A George Adamski sztori

Goeorge Adamski, az Új Kor első UFO-prófétája és kontaktja, pontosan

ugyanúgy, ahogy a régi próféták, kiment a sivatagba, hogy kinyilatkoztatásokat
kapjon, igaz, nem az Istentől és angyalaitól, hanem a földönkívüliektől. 1952.
november 20-án, éppen a kaliforniai Desert Centerben tartózkodott, amikor
megkapta első kinyilatkoztatását, Orthontól, a vénuszi űrtestvértől. A telepatikus
úton kapott tanításokat 1953-ban adta ki, a „Repülő csészealjak leszálltak” címmel.
E mű egy csapásra világhírűvé tette. Később, amikor a távoli világűr felé tett
utazást, további tanításokat kapott a Marsról származó Firkontól és a szaturnuszi
Ramutól. Számos további könyvet publikált. Mind munkái, mind személyisége –
olykor a végsőkig elmérgesedő – viták forrása.

A repülő csészealjak iránti mánia az 1950-es évek elején burjánzott el, hírek
összevisszasága lepte el a nyilvánosságot; vajon kik vezethetik az égen
megfigyelhető különleges szerkezeteket, honnan érkeztek a pilóták, és hogyan
néznek ki. Adamski ismerte a válaszokat. Orthon, a vénuszi, síma bőrű volt, nem
viselt szakállt, hosszú, szőke haja a válláig ért, termete meghaladta a 170 cm-es
magasságot, valamiféle ejtőernyős kinézetű ruhát viselt. Békében jött,
figyelmeztetni a földlakókat a nukleáris kísérletek következtében fellépő sugárzás
veszélyére. Léteznek univerzális törtvények és princípiumok – a Teremtő által
megalkotva és megfogalmazva mindenki számára, a földi emberek pedig a
legjobban teszik, ha azonnal elkezdenek megfelelni ezeknek a törvényeknek.
Valamennyi üzenetet Adamski telepatikus úton kapta, hogy közvetítse földlakó
társainak.

A Vénusz geológiája
A Vénuszt gyakran emlegetik a „Föld Nővére” néven, ám adottságai korántsem
olyan kellemesek, mint bolygónkéi. Átmérője mindössze 1%-kal kisebb
Földünkénél, légköre azonban rendkívül sűrű, a nyomás 100-szorosa a Föld
felszínén mérhetőnek, a felszíni hőmérséklet pedig 480 fok. A felszínen az ólom és
a cink folyékony állapotban van, emellett kénsav eső esik. Tengelyforgása pedig
majdnem 258 nap. Az élet szempontjából tehát tökéletesen alkalmatlan. A hivatalos
források szerint legalábbis.
 A hivatalos források – sajnos – sok esetben félrevezetők és nem igazak. Jó
példa erre a Mars esete, e bolygó kapcsán a rendkívüli száraz és hideg felszínt,
illetőleg a ritka légkört említik, mint az életet kizáró okot, de aztán 2006. február
végén kiderült, mégiscsak található a Mars felszínén jelenleg is folyékony
halmazállapotú víz – miként azt független kutatók már évtizedek óta állítják… -,
arról azonban „megfeledkeztek”, hogy közöljék, az általuk korábban megadott
marsi paraméterek mellett éppenséggel lehetetlen mindez…

A Vénusz felszíni domborzata radarkép alapján

A Vénusz esetében is joggal fog el minket a gyanakvás, ha nem fogadjuk el a

hivatalos légköri- és hőmérsékleti adatokat. Már csak azért sem, mert amatőr
rádiócsillagászok azokhoz képest jelentősen eltérő fizikai körülményeket észleltek,
rádiótávcsöves megfigyeléseik révén a Vénusz felszíni hőmérséklete „csupán” 50-
70 fokosnak adódott, a légköri nyomás pedig a földinek nagyjából ötszöröse.
Ezeket a körülményeket pedig a földi élővilág tekintélyes része el tudja viselni!
A Mars esetében a független kutatók – igen gyakran ufókutatók is(!) –
folyamatos nyomása késztette az amerikai kormányszerveket, illetőleg a hozzájuk
rendelt NASA-t néhány igaz részlet közlésére, Így a Vénusz esetében is
bekövetkezhetne mindez, csak míg a Mars a figyelem középpontjában áll, jelenleg
is számos űrszonda vizsgálja egyszerre, addig a Vénuszt kissé „elhanyagoljuk”,
csupán a Venus Express – európai űrszonda -, vizsgálja, ám műszerezettsége
meglehetősen szerény, és nem is igazán a felszíni fizikai körülményekre koncentrál,
hanem a magaslégkörre, illetőleg a felhőzetre. Sokkal okosabbak tehát nem leszünk
általa.

George Adamski életrajza

1891. április 17-én született a Lengyelországban. Mindössze két éves volt,
amikor szülei az Egyesült Államokba emigráltak és a New York állam beli
Dunkirkben telepedtek le. A szülei nagyban hasonlítottak a többi emigránshoz, egy
dolgot kivéve, rendkívüli mértékben vallásosak voltak. Adamski néhány évnyi
állami iskola után magániskolában folytatta tanulmányait. Felnőtt korában is
megmaradt mélységes csodálata a teremtés és a természet csodái iránt. Már
egészen fiatalon érezte, valami nem stimmel a fizikai és társadalmi törvényekkel,
hiszen ha minden rendben lenne, akkor valamennyi ember boldogan és jólétben
élhetne.
1913-ban besorozták a hadsereghez, a 13. lovasezredhez, a mexikói határ
mellé. Kitüntetéssel szerelt le ötévnyi szolgálat után és időközben, 1917.
karácsonyán, feleségül vette Mary Shimberskyt.
Később tanári állást vállalt Laguna Beechben és a Világegyetem
törvényszerűségeit tanította. Diákjai száma hamarosan több százra nőtt, egyikük
pedig megajándékozta egy 15 cm-es tükrös távcsővel. Rengeteg időt töltött
diákjaival az égbolt fotózásával, és ekkor kapta lencsevégre az első repülő
csészealjakat is. Akkoriban még nem tudta, miket is fényképezett le valójában.
Számos csillagásznak mutatta meg fotóit, ők azonban semmi határozott álláspontot
nem tudtak kialakítani, mivel az objektumok nagy távolságra - a távoli űrben -,
haladtak, nem voltak sem felismerhetők, sem jól kivehetők.
A II. Világháború kitörése időszakában a Palomar-hegyi Obszervatórium felé
vezető út mellé költözött. 1944-ben eladta az út menti farmot, és az
csillagvizsgálótól mindössze 10 km-re telepedett le. Itt építette fel házát, ahol egyik
diákja kávézót nyitott, majd obszervatóriumát is, de ezúttal már egy 40 cm-es
tükrös távcsövet használva.
Továbbra is rendre oktatta diákjait, ám amikor a megkezdődtek a számára a
kinyilatkoztatások, és mindezeket könyvben is kiadta, hihetetlen ismeretségre tett
szert. Állítása szerint fogadta Julianna Holland királynő, de a halálos ágyán fekvő
XXIII. János pápa is, akinek az idegenek üzenetét tolmácsolta, mint az emberiség
nagykövete.
Nagy csapás jelentett számára, amikor a szovjet Luna-3 űrszonda
lefényképezte a Hold sziklás felszínét, és nyomát sem látta azon életnek; Adamski
állítása szerint a fotókat szándékosan meghamisították. Viszont, Adamski egyik
űrutazása során, nyolc évvel megelőzve John Glennt, az első amerikai űrhajóst, a
Hold túlsó oldala felé repülve pontosan olyan „szentjánosbogarak” milliárdjairól
számolt be, amilyenekről később Glenn. Mindezt le is írta beszámolóiban.
1965. február 26-én éppen Silver Springsben, Colorado államban tartózkodott,
amikor meglátogatta „űrtestvére” a felderítő űrhajóján; a csészealj érkezését pedig
sikerült filmen is megörökíteni. William T. Sherwood, az Eastman-Kodak korábbi
optikai fejlesztési igazgatója a felvételt minden szempontból hitelesnek találta. Még
az egyes különálló képkockákon megfigyelhető, az objektum „remegésére” utaló
viselkedést is sikerült megmagyarázni Leonard Crampnak, a veterán
repülőmérnöknek, méghozzá a jármű által keltett gravitációs örvényekkel. Azonban
a film valamennyi kópiáját elrabolták…
Adamski 73 éves korában, 1965. április 23-án halt meg. Hagyatéka rendkívül
sok kérdést vet fel, sokan támadják és sokan tartják hiteles forrásnak. A mai napig
elemzik dokumentumait, film- és fényképfelvételeit.
George Adamski halála nem jelentette a körülötte és tevékenysége kapcsán
kibontakozó vita végét, azóta is megállás nélkül folynak a csatározások a kontaktok
beszámolóinak hitelességéről. Adamski végigjárta a maga életpályáját mint kontakt,
meggyőződéses hívévé vált annak a gondolatnak, hogy egyfajta szent küldetést
teljesít, amikor az univerzális törvények kapcsán megosztja a tanításokat. Halála
után követői fontosnak tartották mindezt elterjeszteni róla, és hirdetni az
intergalaktikus békét, és egyfajta feltámadás-tant. Eileen Buckle, „A Scoriton
Mystery” című könyvében, Ernest Bryant kontakt állítására hivatkozik, miszerint az
illető három űrhajóssal találkozott 1965. április 24-én, közülük az egyik egész fiatal
volt, a Yamski nevezetű, akibe éppen akkor szállt bele George Adamski lelke.
Desmond Lesley beszámolója szerint George Adamskit audiencián fogadta
maga XXIII. János pápa (1881-1963) is, mindössze néhány nappal halála előtt. Leslie
elmondta, találkozott Adamskival a repülőtéren Londonban, közvetlen azután, hogy
 Rómából visszaindult. Egyenesen a folyami jachtjára
hajtott vele, Stainesbe, ahol már számos, az UFO-
témában érdeklődő ember összegyűlt, hogy közösen
töltsék el a hétvégét.
Valamikor, az elkövetkező néhány nap során,
Adamski megmutatott Leslie-nek egy emléktárgyat,
melyről kijelentette, soha senkinek sem fogja
odaadni, eközben pedig előhúzott egy rendkívüli
szépségű aranymedált, János Pápa képmásával.
Később Lesley ellenőrizte a dolgot, és valóban senki
más sem látta rajta kívül a medált.
Amikor Adamsiktól megkérdezte, miként jutott a
medálhoz, elmondta, maga János Pápa adta neki az
előző napon. Adamski folytatta a történetét, eszerint a világűri emberek
utasításának megfelelően megérkezett a Vatikánba, ahol ráadtak egy reverendát és
azonnal a Pápa ágyához vezették. Ekkor történt, hogy Adamski az űrbarátok
lepecsételt csomagját átadta a Pápának. Azt mondják, a Pápa arca felragyogott,
amikor megkapta a csomagot és azt mondta. „Ez az, amire már vártam!”. A Pápa
ezután megajándékozta Adamskit egy különleges medállal és a pápai audiencia
véget ért.
Leslie később elmondta, a történetet leellenőrizte, megkereste Lou Zinsstagot,
aki állítólag bevitte Adamskit a Vatikánba. Zinsstag megerősítette, amikor
közeledtek a Vatikán felé, és elérték a magánbejáratot, megjelent egy férfi „vörös
nyakkal” (nyilvánvalóan bíborosra vagy püspökre vonatkozó célzás).
Adamski elkiáltotta magát: „Ez az én emberem!”, majd üdvözölte a pápai
hivatalnokot aki elvezette a pápai audienciára. Zinsstag elmondása szerint, amikor
20 perccel később ismét megjelent, Adamski ugyanolyan izgatott volt, mint
korábban – a szemtanúk leírása szerint -, amikor első alkalommal lépett
kapcsolatba az űrtestvéreivel a sivatagba, 1952-ben.

XXIII. János Pápa

Amikor később Lesley megkérdezte őt, mit tud a medálról, az egyházi ember
elcsodálkozott, és közölte, ilyesféle medált csakis a legkülönlegesebb körülmények
között adományoznak, tudomása szerint senki abból a különleges fajtából nem
kapott soha.
 Leslie bevallotta, eleinte nem hitte el, hogy Adamski részt vett volna bármiféle
pápai audiencián, az apát megerősítése azonban, különösen a medállal
kapcsolatosan, eloszlatták korábbi hitetlenkedését. Amikor Leslie megkérdezte
Adamskit mit tartalmazott az űrtestvérek csomagja, a kontakt azt válaszolta, nem
tudja. Beszámolt róla, az űrtestvérei akkor adták át neki, mielőtt elindult volna
Európába, a szükséges instrukciók kíséretében, miként adja át a Pápának. Tudatták
vele, a Vatikánon belül mindenféle szükséges lépést megtettek az audiencia
lebonyolítására. Mindez azt sejtette Leslie számára, hogy az űrtestvérek
rendelkeznek egyfajta „ötödik oszloppal” Szent Péter Székében, vagy valahol a
közelben
Később, Adamski közölte Leslie-vel, szerinte a csomag valamiféle utasításokat
és tanácsokat tartalmazhatott a Második Európai Tanáccsal kapcsolatban.
Lehetséges, hogy a csomag üzenetet közvetített Szent Péter örököseinek, korholta
laza erkölcsösségük miatt és sürgette őket, kezdjenek komolyan dolgozni a Föld
érdekében.
Adamski „Űrhajók belsejében” című, 1955-ben megjelent kötetéhez Desmond
Leslie írt előszót.

Előszó
Amikor társszerzője lettem George Adamski „A Repülő csészealjak leszálltak”
című könyvének, korábban sohasem találkoztam vele. A kiadómmal egyetértettünk
abban, hogy jelentős mértékben alátámasztást nyert állítása, miszerint kapcsolatba
lépett a Földre leszállt repülő csészealjak utasaival, beszámolója rendkívül
életszerű. A későbbi események további alátámasztást adtak álláspontunknak.
1958. novemberében, alig egy hónappal később, ahogy könyvünk megjelent, egy
objektum, majdnem hajszál pontosan olyan, mint amilyent Adamski is
lefényképezett, repült át Norwich – Norfolk megye – felett; hét tagja is látta a Brit
Csillagászati Társaságnak és a Norfolki Csillagászati Társaságnak, egyikük Mr.
Potter, rajzot is készített a csészealj formájú objektumról, ábrázolva a jellegzetes
kupolaformát és a kémlelőnyílásokat, szinte pontosan ugyanabban az
elrendezésben, miként azok megjelennek Adamski fotóján.
1954. február 15-én két fiú, egyikük 13, másikuk 8 éves, lefényképezett egy
objektumot, amint az lefelé ereszkedett a felhők magasságából Conistonban,
Lanceshire megyében. A fényképezőgépnek nem sikerült pontosan beállítani a
fókusztávolságát, ám tökéletesen felismerhető a csészealj forma, a kupola, négy
kémlelőnyílás, és egyfajta kerek leszállótalp, hasonlatosan Adamski fényképeihez.
Az egyetlen különbség, amit alapos vizsgálattal fel lehetett ismerni, az eltérő szög.
Ez a fénykép a repülő csészealj függőleges tengelyhez képest nagyjából 250 fokos
szögben készült, miközben Adamski felvételei kb. 500 fokos szög alatt. Alapos
vizsgálat bizonyította, a fiúk nem hamisították meg a negatívot, és nem az Adamski
fotói alapján elkészített modellt fényképezték le. A további igazolásokat Leonard
Cramp M.S.I.A (szerzője a következő tudományos műnek: Világűr, Gravitáció és a
repülő Csészealjak), aki különféle vetítési eljárásnak vetette alá a fotót, bizonyította,
A Conistonban lefényképezett csészealj tökéletes arányosságot mutat Adamski
repülő csészealjával, és ahhoz, hogy a fiúk modellt készíthessenek az Adamski-féle
csészealjról, ahhoz végre kellett volna hajtaniuk Adamski fényképein a szükséges
vetítési eljárásokat, csak így tudták volna elérni a megtapasztalt arányosságot. Ha
még ezt meg is oldották volna, eztán számos tökéletes paraboloid jellegű görbét
kellett volna kiesztergálniuk. A fiúknak semmiféle esztergához nem volt
hozzáférésük, és semmit sem tudtak a vetítési eljárásokról, azt is kétségbe
vonhatjuk, hogy a parabola-szerkesztésről bármit is tudtak volna.
Igen sokan azzal vádolják Adamskit, hogy közönséges lámpaformát
fényképezett le. A „lámpaforma” megjelenése Norwich felett, hirtelen
aláereszkedése a felhők közül a Lanceshire-i égen, arra utal, hogy a
„lámpaformának” ugyancsak jó meghajtó-rendszerrel kellett működni, hogy
áthidalhasson 9000 kilométeres távolságot, beleértve az óceán feletti átrepülést.
Emellett megjegyzendő, ha Adamski bármiféle lámpaformát vagy más, kézzel
gyártott objektumot fényképezett volna le, tegyük fel – előbb vagy utóbb – fel kellett
volna bukkannia mások birtokában ugyanannak a tárgynak és be kellett volna tudni
azonosítani. Adamski negatívjait megvizsgálta Cecil B. Mile, a fotótrükkök
csúcsszakértője és Fey Marley, akik határozottan leszögezték, ha ezek
hamisítványok lennének, akkor a legjobbak lennének, amit valaha csak láttak.
Ugyanezt támasztotta alá Joseph Mansour, a Jetex Model Repülőgépek vezetője,
aki szerint semmiképpen nem ábrázolhatnak a felvételek modelleket, sokkal inkább
kiterjedt objektumokat, nagyjából tíz méteres, vagy nagyobb átmérővel.
Elmentem Amerikába és megvizsgáltam Adamski filmjeit és berendezéseit
1964. nyarán. Igen jó minőségű 15 cm-es Newton-reflektora volt. A
kémlelőnyílásához igen gyenge minőségű kamerát illesztett, az egész szinte csak
egy dobozból állt, gomb segítségével lehetett kezelni a zárszerkezetet, a hátulján
kis nyílás volt a fotólemezeknek. A kamera közvetlenül a távcső okulárjához
csatlakozott, annak lencserendszerét használta.
Ezt a berendezést alkalmazva lefényképeztem egy repülő csészealj makettet
bizonyos távolságból. Az eredmény hajszál pontosan megfelelt az elvárásoknak,
amikor valaki egy repülő csészealj makettet lefényképez bizonyos távolságból.
 Adamski 1952. november 20-i idegenekkel való találkozásának a sivatagban
többen is szemtanúi voltak. Jól látták a nagy, szivar- alakú hajót, amint Desert
Center fölé száll azon a reggelen. Látták, amint Adamski szóba elegyedik egy
további személlyel, aki hétköznapi, barna színű öltözéket viselt. Amikor ismét
csatlakoztak Adamskihoz a látogató távozását követően, valamennyien
megvizsgálták a két különböző típusú lábnyomot a sivatagban – Adamskiét és a
másikat, mely az amerikai méret szerint női „négyes méretnek” tűnt.
Cementlenyomatot vettek róla, ezek egyike most is itt van az íróasztalomon,
miközben ezeket a sorokat írom. Adamski lábnyomai visszavezettek a csoporthoz,
a másik lábnyomsor viszont megszűnt annál a pontnál, ahol a csészealj lebegett.
Meglátogattam a pontos helyszínt ez év augusztusában, habár a hőmérséklet
37 fok felett volt, a lábam jól körülhatárolható nyomokat hagyott. Mindezt a homok
finomságának tulajdonítottam, ugyanis régi vízfolyás alján álltam és a mélyben
esetleg még előfordult némi nedvesség.
Adamski találkozásának mind a hat szemtanúja megerősítette a történteket –
Dr. és Mrs George Williamson, Mr. És Mrs Al Bailey, Mrs. Lucy McGinnis és Mrs
Alice Wells –, az alacsonyan szálló Légierő gépeket is, melyek az események után
köröztek felettük; mindezt a Légierő sohasem erősítette meg vagy cáfolta.
Adamski nem az első volt, aki azt állította, kapcsolatba lépett földre szállt
idegen űrhajó utasával. Hat hónappal korábban (1952. júniusában) egy szerelő, név
szerint Truman Bethurum, aki éppen egy szerkezeten dolgozott a Mormon
Mesában, a Mojave sivatagban, határozottan állította, számos találkozásban volt
része egy méretes repülő csészealj utasaival, akik meg is hívták őt a fedélzetre.
Bethurum megfogott beszámolójával, mivel messze kisebb fantáziával rendelkezett,
mintsem ilyen történetet kitaláljon. Az is kiderült, hogy a főnöke, E. E. White, a
Wells Cargo Construction Company részéről, szintén látta a távolról, nagyjából két
kilométerről érkező és később leszálló repülő csészealjat, az egyre halványodó
fényben pedig úgy ítélte meg, hogy valamiféle szerencsétlenül járt utasszállító
lehet. Egy későbbi alkalom során pedig White és többen mások is, láttak két alakot
is a csészealj legénységéből. Nem gondolnám, hogy Bethurum teljes mértékben
tisztában lett volna az általa látott dolgok lényegét illetően, miként azzal sem, amit
az idegenek mondtak neki, amit képes megérteni, az mindösszesen annyi, hogy
valamiféle kapcsolatba került egy földönkívüli űreszközzel és annak
személyzetével. Amint az gyakran előfordul, a történet egyre színesedett az egyes
elmondásokat követően. Azonban megőrzésre került az eredeti hangfelvétel, ezen
ijedt és rémült, nehézkesen beszél a vele történtekről, akkor, amikor még élénken
éltek tudatában az események.
 A saját benyomásom Bethurum kapcsán az, hogy jó természetű, képzelő erő
híján lévő egyszerű emberről van szó, ugyanazokkal a problémákkal küzdve,
mintha egy őslakost kiemelnénk a brazíliai dzsungelekből és megkérnénk, írja le a
faluja lakosai számára azt a helikoptert, amelyik nemrég leszállt a közelében és
fehér emberek alkották legénységét.
Daniel Fry más történet. Fry a kormányzat alkalmazásában álló mérnök volt a
White Stands Kísérleti Lőtéren, Új Mexikóban, 1950-ben. Egy este – elbeszélése
szerint – kisméretű repülő csészealj szállt le, majd egy hang hívta a fedélzetre
(valamiféle rádiókészülékből, a kis csészealjat ugyanis távirányítással működtették
anyahajójáról) és elmagyarázta neki nagy vonalakban a szerkezet felépítését és
meghajtó-rendszerét.
Fry beszámolója éppen az ellenkezője Bethuruménak – technikailag és
pontosság tekintetében – jellemzően mérnöki leírás, a megfelelő szakkifejezésekkel
és formulákkal. Fry állítása szerint a vele való kapcsolatfelvételre négy évvel
korábban került sor, de akkoriban csak igen kevés embernek beszélt róla, hiszen
igen csak félt munkája elvesztése miatt, vagy amiatt, hogy bolondnak nézik.
Nem sokkal azután, hogy találkoztam vele, felajánlotta (egyesek szerint
kényszerítették), hogy aláveti magát hazugságvizsgáló készüléknek, televíziós
adásban. Fry, révén mérnökember, elővigyázatossági lépéseket tett annak
kiderítésére, hogy képes-e detektálni hazugságot a hazugságmérő készülék. Ezért
szántszándékkal téves életkort, születési helyet, stb. adott meg, ezeket a készülék
azonban teljes mértékben igaznak találta. A saját tapasztalata szerint tehát a
készülék hamis adatokat közölt. Ezek után, egyik kutatótársunk, Mme Manon
Darlaine Hollywoodból, leírta a történteket barátjának, J. Edgar Hoovernek, az FBI
vezetőjének. Hoover válasza szerint a hazugságmérő készülék teljességgel
megbízhatatlan, mindössze érzelmi változásokat képes jelezni, ezért pedig –
személy szerint ő – megtiltaná használatát bűnügyi nyomozások során. Fry
személyes tesztjének végrehajtásakor - a teszt végrehajtóit nem ismerjük –
hangsúlyozott alátámasztást nyert ebben a különleges esetben a készülék
használhatatlansága.
Mindhárom férfi, Adamski, Bthurum és Fry, határozottan állította, tapasztalataik
konkrétak és fizikaiak, semmi közük az egésznek a pszichika területéhez.
Elbeszéléseikben valósághűek, ismételten rámutatnak arra, miként azt ők látják,
mindaz pusztán a véletlennek köszönhető, hogy éppen azon a helyen tartózkodtak,
amikor egy idegen civilizáció tagjai megtiszteltek minket látogatásukkal – semmi
több. Megbízható emberek benyomását keltették, olyanokét akik mindenáron el
akarják mondani az igazságot, és megvallották, igen nagy nehézséget okoz
számukra ilyen rendkívüli élményt felidézni közönséges szavakkal. Mindannyian
megszenvedték megtapasztalásuk következményeit. Nem kétséges, hogy a
dzsungelbéli őslakos is szintén megszenvedné a dolgot, ha a hitetlenkedő és
babonás falubelieknek kellene elmesélnie egy helikopter közeli leszállását.
Ha már szó esett a babonáról, érdemes megjegyezni, már-már az elmebaj
határát súrolja, amikor képzetlen fizikusok belépnek repülő csészealjakba, nagy
veszélynek kitéve magukat, hogy akár az egész történet hitelességét rombolják
össze.
Persze szomorú lenne azt mondani, hogy a teljes igazság elveszne az
értelmetlen önzés füstös képernyője mögött. Ha a csészealjak valóságosak, akkor a
bolygónk az idők kezdetétől tekintve a legnagyobb tudományos, szociológiai és
filozófiai felfedezések előtt áll.
Egy Dél-Amerikai munkatársam, Ed Martins, eljött Mount Palomarba mialatt
Adamskinál tartózkodtam, júliusban, számos leszállásról szóló beszámolót hozva
magával, Dél-Amerikai esetek leírását, melyek láthatóan ugyanazt a mintát követték
– nagy, kerek űrhajó, jóvágású emberi lényekkel a fedélzeten, erős
elektromágneses tér az űrhajó körül. Kanadából személyes beszámolót kaptunk
egy órakészítőtől, név szerint Mr Galbraithtól, aki Swastika közelében él, Ontario
államban. Állítása szerint 1948-ban két ízben is, egy-egy nagy hajót látott leszállni.
Mindkét alkalommal egy férfi szállt ki és talajmintát gyűjtött a felszínről. A férfi
barátságosnak tűnt. Azonban az űrhajót körülvevő erőtér olyan erős volt –
Galbraith szavait idézve -, hogy „kilapította a füvet és odaszögezte a sarkaimat a
földhöz”. A második alkalommal egy rendőrségi szakasz keresett az erdőben egy
szökött bűnözőt. Látták az erdőben a fényt, de képtelenek voltak megközelíteni,
elmondásuk szerint, egy láthatatlan falba ütköztek. Galbraith szintén beszél erről a
láthatatlan energia „falról”, mely magakadályozta, hogy közelebb menjen, habár
halványan látta a hajót (az erdő másik oldalán tartózkodott), miközben a hajó utasa
megnyugtatóan mosolyogott rá. A láthatatlan „fal” esete néhány, friss
beszámolókban is felbukkan csészealjak leszállása kapcsán, pl. Franciaországban
és Olaszországban. A gond az európai beszámolókkal az, hogy általában halálra
rémült földművesektől származnak. Amikor valaki megrémül, nem tudja pontosan
megfigyelni a környező eseményeket. Egy másik munkatársam, Jef Athierens,
riporter Belgiumban, elmondta nekem, hogy ő személyesen készített interjúkat ezen
földművesek közül néhánnyal. Meggyőződése, hogy valóban láttak „valami
szokatlant leszállni”, de meghatározni, hogy mi volt az, kivonva a beszámolóból a
félelmi tényezőt, mely befolyásolja a pontos megfigyelő-képességet – rendkívül
nehéz.
 Számos leszállásról kaptunk hírt az utóbbi két évben, ezek közül néhányról
kiderült, közönséges csalás – ez utóbbi kapcsán biztosak lehetünk abban, hogy
még lesz is jó néhány. Nem hinném azonban, hogy valamennyi megfigyelő őrült
lenne és minden esetben csalás történne. A beszámolóikkal kapcsolatosan csak az
az egyetlen gond, hogy a modern kor csillagászainak állítása szerint meglehetős
bizonyossággal sikerült igazolni, Naprendszerünk többi bolygóján az élet
lehetetlen. Vagy az egyik, vagy a másik állítás nyilvánvalóan téves. Nyilván nagyon
könnyű dolog néhány egyszerű és kedves ember megfigyelését félresöpörni,
amikor „tudományos” háttér áll mögöttünk, és egyben ez a legkönnyebb dolog is.
Azok az állítások, miszerint a Föld gömb alakú, hogy viaszra hangot lehet rögzíteni,
hogy az éter képes rádióhullámok továbbítására, hogy a sugarak behatolhatnak a
testbe és „láttatják” velünk a szervezet belsejét, hogy a levegőnél nehezebb tárgyak
képesek repülni, a maguk korában szintén képtelenségnek hangzottak,
éppenséggel a tudományos élet hivatalos képviselői számára. A Marsról szóló
nemrég megjelent könyv szintén a hivatalos tudomány szólamait erősíti, szerzője
Dr. Hubertus Strughold, címe: A Zöld és Vörös Bolygó. A szerző kijelenti,
amennyiben műszereink és az általuk szolgáltatott információk megfelelnek a
valóságnak, akkor a Mars felszínén, az a fajta intelligens és szerves élet, amit
ismerünk, 10 másodperc alatt elpusztulna. Strughold azonban azt is megjegyzi,
talán elsiklottunk néhány „kritikus tényező” felett, és az egyetlen módja a teljes
igazság megismerésének, ha odautazunk és első kézből szerzünk tapasztalatokat.
Van egy alternatív lehetőség is – ezek az emberek, a maguk különleges
világaiból, az első alkalommal látogatnak hozzánk. Megmutatnak nekünk egy
keveset a művészetükből, életmódjukból, tudományukból, vallásukból és
filozófiájukból, mely ismeretek révén tapasztalatokat nyerhetünk.
Ez pedig pontosan az, amire egyes emberek esküt tesznek, hogy velük
megtörtént. George Adamski, egyikük a sorban, sok-sok órán keresztül mesél
azokról a lenyűgöző élményekről, melyeket más világok, igen fejlett lakói
társaságában töltött, emellett megpróbálja visszaadni a tudásuk spirituális és
filozófiai szépségét.
Mindent egybevéve, alapjában kétféleképpen tekinthetünk ezekre a rendkívüli
dokumentumokra: vagy igazak, vagy nem. Semmiféleképpen nem tudom igazolni az
olvasók számára, hogy igazak, mint ahogy azt sem, hogy nem. Az olvasó feladata,
hogy mindezt eldöntse.
Mindenkit óvnék az elhamarkodott döntéstől. A legfontosabb dolog, olvasni és
tanulmányozni a leírtakat, az adott tanításokat, sokak számára nagy segítséget
jelentenek majd. Amikor valaki mindezt megérti a maga teljességében és
(remélhetőleg) elfogadja, mások számára, akik szintén ilyen tapasztalatokkal
rendelkeznek, vagy tesznek szert, már útmutatással tud szolgálni.
Az új igazság feltárásában (vagy inkább az Egyetlen Igazság megismétlésében)
nincs könnyű dolgunk, hiszen a világ részéről a fogadtatás továbbra is gúny és
megvetés, és a megbélyegzés: „hazugság”. Az úttörők a korukat általában
évtizedekkel megelőzik, gyakran kortársaik megvetésének céltáblái, hogy aztán
unokáik végre felemeljék a fejüket és felfogják, miről is volt lényegében szó, hiszen
számukra érik be teljes egészében az a gyümölcs, melynek fáját a magányos úttörő
ültette el, ekkorra válnak az általa állított tények hétköznapi dolgokká.
Mindaddig amíg ez bekövetkezik Adamski is hasonlóan kínos körülmények
között találja magát, mint a brazil őslakos, aki esélyt kap repülni egy helikopteren.
Adamski is megtette a maga repülését. A helikopter elment. Ő viszont megpróbálja
elmesélni a törzsének mi történt, miközben nem találja a megfelelő szavakat a saját
nyelvén, hogy kellő pontossággal leírja.
Eközben a földlakó Adamski a maga egyszerű nyelvezetét használja, a
képességeihez mérten a lehető legtökéletesebben igyekszik átadni tapasztalatait,
melyek nem itt a Földön történtek. Ilyesfajta tapasztalatokról teljes pontossággal
beszámolni lehetetlen. Természetes, hogy az egyén kiszínezi az eseményeket,
hozzáteszi saját személyiségét, az elbeszélési stílusát, mint ahogy ez minden
esetben megtörténik.
Mindezen nehézségek ellenére Adamski megkísérel számunkra egy futó
pillantást adni egy olyasféle civilizációra, melyet bizonnyal irigyelhetünk, olyan
civilizációra, melyben talán már unokáink részesedhetnek. Kinek a döntésén múlik
mindez? Ki fogja eldönteni, hogy a jövő generációi rátérjenek a csillagok által
jelzett ösvényre és hallgassák a szférák zenéjét, netán eldeformálódott mutánsokká
váljanak, barlangban lakjanak, és puszta körmükkel és egyszerű botokkal kaparják
a szennyezett talajt élelem után kutatva, rettegett győzedelmes uralkodók
elnyomása alatt?
Mi döntünk! A döntés a mienk. Az emberiség végső ultimátumot kapott – élni
az életet, vagy mindörökre elpusztulni. Ebbe az atomhatalmak által birtokolt
kígyófészekbe és a megrémült emberek tömegeinek mocsarába jött el egy
fényfelvillanás. Felülről sugárzik ránk csodálatos kristályűrhajóról, melyet
tudomásunk szerint olyan emberek irányítanak, akik mesterei a tudásnak és a mi
mestereinkké is válhatnak – ha hagyjuk őket. Nem engedhetjük meg magunknak azt
a luxust, hogy nem törődünk velük. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy
nyugodtan üljünk és a hajunkat igazgassuk, miközben a bolygónk szívét alapjaiban
fenyegeti a halálos kór.
 Olvassa tehát az elkövetkezendő beszámolót nyitott lélekkel és tapasztalja meg
vajon a fényből származó tanítás igaz-e.

Adamski első találkozása vénusziakkal

Minden 1952. november 20-án kezdődött. E napon Adamski és követői kis
csoportja kiment egy kaliforniai sivatagba, hogy felvegye a kapcsolatot a repülő
csészealjak utasaival. Adamski rávette a csoport valamennyi tagját, maradjanak
visszább mintegy 500 méterrel, a biztonság kedvéért. A kapcsolat kicsivel dél után,
12.30-kor jött létre.
A hátramaradt társaság először egy szivar alakú UFO-t pilantott meg, majd egy
villanást látott az égen. Adamski szerint ekkor vált le róla az a repülő csészealj,
mely tőle nem sokkal arrébb leszállt, és kilépett belőle a vénuszlakó, Orthon.
Adasmski 7 tekercs filmet használt el 1/25-öd másodperces expozícióval az
esemény megörökítésére, Alice K. Wells, egy étterem-tulajdonos pedig mindezt le
is rajzolta, ő vadásztávcsövön kísérte biztonságos távolságról az eseményeket.
A repülő csészealj csillogott, prizmaszerűen szórta a fényt, leszálláskor három
talpára ereszkedett. Adamski is mindent szorgalmasan lerajzolt; a bent ülők
szépséges arcát is megörökítette.
A manapság bennünk élő beidegződések ellenére Orthonnak kerek arca volt,
rendkívül magas homlokkal, szürkés-zöld ferdevágású szemekkel, a keleti népeknél
megfigyeltnél is kiemelkedőbb járomcsonttal, kis orral és ragyogó hófehér
fogakkal. Az idegen ujjai hosszúak és vékonyak voltak, akár egy nőnek. Adamski
úgy gondolta, az idegen bizonnyal csodálatosan szép nő lenne, ha másképpen
öltözne. A látogató elkérte az egyik tekercs filmet, mire Adamski át is adta neki.
Amint az idegenek távoztak, Adamskihoz csatlakoztak társai a leszállási pont
környékén, ahol George Hunt Williamson „levette” a később igencsak híressé vált
lábnyomát Orthonnak. Felpillantva, a csoport jól láthatta, az ég igencsak megtelt
katonai gépekkel, beleértve a Légierő Edwárds-i Bázisról felszállt B36-os
bombázóit. A gépek köröztek, egészen alacsonyra ereszkedtek Adamskiék feje fölé,
majd visszatértek bázisukra.
Két héttel később Adamski éppen egy repülő csészealjat fotózott, amikor az
mindössze száz méternyire megközelítette, egy nyílás tárult fel rajta, egy kéz nyúlt
ki rajta, és kidobta a korábban elkért filmnegatívot - minden egyes kocka megvolt -,
majd a kéz búcsút intett és a szerkezet elröppent.

A vénusziak visszatérése
 Los Angeles a fények és a zaj városa, a rohanásnak, a nyughatatlanságnak;
éles ellentéte a csillagos ég végtelen nyugodt és békés látványának. Sok éves
szokását követve Adamski 1953. február 18-án elvonult a város nyüzsgése elől,
igaz, nem túl messze, csupán egy városszéli hotelbe. Ide érkezett, mert hasonlóan
sürgős késztetést érzett, mint az „A repülő csészealjak leszálltak” című könyvének
megírása előtt.
Követve a szokásos eljárást, amikor Los Angelesbe tett látogatást,
beregisztrált a hotelbe. Amikor pedig a küldöncfiú felvitte a csomagjait a szobába
és távozott, Adamski bizonytalanul állt meg a szoba közepén. Nagyjából délutáni
négy óra volt, és igazából pontosan fogalma sem volt, mi vitte őt oda, hirtelen
elbizonytalanodott. Odament az ablakhoz, és a forgalmas utcát nézte. Semmi
érdekeset sem talált.
Hirtelen ötlettől vezérelve, lement, keresztül az előcsarnokon és betévedt az
italbárba. Az éppen ott lévő egykori diákja felismerte, aki habár eleinte alapjában
szkeptikus volt, ez megváltozott, miután beszélt Adamskival és látta az általa
készített fotókat a repülő csészealjakról. Forrón üdvözölte. Miután beszélgettek egy
keveset, elmondta, igen sok ember vált érdeklődővé a repülő csészealjak iránt.
Kifejtette, szívesen Adamskival tartana, ha lehetővé tenné számára
Válaszra várt, de Adamski nem tudta igazából mit is mondjon neki. Nem voltak
konkrét tervei. Nem érzett magában különösebb indítást, hogy egyfajta rögtönzött
előadást tartson, idegenek előtt, másrészről pedig, jó ötletnek tűnt elütni az időt, a
várakozás idejét… Nos, akármi is lesz, várni fog!
Adamski beleegyezett, s hamarosan jó néhány férfi és nő gyűlt össze
körülöttük. Érdeklődésük őszintének tűnt, ő pedig legjobb tudása szerint igyekezett
válaszolni kérdéseikre.
Hét órára járt az idő, amikor kimentette magát és rövid sétára indult az utcán
lefelé, hogy megvacsorázzon. Egyedül kívánt lenni azzal a folyamatos, társául
szegődött érzéssel, hogy „valami történni fog”.
Egykedvűen megvacsorázott és visszament a hotelbe. Senki nem volt az
italbárban aki ismerte volna, így a bár a továbbiakban nem keltette fel érdeklődését.
Hirtelen eszébe jutott Miss M-, egy fiatal diáklány a tanítványai közül, aki ebben
a városban élt. Sajnos nem tudott velük tartani a hegyekbe annak idején, Adamski
állomáshelyére, ezért megkérte, ha lejön a városba legközelebb, hívja fel őt.
Hirtelen nekiindulásból belépett egy telefonfülkébe és tárcsázta a számát. Nagyon
őrült, hogy meghallotta Adamskit. Autója nem révén, elmondta, beletelik egy órába,
vagy még annál is többe, míg taxival odaér a hotelhez.
 Adamski vett egy esti lapot, és igyekezett úgy tartani a kezében, hogy senki se
ismerje fel, aztán felment a szobájába. Miután elolvasta a számára érdekesnek tűnő
írásokat, kényszerítette magát, hogy elolvassa az átugrott bekezdéseket is, így
törekedvén a rajta mind hatalmasabban eluralkodó fáradtság uralására, tudata
éberen tartására.
Mielőtt az óra eltelt volna, ismét lement az előcsarnokba, hogy megvárja Miss
M-t, aki meg is érkezett úgy 15 perccel később. Jót elbeszélgettek, számos ügyben
adott neki tanácsot, igen sok problémával kellett az egykori diáklánynak
szembesülnie. Annak idején szívébe zárta, minden egyes megnyilvánulását. A
diplomamunkája élményszámba ment, és a diáklány szintén szívébe zárta a tanárát
és remélte, ha a városba jön ismét, segítséget kaphat tőle.
Adamski fejében az is megfordult, miközben a lányt a taxiállomáshoz kísérte,
hogy az a sürgető telepatikus üzenet, amit a hegyek között kapott, talán nem éppen
őtőle érkezett. Amikor azonban visszatért a szálloda halljába, tudatosult benne, a
magyarázat nem állja meg a helyét. Az érzés továbbra is benne volt – erősebben
mint valaha!
Ránézett az órájára, fél tizenegy volt. meglehetősen későre járt már, és semmi
jele nem mutatkozott, hogy bármi is történni fog, ezért kisebb csalódottság hulláma
futott végig rajta. És a kiábrándultságnak ebben a pillanatában hirtelen felbukkant
két férfi, közülük az egyik a nevén szólította.
Mindketten teljesen ismeretlenek voltak, ám nem maradt idő töprengésre velük
kapcsolatban, hiszen gyorsan közeledtek, a külsejük alapján pedig semmi sem utalt
arra, hogy mások lennének, mint fiatal üzletemberek. Mivel számos előadást tartott
már Adamski Los Angelesben, megjelent a rádióban és a tévében is, emellett a
városból is sok ember látogatta már meg, a Palomar hegyi otthonában, idegenek
felé való közeledése nem számított szokatlan helyzetnek.
Mindketten igen jól szituáltak voltak. Egyikük 180 cm-nél is magasabb volt,
nagyjából a harmincas évei elején járhatott, elegáns, sötét szemű alak, akin látszott,
hogy élvezi az életet. Rendkívül átható tekintete volt. fekete haja lobogott, és
megfelelt a kor divatjának. Sötétbarna öltönyt viselt, kalap nélkül.
Az alacsonyabb, nagyjából 170-es férfi, fiatalabbnak tűnt, kerek, fiús arca volt,
pontosan a kor divatjának megfelelő. Szőke alkatú volt, szürkéskék szemmel. A
haja szintén neki is hullámos volt, homokszínű, és a kor stílusának megfelelően
hordta. Szürke öltönyt viselt, szintén kalap nélkül. Mosolygott, miközben Adamski
nevét mondta.
Fogadta köszöntését, amikor pedig kinyújtott keze elérte az övét, hallatlan
boldogság töltötte el Adamskit. Pontosan ugyanazt érezte, mint azon az
emlékezetes 1952. november 20-i napon. Az idegen ugyanazt a jelet használta. (A
Repülő Csészealjak Leszálltak – című könyvben részletesen leírva.)
Azonnal felismerte, a két idegen nem földi. Azonban teljesen nyugodt volt.
Miközben kezet ráztak a fiatalabb férfi megszólalt: „Azért jöttünk, hogy találkozzunk
Önnel. Van ideje csatlakozni hozzánk?”
Anélkül, hogy a legkisebb kétely is felmerült volna Adamskiban, így felelt:
„Teljes mértékben Önökre bízom magam”.
Együtt hagyták el a hotel előcsarnokát, Adamski közöttük lépdelt. A hotel
épületétől egy tömbnyivel északra egy parkoló felé indultak, ahol a kocsijuk várt
rájuk. Egy szót sem szóltak e rövid idő alatt, de magában Adamski így is tudta, igaz
barátokról van szó. Nem érzett semmiféle késztetést, hogy megkérdezze, hová
mennek, mint ahogy az sem tűnt szokatlannak, hogy nem akarják megosztani vele
ezt az információt.
Egy alkalmazott előállt az autóval, ezután a fiatalabb férfi elfoglalta a
vezetőülést, jelezve, foglaljak helyet mellette. A másik útitársunk is előre ült. Az
autó egy négyajtós Pontiac sedan volt
A férfi, aki a kormány mellé ült, láthatólag pontosan tudta hová szándékozik
hajtani, vezetési stílusa gyakorlatról árulkodott. Adamski nem ismerte egyformán
jól valamennyi, Los Angelesből kivezető országutat, így igazából fogalma sem volt
arról, melyik irányba tartanak. Csendben haladtak, Adamski pedig teljes
részletességgel visszaemlékezett az egész találkozásra, a várakozás időszakára, s
próbált a maga számára valamiféle magyarázatot kidolgozni a találkozás célját
illetően.
Tudatosult benne, ez a fajta bizalmas hozzáállás teljességgel őrültségnek
tűnhet a mai világban, ahol a törvénytelenség uralkodik. Viszont ez a fajta
hozzáállás az, ami más civilizációk lakosaira jellemző. Ez a szokás uralkodott az
amerikai indiánok között is, akik tisztelettel, emberséggel, türelemmel és hűséggel
fordultak az idegenek felé. Mindezt mélységében sikerült Adamskinak megértenie
és erre a fajta lelkületre hangolni, miközben az idegenek jelenlétében azt a fajta erőt
érezte, amit egy gyermek, amikor igazán bölcs felnőttek társaságába kerül.
A fények és az épületek elmaradoztak, ahogy elhagyták a város. A magasabb
férfi első ízben szólalt meg: „Nagyon türelmes vagy. Tudjuk mennyire érdekel kik
vagyunk és hova viszünk.”
Természetesen minderre nagyon kíváncsi volt Adamski, ám várakozó
álláspontra helyezkedett, tudta, előbb-utóbb úgyis tudatják vele.
A férfi a vezető felé biccentett: „Ő az általatok Marsnak nevezett bolygóról
származik. Én pedig arról, amelyiket Szaturnusznak neveztek.”
 Hangja nyugodt volt és lágy, az angol kiejtése pedig tökéletes. A fiatalabb férfi
is lágy hangon beszélt, habár a hangja kissé magasabb volt. Adamski azon kezdett
tűnődni, hol és hogyan tanulták meg ilyen jól ezt a nyelvet.
Miként a gondolat megfogalmazódott a fejében, a válasz is azonnal
megérkezett. A marsi az első alkalommal szólalt most meg azóta, hogy elhagyták a
hotelt. Elmesélte, hogy ők egyfajta „kapcsolattartók”, közöttünk élnek és
dolgoznak, mivel a Földön is gondoskodni kell megélhetésükről, hogy ruhát és
élelmiszert vásárolhassanak, meg mindenfélét, amire az embereknek szüksége van.
Eleinte még volt egy kis akcentusuk, de idővel megszűnt és most már teljességgel
felismerhetetlenek az itteniek számára.
Miközben az emberek között élnek, szigorúan titokban tartják tényleges
származásukat, azt, hogy más világok lakói. Veszélyes lenne, ha kiderülne.
Mostanra már jobban ismerik az embereket, mint azok saját magukat, és jobban
látják a minket körülvevő kellemetlen jelenségek gyökereit, mint mi magunk.
Segítenek nekünk szembesülni az általunk okozott problémákkal, melyek már
puszta létünket fenyegetik. Ha pedig kiderülne róluk, hogy pusztán azért jönnek
bolygónkra, hogy dolgozzanak és hogy tanuljanak, tudóstársaik egyszerűen
elmebajosnak vélnék őket. Nem is beszélve arról, hogy olyan bolygókról érkeztek,
ahol tudósaink szerint élet teljességgel lehetetlen.
Engedélyt kaptak szülőbolygónk alapos megvizsgálására. Mint ahogy az
emberek is vágynak régi barátokkal való találkozás esélyére, így vannak ezzel az
idegenek is. Természetesen jól meg kell szervezni az ilyen eseményeket, miként az
emberek is teszik, munkaszüneti napokra, vagy a hétvégére szervezik, azért, hogy
minél kevesebb zavaró tényező jöhessen közbe.
Adamski nem kérdezte társaitól vajon házasok-e és él-e a bolygónkon
hozzátartozójuk; volt valamiféle benyomása arra nézve, hogy nem ez a helyzet.
Néhány perces töretlen hallgatás közben újra átgondolta a kapott információkat.
Azon morfondírozott, vajon miért éppen őt tüntették ki barátságukkal és éppen neki
adták át az ismereteket a más világokból érkezettek. Akármi is volt az ok, igencsak
zavarban, ám hálásnak érezte magát.
Amint ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, a szaturnuszi
megszólalt: „Te nem az első, de nem is az egyetlen földi ember vagy, akivel
kapcsolatba léptünk. Sokan mások is vannak, a Föld különböző pontjain élnek,
akiket már meglátogattunk. Néhányan, akik elég bátrak voltak, hogy beszéljenek
tapasztalataikról, üldöztetésben részesültek – párat közülük egészen az - általatok
így fogalmazott – ’halálba’. Ebből adódóan, a legtöbben csendben maradtak.
Amikor azonban a könyv, amin éppen dolgozol, eljut a nyilvánossághoz, az első
találkozásunkról a sivatagban, testvéreinkkel, arról a bolygóról, amit ti Vénusznak
hívtok, felbátorít majd másokat is, sok-sok országból a Földön, hogy megírják
neked beszámolóikat.” (Miután a könyv, a ’Repülő Csészealjak Leszálltak’
megjelent, a jóslat igazságtartalma bizonyítottá vált.)
Adamski nemcsak erős bizalmat táplált új barátai iránt, hanem egyfajta mindent
elsöprő érzést, miszerint igazából nem számítanak idegennek egymás számára.
Egyben meggyőződése volt, ezek az emberek biztosan ismerik valamennyi
kérdésre a választ, és egyben tisztában vannak a Föld összes problémájának
megoldásával; azonban tenni semmit sem tudnak értünk, hiszen amilyen megítélés
alá esnek, az visszatartja őket az ilyen jellegű küldetések végrehajtásától.
Már régóta haladtak egyenletesen az országúton, megvolt már másfél órája is.
Adamski számára továbbra sem volt tiszta, milyen irányba mennek, attól eltekintve,
hogy sivatagos vidékre értek. Túlságosan sötét volt a környező táj
szemrevételezésre. Agya folyamatosan azon zakatolt amit mondtak neki, és -
egyébként pedig – kevés szó esett közöttük.
Hirtelen kizökkent töprengéséből, amikor váratlanul lehajtottak a sima
országútról egy rázós, keskeny hullámzó útra. A marsi közölte: „Meglepetés vár
rád!”
Egyetlen kocsival sem találkoztak ezen az úton, pedig legalább 15 percig
hajtottak. Azután, Adamskin hirtelen erős izgatottság hatalmasodott el, amikor
megpillantott a távolban egy fehéres, ragyogó fényű objektumot a földön pihenve.
Nagyjából 15 méterre megálltak tőle. Úgy ítélte meg, talán 5-7 méter lehet a
magassága, és erősen emlékeztette a három hónappal korábban, az első
találkozása során látott csészealjra, vagy ahogy nevezte e típust„ „Felderítőre”.
Amint céljukhoz közelítettek, Adamski észrevett egy férfit, amint ragyogó
űrhajója mellett álldogált. Amint kiszálltak a kocsiból, üdvözölték. A férfi láthatóan a
repülő csészealján ügyködött valamit. Amint közelítettek felé, Adamski rögtön
megismerte. Ő volt az a férfi, a vénuszi barát, akivel először kapcsolatba lépett.
Pontosan ugyanazt a síruha-szerű öltözetet viselte, mint az első alkalommal, ez
azonban világos barna volt, narancssárga csíkokkal a derékszíj fölött és alatt.
Sugárzó mosolya jelezte, ő is örül a találkozásnak. Miután kölcsönösen üdvözölték
egymást, azt mondta: „Miközben ereszkedtünk alá, egy kisebb darab letört az
űrhajónkból, amíg vártalak Benneteket, csináltam egy másikat helyette.”
Adamski fokozott figyelemmel kísérte, amint kiüríti a kis olvasztótégely
tartalmát a homokra. „Az időzítés tökéletes” – mondta – „Éppen végeztem a
szereléssel, amikor megérkeztetek.”
 Adamski meglepetéssel konstatálta, angol kiejtése szinte tökéletesen
akcentus-mentes, miközben az első találkozásuk alkalmával úgy tűnt, szinte teljes
mértékben képtelen megszólalni angolul. Remélte, később majd erre is
magyarázatot kap, da ha mégsem, akkor elhatározta, rá fog kérdezni.
Ehelyett azonban óvatosan megérintette az olvadt fémnek tűnő, homokra szórt,
parányi fémdarabot. Habár továbbra is igen forró volt, annyira nem, hogy ne
lehetett volna megfogni. Óvatosan egy zsebkendőbe csomagolta, majd kabátjának
belső zsebébe tette biztonságos helyre. Haláláig őrizte.
Habár társai kinevették különleges antik gyűjtőszenvedélye miatt, semmiféle
gúnyos hangsúly nem volt viselkedésükben. A vénuszi megkérdezte, habár eleve
tudta a választ: „Miért van szükséged arra?”
Adamski elmagyarázta számukra, hogy talán mindez őrültségnek tűnik,
azonban egyértelmű bizonyíték a látogatásukra vonatkozóan, s mivel az emberek
általában „kőkemény bizonyítékokat” követelnek, arra nézve, hogy nemcsak
„kitalálta” a történetet az idegenek első látogatásával kapcsolatban. Ez pedig most
az.
Továbbra is mosolyogva, hozzátette: „Igaz, és te pedig egy szuvenír-gyűjtő faj
tagja vagy, nem igaz? Akárhogy is, pontosan ugyanezt ötvözetet megtalálhatod a
Földön is, és nagyjából az összes bolygón.”
Itt kell megjegyezni, az idegen világok látogatói nem viseltek a mi
szóhasználatunknak megfelelő neveket. Ennek okát elmagyarázták neki, de itt nincs
lehetőség a részletezésére. Nincs a dologban semmi rejtélyes végülis, azonban
teljesen más koncepciót állítottak fel a nevekkel kapcsolatban, mint mi.
Ez a „név-nélküliség” félreérthető helyzeteket teremthetett volna a beszámoló
összeállítása során, ideértve az új barátokat is, ennek érdekében valamit tenni
kellett, már csak azért is, hogy a későbbiekben se keletkezhessenek félreértések.
Mivel a mi világunkban függünk a különböző elnevezésektől, azért Adamski nevet
adott nekik.
Mindeközben persze tisztában volt azzal, hogy ezek a nevek nem az ő igazi
neveik, hogy mégis ezeket választotta, annak megvolt a saját maga jó oka; az adott
nevek nem jelentés nélküliek, valamiképpen köthető azokhoz, akikre illesztve
lettek.
A marsi a Firkon, a szaturnuszi a Ramu, a vénuszi pedig az Orthon elnevezést
kapta.

A vénuszi kutatóűrhajó fedélzetén

 A háromfős csapat megérkezése után Orthon azonnal jelezte, csatlakozzanak
hozzá. Firkon és Ramu azonnal követte. Adamski elbeszélése szerint az űrhajó
szilárdan állt a talajon; mindössze kicsiny lépcsőre kellett fellépni a beszálláshoz.
Amint belépett, gyorsan körülnézett, és nem bírta ki, hogy fel ne vesse
magában a kérdést, vajon csak azért invitálták a fedélzetre, hogy csak körülnézzen,
vagy netán egy űrutazásra is elviszik?... Nem tartotta valószínűnek, hogy pusztán
azért invitálták ide, hogy körbemutassák a fedélzeti berendezéseket.
Egyenesen a központi kabin felé vették az irányt; megfelelően magas ajtón
keresztül léptek be, még Ramunak, a szaturnuszinak sem kellett lehajtani a fejét.
Amint ő is belépett, a sorban utolsóként, az ajtó hangtalanul bezárult és pici
remegés futott át a helyiségen. Adamskit szinte elvakította a padlóból és a kör
alakú helyiség mennyezetének csúcsából egyaránt áramló rendkívül erős fény.
Hideg, vörös fény volt. Visszaemlékezett, ilyesfajta fényeket látott első találkozása
alkalmával is a kutatóűrhajón – vörös, kék és zöld fény -, mely Nap felé tartott
prizmaként villogott.
Adamski nagyon óvatosan lépegetett, lenyűgözte a technika, hiszen sehol sem
látott illesztéseket, lélegzete elállt, vajon miként tudják egymáshoz kapcsolni ily
módon az egyes elemeket. Az ajtó is, melyen át bejöttek, észrevehetetlenül olvadt
bele a szilárd falba.
Minden szinte egyszerre történt: az ajtó becsukódása, a pici remegés, a fény
felragyogása. Adamski igyekezett mindent a legnagyobb aprólékossággal
megjegyezni, hogy később a valósághoz hű beszámolót tudjon adni.
A helyiség átmérője körülbelül hat méter lehetett. A legmagasabb pontját bő fél
méter vastag oszlop kötötte össze a padlóval. Később elmondták neki, ez az oszlop
az űrhajó mágneses tengelye, ennek segítségével állítják elő a meghajtáshoz
szükséges energiát, azt azonban nem mondták el, miként.
„A felső pont – magyarázta Firkon -, általában pozitív töltésű. Az alsó pedig, a
padló alatt végződik, negatív. Szükség esetén a pólusok megcserélhetők egyetlen
gombnyomással.”
Nagyjából két méter magasan egy átlátszó, lencseszerű szerkezet volt, a
központi oszlop ezen is áthatolt. Alatta két kényelmes heverő volt, alakjuk követte a
fal görbületét. Adamskit megkérték, üljön le az egyikre, Firkon mögötte
helyezkedett el, s magyarázta, mi történik. Ramu a szemben lévő heverőre
telepedett, Orthon pedig az irányító-panelhez lépett. A panel a két heverő között
félúton helyezkedett el, éppen szemben a láthatatlanná vált ajtóval.
Amikor leültek egy vékony, hajlékony kar „pottyant” az ölükbe. Gumiszerű
puha anyag burkolta. Teljesen nyilvánvaló volt a célja, segített megtartani az
egyensúlyt. Firkon magyarázata aszerint: „Amikor egy hajó hirtelen ér földet,
apróbb lökéshullám alakulhat ki. Habár ez nem fordul elő túl gyakran, azért fel kell
készülni rá. – Majd mosolyogva hozzátette: - Pontosan ilyen megfontolásokból
használnak biztonsági övet az emberek a repülőgépeiken.”
Adamski számára továbbra is nehézséget okozott mindannak megértése, hogy
ezek a dolgok tényleg ővele történnek meg. Mióta először találkozott a vénuszival,
és váltak el egymástól, habár érezte az elválás visszafordíthatatlanságát, mégis élt
benne a vágy, talán egy napon ismét találkozhatnak és vele tarthat. Most mindez
megvalósulni látszott, ahogy készültek az űrutazásra, igyekezett a pillanat minden
ízét átélni. Újra és újra emlékeztette magát, mindent alaposan meg kell jegyeznie
amit csak lát és tapasztal, hiszen meg kell osztania tapasztalatait a többiekkel,
tökéletes hűséggel.
„Ez a hajó – folytatta Firkon – eredetileg kétszemélyesre épült, de veszély
esetén lehetőség van sokkal több utast is biztonságosan a fedélzetére venni.
Persze ilyesmi nem sűrűn fordul elő.”
Nem adott további magyarázatot, Adamski pedig eltöprengett, mit is jelenthet a
„veszély esetén”. Esetleg valamiféle mentőexpedíciót, ha egy másik Kutató
csészealj bajba jutna? Ahogy ezen filozofálgatott, lenyűgözte az első kézből kapott
tudományos ismeretek nagyszerűsége, melyekről azt gondolta, ilyesmi nem is
létezhet, pláne mindezt a saját szemével látta. Ismét emlékeztetnie kellett magát,
akárhogy is, túlságosan is emberszerűek valamennyien, akármennyivel is járnak
előttünk, ez a körülmény nem elhanyagolható. Bizonnyal nekik is megvoltak persze
a maguk hibáik és hányattatásaik.
A falakat nagyjából egy méteres magasságban kezdődő és egész a
mennyezetig terjedően beborító grafikonok és ábrák tanulmányozásába kezdett.
Földi szemnek teljesen felismerhetetlenek voltak, s azon töprengett, vajon milyen
célt szolgálhatnak. Semmiféle rögzítő-eszközt nem látott, szögeket vagy kampókat,
annál inkább villogó és különböző színeket. Némelyik színes vonalakat alkotott és
lassan mozgott a táblázatokon. Mások fel és le, megint mások keresztben, míg
továbbiak különböző geometriai formákat alkottak.
Sem a jelentésüket sem a funkcióikat nem magyarázták el számára, ám
kétségei támadtak, ha meg is teszik, egyáltalán megértette-e volna, azt azonban
nyugtázta, valamennyi útitársa élénken reagál a legkisebb változásukra is.
Adamskinak az volt a benyomása, hogy mindenféle dolog mellett, információkat
közölhetnek az utazás irányáról, mindenféle közeledő objektumról, de a légköri és a
világűri állapotokról is.
 A hátuk mögötti, bő három méterre elhelyezkedő fal szilárdnak és üresnek tűnt,
miközben a velük szemben lévő rész, a bejárattal éppen ellentétes irányban, szintén
különböző ábráktól nyüzsgött, de valamiképpen különböztek a korábban leírtaktól.
A pilóta előtti irányítópanel teljességgel összehasonlíthatatlan volt bármiféle földi
eszközzel. A leginkább talán egyfajta orgonára emlékeztetett. Billentyűk és
regiszterek helyett azonban gombsorokat tartalmazott. Halvány fény irányult
közvetlenül rájuk, úgy beállítva, hogy egy-egy fényforrás öt gombot világított meg.
Amennyiben Adamskinak pontosan sikerült később felidézni az elrendezést, a
gombok hat sorban helyezkedtek el, mintegy másfél méter hosszan.
A panellel szemben a pilóta ülése, hasonló a másik két heverőhöz. Közvetlenül
a pilóta ülése mögött egy számára könnyen elérhető, egészen különleges szerkezet
kapott helyet, mely közvetlen kapcsolódott a központi mágneses tengelyhez.
Firkon megválaszolta az Adamski gondolatában felmerült kérdését: „Igen,
periszkóp, olyasmi amit az emberek a tengeralattjárókon használnak.”
Miközben a különböző fények villódzását figyelte, ahogy más és más ábrák és
grafikonok hol erősebben hol fényüket vesztve villódznak intenzíven, Adamskiban
felmerült, bizonyára ez az oka annak, amiért ezeket az áttetsző hajókat a
legkülönbözőbb színekben villogónak írják le oly gyakran, miközben átrepülnek az
égen. Voltak azonban további tényezők is. A színváltozások nagy része és a Kutató
csészealjakat övező ragyogó fény forrása magának a csészealjnak a különböző
intenzitású sugárzása és a légkör egymásra hatásának eredménye, emiatt veszi
körül fénylő burok a hajókat; egyfajta ionizációs hatással állunk szemben.
A hajó belsejében egyetlen sötét sarok sem volt. Adamski nem tudta
meghatározni honnan ered a fény. Úgy tűnt, minden kis sarok és üreg halványan,
kellemesen fénylik. Nincs rá lehetőség a fény természetének pontosabb leírására.
Nem volt fehér, ahogy kék sem, nem volt egyetlen meghatározható színű sem, amit
meg lehetne nevezni. Ehelyett, mintha egyfajta lágy keverékét tartalmazta volna az
összes színnek, habár olykor mintha egyik vagy másik uralkodó jellegű lett volna.
Igencsak lekötötte ennek a rejtélynek a megoldása, ezzel egy időben pedig
mindent megfigyelni és minden részletet megőrizni ami csak ezen a kicsiny hajón
megfigyelhető, amiről még mindig nem tudta elhinni, hogy valóban utasa lehet,
habár hirtelen egy parányi érzése jelentkezett, mozgásban vannak. Ám semmi jele
sem volt jelentős gyorsulásnak, sem nyomásváltozásnak a magasság
megváltozásának következtében, miként repülőgépeinknél tapasztalható már fele
sebességen. Semmiféle lökést nem tapasztaltak, mint amikor talajt érünk. Adamski
számára minden igen szilárdnak és tökéletesen simának tűnt, talán egy egészen
parányival nagyobb mozgásérzékeléssel, mint amit a Föld Nap körüli útjából
érzékelhetünk, a 30 km/másodperces keringési sebességből. Mások, akiknek
szintén megadatott a repülő csészealjakon való repülés, pontosan ilyen
tapasztalatokról számoltak be – vagy inkább, a teljes mozdulatlanság-érzésről. A
tény az, hogy sokan másokhoz hasonlóan, Adamski is csak jóval később, miután
már visszatért a Földre, vette számba annak az éjszakának a repülési tapasztalatait
a saját szavaival, csak akkor tudta pontosan meghatározni mindezt.
Adamski csak ekkor vette észre, a padlót tulajdonképpen egy hatalmas lencse
alkotja, ezen pedig látni egy kisváros háztetőit. Micsoda látvány! Könnyedén be
tudta azonosítani az ismerős tereptárgyakat. Becslése szerint ekkor még csak
százméteres magasságban haladtak. Miként azt elmagyarázták neki, valójában már
az 5 km-es magasságot is elhagyták. És továbbra is emelkedtek, ám ennek a
varázslatos optikai eszköznek megvolt az a tulajdonsága, hogy egyes embereket is
meg lehetett általa figyelni és tanulmányozni, ha valaki úgy akarta, még akkor is, ha
a repülőeszköz sok-sok kilométer magasságban volt és már a látómezőből is
kiesett.
„A középső oszlop kettős célt szolgál – magyarázta Firkon. - Egyrészt energiát
szolgáltat a repüléshez, másrészt hatékony teleszkópként működik; egyik vége az
égre irányul, s mutatja a fejünk fölé boruló boltozatot, míg a másik vége az alattunk
lévő tájat közvetíti. A képeket a padlón és a mennyezeten lévő hatalmas lencsék
segítségével vetítjük be, mint ahogy láthatod.”
Nem magyarázta el, mindez elektronikus úton, vagy mi módon történik. A
varázslatos képességei változtathatóak voltak, ezért Adamski úgy gondolta,
lényegében sokkal összetettebb rendszerről van szó, mint közönséges lencsékről,
ahogy azt a Földön ismerjük legalábbis.
Feltekintett az átlátszó kupola irányába. A csillagok oly közelségben látszottak,
mint otthon a hegyekben, akár kézzel is meg lehetett volna érinteni őket, a
mennyezeti lencsén áttekintve pedig közvetlen a fejük fölött lévőknek tűntek.
Amikor ismét lepillantott a villódzó fényekkel pompázó Földre, hirtelen négy kábelt
látott megjelenni, s a padlólencsén keresztül (vagy közvetlenül alatta) kereszt
alakban a központi oszlophoz csatlakozni.
A marsi lény mindjárt magyarázni is kezdte a dolog lényegét: „A kábelek közül
három energiát szállít a hajó alatti gömbökhöz, melyekre gyakran
’leszállótalpakként’ hivatkoznak. A gömbök üregesek, s habár kiengedhetők
vészleszállás esetén, legfontosabb szerepük a statikus elektromosság
összegyűjtése és a mágneses tengelyként szolgáló oszlop felé továbbítása. Ez a
fajta energia az egész Világegyetemben jelen van. Forrása nagyrészt természetes
állapotban koncentráltan pl. a villámlásokban fordul elő.”
 „A negyedik kábel a mágneses tengely és a periszkópokhoz hasonló
berendezéseket kapcsolja össze, egyik a pilóta háta mögött, a másik közvetlenül az
ülése mögött, ám elég közel a lencse széléhez, mint láthatod. Ezek a szerkezetek
igazából a fő optikai rendszer kiterjesztései, egyben lehetővé teszik a pilóta
számára, hogy mindent érzékeljen a környezetében anélkül, hogy el kellene hagynia
a helyét. Be- és kikapcsolhatók, kívánság szerint csatlakoztathatók, így a szokásos
személyzet valamennyi tagja teljes kapacitásában használhatja, anélkül, hogy
egymást zavarnák.”
A padló alatt kaptak helyet a különböző berendezések, mindez jól látható a
Kutató csészealjakról Adamski által készült fotókon is. A helyszínen igazából nem
sokat érzékelt ebből, azonban mutattak neki egy bejáratot egy igen kis helyiségbe,
ez egyfajta raktárként szolgált a különböző berendezések számára, illetve
műhelyként a szükséges javítások végrehajtására. Itt volt egy kisebb kohó és
néhány tárlóul szolgáló szekrény, melyekben feltehetőleg szerszámokat és
szükséges anyagokat tartottak.
Egy darabig eltartott, míg körülnézett a nyitott bejárati ajtón át, aztán a pilóta
szólalt meg: „Készüljetek a leszálláshoz, már közel járunk az anyahajóhoz.”
Adamski még mindig képtelen volt elhinni. Mindössze néhány percnek tűnt az
eltelt idő mióta a Kutató csészealj fedélzetére lépett.
Egy pillanattal korábban a heverő, melyen ültek, mögötti fal még szilárdnak
látszott. Most egy kerek nyílás kezdett megjelenni rajta, miközben figyelte, egyre
növekedett és kinyílt, hasonlatosan egy kamera íriszéhez. Nemsokára egy fél méter
átmérőjű ablakká tágult. Ekkor értette meg mi a szerepe ezeknek, a repülő
csészealjakon megfigyelhető ablakoknak.
Mint az ajtó, melyen beléptek, az illesztései felismerhetetlen pontossággal
csatlakoztak. A fotók alapján Adamski visszaemlékezett, minden egyes oldalon
négy-négy ablakot látott, azaz összesen nyolcat.
„Ez így pontos” – bólintott Orthon megerősítésképpen. „Mindössze egyetlen
gomb lenyomásával nyithatók, egyenként, vagy valamennyi egyszerre – és
természetesen ugyanilyen módon zárhatók is.
Amint a pilóta figyelmeztetette Adamskit a közeledő leszállásra, a marsi így
szólt: „Mindez érdekelni fog, figyelj hát!”
Az anyahajón való leszállás közelsége leírhatatlan mértékben felfokozta
Adamski érzelmi állapotát. Harcolnia kellett lelki nyugalmának megőrzéséért;
kérdés fogalmazódott meg benne, vajon hol várakozhatott az anyahajó és miként
fognak leszállni rá.
 Abban a pillanatban Orthon adott választ a ki sem mondott kérdésre. „Ez
pontosan ugyanaz a fajta anyahajó, amelyik riasztott téged és a társaságod a
sivatagban a múlt évben, az első találkozásunk alkalmával. Itt várt ránk fent,
jelenleg a magassága 13 kilométer a felszín felett. Figyelj és meglátod, miként
szállnak le ezek a kis hajók és hatolnak be a szállítókba.”
Lenyűgözve bámult ki Adamski az ablakokon. Kicsit alant ki tudott venni egy
hatalmas, fekete, mozdulatlan árnyékot. Ahogy közeledtek, robosztus teste
félrehúzódott, majd egyre kicsúszott a látómezőből, az oldalai azonban továbbra is
láthatóak voltak fent és lent. Lassan, nagyon lassan közelebb húzódtak, egészen
addig, amíg szinte a tetejére nem kerültek a nagy szállítónak. Adamski már meg
sem lepődött a méretei hallatán, miszerint az átmérője 50 méter, a hossza pedig
közel 750 méter volt.
A gigantikus szivar alakú szállítóhajó emlékképe, amint az mozdulatlanul
lebegett a sztratoszférában, sohasem halványodott el emlékeiben.

A vénuszi anyahajó
A kis hajó az anyahajó orr-része irányába siklott lefelé, igen hasonlatosan egy
repülőgéphez, mely egy anyahajó leszállópályájához közelít. Adamski lenyűgözve
figyelte, amint egy fedélzeti nyílás vagy bejárat láthatóvá válik - száját tátó hatalmas
bálnára emlékeztetve.
A szivar alakú anyaűrhajóról készült képek alapján látható, az orr-része kis
szögben lefelé hajlik. Adamskiék űrhajója az orr-rész felső részén feltáruló leszálló-
folyósón lépett be az anyaűrhajóba. Amint az űrhajó a fedélzetre ért, páros sínen
kezdett tovasiklani a hatalmas anyaűrhajó mélye felé. Adamski kis rándulást érzett
a gyomrában, minden bizonnyal azért, mert a repülő csészealj kikapcsolta saját
antigravitációs berendezését és az anyaűrhajó hasonló eszközeinek hatását kezdte
megérezni.
Nem túl meredek szögben siklottak lefelé, a Kutató csészealj peremeivel
rögzült a páros sínen, haladásuk lassú és sima volt, mozgását kontrollálták, ahogy
a súrlódást is, a perem által keltett mágneses terek segítségével. Orthon teljes
mértékben uralta a helyzetet, Adamski legalábbis így érzékelte, hiszen amikor egy
pillanatra elvesztette az egyensúlyát, azonnal megállította Orthon a csészealjat,
amíg ő vissza nem nyerte. A lassú és folyamatos siklás mindaddig folytatódott,
amíg el nem érték – Adamski becslése szerint – az anyahajó felét, az orrot és a fart
tekintve. Akkor a Kutató csészealj megállt, és az ajtó azonnal feltárult.
Kint egy férfi tűnt fel, egy 5 méter hosszú és 2 méter széles platformon. Valamit
tartott a kezében, fémcsatlakozónak látszott, egy kábelhez rögzítve. Nem volt
kifejezetten nagynövésű – Adamski becslése szerint talán 160 cm-es – rögtön
ezután azt is észrevette, hogy bőrének színe sötétebb, mint bármelyik, eddig látott
űremberéé. Barna repülős ruhát viselt, hasonló színűt, mint Orthon az első
találkozás alkalmával. Fekete haj bukkant elő a svájcisapkája alól.
Adamski követte a Kutató csészealjból kilépő Firkont, Ramu Adamski után
lépdelt. Orthon volt az utolsó, aki elhagyta a repülő szerkezetet. A svájcisapkás férfi
mosolygott és bólintott feléjük, amint ráléptek a platformra, ám senki sem szólt egy
szót sem.
Arról a platformról lépcső vezetett lefelé, nagyjából tucatnyi fokkal, a hatalmas
hajó egyik fedélzetére. Miközben mutatták az irányt lefelé, Adamskinak volt elég
ideje, hogy visszatekintsen arra a részre, ahol a Kutató csészealj megállt, egészen
kis távnyival azelőtt, hogy a vezető sínpár elágazott volna, tovább lefelé. Egy másik
sínpár pedig keresztezte az előbbit, elkanyarodott, és tovább folytatódott, ám már
kiesve a látómezőből. Irányukban sötétség terjengett, ami megakadályozta az alant
levő dolgok láthatóságát. A keresztező sínpár másik vége a metszőpont másik
irányába tekintve hátrafelé futott egy hatalmas hangárba, ahol számos, pontosan
ugyanolyan Kutató csészealj pihent, mint amilyennel érkeztek, felsorakozva a
sínpárokon.
„Ez a tároló hangár, ahol a kis járművek sorakoznak a bolygóközi repülések
ideje alatt.” – magyarázta Firkon, pillanatra Adamski mellé lépve. – „Ha felkeresünk
egy újabb bolygót, a Kutató csészealjak csak megfelelő közelségben hozzá
indíthatók. Amikor visszatérnek, a sínrendszer segítségével bejutnak a hangárba,
ahol a saját helyükre kerülnek, s rögzítik őket, majd feltöltik őket. Mivel azonban
hamarosan visszatérünk a Földre, a Kutató csészealjat ennél a platformnál töltik fel.
Adamski visszatekintett és látta a férfit a platformon, kezében a
fémcsatlakozóval és a hozzá rögzített kábellel, éppen a csészealj pereme felé
tartott, hogy csatlakoztassa azt.
Adamskinak fogalma sem volt, miként megy végbe a feltöltési folyamat,
számára a csatlakozó erősen hasonlatosnak tűnt a földi műszerészek által használt
szerkezethez. Viszont nem látszott, hova csatlakozik a kábel másik vége. Talán a
csatlakozó és a pálya maga kapcsolódhatott össze zárva az áramkört, a kapcsolat
azonban nem látszott, lehetett valahol a Kutató csészealj alatt. Nem akarta azonban
az időt húzni további kérdezgetéssel.
Habár a gondolatban felmerült kérdés válasz nélkül maradt, Firkon mégis
magyarázni kezdett: „Ezek a kisebb eszközök nem képesek a saját meghajtásukhoz
szükséges energiát előállítani, ezért csak viszonylag rövidebb utakra használhatók
az anyahajóból elindulva, aztán újratöltésre szorulnak. Egyfajta űrkomp szolgálatot
teljesítenek az anyaűrhajó és a kiszemelt vizsgálandó hely között, teljes mértékben
rá vannak utalva az anyahajókon történő feltöltésre.”
A lépcső egy 10-15 méter átmérőjű, ugyanennyi magas, négyszögletű,
lekerekített sarkú irányítóterembe vezetett. Két ajtótól eltekintve a falakat
mindenfelé színes ábrák és grafikonok uralták, pont olyanok, mint a korábban
látottak, ám sokkal nagyobb méretekben és jóval több is volt belőlük.
A falak körül végig, három szintes panelrendszer futott körbe, ezeken kaptak
helyet a legkülönfélébb vizsgáló- és kutatóberendezések. A legfelső részén
kifinomult távcső állt, a legalsó részen egy másik. Mindkettő elektronikus
kapcsolatban állt a hajó különböző műszereivel. A legkülönbözőbb helyekről is
vezérelhették őket. Elektronikus kapcsolat-rendszer kötötte őket össze a
megfigyelési pontokkal.
Volt még ebben a helyiségben egy robot (ennek pontos leírását nem engedték
meg Adamskinak), csak sokkal nagyobb, mint a repülő csészealjon lévő,
miniatürizált változat, továbbá számtalan gépezet – ám egyikük sem tartalmazott
látható mozgó alkatrészt.
Adamski szeretett volna megállni egy kicsit ebben a teremben, megvizsgálni a
grafikonokat, ábrákat, színeket, gépeket és felszereléseket, és – ha szabad –
kérdéseket feltenni, kapcsolódva az itt folyó tevékenységhez, azonban nem kapott
lehetőséget erre a kiváltságra. Egyenesen továbbhaladtak ezen az irányítótermen,
tovább egy másik ajtón, egy társalgó szobába vagy fogadóterembe, a legszebbe,
amit Adamski valaha csak látott. Egyszerűsége és nagyszerűsége következtében
lélegzete is elállt, földbe gyökerezett a lába az ajtóban, nemcsak a berendezésének
gazdagságától, hanem azok harmonikus kisugárzásától is.
Nem lehet pontosan meghatározni azt az időt, amíg feleszmélt a váratlan
látvány csodálatából, ettől a pillanattól kezdve önmagára is másként tekintett.
A mennyezet, becslés szerint, öt méter magasnak tűnt, a helyiség pedig nem
lehetett nagyobb egy nagyjából 13 méteres négyzetnél. Sejtelmes, kékes-fehér fény
töltötte be, továbbra sem lehetett látni fényforrásokat, ahogy bármiféle
egyenetlenséget sem a fény sugárzásában.
Aztán, ahogy belépett a luxus-fogadóterem ajtaján, figyelmét azonnal felkeltette
két elképzelhetetlenül szép fiatal nő, akik éppen akkor emelkedtek fel az egyik
heverőről, ahogy belépett.
Minden várakozást felülmúlt a meglepetés, több okból is, Adamski soha sem
gondolt arra, létezhetnek női űrhajósok is. Különös megjelenésük, leírhatatlan
szépségük, ami még csak fokozódott, ahogy üdvözölték az érkezőket, együtt a
fényűző környezettel, ebben a szabad világűrben száguldó űrhajóban, lenyűgöző
volt.
A két nő közül az alacsonyabb megérintette Adamski kezét az ismert üdvözlési
jellel, aztán azonnal elfordult és a helyiség másik részébe indult. Azután a
magasabb, és láthatón fiatalabb lépett közelebb, majd érintette lágyan ajkait
Adamski arcához. Közben visszatért a másik bájos teremtés is, kis poharat tartott a
kezében, színtelen folyadékkal, és Adamskinak nyújtotta.
Mélyen meghatódva a jelenlévők barátságos kisugárzásától, megköszönte és
elvette a poharat. A víz (egyértelműen az volt) tiszta forrásvíznek tűnt, annál
azonban kicsivel sűrűbb, olyasmi konzisztenciájú, mint a nagyon finom olaj. Ahogy
megitta, igyekezett visszanyerni higgadtságát e két rendkívüli, számára teljességgel
elképzelhetetlen szépségű fiatal teremtés látványa kapcsán.
Az, amelyik az italt hozta, nagyjából 160 cm magas lehetett, igen világos bőrű;
aranyszínű, váll alá lógó hullámos hajjal és aranyszínű szemekkel, olyan tekintettel,
mely egyaránt volt lágy és örömet sugárzó. Vállai tökéletesen szimmetrikusak.
Adamski tisztában volt vele, a nő szinte könyvként olvas gondolataiban. Szinte
áttetsző bőrén semmiféle hiba nem volt látható, tökéletesnek és finomnak látszott,
miközben melegséget sugárzott. Alakja finoman kidolgozott volt, fülei kicsinyek,
sötétpiros ajka, ragyogó fehér fogakkal. Nagyon fiatalnak látszott, Adamski
becslése szerint semmi esetre sem lehetett több húsz évesnél. Keze karcsú volt,
hosszú, érzéki ujjakkal. Sem ő, sem a társaság egyetlen tagja sem használt
semmiféle sminket az arcán, a körmeik sem voltak festve. Mindkettőjük ajkainak
színe természetes mélyvörös volt. Nem viseltek ékszereket sem, semmit, ami annak
lenne mondható. Igazából bármiféle ékszer csak elterelte volna a figyelmet
természetes szépségükről.
Lágyan aláeső, fátyolszerű, bokáig érő öltözetet hordtak, derekukat élénk
színeket tartalmazó öv fogta körül, melyekbe ékköveket szőttek.
Az alacsony szőke ruhája világoskék volt, törékeny szandálja arany színben
pompázott. Később Adamski megtudta, városlakó, és a Vénuszról származik. A
Kalma nevet adta neki.
Az idősebbet Ilmuthnak keresztelte el. Magasabb volt társánál és ruhájának
színe is gazdagabb. Ragyogó fekete haja volt, barnásvöröses csíkokkal, vállára
leengedve horda. Szemei nagyok, fényesek és feketék, barna beütésekkel.
Akárcsak Firkon, ő is a Marsról származott. Mindketten sugároztak a boldogságtól,
mint ahogy a társaság többi tagja is, és Adamski abban is biztos volt, ez utóbbi
hölgy is tökéletesen tudja olvasni a legmélyebb gondolatait is. Sőt, mindez
kézzelfogható ténnyé vált számára, azonnal megérezte, bárkivel is találkozott
idegen világokból. A bájos teremtés öltözékének színe halványzöld volt, a szandálja
pedig rézszínű.
Adamski rádöbbent, miközben megpróbálta leírni az idegen világok hölgyeit,
igazából a lehetetlenre vállalkozott. Talán az Olvasó miközben e tökéletlen
beszámolót elolvassa, elképzelheti maga előtt a tökéletes szépséget – eközben
pedig megértheti, szavakkal visszaadni mindezt képtelenség a valóság talaján.
Miután kiitta a kis pohárnyi italt, megkérték Adamskit üljön le, a meghívást
örömmel teljesítette.
Az ajtóval, melyen beléptek, pontosan szemben, portré függött, Adamski
azonnal valamiféle istenségként azonosította. Szépsége pillanatra elhomályosította
még a két jelenlévő hölgy nagyszerűségét is, ahogy az arckép földöntúli ragyogása
reásugárzott. A képen látható volt a fej, és a vállak, egy Teremtményé, aki
tizennyolc és huszonöt év között lehetett, tekintete bölcsességet sugárzott,
arcában megtestesült a tökéletes férfi és női egyensúly, szemei bölcsességet
tükröztek - leírhatatlan módon.
Adamski nem tudta mennyi ideig ragadta magával a szépsége. Semmiféle
zavaró nem történt, hagyták, saját magától térjen újra vissza közéjük az élmény
hatása alól.
Nem kellett megkérdeznie ki volt a teremtmény. Kalma törte meg a csendet
mondván: „Ő a Kortalan Élet szimbóluma. Megtalálhatod minden egyes hajónkon,
és mindannyiunk otthonában. Mindez azért van, mert ezt a szimbólumot mindig
magunk előtt tartjuk, amint látható, nem létezik koruk embertársainknak.”
A szoba egyik oldalán asztal nyúlt el, sok-sok székkel körülvéve. Adamski
benyomása alapján talán a hajó legénysége étkezésre használta, de éppen
tanácskozási célokra is megfelelt. Becslése szerint a hajó legénysége három
műszakban váltotta egymást, habár csak néhányukkal találkozott.
Később sem kapott igazolást valamennyi benyomása alátámasztására, bár
Firkon az asztallal kapcsolatban ezt megtette. Az is kiderült, hogy a helyiség
nagyobbik részét kitöltő üres tér egyfajta találkozó-beszélgető tere a legénységnek
és vendégeiknek. A maradék teret különböző méretű és tervezésű ülő-
alkalmatosságokkal szórták tele. Alacsonyabbak és kényelmesebbek voltak, mint a
földiek, emellett sokkal igényesebb kidolgozásúak és megjelenésűek. Vastag és
puha, brokát-szerű szövet borította be őket. A legkülönbözőbb színeket lehetett
felfedezni közöttük, kellemes volt egyáltalán rájuk tekinteni, gazdagságot,
melegséget és szelídséget tükröztek.
Az ülőalkalmatosságok között alacsony üveg- és kristálytetejű asztalok álltak,
érdekes, mesterpéldányokkal. Adamski sehol sem látott hamutartót. Feltételezése
szerint ezek az emberek mentesek a nikotinfogyasztás szokásától, ő pedig a
zsebében felejtette cigarettáját. Egyszer, a megszokás erejének fokozódó
kényszerítésére sikerült rátérni a témára. Észlelvén ezt, a vénuszi alacsony hölgy
mosolygott és megszólalt: „Rágyújthatsz, ha úgy tetszik. Rögtön kerítek valamilyen
gyűjtőedényt a hamunak. Tudnod kell, csak a földi emberek hódolnak ilyen
lehetetlen szokásoknak!”
Megköszönte neki, ám erővel elvonta kezét a zsebétől, anélkül, hogy elővett
volna egy cigarettát.
A leírást folytatva - az egész padlót egyszerű, ám luxusminőségű világosbarna,
puha, mély és tökéletes simaságú szőnyeg fedte, faltól-falig. Szinte öröm volt rajta
a járás.
Amikor megkérték a társaságot foglaljon helyet, Adamski az egyik hosszabb
heverőn találta magát, Firkon és Ramu között. Éppen szemben, kényelmes és
beszélgető távolságban egy másik heverő, pontosan ugyanolyan méretben és
alakban. Ide ült le a két hölgy, Orthonnal középen. Még mindig Adamski kezében
volt az üres pohár, most hogy leült tette le csak az előtte álló alacsony asztalra.
A pohár anyaga hirtelen felkeltette érdeklődését. Tökéletesen sima volt,
minden gravírozás nélkül. Nem tűnt sem üvegnek, sem műanyagnak. Semmiféle
elképzelése sem volt anyagát illetően, határozott benyomása volt viszont arról,
hogy a pohár törhetetlen.
Miután szemrevételezte az egyedülálló bútorzatot, tekintete a falakat kezdte
pásztázni. Jobbra tőle észrevett egy hatalmas, gyönyörű és félig nyitott ajtót. Zár,
vagy nyitógomb nem volt látható rajta. Kalma elmondta neki, a raktár felé vezet,
majd hozzátette: „Hajónk gyakran van távol hosszú időn át otthonunktól, a világűr
tanulmányozása során. Nincs lehetőség megállnunk minden egyes bolygón és
feltölteni készleteinket ilyen utakon. Következésképpen nagy raktárakra van
szükségünk az ellátmány és a műszerek tárolására. Az ajtó, amit láthatsz amott, a
szemközti falon, pontosan olyan, mint amelyik a raktárakba vezet, az a konyhába.”
Adamski arra gondolt, a jelzett ajtó vezethet azokba a helyiségekbe is, hol az
étkezésekre kerülhet sor, ám ezt nem mutatták meg számára.
Adamski mellett a falon hatalmas kép függött, ezt kezdte el tanulmányozni. Egy
várost ábrázolt, de utcarendszere nem a Földön megszokott szabályos
négyszögletes hálózatot mutatta, sokkal inkább körköröset. Az architektúrája
tökéletesen eltért a Földön ismertektől, igen nagy nehézségekbe ütközött leírása,
mivel szerkezeti megoldásai és stílusa nem volt összehasonlítható földi
megoldásokkal semmiféle szempontból. A könnyed elegancia tökéletes
megtestesítője volt, ugyanennek a hatásnak elérésére igyekeztek a földi mérnökök
is egyes modern épületek esetében, ám soha sem sikerült elérniük. Olyasféle város
volt, amilyenről az emberek álmodnak, ám soha sem láthatnak a Földön. Úgy vélte,
mielőtt még mondták volna neki, a város a Vénuszon lehet, az anyaűrhajó
származási helyén.
A másik oldalon egy újabb, pasztellszíneket felvonultató, festői hegyes-völgyes
vidéket, ábrázoló, tájkép volt látható, vízesésekkel és egy kis épülettel. Könnyű lett
volna összekeverni a helyszínt egy földi tanyával, ha nem viseli magán a körkörös
megoldásokat. Elmondták Adamskinak, ez a fajta kivitelezés igencsak praktikus,
ezek a farmok önellátó, kis társadalmi csoportokat látnak el, minden szükséges
dolgot önmaguk számára előállítanak, ami a vidéki élethez nélkülözhetetlen. A
Vénuszon minden szempontból teljes egyenlőség uralkodik, beleértve a szállást és
a közösségi helyzetet. A nagyobb városokba ezért az utazás pusztán egyfajta
szórakozás, illetve személyes ügy.
A szemközi falon, a hosszú asztal mögött, hatalmas anyahajó képe függött.
Adamskiban felmerült a gondolat, talán az a típus, amilyenen ő is éppen utazik.
Amint a gondolat átfutott az agyában, a Vénuszról származó alacsony hölgy már ki
is javította: „Nem, a mi hajónk igen kicsi összehasonlítva ezzel. A képen látható
inkább egy repülő város, mint űrhajó, hiszen a hossza fél tucat kilométernél is több,
miközben a mi hajónk csak 650 méter.”
Az olvasó számára ezek a méretek valószínűleg hihetetleneknek tűnnek,
Adamski szeretne biztosítani mindenkit arról, hogy minden ismeretet a lehető
legpontosabban kíván visszaadni. Mindenekelőtt azonban meg kell tanulnunk
használni a természet erejét, a természetnek magának a tönkretétele nélkül, nem a
mechanikus erőket; ebben az esetben ugyanis semmiféle nehézségi különbség
nem jelentkezne aközött, hogy városokat építünk városfalon belül, vagy gigantikus
űrhajókat. London és Los Angeles a hatvan kilométeres átmérőt is meghaladó
méretű városok, mechanikus és emberi erő felhasználásával épültek – hihetetlen
erőfeszítések árán. Ha valaki képes uralni a gravitációt, akár a levegőben is
felépíthet városokat, és mindez valóság.
„Sok-sok ilyen hajó épült – magyarázta Kalma –, nemcsak a Vénuszon, hanem
a Marson és a Szaturnuszon is, meg más bolygókon. Azonban nem készülnek
tulajdonképpen egyetlen egy égitest kizárólagos felhasználására sem, sokkal
inkább oktatási és szórakoztatási célokra, valamennyi városlakó számára, az
Egyetemes testvériség tagjainak. Az emberek alapvetően nagy felfedezők. Ezért
utaznak különböző világokba, ami így nem néhányak privilégiuma, hanem
mindenkié. Minden három hónapban a bolygónk lakosságának negyedrésze felszáll
ezekre a gigantikus hajókra, és útnak indul a világűr felé, megáll más bolygók
mellett, ahogy a ti óceánjáróitok is megállnak más országok kikötőiben. Ezen az
úton embertársaink tudást szereznek a hatalmas Világegyetemről, és lehetőséget
kapnak arra, hogy első kézből tapasztalhassák és láthassák meg a dolgokat, kicsit
többet a ’sok palotából’, az Atya házából, amire a Biblia is utal.”
„A Vénuszon, a Bölcsesség Templomaiban számos berendezés található a
legkülönbözőbb világokból és rendszerekből, ezeket a lakosaink szintén
tanulmányozhatják, és magát a világűrt is. Ám ahogy nálatok, úgy nálunk is, semmi
sem válthatja ki a közvetlen megtapasztalást. Ezért a képen láthatóhoz hasonló
gigantikus űrhajókból álló flottákat építünk, melyeket irodalmi stílusban akár
kicsiny mesterséges bolygóknak is nevezhetnénk. Mindent tartalmaznak ugyanis
ami a kényelemhez és a kiegyensúlyozott élethez szükséges az emberek ezrei
számára a három hónapos periódusokra. A mérettől eltekintve a legnagyobb
különbség az igazi bolygókkal szemben azok gömb alakja, isteni eredete és
elliptikus pályája központi csillaguk körül, míg az ember-alkotta mesterséges
bolygók szivar alakúak és tetszésük szerint közlekedhetnek a világűrben.
Adamski előtt körvonalazódott az örök kutatási vágy a csillagokkal telehintett
ég iránt, ahogy felfogta az információkat. Eközben azon tűnődött, vajon Kalma
milyen „más égitestekre” utalt.
Felelvén a mentális kérdésre, Orthon készségesen elmondta: „Űrhajóink
nemcsak a Naprendszerünk valamennyi bolygóját keresik fel, hanem a hozzánk
közeli rendszerekben lévőket is. Azonban a Világegyetemben végtelen azon
rendszerek száma, a maguk megszámlálhatatlan bolygójával, ahová még nem
jutottunk el.”
Ismét egy kíváncsiskodó kérdés villant Adamski agyába, vajon mit találhattak
azokon a „más égitesteken” ahová eddig eljutottak.
A vénuszi szeme felcsillant és kis mosoly húzódott a száján, amint elfogta a
gondolatot. Megszakítás nélkül folytatta: „A földlakók kivételével, a más világok
lakóit igen barátságosnak találtuk. Nekik is vannak hatalmas űrcirkálóik a világűr
távoli részeinek meglátogatására, kellemes időtöltés és tanulás céljára. Mindenhol
örömmel fogadnak bennünket és mi is barátokként várjuk az ő látogatásaikat. A
Föld az egyetlen, ahová ezek az utasszállító cirkálók soha nem látogatnak el. A
dolog nem is engedélyezett mindaddig, míg a földi emberek szélesebb kozmikus
tudata ki nem alakul, amíg fel nem fogják a Világegyetem végtelenségét és a Föld
nagyon is véges mivoltát.”
„Az ilyen utak során, a fedélzeten levőknek több pihenési ideje van, miközben
bizonyos órákat tanulással kell tölteniük. Amikor leszállnak más bolygókon,
kölcsönös érdeklődésre számot tartó társadalmi rendezvényeket tartanak. Röviden
– és ezt nagyon egyértelművé tette -, az emberek más-más világokon nem idegenek
egymás számára, mindannyian barátok és szívesen látják őket, bármerre is
menjenek.”
„A Világegyetemben szerte a bolygókat úgy ismerjük, mint nyüzsgő élet
színtereit. A távoli bolygókat, milliárdjaikat, melyeket még nem látogattunk meg
eddig, majd akkor keresünk fel, ha fejlettebb űrhajóink lesznek. Vannak bolygók,
amelyek távolra kiesnek minden eddig ismert rendszertől, ezek eléréséhez akár két
három év is szükséges. Miközben a mi rendszerünkben a bolygók közötti távolság
néhány óra alatt, legfeljebb pár nap alatt leküzdhető.”
Ismervén a távolságokról alkotott fogalmakat, Adamski felkiáltott: „Ez
megdöbbentő számomra! Milyen gyorsan utaztok, hogy ezeket a hatalmas
távolságokat ilyen rövid idő alatt teljesítitek?”
„A ’sebesség’ számunkra – volt a válasz -, nem ugyanazt jelenti, mint az
emberek számára. Ha már egyszer egy űrhajó eléri a külső világűrt, az űrhajó
sebessége a környező űr aktivitásával egyenlő. Ahelyett, hogy mesterségesen
meghajtanánk, mint ahogy az emberek a repülőgépeiket, egész egyszerűen az
világűr áramlatain utazunk.”
Adamski reményteljesen tekintett a földi emberiség előtt álló fejlődés
lehetőségére, hiszen kihangsúlyozták számára, a kezdeti időkben, amikor
megkísérelték meghódítania világűrt a Vénuszon élők, de más világok lakói is,
pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel kellett szembenézniük, melyek jelenleg a
földi emberiség fejlődését is hátráltatják. Nyomatékosították, a gravitáció az
elsődleges tényező, amit le kell győzni ahhoz, hogy megnyíljon az út az űrutazás
felé.

Adamski első útja a külső világűrbe

A társalgás ezen részén egy Adamskihoz hasonló korú férfi lépett a szobába a
bal sarokban megnyíló ajtóból, barátságosan mosolyogva. A kinyíló bejáraton át
feltűnt egy létra, mely érzés szerint a magasabb fedélzetre vezetett. Mielőtt
felbukkant, semmiféle ajtó nem látszott a fal azon részén.
Amint belépett, a két nő kimentette magát és az irányítóterembe vezető ajtón át
távozott. Röviddel később Ilmuth, a marsi, visszatért. Ezúttal a férfiakéhoz igen
hasonlatos stílusú pilótaöltözékre cserélte csodálatos ruháját. Színe világos
olajbarna volt, a derékrésze fölött és alatt sötétebb barna sávokkal. Megkérte
Adamskit, aki igencsak felvillanyozódott ezek hallatán, hogy lenne-e kedve
csatlakozni hozzá és felkeresni a pilóták részlegét.
 Firkon is társult hozzájuk, s amint hárman megmászták a következő fedélzetre
vezető létrát, Adamski észrevette, Orthon az irányítóterem felé távozik, ahol először
keresztüljöttek, az anyahajóra való leszállásukat követően. Az idősebb férfi és
Ramu, a szaturnuszi a fogadóteremben maradtak.
Amint végigsétáltak a magasabb fedélzet folyosóján, Firkon megszólalt:
„Minden egyes anyahajó számos pilótát szállít, akik négy váltásban dolgoznak, két
férfi és két nő. Kalma és Ilmuth ezen a vénuszi hajón pilóták.”
A folyosó, mint a hajó bármely része amit Adamski csak láthatott, kellemes,
észrevehetetlen fényforrásokból táplálkozó fényben fürdött; a nagy hajó elejére,
felfelé emelkedően egy kis terembe vezetett.
Amint beléptek, egy fiatal férfi, aki valamiféle grafikonok fölé hajolt, felnézett,
bólintott és mosolygott; ám semmiféle utasítás sem hangzott el. Adamski úgy
gondolta, talán Ilmuth pilótatársa lehet.
„Ez megfelelő pillanatnak tűnik – kezdte Firkon -, hogy még többet elmondjunk
erről a szállító hajóról. Tizenkét Kutató hajót hordoz, abból a fajtából, amivel mi is
megérkeztünk. A belső tere nem olyan tekintélyes, mint amekkora külső méretéből
sejthető lenne, mindez a fedélzetekre szerelt nagymennyiségű mechanikus
berendezés helyigénye miatt van így.”
„Ez a bizonyos hajó – tette hozzá Ilmuth – négy fedélzettel vagy szekcióval
rendelkezik. Valamelyik hajó többel, van amelyik kevesebbel, méretüktől függően,
illetve attól, milyen célból építették.”
Ahogy Adamski szemrevételezte a számos különleges berendezést a teremben,
elfogta a kíváncsiság, miféle „mechanikus berendezések” lehetnek a fedélzeteken.
Firkon megszólalt: „El fogom magyarázni, amilyen részletesen csak lehet, a
rendelkezésre álló néhány percben. A hajó azon része, ahol először beléptünk,
teljes egészében Kutató űrhajók raktározására szolgál, kivéve egy nagy
gépműhelyt, ahol bármiféle szükséges javítás kivitelezhető. A nagy szakértelemmel
és figyelemmel lefolytatott gyártási eljárás ellenére eltörhetnek egyes részek és
elfáradhatnak bizonyos elemek. Igen nagyok az elvárások a világűrben utazó
szerkezetekkel szemben.”
„A nyomás-szabályozó rendszer, mely kellemes körülményeket biztosít szerte
a hajón, a fedélzetekre van beépítve; erről még nagyon sokat mesélhetnék, ha több
időnk lenne, mint amennyi van most. A bejáratok a különböző fedélzetekre
vezetnek, azért, hogy a hajó bármelyik része könnyen elérhető legyen. Minden hajó
számos műszerészt szállít, akik váltott műszakban dolgoznak, folyamatosan
készenlétben vannak, hogy megvizsgálják és ellenőrizzék valamennyi alkatrészt.”
 „Ezért igencsak ritkaságnak számít, ha valamilyen hiba felfedezetlen marad,
ami miatt komoly baj lépne fel.”
Ebből a szobából ki lehetett látni, felfelé és lefelé egyaránt, amerre az ember
csak a fejét fordította. Ahogy Firkon befejezte a magyarázatot, a fiatal férfi kinyúlt
kezével és megérintett egy gombot. Abban a pillanatban további ablakok -
hasonlatosak a kémlelőnyílásokhoz -, tűntek fel, ott, ahol korábban szilárd fal
látszott. Ezután mindkét pilóta elfoglalta alacsonynak mondható ülőhelyét a terem
ellentétes oldalin. Enyhe remegés érződött, mire a hajó láthatóan feljebb emelte az
orrát.
Adamski szíve majd kiugrott, azon kezdett el tűnődni, vajon azt tervezik-e hogy
elviszik szülőbolygójukra. A remény rövid életű volt. a remegés csak egy pillanatig
tartott, aztán a hajó megállt és ismét lebegni kezdett. Ilmuth rámosolyodott
Adamskira és megszólalt: „Jelenleg nagyjából 80.000 kilométerre vagyunk a
Földtől.”
Firkon Adamski felé tett egy lépést, így jelezve, hogy menjen oda az egyik
kémlelőnyíláshoz, majd így szólt: „Talán vetnél egy pillantást rá, milyen a világűr
valójában.”
Adamski hamarosan elfeledte csalódottságát, ahogy kinézett. Lenyűgözte a
tökéletesen fekete világűr nyújtotta háttér. Mégis, valamiféle jelenségnek volt
tanúja, mintha milliárd és milliárd szentjánosbogár felhőjében repültek volna,
bármerre is nézett, mindenhol látta őket körülöttük, amint szerte röpködtek, mint
ahogy a szentjánosbogarak teszik. Ezek azonban mindenféle színben pompáztak,
csodálatos égi tűzijátékot produkálva, szépsége már-már félelmetes volt.
Adamski felkiáltott a látvány nagyszerűsége láttán, mire Firkon javasolta neki,
vessen egy pillantást a távoli Földre, nézze meg, hogyan fest a bolygó ekkora
távolságból.
Megtette. Legnagyobb meglepetéséra bolygónk ragyogó fehér fényt árasztott,
nagyon hasonlatosan a Hold fényéhez, annyi különbséggel, hogy fénye nem volt
annyira tiszta, mint a holdfény egy tiszta földi éjszakán. A Földet körülvevő
fénykoszorú ködös volt, mérete elérte a Napét, amikor a kora reggeli órákban a
horizont felett megpillantjuk felkeltének idején. Nem látott semmiféle felismerhető
jellegzetességet a bolygónkon, úgy tűnt, mint egy közönséges fénygömb, ahogy
függött alattuk. Innen fentről senki még csak nem is gondolhatta, hogy milliárdnyi
életformát hordoz.
A 80.000 kilométeres magasságban a pilóták bekapcsolták a robotvezérlést.
Ilmuth is csatlakozott hozzájuk, és magyarázni kezdte: „Minden pilótának van egy
robotja. Ezek, egyedül dolgozva vagy közösen, teljes egészében képesek
kormányozni a hajót, egyben mindenfajta lehetséges közeledő veszélyre is
figyelmeztetni.”
A férfi pilóta posztján maradt, Ilmuth pedig megjegyezte, magyarázattal
szolgálva: „Egy pilótának minden egyes irányítóteremben mindig szolgálatban kell
lenni.”
Azután megkérdezte Adamskit, szeretne-e egy közelebbi pillantást vetni a
pilóta berendezéseire.
Mindkét pilótaülés oldalán a földön volt egy kis berendezés, ami valamiféle
csőkészletnek tűnt, és elég magasan helyezkedett el ahhoz, hogy a pilóta
beleláthasson. „Ez – magyarázta Ilmuth – kapcsolódik a teleszkóphoz, amit
bizonyára észrevettél a nagy irányító- vagy grafikon-teremben, ahol először mentél
keresztül az űrhajón.”
Ebben a pillanatban azonban a teleszkóp nem működött, ezt Adamski úgy
értelmezte, hogy csak akkor használják ténylegesen, ha a hajó bolygóközi repülést
hajt végre, vagy esetleg lebeg valahol és megfigyelési és tanulmányozási célokból.
Az egész padló a teremnek ezen a részén csodálatos, üvegszerű anyagból
épült fel, pontosan olyanból, mint a Kutató csészealj padlója. A hajó állásszöge
ebben a pillanatban olyan volt, hogy le kellett térdelnie Adamskinak, ha ki akart
látni rajta.
Adamskit teljesen átjárta a világűr és jelenségeinek hatása, amint kimeresztette
a szemeit és megpróbált mindent meglátni, ami csak odakint zajlik. Eltekintve a
szentjánosbogár effektustól, számos nagy és fényes objektumot látott elhúzni az
űrben. A nagyobb testek, miként azt legjobb tudása szerint igyekszik visszaadni,
nem lángoltak, csupán ragyogtak. Egyikük, szemmel láthatóan három színben –
vörösben, bíborban és kékben. Meg is kérdezte, hogy talán egy másik űrhajót lát-e.
„Nem” – mondta Ilmuth mosolyogva, de semmiféle bővebb magyarázatot nem
adott.
Azután azt is észrevette, hogy különböző méretű sötét objektumok is
elhaladnak, sötétebbek, mint maga a világűr. Ezek közül az elhaladó objektumok
közül egy sem tűnt úgy, hogy érintenék az űrhajót. Olykor a sötét objektumok egy
része is kivilágosodott. Ezek, mint ahogy elmondták, közönséges meteorok voltak,
a Földről pedig csak akkor láthatóak, ha darabokra törve felizzanak a légkörben.
Adamski megkérdezte, mi védi őket meg attól, hogy eltalálják a hajót, hiszen
némelyikük egyértelműen feléjük tart.
„A hajó saját maga – magyarázta Firkon -, a természet erejét felhasználva – ’az
elektromágnesességet’. Úgy gondolom, ti ismeritek – és folyamatosan
használjátok, széleskörűen alkalmazzátok is. Az elektromágneses erőterek egy
része áthatol az űrhajó borításán, ki a világűrbe, egy bizonyos távolságig, olykor ez
a távolság kicsi, habár időnként tucatnyi kilométerre is kiterjeszthető. Pajzsként
viselkedik a részecskékkel, illetve az ’űrtörmelékkel’ szemben, ahogy a Földön
nevezik, utalva azokra a dolgokra, melyek a folyamatos sugárzást okozták az űrhajó
környékén.”
Továbbfolytatta a magyarázatot, elmondta, valamennyi test az űrben igazából
negatív a világűrhöz képest, és lényegében elektromágneses erők tengerében
mozog. Ezért egy negatív jellegű sugárzás minden negatív testet képes eltéríteni, és
egyben megvédi a hajót a becsapódások által keltett felmelegedéstől.
Adamski órákig figyelte volna a csodálatos látványt, azonban csak rövid ideig
tehette, a pilóta ugyanis hamarosan visszatért a helyére és az űrhajót úja lefelé
irányította, a már ismert 13 kilométeres magasságba. Amint elérték, az űrhajó ismét
lebegni kezdett.
Semmiféle ugrás vagy rázkódás nem volt érezhető az űrhajó mozgásában. Az
űreszköz annyira lágyan siklott, szinte alig lehetett észrevenni. Csak egészen halk
hangot lehetett hallani, mintha egy elektromos ventilátor működne.
Semmiféle speciális sisakot nem viseltek ilyenkor, a légzés és az
egyensúlyérzékelés biztosítására, azonban Adamski minden egyes manővert
pontosan megtapasztalt.
Megragadta az a tény, hogy valamennyi szerkezetet és berendezést, amit addig
látott a hajón, látszólag gombok megnyomásával irányították. Bármerre is nézett, a
leghalványabb jele sem volt annak, hogy bármiféle pusztító eszköz lenne a hajón.
Ám ahogy elnézte a természet erejének felhasználását a hajó körül, ellenőrzés alatt
tartva azt az űrhajóról, erős érzés tudatosult benne, miszerint ez az erő igen
hatékonyan képes az önvédelemre is, ha erre bármikor szükség lenne.
Firkon megfelelt erre a gondolatra, mondván: „Igen, így igaz. Habár ennek
szüksége még soha sem merült fel. ha mégis így alakulna és akár a mi életünk, akár
a testvéreink élete forogna veszélyben – akár csak a Föld ellenséges hatalmai
részéről, hagynánk elpusztulni a saját hajónkat, mintsem lemészárolnánk egy társ-
teremtményt.”
Az egyszerűen hangzó kijelentés mélyen megfogta Adamskit. Nem tehetett
róla, de rendkívül sajnálta földi társai ettől gyökeresen eltérő álláspontját, a
megosztott emberiséget, a nemzeteket, melyek legfontosabb törekvése minél
pusztítóbb fegyverek előállítása, mely halált, nyomorúságot és betegséget hoz
mindenkire, egyre növekvő számban, millió és millió embertársra szerte a világon.
Eszébe jutott a gyűlöletkeltés hitvallása „az ellenség beszivárog a fiatalemberek
agyába és ezért szükséges őket felkészíteni a gyilkolásra”. Ezért tehát az ember, aki
egy kicsit is megérti a teremtés lényegét, nem hordozza magában a gyilkolás
természetét. Átfutott benne a gondolat a leírhatatlan gyalázatról, amikor imádkozók
fordulnak az Örök Atyához, kérve Őt, áldja meg őket, hogy elárulják legbensőbb
emberi örökségüket.
Ilmuth és Firkon egyaránt hallgatott amíg ezek a gondolatot végigfutottak
Adamski agyában. Habár számos alkalommal felhívta már ezekre a dolgokra a
figyelmet korábban, soha nem fogta fel a dolgot ekkora mélységben, és pontosan
tudta, az érzés mindent elsöprő ereje most már élete végéig vele marad.
Ebben a pillanatban Firkon felhívta Adamski figyelmét egy berendezésre, ami
alig volt nagyobb egy táskarádiónál. Kicsiny képernyőnek is helyet adott. „Ezzel –
magyarázta -, képet kaphatunk és rögzíthetünk bármit, ami a Földön történik, illetve
azon az égitesten, ami mellett éppen elhaladunk. Nemcsak a kimondott szavakat
hallhatjuk meg, de képet is kaphatunk erre a képernyőre. Belső mechanizmus
bontja le a hangrezgéseket, és folyamatosan fordítja a saját nyelvünkre. Eközben
minden rögzítésre is kerül, hasonlatosan a ti magnetofonjaitokhoz.”
Hogy a dolog még egyértelműbb legyen, elmagyarázta, minden szó különböző,
egy adott tartományon átfutó rezgésekből épül fel, hasonlatosan a zenei
oktávokhoz, melyeken valamennyi zenemű lejátszható, ha ismerjük a kottát. Ezt a
törvényt felismerve, az ember könnyen megtanulhat egy számára azidáig teljesen
ismeretlen nyelvet, igen rövid idő alatt. Amikor idegen rezgések jelennek meg,
akkor ezeket átalakítják képes formátummá, megmutatva, mit is jelentenek
pontosan az idegen szavak, illetve rezgések. Szükségtelen mondani, a
magnószalag, amit mutattak neki, különbözött mindentől, amit Adamski valaha is
láthatott a Földön.
Mindez úgy hallatszott a számára, mint egy mozaikjáték, nyilvánvaló
meglepetése lerítt az arcáról. Ilmuth őszintén nevetett és megkérdezte: „Meglepő
lenne számodra, ha megtudnád a Földön évszázadokkal ezelőtt élt népek teljes
mértékben ismerték és használták a hangok és rezgések egyetemes törvényeit?”
Adamski határozottan megerősítette, már régóta gyanakodott minderre.
„Habár ezek az ismeretek tökéletesen elvesztek a mai civilizációtok számára,
folytatta Ilmuth -, néhány ember, itt is és ott is, halvány sejtéseket megfogalmazott
már e koncepcióval kapcsolatban. Más bolygókon ezeket a törvényeket
alaptudásként tanítják az oktatási rendszerek keretében. Ilyen alapok
felhasználásával a diákok igen gyorsan képesek valamennyi területen ismereteket
és tapasztalatokat szerezni.”
Ekkor Firkon megszólalt: „Most vissza kell térnünk a fogadóterembe”, s
miközben Adamski hátralépett, hogy Ilmuthot maga elé engedhesse, megkérdezte,
vajon miért nem érzett szinte semmiféle mozgást a hatalmas űrhajó belsejében,
amikor az felemelkedett a 13 kilométeres magasságról 80.000 km-re.
„Nagyon egyszerű. A hajót úgy építették meg, hogy gondoskodjon erről. –
válaszolta Firkon és hozzátette – a tengeralattjáróitoknál is hasonlóképpen
működik.”
Adamski ismét elcsodálkozott, ezek az emberek milyen sokat tudnak az
emberiségről, valamint annak fejlődéséről a Földön.
„A tengeralattjáróitok – folyatta -, a víz felszíne alatt mozognak, nagy
mélységekben, mindeközben a legénység viszonylag keveset érez meg a
készülékeik által regisztrált mozgásból. Az emberek igen kényelmesen érzik
magukat tehát a fedélzeten, ahogy a hajóitokat is nagy előrelátással tervezitek.
Valójában nincs túl sok különbség egy hajó között, mely lemegy a víz alá és a távoli
világűrben utazó hajó között, melyet természetes erőforrások hajtanak meg,
miközben a tieitek mesterséges energiaforrásokra szorulnak.
Adamski számára az említett különbség igen jelentősnek tűnt, de nem mondta
ezt ki, Firkon tehát folytatta: „Amikor megtanuljátok az Univerzumban mindenütt
jelen lévő természetes erőforrások használatát, akkor majd képesek lesztek olyan
tengeralattjárókat is építeni, melyek, amint a mieink is, képesek kiemelkedni az
óceán felszíne fölé, és folytatni az útjukat felfelé a magas légkörbe, majd ki az
űrbe.”
Az elhangzottak Adamskit két, 1951-ben történt incidensre emlékeztették. Az
első során két „rakéta” bukkant fel a kristálytiszta égből és csapódott a vízbe az
Inchon öbölben, nem messze Korea nyugati partjaitól. A rakéták igen közel estek
vízbe egy lehorgonyzott repülőgép-hordozótól, a Gardiner’s Baytől, nyomukban bő
30 méteres magasságba felcsapó vízoszlopokat keltve. Később, a jelentések
szerint, a „rakéták” újra megjelentek, kiszökkentek a víz alól, és felröppentek igen
nagy magasságra, amíg el nem tűntek szem elől. A második incidens Skócia
partjainál történt, és majdnem pontosan azonos volt az elsővel.
Firkon természetesen érzékelte Adamski gondolatait és az mondta: „Egészen
pontos a megfogalmazásod, amikor az általad készített fényképeket megnevezve,
erre a hajóra, mint ’tengeralattjáró típusra’ hivatkozol.”
Ekkorra már vissza is értek a nagy fogadóterembe, ahol Ramut hátrahagyták az
idősebb férfival. Még mindig ott voltak és beszélgettek, saját anyanyelvükön.
Ahogy Adamskiék beléptek, ők felemelkedtek, egy kis asztal felé indultak, körülötte
számos szék állt, és jelezték, csatlakozzanak hozzájuk.
 Ezek a székek inkább hasonlítottak a nappaliban vagy a különböző
hivatalokban elhelyezett székekhez, ám azoknál messze kényelmesebbek voltak.
Ahogy helyet foglaltak, Kalma és Orthon is csatlakozott a társasághoz.
Az asztalon kristálypoharak voltak, megtöltve átlátszó itallal, amit Adamski
igencsak frissítőnek talált. Az íze kellemesen édes volt, valami meghatározhatatlan
csípősség mellett. Sűrűsége elég nagy volt, olyasféle, ami könnyen lecsúszik.
Megmondták ugyan a gyümölcs nevét, amelyből készült, ám a Földön semmiféle
hasonló nem révén nincs az ízéhez fogható.
Az eltelt egész idő, a Földről való indulástól idáig, valószínűleg nem volt több
egy óránál. Azonban ebben a parányi időszeletben Adamski egész élete és
felfogása a világról jelentősen kitágult, egész másként viszonyult innentől kezdve a
Világegyetemhez, több tapasztalatot szerzett vele kapcsolatban, mint elmúlt 61
életéve során.
Ahogy leültek az asztal köré, minden szem az idősebb űrutas felé fordult,
ahogy elkezdett beszélni. Habár csak később magyarázták el neki, hogy alakja
megtalálható minden bolygón, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Adamski
ezúttal egy magasan fejlett lény társaságában van, a jelenlevők magatartásából
pedig egyértelműen következett, miként Adamskiéból is, mélységes alázatot
tanúsítanak iránta. Adamski megtudta, életkora, jelenlegi testében legalábbis, igen
közel van az ezer esztendőhöz.
A következő, bő egy óra, amíg beszélt hozzájuk, nem tűnt egy percnek sem.
Teljes figyelemmel hallgatták, egyszer sem szakították félbe a nagy bölcsesség
emberét.

Találkozás egy mesterrel

„Gyermekem – kezdte a nagy tanító – idehoztak téged és megmutatták neked,
miként néz ki a kis űrhajó és a nagy szállító belseje. Mindkettőn kis távolságot
utaztál be, azonban bőven elegendőt ahhoz, hogy hatalmas mennyiségű
információt szerezz, amit aztán tovább adsz majd embertársaidnak a Földön.
Megnézhetted milyen a távoli világűr, hogy folyamatosan aktív, megtöltik mozgó
részecskék, mindenféle fajta, melyek aztán megjelennek. Nincs sem kezdet, sem
vég.”
„A végtelen világűrben megszámlálhatatlan mennyiségű test van, ezeket a
Földön bolygóknak hívjátok. Méretük sokféle, mindenféle, azonban nagyon
hasonlítanak a te saját világodra és a mi saját világunkra, a legtöbbjüket olyan
emberek lakják és kormányozzák, mint te vagy mi. Míg néhányan éppen most érték
el azt a pontot, ahol képesek támogatni olyan formákat mint mi, mások még nem
jutottak el fejlődésük eme szakaszára.”
„Bizonyára megérted, a világok nem mások, mint formák, és végig kell járniuk
a hosszú fejlődési periódust, melyet minden forma megtapasztal, a legkisebbtől a
legnagyobbig.”
„Minden egyes bolygó számos más bolygóval együtt mozog központi napja
körül, tökéletes időzítésben, egységet formálnak, amit ti ’rendszernek’ neveztek.
Minden esetben, legalábbis az eddigi utazásaink alapján ezt tanultuk meg, tizenkét
bolygó van egy rendszerben. Efelett tizenkét rendszer alkot egységet egy központi
mag körül, hasonlatosan a Napunkhoz. Ezt az alakzatot egyes tudósaitok
’univerzum-szigetnek’ nevezik. Van okunk azt hinni, hogy tizenkét ilyen sziget
egyesül az Atya házának hatalmas, sok-sok palotájában… és így tovább, vég
nélkül.”
„A mi bolygónkon és más bolygókon a mi rendszerünkben, az életforma, amit
’embernek’ hívsz intellektuálisan és szociálisan igen fejlett lénnyé vált különböző
fejlődési szinteken áthaladva eljutván egy pontig, mely a te földi embertársaid
számára elképzelhetetlen. Ez a fejlődés mindössze azáltal teljesedett ki, hogy a
Természet törvényeihez ragaszkodtak. A mi világunkon ez úgy ismert, mint az
időben és térben mindent irányító, Mindenek felett álló intelligencia törvényei
követésében való növekedés.”
„Mint láthatod, olyan könnyen utazunk a térben, mint ahogy te átmész a
szobán. Az űrben utazni nem bonyolult azok számára akik mesterei a törvényeknek,
melyek révén minden test él és mozog – legyenek akár bolygók, vagy emberek. Ha
valaki ezeket megérti, akkor megérti azt is, hogy nincs távolság két test között az
űrben, vagy két világ között, semmiféle távolság nem létezik amit távolságnak
érzékelsz a te világodban.”
„Emlékezz, valaha, a távolság két test között, amit ’kontinensnek’ neveztek a
Földön, igen jelentősnek tűnt, és igen csak hosszú időbe telt egyikről eljutni a
másikra. Mostanra a repülőgépeitek ennek a távolságnak a megtételét töredékére
csökkentették időben, habár maga a térbeli távolság ugyanakkora maradt.
Pontosan ugyanígy fog történni, ahogy ismereteitek és tudásotok gyarapszik a
végtelen világűrben működő törvények terén.”
„Másik álláspont, amivel kapcsolatban bizonyára van elképzelésed, eszerint az
emberi test pontosan ugyanolyan kényelmesen érzi magát az egyik bolygón, mint a
másikon. Habár vannak bizonyos légkörbeli eltérések, a bolygó méretétől és
életkorától függően, ezek kissé hangsúlyosabbak, mint azok, melyeket a Földön
megtapasztaltál a tengerszint és a több kilométeres hegyek között. Egyes
emberekre jobban hatnak az ilyen különbségek mint másokra, idővel azonban
mindenki képes megszokni őket.”
Felidézve a népszerű elképzelést az esetlen űrsisakról, a csövekről és
különböző szerkezetekről, melyeket a képregényekből lehet ismerni, a komoly
szakértők által támogatott elképzelésekig, azon tűnődött Adamski, vajon nem a mi
világunk-e a fejlődés legalacsonyabb fokán lévő a széles Világegyetemben.
"Olvasván gondolataiban és folytatván megszakítás nélkül, a nagy tanító így
szólt: „Nem, kedves fiam, a te világod nem a legalacsonyabb fejlettségű szintű a
Világegyetemben. A tietek a legkevésbé fejlett a mi rendszerünkben, de messze
fejlettebb, mint néhány azon kívül eső világ, melynek lakosai még nem érték el a ti
fejlettségi szinteteket, sem társadalmilag, sem tudományosan. Ezenkívül vannak
olyan világok is, ahol a tudományos fejlődés rendkívüli távlatokat ért el, miközben
az egyéni és a közösségi megértés szintje magmaradt alacsonyan, annak ellenére,
hogy a világűrt is meghódították.”
„A te rendszeredben, a különböző bolygók lakosai, a földiek kivételével,
szabadon utaznak az űrben, néhányuk csak rövid távolságokra, míg mások nagy
távolságokra is képesek eljutni, messze a miénken túli rendszereken.”
„A ti megértési képességetek az élettel és a Világegyetemmel kapcsolatban
erősen korlátozott. Ennek köszönhetően számos hamis koncepciótok van más
világokkal és a Világegyetem felépítésével kapcsolatban; és milyen keveset tudtok
magatokról! De az is igaz, hogy egyre növekvő vágy él igen sokakban a Földön,
akik tiszta szívből szeretnének a megértés magasabb fokára jutni. Mi, akik már
végigjártuk a ti utatokat, hajlandók vagyunk nektek segíteni és átadni nektek
ismereteinket, mindenkinek, aki hajlandó elfogadni azt.”
„Az első tény, amivel tisztában kell lennie embertársaidnak, hogy más világok
lakói nem különböznek alapvetően a földi emberektől. Az élet célja más világokon
alapjában ugyanaz, mint a tiéteken. Az emberiségben él a sóvárgás, talán mélyen
eltemetve, a magasabbra jutásra. Az iskolarendszeretek érzékeny a Világegyetem
életfolyamatainak megértése iránt. Az iskoláitokban újabb és újabb képesítéseket
lehet szerezni, iskoláról-iskolára egyre magasabb szinten a még képzettebb szintek
felé. Ugyanígy, az ember bolygóról bolygóra jár, és rendszerről rendszerre, még
magasabb megértési szintre, a Világegyetem fejlődése és szolgálata érdekében.”
Ahogy ekképpen illusztrálta, Adamski megértette őt mire gondol, azt, hogy
földi emberek, ha készen állnak, eljuthatnak magasabban fejlett bolygókra.
Eltűnődött, egy napon, miközben még mindig a Földön élünk, megérthetjük a
világűrt uraló törvényeket, akkor képesek leszünk meglátogatni ezeket a világokat
ugyanúgy, ahogy most ők képesek.
 A mester nem adott konkrét választ a mentális kérdésre, és folytatta: „Ti itt a
Földön meg vagytok kötve, amit úgy hívtok ’idő’. Azonban az idővel kapcsolatos
becsléseitek ellenére, amikor majd eljuttok az űrutazásig, döbbenettel fogjátok
megtapasztalni, milyen könnyedén lehet eljutni más bolygókra.”
„E kaland megismerése érdekében új világokra kell bukkannotok. Meg kell
alkotnotok járműveiteket – a miénket csészealjaknak hívjátok -, a repüléshez, meg
kell találnotok a terminológiákat, ami a saját bolygótokat is működteti. Mi azonban
nem ’repülünk’ ahogy ti gondoljátok. Mechanikai eljárások segítségével
hatálytalanítjuk a légkört. Ti ’gravitációs kiterjesztésnek’ nevezitek ezt. Ennek
köszönhetően nem gátol bennünket a légkör interferenciája vagy súrlódása. Ennek
tudható be, hogy űrhajóink képesek igen nagy szögben irányt váltani utazás
közben és olyan sebességgel közlekedni, ami teljes egészében misztikusnak tűnik
repülési szakembereiteknek és tudósaitoknak.”
„Sokat mesélhetnénk a gravitáció irányításáról, ismereteket bármelyik bolygó
biztonságos megközelítéséről és hátra hagyásáról. Boldogan átadnánk neked
ezeket az ismereteket, melyek minket olyan jól szolgálnak, de addig nem tehetjük,
amíg meg nem tanultok békében és testvériességben élni egymással, amíg nem
adtok minden egyes embertársatoknak egyenlő jólétet, miként az megtörténik a mi
világainkon. Ha átadnánk ezt az ismeretet akár neked, vagy akármelyik földlakónak,
akkor ez nyilvánosságra kerülne, néhányan közületek sietősen űrhajókat
építenének űrutazásokhoz, teleraknák a fedélzetet fegyverekkel, és elindulnának
egyfajta vadászatra, megpróbálni leigázni más világokat, átvenni felettük az
uralmat.”
„Tudod, vannak bizonyos csoportok a te világodon, akik kinyilvánították
szándékukat, jogot formálnak és birtokolni szeretnék a Holdat, katonai bázisok
létesítése végett. Számos földi tudós reméli, hogy a nem túl távoli jövőben képesek
lesznek bolygóközi utazásokra alkalmas űrhajókat építeni. Teljes mértékben biztos,
ez megfog történni. A földi emberek számára azonban nem megengedett, hogy
nagy számban megtegyék ezt, maradniuk kell a bolygójukon, amíg meg nem
tanulják tisztelni a mindent átfogó életet, és más emberek életét más világokon,
sokkal jobban, mint saját önző életüket, miként az a Földön látható manapság.
Aztán ott van még az is, hogy nagyon sokat kell még tanulnotok a távoli világűrről,
magáról a mozgásban lévő térről, amiben utazni fogtok.”
Adamski felidézte magában a hasonlatosságot a világűr és a hatalmas óceánok
között, azok is folyamatos mozgásban vannak. úgy gondolta, miként az óceánjárók
az óceánok hullámain utaznak, ugyanúgy tesznek majd a bolygóközi űrhajók, az űr
áramlatainak hullámain.
 „Igen – mondta a mester -, nagyon hasonlatos ahhoz, ahogy pedig a tudósaitok
dolgoznak az alapelveken, még több azonosságot fognak majd megérteni. A
Természet fel fogja fedni a titkait azok előtt, akik nyitott szívvel kutatják azokat.
„Ahogy elmondták neked, azért utazunk a világűrben, hogy tanuljunk. Hajóink
belsejében nagyon sok berendezés van, ezek közül láthattál is már néhányat, és
persze nagyon sok van, melyet még nem. Habár a Földön a szerkezetünket
csészealjként kategorizáltátok be, nagyon sokfajta van még ezen kívül, méretben és
attól függően, milyen célra készült. A legnagyobbak soha sem ereszkednek le a
légkörötök szintjére. Valójában soha nem jönnek közelebb a Földhöz jó pár millió
kilométernél. Nem kockáztatjuk az ezeken a gigantikus hajókon utazók ezreinek
életét, ha netán bármi is történne, ami miatt kényszerleszállást kellene végrehajtani
a Földön, amíg embertársaid nem jutnak el az értelem egy magasabb szintjére, a mi
társaink lennének veszélyben.”
„Fiam, a legfőbb célunk, hogy eljöjjünk hozzátok és figyelmeztessünk
benneteket a Földre leselkedő, egyre növekvő veszélyre.”
„Többet ismervén ezekről a dolgokról, mint bárki más a Földön, megértheted,
kötelességünknek érezzük, hogy felvilágosítsunk benneteket, amiként csak tudunk.
Embertársaid talán elfogadják az általad közvetített ismereteket, reméljük így lesz,
vagy süketként viselkedhetnek és pusztulásba vihetik önmagukat. A választás a
Föld lakosaié. Mi nem diktálhatunk.”
„Az első találkozásod alkalmával az itt lévő űrtestvérrel ő jelezte, a bombák
robbantgatása a Földön felkeltette érdeklődésünket. Hát ezért. Habár a kísérleti
robbantások ereje és sugárzása nem terjedt a Föld hatásszféráján túlra, ezek a
sugárzások veszélyeztetik az emberiség életét a Földön. A bomlástermékek
felszaporodása a légkörben, egy idő után, halálos részecskékkel töltik meg azt,
ekkor fogják majd megérteni tudósaitok és katonai vezetőitek, mint jelent a ’bomba’
fogalma.”
„A bombákból kiszabaduló sugárzás mára már igen magas szintet ért el, mivel
fényesebbek, mint a saját légkörötök, és nehezebb, mint maga a világűr. Ha esetleg
az emberiség szabadon bocsátja ezt ez energiát, egyik ország a másik ellen, a maga
teljes kapacitásában, a Föld lakosságának nagy része megsemmisülhet, a talaj
sterilizálódhat, a vizeitek megmérgeződhetnek, és alkalmatlanná válhatnak az életre
sok-sok éven át. Lehetséges, hogy a bolygótok teste önmaga bizonyos mértékig
csonkul, ami viszont már az egész Galaxisunk egyensúlyát is megváltoztathatja.”
„Ezek lennének a közvetlen hatások a te világodra. A mi számunkra viszont
bonyolulttá és veszélyessé válna hosszú időn át idelátogatni, hiszen a robbantások
sorozata következtében felszabadult energia mélyen behatolna a légkörötökbe,
egészen a külső világűr térségéig.”
Adamski azon tűnődött, milyen mértékű lenne az a szint, amikor a
háborúskodás miatt úgy éreznék, hogy jogukban áll minket megállítani.
A mester megválaszolta a mentális kérdést a következőképpen: „Mint tudod, az
energiák irányítása és felhasználása terén ismereteink messze előtte járnak mint
bármelyik földlakóé, s mivel megtanultuk használatukat, ha akarnánk,
megtehetnénk, hogy lenullázzuk erőiteket a mi jóval nagyobb erőink révén.
Azonban ne felejtsd el, amit mondtak neked. Nem öljük meg embertársainkat, még
önvédelem céljából sem. Folyamatosan próbálkozunk és eztán is ezt fogjuk tenni,
hogy megakadályozzuk a földi emberek között egy ilyen háború kitörését, elvisszük
számukra az ismereteket arról, mit kellene tenniük. Senkinek sem lehet a háború
célja, csak a tudatlanoknak.”
Felfénylett az arca, és úgy tűnt, a szemeivel mintha egy szépséges belső
látomást figyelne, amint lágyan folytatta: „Egyetlen ember sincs aki soha sem
álmodott volna az úgynevezett Utópiáról, a majdnem tökéletes világról. Nincs olyan
dolog, amit az ember valaha is megálmodott, hogy valahol ne lenne valóságos. És
ezért, semmi sem elérhetetlen. A számotokra, itt a Földön, ugyancsak elérhető. A
mi számunkra a Galaxis többi bolygóján, mára már valóság. Vannak a Földön, akik
felkiáltottak: ’Milyen unalmas lehet a tökéletesség!’. Ez nem igaz fiam, merthogy a
tökéletességnek szintjei vannak, mint ahogy minden dolognak különböző szintjei
vannak. a mi világainkban boldogok vagyunk, de nem stagnálunk. Amikor valaki
eléri egy hegy tetejét, és körülnéz, más hegyeket lát meg, a továbblépés tehát adott.
A völgyön kell először átjutni, hogy a következő hegyet meg lehessen mászni.”
„Megértve az egyetemes törvényeket, a felemelkedését és a lesüllyedését
egyaránt. Miként nálunk van most, hasonlóképpen lehetne a Földön is. Felemelve
tudásszinteteket, a megértés ugyanolyan szintjére juthatnátok el, mint mi, így az
erőszakos cselekedetek testvéreitek ellen teljességgel lehetetlenné válnának.
Tudnotok kell, ugyanaz a meggyőződés öröklődik át minden egyes lénybe, ami
miatt úgy érzi, isteni rendeltetése, hogy irányítsa saját életét és formálja saját
sorsát, még akkor is, ha mindez megpróbáltatásokon és hibákon át vezet; ezt a
felfogást alkalmazva bármilyen csoportra, nemzetre, vagy akár az egész emberi
fajra.”
„Amilyen sok lefelé vezető út van, mely eltérít a haladástól, ugyanolyan sok
van amely felfelé vezet. Az egyik ember választhatja ezt, a másik egy másikat, ez
nem kell, hogy megossza őket, mint testvéreket. Valójában az egyes ember sokat
tanulhat a másiktól, ha akar. A mérhetetlen és végtelen teremtés eredményeként
nincs olyan út, ami az egyetlen út lenne.”
„A Földön számos alkalommal hallottuk a kifejezést: ’út a boldogsághoz’. Jó
mondás, a haladás - boldogság, és a felfelé vezető út mentén fekszik a kezdetektől
fogva. A boldogság az embertestvéreket elfogadásra tanítja egymással szemben, a
másik ember erőfeszítésivel szemben, még akkor is, ha természetük különböző.”
„Nincs semmi baj a Földdel, sem a lakosaival, kivéve a tudatlanságot, mivel
nem akarják megérteni, hogy az univerzális élet Legfőbb Létezőjének fiatal
gyermekei. Elmondták neked, a mi világainkon a Teremtő törvényei szerint élünk,
miközben ti a földön minderről csak beszéltek. Ha úgy élnétek, ahogy érzitek és
tudjátok, hogy élnetek kellene, akkor a földi emberek nem indulnának hadba és
nem mészárolnák le egymást. Saját magukban dolgoznának, saját csoportjaikban,
saját nemzeteikben, hogy elérjék a jót és a boldogságot, a világnak abban a
részében, ahol vannak, ahol születtek, amit ezért csak úgy hívnak ’otthon’.”
„Úgy gondolom, a földi embereknek ámulattal kellene figyelniük, milyen
gyorsan bekövetkezhetnek változások a bolygón. Most hogy rendelkeztek a világ
minden részébe eljutó hírforrásokkal, a szeretet és a kölcsönös elfogadás üzenetét
kellene sugározni, a gyanakváskeltés és a cenzúra helyett, hiszen érző szívekre
találna. A Föld lakosságának nagy része viszályban él és keserű
megpróbáltatásokban. Tudjuk azt, korábban soha nem látott mértékben, az
emberek éheznek a tudásra, miként élhetnének könnyebben. Tudjuk, félelem és
zavar uralja tudatukat, mert érzik és elszenvedik két hatalmas háború
következményeit, melyek csak megerősítették egymásra utaltságukat.”
„Így hát befogadó tudattal és szívvel mindehhez még nincs túl késő. Az idő
azonban sürget fiam! Menj hát a Végtelen Atya áldásával küldetésedre, és add a
hangod azoknak akik szintén a remény üzenetét hordozzák.”

Kérdések és válaszok az űrhajóban

Rövid csendet követően, miközben senki sem mozdult, a mester felemelkedett,
mire a többiek is hasonlóan tettek. Megállt egy pillanatig, kezeit a szék támlájára
téve, és mélyen Adamski szemébe nézett. Adamski soha sem fogja elfelejteni
tekintetében a szánalmat és a rendkívüli jóságot. Olyasmi volt, mint egy áldás, és
ebben a pillanatban új Erőt érzett kiteljesedni önmagában.
A búcsú gesztusával, mintegy átölelve minden jelenlévőt, megfordult és kiment
a szobából. A csendet senki sem törte meg percekig távozása után.
 Adamski nem talált szavakat. Kalma volt az, aki végül megtörte a hallgatást,
lágyan szólalt meg: „Számunkra is mindig nagy megtiszteltetés, ha hallgathatjuk
ezeket a nagyszerű teremtményeket beszélni.”
Ramu, Adamski érzése szerint előre elhatározottan, igyekezett oldani a
feszültséget: „Nos, mielőtt visszatérünk a Földre, lesz egy kis idő, amikor
megengedjük neked, hogy kérdéseket tegyél fel, amire csak kíváncsi vagy. Nem kell
szükségképpen kapcsolódniuk a mester által kifejtett témákhoz – tette hozzá
mosolyogva. – hiszen bármi, ami érdekes lehet számodra, számunkra triviális.”
Adamski hálásan nézett rá, miközben visszaültek a székre. Úgy gondolta, most
rögtön szóban felteheti a kérdéseit, ami nem lenne más, mint egy átlagos
beszélgetés, nem pedig a mentális telepátia útján való kommunikáció. Fel is tette az
őt leginkább foglalkoztató kérdést:
„Lehetséges lenne, hogy a légköri körülményeinkben sok helyen bekövetkezett
drasztikus változások a kísérleti robbantásokhoz lennének köthetők, ezek energia-
felszabadításához?”
„Valójában igen – felelte Ramu. – És ez nemcsak találgatás. A berendezéseink
ilyen értelmű adatokat regisztráltak. Mi tudjuk!”
„Azon tűnődöm – kezdte Adamski lassan -, ha volnál olyan kedves
kommentálni kicsit bővebben, az okot, vajon a háborúk a Földön miként
veszélyeztetik milliók utazását a világűrben, akik más bolygókon élnek; akkor nem
rossz az a felfogás, hogy nem bántjátok azt a néhányat akik miatt a nagy
többségnek előnye lenne?”
„Megpróbáljuk elmagyarázni – válaszolta Orthon. – Születésünktől fogva
belenevelnek minket a globális látásmódba, ennek a látásmódnak lehetetlen nem
megfelelni, hiszen úgy ismerjük, mint univerzális törvényt. Ezeket a törvényeket
nem emberek alkották. Léteztek a kezdetektől fogva és léteznek a végtelenségig.
Ezen törvények alatt állnak az egyének, az emberiség minden csoportja, az
intelligens élet valamennyi formája, sajátjuknak kell tehát meghatározni őket,
egymástól függetlenül. Tanácsadás - igen, útmutatás – igen. A pusztításig eljutó
beavatkozás azonban nem.”
A kérdésfelvetése úgy tűnt, mintha kezdené jobban megérteni az alapokat.
Firkon, a marsi, először szólalt meg: „Mostanra már érted a gondolati formák
erejét. Eltekintve a tényleges fizikai küldetéseinktől a Földre, mindannyiunknak
erősen kell hinni, hogy a földi emberek képesek felébredni és önmaguk kijönni
abból a bajból, amit maguknak okoztak.”
„Értem” – mondta Adamski lassan, ahogy az elhangzottak fokozatosan
kitisztultak a fejében.
 „Tudjuk, hogy a gondolat erejét felhasználva sok-sok Föld-fivér folyamatosan
energiát küld felétek, hogy sokak szívét megváltoztassák” – állította Ramu.
„Mi is ráébredtünk – mutatott rá Ilmuth -, ahogy sok embertársad a Földön,
hogy a légierőtök és kormányaitok tudják, hogy hajóink megjelennek a felétek
boruló égen, azt is tudják, hogy a külső világűrből érkeznek, és azzal is tisztában
vannak, csakis más bolygóról származó intelligens lények készíthették és
irányíthatják őket. Kormányok magas beosztású tagjaival is felvettük a kapcsolatot.
Néhányan közülük jó emberek és nem akarnak háborút. De még a jó emberek a
Földön sem teljesen szabadok azoktól a félelmektől, melyeket mások
kényszerítenek rájuk, vagy olykor önmaguk, már évszázadok óta.”
„Ugyanez igaz a repülőgépeitekre is, szerte a Földön – tette hozzá Kalma
csendesen. – Igen sokan közülük újra és újra látják hajóinkat. Őket azonban
elhallgattatják és megfélemlítik; csak néhányan közülük merészelnek beszélni.”
„Ugyanez igaz a tudósokra is” – toldotta meg Firkon.
Adamski ismét elcsodálkozott a mi világunkra és lakosaira vonatkozó
ismereteiken. „Ebben az esetben úgy tűnik – szólalt meg – a válasz ott hever az
utca átlag embere előtt, megsokszorozódva hasonló társaival a világ minden
részén.”
„Ők jelenthetik számodra az erőt – értett rögtön egyet Firkon -, és ők fognak
majd tiltakozni a háború ellen igen nagy számban, mindenhol; néhány vezető a
világotok különböző részein boldogan fog figyelni szavukra.”
Adamski úgy érezte, ez a párbeszéd tekintélyes mértékben járul hozzá a világ
jobb megértéséhez, és mindez reménnyel töltötte el. Anélkül, hogy tisztában lett
volna vele, témát váltott, mondván: „Azon gondolkodom, vajon elmagyaráznátok-e
kicsit részletesebben azokat a mechanizmusokat, melyeket a pilóták termében
láttam – azt, amelyik a hangokat rögzíti, s utána átfordítja a monitorokon megjelenő
képekké.”
„Természetesen – mondta Orthon. - Az egyik legfontosabb használata az, hogy
képessé tesz bennünket igen gyorsan megtanulni bármilyen nyelvet.
Természetesen, közülünk azok, akik már egy ideje a te Földeden élnek és
dolgoznak már jobb akcentussal beszélnek. Habár, közöttünk, ahogy közöttetek is,
vannak olyanok, akik különösebben vonzódnak a nyelvek iránt másoknál, és
folyékonyan megtanulnak beszélni úgy, hogy bármiféle közvetlen kapcsolatuk is
lenne az emberekkel. – Ekkor elmosolyodott és emlékeztette Adamskit a pantomim
beszélgetésre, az első találkozásuk alkalmával, majd hozzátette: - A legfontosabb
dolog annak ellenőrzése volt, vajon képes vagy-e küldeni és fogadni telepatikus
jelzéseket. Ennek eredményeként most itt vagy!”
 „Jól ismerjük a földi emberek szkepticizmusát, bármilyen irányban is akarná
őket letéríteni külső információ személyes, keskeny utat jelentő
tapasztalatrendszerükről. Pontosan ezért lett a számodra átadott üzenet felruházva
egyetemes vonásokkal. Pontosan tudjuk, hogy habár ilyen jellegű iratok megértése
eltemetődött az ősi civilizációkkal együtt, továbbra is vannak jelen világotokban
olyanok, akik képesek lennének ezeket a szövegeket lefordítani, ilyen fordítások
révén csak a legátalkodottabbak és legkétkedőbbek utasítanák el továbbra is, hogy
elhiggyék ezeket a dolgokat.”
„Még szerencse – mondta Kalma a maga gyönyörű mosolyával –, hogy
legalább a mentális telepátia létezését elfogadott tényként kezelik a világod
tudósai!”
„Tudod – kezdte Orthon -, már évekkel azelőtt megfigyelés alatt tartottunk,
hogy végül kapcsolatba léptem veled, és biztosak voltunk abban, a telepátiára
vonatkozó ismereteid helyesek. Mindez bizonyítást is nyert az első találkozó
során.”
„Más módon is teszteltetek engem?” – kérdezte Adamski.
„Valójában igen! Mivel évek óta folyamatosan fényképezted már járműveinket,
a gondolataid igazából a nekünk megfelelő útra terelődtek. Tiszteletet éreztünk
érdeklődésed iránt. Annyi maradt csak hátra, hogy megtapasztaljuk, miként
fordítódik le érdeklődésed tettekre, miként állod meg helyed a gúnyolódás és
szkepticizmus közepette, miként birkózol meg mindezzel, és vajon a velünk való
kapcsolatot önmagad szerepének nagyítására és kereskedelmi célokra használod-
e.”
„Minden teszten átmentél, repülő színeket kaptál – mondta Ilmuth kedvesen. –
Amikor a felvételeid hitelességét megkérdőjelezték – láttuk, milyen hűséges vagy
önmagadban, tudtad, hogy igaziak.”
A buzdítás boldogsággal töltötte el Adamskit és tudta, ilyen barátok mellett,
mindenféle bizonytalanság lehetetlenné válik.
„Volt még egy dolog, amit tudni akartunk – mondta Ramu -, összefüggésben a
belátó- és ítélőképességeddel. Például, volt néhány dolog, amit a mester felfedett
előtted ma este, és egyértelművé tette, még nem mondhatod el az embereknek. Más
szavakkal, nagy kísértést jelent a legtöbb ember számára, hogy fontossá tegye
magát, figyelemfelkeltő állításokkal kényeztesse magát. Továbbá, nem lehet
pontosan meghatározni teljes egészében, hogy mit mondhatsz el, mindez a
bölcsességedre van bízva. Itt lép be a helyes ítélethozatali képességed. Mindent
egybevéve, hűséges maradtál éned jobbik feléhez, hogy tanítsd az univerzális
törvényeket, legjobb tudásod szerint. Miközben ezt teszed, megtanulod, hogy ezek
nemcsak hasznosak, de veszélyesek is, több tudást adnak, mint amennyit képesek
befogadni és megérteni. Mi tudjuk, hogy képes vagy alkalmazkodni ehhez az
alaptételhez, és oly mértékben adod tovább az információkat, ahogy kaptad
tőlünk.”
„A telepátiához kapcsolódva kezdte Adamski, megfogalmazva egy kérdést,
mely már régóta motoszkált a fejében -, habár képes vagyok használni, mégsem
mondhatnám, hogy teljes mértékben tisztában vagyok működésével.
Elmagyaráznátok kissé bővebben?”
Egyikük a másikura nézett, aztán elnevették magukat. Adamski megértette,
valamennyien tisztában vannak a válasszal, csupán attól lett jókedvük, ahogy egyik
a másikra próbálta udvariasan áttestálni a magyarázat lehetőségét. Ahogy Adamski
később visszatekintett erre a beszélgetésre, számára a legfeltűnőbb annak a
különbségnek a felfogása volt, ami a mi világunkban történik amikor két három
ember összejön. Mi általában beesünk egy-egy beszélgetésre, folyamatosan
félbeszakítjuk a megszólalót (akinek olykor teljesen meg is kell állnia
mondandójával), az itt jelenlévők soha sem szakították egymást félbe. És semmiféle
szószátyárkodásra sem ragadtatták magukat.
Közös megegyezésük alapján végül Orthon fogott a válaszba: „A ti világotokon
van egy készülék, amit rádiónak hívtok és számos amatőr rádiós. Bizonyos
csatornákat használnak, ezek megengedettek számukra tevékenykedni. Ezek a
csatornák, melyekre mint ’az éter hullámaira’ hivatkoztok, lehetővé teszik egy adott
egyén számra, aki az egyik helyen tartózkodik, hogy üzenetet küldjön egy másik
berendezésre, akár egészen nagy távolságra is. Mindketten olyan tisztán hallják a
másikat, mintha ugyanabban a szobában lennének. Egy időben az ilyenféle
kommunikációt a fantasztikum birodalmába sorolták azok a típusú emberek, akik
most a mi bolygóközi űrhajóink eredetét teszik gúny tárgyává. Ez a fajta mentalitás,
még a bizonyításnak arra a szintjére sem jutott el, hogy mindez egyáltalán
elképzelhető lehet.”
„A gondolatok pontosan ugyanolyan módon vihetők át, miként a rádió is teszi,
bizonyos hullámhosszakon, de mindenféle eszköz használata nélkül. Közvetlen
agyból agyba dolgozunk, és a távolság ismét csak nem jelent akadályt.”
„Természetesen nyitott és fogékony elme szükségeltetik a sikerhez. A hosszú
éveken át, amikor gondolatokat küldtél felénk, válaszoltunk rá. Ez egyfajta szilárd,
kábel-jellegű kapcsolatot épített ki közöttünk, a gondolati hullámokat egyetlen
csatornára szűkítve. Amikor csak a tudatod nyitott, mi el tudjuk küldeni számodra a
kért információt, pontosan ugyanúgy, mintha telefonon kapnál üzenetet.”
 „Kiválasztást nyertél, hogy saját jelenléted erősítse meg tanúskodásodat
tapasztalataidról. Az szeretnénk, ha ennek a találkozásnak az igazsága olyan
messzire jutna, amilyen messze csak lehetséges. Emellett nagyra értékeljük
nemzeted újságjainak szerkesztőit, hogy a mentális kapcsolatunk mellett, ők
kellően bizonyítottnak látták az első találkozásunk megtörténtét, és volt elég
bátorságuk ennek leközlésére is.”
„Egy dolog, amit szeretnénk feltétlen tisztába tenni, az a mentális kapcsolat,
amiről éppen beszélgetünk, határozottan nem azonos azzal, amit az emberek
’pszichének”, vagy ’spiritualizmusnak’ neveznek, azonban mégis közvetít
üzeneteket egyik tudatból a másikba. Annak magyarázata, amit ’pszichének” hívtok,
egy másik alkalommal kerül sorra.”
„Ezt a mentális telepátiát két pont között a tudat egyesített állapotának
nevezzük, a küldő és a fogadó között, és ez a legelterjedtebb formája a
kommunikációnak a bolygóinkon, különösen a Vénuszon.”
„Üzenetek küldhetők két egyén között a bolygónkon, a bolygónkról az
űrhajóink felé, akárhová csak szeretnénk, és bolygóról bolygóra. Amint korábban
mondtam - .s hadd hívjam fel a figyelmet, milyen fontos ennek megjegyzése –
világűr, vagy ’távolság’ ahogy nevezitek, nem jelent semmiféle akadályt.”
Miközben Orthon beszélt, Ilmuth feltűnés nélkül kiment a teremből. Amikor
visszatért, tálcát tartott a kezén, kis talpas-poharakkal, ugyanazzal a frissítővel,
amit már korábban is fogyasztott és részletesen le is írt Adamski. Miután Ilmuth
összeszedte a poharakat Adamski megkérdezte: „Azokkal az emberekkel
kapcsolatosan, akik más bolygókról származnak és köztünk élnek… régóta teszik
ezt?”
Ezúttal Kalma válaszolt: „Időtlen idők óta!”
„Vagy legalábbis – javította ki saját magát -, a legutóbbi kétezer évben. Jézus
keresztre feszítése után, akit azért küldtek a ti világotokban való megtestesülésre,
hogy segítse az embereket és azokat, akik előtte voltak, úgy határoztunk,
küldetésünk kevéssé veszélyes formáját választjuk, azokra való tekintettel, akik
akkoriban a bolygótokon megszülettek. Mindez a világűrben utazó hajóink
jelentette jelentős előny felhasználásával adódott. Képesek voltunk önkénteseket a
maguk fizikai valójukban idehozni. Ezeket az embereket nagy körültekintéssel
készítettük fel küldetésükre, és utasításokat kaptak személyes biztonságuk
érdekében. Kilétüket soha sem fedték fel, legfeljebb ritkán és kivételesen, egyik a
másik számára, bizonyos céllal. Mint ahogy esetedben is történt.”
„Elvegyültek földi testvéreik között, megtanulni nyelvüket és életmódjukat.
Aztán visszatértek szülőbolygójukra, ahol átadták nekünk az általuk összegyűjtött
ismereteket a ti világotokról. A Föld pontos történelmi eseményeit ismerjük
egészen 78 millió évig visszamenően. Hasonló történelmi eseményekre - melyek
manapság zajlanak a Földön -, vonatkozó ismeretek elvesztek azokkal a
civilizációkkal együtt, melyek elpusztították saját magukat – pontosan olyan
fenyegetések eredményeként, melyek manapság leselkednek rátok.”
„Amit ti ’háborúnak’ hívtok, sehol máshol nem létezik a mi rendszerünkben már
millió évek óta. Természetesen, minden bolygónak és lakosainak el kell jutniuk a
fejlettség érettebb szintjére, az alacsonyabbról a magasabbra. A tiétek azonban
nem folyamatos és természetes fejlődés, inkább vég nélküli ismétlődése a
növekedésnek és a rombolásnak, növekedésnek és rombolásnak.”
„Vannak földi emberek, akik elhagyták bolygótokat a mi segítségünkkel azért,
hogy tanuljanak tőlünk, és majd, megfelelő időben, visszatérnek földi otthonaikba
és átadják a tudásukat a többieknek. A bolygótokon tapasztalható jelenlegi
helyzetben azonban a továbbiakban lehetetlen ezt végrehajtani, ezért senki sem
térhet vissza. Nem magyarázhatják el hol jártak, nem úsznák meg anélkül, hogy
bolondoknak ne tartanák őket és ne szállítanák be alkalmas elme-intézménybe. A ti
világotokban, ahol mindenféle igazolvány létezik, nem kivitelezhető valakinek a
hirtelen felbukkanása, aki valamikor régen rejtélyes körülmények között eltűnt, és a
hatóságok teljesen lemondtak róla.”
„Nem tehetjük ki társainkat üldöztetésnek, hiszen nem erre vállalkoztak. Most
már még tisztább képed lehet arról, hogyan és milyen módokon blokkolnak
bennünket azok, akiket oly hosszú időn át segítettünk.”
Kalma természetes derűjének hatását elnyomta és ellensúlyozta az a
szomorúság, ami szavaiból áradt. Most, amikor felemelte kis talpas poharát az
alacsony asztalról és kiitta, mosolygott. Miközben visszatette a poharat, ezt
mondta: „Nagy kár, hogy ilyen szomorú dolgokról kell beszélnünk – még
szomorúbb, hogy ilyesmi bárhol is előfordul a Világegyetemben. Mi magunk, és
más bolygók lakosai sem, nem vagyunk szomorú emberek. Nagyon is vidámak
vagyunk. Sokat nevetünk.”
Adamskit mélyen megrendítette ez a rövid bocsánatkérés. Boldog emberek
élnek a saját bolygóikon. Miközben megosztoznak a Föld iránti bánatukban,
folyamatosan igyekeznek elhozni számunkra a fényt, már évszázadok óta.
„Még maradt egy reményünk – szólt Ilmuth, amint megpróbálta Adamskit
felvidítani. – Továbbra is köztetek élünk és most és újra és újra hasonló
kapcsolatokat teremtünk, mint most veled. Jelenleg repülős pilótáitok igencsak
megnehezítik számunkra a leszállást, reménykedünk benne, hogy több és több
ember látja űrhajóinkat, s eközben hozzászoknak és elfogadják az igazságot a más
bolygókon élő lények kapcsán; a személyes találkozások gyakorisága növekedhet
a földi emberekkel.”
„Nem is tudom, miként lehetne ez másként” – értett egyet Adamski.
Mindannyian ittak a poharukból. Amint Adamski a barátaira nézett, jól látta a
valamennyiük arcára kiülő szomorúságot, amit a Föld bolygóval kapcsolatban
éreznek. Tudta hogy igazuk van és bölcsen cselekszenek, megpróbálta hát követni
útmutatásukat: „Táncoltok és énekeltek más bolygókon és tartotok partikat is,
ahogy mi szoktunk?”
„Sokat táncolunk – valamennyien – mondta Kalma. Fontosnak tartjuk a test
edzését ritmusos, koordinált mozgást használva, fontos részét képezi oktatási
rendszerünknek. Továbbá, ezek a fajta tapasztalatok olyasféle élménnyel
szolgálnak, amit vallási szokásainknak nevezhetnél. Ahogy a verses forma igen
mély érzelmeket tud kifejezni a prózai formával szemben, így a tökéletesen
kihangsúlyozott mozgásformák csakis vallásos táncok formájában tudnak
megnyilvánulni.”
„Mi is táncolunk csak magáért a szórakozás kedvéért, mint ahogyan ti is, habár
nem pontosan úgy, ahogyan mostanában ezt teszitek – tette hozzá nevetve. Nem
származik örömünk a rúgásokból, a tekergőzésekből és az ugrálásból – miként azt
a Földön látjuk, miközben a férfiak és nők vadul markolásszák egymást az egyik
pillanatban, aztán dobják a másikat a következőben. A társadalmi táncunk
csoportmintázatot követ, habár gyakran egy vagy több egyén inspirációt kap a zene
által, és a többieknek táncolnak. Gyönyörű előadásokat láthatsz táncosoktól a
Földön, ezért tudhatod, milyen kellemes érzés figyelni a gyönyörűen mozgó testet,
mely inspirációt ad a bennünk lakó léleknek.”
„Partijaink is vannak – mondta Ilmuth -, azonban nem túl gyakran tartunk,
legalábbis ilyen értelemben. A mi számunkra igen természetes dolog meghívni
barátainkat otthonainkba, ahol beszélgethetünk vagy lazíthatunk együtt. Ezek közül
igen sok házon kívül zajlik – a vízpartokon vagy a kertjeinkben. Ahogy nálatok is,
nálunk is sok otthont úgy terveztek, hogy uszoda és nagy terasz tartozik hozzájuk.”
Adamski azt kívánta, bárcsak soha ne kellene megválnia ezektől a kedves
emberektől. Azonban ekkor Ramu feláll és így szólt: „Rossz hír, de attól tartok,
most már vissza kell vinnünk téged a Földre.”
Adamski felállt és megpróbálta eltemetni a ’majd legközelebb’ miatt érzett
bánatát.
Jókedvű légkörben búcsúzkodtak és emlékeztették egymást a viszontlátásra.
Senki sem figyelmeztette Adamskit valamennyi elhangzott dolog emlékeiben
tartására, sem arra, miként tud a legmegfelelőbben tevékenykedni a Földön.
Legutolsó benyomásával marad meg lelkében, a kedvesség, a szívélyesség és a
barátságosság, valamint a tudás, amennyiben az érdektelenség elmúlik irányukban
a Földön, az itteni lakosok is mindezeket a természetes dolgokat megörökölhetik az
egész emberiség javára.
Amikor elérték az irányítóterem felé vezető ajtót, Adamski megállt egy
pillanatra körülnézni, hogy megjegyezzen minden egyes részletet erről a csodálatos
teremről, a barátairól és mindenek felett a Kortalan Élet csodálatos portréjáról.

* * * *

A kis Felderítőt feltöltötték a látogatás ideje alatt, és most készen állt hogy
visszatérjen a Földre. Az ajtó kinyílt és együtt beléptek, Ramu, Firkon és Adamski.
Ramu lépett az irányítópulthoz. A csatlakozót és a kábelt eltávolították amint
lépdeltek felfelé a lépcsőn, aztán az ajtó csendesen bezárult amikor az utolsó
ember is beszállt.
Lassan megkezdődött lefelé siklásuk a pályán, áthaladtak két légzsilipen, aztán
ki a világűrbe a hajó alsó részén át. Amint ereszkedtek lefelé a pályán, Adamski
pillanatnyi remegést érzett a gyomrában, az érzés azonban nem volt annyira feltűnő
mint első alkalommal, rövidebb ideig tartott és kevéssé volt intenzív.
Hihetetlen rövid időnek tűnt, amikor az ajtó ismét feltárult és Firkon megszólalt:
„Itt vagyunk újra – ismét a Földön!”
Ezúttal az űrhajó nem érintette a talajt, mintegy tizenöt centiméterrel megállt
afölött lebegve.
Ramu előjött és kitárta karjait búcsúzóul, mondván: „Most már nem kísérhetlek
tovább, mert itt kell maradnom a Kutatón. Boldog vagyok ezért az estéért, és
remélem, lesz még hasonlóban részünk.”
Adamski gyakran idézte fel ezeket a pillanatokat.
Az út vissza a hotelhez csendben telt el, Adamski részéről mély érzésekkel és
gondolatokkal. Firkon mindezzel tökéletesen tisztában volt.
Adamski szállodája előtt állította meg az autót, de nem szállt ki. Kezet fogtak és
így szólt: „Hamarosan ismét találkozunk.”
Adamski azon tűnődött mikor és hol, mire ő azonnal válaszolt a ki sem mondott
kérdésre: „Ne aggódj, időben figyelmeztetve leszel, és a megfelelő helyen fogod
magad találni.”
Adamski kilépett az autóból. Búcsút intett kezével Firkon, majd elhajtott,
otthagyva a járda mellett állva Adamskit magányosan.
 Belépvén a hotel ajtaján a szobájába ment. Ez volt az első alkalom, hogy az
órájára nézett, miután megvált barátaitól. Hajnali 5.10 volt.
Nem volt sem álmos, nem érzett bármily kimerültséget sem. Leült az ágy
szélére, legalább egy órányit töltve így, áttekintve az éjjel szerzett tapasztalatokat.
Ahogy újra és újra eszébe jutottak, nem tehetett róla, de magával ragadták a
csodálatos érzések, a nagyszerű barátokhoz kapcsolódóan.
Akárhogy is, erről beszélnie kell…
Igazából alig hitte el a valóságot, hogy mindez megtörténhetett az elmúlt
néhány órában. Habár tudta, mindezt a szemével látta és fülével hallotta,
kétségtelenül és teljes mértékben fizikai megtapasztalás volt.
Végül kicsúszott ruhájából, elnyújtózkodott és bizonyára könnyű álomba esett.
Már majdnem nyolc óra volt, amikor felébredt. Gyorsan magára kapkodta a ruháit,
hiszen már csak kis idő volt hátra, hogy megkaphassa a reggelit és elérje a buszt,
amivel hazafelé szándékozott indulni.
A buszutazáson végig, fizikai szemével látta az elsuhanó földi tájakat, és
néhány, közvetlen közelében üldögélő utast. Lelki szemeivel azonban továbbra is
szívta magába az előző éjszaka tapasztalatait, az űrutazást a többiek társaságában
a hatalmas szállítóhajón.
A két helyen szimultán levés érzése számos héten át tartott. Nagyon nehéznek
találta a földi rabszolgaságba való visszailleszkedést. Habár az az időtartam, amíg
lehetősége volt pillantást vetni a hatalmas világűrre és megfigyelni annak
működését, nagyon rövid volt, magával vitte a csodát. Minden, amit csak tanult más
világokon élő barátaitól nemcsak egyedül neki szólt, hanem minden egyes
földlakónak, aki csak hajlandó befogadására.

Kutató csészealj a Szaturnuszról

Az idő repült, anélkül, hogy találkozott volna más világokról származó
barátaival. Habár gyakran érezte úgy, a közelében vannak.
Két hónappal később, április 21-én, ismét sürgető érzés kerítette hatalmába, el
kell hagynia a várost. Ennek megfelelve másnapra elintézte a lejutást Oceanside-
ba, ahonnan kora délutáni busz indult Los Angelesbe, és két órával később már
egészen közel járt a városhoz.
Ugyanabba a hotelbe jelentkezett be, ahová két hónappal korábban, majd
felment a szobájába felfrissülni a fárasztó utazást követően. Aztán újra lement,
majd be a koktélbárba, rövid beszélgetésre a barátjával, a bárpultossal. Nem sokkal
később visszatért az előtérbe, vett egy Weekly News magazint, majd leült és
várakozott.
 Ez alkalommal a bizonytalanság érzése és a belső nyugtalanság, mely első
alkalommal rányomta bélyegét viselkedésére, teljes egészében hiányzott. Most
pontosan tudta a sürgetés okát, ami lehozta őt a hegyekből!
Így hát érdeklődéssel olvasta a beszámolókat a hazai és külföldi eseményekről
ahogy azok nyomtatásban megjelentek, illetve egy kicsit „olvasott a sorok között
is”, a saját szórakoztatására. Eltekintve attól, hogy két ember jött be a bejáraton,
akiket halványan ismert, és jöttek oda hozzá pár szót váltani, semmi sem szakította
félbe.
Hirtelen felnézett és egyszer csak a marsi barátja, Firkon állt előtte!
Talpra ugrott, széles vigyorral az arcán. Firkon is szélesen mosolygott, majd a
szokásos formulával üdvözölték egymást. Aztán kimondott egy bizonyos szót, oly
módon hangsúlyozva, ami különleges jelentőséget kölcsönzött számára.
Amint kiléptek a hotel ajtaján, azt mondta: „A kézjelzés leírását már széles
körökben ismerik, ezért úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha további megerősítést
kapcsolunk hozzá, ez pedig az a szó, amit az imént hallottál, mindannyian ezt fogják
használni azok, akikkel kapcsolatba léptél eddig más világokról. Ez különösen
akkor lesz majd hasznos számodra, ha olyanok közelítenek feléd, akik idegeneknek
tűnnek, és esetleg ez lesz majd a helyzet.
„Kitűnő előrelátás!” – értett egyet vele Adamski. Aztán rápillantott karórájára
és nyugtázta: 7.15 van.
Azt mondta: „Ha a terveitek megengedik, és szeretnétek valamit enni, tudok itt
a közelben egy kis kávézót, ahol leülhetünk egy boxba és zavartalanul
beszélgethetünk.
„Tökéletesen beleillik – mondta Majd mosolyogva hozzátette – A testnek is
szüksége van a táplálásra!”
Amint mendegéltek, Adamski Ramuról kérdezte. Firkon azt mondta, ma este
nem lesz velük.
A kávézó tele volt, azonban pontosan időben érkeztek, éppen be tudtak ülni
egy boxba, mivel az előző vendégek éppen akkor távoztak. Kölcsönösen
üdvözölték egymást a pincérnővel, aki odajött letakarítani az asztalt. Firkon
alaposan megnézte a pincérnőtől kapott menüt, aztán maga mellé tette és rendelt
egy kakaóvajas szendvicset, teljes kiőrlésű gabonából, fekete kávét és egy szelet
almás pitét.
„Ugyanazt kérem” – szólt Adamski.
Amikor egyedül maradtak, csendesen elkezdett beszélni: „Úgy látom, olvasván
a magazinokat, megrekedtetek a gyanakvás, az ellenségeskedés és a gyűlölet miatt,
melyet különböző embercsoportok folyamatosan szítanak más csoportok ellen a
Földön.”
Habár Adamski ezzel a témával tudatosan nem foglalkozott Firkon érkezőse
óta, azonban mégis igencsak meglepődött, hogy ennyire tisztában van
gondolataival.
„Mindez igen egyszerű – magyarázta. – Nagyon erős gondolati képek élnek
benned, amit úgy nevezhetsz, a ’tudatod legmélyén’. Kevés ember – folytatta –
ismeri fel önmagában a romboló érzelmeket, még akkor is, ha egyébként büszkék
kellemes természetükre. Köztudott, milyen parányi incidens is elegendő ahhoz,
hogy az ember elveszítse a hidegvérét. Amennyiben elkeseredettsége növekszik,
eléri a harcra kész állapotot és agresszívvé válik, amit egyszerűen ’önvédelemnek’
nevez.
„Igazából semmi másról nincs szó, mint felborult érzelmi állapotról, a düh
kényszere által kiváltva, aminek semmi értelme sincs. Ha egyszer felismerik az ilyen
viselkedésbeli mintázatokat, azok kezelhetőkké válnak, sőt, teljesen
legyőzhetőkké.”
Ebben a pillanatban vitték ki vacsorájukat. Amint ismét egyedül maradtak,
folytatta: „A nézeteltérések miatti felelősségérzet létezik a Földön manapság, ennek
hiánya miatt csak néhányakat lehet megvádolni az egyes nemzetek vezetői közül. A
földi ügyeim intézése közben és társadalmi kapcsolataim során a földlakókkal
többször találkoztam ezekkel a romboló érzelmekkel és az egoizmus dühével.
Természetesen a félelem és a zavarodottság elterjedt. Néhányan sikeresen elérték a
fejlődés magasabb állapotát, az embertársaikkal való kapcsolatuk tekintetében
kutatják az univerzális törvények megismerésének útját.”
„Néhányan az általatok ’metafizikainak’, vagy ’okkultistának’ nevezett
csatornákat használják, vagy valami hasonló nevezetűt. Ezek között azonban
gyakran találkozhatunk elbizakodottsággal, törtevéssel és személyes kapzsisággal,
sokkal inkább, mint az univerzális szolgálatának motivációjával és közösség
érdekében tett jócselekedetekről.”
„Az általános önkeresés eredményeként csak kicsi a különbség kit választanak
az emberek vezetőiknek, még akkor is, ha saját társadalmi helyzetükből valót
választanak. A vezetők csak a szokások tárgyainak megtestesítői, azok szokásaié
akik többségben vannak, merthogy a többségben az erő.”
„Mi, más világok lakói, akik anélkül élnek közöttetek, hogy felismernétek őket,
tisztán látjuk, hogy az Isteni eredetre vonatkozó ismeretetek elveszett. A földi
emberek különálló egyénekké váltak, akik többé már nem tekinthetők emberinek
kifejeződésükben, összehasonlítva azzal, hogyan kezdték. Mostanra már szokásaik
rabszolgái. Mindazonáltal, bebörtönözve ezen szokások rabságába az eredeti lélek
törekszik isteni öröksége kinyilvánítására, összhangban természetével. Ez a
folyamatos sürgetés alaposan megrázza az emberi láncokat, a szokások általi
bevésődéseket. És ez az amiért pontosabb és hangsúlyosabb kifejeződésre vágyik,
sokkal gyakrabban, mint ahogy azt az ember megérezné, valami felkavarodik a léte
mélységében, hátra kívánja hagyni a kellemetlen és nyughatatlan szokás-
kötöttségeket. A szokás olyan erővel képes feltörni, hogy az ember, miközben
hallgatni szeretne erre a bölcs belső hangra, fél azt meghallgatni, nem ismervén,
hová vezethetné. Azonban amíg az ember nem lesz képes legyőzni a személyes
büszkeségét és engedni ennek a hangnak, hogy irányítsa őt, addig a saját létezését
szabályozó törvények harcos ellenfele lesz.”
„Mint tudod, már elég régóta annak, hogy az ember semmi vágyat sem érez
életmódja megváltoztatására, így senki sem segíthet rajta. Annak a néhány
embernek a Földön, akiben él a vágy, hogy megismerjék a Végtelen Egy törvényeit,
meg kell próbálnia vezetni a többieket. És mi, a más világok lakói, segíteni fogjuk
őket.”
Szinte nem is nyúltak az ételhez, miközben Firkon beszélt. Most felállt az
asztaltól. Odakint két háztömbnyit gyalogoltak, míg elérték a múltkor is használt, a
járda szélén parkoló Pontiacot.
Morajló este volt, ám Adamski alig hallotta a vihart. Az út első részén
gondolatai Firkon által elmondottak fölött kavarogtak. A vége felé viszont azon
kezdett el gondolkozni, milyen új kalandok várnak majd rá. A városból kivezető út
ezúttal rövidebbnek tűnt, míg ugyanaddig a pontig eljutottak, mint korábban.
Hirtelen lehajtottak a főútról. Ezúttal rövidebb távolságot tettek meg mielőtt az autó
megállt.
Eleinte semmi mást sem tudott kivenni, mint néhány alacsony hegyet jobb kéz
felöl, már ameddig a szeme ellátott a sötétségben, más irányokban síkvidéket
pillantott meg. Habár teljesen bizonyos volt benne, ismét találkozni fog a Kutató
csészealjjal, annak semmi jelét sem látta, semmiféle fényt, ami leleplezné jelenlétét.
Társa azonban láthatóan biztos volt úti céljában, amint elég hosszú utat megtéve
eljutottak az alacsony hegyekig. Ott, a távolban halvány fényt vett ki Adamski.
Előérzete nem csalt, amint elindultak a fény felé, aztán nagyjából 500 méter után a
Kutató már ismerős körvonala felismerhetővé vált.
Ám némi különbség mutatkozott. Ez sokkal nagyobb volt, mint az a kis űrhajó,
mely emlékeiben élt. Ez legalább 35 méter átmérőjű volt, nagyobb
kémlelőnyílásokkal és jóval laposabb kupolával.
 Egy alak körvonalai bontakoztak ki a repülő csészealj fényében. Adamski
először azt hitte, vénuszi barátja tért vissza, a már ismert síruha-szerű
pilótaöltözéket viselve. Ám az elegáns, 180 cm magas férfi határozottan idegennek
tűnt. Néhány lépést tett feléjük, barátságosan és melegen üdvözölte őket, miközben
az ismert kézjelet használta. Adamski a Zulu nevet adta neki.
Azon tűnődött, ez a hatalmas csészealj vajon a Marsról érkezett-e, ám ebben a
pillanatban a pilóta máris kiigazította Adamski gondolatát, mondván: „Ez a Kutató a
Szaturnuszról való, ugyancsak hatalmas anyahajó szállítja, olyan, amilyent már
alkalmadban állt meglátogatni.”
Megfordult, odavezette a többieket a csészealjhoz, annak ajtaja már nyitva volt,
és beléptek. Adamski ment mögötte, Firkon zárta a sort.
A hajó átmérője legalább a négyszerese volt a vénuszi Kutatónak és körülbelül
kétszer magasabb – talán egy kicsit még annál is. Amint beléptek, az ajtó a már
ismert hangtalansággal záródott Firkon mögött. A belső fény azonnal felerősödött,
kis remegést lehetett érzékelni, amint a szerkezet életre kelt. Apróbb lökést vagy
rázkódást, de annyira nem jelentőst, hogy Adamskit kibillentette volna
egyensúlyából, úgy gondolta, ez lehetett az a pillanat, amikor elhagyták a Földet.
Amint körülnézett, megpróbálván megjegyezni új környezetének minden részletét; a
szaturnuszi pilóta elmagyarázta, a szerkezet nemcsak egyszerűen nagyobb mint a
kis Kutató, más szempontokból is eltér attól. Nem a talaj felett lebegett, hanem
szilárdan állt három, nagy, gömb alakú leszállótalpán. Amit Adamski lökésnek
érzett, szükségképpen az a pillanat volt, amikor ezek érintkezése megszűnt a
talajjal. Zulu példaként párhuzamot hozott fel, egy mágnes által magához vonzott
fémdarabról, ha elszakítjuk a mágnestől, hirtelen remegés fut át rajta, azon is.
Amikor Adamski körülnézett, elsőként a jól ismert kékes-fehér szórt fényt
sikerült azonosítania, valamint ugyanazt a fajta üvegszerű, áttetsző fémfalakat.
Mindkét irányban ívelt folyosó indult, nagyjából méter húsz széles, láthatóan
körbefutott a hajón. A folyosó külső falán számos kémlelőnyílás tűnt fel,
egyértelműen nagyobbak, mint a másik, a kis hajón; Adamski megítélése szerint
négy ilyen kémlelőnyílás csoport helyezkedhetett el a hajó négy kvadránsában,
mindegyikben egy-egy.
Előre szintén folyosó vezetet, pontosan ugyanolyan szélességű, magas
falakkal övezve, egyenesen a kupola felé, hossza nagyjából a hajó átmérőjének a
harmadát tehette ki. A túlsó végén a központi irányítóterem volt, ahol fel is tűnt a
mágneses pólus, pontosan a hajó tengelyében.
A pilóta aztán megkérdezte Adamskit, lenne-e kedve körülnézni a Kutatón,
miközben az úton van. Szükségtelen mondani, hogy természetesen igen, s máris
mutatták neki az utat. Zulu először a központi terem felé vezette – micsoda látvány!
Igen nehéz bármit is leírni mert annyira szokatlan és bonyolult volt minden,
legalábbis első látásra. Azonban Adamski megpróbálta a tőle telhető legjobbat
nyújtani.
A tervezés alapján, a hajó egy kereket formált. Négy folyosó, mint négy tengely
vezetett a központi terem, vagy – stílusosan – kerékagy felé, ahol éppen álltak. A fal
magassága, a padlótól a mennyezetig, meghaladta a négy métert. Szinte teljes
felületét fénylő grafikonok és ábrák töltötték be, mindenfajta vonalak és mértani
alakzatok mintázatai száguldoztak rajta, miközben folyamatosan változtatták a
színüket; mindez a felállás a vénuszi Kutatóra emlékeztetett. Csodálatos látvány
volt, teljességgel lenyűgöző, habár Adamski egy szikrányit sem értett meg többet
belőlük, mint korábban.
Nagyjából félmagasságban a kör alakú falon karzat futott körbe, létrán lehetett
felmenni. A fal felett volt maga az átlátszó kupola, hatalmas teleszkóplencsével.
Majdnem a teljes teret a padlón kitöltötte egy vele azonos méretű hatalmas lencse,
legalább kétszer akkora átmérőjű, mint amekkora a vénuszi hajón volt. Ekörül négy
darab ívelt formájú kanapé, ezekre ülhettek le a megfigyelők, és fürkészhették az
alant elterülő bolygót. Mindezek ellenére, a padlótól a mennyezetig futó mágneses
tengely uralta az egész termet. A hatalmas erőrúd mindkét lencsén áthatolt,
magában őrizvén a titkot, melyet annyira szeretnénk megtudni, - a bolygóközi
repülés titkát.
Ahogy jeleztük, a hajó négy negyedre volt osztva a négy sugárirányú
közlekedő-folyosó által. Ezek a folyosók a központi terembe egy-egy ajtón át
nyíltak. Most balra fordulva, végigmentek az egyik folyosón.
Nagyjából a feléig jutottak, amikor elértek két nagyméretű boltívet, egyik a
másikkal szemközt, a folyosó falaiban. A pilóta Adamskit a jobb oldali bolthajtás
felé terelte, a helyiség, ahová vezetett pedig a legénység szálláshelye volt. Az egész
lakórészt meglehetősen érdekesen osztották fel. Közvetlenül előttük, tucatnyi
kicsiny, privát szoba vagy alkóv sorakozott fel, ahol a legénység minden egyes
tagja a többiektől elkülönülve alhatott. Adamski egyikbe sem lépett be, ám minden
egyes ajtó nyitva állt, így láthatta, milyen tökéletesen rendezték be a szűkös
alkóvokat, és milyen gazdag felszereléssel látták el – Pullman mérnökei igencsak
megirigyelték volna!
Egy hajólétra vezetett fel kapaszkodókkal ellátva közvetlenül a lakórész fölé.
Adamski úgy vélte, ez volt a hajó egyetlen olyan negyede, mely két teljes fedélzetet
hordozott. Odafent a hálóterem pihenőszobája volt, kanapékkal, mély és kényelmes
székekkel, ahol a legénység tagjai pihenhettek és beszélgethettek. A mennyezetét
teljes egészében az űrhajó átlátszó, ívelt kupolája adta, és valamiféle álomszép
planetárium képét nyújtotta. Természetesen meglehetősen nagyszerű hely volt a
pihenésre, a hatalmas meghajlított üvegkupola alatt, feletted a csillagok és a távoli
világűr.
Miközben mindez a terepszemle tartott, Adamski azon tűnődött, vajon hány
tagú lehet a személyzet. „Általában tizenkét ember tesz ki egy teljes legénységet –
mondta Zulu -, most azonban mindössze ketten vannak rajtam kívül a fedélzeten,
hiszen nincs többekre szükség egy ilyen rövid utazásra.”
Aztán azon tűnődött, vajon ez a bizonyos teljes legénység valamennyien
szaturnuszi, merthogy szaturnuszi hajóról van szó. A gondolatot korrigálta Zulu,
amikor ismét megszólalt: „Habár ez a Kutató a Szaturnuszon épült, nem birtokolja
egyetlen bizonyos bolygó sem. Ehelyett, megosztjuk. Következésképpen,
legénységének tagjai mindenféle bolygóról származhatnak.”
„Amint láthatod, ez nagyméretű Kutató, és hosszú távú utazásokra tervezték.
Képes az anyahajójától egy hétre is vagy annál tovább is távol maradni – feltöltés
nélkül. Megfelelő mennyiségű berendezést szállít a fedélzetén mindehhez.
Vészhelyzet esetén az anyahajóról származó bármelyik repülő csészealjról fel lehet
tölteni a készleteket.”
Amint az átjáróban álltak, a pihenő-negyed előterében, Adamski számára úgy
tűnt, mintha enyhe vibráció zajlana a lába alatt. Most emlékezett vissza Zulu
magyarázatára: „A legtöbb gépezet közvetlenül ennek a szekciónak a padlója alá
van beszerelve. Van egy gépész műhely itt, s az a háló negyedből közvetlenül
elérhető.” Adamski valamiféle ajtót keresett, ám nem talált, ez viszont már meg sem
lepte.
Amint ismét kijöttek a folyosóra, átnézett a boltíven, ami a másik negyed felé
vezetett. Színes fények halvány kavalkádját látta, és mindenféle különös
berendezést – magát az irányítótermet - két fiatal férfi ült az irányító panelek mellett
-, aztán továbbmentek, egészen addig, amíg el nem érték a külső, kör alakú
folyosót.
Jobbra fordultak és Zulu azt mondta: „Ebben a teremben van egy berendezés,
mely révén két kisméretű, távirányítású „felderítő korongot” vezérlünk. Ezeket
akkor küldjük ki, ha közeli felderítő munkát kívánunk végezni. Rendkívül érzékeny
berendezések, az általuk rögzített adatokat nem csak a Kutató számára küldik el,
hanem közvetlenül az anyahajó részére is, emiatt tehát az adatok duplikálhatók. Az
egyik része valamelyik bolygó állandó adatgyűjteményébe kerül, bárki hozzáférhet
ezekhez a bizonyos információkhoz. Ezek a kis korongok nagyban hozzájárultak
ismereteink kiterjesztéséhez, a földi feltételek kapcsán is jelentősen növelték
tudásunkat, de természetesen az egész Naprendszerre vonatkozóan és azon túl is.”
A külső folyosón sétálva folytatták útjukat, s eközben elhaladtak egy csoport,
összesen négy nagy kémlelőnyílás mellett, de nem álltak meg kinézni.
Amikor elérték a következő sugárirányú folyosót, ismét jobbra fordultak és újra
a hajó központi terme felé indultak, a két, szilárdnak tűnő, áttetsző fallal övezett
folyosón. A falak nagyon vastagok és erősek voltak, belső szilárdító elemként
funkcionáltak, ahogy a kerék tengelyeit alkották. Adamski úgy érzékelte, hogy a fal
a jobbján, bizonnyal az alvó negyed hátsó fala. Ezután Zulu azt kezdte magyarázni,
hogy a szemben lévő falon nyílik a bejárat egy tágas raktárhelyiségbe, ahol
különböző berendezések mellett élelmet és más utánpótlási anyagokat is tárolnak,
a hajó hosszú távú utazásai során.
Amint a pilóta említette a „hosszú távú utazást”, Adamski azon kezdett el
tűnődni, ez a hajó képes-e bolygóközi utazásra szállítóhajó segítsége nélkül. Ezt
megcáfolta Zulu, állítván a Kutatók nem képesek a külső világűrbe eljutni.
Ismét beléptek a központi terembe, és feltűntek a villogó, mozgó ábrák.
Megkerülték a központi lencsét és elindultak a harmadik folyosón, azon, amelyik
még felfedezésre várt. Miként szemben lévő társán, ezen a folyosón is két nagy
boltívet alakítottak ki, a felezőpontján. Először a bal oldali felé fordultak és haladtak
át alatta, egy olyan helyiségbe, amit az elmondás alapján konyhának neveztek.
Adamski azonban soha sem jött volna rá erre, hiszen szinte semmiféle olyan
berendezést sem tartalmazott, ami akár csak távolról is emlékeztetett volna
konyhára. Majdnem teljese csupasz helyiség volt, sima falakkal. A megjelenése
azonban megtévesztő volt. zulu elmondta, hogy ezek a falak teljes magasságukban
szekrényeket tartalmaznak és berendezéseket, melyek, mint valamennyi ajtó ezeken
a csodálatosan megtervezett hajókon, láthatatlanok maradtak mindaddig, amíg fel
nem tárultak. Ezekben a szekrényekben élelmiszer, és minden egyéb, az
elkészítésükhöz szükséges berendezés helyet kapott.
Egy kicsiny, üvegszerű ajtóval ellátott készülék tűnt fel az egyik falon, amiről
kiderült, sütő. Amikor Adamski belenézett, semmiféle égőt, vagy bármi hasonlót
nem látott benne, erre Zulu magyarázni kezdett: „Nem azonos módon készítjük el
ételeinket, mint ti. A mieink igen gyorsan készülnek el, nagyfrekvenciájú sugarakat
használunk mindehhez, olyan eljárást, ami a Földön jelenleg éppen kísérleti
stádiumban van. Azonban jobban szeretjük valamennyi élelmiszerünket abban az
állapotában elfogyasztani, miként megterem, élő állapotukban, a különböző kitűnő
gyümölcsöket és zöldségeket, szerte bolygóinkon. Nem vagyunk eltökéltek
amellett, amit úgy neveztek, hogy ’vegetarianizmus’, ha nincs más elérhető
élelmiszer, húst eszünk.”
Adamskiban most tudatosult, nem lát sem mosogatót, sem szemetest, sem
vízvezetéket, de mivel nem volt háziasszony, akkoriban semmi jelentőséget sem
tulajdonított hiányuknak. Bár kétségtelenül ilyesféle berendezéseknek létezniük
kellett, talán a mieinkhez képest valami egészen rejtélyes formában, mint ahogy
minden más. Nem látott egyetlen széket sem, asztalt, vagy padot. Kétségtelen,
bármiféle eszközt használtak is e célra, valahol elrejtették őket a falakban.
Maguk mögött hagyták a konyhát és beléptek egy társalgóba, legalább olyan
luxusberendezésekkel és pompázatosan felépítve, mint a vénuszi anyahajón, ahol
mindenféle heverő és szék a legkülönbözőbb stílusokban, rendszertelenül állt. A
kényelem fokozására feltűntek a szoros hasonlóságot mutató, üvegtetejű asztalok,
áttetsző lapjukkal. Egyiken csodálatos díszítések látszottak. Zulu elmondta, a
személyzet tagjai sok-sok órát eltöltenek itt a felderítő utazások során, akármelyik
bolygó atmoszférájában repüljenek is, amit éppen tanulmányozni kívánnak. Azt is
elmagyarázta, miként a földi emberek, ők is számos játékot játszanak, melyeket
igencsak élveznek, és nagyon szórakoztatónak is találnak a vendégeik is.
Adamski sehol sem látott könyveket, vagy bármiféle olvasnivalót, nem látott
sem polcokat, sem szekrényeket, melyeken valamit tartani lehetne. Ezúttal azonban
nem tett fel kérdést észrevétele kapcsán.
A padló borítása ebben a teremben, ahogy az egész hajón is, szürkés-sárga
volt. Semmiféle egyedi mintázatot nem öltött, mindössze felületét borította be
nagyon finom réteg, ami miatt a járás olybá tűnt rajta, mintha az ember szivacson,
vagy gumiszőnyegen sétálna.
Egyetlen percre álltak csak meg a fogadóteremben. Visszaérkezvén a központi
terembe, ugyanazon a folyosón folytatták útjukat, melyen megérkeztek és a Kutató
fedélzetére léptek.
Habár igen sok dolgot mutattak meg és magyaráztak el számára ezen a
csodálatos hajón, nem engedtek neki hosszabb időt egy gyors pillantásnál a
vezérlőterembe, és semmiféle útbaigazítást nem kapott azzal kapcsolatban, miféle
energia működteti a különböző berendezéseket. Habár tisztában volt vele, utazásaik
során a világűr természetes forrásait használják fel, átalakítják azokat mozgási
energiává, teljesen ismeretlen maradt számára a hogyan kérdése, remélte, talán
erre vonatkozóan is kaphat némi ismeretet.
Ám, egy már-már bocsánatkérő mosollyal Zulu azt mondta, nem bíznak még
oly mértékben a földi emberekben, hogy elmagyarázzanak nekik bizonyos dolgokat.
„Például – kezdte – ti ott a földön még nem tanultátok meg miként uraljátok
érzelmeiteket, ami miatt gyakran beszéltek azelőtt, mielőtt gondolkoztatok volna. Ha
így cselekszetek, esetleg kiadhattok információkat olyanok számára akik
megbízhatatlanok és a kapott tudást ellenetek fordíthatják.”
Adamski nem tudta visszautasítani szavai igazságát.
Az utazás a Kutató fedélzetén rövid volt, és a magyarázatokat útközben adták.
Mindezek ellenére, majdnem teljes egészében végeztek a bejárással, amikor Zulu
bejelentette: „Elértük a szállítónkat és készen vagyunk a belépésre.”
Habár nem mondták meg Adamskinak, milyen messze vannak a Földtől,
határozott érzése volt, ez a szállító sokkal messzebb van a felszíntől, mint a vénuszi
hajó volt. Nem láthatta a csészealjuk belépését a nagy hajóba, szemügyre sem
vehette azt, mivel semmi kilátás nem volt. Az érzés azonban különböző
csatornákon jelentkezett, hiszen ott volt már a korábbi tapasztalat, az előző hajóhoz
igencsak hasonlatos lehet, azonban némi – megmagyarázhatatlan – különbség is
jelentkezett.
Amint ereszkedtek a várakozó hajó belseje felé, újfent jelentkezett az a zökkenő
érzés, mint amikor a lift megáll, azonban ahhoz kevés volt, hogy bárki is elveszítse
egyensúlyát.
Amikor a Kutató végül megállt a pályája végén és az ajtó feltárult, ezúttal is egy
platformra vezetett, pontosan úgy, mint a másik szállítóban; itt azonban senki sem
volt, aki fogadta volna őket és csatlakoztatta volna a kábelt az űreszköz
feltöltéséhez és rögzítéséhez, miként a vénuszi hajó esetében tették a kisebb
Kutató csészealjjal.
Kilépvén ebből a Kutatóból, a Szaturnuszról származó hordozó platformjára,
Adamski azonnal érzékelte, ez a hajó mindenféle szempontból különbözött a
vénuszi szállítótól. Kíváncsian tekintett a rá váró kalandok elé, azonban egyetlen
egy pillanatig sem kerítette hatalmába félelem.
Valójában minden egyes találkozás más világok lakóival fokozta a velük
kapcsolatos félelem érzésének teljes abszurditását. Minden egyes alkalommal
Adamski mély alázatot érzett ezért a privilégiumáért, ami egyúttal lehetővé tette
számára, hogy figyelni tudjon szavaikra, bölcsességükre, és meglátogathassa és
utazhasson gyönyörű hajóikban. Minden, amit csak kértek tőle annyi volt, hogy az
általa nyert tudást ossza meg embertársaival, akárkik és akárhol legyenek is. Erős
elhatározás élt benne, ezt meg fogja tenni, meghagyva minden embernek az
előjogot, hogy higgyen vagy ne higgyen szavainak, a lehetőséget, hogy magasabb
tudásszintre jusson, vagy elvesse magától mindezt és a tagadás, és szkepticizmus
álláspontjára helyezkedjen.
A szaturnuszi anyahajó
Amit Adamski megpróbált leírni, az meglehetősen összetett. A legtöbb
mechanikai berendezést, melyet a szaturnuszi anyahajóra belépve meglátott, teljes
mértékben ismeretlennek talált. Eleinte még funkcióikat sem sikerült megértenie,
később azonban kapott némi segítséget, így legalább néhányukat megismerte.
A platform, mely mellett megálltak (igazából a „platform” szót használja, de
lényegében egy mágneses felvonóról volt szó, valami ötven négyzetméternyi
területtel), embereket és terheket szállított a gigantikus hajó legaljától a legtetejéig;
alattuk legalább hatvan méteres mélység tátongott. Az út teljes hosszában
mágneses tengely húzódott, áthaladva a felvonó közepén, s mint ahogy Adamski
megtudta, ez látta el működéséhez szükséges energiával.
Ez volt az első dolog – ez és a felfelé meredő tengely -, ami Adamski figyelmét
elterelte a Kutatóról. Előttük valamiféle híd ívelt, oldalain kapaszkodókkal, a lift
platformjára vezetett, összekapcsolta az utat ahol a Kutató megállt; a platform nem
töltötte ki a teljes aknajáratot széltében. Érdekes volt ez a megállapítás.
Amint Zulu és Adamski tovább lépdelt, Adamski körülnézett, teljesen
lenyűgözve a hatalmas hajó konstrukciójának nagyszerűségétől és
pompázatosságától. Hátratekintve, messze ellátott a Kutató kupolája mögé és fölé,
egyben annak a teremnek a tetejét is láthatta, ahová a csészealjuk megérkezett a
leszállás során. Számos sínpár vezetett felfelé, keresztül a mennyezeten, bizonyára
valahol a magasban folytatódtak, ahol a légzsilipeknek kellett lenniük. Pontosan az
anyahajó bejáratára látott, melyen át éppen most érkeztek.
Ahogy elérték a platformot, Firkon javasolta Adamskinak, nézzen bele a
felvonó aknájába. Adamski így is tett és három további fedélzetet vagy szintet
pillantott meg maga felett és hármat alattuk, összesen hét szintet adva ki. Minden
egyes szinten híd nyúlt ki, amit nevezhetnénk akár egyfajta erkélynek is, az akna
felé, a távolság a platform és a fedélzet szélének átívelésére. Ezek az
alkalmatosságok, mint később Adamski megtudta, hasonlatosan viselkednek a régi
váraknál a csapóhidakhoz, ugyanúgy felemelhetők.
Hosszuk megegyezett az adott fedélzet magasságával, padlótól a mennyezetig,
amikor tehát felemelték őket, megakadályozták a bejutást az adott szintre, egyúttal
elrejtették a bejáratot, tökéletesen sima felületet alkotva, egyben teljes mértékben el
is szigetelve a hajó többi részétől az adott fedélzetet. Amikor a felvonó platformja
megérkezik a célállomására, ez a híd lehajlik egészen addig a pontig, amíg egy
szintbe nem kerül a felvonóval. Amikor elfoglalja helyét, a felvonó védőkorlátjai
kihajlanak, és a híd számára képeznek védőkorlátot. Amikor a felvonó elindul, ezek
a védőkorlátok visszahajlanak a híd mellől és a felvonó számára szolgálnak ismét
biztonságos védőkorlátként.
Adamskinak lehetősége nyílt működés közben megfigyelni ezeket a
védőkorlátokat, amint kiléptek a Kutatóból. Ahogy átmentek a hídon és ráléptek a
felvonó platformjára, az oldalsó korlátok bezáródtak mögöttük, annak ellenére,
hogy nem indultak meg lefelé. Miközben Adamski nézelődött, hogy minél több
részletet meg tudjon jegyezni, Zulu megállt egy kis irányító panel előtt, mely
mindössze tíz centiméterre emelkedett ki a felvonó platformjának aljából, bizonnyal
azért, hogy megakadályozza, bárki is véletlenül rálépjen. A panel nagyjából hetven
cm hosszú volt és 15-20 cm széles. A panelen lépcsőzetes elrendezésben gombok
sorakoztak, két sorban, úgy elosztva, hogy lábbal is könnyen lehessen őket kezelni.
Minden gombon jelzés, funkciójának megfelelően.
Adamski azonban sem elolvasni, sem értelmezni nem tudta ezeket a jeleket.
Zulu rálépett az egyik gombra, s hirtelen, a platformon a szemben lévő korlát
kinyílt, a védőkorlátok új helyzetet vettek fel, a szemben lévő hidat biztosították,
melynek irányában most el is indultak. Ezzel szimultán egy arányosan díszített
gyönyörű ajtó tárult fel a szemben lévő falban félrecsúszva, újabb nagyszerű
látványt feltárva Adamski előtt.
Pompázatos szalonban találták magukat, igen hasonlatosan bebútorozva
ahhoz, ami a vénuszi szállítón is található, ám annál kissé nagyobb. Megvilágítása
szintén csodálatos volt, sejtelmes fény áradt meghatározhatatlan forrásokból.
Adamski figyelmét szinte azonnal felkeltette hat nő és hat férfi, akik láthatóan az ő
érkezésükre vártak. Zárt csoportban ültek és egymással beszélgettek. Amint
beléptek, mosolyogva felemelkedtek helyükről. Egy férfi és egy nő lépett elő
üdvözölni őket, melegen és barátságosan, habár Adamski sohasem látta őket
korábban.
A nők gyönyörű áttetsző ruhát viseltek, anyagából készült széles övvel.
Öltözetük olyan különleges kisugárzású volt, mintha maga is élne; öveiket ragyogó
drágakövek díszítették, fényük lágy volt, a Földön soha sem látott még Adamski
hasonlót.
Ez a bizonyos ékszerekkel kirakott öv volt az egyetlen díszítő elem, amit más
világok hölgyein Adamski látott. Miközben az ékköveket csodálta, azon tűnődött,
hogy a Földdel ellentétben, ahol az ékszerek ékesítik fel a nőket, itt inkább a nők
szépsége az, ami az ékszerek pompáját is emeli, azok kisugárzásának
köszönhetően – mindezt később Firkon is megerősítette.
A hölgyek ruháinak bő hosszú ujja volt, csuklónál behúzva. A nyakrészen
kerek kivágással. Habár a színek különböztek, minden egyes hölgy választásának
megfelelően, azonban valamennyien pasztell árnyalatokat viseltek, ez pedig az
egész társaságnak egyfajta harmonikus bájt kölcsönzött.
A hölgyek magassága a 150 cm-tól a közel 170 cm-ig terjedt. Valamennyien
karcsúak voltak és gyönyörű alakúak. Megjelenésük törékeny, arcok kedves
körvonalú. Bőrük színe változatos volt az egészen világos színtől, halvány
rózsaszín árnyalattal, egészen a bársonyos olíva-barnáig. Füleik kicsik, szemeik
nagyok és igen kifejezők, a szép ívű szemöldökük alatt. Ajkaik átlagos méretűnek
látszottak, természetes piros színnel, a bőrszínüknek megfelelő tónus-mélységben.
Mindannyiuk haja vállig ért, lazán és bájosan elrendezve. A férfiak és a nők
egyaránt szandált viseltek. Egyik nő sem tűnt többnek húszas évei elejénél. Később
Firkon elmondta, hogy valós koruk harminc évtől kétszáz évig terjedt! A laza,
lebegő ruházat sejtetni engedte tökéletes szimmetriájú testüket, amikor pedig
átöltöztek szorosan illeszkedő egyenruhájukba, a szépségük és bájuk még
egyértelműbben mutatkozott.
A férfiak fehér inget viseltek, a nyakrészen szélesen nyitottan, hosszú, bő
ujjakkal, a csuklóknál összehúzva, valamiképpen hasonlatos volt a földön a 18.
században elterjedt férfiviselethez. Nadrágjuk szintén laza volt, erősen
emlékeztetett a földi stílushoz. Anyaga azonban puha volt, mintázata pedig
semmihez sem hasonlítható, amit korábban Adamski látott.
A férfiak magassága is változóan alalkult, ahogy a nőké. Az övék 150 és 180
között. Bőrszínük is változott, egyiküké azonban elég szokatlannak tűnt, leginkább
rézbőrűként lehetne jellemezni. Testalkatuk karcsú és arányos volt. ízlésesen nyírt
frizurát viseltek, habár hossza és formája bizonyos fokban eltért a Földön jelenleg
divatban lévőtől. Egyikük sem hordott hosszú hajat, mint Orthon, Adamski vénuszi
barátja, az első találkozás alkalmával. Mint később kiderült, sajátos oka volt annak,
hogy ilyen stílusban hordja a haját.
A férfiak megjelenése egyöntetűen elegáns volt, nem különbözött lényegesen a
földi hasonló alkatú férfiakétól, és Adamski biztos volt benne, ha bármelyikük is
elvegyülne az emberek között, soha sem ismernék fel őket, nem közéjük
tartozónak. Egyikük sem tűnt idősebbnek korai harmincas éveinél, ám ezt a
benyomást is korrigálta később Firkon, aki elmondta, valós életkoruk a negyven
évestől a több száz évesig terjedt, legalábbis földi mérték szerint számítva.
Az üdvözlést követően azonnal felkérték az újonnan érkezőket, foglaljanak
helyet egy nagy ovális asztal körül, melyen talpas poharak sorakoztak, víztiszta
folyadékkal megtöltve. Az asztalnak átlátszó teteje volt, anyaga különbözött
mindenféle, a Földön ismert üvegtől és műanyagtól. Nem volt rajta terítő, ahogy
semmiféle véset, vagy bármilyen díszítés sem. Az anyaga önmaga tartalmazott
valami hihetetlen szépséget, emiatt szükségtelen volt bármiféle cicoma.
A körülötte felsorakozó székek igen hasonlatosak voltak a mi ebédlő-
székeinkhez. Tizenöt darab belőlük, pontosan annyi, ahányan jelen voltak.
Amint helyet foglaltak – Adamski Zulu és Firkon közé -, megkínálták őket talpas
poharakban lévő itallal. Habár kinézetre pontosan olyan volt, mint a tiszta víz,
zamata hasonlított a rostos sárgabarack-italhoz, édes volt, kissé sűrű és nagyon
ízletes.
Adamski remélte, ezúttal elmagyarázzák neki a módszereket, miként képesek
ezek az űrutazók megtanulni bármelyik földi nyelvet, milyen, eddig ismeretlen
elemeket tartalmaz még ez a képességük.
A nő, aki először jött Adamski üdvözlésére amikor beléptek, kezdte a
beszélgetés fonalát, mondván: „Ez a hajó nem más, mint tudományos laboratórium.
Egyedül utazunk az űrben, egyetlen célunk tanulmányozni a világűrben történő
változásokat. Vizsgáljuk az életet és az életfeltételeket a különböző bolygókon,
melyekkel utunk során találkozunk. Természetesen különböző nyelvek tanulása
fontos dolog. Az ilyen ismeretek a világűrt járó, megfelelő biztonsági fokkal
rendelkező kutatóhajóinktól származnak. Ilyesféle technikai megoldásokat már a
Vénuszi űrhajón is láthattál, bár működés közben nem figyelhetted meg. A mi
hajónkon megmutatjuk miként működik egy ilyen berendezés, elmagyarázzuk
néhány funkcióját, azért, hogy elég információd legyen lényegének megértéséhez,
miként használjuk fel ismereteink megszerzéséhez a természetes erőforrásokat.”
Tovább folytatva a magyarázatot elmondta, ez a hajó nem tartozik egyetlen
bolygóhoz sem, egyetemes használat alatt áll, különböző bolygókról származó
emberek irányítják, mindannyiuk közös tudásanyagának bővítése érdekében.
„Ezen a bizonyos hajón – magyarázta -, három nő származik arról a bolygóról,
melyet Marsnak nevezel, és a másik három a Vénuszról. Általában van három
szaturnuszi nő is, akik, bizonyos okok miatt, nem tudtak csatlakozni hozzánk ezen
az utazáson. Így a Szaturnuszt jelen esetben csupán férfiak képviselik.
Alkalmanként, nők és férfiak más naprendszerekből is csatlakoznak saját kedvük
szerint ennek a hajónak, vagy más, ilyen típusú hajó legénységéhez. Minden
esetben a személyzet tagjait a legmagasabban kvalitású tudósaink képezik ki.”
Habár a beszélgetés nem szakadt félbe Firkon és Adamski között azon az estén
korábban, a mi világunk lakosainak problémái, amivel szembesülniük kell,
ugyancsak felmerült e csodálatos asztalt körülülők társaságában. Mint rendszerint,
hiányzott a határozott és nyers elítélés, vagy bármi, ami erre emlékeztetett volna.
Ehelyett, megértő szimpátia mutatkozott a Föld szenvedő lakosai iránt, ez itatta át a
társalgást.
Az egyik marsi hölgy szólalt meg: „Ti földi emberek nem vetitek el a dolgot,
hogy állati kegyetlenséget mutassatok egymás iránt. Ez, miként azt korábban
mondták neked, a kellő önismeret hiánya, ami által vakok vagytok az Univerzális
törvények megismerése iránt, a törvények iránt, melyeknek valamennyien részei
vagyunk.”
„A családjaitokban, sokat beszéltek az egymás iránt érzett szerelemről. Habár
ez a szeretet, ami kijelentéseitekben szerepel, sokkal inkább egyfajta birtoklás, a
másik megkötése. Semmi sem lehet ami jobban különbözne a szerelem szabad
érzésétől. Az igazi szerelemnek a másik figyelembevételére kell irányulnia, a
kölcsönös bizalomra és megértésre. Miként az ismert és nyomatékosított más
világokon, a szerelemnek semmi köze a birtokláshoz, miként a szerelmet a Földön
teljesen kiforgatták.”
„Tudjuk, hogy a szerelem az Istenség szívéből áradó kisugárzás teremtményei
révén, és különösen a férfi sugárzása minden más forma felé, mindenféle
megosztás nélkül. Valójában nem lehetséges egyik formában sem előnyt találni,
ahogy másban sem.”
„Habár látjuk a Földön torzulásokat, ami egyedül amiatt van, hogy a férfi nem
érti sem önmagát, sem az Isteni Atyát. Emiatt a tudatlanság miatt a férfi olyasmibe
indul, amit „háborúnak” hívtok, hogy kegyetlenül lemészárolja más nemzetek
tagjait, más színűeket, más vallásúakat, anélkül, hogy megértené, mit is csinál.
Bonyolult számunkra, más világok lakói számára, hogy felfogjuk, a földi férfiak
miért nem látják, hogy saját maguk elpusztítása saját maguk által nem ad választ
semmiféle problémára sem, viszont kiváltója a Földön további szenvedéseknek.
Mindig is így volt, mindig is így lesz. Most, hogy tudományos ismereteitek ilyen
távolra jutottak, és a társadalmi fejlődés nem követte mindezt, egyre nagyobb
szakadék támadt, ami sürgős cselekvést igényelne. A földi férfiak tudják, hogy a
bombáik által szállított hatalom rettenetes, mégis csak egyre halmozzák őket,
nyilván mások ellen. Mindeközben egyre közelebb sodródnak a teljességgel
felfoghatatlan világméretű mészárláshoz. Ez pedig számunkra, különösen
logikátlan.”
„Igaz – értett egyet a férfiak egyike -, a ti viselkedésetek gyakran tűnik
logikátlannak számunkra. Had mondjak kegy példát. Ugye fizikai apáitok vannak a
Földön?”
„Igen” – felelte Adamski.
 „Ha van két fiad, a te húsodból és véredből, amint szoktátok mondani, aztán
ilyen vagy olyan ok miatt az egyik fiad eléd térdel és azt kéri tőled, add áldásodat
arra, hogy legyilkolhassa testvérét, aki ugyancsak a te fiad, teljesítenéd hát a
kérését, csak azért, mert igaznak gondolja magát és a testvérét gonosznak?”
Adamski válasza nyilvánvalóan a következő volt: „Természetesen nem!”
„Nos – mutatott rá -, pontosan ez az, amit ti, földlakók már évszázadok óta
csináltok. Mindannyian rendelkeztek ismeretekkel a Legfelsőbb Létezőről,
összhangban tudásszintetekkel, és beszéltek is az emberiség testvériségéről.
Habár megkérdezitek az Örök Atyát különböző dolgokról, hogy mitévők legyetek,
aztán később mégsem tesztek úgy. Amikor ti emberek figyelmeztetést kaptok
másoktól, térde hullotok és szentségtelen imára. Kéritek Isteni Atyátokat, adja
áldását erőfeszítéseitekre, hogy győzelmet arassatok élő testvéreitek felett, még
azon az áron is, hogy elpusztítjátok őket.”
„Mi, akik mint testvéreid élünk más világokon, mint ti a tieteken, pártatlanul
tekintünk a te bolygódon élő megosztott emberiségre. Mi, akik többet megtanultunk
az Atyánk törvényeiből, hogyan működnek szerte a Világegyetemben, nem értjük
meg azt a különbséget, mi tart benneteket folyamatos zűrzavarban, amit látunk, mi
zajlik a ti bolygótokon, elszomorít bennünket. Mi, akik az emberiség barátai
vagyunk, hajlandók vagyunk segíteni mindazoknak, akiket el tudunk érni, és akik
vágynak a segítségre. De semmikor és semmiféle módon nem alkalmazhatunk
erőszakot a ti világotokon élőkkel szemben.
„Valójában nincsenek alapjában rossz emberek a Földön, mint ahogy sehol
máshol a Világegyetemben sem. Ha mégis ennek adnának többen hangot, akkor
úgy tűnne, mint ha a ’Pokol a Földön’ lenne, ha mégis így látszik, annak csakis ti
magatok vagytok az oka. A ti bolygótokat, ugyanúgy ahogy a többit is, az Egyetlen
Isteni Teremtő hozta létre, és alapvetően egy szent hely, mint ahogy valamennyi az
Ő teremtményei közül. Ha hirtelen az egész emberiséget lesöpörnénk a Föld
színéről, és velük együtt a viszályt, a jajgatást és a fájdalmat, amit magukkal hoztak
képtelenek révén megtanulni, hogyan kell együtt élni, a Föld csodálatos lenne. Ám
sohasem lenne annyira csodálatos, mint egy olyan világ, ahol az emberek
testvériségben élnek az egész Világegyetemmel.”
„Mivel az egyik ember idegen a másik ember számára, nem ad neki
lehetőséget, hogy megismerje, azért inkább kötekszik vele, vagy akár meg is öli
embertársát.”
„Minden évben egy kijelölt napon, megünneplitek az Emberi Testvériességet,
és beszéltek a Teremtő ’Atya’ mivoltáról. Eközben tetteitekben tökéletesen
megfeledkeztek minderről, arról, mi vezetett ehhez a kinyilatkoztatáshoz
benneteket, bőkezűen szórjátok a pénzt és nem kíméltek sem erőfeszítést sem
fáradtságot, hogy megnyomorítsátok és elpusztítsátok embertársaitokat a Földön.
Nem tűnik számotokra furcsának, hogy az Isteni Atyához imádkoztok áldásért
könyörtelen rombolásaitokra?”
„Mi halljuk ezeket az imádkozókat kijönni a templomokból, de ott vannak
kormányaitok vezetői között, otthonaitokban és a harcmezőkön is. Nem veszitek
észre mennyire rossz irányban haladtok? Olyasmire kéritek az Isteni Atyát, amit ti
magatok nem tennétek meg a saját gyermekeitekkel. Nem veszitek észre, mennyire
képmutatókká váltatok? És ez csak egyetlen példa abból a sokból, amit az Isteni
Atyátok ellen tesztek.”
„Amíg ezen a módon éltek, megosztva egyik a másikkal szemben,
szenvedéseitek csak sokszorozódnak. Aki a testvérei életét keresi, az önmagáét
találja meg. Ez azoknak a szavaknak az értelme, amit egykor a Názáreti Jézus
mondott. Emlékezz, azt mondta: ’Tedd a kardod a helyére: mindaz aki kardot ránt,
kard által vész el.’ Ezeknek a szavaknak igazságtartalmára az emberiség történelme
bizonyítékként szolgál.”
Mikor megállt a beszédben, Adamski szeme előtt felvillant egy kép a Földről, s
az embereket fenyegető problémákról; eközben mély szomorúság tört rá
embertársai miatt, s önmaga miatt, mint földlakó. Ahogy megjelent ez a kép, úgy
társult hozzá annak felfogása is, milyen gigantikus feladatot jelent mindezeknek az
állapotoknak a helyreigazítása. Sokan vannak szerte a világban, akik nem ébredtek
még rá, milyen történések állnak mögöttük. Csak akkor, ha elegendő számú ember
fogja fel, hogy ki ő valójában, és – teljes szívvel – vágyik a változásra, feladván
saját kapzsiságát és vágyát, hogy más felett állhasson, egyik ember a másik felett,
akkor múlhat el mindez.
Egyetlen ember, egyetlen nemzet, egyetlen része a világnak sem vádolható
önmagában a kialakult helyzetért, miként azt Adamski látta a lelki szemei előtt
megjelent képen, az emberi civilizáció egyetlen szegmense sem tehet önmagában
semmit a helyzet megváltoztatása érdekében. A felelősséget minden egyes ember
külön-külön is hordozza – és ki változtathatná meg erőszakkal a másikat? Éppen a
megkötöttség halmozta fel évszázadokon át egymással szemben a másik
félreismerését, megosztását és a személyes törekvéseket a hatalomért, mindezt
nagyon nehéz megtörni.
Ahogy mindennek megértése kitöltötte Adamski elméjét, mélységes alázatot
kezdett érezni az Isteni Atya iránt, aki megengedte más világokon élő
gyermekeinek, hogy megértsék azokat a problémákat, melyekkel a földiek
szembesülnek, és a szeretet segítő kezét nyújtják felénk, és könyörületet éreznek
irántunk. Habár semmiféle erőszakot nem alkalmaznak megváltoztatásunkra, nem
lépnek közvetlen kölcsönhatásba velünk, segíthetnek növelni a befogadó készséget
közöttünk, hogy együtt törekedjünk egy jobb világ megvalósítására, ahelyett, hogy
háborúskodunk egymás ellen, egyik a másik ellen, további megosztást okozván.
Adamski azt is megértette, hogy igen sok idő fog eltelni addig, amíg a
változások megkezdődnek, addig amíg az emberiség el nem fogad egy ilyesféle
tervet, addig sok kikerülhetetlen szenvedés vár rá; nagyon kevés törekvés látszik
jelenleg arra, hogy letérjen erről a deviáns útról.
Felriadván elmélkedéséből Adamski érzékelte, a hölgyek felálltak a székeikről.
„Most fel kell vennünk pilótaruhánkat – magyarázta az egyik kedves hölgy -,
azután elmegyünk a műszerterembe, ahol sok-sok dolgot láthatsz azok közül,
melyek gondolataidat foglalkoztatják.”
Távozásuk lehetőséget adott Adamskinak, hogy alaposabban szemügyre vegye
a csodálatos szalont.
A falon, közvetlen velük szemben, a csillagos eget ábrázoló térkép volt.
Naprendszerünk tizenkét bolygóját mutatta, középen a Nappal. A miénk körül más
naprendszereket lehetett látni napjaikkal és bolygórendszereikkel, oly módon
ábrázolva, ami újnak számított Adamski számára. A bolygók közötti helyeken
számos részlet szerepelt más-más légköri viszonyaikról, a világűr paramétereiről,
melyekről itt a Földön semmiféle ismeretünk sincs. Elmondták Adamskinak, ezek az
információk nagyon fontosak a biztonságos űrhajózás érdekében. Számos jel is
szerepelt a térképen, ezeket azonban nem tudta elolvasni, azonban úgy vette ki,
céljuk hasonlatos lehet a földi autósok által használt közlekedési táblákhoz, a
biztonságos utazás érdekében. Egyik férfi meg is erősítette ezt a felvetést.
A térképen túl, de ugyanazon a falon, a fogadóterem távolabbik vége felé,
részletes diagramot láthatott erről a hajóról, szintén különböző jelzéseket
tartalmazott, ám teljes mértékben értelmezhetetlenek voltak számára.
A többi falat különböző bolygókról készült tájképek borították, melyeket ez a
hajó meglátogatott. Nem övezte őket keret, sokkal inkább tűntek falfestményeknek.
Valamiféle élet lengte körül őket, aki csak ránézett valamelyikükre, érezte ennek
fizikai jelenlétét is. Ezt a különleges minőséget megérezte Adamski is bármelyik
festményre vagy portréra nézett. Minderre magyarázattal is szolgáltak, ez pedig úgy
szólt, hogy ha az űremberek bármit is tesznek, valamilyen módon belekerülnek
alkotásaikba, jelentős mértékben, az életenergia-vibrálásuk és személyiségük
kisugárzása.
 A fényképeken és a tájképeken látható helyszínek nagyon hasonlatosak voltak
földi helyszínekhez. Hegyeket ábrázoltak, völgyeket, keskeny, sebes patakokat és
óceánokat.
Adamski látta, a hat nő visszatért, pilótaruhájukba öltözve. Amint beléptek, a
férfiak felálltak az asztal mellől, és egyikük azt mondta: „Most ellátogatunk a
laboratóriumba.”
Együtt mentek a lifthez, melyet már ideérkezésükkor is használtak. Amint
közeledtek felé, az ajtó csendesen kinyílt, habár Adamski sehol sem látott
semmiféle nyitógombot. Talán hasonlóképpen működött, mint a Földön jelenleg
használt fotoelektronikus cellák.
Mind a tizenöten beléptek a liftbe és Zulu vette át az irányítást. Adamski látta
őt odamenni az irányítópanelhez, az ellenkező sarokba, ahhoz képest, amiről
Adamski először beszámolt. Ott rálépett az egyik gombra, mire lassan és
csendesen a társaság ereszkedni kezdett.
Ahogy leereszkedtek a Kutató szintje alá, mely még mindig ott állt, ahol
hagyták, feltűnt egy hatalmas, az űrhajó végéig messze túlnyúló terem mögötte. A
terem közepén áthúzódva, jobbra és szemben a felvonó aknájától, sínpár volt
látható. Ezen négy Kutató pihent, pontosan azonos méretű és típusú, mint
emilyennel idejöttek a Földről. Nyilvánvalóan raktárként működött ez a hangár, ahol
a Kutatók felsorakoztak, miközben a szállító bolygóközi repülést hajtott végre. A
másik végén, kissé a sínpár mindkét szála alatt, másfél méter széles macskajárda
volt, kis fallal, az út túlsó oldalán.
Két további erkélyt hagytak maguk mögött lefelé haladva, azon kívül, ahol a
fogadóterem állt, és Adamski úgy vette ki, ezek mindegyike a gigantikus szállító
egy-egy fedélzetére vezet. a harmadik erkélynél, ahhoz képest, ahol a fogadóterem
található, a felvonó megállt. Így felnézvén a hatalmas felvonóakna teljes hosszában,
Adamski mind a hét fedélzetet be tudta azonosítani, a hajó ezen az oldalán.
Amint a lift lágyan megállt, a lengőajtó kitárult. Lefelé az úton Adamski
észrevett egy sínpárt, folytatódva a hajó első alsó része felé. „V”-alakú elágazást
formált annak a Kutatónak a sínpárjával, mellyel ideérkeztek, egyben az is
világossá vált, hogy bizonyára ezen a sínpáron fognak majd végighaladni, amikor
elhagyják a szállítóűrhajót, hogy visszatérjenek a Földre. Ez egyben arra is utalt,
hogy a hajó e részét teljes egészében a bejárati és kijárati alagutak hálózzák be,
valamint a felvonó aknája és a Kutatók számára a hangár. Valahol ugyanebben a
szekcióban, vagy csatlakozva a hangárfedélzethez, vagy annak mögötte,
valószínűleg egy karbantartó és javítóműhely is lehetett, miközben, ismét csak
azon túl, a hajó távoli végében, ott kellett lennie az irányítóteremnek és a pilóták
szálláshelyének. Adamskinak elmondták, a kolosszális hajó mindkét végén van
egy-egy. Ebben a részében a hajónak, ahová leereszkedtek, hatalmas helyiséget
alakítottak ki, láthatóan ez volt a laboratórium.

A laboratórium
Adamski számára a labor soha nem látott szerkezetek és berendezések
elképzelhetetlen tömegét jelentette. Irányítópultok és grafikonok sorakoztak
egymás után. Úgy tűnt, minden egyes különleges berendezésnek, melyet Adamski
életében először látott, megvan a saját, nagyméretű irányító panelje. Hat működött
közülük jelenleg, a hat férfi pedig, akik a társaság részét képezték a
fogadóteremben, azonnal elfoglalták a helyüket hat újabb berendezésnél. A többi
készülékre nem figyeltek. Adamski négy férfi vállán valamiféle emblémát vett észre.
A pilótanő, aki legközelebb állt Adamskihoz, magyarázni kezdte:
„Valamennyien, e berendezések kezelői, olyasvalakik, akiket magasan képzett
tudósnak neveznél. A vállon viselt embléma a négy férfin, jelzi, ők szaturnusziak.
Minden egyes esetben az volt a helyzet, hogy a különböző színű fényekben,
formákban és megjelenésben villogó grafikonok, mindenféle léptéket vagy mértéket
nélkülöztek, ami földi szemmel felismerhető lett volna. A grafikonok nagy száma
ellenére, melyeket Adamskinak módjában állt megfigyelni, továbbra is teljességgel
rejtélyesnek tűntek számára.
„Ez az a hely, ahol a Föld körüli légkör sűrűségét teszteljük – a női pilóta
folytatta: -, vagy bármiféle bolygóét vagy kozmikus testét, melyet megközelítünk.
Figyelmesen tanulmányozzuk a planetáris testek légköri alkotóinak arányát, ahogy
a külső világűr elemi összetevőinek arányát is. Habár ezek az állandó változás
állapotában vannak, létezik egyfajta viselkedési mintázatuk, az Egyetemes
törvényekkel összhangban. Ennek köszönhetően bizonyos kombinációk hosszabb
időn át is fennmaradnak másoknál. A világűr tevékenységének megfigyelésével,
képesek vagyunk, más dolgok között, detektálni újabb planetáris testeket a külső
világűrben, és meghatározni sebességváltozásukat.”
Mindez bámulatosnak hatott Adamski számára, boldognak érezte magát ebben
a teremben, amint figyelte és megpróbálta kitalálni a titkaikat a berendezéseknek –
melyek közül néhány emlékeztette a nagyobb tévékészülékekre -, remélvén, talán
valamit sikerül megértenie a rajtuk megfigyelhető változások jelentéséből.
A pilóta azonban megszólalt: „Most tovább megyünk, valami mást megnézni,
amit szintén csodálatosnak fogsz tartani.”
Átirányította Adamskit a nagy labortermen, Firkon, Zulu és a nők követték őket.
Lejtős rámpához értek, mely a hajó teljes szélességét elfoglalta. Egy kisebb, a hajó
magasabb részeibe vezető rámpán indultak el végül; ez egy hatalmas terembe
vezetett.
Úgy tűnt, a „csodálatos” nem kellően jó kifejezés jelen esetben. Minden egyes
lépéssel újabb látványosság bukkant fel, Adamski pedig kezdett attól félni, hogy
egész egyszerűen nem lesz képes megőrizni mindezt a memóriájában. A baráti
azonban biztosították, hogy amikor elérkezik majd az írás ideje, segíteni fognak
majd a visszaemlékezésben, így pontos képet tud adni az éjszaka eseményeinek
minden részletéről. Adamskiban kétségek támadtak aziránt, valaha is egyetlen
ember, egyetlen éjszaka alatt ennyi szépséget, meglepetést, mélyen tanulságos
látványt, hangot és beszélgetést átélhetett volna.
Legnagyobb meglepetésére, tizenkét kis korongot vett észre két sorban
felsorakoztatva a hajó két ellentétes oldalán. Azonnal felmerült benne, hogy ezek
lényegében az anyahajóból kibocsátott távirányítású felderítő-eszközök, közelebbi
elemzések céljából. Nagyjából egy méteres átmérőjűek voltak, fényes, csillogó
anyagból készültek, és jellemzően két egymásra borított és pereménél
összeillesztett lapos tányérhoz vagy csészealjhoz hasonlítottak, úgy középtájon pár
centiméterrel vastagabbak voltak. Adamski azt is megtudta, ezek a korongok
különböző méretben készülnek, a 25 centiméterestől a négy méteresig, attól
függően, milyen berendezéseket szállítanak. Mint ahogy arról máshol is beszámolt,
rendkívül kifinomult berendezéseket tartalmaztak, nemcsak arra alkalmasakat, hogy
a csészealjat tökéletesen a kijelölt pályán vezessék repülése során, hanem a teljes
információ visszasugárzását az anyahajóra, mindenféle vibráció ellenére, mely a
kutatás során felléphet az adott területen.
Vibrációk igen sok dolog miatt felléphetnek, jelentős mezők keletkezhetnek
hangok, rádiósugárzás, fénysugárzás – de még gondolati sugárzás miatt is,
mindezekből a mezőkből nyert információkat visszaküldik az anyahajóhoz rögzítés
és elemzés céljából. Technikai szempontból ezek a kis korongok talán a bolygóközi
mérnöki tudomány csúcspéldányai, Adamski addigi tapasztalatait illetően. Eddigi
tulajdonságaikon túl még azzal a képességgel is rendelkeztek, hogy adott esetben
megsemmisítsék magukat, ha kiesnek az irányítás alól, vagy a Földre való
lezuhanásuk fenyeget, ilyenkor hirtelen felrobbantják magukat, ám ha ez veszélyt
jelentene az életre, vagy valamilyen mesterséges tárgyra, akkor a lassú
önmegsemmisítési eljárás lép életbe. Ezek a kis légi csodák széles asztallapon
sorakoztak a terem mindkét oldalán, kis vájatokban pihentek. Az űrhajó falában
minden egyes korong mögött nyílást lehetett megfigyelni, mint valamiféle lőrést,
vagy macskaajtót, kellően tágasat ahhoz, hogy keresztül csúszhassanak rajta.
Azonban akkor, amikor Adamskiék odaértek, valamennyi zárva volt.
 Kényszerítve magát, hogy elvegye a tekintetét a nagyszerű látványról, Adamski
egy pillanatra körülnézett. Észrevette, hogy a Kutatók sínjei és a sínek ágyazatai
lefelé haladtukban átmennek e teremnek túlsó végén lévő mennyezetén, aztán
folytatódnak lefelé, keresztülhaladva a padlón. Visszatérve a korongokhoz,
észrevett egy hosszú irányítópanelt az asztallapok előrészén, hozzájuk illeszkedve.
Amikor beléptek a terembe, egyetlen ülés sem volt látható, ám amikor a hat nő
elfoglalta helyét az irányítópanelek előtt, kisméretű, támla nélküli székek
emelkedtek ki hangtalanul a padlóból, talán egy lábpedál megnyomásának
következményeként.
Ezek az irányítópultok kis mértékben különböztek attól, melyeket eddig
láthatott, és nem volt Adamski egyértelműen biztos abban, hogy kis gombokat
rejtettek el rajta, vagy pedig olyasfajta billentyűk működtették, mint az orgonát.
Amikor helyet foglaltak, a nők igen gyorsan kezdtek el dolgozni, fürge ujjaik ide-oda
szökkentek a készülék felett, miként utasításokat adtak ki a várakozó repülő
korongok repülési paramétereit illetően. Adamskit egyfajta néma pantomimjátékra
emlékeztette a jelenet, egy csendes koncertóra. Lenyűgöző volt látni, miként telnek
meg a korongok „instrukciókkal”, nyílik ki két macskaajtó és siklanak ki
hangtalanul a szájnyílásokon, áthaladván aztán a légzsilipen, mielőtt kihúztak volna
a külső világűrbe küldetésüket teljesíteni.
Zulu és Firkon Adamski mellett maradt, s amikor Adamski megkérdezte, hová
tűntek el a korongok, Zulu volt az, aki megszólalt: „Menjünk vissza a
laboratóriumba, ahol követhetők a kiküldött korongok repülési útjai a berendezések
irányítópultjain.”
A visszafelé vezető úton megemlítette, hogy az anyahajó jelenleg úton van, ám
nem nevezte meg az úti célt. Adamski a mozgás semmiféle jelét nem érzékelte,
semmiféle új hangot sem hallott.
A laboratóriumban valamennyi férfi továbbra is a különféle berendezések
kezelésével foglalatoskodott. Adamski észrevette, hogy az egyik képernyőn
különböző vonalak öltenek formát, eltűnnek majd újból megjelennek új alakot öltve.
Azután a vonalakat felváltották kerek foltok, ferde vonalak, ezek villámgyorsan
öltöttek más-más mértani alakzatokat. Ugyanebben az időben, más képernyők
különböző színeket vonultattak fel, változó fényerővel, némelyik szín villódzott,
mások hullámoztak. Különböző alakzatokat formáztak, ezek időről-időre változtak,
igen gyorsan, alakban és méretben egyaránt. Mindez hatalmas rejtélyt jelentett
Adamski számára.
 „A férfiak rögzítik berendezéseik segítségével ami a képernyőkön megjelenik –
magyarázata a szaturnuszi pilóta. – Valamennyi így szerzett ismeret később
oktatási feladatokat lát el.”
A kíváncsiság arra sarkalta Adamskit, hogy megkérdezze, mi történt azzal a két
koronggal, amelyik elhagyta a hajót.
A pilóta magyarázni kezdett: „Az éppen most kint lévő korongok a Föld egy
bizonyos lakatlan területei felett lebegnek és rögzítik az adott területen hallható
hangokat. Ezeket az adatokat látod a képernyőkön vonalak, pontok és sávok
formájában. A többi gép feldolgozza az így kapott információkat, majd
információkat képekké alakítja; az érzékelt jeleket, együtt, az eredeti hangokkal.”
Bizonyára szembeötlő volt, hogy Adamski vajmi kevéssé értette az
elhangzottakat, ezért Zulu további magyarázattal szolgált: „Mindennek a
Világegyetemben megvan a sajátos mintázata. Például, ha valaki kimondja azt a
szót, hogy ’ház’, azonnal megjelenik a fejében egy mentális kép egy ilyen, vagy
olyan épületről. Számos dolog, beleértve az emberi érzelmeket is, ily módon került
rögzítésre.”
„Ezen berendezések használatával még az emberek gondolatait is
megismerhetjük, azt is, ellenségesek-e vagy sem irányunkban. Amennyiben durvák,
fenyegető szavakat használnak, vagy akár ilyen gondolatokat, felvevő-
berendezéseink mindent pontosan rögzítenek. Pontosan ezen a módon tudjuk meg
azt, kicsoda közületek aki barátságos és befogadó. Minden, a Végtelen
Világegyetemben ’vibráció’ által terjed, miként ahogy a Földön nevezitek manapság
– vagy ahogy napjainkban mondjátok ’rezgések’. Ezek azok a vibrációk vagy
rezgések, melyek segítségével megtanuljuk más világok nyelveit.”
A magyarázat közben Adamski a képernyőket figyelte és az örökké változó
mintázatokat. Azt gondolta, mindez teljesen egyszerűen hangzik, és azon
töprengett, a földi tudósok miért nem jöttek már rá réges-régen ugyanerre. Ahogy
összeállt benne ez a gondolat, anélkül, hogy szavakba formálta volna, a társa máris
megfelelt: „Már rájöttek erre, bizonyos vonatkozásokban. Nem sokban különbözik
mindez a ti magnószalagjaitoktól, vagy más rögzítési technikátoktól. Az elv
ugyanaz, azonban mi mindezt továbbfejlesztettük. Ahelyett, hogy megálltunk volna
a mindenféle hangfrekvencia egyedüli rögzítésénél, mostanra már képesek
vagyunk ezeket képi formává is átalakítani. Tulajdonképpen ezt teszitek a
szórakoztatás egyik eszköze, az általatok TV-készüléknek nevezett berendezés
kapcsán. Azonban ebben az esetben is megmaradtatok saját korlátozott
ismereteitek megkötöttségében.”
 Az idő alatt, míg a magyarázatot adta, folyamatosan figyelte a nagyszámú
képernyőt. Amikor befejezte a magyarázatot, javasolta, menjenek vissza a korongok
termébe, hogy megfigyeljék e kicsiny üzenethozók visszatértét.
Éppen abban a pillanatban, amikor elérték a másik termet, a két macskaajtó
kinyílt, feltárultak a hajó kémlelőnyílásaihoz hasonló bejáratok, a visszatérő
korongok fogadására. Olyan csendben siklottak pontosan helyükre, mintha
láthatatlan kezek vezérelték volna őket.
Adamski számára semmi idő sem maradt, hogy a legújabb csodában
kigyönyörködhesse magát, Zulu csendesen megszólalt: „Figyelj! Éppen újabb
korongok indulnak mindkét sorból – ezúttal azonban más céllal. Továbbra is a
légkörötökben vagyunk; amikor pedig ezek útra kelnek, visszamegyünk a
laboratóriumba, hogy megláthasd, miként működnek.”
Adamski figyelemmel kísérte amint az első két csapóajtó kinyílik és a korongok
sebesen eltűnnek mögöttük. A sor mentén kissé lejjebb két további csapóajtó nyílt
fel, mindkét sínen egy-egy. Mindezek közben a nők folytatták a fürge ujjaikkal
előadott néma scherzót a berendezések kezelőpaneljén.
Amint a második pár korong is távozott a hajóról, mindhárman visszatértek a
nagy laboratórium-terembe. Adamski első alkalommal figyelhetett meg más jellegű
képernyőket működés közben. Ezeket szektorokra osztották. Zulu magyarázni
kezdett: „Ezek a légköri viszonyokról szolgáltatnak jelentős mennyiségű
információt.” Egyik szektorban a levegő mozgását lehetett megfigyelni, ezzel egy
időben annak sebessége és összetétele is folyamatosan rögzítésre került más
berendezések révén, miközben a jelek szakadatlanul haladtak keresztül ezen a
képernyőn. A légköri elektromos töltések vagy mágneses terek látszólag az
ellenkező irányban mozogtak, és egy másik szektorában figyelhették meg
ugyanennek a képernyőnek, ezzel párhuzamosan pedig eloszlását (fényességét
vagy erősségét, ahogy Adamski értelmezte) mérték és rögzítették. Egy harmadik
szektorban, a légköri összetevők összekeveredett sokaságát szétválogatták, itt,
gyors és folyamatos változásokat figyelhettek meg. A légköri nyomás különböző
intenzitását és számos egyéb, a földi tudósok által ismeretlen paramétert érdekes
volt megfigyelni. Ahogy ezek a mérési eredmények megjelentek a képernyőn, már
rögzítésre is kerültek különböző berendezések által; ezeket az ismereteket más
világok lakói fogják majd a jövőben tanulmányozni.
Később, mindössze pár percnek tűnt, a korongok visszatértek a szállítóra,
Adamskinak pedig elmondták, légköri mintákat is hoztak magukkal. Ezeket kiveszik
majd belőlük és később tanulmányozzák.
 „A korongok használatának köszönhető – mondta Adamskinak Zulu – az első
riasztás a földi felsőlégkör abnormális paramétereinek kialakulásáról – olyan
helyzetről, mely minden egyes atom- vagy hidrogénbomba felrobbantása révén
tovább romlik. Azóta pedig ezek a berendezések szinte folyamatosan bevetés alatt
állnak, így el tudják számunkra mondani, mire számíthatunk, miközben a világűrben
utazunk.”
Amint álltak és beszélgettek a laboratóriumban, Adamski figyelmét a pilóta
felhívta egy bizonyos képernyőre: „Itt láthatod – mondta -, a por vizuális
megjelenítését, amit ’űrtörmeléknek’ neveztek. Ezeket elemzi éppen a korongok
közül kettő.”
Lenyűgöző volt megfigyelni ezeknek a parányi részecskéknek a viselkedését a
képernyőn. Folyamatosan cikáztak mindenfelé. Olykor a finom anyag
összesűrűsödött, hasonlatosan ahhoz, mintha szilárd lenne, csak azért, hogy
eltűnjön és visszatérjen a gyakorlatilag láthatatlan állapotba. Alkalmanként ezek az
alakzatok látszólag olyan átlátszóak és finomak voltak, mint a tiszta gázok.
Emlékeztettek arra, amikor a tiszta égen hirtelen bárányfelhők alakulnak ki, aztán
egyre növekednek, majd olyan hirtelenséggel tűnnek el, ahogy felbukkantak;
nyomuk sem marad. Ez talán a legjobb párhuzam, amivel leírható az Adamski által
a képernyőkön megfigyelt jelenség.
Minden egyes elemi részecskealakzathoz bizonyos energia-értékek tartoztak,
ezek váltak aztán láthatóvá, szilárd formákként jelentek meg, hogy aztán hirtelen
szétszóródjanak egyfajta robbanás vagy széthullás révén, világosan közvetítve a
képernyők által. Más berendezések az intenzitást és az összetételt rögzítették.
Olykor a létrejött alakzatok igen nagy intenzitást mutattak, s az általuk produkált
„robbanás” félelmetesnek tűnt. Más alkalmakkor nagyon enyhének mutatkoztak és
alig lehetett detektálni. A változások szakadatlanul követték egymást, kavargó
energiák, összecsapódások, széthullások, az energia folyamatos mozgása és a
finom anyag folytonos kölcsönhatása más világűri részecskékkel. Az „energia”
fogalmat használjuk, mivel semmiféle más kifejezés nem illik arra, amit Adamski
megfigyelt. Úgy tűnt, jelentős erővel rendelkezett, és amikor éppen kialakult egy
fehér, vagy fehéres alakzat, úgy viselkedett, mintha mindent megzavarna maga
körül az űrben.
Adamski úgy élte meg mindezt, hogy a világűr alap-energiáját figyelhette meg,
azt, melyből bolygók, napok és galaxisok formálódnak, ugyanazt az erőt, mely
támogatja és tartalmazza valamennyi kölcsönhatását az életnek szerte a
Világegyetemben.
 Amint ez a felismerés kialakult benne, igazából csak félig-meddig sikerült
felfognia és elfogadnia a rendkívüli következtetést. Zulu, érzékelvén Adamski belső
zavarodottságát, mosolygott, és megerősítvén mindezt, azt mondta: „Igen, és
egyben pontosan ugyanaz az energia, mely meghajtja űrhajóinkat a világűrben.”
Kicsit hosszasabban nézte Adamski a képernyőket, azok minden csodáját,
melyeket éppen most sikerült felismernie. Azután a társaságában lévők
visszaterelték figyelmét a korongokra: „Ezeket a kis Kutatókat gyakran veszik
észre, amint az űrben repülnek, és olykor alacsonyan a Föld felszíne felett. Éjszaka
igen fényesek. Elrepülnek a talaj felett, regisztrálják a bolygó testéből eredő
különböző hullámokat – hullámokat, melyek ahogy minden más, folyamatos
mozgásban vannak, eközben állandóan változik hullámhosszuk és intenzitásuk.
Amikor csak lehetséges, ezek a bonyolult és rendkívül érzékeny kis gépek
visszatérnek az anyahajójukra, ám olykor, ilyen vagy olyan okokból kifolyóan, a
kapcsolat megszakad és kicsúsznak az irányítás alól, vagy becsapódnak a
felszínbe. Ezekben az esetekben vészforgatókönyv szerinti eljárás-sor lép azonnal
életbe. Az anyahajó mindkét oldalán, pontosan a korongok kibocsátási helye alatt,
található egy mágneses sugárvető. Ha egy korong kicsúszik az irányítás alól, egy
ráküldött sugárral megsemmisítik. Ezek azok a rejtélyes robbanások, melyeket
megfigyelnek a földi kutatók az égen, és semmiféleképpen nem katonai akció
eredményei, vagy a légvédelemé, netán elektromos viharoké.”
Másik eset, ha egy korong egy égitest felszínéhez közel csúszik ki az irányítás
alól, ahol már egy robbanást veszélyt jelenthetne, akkor lehetősége van leszállni a
felszínre ahová egy gyengébb sugarat küldve megsemmisítjük. A robbanás helyett,
e sugár hatására a fém széthullik, egyszerűbb állapotokba. Először is felpuhul,
aztán kocsonyaszerűvé válik, majd folyadékká, azután pedig szabad állapotúvá
alakul, gázzá változik, és semmiféle roncs nem marad utána. Ez utóbbi eljárás
teljesen veszélytelen bárkire nézve is; az eljárás során a koronggal érintkező
dolgokban sem esik a legkisebb kár sem. Egyetlen gond akkor keletkezhet, ha
valaki mindennek szemtanúja lesz, látja a lezuhanást, és abban a pillanatban érinti
meg a korongot, amikor a sugarat ráirányítjuk.”
Amikor a szaturnuszi a mágneses sugárról beszélt, Adamski fejében
megfordult, milyen nagyszerű védekező-fegyver lehetne belőle, ha bármi vagy bárki
megkísérelné megtámadni a hajójukat.
Érzékelve a gondolatokat, máris válaszolt: „Így van. Mindez teljességgel
lehetséges, e berendezések ilyen jellegű használata; akár emberek ellen is
bevethető, vagy bármi mással szemben, beleértve akár teljes bolygókat is. De
ilyesmit soha nem teszünk, és ezután sem fogunk ilyet tenni, mert ha mégis, akkor
semmivel sem lennénk különbek, mint az emberek itt a Földön.”
„Védekezésünk abban áll, mint ahogy számos esetben demonstráltuk már,
amikor földi gépek üldözőbe vettek bennünket, hogy egész egyszerűen gyorsabban
elmenekülünk, mint ahogy az emberi szem egyáltalán érzékelni képes lenne.
Továbbá a hajót övező tér rezgésszámát megnöveljük, addig a pontig, amíg
láthatatlanná nem válunk. Ha nem tennénk védekező lépéseket, a repülőgépeitek
egész egyszerűen vakon belénk rohannának, anélkül, hogy észrevennék. Ha
gépeiteknek megengednénk, hogy ebbe a közelségbe eljussanak, úgy ütköznének
belénk, mintha szilárd falat érnének. A gép természetesen összetörne, a mi
hajónkat persze nem érné kár.”
„Az eddig elmondottakból kiindulva – kezdte Adamski -, ha jól értem, időnként
meghibásodhat még ez a gyönyörű hajó is.”
„Igen – felelte. Azokban az esetekben, ha a külső világűrben a hajó
menthetetlenné válik, sorsára hagyjuk. Amikor ez szükségessé válik, a hajó
megsemmisítésre kerül, és anyaga elvegyül a világűr elemi részecskéivel. Minden
nagy hajó fel van szerelve mentőhajókkal, megtöltve a szükséges tartalékokkal és
mindenféle, a világűrben más hajókkal, vagy akár valamelyik bolygóval a
kapcsolatot lehetővé tévő kommunikációs berendezéssel. Azonban ha egy ilyen
baleset valamelyik bolygó közelében következik be, akkor becsapódatunk, ahogy a
ti repülőgépeitek is lezuhanhatnak.”
Adamski azonnal megkérdezte: „Ilyen esetekben mindenki meghal a
fedélzeten?”
„Igen – volt a válasz. – Azonban a halál, a mi ismereti szintünkön, nem
különösebben zavar bennünket. Mindannyian közülünk úgy tekintenek saját
magukra, mint intelligenciára, és nem mint testre. Az újraszületés révén másik
testet kapunk.”
„Úgyszintén, éppen megismerési szintünk miatt, soha nem pusztíthatunk el
szándékosan egy másik, intelligenciát hordozó testet. Azonban ha véletlenségből
halált okozunk, baleset következtében, akkor nem vagyunk ezért felelősek, hiszen
nem a mi szándékunkból következett be.”
A berendezések folyamatosan működtek, miközben beszélgettek. Amint
Adamski figyelte a képernyők villogását, azon tűnődött, vajon van-e még több, és
az eddigiektől különböző gépezet vagy berendezés, melyet még nem látott.
Megválaszolván a ki sem mondott kérdést, Zulu így szólt: „Igen, sok további
tágas terem található a pilótafülke és a korongok terme között, ezek csak akkor
kerülnek használatba, amikor bolygóközi repülést hajtunk végre.”
 A laboratóriumba és a korongok szobájába tett látogatás során Adamski
tökéletes mértékben megfeledkezett az idő múlásáról. Azt sem érzékelte, vajon a
Föld légkörében tartózkodnak-e még, vagy sebesen haladnak a világűrben, pedig,
habár figyelte a képernyőket, képtelen volt kiolvasni azok tartalmát, miközben a
többiek igen. Ebben a pillanatban a szaturnuszi pilóta megszólalt: „Nem vagyunk
messze a Holdatoktól.”
Erre a bejelentésre rendkívüli izgatottság hullámai futottak át Adamskin, azon
tűnődött, vajon leszállnak-e.
„Nem – válaszolta. – Most nem. Azonban azt szeretnénk, ha a saját szemeddel
látnád amit a Holdról gondoltok. A Holdnak van légköre, miként azt az eszközeitek
segítségével látjátok, most kellő közelségben vagyunk ahhoz, hogy észlelhető is
lehessen. A légkör általában nem akadályozza meg más égitestek megfigyelését,
ellentétben azzal, ahogy ezt a Földön olykor hallhatjuk. Eközben, a bolygótokról,
nem láttok sűrű felhőket a Hold felszíne fölött mozogni, a tudósaitoknak lehetősége
van az általuk „enyhe levegő mozgásának” nevezett jelenséget megfigyelni,
különösen az általatok „krátereknek” nevezett képződmények mélyén. Amit látnak
az igazából nem más, mint a mozgó felhők árnyéka.”
A Holdnak az az oldala, amelyiket a Földről megfigyelhettek, különösebben
nem sok eséllyel bír arra, hogy valódi felhőket mutasson, melyek tényleg jelentős
méretűek. Miközben a Hold pereme után közvetlenül, azon a részen kissé túl,
melyet hőmérsékleti zónának lehetne nevezni, a berendezéseink révén már sokkal
kiterjedtebb felhők kialakulását is megfigyelheted, mozgásukat és felbomlásukat,
igen hasonlatos viselkedésüket a Földön megfigyeltekhez.”
„A Holdnak a Földről látható oldala igen nagy hasonlatosságot mutat az földi
sivatagokkal összevetve. Forró, miként azt tudósaitok helyesen állítják,
hőmérséklete azonban nem annyira extrém, mint amennyire gondolják.
Mindeközben az általatok nem látott oldal hűvösebb, ám nem annyira hideg, mint
amennyire hiszik. Érdekes látni, a földi emberek miként fogadhatnak el ilyen
kijelentéseket azoktól, akik a legtöbbször fel sem néznek az égre, és kérdéseket
sem tesznek fel korlátozott tudású embertársaiknak.”
„Van egy szép sáv a Hold Középső vidékén, melyen növényzet, fák és állatok
tenyésznek, és ahol emberek is kényelmesen élhetnek. Még ti, földi emberek is
élhetnének a Hold ezen vidékén, mivel az emberi test az egyik
legalkalmazkodóképesebb szerkezet a Világegyetemben.”
„Ti földlakók igen sokszor jelentitek ki egyes dolgokról, hogy ’lehetetlenség’.
Semmit, ami az emberi képzelet számára elérhető nem lehetetlen megvalósítani.
Azonban visszatérve a Holdra; mint ahogy minden test a világűrben, legyen az forró
vagy hideg, rendelkezik egyfajta légkörrel, miként azt nevezitek, vagy gázokkal,
melyek mindezeknek a jelenségeknek színtérül szolgálnak. A tudósaitok pedig,
miközben kihangsúlyozzák, a Holdnak nincs légköre, elfogadják, hogy forróság és
hideg egyaránt létezik azon az égitesten! A Holdnak nincs olyan mértékű légköre,
mint a Földnek, vagy a mi bolygónknak, mivel lényegesen kisebb égitestről van
szó, Mindezek ellenére, rendelkezik légkörrel.”
„Talán kicsit jobban tudnám érzékeltetni az álláspontomat a következőkkel –
folytatta a szaturnuszi. – Tegyük fel, hogy a Földön egy kis szigeten vagy az óceán
közepén. Ameddig csak ellátsz, sehol sem tűnik fel másik szárazulat, habár élnek
emberek nagyobb szárazulatokon is, amit ’kontinenseknek’ neveznek. Az égitestek
a világűrben olyanok, mint a szigetek. Némelyik nagyobb, mások kisebbek, ám
valamennyit körülveszi és segíti ugyanaz az energia, amely egyben életet is ad
nekik.”
„Sok tudósotok vallja azt a nézetet, hogy a Hold halott égitest. Ha ez igaz lenne,
és a Hold valóban halott lenne, a szó jelentésének megfelelően, már réges régen
eltűnt volna a világűrben, széthullott volna. Nem! Nagyon is élő égitest és
támogatja a életet, beleértve az emberi életet is. Hatalmas laboratóriumunk van
közvetlenül a választóvonal mögött, ahol már nem esik a Földről látóvonalba, a
mérsékelten hideg és hűvösebb régiójában az égitestnek.”
Adamski megkérdezte, vajon a hajó elegendően közel megy-e ahhoz, hogy a
láthassa kísérőnk felszínét saját szemével.
Mosolygott és azt mondta: „Nem lesz rá szükség. Gyere és nézd – e készülék
segítségével igen közelre tudjuk hozni a Holdat, mintha csak ott lennénk mellette,
így tehát olyan tisztasággal figyelheted meg, akár csak a felszínén sétálnál.”
Adamski megkérdezte, mekkora távolságban vannak jelenleg a Holdtól, mire
azt a választ kapta: „Negyvenezer mérföldre”.
Erősen szerette volna, ha körülrepülik a Holdat, hogy a saját szemével
láthassa, mi van a másik oldalán, a mérsékelten hűvös zónában, amit említettek
neki. Ugyanebben az időben az is megfordult a fejében, talán lehetnek olyan dolgok
is, melyeket jobb lenne, ha nem látna. A felvetődött gondolatra gyors megerősítés
érkezett a szaturnuszi pilótától.
„Tesztelnünk kell az eddig számodra átadott információk miatt a
viselkedésedet, mielőtt újabbakkal szolgálunk. Mi megtapasztaljuk, talán nálad is
jobban, az emberi gyengeséget, még azok körében is, akikben erős vágy él a helyes
cselekvés iránt. Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne járuljunk hozzá a Föld
további rombolásához.”
 Amikor beállították a berendezéseket a Hold közeli megfigyeléséhez, Adamski
megdöbbenéssel tapasztalta, mily teljes mértékben hibás a legközelebbi égi
kísérőnkre vonatkozó elmélet-rendszer. A legtöbb kráter valójában kiterjedt
völgynek mutatkozott, szélén – valamilyen természeti jelenség miatt – felgyűrődött
hegyvonulatokkal.
Egyértelmű jeleit figyelhette meg annak, hogy a Hold a Földről látható innenső
oldalán, számos nyoma van hajdani nagymennyiségű víz létezésének. Zulu azt
mondta: „Továbbra is bőven van a túlsó oldalon, miként mélyen a hegyek mélyén
elrejtőzve is, az innenső oldalon.” Azután Adamskinak rámutatott a krátereket
övező hegyekre, azokon belül pedig az ősi vízfolyások nyomaira.
Igaz, a kráterek egy részét a Hold felszínébe csapódó meteorok hozták létre,
minden ilyen esetben a kráterek alsó része egyértelműen tölcséres szerkezetű.
Ahogy a közvetlen előtte felbukkanó Hold felszínét tanulmányozta, Adamski mély
bemaródásokat vett észre a felszínen, ezek közvetlenül beágyazódott hatalmas
sziklákhoz vezettek, a természeti forma tehát semmiféle más módon nem jöhetett
létre, mint hatalmas erejű víz lezúdulása következtében, mely maga előtt görgette a
méretes sziklákat – valamikor a múltban. Ezeken a helyeken ma is igen szerény
vegetáció fejlődött csak ki. A felszín egy része finomnak és porszerűnek tűnt, míg
más része láthatóan nagyobb darabokból épült fel, hasonlatosan a durva
homokhoz, vagy kisebb kavicsokhoz. Ahogy figyelte a felszínt, kis állat szaladt
keresztül a látómezőn. Annyit tudott csak kivenni belőle, hogy négylábú, szőrös, a
sebes mozgása azonban meggátolta a pontos felismerését. Az a kevés, amit
láthatott, igen különös volt Adamski számára, mivel éveken át, nem ilyen
elképzelésekkel rendelkezett és beszélt róluk.
A szaturnuszi láthatóan érzékelte a zavart, és megjegyezte, éppen ez volt az
egyik ok, ami miatt lehetővé tették számára a közelebbi szemrevételezést most.
Megígérte, hogy valamikor később, megmutatja Adamskinak a Hold túlsó oldalát is.
„Ez is – tette hozzá -, jelentősen fog különbözni attól, ahogy azt korábban
elképzelted.
Amint az ígéret elhangzott, a Holdat mutató képernyő elsötétedett, habár a
többi monitor folyamatosan működött tovább.
Zulu ismét a korongok terme felé vezette Adamskit, mielőtt azonban eljutottak
volna odáig, a nők elébük jöttek fogadásukra. A hat férfi, akik a lifttel leereszkedtek
Adamskival együtt, most felálltak üléseikről, ahogy a szaturnuszi pilóta javasolta,
térjenek vissza a fogadóterembe.

Egy újabb mester

 Ismét tehát a gyönyörű és pihentető fogadóteremben voltak, ahol Adamski
rögtön észrevette, a nagy, ovális asztalokon álló poharakat újratöltötték. Egy férfi,
Adamski becslése szerint talán harmincas évei végén, vagy negyvenes évei elején
járhatott, várt érkezésükre. Amint beléptek a terembe, felemelkedett székéből.
Bármiféle bevezetés nélkül, üdvözlése pontosan olyan szívélyes volt Adamski felé,
miként a többiek irányában, akiket bizonnyal már jól ismert. Adamski részéről
egyáltalán nem tűnt idegennek, sőt, azonnal a legmélyebb szeretetet és egyfajta
atyafiságot érzett iránta. Kétségtelen, egyszer vagy másszor, a Kedves Olvasónak
is volt hasonló tapasztalata. Jelenléte hihetetlen harmóniát és megértést sugárzott
a teremben összegyűltek felé.
Kezének enyhe mozdulatával jelezte, foglaljanak helyet az asztal körül. Egy
további szék volt elhelyezve az asztalnál, pontosan Adamskival szemben, melyre az
idegen ült le. Firkon és Zulu ismét Adamski két oldalán foglaltak helyet. A mester
kínálására, aki most a házigazda szerepét vette fel, mindannyian felemelték
poharukat és csendben kiitták. Egyértelmű volt, mindannyian arra vártak, hogy ő
szólaljon meg. Sötétbarna szemében mély életöröm csillogott, miközben Adamski
tisztában volt vele, minden gondolatát ismeri. Tudta, bármire is bukkanna, meg
fogja érteni és nem ítéli el miatta.
Jó alkatú férfi volt, izmos testtel. Sehol nem akadt szürke szál erősen hullámos,
sűrű fekete, természetesen lágy esésű, homlokáról hátrafésült hajában. Arcának
csontszerkezete feltűnően szép volt, azt a benyomást keltvén, mintha a benne
lakozó végtelen finomságú szellemet tükrözné vissza.
Pillantása, tele mélységes szimpátiával, sebesen siklott arcról-arcra. Azután
lágy és rezgő hangján egyenesen Adamski felé intézte a szót:
„Boldogok vagyunk, hogy megmutathatjuk számodra Atyánk
Világegyetemének egy egészen parányi darabkáját. Ismerjük e tárgykörben
érdeklődésedet, azt, hogy földi életed évei alatt milyen tudást gyűjtöttél. Most, saját
szemeddel figyelhetted meg a műszereink által rögzített ismereteket, melyekről
valahol a tudatalattidban már értesültél. Ezek a tapasztalatok megerősítést adnak
számodra és egyben nagy segítséget az egyetemes törvények megmagyarázáshoz
a világodban.”
„Soha ne feledd el fiam, hogy mindannyian fivérek és nővérek vagyunk, attól
függetlenül, hogy éppenséggel hova születtünk, vagy hogy milyen életre lettünk
kiválasztva. Nemzetiség, vagy bőrszín véletlenszerű, a test pedig nem más, mint
ideiglenes lakóhely. Az idők végtelenje óta változik minden. Az élet végtelen
fejlődése folyamán minden egyes individuum megismeri az összes állomást.”
 „A mérhetetlen végtelenségben végtelen forma létezik. Ebből láttál ízelítőt a
hajóink belsejében tett két látogatásod során, messze túl a légkörötök felett.
Változik méretben, az emberi szem számára láthatatlan végtelen parányi
porszemcséktől, a megszámlálhatatlan bolygókig és napokig. Mindannyian az
Egyetlen Erő tengerében fürödnek, segítvén az Egyetlen Élet által.”
„A Te bolygódon, a látott formákra különböző nevekkel hivatkoztok – ember,
állat, növény, és így tovább. A nevek az emberi érzékelést tükrözik, azonban a
végtelen tengeren, a neveknek, ahogy azokat használjátok, semmi értelme. A
Végtelen Intelligencia nem tudja megnevezni önmagát, mivel teljes mértékben
tökéletes. És minden forma mindig is létezett és mindig is létezni fog, a
tökéletességben lakozván.”
„A sok-sok forma között az egyiket ’embernek” hívod, meggyőződése, hogy ő
jelenti az egyetlen intelligenciát a Földeteken. Ám ez nincs így. Sem a világotokon,
sem bárhol a végtelen Világegyetemben egyetlen olyan megnyilvánulás sincs, mely
ne rendelkezne az intelligencia valamilyen fokával. Mivel az Isteni Teremtő által
létrehozott valamennyi forma egyben küldött is a Teremtő révén, az ő
megnyilvánulása, az Ő intelligenciájának gondolat-kivetülése.”
„Mint emberek, ennél nem vagytok semmivel sem többek, sem kevesebbek.
Minden létező támogatást kap és az intelligencia lehetőséghez jut általa kifejeződni,
az Isteni kifejeződés.”
„A földi ember általában nem tud erről, nincs tudatában ennek, sok-sok hibát
talál különböző dolgokban – saját magán kívül -, nem fogja fel, minden létező
dolognak van célja és azt nyújtja, amire teremtetett.”
„Nem létezik olyan forma, mely ítéletet mondhatna más felett, hiszen
valamennyi forma szolga a Legfelső Egyben. Senki sincs tisztában vele, hogy
mindez kitudódik, merthogy senki sem érti ezt. Ezeket a dolgokat csak a Minden-
Tudó ismeri. Ám minden forma, készségesen szolgálva, növekedvén a forrásnak
megértésében, ahonnan a bölcsességüket nyerik,: ugyanazt az életerőt mely által
léteznek.”
„A komplett elképzelés szerint, valamennyi forma manifesztációja olyan, mint
egy gyönyörű virág egy hatalmas kertben, ahol töménytelen szín és rengeteg féle
virág harmonizál együtt. Minden virág saját manifesztálódását más virágok révén
érzi. Az alacsony felnéz a magasakra. A magasak lenéznek az alacsonyakra. A
különböző színek mindenkinek örömöt okoznak. A növekedés lehetősége
érdeklődést és törekvést indít el bennük a tökéletesség megszerzése felé.
Megvizsgálva a feltáruló szépséget, mely a belsejében szunnyad, egy napig vagy
egy évszázadig, egyszer csak manifesztálódik – színekben, édes illatban, mindenki
örömére. Mindegyik saját magának hoz dicsőséget mások szolgálatába rendelvén,
és viszont, mindenki mástól kap. Így a gyönyörű mező adományozókból és
befogadókból áll, hajókból, melyeken átáramlik a Legmagasabbtól eredő
harmónia.”
„Vannak, akik a trón lábánál szolgálnak, míg mások a trón felett, és mások
körülötte. Mindannyian elvegyülnek a többiekkel, hangsúlyozva az egyetlen
boldogság a szolgálat privilégiuma. Olyasmi ez, amikor az emberi kifejeződésnek -
az általad ismert formában -, meg kellett volna tanulnia élni, már létének kezdetén a
te világodon. Ebben a leckében azonban megbukott. Ha nem tette volna, a Föld
maga lenne az örömök kertje – a kert ahol örökké tartó vágy élne a szolgálatra. Az
ember azonban, a megértés hiányában, lerombolta ezt a harmóniát a Földön.
Ellenségeskedik szomszédjával, tudata összezavarodott. A békét soha sem
ismerte; az igaz szépséget soha sem látta. Nem számít mennyire büszke magára, az
elért erőfeszítései miatt, továbbra is elveszett lélekkel él. És ki az az ember, aki ilyen
sötétségben él? Ő a gyilkos, aki megbukott a Halhatatlan Egy szolgálatában és az,
aki beszél az „Útról”, de nem keresi, hogyan járjon rajta. Ő az, aki mindentől fél, ami
a lebéklyózott megértési képességének határain túl van. Ő az, aki visszautasítja
saját éhező lelkét.”
„És a félelem, szó szerint, állandón végigkíséri életében, mintegy őrködik
mellette az élettel szemben, minden dologgal szemben. Ha ez a félelem kimozdulna
saját árnyékából, mindez abbamaradna. Ugyanis ez az ami az embert bebörtönözve
tartja egész halandó élete során.”
„Valójában a földi ember vigasztalanul él manapság, a félelem és a rémület
súlya alatt – amit halálnak nevez -, a halandó élete végét, egyedül, szemben múló
létének személyes sötétségbe torkollásával. Nos valójában az ember hozta saját
maga fejére a sivárságot, mely oly keserűen helytelenít, pusztán azért, mert a
szolgálatot nem úgy hajtja végre, miként azt a természet rendelte számára, a
különböző, őt körülvevő létformák által. Ehelyett, az ember folyamatosan pusztítja a
más életformák manifesztációit, azt hiszi, így túlélhet. Hibázott annak
felismerésével, hogy a ráruházott gazdagság révén inkább szolgálnia kellene, nem
pedig másokat saját szolgálatába kényszeríteni.”
„Akárhogy is, az ember uralma a Földön nem számottevő. Vet és arat úgy,
hogy értené is a lényeget, ezért keserű gyümölcs a termés. Továbbra is
érdektelenségének bilincsei béklyózzák le, folyamatosan ismétli hibáit már
századok óta, folyvást azt remélvén, hogy megtalálja azt, amire a szíve vágyakozik,
és amiért a lelke kiált.”
 „Fél attól, nehogy elforduljon az úton, amin éppen jár – a földi alapoktól,
melyeket a maga számára épített – fél, hogy elveszi tőle valaki, és neki nem marad
semmije. Így hát bőszen őrzi azt, ami nem örök, csak addig tart, amíg a romlás
változása el nem pusztítja, szeme pedig vak ezekre a történésekre. Önmagába
börtönözte be a fényt, mely vezethette volna az út felett ragyogva az Örök Egység
felé; az örömtől fosztja meg magát, amit mindenki átél, aki ezen az úton jár. Ők azok
a szolgálók, az Egyetlen Atya fiai és lányai, az egész világon. Az Atya, a gyönyörű
mezőn található sok-sok életforma teremtője, a szín-kavalkádé, az árnyékoké, a
magasságoké és mélységeké – a boldogságé, mely a legfontosabb és
leghangsúlyosabb, napról-napra és éjszakára, az égi harmónia egyetlen dala,
amihez mindenki csatlakozhat.”
Amint beszélt, Adamski előtt élénk képek sorjáztak, eltöltötte a remény, a földi
emberek megértési szintje talán kimozdulhat jelen állapotából. Ahogy megállt a
beszédben, senki sem mozdult. Adamski sem akarta megtörni a csendet.
Amint a képek megszűntek áramlani Adamski tudatába, a mester felállt a
szemben levő székről, körülsétálta az asztalt és egyenesen felé indult. Ekkor
mindenki felállt, ám továbbra is csendben maradt.
A nagy tanító gyengéden megérintette Adamski kezét, ennek hatására egész
lénye alázatos hálával kezdett el énekelni a megkapott tudásért. Boldogan maradt
volna ebben az állapotban örökké, ám, korábbi tapasztalataiból tudta, ez nem
lehetséges.
„Fiam, ne csüggedj el, ha gúnnyal és hitetlenséggel találkozol a Földön. Az
általunk adott megértési képesség révén fel tudod fogni majd, mindez nem lehet
másként. Mondd el fivéreidnek és nővéreidnek, amit tanultál. Sokan vannak
közöttük nyitott szívvel és tudattal, ezek száma pedig egyre növekszik.”
„A Kutató már vár és fivéreink visszakísérnek a Földre. Most, hogy ilyen
kapcsolatba kerültünk, sokkal könnyebben találkozhatsz velünk gondolati úton,
bármikor. Soha ne feledd, a világúr nem jelent gátat.”
Szavai elégedettséggel töltötték el Adamskit, nem maradt benne semmi
üresség. Búcsút mondott, megfordult és elhagyta a termet. Ebben a pillanatban
Firkon és Zulu Adamski felé lépett. Ő búcsút mondott új barátainak, és amikor a
fogadó-terem ajtaja hangtalanul kinyílt előttük, a felvonó platformja felé vették az
irányt, majd beszálltak a várakozó szerkezetbe.
Lassan ereszkedtek alá, csendesen siklottak a sínpárok között, mindegyre
távolodtak a hatalmas laboratóriumot szállító hajótól. Amikor elhagyták az
anyahajót, Adamski visszatekintett a tekintélyes űreszközre, amint ott lebegett
várakozón e kis jármű visszatérésére. Most próbálta csak felmérni, milyen hatalmas
is valójában…
A ki sem mondott gondolatokra Zulu válaszolt: „Egész pontos becslést tehetsz
majd fotóid alapján, egyébként 100 méter az átmérője és körülbelül 1100 méter a
hossza. Ezek nem pontos adatok, de aránylag közeliek.”
Mindössze másodperceknek tűntek, a Kutató ajtaja ismét feltárult, újra a
Földön voltak. Kölcsönösen elbúcsúztak a pilótától, aki az űreszközben maradt.
A marsi és Adamski arrafelé vette az irányt, ahol a kocsit hagyták pár órával
ezelőtt, majd nekivágtak a hotel felé vezető útnak. Adamski visszanézett a Kutató
felé és látta amint gyorsan eltűnik szemei elől, messze fent a levegőben.
Mint előző alkalommal, most is csendben maradtak végig, a hotel felé vezet
úton. Adamskinak igen sok mindent kellett átgondolnia, ezért nemigen volt
hajlandósága a beszédre. Megfordult a fejében, a kora reggeli levegő meglehetősen
friss lehet, észrevette, a Nap első sugarai éppen áttörni készülnek a sötétségen.
Annyira hatása alatt állt a mester szavainak feldolgozásán, hogy különösebben
semmi figyelmet sem szentelt a mellettük elvonuló tájnak.
Amikor a kocsi megállt a szálloda előtt, Firkon megérintette Adamski kezét, a
szokásos módon, miközben azt mondta: „Találkozunk még.”
Adamski tudta, hogy így lesz, s habár teste a Földön van, tudata részben a
Földön, részben pedig más világokon élő barátainál lehet, velük, miközben az űrben
utaznak. Csodálatos dolog volt tudni, nem vagyunk elszigetelve, és hogy soha
többé nem leszünk ismét elszigetelve! Ezen az éjszakán a benne szunnyadó
felismerés szinte elemi erővel tört ki, ezen utazás csúcspontjaként, amit földi
életnek nevezünk, kivirágzott a felébredés következményeként, amiként az a bölcs
olyan érzékletesen lefestette röviddel azelőtt. A felismerés öröme a szívében mint
egyfajta dallam csendült, folyamatosan szólt váltások vagy szünetek nélkül.
Remélte és őszintén imádkozott azért, hogy az útra vonatkozó kinyilatkoztatást
mindenki számára elérhetővé tegye az egész Földbolygón.
Visszatért a hotelszobájába, de nem aludt. Éjszakai tapasztalatai olyan erősek
és élénkek voltak, hogy szinte új embernek érezte magát, tudata felébredt és riadót
fújt, megtelve élénk és fürge gondolatokkal, mint soha korábban! Szíve örömben
eltelve énekelt, testét frissnek érezte, akár hosszú pihenés után. Sok tennivaló
akadt még erre a napra, és holnap, haza kell térnie, vissza a hegyek közé, most
azonban, képességeihez képest a maximumot nyújtva, igyekezett tökéletes
átéléssel fogadni minden pillanatot, a maga teljességében, szolgálni az Egyetlen
Intelligenciát, amire az ember egyébként hajlamos, hiszen erre lett teremtve.
Beszélgetés a kávézóban
Valamikor szeptember elseje körül olyan érzés kerítette Adamskit hatalmába,
miszerint hamarosan látni fogja világűri barátait. A nyár folyamán gyakran
megfigyelhette hajóikat a légkörben átrepülve, ám nyilvánvaló volt, a személyes
találkozás szükségessége akkor még nem érkezett el.
Minden egyes nap elmúltával egyre nagyobb sürgetést érzett a városba való
visszatérésre. Szeptember 8-án, egy barátnő, aki rövidebb időt töltött a Palomar
Kertekben, meghívta, elviszi magával Los Angelesbe. Adamski elfogadta, s
nagyjából délután négykor meg is érkeztek a városba. Beregisztrálta magát a
szokásos hotelbe, a hordárfiú társaságában felment a szobájába, felfrissítette
magát, aztán visszatért az előcsarnokba.
Legnagyobb meglepetésére és örömére, éppen rá várakozva és szélesen
mosolyogva ott volt Firkon és Ramu!
Miután kölcsönösen üdvözölték egymást, Adamski megkérdezte, sietnek-e.
Megértvén a gondolatait, Ramu válaszolt: „Igazából nem. Azért vagyunk itt, hogy
megválaszoljunk bármilyen kérdést, ami csak foglalkoztat – a legjobb képességünk
szerint.” – Tette hozzá mosolyogva.
Adamski javasolta, menjenek el egy kis étterembe, ahol ehetnek és
beszélgethetnek anélkül, hogy bárki is megzavarná őket. Gyaloglás közben azt
mondta: „Feltételezem teljes mértékben tisztában vagytok a legfontosabb, engem
nyugtalanító kérdésekkel.”
Firkon elmosolyodott és válaszolt: „Talán arra gondolsz, hogy a válaszok az
általad a nyáron az űrbe felküldött mentális kérdésekre tényleg megérkeztek,
anélkül, hogy a vezetékek összekeveredtek volna?”
„Pontosan” – jelentette ki Adamski kissé megkönnyebbülve.
A korai órának köszönhetően az étterem majdnem teljesen üres volt. A távoli
végén foglaltak helyet egy boxban, szendvicseket és kávét rendeltek. Adamski
elmagyarázta a pincérnőnek, igazából üzleti tárgyalásra céljából ültek be,
kényelmes és nyugodt helyet keresve, semmint enni. A hölgy készségesen
elmondta nekik, érezzék magukat otthon, gyorsan kiszolgálta őket és folytatta
beszélgetését a pénztárossal.
„MI a helyzet a floridai cserkésztiszttel? – kérdezte Adamski. – Mi igaz a
beszámolókból, melyek szerint valamiféle lángsugarat irányítottak rá egy Kutató
Csészealjból?”
„Semmi! – szögezte le Firkon nyomatékosan. – Nem csinálunk ilyen dolgokat.
Ami valójában történt az annyi volt, hogy a férfi megijedt. Nem akarta elmondani
mindezt, s azt sem, hogy miközben futott, össze-vissza hadonászott a
machétájával, eközben néhányszor rávágott vele a Kutatóra is, alig volt tisztában
azzal, mit csinál. Akárhogy is, túl közel került a csészealjat működtető energiához
és megégett.”
„Hogy még tisztább legyen a dolog – folytatta -, vegyünk például egy kötelet,
amiben ugye nem lakozik tűz. Ám ha valaki túl gyorsan rántja végig a kezét rajta,
bizony megégeti. A dolog igen hasonlatos. A Kutatóból kiáramló energia a férfi
testén igen nagy sebességgel hatolt át, ez okozta a testén az égési sérüléseket, azt
a benyomást keltve, mintha védekező-fegyverről lenne szó.”
„Neked is vannak hasonló tapasztalataid – emlékeztette Adamskit Ramu. – Az
első találkozásod során Orthonnal a karodat egy pillanatra elkapta a Kutató alatt
vibráló energia. Valójában nem égtél meg, de elveszthetted volna az egyensúlyodat
és beeshettél volna a Kutató pereme alá, ha Orthon nem akadályozza meg ezt,
visszatartván téged.”
Adamski ezután a Brush Creek-i események igazságtartalmáról érdeklődött.
„Megtörtént eseményekről van szó – felelte Firkon -, habár az űrhajó és rajta az
emberek, nem tartoznak a mi csoportunkhoz. Számos hasonlatos megfigyelésre és
személyes találkozásra került már sor a tied mellett, az első találkozásunk előtt, és
azt követően is. A világ majdnem minden országában zajlanak ilyen események. A
te tapasztalataid azonban abból a szempontból tekinthetők elsőnek, hogy igazán
sok emberhez jutottak el a beszámolóid.”
„Habár ilyen kapcsolatfelvételekre már évek óta sok kerül, ezekről feljegyzések
is készülnek, soha sem kerülnek a nyilvánosság elé, mivel csak nagyon kevés
ember meri közzétenni tapasztalatait, az embertársai kétkedésétől tartva.”
Majd egyszerűen fogalmazva hozzátette: „Nem tetszik nekünk az ilyen
találkozásokat övező titkolódzás. Sokkal jobban szeretnénk, ha szívesen látnának
bennünket, és eljöhetnénk, meglátogathatnánk az embereket, miként más világok
lakóit is meglátogatjuk. Ám addig, amíg látogatásainkat nem kíséri megértés, és
ezért egyfajta veszélyt látnak bennünk, mi is veszélyesnek látjuk a helyzetet
önmagunkra és hajóinkra nézve is, ezért a jelenlegi eljárást kell a jövőben is
alkalmaznunk.”
Adamski felvilágosítást kért az ügyben, mi okozta valójában Mantell kapitány
halálát.
Ramu elmagyarázta, eközben pedig pontosan látszottak rajta őszinte érzelmei:
„Baleset történt, amit mélységesen sajnálunk. A hajó, amit üldözött, igen
nagyméretű volt. A személyzete érzékelte Mantell kapitány közeledését, és
tisztában volt vele, érdeklődése őszinte, nem ellenséges. Lelassították a hajót és
megpróbáltak kapcsolatba lépni berendezéseik segítségével. Teljes mértékben
tisztában voltak a hajójukból sugárzó energia nagyságával és arra gondoltak, ez
eltéríti majd a közeledő kapitány szándékétól anélkül, hogy megsérülne. Ám amint
közelebb jött, a gépének szárnyát elkapta ez az energiamező, emiatt szivattyú-hatás
lépett fel, minek hatására az egész gép beszívódott, azonnali megsemmisülését
okozva, mind a gépnek, mint a pilótájának.”
„Ez a megsemmisülés – egészítette ki Ramu a magyarázatot -, mágneses
sugárzás miatt következett be, ami miatt a gép molekuláris szerkezete széthullott,
az erőtér hatására az építőelemek megváltoztatták helyzetüket. Ha gépe kerek, vagy
szivar alakú lett volna, mindez nem következett volna be. Gépe nem az elterjedt
formát követte.”
„A szárnyak kinyúltak a gép testéből, és pontosan ezek a szárnyak voltak a
baleset okozói. A hajtómű nem volt képes elegendő hajtóerőt szolgáltatni, hogy
kihúzzák a gépet ebből a helyzetből, s ha egyszer már a szárnyat elkapta az erőtér,
a gép többi része emiatt beleragadt, mindez pedig nagyon gyorsan ment végbe, a
gép darabjaira hullott, a roncsdarabok aláhulltak a földre, néhány alkatrész
porfinomságúra töredezett.”
„Másrészről – folytatta – mi meg tudjuk közelíteni a saját hajóinkat anélkül,
hogy bármi ilyesmi történne, azért, mert hajóink tervezése olyan, minek
köszönhetően bármiféle ütközés elkerülhető.”
„Az űrhajó csak annyit tudott tenni, hogy csökkentette a sebességét és
megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nem voltunk vele tisztában, hogy gépe nem
érintheti meg erőpajzsunkat, és nem kerülhet hatása alá. Sok-sok embert veszítetek
ilyen repülőgépek használata révén, különösen pedig sugárhajtású gépeitek
veszélyeztetettek, nemcsak a hajóinkból áramló sugárzás miatt, hanem beléphetnek
természetes mágneses örvényekbe is, ami a pusztulásukat okozza. Túl sok kiálló
rész van a gépeitek testéből, amikor pedig az erőtér belekap bármelyikbe, a
repülőgép elpusztul.
Ezzel ki is merült azon kérdések köre, melyeket Adamski szeretett volna
feltenni a nyáron a figyelmét felkeltő események kapcsán. „Látom, nyomon
kísértétek a bennem felmerülő kétségeket minden esetben” – mondta beszélgető
társainak.
„Ez esetben talán megkísérelhetjük folytatni a magyarázatokat a továbbiakra
nézve, megelőzvén az ezután felmerülő kérdéseidet. – javasolta Firkon. -, legalábbis
néhányat. „Miként azt korábban elmondták neked, a bolygók és bolygórendszerek
szüntelen létrejönnek és megsemmisülnek. Egy bolygórendszernek, hasonlatosan
mindenféle más formához – bizonyos idő eltelte szükséges ahhoz, hogy elérje
fejlettsége maximumát, hogy azután a hanyatlás és a széthullás következzen be.
Hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy a mi rendszerünk kialakult volna, már régóta
léteztek bolygórendszerek, megszámlálhatatlan mennyiségben, ahol emberi lények
éltek, a te megfogalmazásoddal élve, emberi társadalmakat alkottak.”
„Azután, ahogy manapság is, végrehajtottak bolygóközi utazásokat, a
bolygórendszereken belül, és a bolygórendszerek között. Az akkori emberek célja
ezen utazásokkal pontosan ugyanaz volt, mint a mienk most – tanulmányozni a
világűr jelenségeit, mindenféle szempontból. Amikor tehát egy bolygó kialakulása
megkezdődik egy adott rendszeren belül, sok-sok világ utazója keresi fel, hogy
közelről tanulmányozza.”
„Amikor pedig egy bolygó eléri azt a fejlettségi fokot, hogy alkalmassá válik
emberek befogadására – és egyszer minden bolygó eljut ebbe az állapotba, előbb
vagy utóbb -, az utazók tudatják ezt a hírt a többi világ lakóival, és más
bolygórendszerek világokéival. Önkénteseket keresnek ezután, akik késztetést
éreznek magukban letelepedni az új égitesten és benépesíteni azt. Azután hatalmas
hajók szállították ezeket az önkénteseket a létfenntartáshoz szükséges
berendezések kíséretében az új égitestre. Ezután rendszeresen érkeztek további
hajók újabb berendezésekkel és ellátmányokkal az úttörők számára, szükség
szerint. A telepeseket olykor visszavitték szülőbolygójukra is, látogatás céljából.
Ezen a módon új megismerési csatornák nyíltak, és – ezzel párhuzamosan – újabb
égitest vált lakottá az emberiség által.”
„A Föld volt a leglassabban fejlődő bolygó a Naprendszerben, amelyik elérte
azt a szintet, amikor már képes emberek életfeltételeit biztosítani. A Föld első
lakosait más bolygókról hozták ide. Ez nem sokkal azelőtt történt, mielőtt a Földet
körülvevő légkörben valami váratlan dolog történt, az átszállított emberekben pedig
tudatosult, néhány száz év leforgása alatt az életfeltételek ezen a bolygón
kedvezőtlenre fognak fordulni. Ennek eredményeként a Föld első lakosai – néhány
kivétellel – összeszedték holmijaikat, felszálltak az űrhajókra és átköltöztek más
világokra. Az a néhány, aki itt maradt, folyamatos degenerálódásnak indult,
elvesztették szépségüket és teljesen ennek a világnak a hatása alá kerültek.
Semmiben sem különböztek attól. Egészen pontosan, természetes
sziklabarlangokban kezdtek el élni, a krónikák pedig szem elől vesztették őket.”
„A Földeteken nincsenek feljegyzések ezekről a legkorábbi telepesekről,
mindössze az egyik, önmagát – az emlékezetükben őrzött ismeretek alapján - a
legősibb fajnak ismerő népcsoport mitológiájában őrződtek meg történetek az
általuk Tritonnak nevezett istenről, bizonnyal a faj eredeti származási helyére, a
Triteriára utalva.”
 „A világűri úttörők távozását követően nem sokkal számos természeti változás
történt a Föld felszínén. Néhány földterület a tengerek mélyére süllyedt, mások
kiemelkedtek. Azután, a világ ismét lakhatóvá vált emberek számára. Ekkor
azonban, a légkörben továbbra is fennálló problémák miatt, nem érkeztek újabb
önkéntesek. Másik feltétel, ami felé érdeklődve fordultunk, annak a helyzetnek a
megfigyelése, miszerint a Föld körül csak egyetlen hold alakult ki. A természeti
törvényeknek megfelelően, mindez kiegyensúlyozatlan állapotot teremt, egészen
addig így lesz ez, amíg valamikor a jövőben ki nem alakul egy újabb hold, hogy
kiegészítse a fejlődő világot.”
Ennél a pontnál Ramut félbeszakította a pincérnő, aki odajött, hogy megtöltse a
csészéket forró kávéval. Amikor elment, Firkon szólalt meg: „Az ember különös
teremtmény! És ez így van, akárhol is találkozol vele szerte a Világegyetemben.
Habár az ember, mint faj, többségében békében és harmóniában szeret élni
valamennyi teremtménnyel, itt és ott, néhányukban mindig felülkerekedik a
személyes önzés és agresszivitás, és a kapzsiság olyan vágyakat kelt, hogy
hatalmat szerezzenek mások felett. Mindez megtörténhet akár a mi világainkon is,
azon tanítások ellenére is, melyek biztosítják az ember harmóniában élését az Isteni
törvényekkel összhangban.”
„Igen – mondta Ramu -, és annak ellenére, hogy ismerjük az ilyen felfogáshoz
vezető gonosz viselkedési formákat, az egyetemes törvényekkel való
szembehelyezkedést, még sincs kellő szabadságunk, hogy megkössük ezeket a
testvéreinket, semmiféle módon. Így, évszázadokkal ezelőtt, sok-sok bolygó
bölcsességben eltelt tanítóinak találkozóján, elhatározás született, ezeket az önző
egyéneket kihajózzuk az újonnan felfedezett, az emberek számára megfelelő
életteret biztosító bolygókra. Ilyen történésekkor a leglassabban fejlődő bolygók
lettek kiválasztva a legtöbb rendszer esetében az ilyen bűnös száműzöttek
számára.”
„Így hát, az említett okok miatt, a Földet választottuk ki a rendszerünkön belül,
hogy otthonául szolgáljon a szabályozhatatlanok számára, akiket számos
különböző helyről hoztak ide, a Naprendszeren belülről és kívülről. Ezek azok a
száműzöttek, akiket a Földön ’bajkeverőknek’ hívtok. Se el nem pusztíthatjuk, se be
nem börtönözhetjük őket, hiszen mindez az egyetemes törvényekkel ellentétes
lenne. Mivel ezek az emberek pontosan ugyanolyan arrogáns tulajdonságokkal
rendelkeznek, úgy éreztük, mivel senki sem kényszerítheti a másikat semmire,
végül majd egymást fogják rávenni a harmóniában való élésre. Ez tehát az igaz
története a Föld eredendően ’tizenkét törzsének’”.
 „Összegyűjtötték tehát őket rengeteg bolygóról és hajókkal ideszállították a
Földre, mindenféle berendezés vagy szerszám nélkül, ellentétben a telepesekkel,
akiket bőségesen elláttak ilyesmivel. Mindannyian jó képesítést szereztek a saját
világaikra vonatkozóan a talajművelésből, az ásványok, a légkör és számos egyéb,
a fizikai fennmaradáshoz szükséges területen. Itt, az új világon, használniuk kellett
ismereteiket, és ellátni magukat pusztán azon dolgok révén, melyeket a természet
szolgáltatott. Ezzel az volt a cél, hogy munkára kényszerüljenek, elővegyék saját
képességeiket, abban a reményben, hogy majd visszahozzuk őket, valamennyijüket
a saját társadalmukba, akik hajlandók lesznek a Teremtő szándéka szerint
cselekedni.”
„Ők a ti Bibliátokban említett ’bukott angyalok’ – azok az emberek, akik az élet
magasabb színvonaláról hulltak alá és teremtették meg eredetileg az általatok ma
ismert helyzet alapjait.”
„Hosszú időn át, miután ezeket az embereket idehozták a Földre, a mi számos
világunkból származó emberek gyakran látogatták meg őket, segítve és irányt
mutatva nekik, már amennyiben hajlandók voltak mindezt elfogadni. Ők azonban
dölyfösen és dacosan viselkedtek, és nem fogadták szívesen a számukra felajánlott
segítséget. Akárhogy is, a kezdeti ellentéteket követően, hosszú időn át sikeresen
kijöttek egymással. Ebben az időszakban a Föld valójában az ’Éden kertje’ volt,
mivel minden bőségesen állt rendelkezésre és a természet pedig pazarlóan osztotta
ajándékait, élelmiszert és az élethez szükséges dolgokat.”
„Ebben az örömökkel szolgáló új világban az újonnan érkezők békében és
boldogságban éltek, egyik a másikkal; boldogságban más bolygók lakosaival is.
Azután, miként a Bibliátok hivatkozik rá, az ember evett a ’jó és rossz tudása’
fájának gyümölcséből, és ellentétek születtek ott, ahol korábban nem voltak.
Kapzsiság és birtoklási vágy burjánzott el közöttük és egyikük a másik ellen
fordult.”
„Ahogy telt az idő és a népesség növekedett, az eredeti törzseken kívül,
felemelkedett egy önmagától különösen eltelt embercsoport, akik elkezdtek
különbséget tenni a számos emberi faj között. Vezető szerepre törekedtek
valamennyi ember felett, állítván, hogy sokkal fejlettebb bolygóról érkeztek, mint az
összes többi ember, és ezen az alapon joguk van a többieket irányításuk alá vonni.
Továbbra is látogattuk ezeket a megtévelyedett testvéreinket, mindig abban a
reményben, hogy visszatéríthetjük őket a baráti viszony ápolására. Ahogy telt az
idő, az önmagukat irányítóknak kinevezők csoportja egyre erősebb és erősebb lett,
és az erőfeszítéseink egyre és egyre kevesebb haszonnal jártak. A megosztottság
folytatódott és növekedett, végül pedig olyan szintre jutott, amit manapság
’nemzetek’ megalapításának mondotok.”
„A nemzetek alapítása elválasztotta a testvért a testvértől, és az egész
emberiség a továbbiakban megszűnt az Isteni törvények szerint élni. Az ilyen szintű
megosztottság miatt számos ok jelentkezett a háborúskodásra. De még ezekben az
időkben is folyamatosan küldtünk másokat is abban a reményben, hogy segítsenek
földi testvéreinknek. Ezeket az embereket „messiásokként” ismeritek, küldetésük
pedig az volt, hogy segítsenek földi testvéreiknek hogy visszatérjenek a megértés
eredeti állapotához. Minden esetben néhány követő összegyűlt ezen bölcsek körül,
azonban valamennyi alkalommal elpusztították őket azok, akiknek szolgálatára
érkeztek. Talán csodálkozhatsz azon, miért éppen a Föld a Világegyetem ezen a
részén, a Naprendszerünkben a legalacsonyabb szinten álló bolygó. Éppen most
mondtam el.”
„Valamennyi világon az emberek, a férfiak és nők, akik fejlesztik
szülőbolygójukat, önként felajánlva szolgálataikat ilyen célokra, egyfolytában
előttetek járnak. Úgy élnek, ahogy a Végtelen Teremtő szeretné, hogy Gyermekei
éljenek. Növekednek és elteltek az Atya szándéka szerint. És minden egyes
alkalommal, amikor az önkéntesek elhagyják saját világukat, hogy új helyen
keressenek kalandokat, miután az Isteni Kéz alkalmassá tette emberi
megtelepedésre, a tapasztalás iskolájának új osztályába lépnek, ahol a teljes
Világegyetemre vonatkozóan még kiterjedtebb ismereteket gyűjtenek. Így a
folyamatos fejlődés útjára léptek, magasabb és magasabb szintjeire a
megtapasztalásnak és a szolgálatnak.”
„Munka, miként azt a ti világotokban ismeritek, nem jut szerephez az életükben,
mivel valamennyi bolygó lakossága a Teremtő kívánsága szerint buzgólkodik, a
természeti elemek az ő szolgálataikban állnak.”
„A Földön minden pontosan az ellentettje. A kiterjedt önzés és a természeti
törvények kiforgatása miatt, a természeti elemek az ember ellen fordultak. Ember,
ember ellen háborúskodik, ez pedig a legjobb példa minderre, pusztító energiáit
egymás ellen fordítja, ahelyett hogy a Teremtője szándéka szerint önmaga jólétének
megteremtésén fáradozna.”
„Ez tehát a legfontosabb különbség a Föld lakosai és más bolygók lakosai
között. A földi emberek időnként eljutnak bizonyos fejlettségi csúcsokba, hogy
aztán a rombolás újabb fázisa következzen, a természeti elemek használatának
hiánya mindent elpusztít, amit csak létrehoztak.”
„Itt és ott, az egyének felemelik önmagukat a világ nagyobbik része fölé, így
minden ember magára marad saját fejlődésének felgyorsítása vagy lelassítása
terén. Csakis akkor, amikor a földi ember tanul saját hibájából, jut el oda, hogy
felemelje tekintetét, csak akkor, amikor igazán legyengül ismeri meg a Tökéletes-
Istenség Intelligenciáját, és az ő ’bölcsességét’, azonban bármikor kész
szembeszegülni a ’Mindentudóval’, ennek eredményeként pedig kész azonnal
visszasüllyedni kezdeti állapotába.”
„Mindeközben folyamatosan készenlétben vagyunk, ha bármiféle
segítségkérést kapnánk a földi emberektől, készen állnánk mindent biztosítani
részükre, hiszen ők továbbra is a mi testvéreink.”
„Soha sem éreztetek csalódottságot – kérdezte Adamski – ezeket a kirívó
dolgokat látván?”
Firkon válaszolt: „Semmi olyan dolgot nem ismerünk, hogy ’csalódottság’. Ez
negatív kifejezés. Hosszú ideje már, hogy megtanultuk a hűség és a remény
hatalmas erejét, és soha nem adjuk fel. A tegnap elvesztett célok holnap
győzelemre vihetők. Ez nem jelenti azt, hogy úgy tekintenénk magunkra, mint a
legtökéletesebb megoldást hordozókra. Távol álljon ez tőlünk. Végtelen hosszú út
áll még előttünk. A mi világainkon azonban nem létezik beteges tulajdonlási vágy
többé, tudod, mint ahogy bűntények sem, ahogy ti nevezitek. Úgy tekintünk az
emberre, mint az Istenség legmagasabb szintű képviselőjére, mint a tökéletesség
egy alacsonyabb szintjén álló fokára. Kényszert kellene alkalmaznunk bármilyen
létformával szemben, melyet ismerünk és így rávenni őket arra, hogy
változtassanak természetes viselkedésükön és esetleg nekünk ártsanak? Láthatod,
miért hagyta a Teremtő valamennyiünknek meg lehetőséget, hogy saját magunk
birkózzunk meg saját problémáinkkal. Amikor valaki nem engedelmeskedik
törvényeinek, lényegében ellenünk fordul. Úgy beszéltek a sátánról, mintha valami
független létező lenne. Azonban csak az Isteni princípiumokkal szembefordulva
lehet létrehozni diszharmonikus helyzetet, amit ti lényegében a sátánnak
tulajdonítotok, és a magatok szempontjait tekintve igazatok is van. Azonban majd
úgy fogjátok találni, hogy ez a sátán a fény angyalává válik, miként az írásaitok
erről beszélnek nektek. Mindenféle torzítást annak kell helyrehoznia, aki a
torzításokat elkövette.”
Amint Firkon szünetet tartott, Ramu szája enyhe, igen jellemző ünnepélyes
mosolyra húzódott, amint így szólt: „A Nap nem kormányozza a Földet, miként a
Föld sem a Napot, sem a csillagok egymást. Mindent az Atya kormányoz. Itt, az
embernek el kellene kezdenie tanulni, magától a természettől. Bizonyos okok miatt
ennek megkezdése nem mérlegelhető tovább.” Adamski közbevetette: „Arra
gondolsz, amit mi halálnak és újjászületésnek hívunk, arra, hogy vinnünk kellene az
emlékeinket egyik életünkből a másikba?” Ramu válaszolt: „Ez lehetséges,
különböző tudatossági szinteken. Az örök ember semmit sem felejt. A korábbi test
által megszerzett tudás azonban ritkán manifesztálódik mélyebben, mint valamiféle
ösztönös tudás, vagy vonzalom valami felé, bizonyos ismerős dolgok irányában.
Tudatos elméjében a földi ember igen kevés megértési képességgel rendelkezik,
ezért van mindez így. Amikor bizonyos képességek magasabb szinten
manifesztálódnak, tehetségről vagy adottságról beszéltek. Amikor pedig mindez
látványos szinten jelentkezik, különösen pedig gyermekkorban, ezekre az
emberekre mint csodagyerekekre hivatkoztok.”
„A bolygótok, a ti kifejezésetekkel élve, alacsony rezgésszámon funkcionál.
Ennek eredményeként, a növekedés, a különféle életformák fejlődése – és
különösen az emberé – igen lassú, sok időt igényel a születéstől az érett kor
elérése. Amikor az ember a Földre születik, megmarad egy önellátásra képtelen,
gyermeki állapotban, sokkal hosszabb időn át, mint más bolygókon. Addigra, mire
elérik a férfikort, vagy az asszonykort, akármilyen emlékekkel rendelkeztek is
születésükkor a korábbi eseményekről, mélyen eltemetődnek a félreértelmezéseik
tengerében, melyeket a felnövekvésük évtizedei során gyűjtenek magukba. A
természet törvényeitől függésben élve, az ember gondolkodási képességei
jelentősen bekorlátozottak. Az újonnan érkezőket maguk alá temették a
megszokások és a konvenciók, az előrevivő tapasztalatok pedig kihaltak. Néhány
zseniális elme olykor felvillant valamit abból, amit a tudatos elme alatti területnek,
azaz tudatalattinak hívtok, azáltal, hogy néhány csatorna hirtelen megnyílik. Ilyen
eset lehet például az, amikor találkozol valakivel, akiről úgy gondolod, hogy már
régóta ismered, vagy meglátsz egy ismerősnek tűnő helyet, ahol még soha az
életedben nem jártál, viszont nyilvánvalóan úgy tűnik, hogy már hiteles
összefüggésekkel és emlékképekkel rendelkezel vele kapcsolatban. Minden ilyen
tapasztalat misztikusnak tűnik a földi ember számára. Ezek az emlékképek azonban
rendszerint valós emlékeken alapulnak, és a magyarázat igen egyszerű.”
„Más bolygókon nem vetünk ki ilyen blokkolásokat az újszülött gyerekekre.
Éppen ellenkezőleg, mindent annak az érdekében teszünk, hogy megmaradjon
szabadnak. Pontosan értjük, hogy minden egyes emberi megtapasztalás egy kissé
eltér az összes többitől, és az egyéni tapasztalati háttér alapként szolgál a saját
egyéni sorsához. A rezgésszint, melyen egy adott égitest létezik, semmi mástól
nem függ, mint a rajta élő lakosoktól. A mi bolygóinkon tapasztalható magasabb
frekvenciának köszönhetően, azok, akik közöttünk születnek, nem igényelnek olyan
hosszú gyermekkort, mint nálatok. Nálunk, az átlagos kifejlődési periódus a
születéstől a nagykorúvá válásig két év, összehasonlításként a nálatok
tapasztalható tizennyolc, vagy még annál is több évvel.”
 „Ti a Földön „Lélekvándorlás törvényéről” beszéltek, és lényegében félreértitek
a dolgot. Ami valójában történik az az, hogy ha egy egyén a Földön a testvérei iránti
tudatosságból az élet megértésének magasabb szintjére kerül, akkor engedélyt kap
más bolygón való újraszületéshez. Élénk emlékképeket hoz magával a földi
tapasztalatok emlékéről. Túlnyomórészt ezek a saját tapasztalataira vonatkoznak,
az élet irányításának alapvető törvényeiről.”
„A napi szokásokra vonatkozó emlékképek, az embertársi viszonyok a
családtagokkal és a barátokkal továbbra is teljesen tisztán megmaradnak, de
másodlagosak. Meg fogja tapasztalni, hogy valójában nincsenek hiányzó részek az
élet különböző állomásai között, hanem folyamatos és zavartalan a fejlődés, a sok-
sok név és megosztottság csak zavart keltett számára a Földön.”
„Habár a felnőtté válás eléréséhez a Földön igen hosszú időszak szükséges, a
kor és a hanyatlás gyorsan jön. Mindez a régi hagyományoknak és konvekcióknak
köszönhetők, melyek folyamatosan nyomást gyakorolnak az egyénre. Igaz tudás,
teljesen lényegtelen, milyen régen született, könnyen elérhető. Az emberiség által
hurcolt sorompók és lelki fájdalmak újra és újra megismétlődnek, évszázadokon át
megőrződnek, ránehezednek rendületlenül a szellemi emberre. Mint láthatod, nem
öregszünk megjelenésben vagy érzelmekben. Mindez azért van, mert minden egyes
nap magunkkal visszük a friss tudásunkat, amit megtanultunk a leckékből, mindazt
magunk mögött hagyva, amiről kiderült, hogy használhatatlan. Mivel lehetővé
tesszük, hogy az új és friss benyomások hatása alá kerüljünk, megmaradunk
fiatalosnak.”
„Mint amikor a szobrásznak is van egyfajta elképzelése amikor egy
agyagdarabot a kezébe vesz, ezt igyekszik megvalósítani ujjaival, meghatározza
milyen formát öltsön az agyag, ugyanez érvényes az emberi testre is. Az ember
önmaga szobrásza, a Teremtő által szolgáltatott anyagból. Az ember saját döntése,
a Világegyetemen belül, hogy mi lágyítja meg testét és milyen érzések töltik el
természetét, a szépségé vagy a csúfságé.”
„A ti világotokban az Istenséget idősnek ám mégis öröknek ábrázoljátok. Ez
hatalmas ellentmondás, hiszen minden ami örök, kortalan.”
„Az óceánjaitok a mélyükön és felszínükön végbemenő vég nélküli mozgás
eredményeként képesek fennmaradni korokon át. Egy kis pocsolya is azonban
mutat egyfajta kort, hiszen összetétele megváltozik, a kezdetben tiszta vize
bepiszkolódik. Ezután beáll a pangás – szavaitok szerint.”
„A testi betegségek és az enyészet hasonló működés eredményei. Mivel nem
tanultátok meg, miként éljetek a természeti törvények szerint, bekövetkezik a
személyes pangás, stagnálás állapota. Alkalmanként, még a ti világotokban is,
képesek igen magas életkort elérni a ti normáitok szerint és továbbra is fiatalosan
hatást kelteni emberek. Mindez a mentális képességek megőrzésének köszönhető,
az érdeklődés és a lelkesedés átlagon feletti jelenlétének.”
Adamski felidézte magában néhány ilyen ember képét ismerősei közül és
egyetértően bólintott: „Valójában messze fejlettebbek vagytok nálunk – mondta. –
Eljutottatok már arra a pontra, ahol már a fejlődés töretlenül folytatódhat?”
„A kérdés mosolyra késztette Firkont: „Ó közel sem! Ám amikor hibát követünk
el, az leckeként szolgál számunkra további viselkedésünket illetően, sokkal inkább,
mint valami elrejtenivalót, vagy igazolnivalót. Továbbá, bármikor, ha újabb területet
fedezünk fel, legyen az akár fizikai akár szellemi, nyilvánvaló, hogy elkövetünk pár
hibát. Számotokra, amit hibának neveztek, az valami szégyenletes dolog és emiatt
gyakran kigúnyolnak és megbírálnak egyéneket vagy csoportokat. Ez az egyik
legerősebben bevésődött viselkedési forma a földi emberekben, amiről tudniuk
kellene, vagy embertársaiknak kellő toleranciával kellene kezelnie, hogy új utakat is
kipróbálhassanak. Más szavakkal, nincs olyan ember, aki valaha is bármihez
hozzáfog, hogy ne hibázna, nem számít mi az eredmény. Az embernek meg kell
tanulnia valamit. Elemi hibái révén hatalmas mértékben járulhat hozzá
embertársaihoz fűződő viszonya javításához. Elszántság és felfedezés vezetheti őt
el új utak kipróbálásához, s ha rossznak bizonyul, szükségtelen másoknak is
ugyanazt megpróbálnia. Ő egyedül szenved a hiba miatt, és mi, a testvérei,
dicsérjük érte.”
Amint Firkon abbahagyta a beszédet és Ramura pillantott, Adamski megérezte,
gyümölcsöző beszélgetésük véget ért. Semmi szükség nem volt egyetlen szóra
sem, amikor felálltak az asztaltól. Rendezték a számlát és hamarosan ismét az
utcán voltak.
Ez alkalommal Firkon és Ramu nem tartott Adamskival vissza a hotelbe.
„Nagyon hálás vagyok” – mondta Adamski amikor elváltak, a szavak valahogy nem
tűntek megfelelőnek fülei számára.
Egy pillanatig megállt, figyelte, amint eltávolodnak, azután az ellenkező irányba
fordult, egyenesen a hotel felé.

Ismét a nagymester
Nem sokkal a beszélgetés után Adamski ismét késztetést érzett, ezért
hamarosan úton találta magát Los Angelesbe. Az út egész tartama alatt eltöltötte
egyfajta kellemes előérzet, ami emlékeztette gyermekkora Karácsonyt megelőző
izgatott várakozására.
 Más bolygókról való barátaival a mentális párbeszéd egyre kifinomultabbá vált
az idő múlásával. Tudta, példának okáért, hogy a következő beszélgetésre nem egy
földi étteremben kerül sor, hanem ismét fel fogják vinni az űrbe a hajóikon.
Ebben a boldog állapotban, a hatalmas hegyek látványa, melyek ez első út
alkalmával is elvonultak az út mellett, most még az eddiginél is csodálatosabb
látványt nyújtottak. És a völgyek, aranysárgásba öltözve a természetes
állapotuknak megfelelően, vagy ragyogó zöldbe, ahol művelés alatt állottak,
szeretettel töltötték el a mi Föld bolygónk iránt. Tökéletesen igaz, ha az emberiség
képes lenne pusztán annyit megtanulni, hogy megújult tekintettel pillantson rájuk,
nem maradna többé hely keserűség és harc számára.
Az idő még a megszokottnál is gyorsabban telt a vezetés során. Bejelentkezett
a hotelbe, egyenesen a szobájába ment, majd visszatért az előcsarnokba.
Habár a pult fölötti óra mindössze kicsivel délután öt óra elmúltát jelezte, és
Adamski természetesen nem volt éhes, mégis igen erős késztetést érzett arra, hogy
elmenjen enni valamit a kis étterembe és mire visszatér, már várni fogják a barátai.
Így is tett, s amikor hat óra előtt valamennyivel visszatért a hotelbe, Ramu lépett
hozzá.
Adamsi nagy örömmel üdvözölte, s megkérdezte, megváratta-e.
„Egyáltalán nem – válaszolta. – Tudtam, mikor fogsz érkezni!”
A Pontiac a járda szélénél parkolt a sarkon túl. Amikor Adamski beült, Firkon
felöl érdeklődött.
„A mostani alkalommal nem tud velünk jönni – felelte Ramu -, ezenkívül
megkért, mondjam el neked, mennyire sajnálja, hogy nem találkozhattok.”
Az örömteli állapot és a várakozás kellemes érzete a hosszú utazás alatt végig
Adamskival volt, kifelé Los Angelesből és azután is. Alkalomszerűen néhány szót
váltottak, az utazás során azonban keveset beszélgettek.
Végül lefordultak a főútról és végigzötykölődtek egy hosszú, keskeny úton;
nagyjából fél óráig tartott. Keresvén a Kutató fényét a sötétségben, Adamski
halvány ragyogásra lett figyelmes a távolban. Ahogy alakjai egyre inkább
körvonalazódott, felismerte a méretéből, hogy minden bizonnyal szaturnuszi
Kutatóról van szó, vagy legalábbis hasonló hajóról.
Kiderült, ugyanaz volt, és Zulu jött elébük üdvözlésre. Az út a magasban lebegő
anyaűrhajóig gyorsan véget ért. „Ez az…” – kezdte Adamski, mire Zulu bólintott és
elmosolyodott: „… a szaturnuszi hajó, amelyiken korábban jártál? – Igen.” A
leszállási manőverek pontosan olyan simán zajlottak, mint az előző látogatás során.
Miközben Zulu a nagy fogadóterem felé vezette Adamskit, megállt egy pillanatra és
így szólt: „Maga a mester kért meg, hogy hozzunk ide ma este. Ez a látogatás teljes
egészében csak az ő meghallgatásából áll. Ha lehetőség nyílna számomra, hogy a
megértés magasabb szintjére jussak, megvalósulhatna, ha hallhatnám mindezt.”
Belépvén, Adamski egy pillanatra megtorpant látván a terem szépségét és az
azt kitöltő harmóniát. Mindazok, akik a korábbi találkozón jelen voltak, most
szintén, senki idegen, két hölgytől eltekintve, akik egymáshoz való
hasonlatosságuk alapján ikreknek tűntek. Adamski úgy vélte, mielőtt még bármit is
megtudott volna, hogy szaturnuszi nőkről lehet szó. Blúzuk ujjának jobb oldalán,
közel a gallérhoz, ugyanazt a jelet viselték, melyet a legutóbbi látogatása során a
szaturnuszi férfiakon látott. Miután a barátai üdvözölték, a két bájos idegennel is
üdvözölték egymást. Különböztek mind személyiségükben, mind ruházatukban a
többi nőtől. Mivel továbbra is Adamski mellett maradtak, lehetősége nyílt mindezt
részleteiben is elemezni. Mindkét hölgynek nagyon sötét haja és szeme volt,
vastag, ívelt szemöldökkel. A bőrük színe meglepően fehér volt, rózsaszín folttal az
arcukon; ajkaik teltek és pirosak voltak. Mindketten nagyobb elevenséget
sugároztak, mint a többi nő. Adamski úgy vélte, mindennek semmi köze a tényhez,
miszerint szaturnusziak voltak, ám jellemző jegye volt személyes
tulajdonságaiknak.
Világoskék blúzt viseltek, hosszú bő ujjakkal, a csuklónál enyhén összehúzva.
Ezek a blúzok inkább hasonlítottak valamiféle rövid dzsekihez, a nyakrésznél pedig
keskeny, fodros gallérban végződtek. A szoknyák ugyanabból az anyagból
készültek és ugyanolyan színűek voltak. Ez utóbbi nagyon könnyű szövetnek tűnt,
teljesen különbözött szövése bármitől, amit korábban valaha látott. A széles övvel
tartott szoknyák bokáig értek, hasonlatosan a többi nő öltözetéhez. Őzbarna
szandált viseltek formás lábukon.
Adamski nem látta még a mestert, és arra gyanakodott emiatt maradtak állva
mindannyian, várakozván belépésére.
„Igencsak jelentős aktivitást mutat a légierőtök ma este – mondta Ramu
Adamskinak -, és a hajó most emelkedik. Valószínűleg lebegő pozíciót veszünk fel
nagyjából 30.000 méteres magasságban.”
Szükségtelen mondani, sem korábban sem akkor semmiféle mozgást nem
lehetett észlelni.
Ebben a pillanatban a mester belépett, és valamennyien felé fordultak.
Amint tekintete találkozott Adamskiéval elmosolyodott és odasétált egy
asztalhoz, mely körül alacsony, karfákkal ellátott érdekes, tökszínű, selyemkinézetű
anyaggal bevont székek sorakoztak.
Ramu odavezette Adamskit az asztal túlsó oldalára, a mester pedig jelezte,
foglaljon helyet a jobbján. Az egyik szaturnuszi hölgy pedig Adamski másik
oldalára ült, s miközben a többiek is éppen helyet foglaltak, Adamski megragadta
az alkalmat és megkérte őt, vajon elmondaná-e az embléma jelentését. A nő
előzékenyen megfordult, így Adamski könnyebben megfigyelhette jobb vállát,
miközben megszólalt: „Arra utal, hogy a Szaturnusz ennek a rendszernek a bírája.”
Habár Adamski nem értette pontosan, mit ért az alatt, hogy „bírája”, a nő nem adott
további magyarázatot. A jel egy kört tartalmazott, gyűrűvel övezve (nagyon
hasonlatosat ahhoz, miként a gyűrűs bolygó feltűnik távcsöveinkben), a kör
belsejében pedig egy kiegyensúlyozott, kétkaros mérleget.
Megköszönvén neki Adamski hátradőlt a székén, s úgy találta, nehéz lenne
bármi mást találni ennél kényelmesebbet. Nemcsak egyszerűen a párnázottsága,
hanem az a tulajdonsága miatt is, ahogy a levegőt áramoltatta a test körül. A mester
elkezdett beszélni: „Fiam, néhány dolog, amit ma este hallasz ismétlésnek tűnik,
mindez azért van, mert azokat a dolgokat, melyekről beszélek, nagyon fontos
megértened, és talán egy teljesebb magyarázat segít neked a kapott tudás
alkalmazásában.”
Adamski nagyon örült e szavaknak, mivel, a megígért telepatikus segítség
ellenére, továbbra is félt attól, nem fog tudni mindenre pontosan visszaemlékezni.
„Hatalmas tévedés uralkodik el egyre inkább a földi emberekben – mondta a
mester -, az a szokás, hogy igyekeznek sok-sok részre osztani mindazt, amit soha
sem lenne szabad megosztani. Sok-sok különböző csoport és tanítás létezik
nálatok, számos formája a kedvelt és nem kedvelt dolgoknak, mindez csak azért,
hogy a bolygótokon uralkodó zavarodottságot tovább fokozza.”
„Nekünk, más világok lakóinak, nincsenek ilyen csoportjaink, ám tisztában
vagyunk a viszonyokkal és minden létező dolog függetlenségével. Tudom, mélyen
átérzed a mögötted lévő falon látható Istenség koncepciójának erejét és
kisugárzását. Mindig élénken őrizd emlékezetedben ezt a képet, és emlékezz rá,
szívünkben soha sem felejtjük el, hogy Őbenne ölt minden létforma testet.”
„Ő annak adományozója, amit ’életnek” hívsz. Szintén Ő az életadója rajtunk
keresztül a mi teremtményeinknek, melyek kapcsán Ő ad utasítást, mit teremtsünk.
Ő az aki tudja, miként kombináljuk az ásványokat és az elemeket – nemcsak hogy
nekünk segítsen, hanem a Világegyetemet is, sokkal jobban, mintha egy létforma
tapasztalataira lenne utalva a felnövekedésben, hogy megfeleljen a magasabb
létezési szintnek. Mi, a Vénuszon, és más bolygókon a fejlődés különböző szintjén
állunk, felismerjük az ásványokban és az elemekben az örökké tevékenykedő Isteni
hatást, a folytonos megújulást. Ezért az egyhangúság, földi értelemben, soha sem
létezhet.”
 „Mivel az egész Világegyetem Isteni Teremtőjének tisztelettel adózunk, ezért az
ember teremtése iránt is tisztelettel és elismeréssel, aki különböző megnyilvánulási
formákra irányítja az elemeket és szolgálatába állítja azokat. Ennek eredményeként
az elemekben szintén feltámad a szándék, hogy napról-napra mind jobban
megfeleljenek ennek, a szolgálat magasabb szintjén valósítsák meg működésüket…
a szolgálatnak, mely soha sem szűnik meg, merthogy örök.”
„Vegyünk egy példát, abból talán tisztábban megértheted; az a darab vas, amit
az ásványok között találsz a Földön, egy bizonyos módon szolgál téged. Ha
megmunkálod ezt a vasdarabot, általad úgynevezett ’elektromosságnak’ teszed ki,
akkor megváltozik korábbi szolgálati állapota, más módon fog szolgálni, a
’mágnesesség” révén. Ezáltal felruházódik a vonzás képességével, amivel
korábban nem rendelkezett. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az elemek
magasabb szintű szolgálatra fejlődnek. Eleinte nem volt más, mint egy puszta
természetes vasdarab, azután eljutott a szolgálat egy magasabb állapotába, ahol
már képes volt vonzásra, amire természetes állapotában nem. És így tovább és
tovább, ez a vasdarab magasabb és magasabb szolgálatokra képes, miként azt a
Teremtője elrendelte.”
„Láthatod, mire gondolok akkor, ha az embert szolgáló ásványokról és más
elemekről beszélek. Miközben ezt teszik, különböző képességek, ismeretek
birtokába jutnak, a Mindent Önmagába Foglaló Intelligencia szolgálata révén. Ez a
törvény, tudomásom szerint, ismert a földi emberek előtt is, mint a Transzmutáció
Törvénye, vagy az Evolúciós Törvény.”
„Miként az emberi test, ahogy a tied vagy az enyém elemekből áll, beleértve
ásványokat is. Miként az bizonyítható, a tested alkotó ezen elemek és ásványok
engedelmeskednek a rájuk vonatkozó hatásoknak. Ha a benyomások alkotta
környezet kellemes, a lényre, az ’emberre’ azt mondják, boldog. Azonban haragos
állapotban, amikor a test ilyesmit tapasztal, bizonyítható, hogy az ásványok és az
elemek hasonlóképpen reagálnak belül, mivel folyamatosan szolgálják irányító
intelligenciájukat. E nélkül, nem tudnának a kifejeződés magasabb szintjére
emelkedni.”
„Ti, földi emberek folyamatosan bajt hoztok a saját fejetekre olyan dolgokat
teremtve, melyek szemben állnak egymással, sokkal inkább, mintsem együtt
működnének. Valami mássá formáltátok önmagatokat, mint a Isteni eredetetek.
Számos hamis elképzelést adtatok saját létezésetekhez, ahelyett, hogy
megmaradtatok volna természetes állapototokban; mint például egy gyönyörű nő,
aki pusztán önmaga által gyönyörű, mindenféle csecsebecsét aggat magára, hogy
még szebb legyen, eközben azonban a csecsebecsék az ő saját szépsége fölé
emelkednek. Pontosan ugyanígy cselekesztek, amikor olyasmiket adtok
mindennapi életetekhez, melyeknek semmi köze az élethez magához, vagy az
intelligenciához. Hadd mutassak rá erre neked: lényegi, az emberben mélyen benne
rejlő tulajdonsággal élünk a Vénuszon, miközben ti nem alkalmazzátok ezt a
princípiumot, ellentétben más világokkal.”
„Azt állítjátok, öt érzékszervvel rendelkező lények vagytok, és aztán
hozzátesztek továbbiakat – a hatodikat, a hetediket és így tovább. Kutatjátok,
miként lehetne tökéletesíteni e korlátlan megtapasztalásokat, ahelyett, hogy a
meglévőket fejlesztenétek. Azt állítjátok, létezik tisztánlátás, tisztánhallás, mentális
telepátia, vagy érzékeken túli érzékelés képessége, ezért egyetlen dolog
kifejeződéseit legalább négy különböző csoportra osztjátok. És, ennek
eredményeként, az igazságról vallott álláspontotok összezavarodik és elveszik.”
„Hagy világítsam meg ezt egy kicsit. Először is, igazából ásványokból és
elemekből épültök fel, amit természetnek hívtok. Második helyen, mint ebben a
formában megnyilvánuló intelligenciák, az Isteni Teremtőtök alkotásai. Az
ásványokból és elemekből felépülő részeteket négy csatorna, vagy érzékszerv
ruházza fel, ezeken keresztül tapasztalhatjátok meg amit fizikai manifesztációnak
hívtok. Az Intelligencia vagy az isteni lényeg, minden egyes fizikainak bélyegzett
sejteteket átjárja.”
„A négy érzékelés, amire utaltam, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás.
Észrevehetted, nem említettem azt az érzéket, amit a Földön ’tapintásnak’ hívtok.
Merthogy a tapintás az intelligencia, mely minden mást megelőz.”
„Engedd meg, hogy megmagyarázzam. Senki, egyetlen egy világon sem képes
olyan formákat építeni, mint ti, vagy létezésre késztetni, miként ti teszitek. Ezt
egyedül a Világegyetem Teremtője teheti meg. Ezért, el kell fogadnotok azt, hogy ha
egy forma egy másik formán belül létezik, akkor azt szülőanyjának tekinthetjük, ez
pedig nem a legtökéletesebb megoldás egy másik test felépítése számára. Habár a
koncepció a tökéletes manifesztáció irányába mutat, amíg végül is meg nem
születik az általatok fizikai világnak nevezett térben.”
„Ha megszületik, ez a forma rendelkezik szemmel, füllel, szájjal és orral. A
szem lát, a fül hallja a hangokat először; az orr szagol és a száj megérzi az ízeket
első alkalommal. Mindezek a test részeiként lettek megalkotva. Amint a test
megtapasztalja a fizikai világot az első alkalommal, ezeket az érzékelési csatornákat
használja, merthogy ezek a test részei. Miközben a létforma anyja nem tudja, miként
épültek ezek fel.”
„Ám itt a tapintás érzése, amit kivettem az érzékszervek közül, mint tudod.
Emlékeztetőül, amíg a kicsi az anyja testében van a kialakulás szakaszában, ha az
anya testét nyomás éri, a benne lévő test szintén értesül erről a nyomásról. És vedd
figyelembe a két test különválását, amikor a megszületendő test készen áll arra,
hogy változásokat okozzon az anyában, az anya sem ellenőrizni nem tudja ezt a
folyamatot, sem előírni; a tőle elválót, ebben az esetben az érzés a két távoli
reakcióban jelentkezik – az anyában és a gyermekben. Ez bizonyítja, hogy
mindketten az érzékelés mezőjében tevékenykednek, illetőleg, érzik a másik
függetlenségét. Habár ők test a testben. Szintén bizonyítható, hogy ez a dolog, amit
’érintésnek” vagy ’érzésnek’ hívtok, az intelligencia mezőjében zajlik, ismervén,
hogy mit kell tenni és mikor kell tenni. Úgy tűnik, ez a mező a ’tudó’”.
„Amikor mindezt megfontolás tárgyává tesszük, elemzés céljából, a tapintási
érzék központi fontosságúnak bizonyul, igazából a test lelkének számít – része a
mindent magába foglaló intelligenciának. Mivel ez egy érzés – és mivel érzés, mint
tudod, egyfajta éberségi állapot, vagy tudatos tudatosság, miként mi ismerjük.”
„Nos, amikor ez a tudatosság elhagyja az ásványi testet és a Földet, miként az
ember tudja, a szem, a fül, az ízlés és a szaglás nem működik többé. Amikor a test
eszméletlenné válik, semmi mást sem ismer fel, csak a tapintást. Más szavakkal,
legyőzhetitek a testet, és akkor nem képes úgynevezett érzékelésre vagy
megérintve lenni.”
„Másrészről, ha valaki elveszíti a szemét, elveszti a hallását, az ízlését és a
szaglását, azonban megmarad a tapintás érzése, mely tudatos, többé kevésbé
életben tartja az illetőt és intelligensen működik. Amikor pedig a testet valamiféle
ütés éri, a tapintás fájdalomként hat, és nem azonos a korábbi állapotával.”
„Könnyű így ezért belátni, hogy a test, amit ’embernek’ neveztek valódi
intelligenciája nem használatos és félreértelmezett, az érzéklet, amit tapintásnak
ismertek, igazából a test élete vagy lelke. Az emberi test – és hasonlóképpen igaz
minden egyéb formára – szolgálatra alkotott, ásványai és elemei alárendeltek a
négy fő fizikai érzékelési csatornának. Miközben az ötödik, az egyetemes, adja az
érzékelés képességét a másik négynek. Amikor ez az érzékelés képessége
eltávozik, a másik négy nem képes érzékelni vagy működni.”
„Amikor az ember felfogja ezt a tényt, hirtelen rátalál valós önmagára a maszk
mögött. És amikor ezt teszi, a korlátozott börtön, melyben eddig élt hosszú időn át,
szétfoszlik, és ő a Világegyetem lakosává válik. Ily módon, látja a törvényeket
működés közben minden formában, attól függően, milyen formáról van szó,
beleértve magát a bolygót is, ahol él. És az ember megismeri önmagát! Így
cselekedve pedig megismer minden dolgot. Megismeri a Teremtőjét is, úgy, ahogy
soha sem ismerte korábban; mint az Egyetemes vagy Isteni Intelligenciát.”
 „A felismerés vagy megértés révén az ásványi ember felemelkedik egy, az
Atyával való közösség állapotába, melyben az Atya és a Fiú eggyé válik. Ha egyszer
a földi ember megtanulja és megérti ezt, nem lesz egyedül ezzel az ismerettel
tudatában, ellenkezőleg, úgy fog élni, ahogy mi tesszük, ugyanannyi öröme telik az
életben, mint nekünk más bolygókon.
„Amint a Bibliátok mondja, a tékozló fiú hazatérvén feladta fizikai testének
hiúságait és mindezeket az Atya szolgálatába állította, sokkal inkább, mintsem ő
szolgált volna nekik.”
„Természetesen, fiam, te ismered ezt a törvényt és megpróbálsz úgy is élni,
miként azt évek óta tanítják. Ez sem nem új számodra, és nem tartalmaz semmi
újdonságot sem számodra. Ez egy egyetemes törvény, melyet minden embernek
ismernie kellene, és úgy élni, hogy élvezhesse az Atya fiainak isteni
elsőszülöttségét. Nyomatékosítanod kell, amennyire csak tudod, megértetni
embertársaid tudatával a Földön az ismereteket önmagukról, mint a legfőbb
kívánalmat. És az első kérdések:
Ki vagyok én? Milyen csatornákon keresztül fejezhetem ki magam abból a
célból, hogy visszatérhessek az egyhez, amelyből kivettettem?”
„Emlékeztesd őket, az embernek ehhez nincs mit hozzátenni. Csak annyit
tehet, hogy kifejeződésre juttatja, ami már az övé. Ám meg kell tanulnia megérteni
mi az, ami az övé és élni ezzel a felismeréssel. Az élet az, ami a fontos. Amikor
egyszer teljessé válik, a földi ember szomorúsága hamarosan megszűnik. Akkor
majd ezek az elemek, melyek a négy érzékszerv működését, a látást, a hallást, az
ízlelést és a szaglást építik fel, tovább fejlődnek, sokkal érzékenyebb szervezetek
lesznek, nemcsak az általatok fizikai világnak nevezett részt, hanem az egyetemest
is szolgálják.”
„Egy további tény, amire a földi embernek rá kell ébrednie az, hogy az
’egyetemes’ magában foglalja a fizikai világot és nem pedig azon kívül létezik.
Minden, ami része a Világegyetemnek, egyben az Isteni, vagy Legfelsőbb
Intelligenciának is része – nem kívül van attól.”
„Ezért vagyunk annyira érdekeltek a ti világotok és a ti életetek irányában,
mintha csak a sajátunkról lenne szó, hiszen mi mindannyian ugyanannak a
Legfelsőbb Intelligenciának királyságához tartozunk. Mi már megtanultunk eszerint
élni sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtt. Mivel mindezt már megértettünk, ezért
semmiféle sértő szándék nincs bennünk, miként bennetek van a Földön. Mivel
tudjuk, mindenféle zavarral együtt kell élnünk, amit mi okoztunk, hiszen egy
háztartásba tartozunk.”
 „Ha egyszer a fizikai ember tudata felemelkedik a megértés szintjére, nem fog
látni semmi csúnya vagy kellemetlen dolgot, meglát azonban mindent
folyamatában, útban a szépség és a lelkesedés szentsége felé. Amint a földi ember
megtartja ezeket a törvényeket, meglátja majd és megérti, hogyan működik mindez
az alacsony szintektől a magasakig, mely egyetemes cél, nem pedig a magasból a
mélybe való süllyedés. Miközben az erő a magasabb szintekről fejeződik ki, még az
alacsonyabb szintek felé is, hogy az alacsony szint megkaphassa az erőt a
magasabbra emelkedéshez. Örök igazodás működik, de soha nem megosztás.
Ismervén ezt a törvényt, a bolygóink lakosai, saját fejlődésük érdekében használják
fel és használata révén elérik az örök élet felismerésének képességét és a benne
rejlő szabályokat.”
A túlnépesedés gondolata villant Adamski fejébe, ez gyakori téma a különböző
nemzetek által folytatott megbeszéléseken. A legkisebb megszakítás nélkül, a nagy
bölcsesség embere válaszolt a gondolatra.
„Nem fiam. Nem vagyunk túlnépesedve és ilyen feltételek sohasem fenyegettek
bennünket, miként a földi embereket. Semmit sem töltünk tele, mielőtt
végiggondolnánk vagy megterveznénk, veletek ellentétben. A természeti törvények
egyensúlyban vannak, s mi elfogadjuk ezt. Emellett, akik elegendő ismeretet
gyűjtöttek össze egy bolygón, ha úgy választanak, kutathatnak egy másikon való
megszületés lehetősége után. Efelé tartva két választásuk van. Megtehetik ezt a
változást a szülőcsatorna használata révén, vagy egy hajó is odaszállíthatja őket
ugyanabban a testben. Számos esetben történt már ilyen a Földön. A legtöbben
úgy fejlődnek a Földön tovább, hogy újjászületéssel kerülnek át másik bolygóra.
Mások, elég kevesen, közvetlenül kerültek elvitelre, miként a Biblia is beszél erről.”
„Halál más bolygókon is létezik, pontosan ugyanúgy, mint a Földön. Mi
azonban nem halálnak hívjuk, és nem gyászoljuk azokat, akik eltávoztak, miként ti
teszitek ezt a Földön. Tudjuk, hogy ez az eltávozás nem más, mint
környezetváltozás, egyik helyről a másikra. Megértettük, hogy nincs többről szó,
mint elköltözésről egyik házból a másikba.
„Nem vihetjük magunkkal a házunkat, amikor egyik helyről a másikra
költözünk. Nem vihetjük magunkkal a testet sem, amely a ház, egyik helyről a
másikra a halál során. A földi tested anyaga a Földhöz tartozik, és ott kell maradnia,
a ti világotok részeként. Amikor azonban elköltözöl a Földről egy másik bolygóra,
az a világ kölcsönadja neked saját anyagait, hogy felépítsd a házad, megfelelve
szükségleteidnek és a feltételeknek, hogy ott élhess.”
„A földi ember elképzelése a Világegyetemről nagyon szegényes. Nem képes
felfogni a Világegyetemet a maga határtalanságában. Habár használja a szót:
végtelenség. A végtelenség, az ember saját meghatározása szerint kezdet és vég
nélküliséget jelent. Akkor milyen hatalmas a Világegyetem? Olyan hatalmas,
amilyen végtelen.”
„Az ember tehát nem átmeneti megnyilatkozás. Örök megnyilatkozás.
Mindazok pedig közülünk, akik megtanulták ezt az igazságot, folyamatos
létezésben élnek, mivel számukra minden a jelen.”
„Mi a Vénuszon legalább annyit öltözködünk, mint ti és számos dolgot
hasonlóan teszünk. Nincs jelentős különbség a mi megjelenésünk és a tietek
között, vagy ami a ruházkodást illeti. A nagy különbség annak megértésében rejlik,
kik vagyunk mi.”
„Mivel sikerült megértenünk, hogy az élet mindent magában foglal, mi vagyunk
az élet, tudjuk, hogy semmiben sem tehetünk kárt anélkül, hogy magunkban ne
tennénk egyúttal. Az élet pedig, az élet végtelen, meg kell maradnia elsődleges
állapotában, és kifejeznie ezt, folyamatosan meg kell újulnia.”
„Ezért, miként azt mondtam, monotonságot soka sem tapasztaltunk. Minden
pillanat, mely elvonul, örömteli.”
„És teljesen lényegtelen mivel foglalkozunk, vagy mit kell tennünk. Amit
szükségesen elvégzendő munkának neveztek, teljes élvezettel végezzük, és
szeretjük a létezésünket. És a mi bolygónkon, minden nap elhozza a maga
elvégzendő dolgait, pontosan úgy, mint nálatok. Minden egyes embertől és minden
formától elvárják, hogy a rendelésének megfelelően szolgáljon. Senkit sem ítélnek
meg hibái miatt. Nincs semmi különbség a különböző típusú szolgálatok
megítélésében, akár valamit alantasnak hívtok, akár nem. Minden szolgálatot
egyenlő mértékben méltányolnak. „A földi emberek megkapták ezt a törvényt, mivel
elhozták a számukra azok, akik ismerték és akik gyakorolták ezt más bolygókon.
Nyomatékot kapott Salamon templomának épületében. A szőlőültetvényeken
dolgozó munkások bére hajszálpontosan azonos volt a nap végén, miként arra
Jézus hivatkozott, a ti Messiásotok, hivatkozással élt arra vonatkozóan, hogy
minden szolgálat egyenlő megbecsüléssel bír.” – amint a nagymester szünetet
tartott és kezét könnyedén a homlokához emelte, Adamski rádöbbent, mindez ideig
teljes mozdulatlanságban figyelte. Most kissé áthelyezte testsúlyát és várta a
beszéd folytatását.
„Habár a légkör az egyes bolygókon alig különböző, ellentétben a tudósaitok
körében jelenleg elterjedt hittel, a földi ember bárhova elmehetne a
Világegyetemben anélkül, hogy kényelmetlenséget jelentene számára. Valójában,
ez lesz majd a természetes öröksége, ha egyszer majd a megérik arra, hogy
megértse önmagát és felfogja, ennek a formának a nagyszerű alkalmazkodó
képességét.”
Ismét szünetet tartott és kissé előrehajtotta a fejét mintha meditálna, mielőtt
folytatta: „Kifejlesztettük a tudatos érzékelésnek egy bizonyos fokát, mely nem
teszi lehetővé számunkra, hogy leüljünk akármelyik emberi közösségbe anélkül,
hogy az áldás gondolatát ne hordoznánk. A puszta jelenlétük a mi körünkben már
maga egy áldás, mert nem úgy tekintünk rájuk, mint egyszerű emberekre, hanem
mint az Isteni Intelligencia jelenlétére egy élő formában, akit emberként ismerünk.
Tudatosságunk pontosan ugyanilyen módon irányul az embertől eltérő formák felé
is.”
„Magát az Isteni Tudat megnyilvánulását látjuk bármiféle és mindenféle forma
fejlődésében, a legkisebbtől a legnagyobbig. Megtanultuk, hogy semmi, de
semmiféle forma, nem lehetne az ami, anélkül, hogy áthatná az élet, vagy ne
támogatná azt. És az élet, miként azt felismertük, az Isteni Legfelsőbb Intelligencia.”
„Egyetlen pillanat sem múlik el, még álom közben sem, hogy nem tudatosul
bennünk az Isteni Jelenlét.”
„Ez az igazi célja az ’emberi’ formának… melyre teremtetett. Mivel miközben
minden egyéb forma megnyilvánul saját egyéni szolgálatának területén, az övé az
az ásványokból és elemekből kifejlett forma, mely képes kinyilvánítani az Isteni
Intelligencia legmagasabb állapotát.”
„Nem vagyunk senki őrei, nem vágyunk semmire sem, ami a másoké. Mivel
valamennyien egyenrangú résztvevői vagyunk a bolygóink javainak.”
„Adamski pontosan megértette a nagy tanító szavait más világokról, azonban
egy kérdést tolult tudatába. Azon tűnődött, vajon hogyan látják az élelemért való
ölés kérdését, ha ölnének, vagy ha csak gyümölcsöket és zöldségeket
fogyasztanak, ezek nagyon is élnek a saját megnyilvánulási szintjükön. És mint
mindig, a válasz azonnal megérkezett, anélkül, hogy Adamski megszólalt volna.
„Nincs semmi logikátlan ebben, fiam. Amikor megeszel egy salátalevelet, a
tested részévé válik, nem igaz? Ennek eredményeként, ettől kezdve, elkezd
dolgokat megtapasztalni veled együtt. Amit igazából végrehajtasz az nem más, mint
egy dolog átalakítása a saját formádra. Ha nem ez lenne a helyzet, ha saláta
megérne, magot hozna azért, hogy újra növessze saját fajtáját, és ez lesz ebben az
esetben a teljes megtapasztalása. Azonban téged szolgálva, magasabb szintjére
emelkedik a szolgálatnak, általad.”
„A szándék is belép az elvek közé. Ha az indítékod a pusztítás, a sérülés-
okozás vagy a hősködés, akkor valami baj van. Ha azonban a szándékod magában
foglalja a szolgálatot, akkor átformálhatod felhozva a saját állapotodra, általad, és
akkor minden rendben van. Valóban átalakítasz ásványokat egyik állapotról egy
másikra, hogy magasabb szinten szolgálhassanak. Amikor így teszel, összhangban
cselekszel a növekedés vagy fejlődés törvényével, a ti világotokon ’evolúciónak’
hívják ezt olykor. Ez a Teremtő törvénye.”
„Az emberek a te világodon sokat alkalmazzák a formát – a rombolást – nem
fogják fel a felemelkedés törvényét, mert úgy kezdtek gondolkodni, hogy a forma
maga létezik csak önmagában. A forma azonban csak az élet csatornája, vagy
intelligencia, vagy kifejeződés. A Mindent Magába foglaló Intelligencia nem tud
kifejeződni egy salátalevél révén. Ezért a salátalevélnek át kell alakulnia bizonyos
lépéseken át, melyek segítségével magasabb kifejeződést nyer. Ez az a mód, ami
jutalmazott.”
„Amikor ezt a törvényt teljes mértékben elfogadjátok és éltek eszerint a Földön,
miként az teljesen elfogadott és megélt dolog más bolygók és rendszerek lakosai
által, a földi légköri körülmények kellemesebbé válnak majd. Minden egyes forma
innentől kezdve boldogságot fog sugározni önmagából és bepermetezi vele a
levegőt mindenfelé, amerre csak ember él.”
„Tudni szeretted volna, milyen módszerrel jutottunk a fejlődés magasabb
szintjére, melyen most élünk. Ezek az alapvető törvények, melyek szerint élünk, és
mely segítségével a földi ember is felemelkedhet, ha elfogadják a választást, és
eszerint élnek.”
„Amikor a földi ember megtanulja, hogy ők sem a testet sem a házat nem
jelentik, ők pusztán elfoglalják a testet, vagy a házat, hogy bárhol építhetnek
otthont ahol csak akarnak, mivel mestereivé válnak az elemeknek, ahelyett, hogy
azok irányítanák őt.”
„Miközben ti földiek kellő ismeretre jutottatok, hogy bizonyos elemeket
irányítsatok, bizonyos pontig, rosszul használt ismereteitek széles körben
elterjedtek, és az elemek szembefordulnak veletek, hogy elpusztítsanak titeket,
miként számos emberi civilizáció a Földeteken már elpusztult a múltban.”
„Ez az az állapot, melyben a földi embereket most találjuk. Mi segítséget
próbálunk nyújtani mindenhol, ahol erre lehetőség nyílik, ám igen nehéz mindezt
számbelileg hatékonyan tenni, hiszen nagyon kevés tudat kellően fejlett ehhez a
földi emberek körében.”
A mester elhallgatott egy pillanatra. Azután azt mondta: „Ez nem az első
alkalom, hogy elhoztunk ide a hajóinkra, és nem is az utolsó. Biztos lehetsz benne,
hogy mi, a más világok lakói, időről-időre elhozzuk számodra az igazságot, hogy
tovább add embertársaidnak a Földön. Beszélni fogunk neked a más világon zajló
fizikai életről, miként az általad spirituális vagy vallási igazságokról is, habár nem
teszünk ilyesféle felosztást. Egyetlen fajta élet létezik. Ez az élet mindent magában
foglal, s amíg a földi ember nem érti azt meg, hogy nem szolgálhat vagy élhet
kétfajta életet, csakis egyfajtát, folyamatosan egymással szembe fogja állítani a
kettőt. Ez olyan hatalmas igazság, amint a földi embernek meg kell tanulnia, mielőtt
a ti világotokon zajló élet összeegyeztethető lenne a más világokon zajló élettel.”
„És most, fiam, itt az idő, hogy visszatérj a Földre. Amit most tanultál, nagy
értéket jelenthet a bolygódon élő emberek számára. Beszélj hozzájuk szavak és
írott szöveg által. Ne félj, hogy bármit is elfelejtesz abból, amit mondtunk neked.
Amikor beszélni vagy írni kezdesz, az első gondolattól kezdve folyamatosan fog a
memóriádba áramlani az ismeret.”
A másik világ e gyönyörű hajóján béke honolt. Az éjszaka folyamán tanult lecke
mély megértéssel és jelentéssel bírt. Valahogy Adamski számára úgy tűnt, mintha
ezt az egész leckét már hallotta volna, talán sok-sok alkalommal az életei során.
úgy tűnt, ezt az életet szereti, hiszen új dolgokat adhat át másoknak, amitől azok
megnyílnak és növekednek saját megértési szintjükben.
Ismét úgy érezte, nem szükséges visszatérnie a Földre, szívesen maradt volna
csodálatos barátaival és utazott volna velük más világokra. A bölcs ember azonban
így szólt: „Fiam, sok még a Földeden a tennivaló. Az emberek éhesek és táplálni
kell őket. Vissza fogsz térni a Földre és megosztod velük a szellemi táplálékot, amit
számodra kinyilvánítottunk, hogy ne pusztuljanak el a tudatlanság sötétségében
annyi sok nemzedéken át.”

* * *

Az úton hazafelé, Ramu vagy Zulu által meg nem szakított csendben Adamski
számára úgy tűnt, még mindig a mester szavait hallja, gyengéd ragaszkodását
küldetés-adásához Adamski szándéka ellenére.
A visszaút a városba a már megszokott és ugyanolyan volt. Tétován emlékezett
vissza a búcsúzásra a Kutató pilótájától, de nem tűnt számára úgy, hogy egy szót is
szóltak volna egymáshoz.
Amikor Ramu megállt a hotel bejárata előtt, Adamski lassan kiszállt a járdára.
Azután megfordult, halványan emlékezett rá, hogy valamit mondani szeretne. Habár
Ramu bizonyára tudta, mi járt Adamski fejében korábban, csendesen várakozott,
megértéssel a szemében és szomorú mosollyal arcán.
Azután, hirtelen az eszébe jutott: „A mentális üzenet, amit ez alkalommal
kaptam – mondta – sokkal tisztábbnak tűnt… Sokkal bizonyosabb voltam benne,
amikor elindultam Los Angeles felé, mi fog történni. A mester maga lépett
mentálisan kapcsolatba velem ez alkalommal?”
”Igen – válaszolta Ramu -, ő tette. Ez tehető leginkább felelőssé a különbségért,
habár saját fogadóképességed is növekszik.”
„A lelki szenvedélyesség, amit éreztem – folytatta Adamski, nehézségekbe
ütközve, miként fejezze ki magát -,” Biztos voltam benne, hogy a mestertől
érkezett.”
„Igen – szólalt meg Ramu ismét -, ő az egyik legfejlettebb lény és továbbra is a
mi rendszerünkben munkálkodik. Pusztán a jelenlétében lenni elég ahhoz, hogy
valaki szeretetben és megértésben növekedjen. Mindannyian szerencsések
vagyunk.”
Mint minden hasonló találkozó után, Adamskinak most sem volt kedve aludni.
Ez alkalommal még csak meg sem nézte hány óra. Tudta, sokáig állt az ablakban
felfelé nézve, és nem lefelé. Különös érzése volt az elválással kapcsolatban, amit
korábban is érzett, ám ezúttal semmi szomorúság nem társult hozzá. Úgy érezte,
mintha hangosan is kimondta volna gondolatait: „Egy. Minden egy. Itt és ott és
mindenhol. Nincs elkülönülés…”

Napok a Palomar fennsíkon

A következő hónapokban Adamskinak számos találkozása volt, olykor az
űrhajókon, olykor pedig azokkal a más bolygókról származó emberekkel, akik
köztünk élnek.
A Palomar Kerteket eladták, Adamskiék bő száz méterrel feljebb költöztek a
hegyükön. A „Repülő Csészealjak Leszálltak” – című könyv megjelent 1953.
szeptemberében Angliában, majd októberben követte az amerikai kiadás.
Sok tennivaló volt még ezen az új területen az élet megkezdéséhez. Nemcsak a
tölgyfák gyűrűi vastagodtak, hanem vándorkövek is megjelentek. Gyakran
beszélünk a Földön ismert bölcs tudásról, mely lehetővé tette az ember számára a
felemelkedést és hatalmas kőtáblák mozgatását, állítólag csúszkákon. Az
egyiptomiak, akik építették a piramisokat, ismerték a titkot, és azok is, akik a
helyére illesztették a nagyszerű emlékművek köveit a Húsvét szigeteken. Mi
azonban már bősz buldózereinktől függünk, ha utat akarunk törni a földjeinken
keresztül és kiforgatni a sziklákat.
Adamski kis csoportja számos esti órát töltött egy egész egyszerű épület
megtervezésével, amit szerettek volna felállítani a telken, nemcsak önmaguk
kényelme számára, hanem a mind nagyobb számban érkező látogató
elszállásolására. Elvárásaik szerint, a Palomar Kertek bérlői folytatni fogják
működtetését, mint éttermet és szerény vendégek számára a szállásadást, mivel
nem volt semmiféle szálláslehetőség több kilométeres körzetben. Azonban,
bizonyos okok miatt mégis úgy döntöttek, bezárják. Habár nem volt személyzetük,
Adamskiék úgy gondolták, látogatóikat élelmezniük kell, puszta előzékenységből,
tekintettel azokra az erőfeszítésekre, amit a legtöbbjüknek jelentett eljutni a
helyszínre egy ilyen látogatás lebonyolítására.
Sikeresen felépítettek egy konyhai egységet, a terasz szintjéhez illeszkedve,
simára dolgozva a hegy oldalát. A terasz kialakítása kolosszális munkának
ígérkezett, ám néhány csupa izom fiatal férfi segítségével, akik idejüket áldozták
minderre, végül a munkálatok befejeződtek. Erőfeszítéseik gazdagon megtérültek.
A terasz egyik részére árnyékot vetettek a csodálatos, élő tölgyfák, és gyönyörű
kilátás nyílt a környező hegytetőkre, enyhén föléje emelkedvén más vidékeknek, a
tekintet könnyedén az ég felé fordult. Be is rendezték a helyet szabad ég alá
alkalmas székekkel, padokkal és piknik-jellegű asztalokkal, egy faszéntüzelésű
grillsütőt is felállítottak.
Eleinte a lehető legjobb szállás, ami adódott az a szomszédos barátok telkén
álló két öreg faház volt. A konyha-egység egyaránt szolgált irodaként és
hálószobaként is egyikük számára, olyan esetekben, amikor találkozóhelyként
használták, révén az időjárás bekényszerítette őket. Nem volt sem csapvíz, sem
elektromos áram. Kicsiny patak folydogált a föld alatt az ő oldalukon a hegyüknek.
Kivezették a felszínre és kis tavacskát alakítottak ki, kifolyóval, így a víz mindig
friss volt. A vizet vödrökben szedték.
Tudták, álmaik és bizonyos szükséges dolgok hiánya ellenére, nem mehetnek
csak úgy neki és építhetik meg ezeket az épületeket, mielőtt a szükséges pénzt
össze nem gyűjtik, hogy kifizessék. Így hát, habár életvitelük meglehetősen
kényelmetlennek tűnt, primitívnek a legtöbb ember számára, és igen nehéznek,
boldogok voltak azzal, amijük volt, és minden egyes hozzájárulás a kényelem
fokozásához megkönnyítette a mindennapok tevékenységeit, hozzájuk adott
egyfajta többletet, azzal szemben, mintha minden könnyen jött volna.
Csodálatos nap volt, amikor megtudták, most már felhúzhatnak egy kis
épületet, mely már egy hatalmas szobát is tartalmaz majd, ahol lehetőség nyílik a
látogatókkal való beszélgetésre, ha az időjárás ezt szükségessé teszi, és egy
irodának alkalmas kisebb szobát.
Ismertek egy építési vállalkozót, nagyjából negyven kilométerre egy
kisvárosban, aki becsületes volt és megbízható, fel is vették vele a kapcsolatot. A
konyhai egységet teljes egészében önmaguk építették jó barátok segítségével,
sokan közülük korábban hosszú éveken át Adamski diákjai voltak az egyetemes
törvények elsajátításának terén. Ez az első, kicsiny rész mindig is csodálattal
töltötte el, a felépítéséhez szükséges baráti és egymást segítő törekvések miatt,
aminek létrejöttét köszönhette.
Megvolt hát egy igazi építési vállalkozó! Bizonyította, mennyire rendes ember,
mivel érdeklődött Adamski munkássága iránt. A kis villaház hamarosan elkészült.
Elég pénzük maradt, hogy kényelmesen bebútorozzák. Két vécé is volt, s köztük
tusoló! Habár akkoriban nem volt elektromos áramuk, csupán néhány héttel azelőtt
lett, mielőtt e könyvnek nekilátott Adamski, a víz folyt a vezetékeken, és a puszta
tény, hogy hideg volt nem számított – de csörgedezett! Hosszú ideig kellett
várakozni az elektromosságra, mely mostanra már meleget adott és felváltotta a
gyertyák és a kerozin lámpák fényét, újabb boldogságot okozott, és megérte várni
rá.
Miközben munkálkodtak a mostani komfortjuk megteremtéséért, sikeresen
elláttak egyre növekvő számú állatot, legalábbis a rendelkezésükre álló keretek
között. Ez felölelt két kutyát, hat macskát, mellettük említeni sem lehet hány
alkalommal tett látogatást társaiknál barátjuk, a vadászgörény. Ez a rosszindulatú
állat kénytelen volt szocializálódni és egészen barátságossá vált, amikor kezdte
érezni, hogy nem üldözi őt senki, most már barátok és így is tekintenek rá. Tejet
iszik a macskák táljából és megosztozik a húson a kutyákkal, nagyon ritkán
tiltakozik ellene bármelyik állat. Olykor, amikor az egyik kutya elhatározza, hogy
tiltakozik mindez ellen, és vadul megkergeti a betolakodót, vad ugatás közepette,
Mr. Vadászgörény egyszerűen felhúzódik a hegyoldalra némi büszkeséggel, és
persze igen nagy sebességgel, a magasra emelt farka lényegében semmi
fenyegetést nem jelent.
Az előadások jelentette elfoglaltság mellett, mely Adamskinak a Közép-
Nyugaton, New Yorkban és Kanadában adott elfoglaltságot, minden kapacitásával a
premisszákon dolgozott, ezek összeszerkesztésével, és csak akkor hagyta abba, ha
a barátaival beszélgetett, valamint azzal a számos idegennek, aki látogatást tett
nála. Habár előadások megtartására hívták a Keleti partvidékre és Angliába
egyaránt, míg Kanadában járt, olyan fáradtság uralkodott el rajta, hogy elvesztette a
hangját. Az előadások igen közel estek egymáshoz, és Adamski képtelennek tűnt
arra, miként tartsa meg erejét, amikor a szívéhez a legközelebb álló dolgokról volt
szó. Az előadások formai kerete mellett, számos hallgató természetesen szeretett
volna később kérdéseket is feltenni. Valahogy nem tudta, miként legyen kellően
elővigyázatos, hogy jó tanáccsal szolgáljon számukra, miközben elhagyta az
előadói termet, hiszen ezek a jó emberek mindannyian őrá voltak kíváncsiak! Ennek
eredményeként, képtelen volt megszólalni, az orvosok pedig elrendelték, mondja le
valamennyi előadását Keleten és az Angliai szerepléseket is, ezenkívül legalább hat
hónapig szigorú pihenésre utasították.
Ez a döntés meglehetős csalódást okozott számára, egészen nyilvánvaló
okokból, azonban olyasmi volt, ami előtt meg kellett hajolni. Nem sokkal szeretett
hegyeihez való visszatérését követően, ismét visszaszerezte a hangját és legalább
azokra az időszakokra használni tudta, amikor látogatók érkeztek hozzá.
Attól tartott, meglehetősen különös viselkedéssel fogják vádolni, akik mind e
mögött valami értelmet keresnek. Talán igazából semmi oka nem volt mindennek.
Akár hogy is, akármennyi időt is adott a maga számára, sokkal több ideje nyílt így
azok részére, akik gondoltak rá és meglátogatták – rengeteget kapott tőlük, sokféle
módon.
1954. júniusában Desmond Leslie, akivel Adamskinak első alkalommal New
Yorkban kellett volna találkoznia, ha végig tudta volna vinni az előzetesen
eltervezett programot, inkább eljött hozzá Palomarba. Nagy öröm volt a találkozás
vele. Nagy adag kíváncsisággal és hatalmas humorérzékkel megáldott ember volt,
igen sokat tett hozzá a palomari csoporthoz, nemcsak azonos érdeklődési köre
miatt, hanem az őrült lazításokban is aktívan részt vett, a komoly témák
feldolgozását követően.
Habár tervei szerint nagyjából egy hónapot szándékozott maradni, Desmond
velük maradt egészen augusztus végéig. Adamski remélte, valamikor 1955-ben újra
találkozhatnak, ezúttal az ő lakhelyének környékén, amikor pótolja majd a
betegsége miatt elhalasztott előadásokat.
Mindent egybevéve, az idegen világokból származó barátaival való
találkozások a földi barátok száma is fokozatosan növekedett, a legkülönbözőbb
fajtából és típusból; a sok és egészséges kinti munka, az anyaggyűjtés ehhez a
könyvhöz, megtöltötték és boldoggá tették ezeket a napokat. Alkalmanként még
pihenésre is jutott idő, amikor a barátai bizonyos – elégedetlenségre mutató -
pillantással kezdték méregetni.
Korán észrevették, hogy a villaház számára eredetileg kijelölt célokat hamar
újra kell gondolni. Így, közvetlenül Desmond érkezése előtt, hogy hálószobát
lehessen számára biztosítani, válaszfalat húztak fel a nagy szoba közepén,
szándékuk szerint kialakítva egy fogadó részt, ami egyben zártabb körű előadások
tartásához is megfelelt. Egyikük továbbra is a régi faházban aludt – másikuk
számára továbbra is ott állt az ágy a konyharészlegben. Így mostanra, az új
elrendezésnek megfelelően kialakult egy fél előadóterem, ahol Adamski aludt, egy
megfelelő hálószoba és egy iroda, felszerelve egy kisággyal. Meglehetősen
örömmel tekintettek a helyzetre, ám nem sokkal később, átalakítottak egy felfújható
sátrat egy igen kényelmes fekvőhellyé, a padlószinttől kissé felemelve egy
furnérlemez szerkezettel és a felső részén félig körbekerítve védőfallal. Megvolt hát
az ágy a konyhán kívül!
Adamski még mindig sokat dolgozott a víz be- és kivezetésével különböző
tartályokba és mindenfelé a kertben (némi női segítséggel!) és hatalmas büszkeség
töltötte el az eredmény láttán. A korábbi kényszermegoldások a tálakban való
mosogatás és a tusoló helyett most már igazi tavuk volt, az egyik tölgyfa alatt
kialakítva, körülötte sziklák és virágok. Éppen ezen a reggelen egy beton csatornát
vezettek ki a ház alól és csatlakoztatták a tóba. Nagyon kellemesen festett.
Keményen dolgoztak, de boldogok voltak. A hegyek mindig ott magasodtak a
szemük előtt, soha nem tűnt egyhangúnak szépségük, változtak, ahogy a Nap
felkelt, felemelkedett pályáján, majd lenyugodott. Alkonyatkor is pompáztak, ahogy
a holdfény, vagy a csillagos ég sötétsége megérintette őket.
Gyakran látták a Kutatókat megcsillanni odafent. Valójában, azokban a
hetekben, az űrhajókat számos közeli kis- és nagyvárosban is megfigyelhették.
Elégedetten nyugtázták a tudatot, ott vannak felettük, és a Föld egén sokfelé.
Remélték, hogy a nem túl távoli jövőben egyre több ember ismerheti meg őket és
tudhatja meg kik ők, és remélték, hogy sokan azok közül, akik meggyőződtek e
szavak igazságtartalmáról, akik tudnak és most hallgatnak, el fognak mondani
mindent, az emberiség javára.

Díszvacsora és búcsú
A legutolsó találkozásra 1954. augusztus 23-án került sor. Desmond Leslie Los
Angelesben volt abban az időben, hogy megszervezzen egy előadói körutat. Tudta,
hogy Adamski rendelkezik e kapcsolattal, és rendkívüli módon szeretett volna vele
tartani. Adamski szintén erősen szerette volna, ha sor kerülhet erre, a Barátok
azonban, nem indokolva, nem tudták teljesíteni a kérést. Visszatekintve, Adamski
arra gondolt, talán e mögött a számára néhány, korábban megmutatott és
elmagyarázott dolog természete álhatott, ilyen dolgokról nem beszélhettek
olyannak, akivel korábban nem vették fel a kapcsolatot. A barátai, Firkon és Ramu
jött elébe, mint rendszerint. Úton a Kutató felé Ramu azt mondta: „El kell
mondanom, hogy a ma esti találkozó a búcsú lesz. Amikor visszahozunk a
szállodához ma éjjel és visszatérünk a Kutatóra, majd tovább a szállító hajóra,
vissza fogunk térni szülőbolygóinkra. A földi küldetésünk véget ért.”
„Ramu gyorsan hozzátette: „Csak testi formában vesztesz el bennünket. Ne
felejtsd el, hogy mentálisan továbbra is társaloghatunk, bárhol is vagyunk.
Adamski tudta, a dolog mennyire kényelmes, de ebben a pillanatban ez vajmi
keveset számított. Azután Firkon szólalt meg, szavai mély megértésről
tanúskodtak: „Te a barátunk vagy, és akármekkora űr is nyúlik el közöttünk, ezen
semmit sem változtathat.” Adamski szégyellte érzelmeit, habár teljes mértékben
nem tudta elhessegetni magától őket, sikerült kissé felülemelkednie rajtuk. Azon
találta magát, eltűnődi, hogy vajon a Földünkön élő más „kontakt” emberrel vagy
emberekkel, találkozni fog-e valaha a jövőben. Azonban ez a kimondatlan kérdés
sem kapott feleletet. Egyedül maradt az érzéseivel, miszerint valóban búcsúzásra
kerül sor, nem csak attól a két embertől, akik között éppen most ült, miközben
haladtak az úton, hanem nem lesz több kirándulás sem a világűrben.
Ez az érzés rányomta a bélyegét mindarra a csodálatos és új dologra ami
várhatóan ezen az estén vár rá, hevessége mély hatással volt emelkedett
hangulatára. Mindehhez hozzáadódott a hála érzete, mely mindig is eltöltötte a
találkozások során, megtöltve szívét szavakba nem foglalható érzésekkel.
Mivel már korábban részletesen szó esett a már ismert Kutatóhoz vezető
utazásról, a folytatás onnan következik, amikor felbukkant az Orthon vezette kis
hajó, nem sokkal a talaj felett lebegve, készen az azonnali felszállásra. Az út során
még csak le sem ültek. Adamski megosztotta figyelmét a váltakozó ábrák és az
irányító panelt kezelő Orthon között. Amint beléptek a vénuszi szállító űrhajóba, ez
alkalommal már Adamskit semmiféle szenzáció-érzés nem kerítette hatalmába, a
gyomra sem szorult össze ez alkalommal. Elérték a platformok is, újra megálltak,
mint az első út alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, mint legelőször, hogy helyére
illessze a csatlakozót a Kutató feltöltéséhez, most azonban követte őket lefelé a
lépcsőn a fogadóterembe.
A belépés pillanatában Adamskit mellbe vágta az általános ünnepi hangulat.
Nagyon sok ember volt jelen, olyanok is, akiket soha sem látott korábban. Felderült,
amikor meglátta Ilmuthot és Kalmát, amint felé tartanak meleg üdvözlésére.
„Beszélt már valaki is neked a ma este rád váró meglepetésről? - kérdezte Kalma,
és meg sem várva a választ lelkesen folytatta: - Egy bizonyos, a számodra tett
ígéret teljesedik be!”
Miközben Kalma beszélt, Ilmuth kis poharat nyújtott át Adamskinak, kitűnő
gyümölcsitallal benne. Észrevette, hogy mindkét nő pilótaruhát visel és biztos volt
benne, ez csakis egyet jelenthet: utazást az űrbe.
Sok férfi volt a teremben és nyolc nő, beleértve Ilmuthot és Kalmát. A többi nő
ugyanazt a fajta gyönyörű ruhát viselte, amit ez utóbbi kettő, amikor Adamski
először látta őket. A férfiak kényelmes ingben és nadrágban voltak. Most is
mindenki szandált hordott.
 Habár semmiféle bemutatás nem történt, Adamski számára nem is hiányzott,
mindannyian barátként köszöntötték, és néhányan közülük nevén szólították.
Amikor a köszöntések véget értek, halk zene hangjai tűntek fel a háttérben,
halványan emlékeztetve arra, amit Keleti zenének hívunk.
Habár Ramu is kapott a gyümölcslevet tartalmazó pohárból, Adamski
észrevette, többi barátja nem csatlakozik hozzájuk. Ilmuth szolgált magyarázattal,
amikor elmondta: „El kell most mennünk a posztunkra, hogy kivitelezhessük a
Kalma által említett meglepetést. Ez alkalommal Ramu marad veled.”
Amint Orthon és Kalma elindult az egyik irányba, Firkon és Ilmuth pontosan a
hajó másik vége felé vette az irányt. Ramu és Adamski kiitták italukat, néhány
pillanatig csendben maradva. Adamski boldog volt, hogy része lehetett a vidám és
jókedvű társaságnak itt, ebben a gyönyörű helyiségben. Segített háttérbe szorítani
a ma esti elválás miatti szomorúság érzését
Jó néhány csoport különböző játékokat játszott, ezek meglehetősen különösek
voltak Adamski számára, Ramu, észrevéve érdeklődését, javasolta, húzódjanak
közelebb és vessenek rájuk alaposabb pillantást.
Négy férfi egy kis asztalnál ült és kártyákkal játszottak. Ezek igen eltértek a
mieinktől, habár a méretük nagyjából hasonlatos volt azokhoz. Nem volt rajtuk
szám, de valamennyien jeleket hordoztak, utalva valamire. Adamski közelebb hajolt,
keresvén közöttük legalább két egyformát, de ahogy látta, nem volt egy sem.
Egy másik csoport férfi kis színes golyókat gurigatott egy sima táblán.
Adamski úgy gondolta, valamiféle mágneses töltéssel rendelkezhettek, mivel a
táblán nem látszottak rovátkák, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Egyesek
láthatóan vonzóerővel rendelkeztek, a többiek feléjük mozogtak.
Egy másik játék valamiképpen az asztaliteniszre emlékeztetett, kivéve, hogy két
labdával játszották egyszerre, ezért nagy ügyességet kívánt a játékosoktól. A nők
láthatóan nagyon jók voltak ebben.
Adamskira nagy hatást tett a hangos beszéd, a nevetés vagy más
figyelemzavaró megnyilvánulás teljes hiánya. Mindenki nyilvánvalóan jól
szórakozott, és mindezt képes volt úgy tenni, hogy túljátszotta volna a dolgot, mint
ahogy gyakran történik a Földön. Senkin sem látszott, hogy a játékot túl komolyan
vette volna, miként sokan közülünk teszik.
A légkör jókedvű és megnyugtató volt. Olykor a játékosok barátságos
mosollyal Adamskiékra pillantottak. Néhányan pár szót is szóltak hozzájuk,
Adamski továbbra is lenyűgözve hallgatta milyen folyékonyan beszélnek a nyelvén.
Egy idő múlva Ramu azt javasolta: „Menjünk az irányítóterembe. Valamit mutatni
szeretnénk neked, amiről úgy gondoljuk érdekelni fog.”
 Az itallal a kézben, Adamski boldogan követte a nagy terembe, ahol annyi
berendezés volt, s megannyi ábra meg grafikon villogott a képernyőkön, melyeket a
hajón történő első látogatás alkalmával is megfigyelhetett.
Amikor beléptek, Ramu bizonyára megérintett egy gombot, minek hatására két
kis ülés emelkedett ki a padlóból varázslatos módon. Ugyanebben az időben,
pontosan előttük, Adamski meglátta a Holdat egy méretes képernyő közepén
feltűnni. Lenyűgözte, mennyire közelről látszott; és az is, hogy nemcsak
egyszerűen látható volt a képernyőn, hanem ott látszott mellette a világűr mélysége
is. Ez volt hát a meglepetés! Egy pillanatig azt hitte, igazából leszálláshoz
készülődnek.
Ramu így szólt: „Most a Holdnak az ismerős oldalát láthatod, de nem szállunk
le rá. A képernyőn megfigyelhető látványt egyik távcsövünk közvetíti, mely az első
látogatásod alkalmával nem volt használatban. Figyeld meg alaposan, ahogy
közelítünk a felszínhez és megláthatod a határozott aktivitást. A számos hatalmas
kráterben, melyeket jól ismersz a Földről nézve, hatalmas hangárokat vehetsz észre
– melyeket viszont már nem. Azt is vedd észre, hogy a talaj itt igen hasonlatos a ti
sivatagaitokhoz.
„Azért építettük meg ezeket a hangárokat ilyen méretben, hogy a mienkénél
jóval nagyobb hajók is könnyedén beléphessenek. Ezekben a hangárokban
ugyancsak találhatók lakónegyedek, ahol számos munkás él családjával, minden
kényelemmel ellátva. Bőséges vízellátást szolgáltatnak a hegyekből eredő
csővezetékek, pontosan így jártok el a Földön is, amikor sivatagokat akartok
élhetővé tenni.
„Amikor egy hajó belép ezekbe a hangárokba, nyomáskiegyenlítési eljárás vár
az utasokra. Ez nagyjából huszonnégy órát igényel. Amikor befejeződik, az
emberek a lehető legnagyobb kényelmetlenséggel találkozhatnak, amikor kilépnek
a Holdra. Ilyesféle nyomáskiegyenlítés nem képzelhető még el a földlakók számára.
Túl keveset értenek még az emberi test funkcióiról és azok irányításáról. Igazából
az emberi tüdő alkalmas nagyon alacsony és nagyon magas légnyomás
elviselésére is, ha a belégzés nem túl lassan vagy gyorsan történik. Ha túlságosan
sietteti a dolgot valaki, a végeredmény halál.”
Adamski természetesen boldogan részt vett volna a leereszkedéshez
szükséges eljárásokon, azért a kiváltságért, hogy leszállhasson a Holdra. Semmi
sem siettette azonnali visszatérését a földre.
Kedves mosollyal az arcán Ramu így szólt: „Sok minden van még raktáron
számodra amellett, hogy megláthatod kísérőtök túlsó oldalát, mielőtt visszatérnél a
Földre. Figyeld meg közelről, amint közelítünk a Hold korongjához. Nézd meg a
formálódó felhőket. Világos színűek, és úgy tűnnek, a semmiből bukkannak elő,
miként a felhők gyakran teszik. A legtöbbjük nem sűrűsödik össze, akár hogy is,
aztán szinte azonnal és nyomtalanul eltűnnek. Azonban kedvező körülmények
között, néhányuk olykor összesűrűsödik. Ezek azok az árnyékok, melyeket a
Földről távcsővel is meg lehet figyelni.
„Most közelítünk a Földről soha sem látható oldal felé. Figyeld meg a felszínt
közvetlen alattunk. Nézd, errefelé hegyek vannak. Havat láthatsz a legmagasabb
csúcsokon, az alacsonyabb részeken erdőket. Ezen az oldalán a Holdnak számos
hegyi tavat és folyókat láthatsz. Egyik tavat éppen alattunk. A folyók nagyon nagy
víztömegekbe szállítják vizüket.”
„Számos települést láthatsz ebben a pillanatban, különböző méretben, a
völgyekben és a hegyek lejtőin egyaránt. Azok által az emberek által kedvelt, mint
ahogy mindenhol máshol, akik ezt vagy azt a magasságot szeretik. És itt, mint
bárhol máshol, a természetes életfenntartó tevékenységek igen hasonlatosak
azokhoz, ahol csak emberek találhatók.”
„Ha lett volna időnk leszállni és átesni a nyomáskiegyenlítésen – folytatta
Ramu – azután utazgatni mindenfelé, személyesen találkozhattál volna néhány
emberrel. Azonban amíg a Hold felszínének tanulmányozásában vagy érdekelt,
addig a jelen módon történő bemutatás sokkal praktikusabb.”
Adamski egyetértett ennek igazságtartalmával, s figyelte, amint egy hatalmas
városrendszer úszik be a képernyőre. Úgy tűnt, szinte a háztetők magasságában
lebegnek; tisztán látta a keskeny utcákon sétáló embereket. Látható volt a
sűrűbben beépített központi rész, Adamski feltételezése szerint az üzleti negyed
lehetett, ám hiányzott a látványból az ilyen helyeken megszokott embertömeg.
Feltűnt, parkoló autóknak nyoma sem volt, habár néhány jármű feltűnt, az utcák
felett, láthatóan nem rendelkeztek kerekekkel. Méretükben hasonlítottak a
buszainkhoz, a változatosságuk nagyjából megegyezett mieinknek.
Ramu magyarázott: „Nagyon kevés embernek van saját közlekedési eszköze, a
többség a tömegközlekedési eszközöket használja, miként azt láthatod is.”
Közvetlenül a város mellett viszonylag nagy, letisztított terület volt látható, egyik
oldalán hatalmas épülettel. Hangárnak festett, Ramu szavai pedig megerősítették a
látvány adta következtetést: „Felépítettünk néhány hangárt a városok közelében,
hogy kényelmesen le lehessen szállni a lakosság részére szállított utánpótlással itt
– nem elérhető számukra minden szükséges dolog a helyszínen. Csereképpen,
ellátnak bennünket bizonyos, a Holdon talál ásványokkal.” Amint Adamski a
képernyőt figyelte, a város hátrálni kezdett, mire Ramu azonnal felvilágosítással
szolgált, megfordultak az űrben, s most már ismét a Hold és a Föld között repülnek.
„Van még bármilyen kérdésed mielőtt visszatérünk a fogadóterembe? – kérdezte.
Adamskinak egy sem jutott az eszébe, s megrázta a fejét. – Ebben az esetben –
mondta, csillogó szemekkel -, inkább menjünk vissza a fogadóterembe. A fogadás
tagjai arra készülnek, hogy megünnepeljék Firkon és az én hazatérésemet.”
Adamski ismét szégyenkezni kezdett a küszöbön álló elválás miatt feltámadt
érzései okán, mentálisan próbált rajta felülkerekedni, visszahelyezni önmagát az
eseményekbe. Nem kellene örülnie, hogy ilyen körülmények között lehet?
Dehogynem! Teljes mértékben.
„Minden elhullatott könny csak önmagam miatt van – szólalt meg Adamski,
próbálva ellenállni az ellágyulásnak. – Miattad, nagyon boldog vagyok.”
Orthon és Kalma eléjük jött a bejárathoz, és együtt mentek be a
fogadóterembe. Adamski megpillantotta, hogy a helyiség egyik oldalán felállított
asztalt éppen megterítik. Néhány nő, akik korábban különböző játékokat játszottak,
az utolsó simításokat végezték rajta.
Amikor Firkon és Ilmuth belépett a túlsó ajtón, Kalma csatlakozott barátnőjéhez
és a két lány együtt hagyta el a termet. Néhány perc múlva visszatértek, immár
átöltözve pilótaruhájukból, gyönyörű, lebegő ruhát viselve.
Gyönyörű, arany és sárga szálakkal átszőtt abrosz fedte az asztalt, mindenféle,
ám határozott minta nélküli formákba összeszőve. Az asztal mindkét oldalán, teljes
hosszában, székek sorakoztak. Az asztali „ezüst” valahogy különbözött a mienktől,
sokkal kimunkáltabbnak tűnt. Többfajta fém kombinációjának tűnt anyaga,
gyönyörűen egymáshoz illesztve. Az asztalfőn nem volt szék, egy-egy oldalon
pedig tizennégyet számolt össze Adamski. Ahogy Kalma és Ilmuth ismét
csatlakozott hozzájuk, megkérték a jelenlevőket, üljenek le. Továbbra is csak a
nyolc nő volt jelen, a férfiakkal és Adamskival együtt mindösszesen huszonegyen
voltak.
Ramu a mester jobbjára ült és Firkon a baljára. Ilmuth Ramu és Adamski közé,
Kalma szembe, Firkon és Orthon közé. Miután valamennyien helyet foglaltak, a
mester felemelkedett, mire a termet jó néhány pillanaton át áhítatos csönd töltötte
be. Azután, halk, visszafogott hangon, a Nagy Tanító a következő szavakat mondta:
„Köszönjük a Végtelennek jelenvalóságát. Legyünk mindannyian és mindenki
az Ő hatalmas királyságában egyaránt gazdagon ellátva. Erősítse étele testünket és
szolgáljanak az Isteni Szellem megerősítéseként aki mindenben lakozik, minden
módon, köszönhetően Neki, minden élet Teremtőjének.”
Miután elmondta ezt a gyönyörű imát, ismét néhány pillanatig csatlakoztunk a
csendhez.
 Azután, mielőtt ismét leültünk volna, a mester megszólalt: „Azért gyűltünk itt
ma este össze, hogy megünnepeljük nagy örvendezéssel a két jelenlévő testvérünk
sikeres küldetését a Földre. Firkon és Ramu jó munkát végzett. Osztozunk
boldogságunkban, mely fáradozásaik eredményeként jutalmazza őket, mely egyben
lehetővé teszi számukra, hogy visszatérhessenek szülőbolygójukra.”
Kristálytiszta pohárkák, aranyszínű folyadékkal, álltak minden egyes vendég
előtt. Amint a Mester befejezte a beszédet, felemelte poharát, mondván: „Igyunk
egymás megáldására és társainkra, bárhol legyenek is.”
Adamski szájához emelte az italt, tudatában volt annak, hogy a valaha is
kóstolt legfinomabb italt csúsztatja le a torkán, ezért semmit sem akart elveszteni a
bukéjából. Nem az a fajta részegítő természetű ital volt, mint oly sok bor, mely ezzel
a nem kívánatos hatással rendelkezik, ha mértéktelenül fogyasztja.
Amint felemelték poharaikat Ramu és Firkon egészségére, meghatározhatatlan
forrásokból halk zene árasztotta el a termet. Adamski soha életében nem hallott
korábban ilyen jellegű muzsikát, úgy tűnt, teljes lénye vibrál tőle; a dallam különös
és mégis gyönyörű volt, csak néhány alkalommal emlékeztetett bármiféle földi
dallamra.
Mivel ez volt az első alkalom, hogy egy asztalhoz ülhetett Adamski más világok
lakóival, természetesen rendkívül kíváncsi volt milyen ízekkel ismerkedhet meg
kitűnő konyhaművészetük révén.
Az asztal mindkét végén, és a közepén is, gyönyörű, gyümölccsel töltött tálak
voltak. A legkülönfélébbeket lehetett köztük látni, egyikük pontosan úgy festett,
mint egy piros alma, ám fürtökbe rendeződött. Sült krumpli ízűnek bizonyult, mikor
Adamski megszagolta. Ám amikor megkóstolta, az ízét leginkább az érett
barackhoz találta hasonlatosnak, kissé cseresznyés és almás beütéssel egyaránt.
Egyetlen nagy magot tartalmazott, mely úgy festett, mint egy alaposan megtermett
almamag.
Egy másik gyümölcs hatalmas málnára emlékeztetett, mind megjelenésében,
mind ízében. A legkisebb ezek közül a bogyók közül körülbelül négyszer volt
méretesebb, mint nálunk a legnagyobb.
A köztes helyeken kancsószerű alkalmatosságok kaptak helyet, a
legkülönfélébb gyümölcslevekkel és másfaja italokkal. Mindez magyarázatot adott a
sokféle és különböző méretű pohárka jelenlétére. A második ital, amit Adamski
kipróbált a tiszta málna léhez hasonlított ízében.
Az ételt az a két hölgy szolgálta fel, akik az asztal két túlsó végén foglaltak
helyet. Először gőzölgő tálakat hoztak, teli zöldségekkel, a közvetlenül a fal mellett
felállított tálaló asztalról. Az egyik tartalma közönséges sárgarépának tűnt, állaga
azonban nem tűnt annyira keménynek, az íze pedig édes-savanykás volt. Egy
második zöldség nagyon hasonlított a krumplihoz. Ezeket, habár megpucolták,
természetes alakjukban szolgálták fel. Sárgás árnyalatuk volt, és habár
erezettségük nem volt olyan erős, mint egy paszternáknak, az íze azonban
hasonlatos volt ahhoz, enyhe citromos mellékízzel.
Sok egyéb zöldségfajta is volt, melyeket Adamski nem kóstolt meg. Ezek a
természetes ételek, valamint a ma esti érzelmei, olyannyira megosztották, hogy úgy
találta, nincs egyáltalán semmi étvágya. Megpróbálta elhessegetni tudatából, mi is
az egész ünnepség értelme. Firkon és Ramu, a jó barátai, indulófélben vannak
távoli otthonaikra…
Ám mégis elfogadott egy kis darab, igen sűrű állagú és sötét színű kenyeret, és
egy első ránézésre húsnak látszó szeletet. A kenyérnek aranyos árnyalata volt, és
íze olyan, mintha elsősorban diófélékből készült volna, habár úgy tűnt, az őrölt
gabona íze is felismerhető benne. Ahogy megkóstolta a barna szelet „húst” és
mentálisan összehasonlította az ízét a jól ismert marhaszelettel, Kalma szólította az
asztal túlsó feléről.
„Ez egy vénuszi szárított gyökérfajta – magyarázta. – A Vénuszon a friss
növényeket használjuk főzéshez, mivel sokkal jobb az ízük, az utazásainkon
azonban szárított formában szállítjuk. Ugyanolyan tápláló és ugyanannyi fehérjét
tartalmaz mint a hús, ám könnyebb az emberi szervezetnek feldolgozni. Egy szelet
ebből a gyökérből ugyanolyan tápértékkel bír, mint egy fél kiló marhahús, az
általatok elkészített módon. Nagyszerű kísérőként is szolgál más ételekhez.”
Az étkezés befejezéseként hatalmas süteményt szolgáltak fel. Habár kinézete
alapján úgy mutatott, amit mi angyal-ételnek hívunk, amikor viszont felszeletelték,
láthatóan nem rendelkezett azzal a szivacsos-puha állaggal, mint az a sütemény.
Továbbá, habár főként fehér volt, sárga erezeteket tartalmazott szerte. Az állaga
nagyon finom volt és szinte elolvadt a szájban. Meglehetősen édesnek tűnt, amikor
azonban a sárga külön vált a fehértől, az íz megváltozott valami nehezen leírható
változatra. Mindent egybevéve, Adamski kitűnőnek találta.
Amikor elkezdte figyelni a többieket és hallgatni vidám beszélgetésüket, úgy
tapasztalta, senki sem tömi tele magát az ételekkel, ellentétben azzal ahogy a
Földön megtörténik fogadásokon. Ennek ellenére láthatóan mindenki nagyon jól
érezte magát.
Az étkezés végén a nők és jó néhány férfi felálltak székeikről és elhordták az
edényeket. Csodálatos módon, amivel Adamski már kezdett megbarátkozni,
hirtelen hatalmas ajtók nyíltak az asztal mögött, egyenesen a konyhába vezetve - fal
ezen része korábban teljesen egységesnek és szilárdnak tűnt. Ide hordtak ki
mindent, ebbe a helyiségbe. Egy percen belül a vendégek visszatértek a helyükre
és az ajtók bezárultak mögöttük.
A háttérből szűrődő zene most elhallgatott, ahogy az egyik férfi felállt a
székéről. Bármiféle kíséret nélkül énekelni kezdett saját anyanyelvén. Mivel
Adamski egy szavát sem értette, hangjának lenyűgöző szépségét figyelte.
Amikor befejezte, Ilmuth szólalt meg: „Ez a dal a búcsúról és a hazatérő
Testvérek megáldásáról szólt.” – A zene újból felerősödött láthatatlan forrásából,
hangosabb volt mint korábban, és élénkebb dallamú.
Mindez magyarázatot nyert, amikor két nő felállt és az asztalok közötti üres
területre sétált, majd elkezdett mozogni a zene ütemére, összhangban azzal.
Később, ahogy Adamskinak elmondták, a tánc a Világegyetem erejét szimbolizálta.
Miközben figyelte, ráébredt, ahhoz, hogy valaki utánozni tudja őket, kettős
ízületekkel és egy kisgyerek hajlékonyságával kellene rendelkeznie. Csodálatos
látvány volt látni minden egyes mozdulatukat és testtartásukat, egyiket a másik
után, a természet-utánzásukat a langyos, nyugvó víztől a legszörnyűbb űrviharig.
Leírni ezt a ritmust teljességgel lehetetlen, egyaránt volt elbűvölő és mélyen
felkavaró. A fiatal táncosok tökéletes szépséggel rendelkeztek, és úgy tűnt, ruhájuk
változtatja a színék, mozgásuk közben, habár láthatóan semmiféle fény nem
világította meg őket. A szó „kecsesség” felsőfokban sem fejezi ki azt a
gyönyörűséget amit előadásuk mutatott.
Amikor a tánc véget ért, és kis idő eltelt, a mester néhány szót mondott
Orthonnak, aki átjött arra az oldalra, ahol Adammski ült. „Nos – kezdte -, szeretnénk
neked mutatni néhány vénuszi helyszínt. Olyan helyszíneket, melyeket e hajóról
közvetlenül lehet látni.”
Adamski megörült a csodálatos lehetőségnek, hogy mindezt csatolhatja úti
beszámolójához, és azon kezdett el tűnődni, vajon hol fog a kép megjelenni. Ám
sehol sem volt képernyő. Teljesen ledöbbent tekintete előtt a fények elhalványultak,
és az első helyszínt megjelent a terem üres terében függve!
Orthonnak tetszett Adamski döbbenete és magyarázni kezdett: „Van egy
bizonyos fajta kivetítőnk, mely képes sugarak kibocsátása pontosan a kívánt
távolságra. Bármilyen távolságra. A határpont úgy viselkedik, mint valami
láthatatlan képernyő, ahol a képek megjelennek színesben és háromdimenziós
valóságukban.”
A helyszín, mely most éppen látható volt, valójában „ott” volt, és a legnagyobb
nehézséget jelentene pontos leírása, a legnagyobbat, amivel ezen az űrhajón
Adamski találkozott. Csodálatos hegyeket látott, néhány csúcsát fehér hófolt fedte,
mások csupaszak és sziklásak voltak, nem tértek el jelentősen a földiektől.
Némelyiket sűrű erdőség takarta, látható volt amint patakok és vízesések futnak alá
a hegyoldalakon.
Orthon közelebb hajolt hozzá és azt súgta: „Sok tavunk van és hét óceánunk,
valamennyi összeköttetésben áll egymással vagy természetes, vagy mesterséges a
kapcsolat.”
Jó néhány vénuszi várost is mutattak neki, kisebbeket és nagyobbakat
egyaránt. Valamennyi azt a benyomást keltette, mintha valamiféle mesevárosokat
szállítottak volna oda. A szerkezetük csodálatos volt, semmiféle egyhangú vonalak.
Számos közülük prizmaszerűen sugárzó kupolát hordozott, mindez nagyszerű,
életteli légkört kölcsönzött az településnek.
„Amikor beáll az éjjeli sötétség – mondta halkan Orthon – a színek
elhalványodnak, a kupolák pedig lágy, sárgás fényt kezdenek sugározni
magukból.”
Minden város kör- vagy ovális formát követett, és semmiféle módon sem
látszott túlnépesedettnek. Ezek között az összpontosított települések között tágas
lakatlan térségek terültek el.
Az emberek, akiket Adamski látott a városok utcáin, úgy tűntek, mint akik az
ügyeiket intézik, pontosan úgy, mint a földi emberek, kivéve a nálunk jellemző
rohanást és idegeskedést, ami annyira jellemző ránk. A ruházat is hasonlatos volt,
minden egyes ember a saját ízlésének megfelelő öltözetet viselt, egyfajta általános
stílusirányzatot követve. Adamski úgy becsülte, a legmagasabb ember, akit látott,
úgy 195 cm-es lehetett, a felnőttek átlagos magassága nagyjából 165 cm-t tehetett
ki, a legkisebb pedig nem volt nagyobb bő egy méternél. Ez utóbbi talán gyerek
lehetett. Nem lehetett benne biztos, hiszen nem látszott rajtuk úgy az életkor, ahogy
rajtunk. Biztos volt benne, egyértelműen látott néhány gyereket is, jóval
alacsonyabbat az egy méteresnél is. Összehasonlításképpen a gépkocsijainkkal,
melyek valakinek egyik helyről a másikra való szállítását szolgálják, olyasmi
eszközöket látott, mint az anyahajó, csak persze sokkal kisebb méretekben.
Láthatóan közvetlenül a talaj felett siklottak, mint azok a „buszok”, melyeket a
Holdon is látott. Ezek, a mi gépkocsijainknak megfelelve, a legkülönbözőbb méretű
járművek, szállították a lakosokat, némelyiknek nyitott teteje volt.
Adamski eltöprengett, miféle meghajtással közlekedhetnek, mire Orthon újra
közel hajolt a füléhez és megmagyarázat: „Pontosan ugyanazt az energiát
használják, mint ami az űrhajóinkat működteti.”
Az utcák szépen néztek ki és gyönyörű virágok övezték őket, mindenféle
színben.
 A következő helyszín egy tóparti strandot mutatott. A homok hófehér volt és
finom. Hosszú, alacsony hullámok futottak végig rajta már-már hipnotikus
nyugalmat kölcsönözve a tájnak. Sok ember volt a parton és a vízben. Azon
morfondírozott, vajon miféle anyagot használnak fürdőruha készítésére, hiszen
egyáltalán nem látszott nedvesebbnek, amikor kijöttek a vízből, mint előtte.
Kalma, aki odaült Adamski mellé, megoldotta a rejtélyt: „Az anyag nemcsak
teljes egészében vízálló, de vannak olyan összetevői is, melyek a napsugárzás
bizonyos káros elemeit visszatükrözik. Miként a Földön is – folytatta -, ezek a
sugarak sokkal veszélyesebbek, amint visszaverődnek a víz felszínéről, mint
szárazföldi terepen.”
Most a Vénusz egyik trópusi vidékét látták. Adamski örült, hogy mindezt
felismerte az általános jellemzőkből, számos fa emlékeztetett a mi szomorú
fűzünkre, a lombozatuk jellemzően aláhajlott. A színe azonban és a levelek
megjelenése teljesen különbözött azoktól.
Mint elképzelhető, Adamskit igencsak érdekelte az állati élet, mely szintén
feltűnt a különböző helyszíneken. A vízparton észrevett egy rövidszőrű kutyát.
Máshol, madarak, különböző színben és méretben, kissé különböztek a földiektől.
Egyikük pontosan úgy festett, mint a mi vadon élő kanárink. Látott lovakat és
teheneket vidéken, egyaránt kisebb testméretűeket a Földön megszokottaknál,
egyébként igen hasonlatosakat. Úgy tűnt, a Vénusz gazdag élővilággal rendelkezik.
A virágok szintén emlékeztettek a Földön növőkre. Azt lehet elmondani, a
vénuszi és a földi állat- és növényvilág összehasonlítása kapcsán, hogy a színvilág
és az izmok felépítésében különbözött csak. Ez, magyarázata Kalma, a bolygón
állandóan jelenlévő párásság miatt van így.
„Mint azt mostanra már megtanultad – mondta – az embertársaink igen ritkán
látják a csillagos eget, ellentétben a Földdel. A légkörünkön túli egek szépségeit
csak utazásaink és tanulmányaink révén ismerjük.”
A legutolsó képen egy kifejezetten gyönyörű nőt mutattak férjével és tizennyolc
gyermekükkel, mindannyian teljesen felnőttnek látszottak. A házaspár korai
harmincéves fiatal pár benyomását keltette.
Ezzel ért véget a bemutató, s Adamskit felkérték, tegyen fel kérdéseket. Először
azt tudakolta, miként hat, ha egyáltalán, a vénuszi lakosokra a folyamatosan felhős
Vénusz.
Orthon felelt: „Azon túl, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a
légkörünk további tényezőt jelent ahhoz, hogy az átlagos élettartamunk eléri az ezer
évet. Valamikor a Földön is volt ilyen légkör, az ember éveinek száma messze a
jelenlegi felett állt viszonyításképpen.
 „A bolygónkat övező felhőzet egyfajta szűrőrendszerként szolgál, csökkenti a
sugárzás romboló erejét, mely egyébként belépne az atmoszférába. Felhívom a
figyelmedet egy feljegyzésre, a saját Szentírásotokban. Ha figyelmesen
tanulmányozod, észreveheted, hogy az emberi élettartam a Földön a Földön akkor
kezdett csökkenni, amikor a felhőzet aránya is csökkent és az emberek első
alkalommal megpillanthatták a csillagokat.”
„Érdekelhet téged, hogy megtudd, a Földeteken jelenleg általános változás
megy végbe. Ez a változás bármelyik pillanatban véget érhet, befejezvén egy
komplett változási ciklust, hogy kitöltse azt; jelenleg vízzel fedett szárazföldek nagy
része kiemelkedik. Az elkövetkezendő években ez a vízzel átitatott talaj párolgásnak
indul majd, mely ismét folyamatos felhőrendszer vagy ’égboltozat’ kiépülését
eredményezi majd a Föld körül. Ebben az esetben az átlagos élettartam újra elkezd
majd növekedni, és az emberek a bolygótokon megtanulnak élni a Teremtő
törvényei szerint, ismét elérhetitek az ezeréves életkort egyetlen testben.”
„A Földön ez a változás az oka annak a folyamatos megfigyelésünknek, melyet
rászentelünk, ez teszi különlegesé más bolygók között a Galaxisunkban. Egy
bolygó életében bekövetkező drasztikus változás különböző következményekkel
járhat: valamilyen szinten minden bolygóra hathat, egyúttal határozottan
megváltoztatja azokat az útvonalakat, melyeket az űrutazásainkhoz használunk.”
„Bizonyára bármiféle erőszakos változás hatalmas katasztrófát okozna a
Földünknek, ugye?” – kérdezte Adamski.
„Ebbe az irányba mennek a dolgok – válaszolta. -, és habár a törvények, melyek
kormányozzák az ember dolgait a világban, melyben él jelenleg, minderről a földi
emberek semmiféle megértéssel nem rendelkeznek; nyomatékosítani szeretném,
hogy az általuk oly hűségesen követett téves út a felelőtlenségük egyenes
következménye, ez okozza bolygótok instabilitását. A különböző korokon át
számos jelzés és ómen tűnt fel, ezeket embertársaid figyelmen kívül hagytak. Sok
ezek közül a Szentírásban, mint próféciák szerepelnek. Embertársaid azonban nem
veszik komolyan ezeket. Habár sok közülük beteljesedett, a leckéket mégsem
tanulták meg. Egyáltalán nem bölcs dolog függetlenné válni a Teremtőtől. Az
emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, melyet ő nyújt felé.”
„Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára,
mint önmagára, az egyik ember tükre a másiknak. Nem a Teremtő kívánsága az,
hogy az emberiség kegyetlen módon önmaga ellen forduljon és önkényes
mészárossá váljon.”
 „Tudom – válaszolta Adamski -, hogy valamiféle új ciklus felé közelítünk.
Néhány földi testvérem Aranykornak nevezi, mások a Vízöntő korszakának.
tudnátok ezzel kapcsolatban valami felvilágosí1tással szolgálni?”
„A mi bolygónkon nem hívjuk így a változásokat, habár mindannyian tudjuk,
fejlődés. Azonban válaszolva kérdésedre, hogy te is megértsd mindezt,
elmondható, hogy a Kozmikus Kor felé közelítetek, habár nagyon kevesen értik
meg közületek ennek jelentését. Nektek már megvan a magatok Arany Kora, hiszen
jobban imádjátok az aranyat mint az Istent. És egy Vízöntő Kor, miként hívjátok már
rátok tört egyszer, elégnek kellett, hogy legyen. Mindkét korszakot magatok mögött
tudhatjátok már. A puszta megnevezése ezeknek a koroknak már egy-egy blokkolás
feloldását jelenti a megértési folyamatotokban. A földi embereknek meg kell
tanulniuk ritmusosan fejlődni a természet változásaival és nem pedig a saját
elképzelésük szerint.”
„Hogyan – kérdezte Adamski – írnád le a Kozmikus Kort?
„Igazából jobban szeretnénk Kozmikus Megértésnek nevezni. Első alkalommal
érkezett el jelenlegi civilizációtok arra a szintre, széles értelemben tekintve, hogy
tudomást szerzett lakható világok létezéséről, a tiétek mellett. Az űrhajóink
megjelenése, amit nagy számban alkalmazunk a Föld legkülönbözőbb területein,
még azok számára is, akik ebben az egészben nem hisznek, nem sok választási
lehetőséget hagynak. Az első alkalommal a jelenlegi emberiség életében a
bolygótokon, mindent legyűrő bizonyítékok kezdenek körvonalazódni azzal
kapcsolatban, hogy az élet nem valamiféle véletlenszerű esemény nyomán jött létre
a Földön, mint ahogy azt a legnagyobb csillagászaitok állítják. Az emberiség azért
jött létre a Földön, mert a bolygótokon a Végtelen Egy utasítására mindez
megtörtént, az ő Isteni Törvényeivel összhangban.”
„Űrhajóink olyan manővereket hajtanak végre a fölétek boruló égen,
amilyenekre egyetlen földi nemzet gépei sem képesek. A tudósaitok pontosan
tudják ezt. A kormányaitok is tudják. A pilótáitok szerte a földön látnak minket és le
vannak nyűgözve. Az emberek ezrei néznek fel az égre és ámulatba esnek. Még
több ezren vannak azok, akik felbukkanásunkat remélik.
„Mindez előre meg lett mondva a régi korok emberei által. Megmondták
lejegyzett próféciáikban, hogy az egész világ összezavarodik, és hogy jelek tűnnek
fel az égen, ezek: az Istenek Fiai eljönnek majd a Mennyekből.”
A Föld adja ezt az embereknek. A feltételek jelenleg adottak ahová helyeztek
benneteket, a halál árnyékába. Az egész világotok össze van zavarodva. És mivel az
elnevezésetek a külső világűrre nézve ’Menny’, és mivel mi is az Isten Fiai és lányai
vagyunk, nem lenne lehetséges hát, hogy az ősi prófécia most teljesedik be?”
 „Szintén előre megmondták, hogy amikor az idők elérkeznek, a Föld sötét fajai
felemelkednek és az egyenlő elbánás jogát követelik, és sok-sok szabad ember
hosszú időn át elutasítja őket, mert a saját bőrük világosabb. Ez nem olyan
prófécia, mely ezekben a napokban teljesedik be?”
„Láthatod, jól ismerjük világotok történelmét. Az alapeszme, miszerint
’Barátságtartók vagyunk’ minden egyes társadalom irányában érvényes, bárhol is
legyen. Ennek a szabálynak betartása kapcsán jövünk hozzátok és mondjuk:
’Engedjétek meg, hogy a Világegyetem Legfelsőbb lénye vezesse világotokat és
akkor bajaitok mint a sötétség a fény előtt, megszűnnek.’ Mit érne az ember a élet
lehelete nélkül? És ki adná ezt neki? Nem található meg talán mindenhol, hogy
minden javára váljon? Hagy tudja meg az ember, hogy az Isten nem valami távoli
helyen van, hanem minden egyes megtestesülésben, és magában az emberben is.”
Orthon megállt a beszédben egy pillanatig, Adamski előrehajtott fejjel
gondolkozott szavain. Lassan, tudatában kezdett lenni annak a melegségnek, mely
kitöltötte lelkét. Felnézett, és látta maga körül az őt figyelő arcokat, és érezte,
milyen áldást sugárzó pillantások áradnak feléje.
Aztán a mester felállt és közel lépett hozzá. Amint Adamski is felállt, a többiek
is így tettek.
„Fiam – mondta, mélyen Adamski szemébe nézve -, sok dolog, amit a
testvéreink mondottak neked ellentétben áll azzal, amit embertársaid tanultak és
amiben hisznek, hogy igaz. Ez, önmagában, még nem fontos, mivel amit tegnap
tanultál, csak arra való, hogy megtedd a következő lépést a mélyebb megértés felé,
amit majd holnap megszerezhetsz. Ez a fejlődés törvénye. Ha egyszer valaki a
helyes úton jár, nem is cselekedhet másként. Létfontosságú, hogy az emberek
együtt dolgozzanak és küzdjenek, nyitott elmével, pontosan tudván azt, hogy
minden kérdésre sohasem kaphatunk választ. Létezik egy csalhatatlan útmutató,
mely alapján meghatározható, hogy valaki a helyes úton jár, vagy sem. A dolog
nagyon egyszerű. Ha a gondolataitoknak és a tetteiteknek az eredménye gonosz,
akkor az út, amit követtek, eltávolít benneteket az Ő pártfogásának fényétől. Ha jó
dolgok követik az útján, melyen jár, akkor az életetek, a gyerekeitek élete és a
gyerekeitek gyerekeinek élete örömteli lesz. Áldásos állapot, nem szakítja meg
betegség és küzdés, lesz az örökké tartó örökségetek.”
Megérintette Adamski kezét búcsúzásul és csendben elhagyta a termet, szavai
továbbra is ott vibráltak e hallgatásban.
Adamski feltekintett barátainak arcába, igyekezvén mindegyiket memóriájába
vésni. Nem köszönt el senki szavakkal, ám felemelték kezüket búcsúzásul, miként
Adamski is. Aztán követte Orthont aki elkalauzolta a szállítón vissza a Kutatóhoz.
 Firkon és Ramu mindketten csatlakoztak hozzá a városig tartó visszaúton. Nem
beszélgettek.
Amikor visszatértek a hotelhez és elérkezett a búcsú ideje, a kedves barátoktól
való elválásé, heves érzések ragadták el. Összeütötték kezüket és Ramu csendesen
azt mondta: „A végtelen Egy áldása kísérjen téged.”
Adamski hátrahagyta őket és felment az üres szobájába.

Váratlan utóirat
1955. április 25.
Már nyomták a nyomdában e könyv lapjait, amikor egy rendkívül fontos
esemény történt éppen most, amit feltétlen le kell jegyezni és rohanvást átadni a
kiadónak.
Tegnap egész nap, április 24-én, a vasárnap megszokott számú látogató
kereste fel házát a Palomar Teraszokon, eltöltve az időt a nap korai részétől, későig.
Amint találkozott és beszélgetett velük, egyre növekvő mentális figyelmeztetést
kezdett érezni Testvérei részéről. Késő volt már, amikor a legutolsó pár is elment és
Adamski bement a szobába, megpróbálván, ám sikertelenül, aludni. Egy órán belül,
a sürgető érzés egyre erősödött, erre elment a városba, mert egyre csak erősödött.
Késlekedés nélkül indulnia kellett.
A hosszú úton a városba azon tűnődött, vajon a legutolsó találkozásukkor
felvetett kérésre kap-e feleletet. Azt kérdezte, vajon lehetséges lenne-e fényképeket
készíteni egy űrhajó belsejében azért, hogy további igazolással szolgálhasson a
kételkedőknek és azoknak is, akik elfogadják a történet hitelességét. Eltekintve
attól a benyomástól, hogy mindezt nem lesz olyan könnyű elérni, mint ahogy
gondolta, a Testvérek egyike tett egy megjegyzést, amiről Adamski biztos volt,
hogy teljesedni fog. „Ha sikeresek is lennénk – mutatott rá -, kétlem, hogy bármiben
is megváltoztatná a szkeptikusok hozzáállását, mivel a földi ember teljességgel
hamis szemlélettel él más bolygók irányában, és az azokon uralkodó feltételekkel
kapcsolatban.”
Akárhogy is, Adamsi hagyta, hogy reményei növekedjenek…
A szokásos helyre ment és tervei szerint találkozni akart egy férfivel, akinek az
egyik korábbi találkozón mutatták be, egyik Testvért váltotta fel, aki hazatért
szülőbolygójára. Késedelem nélkül kihajtottak a sivatagi helyszínre, ahol egy
Kutató, pontosan olyan, mint amilyent az első találkozó alkalmával látott, várt rájuk.
Amint beléptek a kis hajóba, Adamski rápillantott az órájára és látta, pontosan
hajnali 2.30 van. Miután a pilóta üdvözölte, megkérdezte, magával hozta-e a
fényképezőgépét. Természetesen! Kis Polaroid gép volt, nemrégiben vásárolta.
Soha sem látott hasonlatosat, ezért megkérte, hogy mutassa meg működését.
„Ezt a találkozót kizárólag azért szerveztük, hogy beteljesedjenek a
fényképezéssel kapcsolatos reményeid, melynek a legutolsó találkozáson adtál
hangot – mondta. – Semmit sem tudunk garantálni a felvételek tisztaságát illetően,
ez úgyis csak később fog kiderülni, ám megpróbálunk egy képet készíteni
hajónkról, amint éppen a fedélzetén vagy. Ehhez bőven elegendő lenne, ha a mi
saját fényképészeti technikánkat alkalmaznánk, ám ez nem fog megfelelni a te
céljaidnak. Fényképezőgépeink és filmjeink teljes egészében elektromágneses
elven működnek, a Földön pedig nincs alkalmatos eszköz az elkészült képek
megtekintésére. Így hát a tiédet kell használnunk és majd meglátjuk, mire jutunk.”
Adamski teljesen elmerült fényképezőgépe működési elvének magyarázatában,
semmiféle mozgást nem észlelt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a
bejelentést: „Itt vagyunk!”
Felnézvén látta, hogy a Kutató ajtaja kinyílik. Aztán, legnagyobb meglepetésére
azt látta, hogy egy kis anyahajó tetejére szálltak le. „Kicsi”, mivel nem volt olyan
hatalmas, mint azok, amelyeken eddig járt. A bejáratot, mely ebbe a kisebb
szállítóhajóba vezetett, csak halványan lehetett látni, Adamski barátai azonban
kiléptek, s jelezték számára, kövesse őket. Végighaladtak a szállító bejáratán majd
egy újabb zsilip következett, egy kisebb, mely a közeledésükre kinyílt. Újabb
meglepetés következett, nem tűnt úgy, hogy bármiféle további hasonló ajtó lenne
ezeken a szállítókon. Kiderült, ez itt éppen egy liftet rejtett, Adamski pedig nagy
örömmel fedezte fel Orthont a lift platformján állva. Hívására, Adamski mellé lépett.
A férfi, aki keresztülvezette őt a szállítón, visszafordult a Kutatóhoz, társával együtt,
akinél Adamski a fényképezőgépét hagyta.
A lift hasonlatos volt a nagy szaturnuszi anyahajón látotthoz. Leereszkedtek
körülbelül a hajó feléig, ahol kémlelő ablakok sora tűnt fel halványan, a hajó
hosszanti oldala mentén végig. Itt a felvonó megállt és Adamskiék kiszálltak.
Orthon elmagyarázta, hogy ő megáll az kémlelőnyílás előtt, Adamski pedig a
mellette lévő előtt, miközben a férfi, a Kutatóról, megpróbálja elkészíteni a
fényképet. A Kutató most egy kissé távolabbra repült.
Adamski észrevette, ennek a szállítónak a kémlelőnyílásai duplák, közel két
méternyi a távolsága külső és a belső üveg között. A belső üvegek mögött álltak és
Adamski azon tűnődött, vajon miként készülhet jó felvétel ilyen körülmények
között, kis fényképezőgépével, ennyi üvegen keresztül!
Nagyon bonyolult volt megbecsülni a távolságot és a méreteket a világűrön
keresztül, bármiféle viszonyítási alap nélkül. Azonban úgy tűnt számára, a Kutató
nagyjából harminc méterre lebeg az anyahajótól. Gömb alakú felső csúcsáról
fénysugarat bocsátott a nagy hajóra. Időnként ez a fénysugár nagyon erős volt,
aztán kevésbé volt erős. Amint a felvételek mutatják, megpróbálták kikísérletezni a
szükséges fény erejét, hogy megfelelő képet kapjanak az anyahajóról és
ugyanebben az időben le tudják képezni a kémlelőnyílások mögött álló Orthont és
Adamskit.
Miközben ez történt, az anyahajó és a Kutató sugárzását egyaránt a
minimálisra csökkentették. Adamski később megtudta, a férfiak bizonyos szűrőket
helyeztek a fényképezőgép lencséje elé, hogy megóvják a filmet az űrhajó
mágneses behatásaitól. Az egész egyfajta kezdeti kísérletnek számított, ahogy az
tisztán látszott a fotókon, különböző távolságokat és megvilágítási viszonyokat
próbáltak ki.
Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy Adamski elkezdte átkozni magát kellő
előrelátásának hiánya miatt, amiért nem hozott a várost elhagyván tartalék filmeket.
Komoly hátrányt jelentett ez a körülmény a Testvéreknek, kevés lehetőségük
maradt kipróbálni és eltalálni a megfelelő beállítási megoldásokat. Eközben a
férfiak dolgoztak Adamski fényképezőgépével, alaposan tanulmányozták az
eredményt. Talán megoldhatónak tűnt számukra részletesebb és jobb minőségű
felvételeket készíteni majd, egy esetleges újabb találkozó során.
Meglehetősen hosszú idő telt el addig, míg jelzés érkezett a Kutatóról,
visszatérnek a szállítóra. Adamski figyelte a liftet, amint az felemelkedik az űrhajó
tetejére. A nyílás feltárult, és a felvonó újra visszatért Adamskiék szintjére a Kutató
pilótájával, Adamski fényképezőgépével a kezében. A pilóta csatlakozott hozzájuk,
s habár rossz minőségű felvételeket vártak - beszámolója szerint -, mégis aránylag
sikeresen teljesítették küldetésüket, továbbá, legalább két felvételt tartalékolt a
szállítóűrhajó belseje fényképezése céljából.
Adamski gyenge eredményre számított, ezért kellemes meglepetésként hatott a
számára, amikor megmutatták neki az eredményt.
Miközben mindhárman a hajó eleje felé sétáltak, Adamski meglátott egy
félrehúzható falat, egy bejáratot tárt fel, mögötte alagútra emlékeztető folytatással.
Túlnan kis terem, két pilótával az irányító pultoknál.
Mivel a hajó vége átlátszó volt, s belül mindenhol különböző ábrák fénylettek,
mindenfelé sok-sok fény, Adamski reményei felcsillantak a sikeres fotózás
lehetőségétől. Minden fényt lekapcsoltak bent, mire szinte tökéletes sötétség borult
a helyiségre. A két fotózási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a szállítón – a
Kutatóhoz képest - tapasztalható jóval erősebb mágneses hatások következtében.
 Egy dolog bizonyításra került. Valamiféle, az általunk használt filmekhez még ki
nem fejlesztett szűrőkészülék használata nélkül lehetetlenség tiszta felvételeket
készíteni az űrhajó belsejében. Amikor Adamski megkérdezte, hogy egy jobb
fényképezőgép, igényesebb lencsékkel több sikerrel kecsegtetne-e, azt a választ
kapta, hogy bármiféle ilyen jellegű eszköz hatástalannak bizonyulnak, mert az
egész probléma a film miatt van.
Amikor az utolsó két kép elkészült, a fények az űrhajóban ismét életre keltek.
Mindhárman visszatértek a felvonóhoz és felemelkedtek az űrhajó tetejére. Amint a
nyílás feltárult, Adamski megpillantotta a Kutatót a szállító tetején kialakított
bázisán. Orthon búcsúzóul megérintette Adamski kezét, majd a Kutató pilótája és
Adamski belépett a várakozó űrhajóba. Amint a fedélzetére értek, az ajtó bezárult
mögöttük és abban a pillanatban már úton is voltak.
Adamski számára lehetetlennek bizonyult megbecsülni, milyen távol lehetnek
az űrben, a teljes időtartam a Föld elhagyása és a visszaérkezés között kicsivel
több mint kettő és fél órát tett ki.
Ismét a Földön Adamski és barátja hátrahagyva a pilótát, odasétált, ahol a
kocsit hagyták. Nem sokkal reggel hét előtt járt az idő, ezért a társa Adamskit a
otthonának bejárata előtt tette ki. Habár Adamski meghívta őt, jöjjön be egy kávéra
és reggelire, ő megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázván, nem
szabad késnie a munkájából, amit arra az időszakra vállalt, amíg a Földön
tartózkodik.
Az elváláskor közölte, Adamskinak teljes mértékben tisztában kell lennie azzal,
hogy mindent el fognak követni a fényképek hitelességének letagadása érdekében.
Ez nem szabad, hogy befolyásolja. Minden ember szabadon dönt, hogy elfogad
vagy visszautasít fényképekkel alátámasztott állításokat. Azonban minden egyes
embernek fel kell fognia, személyes véleménye semmiféleképpen nem befolyásolja
azt, mi a valóság. Ha valakinek hitelesítésre van szüksége, elég ha a történelemhez
fordul, majdnem bármelyik korban, szinte bármelyik évben. A földi tömegek
számára a földhöz kötöttség, a tagadás, mindig könnyebben járható útnak
bizonyult, ha új csodákról volt szó, mint szembenézniük saját korlátozott
tudásukkal az új, mesés dolgok iránt, melyek a Végtelen Világegyetemben csupán
arra várnak, hogy felfedezzük őket.
„Más világokon élő testvéreknek, az emberi lényeknek, mint mi magunk is,
köszönettel tartozom mindazért amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élő
testvérekről, akikről beszámoltam, tudom azt, sokan már felkészültek. Mint mindig,
a szkeptikusok most is résen állnak, hogy mindent elsöprő bizonyítékokat
követeljenek, arról, hogy a világűr lakott, számos bolygót népesítenek be emberek,
közte olyanokat is, melyek messze előttünk járnak.”