3.

A MONITOROZÁS TERVEZÉSE ÉS
VÉGREHAJTÁSA
HORVÁTH ANDRÁS

A különbözô természetvédelmi vagy agrár-környezetgazdálkodási kezelési célok,

valamint a 2. fejezetben felvázolt, az adott rendszerre releváns vegetációdinamikai, táj-
ökológiai és cönológiai jelenségek ismeretében már behatárolható, hogy milyen vege-
tációs folyamatok monitorozásáról lehet egyáltalán szó. Hogy ezek közül melyik folya-
mat lesz az, amelyiket végül monitorozni fogjuk, ahhoz még számos tényezô mérlege-
lése, ezáltal a számunkra adekvát monitorozó rendszer felépítése szükséges. Eközben
az alábbi fô kérdésekre kell választ adnunk:
– a kezelés és a beavatkozás során milyen konkrét hatótényezô hat, és milyen léptékben;
– e kontrollált hatótényezôkkel egy idôben milyen nem kontrollált hatótényezôkkel
kell még számolni (pl. az adott rendszerre is ható globális változásokkal);
– mi legyen az az objektum, amelynek a kezelésre adott válaszát megfigyeljük, ez
milyen viszonyban van a kezelt objektummal (e kettô nem feltétlenül ugyanaz);
– milyen konkrét célállapotokat vagy céltrendeket vagyunk képesek adott idôn belül
megfigyelni (néhány év alatt általában csak az ökológiai folyamatok kezdetét van
esélyünk detektálni);
– melyek legyenek az indikátorváltozók, ezek milyen módszerekkel mérhetôk vagy
becsülhetôk;
– hogyan válasszuk ki a referencia-objektumokat (a hipotézistesztelô monitorozás-
nak ez az egyik legsarkalatosabb kérdése);
– hogyan épüljön fel a mintavételi terv (pl. ismétlésszám, mintaegységek elrendezése);
– milyen gyakorisággal, mennyi ideig, és pontosan mikor monitorozzunk;
– nagyszámú monitorozási feladat esetén hogyan integráljuk az adatokat;
– milyen lehetôségek állnak rendelkezésre a megbízható kiértékeléshez.
Ezeknek a tényezôknek a számbavétele nem kerülhetô meg. A korrekt monitorozási
protokoll kialakításához – még ha az egyszerûbb esetekben „tudat alatt“ történnek is a
döntések – minden egyes kérdésben választanunk kell a rendelkezésre álló lehetôségek
közül. A kérdések persze így is, úgy is eldôlnek, de nem mindegy, hogy már a tervezés-
kor felkészülünk a lehetséges buktatókra, és választásainkkal megpróbáljuk elkerülni a
csapdák többségét, vagy a sokéves monitorozás végén jövünk rá arra, hogy az adott
módszer nem volt megfelelô.
A tudományos kutatásban gyakran elôfordul, hogy egy kérdéses folyamat nyomon
követéséhez még nem állnak rendelkezésre adekvát módszerek, és csak késôbb derül
ki, hogy a választott módszer inadekvát volt; a kutatás eredménytelensége ekkor – jobb
esetben – a módszer továbbfejlesztésére ösztönöz. A különbözô természetvédelmi be-
avatkozások esetén a monitorozás eredménytelensége súlyosabb következményekkel
járhat: a kezelések értékelése válhat lehetetlenné. Ezáltal viszont a további, a termé-
szetmegôrzési céloknak valóban megfelelô, a súlyosbodó környezeti problémák miatt
egyre sürgetôbb intézkedések sem lesznek végrehajthatók (vö. 1.2. fejezet).
Ebben a fejezetben elôször a hipotézistesztelô monitorozás elvi alapjait tekintjük át
(3.1.1. fejezet), amelyeket vázlatosan már az 1.4. és 1.5. fejezetben is érintettünk. A mo-

115
nitorozás csak akkor lehet igazán hatékony, ha beágyazódik az adaptív menedzsment
rendszerébe, errôl részletesen a 3.1.2. fejezet szól. A 3.1.3. fejezetben pedig azt
mutatjuk meg, hogy a különbözô ökológiai ismeretek birtokában hogyan tudjuk felépíteni
azt a koncepcionális modellt, ami egy-egy adott monitorozási protokoll kialakításához
nélkülözhetetlen. A 3.2. és a 3.3. fejezet a konkrét monitorozási rendszerünk felépíté-
séhez szükséges lépéseket veszi sorra.
A hazai fajok (populációk), élôhelyek és élôhely-mozaikok spontán dinamikájának
trend-monitorozását célul kitûzô Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer (NBmR)
elvi alapozása már több mint egy évtizedes múltra tekint vissza (LÁNG et al. 1995,
LÁNG1996, KOVÁCS-LÁNG 1997, KOVÁCS-LÁNG – TÖRÖK 1997, FEKETE et al. 1997, TÖRÖK
1997, KUN – MOLNÁR 1999). A rendszer kialakítása, és az azóta is töretlenül zajló országos
szintû monitorozó program eredményei számos fontos tanulsággal szolgáltak, ame-
lyeket ebben a kötetben is felhasználtunk (vö. KOVÁCS-LÁNG et al. 2000, KOVÁCSNÉ LÁNG
– FEKETE 2002). A tanulságok másik része saját terepi tapasztalat, melyek többek között
az 5x5 km-es mintavételi területek élôhelyeinek, és egyes védett vagy inváziós fajok
állományainak az NBmR módszertana szerinti felmérésébôl származnak.
Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy a hipotézistesztelô (vagy hatás-)monitorozás
módszerelmélete lényegileg különbözik a trend-monitorozástól, így az NBmR alapvetô
sémáitól is. Az adatgyûjtési módszerek és a szervezési feladatok esetenként ugyan meg-
egyeznek, de a trend-monitorozáshoz képest a hatás-monitorozásban egy-egy megha-
tározott beavatkozás, természetvédelmi célú kezelés hatásának a nyomon követése a
feladat. Ez maga után vonja a kezelés által kitûzött cél pontos (vagyis vegetáció-
dinamikai alapokon értelmezett) meghatározását, az ehhez adekvát indikátorváltozók
kijelölését, az egyéb lehetséges hatótényezôk kiszûrésének fontosságát, a referenciák
(kontroll objektumok) bevonásának szükségességét. Ezért – bár a teljesség kedvéért
azokat a monitorozási elemeket is bemutatjuk, amelyek pl. az NBmR sémáival is közö-
sek – célunk elsôsorban a hipotézistesztelô monitorozás sajátosságainak kiemelése volt.

3.1. A hipotézistesztelô monitorozás módszerelmélete

A monitorozás (monitoring) valamely objektum állapotára vonatkozó, idôben megismételt,
meghatározott eljárás szerinti adatgyûjtés. A monitorozás célja az, hogy a releváns álla-
potváltozók nyomon követése által értékelje az objektum állapotának változását egy elô-
re meghatározott tartományban. A monitorozási rendszerek feladata, hogy jelezzék, ha az
egy vagy több állapotváltozó aktuálisan mért értéke eltér a várt tartománytól, vagy elérte
a kitûzött értéket. A biológiai objektumokkal kapcsolatos monitorozás kétféle lehet asze-
rint, hogy a biológiai objektum eszköz vagy cél a megfigyelésben. Ha a biológiai objektum
csak eszköz, viszont a vizsgálat célja egy nem biológiai rendszer állapotára való követ-
keztetés, akkor biomonitoringról beszélünk (pl. városok levegôszennyezôdésének válto-
zását zuzmókkal monitorozzák). Más a helyzet, ha a vizsgálat végsô soron magára a moni-
torozott biológiai (ökológiai) rendszerre irányul; ezt biodiverzitás monitorozásnak nevez-
zük. Ebben a kötetben az utóbbival foglalkozunk, ám megjegyezzük, hogy a „biodiver-
zitást” ebben a szóösszetételben igen tágan kell értelmezni. A monitorozás más tekintetben
szintén kétféle lehet: hipotézistesztelô vagy pedig trend-monitorozás (LÁNG 1996, lásd még
43–44. oldal).

116
 A trend-monitorozás az élôvilág egységei (populációk, életközösségek, élôhely-
komplexek) állapotának, viselkedésének természetes vagy természetközeli állapotban
történô nyomon követése. Célja a vizsgált objektumok természetes fluktuációinak, élet-
ciklusának, trendszerû változásainak rögzítése, viszonyítási alapot adva a természetestôl
eltérô viselkedések felismeréséhez, értelmezéséhez. Ezzel szemben a hipotézistesztelô
monitorozás (vagy hatás-monitorozás) adott környezeti tényezônek vagy emberi beavat-
kozásnak az élôvilág viselkedésére gyakorolt hatását, a prognosztizált változás bekövet-
kezését kíséri figyelemmel. Célja az élôvilágra ható, jobbító szándékú beavatkozások
eredményességének felmérése, következményeik megértése azért, hogy ezek ismere-
tében az egyes kezelések tervezhetôkké váljanak.

3.1.1. A hipotézistesztelô monitorozás metodológiai váza

A hipotézistesztelô monitorozásnak a definíció értelmében alkalmasnak kell lennie arra,
hogy egy adott kezelés következményeit más, a kezeléstôl független tényezô hatásától
elkülönítse. Ennek az igénynek csak akkor tud eleget tenni, ha a kezelt objektumban
bekövetkezô változásokat egy olyan referencia-állapothoz viszonyítjuk, amelyben nem
(vagy még nem) ment végbe az adott kezelés. A hipotézistesztelô monitorozó rendszer
általános logikai felépítésében ennek megfelelôen hangsúlyos elem a referencia-
objektum (50. ábra). A referencia-objektum a cél-objektumtól csak abban külön-

50. ábra. A hipotézistesztelô monitorozási rendszer összetevôi (eredeti).

117
bözik, hogy a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelések nem hatnak rá (lásd 3.2.5.
fejezet). Viszonyítási alapként szolgálhat még a cél-objektum kezdô állapota (baseline
data), amely ideális esetben a konkrét kezelés elkezdését megelôzôen detektált állapo-
tával, az alapállapottal egyezik meg.
Egy általános monitorozó sémához képest lényeges különbség a kezelt objektum és
a cél-objektum megkülönböztetése, s ennek megfelelôen a konkrét kezelés és a kont-
rollált hatótényezô elválasztása egymástól. A beavatkozás célja a cél-objektum állapo-
tának javítása, funkcióinak helyreállítása, ám ehhez bizonyos esetekben nem közvetlenül
a cél-objektumot kezeljük, hanem annak csak egy részét vagy éppen egy azt magába
foglaló nagyobb rendszert, vagyis az ún. kezelt objektumot. Például az agrár-környe-
zetgazdálkodási programokban a kezelt objektum egy mezôgazdasági parcella, amelyen
az agrár-környezetgazdálkodási támogatásban részesülô gazdálkodó egy adott típusú,
elôírás szerinti tevékenységet (konkrét kezelést, pl. szántófelhagyást) végrehajt. A cél-
objektum lehet ugyanaz a parcella, ha a felhagyott szántó sorsa önmagában érdekel
bennünket (vajon lesz-e rajta természetközeli gyepfolt), de lehet a felhagyott szántót magá-
ba foglaló tájrészlet, ha e tájrészletnek a természetes populációk számára való átjár-
hatóságát szeretnénk növelni. A cél-objektum és a kezelt objektum viszonya többféle lehet:
– a kettô megegyezik (azt kezeljük, amelynek a változását végsô soron el kívánjuk érni);
– a cél-objektum (pl. egy nagyobb tájrészlet) magába foglalja a kezelt objektumot (pl.
a felhagyott szántót);
– a cél-objektum része a kezelt objektumnak (pl. egy nagy kiterjedésû, marhával legelte-
tett szikes mozaikon belül a szikfok foltokon a nád visszaszorulását szeretnénk elérni).
A cél-objektum adott konkrét kezelés és adott kezelt objektum esetén is többféle lehet;
sôt, ez utóbbi kettôben megegyezô, de különbözô térskálán értelmezett cél-objektumok
esetén az elvárt állapotváltozás akár ellentétes irányú is lehet (vö. 48. oldal).
A referencia-objektum egy viszonyítási alapnak kiválasztott olyan objektum, amely
a cél-objektummal:
– a monitorozás megkezdésekor megegyezô alapállapotú, azaz minden olyan attribú-
tumban megegyezô, amelyek a cél-állapot elérését lényegesen befolyásolják;
– ugyanazok a nem kontrollált hatótényezôk (hatások) érik;
– a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelések azonban nem hatnak rá.
Ha az elsô két pont részlegesen nem teljesíthetô, akkor megfontolandó egyfajta referen-
cia-halmaz kialakítása a szóba jöhetô objektumokból.
Megkülönböztetjük a kontrollált és a nem kontrollált hatótényezôket. A kontrollált
hatótényezô a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelés következtében lép fel. Konk-
rét kezelés pl. egy rét kaszálása, míg kontrollált hatótényezô lehet a kaszálás során eltá-
volított biomassza mennyisége vagy a tarlómagasság (további példák a 6. táblázatban).
A DPSIR-modellben a konkrét kezelés a hajtóerônek (D: driving force), a kontrollált
hatótényezô a kényszernek (P: pressure) felel meg (lásd 44. oldal). Elvárás szerint a kont-
rollált hatótényezô következtében a cél-objektum állapota a célállapot felé fog elmoz-
dulni. Ezt azonban befolyásolhatják a nem kontrollált hatótényezôk is (pl. klímaváltozás,
általános talajvízszint-csökkenés stb.). Nem kontrollált hatótényezô minden olyan, a
cél-objektumra ható tényezô, amely nem a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelés
következtében lép fel (példák a 7. táblázatban). A nem kontrollált hatótényezô (és hatás)
releváns, ha a célállapotot befolyásolja, ha viszont nem feltételezhetô (nem bizonyítható),
hogy befolyással lenne a célállapotra, akkor nem relevánsnak nevezzük.

118
 A konkrét kezelés eredményeképpen a cél-objektumon bizonyos változások bekövet-
kezését várjuk. Ezek a változások a célállapot irányába mutatnak. Adott konkrét keze-
léshez és adott cél-objektumhoz többféle célállapot is megnevezhetô, attól függôen,
hogy milyen jellegû változást várunk. Adott célállapothoz több céltrend tartozhat, mert
a cél-objektumon bekövetkezett állapotváltozást viszonyíthatjuk akár a cél-objektum
alapállapotához, akár a referencia-objektum aktuálisan monitorozott állapotához. Mivel a
célállapot elérése általában hosszabb idôt vesz igénybe annál, mint amekkora idôtarto-
mányt a monitorozás rövid távon lefedni képes, ezért a gyakorlatban többnyire a céltren-
deket definiáljuk, és azokhoz keresünk megfelelô indikátorváltozókat (lásd 3.2.4. feje-
zet, 8–9. táblázat).
A monitorozást a tm0 idôpontban kezdjük (50. ábra). Ekkor felmérjük mind a cél-,
mind a referencia-objektum kezdô állapotát (baseline data). Ha a monitorozás elsô fel-
mérése közvetlenül megelôzi a konkrét kezelés elkezdését, a kezdô állapot megegyezik
az alapállapottal (ami elvileg a t0 idôpontban figyelhetô meg). Elôfordulhat, hogy az elsô
felmérés jóval (pl. több évvel) a konkrét kezelés elindítását megelôzôen zajlott le, vagy
éppen csak az azt követô években került rá sor; ekkor a kezdô állapot nem feltétlenül az
alapállapotot írja le, s ekkor a bekövetkezô állapotváltozások helyes értelmezése is prob-
lémás lehet. Megoldást jelenthet, ha a cél-objektum alapállapotát a referencia-objektum
állapotához viszonyítjuk. Az is elôfordulhat, hogy az alapállapot felmérése nem egy
idôpontban, hanem évek sorozatában zajlott le; ekkor viszonyításként egy adatsor áll
rendelkezésre, amely megmutathatja a cél-objektum belsô dinamikáját (fluktuációt vagy
valamilyen trendet, pl. a degradálódást; lásd 54. ábra).
A monitorozás felméréseit a tm1, tm2, ..., tmx idôpontokban ismételjük meg, amikor
mind a cél-objektum, mind a referencia-objektum monitorozott állapotairól szerzünk
adatokat (50. ábra). A céltrendeket a cél-objektum monitorozott állapotai és a referencia-
állapotok közötti különbség változásaként határozhatjuk meg, és az indikátorváltozók
értékeivel fejezzük ki. Referencia-állapotot képviselhet magának a cél-objektumnak az
alapállapota vagy a referencia-objektum ugyanazon idôben felvett monitorozott állapota.
A célállapot tC idôpontbeli bekövetkezését a monitorozás általában csak hosszú távon
képes nyomon követni. Az alapállapot és a célállapot közötti idôtartam hossza a moni-
torozandó vegetációdinamikai folyamat típusától, illetve a cél-objektumnak a t0 idôpont-
ban megfigyelhetô dinamikai állapotától függ (vö. 1. táblázat, 2.2.1. fejezet).

3.1.2. A monitorozás szerepe az adaptív menedzsmentben

Az 1.2. fejezetben kifejtettük, hogy az emberi tevékenységek fenntarthatóvá tételének

alapvetô követelménye a beavatkozások következményeinek rendszeres értékelése,
majd az eredmények birtokában a tevékenységek módosítása vagy cseréje a természet-
be való integrálódásunk mindenkori követelményei szerint. A módosított tevékeny-
ségeket újabb monitorozás kíséri figyelemmel. Ennek a ciklikus folyamatnak a hatékony
megvalósítását az adaptív menedzsment rendszere teszi lehetôvé (25. ábra). Az 1.5.
fejezetben röviden bemutattuk az adaptív menedzsment koncepcióját, és utaltunk a
típusaira is (52-53. oldal).

119
Az adaptív menedzsment jelentôsége és típusai
Az adaptív menedzsment koncepcióját a 70-es évektôl kezdve dolgozták ki (HOLLING
1978, SIT – TAYLOR 1998, WALTERS 1986, WALTERS – HOLLING 1990); azóta a természeti erô-
forrás menedzsmentekben és a rehabilitációs programokban széles körben elterjedt,
számos alkalmazása ismert (BORMANN et al. 1994, MCALLISTER – PETERMAN 1992, NYBERG
– TAYLOR 1995, TAYLOR et al. 1997, WALTERS et al. 1992), egyszersmind többféle értelme-
zése is létezik (vö. GROSS 2003). Alkalmazását az a felismerés hívta életre, hogy a ter-
mészeti rendszerek jóval komplexebbek annál, mint amelyeket determinisztikus
folyamatokra épülô, egyszerû szervezési tevékenységekkel irányítani lehetne. Mivel
a természeti rendszerek dinamikai állapotai nehezen ismerhetôk meg, viselkedésükre
biztos jóslatok alig tehetôk, ráadásul az élô rendszerek folyamatosan változnak (adaptá-
lódnak a megváltozott körülményekhez), ezért az ezekre irányuló emberi tevékenysége-
ket is csak egy önmagát adaptívvá tevô menedzsment rendszerbe integrálva lehet haté-
konnyá, egyúttal fenntarthatóvá tenni.
A megoldás alapelve egyszerû: a menedzsment rendszert fel kell készíteni arra, hogy
a tevékenységek valós (tehát nem pusztán az elvárt) következményeibôl kiindulva a be-
avatkozásokat folyamatosan hozzáigazítsa a megváltoztatni kívánt természeti rend-
szerekhez, azok aktuális állapotához. Ez a tanulási folyamat háromféleképp történhet,
ezért az adaptív menedzsmentnek is három változata különböztethetô meg (WALTERS –
HOLLING 1990):
• Az evolúciós („próba-szerencse”, „trial and error”) az evolúció folyamatát modellezi:
a tevékenységeket illetôen a választások kezdetben esetlegesek (véletlenszerûek),
de a késôbbi választások abból a részhalmazból származnak, amelyek jobb ered-
ményt adtak. Ebben az esetben a beavatkozások formális programját nem kell felké-
szíteni új ismeretek megszerzésére, és így a monitorozás is csak a kitûzött kezelé-
sekre irányul.
• A passzív adaptív menedzsmentben az adott idôben rendelkezésre álló információk
(pl. a retrospektív kutatásokból származó történeti adatok) alapján készítik el a lehetô
legegyszerûbb modellt (becslést) a kezelendô objektumnak a beavatkozásra adandó
válaszára vonatkozóan. Az evolúcióshoz képest itt tehát tudatosan választják ki az
adott cél eléréséhez lehetô leghatékonyabbnak tûnô kezelést, majd ennek következ-
ményeit monitorozzák, és a monitorozás tapasztalatait a következô lépésben fel-
használják.
• Az aktív adaptív menedzsment abban különbözik a passzívtól, hogy az adott idôben
rendelkezésre álló adatok alapján a kezelendô objektum többféle lehetséges válaszát
is figyelembe veszik, alternatív következményekkel számolnak, vagyis egy reálisabb
(de a menedzsment számára még kezelhetô) modellt állítanak fel. Ez alapján a keze-
lések is többfélék lesznek, majd a különbözô kezelések monitorozásából származó
adatok összehasonlító elemzése révén egyrészt a modellt is pontosítják, másrészt a
kezelések közül is a legmegfelelôbbeket választják ki.

Az aktív adaptív menedzsmentben két fontos momentum van, amellyel elérhetô, hogy
valóban a természeti rendszerekhez igazodó, tehát ténylegesen a fenntarthatóság felé
törekvô beavatkozásokat alkalmazzunk:

120
– az adott objektumra vonatkozóan rendelkezésre álló lehetô legmegbízhatóbb
információk (modellek) alapján az alternatív beavatkozásoknak (kezeléseknek)
mindig egy készletét hozzuk létre (a mindig fennálló, különbözô fokú bizonytalanság
miatt), és azok közül választva akár többet is megvalósítunk;
– a monitorozott következmények alapján a modellt is és a beavatkozásokat is képe-
sek vagyunk folyamatosan kiigazítani, a természeti rendszer állapotához illeszteni.

Már csak egy lényeges szempont van hátra ahhoz, hogy az aktív adaptív menedzsment-
tel megvalósíthassuk a természeti rendszerek fenntartható kezelését: a menedzsment
ciklusát az adott természeti rendszer tényleges idôbeli dinamikájának sebessé-
géhez kell igazítani.
Az adaptív menedzsment azon túl, hogy számol a menedzsment eljárások elôre vár-
ható hatásaival, felismeri a természeti rendszerek komplexitását és változékonyságát, a
rájuk vonatkozó jóslatok bizonytalanságát, és ezt a bizonytalanságot a folyamatoknak,
modelleknek és méréseknek tulajdonítja (GROSS 2003). Ezért a monitoring programoknak
is jóval nagyobb jelentôséget szán, mint azok a menedzsmentek, amelyek csak a tevé-
kenységek egyszerû megtörténtét kísérik figyelemmel, ám azok konkrét hatásait nem.
Ha az adaptív menedzsmentet korrekten valósítják meg, akkor az képes a „próba-sze-
rencse” típusú (evolúciós jellegû) tanulást átgondolt tesztekre alapozott tanulással (az
irányított szelekció folyamatával) helyettesíteni (WALTERS 1997). Leghatékonyabb formája
az aktív adaptív menedzsment, amely úgy alakítja ki a menedzsment programot, hogy az
képes legyen tapasztalatilag kiértékelni és összehasonlítani a kiválasztott intézkedése-
ket és beavatkozásokat (NYBERG – TAYLOR 1995).

Az aktív adaptív menedzsment kialakítása

Az adaptív menedzsment aktív változatában az operatív menedzsment program
strukturált tevékenység-rendszerének fontos összetevôje a rendszer átgondolt, kísér-
letes kezelése (GROSS 2003). Legfontosabb jellemzôi (NYBERG – TAYLOR 1995):
– számon tartja az adott menedzsment-célok szempontjából legjobbnak ítélt
intézkedés és beavatkozás bizonytalanságait;
– átgondoltan választja ki az alkalmazandó intézkedéseket és beavatkozásokat;
– körültekintôen hajtja végre az ismeretek megszerzésére tervezett tevékenységeket;
– monitorozza a válaszok kulcsszerepû indikátorait;
– az eredményeket az eredeti célok figyelembevételével elemzi;
– a jövôbeni döntésekhez felhasználja az eredményeket.
Az adaptív menedzsment a probléma kiértékelésével kezdôdik, majd létrehozza azo-
kat a koncepcionális modelleket (lásd 3.1.3. fejezet), amelyek a rendszer mûködésére
vonatkozó alternatív hipotéziseket képviselik, illetve megadják az alternatív menedzs-
ment-intézkedésekre vonatkozó elôrejelzéseket (HOLLING 1978, WALTERS 1997). Az adap-
tív menedzsment iteratív folyamat, lépéseinek sorozata ciklikusan ismétlôdik (lásd a 25.
ábrát az 53. oldalon).

121
 Az adaptív menedzsment ciklusának fô lépései (vö. 25. ábra) és a hozzájuk tartozó feladatok az alábbiak
(NYBERG 1999):
1. A probléma felmérése:
– a menedzsment problémakörének definiálása;
– a majdan kiértékelhetô menedzsment célok meghatározása;
– kulcsindikátorok kiválasztása minden egyes célhoz;
– az alternatív beavatkozások indikátorokra tett hatásainak feltárása;
– explicit elôrejelzések kialakítása a menedzsment beavatkozások következtében létrejövô indiká-
tor-válaszokra (a predikciók alapjául szimulációs modellek vagy más tervezési eszközök szolgál-
nak);
– az ismeretekben mutatkozó, kulcsszerepû hiányosságok felmérése, amelyek aszerint súlyozandók,
hogy miként segíthet a trade-off-analízisben, ha csökkentjük e bizonytalanságokat.
2. A menedzsment megtervezése:
– menedzsment-terv létrehozása, amely lehetôvé teszi a megbízható visszacsatolást és a hiányzó
ismeretek megszerzését;
– a menedzsment lehetôségek (alternatív tervek) kiértékelése, egy kiválasztása végrehajtásra;
– a monitorozási protokoll kidolgozása;
– az adatkezelés és az analízis megtervezése;
– a menedzsment eljárások kivitelezési módjának meghatározása;
– a rendszer felkészítése az eredmények és információk közlésére.
3. A menedzsment megvalósítása:
– a terv lehetô legpontosabb követése;
– a tervektôl való bármilyen eltérés dokumentálása.
4. Monitorozás:
– a 2. lépésben kialakított monitorozási protokoll pontos követése: monitorozni a menedzsment
megvalósítását, hatékonyságát, érvényesülését és minden váratlan eseményt.
5. A monitorozás adatainak kiértékelése:
– a megvalósult kezelések aktuális következményeinek összehasonlítása az 1. lépés elôrejelzéseivel;
– az eredmények dokumentálása és közlése, azok értékelése hasonló menedzsment kimenetek
figyelembevételével.
6. Visszacsatolási hurok, a jövôbeli döntések elôkészítése:
– annak meghatározása, hogy mely bizonytalanságok tûntek el és melyek maradtak megoldatlanok;
– a kimenetek elôrejelzésére szolgáló modell kijavítása úgy, hogy vegye figyelembe az eredmények
által szolgáltatott újabb hipotéziseket;
– a menedzsment eljárások és a célok újragondolása (szükség esetén);
– új menedzsment tervek kidolgozása, az új lehetôségek tesztelése, majd a ciklus megismétlése.

Az adaptív menedzsmenthez tartozó monitorozás

Az elôzôekben leírtakból egyértelmûen látszik, hogy a hipotézistesztelô monitorozás
az adaptív menedzsmentben központi szerepet játszik. Nemcsak abban, hogy értékelje
az intézkedések és beavatkozások eredményességét, hanem ezen túlmenôen a moni-
torozás eredményei segítenek a menedzsment céljainak és eszközeinek rendszeresen
ismétlôdô újragondolásában. Amíg a monitorozó programok nem képesek (forrás- vagy
tudáshiány miatt) kvantitatív ökoszisztéma modelleket kifejleszteni, addig az adott
menedzsment által képviselt feladatkörre fókuszáló koncepcionális modellek (lásd 3.1.3.
fejezet) megalkotása fontos kezdôlépést jelent az effektív monitorozó programok kiala-
kításában, a hatékony menedzsment politikák kiértékelésében.
Az adaptív menedzsment monitorozó rendszere tervezésének legfontosabb feladatai
(NYBERG 1999):

122
• Megfelelô indikátorok kiválasztása minden egyes menedzsment célhoz. Az indiká-
torok akkor megfelelôek, ha a célokhoz relevánsak, a kezelésekre érzékenyek, méré-
sük vagy becslésük megvalósítható. Válasszunk ki olyan indikátorokat, amelyek
rövid, amelyek közepesen hosszú és amelyek hosszú idô alatt reagálnak, illetve ame-
lyek eltérô térbeli léptékben (pl. állomány, táj, regionális szint) érzékenyek.
• Az alternatív beavatkozások lehetséges következményeinek, illetve az indikátorokra
tett hatásainak feltárása. Ehhez elkészítendô a rendszer koncepcionális modellje
(3.1.3. fejezet).
• Explicit elôrejelzések a beavatkozások következtében létrejövô indikátor-válaszokra
a koncepcionális modellek alapján.
• Az ismeretekben mutatkozó kulcsszerepû hiányosságok meghatározása és felmérése.
Ha a kezelésekre vonatkozó alternatív hipotézisek eltérô elôrejelzésekhez vezetnek,
érdemes úgy megtervezni a menedzsment kísérletet, hogy jól elkülönítse azokat.
• A menedzsment és a monitorozó program megtervezése. Gondoskodni kell a kontroll
mintákról, az idôbeli ismétlésrôl, az eltérések és a környezeti gradiensek kontrollálá-
sára szolgáló kezelésekrôl, a statisztikai függetlenségrôl, a kiértékelés korrekt-
ségérôl. A monitorozási protokollban meghatározandó: a kezelések elôtti alapadatok
típusa és mennyisége, a monitorozás gyakorisága, idôzítése és idôtartama, a moni-
torozandó indikátorok, a különféle monitorozandó indikátoroknak megfelelô térskála,
valamint a monitorozás különbözô feladataiért felelôs szerepkörök.
• Az adatkezelés és az elemzések megtervezése. Ez egyrészt az adatok hosszú távú
kezelését (tárolás, elérés, elemzés) lehetôvé tevô rendszer létrehozásából, másrészt
az adatok hozzáférése és interpretálása jogosultsági körének meghatározásából áll.

Az adaptív menedzsmentbe ágyazódó monitorozásban tehát arra is lehetôség nyílik,

hogy magát a monitorozást is folyamatosan tökéletesítsük. A monitorozás tökéletesítése
természetesen nem azt jelenti, hogy a monitorozási protokollt egy adott monitorozási
folyamaton belül megváltoztatjuk, hanem azt, hogy a következô kezelési és monitorozási
ciklusban hajtjuk végre a hatékonyabb monitorozási tervet. A monitorozást (és a mögötte
álló koncepcionális modelleket) akkor kell továbbfejleszteni, ha bizonytalanok vagyunk a
beavatkozások várható következményeiben. Ha a következmények egyértelmûek, akkor
rutinszerû monitorozást hajtunk végre. Ha viszont a kezelés többféle típusú alternatív
következménnyel is járhat, akkor részletes monitorozási tervet kell készíteni. Mindezt
az 1.5. fejezetben részletesen leírtuk (51. oldal), és a monitorozás e két eljárása közötti
választás algoritmusát is bemutattuk (24. ábra).

3.1.3. Koncepcionális modellek monitorozó programok számára

A természeti rendszerekre ható tevékenységek tényleges hatását kimutatni képes,

hipotézistesztelô monitorozó rendszer létrehozásához alapvetô a jó elvi alapozás. Ehhez
ideálisak lennének a szimulációs modellek, amelyek függvény-kapcsolatokon alapuló
ok-okozati hálózatba rendezik az ökológiai rendszereknek a különbözô hatásokra adott
válaszait. A szimulációs modellek az ökológiai rendszerek inherens változatosságához
képest elég pontosan jósolják meg az idôbeli és térbeli változásokat, így megállapíthatók

123
a beavatkozások integrált következményei is. Szimulációs modellekre alapozott vizs-
gálati lehetôséget vet fel a 2.3.4. fejezet (lásd pl. 47. ábra), amelynek egy konkrét moni-
torozási alkalmazását az esettanulmányok között is bemutatjuk (4.1.5. fejezet).
A szimulációs modellek kialakítása azonban általában széleskörû kísérletes kutatást,
a rendszerek állapotváltozóinak pontos mérését igényli. Modellekre azonban minden-
képp szükség van a megfelelô indikátorváltozók kiválasztásához és az adekvát mód-
szertan kialakításához (vö. 2.3.1. fejezet). A legtöbb esetben ezért a tapasztalati tényekre
épülô, a szimulációs modelleknél azonban kevésbé számításigényes koncepcionális
modellekre építjük a monitorozást. Koncepcionális modellek nélkül valójában sem-
milyen megfigyelést vagy adatgyûjtést sem tudnánk érdemben elvégezni, bár gyakran
ezeket a modelleket nem fogalmazzuk meg és nem formalizáljuk. Ahhoz azonban, hogy
a monitorozás eredményeit szélesebb körben is alkalmazni tudjuk, az így nyert ismeretek
megbízhatóak és másokkal is megoszthatóak legyenek, a koncepcionális modelleket
dokumentálnunk kell. A modellek kialakításának alapelveit és folyamatát a 2.3. fejezet-
ben mutattuk be (lásd pl. 42. ábra), a modell dokumentálásának lehetôségeit ebben a
fejezetben vázoljuk fel.

A koncepcionális modell szerepe

Több nagy ökoszisztéma-monitorozó program kudarca a koncepcionális modellek
hiánya miatt következett be (BUSCH – TREXLER 2003). A koncepcionális modellek a moni-
torozó program fejlesztésének minden fázisában fontos szerepet játszanak. A fejlesztés
kezdetén pl. egy egyszerû koncepcionális modell keretet adhat az összegyûjtött infor-
mációk szélesebb kontextusba ágyazásához. Néhány esetben pedig a modell fejleszté-
sének a folyamata vált kiemelkedôen fontossá (GROSS 2003). A koncepcionális modell
képes:
– formalizálni a rendszer folyamatairól és dinamikájáról rendelkezésre álló ismereteket,
– meghatározni a diszciplináris határokon túlnyúló folyamatok közötti kapcsolatokat,
– meghatározni a vizsgálandó rendszer határait és hatáskörét.
A koncepcionális modell kifejezi a vizsgálandó ökológiai rendszerben fontosnak ítélt
komponensekrôl és folyamatokról alkotott elképzeléseket, dokumentálja a komponensek
és a folyamatok relációit, és meghatározza a rendszerrôl alkotott ismereteink hiányossá-
gait – egyfajta munkahipotézis a rendszer struktúrájáról és funkcióiról (MANLEY 2000).
A koncepcionális modell dokumentációja a tényezôk leírásainak, táblázatainak, mátrixai-
nak, valamint folyamatábrák különféle kombinációiból áll össze.
Nem létezik egyetlen „korrekt” koncepcionális modell, sôt, igen hasznos lehet több
alternatív lehetôséget számba venni. A rendszernek ezek a különbözô reprezentációi
segíthetnek elkülöníteni a ható- és zavarótényezôkrôl, illetve az interakciókról alkotott
fontos – ám gyakran egymást kizáró – hipotéziseket, amelyek központi szerepet játsza-
nak a rendszer mûködésének megértésében. A hipotézistesztelô monitorozó progra-
mokban alkalmazott koncepcionális modell szerepe:
– meghatározza a fô folyamatokat és változókat;
– elôsegíti az ökoszisztéma folyamatok és dinamikák közötti interakciók megértését;
– meghatározza a hatótényezôk, a diszturbációs hatások és a rendszer válaszai közötti
kulcsszerepû kapcsolatokat;
– elôsegíti a monitorozandó változók kiválasztását;

124
– elôsegíti a monitorozó programból származó adatok kiértékelését;
– világosan közvetíti a dinamikus folyamatokról alkotott elképzeléseket a monitorozás-
ban érintett résztvevôk felé.

A koncepcionális modell típusai

A koncepcionális modell két típusa: a kontroll- és a stresszor-modell. Elôbbi a
rendszer komponenseinek és azok interakcióinak egy teljesebb és pontosabb képét
vázolja fel, míg a stresszor-modell valamivel egyszerûbb: a zavaró tényezôk, az ökológiai
válaszok és az indikátorok közötti közvetlen kapcsolatokat jeleníti meg:
• A kontroll-modell a rendszer dinamikájáért felelôs aktuális vezérlôerôk, visszacsato-
lások és interakciók mechanisztikus módon megjelenített elvi váza. A kvantitatív öko-
szisztéma modellek kontroll-modelleknek tekinthetôk, amelyek azonban komplexi-
tásban igen sokfélék lehetnek.
• A stresszor-modell a ható (zavaró) tényezôk – a stresszorok –, az ökoszisztéma kompo-
nensek, a hatások és az indikátorok közötti kapcsolatokat jeleníti meg, vagyis bemu-
tatja a vizsgált rendszernek a zavaró tényezôkre adott ökológiai válaszait. A stresszor-
modell alapesetben nem rendelkezik visszacsatolásokkal, és a rendszer komponen-
seinek csak egy erôsen szelektált, az adott monitorozó program számára szükséges
részhalmazát foglalja magába. Az ismert vagy feltételezett ökológiai kapcsolatokon
alapszik, gyakran a kontroll-modellekbôl vezetik le, de nem törekszik a rendszer
mechanisztikus reprezentációjára.

A legegyszerûbben felépíthetôk tehát a stresszor-modellek, amelynek az egységei az

alábbi logikai sorrendben követik egymást: (1) konkrét kezelés vagy kezelés-komplex, (2)
hatótényezô, (3) cél-objektum, (4) következmény, (5) indikátorváltozó. Ezeket minden
kitûzött konkrét kezelésre, kontrollált és a szóba jöhetô nem kontrollált hatótényezôre, a
kezelt és a cél-objektum minden különbözô típusára és aktuális állapotára tekintettel kell
kidolgozni (lásd 3.2.1. fejezet).

A koncepcionális modell elkészítésének lépései

1. A koncepcionális modell céljainak tisztázása. Elsôdleges cél lehet az adott ökológiai rendszer dinami-
kájáról rendelkezésre álló ismeretek szintetizálása; fogalmi alapozás az alapvetô indikátorok kiválasz-
tásához; a rendszer kulcsfolyamatainak meghatározása; a változók és az alapvetô indikátorok közötti
kapcsolatok bemutatása; a fô részrendszerek, a komponensek és azok kapcsolatainak feltárása.
Egyéb célként szerepelhet azoknak a területeknek a meghatározása, ahol az ismeretek inadekvátak, és
ezért további kutatások szükségesek. Egyéb cél lehet a kulcsfolyamatokról és a rendszer dinamikáiról
alkotott alternatív hipotézisek leírása is.
2. A rendszer és az alrendszerek, a kulcsszerepû modellkomponensek és az interakciók beazonosítása.
Ennek a lépésnek az a célja, hogy meghatározzuk a rendszer releváns tér- és idôbeli határait és a fon-
tosabb komponenseit. Bizonyos rendszereket azonban nem lehet elég egyértelmûen behatárolni, és
nem lehet határozott térbeli határt húzni. Minden terület a globális változások által befolyásolt, de ezek
a nagyléptékû hatóerôk és zavarótényezôk a koncepcionális modell határain kívüli hatásoknak (nem
kontrollált hatótényezôknek) tekinthetôk.
3. A kulcsszerepû rendszerek és alrendszerek koncepcionális modelljeinek kifejlesztése. Ebben a lépés-
ben egy olyan elméleti keretet kell létrehozni, amely segít a komplex rendszert kevésbé bonyolult részek
halmazára bontani (ebben a hierarchia elmélet segítségre lehet, lásd 2.1.1. fejezet). A modellnek tartal-
maznia kell a modellrôl szóló részletes leírásokat. Ezeknek magukba kell foglalni egy áttekintést a
(szub)modellrôl, a publikált és nem publikált irodalmakról, dokumentálni kell a koncepcionális szerke-
zet és adatok forrásait, és meg kell határozni a modellnek azokat a jellemzôit, amelyek kevésbé ismer-
tek vagy vitatottak.

125
 4. A természetes és az antropogén zavarótényezôk (stresszorok) meghatározása. A stresszor az ökológiai
rendszert érô olyan fizikai, kémiai vagy biológiai perturbáció, amely (a) idegen az adott rendszerre vagy
(b) természetes a rendszerre, de túlzott (vagy éppen túl alacsony) mértékben van jelen (BARRETT et al.
1976). A stresszorok különbözô idô- és térbeli skálán hatnak, némelyik érinti az összes élôhelyet, míg
mások egy fajra vagy fajcsoportra specifikusak. A konkrét kezelést általában stresszornak tekintjük, de
ha a kezelés a rendszer (pl. élôhely) természetes zavarási rezsimjének a része, akkor éppen a kezelés
hiánya a stresszor.
5. A streszorok, az ökológiai tényezôk és a válaszok kapcsolatainak feltárása és leírása. Ennek a lépésnek
az a szerepe, hogy adott stresszor-modellbe integrálja a rendszer dinamikájáról és a stresszorokról
szerzett információkat. Az így kialakított stresszor-modell bemutatja a kapcsolatokat a hatótényezôk,
a stresszorok, az ökológiai válaszok és az ökoszisztéma attribútumok között.
6. A kulcskérdések és az alternatív megközelítések kifejtése. A modellek megalkotása közben általában
felmerülnek alternatív hipotézisek és a rendszer funkcióira vonatkozó kérdések is. Ideális esetben ezek
dokumentálásra kerülnek, így késôbb a modell áttekintését és revízióját segítik elô.
7. Az indikátorok meghatározása és a prioritások kialakítása. Ez a lépés valójában nem része a koncep-
cionális modell fejlesztési folyamatának, de azért fontos kiemelni, mert a monitorozási terv kialakításá-
ban kulcsszerepet játszik, és nagy eséllyel a modell felülvizsgálatát is eredményezi.
8. A modell áttekintése, átdolgozása, pontosítása. Minden modell a realitásnak csak egy tökéletlen
absztrakciója, és ezért a legtöbb modellt idônként át kell dolgozni ahhoz, hogy az alkalmazkodjon az
új megfigyelésekhez, információkhoz, vagy éppen hogy megfeleljen az új céloknak (GROSS 2003).

3.1.4. A monitorozás eredményességének elvi korlátai

Az alábbiakban azokat az elvi problémákat gyûjtöttük össze, amelyek már a monitorozás

tervezésekor jelentkeznek, és elôre látható módon korlátok közé szorítják a monitorozási
rendszer hatékonyságát, eredményességét.

Idôbeli és térbeli korlátok

A legsúlyosabb problémák általában a monitorozás számára rendelkezésre álló
idôbôl fakadnak. A hosszú távú ökológiai kutatások (LTER, vö. 48. oldal), a kísérletes
vegetációdinamikai vizsgálatok (lásd pl. 4.1.1. fejezet) és konkrét monitorozási progra-
mok (pl. KOVÁCS-LÁNG et al. 2000, CRITCHLEY et al. 2002) tapasztalatai is egyértelmûen
mutatják, hogy a különbözô természetvédelmi vagy agrár-környezetgazdálkodási keze-
lések hatására a monitorozandó ökológiai rendszerekben elvárt változások igen gyakran
csak évtizedes idôléptékben következnek be. Ez abból fakad, hogy a vizsgálandó öko-
lógiai rendszerek saját, belsô, a kezelésekkel befolyásolni kívánt természetes dina-
mikáinak léptéke ebbe a nagyságrendbe esik (vö. 26. ábra, 1. táblázat). Ennél rövidebb
idôtartományon belül nagy eséllyel csak a szintén természetes módon megjelenô, de
nem a kezelések eredményeképpen kialakuló fluktuációk, kaotikus és sztochasztikus
variációk detektálására nyílik mód. A változások kimutatásához szükséges minimális
monitorozási idôtartamot és a felvételezés optimális gyakoriságát nehezen lehet elôre
megállapítani. Például Nagy-Britanniában az Érzékeny Természeti Területek (ESA,
Environmentally Sensitive Areas) országos monitorozó programjában síkvidéki gyep-
területeken 8 éven belül tudtak kimutatni pozitív változásokat (CRITCHLEY et al. 2002).
A fentieket megfontolva úgy gondoljuk, hogy a hazai agrártájak természetközeli
vegetációját érô beavatkozások következtében fellépô releváns változások többsége
csak a kezelések elkezdése után legkevesebb 5 évvel lesz kimutatható. Az indikátorvál-

126
tozók értékei természetesen ennél kevesebb idô elteltével is megváltozhatnak, de telje-
sen bizonytalan – még referenciák alkalmazásával is –, hogy ezeknek az eltéréseknek az
okai valóban a kezelések voltak. Mindezek ellenére – pontosabban éppen e bizonytalan-
ság miatt – szükséges a felvételezést egy-két évente megismételni, hogy a vizsgált
ökológiai rendszerek fluktuációit (a „zajt”) képesek legyünk kimérni, s ez alapján a valódi
trendeket kimutatni.
A térbeli korlátosság problémája szintén elég jelentôs lehet. Például a természet-
közeli élôhelyek sokféleségét táji léptékben megôrizni szándékozó agrár-környezet-
gazdálkodási programok konkrét kezelései a releváns tájökológiai léptékhez mérten
gyakorlatilag pontszerûnek tekinthetôk – területileg is, és akár egy-egy beavatkozás
várható idôtartamában is. Ezért gyakran elôfordulhat, hogy a monitorozott rendszer álla-
potában bekövetkezô változásokat sokkal inkább a terület múltja és a szomszédságok
döntik el, mint a kezelés maga, vagyis lényegében a kezelt területen és kezelésen kívüli
hatótényezôk.

A monitorozandó objektumok változatossága

Magyarország különbözô biogeográfiai régiói – és azokon belül az egyes tájegységek
is – egymáshoz képest gyakran erôsen eltérô klimatikus, geográfiai, hidrogeológiai, talaj-
tani karakterrel, illetve különféle vegetáció-fejlôdéstörténeti múlttal rendelkeznek, ezért
egy adott kezelésnek még adott objektum esetén is eltérô következményei lehetnek (pl.
ugyanolyan intenzitású legeltetés másként hathat a különbözô tájegységek löszgyepei-
re). Ráadásul egy adott beavatkozás hatása még számos lokális tényezôtôl is szimultán
módon függ. Ilyen tényezô lehet a kezelt objektum aktuális fajösszetétele, szerkezete,
dinamikai állapota, története, egykori használata, a szomszédos élôhely több paramé-
tere stb. (vö. 2. fejezet).
Ez a soktényezôs helyzet egyrészt nehezíti egy széleskörûen egységes, ugyanakkor
relatíve egyszerû monitorozási terv kidolgozását, másrészt a mintavétel során az
egymással azonosnak tekinthetô objektumok kijelölését. Ennek következtében pedig a
kiértékelés bizonytalansága nô meg. A konkrét monitorozási módszerek – fôként a lokális
és részben a táji léptékben – tehát az esetek jelentôs részében mindaddig nem határoz-
hatók meg, amíg a monitorozandó objektumról (pl. egy kaszált parcella mocsárrétjérôl)
nem állnak rendelkezésre lokális információk. Ezért a monitorozás módszertana gyakran
csak ajánlásokra, algoritmusokra épülhet, amelyek alapján a terepen mért konkrét adott-
ságok ismeretében lehet a releváns indikátorváltozókat definiálni. Ugyanezért gyakor-
latilag nem lehet olyan általános érvényû indikátorváltozót találni, amely egy adott keze-
lés eredményességét az összes lehetséges objektum-típus esetén hatékonyan jelezné –
erre az 50. oldalon már utaltunk.

Problémák a referenciákkal
A 3.1.1. fejezet egyértelmûen rávilágított a referenciák fontosságára (vö. pl. 50. ábra).
A különféle referenciák elválaszthatatlan részét képezik a hipotézistesztelô monitoro-
zási rendszereknek. Azonban bármely típusú referenciát alkalmazzuk is az elvileg
szóba jöhetô három közül (vö. 3.2.5. fejezet), mindegyik kapcsán jelentkezhetnek
gondok.

127
• A leggyakrabban rendelkezésre álló viszonyítási pont a monitorozandó objektum
kezelés elôtti alapállapota. Ez az adott objektumra nézve egyetlen idôpontból szár-
mazó adat azonban az ökológiai változók rövid távon sztochasztikus változása miatt
gyakran nem elegendô. Másrészt elôfordulhat, hogy a monitorozott kezelést megelô-
zôen is már hasonlóképp kezelték az adott területet, ezért azon nem következik be a
várt változás.
• Az objektumnak a kezelést megelôzô állapotára vonatkozó, több idôpontból szár-
mazó adatsora az elôzôhöz képest hatékonyabban használható fel, ugyanakkor nincs
biztosíték arra, hogy a kezelés idôpontja elôtt detektált állapotváltozások késôbb
ugyanúgy alakulnának (vö. nem kontrollált hatótényezôk, pl. globális klímaváltozás).
A fô probléma azonban az, hogy a növényzetre vonatkozóan hazánkban jelenleg alig
áll rendelkezésre ilyen adatsor.
• A kezelt objektummal párba állított referencia-objektum változásának monitorozása
ígérkezik a legmegbízhatóbb módszernek. Ez azonban csak akkor van így, ha való-
ban biztosítani lehet, hogy a referencia-objektum kizárólag a kezelés (pl. legeltetés,
kaszálás, felhagyás stb.) hiányában különbözzön a cél-objektumtól. Regionális lép-
tékben, a régiók egyedisége miatt ez nyilván nem tartható, de táji léptékben is körül-
ményes a releváns állapotváltozók tekintetében két, egymással legalább közel azo-
nos tájrészletet találni. Lokális léptékben pedig az élôhelyfoltok elôbbi részben emlí-
tett nagyfokú változatossága – pontosabban e változatosság megfelelô ismerete –
nehezíti meg a referencia-objektumok keresését. Ideális esetben a referencia-objek-
tumok a kezelt homogén parcelláknak a kezelésbôl kizárt részterületei lennének.

3.2. A monitorozási rendszer kialakításának lépései

Ebben a fejezetben tematikusan végignézzük azokat a szempontokat, amelyeknek a

tisztázása nélkül egyetlen hipotézistesztelô monitorozási rendszer sem készülhet el.
Természetesen vannak olyan egyszerûbb monitorozási feladatok, amelyekhez rutinszerû
módszerek alkalmazhatók (lásd 24. ábra, 52. oldal), ám ebben az esetben is el kell jutni
eddig a felismerésig, tehát az alapkérdéseket mindenképpen tisztázni kell. Ezeket az
alapkérdéseket a 3. fejezet elsô bekezdésében már felsoroltuk, alább ezek részletes
kifejtésére kerül sor. Ezt megelôzôen azonban, a 3.2.1. fejezetben bemutatunk egy egy-
szerû kérdôívet, amely akár az egyéni tervezést, akár a csapatmunkát segítheti abban,
hogy a legfontosabb tényezôket számba vegyük a monitorozás kialakítása során.

3.2.1. Módszertani kérdôívek

Adott kezelés következményét, vagyis egy adott céltrend (vö. 3.1.1. fejezet, 50. ábra) be-
következését egy vagy több megfelelô indikátorváltozó értékváltozásával detektáljuk. A
monitorozandó objektumnak a várt dinamika szempontjából releváns állapotváltozói
közül azok tekinthetôk indikátorváltozóknak, amelyek alkalmasak a célállapot vagy a
céltrend bekövetkezésének hatékony kimutatására.

128
 A konkrét indikátorváltozók kijelölését segíti a stresszor-modellek felépítése (vö.
3.1.3. fejezet). A stresszor-modell egy adott rendszer (pl. a monitorozott objektum) olyan
absztrakciója, amely a hatótényezôk (stresszorok), az ökológiai rendszer válaszai, a
következmények és bizonyos esetekben az indikátorok közötti kapcsolatokat jeleníti
meg. A stresszor-modellek felépítéséhez a 3.1.1. fejezet fogalomkészletét (50. ábra) ala-
pul véve tehát az alábbi elemek konkrét megnevezése szükséges:
– a hatótényezôkre vonatkozó adatok (konkrét kezelés, kontrollált és nem kontrollált
hatótényezôk, lásd 5–6. táblázat),
– kezelt objektum és cél-objektum megnevezése, esetleges elkülönítése,
– a hatótényezô hatásának paraméterei (milyen tér- és idôléptékben hat, mi a célállapot
vagy céltrend, vö. 8–9. táblázat),
– a fentiekhez mi lehet alkalmas indikátorváltozó.

Ha ezek alapján elkészült a stresszor-modell, akkor még a következô két kérdés meg-
válaszolása feltétlenül szükséges a konkrét monitorozási terv körvonalazásához:
– mi a viszonyítási alap (pl. referencia-objektum, kontroll-terület),
– melyek a mintavétel és a feldolgozás fôbb szempontjai.
A fenti szempontok érvényesítésével létrehozhatók az ún. módszertani kérdôívek,
amelyek a monitorozási protokoll fegyelmezett összeállítását segítik. A kérdôívek fôként
nagyobb monitorozási rendszerek megszervezésének csapatmunkájában segíthetnek, a
szempontok standardizált összegyûjtésével. Az alább bemutatott módszertani kérdôíven
a stresszor-modell elemei az alábbi sorrendben követik egymást: konkrét kezelés –
hatótényezô – cél-objektum – hatás (eredmény, céltrend, célállapot) – indikátorváltozó, a
mintavételre, a referenciára, a kiértékelésre vonatkozó szempontokkal együtt (4. táblá-
zat).
Minden különbözô hatótényezô – cél-objektum – cél-trend kombinációra külön-külön
kitöltendô a kérdôív. A kérdôívben megfogalmazhatók a bizonytalanságok is. Minél több
különbözô kérdôívet töltünk ki, annál nagyobb lesz az indikátorparaméterek választéka.
A kérdôívek adataiból az adott objektumokra vonatkozó, jelenlegi tudásunkat tükrözô
adatbázis hozható létre, amely a többféle beavatkozáshoz, kezeléshez, objektumhoz és
jósolt változáshoz adekvát indikátorváltozókat tartalmazza, konkrét módszertani eljárá-
sok megnevezésével, valamint erôforrás-igény becsléssel. Az adatbázis strukturálható,
döntési algoritmusok definiálhatók, és így egyes indikátorváltozók kiválaszthatók, ame-
lyek majd a monitorozás alapjául szolgálnak.
A 3.2.2.–3.2.5. fejezetekben szereplô, az egyes tényezôkre vonatkozó példákat
(6–10. táblázat) az Agrár-környezetgazdálkodási Információs Rendszer (AIR) Biodiver-
zitás Monitorozás Módszertan (HORVÁTH – SZITÁR 2005) vegetációs alrendszerének terve-
zéséhez állítottuk össze, amelyhez a 4. táblázatban bemutatott módszertani kérdôívet
használtuk fel. A kérdôívek kitöltésében közremûködtek: BOTTA-DUKÁT ZOLTÁN, GARADNAI
JÁNOS, GYARMATI MAGDOLNA, HORVÁTH ANDRÁS, KRÖEL-DULAY GYÖRGY, LHOTSKY BARBARA,
MAKRA ORSOLYA, MÁTÉ ANDRÁS, ORTMANN-NÉ AJKAI ADRIENNE, RÉDEI TAMÁS, RÉV SZILVIA,
SZABÓ ZSUZSANNA, SZITÁR KATALIN, TÓTH TIBOR és VIRÁGH KLÁRA.

129
 4. táblázat. Az agrár-környezetgazdálkodási rendszer (vö. 17. ábra) biodiverzitás monitorozás
vegetációs alrendszerének kialakításához javasolt módszertani kérdôív (HORVÁTH–SZITÁR 2005).

A kérdôív kitöltôje:
1. Mely célprogram(ok), vagy konkrét
kezelések (elôírások) miatt lép fel a vizsgálandó hatás?
2. Mi a kontrollált hatótényezô (ami a kezelés
következtében lép fel a cél-objektumon)?
3. Mely nem kontrollált hatótényezôknek lehet ugyanaz
a következményük, mint a kontrolláltnak?
4. Mi a kezelt objektum?
5. Mi a cél-objektum (amire a kontrollált hatás hat, és
aminek a változását monitorozzuk)?
6. Milyen léptékben hat a hatótényezô? (Ha különbözô a) lokális b) táji c) regionális
léptékekben eltérô a hatás, akkor külön lapra írandó!) konkrétabban:
7. Melyik régióban, tájegységben jellemzô a megadott jellemzô régió (táj):
hatótényezô, és melyikben nem? nem jellemzô régió:
8. Mi a kontrollált hatótényezô következménye a cél- a) célállapot
objektumon: mi a várható célállapot vagy céltrend? b) céltrend konkrétan:
9. A 8. bekövetkezése megfelel az agrár-környezetgaz- a) igen
dálkodás kitûzött céljainak? b) nem, mert:
10. Legkevesebb hány év alatt érvényesül a hatás? 1 2 5 10 20 több
11. Milyen indikátorváltozóval mérhetô vagy figyelhetô
meg a hatás (változás)?
12. Milyen módszerrel kell mérni/megfigyelni az
indikátorváltozót?
13. Az indikátorváltozó milyen határértéke jelzi a
monitorozandó hatás (a 8.) bekövetkezését?
14. Szükség van-e referencia-objektumokra? a) igen b) nem magyarázat:
15. Szükséges ismétlésszám mintavételi területenként:
16. Hány mintára lenne szükség ahhoz, hogy az itt országosan:
definiált monitorozás reprezentatív legyen? regionálisan:
17. Egy mintavételi terület terepi felmérésének és emberóra terepen: terepi költség:
kiértékelésének erôforrás- és idôigénye? emberóra laborban: labor költség:
18. Az adatok kiértékelésének speciális módszerei:
19. Milyen háttéradatokra van szükség a mintavételhez
és/vagy a kiértékeléshez?
20. Mi a fenti információk fô forrása? a) hipotézis b) megfigyelés
c) kísérlet d) publikáció:

3.2.2. Kezelések és hatótényezôk

A 3.1.1. fejezetben bemutattuk (50. ábra), hogy a vegetációt érô különbözô beavatko-
zások monitorozása során fontos megkülönböztetni a kezelt objektumokat és a cél-
objektumokat. Ennek az az oka, hogy a kezelések eredményességét nem – vagy nem
csak – annak az objektumnak a megváltozásában várjuk, amelyen az adott kezelést köz-
vetlenül végrehajtották, hanem akár annak egy alrendszerében vagy éppen egy azt

130
magába foglaló nagyobb rendszerben (vö. hierarchia elmélet, 2.1.1. fejezet). Például egy
szántó felhagyását – mint konkrét kezelést – egy adott mezôgazdasági parcellán – mint
kezelt objektumon – hajtják végre, ám ennek a hatása a szomszédos parcellán vagy a
környezô tájban is megnyilvánul (pl. pufferzóna alakul ki, vagy kiterjed az ökológiai
hálózat). A várt hatást ezért az általunk fontosnak tartott cél-objektumon figyeljük meg,
ami adott esetben megegyezhet magával a kezelt objektummal is (pl. a felhagyott szán-
tóval), de el is térhet attól (lehet a szomszédos élôhely vagy az adott tájrészlet). Táji lép-
tékben egy cél-objektum (azaz egy tájrészlet) több kezelt objektumot (többféle élôhelyet
és/vagy több vegetációs foltot) is tartalmazhat, ezért az azokon megvalósított kezelések
a cél-objektumra komplex módon hatnak.

A konkrét kezelés
A konkrét kezelés az a tevékenység (vagy több tevékenység együttese), amit a kezelt
objektumon közvetlenül végrehajtanak. A konkrét kezeléseket az agrár-környezetgazdál-
kodási rendszerben pl. az egyes célprogramok elôírásai határozzák meg (vö. 5. táblázat).
A konkrét kezelés lehet egy adott beavatkozás, vagy éppen egy adott beavatkozás
hiánya is.

5. táblázat. Az agrár-környezetgazdálkodási rendszer gyepgazdálkodási célprogram

csoportjához tartozó két alapprogram jellemzôi (vö. 17. ábra). Csak azok a jogosultságok és
elôírások szerepelnek, amelyek a természeti objektumok ökológiai állapot változásában rele-
váns szerepet játszhatnak (a 115/2003. FVM rendelet alapján). Az elvárt tevékenységeket ezen
kívül még kiegészítik a Helyes Gazdálkodási Gyakorlat elôírásai is (156/2004 FVM rendelet).

Célprogram elnevezése, célja és a Elôírások

támogatási jogosultság feltételei

Füves élôhelyek kezelése – legeltetés esetén:

célprogram.
Cél: a növényfajokban és azokhoz
kötôdô állatfajokban gazdag rétek
fenntartása és fejlesztése a különbö-
zô gyeptípusokon, a helytelen gondo-
zás miatt csökkenô állományú ritka
növények, madarak és gerinctelen
állatok védelme, valamint a növény-
védô szerek használatából és a mû-
trágyázásból eredô környezeti ter-
helés csökkentése.
Jogosultság: (a) a legkisebb támo-
gatható terület 1 ha, (b) a gyep hasz-
nosításához legalább 0,2 állat-
egység/ha állatállomány megléte.
– legeltethetô állatfajok: szarvasmarha, juh, kecske,
bivaly, ló, dám- és gímszarvas, szamár
– a legelôt az alábbi gyeptípusonként megadott alsó
és felsô állatsûrûségi határok (állategység/ha) figye-
lembevételével kell hasznosítani: homoki és szikes
gyepek: 0,2–0,5; dombvidéki gyepek, száraz, fás lege-
lôk, nedves rétek, üde gyepek, ártéri gyepek: 0,2– 1,0
– pásztoroló vagy szakaszolt legeltetést kell alkal-
mazni (az egy területen legeltethetô napok számát a
fûhozam alapján kell meghatározni, de az a 10 napot
nem haladhatja meg)
– a füves élôhelyeken növényvédô szer használata,
felülvetés, mûtrágyázás és öntözés tilos
kaszálás esetén:
– nedves idôszakban, amikor az élôhelyet károsulhat,
a kaszálás tilos
– vadriasztó láncot kell alkalmazni és csak természet-
védelmi szempontból kedvezô kaszálási módszerek
alkalmazhatók (a parcella közepétôl kifelé haladva, a
szegélyeket utoljára)

131
 5. táblázat folytatása

Célprogram elnevezése és célja és a Elôírások

támogatási jogosultság feltételei

Szántó fajgazdag gyeppé alakítása – gyepes élôhely kialakítása gyeptelepítéssel

(gyeptelepítés) célprogram. – a telepítéstôl eltekintve, amikor legfeljebb 80 kg/ha
N-hatóanyag kijuttatása megengedett, mûtrágyázás
Cél: a növényfajokban és azokhoz és növényvédô szerek alkalmazása tilos
kötôdô állatfajokban gazdag rétek ki- – termôhelyi adottságoknak megfelelô, legalább 6 faj-
alakítása, élôhelyek biztosítása ritka ból (fajtából) álló fûmagkeverék vetése
növények, madarak és gerinctelen – egyetlen faj (fajta) aránya sem haladhatja meg a
állatok számára, illetôleg a növényvé- 30 %-ot
dô szerek használatából és a mûtrá- – gyomok, betelepülô cserje-, fafajok irtása csak
gyázásból eredô környezeti terhelés mechanikai úton
csökkentése. – az elsô évben két kaszálás engedélyezett, a legelte-
tés nem
Jogosultság: a legkisebb támogat- – a 2. évtôl a kialakított gyepet legeltetéssel vagy ka-
ható terület 1 ha. szálással lehet hasznosítani, a termôhelyi adottságok
(gyeptípus) figyelembe vételével, és a füves élôhelyek
kezelése célprogram elôírásainak betartásával

Kontrollált hatótényezôk
Az ökológiai rendszerekre a közvetlen, szándékos emberi tevékenységeken kívül
még számos olyan tényezô hathat, amely a beavatkozás sikerét erôsíti vagy gyengíti.
A monitorozandó cél-objektumok ökológiai állapotának megváltozásában szerepet ját-
szó hatótényezôknek ezért két típusát különböztetjük meg: a kontrollált és nem kont-
rollált hatótényezôket. A kontrollált hatótényezô a cél-objektumot érô azon hatótényezô,
amely a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelés következtében lép fel. A kezelés
célja szerint a kontrollált hatótényezô következtében a cél-objektum állapota a célállapot
felé fog tartani. A cél-objektumot ezen kívül nem kontrollált hatótényezôk is befolyásolják.
Bár a kontrollált hatótényezôk meghatározása csak a monitorozásra kijelölt cél-ob-
jektumok ismeretében hatékony, a releváns hatótényezôk egy lehetséges köre példaként
megadható. A kontrollált hatótényezôk a különbözô léptékekben eltérô módon jelennek
meg. Lokális léptékben a hatást fogadó objektumok az életközösségek (élôhelyfoltok,
növénytársulások és átmeneteik, állatközösségek) vagy a populációk közül kerülhetnek
ki. Néhány lehetséges kontrollált hatótényezôt a konkrét kezelésekbôl levezetve, a lépté-
kek szerint a 6. táblázatban tekintünk át.

132
 6. táblázat. Néhány példa a lokális és a táji léptékben releváns kontrollált hatótényezôk közül.
A konkrét kezeléseket a példák mindegyikében lokálisan (állomány léptékben) hajtják végre,
de hatásuk kiterjedhet a táji léptékre is.

konkrét kezelés kontrollált hatótényezô lépték milyen objektumokra hathat (példák)

növényvédô herbicid-terhelés szántó ôshonos gyomflórája,
lokális
szerek korláto- csökkentése mezsgyék vegetációja
zása a szántóval vízgazdálkodási
táji szempontból összefüggô vizes
élôhelyek növényzete
gyeptelepítés gyeptelepítés magkeverékkel lokális ôshonos növényfajok és
felhagyott növényközösségek
szántón mezsgyék kiterjedésének táji zöldfolyosók által összeköttetésben
növelése lévô élôhelyfoltok a tájban
cserjeirtás cserjék levágása a gyeprôl lokális jól terjedô cserjék, erdôssztyepp
fajok
a gyepfelületek kiterjednek táji táji élôhelyek mozaikja, gyepek
kiterjedése
szántó vizes belvíz a területen marad lokális belvizes szántón kialakuló vizes
élôhellyé élôhelyek
alakítása völgyaljban szántó helyett táji a környezô táj talajának,
vizes élôhely lesz növényzetének vízgazdálkodása
vízelvezetés vízháztartás helyreáll lokális hullámtéri rétek, mocsárréti növények
korlátozása inváziós növények (pl. gyalogakác)
rendszeres tavaszi vízborítás táji a vízborítás által összekapcsolt
élôhelyfoltok komplexe a tájban
erózióvédelem, talaj- és tápanyag-lemosódás a szántóval fedett erodálódó lejtô
talajtakarás csökken táji aljában fekvô természetközeli élôhely
növényzete
kaszálás megfelelô kaszálás füves élôhelyek, inváziós és gyomfajok
szabályozása túl magas tarló (sok fûavar) lokális láprétek pionír növényei
túl alacsony tarló zsombékosok zsombékjai
legeltetés megfelelô legeltetés füves élôhelyek vegetációja,
szabályozása domináns füvek
avar mennyisége csökken füves élôhelyek vegetációja,
egyéves fajok
legelési nyomás csökken lokális specialista növények, erdôssztyepp
fajok
legelési nyomás nô mocsárrét növényzete, gyomok,
özöngyomok
gyepek égetése az égetésbôl fakadó zavarás füves élôhelyek növényzete, állatvilága
tilos megszûnik gyepek avarosodása erôsödik
lokális
a gyepek avarosodása füves élôhelyek ritka, specialista
erôsödik növényei

133
Nem kontrollált hatótényezôk
Nem kontrollált hatótényezô minden olyan, a cél-objektumra ható tényezô, amely
nem a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelés következtében lép fel. A nem kontrol-
lált hatótényezô (és hatás) releváns, ha a célállapotot befolyásolja, ha viszont nem felté-
telezhetô (bizonyítható), hogy befolyással lenne a célállapotra, akkor nem relevánsnak
nevezzük. A monitorozás megbízhatósága szempontjából kiemelt fontosságú, hogy a
releváns nem kontrollált hatótényezôk hatásait el tudjuk választani a kontrollált hatóté-
nyezôk hatásától.
A 7. táblázatban olyan fontosabb nem kontrollált hatótényezôket sorolunk fel, ame-
lyek adott léptékben ugyanolyan, monitorozással nem megkülönböztethetô következ-
ményekkel járhatnak, mint bizonyos kezelések, vagy éppen azok érvényre jutását akadá-
lyozzák. A példaként bemutatott hatótényezôkön kívül olyanok is jelentkezhetnek a
monitorozás során, amelyek a monitorozást megelôzô ismereteink alapján nem merül-
nek fel. Ezeknek a tényezôknek a kiszûrése csak referencia-objektumok alkalmazásával
válik lehetségessé (lásd 3.2.5. fejezet).

7. táblázat. Egyes lehetséges nem kontrollált hatótényezôk szerepének áttekintése. A követ-

kezmény a kontrollált hatótényezô miatt lép fel, amelyet a nem kontrollált hatótényezô erôsít-
het („+”) vagy gátolhat, kiolthat („–”). A lépték a kontrollált hatótényezôre vonatkozik.

lépték kontrollált következmény (példák) +/– nem kontrollált hatótényezô

hatótényezô
a szántón csökken gyomok száma és borítása – hatékony mechanikai
a herbicid-terhelés nô, ritka és védett gyomok gyomirtás
megjelennek
a szántón csökken gyomok aránya csökken + vízellátás csökken
a tápanyagbevitel a völgyalji vizes élôhelyen állattartó telep
nitrofil gyomok aránya – megjelenése a közelben
csökken
gyepesítés szántó helyén a másodlagos szukcesszió
megfelelô természeteshez +
magkeverék hasonló homoki gyep
vetésével kialakulása
rendszeres, a rét természetessége nô, aszályos évek,
lokális

megfelelô érzékeny fajok aránya, – alacsony talajvízszint

kaszálás vitalitása nô
mocsárréten inváziós fajok borítása csökken + hosszú ideig tartó vízborítás
az avarmennyiség nem nô + tûz
megfelelô legelési homoki gyepekben csökken + a gyep körül csökken az
nyomás az inváziós fajok borítása inváziós fertôzöttség
legelési nyomás félszáraz löszgyepek + csapadékos évek sorozata
csökken regenerálódnak
gyepek természetes – nincs propagulumkészlet
fajkészlete nô
öntözés hiánya szikes gyepekben a sótûrô + kevés csapadék, talaj
fajok borítása nô vízellátása csökken
korlátozott vizes élôhely állapota javul + csapadékos év
vízelvezetés

134
 7. táblázat folytatása

lépték kontrollált következmény (példák) +/– nem kontrollált hatótényezô

hatótényezô
extenzív természetközeli, változatos táj – erôsödô turizmus,
gazdálkodás kialakulása infrastruktúra javulása
gyeptelepítés féltermészetes élôhelyfoltok spontán szántófelhagyás
táji

jönnek létre, ökológiai folyosók +

kiterjedése nô
vízelvezetés a táj vizes élôhely-komplexének + csapadékos évek
korlátozása nô a természetessége

3.2.3. Cél-objektumok, célállapotok és céltrendek

Cél-objektumnak nevezzük azt a természeti objektumot (pl. élôhelyfoltot, tájrészletet),

aminek az állapotában változást várunk a kezelt objektumon végrehajtott konkrét keze-
lés eredményeképpen. Például a cél-objektum lehet egy löszgyep, és a cél lehet a gyep
gyomosságának csökkentése, amit a szomszédos szántó mint kezelt objektum felha-
gyásával majd rendszeres kaszálással kívánunk elôsegíteni. A beavatkozás az objektum
bizonyos célállapotba juttatására irányul. A célállapot a cél-objektumnak az az elvárt
állapota, amely a kezelt objektumon elvégzett konkrét kezelés hatására feltételezhetôen
bekövetkezik. A cél-objektum a monitorozás idôtartama alatt nem feltétlenül éri el a
célállapotot; ebben az esetben definiáljuk az elvárt céltrendet, amely megvalósulására a
monitorozott trendbôl következtetünk. A céltrend a cél-objektum állapotának megválto-
zásában az elvárásaink szerinti trend, amely a célállapot felé való elmozdulásra utal.
A cél-objektum még adott kezelés és adott kezelt objektum esetén is többféle lehet.
Még az is elôfordulhat, hogy egy bizonyos kezelt objektumon végrehajtott konkrét keze-
lés az eltérô térskálán definiált cél-objektumok ökológiai állapotában (pl. a biodiverzitás-
ban) ellentétes irányú változást eredményez. Mindenekelôtt fontos tehát meghatározni
azokat a léptékeket, amelyekben az adott beavatkozások eredményeképpen változá-
sokat várunk. A hazai agrártájakban elvégzett természetvédelmi célú vagy agrár-környe-
zetgazdálkodási (AKG) tevékenységek céltrendjeit a térbeli lépték szerint négy csoport-
ba sorolhatjuk:
• A kezelések hatására rövidebb idô alatt bekövetkezô változások nyomon követésé-
hez a kezelt parcellák élôhelyein, életközösségein vagy populációin elvégzett lokális
(azaz állomány léptékû) vizsgálatok alkalmasak. Ebben a léptékben a kezelések
közvetlen hatását monitorozzuk, az állományok direkt válaszreakcióit jellemezzük (vö.
2.2.1. fejezet). Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy egy adott táj egé-
szét jellemzô tevékenység-struktúra az állományok tájökológiai kapcsolatai révén
visszahat a lokális szintre.
• Táji léptékben integrálódnak azok a hatások, amelyek az eltérô típusú, de térben
egymás közelében megvalósított tevékenységek következtében lépnek fel. A táji lép-
ték tájökológiai értelemben értendô (vö. 2.1.2. fejezet). Táji léptékben figyelhetôk
meg a különféle élôhelyek mozaikjai, ezért itt értelmezhetôk a kezelések által érintett

135
 élôhelyek és azok szomszédai közötti kölcsönhatások is. Táji léptékben már lehe-
tôség van arra, hogy az adott tájrészlet egészének ökológiai állapotát jellemezzük.
• Regionális léptékben van mód vizsgálni, hogy az országon belüli eltérô természeti
adottságokkal, különbözô társadalmi-szociális struktúrával, gazdasági fejlettséggel,
mezôgazdasági preferenciákkal, változatos természetvédelmi és AKG intenzitással
jellemezhetô régiók között mennyiben és milyen irányban jelentkeznek különbségek.
A biodiverzitás, az ökológiai állapot megítélése ebben a léptékben már általában nem
a régió egészét képviselô valamely természeti objektumra vonatkozik (ilyen is lehet-
ne, pl. egy vízgyûjtô esetén), hanem a táji vagy lokális objektumok reprezentatív hal-
mazára.
• A legnagyobb lépték Magyarország egészére vonatkozik. Országos szinten a kér-
dés pl. az lehet, hogy a különbözô AKG tevékenységek mennyiben és milyen módon
eredményeznek az EU más tagországaihoz képest hasonló vagy eltérô trendeket
hazánk biodiverzitásában. Ezen a szinten az AKG biodiverzitás monitorozásnak nem
az a feladata, hogy az ország egészének ökológiai állapotát ítélje meg, hanem hogy
az AKG tevékenységek hatásának vizsgálatában országosan reprezentatív legyen.
A cél-objektumok ebben az esetben is többnyire az alacsonyabb térléptékek ökoló-
giai rendszerei közül kerülnek ki.

Cél-objektumok országos léptékben

Valódi cél-objektumot Magyarország egészére kijelölni csak úgy lehetne, ha a termé-
szeti tájak, régiók mindegyike szerepelne benne, függetlenül attól, hogy agrármûvelés
folyik-e rajta vagy sem. Ennek az oka az, hogy a különbözô mûvelési típusok (mezôgaz-
dasági, erdészeti) alá tartozó tájrészek életközösségei szoros kapcsolatban állnak egy-
mással. Ez a kölcsönös függôség hazánkban különösen erôs, mert a Pannon térség er-
dôssztyepp-zónájához kötôdô számos életközösség és élôlény csak az erdôket, gyepe-
ket, réteket, víztesteket megfelelô arányban és struktúrában tartalmazó tájakban találja
meg létfeltételeit. Emiatt a monitorozási tevékenység ezen a szinten általában csak arra
vállalkozhat, hogy olyan, valójában mesterségesen elkülönített cél-objektumokat figyel-
jen meg, amelyek a beavatkozások hatásait országos szinten „integrálják”. Ezek azon-
ban általában nem a növényzet egységei vagy mozaikjai közül kerülnek ki, hanem a tá-
jak élôhelykomplexeit vagy az ország több régióját „használó” állatok, így pl. a vonuló
madarak lehetnek.
Természetesen a növényzet vagy a növényi populációk bizonyos tulajdonságait is
lehet országos léptékben monitorozni, azonban ezek a jellemzôk már csak egy „virtuális”
cél-objektumra (statisztikai csoportként megfogalmazott rendszerre) vonatkozhatnak.
Ilyen országos léptékû monitorozható botanikai objektumok lehetnek pl. az alábbiak:
– agrárterületek természetközeli és természetes élôhelyeinek táji mozaikja (vö. 1. ábra);
– országos léptékben elterjedt inváziós növényfajok (pl. bálványfa – Ailanthus altissima,
gyalogakác – Amorpha fruticosa, kanadai és magas aranyvesszô – Solidago canaden-
sis és S. gigantea, selyemkóró – Asclepias syriaca) országos állományai (lásd 6. ábra).

E fentiek valójában az indikátorai egy országos léptékû ökológiai rendszernek. Ezeknek

az indikátoroknak a változását csak országosan összehangolt monitorozó programok
tudják nyomon követni (pl. NBmR: FEKETE et al. 1997, TÖRÖK 1997, KUN – MOLNÁR 1999;
AIR: HORVÁTH – SZITÁR 2005; ÉTT-monitorozás: TÓTH – BALCZÓ 2006).

136
Cél-objektumok regionális léptékben
A regionális lépték cél-objektumai és indikátorai alapvetôen hasonló logika szerint
jelölhetôk ki, mint az országos léptékben. A különbségek elsôsorban az objektumokkal
kapcsolatban elemezhetô változókban lehetnek. Regionális léptékben lehetôség van az
egyes régiók összehasonlítására is. Másrészt, az adatgyûjtésbe bevonhatók az egyes
régiókra jellemzô egyedi változók is:
• Az agrárterületek természetközeli és természetes élôhelyei táji mozaikjának olyan
tulajdonságai is elemezhetôk, amelyek robusztussága országos léptékben nem biz-
tosítható, de regionális léptékben igen. Ilyen lehet pl. a szántóföldek által uralt régiók-
ban a mezsgyék, fasorok, erdôsávok bevonása az élôhelymozaik elemei közé.
• Az inváziós növényfajok regionális állományainak vizsgálatába a fentiekben említet-
teken kívül újabb fajok is bevonhatók:
– bár az akác (Robinia pseudo-acacia) nem az agrár-területek faja, de egyre gyak-
rabban találjuk meg gyepekbe behatoló állományait, és további terjedés a
felhagyott szántók beakácosítása révén várható;
– az adventív ôszirózsa-fajok (pl. Aster lanceolatus, A. x salignus, A. novi-belgii
és A. novae-angliae) fôként az ártereken terjednek;
– az ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) fôként a szikes pusztákon alkot nagyobb állo-
mányokat.

A régiók kijelölése történhet a statisztikai régiók alapján, de a természetvédelmi célú

tevékenységek monitorozásához azokat a régiókat javasoljuk egységnek, amelyek alap-
ját a biogeográfiai lehatárolás szolgálja. Ezek meghatározott természeti adottságokkal és
vegetáció-fejlôdéstörténettel rendelkeznek, illetve általában bizonyos társadalmi-szociá-
lis struktúrával, adott gazdasági fejlettséggel, mezôgazdasági preferenciákkal jellemez-
hetôk.

Cél-objektumok táji léptékben

Táji lépték alatt a tájökológia által kitüntetett léptéket értjük (vö. 2.1.2. fejezet). A táji
lépték legkisebb egysége az a terület, amelyben a különbözô élôhelyek mozaikja már
megjelenik, és kiterjedése meghaladja a néhány hektárt. A táji léptékre jellemzô legna-
gyobb térbeli egységek hozzávetôlegesen a földrajzi értelemben vett kistájak kiterje-
désével mérhetôk össze.
Táji léptékben értelmezhetôk a különbözô élôhelyfoltok kölcsönhatásai, ekképpen a
mezôgazdasági és a természetközeli vagy természetes élôhelyek kapcsolatai. Táji lép-
tékben lehet beszélni az élôhelyfoltok izolációjáról és fragmentációjáról (zárványszántó a
pusztában vagy löszvölgy gyepjei szántók által körülvéve). Szintén ebben a léptékben
beszélünk az élôhelyfoltok konnektivitásáról, az ökológiai folyosókról. A pannon térségre
egykor igen jellemzô, de még fragmentumaiban ma is fellelhetô erdôssztyepp-mozaikok
ugyancsak táji léptékben jelennek meg (30. és 31. ábra). A monitorozandó cél-objek-
tumok így a fenti példákban bemutatott tájökológiai szempontok alapján határolhatók
körül.
A cél-objektumoknak táji léptékben alapvetôen kétféle típusa különböztethetô meg:
• a kezelt objektumokat – pl. mezôgazdasági parcellákat – tartalmazó tájrészlet;
• kezelt objektumokat nem tartalmazó, de az azokon megvalósított konkrét kezelések
által közvetlen vagy közvetett módon befolyásolt tájrészlet.

137
Az utóbbi körülhatárolása tájegységek, vízgyûjtôk és táji hatásrendszerek elemzésével
lehetséges. Ökológiai állapotát a többféle tevékenység integrált módon befolyásolja.
E tájrészletek monitorozása megvalósulhat a nem kezelt parcellák vizsgálatával is, de a
monitorozás ebben az esetben is táji léptékû.

Példák táji léptékben értelmezett cél-objektumokra:

– szántóföldi mûvelésbôl kivont szántó mint új, természetközelivé alakuló élôhelysziget a tájban;
– felhagyott szántó vagy annak nem mûvelt szegélye mint a táj ökológiai folyosójának egy szakasza;
– a kezelt szántóval vízgazdálkodási szempontból összefüggésben lévô vizes élôhelyek (pl. morotvák);
– tanya és a hozzá tartozó területek (legelôk, szántók, erdôk);
– egykor összefüggô, természetes növényzetû, vízgazdálkodás szempontjából egységes ártéri táj élô-
helymozaikja, jelenleg mezôgazdasági területekkel felszabdalva;
– a folyók menti ártér zónái mint különbözô élôhelyek (hullámtér, mentett ártér);
– szikes táj változatos geomorfológiai felszínének különbözôképpen kezelt élôhelyeibôl álló mozaikja;
– szikes táj regenerálódó löszgyep foltjai, a tájban rendelkezésre álló propagulumkészlettel;
– hegylábi táj ültetvényekbôl, szántókból és gyepekbôl álló mozaikja;
– szántók közé ékelôdô löszvölgyek lejtôinek löszpusztai növényzete;
– cserjés, kiirtott cserjés és gyepes élôhelyfoltok hálózata a lösztájban;
– különbözô mértékben leromlott és/vagy különbözôképpen regenerálódott gyepek mozaikja (ami képes
a zavarás eltérô intenzitásához kötôdô fajok együttes eltartására);
– homokbuckás táj egykori felhagyott gyümölcsösei és szôlôi a környék homoki gyepjeire veszélyes
inváziós növények tömeges állományaival;

A táji lépték objektumainak térbeli lehatárolása gyakran önkényes. Ennek oka, hogy
ma már csak ritkán vannak meg azok a térbeli mozaikok, amelyek természetes folyama-
tok eredményeképp kialakulva valóban strukturális és funkcionális egységként viselked-
tek (pl. erdôssztyepp-komplex, folyó- vagy tóparti zonáció, szikpadkás térszínek edafi-
kus élôhelymozaikja). Annak ellenére, hogy jelenleg ezek az egységek már nincsenek
meg, vagy jelentôsen átalakultak, valós táji cél-objektumokat mint egységes rendszere-
ket csak úgy lehet definiálni, hogy annak elemei között a konkrét kezeléstôl vagy a kont-
rollált hatótényezôtôl függô kapcsolatok álljanak fenn. Vagyis a köztük fennálló – egyúttal
a várt (monitorozandó) változásokat megszabó – kölcsönhatásokat alapvetôen befolyá-
solja a tájban elvégzett tevékenység. A monitorozás során csak a strukturális és funkcio-
nális egységek lehatárolásával lehet a kezelések táji szintû következményeit is kimutatni.

Cél-objektumok lokális léptékben

A táji és az annál nagyobb léptékben definiált cél-objektumok kiterjedtségüknél fogva
alkalmatlanok arra, hogy bizonyos monitorozási célkitûzéseknek megfeleljenek. Egyrészt
„reakcióidejük” relatíve hosszú – csak egy-egy drasztikusabb átalakítás (pl. egy szántó
felhagyása) hatása mutatkozik meg néhány év alatt a növényzetben –, az élôhelyek táji
léptékben kimutatható állapotváltozása legalább 5–20 év (vö. 2.2.1. fejezet). Másrészt –
a hatásokat integráló szerepüknél fogva – nem elég érzékenyek arra, hogy az egyes ke-
zelések következményeit külön-külön értékeljük. Az egyes konkrét kezelések hatására rö-
videbb idô alatt bekövetkezô változások nyomon követéséhez a kezelt parcellák élet-
közösségein vagy populációin elvégzett lokális (állomány léptékû) vizsgálatok alkalmasak.
Mivel a konkrét kezelés következménye nem minden esetben az egész kezelt parcel-
lán mutatkozik meg, vagy éppen a szomszédos élôhelyfoltban, ezért a cél-objektum
helyzete különféleképpen alakulhat. A kezelt objektum (pl. mezôgazdasági parcella) és a
cél-objektum térbeli relációja a következô lehet:

138
– a kettô térbeli kiterjedésében megegyezik;
– a cél-objektum a kezelt objektumon belül csak egy vagy több foltban helyezkedik el
(pl. szántón belüli „ökológiai kompenzációs terület”, legeltetett homokbuckák köze,
szikespuszta padkái, kaszálórét belvizes foltjai, löszvölgy eltérô kitettségû lejtôinek
gyepjei, cserjés folt a gyepen stb.);
– a cél-objektum a kezelt objektum szegélye (eltérô módon kezelt szántószegély);
– a cél-objektum a kezelt objektum melletti élôhelysáv (pl. mezsgye);
– a cél-objektum a parcella melletti élôhelyfolt (pl. szántóval határos löszgyep) vagy
annak szegélye.

Monitorozásra alkalmas cél-objektum lokális léptékben az alábbi ökológiai rendsze-

rek közül kerülhet ki:
• meghatározott (pl. Á-NÉR kategóriájú) élôhelyfolt vagy élôhelyfolt-mozaik;
• adott növénytársulás (fitocönózis) egy foltja vagy több fitocönózis állománykomplexe;
• bizonyos, a kezelés által kitüntetett növényfajok populációi.
Ha egy kezelés nem az adott fajra irányul, akkor a faj a monitorozásban nem a cél-objek-
tum, hanem az indikátorszervezet szerepét játssza. Pl. ha a cél-objektum egy adott élô-
hely, a beavatkozás a leromlottság csökkentése (az élôhely regenerálódásának elôsegí-
tése), akkor egy, a leromlást jelzô faj mint indikátorszervezet kerül kiválasztásra. Ugyan-
akkor, ha a kezelés egy özönnövény állományának visszaszorítását célozza meg, akkor
a cél-objektum maga az inváziós faj populációja.

Céltrendek meghatározása
Az európai agrárpolitika prioritásaival és annak hazai érvényesítésével összhangban
az élô rendszereket illetôen az alábbi célok fogalmazódnak meg: (1) természeti értékeink,
a táj, a termôföld állapotának megôrzése és javítása; (2) hazánk agro-ökológiai adottsá-
gainak megfelelô, fenntartható mezôgazdasági földhasználat kialakítása; (3) a mûve-
letlen gyepterületek és a felhagyott szántó területek kultúrállapotba hozása. Az agrár-
környezetgazdálkodási programokat akkor tekinthetjük eredményesnek, ha a mezôgaz-
daság korábbi erôteljes intenzifikációja következtében fellépô negatív hatások mérsék-
lôdnek, esetleg az ökológiai állapot javul (vö. 1.3.5. fejezet).

Az ökológiai állapot jósága önmagában nehezen határozható meg, de következtethetünk rá az ökológiai

rendszerek bizonyos elemeinek mennyiségi, strukturális vagy dinamikai állapotából, annak megváltozásá-
ból. Ilyen alapon az általános elvárásaink az alábbiak lehetnek:
• A táj regionális karaktere, egyéni arculata nem pusztul tovább, sôt visszatér. A táj egyedi jellege mint
bizonyos „tájkép”, önmagában is érték, elsôsorban az emberi értékrend szerint. Fontosságát jelzi, hogy
számos próbálkozás történt monetáris kifejezésére (CSORBA 2003). A tájökológiai összefüggések felôl
nézve azonban a táj értéke ennél jóval több. A cél az, hogy a természetes ökológiai folyamatok és
funkciók táji léptékben is érvényesülhessenek (2.1.2. fejezet). A táji elemek elrendezôdése (a táj struk-
túrája) alapján ezt esetenként nehéz jól predikálni, az viszont várható, hogy a táj egykori, eredeti – az
egyéni arculatban is kifejezôdô – szerkezetének megôrzésével, visszaállításával funkcionalitása is meg-
marad, vagy esetleg visszatér.
• A természetes és a természetközeli élôhelyek kiterjedésének csökkenése megáll, valamint további ter-
mészetközeli élôhelyfoltok alakulnak ki. Csak a Duna–Tisza közén 1985 és 2000 között összesen
44 000 hektár természetes és természetközeli élôhely pusztult el, fôként beszántás, beépítés következ-
tében (MOLNÁR – VAJDA 2000). Ennek a folyamatnak a megállítása vagy mérséklése komoly kihívás az
agrár-környezetgazdálkodás számára. A gyeptelepítések eredményességét elsôsorban azokon az egy-

139
 kori szántókon várjuk, amelyek közelében (szomszédságában) fajgazdag, természetközeli gyepfoltok
találhatók.
• Az élôhelyek fragmentálódása nem fokozódik. Az élôhelyfoltok további fragmentálódása jelentôs rész-
ben a települések környékén várható (vö. 1.3.3. fejezet). Ennek mérséklését a gyepterületek fenntar-
tását segítô támogatásoktól várjuk. Másrészt, a már fragmentált élôhelyfoltok bizonyos élôlényeinek
izolációját a mezsgyék telepítése és a szántószegélyek védelme csökkentheti.
• Az élôhelyek leromlása mérséklôdik, illetve természetközelibb állapotúvá válnak. A füves élôhelyek
esetén fontos szerepet játszhat ebben a legeltetés és kaszálás extenzívebbé válása, de csak akkor, ha
ez párosul az adott gyeptípusnak és a lokális sajátosságoknak legjobban megfelelô kezelési módszer
gyakorlati megvalósításával (pl. megfelelô legelô állatfaj, legelési nyomás). Az élôhelyek, növénytár-
sulások akkor tekinthetôk természetközeli állapotúnak, ha a természetes dinamikák mûködhetnek ben-
nük, és képesek önmagukat hosszú távon fenntartani (vö. 2.2. fejezet). A funkcionalitást jobbára csak
hosszú távú monitorozással lehet megfigyelni, vagy a közösségek términtázati szervezettségének
mérésével lehet következtetni rá (lásd 2.3. fejezet).
• A természetes populációk mérete nem csökken trendszerûen. Például az EU korábbi tagállamaiban
1982 óta az agrár élôhelyeken élô madárfajok állományaira jellemzô populációs indexek nagyrészt
csökkenô értékeket mutatnak (lásd 7. ábra), amelyhez képest határozottan jobb állapot jellemzi a csat-
lakozás elôtti Magyarországot. A csatlakozás elôtti állapot megôrzése már célállapotnak tekinthetô.
• A leromlást jelzô és a további leromlásért felelôs agresszív özönnövények terjedése mérséklôdik. Az
inváziós fajok egyes tájrészletekben és régiókban mára tömegessé váltak (vö. 6. ábra). További nagy
arányú terjedésük várható a közeljövôben. Ennek mérséklésében szerepet játszhat az agrár élôhelyek
(pl. felhagyott szántók, leromlott legelôk, elhanyagolt ártéri kaszálók stb.) megfelelô kezelése.

Az elôzôekben említett elvárások további élesítésével jutunk el a cél-objektumokra

vonatkozó céltrendek vagy célállapotok definiálásához. Egyes esetekben a célállapot
nem határozható meg elég egyértelmûen, ezért általában arra törekszünk, hogy céltren-
deket fogalmazzunk meg. A korábbi gyakorlatnak megfelelôen a céltrendek meghatáro-
zását és cél-objektumokhoz rendelését is a különbözô léptékek esetén elkülönítve végez-
zük. A 8–9. táblázatban eszerint mutatunk be lehetséges céltrendeket, mindegyikhez
felsorolva olyan cél-objektumokat, amelyeknél relevánsak és monitorozhatók lehetnek.
A céltrendek egy része viszonylag egyszerû módszerekkel nyomon követhetô, más
részük megfigyelése bonyolultabb mintavételt igényel. Egy részük robusztus indikátor-
változókkal megbízhatóan detektálható, míg más részük erôsebben függ a lokális körül-
ményektôl. Megfontolásra érdemes az is, hogy az egyes céltrendek mennyi idô alatt
mutatkoznak meg: a konkrét kezelés elkezdésétôl számítva legalább mennyi idônek kell
eltelnie, hogy kimutathatókká váljanak (vö. 3.3.2. fejezet).

Helyi és regionális különbségek a céltrendekben

Mivel a monitorozandó természeti objektumok általában igen sok komponensbôl
álló, más komponensekkel és a környezeti tényezôkkel különbözô intenzitású kapcsola-
tokkal rendelkezô, hierarchikusan szervezôdô, komplex ökológiai rendszerek, egyéni
karakterrel és elôtörténettel, ezért a monitorozás során számos paraméterre figyelemmel
kell lenni. A konkrét tevékenységen és a cél-objektum típusán kívül a céltrend bekövet-
kezését az alábbiakban áttekintett tényezôk – különbözô jelentôséggel – befolyásolják.
Az objektum környezeti adottságai. Még azonos típushoz tartozó élôhelyek esetén
is lehetnek eltérések a különféle abiotikus környezeti tényezôkben: alapkôzetben, lokális
klímában, a talaj vízháztartásában, tápanyag-tartalmában stb. Elôfordulhat, hogy ezek-
ben a paraméterekben fennálló különbségek jelentôsebbek az adott beavatkozás hatá-

140
 8. táblázat. Táji léptékben releváns céltrendek különbözô cél-objektumok és kontrollált
hatótényezôk esetén.

céltrend cél-objektum kontrollált hatótényezô

a táji élôhelymozaikra vonatkozó céltrendek
természetközeli élôhelyek
száma, kiterjedése nô
élôhelyi diverzitás
optimálisabb lesz
(a táji vegetációs egység
értelmében)
ökológiai folyosók
kiterjedése nô,
élôhelyek konnektivitása
nô
morotvák feltöltôdése lassul
a táj adott élôhelytípusára vonatkozó céltrendek
gátak alja nem cserjésedik el
a nagy kiterjedésû
fajszegény cserjések
kiterjedése csökken
ártéri mélyedések
mocsarasodnak
vizes élôhelyek
természetessége nô
tájrészlet
szántók és a környezô
természetközeli élôhelyek
felhagyott szántó löszvölgy
aljában
szikes élôhelyek mozaikja
felhagyott szántó
szántók és a környezô
természetközeli élôhelyek
hullámtéri nedves rétek
morotvák az ártéri tájban
gátak hullámtéri oldalának
alja
cserjésedett füves élôhelyek
ártéri táj
a szántóval vízgazdálko-
dásilag összefüggô vizes
élôhelyek
rendszeres tavaszi vízborítás
intenzíven mûvelt területek
kiterjedése csökken
természetközeli élôhelyek
kialakulásának elôsegítése
extenzívebb mûvelés
gyeptelepítés
intenzíven mûvelt területek
kiterjedése csökken
rendszeres tavaszi vízborítás
tápanyagbevitel csökken
rendszeres kaszálás vagy
legeltetés
cserjeirtás
vízháztartás helyreáll
herbicidterhelés csökken a
szántón

sánál, és emiatt nem találjuk eredményesnek az intézkedéseket (vö. KLEIJN – ZUIJLEN

2004). Egyes esetekben az aktuális év (vagy a legutóbbi évek) idôjárása döntô jelentô-
ségû lehet (pl. a gyeptelepítés célprogramoknál).
Az élôhelyek strukturális tulajdonságai. Élôhelyfoltok, növénytársulások állományai
esetén ide tartozik a fajösszetétel, a vertikális szintezettség, a gyepmagasság, az össz-
borítás, a biomassza, a foltosság, a faj-egyed diverzitás, a cönológiai kompozíció
(textúra), a términtázati szervezettség stb. (lásd 2.3.2. fejezet). Ezek alapján egyes ese-
tekben olyan összetett tulajdonságokra következtetünk, mint az élôhely természetes-
sége vagy regenerációs képessége (2.3.4. fejezet).
Az objektumok dinamikai állapota. A növényközösségek változásai különbözô idô
és térléptékû dinamikai folyamatokra (pl. szukcesszió, degradáció, regeneráció, éven
belüli aspektusváltás) vezethetôk vissza (2.2.1. fejezet). Az, hogy egy élôhelyet a leromlás
mely stádiumában éri a kezelés, alapvetôen meghatározza az állapotváltozás késôbbi
menetét.

141
 9. táblázat. Lokális léptékben releváns céltrendek különbözô cél-objektumok és kontrollált
hatótényezôk esetén.

céltrend cél-objektum kontrollált hatótényezô

növénytársulásokra és élôhelyekre vonatkozó céltrendek
avarmennyiség megfelelô füves élôhelyek megfelelô, rendszeres kaszálás
a korábban túllegeltetés ürmöspuszta megfelelô legelési nyomás
miatt felnyílt gyep záródik
az adott gyeptípusnak megfelelô leromlott lösz- és homoki legelési nyomás csökken
términtázati szervezettség gyepek
a társulásra jellemzô, felhagyott szántó megfelelô magkeverék vetése
természetes faj- hullámtéri rétek, rendszeres kaszálás
összetétel jön létre mocsárrétek
biomassza csökken füves élôhelyek, rétek mûtrágyaterhelés csökken
az életforma-diverzitás nô szántó növényzete herbicid-terhelés csökken
a natív fajok fajszám-borítás mocsárrétek, kaszálórétek mûtrágyaterhelés csökken
diverzitása nô
szikesedés mérséklôdik hullámtéri rétek talaja vízháztartás helyreáll
növényfajokra vagy fajcsoportokra vonatkozó céltrendek
natív növényfajok száma nô felhagyott szántó vagy gyeptelepítés
szegélye
specialista fajok aránya nô szárazgyepek megfelelô legelési nyomás
vagy nem csökken nedves rétek vízháztartás helyreáll
sótûrô fajok borítása nô szikes rétek, szikfoknövényzet kilúgozódás csökken
nitrofil gyomok borítása szántó mezsgyéje, szántó mûtrágyaterhelés csökken
csökken alatti vizes élôhely
inváziós fajok borítása felhagyott szántó gyeptelepítés, majd kaszálás
csökken vagy nem nô nedves rétek megfelelô kaszálás, legeltetés;
vízháztartás helyreáll
a cserjék borítása nem nô füves élôhelyek rendszeres kaszálás
nád visszaszorulása zsombéksásos legeltetés marhával

Az objektum elôtörténete. A kezelések következményeinek értékelésekor fennáll a

lehetôsége annak, hogy egy adott tevékenységet azért nem találunk eredményesnek,
mert a kezelt területeket az adott beavatkozást megelôzôen is már hasonló vagy meg-
egyezô módon kezelték. Az is elôfordulhat, hogy egy korábbi kezelés csak késôbb, kés-
leltetve fejti ki hatását. Az objektumok közötti különbségek gyakran csak a korábbi keze-
lésekkel, az egykori tájhasználat eltérô módjával magyarázhatók. Ezekre a történésekre
a retrospektív kutatások deríthetnek fényt (vö. 2.1.4. fejezet).
Az élôhelyek tájökológiai kontextusa. Olyan tényezôket kell ennek kapcsán számba
venni, mint az élôhelyfolt mérete és alakja (pl. terület/kerület arány, ami a szegélyek jelen-
tôségére utal), a fragmentáltság, a szomszédos élôhelyfoltok típusa és állapota, az izo-
láció és a konnektivitás mértéke. A tájban vagy éppen a szomszédos élôhelyen rendel-

142
kezésre álló propagulumkészlet például alapvetôen megszabja egy felhagyott szántó
regenerációjának ütemét és eredményét.
Regionális különbségek. Az elôzôekben említett tényezôk a természetföldrajzi
egységeken (a régiókon vagy a kistájakon) belül hasonlóbb értékekkel rendelkeznek,
mint azok között. Ennek az egyezésnek az alapja az adott régiók biogeográfiai hasonló-
sága, amely még az emberi tevékenységekben, így a mezôgazdasági aktivitásban is
tovább gyûrûzött. A régiók – természeti tájak – között viszont jelentôs különbségek jöttek
létre. Magyarország agrár jellegû területei ilyen szempontból különösen változatosak,
mind az egyes régiók élôhely-kínálatában, mind azok konkrét tulajdonságaiban, haszná-
latukban, múltjukban és a táji struktúrában. Az egyes tevékenységek hatásainak értéke-
lésében tehát figyelemmel kell lenni ezekre a regionális különbségekre. Néhány példa:
– Az inváziós növények hazánk különbözô régióit eltérô mértékben fertôzték meg, ami
eltérô „inváziós táji nyomásként” nehezedik egy adott parcella élôhelyére. Például
egy üde talajú felhagyott szántóra a magas aranyvesszô (Solidago gigantea)
nagyobb eséllyel hatol be Ny- és D-Dunántúlon, mint a Kiskunság központi részein
(vö. BOTTA-DUKÁT – DANCZA 2004), ezért megfékezése is nagyobb erôfeszítést igényel.
– A cserjeirtásnak eltérô következménye lehet egy hegylábi régióban, ahol a környék
erdôibôl utánpótlást kapva fajgazdag cserjések regenerálódnak (itt az irtást követôen
a faj-egyed diverzitás csökkenhet), illetve egy, már régóta erdôtlen tájban, ahol
többnyire fajszegény töviskes bozótosok terjedtek el.
– A gyeptelepítés eredményességét másképp kell értékelni egy mezôföldi löszvölgy
pereménél, fajgazdag löszgyepek szomszédságában, mint pl. a békési löszhátakon,
mert ez utóbbi régióban már sokkal kisebb fajkészletbôl képes csak a löszgyep rege-
nerálódni, és a telepített növényeken kívül a többi natív faj csak kisebb számban
juthat be (MOLNÁR 1997a).

Az egyes tényezôk jelentôségét az alábbiakban egy adott terepi szituációban mutatjuk be, így a hatásokat
egymással összefüggésben is értelmezni tudjuk. Az objektumunk legyen egy löszvölgy egymással szembe
nézô, kétféle kitettségû lejtôjének sztyepprétjei, amelyeket extenzív módon juhokkal legeltetnek.
• Környezeti adottságok. A sztyepprétek Á-NÉR típusa a monitorozás elkezdésekor mindkét völgy-
oldalon H5-nek adódik (alföldi sztyepprét). Tíz év múlva délies kitettségben továbbra is H5 típusú xero-
fil gyepet, ellenben az északra nézô lejtôn H4 kategóriába tartozó, xeromezofil löszgyepet detektálunk.
A fejlôdés eltérô irányát itt alapvetôen a kitettségek közötti mikroklimatikus különbségek okozzák.
• Strukturális tulajdonságok. A tizedik évben amellett, hogy a kétféle kitettségben tenyészô gyepet
eltérô típusúnak találtuk, azt is megállapítjuk, hogy míg a déli lejtô gyepje fajgazdag, nagy természe-
tességi értékû, addig az északi lejtô H4 típusú gyepje fajszegény, közepes természetességû. Valójában
már a monitorozás kezdetén is fennállt közöttük némi különbség – az északi lejtô gyepét a délihez ké-
pest kissé rosszabb állapotúnak ítéltük –, de ez a különbség az adott kezelés következtében élesebbé
vált.
• Dinamikai állapot. A monitorozás kezdetén elvégzett mikrocönológiai vizsgálat eredményeképpen
megállapítottuk, hogy a kisléptékû términtázati szervezettség északias kitettségben nagyobb mérték-
ben eltér az intakt xeromezofil gyepek szervezettségétôl, míg a xerofil löszgyep esetén ez az eltérés
kisebb. Ebbôl arra következtettünk, hogy az északi lejtô gyepje a degradáltság elôrehaladottabb stá-
diumában van, mint a déli, ami elôrevetítette a tíz évvel késôbbi állapotukat.
• Elôtörténet. A löszvölgy tájhasználat-történeti tanulmányozása során kiderült, hogy a völgyet koráb-
ban túlságosan intenzíven legeltették, és ez vezetett a gyepek leromlásához. Az erôs legelési nyomás
miatt az eredetileg xeromezofil gyep állományalkotó fajának (tollas szálkaperje) állománya jelentôs
mértékben visszaszorult, és a fajösszetétel, fiziognómiai struktúra is nagymértékben átalakult. Az észa-

143
 kias kitettség egykor H4 gyepje emiatt a H5-höz vált hasonlóvá. Ezzel az ismerettel majdnem teljessé
vált a kép ahhoz, hogy a kétféle kitettségû lejtô gyepjének eltérô viselkedését megmagyarázzuk: az
erôs egykori legeltetés mindkét gyep esetén degradálódáshoz vezetett, de a kétféle gyepet eltérô dina-
mikai állapotba hozta. Az intézkedés (az extenzív legeltetés bevezetése) a legelési nyomás mérséklését
eredményezte, aminek a következtében a kétféle kitettség gyepje az eredetieknek megfelelô típusúvá
regenerálódott. Az azonban még kérdéses, hogy tíz év elteltével miért adódott jelentôs különbség a
gyepek természetességében.
• Tájökológiai kontextus. A propagulumforrás limitáltsága magyarázhatja meg a kétféle löszgyep
sorsát. A xeromezofil löszgyep sikertelenebb regenerálódásának az oka az, hogy a rá jellemzô erdôs-
sztyepp és erdei fajok, illetve mezofil réti elemek a táj és a gyep intenzív használata következtében –
az erdôirtások miatt megfogyatkozott refúgiumok hiányában – sokkal nagyobb arányban tûntek el, mint
a xerofil sztyepprét jellemzô fajai, így a xeromezofil löszgyep számára korlátozottabb fajkészlet állt
rendelkezésre.

3.2.4. Az indikátorváltozók kiválasztása

Az indikátorváltozók a releváns állapotváltozók közül azok, amelyeket módszertani

szempontok alapján alkalmasnak találunk a célállapot vagy a céltrend bekövetkezésé-
nek hatékony detektálására. A releváns állapotváltozók a cél-objektum állapotát leíró
azon állapotváltozók, amelyek paraméterterében a cél-objektum állapot-transzformáció-
ja jelzi a célállapot vagy a céltrend bekövetkezését (vö. pl. 45. és 46. ábra). Vannak ese-
tek, amikor a céltrendbôl elég egyértelmûen levezethetô, hogy melyek a releváns álla-
potváltozók, és mi a megfelelô indikátorváltozó (például egy növényfaj állományának
megóvása esetén indikátorváltozó lehet az egyedszám vagy a faj borítása). Ugyanakkor
számos olyan monitorozási szituáció van, amelyben a nem megfelelôen kiválasztott
(nem releváns) indikátorváltozó meghiúsíthatja az eredményes monitorozást.
Az indikátorváltozók monitorozási feladatokra való alkalmasságának több kritériuma
is van. A fontosabb szempontok az alábbiak:
• megfelelô érzékenység a kimutatandó céltrendre;
• dinamikus érzékenység: meghatározott idô alatt legyen meg a lehetôség az esetleges
változások kimutatására (lásd még 3.3.2. fejezet);
• robusztusság: az adott céltrendre legyen a legérzékenyebb, és ne más változásra;
• az extenzív, rutinszerû monitorozásban (vö. 24. ábra) fontos szempont, hogy a változó
relatíve egyszerûen mérhetô legyen, de legalábbis álljanak rendelkezésre a kiterjedt
mintavételezés feltételei.
A megfelelô indikátorváltozók kijelöléséhez jól felépített stresszor-modellekre, ezek
konstrukciójához pedig elegendô ismeretre van szükség (vö. 3.1.3. fejezet). A stresszor-
modellek kidolgozásához a tudás származhat a monitorozáson kívüli forrásokból (az
alapkutatásból, megfigyelésekbôl), ugyanakkor az intenzív monitorozás során lehetôség
van a modellek javítására vagy új modellek létrehozására (vö. 24. ábra és 3.1.2. fejezet).
A felépített stresszor-modellek egy adott monitorozásban releváns céltrendeknek és
indikátorváltozóknak általában csak szûk körét fedik le. Ennek egyik oka az aktuális
ismeretek korlátozottsága, míg a másik elvi ok az, hogy a megfelelô indikátorváltozók a
konkrét helyszíntôl és a cél-objektum aktuális terepi tulajdonságaitól nagymértékben
függnek. Például az, hogy egy terület kezelésének hatása táji léptékben mérhetô-e vagy
sem, illetve milyen hosszú ideig tartó kezelés után mérhetô az többek között a kezelt

144
objektumok méretétôl, dinamikai állapotától, a kezelések intenzitásától, gyakoriságától
és a szomszédos vegetációtól függ. Adott indikátorváltozó ezért igen gyakran csak egy
adott szituációban lehet releváns, és megfelelô módon csak az adott terület, az adott
kezelés és számos más konkrét ökológiai tényezô ismeretében választható ki.
Széleskörûen érvényes indikátorváltozó-csoportok azonban hozzárendelhetôk egy-
egy adott monitorozási feladatkörhöz. A 10. táblázatban az agrár-környezetgazdálkodás
biodiverzitás monitorozó rendszeréhez javasolt, különbözô térléptékekhez, és a külön-
bözô növényökológiai rendszerek szerint elkülönített cél-objektum típusokhoz tartozó
általános indikátorváltozó-csoportokat foglaltuk össze (HORVÁTH – SZITÁR 2005). Ez a táb-
lázat az indikátorváltozók tematikus csoportosítását tartalmazza, amiben azonban nem
tükrözôdik a változók fontossága, egy-egy konkrét esetben fennálló használhatósága.
Az egyes indikátorváltozó-csoportokhoz tartozó konkrét indikátorváltozókra az alábbi-
akban mutatunk be példákat.

10. táblázat. Az agrár-környezetgazdálkodás országos biodiverzitás monitorozó rendszeréhez javasolt

indikátorváltozó-csoportok a különbözô térléptékek és cél-objektum típusok esetén.

cél-objektum térlépték
típusa országos táji lokális (parcella szintû)
élôhelymozaik természetközeli élôhelyfoltok száma, kiterjedése
élôhelyfoltok elszigeteltsége, összekapcsoltsága
élôhelyi diverzitás
élôhelymozaik szerkezete
élôhelyfolt élôhelyek természetessége, regenerációs potenciálja
biomassza, produktivitás
szegélyek, mezsgyék természetessége
avarmennyiség
állományfoltok száma, kiterjedése
cönotaxonok diverzitása, heterogenitása
foltdinamika (cönotaxonok átmeneti valószínûségei)
fajszám, natív fajok száma
növénytársulás términtázati szervezettség
diverzitás, abundancia-
eloszlás
fiziognómiai struktúra
fajösszetétel, kompozíció
inváziós növények (özöngyomok) állománynagysága, állományméret-változása
adott élôhelyre jellemzô, indikátor fajok
növényi állománynagysága
populációk gyomok száma, borítása
fajcsoportok tömeges-
sége; fajcserék

Élôhelymozaikok és élôhelyek tájökológiai tulajdonságai

Az élôhelymozaikok megjelenésének jellemzô léptéke a táji szint, a nagy kiterjedésû
mezôgazdasági parcellák bizonyos esetekben maguk is különféle élôhelyek mozaikjából

145
állnak (pl. padkás szikesek, vö. 31. ábra). Országos és regionális léptékben a táji élôhely-
mozaikok legáltalánosabb tulajdonságai közül többnyire a természetközeli és termé-
szetes élôhelyek kiterjedése, fragmentáltsága és konnektivitása releváns. Ezeknek a vál-
tozóknak a mérése és statisztikai kiértékelése önmagában azonban még nem ad választ
arra a lényeges kérdésre, hogy az adott változóértékek esetén a természetes ökológiai
folyamatok és funkciók táji léptékben is érvényesülhetnek-e. Ennek a kérdésnek a meg-
válaszolásához az adott tájegységre jellemzô egészséges élôhely-struktúrát kell ismerni
(pl. a retrospektív kutatások alapján, 2.1.4. fejezet), vagy a releváns tájökológiai folyama-
tok megvalósulását kell tudni kimutatni (lásd 2.1.2. fejezet). Ezzel összefügg az a kérdés
is, hogy vajon az adott kezelések eredményeképp megôrzôdtek vagy helyreálltak-e azok
az ökoszisztéma szolgáltatások, amelyek érvényesülését a beavatkozások céljaként jelöl-
tük ki.
A fragmentáltságot legegyszerûbb módon az élôhelyfoltok átlagos kiterjedésével
fejezhetjük ki. Részletes jellemzése a foltméret-eloszlás megadásával történik. Mivel mára
Magyarországon táji léptékben szinte minden élôhelytípus fragmentált foltok formájában
maradt fenn, és a fragmentáltság növekedése az élôhelyek funkcióvesztésével járhat, a
legtöbb esetben igen fontos mértéke a táji léptékû természetesség megítélésének.
Az élôhelyek fragmentálódása gyakran együtt jár a foltok izolálódásával, de e két
folyamat a különbözô élô rendszerek esetén igen különbözô mértékû lehet. A foltok izo-
láltsága a foltok távolságától és a köztük levô akadályoktól, pl. a fajok megtelepedésére
alkalmatlan élôhelyfoltoktól függ. Az elszigeteltség csökken, ha a foltok összekapcsolt-
sága (konnektivitása) nô. A konnektivitás javulását szolgálhatják az élôhelyfoltok közötti
élôhelysávok (ökológiai folyosók).
Az agrár-környezetgazdálkodási programok kapcsán elsôsorban a mezsgyék és
szántószegélyek kiterjedése miatt növekedhet a természetközeli élôhelyek konnektivitása,
ha e mezsgyék nem válnak az inváziós fajok újabb termôhelyeivé. Az élôhelyszegélyek
és mezsgyék jelentôsége az alábbi fô tényezôkben rejlik: (1) növelhetik a természetközeli
izolált élôhelyfoltok közötti konnektivitást; (2) élôhely-szigetekként számos élôlény szá-
mára nyújtanak ideiglenes tartózkodási, fejlôdési helyet vagy kizárólagos élôhelyet a táj-
ban; (3) a szántók felôl csökkentik a zavarás hatását a szomszédos természetközeli élô-
helyek felé; (4) növelik a táj strukturáltságát és a táj élôhelyi diverzitását, ami egyes álla-
tok megtelepedését segíti elô; (5) élôhelyet nyújtanak a kultúrnövények kártevôivel táp-
lálkozó ragadozóknak.
Az élôhelyi diverzitás számolásához az adott földrajzi egység meghatározott (pl. ter-
mészetes és természetközeli) élôhelytípusainak számát vagy azok kiterjedését kell ismerni.
Azonban nem feltétlenül a legdiverzebb élôhelymozaik jelenti a leginkább természet-
közeli állapotot, hanem az élôhelyi diverzitásnak egy-egy adott tájra jellemzô optimális
értéke van. Az élôhelytípusok számosságán és/vagy kiterjedésén kívül ráadásul nagy
jelentôsége van a különbözô élôhelyfoltok térbeli relációjának is (pl. mi mivel érint-
kezik, zónákba rendezôdnek-e stb.). Különösen nagy jelentôsége van a különbözô élô-
helyfoltok megfelelô térbeli elrendezôdésének az ártereken, a padkás szikeseken, a
homokbuckás tájban, a lösz erdôssztyeppben. A különbözô élôhelyfoltok a tájban egy-
kor a táj adottságaihoz idomult vegetációkomplexek részeiként fordultak elô, funkcio-
nálisan is egymáshoz kapcsolódtak. Ezért egy adott táj természetességét az arra a tájra
jellemzô vegetációkomplexek (vagy a táji vegetációs egységek, lásd 2.1.2. fejezet) meg-
léte és kiterjedése minôsítheti.

146
 A tájökológiai paraméterek becsléséhez vagy kiszámolásához általában szükség van
a táj vagy a tájrészlet meghatározott tematikájú és felbontású élôhelytérképére vagy
részletesebb vegetációtérképére. Ezt néha származtathatjuk a távérzékelt adatokból,
de terepi felvételezésre vagy ellenôrzésre ebben az esetben is mindig szükség van.

Élôhelyek és növénytársulások állományfoltjainak tulajdonságai

Hazánkban az élôhelyek természetességének kifejezésére a NÉMETH–SEREGÉLYES-
féle, az alábbi öt kategóriából álló rendszer vált elterjedtté: 1: teljesen leromlott állapot;
2: erôsen leromlott állapot; 3: közepesen leromlott állapot; 4: természetközeli állapot; 5:
természetes, illetve annak tekinthetô állapot (NÉMETH – SEREGÉLYES 1989). A rendszert az
elmúlt 15 év alatt széles körben használták, jelenleg a természetvédelmi állapotfelméré-
sek és az NBmR monitorozási programok standard módszerének tekinthetô (FEKETE et
al. 1997). A besorolásban az alábbi – zömmel kompozícionális szempontokat – kell figye-
lembe venni: az elképzelt természetes állapottól való eltérés és az emberi beavatkozás
mértéke; fajgazdagság, ritkaság (unicitás), a fajkészlet meghatározó csoportjainak ará-
nya (gyomok, jellegtelen fajok, az eredeti társulás domináns fajai, színezô elemek, eze-
ken belül a védettek és a reliktumok), de fontos a vegetációszerkezet, a termôhely álla-
pota és a folt mérete is (vö. MOLNÁR et al. 2007).

Az élôhelyek természetességi értékeléséhez a MÉTA-programban (lásd 12. oldal) a módosított NÉMETH–

SEREGÉLYES-féle természetesség kategóriákat alkalmazták (MOLNÁR 2003):
5: specialista, kísérô és termôhelyjelzô fajokban a vegetációtípushoz képest gazdag, jó szerkezetû, szen-
tély értékû állomány, az adott élôhely országosan legjobb 10-50-100 állományának egyike, gyomok és
inváziós fajok nincsenek, vagy alig vannak, a termôhely természetes állapotú.
4: „jónak nevezett”, „természetközeli” vagy „jól” regenerálódott állapot, a növényzet szerkezete jó, a ter-
mészetes fajok uralkodnak, sok a színezô elem is, viszont kevés a zavarástûrô faj; nem ritkán 3-as és
5-ös vegetációs jellemzôk kombinálódnak (ez a legszélesebb természetességi kategória): 1. fajokban
szegényesebb, esetleg gyomosabb is, de igen jó szerkezetû folt, 2. fajokban igen gazdag, de nem jó
szerkezettel, 3. idôs erdôállomány, de fajhiányos vagy nem jó szerkezetû, 4. az egyik vegetációs szint
lényegesen jobb állapotú, mint a másik szint;
3: közepesen leromlott vagy közepesen regenerálódott állapot, a természetes fajok uralkodnak, de színe-
zô elemek alig vannak, máskor több színezô elem mellett sok a zavarástûrô faj, sôt, a gyomok is gyako-
riak lehetnek, a termôhely gyakran közepesen leromlott, a növényzet szerkezete nem jó (homogén,
egykorú vagy természetellenesen foltos) / máskor jobb a szerkezet, de akkor a fajkészlet jellegtelen;
szinte mindig meg lehet nevezni egy természetesebb növénytársulást, de az állapota „nem jó“;
2: erôsen leromlott vagy gyengén regenerálódott állapot, a fajkészlet jellegtelen, a zavarástûrôk, gyomok,
özöngyomok uralkodnak, a növényzet szerkezete szétesett vagy fejletlen (monodomináns, egykorú
foltok, kevés faj él együtt), a növényzet gyakran fragmentált, a termôhely gyakran leromlott, természe-
tesebb élôhelyet nemigen lehetne megnevezni. Ha mégis felismerhetô az eredeti élôhely, akkor is álla-
pota „igen rossz”, gyakran azért, mert nagy az adventív fajok borítása;
1: teljesen leromlott vagy a regeneráció elején járó állapot, kizárólag gyomok és jellegtelen, közömbös
fajok vannak, semmiféle természetesebb növényzeti típus sem ismerhetô fel.

A természetesség fenti jellemzése azonban jelentôs részben szubjektív (lásd 2.3.4.

fejezet). Egyrészt adott élôhely megítélése személyenként jelentôsen változhat, másrészt
a különbözô élôhelyek természetességét eltérô alapokon becsüljük. Ezért a különbözô
típusú élôhelyek egyszerû összehasonlítása kizárólag a természetességi értékük alapján
súlyos hibákkal járhat. Adott élôhelyfolt természetességének monitorozása csak

147
nagyobb tér- és idôléptékben lehet hatékony. Kisebb (állomány) léptékben a természe-
tesség megítélésének azonban van objektívebb – bár munkaigényesebb – módszere is,
amely az adott növényközösség fajkombinációinak diverzitását veszi alapul. A mikro-
cönológiai mintavételre épülô módszert részletesen a 2.3. fejezetben mutattuk be, a
4.1.5. fejezet pedig egy erre vonatkozó esettanulmányt tartalmaz.

A regenerációs potenciál valójában a vegetáció dinamikus természetessége: az a ké-

pesség, amellyel önmaga fenntartására és természetességi állapotának javítására van
lehetôsége (BARTHA 2003, lásd még 2.2.1. fejezet). Általános megfigyelés, hogy a nedves
élôhelytípusok dinamikusabbak, mint a szárazak, az extrémum-limitált (gyakran ráadásul
kevés fajból álló, egyszerû szerkezetû) élôhelyek regenerációja általában „jobb” mint má-
soké, mert itt kevésbé jelennek meg gyomfajok. A dinamika sebessége, iránya tájanként
lényegesen különbözô lehet (pl. a tájhasználattól, a refúgiumfoltok méretétôl függôen). A
fajkombinációk diverzitását leíró függvény változása a természetességen kívül a regenerá-
ciós képességre is utal, ezért a monitorozásban elônyösen alkalmazható (vö. 2.3.4. fejezet).
A regenerációs potenciál tájökológiai értelmezése arra épül, hogy egy adott élôhely
kialakulásának milyen lehetôsége van a táj más típusú – általában leromlott vagy mester-
séges – élôhelyein. Ennek becsléséhez a tájban az alkalmas élôhelyek kiterjedését, a
releváns propagulumforrások meglétét, valamint a már megvalósult regenerációs folya-
matok eredményességét veszik figyelembe (vö. MOLNÁR et al. 2007).

A növénytársulások finomléptékû términtázati szervezôdésének vizsgálata jelenleg a legbiztosabb mód-

szer arra, hogy a közösségek állapotaiban és folyamataiban bekövetkezô változásokat már viszonylag rövid
idôn (néhány éven) belül ki tudjuk mutatni. A términtázati szervezôdés vizsgálatához elméleti, módszer-
elméleti és módszertani alapot JUHÁSZ-NAGY PÁL modelljei nyújtanak (lásd 2.3. fejezet); a mintavételezés és
a kiértékelés bevált módszerei is rendelkezésre állnak (vö. 2.3.5. fejezet). A térbeli struktúrák idôbeli dina-
mikájának és a generáló mechanizmusoknak a kölcsönös feltárására kidolgozott módszer, az állapotteres
reprezentáció (BARTHA et al. 1988, lásd pl. 47. ábra) elvben lehetôvé teszi a statikus térbeli mintázatból a
dinamikai állapotra való következtetést (vö. 4.1.5. fejezet).
A mikrocönológiai lineák adatainak információstatisztikai kiértékelésével lehetséges a társulásszer-
kezeti indikáció, vagyis a társulásszerkezet szétesésének, a degradációnak korai felismerése; eldönthetô,
hogy megfelelô-e az adott beavatkozás, azaz a változás trendje kedvezô-e vagy sem állomány léptékben.
A növénytársulások dinamikai folyamatai az eddigi tapasztalatok szerint ezzel a módszerrel detektálhatók
a leggyorsabban. A mintavételezés azonban eléggé idôigényes, a términtázati szervezôdés csak az intenzív
monitorozás részeként vizsgálható.
Egyfajta egyszerûsítést jelenthet az ún. rövidlineák alkalmazása (lásd 2.3.5. fejezet) – a munkaidô
csökkenése árán azonban a levonható következtetések köre jelentôsen szûkül. Ezzel a módszerrel azonban
a tapasztalatok szerint pontosabban és objektívebben becsülhetjük a domináns fajok abundanciáját és
mintázatát, mint a hagyományos cönológiai felvételezéssel (BARTHA et al. 2006b), emellett pedig lehetô-
séget nyújt pl. a mikro-élôhelyek, az avar mintázatának rögzítésére és nyomon követésére (BARTHA 2005).
A hagyományos cönológiai kvadrát és a rövidlinea együttes alkalmazásával pedig számos fontos folyamat
hatékonyan monitorozható (példa a mintavételi elrendezésre: 49. ábra).

A növényzet foltossága a vegetációdinamikai folyamatokban lényeges szerepet ját-

szik, és indikációs szerepe is van (vö. 2.2.1. fejezet). Célra vezethet az adott állományon
belül a különbözô (eltérô domináns fajjal vagy jellemzô fajkombinációval leírható)
folttípusoknak az egyszerû felsorolása (pl. felhagyott szántó másodlagos szukcessziója
során, vö. 4.1.6. fejezet). Munkaigényesebb, de a folyamatok pontosabb detektálását,
sôt a leendô változások elôrejelzését is lehetôvé teszi az egyes cönotaxon-foltoknak az
ismételt térképezése. Az idôközönként újra elkészített térképekbôl kiszámolhatók az

148
egyes folttípusok átmeneti valószínûségei, az ezeket tartalmazó átmeneti mátrixok segít-
ségével pedig becsülni tudjuk a vegetációs típusok helymegtartó képességét, valamint
„forrás” és „nyelô” jellegét (vö. 4.1.4. fejezet). A cönotaxonok közötti átmeneti valószí-
nûségek alapján jósolható a gyepdinamika várható kimenetele (SOMODI et al. 2004).

A növényi biomassza és produktivitás bizonyítottan számos esetben igen jó kifeje-

zôje a gyepek egészségi állapotának. Így pl. a tápanyag által limitált élôhelyek talajának
tápanyag-feldúsulása vagy a vizes élôhelyek szárazodása egyaránt kimutatható. A de-
struktív mérési módszerek (pl. vágás és tömegmérés) helyett hatékonyabb, lényegesen
gyorsabb megoldást jelent a terepi spektroszkópiai mérés, amelyben a föld feletti, élô
fitomassza mennyiségét normalizált differenciális vegetációs indexszel (NDVI) fejezik ki
(vö. KERTÉSZ et al. 2001).
A növénytársulások fiziognómiai struktúrája egyes esetekben szintén jó indikátora
lehet a gyepek megfelelô állapotának és mûködésének. Az élô növények összborítása
az egyes élôhelyek egészséges állományaiban általában jól meghatározott tartomány-
ban változik. A gyepek túlhasználata (pl. intenzív legeltetés) az összborítás csökkenésé-
vel jár, ami lejtôs talajfelszínen eróziót okoz, emellett a talaj szárazodását, a mikroklíma
szélsôségesebbé válását eredményezi. A gyep szintezettségének egyszerûsödése
egyes gyeptípusok (pl. löszsztyepprétek) esetén jól jelzi a leromlást. Detektálható a
különbözô gyepszintek megléte, adott gyepszint uralkodása, a szintek közötti magasság-
különbség (vö. KOVÁCS-LÁNG – TÖRÖK 1997); a változók értékeit az adott gyeptípus termé-
szetközeli állapotához viszonyítjuk. Ennél egyszerûbb indikátor a gyepmagasság, amely
pl. a víz- és tápanyag-ellátottságra, illetve a kaszálás és legeltetés módjára, intenzitására
utal. A gyepmagasság mérésének legjobban bevált eljárása az ún. „ejtett-korong” (drop-
disc) módszer (vö. HOLMES 1974, CRITCHLEY et al. 2002).
Az avar mennyisége jelentôs mértékben hat a különbözô növényfajok szaporodási
sikerére és vitalitására, ezért mérése gyakran önmagában is jól közelíti a gyepek rege-
nerációs képességét. A gyepek alulhasználata (legelés vagy kaszálás elmaradása) az
avar jelentôs mértékû felhalmozódásához (pl. a gyep filcesedéséhez) vezet, amely meg-
akadályozza egyes fajok csírázását. A túlhasználat ellenben mind az élô növényi borítás,
mind az avartakaró csökkenésével jár. Az avar mennyiségét a borításával becsülhetjük,
emellett az avarréteg vastagságát is mérhetjük.

Míg a mikrocönológiai módszerekkel a vegetáció struktúrájáról alkotunk képet, és

rövidebb idô alatt is eredményes lehet a monitorozás, addig a kompozícionális válto-
zók mérése vagy becslése általában csak nagyobb idôléptékben és relatíve drasztiku-
sabb változások nyomon követésére alkalmas (vö. 2.3. fejezet).
A növénytársulások cönológiai kompozíciója csak akkor elemezhetô értelmes
módon, ha viszonyítási közösségek állnak rendelkezésre. A viszonyítási alap lehet pl. az
adott vegetációs típusnak egy természetközelibb vagy egy degradáltabb állapota. A cö-
nológiai kompozícióban bekövetkezô változás alkalmas jelzôje több vegetációdinamikai
folyamatnak, de általában legalább 5–10 év szükséges a folyamatok korrekt kimutatásá-
hoz (az évek közötti variabilitás esetenként elég jelentôs lehet). Mind a konkrét fajössze-
tétel, mind a cönológiai kompozíció függ a mintavételi egység nagyságától. Leghatéko-
nyabb a vizsgálat akkor, ha a mintavételi egység nagyságának változtatásával a változó
értékét térben skálázzuk, és ekkor pl. a növényzet foltossága is becsülhetôvé válik.

149
 A vegetációdinamikai vizsgálatok tapasztalatai szerint a gyep zavarását követôen az
eredeti cönológiai struktúra és mûködés visszaállásának jelzésére a fajok dominancia
sorrendjének a kiindulási állapottal való minél nagyobb megegyezése érzékeny mutató-
nak bizonyult. A diverzitási indexek értéke egy adott társulásra vonatkoztatva adott
érték-tartományon belüli növekedésével a természetesség javulására utalhat. A magas
diverzitási értékek azonban gyakran a zavarás erôsödését jelzik. A növényközösségek
különféle viselkedési folyamatait azonban a fajszámon és a faj-egyed diverzitáson kívül
döntô mértékben meghatározza a térbeli szerkezetük, a múltjuk és a szomszédos közös-
ségek állapota (vö. 45–46. oldal). A tágabb értelemben vett biodiverzitás az ökológiai
rendszerek lényeges tulajdonsága, és egy bizonyos nagysága peremfeltétel a rendszer
egészséges mûködéséhez – az állományokra kiszámolt diverzitási indexek azonban elég
gyakran csak meglehetôsen korlátozott információt hordoznak a növénytársulás lényegi
állapotáról és folyamatairól (vö. PODANI 2006).
A fajszámot megadhatjuk az adott növénytársulás állományának teljes fajkészletére,
vagy annak egy releváns részhalmazára. Leggyakrabban a natív (a társulásra nézve ter-
mészetes) fajkészletre vonatkoztatjuk. Megadható egy folt egészére, vagy – az összeha-
sonlíthatóság érdekében –, egy vagy több, meghatározott méretû mintavételi egységre
(kvadrátra). A nagyobb fajszám nem feltétlenül jelent jobb ökológiai állapotot (vö. köze-
pes diszturbancia hipotézis). A teljes fajszám megállapítása többszöri terepi felmérést
igényel. A fajszám elsôsorban a szukcessziós folyamatokban változik jelentôs mérték-
ben; a kisebb tér- és idôléptékû dinamikákban ritkán van indikatív értéke.

Növényfajok és fajcsoportok tulajdonságai

Az ökológiai rendszerek mûködésének lényegi sajátosságait az életközösségekre
vonatkozó kompozícionális változóknál általában még kevésbé értékelhetô módon ké-
pezi le egy adott faj populációs változója. Egyes kulcsszerepû (vagy pedig a ritka, védett,
unikális) fajokat ugyanakkor gyakran vonnak be a biodiverzitás trend-monitorozásába
(vö. TÖRÖK 1997), de ott helyén is vannak, hiszen ebben az esetben a monitorozandó
folyamat magának az adott populációnak a változása. A populáció ekkor maga a moni-
torozandó objektum. Ha azonban egy populációt egy közösségi folyamat indikációjára
használnak, akkor már körültekintôbbnek kell lenni.
Adott társulás domináns, szubdomináns vagy pedig specialista viselkedésû
növényfajának tömegességében bekövetkezett változások magának a társulásnak az
állapotát jelezhetik. A probléma abban lehet, hogy mire az adott fajok tömegességében
már megfigyelhetôk a változások, addigra a közösség jelentôs szerkezeti és stabilitási
változásokon ment át, és az esetlegesen kedvezôtlen folyamat már nehezebben (pl.
hosszabb idô alatt) lesz visszafordítható.
A gyomok és/vagy az egyéves növények mennyiségébôl az élôhelyeket érô zavaró ha-
tások meglétére, intenzitására, módjára stb. következtethetünk. Ugyanakkor azonban pl.
sztyepprétekben a csapadékos tavaszi idôjárás is eredményezheti az efemer egyéves fa-
jok idôleges elszaporodását (vö. 4.1.1. fejezet). A széleslevelû és a keskenylevelû pázsit-
füvek társulásbeli arányának eltolódása az állományklíma és/vagy a talaj vízháztartásának
módusulását indikálja, amely pl. a kaszálás és a legeltetés intenzitásának megváltozásával
függ össze. Például a széleslevelû füvek uralta xeromezofil lösz erdôssztyepprétek erôs
legelési-taposási nyomás hatására a keskenylevelû füvek dominálta xerofil löszgyepekhez
hasonló állományokká alakulnak át, miközben számos specialista fajukat elveszítik.

150
 Az inváziós fajokkal szembeni ellenállóképesség fontos tényezôje egy életközösség
egészséges állapotának. Az inváziós növényfajok megjelenése és elterjedése az általuk
meghódított vegetációs foltok degradálódásán kívül jelzi az adott térség ökológiai álla-
potának romlását is. Sôt, ma már sajnos elmondható, hogy a különbözô inváziós növé-
nyek egyes hazai élôhelytípusokra és egyes tájakra az egyik legsúlyosabb veszélyt jelen-
tik (vö. 6. ábra, BOTTA-DUKÁT 2006).
Az inváziós fajokat három léptékben érdemes mintavételezni (kvadrát, parcella és táji
léptékben), a relatív országos állományméret becslését az alacsonyabb szinteken gyûj-
tött adatok integrálásával állítjuk elô.
• A legkisebb léptékben a monitorozás egysége a homogén módon kezelt területen
(parcellán) belül kijelölt, jellemzôen néhány négyzetméteres terület (kvadrát), melyben
a borítás is jól becsülhetô.
• Parcella léptékben a teljes homogénen kezelt területen egyetlen adattal jellemezzük
az elôre megadott fajlista inváziós fajainak tömegességét.
• Táji léptékben (néhány négyzetkilométeren) a néhány négyzetkilométeres területrôl
egy standard bejárási útvonal végigjárása során becsüljük a fajok borítását egy 3-5
fokozatú skálán.

Az alábbiakban néhány példát mutatunk be arra, hogy egyes fajok vagy fajcsoportok milyen konkrét ese-
tekben válhatnak egy ökológiai folyamat alkalmas indikátoraivá:
– ürmöspuszta egyéveseinek (Bromus mollis, Hordeum hystrix, Poa bulbosa, Erophila verna) borítása
csökken a megfelelô legelési nyomás következtében;
– füves élôhelyeken az egyszikû/kétszikû arány csökken a mûtrágyaterhelés csökkenése miatt;
– hullámtéri rétek, mocsárrétek cserjésültsége csökken a rendszeres kaszálás miatt;
– degradálódott xeromezofil löszgyepben az erdôssztyepp fajok dominanciája nô, ha az intenzív legel-
tetést extenzív váltja fel;
– szikfoknövényzetben a mohaborítás csökken a rendszeres tavaszi vízborítás miatt;
– jó vízellátású szikes réteken vagy szikfoknövényzetben a sótûrô fajok borítása nô a kilúgozódás csök-
kenése miatt;
– cickórós pusztán a kórós fajok (Carduus acanthoides, Cardaria draba, Artemisia absinthium) aránya
csökken a megfelelô legelési nyomás következtében.

3.2.5. Referencia-objektumok, kontroll területek

A hipotézistesztelô monitorozás megvalósításához minden esetben elengedhetetlen a

referenciák használata, amelyek lehetôvé teszik a konkrét kezelések tényleges hatásai-
nak megfigyelését. Referenciák hiányában a nem kontrollált hatótényezôk hatása nem
különíthetô el, így a kezelések eredményessége statisztikailag nem lesz kiértékelhetô
(vö. 3.1.1. fejezet, 7. táblázat).
Mint a 3.1.4. fejezetben említettük, a referenciáknak alapvetôen három típusa van:
• a monitorozandó objektum alapállapota, amely a kezelés elkezdését megelôzô
egyetlen idôpontból származik;
• az objektumnak a kezelést megelôzô állapotára vonatkozó, több idôpontból származó
adatsora;
• referencia-objektum, ami a legtöbb paraméterben megegyezik (elegendôen hasonló)
a vizsgálandó objektummal, de rajta nem végzik el a konkrét kezelést; a vizsgálandó
és a referencia-objektumot párba állítjuk.

151
Elvi alapon, illetve a rendelkezésre álló tudományos vizsgálatok eredményei és a létezô
monitorozó rendszerek (köztük más országok agrár-környezetgazdálkodási monitorozó
rendszereinek) tapasztalatai alapján egyaránt kijelenthetô, hogy a legmegbízhatóbb
következtetéseket a referencia-objektumok alkalmazása esetén vonhatjuk le (CAREY et
al. 2002, HOLE et al. 2005, KLEIJN – SUTHERLAND 2003, KLEIJN – VAN ZUIJLEN 2004, VERHULST
et al. 2004) – feltételezve persze, hogy ilyen objektumok kijelölése egyáltalán lehetséges.
Gyakran azonban referencia-objektum kijelölése nem lehetséges: minél nagyobb a tér-
lépték, annál kevésbé. Egy adott földrajzi régiónak aligha lehet kontroll-párját találni,
viszont egy néhány négyzetkilométeres tájrészlethez esetleg már sikerülhet olyan másik
tájrészletet találni, amely csak a kontrollált hatótényezôkben tér el párjától.

Az alapállapot mint viszonyítási pont

A legegyszerûbb esetben a monitorozandó objektum egyetlen idôpontban, a kezelést
megelôzôen mért vagy megfigyelt alapállapota képviseli a referenciát (ez az ún. base-
line data). Az alapállapot tehát adott cél-objektumnak a kezelt objektum konkrét kezelé-
sének elkezdését közvetlenül megelôzô (de az állapot felméréséhez adekvát – pl. meg-
felelô fenofázisbeli) idôpontban vagy idôszakban detektált állapota.
A monitorozás elsô (tehát alapállapot-felvételt célzó) felmérése során a gyakorlatban
a kezdô állapotot detektáljuk. Ideális esetben, vagyis ha a monitorozás elsô felmérése
közvetlenül megelôzi a konkrét kezelés elkezdését, a kezdô állapot megegyezik az alap-
állapottal. Elôfordulhat azonban, hogy az elsô felmérés jóval a konkrét kezelés elindítását
megelôzôen zajlott le, vagy pedig csak az azt követô években került rá sor. Ezekben az
esetekben a kezdô állapot nem feltétlenül az alapállapotot írja le, s ekkor a bekövetkezô
állapotváltozások helyes értelmezése is problémás lehet. Elôfordulhat például az, hogy
egy gazda az agrár-környezetgazdálkodás egyik célprogramjába való belépése elôtt már
valójában az elôírásoknak megfelelô módon kezelte (pl. extenzíven legeltette) a parcellát.
Az alapállapot mint referencia akkor tesz szert nagy jelentôségre, amikor referencia-
objektumok kijelölése elvi vagy gyakorlati akadályok miatt lehetetlen, a kezelést megelô-
zô idôszakból pedig nem állnak rendelkezésre adatsorok. A nagyobb léptékek esetén
tehát szinte kizárólag az alapállapot jelentheti a referenciát. Az inváziós növényfajok or-
szágos vagy táji léptékû állományváltozásainak nyomon követésében alapadatot jelent-
hetnek pl. a 2003 és 2005 között végrehajtott országos florisztikai adatgyûjtés adatai és
a MÉTA adatbázis releváns attribútumai (vö. MOLNÁR et al. 2007). Bizonyos tájrészletek-
ben a nemzeti park igazgatóságok is rendelkeznek egyes inváziós növényfajokra vonat-
kozó állomány- és elterjedési adatokkal. Az eredmények értékelése során azonban érde-
mes több terület adatainak együttes trendjeit elemezni, mert az eredményeket a kezelé-
sen kívül más tényezôk is erôsen befolyásolják.

Adatsorok a kezelést megelôzô idôszakból

Ebben az esetben a referenciát az objektumnak a kezelést megelôzô állapotára
vonatkozó, több idôpontból származó adatsora jelenti. Ez az adatsor (ha elég hosszú)
már tükrözheti az objektum belsô, természetes dinamikáját, így az állapot-fluktuáció tar-
tománya behatárolható (vö. 2.2.1. fejezet). Az állapotváltozó értékének ettôl a tartomány-
tól való eltérését már nagy biztonsággal értékelhetjük úgy, hogy a megvalósult kezelés
következményeként állt elô. A következtetés azonban csak akkor korrekt, ha nem követ-

152
kezett be olyan, a kezeléstôl független trendszerû változás, amely megegyezô állapotvál-
tozást indukált (vö. 7. táblázat, 3.3.2. fejezet).
A természetvédelmi és az agrár-környezetgazdálkodási tevékenységek esetén általá-
ban nincs lehetôség arra, hogy a monitorozási rendszeren belül állítsunk elô adatsorokat,
mivel a monitorozás kezdete többnyire egybeesik az adott tevékenységek elkezdésével.
Adatsorok ekkor kizárólag külsô adatbázisokból várhatók, ám a növényzetre vonatkozó
adatokat tartalmazó adatbázisok csak esetlegesen és szórványosan állnak rendelkezésre.
Egyetlen kivételt a gyomok és az inváziós növények állományainak az országos gyom-
felvételezés során kapott adatsorai jelentenek. Ezért is van nagy szükség egy központi
állami támogatásból megvalósuló mintaterület-hálózat kialakítására, amelyen a különbözô
ökológiai rendszerek hosszú távú, sokoldalú és folyamatos monitorozása biztosított
lenne (pl. az NBmR-mintaterületek tematikus kiterjesztésével, illetve a hazai LTER-minta-
területek számának jelentôs növelésével).
A meglévô adatsorokhoz viszonyítjuk a monitorozás során kapott monitorozott tren-
deket. A monitorozott trend a cél-objektumnak a monitorozás ismételt felméréseibôl
származó ún. monitorozott állapota és az alapállapota közti eltérés. A monitorozott
trendbôl következtetünk arra, hogy a cél-objektum állapota a célállapot felé tart-e,
vagyis bekövetkezett-e a céltrend (vö. 50. ábra).
Ha egy adott idôintervallumon belül fellépô monitorozott trend nem haladja meg a
korábbi adatsor hasonló hosszúságú idôszakában fellépô érték-ingadozásokat, akkor a
monitorozott trend nem tekinthetô lényegi (vagyis az adott kezelés hatására bekövet-
kezô) állapotváltozásnak (lásd 53–54. ábra). Ezért is lenne fontos minden konkrét moni-
torozási vizsgálatban az, hogy elegendôen hosszú megelôzô, illetve kezelés utáni adat-
sor álljon rendelkezésre.
Az is elôfordulhat, hogy a monitorozott trend negatív irányú az elvárások szerinti cél-
trendhez képest. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a tanulmányozott tevékenység ered-
ménytelenségét, ha például a korábbi adatsorok meghatározott idôtartományon belül a
monitorozotthoz képest nagyobb eltérést mutatnak. Így például az inváziós növényfajok
állományainak nagyságára kimutatott növekedés akár az agrár-környezetgazdálkodási
programok sikerét is jelentheti, ha e növekedés sebessége jelentôs mértékben és tartó-
san elmarad a megelôzô idôszak növekedési üteméhez képest (feltéve persze, hogy
még nem telítôdött a táj vagy az állomány az inváziós növényekkel).

Referencia-objektumok
Ideális esetben a referenciát egy olyan objektum – az ún. referencia-objektum (pl.
élôhelyfolt, populáció) – képviseli, amely minden releváns tulajdonságában (pl. aktuális
és korábbi állapotában, abiotikus paramétereiben, használat-történetében, szomszéd-
sági viszonyaiban) megegyezik a vizsgálandó objektummal, kivéve, hogy rajta nem vég-
zik el a monitorozandó kezeléseket. A vizsgálandó és a referencia-objektumot párba
állítjuk, majd e párosra azonos módszerrel végezzük el a monitorozást. Ezzel a módszer-
rel meggyôzôdhetünk arról, hogy: (1) valóban a konkrét kezelés hatására következett-e
be a céltrend, vagy anélkül is bekövetkezett volna; (2) ha nem következett be, az a
kezelés hatástalanságának tudható be vagy más tényezôknek.
Referencia objektumok fôként lokális és bizonyos esetekben táji léptékben jelölhetôk
ki. Adott kezelés eredményességét lokális térléptékben nyomon követô monitorozásnál

153
mindig szükség van referencia-objektumok kijelölésére annak érdekében, hogy a hatások
rövidebb távon és minél egyértelmûbben kimutathatókká váljanak. A referencia-objektum
lehet a térben máshol is, mint a cél-objektum (ilyenkor a megfelelô kiválasztásra kell
ügyelni), de a kontroll terület kialakítható a kezelt terület egy részén is az adott kezelés kizá-
rásával. Ez utóbbi esetben biztosítható a legadekvátabb referencia, viszont ez a megoldás
számos esetben nem jöhet szóba (pl. a jelenlegi agrár-környezetgazdálkodási rendszerben).
Referencia-objektumok kijelölésére minden olyan esetben is szükség van, amikor
egy adott kezelés hatékonysága – akár részlegesen – bizonytalanná válik. Így például a
célkitûzéseknek nem megfelelô trendek vizsgálata végett jól kiválasztott referenciákra
van szükség. Referenciák bevonásával lehet ellenôrizni azokat a hipotéziseket is, ame-
lyeket egy-egy céltrend meghatározására használtunk fel. A referenciák alkalmazása a
részletes, intenzív monitorozásban ezért elkerülhetetlen.
A referencia-objektumok széleskörû bevonása a gyakorlatban egyes esetekben
nehézségekbe ütközik. Az extenzív, rutinszerû monitorozás során néha olyan nagy
mintamérettel kell dolgozni, hogy ahhoz csak jelentôs anyagi- és humánerôforrás bevo-
násával lehetne referencia-párokat kijelölni. Ilyenkor megoldást jelenthet, hogy jóval
kisebb számú (de az objektumok változatosságát képviselô) referencia-objektumokból
egy halmazt képzünk, és e halmazhoz viszonyítjuk a cél-objektumok halmazát. Az is elô-
fordulhat (fôként táji léptékben), hogy az objektumok nagyfokú változatossága, egyedi-
sége nem teszi lehetôvé a referencia-pár kijelölését, vagy pedig a termôhelyi paramé-
terek, a táji környezet és az objektum elôtörténete nem ismerhetô meg elegendô mély-
ségig. Ilyenkor a szóba jöhetô referencia-objektumok reprezentatív sokaságából refe-
rencia-halmazt képezünk. Ebben az esetben a cél-objektumok halmaza és a referencia-
halmaz elemeire vonatkozó indikátorváltozó-értékek egymáshoz viszonyított helyzetét
elemezzük (pl. átfednek-e az értékek tartományai).
Élôhely-foltok (mezôgazdasági parcellák) esetén a cél-objektum és a referencia-
objektum párba állításának általános követelménye az, hogy a céltrend szempontjából
releváns szerepet játszó attribútumok értékeiben megegyezzenek. A fôbb szempontok:
– azonos legyen az élôhelytípus,
– az objektum mérete (terület és terület/kerület arány),
– az objektum aktuális tulajdonságai (fajösszetétel, fiziognómiai szerkezet, mozaikos-
ság, gyepmagasság, természetesség, regenerációs képesség stb.),
– az objektum aktuális dinamikája (szukcessziós, degradációs, regenerációs stádium),
– az objektum múltbeli változása, egykori használata,
– az objektum abiotikus környezeti adottságai (alapkôzet, klíma, vízháztartás stb.),
– az objektum környezete (szomszédos élôhelyek, elérhetô regionális fajkészlet),
– azonos legyen a biogeográfiai régió, a természetföldrajzi tájegység.

3.2.6. A minták elôállításának általános szempontjai

A prospektív tudományos vizsgálat alapvetôen kétféle lehet: kísérletes és nem kísérletes

kutatás (vö. 2.1.4. fejezet). A kísérletes kutatás legfôbb ismérve, hogy jól megtervezett
kísérleteket hajtunk végre, és a kísérlet során végrehajtott, különbözô kezelések hatásait
követjük nyomon. A kísérlet tervezése és kiértékelése során az alábbi szempontokat kell
figyelembe venni:

154
1. A különbözô kezelések a vizsgálat tárgyát képezô, adott típusba tartozó objektu-
moknak általában csak egy részét érintik, ezek megfigyelésébôl vonunk le következ-
tetéseket a vizsgálandó objektum-típus teljes körére (pl. egyes legeltetett homoki
gyep állományok vizsgálatából következtetünk a legeltetésnek a homoki gyepekre
gyakorolt általános hatására vonatkozóan). Azért, hogy a következtetés helytálló le-
gyen, a kísérletbe bevont objektumoknak képviselniük kell a vizsgálandó objektum-
típus teljes körét, vagyis meg kell jeleníteniük az objektumok változatosságát (pl.
minden releváns homoki gyeptípust kísérletesen legeltetünk).
2. A különbözô kezeléseket (az eltérô intenzitásokat, vagy a kezelést és a kezelés hiá-
nyát – a kontrollt –) véletlenszerûen kell hozzárendelni a kísérletbe bevont objek-
tumokhoz, hogy ezáltal a nem kontrollált hatótényezôk átlagosan ugyanolyan hatás-
sal jelenjenek meg a kezelés különbözô intenzitásaiban. A nem kontrollált hatóténye-
zôk hatása ezáltal legfeljebb mint random variáció jelenik meg, és elkülöníthetô a
kezelés (a kontrollált hatótényezô) következményeitôl.
3. A kísérletbe bevont objektumokból valamilyen mintavételi módszerrel mintát
veszünk (pl. minden legeltetett homoki gyep állományból cönológiai felvételek ké-
szülnek). Ha a mintavételi egység (pl. a kvadrát) kisebb, mint az objektum (pl. az élô-
helyfolt), akkor a mintának reprezentatívnak kell lenni az egyes objektumokra is.
Ehhez az objektumok (pl. az élôhelyfoltok) belsô heterogenitásának hatását elhanya-
golhatóvá (a kezelésektôl megkülönböztethetôvé) kell tenni, ami akkor teljesül, ha a
mintavételi egységek kijelölése a mintaterületen belül véletlenszerûen történik.
4. A mintavételi egységek számának kezelésenként elegendôen nagynak kell lenni
ahhoz, hogy a vizsgált objektumnak a kezelés szempontjából releváns változatossága
ne fedje el a kezelés hatását (pl. a vizsgált homoki gyepek egyes állományai eltérô
dinamikai állapotban lehetnek).
5. Az adott kísérleti elrendezésnek megfelelô statisztikai elemzést kell elvégezni,
amely figyelembe veszi pl. a kezelés különbözô típusainak (a faktoroknak), illetve a
kezelés eltérô intenzitásainak (a dózisoknak) a számát stb.

Ha a fenti szempontok mindegyike teljesül, akkor a statisztikai analízis eredménye-

képpen kijelenthetjük – meghatározott hibavalószínûségi szinten –, hogy az adott keze-
lés az adott objektumtípusra nézve egy adott következménnyel jár (vagy éppen nem jár).
Könnyen belátható, hogy a természetvédelmi célú tevékenységek megvalósítása
nem a fenti kísérlettervezési szempontok szerint történik. Emiatt a monitorozást sem
lehet ezen elvek alapján felépíteni, és a levonható következtetések is kevésbé lesznek
általánosíthatók. A nem kísérletes tudományos vizsgálatoknak azonban vannak olyan
változatai, amelyek elvi rendszerébe beilleszthetô a természeti rendszerek kezeléseinek
hipotézistesztelô monitorozása.

A nem kísérletes kutatások változatai

A nem kísérletes kutatásoknak alapvetôen négy változata van: a leíró felmérés
(descriptive survey), a megfigyelô felmérés (observational survey), az elemzô felmérés
(analytical survey) és a hatás felmérés (impact survey). E kutatási sémák különböznek
egyrészt a kezelések kontrollálásának fokában, másrészt – ezzel összefüggésben – az
általuk levonható következtetések erôsségében, általánosíthatóságában (51. ábra).

155
 51. ábra. A különbözô kutatási módszerek – a kezelések fölötti ellenôrzés és a segítségükkel
elérhetô következtetések szilárdsága alapján (SCHWARZ 1998 alapján).

A leíró felmérés során a cél egy adott objektum adott tulajdonságainak leírása, pl. a
tulajdonságot jellemzô értékek átlagának, varianciájának becslése. Ebben az esetben
nem kíséreljük meg két vagy több objektum összehasonlítását. Ahhoz azonban, hogy az
adott objektumnak valóban a valós tulajdonságait nevezzük meg, a mintavételi egysé-
geket (pl. a kvadrátokat) az objektumon (pl. adott élôhelyfolton) belül random módon
vagy szabályos elrendezésben kell elhelyezni. Az objektum állapotának nemcsak a tér-
beli varianciáját, hanem az idôbeli dinamikáját (pl. fluktuációját vagy trendszerû változá-
sát) is le lehet írni, ha a mintavételezést idôben rendszeresen megismételjük. Ennek az
esetnek felel meg az ún. trend-monitorozás (vö. 43. oldal).
Abban az esetben, amikor két objektumot hasonlítunk össze, melyek adott tényezô
szempontjából különböznek (pl. egy löszvölgy délies és északias kitettségû lejtôjének
gyepjei), akkor megfigyelô felmérést végzünk. Mindkét objektumból reprezentatív min-
tát kell vennünk (pl. kvadrátok random kihelyezésével), majd ezeket hasonlítjuk össze
egy adott változó (pl. az erdôssztyepp fajok száma) szempontjából. Eredményül azt kap-
hatjuk, hogy az erdôssztyepp fajok száma szignifikánsan nagyobb az északias, mint a
délies kitettségben, ám ezt az eredményt nem terjeszthetjük ki minden löszvölgy gyep-
jére, mivel mintát csak egy ilyen objektum-párosból vettünk.
Ha a független változó szerint több objektumból (pl. a kétféle kitettség szerint több
löszgyep állományból) veszünk mintát, és ezek száma elegendôen nagy ahhoz, hogy az
objektumok (a vizsgált változótól független) változatosságát lefedje, akkor a statisztikai
kiértékelést követôen már tehetünk következtetéseket az adott objektumtípusok álta-
lános viselkedésére (pl. kijelenthetjük, hogy az északias kitettségû löszgyepekben rend-
szeresen több az erdôssztyepp elem, mint a délies kitettségben). A kutatás ekkor már
ún. elemzô felmérés. A független változót azonban ebben az esetben sem mi kontrollál-
tuk, hiszen nem az történt, hogy az eredetileg azonos csoportból származó (vagyis a ki-
tettség szerint eredetileg nem különbözô) objektumokat véletlenszerûen rendeltük hozzá
a független változó különbözô értékeihez (a kétféle kitettséghez). A kísérletes kutatás
2. feltétele tehát nem teljesült, ezért nem lehetünk biztosak benne, hogy az objektumok

156
között kapott különbség az adott független változó miatt jött létre, és nem valamilyen
más, a felmérés számára rejtve maradt (a vizsgált változóval korreláló) tényezô okozta.

Az elôbbi példánál maradva, azt ugyan látjuk, hogy a kétféle kitettség szerint a löszgyepek szignifikánsan
eltérnek egymástól az erdôssztyepp fajok számában (vö. HORVÁTH 2002), de lehet, hogy ennek az oka nem
csak a kitettségben, hanem a gyepek eltérô fejlôdéstörténetében is keresendô. Például az északias lejtôkön
egykor gyakrabban voltak erdôfoltok, és azok kiirtását követôen másodlagosan kialakuló xeromezofil
gyepek még ôrzik az egykori erdôssztyepp fajokat. Ennek megállapításához azonban egy újabb tényezôt is
be kell vonni az elemzô felmérésbe: vajon meddig voltak jelen az egyes északias kitettségû lejtôkön erdô-
foltok. Ennek vizsgálata viszont már retrospektív módszerrel történik (2.1.4. fejezet). A természetvédelmi
gyakorlat számára mindebbôl az következik, hogy nem lehet természetközeli xeromezofil löszgyepet egy-
szerûen csak úgy rehabilitálni, hogy biztosítjuk a megfelelô kitettséget (és az optimális kezelést, pl. extenzív
legeltetést), hanem a sikeres rehabilitációhoz szükség van arra is, hogy a jellemzô erdôssztyepp elemek a
szomszédos élôhelyfoltban (pl. természetközeli cserjésben) még jelen legyenek. Ez azonban pusztán a
kitettség hatását vizsgáló elemzô felmérésébôl nem derül ki. Sôt, a kitettség és az erdôssztyepp fajok szá-
mának kapcsolatára kapott erôs, szignifikáns összefüggés alapján akár hibás gyakorlati kezelési tervek is
készülhetnek, ha nem vesszük figyelembe a közeli cserjés foltok fontosságát.

A nem kísérletes kutatások negyedik változata a hatás felmérés (impact survey).

Ennek során egy független változó hatását vizsgáljuk egy adott objektum vagy objek-
tumtípus esetén. A független változó ebben az esetben lehet egy véletlenszerûen (ter-
veinktôl függetlenül) bekövetkezô esemény vagy akár egy valós kezelés, amit mi vég-
zünk el. Arra azonban mindkét esetben lehetôségünk van, hogy a kezelés (vagy véletlen
esemény) elôtt és után is vegyünk mintát. A mintát a kezelés elôtti és utáni legalább egy-
egy idôpontban, legalább egy olyan objektum-párban fel kell vennünk, amelyek közül az
egyik objektumon bekövetkezett a kezelés, míg a másikon nem (ez a referencia vagy
kontroll objektum). A kezeléshez azonban nem random módon választjuk ki az objektu-
mokat egy reprezentatív objektum-halmazból, sôt elôfordulhat, hogy csak egyetlen ob-
jektum lesz kezelve, ezért a kísérletes kutatás 3. feltétele itt sem teljesül. Ezt azonban
részben kompenzálja, hogy az objektum kezelés elôtti állapotáról is vannak adataink
(baseline data). Ezért, ha mind a kezelt, mind a kontroll objektumok száma elegendôen
nagy (reprezentatív), illetve a kezelés elôtt és után is több idôpontból gyûjtöttünk adato-
kat (vagyis van információnk a kezeléstôl független idôbeli dinamikáról és változatosság-
ról – lásd 3.3.2. fejezet), akkor a hatás felmérés következtetéseinek erôssége (általáno-
síthatósága) megközelíti a kísérletes kutatásokét (vö. 51. ábra).
A fentiekbôl az következik, hogy a rutinszerûen végzett hipotézistesztelô monitoro-
zás (más néven hatás-monitorozás) mintavételi tervét a nem kísérletes kutatások közül
a hatás felmérés (esetleg az elemzô felmérés) protokollja szerint kell kialakítani. A többi
kutatási típusnak is megvan azonban a szerepe a monitorozás tervezésében, amelyeket
a 11. táblázatban foglaltunk össze.

157
 11. táblázat. A kutatások különbözô típusai, és a monitorozásban betöltött szerepük összehasonlítása.

típusa a kutatás prospektív retrospektív

módja jellemzôi a független változó az egykori kezeléseket
értékeit ismerjük, az múltbeli adatok
egyes kezeléseket látjuk alapján tárjuk fel
leíró egyetlen objektum idôben ismételve: hipotézist generál
felmérés tulajdonságait írjuk le trend-monitorozás a trend-monitorozáshoz
megfigyelô adott változó szerint hatás-monitorozás, hipotézist generál a
nem kísérletes

felmérés különbözô két objektu- erôsen korlátozott hatás-monitorozáshoz

mot hasonlítunk össze érvényességgel
elemzô az adott változó szerint hatás-monitorozás, hipotézist generál
felmérés két különbözô objektum- korlátozott a hatás-monitorozáshoz
típust hasonlítunk össze érvényességgel
reprezentatív mintákkal
hatás adott kezelés hatásának hatás-monitorozás,
felmérés értékeléséhez a kezelés széleskörû –
elôtti és utáni állapotokat érvényességgel
hasonlítjuk össze
tervezett a kezelést mi végezzük el, a részletes (intenzív)
kísérletes

kísérlet az objektumokat random hatás-monitorozás –

módon rendeljük az során alkalmazzuk
egyes kezelésekhez

A kutatás vagy monitorozás eredményeinek általánosíthatósága attól is függ, hogy a

kezelés és a mintavétel hány objektumra vonatkozik, mekkora az ismétlésszám. Mindig
csak olyan széles körben általánosíthatók az eredmények, amelynek a változatosságát
az azonos módon kezelt (illetve a kontroll) objektumok halmaza (egyúttal a belôlük vett
minta ismétlésszáma) megfelelôen reprezentál. Egy adott, meghatározott módon kezelt
(vagy éppen kontroll) objektumból (pl. egy adott kaszálórét állományból) felvett több
mintavételi egység nem az objektumok változatosságát, hanem csak az adott objektum
belsô változatosságát reprezentálja (tehát nem általában egy adott típusú kaszálórétet,
hanem annak csak egyetlen állományfoltját). Ezért az adott objektumból származó
ismétlések nem is tekinthetôk valódi (az objektum változatosságára vonatkozó) ismét-
léseknek, csak ún. pszeudo-replikációknak (ál-ismétléseknek). Pusztán ezek nagy szá-
ma még nem ad lehetôséget az eredmények széleskörû általánosíthatóságára. Mind-
ebbôl az következik, hogy a monitorozásnak számos kezelt és kontroll objektumra kell
vonatkoznia. Ha a kezelt és a kontroll objektumok száma elegendôen nagy, akkor min-
den objektumból (pl. kaszálórét foltokból) elegendô egy vagy két mintaegységet felvé-
telezni (erre mutat példát a 49. ábra). A mintaegységeket (pl. cönológiai kvadrátokat) ter-
mészetesen ekkor is random módon kell az objektumokban (pl. az állományfoltokban)
elhelyezni. Ha a fenti feltételeket teljesítettük, akkor lehetôség van az adott mintavételi
elrendezésnek megfelelô statisztikai kiértékelésre (lásd 3.3.4. fejezet).

158
3.3. A monitorozás gyakorlata
A 3.2. fejezet bemutatta, hogy a hipotézistesztelô monitorozási rendszerek alapjául szol-
gáló koncepcionális modellek felépítésétôl kezdve miként lehet eljutni a cél- és a referen-
cia-objektumokra nézve releváns indikátorváltozók kijelöléséig. Ebben a fejezetben a
monitorozás megvalósításának szempontjait vesszük sorra a mintavételtôl a kiértékelésig.
A létezô nemzetközi és hazai monitorozó rendszerek gyakorlati tapasztalatait a 4.2.
fejezet tekinti át.
A már megtervezett monitorozási rendszer megvalósításának folyamatában öt fô
szakasz különíthetô el (52. ábra):
1. Miután a cél- és referencia-objektumokat, a céltrendeket és indikátorváltozókat már
behatároltuk, sor kerülhet a mintavétel konkrét terepi helyszíneinek kijelölésére és az
adatfelvételi (mintavételi) módszerek meghatározására (vö. 3.3.1. fejezet).
2. A következô szakaszban történik meg a terepi adatgyûjtés: elôször az alapállapot fel-
mérése, majd rendszeres idôközönként az ismételt felmérések (3.3.2. fejezet).
3. A nyers alapadatokat (amelyek tartalmazzák a referencia-adatokat is) szakmai ellen-
ôrzésnek kell alávetni, és adatbázisba kell vinni, így létrejön a monitorozási alap-adat-
bázis. Ehhez csatoljuk a megvalósult kezelések körülményeit és az egyéb releváns
háttéradatot tartalmazó külsô adatbázisokat. Végeredményül a feldolgozásra alkal-
mas integrált monitorozási adatbázist kapjuk meg (lásd 3.3.3. fejezet).
4. Az adatok feldolgozásának néhány szempontját és módszerét a 3.3.4. fejezet tekinti
át. A kiértékeléshez szükség lehet külsô adatbázisok háttér- vagy referencia-adataira
is. A kapott eredményekbôl különféle dokumentációk készülnek.
5. Az utolsó lépés a visszacsatolást jelenti. Ebben a lépésben a monitorozás eredmé-
nyei alapján felülvizsgáljuk a monitorozás módszertanát és a kezeléseket, majd elvé-
gezzük a szükséges módosításokat (3.3.5. fejezet).

3.3.1. Mintavételi helyek és módszerek

A mintavétel helyszíneinek kijelölésében az elvi megfontolásokon túl (pl. randomitás,

reprezentativitás feltétele, vö. 3.2.6. fejezet) a monitorozandó objektumokra vonatkozó
lokális információk is szerepet játszanak (pl. az objektum aktuális állapota, dinamikája,
egykori használata, táji környezete), mivel ezek ismerete nélkül sok esetben még a cél-
trendek sem fogalmazhatók meg elég élesen (vö. 3.2.3. fejezet). Ez kisebb monitorozó
programok esetén nem szokott problémát jelenteni, átfogó országos monitorozási
rendszerek esetén azonban a több száz vagy több ezer mintavételi pont adatainak
összegyûjtése külön feladat.
Emiatt a kiterjedtebb monitorozó programok esetén a konkrét cél- és referencia-
objektumok kiválasztása mindig kétlépcsôs folyamat, de az egyszerûbb esetekben is
ajánlott egy terepi ellenôrzést beiktatni a monitorozási protokoll elkészülte és a minta-
vétel elkezdése közé.
Elsô lépésben tehát a koncepcionális modellek alapján elkészítjük a monitorozási
protokollt (3.2. fejezet), amely már tartalmazza a szóba jöhetô monitorozási objektumo-
kat, lehetôség szerint a konkrét helyszínek megadásával együtt. Ezt követi a kiválasztott

159
 52. ábra. A monitorozás megvalósításának vázlata. A zöld színû négyzetek jelölik a
monitorozás alrendszereit.

objektumok terepi ellenôrzése, amely során dönteni kell megtartásukról vagy elvetésükrôl
abból a szempontból, hogy valóban alkalmasak-e a kitûzött monitorozási feladatokra.
Bár ez a lépés extra erôforrásokat igényel, a monitorozás további szakaszaiban megtérül
ez a befektetés, mert biztosíthatjuk általa, hogy a monitorozás adatai kiértékelhetôek
lesznek. Ennek a jelentôsége akkor válik egyértelmûvé, ha meggondoljuk, hogy a konkrét
mintavételi helyszínek kijelölése sok esetben nem az aktuális és részletes terepi ismeretek
alapján, hanem eltérô tematikájú és megbízhatóságú, eltérô térbeli felbontású és eltérô
idôpontokban frissített térinformatikai adatbázisok (légifotók, térképek stb.) segítségével
kerül sor.
A mintavételi területeket megbízhatóan állandósítani kell, így a monitorozás végéig
biztosítható az ismételt felmérésük. Egyes esetekben azonban a már rögzített minta-
vételi helyszíneket meg kell szüntetni, és újabbak bevonására is sor kerülhet, amikor pl.:
• a mintaterületen (parcellán) a kezelés megszûnik, de máshol elkezdôdik,
• újabb kezelési protokollokat alakítanak ki,
• a rendelkezésre álló eredmények alapján további mintaterületekre is szükség van (pl.
a reprezentativitás igénye vagy a kombinált kezelések miatt stb.),
• újabb referencia-objektumok bevonása válik szükségessé,
• adott kezelésnek kedvezôtlen hatása merül fel, amelyet ellenôrizni kell.

160
 Az indikátorváltozók döntô többségének aktuális értékeihez terepi mintavételezés
során jutunk hozzá. A minták reprezentativitása, statisztikai kiértékelhetôsége nagyrészt
tehát a megfelelôen végrehajtott (pl. standardizált) felvételezés során dôl el. Mivel a terepi
adatgyûjtés idô- és költségigényes, ezért fontos, hogy a mintavétel kivitelezését meg-
felelô tervezés elôzze meg azért, hogy az ismételt vagy utólagos mintavétel elkerülhetô
legyen. Például elôre meg kell határozni, hogy egy vegetációs foltban miként legyen elhe-
lyezve a mintavételi egység (pl. kvadrát) ahhoz, hogy a megfelelô reprezentativitás lehe-
tôvé váljon. A kihelyezés egyik legfontosabb szempontja a randomitás biztosítása, de
ügyelni kell a szegélyhatásra is és az esetleges gradiensek meglétére.

Táji léptékû mintavételezések

Az élôhely- és társulásmozaikokra vonatkozó tájszerkezeti attribútumok méré-
séhez térinformatikai rendszerekre (GIS) és az azokban feldolgozható térképi adatbázi-
sokra van szükség (vö. 3.3.3. fejezet). A tájökológiai paraméterek lehetnek indikátorvál-
tozók, vagy pedig háttéradatokként szerepelnek az állomány léptékû adatok kiértékelé-
sében (pl. a szomszédosság figyelembevételéhez). Néhány lehetséges tájszerkezeti
változót a 3.2.4. fejezetben említettünk.
Az élôhelymozaikok topográfiai beazonosítását a Magyarországi Élôhelyek Térképi
Adatbázisa (MÉTA) segítheti. Az élôhelyfoltok körülhatárolására alkalmasak lehetnek a
légifotók és a mûholdfotók. (A fotók készítésének ideje célszerûen a monitorozás éve; a
korábbi évekbôl származó felvételek a retrospektív elemzésekben használhatók fel.)
Az areális és távérzékelt adatokat a geográfiai térképek, a különbözô terepmodellek, az
erdészeti és a talajtani adatbázisok egészíthetik ki. Ezek azonban az esetek (élôhelyek)
többségénél csak háttéradatokként jöhetnek szóba, a vegetációtípusok beazonosítását
csak részben segítik:
• a légifelvételek elsôsorban az edafikusan kontrolláltabb és éles vegetációs határok-
kal jellemezhetô tájakban (pl. szikesek, bokorerdôk, homokbuckások),
• a topográfiai térképek pl. a mocsarak és sziklakibúvások lokalizálásában, a lejtôszög
és a kitettség elôrejelzésében,
• a mûholdfelvételek (különösen, ha több idôpont áll rendelkezésre) a biomassza, a
csupasz talaj/kôzet, a talajnedvesség és a nyílt víz arányának érzékeltetésével, illetve
a homogén foltok kiterjedésének becslése segítésével,
• az erdészeti adattár elsôsorban a fafajösszetétel és a kor megadásával,
• míg a talajtani és geológiai térképek az extrémebb edafikus tulajdonságú területek
(pl. sziklák, szikesek) lehatárolásával támogatják az élôhelyek beazonosítását és a
terepi térképezô munkáját (Molnár et al. 2005).

Az eddigi hazai térképezési tapasztalatok szerint minden vegetációtípus esetén érde-

mes háttéranyagokat is használni, de a részletes terepi megfigyelés sehol sem kerülhetô
meg, mert a számunkra oly fontos fajösszetétel és annak térbeli mintázata, valamint a
tájhasználat és a természetesség elsôsorban terepen észlelhetô (MOLNÁR et al. 2005).
Ezért a monitorozás során mindig terepi felmérésekkel kell nyomon követni az élô-
helyek változásait. A távérzékeléssel kapott vagy a nem közvetlenül az élôhelyekre
vonatkozó adatgyûjtésbôl származó térképi adatokat pedig a monitorozás elôtt a tere-
pen validálni kell.

161
 A vegetációtérképezésben a közösségek tipizálása élôhelyek esetén az Á-NÉR
(FEKETE et al. 1997) vagy az mmÁ-NÉR (BÖLÖNI et al. 2003) kategóriákat követheti.
Az élôhelytérképezéshez az NBmR útmutatásai (KUN – MOLNÁR 1999) szolgálnak alapul.
Az élôhelyek változásának országos vagy regionális léptékû nyomon követéséhez a
MÉTA-módszertan (MOLNÁR 2003) ajánlott; ezáltal a MÉTA alapadatai késôbb referencia-
ként használhatók fel. A társulásszintû (vagy általában a kisebb léptékû cönotaxonokon
alapuló) vegetációtérképezés módszertana hazánkban bevált, és széleskörû hagyomá-
nyokra épül (vö. SOÓ – ZÓLYOMI 1951, BAGI 1997, 1998, FEKETE 1998). A cönotaxonok tipi-
zálása az adott objektumtól és a cél-objektumtól függ. A terepi térképezést segíthetik a
távérzékeléssel elôállított térképek. A monitorozás során az adott területnek a térképezé-
sét célszerû, ha ugyanaz a szakember végzi, vagy pedig a térképezés módszertanát a
lehetô legobjektívebbé és pontosan megismételhetôvé kell tenni (vö. MOLNÁR et al. 1998).

Állomány léptékû botanikai mintavételezések

A cönológiai mintavételezésben ajánlott a térbeli skálázás, vagyis a mintavételi
egységek különbözô méreteinek használata (vö. 2.3.3. fejezet). Ennek jelentôsége abban
áll, hogy az adott társulásra és az adott cél-trendre jellemzô térlépték eredendôen nem
mindig ismert, vagy éppen különbözô léptékekben skálázott. A módszer a kutatásokban
egyre elterjedtebbé válik, emellett a külföldi monitorozási programokban is megjelenik
(vö. pl. CROFTS – JEFFERSON 1999).
A mintavételezést a vegetációs idôszak megfelelô szakaszában kell megvalósítani. A
fajlisták elkészítéséhez több idôpontbeli terepbejárás szükséges. Fontos, hogy a konkrét
kezelések ne befolyásolják a mintavétel során gyûjtött adatokat (pl. kaszálás után nehéz
cönológiai felvételt készíteni). A kvadrátok kihelyezése az állományfoltban véletlenszerû,
vagy rétegzett random módon történik (az állomány szélén és a közepén, vagy ha foltos
a terület, a kezelt egységen belüli, nagyobb kiterjedésû növényzeti típusokban). A kvad-
rátok megfelelô állandósítása a monitorozás alapvetô tényezôje, ami pl. GPS-szel és
terepi jelöléssel történhet (vö. KOVÁCS-LÁNG – TÖRÖK 1997).
A botanikai felméréseket és a háttéradatok gyûjtését a fényképfelvételek egészítik ki,
amelyek a vegetációs mozaikról vagy a növénytársulás egy adott foltjáról készülnek. Ha
a fényképek készítésének helye és iránya egyértelmûen dokumentált, akkor késôbb
egyes vegetációdinamikai változások nyomon követhetôk. Az élôhelyek és a növénytár-
sulások állományfoltjaira, illetve a növényfajokra és a fajcsoportokra vonatkozó indikátor-
változókat a 3.2.4. fejezetben mutattuk be.

3.3.2. Alapállapot felmérés és az ismételt felmérések

Állomány léptékben az alapállapot felmérést minden kijelölt cél- és referencia-objektu-

mon egy adott éven belül kell elvégezni, hogy az idôjárás nem kontrollált hatásait kikü-
szöböljük. Emellett biztosítani kell, hogy az azonos típusú változók és cél-objektumok
megegyezô fenológiai állapotában kerüljön sor a mintavételezésre.
Az adatgyûjtést a különbözô indikátorváltozók számára meghatározott mintavételi
protokoll szerint kell elvégezni. Az alapállapot felmérése során az indikátorváltozókon
kívül a különféle háttéradatok mérése vagy becslése is szükséges lehet. Ezek egy részét
a monitorozás ismétlôdô felmérései során már nem kell begyûjteni.

162
 A változások hatékony és megbízható nyomon követéséhez a mintavételi egységek
térbeli állandósítása az egyik legfontosabb feltétel. Az extenzív, nagy ismétlésszámú
monitorozás során elôfordulhat, hogy a mintákat random módon gyûjtjük, és a késôbbi
mintavételezések során nincs szükség a pontos visszatalálásra, de minden más esetben
gondoskodni kell a mintavételi egységek állandósításáról. A helyszín (pl. mezôgazdasági
parcella) rögzítéséhez a GPS használata többnyire megfelelô, de a méteres vagy az alatti
léptékben történô állandósításhoz terepi jelölésekre van szükség (KOVÁCS-LÁNG –
TÖRÖK 1997).
Az egyszeri alapállapot felmérés minden monitorozás alapvetô követelménye. Ez az
egyetlen adat azonban nem szolgál információval sem az objektum saját fluktuációiról és
természetes belsô dinamikájáról, sem pedig arról, hogy a kezeléstôl függetlenül – csupán
a külsô egyéb hatótényezôk (pl. globális felmelegedés, regionális talajvízszint-csökkenés)
következtében – miként változott volna meg az állapota. Ezért az ideális az lenne, ha a
kezelést megelôzô idôszakban is több idôpontból állnának rendelkezésre adatok.
Ha a kezelés elkezdése elôtti és utáni állapotnak is csak egyetlen idôpontjából van
egy-egy adatunk, akkor e két adat alapján semmiféle következtetést nem lehet levonni
a kezelés hatására vonatkozóan (hacsak nem túl drasztikus a változás). Ezért a referen-
cia-objektumok alkalmazása elkerülhetetlen. Ha a cél- és a referencia-objektumról is
csak egy-egy adatot vettünk fel (a kezelés elôtt és után), akkor még mindig elég bizony-
talan az esetlegesen bekövetkezô változás interpretációja (lásd 53. ábra).

53. ábra. Az egyszerû hatás-monitorozás lehetséges eredményei. A kezelés elôtt és után is

csak egy-egy alkalommal (pontok) történik adatfelvétel a kezelt (kék), illetve a kontroll (piros)
objektumból egyaránt. Az (a) és a (b) esetben a változás trendjei párhuzamosak, tehát nincs
bizonyíték a kezelés hatására. A (b) esetben a kezelt és a kontroll terület ugyan különbözik, de
mindkettô ugyanazon az idôbeli trenden megy keresztül. A (c), (d) és (e) esetben a kezelt és a
kontroll terület idôbeli trendje eltér, amely lehet a kezelés hatása, de akár az idôbeli trend és
a kezelés interakciójának következménye is. Az (f) esetben az indikátorváltozó természetes
variációja kicsi, ezért a mért értékek valóban az átlagérték változását mutatják. A (g) és a (h)
esetben a változó természetes variációja nagy, ezért az egy-egy mintavételbôl származó
adatok alapján nem lehet különbséget tenni aközött, hogy a kezelésnek nincs hatása és
hogy van hatása a változó átlagos értékére (SCHWARZ 1998 alapján).

163
 Állomány léptékben a felmérések ismétlésére lehetôség szerint minden évben sort
kell keríteni. Az évenkénti mintavétel adataiból láthatóvá válnak a monitorozott objektum
dinamikájának éves változásai, ami lehetôvé teszi a valós trendeknek a random variá-
ciótól és a természetes fluktuációktól való elkülönítését (54. ábra). A nagyobb idôlépték-
ben lejátszódó változások monitorozásában is törekedni kell a többször ismételt minta-
vételre, de ebben az esetben az ismétlések között néhány év vagy évtized is eltelhet.

54. ábra. A kezelés elôtt és után is több idôpontban ismételt (pontok) hatás-monitorozás
lehetséges eredményei. A kontroll (piros) objektumból kivonva a kezelt (kék) objektum értékeit
kapjuk meg a különbség-értékeket (lila). Az (a) esetben a kezelésnek nincs hatása, és így a
különbség-görbe átlagos értéke is konstans az idôben. A (b) esetben a kezelés hatása jól
megfigyelhetô, mert a különbség-görbe átlagos értéke a kezelést követôen megváltozik
(SCHWARZ 1998 alapján).

A monitorozás ismétlôdô felméréseinek elôkészítési ideje és költségigénye általában

kisebb, mint az alapállapot felméréséé. Adott típusú indikátorváltozók és cél-objektumok
esetén a mintavételezést az alapállapot felmérésével megegyezô vegetációs idôszakban
kell elvégezni az adott éven belül.
A különbözô kezelések hatására bekövetkezô változások idôbeli lefutása igen eltérô.
A cél-trendek által elvárt dinamikák sebességét több tényezô határozza meg:
• a cél-objektumra jellemzô térlépték,
• a cél-objektum saját, belsô dinamikája (fejlôdési, szukcesszionális dinamika stb.),
• a környezetébôl ható kényszerek dinamikája (pl. a tájváltozás sebessége),
• a kezelés körülményei (intenzitás, módszer, gyakoriság stb.).
Általánosságban elmondható, hogy az egyre nagyobb térléptékek objektumainak
belsô dinamikája egyre lassabb. A gyorsabb átalakulásokat fôként a katasztrofális jel-
legû események, és az emberi tevékenység okozza (pl. gyepfeltörés, erdôirtás, halastó
létesítése stb.). A táji léptékû változások ezért általában csak évtizedes idôtávlatban
mutathatók ki. Az élôvilágra nézve drasztikusabb beavatkozások (pl. szántó helyén
mezsgye vagy vizes élôhely kialakítása) hatásai azonban már a beavatkozást követô
egy-két éven belül kimutathatók; a beavatkozást követô szukcesszionális változások
azonban egyre lassuló ütemben játszódnak le.
Az élôhelyek fokozatos regenerálódása vagy degradálódása legalább néhány évet
vesz igénybe, de gyakran csak évtizedes léptékben mutatható ki, ha a fajok tömegességi
értékeinek felmérésére alapozzuk a monitorozást. Ezért az élôhelyekre, a táji struktúrára,

164
valamint a különféle populációk regionális vagy országos állományaira vonatkozó moni-
torozás eredményeinek korrekt kiértékeléséhez legalább 5–10 évnek el kell telnie. Egyes
növényfajok populációinak lokális dinamikája az elôzôeknél gyorsabb lehet. Szintén ele-
gendô lehet rövidebb idô a növénytársulások dinamikájának nyomon követésére, ha a
kompozícionális és texturális változók helyett a fajok kisléptékû térbeli kapcsolataira
irányítjuk figyelmünket, és a fajkombinációk diverzitását, illetve a térbeli szervezettséget
leíró függvényeket számoljuk ki (lásd 2.3.4. és 4.1.5. fejezet). Ezeknek a változóknak a
segítségével a cönológiai állapot-transzformációk akár 1–2 év alatt is kimutathatók, de a
korrekt kiértékeléshez referenciák bevonására van szükség. Az állományszintû, átlagos
jellemzôk megváltozását 3-5 év alatt várhatjuk legkorábban.

3.3.3. Adatminôség, adatok integrációja, adatbázisok

Adatminôség és megbízhatóság
A monitorozás során gyûjtött adatok kiértékelése, majd a következtetések levonása
során a bizonytalanságok több forrásból fakadnak:
• az élôlények és közösségeik nem determinisztikus rendszerek, saját természetes
variabilitásuk az élet szükségszerû velejárója és a hosszú távú alkalmazkodás felté-
tele;
• az élô rendszerek idôben dinamikusak, állapotváltozóik bizonyos korlátok között, de
folyamatosan fluktuálnak;
• a környezeti adottságok (éghajlat, más élô rendszerek, emberi tevékenységek) kaoti-
kus dinamikával vagy kiszámíthatatlanul hatnak a vizsgált objektumra;
• a kevés ismétlésbôl álló minta nem kellôképp reprezentálja a monitorozott objektu-
mot;
• a mintavételi módszerrel számos elvi és gyakorlati bizonytalanság jár együtt;
• a mintavételt végzô személy nem eléggé felkészült, vagy véletlen hibát ejtett.

Ezek közül az elsô három miatt mindenképpen csak valószínûségi kijelentéseket te-
hetünk a kezelést követô változások okára. A bizonytalanság ekkor úgy csökkenthetô,
ha a minta megfelelô tervezésével a lehetô legszélesebb körben lefedjük a vizsgált ob-
jektum belsô és külsô tényezôk miatti változatosságát. Két dolgot tehetünk: párhuzamo-
san a referencia-objektumokat is monitorozzuk, és elegendôen nagy ismétlésben veszünk
mintát (ezzel a negyedik probléma is megoldódott).
Az utolsó két bizonytalanság viszont már a mintavételezéssel (méréssel, becsléssel)
függ össze. A mintavételnek kétféle típusú hibája van: véletlen és szisztematikus (lásd 55.
ábra). A véletlen hiba (random error) a mérés vagy a becslés pontosságát úgy csök-
kenti, hogy a valós értéktôl való eltérés elôre nem megjósolható, de nem is trendszerû.
A véletlen hibát (illetve egyúttal az objektum eredendô változatosságát is) a mért értékek
szórásával fejezhetjük ki. A másik típusú hiba a torzítás vagy szisztematikus hiba (bias).
A torzítás esetén a valós érték és a mért érték közötti eltérés trendszerûen valamilyen
irányú (55. ábra). A torzítás eliminálható a mintavételezést követôen, ha ismerjük az adott
módszer torzításbeli hibáját. Ehhez a módszert kalibrálni kell, vagyis más módszerekkel
felvett torzítatlan adatokkal kell összehasonlítani.

165
 A fitocönológiai felvétel a borítási értékek terepi becslésen alapszik, ezért magában rejti a véletlen hiba
lehetôségét. Egyrészt a cönológiai borítás definíciója a gyakorlatban nem teszi lehetôvé az egzakt mérést,
másrészt egy adott növényfaj adott idôpontbeli százalékos borítási értékét még ugyanaz a tapasztalt felvé-
telezô is eltérôen becsülheti meg. A borításbecslés ugyanakkor magába foglalja a torzítás lehetôségét is:
elôfordulhat, hogy adott felvételezô a pázsitfüvek borítását egy másik felvételezôhöz képest mindig jóval
kisebb értékekkel becsüli. A becslés torzításos hibája csökkenthetô, ha az egyes felvételezôk egymáshoz
igazítják becslési módszerüket. A módszer gyakorlása révén némileg a véletlen hiba is csökkenthetô, de ez
mindig terhelni fogja a cönológiai felvételezést. Többek között ezért is javasolják a százalékos borítás-
becslés helyett a néhány kategóriából álló (ilyen pl. a Braun-Blanquet-féle) borítási skálák alkalmazását (vö.
HAHN – SCHEURING 2003). Téves következtetésekre vezethet ugyanis, ha a százalékos borításokban a vé-
letlen hibák miatt detektált eltéréseket a kezelés következményeként értékeljük. A szélesebb értéktartomá-
nyok miatt viszont a cönológiai összetétel megváltozása nehezebben lesz kimutatható, ami a monitorozás
hatékonyságát csökkenti. A borításbecslésen alapuló mintavételezés tehát gyakran (fôleg rövid távon) nem
elég megbízható és/vagy nem elég érzékeny ahhoz, hogy a hatásmonitorozásban érdemben felhasznál-
hassuk. Megoldást jelenthet, ha a mintavételi egységek méretét csökkentjük (pl. 5×5 cm-es mikrokvadrá-
tokra), csak a fajok jelenlétét/hiányát regisztráljuk, a fajok tömegességét pedig a számos (egy-két száz)
mikrokvadrátban mért gyakorisággal közelítjük. Ez az ún. rövidlinea módszer bizonyíthatóan konziszten-
sebb adatokat szolgáltat a különbözô felvételezôktôl, idôigénye legfeljebb másfél-kétszerese a hagyomá-
nyos cönológiai felvétel készítésének, viszont általa a monitorozás sokkal biztosabb kijelentéseket fogal-
mazhat meg a kezelések állomány léptékû hatásairól (BARTHA et al. 2006b). A rövidlinea állandósítása
hasonlóképp történhet, mint a cönológiai kvadráté.

55. ábra. A hibák két típusának szemléltetése. Az (A) esetben nagy a pontosság: a véletlen
hiba is és a torzítás is kicsi, a (B) esetben a pontatlanságot a jelentôs véletlen hiba okozza,
miközben a torzítás kicsi, míg a (C) esetben a véletlen hiba kicsi, viszont a torzítás nagy
(ROUTLEDGE 1998).

A monitorozás mintavételi módszereit úgy kell megválasztani, hogy azt a lehetô

legkisebb véletlen hiba és torzítás terhelje. Ellenkezô esetben a monitorozás során vagy
nem tapasztalunk eltérést (mert a nagy véletlen hiba – az adatok szórása – elfedi a bekö-
vetkezett változást), vagy a tapasztalt eltérés nem a valós trend, hanem a torzítás követ-
kezménye.
A véletlen hiba csökkentésének lehetôségei:
– egyértelmû, szigorú és a gyakorlatban bevált mintavételi protokoll alkalmazása;
– robusztus indikátorváltozók alkalmazása;
– a jól definiált indikátorváltozó elvárt pontosságának meghatározása;
– kötött, többnyire kényszerválasztós vagy kategoriális kérdésekbôl összeállított adat-
lap (vö. HORVÁTH et al. 1997);
– egységes nómenklatúra;

166
– a gyûjtött adatok pontossága nagyobb, mint ami az értékeléshez kell (a nyers terepi
adatok összevonásával, „lebutításával” állnak elô a feldolgozandó adatok);
– több a begyûjtendô adat, mint ami feltétlenül szükséges;
– a származtatott adatok elôállítása a terepi adatokból utólag, központilag történik.

Fontos hangsúlyozni, hogy a véletlen hiba csökkentése nem az ökológiai rendszerek

eredendô változatosságából fakadó variancia megszüntetésére irányul, ezért az adatok
szórását nem is lehet egy bizonyos mérték alá szorítani.
A szisztematikus hiba (torzítás) csökkentése érdekében törekedni kell arra, hogy
a mintavétel során homogén és nem pusztán homomorf adatokat gyûjtsünk. A homo-
morf adatok látszólag azonos módszertan szerint jöttek létre, de az értékek torzításáról
nincs információnk, míg a homogén adatokat valóban azonos módon gyûjtötték, sziszte-
matikus hiba nélkül, vagy pedig ismert – az egyes minták esetén megegyezô – torzítás-
sal. A torzítás csökkentésének lehetôségei:
– szakmai megbeszélések, többlépcsôs és rendszeres továbbképzések a konzisztens
módszertan kialakítása érdekében (vö. LÁNG et al. 1995);
– szünoptizáló terepgyakorlatok a mintavételi módszertan elsajátítására;
– olyan információk feljegyzése, amelyek utalnak a mintavétel körülményeire;
– olyan kiegészítô adatok gyûjtése, amelyek jelzik a vizsgált objektum állapotának egyéb
jellemzôit, így pontosítják a kiértékelést;
– a monitorozandó kezelés konkrét megvalósítására vonatkozó adatok számbavétele;
– egyéb háttéradatok feljegyzése, lehetôség egyéni megjegyzésekre.

Az adatok integrációja, adatbázis építése

A monitorozás során a terepen gyûjtött adatok nyers alapadatok, amelyeknek formai
és szakmai ellenôrzésen kell keresztüljutni. A véletlen hibák csökkentése végett ekkor
sor kerülhet az egyes adatok összevonására, a mintavétel körülményei alapján esetleges
kizárásukra vagy korrekciójukra. A terepi alapadatok a formai (és/vagy szakmai) ellenôr-
zést követôen adatbázisba kerülnek. Az adatbázisban tárolt adatok további ellenôrzése
is lehetôvé válik pl. az egyes indikátorváltozókhoz tartozó értékek eloszlásának vizsgá-
lata segítségével. Mindezen mûveletek eredményeképpen a monitorozási alapadatbá-
zis jön létre.
Az alapadatbázis korrekt feldolgozása azonban számos esetben önmagában még
nem lehetséges, mert szükség van egyéb releváns háttérváltozók elemzésére is. Ilyenek
pl. a kezelés megvalósításának módja és egyéb fontos paraméterei, a mintavételezett
élôhelyfolt táji környezete, a talajtani adatok stb. (lásd pl. 3.2.2. és 3.2.3. fejezet). A hát-
téradatok lehetnek belsôk, tehát az adott monitorozáshoz tartozó adatgyûjtések során
képzôdnek, vagy pedig külsôk, ha a monitorozástól függetlenül keletkeztek. A külsô
háttéradatok egy jelentôs része már a mintavételezés megtervezéséhez nélkülözhetetlen
(vö. 3.3.1. fejezet). Esetenként lehetôség van egyéb kontroll területek adatait tartalmazó
(a céltrendek kiértékelését segítô referencia-objektumok paramétereit magába foglaló)
külsô adatbázisok csatolására is. A különféle háttéradatok és referenciák adatbázisba
illesztésével és az adattáblák relációjának megteremtésével a feldolgozásra alkalmas
integrált monitorozási adatbázist hozzuk létre.

167
 Az adatbázis adatokkal való feltöltését természetesen megelôzi az adatbázis rend-
szertervének kialakítása és az adatbázis számítógépes programozása. A megfelelô
rendszerterv nagy adatbázisok esetén kritikus az adatintegrálás és a majdani kiértéke-
lés szempontjából. Az integrált monitorozási adatbázis rendszerének néhány szakmai és
technikai szempontja (lásd még: HORVÁTH et al. 1997):
– egymáshoz kapcsolt módon (közös adatmezôk relációjával) tartalmazza a monitoro-
zás adatait és a szükséges háttéradatokat;
– térben kiterjedt monitorozó rendszerek esetén az adatbázis valamilyen térinformati-
kai rendszer része, vagy ahhoz kapcsolható;
– vagy az adatbázisba épített függvények vagy más statisztikai programcsomagokba
való adatimportálás útján lehetôvé válik az adatok statisztikai kiértékelése.
Ha térinformatikai programcsomag mellett döntünk, akkor annak alkalmasnak kell lennie
a különféle térképi adatbázisok és az indikátorváltozók mért adatainak integrálására, a
táji elemek és tájszerkezeti változók mérésére, illetve a társulás-komplexek strukturális
paramétereinek számolására. A különbözô tematikus térképek együttes kezelése nem-
csak a kiértékelésben, de az adatgyûjtés során is fontos, pl. a terepi felmérést segítô
kombinált térképek elkészítésében.

3.3.4. Adatfeldolgozás és kiértékelés

A hipotézistesztelô monitorozásban az adatok kiértékelésének a feladata hasonló, mint

a tudományos kutatásban: válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy a vizsgált objektum
mért változójának értéke megváltozott-e az adott beavatkozás hatására. Általánosság-
ban: a konkrét kezelés segíti-e a célállapot vagy a céltrend megvalósulását (vö. 3.1.1.
fejezet). Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez a tudományos kutatásban és a monitoro-
zásban is nullhipotézist alkotunk, miszerint a kezelés eredménytelen, illetve egy alter-
natív hipotézist is, miszerint a kezelés eredményes. A felállított nullhipotézist a kísérleti
(monitorozási) protokollhoz alkalmas statisztikai teszttel ellenôrizzük, amelynek eredmé-
nyeként megerôsítjük vagy elvetjük a nullhipotézist, s ez alapján elvetjük vagy elfogad-
juk az alternatív hipotézist. A nullhipotézist mindig egy adott hibavalószínûségi szinten
értékeljük, ami az elfogadás bizonytalanságára utal. Minél kisebb a hibavalószínûségi
szint (a szignifikanciaszint) annál biztosabbak lehetünk abban, hogy a hipotézisünk nem
hamis.
A fenti logikára épülô klasszikus statisztikai tesztek módszertana jól kidolgozott,
széles körben alkalmazott, és sok számítógépes program áll rendelkezésre. Minél egy-
szerûbb a monitorozási protokoll (a kísérleti elrendezés), annál egyszerûbb statisztikai
teszttel is megoldható a kiértékelés. Legegyszerûbb esetben a kezelésnek csak egyetlen
értékét („megvalósult”) állítjuk szembe a referenciával (a kezelés nem történt meg), és
reprezentatív mintát véve teszteljük a kezelt és nem kezelt objektumokból származó ada-
tok különbözôségét. Az ilyen összehasonlításhoz szolgál segítségül pl. a t-próba (ha az
adatok normál eloszlást követnek) vagy a Mann-Whitney teszt.
Bizonyos monitorozási feladatokban elôfordulhat, hogy egy hipotézis vizsgálatához
nem találunk adekvát hagyományos statisztikai tesztet, mert vagy nincsenek meg a
szükséges feltételek a teszt alkalmazásához (pl. a minták függetlensége nem teljesül),

168
vagy matematikailag nem számítható az az elméleti eloszlás, amire a teszt épül. Néhány
konkrét eset példaképp:
– többváltozós módszerrel értékelnénk számos élôhelyfolt cönológiai hasonlóságát,
– élôhelymintázatok tájökológiai (térbeli) paramétereit hasonlítanánk össze,
– mikrocönológiai mintavételt követôen a fajkombinációk sokféleségét elemeznénk.
Ezekben az esetekben a megoldást az ún. randomizációs eljárások jelenthetik, ame-
lyek a nullhipotézisnek megfelelô elméleti eloszlást a kiindulási változók randomizálá-
sával állítják elô. Ezt követôen a megvalósult eloszlást hasonlítják az elméleti eloszlás-
hoz (vö. MANLY 1997). A randomizációs módszerek alkalmazásához számítógépes prog-
ramok állnak rendelkezésre (pl. HORVÁTH 2006).
A statisztikai tesztek alapján levont következtetéseket az objektumoknak csak arra
a körére terjeszthetjük ki, amelyre a minta reprezentatív volt. A 3.2.6. fejezet elején fel-
soroltuk azokat a szempontokat, amelyeknek egy kísérletes kutatásnak meg kell felelnie
ahhoz, hogy a következtetéseink korrektek legyenek. Ugyanakkor korábban azt is meg-
állapítottuk, hogy a monitorozandó, alapvetôen természetvédelmi célokat szolgáló be-
avatkozásokat a legritkább esetben végzik el úgy, hogy az megfeleljen a tervezett kísér-
let alapvetô követelményeinek. Leggyakrabban az a feltétel nem teljesül, amely szerint a
különbözô kezelésekhez random módon kellene hozzárendelni az objektumokat, és a re-
ferencia-objektumokat is véletlenszerûen kellene kiválasztani. A hipotézistesztelô moni-
torozás ezért nem tekinthetô kísérletes kutatásnak, hanem a hatás felmérések vagy az
elemzô felmérések csoportjába tartozik, és a kísérletes kutatásokhoz képest csak kevés-
bé általánosítható eredményekhez vezethet (vö. 3.2.6. fejezet, 11. táblázat).
A hagyományos statisztikai tesztek a hatás, az elemzô és a megfigyelô felmérések
esetén is elvégezhetôk (ha a random objektum-kiválasztáson kívül a többi követelményt
teljesíti a monitorozási protokoll), de az eredmények interpretálását csak mértéktartóan
szabad elvégezni. Nem alkalmazhatók azonban a klasszikus statisztikai tesztek akkor, ha
csak egyetlen kezelt objektum van – még akkor sem, ha abban az egyetlen objektumban
random módon kihelyezett mintavételi egységekbôl elegendô adat áll rendelkezésre.
Az ilyen esetekben a kiértékeléshez az ún. Bayes-statisztika szolgálhat alapul.
A Bayes-statisztika a hagyományos (ún. frekventista) statisztikával szemben a ke-
zelés lehetséges hatásosságát (vagyis hogy a megfigyelt változásokat valóban az adott
kezelés okozta) nem egy nullhipotézis tesztelésével közelíti, hanem közvetlenül rendel
valószínûséget arra nézve, hogy az adott változást az adott kezelés okozhatta. Jóllehet
ez a gondolatmenet közelebb áll a mindennapi felfogáshoz, ahhoz, ahogyan az egyes
események bekövetkezésének valószínûségét magunkban elgondoljuk (modellezzük), a
Bayes-statisztika kevéssé terjedt el a tudományos kutatásokban. A döntés-elemzé-
sekben (decision analysis) és a döntéstámogató szakértôi rendszerekben azonban széles-
körûen alkalmazzák (vö. WICKMANN 1999). Mivel a természeti erôforrás menedzsmentben
a legfontosabb a különbözô kezelések melletti döntés (melyiket milyen esetben érdemes
elvégezni) a Bayes-statisztikát alkalmazó döntés-elemzés nagyobb figyelmet érdemel
(lásd PETERMAN – PETERS 1998). Ekkor a monitorozás – mint egy jól átgondolt adaptív
menedzsment szerves része (vö. 3.1.2. fejezet) – a döntés-elemzéshez szolgáltat a keze-
lés következményeire vonatkozó valószínûségi információkat (vö. BERGERUD – REED 1998).
Bármilyen statisztikai eszköztárral végezzük is a beavatkozások következményeinek
elemzését, a kiértékelés során mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az adott keze-
lés hatását számos egyéb tényezô befolyásolhatta. Ezeknek a nem kontrollált tényezôk-

169
nek egy részét a referencia-objektumok bevonásával semlegesítettük (vö. 3.2.5. fejezet).
Az objektum természetes változatosságának lefedése végett pedig az ismétlések szá-
mát növeltük a reprezentatív szintig. Mivel azonban egy adott ökológiai rendszer önmaga
is igen komplex, és az ôt magába foglaló nagyobb rendszer is sokféle kényszert gyakorol
rá, ezért a kezelés helyrôl helyre eltérô, sôt egyes esetekben egymással ellentétes is le-
het. Ez nem feltétlenül a kezelés általános hibája, hanem lehet, hogy csak az adott szitu-
ációban nem volt megfelelô, vagy nem vettünk figyelembe néhány fontos körülményt.
Ezért is nagyon fontos, hogy a monitorozás végén megfogalmazzuk azokat a fenn-
tartásainkat és bizonytalanságokat, amelyek a kezeléssel vagy éppen a monitorozás
hatékonyságával kapcsolatosak. Ezeknek az újabb kérdéseknek a megválaszolását az
újabb kezelésekkel kapcsolatos, monitorozásba illesztett, részletesebb vizsgálatokkal
tudjuk közelíteni (lásd 3.1.2. és 3.3.5. fejezet).

3.3.5. A monitorozás menedzselése

A monitorozás menedzselése az általános koordinálási és szervezési feladatokon kívül

egyrészt a monitorozási protokoll kialakításához szükséges döntések meghozatalát,
másrészt a protokoll tényleges és pontos megvalósítását foglalja magába (vö. HORVÁTH
et al. 1997). A fontosabb kérdések, amelyeket már a monitorozási protokoll tervezése
során meg kell válaszolni:
• Az erôforrások milyen arányban oszoljanak meg az extenzív és az intenzív monitoro-
zás között?
• A monitorozás a reprezentativitást mely kezelési típusokra, melyik térlépték ökológiai
rendszereire, mely konkrét objektum-típusokra terjessze ki?
• Hogyan teremthetô meg a monitorozás teljes idôtartama alatt az adatok kompatibili-
tása és megbízhatósága?
• A monitorozás eredményeit és következtetéseit miként lehet érvényesíteni az újabb
beavatkozások, kezelések tervezésében?

A monitorozás intenzitásának kétféle típusára már az 1.5. és a 3.1.2. fejezetben utal-

tunk (lásd 24. ábra). Megkülönböztettük egyrészt a széleskörû térbeli és tematikus lefe-
dettséget biztosító, többnyire rutinszerû, relatíve gyors és egyszerû módszereket alkal-
mazó extenzív vizsgálatokat, illetve az elvégzett kezelések hatásait sokoldalúan elemzô
intenzív vizsgálatokat. Az extenzív monitorozás biztosíthatja az egyes kezelések követ-
kezményeinek átfogóbb vizsgálatát a nagyobb számú mintavételi objektum bevonása
által. Országos monitorozó programok esetén az extenzív monitorozás feladata az egyes
tevékenységek értékelésében az országos reprezentativitás megvalósítása. Az intenzív
monitorozás során van lehetôség arra, hogy egy-egy adott kezelésnek adott objektum-
típusra kifejtett hatását részletesen és komplex módon elemezzük. Ennek során tudjuk
kidolgozni a rutinszerû monitorozás még hiányzó módszereit is, és itt törekedhetünk a
szakmai kérdésekben még fennálló kritikus bizonytalanságok eloszlatására. A részletes
monitorozás az objektumoknak csak kisebb körére terjedhet ki, viszont ezeken megvaló-
sítható a kezeléseknek az objektumokhoz való random hozzárendelése, vagyis tervezett
kísérleteket hajthatunk végre (vö. 3.2.6. fejezet). Gyakorlati lehetôségek az intenzív moni-
torozás során:

170
– nemcsak az alkalmazott, hanem a tervezett kezeléseket is tanulmányozhatjuk,
– többféle kezelés együtthatása is megfigyelhetô,
– létrehozhatunk potenciális beavatkozási helyzeteket tudományos igénnyel kiválasz-
tott kontroll területekkel és referencia-objektumokkal,
– kellô mértékben megismerhetjük a kezelendô objektumok aktuális és múltbeli állapo-
tát, dinamikáját, táji környezetét és mindezek hatását a kezelés következményeire,
– hosszú idejû vizsgálatok állíthatók be.

Akár az extenzív, akár az intenzív vizsgálatokból származnak is az adatok, nagyon

fontos, hogy a megszerzett tapasztalatok visszakerüljenek egyrészt a monitorozási rend-
szerbe, másrészt a kezelések menedzsment programjába (vö. 51-53. oldal, 3.1.2. feje-
zet, 25. és 52. ábra). A visszacsatolás az adaptív menedzsment adaptivitásának legfon-
tosabb követelménye. Másrészt a monitorozási protokollt is adaptívvá kell tenni, hogy
egyre hatékonyabban legyünk képesek a természeti környezetünkben bekövetkezô elô-
nyös és elônytelen változásokat regisztrálni (vö. 1.2. fejezet).
Az adatok kompatibilitásának megôrzése érdekében a monitorozási módszertant
semmiképp sem lehet a monitorozási ciklusban megváltoztatni, hanem annak végén (az
ismételt felmérések lezárását követôen) kell újraértékelni, és szükség esetén módosítani.
Azonban ebben az esetben is érdemes törekedni arra, hogy a monitorozás hosszú távú
folyamatossága megmaradjon, ha ez nem megy a majdani kiértékelés korrektségének
rovására, és az esetlegesen bôvített terepi mintavételezés az adott erôforrás-kereteken
belül is megvalósítható. Ugyancsak a hosszú idejû változások nyomon követhetôsége
végett érdemes minél tovább megtartani a már korábban is monitorozott cél-objektumo-
kat.

A monitorozás eredményessége (ami nem azonos a kezelés eredményességével)

legfôképpen az alábbi tényezôkön múlik:
– a monitorozás (és a kezelés) céljának minél egyértelmûbb, és szakmailag kellôen
részletes és alapos ismerete és megfogalmazása (1. fejezet),
– az egyre jobb elôrejelzésekre képes koncepcionális modellek megléte (3.1.3. fejezet),
– a modellek megfelelô tudományos alapozása (lásd 2. fejezet),
– az átgondolt, helytálló következtetések levonására képes, és az erôforrások aktuális
végességébôl fakadó kényszerek között megvalósítható monitorozási protokoll (vö.
3.2. fejezet),
– az elôzetesen terepen tesztelt, standardizált, pontosan ismételhetô mintavételezések
adatainak megbízhatósága és az elemzések korrektsége (3.3.1.–3.3.4. fejezet).

A monitorozás körültekintô és hatékony menedzselésének képesnek kell lenni arra,

hogy a monitorozás eredményességének fenti tényezôihez a megfelelô idôben (fontos a
stádiumok sorrendje és egymásra épülése) hozzárendelje a szükséges erôforrásokat.
Az anyagi erôforrások hatékony felhasználásában a kulcskérdés az, hogy az adott mód-
szerek alkalmazásával valóban elérhetô-e a kitûzött monitorozási cél. Mint láttuk, ennek
számos tényezôje van – a 2. és 3. fejezetben leírtakat ennek tükrében is érdemes fonto-
lóra venni.
Az emberi hozzájárulás („humán erôforrás”) terén a legfontosabb koordinátori fela-
datnak a monitorozáshoz szükséges szerepkörök és a rendelkezésre álló személyes

171
képességek egymásra találásának segítését tartjuk. Az alábbiakban néhány szempontot
emelünk ki a leglényegesebb egyéni és közösségi feltételekre vonatkozóan:
• a monitorozás alapjául szolgáló koncepcionális modellek kidolgozása a legtöbb eset-
ben kollektív tudományos tevékenység (esetenként magának a modell fejlesztésének
a folyamata fontosabb, mint az aktuális modell – vö. Gross 2003);
• a monitorozandó céltrendek megfogalmazása és az azokhoz releváns indikátorvál-
tozók kiválasztása általában szakértôi feladat, mert nem mindig következik egyértel-
mûen az elvégzendô kezelések céljából;
• a monitorozási protokoll kialakításában szükség van a leendô lokális cél-objektumo-
kat jól ismerô szakemberek bevonására;
• a nagyobb monitorozó programok esetén az egységes módszertan létrehozása vé-
gett a tervezési folyamatba a leendô terepi felmérôket is be kell vonni, és biztosítani
kell a szakmai továbbképzéseket;
• a kevésbé objektív becslésekre alapozott (várhatóan nagy hibával terhelt) mintavételi
eljárások minél egységesebb elsajátítása érdekében szükség van a terepi felmérôk
számára közös terepgyakorlatok szervezésére, a felvett adatok folyamatos minôség-
ellenôrzésére (vö. 3.3.3. fejezet);
• igen fontos a kezeléseket végzô és a kezelések hatását monitorozó személyek
közötti, minél hosszabb távú együttmûködés elôsegítése;

A kitûzött kezelés elvégzésében és eredményességének elérésében gyakran eltérô

érdekek is megjelenhetnek. Például az agrár-környezetgazdálkodási célprogramokat ki-
író államigazgatási szerv, a programba belépô gazda, illetve a monitorozással megbízott,
a gazda területén munkáját végzô személy eltérô aspektusát látja az adott tevékeny-
ségnek, és egyes esetekben akár ellenérdekeltté is válhatnak. Ennek mérsékléséhez
nagy mértékben hozzájárulhatnak a rendszeres közös megbeszélések és a jól megszer-
kesztett tájékoztató anyagok. Egy ilyen rövid ismertetô pl. az alábbi tematikával rendel-
kezhet:
– az elvégzendô kezelés (adott esetben egy gazdálkodási tevékenység tiltásának) célja
(általánosan és konkrétan);
– a monitorozás célja;
– az adott régió, tájegység, tájrészlet, parcella természeti értékei;
– milyen konkrét tevékenységgel jár a monitorozás az érintett parcellán;
– melyek a kérések, elvárások a gazda felé (partnerség, tájékoztatás, kérdôívek stb.);
– milyen problémák megoldásában számíthat a gazda a kezelést kiíró és a monitorozó
személy részérôl.
Jól felépített, világhálós tájékoztató anyagra láthatunk példát a „Habitat management on
the Pannonian grasslands in Hungary” elnevezésû hazai LIFE-Nature projekt honlapján
(http://www.grasshabit.hu).

172
 Az adaptív menedzsment rendszerekhez kialakított monitorozó program lehetséges fôbb akadályait, illetve
ezek lehetséges megoldásait NYBERG (1999) munkája alapján tekintjük át:
• Többletköltségek jelentkeznek:
– az adaptív menedzsment hosszabb távon hatékonyabb lehet, mint a konvencionális menedzs-
ment;
– döntéselemzési módszerek alkalmazása a monitorozó rendszer tervezésekor;
– olcsóbb, de megbízható információkat szolgáltató mérési technikák kifejlesztése;
– önkéntesek bevonása a monitorozásba;
– a jól megtervezett monitorozás általánosítható eredményeit felhasználók osztoznak a költségeken.
• A hatékony kísérletek megvalósítása akadályokba ütközik (potenciális kényszerek: hosszú válaszidô,
nagy térbeli kiterjedés, a mintaterületek közötti nagyfokú variabilitás, a mérések változatossága):
– alternatív módszerek a statisztikai elemzésben (pl. Bayes-statisztika);
– más adatforrások igénybevétele az eredmények interpretálásában (pl. retrospektív kutatások, helyi
ismeretek, leíró tanulmányok);
– az eredmények szûkebb körû általánosíthatóságának elfogadása, egyszerûbb tervezési szabályok;
• Idegenkedés tapasztalható az értékes, veszélyeztetett élôhelyeken folyó „kísérletektôl”:
– alternatív lehetôségek felmérése és összehasonlítása, ehhez kockázat-elemzés;
– a kockázatos kezelések felfüggesztése vagy módosítása, ha az indikátorváltozók elérik az elôze-
tesen megállapított küszöbértéket;
– olyan indikátorváltozók monitorozása, amelyek gyorsabban, érzékenyebben reagálnak a kezelésre
(pl. a fajok kombinációinak megváltozása megelôzheti a populációk méretének megváltozását);
– annak felismerése, hogy a folyamatos ismerethiány alapján folytatott kezelések kockázata is ma-
gas.
• Nehéz hosszú idôn keresztül fenntartani a rendszeres koncepcionális alapozást, biztosítani az erôforrá-
sokat és a részt vevô személyek folyamatos jelenlétét:
– reális elvárások kialakítása;
– a feltételezések, célok, kezelések, mintaterületek stb. dokumentálása, hozzáférés biztosítása ezek-
hez az információkhoz;
– az ideiglenes eredmények és a megszerzett tudás dokumentálása és közlése;
– formális tervek elkészítése, amelyekben hosszú idôtávú monitorozási programokat állítunk fel, a
feladatokhoz tartozó felelôsséget pedig egyénekhez vagy pozíciókhoz rendeljük hozzá;
– újabb, a kezelés eredményességében érdekeltek támogatásának bevonása.
• Bonyolulttá válik az adatgyûjtés megszervezése, az adatok tárolása és elemzése:
– elôzetes, explicit, leírt terv az adatkezeléshez;
– egy jól tervezett, fókuszált monitorozó program képes minimalizálni az elôállított adatok mennyi-
ségét;
– az adatok integrálása más standard adatbázisokkal.
• „Szervezeti tehetetlenség” lép fel (idegenkedés a célok, a nézetek, a gyakorlat megváltoztatásától, a
gyors válaszok akadályai, elôzetes elkötelezettség bizonyos típusú tevékenységek iránt):
– már kezdetekben felmérni minden résztvevô elkötelezettségét;
– jó, hatékony kommunikációt biztosítani a döntéshozók és a döntést végrehajtók között;
– a döntéshozatali jogkört (a felelôsség mellett) a szervezeti hierarchiában lehetô legalacsonyabban
állók kezébe adni (ellenôrzéssel és mérlegeléssel);
– már a kezdetekben megállapodni arról, hogy a potenciális eredmények miként változtatják meg a
célokat és a gyakorlatot.

Végül, de nem utolsó sorban megjegyezzük, hogy a természeti erôforrásainkkal való

fenntartható gazdálkodást megvalósítani hivatott menedzsment tervek, és az azt szol-
gáló monitorozási protokollok kialakítása és végrehajtása mindig azon a közös szán-
dékon múlik, amely a természeti környezetünk és utódaink jövôje iránt érzett felelôssé-
günkbôl fakad.

173
174