ELSŐ

RÉSZ

Prológus
Odabent aludt, az ajtó mögött.
A sarokszekrényt régi fa, lőpor és fegyverolaj szaga töltötte meg. Amikor a nap a megfelelő szögben
sütött be a szobába, a szekrényajtó kulcslyukán beszűrődő, homokóra alakú fénysugár bágyadtan
megcsillant a polcon heverő pisztolyon.
Egy orosz Odessza volt, az ismertebb Sztecskin-pisztolyok másolata.
A fegyver hosszú utat járt be. Litván kulákok révén került Szibériába, ahol az urkák dél-szibériai
főhadiszállásai között vándorolt. Egy ideig egy atamán, azaz egy kozák vezér birtokában volt, akit a
rendőrség az Odesszával a kezében gyilkolt meg, azután egy fegyvergyűjtő börtönigazgató tagili
otthonában kötött ki. A csúf, szögletes géppisztoly végül Rudolf Aszajev révén került Norvégiába, aki az
eltűnése előtt sikeresen monopolizálta az oslói drogpiacot a heroinhoz hasonló opioid, a violin
árusításával. Annak a városnak a drogpiacát, ahol most a fegyver volt. Egészen pontosan a
Holmenkollveien, Rakel Fauke házában rejtőzött. A tárában húsz 9*18 milliméteres Makarov-lőszer
számára van hely, a fegyver sorozat leadására is alkalmas. A tárban még tizenkét ólomgolyó lapult.
A golyók közül hármat konkurens koszovói albán drogkereskedőkre lőttek ki. A három lőszer közül csak
egy ért húst.
A következő két golyó Gusto Hanssen, egy fiatal tolvaj és drogkereskedő életét oltotta ki, aki pénzt és
kábítószert sikkasztott, amíg Aszajevnek dolgozott.
A pisztolyon még mindig érződött az utolsó három lövés szaga, amely az egykori rendőrnyomozó, Harry
Hole fejét és mellkasát érte, miközben épp Gusto Hanssen meggyilkolásának ügyében nyomozott. A
helyszín is ugyanaz volt: Hausmanns gate 92.
A rendőrség azóta sem zárta le a Gusto-ügyet. A gyilkosság vádjával eredetileg letartóztatott tizennyolc
éves fiút szabadon engedték. Többek között azért, mert nem sikerült megtalálniuk a gyilkos fegyvert,
amivel így kapcsolatba sem tudták hozni. A fiút Oleg Faukének hívták, és minden áldott éjjel lövésekre
riadt fel. Nem azokra, amelyek Gusto életét oltották ki, hanem a másik háromra. Amelyeket a rendőrre
adott le, akire gyermekkorában apja helyett apjaként tekintett. Éveken keresztül álmodozott arról, hogy a
férfi egyszer feleségül veszi az anyját, Rakelt. Harry Hole. A férfi pillantása ott izzott Oleg lelki szemei
előtt a sötétben, és a fiú a pisztolyra gondolt, amely egy sarokszekrényben hevert valahol messze, és
abban reménykedett, hogy soha többé nem látja viszont. Hogy soha senki nem látja többé. Ott alszik majd
az idők végezetéig.
Odabent aludt, az ajtó mögött.
A napi huszonnégy órában őrzött kórteremben gyógyszer– és festékszag terjengett. A férfi mellett álló
műszer minden egyes szívdobbanást rögzített.
Isabelle Sk0yen, az oslói városháza szociális ügyekért felelős városi tanácsosa és Mikael Bellman,
frissen kinevezett rendőrfőkapitány abban reménykedett, hogy soha többé nem látja viszont.
Hogy soha senki nem látja többé.
Ott alszik majd az idők végezetéig.

Első fejezet
Hosszú, meleg szeptemberi nap volt. A fény olvasztott ezüstté varázsolta az Oslo-fjord vizét, és lángba
borította az alacsony dombokat, amelyek már megízlelték az ősz első esőcseppjeit. Az oslóiak az ilyen
napokon kezdenek rendre esküdözni, hogy soha, de soha nem költöznek el a városból. A napkorong lassan
lebukott Ullern városrész mögött. Az utolsó sugarak végigsimították a tájat, a város szerény múltjáról
tanúskodó szegényes bérházakat, a pazar, teraszos penthouse lakásokat, melyek az országot hirtelen a
gazdagságba röpítő olajról meséltek, és a narkósokat, akik a Stensparkenben heverésztek, a rendezett,
kicsinek számító főváros kebelén, ahol többen haltak meg túladagolásban, mint az akár nyolcszor nagyobb
európai városokban. Végigcirógatták a kerteket, ahol a védőhálóval körülvett trambulinokon a gyerekek a
használati útmutató előírásaihoz híven nem ugráltak háromnál többen egyszerre. És a várost körülölelő
hegyeket és erdőket, melyek félúton belevesztek az úgynevezett Oslo-katlanba. A nap nem akarta
elereszteni a várost, úgy nyújtogatta felé sugárujjait, mintha egy vonat ablakából kihajolva akarná
meghosszabbítani a búcsút.
A reggel hideg és tiszta volt, s olyan éles fénnyel indult, amilyet a műtőlámpák árasztanak. Napközben a
hőmérséklet emelkedett, az ég kékje egyre mélyebb árnyalatokat öltött, a levegő pedig bársonyos lett, ami
a szeptembert az év legkellemesebb hónapjává teszi. És amikor puha és óvatos léptekkel megérkezett az
alkonyat, a Maridalsvannet felé elnyúló hegyoldalak villanegyedeiben alma és napmeleg lucfenyő illata
úszott a levegőben.
Erlend Vennesla az utolsó magaslat tetejéhez közeledett. Érezte az izmait égető tejsavat, helyette
azonban inkább arra koncentrált, hogy függőlegesen nyomja le a klipszes pedálokat, és a térde enyhén
befelé nézzen. Mert a helyes technika elengedhetetlen. Különösen, amikor az ember kimerült, és az agya
szívesen parancsolná olyan testhelyzetbe, amelyben ugyan kevésbé fáradt, de egyúttal kevésbé hatékony
izmokat terhel. Érezte, ahogy a merev bicikliváz minden wattnyi teljesítményt elnyel és felhasznál,
amelyet beletapos, majd azt is, hogyan gyorsul fel, amikor sebességváltás után állva kezd pedálozni,
miközben ugyanazt a fordulatszámot próbálja tartani, ami mintegy kilencven tekerést jelent percenként. A
pulzusmérő órára pillantott. Százhatvannyolc. A fejlámpa fényét a kormányra erősített GPS kijelzőjére
irányította, amelyet Oslo és a környék részletes térképével, valamint aktív nyomkövetővel láttak el. A
kerékpár és a tartozékok többe kerültek, mint amit egy frissen nyugdíjba vonult gyilkossági nyomozó
szigorúan véve megengedhetett volna magának. De fontos, hogy formában maradjon, most, hogy az élet
más kihívásokat tartogat számára.
Kevesebb kihívást, ha egészen őszinte akar lenni.
A tejsav a combjába és a lábszárába mart. Fájdalmas volt, de egyben kecsegtető ígérete is annak, ami
következik. Endorfinmámor. Izomláz. Nyugodt lelkiismeret. Egy sör a feleségével az erkélyen, ha a levegő
nem hűl le túlságosan naplemente után.
És egyszer csak odafent volt. Az út kiegyenesedett, és ott feküdt előtte a tó, a Maridalsvannet. Lassított.
Vidéken volt. Tulajdonképpen abszurd, hogy egy európai főváros központjából indulva mindössze tizenöt
percnyi megfeszített kerékpározás után hirtelen gazdaságok, mezők, sűrű erdők és az este sötétjébe vesző
túraösvények között találja magát az ember. A fejbőre viszketett az izzadságtól a koromfekete, Bell
márkájú kerékpárossisak alatt, amely annyiba került, mint a gyermekkerékpár, amelyet unokája, Line
Marie hatodik születésnapjára vásárolt. Erlend Vennesla azonban nem vette le a sisakot. A kerékpárosok
körében a legtöbb haláleset fejsérülések miatt következik be.
Újra a pulzusmérő órára pillantott. Százhetvenöt. Százhetvenkettő. Egy kellemes fuvallat távoli
ujjongást sodort magával a város felől. Az Ullevaal Stadionból jöhetett, nemzetközi mérkőzést játszottak
az este. Szlovákia vagy Szlovénia ellen. Erlend Vennesla néhány másodpercre elképzelte, hogy az
üdvrivalgás neki szól. Jó ideje nem kapott már tapsot. Utoljára akkor, amikor nyugdíjba vonulásakor a
Nemzeti Nyomozóirodánál, a Kriposnál búcsúztatták odafent a Brynön. Torta és Mikael Bellman főnök
beszéde, aki azóta meg sem állt a rendőrfőkapitányi székig. Erlend pedig örömmel fogadta a tapsot, az
emberek szemébe nézett, köszönetet mondott, és még a torka is elszorult kissé, amikor belefogott az
egyszerű, velős és tényeken alapuló köszönőbeszédbe, ami az idők folyamán már hagyománnyá vált a
Kriposnál. Gyilkossági nyomozóként végzett munkája során bőven voltak hullámhegyek és hullámvölgyek,
a nagyobb baklövéseket azonban sikerült elkerülnie. Legalábbis amennyire tudta, hiszen az ilyesmire soha
nem kap százszázalékos választ az ember. Azaz most, hogy a DNS-elemzések technológiája ilyen fejlett
lett, és a vezetőség jelezte, hogy a régi esetek némelyikében is alkalmazzák majd, fennállt a veszély, hogy
mégis megkapja az ember a válaszokat. Az új válaszokat. A megoldást. Mert amíg felderítetlen esetekről
volt szó, addig teljesen érthető ez a törekvés, az azonban nem fért Erlend fejébe, miért akarják az
erőforrásokat olyan ügyekre pocsékolni, amelyeket már rég lezártak.
Az utcai lámpák ellenére majdnem elhajtott az erdő irányába mutató fatábla előtt az egyre sűrűsödő
sötétben. Pedig ott volt. Pontosan úgy, ahogy emlékezett. Az útról letérve egy ösvényre jutott. Olyan lassan
tekert, amennyire csak bírt, nehogy elveszítse az egyensúlyát a puha erdei talajon. A sisakra erősített
fejlámpa fénye az ösvényt pásztázta, a kétoldalt sorakozó lucfenyők képezte sötét fal azonban megálljt
parancsolt neki. Ijedt, sietős árnyak nyargaltak előtte, alakot váltottak, és eltűntek a szeme elől. Így
képzelte ezt akkoriban is, amikor megpróbálta beleélni magát a lány helyzetébe. Egy zseblámpával a
kezében menekült, miután három napon keresztül fogva tartották, és megerőszakolták.
És amikor Erlend Vennesla megpillantotta a lámpát, amely előtte gyulladt fel a sötétben, egy pillanatig
arra gondolt, hogy a lány zseblámpája az, hogy a lány rohan ott az ösvényen, és ő a motorbiciklis üldöző,
aki elkapja. A fény ide-oda villódzott, majd egyenesen Erlendre szegeződött. Erlend megállt, és leszállt a
bicikliről. A fejlámpa fényét a pulzusmérő órára irányította. Már száz alatt járt. Nem is rossz.
Kioldotta az álla alatt a csatot, levette a sisakot, és megvakarta a fejét. Atyaég, de jólesik! Lekapcsolta
a fejlámpát, a sisakot a kormányra akasztotta, és a zseblámpa fénye felé tolta a kerékpárt. A kormányon
himbálózó sisak a csuklójának ütődött.
Megállt a zseblámpa előtt, amelynek a fénye hirtelen felfelé mozdult. És miközben az erős fénysugár
elvakította, arra gondolt, hogy már nem kellene ennyire zihálnia, mivel a pulzusa már egészen alacsony.
Váratlanul valami mozgást érzékelt: valami felemelkedett a remegő fénykör mögött. Halk, fütyülő hang
ütötte meg a fülét, és ebben a pillanatban különös gondolat furakodott az agyába. Nem lett volna szabad
levennie a sisakot! A kerékpárosok körében a legtöbb haláleset...
A gondolat felbukkanásával mintha pillanatnyi zavar támadt volna az időben, mintha a vizuális
kapcsolata a világgal egy másodpercre megszakadt volna.
Erlend Vennesla elképedve bámult maga elé, miközben egy meleg izzadságcsepp csordult le a
homlokáról. Mondott valamit, de a szavaknak nem volt értelmük, az agya és a szája közötti összeköttetés
mintha felmondta volna a szolgálatot. Újra hallotta a halk fütyülést. Azután a hang elhalt. Minden egyéb
hanggal egyetemben, már a saját lélegzetét sem hallotta. Azon kapta magát, hogy térdre esett, és a szeme
sarkából látta, hogy a kerékpár lassan az árokba borul. Aztán amikor az izzadságcsepp elérte az
orrnyergét, majd a szemébe folyt és elvakította, az előtte táncoló sárga fény is eltűnt. Ekkor értette meg,
hogy nem izzadság volt.
A harmadik ütés olyan erejű volt, mintha egy jégcsap fúródott volna a fején és a nyakán keresztül a
testébe. Minden megfagyott.
Nem akarok meghalni, gondolta, és megpróbálta felemelni a karját, hogy védje a fejét. Ám amikor
egyetlen tagja sem engedelmeskedett az akaratának, tudta, hogy lebénult.
A negyedik ütést már nem érezte, de a nedves talaj illata elárulta neki, hogy a földön fekszik. Sűrű
pislogás után az egyik szemére sikerült visszanyernie a látását. Közvetlenül az arca előtt egy pár mocskos
bakancsot pillantott meg a sárban. A cipő sarka megemelkedett, és kissé elszakadt a földtől. Azután
visszazökkent. Majd az egész megismétlődött. Mintha az, aki megütötte, ugrálna. Lendületet vesz, hogy
nagyobb erőt fejthessen ki, amikor lesújt. Az utolsó gondolat pedig, ami átfutott Erlend agyán, az volt,
hogy nem felejtheti el, hogy hívják a kislányt, az unokáját. Nem veszítheti el a nevét.
 Második fejezet
Anton Mittet rendőrtiszt kivette a félig teli papírpoharat a kis, piros Nespresso D290 márkájú
kávéfőzőből, majd lehajolt, és a padlóra állította. Nem volt egyetlen bútordarab sem, amire rátehette
volna. Azután felfordította a hosszúkás dobozt, a tenyerébe rázott egy újabb kávékapszulát, gépiesen
ellenőrizte, nincs-e kiszakadva a tetején a vékony fémfólia, majd a kávéfőzőbe dugta. Végül egy üres
papírpoharat állított a kifolyó alá, és megnyomta az egyik csillogó gombot.
Miközben a kávéfőző hörögni és nyögni kezdett, Anton Mittet az órájára pillantott. Mindjárt éjfél.
Őrségváltás. Vártak rá otthon, de úgy vélte, előbb el kell igazítania a lányt, hiszen mégiscsak egy
rendőrtiszti főiskolásról van szó. Mit is mondott, hogy hívják? Silje? Anton Mittet a kávéfőző kifolyójára
meredt. Akkor is vinne neki kávét, ha férfi lenne? Nem tudta, de mindegy is, már lemondott róla, hogy az
ehhez hasonló kérdésekre választ találjon. Olyan csend lett, hogy hallotta, ahogy az utolsó, szinte áttetsző
cseppek a papírpohárba csöppennek. A kapszulában már nemigen volt sem szín, sem íz, de mindent ki
kellett facsarni belőle, mert a lány hosszú éjszakai műszak előtt állt. Társaság nélküli, eseménytelen
műszak előtt, melynek során nem lesz egyéb dolga, mint hogy a Rikshospital fehérre festett, kopár
betonfalait bámulja. Anton Mittet ezért döntött úgy, hogy megiszik vele egy kávét, mielőtt elmegy. Fogta a
két kávéspoharat, és visszaindult. A falak visszaverték léptei kopogását. Kulcsra zárt ajtók mellett haladt
el. Tudta, hogy senki és semmi nincs mögöttük, csak újabb csupasz falak. A norvégok gondoltak a jövőre
is annak idején, amikor a kórházat építették. Tisztában voltak vele, hogy idővel nő a népesség, az emberek
ráadásul egyre idősebbek, betegebbek lesznek, és nagyobb igényeket támasztanak majd. Hosszú távon
gondolkodtak, ahogy a németek az autópályáik, a svédek pedig a repülőtereik megépítésekor. De vajon az
a néhány magányos német autós, aki a harmincas években végighajtott a gigantikus betonutakon, vagy a
svéd utasok, akik az Arlanda repülőtér túlméretezett csarnokain vágtak keresztül valamikor a hatvanas
években, szintén úgy érezték, hogy az egész valahogy olyan kísértetjárta? Hogy bár teljesen új, csaknem
érintetlen, és még senki sem halt meg itt autóbalesetben vagy repülőgép-szerencsétlenségben, valahogy
mintha mégis hemzsegne a kísértetektől? Hogy az autó fényszórója bármikor egy családra vetődhet,
amelynek tagjai az út szélén álldogálnak, és kifejezéstelen tekintettel bámulnak a fénybe, véresen,
sápadtan, az apát keresztülnyársalta valami, az anya feje hátracsavarodott, a gyermeknek meg csupán a
teste egyik oldalán vannak végtagjai? Hogy az Arlanda érkezési csarnokában a poggyászfutószalag
műanyag függönye mögül bármelyik pillanatban előcsúszhat egy még izzó, elszenesedett, a gumiszalagba
beleégett hulla, néma sikolyra nyíló, füstölgő szájjal? Egyetlen orvos sem tudta megmondani, mire
használják majd ezt a szárnyat, az az egy mindenesetre biztos volt, hogy az ajtók mögött emberek fognak
meghalni. Ott volt a levegőben. A láthatatlan testek, melyekben nyughatatlan lelkek lakoznak, mintha máris
mind ott feküdtek volna a kórházban.
Amikor Anton befordult egy sarkon, ott nyújtózott előtte egy újabb, félhomályba burkolózó folyosó, ami
olyan kopár és szögletes volt, hogy különös optikai csalódást okozott: úgy tűnt, mintha a folyosó végében
ülő egyenruhás lány egy falra akasztott kis kép szereplője lenne.
– Tessék, hoztam magának is egyet – mondta, amikor odaért a lányhoz. Hány éves lehet? Húsz?
Kicsit több. Talán huszonkettő.
– Köszönöm, de nekem is van – felelte a lány, és egy termoszt húzott elő a szomszédos széken heverő
hátizsákjából. Hanglejtésének enyhe lendületessége egy északi nyelvjárás maradványa lehetett.
– Ez jobb – nyújtotta felé Anton az egyik poharat.
A lány habozott, azután elvette.
– És ingyen van – tette hozzá Anton, majd diszkréten a háta mögé dugta a kezét, és a kabátja hideg
szövetéhez dörgölte égett ujjbegyeit. – A kávéfőzőt csak miattunk tették ki. Ott van a folyosón a...
– Igen, láttam, amikor jöttem – szakította félbe a lány. – De mivel az utasítások szerint egy pillanatra
sem hagyhatjuk el a beteg ajtaját, hoztam magamnak otthonról.
Anton Mittet belekortyolt a kávéba.
– Ez így van, de mindössze egyetlen folyosó vezet ide. A negyedik emeleten vagyunk, és a kávéfőzőig
egyetlen ajtó sincs, amelyen át elérhető lenne egy másik lépcső vagy bejárat. Abban az esetben sem lehet
kikerülni bennünket, ha kávéért megyünk.
– Megnyugtatóan hangzik, de inkább az utasításokhoz tartanám magam. – A lány futó mosolyt villantott
rá, majd, talán a burkolt rendreutasítást ellensúlyozandó, ivott egy kortyot a kávéból.
Anton enyhe bosszúságot érzett, és már a nyelvén volt, hogy kifejtse a véleményét az önálló
gondolkodásról, amelyet idővel a tapasztalat hoz magával, de ekkor a folyosó végén váratlanul felbukkant
valami. A fehér alak mintha a padló fölött lebegve közeledett volna feléjük. Anton hallotta, ahogy Silje
feláll.
A jelenés körvonalait egyre tisztábban ki lehetett venni, végül egy dús idomú, szőke nővé változott, aki
a kórház bő szabású ápolói egyenruháját viselte. Anton tudta, hogy a nő ma éjszakás. És hogy holnap este
szabad lesz.
– Jó estét! – mondta az ápolónő hamiskás mosollyal, majd felemelt két fecskendőt, és az ajtóhoz lépett.
A kilincsre tette a kezét.
– Várjon egy kicsit! – szólt rá Silje. – Meg kell néznem az igazolványát. És a napi jelszóra is
szükségem lesz.
Az ápolónő csodálkozva Antonra pillantott.
– Hacsak a kollégám nem kezeskedik magáért – tette hozzá Silje.
Anton biccentett.
– Menj csak be, Mona.
Az ápolónő kinyitotta az ajtót, Anton pedig utánabámult. A félhomályos szobában látni vélte az ágy
körül sorakozó műszereket és a takaró alól kilógó lábujjakat. A beteg olyan magas volt, hogy hosszabb
ágyat kellett keríteniük neki. Az ajtó becsukódott.
– Jól van – mondta Anton, és Siljére mosolygott. Látta a lányon, hogy egyáltalán nincs ínyére az egész
dolog, és hogy Antont egy vérbeli hímsovinisztának tartja, aki az imént iskolázott le egy fiatalabb
kolléganőt. De az ég szerelmére, hiszen csak főiskolás, a gyakorlati évnek pedig pontosan az a lényege,
hogy nála tapasztaltabb rendőröktől tanuljon! Anton egyre csak billegett a sarkán, és nem tudta, hogy
kezelje a helyzetet. A lány azonban elébe vágott.
– Ahogy már említettem, olvastam az utasításokat. Magát pedig már biztosan várja a családja.
A férfi a szájához emelte a poharat. Mit tudhat ez a lány a családi viszonyairól? Csak nem célozgatni
akar valamire? Például rá és Monára? Hogy néhány este hazavitte munka után, és nem álltak meg
ennyinél?
– A macis matrica a táskáján – mosolyodott el a lány.
Anton belekortyolt a kávéba, majd megköszörülte a torkát.
– Ráérek. Mivel első alkalommal van őrségben, lehetőséget biztosítok, hogy kérdezzen, ha kíváncsi
valamire. Tudja, az utasítások sem tartalmaznak mindent. – A másik lábára helyezte a testsúlyát. Bízott
benne, hogy a lány kihallotta a célzást a mondandójából, és tökéletesen megértette.
– Ahogy akarja – felelte a lány a huszonöt éven aluliak idegőrlő magabiztosságával. – Ki fekszik a
kórteremben?
– Nem tudom. És ahogy az utasítások is világossá teszik: a férfi névtelen, és az is marad.
– De maga azért tud valamit.
– Úgy gondolja?
– Mona. Nem hívná a keresztnevén, ha nem beszéltek volna már korábban. Mit mesélt?
 Anton Mittet a lányt méregette. Szép volt, de minden melegség és báj hiányzott belőle. Kissé vékony az
ő ízlésének. Kócos haja volt, a felső ajka pedig, amelyet mintha egy túl feszes ín tartana, előre álló
metszőfogakat sejtetett. Viszont fiatal volt. A fekete egyenruhába bújtatott teste izmos és kidolgozott,
ebben Anton teljesen biztos volt. Vagyis ha elmesélné neki, amit tud, az azért lenne, mert tudat alatt már
kiokoskodta, hogy a jóindulata egy század százalékkal megnöveli annak az esélyét, hogy szexeljen a
lánnyal? Vagy mert a Siljéhez hasonló lányokból öt év leforgása alatt főtiszt, különleges nyomozó, vagy
ami még rosszabb: a főnöke lesz, miközben ő egy nyomorult rendőrtiszt marad, mert a Drammen-ügy
örökké az útjában áll majd, akár egy fal vagy egy eltávolíthatatlan pecsét.
– Gyilkossági kísérlet – mondta Anton. – Rengeteg vért veszített, állítólag már alig volt pulzusa, amikor
ideértek vele. Azóta kómában fekszik.
– Miért kell az őrség?
Anton megvonta a vállát.
– Potenciális tanú. Amennyiben túléli.
– Mit tud?
– Kábítószeres ügyek. A legfelsőbb szinteken. Valószínűleg olyan infók birtokában van, amelyek az
oslói heroinkereskedelem kulcsembereit buktathatják le. És azt is elárulhatja, ki akarta meggyilkolni.
– Vagyis attól tartanak, hogy a gyilkos visszatér, és befejezi, amit elkezdett.
– Amennyiben a tudomására jut, hogy a férfi életben van, és itt ápolják, igen. Ezért vagyunk itt.
A lány bólintott.
– És túl fogja élni?
Anton a fejét ingatta.
– Úgy vélik, néhány hónapig életben tarthatják, de meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy felébred a
kómából. De ettől függetlenül. – Anton ismét a másik lábára helyezte a testsúlyát. A lány vizsgálódó
pillantása kezdett kellemetlenül hosszúra nyúlni. – Addig is őriznünk kell.
Anton Mittet némileg megsemmisülve hagyta ott a lányt. Lement a recepció melletti lépcsőn, és kilépett
az őszi éjszakába. Már a kocsiban ült, amikor észrevette, hogy csörög a mobiltelefonja.
A központból keresték.
– Maridalen, gyilkosság – mondta az ügyeletes tiszt. – Tudom, hogy mára már végzett, de segítségre van
szükségük a helyszín biztosításához. És mivel úgyis egyenruhában van.
– Mennyi idő?
– Legfeljebb három óra, és leváltják.
Anton meglepődött. Manapság bármit megtettek, hogy elkerüljék a túlórákat, a merev szabályok és a
költségvetés ellehetetlenítették a praktikus szervezést. Úgyhogy ezúttal valószínűleg nem szokványos
gyilkosságról van szó. Bízott benne, hogy nem gyerek az áldozat.
– Rendben – válaszolta Anton Mittet.
– Küldöm a GPS-koordinátákat.
Ez az új, aktív nyomkövetővel ellátott GPS-rendszer lehetővé tette a műveleti központ számára, hogy
bemérje, hol vannak a kollégák. Azért hívták Antont, mert ő volt a legközelebb.
– Jó – mondta Anton. – Három óra.
Laura ugyan már lefeküdt, de szerette, ha a férje hamar hazaér a munkából, ezért Anton küldött neki egy
SMS-t. Azután beindította a motort, és elhajtott a Maridalsvannet irányába.
Antonnak nem volt szüksége a GPS-re. Az Ulleválsetervei leágazásánál négy rendőrautó parkolt,
valamivel előrébb pedig narancssárga és fehér rendőrségi szalag mutatta az utat.
Anton előhalászta a kesztyűtartóból a zseblámpát, és odament az útlezárásnál ácsorgó tiszthez. Látta az
erdőben felvillanó fényeket és a helyszínelők lámpáit, amelyekről mindig egy filmforgatás jutott az
eszébe. Ami nem is állt olyan messze a valóságtól, mivel az utóbbi időben a tetthelyen nemcsak fotóztak,
hanem HD-kamerákat is használtak, amelyekkel egyrészt felvették az áldozatot, másrészt pedig átfogó
képet készítettek az egész helyszínről, hogy a későbbiekben visszanézhessék: állóképeket merevíthettek ki
belőle, illetve olyan részleteket nagyíthattak ki, amelyek a helyszíneléskor esetleg nem tűntek lényegesnek.
– Mi történt? – kérdezte a rendőrtiszttől, aki karba tett kézzel reszketett a kordon mellett.
– Gyilkosság. – A tiszt hangja kásás volt. A szeme vörös, az arca holtsápadt.
– Azt hallottam. Ki a főnök?
– A helyszínelőcsoport. L0nn.
Anton az erdőből kiszűrődő hangokat hallgatta. Sokan voltak.
– A Kripostól vagy a gyilkosságiaktól még senki nincs itt?
– Nemsokára jönnek a többiek is. Csak most fedezték fel a holttestet. Te fogsz leváltani?
Többen is jönnek. Neki mégis túlóráznia kell. Anton alaposabban megnézte magának a rendőrt.
Vastag kabátot viselt, de ha lehet, most még jobban reszketett, mint az imént. Pedig nem is igazán volt
hideg.
– Te értél ide elsőnek?
A rendőrtiszt némán bólintott, és a földre szegezett tekintettel toporgott.
A pokolba, gondolta Anton. Mégiscsak gyerek lesz. Nyelt egyet.
– Üdv, Anton! A központ küldte?
Anton felpillantott. Nem is hallotta, amikor a két alak kijött a sűrű erdőből. Azelőtt is látta már, ahogy a
technikusok ügyefogyott táncosok módjára mozognak a tetthelyeken, kicsavarodott testtel átbújnak minden
alatt, miközben úgy lépegetnek, mint az űrhajósok a Holdon. Persze, az is lehet, hogy az utóbbi hasonlat
csak a fehér overall miatt jutott az eszébe.
– Igen, én veszem át valakitől a műszakot – felelte Anton a nőnek.
Pontosan tudta, ki ő, mindannyian tudták. Beate L0nn, a bűnügyi technikusok vezetője egyfajta
esőemberként híresült el kivételes arcfelismerési képessége okán, amelyet szemcsés, homályos
videofelvételeken felbukkanó rablók azonosításával kamatoztatott. Állítólag még a teljesen elmaszkírozott
gonosztevőket is képes volt felismerni, amennyiben az illető korábban már a rendőrség látókörébe került,
ugyanis a kis, szőke fej a rendőrségi adatbázisban megtalálható portrék ezreit tárolta. Ez a gyilkosság
tényleg különleges eset lehet, nem szoktak vezetőket kirendelni az éjszaka közepén egy tetthelyre.
Az apró termetű nő sápadt, csaknem áttetsző arcához képest a kollégája képe szinte lángolt. A férfi
szeplős bőrét két élénkvörös pamacs ékesítette szakáll gyanánt. A szeme enyhén kidülledt, mintha némi
túlnyomás uralkodna a fejében, ami kissé csodálkozó kifejezést kölcsönzött az arcának. A
legszembeötlőbb mégiscsak a sapkája volt, amely akkor vált láthatóvá, amikor lehúzta a fehér kapucnit: a
jókora rasztasapka a jamaicai lobogó színeiben pompázott. Zöld, sárga és fekete.
Beate L0nn a remegő tiszt vállára tette a kezét.
– Akkor menj haza, Simon. Ne áruld el senkinek, hogy én javasoltam, de egy erős ital jót tenne neked
lefekvés előtt.
A tiszt bólintott, s görnyedt hátát három másodperc múlva elnyelte az éjszaka.
– Nagyon csúnya látvány? – kérdezte Anton.
– Hozott kávét? – kérdezett vissza a rasztasapkás, miközben egy termosz tetejét csavargatta.
Ez a két szó bőven elég volt ahhoz, hogy Anton tudja: a férfi nem Oslóból származik. Vidéki, az biztos,
de a többi, a keleti országrészben élő városlakóhoz hasonlóan neki sem volt semmi fogalma a
nyelvjárásokról, és különösebben nem is érdekelték.
– Nem – felelte Anton.
– Érdemes mindig saját kávéval nekiindulni egy helyszínnek – mondta a rasztasapkás. – Sosem lehet
tudni, meddig marad az ember.
– Jól van, Bjorn, azelőtt Anton is gyilkossági ügyekkel foglalkozott – torkolta le Beate Lrnn. –
Drammenben, ugye?
– Igen – válaszolta Anton, miközben a sarkán billegett. Gyilkossági ügyekkel is foglalkozott egy
keveset, ha egészen pontosan akar fogalmazni. Valami azt súgta neki, hogy Beate Lrnn sajnálatos módon
emlékszik rá. Nagy levegőt vett. – Ki találta meg a holttestet?
– Ő – biccentett Beate L0nn a rendőrtiszt autója felé, amelynek ebben a pillanatban zúgott fel a motorja.
– Úgy értem, ki jelentette be az esetet?
– A feleség értesítette a rendőrséget, amikor a férfi nem ért haza a kerékpártúráról – felelte a
rasztasapkás. – Legfeljebb egy órát késhetett, az asszony pedig aggódott a szíve miatt. Mivel volt nála
GPS, a jeladó segítségével gyorsan megtalálták.
Anton lassan biccentett, majd lelki szemei előtt azonnal megjelent a két rendőr – egy férfi és egy nő –,
aki becsenget az ajtón. A rendőrök megköszörülik a torkukat, s a feleségre függesztett komoly pillantásuk
azonnal elárulja, amit utána a szavak csak megismételnek. Azok a lehetetlen szavak. A feleség meg
keményen küzd, hogy megőrizze az önuralmát, de végül kifordul magából, felfedi, ami odabent zajlik,
mindent megmutat.
Azután a saját felesége, Laura arca bukkant fel előtte.
Egy mentőautó közeledett feléjük, sziréna és kék fény nélkül.
Ekkor kezdett derengeni Antonnak. A gyors reakció egy szokványos eltűnési ügyre. A nyomkövetővel
ellátott GPS. A nagy létszám. A túlóra. A kolléga, akit annyira megrázott a holttest felfedezése, hogy haza
kellett küldeni.
– Rendőr – mondta halkan.
– Ha jól tippelem, a hőmérséklet idefent úgy másfél fokkal lehet alacsonyabb, mint a városban –
mondta Beate L0nn, miközben egy számot ütött be a telefonjába.
– Egyetértek – bólintott a rasztasapkás, és ivott egy kortyot a termosz tetejéből. – A bőrön még nincs
elszíneződés. Vagyis valamikor nyolc és tíz óra között történt.
– Katrine? – szólt bele Beate a telefonba. – Utánanéznél nekem valaminek? A Sandra Tveten– ügyről
lenne szó. Úgy van.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel a rasztasapkás. – Szóltunk, hogy várják meg a hullazsákokat!
Anton megfordult, és két férfit pillantott meg, akik egy hordágyat cipelve bukdácsoltak elő az
aljnövényzetből. A lepedő alól egy pár cipő kandikált ki.
– Ismerte – mondta Anton. – Azért remegett annyira, nem igaz?
– Azt mondta, együtt dolgoztak az 0kerni őrsön, mielőtt Vennesla a Kriposhoz került – felelte a
rasztasapkás.
– Van dátum? – kérdezte L0nn a telefonba.
Kiáltás hallatszott.
– Ó, hogy az a.
Anton megfordult. A hordágyat cipelő férfiak egyike az út menti árokba csúszott. Zseblámpájának a
fénye a hordágyra esett. A lepelre, amely lehullt. A. miről is? Anton megdermedt. Az egy fej? Mert alatta
vitathatatlanul egy emberi test volt. De az ott tényleg egy fej? Anton azokban az években, amíg a
gyilkossági csoportnál dolgozott – a nagy baklövése előtt –, épp elég holttestet látott, de ehhez foghatót
még soha. Az a homokóra formájú valami a vasárnapi családi reggeliket juttatta eszébe, Laura lágytojását,
amelyen még ott lóg a héj skalpja, de a repedésből már kifolyt a sárgája, és rászáradt a szilárd, de puha
fehérjére. Az ott tényleg egy. fej?
Anton csak állt, és pislogva nézte, ahogy a mentőautó hátsó lámpájának fénye beleolvad a sötétbe. És
hirtelen rádöbbent, hogy ezt az egészet már átélte egyszer. A fehérbe öltözött alakok, a termosz, a takaró
alól kilógó láb. Ismétlődés. Déjà vu. Pontosan ugyanezt élte végig a Rikshospitalban. Mintha az egész
valami előjel lett volna. A fej.
– Köszönöm, Katrine – mondta Beate.
– Mi a helyzet? – kérdezte a rasztasapkás.
– Pontosan ezen a helyen dolgoztam Erlenddel – felelte Beate.
– Itt? – bámult rá a rasztasapkás.
– Pontosan itt. Ő vezette a nyomozást. Tíz évvel ezelőtt. Sandra Tveten. Megerőszakolták és
meggyilkolták. Még gyerek volt.
Anton nyelt egyet. Gyerek. Déjà vu.
– Emlékszem az ügyre – mondta a rasztasapkás. – Különös fintora a sorsnak, hogy ugyanazon a
tetthelyen halt meg. A Sandra-ügy is ősszel történt, nem?
Beate nem válaszolt, csak lassan biccentett.
Anton egyre csak pislogott. Képtelenség, hogy látott egy hasonló holttestet.
– A rohadt életbe! – átkozódott halkan a rasztasapkás. – Csak nem úgy érted, hogy.?
Beate L0nn elvette tőle a termosz poharát. Ivott egy kortyot, majd visszanyújtotta a férfinak.
Bólintott.
– A pokolba! – suttogta a rasztasapkás.

Harmadik fejezet
– Déjà vu – mondta Stále Aune, és kipillantott a Sporveisgata fölött kavargó hófúvásra, melyben a
december reggeli sötétség lassan megadta magát a gyenge nappali fénynek. Azután visszafordult az
íróasztal túloldalán ülő férfihoz. – A déjà vu az a jelenség, amikor az ember úgy érzi, hogy az éppen
történő dolgokat valamikor korábban már átélte. Nem tudjuk pontosan, mi ez.
A többes szám alatt a pszichológusokat értette általában, nem csak a terapeutákat.
– Egyes vélemények szerint amikor fáradtak vagyunk, az ingerületek lassabban vivődnek az
idegpályákon, így mire az információ tudatosodik, egy ideje már ott volt a tudattalanunkban. Ezért éljük
meg felismerésként. A fáradtság lehet a magyarázata annak, hogy a déjr vu érzése leggyakrabban a
munkahét végén jelentkezik. A kutatások ennél többel nem nagyon járultak hozzá a jelenség
magyarázatához. A péntek a déjr vu-nap.
Stále Aune talán egy mosolyban reménykedett. Nem mintha a mosoly bármi jelentőséggel bírt volna
szakmai erőfeszítései szempontjából, melyekkel arra igyekezett rábírni az embereket, hogy hozzák rendbe
az életüket, hanem mert a szobának szüksége volt rá.
– Nem így értettem – mondta a páciens.
Kliens. Ügyfél. Az ember, aki nagyjából húsz perc múlva fizetni fog a recepción, amivel hozzájárul
azon öt pszichológus közös költségeinek fedezéséhez, akik Oslónak ebben a közepesen előkelő nyugati
városrészében, a jellegtelen, divatjamúlt, négyemeletes sporveisgatai épületben praktizáltak. Stále Aune
lopva a férfi feje fölött lógó faliórára pillantott. Tizennyolc perc.
– Inkább olyan, mint egy folyton visszatérő álom.
– Mint egy álom? – Stále Aune pillantása visszasiklott az újságra, amely az íróasztal kihúzott fiókjában
hevert kinyitva, úgy, hogy a páciens nem láthatta.
Manapság a legtöbb terapeuta közvetlenül a pácienssel szemben ül, és amikor a masszív íróasztalt
beügyeskedték Stíle irodájába, a kollégák vigyorogva hívták fel a figyelmét arra, hogy a modern
terápiaelmélet szerint az a legjobb, ha a lehető legkevesebb fizikai akadály van közötte és a páciens
között. Stále válasza tömör volt: – Legfeljebb a páciens számára.
 – Ez egy álom. Álmodom.
– A visszatérő álom teljesen szokványos jelenség – mondta Aune, és végigsimított a száján, hogy
elrejtsen egy ásítást. Vágyakozva gondolt a jó öreg díványra, amely kikerült az irodájából, és most a
pszichoterapeuták bennfentes tréfálkozásainak céltáblájaként állt odakint a közös helyiségben, egy
súlyállvány és egy súlyzórúd alatt. A díványon helyet foglaló páciensek ugyanis nagyban megkönnyítették
a gátlástalan újságolvasást.
– De olyan álom, amelyet egyáltalán nem akarok. – Gyér, önérzetes mosoly. Gyér, jól fésült frizura.
Isten hozott az áloműzőnél, gondolta Aune, és megpróbálkozott egy hasonlóképpen halvány mosollyal.
A páciens hajszálcsíkos öltönyt, szürke és piros nyakkendőt, valamint fényes fekete cipőt viselt. Aune
tweedzakót, vidám csokornyakkendőt, vastag tokát és egy pár barna cipőt, amelyre ráfért volna egy alapos
tisztogatás.
– Esetleg elmesélhetné, miről szól ez az álom.
– Épp most meséltem el.
– Igen. De mesélhetne róla egy kicsit részletesebben.
– Ahogy már említettem, ott kezdődik, ahol a Pink Floyd Dark Side of the Moon című albuma
véget ér. Az Eclipse végénél, amikor David Gilmour azt énekeli, hogy. – A férfi csücsörített, és
olyan modoros angolságra váltott, hogy Aune szinte látta a szájához közelítő teáscsészét: – and
[i]
everything under the sun is in tune but the sun is eclipsed by the moon.
– És maga erről álmodik?
– Nem! De igen. Vagyis a lemez a valóságban is így ér véget. Optimistán. Miután az album
háromnegyed része a halálról és az őrületről szól. Az ember azt gondolja, hogy minden rendben lesz.
Hogy visszaáll a rend. De miközben az album utolsó akkordjai lecsengenek, a háttérben egy hang alig
hallhatóan mormol valamit. És miután az ember felcsavarja a hangerőt, ezt hallja: There is no dark side
[ii]
of the moon really. Matter of fact it’s all dark. Minden sötét. Érti?
– Nem – felelte Aune.
A szakirodalom szerint ezt kellett volna kérdeznie: fontos önnek, hogy értsem? Vagy valami hasonlót.
De képtelen volt rá.
– A gonoszság nem létezik, mert egyszerűen minden rossz. A világűr sötét. Gonosznak születünk. A
gonosz a kiindulópont, az a természetes. De olykor felragyog egy kevés fény. Ez azonban csak átmeneti,
mert vissza kell térnünk a sötétségbe. És ez történik az álmomban.
– Folytassa! – mondta Aune, majd székestül az ablak felé fordult, és töprengő arckifejezéssel kibámult
rajta. Így igyekezett elkendőzni a tényt, hogy valami mást akar látni, mint a másik arcára kiülő önsajnálat
és önelégültség keveréke. A férfi szemmel láthatólag kivételesnek tartotta magát, egyedi esetnek, amely
után két kézzel kapkodnak a pszichológusok. Minden kétséget kizáróan vett már részt terápián. Aune nézte,
ahogy egy parkolóőr széles léptekkel, mint egy seriff, végigvonul az utcán, és azon tűnődött, milyen egyéb
munkára lenne ő alkalmas. A következtetés gyors volt. Semmilyenre. Különben is, imádta a pszichológiát.
Szeretett az ismert és az ismeretlen területek között tévelyegni, és szerette a tömény tárgyi tudását
megérzéssel és kíváncsisággal felhígítani. Legalábbis ezt mondogatta magának reggelente. Akkor miért ül
itt úgy, hogy közben semmi egyébre nem vágyik, mint hogy ez az alak befogja végre, és eltűnjön az
irodájából meg az életéből? A férfi volt az oka, vagy a terapeutaként végzett munkája? Valójában Ingrid
rosszul tálalt ultimátuma szorította rá, hogy megváltozzon: hogy kevesebbet dolgozzon, és több időt
töltsön vele és a lányukkal, Aurorával. Mire Aune félretette az időigényes kutatásokat, a gyilkossági
csoportnál végzett tanácsadói munkáját és a rendőrtiszti főiskolán tartott előadásait. Terapeuta lett fix
munkaidővel. Ez tűnt a leghelyesebbnek. Mert voltaképpen mi is hiányozhatna neki mindabból, amit
feladott? Talán az, hogy gyilkolászó, beteg lelkek profiljának felállításával töltse az idejét, és olyan
borzalmas cselekedeteket elemezzen, amelyek miatt alig jön álom a szemére, és ha végül mégis sikerül
elaludnia, akkor Harry Hole főtiszt telefonjára ébredjen, aki lehetetlen kérdésekre követel azonnali
választ? Annak a Holénak a hívására, aki kiéhezett, kialvatlan, megszállott vadásszá vált, s mindenkibe
belemart, aki vette magának a bátorságot, hogy az útjába tévedjen, még abba is, aki számított valamit, és
végül lassan, de biztosan az összes kollégáját, családtagját és barátját ellökte magától?
Persze, hogy ez hiányzott neki! A lényeg hiányzott.
Az érzés, hogy életet ment. És ezúttal nem az ésszerűen gondolkodó öngyilkosok életéről volt szó, akik
olykor rábírták, hogy feltegye magának a kérdést: ha valaki ennyire fájdalmasnak érzi az életet, és ezen
képtelen változtatni, akkor miért ne halhatna meg? Inkább az hiányzott, hogy a tettek mezejére léphessen,
hogy közbeavatkozhasson, hogy megmenthesse az ártatlant a bűnöstől, hogy megtegye, amit senki más nem
tud megtenni, mert ő – Stále Aune – a legjobb. Ennyire egyszerű volt. És igen, hiányzott neki Harry Hole.
Hiányzott neki a magas, mogorva, alkoholproblémákkal küzdő férfi, akinek hatalmas szíve volt, és aki
szakadatlanul a hívásaival háborgatta. Aki a társadalom szolgálatára ösztönözte – jobban mondva
vezényelte –, és azt követelte tőle, hogy a társadalom söpredékének elfogása érdekében feláldozza a
családi életét és az éjszakai nyugalmát. A gyilkossági csoportnál azonban már nem volt, mint Harry Hole
nevű főtiszt, és más sem, aki felhívta volna. A pillantása újra az újságra siklott. A rendőrség
sajtótájékoztatót tartott. Lassan három hónap telt el a maridaleni gyilkosság óta, és továbbra sem tudtak
felmutatni semmilyen nyomot vagy gyanúsítottat. Pontosan olyan eset volt, mint amelyek miatt azelőtt őt
hívták. A gyilkosság ugyanazon a helyszínen és ugyanazon a napon történt, mint egy régi, megoldatlan ügy.
Az áldozat pedig egy olyan rendőr volt, aki annak idején részt vett a nyomozásban.
De ez akkor volt. Most meg egy túlhajszolt üzletember álmatlanságáról csevegett, aki még csak
rokonszenves sem volt neki. Aune hamarosan kérdéseket tesz majd fel, amelyek vélhetően kizárják a
poszttraumás stresszzavart. Az előtte ülő férfit nem bénították meg a rémálmok, mindössze az érdekelte,
hogy a teljesítőképessége újra a csúcson legyen. Aune majd ad neki egy példányt a rémálmok kezeléséről
szóló Imagery Rehearsal Therapy címet viselő cikkből, amelyet Krakow és. A többi szerző nevét
elfelejtette. Megkéri, hogy írja le a rémálmot, és a fogalmazását hozza magával a legközelebbi alkalomra,
amikor is közösen készítenek hozzá egy pozitív befejezést, amelyet mentálisan begyakorolnak, míg az
álom végül kellemesebbé válik, vagy egyszerűen eltűnik.
Aune a beteg monoton, álmosító hangját hallgatta, miközben egyre az járt a fejében, hogy a maridaleni
gyilkosság ügyében folytatott nyomozás az első naptól kezdve egy helyben toporog. Még a Sandra-üggyel
való szembetűnő egybeesések – a dátum, a hely, a személy – sem vitték előre a Kripost és a
gyilkosságiakat. Most pedig arra biztatják az embereket, hogy nem számít, milyen lényegtelennek tűnik a
dolog, hívják őket, ha eszükbe jut valami. Erről szólt a tegnapi sajtótájékoztató. Aune azt gyanította, hogy
az egészre csak azért volt szükség, mert a rendőrségnek fel kellett mutatnia valamit, ami azt bizonyítja,
hogy nem bénultak meg teljesen. Miközben az egész pontosan az, aminek látszik: a nyomozás tehetetlen,
kemény kritikával illetett vezetői fásultan, egyfajta lássuk-hátha-nektek-jobban-megy felkiáltással
fordultak az emberekhez.
A sajtótájékoztatón készült képre pillantott, amelyen azonnal felismerte Beate L0nnt. Gunnar Hagen, a
gyilkossági csoport vezetője egyre inkább egy szerzetesre emlékeztetett erős, sűrű hajával, amely
babérkoszorúként fogta körbe csillogóan tar fejtetőjét. Mikael Bellman, az újdonsült rendőrfőkapitány is
ott volt, mivel az egyik embere meggyilkolásáról volt szó. Az arca feszültnek tűnt, és jóval vékonyabbnak,
mint ahogy Aune emlékezett rá. A médiabarát fürtök, melyeknek hossza a még épp elfogadható határát
súrolta, láthatólag a Kripos, a szervezett bűnözés elleni osztály és a teljes seriffiroda vezetői posztjának
oltárán végezték. Aune Bellman csaknem nőies szépségén tűnődött, amelyet a hosszú szempillák, valamint
a jellegzetes, fehér, pigmenthiányos foltokkal pettyezett barna bőr csak tovább hangsúlyozott. A képen
ebből semmi sem jelent meg. Egy felderítetlen rendőrgyilkosság nyilvánvalóan a lehető legrosszabb
indítás egy frissen kinevezett rendőrfőkapitány számára, akinek villámkarrierje a sikeren alapult. Hogy
felszámolta az oslói kábítószerbandákat, az könnyen feledésbe merülhet. A nyugdíjas Erlend Venneslát
hivatalosan ugyan nem szolgálatban ölték meg, de a többség pontosan tudta, hogy halálának valamilyen
módon köze van a Sandra-gyilkossághoz. Így aztán Bellman ráállította az ügyre az összes emberét, és
igénybe vette minden külsős segítségét, aki élt és mozgott. Csak Stále Aunét nem. Őt törölték a listáikról.
Nyilván, hiszen maga kérte.
És most itt a korai tél, és vele együtt az érzés, hogy a hó elfedi a nyomokat. A hideg nyomokat. Nincs is
semmiféle nyom. Beate L0nn a sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy szinte szembeötlő a nyomok hiánya.
Természetesen mindenkit ellenőriztek, akit valamilyen módon érintett a Sandra– ügy. A gyanúsítottakat, a
hozzátartozókat, a barátokat, még Vennesla kollégáit is, akikkel együtt dolgozott az eseten. Minden
eredmény nélkül.
A szobára csend telepedett. Stále Aune a páciens arckifejezéséből arra következtetett, hogy az kérdezett
valamit, és most a pszichológus válaszát várja.
– Hm – mondta Aune. Állát az öklére támasztotta, és a férfira nézett. – Maga mit gondol erről?
A másik tekintete zavart tükrözött, Aune pedig egy pillanatig attól tartott, hogy valójában egy pohár
vizet kért, vagy valami hasonló történt.
– Hogy mit gondolok a lány mosolyáról? Vagy a fényről?
– Mindkettőről.
– Néha azt hiszem, azért mosolyog, mert kedvel. Máskor meg az az érzésem, hogy azért csinálja, mert
azt akarja, hogy tegyek meg valamit. De amikor abbahagyja a mosolygást, a fény is kialszik a szemében,
és akkor már túl késő, hogy megtudjam, mert többé nem hajlandó megszólalni. Ezért szerintem inkább az
erősítő az. Vagy nem?
– Öhm. Az erősítő?
– Igen. – Szünet. – Amiről meséltem. Amit apa kapcsolt ki, amikor bejött a szobámba, miközben azt
mondogatta, hogy annyiszor lejátszottam már a lemezt, hogy az az őrület határát súrolja. A kikapcsoló
gomb melletti vörös fény pedig egyre gyengébb lett, végül egészen eltűnt. Mint egy szem. Vagy egy
naplemente. Én pedig arra gondoltam, hogy elvesztettem őt. Hogy ezért némul el az álom végén. Hogy a
lány az erősítő, amely elhallgat, amikor apa kikapcsolja. És már nem beszélhetek vele.
– Lemezeket hallgatott, és a lányra gondolt?
– Igen. Megállás nélkül. Úgy tizenhat éves koromig. És nem lemezeket. Hanem a lemezt.
– A Dark Side of the Moont?
– Igen.
– De a lány nem akarta magát?
– Nem tudom. Valószínűleg nem. Akkor nem.
– Hm. Lejárt az időnk. Adok magának valamit, amit el kellene olvasnia a következő alkalomra.
Ezenkívül egy új befejezést fogunk készíteni a történetnek. A lány beszélni fog. Mondani fog magának
valamit. Olyasmit, amit hallani szeretne tőle. Mondjuk, hogy kedveli magát. Megteszi, hogy elgondolkodik
ezen egy kicsit a következő alkalomig?
– Hogyne.
A páciens felállt, leakasztotta a kabátját a fogasról, és az ajtó felé indult. Aune az íróasztal mögött
maradt, és a számítógép képernyőjén felvillanó naptárat nézte. Máris nyomasztóan tele volt. Aztán rájött,
hogy megint ugyanaz történt: teljesen elfelejtette a páciens nevét. Kikereste a naptárból. Paul Stavnes.
– A jövő héten ugyanebben az időpontban megfelelő lenne, Paul?
 – Persze.
Stále beírta a naptárba. Mire felnézett, Stavnes már távozott.
A pszichológus felállt, fogta az újságot, és az ablakhoz lépett. Hol a pokolban marad a beígért globális
felmelegedés? A cikkre pillantott, de hirtelen torkig lett az egésszel. Ledobta az újságot. Elege lett a lapok
hetek, hónapok óta tartó cikkezéséből. Agyonverték. Súlyos fejsérülést szenvedett. Erlend Venneslát a
felesége, a gyermekei és az unokái gyászolják. Barátait és kollégáit lesújtották a történtek. „Melegszívű és
barátságos ember volt.” „Nem lehetett nem kedvelni.” „Kedves, becsületes és toleráns volt, egyáltalán
nem voltak ellenségei.” Stíle Aune mélyet sóhajtott. There is no dark side of the moon really. Matter of
fact it’s all dark.
A telefonra siklott a tekintete. Tudták a számát. A készülék mégis néma maradt. Ahogy a lány az
álomban.

Negyedik fejezet
Gunnar Hagen, a gyilkossági csoport vezetője végigsimított a homlokán, majd a hajába mélyen benyúló
lagúnán. A tenyerében összegyűlt verejtéket felitatta a tarkóján burjánzó hajsziget. Vele szemben ott ült a
teljes nyomozócsoport. Egy szokványos gyilkossági ügy esetében jellemzően tizenkét emberről volt szó.
Egy kolléga meggyilkolása azonban minden, csak nem szokványos, így a K2 terem az utolsó székig
megtelt, ami csaknem ötven embert jelentett. Ha azokat is hozzáveszi, akik beteget jelentettek, a csoport
létszáma ötvenhárom főre rúg. És hamarosan egyre többen esnek majd ágynak, mivel a médiahadjárat már
érezhetően megkezdődött. A legjobb, ami erről az ügyről elmondható, az az, hogy közelebb hozta
egymáshoz a gyilkossági csoportot és a Kripost. Hogy az örökös rivalizálást félretéve kivételesen egy
csapatként, együttműködve dolgoznak azon, hogy megtalálják kollégájuk gyilkosát. Az első néhány hétben
olyan intenzitással és szenvedéllyel vetették bele magukat, hogy Hagennek szent meggyőződése volt, hogy
a technikai bizonyítékok, tanúk, lehetséges indítékok, gyanúsítottak és kiindulópontok hiányának dacára is
gyorsan felderítik az ügyet. Egyszerűen azért, mert elképesztő akarat munkálkodott bennük, a háló
finomabb szövésű már nem is lehetett volna, a rendelkezésükre álló források pedig gyakorlatilag
korlátlanok voltak. És mégsem.
A szürke, fáradt arcokra kiülő csüggedés egyre láthatóbb lett az elmúlt hetekben. És a tegnapi
sajtótájékoztató sem emelt sokat a harci morálon, különösen, mivel a segítségért való könyörgés miatt
leginkább csúfos megfutamodásra hajazott. Ma újabb két ember jelentett beteget, méghozzá olyan
kollégák, akik jellemzően nem dobták be a törülközőt egy kis nátha miatt. A Vennesla-ügy mellett ráadásul
ott volt a Gusto Hanssen-ügy is, amely megoldott esetből újra megoldatlanná vált, miután Oleg Faukét
elengedték, majd Chris „Adidas” Reddy visszavonta a vallomását. Na igen, egy pozitív dolog mégis volt
a Vennesla-ügyben: a rendőrgyilkosság annyira háttérbe szorította a narkós srác, Gusto halálát, hogy a
sajtó egy szót sem írt arról, hogy az ügy újra terítékre került.
Hagen a szónoki állványon heverő papírra pillantott. Összesen két sor állt rajta. Ez volt minden. Egy
két sorból álló reggeli megbeszélés.
Gunnar Hagen megköszörülte a torkát.
– Jó reggelt, emberek! Mint a legtöbben már tudják, a tegnapi sajtótájékoztatót követően jó néhány
tippet kaptunk. Összesen nyolcvankilencet, amelyek többsége ebben a pillanatban is ellenőrzés alatt áll.
Nem kellett hangsúlyoznia, hiszen mindannyian tudták, hogy majd’ három hónap után most érték el a
mélypontot, s a tippek kilencvenöt százaléka égbekiáltó baromság volt, a betelefonálók nagy részét pedig
a szokásos sültbolondok tették ki, akik minden alkalommal hívogatták őket. De akadtak közöttük részegek
is, meg olyanok, akik rá akarták terelni a gyanút egy ismerősükre, aki elcsábította a kedvesüket, vagy egy
szomszédra, aki ellógott egy lépcsőház-takarítást. És nem kímélték őket a hétköznapi telefonbetyárok sem,
ahogy azok sem, akik csak egy kis figyelemre és némi társalgásra vágytak. A „többség” szó alatt összesen
négy tippet értett. Az „ebben a pillanatban is ellenőrzés alatt áll” kijelentés meg szimpla hazugság volt,
ugyanis már rég ellenőrizték őket. És pontosan oda vezettek, ahol voltak: sehová.
– Igen előkelő látogatót kaptunk ma – folytatta Hagen, és azonnal érezte, hogy a szavait epés
megjegyzésként is lehet értelmezni. – A rendőrfőkapitány szeretne mondani néhány szót. Mikael...
Hagen becsukta a papírmappát, majd felemelte és az asztalhoz ütögette az alját, mintha az nem egyetlen
A/4-es lapot, hanem egy egész köteg papírt tartalmazna. Bízott benne, hogy Bellman keresztnevének
használatával sikerült elterelnie a figyelmet az „igen előkelő” jelzőről, és a terem végében ácsorgó férfi
felé intett.
A fiatal rendőrfőkapitány karba tett kézzel támasztotta a falat, várt egy pillanatig, amíg minden fej felé
nem fordult, majd erőteljes, ruganyos mozdulattal ellökte magát a faltól, és gyors, határozott léptekkel az
emelvény felé indult. Az arcán félmosoly játszott, mintha valami mulatságos gondolat járna a fejében, és
amikor a pulpitus előtt könnyedén sarkon fordult, majd alkarjára támaszkodva kissé előrehajolt, és a
hallgatóságra nézett, mintegy hangsúlyozandó, hogy nem rendelkezik előre megírt forgatókönyvvel, Hagen
arra gondolt, hogy Bellman remélhetőleg mutatni is fog valamit az ígéretes belépő után.
– Néhányan talán tudják, hogy sziklát szoktam mászni – mondta Mikael. – Amikor olyan napra ébredek,
mint a mai, amikor az ablakon kinézve gyakorlatilag semmit sem látni, az időjárás-jelentés pedig további
havazást és erősödő szelet ígér, akkor egy hegyre gondolok, amelyet egyszer meg akartam hódítani.
A férfi szünetet tartott, Hagen pedig megállapította, hogy a váratlan bevezető hatott: Bellmannak
sikerült megragadnia az emberek figyelmét. Egyelőre. De Hagen tudta, hogy a túlhajszolt csapat
baromságtűrő képessége pillanatnyilag meglehetősen alacsony, és nem is fogják megerőltetni magukat
annak érdekében, hogy ezt véka alá rejtsék. Bellman túl fiatal volt, és egyelőre nagyon rövid időt töltött a
túlságosan gyorsan megszerzett főnöki székben ahhoz, hogy hosszasan visszaélhessen az emberek
türelmével.
– Ezt a hegyet véletlenül ugyanúgy hívják, mint ezt a termet. És egyben ugyanazt a nevet viseli, mint
amelyet a Vennesla-ügynek adtak. K2. Jó név. A Föld második legmagasabb csúcsa. A kegyetlen hegy,
ahogy becézni szokták. A világ legnehezebben megmászható orma. Minden négy próbálkozásból egy
halállal végződik. Úgy terveztük, hogy a hegy délnyugati oldalán vágunk neki, azon az úton, amelyet a
Magic Line, varázslatos útvonal néven szokás emlegetni. Ez eddig csak két hegymászónak sikerült, és
sokan egyenesen öngyilkosságnak tartják. Elég egy kis időjárás-változás vagy a szélirány megfordulása,
és az embert meg a hegyet betemeti a hó. A hőmérséklet sem kedvez a túlélési esélyeknek, különösen
mivel a levegőben köbméterenként kevesebb oxigén van, mint a víz alatt. És miután a Himalájáról van
szó, mérget vehetünk rá, hogy az időjárásban és a szél irányában is lesz változás.
Rövid szünet következett.
– És hogy miért ragaszkodtam mégis ehhez a hegyhez?
Újabb szünet. Ezúttal hosszabb, mintha Bellman arra várna, hogy valaki válaszoljon a kérdésre. Az
arcán még mindig ott ült a félmosoly. A szünet hosszúra nyúlt. Túlságosan hosszúra, vélte Hagen. A
rendőrök nem rajonganak a színpadias hatásvadászatért.
– Mert. – Bellman megkocogtatta a mutatóujjával a pulpitus üveglapját. – Mert ez a világ
legnehezebben megmászható útvonala. Fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelő. A mászás egy
másodpercnyi örömet sem tartogat, csupán aggodalmat, véres verejtéket, félelmet, magassági betegséget,
oxigénhiányt, az életveszélyes pánik és az annál is veszedelmesebb fásultság fokozatait. És a csúcs
elérése sem a győzelmi mámor pillanatáról szól, hanem arról, hogy bizonyítékot szerezzen az ember arra,
hogy ott járt, és készítsen egy-két fotót. Nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy a nehezén már túljutott,
nem engedheti át magát a kellemes kábulatnak. Továbbra is megfeszített összpontosításra van szükség, az
embernek tennie kell a dolgát, mint egy programozott robotnak, miközben egy pillanatra sem feledkezhet
meg a helyzet mérlegeléséről. Egész idő alatt mérlegelnie kell a helyzetet. Milyen az idő? Milyen
jelzéseket küld a teste? Hol van? Mióta van itt? Mi a helyzet a csapat többi tagjával?
Bellman hátrébb lépett a pulpitustól.
– Mert a K2 megmászása egy viszontagságokkal teli hegymenet mindenféle értelemben. Még akkor is,
amikor az ember lefelé tart. Viszontagság és hegymenet. Ezért akartuk megpróbálni.
A teremben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Nem volt tüntető jellegű ásítozás, sem
türelmetlen fészkelődés. Atyaég, gondolta Hagen, elkapta őket!
– Két szó – folytatta Bellman. – Nem három, csak kettő. Kitartás és összetartás. Sokat gondolkodtam
azon, hogy idevegyem-e az ambíciót is, de az nem elég fontos, nem elég jelentős a másik kettőhöz képest.
Persze jogos a kérdés: mi értelme a kitartásnak és az összetartásnak, ha nincs cél, nincs ambíció?
Küzdelem a küzdelem kedvéért? Dicsőség jutalom nélkül? Igen, én ezt mondom: küzdelem a küzdelem
kedvéért. Dicsőség jutalom nélkül. Ha a Vennesla-ügy még évek múltán is szóba kerül, akkor az a
viszontagságok miatt lesz. Mert lehetetlennek tűnt. Mert a hegy iszonyú magas, az időjárás borzalmas, a
levegő pedig túlságosan ritka volt. Mert minden összejött. És a viszontagságokról szóló elbeszélés teszi
majd a dolgot meseszerűvé, emiatt válik olyan történetté, amit a túlélők a tábortűz mellett mesélnek el. És
ahogy a hegymászók többsége se jut el soha életében a K2 lábáig sem, úgy mi is végigdolgozhatjuk a
teljes nyomozói pályánkat anélkül, hogy egy ehhez hasonló ügyben részt vehetnénk. Belegondoltak már
abba, hogy ha ezt az ügyet az első hetekben megoldották volna, akkor egészen biztosan feledésbe merült
volna néhány éven belül? Mert mi a közös a történelem összes legendás bűnügyében?
Bellman várt. Majd bólintott, mintha a teremben ülők megadták volna a választ a kérdésre.
– Hogy időbe telt megoldani őket. Mert a megoldásuk tele volt viszontagságokkal.
Hagennek suttogás ütötte meg a fülét:
[iii]
– Churchill, eat your heart out.
Amikor megfordult, a kajánul mosolygó Beate L0nnt pillantotta meg maga mellett.
Hagen biccentett, majd a teremben ülőkre nézett. Lehet, hogy régi trükk, de még mindig működött. Ott,
ahol néhány perccel ezelőtt egy kihunyt tábortűz üszkös maradványait látta, Bellmannak sikerült
újraélesztenie a parazsat. De Hagen azzal is tisztában volt, hogy ha továbbra sem mutatnak fel
eredményeket, akkor nem fog sokáig lángolni.
Bellman három perccel később befejezte a buzdító beszédet, és széles vigyorral, tapsvihar közepette
elhagyta a pódiumot. Hagen kötelességtudóan összeütögette a tenyerét, miközben a hideg rázta attól, hogy
visszamenjen az emelvényre. Garantáltan hazavágja a hangulatot, ha bejelenti, hogy a nyomozói csoport
létszámát harmincöt főre kell csökkenteniük. Ugyan Bellman utasítására, de abban Hagen egyetértett vele,
hogy nem neki kellene közölnie a társasággal a hírt. Hagen előrement, letette a mappát, megköszörülte a
torkát, és látszólag a papírjaiba temetkezett. Azután felnézett. Megint megköszörülte a torkát, és
elvigyorodott.
[iv]
– Ladies and gentlemen, Elvis has left the building.
Csend. Senki sem nevetett.
– Nos, lenne néhány dolog, amit meg kell beszélnünk. Néhányan más feladatok elé néznek.
Síri csend.
Amikor Mikael Bellman kilépett a rendőr-főkapitányság előcsarnokában a liftből, a szeme sarkából egy
alakra lett figyelmes, aki éppen beugrott a másik felvonóba. Csak nem Truls volt az? Aligha, ő még
mindig fel volt függesztve az Aszajev-ügy miatt. Bellman kisétált a főbejáraton, és behúzott nyakkal a
várakozó autóhoz indult a hófúvásban. Amikor elfoglalta a rendőr-főkapitányi irodát, felvilágosították,
hogy elméletben a rendelkezésére áll egy sofőr, ám az előző három elődje lemondott erről, mivel úgy
vélték, rosszul venné ki magát, ha sofőrt fizetnének, miközben minden területen leépítések vannak, és
költségcsökkentésre törekednek. Bellman azonban fenntartotta magának ezt a kiváltságot, és egyértelművé
tette, hogy nem engedheti, hogy efféle szociáldemokrata kicsinyesség akadályozza az eredményes
munkavégzésben, ezenkívül fontos jelezni a rangsorban lejjebb állók felé, milyen juttatásokkal és
előnyökkel jár a kemény munka és az előmenetel. A PR-vezető később félrevonta, és azt javasolta, hogy
amennyiben a sajtó erről kérdezősködne, szorítkozzon a hatékony munkavégzésre, és a juttatásokról,
valamint az előnyökről szóló részt inkább mellőzze.
– A városházára! – mondta Bellman, miközben beült a hátsó ülésre.
Az autó elindult a járda mellől, megkerülte a Grenland-templomot, majd a Plaza Hotel és a Norvég
Posta toronyházai felé vette az irányt, amelyek az Operaház környékének fejlesztései ellenére is uralták
Oslo látképét. Azaz uralták volna, de ma nem volt semmiféle látkép, csak a hó, Bellman agyán pedig
három egymástól független gondolat suhant át. Átkozott december! Átkozott Vennesla-ügy! Átkozott Truls
Berntsen!
Mikael nem beszélt Trulsszel, és nem is látta gyermekkori barátját és beosztottját azóta, hogy október
elején fel kellett függesztenie. Illetve a múlt héten mintha látta volna a Grand Hotel előtt, egy parkoló
autóban. A felfüggesztéshez a Truls számlájára történt nagy összegű készpénzbefizetések vezettek. Amikor
nem tudott – vagy nem akart – számot adni a pénzek eredetéről, Mikaelnek mint főnökének nem volt más
választása. Mikael természetesen tudta, honnan származott a pénz: a takarítói munkából – azaz a
bizonyítékok megsemmisítéséből –, amelyet Truls Rudolf Aszajev drogbandájának megbízásából végzett.
Az a féleszű befizette a számlájára a pénzt! Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy sem a pénz, sem Truls
nem tudta gyanúba keverni Mikaelt. A világon mindössze két ember leplezhette volna le, hogy Mikael
együttműködött Aszajevvel. Az egyik a szociális ügyekért felelős városi tanácsos, aki egyben a bűntársa is
volt. A másik pedig egy kómában fekvő haldokló a Rikshospital egyik lezárt szárnyában.
Keresztülhajtottak a Kvadraturen negyeden. Bellmant lenyűgözte a prostituáltak fekete bőrének és a
hajukban meg a vállukon megtapadó fehér hópelyheknek a kontrasztja. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy
az Aszajev eltűnése után keletkezett űrt újabb drogbandák dílerei töltötték ki.
Truls Berntsen. Kamaszkorukban úgy loholt Mikael nyomában Manglerudban, ahogy a bojtorjánhalak
követik a cápát. Mikael volt az agy, a vezéregyéniség, a szavak embere, a lehengerlő megjelenés. Truls
„Beavis” Berntsen pedig maga a vakmerőség, a nyers erő és a szinte gyermeki lojalitás. Mikael, amerre
csak megfordult, barátokat szerzett. Trulst olyan nehéz volt kedvelni, hogy mindenki inkább elkerülte.
Ennek ellenére folyton együtt lógtak, Berntsen és Bellman. Egymás után szólították fel őket az
osztályteremben, és később a rendőrtiszti főiskolán is, először Bellmant, majd a nyomában poroszkáló
Berntsent. Amikor Mikael Ullával kezdett járni, Truls továbbra is ott volt a sarkában, két lépéssel
lemaradva. Ahogy teltek az évek, Truls lassacskán lemorzsolódott, mert benne nem volt meg az a
veleszületett törekvés, amely Mikaelt hajtotta előre a magánéletben és a karrierben. Truls általában
könnyen irányítható és kiszámítható volt. Rendszerint ugrott, ha Mikael azt mondta neki, hogy ugorjon. De
néha úgy elborult a tekintete, hogy Mikael alig ismert rá. Mint amikor kis híján megvakította azt a
letartóztatott srácot a gumibottal. Vagy amikor félholtra verte a Kriposnál azt a meleg fickót, aki
bepróbálkozott Mikaelnél. Mivel a próbálkozásnak feltehetőleg tanúi is voltak, Mikaelnek tennie kellett
valamit, anélkül hogy bárkinek is szemet szúrna. Így aztán lecsalta a férfit a Kripos kazánházába, ahol
Truls egy gumibottal esett neki. Először még aránylag visszafogottan, de azután egyre dühödtebben,
miközben a pillantása teljesen elsötétült. Tágra nyílt szeme végül egészen fekete volt a haragtól, és
Mikaelnek kellett leállítania, nehogy megölje a pasast.
Igen, Truls tényleg lojális volt. Ugyanakkor egy kibiztosított gránát, és ez volt az, ami felettébb
aggasztotta Mikael Bellmant. Amikor Mikael közölte vele, hogy a munkaügyi tanács a felfüggesztése
mellett döntött, amíg nem tisztázzák, honnan származik a számláján lévő pénz, Truls egyre csak azt
hajtogatta, hogy ez magánügy, majd vállat vont, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne, és
távozott. Mintha Truls „Beavis” Berntsennek lenne hová mennie, mintha volna élete a munkáján kívül. És
Mikael látta, ahogy elfeketedik a pillantása. Mintha meggyújtottak volna egy kanócot, amely odabent izzott
a sötét bányaalagútban, de nem történt semmi. Nem lehetett tudni, hogy a kanóc egyszerűen csak
túlságosan hosszú volt, vagy időközben el is aludt, ezért aztán az ember csak várt a fedezékben, mert azt
mondják, minél tovább késik, annál pusztítóbb lesz a robbanás.
Az autó bekanyarodott a városháza mögé. Mikael kiszállt, és felkaptatott a bejárathoz vezető lépcsőn.
Egyes vélemények szerint, amikor az építészek, Arneberg és Poulsson az 1920-as években elkészítették a
terveket, ezt jelölték ki főbejáratnak, de egy félreértésből adódóan rosszul olvasták a tervrajzokat.
Amikor a negyvenes évek vége felé fény derült a tévedésre, az építkezés már olyan fázisban járt, hogy
inkább eltussolták a dolgot, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna, miközben abban bíztak, hogy akik
az Oslo-fjord felől hajón érkeznek a norvég fővárosba, nem sejtik majd, hogy a konyha bejáratának
látványa fogadja őket.
Az olasz bőrtalpak puhán csattogtak a kőpadlón, amikor Mikael Bellman a recepcióhoz vonult. A pult
mögött ülő nő ragyogó mosolyt villantott rá.
– Jó reggelt, főkapitány úr! Már várják. Tizedik emelet, a folyosó végén balra.
Bellman a liftben felfelé a tükörképét tanulmányozta. És arra gondolt, hogy pontosan erről van szó:
felfelé tart. Még ennek a gyilkossági ügynek az ellenére is. Megigazította a selyem nyakkendőt, amelyet
Ulla vett neki Barcelonában. Teljes Windsor-csomó. Annak idején a középiskolában ő tanította meg Trulst
nyakkendőt kötni. De csak a fél Windsor-csomót mutatta meg neki, a vékonyat. A folyosó végi ajtó
résnyire nyitva állt. Mikael belökte.
Az iroda kopár volt. Az asztalt letakarították, a polcok üresek voltak, a tapétát a falon lógó képek után
ottmaradt, világos foltok tarkították. A nő az ablakpárkányon ült. Szép arca volt, az a fajta, amelyet a többi
nő is dekoratívnak talál, de szőke fürtökbe csavarodó hajasbaba-frizurája ellenére is híján volt minden
bájnak és kellemnek. Magas volt és sportos, széles vállú és széles csípőjű, utóbbira az alkalomra való
tekintettel szűk bőrszoknya simult. Combját keresztbe vetette. Férfias vonásai – amit a markáns orrnyereg
és a hideg, kék ragadozószempár még inkább hangsúlyozott – és magabiztos, kihívó, játékos tekintete
láttán Bellman néhány elhamarkodott következtetésre ragadtatta magát a megismerkedésükkor.
Nevezetesen arra, hogy Isabelle Sk0yen egy kezdeményezésre hajlamos, kockázatvállaló puma.
– Zárd be az ajtót! – utasította a nő.
Mikael nem tévedett.
Becsukta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Odalépett az egyik ablakhoz. A
városháza Oslo szerény, jellemzően három-négy emeletes épületei fölé magasodott. Az előtte húzódó tér
túlsó oldalán a hétszáz éves Akershus-erőd trónolt, a magas várfalon sorakozó régi, háborús sérüléseket
viselő ágyúk a fjord felé néztek, amely a fagyos széllökések miatt úgy festett, mintha libabőrös lenne. A
havazás elállt, az ólomszürke felhők alatt a város kékesfehér fényben fürdött. Mint egy hulla, merült fel
Bellmanban a hasonlat. Isabelle hangja visszhangot vert az üres helyiségben.
– Nos, édesem, milyennek találod a kilátást?
– Lenyűgöző. Ha az emlékezetem nem csal, az előző tanácsosnak kisebb irodája volt, ráadásul jó
néhány emelettel lejjebb.
– Nem arra a kilátásra gondoltam – mondta a nő. – Erre.
Bellman a nő felé fordult. Oslo frissen kinevezett, szociális ügyekért felelős városi tanácsosa
szétterpesztette a lábát. A bugyija mellette hevert az ablakpárkányon. Isabelle több alkalommal is
kifejtette, hogy sosem értette a csupaszra borotvált punci varázsát, Mikael azonban úgy vélte, hogy minden
bizonnyal létezik valami arany középút, s miközben az elétáruló vadont bámulta, motyogva megismételte a
kilátásra tett megjegyzését. Egyszerűen lenyűgöző.
A nő cipősarka a padlóra koppant, majd Isabelle Mikaelhez lépett. Lesöpört egy láthatatlan porszemet a
zakója hajtókájáról. Tűsarkú cipő nélkül is egy centiméterrel magasabb volt Mikaelnél, de így, cipőben
egyenesen fölé tornyosult. A férfi azonban nem találta félelmetesnek. Épp ellenkezőleg, a nő testmérete és
uralkodó személyisége érdekes kihívás volt számára. Többet követelt tőle, mint Ulla kicsi, törékeny alkata
és szelíd engedékenysége.
– Szerintem úgy méltányos és igazságos, ha veled szentelem fel az irodámat. A te. együttműködési
hajlandóságod nélkül nem kaptam volna meg ezt a munkát.
– Ahogyan én sem az enyémet – felelte Mikael Bellman.
Beszívta a nő parfümjének illatát. Ismerősnek tűnt. Csak nem. Ulláé? A Tom Ford-parfüm, hogy is
hívják? Black Orchid. Amelyet Mikaelnek Londonban vagy Párizsban kellett beszereznie, mert
Norvégiában képtelenség volt hozzájutni. Az egybeesés egészen valószínűtlennek tűnt.
Látta a nő szemében bujkáló nevetést, amikor az észrevette elképedését. Isabelle Mikael nyaka köré
fonta a karját, és nevetve hátravetette a fejét.
– Sajnálom, de nem tudtam kihagyni.
Hát persze, a házavató buli után Ulla panaszkodott, hogy eltűnt a parfümje, biztosan valamelyik
meghívott celeb nyúlta le. Mikael a maga részéről meg volt róla győződve, hogy a helyiek, azaz a
manglerudiak egyike volt, nevezetesen Truls Berntsen. Hogy is kerülhette volna el a figyelmét, hogy Truls
kamaszkoruk óta fülig szerelmes Ullába? Ezt persze soha nem említette sem a felesége, sem Truls előtt.
Ahogy ezt az ügyet sem a parfümmel. Úgy volt vele, hogy még mindig jobb, hogy Truls Ulla parfümjét
csente el, és nem az egyik bugyiját.
– Gondoltál már arra, hogy ez a te problémád? – kérdezte Mikael. – Hogy képtelen vagy kihagyni
dolgokat.
A nő lágyan nevetett, és behunyta a szemét. Hosszú, széles ujjai eleresztették egymást Mikael nyakán,
majd végigsimítottak a gerincén, és bekúsztak az öve alá. Azután enyhe csalódással a szemében Mikaelre
nézett.
– Mi a baj, nagyfiú?
– Az orvosok szerint nem fog meghalni – mondta Mikael. – A legutolsó információim szerint minden
esély megvan arra, hogy magához tér a kómából.
– Hogyhogy? Megmozdult?
– Nem, az EEG-s mérésekből derült ki, ezért neurológiai vizsgálatokba kezdtek.
– Na és? – Isabelle szája már közvetlenül a férfié mellett volt. – Félsz tőle?
– Nem tőle félek, hanem attól, amit tud. Rólunk.
– De miért kotyogná ki? Egyedül van. Semmit sem nyerne rajta.
– Akkor hadd magyarázzam el másképp, édes – mondta Mikael, és félretolta a nő kezét. – Az a gond,
hogy van valaki, aki tanúsítani tudja, hogy te és én együttműködtünk egy kábítószerkereskedővel annak
érdekében, hogy feljebb jussunk a ranglétrán, és.
– Idehallgass! – vágott közbe Isabelle. – Mi mindössze annyit tettünk, hogy finoman közbeavatkoztunk,
és nem engedtük, hogy a piaci erők diktáljanak. Ez csak a jól bevált munkáspárti politika, édesem.
Hagytuk, hogy Aszajev monopolhelyzetbe kerüljön, és letartóztattuk a többi drogbárót, mivel Aszajev
kábítószere sokkal kevesebb túladagolást eredményezett. Bármi egyéb rossz drogpolitika lett volna.
Mikael nem állta meg nevetés nélkül.
– Azt hallottam, hogy kiforrott szónoki készségekre tettél szert a vitafórumokon.
 – Nem válthatnánk végre témát, édes? – Isabelle keze Mikael nyakkendője körül matatott.
– És azzal tisztában vagy, hogy hangzana ez egy bírósági tárgyaláson? Hogy én azért kaptam meg a
rendőr-főkapitányi széket, te pedig a tanácsosi posztot, mert látszatra személyesen tisztogattuk meg Oslo
utcáit, és nyomtuk le a halálesetek számát. Miközben valójában hagytuk, hogy Aszajev bizonyítékokat
tüntessen el, kivégezze a konkurenseit, és olyan drogot árusítson, amely négyszer olyan addiktív, mint a
heroin.
– Hm. Teljesen beindít, amikor így beszélsz. – A nő magához húzta. A nyelve már Mikael szájában volt,
és a férfi hallotta a harisnya zizegését, ahogy a nő a combját az övéhez dörgölte. Isabelle maga után húzta,
miközben ringatózva az íróasztal felé hátrált.
– Ha magához tér, és jártatni kezdi a száját.
– Fogd be, nem csevegni hívtalak ide! – A nő ujjai Mikael övcsatjával babráltak.
– Van egy elég nagy problémánk, amire megoldást kell találnunk, Isabelle!
– Értem, de most, hogy rendőrfőkapitány lettél, egyre gyakrabban ütközöl majd rangsorolási
kérdésekbe. És most épp a városházán elintézendő dolgaidat kell az első helyre tenned.
Mikael elkapta a nő kezét.
Isabelle felsóhajtott.
– Rendben. Halljam, mire gondoltál?
– Hogy éreztetnünk kellene vele, hogy az élete forog kockán. Mégpedig hihető módon.
– Miért kellene megfenyegetni? Miért nem csináljuk ki azonnal?
Mikael nevetett. Egészen addig, amíg rá nem jött, hogy a nő komolyan gondolta, amit mondott. Hogy
még csak gondolkodási időre sem volt szüksége.
– Mert.
Mikael nem eresztette a nő pillantását, és ügyelt rá, hogy határozottan csengjen a hangja. Igyekezett
ugyanaz az önálló Mikael Bellman lenni, aki fél órával ezelőtt a nyomozócsoport előtt állt. Megpróbált
előrukkolni valami válasszal. A nő azonban megelőzte.
– Mert nem mered. Esetleg nézzük meg, mit találunk az aktív eutanázia címszó alatt az Arany
Oldalakban? Forráshiányra, egyebekre hivatkozva elrendeled a rendőri védelem megszüntetését, azután a
beteg váratlan látogatót kap az Arany Oldalakról. Ami természetesen csak a számára váratlan. Vagy nem
is, odaküldheted az árnyékodat, ezt a Beavist. Truls Berntsent. Úgyis mindenre kapható a pénzért, nem?
Mikael hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Először is, az őrséget a gyilkossági csoport vezetője, Gunnar Hagen rendelte el. Ha a beteget
közvetlenül az után meggyilkolnák, hogy felülbíráltam Hagen döntését, az elég rossz fényt vetne rám, hogy
úgy mondjam. Másodszor pedig, semmi szükség gyilkosságra.
– Idehallgass, édesem. Egyik politikus sem jobb a tanácsadóinál. Ezért ha az ember a csúcsra akar
jutni, olyan emberekkel kell körülvennie magát, akik okosabbak nála. Én pedig kezdek kételkedni abban,
hogy okosabb vagy nálam, Mikael. Először is, képtelen vagy elkapni ezt a rendőrgyilkost. Másodszor
meg, fogalmad sincs, hogyan lehetne megoldani egy olyan egyszerű problémát, mint egy kómás beteg
elintézése. Szóval most, hogy még csak meg sem akarsz dugni, felvetődik bennem a kérdés: mégis mihez
kezdjek veled? Tudsz nekem válaszolni erre?
– Isabelle.
– Ezt nemnek veszem. Akkor nagyon figyelj, mert a következőt fogjuk csinálni.
Mikaelt egyszerűen lenyűgözte a nő. A fegyelmezett, csaknem jeges profizmus, az egyszerre
kockázatvállaló és kiszámíthatatlan magatartás, amelytől a kollégák azonnal fészkelődni kezdenek a
székükön. Néhányan egyenesen közveszélyesnek tekintették, mivel nem értették, hogy a
bizonytalanságteremtés Isabelle játékának a része. Az a fajta ember volt, aki mindenki másnál gyorsabban
jutott előre. És aki – ha úgy alakul – annál mélyebbre és annál nagyobbat zuhan. Nem mintha Mikael
Bellman nem ismert volna magára Isabelle Sk0yenben, de a nő alsó hangon is az extrém kiadása volt. És
az volt a különös az egészben, hogy nem húzta magával, hanem sokkal inkább óvatossá tette.
– A beteg még nem tért magához, úgyhogy egyelőre nem teszünk semmit – mondta Isabelle. – Ismerek
egy enebakki aneszteziológiai szakápolót. Elég kétes figura. Ő lát el olyan tablettákkal, amelyeket
politikusként nem vehetek meg csak úgy az utcán. Ahogy Beavis, ő is szinte mindenre hajlandó a pénzért.
És bármit megtesz a szexért. Apropó.
Felült az íróasztal szélére, szétterpesztette a lábát, és egyetlen mozdulattal kigombolta a férfi sliccét.
Mikael keményen megragadta a nő csuklóját.
– Isabelle, várjuk meg a szerdát és a Grand Hotelt!
– Ne várjuk meg a szerdát és a Grand Hotelt!
– De igen, tényleg ezt szeretném.
– Vagy úgy? – mondta a nő. Kiszabadította a kezét, és széthúzta a férfi sliccét. Lepillantott, majd búgó
hangon megjegyezte: – A szavazatszámláló szerint a dolog ellenzői kettő-egyre kikaptak, édes.

Ötödik fejezet
A sötét beálltával a hőmérséklet tovább csökkent. A hold sápadt fénye kíváncsian kandikált be Stian
Barelli szobájába, amikor az anyja felkiabált neki a nappaliból.
– Téged keresnek, Stian!
Hallotta, hogy cseng a vezetékes telefonjuk, de abban reménykedett, hogy nem őt hívják. Letette a Wii
vezérlőjét. Három lyukkal a vége előtt tizenkét ütéssel volt a szint alatt, vagyis átkozottul közel járt már
ahhoz, hogy kijusson a Tiger Woods Masters golfversenyre. Rick Fowlerként játszott, mivel ő volt az
egyetlen menő arc a Mastersben, ráadásul az egyetlen játékos, aki életkorban közel állt a huszonegy éves
Stianhoz. Mindennek tetejébe mind a ketten Eminem és a Rise Against nevű punk rock együttes rajongói
voltak, és szívesen viseltek narancssárga holmikat. Rick Fowler persze megengedhetett magának egy saját
lakást, Stian viszont még mindig a szüleinél lakott. De ez csak átmeneti volt, amíg megkapja az ösztöndíjat
az alaszkai egyetemre. Minden valamirevaló norvég alpesi síző megkapja az országos ifjúsági
bajnokságon elért eredményei révén, és egyáltalán. Igaz, hogy attól még senki nem lett jobb síző, hogy
odautazott. És akkor mi van? Csajok, bor és síelés. Mi kell még? Esetleg egy-egy vizsga, ha belefér az
idejébe. Egy záróvizsga, amivel aztán valami használható munkát szerezhet. Pénzt egy saját lakásra. Egy
életet, amely jobb annál, mint hogy egy túl rövid ágyban alszik a síző Bode Miller és Aksel Lund Svindal
képei alatt, az anyja húsgombócát eszi, az apja szabályait követi, és elkényeztetett, pimasz kölyköket edz,
akik a sznob szüleik szerint legalább akkora tehetségek, mint Kjetil André Aamodt vagy Lasse Kjus.
Annál pedig főleg jobb, mint a Tryvannskleiva síliftjét felügyelni a Tryvann Síközpontban olyan
szánalmas órabérért, amit még egy indiai gyerekmunkásnak is sértés lenne felajánlani. És Stian pontosan
ezért mert volna megesküdni rá, hogy a síklub elnöke keresi. Az egyetlen, akiről Stian tudta, hogy azért
nem mobiltelefonon hívja az embereket, mert az egy kicsivel drágább, és inkább arra kényszerít
mindenkit, hogy a vezetékes készülékhez rohangáljon.
Stian átvette az anyjától a telefonkagylót.
– Igen?
– Helló, Stian! Itt Bakken. Az előbb kaptam egy telefonhívást. Állítólag jár a Kleivalift.
– Most? – kérdezte Stian, miközben az órára pillantott. Negyed tizenkettő. A síközpont kilenckor zárt.
– Fel tudsz ugrani, hogy megnézd, mi folyik ott?
– Most?
– Amennyiben nem vagy épp rettenetesen elfoglalt, természetesen.
 Stian eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Tudta, hogy két kiábrándító idény van a háta
mögött, és hogy az elnök véleménye szerint nem a tehetségével van a baj, hanem azzal a rengeteg idővel,
amelyet a tunyaság, a fizikai hanyatlás és az általános semmittevés oltárán áldoz fel.
– Nincs autóm – felelte Stian.
– Kölcsönadom az enyémet – vágta rá gyorsan az anyja, aki karba tett kézzel állt mellette.
– Bocs, Stian, de ezt hallottam – mondta az elnök szárazon. – Biztosan csak néhány féleszű kölyök jutott
be, akik szórakozni akarnak.
Stiannak tíz percbe telt, hogy a kanyargós úton fehajtson a Tryvannstárnethez. A száztizennyolc méter
magas tévétorony lándzsa módjára fúródott az Oslótól északnyugatra emelkedő dombtetőbe.
Stian leállította az autót a hófödte parkolóban, ahol mindössze egy piros Golf parkolt. Kivette a
síléceket a síbokszból, felcsatolta őket, és elsiklott a főépület mellett, fel a síközpont azon csúcsa felé,
amelyre a Tryvann Express nevet viselő, nagy sebességű négyüléses felvonóval lehetett feljutni. Onnan
belátni a tavat és a Kleivaliftet, amely egy kisebb, csákányos felvonó volt. A holdfény ellenére túl sötét
volt, hogy lássa, valóban mozognak-e a fordított T alakú ülések, a felvonó zúgását azonban tisztán hallotta.
Ellökte magát. Miközben hosszú, lusta kanyarokkal szlalomozott lefelé, hirtelen észrevette, milyen nagy
a csend idefent éjszaka. A zárást követő első órában mindig úgy érezte, mintha a gyerekek örömteli
kiabálása, a lányok tettetett rémületről tanúskodó visítása, a letaposott havon és jégen megcsikorduló
acélélek éles hangja, a fiatal srácok figyelmet követelő, tesztoszteronnal teli ordítozása továbbra is ott
visszhangozna a dombok között. És miután lekapcsolták a reflektorokat, egy ideig mintha a fény is
megmaradna. De azután fokozatosan elhalkul minden. És egyre sötétebb lesz. Végül csend tölt be minden
zugot, és a sötétség előkúszik a fák közül. A Tryvann ilyenkor mintha egy egészen más hely lenne, még
Stian számára is – aki úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét – olyan idegen, mint valami idegen bolygó.
Egy hideg, sötét, lakatlan planéta.
Siklás közben a sötét miatt kénytelen volt az érzékeire hagyatkozni, ösztönösen megérezni, hogyan fog a
lécek alatt hullámozni és kanyarodni a talaj. Stiannak azonban pontosan ebben rejlett a tehetsége, emiatt
teljesített mindig kiválóan rossz látási viszonyok között, hóesésben, ködben, szürkületben. Mert
valamilyen módon képes volt érzékelni, amit nem látott. Mert bírt valamiféle tisztánlátással, amelynek
némelyik síelő a birtokában van, mások – a többség – pedig nem. Cirógatta a havat, lassan siklott, hogy
elnyújtsa az élvezetet. Amikor leért, a liftbódé elé kanyarodott.
Az ajtót feltörték.
A hóra faforgács szóródott, az ajtónyílás feketén ásított. Stianba csak ekkor hasított belé a felismerés,
hogy egyedül van. Hogy éjszaka van, és egy teljesen elhagyatott helyen jár, ahol az imént követtek el egy
bűncselekményt. Valószínűleg csak csínytevésről volt szó, de akkor is. Végül is nem lehet egészen biztos
benne. Hogy csupán csínytevésről van szó. És hogy egyedül van.
– Hahó! – igyekezett túlkiabálni a motorzúgást és az ülések zörgését, amelyek a halkan nyikorgó
acélhuzalon közeledtek és távolodtak. És azon nyomban meg is bánta. A hegyoldal a saját rettegésének
hangját verte vissza. Mert félt. Mert a gondolatsor nem ért véget a bűncselekmény és az egyedül
szavaknál, hanem folytatódott. És meg sem állt egészen addig a régi történetig. Napközben soha nem jutott
eszébe, de néha, esti műszak idején, amikor alig volt síelő, megesett, hogy a történet a sötétséggel együtt
előlopakodott az erdőből. A síszezonon kívül történt, egy késő nyári estén a kilencvenes években. A lányt
valószínűleg elkábították valahol a városközpontban, majd autóval felhozták a síközponthoz.
Megbilincselve, csuklyával a fején. A parkolóból azután levonszolták ide, ahol feltörték a bódé ajtaját,
majd odabent megerőszakolták. Stian úgy hallotta, hogy a tizenöt éves lány olyan kicsi és törékeny volt,
hogy bódult állapotban az erőszaktevő vagy erőszaktevők könnyedén idecipelhették a parkolóból. Csak
reménykedni lehetett abban, hogy egész idő alatt nem tért magához. Stian azonban azt is hallotta, hogy a
kulcscsontja alá bevert két nagy szöggel felszögezték a falra, hogy az elkövető vagy elkövetők állva
erőszakolhassák meg. Így a lehető legkevesebbet kellett érintkezniük a padlóval, a fallal és a lánnyal. És
hogy a rendőrség ezért nem talált DNS-t, ujjlenyomatot vagy ruhafoszlányt. De az sem volt lehetetlen,
hogy ebből egy szó sem igaz. Az viszont egészen biztos, hogy a lány maradványaira három különböző
helyen bukkantak rá. A fejét és a törzsét a Tryvann-tóban találták meg. Az alteste egyik részére a
Wyllerl0ypa-szlalompálya alján húzódó erdőben bukkantak rá, a másik felére pedig egy másik tó, az
Aurtjern partján. Mivel az utolsó két részt egymástól ennyire távol találták meg, ráadásul a tetthelytől két
különböző irányban, a nyomozás során felmerült egy elmélet, mely szerint két elkövető volt. És az
elméleteken kívül nem is volt több a rendőrök kezében. A tetteseket – még abban sem lehettek biztosak,
hogy egyáltalán férfiak voltak, mivel spermát sem találtak, ami ezt megerősíthette volna – soha nem
sikerült kézre keríteni. De az elnök és a többi mókamester előszeretettel sztorizott az első esti műszakjukat
kezdő, zöldfülű klubtagoknak arról, hogy csendes éjszakákon a síbódéból hangok szűrődnek ki. Sikolyok,
amelyek szinte minden egyéb neszt elnyomnak. Kalapálás zaja, ahogy a falba ütik a szögeket.
Stian kioldotta a síbakancsot a kötésből, és az ajtónyílás felé indult. Enyhén berogyasztotta a térdét, a
lábfejét a síbakancs sarkához nyomta, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni egyre zaklatottabb
szívverését.
Mitől van így betojva, ugyan mi a fenét lát majd? Vért és mocskot? Kísérteteket?
Bedugta a kezét az ajtón, kitapogatta a villanykapcsolót, és felkattintotta.
A kivilágított helyiségbe meredt.
A festetlen fenyőből ácsolt falon egy lány lógott. Egy szögre akasztva. Szinte teljesen meztelen volt,
csupán a napbarnított test stratégiai pontjait fedte egy sárga bikini. A naptár a december hónapnál volt
nyitva, de még tavalyról maradt ott. Néhány héttel korábban, egy különösen csendes estén Stian
maszturbált a kép előtt. A csaj is elég szexis volt, de ami sokkal jobban begerjesztette, az a faház és a
felvonó között, közvetlenül az ablak előtt elsikló lányok látványa volt. Hogy mindössze félméternyire ült
tőlük a merev farkával a kezében. Különösen azok a csajok izgatták fel, akik egyedül ültek fel a csákányos
felvonóra, és a merev rudat gyakorlott kézzel a combjuk közé igazították, majd összezárták a lábukat.
Ahogy a T alakú ülés felemelte a feneküket. A föl-le ringatózó hátuk, miközben a rúd és az acélhuzal
között megfeszülő rugó újra összehúzódott, és kilendítette őket Stian látóteréből, felfelé a lift
nyomvonalán.
Stian belépett a kis faépületbe. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy járt odabent valaki. A műanyag
kapcsolót, amelynek elforgatásával a felvonót elindították és leállították, letörték. Két darabban hevert a
földön, a vezérlőpanelen csak a kapcsoló fémcsapja árválkodott. Stian a mutató– és hüvelykujja közé
fogva megpróbálta elfordítani a csapot, de lecsúszott róla az ujja. A sarokban álló kis
biztosítékszekrényhez lépett. A fémajtó zárva volt, a kulcs pedig, amely a szekrény mellett szokott lógni
egy zsinegen, eltűnt. Különös. Visszament a vezérlőpanelhez. Megpróbálta lehúzni a reflektorok és a
hangszóró kapcsolóin lévő műanyagokat, de olyan erősen voltak rögzítve, hogy inkább feladta, mert attól
tartott, azokat is tönkreteszi. Kellett volna valami, amivel szorosan megfoghatja a fémcsapot, egy
harapófogó vagy ilyesmi. Miközben kihúzta az ablak előtt álló asztal egyik fiókját, különös előérzet
kerítette hatalmába. Ugyanaz, ami akkor is kerülgette, amikor vakon siklott lefelé a faházhoz. Úgy érezte,
hogy odakint a sötétben áll valaki és figyeli.
Felnézett.
Egyenesen egy arcba, amely tágra nyílt szemmel meredt rá.
Az ablak duplán exponált tükörképében a saját arcába, saját halálravált szemébe bámult.
Stian megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. A fenébe is, hogy lehet ennyire beszari?
Miután a szíve újra verni kezdett, pillantása pedig visszasiklott a fiókra, a szeme sarkából mintha
valami mozgást érzékelt volna odakint, egy arcot, amely elszakadt a tükörképtől és jobbra mozdult, majd
villámgyorsan eltűnt a képből. Stian újra felkapta a fejét. Továbbra is csak a saját képmását látta. De
ezúttal nem volt kétszeresen exponálva. Vagy mégis?
Mindig is élénk volt a fantáziája. Legalábbis Marius és Kjella csak ennyit felelt, amikor azt mondta
nekik, hogy kanos lesz, ha csak a megerőszakolt lányra gondol. Természetesen nem attól, hogy
megerőszakolták és megölték. Vagy talán mégis, a nemi erőszak gondolata, tulajdonképpen izgatta. Meg
az, hogy a lány egész szép volt, szép és csinos. És hogy itt volt a faházban, meztelenül, egy fütykössel a
puncijában. Igen, ez volt, ami begerjesztette. Marius csak annyit mondott rá, hogy teljesen beteg, Kjella
pedig – az a pöcs – természetesen kipofázta az egészet, és mire a pletyka visszajutott Stianhoz, már úgy
szólt, hogy Stian maga is szívesen benne lett volna az erőszakban. Igazi barát, morfondírozott Stian,
miközben egyre a fiókban turkált. Felvonóbérlet, bélyeg, bélyegzőpárna, tollak, ragasztószalag, egy olló,
egy finn kés, egy számlatömb, csavarok, anyák. A fenébe is! Kihúzta a következő fiókot. Se fogó, se kulcs.
Ekkor az eszébe villant, hogy megpróbálhatná előkeríteni a vészleállítót, amelynek rúdját a faház mellett
szokták leszúrni a hóba, hogy baj esetén a rúd tetején lévő piros gomb megnyomásával azonnal le lehessen
állítani a liftet. Amire lépten-nyomon szükség is volt: a kiskölykök miatt, akiket tarkón csapott az ülés, a
kezdők miatt, akik hanyatt estek, amikor a lift egy rándulással elindult, mégsem eresztették el, és a lift
továbbvonszolta őket felfelé. Vagy az olyan idióták miatt, akik a térdhajlatukat a rúdba akasztva egészen
oldalra csúsztak, hogy menet közben az erdőbe vizeljenek.
Átkutatta a szekrényeket. A rudat elvileg nem lett volna nagy művészet megtalálni, mivel egy nagyjából
egy méter hosszú fémdarabról volt szó, amelyet feszítővashoz hasonlító, hegyes végének köszönhetően
könnyen le lehetett szúrni a letaposott, jeges hóba. Stian félresöpörte a pályán felejtett kesztyűket,
sapkákat és síszemüvegeket. Következő szekrény. Tűzoltó készülék. Vödör és felmosórongy.
Elsősegélyláda. Egy zseblámpa. De a rúdnak nyoma sem volt.
Talán kint felejtették este a zárás után.
Fogta a zseblámpát, és kiment, hogy körüljárja a faházat.
Odakint sem találta meg. Mi a franc, ellopták volna? A liftbérleteket meg otthagyták? Stian fülét mintha
valami zaj ütötte volna meg. Az erdő felé fordult, a lámpa fényét a fákra irányította.
Egy madár? Vagy egy mókus? Néha egy-egy jávorszarvas is felbukkant, amely nem sokat adott a
rejtőzködésre. Ha ki tudná kapcsolni végre ezt az átkozott liftet, akkor jobban hallaná az egyéb zajokat.
Miután visszament a faházba, észrevette, mennyivel jobban érzi magát odabent. Felvette a műanyag
kapcsoló két darabját a padlóról, és megpróbálta a fémcsapra szorítani őket, hogy elfordítsa velük, de
szétcsúsztak egymáson a kezében.
Az órára pillantott. Mindjárt éjfél. Lefekvés előtt még végig akarta játszani az augustai pályát. Azt
latolgatta, hogy felhívja-e az elnököt. A rohadt életbe, csak egy fél fordulattal kellene elcsavarni ezt a
nyomorult fémcsapot!
Ösztönösen felkapta a fejét, a szíve pedig kihagyott néhány ütemet.
Olyan gyorsan történt, hogy abban sem volt biztos, hogy valóban látott-e valamit. Mindenesetre az
biztos volt, hogy az a valami nem jávorszarvas volt. Stian kikereste a telefonjából az elnök számát, de az
ujja annyira remegett, hogy többször is mellényúlt.
– Igen?
– Itt Stian. Valaki betört a faházba, és tönkretette a kapcsolót. A vészleállító meg szőrén-szálán eltűnt.
Nem tudom leállítani.
– A biztosítékszekrény.
– Zárva van, a kulcsnak pedig hűlt helye.
Hallotta, ahogy az elnök csendben szitkozódik, majd megadóan felsóhajt.
 – Maradj ott, rögtön indulok.
– Hozzon egy fogót vagy valami ilyesmit.
– Egy fogót vagy valami ilyesmit. – Az elnök egy pillanatra sem rejtette véka alá a megvetését.
Stian már rég belátta, hogy az elnök megbecsülése mindig annak a függvénye volt, milyen magasan
helyezkedett el az ember az eredménylistákon. Visszadugta a telefont a zsebébe. Kibámult a sötétbe.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a kivilágított faházban bárki láthatja, ő viszont senkit sem vehet észre odakint.
Felállt, becsapta az ajtót, és lekapcsolta a lámpát. Várt. A feje fölött a dombról leérkező üres ülések
mintha felgyorsultak volna, amikor befordultak a lift végénél, hogy elinduljanak fölfelé.
Stian pislogott.
Miért nem jutott eszébe korábban?
Elfordította az összes kapcsolót a vezérlőpanelen. És amint a reflektorok fénye elárasztotta a
domboldalt, a rapper Jay-Z száma, az Empire State of Mind betöltötte a völgyet. Na, így már sokkal
kellemesebb!
Ujjával a panelen dobolt, és újra a fémcsapra siklott a pillantása. Volt egy lyuk a tetején. Felállt, levette
a zsineget a biztosítékszekrény mellől, majd kétszer átfűzte a lyukon. Körbetekerte a csap körül, és
óvatosan meghúzta. Akár működhet is. Azután egy kicsit erősebben húzta meg. A zsineg kitartott. Még
erősebben. A csap megmozdult. Stian összerándult.
A felvonógépezet egy csikorgásba fulladó, hosszan elnyúló nyögéssel leállt.
– A kurva életbe! Ez az! – kiáltotta Stian.
Előkotorta a telefont, hogy felhívja az elnököt, és jelentse: a feladat megoldva. Hirtelen eszébe jutott,
hogy a férfi aligha lenne elragadtatva az éjszaka közepén a hangszórókból üvöltő raptől, ezért lekapcsolta
a zenét.
Hallgatta, ahogy kicseng a telefon. És a hirtelen beállt csendben nem is hallott egyéb zajt. Vedd már fel!
És akkor megint ott volt. Az érzés, hogy van itt valaki. Hogy valaki figyeli.
Stian Barelli lassan felemelte a tekintetét.
A hideg úgy terjedt szét a tarkóján, mintha Medúza arcába bámulva dermedt volna kővé. Azonban nem
a mitológiai szörnyeteg nézett vele farkasszemet. Egy hosszú, fekete bőrkabátot viselő férfi volt. Szemét
tágra nyitotta, a szája sarkából két vércsík csordult az állára, úgy nézett ki, mint két torz vámpírfog.
Mintha a föld felett lebegett volna.
– Igen? Halló? Stian? Ott vagy? Stian?
Stian azonban nem válaszolt. Felugrott, közben felborította a széket, majd a falig hátrált, és lesodorta
Miss Decembert a szögről. A hölgy a padlóra zuhant.
A vészleállító megkerült. A férfi szájából meredt elő, aki az egyik T alakú ülés fölötti rúdra volt
ráhúzva.
– Vagyis körbe-körbe utazott a síliften? – kérdezte Gunnar Hagen, miközben oldalra billentett fejjel
tanulmányozta az előtte lógó holttestet. Volt valami különös a test alakjában, olyan volt, mint egy olvadozó
viaszbábu, amely a földre készül csöppenni.
– A fiú ezt állította – felelte Beate Lrnn a hóban topogva, miközben a lift kivilágított nyomvonalát
fürkészte, ahol a fehérbe öltözött kollégái csaknem beleolvadtak a havas háttérbe.
– Találtak valami nyomot? – kérdezte a gyilkossági csoport vezetője olyan hangsúllyal, mintha
pontosan tudná a választ.
– Rengeteget – bólintott Beate. – A vérnyom négyszáz méteren keresztül követi fölfelé a liftet a csúcsig,
majd négyszáz méteren keresztül lefelé.
– Úgy értem, olyan nyomot, ami valami másra utal, mint ami nyilvánvaló.
– Lábnyomokat a hóban, amelyek a parkolóból a legrövidebb úton egyenesen idevezetnek – válaszolta
Beate. – A nyomok az áldozat cipőjétől származnak.
– Hogy micsoda? Cipőben jött idáig?
– Igen. És egyedül volt, csak az ő nyomait találtuk meg. A parkolóban egy piros Golf áll, most keressük
a tulajdonosát.
– A tettesnek semmi nyoma?
– Mi a helyzet, Bjorn? – fordult Beate Bjorn Holmhoz, aki egy tekercs rendőrségi kordonszalaggal a
kezében közeledett hozzájuk.
– Nem sok – zihálta a férfi. – Nincs más lábnyom. Csak egy nagy rakás sínyom, természetesen.
Egyelőre nincs látható ujjlenyomat, haj vagy ruhafoszlány. De talán lesz valami a fogpiszkálón. – Bjorn
Holm a hulla szájából kiálló rúd felé biccentett. – Különben csak abban bízhatunk, hogy a törvényszéki
orvos talál valamit.
Gunnar Hagen megborzongott vastag kabátjában.
– Látom, nem sok reményt fűznek ahhoz, hogy bármire is rábukkannak.
– Nos – mondta Beate L0nn. Hagen jól ismerte ezt a „nos”-t: Harry Hole rendszerint ezzel a szóval
vezette fel a rossz híreket. – Az előző helyszínen sem találtunk sem DNS-t, sem ujjlenyomatot.
Hagen azon tűnődött, a hőmérséklet, a tény, hogy egyenesen az ágyból pattant ki, vagy a bűnügyi
technikusok vezetőjének utóbbi kijelentései miatt vacog-e ennyire.
– Ezt hogy érti? – kérdezte, és igyekezett megacélozni magát.
– Úgy értem, hogy tudom, ki az áldozat – felelte Beate.
– Mintha az imént azt mondta volna, hogy nem találtak nála igazolványt.
– Így is van. Beletelt némi időbe, mire felismertem.
– Micsoda? Azt hittem, hogy soha nem felejt el egyetlen arcot sem.
– Az arcfelismerésért felelős fusiform gyrus összezavarodik, amikor mindkét arccsont össze van törve.
De ez itt Bertil Nilsen.
– És ő kicsoda?
– Ezért hívtam. Bertil Nilsen. – Beate L0nn nagy levegőt vett.
Csak ezt ne, gondolta Hagen.
– Rendőr – fejezte be a mondatot Bjorn Holm.
– A Nedre Eiker-i körzeti irodában dolgozott – mondta Beate. – Volt egy gyilkossági ügyünk, még
azelőtt, hogy maga a gyilkosságiakhoz jött. Nilsen felvette a kapcsolatot a Kriposszal, mert úgy vélte,
hogy az eset több ponton hasonlít egy nemi erőszak ügyére, amelyen Krokstadelvában dolgozott, és
felajánlotta, hogy idejön Oslóba segíteni a nyomozást.
– És?
– Vakvágány volt. Eljött, de alapvetően csak hátráltatta a nyomozást. A gyilkos vagy a gyilkosok soha
nem lettek meg.
Hagen biccentett.
– Hol.
– Itt történt – felelte Beate. – A lányt megerőszakolták a faházban, majd feldarabolták. A test egyik
részét itt találták meg a tóban, egy másikat egy kilométerre innen délre, a harmadikat pedig hét kilométerre
innen északra, az Aurtjernnél. Innen a feltételezés, hogy több elkövetőről lehetett szó.
– Értem. És mikor.
-.ugyanezen a napon.
– Hány.
– Kilenc éve.
Megreccsent egy adóvevő. Hagen nézte, ahogy Bjorn Holm a füléhez emeli a készüléket, majd halkan
beszélni kezd, azután leereszti.
– A parkolóban álló Golf egy bizonyos Mira Nilsen nevén van nyilvántartva. Ugyanaz a címe, mint
Bertil Nilsennek. Bizonyára a felesége.
Hagen egy nyögés kíséretében eresztette ki a levegőt. A pára fehér zászlóként lobogott a szája előtt.
– Értesítem a rendőrfőkapitányt – mondta. – A lány meggyilkolásáról egy szót se.
– A sajtó úgyis ki fogja szagolni.
– Tudom. De rá akarom venni a rendőrfőkapitányt, hogy egyelőre hagyjuk, hogy a sajtó a saját
szakállára spekuláljon.
– Okos – bólintott Beate.
Hagen gyors mosolyt villantott a nőre, köszönetképpen a bátorításért, ami nagyon ráfért. Aztán a
dombra pillantott, amit a parkoló felé menet meg kell másznia, és az előtte álló menetelésre gondolt. Majd
felnézett a holttestre. Újra kirázta a hideg.
– Tudja, ki jut eszembe mindig, amikor ilyen magas, vékony férfit látok?
– Igen – felelte Beate L0nn.
– Mit meg nem adnék, ha most itt lenne!
– Nem volt magas és vékony – szólalt meg Bjorn Holm.
A másik kettő felé fordult.
– Hogy Harry nem volt.
– Erre a pasasra értettem – intett Holm a síliften lógó holttest felé. – Nilsenre. Csak az éjszaka
folyamán lett ilyen hosszú. Ha megtapogatják a testét, érezni fogják, hogy olyan, mint a zselé. Láttam már
ilyet olyan embereknél, akik magasról zuhantak le, és az összes csontjuk összetört. Ha a csontváz
összezúzódik, a test elveszíti a merev vázát, és a hús a nehézségi erő miatt elkezd megnyúlni, amíg a
hullamerevség meg nem állítja. Különös, nem igaz?
Csendben bámulták a holttestet. Azután Hagen hirtelen sarkon fordult, és elindult.
– Túl sokat mondtam? – kérdezte Holm.
– Talán egy kissé túlzásba estél a részletekkel – felelte Beate. – És én is szeretném, ha itt lenne.
– Mit gondolsz, visszatér valaha? – kérdezte Bjrrn Holm.
Beate megrázta a fejét. Bjrrn Holm nem tudta eldönteni, hogy a válasz a kérdésre vagy az egész
helyzetre vonatkozott-e. Amikor megfordult, az erdő szélén az egyik fenyő ága meglibbent. A csendet
velőtrázó madárrikoltás hasította ketté.
 MÁSODIK RÉSZ

Hatodik fejezet
Az ajtó fölötti csengő dühödt csilingelésbe kezdett, amikor Truls Berntsen a jéghideg utcáról a nyirkos
melegbe lépett. Odabent rothadó haj szaga és hajvíz illata terjengett.
– Vágás? – kérdezte a csillogóan fekete frizurát viselő fiatalember. Truls biztos volt benne, hogy egy
másik fodrászatban csináltatta.
– Kétszáz? – kérdezett vissza, és lesöpörte a havat a válláról. Március, a megszegett fogadalmak
hónapja. Hüvelykujjával a kirakat felé bökött, hogy megbizonyosodjon róla, igaz-e még, amit a kinti
plakát hirdet. Uraknak kétszáz. Gyerekeknek nyolcvanöt. Nyugdíjasoknak hetvenöt. Truls látott már
olyanokat is, akik a kutyájukat is itt nyíratták.
– Mint mindig, haver – mondta a fodrász a pakisztániakra jellemző akcentussal, és a két üres szék
egyikére mutatott. A harmadik székben egy férfi ült, akit Truls első látásra arabnak nézett. A homlokába
fésült, frissen vágott frufru alatt sötét terroristapillantás csillogott. Egy pillantás, amely riadtan
odébbsiklott, amikor a tükörben Trulsével találkozott. Talán megérezte a zsaruszagot. Vagy felismerte a
zsarutekintetet. Ez esetben lehet, hogy azok egyike volt, akik odalent dílerkedtek a Brugatán. Persze csak
hasist árul, az arabok óvatosak a keményebb drogokkal. Lehet, hogy a Korán a speedet és a heroint a
sertéssülttel egy csoportba sorolja? De az sem kizárt, hogy strici, az aranylánc akár erre is utalhat. Ha így
is van, kisstílű lehet, Truls az összes nagyhal képét ismerte.
Fel a partedlivel!
– Megnőtt a haja, amióta itt járt, haver.
Truls nem szerette, ha a pakik havernak szólítják, különösen, ha homokos pakikról volt szó. Azt meg
végképp rosszul viselte, ha olyan meleg pakisztáni hívta így, aki hamarosan megérinti. De az itteni
homokos fodrászoknak megvolt az az előnyük, hogy nem nyomták a csípőjüket az ember vállához, nem
simogatták oldalra billentett fejjel a székben ülő haját, miközben a tükörben a pillantásukat keresve arról
faggatták, mi lenne, ha itt és itt megritkítanák a hajkoronáját. Csak hozzáláttak és kész. Nem kérdezték,
hogy megmossák-e az ember zsíros haját, csak vizet spricceltek rá egy szórófejes flakonból, eleresztették
a fülük mellett az esetleges utasításokat, majd egy fésűvel és egy ollóval nekiestek az ember fejének,
mintha egy ausztrál birkanyíró-bajnokságot akarnának megnyerni.
Truls a tükör előtti polcon heverő újság címlapjára pillantott. Megint a régi nóta: mi lehet az
úgynevezett rendőrmészáros indítéka? A legtöbben egy őrült rendőrgyűlölőre vagy egy szélsőséges
anarchistára voksoltak. Néhányan külföldi terrorizmust emlegettek, de a terroristák azonnal kérkedni
szoktak egy-egy jól sikerült akciójukkal, ez esetben pedig semmi ilyesmi nem történt. Senki sem vonta
kétségbe, hogy a két gyilkosság összefüggésben áll egymással, a helyszín és az időpont erre utalt. A
rendőrség egy ideig olyan bűnözők után kutatott, akiket mind Vennesla, mind Nilsen letartóztatott,
kihallgatott, vagy akiknek a két rendőr egyéb módon tett keresztbe, de nem találtak ilyet. Azután egy ideig
azzal az elmélettel dolgoztak, hogy a Vennesla-gyilkosság egy letartóztatás miatti, féltékenységi,
örökösödési vagy bármely más szokásos indítékkal elkövetett egyéni megtorlás volt, a Nilsen-
gyilkosságot pedig egy teljesen más tettes követte el, teljesen más indítékkal, csak éppen agyafúrt módon
lemásolta a Vennesla-gyilkosságot, hogy ezáltal a rendőrség tévesen azt gondolja, hogy
sorozatgyilkosságról van szó, és ne keresgéljen a legkézenfekvőbb helyeken. De a rendőrség pontosan ezt
tette: a két gyilkosságot teljesen különálló ügyként kezelve a legnyilvánvalóbb helyeken keresgélt. És így
sem jutottak az égvilágon semmire.
Végül visszaléptek a kiindulási pontra. Egy rendőrgyilkos. A sajtó követte a példájukat, és tovább
nyavalygott: miért nem képes a rendőrség elkapni azt, aki két kollégájukat is hidegre tette?
 Trulst elégedettség és düh töltötte el a szalagcímek láttán. Mikael bizonyára abban reménykedett, hogy
karácsony és újév közeledtével a sajtó figyelmét majd elterelik más dolgok, megfeledkeznek a gyilkossági
ügyekről, és hagyják nyugodtan dolgozni őket. Hagyják, hadd legyen továbbra is ő az új, jóvágású seriff, a
csodagyerek, a város őrzője. És nem az, akinek semmi sem sikerül, aki mindent elszúr, és aki lógó orral,
csüggedten ül a vakuk kereszttüzében.
Trulsnek nem kellett fellapoznia az újságokat, otthon már olvasta őket. Hangosan nevetett Mikael
bizonytalan kijelentésein, amikor a nyomozás állásáról nyilatkozott: „Ebben a pillanatban lehetetlen
megmondani.”, továbbá: „Nincs információnk róla.” Ezek a mondatok egyenesen Bjerknes és Hoff
Johansen Nyomozási módszerek című művének a média kezeléséről szóló fejezetéből származtak, amely
kötelező olvasmány volt a rendőrtiszti főiskolán, és amely szerint a rendőröknek ehhez hasonló
általánosságokkal kell takarózniuk, mivel a sajtó rettenetesen frusztrált lesz attól a választól, hogy: „ehhez
nem kívánok megjegyzést fűzni”. Ahogy az is szerepelt az idézett műben, hogy a rendőröknek általában
kerülniük kell a melléknevek használatát.
Truls azt a kétségbeesett kifejezést kereste a Mikaelről készült képeken, amely akkor ült ki az arcára,
amikor a nagyobb fiúk a manglerudi szomszédságban úgy vélték, ideje befogni a lányos szépségű suhanc
nagy pofáját, és Mikaelnek segítségre volt szüksége. Truls segítségére. Truls pedig természetesen kész
volt segíteni. És végül ő, és nem Mikael ment haza monoklival a szeme alatt és feldagadt, vérző szájjal.
Nem, az ő arca továbbra is sértetlen és szép maradt. Elég szép Ullának.
– Ne vágjon túl sokat – mondta Truls.
A tükörben követte, ahogy a haja lehullik a magas, sápadt és enyhén előreálló homloka elől. A homloka
és erős alsó állkapcsa tehetett arról, hogy az emberek gyakran teljesen ostobának gondolták. Ami olykor
kapóra is jött. Olykor. Behunyta a szemét. Próbálta eldönteni, hogy Mikael kétségbeesett arckifejezése
valóban ott volt-e a sajtótájékoztatón készült fényképeken, vagy csak azért tűnt úgy, mert ő olyannak akarta
látni.
Felfüggesztés. Kiutasítás. Elutasítás.
Továbbra is megkapta a fizetését. Mikael sajnálkozott. A vállára tette a kezét, és azt mondta, hogy
mindenkinek így lesz a legjobb, Trulsnek is. Amíg a jogászok tisztázzák, milyen következményeket von
maga után, hogy egy rendőr olyan pénzeket fogadott el, amelyek eredetéről nem tud, vagy nem akar számot
adni. Mikael még arról is gondoskodott, hogy Truls a pótlékok egy részét is megtarthassa. Vagyis nem
emiatt kellett olcsó fodrászhoz járnia. Mindig is ide járt. De ha lehet, most még jobban tetszett neki.
Tetszett, hogy pont olyan frizurát vágnak neki, mint a szomszéd székben ülő arabnak. Terroristafrizurát.
– Min szórakozik ilyen jól, haver?
Truls azonnal elhallgatott, amikor meghallotta a saját röfögő nevetését. Amely miatt a Beavis gúnynév
ráragadt. Igaz, nem is így volt. Mikael adta neki a nevet. Egy középiskolai buliban történt, és a többiek
halálra röhögték magukat rajta, mintha csak akkor fedezték volna fel, hogy tényleg, Truls Berntsen kiköpött
olyan, és pont úgy nevet, mint az MTV rajzfilmfigurája! Ulla is ott volt? Vagy Mikael éppen egy másik
csajt ölelgetett? A szelíd pillantású Ulla a fehér pulóverben, ahogy egyszer egy vasárnap a Brynön a
keskeny kezét Truls nyakára kulcsolta, majd magához húzta a fejét, és a Kawasakik bömbölésén keresztül
a fülébe kiabált. Csak annyit akart megkérdezni, tudja-e, hol van Mikael. Truls azonban a mai napig
emlékezett a keze melegére, el tudott volna olvadni alatta, hogy azután a délelőtti napsütésben az
autópálya fölött átívelő hídra csorogjon. És a lány lélegzetére, amely a fülét és az arcát simogatta. Truls
érzékei hirtelen annyira kiélesedtek, hogy a motorkerékpárjából áradó benzinszag, a kipufogógáz és az
égett gumik szaga ellenére is meg tudta volna mondani Ulla fogkrémjének márkáját, az öblítő fajtáját,
amivel a pulóverét mosta, és tisztán érezte a szájfénye eperillatát. Azt, hogy Mikael megcsókolta. Hogy
megvolt neki. Vagy ezt is csak képzelte? Arra viszont tisztán emlékszik, hogy azt válaszolta, nem tudja, hol
lehet Mikael. Pedig tudta. És egy része el is akarta árulni a lánynak. Hogy összezúzza a szelíd, tiszta,
ártatlan és jóindulatú pillantását. Hogy összezúzza Mikaelt.
De természetesen nem tette meg.
Miért tette volna? Mikael volt a legjobb barátja. Az egyetlen barátja. Különben is, mire ment volna
azzal, ha elárulja, hogy Mikael épp Angelicánál van? Ulla bárkit megkaphatott, akit csak akart, őt, Trulst
viszont nem akarta. És amíg együtt volt Mikaellel, addig legalább a közelében lehetett. Lehetősége tehát
lett volna, indítéka azonban nem.
Akkor nem volt.
– Jó lesz így, haver?
Truls a tarkójára pillantott a kerek tükörben, amelyet a fodrász a feje mögé tartott.
Terroristahaj. Öngyilkosmerénylő-frizura. Röfögött. Felállt, majd a kétszáz koronát a pulton heverő
újságra ejtette, hogy ne kelljen hozzáérnie a fickóhoz. Kilépett a márciusba, amely továbbra is csak egy
meg nem erősített pletyka volt a közelgő tavaszról. Felpillantott a rendőr-főkapitányság épületére.
Felfüggesztés. Elindult a grrnlandi metróállomás felé. A hajvágás kilenc és fél percet vett igénybe.
Felemelte a fejét, és megszaporázta a lépteit. Nem sietett, nem volt semmi dolga. Semmi. De igen, valami
mégis volt. Ám ahhoz nem kellett túl sok minden, csak az, ami egyébként is volt neki: idő, hogy tervet
kovácsoljon, eltökéltség, hogy mindent elveszítsen, és gyűlölet. A környék egyik ázsiai
élelmiszerboltjának kirakatüvegébe pillantott, és megállapította, hogy végre pontosan úgy néz ki, mint aki.
Gunnar Hagen a rendőrfőkapitány asztala és üres széke fölötti tapétát bámulta a falon. A képektől
származó, sötétebb foltokat nézte. A korábbi rendőrfőkapitányok fotói egyfajta ösztönző célzattal lógtak
ott már jó ideje, legalábbis ameddig vissza tudott emlékezni. Mikael Bellman azonban láthatólag megvolt
az utódokat vasszigorral méregető pillantások nélkül is.
Hagen a legszívesebben dobolni kezdett volna a szék karfáján, de nem volt, amin dobolhatott volna.
Bellman a székeket is kicserélte. Kényelmetlen, alacsony faszékekre.
Hagent az előtérben ülő asszisztens vezette be az irodába, s azt mondta, hogy a rendőrfőkapitány
azonnal itt lesz.
Kinyílt az ajtó.
– Hát itt van?!
Bellman megkerülte az íróasztalt, és lezökkent a székébe. Kezét összekulcsolta a tarkóján.
– Van valami hír?
Hagen megköszörülte a torkát. Bellman pontosan tudta, hogy az égvilágon semmi újdonság nincs, mivel
Hagen parancsba kapta, hogy a két gyilkossági ügyben felmerülő legapróbb történést is azonnal jelentse.
Vagyis Hagen tisztában volt vele, hogy nem emiatt hívatták. De tette, amire kérték, és elmesélte, hogy
továbbra sem találtak semmi nyomot a két ügyben, sem egyéb összefüggést a két gyilkosság között a
nyilvánvaló tényeken kívül, miszerint az áldozatok rendőrök voltak, akiket olyan korábbi, felderítetlen
bűnügyek helyszínén gyilkoltak meg, amelyek vizsgálatában maguk is részt vettek.
Bellman a jelentés közepén felemelkedett a székről, és a gyilkossági csoport vezetőjének hátat fordítva
az ablakhoz állt. Előre-hátra billegett. Egy ideig úgy tett, mintha a beszámolóra figyelne, majd
félbeszakította.
– Hozza ezt rendbe, Hagen.
Gunnar Hagen megtorpant. A folytatást várta.
Bellman megfordult. Arcának fehér, pigmenthiányos foltjai vörös színt öltöttek.
– És ha már itt tartunk: kénytelen vagyok megkérdőjelezni, hogy valóban szükség van-e huszonnégy órás
rendőri védelemre a Rikshospitalban, miközben idekint tisztességes, derék rendőröket gyilkolnak
halomba. Nem kellene az összes emberét inkább a nyomozásra állítania?
 Hagen meglepett arccal meredt Bellmanra.
– A kórházban nem az én embereim vannak szolgálatban, hanem a belvárosi kapitányság munkatársai,
illetve a rendőrtiszti főiskola hallgatói is ott végzik a gyakorlatukat. Nem hinném, hogy a nyomozás kárára
válna.
– Valóban? – kérdezte Bellman anélkül, hogy felnézett volna. – Ennek ellenére nem bánnám, ha még
egyszer átgondolná a védelemre vonatkozó utasításait. Nem látom közvetlen veszélyét annak, hogy ennyi
idő után bárki meg akarná ölni a beteget. Mindenki tisztában van vele, hogy úgysem tud tanúskodni.
– Az orvosok szerint tényleg a javulás jeleit mutatja.
– Az ügy a továbbiakban nem élvez prioritást. – A rendőrfőkapitány gyors válasza szinte dühösen
hangzott. Azután nagy levegőt vett, és újra magára öltötte elbűvölő mosolyát. – De a védőőrizet
természetesen a maga döntése. Én nem ártom bele magamat. Megértette?
Hagen kis híján csípőből rávágott egy nemet, de sikerült visszafognia magát, és csak röviden biccentett,
miközben igyekezett rájönni, hová akar kilyukadni Bellman.
– Rendben – mondta a rendőrfőkapitány, majd összecsapta a tenyerét, mintegy jelezve, hogy a
megbeszélésnek vége. Hagen most is éppolyan zavarban volt, mint amikor érkezett. Ezért aztán nem
mozdult.
– Arra gondoltunk, hogy kipróbálunk egy némileg szokatlan módszert.
– Igen?
– Igen – mondta Hagen. – Kisebb csapatokra osztjuk a nyomozócsoportot.
– Miért?
– Hogy több teret biztosítsunk a különböző ötleteknek. A nagyobb csoportoknak persze nagyobb a
teherbírásuk, de a méretükből adódóan nem alkalmasak arra, hogy elszakadjanak a szokványos
gondolkodásmódoktól.
– És. el kell szakadni a szokványos gondolkodásmódoktól?
Hagen úgy tett, mintha nem vette volna észre a maró gúnyt.
– Ugyanazokat a köröket rójuk újra és újra, és nem látunk túl a dolgokon.
Bellmanra pillantott. Egykori gyilkossági nyomozóként a rendőrfőkapitány természetesen jól ismerte a
jelenséget: a csoport megrekedt szinte a kiindulópontnál, a feltevések tényekké merevedtek, és az emberek
képtelenek voltak egyéb lehetőségeket észrevenni. Bellman mégis a fejét csóválta.
– Kisebb csoportokkal nem fog boldogulni, Hagen. A felelősség elaprózódik, az emberek egymás
lábára taposnak, és ugyanazt a munkát többen is elvégzik. Egy nagy, megfelelően irányított
nyomozócsoport a lehető legjobb választás. Legalábbis addig, amíg egy erős és jó vezető kezében van az
irányítás.
Hagen tisztán érezte őrlőfogai egyenetlenségét, ahogy összeszorította fogsorát, és bízott benne, hogy
Bellman célozgatásának hatása nem ült ki az arcára.
– De.
– Amikor egy vezető taktikát vált, az könnyen a kétségbeesés jeleként értelmezhető, valamint félig-
meddig annak beismeréseként, hogy kudarcot vallott.
– Hiszen kudarcot vallottunk, Mikael! Március van, vagyis fél év telt el az első rendőrgyilkosság óta.
– Senki sem fog egy felsült vezetőt követni, Hagen.
– A munkatársaim nem vakok és nem is hülyék, pontosan tudják, hogy zátonyra futottunk. És azt is
tudják, hogy egy jó vezetőnek tudnia kell irányt váltani.
– A jó vezetők meg azt tudják, hogyan kell ösztönözniük az embereiket.
Hagen nyelt egyet. Lenyelte, amit a legszívesebben Bellman képébe vágott volna. Hogy ő már akkor
előadásokat tartott a vezetésről a katonai főiskolán, amikor Bellman még kisautót tologatott. És ha
Bellman ennyire jól ért a beosztottak ösztönzéséhez, akkor hogyhogy nem támogatja őt, Gunnar Hagent is
legalább egy kicsit? Ahhoz azonban túlságosan fáradt és elkeseredett volt, hogy azokat a szavakat is
lenyelje, amelyekről tudta, hogy a legjobban bosszantják majd Mikael Bellmant.
– A Harry Hole által vezetett független nyomozócsoporttal is sikerrel jártunk, nem emlékszik? Az
ustaoseti gyilkosságokat soha nem derítettük volna fel, ha nem.
– Szerintem hallotta, amit mondtam, Hagen. Talán fontolóra kellene vennem, ne eszközöljek-e némi
változtatásokat a nyomozás vezetésében. Amennyiben nincs más, hamarosan újabb megbeszélésem
kezdődik.
Hagen nem akart hinni a fülének. Amikor felállt, annyira merevnek érezte a lábát, mintha a vérkeringése
teljesen leállt volna az alatt a rövid idő alatt, amíg a keskeny, alacsony széken gubbasztott. Az ajtó felé
botorkált.
– Jut eszembe! – szólt utána Bellman, és elnyomott egy ásítást. – Van valami előrelépés a Gusto–
ügyben?
– Ahogy maga is mondta – felelte Hagen továbbra is az ajtó felé fordulva, mivel nem kívánta Bellman
tudomására hozni, hogy arcának erei a lábában futókkal ellentétben érezhetően bővelkedtek vérben. A
hangja viszont enyhén megremegett a dühtől. – Az ügy már nem élvez prioritást.
Mikael Bellman megvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd meghallja a gyilkossági csoport vezetőjének
a hangját az előtérből, amint elköszön az asszisztenstől. Azután a magas támlájú bőrszékbe roskadt.
Hagent nem a rendőrgyilkosságok miatt hívatta magához, és gyanította, hogy erre Hagen is rájött. Isabelle
Sk0yen telefonja volt az oka. A nő egy órával ezelőtt hívta. Természetesen megint azzal jött, hogy a
felderítetlen rendőrgyilkosságok mindkettőjüket alkalmatlannak és tehetetlennek tüntetik fel. És hogy
Mikaellel ellentétben az ő állása tényleg a szavazók kegyétől függ. Bellman mindössze igennel és nemmel
válaszolgatott, és azt várta, hogy a nő befejezze a mondandóját, és végre letehesse a kagylót, amikor
Isabelle bedobta a bombát.
– Kezd magához térni.
Bellman az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta a homlokát. Az íróasztal fényes lakkozására
meredt, amelyen kirajzolódtak arcának eltorzult körvonalai. A nők szépnek tartották. Isabelle egyenesen
megmondta, hogy azért kezdett vele, mert szereti a szép embereket. És hogy ezért szexelt Gustóval is. A
szépfiúval. Az Elvis-szépségűvel. Az emberek gyakran félreértik, ha egy férfi szép. Mikaelnek a
kriposbeli kolléga jutott az eszébe, aki bepróbálkozott nála, és meg akarta csókolni. És Isabelle. És
Gusto. Elképzelte kettőjüket együtt. Hármójukat. Felpattant a székről, és visszament az ablakhoz.
Elkezdődött. Ahogy Isabelle mondta. Elkezdődött. Neki most csak az a dolga, hogy várjon.
Nyugodtabban, barátságosabban kellene viszonyulnia a környezetéhez. Akkor meg mire volt jó, hogy
megforgatta a kést Hagenben? Hogy végignézze a vonaglását? Hogy egy másik meggyötört arcot lásson
azon kívül, amely az íróasztal lakkozott lapján tükröződött? De hamarosan vége lesz. Most minden a nő
kezében van. És ha megtették, amit kell, minden újra olyan lesz, mint azelőtt. Elfelejthetik végre
Aszajevet, Gustót, de legalábbis azt, akit úton-útfélen emlegetnek: Harry Holét. Így van ez, előbb-utóbb
minden és mindenki feledésbe merül, s idővel ezekkel a rendőrgyilkosságokkal sem lesz másként.
Minden olyan lesz, mint azelőtt.
Mikael Bellman szerette volna tudni, valóban ezt akarja-e. De a megingás csak pillanatnyi volt. Hiszen
tudta, hogy ez az, amit akar.

Hetedik fejezet
Stále Aune nagy levegőt vett. A terápia egyik olyan sarkalatos pontjához érkeztek, amikor döntenie
kellett. Hát megtette.
 – Elképzelhető, hogy valami feloldatlan trauma hatással van a szexualitására.
A páciens ránézett. Halvány mosoly. Keskeny szem. A szokatlanul hosszú ujjakban végződő karcsú kéz
felemelkedett, úgy tűnt, mintha meg akarná igazítani a hajszálcsíkos öltönyből előkandikáló nyakkendő
csomóját, de azután mégsem tette. Stále korábban is megfigyelte már ezt a mozdulatot. Azokra a
páciensekre emlékeztette, akiknek sikerült megbirkózniuk a kényszercselekvéseikkel, de a bevezető
rítusok még mindig megvoltak: a cselekedni készülő kéz, egy befejezetlen művelet, amely önmagában még
annál is értelmetlenebb, mint az eredeti önkéntelen, de legalább értelmezhető cselekvés. Mint egy heg
vagy a sántítás. Egy visszhang. Ami arra emlékeztet, hogy semmi sem tűnik el egészen, hogy minden
lerakódik valahogyan, elraktározódik valahová. Mint a gyermekkor. Az emberek, akiket ismerünk. Valami,
amit megkóstoltunk, de nem ízlett. Egy egykori szenvedély. Sejtszintű emlékezés.
A páciens keze visszaesett az ölébe. Megköszörülte a torkát. A hangja határozottan, fémesen csengett.
– Mi a nyavalyára céloz? Most tényleg valami Freud-szarsággal jön?
Stíle a férfit tanulmányozta. Egyszer futólag belepillantott egy krimisorozatba, amelyben az emberek
testbeszédéből következtettek az érzelmeikre. A testbeszéd elemzése nem rossz módja a megismerésnek,
de a hang sokkal egyértelműbben leplezi le az embereket. A hangszalag izmai és a gége olyan finoman
hangolt műszerek, amelyek képesek a hanghullámokat azonosítható szavak formájában létrehozni. Amikor
Stále a rendőrtiszti főiskolán tartott előadásokat, mindig nyomatékosan hangsúlyozta, mekkora csoda ez
már önmagában is. És hogy létezik egy még ennél is érzékenyebb eszköz, nevezetesen az emberi fül, amely
azon túl, hogy magánhangzókká és mássalhangzókká bontja a hanghullámokat, képes leleplezni a beszélő
érzelmeit, izgalmi állapotát, hangulatát. Ezért a kihallgatásokon sokkal fontosabb a fülünket hegyezni, mint
nézni. A hang enyhe emelkedése vagy alig észrevehető remegése sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint az
összefont kar, az összekulcsolt kéz, a pupilla mérete és az összes többi olyan tényező, amelynek a
pszichológusok hajlamosak túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani, mert ezek Stále tapasztalatai szerint
gyakran összezavarják és tévútra vezethetik a nyomozót. Bár az előtte ülő páciens szitokszavakat használt,
elsősorban mégis Stále dobhártyája árulta el, hogy a beteg feszülten figyel, és dühös. Egy tapasztalt
pszichológust normális esetben ez nem szokott aggasztani. Éppen ellenkezőleg, az erős érzelmek gyakran
azt jelentik, hogy áttörés előtt állnak a terápiában. Ebben az esetben azonban az volt a gond, hogy ennél a
páciensnél az egyes szakaszok nem a megfelelő sorrendben következtek egymás után. Stálénak a hónapok
óta tartó, rendszeres találkozók ellenére sem sikerült kapcsolatot kialakítania vele, nyoma sem volt
közöttük a bizalomnak. A terápia kezdett annyira meddővé válni, hogy Stále komolyan a kezelés
megszakítását fontolgatta, de az is megfordult a fejében, hogy egy kollégához irányítja a pácienst. Egy
biztonságos, bizalmas légkörben a düh jó jel volt, ebben az esetben azonban azt jelenthette, hogy a beteg
csak még jobban magába zárkózik, még mélyebbre ássa a lövészárkot.
Stíle felsóhajtott. Nyilvánvalóan hibás döntést hozott, de már késő volt, ezért úgy határozott, hogy
folytatja, amibe belevágott.
– Paul – mondta.
A férfi hangsúlyozta, hogy a nevét nem au-val kell ejteni, hanem ó-val. És nem olyan l-lel, mint a név
norvég változatában, a Pálban, hanem angol l-lel, jóllehet Stále az égvilágon semmi különbséget nem vélt
felfedezni a kettő között. Ez, valamint a szépen ívelt szemöldök és az áll alatti, ráncfelvarrásra utaló két
kis sebhely volt az oka annak, hogy Stále már rögtön az első kezelésen besorolta a férfit egy bizonyos
kategóriába.
– Az elfojtott homoszexualitás még a mi látszólag toleráns társadalmunkban is nagyon gyakori – mondta
Aune, miközben a páciens reakcióját figyelte. – Gyakran dolgozom együtt rendőrökkel, és az egyikük, aki
hozzám járt terápiára, azt mesélte, hogy bár önmaga előtt nyíltan vállalja a homoszexualitását, a
munkahelyén képtelen erre, mert kiközösítenék miatta. Az elfojtást gyakran az elvárások okozzák,
amelyeket magunkkal szemben támasztunk, és amelyeket a környezetünkről feltételezünk. Különösen ami a
hozzátartozóinkat, a barátainkat és a kollégáinkat illeti.
Megtorpant.
A páciens pupillája nem tágult ki, a bőre színe sem változott, nyoma sem volt kelletlen pillantásoknak,
és egyetlen testrészét sem fordította el tőle. Épp ellenkezőleg: a keskeny szájon halovány, gúnyos mosoly
játszott. Annál nagyobb volt Aune meglepetése, amikor észrevette, hogy a saját arcának hőmérséklete
viszont felszökött. Atyaég, mennyire gyűlölte ezt a pácienst! Legalább annyira, mint ezt a munkát.
– És a rendőr? – kérdezte Paul. – Megfogadta a tanácsát?
– Lejárt az időnk – mondta Stále, anélkül hogy az órára pillantott volna.
– Kíváncsi vagyok, Aune.
– Engem pedig köt a titoktartási kötelezettség.
– Akkor nevezzük az illetőt X-nek. És látom magán, hogy egy cseppet sincs ínyére a kérdés. – Paul
elmosolyodott. – Megfogadta a tanácsát, és balul sült el a dolog, igaz?
Aune felsóhajtott.
– X túlságosan messzire ment. Félreértett egy helyzetet, és megpróbálta megcsókolni az egyik kollégáját
a mosdóban. És kiközösítették. De a lényeg az, hogy jól is elsülhetett volna. Mi lenne, ha legalább
végiggondolná a dolgot a következő alkalomig?
– De én nem vagyok meleg. – Paul keze a nyaka felé indult, majd visszahanyatlott.
Aune bólintott.
– A jövő héten ugyanebben az időben?
– Nem is tudom. Nem érzem, hogy jobban lennék. Vagy maga szerint igen?
– Ha lassan is, de haladunk – felelte Stále. A válasz nagyjából olyan gépies volt, mint a páciens
kézmozdulata a nyakkendőcsomó felé.
– Igen, ezt már mondta néhányszor – felelte Paul. – De valahogy az az érzésem, hogy a nagy semmiért
fizetek. Hogy maga épp olyan haszontalan, mint ezek a rendőrök, akik egy kicseszett sorozatgyilkost és
erőszaktevőt sem képesek elkapni.
Stále meglepődve vette észre, hogy a férfi hangja halkabb lett. Nyugodtabb. Hogy a hangja és a
testbeszéde is mást fejezett ki, mint amit valójában mondott. Stále agya robotpilóta üzemmódban kezdte
latolgatni, miért használta a beteg épp ezt a példát, de a megoldás annyira nyilvánvaló volt, hogy nem
kellett túlságosan mélyre hatolnia. Az újságok, amelyek ősz óta Stále íróasztalán hevertek, mindig a
rendőrgyilkosságoknál voltak kinyitva.
– Egyáltalán nem könnyű elkapni egy sorozatgyilkost, Paul – mondta Stále Aune. – Elég sokat tudok
róluk. Úgy is mondhatnánk, ez az egyik szakterületem. Ahogy ez a terápia is. De ha úgy érzi, hogy be
akarja fejezni a kezeléseket, vagy inkább átmenne valamelyik kollégámhoz, csak magán múlik. Egy sor
nagyon tehetséges pszichológust ismerek, akik segíthetnek magának.
– Lapátra akar tenni, Stíle? – Paul kissé oldalra billentette a fejét. A színtelen pillákkal szegélyezett
szemhéja félig lecsukódott, és a mosolya szélesebbé vált. Stále nem tudta eldönteni, hogy ez a
homoszexualitására vonatkozó felvetésnek szóló gúny jele volt-e, vagy Paul megvillantott valamit a
valódi énjéből. Esetleg mindkettő.
– Félre ne értsen – mondta Stále, de tudta, hogy nem volt mit félreérteni. Meg akart szabadulni a
férfitól, de az igazán professzionális terapeuták nem rúgják ki a nehéz pácienseket. Inkább még jobban
nekifeszülnek a hámnak, nem igaz? Megigazította a csokornyakkendőjét. – Szívesen kezelem, de
elengedhetetlen, hogy bizalommal legyünk egymás iránt. És ebben a pillanatban nem éppen.
– Csak rossz napom van, Stále. – Paul széttárta a karját. – Bocsásson meg. Tudom, hogy maga jó.
Sorozatgyilkosságok kinyomozásában vett részt, nem igaz? A rendőr-főkapitányságon, a gyilkosságiaknál.
Maga kapta el azt a pasast, aki pentagrammákat rajzolt a tetthelyekre. Maga és az a főtiszt.
Stále a pácienst tanulmányozta, aki felállt és begombolta a zakóját.
– Maga több mint elég jó nekem, Stále. Akkor a jövő héten. Addig végiggondolom, hogy nem vagyok-e
homár.
Stále ülve maradt. Hallotta, ahogy Paul a folyosón a liftre várva dudorászik. A dallam ismerősnek tűnt.
Ahogy azok a dolgok is, amiket mondott. Rendőri zsargont használt. Harry Holét főtisztként
említette, pedig az embereknek általában fogalmuk sincs a rendőrségnél használt rendfokozatokról. A
legvéresebb részletekre többnyire emlékeznek az újságokból, ám az olyan lényegtelen tényekre, mint
hogy az elkövető egy pentagrammát vésett a holttest melletti gerendába, nem igazán. De ami tényleg
felkeltette Aune figyelmét – és ami jelentőséggel bírhat a terápia szempontjából is –, az az volt, hogy
Paul a rendőrökhöz hasonlította, akik „egy kicseszett sorozatgyilkost és erőszaktevőt sem képesek
elkapni.”
Stále hallgatta, ahogy a lift megérkezik, majd elindul lefelé. Közben rájött, honnan volt ismerős a
dallam, ugyanis végighallgatta a Dark Side of the Moont, hátha talál benne valamit, ami segít megérteni
Paul Stavnes álmát. A Brain Damage című dal volt, és az őrültekről szólt. A bolondokról, akik a fűben
járkálnak, a bolondokról, akik az előcsarnokban vannak. Akik belemásznak az ember fejébe.
Erőszaktevő.
A meggyilkolt rendőröket nem erőszakolták meg.
Természetesen elképzelhető, hogy a páciens valójában olyan kevés érdeklődést mutatott az ügy iránt,
hogy összekeverte a meggyilkolt rendőröket a helyszín korábbi áldozataival. Vagy az az általános
feltételezés fordult meg a fejében, hogy a sorozatgyilkosok egyben erőszaktevők is. Vagy megerőszakolt
rendőrökről álmodott, ami nyilvánvalóan megerősíti az elfojtott homoszexualitásról szóló elméletet. Vagy.
Stále Aune megdermedt a mozdulat közepén, majd ámulva meredt a kezére, amely épp a
csokornyakkendője felé tartott.
Anton Mittet ivott egy kortyot a kávéból, és a kórházi ágyban fekvő férfira nézett. Nem kellene
valamiféle örömet éreznie? Ugyanazt az örömöt, amelynek Mona Gamlem adott hangot az imént, amikor
azt mondta, hogy ez is az apró, hétköznapi csodák egyike, amik miatt megéri ápolóként robotolni. De,
minden bizonnyal felemelő érzés, amikor egy kómában lévő beteg, akiről már mindenki lemondott,
hirtelen meggondolja magát, és visszatér az életbe. Az előtte fekvő férfi, ez a sápadt, meggyötört arc a
párnán azonban semmit sem jelentett neki. Mindössze annyit, hogy a munka a végéhez közeledik. Ettől
persze még nem feltétlenül ér véget a kapcsolatuk Monával. Végül is nem ezen a helyen töltötték együtt a
legforróbb órákat. Mi több, végre nem kell majd amiatt aggódniuk, hogy a kollégák észreveszik a gyengéd
pillantásokat, amelyeket akkor váltottak, amikor a nő a beteg szobájába érkezett, és a hosszúra nyúló
csevegéseket, amelyek túlságosan hirtelen értek véget, ha felbukkant valaki. De Anton Mittetet nem hagyta
nyugodni az az érzés, hogy pontosan ez volt a kapcsolatuk egyik előfeltétele. A titkolózás. A
szabályszegés. A feszültség, hogy látják, de nem érinthetik meg egymást. Hogy várnia kell, ki kell
surrannia otthonról, s Laurának egy újabb különműszakról szóló mesét kell beadnia. Ami mind
könnyebben ment ugyan, de a hazugság egyre nagyobbra dagadt, Anton pedig tisztában volt vele, hogy
előbb vagy utóbb fojtogatni kezdi. Tudta, hogy a hűtlenség nem tette jobb emberré Mona szemében, aki
valószínűleg előre látta, hogy valamikor a jövőben őt is ugyanezekkel a kifogásokkal fogja traktálni. A nő
elmesélte, hogy már többször megjárta, több férfi is becsapta. Pedig akkoriban vékonyabb és fiatalabb
volt, mint most, ezért egyáltalán nem omlana össze, ha Anton otthagyná azt a kövér, középkorú nőt, akivé
vált. A férfi megpróbálta megértetni Monával, hogy nem szabad ilyeneket mondania magáról, még akkor
sem, ha komolyan gondolja. Mert ez csúnyábbá teszi. Mert ezzel Antont is elcsúfítja. Olyan férfivá
alacsonyítja, aki elveszi, amit lehet. De most már örült, hogy a nő ezeket mondta. Mert valahol le kellett
zárni a dolgot, Mona pedig megkönnyítette számára a szakítást.
– Hol szerezte a kávét? – kérdezte az új ápoló, és megigazította kerek szemüvegét. Az ágy végére
függesztett kórlapot böngészte.
– Van egy kávéfőző a másik folyosó végén. Csak én használom, de nyugodtan.
– Köszönöm – vágott közbe a férfi. Mintha egy kicsit furcsán ejtette volna a szavakat. – Nem kávézom.
– Azzal előhúzott egy papírlapot, és olvasgatni kezdte. – Lássuk csak. Propofolt kell kapnia.
– És az mit jelent?
– Azt, hogy egy darabig még aludni fog.
Anton nézte, ahogy az ápoló az injekcióstű hegyével átszúrja a fényes folyadékot tartalmazó üvegcse
tetején lévő fóliát. Az alacsony, vézna férfi egy ismert színészre emlékeztette. Aki nem a helyesebb
fajtából való, de azért elég sikeres. Csúnya foga van és olasz neve, amit sosem bírt megjegyezni. Ahogy
az ápoló neve is azonnal kiment a fejéből, miután a férfi bemutatkozott.
– A kómából ébredő betegek helyzete nem egyszerű – mondta az ápoló. – Rendkívüli módon
sérülékenyek, és nagyon óvatosan kell visszahozni őket a tudatos állapotba. Elég egy rosszul beadott
injekció, és könnyen visszajuttathatjuk őket oda, ahonnan éppen ki szeretnénk hozni.
– Értem – felelte Anton. A férfi megmutatta neki az igazolványát, megmondta a jelszót, és megvárta,
amíg Anton felhívja a biztonságiakat, akik megerősítették, hogy valóban ő az ügyeletes ápoló. – Vagyis
maga profi az altatásban és az effélékben?
– Igen, évekig az aneszteziológia területén dolgoztam.
– Már nem?
– Utazgattam néhány évet. – Az ápoló a fény felé emelte a fecskendőt. A levegőbe lőtt egy halvány
folyadéksugarat, amely mikroszkopikus cseppekből álló felhővé oszlott szét. – Ez a páciens nagyon úgy
fest, mint akit alaposan megtépázott az élet. Miért nincs név a kórlapján?
– Mert nem derülhet ki a neve. Nem mondták?
– Nem mondtak semmit.
– Pedig kellett volna. A beteg potenciális áldozat. Megpróbálták meggyilkolni. Ezért ülünk éjjelnappal
az ajtaja előtt.
Az ápoló egészen a beteg arcába hajolt. Behunyta a szemét. Úgy tűnt, mintha beszívná a másik
lélegzetét. Anton megborzongott.
– Láttam már ezt a férfit – mondta az ápoló. – Oslói?
– Köt a titoktartási kötelezettség.
– Maga szerint engem nem? – Az ápoló feltűrte a páciens karján a ruhát, majd megpaskolta az alkar
belső oldalát. Anton továbbra sem jött rá, mi a furcsa az ápoló beszédmódjában. Újra végigfutott rajta a
hideg, amikor az injekcióstű hegye a bőr alá hatolt. A beálló csendben hallani vélte, ahogy nyikorogva a
húsba fúródik, majd felzúg a fecskendőn keresztülpréselt folyadék.
– Évekig Oslóban élt, majd külföldre költözött – mondta Anton, és nyelt egyet. – De azután visszatért.
Állítólag egy narkós fiú miatt.
– Szomorú történet.
– Igen, de úgy tűnik, mégis jól végződik.
– Ezt még korai lenne kijelenteni – jegyezte meg az ápoló, és kihúzta a tűt a páciens karjából. – A
kómában lévő betegek esetében igen gyakori a visszaesés.
Anton most jött rá, mi a furcsa a férfi beszédében. Szinte alig hallhatóan, de ott voltak. A renyhe s
hangok. A férfi selypített.
Miután kiléptek a kórteremből, és az ápoló eltűnt a folyosó végén, Anton visszament a beteghez. A
szívmonitort szemlélte. Hallgatta a ritmikus sípolást, ami egy tengeralattjáró hanglokátorára emlékeztette.
Maga sem tudta, milyen megfontolásból, de az ápolóhoz hasonlóan ő is a férfi arcához hajolt. Behunyta a
szemét. Érezte a másik lélegzetét az arcán.
Altman. Anton a férfi névtáblájára lesett, mielőtt távozott. Az ápolót Sigurd Altmannak hívták. Csak egy
megérzés, nem több. De úgy döntött, hogy másnap utánanéz a pasasnak. A Drammen-ügy nem ismétlődhet
meg. Ez alkalommal nem hibázhat.

Nyolcadik fejezet
Katrine Bratt lába az íróasztalon pihent, vállával pedig egy telefonkagylót szorított a füléhez. Gunnar
Hagen várakoztatta a hívását. Katrine ujjai az ölében fekvő billentyűzeten futkostak. Tudta, hogy a háta
mögött, az ablakon túl Bergen napfényben fürdik. Hogy a napsugarak megcsillannak a nedves utcákon,
mivel a reggel óta szakadó eső úgy tíz perccel ezelőtt elállt. És azt is tudta, hogy a bergeni időjárás nem
fogja meghazudtolni önmagát, és hamarosan újból rákezd. De ebben a pillanatban ragyogóan sütött a nap,
Katrine Bratt pedig abban bízott, hogy Gunnar Hagen hamarosan befejezi a másik hívást, hogy végre
beszélhessenek. Másra sem vágyott, mint hogy átadhassa neki a kért információkat, majd kiszabaduljon a
bergeni rendőrőrs épületéből. Ki a friss atlanti-óceáni levegőbe, amely határozottan kellemesebb volt,
mint amit az egykori osztályvezetője szippantott be éppen a főváros keleti felében lévő irodájában, és
amit egy felháborodott kiáltással ki is eresztett:
– Hogy érti, hogy még nem lehet kihallgatni? Akkor most magához tért a kómából vagy sem? Igen,
értem, hogy gyenge, de. Micsoda?
Katrine bízott benne, hogy amit az elmúlt napokban megtudott, jobb kedvre deríti majd Hagent.
Átpörgette a lapokat, hogy ellenőrizze, amit eddig is tudott.
– Leszarom, mit mond az ügyvéd! – tajtékzott a vonal túlsó végén Hagen. – És azt is, amit a főorvos
mond. Most akarom kihallgatni!
Katrine Bratt hallotta, ahogy a férfi lecsapja a vezetékes telefon kagylóját. Aztán végre visszatért a
mobiljához.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Katrine.
– Semmi – felelte Hagen.
– Róla van szó? – faggatózott tovább Katrine.
Hagen felsóhajtott.
– Igen, róla. Lassan magához tér a kómából, de altatásban tartják, és azt mondják, hogy legalább két
napot várnunk kell a kihallgatásával.
– Nem jobb az óvatosság?
– De, biztosan. Ám ahogy maga is tudja, mielőbb eredményeket kell produkálnunk. Ez a
rendőrgyilkossági ügy lassan kicsinál bennünket.
– Két nap ide vagy oda.
– Tudom, tudom. De időnként muszáj ordítoznom egy sort. Legalább ennyi örömöm legyen ebben a
nyomorult főnökösködésben, nem igaz?
Katrine Bratt erre nem tudott válaszolni. Soha nem akart főnök lenni. De ha mégis efféle álmokat
dédelgetett volna, most lemondhatott volna róluk, mert gyanúja szerint a pszichiátrián töltött hónapokkal a
háta mögött hiába is tolakodna az első sorban, amikor a nagyobb irodákat osztogatják. A diagnózis a
mániás depressziótól a borderline személyiségzavaron át a bipoláris zavarig, és végül az egészségesig
változott. Legalábbis addig, amíg szedi a kis rózsaszín tablettákat, amelyek egyensúlyban tartják. Lehet
kígyót-békát kiabálni a pszichiátriai betegek gyógyszeres kezelésére, Katrine számára akkor is ez adott
lehetőséget arra, hogy egy új és jobb életet kezdjen. Azt azonban észrevette, hogy a főnök rajta tartja a
szemét, és nem bíznak rá a szükségesnél több operatív feladatot. De ezzel semmi baj nem volt, Katrine
úgyis szívesebben üldögélt a szűkös irodában egy nagy teljesítményű számítógép, jelszavak és olyan
keresőmotorokhoz való kizárólagos hozzáférés birtokában, amelyről még a rendőrök sem tudtak. Keresni,
kutakodni, megtalálni. Olyan emberek nyomát követni, akik látszólag eltűntek a föld színéről. Mintákat
felfedezni ott, ahol mások legfeljebb véletlen egybeeséseket látnak. Ez volt Katrine Bratt specialitása,
aminek a Kripos és az oslói gyilkossági csoport is nemegyszer hasznát vette már. Ezért cserébe könnyedén
beletörődtek abba, hogy Katrine maga a két lábon járó pszichózis, aki arra vár, hogy történjen valami.
– Azt mondta, van valamije számomra.
– Volt pár nyugodt hetünk az osztályon, ezért belenéztem a rendőrgyilkosságokba.
– A bergeni főnöke kérte, hogy.
– Nem, nem. Gondoltam, még mindig jobb, mint a Pornhubot kukkolni vagy pasziánszozni.
– Csupa fül vagyok.
Katrine hallotta, hogy Hagen igyekszik derűlátónak tűnni, de nem tudta elrejteni a csüggedését.
Belefáradt az elmúlt hónapok kudarcsorozatába.
– Végigmentem az adatokon, hogy kiderítsem, vannak-e olyan emberek, akik mind a maridaleni, mind a
tryvanni gyilkossági ügyben felbukkantak annak idején.
– Nagyon köszönöm, Katrine, de ezt mi is végigzongoráztuk.
– Tudom. De mint tudja, én némileg más módszerekkel dolgozom.
Mély sóhaj.
– Hadd halljam!
– Láttam, hogy más nyomozócsoport dolgozott a két ügyön, és csak két technikus és három nyomozó vett
részt mindkét eset felderítésében. És hogy ötük közül senkinek sem volt teljes körű rálátása arra, kiket
hívtak be kihallgatásra. Mivel egyik ügyet sem oldották meg, nagyon elhúzódott a nyomozás, és a
nyomozati anyagok hatalmasra duzzadtak.
– Így van. És az is igaz, hogy senki sem emlékszik mindenre, ami a nyomozás során történt. De a
rendőrségi archívumban természetesen mindenki megtalálható, akit kihallgattak.
– Épp ez az! – mondta Katrine.
– Mi?
– Amikor bevisznek valakit kihallgatásra, nyilvántartásba veszik, és a kihallgatást is jegyzőkönyvezik.
De előfordul, hogy a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is. Amikor olyasvalakit hallgatnak ki, aki már
eleve börtönben ül, megesik, hogy a kihallgatás informális keretek között, a cellában zajlik, és az illetőt
nem veszik nyilvántartásba újra az ügy kapcsán, mivel egyszer már úgyis szerepel az aktákban.
– De a kihallgatási jegyzőkönyv akkor is az adott ügyhöz kerül.
– Normális esetben igen. De nem olyankor, amikor az illetőt alapvetően egy másik üggyel kapcsolatban
hallgatják ki, amelynek ő az első számú gyanúsítottja, és mondjuk, a maridaleni gyilkosság csak
érintőlegesen kerül szóba, mert inkább csak egy rutinszerű próbálkozás. Ilyen esetekben a kihallgatás
egésze az első ügy anyagával együtt kerül archiválásra, és a személynév alapján történő keresés nem fogja
a másik ügyhöz kapcsolni az illetőt.
– Érdekes. Ezek szerint talált.
– Valakit, akit első számú gyanúsítottként hallgattak ki egy álesundi erőszak ügyében, miközben
börtönbüntetését töltötte testi sértés és nemi erőszak kísérlete miatt, melyet egy kiskorú lány sérelmére
követett el egy ottai szállodában. A kihallgatás során a maridaleni ügyről is kikérdezték, ám ezt követően
a kihallgatási jegyzőkönyvet az ottai erőszak anyagai közé iktatták. A dolog érdekessége, hogy az illetőt a
tryvanni üggyel is kapcsolatba hozták.
– És? – Hagen hangjában a beszélgetés során első alkalommal csendült valódi lelkesedés.
– Mind a három ügyben volt alibije – felelte Katrine, és inkább érezte, mint hallotta, amint a levegő
távozik a lufiból, amelyet felfújt Hagennek.
– Értem. Egyéb tanulságos bergeni mese, amelyet a meglátása szerint hallanom kell ezen a szép napon?
– Van bizony – válaszolta Katrine.
– Csak mert van egy megbeszélésem.
– Ellenőriztem az illető alibijét, ami mindhárom esetben ugyanaz volt. A főbérlője igazolta, hogy a férfi
otthon tartózkodott. Egy fiatal hölgyről van szó, aki abban az időben még megbízhatónak számított.
Büntetlen előéletű volt, mindössze annyi kapcsolat fűzte a gyanúsítotthoz, hogy ugyanabban a házban éltek.
De ha követjük a nő további élettörténetét, érdekes dologra bukkanhatunk.
– Mégpedig?
– Sikkasztás, kábítószer-árusítás, okirat-hamisítás. És ha még tovább kotorászunk a későbbi dolgai
között, újabb tétel kerül a bűnlajstromára. Találja ki, mi az!
– Hamis tanúzás.
– Sajnálatos módon ritkán használják ezt a módszert arra, hogy régi ügyeket új megvilágításba
helyezzenek. Legalábbis nem az olyan régi és átláthatatlan esetekben, mint amilyen a maridaleni és a
tryvanni gyilkosság volt.
– Az ég szerelmére, hogy hívják ezt a nőt? – Hagen hangjába visszatért a lelkesedés.
– Irja Jacobsennek.
– A címe is megvan?
– Igen. A nő megtalálható a bűnügyi nyilvántartásban, a népesség-nyilvántartásban és még egykét
helyen.
– Egek, azonnal behozatom!
-.például az eltűnt személyek adatbázisában.
Oslóra hosszabb csend telepedett. Katrinének kedve szottyant egy kiadós sétát tenni a városban,
elballagni a Bryggenen sorakozó halászhajók mellett, majd egy zacskó tőkehalfej beszerzését követően
hazamenni a m0hlenprisi lakásába, komótosan elkészíteni a vacsoráját és megnézni néhány részt a Totál
szívás című sorozatból, miközben remélhetőleg újra elered az eső.
– Rendben – mondta végül Hagen. – Mindenesetre kaptunk valami kapaszkodót. Hogy hívják a pasast?
– Valentin Gjertsennek.
– És hol van?
– Épp ez az! – felelte Katrine, és rájött, hogy ezt már mondta. Az ujjai végigsuhantak a billentyűzeten. –
Sehol sem találom.
– Ő is eltűnt?
– Nem szerepel az eltűnt személyek nyilvántartásában. Nagyon furcsa, olyan, mintha elnyelte volna a
föld. Nincs ismert lakcíme, telefonszáma, nincs nyoma hitelkártya-használatnak, de még csak egy
bankszámlát sem találtam. Nem szavazott a legutóbbi választáskor, és vonatra vagy repülőgépre sem szállt
az elmúlt egy évben.
– A Google-t próbálta?
Katrine harsány nevetése egészen addig tartott, amíg rá nem jött, hogy Hagen komolyan gondolta a
kérdést.
– Nyugalom! – mondta aztán. – Meg fogom találni. Az otthoni gépemen is nekiugrok.
Letették. Katrine felállt, és a kabátjába bújt. Sietnie kellett, mert a felhők már közeledtek Askoy felől.
Éppen ki akarta kapcsolni a számítógépet, amikor eszébe jutott valami, amit egyszer Harry Hole mondott
neki. Hogy az ember gyakran megfeledkezik arról, hogy utánanézzen a legkézenfekvőbb dolgoknak. Vadul
gépelni kezdett, aztán várt, amíg az oldal letöltődik.
Az irodában az összes fej felé fordult, amikor az ízes bergeni káromkodás elhagyta a száját. Nem
pazarolta az időt a kollégák megnyugtatására, hogy ezúttal nem az elmebaj tört ki rajta. Harrynak szokás
szerint igaza volt.
Katrine felkapta a telefont, és megnyomta a hívásismétlés gombját. Gunnar Hagen a második
csengetésre felvette.
– Azt hittem, megbeszélése van – mondta Katrine.
– Elhalasztottam. Éppen azon vagyok, hogy ráállítsak néhány embert erre a Valentin Gjertsenre.
– Nem szükséges. Az imént bukkantam rá.
– Igen?
– Nem csoda, hogy úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el. Szó szerint ez is történt.
– Azt akarja mondani, hogy.
– Igen, meghalt. Elég egyértelműen szerepel a népesség-nyilvántartásban. Bocs ezért a bergeni
malőrért! Most hazamegyek, és bánatomban telezabálom magam élelmiszer-ipari hulladékkal.
Letette a kagylót. Mire felpillantott, odakint újra eleredt az eső.
Anton Mittet felnézett a kávéscsészéből, amikor Gunnar Hagen bevitorlázott a rendőrfőkapitányság
hetedik emeleti, szinte teljesen kihalt kantinjába.
Anton ott üldögélt már egy ideje, és a kilátást bámulta. Gondolkodott. Azon, milyen lehetett volna. És
megállapította magában, hogy már nem azon tűnődik, milyen lenne. Valószínűleg ez is olyan, mint az
öregedés. Az ember felemeli a leosztott kártyákat, s megnézi őket. És nem kap újakat. Nem marad más
hátra, mint hogy a lehető legjobbat hozza ki azokból a lapokból, amelyeket kapott. És azokról sző álmokat,
amelyeket kaphatott volna.
– Elnézést a késésért, Anton! – mondta Gunnar Hagen, és lezökkent a férfival szemben álló székre. –
Volt egy agyament telefonhívásom Bergenből. Mi a helyzet?
Anton megvonta a vállát.
– Munka és még több munka. Nézem, ahogy a fiatalok egyre feljebb törnek. Próbálok tanácsokat adni
nekik, de eszükben sincs egy középkorú férfira hallgatni, aki nem vitte valami sokra, és csak egy szimpla
rendőrtiszt lett belőle. Néha úgy érzem, mintha az életet vörös szőnyegnek tekintenék, amelyet éppen
előttük gurítanak ki.
– És otthon?
Anton ismét megrántotta a vállát.
– Semmi különös. Az asszony panaszkodik, mert túl sokat dolgozom. De ha korábban érek haza, akkor
is pont annyit siránkozik. Ismerős?
Hagen semleges hangot adott ki, ami akár igent is jelenthetett.
– Emlékszel az esküvőd napjára?
– Igen – felelte Hagen, és mintegy célzásképpen egy diszkrét pillantást vetett az órájára.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy amikor az ember ott áll, és kimondja a holtomiglan– holtodiglant,
akkor tényleg komolyan gondolja. – Anton nevetve csóválta a fejét.
– Azt mondtad, valami érdekes dologról akarsz beszélni velem – noszogatta Hagen.
– Igen. – Anton végigsimított az orrnyergén. – Tegnap felbukkant egy ápoló. Kissé gyanús figurának
tűnt. Nem tudnám megmondani, miért, de te is tudod: a magunkfajta vén rókák kiszagolják az ilyesmit. Egy
kicsit utánanéztem a fickónak. Kiderült, hogy úgy három-négy éve belekeveredett egy gyilkossági ügybe.
Végül elengedték. De akkor is.
– Értem.
– Gondoltam, az a legjobb, ha egyenesen hozzád fordulok ezzel. Beszélhetnél a kórház vezetésével.
Hátha sikerül áthelyeztetni valahová.
– Gondoskodni fogok róla.
 – Köszönöm.
– Én tartozom köszönettel. Jó munkát, Anton!
Anton Mittet félig meghajolt. Örömében, amiért Hagen köszönetet mondott neki. És mert a szerzetesre
hajazó osztályvezető volt az egyetlen ember a rendőrségnél, aki iránt némi hálát érzett. Hagen
személyesen mentette meg Anton bőrét a Drammen-ügy után. Felhívta a drammeni rendőrkapitányt, hogy
közölje vele: túlságosan keménynek véli a büntetését, és amennyiben Drammenben nem kívánják
kihasználni Anton tapasztalatait, az oslói rendőr-főkapitányságon szívesen élnének ezzel a lehetőséggel.
És így is történt. Anton a grenlandi ügyeleti központba került, miközben továbbra is Drammenben lakott,
amihez Laura ragaszkodott.
És miközben Anton Mittet lefelé tartott a lifttel a második emeleti ügyeleti központba, a járása kissé
ruganyosabb, a háta egyenesebb lett, az ajkán pedig még egy halvány mosoly is felbukkant. És úgy érezte –
igen, valóban érezte –, hogy ez valami jó kezdete lehet. Hogy virágot kellene vennie Mo. Meggondolta
magát. Laurának.
Katrine, miközben a számot tárcsázta, kibámult az ablakon. A lakás a magasföldszinten volt. Elég
magasan ahhoz, hogy ne lássa a ház előtt elhaladó járókelőket, de elég alacsonyan, hogy az imbolygó
esernyők tetejét még megpillanthassa. És az ablaktáblán remegő esőcseppek mögött a Puddefjordsbroent
is ki tudta venni, a hidat, amely Laksevág városrésszel, pontosabban a hegyoldalban lévő alagúttal kötötte
össze Bergent. Azután a százhuszonhét centiméteres képátlójú tévéképernyőre szegezte pillantását, ahol
egy rákbeteg kémiatanár éppen metamfetamint főzött. Katrine rendkívül szórakoztatónak találta. A
készüléket azzal a felkiáltással vásárolta meg, hogy nem csak a szingli pasiknak lehet hatalmas tévéjük, a
DVD-lemezeket pedig teljesen önkényesen rangsorolva a Marantz márkájú lejátszó alatti két polcra
pakolta. A klasszikusokat tartalmazó polc bal szélének első és második helyén az Alkony sugárút és az
Ének az esőben kapott helyet, míg az alatta lévő polcon az újabb filmek sorát egy meglepő újdonság, a
Toy Story harmadik része vezette. A harmadik polcot a CD-knek tartotta fenn, melyeket érzelmi okokból
nem adományozott az Üdvhadseregnek, és annak ellenére is megtartotta őket, hogy egytől egyig rákerültek
a számítógép merevlemezére. A zenében meglehetősen finnyás volt, kizárólag a glam rock és a
progresszív pop fért nála bele, azon belül is főleg a brit és a nemileg kissé kétes vonal vitte el a pálmát:
David Bowie, a Sparks, a Mott the Hoople, Steve Harley, Marc Bolan, a Small Faces, a Roxy Music,
valamint a Suede, mint afféle kortárs végpont.
A kémiatanár épp az egyik visszatérő civakodok-a-nejemmel jelenetnél tartott. Katrine bele– beletekert
a DVD-be, amíg arra várt, hogy Beate felvegye a telefont.
– Lrnn. – A hang magas volt, szinte kislányos. És nem árult el a szükségesnél többet. Ha az ember
csupán a vezetéknevével mutatkozik be a telefonban, az arra utal, hogy nem élnek olyan sokan együtt, hogy
tisztázni kellene, melyik Lrnn vette fel. A név ez esetben mindössze Beate Lrnnt és a fiát jelentette.
– Itt Katrine Bratt.
– Katrine! Ezer éve nem hallottam felőled. Mit csinálsz?
– Tévét nézek. És te?
– Éppen csúfos vereséget szenvedek a kölyöktől Monopolyban. És pizzával vigasztalódom.
Katrine a fejét törte. Hány éves lehet a kölyök? Mindenesetre elég nagy ahhoz, hogy tönkreverje az
anyját Monopolyban. Újabb jele annak, milyen döbbenetes iramban rohan az idő. Katrine nyelvén volt,
hogy ő maga meg tőkehalfejjel vigasztalódik. De azután rájött, hogy ez is egy csajos közhely lenne, a
szingli lányoktól elvárt öngúny, fásult megnyilatkozás, amit ahelyett használnak, hogy kimondanák, amit
valójában gondolnak: nem biztosak abban, hogy képesek lennének szabadság nélkül élni. Az évek során
egyszer-egyszer felmerült benne, hogy néha csak úgy beszélgetni is felhívhatná Beatét. Ahogy Harryval is
tették. Beate és ő is egyedülálló, felnőtt rendőr, mindketten rendőr apa mellett nőttek fel, és az átlagot
meghaladó intelligenciával és valóságérzékkel megáldva híján vannak az olyan ábrándképeknek és
kívánságoknak, hogy bárcsak egyszeriben felbukkanna a herceg fehér lovon. Kivéve talán a lovat, ha az
oda viszi őket, ahová akarják.
Lett volna miről beszélgetniük.
Aztán végül sosem hívta. Kivéve, ha munkáról volt szó, természetesen.
Valószínűleg ebben is egyformák voltak.
– Valentin Gjertsenről lenne szó – vágott bele Katrine. – Egy néhai erőszaktevőről. Ismered?
– Várj! – mondta Beate.
Katrine gyors billentyűnyomkodást hallott, és megállapította, hogy újabb közös vonást talált: mindketten
állandóan online-ok.
– Á, igen! – mondta Beate. – Láttam néhányszor.
Katrine tudta, hogy Beate L0nn egy képet keresett a kérdéses férfiról. Azt beszélték, hogy Beate
fusiform gyrusa, vagyis az agya azon része, amely az arcok felismeréséért felel, minden embert
elraktározott, akivel a nő valaha találkozott. Hogy az ő esetében az én-soha-nem-felejtek-el– egyetlen-
arcot-sem kijelentés szó szerint értendő. Állítólag még agykutatók is vizsgálták, hiszen világszerte alig
harminc-egynéhányan bírtak ezzel a képességgel.
– Annak idején a Tryvann– és a Maridalen-ügyben is kihallgatták – mondta Katrine.
– Igen, rémlik valami – felelte Beate. – De mintha mindkét ügyben alibije lett volna.
– A főbérlője azt vallotta, hogy otthon tartózkodott a kérdéses időpontokban. Az érdekelne, hogy van-e
tőle DNS-mintátok.
– Ha volt alibije, akkor nem hiszem. Annak idején a DNS-elemzés még bonyolult és drága eljárás volt,
és a legjobb esetben is csak az első számú gyanúsított esetében végezték el, ha nem volt egyéb bizonyíték.
– Azt tudom, de miután az intézet saját DNS-elemző részleget alakított ki, régi, megoldatlan ügyek
DNS-mintáit is teszteltétek, nem?
– De igen, viszont a Maridalen– és a Tryvann-ügyben nem voltak DNS-nyomok. És ha az emlékezetem
nem csal, Valentin Gjertsen is megkapta jól megérdemelt büntetését.
– Mármint?
– Agyonverték.
– Azt tudtam, hogy meghalt, de azt nem, hogy.
– Bizony. Mialatt a börtönbüntetését töltötte az Ilában. A cellájában találtak rá. Péppé verték. A
fogvatartottak nem rajonganak azokért, akik kislányokat molesztálnak. Soha nem lett meg a tettes. És nem
is biztos, hogy olyan nagyon meg akarták találni.
Csend.
– Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni – mondta Beate. – És épp most húztam egy szerencsekártyát, s
nem áll túl jól a szénám, úgyhogy.
– Reméljük, megfordul – mondta Katrine.
– Micsoda?
– A szerencse.
– Na, igen.
– Még egy utolsó dolog – szólalt meg újra Katrine. – Szívesen elbeszélgetnék Irja Jacobsennel, aki
Valentin alibijét tanúsította. Eltűntnek nyilvánították. De keresgéltem egy kicsit a neten.
– Igen?
– Nincs nyoma lakcímváltozásnak, sem adófizetésnek vagy hitelkártyás vásárlásnak. Sem utazásnak
vagy mobiltelefon-használatnak. Ha ennyire kis aktivitást tapasztalunk, akkor általában két lehetőség jön
számításba. Az első, a valószínűbb eset az, hogy meghalt. De aztán mégis találtam valamit. Egy
lottószelvényt. Mindössze egy alkalommal játszott. Húsz korona értékben.
– Lottózott?
– Hát, az ember sosem tudhatja, mikor fordul meg a szerencséje. Mindenesetre ez azt jelenti, hogy a
második lehetőség áll fenn.
– Mégpedig?
– Bujkál.
– És most azt szeretnéd, hogy segítsek megtalálni?
– Megvan az utolsó oslói címe és az üzleté is, ahol kitöltötte a lottószelvényt. És azt is tudom, hogy
drogozott.
– Rendben – felelte Beate. – Kikérdezem a fedett nyomozóinkat.
– Köszönöm!
– Nincs mit.
Szünet.
– Van még valami?
– Semmi. Vagyis de! Mi a véleményed az Ének az esőben című klasszikusról?
– Nem szeretem a musicaleket. Miért?
– Nehéz lelki társra lelni, nem gondolod?
Beate nevetett.
– De igen. Legközelebb megbeszéljük.
Letették.
Anton karba tett kézzel ült, és várakozott. A csendet hallgatta. Végigpillantott a folyosón.
Mona éppen bent volt a betegnél, de hamarosan kijön. Huncut mosolyt villant Antonra. Talán a kezét is
a vállára teszi. Megsimogatja a haját. Még az is lehet, hogy Anton kap tőle egy futó csókot – épp csak
megízlelheti mindig mentolízű nyelvét –, majd buja fenekét incselkedve ringatni kezdi Anton előtt, ahogy
elindul a folyosón. Talán nem is volt szándékos az egész, Anton mindenesetre szerette ezt hinni. Hogy a nő
Anton Mittet kedvéért feszíti meg az izmait, neki ringatja, tolja ki a hátsóját. Igen, ahogy mondani szokás,
sok mindenért hálás lehetett.
Az órájára pillantott. Hamarosan vége a műszaknak. Éppen nyújtózkodni készült, amikor egy kiáltást
hallott.
Azonnal talpra ugrott, és feltépte a kórterem ajtaját. Balról jobbra végigpásztázta a helyiséget, majd
megállapította, hogy csupán Mona és a beteg van odabent.
Mona tátott szájjal állt az ágy mellett, az egyik kezét a melléhez kapta. Nem tudta levenni a tekintetét az
ágyban fekvő férfiról.
– Meg.? – kezdte Anton, de nem fejezte be a mondatot, mert a hang továbbra is betöltötte a szobát. A
szívmonitor zaja olyan átható volt, az épületszárnyban uralkodó csend pedig annyira tökéletes, hogy a
rövid, egyenletes sípolásokat a folyosón ülve is hallotta.
Mona ujjai eltávolodtak attól a ponttól, ahol a kulcscsont a szegycsonthoz kapcsolódik. Laura
ékszertartónak nevezte ezt a pontot, mivel ott pihent az aranyszív medál, amit Anton ajándékozott neki az
egyik házassági évfordulójukon, amelyet soha nem ünnepeltek meg, de a maguk módján mindig
megemlékeztek róla. Még az is lehet, hogy a nők szíve egészen odáig emelkedik, amikor megrémülnek,
zaklatottak lesznek, vagy kifogynak a levegőből, mert Laura is oda szokta kapni a kezét. És talán ez a
Laurára annyira emlékeztető mozdulat volt az, ami elterelte Anton figyelmét. Amikor Mona ragyogó
mosollyal suttogni kezdett neki – mintha attól félt volna, hogy felébreszti a beteget –, a szavak mintha
egészen más helyről érkeztek volna.
– Megszólalt. Megszólalt.
 Katrinének mindössze három percébe telt, hogy a jól ismert hátsó utakon besurranjon az oslói
rendőrség rendszerébe, az Otta Hotelban történt erőszak ügyében lefolytatott kihallgatások felvételeit
azonban lényegesen nehezebb volt megtalálni. A szalagokra rögzített hang– és videofelvételek
digitalizálása jól haladt, a felcímkézéssel azonban akadtak problémák. Katrine már az összes létező
keresőszót végigpróbálta, ami eszébe jutott: Valentin Gjertsen, Otta Hotel, nemi erőszak és így tovább, de
hiába. Már majdnem feladta, amikor egyszer csak egy magas férfihang töltötte be a szobát.
– Hiszen a lány akarta.
Katrine ugyanazt a borzongást érezte, mint amikor a csónakban ülve az apja nyugodt hangon azt mondta,
hogy kapása van. Fogalma sem volt róla, honnan tudta, de biztos volt benne, hogy ez az a hang. Az ő
hangja.
– Érdekes – mondta egy másik hang. Halkan, szinte behízelgőn. Egy olyan rendőr hangja volt, aki
eredményeket akart. – Mégis miből gondolja?
– Mindig a nők akarják, nincs igazam? Hol így, hol úgy. Utána meg elszégyellik magukat, és jelentik a
rendőrségen. De ezt maguk is tudják.
– Értsem ezt úgy, hogy az Otta Hotelban a lány maga kérte meg arra, amit tett?
– Ő akarta.
– És nem maga erőszakolta meg az akarata ellenére?
– Már ha ott voltam egyáltalán.
– Épp az imént ismerte be, hogy ott volt azon az estén, Valentin.
– Csak rá akartam venni, hogy egy kicsit jobban belemenjen az erőszak részleteibe. Tudja, elég
unalmasan telnek a napok a börtönben. Az ember úgy dobja fel a hétköznapokat, ahogy tudja.
Csend.
Azután Valentin magas nevetése hallatszott, s Katrine hátán végigfutott a hideg. Összébb húzta magán a
pulóvert.
– Nagyon csalódottnak tűnik, nyomozó.
Katrine behunyta a szemét, és felidézte a férfi arcát.
– Hagyjuk egy kicsit az Otta-ügyet. Mi a helyzet a maridaleni lánnyal, Valentin?
– Mi lenne vele?
– Maga volt, nem igaz?
Ismét hangos nevetés hallatszott.
– Ezt még egy kicsit gyakorolnia kell, nyomozó. Egy kihallgatás szembesítő lépésének pörölycsapás
módjára kell lesújtania, és nem holmi finomkodó nyaklevesként.
Katrinének feltűnt, hogy Valentin szókincse jóval bővebb volt, mint a fogvatartottaké általában.
– Vagyis tagadja, hogy maga tette?
– Nem.
– Nem?
– Nem.
Katrine hallotta a remegő igyekezetet, amikor a rendőr nagy levegőt vett, s magára erőltetett
nyugalommal folytatta.
– Ez azt jelenti. beismeri, hogy maga követte el a szeptemberi maridaleni nemi erőszakot és
gyilkosságot?
A nyomozó mindenesetre elegendő tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy egészen pontosan fogalmazza
meg a kérdést, amire Valentin a reményei szerint igennel felel majd. Így a későbbiekben a védőügyvéd
nem érvelhet azzal, hogy a vádlott a kihallgatás során félreértette, miről vagy mely ügyről beszélnek.
Katrine azonban a másik hangjában rejlő gúnyos mosolyt is hallotta.
 – Ez azt jelenti, hogy nincs mit letagadnom.
– Ezt hogy é.
– A-val kezdődik, és i-re végződik.
Rövid szünet.
– Hogyan állíthatja ilyen magabiztosan, hogy alibije van arra az estére, Valentin? Elég régen volt már.
– Mert amikor mesélt róla, alaposan végiggondoltam, mit csináltam abban az időpontban.
– Ki mesélt magának és mit?
– Aki megerőszakolta a kislányt.
Hosszú szünet.
– A bolondját járatja velünk, Valentin?
– Mit gondol, Zachrisson nyomozó?
– Honnan veszi, hogy így hívnak?
– Snarlivei 41. Ugye?
Újabb szünet. Azután újra Valentin nevetése hallatszott.
– Ismét nagyon csalódottnak tűnik.
– Honnan szerzett tudomást erről a nemi erőszakról?
– Ez a börtön tele van perverz alakokkal, nyomozó. Maga szerint miről beszélgetünk naphosszat? Thank
[v]
you for sharing , ahogy mondani szokás. Persze azt hitte az ügyefogyott, hogy nem árult el túl sokat, de
rendszeresen olvasom a lapokat, és jól emlékszem az ügyre.
– Szóval ki az, Valentin?
– Szóval mikor, Zachrisson?
– Mikor?
– Mikor szabadulhatok innen, ha köpök?
Katrine a legszívesebben léptette volna a felvételt a folytonosan beálló szünetekben.
– Mindjárt visszajövök.
Egy szék lába megcsikordult a padlón. Egy ajtó halkan becsapódott.
Katrine várt. Hallotta a férfi lélegzését. Ekkor valami különös dolog történt. Katrine nehezebben kezdte
szedni a levegőt. Mintha a hangszóróból áradó lélegzetvételek kiszívták volna a levegőt a nappalijából.
A rendőrtiszt legfeljebb néhány percet lehetett távol, de legalább fél órának tűnt.
– Jól van – mondta, majd újra megcsikordult a szék.
– Gyorsan ment. És mennyivel csökken a büntetésem?
– Maga is tudja, hogy a büntetések kiszabása nem a mi dolgunk. De beszélni fogunk egy bíróval,
rendben? Szóval hol volt a kérdéses időpontban, és ki erőszakolta meg a lányt?
– Egész este otthon ültem. A főbérlőmmel töltöttem az estét, és amennyiben a hölgyön időközben nem
hatalmasodott el az Alzheimer-kór, akkor meg fogja erősíteni.
– Hogyhogy ilyen pontosan emlékszik minden.
– Mindig feljegyzem a nemi erőszakok dátumát. Ugyanis pontosan tudom, hogy ha nem sikerül záros
határidőn belül kézre keríteni a szerencsést, rögtön beállítanak hozzám, és arról kezdenek faggatózni,
merre voltam.
– Értem. Akkor következzen az ezerkoronás kérdés. Ki tette?
A válasz lassan, eltúlzott artikulációval érkezett.
– Ju-das Jo-han-sen. A rendőrség régi ismerőse.
– Judas Johansen?
– Az erkölcsrendészetnél dolgozik, és mégsem ismer egy ilyen notórius erőszaktevőt, Zachrisson?
Csoszogó talpak zaja hallatszott.
 – Miből gondolja, hogy nem ismerem a nevet?
– A pillantása olyan üres, akár egy kisebb világegyetem, Zachrisson. Johansen a legtehetségesebb
erőszaktevő. Nos, igen, közvetlenül utánam. És egy gyilkos is lapul benne. Még ő maga sem tudja, de
higgyen nekem, csak idő kérdése, hogy felébredjen benne a gyilkos.
Katrine mintha valami cuppanást hallott volna, ahogy a rendőr álla leesett. A csikorgó csendet
hallgatta. Szinte hallotta, ahogy a nyomozó pulzusa vágtázni kezd, és az izzadságcseppek kiülnek a
homlokára, miközben igyekszik féken tartani az idegességét és a buzgalmát, mert érzi, tudja, hogy eljött a
pillanat, s a nyomozói pályája végre áttörés előtt áll.
– Ho-ho. – nyögte Zachrisson, azonban ekkor egy üvöltő hang remegtette meg a hangszórót. Beletelt egy
kis időbe, mire Katrine rájött, hogy nevetést hall. Valentin nevetését. A fülsiketítő visítás lassan zihálássá
szelídült.
– Csak szórakozom magával, Zachrisson! Judas Johansen buzi. A szomszéd cellában ül.
– Mi?
– Akar hallani egy történetet, ami sokkal érdekesebb, mint az, amivel maga állt elő? Judas egy srácot
dugott, amikor az anya rajtakapta őket. Judas pechjére a fiú még fiatalkorú volt, a család pedig egy
amolyan gazdag, konzervatív fajta, így aztán feljelentették Judast nemi erőszakért. Judast, aki egy légynek
sem tudott volna ártani. Vagy egy macskának? Légy, macska. Macska, légy. Mindegy is. Mit szólna hozzá,
ha újra felvennék az ügyet, maga pedig kapna néhány infót? Adhatnék néhány tippet, mi lett a sráccal az
ügy után. Gondolom, az engedményt illető ajánlat még mindig áll, igaz?
A székláb megint megcsikordult a padlón. Aztán a szék hatalmas csattanás kíséretében felborult.
Kattanás, majd csend. A felvevőt lekapcsolták.
Katrine a számítógép képernyőjére meredt. Csak most vette észre, hogy a szobára sötétség telepedett. A
tőkehalfej egészen kihűlt.
– Igen, igen – mondta Anton Mittet. – Megszólalt!
Anton a fülére szorított telefonnal állt a folyosón, miközben a kórteremhez érkező két orvos
igazolványát ellenőrizte. Az arcukon csodálkozással vegyes bosszankodás ült, talán emlékeznie kellett
volna rájuk?
Anton intett nekik, hogy bemehetnek a beteghez.
– De mit mondott? – kérdezte Gunnar Hagen a telefonban.
– Az ápolónő csak azt hallotta, hogy mormol valamit, de azt nem tudta kivenni, mit.
– Akkor most magánál van?
– Nem, csak mormolt valamit, és kész. De az orvosok azt mondják, bármikor magához térhet.
– Értem – mondta Hagen. – Tájékoztass mindenről, rendben? Azonnal hívj, ha van valami! Bármikor.
– Rendben.
– Jól van. Jól van. Persze a kórházat is utasítottam, hogy mindent jelentsenek, de. Nekik is megvan a
maguk dolga.
– Persze.
– Nem igaz?
– De igen.
-Jól van.
Anton várt. Gunnar Hagen mintha mondani akart volna még valamit.
De aztán az osztályvezető végül letette a kagylót.

Kilencedik fejezet
Katrine gépe fél tízkor landolt a Gardermoen repülőtéren. A repülőtéri vonat keresztülvitte Oslón,
pontosabban Oslo alatt. Élt itt egy ideig, de az a néhány pillanatkép, amit annak idején látott a fővárosból,
most nem ébresztett benne különösebben szép emlékeket. Alacsony, szelíd, hófödte hegyek, megzabolázott
táj. A vonaton zárkózott, kifejezéstelen tekintetek, nyoma sincs az idegenek közötti spontán, céltalan
csevegésnek, amihez Bergenben szokott. Aztán a világ egyik legdrágább vasútvonalának
jelzőrendszerében hiba keletkezett, az utasok pedig csendben várakoztak az egyik alagút sötétjében.
Azzal indokolta oslói utazásának kérelmét, hogy a saját körzetükben, Hordaland megyében három
felderítetlen nemi erőszak is volt, amelyek hasonlóságot mutatnak azon ügyekkel, amik mögött vélhetőleg
Valentin Gjertsen állt. Azzal érvelt, hogy ha sikerül Valentinhoz kapcsolniuk ezeket az eseteket, az
közvetlenül segítheti a Kripos és az oslói rendőrség gyilkossági csoportjának munkáját.
– És miért nem hagyjuk, hogy az oslói rendőrség maga bogozza ki a szálakat? – kérdezte Katrinét Knut
Müller-Nilsen, a bergeni rendőrőrs gyilkossági csoportjának vezetője.
– Mert az ő felderített ügyeik aránya húsz egész nyolc tized százalék, míg a miénk negyvenegy egész
egy.
Müller-Nilsen hangos nevetésben tört ki, Katrine pedig már a zsebében érezte a repülőjegyet.
Amikor a vonat egy rándulással elindult, a kocsiban megkönnyebbült, bosszús és beletörődő sóhajok
visszhangoztak. Katrine a Sandvikán szállt le, ahonnan taxival ment tovább Eiksmarkáig.
A kocsi a J0ssingvei 33. előtt állt meg. Katrine kilépett a szürke latyakba. Az Ila Büntetésvégrehajtási
Intézet vörös téglaépületét körülvevő kerítéstől eltekintve nem sok minden utalt arra, hogy e falak között
az ország legkegyetlenebb gyilkosainak, kábítószer-nyerészkedőinek és szexuális bűnözőinek egy részét
őrzik. Többek között. A börtönszabályzat szerint az intézményben az ország minden szegletéből származó,
„speciális segítségre szoruló” férfi rabokat tartottak fogva.
Miben szorulhatnak segítségre, morfondírozott Katrine. Hogy ne szökjenek meg? Hogy ne tegyenek kárt
egymásban? Hogy elérjék azt, amiről a szociológusok és a kriminológusok valamilyen oknál fogva úgy
vélik, hogy az emberiség egészének egyetemes vágya: hogy jó emberekké legyenek, a nyájhoz tartozzanak,
a társadalom működőképes tagjaivá váljanak?
Katrine elég időt töltött a bergeni pszichiátrián ahhoz, hogy tudja, rendszerint a nem büntetőjogi
értelemben vett deviánsok is teljes mértékben közönyösek a társadalom hasfájásai és jólléte iránt, és nem
boldogulnak más közösségben, csak abban, amelyet ők maguk alkotnak a démonaikkal. Ezenfelül csak arra
vágynak, hogy békén hagyják őket. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők is békén akarnak hagyni
másokat.
Miután átment a biztonsági kapun, felmutatta az igazolványát és az e-mailben kapott látogatási
engedélyt, majd továbbengedték a cellákhoz.
A börtönőr széles terpeszben, karba tett kézzel, kulcscsomóját zörgetve várta. A szokásosnál kissé
nagyképűbben és megjátszott magabiztossággal fogadta, mivel a látogató a rendőrség berkeiből érkezett, a
szakma legfelső kasztjából, azok közül, akik folyton arra késztetik a börtönőröket, a biztonsági őröket, sőt
olykor még a parkolóőröket is, hogy gesztusokkal és hanglejtéssel kompenzálják kisebbrendűségi
érzéseiket.
Katrine azt tette, amit az ehhez hasonló esetekben mindig: udvariasabb és barátságosabb volt, mint
ahogyan a természete diktálta.
– Isten hozta a kanálisban! – üdvözölte a börtönőr. Katrine gyanította, hogy a férfi egy átlagos látogatót
nem ezekkel a szavakkal köszöntött volna, de abban is biztos volt, hogy a nyilvánvalóan előre kiötlött
szófordulattal az akasztófahumor és a munkához fűződő egészséges cinizmus kiegyensúlyozott keverékét
kívánta kifejezni.
Tulajdonképpen nem olyan vészes, mélázott Katrine, miközben végighaladtak a börtönfolyosókon. Bár
a bélrendszer talán jobb elnevezés volna a helyre, ahol a törvény emésztőrendszere bűzölgő, barna
masszává bontja le az elítélteket, akiket egy bizonyos idő múlva újra kibocsát magából. A kihalt folyosón
az összes ajtó zárva volt.
– A perverzrészleg – jegyezte meg a börtönőr, amikor a folyosó végén egy újabb vasajtóhoz értek.
– Saját részlegük van?
– Bizony. Amíg az erőszaktevők egy helyen vannak, kisebb az esélye annak, hogy a szomszédjaik
kicsinálják őket.
– Kicsinálják őket? – kérdezte Katrine tettetett csodálkozással, mintha most hallana életében először
erről.
– Úgy van. Az erőszaktevőket itt pont ugyanolyan gyűlölet veszi körül, mint a társadalomban. Ha nem
nagyobb. Ebben a börtönben pedig olyan gyilkosokat őrzünk, akik sokkal kevésbé tudnak uralkodni az
ösztöneiken, mint maga vagy én. Elég, ha rossz napjuk van, és... – A férfi színpadias mozdulattal elhúzta a
nyaka előtt az egyik kulcsot.
– Megölik őket? – fakadt ki Katrine megdöbbenéssel a hangjában, majd egy pillanatra eltűnődött, nem
vitte-e túlzásba a megrökönyödést. A börtönőr láthatólag semmit nem vett észre.
– Nos, ha meg nem is ölik, de alaposan megdolgozzák őket. A betegszoba rendre eltört karú és lábú
perverzekkel van tele. Persze mind azt állítják, hogy leestek a lépcsőn, vagy elcsúsztak a zuhanyzóban.
Mert köpni természetesen nem mernek. – A férfi bezárta maguk mögött az ajtót, és beleszippantott a
levegőbe. – Érzi ezt a szagot? Sperma a meleg radiátoron. Azonnal rászárad. A szag beleég a fémbe, és
képtelenség megszabadulni tőle. Olyan szaga van, mint az égett húsnak, nem gondolja?
– Homunculus – mondta Katrine, és ő is beleszippantott a levegőbe. Csak a frissen festett falak szagát
érezte.
– Mi?
– Az ezerhatszázas években úgy hitték, hogy a spermában icipici emberek vannak – magyarázta Katrine.
Majd az őr ellenséges, gyanakvó pillantását látva rájött, hogy hiba volt, inkább megbotránkozást kellett
volna színlelnie.
– Szóval – tette hozzá gyorsan – Valentin biztonságban volt idebent, a hasonszőrű rabok között?
A börtönőr megrázta a fejét.
– Elterjedt a pletyka, hogy ő erőszakolta meg azokat a kislányokat Maridalenben és a Tryvannon. És a
kiskorúakat bántalmazó elítéltekkel egészen más a helyzet. Még egy notórius erőszaktevő is gyűlöli a
gyerekbaszókat.
Katrinének ezúttal nem kellett megjátszania, hogy összerezzen. Leginkább az rázta meg, milyen
könnyedséggel ejtette ki az őr a szót.
– Vagyis Valentint megdolgozták?
– Így is lehet mondani.
– És azt lehet sejteni, ki terjesztette el ezt a pletykát?
– Persze – válaszolta az őr, miközben kinyitotta a következő ajtót. – Maguk.
– Mi? Mármint a rendőrség?
– Járt itt egy nyomozó, aki úgy tett, mintha a két üggyel kapcsolatban hallgatná ki a rabokat. De ahogy
hallottam, többet mesélt, mint kérdezett.
Katrine biccentett. Hallott már ilyesmiről. Egyes esetekben, amikor a rendőrség biztos volt benne, de
nem tudta bizonyítani, hogy valamelyik elítélt gyermekek sérelmére követett el szexuális bűncselekményt,
gondoskodtak róla, hogy az illető egyéb módon kapja meg a büntetését. Elég volt a megfelelő
fogolytársakat tájékoztatni az ügyről. Azokat, akik a legtöbb hatalommal bírtak a rácsok mögött. Vagy akik
a legkevésbé tudtak uralkodni az ösztöneiken.
– És maguk tűrik ezt?
 Az őr megvonta a vállát.
– Ugyan mit tehetnénk mi, börtönőrök? – Majd halkan hozzátette: – És ebben az esetben éppenséggel
nem is volt különösebben ellenünkre.
Egy társalgón haladtak keresztül.
– Ezt hogy érti?
– Valentin Gjertsen egy beteg féreg volt. Nincs mit szépíteni rajta: az a fickó egyszerűen gonosz volt.
Az a fajta, akivel kapcsolatban minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés, mi lehetett az úristen
szándéka azzal, hogy a földre pottyantotta. Volt egy kolléganő, akit.
– Helló! Csak nem maga?
A hang lágyan csengett. Katrine ösztönösen felé fordult. Egy dartstábla mellett két férfit pillantott meg.
Tekintete a vézna, harmincas évei közepén járó fiatalember mosolygó pillantásával találkozott. A férfi a
megmaradt, kevés szőke haját vörös koponyáján hátrafésülve viselte. Bőrbetegség, futott át Katrine agyán.
Vagy esetleg szolárium is van itt, ha már úgyis speciális segítségnyújtásra szakosodott az intézmény?
– Azt hittem, már el sem jön. – A férfi lassan kihúzgálta a nyilakat a táblából, miközben egy
másodpercre sem vette le a szemét Katrinéről. Aztán fogta az egyik nyilat, és a céltábla vérvörös
közepébe, a bikaszembe nyomta. Vigyorogva mozgatta föl-le, majd még mélyebbre nyomta. Kihúzta.
Cuppantott. Katrine arra számított, hogy a másik férfi nevetni fog, ám az csak aggodalmas pillantást vetett
játékostársára.
A börtönőr gyengéden megfogta Katrine karját, hogy magával húzza, a nő azonban kiszabadította magát,
miközben némileg kiüresedett agya lázasan kereste a megfelelő szavakat, amikkel visszavághatna.
– Talán tegyen kevesebb Mr. Muscle-t a hajzseléjébe.
Katrine továbbindult, miközben elégedetten észrevételezte, hogy ha nem is egyenesen a bika szemét, de
viszonylag érzékeny pontot sikerült telibe találnia. A férfi arcán enyhe pír suhant át, szája azonban még
szélesebb, szinte elismerő vigyorra húzódott.
– Valentin jóban volt valakivel idebent? – kérdezte Katrine, mialatt az őr kinyitotta a cella ajtaját.
– Jonas Johansennel.
– Ő az, akit Judasként emlegetnek?
– Igen. Egy férfi megerőszakolásáért volt bent. Az ilyenekből nem sok van.
– És most hol van?
– Megszökött.
– Hogyan?
– Azt nem tudjuk.
– Nem tudják?
– Nézze, nálunk rengeteg csúnya gonosztevő ül ugyan, de nem vagyunk olyan magas biztonsági fokozatú
börtön, mint az Ullersmo. Ezenkívül az itt fogva tartottak büntetése is viszonylag enyhe. Amikor ítéletet
hoztak Judas ügyében, több enyhítő körülmény is felmerült. Valentin pedig csak nemi erőszak kísérletéért
ült. A többrendbeli erőszakos nemi közösülésért elítélteket és a visszaesőket másutt őrzik. Ezért aztán az
erőforrásainkat sem ezekre a rabokra pazaroljuk. Minden reggel létszámellenőrzéssel indítunk, és ha
elvétve hiányzik valaki, mindenkit a cellájába parancsolunk, amíg az illető elő nem kerül. De ha stimmel a
létszám, akkor mehet minden a megszokott kerékvágásban. Amikor észrevettük, hogy Judas Johansen
eltűnt, jelentettük a rendőrségnek. Őszintén szólva, nem is foglalkoztam többet a dologgal, mert nem
sokkal azután már nyakig ültünk a másik ügyben.
– Úgy érti, a.
– Igen. Valentin meggyilkolására céloztam.
– Vagyis Judas már nem volt itt, amikor a gyilkosság történt?
 – Úgy van.
– Maga szerint ki ölhette meg?
– Nem tudom.
Katrine biccentett. A válasz túlságosan gyorsan és gépiesen érkezett.
– Ígérem, nem árulom el senkinek. Szóval maga szerint ki ölte meg Valentint?
Az őr a fogát szívogatta, miközben pillantása végigpásztázta Katrinét. Mintha arról akart volna
megbizonyosodni, nem siklott-e el a figyelme valami fölött az első ellenőrzés során.
– Sokan voltak, akik halálosan gyűlölték, és rettegtek tőle. Valaki vagy valakik alighanem úgy vélték,
hogy bőven van mit megfizetniük neki. De aki végzett vele, abban valami zsigeri gyűlölet munkálkodhatott.
Valentin. hogy is fogalmazzak? – Katrine látta, ahogy az őr ádámcsutkája föl-alá liftezik az egyenruha
gallérja fölött. – A teste olyan volt, mint valami zselé. Soha életemben nem láttam ehhez foghatót.
– Valami tompa tárggyal verték agyon?
– Nem tudom, mindenesetre a felismerhetetlenségig összeverték. Az arcából csak néhány maréknyi kása
maradt. Ha nincs az az ocsmány tetoválás a mellén, fogalmam sincs róla, hogyan sikerült volna
azonosítanunk. Nem vagyok egy különösebben érzékeny srác, de gyomorforgató rémálmaim voltak utána.
– Milyen tetoválása volt?
– Milyen?
– Igen. Mit. – Katrine észrevette, hogy kezd kiesni a barátságos rendőr szerepéből. Gyorsan
összeszedte magát, hogy elrejtse bosszúságát. – Mit ábrázolt a tetoválás?
– Ja, hogy úgy! Egy arc volt. De valami éktelenül hátborzongató. Démonarc. Olyan furcsán meg volt
nyújtva vízszintesen. Mintha kapaszkodna odabent, de közben valahogy mégis ki akarna törni.
Katrine lassan biccentett.
– Ki akar szabadulni a testből, amely fogva tartja.
– Pontosan. Csak nem ismeri a.
– Nem – szakította félbe Katrine. De ismerem az érzést, tette hozzá magában. – És ezek szerint nem is
találták meg Judast?
– Maguk nem találták meg. A rendőrség.
– Persze, mi. És mit gondol, miért nem találtuk meg?
Az őr megvonta a vállát.
– Nem tudom. De megértem, hogy egy Judas-féle alak nem élvezhet elsőbbséget az ügyek
rangsorolásakor. Ahogy már említettem, több enyhítő körülmény is akadt az ügyében, annak esélye pedig,
hogy újra elköveti a bűncselekményt, nagyon kicsi volt. Egyébként is hamarosan szabadult volna, de
elkapta a láz.
Katrine bólintott. Az őr szabadon bocsátás előtti lázról beszélt. Ahogy közeledik az időpont, a
fogvatartottakon kitör a láz, a szabadságon kívül semmi másra nem bírnak gondolni, és hirtelen minden
egyes bent töltött nap kibírhatatlannak kezd tűnni.
– Van idebent más is, aki mesélhetne nekem Valentinról?
Az őr a fejét rázta.
– Judast kivéve mindenkitől távol tartotta magát. És őszintén szólva, nem is akart a közelébe kerülni
senki. Egyszerűen halálra rémisztette az embereket. Amikor belépett valahová, mintha még a levegő is
megváltozott volna.
Katrine további kérdésekkel hozakodott elő, de lassan belátta, hogy csak az elfecsérelt idő és a
repülőjegy ablakon kidobott árának létjogosultságát akarja igazolni.
– Elkezdett mesélni valamit, amit Valentin csinált – mondta.
– Tényleg? – felelte az őr az órájára pillantva. – A mindenit! Muszáj.
 Amikor visszafelé tartottak, Katrine csak a vörös fejű, vékony férfit látta a társalgóban. Leeresztett
karral ácsorgott ott, és üres tekintettel bámulta a céltáblát. A nyilaknak nyomuk sem volt. A férfi lassan
megfordult, Katrine nem kerülhette el a pillantását. A vigyor eltűnt a fickó arcáról, a szeme tompa és
olyan szürke volt, mint a medúza.
Aztán hirtelen kiabálni kezdett. Négy szót ismételgetett. Hangosan és fülsértően, mintha valami
megrémült madár vészvijjogása lett volna. Majd nevetésben tört ki.
– Ne is törődjön vele – mondta az őr.
Ahogy végigsiettek a folyosón, a nevetés egyre távolodott.
Az épület előtt Katrine mélyen beszívta az esőt ígérő, párás levegőt.
Előhúzta a telefonját a zsebéből, és kikapcsolta a felvevőt, amely azóta rögzített mindent, hogy belépett
a kapun. Felhívta Beatét.
– Végeztem az Ilában – mondta. – Ráérsz most?
– Már izzítom is a filteres kávéfőzőt.
– Au! Nincs.
– Rendőr vagy, Katrine. Filteres kávét iszol, világos?
– Figyelj, a Café Sarában szoktam enni a Torggatán, neked pedig úgyis ki kell mozdulnod a
laboratóriumodból. Ebéd. Én fizetek.
– Még szép, hogy te fizetsz.
– Hogyhogy?
– Megtaláltam a nőt.
– Milyen nőt?
– Irja Jacobsent. Életben van. Legalábbis ha sietünk.
Megbeszélték, hogy háromnegyed óra múlva találkoznak, majd letették a telefont. Miközben a taxira
várt, Katrine visszajátszotta a hangfelvételt. Úgy találta, hogy egy jó fülhallgatóval egészen jól ki lehet
majd venni, mit mondott az őr. A felvétel végére tekert, és lejátszotta azt a részt, amelyhez nem volt
szüksége fülhallgatóra. A vörös fejű ismétlődő vészkiáltásait.
– Valentin él! Valentin gyilkol! Valentin él! Valentin gyilkol!
– Ma reggel magához tért – mondta Anton Mittet, miközben Gunnar Hagennel a folyosón loholtak.
Silje felpattant a székről, amikor észrevette őket.
– Elmehet, Silje – mondta neki Anton. – Innentől átveszem.
– De csak egy óra múlva lesz műszakváltás.
– Azt mondtam, elmehet. Élvezze a szabadságát.
A lány mérlegelő pillantást vetett Antonra, majd a másik férfira is.
– Gunnar Hagen – nyújtotta a lány felé a kezét Hagen. – A gyilkossági csoport vezetője vagyok.
– Tudom, ki maga – felelte a lány, és megszorította a férfi kezét. – Silje Gravseng. Remélem, egy nap
majd magának dolgozhatom.
– Dicséretes – felelte Hagen. – Esetleg kezdhetné azzal, hogy teszi, amit Anton mondott.
A lány biccentett.
– A maga neve szerepel az utasításokhoz mellékelt listán, ezért természetesen.
Anton nézte, ahogy a lány összepakolja a holmiját.
– Egyébként a mai nappal lejárt a gyakorlati időm – mondta a lány. – Mostantól a vizsgáimra kell
koncentrálnom.
– Silje még a főiskolára jár – magyarázta Anton.
– Volna itt valami, ami miatt furdalja az oldalamat a kíváncsiság, rendőr-főfelügyelő úr – mondta Silje.
– Igen? – mosolyodott el Hagen a hivatalos megszólítás hallatán.
 – Van ez a legenda, aki magának dolgozott. Harry Hole. Állítólag egyetlen alkalommal sem fogott mellé
a nyomozásai során. Az összes ügyét megoldotta. Igaz ez?
Anton megköszörülte a torkát, és figyelmeztető pillantást vetett Siljére, a lány azonban rá se rántott.
Hagen mosolya szélesebbé vált.
– Először is, az embernek száradhatnak megoldatlan ügyek a lelkén, az még nem jelenti azt, hogy
hibázott. Vagy másként gondolja?
Silje Gravseng nem válaszolt.
– Ami Harryt és a felderítetlen ügyeket illeti. – Hagen megdörgölte az állát. – Nos, a hírek igazak. De
attól függ, honnan nézzük.
– Ezt hogy érti?
– Azért jött vissza Hongkongból, hogy egy olyan ügyben nyomozzon, amelyben a nevelt fiát
gyilkossággal vádolták. És annak ellenére, hogy Oleget elengedték, és egy másik fiú beismerő vallomást
tett, Gusto Hanssen meggyilkolásának ügyét valójában nem sikerült megoldani.
Legalábbis hivatalosan nem.
– Köszönöm – mondta Silje egy gyors mosollyal.
– Sok szerencsét a pályájához! – biccentett Hagen.
Gunnar Hagen a folyosón ballagó lány után nézett. Nem annyira azért, mert a férfiak folyton
megbámulják a csinos, fiatal lányokat, hanem inkább azért, hogy néhány másodperccel elhalaszthassa azt,
ami következik, gondolta Anton, aki észrevette az osztályvezető idegességét. Hagen a csukott ajtó felé
fordult. Kigombolta a kabátját. Felemelte a sarkát a talajról, mint valami teniszjátékos, aki az ellenfele
adogatására vár.
– Akkor most bemegyek.
– Menj csak – bólintott Anton. – Én meg őrködöm.
– Jól van – mondta Hagen. – Jól van.
Az ebéd felénél jártak, amikor Beate hirtelen megkérdezte Katrinét, hogy lefeküdt-e annak idején
Harryval.
Bevezetésképpen Beate elmesélte, hogyan ismerte fel az egyik fedett nyomozó a hamis tanúzással
vádolt nő, Irja Jacobsen fotóját. A nő többnyire az orrát sem dugta ki az Alexander Kiellands plassnál
található albérletéből, amelyet a rendőrség egy ideje megfigyelés alatt tartott, a lakásban ugyanis
amfetamint árultak. Irja iránt azonban nem mutattak különösebb érdeklődést, mivel nem dílerkedett, a
legrosszabb esetben is legfeljebb csak fogyasztó volt.
A beszélgetés azután a munkára és a magánéletre terelődött, ami végül a régi, szép idők
felelevenítésébe torkollott. Katrine kötelességtudóan tiltakozott, amikor Beate azt állította, annak idején a
fél gyilkossági csoportnak görcsbe rándult a nyaka, úgy forgolódott a folyosókon végigviharzó Katrine
után. Ugyanakkor felmerült benne, hogy a nők pontosan ezzel a módszerrel szokták helyretenni egymást:
azt hangsúlyozzák, milyen szép volt valaha a másik. Főleg, ha ők maguk nem voltak különösebben nagy
szépségek. De Beate, annak ellenére, hogy soha nem adott okot nyaki izomgörcsökre, nem is az a fajta
volt, aki mérgezett nyilakkal lövöldöz. Halk szavú, könnyen elpiruló, keményen dolgozó, lojális nő volt,
olyasvalaki, aki nyílt lapokkal játszik. De valami nyilvánvalóan megváltozott. Talán a pohár fehérbor volt
az oka, Beate ugyanis nem szokott ennyire személyes kérdésekkel előhozakodni.
Katrine mindenesetre örült, hogy a szája tele volt pitával, így csak egy fejrázásra futotta.
– De oké – mondta, miután lenyelte a falatot –, elismerem, hogy eljátszottam a gondolattal. Harry
mondott erről valamit?
– Harry nagyon sok mindent elmesélt nekem – mondta Beate, és felemelte a poharat, amelyben már csak
egy korty bor volt. – Csak kíváncsi voltam, hogy lódított-e, amikor tagadta, hogy te és ő...
 Katrine kérte a számlát.
– Miért hitted, hogy együtt voltunk?
– Láttam, hogyan néztetek egymásra. És hallottam, hogyan beszéltetek egymással.
– De hiszen Harry és én állandóan marakodtunk, Beate!
– Erről beszélek.
Katrine felnevetett.
– És mi a helyzet veled és Harryval?
– Harryval? Kizárt. Ahhoz túlságosan jó barátok voltunk. Azután összejöttünk Halvorsennel...
Katrine biccentett. Halvorsen Harry társa volt, egy fiatal nyomozó Steinkjerből, aki teherbe ejtette
Beatét, mielőtt szolgálatban meggyilkolták.
Csend támadt.
– Mi az?
Katrine megvonta a vállát. Elővette a telefonját, és lejátszotta a felvétel végét.
– Az Ilában sok a féleszű – mondta Beate.
– Eleget ültem a pszichiátrián ahhoz, hogy felismerjem a hasonszőrűeket – felelte Katrine. – Engem
inkább az érdekelne: honnan tudta, hogy Valentin miatt jártam ott?
Anton Mittet a széken ülve nézte, ahogy Mona közeledik. Kiélvezte a látványt. Arra gondolt, hogy talán
ez az utolsó alkalmak egyike.
A nő már messziről mosolygott. Egyenesen felé tartott. Anton nézte, ahogy egyik lábát a másik elé teszi,
mintha egy vonalon lépegetne. Lehet, hogy egyszerűen így jár. Vagy az ő kedvéért sétál így? Aztán
egyszeriben ott termett előtte, s önkéntelenül hátrapillantott, hogy megnézze, egyedül vannak-e.
Megsimogatta Anton haját. A férfi ülve maradt, karját a nő combja köré fonta, és felpillantott rá.
– Mi újság? – kérdezte. – Te is ezt a műszakot kaptad?
– Igen – felelte Mona. – Elvesztettük Altmant. Visszarendelték a rákbetegekhez.
– Annál többet láthatunk téged – mosolygott Anton.
– Az nem olyan biztos – mondta a nő. – A tesztek szerint hamarosan összeszedi magát.
– De hiszen nem miatta találkozgatunk.
Anton tréfás hangnemet igyekezett megütni, de nem viccnek szánta. És ezzel a nő is tisztában volt. Ezért
dermedt meg? Ezért torzult a mosolya grimaszba, és ezért szabadította ki magát Anton karjából, miközben
hátrapillantott, mintha azért csinálná, mert attól fél, hogy meglátja őket valaki? Anton elengedte.
– A gyilkosságiak főnöke van bent nála.
– Mit keres ott?
– Beszélni akar vele.
– Miről?
– Azt nem árulhatom el – válaszolta Anton. Ahelyett, hogy az igazat mondta volna. Hogy fogalma sincs
róla. Atyaég, hogy lehet ennyire szánalmas?
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Gunnar Hagen lépett ki a kórteremből. Megtorpant, Monáról
Antonra nézett, majd vissza Monára. Mintha rejtjeles üzenetek lettek volna az arcukra festve. Mona arcán
enyhe pír suhant keresztül, miközben becsusszant Hagen mögött az ajtón.
– Nos? – kérdezte Anton, és igyekezett olyan képet vágni, mintha mi sem történt volna. De a következő
pillanatban rájött, hogy Hagen pillantása valójában értetlenséget tükrözött. Úgy bámult Antonra, akárha
marslakó lett volna, tekintete olyan zavaros volt, mintha a létről alkotott összes elképzelését az imént
állították volna a feje tetejére.
– Az a férfi odabent. – mondta Hagen, miközben a hüvelykujjával az ajtó felé bökött. – Nagyon vigyázz
rá, Anton. Hallod? Nagyon vigyázz rá!
 Anton nézte, ahogy Hagen az utolsó szavakat ismételgetve, gyors léptekkel végigsiet a folyosón.

Tizedik fejezet
Amikor Katrine megpillantotta az ajtónyílásban felbukkanó arcot, először azt hitte, rossz helyen járnak.
Az ősz hajú, gyűrött arcú idős nő nem lehetett Irja Jacobsen.
– Mit akarnak? – méregette őket ellenséges gyanakvással.
– Én telefonáltam – válaszolta Beate. – Valentinról szeretnénk beszélni.
A nő becsapta az ajtót.
Beate megvárta, amíg a csoszogó lépések eltávolodnak, azután lenyomta a kilincset, és benyitott a
lakásba.
A folyosón lévő fogasokon ruhák és műanyag zacskók lógtak. Mindig műanyag zacskók. Hogy lehet,
hogy a narkósok folyton műanyag zacskóval járkálnak, tűnődött Katrine. Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy
minden tulajdonuk tárolását, védelmét, szállítását a leggyengébb, legkevésbé megbízható csomagolásra
bízzák? Miért lopnak mopedeket, állófogasokat és teáskészleteket, meg minden mást, bőröndöt és táskát
viszont soha?
A lakásban nagy kosz volt, de közel sem volt olyan rémes a helyzet, mint a legtöbb drogtanyán, amelyet
látott. Talán Irja, a ház asszonya kijelölt bizonyos határokat, és erőfeszítéseket is tett az ügy érdekében.
Katrine legalábbis abból indult ki, hogy Irja volt itt az egyetlen nő. Követte Beatét a nappaliba. Egy
ócska, de még használható díványon egy férfi aludt. Minden kétséget kizáróan alkoholmámorban. A
lakásban izzadság, cigarettafüst, sörben pácolt faanyag szaga és valami édeskés illat terjengett, amelyet
Katrine nem tudott és nem is kívánt közelebbről meghatározni. A fal mentén ott sorakoztak a lopott holmik
kötelező halmai: ezúttal gyermek szörfdeszkák takarosan egymásra pakolva, átlátszó műanyag
csomagolásban, vicsorgó fehércápát ábrázoló rajzzal és fekete harapásnyommal a végükön, amely azt a
hatást akarta kelteni, hogy a cápa már ki is harapott egy darabot belőlük. Az ég tudja, hol tettek szert rájuk.
Beate és Katrine folytatta az utat a konyha felé. Irja a kis konyhaasztal mellett ült, és cigarettát sodort.
Az asztalt egy apró terítővel fedték le, az ablakpárkányon egy cukortartóban műanyag virágok álltak.
Katrine és Beate helyet foglalt a nővel szemben.
– Soha nem állnak le – dünnyögte Irja, miközben az ablak felé intett, ahonnan beszűrődött az Uelands
gate forgalmának lármája. A hangja pontosan olyan reszelős volt, ahogy azt Katrine a lakás és a harminc-
egynéhány éves öregasszony arca láttán várta. – Éjjel-nappal mennek. De hová?
– Hazafelé – vetette fel Beate. – Vagy éppen el otthonról.
Irja megvonta a vállát.
– Maga is elhagyta az otthonát – mondta Katrine. – A népesség-nyilvántartásban szereplő cím.
– Eladtam a házamat – vágta rá Irja. – Örököltem. Túlságosan nagy volt. Túl.
Kidugta száraz, fehér nyelvét, és végighúzta a cigarettapapíron, miközben Katrine gondolatban
befejezte a mondatot: túl nagy volt a csábítás, hogy pénzzé tegye, miután a táppénzből nem futotta a betevő
drogra.
-.sok volt a rossz emlék.
– Milyen emlék? – kérdezte Beate, Katrine pedig összerázkódott. Beate bűnügyi technikus volt, nem
rendelkezett gyakorlattal a kihallgatások terén. Ez a kérdés túl tág volt, teljes élettragédiát feszegetett. És
senki sem ecseteli a múltját ráérősebben és aprólékosabban, mint egy önsajnálatban dagonyázó
kábítószeres.
– Valentin.
Katrine kihúzta magát. Beate talán mégis tudja, mit csinál.
– Mit tett?
 A nő megvonta a vállát.
– Az alagsori lakást bérelte. Ott. ott volt.
– Ott volt?
– Maguk nem ismerik Valentint. Ő más. Ő. – A nő az öngyújtót kattogtatta, de a láng csak nem akart
fellobbanni. – Ő.
Egyre csak kattogtatott.
– Őrült volt? – próbálta kisegíteni Katrine türelmetlenül.
– Nem! – Irja dühösen a földhöz vágta az öngyújtót.
Katrine csendben káromkodott. Mégis ő volt az, aki amatőr módon, célzatos kérdésekkel próbálta
kikényszeríteni az információt, amelyet egyébként megkaphattak volna.
– Mindenki azt mondja, hogy Valentin őrült volt! De nem az! Csak azért van, mert csinál valamit. – A nő
kinézett az ablakon, és suttogóra fogta a hangját. – Csinál valamit a levegővel. Az emberek megrémülnek
tőle.
– Megütötte magát? – kérdezte Beate.
Egy újabb célzatos kérdés. Katrine igyekezett elkapni kolléganője pillantását.
– Nem – válaszolta Irja. – Nem vert. Fojtogatott. Ha ellentmondtam neki. Olyan erős volt, csak
megmarkolta a nyakamat az egyik kezével, és megszorította. Csak szorított, amíg minden forogni nem
kezdett velem. Nem tudtam lefejteni a kezét a nyakamról.
Katrine azt feltételezte, hogy a nő arcán szétterülő mosoly valamiféle akasztófahumor jele lehet.
Egészen addig, amíg Irja nem folytatta.
– És az a furcsa, hogy ezzel teljesen felhúzott. Beindított.
Katrine arca önkéntelen grimaszba rándult. Olvasott róla, hogy az agy oxigénhiányos állapota különös
hatással bír, de hogy épp egy szexuális bűnözőre gerjedjen be valaki tőle?
– És azután le is feküdtek egymással? – kérdezte Beate.
Lehajolt, és felvette a földről az öngyújtót. Meggyújtotta, és Irja felé nyújtotta. A nő gyorsan a szájába
dugott egy cigarettát, majd előredőlt, a cigaretta végét az imbolygó lángba tartotta, és beleszívott. Kifújta
a füstöt, visszazökkent a székre, és úgy látszott, teljesen tűzbe jött, mintha a teste egy légmentesen lezárt
zacskó lett volna, amelybe a cigaretta ebben a pillanatban égetett lyukat.
– Nem mindig akkor csinálta, amikor dugni akart – felelte Irja. – Utána többnyire elment. Én meg csak
ültem, és abban reménykedtem, hogy hamarosan visszajön.
Katrinének össze kellett szednie magát, nehogy felhorkantson, vagy egyéb módon fejezze ki a
megvetését.
– És mit csinált, amikor elment?
– Nem tudom. Nem mondott semmit, én meg.
A nő megint csak a vállát vonogatta. Vállvonogatás mint életérzés, gondolta Katrine. Beletörődés mint
fájdalomcsillapító.
– Talán nem is akartam tudni.
Beate megköszörülte a torkát.
– Alibit biztosított neki arra a két estére, amelyen meggyilkolták azokat a lányokat. Maridalenben és.
– Igen, igen, blabla. – szakította félbe Irja.
– Viszont azzal ellentétben, amit a kihallgatáson állított, Valentin nem volt otthon, ugye?
– A franc sem emlékszik már rá! Csak tettem a dolgomat.
– Ezt hogy érti?
– Valentin elmondta azon az éjszakán, amikor először voltunk együtt úgy. Tudja, az első alkalommal.
Szóval akkor elmondta, hogy a rendőrség mindig kérdezősködni fog majd, ha erőszak történik valahol,
csak mert egyszer meggyanúsították egy ügyben, amelyben végül nem sikerült elítélniük. És ha nincs
alibije, megint megpróbálják elítélni, tök mindegy, hogy bűnös-e vagy sem. Azt mondta, hogy a rendőrség
mindig ezt csinálja azokkal, akikről úgy vélik, hogy megúsztak egy esetet. Úgyhogy meg kellett esküdnöm,
hogy bármilyen időpontról faggatóznak, mindig azt mondom majd, hogy otthon volt. Ezzel egy csomó
nehézségtől és időpocsékolástól kímélhetem meg magunkat, ezt mondta. És nekem is logikusnak tűnt.
– És maga tényleg elhitte, hogy Valentin ártatlan ezekben az ügyekben? – kérdezte Katrine. – Hiszen
tudta, hogy követett már el erőszakot korábban.
– Honnan a fenéből tudtam volna?! – csattant fel Irja. A nappaliból halk morgás hallatszott. – Nem
tudtam én semmit!
Katrinének komolyan vissza kellett fognia magát, hogy ne essen neki a nőnek, de Beate finoman
megszorította a térdét az asztal alatt.
– Irja – mondta Beate szelíden. – Ha nem tud semmit, akkor most miért volt hajlandó mégis szóba állni
velünk?
Irja Beatét nézte, miközben képzeletbeli dohánydarabkákat próbált leszedegetni a nyelve hegyéről.
Mérlegelt. És döntött.
– Volt az a büntetése. Tudják, amit a nemi erőszak kísérletéért kapott. Amikor nagytakarítást tartottam a
lakásban, hogy kiadjam, megtaláltam azokat a. azokat a. – A hangja hirtelen cserbenhagyta. – Azokat a. –
A nagy, véreres szempárt könnyek futották el. – Azokat a képeket.
– Milyen képeket?
Irja szipogott.
– A lányok fotóit. Fiatal lányok voltak, szinte még gyerekek. Megkötözték őket, és egy olyan izé volt a
szájukban.
– Szájpecek?
– Igen, szájpecek. Székeken vagy egy ágyon ültek. A lepedő véres volt.
– És Valentin? – kérdezte Beate. – Ő is rajta volt a képeken?
Irja a fejét rázta.
– Akkor nem biztos, hogy igaziak voltak – mondta Katrine. – A neten keringő állítólagos nemi erőszakot
ábrázoló képeket profik készítik a műfaj iránt érdeklődőknek.
Irja a fejét rázta.
– A lányok túlságosan rémültek voltak. Látszott a szemükön. Én. felismertem a rettegést, amit Valentin.
amit Valentin tud kelteni.
– Katrine arra célzott, hogy nem feltétlenül Valentin készítette azokat a képeket.
– A csizma – hüppögte Irja.
– Tessék?
– Valentinnak olyan hosszú, hegyes orrú cowboycsizmája volt, csattal az oldalán. Az egyik képen ott
volt az ágy mellett. Akkor jöttem rá, hogy mégis igaz lehetett. Hogy tényleg megerőszakolt nőket, ahogy
mondták. De nem ez volt a legrosszabb.
– Nem?
– Látszott a tapéta az ágy mögött. És az a tapéta volt, ugyanaz a minta. A képek az alagsori lakásban
készültek. Ugyanabban az ágyban, ahol ő és én. – A nő összeszorított szeméből két apró könnycsepp
buggyant elő.
– Mit csinált ezután? – kérdezte Katrine.
– Mégis mit gondol? – fortyant fel Irja, és a karjába törölte csöpögő orrát. – A rendőrséghez fordultam.
Magukhoz! Magukhoz, akiknek meg kellene védeniük bennünket.
– És mit mondtunk? – Katrine meg sem próbálta titkolni az ellenérzéseit.
 – Azt mondták, hogy utánanéznek. Kikérdezték Valentint a képekről, de persze sikerült kidumálnia
magát. Azt mondta, hogy csak egy játék volt, amiben a lányok önként vettek részt, és egyébként a nevükre
sem emlékszik már, és nem is látta őket többször. Majd megkérdezte a rendőröket, hogy tett-e feljelentést
bármelyikük. Mivel semmi ilyesmi nem történt, ezen a ponton meg is állt a dolog. Mármint a maguk
számára. Számomra viszont pontosan itt kezdődött.
A nő óvatosan végighúzta a mutatóujját a szeme alatt, mintha nem létező sminkjére vigyázva törölné le a
könnyeit.
– Mi történt azután?
– Az Ilából a rabok hetente egyszer telefonálhatnak. Kaptam egy üzenetet tőle, hogy beszélni akar
velem. Meglátogattam.
Katrinének hallania sem kellett a folytatást.
– A látogatói szobában vártam rá. Amikor belépett az ajtón, elég volt csak rám néznie, máris úgy
éreztem, mintha fojtogatna. Nem tudtam lélegezni. Leült, majd azt mondta, hogy ha egyetlen hangot is
említek bárkinek az alibikről, akkor megöl. Ha egyáltalán bármilyen ügyben beszélek a rendőrséggel, nem
számít, mi az, megöl. És ha azt hiszem, hogy sokáig lesz odabent, akkor nagyon tévedek. Azután távozott.
Egy szemernyi kétségem sem volt. Mivel tudom, amit tudok, az első adandó alkalommal kicsinál majd.
Hazarohantam, magamra zártam minden ajtót, és három napig zokogtam a rettegéstől. A negyedik napon
felhívott egy úgynevezett barátnőm, aki rendszeres időközönként fel szokott bukkanni, hogy pénzt
tarháljon. Rá volt kattanva valami heroinszerű cuccra, ami akkoriban jelent meg a piacon. Később
violinként árulták. Máskor egyszerűen csak letettem a telefont, ez alkalommal viszont másként döntöttem.
A következő este a csaj már ott ült nálam, és segített beadni az első lövést abból a cuccból, amit
legszívesebben egész életemben csak nyomnék magamba. És édes istenem, tényleg segített! A violin.
mindent rendbe hozott. Mindent.
Katrine egy régi szerelem fényét látta a megtört nő pillantásában.
– És maga is függő lett – szólalt meg Beate. – Eladta a házat.
– Nem csak a pénz miatt – mondta Irja. – Menekülnöm kellett. El kellett rejtőznöm előle. Fel kellett
égetnem minden hidat magam után, ami hozzám vezetheti.
– Nem használta többé a hitelkártyáját, nem jelentette be a költözését – mondta Katrine. – Még az
egészségbiztosítást sem vette igénybe.
– Természetesen nem.
– Valentin halálát követően sem.
Irja nem válaszolt. Nem is pislogott. Mozdulatlanul ült, miközben a nikotintól megsárgult ujjai között
tartott, teljesen leégett cigaretta füstje a plafon felé kunkorodott. Katrinét az autó reflektora elé tévedt
vadállatokra emlékeztette.
– Biztosan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy meghalt – mondta Beate óvatosan.
Irja gépiesen megrázta a fejét.
– Valentin nem halt meg.
Katrine rögtön tudta, hogy a nő komolyan gondolta. Mit is mondott először Valentinról? „Maguk nem
ismerik Valentint. Ő más.” Jelen időben beszélt róla.
– Mit gondolnak, miért mondom el ezt maguknak? – Irja elnyomta a csikket az asztallapon. – Közeledik.
Napról napra közelebb jön. Érzem. Vannak reggelek, amikor úgy ébredek, hogy érzem a kezét a nyakamon.
Katrinének már a nyelvén volt, hogy közölje: ezt nevezik paranoiának, és a heroinfogyasztás
elkerülhetetlen velejárója. De hirtelen elbizonytalanodott. És amikor Irja hangja halk suttogássá vált,
miközben a pillantása a helyiség sötét zugai között cikázott, Katrine maga is érezni kezdte. A torkára
fonódó ujjakat.
 – Meg kell találniuk. Kérem! Mielőtt ő talál meg engem.
Anton Mittet az órájára pillantott. Fél hét. Ásított. Mona az egyik orvossal bent volt néhányszor a
betegnél. Ezenkívül az égvilágon semmi sem történt. Az embernek bőven van ideje gondolkodni,
miközben csak üldögél itt. Túlságosan sok is. A gondolatok ugyanis egy idő múlva negatív irányba
fordulnak. Mintha bármin is változtatni lehetne. A Drammen-ügyön már nem tud, nem másíthatja meg az
akkori döntését, hogy nem jelenti a gumibotot, amelyet a tetthelytől nem messze talált az erdőben. És nem
mehet vissza az időben, hogy visszavonja, meg nem történtté tegye mindazt, amivel megbántotta Laurát. És
a Monával töltött első éjszakát sem csinálhatja vissza. Ahogy az azt követőket sem.
Felkapta a fejét. Mi volt ez? Valami zaj'? Mintha a folyosó végéről érkezett volna. Anton hegyezni
kezdte a fülét. Csak a csendet hallotta. De az az előbb mégiscsak valami zaj volt, és a beteg ágya melletti
szívmonitor egyenletes sípolásától eltekintve errefelé semmiféle zajnak nem kellene lennie.
Anton hangtalanul felemelkedett a székről, kikapcsolta a fegyvertok csatját, és előhúzta a
szolgálati pisztolyát. Kibiztosította. „Nagyon vigyázz rá, Anton.”
Várt, de senki sem jött. Azután lassan elindult a folyosón. Útközben az összes ajtó kilincsét
megrángatta, de mind zárva volt. Befordult a sarkon, és végigpillantott az előtte elnyúló folyosón. Ki volt
világítva. És az égvilágon senki sem járt arra. Újra megállt, és hallgatózott. Semmi. Úgy tűnt, tényleg nincs
ott semmi. Visszadugta a fegyvert a tokba.
Semmi? De mégis. Valami hullámokat keltett a levegőben, amelyek elérték érzékeny dobhártyáját,
megrezgették, ha alig észrevehetően is, de ez elég volt ahhoz, hogy az idegek észleljék őket, és jelet
továbbítsanak az agynak. De ezer dolog okozhatta. Egy egér vagy egy patkány. Egy villanykörte, amely egy
durranás kíséretében égett ki. Az, hogy az est beálltával csökkenő hőmérséklet hatására az épület
szerkezetének faanyaga zsugorodni kezdett, és megroppant. Egy madár, amely nekirepült valamelyik
ablaknak.
Anton csak most, amikor végre megnyugodott, vette észre, mennyire felszökött a pulzusa. Újra edzenie
kellene, hogy formába lendüljön. Hogy visszakapja a testet, amely voltaképpen ő maga volt.
Már majdnem visszaindult, amikor eszébe jutott, hogy ha már úgyis itt van, készít egy csésze kávét
magának. A piros kávéfőzőhöz lépett, felfordította a hosszúkás dobozt, és a kezébe rázta az utolsó zöld
kávékapszulát, amelynek fényes fedelén a Fortissimo Lungo felirat állt. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy
talán annak a zaját hallotta, ahogy valaki idelopódzott, és elcsente a kapszulákat, hiszen a doboz tegnap
még mintha tele lett volna. Amikor a kapszulát a gépbe akarta tenni, hirtelen úgy látta, mintha a teteje
lyukas volna. Vagyis már használták. De azután rájött, hogy csak a kapszula tetején lévő sakktáblaszerű
minta csapta be. Bekapcsolta a gépet. A kávéfőző zúgni kezdett, Antonban pedig csak most tudatosult,
hogy a következő húsz másodpercben a zúgás minden egyéb apró zajt elnyom majd. Hátrált két lépést,
hogy ne a legnagyobb lármában álljon.
Amikor a pohár megtelt, a kávéra pillantott. Szép, fekete színe volt, a kapszulát ezek szerint valóban
nem használták még.
Miután az utolsó csepp kávé is a pohárba csordult a gépből, újra hallani vélte a hangot. Ugyanazt a zajt.
Ezúttal azonban a túlsó oldalról, a beteg szobájának irányából. Elsiklott volna valami fölött a figyelme,
miközben idefelé tartott? Anton a bal kezébe fogta a poharat, és újra előhúzta a pisztolyt. Hosszú,
egyenletes léptekkel indult vissza. Igyekezett úgy egyensúlyozni a poharat, hogy ne kelljen ránéznie, de
érezte, ahogy a forró folyadék a kezét égeti. Befordult a sarkon. Senki. Megkönnyebbülten fújta ki a
levegőt. Továbbment a szék felé. Épp le akart ülni, amikor hirtelen megdermedt. A beteg ajtajához lépett,
és kinyitotta.
A férfit nem lehetett látni, mert a paplan útban volt.
A szívmonitor hangja azonban egyenletes volt, és Anton látta, ahogy a zöld képernyőn a balról jobbra
futó vonal minden egyes sípoláskor megugrik.
Be akarta zárni az ajtót, de valami miatt meggondolta magát.
Belépett a kórterembe, az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Megkerülte az ágyat.
Lenézett a beteg arcára.
A férfi volt az.
Anton a homlokát ráncolta. A férfi szájához hajolt. Lélegzik?
Igen, érezte a légáramlatot és az émelyítő, édeskés szagot, amelyet talán a gyógyszerek okoztak.
Anton Mittet kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Az órára pillantott. Belekortyolt a
kávéba. Azután újra az órára lesett. Észrevette, hogy a perceket számolja. Hogy alig várja, hogy véget
érjen ez a műszak.
– Örülök, hogy hajlandó beszélni velem – mondta Katrine.
– Hogy hajlandó? – nézett rá az őr. – Abból a részlegből a legtöbb srác a fél karját odaadná, hogy
néhány percig négyszemközt lehessen egy nővel. Rico Herrem egy potenciális erőszaktevő. Biztos benne,
hogy kettesben akar maradni vele?
– Tudok magamra vigyázni.
– A fogorvos is ezt mondta Valentinra. De legyen! Magán legalább nadrág van.
– Nadrág?
– A doktornő szoknyát és nejlonharisnyát viselt. Úgy ültette Valentint a kezelőszékbe, hogy nem volt
jelen egyetlen őr sem. Képzelheti.
Katrine megpróbálta elképzelni.
– Drágán megfizetett, amiért így öltözött fel. Oké, megjöttünk! – Az őr kinyitotta a cella ajtaját.
– Itt leszek az ajtó előtt, csak kiáltson, ha van valami.
– Köszönöm – felelte Katrine, és belépett az ajtón.
Az íróasztalnál ülő vörös fejű férfi megfordult a széken.
– Isten hozta szerény hajlékomban!
– Köszönöm – mondta Katrine.
– Üljön csak ide! – Rico Herrem felállt, odavitte Katrinének a széket, ő maga pedig a megvetett ágyra
telepedett. Tisztes távolságra. Katrine helyet foglalt. A szék támláján még érezte a férfi testének melegét.
Amikor kissé közelebb húzta a széket, a férfi hátrébb húzódott az ágyon, Katrine pedig arra gondolt, hogy
talán azok közé tartozik, akik valójában félnek a nőktől. Hogy ezért nem erőszakolt meg senkit, csak
kukkolta őket. Mutogatta magát nekik. Felhívta őket, hogy elmondja, mi mindent tenne velük, amihez
természetesen nem volt mersze. Rico Herrem aktája sokkal inkább gusztustalan volt, mint félelmetes.
– Azt kiabálta utánam, hogy Valentin nem halt meg – vágott bele Katrine, majd előrehajolt. A férfi még
hátrébb húzódott. A testbeszéde védekező volt, mosolya azonban pimasz és gyűlölködő. Illetlen. – Hogy
értette ezt?
– Mégis mit gondol, Katrine? – Orrhang. – Úgy, hogy életben van.
– Valentin Gjertsent holtan találták itt, a börtönben.
– Igen, ezt hiszi mindenki. Mesélte az a fickó odakint, mit csinált Valentin a fogorvossal?
– Említett valamit a szoknyáról és a nejlonharisnyáról. Gondolom, magukat feltüzeli az ilyesmi.
– Valentint igen. És ezt most szó szerint értettem. A nő hetente kétszer jött. Akkoriban sokan
panaszkodtak fogfájásra. Valentin a saját fúrójával kényszerítette a doktornőt, hogy levegye a
nejlonharisnyáját, és a fejére húzza. A fogorvosi székben dugta meg. De ahogy később fogalmazott: „a
csaj csak feküdt ott, mint valami letaglózott állat”. Feltehetőleg rossz tanácsot kapott arra nézve, hogyan
kell viselkednie, ha történik valami. Valentin azután előhúzta az öngyújtóját és. Nos, valóban tűzbe jött a
nejlonharisnyától. Látta már, hogyan olvad meg a nejlon a tűzben? A nő élete valószínűleg pokollá vált.
Az arcára égett nejlon bűzét hetekig érezni lehetett odabent. Nem tudom, mi lett vele aztán, de szerintem
már nem kell attól tartania, hogy újra meg akarják erőszakolni.
Katrine a férfit tanulmányozta. Nagypofájú, gondolta. Az a fajta, aki annyi verést kapott már, hogy a
vigyor ösztönös védekezési módszerré lett nála.
– Ha Valentin valóban nem halt meg, akkor hol van? – kérdezte.
A vigyor még szélesebbé vált. A férfi a térdére húzta a paplant.
– Kérem, Rico, ne vesztegesse az időmet – sóhajtotta Katrine. – Épp elég sokáig kuksoltam
elmegyógyintézetben, úgyhogy rettenetesen unom az őrülteket. Értjük egymást?
– Maga sem gondolja komolyan, hogy ingyen adom az információimat, ugye, nyomozó?
– Különleges nyomozó. És mi az ára? Csökkenteni szeretné a büntetését?
– A jövő héten szabadulok. Ötvenezer koronát akarok.
Katrine hangosan és szívből nevetett. Látta, hogy a férfi pillantása elsötétül.
– Akkor itt végeztünk is – jelentette ki Katrine, és felállt.
– Harmincezer – mondta a férfi. – Le vagyok égve, és ha végre kijutok, szükségem lesz egy
repülőjegyre, hogy elhúzzak innen.
Katrine a fejét rázta.
– Csak akkor fizetünk a besúgóknak, ha olyan információval szolgálnak, ami új megvilágításba helyez
egy ügyet. Egy nagyobb ügyet.
– És mi van, ha ez pontosan olyan ügy?
– Akkor is meg kellene beszélnem a feletteseimmel a dolgot. De azt hittem, azért vagyok itt, mert el
akar mondani valamit, és nem azért, hogy olyasmivel üzleteljek, amivel nem rendelkezem. – Katrine az
ajtóhoz ment, és felemelte a kezét, hogy kopogjon.
– Várjon! – mondta a vörös fejű. A hangja egészen vékony volt. A paplant az álláig húzta. – Mesélhetek
egy keveset.
– Mondtam, hogy nincs semmim a maga számára. – Katrine kopogtatott az ajtón.
– Tudja, mi ez? – A férfi egy rézszínű eszközt emelt fel, amitől Katrine szíve megállt. Azután rájött,
hogy amit egy pisztoly markolatának vélt, az valójában egy tetoválógép, a pisztoly csöve pedig a tűben
végződő tetoválócsőr.
– Én vagyok a helyi tetováló – mondta a férfi. – És átkozottul értem a dolgomat. Ha jól sejtem, azt is
tudja, hogyan azonosították Valentinként azt a holttestet.
Katrine a férfit tanulmányozta. A keskeny, gyűlölettel teli szempárt. A vékony, nedves ajkat. A gyér haj
alatt megcsillanó vörös bőrt. A tetoválás. A démonarc.
– Továbbra sincs semmim magának, Rico.
– Ha megtenné. – A férfi arca grimaszba torzult.
– Igen?
– Ha megtenné, hogy kigombolja a blúzát, hogy láthassam a.
Katrine hitetlenkedve pillantott le magára.
– Úgy érti. ezt?
Miközben megmarkolta a mellét, szinte érezte az ágyban ülő férfi testének felé sugárzó melegét.
Odakintről kulcszörgés hallatszott.
– Várjon! – kiáltotta ki Katrine, aki egy pillanatra sem eresztette Rico Herrem pillantását. – Adjon még
néhány percet, kérem!
Hallotta, ahogy a zörgésnek vége szakad. Az őr morgott valamit, majd távolodni kezdtek a léptei.
A férfi ádámcsutkája úgy mozgott föl és le, mint egy kis idegen lény, amely azon fáradozik, hogy végre
kiszabadulhasson a bőre alól.
 – Folytassa! – mondta Katrine.
– Addig nem, amíg.
– Akkor elmondom az ajánlatomat. A blúz begombolva marad. De belecsípek az egyik mellbimbómba,
hogy lássa, ahogy megkeményedik. Ha az megfelel magának.
– Igen!
– Ha magához nyúl, azzal megszegi az egyezséget. Oké?
– Oké.
– Rendben. Hadd halljam!
– Én tetováltam a démonarcot a mellére.
– Itt? A börtönben?
A férfi egy lapot húzott elő a paplan alól.
Katrine a férfi felé indult.
– Állj!
Megtorpant. A férfira nézett. Felemelte a jobb kezét. Kitapogatta a mellbimbóját a melltartó vékony
anyaga alatt. A mutató– és a hüvelykujja közé fogta, majd összeszorította. Meg sem próbálta figyelmen
kívül hagyni a fájdalmat, de állta. Meggörbítette a hátát. A vér a mellbimbójába áradt, érezte, amint
megmerevedik. Hallotta, ahogy a férfi légzése felgyorsul.
Rico Katrinének nyújtotta a lapot, a nő előrelépett, és elvette tőle. Aztán visszaült a székre.
Egy rajz volt. Felismerte a börtönőr leírása alapján. A démonarc. Vízszintesen elnyújtva, mintha
kampók mélyednének az arcba és a homlokba. Mintha ordítana a fájdalomtól, mintha azért üvöltene, mert
ki akar szabadulni.
– Azt hittem, ez a tetoválás évekkel a halála előtt készült – mondta Katrine.
– Hát, nem egészen.
– Ezt hogy érti? – Katrine a rajz vonalait tanulmányozta.
– Úgy értem, hogy a halála után készült.
Katrine felnézett a képről. A férfi pillantása továbbra is a blúzra szegeződött.
– Azt mondja, az után tetoválta Valentinra, hogy meghalt?
– Rossz a füle, Katrine? Valentin nem halt meg.
– De akkor. kit.?
– Két gomb.
– Mi?
– Gomboljon ki két gombot a blúzán!
Katrine rögtön hármat gombolt ki, majd félrehúzta a blúzt a melléről. Hagyta, hadd bámulja a pasas a
még mindig ágaskodó mellbimbóját.
– Judast. – A férfi suttogó hangja érdes volt. – Judast tetováltam. Valentin három napon keresztül a
bőröndjében tartotta. Egyszerűen bezárta a bőröndbe, képzelje csak el.
– Judas Johansent?
– Mindenki azt hitte, megszökött, valójában Valentin agyonverte, és a bőröndbe rejtette. Senki sem fog
egy bőröndben kutatni egy férfi után, nem igaz? Valentin darált húst csinált a szerencsétlenből,
gyakorlatilag fel sem ismertem. Bárki lehetett volna. Az egyetlen, ami úgy-ahogy egyben maradt, az a
mellkasa volt, ahová a tetoválásnak kellett kerülnie.
– Judas Johansen. Az ő hulláját találták meg.
– És most, hogy elmondtam, én is halott ember vagyok.
– De miért ölte meg Judast?
– Valentin közutálatnak örvendett idebent. Már eleve azért, mert tíz éven aluli kislányokkal kezdett.
Azután ott volt, amit a fogorvossal tett. Azt a nőt sokan kedvelték. Az őrök is. Csak idő kérdése volt, hogy
Valentint valami szerencsétlen baleset érje. Esetleg egy túladagolás. Az sem kizárt, hogy öngyilkosságnak
állították volna be a dolgot. Úgyhogy csinálnia kellett valamit.
– És ha szimplán megszökik?
– Megtalálják. Azt akarta, hogy halottnak higgyék.
– És a cimborája, Judas.
– Feláldozható volt. Valentin nem olyan, mint mi, többiek, Katrine.
Katrine nem vett tudomást arról, hogy a férfi egy kalap alá sorolta kettőjüket.
– Miért akarta ezt elmesélni? Hiszen bűnrészes volt.
– Én csak kitetováltam egy halott férfit. Maguknak meg el kell kapniuk Valentint.
– Miért?
A vörös fejű behunyta a szemét.
– Olyan sokat álmodtam róla az utóbbi időben, Katrine! Valentin úton van. Úton az élők közé. De előbb
le kell számolnia a múlttal. Mindennel, ami az útjába állhat. Mindenkivel, aki tud valamit. És én is
közéjük tartozom. A jövő héten szabadulok. El kell kapniuk.
-.mielőtt ő kapja el magát – fejezte be Katrine a mondatot, és az előtte gubbasztó férfira meredt.
Pontosabban egy pontra, valahol a férfi homloka előtt. Mert mintha ott játszódott volna a jelenet,
amelyben Rico a háromnapos hullát tetoválja. Ami annyira nyugtalanító volt, hogy Katrine semmi egyebet
nem érzékelt, nem látott, és nem is hallott. Legalábbis addig nem, amíg egy kis csepp el nem találta a
nyakát. Ekkor már a férfi hörgését is hallotta, és lejjebb siklott a tekintete. Felugrott a székről, és
miközben az ajtó felé botladozott, érezte, hogy rátör az émelygés.
Anton Mittet felébredt.
A szíve vadul dübörgött. Levegő után kapkodott.
Egy pillanatig zavartan pislogott, mire valamelyest kitisztult előtte a kép.
A folyosó fehérre festett falára meredt. A széken ült, fejét a falnak döntve. Elaludt. Elaludt szolgálat
közben!
Még soha nem történt vele ilyesmi. Felemelte a bal kezét. Mintha legalább húsz kilót nyomott volna. És
miért kalimpál úgy a szíve, mintha félmaratont futott volna?
Az órájára nézett. Negyed tizenkettő. Több mint egy órát aludt! Hogyan fordulhatott ez elő? Érezte,
ahogy a szíve lassan megnyugszik. Biztosan az elmúlt hetek idegeskedései miatt történt. Az őrködés, a
felborult napi ritmus. Laura és Mona.
Mi ébresztette fel? Egy újabb zaj?
Hallgatózott.
Semmi, csak a remegő csend. És ez a homályos álomtöredék arról, hogy az agya valami nyugtalanítót
észlelt. Olyan, mint amikor odalent, a folyónál álló drammeni házukban alszik. Tudja, hogy vadul
bömbölő motorcsónakokkal száguldoznak közvetlenül a nyitott ablak előtt, az agya mégsem érzékeli. De
elég a hálószobaajtó alig hallható nyikorgása, és azonnal felriad. Laura váltig állítja, hogy ez az egész a
Drammen-üggyel, René Kalsnesszel kezdődött, akit valamivel feljebb találtak meg a folyóban.
Anton behunyta a szemét. Majd nyomban ki is nyitotta. Atyaég, hiszen majdnem elaludt újra! Felállt. De
annyira megszédült, hogy vissza kellett ülnie. Pislogott. Ez a nyomorult köd minden érzékszervét elborítja!
A szék mellett álló üres kávéspohárra nézett. Megy, és készít egy dupla kávét. Dehogy, a fenébe is,
hiszen nincs több kapszula! Felhívja Monát, és megkéri, hogy hozzon neki egy csészével, úgysincs már
hátra sok a következő vizitig. Előhúzta a telefonját. A nő száma a Gamlem Rikshospital név alatt szerepelt
a névjegyzékében, ami pusztán biztonsági óvintézkedés volt arra az esetre, ha Laura netán belenézne a
híváslistájába, és felfedezné, milyen gyakran tárcsázta ezt a számot. Az SMS-eket természetesen
folyamatosan törölte. Anton Mittet ujja már épp benyomni készült a hívásindító gombot, amikor az
agyának végre sikerült zöld ágra vergődnie.
Az oda nem illő hang. A hálószoba ajtajának nyikorgása.
Csend volt.
Valami hiányzott.
A sípolás. A szívmonitor hangja.
Anton felkecmergett. Az ajtóhoz botladozott, és feltépte. Pislogva igyekezett úrrá lenni a szédülésén. A
gép zöldes fényű képernyőjére meredt. A monitort keresztülszelő egyenes, halott vonalra.
Az ágyhoz rohant, és a párnán pihenő sápadt arcba bámult.
Hallotta a folyosón futva közeledő léptek zaját. Az ügyeleti szobában valószínűleg megszólalt egy
riasztó, amikor a gép azt jelezte, hogy a beteg szíve megállt. Anton ösztönösen a férfi homlokára tette a
kezét. Még meleg volt. Anton azonban elég holttestet látott már ahhoz, hogy szemernyi kétsége ne legyen
afelől, hogy a beteg meghalt.
 HARMADIK RÉSZ

Tizenegyedik fejezet
A beteg temetését rendkívül gyér részvétel mellett, gyorsan és hatékonyan bonyolították le. A lelkész
meg sem próbált olyasmit sugalmazni, hogy a koporsóban fekvő férfi közkedvelt ember lett volna, aki
számára a példás életéből adódóan egyenes út vezet a paradicsomba. Helyette inkább Jézus kegyelmébe
ajánlotta, aki állítása szerint minden bűnöst kisegít a kutyaszorítóból.
Mivel nem jelentkezett elég koporsóvivő, a koporsó az oltár előtt maradt, amikor a gyászolók a
szertartás után kiléptek a Vestre Aker-templom előtt kavargó hóesésbe. A megjelentek zöme – szám szerint
négy – rendőr volt, akik azután kocsiba ültek, és elhajtottak a Justisenbe, ahol egy pszichológus várta őket.
Leverték a havat a csizmájukról, egy sört és négy ásványvizet rendeltek, amely sem tisztább, sem
ízletesebb nem volt, mint ami az oslói csapokból folyt. Koccintottak, s a hagyományokhoz híven átkot
szórtak a halottra, majd ittak.
– Olyan fiatalon halt meg! – mondta a gyilkossági csoport vezetője, Gunnar Hagen.
– Túl fiatalon – bólintott a bűnügyi technikusok főnöke, Beate L0nn.
– Biztosan sokáig és nagy lánggal ég majd – tette hozzá a rojtos, szattyánbőr kabátot viselő, vörös hajú
technikus, Bjorn Holm.
– Nos, a diagnózisom szerint mindannyiuknak sikerül kordában tartaniuk az érzelmeiket – állapította
meg Aune, és felemelte a söröspoharat.
– Kösz, Aune, de az én diagnózisom szerint meg mindössze annyiról van szó, hogy rendőrök vagyunk –
mondta Hagen szárazon.
– A boncolási jegyzőkönyv – szólalt meg Katrine. – Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen értem.
– Agyvérzésben hunyt el – felelte Beate. – Szélütés. Előfordul az ilyesmi.
– De hiszen magához tért a kómából – mondta Bjorn Holm.
– Ez is csak annak a jele, hogy a halál bármikor lesújthat ránk – jegyezte meg Beate színtelen hangon.
– Kösz – mondta Hagen egy vigyorral. – És most, hogy így kibeszéltük az elhunytat, azt javaslom, hogy
lassan tekintsünk előre.
– A gyors traumafeldolgozás az alacsony intelligenciával bíró emberekre jellemző. – Aune belekortyolt
a sörbe. – Csak úgy mondom.
Hagen pillantása egy másodpercig elidőzött a pszichológuson, majd a gyilkosságiak vezetője folytatta a
mondandóját.
– Úgy gondoltam, jobb lesz itt összeülni, mint a rendőr-főkapitányságon.
– Tényleg, tulajdonképpen miért vagyunk itt? – tudakolta Bjorn Holm.
– Hogy a rendőrgyilkosságokról beszéljünk. Katrine?
Katrine Bratt biccentett, és megköszörülte a torkát.
– Röviden összefoglalnám az ügyet, hogy a pszichológusunk is képben legyen – mondta. – Mindkét
kollégát egy-egy olyan felderítetlen eset helyszínén gyilkolták meg, amelyeknek nyomozásában maguk is
részt vettek. Ez idáig nincs sem nyomunk, sem gyanúsítottunk, továbbá az indíték tekintetében sincs
támpontunk. Ami a korábbi gyilkosságokat illeti, egyértelműen szexuális motiváció állt a háttérben, és
ugyan volt néhány technikai nyom, egyik alapján sem sikerült meggyanúsítani senkit. Többeket
kihallgattak, végül azonban mindannyiukat kizárták, mivel vagy alibijük volt, vagy nem stimmelt a profil.
Most viszont az egyikük újból a látóterünkbe került.
Katrine előhúzott valamit a táskájából, és az asztalra tette, hogy mindenki jól lássa. Egy meztelen
felsőtestű férfi fotója volt. A képen szereplő dátum és szám alapján egyértelmű volt, hogy a felvétel egy
letartóztatás során készült.
 – Ez itt Valentin Gjertsen. Szexuális bűnöző. Az áldozatai között férfiak, nők és gyerekek is voltak. Az
első vádemelés tizenhat éves korában történt, egy kilencéves kislányt molesztált, akit egy evezős
csónakban csalt magával. Egy évvel később az egyik szomszédasszony jelentette fel, mert megpróbálta
megerőszakolni az alagsori mosókonyhában.
– És mi köti Maridalenhez és Tryvannhoz? – kérdezte Bjorn Holm.
– Csak annyi, hogy illik rá a profil. Illetve a nő, aki alibit biztosított neki, nemrégiben bevallotta, hogy
annak idején hamisan tanúskodott. Valentin Gjertsen kérésére.
– Valentin azt mondta neki, hogy a rendőrség ártatlanul próbálta elítélni – tette hozzá Beate L0nn.
– Aha – mondta Hagen. – Ez megfelelő ok lehet arra, hogy gyűlölje a rendőröket. Maga mit gondol,
doktor? Elképzelhető?
Aune csettintett a nyelvével.
– Teljes mértékben. De amikor az emberi pszichéről van szó, ahhoz az általános érvényű szabályhoz
tartom magam, hogy bármi lehetséges, amit csak el tudunk képzelni. Plusz minden egyéb, amit el sem
tudnánk képzelni.
– Mialatt Valentin Gjertsen nemi erőszak kísérlete miatt az Ilában ült, megerőszakolt és súlyosan
megsebesített egy fogorvost. Az esetleges megtorlástól tartva úgy döntött, hogy eltűnik a börtönből. Az
Ilából megszökni igazából nem nagy boszorkányság, Valentin azonban azt akarta, hogy halottnak higgyék,
és senki ne kutasson utána. Ezért megölte az egyik rabtársát, Judas Johansent. A felismerhetetlenségig
összeverte, a hullát pedig elrejtette. Amikor Judast nem találták a létszámellenőrzéskor, jelentették a
szökését. Valentin ezután arra kényszerítette az egyik tetoválással foglalkozó rabtársát, hogy a mellén
szereplő démonarc másolatát tetoválja Judas mellkasára, amely a férfi péppé vert holttestének egyetlen
épen maradt része volt. A tetoválót és családját halálosan megfenyegette, amennyiben a férfinak eljárna a
szája, majd azon az éjszakán, amelyen megszökött, Judas Johansen hulláját a saját ruháiba öltöztette, és a
cellája padlójára fektette. A zárka ajtaját nyitva hagyta, hogy bárki szabadon bejuthasson. Amikor a
következő reggel megtalálták a holttestet, azt hitték, Valentin az, és senki sem volt különösebben
meglepve, hiszen többé-kevésbé mindenki számított arra, hogy a részleg leggyűlöltebb foglyát előbb vagy
utóbb meggyilkolják. Az egész annyira egyértelmű volt, hogy eszükbe sem jutott a holttest ujjlenyomatának
ellenőrzése, a DNS-tesztről nem is beszélve.
Egy kis időre csend támadt az asztal körül. A szomszédos asztalhoz egy újonnan érkezett vendég akart
letelepedni, Hagen beszédes pillantását követően azonban inkább a helyiség másik vége felé vette az
irányt.
– Vagyis azt mondod, hogy Valentin megszökött, él és virul – összegezte Beate L0nn. – Hogy ő áll a
régebbi és a mostani gyilkosságok mögött is. És hogy a rendőrgyilkosságok indítéka nem más, mint hogy
úgy általában bosszút akar állni a rendőrségen, amihez a korábbi gyilkossági helyszíneket nézte ki
magának. De pontosan mit akar megtorolni? Hogy a rendőrség a munkáját végzi? Ha így lenne, akkor már
nem sokan lennénk életben.
– Nem vagyok biztos benne, hogy úgy általában a rendőrökre utazik – mondta Katrine. – A börtönőr
elmesélte, hogy annak idején járt egy rendőr az Ilában, és kihallgatott néhány fogvatartottat a
Maridalenben és a Tryvannon meggyilkolt lányok ügyében. Állítólag a legkegyetlenebb gyilkosokkal
beszélt, és valójában többet mesélt, mint amennyit kérdezősködött. Valentint pedig. – Katrine nagy levegőt
vett. -.gyerekbaszóként bélyegezte meg.
Látta, hogy mindannyian összerándultak. Különös, hogy egy szó erősebb hatással bírhat, mint a
legborzalmasabb helyszíni fotók.
– És ha ez nem jelentett közvetlen halálos ítéletet a számára, akkor semmi.
– És ki volt ez a rendőr?
 – A börtönőr, akivel beszéltem, nem emlékezett rá, és a látogatást nem is vették jegyzőkönyvbe. De nem
nehéz megtippelni.
– Erlend Vennesla vagy Bertil Nilsen – mondta Bjorn Holm.
– Kezd körvonalazódni a kép, nem gondolják? – kérdezte Gunnar Hagen. – Ezt a Judast is ugyanolyan
kíméletlenül ölték meg, mint a rendőrgyilkosságok áldozatait. Aune?
– Valóban – bólintott Aune. – A gyilkosok a szokások rabjai, kipróbált gyilkolási módszerekhez
ragaszkodnak. Mindig ugyanazt a módszert alkalmazzák, hogy kiadhassák magukból a gyűlöletüket.
– De Judas esetében a módszerrel határozott célja volt – szólt közbe Beate. – Így akarta leplezni a
szökését.
– Amennyiben valóban így történt – jegyezte meg Bjrrn Holm. – Ez a fogvatartott, akivel Katrine
beszélt, enyhén szólva sem a világ legmegbízhatóbb tanúja.
– Valóban nem – felelte Katrine. – De én hiszek neki.
– Miért?
Katrine arcára kaján mosoly ült ki.
– Mit is szokott Harry mondani? A megérzés mindössze sok apró, de nagyon konkrét dolog összessége,
amelyet az agynak még nem volt ideje megnevezni.
– Mi lenne, ha exhumáltatnánk a holttestet, és.
– Tippelj! – mondta Katrine.
– Elhamvasztották?
– Valentin egy héttel korábban készített egy végrendeletet, amelyben az állt, hogy a halálát követően a
lehető leggyorsabban hamvasszák el a testét.
– És azóta az égvilágon senki sem hallott felőle – mondta Holm. – Legalábbis amíg meg nem ölte
Venneslát és Nilsent.
– Igen, ez Katrine feltevése – felelte Gunnar Hagen. – Ami egyelőre meglehetősen ingatag lábakon áll,
és enyhén szólva is merész, de amíg a nyomozócsoport a többi feltételezéssel próbál zöld ágra vergődni,
szívesen megadnám maguknak a lehetőséget, hogy végigzongorázzák ezt a felvetést. Ezért hívtam ide ma
magukat. Azt akarom, hogy egy kis különleges egységként dolgozzanak, és göngyölítsék fel ezt, és csakis
ezt a nyomot. A többit a nagy nyomozócsoportra hagyjuk. Amennyiben vállalják a feladatot, nekem. –
Hagen köhögése kemény és erős volt, akár egy pisztolylövés. -.és csak nekem jelentenek.
– Aha – bólintott Beate. – Vagyis.
– Vagyis a legnagyobb titokban dolgoznak.
– Mármint ki előtt titokban? – érdeklődött Bjorn Holm.
– Mindenki előtt – válaszolta Hagen. – Abszolút mindenki előtt, kivéve engem.
Stále Aune megköszörülte a torkát.
– És különös tekintettel kire?
Hagen a mutató– és hüvelykujja között morzsolgatta a nyaka bőrét. Szemhéját félig leeresztette, mint
egy napfürdőző gyík.
– Különös tekintettel Bellmanra – mondta Beate. – A rendőrfőkapitányra.
Hagen széttárta a kezét.
– Én csak eredményeket akarok. Harry idejében sikeresen működött a kis, független nyomozócsoport. A
rendőrfőkapitány viszont nem hajlandó belemenni. Egy nagy nyomozócsoportot akar. Lehet, hogy ez a
próbálkozás kétségbeesett kapálózásnak tűnik részemről, de a nagy csoportban teljesen kifogytunk az
ötletekből, és muszáj elkapnunk ezt a rendőrmészárost. Ha nem sikerül, akkor itt kő kövön nem marad.
Amennyiben kenyértörésre kerülne sor a rendőrfőkapitánnyal, természetesen vállalok minden felelősséget.
Ez esetben azt mondom majd neki, hogy maguk nem tudtak arról, hogy őt nem tájékoztatták. Természetesen
tisztában vagyok vele, milyen helyzetbe hozom magukat, így teljes egészében magukon múlik, hogy részt
vesznek-e ebben.
Katrine észrevette, hogy a többiekével egyetemben a saját pillantása is Beate L0nn felé fordul.
Mindannyian tudták, hogy a valós döntés Beate kezében van. Ha ő belemegy, akkor mindenki benne van.
Ha nemet mond.
– A mellkasára tetovált démonarc – szólalt meg Beate. Felemelte a fotót az asztalról, hogy tüzetesebben
szemügyre vegye. – Úgy néz ki, mintha ki akarna törni. A börtönből. A testéből. Vagy az agyából. Pontosan
úgy, mint a Hóember. Talán ő is közéjük tartozik, talán ő is sorozatgyilkos.
Felpillantott. Gyors mosoly suhant át az arcán.
– Benne vagyok!
Hagen a többiekre nézett. Sorban megkapta a kurta, beleegyező biccentéseket.
– Jól van – mondta a gyilkosságiak vezetője. – Én továbbra is a rendes nyomozócsoportot vezetem,
ennek a csoportnak a hivatalos vezetője pedig Katrine lesz. Mivel ő a bergeni és a hordalandi körzet alá
tartozik, hivatalosan nem tartoznak jelentéssel az oslói rendőrfőkapitány felé.
– Bergennek dolgozunk – bólintott Beate. – Miért is ne? Akkor igyunk Bergenre, emberek!
A poharak a levegőbe emelkedtek.
A Justisen előtt álltak. A szemerkélő esőben olaj– és aszfaltszag terjengett.
– Hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy megköszönjem, amiért visszahívtak – mondta Stále Aune,
miközben a Burberry márkájú kabátját gombolgatta.
– Újra együtt a nagy csapat! – nevetett Katrine.
– Pont olyan lesz, mint a régi szép időkben – paskolta meg Bjorn elégedetten a hasát.
– Majdnem olyan – bólintott Beate. – Csak egyvalaki hiányzik.
– Hé! – szólt rá Hagen. – Megegyeztünk, hogy nem beszélünk róla többet. Elment, és kész.
– Sosem fog teljesen eltűnni, Gunnar.
Hagen felsóhajtott, és az égre pillantott. Megvonta a vállát.
– Talán nem. A minap a Rikshospitalban egy főiskolai hallgató volt szolgálatban. Arról faggatott, volt-e
valaha olyan gyilkossági ügy, amelyet Harry Hole nem tudott felderíteni. Először azt hittem, csak azért
kíváncsiskodik, mert tanulmányozta Harry valamelyik esetét. Azt válaszoltam, hogy a Gusto Hanssen-
ügyet nem sikerült felgöngyölítenie. Ma reggel viszont a titkárnőmet azzal a kérdéssel hívták fel a
főiskoláról, hogy megkaphatnák-e a Gusto-ügy anyagainak a másolatát. – Hagen szomorúan elmosolyodott.
– Lehet, hogy mindennek ellenére mégiscsak legenda lesz belőle.
– Harryt sosem fogják elfelejteni – mondta Bjorn Holm. – Sem most, sem később.
– Talán nem – bólintott Beate. – Viszont most mi is megpróbálhatunk tenni azért, hogy ne merüljünk
feledésbe.
Egymásra néztek. Biccentettek. Rövid, határozott kézfogással elbúcsúztak egymástól, és elindultak
három különböző irányba.

Tizenkettedik fejezet
Mikael Bellman a pisztoly irányzékában felbukkanó alakra meredt. Egyik szemét összeszorította, s
lassan meghúzta a ravaszt, miközben komótos, súlyos szívverését hallgatta. Érezte, ahogy az ujjbegyébe
szökik a vér. Az alak nem mozdult, csak azért érzékelte úgy, mert ő maga nem volt mozdulatlan.
Eleresztette a ravaszt, nagy levegőt vett, majd újra összpontosítani kezdett. Megint célba vette az alakot.
Elsütötte a fegyvert. Látta, ahogy az alak összerándul. Pont, ahogy kell. Meghalt. Mikael Bellman tudta,
hogy fejlövéssel végzett vele.
– Ide azzal a hullával, hadd végezzük el a boncolást! – kiáltotta, és leeresztette a Heckler & Koch
P30L-t. Lerántotta a fülvédőt és a szemüveget. Hallotta az elektromos zúgást és a vezetékek nyikorgását,
ahogy a figura feléjük vitorlázott, majd fél méterrel az orruk előtt megállt.
– Jól van – mondta Truls, és elengedte a kapcsolót, mire a zúgás megszűnt.
– Nem rossz – mondta Mikael, miközben a céltáblát tanulmányozta, amelynek törzs– és fejrészét szitává
lőtte. A szomszédos pálya céltáblája felé intett. – De nem olyan jó, mint a tiéd.
– Ahhoz bőven elég, hogy átmenj a vizsgán. Úgy hallottam, idén tíz egész két tized százalék volt a
bukási arány. – Truls gyakorlott kézzel cserélte ki a lőtáblát a saját pályáján, majd megnyomta a
kapcsolót. Az új figura nyikorogva hátrálni kezdett, majd mintegy húsz méterre tőlük, a zöldre mázolt
fémtábla előtt megállt. Mikael fülét női nevetés ütötte meg. Néhány pályával odébb két fiatal nő állt,
összedugták a fejüket, és feléjük bámultak. Minden bizonnyal főiskolai hallgatók voltak, akik felismerték.
Idebent valahogy minden hang önálló életet élt, így például a lövések szüneteiben Mikael tisztán hallotta
az átlyukasztott papír zizzenését és a fémlapba ütköző ólom csattanását, amelyet kis fémes koppanás
követett, amikor a golyó a céltábla alatti dobozba esett.
– A testületben szolgálók több mint tíz százaléka a gyakorlatban képtelen lenne megvédeni magát vagy
másokat. Mit szól ehhez a rendőrfőkapitány?
– Nem minden rendőr tud annyit gyakorolni, mint te, Truls.
– Úgy érted, nem mindenkinek van ennyi felesleges ideje?
Truls azt az idegesítő, röfögő nevetését hallatta. Mikael Bellman a beosztottját és gyermekkori barátját
nézte. A fogak véletlenszerű összevisszaságát, amelyeket a szüleinek eszükbe sem jutott szabályoztatni, és
a vörös ínyt. Truls látszólag éppolyan volt, mint azelőtt, de valami mégis megváltozott. Talán csak az új
frizura tette. Vagy a felfüggesztés volt az oka? Az efféle dolgok nagy hatást tudnak gyakorolni az olyan
emberekre, akikről egyébként senki sem gondolná, hogy ennyire érzékenyek. Különösen igaz ez azokra,
akik nincsenek ahhoz szokva, hogy folyamatosan kimutassák az érzéseiket, inkább magukban tartják őket,
és abban bíznak, hogy idővel úgyis elmúlnak majd. Az ilyen emberek törnek össze a legkönnyebben.
Például golyót küldenek a fejükbe.
Truls azonban elégedettnek tűnt. Egyre csak vihogott. Kamaszkorukban Mikael egyszer elmagyarázta
neki, hogy a nevetése egyenesen az ember agyába hatol. Másként kellene nevetnie. Nem ártana, ha
begyakorolna egy szokványosabb, lényegesen rokonszenvesebb nevetést. De erre Truls csak még
hangosabban röhögött, és Mikaelre mutogatott. Egyetlen szó nélkül rászegezte az ujját, és csak ez a
kellemetlen, röfögő nevetés hagyta el a száját.
– Ma nem is fogsz kérdezősködni? – kérdezte Truls, miközben megtöltötte a pisztolya tárát.
– Miről?
– A számlámon lévő pénzről.
Mikael a másik lábára helyezte a testsúlyát.
– Ezért hívtál ide? Hogy erről faggassalak?
– Nem akarod tudni, hogy került oda?
– Miért akarod, hogy ezzel maceráljalak?
– Mert rendőrfőkapitány vagy.
– Te pedig úgy döntöttél, nem mondasz semmit. Szerintem nagy ostobaság, de tiszteletben tartom a
döntésedet.
– Valóban? – Truls a helyére kattintotta a tárat. – Vagy inkább azért nem nyaggatsz vele, mert pontosan
tudod, honnan származik.
Mikael Bellman a gyermekkori barátjára nézett. És most már azt is látta, mi változott meg rajta. Megint
ott volt a szemében az a beteg csillogás, amelyet már fiatalkorukból ismert. Amely akkor jelent meg Truls
tekintetében, amikor elborult az agya, például, amikor az idősebb manglerudi srácok el akarták páholni a
nagypofájú kis divatmajmot, aki lenyúlta tőlük Ullát, és Mikael kénytelen volt maga elé tolni Trulst. Rájuk
eresztette a hiénát. A rühes, folyton megalázott hiénát, akinek már annyi verést kellett eltűrnie. Annyit,
hogy még egy kicsi már igazán nem számított. De a srácok idővel megtanulták, hogy fáj, ha elnáspángolják
őket, annyira fáj, hogy nem éri meg. Mert amikor Truls szemében megjelent ez az eszelős fény, ez a
hiénapillantás, az azt jelentette, hogy akár ölni is kész, és amit a fogai közé kap, azt soha többé nem
ereszti. Összezárja az állkapcsát, és nem moccan, amíg az ember térdre nem rogy előtte, vagy amíg ki nem
szabadítják a szorításából. Később azonban Mikael egyre ritkábban látta ezt a csillogást. Természetesen
ott bujkált a tekintetében akkor is, amikor elkapták azt a buzit a Kripos alagsorában. És akkor is, amikor
Mikael közölte vele, hogy felfüggesztik. Csak most már nem tűnt el. Egész idő alatt ott ült a szemében,
mintha lázas volna.
Mikael lassan, hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Most meg mi a fenéről beszélsz, Truls?
– Lehet, hogy egyenesen tőled kaptam a pénzt. Talán egész idő alatt te fizettél. És te irányítottad hozzám
Aszajevet.
– Szerintem túl sok lőport lélegeztél be. Soha semmi közöm nem volt Aszajevhez.
– Mi lenne, ha erről őt magát kérdeznénk meg?
– Rudolf Aszajev halott, Truls.
– És ez kurvára kapóra jön neked, nem igaz? Hogy mindenki halott, akinek esetleg eljárhatna a szája.
Mindenki, gondolta Mikael Bellman. Kivéve téged.
– Kivéve engem – vigyorodott el Truls.
– Mennem kell – mondta Mikael. Letépte céltábláját és összehajtotta.
– Ó, persze – mondta Truls. – A szerdai megbeszélés.
Mikael megdermedt.
– Mi?
– Csak emlékszem, hogy szerdánként mindig ilyenkor léptél le az irodából.
Mikael fürkésző pillantást vetett Trulsre. Az volt a különös, hogy húszéves ismeretségük dacára sem
volt biztos abban, hogy Truls Berntsen voltaképpen ostoba-e, vagy inkább agyafúrt.
– Úgy van. Azt azért megjegyezném, hogy talán az szolgálná leginkább a javadat, ha a találgatásaidat
megtartanád magadnak. A jelenlegi helyzetben a károdra válhat, ha túl sokat jártatod a szádat, Truls. És
talán az lesz a legjobb, ha nem mondasz nekem túl sokat. Kellemetlen helyzetbe kerülhetek miatta, ha
netán tanúskodnom kell. Világos?
Truls azonban már feltette a fülvédőt, és a lőtábla felé fordult. A szemüveg mögött tágra nyílt a szeme.
Egy villanás. Kettő. Három. A fegyver úgy festett, mintha szabadulni próbált volna a markából, de Truls
fogása túl szoros volt. Hiénaszorítás.
Mikael már a parkolóban járt, amikor a telefon rezegni kezdett a nadrágzsebében.
Ulla volt az.
– Sikerült beszélned a kártevő-mentesítőkkel?
– Igen – felelte Mikael, akinek eszébe sem jutott, hogy felhívja őket.
– És mit mondtak?
– Hogy a szagot, amit a teraszon érezni vélsz, áraszthatja egy döglött egér vagy patkány teteme is, amely
a betonban van valahol. De miután az egész terasz betonból van, nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk,
amíg egészen lebomlik, és akkor a szag is eltűnik magától. Azt tanácsolták, hogy emiatt ne álljunk neki
feltörni a teraszt. Oké?
– Szakembert kellett volna hívnod a betonozáshoz, és nem Trulst.
– Már mondtam, hogy az éjszaka közepén csinálta, anélkül hogy megkérdezett volna. Hol vagy, szívem?
 – Az egyik barátnőmmel találkozom. Hazaérsz vacsorára?
– Persze. És ne fájdítsd a fejed a terasz miatt. Rendben, szívem?
– Rendben.
Letette. Arra gondolt, hogy kétszer is szívemnek szólította a feleségét. Egyszer is elég lett volna, mert
így hazugságnak tűnhetett. Beindította a motort, a gázra lépett, felengedte a kuplungot, mire a tarkója
finoman a fejtámlához nyomódott, ahogy az újonnan vásárolt Audi felgyorsult a parkolóban. Isabelle-re
gondolt, és máris érezte, ahogy a vére felpezsdül. Hirtelen eszébe jutott egy képtelen gondolat, ami
színtiszta igazság volt. Az, hogy az Ulla iránt érzett szerelme soha nem volt kézzelfoghatóbb, mint amikor
egy másik nőt készült megdugni.
Anton Mittet a teraszon ült. A szeme csukva volt, érezte, ahogy az erőtlen napsugarak az arcát
melengetik. Ez volt a tavasz első próbálkozása, de egyelőre a tél állt nyerésre. Azután Anton kinyitotta a
szemét. Pillantása újra az asztalon heverő levélre esett.
A Drammeni Egészségügyi Központ logója kéken virított a borítékon.
Tudta, hogy a vérvizsgálat eredménye érkezett meg. Fel akarta tépni, de egyre halogatta, helyette a
Drammenselva folyóra siklott a pillantása. Amikor meglátták az Ássiden nyugati részén fekvő Elveparken
új építésű lakásainak prospektusát, egy pillanatig sem haboztak. A gyerekek már kirepültek, és ahogy
teltek az évek, egyre több energiájukat emésztette fel, hogy ráncba szedjék a vadul burjánzó kertet, s
karbantartsák az öreg, túlságosan nagy, konnerudi gerendaházat, amelyet Laura szüleitől örököltek. Úgy
vélték, hogy ha túladnak az egészen, és egy modern, könnyebben rendben tartható lakást vesznek helyette,
végre több idejük és pénzük jut arra, amit már hosszú évek óta tervezgetnek: az utazgatásra. Szerettek
volna távoli országokba ellátogatni. Átélni mindazt, amit ez az egyébként oly rövid földi élet kínál.
De akkor miért nem utaztak, miután eladták a házat? Miért halogatta azt is?
Anton megigazította a napszemüvegét, és félretolta a levelet. Helyette inkább előhalászta a
mobiltelefont a nadrágzsebéből.
A zaklatott hétköznapok miatt volt, amelyek egyre csak rohantak egymás után? Vagy a békésen,
megnyugtatóan hömpölygő Drammenselvára nyíló kilátás volt az oka? Vagy a gondolat, hogy akkor túl sok
időt kell együtt tölteniük, és a szorongás, hogy annyi idő alatt megtudhatnak egyet-mást egymásról meg a
házasságukról? Vagy az Ügy, a bukás, amely annyi energiát, annyi tetterőt szívott ki belőle, és végül egy
olyan élethelyzetbe kényszerítette, amelyben csupán a napi tennivalók menthették meg a teljes
összeomlástól? És akkor jött Mona...
Anton a telefon kijelzőjére pillantott. Gamlem Rikshospital.
És alatta a három lehetőség.
Hívás. SMS küldése. Szerkesztés.
Szerkesztés. Az élethez is kellene egy ilyen gomb. Mennyire más lehetett volna minden. Jelentette volna
a gumibotot. Nem hívta volna meg kávézni Monát. Nem aludt volna el.
De elaludt.
Szolgálatban, egy kényelmetlen, kemény széken. Ő, aki egy hosszú nap után a saját ágyában is nehezen
alszik el. Felfoghatatlan! És még jóval később is félálomban szédelgett ide-oda. A halott arcának látványa
és a felfordulás sem tudta felébreszteni, csak állt ott ködbe borult aggyal, mint valami zombi,
cselekvésképtelenül, és egy épkézláb választ sem tudott kicsikarni magából, amikor kérdezték. A boncolás
nem talált olyan nyomot, ami másra utalna: a beteg nagy valószínűség szerint agyvérzésben hunyt el. De
Anton akkor sem végezte jól a munkáját. Nem mintha valaha is kiderülhetne, hiszen nem árulta el
senkinek. Elég az, hogy ő tudta. Tudta, hogy megint befuccsolt.
Anton Mittet a telefon felkínálta lehetőségeket nézte.
Hívás. SMS küldése. Szerkesztés.
 Épp itt az ideje, hogy tegyen valamit. Hogy valami jót is csináljon. Hogy megtegyen valamit, ne csak
halogassa.
A szerkesztést választotta. Újabb lehetőségek bukkantak elő.
Választott. A lehető legjobbat. Törlés.
Azután magához húzta a levelet, és feltépte a borítékot. Kivette a lapot. Olvasni kezdett. Miután a
beteget kora reggel holtan találták, Anton elment az egészségügyi központba. Elmondta, hogy rendőr, és
épp a munkahelyére tart, de bevett egy tablettát, amelyről nem tudta, micsoda, most viszont furcsán érzi
magát, és más sem hiányzik, mint hogy gyógyszeres befolyásoltság alatt jelenjen meg a munkahelyén. Az
orvos először egyszerűen ki akarta írni, Anton azonban ragaszkodott a vérvizsgálathoz.
A szeme végigfutott a lapon. Nem értette az összes szót és nevet, sem a mögöttük sorakozó
számértékeket, de az orvos két mondatnyi magyarázatot firkantott a rövid levél végére:.a nitrazepám erős
altatószerekben található. Ne vegyen be többet ezekből a tablettákból, anélkül hogy konzultált volna az
orvosával.
Anton behunyta a szemét, és összeszorított fogsora között kieresztette a levegőt.
A pokolba!
Beigazolódott a gyanúja. Elkábították. Valaki elkábította. És azt is sejtette, hogyan. A kávéval. A zaj a
folyosó végén. A doboz, amelyben mindössze egy kapszula volt. És amelynek mintha lyukas lett volna a
teteje. Feltehetőleg azon keresztül fecskendezték be a szert a kávéba. Az illetőnek csak meg kellett várnia,
hogy Anton elkészítse magának az altatót: egy nitrazepámmal dúsított eszpresszót.
Azt állították, hogy a beteg természetes halállal halt meg. Jobban mondva, nem találtak arra utaló jelet,
hogy bűncselekmény áldozata lett volna. Ám a következtetés természetesen nagymértékben Anton azon
kijelentésén alapult, hogy az utolsó vizit után, amely a halál beállta előtt két órával történt, senki sem járt
a betegnél.
Anton tudta, mit kell tennie. Jelentenie kell a dolgot. Most! Felemelte a telefont. Jelentenie kell a
baklövését. El kell mondania, miért nem szólt azonnal, hogy elaludt. A kijelzőre bámult. Ez alkalommal
még Gunnar Hagen sem mentheti meg. Letette a készüléket. Telefonálnia kell. De nem most.
Mikael Bellman a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt.
– Nagyon jó voltál ma – hallatszott a háta mögül, az ágy felől.
És Mikael tudta, hogy igaz. Aztán Isabelle Sk0yen felállt, és felhúzta a harisnyáját.
– Azért, mert meghalt?
A nő a paplanra dobta a rénszarvasbőr ágytakarót. A tükör fölött egy lenyűgöző agancs függött, a falakat
lapp művészek képei díszítették. A szállodának ebben a szárnyában a szobák annak a művésznek a nevét
viselték, aki a belső kialakítást tervezte. Ezt a szobát történetesen egy számi joika-énekesnő tervei alapján
rendezték be. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy a japán turisták rendre elcsenték az agancsot.
Bizonyára hallottak a szarvasagancs-kivonat potencianövelő hatásáról. Az utóbbi néhány alkalommal
Mikael maga is eltöprengett a dolgon. Ma azonban nem volt rá szüksége. Lehet, hogy a nőnek igaza van, és
a beteg halála fölött érzett megkönnyebbülése volt az oka.
– Nem akarom tudni, hogyan történt – mondta Mikael.
– Valójában én sem tudom – felelte a nő, miközben belebújt a szoknyájába.
– Ne is beszéljünk róla többé.
Isabelle Mikael mögé lépett, és a férfi nyakába harapott.
– Ne vágj már ilyen savanyú képet – kuncogta. – Az élet móka és kacagás.
– Legfeljebb neked. Nekem még itt vannak ezek az átkozott rendőrgyilkosságok.
– Téged nem kell újraválasztani. Engem viszont igen. Mégsem aggodalmaskodom.
Mikael megvonta a vállát. A zakója után nyúlt.
 – Te mégy először?
Elmosolyodott, amikor a nő nyakon legyintette. Hallotta, ahogy a tűsarkak az ajtó irányába kopognak.
– Lehet, hogy a jövő szerda nem lesz jó – mondta a nő. – Akkorra tették a városi tanács értekezletét.
– Rendben – felelte Mikael, és rögtön beléhasított a felismerés, hogy pontosan ez a helyzet: rendben
van. Sőt, annál is több. Megkönnyebbült. Igen, határozottan így érezte.
Isabelle megállt az ajtó előtt. Hallgatózni kezdett, biztos akart lenni abban, hogy a folyosón tiszta a
levegő.
– Szeretsz?
Mikael kinyitotta a száját. A tükörképére nézett. Az arca közepén tátongó sötét résre, ahonnan egyetlen
hang sem jött ki. Hallotta a nő halk nevetését.
– Csak vicceltem – suttogta. – Berezeltél, mi? Tíz perc.
Az ajtó kinyílt, majd puhán becsapódott mögötte.
Az volt a megállapodásuk, hogy aki később indul, még tíz percet vár a szobában a másik távozása után.
Mikael már nem emlékezett rá, melyikük ötlete volt. Akkoriban bizonyára valósnak érezték a veszélyt,
hogy egy kíváncsi újságíróba vagy egy ismerősbe botlanak a recepción, de ez idáig semmi ilyesmi nem
történt.
Mikael előhúzott egy fésűt, és végigszántott kissé hosszú fürtjein. Tincsei vége még mindig nedves volt
a zuhanyzástól. Isabelle soha nem tusolt le szeretkezés után, azt mondta, hogy imádja, ahogy körüllengi a
férfi illata. Mikael az órára pillantott. A szex jól ment ma, nem kellett közben Gustóra gondolnia, és
egészen el is húzódott az együttlét. Annyira, hogy ha valóban kivárja a tíz percet, akkor elkésik a városi
tanács vezetőjével folytatandó megbeszélésről.
Ulla Bellman az óráját nézte. Egy 1947-es Movado modell volt, Mikaeltől kapta a házassági
évfordulójukra. Húsz perccel múlt egy óra. Hátradőlt a karosszékben, és végigpillantott az előcsarnokon.
Azon tűnődött, felismeri-e egyáltalán a férfit, hiszen mindössze kétszer találkoztak. Az első alkalommal a
férfi tartotta neki az ajtót, amikor Ulla Mikaelhez igyekezett a stovneri rendőrőrsre, és bemutatkozott. Egy
elbűvölő mosolyú, nordlandi férfi. Másodjára egy karácsonyi partin látták egymást, szintén az őrsön.
Táncoltak, és a férfi a kelleténél kissé közelebb húzta magához Ullát. Ami nem is volt nagyon Ulla
ellenére, ártatlan flört volt csupán, annak megerősítése, hogy még kívánatos nő. Mikael ugyan ott ült
valahol a helyiségben, de a többi rendőrfeleség sem a férjével táncolt. Valaki más viszont éber tekintettel
követte minden mozdulatukat. Egy itallal a kezében ácsorgott a táncparkett szélén. Truls Berntsen. Ulla
azután megkérdezte Trulstől, hogy táncol-e vele, a férfi azonban zavart vigyorral elutasította. Azt mondta,
nem kifejezetten a táncparkett ördöge.
Runar. Ulla már rég el is felejtette a férfi nevét. Nem látta, és nem is hallott róla azóta. Egészen addig,
amíg fel nem hívta azzal, hogy tudnának-e ma itt találkozni. Ulla először nemet mondott, amit időhiánnyal
indokolt, de a férfi azt állította, hogy valami fontos mondanivalója van a számára. Ulla arra kérte, mondja
el telefonon, a férfi azonban ragaszkodott a találkozóhoz, mert meg is szerette volna mutatni, miről van
szó. A hangja kissé torz volt. Ulla már nem emlékezett rá, milyen volt annak idején. Talán csak azért tűnt
furcsának, mert a beszédmódja megrekedt valahol a régi nordlandi nyelvjárása és a keleti országrészre
jellemző nyelvváltozat között, ami gyakran előfordult a vidékről származókkal, akik egy ideje már
Oslóban éltek.
Ulla végül beadta a derekát: egy gyors kávé belefér, délelőtt úgyis a belvárosban van dolga. Ami nem
volt igaz. Ahogy az sem, amit nem sokkal korábban Mikael kérdésére válaszolt, miszerint az egyik
barátnőjével fog találkozni. Valójában nem akart hazudni, de a kérdés váratlanul érte, és abban a
pillanatban kénytelen volt belátni, hogy hamarabb kellett volna elmondania Mikaelnek, hogy egy régi
kollégájával készül kávézni. Akkor miért nem tette meg? Mert a lelke mélyén valami azt súgta, hogy ennek
az egésznek valahogy köze van Mikaelhez? Már megbánta, hogy idejött. Újra az órára nézett.
Észrevette, hogy a recepciós időnként felé pillant. A kabátját még akkor levette, amikor megérkezett.
Pulóvert és olyan nadrágot viselt, amelyről tudta, hogy kiemeli karcsú alakját. Nem járt gyakran a
városban, ezért ma némileg több időt áldozott a sminkjére és hosszú, szőke hajára, amelynek láttán a
manglerudi srácok annak idején képesek voltak lelassítani mellette, hogy megnézzék, elölről is olyan
ígéretes-e, mint hátulról. És látta rajtuk, hogy nem okozott csalódást. Mikael apja egyszer azt mondta,
hogy a szebbik énekesnőre hasonlít a The Mamas & the Papasból, Ullának azonban fogalma sem volt róla,
kire gondolt, és soha nem is próbálta kideríteni.
A forgóajtó felé fordította a fejét. Folyamatosan új emberek érkeztek, de egyikük arcán sem látta azt a
kutató pillantást, amelyre várt.
Ekkor a lift tompa csilingelése ütötte meg a fülét. A fülkéből egy magas, bundába burkolózó nő szállt ki.
Isabelle Sk0yen. A szociális ügyekért felelős városi tanácsos. Ő is ott volt náluk a partin, amelyet Mikael
a kinevezése alkalmából rendezett. Eredetileg házavató partinak indult, de Mikael a barátaik helyett
zömmel a karrierje szempontjából fontos embereket hívta meg. Vagyis a „karrierjük” szempontjából
fontosakat, ahogy gyakran mondogatta. Truls Berntsen azon kevesek egyike volt, akiket Ulla is ismert, ő
pedig nem az a típus, akivel az ember átbeszélget egy egész estét. Nem mintha Ulla ráért volna, mivel a
háziasszonyi teendői teljesen lekötötték, egész este sürgött– forgott.
Isabelle Sk0yen Ulla felé pillantott, és láthatólag tovább akart indulni. Ulla azonban észrevette rajta a
leheletnyi tétovázást, amely arra utalt, hogy felismerte. Most választania kellett, hogy úgy tesz, mintha
mégsem ismerte volna fel, vagy odamegy Ullához váltani néhány szót. És az utóbbiról szívesen lemondott
volna. Ulla is gyakran volt így ezzel. Például ha Trulsszel futott össze. Bizonyos értelemben kedvelte a
férfit: együtt nőttek fel, és Truls mindig is kedves és hűséges volt. De mégis. Bízott benne, hogy Isabelle
inkább úgy tesz, mintha nem ismernék egymást, amivel mindkettőjük számára leegyszerűsíti a dolgot. És a
legnagyobb megkönnyebbülésére látta, hogy a nő a forgóajtó felé veszi az irányt. Majd láthatólag
meggondolta magát, sarkon fordult, és hatalmas mosollyal, csillogó szemmel vitorlázott Ulla felé. Igen,
Isabelle Sk0yen egy túlméretezett, drámai hatású hajóorrdíszre emlékeztette, amely keresztülszeli a
habokat.
– Ulla! – kiáltotta Isabelle már méterekről, mintha legalábbis rég nem látott legjobb barátnőjét
köszöntötte volna.
Ulla felállt, immáron az enyhén nyugtalanító gondolat szorításában, hogy meg kell válaszolnia az
elkerülhetetlen kérdést, amely azt firtatja, mit keres a szálloda előcsarnokában.
– De örülök, hogy látlak, édesem! Milyen elragadó volt az a kis parti nálatok!
Isabelle Sk0yen az egyik kezét Ulla vállára tette, majd egész közel hajolt hozzá, és Ulla kénytelen volt
hozzáérinteni az arcához a magáét. Kis parti? Harminckét vendégük volt!
– Sajnálom, hogy olyan korán ott kellett hagynom.
Ulla emlékezett rá, hogy Isabelle egy kissé becsípett. Hogy miközben ő a vendégeket kínálgatta, a
magas, dekoratív városi tanácsos és Mikael egy időre eltűnt a teraszon, Ullába pedig egy pillanatra
valóban belehasított a féltékenység.
– Semmi baj. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy el tudtál jönni. – Ulla bízott benne, hogy a mosolya
nem volt olyan merev, mint amilyennek érezte.
A városi tanácsos kutató pillantást vetett rá. Mintha valóban keresne valamit. A választ a kérdésre,
amelyet eddig még nem tett fel: és mit keresel itt, kis szívem?
Ulla úgy döntött, hogy elmondja az igazságot. Ahogy Mikaelnek is majd este.
– Mennem kell – közölte Isabelle, anélkül hogy megmoccant volna, vagy a pillantását levette volna
Ulláról.
 – Igen, gondolom, elfoglaltabb vagy, mint én – felelte Ulla, és bosszankodni kezdett a saját buta kis
nevetésén, amelyről már jó ideje le akart szokni. Isabelle még mindig méregette, Ullának pedig az a
gondolat suhant át az agyán, hogy az idegen nő anélkül akarja kikényszeríteni belőle az igazat, hogy
feltenné a kérdést: mit keres a rendőrfőkapitány felesége a Grand Hotel recepcióján? Atyaég, csak nem
azt hiszi, hogy Ulla a szeretőjével találkozik, azért viselkedik ilyen visszafogottan? Ulla érezte, ahogy a
mosolya merevsége feloldódik, és végre úgy mosolyog, ahogy szokott, ahogy akart.
Tudta, hogy már a szeme is mosolyog, sőt hamarosan nevetni fog. Egyenesen Isabelle Sk0yen arcába.
Az volt a különös, hogy Isabelle szintén úgy festett, mint aki nevetni akar.
– Remélem, hamarosan látjuk egymást, drágám – mondta, majd nagy, erős ujjai közé szorította Ulla
kezét.
Azután megfordult, és a recepción keresztül a kijárathoz vitorlázott. Mielőtt elnyelte a forgóajtó, Ulla
még látta, ahogy előhalássza a mobiltelefonját, és elkezdi nyomogatni a gombokat.
Mikael a lift előtt várakozott, amely csak néhány lépésnyire volt a lapp művésznő szobájától. Az
órájára nézett. Csak három-négy perc telt el, de ennyi is elég lesz, végül is az a lényeg, hogy ne együtt
lássák őket. Mindig Isabelle vette ki a szobát, s ő érkezett tíz perccel korábban. Azután az ágyban fekve
várta Mikaelt. Így szerette. Vajon Mikael is így szerette?
Szerencsére a Grand Hotel mindössze hárompercnyi tempós sétára van a városházától, ahol a városi
tanács vezetője várta.
A liftajtó feltárult, s Mikael beszállt. Megnyomta az egyes szám melletti gombot. A lift elindult, de
szinte azonnal meg is állt. Az ajtó kinyílt.
[vi]
– Guten Tag!
Német turisták. Idős házaspár. Régi fényképezőgép barna bőrtokban. Mikael érezte, hogy mosolyog.
Hogy jó kedve van. Átadta magát az érzésnek. Isabelle-nek igaza volt: sokkal jobb a közérzete most, hogy
a beteg meghalt. Érezte, ahogy az egyik hosszú hajszála végéről egy vízcsepp a nyakába hullik, majd
legördül a bőrén, és átnedvesíti az inge gallérját. Ulla felvetette, hogy talán rövidebbre kellene vágatnia a
haját, most, hogy rendőrfőkapitány lett. De miért tenné? Hiszen azzal, hogy fiatalosnak tűnik, pont a
lényeget hangsúlyozza. Hogy ő, Mikael Bellman Oslo valaha volt legfiatalabb rendőrfőkapitánya.
A házaspár gondterhelt arccal méregette a liftgombokat. Mindig a régi nóta: az egyes szám a földszintet
jelenti, vagy az első emeletet? Hogy is van ez Norvégiában?
[vii]
– It’s the ground floor – segítette ki őket Mikael, majd megnyomta az ajtózáró gombot.
[viii]
– Danke – mormolta az asszony. A férfi behunyta a szemét, és hangosan szedte a levegőt. Mikaelnek
A tengeralattjáró című film ugrott be.
Csendben ereszkedtek lefelé.
Miután az ajtók kinyíltak, és az utasok kiléptek a recepcióra, valami megrezgette Mikael combját.
A telefonja volt, amely újra fogadta a bejövő jeleket, miután a férfi kiszállt a leárnyékolt liftből.
Előhúzta a telefont, és látta, hogy volt egy nem fogadott hívása Isabelle-től. Már éppen vissza akarta
hívni, amikor a telefon újra rezegni kezdett. Egy SMS: Ne felejtsd el üdvözölni a nejedet a
recepción.:)
Mikael megtorpant. Felnézett. De már késő volt.
Ulla közvetlenül vele szemben ült egy karosszékben. Szép volt. Jobban kiöltözött, mint általában.
Csinosan és jéggé dermedve ült ott.
– Szia, szívem! – kiáltott fel Mikael, de azonnal hallotta, és Ulla arcáról is pontosan leolvashatta,
milyen fülsértően hamisan csengett a hangja.
Ulla szeme rászegeződött, az arcán tükröződő zavar pedig egyik másodpercről a másikra valami
másnak adta át a helyét. Mikael Bellman agya lázasan dolgozott. Befogadta és feldolgozta az
információkat, összefüggéseket keresett, levonta a következtetéseket. Tudta, hogy a vizes tincseket nem
lesz egyszerű kimagyaráznia. Hogy Ulla látta Isabelle-t. És hogy az övéhez hasonlóan Ulla agya is
villámgyorsan dolgozik. Mert az emberi agy már csak ilyen. Könyörtelenül logikus, amikor arról van szó,
hogy összeillessze az információ apró darabkáit, amelyek hirtelen egy egésszé állnak össze. És látta, hogy
Ulla arcán a zavar helyét mostanra egészen átvette az a másik valami. A bizonyosság. Lepillantott. Most,
hogy Mikael közvetlenül előtte állt, egyenesen az ágyékára szegezte a tekintetét.
Mikael alig ismerte fel felesége hangját, amikor ezt suttogta:
– Ezek szerint nem kaptad meg időben az SMS-ét.
Katrine elfordította a kulcsot, majd megrántotta az ajtót, ám a zárnyelv makacsul kapaszkodott az
ajtókeretbe.
Gunnar Hagen előrelépett, és feltépte az ajtót.
A helyiségből kiáramló meleg, áporodott, nedves levegő mellbe vágta a folyosón állókat.
– Ez lenne az – mondta Gunnar Hagen. – Nem nyúltunk semmihez.
Katrine lépett be elsőként, s felkattintotta a villanyt.
– Isten hozott mindenkit a bergeni körzet oslói irodájában! – mondta szárazon.
Beate L0nn átlépte a küszöböt.
– Szóval itt fogunk bujkálni.
A neoncsövekből hideg, kék fény zuhant a betonszoba szürkéskék padlójára és a csupasz falakra. Az
ablaktalan helyiségben három asztal állt, mellettük székek, rajtuk egy-egy számítógép. Az egyik asztalon
egy félig összeégett kávéfőző és egy vizeskancsó árválkodott.
– A rendőr-főkapitányság pincéjében kaptunk irodát? – kérdezte hitetlenkedve Stále Aune.
– Ha hivatalosan nézzük a dolgot, az oslói körzeti börtön épületében vagyunk – helyesbített Gunnar
Hagen. – Az idevezető folyosó a park alatt húzódik. Ha felmegy az ajtó melletti vaslépcsőn, egyenesen a
börtön portájára jut.
Mintegy válaszképpen felhangzottak Gershwin Kék rapszódiájának kezdőhangjai. Hagen előhalászta a
telefonját. Katrine átkukkantott az osztályvezető válla fölött. A kijelzőn az Anton Mittet név villogott.
Hagen elutasította a hívást, és visszadugta a telefont a zsebébe.
– A nyomozócsoport értekezlete hamarosan elkezdődik, ezért a többit magukra bízom – mondta.
A többiek Hagen távozása után néhány másodpercig tétován néztek egymásra.
– Mocsok meleg van itt – szólalt meg Katrine, miközben a kabátját gombolgatta. – Pedig egyetlen
fűtőtestet sem látok.
– Azért, mert a szomszédos helyiségben van a börtön kazánja – nevetett Bjorn Holm, és az egyik szék
támlájára dobta a bőrkabátját. – Annak idején csak Kazánházként emlegettük az irodát.
– Járt már itt? – Aune meglazította a csokornyakkendőjét.
– Bizony. Akkor még ennél is kisebb nyomozócsoporttal dolgoztunk. – Az asztal felé intett. – Hárman,
ahogy látjátok. Mégis megoldottuk az ügyet. De akkor persze Harry volt a főnök. – Gyors pillantást vetett
Katrinére. – Mármint nem úgy értettem, hogy.
– Semmi baj, Bjorn – nyugtatta meg Katrine. – Én nem Harry vagyok, és főleg nem vagyok főnök. Csak
arra vagyok jó, hogy hivatalosan nekem jelentsetek, Hagen pedig moshassa a kezeit. De nekem az is bőven
elég, hogy saját magamat kordában tartsam. Beate a főnök. Ő a rangidős, és ő rendelkezik vezetői
tapasztalattal.
A többiek Beatéra néztek, aki megvonta a vállát.
– Ha van rá igény, végül is vállalhatom a csoport irányítását.
– Persze, hogy van rá igény – mondta Katrine.
 Aune és Bjorn bólintott.
– Rendben – egyezett bele Beate. – Akkor lássunk hozzá. Van térerőnk. Internetkapcsolatunk. Vannak.
kávéscsészéink.
Felemelte az egyik csészét, ami a kávéfőző mögött állt. Felolvasta a filctollal ráfirkált feliratot.
– Hank Williams?
– Az az enyém – mondta Bjorn.
Beate egy újabb csészét emelt a magasba.
– John Fante?
– Az Kajáé.
A harmadik csészén nem volt felirat.
– Oké, akkor vegyük át a feladatokat – mondta Beate, és letette a csészét. – Katrine?
– Én figyelem az internetet. Egyelőre sem Valentin Gjertsen, sem Judas Johansen nem adott életjelet
magáról. Kell egy jó adag találékonyság ahhoz, hogy az ember rejtve maradhasson a világhálón, és ez is
azt az elméletet támasztja alá, hogy nem Judas Johansen szökött meg. Judas nyilván tisztában lenne vele,
hogy nem bír kiemelt fontossággal a rendőrség számára, és elég valószínűtlen, hogy a szabadságát
korlátozva teljesen eltűnne, csak azért, hogy megússzon néhány havi börtönt. Valentinnak természetesen
sokkal több a vesztenivalója. Ettől függetlenül, ha valamelyikük életben van, és ennek csak a legapróbb
jelét is észlelem az interneten, akkor elcsípem.
– Rendben. Bjrrn?
– Végigmegyek azon ügyek jelentésein, amelyekben Valentin és Judas érintett volt, hátha találok
valamit, ami Tryvannhoz vagy Maridalenhez köti őket. Visszatérő embereket, technikai nyomokat, amelyek
fölött esetleg elsiklottunk. Elkezdtem összeállítani azoknak a listáját, akik ismerik őket, és akik esetleg
segíthetnek rájuk bukkanni. Akikkel eddig Judas Johansenről beszéltem, teljesen nyitottnak bizonyultak.
Valentin Gjertsennel kapcsolatban viszont.
– Félnek?
Bjrrn bólintott.
– Stíle?
– Én szintén végignézem Valentin és Judas ügyeit, hogy elkészítsem a profiljukat. Ezenkívül írok egy-
egy értékelést róluk mint lehetséges sorozatgyilkosokról.
A szobára csend telepedett. Ez volt az első alkalom, hogy valamelyikük kimondta ezt a szót.
– Ebben az esetben a sorozatgyilkos csak egy szakkifejezés, nem diagnózis – tette hozzá gyorsan Stále
Aune. – Olyan bűnöző megnevezése, aki egynél több embert ölt meg, és akinél nagy a valószínűsége
annak, hogy újra gyilkolni fog. Rendben?
– Rendben – felelte Beate. – Én végignézem a tetthelyek környékén lévő biztonsági kamerák
képanyagát. Benzinkutak, éjjel-nappali üzletek, sebességmérő kamerák. A rendőrgyilkosságok
felvételeinek egy részét már átnéztem, de még nem mindet. Azután ugyanezt végigzongorázom a régebbi
gyilkosságok esetében is.
– Akad tennivaló bőven – állapította meg Katrine.
– Akad – bólintott Beate.
Álltak, és nézték egymást. Beate felemelte a felirat nélküli csészét, és visszatette a kávéfőző gép mögé.

Tizenharmadik fejezet
– És egyébként? – kérdezte Ulla a konyhapultnak támaszkodva.
– Nincs semmi különös – felelte Truls. Hátradőlt a széken, és felemelte a kávéscsészét a keskeny
konyhaasztalról. Belekortyolt. Azzal a pillantással nézett Ullára, amelyet az asszony olyan jól ismert.
Riadt és éhes. Félénk és kutató. Elutasító és könyörgő. Igen és nem.
Ulla azon nyomban megbánta, hogy igent mondott a férfinak, amikor megkérdezte, hogy
meglátogathatja-e. De nem volt felkészülve rá, hogy váratlanul felhívja azzal, hogy mi a helyzet az új
házban, nem kell-e megjavítani valamit. Úgyis csak unatkozik naphosszat most, hogy felfüggesztették.
Nem, nem kell megjavítani semmit, hazudta neki. Nem? Akkor mi lenne, ha meginnának egy kávét?
Csevegnének egy kicsit a régi szép időkről. Ulla azt mondta, nem is tudta, hogy. Truls azonban eleresztette
a füle mellett a megjegyzést, és azt felelte, hogy úgyis a környéken jár, meg jólesne egy csésze kávé. Ulla
pedig csak annyit válaszolt, miért ne, persze, jöjjön csak.
– Még mindig egyedül vagyok, mint tudod – mondta Truls. – Ezen a fronton semmi újdonság.
– Majd találsz valakit. – Ulla látványosan az órára nézett, és azt latolgatta, ne hivatkozzon-e a
gyerekekre, de elvetette az ötletet, hiszen még egy ilyen megrögzött agglegény is, mint Truls, tisztában van
vele, hogy korai még elindulni értük az iskolába.
– Talán – mondta Truls. A csészébe pillantott, és ahelyett hogy letette volna, újra belekortyolt. Rémes
ez az állkapocs, gondolta Ulla megborzongva.
– Tudod, én mindig nagyon kedveltelek, Ulla.
Ulla megkapaszkodott a konyhapult szélében.
– Ezért ha valami gond van, és szükséged. Öhm, ha szükséged lenne valakire, akivel beszélgethetnél,
hozzám mindig fordulhatsz.
Ulla pislogott. Nem hitt a fülének. Beszélgetni?
– Köszönöm, Truls – mondta. – De hiszen itt van nekem Mikael.
Truls lassan letette a csészét.
– Persze, természetesen. Hiszen itt van neked Mikael.
– Jut eszembe, lassan hozzá is kell látnom, hogy vacsorát főzzek neki és a gyerekeknek.
– Igen, hogyne. Vacsorát készítesz, miközben Mikael. – A férfi elhallgatott.
– Mi van vele?
– Valahol máshol vacsorázik.
– Nem igazán értem, mire célzol, Truls.
– Szerintem meg nagyon is jól érted. Figyelj, én csak azért jöttem, hogy segítsek. És csak a legjobbat
akarom neked, Ulla. És a srácoknak is, természetesen. A gyerekek fontosak.
– Épp ezért akarok valami finomat összeütni nekik. És az efféle családi vacsorák elkészítése elég sok
időt vesz igénybe, Truls, ezért.
– Csak egyvalamit szeretnék mondani, Ulla.
– Ne, Truls! Ne mondj semmit, légy szíves.
– Te túl jó vagy Mikaelhez. Tisztában vagy vele, hány másik nővel.
– Ne!
– De.
– Most már tényleg menj el. És egy ideig nem is szeretnélek itt látni.
Ulla a konyhapult mellett állva nézte, ahogy Truls kilép a kapun, és az autójához megy, amely a
H0yenhall új építésű villái között kanyargó kavicsos út mellett parkolt. Mikael azt ígérte, megmozgat
minden követ, felhívja a megfelelő önkormányzati embereket, hogy megsürgesse az aszfaltozást, de eddig
még semmi sem történt az ügyben. Ulla hallotta a rövid csipogást, amikor Truls megnyomta a gombot, és
az autóriasztó kikapcsolt. Azután a férfi beszállt a kocsiba. Egy ideig mozdulatlanul ült, s maga elé
meredt. Azután mintha áramütés érte volna, összerándult, és püfölni kezdte a kormányt. Még ebből a
távolságból is olyan erőszakosnak és kíméletlennek tűnt, hogy Ulla egészen beleborzongott. Mikael mesélt
már neki Truls dühkitöréseiről, de a saját szemével még soha nem látta. Mikael többször is mondta már,
hogy ha Trulsből nem rendőr lett volna, egész biztosan bűnözőként végzi. Saját magáról is ezt állította,
amikor vagánykodni akart. Ulla nem hitt neki, Mikael túl egyenes volt, túlságosan. alkalmazkodó. Truls
viszont. Trulst más fából faragták. Benne valami sötét erő lappangott.
Grand Hotel.
Élete legfájdalmasabb pillanatai voltak azok.
Nem mintha még soha nem ütött volna szöget a fejébe a gondolat, hogy Mikael hűtlen hozzá. Különösen
amióta a férfi nem feküdt le vele. Annak persze több oka is lehetett, ott van mindjárt az a rengeteg stressz,
amit a rendőrgyilkosságok miatt kell elszenvednie. De hogy Isabelle Sk0yen? Józanul, egy szállodában a
nap kellős közepén? Az is felmerült Ullában, hogy az egész leleplezést megrendezte valaki. Valaki tudta,
hogy azok ketten ott lesznek abban az időpontban. Ez pedig arra utal, hogy bevett szokásuk volt.
Valahányszor Ulla eszébe jutott ez a lehetőség, kis híján elhányta magát.
Mikael elfehéredett arca. Az ijedt, bűntudatos szempár olyan volt, mint egy kisfiúé, akit almalopáson
kaptak. Hogy csinálta? Hogy sikerült elérni annak a hűtlen disznónak, hogy úgy nézzen ki, mint egy
segítségre szoruló gyerek? Hiszen éppen két lábbal tiport a házasságukon és a tényen, hogy három gyerek
apja. Hogy tudta mégis úgy beállítani az egészet, mintha ő hordozná a keresztet?
– Ma korán hazaérek – suttogta Mikael. – Beszéljük meg akkor. Mielőtt a gyerekek. Négy perc múlva a
városi tanács elnökénél kell lennem.
Ulla tényleg egy könnycseppet látott a szemében? Ez a szánalmas féreg még egy könnycseppet is képes
volt kipréselni magából?
Miután Mikael elment, Ulla meglepően gyorsan összeszedte magát. Talán mert az ember mindig ezt
teszi, amikor tudja, hogy nincs más választása. Amikor nincs más lehetőség, amikor az összeomlás nem
alternatíva. Zsibbadt nyugalommal hívta fel a számot, amelyről a magát Runarnak kiadó férfi kereste, de
senki nem vette fel. Várt még öt percet, majd távozott a szállodából. Amikor hazaért, felhívott egy
ismerőst a Kriposnál, és megkérte, hogy nézzen utána a telefonszámnak. Azt a választ kapta, hogy a szám
egy feltöltőkártyás, regisztrálatlan mobiltelefoné. A kérdés ezek után az, kinek ér meg ennyi vesződséget,
hogy a Grand Hotelba csalja, hogy a saját szemével lássa mindazt, amit látott? Egy bulvárlap
újságírójának? Egy többé-kevésbé jó szándékú barátnőnek? Valakinek Isabelle táborából vagy Mikael egy
bosszúra szomjazó riválisának? Vagy olyasvalakinek, aki nem Isabelle-től akarja elválasztani Mikaelt,
hanem Ullától? Valakinek, aki gyűlöli Mikaelt? Vagy őt. Vagy olyasvalakinek, aki szerelmes belé? Aki azt
hiszi, esélye lehet nála, ha elválasztja Mikaeltől.
Ulla pedig csak egyvalakit ismert, aki bárki másnál jobban imádta.
Nem említette a gyanúját Mikaelnek, amikor délután beszéltek a dologról. Mikael minden bizonnyal azt
hitte, hogy Ulla felbukkanása a szálloda recepcióján merő véletlen volt, egy derült égből lecsapó villám,
de ilyesmi mindenki életében előfordul. Az események véletlenszerű egybeesése, amit egyesek sorsnak
neveznek.
Mikael nem próbált hazudni, és nem tagadta, hogy Isabelle-lel volt ott. Megtehette volna. De nem volt
ostoba, tisztában volt vele, hogy Ulla mindent tud. Elmondta, hogy Ullának nem kell arra kérnie, hogy
vessen véget a viszonynak, mert épp azelőtt szakított Isabelle-lel, hogy a nő elhagyta a szállodát. Pontosan
ezt a szót használta. Viszony. Nyilván szándékosan, hiszen ettől az egész olyan kicsinek, jelentéktelennek
és piszkosnak tűnt, olyasminek, amit egyszerűen a szőnyeg alá lehet söpörni. A kapcsolat szó ezzel
szemben valami egészen mást jelentett volna. Azt, hogy épp akkor vetett véget a dolognak a szállodában,
Ulla egy pillanatra sem hitte el, ahhoz Isabelle túlságosan feldobottnak látszott. De amit Mikael ez után
mondott, az igaz volt. Ha az ügy napvilágra kerül, a botrány nemcsak Mikaelnek, de a gyerekeknek és –
közvetett módon – Ullának is ártani fog. Ráadásul a dolog a lehető legrosszabbkor pattanna ki. A tanács
vezetője ugyanis politikai ügyekben akart beszélni Mikaellel. Azt szeretné, ha csatlakozna a pártjukhoz,
mert ígéretes jelöltet látnak benne, talán egy politikai hivatalt is betölthetne a közeljövőben. Mert
pontosan ilyen fiatal, ambiciózus, népszerű és sikeres embert keresnek, mint ő. Mármint amilyen a
rendőrgyilkosságok előtt volt természetesen. De amint megoldotta az ügyet, le kellene ülniük, hogy
megvitassák a jövőjét, az pedig csak Mikaelen múlik, hogy a rendőrség berkein belül vagy a politikában
kívánja-e folytatni a karrierjét. Nem mintha Mikael már eldöntötte volna, mit akar, de nyilvánvaló, hogy
egy megcsalási botrány most becsukna előtte egy ajtót.
És természetesen ott van Ulla és a három gyerek. Hogy a karrierje derékba törik, az elenyésző lenne egy
ilyen veszteséghez mérve. Ulla gyorsan félbeszakította, még mielőtt Mikael túlságosan elmerült volna az
önsajnálatban, és azt mondta, hogy ő maga is végiggondolta a dolgot, és nagyjából ugyanerre jutott.
Mikael karrierje. A gyerekek. A közös életük. Kerek perec megmondta neki, hogy megbocsát, de
Mikaelnek meg kell ígérnie, hogy soha többé nem kerül kapcsolatba Isabelle Sk0yennel. Kivéve, amikor
rendőr-főkapitányi minőségében kénytelen találkozni vele, mások jelenlétében. Mikael szinte csalódottnak
tűnt. Mintha valódi csatára készült volna, nem pedig egy szelíd összecsapásra, amely egy olyan
ultimátumban merül ki, ami különösebben nem is kerül sokba neki. Mindenesetre este, miután a gyerekek
lefeküdtek, hónapok óta először kezdeményezett az ágyban.
Ulla nézte, ahogy Truls beindítja az autót, és elhajt. Egy szót sem szólt Mikaelnek a gyanújáról, és nem
is szándékozott megemlíteni. Mire lenne jó? Amennyiben igaza volt, Truls bizonyára továbbra is
kémkedni fog, és riadót fúj, ha Mikael megszegi az egyezségüket, és mégis folytatja a találkákat Isabelle
Sk0yennel.
Az autó eltűnt, és a villanegyed elcsendesedett a porfelhőben. Ullának pedig egy gondolat futott át az
agyán. Egy vad és egészen elfogadhatatlan ötlet természetesen, de az agy nem különösebben jó a
cenzúrázásban. Ő és Truls. Itt, a hálószobában. Természetesen pusztán a bosszú kedvéért. Ulla ugyanazzal
a gyorsasággal hessegette el a gondolatot, ahogyan az érkezett.
A szélvédőn szürke köpet módjára csorgó havas esőt ónos eső áztatta le. Függőlegesen, súlyos
cseppekben zuhogott. Az ablaktörlő kétségbeesett harcot vívott a vízfallal. Anton Mittet lassan hajtott.
Koromsötét volt, ráadásul a szélvédőn folyó víz miatt olyan homályosan látott, mintha részeg lett volna. A
Volkswagen Sharan órájára sandított. Amikor három éve megvették az autót, Laura ragaszkodott a
hétüléses modellhez. Anton azzal ugratta, hogy bizonyára nagy családot tervez, noha tudta, hogy a felesége
csak nem akar egy minijárgányban ülni, ha véletlenül karamboloznának. Nos, Anton a maga részéről már a
karambolt is szerette volna elkerülni. Úgy ismerte ezeket az utakat, mint a tenyerét, tudta, hogy
szembejövő forgalom esélye a napnak ebben a szakában csekély, de nem akart kockáztatni.
Lüktetett a halántéka. Legfőképpen a húsz perccel korábbi telefonhívás miatt. És mert aznap egyetlen
kávét sem ivott. Miután megkapta a vizsgálat eredményét, képtelen volt elviselni az ízét. Ostobaság,
természetesen. A koffeinhez szokott vérerek összeszűkültek, a fejfájás pedig kellemetlen, dübörgő
háttérzenévé erősödött. Valahol azt olvasta, hogy a koffeinfüggők elvonási tünetei két hét alatt tűnnek el.
Antonnak azonban esze ágában sem volt megszabadulni a függőségtől. Kávét akart. Ismét élvezni akarta az
ízét. Azt akarta, hogy olyan finom legyen, mint Mona nyelvének mentolíze. De az egyetlen, amit újabban
kávéivás közben érzett, az az altató keserű mellékíze volt.
Megemberelte magát, és úgy döntött, felhívja Gunnar Hagent, hogy elmesélje: valaki elkábította, mielőtt
a beteg meghalt. Hogy miközben aludt, valaki járt a kórteremben, és bár az orvosok azt állítják, hogy a
páciens természetes halállal halt meg, könnyen lehet, hogy mégsem így történt. Hogy egy új, alaposabb
boncolásra van szükség. Kétszer is rátelefonált a gyilkosságiak főnökére, de Hagen nem vette fel. Anton
pedig nem hagyott üzenetet a rögzítőn. Ő megpróbálta. Megtette. És újra meg akarta próbálni. Mert mindig
utoléri az embert a végzete. Ahogy most is. Újra megtörtént. Meggyilkoltak valakit. Fékezett, és
bekanyarodott az Eikersaga felé vezető, kaviccsal felszórt útra. Beletaposott a gázba. Hallotta, ahogy a
kavicsok felverődnek az alvázra.
Itt – ha lehet – még sötétebb volt, az út mélyedéseiben pedig összegyűlt a víz. Az idő éjfél felé járt.
Akkor is éjfél volt, amikor az első eset történt. Mivel a hely Nedre Eiker tőszomszédságában volt, a
körzeti iroda egy rendőrtisztje ért elsőként a helyszínre, miután valaki telefonon bejelentette, hogy valami
robajt hallott, és mintha egy autót látna valamivel feljebb a folyóban. Nem elég, hogy a rendőrtiszt rossz
településre hajtott, még összevissza furikázott is, és tönkretette a lehetséges nyomokat.
Anton elhagyta a kanyart, ahol annak idején ráakadt a gumibotra. Négy nappal voltak René Kalsnes
meggyilkolása után. Antonnak tulajdonképpen szabadnapja volt, de nem találta a helyét, és körülnézett az
erdőben a saját szakállára. Elvégre is a S0ndre Buskerud-i rendőrségi körzetben nem minden nap – sőt,
nem minden évben – történt gyilkosság. Azokon a területeken mászkált, amelyeket még nem fésültek át. A
gumibot pedig ott hevert a fenyőfák alatt, rögtön a kanyarban. És Anton meghozta azt az éktelenül ostoba
döntést, amely aztán mindent tönkretett. Úgy döntött, hogy nem jelenti. Hogy miért? Elsősorban azért, mert
olyan messze volt az eikersagai tetthelytől, hogy aligha lehetett köze a gyilkossághoz. Később arról
faggatták, miért keresgélt arrafelé, ha valóban úgy vélte, hogy az a terület már túl távol volt a helyszíntől.
Akkor és ott úgy gondolta, hogy egy rendőrségi gumibot csak rossz fényt vetne a rendőrségre, ami
egyáltalán nem hiányzott a testületnek. A René Kalsnest ért ütések pedig bármilyen nehéz eszköztől
származhattak, de akár attól is, hogy amikor a negyven méter magas szikláról a folyóba zuhant, a teste ide-
oda csapódott az autóban. És egyébként sem ez volt a gyilkos fegyver, René Kalsnest ugyanis arcon lőtték
egy kilenc milliméteres kaliberű pisztollyal. Ezért nem volt mit tovább ragozni a dolgon.
Anton azonban néhány héttel később mesélt Laurának a gumibotról. Végül az asszony volt az, aki
meggyőzte róla, hogy jelentenie kellene, mert nem az ő dolga eldönteni, minek mekkora jelentősége van.
És Anton bement a főnökéhez, és beszámolt a történtekről. A rendőrfőkapitány azt mondta, Anton óriásit
tévedett a helyzet megítélésében, és hálából, amiért a szabadnapját arra áldozta, hogy előmozdítson egy
gyilkossági ügyet, felfüggesztették az aktív szolgálatból, és egy irodába dugták, hogy fogadja a
telefonhívásokat. Egy csapásra mindent elveszített. És miért? Senki nem mondta ki hangosan, de René
Kalsnesről mindenki tudta, hogy egy hidegvérű, érzéketlen szörnyeteg volt, aki a saját barátait is becsapta,
egy gazember, aki hírből sem ismerte a könyörületet, és a világ semmit sem veszített azzal, hogy
megszabadult tőle. A legnagyobb megaláztatást mégis az jelentette, hogy a bűnügyi technikusok semmilyen
nyomot nem találtak a gumiboton, ami a gyilkossághoz kapcsolta volna. Az irodában töltött háromhavi
gályarabság után Anton előtt három lehetőség derengett fel: lassan megőrül, felmond, vagy gondoskodik az
áthelyeztetéséről. Így aztán felhívta régi barátját és kollégáját, Gunnar Hagent, aki munkát szerzett neki az
oslói rendőrségnél. És bár amit Gunnar fel tudott kínálni neki, bizony visszalépés volt a karrierjében,
Anton legalább újra emberek és Oslo rosszfiúi között lehetett. Minden jobb volt, mint Drammen fojtogató
légköre, ahol folyton-folyvást Oslót próbálták utánozni. Az egérlyuknyi őrsöt kapitányságnak nevezték, és
még a címük is úgy hangzott, mint az oslói Grenlandsleiret plágiuma: Gr0nland 36.
Anton felért a dombtetőre, s jobb lábával gépiesen a fékpedálra taposott, amikor észrevette a fényt. A
gumiabroncsok alatt megcsikordultak a kavicsok. Az autó megállt. A karosszériát verő eső kopogása
csaknem elnyomta a motorzúgást. A húsz méterrel Anton előtt világító zseblámpa fénypászmáját a földre
irányították. Az autó fényszórói megvilágították a narancssárga és fehér rendőrségi kordonszalagot,
valamint a rendőrség sárga fényvisszaverő mellényét, amelyet a zseblámpát szorongató ember viselt. A
zseblámpás közelebb intette, Anton pedig előregurult. Pontosan itt történt, René autója közvetlenül ott
hajtott le az útról, ahol most a kordonszalag feszült. A roncsot egy teherautó és acélhuzalok segítségével
sikerült kihúzniuk a folyóból az egykori fűrésztelepre. Úgy kellett kivágniuk a holttestet a kocsiból, mivel
a motorblokk csípőmagasságban az utastérbe csúszott.
Anton résnyire leengedte az ablakot. Friss, nedves éjszakai levegő. Az ablak szélére nagy, nehéz
esőcseppek hullottak, s finom permetet szórtak Anton nyakába.
– Nos? – kérdezte. – Hol.
Anton pislogott. Nem volt benne biztos, hogy sikerült-e befejeznie a mondatot. Olyan volt, mint egy
apró időugrás, mint egy rossz vágás egy filmben. Nem tudta, mi történt, csak azt, hogy egy pillanatra
kihagyott az agya. Lenézett az ölébe, amit üvegszilánkok borítottak. Amikor újra felemelte a pillantását,
felfedezte, hogy a leengedett oldalablakot bezúzták. Kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi folyik itt.
Amikor megütötte a fülét az ismerős sziszegő hang, fel akarta emelni a karját, de elkésett. Reccsenést
hallott. A hang a feje felől hallatszott, és Anton tudta, hogy valami ripityára tört. Felemelte a karját, és
ordítani kezdett. Megmarkolta a sebességváltót, hogy hátramenetbe kapcsoljon. De nem ment, egyszeriben
minden csigalassúsággal kezdett mozogni. Fel akarta engedni a kuplungot, és gázt akart adni. De akkor
csak előrefelé indulna meg. A szakadék felé. Egyenesen bele a folyóba. Negyven méter zuhanás. Ez egy.
egy. Püfölte, rángatta a váltókart. Tisztábban hallotta az esőt, és hirtelen a teste teljes bal oldalán érezte a
csípős éjszakai levegőt.
Valaki kinyitotta a kocsi ajtaját. A kuplung. Hol a lába? Ismétlődés. Déjà vu. Rükverc. Úgy.
Mikael Bellman a plafont bámulta. Az eső megnyugtató kopogását hallgatta a tetőn. Holland tetőcserép.
Negyven év garancia. Mikael azon tűnődött, mennyi cserepet adhatnak el csak annak köszönhetően, hogy
ilyen garanciát kínálnak hozzá. Sokkal-sokkal többet, mint amennyi kárpótlást kifizethetnek azokért a
tetőkért, amelyek végül nem bírták a gyűrődést. Mert ha van valami, amire az emberek vágynak, akkor az
nem más, mint a garancia arra, hogy a dolgok tartósak lesznek.
Ulla feje Mikael mellkasán pihent.
Sokat és hosszasan beszélgettek. Mikael már az idejét sem tudta, mikor történt ilyesmi utoljára. Ulla
sírt. De nem azzal a fájdalmas sírással, amit Mikael annyira gyűlölt, hanem a másikkal, azzal a szelíd
zokogással, amelyben kevesebb volt a fájdalom és több a hiányérzet, a vágyódás az után, ami valaha volt,
és ami soha nem tér vissza. Ezek a könnyek arról árulkodtak, hogy van valami olyan értékes a
kapcsolatukban, ami után érdemes vágyódni, amit érdemes hiányolni. Mikael nem érezte ezt a hiányt, amíg
Ulla sírni nem kezdett. Mintha a sírása kellett volna ahhoz, hogy ráébredjen. Hogy elhúzza a függönyt,
amely mindig is ott volt a között, amit Mikael Bellman gondolt, és amit Mikael Bellman érzett. Ulla
mindkettőjük helyett sírt, mindig is ezt tette. És mindkettőjükért nevetett.
Mikael meg akarta vigasztalni. A haját simogatta. Hagyta, hadd folyjanak a könnyei a világoskék ingre,
amelyet az előző napon ő vasalt ki neki. Aztán, szinte csak véletlenül, megcsókolta. Vagy tudatos volt?
Nem lehet, hogy a kíváncsiság hajtotta? A kíváncsiság, hogyan fog a nő reagálni. Ugyanaz a kíváncsiság,
ami akkor munkálkodott benne, amikor fiatal nyomozóként Inbau, Reid és Buckley kilenc lépésből álló
kihallgatási modellje alapján hallgatta ki a gyanúsítottakat, melynek egyik lépésénél csak azért pengetnek
érzelmes húrokat, hogy megnézzék, milyen reakciót csalhatnak elő vele.
Ulla először nem reagált a csókra, csak egy kissé megdermedt. Azután óvatosan viszonozta. Mikael
ismerte Ulla csókjait, de ezt a várakozót, habozót nem. Mohóbban kezdte csókolni a nőt, mire Ulla átadta
magát a kedveskedésnek, és magával húzta Mikaelt az ágyba. Lerángatta magáról a ruhát. Mikael pedig a
sötétben újra arra gondolt, hogy Ulla nem a fiú. Nem Gusto. És még azelőtt lelohadt az erekciója, hogy a
takaró alá kerültek volna.
A fáradtságával magyarázta. Hogy túl sok mindenen kell gondolkodnia. Hogy összezavarodott a
helyzettől, és túlságosan szégyelli magát azért, amit tett. De gyorsan hozzátette, hogy a másik nőnek semmi
köze ehhez. És arra gondolt, ha más nem is, ez az egy kijelentése legalább maradéktalanul igaz volt.
Behunyta a szemét. Képtelen volt elaludni. A nyugtalanság volt az oka, ugyanaz a nyugtalanság, ami az
utóbbi hónapokban rendre ébren tartotta. Egy homályos érzés, hogy valami rettenetes történt, vagy van
készülődőben, s közben Mikael egyre abban bizakodott, hogy az egész csak egy olyan álom utórezgése,
amelyet nem tud felidézni.
Valami arra késztette, hogy megint kinyissa a szemét. Fény. A plafonról visszaverődő fehér fény forrása
az ágy mellett, a padlón volt. Megfordult, és lenézett a mobiltelefon kijelzőjére. Sosem kapcsolta ki
éjszakára, csak lenémította. Isabelle-lel megegyeztek abban, hogy soha nem küldenek egymásnak üzenetet
éjjel. Hogy a nőnek mi oka volt rá, hogy nem akart éjszakai üzeneteket, azt Mikael sosem firtatta. Isabelle
jól fogadta, amikor közölte vele, hogy egy ideig nem találkozhatnak. Annak ellenére, hogy Mikael szerint
a nő pontosan tudta, hogyan értette. Hogy a mondatból akár ki is húzhatja azt a részt, hogy „egy ideig”.
Mikael megkönnyebbült, amikor látta, hogy az SMS Trulstől jött. Azután meghökkent. Feltehetőleg egy
félrészegen elküldött üzenet volt. Vagy rossz számra küldte, talán valami csajnak szánta, akiről nem
számolt be neki. Az üzenet mindössze két szó volt: Aludj jól.
Anton Mittet magához tért.
Elsőként az jutott el a tudatáig, hogy a szélvédőt verő eső hangja mostanra halk mormolássá szelídült.
Azután az, hogy a motor leállt, fáj a feje, és nem tudja megmozdítani a kezét.
Kinyitotta a szemét.
Az autó fényszórói még mindig világítottak. Áthatoltak az esőn, beragyogták a domboldalt, és
belefúródtak a sötétbe, amely elnyelte a talajt. A vizes szélvédőn át nem láthatta a szakadék túloldalán
magasodó fenyőerdőt, de tudta, hogy ott van. Lakatlanul. Némán. Vakon. Annak idején nem sikerült
egyetlen tanút sem felhajtaniuk. Akkor sem.
A kezére siklott a tekintete. Azért nem bírta megmozdítani, mert gyorskötözővel a kormányhoz kötözték.
A gyorskötöző a rendőrségnél szinte már teljesen átvette a hagyományos bilincs szerepét. Az ember
egyszerűen a letartóztatott csuklói köré fűzi a vékony szalagot, és meghúzza. Borzasztóan erősen tart, a
legelszántabban küzdő őrizetes is legfeljebb csak annyit érhet el, hogy a műanyag a bőrét átvágva a húsába
mélyedjen. Ha elég kitartóan próbálkozik, egészen a csontig bevágódhat.
Anton megragadta a kormányt. Érezte, hogy az ujjai érzéketlenné váltak.
– Felébredtünk? – A hang furcsán ismerősnek tűnt. Anton az utasülés felé fordult. Egy szempárba
meredt, amely a viselője egész arcát elfedő maszkból nézett rá. Ugyanolyan maszk volt, mint amelyet a
Delta bevetési csoport tagjai is használnak.
– Akkor ezt most kiengedjük.
A kesztyűs bal kéz megragadta a kettőjük között lévő kéziféket, és felhúzta. Anton mindig is szerette a
régi kézifékek által kiadott kattogó hangot. Ennek a kéziféknek a kiengedését azonban nem kísérte kattogás.
Csak egy halk roppanás. A fogaskerekek. Gurulni kezdtek. De csak egy, legfeljebb két métert tettek meg,
mert Anton gépiesen a fékre lépett. Erősen kellett taposnia a pedált, mivel a motor nem járt.
– Kiváló reakció, Mittet.
Anton kibámult a szélvédőn. A hang. Az a hang.
Felengedte kissé a fékpedált. Úgy csikorgott, mint az olajozatlan ajtózsanérok, és a kocsi megmozdult,
Anton pedig újra a pedálra taposott. És ez alkalommal lent is tartotta a lábát.
Az utastérben felgyulladt a lámpa.
– Mit gondolsz, René tudta, hogy meg fog halni?
Anton Mittet nem válaszolt. Egy másodpercre megpillantotta magát a tükörben. Legalábbis úgy
gondolta, ő volt az. Az arcát csillogó vér borította. Az orra egészen féloldalasan állt, minden bizonnyal
eltört.
– Milyen érzés tudni, Mittet? El tudod mondani?
– Mi. miért? – A kérdés önkéntelenül csúszott ki Anton száján. Még csak abban sem volt biztos, hogy
valóban tudni akarja-e, miért. Csak azt tudta, hogy fázik. És hogy nem akar itt lenni. Laurához akar menni.
Hogy átölelje. Érezni akarta az illatát, a melegét.
 – Hát még mindig nem esett le a tantusz, Mittet? Természetesen azért, mert nem oldottátok meg az ügyet.
Adok nektek még egy esélyt. Egy lehetőséget, hogy tanulhassatok a hibáitokból.
– Hogy ta. tanulhassunk?
– Tudtad, hogy a pszichológiai kutatások szerint a munkavégzés során a kissé negatív visszajelzés bír a
leginkább teljesítménynövelő hatással? Nem a nagyon negatív, és nem is a pozitív, hanem a kissé negatív.
Vagyis ha azzal büntetlek benneteket, hogy mindig csak egy nyomozót ölök meg az akkori csapatokból, az
egy kissé negatív visszacsatolás, nem gondolod?
A kerekek megcsikordultak, és Anton erősebben kezdte nyomni a féket. A szakadék széle felé meredt.
Úgy érezte, mintha egyre nehezebb lenne megtartania a pedált.
– A fékfolyadék – mondta a hang. – Kilyukasztottam a tartályt. Folyamatosan szivárog. Hamarosan az
égvilágon semmi sem menthet meg, akármilyen erősen taposod is a pedált. Szerinted lesz időd
gondolkodni zuhanás közben? Megbánni?
– Megbánni? M. – Anton folytatni akarta, de képtelen volt rá. A szája mintha liszttel lett volna tele.
Zuhanás. Nem akart lezuhanni!
– A gumibotot – mondta a hang. – Hogy nem segítettél megtalálni a gyilkost. Tudod, az most
megmenthetne.
Antonnak az az érzése támadt, hogy minél erősebben nyomja a fékpedált, annál több folyadékot présel
ki a fékrendszerből. Egy leheletnyit enyhített a nyomáson. A kavicsok megcsikordultak az abroncsok alatt,
Anton pedig teljes pánikban a támlának feszítette a hátát, mereven kinyújtott lábát pedig a padlónak és a
fékpedálnak. Arra gondolt, hogy az autónak két egymástól független hidraulikus fékrendszere van, s talán
csak az egyik tartályt lyukasztotta ki ez az eszelős.
– Ha megbánod, talán bűnbocsánatot nyersz, Mittet. Jézus nagyvonalú.
– M. megbántam. Hadd szálljak ki!
Halk nevetés.
– Ugyan, Mittet, én a mennyek országáról beszélek. Nem én vagyok Jézus, tőlem nem kaphatsz
megbocsátást. – Kis szünet. – És a válasz: igen. Mindkét fékrendszert tönkretettem.
Anton egy pillanatig azt hitte, hogy a fékfolyadék csöpögését hallja az autó alatt, de azután ráébredt,
hogy a vére az, amely az álla hegyéről csorog az ölébe. Meg fog halni. A felismerés hirtelen úgy
tornyosult előtte, mint egy megváltoztathatatlan tény. Kirázta a hideg, és mozdulni sem bírt, mintha a
hullamerevség máris beállt volna. De a gyilkos miért ül még mindig mellette?
– Rettegsz a haláltól – mondta a hang. – A tested árul el, egy bizonyos szagot bocsát ki magából. Te is
érzed? Adrenalin. Gyógyszer– és vizeletszag. Az öregek otthonában és a vágóhídon is ez a szag terjeng. A
halálfélelem szaga.
Anton levegő után kapkodott, mintha hirtelen nem lett volna mindkettőjük számára elegendő oxigén.
– Én egyáltalán nem félek a haláltól – folytatta a hang. – Nem különös? Hogy az ember elveszíthet
valami annyira alapvető emberi vonást, mint a halálfélelem. Ez természetesen az élet utáni vággyal van
összefüggésben, de csak részben. Rengeteg ember tölti az egész életét olyan helyen, amelyet egy porcikája
sem kíván, azért, mert attól fél, hogy a másik lehetőség még ennél is rosszabb lenne. Hát nem szomorú?
Anton úgy érezte, nyomban megfullad. Ő maga nem volt asztmás, de számtalanszor látta, ahogy Laurát
leteríti a roham, látta a kétségbeesett, könyörgő kifejezést az arcán, ismerte az elkeseredett tehetetlenséget,
amit azért érzett, mert nem tudott segíteni, csak nézte, ahogy az asszony pánikba esve harcol a levegőért.
Anton egy része azonban mindig is kíváncsi volt rá, tudni, érezni akarta, milyen. Milyen érzés a halál
torkában lenni, tudni, hogy semmit sem tehet, mert legyőzetett.
Hát, most tudta.
– Személy szerint úgy vélem, hogy a halál egy jobb hely – zsolozsmázta a hang. – De nem kísérhetlek
el, Anton. Meg kell értened, nekem itt van dolgom.
Anton újra hallotta a kavics roppanását. Olyan volt, mint egy érdes torokköszörülés, amely egy
hamarosan elhangzó mondatot vezet be. Jobban már nem nyomhatta be a féket, mivel a pedál egészen a
padlón volt.
– Jó utat!
Anton érezte az ajtó nyitásakor beáramló levegőt.
– A beteg – nyögte Anton.
Egyenesen a szakadék széle felé meredt, oda, ahol mindennek vége szakad, de észlelte, hogy az
utasülésen ülő ember felé fordul.
– Milyen beteg?
Anton kinyújtott nyelve végigsiklott a felsőajkán. Édeskés, fémes ízű nedvességet érzett. Igyekezett
nyelni egyet, és sikerült visszanyernie a hangját.
– A Rikshospitalban fekvő beteg. Elkábítottak, mielőtt meghalt. Te voltál?
Néhány másodpercnyi csend támadt, amelyben csak az eső hallatszott. A sötétben kopogó cseppek, hát
nem a legszebb hang? Ha választhatott volna, Anton csak ült volna itt nap nap után az esőt hallgatva. Évre
év. Csak hallgatta volna, s kiélvezett volna minden egyes másodpercet, amelyet kapott.
Azután a mellette ülő test megmozdult, s Anton érezte, ahogy a kocsi kissé megemelkedik, amikor
megszabadul a másik súlyától, majd halkan becsapódott az ajtó. Anton egyedül maradt. Az autó
megmozdult. A kavicson épp csak megmoccanó gumiabroncs hangja olyan volt, mint egy rekedt suttogás.
A kézifék. Fél méterre volt a jobb kezétől. Anton megpróbálta maga felé rántani a kezét. Még csak nem is
érezte a fájdalmat, amikor a bőre megrepedt. Az érdes suttogás hangosabb és pergőbb lett. Tudta, hogy túl
magas, és a teste túl merev ahhoz, hogy a lábfejét a kézifék alá csúsztathassa, ezért lehajolt. Kitátotta a
száját. Ráharapott a kézifékre, érezte, ahogy a felső fogsorához préselődik. Megpróbálta felhúzni, de a kar
kicsúszott a fogai közül. Újra próbálkozott, és bár tudta, hogy már késő, inkább így akart meghalni,
elkeseredett küzdelemben az életéért. Kifacsarodott testhelyzetben újra a szájába vette a kézifék karját.
Hirtelen teljes csend támadt. A hang megszűnt, az eső egyszer csak elállt. Nem, nem állt el. Ő maga volt
az eső. Zuhant. Súlytalanul, majd körbefordult egy lassú valcer ütemére, mintha újra Laurával táncolna,
miközben az összes vendég körülöttük áll, s nézi őket. A saját tengelye körül forgott, komótosan,
ringatózva, egy-két-há’, csak éppen most egészen egyedül volt. Zuhant ebben a különös csendben. Együtt
az esővel.

Tizennegyedik fejezet
Laura Mittet az előtte álló két embert nézte. Miután felcsengettek, Laura lejött az Elveparkenben álló
ház elé, és most karba tett kézzel didergett a fürdőköpenyben. Az óra szerint éjszaka volt, de már
világosodott, Laura látta a Drammenselván megcsillanó első napsugarakat. Azután történt valami, néhány
másodpercig mintha ott sem lett volna, nem hallotta őket, nem látott mást, csak a két ember mögött
csillogó folyót. Ebben a néhány másodpercben arra gondolt, hogy Anton nem az igazi volt. Hogy soha nem
találkozott az igazival, legalábbis nem kapta meg az igazit. Akit pedig megkapott, az már a
házasságkötésük évében megcsalta. Sosem hozta Anton tudomására, hogy rájött. Túl sok mindent veszített
volna vele. És a férje mostanában valószínűleg újra félrelépett. Ugyanazzal a megjátszott ártatlan
arckifejezéssel adta be neki ugyanazokat a gyenge kifogásokat, mint annak idején. A hirtelen
megszaporodó túlórák. A folyamatos közlekedési dugók a hazaúton. Az állítólag lemerült akkumulátor
miatt kikapcsolt mobiltelefon.
Ketten voltak. Egy férfi és egy nő, mindketten patyolattiszta, frissen vasalt egyenruhában. Mintha
skatulyából húzták volna ki őket. Komoly, szinte ijedt pillantással méregették Laurát. Mittet asszonynak
szólították. Senki sem hívta így. És Laura nem is szerette, ha így nevezik. Ez Anton neve volt. Már
ezerszer megbánta, hogy felvette.
A férfi és a nő a torkát köszörülte. Mondanivalójuk van a számára. Akkor mire várnak? Laura már úgyis
tudta. Az ostoba, túlzottan komor képük mindent elárult. Laura dühös volt. Olyan dühös, hogy érezte,
ahogy az ő arca is eltorzul, és olyasvalakivé teszi, aki nem akart lenni. Egy porcikája sem kívánta a
szerepet, amelyet ráosztottak ebben a nevetséges tragédiában. Végre mondtak valamit. De mit? Norvégul
beszélnek egyáltalán? A szavak minden értelem híján voltak.
Soha nem akarta az igazit. És soha nem akarta a nevét.
Eddig.

Tizenötödik fejezet
A fekete Volkswagen Sharan lassan forogva emelkedett a kék ég felé. Mint egy rakéta egy lassított
felvételen, gondolta Katrine, miközben azt figyelte, hogyan ömlik ki az összetört autó ajtajain és a
csomagtartójából a víz, melynek a folyóba visszazúduló cseppjein megcsillan a napfény.
– Annak idején egészen idáig kihúztuk az autót – mondta a helyi rendőrtiszt.
Az egykori fűrésztelep előtt álldogáltak. Az épületről tenyérnyi darabokban mállott a vörös festék, az
apró ablakok üvegtáblái kivétel nélkül be voltak törve. Az összefonnyadt fűszálak az éjszakai esőtől
csomókba tapadtak össze, és a földre lapultak. Az árnyas zugokban szürke, ázott hófoltok éktelenkedtek.
Egy túl korán visszatért, halálra ítélt költözőmadár derűlátón trillázott, a folyó pedig elégedetten
csobogott.
– Ez viszont beszorult két szikla közé, ezért egyszerűbb volt függőlegesen kiemelni.
Katrine pillantása követte a folyó útját. A fűrésztelep előtt volt a duzzasztógát, itt épp csak csordogált a
víz a nagy, szürke sziklák között, amelyeken az autó összezúzódott. Nézte, ahogy a nap sugarai itt-ott
megcsillannak az üvegszilánkokon. A tekintete azután a meredély függőleges falára siklott. Drammeni
gránit. Már-már fogalommá vált. Katrine hirtelen megpillantotta a daruskocsi hátulját és a szakadék széle
fölé nyújtózkodó sárga emelődarut. Bízott benne, hogy valaki pontosan kiszámította, mekkora erőkarra van
szükség.
– Ha maguk is nyomozók, akkor hogyhogy nincsenek odafent a többiekkel? – kérdezte a rendőrtiszt, aki
miután tüzetesen szemügyre vette az igazolványukat, a kordon mögé engedte őket.
Katrine megvonta a vállát. Azt mégsem válaszolhatta, hogy almaszedésre jöttek, négyen, mindenféle
engedély és felhatalmazás nélkül, ráadásul egy olyan jellegű megbízással, amellyel egyelőre inkább nem
kívánnak a hivatalos nyomozócsoport szeme elé kerülni.
– Innen is látjuk, ami érdekel minket – felelte Beate L0nn. – Köszönjük, hogy benézhettünk.
– Igazán nincs mit.
Katrine Bratt kikapcsolta az iPadet, mert még mindig be volt jelentkezve a bűnügyi nyilvántartásba,
majd Beate L0nn és Stále Aune után loholt, akik átléptek a kordonszalag fölött, és Bjorn Holm
harmincéves Volvo Amazonja felé tartottak. Az autótulajdonos a meredek kavicsos úton kocogott lefelé a
többiekhez, akik már elérték a veterán járgányt, amelyben nyoma sem volt légkondicionálásnak,
légzsáknak vagy központi zárnak, viszont pepita ralicsíkok díszítették a karosszériáját. Holm zihálásából
Katrine arra következtetett, hogy a férfi pillanatnyilag aligha ütné meg a rendőrtiszti főiskola felvételi
követelményeinek szintjét.
– Nos? – kérdezte Beate.
– Az áldozat arca részben összezúzódott, de azt mondják, minden valószínűség szerint Anton Mittet az –
válaszolta Holm, majd lerántotta a fejéről a rasztasapkát, és letörölte vele a kerek arcán gyöngyöző
izzadságot.
 – Mittet – mondta Beate. – Hát persze!
A többiek felé fordultak.
– Egy helyi rendőr. Az a fickó, aki átvette a szolgálatot Simontól Maridalenben, emlékszel, Bjorn?
– Nem – felelte Holm a szégyenkezés legapróbb jele nélkül. Katrine úgy sejtette, hogy a technikus már
megszokta a Marsról idepottyant főnökét.
– A drammeni rendőrségnél dolgozott. És annak idején benne volt az itt elkövetett gyilkosság utáni
nyomozásban.
Katrine elképedve csóválta a fejét. Az egy dolog, hogy Beate azonnal reagált a folyóba zuhant autóról
szóló üzenetre, amely a rendőrségi hálózatra beérkezett, és mindannyiukat Drammenbe rendelte, ugyanis
emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt ugyanezen a helyszínen gyilkoltak meg egy bizonyos René Kalsnest.
De hogy még egy drammeni fickó nevére is emlékezett, aki valamennyire szintén érintett volt az ügyben!
– Nem volt nehéz emlékezni rá, mert borzasztóan nagy ostobaságot csinált – tette hozzá Beate Katrine
fejcsóválását látva. – Talált egy gumibotot, ám nem jelentette, mert attól félt, hogy az blamálná a
rendőrséget. Mondtak valamit arról, hogyan halt meg?
– Nem – válaszolta Holm. – De nyilvánvalóan zuhanáskor. Ráadásul a kézifék karja a száján keresztül
átfúródott a tarkóján. De valószínűleg jó néhány ütést is kapott, amikor még életben volt, az arca ugyanis
tele volt ezek nyomaival.
– Elképzelhető, hogy önként hajtott a szakadékba? – kérdezte Katrine.
– Mindkét kezét gyorskötözővel a kormányhoz erősítették. Nem volt féknyom, az autó a sziklafal
közelében csapódott neki a köveknek, vagyis nem haladhatott nagy sebességgel. Inkább belegurult.
– A szájában volt a kézifék? – ráncolta Beate a homlokát. – Mégis mi történhetett?
– A keze a kormányhoz volt kötve, és a kocsi a szakadék széle felé gurult – töprengett hangosan
Katrine. – Nem lehet, hogy a szájával próbálta behúzni a kéziféket?
– Elképzelhető. De a lényeg, hogy rendőr volt, és egy olyan ügy helyszínén gyilkolták meg, amelynek
felderítésében maga is részt vett.
– Mégpedig egy olyan gyilkossági ügyről van szó, amelyet nem oldottak meg – tette hozzá Bjorn Holm.
– Igen, de van néhány fontos különbség a Maridalenben és Tryvannon meggyilkolt lányok esetéhez
képest – lengette meg Beate a jelentést, amelyet az előtt nyomtatott ki, hogy elindultak a pincében lévő
irodából. – René Kalsnes férfi volt, és nem volt jele szexuális erőszaknak.
– Van egy ennél is fontosabb különbség – mondta Katrine.
– Mégpedig?
Katrine megpaskolta a hóna alá dugott iPadjét.
– Az imént ellenőriztem a bűnügyi nyilvántartást. Valentin Gjertsen épp az Ilában ült, amikor René
Kalsnest meggyilkolták.
– A picsába! – fakadt ki Holm.
– Nana! – mondta Beate. – Ez még nem zárja ki, hogy Valentin Gjertsen gyilkolta meg Anton Mittetet.
Elképzelhető, hogy csak megtörte a mintát, de attól még ugyanaz az elmebajos áll a gyilkosság mögött.
Maga mit gondol, Stále?
Mindhárom fej Stále Aune felé fordult, aki eddig szokatlanul szótlan volt. Katrinének az is szemet szúrt,
hogy a testes férfi feltűnően sápadt. A pszichológus az Amazon ajtajának dőlt, a mellkasa hevesen
emelkedett és süllyedt.
– Stále? – ismételte meg Beate.
– Elnézést – nyögte a férfi, és tett egy sikertelen kísérletet arra, hogy mosolyogjon. – A kézifék.
– Majd megszokja – mondta Beate, aki hasonlóképpen kevés sikerrel igyekezett leplezni
türelmetlenségét. – A rendőrmészárosunk az?
 Stále Aune kihúzta magát.
– Amennyiben jól értettem a kérdést: igen, a sorozatgyilkosok megtörhetik a mintát. De azt nem hinném,
hogy utánzóról van szó, aki ott folytatja, ahol az előző. öhm, rendőrmészáros abbahagyta. Ahogy Harry
mondta mindig, a sorozatgyilkos fehér bálna. Ez esetben egy rendőrökre szakosodott sorozatgyilkosról
van szó, ami egy rózsaszín pettyes fehér bálna. Nincs belőle kettő.
– Ezek szerint egyetértünk abban, hogy ugyanarról a gyilkosról van szó – összegezte Beate. – Valentin
börtönbüntetése viszont kizárja azt az elméletünket, mely szerint ő keresi fel a régi tetthelyeit, és ismétli
meg a gyilkosságokat.
– Egy pillanat! – szólalt meg Bjrrn Holm. – Viszont ez az egyetlen olyan eset a három közül, amelyben a
gyilkosság elkövetésének módja is ugyanaz. Ez jelenthet valamit.
– Stíle?
– Azt jelentheti, hogy egyre ügyesebbnek érzi magát. Ezért azzal tökéletesíti a gyilkosságokat, hogy egy
az egyben megismétli őket.
– Hagyja abba! – fújtatott Katrine. – Úgy hangzik, mintha valami művésznek állítaná be.
– Tényleg? – vetett kérdő pillantást Stále Katrinére.
-L0nn!
Megfordultak. A kavicsos úton egy férfi ereszkedett lefelé lengedező hawaii mintás ingben, rezgő
pocakkal és táncoló fürtökkel. A viszonylag nagy sebessége sokkal inkább a lejtő meredekségének volt
köszönhető, mint a férfi igyekezetének.
– Tűnjünk el innen – javasolta Beate.
Beszálltak az Amazonba.
Bjrrn épp a harmadik sikertelen próbálkozásnál járt, hogy beindítsa a motort, amikor egy mutatóujj
kopogtatta meg az anyósülésen helyet foglaló Beate melletti ablakot.
Beate halkan felnyögött, és letekerte az ablakot.
– Roger Gjendem – mondta. – Akadt néhány kérdése az Aftenpostennek, amelyre azt válaszolhatom,
hogy nincs hozzáfűznivalóm?
– Ez a harmadik rendőrgyilkosság – lihegte a hawaii inges férfi, akiről Katrine azonnal megállapította,
hogy kondíció tekintetében még Bjorn Holmot is alulmúlja. – Van valami nyomuk?
Beate L0nn elmosolyodott.
– N-i-n-cs h-o-z... – betűzte Roger Gjendem, miközben úgy tett, mintha jegyzetelne. – Kérdezősködtünk
a környéken. Nincs túl sok minden errefelé. Az egyik benzinkút tulajdonosa azt mondta, hogy Mittet tegnap
késő este náluk tankolt. Úgy emlékezett, hogy Mittet egyedül volt. Ez azt jelenti, hogy.
– Nincs.
-.hozzáfűznivaló. Elképzelhető, hogy a rendőrfőkapitány arra fogja kötelezni magukat, hogy mostantól
fogva megtöltött fegyverrel járjanak?
Beate egyik szemöldöke a magasba szaladt.
– Ezt hogy érti?
– Nos, a kesztyűtartóban ott volt Mittet szolgálati fegyvere. – Gjendem lehajolt, és gyanakvó pillantást
vetett a többiekre, mintha különösnek találná, hogy egy ilyen fontos dologról nincs tudomásuk. – Bár ott
volt mellette egy egész doboz lőszer, a pisztoly nem volt megtöltve. Pedig ha lett volna egy töltött
pisztolya, az talán megmenthette volna az életét.
– Tudja, mit, Gjendem? – mondta Beate. – Egyszerűen macskakörmözze végig az első válaszomat.
És nem bánnám, ha nem említené sehol ezt a rövid találkozót.
– Miért ne?
A motor halkan morogni kezdett.
 – Szép napot, Gjendem! – Beate elkezdte feltekerni az ablakot. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne
csípjék el a következő kérdést:
– Nem érzik úgy, hogy elkelne a pasas segítsége?
Holm felengedte a kuplungot.
Katrine nézte, ahogy Roger Gjendem összezsugorodik a tükörben.
De csak Liertoppen után mondta ki azt, ami valószínűleg mindannyiuk fejében járt.
– Gjendemnek igaza van.
– Igen – sóhajtotta Beate. – De vele már nem számolhatunk, Katrine.
– Tudom, de akkor is meg kellene próbálnunk!
– Mégis mit? – kérdezte Bjorn Holm. – Hantoljunk ki egy halottnak nyilvánított férfit a sírból? Katrine
az autópálya mentén elsuhanó egyhangú erdőt bámulta. Egyszer egy rendőrségi helikopteren repült
errefelé, s azon tűnődött, hogy Norvégia legsűrűbben lakott részének zömét is jobbára erdő, vadon és
pusztaság uralja. Olyan helyek ezek, amerre a madár sem jár. Ahol elrejtőzhet az ember. Hogy maguk a
házak is csak apró, világító pontok az éjszakában, az autópálya pedig egy vékonyka szalag az
áthatolhatatlan feketeségben. Hogy lehetetlen mindent észrevenni, és az ember csak az érzékeire
hagyatkozhat. A szaglására. A hallására. És a tudására.
Már csaknem elérték Askert, de egész úton olyan nyomasztó csendben autóztak, hogy amikor Katrine
végül válaszolt, mindannyian emlékeztek a kérdésre.
– Igen.

Tizenhatodik fejezet
Katrine Bratt átvágott a Chateau Neuf, a Norvég Hallgatói Egyesület központja előtti téren. Hatalmas
bulik, klassz koncertek, heves viták színhelye. Legalábbis régen annak tűnt. És időnként valóban az is volt.
A diákok öltözéke meglepően keveset változott, amióta erre járt: póló, oldalzsebes nadrág, szarukeretes
szemüveg, retró pehelykabát és retró katonai kabát, egyfajta stílusbeli magabiztosság, amely a
biztonytalanságot, a hanyag lazaságra való görcsös törekvést, a szociális és szakmai kudarcoktól való
rettegést igyekezett álcázni. Mindenesetre biztosan repestek az örömtől, hogy nem azok közé a
szerencsétlenek közé tartoznak, akikhez Katrine igyekezett a tér túloldalára.
A szerencsétlenek közül néhányan épp most léptek ki az iskola börtönbejáratra emlékeztető kapuján. A
hallgatók fekete rendőregyenruhát viseltek, amely akármilyen szűk volt, mindig kissé túlméretezettnek tűnt.
Katrine messziről kiszúrta az elsőéveseket: kicsit mereven mozogtak az uniformisban, a sapka sildjét
pedig mélyen a szemükbe húzták. Hogy elfedjék vele a bizonytalanságukat és az arcukra kiülő
morcosságot, vagy hogy megússzák a tér túloldalán ácsorgó egyetemisták, az igazi diákok, a szabad,
önálló, a rendszert bíráló, gondolkodó értelmiség enyhén megvető, olykor együtt érző pillantásait. Az
egyetemisták a hosszú, zsíros hajuk alól vigyorogtak rájuk, miközben a lépcsőn napoztak, és
felsőbbrendűségük teljes tudatában, ráérősen szívtak valamit, és pontosan tudták, hogy a rendőrtiszti
főiskolások nagy valószínűséggel úgy sejtik, marihuána.
Mert ők voltak az igazi fiatalok, a társadalom krémje, akiknek minden joguk megvolt arra, hogy
hibázzanak, akik még bárhogy dönthettek, akikből még bármi lehetett.
Persze az sem kizárt, hogy csak Katrine érezte így, amikor idejárt. Hogy csak ő érzett kényszert arra,
hogy a képükbe üvöltse: fogalmuk sincs róla, ki ő, miért döntött úgy, hogy rendőr lesz, és hogy mihez akar
kezdeni az élete hátralévő részével.
Az idős őr, Karsten Kaspersen már Katrine idejében is ott ült a kapu mögötti őrbódéban, de ha
emlékezett is a nőre főiskolai hallgató korából, arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, miközben az
igazolványát mustrálgatta, majd odabiccentett neki. Katrine az előadóterem irányába indult a folyosón.
Elhaladt a helyszínelőterem előtt, amelyben egy lakást rendeztek be a gipszkarton falak között. A lakás
fölött egy galéria húzódott, ahonnan a hallgatók egymást figyelhették házkutatás, nyomkeresés és az
események rekonstruálása közben. Azután a gumiszőnyeggel borított, izzadságszagú edzőterem
következett, ahol a diákok hosszú órákon keresztül gyakorolták, hogyan kell földre vinni és megbilincselni
a rosszfiúkat.
Katrine óvatosan kinyitotta az előadóterem ajtaját, és becsusszant. Az előadás javában folyt. Katrine a
leghátsó sor egyik üres székéhez osont, és leült. Olyan csendben sikerült helyet foglalnia, hogy az előtte
lévő sorban sugdolózó lányok észre sem vették.
– Nem teljesen komplett a csaj. Van egy kép a pasasról a kollégiumi szobájának a falán.
– Komolyan?
– A saját szememmel láttam.
– Jó ég, de hát olyan öreg! És csúnya.
– Azt mondod?
– Nem látsz a szemedtől? – intett a lány az előadó felé, aki épp felírt valamit a táblára.
– Indíték! – ismételte meg az előadó a hallgatók felé fordulva a táblára körmölt szót. – Egy ésszerűen
gondolkodó és egészséges érzelemvilágú ember számára egy gyilkosság pszichológiai költsége olyan
magas, hogy rendkívül erős indítékra van szüksége hozzá. Rendkívül erős indítékokat pedig rendszerint
egyszerűbb és gyorsabb találni, mint gyilkos fegyvert, tanúkat és technikai nyomokat. Továbbá általában
közvetlenül egy potenciális elkövető felé mutatnak. Ezért kell minden egyes gyilkossági nyomozónak azzal
a kérdéssel kezdenie a nyomozást: miért?
A férfi szünetet tartott, pillantása végigpásztázta a hallgatóságot. Mint valami juhászkutya, amely terelés
közben összetartja a nyájat, gondolta Katrine.
Az előadó felemelte a mutatóujját.
– Durva egyszerűsítés, de igaz: találd meg az indítékot, és a kezedben van a gyilkos.
Katrine szerint a férfi egyáltalán nem volt csúnya. Persze szép sem, a szó hagyományos értelmében
legalábbis semmiképp. De az ember megtanulja szeretni azokat a dolgokat, amikhez már hozzászokott. A
hangjával is ugyanez volt a helyzet: mély, meleg tónusának volt egy kissé megkopott, reszelős éle,
melynek feltehetőleg nagyobb sikere volt a főiskolás rajongóknál idősebb korosztály körében.
– Igen? – Az előadó egy pillanatig tétovázott, mielőtt megadta a szót az egyik diáklánynak, aki vadul
hadonászott.
– Miért küldünk ki nagy, költséges helyszínelőcsoportot a tetthelyekre, ha a magához hasonló briliáns,
taktikai gyilkossági nyomozók néhány kérdéssel és egy kis gondolkodással meg tudják oldani az ügyet?
A hallgató kérdésében nyoma sem volt gúnynak, mindössze egyfajta, szinte gyermeki őszinteségnek és
egy leheletnyi akcentusnak, amely arról tanúskodott, hogy a lány valahonnan északról származott.
Katrine figyelte, ahogy az érzelmek – feszengés, beletörődés, bosszúság – sorra felvillannak az előadó
arcán, mielőtt sikerül összeszednie magát, hogy választ adjon a kérdésre.
– Azért, Silje, mert soha nem elég csupán tudni, ki az elkövető. Egy tíz évvel ezelőtti bankrablási
hullám idején a rablási csoportban volt egy nyomozó, aki az arcformájuk és a sziluettjük alapján is
felismerte az álarcos rablókat.
– Beate L0nn – bólintott a Siljének nevezett diáklány. – A bűnügyi technikusok főnöke.
– Úgy van. Ennek köszönhetően a rablási csoport tízből nyolc esetben meg tudta állapítani a rablásról
készült videofelvételekről, ki a maszkot viselő tettes. De nem volt bizonyítékuk. Egy ujjlenyomat
bizonyíték, ahogy egy elsütött pisztoly is. Egy nyomozó viszont, hiába biztos az igazában, nem bizonyíték,
legyen akármilyen briliáns elme. És ha már annyi egyszerűsítést használtam ma, következzen egy utolsó: a
miért kérdésére adott válasz mit sem ér, ha nem jövünk rá a hogyanra, és fordítva. De ne szaladjunk
nagyon előre! A technikai nyomozásról szóló előadást Folkestad fogja tartani. – Az előadó az órájára
pillantott. – Az indítékot a következő alkalommal alaposan kivesézzük majd, de még van időnk egy kis
bemelegítésre. Miért ölnek az emberek embereket?
Az előadó ismét ösztönző pillantással fürkészte a hallgatókat. Katrine észrevette, hogy a szája sarkától
a füléig húzódó forradás mellé két új heget is szerzett. A nyaki sebe mintha késszúrástól származott volna,
a szemöldöke magasságában húzódót pedig vélhetően egy golyó okozta. Ezt leszámítva a férfi jobban
festett, mint amilyennek valaha látta. A százkilencvenhárom centiméter magas alak szálfaegyenes volt, és
duzzadt az erőtől. Szőke, rövidre nyírt haján nyoma sem volt annak, hogy őszülne. És Katrine azt is látta,
hogy a pólója alatt izmok domborodnak, vagyis sikerült felszednie egy keveset. És ami a legfontosabb:
élet volt a szemében. Az éber, energikus, már-már megszállottságot sugalló pillantás visszatért. És ott
voltak még a nevetőráncok és a nyílt testbeszéd, amit soha nem látott nála azelőtt. Ordított róla, hogy
kiegyensúlyozott, nyugodt életet él. És amennyiben ez valóban így volt, ez volt az első alkalom, amióta
Katrine ismerte.
– Mert valami hasznuk származik belőle – mondta egy fiúhang.
Az előadó előzékenyen bólintott.
– Ezt hihetné az ember, nem igaz? Azonban a nyereségvágyból elkövetett gyilkosságok nem olyan
gyakoriak, Vetle.
Egy éles sunnm0ri nyelvjárás hangzott fel:
– Gyűlöletből?
– Elling szerint az emberek valamiféle szenvedélytől hajtva követnek el gyilkosságokat – mondta az
előadó. – Féltékenység. Visszautasítás. Bosszú. Igen, határozottan. Más valami?
– Mondjuk, az elkövető elmebajos. – A felvetés egy magas, hajlott hátú fiútól érkezett.
– Azt nem elmebajosnak nevezik, Robert. – Megint a lány volt. Katrine csupán egy s-t formázó lófarkat
látott a széktámla fölött, az első sorban. – Úgy hívják, hogy.
– Jól van, értettük, mire gondolt, Silje. – Az előadó helyet foglalt a katedrán, hosszú lábát kinyújtotta,
és a karját összefonta a pólóját díszítő Glasvegas logó fölött. – Személy szerint úgy gondolom, hogy az
elmebajos kifejezés kitűnő megnevezés. De az elmebaj nem különösebben gyakori ok a gyilkolásra.
Természetesen vannak, akik szerint a gyilkosság már önmagában is az elmebaj bizonyítéka, azonban a
legtöbb gyilkosság ésszerű. Éppúgy, ahogy az anyagi haszon vagy az érzelmi felszabadulás keresése. Mert
a gyilkos úgy véli, hogy a gyilkosság enyhítheti a gyűlöletből, félelemből, féltékenységből,
megaláztatásból eredő fájdalmát.
– De ha a gyilkosság annyira racionális. – Újra az első fiú volt az. – Meg tudja mondani, hány elégedett
és megbékélt gyilkossal találkozott?
Az évfolyam okostojása, tippelt Katrine.
– Kevéssel – felelte az előadó. – De attól, hogy a gyilkos csalódásként éli meg a dolgot, a gyilkosság
még racionális cselekvés. Addig, amíg a gyilkos úgy hiszi, hogy megváltást nyer általa. De a bosszú
általában édesebb az ember képzeletében. A tomboló féltékenységből elkövetett gyilkosságot megbánás
követi. A sorozatgyilkos által olyan gondosan kidolgozott részletekbe mindig hiba csúszik, ezért újra és
újra meg kell próbálnia. Röviden. – Felállt, és visszament a táblához. – Ami a gyilkosságot illeti, van
valami abban az állításban, hogy a bűncselekmények nem kifizetődőek. Azt kérném, hogy a következő
előadásra mindenki gondoljon ki egy olyan indítékot, amely rá tudná bírni a gyilkolásra. Nem politikailag
korrekt baromságokat szeretnék hallani, azt akarom, hogy a legsötétebb valójukban kutakodjanak. No,
igen, talán a csaknem legsötétebb is elég lesz. És olvassák el Aune cikkét, amelyben a gyilkosok
személyiségjegyeit és a profilozást tárgyalja, rendben? És igen, ellenőrző kérdéseket fogok feltenni,
úgyhogy legyenek felkészültek, és rettegjenek. És most kifelé!
 A termet felcsapódó székek zaja töltötte be.
Katrine nem mozdult, és a teremből kiszállingózó hallgatókat nézte. Végül hárman maradtak. Katrine, a
táblát törlő előadó és a lófarkas lány, aki a jegyzeteivel a hóna alatt közvetlenül a férfi mögött állt.
Katrine megállapította, hogy karcsú. És hogy most egészen másként cseng a hangja, mint az órán.
– Maga szerint az a sorozatgyilkos, akit Ausztráliában kapott el, nem talált kielégülést, amikor megölte
azokat a nőket? – Megjátszottan kislányos modor. Mintha az apukájánál szeretné behízelegni magát.
– Silje.
– Úgy értem, hogy megerőszakolta őket. Abban biztosan örömét lelte.
– Olvassa el a cikket, és a következő alkalommal visszatérünk rá. Rendben?
– Rendben.
Az elhangzottak ellenére a lány továbbra sem mozdult. Előre-hátra billegett. Mintha lábujjhegyre
akarna állni, gondolta Katrine. Hogy felérjen a férfihoz, aki ezalatt a papírjait rendezte össze egy
bőrmappába, anélkül hogy a lányt egyetlen pillantásra is méltatta volna. Azután Silje hirtelen sarkon
fordult, és gyors léptekkel az ajtó felé indult. Lelassított, amikor észrevette Katrinét, majd miután
végigmérte, újra megszaporázta a lépteit, és eltűnt.
– Szia, Harry! – mondta halkan Katrine.
– Szia, Katrine! – válaszolta a férfi, de nem pillantott fel.
– Jól nézel ki.
– Te is – mondta a férfi, és összecipzározta a mappát.
– Láttad, hogy bejöttem?
– Éreztem, hogy jössz. – A férfi felnézett, és elmosolyodott. Katrinét mindig is meglepte, milyen
átalakulás megy végbe az arcán, amikor mosolyog. Mintha egyszeriben elfújták volna a kemény, elutasító
és megfáradt arckifejezést, amelyet mindig úgy viselt, mint egy elnyűtt kabátot, és egyszeriben úgy festett,
mint egy csintalan, nagyra nőtt kisfiú, akitől a nap is kisüt. Mint egy derűs, júliusi nap Bergenben. Épp
olyan szívesen látott, mint amilyen ritka és rövid esemény.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte Katrine.
– Félig-meddig számítottam rá, hogy eljössz.
– Tényleg?
– Igen. És a válasz: nem. – Harry a hóna alá csapta a mappát, négy hosszú lépéssel felsietett a lépcsőn,
és a karjába kapta Katrinét.
Katrine szorosan átölelte, és beszívta az illatát.
– Mire nem a válasz, Harry?
– Nem, nem fogsz megkapni – suttogta Harry a fülébe. – De ezt te is tudtad.
– Hékás! – méltatlankodott Katrine, és úgy tett, mintha ki akarna szabadulni Harry öleléséből. – Ha nem
lettem volna tekintettel arra a csúf kis békára, öt perc alatt rábírlak, hogy a farkad csóváld, kisfiam. És
különben is, annyira azért nem nézel ki jól.
Harry nevetett, s eleresztette a nőt, Katrine pedig úgy érezte, hogy egy kicsit még a karjában tarthatta
volna. Sosem sikerült dűlőre jutnia abban a kérdésben, hogy valóban akarja-e Harryt, vagy hogy kisülhet-
e belőle bármi jó, ha megtörténik, s mivel az egész annyira valószínűtlen volt, inkább nem is törte rajta a
fejét. Idővel pedig homályos tartalmú ugratássá vált a dolog kettőjük között. Ezenkívül a férfi újra
Rakellel volt. A csúf kis békával, ahogy Harry engedélyével Katrine nevezte a nőt, mivel a név annyira
alaptalan volt, hogy csak megerősítette Rakel bosszantó szépségét.
Harry megdörgölte hanyagul borotvált állkapcsát.
– Hm, amennyiben nem az ellenállhatatlan testem miatt vagy itt, akkor minden bizonnyal. – A levegőbe
emelte a mutatóujját. – Megvan! A briliáns agyam miatt jöttél!
 – Hát, te sem lettél viccesebb az évek során.
– És a válasz továbbra is nem. És ezt is pontosan tudtad.
– Van irodád, ahol megbeszélhetjük a dolgot?
– Igen és nem. Van irodám, de nem olyan, ahol megbeszélhetnénk, hogy tudok-e segíteni nektek a
gyilkossági ügyben.
– Ügyekben.
– Egy ügyről van szó, ennyit azért leszűrtem a dologból.
– Lenyűgöző, nem igaz?
– Ne próbálkozz. Végeztem azzal az élettel, te is tudod.
– Harry, ez egy olyan ügy, amelyben szükség van rád. Olyan ügy, amelyre neked is szükséged van.
Harry mosolygott, de a szeme ezúttal nem.
– Pont annyira van szükségem egy gyilkossági ügyre, mint egy italra, Katrine. Sajnálom. Ne pazarold
rám az időt, keress más megoldást.
Katrine a férfit nézte. Arra gondolt, hogy az itallal való összehasonlítás túlságosan gyorsan csúszott ki a
száján. Ami megerősítette Katrine gyanúját, hogy Harry egyszerűen fél. Attól retteg, hogy ha csak
belepillant az ügybe, az ugyanazzal a következménnyel járna, mint egy korty szesz. Képtelen lenne leállni,
magába szippantaná az eset, elemésztené. Katrine egy másodpercre lelkiismeret-furdalást érzett, mint
amikor egy dílerre váratlanul rátör az önmegvetési roham, és a kínzó érzés egészen addig tartott, amíg az
emlékezetébe nem kúsztak a helyszínen készült fotók. Anton Mittet összezúzott koponyája.
– Nálad nincs jobb megoldás, Harry.
– Adhatok néhány nevet – mondta Harry. – Van egy pasas, akivel együtt voltunk az FBI tanfolyamán.
Felhívhatom, és.
– Harry. – Katrine megragadta a férfi karját, és az ajtó felé irányította. – Van kávé az irodádban?
– Hogyne, de ahogy már mondtam.
– Felejtsd el az ügyet, csevegjünk egy kicsit a régi szép időkről!
– Ráérsz ilyesmire?
– Szükségem van egy kis lazításra.
Harry rásandított. Mondani akart valamit, de azután meggondolta magát. Bólintott.
-Jól van.
Felmentek egy lépcsőn, majd továbbindultak a folyosón az irodák felé.
– Hallom, lenyúltál ezt-azt Stále Aune pszichológia-előadásaiból – mondta Katrine. Szokás szerint
kocognia kellett, hogy lépést tudjon tartani Harry hétmérföldes tempójával.
– Bizony, amennyit csak tudtam. Végül is ő volt a legjobb.
– Például azt, hogy az elmebaj szó az orvostudomány azon kevés szavainak egyike, amely pontos,
kifejező és költői egyszerre. De a remek megnevezések végül mindig a szemétdombon végzik, mert az
ostoba szakemberek szerint a nyelvi ködösítés szolgálja a legjobban a beteg boldogulását.
– Úgy van – bólintott Harry.
– Ezért nem vagyok már mániás depressziós. Sem borderline. Hanem kettes típusú bipoláris.
– Kettes típusú bipoláris?
– Érted te ezt? Miért nem Aune tartja az előadásokat? Azt hittem, imádja csinálni.
– Jobb életet akart. Egyszerűbbet. Több időt akart tölteni azokkal, akiket szeret. Okos döntés.
Katrine oldalról Harryra sandított.
– Rá kellene beszélnetek. A társadalom ellen való vétek kihasználatlanul hagyni egy ekkora tehetséget,
miközben valahol nagy szükség lenne rá. Nem gondolod?
Harry kurtán felnevetett.
 – Nem adod fel, mi? Szerintem itt a hasznomat veszik, Katrine. Az iskola pedig azért nem keresi meg
Aunét, mert több egyenruhást szeretnének látni az előadók között.
– Te is civil vagy.
– És most rátapintottál a lényegre. Már nem tartozom a rendőrség állományába, Katrine. Így döntöttem.
Ami azt jelenti, hogy mi ketten ebben a pillanatban nem tartozunk együvé.
– Hogyan szerezted a homlokodon lévő heget? – kérdezte Katrine.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Harry szinte észrevehetetlenül, de összerezzent. De mielőtt
válaszolhatott volna, egy érces hang harsant fel a folyosón:
– Harry!
Megtorpantak, és hátrafordultak. Az egyik iroda ajtajában egy vörös szakállú, alacsony, zömök férfi
bukkant fel, és sántikálva feléjük döcögött. Katrine követte Harryt, aki az idős férfi felé indult.
– Látogatód van – bömbölte a férfi már messziről.
– Bizony – mondta Harry. – Katrine Bratt. Az úr pedig Arnold Folkestad.
– Úgy értem, az irodádban – pontosított Folkestad, majd megállt, és vett néhány nagy levegőt, mielőtt
Katrinének nyújtotta nagy, szeplős mancsát.
– Arnolddal ketten osztozunk a gyilkossági nyomozásról szóló előadásokon – magyarázta Harry.
– És mivel Harry beszél a téma szórakoztatóbb részéről, természetesen ő a népszerűbb kettőnk közül –
dörmögte Folkestad. – Miközben én kénytelen vagyok visszarángatni a gyerekeket a realitások talajára a
technikai és az etikai kérdések, valamint az előírások körüljárásával. A világ igazságtalan.
– Másfelől Arnold lényegesen többet tud a pedagógiáról – jegyezte meg Harry.
– Sokra megyek vele – nevetgélt Folkestad.
Harry a homlokát ráncolta.
– A látogató. Ugye, nem.
– Nyugalom, nem Silje Gravseng az, csak régi kollégák. Már adtam nekik kávét.
Harry szúrós pillantást vetett Katrinére. Azután megfordult, és az iroda ajtaja felé masírozott. Katrine
és Folkestad utánabámult.
– Egek, talán valami rosszat mondtam? – kérdezte Folkestad meghökkenve.
– Tudom, hogy úgy néz ki a dolog, mintha be akartuk volna keríteni – mondta Beate Lrnn, és a szájához
emelte a kávéspoharat.
– Hát, nagyon is – dünnyögte Harry, és hátrabillent a székkel, amennyire a parányi iroda engedte. Az
íróasztal másik végén, a papírhalmok mögött Beate Lrnn, Bjrrn Holm és Katrine Bratt szorongott. A
köszönésen hamar túlestek. Rövid kézfogások, semmi ölelkezés. Semmi izzadságszagú kísérlet a
csevegésre. Harry Hole nem vevő az ilyesmire. Ő azonnal a tárgyra tér. Természetesen pontosan tudta, mi
járatban vannak a régi kollégák.
Beate belekortyolt a kávéba, önkéntelenül összerázkódott, és rosszalló pillantással letette a
papírpoharat.
– Tudom, hogy úgy döntött, nem vesz többé részt taktikai nyomozásban – mondta Beate. – És azzal is
tisztában vagyok, hogy számtalan jó oka van erre. De most mégis az a kérdés, hogy nem tenne-e kivételt.
Végül is maga az egyetlen sorozatgyilkos-szakértőnk. Az állam elég sok pénzt ölt abba, hogy elküldjék az
FBI-hoz képzésre, amelyet.
-.amelyet, mint tudjuk, már rég visszafizettem vérrel, izzadsággal és könnyekkel – szakította félbe
Harry. – És nem csupán a saját véremmel és könnyeimmel.
– Nem felejtettem el, hogy Rakel és Oleg is a Hóember-ügy tűzvonalába került, de.
– A válaszom: nem – jelentette ki Harry. – Megígértem Rakelnek. És ez egyszer be akarom tartani az
ígéretemet.
 – Hogy van Oleg? – kérdezte Beate.
– Jobban – felelte Harry, s fürkésző pillantást vetett a nőre. – Mint tudja, Svájcban van egy kábítószer-
elvonó klinikán.
– Örömmel hallom. És Rakel megkapta a szerződéses munkát Genfben?
– Igen.
– Ingázik?
– Alapvetően négy napot Genfben tölt, hármat pedig itthon. Olegnek jót tesz, hogy az anyja ott van a
közelben.
– Megértem – bólintott Beate. – Akkor viszont valamiféleképpen kívül vannak a tűzvonalon, nem?
Maga pedig egyedül van hét közben. Temérdek ideje van, hogy azt csináljon, amit csak akar.
Harry halkan felnevetett.
– Drága Beate, talán nem fejeztem ki magam elég érthetően. Ez az, amit akarok. Előadni. Tanítani. A
továbbiakban is.
– Stále Aune is visszatért hozzánk – szólalt meg Katrine.
– Jó neki – mondta Harry. – És nektek is. Ő éppolyan sokat tud a sorozatgyilkosságokról, mint én.
– Biztos vagy benne, hogy nem többet? – húzta fel Katrine az egyik szemöldökét egy kis mosollyal.
Harry megint elnevette magát.
– Jó próbálkozás volt, Katrine. Oké. Többet tud.
– Az ég szerelmére! – nyögte Katrine. – Hová lett belőled a versenyszellem?
– Ti hárman és Stále Aune a lehető legjobb csapat vagytok, amit ez az ügy kaphat. Nekem viszont
perceken belül újabb előadásom kezdődik, szóval.
Katrine a fejét ingatta.
– Mi történt veled, Harry?
– Csupa jó dolog – felelte Harry. – Csupa jó dolog történt velem.
– Megértettük, és elfogadtuk – zárta le a beszélgetést Beate, és felállt. – Azt azért mégis megkérdezném,
hogy olykor kérhetünk-e tanácsot.
Beate látta Harryn, hogy meg akarja rázni a fejét.
– Ne válaszoljon azonnal – tette hozzá gyorsan. – Később felhívom.
Három perccel később, amikor a folyosón álltak, Harry pedig elrobogott az előadóterem felé, Beate
arra gondolt, talán mégis igaz, hogy egy nő szerelme meg tud menteni egy férfit. És ha ez így van, vajon
egy másik nő kötelességtudata képes-e visszahajszolni őt a pokolba? Ez volt a feladata. Harry
megdöbbentően frissnek és boldognak tűnt. Beate a szíve szerint békén hagyta volna. De tudta, hogy a
meggyilkolt kollégák szellemei azon nyomban kísérteni kezdenék. Ahogy azt is sejtette, hogy nem ők
voltak az utolsó áldozatok.
Amint visszaértek a Kazánházba, azonnal felhívta Harryt.
Rico Herrem egy rándulással ébredt.
Kábán pislogott a sötétben, majd pillantása a három sorral előtte álló fehér vetítővászonra tévedt,
amelyen egy kövér csaj szopott le éppen egy lovat. Rico érezte, ahogy dübörgő pulzusa megnyugszik.
Semmi ok a pánikra, még mindig a Fiskebutikkben van, csak egy újonnan érkező mocorgása ébresztette
fel, aki közvetlenül mögötte foglalt helyet. Rico kinyitotta a száját, igyekezett kinyerni némi oxigént az
izzadságtól, dohányfüsttől és attól a valamitől bűzlő levegőből, ami halszagnak tűnt, de nem az volt.
Negyven éve már annak, hogy Moen Fiskebutikkjében – egyedülálló módon – a pultról viszonylag friss
halat, a pult alól pedig viszonylag friss pornómagazinokat árultak. Amikor Moen eladta a halboltot, és
nyugdíjba vonult, hogy módszeresen halálra igya magát, az új tulajdonosok éjjel-nappali mozit nyitottak a
pincében, ahol heteropornót vetítettek. De amikor a VHS, majd a DVD elszippantotta az ügyfeleiket, olyan
filmekre szakosodtak, amelyeket az ember nem szerezhet be a világhálón, legalábbis ha nem akarja, hogy
a rendőrség ott lihegjen a nyakában.
A hang olyan halkra volt állítva, hogy Rico hallotta a rejszolást a sötétben maga körül. Elmagyarázták
neki, hogy pont ez az egész lényege, emiatt állították ilyen halkra a hangot. Rico viszont, aki már hosszú
évekkel ezelőtt maga mögött hagyta a csoportos önkielégítés okozta fiatalkori elragadtatást, nem ezért volt
itt. Nem ezért jött ide szinte azonnal, miután szabadon engedték, nem ezért ült itt már két álló napja
folyamatosan, miközben csak a legszükségesebbek elintézésével szakította meg az itt-tartózkodását,
úgymint evés, vécézés és további italok megvásárlása. A zsebében még négy Rohypnol tabletta lapult.
Vigyáznia kell az altatókra.
Természetesen nem tölthette az élete hátralévő részét a Fiskebutikkben. Sikerült rábeszélnie az anyját,
hogy kölcsönözzön neki tízezer koronát, és arra az időre, amíg a thai nagykövetség elintézi a
meghosszabbított turistavízumot, a Fiskebutikk épp a megfelelő sötétséget és névtelenséget biztosította
neki ahhoz, hogy ne bukkanjanak a nyomára.
Lélegzett, de a levegő mintha kizárólag nitrogénből, argonból és szén-dioxidból állt volna. Az órájára
nézett. A foszforeszkáló mutató a hatoson állt. Vajon délután van vagy reggel? Idebent örök éjszaka
uralkodott, de alighanem délután lesz. Időről időre rátört a fuldoklás. Csak nehogy klausztrofóbiás
rohamot kapjon, csak ne most, mielőtt kijut az országból. El innen. A lehető legmesszebb Valentintól. A
fenébe is, a cellája után kezdett vágyakozni. A biztonság és a magány után. A belélegezhető levegő után.
A nő szorgalmasan dolgozott a vetítővásznon, de folyton követnie kellett a lovat, amely időnként tett
néhány lépést, és kiment a képből.
– Szia, Rico!
Rico megdermedt. A hang halk volt, suttogó, mégis úgy érezte, mintha egy jégcsap fúródott volna a
fülébe.
– Vanessa barátai. Hm, egy igazi nyolcvanas évekbeli klasszikus. Tudtad, hogy Vanessa meghalt a
forgatás alatt? Egy kanca agyontaposta. Biztosan féltékenységből, nem?
Rico meg akart fordulni, de egy kéz megállította. Az ujjak úgy fonódtak a nyakára, mintha satuba fogták
volna. Ordítani akart, de a kesztyűs kéz az orrára és a szájára tapadt. Rico a nedves gyapjú savanyú szagát
szívta be.
– Kiábrándítóan egyszerű volt a nyomodra akadni. Perverzmozi. Elég nyilvánvaló, nem? – Halk
nevetés. – Ráadásul a vörös koponyád úgy virít idebent, mint egy világítótorony. Úgy tűnik, az ekcémád
rosszabbodott az utóbbi időben. Az ekcéma jellemzően stresszes időszakokban súlyosbodik, nem igaz?
A szájára tapadó kéz kissé engedett, így Rico végre némi levegőhöz juthatott. Mészpor és síviasz ízét
érezte.
– Az a pletyka járja, hogy beszéltél egy rendőrrel az Ilában, Rico. Vajon milyen közös témátok lehetett?
A gyapjúkesztyű eltávolodott Rico szája elől. Rico mélyeket lélegzett, miközben nyelni igyekezett.
– Hallgattam, mint a sír – zihálta. – Esküszöm! Miért köptem volna? Hiszen már csak néhány napom
volt hátra.
– Pénzért.
– Van pénzem!
– Az összes pénzedet Rohypnolra költötted. Fogadjunk, hogy most is van néhány a zsebedben!
– Komolyan beszélek! Holnapután elhúzok Thaiföldre. Miattam nem kell aggódnod, megígérem.
Rico hallotta, hogy ez az utolsó kijelentés úgy hangzott, mint egy halálra vált ember könyörgése, de nem
érdekelte. Hiszen halálra volt válva.
– Nyugi, Rico! Eszem ágában sincs ártani a tetoválómnak, végül is az ember megbízik abban, akinek
megengedte, hogy tűt szúrjon a bőre alá. Nem igaz?
 – Bíz. bízhatsz bennem.
– Jól van. Pattaya egészen jól hangzik.
Rico nem válaszolt. Egy árva hangot nem mondott arról, hogy Pattayába készül, honnan. Rico széke
kissé hátrabillent, amikor a másik a támlára támaszkodva felállt mögötte.
– Most megyek, el kell intéznem valamit. Élvezd a napsütést, Rico. Úgy hallottam, jót tesz az
ekcémának.
Rico megfordult, és felnézett. A másik egy kendővel takarta el az arcát, ahhoz pedig túl sötét volt, hogy
rendesen lássa a szemét. A férfi hirtelen lehajolt Ricóhoz.
– Tudtad, hogy Vanessa boncolásakor olyan nemi betegségeket találtak, amelyeknek még a létezéséről
sem tudott az orvostudomány? Azt javaslom, maradj a saját fajodnál.
Rico a kijárat felé siető alak után bámult. Látta, hogy lehúzta az arcáról a kendőt. De mielőtt eltűnt
volna a fekete filcfüggöny mögött, az Exit feliratú tábla zöld fényében Ricónak sikerült megpillantania az
arcát. Az oxigén mintha visszaáramlott volna a moziterembe, Rico pedig mohón beszívta, miközben a
tábla szaladó figurájára meredt.
Összezavarodott.
Részben azért, mert még életben volt, részben meg azért, amit az imént látott. Ugyanis nem a férfi volt
az. A hangja ugyanaz volt, a nevetése is. De a férfi, akinek arcát egy másodperc töredékére megvilágította
a tábla fénye, nem Valentin volt.

Tizenhetedik fejezet
– Szóval ideköltözött? – kérdezte Beate, miközben körülnézett a tágas konyhában. Odakint a
Holmenkollen és a szomszédos villák már sötétségbe burkolóztak. A villák között nem volt két egyforma,
abban azonban megegyeztek, hogy legalább kétszer akkorák voltak, mint a város keleti felében álló ház,
amelyet az anyja hagyott Beatéra. Ráadásul kétszer olyan magas sövény és dupla garázs tartozott hozzájuk,
a postaládákon pedig kötőjellel írt, dupla vezetéknevek virítottak. Beate tisztában volt vele, hogy vannak
bizonyos előítéletei a város nyugati oldalával szemben, mégis furcsa volt Harry Holét ebben a
környezetben látni.
– Igen – felelte Harry, és kávét töltött mindkettőjüknek.
– És nem túl... magányos?
– Hm. Mintha maga is egyedül élne a fiával, nem?
– Persze, de. – Beate nem folytatta. Valójában arra gondolt, hogy az ő hangulatos, sárgára festett háza,
amely a második világháború utáni, Einar Gerhardsen miniszterelnök nevével fémjelzett helyreállítási
időszak idején a józanság és a gyakorlatiasság szellemében épült, híján volt annak a nemzeti romantikus
érzületnek, melynek hatására ugyanebben az időszakban a tehetősebb réteg olyan erődöket húzott fel, mint
amilyen ez a villa is volt. A házra, amelyet Rakel az apjától örökölt, a feketére pácolt, súlyos gerendák
miatt még a legszikrázóbb napsütésben is a búskomorság és az örök sötétség hangulata telepedett.
– Rakel minden hétvégén hazajön – mondta Harry, és a szájához emelte a kávéscsészét.
– Akkor jól mennek a dolgok.
– Nagyon jól.
Beate biccentett, és a férfit szemlélte. A változásokat. A szeme körül nevetőráncok bukkantak fel, mégis
fiatalabbnak hatott. A jobb kezének középső ujját helyettesítő titánprotézis halkan a kávéscsészéhez
koppant.
– És mi a helyzet magával? – kérdezte Harry.
– Minden rendben. Sok a dolgom. A gyereknek iskolaszünete van, épp a nagyanyjánál vakációzik
Steinkjerben.
 – Tényleg? Ijesztő, milyen gyorsan felnőnek. – Harry behunyta a szemét, és elmosolyodott.
– Igen – felelte Beate, majd belekortyolt a kávéba. – Harry, azért kértem ezt a találkozót, mert tudni
szeretném, mi történt.
– Tisztában vagyok vele – felelte Harry. – Meg is akartam keresni. De előbb rendbe kellett hoznom a
dolgokat Oleggel. És magammal is.
– Akkor hadd halljam!
– Oké. – Harry letette a csészét. – Annak idején maga volt az egyetlen, akit tájékoztattam a történtekről.
Segített nekem, amiért nem lehetek elég hálás, Beate. És most is maga az egyetlen, akinek beszámolok a
dolgokról, ha azt szeretné. De biztos benne, hogy tudni akarja?
– Már azzal a bűntársa lettem, hogy segítettem magának, Harry. És megszabadultunk a violintól. Nincs
már belőle az utcákon.
– Fantasztikus – mondta Harry szárazon. – Újra a heroiné, a kokóé és a speedballé a terep.
– Továbbá a férfi, aki a violint terjesztette, szintén a múlté. Rudolf Aszajev halott.
– Tudom.
– Ó! Tudta, hogy meghalt? És hogy a halála előtt hónapokig kómában feküdt a Rikshospitalban
névtelenül?
Harry egyik szemöldöke a magasba szökött.
– Aszajev? Azt hittem, hogy a Leon egyik hotelszobájában halt meg.
– Ott bukkantak rá. Az egész padló vérben úszott. De sikerült életben tartaniuk. Egészen mostanáig.
Honnan tud egyáltalán a Leonról? Hiszen az egészet titokban tartották.
Harry nem válaszolt, csak a kávéscsészét forgatta.
– A pokolba, csak nem. – nyögött fel Beate.
Harry megvonta a vállát.
– Én mondtam, hogy talán jobb, ha nem tudja.
– Maga késelte meg?
– Segít, ha azt mondom, hogy öngyilkosság volt?
– Találtunk egy golyót az ágy keretébe fúródva. De a seb, amit a kés okozott, nagy volt és borzasztóan
mély. Az orvosszakértő szerint többször is megforgatták benne.
Harry a csészét nézte.
– Nos, ezek szerint mégsem végeztem elég alapos munkát.
– Őszintén szólva, Harry. maga. – Beaténak nem volt túl nagy gyakorlata abban, hogy leteremtsen
másokat, ezért aztán a hangja leginkább úgy csengett, mint egy fűrészlap rezgése.
– Drogost csinált Olegből, Beate. – Harry hangja halk volt, a tekintetét egy másodpercre sem emelte fel
a csészéről.
Egy darabig szótlanul ültek, és a drága holmenkolleni csendet hallgatták.
– Aszajev adta le magára a lövést? – kérdezte Beate végül.
Harry végigsimított a homlokán éktelenkedő új forradáson.
– Miből gondolja, hogy meglőttek?
– Igaz is, mit tudhatnék én a lőtt sérülésekről? Hiszen csak egy bűnügyi technikus vagyok.
– Oké, oké. Egy fickó volt, aki Aszajevnek dolgozott – mondta Harry. – Három lövés közvetlen
közelről. Kettő a mellkasba, a harmadik a fejbe.
Beate Harryt figyelte. Tudta, hogy igazat mond. Ahogy azt is, hogy nem a teljes igazságot.
– És hogy éli túl az ember az ilyesmit?
– Akkor már két napja golyóálló mellényben mászkáltam. Épp ideje volt, hogy végre valami hasznom
legyen belőle. De a fejlövés kiütött. És meg is ölt volna, ha nem.
 – Ha nem.?
– Ha a fickó nem rohant volna egyenesen a storgatai orvosi ügyeletre. Megfenyegetett egy orvost, aki
végül megmentett.
– Mégis miről beszél? Miért nem hallottam erről?
– Az orvos ott helyben ellátott, és kórházba akart küldeni, de idejében magamhoz tértem, és
gondoskodtam róla, hogy hazakerüljek.
– Miért?
– Nem akartam nagy felhajtást. Hogy van Bjorn mostanában? Összeszedett már magának valami nőt?
– Az a fickó. Először megpróbálta lelőni, azután pedig megmentette? Ki.
– Nem akart lelőni. Szerencsétlen baleset volt.
– Baleset? Három golyót azért nem neveznék balesetnek, Harry.
– Ha az ember violinfüggő, és egy Odessza van a kezében, akkor előfordulhat.
– Odessza? – Beate ismerte a fegyvert. Az orosz Sztecskin pisztolyok olcsó másolata volt. A képeken,
amelyeket látott róla, az Odessza úgy festett, mintha egy közepesen tehetséges szakmunkástanuló
hegesztette volna össze az iskolai tanműhelyben: egy pisztoly és egy gépfegyver bumfordi fattya. Mégis
nagy népszerűségnek örvendett az orosz urkák, a hivatásos bűnözők között, mivel sorozatlövést is le lehet
adni vele. Elég csak finoman megnyomni a ravaszát, és az ember máris kilőtt két golyót. Vagy hármat.
Beaténak rögtön az is eszébe jutott, hogy az Odesszába ugyanaz a ritka 9*18 milliméteres kaliberű
Makarov-lőszer kell, amellyel Gusto Hanssent meggyilkolták.
– Szívesen szemügyre vettem volna azt a fegyvert – mondta lassan, és látta, amint Harry pillantása
gépiesen a nappali felé siklik. Beate megfordult. Nem látott semmit, csak egy régi, fekete sarokszekrényt.
– Nem válaszolt arra a kérdésre, ki volt a fickó – szólalt meg újra a nő.
– Nincs jelentősége – felelte Harry. – Már rég kívül került a maga hatáskörén.
Beate biccentett.
– Olyasvalakit véd, aki majdnem kioltotta az életét.
– Annál inkább értékelendő, hogy megmentett.
– Ezért védi?
– Többnyire rejtély, hogyan választjuk ki, kit akarunk megvédeni, nem gondolja?
– De igen – értett egyet Beate. – Vegyünk például engem. Én rendőröket védek. Mivel arcfelismeréssel
foglalkozom, én is részt vettem a Come As You Are csaposának kihallgatásában. Tudja, ez az a bár, ahol
Aszajev drogcsempészét meggyilkolta egy magas, szőke férfi, akinek az arcán a szája sarkától a füléig egy
forradás húzódott. Egyik képet a másik után mutogattam a csaposnak, és egyre csak jártattam a számat.
Mint tudja, a vizuális emlékezet manipulálása szinte gyerekjáték. A tanúk végül már arra sem emlékeznek,
amire azelőtt megesküdtek volna. A csapos végül azt állította, egészen biztos abban, hogy a bár vendége
semmi esetre sem Harry Hole volt, akinek a képét sok más fotóval együtt megmutattam neki.
Harry Beatéra pillantott. Azután lassan biccentett.
– Köszönöm.
– Most azt kellene mondanom, hogy nincs mit megköszönnie – folytatta Beate, és a szájához emelte a
csészét. – De ez nem igaz. És van egy javaslatom, hogyan róhatja le a háláját.
– Beate.
– Én rendőröket védek. Gondolom, nem kell ecsetelnem, miért borít ki ennyire, amikor rendőröket
ölnek meg szolgálatban. Jack. Az apám. – Beate keze önkéntelenül a fülbevalójához nyúlt, amelyet az apja
egyenruhájának gombjából csináltatott. – Nem tudjuk, ki a következő, de bármit megtennék, hogy
megállítsuk ezt a rohadékot, Harry. Bármit. Érti?
Harry nem válaszolt.
 – Ne haragudjon. Persze, hogy érti – mondta Beate halkan. – Magának is van kire emlékeznie.
Harry a kávéscsészéhez dörgölte a kezét, mintha fázna. Azután felállt, és az ablakhoz ment. Egy ideig
ott álldogált, majd beszélni kezdett.
– Mint tudja, egyszer egy gyilkos jutott be ebbe a házba, hogy kioltsa Oleg és Rakel életét. Az én hibám
volt.
– Ez már nagyon régen történt, Harry.
– Tegnap volt. Mindig is tegnap lesz. Semmi sem változott. De én mégis próbálkozom. Igyekszem
megváltozni.
– És hogy megy?
Harry megvonta a vállát.
– Hol így, hol úgy. Meséltem már, hogy mindig elfelejtettem születésnapi ajándékot venni Olegnek?
Pedig Rakel hetekkel korábban emlékeztetett a dátumra, de mindig volt valami ügy, ami kiszorította az
agyamból az információt. Azután felhajtottam ide, észrevételeztem, hogy a ház születésnapi díszbe
öltözött, és mindig ugyanazt a régi trükköt vetettem be. – Harry szája felemás mosolyra görbült. – Azt
állítottam, hogy el kell ugranom cigarettáért, majd bevágódtam a kocsiba, elrepesztettem a legközelebbi
benzinkúthoz, és vettem néhány CD-t vagy ilyesmit. Mivel pontosan tudtuk, hogy Oleg gyanakszik, volt egy
kis színjátékunk Rakellel. Amikor visszaértem, Oleg az ajtóban állt, és sötét, vádló szemmel nézett rám.
De mielőtt átkutathatta volna a zsebeimet, Rakel gyorsan megölelt, mintha ki tudja, milyen sokáig lettem
volna távol. És az ölelés közben kihúzta a CD-ket vagy az egyéb ajándékokat hátul a nadrágom derekából,
és eldugta őket, amíg Oleg rám vetette magát. Tíz perccel később Rakel elkészült a csomagolással, az
üdvözlőkártyával és a többivel.
– És?
– Olegnek nemrég volt a születésnapja. Egy szépen becsomagolt ajándékot kapott, egyenesen tőlem. Azt
mondta, nem ismeri fel a kártyán szereplő kézírást. Azt válaszoltam, hogy azért nem, mert az enyém.
Beate arcán röpke mosoly suhant át.
– Aranyos történet. Happy end meg minden.
– Hallgasson ide, Beate. Én ennek a két embernek köszönhetek mindent, és továbbra is szükségem van
rájuk. És átkozottul boldog vagyok, amiért nekik is szükségük van rám. Maga is szülő, pontosan tudja,
micsoda áldás és átok, ha valakinek szüksége van az emberre.
– Igen. És épp azt próbálom megértetni magával, hogy nekünk is szükségünk van magára.
Harry elfordult az ablaktól. Az asztal fölött Beatéhoz hajolt.
– De nem úgy, mint nekik kettőjüknek, Beate. És senki sem nélkülözhetetlen a munkájában, még.
– Tényleg nem, majd pótoljuk valahogy az áldozatokat. Az egyikük amúgy is nyugdíjas volt már. És
azoknak a helyére is találunk majd embereket, akiket ezután mészárolnak le.
– Beate.
– Látta már ezeket?
Beate egy paksaméta képet húzott elő a táskájából, és a konyhaasztalra tette. Harry egy pillantást sem
vetett rájuk.
– Halálra zúzta magát, Harry. Egyetlen ép csontja sem maradt. Még nekem is gondot okozott, hogy
azonosítsam.
Harry állva maradt. Mint egy házigazda, aki azt akarja a vendége tudomására hozni, hogy későre jár.
Beate azonban békésen ücsörgött tovább. Belekortyolt a kávéba. Nem mozdult. Harry felsóhajtott. Beate
egy újabb kortyot ivott.
– Oleg jogot akar tanulni, miután visszatér az elvonóról, ugye? Utána pedig a rendőrtiszti főiskolára
készül.
 – Honnan tudja?
– Rakeltől. Beszéltem vele, mielőtt idejöttem.
Harry világos, kék szeme elsötétült.
– Hogy mit csinált?
– Felhívtam Svájcban, és elmondtam neki, miről lenne szó. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, és
nagyon sajnálom. De ahogy már mondtam, bármit hajlandó vagyok megtenni.
Harry szája hangtalan káromkodásra nyílt.
– És mit válaszolt?
– Hogy ez csak magán múlik.
– Na igen, persze, hogy ezt mondta.
– Ezért most magát kérem, Harry. Jack Halvorsenért. Ellen Gjeltenért. Az összes halott rendőrért. De
mindenekelőtt azokért, akik még életben vannak. És azokért, akikből egyszer talán rendőr lesz.
Beate látta, ahogy Harry állkapcsának izmai dühödten megfeszülnek.
– Nem kértem, hogy tanúkat manipuláljon a kedvemért, Beate.
– Maga soha nem kér semmit, Harry.
– Nos, későre jár, úgyhogy most viszont arra kérném.
-.hogy menjek. – Beate bólintott. Harrynak volt valami a tekintetében, amivel engedelmességre bírta az
embereket. Beate felállt, és kiment a folyosóra. Belebújt a kabátjába, és begombolta. Harry az ajtóban
állva nézte.
– Bocsássa meg, hogy ennyire kétségbeesett vagyok – mondta Beate. – Nem kellett volna így
beleavatkoznom az életébe. Ez munka. Csak egy munka. – Érezte, hogy a hangja hamarosan cserbenhagyja,
ezért gyorsan hozzátette: – És természetesen igaza van: kell lenniük szabályoknak és határoknak. Viszlát.
– Beate.
– Aludjon jól, Harry.
– Beate Lrnn!
Beate már a bejárati ajtót nyitotta. Ki akart jutni, mielőtt elöntik a szemét a könnyek. Harry azonban
mögé lépett, és rátenyerelt az ajtóra. A hangja közvetlenül Beate füle mellett csendült fel.
– Végiggondolták már, hogyan sikerült a gyilkosnak rávennie a rendőröket, hogy önként odamenjenek a
régi tetthelyekre ugyanabban az időpontban, amikor a gyilkosság történt?
Beate elengedte a kilincset.
– Ezt hogy érti?
– Én is olvasom az újságokat. Azokban pedig az állt, hogy Nilsen rendőrtiszt egy Golffal hajtott fel a
Tryvannhoz, majd a kocsit a parkolóban hagyta, és csak az ő nyomait találták meg a síbódéhoz vezető úton
a hóban. És hogy ráakadtak az egyik drammeni benzinkút biztonsági kamerájának felvételére, amelyből
kiderült, hogy Anton Mittet egyedül volt az autóban a gyilkosság előtt. Holott Nilsen és Mittet is tudta,
hogy más rendőrt vagy rendőröket ugyanígy öltek meg. Mégis odamentek.
– Természetesen végiggondoltuk – felelte Beate. – De nem találtunk biztos választ. Tudjuk, hogy a
gyilkosságok előtt valaki felhívta őket egy telefonfülkéből a helyszín közeléből. Úgy tippeljük, hogy a
rendőrök rájöttek, ki a telefonáló, és azt gondolták, hogy ez az ő nagy esélyük, hogy maguk kapják el a
gyilkost.
– Nem – rázta meg a fejét Harry.
– Nem?
– A helyszínelők egy megtöltetlen szolgálati pisztolyt és egy doboz lőszert találtak Anton Mittet
kesztyűtartójában. Ha azt hitte volna, hogy a gyilkos van a helyszínen, minimum megtöltötte volna a
fegyvert.
 – Talán nem volt ideje rá, mielőtt odaért, és a gyilkos még az előtt ütött, hogy Mittet kinyithatta volna a
kesztyűtartót, és.
– Tíz óra harmincegy perckor kapta a hívást, és tíz harmincötkor tankolt. Vagyis szánt időt a tankolásra,
miután befutott a hívás.
– Lehet, hogy egyszerűen ekkor fogyott ki a tankja.
– Kizárt. Az Aftenposten ezzel a címmel tette ki a honlapjára a benzinkút videofelvételét: „Az utolsó
képek Anton Mittetről, mielőtt kivégezték”. A felvételen egy férfi látszik, aki mindössze fél percig tankol,
majd kirántja a benzintöltő pisztolyt a kocsiból, ami pedig azt jelenti, hogy tele volt a tank. Vagyis
Mittetnek tankolás nélkül is bőven lett volna benzinje ahhoz, hogy eljusson a tetthelyre, majd hazahajtson.
Ami megint csak arra utal, hogy egyáltalán nem sietett.
– Vagyis a pisztolyát is nyugodtan megtölthette volna, mégsem tette.
– Tryvann – folytatta Harry. – Bertil Nilsen Golfjának kesztyűtartójában szintén volt egy pisztoly. Amit
nem vitt magával. Van tehát két, gyilkossági ügyekben jártas rendőrünk, aki megoldatlan gyilkossági ügyek
helyszínén bukkan fel annak ellenére, hogy tudja, az egyik kollégáját nemrég hasonló módon gyilkolták
meg. Felfegyverezhették volna magukat, de nem tették, és látszólag bőven volt idejük. Tapasztalt
rendőrök, akik készek hőst játszani. Miről árulkodik ez?
– Oké, Harry – mondta Beate. Megfordult, és a hátát az ajtónak vetette, amely becsapódott. – Miről
kellene árulkodnia?
– Arról, hogy az áldozatok nem hitték, hogy a tetthelyen bármiféle gyilkos várja őket, akit el kell
kapniuk.
– Persze, mi sem hittük ezt komolyan. Az is lehet, hogy egy légyottra számítottak egy gyönyörű nővel,
akinek az a perverziója, hogy gyilkosságok helyszínén szexeljen.
Beate viccnek szánta a megjegyzést, Harry arca azonban meg sem rezdült válasz közben.
– Egy találka, amit csak nem sokkal korábban beszéltek meg.
Beate a fejét törte.
– Mi van, ha a gyilkos újságírónak adta ki magát, aki egy másik megoldatlan ügyről akart cikkezni a
többi gyilkosság farvizén evezve, és azt mondta Mittetnek, hogy azért ragaszkodik a késői időponthoz,
hogy a fotók visszaadják a hangulatot?
– Igényel némi erőfeszítést, hogy az ember eljusson a helyszínekre. Legalábbis ami a Tryvannt illeti. Ha
jól értettem, Bertil Nilsennek Nedre Eikerből kellett odahajtania, ami több mint fél óra autóút. És egy
komoly rendőr nem fog ingyenmunkát végezni azért, hogy a sajtó egy újabb sokkoló szalagcímet kapjon.
– Amikor azt mondta, hogy nem végeznek ingyenmunkát, akkor arra gondolt.
– Igen, arra. Szerintem azt hitték, hogy a dolognak a munkájukhoz van köze.
– Hogy valamelyik kollégájuk hívta őket?
– Hm.
– A gyilkos felhívta őket, rendőrnek adta ki magát, aki a tetthelyen dolgozik, mivel. mivel esélyt látott
arra, hogy legközelebb ott csapjon le a gyilkos, és. és. – Beate a fülében lógó egyenruhagombot húzgálta.
– És azt állította, hogy a segítségükre van szükség ahhoz, hogy az eredeti gyilkosságot rekonstruálják!
Beate úgy mosolygott, mint egy iskolás lány, aki az imént adta meg a helyes választ egy ugyancsak fogós
kérdésre, de azonnal elvörösödött, amikor Harry elnevette magát.
– Tűz! Tűz! De a túlórák korlátozása miatt szerintem Mittet meghökkent volna, miért nem munkaidőben
hívják be, és miért az éjszaka közepén, és nem fényes nappal.
– Szabad a gazda!
– Nahát! – mondta Harry. – Mit kellene mondania a kollégájának a telefonban, hogy rábírja, hogy az
éjszaka közepén bárhová is útnak induljon?
Beate a homlokára csapott.
– Hát persze! – kiáltott fel. – Hogy lehettünk ennyire ostobák!
 Tizennyolcadik fejezet
– Micsoda? – kérdezte Katrine, és megborzongott a hideg szélben a Bergslián álló sárga ház lépcsőjén.
– Azzal hívja fel az áldozatokat, hogy a rendőrgyilkos újra lecsapott?
– Amilyen egyszerű, épp olyan zseniális – mondta Beate, majd miután megállapította, hogy a kulcs illik
a zárba, kinyitotta az ajtót. – Felhívja őket valaki, aki gyilkossági nyomozónak adja ki magát. Azt mondja,
hogy azonnal a tetthelyre kell menniük, mivel ismerik a helyszínen történt előző gyilkosságot, nekik pedig
haladéktalanul segítségre van szükségük, amíg még frissek a nyomok.
Beate lépett be elsőként a házba. Természetesen azonnal felismerte a helyet. Az állítás, hogy egy
bűnügyi technikus soha nem felejt el egyetlen helyszínt se, valóban több mint szimpla közhely. Beate
megállt a nappaliban. Az ablakokon át beeső napfény kacskaringós oldalú téglalapokat festett a csupasz,
egyenletesen megfakult fapadlóra. Nem sok bútor maradt itt mára. A rokonok valószínűleg elvitték a
legtöbbet a gyilkosság után.
– Érdekes – mondta Stále Aune, aki lecövekelt az egyik ablak mellett, ahonnan a ház melletti erdőre és
egy épületre nyílt kilátás, amely minden bizonnyal a Berg Gimnázium volt. – A tettes a gyilkosságok
körüli, vagyis a saját maga által keltett hisztériát használja csaliként.
– Ha én kapnék egy ilyen telefont, teljesen hihetőnek találnám – mondta Katrine.
– És ezért jelentek meg a rendőrök a helyszínen fegyvertelenül – folytatta Beate. – Azt hitték, nincs
veszély. És hogy mivel a rendőrség már kivonult, akár nyugodtan meg is tankolhatnak útközben.
– De – vetette közbe a kaviáros kétszersültet majszoló Bjorn teli szájjal – miért volt biztos benne a
gyilkos, hogy az áldozat nem fogja felhívni valamelyik kollégáját? Hiszen akkor kiderült volna, hogy nincs
is semmiféle gyilkosság.
– A gyilkos feltehetőleg azt is meghagyta nekik, hogy a további utasításokig ne beszéljenek senkivel –
felelte Beate rosszalló pillantást vetve a padlóra potyogó kétszersültmorzsákra.
– Ez megint csak teljesen hihető – bólintott Katrine. – Egy gyilkossági ügyekben járatos rendőr nem fog
meglepődni rajta. Pontosan tudja, hogy amennyiben a rendőrség úgy látja jónak, a lehető legtovább
igyekeznek titokban tartani a tényt, hogy holttestet találtak.
– Miért olyan fontos ez a titoktartás? – kérdezte Stále Aune.
– Az elkövető sokkal elővigyázatlanabb lehet, amíg azt hiszi, hogy nem fedezték fel a gyilkosságot –
válaszolta Bjorn két falat kétszersült között.
– És Harry ezt csak úgy magától kiötlötte? – kérdezte Katrine. – Mindössze az újságokból szerzett
információk alapján?
– Különben nem is Harry lenne – bólintott Beate. Hallotta, ahogy a metró elzakatol az út túloldalán. Az
ablakból rá lehetett látni az Ullevaal Stadion tetejére. Az üvegtáblák túl vékonyak voltak ahhoz, hogy
kizárják a Ring 3 forgalmának egyenletes zúgását. Beaténak eszébe jutott, milyen hideg volt itt akkor. A
ruhájuk fölött viselt fehér overall ellenére is majd’ megfagytak. De arra is emlékezett, hogy nem csak a
kinti hőmérséklet tehetett arról, hogy alig bírtak megmaradni a szobában a vacogástól. Arra gondolt, hogy
az épület talán azért áll azóta is lakatlanul, mert a lehetséges bérlők és vásárlók továbbra is érezték ezt a
hideget. Az egykori történetekből és pletykákból sugárzó fagyot.
– Nem rossz – jegyezte meg Bjorn Holm. – Kikövetkeztette, hogy csalta magához a gyilkos az
áldozatokat. De azt már eddig is tudtuk, hogy önként, saját elhatározásukból mentek oda. Vagyis ez azért
nem akkora előrelépés a nyomozásban, nem?
Beate átment a másik ablakhoz, és végigpásztázta a környéket. A bevetési csoport emberei gond nélkül
körbe tudnák venni az épületet: elrejtőzhetnének az erdőben, a metrósínek melletti árkokban, esetleg a
szomszédos házakban.
– Mindig is ez volt: előállt a legkézenfekvőbb ötletekkel, az ember meg nem győzött csodálkozni,
hogyhogy ez neki nem jutott eszébe – mondta. – Morzsázol.
– Mi? – bámult rá Bjorn.
– Mindent összemorzsázol, Bjorn.
Bjorn a padlóra nézett. Azután újra Beatéra. Végül kitépett egy lapot a noteszéből, leguggolt, és
hozzáfogott, hogy a papírlapra seperje a morzsákat.
Beate felnézett, és pillantása összeakadt Katrine kérdő tekintetével.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Beate. – Hogy miért olyan fontos ez, hiszen nem helyszínen vagyunk.
De épp ez az. A tetthely, ahol olyan gyilkosságot követtek el, amit nem sikerült felderíteni, mindig is
helyszín marad.
– Arra számít, hogy még most is találhatunk nyomot a Fűrészes után? – lepődött meg Aune.
– Nem – válaszolta Beate a padlót fürkészve. – Valószínűleg felcsiszolták. Olyan mennyiségű vér volt
itt, és olyan mélyen beleivódott a fába, hogy lehetetlenség volt felsúrolni.
Stále az órájára pillantott.
– Hamarosan jön az egyik páciensem, szóval mi lenne, ha megosztaná velünk, mire jutott Harry?
– A sajtót soha nem tájékoztattuk erről – kezdte Beate –, de amikor megtaláltuk a holttestet ebben a
szobában, ahol most vagyunk, először meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy valóban emberi
maradványokkal van-e dolgunk.
– Jesszusom! – kiáltott fel Stále. – Biztos, hogy akarjuk hallani a folytatást?
– Igen – jelentette ki Katrine eltökélten.
– A testet olyan apró darabokra fűrészelték, hogy első pillantásra nem volt könnyű megmondani, emberi
test volt-e. A mellét egy üveges szekrény polcára tették. Az egyetlen nyom, amit találtunk, egy
dekopírfűrész törött fűrészlapja volt. És. Nos, akit érdekelnek a részletek, elolvashatja a jelentést –
paskolta meg Beate a válltáskáját.
– Ó, köszönöm – mondta Katrine egy mosollyal, amelyről talán ő maga is érezte, hogy túl negédesre
sikerült, ezért gyorsan újra komoly arcot vágott.
– Az áldozat egy fiatal lány volt, aki egyedül tartózkodott itthon – folytatta Beate. – És már akkoriban is
felmerült, hogy az eset bizonyos vonásaiban hasonlóságot mutat a tryvanni gyilkossággal. De ami a
legfontosabb: megoldatlan ügyről van szó. És március hetedikén követték el.
A szobában olyan csend lett, hogy a liget túloldalán fekvő iskolaudvarból behallatszott az iskolások
vidám kiabálása.
Bjorn jutott szóhoz elsőként:
– Az négy nap múlva lesz.
– Igen – erősítette meg Katrine. – És mibe fogadunk, hogy Harry a beteg elméjével azt javasolta, hogy
állítsunk csapdát?
Beate bólintott.
Katrine a fejét csóválta.
– És ez nekünk miért nem jutott eszünkbe eddig?
– Mert egyikünk sem tudta pontosan, hogyan csalogatta a gyilkos a helyszínre az áldozatokat –
válaszolta Stále.
– De előfordulhat, hogy Harry téved – mondta Beate. – Abban, hogyan csalogatta a tetthelyre a gyilkos
az áldozatokat, és abban is, hogy pont ez lesz a következő helyszín. Mivel a tettes az első
rendőrgyilkosság óta több lehetséges dátumot is kihagyott.
– De Harry hasonlóságot látott a Fűrészes-ügy és a többi gyilkosság között – mondta Stále. –
Kontrollált tervezés látszólag kontrollálatlan kegyetlenséggel párosítva.
– Úgy fogalmazott, hogy ez csak egy megérzés – mondta Beate. – De ez alatt azt értette.
 – Rendszerezetlen tényeken alapuló elemzés – szólt közbe Katrine. – Más néven a Harry– módszer.
– Szóval szerinte négy nap múlva fog megtörténni – mondta Bjrrn.
– Igen – válaszolta Beate. – És volt egy jóslata is. Stíléhoz hasonlóan ő is észrevételezte, hogy az
utolsó gyilkosság nagyobb hasonlóságot mutatott a régi üggyel, mint a korábbiak. A gyilkos autóba ültette
az áldozatot, hogy azután legurítsa egy szikláról. Harry szerint az illető tovább fogja tökéletesíteni a
gyilkosságokat. És a következő logikus lépés az, hogy pontosan ugyanazt a gyilkos fegyvert fogja
használni.
– Egy dekopírfűrészt – kapkodott levegő után Katrine.
– Ami teljesen beleillik egy narcisztikus sorozatgyilkos profiljába – jegyezte meg Stále.
– És Harry biztos benne, hogy itt fog történni? – nézett körül Bjrrn egy grimasszal.
– Valójában ebben volt a leginkább bizonytalan – felelte Beate. – A többi helyszínre a gyilkos szabadon
bejuthatott. Ez a ház ugyan évek óta üresen áll, mivel senki nem akar egy ilyen rettenetes bűntény
helyszínén lakni, de le van zárva. Igaz, a tryvanni síbódé is zárva volt, ennek a háznak azonban vannak
szomszédai. Sokkal nagyobb kockázattal járna idecsalni egy rendőrt. Harry ezért úgy véli, hogy a tettes
talán megtöri a mintát, és egy másik helyszín után néz. Annyit tudunk tenni, hogy csapdát állítunk a
rendőrmészárosnak itt, és meglátjuk, telefonál-e.
Rövid szünet támadt, ami alatt láthatólag mindannyian azt emésztgették, hogy Beate a sajtó által kitalált
néven nevezte a gyilkost.
– És az áldozat.? – kérdezte Katrine.
– Az is benne van a jelentésben – ütögette meg újra a táskáját Beate. – Itt van mindenki, aki a Fűrészes-
ügyön dolgozott. Mindenkinek a lelkére kötjük, hogy maradjon otthon, és legyen bekapcsolva a telefonja.
Akit a gyilkos felhív, úgy tesz, mintha semmiről sem tudna, csak biztosítja róla, hogy odamegy a
helyszínre. Azután felhívja a műveleti központot, megmondja, hová kell mennie, mi pedig megkezdjük az
akciót. Amennyiben más címet ad meg, a Delta átvonul.
– Egy rendőr, aki úgy tesz, mintha nem lenne nagy ügy, hogy egy sorozatgyilkos hívja és magához
rendeli? – ingatta a fejét Bjorn. – Nem vagyok biztos benne, hogy elég jó színész lennék egy ilyen
szerepre.
– Az izgatottságát nem kell eltitkolnia – mondta Stále. – Épp ellenkezőleg, az lenne a gyanús, ha egy
rendőrnek nem kezdene remegni a hangja, amikor azzal hívják fel, hogy megölték az egyik kollégáját.
– Én sokkal inkább a Delta és a műveleti központ miatt aggódom – jegyezte meg Katrine.
– Igen, tudom – mondta Beate. – Túl nagy csapattal kell dolgoznunk ahhoz, hogy Bellman tudta nélkül
kivitelezhessük a dolgot, és a nagy nyomozócsoport se szerezzen tudomást róla. Ahogy megbeszéltük,
Hagen tájékoztatja Bellmant.
– És mi lesz a csoportunkkal, ha Bellman megtudja a dolgot?
– Amennyiben esélyünk van arra, hogy kézre kerítsük a gyilkost, ez a kérdés mellékes, Katrine. – Beate
türelmetlenül húzgálta az egyenruhagombot a fülében. – Menjünk innen, nem hiányzik, hogy itt lássanak
bennünket. És ne hagyjunk itt semmit.
Katrine tett egy lépést az ajtó felé, majd megdermedt.
– Mi az? – kérdezte Stíle.
– Nem hallottátok? – suttogta Katrine.
– Mit?
Katrine felemelte a lábát, és összehúzott szemmel egyenesen Bjrrnre nézett.
– A ropogást.
Beate megkönnyebbülten felnevetett, miközben Bjrrn egy mély sóhajjal előhúzta a noteszlapot, és ismét
leguggolt.
 – Várjunk csak – szólalt meg.
– Mi az?
– Ez nem morzsa – mondta Bjorn. Előrehajolt, és az étkezőasztal alá kukkantott. – Egy régi rágógumi. A
maradék itt van az asztallap alján. Annyira kiszáradt, hogy néhány darabka letörött róla, és leesett.
– Lehet, hogy a gyilkosé – ásította Stále. – Az emberek a moziban és a buszon a székük alá ragasztják a
rágójukat, de a saját étkezőasztaluk aljára biztos nem nyomják oda.
– Érdekes elmélet – mondta Bjorn, s az ablak felé emelte a rágógumidarabot. – A rágógumiban
valószínűleg hónapokig megmarad annyi nyál, amennyi elég egy DNS-elemzéshez. Ez viszont teljesen
kiszáradt.
– Gyerünk, Sherlock – vigyorodott el Katrine. – Rágódj rajta egy kicsit, és meséld el, mit sikerült.
– Elég legyen! – szakította félbe Beate. – Kifelé!
Arnold Folkestad letette a teáscsészét, és Harryra nézett. Megvakarta vörös szakállát. Harry látta, amint
tűleveleket szed ki belőle, ugyanis kerékpárral járt be a kis házból, amely ugyan valahol az erdőben
rejtőzött, különös módon mégis közel volt a központhoz. Arnold azonban egyértelművé tette, hogy azok a
kollégák, akik a hosszú szakáll, a kerékpár és az erdei ház alapján élenjáró környezetvédelmi aktivistaként
könyvelték el, tévednek. Ő ugyanis csak egy kissé fukar különc, aki szereti a csendet.
– Meg kell kérned, hogy fogja vissza magát – mondta Arnold halkan, hogy a kantinban ülők ne hallják.
– Már gondoltam rá – felelte Harry. – De az sokkal.
Nem találta a szót. Talán nem is létezett. Ez esetben valahol a „korrekt” és a „mindkét félnek kevésbé
kellemetlen” kifejezések között leledzett.
– Harry Hole retteg egy kislánytól, aki plátói szerelmet táplál a tanára iránt? – nevetgélt Arnold
Folkestad.
– Sokkal korrektebb és mindkét félnek kevésbé kellemetlen lenne.
– Ezt neked kell megoldanod, Harry. Nézd csak, ott van. – Arnold a kantin ablaka felé intett.
Silje Gravseng egyedül állt odakint, néhány méternyire egy csapat hallgatótól, akik nevetve vitattak meg
valamit. A lány az ég felé fordította az arcát, s követett valamit a pillantásával.
Harry felsóhajtott.
– Talán várok vele egy kicsit. A statisztikák szerint az efféle rajongás az esetek nagy százalékában
magától elmúlik.
– Ha már a statisztikáknál tartunk – mondta Folkestad. – Úgy hallottam, hogy a beteg, akit Hagen a
Rikshospitalban őriztetett, természetes halállal halt meg.
– Ezt beszélik.
– Az FBI vezetett egy statisztikát erről. Minden olyan esetet megvizsgáltak, amelyben a vád
koronatanúja a hivatalos beidézés és az ügy tárgyalásának megkezdése között halt meg. A súlyosabb
esetekben, amelyekben a vádlott több mint tíz év börtönt kockáztatott, a tanúk hetvennyolc százalékban
nem természetes módon haláloztak el. A vizsgálat eredményeképpen több tanút is újból felboncoltak, és
így a szám kilencvennégy százalékra emelkedett.
– És?
– A kilencvennégy százalék elég magas, nem gondolod?
Harry kibámult az ablakon. Silje még mindig az eget nézte. A nap sugarai az arcát simogatták.
Harry csendesen káromkodni kezdett, és felhajtotta a kávéját.
Gunnar Hagen Bellman irodájának egyik kényelmetlen székén egyensúlyozott, s meglepetten bámult a
rendőrfőkapitányra. Hagen az imént számolt be neki a kis nyomozócsoportról, amelyet Bellman
utasításának ellenében mégis létrehozott. Valamint a Bergen állítandó csapda tervéről. Meglepődésének
oka pedig az volt, hogy a rendőrfőkapitány szokatlanul jó hangulatán mindez láthatólag mit sem rontott.
 – Kitűnő – csapta össze a kezét Bellman. – Végre valami előrelépés. Átküldené nekem a tervet és a
térképet, hogy beindíthassuk a dolgot?
– Hogyan? Úgy érti, hogy személyesen.
– Igen, úgy vélem, teljesen természetes, hogy én vezessem a műveletet, Gunnar. Egy ilyen jelentős akció
magas szintű döntéseket kíván.
– De ez csak egy ház és egy férfi, aki.
– És mivel ilyen nagy a tét, úgy helyes, ha vezetőként magam is részt veszek az akcióban. A műveletet a
legteljesebb mértékben titokban kell tartani. Megértette?
Hagen biccentett. Titokban, arra az esetre, ha mégsem váltaná be a hozzá fűzött reményeket. Ha viszont
sikerrel járnak, és letartóztatják a rendőrmészárost, az ügy széles nyilvánosságot kap, és Mikael Bellman
learatja a babérokat, mivel természetesen azt is a sajtó tudomására hozzák, hogy személyesen ő állt az
akció mögött.
– Értettem – felelte Hagen. – Akkor elindítom a műveletet. És ez egyúttal azt is jelenti, hogy a
Kazánházban székelő csoport is folytathatja a munkáját?
Mikael Bellman nevetett. Hagen azon tűnődött, mi idézhetett elő ilyen mértékű hangulatváltozást nála. A
rendőrfőkapitány tíz évvel fiatalabbnak és tíz kilóval könnyebbnek hatott, még attól a mély, súlyos
gondokról valló ránctól is megszabadult, amely az állás betöltésének napjától a homlokán éktelenkedett.
– Ne essünk túlzásokba, Gunnar. Attól, hogy tetszik az ötletük, még egy cseppet sem kedvemre való, ha
a beosztottaim szembemennek az utasításaimmal.
Hagen megborzongott, de igyekezett állni a rendőrfőkapitány nevető, hideg tekintetét.
– További utasításig a csoportja szüntessen be minden tevékenységet, Gunnar. Majd a műveletet
követően visszatérünk az ügyre. És amennyiben a tudomásomra jut, hogy ez alatt az idő alatt akár egy
adatkeresést vagy egy telefonhívást is elindítottak.
Idősebb vagyok nála, gondolta Gunnar Hagen, és jobb ember. Felemelte a fejét, és tudta, hogy a dac és
a szégyen keveréke vörös rózsát fest az arcára.
Ez csak erőfitogtatás, intette magát, néhány kitüntetés egy egyenruhán.
Azután leszegte a pillantását.
Későre járt. Katrine Bratt az előtte heverő jelentést bámulta. Teljesen feleslegesen. Beate az imént
telefonált, hogy Hagen Bellman közvetlen utasítására leállíttatta a nyomozást. Úgyhogy Katrinének most
otthon kellene lennie az ágyában egy nagy bögre kamillateával és egy férfival, aki szereti, vagy legalább
egy sorozattal, amelyért rajong. De semmi esetre sem kellene itt gubbasztania a Kazánházban, hogy
gyilkossági ügyek jelentéseit rágja át, miközben esetleges hibák, mellékvágányok és homályos
összefüggések után kutat. Ez az összefüggés ráadásul annyira homályos volt, hogy az már az ostobaság
határát súrolta. Vagy mégsem? A rendőrség saját rendszerében viszonylag könnyen hozzá lehetett férni az
Anton Mittet-gyilkosság jelentéseihez. Az autóban talált nyomokat taglaló összefoglaló épp olyan
részletes volt, mint amennyire álmosító. Akkor miért torpant meg ennél a mondatnál? A Mittet kocsijából
származó lehetséges nyomok listáján – egy jégkaparón és egy öngyújtón túl, amiket a vezetőülés alatt
találtak – egy rágógumi is szerepelt, amelyet az ülés aljára ragasztottak.
Az özvegy Laura Mittet elérhetőségeit ugyancsak feltüntették a jelentésben.
– Rágógumi? – ismételte meg lassan Laura Mittet. – Nem, sosem rágózott. Anton kávézott.
– Szokta esetleg valaki más is használni az autót, aki rágózik.
– Antonon kívül soha senki nem vezette.
– Köszönöm – mondta Katrine.

Tizenkilencedik fejezet
 Este volt, az Oppsalon álló sárga faház konyhájának ablakából fény szűrődött ki. Beate L0nn az imént
fejezte be a napi telefonbeszélgetését a fiával. Azután az anyósa vette át a kagylót, akivel abban maradtak,
hogy ha a kisfiú továbbra is köhög és lázas, néhány nappal elhalasztják a hazautazását, a gyerek úgyis
szívesen van Steinkjerben. Beate kivette az ételmaradékkal teli zacskót a mosogató alatti szekrényből, és
épp az egyik fehér szemeteszsákba akarta dugni, amikor megszólalt a telefon. Katrine volt, aki egyenesen
a tárgyra tért.
– Mittet kocsijában egy rágógumit találtak a vezetőülés aljára ragasztva.
– Nos.
– Begyűjtötték, de nem küldték át DNS-elemzésre.
– Nem is fogják, mivel a vezetőülés alján találták. Mitteté volt. Figyelj, ha a helyszíneken talált összes
apróságot válogatás nélkül elküldenék DNS-elemzésre, az elképesztően megnyújtaná.
– De Stálénak igaza van, Beate! Az ember nem ragaszt rágógumit a saját étkezőasztala aljára. Vagy a
kocsija ülése alá. A felesége szerint Mittet még csak nem is rágózott. Rajta kívül más pedig nem vezette a
kocsit. Szerintem valaki a sofőrülés fölé hajolva ragasztotta oda a rágógumit. És a jelentés szerint a
gyilkos feltételezhetően az utasülésen foglalt helyet. Biztos onnan hajolt oda Mittethez, amikor a kezét a
kormányhoz kötözte. A kocsi ugyan beleesett a folyóba, de Bjorn szerint a rágógumiban lévő nyálat.
– Jól van, értem, hová akarsz kilyukadni – szakította félbe Beate. – Hívj fel valakit Bellman
nyomozócsoportjából, és tájékoztasd.
– Hát nem érted? – kérdezte Katrine. – Ez egyenesen a gyilkoshoz vezethet bennünket.
– De, pontosan értem. Viszont pillanatnyilag az egyetlen hely, ahová vezetne bennünket, az a kénköves
pokol. Levettek minket az ügyről, Katrine.
– Nem olyan nagy kunszt, besétálok a bizonyítékraktárba, és elküldöm a rágót DNS-tesztre – mondta
Katrine. – Azután összevetem a nyilvántartással. Ha nincs találat, senkinek sem kell tudnia róla. Ha
viszont van, akkor megoldottuk az ügyet, és senki nem fogja egy árva szóval sem firtatni, hogy csináltuk.
És igen, most az ego beszél belőlem. Mert most az egyszer mi arathatjuk le a babérokat, Beate. Mi. A nők.
És a fenébe is, megérdemeljük!
– Persze, csábítóan hangzik, és nem ártanánk vele senkinek se, de.
– Csak semmi de! Ez egyszer használjuk egy kicsit mi is a könyökünket. Vagy szívesen néznéd megint
Bellmant, amint önelégült vigyorral ünnepelteti magát, holott mi kapartuk ki a gesztenyét?
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Azt mondod, hogy senkinek sem kell tudnia róla – szólalt meg végül Beate. – Viszont minden
bizonyítékot, amit kikérünk a raktárból, nyilvántartásba kell venni átvételkor. És ha észreveszik, hogy a
Mittet-ügy bizonyítékai között turkáltunk, az azonnal Bellman fülébe jut.
– Ó, ugyan már! – háborgott Katrine. – Ha nem tévedek, a bűnügyi technikusok főnökének, aki olykor a
raktár nyitva tartási idején kívül is elemez bizonyítékokat, van saját kulcsa.
Beate felnyögött.
– Ígérem, hogy nem lesz semmi baj belőle – tette hozzá gyorsan Katrine. – Figyelj, felugrom most,
kölcsönveszem a kulcsot, megkeresem a rágógumit, levágok belőle egy pici darabot, majd mindent szépen
visszateszek a helyére, és holnap délelőtt a rágódarabka már az Igazságügyi Orvostani Intézetben lesz
elemzésen. Ha megkérdezik, azt mondom, hogy egy másik ügyről van szó. Rendben?
A bűnügyi technikusok vezetője mérlegelt. Nem volt nehéz dolga. Ugyanis egyáltalán nem volt rendben
semmi. Nagy levegőt vett a válaszhoz.
– Ahogy Harry szokta mondani – előzte meg Katrine. – Csak kerüljön a labda a kapuba, a fenébe is!
Rico Herrem az ágyban feküdt, és a tévét bámulta. Hajnali öt óra volt, ő azonban jetlagtől szenvedett,
és képtelen volt elaludni. A műsor ismétlés volt, tegnap is ez ment, amikor megérkezett. Egy komodói
varánusz döcögött a vízparton. Kidugta hosszú nyelvét, tett vele egy kört, majd visszahúzta. Egy
vízibivalyt követett, amelyen egy látszólag ártalmatlan harapást ejtett. Napokon keresztül a nyomában
maradt. Rico levette a tévé hangját, így csak a szállodai szoba légkondicionáló berendezésének
zümmögése hallatszott, amely nem bírta eléggé lehűteni a helyiséget. Rico már a repülőgépen érezte a
megfázás tüneteit. Jellemző. Elég, ha az ember lengébben öltözik a hőség felé tartó, légkondicionált gépen,
és a nyaralásból rögtön fejfájás, takony és láz lesz. De bőven van ideje, neki nem kell hazatérnie az első
géppel. Miért is kellene? Pattayában volt, a perverzek és a büntetés elől menekülő bűnözők
paradicsomában. Mindaz, amire vágyott, itt volt rögtön a szálloda ajtaja előtt. Az ablakon lévő
szúnyoghálón keresztül beszűrődött a forgalom zaja és az idegen nyelvű locsogás. Thai. Egyetlen szót sem
értett belőle. De nem is volt rá szüksége. Azok voltak őérte, és nem fordítva. Látta őket, amikor
ideérkezett a repülőtérről. A go-go bárok ajtaja előtt sorakoztak. A fiatalok. A nagyon fiatalok. A
sikátorok mélyén meg – a tálcák mögött, amelyekről rágógumit árultak – ott voltak a túlságosan fiatalok.
De akkor is ott lesznek, amikor összeszedi magát, és talpra áll végre. Fülelt, hátha meghallja a hullámok
hangját, bár tudta, hogy az olyan olcsó szállodák, mint amilyenbe bevette magát, elég messze vannak a
tengerparttól. De a hullámok is ott voltak. Ahogy a forrón tűző nap is. És az italok meg a többi farang, a
fehér bőrű külföldiek, akik ugyanazért voltak itt, mint ő. És elláthatták jó tanácsokkal, hogyan működnek
errefelé a dolgok. És mi a helyzet a komodói varánusszal.
Az éjszaka újra Valentinnal álmodott.
Az éjjeliszekrényen álló vizespalack felé nyújtotta a kezét. A palack szája a saját szájszaga, a halál és a
fertőzés bűzét árasztotta.
Csak egy kétnapos norvég újságot kapott a reggelije mellé, amelyhez végül alig nyúlt hozzá. Az
újságban egyelőre egyetlen szó sem volt arról, hogy elkapták volna Valentint. Teljesen érthető, miért.
Hiszen Valentin már nem Valentin volt többé.
Rico azt latolgatta, megtegye-e. Megpróbálja-e telefonon utolérni azt a nyomozót, Katrine Brattot. Hogy
tudassa vele: Valentin megváltozott. Rico látta, hogy az itteni magánklinikákon néhány ezer koronáért már
bármi lehetséges. Felhívja Brattot, hagy egy névtelen üzenetet, hogy Valentint a Fiskebutikk környékén
látták, és hogy átfogó plasztikai műtéten esett át. Nem követel ellenszolgáltatást érte. Csak segít nekik
elkapni. És magának is, hogy végre ne róla álmodjon minden éjjel.
A komodói varánusz letelepedett néhány méterre a sárban dagonyázó vízibivalytól, amelyet láthatólag
nem kavart fel különösebben a türelmesen várakozó, három méter hosszú, kiéhezett szörnyeteg látványa.
Rico érezte, hogy rátör az émelygés, és feltápászkodott az ágyból. Az izmai sajogtak. A francba, a
végén még kiderül, hogy influenzás.
A fürdőszobából epétől égő torokkal és két elhatározással tért vissza. Egyrészt felkeresi az egyik
klinikát, és szerez magának azokból az erős gyógyszerekből, amelyekhez Norvégiában nem lehet
hozzájutni. Másrészt, miután megkapta a gyógyszert, és egy kicsit erősebbnek érzi magát, felhívja Brattot,
hogy személyleírást adjon neki. Azután pedig aludni fog.
Fogta a távirányítót, és felhangosította a tévét. Egy lelkes hang azt fejtegette angolul, hogy a komodói
varánusz harapásának végzetességét hosszú ideig az állat szájüregében található baktériumoknak
tulajdonították, amelyek a vérbe jutva pár napon belül vérmérgezést, majd halált okoznak. Az újabb
kutatások azonban kiderítették, hogy a megharapott vad halálát valójában a varánusz szájában található
mirigyek mérge okozza, amely miatt az áldozat vére nem tud megalvadni, így lassan elvérzik a látszólag
ártalmatlan sebtől.
Rico megborzongott. Behunyta a szemét, aludni akart. Rohypnol. Az a gondolat furakodott a fejébe,
hogy talán nem is influenzás, hanem elvonási tünetei vannak. És az sem kizárt, hogy a Rohypnol
megtalálható a pattayai szobaszerviz menüjében. Hirtelen kipattant a szeme. Nem kapott levegőt. Teljes
pánikba esett, a magasba tolta a csípőjét, és hadonászni kezdett maga előtt, hogy megállítsa láthatatlan
támadóját. Pontosan azt érezte, amit a Fiskebutikkben: mintha nem lett volna oxigén a szobában. Azután a
tüdeje megkapta, amit akart, és Rico visszazuhant az ágyra.
Az ajtóra meredt.
Zárva volt.
Nincs itt senki. Senki. Csak ő.

Huszadik fejezet
Katrine felkaptatott a dombon az éjszakai sötétben. A sápadt, vérszegény hold ott kapaszkodott mögötte
az égen, a rendőr-főkapitányság homlokzata mégsem tükrözte vissza a fényét, hanem úgy nyelte el, mint
valami fekete lyuk. Katrine az egyszerű, dísztelen karórára nézett, amelyet az apjától örökölt, egy bukott
rendőrtől, akit mindenki Vas-Raftóként emlegetett. Negyed tizenkettő.
Kinyitotta a főkapitányság nehéz ajtaját, amelynek különös, kerek hajóablakra emlékeztető nyílása olyan
mereven bámult az érkezőre, mintha a gyanakvás már a bejáratnál megkezdődne.
Az éjjeliőr irányába intett, aki bal oldalon ült takarásban. A férfi azonban nem vette észre. Katrine
belépett az előcsarnokba. Elhaladt az üres recepcióspult előtt, majd leliftezett az első alagsori szintre.
Kiszállt a felvonóból, s a gyér fényben keresztülvágott a betonpadlón. A saját lépteit hallgatta, és közben
másoké után hegyezte a fülét.
Nyitva tartási időben a bizonyítékok tárolására szolgáló raktár vasajtaja mindig ki volt tárva. Katrine
előhalászta a Beatétól kapott kulcsot, a zárba dugta, elfordította, és kinyitotta az ajtót. Belépett a
helyiségbe. Hallgatózott.
Azután becsukta maga mögött az ajtót.
Felkattintotta a zseblámpát, felhajtotta a pult lapját, és besétált a raktárcsarnok sötétjébe, amely olyan
sűrű volt, hogy a zseblámpa fényének valósággal át kellett fúrnia magát rajta, hogy eltaláljon a széles
állványok soráig. Az állványok polcain matt műanyag dobozok sorakoztak, amelyek tartalmát csak
homályosan lehetett kivenni. A raktár minden bizonnyal egy rendmániás ember uralma alatt állt, a dobozok
ugyanis olyan gondos rendben sorjáztak a polcokon, hogy az állványok rövidebb oldalán teljesen egy
síkba estek. Katrine sietősen lépdelt a sorok között, miközben az ügyek sorszámát böngészte a dobozokon.
Dátum szerint voltak számozva, a helyiség bal szélétől befelé haladva, ahol végül folyamatosan
meghódították az elévült ügyeknek fenntartott helyeket, amelyek bizonyítékait visszaszolgáltatták a
tulajdonosoknak, vagy megsemmisítették őket.
Katrine csaknem a középső sor legvégén járt, amikor rátalált a megfelelő dobozra a zseblámpa
fényében. A legalsó polcon állt. Hangosan súrlódott a kőpadlón, amikor kihúzta. Felnyitotta a tetejét. A
tartalma megegyezett a jelentésben leírtakkal. Egy jégkaparó, egy üléshuzat, néhány hajszál egy műanyag
tasakban. Valamint egy rágógumi szintén műanyag tasakba csomagolva. Katrine letette a zseblámpát,
kinyitotta a tasakot, egy csipesszel kiemelte a rágót, és éppen le akart vágni belőle egy darabkát, amikor a
nyirkos levegőben valami fuvallatot érzett.
A zseblámpa fényében lepillantott a karjára, a felmeredő finom szőrszálak árnyékára. Azután felemelte
a tekintetét, megragadta a zseblámpát, és felfelé irányította. A plafon alatt egy szellőztető ventilátort vett
észre. Egy szellőző önmagában viszont nem okozhatott huzatot. Katrine pedig meg volt győződve róla,
hogy légmozgást érzett.
Hallgatózott.
Semmi. Az égvilágon semmi, csak a fülében dübörgő vére.
Újra a kemény rágógumira összpontosított. A magával hozott svájci bicskájával levágott egy darabkát
belőle. Azután megdermedt.
 A bejárat irányából jött, olyan messziről, hogy a füle nem tudta azonosítani. Kulcszörgés? Az asztallap
csattanása? De talán csak az a fajta zaj volt, amit az efféle nagy épületekben rendre hallani szokott az
ember.
Katrine lekapcsolta a lámpát, és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy pislogott a sötétbe, mintha az a
segítségére lehetne abban, hogy lásson valamit. Csend. Akkora csend, mint a.
Igyekezett nem befejezni a gondolatot.
Helyette megpróbált a másik gondolatra összpontosítani, arra, amely segíthet lelassítani vágtázó
pulzusát: Tulajdonképpen mi a legrosszabb, ami történhet? Túlbuzgó rendőrtisztnek könyvelik el, kap egy
figyelmeztetést, és esetleg hazaküldik Bergenbe? Ez nem elég ok arra, hogy a szíve úgy dübörögjön a
mellkasában, mint egy légkalapács.
Várt, hallgatózott.
Semmi.
Még mindig semmi.
És ekkor hirtelen rádöbbent, hogy koromsötét van. Ha valaki valóban bejött volna a raktárba,
nyilvánvalóan felkapcsolta volna a villanyt. Katrine megkönnyebbülten elmosolyodott a saját butaságán,
és érezte, hogy a szívverése lelassul. Visszakapcsolta a zseblámpát, a bizonyítékokat visszapakolta a
dobozba, amit azután visszatolt a helyére. Ügyelt, hogy pontosan egy vonalba kerüljön a többi dobozzal.
Elindult az ajtó felé. Eszébe jutott valami. Egy különös gondolat, meg is lepte egy kissé. Hogy örül annak,
hogy felhívhatja a férfit. Mert ezt fogja tenni. Felhívja, és elmeséli, mit csinált. Hirtelen megtorpant.
A zseblámpa fénye végigsiklott valamin. Az első gondolata az volt, hogy továbbmegy, mert egy
vékonyka, gyáva hang azt mantrázta a fejében, hogy tűnjön el innen.
Katrine azonban visszairányította a fényt arra a helyre.
Egyenetlenség.
Az egyik doboz egy kicsivel kilógott a többi közül.
Katrine közelebb ment, és a lámpa fényét a dobozra ragasztott címkére irányította.
Harry mintha ajtócsapódást hallott volna. Kihúzta az egyik fülhallgatót, amelyben a Bon Iver új albuma
szólt. Hallgatózott. Semmi.
– Arnold? – kiáltotta.
Nem érkezett válasz. Megszokta már, hogy a főiskolának ebben a szárnyában ilyen késő este mindig
egyedül van. Persze lehet, hogy csak valamelyik takarító felejtett itt valamit. Azonban amikor az órára
pillantott, meg kellett állapítania, hogy valójában már nem is este van, hanem éjszaka. Az íróasztal bal
oldalán tornyosuló, javításra váró dolgozatokra pillantott. A legtöbb diák arra a durva, újrahasznosított
papírra nyomtatott, amelyet a könyvtárban is használtak, és amely annyira fogott, hogy Harry mindig
nikotinsárga ujjakkal tért haza, Rakel pedig azt tanácsolta neki, hogy alaposan csutakolja le a kezét,
mielőtt hozzáérne.
Kinézett az ablakon. A hold nagy volt és kerek, a fénye visszaverődött a Kierkevei és a Majorstua
bérházainak ablaktábláiról. Dél felé a KPMG pénzügyi szolgáltatócég épülete derengett zöldes fényben a
Colosseum mozi szomszédságában. Nem volt különösebben impozáns, szép vagy festői látvány. De ebben
a városban élt és dolgozott szinte egész életében. Volt néhány reggel Hongkongban, amikor egy kevés
ópiumot szórt egy cigarettába, és felment a Chungking tetejére, hogy megnézze a napfelkeltét. Csak ült a
sötétben, és abban reménykedett, hogy a város, amely hamarosan fénybe borul, az ő városa lesz. Egy
kisebb, szerény város alacsony, visszafogott épületekkel ezek helyett a félelmetes acéltornyok helyett.
Hogy Oslo lágy ívű, zöld dombjait fogja megpillantani Hongkong brutális, fekete hegyoldalai helyett. Egy
villamos csörömpölését és fékezését fogja hallani vagy a fjordba érkező komp ujjongó kürtjét, amint
tudtul adja, hogy ma is sikerült átszelnie a tengert a dániai Frederikshavn és Oslo között.
 Harry az olvasólámpa fényében heverő dolgozatra pillantott. Az olvasólámpa volt az egyetlen
fényforrás a szobában. Természetesen hazavihette volna magával az egész dolgozatkupacot a
Holmenkollveire. Kávé, a háttérben duruzsoló rádió, a nyitott ablakon beáramló friss erdőillat.
Természetesen. De eldöntötte, hogy nem fog azon agyalni, miért itt ül egyedül, ahelyett hogy ott ülne
egyedül. Feltehetőleg azért határozott így, mert sejtette, mi lenne a válasz. Hogy ott nem lenne egyedül.
Nem egészen. A feketére pácolt erőd három zárral felszerelt ajtaja és rácsos ablakai sem tudták kizárni a
szörnyeket. A kísértetek ott kuksoltak a sötét zugokban, és üres szemüregükkel követték minden
mozdulatát. A telefon rezegni kezdett a zsebében. Előhúzta. A felvillanó képernyő egy beérkező SMS-t
jelzett. Oleg üzenete mindössze egy számsort tartalmazott. 665 625. Harry elmosolyodott. Természetesen
meg sem közelítette Stephen Krogman 1999-ben felállított 1 648 905 pontos legendás Tetris-
világrekordját, de Harry legjobb eredményeit Oleg már régen megdöntötte a szinte őskövületnek számító
számítógépes játékban. Stále Aune azt vallotta, hogy egy bizonyos határon túl egy Tetris-rekord lenyűgöző
helyett sokkal inkább szomorúnak számít. És hogy Oleg és Harry már rég túl van ezen a határon. Azt
viszont senki sem tudta, hogy egy másik határt is átléptek már. Azt, amelyik az élet és a halál között
húzódik. Oleg egy széken kuporgott Harry ágya mellett. Harry lázas teste az Oleg által kilőtt golyók okozta
sérülésekkel küzdött. Oleg zokogott, miközben remegett az elvonási tünetektől. Akkor sem beszéltek túl
sokat, Harrynak azonban volt egy halvány emléke arról, hogy egy ideig olyan erősen szorították egymás
kezét, hogy az fájdalmat okozott. És ezt a képet, a két egymásba kapaszkodó férfi képét soha nem fogja
elengedni. Örökre vele marad.
[ix]
Harry bepötyögte a választ: I’ll be back , majd elküldte. Egy számsor három szóval megválaszolva.
Épp elég. Bőven elég ahhoz, hogy az ember tudja: a másik ott van. Hetek is eltelhetnek a következő
alkalomig. Harry visszadugta a fülhallgatót a fülébe, és megkereste a számokat, amelyeket Oleg töltött fel
egy internetes fájlmegosztó oldalra minden különösebb megjegyzés nélkül. A banda a The Decemberists
volt, és sokkal inkább Harry zenéjét játszotta, mint Olegét, aki jobban szerette a keményebb stílust. Harry
egy magányos Fender gitár tiszta és meleg pengését hallotta. A következő dolgozat fölé hajolt. A hallgató
az egyik kérdésre azt a választ adta, hogy a gyilkosságok száma a hetvenes években hirtelen megugrott,
majd később stabilizálódott ezen a magasabb szinten. Évente átlagosan ötvenegy gyilkosságot követtek el
Norvégiában, vagyis heti egyet.
Harry észrevette, hogy a levegő állottá vált. Ki kellene nyitnia az ablakot.
A hallgató emlékezett rá, hogy a felderített ügyek aránya nagyjából kilencvenöt százalék volt, ezért azt a
következtetést vonta le, hogy az utóbbi húsz évben mintegy ötven megoldatlan gyilkossági ügynek kellett
lennie. Az elmúlt harminc évben pedig hetvenötnek.
– Ötvennyolc.
Harry összerezzent a székben. A hang előbb érte el az agyát, mint a parfüm illata. Az orvos többé-
kevésbé érthetően elmagyarázta, hogy a szaglása, pontosabban a szaglósejtjei károsodtak az évekig tartó
dohányzás és alkoholfogyasztás miatt. Ezt a parfümöt azonban természetes okokból azonnal felismerte.
Opiumnak hívták, az Yves Saint-Laurent készítette, és otthon állt a fürdőszoba polcán a Holmenkollveien.
Kirántotta a fülhallgatókat.
– Ötvennyolc felderítetlen gyilkosság volt az utóbbi harminc évben – mondta a lány. Kisminkelte magát.
Vörös ruhát viselt, és mezítláb volt. – De a Kripos statisztikájában nincsenek benne a külföldön
meggyilkolt norvég állampolgárok, ahhoz a központi statisztikai hivatal nyilvántartását kell alapul venni.
Ez esetben a szám hetvenkettőre nő. Ami annyit tesz, hogy a felderített ügyek aránya Norvégiában
magasabb. Amit a rendőrfőkapitány rendszeresen önreklámozásra használ.
Harry eltávolodott a székével a látogatótól.
– Hogyjutott be?
 – Én vagyok a diákképviselő, kaptam kulcsot. – Silje Gravseng az íróasztal szélére ült. – De a lényeg
az, hogy a külföldön elkövetett gyilkosságok zömében a tettes feltételezhetően nem ismerte az áldozatot.
Harry figyelmét nem kerülte el a felcsúszó ruha alól elővillanó napbarnított térd és comb. A lány
nemrégiben valami meleg helyen vakációzhatott.
– És az ilyen típusú gyilkosságok felderítési aránya alacsonyabb Norvégiában, mint azokban az
országokban, amelyekkel össze kellene hasonlítanunk magunkat. Valójában ijesztően alacsony. – A lány
oldalra hajtotta a fejét, nedves, világos haja az arcába hullott.
– Igen? – szólalt meg Harry.
– Igen. Mindössze négy olyan norvég nyomozó van, aki százszázalékos felderítési arányt tud felmutatni.
És maga az egyikük.
– Nem vagyok biztos benne, hogy pontos az adat – mondta Harry.
– Pedig az. – A lány hunyorogva Harryra mosolygott, mintha a késő délutáni nap fénye az arcába
világítana. Meztelen lábával úgy kalimpált, akárha egy móló szélén üldögélne. Harry szemébe fúrta a
pillantását.
– Mit keres itt ilyen későn? – kérdezte Harry.
– Lent edzettem az edzőteremben. – A lány a padlón heverő hátizsákra mutatott, majd behajlította a jobb
karját. Felkarján hosszúkás, látványos bicepsz ugrott elő. Harrynak eszébe jutott, hogy a közelharcoktató
említett valamit arról, hogy a lány több fiút is padlóra küldött.
– Egyedül edzett ilyen későn?
– Mindent meg kell tanulnom, amire a későbbiekben szükségem lehet. De ha már itt tartunk,
megmutathatná, hogyan kell leszerelni egy gyanúsítottat.
Harry az órára nézett.
– Mondja csak, nem kellene már.
– Aludnom? Úgysem jön álom a szememre, Harry. Folyton csak gondolkodom.
Harry a lányra nézett, aki csücsörített, és a mutatóujját élénkvörös szája elé emelte. Harry érezte, hogy
egyre ingerültebbé válik.
– Nagyon jó, hogy gondolkodik, Silje. Csak így tovább. Én pedig folytatom a. – Harry a papírhalom
felé intett.
– Meg sem kérdezi, min gondolkodom, Harry?
– Három dologra hívnám fel a figyelmét, Silje. A tanára vagyok, és nem a gyóntatója. Semmi
keresnivalója az épület ezen szárnyában előzetes megbeszélés nélkül. És magának Hole vagyok, és nem
Harry. Világos? – Harry tudta, hogy a hangja szigorúbb a szükségesnél, és amikor felnézett, látta, hogy a
lány szeme hatalmasra kerekedett. Az ujja lecsúszott az ajka elől, és a csücsörítés is eltűnt. És amikor
megszólalt, szinte csak suttogott.
– Rád gondolok, Harry.
A lány hangos és éles nevetést hallatott.
– Azt javaslom, hogy itt álljunk meg, Silje.
– De szeretlek, Harry. – Újabb nevetés.
Be van tépve? Részeg? Lehet, hogy valami buliból jött?
– Silje, ne.
– Tudom, hogy vannak kötelességeid. És tudom, hogy léteznek szabályok, melyekhez a tanároknak és a
diákoknak tartaniuk kell magukat. De azt is tudom, mit tegyünk. Elutazhatnánk Chicagóba, ahol az FBI
sorozatgyilkosokról szóló tanfolyamát végezted. Jelentkezem a tanfolyamra, te pedig.
– Elég!
Harry hallotta, ahogy az üres folyosó visszaveri a kiáltását. Silje összegörnyedt, mintha megütötte
volna.
– Most lekísérem a bejárathoz, Silje.
A lány értetlenül pislogott rá.
– Mi a baj, Harry? Hiszen én vagyok az egyik legcsinosabb lány az évfolyamon. És csak két fiúval
feküdtem le. Azt kapom meg a főiskolán, akit csak akarok. A tanárokat is beleértve. De én neked
tartogattam magamat.
– Gyerünk, kifelé!
– Akarod tudni, mi van rajtam a ruha alatt, Harry?
A lány feltette az íróasztalra az egyik lábát, és széttárta a combját. Harry olyan gyorsan söpörte le a
lábát az asztalról, hogy a lánynak reagálni sem volt ideje.
– Az íróasztalomra csak én tehetem fel a lábam, köszönöm.
Silje összekuporodott az asztalon, és arcát a kezébe temette. Végigsimított a homlokán, a fején, úgy
festett, mintha a saját izmos, hosszú karjában keresne menedéket. Sírt. Hangtalanul zokogott. Harry
megvárta, amíg abbamarad a zokogása. Kezét a lány vállára akarta tenni, de meggondolta magát.
– Figyeljen rám, Silje – mondta. – Talán beszedett valamit. Semmi gond, mindenkivel előfordul az
ilyesmi. Hallgassa meg a javaslatomat! Most távozik, és úgy teszünk, mintha ez az egész soha nem történt
volna meg, egyikünk sem beszél róla többé.
– Attól félsz, hogy valaki tudomást szerez rólunk, Harry?
– Nincs semmiféle mi, Silje. És figyeljen, mert épp egy esélyt kínálok fel magának.
– Azt hiszed, hogy ha valaki rájön, hogy egy hallgatóval dugsz.
– Nem dugok senkivel. A maga javát akarom.
Silje leeresztette a karját, és felemelte a fejét. Harry megrettent. A szemfesték fekete vér módjára
csorgott a lány arcán, a szeme vadul villogott, és az arcára hirtelen kiülő, mohó, állatias vigyor egy olyan
ragadozóra emlékeztette, amelyet az egyik természettudományos csatornán látott.
– Hazudsz, Harry. Hiszen dugsz azzal a ribanccal! Rakellel. Nem gondolsz rám? Már hogyne gondolnál
rám, te képmutató rohadék! Mint egy darab húsra, amit megdughatsz! Amit meg fogsz dugni.
A lány leszállt az íróasztal széléről, s tett egy lépést Harry felé. Harry szokásához híven a székben
lecsúszva, a lábát előrenyújtva ült, és azzal az érzéssel nézett fel a lányra, hogy egy jelenet részese, amely
most játszódik, egy fenét, egy olyané, amely már lejátszódott. A lány kecsesen előrehajolt, a keze egy
pillanatra Harry térdére támaszkodott, majd továbbcsúszott felfelé, az övére és a pólója alá.
– Hm, micsoda kockák, tanár úr! – mormolta.
Harry megragadta a lány kezét, és hátracsavarta a csuklóját, miközben felpattant a székből. A lány
felsikoltott, Harry pedig feljebb húzta a karját a háta mögött, míg a fejét lenyomta. Azután az ajtó felé
irányította a lányt, útközben felkapta a hátizsákot, s kivezette Siljét a szobából a folyosóra.
– Harry! – nyögte a lány.
– Ezt nevezik csuklófeszítéses elvezető fogásnak, de sokan csak rendőrfogásként emlegetik – mondta
Harry, anélkül hogy egy pillanatra is megállt volna, majd levezette a lányt a lépcsőn. – Nem baj, ha tudja
majd a vizsgán. Már ha eljut egyáltalán addig, hogy vizsgázhasson. Mert bizonyára tudja, hogy kénytelen
leszek jelenteni a dolgot.
– Harry!
– Nem azért, mert különösebben kiborultam attól, hogy zaklatott, hanem mert felmerült bennem a
kérdés, hogy elég stabil-e pszichésen, hogy rendőri munkát végezzen, Silje. Ennek mérlegelését és
megítélését a vezetőségre bízom. Úgyhogy készüljön fel alaposan, ugyanis meg kell győznie őket arról,
hogy ez csupán egy teljesen véletlen ballépés volt. Ez így elég fairnek hangzik?
Harry a vállára vette a hátizsákot, és a szabad kezével kinyitotta a bejárati ajtót. Miközben kitolta a
lányt, Silje kicsavarta magát a fogásából, és rámeredt. A pillantásában tomboló düh olyan meztelen és vad
volt, hogy megerősítette mindazt, amit Harry egy ideje már feltételezett Silje Gravsengről. A lány olyan
ember, akit semmi szín alatt nem lenne szabad rendőrként a társadalomra szabadítani.
Harry nézte, ahogy a lány átbotladozik a portán, majd a Chateau Neuf felé vezető téren, ahol egy
egyetemista cigarettázott az épületből kiszivárgó, tompán lüktető zenében. A katonai kabátot viselő fiú egy
lámpaoszlopnak dőlt. Magára erőltetett egykedvűséggel nézte Siljét egészen addig, amíg a lány el nem
haladt mellette, amikor is megfordult, és utánabámult.
Harry a folyosón állt. Hangosan káromkodott. Majd még egyszer. Érezte, hogy csendesül a szívverése.
Előhúzta a telefont a zsebéből, és felhívta az egyik számot a névjegyzékből, amely olyan rövid volt, hogy
a számhoz tartozó nevet elég volt egyetlen betűvel jeleznie.
– Arnold.
– Itt Harry. Silje Gravseng beállított az irodámba. És ezúttal túl messzire ment.
– Igen? Hadd halljam!
Harry röviden összefoglalta kollégájának a történteket.
– Ez nagy baj, Harry. Talán még annál is nagyobb, mint gondolnád.
– Lehet, hogy be volt drogozva. Úgy festett, mintha valami buliról jött volna. Mintha elveszítette volna
az önkontrollját és a realitásérzékét. Nekem viszont tanácsra van szükségem, hogyan tovább. Tudom, hogy
jelentenem kellene, de.
– Nem érted, amit mondok. Még mindig a bejáratnál állsz?
– Igen – felelte Harry meghökkenve.
– Az őr már biztosan hazament. Van valaki a közelben?
– Valaki?
– Bárki.
– Nos. Áll egy fickó a Chateau Neuf előtti téren.
– Ezek szerint látta, amikor a lány elment?
– Igen.
– Tökéletes! Menj oda hozzá, és beszélj vele. Kérd el a nevét és a címét. Foglald le, amíg oda nem
érek.
– Hogy mit csinálsz?
– Később elmagyarázom.
– És a biciklid csomagtartóján fogsz elvinni, vagy mi a terv?
– Be kell vallanom, hogy van itt valahol egy autó. Húsz perc, és ott vagyok.
– Jó. öhm, reggelt? – dünnyögte Bjrrn Holm, miközben az órára hunyorgott, de nem volt biztos benne,
hogy nem álmodja-e ezt az egészet.
– Aludtál?
– Dehogy! – felelte Bjrrn. Fejét az ágytámlára hajtotta, és a füléhez nyomta a telefont. Mintha ez egy
kicsit közelebb hozhatná a nőt.
– Csak el akartam mesélni, hogy szereztem egy darabkát a rágógumiból, amelyet Mittet ülése alatt
találtak – mesélte Katrine Bratt. – Úgy vélem, a gyilkosé lehet. De ez persze csak találgatás.
– Tényleg – felelte Bjorn.
– Úgy érted, hogy csak az időmet pazaroltam? – Bjorn mintha csalódottságot hallott volna a nő
hangjában.
– Te vagy a taktikai nyomozó – felelte Bjorn, és nyomban meg is bánta, hogy nem mondott valami
sokkal biztatóbbat.
A beálló csendben azon tűnődött, hol lehet Katrine. Otthon? Ő is lefeküdt már?
 – Igen, igen – sóhajtotta Katrine. – Egyébként történt valami furcsa a raktárban.
– Igen? Mégpedig? – kérdezte Bjrrn, és érezte, hogy némileg eltúlozta a lelkesedést.
– Mialatt ott voltam, úgy hallottam, mintha bejött, majd távozott volna valaki. Természetesen tévedhetek
is, de amikor kifelé tartottam, észrevettem, hogy valaki járt ott, és elmozdította az egyik dobozt.
Megnéztem a ráragasztott cédulát.
Bjrrn Holm arra gondolt, hogy Katrine biztosan ágyban van már, mert hallatszik a hangján az a lusta
lágyság.
– A René Kalsnes-ügy bizonyítékai voltak benne.
Harry a masszív ajtóval kizárta a nyomában lopakodó lágy, reggeli fényt.
A gerendaház hűvös sötétjében a konyhába indult. Lezökkent az egyik székre, s kigombolta az ingét.
Eltartott egy darabig.
A katonai kabátos fickó értelemszerűen megrémült, amikor Harry odament hozzá, és arra kérte, várja
meg vele az egyik rendőrkollégáját.
– Ez csak dohány! – mondta, és Harry felé nyújtotta a cigarettáját.
Miután Arnold befutott, felvették az egyetemista tanúvallomását, aláíratták vele, azután beültek a
meghatározhatatlan évjáratú, poros Fiatba, s egyenesen a bűnügyi technikai intézetbe hajtottak, ahol a
technikusok az utolsó rendőrgyilkosság miatt ebben az órában is dolgoztak. Harryt levetkőztették, és
miközben valaki az alsóneműjét és a többi ruhadarabját vizsgálta végig, két férfi technikus a nemi szervét
és a kezét ellenőrizte fénnyel és kontaktpapírral. Azután egy üres műanyag poharat nyomtak a kezébe.
– Az egész cuccot kérjük, Hole. Amennyiben belefér, persze. A slozit a folyosó végén találja.
Gondoljon valami kellemesre, oké?
– Hm.
Harry inkább csak érzékelte, mint hallotta a visszafojtott nevetést, amikor otthagyta őket.
Gondoljon valami kellemesre.
Harry a konyhaasztalon heverő jelentés másolatát babrálta. Megkérte Hagent, hogy küldje át neki.
Titokban, feltűnés nélkül. Jobbára latin orvosi kifejezések sorakoztak rajta. Néhányat azért értett közülük.
Eleget ahhoz, hogy tudja, Rudolf Aszajev éppolyan titokzatos és megmagyarázhatatlan módon halt meg,
mint ahogy élt. És miután semmi nem utalt arra, hogy bűncselekmény áldozata lett volna, a
végkövetkeztetés szerint a halál oka agyvérzés volt. Szélütés. Megesik az ilyesmi.
Gyilkossági nyomozóként Harry el tudta volna magyarázni nekik, hogy az ilyesmi nem esik meg csak
úgy. Egy koronatanú nem hal meg mintegy véletlenül. Mit is mondott Arnold? Az olyan eseteknél,
amelyben a vádlottnak sok vesztenivalója van, az idő előtt elhunyt koronatanúk halála kilencvennégy
százalékban nem természetes úton következik be.
A helyzet elég visszás volt, hiszen Harrynak magának is lett volna vesztenivalója, amennyiben Aszajev
tanúskodik. Méghozzá nagyon sok vesztenivalója lett volna. Akkor meg miért törődik az egésszel? Miért
nem rebeg inkább hálát a sorsnak, és folytatja az életét? Erre mindössze egyetlen egyszerű válasz létezett.
Harry egyszerűen így működött.
A hosszú tölgyfa asztal végébe hajította a jelentést. Úgy döntött, majd holnap megsemmisíti. Most
viszont aludnia kell.
Gondoljon valami kellemesre.
Harry felállt, és úton a fürdőszoba felé levetkőzött. Beállt a zuhany alá, és kinyitotta a forró vizet.
Érezte, ahogy a zubogó víz a bőrét korbácsolja, égeti, megbünteti.
Gondoljon valami kellemesre.
Megtörülközött, bebújt a franciaágy tiszta, fehér ágyneműjébe, behunyta a szemét, és igyekezett hamar
elaludni. A gondolatok azonban még az álom előtt elérték.
 A mosdóban a lányra gondolt.
Miközben ott állt a vécéfülkében csukott szemmel összpontosítva, és megpróbálta egy másik helyre
képzelni magát, Silje Gravsengre gondolt. A lány puha, napbarnított bőrére, az ajkára, tűzforró leheletére
az arcán, a szeme dühös villanására, az izmos testére, a formákra, a feszességre és mindarra a szépségre,
amely a természet igazságtalansága folytán csak az ifjúság sajátja.
A rohadt életbe!
A lány kezére az övén, a hasán. A testére, ahogy Harry testéhez közeledett. A rendőrfogásra. A lány
csaknem földig lenyomott fejére, a halk, tiltakozó nyögésére, ringatózó hátára, a Harry felé domborodó
fenekére.
A rohadt életbe! A rohadt életbe!
Felült az ágyban. Rakel meleg mosollyal nézett rá az éjjeliszekrényen álló fotóról. Meleg, bölcs és
mindent tudó mosollyal. De vajon tényleg tudta? Ha Rakel öt másodpercre belepillanthatna a fejébe, és
meglátná, ki is ő valójában, nem menekülne el hanyatt-homlok tőle? Vagy a fejünkben mindannyian
ugyanolyan betegek vagyunk, csak annyi a különbség, hogy egyesek kieresztik a szörnyeteget, mások meg
nem?
A lányra gondolt. Hogy pontosan azt teszi, amire kérte, ott, az íróasztalon, félresöpri a dolgozatokat,
amelyek sárga madarak módjára repkednek az irodában, izzadt bőrükre tapadnak, apró fekete betűkkel
telerótt durva papírlapok, gyilkosságok, szexuális indítékból, féltékenységből, nyereségvágyból elkövetett
gyilkosságok, kábítószeres gyilkosságok, becsületbeli gyilkosságok, családon belüli gyilkosságok
számokra váltott statisztikái. A fülkében állva a lányra gondolt. És a pereméig megtöltötte a műanyag
poharat.

Huszonegyedik fejezet
Beate L0nn ásított egyet, és hunyorogva kibámult a villamos ablakán. A felkelő nap épp hozzálátott,
hogy felszárítsa a Frognerpark reggeli páráját. A harmatos teniszpályák néptelenek voltak. Csak egy
lesoványodott, idős férfi ácsorgott elveszetten az egyik pálya szélén, amelyen ebben a szezonban még nem
feszítették ki a hálót. A villamos felé meredt. A divatjamúlt tenisznadrágból vékony combok kandikáltak
elő, kék ingét félregombolta, ütője a földet súrolta. A partnerét várja, aki nem jön, gondolta Beate. Talán
mert a megbeszélt időpont még tavaly ilyenkorra szólt, a teniszpartner pedig már rég nem él. Beate
pontosan tudta, mit érez a férfi.
Amikor a villamos begördült a park kapuja előtti megállóba, megpillantotta a Monolit sziluettjét.
Beate maga is felkereste a partnerét tegnap este, miután Katrine elvitte tőle a raktár kulcsát. Ezért ült
most ezen a villamoson a városnak ezen az oldalán. A partner teljesen átlagos férfi volt. Beate maga is így
jellemezte. Nem az a fajta, akiről a nők álmodoznak. Csak egy férfi, akire olykor szüksége van az
embernek. A gyerekei az exével éltek, és most, hogy Beate fia Steinkjerben volt a nagymamájánál, egy
kicsit több idejük és lehetőségük volt találkozni. Beate észrevette, hogy mégis igyekszik a viszonyukat
korlátok közé szorítani. Hogy alapvetően fontosabb volt számára a tudat, hogy a férfi ott volt neki
lehetőség gyanánt, mint a tény, hogy együtt voltak. A férfi egyébként sem pótolhatta volna Jacket, de ezzel
semmi baj nem volt. Beate nem helyettesítőt akart, hanem ezt. Valami mást, valami kötetlent, amit nem fog
különösebb veszteségként megélni, ha netán le kell mondania róla.
Beate a szembejövő villamost nézte, amint begördült a szomszédos sínpárra. A csendben hallotta a
mellette ülő lány fülhallgatójából kiszüremlő halk duruzsolást, s felismerte azt az idegesítő, kilencvenes
évekbeli popszámot. Akkoriban ő volt a legcsendesebb lány a rendőrtiszti főiskolán. Sápadt arca már
attól elvörösödött, ha valaki felé pillantott. Szerencsére nem sokan néztek rá. Akik pedig megtették, azon
nyomban el is felejtkeztek róla. Beate L0nn arca és kisugárzása olyan volt, amely szinte semmi nyomot
nem hagy az emberekben.
Beate azonban emlékezett rájuk.
Mindegyikükre.
És ezért tudta megmondani a mellettük álló villamoson ülő emberek mindegyikéről, hogy látta-e már
azelőtt, és ha igen, hol. Talán ugyanazon a villamoson egy nappal korábban, talán húsz éve az
iskolaudvaron, talán egy bank biztonsági kamerájának felvételén, amelyen rablókat kellett azonosítania,
talán a Steen & Str0m bevásárlóközpont valamelyik mozgólépcsőjén, amikor harisnyát vásárolt. És nem
számított, hogy közben megöregedtek, levágatták a hajukat, kisminkelték magukat, szakállat növesztettek,
botoxszal vagy szilikonnal próbálkoztak, az arcuk, a tulajdonképpeni arcuk akkor is mintha átsugárzott
volna mindezen, mint valami állandó, valami egyedi, mint egy tizenegy számjegyű DNS-kód. Áldás és
átok egyszerre, amelyet egyes pszichiáterek Asperger-szindrómának neveznek, míg mások kisebb agyi
károsodásnak, amelyet Beate fusiform gyrusa kompenzálni próbált. Megint mások, a sokkal bölcsebbek,
sehogy sem nevezték. Csak megállapították, hogy Beate emlékszik a számokra, és hogy mindannyiukat
felismeri.
Ezért nem volt semmi szokatlan Beate számára abban, hogy az agya máris megpróbálta azonosítani a
szomszéd villamoson ülő férfi arcát.
Az már sokkal szokatlanabb volt, hogy nem sikerült azonnal.
Mindössze másfél méter választotta el őket egymástól, és Beate azért figyelt fel rá, mert a férfi az
ablaktáblát borító párába irkált valamit, s egyenesen a nő felé fordította az arcát. Beate látta már, de a
számsor, amely a nevet az archoz kapcsolja, csak nem akart a felszínre bukkanni.
Talán az üvegről visszaverődő fény, talán a férfi szemét takaró árnyék miatt. Beate már csaknem
feladta, amikor a villamosuk mozgásba lendült, a fény hirtelen máshogy esett az arcra, a férfi pillantása
pedig találkozott az övével.
Beate L0nnön mintha villám cikázott volna keresztül.
Egy hüllő pillantása volt.
Egy gyilkos jéghideg tekintete, és azt is tudta, kié.
Valentin Gjertsené.
Ráadásul az is rögtön világossá vált, miért nem ismerte fel azonnal. Hogy hogyan sikerült a férfinak
elrejtőznie.
Beate L0nn felpattant az ülésről. Megpróbált kijutni, de a mellette ülő lány csukott szemmel bólogatott a
zenére. Beate megbökte a vállát, mire a lány bosszúsan felpillantott.
– Kimennék – mondta Beate.
A lány kinézett az ablakon, felvonta hajszálvékony szemöldökét, de nem mozdult.
Beate kirántotta a fülhallgatót a lány füléből.
– Rendőrség. Leszállok.
– De megy a villamos.
– Emeld fel végre a zsíros hátsódat!
A többi utas pillantása Beate L0nn felé fordult. Ő azonban nem vörösödött el. Már nem az a lány volt.
Ugyanolyan vézna volt, a bőre ugyanolyan, szinte átlátszóan sápadt, a haja színtelen és száraz, akár a
kifőzetlen spagettitészta. De az a Beate L0nn már a múlté volt.
– Állítsa meg a villamost! Rendőrség! Állj!
A villamosvezető és az ajtó felé nyomakodott. Hallotta, ahogy felsikolt a fék. A vezetőfülke előtt
felmutatta az igazolványát, és türelmetlenül várt. A villamos egy utolsó, erőteljes rándulással lefékezett,
az álló utasok pedig a kapaszkodót markolva, egyensúlyukat vesztve topogtak. Az ajtó kicsapódott. Beate
egyetlen ugrással lent termett, megkerülte a villamost, és futásnak eredt az utat hosszában végigszelő
síneken. Érezte, ahogy a harmat átáztatja a vékony vászoncipőt. A másik villamos elindult, Beate hallotta,
ahogy a sínek egyre hangosabban zenélnek alatta, és futott, ahogy csak bírt. Nem volt oka azt feltételezni,
hogy Valentinnál fegyver van, és úgysem lesz esélye elmenekülni egy zsúfolt villamosról, ha Beate a
rendőrigazolványával hadonászva teli tüdőből az utazóközönség tudtára adja, miért tartóztatja le. Csak
érje utol azt az átkozott villamost! A futás nem volt az erőssége. Az Asperger-szindróma mellett
kardoskodó orvos azt mondta, hogy az olyan embereknél, mint ő, gyakran tapasztalható rossz
mozgáskoordináció.
A lába megcsúszott a sínek közötti nedves füvön, de sikerült talpon maradnia. Már csak néhány méter.
Elérte a villamos végét. Rácsapott, ordítva lengette az igazolványát, miközben azt remélte, hogy a
villamos vezetője észreveszi a tükörben. És talán így is történt. De csak egy munkába igyekvő nőt
láthatott, aki elaludt, és most kétségbeesetten hadonászik a bérletével. A villamos kerekei egyre nagyobb
zajt csaptak, és a jármű otthagyta Beatét a megállóban.
Beate nézte, ahogy a villamos a Majorstua felé gördül. Megfordult, és még látta, amint a saját
villamosa eltűnik a Frogner plass irányában.
Csendben káromkodva előhúzta a telefonját. Átvágott az úttesten, majd a teniszpályák drótkerítésének
dőlve kikeresett egy számot.
– Holm.
– Én vagyok az. Épp az imént láttam Valentint.
– Mi? Biztos vagy benne?
– Bjrrn...
– Bocs. Hol?
– A Frognerparktól a Majorstua felé tartó villamoson.
– Mit csinálsz te arrafelé?
– Ne azzal foglalkozz! Bent vagy már?
– Igen.
– A 12-es villamoson volt. Állíttasd le. Nem menekülhet el.
– Rendben. Megnézem a megállókat, és az összes járőrkocsinak kiküldöm Valentin személyleírását.
– Épp ez az.
– Mi?
– A személyleírás. Nem stimmel.
– Ezt hogy érted?
– Plasztikai műtét. Elég átfogó ahhoz, hogy észrevétlenül járhasson-kelhessen Oslóban. Értesíts, hol
sikerült leállítani a villamost, aztán odamegyek, és megmutatom, ki a pasas.
– Vettem.
Beate visszadugta a zsebébe a telefont. Csak most vette észre, mennyire kifulladt. Hátrahajtotta és a
drótkerítésnek támasztotta a fejét. A reggeli forgalom úgy hömpölygött előtte, mintha mi sem történt volna.
Mintha a tény, hogy épp az imént lepleztek le egy gyilkost, mit sem számítana.
– Hová lettek?
Beate ellökte magát a kerítéstől, és a csikorgó hang felé fordult.
Az idős férfi kérdő pillantással nézett rá.
– Hová lettek mindannyian? – ismételte meg.
Amikor Beate észrevette az öregember szemében ülő fájdalmat, nyelnie kellett, hogy visszaküzdje a
torkába kéredzkedő gombócot.
– Maga szerint. – folytatta a férfi, és finoman meglendítette a teniszütőt. – A másik pályán vannak?
Beate lassan bólintott.
 – Igen, az lehetséges – nyugtázta a férfi. – Nem itt kellene lennem. A másik pályán vannak. Ott várnak
rám.
Beate a kapu felé csoszogó idős ember keskeny hátát nézte.
Azután sietős léptekkel elindult a Majorstua irányába. És miközben a gondolatok egymást kergették a
fejében – azon tanakodott, hová tarthatott Valentin, honnan jött, és milyen közel lehetnek ahhoz, hogy fülön
csípjék –, képtelen volt megszabadulni az idős férfi suttogó hangjától:
„Ott várnak rám.”
Mia Hartvigsen hosszasan méregette Harry Holét.
Keresztbe fonta maga előtt a karját, és a vállát félig Harry felé fordította. A patológust körülvevő nagy,
kék műanyag kádakban levágott testrészek hevertek. A hallgatók éppen elhagyták a Rikshospital első
emeletén lévő Anatómiai Intézet helyiségét, amikor ez a múltbéli árny belépett az ajtón az Aszajev
boncolásáról szóló törvényszéki jelentéssel a hóna alatt.
Mia Hartvigsen elutasító testtartása nem a Hole iránt érzett ellenszenvét volt hivatott kifejezni, hanem
az abból fakadó kellemetlen érzését, hogy a felbukkanása akadékoskodást és pluszmunkát jelent. Ahogy
mindig. Amikor még nyomozóként dolgozott, Hole folyton rengeteg munkát sózott a nyakukba túl rövid
határidőkkel, és már a megjelenése is jó esélyt jelentett arra, hogy olyan baklövések miatt kell majd
tartaniuk a hátukat, amelyekről nem feltétlenül ők tehetnek.
– Mi boncoltuk fel Rudolf Aszajevet – mondta Mia. – Méghozzá alaposan.
– De nem eléggé – felelte Harry, és a jelentést az egyik csillogó fémasztalra tette, amelyen a hallgatók
nem sokkal ezelőtt emberhúst szeleteltek. Az egyik lepedő alól egy vállból levágott, izmos kar kandikált
[x]
elő. Harry elolvasta a felkaron ékeskedő kifakult tetoválást. Too young to die . Nos. Talán a Los Lobos
egyik tagjáé volt. A motoros banda szintén Aszajev vetélytársakat kisepregető ténykedésének esett
áldozatul annak idején.
– És mégis miből gondolja, hogy nem voltunk elég alaposak, Hole?
– Elsősorban abból, hogy nem sikerült kideríteniük a halál okát.
– Ahogy azt maga is pontosan tudja, előfordul, hogy egészen egyszerűen nem lehet megállapítani. De ez
még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető nem természetes módon hunyt el.
– És ebben az esetben a legtermészetesebb az lenne, hogy valaki megölte.
– Tudom, hogy Aszajev lehetséges koronatanú volt, azonban a boncolások mindig bevett módon
zajlanak, amelyre nincsenek hatással az efféle körülmények. Ezt találtuk, és nem mást, a patológia egzakt
tudomány.
– Apropó, tudomány – mondta Hole, és felült a pultra. – A tudomány hipotéziseken alapul, nem igaz?
Az ember megalkot egy elméletet, azután teszteli, hogy igaz-e vagy sem. Így van?
Mia Hartvigsen a fejét csóválta. Nem azért, mert nem értett egyet a kijelentéssel, hanem mert egyáltalán
nem volt ínyére az irány, amerre a beszélgetés terelődött.
– Az én elméletem. – folytatta Hole csaknem bocsánatkérő mosollyal, amitől úgy festett, mint egy
kisfiú, aki arról próbálja meggyőzni az anyját, hogy vegyen neki atombombát karácsonyra. – Nos, az én
elméletem az, hogy Aszajevet meggyilkolták, mégpedig olyasvalaki, aki pontosan ismeri a maguk
munkáját, és tudja, hogyan lehet elérni, hogy ne találjanak semmit.
Mia a másik lábára helyezte a testsúlyát. Most a másik válla nézett Harry felé.
– Vagyis?
– Vagyis az a kérdésem, maga hogy csinálta volna, Mia.
– Én?
– Ismeri az összes trükköt. Maga hogyan csapná be saját magát?
 – Gyanúsított vagyok?
– Egyelőre.
Mia belement a játékba, amikor észrevette, hogy a férfi ajkán halvány mosoly dereng. Dörzsölt fickó.
– A gyilkos fegyver? – kérdezte.
– Egy fecskendő – válaszolta Hole.
– Ó! És miért?
– Az anesztéziához van valami köze.
– Jól van. Minden anyag nyomát megtaláljuk, főleg ha olyan hamar hozzáláthatunk a boncoláshoz, mint
ahogy ebben az esetben is. Az egyetlen lehetőség, amit látok.
– Igen? – Hole úgy mosolygott, mintha már megkapta volna, amit akart. Bosszantó egy figura. Az a fajta,
akiről képtelenség eldönteni, hogy lekeverjen-e neki egyet az ember lánya, vagy megcsókolja.
– Ha valaki levegőt fecskendez az egyik érbe.
– Amiből kifolyólag.?
– A legrégibb, de még mindig a legjobb trükk. Az ember levegőt fecskendez egy érbe, hogy légbuborék
keletkezzen, ami elzárja a vér útját. Amennyiben a levegő elég ideig torlaszolja el az eret, nem jut vér az
olyan létfontosságú szervekbe, mint a szív vagy az agy, és az illető meghal. Gyors, és nem marad
semmilyen anyagmaradvány utána. És egy vérröghöz nem szükséges külső beavatkozás, magától is
kialakulhat a testben. Ügy lezárva.
– De az injekciónak nyoma marad.
– Ha a legvékonyabb tűket használják, akkor csak a teljes bőrfelület rendkívül alapos átvizsgálása
deríthet fényt rá.
Hole arca felderült. A kissrác kinyitotta a dobozt, és azt hiszi, hogy atombomba van benne. Mia egyre
jobban élvezte a dolgot.
– Akkor csak meg kell vizsgálniuk.
– Meg is vizsgáltuk. – Pofon. – Minden egyes milliméterét. Még a csövet is, amin át az intravénás
infúziót kapta, ugyanis azon keresztül is bekerülhet légbuborék az érbe. Egy akkora szúrásnyomot sem
találtunk, mint egy szúnyogcsípés.
Mia látta, ahogy a csillogás kialszik a férfi szemében.
– Sajnálom, Hole, de mi is tisztában voltunk vele, hogy a haláleset gyanús. – Erősen megnyomta a
hangsúlyt a „voltunk” szón.
– Most viszont elő kell készítenem a következő előadásomat, úgyhogy.
– És mi van azokkal a helyekkel, amelyeket nem borít bőr? – kérdezte Hole.
– Tessék?
– Mi van, ha az injekciót olyan helyre adták be, amely nem a testfelszínen van? Hanem valamelyik
testnyílásban. Szájban, végbélnyílásban, orrlyukban, fülben?
– Érdekes felvetés, de az orrban és a fülben nagyon vékony, finom erek vannak. A végbélnyílás szóba
jöhet, de ha oda adták be az injekciót, lényegesen kisebb az esélye, hogy létfontosságú szervek
károsodjanak, ezenkívül az embernek rendkívül nagy gyakorlattal kell rendelkeznie ahhoz, hogy találjon
egy eret a sötétben. A száj is jó ötlet lehet, mivel onnan nincs messze az agy, vagyis ez gyors és biztos
halálhoz vezet, de a szájat minden esetben ellenőrizzük. Ráadásul tele van nyálkahártyával, amelyben egy
tűszúrás duzzanatot okoz, ezért könnyen felfedeztük volna.
Holéra nézett. Érzékelte, ahogy a férfi továbbra is minden idegszálát megfeszítve kutat a megoldás után,
végül mégiscsak csüggedten bólint.
– Egy élmény volt, Hole. Nézzen be máskor is, ha van valami.
Mia megfordult, és az egyik kádhoz lépett, hogy visszategyen egy széttárt ujjú, fakószürke kart az
alkoholba.
– Nagyon rövid. – hallotta Harry hangját. -.út.
Mia felsóhajtott. Rendkívül bosszantó figura. Visszafordult.
– Van még egy lehetőség – mondta Harry.
– Hol?
– Az előbb mondta, hogy az agyhoz közel eső hely jó megoldás. És ha mögé adta be az injekciót. Ott
nehéz megtalálni a tűszúrás nyomát.
– Mi mögé.? – Miának elakadt a szava, amikor észrevette, hová mutat a férfi. Behunyta a szemét, és
felsóhajtott.
– Bocs – mondta Harry. – De az FBI statisztikái kimutatták, hogy azokban az esetekben, amelyekben a
felboncolt emberek lehetséges koronatanúk voltak, egy újabb boncolás után a meggyilkoltak aránya
hetvennyolcról kilencvennégy százalékra emelkedett.
Mia Hartvigsen a fejét csóválta. Harry Hole. Akadékoskodás és pluszmunka. Jó esély arra, hogy olyan
baklövések miatt tartsák a hátukat, amelyeket nem ők követtek el.
– Itt – mondta Beate L0nn, és a taxi lehúzódott a járda mellé.
A villamos a Welhavens gatei megállóban vesztegelt. Egy rendőrautó parkolt előtte, kettő pedig
mögötte. Bjorn Holm és Katrine Bratt az Amazonnak dőlve állt.
Beate kifizette a viteldíjat, és kiugrott a taxiból.
– Nos?
– Három tiszt van a villamoson, és senkit sem engednek leszállni. Csak rád vártunk.
– Ezen a villamoson a 11-es szám áll, én azt mondtam, hogy a 12-esen.
– A Majorstukryssetnél kicserélik a számozást, de ez ugyanaz a villamos.
Beate a villamos legelső ajtajához sietett, megkopogtatta, és felmutatta az igazolványát. A vezető
kinyitotta az ajtót, ő pedig felszállt. Odabiccentett az ott posztoló tisztnek. A férfi egy Heckler & Koch
P30L-t tartott a kezében.
– Jöjjön velem – mondta neki Beate, és elindult a zsúfolt villamoson.
Pillantása az összes arcon végigsiklott, miközben utat tört magának a kocsi közepe felé. Érezte, hogy
felgyorsul a szívverése, ahogy közeledett a helyhez, ahol felismerte a párás ablaktáblára firkált jeleket.
Intett az őrnek, majd az ülésen helyet foglaló férfihoz lépett.
– Elnézést! Igen, maga!
A Beate felé forduló arcon a vörösen izzó pattanások mögött halálra vált kifejezés ült.
– É. én nem akartam. Én csak otthon felejtettem a bérletemet. Nem fordul elő többet.
Beate behunyta a szemét, és magában káromkodott. Intett a tisztnek, hogy továbbmennek. Amikor elérték
a kocsi végét, Beate előrekiáltott a vezetőnek, hogy nyissa ki a hátsó ajtót, majd leszállt a villamosról.
– Nos? – kérdezte Katrine.
– Eltűnt. Hallgassák ki azonnal az utasokat, hátha látta valaki. Egy óra múlva elfelejtik, ha emlékeznek
még rá egyáltalán. Ami nem változott: negyvenes évei elején járó férfi, nagyjából száznyolcvan centiméter
magas, kék szemű. A szeme viszont most egy kissé ferde vágású, rövid, barna haja van, magas, markáns
arccsontja és keskeny szája. És senki se nyúljon az ablaktáblához, amire firkált. Vegyetek ujjlenyomatot
róla, és készítsetek fotókat. Bjrrn!
– Igen?
– Járd végig az összes villamosmegállót a Frognerparktól idáig. Beszélj az üzletek dolgozóival, tudd
meg, hogy ismernek-e valakit, akire illik a személyleírás. Az emberek ilyen korai időpontban általában
csak azért ülnek villamosra, mert ilyen a napirendjük. Munkába, iskolába, edzésre, a törzskávézójukba
igyekeznek.
 – Ebben az esetben több esélyünk van – mondta Katrine.
– Igen, úgyhogy óvatosnak kell lenned, Bjorn. Ne beszélj olyanokkal, akikről úgy gyanítod, hogy esetleg
figyelmeztethetik. Katrine, gondoskodj róla, hogy kapjunk még embereket, akiket holnap reggel fel lehet
ültetni a villamosra. Illetve legyen néhány emberünk a nap hátralévő részében is a villamosokon innen a
Frognerparkig arra az esetre, ha Valentin ugyanazt az útvonalat választaná visszafelé is. Oké?
Miközben Katrine és Bjorn elindult, hogy beszéljenek a rendőrökkel, Beate visszament a villamoshoz.
Oda, ahol Valentint látta. Felnézett az ablaktáblára. A párába rajzolt csíkok már elkezdtek lefolyni.
Ismétlődő minta volt, olyan, mint valami csipketerítő. Egy függőleges vonal, amelyet egy kör követett. A
sor befejeztével egy újabb következett, végül az egész ábra egy négyzetes mátrixot formázott.
Nem feltétlenül volt jelentősége.
De ahogy Harry szokta mondani:
– Lehet, hogy nem tűnik fontosnak vagy odaillőnek, de minden jelent valamit. Ott kell kezdenünk a
kutatást, ahol fény van. Ahol látunk valamit.
Beate előhúzta a mobiltelefonját, és lefotózta az ablakot. Hirtelen eszébe jutott valami.
– Katrine! Gyere ide!
Katrine Bjornre hagyta a rendőrök tájékoztatását.
– Hogy ment a dolog este?
– Minden rendben volt – felelte Katrine. – Reggel leadtam a rágógumit DNS-elemzésre. Egy
felfüggesztett nemi erőszak ügyének számával. A rendőrgyilkosságok persze elsőbbséget élveznek, de azt
ígérték, hogy amint hozzájutnak, azonnal megcsinálják.
Beate elgondolkodva bólintott. Végighúzta a kezét az arcán.
– Milyen gyorsan vajon? Nem hagyhatjuk, hogy a minta, ami a gyilkos DNS-e lehet, a sor végére
kerüljön csak azért, mert mi akarjuk learatni a babérokat.
Katrine csípőre tette az egyik kezét, s Bjorn felé hunyorgott, aki hevesen gesztikulálva magyarázott a
rendőröknek.
– Ismerek egy csajt odafent – hazudta. – Felhívom, és megpróbálok egy kis nyomást gyakorolni rá.
Beate Katrinére nézett. Habozott. Azután bólintott.
– Biztos benne, hogy nem csak arról van szó, hogy nagyon akarta, hogy Valentin Gjertsen legyen az?
– kérdezte Stíle Aune. A pszichológus az ablaknál állt, és az iroda alatti forgalmas utcára meredt. Az
utcán végigsiető emberekre, akik között ott lehetett Valentin Gjertsen. – A vizuális hallucinációk gyakoriak
alváshiány esetén. Hány órát aludt az elmúlt negyvennyolc órában?
– Majd utánaszámolok – felelte Beate L0nn olyan hangsúllyal, amiből Stále megértette, hogy nincs rá
szüksége, mert pontosan tudja. – Azért hívtam, mert a fickó rajzolt valamit az ablakra. Megkapta az MMS-
t?
– Igen – felelte Aune.
Épp elkezdte a terápiát, amikor Beate üzenete felvillant a kihúzott asztalfiókban heverő mobil
kijelzőjén: Nézze meg az MMS-t. Sürgős. Hívom.
És szinte perverz örömet érzett, amikor egyenesen Paul Stavnes elképedt arcába mondta, hogy ezt a
hívást muszáj felvennie, és látta a férfin, hogy megértette a burkolt üzenetet: ez sokkal fontosabb, mint a
maga átkozott nyavalygása.
– Egyszer azt mondta, hogy maguk, pszichológusok tudják elemezni a szociopaták firkálmányait, és az
sokat elárulhat a tudattalanjukról.
– Nos, igen. Létezik egy módszer, amelyet a spanyolországi Granadai Egyetemen fejlesztettek ki, és
pszichopatológiai személyiségzavarok vizsgálatára használtak. De ott a vizsgált személyeknek
megmondták, mit kell rajzolniuk. Ez pedig sokkal inkább írásnak tűnik, mint rajznak – mondta Stále.
 – Valóban?
– Én i és o betűket látok benne. És ez legalább annyira érdekes, mint egy rajz.
– Milyen szempontból?
– Amit az ember kora reggel a villamoson jó eséllyel szinte még félálomban ír, azt a tudattalanja
sugalmazza. És a tudattalan, mint tudjuk, szereti a kódokat és a rébuszokat. Néha érthetetlenek, máskor
elképesztően egyszerűek, sőt, egyenesen banálisak. Volt egy páciensem, aki halálosan rettegett attól, hogy
megerőszakolják. Volt egy visszatérő álma, amelyben egy harckocsi ágyúcsöve törte be a hálószobája
ablakát, és csak az ágya végében állt meg. Talán furcsának hat, hogy a nő nem értette ezt a gyerekesen
egyszerű jelképet, de az agy gyakran álcázza, mire gondol valójában. Kényelemből, bűntudatból,
félelemből.
– És az mit jelent, hogy ez a fickó i-ket és o-kat rajzolt?
– Talán mindössze annyit, hogy unatkozott a villamoson. Ne becsüljön túl, Beate. Én még abban az
időben pottyantam erre a tudományos területre, amikor azok hallgattak csak pszichológiát, akik túl buták
voltak ahhoz, hogy orvos vagy mérnök legyen belőlük. De megígérem, hogy elgondolkodom rajta, és
visszatérünk rá, viszont most itt a páciensem.
– Rendben.
Aune megszakította a hívást, és újra kinézett az ablakon. Az utca túloldalán – úgy százméternyire a
Bogstadvei felé – volt egy tetoválóstúdió, Valentinnak pedig volt egy tetoválása. Egy olyan tetoválás,
amely azonosíthatja. Már amennyiben nem távolították el professzionális módon, vagy nem változtatták
meg egy tetoválóstúdióban. Egy rajz néhány egyszerű vonallal teljesen megváltoztatható. Például ha egy
függőleges vonalra egy félkört rajzolunk, abból mindjárt egy D betű lesz. Egy körön áthúzott vonallal
pedig egy 0-t kapunk. Aune az ablaktáblára lehelt.
Ingerült krákogás hangzott fel a háta mögött.
Aune egy függőleges vonalat és egy kört rajzolt a párába, ahogy az MMS-ben látta.
– Nem vagyok hajlandó kifizetni a teljes díját, amíg.
– Tudja, mit, Paul? – mondta Aune eltúlozva az au-t, majd rajzolt egy félkört és egy ferde vonalat.
Összeolvasta. DR, vagyis: meghalni. Letörölte. – Az egész alkalom ingyen lesz.

Huszonkettedik fejezet
Rico Herrem tudta, hogy meg fog halni. Mindig is tudta. Az újdonságot mindössze az jelentette, hogy
most már azt is tudta, hogy a következő harminchat órán belül fog meghalni.
– Anthrax – ismételte meg az orvos. Amerikai akcentussal. A ferde szemű bizonyára az Egyesült
Államokban végezte az orvosi egyetemet. Célirányosan arra képezte ki magát, hogy olyan
magánklinikákon dolgozzon, amelyeknek nagy valószínűséggel csak idegenbe szakadt honfitársak és
turisták a páciensei.
[xi]
– I’m so sorry.
Rico nehezen lélegzett az oxigénmaszkban. Harminchat óra. Az orvos azt mondta, harminchat óra.
Megkérdezte Ricót, hogy felvegyék-e a kapcsolatot a hozzátartozóival. Talán még ideérnek, ha azonnal
repülőgépre szállnak. Vagy hívhatnak egy keresztény papot. Rico katolikus?
Az orvos bizonyára látta Rico kérdő arckifejezésén, hogy további magyarázatra van szüksége.
[xii]
– Anthrax is a bacteria. It’s in your lungs. You probably inhaled it some days ago.
Rico továbbra sem értette a dolgot.
– Ha a bélrendszerébe jut, vagy a bőrén át kerül a szervezetébe, megmenthettük volna. De a tüdőben. –
folytatta az orvos angolul.
 Baktérium? Egy baktériumtól fog meghalni? Amelyet belélegzett? Mégis hol?
Az orvos visszhang módjára ismételte meg Rico kérdéseit.
– Van valami elképzelése róla, hol történhetett? A rendőrségnek tudnia kellene, hogy figyelmeztethesse
az embereket.
Rico Herrem behunyta a szemét.
– Kérem, próbáljon meg visszemlékezni, Herrem úr. Talán megmenthet másokat.
Másokat. Őt azonban már nem menthetik meg. Harminchat óra.
– Mister Herrem!
Rico bólintani akart, hogy jelezze, hallotta az orvos kérdését, de képtelen volt rá. Kinyílt az ajtó.
Léptek zaja ütötte meg a fülét. Majd egy nő kifulladt, visszafojtott hangja:
[xiii]
– Kari Farstad, Norwegian Embassy. We came as soon as we could. Is he?
[xiv]
– Blood circulation is stopping. He is going into shock now.
Hol kerülhetett a szervezetébe? Az ételben volt, amit abban a lepusztult utcai büfében evett, ahová a
taxis vitte úton Pattaya felé? Vagy a vécének csúfolt, padlóba vájt, bűzös lyukból lélegezte be? Vagy a
szállodában, a légkondicionáló berendezésből? A baktériumok gyakran azon keresztül terjednek, nem? De
az orvos azt mondta, hogy az első tünetek megegyeznek a megfázás tüneteivel, azok pedig már a
repülőgépen jelentkeztek. De ha ezek a baktériumok a repülőgép levegőjében lebegtek, a többi utast is
meg kellett volna fertőzniük. Újra a nő hangját hallotta, ezúttal még halkabban beszélt, és norvégul:
– Lépfene. Atyaég, azt hittem, hogy azt csak a biológiai fegyverekben használják.
– Dehogy – felelte egy férfihang. – Úton idefelé rákerestem a Google-ban. Bacillus anthracis. Évekig
fertőzőképesen elél a talajban. Szívós kis dög. Spóra alakban szóródik szét. Ilyen spórák voltak abban a
porban is, amelyet néhány évvel ezelőtt levélben küldözgettek az Egyesült Államokban, emlékszel?
– Szerinted valaki anthraxot küldött neki egy borítékban?
– Bárhol megfertőződhetett, de a legvalószínűbb, hogy egy nagy testű háziállattal került közelebbi
kapcsolatba. De ezt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
Rico azonban tudta. Hirtelen teljesen világossá vált számára, hogyan történhetett. Megpróbálta az
oxigénmaszkhoz emelni a kezét.
– Sikerült megtalálnod a hozzátartozóit?
– Igen.
– És?
– Azt mondták, hogy tőlük nyugodtan megrohadhat ott, ahol van.
– Értem. Pedofil?
– Nem. De elég hosszú a bűnlajstroma. Nézd csak, megmozdult.
Ricónak sikerült félretolnia a maszkot a szája és az orra elől, és beszélni próbált. De csak rekedt
suttogásra futotta az erejéből. Megismételte. Látta, hogy a szőke fürtös nő rámeredő tekintetében
aggodalom és undor keveredik.
[xv]
– Doctor, is it...?
[xvi]
– No, it is not contagious between humans.
Nem fertőz. Csak őt fertőzték meg.
A nő közelebb hajolt. És Rico Herrem még a halál kapujában is – vagy éppen azért, mert ott volt –
mohón beszívta az illatát. Olyan mélyen lélegezte be a parfümjét, ahogy azon a napon lélegzett a
Fiskebutikkben. Csak akkor a nedves gyapjú ismerős szagát érezte, és még valamit, ami mészpornak
tűnt. A fickó kendőt kötött az orra és a szája elé. De nem azért, mert álcázni akarta magát, hanem a
levegőben repkedő apró spórák miatt. „.megmenthettük volna. De a tüdőben.”
 Ricónak minden erejét összeszedve sikerült kinyögnie három szót. És még az is átfutott az agyán, hogy
ezek lesznek az utolsó szavai. Azután, mintha egy negyvenkét évig tartó, nyomorúságos és gyötrelmekkel
teli előadást követően leeresztették volna a függönyt, Rico Herremre teljes sötétség zuhant.
Az autó tetején vadul kopogó eső mintha egyenesen az utastérbe próbált volna bejutni. Kari Farstad
önkéntelenül is megborzongott. A bőrét folyamatosan vékony izzadságréteg borította, de mindenki azt
hajtogatta, hogy az esős évszak elmúltával, valamikor novemberben majd jobb lesz. A nagyköveti
lakásába vágyott, gyűlölte ezeket a pattayai kiruccanásokat. Nem ez volt ugyanis az első. Nem azért
választotta ezt a hivatást, hogy a söpredékkel kelljen vesződnie. Épp ellenkezőleg. Az lebegett a szeme
előtt, hogy koktélpartikon vesz majd részt, ahol érdekes, intelligens emberekkel folytat magasröptű
társalgásokat politikáról és kultúráról. Azt várta tőle, hogy fejlődni fog, és jobban meg fogja érteni a nagy
kérdéseket. Ehelyett azonban folyton apró-cseprő ügyek kavalkádjában találta magát. Például szereznie
kellett egy jó ügyvédet egy norvég erőszaktevőnek, vagy el kellett intéznie, hogy kiutasítsák az országból,
hogy azután egy közepes szálloda színvonalával rendelkező norvég börtönben kössön ki.
Az eső olyan hirtelen állt el, ahogy érkezett, az autó pedig a forró aszfaltból felszálló gőzfelhőben
haladt tovább.
– Mit is mondtál, mit suttogott Herrem? – kérdezte a követségi titkár.
– Valentin – felelte Kari.
– Nem erre gondoltam, mondott még valami mást is.
– Elég érthetetlenül beszélt. Mintha valami komódról zagyvált volna. Komód és még valami.
– Komód?
– Valami ilyesmi.
Kari kibámult az országút mentén ültetett gumifák soraira. Haza akart menni. Egészen haza.
 Huszonharmadik fejezet
Harry elloholt a rendőrtiszti főiskola folyosóját díszítő Frans Widerberg-festmény előtt.
A lány az edzőterem ajtajában állt. Szűk nadrágban és harcra készen. Karját keresztbe fonta maga előtt,
és az ajtófélfának dőlve Harryt követte a tekintetével. Harry oda akart biccenteni neki, de ekkor valaki
Silje nevét kiáltotta, és a lány eltűnt.
Harry a másodikon bekukkantott Arnold irodájába.
– Hogy ment az előadás?
– Elég jól, de biztosan hiányolták az úgynevezett való világból hozott irreleváns példáid okozta
borzongást – felelte Arnold, majd folytatta a fájós lába masszírozását.
– Mindenesetre köszönöm, hogy beugrottál helyettem – mosolygott Harry.
– Igazán nincs mit. Mi volt ennyire fontos?
– Be kellett ugornom az Anatómiai Intézetbe. Az ügyeletes törvényszéki orvos belement, hogy
kihantoltassuk Rudolf Aszajevet, és újból felboncolják. A halott tanúkról szóló FBI-statisztikáddal
érveltem.
– Örülök, hogy a hasznodra lehettem. Egyébként ismét látogatód van.
– Ugye, nem.?
– Nem, nem Gravseng kisasszony, és nem is valamelyik régi kollégád. Azt mondtam neki, hogy az
irodádban várhat.
– Ki.?
– Szerintem ismered. Adtam neki kávét.
Harry pillantása találkozott Arnoldéval. Röviden biccentett neki, majd eltűnt.
A Harry irodájában ülő férfi nem sokat változott az évek folyamán. Felszedett némi húst magára, amitől
egy gondolatnyival még püffedtebb lett, a halántéka pedig finoman deresedni kezdett. A nevében használt
ifjabb előtagnak megfelelő kisfiús frufru azonban mit sem változott, ahogy az öltöny sem, amelyben úgy
festett, mintha kölcsönkapta volna valakitől. Az átható és fürge pillantása – amely négy másodperc alatt
olvasott végig egy egyoldalnyi szöveget, úgy, hogy utána annak minden szavát idézni tudta, amennyiben a
tárgyalóteremben szükség volt rá – szintén ugyanaz maradt. Röviden: Johan Krohn a jog Beate L0nnje
volt, az ügyvéd, aki akkor is győzelmet aratott, ha maga a norvég törvénygyűjtemény volt az ellenfele.
– Harry Hole – mondta magas, fiatalos hangján. Felállt, és a kezét nyújtotta. – Rég találkoztunk.
– Az nem olyan nagy baj – felelte Harry, és megfogta a férfi kezét. A titánujj nekipréselődött Krohn
kézfejének. – A maga felbukkanása mindig rossz hírt jelentett, Krohn. Jó a kávé?
Krohn kézfogása erős volt. Nagyon erős. A súlytöbbletet feltehetőleg izom tette ki.
– A kávéja jó – mosolyodott el Krohn mindent tudóan. – Az én híreim viszont szokás szerint rosszak.
– Csak nem?
– Nem szoktam személyes találkozót kieszközölni, ebben az esetben azonban szemtől szemben akartam
beszélni magával, mielőtt bármit írásba foglalnánk. Silje Gravsengről lenne szó, egy hallgatóról. A
magáéról.
– Az enyémről – ismételte meg Harry.
– Talán nem a hallgatója?
– Fogjuk rá. Csak úgy hangzott, mintha a lány a tulajdonom lenne.
– Igyekszem olyan precízen kifejezni magamat, amennyire csak lehetséges – húzódott mosolyra Krohn
szája. – Silje ahelyett, hogy a rendőrségre ment volna, egyenesen hozzám fordult. Attól félt, hogy védeni
fogják magát.
– Kik?
– A rendőrség.
 – Én nem.
– Hosszú éveken keresztül állt a rendőrség alkalmazásában, és a rendőrtiszti főiskola előadójaként
továbbra is a rendszer része. A lényeg a lényeg: a hölgy attól tart, hogy a rendőrség megpróbálja majd
meggyőzni arról, hogy ne tegyen feljelentést a nemi erőszak miatt. És hogy hosszú távon a rendőri
karrierje bánhatja, ha ellenszegül.
– Maga meg miről beszél, Krohn?
– Továbbra sem egyértelmű? Tegnap éjjel, kevéssel éjfél előtt megerőszakolta Silje Gravsenget ebben
az irodában.
A beálló csendben Harryt tanulmányozta. Azután folytatta.
– Nem mintha bármit fel tudnék használni maga ellen, Hole, de a látható meglepődés teljes hiánya elég
beszédes, és megerősíti az ügyfelem szavahihetőségét.
– Megerősítésre szorul?
Krohn egymáshoz illesztette ujjhegyeit.
– Bízom benne, hogy tisztában van az ügy súlyával, Hole. Ha feljelentik erőszakért, és a dolog
nyilvánosságra kerül, az fenekestül felforgatja az életét.
Harry megpróbálta ügyvédi talárban maga elé képzelni a férfit. Bírósági eljárás. A vádlottak padján ülő
Harry felé mutató vádló ujj. Silje, amint bátran letöröl egy könnycseppet az arcáról. Az ülnökök levegő
után kapkodó felháborodása. A hallgatóság soraiból érkező jeges áramlat. A törvényszéki rajzolók
ceruzájának fáradhatatlan kaparászása a rajztömbökön.
– Csak azért én ülök itt, és nem két rendőr, akik készek bilincsbe verve kivezetni magát innen a kollégák
és a diákok szeme láttára, mert az az ügyfelemnek is sokba kerülne.
– Mégpedig?
– Biztosan tudja, mire gondolok. Megbélyegeznék Silje Gravsenget, hogy börtönbe küldte az egyik
kollégát. Úgy is mondhatnánk, hogy köpött. Amit, amennyire tudom, nem méltányolnak túlságosan a
rendőrségi berkekben.
– Túl sok krimit látott, Krohn. A rendőrök számára a nemierőszak-ügyek felderítése a lényeg,
függetlenül attól, ki a gyanúsított.
– A bírósági tárgyalás pedig természetesen borzasztó megpróbáltatás lenne egy fiatal lánynak.
Különösen egy olyan fontos vizsga előtt, mint amilyet hamarosan le kell tennie. Mivel nem mert egyenesen
a rendőrséghez fordulni, és át kellett gondolnia a dolgot, mielőtt a segítségemet kérte, a technikai és a
biológiai bizonyítékok java veszendőbe ment. Ez pedig annyit tesz, hogy a bírósági eljárás sokkal jobban
elhúzódik majd, mint egyéb esetekben.
– És mégis milyen bizonyítékaik vannak?
– Zúzódások. Karmolásnyomok. Egy eltépett ruha. És amennyiben kérvényezném az iroda alapos
átfésülését, biztos vagyok benne, hogy megtalálnánk itt ugyanennek a ruhának a foszlányait.
– Amennyiben?
– Igen. Ugyanis nem csak rossz híreket hoztam, Hole.
– Nahát!
– Választási lehetőséget kínálok.
– A fejemet mertem volna tenni rá.
– Maga egy intelligens férfi, Hole. Maga is tudja, hogy nincs közvetlen terhelő bizonyítékunk. Ami a
nemierőszak-ügyek gyakori jellemzője, nem igaz? Két állítás áll egymással szemben, míg végül csak két
vesztes marad. A sértett, akit erkölcstelenséggel gyanúsítanak, és a felmentett vádlott, akiről mindenki úgy
véli, hogy pusztán szerencséje volt. A potenciális vesztes-vesztes helyzetet elkerülendő, Silje Gravseng
egy kívánsággal, egy javaslattal állt elő, amellyel magam is teljes mértékben egyetértek. És most engedje
meg, hogy egy másodpercre kilépjek az ellenfél ügyvédjének szerepéből, Hole. Azt tanácsolom, hogy
maga is fogadja el a javaslatot. A másik lehetőség ugyanis a feljelentés. És ebben a tekintetben az
ügyfelem hajthatatlan.
– Valóban?
– Miután olyan emberről beszélünk, akinek jövendő szakmája az ország törvényeinek érvényre
juttatása, Gravseng kisasszony kötelességének érzi az erőszaktevők megbüntetését. A maga szerencséjére
azonban nem feltétlenül a törvényszék által.
– Vagyis meggyőződésből fakadóan?
– Én a maga helyében kevesebb szarkazmust és több hálát mutatnék, Hole. Nem áll semmiből rávennem
az ügyfelemet, hogy mégis inkább feljelentést tegyen.
– Elárulja végre, mit akarnak, Krohn?
– Röviden annyi a dolga, hogy lemond a főiskolán betöltött állásáról, és soha többé, semmilyen
formában nem dolgozik a rendőrség kötelékében. És hogy Silje a maga bármiféle közbeavatkozása nélkül,
háborítatlanul tanulhat tovább. És ugyanez vonatkozik arra is, amikor munkába áll. Egyetlen becsmérlő
szó a maga részéről, és az egyezség érvényét veszti, az erőszak pedig feljelentésre kerül.
Harry a fejét előrehajtva az asztalra könyökölt. A homlokát masszírozta.
– Előkészítek egy írásbeli megállapodást – folytatta Krohn. – A maga felmondása a lány hallgatásáért
cserébe. A megállapodás feltétele, hogy mindkét fél titokban tartja. Egyébként sem valószínű, hogy maga
bárkinek is árthatna a közzétételével, Gravseng kisasszony döntését megértéssel fogadnák.
– Miközben engem mindenképpen bűnösnek tartanának, mivel belementem az egyezségbe.
– Tekintse ezt egyfajta kárenyhítésnek, Hole. Egy férfi a maga hátterével könnyedén szakmát válthat.
Elhelyezkedhet például nyomozóként egy biztosítótársaságnál. Jobban fizetnek, mint a rendőrtiszti
főiskolán, higgyen nekem.
– Hiszek magának.
– Jól van. – Krohn előhúzta a telefonját. – Mikor érne rá a következő napokban?
– Ami azt illeti, holnap ráérek.
– Rendben. Akkor kettőkor az irodámban. Emlékszik még a címre?
Harry biccentett.
– Csodálatos. Kellemes napot, Hole!
Krohn felpattant a székből. Magas térdemelés, fekvőtámasz és fekvenyomás, tippelte Harry.
Miután az ügyvéd távozott, Harry az órára nézett. Csütörtök volt, Rakel ezen a héten egy nappal
korábban érkezik. Fél hatkor landol a gépe, Harry pedig felajánlotta neki, hogy kimegy érte a repülőtérre,
amelyet Rakel – a szokásos „igazán nem szükséges” szabadkozást követően – köszönettel elfogadott.
Harry tudta, hogy a nő szereti a háromnegyed órás hazautat a repülőtérről. A beszélgetést. A nyugalmat.
Egy kellemes este felvezetését. Lelkesen elmagyarázni, mit jelent az tulajdonképpen, hogy a hágai
Nemzetközi Bíróság előtt csak államok lehetnek a felek. Mesélni az ENSZ jogi hatalmáról és
tehetetlenségéről, miközben odakint a táj hullámzik körülöttük. Vagy Olegről beszélgetni, a közérzetéről,
hogy napról napra jobb színben van, és hogyan lesz újra az a régi fiú, aki volt. A terveiről, a
tanulmányairól. Jogi kar, rendőrtiszti főiskola. Hogy milyen szerencsések. És hogy milyen törékeny a
boldogság.
Kertelés nélkül mindent kimondtak, amire gondoltak. Majdnem mindent. Harry soha nem árulta el,
mennyire fél. Attól, hogy olyasmit ígér, amit képtelen lesz megtartani. Attól, hogy nem tud az lenni a
számukra, aki lenni akar, és akinek lennie kell. Hogy azt sem tudja, vajon ők azok lehetnek-e a számára.
Hogy fogalma sincs róla, őt hogyan tehetné valaki boldoggá.
Hogy ez, ami most van – hogy együtt van vele és Oleggel –, majdhogynem egy kivételes helyzet,
olyasmi, amiben csak félig hitt, egy gyanúsan kellemes álom, és egész idő alatt azt várja, mikor kell
felébrednie belőle.
Harry megdörgölte az arcát. Talán most. Talán most kell felébrednie. Elvakítja az éles, brutális nappali
fény. A valóság, amelyben minden olyan lesz, mint azelőtt. Hideg, kemény és magányos. Harry
összerázkódott.
Katrine Bratt az órára pillantott. Tíz perccel múlt kilenc óra. Odakint talán hirtelen enyhe tavaszi este
lett. Idelent az alagsorban azonban hideg, nyirkos téli este volt. A vörös szakállát vakargató Bjrrn Holmra
nézett. Stíle Aunére, aki egy jegyzettömbre firkálgatott, és Beate L0nnre, aki épp elnyomott egy ásítást.
Egy számítógép körül ültek, a képernyőjét Beate fotója töltötte ki, amelyet a villamos ablakáról készített.
Egy ideig a képről beszélgettek, s arra jutottak, hogy bármit jelentsen is, aligha fogja közelebb vinni őket
ahhoz, hogy elkapják Valentint.
Azután Katrine újra arról az érzéséről mesélt, hogy valaki járt a bizonyítékraktárban, amikor ott volt.
– Biztosan olyasvalaki, aki ott dolgozik – vélte Bjorn. – De oké, az tényleg furcsa egy kicsit, hogy nem
kapcsolta fel a villanyt.
– A raktár kulcsa könnyen másolható – mondta Katrine.
– Lehet, hogy nem is betűk – szólalt meg Beate. – Mi van, ha számok?
A többiek Beate felé fordultak, akinek a pillantása a monitorra tapadt.
– Egyesek és nullák. Nem i és o betűk. Mint egy bináris kódban. Nem úgy van, hogy az egyes az igent, a
nulla pedig a nemet jelenti, Katrine?
– Én felhasználó vagyok, nem programozó – felelte Katrine. – De igen, valóban így van. Nekem úgy
magyarázták, hogy ha van áram, az egyest jelent, ha nincs, az meg nullát.
– Az egy a cselekvést jelenti, a nulla meg a tétlenséget – mondta Beate. – Megteszem. Nem teszem meg.
Megteszem. Nem teszem meg. Egy. Nulla. Sorról sorra.
– Mint egy margaréta, aminek letépdesi az ember a szirmait. Igen, nem, igen, nem. – mondta Bjrrn.
Csendben ültek. Csak a számítógép ventilátora hallatszott.
– A mátrix nullával végződik – állapította meg Aune. – Nem teszem meg.
– Már ha tényleg ez a vége. – mondta Beate. – De lehet, hogy le kellett szállnia, mielőtt a végére ért
volna.
– Előfordul, hogy a sorozatgyilkosok egyszerűen leállnak – jegyezte meg Katrine. – Eltűnnek. És soha
többé nem gyilkolnak.
– Azok kivételes esetek – mondta Beate. – Nulla ide vagy oda, melyikőtök hiszi el, hogy a
rendőrmészárosunknak szándékában áll leállni? Stále?
– Katrinének igaza van, de attól félek, ez az alak folytatni fogja.
Fél, gondolta Katrine. És közel járt hozzá, hogy nyíltan kimondja, amit gondol: hogy ő épp az
ellenkezőjétől fél. Hogy most, amikor végre ilyen közel járnak hozzá, most fog leállni és eltűnni. Hogy
megéri kockáztatni. Igen, a legrosszabb esetben arra is hajlandó lenne, hogy feláldozzon egy kollégát
azért, hogy elkapják Valentint. Beteg gondolat volt, de mégis. Egy újabb elvesztett kolléga gondolata
elviselhetőbb volt, mint az, hogy Valentin megússza ezt az egészet. És a szája néma ráolvasásra nyílt: Még
egyszer, te rohadék! Csapj le még egyszer!
Katrine telefonja megszólalt. A szám alapján látta, hogy az Igazságügyi Orvostani Intézetből keresik, és
felvette.
– Jó napot! Megvizsgáltuk a rágógumidarabot, amit a nemierőszak-ügyben.
– Igen? – Katrine érezte, hogy a pulzusa felgyorsul. A pokolba az összes apró elmélettel, itt a kőkemény
bizonyíték!
– Sajnos nem találtunk DNS-t.
 – Hogyan? – Mintha egy vödör jéghideg vizet zúdítottak volna a fejére. – De. de hát kellett volna lennie
benne nyálnak.
– Olykor előfordul az ilyesmi. Természetesen ellenőrizhetnénk még egyszer, de ezek a
rendőrgyilkosságok.
Katrine letette.
– Nem találtak semmit a rágóban – mondta halkan.
Bjorn és Beate bólintott. Katrine mintha valamiféle megkönnyebbülést látott volna Beate arcán.
Kopogás hallatszott.
– Igen! – kiáltotta Beate.
Katrine a vasajtóra meredt, és egy másodpercig egészen biztos volt benne, hogy a férfi lesz az. A
magas, szőke. Meggondolta magát, és eljött, hogy kirángassa őket szorult helyzetükből.
A vasajtó kinyílt. Katrine csendben káromkodott. Gunnar Hagen lépett be a helyiségbe.
– Mi a helyzet?
Beate a feje fölé emelte a karját, és kinyújtózott.
– Valentint sem a 11-es, sem a 12-es villamoson nem látták délután, és a környező üzletekben sem
jutottunk eredményre. Az embereink este is a villamoson maradnak, de több reményt fűzünk ahhoz, hogy
holnap reggel bukkan fel.
– A nyomozócsoport a villamoson ülő rendőrök felől kérdezősködött. Tudni akarták, mi történik. Hogy
a rendőrgyilkosságokhoz van-e köze.
– Gyorsan terjednek a hírek – jegyezte meg Beate.
– Túlságosan gyorsan – bólintott Hagen. – Bellmannak is a fülébe jutott.
Katrine a képernyőre meredt. Minta. Hiszen ez volt az erőssége, annak idején a minták segítségével
sikerült a Hóember nyomára bukkannia. Szóval. Egy és nulla. Két szám. Tíz? Egy kétjegyű szám, amely
ismétlődik.
– Ezért már ma este tájékoztatom Valentinról.
– És mennyiben fogja ez érinteni a mi csoportunkat? – kérdezte Beate.
– Az, hogy Valentin felbukkant egy villamoson, nem a mi hibánk, és cselekednünk kellett. Ugyanakkor a
csoport elvégezte a feladatát. Tisztázták, hogy Valentin életben van, és biztosítottak számunkra egy első
számú gyanúsítottat. És ha most nem is kapjuk el, még mindig ott a lehetőség, hogy felbukkanjon a Bergen.
Innentől mások veszik át az ügyet, emberek.
– Mi van, ha nem egy és nulla, hanem tíz? – szólalt meg Katrine.
– Parancsol? – kérdezte Hagen szelíden.
– Stíle azt mondja, hogy amikor firkálgat az ember, önkéntelenül is azt írja le, ami a tudattalanját
foglalkoztatja. Valentin egy csomó tízest írt egymás után.
– Miről beszél? – fordult Hagen Stáléhoz.
Stále Aune megvonta a vállát.
– Értelmezni próbáljuk, amit Valentin a villamos ablakára firkált. Én magam arra a következtetésre
jutottam, hogy azt írta le számtalanszor, hogy D0, vagyis meghalni. De mi van, ha egyszerűen szereti az
egyeseket és a nullákat? Az emberi agy egy négydimenziós labirintus. Mindenki járt már ott, mégsem tudja
senki az utat.
Amikor Katrine keresztülvágott Oslo utcáin a grünerkkkai szolgálati lakása felé, semmit sem látott a
körülötte zajló életből. Nem vette észre a nevető, lázban égő embereket, akik ezt a rövid tavaszt, ezt a
rövid hétvégét és az életet igyekeztek megünnepelni, mielőtt elmúlik.
És most már tudta. Tudta, miért foglalkoztak olyan megszállottan azzal az ostoba kóddal. Mert olyan
kétségbeesetten akarták, hogy a dolgok valahogy összefüggésbe kerüljenek egymással, hogy értelmük
legyen! De még ennél is fontosabb, hogy nem volt semmi más, amibe kapaszkodhattak volna. Ezért vívtak
szélmalomharcot.
Pillantását a járdára szegezte, cipősarka pedig a ráolvasás ritmusát kopogta, amelyet egyre csak
ismételgetett: Még egyszer, te rohadék! Csapj le még egyszer!
Harry megmarkolta a nő hosszú haját. Még mindig ragyogóan fekete, dús, puha és erős szálú volt. A
hajánál fogva magához húzta, amitől a nő feje felfelé billent. Végignézett a keskeny, ringatózó derekán és a
gerincén, amely kígyó módjára tekergőzött a csillogó, izzadt bőre alatt. Rakel nyögése úgy hangzott, mint
egy mélyről jövő, alacsony frekvenciájú morgás, egy dühös, frusztrált hang. Olykor csendesen, nyugodt
tempóban szeretkeztek, akárha lassúztak volna, máskor viszont mintha csatát vívtak volna egymással.
Ahogy ezen az estén is. Amikor a nő ilyen volt, a vágy mintha csak még több vágyat szült volna, mintha az
ember benzinnel akarta volna eloltani a tüzet, mire az egyre jobban elharapódzott, a lángok átcsaptak
felettük, és Harry időnként egyenesen azt gondolta, hogy ennek nem lesz jó vége.
Rakel ruhája az ágy mellett hevert a padlón. Vörös volt. Olyan gyönyörű volt vörösben, hogy az már
szinte bűn. Mezítláb. Nem, nem mezítláb volt. Harry előrehajolt, s magába szívta Rakel illatát.
– Abba ne hagyd! – nyögte Rakel.
Opium. Rakel azt mesélte, hogy a keserű illat egy arab fa kérgén végigcsorduló izzadságtól származik.
Nem, nem is verejték volt, hanem könnycsepp. Egy hercegnő könnyei, aki egy tiltott szerelem miatt
menekült Arábiába. Mirha hercegnő. Mirha. Az élete szomorú véget ért, de Yves Saint-Laurent legalább
egy vagyont fizetett a könnyei literjéért.
– Abba ne hagyd.
Rakel megragadta Harry kezét, és a torkához nyomta. Harry óvatosan szorította. Érezte a nő karcsú
nyakának ereit és megfeszített izmait.
– Erősebben!Erő.
Rakel hangja elakadt, amikor Harry megtette, amire kérte. Tudta, hogy ezzel elzárta a nő agyának
oxigénellátását. Rakel imádta ezt, Harry pedig megtette, és felizgatta a tudat, hogy a nőt ez teljesen
felhúzza. Most azonban valami megváltozott. A gondolat, hogy Rakel a hatalmában van. Hogy azt tesz
vele, amit akar. Harry a padlón heverő ruhára meredt. A vörös ruha. Érezte, ahogy feltolul benne, hogy
nem tudja visszatartani. Behunyta a szemét, és látta maga előtt. Négykézláb, miközben lassan megfordul,
Harry felé fordítja az arcát, aztán megváltozik a haja színe, és Harry most már azt is látta, ki az. A szeme
felakadt, a nyakát borító zúzódásokat bevilágította a helyszínelő rendőr vakujának fénye.
Harry elernyedt, és visszahúzta a kezét. De Rakel már megmerevedett, s úgy reszketett, mint egy őz a
földre zuhanás előtti másodpercben. Azután meghalt. Összeroskadt, homlokát a matrachoz támasztotta, és
sebzett horkantás szakadt fel belőle. Így maradt, mintha földre borulva imádkozna.
Harry kicsúszott belőle. Rakel nyüszített, megfordult, és vádló pillantást vetett rá. Harry máskor
megvárta, amíg a nő készen áll a szétválásra.
Harry gyors csókot nyomott a nyakára, felkelt az ágyból, felhúzta a Paul Smith alsónadrágot, amelyet
Rakel vett neki valahol Genf és Oslo között az egyik repülőtéren. Előhalászta a székre dobott Wrangler
zsebéből a Camel-csomagot. Lement a nappaliba. Leült ez egyik karosszékbe, és kinézett az éjszaka
legsötétebb órájába, amely mégsem volt elég sötét ahhoz, hogy ne lássa a Holmenkollásen vonulatának
égre kirajzolódó sziluettjét. Meggyújtott egy cigarettát. A háta mögött felhangzott Rakel csoszogása. A nő
keze végigsimított Harry haján és nyakán.
– Valami baj van?
– Dehogy.
Rakel a karfára ült, orrát Harry vállgödrébe fúrta. A bőre még mindig meleg volt, Rakel– és
szeretkezésillata volt. És Mirha hercegnő könnyeinek illata áradt belőle.
 – Opium – mondta Harry. – Különös név egy parfümnek.
– Nem tetszik az illata?
– Dehogynem. – Harry a plafon felé fújta a füstöt. – Csak egészen. markáns.
Rakel felemelte a fejét, és Harryra nézett.
– És ezt csak most mondod?
– Még sosem gondolkodtam rajta. Most is csak azért, mert megkérdezted.
– Az alkohol miatt?
– Hogy?
– A parfümben lévő alkohol miatt.
Harry a fejét rázta.
– De van valami – mondta Rakel. – Ismerlek, Harry. Nyugtalan vagy, nem találod a helyed. Nézd meg,
hogy dohányzol, egek, úgy szívod azt a cigarettát, mintha a világ utolsó csepp vize volna benne.
Harry elmosolyodott. Végigsimított Rakel libabőrös hátán. A nő könnyű csókot lehelt az arcára.
– Ha nem az alkoholelvonás miatt van, akkor a másik miatt.
– A másik miatt?
– A rendőrségelvonás miatt.
– Ja, hogy az! – mondta Harry.
– A rendőrgyilkosságok miatt, ugye?
– Beate itt volt. Rá akart venni, hogy térjek vissza. Azt mondta, veled is beszélt.
Rakel bólintott.
– És azt is mondta, hogy neki úgy tűnt, nincs ellene kifogásod – folytatta Harry.
– Azt mondtam, hogy ez csak rajtad múlik.
– Elfelejtetted a fogadalmunkat?
– Nem. De nem kényszeríthetlek arra, hogy megtarts egy fogadalmat, Harry.
– És ha igent mondok, és beszállok a nyomozásba?
– Akkor megszeged a fogadalmat.
– És a következmények?
– Számodra, számomra és Oleg számára? Nagyobb lesz a valószínűsége, hogy dugába dől a dolog. Ami
pedig a rendőrgyilkosságok kinyomozását illeti: nagyobb lesz a valószínűsége, hogy sikerül megoldani az
ügyet.
– Hm. Az első egészen biztos, Rakel. A második pedig felettébb bizonytalan.
– Lehet. De te is tudod, hogy ami közöttünk van, attól függetlenül is zátonyra futhat, hogy rendőr vagy-e
vagy sem. Rengeteg szikla van a tengerben. És az egyik szikla épp az, hogy falnak mégy tőle, hogy nem
teheted azt, amiről tudtommal úgy érzed, arra teremtettek. Hallottam olyan férfiakról, akik az őszi
vadászati idény alatt váltak el.
– Igen, de csak akkor ért nekik ennyit a dolog, ha nagyvadról volt szó. Nem?
– De. Ez igaz.
Harry mélyen beszívta a cigarettafüstöt. A hangjuk visszafogott volt, nyugodt, mintha legalábbis a
bevásárlásról beszélgettek volna. Mindig is így beszéltek, gondolta Harry. Ilyen volt Rakel. Magához
húzta, és a fülébe suttogott.
– Arra gondoltam, hogy megtartalak, Rakel. Megtartom ezt az egészet.
– Igen?
– Igen. Mert ez jó. Ez a legjobb, amim valaha volt. És tudod, hogy vagyok összecsavarozva, emlékszel
Stíle diagnózisára. Már-már OCD-ben szenvedő függő személyiség. Alkohol vagy vadászat, egyre megy,
az agyam szüntelenül ugyanarra a rugóra jár. Ha kinyitom az ajtót, megint ott kötök ki, Rakel. És én nem
akarok ott kikötni. Itt akarok maradni. A fenébe is, máris úton vagyok oda, pedig csak beszélünk róla! Ezt
nem Olegért és érted teszem, hanem magamért.
– Jól van, jól van. – Rakel Harry haját simogatta. – Beszéljünk akkor valami másról.
– Rendben. Szóval azt mondják, hogy Oleg esetleg hamarabb kijöhet?
– Igen. Megszabadult az összes elvonási tünettől. És motiváltabbnak tűnik, mint valaha. Harry?
– Igen?
– Oleg elmesélte, mi történt azon az estén. – Rakel keze egyre csak simogatta.
– Melyik estén?
– Tudod. Azon az estén, amelyen az orvos ellátott.
– Elmondta?
– Te azt mondtad, hogy Aszajev egyik dílere lőtt le.
– Ami tulajdonképpen igaz is. Oleg Aszajev dílere volt.
– A régi változat jobban tetszett. Az, amelyikben Oleg a lövöldözés után bukkant fel a helyszínen, és
amikor látta, milyen súlyos a sérülésed, elrohant az orvosi ügyeletre.
– De sosem hitted el egészen, nem igaz?
– Azt mondta, hogy egyenesen az egyik orvos irodájába ment, és az Odesszával kényszerítette, hogy
vele menjen.
– Az orvos megbocsátott neki, amikor látta, milyen állapotban vagyok.
Rakel a fejét csóválta.
– Elmesélte volna a folytatást is, de azt mondta, nem sok mindenre emlékszik azokból a hónapokból.
– A drog hatása.
– Arra gondoltam, hogy esetleg te kitölthetnéd a lyukakat. Mit gondolsz?
Harry beleszippantott a cigarettába. Várt egy másodpercet, majd kifújta a füstöt.
– Inkább kihagynám.
Rakel megráncigálta a haját.
– Annak idején azért hittem nektek, mert hinni akartam. Szentséges ég, Harry, Oleg lelőtt téged!
Börtönben lenne a helye!
Harry megrázta a fejét.
– Szerencsétlen baleset volt, Rakel. Túl vagyunk rajta, és ameddig a rendőrség nem bukkan az Odessza
nyomára, senki nem kötheti Oleget Gusto Hanssen meggyilkolásához, sem máshoz.
– Ezt hogy érted? Oleget tisztázták a Gusto Hanssen-ügyben, és elengedték. Azt mondod, mégis van
valami köze hozzá?
– Nem.
– Akkor mit hallgatsz el előlem? Harry?
– Biztos vagy benne, hogy tudni akarod, Rakel? Tényleg?
Rakel hosszasan nézett Harryra.
Harry várt. Kipillantott az ablakon. A hegy körvonalát bámulta, amely körülölelte ezt a nyugodt,
biztonságos várost, ahol semmi nem történik. De a vonulat voltaképpen egy kráter pereme, azé az alvó
vulkáné, amelyre a várost építették. Attól függ, honnan nézi az ember. És hogy mit tud.
– Nem – suttogta bele Rakel a sötétbe. Megfogta Harry kezét, és az arcára simította.
Le lehet élni egy boldog életet tudatlanságban, gondolta Harry. Csak tudni kell távol tartani, kiszorítani
a dolgokat. Például egy Odessza pisztolyt, amely egy szekrényben hever valahol. Három
rendőrgyilkosságot, amelyért az ember nem tartozik felelősséggel. Egy visszautasított diák gyűlölkődő
pillantásának az emlékét, akinek felcsúszott a vörös ruhája. Ennyi az egész, nem?
Harry elnyomta a cigarettát.
 – Megyünk aludni?
Harry hajnali háromkor egy rándulással ébredt.
Megint vele álmodott. Belépett egy szobába, és ott találta. Egy mocskos matracon feküdt, és egy nagy
ollóval a vörös ruhát vagdosta le magáról. A matrac mellett egy hordozható tévé állt, amely őt és a
mozdulatait mutatta néhány másodperces késéssel. Harry körülnézett, de sehol sem látott kamerát. Aztán
észrevette, hogy a lány a fehér combja belső feléhez nyomja az olló csillogó pengéjét. Azt suttogta:
– Ne csináld.
Harry elkezdett a háta mögött a kilincs után tapogatózni, ám az ajtó zárva volt. Ekkor felfedezte, hogy
meztelen, és újra elindult a lány felé.
– Ne csináld.
A hang úgy két másodperces csúszással hallatszott a tévéből.
– Kell a kulcs, hogy kimehessek – mondta Harry, de olyan érzés volt, mintha víz alatt beszélt volna, és
nem volt biztos benne, hogy a másik hallotta, amit mond. A lány ekkor előbb két, majd három, négy ujját a
hüvelyébe csúsztatta, Harry pedig csak állt, és meredten bámulta, ahogy végül az egész keskeny kézfej
besiklik. A kéz azután újra előbukkant, és egy pisztolyt tartott. Harryra szegezte. A fényes, csöpögő
pisztolyt egy vezetékkel, amely köldökzsinór módjára a testébe vezetett.
– Ne csináld – mondta, de Harry már előtte térdepelt. Előrehajolt, és érezte, ahogy a pisztoly hűvösen,
kellemesen a homlokához simul. Azután visszasuttogta neki:
– Csináld!

Huszonnegyedik fejezet
Az összes teniszpálya kihalt volt, amikor Bjorn Holm Volvo Amazonja a Frognerpark bejárata előtti
téren parkoló rendőrautó elé kanyarodott.
Annak ellenére, hogy alig aludt az éjjel, Beate teljesen éberen ugrott ki a kocsiból. Nem aludt jól
idegen ágyban. Igen, még mindig idegenként gondolt a férfira. Ismerte a testét, de az elméje, a szokásai, a
gondolkodásmódja továbbra is rejtély volt számára, és valójában azt sem tudta, van-e elég türelme vagy
kedve ahhoz, hogy kiismerje. Ezért minden reggel, amikor a férfi ágyában ébredt, feltette magának a
kérdést, hogy folytassa-e.
A járőrkocsi oldalának támaszkodó, két civil ruhás rendőrtiszt kiegyenesedett, és Beate felé indult. Az
autóban a két egyenruhás rendőr mögött egy harmadik ember gubbasztott a hátsó ülésen.
– Ő az? – kérdezte Beate, és érezte, ahogy a pulzusa kellemesen felgyorsul.
– Igen – felelte az egyik civil ruhás. – Jó volt a fantomrajz, a pasas kiköpött úgy néz ki.
– És a villamos?
– Továbbküldtük, mert dugig volt. De egy nő adatait felvettük, mert volt egy kis dráma.
– Milyen dráma?
– A pasas megpróbált meglépni, amikor felmutattuk az igazolványunkat, és közöltük, hogy velünk kell
jönnie. Kiugrott az ülések közé, de valami rohadt gyorsan mozgott, és egy gyerekkocsit rántott elénk.
Üvöltött, hogy állítsák meg a villamost.
– Gyerekkocsit?
– Ugye? Megáll az ember esze.
– Attól tartok, hogy ennél sokkal rosszabb dolgokat is elkövetett.
– Én arra céloztam, hogy mi a fenéért kell babakocsival villamosozni a reggeli csúcsforgalomban?!
– Á! De ezek szerint elkapták.
– A babakocsis csaj visítozott, és úgy rángatta a karom, hogy sikerült egy sérülést is beszereznem. – A
rendőr vigyorogva felmutatta jobb keze véres bütykeit.
 – Hm – mormolta Beate, majd leguggolt, és benézett az autó hátsó ülésére, de csak egy sziluettet látott a
saját tükörképe mögött. – Le tudják engedni az ablakot?
Az ablak hangtalanul legördült. Beate igyekezett nyugodtan venni a levegőt.
Azonnal felismerte a férfit. Az nem nézett rá, egyenesen előremeredt, félig leeresztett szemhéjjal bámult
ki az oslói reggelbe, mintha félig-meddig még mindig abban az álomban járt volna, amelyből nem akart
felébredni.
– Megmotozták? – kérdezte Beate.
– De alaposan ám! – vigyorodott el a civil ruhás tiszt. – De nem volt nála fegyver.
– És drogot kerestek? Ellenőrizték a zsebeit?
– Nos. Nem. Miért tettük volna?
– Mert ez itt Chris Reddy, más néven Adidas. Többször is ült már speed terjesztéséért. Miután meg
akart lépni, biztosak lehetnek benne, hogy van nála áru. Úgyhogy vetkőztessék le.
Beate L0nn felegyenesedett, és visszament az Amazonhoz.
– Azt hittem, a csaj ujjlenyomatokra vadászik – hallotta a civil ruhás hangját, aki elképedve nézett a
mellette álló Bjorn Holmra. – Nem tudtam, hogy ezeket a drogos jómadarakat is ismeri.
– Mindenkit ismer, akinek a fotója valaha bekerült az oslói rendőrség archívumába – felelte Bjorn. –
Szóval legközelebb legyenek egy kicsit alaposabbak, rendben?
Amikor Bjorn visszaült az autóba, beindította a motort, és rápillantott Beatéra, a nő tisztában volt vele,
hogy úgy fest, mint egy savanyú vénasszony, ahogy a mellkasa előtt keresztbe font karral dühösen mered ki
a szélvédőn.
– Vasárnap elkapjuk – mondta neki Bjorn.
– Remélhetőleg. A Bergslián minden a helyén van?
– A Delta felderítette a terepet, és kijelölte az állásokat. Azt mondták, hogy az erdőnek köszönhetően
nem volt nehéz dolguk. De a szomszédos házakat is elfoglalták.
– És az akkori nyomozócsoport tagjait is értesítették?
– Igen. Mindannyian a kezük ügyében tartják a telefonjukat, és azonnal jelentik, ha netán felhívják őket.
– Ez rád is vonatkozik, Bjorn.
– Ahogy rád is. Egyébként hogyhogy Harry nem vett részt egy ilyen nagy nyomozásban? Hiszen
akkoriban már a gyilkossági csoport főtisztje volt.
– Nos, akkoriban gyengélkedett.
– Ivott?
– S mi lesz Katrine dolga?
– Kapott egy állást az erdőben, elég jó kilátással a házra.
– Jól van. Azt akarom, hogy folyamatosan telefonkapcsolatban legyünk, amíg ott van.
– Megmondom neki.
Beate az órájára nézett. Negyed tíz múlt egy perccel. A Thomas Heftyes gatén, majd a Bygd0y allén
csorogtak lefelé. Nem ez volt a legrövidebb út a rendőr-főkapitányságra, viszont a legszebb. Beate újra az
órára sandított. Kilenc huszonkettő. Még másfél nap volt hátra a D napig. Vasárnapig.
A szíve még most is hevesen vert.
Már most hevesen vert.
Harry a recepción várt, amíg Johan Krohn a szokásos négyperces késése után felbukkant az irodája
ajtajában. Az ügyvéd adott néhány nyilvánvalóan felesleges megbízást a recepciósnak, mielőtt a
várakozókhoz fordult volna.
– Hole – mondta, miközben gyors, kutató pillantást vetett Harry arcára, hogy felmérje a hozzáállását és
a hangulatát, majd kezet nyújtott. – Az ügyvédjét is magával hozta?
 – Ez itt Arnold Folkestad – mutatta be Harry a férfit. – Az egyik kollégám, akit megkértem, hogy
csatlakozzon hozzám, így legalább lesz valaki, aki tanúsítani tudja mindazt, ami elhangzik, és amiben
megállapodunk.
– Okos, okos – mondta Johan Krohn anélkül, hogy a hangszínéből vagy az arcjátékából kiderült volna,
valóban így gondolja-e. – Jöjjenek be.
Az ügyvéd a két férfi előtt lépett be az irodába, s közben a meglepően keskeny, nőies karórájára
pillantott. Harry értette a célzást: rendkívül elfoglalt és keresett ügyvéd vagyok, ezért nincs túl sok időm
az ehhez hasonló, majdhogynem piti ügyekre. A tekintélyes iroda bőr illatát árasztotta, amely Harry
feltételezése szerint a polcokon sorakozó jogi szaklapok bekötött évfolyamaitól származott.
Silje Gravseng félig feléjük, félig Johan Krohn masszív íróasztala felé fordulva ült egy széken.
– Kihalással fenyegetett fajta? – kérdezte Harry, miközben végigsimított az íróasztal lapján, majd helyet
foglalt.
– Hétköznapi tíkfa – felelte Krohn, és elfoglalta a helyét az íróasztal mögött.
– Ma hétköznapi, holnap kihalással fenyegetett – mondta Harry, s odabiccentett Silje Gravsengnek. A
lány a szemhéja felhúzásával, majd leeresztésével válaszolt, mintha nem tudná mozgatni a fejét. A haját
olyan szoros lófarokba fogta, hogy a szeme keskenyebbnek hatott a szokásosnál. Öltözéke alapján akár az
ügyvédi iroda egyik alkalmazottjának is hihette volna az ember. Nyugodtnak látszott.
– Ha nem bánják, rögtön a tárgyra térnék – mondta Johan Krohn, aki máris felvette szokásos pózát, és
egymáshoz illesztette két keze ujjhegyeit. – Gravseng kisasszonyt a beszámolója szerint a kérdéses napon
nem sokkal éjfél előtt megerőszakolták a maga irodájában. A bizonyítékok egyelőre karmolásnyomok,
zúzódások és egy széttépett ruha. A bizonyítékokról fotók készültek, amelyek adott esetben
felhasználhatóak egy bírósági tárgyaláson.
Krohn Siljére pillantott, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy az ügyfele jól viseli-e a
megpróbáltatásokat, majd folytatta:
– Az orvosi vizsgálat során ugyan nem találtak sérüléseket és véraláfutásokat a nemi szerven, de ez
egyébként sem túl gyakori. Brutális támadások esetén is csak az esetek tizenöt-harminc százalékában
fordulnak elő. A hüvelyben nem volt nyoma spermának, mivel magának volt annyi lélekjelenléte, hogy
megszakítsa a közösülést, és Gravseng kisasszony hasára ejakuláljon. Majd miután az ügyfelem
felöltözött, maga levonszolta a kijárathoz, és kilökte az ajtón. Nagy kár, hogy Gravseng kisasszonynak
viszont nem volt annyi lélekjelenléte, hogy bizonyítékképpen megőrizzen valamennyit a spermából,
helyette órákon keresztül zokogott a zuhany alatt, és mindent megtett azért, hogy eltüntesse a gyalázatos tett
nyomait. Ami talán nem volt túl okos dolog, de nagyon is érthető, és szokásos reakció egy fiatal lánytól.
Krohn hangját enyhe felháborodás remegtette meg, amelyről Harry egy pillanatig sem feltételezte, hogy
őszinte lett volna, inkább arra szolgált, hogy megmutassa, mekkora hatással bírhat ez a mozzanat egy
bírósági tárgyaláson.
– De az orvosi vizsgálat eredményéhez minden esetben mellékelnek néhány sort az áldozat pszichés
állapotáról. Szakemberekről beszélünk, akik sokszor megtapasztalták már, hogyan viselkednek a nemi
erőszak áldozatai, következésképpen a bíróság nagyon komolyan veszi ezt a jellemzést. És higgyék el,
ebben az esetben a pszichológiai megfigyelések alátámasztják ügyfelem állításait.
Az ügyvéd arcán szinte sajnálkozó mosoly suhant át.
– De mielőtt mélyebben belemennénk a bizonyítékok részletezésébe, esetleg tisztázhatnánk, hogy
sikerült-e átgondolnia a javaslatomat, Hole. Mindkét fél érdekében bízom benne, hogy úgy döntött, ezt az
utat választja. Én a magam részéről már elő is készítettem az írásos megállapodást. Amelyet
természetesen bizalmasan kezelünk.
Krohn egy fekete bőrmappát nyújtott át Harrynak, miközben beszédes pillantást vetett Arnold
Folkestadra, aki lassan biccentett.
Harry kinyitotta a mappát, és átfutotta az A/4-es lap tartalmát.
– Hm. Felmondok a rendőrtiszti főiskolán, és a jövőben semmilyen formában nem dolgozom a
rendőrség kötelékében. Soha többé nem beszélek Silje Gravsenggel, sem róla. Látom, már csak alá kell
írni.
– Nem különösebben bonyolult, ezért ha sikerült meghányniuk-vetniük a dolgot, és meghozták a helyes.
Harry biccentett. Azután Silje Gravsengre nézett, aki mereven ült, mint egy szobor, és sápadt,
kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
Arnold Folkestad halkan megköszörülte a torkát, mire Krohn barátságos tekintettel felé fordult,
miközben mintegy véletlenül az órájára pillantott. Arnold egy sárga papírmappát nyújtott felé.
– Ez mi? – szökött a magasba Krohn szemöldöke, miközben átvette a mappát.
– Ez itt a mi megállapodási javaslatunk – felelte Folkestad. – Amint látja, a mi javaslatunk az, hogy
Silje Gravseng azonnali hatállyal lépjen ki a főiskoláról, és soha ne pályázzon semmilyen formában
munkára a rendőrségnél.
– Maguk szórakoznak velem.
– Továbbá soha többé ne próbáljon meg kapcsolatba kerülni Harry Holéval.
– Ez hallatlan!
– Cserébe mi, valamennyi fél érdekét szem előtt tarva, nem indítunk büntetőjogi eljárást ellene
zsarolási kísérletért, amelyet a rendőrtiszti főiskola munkavállalójával szemben követett el.
– Ez esetben a kérdés eldőlt. Találkozunk a tárgyalóteremben – dobta be Krohn a jól bevált közhelyet.
– És bár maguk fogják a rövidebbet húzni, örömmel nézek elébe a tárgyalásnak.
Folkestad megvonta a vállát.
– Attól tartok, egy hangyányit csalódni fog, Krohn.
– Majd meglátjuk, ki csalódik a végén. – Krohn már fel is pattant, és begombolta a zakóját, jelezvén,
hogy a következő megbeszélésre kell indulnia, amikor észrevette Harry pillantását. Tétovázva megtorpant
a mozdulat közepén.
– Hová akarnak kilyukadni?
– Én a maga helyében átolvasnám a megállapodáshoz csatolt iratokat is – felelte Folkestad.
Krohn újra kinyitotta a mappát. Lapozott, majd olvasni kezdett.
– Amint látja – folytatta Folkestad –, az ügyfele végighallgatta a rendőrtiszti főiskola nemi erőszakról
szóló előadásait, ahol többek között az erőszak áldozatainak tipikus pszichés reakcióját is tárgyalták.
– Ez nem jelent.
– Arra kérném, hogy egyelőre tartsa meg magának az észrevételeit, és lapozzon a következő oldalra,
Krohn. Találni fog egy nem hivatalos tanúvallomást egy egyetemi hallgatótól, aki az épület bejáratával
szemben állt, amikor Gravseng kisasszony elhagyta a főiskolát a kérdéses időpontban. A fiatalember azt
vallotta, hogy Gravseng kisasszony sokkal inkább dühösnek tűnt, mint rémültnek. Nem említette, hogy el
lett volna szakadva a ruhája. Épp ellenkezőleg, azt mondta, hogy Gravseng kisasszony fel volt öltözve, és
sértetlennek tűnt. És azt is hozzátette, hogy alaposan végigmustrálta a hölgyet.
Folkestad Silje Gravsenghez fordult.
– Ami, felteszem, bóknak tekintendő.
A lány mozdulatlanul ült, az arcát azonban halvány pír öntötte el, pislogása pedig szaporábbá vált.
– Ahogy olvashatja, Harry Hole legfeljebb egy perccel, azaz hatvan másodperccel azt követően ment
oda hozzá, hogy, Gravseng kisasszony elhaladt mellette. Tehát nem volt ideje arra, hogy példának okáért
lezuhanyozzon. Hole ezután a tanúval maradt, amíg meg nem érkeztem, és magammal nem vittem a bűnügyi
technikai intézetbe, ahol. – Folkestad intett Krohnnak, hogy lapozzon. -.a következő oldalon találja.
 Krohn olvasott, majd visszaereszkedett a székbe.
– Ahol semmiféle nyomot nem találtak, amely arra utalna, hogy Hole nem sokkal azelőtt nemi erőszakot
követett volna el. Nem volt bőr a körme alatt, nem találtak mástól származó nemi váladékot vagy
szőrszálat a kezén és a nemi szervén. Ez pedig a karmolásokat és a behatolást illetően egyáltalán nem esik
egybe Gravseng kisasszony állításával. Hole testén annak sem volt jele, hogy Gravseng kisasszony
bármilyen módon küzdelmet vívott volna vele. Mindössze két hajszálat találtak a ruháján, ami nem több,
mint amennyit elvárhat az ember, miután Gravseng kisasszony egyszer Hole fölé hajolt. Harmadik oldal.
Krohn anélkül lapozott, hogy felnézett volna. Miután pillantása végigcikázott az oldalon, majd három
másodperc múlva az ajka szitokszót formázott, Harry belátta, hogy valóban igaz a mítosz, mely szerint
norvég jogászkörökben senki nem olvas el gyorsabban egy A/4-es oldalt, mint Johan Krohn.
– Végezetül – mondta Folkestad. – A jelentés kitér a spermamennyiségre is, amelyet Hole az állítólagos
erőszak után fél órával produkált. Négy milliliter. Az első ejakuláció során egy férfi átlagosan kettő és öt
milliliter közötti mennyiséget produkál. Egy fél órával későbbi magömlés során ennek legfeljebb a tíz
százalékát. Röviden, amennyiben Hole heréi nem bírnak különleges tulajdonságokkal, akkor nem
ejakulálhatott a Gravseng kisasszony által megjelölt időpontban.
A beálló csendben behallatszott egy autó dudálása az utcáról, amit nevetéssel kísért kiabálás és hangos
káromkodás követett. A forgalom bedugult.
– Nem különösebben bonyolult – mosolyodott el óvatosan a bajsza alatt Folkestad. – Ezért, ha sikerült
meghányniuk-vetniük a dolgot.
A kiengedett fék megcsikordult. A szék, amelyről Silje Gravseng hirtelen felpattant, nagyot csattant, és
a hangot az ajtó csapódása követte.
Krohn hosszasan ült a székén leeresztett fejjel. Amikor újra felemelte a tekintetét, a pillantása
egyenesen Harryéba fúródott.
– Sajnálom a történteket – mondta. – Védőügyvédként kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy az
ügyfeleink olykor hazudnak, hogy mentsék a bőrüket. De ez itt. Jobban bele kellett volna ásnom magam az
esetbe.
Harry megvonta a vállát.
– Nem ismeri ezt a lányt.
– Valóban nem – felelte Krohn. – Magát viszont ismerem. Legalábbis már lett volna alkalmam
kiismerni ennyi év alatt. Rá fogom venni a lányt, hogy írja alá a maguk megállapodását.
– És ha nem hajlandó?
– Akkor felhívom a figyelmét a hamis tanúzás következményeire. Valamint az eshetőségre, hogy
kizárhatják a rendőrtiszti főiskoláról. Mint tudják, nem ostoba.
– Tudom – sóhajtotta Harry, és felállt. – Tudom.
Odakint újra beindult a forgalom.
Harry és Arnold Folkestad végigsétált a Karl Johans gatén.
– Köszönöm – mondta Harry. – De folyamatosan azon töröm a fejem, hogyan láttad át ilyen gyorsan a
dolgot.
– Van némi tapasztalatom az OCD-vel – mosolygott Arnold.
– Hogyan?
– Obszesszív-kompulzív megbetegedés. Amikor a betegségre hajlamos ember elhatároz valamit,
semmilyen eszköztől nem riad vissza. Maga a cselekvés sokkal fontosabbá válik, mint a következmények.
– Tudom, mi az az OCD, egy pszichológus cimborám szerint magam is jó úton haladok a
kényszerbetegség felé. A kérdésem arra vonatkozott, hogyan jöttél rá ilyen gyorsan, hogy egy tanúra lesz
szükségünk, és el kell mennünk a bűnügyi technikusokhoz.
 Arnold Folkestad halkan felnevetett.
– Nem is tudom, elmesélhetem-e, Harry.
– Miért ne mesélhetnéd el?
– Annyit talán elmondhatok, hogy már volt részem hasonló ügyben. Valaki fel akart jelenteni két
rendőrt, akik nyomorékká verték. Azok viszont elébe mentek a dolognak, úgy, ahogy most mi. Bár ők
manipulálták a bizonyítékokat: az egyikük megsemmisítette azokat, amelyek árthattak volna nekik. Ami
pedig megmaradt, arra volt elég, hogy a férfi azt a tanácsot kapja az ügyvédjétől, hogy ejtse a feljelentést,
mert úgysem mennének vele semmire. Arra számítottam, hogy esetleg ebben az esetben is ez történik.
– Ez most úgy hangzott, mintha valóban megerőszakoltam volna a lányt, Arnold.
– Sajnálom – nevetett Arnold. – Félig-meddig arra készültem, hogy valami ilyesmi történt. Ez a lány
egy kibiztosított gránát, a pszichológiai teszteknek ki kellett volna szűrniük a felvételikor.
Átvágtak az Egertorgeten. Harry agyán képek villantak át. Egy régi május, egy fiatalkori szerelme
mosolya. Az Üdvhadsereg egyik tisztjének holtteste a karácsonyi üst előtt. Egy emlékekkel teli város.
– Szóval ki volt az a két rendőr?
– Valakik fentről.
– Ezért nem akartad elmesélni? Te is benne voltál? Lelkiismeret-furdalás?
Arnold Folkestad megvonta a vállát.
– Mindenkinek lelkiismeret-furdalása van, ha nem mer kiállni az igazság mellett.
– Hm. Rendőr, erőszak és a bizonyítékok eltüntetése. Ebből a kombinációból nem sok van. Véletlenül
nem egy Truls Berntsen nevű tisztről beszélünk?
Arnold Folkestad nem mondott semmit, de kerek, kis növésű testének összerándulása épp elég válasz
volt Harrynak.
– Mikael Bellman árnyéka. Ezért fogalmaztál úgy, hogy valakik fentről, nem igaz? – Harry az aszfaltra
köpött.
– Nem beszélhetnénk valami másról, Harry?
– Dehogynem. Bedobunk egy ebédet a Schrederben?
– A Schrederben? Van nekik egyáltalán. öhm, ebédjük?
– Van húspogácsás szendvicsük. És helyük.
– Ismerősnek tűnik ez az étel, Nina – mondta Harry a pincérnőnek, aki ebben a pillanatban tette eléjük a
vajas kenyeret, melyet kőkeményre sütött húspogácsa és halovány hagymaszeletek borítottak.
– Minden a régi, tudod – mosolyodott el a nő, majd otthagyta őket.
– Truls Berntsen, igen – mondta Harry, miközben átpillantott a válla fölött. Arnoldon és rajta kívül
szinte alig lézengett valaki a szerény helyiségben, amely az évekkel ezelőtt bevezetett dohányzásellenes
törvény dacára még mindig ontotta magából a füstszagot. – Az a gyanúm, hogy éveken keresztül
takarítóként működött a rendőrségen belül.
– Valóban? – Folkestad gyanakodva méregette a tányérján heverő állattetemet. – És mi a helyzet
Bellmannal?
– Akkoriban a drogügyek felelőse volt. Tudom, hogy lepaktált Rudolf Aszajevvel, aki egy heroinhoz
hasonló kábítószert terjesztett, a violint – mondta Harry. – Bellman monopolhelyzetet biztosított
Aszajevnek Oslóban, cserébe Aszajev hozzájárult az átlátható drogkereskedelem kialakításához,
kevesebb drogos volt az utcákon, és a túladagolások száma is csökkent. Ami persze Bellman malmára
hajtotta a vizet.
– Jól jött a rendőr-főkapitányi poszt megkaparintásához.
Harry az első falat húson rágódott, ezért csak egy vállvonással jelezte a választ: talán.
– És miért nem mentél tovább, ha tudtad ezt? – Arnold Folkestad óvatosan belevágott a húspogácsába,
miközben buzgón reménykedett, hogy valóban húsból van. Végül feladta, és Harryra nézett, aki
kifejezéstelen tekintettel bámult vissza rá, miközben egyre csak rágott. – Hogy kiállj az igazság mellett?
Harry nyelt egy nagyot. Felmarkolta a szalvétát, és megtörölte a szája sarkát.
– Nem voltak bizonyítékaim. Ráadásul akkor már nem voltam rendőr. Nem az én asztalom volt. És most
sem az, Arnold.
– Nem, persze. – Folkestad a villájára tűzött egy darabka húst, felemelte, és tanulmányozni kezdte. –
Igazán nem az én dolgom, Harry, de ha nem a te asztalod, és már nem vagy rendőr, akkor miért küldte át
neked az Igazságügyi Orvostani Intézet ennek a Rudolf Aszajevnek a boncolási jegyzőkönyvét?
– Hm. Ezek szerint láttad?
– Csak mert mindig összeszedem a postádat, ha már úgyis a postaládáknál járok. És mert az
adminisztráción minden levelet felnyitnak. És természetesen mert kíváncsi vénember vagyok.
– Hogy ízlik?
– Még nem kóstoltam meg.
– Dobd be. Nem harap.
– Neked is jó étvágyat, Harry.
Harry elmosolyodott.
– Benéztek a szemgolyó mögé, ahol végül sikerült rábukkanniuk arra, amit kerestünk. Egy apró
szúrásnyomra a nagy vénában. Valaki félrenyomhatta Aszajev szemgolyóját, amíg kómában volt, majd a
szeme sarkába szúrt egy injekcióstűt, és légbuborékokat fecskendezett be, ami azonnali vakságot okozott,
majd egy vérrögöt az agyban, és ezt képtelenség visszanyomozni.
– Most aztán tényleg megjött az étvágyam – tette le a villát fintorogva Arnold Folkestad. – Vagyis
bebizonyítottad, hogy Aszajevet meggyilkolták?
– Nem. Ahogy már mondtam, a halál okát lehetetlen megállapítani. A szúrásnyom csak azt mutatja meg,
hogyan történhetett. Az viszont rejtély, hogyan juthatott be bárki a kórterembe. Az ajtó előtt posztoló
rendőr azt állította, hogy senki nem járt arra abban az időben, amikor az injekciót beadták. Sem orvos,
sem illetéktelenek.
– A bezárt szoba rejtélye.
– Vagy valami sokkal egyszerűbb. Például a rendőr elhagyta az őrhelyét, vagy elaludt, és teljesen
érthető módon nem akarja beismerni. Esetleg közvetlen vagy közvetett módon ő maga is részt vett a
gyilkosságban.
– Amennyiben elhagyta az őrhelyét, vagy elaludt, akkor a gyilkos a körülmények szerencsés
egybeesésének köszönhette volna, hogy sikerrel járt, ebben pedig nem hiszünk, ugye?
– Nem, Arnold, valóban nem. De elcsalhatták a helyéről. Vagy elkábíthatták.
– Vagy megvesztegethették. Be kell idézned azt a rendőrt kihallgatásra!
Harry a fejét rázta.
– Mi a csudáért nem?
– Először is, mert már nem vagyok rendőr. Másodszor, mert az a rendőr meghalt. Őt gyilkolták meg az
autóban Drammennél. – Harry biccentett, inkább csak magának, majd felemelte a kávéscsészét, és ivott
egy kortyot.
– Az ördögbe! – Arnold az asztal fölé hajolt. – És harmadszor?
Harry intett Ninának, hogy hozza a számlát.
– Mondtam egy szóval is, hogy van harmadszor?
– Csak annyit mondtál, hogy „másodszor”, és nem azt, hogy „másodszor pedig”. Mintha egy felsorolás
közepén tartottál volna.
– Nos. Még csiszolnom kell a norvégomat.
 Arnold oldalra billentette nagy, bozontos fejét. Harry látta az arcára kiülő kérdést: ha nem akarod
folytatni ezt az ügyet, akkor miért mesélsz róla?
– Egyél végre – mondta Harry. – Mindjárt kezdődik az előadásom.
A nap átsiklott a sápadt égen, majd a horizonton landolva narancsszínűre festette a felhőket.
Truls Berntsen az autóban ült, és miközben a sötétben várakozott, fél füllel a rendőrségi rádiót hallgatta.
Arra várt, hogy a házban felkapcsolják a villanyokat. Hogy végre megpillanthassa. Már azzal is beérte
volna, ha egyetlen futó pillanatra megláthatja Ullát.
Valamire készültek. Egyértelműen kivette a szokásos, rutinszerű, fojtott üzenetek mellett elvétve érkező,
rövid, feszült jelentésekből. Mintha azt az utasítást kapták volna, hogy nem használhatják a rádiót a
szükségesnél többet. És nem mondtak ki dolgokat. Szaggatott mondatokban beszélgettek valami
megfigyelésről és átvonulásról, de címet, időpontot vagy személyneveket nem említettek. Azt beszélték,
hogy a rendőrségi frekvencia annak idején a negyedik legnépszerűbb rádió volt Oslo környékén, de ez
még azelőtt volt, hogy nemrégiben kódolták. Ma este mégis úgy beszéltek, mintha halálosan rettegnének
attól, hogy akaratlanul kikotyognak valamit.
Megint ők voltak. Truls felhangosította a rádiót.
– Nulla egy. Delta nullának. Minden nyugodt.
A Delta bevetési csoport. Fegyveres akció.
Truls a szeméhez emelte a távcsövet. Felnézett a nappali ablakára. Az új házban nehezebb volt Ullát
bámulnia, mert útban volt a terasz. A régi háznál elég volt bevennie magát az erdőbe, és egyenesen
belátott a nappaliba. Nézte, ahogy a nő maga alá húzott lábbal ül a kanapén. Mezítláb. Kisimította a szőke
fürtöket az arcából. Mintha tudta volna, hogy figyelik. Olyan szép volt, hogy Truls sírni tudott volna.
Az Oslo-fjord fölött az ég narancsszínről vörösre, majd lilára változott.
Akkor, amikor az Ákebergveien leparkolt a mecset mellett, éjszakai sötétség honolt. Miközben
legyalogolt a rendőr-főkapitánysághoz, a nyakába akasztotta az igazolványt arra az esetre, ha az őr
rápillantana. Bement az előcsarnokba, majd lekocogott a lépcsőn a raktárba, ahol a bizonyítékokat őrizték.
Kinyitotta az ajtót a kulccsal, amelyet még három éve másoltatott magának. Felvette az éjjellátó
készüléket. Akkor kezdte el használni, amikor még Aszajev számára végzett takarítói munkát, és egy
éjszaka a felkapcsolt villany felkeltette az egyik biztonsági őr gyanakvását. Gyorsan dolgozott: a dátum
alapján megkereste a dobozt, kinyitotta a Kalsnes fejéből kiszedett, kilenc milliméteres golyó tasakját,
majd a zsebében lévő lövedékre cserélte.
Mindeközben hirtelen az a különös érzése támadt, hogy nincs egyedül a raktárban.
Felnézett Ullára. Vajon ő is ezt érezte? Azért pillantott fel néha a könyvből, és nézett az ablak felé?
Mintha tudná, hogy van odakint valaki. Valaki, aki rá vár.
A rádióban újra beszélni kezdtek.
És Truls már azt is tudta, miről van szó.
Tudta, mit terveznek.

Huszonötödik fejezet
A D nap a végéhez közeledett.
Az adóvevő halkan megreccsent.
Katrine Bratt fészkelődni kezdett a vékony polifoamon. Újra a szeméhez emelte a távcsövet, és lenézett
a Bergslián álló házra. Az épület sötét volt és csendes. Ahogy szinte huszonnégy órája folyamatosan.
Hamarosan történnie kell valaminek. Három óra múlva új dátumot írnak. Rossz dátumot.
Katrine vacogott. De rosszabb is lehetne. Napközben majdnem tíz fok volt, a csapadékot pedig
megúszták. De miután a nap lement, a hőmérséklet lezuhant, Katrine pedig rettenetesen fázott, hiába a
vastag téli alsóruházat és a pehelydzseki, amely az eladó szerint „nyolcszázas volt az amerikai skálán,
nem az európain”. A számozásnak a hőmegtartáshoz lehet köze. Vagy a tollbéléshez? Mindegy is, ebben a
pillanatban csak valami melegebbre vágyott, mint ez a nyolcszáz. Mondjuk, egy férfira, akihez
hozzábújhat.
A házba nem küldtek be senkit, nem kockáztatták meg, hogy bármiféle mozgást lehessen észlelni a
bejáratnál. Már a felderítés alatt is sokkal messzebb parkoltak le, s úgy lopakodtak közelebb az épülethez,
de egyszerre legfeljebb két civil ruhás tiszt.
Katrine helyét egy kisebb magaslaton jelölték ki az erdőben, jóval hátrébb azoktól a
megfigyelőállásoktól, ahová a Delta embereit osztották be. A nő ismerte a pozíciójukat, de akkor sem
látott belőlük semmit, amikor egyenesen a búvóhelyükre irányította a távcsövet. Ettől függetlenül tudta,
hogy a ház minden oldalát egy-egy mesterlövész fedezi, és tizenegy kommandós áll készen arra, hogy
legfeljebb nyolc másodperc alatt lerohanja az épületet.
Újra az órájára lesett. Még két óra és ötvennyolc másodperc volt hátra.
Amennyire tudták, a régi gyilkosság egészen a nap végén történt, a halál beálltának pontos időpontját
azonban bajos lett volna megállapítani, miután a testet legfeljebb kétkilós darabokra trancsírozták. Ettől
függetlenül a mostani gyilkosságok időpontja eddig minden esetben nagyjából egybevágott a régiekével,
ezért az, hogy egyelőre nem történt semmi, nem volt különösebben meglepő.
Nyugat felől felhők gyülekeztek. Az előrejelzés szerint borult is marad az ég, ami egyfelől azzal jár,
hogy jóval sötétebb lesz, és rosszabb látási viszonyokkal kell számolniuk. Másfelől azonban talán enyhül
a hideg. Katrine persze hozhatott volna magával hálózsákot. A telefonja rezegni kezdett. Felvette.
– Mi újság arrafelé? – Beate volt az.
– Semmi jelentésre érdemes – felelte Katrine, miközben a nyakát vakargatta. – Azt leszámítva, hogy a
globális felmelegedés tény. Tele van minden cseszlével. Márciusban.
– Úgy érted, szúnyoggal?
– Nem, cseszlével. Púposszúnyog. Az egy. Nos, Bergenben elég sok van belőlük. Befutott esetleg
valami érdekes telefon?
– Semmi. Itt most sajtos chips, Pepsi Max és Gabriel Byrne van porondon. Mondd csak, szerinted
dögös a pasas, vagy már túl öreg?
– Dögös. Az In Treatmentet nézed?
– Az első évadot. A harmadik lemezt.
– Nem hittem volna, hogy te is kalória– és DVD-függő vagy. Melegítőalsó?
– Szigorúan kinyúlt gumival. Ki kell használnom a lehetőséget, hogy nincs itthon a kölyök.
– Nem cserélünk?
– Kizárt. Most le kell tennem, hátha hív a herceg. Folyamatosan tájékoztass.
Katrine az adóvevő mellé tette a telefont. Felemelte a távcsövet, és lenézett a ház előtti útra. Elvileg
bármilyen irányból érkezhet. Természetesen aligha a metrósínek mentén húzódó kerítéseken keresztül jön,
de megközelítheti a házat a Damplassen felől, vagy az erdő valamelyik ösvényén át is. Átvághat a
szomszédos kerteken is, különösen most, hogy a felhők miatt sokkal sötétebb lett. De ha elég biztonságban
érzi magát, semmi oka rá, hogy ne az úton jöjjön. Az emelkedőn egy öreg biciklit tekerő ember bukkant
fel, aki kissé kacsázott. Talán nem volt egészen józan.
Harry vajon mit csinál ma este?
Soha senki nem tudta, mit csinál Harry, még akkor sem, amikor közvetlenül vele szemben ült. A
titokzatos Harry. Nem olyan, mint mások. Mint Bjrrn Holm például, akinek minden az arcára van írva. Aki
tegnap azt mesélte, hogy várakozás közben meghallgatja Merle Haggard összes albumát, miközben házi
készítésű jávorszarvasvagdaltat eszik egyenesen Skreiából. És amikor Katrine erre fintorogni kezdett, azt
mondta, hogy ha ennek az egésznek vége, biz’ isten meghívja Katrinét az anyja jávorszarvasvagdaltjára, és
beavatja a Bakersfield sound nevű countryműfaj rejtelmeibe. Másba nem is nagyon tudná. Nem csoda,
hogy szingli a pasas. Amikor Katrine udvariasan visszautasította, látszólag nyomban meg is bánta a
javaslatot.
Truls Berntsen áthajtott a Kvadraturenen. Ahogy mostanában minden áldott este. Lassan furikázott fel-
alá a negyedben. Dronningens gate, Kirkegata, Skippergata, Nedre Slottsgate, Tollbugata. Ez az ő városa
volt. És újra az ő városa lesz.
A rendőrségi rádióban folyamatosan fecsegtek. Kódokat használtak, amelyeket egyenesen neki, Truls
Berntsennek címeztek, őt akarták kirekeszteni velük. És azok a félkegyelműek minden bizonnyal azt hitték,
hogy sikerült, hogy semmit nem ért az egészből. Őt azonban nem verik át! Truls Berntsen a tükörbe nézett,
majd a szolgálati pisztolyra pillantott, amely az utasülésre dobott kabátján feküdt. Mint mindig, most is
fordítva lesz minden. Ő fogja átverni őket.
A járdán ácsorgó nők ügyet sem vetettek rá. Felismerték az autót, tudták, hogy nem a szolgáltatásaikra
áhítozik. Egy túl szűk nadrágot viselő, kisminkelt fiatal fiú egy parkolni tilos táblába kapaszkodva
körbeperdült, mintha sztriptízrúd lett volna, majd kitolta a csípőjét, és Truls felé csücsörített, aki
válaszképpen felmutatta a középső ujját.
Mintha egy kicsivel sűrűbbé vált volna a sötét. Truls előredőlt, és fellesett az égre. Nyugat felől
felhőtakaró közeledett. Truls megállt a piros lámpánál. Azután újra az ülésre pillantott. Újra és újra
becsapta őket, és ismét erre készült. Ez az ő városa, senki sem veheti el csak úgy tőle.
A pisztolyt besuvasztotta a kesztyűtartóba. A gyilkos fegyvert. Régen történt, de még mindig fel tudta
idézni az arcát. René Kalsnesét. Azt a puhány, lányos szépségű, homokos pofáját. Truls keze a kormányra
sújtott. Legyen már zöld, a rohadt életbe!
Először gumibottal ütötte.
Azután elővette a szolgálati pisztolyát.
Truls még a véres, összetört arcon is látta a könyörgést, s hallotta az esdeklő, halk zihálást, mintha egy
kilyukadt kerékpárabroncsból szökött volna a levegő. Hasztalan.
A golyó az orrgyökénél érte. A kis rándulás pont olyan volt, mint a filmeken. Azután Truls a szakadékba
gurította az autót, majd elhajtott. A letisztított gumibotot valamivel lejjebb behajította az erdőbe. Több is
volt otthon a hálószobában álló szekrényében. Fegyverek, éjjellátó, golyóálló mellény, sőt még egy
Marklin puska is, amelyről a rendőrségnél azt hitték, hogy még mindig a bizonyítékok és a lefoglalt
tárgyak raktárában van, a rendőr-főkapitányságon.
Truls végighajtott az alagutakon, be Oslo gyomrába. Az autós közlekedést pártoló jobboldaliak a
főváros ütőereinek nevezték az újonnan épített alagutakat. A környezetvédelemért lobbizók válaszképpen a
város beleinek titulálták őket, amelyek szükségesek voltak ugyan, de csak szart termeltek.
Átmanőverezett a lehajtók és a körforgalmak rengetegén, amelyek jelzőtáblarendszere azt az oslói
hagyományt követte, mely szerint az embernek ismerősnek kell lennie a környéken ahhoz, hogy ne essen
áldozatul a közlekedési hatóság otromba tréfáinak. És már ott is volt. Oslo keleti felében. Ez volt Truls
városrésze. A rádióban tovább locsogtak. Az egyik hangot valami lárma nyomta el. A metró. Az idióták!
Tényleg azt hitték, hogy nem tudja megfejteni a dedós kódjaikat? A Bergslián voltak. A sárga ház előtt.
Harry a hátán feküdt, és a hálószoba plafonja felé tekergőző cigarettafüstöt nézte. Alakokat és arcokat
öltött. Azt is tudta, kikét. Meg tudta volna nevezni őket, egyiket a másik után. Holt rendőrök társasága.
Rájuk fújt, mire eltűntek. Hozott egy döntést. Nem tudta pontosan, mikor határozta el magát, csak azt tudta,
hogy a döntése mindent megváltoztat majd.
Egy ideig megpróbálta bebeszélni magának, hogy talán nem lesz olyan vészes, és csak túloz, de túl
hosszú ideig volt alkoholista ahhoz, hogy ne ismerje fel azt az álságosságot, amivel a bolondok
hajlamosak elbagatellizálni a dolgokat. Ha kimondja azt, amire készül, az mindent megváltoztat majd a
mellette fekvő nőhöz fűződő kapcsolatában. Rettegett. A megfogalmazási módokat ízlelgette. Most vagy
soha!
Nagy levegőt vett, de a nő megelőzte.
– Kérhetek egy slukkot? – mormolta Rakel, és még közelebb bújt hozzá. Meztelen bőrének melege után
Harryt a legmeglepőbb pillanatokban fogta el a vágyakozás. A paplan alatt meleg volt, fölötte hideg. Csak
a fehér ágynemű tud ennyire hideg lenni.
Harry Rakelnek nyújtotta a Camelt. Nézte, ahogy a nő a maga suta módján átveszi. Az arca behorpadt
kissé, amikor beleszívott, s közben végig a cigarettára bandzsított, mintha biztonságosabb volna szemmel
tartani. Harry arra gondolt, amije van.
Arra, amit elveszíthet.
– Kivigyelek holnap a reptérre? – kérdezte.
– Nem szükséges.
– Tudom. De csak későn kezdődik az előadásom.
– Akkor igen. – Rakel csókot lehelt az arcára.
– Két feltétellel.
Rakel az oldalára gördült, és kérdő pillantást vetett rá.
– Az első, hogy örökké úgy dohányzol majd, mint egy tizennégy éves egy házibulin.
Rakel halkan nevetett.
– Megpróbálom. És mi a másik?
Harry próbált némi nyálat gyűjteni a szájába. Tudta, hogy úgy fog visszatekinteni erre, mint élete utolsó
boldog pillanatára.
– Hallgatlak.
A francba! A francba!
– Arra gondoltam, hogy megszegem az egyik ígéretemet – mondta a férfi. – Egy olyan fogadalmat,
amelyet elsősorban magamnak tettem, de attól tartok, hogy te is érintett vagy benne.
Inkább észlelte, mint hallotta, ahogy Rakel lélegzetének ritmusa megváltozik. Gyorsabbá, szaggatottá
vált. Rettegett.
Katrine ásított. Az órát nézte, a zöldesen derengő, visszafelé számláló másodpercmutatót. A régi ügy
nyomozói közül senki sem jelentette, hogy telefonhívást kapott volna.
Ahogy közeledett a határidő, Katrinének egyre feszültebbé kellett volna válnia, de épp ellenkezőleg
történt: olyan volt, mintha a görcsösen magára erőltetett pozitív gondolatokkal már elkezdte volna
feldolgozni a csalódást. Vesz egy meleg fürdőt, amikor hazaér. Ágyba bújik. Másnap reggel iszik egy
kávét. Új nap kezdődik új lehetőségekkel. Mert mindig volt valami új, mindig kellett lennie valami újnak.
Nézte a Ring 3 autóinak fényeit, a város életét, amely felfoghatatlan fáradhatatlansággal haladt a maga
útján. A sötét még sűrűbbé vált most, hogy a felhők függönyt vontak a hold elé. Katrine épp az oldalára
akart fordulni, amikor valami zaj ütötte meg a fülét. Megdermedt. Egy reccsenés. Egy ág. Itt a közelben.
Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. A helyet, amelyet kijelöltek neki, sűrű bozót és fák vették körbe,
hogy az ösvényekről ne lehessen észrevenni, ha a férfi onnan közelítene. Az ösvényeken azonban nem
voltak ágak.
Újabb reccsenés. Ezúttal még közelebbről. Katrine ösztönösen kinyitotta a száját, mintha az ereiben
száguldozó vérnek több oxigénre lenne szüksége.
Az adóvevő felé nyújtotta a kezét. De már nem érte el.
A férfinak gyorsan kellett mozognia, ám lélegzete, ami Katrine nyakának csapódott, egészen nyugodtnak
tűnt. A nő fülébe suttogó hangja is könnyed, szinte derűs volt.
 – Mi történik?
Katrine a férfi felé fordult, és egy hosszú nyögéssel kieresztette a levegőt.
– Semmi.
Mikael Bellman felmarkolta Katrine távcsövét, és a ház felé irányította.
– A Deltának két megfigyelőposztja van a sínek mellett, ugye?
– Igen. Honnan.?
– Kaptam egy példányt a műveleti térképből – mondta Bellman. – Így találtam meg ezt a
megfigyelőállást is. Meg kell hagyni, jól elrejtették. – A férfi a nyakára csapott. – Mi a fene, szúnyog
márciusban?
– Cseszle – helyesbített Katrine.
– Tévedés – mondta Bellman, aki még mindig a szeme előtt tartotta a távcsövet.
– Nem, mindkettőnknek igaza van. A cseszle valóban szúnyog, csak sokkal kisebb.
– Az a tévedés, hogy.
– Némelyik annyira apró, hogy nem az emberek vérét szívja, hanem a többi rovarét. Vagyis a
testnedvüket, hiszen a rovaroknak nincs.
-.nem történik semmi. Megállt egy autó a ház előtt.
– Gondoljon csak bele, nem elég szívás, hogy a nyomorult pára szúnyog egy mocsárban, ráadásul még a
többi szúnyog is kínozza. – Katrine tudta, hogy csak az idegesség miatt folyik belőle a szó, de azt nem
tudta, mitől ideges. Talán attól, hogy a férfi volt a rendőrfőkapitány.
– Kiszáll valaki, és a ház felé indul – folytatta Bellman.
– És ha egy cseszle. – Az adóvevő megreccsent, Katrine pedig észbe kapott. – Mit mondott? Kikapta
Bellman kezéből a távcsövet. Rendőrfőkapitány vagy sem, ez az ő megfigyelőállása volt.
És valóban. Az utcai lámpa fénye egy emberre esett, aki már bejutott a kertkapun, és a kavicsos járdán
a bejárathoz vezető lépcső felé tartott. Piros ruhát viselt, és fogott valamit a kezében, de Katrine nem tudta
kivenni, mi az. Érezte, hogy kiszáradt a szája. Ő volt az! Megtörtént. Most történik. A telefon után nyúlt.
– És nem könnyű szívvel szegem meg a fogadalmamat – mondta Harry. A Rakeltől visszakapott
cigarettára meredt. Bízott benne, hogy elég lesz arra, hogy még egyszer letüdőzze. Szüksége lesz rá.
– És mi volt az a fogadalom? – Rakel hangja halkan, tehetetlenül csengett. Magányosan.
– Megígértem magamnak. – felelte Harry, és az ajkai közé dugta a cigarettát. Mélyen beszívta a füstöt.
Érezte, hogy valamilyen oknál fogva más íze van, mint az elején. -.hogy soha nem foglak feleségül kérni.
A beálló csendben hallotta, ahogy odakint egy fuvallat megzörgeti a fák koronáját. Mintha valami
döbbent, izgatottan suttogó közönség moraja lett volna.
Rakel válasza úgy hangzott, mint egy adóvevőben felhangzó rövid üzenet.
– Ismételd meg.
Harry megköszörülte a torkát.
– Rakel, hozzám jössz feleségül?
A fuvallat elült. Harry pedig arra gondolt, hogy csak a csend maradt, és a nyugalom. Az éjszaka. És az
éjszaka közepén ők ketten, Harry és Rakel.
– Te most hülyéskedsz velem? – Rakel közelebb húzódott hozzá.
Harry behunyta a szemét. Szabadesés.
– Nem hülyéskedem.
– Egész biztos?
– Miért tenném? Talán azt akarod, hogy csak egy vicc legyen az egész?
– Először is, mert messze földön híres vagy a rossz humorodról, Harry.
– Egyetértek.
 – Másodszor, nekem Olegre is tekintettel kell lennem. Ahogy neked is.
– Hát nem érted, te lány, hogy Oleg az egyik legnagyobb jótétemény, ami veled jár?
– Harmadszor, még ha akarnám is, a házasság egy sor jogi bonyodalommal jár. A házam.
– Erre én is gondoltam, persze, külön vagyon. Egye fene, akkor nem kínálom neked ezüsttálcán a
vagyonomat. Nem ígérhetek sokat, de minden idők legkevésbé fájdalmas válását talán igen.
Rakel rövid nevetést hallatott.
– De hiszen olyan jól megvagyunk így is, nem, Harry?
– De igen, megvan mindenünk, amit elveszíthetünk. És negyedszer?
– Negyedszer, az ember nem így kéri meg valakinek a kezét, Harry. Ágyban cigarettázva.
– Nos. Ha azt szeretnéd, hogy letérdeljek, ahhoz előbb fel kell vennem a nadrágomat.
– Igen.
– Igen, vegyem fel a nadrágomat, vagy igen.
– Igen, te bolond! Igen! Hozzád megyek feleségül!
Harry reakciója ösztönös volt, a hosszú rendőri évei alatt rögzült belé. Oldalra fordult, és az órára
nézett. Eszébe véste az időpontot. – Éjjel tizenegy óra tizenegy perc. – Ami bekerül majd a jelentésbe.
Hogy mikor érkeztek a helyszínre, mikor történt a letartóztatás, mikor dördült el a lövés.
– Atyaég! – hallotta Rakel dünnyögését. – Mit beszélek én itt?
– A visszavonás határideje öt másodperc múlva lejár – közölte Harry, és újra felé fordult.
Rakel arca annyira közel volt hozzá, hogy mindössze egy halvány csillogást látott a tágra nyílt
szempárban.
– Az idő lejárt – mondta Rakel. – Ez meg milyen vigyor?
És most már Harry is érezte, ahogy a mosoly szétterjed az arcán, akár egy serpenyőbe ütött tojás.
Beate átvetette a lábát a dívány karfáján, s nézte, ahogy Gabriel Byrne egy kényelmetlen széken
feszeng. Időközben rájött, hogy a szempillája és az ír akcentusa lehet a kulcs. Mikael Bellman-féle
szempilla és egy költő kiejtése. A férfi, akivel találkozgatott, egyikkel sem büszkélkedhetett, de nem ez
jelentette a gondot. Volt valami különös benne. Először is az az intenzitás. Nem értette, miért nem engedi
Beate, hogy meglátogassa, ha a nő úgyis egyedül van este, és neki is jó lett volna. Aztán ott volt a háttere.
Olyan dolgokat mesélt, amelyekben Beate egyre több ellentmondást fedezett fel.
Bár lehet, hogy nem is volt ebben semmi különös, hiszen az ember olykor túlzásokba esik, amikor
igyekszik jó benyomást kelteni.
De az is lehet, hogy nem vele volt a baj, hanem Beate volt a furcsa. Mindenesetre rákeresett a Google-
ban, de teljesen eredménytelenül. Helyette inkább Gabriel Byrne után kutakodott. Érdeklődéssel olvasta,
hogy egy ideig plüssmackók szemének felvarrásával is kereste a kenyerét, majd a Wikipédián rábukkant
arra, ami után voltaképpen kutatott. Házastárs: Ellen Barkin (19881999). Egy másodpercig azt hitte, hogy
Gabriel özvegy, mint ő maga, de azután rájött, hogy alighanem a házasságuk halálozott el. Ez esetben
pedig Gabriel jóval régebben volt szingli, mint Beate. Vagy csak a Wikipédia adatait nem frissítették egy
ideje.
A képernyőn a női páciens leplezetlen flörtbe kezdett. Gabriel azonban nem hagyta rászedni magát.
Rövid, zavart mosolyt villantott a nőre, ráfüggesztette szelíd pillantását, majd mondott valami elcsépelt
közhelyet, ami úgy hangzott, mint egy Yeats-költemény.
Amikor az asztalon fény villant, Beate szívverése kihagyott.
A telefon. Lehet, hogy ő az. Valentin.
Felemelte a készüléket, és megnézte a kijelzőt. Felsóhajtott.
– Igen, Katrine?
– Itt van.
 Beate hallotta, milyen izgatott Katrine, vagyis tényleg kapásuk van.
– Mesélj.
– A lépcsőn áll.
A lépcsőn! Ez már több mint kapás. Ez már biztos fogás, atyaég, hiszen az egész házat körülvették!
– Csak áll ott, mintha habozna.
Beate hallotta az adóvevő recsegését a háttérben. Kapjátok el, kapjátok el most! Katrine megválaszolta
imáit:
– Most adták ki a parancsot az akcióra.
Beate egy másik hangot is hallott a háttérben. Ismerős volt, de hirtelen nem tudta hová tenni.
– Megrohamozzák a házat – mondta Katrine.
– Részleteket kérek.
– A Delta. Feketében. Automata fegyverek. Atyavilág, hogy rohannak.
– Kevesebb érzelmet, több tartalmat.
– Négy férfi rohan fel a kavicsos feljárón. Lámpákkal vakítják el. A többiek továbbra is elrejtőzve
várnak, ha netán készülne valamire. Elejti, ami a kezében van.
– Van nála fegy.?
Egy magas, éles hang. Beate felnyögött. A csengő.
– Nincs ideje fegyvert rántani, mert már rávetették magukat. A földön fekszik.
Igen!
– Úgy tűnik, már meg is motozták. Felemelnek valamit.
– Fegyver?
Újra felharsant a csengő. Erőszakosan, követelőzően.
– Úgy néz ki, mint egy távirányító.
– Jaj! Bomba?
– Nem tudom. Mindenesetre már elvették tőle. Azt jelzik, hogy kézben tartják a helyzetet. Várj.
– Ki kell nyitnom az ajtót. Később hívlak.
Beate felugrott a kanapéról, s az ajtóhoz kocogott. Azon tűnődött, hogyan értesse meg a férfival, hogy ez
elfogadhatatlan. Amikor azt mondja, hogy egyedül akar lenni, akkor azt teljesen komolyan gondolja.
És miközben elfordította a kulcsot, azon gondolkodott, milyen messzire jutott. A csendes, szégyenlős, a
végletekig zárkózott lányból, aki az apja nyomát követte, olyan nővé vált, aki nem csupán tudta, mit akar,
de mindent meg is tett azért, hogy elérje. Hogy hosszú és néha nehéz volt az út, de minden egyes lépés
megérte a fáradságot.
Az előtte álló férfira nézett. Az arcáról visszaverődő fény a retinájába hatolt, vizuális ingerré alakult,
és adatokat szolgáltatott a fusiform gyrusának.
Mögötte felhangzott Gabriel Byrne megnyugtató hangja, aki mintha azt mondta volna:
[xvii]
– Don’t panic.
Beate agya már rég felismerte az arcot.
Harry érezte, hogy közel az orgazmus. Az ő orgazmusa. Az édes, édes fájdalom, amikor a háta és a hasa
izmai megfeszülnek. Becsukta az ajtót az előtt, amit látott, és kinyitotta a szemét. Lenézett Rakelre, aki
üveges pillantással meredt rá. Az ér kidagadt a homlokán. Minden alkalommal, amikor Harry csípője
előrelendült, Rakel testén és arcán rángás futott végig. Mintha mondani akart volna valamit. Harry csak
most vette észre, hogy ez nem az a megbántott, fájdalmas pillantás, amely az előtt költözik a szemébe,
mielőtt elmegy. Valami más volt. Olyan iszonyat ült a pillantásában, amelyet csak egyszer látott, itt,
ugyanebben a szobában. És hirtelen azt is észrevette, hogy Rakel mindkét kezével a csuklóját markolja, és
igyekszik megszabadulni Harry kezétől, amely a nyakát szorongatja.
 Harry várt. Fogalma sem volt róla, miért, de nem lazított a fogáson. Érezte Rakel testének ellenállását,
nézte, ahogy a szeme elkezd kidülledni. Azután eleresztette.
Hallotta a fújtató, levegő után kapkodó hangot.
– Harry. – Rakel hangja rekedt volt, felismerhetetlen. – Mit művelsz?
Harry lenézett rá. Nem volt válasza.
– Nem. – Rakel köhögött. – Nem kell ilyen sokáig elhúznod!
– Sajnálom – felelte Harry. – Egy kissé elragadtattam magam.
Azután érezte, ahogy jön. Nem az orgazmus, hanem valami hasonló. Egy édes, édes fájdalom a
mellkasában, amely feltódult a torkába, és onnan egészen a szeméig áradt.
Rakel mellé zuhant, arcát a párnába temette. Érezte, hogy elindulnak a könnyei. Elfordult, el Rakeltől, s
mélyeket lélegezve küzdött a zokogás ellen. Mi a fene ütött belé?
– Harry?
Nem válaszolt. Képtelen volt rá.
– Valami baj van, Harry?
Megrázta a fejét.
– Csak a fáradtság – mondta a párnába temetett arccal.
Érezte Rakel kezét a nyakán, ahogy gyengéden simogatja, majd a nő a mellkasára csúsztatta a karját, és
egészen a hátához simult.
Harry arra gondolt, hogy mindig is tudta, egyszer fel kell tennie magának a kérdést: hogyan kérheti
valakitől, akit ennyire szeret, hogy ossza meg az életét egy olyannal, mint ő?
Katrine tátott szájjal hallgatta a rádión zajló, dühös szóváltást. Mikael Bellman csendben káromkodott
mögötte. A tárgy, amelyet a lépcsőn álló férfi a kezében tartott, nem távirányító volt.
– Egy bankkártyaolvasó – zihálta egy hang.
– És mi van a táskában?
– Pizza.
– Ismételje meg!
– Úgy tűnik, hogy egy kicseszett pizzafutár. Azt mondja, hogy a Pizzaexpressnek dolgozik.
Háromnegyed órával ezelőtt kapott egy rendelést erre a címre.
– Oké, ellenőrizzük.
Mikael Bellman előrehajolt, és felkapta az adóvevőt.
– Itt Mikael Bellman. A pasas üzenetet küldött nekünk, vagyis itt van a környéken, és látja, mi történik.
Vannak kutyáink?
Csend. Recsegés.
– Itt U05. Nincs kutya. Tizenöt percen belül tudunk hozni.
Bellman suttogva káromkodott, mielőtt lenyomta a gombot, hogy beleszóljon az adóvevőbe.
– Hozzanak! És egy fényszórókkal és hőérzékelővel felszerelt helikoptert is. És erősítést.
– Vettem. Kérek helikoptert. De nem hiszem, hogy van hőérzékelős.
Bellman lehunyta a szemét, és elsuttogott még egy szitokszót, mielőtt válaszolt volna.
– A helikoptereknek beépített hőérzékelőjük van, úgyhogy ha a pasas az erdőben lapul, megtaláljuk. Az
emberei képezzenek hálót az erdő északi és nyugati oldalán. Ha menekülni próbál, azt az irányt fogja
választani. Mi a mobilszáma, U05?
Bellman eleresztette a gombot, és intett Katrinének, aki készenlétben tartotta a telefont. Beütögette az
U05 által megadott számot, majd Bellmannak nyújtotta a készüléket.
– U05? Falkeid? Idehallgasson, kezdjük elveszíteni ezt a meccset, és túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy
elég hatékony keresést indítsunk az erdőben, de azért tehetnénk egy kísérletet. A pasas láthatólag
gyanította, hogy itt leszünk, nem kizárt, hogy a frekvenciáinkhoz is van hozzáférése. Valóban nincs
hőérzékelőnk, de ha elhitte a hallottakat, és úgy tudja, hogy északról és nyugatról kerítjük be, akkor. –
Bellman Falkeid válaszát hallgatta. – Pontosan. Küldje az embereit a keleti oldalra. De néhányan azért
maradjanak itt, hátha mégis visszatér a házhoz, hogy ellenőrizze, hogy ment a dolog.
Bellman befejezte a hívást, s visszaadta a telefont Katrinének.
– Mit gondol? – kérdezte Katrine. A telefon kijelzője kialudt, a férfi arcán lévő fehér, pigmenthiányos
foltok szinte lüktettek a sötétben.
– Mit gondolok? – kérdezett vissza Mikael Bellman. – Hogy csúnyán kicseleztek bennünket.

Huszonhatodik fejezet
Hét óra tájban hagyták el a várost.
A szembejövő sáv autói mogorva csendben vesztegeltek a reggeli dugóban. Harryék is betartották a
kocsiban a hosszú évekkel ezelőtti megállapodást, mely szerint kilenc óra előtt nincs szükségtelen beszéd.
Miközben áthaladtak az autópálya előtti díjfizetőkapun, szitálni kezdett az eső. Az ablaktörlő inkább
csak elkente a vizet, mint letörölte.
Harry bekapcsolta a rádiót, s újra végighallgatta a híreket, de ebben sem ejtettek egyetlen árva szót sem
arról, amivel az összes hírportálnak és adónak tele kellett volna lennie. A rendőrgyilkosság
gyanúsítottjának letartóztatásáról. A sporthíreket, amelyben a Norvégia-Albánia mérkőzést részletezték,
Pavarotti és valami popsztár duettje követte, Harry pedig sietősen kikapcsolta a készüléket.
Amikor áthaladtak a dombokon Karihaugen felé, Rakel rátette a kezét Harryéra, amely mint mindig,
most is a váltón pihent. Harry várta, hogy mondjon valamit.
Mert volt a szükségtelen beszéd, és volt a szükséges.
Hamarosan elválnak egymástól egy teljes munkahétre, és Rakel még egyetlen szóval sem említette a
tegnap esti lánykérést. Lehet, hogy megbánta? Rakel soha nem mond olyasmit, amit ne úgy gondolna. A
l0renskogi kijáratnál hirtelen belehasított Harryba, hogy Rakel talán azt hiszi, hogy ő bánta meg. Azt
gondolja, ha úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, és az egész a hallgatás tengerébe süllyed, akkor az
olyan, mintha meg sem történt volna? A legrosszabb esetben úgy emlékeznek majd rá, mint egy abszurd
álomra. A fenébe is, lehet, hogy csak álmodta? Az ópiumfüstbe burkolózó napjai végén olykor megesett,
hogy beszélt másoknak valamiről, ami a meggyőződése szerint megtörtént, de csak kérdő tekinteteket
kapott válaszul.
A lillestr0mi leágazásnál megszegte a megállapodást.
– Mit szólsz a júniushoz? Huszonegyedike szombatra esik.
Rakelre pillantott, a nő azonban az ablak felé fordult, és a hullámokba dermedt mezőket bámulta.
Hallgatott. A fenébe, megbánta. A.
– A június jól hangzik – szólalt meg Rakel. – De egészen biztos vagyok benne, hogy huszonegyedike
péntekre esik.
Harry hallotta a hangjában bujkáló mosolyt.
– Nagy felhajtás legyen, vagy.?
– Vagy csak mi és a tanúk?
– Mit gondolsz?
– Döntsd el te, de legfeljebb tíz ember. Nincs is étkészletünk több személyre. És így legalább mindenkit
meghívhatsz, aki a névjegyzékedben szerepel.
Harry nevetett. Még akár jól is elsülhet a dolog. Káoszba is fulladhat, de jól is elsülhet.
– És ha esetleg Oleget akartad volna tanúnak, ő már foglalt – tette hozzá Rakel.
– Értem.
 Harry az indulási csarnok előtt parkolt le, és megcsókolta Rakelt, miközben a csomagtartó még nyitva
állt.
Úton visszafelé a városba felhívta 0ystein Eikelandot. Harry taxisofőr szesztestvére és egyetlen
gyermekkori barátja másnaposnak tűnt. Jóllehet Harrynak fogalma sem volt róla, milyen, amikor nem
másnapos.
– Tanú? A rossebbe, Harry, egészen elérzékenyültem, hogy rám gondoltál. A fenébe is, a végén még
megríkatsz.
– Június huszonegyedike? Remélem, nincs tele a naptárad.
0ystein nevetése köhögésbe fulladt, amit végül üvegcsörömpölés váltott fel.
– Meghatódtam, Harry. De a válasz: nem. Neked olyasvalakire van szükséged, aki egyenesen tud állni a
templomban, és érthetően képes beszélni a vacsorán. Nekem pedig egy csinos asztalszomszédra van
szükségem, ingyenpiára és nulla felelősségre. De ígérem, a legszebb öltönyömet veszem fel a nagy napra.
– Hazudsz. Még soha életedben nem volt rajtad öltöny, 0ystein.
– Ezért van még mindig olyan kitűnő állapotban. Vigyázni kell rá. Mint a cimborákra, Harry. Tudod,
néha felhívhatnál.
– Ahogy te is.
Letették, Harry pedig továbbevickélt a városközpont felé, miközben végigvette a lehetséges tanújelöltek
rövid listáját. Valójában csak egyvalaki maradt. Harry Beate L0nn számát tárcsázta. Amikor az ötödik
csengés után bekapcsolt a rögzítő, hagyott egy üzenetet.
A sor továbbvánszorgott.
Harry kikereste Bjorn Holm nevét.
– Halló, Harry!
– Beate beért már?
– Beteget jelentett.
– Beate? Ő sosem beteg. Megfázott?
– Nem tudom. Az éjszaka küldött egy SMS-t Katrinének. Hallottad, mi történt a Bergen?
– Ó, kiment a fejemből! – hazudta Harry. – Mi történt?
– Nem csapott le.
– Kár. De majd elkapjátok. Akkor megpróbálom otthon felhívni Beatét.
Miután két percen keresztül hiába hívta Beate otthoni telefonját, Harry az órára nézett, és
megállapította, hogy még bőven van ideje az előadásig. Oppsal úgyis útba esik, nem tart sokáig, ha
elkanyarodik Beate háza felé. A helsfyri leágazásnál lehajtott az autópályáról.
Beate az édesanyjától örökölte a házat, amely Harryt arra a szintén oppsali házra emlékeztette, ahol
felnőtt. Az ötvenes években emelt faépület a feltörekvő középosztálybeliek azon józan, gyakorlatias
rétegének tipikus otthona volt, amely úgy vélte, hogy az almáskert már nem a felső osztálybeliek
kiváltsága.
A konténertől konténerig guruló kukásautó berregését leszámítva az utca csendes volt. Mindenki
dolgozott, iskolában és óvodában volt. Harry leparkolt, bement a kapun, majd elhaladt egy magányos
gyermekkerékpár, egy fekete szemeteszsákokkal dugig tömött kuka és egy hintaállvány mellett, s végül egy
pár ismerős Nike edzőcipő mellett felugrott a lépcsőre. Megnyomta a csengőt a kerámiatábla alatt,
amelyen Beate és a fia neve állt.
Várt.
Újra csengetett.
Az emeleten nyitva volt egy ablak, Harry úgy tippelt, hogy az egyik hálószobáé lehet. Beate nevét
kiabálta. Talán nem hallotta a közeledő kukásautó acélprésétől, amely éktelen zajt csapott, miközben
tömörítette és összezúzta a hulladékot.
Harry lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Belépett a házba. Felkiabált az emeletre. Semmi válasz.
Nem volt képes tovább figyelmen kívül hagyni a nyugtalanságot, amely egy ideje már ott motoszkált
benne.
Hogy hiába várta a letartóztatásról szóló hírt.
Hogy Beate nem vette fel a telefont, amikor hívta.
Felrohant a lépcsőn, és végigjárta a hálószobákat.
Az összes helyiség üres volt.
Leszaladt a lépcsőn, és visszaindult a nappaliba. Megállt a küszöbön, és körülpillantott a szobában.
Pontosan tudta, miért nem akart beljebb menni, de nem merte szavakba önteni a gondolatot.
Nem akart tudomást venni a nyomasztó érzésről, hogy egy lehetséges tetthelyet lát.
Járt már itt korábban is, de a szoba most valahogy kopárabbnak hatott. Talán a reggeli fény miatt, talán
csak azért, mert Beate nem volt itt. Harry pillantása megtorpant az asztalon. Egy mobiltelefon.
Hallotta, ahogy a benntartott levegő sziszegve, megkönnyebbülten elhagyja a tüdejét. Biztosan csak
elugrott a boltba, a telefont is itthon hagyta, még azzal sem törődött, hogy bezárja az ajtót. Vagy a
gyógyszertárba láz– és fájdalomcsillapítóért. Igen, biztosan ennyi az egész. Harry gondolatai visszatértek
a lépcsőn látott Nike cipőhöz. És akkor mi van? Egy nőnek nem csak egy pár cipője van. Néhány perc, és
itt lesz.
Harry a másik lábára helyezte a testsúlyát. A kanapé csalogatónak tűnt, de Harry továbbra sem mozdult
el a küszöbről. A pillantása a padlóra esett. A tévé előtt álló dohányzóasztal körül egy világosabb folt
terpeszkedett.
Beate nemrégiben vihetett el onnan egy szőnyeget.
Nemrégiben.
Harry teste úgy viszketett az ing alatt, mintha meztelenül és izzadtan hempergett volna a fűben.
Leguggolt. A parketta enyhe szalmiákszagot árasztott. Emlékei szerint az ilyen padló nem igazán szereti a
szalmiákot. Harry felállt, kiegyenesítette a hátát. Átment a konyhába.
A helyiség üres volt és tiszta.
Kinyitotta a hűtő melletti magas szekrényt. Olyan érzése volt, mintha az ötvenes években épült házakban
íratlan szabályok határozták volna meg, hol tárolja az ember a tartós élelmiszereket, a szerszámokat, a
fontos iratokat és a tisztítószereket. Alul a szekrényben ott állt a vödör, melynek szélére takarosan
odaterítették a felmosórongyot. A fölötte lévő polcon három törlőruha, egy megkezdetlen és egy felbontott
tekercs fehér szemeteszsák hevert. Egy flakon tisztítószer. És egy Bona Polish feliratú flakon. Harry
lehajolt, hogy szemügyre vegye.
Parkettaápoló. Nem tartalmaz szalmiákot.
Harry lassan felegyenesedett. Mozdulatlanul állt, és hallgatózott.
Már berozsdásodott kissé, de megpróbálta összeszedni és az eszébe vésni mindazt, amit látott. Az első
benyomás. Az előadásokon újra és újra hangsúlyozta, hogy egy taktikai nyomozó számára gyakran a
tetthelyen elsőként felmerülő gondolatok a legfontosabbak és leghelyesebbek, és rendkívül fontos, hogy az
ember minden idegszálát megfeszítve összegyűjtse az adatokat, még mielőtt az érzékei eltompulnak, és a
technikusok száraz tényei elkezdenek ellene dolgozni.
Harry behunyta a szemét, igyekezett meghallani, amit a ház próbált elmondani neki. Van olyan részlet,
amelyet figyelmen kívül hagyott, és amely elárulja neki, amit tudnia kell?
De ha a ház mondott is valamit, a nyitott bejárati ajtó előtt várakozó kukásautó lármája elnyomta.
Hallotta a kocsin álló férfiak kiabálását, a kinyíló kaput, a felharsanó nevetést. Gondtalan volt, mintha mi
sem történt volna. Talán nem is történt semmi. Lehet, hogy Beate pillanatokon belül belép az ajtón,
szipogva, miközben szorosabbra tekeri a sálat a nyakán, majd Harry láttán felderül az arca a
meglepetéstől. És még nagyobb lesz a meglepetése és az öröme, amikor Harry megkérdezi tőle, hogy
lenne-e az esküvői tanúja. Azután nevetni kezd, mélyen elpirul, mint annak idején, amikor valaki csak felé
nézett. A lány, aki egykor tizenkét órákat töltött egyhuzamban a House of Pain rejtekében, a rendőr-
főkapitányság videoszobájában, és a bankok biztonsági kameráinak felvételei alapján álarcos rablókat
azonosított tévedhetetlen bizonyossággal. Aki a bűnügyi technikusok vezetője lett. Egy mindenki által
kedvelt főnök. Harry nyelt egyet.
Úgy hangzott, mint egy temetési beszéd piszkozata.
Hagyd abba, mindjárt itt lesz! Mély levegőt vett. Hallotta, ahogy a kapu becsapódik, és a kukásautó
elkezdi összenyomni a szemetet.
Ebben a pillanatban rájött, mi volt az. A részlet, ami nem stimmelt.
A konyhaszekrény felé pillantott. A megkezdett tekercs fehér szemeteszsákra.
Az udvaron álló kukában fekete szemeteszsákok voltak.
Harry futásnak eredt.
Végigrohant a folyosón, ki a bejárati ajtón, a kapu felé. Rohant, ahogy csak bírt, a szíve majd’ kiugrott a
helyéről.
– Állj!
Az egyik férfi felnézett. Fél lába a kukásautón volt, amely már elindult a következő ház felé. Harry úgy
érezte, mintha a prés acél állkapcsainak recsegő hangja a saját fejéből hallatszott volna.
– Állítsák le ezt a szörnyeteget!
Átugrott a kerítés fölött, és két lábbal az aszfaltúton landolt. A kukásautón álló férfi azonnal reagált, a
piros leállító gombra csapott, miközben öklével megdöngette a kocsi oldalát, amely heves fújtatással
lefékezett.
A prés leállt.
A férfi Harryra meredt.
Harry lassan felé indult, miközben meredten a fémtorokba bámult. A szag minden bizonnyal mellbevágó
volt, Harry azonban semmit sem érzékelt belőle. Csak a félig összepréselt, szakadozott, szivárgó
szemeteszsákokat nézte, és a fémet, amely vörösre színeződött.
– Az emberek nem normálisak – mormolta a férfi.
– Mi az? – dugta ki a fejét az ablakon a sofőr.
– Úgy tűnik, valaki már megint kihajította a kutyáját! – kiáltotta vissza a kollégája. Majd Harryhoz
fordult: – A magáé?
Harry nem válaszolt, csak fellépett az autóra, s bemászott a félig nyitott préshez.
– Hé! Ez tilos! Életve.
Harry kitépte magát a férfi szorításából. Megcsúszott, a könyökét és az arcát a vörös, iszamós acélba
ütötte, érezte a többórás vér szagát. Feltápászkodott, és feltépte az egyik zsákot.
A tartalma kiömlött, és végigszánkázott a ferde platón.
– A rohadt életbe! – kapkodott levegő után a férfi Harry mögött.
Harry feltépte a következő zsákot. Majd még egyet.
Hallotta, ahogy a férfi leugrik az autóról, amit az aszfaltra fröccsenő hányás hangja követett.
A negyedik zsákban Harry megtalálta, amit keresett. A többi testrész bárkié lehetett volna. Ez viszont
nem. A szőke haj, a sápadt arc, amely soha többé nem pirul már el. Az üres, merev szempár, amely
mindenkit felismert, akit valaha látott. Az arcát szétverték, de Harrynak egy szemernyi kétsége sem volt.
Az ujját a nő egyik fülbevalójához érintette, amelyet egy egyenruha gombjából készítettek.
Annyira, olyan borzalmasan fájt, hogy Harry nem jutott levegőhöz, összegörnyedt belé, mint egy
haldokló darázs, amelynek kitépték a fullánkját.
Azután egy hang hagyta el a torkát. Az idegen, hosszan elnyúló üvöltés még másodpercekig
visszhangzott a házak között.
 NEGYEDIK RÉSZ

Huszonhetedik fejezet
Beate L0nnt a Gamlebyen temetőben helyezték örök nyugalomra, az apja mellett. J0rgen L0nnt annak
idején nem azért temették el itt, mert a lakcíme szerint ehhez az egyházkerülethez tartozott, hanem mert ez
a temető volt a legközelebb a rendőr-főkapitányság épületéhez.
Mikael Bellman megigazította a nyakkendőjét, majd megfogta Ulla kezét. A PR-tanácsadó javaslata
volt, hogy a felesége is vele tartson. Az utolsó rendőrgyilkosság után a helyzete felelős vezetőként annyira
ingataggá vált, hogy segítségre volt szüksége. A tanácsadó elmagyarázta, milyen fontos, hogy némi
személyes elkötelezettséget és empátiát mutasson, merthogy eddig túl professzionálisnak hatott. És mellé
állították Ullát. Természetesen. Ulla megejtően szép volt a gyászruhában, amelyet olyan gondosan
választott ki. Jó feleség volt számára. Erről nem felejtkezhet meg még egyszer. Jó ideig nem.
A lelkészből ömlött a szó. Beszélt azokról a dolgokról, amiket az élet nagy kérdéseinek nevezett, és
arról, mi történik a halál után. De természetesen nem ezek voltak a nagy kérdések, hanem az, mi történt
Beate L0nn halála előtt, és ki gyilkolta meg. Őt és a három másik rendőrt fél év leforgása alatt.
Ezek voltak a sajtó nagy kérdései is, amely az utóbbi napokat annak szentelte, hogy a bűnügyi technikai
intézet briliáns vezetőjét méltassa, és az új, nyilvánvalóan kevéssé tapasztalt rendőrfőkapitányt bírálja.
A városi tanácsot szintén ezek a nagy kérdések foglalkoztatták, amikor egy megbeszélésen azt kezdték
feszegetni, megfelelően járt-e el Mikael Bellman a rendőrgyilkosságok ügyében.
És a nyomozócsoport is feltette ezeket a nagy kérdéseket, mind a nagy nyomozócsoport, mind a kicsi,
amelyet Hagen állított össze anélkül, hogy Bellmant tájékoztatta volna róla. Bellman végül elfogadta a kis
csoportot, mivel ők legalább fel tudtak mutatni egy konkrét nyomot, amelyen el lehetett indulni: Valentin
Gjertsent. Az elmélet gyenge pontját, mely szerint ez a kísértet áll a gyilkosságok mögött, az jelentette,
hogy az egyetlen tanú, aki állítása szerint életben látta, az oltár előtt álló koporsóban feküdt.
A helyszínelők, a taktikai nyomozók és az Igazságügyi Orvostani Intézet jelentései nem voltak elég
részletesek ahhoz, hogy teljes képet vázolhassanak fel arról, mi történt. Az viszont biztos, hogy a
jelentésekben foglaltak egybevágtak a Bergslián történt régi gyilkosságról készült jelentések tartalmával.
Ha abból indultak ki, hogy minden hasonlóképpen történt, Beate L0nn-nek az elképzelhető
legborzalmasabb kínokat kellett kiállnia.
A megvizsgált testrészekben nem találták nyomát annak, hogy elkábították volna. Az Igazságügyi
Orvostani Intézet jelentésében olyan kifejezéseket írtak, mint: erőteljes bevérzések az izom és a bőr alatti
szövetekben, illetve: a szövetek elfertőződése által kiváltott gyulladásos reakció. És ez azt jelentette, hogy
Beate L0nn nemcsak az adott testrész levágásakor volt életben, hanem sajnos egy ideig még utána is.
A vágási felületek arra utaltak, hogy a darabolás orrfűrésszel, és nem dekopírfűrésszel történt. A
technikusok úgy tippelték, hogy egy úgynevezett bimetál fűrészlapot használtak, azaz egy tizennégy
centiméteres finomfogazatú fűrészlapot, amely át tudja vágni a csontot.
Beate L0nnt nagy eséllyel a dohányzóasztalon darabolták fel, miután annak üveglapját könnyen le lehet
tisztítani. A szalmiákot és a fekete szemeteszsákokat valószínűleg a gyilkos vitte magával, mivel ezeknek
nem találták nyomát a helyszínen.
A kukásautóban egy vérrel átitatott szőnyeg maradványait is felfedezték.
Nem találtak ujj– és cipőtalplenyomatokat, szövetet, hajszálat vagy egyéb DNS-t tartalmazó
maradványt, amely ne a háztartásban élők valamelyikétől származott volna.
Nem észlelték betörés nyomát.
Katrine Bratt elbeszélése szerint Beate L0nn azért tette le a telefont, mert becsengettek hozzá.
Kicsi a valószínűsége annak, hogy Beate L0nn önként beengedett volna egy idegent a lakásba,
különösen egy akció idején. Így abból a feltevésből indultak ki, hogy a gyilkos fegyverrel fenyegette meg.
És ott volt természetesen a másik elmélet is. Hogy nem idegenről van szó. Beate L0nn masszív bejárati
ajtaján ugyanis volt biztonsági lánc. Az ezen lévő karcolások pedig rendszeres használatra utaltak.
Bellman végignézett a sorokon. Gunnar Hagen. Bjorn Holm és Katrine Bratt. Egy idősebb hölgy egy
kisfiúval, aki a szembeötlő hasonlóság alapján L0nn fia lehet.
És egy kísértet, Harry Hole. Rakel Fauke. Sötét haj, fekete, csillogó szem, csaknem olyan szép, mint
Ulla. Felfoghatatlan, hogy egy Hole-féle pasas hogy foghatta ki magának.
És egy kicsit hátrébb Isabelle Sk0yen. A városi tanácsnak természetesen képviseltetnie kellett magát, a
sajtó azzonal kiszúrta volna, ha nem teszi. Mielőtt bementek a templomba, Isabelle félrevonta Mikaelt, és
mit sem törődve az ott toporgó Ullával, megkérdezte, mikor lesz végre hajlandó felvenni a telefont.
Bellman megismételte, hogy vége. A nő pedig olyan tekintettel meredt rá, ahogy az ember egy bogarat néz,
amelyet eltaposni készül, majd közölte, hogy ő nem az a fajta, akit lapátra tesznek, inkább ő szokott
lapátra tenni másokat. És hogy Mikael ezt észrevehette volna. A férfi még akkor is a hátában érezte a nő
pillantását, amikor visszament Ullához, és felkínálta neki a karját, hogy belekarolhasson.
A sorokat ezenfelül rokonok, barátok és többségében egyenruhát viselő kollégák töltötték meg. Mikael
hallotta, ahogy vigasztalni próbálták magukat. Hogy nem volt jele annak, hogy Beatét megkínozták volna,
és hogy a hatalmas vérveszteség miatt remélhetőleg hamar elveszítette az eszméletét.
Mikael pillantása a másodperc töredékéig rátapadt az egyik gyászolóra, majd továbbsiklott, mintha nem
is látta volna. Truls Berntsen. Mi a fenét keres itt? Finoman szólva sem tartozott Beate L0nn barátai közé.
Ulla gyengéden megszorította Mikael kezét, s kérdő pillantást vetett rá, a férfi pedig gyorsan
rámosolygott. Végül is a halálban mind kollégák vagyunk.
Katrine tévedett. Még nem sírta ki magát.
Pedig a Beate megtalálása utáni első huszonnégy órában többször is abban a hiszemben volt, hogy már
nem maradt több könnye. De aztán mégis. Újra és újra rátört a sírás.
Addig zokogott, míg végül a teste ellenállásba lendült, és Katrine hányni kezdett. Sírt, amíg el nem
aludt a kimerültségtől. És azután zokogva ébredt. És most is sírt.
És azokban az órákban, amíg aludt, lidércnyomás kínozta, mert lepaktált az ördöggel. Amiért azt
mondta, hogy hajlandó feláldozni egy kollégát annak ellenében, hogy elfogják Valentint. Mert egyre ezért
fohászkodott: Még egyszer, te rohadék! Csapj le még egyszer!
Katrine hangosan zokogott.
Truls Berntsen kihúzta magát a hangos zokogás hallatán. Már majdnem elaludt. A fenébe, amilyen
csúszós ez az olcsó öltönyanyag, a végén még leszánkázik a fényesre polírozott padról.
Pillantását az oltárképre szegezte. Jézus, azokkal a sugarakkal a feje körül. Fejlámpa. Bűnbocsánat.
Zseniális húzás volt, meg kell hagyni. A vallás ugyanis egy idő után már nem számított olyan kelendő
árucikknek, mert átkozottul nehéz lett betartani az összes parancsolatot, miután annyi kísértés vette körül
az embereket. Ezért aztán kitalálták, hogy elég hinni. Ami remek üzleti fogás volt, pont úgy fellendítette a
forgalmat, mint az áruhitel: mintha a megváltás ingyenessé vált volna. De ahogy az áruhitel esetében, itt is
kisiklott a dolog: az emberek lassanként elkezdtek tenni az egészre, agyba-főbe vétkeztek, hiszen a
megváltáshoz bőven elég volt az is, ha hittek. Így aztán a középkorban kénytelenek voltak bekeményíteni
és megkezdeni a tartozások behajtását. Úgyhogy feltalálták a poklot, meg hogy a lélek majd égni fog. És
láss csodát: sikerült jól ráijeszteni a tévelygőkre, akik újból megtértek az egyház kebelére, ám ezúttal
felszámították az árát. Az egyház mocsok gazdag lett, ráadásul megérdemelten, hiszen átkozottul jó munkát
végzett. Trulsnek ez volt a meglátása a dologról. Bár az ő hite szerint az ember meghal, és kész, nincs se
bűnbocsánat, se pokol. De ha téved, és mégsem így van, akkor nyilvánvalóan nyakig ül a slamasztikában.
Biztosan megvan a határa annak, amit még meg lehet bocsátani. Jézusnak viszont aligha volt elég élénk a
fantáziája ahhoz, hogy elképzelje Truls némelyik tettét.
Harry csak meredt maga elé. Gondolatban másutt járt. A House of Painben, ahol Beate fűzött
magyarázatot néhány felvételhez. Rakel suttogására rezzent fel.
– Segítened kell Gunnarnak és a többieknek, Harry.
Megrázkódott. Kérdő pillantást vetett Rakelre.
Rakel az oltár felé biccentett, ahol a többiek már felsorakoztak a koporsó mellett. Gunnar Hagen, Bjorn
Holm, Katrine Bratt, Stále Aune és Jack Halvorsen öccse. Hagen azt mondta, Harrynak Beate sógorával
szemben kell fognia a koporsót, mert ő a legmagasabb közülük.
Harry felállt, és gyors léptekkel végigment a padsorok között.
Segítened kell Gunnarnak és a többieknek.
Mintha annak a visszhangja lett volna, amit Rakel az előző este mondott.
Harry és a többiek szinte észrevehetetlen biccentést váltottak. Elfoglalták a helyüket.
– Háromra – mondta Hagen halkan.
Az orgona hangjai végighömpölyögtek a templomon.
Kivitték Beate L0nnt a fénybe.
A Justisen zsúfolásig megtelt a temetésről érkezőkkel.
A hangfalakból dübörgő dalt Harry már korábban is hallotta a bárban. A The Bobby Fuller Four
[xviii]
száma, az I Fought the Law volt. És a derűlátó refrén: …and the law won.
Harry kivitte Rakelt a repülőtéri vonathoz, és mire a Justisenbe ért, több régi kollégának is sikerült
eláznia. Józan kívülállóként Harry majdhogynem pánikszerű vedelésnek lehetett tanúja, az egykori
munkatársai úgy ittak, mintha legalábbis egy süllyedő hajó fedélzetén ültek volna. Több asztal mellett is
Bobby Fullerrel együtt üvöltötték, hogy a törvény győzött.
Harry jelezte a többi koporsóvivő mellett helyet foglaló Katrine Brattnak, hogy hamarosan csatlakozik
hozzájuk, majd kiment a mosdóba. Már javában a piszoár előtt álldogált, amikor egy férfi lépett mellé.
Hallotta a cipzárja hangját.
– Ez a hely itt a miénk, zsaruké – szólalt meg egy orrhang. – Mi a bánatot keres itt?
– Vizelek – felelte Harry anélkül, hogy felpillantott volna. – És maga? Takarít?
– Ne próbálkozzon, Hole.
– Ha próbálkoznék, maga már rég nem lenne szabadlábon, Berntsen.
– Jobb, ha meghúzza magát – nyögte Truls Berntsen, és szabad kezével megtámaszkodott a piszoár
fölött a falon. – Bármikor a nyakába varrhatok egy gyilkosságot. Az az orosz a bárban. A Come As You
Are-ban. A rendőrségnél mindenki tudja, hogy maga volt, de én vagyok az egyetlen, aki bizonyítani is
tudja. Úgyhogy jobb, ha nem próbálkozik nálam.
– Az az orosz történetesen egy drogkereskedő volt, Berntsen, aki ki akart nyírni. De ha úgy véli, hogy
magának jobbak az esélyei, mint neki, csak tessék. Nem ez lenne az első alkalom, hogy rendőrre emel
kezet.
– Mi?
– Maga és Bellman. Meg valami meleg kolléga, nem igaz?
A Berntsen irányából hallatszó csobogás megszakadt.
– Már megint részeg, Hole?
– Hm – mondta Harry, és begombolta a nadrágját. – Úgy tűnik, itt a rendőrgyűlölők szezonja.
Azzal a mosdókagylóhoz lépett. A tükörben látta, hogy Berntsen továbbra is csak áll ott, de semmi
csurgás nem hallatszott felőle. Harry megmosta és megszárította a kezét. Az ajtóhoz indult. Hallotta, ahogy
Berntsen halkan utánaszól:
– Ne próbálkozzon, csak mondom. Ha kiszúr velem, magammal rántom.
 Harry visszament a bárba. Bobby Fuller lassan a dal végére ért, Harrynak pedig eszébe jutott valami.
Hogy az élet tele van véletlen egybeesésekkel. Amikor Bobby Fullert 1996-ban benzinben úszva, holtan
találták a kocsijában, és némelyek úgy vélték, hogy a rendőrség gyilkolta meg, huszonhárom éves volt.
Pont annyi, mint René Kalsnes.
Új szám kezdődött. A Supergrass és a Caught by the Fuzz. Harry elmosolyodott. Gaz Coombes arról
énekelt, hogy elkapták a zsaruk, és arra akarják rábírni, hogy köpjön, erre most, húsz évvel később a
rendőrség a maga ünneplésére játssza a számot. Sorry, Gaz.
Harry körülnézett a helyiségben. A hosszú beszélgetésre gondolt, amelyet tegnap folytattak Rakellel.
Arról, amit elkerülhet, megúszhat, ami elől egérutat nyerhet az ember az életben. És arról is, hogy mi van,
ha nincs menekvés. Mert ez az élet, pont az a lényeg, hogy az ember ott van benne. Hogy az összes többi –
a szerelem, a béke, a boldogság – mind olyasmi, ami utána jön, aminek ez a feltétele. Nagyrészt Rakel
vitte a szót, és főleg azt hangoztatta, hogy Harrynak meg kell tennie. Hogy Beate halálának árnyéka olyan
hosszú, hogy rá fog vetülni arra a júniusi napra, bármilyen szikrázó is lesz a napsütés. Harrynak
egyszerűen meg kell tennie. Kettőjükért. Mindannyiukért.
Harry átverekedte magát a koporsóvivők asztalához.
Hagen felállt, és kihúzta a széket, amelyet neki tartottak fenn.
– Nos? – kérdezte.
– Benne vagyok – mondta Harry.
Truls a piszoár mellett állt, továbbra is félig bénultan attól, amit Harry mondott. „Úgy tűnik, itt a
rendőrgyűlölők szezonja.” Lehet, hogy tud valamit? Baromság! Harry semmit sem tud. Nem tudhat semmit!
Ha tudná, nem vetette volna csak úgy oda, mint valami provokációt. De láthatólag tudott arról a buziról is
a Kriposnál, akit megvertek. Honnan szerezhetett tudomást róla?
A pasas bepróbálkozott Mikaelnél, megpróbálta megcsókolni a mosdóban. Mikael szerint valaki
megláthatta őket. Kámzsát húztak a fickó fejére odalent a kazánházban. Truls ütött. Mikael csak nézte. Mint
mindig. Csak akkor avatkozott közbe, amikor fennállt annak a veszélye, hogy Truls túlzásba esik, ezért
rászólt, hogy álljon le. De Truls már így is átlépett egy határt. Az a homár még akkor is ott feküdt a földön,
amikor elmentek.
Mikael félt. Azt mondta, túl messzire mentek, és a pasasnak nem lett volna szabad megsérülnie, mert
feljelentheti őket. Így aztán ez lett Truls első takarítói munkája. Bekapcsolták a kék fényt, úgy repesztettek
le a Justisenbe, ahol utat törtek maguknak a tömegen át a bárpulthoz, és követelték, hogy kifizethessék a
két Munkholm sört, amit fél órával korábban kaptak. A csapos biccentett, azt mondta, hogy szereti a
becsületes embereket, Truls pedig busás borravalót adott neki, amivel bebiztosította, hogy a csapos
emlékezzen rá. Magával vitte a számlát, amin szerepelt a vásárlás időpontja is, és felhajtottak a bűnügyi
technikai intézetbe, ahol dolgozott egy újonc, akiről Truls tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy
taktikai nyomozó válhasson belőle. Truls elmagyarázta a srácnak, hogy elképzelhető, hogy valaki
megpróbál majd rájuk kenni egy testi sértést, ezért ellenőriznie kell mindkettőjüket, hogy tiszták-e. Az
újonc gyors, felületes ellenőrzést végzett a ruhájukon, majd azt állította, nem talált idegen DNS-t és vért.
Truls ezután hazavitte Mikaelt, majd visszatért a kazánházba. Az a buzeráns már nem volt ott, s a
vérnyomok arra utaltak, hogy sikerült a saját lábán kivánszorognia. Akkor talán mégsem olyan vészes a
dolog. Truls mindenesetre eltakarított minden lehetséges nyomot, azután elhajtott a Havnelager épületéhez,
és a tengerbe dobta a gumibotot.
A következő nap az egyik kollégájuk telefonon kereste Mikaelt, és azt mondta, hogy az a buzi felhívta a
kórházból, és arról beszélt, hogy feljelenti őket. Így aztán Truls elment a kórházba, megvárta a látogatási
idő végét, majd bemutatta a fickónak a bizonyítékokat. Felvázolta, mire számíthat, ha eljár a szája, vagy
ha még egyszer felbukkan a munkahelyükön.
 A pasast soha többé nem látták a Kriposnál, és nem is hallottak róla. Neki, Truls Berntsennek
köszönhetően. Úgyhogy Mikael Bellman elmehet a picsába! Truls mindig megmentette annak a disznónak a
seggét. Legalábbis mostanáig. Mert Harry Hole tud az ügyről. Az a fickó pedig kiszámíthatatlan.
Veszélyes lehet. Túl veszélyes.
Truls Berntsen a tükörképére meredt. Terrorista. Tudja a fene, talán tényleg az volt.
És még csak most kezdte.
Kiment a mosdóból a többiek közé. Még időben ahhoz, hogy elcsípje Mikael Bellman beszédének
utolsó mondatait:
-.hogy Beate L0nnt olyan fából faragták, mint reményeink szerint ezt az egész testületet. Most rajtunk
áll, hogy bebizonyítsuk. Csak egyféleképpen tiszteleghetünk az emléke előtt úgy, ahogy ő kívánná. Hogy
elkapjuk a fickót. Így legyen!
Truls gyermekkori barátjára meredt, miközben a többiek a magasba emelték a poharukat, ahogy a
harcosok lengetik meg a lándzsájukat a levegőben a vezetőjük parancsára. Truls elnézte az arcuk komoly,
elszánt ragyogását. Nézte, ahogy Bellman bólint, mintha megállapodást kötöttek volna. Azután
elérzékenyült, meghatódott a pillanattól és a saját szavaitól. A szavai hatásától, amit az egybegyűltekre
gyakoroltak.
Truls visszament a mosdókhoz vezető folyosóra, megállt az egyik játékgép mellett, s egy érmét dobott a
nyilvános telefonba, majd felemelte a kagylót. A műveleti központ számát tárcsázta.
– Rendőrség.
– Névtelen bejelentést akarok tenni. A golyóról van szó, amelyet a René Kalsnes-ügyben találtak.
Tudom, milyen fegyvert lő. fegyverből hasz... – Truls igyekezett gyorsan beszélni, mert tudta, hogy a
hívást rögzítik, hogy azután vissza lehessen hallgatni. A nyelve azonban képtelen volt követni az agyát.
– Akkor a gyilkossági csoport vagy a Kripos nyomozóival kellene beszélnie – szakította félbe a
központos. – De ma mindannyian temetésen vannak.
– Tudom! – vágta rá Truls, és rájött, hogy teljesen szükségtelenül emelte fel a hangját. – Én csak egy
fülest akarok adni.
– Tudja?
– Igen. Idehall.
– A szám alapján látom, hogy a Justisenből telefonál. Ott megtalálja őket.
Truls a telefonra meredt. Csak most tudatosult benne, hogy teljesen részeg. És hogy iszonyatos
baklövést követett el. Hogy ebből baj lesz, mert tudják, hogy a Justisenből telefonált, s nincs más dolguk,
csak egyszerűen összeszedni mindenkit, aki itt volt, lejátszani nekik a felvételt, és megkérdezni, hogy
felismeri-e valaki a hívó hangját. Ez pedig túl nagy rizikó.
– Ne is törődjenek velünk, csak marháskodtunk – mondta Truls. – Elnézést, túl sok volt a sör.
Letette. Átvágott a helyiségen, nem nézett se jobbra, se balra. De amikor a bejárati ajtót kinyitva a
hideg, nedves levegő megcsapta, megtorpant. Megfordult. Látta, ahogy Mikael keze az egyik kolléga
vállán nyugszik. És látta a részeges Harry Hole körül tömörülő csoportot is. Az egyikük, egy nő időnként
átölelte Holét. Truls kinézett az esőbe.
Felfüggesztve. Kizárva.
Egy kéz nehezedett a vállára. Felnézett. Az arc elmosódott volt, mintha vízfüggöny mögött lenne.
Tényleg ennyire részeg volna?
– Semmi baj – mondta egy szelíd hang, miközben a kéz megszorította Truls vállát. – Engedd csak ki, ma
mind ugyanígy érzünk.
Truls reakciója ösztönös volt: lelökte a kezet a válláról, és kirontott az ajtón. Végignyargalt az utcán,
érezte, ahogy az eső átáztatja a vállán a zakót. Menjenek a pokolba! Mindannyian!
 Huszonnyolcadik fejezet
Valaki egy papírlapot ragasztott a fémajtóra. KAZÁNHÁZ.
Gunnar Hagen megállapította, hogy reggel hét óra van, de a korai időpont ellenére mind a négyen
megjelentek. Az ötödik nem fog megérkezni, a széke üresen állt. A csapat új tagja a rendőrfőkapitányság
egyik emeleti tárgyalójából hozott széket magának.
Gunnar Hagen pillantása végigsiklott az arcokon. Bjorn Holmon ugyancsak nyomot hagyott az előző
nap, Katrine Bratton úgyszintén. Stále Aune szokás szerint kifogástalanul festett tweedzakójában és
csokornyakkendőjével. Gunnar Hagen alaposan végigmérte az új tagot. Az osztályvezető Harry Hole előtt
távozott a Justisenből, és abban az időpontban Harry körül csak vizespalackok és kávéscsészék
tornyosultak. Ám ahogy most a székbe süppedve ült, sápadtan, borostásan és csukott szemmel, Hagen
közel sem volt biztos abban, hogy Harry később is tartózkodott az alkoholtól. A csoportnak Harry Holéra,
a nyomozóra volt szüksége. És nem az alkoholistára.
Hagen felpillantott a fehér táblára, amelyen a csoport összefoglalta az ügy állását Harrynak. Az
áldozatok neve egy idővonal mentén, helyszínek, Valentin Gjertsen neve, nyilak a korábbi gyilkosságok
között, melyek mellett a pontos dátumot is feltüntették.
– Tehát – mondta Hagen. – Maridalen, Tryvann, Drammen, az utolsó helyszín pedig az áldozat otthona.
Négy rendőr, aki korábban részt vett egy olyan ügy felderítésében, amit nem sikerült megoldani. Azonos a
dátum, és három esetben azonos a helyszín is. A régi gyilkosságok közül három tipikus szexuális
indítékból elkövetett gyilkosság volt, és bár időben messze estek egymástól, annak idején is
összekapcsolták őket. A kivételt a drammeni ügy jelenti, ahol az áldozat férfi volt, René Kalsnes, és ebben
az esetben szexuális erőszaknak sem találták nyomát. Katrine?
– Amennyiben abból a feltételezésből indulunk ki, hogy Valentin Gjertsen áll mind a négy régi ügy és a
négy rendőrgyilkosság mögött, Kalsnes érdekes kivétel. Homoszexuális volt, és azok, akikkel a drammeni
klubban beszéltünk, egyöntetűen úgy jellemezték, mint kicsapongó bajkeverőt. Nem érte be annyival, hogy
idősebb partnereket bolondított magába, akikkel aztán kitartatta magát, de amikor lehetősége adódott rá,
szexuális szolgáltatásait is kínálta a klubban. És szinte mindenre kapható volt, amiben pénzt látott.
– Vagyis olyan emberről van szó, aki viselkedését és szakmáját tekintve is a potenciális áldozatjelöltek
első számú kockázati csoportjába sorolható – foglalta össze Bjorn Holm.
– Pontosan – bólintott Hagen. – És ez valószínűvé teszi, hogy a tettes maga is homoszexuális. Vagy
biszexuális. Stále?
Stále Aune megköszörülte a torkát.
– A Valentin Gjertsen-féle erőszaktevők gyakran összetett szexualitással bírnak. Az ilyen embert sokkal
inkább az hozza izgalomba, hogy uralkodhat mások felett, kegyetlenkedhet velük, és átléphet bizonyos
határokat, és nem annyira az áldozat neme és kora. De az sem kizárt, hogy René Kalsnes megölése egy
szimpla féltékenységből elkövetett gyilkosság volt. A tény, hogy nem volt nyoma szexuális erőszaknak,
erre utal. Valamint a düh is, amivel a gyilkosságot elkövették. A régi esetek áldozatai közül Kalsnes az
egyetlen, akit a rendőrgyilkosságok áldozataihoz hasonlóan tompa eszközzel vertek össze.
A beálló csendben mindannyian Harry Holéra néztek, aki félig fekvő helyzetben, csukott szemmel és a
hasán összekulcsolt kézzel terpeszkedett a széken. Katrine Bratt egy pillanatra már azt hitte, hogy elaludt,
de ekkor Harry megköszörülte a torkát.
– Találtatok bármiféle kapcsolatot Valentin és Kalsnes között?
– Egyelőre nem – felelte Katrine. – Nem beszéltek telefonon, Valentin nem használta a hitelkártyáját a
klubban vagy Drammenben, és semmi egyéb elektronikus nyomot nem hagyott, amely arról árulkodna,
hogy René Kalsnes közelében lett volna. És Kalsnes ismeretségi körében sem találtunk senkit, aki hallott
volna Valentinról, vagy látott volna bárkit, aki hasonlított rá. Ami még nem jelenti azt, hogy ne lett volna.
 – Persze – felelte Harry, és ismét lehunyta a szemét. – Csak töprengtem.
A Kazánházban újra csend támadt. Mindannyian Harryt bámulták.
Harry kinyitotta az egyik szemét.
– Mi az?
Nem érkezett válasz.
– Nem fogok felpattanni, és vízen járni, vagy vizet borrá változtatni – mondta Harry.
– Nem is kell – biccentett Katrine. – Bőven beérjük azzal, ha ezt a négy vakot látóvá teszed.
– Arra sem vagyok képes.
– Azt hittem, egy vezetőnek el kell hitetnie az embereivel, hogy minden lehetséges – mondta Bjorn
Holm.
– Vezető? – Harry elmosolyodott, s kihúzta magát a széken. – Elmondtad nekik, milyen minőségben
vagyok itt, Hagen?
Gunnar Hagen megköszörülte a torkát.
– Harry már nem rendőr, és felhatalmazása sincs arra, hogy rendőrként működjön. Tanácsadóként segít
nekünk, éppúgy, mint Stále. Ez azt jelenti, hogy nem kérhet házkutatási engedélyt, nem hordhat fegyvert, és
nem tartóztathat le senkit. Továbbá nem vezethet operatív rendőri egységet. Tényleg elengedhetetlen, hogy
ehhez tartsuk magunkat. Képzeljék csak el, hogy elkapjuk Valentint, akinek a zsebe tele van
bizonyítékokkal, de a védőügyvéd egyszer csak azzal áll elő, hogy figyelmen kívül hagytuk a szabályzatot.
– És az ilyen tanácsadók. – mondta Stále Aune, miközben egy grimasszal az arcán a pipáját tömködte.
-.úgy hallottam, olyan óradíjat kapnak, amitől a pszichológusoknak fennakad a szemük. Úgyhogy
használjuk ki az időt, Harry. Mondj valami okosat.
Harry megvonta a vállát.
– Most! – mondta Stále Aune savanyú mosollyal, és a szájába dugta a pipát, de nem gyújtotta meg. –
Mert mi már megosztottunk minden okosságot, amire jutottunk. És egy ideje már egy helyben toporgunk.
Harry egy darabig a kezét tanulmányozta. Végül nagy levegőt vett.
– Nem tudom, mennyire használhatók, mert mindössze félig kiforrott gondolatok, de tessék. –
Felpillantott. Négy hatalmasra nyílt szempárba meredt. – Tisztában vagyok vele, hogy Valentin Gjertsen
gyanúsított. A probléma viszont az, hogy nem találjuk. Ezért azt javaslom, hogy keressünk magunknak egy
új gyanúsítottat.
Katrine Bratt nem hitt a fülének.
– Micsoda? Gyanúsítsunk meg valakit, akiről úgy hisszük, hogy nem is ő tette?
– Mi nem hiszünk semmit – válaszolta Harry. – Mindössze különböző mértékű valószínűséggel
gyanúsítunk embereket. És aszerint mérlegelünk, milyen erőforrást igényel a gyanú cáfolása vagy
igazolása. Kevésbé tartjuk valószínűnek, hogy van élet a Holdon, mint a Gliese 581 d nevű exobolygón,
amely tökéletes távolságban kering a központi csillagától ahhoz, hogy a rajta található víz ne fagyjon meg,
és ne is párologjon el. Először mégis a Holdat ellenőrizzük.
– Harry Hole negyedik parancsolata – bólintott Bjorn Holm. – Kezdd ott a keresést, ahol fény van.
Vagy ez az ötödik?
Hagen megköszörülte a torkát.
– A mi megbízatásunk arról szól, hogy megtaláljuk Valentint, minden egyéb a nagy nyomozócsoport
hatáskörébe tartozik. Bellman semmi máshoz nem fog hozzájárulni.
– A legnagyobb tisztelettel – mondta Harry. – De a pokolba Bellmannal! Egy jottányival sem vagyok
rátermettebb egyikőtöknél sem, viszont új vagyok, ami lehetőséget nyújt arra, hogy más szemmel nézzük
ezt az egészet.
Katrine felhorkantott.
 – Na tudod, kinek meséled be, hogy komolyan gondoltad, amit a rátermettségről mondtál.
– Nem is, de attól még tehetünk úgy. – Harrynak egyetlen arcizma sem rezdült. – Úgyhogy kezdjük
teljesen az elejéről. Indíték. Ki fog azért rendőröket gyilkolni, mert nem képesek ügyeket megoldani? Mert
esetünkben ez a közös nevező, igaz? Hadd halljam!
Harry összefonta a karját a mellkasán, ismét lecsúszott a széken, és behunyta a szemét. Várt.
Bjorn Holm törte meg elsőként a csendet.
– Az áldozat hozzátartozói.
Katrine követte.
– Nemi erőszak áldozatai, akiknek nem hitt a rendőrség, vagy akiknek az ügyében nem jártak el kellő
alapossággal. A gyilkos olyan rendőröket büntet, akik szexuális indíttatású gyilkosságok felderítésében
vallottak kudarcot.
– René Kalsnest nem erőszakolták meg – mondta Hagen. – És ha például én úgy vélném, hogy nem
nyomoztak megfelelően az ügyemben, akkor azokon a rendőrökön állnék bosszút, akiknek meg kellett
volna oldaniuk az ügyemet, és nem mindenki máson.
– Egyelőre maradjunk a javaslatoknál, később még mindig elvethetjük őket – mondta Harry. – Stále?
– Ártatlanul elítéltek – felelte Aune. – Bűnhődtek, megbélyegezték őket, megfosztották őket a társadalmi
megbecsülésüktől, az önbizalmuktól és a tisztelettől. Azok az oroszlánok a legveszélyesebbek, amelyeket
a falka kivetett magából. Nem éreznek felelősséget, csak gyűlöletet és keserűséget. És hajlandóak
kockázatot vállalni a bosszúért, hiszen az ő életük már úgyis értékét vesztette. Úgy érzik, nincs
vesztenivalójuk. Szenvedést akarnak okozni azoknak, akik nekik szenvedést okoztak. Csak emiatt kelnek
fel még reggelente.
– Vagyis bosszúálló terrorista – bólintott Bjorn Holm.
– Jól van – mondta Harry. – Akkor ellenőrizzünk minden olyan ügyet, amelyben az elítélt nem tett
beismerő vallomást, és az eset zavaros volt. És azokat is, ahol az elítéltet szabadon engedték, miután
letöltötte a büntetését.
– Az is lehet, hogy nem maga az elítélt a tettes – vetette fel Katrine. – Elképzelhető, hogy még mindig
rács mögött van, vagy az egész élete romba dőlt az ítélet miatt. És mondjuk, a szerelme, a bátyja vagy az
apja vállalta magára a bosszúálló szerepét.
– Szeretet – biccentett Harry. – Nagyon jó.
– Ezt nem gondolod komolyan! – zúdult fel Bjorn.
– Mit? – kérdezte Harry.
– Szeretet? – Bjorn hangja fémesen csengett, arca különös grimaszba torzult. – Te sem gondolod
komolyan, hogy ennek a vérfürdőnek bármi köze lehet a szeretethez?
– De, így gondolom – válaszolta Harry. Lejjebb csúszott a széken, és becsukta a szemét.
Bjorn vörös arccal emelkedett fel.
– Egy pszichopata sorozatgyilkos, aki szeretetből tette. – A hangja valósággal dörgött, amikor a fejével
az üres szék felé intett. -.ezt!
– Nézz csak magadra – nyitotta ki Harry az egyik szemét.
– Mi?
– Nézz csak magadra, és megérted. Majd’ szétrobbansz a dühtől, gyűlölködsz, látni akarod, ahogy a
bűnös megbűnhődik, fellógatják, meghal, szenved, nem igaz? Mert szeretted Beatét, ahogy mindannyian.
Ezért a szereteted gyűlöletet szült, Bjorn. És nem a gyűlölet, hanem a szeretet az oka annak, hogy bármit
megtennél, bármilyen erőfeszítést vállalnál azért, hogy a kezed közé kaphasd a bűnöst. Ülj le.
Bjorn leült. Harry pedig felállt.
– Magam is hasonló következtetésekre jutottam, amikor végiggondoltam a gyilkosságokat. A régi
gyilkosságok lemásolásába ölt energia. A kockázat, amelyet a gyilkos kész volt vállalni. A temérdek
munka miatt, ami a gyilkosságok mögött van, kétlem, hogy egyszerű vérszomj vagy gyűlölet rejlik a
háttérben. Akik vérre szomjaznak, azok prostituáltakat, gyerekeket vagy más könnyű áldozatokat pécéznek
ki. Akik szeretet nélküli gyűlöletből ölnek, azok soha nem tesznek ilyen iszonyatos erőfeszítéseket az
ügyük érdekében. Úgy vélem, olyasvalakit kell keresnünk, akiben több a szeretet, mint a gyűlölet. És itt
merül fel a kérdés, hogy Valentin Gjertsen, az alapján, amit tudunk róla, valóban képes-e ennyire szeretni.
– Talán – felelte Gunnar Hagen. – Hiszen nem tudunk róla mindent.
– Hm. Mi a következő megoldatlan gyilkosság dátuma?
– Most egy ugrás következik – mondta Katrine. – Május. Egy tizenkilenc éves ügy.
– Az még több mint egy hónap – állapította meg Harry.
– Igen, és nem is szexuális indíttatású gyilkosság volt, inkább egy családi viszályra hasonlított. Így
vettem a bátorságot, és előhúztam egy eltűnési ügyet, amely gyilkosságnak tűnik. Egy oslói lánynak veszett
nyoma. Azután jelentették be az eltűnését, hogy több mint két hétig senki sem látta. Azért nem kezdtek
aggódni korábban, mert a lány SMS-t küldött több ismerősének, akivel szorosabb kapcsolatban állt, hogy
megcsípett valami olcsó utazást délre, és hogy némi lazításra van szüksége. Többen válaszoltak az
üzenetre, de miután a lány nem írt vissza semmit, úgy vélték, hogy a lazításnak része az is, hogy
kikapcsolja a telefonját. Az eltűnés bejelentése után a rendőrség az összes légitársaságot ellenőrizte, de a
lány egyikük szolgáltatásait sem vette igénybe. Röviden: nyomtalanul eltűnt.
– A telefon? – kérdezte Bjorn Holm.
– Az utolsó jel Oslo központjából érkezett, azután eltűnt. Alighanem lemerült az akkumulátora.
– Hm – mormolta Harry. – Az SMS. SMS-ben értesítette a munkatársait, hogy megbetegedett.
Bjorn és Katrine lassan biccentett.
Stále Aune felsóhajtott.
– Nem lehetne kisebb ugrásokkal?
– Úgy értette, hogy ugyanez történt Beate esetében is – felelte Katrine. – Kaptam tőle egy SMS-t, hogy
megbetegedett.
– Mérget vennék rá, hogy ebben van valami – mondta Hagen.
Harry lassan bólintott.
– A telefonjukból kideríti, kikkel léptek kapcsolatba utoljára, majd küld nekik egy rövid üzenetet,
amivel időt nyer, mert később indítják meg utána a hajtóvadászatot.
– És így sokkal nehezebb a helyszínen technikai nyomot találni – tette hozzá Bjorn. – Erre játszhatott.
– Mikor küldték el az SMS-eket?
– Március huszonhatodikán – válaszolta Katrine.
– Ami ma van – állapította meg Bjorn.
– Hm. – Harry az állát dörgölte. – Van egy lehetséges szexuális indíttatású gyilkosságunk és egy
dátumunk, de nincs helyszínünk. Kik érintettek az ügyben?
– Nem hoztak létre nyomozócsoportot, mivel eltűnési ügyként kezelték, és nem sorolták át gyilkossági
ügynek. – Katrine a jegyzeteire pillantott. – Végül azonban átküldték a gyilkossági csoporthoz, és az egyik
főtiszt asztalán landolt. Nevezetesen a tiéden.
– Az enyémen? – Harry a homlokát ráncolta. – Pedig szoktam emlékezni az eseteimre.
– Közvetlenül a Hóember-ügy után kaptad meg. De leléptél Hongkongba, és jó ideig a színedet se látta
senki. Kis híján magad is az eltűnt személyek listáján kötöttél ki.
Harry megvonta a vállát.
– Rendben. Bjorn, te utánanézel annak, mire jutott az eltűnt személyekkel foglalkozó osztály az ügyben.
És szólj nekik, hogy legyenek készenlétben arra az esetre, ha a nap folyamán valakihez becsengetnek, vagy
rejtélyes telefonhívást kap valamelyikük, oké? Holttest és helyszín híján is oda kell figyelnünk erre az
ügyre. – Harry összecsapta a kezét. – Ki főzi a kávét errefelé?
– Hm – mormolta Katrine mesterkélten mély, rekedt hangon, majd lecsúszott a széken, kinyújtotta a
lábát, behunyta a szemét, és megdörgölte az állát. – Minden bizonnyal a legújabb tanácsadó lesz az.
Harry összeszorított szájjal biccentett, felpattant, és Beate halála óta első alkalommal nevetés harsant a
Kazánházban.
A városháza tárgyalójában komor hangulat uralkodott.
Az asztal egyik oldalán Mikael Bellman ült, a másikon meg a városvezetőség. Mikael a legtöbb
tanácstag nevét tudta, rendőrfőkapitányként első dolga volt, hogy megtanulja. És az arcokat is ismerte.
– Az ember nem sakkozhat úgy, hogy nem ismeri a bábukat – mondta neki az elődje. – Tudni kell, mit
tudnak, és mit nem.
Egy tapasztalt rendőrfőkapitány jóindulatú tanácsa. De mit keres éppen ez a nyugdíjas rendőrfőkapitány
most ebben a tárgyalóban? Valamiféle tanácsadóként hívták meg? Teljesen mindegy ugyanis, milyen
tapasztalatokkal rendelkezett a sakkjátszmákat illetően, hiszen aligha játszott azzal a magas, világos
sakkfigurával, amely a városi tanács vezetője mellett kettővel foglalt helyet, és éppen szónokolt. A
királynő. A szociális ügyekért felelős városi tanácsos. Isabelle Sk0yen. Akit elhagytak. A nő hangja
hidegen, kimérten csengett, nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a találkozóról beszámoló készül.
– Egyre növekvő nyugtalansággal figyeljük, hogy az oslói rendőrség láthatólag képtelen véget vetni a
sorait tizedelő gyilkosságoknak. A média természetesen hosszú ideje nagy nyomás alatt tart bennünket,
hogy valami drasztikus lépésre szánjuk el magunkat, de még ennél is fontosabb, hogy a város lakossága
szintén kezdi elveszíteni a türelmét. Egyszerűen képtelenek vagyunk együtt élni a növekvő
bizalmatlansággal az intézményeink iránt, amik alatt ez esetben a rendőrséget és a városi tanácsot értem.
És miután az én hatáskörömbe tartozó területről van szó, ezen kötetlen meghallgatás kezdeményezése
mellett döntöttem, hogy a városi tanács állást foglalhasson a rendőrfőkapitány terveivel kapcsolatban a
helyzet megoldását illetően, majd mérlegelhessük a lehetőségeket.
Mikael Bellman izzadt. Gyűlölte, amikor az egyenruhában izzadt. Hiába próbálta elcsípni az elődje
pillantását. Mi a fenét keres itt?
– És azt hiszem, hogy ami az alternatívákat illeti, olyan nyitottnak és kezdeményezőnek kell lennünk,
amennyire csak lehetséges – zsolozsmázta Isabelle Sk0yen hangja. – Nyilván megértjük, hogy ez az ügy
sokat követel a fiatal, nemrégiben kinevezett rendőrfőkapitánytól. Szerencsétlen fordulat, hogy épp a
hivatali ideje elején került ilyen rutint és tapasztalatot igénylő helyzetbe. Jobb lett volna, ha ez az ügy az
elődje asztalán landol, aki hosszú évek tapasztalatával és temérdek érdemmel bír. Biztos vagyok benne,
hogy ebben a szobában mind így gondoljuk, a rendőrfőkapitányt is beleértve.
Mikael Bellman azon tűnődött, hogy valóban az hangzott-e el, amit hallani vélt. Úgy érti, hogy.? Csak
nem arra készül, hogy.?
– Vagy magának más a véleménye, Bellman?
Mikael Bellman megköszörülte a torkát.
– Elnézést, hogy félbeszakítom, Bellman – mondta Isabelle Sk0yen, azzal a Prada olvasószemüveget az
orra hegyére biggyesztve az előtte fekvő papírlapot kezdte böngészni. – Idéznék az előző találkozónk
beszámolójából, amikor is a következőt mondta az üggyel kapcsolatban: „Biztosítani szeretném a városi
tanácsot, hogy kézben tartjuk az ügyet, és minden okunk megvan azt remélni, hogy hamarosan a végére
járunk.” – A nő levette a szemüveget. – A felesleges időhúzást kerülendő megkérném, hogy ugorja át az
ismétléseket, és meséljen arról, mit szándékozik tenni, és a tervezett lépései mennyiben jobbak a
korábbiaknál.
Bellman hátrafeszítette a vállát abban a reményben, hogy az ing elválik a hátától. Átkozott izzadság!
Átkozott ribanc!
Este nyolc óra volt. Harry fáradtnak érezte magát, amikor kinyitotta a rendőrtiszti főiskola ajtaját.
Egészen elszokott attól, hogy ilyen hosszú időn át minden idegszálát megfeszítve gondolkodjon. És nem is
jutottak különösebben sokra. Már átolvasott jelentéseket olvastak, végiggondolták a már tucatszor
végiggondolt ötleteket, rótták ugyanazokat a köröket, fejjel a falnak futottak annak reményében, hogy a fal
előbb-utóbb megadja magát.
Odabiccentett a takarítónak, és felszaladt a lépcsőn.
Fáradt volt, ugyanakkor meglepően éber. Izgatott. Készen állt a folytatásra.
Amikor elhaladt Arnold irodája előtt, a nevét hallotta. Megfordult, és bekukkantott. Kollégája
összekulcsolta a kezét bozontos tarkóján.
– Csak kíváncsi voltam, milyen újra rendes rendőrnek lenni.
– Jó – felelte Harry. – Csak ki kell javítanom a maradék zárthelyi dolgozatokat, amiket taktikai
nyomozásból írattam.
– Ne is törődj vele, itt vannak nálam – mondta Arnold az előtte tornyosuló papírkupacra mutatva. – Te
csak azzal foglalkozz, hogy elkapjátok végre azt a fickót.
– Oké, Arnold. Köszönöm!
– Egyébként betörtek.
– Betörtek?
– Az edzőterembe. Feltörték a szekrényt, amelyben a felszereléseket tartják, de csak két gumibotot
vittek el.
– A mindenit! A bejárati ajtó?
– Nincs jele erőszakos behatolásnak, vagyis a tettes nagy valószínűséggel itt dolgozik. Vagy egy itteni
dolgozó engedte be, esetleg kölcsönadta neki a belépőkártyáját.
– Nem lehet kideríteni valahogy?
Arnold megvonta a vállát.
– Nincs az iskolában túl sok minden, amit érdemes lenne ellopni, ezért nem terheljük a költségvetést
bonyolult beléptetőrendszerekkel, biztonsági kamerákkal és huszonnégy órás biztonsági szolgálattal.
– Persze, nem tartunk lőfegyvereket, drogot, és nincs páncélszekrény, de csak van itt néhány
piacképesebb dolog, mint a gumibotok!
Arnold elvigyorodott.
– Esetleg nézd meg, hogy megvan-e a számítógéped.
Harry továbbindult az irodája felé. Megállapította, hogy minden érintetlen, majd leült. Azon tűnődött,
mihez kezdjen, az estét dolgozatjavításra szánta, otthon pedig csak az árnyak várták. Mintha csak a
kérdésére érkezett volna válasz, megszólalt a mobiltelefonja.
– Katrine?
– Szia! Rájöttem valamire. – Katrine hangja izgatottnak tűnt. – Meséltem, hogy jártam Beatéval Irjánál,
aki kiadta Valentinnak az alagsori lakását, emlékszel?
– Aki hamis alibit biztosított neki?
– Igen. Azt mondta, hogy talált néhány fotót, ami Valentiné volt. Nemi erőszakra utaló képeket. Az
egyiken felismerte Valentin cipőjét és az alagsori lakás hálószobájának a tapétáját.
– Hm. Úgy érted.
-.hogy nem igazán valószínű, de nem kizárt, hogy egy lehetséges helyszín. Sikerült elérnem az új
tulajdonosokat, akik jelenleg a férfi szüleinél laknak a szomszédban, mert éppen felújítják a lakást. De
nem volt semmi kifogásuk az ellen, hogy kölcsönkérjük a kulcsokat, és szétnézzünk odabent.
– Azt hittem, abban maradtunk, hogy nem kutatunk tovább Valentin után.
 – Azt hittem, abban maradtunk, hogy ott keresgélünk, ahol fény van.
– Ott a pont, Bratt. Vinderen gyakorlatilag a szomszédban van. Tudod a címet?
Katrine lediktálta.
– Gyalog sincs messze, azonnal indulok. Te is jössz?
– Igen, csak annyira belemerültem az izgalmakba, hogy elfelejtettem enni.
– Oké, akkor gyere, amikor végeztél.
Háromnegyed kilenc volt, amikor Harry végigsétált az üres házhoz vezető járdán. A fal mellett kiürült
festékesvödrök, fóliatekercsek és vízhatlan ponyvával letakart deszkahalmok sorakoztak. A tulajdonosok
útmutatását követve Harry lement a kis kőlépcsőn, majd követte a ház hátsó részéhez vezető járólapokat.
Ahogy kinyitotta az alagsori lakás ajtaját, ragasztó– és festékszag csapta meg. És az a másik szag,
amelyről a tulajdonosok meséltek. Többek között a bűz miatt döntöttek a felújítás mellett. Nem tudták
meghatározni, honnan ered, mindenesetre az egész lakást átjárta. Hívtak egy kártevő-mentesítőt, aki azt
mondta, hogy egy ilyen erős szag esetében egészen biztosan többről van szó, mint egyetlen döglött
rágcsálóról, így hát fel kell szedniük a padlót, és ki kell bontaniuk a falburkolatokat, hogy végére járjanak
a dolognak.
Harry felkapcsolta a villanyt. A folyosó padlóját borító átlátszó fóliát durva mintázatú, szürke
bakancsnyomok tarkították, a falak mentén kalapácsokkal és feszítővasakkal megpakolt szerszámosládák
hevertek, az egyikre egy festékfoltos fúrót dobtak. A falról több helyen is eltávolították a faburkolatot, így
látni lehetett a szigetelést. Az alagsori lakás folyosóból, egy apró konyhából, fürdőszobából és egy
nappaliból állt, ahonnan egy függöny takarta ajtónyíláson át lehetett bejutni a hálószobába. A munkálatok
láthatólag még nem érték el a hálószobát, ahová a többi helyiségből származó bútorokat bezsúfolták. Hogy
megóvják őket a nappali felújításakor keletkező portól, a gyöngyfüggönyt félrehúzták, és egy vastag, matt
műanyag függönnyel helyettesítették, amiről Harrynak egy mészárszék, egy hidegkamra és egy lezárt
tetthely jutott az eszébe.
Belépett az oldószer– és rothadásszagba, és ugyanarra a megállapításra jutott, amire a
kártevőmentesítő: ez a bűz nem írható egyetlen, apró rágcsáló számlájára.
Az ágyat a sarokba tolták, hogy több hely legyen a többi bútornak. Az egész helyiség annyira zsúfolt
volt, hogy nehéz volt elképzelni, pontosan hogyan követtek el itt nemi erőszakot, illetve hogyan
fényképezték le a lányokat. Katrine azt mondta, fel akarja keresni Irját, hátha tud még valamit. Harry egy
dologban már most biztos volt: ha valóban Valentin a rendőrmészárosuk, egészen biztosan nem hagyott
szanaszét terhelő bizonyítékokat sehol.
Harry felmérte a szobát: a padlótól a falakon át a plafonig mindent végigmustrált, majd a sötét kertre
néző ablakban felbukkanó tükörképére pillantott. Örült, hogy nem hajlamos a klausztrofóbiára, mert a
szoba valamilyen oknál fogva határozottan nyomasztónak hatott. Ám ha tetthely is volt, nem árult el neki
semmit. Egyébként is rengeteg idő telt már el azóta. És annyi minden történhetett itt időközben. Mindössze
a tapéta volt ugyanaz. És a szag.
Harry újra alaposan végigpásztázta a helyiséget, pillantása végigsiklott a falakon, majd felvándorolt a
plafonra. És ott is maradt. Klausztrofóbia. Miért érzi ennyire nyomasztónak ezt a helyiséget, a nappalit
viszont nem? A teljes százkilencvenhárom centiméterével kinyújtózott, és a karját a plafon felé emelte.
Ujjhegyei éppen elérték. Gipszkarton. Azután kiment a nappaliba, és megismételte a nyújtózkodást. Ott
azonban nem érte el a mennyezetet.
Más szóval: a hálószoba plafonja alacsonyabban volt. A hetvenes években bevett gyakorlat volt, így
tudtak spórolni a fűtésköltségen. A régi és az új plafon között azonban helynek kell lennie. Rejtekhelynek.
Harry kiment a folyosóra, felkapott egy feszítővasat az egyik szerszámosládából, azután visszatért a
hálószobába. Amikor a pillantása az ablakra esett, megdermedt. Mintha mozgást látott volna. Két
másodpercig mozdulatlanul állt, a szemét meresztette és hallgatózott. Semmi.
Újra a mennyezetre koncentrált. Nem volt semmi nyom, de a gipszkartonnal könnyű dolga van az
embernek, csupán egy nagy lyukat kell ütni rajta, majd pótolnia kell a sérült táblát, leglettelni, és átfesteni
az egész plafont. Ha az ember elég hatékony, fél nap alatt megvan.
Harry fellépett egy székre, majd a feszítővas hegyével megcélozta a gipszkartont. Hagennek igaza volt,
ha egy házkutatási engedéllyel nem rendelkező nyomozó a tulajdonos jóváhagyása nélkül szétveri a
plafont, a bíróság garantáltan érvénytelenné nyilvánítja azokat a bizonyítékokat, amelyek most adott
esetben napvilágra kerülnek.
Harry lesújtott. A feszítővas néma nyögéssel átsiklott az álmennyezeten, majd fehér mész szitált Harry
arcába.
Mivel nem volt rendőr, csak egy civil tanácsadó, nem volt részese a nyomozásnak. Magánszemély volt,
aki felelősségre vonható, és arra ítélhető, hogy térítse meg a kárt. Harry pedig hajlandó volt megfizetni az
árat.
Behunyta a szemét, és visszahúzta a feszítővasat. Érezte, ahogy gipszdarabkák lepik el a vállát és a
homlokát. A szag most még erősebbé vált. Visszadugta a feszítővasat, és kitágította a lyukat. Körülnézett,
mit állíthatna a székre, hogy bedughassa a fejét a lyukba.
Újra ott volt. Valami mozgás az ablakban. Harry leugrott a székről, az ablakhoz lépett, kezét a szeme
fölé görbítette, hogy leárnyékolja, és az üveghez hajolt. De egy almafa körvonalain kívül semmit sem
látott odakint a sötétben. Némelyik ág finoman megmozdult. Feltámadt a szél?
Harry visszafordult a szoba felé, fogott egy IKEA-s műanyag ládát, és a szék párnázott ülőlapjára
állította. Éppen fel akart mászni, amikor a folyosó irányából valami zajt hallott. Egy koppanást.
Megdermedt, és a fülét hegyezve várt. De nem hallott több zajt. Elhessegette a gondolatot. Csak egy régi
faház nyikorog a feltámadó szélben. A műanyag láda tetején egyensúlyozott, óvatosan felegyenesedett, a
tenyerét a plafonnak feszítette, és bedugta a fejét a gipszkartonon ütött lyukba.
A bűz olyan erős volt, hogy a szeme azonnal megtelt könnyel, és koncentrálnia kellett, hogy visszatartsa
a lélegzetét. A szag ismerős volt. A rothadási folyamat azon szakaszában lévő hús szaga, amelyben a
felszabaduló gáz közvetlen belélegzéséről már-már hajlamos azt hinni az ember, hogy az egészségre
ártalmas. Harry ennyire erősnek csak egyszer érezte a bűzt: amikor egy hullát két év után találtak meg egy
sötét pincében, és kilyukasztották a műanyag zsákot, amelybe bele volt csomagolva. Nem, ez nem rágcsáló
volt, még csak nem is egy rágcsálócsalád. Sötét volt odabent, ráadásul a feje eltakarta a fényt, de
közvetlenül maga előtt ki tudott venni valamit. Várt, amíg a pupillája lassan kitágul, hogy kihasználhassa a
beszűrődő világosságot. Végül felismerte. Egy fúró volt. Nem! Egy dekopírfűrész. De volt valami beljebb
is, valami, amit nem látott, csak a közelségét sejtette. Valami. Érezte, ahogy összeszorul a torka. Egy hang.
Lépések zaja. Alatta.
Megpróbálta kihúzni a fejét, de a lyuk mintha túl szűkké vált volna, mintha a nyaka köré szorult volna,
hogy örökre bezárja ide, a halál világába. Érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a pánik, ujjait a nyaka és a
törött gipszkarton közé dugta, és kisebb darabokat szakított ki a táblából. Végül sikerült kihúznia a fejét.
A lépések abbamaradtak.
Harry szíve a torkában dobogott. Megvárta, amíg valamelyest lelassul a pulzusa. Előhúzta az öngyújtót
a zsebéből, bedugta a lyukba, és meggyújtotta. Már éppen a fejét is be akarta dugni, amikor észrevett
valamit. A nappali és a háló közötti műanyag függöny mögött egy alak körvonalai rajzolódtak ki. A
függöny mögött állt valaki, és őt nézte.
Harry megköszörülte a torkát.
– Katrine?
Nem érkezett válasz.
 Harry pillantása a feszítővasat kereste, amely valahol a padlón hevert. Megtalálta, majd amilyen halkan
csak tudott, elkezdett leereszkedni a székről. Amikor az egyik lába elérte a padlót, hallotta, hogy a
függönyt félrerántják, és tudta, hogy nem fogja elérni a szerszámot. A hang szinte vidámnak tűnt.
– Hát, újra találkoztunk.
Harry felnézett. Beletelt néhány másodpercbe, mire felismerte az arcot az ellenfényben. Csendben
káromkodott. Az agya a következő másodpercek lehetséges forgatókönyveit vette sorra, de nem talált
megoldást, csak egy kérdésbe ütközött: mi a fene lesz most?

Huszonkilencedik fejezet
A lány vállán lógó zsák meglepően súlyos puffanással ért földet.
– Mit keres itt? – kérdezte Harry rekedten, és rájött, hogy ez ismétlődés volt. Déjà vu. Mintha ez már
megtörtént volna egyszer. Ahogy a lány válasza is elhangzott már.
– Edzésen voltam. Küzdősport.
– Ez nem válasz, Silje.
– De igen, az – felelte Silje Gravseng, és kitolta a csípőjét. Vékony melegítőfelsőt, fekete legginget,
edzőcipőt, lófarkat és ravasz mosolyt viselt.
– Edzeni voltam, és láttam, amikor kijöttél az iskolából. Követtelek.
– Miért?
A lány megvonta a vállát.
– Talán, hogy adjak még egy esélyt.
– Esélyt mire?
– Hogy azt tedd, amit akarsz.
– És mi lenne az?
– Szerintem nem kell kimondanom. – A lány oldalra hajtotta a fejét. – Láttam rajtad Krohn irodájában.
Éppenséggel nincs pókerarcod, Harry. Meg akarsz dugni.
Harry a zsák felé intett.
– Ez az edzés amolyan nindzsadolog, ütőfegyverekkel meg minden? – Mivel teljesen kiszáradt a szája,
a hangja rekedt volt.
Silje Gravseng pillantása végigsiklott a szobán.
– Olyasmi. Még ágyunk is van.
Megragadta a zsákot, s odébb tett egy széket. Lerakta a zsákot az ágyra, és megpróbált félretolni egy
nagy díványt az útból, ám a bútordarab nem mozdult. Előrehajolt, a háttámlába kapaszkodott, és húzni
kezdte. Harry a lány hátsó felét nézte, a melegítőfelsője felcsúszott, a combizmai megfeszültek. A lány
halkan felnyögött.
– Nem akarsz segíteni?
Harry nyelt egyet.
A francba, a francba!
A lány hátán táncoló szőke lófarkat bámulta. Mint valami kicseszett fogantyú. A fenekére feszülő
nadrágot. A lány megtorpant, csak állt, mintha valamit észrevett volna. Észrevette, mire gondol Harry.
– Így? – suttogta a lány. – Így akarsz?
Harry nem válaszolt, érezte, hogy az erekciója úton van, s úgy terjedt szét az alteste egy pontjából, mint
a gyomorba kapott ütés utáni fájdalom. A feje kóvályogni kezdett, buborékok emelkedtek fel benne, és
pattantak szét egyre zúgóbb pezsgéssel. Tett egy lépést előre. Megállt.
A lány félig hátrafordult, de lesütötte a szemét, a padlót nézte.
– Mire vársz? – suttogta. – Azt akarod. Azt akarod, hogy ellenálljak?
 Harry nyelt egyet. Nem hagyta, hogy bekapcsoljon a robotpilóta. Tudta, mit csinál. És ez ő volt. Ez volt
ő. Hiába győzködte magát, azon volt, hogy megtegye. Vagy talán nem?
– Igen – hallotta saját magát. – Állíts meg.
Látta, ahogy a lány finoman megemeli a fenekét. Arra gondolt, hogy olyan ez, mint egy rituálé az
állatvilágban, hogy talán mégiscsak erre van beprogramozva. Egyik kezét a lány ringatózó derekára tette, s
érezte az izzadt, meztelen bőrt a legging felett. Két ujját a gumi alá csúsztatta. Már csak le kell húznia. A
lány az egyik kezével a dívány támlájára támaszkodott, a másikkal az ágyon heverő zsákra. A zsák szája
nyitva volt.
– Megpróbálom – suttogta a lány. – Megpróbálom.
Harry hosszan, remegve szívta be a levegőt.
Valami mozgást észlelt. Olyan gyorsan történt, hogy reagálni sem volt ideje.
– Mi a baj? – kérdezte Ulla, miközben beakasztotta Mikael kabátját a gardróbszekrénybe.
– Mi baj lenne? – kérdezett vissza Mikael, és megdörgölte az arcát a tenyerével.
– Gyere! – mondta a nő.
Ulla a nappaliba vezette, ahol leültette a kanapéra. Mögé állt, kezét a váll és a nyak találkozásához
tette, ujjhegyeivel kitapintotta a csuklyás izom közepét, és megszorította. Mikael hangosan felnyögött.
– Nos? – kérdezte Ulla.
Mikael felsóhajtott.
– Isabelle Sk0yen. Azt a javaslatot tette, hogy a korábbi rendőrfőkapitány vegyen részt tanácsadóként a
munkánkban, amíg megoldjuk a rendőrgyilkosságok ügyét.
– Értem. És ez olyan nagy baj'? T e magad mondtad, hogy több erőforrásra lenne szükségetek.
– Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy ő működne rendőrfőkapitányként, én meg főzhetném mellette a
kávét. Ez a bizalom olyan fokú hiányának a megnyilvánulása lenne, amivel nem tudok együtt élni. Érted?
– De ez csak átmeneti, nem?
– És szerinted mi lenne azután? Miután az ügyet az ő vezetésével oldották meg, és nem az enyémmel? A
városi tanács azt mondja majd, hogy na, innentől már nem olyan vészes a helyzet, most már
visszaveheted? Au!
– Bocsánat, de itt van egy görcs. Próbálj meg lazítani, szívem.
– Ez a bosszúja, értsd meg. Az ejtett nők. Au!
– Jaj, megint fájó pontra tapintottam?
Mikael eltolta Ulla kezét.
– Az a legrosszabb, hogy semmit sem tehetek. Megengedheti magának, hogy játszadozzon velem, hiszen
zöldfülűnek számítok. Ha legalább egy kis időm lett volna belerázódni és néhány szövetségest szerezni,
tudnám, ki vakargatja kinek a hátát.
– Használhatnád a meglévő szövetségeseidet is – mondta Ulla.
– A legfontosabb szövetségesek az ő táborában vannak – felelte Mikael. – Ezek a rohadt politikusok
nem úgy gondolkodnak az eredményekről, ahogy mi. Ők mindent szavazatokban mérnek, csak az számít,
hogyan fest a dolog a szavazati joggal rendelkező idióták szemében.
Mikael lehajtotta a fejét. Ulla keze ismét a vállára csúszott, de ezúttal gyengédebben. Masszírozta, a
haját simogatta. Ám Mikael hiába igyekezett megszabadulni a gondolatoktól, azok makacsul tartották
magukat, és egyre akörül forogtak, amit Ulla mondott. „Használd a meglévő szövetségeseidet.”
Harryt elvakította a fény. Gépiesen eleresztette Siljét, és a mozgás irányába fordult. A műanyag
függönyt félrehúzták, Harry pedig vakító fénybe bámult. A szeme elé emelte a kezét.
– Bocs – mondta egy ismerős hang, majd a tulajdonosa leeresztette a zseblámpát. – Hoztam lámpát.
Gondoltam, nálad nem.
 Harry felnyögött.
– A fenébe is, Katrine, a frászt hozod rám! Öhm. ránk.
– Á, igen. Ő nem. A diákod. Láttam magát a főiskolán.
– Már abbahagytam. – Silje hangja teljesen fesztelennek tűnt, szinte unottnak.
– Tényleg? Akkor meg mit mű.
– Bútorokat tologatunk – mondta Harry, és szipogva az álmennyezeten ütött lyukra mutatott. – Valami
stabilat keresünk, amire rá lehet állni.
– Van odakint egy létra – mondta Katrine.
– Tényleg? Megyek, behozom.
Harry fürgén megkerülte Katrinét, és átvágott a nappalin. A francba, a francba!
A létra a festékesvödrök mellett állt a ház falának döntve.
A helyiségben vágni lehetett volna a csendet, amikor Harry visszatért. Félretolta a széket, és a lyuk alá
állította az alumíniumlétrát. Nem utalt rá semmi, hogy azok ketten beszélgettek volna, amíg kint járt. A két
nő karba tett kézzel, kifejezéstelen arccal álldogált.
– Mitől van ilyen rettenetesen büdös? – kérdezte Katrine.
– Kérem a zseblámpát – mondta Harry.
Miután megkapta, felmászott a létrán. Letört egy darabot a gipszkartonból, bedugta a lámpát a lyukon,
majd a fejét is. A zöld dekopírfűrész felé nyúlt. A fűrészlap le volt törve. Vigyázva átadta Katrinének.
– Óvatosan, lehet rajta ujjlenyomat.
Harry bevilágított az álmennyezet fölé. A szemét meresztette. Az élettelen test a régi és az új plafon
közé szorulva feküdt odabent. Harry arra gondolt, hogy kicseszettül megérdemli, hogy itt álljon, és a tetem
rothadó húsát szagolja, sőt azt is megérdemelné, hogy ő maga legyen a rothadó hús. Mert ő, Harry Hole
egy beteg ember, nagyon beteg. És amennyiben nem lövik le ott helyben, segítségre van szüksége. Mert
kész lett volna megtenni, nem? Vagy megállt volna? Tényleg ezzel áltatja magát?
– Látsz valamit? – kérdezte Katrine.
– Igen – felelte Harry.
– Szükség lesz a helyszínelőkre?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy a gyilkossági csoport ki akarja-e nyomozni ezt a halálesetet.

Harmincadik fejezet
– Átkozottul nehéz beszélni erről – mondta Harry. Elnyomta a cigarettát az ablakpárkányon, nyitva
hagyta a Sporveisgatára nyíló ablakot, és visszament a székhez. Amikor Harry reggel hatkor azzal hívta
fel, hogy újra kezd kicsúszni a lába alól a talaj, Stále Aune azt mondta neki, hogy bejöhet hozzá az irodába
a nyolcórás páciens előtt.
– Jártál már itt korábban is, hogy nehéz dolgokról beszélj – mondta Aune. Harry emlékei szerint a
gyilkossági csoport és a Kripos nyomozói mindig a pszichológust keresték fel, ha nehézségeik voltak, és
komolyra fordultak a dolgok. Nemcsak azért, mert úgyis tudták a telefonszámát, hanem mert Stále Aune
azon kevés pszichológus közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, miről szólnak a hétköznapjaik.
– Igen, de akkor az ivásról volt szó – felelte Harry. – Ez viszont, valami egészen más.
– Valóban?
– Nem hiszed?
– Mivel az volt az első dolgod, hogy felhívj, szerintem úgy véled, hogy nagyjából ugyanarról van szó.
Harry felsóhajtott, előredőlt a széken, és összekulcsolt kezére támasztotta a homlokát.
 – Talán igen. Mindig is az volt az érzésem, hogy a lehető legrosszabb időpontokat választottam az
iváshoz. Hogy mindig akkor omlottam össze, amikor a legösszeszedettebbnek kellett volna lennem. Mintha
egy démon lapulna bennem, amely azt akarja, hogy minden elcsesződjön. Hogy én elcsesződjem.
– A démonoknak pontosan ez a dolguk. – Stále elnyomott egy ásítást.
– Ez esetben az enyém kifejezetten jól végzi a dolgát. Majdnem megerőszakoltam egy lányt.
Stále abbahagyta az ásítozást.
– Mit beszélsz? Mikor?
– Tegnap este. Korábban a rendőrtiszti főiskola hallgatója volt. És egyszer csak felbukkant, miközben
egy lakást kutattam át, ahol Valentin lakott korábban.
– Ó! – Stále levette a szemüvegét. – Találtál valamit?
– Egy dekopírfűrészt törött fűrészlappal. Évek óta ott heverhetett. Természetesen az álmennyezetet
készítő mesteremberek is ottfelejthették, mindenesetre a technikusok összevetik a fűrészlap vágófelületét
azzal a darabbal, amelyet a Bergslián találtak.
– Mást nem találtál?
– Nem. Ja, de igen. Egy döglött borzot.
– Borzot?
– Igen. Úgy tűnik, az álmennyezet és a plafon között akart téli álmot aludni.
– Hehe! Egyszer nekünk is volt egy borzunk, de az szerencsére a kertben élt. Elég rémes harapása van.
Ezek szerint a téli álma alatt pusztulhatott el?
Harry elvigyorodott.
– Ha gondolod, ráállíthatom az egyik orvosszakértőt az ügyre.
– Bocsánat, csak. – Stále megrázta a fejét, és visszatette a szemüveget az orrára. – Tehát felbukkant a
lány, te pedig kísértést éreztél rá, hogy megerőszakold. Így történt?
Harry a feje fölé emelte a karját.
– Épp most kértem feleségül a nőt, akit mindennél jobban szeretek. Nem akarok mást, csak hogy
boldogan éljünk együtt. És mire a végére érek a gondolatnak, hirtelen előugrik a kisördög és. és. – Harry
karja visszahullott az ölébe.
– Miért nem folytatod?
– Mert itt ülök, és egy ördögre akarom kenni a dolgot, miközben pontosan tudom, mit fogsz rá mondani.
Hogy a felelősség elől menekülök.
– És nem erről van szó?
– A fene tudja! Ugyanaz a fickó, csak más gúnyában. Azt hittem, hogy Jim Beam az. Vagy a túl korán
meghalt anyám, vagy a munkahelyi nyomás. Vagy a tesztoszteron, esetleg az alkoholista gének. És talán
mindegyik stimmel, de ha lecsupaszítja az ember, akkor továbbra is Harry Holénak hívják.
– És azt mondod, hogy Harry Hole tegnap este majdnem megerőszakolta azt a lányt.
– Már sokat álmodtam róla.
– Az erőszakról? Úgy általában?
– Nem. Ezzel a lánnyal kapcsolatban. Ő kért rá, hogy tegyem meg.
– Hogy erőszakold meg? Akkor szigorúan véve nem is erőszakról van szó.
– Először arra kért, hogy dugjam meg. Provokált, de nem tudtam megtenni, mert a főiskola hallgatója
volt. Aztán elkezdtem fantáziálni arról, hogy megerőszakolom. Én. – Harry végighúzta az egyik kezét az
arcán. – Nem hittem, hogy van bennem ilyesmi. Én nem vagyok erőszaktevő. Mi történik velem, Stále?
– Vagyis kedved és lehetőséged is lett volna, hogy megerőszakold, de úgy döntöttél, hogy nem teszed
meg?
– Valaki megzavart minket. És hogy erőszak vagy sem. A lány kért fel a szerepjátékra. De kész lettem
volna belebújni a szerepbe, Stále. Rohadtul kész.
– Oké, de még mindig nem látom, miért lett volna erőszak.
– Jogi értelemben talán nem is lett volna az, de.
– De mi?
– De ha elkezdtük volna, s ő közben mégis arra kért volna, hogy álljak le, komolyan nem tudom, hogy
megteszem-e.
– Nem tudod?
Harry megvonta a vállát.
– Mi a diagnózis, doki?
Stále az órájára nézett.
– Ahhoz még mesélned kellene róla. Most viszont hamarosan befut az első páciensem.
– Nincs nekem időm terápiára járni, Stále. El kell kapnunk ezt a gyilkost.
– Ez esetben – mondta Aune, miközben nagydarab testét előre-hátra ringatta a székben – be kell érned
egy csípőből adott válasszal. Azért fordultál hozzám, mert érzel valamit, amiről nem tudod, micsoda.
Ennek pedig az az oka, hogy ez az érzés valami másnak próbálja álcázni magát, mint ami valójában. Mert
ez az érzés voltaképpen olyasmi, amit nem akarsz érezni. Egy ugyanolyan klasszikus tagadás, mint azon
férfiak esetében, akik nem hajlandóak elismerni a homoszexualitásukat.
– De hát én nem tagadom, hogy potenciális erőszaktevő vagyok! Teljesen nyíltan rákérdeztem.
– Te nem vagy erőszaktevő, Harry. Nem leszel az csak úgy egyetlen éjszaka alatt. Szerintem itt két
dologról lehet szó. Esetleg mindkettőről egyszerre. Az egyik, hogy valamiért késztetést érzel rá, hogy
agresszívan lépj fel ezzel a lánnyal szemben. Az egész arról szól, hogy hatalmat akarsz gyakorolni fölötte.
Vagy hogy közérthetőbben fogalmazzak: büntetődugás. Sikerült beletrafálnom valamibe?
– Hm. Talán. Mi a másik?
– Rakel.
– Tessék?
– Téged nem az erőszak, és nem ez a lány vonz, hanem a hűtlenség. Hogy hűtlen légy Rakelhez.
– Stále, te.
– Nyugalom. Azért jöttél hozzám, mert szükséged volt valakire, aki kimondja, amit már magad is tudsz.
Hogy kimondja hangosan és érthetően. Mert te képtelen vagy rá, nem akarod ezt érezni.
– Mit nem akarok érezni?
– Hogy halálosan rettegsz attól, hogy Rakelhez kösd magad. Hogy a házasság gondolata a pánik szélére
sodort.
– Ó! És miért?
– Úgy vélem, bátran állíthatom, hogy ennyi év után sikerült valamennyire kiismernem téged, így
szerintem a te esetedben a másokért érzett felelősségtől való félelemről van szó. Elég rossz tapasztalataid
vannak vele.
Harry nyelt egyet. Úgy érezte, mintha valami iszonyatos iramban nőni kezdett volna a mellkasában.
– Amikor a környezeted függni kezdett tőled, inni kezdtél, mert képtelen voltál elviselni a felelősséget.
Te magad akarod, hogy a dolgok bedőljenek. Olyan ez, mintha kártyavárat építenél, és már majdnem kész
is vagy vele, de ahogy nő a nyomás, nem bírod tovább, és ahelyett hogy befejeznéd, inkább lesöpröd az
asztalról. Minél előbb túl akarsz lenni a vereségen. Szerintem erről van szó. Az a vágy dolgozik benned,
hogy amilyen gyorsan csak lehet, megcsald Rakelt, mert meg vagy győződve róla, hogy ez mindenképpen
bekövetkezik majd. Képtelen vagy sokáig elviselni a nyomást, ezért elébe mész a kudarcnak, és saját
kezűleg söpröd le az asztalról azt az átkozott kártyavárat.
Harry mondani akart valamit. De a gombóc már elérte a torkát, elzárta a szavak útját, ezért
megelégedett ennyivel:
– Destruktív.
– Alapvetően konstruktívan állsz hozzá, Harry. Csak félsz. Attól rettegsz, hogy fájni fog. Neked és neki.
– Gyáva vagyok. Ezt akarod mondani, nem igaz?
Stále hosszasan nézte Harryt. Nagy levegőt vett, hogy helyesbítsen, de azután mintha meggondolta volna
magát.
– Igen, gyáva vagy. Gyáva vagy, mert szerintem ezt akarod. Rakelt akarod, egy hajóban akarsz lenni
vele, az árbochoz akarod kötözni, hogy együtt hajózzatok, vagy süllyedjetek el. Mindig ez van, ha nagy
ritkán megfogadsz valamit, Harry. Hogy is van az a dal?
[xix]
– No retreat, baby, no surrender – motyogta Harry Bruce Springsteen dalszövegét.
– Hát, tessék, erről van szó.
– Erről van szó – ismételte meg Harry halkan.
– Gondold végig, és beszélünk holnapután, ha vége a megbeszélésnek a Kazánházban.
Harry biccentett, és felállt.
A folyosón egy átizzadt melegítős fickó toporgott. Tüntetően az órára nézett, majd savanyú pillantást
vetett Harryra.
Harry elindult a Sporveisgatán. Nem aludt az éjszaka, és nem is reggelizett. Szüksége volt valamire.
Azt is tudta, mi lenne az. Egy ital. Elhessentette a gondolatot, és a Bogstadvei előtt betért egy kávézóba.
Egy tripla eszpresszót rendelt. Magába döntötte a pultnál, majd kért még egyet. Halk nevetést hallott a
háta mögött, de nem fordult meg. A másodikat lassan kortyolta el. Magához húzta a pulton heverő újságot.
Megnézte az első oldal szalagcímét, és fellapozta a cikket.
Roger Gjendem arról értekezett, hogy a városi tanács a megoldatlan rendőrgyilkosságokra való
tekintettel esetleges átszervezéseket tervez a rendőr-főkapitányságon.
Miután Stále beengedte Paul Stavnest az irodába, visszaült az íróasztal mögé, Stavnes pedig a sarokba
húzódott, hogy az átizzadt felsőjét egy száraz pólóra cserélje, amelyet a hátizsákjából halászott elő. Stále
kihasználta a lehetőséget, átadta magát a zavartalan ásítozásnak, kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, és
beletette a telefont úgy, hogy lássa a kijelzőjét. Azután felpillantott. A páciens meztelen hátát nézte.
Amióta Stavnes elkezdett kerékpárral járni a terápiára, a pólócsere az alkalmak állandó mozzanatává vált.
Rendszerint háttal állt Aunének. Ma azonban Harry nyitva hagyta az ablakot, miután cigarettázott, s a fény
úgy esett Paul Stavnesre, hogy Stále Aune láthatta az ablaküvegben tükröződő meztelen mellkasát.
Stavnes gyors mozdulattal magára húzta a pólót, majd megfordult.
– Úgy vélem, hogy az időpontokat.
-.szigorúbban kellene venni – fejezte be a mondatot Stále. – Egyetértek. Többet nem fordul elő.
Stavnes felpillantott.
– Valami baj van?
– Dehogy, csak egy kicsit korábban keltem a szokásosnál. Hagyja csak nyitva az ablakot, olyan kevés a
levegő idebenn.
– Bőven van levegő idebenn.
– Ahogy akarja.
Stavnes be akarta hajtani az ablakot. De megtorpant. Hosszan nézte az üveget, majd lassan Stále felé
fordult. Halvány mosoly ült ki az arcára.
– Nem kap rendesen levegőt, Aune?
Stále Aune érezte a mellkasában és a karjában jelentkező fájdalmat. Egy közeledő szívroham biztos
jele. Csak épp ez nem infarktus volt, hanem színtiszta félelem.
Stále Aune nyugodt, magabiztos hangnemet kényszerített magára.
 – A legutóbb ismét arról beszéltünk, hogy a Dark Side of the Moont hallgatta. Az apja bement a
szobába, kikapcsolta az erősítőt, maga pedig nézte, ahogy a piros fény lassan elenyészik, ahogy a lány is
meghalt, akire az album hallgatása közben gondolt.
– Azt mondtam, hogy megnémult – közölte Paul Stavnes ingerülten. – Nem meghalt. Az egészen más.
– Igen, valóban. – Stále Aune óvatosan a fiókban fekvő telefon felé nyújtotta a kezét. – Szeretné, ha a
lány beszélne?
– Nem tudom. Maga izzad. Nincs jól, doktor?
Újra ez a gúnyos hangnem, ez a kis undok mosoly.
– Dehogynem. Jól vagyok, köszönöm.
Stále ujjai a telefon billentyűin pihentek. Rá kell bírnia a pácienst, hogy beszéljen, úgy nem hallatszik a
billentyűnyomogatás.
– Nem beszéltünk még a házasságáról. Mit tud mesélni nekem a feleségéről?
– Nem sokat. Miért akar beszélni róla?
– Mert közeli hozzátartozója. Úgy tűnik, mintha nem szeretné a közelében lévő embereket. Egyenesen a
megvetés szót használta, amikor róluk beszélt.
– Nahát, csak nem figyelt mégis egy kicsit? – Kurta, keserű nevetés. – A legtöbb embert azért vetem
meg, mert gyenge, ostoba és balfácán. – Újabb nevetés. – Háromból semmi. Mondja csak, sikerült sínre
tennie X-et?
– Tessék?
– A rendőrt. Azt a homit, aki megpróbált megcsókolni egy másik zsarut a slozin. Jobban lett?
– Nem igazán. – Stále Aune a billentyűket nyomogatta, miközben vaskos virsliujjait átkozta, amelyek
folyton mellényúltak az izgalomtól.
– Akkor, ha azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint ő, miből gondolja, hogy nekem tud segíteni?
– X skizofrén volt, hangokat hallott.
– És azt hiszi, hogy velem könnyebben megbirkózik? – A páciens keserűen felnevetett, Stále pedig írt.
Igyekezett akkor felengedni a gombokat, amikor a férfi beszélt, vagy a cipője talpát a földön húzogatva
próbálta álcázni a hangokat. Egy betű. Még egy. Nyomorult ujjak! Úgy. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a
páciens elhallgatott. Paul Stavnes. Ahogy most hívták. Új névre bármikor szert tehet az ember. És
megszabadulhat a régitől. A tetoválások eltüntetése már keményebb dió. Különösen, ha nagyok, és az
egész mellkast beborítják.
– Tudom ám, miért izzad, Aune – mondta a páciens. – Látta az ablakban, amikor pólót cseréltem, nem
igaz?
Stále Aune érezte, ahogy erősödik a fájdalom a mellkasában. Mintha a szíve nem tudná eldönteni, hogy
gyorsabban verjen-e, vagy hagyja az egészet a fenébe. Abban reménykedett, hogy az arcára éppolyan
értetlen kifejezés ült ki, mint amilyet akart.
– Tessék? – kérdezte hangosan, hogy a hangja elnyomja a küldés gomb pittyenését.
A páciens a nyakáig felhúzta a pólóját.
A melléről egy némán sikoltó arc meredt Stále Aunére.
Egy démon arca.
– Hadd halljam! – mondta Harry, és a fülére szorította a telefont, miközben felhajtotta a kávé
maradékát.
– A dekopírfűrészen Valentin Gjertsen ujjlenyomatai voltak – mondta Bjorn Holm. – A fűrészlap
vágófelülete pedig megegyezik azéval, amit a Bergslián találtak. Ugyanaz a fűrészlap, mint amit ott
használtak.
– Ezek szerint Valentin Gjertsen a Fűrészes – összegezte Harry.
 – Úgy tűnik – válaszolta Bjorn Holm. – Csak azt furcsállom, hogy az otthonában rejtett el egy gyilkos
fegyvert, ahelyett hogy valahol megszabadult volna tőle.
– Újra használni akarta – mondta Harry.
Érezte, hogy rezegni kezd a telefon. Egy SMS. A kijelzőre pillantott. A küldő S, azaz Stále Aune. Harry
elolvasta az üzenetet. Majd újra elolvasta. valentin itt van sos – Bjorn, küldj járőrkocsikat Stále
irodájához! Valentin ott van.
– Halló! Harry? Halló!
Harry azonban már futásnak eredt.

Harmincegyedik fejezet
– Nagyon kellemetlen, amikor leleplezik az embert – mondta a páciens. – De a leleplezőnek néha még
annál is rosszabb.
– Milyen leleplezésről beszél? – kérdezte Aune, és nyelt egyet. – Ez egy tetoválás. És? Nem
büntetendő. Sokaknak van. – A démonarc felé intett. -.ilyesmije.
– Valóban? – eresztette le a páciens a pólóját. – Akkor miért nézett ki úgy, mint aki mindjárt elájul,
amikor meglátta?
– Nem értem, miről beszél – felelte Stále fegyelmezett hangon. – Tehát, az apjánál tartottunk.
A páciens hangosan nevetett.
– Tudja, mit, Aune? Amikor első alkalommal jártam itt, nem tudtam eldönteni, hogy büszke legyek-e
vagy csalódott, amiért nem ismert fel.
– Fel kellett volna ismernem?
– Találkoztunk már. Nemi erőszakkal vádoltak, és magának kellett eldöntenie, hogy beszámítható
vagyok-e. Bizonyára több száz hasonló ügye volt már. Na igen, mindössze háromnegyed órát beszélt
velem. Ennek ellenére valamiért szerettem volna mélyebb benyomást tenni magára.
Stále a páciensre meredt. Valóban pszichológiai értékelést készített volna az előtte ülő férfiról?
Képtelenség, hogy mindenkire emlékezzen, de ha más nem, legalább az arcuk meg szokott maradni benne.
Stále a férfit nézte. A két kis forradást az álla alatt. Hát persze! Azt hitte, hogy ráncfelvarrás nyoma, de
Beate említette, hogy Valentin Gjertsen egy nagyobb plasztikai műtéten esett át.
– Magának viszont sikerült mély benyomást tennie rám, Aune. Megértett. Nem rémült meg a
részletektől, csak egyre mélyebbre ásott. A megfelelő dolgokról kérdezett, és arról, ami fájdalmasan
érintett. Mint egy jó masszőr, aki pontosan tudja, hol a csomó. Megtalálta a fájdalmat, Aune. Ezért jöttem
vissza. Abban bíztam, hogy újra rátalál majd arra az átkozott kelésre, felvágja, és kiüríti belőle a szart.
Meg tudja tenni? Vagy kiveszett magából a tűz?
Stále megköszörülte a torkát.
– Nem tudom megtenni, amíg hazudik, Paul. – A férfi kívánságának megfelelően hosszú ó-val ejtette a
nevét.
– De hát én nem hazudok, Aune. Csak ami a munkámat és a feleségemet illeti. Minden egyéb igaz volt.
Ja igen, és a név. De ezeken kívül.
– A Pink Floyd? A lány?
A férfi széttárta a karját, és elmosolyodott.
– És miért meséli el ezt most nekem, Paul? – Póóól.
– Nem kell már így neveznie. Hívjon csak Valentinnak.
– Va. Minek?
A páciens kurtán felnevetett.
– Bocsásson meg, Aune, de maga csapnivaló színész. Nagyon jól tudja, ki vagyok. Abban a pillanatban
tudta, amikor meglátta a tetoválást az ablaküvegben.
– Mit kellett volna tudnom?
– Hogy én vagyok az, akit keresnek. Valentin Gjertsen.
– Keresünk? Mi?
– Elfelejti, hogy itt ültem, mialatt egy zsaruval arról beszélt, mit firkált Valentin Gjertsen egy villamos
ablakára. Miután szóvá tettem, azt mondta, hogy az alkalom ingyenes volt, emlékszik?
Stále néhány másodpercre lehunyta a szemét. Mindent kizárt. Azt mantrázta magának, hogy Harry
hamarosan itt lesz, ennyi idő alatt nem távolodhatott el túl messzire.
– Mellesleg ezért kezdtem villamos helyett kerékpárral járni a terápiára – folytatta Valentin Gjertsen. –
Számítottam rá, hogy megfigyelés alatt tartják a villamost.
– De továbbra is jött.
Valentin megvonta a vállát, és a hátizsákba dugta a kezét.
– Sisakban és kerékpáros-szemüvegben szinte lehetetlen felismerni az embert, nem igaz? Maga meg
úgysem értett semmit. Úgy döntött, hogy Paul Stavnes vagyok, és ennyi. Nekem pedig szükségem volt
ezekre az alkalmakra, Aune. És őszintén sajnálom, hogy véget kell vetni nekik.
Aune erőt vett magán, hogy ne kezdjen hisztérikusan zihálni, amikor Valentin Gjertsen keze előbukkant a
hátizsákból. A fény megcsillant az acélpengén.
– Tudta, hogy ezt túlélőkésnek nevezik? – kérdezte Valentin. – Bár a név egy kissé megtévesztő a maga
esetében. De nagyon sok mindenre használható. Erről, például. – Végighúzta az ujja hegyét a penge felső
részén. -.a legtöbb ember nem tudja, mire való. Mindenki csak annyit lát, hogy aggasztóan néz ki. És tudja,
mit? – villantotta fel újra halovány, csúf mosolyát. – Igazuk van. Amikor az ember végighúzza a kést
valakinek a torkán, így. – Mutatta, hogyan. – Beleakad a bőrbe, és feltépi. Azután a következő barázdák
felszakítják, ami a bőr alatt van. Például az érfal külső, vékony rétegét. És ha egy artéria kerül nyomás
alá. Meg kell hagyni, nem semmi látvány. De ne féljen. Magával nem ez fog történni, megígérem.
Stále megszédült. Már-már azt kívánta, hogy tényleg szívrohama legyen.
– Akkor már csak egyvalami van hátra, Stále. Szólíthatom így, ha már úgyis a végéhez közeledünk? Mi
a diagnózis?
– A dia. dia.
– Diagnózis. Görög eredetű szó, jelentése: kórisme, nem igaz? Mi a baj velem, Stále?
– Én. Nem tudom, én.
A következő mozdulat olyan gyors volt, hogy Stále Aune hiába is próbálkozott volna, képtelen lett
volna akár az ujját is megmozdítani. Valentin kikerült a látóteréből, és amikor újra megszólalt, a hangja
hátulról, közvetlenül Aune füle mellől érkezett.
– Már hogyne tudná, Stále! Az egész szakmai pályafutása során olyanokkal foglalkozott, mint én.
Természetesen nem pont olyanokkal, de hasonlókkal. A hibás áruval.
Stále már nem látta a kést. Érezte. A remegő tokájának feszült. Stále az orrán keresztül kapkodta a
levegőt. Természetellenesnek hatott, hogy egy ember ennyire gyorsan mozogjon. Stále nem akart meghalni.
Élni akart. És csak erre bírt gondolni.
– Nincs. nincs magával semmi baj, Paul.
– Valentin. Egy kicsivel több tiszteletet, ha kérhetem. Arra készülök, hogy hagyom elvérezni, miközben
a farkam megtelik vérrel. Erre azzal jön, hogy semmi baj nincs velem? – A férfi Aune fülébe nevetett. –
Gyerünk, hadd halljam. A diagnózist!
– Maga egy megveszekedett elmebajos!
Mindketten felkapták a fejüket. Az ajtó felé pillantottak, ahonnan a hang jött.
– Lejárt az idő. Ne felejtsen el fizetni kifelé, Valentin.
 Az ajtónyílást csaknem teljesen kitöltő magas, széles vállú alak belépett az irodába. Vonszolt valamit
maga után, és beletelt egy másodpercbe, mire Stále rájött, mi az. A súlyzórúd a közös helyiségben álló
súlyállványról.
– Ne közelíts, zsaru! – fújtatott Valentin, Stále pedig érezte, ahogy a kés a bőrének nyomódik.
– A járőrautók már úton vannak, Valentin. A játszmának vége. Engedje el a doktort.
Valentin az utcára nyíló ablak felé biccentett.
– Nem hallom a szirénát. Lelépni, különben itt és most kicsinálom a dokit!
– Nem hiszem – felelte Harry Hole, és felemelte a súlyzórudat. – Nélküle nincs pajzsa.
– Ez esetben – mondta Valentin, Stále pedig érezte, ahogy hátracsavarja a karját, és ezzel felállásra
kényszeríti –, a doktor elmehet. Velem együtt.
– Vigyen inkább engem – javasolta Harry Hole.
– Már miért tenném?
– Én jobb túsz vagyok. Ha őt viszi, azt kockáztatja, hogy a túsza pánikba esik vagy elájul. És ha engem
választ, nem kell azon fájdítania a fejét, mire készülök, hogy megmentsem a dokit.
Csend. Az ablak felől szinte alig hallatszott valami zaj. Legfeljebb egy távoli sziréna, de talán még az
sem. Stále érezte, hogy enyhül a kés nyomása. Azután – amikor végre újra lélegzethez jutott – egy szúrást
érzett, és egy hangot hallott, mintha átvágtak volna valamit. Majd a padlóra esett. A csokornyakkendője.
– Ha megmoccan. – sziszegte a hang a fülébe, aztán Valentin Harryhoz fordult. – Ahogy akarod, zsaru,
de előbb dobd el azt a rudat. Azután állj arccal a fal felé, széttett lábbal és.
– Ismerem a dörgést – mondta Harry, lerakta a rudat, megfordult, tenyerét magasan a falra tette, és
szétterpesztette a lábát.
Stále érezte, hogy a karja kiszabadul. Valentin a következő másodpercben már Harry mögött állt,
hátracsavarta a karját, és a nyakához szorította a kést.
– Akkor indulás, szépfiú! – mondta Valentin.
És már kint is voltak az irodából.
Stále végre lélegezni kezdett.
Az ablak felől távoli szirénaszót hozott a szél.
Harry látta a recepciós halálra vált arcát, amikor Valentinnal – mint valami kétfejű troll – egyetlen szó
nélkül elhaladtak a pult előtt. A lépcsőházban Harry lassítani próbált, de azonnal égető fájdalom hasított
az oldalába.
– Ha megpróbálsz keresztbe tenni nekem, a vesédbe nyomom a kést.
Harry gyorsított. Még nem érezte a vért, mivel ugyanolyan hőmérsékletű volt, mint a bőre, de tudta,
hogy ott folyik az inge alatt.
Amikor leértek, Valentin kirúgta az ajtót, majd kilökte maga előtt Harryt, anélkül hogy a kés egy
pillanatra is eltávolodott volna annak oldalától.
A Sporveisgatán álltak. Harry hallotta a szirénákat. Egy napszemüveges férfi haladt el mellettük egy
kutyával. Egyetlen pillantásra sem méltatta őket, miközben a fehér bot kasztanyetta módjára ütögette a
járdát.
– Ide! – mutatott Valentin egy várakozni tilos táblára, amelynek oszlopához egy mountain bike volt
láncolva.
Harry az oszlop mellé állt. Az inge ragacsossá vált, a fájdalom lüktetett az oldalában. A kés a
gerincéhez préselődött. Hallotta a kulcs és a biciklilakat zörgését. A szirénák közeledtek. Azután a kés
eltűnt. De mielőtt Harry bármit is tehetett volna, a nyakára tekeredett valami, és hátrarántotta a fejét.
Amikor a tarkója az oszlopnak csapódott, a fájdalomtól csillagokat látott, és levegő után kapkodott. Újra
kulcszörgést hallott. Azután enyhült a szorítás a torkán, Harry pedig ösztönösen felemelte a kezét, két ujját
a nyaka és a közé a valami közé dugta, ami fogva tartotta. És már tudta is, mi az. A rohadt életbe!
Valentin eléje kanyarodott a biciklin. Feltette a kerékpáros-szemüveget, két ujját a sisakhoz emelte,
majd beletaposott a pedálba.
Harry nézte, ahogy a fekete hátizsák eltűnik az utcán. A szirénák nem lehettek néhány háztömbnél
messzebb. Egy kerékpáros tekert el előtte. Sisak, fekete hátizsák. Azután még egy. Sisak nélkül, de fekete
hátizsákkal. És egy újabb. A francba, a rohadt életbe! A szirénák mintha a fejében szóltak volna, amikor
lehunyta a szemét, és a régi görög paradoxonra gondolt: ha valaminek meg kell tennie egy kilométert,
akkor előbb meg kell tennie fél kilométert, aztán negyedet, nyolcadot, tizenhatodot, és amennyiben igaz,
hogy a számsor végtelen, akkor soha nem fog célba érni.
 Harminckettedik fejezet
– Vagyis ott ácsorogtál egy biciklilakattal egy oszlophoz kötözve? A nyakadnál fogva? – hitetlenkedett
Bjorn Holm.
– Egy kicseszett várakozni tilos tábla oszlopához kötözve – bólintott Harry, és az üres kávéscsészébe
pillantott.
– Ironikus – jegyezte meg Katrine.
– Ráadásul keríteniük kellett egy járőrkocsit, amiben volt erővágó, hogy kiszabadítsanak.
A Kazánház kicsapódó ajtaján Gunnar Hagen viharzott be.
– Most tudtam meg. Mik a hírek?
– Természetesen az összes járőrkocsi a környéket járja – válaszolta Katrine. – Minden egyes
kerékpárost megállítanak és ellenőriznek.
– Bár már biztos rég megszabadult a biciklitől, és egy taxiban vagy valami tömegközlekedési eszközön
ül – mondta Harry. – Valentin Gjertsen sok minden, de nem ostoba.
Az osztályvezető kifulladva az egyik székre rogyott.
– Hagyott valami nyomot maga után?
Mélységes csend.
Hagen csodálkozva pillantott végig a vádló arcok során.
– Mi az?
Harry megköszörülte a torkát.
– Beate L0nn székén ülsz.
– Tényleg? – Hagen felpattant.
– Otthagyta a melegítőfelsőjét – mondta Harry. – Bjorn leadta a bűnügyi technikusoknak.
– Izzadság, haj, az egész hóbelevanc – sorolta Bjorn. – Gondolom, egy-két napon belül megerősítik,
hogy Paul Stavnes és Valentin Gjertsen ugyanaz a személy.
– Valami egyéb a melegítőfelsőben? – kérdezte Hagen.
– Se pénztárca, se mobiltelefon, se notesz vagy határidőnapló a következő gyilkosság terveivel –
válaszolta Harry. – Csak ez.
Hagen gépiesen átvette és megnézte, amit Harry nyújtott felé. Egy bontatlan kis műanyag tasak volt
három, fából készült fülpiszkálóval.
– Mire kellett ez neki?
– Megölni valakit? – vetette fel Harry egykedvűen.
– Alapvetően fültisztításra való – mondta Bjorn Holm. – De tulajdonképpen arra van, hogy az ember
megvakarja vele a fülét, nem igaz? A bőr ettől csak még jobban viszket, egyre több fülzsír termelődik, és
hirtelen még több fülpiszkálóra lesz szükségünk. A fül heroinja.
– De sminkelésre is jó – tette hozzá Harry.
– Ó? – csodálkozott Hagen a tasakot tanulmányozva. – Úgy érted, hogy. öhm, sminkeli magát?
– Nos. Álcázza magát. Már túl van egy plasztikai műtéten. Te egészen közelről láttad, Stále.
– Ezen még nem gondolkodtam, de igazad lehet.
– Némi szempillafesték és egy szemceruza már elég ahhoz, hogy egy kissé megváltozzon az ember –
mondta Katrine.
– Értem – biccentett Hagen. – Van valamink a Paul Stavnes névre?
– Nem sok – válaszolta Katrine. – A népesség-nyilvántartásban egyetlen Paul Stavnes sem szerepel
azzal a születési dátummal, amelyet Aunénél megadott. Összesen két embert találtunk ezen a néven, de a
helyi körzeti megbízottak szerint tiszták. A megadott címen lakó idős házaspár pedig soha nem hallott Paul
Stavnesről vagy Valentin Gjertsenről.
 – Nem szoktuk ellenőrizni a páciensek által megadott adatokat – mondta Aune. – És minden alkalom
után rendezte a számláját.
– Szállodák – vetette fel Harry. – Panziók, motelek. Ma már mindenhol számítógépen tartják nyilván a
vendégeket.
– Utánanézek. – Katrine körbefordult a széken. Ujjai száguldani kezdtek a számítógép billentyűzetén.
– Az ilyesmi csak úgy fent van a neten? – kérdezte hitetlenkedve Hagen.
– Dehogy – felelte Harry. – Katrine azonban olyan keresőmotorokat használ, amelyekről inkább nem
szeretnél tudni.
– Ó, és miért nem?
– Mert olyan szintű kódhozzáférésük van, hogy velük szemben a világ legjobb tűzfalai is
használhatatlanok – magyarázta Bjorn Holm, miközben átkukkantott Katrine válla fölött. A billentyűk úgy
kattogtak, mintha fürge csótánylábak menekülnének egy üvegasztalon.
– És hogy lehetséges ez? – kérdezte Hagen.
– Úgy, hogy ugyanazokat a programkódokat használják, mint a tűzfalak – válaszolta Bjorn. – A
keresőmotor maga a tűzfal.
– Rosszul fest a helyzet – szólalt meg Katrine. – Sehol egy árva Paul Stavnes.
– De csak laknia kell valahol – mondta Hagen. – Annak utána lehet nézni, hogy bérel-e valaki lakást
Paul Stavnes néven?
– Kétlem, hogy szokványos módon bérelne valamit – felelte Katrine. – Manapság a legtöbb bérbeadó
utánanéz a leendő bérlőknek. Legalább a Google-ban és az adóslistákon ellenőrzi őket. Valentin pedig
tisztában van vele, hogy gyanút kelt, ha nem találnak róla semmit.
– Szálloda – mondta Harry.
Felállt, és a teleírt táblához ment, amely a nyilakkal és a kulcsszavakkal első pillantásra szabad
asszociációk térképének tűnt Hagen számára, de azután felismerte az áldozatok nevét. Az egyiküket
mindössze egy B jelölte.
– A szállodákat már említetted, tündérem – mondta Katrine.
– Három fülpiszkáló – folytatta Harry, miközben odahajolt Hagenhez, és visszaszerezte a lehegesztett
műanyag tasakot. – Ilyen kiszerelésben nem lehet boltban hozzájutni. A szállodákban szoktak ilyen kis
csomagocskák lenni a miniflakonos sampon és a balzsam mellett. Próbáld meg még egyszer, Katrine.
Ezúttal Judas Johansen névvel.
A keresés tizenöt másodpercet vett igénybe.
– Semmi – mondta Katrine.
– Az ördögbe! – mormolta Hagen.
– Még ne mondjunk le róla. – Harry a műanyag tasakot tanulmányozta. – Nincs rajta gyártó, viszont a
fülpiszkálónak általában műanyag szára van, ezek viszont fából készültek. Biztosan vissza lehet keresni, ki
a beszállító, és mely oslói szállodákat látja el.
– Hotelellátók – mondta Katrine, és a bogárujjak futkározni kezdtek.
– Mennem kell – szólalt meg Stále, és felállt.
– Kikísérlek – mondta Harry.
– Nem fogjátok megtalálni – közölte Stále, amikor már a rendőr-főkapitányság épülete előtt álltak, és az
éles, hideg tavaszi fényben fürdőző Botsen parkot nézték.
– Úgy érted, mi nem fogjuk megtalálni.
– Hát – sóhajtotta Stále –, nem igazán érzem úgy, hogy bármihez is hozzájárulnék.
– Micsoda? – nézett rá Harry. – Hiszen majdnem egymagad elkaptad nekünk Valentint!
– De elmenekült.
 – Viszont kiderült, milyen néven bujkál, úgyhogy közelebb jutottunk hozzá. Egyébként miért gondolod,
hogy nem kapjuk el?
– Te magad is láttad. Szerinted?
Harry biccentett.
– Tehát azt mondta, hogy azért fordult épp hozzád, mert pszichológiai értékelést készítettél róla. Annak
idején arra a következtetésre jutottál, hogyjogi értelemben beszámítható, igaz?
– Igen. De ahogy te is tudod, komoly személyiségzavarral bíró embereket is elítélhetnek.
– És ti az ilyen esetekben elsősorban a súlyos skizofréniára, a cselekvés pillanatában fennálló
pszichózisra és effélékre figyeltek, ugye?
– Igen.
– Akkor ezek szerint lehetett mániás depressziós vagy pszichopata. Helyesebben: kettes típusú
bipoláris vagy szociopata.
– A korrekt kifejezés manapság a disszociális személyiségzavar. – Stále elfogadta a felé nyújtott
cigarettát.
Harry tüzet adott neki, s maga is rágyújtott.
– Oké, elmegy hozzád, holott tudja, hogy a zsaruknak dolgozol. De miért folytatja a terápiát, miután
rájött, hogy az ellene folytatott hajszában is benne vagy?
Stále mélyen beszívta a füstöt, és megvonta a vállát.
– Nyilván mert olyan briliáns terapeuta vagyok, hogy hajlandó volt vállalni a kockázatot.
– Egyéb ötlet?
– Nos. Talán mert adrenalinfüggő. Több sorozatgyilkos is keresett már meg nyomozókat különféle
ürügyekkel, hogy nyomon követhesse az ellene folytatott hajtóvadászatot, vagy élvezhesse a győzelmi
mámort, ha sikerül becsapnia a rendőrséget.
– Valentin levette a pólóját, holott tudnia kellett, hogy hallottál a tetoválásáról. Azért ez elég nagy
kockázat, ha az embert gyilkosság miatt keresik.
– Ezt hogy érted?
– Na igen, hogy értem?
– Úgy érted, hogy tudattalanul arra vágyik, hogy elkapják. Azért keresett meg, hogy felismerjem. És
amikor nem jött be a számítása, tudattalanul is segíteni akart nekem azzal, hogy felfedte a tetoválását.
– És miután elérte, amit akart, fejvesztett menekülésbe kezdett?
– A tudatos én vette át az irányítást. Ez új megvilágításba helyezheti a rendőrgyilkosságokat, Harry.
Valentin gyilkosságai kényszercselekedetek, tudat alatt fel akar hagyni velük, büntetésre vágyik, esetleg
ördögűzésre, arra, hogy valaki megállítsa a benne élő démont, nem igaz? Így miután nem sikerült
elkapnunk a régi gyilkosságokat követően, azt teszi, amit már több sorozatgyilkos is tett előtte: emeli a
tétet. Azzal, hogy olyan rendőrökre vadászik, akik az első alkalommal képtelenek voltak elfogni, ugyanis
tisztában van vele, hogy rendőrgyilkosságok esetén minden erőforrást bevetnek. És végül felfedi a
tetoválást valaki előtt, akiről tudja, hogy maga is részt vesz a nyomozásban. Nos, az a véleményem, hogy
átkozottul igazad lehet, Harry.
– Hm, én azért nem vennék mérget rá. Mi van, ha ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat? Ha Valentin
tényleg nem olyan óvatos, mint ahogy hisszük? És akkor talán nincs is olyan sok félnivalója, mint ahogy
feltételezzük.
– Ezt nem értem, Harry.
Harry beleszívott a cigarettába. Kieresztette a füstöt, amelyet rögtön be is szívott az orrán. Ezt a trükköt
egy hófehér, német származású, didzseridun játszó zenésztől tanulta Hongkongban:
[xx]
– Exhale and inhale at the same fucking time, mate, and you can smoke your cigarettes twice.
 – Menj haza, és pihenj egy kicsit – mondta Harry. – Elég durva volt ez az egész.
– Köszönöm, de kettőnk közül mégiscsak én vagyok a pszichológus, Harry.
– Egy gyilkos élesre fent pengét szorított a torkodhoz. Bocs, doki, de nem látod ésszerűen a helyzetet. A
rémálmok sorban állnak, higgy nekem, tudom, miről beszélek. Úgyhogy beszélj róla az egyik kollégáddal.
És ezt tekintsd parancsnak.
– Parancs? – Stále arcán mintha mosoly suhant volna keresztül. – Akkor most te vagy a főnök, Harry?
– Volt valaha is kétséged efelől? – Harry a zsebébe nyúlt, és előhúzta a telefonját. – Igen?
A félig elszívott cigarettát a földre ejtette.
– Elintézed ezt nekem? Találtak valamit.
Stále Aune Harry után nézett, aki eltűnt az ajtó mögött. Azután az aszfalton füstölgő csikkre pillantott.
Óvatosan rálépett. Némi nyomást fejtett ki, s kissé megforgatta a lábfejét. Érezte, ahogy a cigaretta
összetörik a vékony bőrlap alatt. És ahogy elhatalmasodik rajta a düh. Erősebben forgatta a lábát. Az
aszfaltba taposta a filtert, a hamut, a papírt és a finom dohányszálakat. A saját cigarettáját is a földre
dobta, és megismételte a mozdulatokat. Jó és egyszerre fájdalmas érzés volt. Ordítani lett volna kedve,
ütni, nevetni, zokogni. Apróra morzsolta a csikket. Élt. Életben volt, a pokolba is!
– A Casbah Hotel a Gange-Rolvs gatén – mondta Katrine, amikor Harry beesett az ajtón. – Többnyire
nagykövetségek foglalnak itt szobát a munkatársaiknak, mielőtt szolgálati lakást szereznének nekik.
Viszonylag elfogadható áraik vannak, és kisebb szobáik.
– Hm. De miért épp ezt a szállodát választotta?
– Ilyen fülpiszkálót csak ebbe a hotelba szállítanak, és a 12-es villamos útvonalán van – felelte Bjorn.
– Felhívtam őket. Egyetlen Stavnes, Gjertsen vagy Johansen sincs a vendégnyilvántartásukban, de
átfaxoltam nekik a Beate leírása alapján készült fantomképet.
– És?
– A recepciós azt mondta, hogy van egy vendégük, aki hasonlít a képre, egy bizonyos Szavitszkij, aki a
fehérorosz nagykövetséget adta meg munkahelyeként. Korábban öltönyben járt dolgozni, de újabban
átszokott a melegítőre. És a kerékpározásra.
Harry már a fülére szorította a telefonkagylót.
– Hagen? Szükségünk van a Deltára. Most azonnal!

Harmincharmadik fejezet
– Szóval ezt akarod tőlem? – kérdezte Truls, miközben a söröspoharat forgatta a kezében. A Kampen
Bistróban ültek. Mikael azt mondta, ez egy jó hely. A város keleti felének legmenőbb helye, elképesztően
népszerű azok körében, akik számítanak, akiknek több a kulturális tőkéjük, mint a pénzük. Egy zártkörű
társaság, melynek épp csak arra elég a fizetése, hogy egyetemi életstílusát fenntarthassa, anélkül hogy
szánalmasnak tűnne.
Truls egész életében a város keleti felében lakott, de még soha nem hallott a helyről.
– És miért kellene megtennem?
– A felfüggesztés miatt – mondta Mikael, és kitöltötte a pohárba a maradék ásványvizet. – Hatályon
kívül helyezem.
– Tényleg? – Truls gyanakodva méregette Mikaelt.
– Igen.
Truls ivott egy kortyot. Kézfejét végighúzta a száján, bár a söre már rég nem habzott. Truls ráért.
– Ha ez ennyire egyszerű, miért nem vontad vissza már korábban?
Mikael behunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
– Mert annyira azért nem egyszerű. De megteszem.
 – Mert?
– Mert ha nem segítesz, akkor nekem annyi.
Truls kurtán felnevetett.
– Milyen gyorsan változnak a dolgok! Nem igaz, Mikael?
Mikael Bellman körbepillantott. A helyiség tele volt. Azért választotta a Kampent, mert ide nem jártak
rendőrök, s nem akarta, hogy együtt lássák Trulsszel. És az volt az érzése, hogy ezt Truls is sejtette. És
akkor mi van?
– Szóval segítesz? Mert keríthetek mást is.
Truls hangos nevetésben tört ki.
– A francokat keríthetsz mást!
Mikael újra körbepillantott. Nem akarta Trulst lepisszegni, de. Mikael azelőtt többnyire egészen
pontosan meg tudta jósolni, hogyan reagál majd Truls. Irányította, arra vette rá, amire csak akarta. De
újabban valami megváltozott: a gyermekkori barátján valami sötét, gonosz és kiszámíthatatlan erő lett
úrrá.
– Tudnom kell a válaszod. Sürgős.
– Rendben – mondta Truls, és felhajtotta a sörét. – A felfüggesztés visszavonása oké. De nem elég, mást
is akarok.
– Mit?
– Ulla egyik használt bugyiját.
Mikael Trulsre meredt. Talán részeg? Vagy az az eszelős pillantás, ami most a nedves szempárban
megcsillant, mindig is ott volt a tekintetében?
– Én. – hebegte Mikael. – Meglátom, mit.
– Csak ugratlak, te pöcs!
Mikael kurtán felnevetett.
– Én is. Akkor ez azt jelenti.
– A rohadt életbe! Gyerekkori barátok vagyunk, vagy nem?
– Persze, hogy azok vagyunk. Nem is sejted, mennyire hálás vagyok ezért, Truls. – Mikael mosolyt
erőltetett az arcára.
Truls keze Mikael vállára nehezedett.
– De, sejtem.
A kéz valahogy túlságosan is súlyosnak tűnt.
Nem volt felderítés, nem tanulmányozták át a folyosókat, a kijáratokat és a lehetséges menekülési
útvonalakat ábrázoló tervrajzokat, nem szállták meg a környéket járőrkocsikkal, hogy lezárják az utcákat a
Delta bevetési csoport terepjárójának útvonalán. Mindössze egy rövid eligazítás hangzott el útközben,
melynek során Sivert Falkeid rövid utasításokat vakkantott oda az autóban helyet foglaló, állig
felfegyverzett férfiaknak, akik néma csöndben hallgatták. Mert az utasítások világosak voltak, mint a nap.
Az egész csak idő kérdése volt, és a világ legjobban előkészített tervével sem mentek volna semmire,
ha a madárka időközben elrepült.
Harry, aki a kilenc férőhelyes jármű leghátsó zugában kuporgott, azzal is tisztában volt, hogy amire
készülnek, az nemhogy a világ második, de még csak a harmadik legjobban előkészített tervének sem
mondható.
Falkeid elsőként arról faggatta Harryt, hogy Valentin fel van-e fegyverkezve. Harry azt válaszolta, hogy
René Kalsnes meggyilkolásakor lőfegyvert használtak. És hogy úgy véli, Beate L0nnt is lőfegyverrel
fenyegették meg.
Harry az előtte ülő férfiakat nézte. Rendőrök, akik önként jelentkeztek fegyveres feladatokra. Pontosan
tudta, mennyi pénzt kapnak ezért a munkáért, ahogy azt is, hogy ez az összeg egyáltalán nem magas.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, milyen lehetetlen elvárásokat támasztanak az adófizetők a bevetési
egységgel szemben. Hányszor hallotta, hogy az emberek egy-egy akció végkimenetelének ismeretében a
Deltát bírálják, amiért a bevetési egység tagjai nem tették ki magukat nagyobb veszélynek. Amiért nincs
valamiféle hatodik érzékük, amely elárulná nekik, pontosan mi vár rájuk egy bezárt ajtó mögött, egy
eltérített repülőgépen, egy erdős tengerparton. És amiért nem rontanak be fejetlenül mindenhová. A
bevetési egység egy-egy tagjára átlagosan évi négy, vagyis egy huszonöt éves pályafutás alatt nagyjából
száz fegyveres akció jut, amely során – ha az adófizetők fejével gondolkodik az ember – elvárható lenne,
hogy megölesse magát. A valóságban azonban ha meggyilkoltatja magát az ember, azzal nemcsak a
bevetést ítéli kudarcra, hanem a csapat többi tagját is veszélynek teszi ki.
– Csak egy lift van – vakkantotta Falkeid. – Kettes és hármas azzal megy. Négyes, ötös, hatos, a tiétek a
főlépcső, hetes és nyolcas a tűzlépcsőn megy. Hole, maga és én kintről fedezzük a területet arra az esetre,
ha a célszemély valamelyik ablakon keresztül távozna.
– Nincs fegyverem – mondta Harry.
– Tessék! – adott hátra Falkeid egy Glock 17-est.
Harry elvette, és a fegyver tömegét, egyensúlyát méregette.
Sosem értette a fegyverimádókat, ahogy az autómániásokat sem, vagy azokat, akik a hifirendszerük köré
építik a házukat. De attól sohasem idegenkedett, hogy kézben tartson egy fegyvert. Egészen az elmúlt évig.
Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor fegyvert fogott. A szekrényben pihenő Odesszát. Elhessegette a
gondolatot.
– Megérkeztünk – mondta Falkeid. Egy kis forgalmú utcában álltak meg, egy impozáns, négyemeletes
téglaépület kapuja előtt, amely a megtévesztésig hasonlított a környékbeli házakhoz. Harry tudta, hogy egy
részük régen épült, némelyek viszont újak voltak, de úgy akartak kinézni, mint a régiek. Néhányban
nagykövetségek, követségi lakások, reklámcégek, lemezkiadók és kisebb hajózási társaságok kaptak
helyet. Csupán a kapura erősített, diszkrét sárgaréz tábla tanúskodott arról, hogyjó helyen járnak.
Falkeid megnézte az óráját.
– Mostantól rádiókapcsolat – mondta.
A bevetési csoport tagjai sorban bemondták a számukat, amely fehérrel a sisakjuk elején is fel volt
tüntetve. Lehúzták az arcukra a maszkokat. Meghúzták az MP5-ös géppisztolyok szíját.
– Visszaszámolok, aztán nyomás. Öt, négy.
Harry nem tudta biztosan, hogy a saját vagy a többiek szervezete által termelt adrenalin volt-e, amit
érzett. A szag és az íz tisztán kivehető volt, kesernyés és sós egyszerre, mint amilyet egy játékpisztoly
elsütött patronja hagy maga után.
Az ajtók kinyíltak, Harry pedig fekete hátak falát látta berohanni a kapun, majd a tíz méterre lévő
bejárat elnyelte őket.
Harry is kiszállt az autóból, s megigazította magán a golyóálló mellényt. Alatta máris folyt róla a víz.
Falkeid kivette a slusszkulcsot, majd ő is kiszállt az utasülésről. Harrynak homályosan felrémlett egy eset,
amelyben egy villámrajtaütés célpontjai egy rendőrautóval léptek meg, amelyben benne hagyták a
kulcsokat. Harry Falkeidnek nyújtotta a Glockot.
– Nincs fegyverhasználati engedélyem.
– Ezennel ideiglenesen kiadom magának – mondta Falkeid. – Vészhelyzetre vonatkozó utasítások. A
szolgálati szabályzat akárhányadik paragrafusa. Vagy nem.
Harry megtöltötte a pisztolyt, és éppen elindult a kavicsos feljárón, amikor egy görbe pelikánnyakú
fiatalember rohant ki az épületből. Az ádámcsutkája úgy liftezett föl-le, mintha épp az imént nyelt volna le
valamit. Harry a zakója hajtókájára tűzött névtáblára pillantva rögtön tudta, hogy a recepciós az, akivel
korábban telefonon beszéltek.
A recepciós nem tudott felvilágosítást adni arról, hogy a vendég a szobájában vagy bárhol máshol a
szállodában tartózkodik-e, de felajánlotta, hogy utánanéz. Harry szigorúan megtiltotta neki. Folytassa csak
a tennivalóit, mintha mi sem történt volna, így sem neki, sem másnak nem eshet baja. De a hét állig
felfegyverkezett, fekete ruhás férfi látványa nyilvánvalóan egy kissé megfeküdte a gyomrát.
– Odaadtam nekik a pótkulcsot – mondta a recepciós jellegzetes kelet-európai akcentussal. – Azt
mondták, hogy ki kell jönnöm, és.
– Húzódjon a kocsi mögé! – súgta neki Falkeid, s a hüvelykujjával a háta mögé bökött. Harry otthagyta
őket, s maga elé emelt pisztollyal megkerülte a házat, majd egy almafákkal teli árnyas kertbe jutott. A
teraszon egy idősebb férfi ült, a Daily Telegraphot olvasta. Leeresztette az újságot, és átpillantott a
szemüvege fölött. Harry a golyóálló mellényén lévő RENDŐRSÉG feliratra mutatott, majd a szája elé
tette a mutatóujját. A férfi biccentett, Harry pedig a negyedik emeleti ablakokra koncentrált. A recepciós
elmondta, hol van az állítólagos fehérorosz szobája: egy rövid folyosó végén, és az ablaka az épület
mögötti kertre néz.
Harry megigazította a fülhallgatóját, és várt.
Néhány másodperc múlva egy villanógránát tompa, elfojtott robaja hallatszott, amit az ablaktáblák
csörömpölése követett.
Harry tudta, hogy a légnyomásnak nincs egyéb hatása, csak átmenetileg megsüketíti a helyiségben
tartózkodókat. De a robbanás a vakító villanással és a váratlan lerohanással együtt a legedzettebbeket is
cselekvésképtelenné teszi az első három másodpercben. És a Deltának mindössze három másodpercre
volt szüksége.
Harry várt. Azután egy tompa hang a fülhallgatóban kimondta azokat a szavakat, amelyekre számított.
– A 406-os szoba biztosítva. Nincs itt senki.
De valójában a folytatás késztette hangos káromkodásra:
– Láthatólag itt járt, és magával vitte a holmiját.
Harry karba tett kézzel állt a 406-os szoba előtti folyosón, amikor Katrine és Bjorn megérkezett.
– Célpont kiiktatva? – kérdezte Katrine.
– Nyílt terepen hibáztuk el – mondta Harry, miközben a fejét rázta.
Katrine és Bjorn követte a szobába.
– Egyenesen idejött, és mindent magával vitt.
– Mindent? – kérdezte Bjorn.
– Mindent, leszámítva két használt fülpiszkálót és két villamosjegyet, amiket a szemetesben találtunk.
Továbbá ezt a labdarúgó-mérkőzésre szóló jegyet. Azt hiszem, a meccset mi nyertük.
– Mi? – kérdezett vissza Bjorn. – Úgy érted, a Válerenga?
– A norvég válogatott. Szlovénia ellen. A jegyen ez áll.
– Tényleg mi nyertünk – bólintott Bjorn. – Riise a hosszabbításban rúgott gólt.
– Elképesztő, milyen dolgokra emlékeztek, ti beteg férfiak! – csóválta a fejét Katrine. – Én még arra
sem emlékszem, hogy a Brann Bergen megnyerte-e a bajnokságot tavaly, vagy kiesett.
– Én sem tudok ilyesmiket – ellenkezett Bjorn. – Csak azért emlékszem rá, mert a rendes játékidőben
döntetlen volt, és Riise.
– Akkor is emlékeztél rá, esőember. Te.
– Hé! – Harry felé fordultak, aki a jegyre meredt. – Emlékszel rá, mi volt akkor, Bjorn?
– Micsoda?
– Milyen esethez hívtak ki?
Bjorn Holm a szakállát vakargatta.
 – Lássuk csak, kora este volt.
– Nem kell válaszolnod – szakította félbe Harry. – Akkor gyilkolták meg Erlend Venneslát
Maridalenben.
– Tényleg?
– Aznap este a válogatott az Ullevaal Stadionban játszott. Itt a dátum a jegyen. Hét órakor.
– Jaj! – nyögte Katrine.
Bjorn Holm arca szenvedő kifejezést öltött.
– Ne csináld, Harry. Légy szíves, ne mondd azt, hogy Valentin Gjertsen a mérkőzésen ült. Mert ha ott
volt.
– ...akkor nem lehet ő a gyilkos – fejezte be a mondatot Katrine. – Mi viszont nagyon szeretnénk, hogy ő
legyen az, úgyhogy mondj valami biztatót, Harry.
– Oké – válaszolta Harry. – Miért nincs ez a jegy is a fülpiszkálókkal és a villamosjegyekkel együtt a
szemetesben? Miért hagyta az íróasztalon, amikor minden egyebet összetakarított? Ott hagyta, ahol
biztosan rábukkanunk.
– Alibit gyártott magának – vonta le a következtetést Katrine.
– Azért hagyta itt, mert pontosan ezt akarta elérni – mondta Harry. – Hogy itt álljunk kétségek között
vergődve, tehetetlenül. De ez csak egy jegy, ami nem bizonyítja, hogy valóban ott is járt. Épp
ellenkezőleg: nemcsak az a gyanús, hogy pont egy futballmérkőzésen volt, vagyis olyan helyen, ahol senki
nem emlékszik egyesével az emberekre, de ráadásul még valamilyen megmagyarázhatatlan okból meg is
őrizte a jegyét.
– A jegyen ott az ülés száma – próbálkozott Katrine. – Talán a körülötte helyet foglalók emlékeznek rá,
ki ült ott. Hogy nem volt-e esetleg üres az ülése. Rákereshetek az ülése számára, hátha találok.
– Végül is tehetsz rá egy kísérletet – mondta Harry. – De végigjátszottuk már ugyanezt a mozis és a
színházas alibikkel is. És a tapasztalatok azt mutatják, hogy három-négy nap elteltével az emberek
halványan sem emlékeznek a mellettük ülő idegenre.
– Igazad van – mondta Katrine csüggedten.
– Válogatott meccs – szólalt meg Bjorn.
– Mi van vele? – kérdezte Harry visszafordulva a fürdőszoba ajtajából, miközben a nadrágja
kigombolásához készülődött.
– A válogatott meccsekre a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség szabályai vonatkoznak – mondta Bjorn. –
A futballhuliganizmus miatt.
– Hát persze! – kiáltotta ki Harry a fürdőszobából. – Nagyon jó, Bjorn!
Azután becsapta az ajtót.
– Mi van? – értetlenkedett Katrine. – Miről beszéltek?
– Kamerák – mondta Bjorn. – A FIFA kötelezi a szervezőket, hogy felvegyék a közönséget arra az
esetre, ha rendzavarás támadna a meccs alatt. A szabályt a kilencvenes évek huliganizmushulláma alatt
hozták, hogy a rendőrség azonosítani tudja a rendbontókat, és elítélhessék őket. A mérkőzés teljes ideje
alatt filmezik a lelátókat, és a nagy felbontású képek lehetővé teszik, hogy minden egyes arcra rá lehessen
közelíteni. Mi pedig tudjuk, Valentin melyik szektorban, hányadik sorban és hányas széken ült.
– Nem ült ott! – csattant fel Katrine. – Kurvára nincs joga ahhoz, hogy ott legyen a képen, világos?
Azzal visszakerülnénk a startmezőre.
– Természetesen megvan az esélye annak, hogy már törölték a felvételeket – folytatta Bjorn. – A
mérkőzés alatt nem volt zavargás, az adatok archiválására vonatkozó előírások pedig nyilván azt is
szabályozzák, mennyi ideig kötelesek megőrizni a.
– Ha a képeket számítógépen tárolják, nem elég csak megnyomni a törlés gombot ahhoz, hogy a fájlok
eltűnjenek a merevlemezről.
– Az adatok archiválására vonatkozó előírások.
– A fájlok végleges eltávolítása olyan, mintha kutyaszart próbálnál eltüntetni egy edzőcipő talpáról.
Szerinted hogy találunk gyerekpornót azokon a számítógépeken, amelyeket a perverzek önként, annak
biztos tudatában adnak át nekünk, hogy mindent letöröltek róla? Hidd el, ha Valentin Gjertsen azon az
estén az Ullevaalban volt, akkor meg fogom találni. Mi volt Erlend Vennesla halálának feltételezett
időpontja?
Hallották a vécé zubogását.
– Hét és fél nyolc között történhetett – felelte Bjorn. – Vagyis egészen a mérkőzés elején. Vennesla még
az ujjongást is hallhatta Maridalennél, hiszen nincs messze Ullevaaltól.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt.
– Ami azt jelenti, hogy Valentin közvetlenül a gyilkosság elkövetése után még odaérhetett a meccsre –
mondta Harry a nadrág utolsó gombját is begombolva. – Ott pedig nem volt más dolga, mint olyasmit
tenni, ami miatt emlékezni fognak rá. Alibi.
– Valentin nem volt ott a meccsen – kötötte az ebet a karóhoz Katrine. – De ha mégis ott volt, az elejétől
a végéig végignézem azt a kicseszett videót, és egy stopperórával mérem az időt, ha csak felemeli a seggét
az ülésről. Alibi, a lószart!
A hatalmas villák között csend volt.
Vihar előtti csönd, amikor az AS Norge dolgozóinak Volvói és Audijai még nem tértek haza, gondolta
Truls.
Truls Berntsen megnyomta a csengőt, és körülnézett.
Szépen kiépített kert. Gondozott. Így megy ez, ha az embernek nyugdíjas rendőrfőkapitányként bőven
van ráérő ideje.
Kinyílt az ajtó. A férfi mintha nagyon megöregedett volna. Éles, kék pillantása a régi volt, de a nyakán a
bőr petyhüdtebb lett, a testtartása kevésbé volt szálfaegyenes. Egyszerűen nem volt olyan lenyűgöző
jelenség, mint amilyennek Truls emlékezett rá. Talán csak a kifakult szabadidőruha tette, de az is lehet,
hogy mindenkivel ez történik, amikor már nem kell folyton vigyázzállásba vágnia magát a munkahelyén.
– Berentzen, szervezett bűnözés. – Truls annak biztos tudatában mutatta fel az igazolványát, hogy ha az
öreg valójában Berntsent olvasott is, úgyis annak hisz majd, amit hallott. A hazugság leplezése. A volt
rendőrfőkapitány azonban csak bólintott, anélkül hogy egy pillantást vetett volna az igazolványra.
– Igen, emlékszem magára. Miben segíthetek, Berentzen?
Semmi jelét nem adta, hogy be akarná hívni, amivel Trulsnek valójában semmi gondja nem volt. Senki
sem látta őket, és a háttérzaj is csekély volt.
– A fiáról lenne szó. Sondréról.
– Mi van vele?
– Jelenleg azon dolgozunk, hogy eltávolítsunk néhány albán stricit a szexpiacról, ezért megfigyelés alatt
tartottuk a Kvadraturen forgalmát, és jó pár képet is készítettünk. A képeken sikerült azonosítanunk egy-két
embert, akik prostituáltakat szedtek fel, és arra gondoltunk, hogy bevisszük őket kihallgatásra, ahol
felajánljuk nekik a büntetésük csökkentését, amennyiben használható információjuk van a futtatókról. A
helyszínen készült képek egyikén a fia autójának rendszáma látható.
A volt rendőrfőkapitány bozontos szemöldöke a magasba szökött.
– Mit beszél? Sondre? Az ki van zárva.
– Én is így vélem. Ezért is akartam tanácsért fordulni magához. Ha úgy gondolja, hogy félreértésről
lehet szó, s az autójába beszálló nő talán nem is prostituált, megsemmisítjük a felvételt.
– Sondre boldog házasságban él. Én neveltem fel, higgyen nekem, pontosan meg tudja különböztetni
egymástól a jót és a rosszat.
– Természetesen, én csak arról szerettem volna megbizonyosodni, hogy maga is így ítéli-e meg az ügyet.
– Magasságos ég, miért venne. – A férfi arca grimaszba rándult, mintha rohadt szőlőszemre harapott
volna. -.szexet az utcán? Fertőzésveszély. A gyerekek. Nem, teljességgel lehetetlen!
– Akkor, ha jól értem, mindketten úgy gondoljuk, nincs értelme foglalkoznunk az üggyel. Bár okunk van
feltételezni, hogy a nő prostituált. Viszont az is elképzelhető, hogy más ült a kocsiban, nem a fia, valaki,
akinek kölcsönadta az autót. A sofőrről ugyanis nincs fotónk.
– Akkor tulajdonképpen ügy sincs. Nem, egyszerűen felejtsék el!
– Köszönöm, így fogunk tenni.
Az egykori rendőrfőkapitány lassan bólintott, és közben alaposabban szemügyre vette Trulst.
– Berentzen az SZBEO-ról, ugye?
– Úgy van.
– Köszönöm, Berentzen. Jó munkát végeznek.
Truls arcán széles mosoly terült szét.
– Megtesszük, ami tőlünk telik. További szép napot!
– Mit is mondtál? – kérdezte Katrine a fekete képernyőre meredve. Odakint a világban kellemes
délután volt, a Kazánházban viszont szinte teljesen elhasználták a levegőt a bent szorongó emberek.
– Azt mondtam, hogy az adatok archiválására vonatkozó előírások miatt valószínűleg már törölték a
közönségről készült képeket – ismételte meg Bjorn. – És amint látod, igazam volt.
– És én erre mit mondtam?
– Hogy a fájlok olyanok, mint a kutyaszar az edzőcipő talpán – felelte Harry. – Lehetetlen eltávolítani
őket.
– Nem azt mondtam, hogy lehetetlen – helyesbített Katrine.
Mind a négyen Katrine számítógépének monitorja körül szorongtak. Amikor Harry felhívta Stálét,
hogyjöjjön be, a pszichológus hangja leginkább megkönnyebbültnek tűnt.
– Azt mondtam, hogy nehéz – folytatta Katrine. – De rendszerint marad valami nyom utánuk, amire egy
ügyes PC-szakértő férfiember könnyen rátalálhat.
– Vagy egy nő? – vetette fel Stále.
– Kizárt – jelentette ki Katrine. – A nők képtelenek a párhuzamos parkolásra, nem emlékeznek a
futballmérkőzések eredményére, ahogy arra sem bírják rávenni magukat, hogy a számítógéphasználat
minden csínját-bínját elsajátítsák. Az ilyesmire ott vannak a magatokfajták, a minimális szexuális élettel
rendelkező furcsa férfiak, akiknek a pólóján különféle együttesek pózolnak. Így megy ez már a pattintottkő-
korszak óta.
– Szóval nem tudja.
– Többször is jeleztem már, hogy nem vagyok számítástechnikai szakértő, Stále. A keresőmotorjaim
végignyálazták a Norvég Labdarúgó-szövetség fájlrendszerét, de a filmfelvételt már törölték. Innentől
kezdve, sajnos, tehetetlen vagyok.
– Egy csomó időt megspórolhattunk volna, ha rám hallgattok – jelentette ki Bjorn. – Akkor most mihez
kezdünk?
– Persze azért nem teljesen tehetetlen – folytatta Katrine még mindig Stálénak címezve a szavait. –
Ugyanis van néhány vitathatatlan előnyöm. Úgymint a női báj, a kevésbé nőies rámenősség és a minimális
szégyenérzet. Ezekkel pedig már elég jól lehet boldogulni a kockafejek világában. Így az, ami annak
idején hozzájuttatott ezekhez a keresőmotorokhoz, egy Side Cut művésznéven ismert számítástechnika-
zseni jóindulatához is hozzásegített. Egy órával ezelőtt felhívtam az indiai Hyderabadban, és ráállítottam
a nyomra.
 – És...?
– És íme a film! – felelte Katrine, és megnyomta a lejátszás gombot.
A képernyő kivilágosodott.
Mindannyian a szemüket meresztették.
– Ő az – mondta Stále. – Magányosnak tűnik.
Valentin Gjertsen, alias Paul Stavnes karba tett kézzel ült előttük. A lelkesedés minden jele nélkül
követte a mérkőzést.
– Azt a rohadt.! – káromkodott csendesen Bjorn.
Harry megkérte Katrinét, hogy gyorsítva játssza le a filmet.
Katrine megnyomott egy gombot, mire a Valentin Gjertsent körülvevő emberek furcsa, szaggatott
mozgásba kezdtek, miközben a jobb alsó sarokban lévő óra és számláló szédítő tempóban pörgött. Csak
Valentin Gjertsen ült nyugodtan, szoborrá dermedve a nyüzsgő forgatag közepén.
– Gyorsabban! – mondta Harry.
Katrine tette, amit kért, mire az emberek még élénkebbé váltak: előre-hátra hajlongtak, felugrottak, a
karjukat a levegőbe emelték, eltűntek, majd visszatértek egy virslivel vagy egy kávéval. Azután a kék
ülések hirtelen kiürültek.
– Egy-egy, szünet – mondta Bjorn.
A sorok azután újra megteltek. A közönség még nyüzsgőbbé vált. A sarokban lévő óra pörgött.
Fejcsóválás, nyilvánvaló csalódottság. Majd hirtelen: karok a levegőben. A kép néhány másodpercre
mintha megfagyott volna. Azután a közönség egy emberként pattant fel, mindenki ujjongva ugrált, és
ölelgette egymást. Mindenki, kivéve egyvalakit.
– Riise hosszabbításban rúgott büntetője – mondta Bjorn.
Azután a meccs véget ért, az emberek pedig elhagyták a helyüket. Valentin mozdulatlanul várt, amíg
mindenki távozott. Majd hirtelen felugrott, és már el is tűnt.
– Nem szereti a lökdösődést – állapította meg Bjorn.
A kép újra elsötétült.
– Nos – mondta Harry. – Mi az, amit láttunk?
– A páciensemet, amint egy labdarúgó-mérkőzést néz – felelte Stále. – Pontosabban a volt páciensemet,
amennyiben nem bukkan fel a következő terápiás ülésen. Ezt leszámítva pedig egy szemmel láthatólag
szórakoztató mérkőzést, amelyet rajta kívül mindenki élvezett. Mivel ismerem a testbeszédét, nagy
biztonsággal kijelenthetem, hogy a meccs egyáltalán nem érdekelte. Ami természetesen felveti a kérdést,
akkor miért ment el?
– Ráadásul nem evett, nem ment el vécére, és egész idő alatt fel sem állt a helyéről – tette hozzá
Katrine. – Csak ült ott, mint egy kicseszett sóbálvány. Nem ijesztő ez egy kicsit? Mintha tudta volna, hogy
ellenőrizni fogjuk a felvételt, és tíz másodpercet sem akart adni nekünk a nyavalyás alibijéből.
– Még csak nem is telefonált – mondta Bjorn. – Pedig akkor legalább kinagyíthatnánk a képet, és talán
láthatnánk, milyen számot ütöget be. Vagy a hívás ideje alapján utánanézhetnénk a kimenő hívásoknak az
Ullevaal Stadiont lefedő bázisállomásokon, és.
– De nem telefonált – szakította félbe Harry.
– De ha.
– Nem telefonált, Bjorn. És teljesen mindegy, milyen indíttatásból nézte végig a mérkőzést az Ullevaal
Stadionban, mert az nem változtat a tényen, hogy Erlend Vennesla meggyilkolásának idején ott ült. Ahogy
azon sem változtat. – Harry elnézett a többiek feje fölött, és a kopár, fehér falra irányította pillantását.
-.hogy visszatértünk a startmezőre.
 Harmincnegyedik fejezet
Aurora a hintán ült, és a körtefák levelei között átszűrődő napfénybe nézett. Apa legalábbis
csökönyösen állította, hogy körtefák, de még soha senki nem látott egyetlen körtét sem rajtuk. Aurora
tizenkét éves volt, egy kissé már nagy ahhoz, hogy hintázzon, ahogy ahhoz is, hogy mindent elhiggyen, amit
apa mond.
Miután hazajött az iskolából, megcsinálta a leckét, aztán kijött a kertbe, amíg anya elment a boltba. Apa
nem ér haza vacsorára, megint elkezdett sokáig dolgozni. Pedig nemrég megígérte Aurorának és anyának,
hogy mostantól akkor fog hazaérni, mint a többi apa, nem fog a rendőrségnek dolgozni esténként, hanem
csak pszichoterápiás üléseket tart az irodájában, és azután hazajön. De most mégis újra dolgozni kezdett a
rendőrségnek. Azt viszont egyik szülője sem volt hajlandó elárulni Aurorának, pontosan mit is csinál.
Kikereste az iPodon azt a számot, amelyben Rihanna arról énekel, hogy ha a férfi őt akarja, jöjjön, és
sétáljon vele. Aurora kinyújtotta hosszú lábát, hogy gyorsítson a hintázás ütemén. Úgy megnőtt az utóbbi
évben, hogy a lábát vagy kénytelen volt egészen maga alá húzni, vagy a magasba emelni, hogy ne súrolja a
földet a hinta alatt. Nemsokára olyan magas lesz, mint anya. Hátrahajtotta a fejét, s érezte, ahogy dús,
hosszú hajának súlya finoman húzza a fejbőrét. Behunyta a szemét, hogy a fák és a hinta kötele fölött
ragyogó nap ne süssön bele. Hallgatta, ahogy Rihanna énekelt, ahogy az ágak halkan megreccsentek,
amikor a hinta az ív legmélyebb pontjára ért. De más hangokat is hallott: a kinyíló kaput és a kaviccsal
felszórt járdán megcsikorduló lépteket.
– Anya? – kiáltotta.
Nem akarta kinyitni a szemét, nem akarta elfordítani az arcát a napsugaraktól, amelyek olyan finoman
melengették. De nem kapott választ, és hirtelen eszébe jutott, hogy nem hallotta, amikor anya kis, kék
csotrogánya beállt a garázs elé, nem hallotta a motor berregését.
Így aztán letette a sarkát a földre, és lefékezte a hintát. A szemét továbbra is csukva tartotta, nem akart
kiszakadni a zene, a nap és az álmodozás szőtte, kellemes állapotból.
Azután egy árnyék esett rá, és hirtelen lehűlt a levegő, mint amikor egy felhő úszik a nap elé egy
egyébként hűvös délutánon. Aurora kinyitotta a szemét, és egy fölé tornyosuló alakot pillantott meg. Csak
a körvonalait látta az égen, a feje körül a napsugarak glóriájával. Egy másodpercig csak zavartan pislogott
a fejébe tolakodó gondolatoktól.
Hogy Jézus visszatért. Hogy itt áll előtte. És hogy ez azt jelenti, hogy a szülei tévedtek, és Isten valóban
létezik, és minden bűnünkre van megbocsátás.
– Szia, kicsi lány! – mondta a hang. – Hogy hívnak?
És Jézus ez esetben norvégul beszélt.
– Aurora – válaszolta a gyerek, és összehúzta a szemét, hogy jobban lássa a férfi arcát. Se szakáll, se
hosszú haj.
– Itthon van az apukád?
– Dolgozik.
– Értem. Ezek szerint egyedül vagy itthon, Aurora?
Aurora válaszolni akart. De valami nem hagyta. Nem tudta pontosan, mi volt az.
– Ki maga? – kérdezte helyette.
– Valaki, aki beszélni szeretne az apukáddal. De mi is beszélgethetünk, te meg én. Úgy értem, ha már
úgyis mindketten egyedül vagyunk. Nem igaz?
Aurora nem válaszolt.
– Milyen zenét hallgatsz? – kérdezte a férfi, miközben az iPodra mutatott.
– Rihannát – válaszolta Aurora, és egy kicsit hátrébb tolta a hintát. Nemcsak azért, hogy kikerüljön a
férfi árnyékából, hanem azért is, hogyjobban lássa.
 – Ó, igen – mondta a férfi. – Nekem több albuma is megvan otthon. Kölcsönadjak néhányat?
– Amik nincsenek meg nekem, azokat a Spotifyon szoktam meghallgatni – mondta Aurora, miközben
megállapította, hogy a férfi egészen átlagosnak tűnik, legalábbis semmi Jézus-szerű nincs benne.
– Ó, igen, a Spotify – bólintott a férfi, majd leguggolt, és így kisebb lett, mint Aurora. Sokkal jobb
érzés volt. – Hiszen akkor mindent meghallgathatsz, amit csak akarsz.
– Szinte mindent – felelte Aurora. – De nekem csak olyan ingyenes Spotifyom van, ahol reklám van a
dalok között.
– És azt nem szereted?
– Nem szeretem, hogy beszélnek közben, tönkreteszi a hangulatot.
– Tudtad, hogy vannak olyan dalok, amelyekben beszélnek, és mégis azok a legjobb számok?
– Nem – mondta Aurora.
Oldalra hajtotta a fejét, és azon tűnődött, miért beszél a férfi ilyen szelíd hangon, mert valahogy úgy
tűnt, nem ez a valódi hangja. A barátnője, Emilie is más hangon beszélt, ha valami szívességre akarta
rávenni Aurorát, például amikor kölcsön akarta kérni a kedvenc ruhadarabjait, vagy valami olyasmit, amit
Aurorának semmi kedve nem volt odaadni, mert mindig olyan sok zűrzavar támadt belőle.
– Akkor meg kell hallgatnod a Pink Floyd egyik albumát.
– Melyiket?
A férfi körülnézett.
– Ha bemegyünk, megmutatom a számítógépen. Amíg az apukádat várjuk.
– Elég, ha elbetűzi. Megjegyzem.
– Jobb, ha megmutatom. Egyúttal egy pohár vizet is kérnék.
Aurora a férfit nézte. Most, hogy leguggolt, a nap újra a kislány arcába sütött, de már nem melegítette.
Különös. Hátradőlt a hintában. A férfi mosolygott. Aurora látta, hogy valami megcsillan a fogai között.
Mintha a nyelve hegye villant volna elő, majd azonnal el is tűnt.
– Akkor megyünk? – kérdezte a férfi, és felállt. Megfogta a hinta egyik kötelét fejmagasságban.
Aurora lecsúszott a hintáról, s átbújt a férfi karja alatt. Elindult a ház felé. Hallotta a lépéseket a háta
mögött. A hangot.
– Tetszeni fog, Aurora. Megígérem.
Szelíd, mint egy ájtatos lelkész. Apa szokta ezt mondani. Lehet, hogy mégiscsak Jézus? De akár Jézus,
akár nem, Aurora nem akarta, hogy bemenjen vele a házba. Mégis továbblépdelt. Mert mit fog mondani
apának? Hogy nem engedte be egy ismerősét egy pohár vízért? Nem, ezt mégsem mondhatja. Lassított a
léptein, hogy legyen ideje gondolkodni, hogy valami ürügyet találjon, miért nem mehet be vele a férfi. De
nem jutott eszébe semmi. És mivel lassított, a férfi közelebb ért hozzá, Aurora pedig hallotta a lélegzetét.
Nehéz volt, mintha kifulladt volna attól a néhány lépéstől, amit a hintától idáig megtettek. A leheletének
pedig különös, körömlakklemosóra emlékeztető szaga volt.
Öt lépés a lépcsőig. Egy ürügy. Két lépés. A lépcső. Gyerünk már! Semmi. Ott álltak az ajtó előtt.
Aurora nyelt egyet.
– Szerintem zárva van – mondta. – Idekint kell várnunk.
– Tényleg? – kérdezte a férfi, majd szétnézett a lépcső tetejéről, mintha apát keresné valahol a sövény
mögött. Vagy a szomszédokat. Aurora érezte a férfi karjából áradó meleget, amikor az a válla fölött
átnyúlva megmarkolta a kilincset, és lenyomta. Kinyitotta az ajtót.
– Nézzenek oda! – mondta a férfi, és a lélegzete még inkább felgyorsult. És mintha egy kissé remegett
volna a hangja. – Milyen szerencsénk van!
Aurora az ajtónyílás felé fordult. A félhomályos előszobába meredt. Csak egy pohár víz. És az a zene,
amiben beszélnek, és ami nem is érdekelte. Egy fűnyíró távoli zaja. Dühös, erőszakos, kitartó. Átlépett a
küszöbön.
– Nekem. – kezdte, majd hirtelen megtorpant, és abban a pillanatban megérezte az idegen kezét a
vállán. Érezte a férfi bőrének melegét a pólója nyakkivágásánál. Érezte, ahogy a szíve zakatolni kezd. Egy
újabb fűnyíró hangja ütötte meg a fülét. Ami nem fűnyíró volt, hanem egy kis autómotor berregése.
– Anya! – kiáltotta Aurora, és félretolta a férfi kezét, kitért előle, átugrotta a négy lépcsőfokot, majd a
kavicsban landolt, s rögtön futásnak is eredt. Visszaszólt a válla fölött:
– Segítenem kell behozni a szatyrokat!
A kapu felé szaladt, miközben lépések után hallgatózott, de az edzőcipője talpa alatt szinte fülsiketítően
csikorogtak a kavicsok. Feltépte a kaput, és nézte, ahogy az anyukája kiszáll a garázs előtt parkoló kis, kék
autóból.
– Szia, kicsim! – mondta anya, és kérdő mosollyal nézett Aurorára. – Micsoda sebesség!
– Van itt egy férfi, apát keresi – felelte Aurora. A kavicsos járda hosszabb volt, mint hitte, legalábbis
egészen kifulladt. – Ott van a lépcsőn.
– Tényleg? – kérdezte az anyja, majd odanyújtotta a gyereknek az egyik szatyrot a hátsó ülésről, és
bementek a kapun.
A lépcső üres volt, a ház ajtaja azonban még mindig nyitva állt.
– Bement? – kérdezte az anyja.
– Nem tudom – válaszolta Aurora.
Beléptek a házba, de Aurora az előszobában maradt, a nyitott bejárati ajtó közelében, miközben az
anyukája átvágott a nappalin, s továbbindult a konyha felé.
– Hahó! – hallotta Aurora az anyukája kiabálását. – Hahó!
Azután anya visszatért az előszobába, immár szatyor nélkül.
– Nincs itt senki, Aurora.
– Pedig itt volt. Esküszöm!
Az anyja meglepődve nézett rá, és röviden felnevetett.
– Hát persze, kicsim. Miért ne hinnék neked?
Aurora nem válaszolt. Nem tudta, mit kellene mondania. Hogyan magyarázza el, hogy talán Jézus volt
az. Vagy a Szentlélek. Legalábbis olyasmi, amit nem lát mindenki.
– Ha fontos volt, amit akart, úgyis visszajön – mondta az anyja, és visszament a konyhába.
Aurora az előszobában maradt. Az édeskés, áporodott szag még mindig a levegőben úszott.

Harmincötödik fejezet
– Mondd csak, neked egyáltalán nincs életed?
Arnold Folkestad felnézett a papírokból. Elmosolyodott, amikor megpillantotta az ajtókeretnek
támaszkodó, magas fickót.
– Nem, nekem sincs, Harry.
– Már kilenc óra is elmúlt, és te még mindig itt vagy.
Arnold nevetett, és összerendezte a papírokat.
– Mindenesetre én legalább hazafelé indulok, te viszont most jöttél, és. meddig is maradsz?
– Nem sokáig. – Harry tett egy hosszú lépést az Arnold irodájában álló üres vendégszékig, és leült. –
És nekem legalább van egy nőm, akivel minden hétvégén együtt lehetek.
– Igen? Hát, nekem meg van egy exnejem, akivel végre nem kell minden hétvégén együtt lennem.
– Tényleg? Nem is tudtam.
– Legalábbis egy exélettársam.
– Kávé? Mi történt?
 – A kávé elfogyott. Az egyikünk arra a téves gondolatra jutott, hogy ideje lenne a lánykérésnek.
Onnantól egyenes út vezetett lefelé. Azután fújtam le a dolgot, hogy már elküldtük a meghívókat, ő pedig
azzal a lendülettel el is költözött. Azt mondta, hogy nem tud együtt élni ezzel. A legjobb dolog, ami valaha
történt velem, Harry.
– Hm. – Harry a középső– és a hüvelykujjával masszírozta a szemét.
Arnold felállt, és levette a zakóját a fogasról.
– Mi a helyzet a Kazánházban?
– Nos. Ma erős visszaesést produkáltunk. Valentin Gjertsen...
– Igen?
– Úgy véljük, ő a Fűrészes. De nem ő ölte meg a rendőröket.
– Biztos?
– Legalábbis nem egyedül csinálta.
– Többen lehetnek?
– Katrine szerint igen. Holott tény, hogy a szexuális indíttatású gyilkosságok kilencvennyolc egész hat
tized százalékában az elkövető egyedül van.
– Akkor.
– Katrine nem adja fel ilyen könnyen. Rámutatott, hogy a Tryvannon annak idején valószínűleg ketten
gyilkolták meg a lányt.
– Ott volt az, hogy a test egyes részeit kilométerekre egymástól találták meg?
– Igen. Katrine szerint elképzelhető, hogy Valentinnak volt egy társa. Így tudták összezavarni a
rendőrséget.
– Felváltva öltek, és szereztek alibit?
– Igen. És tényleg volt már erre példa: két, korábban már elítélt michigani erőszaktevő is egymásra
talált egyszer a hatvanas években. Sikerült elérniük, hogy a gyilkosságaik klasszikus sorozatgyilkosságnak
tűnjenek: készítettek egy közös mintát, és minden alkalommal azt követték.
A gyilkosságok mintha egymás másolatai lettek volna. De miután valamennyire hasonlítottak azokra az
esetekre is, amelyeket korábban elkövettek, hiszen mindkettőjüknek megvoltak a maguk beteg
elképzelései, egy idő múlva az FBI látókörébe kerültek. De amikor előbb az egyikről, majd a másikról is
kiderült, hogy tökéletes alibije van több gyilkosság idejére is, természetesen elterelődött róluk a gyanú.
– Okos. Akkor miből gondolod, hogy nem fordulhat elő ehhez hasonló eset nálunk is?
– Kilencvennyolc.
-.egész hat tized százalék. Nem merev egy kicsit ez a gondolkodásmód?
– A koronatanúk halálozási okairól készített statisztika segített kideríteni, hogy Aszajev nem
természetes módon hunyt el.
– De azzal az üggyel továbbra sem kezdtél semmit, ugye?
– Nem. De azt hagyjuk is, Arnold, ez fontosabb. – Harry a háta mögötti falhoz támasztotta a fejét.
Behunyta a szemét. – Eléggé egy srófra jár az agyunk, Arnold, én viszont most átkozottul kimerültem.
Úgyhogy nem szépítem a dolgot: azért jöttem, hogy megkérjelek, segíts nekem gondolkozni egy kicsit.
– Én?
– Egy az egyben visszakerültünk a startvonalra, Arnold. És neked van néhány olyan tekervény az
agyadban, amilyennel én nyilvánvalóan nem rendelkezem.
Folkestad kibújt a zakójából, amit szépen a szék támlájára terített, és leült.
– Harry!
– Igen?
– Nem is sejted, mennyire jólesik ez nekem.
 Harry elvigyorodott.
– Jól van. Indíték.
– Indíték. Ez tényleg a startvonal.
– Mert ott vagyunk. Milyen indítéka lehet a gyilkosnak?
– Megyek, és megnézem, hátha mégis találok egy kis kávét.
Harry végig beszélt, amíg megitták az első csésze kávét, és felhörpintették a második java részét, majd
Arnold vette át a szót.
– Úgy gondolom, hogy René Kalsnes meggyilkolása azért fontos, mert kivétel. Nem illik a sorba. Azaz
bele is illik, meg nem is. A régi gyilkosságok közül kilóg, mert azok közös jellemzője a szexuális indíték,
a szadizmus és a szúrófegyverek használata volt. A rendőrgyilkosságok sorába viszont belepasszol, mert
ott tompa tárggyal roncsolták szét a fejet.
– Folytasd – mondta Harry, és letette a kávéscsészét.
– Jól emlékszem a Kalsnes-gyilkosságra – mesélte Arnold. – Éppen San Franciscóban voltam, amikor
történt. Egy szállodában laktam, ahol mindenki ajtaja elé letették a The Gayzette című lapot.
– Melegújság?
– A kis hazánkban elkövetett gyilkosságról az első oldalon tudósítottak, és egy meleg férfi elleni
gyűlöletgyilkosságnak nevezték. Az volt az érdekes, hogy a norvég lapok, amiket a nap folyamán később
olvastam, nem utaltak arra, hogy meleggyilkosság lett volna. Azon tűnődtem, hogyan tudott az amerikai
újság ilyen határozott következtetésre jutni, ezért elolvastam a teljes cikket. A The Gayzette újságírója azt
írta, hogy a bűncselekmény a meleggyilkosságok összes klasszikus vonását magán viseli: adott egy meleg,
aki tevőlegesen adja a világ tudtára a szexuális beállítottságát, mire valaki felszedi, elviszi egy félreeső
helyre, ahol rituálisan és brutálisan meggyilkolja. A gyilkosnál lőfegyver van, de nem éri be azzal, hogy
simán csak lelője Kalsnest, először szétveri az arcát. Azáltal enged utat a homofóbiájának, hogy szétveri a
túl szép, nőies, meleg vonásokat? Az újságíró arra jutott, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett,
megtervezett meleggyilkosság volt. És tudod, mi a helyzet, Harry? Szerintem ez a végkövetkeztetés nem is
volt olyan rossz.
– Hm. Amennyiben ez tényleg meleggyilkosság volt, ahogy te fogalmaztál, akkor nem illik bele a képbe.
Semmi sem utal arra, hogy a többi áldozat közül bárki homoszexuális lett volna, sem a régi, sem a
rendőrgyilkosságok esetében.
– Hát igen. De van itt más érdekesség is. Azt mondtad, hogy az egyetlen gyilkosság, amelynek
felderítésében valamilyen módon az összes meggyilkolt rendőr részt vett, az épp a Kalsnes-ügy volt, nem?
– Ahol ennyire kevés a gyilkossági nyomozó, ott azért ez nem ritka, Arnold, úgyhogy ez viszonylag
sovány érv.
– Ennek ellenére úgy érzem, hogy fontos.
– Nem kell fölényeskedni, Arnold.
A vörös szakállú férfi sértett arcot vágott.
– Valami rosszat mondtam?
– „Úgy érzem”. Majd szólok, ha már ott tartasz, hogy a megérzéseid érvnek számítanak.
– Mert az csak keveseknek adatik meg?
– Alig néhányunknak. Folytasd, és ne szívd mellre, oké?
– Ahogy óhajtod. Annyit azért megjegyezhetek, hogy úgy érzem, egyetértesz velem?
– Talán.
– Akkor megkockáztatnám a javaslatot, hogy fordítsátok minden erőforrásotokat a meleg fickó
gyilkosának megtalálására. A legrosszabb esetben felderítetek egy régi esetet. A legjobb esetben pedig az
egész rendőrgyilkossági ügyet megoldjátok.
 – Hm. – Harry felhajtotta a kávé maradékát, és felállt. – Köszönöm, Arnold.
– Én köszönöm. A magamfajta, forgalomból kivont rendőr számára öröm, ha kikérik a véleményét.
Apropó, forgalomból kivont, összefutottam ma Silje Gravsenggel a portán. Azért jött, hogy leadja a
kulcsát, mert valami. akármi volt.
– Diákképviselő.
– Igen, az. De a lényeg, hogy felőled kérdezősködött. Nem válaszoltam neki semmit. Azután azt mondta,
hogy egy szélhámos vagy. Mert a főnököd azt mondta neki, nem igaz, hogy minden ügyet megoldottál,
ugyanis ott az a Gusto Hanssen-eset. Ez igaz?
– Hm. Részben.
– Részben? Ez meg mit jelent?
– Hogy nyomoztam az ügyben, de nem tartóztattak le senkit. Milyennek tűnt?
Arnold Folkestad összehúzott szemmel méregette Harryt, mintha fegyverrel célozna rá, vagy keresne
valamit az arcán.
– Milyennek, milyennek. Nagyon furcsa lány ez a Silje Gravseng. Hívott, hogy tartsak vele
lőgyakorlatra az 0kernre. Csak úgy hirtelen előállt ezzel.
– Hm. És mit mondtál erre?
– A rossz szememre és a remegő kezemre hivatkozva visszautasítottam. Azt mondtam, hogy legfeljebb
fél méterről találom el a céltáblát, ami mellesleg igaz is. Elfogadta a magyarázatot, én viszont azóta is
azon töröm a fejem, miért jár még mindig lőgyakorlatra, hiszen már nem kell letennie a vizsgát.
– Nos – mondta Harry. – Van olyan, hogy az ember csak a lövöldözés kedvéért lövöldözik.
– Egészségére – állt fel Arnold. – De azt meg kell hagyni, hogyjól nézett ki.
Harry az ajtón kisántikáló kollégája után bámult. Elgondolkodva kikereste a Nedre Eiker-i körzeti
megbízott telefonszámát, majd felhívta. A telefonbeszélgetést követően egy darabig a hallottakon rágódott.
Az stimmelt, hogy Bertil Nilsen nem vett részt a szomszédos Drammenben meggyilkolt René Kalsnes
ügyének kinyomozásában. Másfelől viszont ő volt aznap este ügyeletben, és miután megkapták a
bejelentést, hogy valamivel feljebb, Eikersagánál egy autó van a folyóban, kiment a helyszínre, mert nem
volt egyértelmű, hogy pontosan melyik település területén van a kocsi. A körzeti megbízott arra is kitért,
hogy a drammeni rendőrség és a Kripos is letolta őket, amiért Nilsen végighajtott a puha talajon, ahol
egyébként remek gumiabroncsnyomokra bukkanhattak volna.
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy közvetetten befolyással volt a nyomozásra.
Csaknem tíz óra volt, a nap már rég lebukott a zöldellő domboldal mögött, amikor Stále Aune beállt az
autóval a garázsba, majd a kavicsos úton a ház felé indult. Észrevette, hogy sem a konyhából, sem a
nappaliból nem szűrődik ki fény. Ebben semmi szokatlan nem volt, előfordult, hogy a felesége korán
nyugovóra tért.
Érezte, ahogy a testsúlya a térdízületeire nehezedik. Atyaég, mennyire fáradt! Hosszú napja volt, mégis
abban reménykedett, hogy ébren találja a feleségét, és beszélgetnek egy kicsit. Szerette volna kibeszélni
magát. Megfogadta Harry tanácsát, és felkereste az egyik kollégáját, aki az otthoni irodájában fogadta.
Mesélt a késes támadásról. Arról, hogy biztos volt benne, hogy meg fog halni. Megtett mindent, most már
csak aludnia kellett. Amennyiben el tud aludni.
Előhúzta a kulcsát, és kinyitotta a bejárati ajtót. A pillantása Aurora kabátjára esett, ami a fogason
lógott. Te jó ég, hogy nő ez a kislány! Lerúgta magáról a cipőt. Felegyenesedett, és a ház csendjét
hallgatta. Nem tudta pontosan, mi lehet az oka, de mintha a csend nagyobb lett volna, mint máskor. Mintha
hiányzott volna egy hang, amelynek egyébként nyilván sosem volt tudatában, amikor ott volt.
Felment az emeletre. A lépései egyre lassultak, olyan volt, mint egy túlterhelt robogó a hegyoldalon
fölfelé. El kell kezdenie edzeni, le kell adnia legalább tíz kilót. Jobban fog aludni, jobb lesz a közérzete,
jobban bírja majd a hosszú munkanapokat, növeli a várható élettartamát, serkenti a szexuális életét, és
önbizalmat nyer, röviden: jót tesz majd neki. Ha a fene fenét eszik, akkor is megcsinálja.
Aurora szobáját elhagyva megtorpant.
Megállt, egy kicsit habozott. Visszament. Kinyitotta az ajtót.
Csak meg akarta nézni, hogy alszik, ahogy azelőtt is tette. Úgysem folytathatja ezt már sokáig.
Észrevette, hogy a lánya már most is sokkal tudatosabban kezelt bizonyos dolgokat, a magánszférát
például. Nem arról volt szó, hogy már nem mutatkozott meztelenül Stále előtt, csak éppen nem flangált
már olyan fesztelenül, mint kisebb korában. És amikor Stále rájött, hogy ez már nem természetes Aurora
számára, onnantól kezdve az ő számára sem volt az. Abból a látványból azonban mégis csenni szeretett
volna magának egy kicsit, ahogy a lánya békésen, biztonságban alszik, mindattól távol, aminek ő maga ki
volt téve a nap folyamán.
Mégis letett róla. Holnap úgyis látja majd a reggelinél.
Halk sóhajjal becsukta a gyerekszoba ajtaját, és bement a fürdőbe. Arcot és fogat mosott. Levetkőzött, a
ruháit bevitte a hálószobájukba, a székre fektette, és újra meghökkent. A csend. Mi hiányzik? A
hűtőszekrény zúgása? A susogás a szellőzőnyílás felől, ami máskor nyitva szokott lenni?
Érezte, hogy képtelen ezen töprengeni. Bebújt a paplan alá. Látta, ahogy a takaró alól kibukkannak
Ingrid tincsei. Felé akart nyúlni, végig akart simítani a haján, a hátán, érezni akarta, hogy ott van. Ingrid
azonban nem aludt mélyen, és Stále tudta, hogy gyűlöli, ha felébresztik. Be akarta hunyni a szemét, de
azután meggondolta magát.
– Ingrid?
Nem érkezett válasz.
– Ingrid?
Csend.
Végül is várhat. Behunyta a szemét.
– Igen? – Stále érezte, hogy a felesége felé fordul.
– Semmi – mormolta. – Csak. Ez az ügy.
– Akkor mondd meg nekik, hogy nem csinálod.
– De valakinek meg kell csinálnia. – Épp olyan közhelynek hangzott, mint amilyen volt.
– Úgysem találnak nálad jobbat.
Stále kinyitotta a szemét. A feleségére nézett, megsimogatta az asszony meleg, kerek arcát. Olykor –
nem, annál sokkal gyakrabban – nem volt jobb nála.
Stále Aune behunyta a szemét. És már ott is volt. Az álom. Az ájulás. Az igazi rémálom.

Harminchatodik fejezet
A délelőtti napfény megcsillant a villák tetején, amelyek még nedvesek voltak a rövid, kiadós
felhőszakadástól.
Mikael Bellman megnyomta a csengőt, és körülnézett.
Gondozott kert. Így megy ez, ha az embernek nyugdíjasként bőven van ráérő ideje.
Kinyílt az ajtó.
– Mikael! Micsoda meglepetés!
Úgy tűnt, a férfi megöregedett. A pillantása ugyanolyan éles és kék volt, mint régen, de valahogy
idősebbnek látszott.
– Jöjjön be!
Mikael a lábtörlőhöz dörgölte vizes cipőtalpát, és belépett. Odabent volt valami illat, amely a
gyermekkorára emlékeztette, de képtelen volt felismerni.
 A nappaliban telepedtek le.
– Egyedül van itthon? – kérdezte Mikael.
– Az asszony a nagyobbik fiaméknál van. Szükségük volt a nagyi segítségére, és nem kellett kétszer
kérniük. – A férfi arcán széles mosoly terült szét. – Én is gondoltam már rá, hogy felveszem magával a
kapcsolatot. A városi tanács ugyan még nem hozta meg a végső döntést, de mindketten tudjuk, mit akarnak,
és nem olyan nagy baj, ha már most leülünk, és beszélünk egy kicsit arról, hogyan kezdjünk hozzá.
Munkamegosztás és egyebek.
– Igen – felelte Mikael. – Kaphatnék esetleg egy kávét?
– T essék? – Az idős férfi bozontos szemöldöke magasra szökött a homlokán.
– Ha már úgyis leülünk egy kicsit, nem ízesíthetnénk meg a beszélgetést esetleg egy kávéval?
A férfi Mikaelt méregette.
– De igen. Természetesen. Jöjjön, a konyhában is leülhetünk.
Mikael követte az idős férfit. Elhaladtak az asztalokon és a szekrényeken sorakozó családi fotók
sokasága mellett, amely a D nap tengerparti barikádjaira emlékeztette Mikaelt, a támadással szembeni
hiábavaló védekezésre.
A konyhát láthatólag csak kénytelen-kelletlen korszerűsítették, lerítt róla, hogy valamiféle
kompromisszum eredménye a meny konyhai felszereltségre vonatkozó elképzelései és a lakók eredeti
óhaja között, mely csupán a tönkrement hűtőszekrény cseréje volt.
Az idős férfi egy zacskó kávét vett ki az egyik matt üvegajtós szekrényből, majd kinyitotta, és
hozzálátott, hogy a sárga adagolókanállal kimérje. Mikael közben leült, az asztalra tette az MP3– lejátszót,
és megnyomta az indítógombot. Truls hangja fémesen és vékonyan csengett.
– Bár okunk van feltételezni, hogy a nő prostituált. Viszont az is elképzelhető, hogy más ült a kocsiban,
nem a fia, valaki, akinek kölcsönadta az autót. A sofőrről ugyanis nincs fotónk.
A korábbi rendőrfőkapitány hangja távolabbi volt, de miután nem volt háttérzaj, tisztán ki lehetett venni
a szavakat.
– Akkor tulajdonképpen ügy sincs. Nem, egyszerűen felejtsék el!
Mikael nézte, ahogy az adagolókanálból kiszóródik a kávé, amikor az öreg összerándul és
megmerevedik, mintha egy pisztoly csövét szorították volna a bordái közé.
Truls hangja:
– Köszönöm, így fogunk tenni.
– Berentzen az SZBEO-ról, ugye?
– Úgy van.
– Köszönöm, Berentzen. Jó munkát végeznek.
Mikael megnyomta a leállítógombot.
Az öreg lassan megfordult. Az arca sápadt volt. Holtsápadt, futott át Mikael Bellman agyán a gondolat.
Majd hirtelen az vetődött fel benne, hogy tulajdonképpen ez az árnyalat áll a legjobban a halottaknak. A
férfi szája néhányszor megrándult.
– Azt akarja kérdezni – segítette ki Mikael Bellman –, hogy mi ez? A válasz így hangzik: ez itt a
leköszönt rendőrfőkapitány, aki éppen nyomást gyakorol egy rendőrtisztre, megakadályozandó, hogy a fia
ugyanazon vizsgálat és büntetőeljárás alá essen, mint az ország bármely más állampolgára.
Az idős férfi hangja olyan volt, mint a sivatagi szél.
– A fiam még csak nem is járt arra! Beszéltem Sondréval. Az autója hónapok óta a szerelőnél áll. Nem
lehetett ott.
– És nem különös ez egy kissé? – kérdezte Mikael. – A sajtó és a városi tanács meg fogja tudni, hogyan
próbált megvesztegetni egy rendőrt, miközben még csak nem is volt szükség arra, hogy a fiát mentse.
 – Nincs is semmiféle kép az autóról és arról a prostituáltról, igaz?
– Most már nincs. Hiszen azt az utasítást adta, hogy semmisítsék meg. És ki tudja, lehet, hogy még az
előtt történt, hogy a fia autója elromlott volna. – Mikael elmosolyodott. Nem akart, de képtelen volt
megállni.
Az idős férfi arcára visszatért a szín, és a hangja is újra elmélyült.
– Ugye, nem képzeli, hogy ezt csak úgy megússza, Bellman?
– Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy a városi tanács aligha kíván egy bizonyíthatóan
korrupt embert látni a megbízott rendőrfőkapitányi székben.
– Mit akar, Bellman?
– Ezt a kérdést inkább saját magának tegye fel. Maga mit akar? Nyugodt, békés életet és azt, hogy jó,
becsületes rendőrként emlékezzenek magára? Igen? Látja, nem is különbözünk annyira egymástól, ugyanis
én magam is erre vágyom. Nyugalomban és békében akarom végezni a rendőr– főkapitányi munkámat. Úgy
akarom megoldani a rendőrgyilkosságok ügyét, hogy az a kicseszett, szociális ügyekért felelős városi
tanácsos ne köpjön bele a levesembe, és azt akarom, hogy jó rendőrként emlékezzenek majd rám. Szóval
hogyan érhetnénk el mindketten, amit szeretnénk?
Bellman várt, amíg az idős férfinak sikerül összeszednie magát annyira, hogy követni tudja.
– Azt akarom, hogy közölje a városi tanáccsal, hogy miután alaposan beleásta magát az ügy részleteibe,
egészen lenyűgözte, milyen professzionálisan kezeltük a dolgot, nem látja értelmét beleavatkozni és
átvenni az irányítást, épp ellenkezőleg: úgy véli, azzal csak rontaná az ügy megoldásának esélyeit.
Továbbá a véleménye szerint inkább a szociális ügyekért felelős városi tanácsos ítélőképességét kellene
megkérdőjelezni, hiszen illene tudnia, hogy a rendőri munkának módszeresnek és hosszú távúnak kell
lennie, és azzal nem segít, ha pánikba esik, mert ugyan az ügy kapcsán mindannyian nagy nyomás alatt
állunk, ám mind a politikai, mind a szakmai vezetőktől elvárható, hogy ne veszítsék el a fejüket olyan
helyzetekben, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Mármint a fejükre. Ezért ragaszkodni fog ahhoz, hogy a hivatalban lévő rendőrfőkapitány mindenféle
közbeavatkozás nélkül folytathassa a munkáját, mivel a maga megítélése szerint így van a legnagyobb
esély arra, hogy eredményeket mutathassunk fel, ebből következően pedig visszalép a kinevezéstől.
Bellman egy borítékot húzott elő a belső zsebéből, és az asztalra tette.
– Röviden ez áll ebben a levélben, amelyet személyesen a városi tanács vezetőjének címeztek. Csak alá
kell írnia, és fel kell adnia. Amint látja, még a postaköltséggel sem kell törődnie. Az MP3– lejátszó pedig
a magáé lesz, amint kézhez kaptam a városi tanács értesítését a mindenki számára kielégítő döntésről. –
Bellman a kávéskanna felé intett.
– Mi a helyzet? Megkaphatnám végre azt a kávét?
Harry ivott egy kortyot a kávéból, és kinézett a városára.
A rendőr-főkapitányság kantinja az épület legfelső szintjén helyezkedett el, és az Ekebergre, a fjordra
és a Bj0rvikán épülő új városrészre nézett. Harryt azonban elsősorban a régi jelképek érdekelték.
Hányszor ült itt az ebédszünetekben, és próbálta más szögből, más szemmel nézni a dolgokat, miközben a
nikotin és az alkohol utáni vágy egyre jobban kínozta, és azt mondogatta magának, hogy addig nem mehet
ki a teraszra rágyújtani, amíg elő nem áll legalább egy új, végiggondolásra érdemes feltételezéssel!
Úgy hitte, megint erre vágyik.
Egyetlen feltételezés. Ami nemcsak egy kósza gondolat, hanem olyasvalami, ami ellenőrizhető,
értelmezhető.
Felemelte a kávéscsészét, de azonnal le is tette. Addig egy korty sem, amíg az agya elő nem rukkol
valami használhatóval! Indíték. Már olyan régen igyekeznek lyukat ütni a falon a fejükkel, hogy talán ideje
másutt próbálkozniuk. Olyan helyen, ahol fény van.
 Egy székláb megcsikordult a padlón. Harry felpillantott. Bjorn Holm. A férfi az asztalra tette a
csészéjét, anélkül hogy kilöttyintette volna a kávét, levette a rasztasapkát, és felborzolta vörös haját.
Harry szórakozottan nézte a mozdulatot. Levegőhöz akarta juttatni a fejbőrét? Vagy csak el akarta kerülni,
hogy lenyalt legyen a haja, amelytől az ő generációját a hideg rázta, Olegé viszont láthatólag kedvelte ezt
a frizurát. Az izzadt homlokra lapuló frufru egy szarukeretes szemüveg fölött. Az olvasott kockafej, a
számítógépbuzi, az öntudatos városlakó, aki a magáévá tette a vesztes imázsát, a kívülálló hamis szerepét.
Vajon az a férfi is így néz ki, akit keresnek? Vagy egy vörös hajú, vidéki srác világoskék farmernadrágban,
praktikus és kényelmes cipőben, a legközelebbi fodrászüzletben vágatott frizurával, az a fajta, aki zokszó
nélkül felmossa a lépcsőházat, amikor rá kerül a sor, udvarias és segítőkész, és akiről egy rossz szava sem
lehet az embernek? Nem tesztelhető feltételezés. Nem jár a kávé.
– Mi a helyzet? – kérdezte Bjorn.
– Nos. – mondta Harry. Soha nem kérdezte meg Bjorntől, miért hord rasztasapkát cowboykalap helyett,
ha egyszer a countryzenét imádja. – Szerintem tüzetesebben meg kellene vizsgálnunk a René Kalsnes-
gyilkosságot. Hagyjuk a fenébe az indítékot, támaszkodjuk pusztán a tényekre. Van egy golyónk, amellyel
Kalsnest megölték. Egy kilenc milliméteres. Ki használ ilyet?
– Mindenki. Az égvilágon mindenki. Még mi is.
– Hm. Tudtad, hogy világszerte a békeidőben elkövetett gyilkosságok négy százaléka mögött rendőrök
állnak? A harmadik világban ez a szám kilenc százalék. Ez pedig annyit tesz, hogy a világon ebben a
szakmai csoportban a legmagasabb a gyilkosok aránya.
– Anyám! – nyögte Bjorn.
– Csak hülyéskedik – szólalt meg Katrine, aki épp egy széket húzott az asztal mellé, és egy nagy,
gőzölgő teáscsészét tett maga elé. – Amikor az emberek statisztikákkal érvelnek, az esetek hetvenkét
százalékában légből kapott adatokat szajkóznak.
Harry elnevette magát.
– Ez most mulatságos? – kérdezte Bjorn.
– Ez egy vicc – felelte Harry.
– De miért is?
– Kérdezd Katrinét.
Bjorn Katrinére nézett, aki mosolyogva kavargatta a teáját.
– Nem értem! – Bjorn vádló pillantást vetett Harryra.
– Mert önmagát igazolja. A hetvenkét százalékot ebben a pillanatban találta ki, hm?
Bjorn értetlenül rázta a fejét.
– Mint egy paradoxon – folytatta Harry. – Mint az a görög, aki azt mondta, hogy minden görög hazudik.
– De ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem igaz – szólt közbe Katrine. – Mármint a hetvenkét
százalék. Szóval szerinted a gyilkos rendőr, Harry?
– Azt nem mondtam – nevetett Harry. – Én csak.
Megtorpant. Érezte, ahogy a tarkóján égnek állnak a hajszálak. A jó öreg hajszálak. A feltételezés. A
kávéscsészébe pillantott. Tényleg nagyon szerette volna már azt a kortyot.
– Rendőr – ismételte meg. Felnézett, és észrevette, hogy a másik kettő rámered. – René Kalsnest egy
rendőr ölte meg.
– Mi? – kérdezte Katrine.
– Ez a feltételezésünk. Egy kilenc milliméteres golyóval gyilkolták meg, ugyanolyannal, mint amilyet a
Heckler & Koch szolgálati pisztolyokban használnak. A helyszíntől nem messze pedig egy rendőrségi
gumibotot találtak. És a régi gyilkosságok közül ez az egyetlen, amely közvetlen hasonlóságot mutat a
rendőrgyilkosságokkal. Az áldozatok arcát szétverték. A régi gyilkosságok többségét szexuális indítékból
követték el, ez viszont gyűlöletgyilkosság volt. Miért gyűlöl az ember?
– Visszatértél az indítékhoz, Harry – kifogásolta Bjorn.
– Gyorsan! Miért?
– Féltékenységből – felelte Katrine. – Bosszúból, amiért megalázták, elutasították, megvetették,
kinevették, megfosztották a feleségétől, gyermekétől, testvérétől, jövőbeli lehetőségeitől, a büszkeségétől.
– Álljunk meg itt! – szólt közbe Harry. – Azt feltételezzük, hogy a gyilkos a rendőrséghez köthető. Innen
kell kiindulnunk, és újra bele kell ásnunk magunkat a René Kalsnes-ügybe, hogy kiderítsük, ki ölte meg a
fickót.
– Nagyszerű – mondta Katrine. – Noha van néhány erre utaló bűnjel, számomra kissé homályos, mitől
lett hirtelen annyira nyilvánvaló, hogy egy rendőrt keresünk.
– Van valami jobb feltételezésetek? Visszaszámolok öttől. – Harry kihívó pillantást vetett rájuk.
Bjorn felnyögött.
– Csak ezt ne, Harry!
– Mit?
– Ha a többiek megtudják, hogy a sajátjaink ellen indítunk hajtóvadászatot.
– Túl fogjuk élni – mondta Harry. – Pillanatnyilag azonban teljesen megfeneklettünk, és valahol el kell
kezdenünk a dolgot. A legrosszabb esetben megoldunk egy régi gyilkossági esetet. A legjobb esetben
pedig megtaláljuk.
Katrine fejezte be helyette a mondatot:
-.Beate gyilkosát.
Bjorn az ajkába harapott. Végül megvonta a vállát, és egy biccentéssel jelezte, hogy egyetért.
– Jól van – mondta Harry. – Katrine, te ellenőrzöd a nyilvántartást, ki és mikor jelentette be, hogy a
szolgálati pisztolya elveszett, vagy ellopták a fegyvert, és utánanézel, hogy René kapcsolatban állt-e a
rendőrségtől bárkivel. Bjorn, te a feltételezés fényében végigmégy a technikai bizonyítékokon, és valami
újdonságot keresel.
Bjorn és Katrine felállt.
– Mindjárt megyek én is – mondta Harry.
Nézte, amint Bjorn és Katrine átvág a kantinon az ajtó felé, s látta, ahogy az egyik asztalnál néhány
rendőr egymásra pillant. A nagy nyomozócsoport tagjai voltak. Az egyikük mondott valamit, mire a
többiek röhögésben törtek ki.
Harry behunyta a szemét, és elmélázott. Keresgélt. Mi lehetett az? Mi történt? Feltette magának Katrine
kérdését: mitől lett hirtelen annyira nyilvánvaló, hogy egy rendőrt keresnek? Mert volt valami. Minden
idegszálát megfeszítve összpontosított, kizárta a külvilágot. Tudta, olyan ez, mint egy álom: sietnie kell,
mielőtt szertefoszlik. Lassan elmerült magában, mint egy lámpa nélküli mélytengeri búvár, aki a tudattalan
sötétjében tapogatózik. Érezte, hogy elcsíp valamit. Katrine önmagát igazoló viccéhez volt valami köze.
Metavicc. Önigazolás. A gyilkos önigazolást keres? Kizökkent, és a felhajtóerő abban a pillanatban útnak
is indította, vissza a fény felé. Kinyitotta a szemét, és a hangok visszatértek. Az evőeszközök
csörömpölése, a beszélgetés, a nevetés. A francba, a francba! Már majdnem megvolt, most viszont már
késő. Csak annyit tudott, hogy a vicc egyenesen rámutatott valamire, hogy valamiféle katalizátorként
működött odalent a mélyben. Volt valami, amit most képtelen volt megragadni, és csak abban bízhatott,
hogy magától a felszínre emelkedik majd. Mindenesetre az a valami megmutatta az irányt, a kiindulási
pontot. Volt egy tesztelhető feltételezésük. Harry nagyot kortyolt a kávéból, felállt, és kiment a teraszra,
hogy elszívjon egy cigarettát.
Bjorn Holm orra elé két dobozt tettek a bizonyítékok és a lefoglalt tárgyak raktárának pultjára. Bjorn
aláírta a mellékelt jegyzéket.
 A két dobozzal felhajtott a Kripos épülete mellett lévő bűnügyi technikai intézetbe, a Brynre. A régi
gyilkosság dobozával kezdte.
Elsőként a René fejében talált golyó ragadta meg a figyelmét. Először is különösnek találta, hogy ilyen
mértékben deformálódott, ahhoz képest, hogy csak húson, porcon és csonton haladt át, amelyek
tulajdonképpen egészen puhák és rugalmasak. Másodsorban pedig furcsállotta, hogy nem színeződött el
annak ellenére, hogy annyi éven át a dobozban állt. A kor ugyan nem hagy egyértelmű jelet az ólmon, de a
golyó akkor is feltűnően újnak hatott.
Átlapozta a halottról készült helyszíni fotókat. Az egyik közeli képnél megállt. A fotó az arcnak azt az
oldalát mutatta, ahol a golyó behatolt, és a törött arccsont kiállt. A csillogóan fehér csonton fekete folt
éktelenkedett. Bjorn elővette a nagyítólencsét. A folt úgy nézett ki, mintha egy fogon lévő lyuk lenne, de az
embernek nem keletkezik fekete lyuk az arccsontján. Egy olajfolt lehetett, amely az összetört autóból
származott? Egy rothadt levél darabkája, vagy a folyó iszapja száradt rá? Előkereste a boncolási
jegyzőkönyvet.
A maxillarisra kevés fekete festék tapadt. Eredete ismeretlen.
Festék az arccsonton. Az igazságügyi orvosszakértők rendszerint csak azt írták le, amiért kezeskedni
tudtak, vagy inkább egy kicsit kevesebbet.
Bjorn továbblapozott a képek között, amíg meg nem találta az autót. Piros. Vagyis nem autólakk.
Bjorn kikiabált az ajtón.
– Kim Erik!
Hat másodperccel később egy fej bukkant fel az ajtónyílásban.
– Szóltál?
– Igen. Te kint voltál a helyszínelőcsoporttal a Mittet-gyilkosságnál Drammenben. Találtatok valamit,
amin fekete festék volt?
– Fekete?
– Valami fekete festéknyomot, ami ütőfegyvertől származhat. Tudod, amikor úgy ütsz. – Bjorn ökölbe
szorított keze úgy csapkodott, mintha kő-papír-ollót játszana. -.hogy felszakad a bőr, az arccsont pedig
eltörik, és előmered, de te csak folytatod az ütlegelést, és közben a csont törött hegye leszedi egy kicsit a
festéket a tárgyról.
– Nem találtunk fekete festéket.
– Oké. Köszönöm.
Bjorn Holm kinyitotta a Mittet-ügy anyagát tartalmazó dobozt, de észrevette, hogy a fiatal technikus még
mindig az ajtóban ácsorog.
– Igen? – kérdezte Bjorn anélkül, hogy felpillantott volna.
– De sötétkéket igen.
– Micsoda?
– Sötétkék festéket találtunk. És nem az arccsonton volt, hanem az állkapocscsonton, a törés felületén.
Elemeztük. Nagyon gyakori festék, többek között vasszerszámokat vonnak be vele. Jó a tapadása,
megakadályozza a rozsdásodást.
– És van valami elképzelésed, milyen szerszámról származhatott?
Bjorn látta, ahogy Kim Erik kihúzza magát az ajtónyílásban. Személyesen tanította be a fiút, és a
tanítómester most javaslatot kér a tanítványtól.
– Lehetetlen megmondani. Az égvilágon mindenre használják.
– Oké, ennyi volt.
– De nekem van egy ötletem.
Bjorn a robbanásig feszült kollégájára nézett. Jó szakember válhat belőle.
 – Ki vele!
– Az emelő. Minden autóban van emelő, a csomagtartóban viszont nyoma sem volt.
Bjorn bólintott. Alig volt szíve kimondani:
– Az autó egy Volkswagen Sharan. Egy 2010-es modell. Ezt pont árulták pótkerék és emelő nélkül is.
– Ó! – A fiatalember úgy eresztett le, mint egy kilyukasztott strandlabda.
– De köszönöm a segítséget, Kim Erik.
Tényleg jó lehet a srác. Néhány év múlva, természetesen.
Bjorn módszeresen végigvette a Mittet-doboz tartalmát.
Nem volt más, ami megragadta a figyelmét.
Visszazárta a dobozt, és a folyosó végén lévő irodába ment. Megkocogtatta a nyitott ajtót. A fényes,
kopasz tarkó láttán először kissé összezavarodva pislogott, de azután rájött, hogy Roar Midtstuen az, a
legidősebb és legtapasztaltabb bűnügyi technikus. Ő is azok közé tartozott, akik annak idején sérelmezték,
hogy olyan főnököt kaptak, aki nemcsak fiatalabb náluk, de ráadásul nő is. Ám miután belátta, hogy Beate
L0nn volt a legjobb dolog, ami az intézettel történhetett, lassacskán felengedett.
Midtstuen a napokban tért vissza a munkába. Néhány hónapig betegszabadságon volt, miután a lányát
halálra gázolta egy autó, amikor a várostól keletre fekvő hegyoldal megmászása után hazafelé tartott. A
lányra és a kerékpárjára az árokban bukkantak rá, az autó sofőrjét azóta sem találták meg.
– Nos, Midtstuen?
– Nos, Holm? – Midtstuen megfordult a széken, felhúzta, majd visszaejtette a vállát, elmosolyodott, s
igyekezett minden módon jelét adni nem létező életenergiájának. Bjorn szinte meg sem ismerte
kikerekedett, felpüffedt arcát, amikor a férfi újra felbukkant az intézetben. Állítólag az antidepresszánsok
gyakori mellékhatása.
– A rendőrségi gumibot mindig fekete volt?
Bűnügyi technikusként hozzászoktak már a félig-meddig bizarr részletkérdésekhez, így Midtstuen még
csak a szemöldökét sem vonta fel a kérdés hallatán.
– Legalábbis sötét színű. – Midtstuen Bjorn Holmhoz hasonlóan 0stre Totenben nőtt fel, de az
anyanyelvjárásuk maradványai csak akkor ütköztek ki a beszédükön, amikor egymással váltottak szót. –
Úgy értem, hogy a kilencvenes években volt egy időszak, amikor kék volt. Elég idegesítő, ha engem
kérdezel.
– Micsoda?
– Hogy folyton váltogatjuk a színeket. Hogy képtelenek vagyunk valamihez tartani magunkat. A
rendőrautók például kezdetben fehérek és feketék voltak, azután fehérek piros és kék csíkokkal, most meg
kitalálták, hogy legyenek fehérek fekete és sárga csíkokkal. Ez a sok variálás gyengíti a rólunk kialakult
képet. Vagy ott van az a drammeni kordonszalag.
– Milyen szalag?
– Kim Erik a Mittet-gyilkosság helyszínén talált egy darab rendőrségi szalagot, amiről azt hitte, hogy
még az előző gyilkosság után maradt ott, amikor. Mindketten dolgoztunk azon az ügyön, de mindig
elfelejtem annak a homokosnak a nevét.
– René Kalsnes.
– De honnan is emlékezne egy ilyen fiatal gyerek, mint Kim Erik, arra, hogy a rendőrségi kordonszalag
akkoriban fehér és világoskék volt. – Midtstuen, mintha attól tartott volna, hogy valami rosszat mondott,
gyorsan hozzátette: – De Kim Erikből jó szakember lesz.
– Szerintem is.
– Nagyszerű. – Midtstuen állkapcsa jól láthatóan le-fel mozgott. – Akkor ebben egyetértünk.
Bjorn azonnal felhívta Katrinét, amint visszaért az irodájába. Megkérte, hogy ugorjon fel a rendőr-
főkapitányság második emeletére, kaparjon le egy kevés festéket az egyik gumibotról, és egy futárral
küldje át a Brynre.
Azután csak ült ott, és azon gondolkodott, milyen gépiesen ment át a folyosó végén lévő irodába, ahová
mindig járt, ha válaszra volt szüksége. A munka annyira magába szippantotta, hogy egyszerűen
megfeledkezett arról, hogy Beate már nincs ott. Hogy Midtstuen kapta meg az irodáját. És egy rövid
pillanatig arra gondolt, hogy teljesen megérti Roar Midtstuent, mert egy másik ember hiánya valóban
teljesen ki tudja szívni az emberből az erőt, megbénítja, még azt is értelmetlenné teszi, hogy reggel
felkeljen. Megrázta magát. Lerázta magáról Midtstuen kerek, püffedt arcának emlékét. Mert az volt az
érzése, hogy van itt valami.
Harry, Katrine és Bjorn az Operaház tetején üldögélt, és Hoved0ya meg Gresholmen szigete felé nézett.
Harry ötlete volt, úgy vélte, rájuk fér némi friss levegő.
Meleg, felhős este volt, a turisták már odébbálltak, így maguk voltak a lejtős, egyenesen az Oslo-
fjordba lógó márványtetőn, amely az Ekeberg-hegy, a Havnelager épülete és a Vippetangennél horgonyzó
dán hajó fényeitől szikrázott.
– Újra végigmentem az összes rendőrgyilkosságon – mondta Bjorn. – És Mitteten kívül Venneslán és
Nilsenen is találtak apró festékdarabokat. Nagyon gyakori festékről van szó, rengeteg helyen alkalmazzák,
többek között a rendőrségi gumibotokon is.
– Jól van, Bjorn – bólintott Harry.
– És ott van még a kordonszalag darabja is, amelyet Mittet meggyilkolásának helyszínén találtak. Nem a
Kalsnes-gyilkosság után maradt ott, akkoriban ugyanis nem azt a fajtát használták.
– Az előző nap maradt ott – mondta Harry. – A gyilkos felhívta Mittetet, és azzal az ürüggyel csalta oda,
hogy újabb rendőrgyilkosság történt azon a régi helyszínen. Amikor Mittet odaért, és meglátta a
rendőrségi szalagot, nem fogott gyanút. Az sem kizárt, hogy a gyilkos egyenruhát viselt.
– A rohadt életbe! – háborgott Katrine. – Én egész álló nap azzal bajlódtam, hogy kiderítsem, volt-e
Kalsnesnek valamiféle rendőrségi kapcsolata, de semmire sem jutottam. De akkor ezek szerint azért
mégiscsak akadt valami nyom.
Izgatottan Harryra nézett, aki meggyújtott egy cigarettát.
– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Bjorn.
– Most – felelte Harry –, bekérjük a szolgálati fegyvereket ballisztikai vizsgálatra. Hogy összevessék
az eredményeket a gyilkos golyóval.
– Egészen pontosan mely szolgálati fegyvereket akarod bekérni?
– Az összeset.
Katrine és Bjorn szótlanul meredt Harryra. Katrine szólalt meg először.
– Hogy érted azt, hogy az összeset?
– A rendőrség összes szolgálati pisztolyát. Először Oslóból, azután 0stlandból, majd ha szükséges, az
egész országból.
Az újabb csendet egy sirály rekedt kiáltása törte meg.
– Ugye, csak viccelsz? – próbálkozott Bjorn.
A cigaretta finoman megrezdült Harry ajkai között.
– Nem.
– Az lehetetlen, felejtsd el – mondta Bjorn. – Az emberek azt hiszik, hogy a ballisztikusoknak öt percbe
telik ellenőrizni egy pisztolyt, mert a Helyszínelőkben úgy megy. Még a rendőrök is képesek ezt
feltételezni. A tény viszont az, hogy egyetlen pisztoly vizsgálatára majdnem egy teljes munkanap rámegy.
Még hogy az összes fegyvert?! Csak az oslói körzetben. hány rendőr is van?
– Ezernyolcszázhetvenkettő – vágta rá Katrine.
 Rámeredtek. Katrine megvonta a vállát.
– Az oslói körzet éves jelentésében olvastam.
A két férfi továbbra is csak bámulta.
– Nem működik a tévé a szolgálati lakásban, én meg nem tudtam aludni. Oké?
– Mindegy – rázta meg a fejét Bjorn. – Erre egyszerűen nincs kapacitásunk. Kivitelezhetetlen.
– Az egésznek az a lényege, amit az imént mondtál, Bjorn. Hogy a rendőrök is azt gondolják, hogy öt
perc alatt megvan – mondta Harry cigarettafüstöt fújva az ég felé.
– Mi?
– Azt hiszik, hogy egy ilyen ellenőrzés könnyen véghezvihető. És mi történik, amikor a gyilkos
megtudja, hogy ellenőrizni fogják a szolgálati pisztolyát?
– Te nyavalyás! – tört ki Katrine.
– Mi van? – értetlenkedett Bjorn.
– A gyilkos gyorsan jelenti, hogy a pisztoly elveszett, esetleg ellopták – felelte Katrine.
– Mi pedig ezen a nyomon fogunk elindulni – biccentett Harry. – De mivel nem kizárt, hogy ezt már
korábban megtette, először is szerzünk egy listát azokról a pisztolyokról, amelyeknek eltűnését Kalsnes
meggyilkolását követően jelentették.
– Akad itt egy probléma – szólalt meg Katrine.
– Bizony – értett egyet Harry. – Hogy a rendőrfőkapitány hajlandó-e kiadni egy olyan parancsot,
amely gyakorlatilag az összes rendőrt gyanúsítottként kezeli. Arról nem is beszélve, hogy
természetesen az újságok címlapján fogja találni magát. – Harry a mutató– és hüvelykujjával
hosszúkás téglalapot rajzolt a levegőbe: – „A rendőrfőkapitány a saját embereit gyanúsítja.” „Kezd
kicsúszni az irányítás a vezetés kezéből?”
– Nem tűnik túl valószínűnek, hogy belemegy – összegezte Katrine.
– Nos – mondta Harry. – Bellmanról nagyon sok minden elmondható, de nem ostoba, és nem fog maga
ellen dolgozni. Ha sikerül bebizonyítanunk, hogy a gyilkos zsaru, akit vele vagy nélküle, de előbb-utóbb
elkapunk, rá fog jönni, hogy az még rosszabbul veszi ki magát, ha kiderül, hogy pusztán gyávaságból
késleltette az ügy felderítését. Ezért azt kell megértetnünk vele, hogy a sajátjai ellen folytatott vizsgálat azt
sugallja a külvilág felé, hogy a rendőrség hajlandó minden kő alá benézni, bármilyen undokság lapul is
alatta. Hogy ez bátorságra, kiváló vezetői képességre, bölcsességre meg ilyenekre utal.
– És úgy véled, hogy minderről neked kell meggyőznöd? – horkantotta Katrine. – Ha nem tévedek,
Harry Hole igen előkelő helyen áll a Bellman által gyűlölt emberek listáján.
Harry megrázta a fejét.
– Ráállítottam Gunnar Hagent az ügyre.
– És mégis mikor beszél Hagen Bellmannal? – kérdezte Bjorn.
– Ebben a pillanatban – felelte Harry, miközben a cigarettáját tanulmányozta. Szinte egészen a filterig
leégett. Erős késztetést érzett rá, hogy egyszerűen eldobja, és nézze, ahogy a parázs szikrázó íveket fest a
sötétbe, miközben a csikk lefelé pattog a halványan derengő márványlejtőn, míg végül a fekete vízbe ér, és
kialszik. Miért nem tette? Mert ódzkodott attól, hogy szemeteljen, vagy félt, hogy egy szemtanú elítéli,
amiért eldobja a csikket? Maga a cselekedet vagy a büntetés? Az oroszt megölni a Come As You Are-ban
egyszerű volt, önvédelemből tette: vagy az orosz, vagy ő. Az azonban, hogy a Gusto Hanssen-gyilkosságot
megoldatlanul hagyta, választás eredménye volt. Ennek ellenére a rendszeres időközönként felbukkanó
kísértetek között még soha nem pillantotta meg a fiatal, lányos szépségű fiút hosszú vámpírfogakkal.
Megoldatlan ügy, a lószart!
Harry lepöckölte a parazsat a cigarettáról. Az izzó dohányszálakat elnyelte a sötétség.
 Harminchetedik fejezet
A reggeli fény a meglepően kicsi ablakok előtt lógó függönyökön át szűrődött be az oslói városháza
tárgyalójába, ahol a városi tanács vezetőjének torokköszörülésével kezdetét vette a megbeszélés.
Az asztal körül a kilenc városi tanácsos foglalt helyet, továbbá a korábbi rendőrfőkapitány, akit azért
hívattak be, hogy röviden ismertesse, hogyan kíván beleavatkozni a rendőrgyilkosságok, avagy a
rendőrmészáros ügyébe, ahogyan a sajtó következetesen hivatkozott az elkövetőre. Pár tőmondatban
néhány másodperc alatt túlestek a formalitásokon, amit a jegyzőkönyvet vezető titkárnő egy biccentéssel
nyugtázott.
A városi tanács vezetője nyomban tovább is adta a szót.
Az idős, leköszönt rendőrfőkapitány felnézett, majd Isabelle Sk0yen lelkes, ösztönző bólintását
követően belevágott:
– Köszönöm! Rövid leszek, nem akarom feleslegesen rabolni a városi tanács idejét.
Sk0yen felé sandított, akiről most, a nem kifejezetten lenyűgöző nyitás után kevésbé sütött a lelkesedés.
– Átgondoltam az ügyet, ahogy kérték. Beleástam magam a rendőrség által végzett munkába,
végigkövettem az ügy fejleményeit, hogy hogyan vezették a nyomozást, milyen stratégiákat dolgoztak ki, és
hogyan hajtották végre ezeket. Vagy hogy Sk0yen városi tanácsos szavaival éljek: milyen stratégiákat
kellett volna alkalmazniuk, amiket nyilvánvalóan nem alkalmaztak.
Isabelle Sk0yen mély, elégedett nevetésének gyorsan vége szakadt, amint észrevette, hogy mindössze ő
mulat az egykori rendőrfőkapitány szavain.
– Minden szakértelmemet és a hosszú évek során szerzett tapasztalatomat latba vetettem, míg végül
sikerült egyértelmű következtetésre jutnom azt illetően, mi a teendő.
Az idős férfi látta Sk0yen biccentését, és a csillogást a szemében, ami valami állatra emlékeztette, de
nem bírt rájönni, melyikre.
– Tudniillik egyetlen bűncselekmény megoldása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a rendőrség vezetése
jól végzi a munkáját. Ahogy egy felderítetlen bűntény sem írható szükségszerűen egy gyenge vezetés
számlájára. És miután láttam, mit vitt véghez a hivatalban lévő vezetés és különösen Mikael Bellman, nem
tudok semmi olyasmit mondani, amit másként csináltam volna. Vagy hogy még egyértelműbben fejezzem ki
magam: magam sem csinálhattam volna jobban.
Látta, hogy Sk0yen erős állkapcsa lefelé mozdult, és legnagyobb meglepetésére valamiféle szadista
örömöt kezdett érezni.
– A nyomozói szakma az egész társadalomhoz hasonlóan folyamatos fejlődésen megy keresztül, és az
alapján, amit látok, Bellman és az emberei olyan módszereket és technológiai újításokat használnak,
amelyekkel én és a korombeli pályatársak nem feltétlenül boldogulnánk. Bellmant teljes bizalom övezi a
beosztottai körében, ragyogóan ösztönzi az embereit, és oly módon szervezte meg a nyomozást, hogy a
skandináv országokbeli kollégák példaértékűnek tekinthetik. Nem tudom, vajon Sk0yen városi tanácsos
értesült-e arról, hogy Mikael Bellmant a napokban kérték fel arra, hogy előadást tartson az Interpol éves
lyoni konferenciáján pontosan ennek az ügynek a felderítéséről és a nyomozás vezetéséről. Sk0yen utalt
arra, hogy Bellman nem nőtt fel a feladathoz, és igaz, ami igaz, Mikael Bellman fiatal vezető.
Mindazonáltal nemcsak a jövő embere, hanem egyszersmind a jelen embere is. Röviden: pontosan az az
ember, akire ebben a helyzetben a városi tanácsnak szüksége van. Ez pedig az én személyemet
feleslegessé teszi. Nos, ez a határozott végkövetkeztetésem.
A volt rendőrfőkapitány kihúzta magát, begyűjtötte a két papírlapot, amire a jegyzeteit írta, és
begombolta alapos gondossággal kiválasztott, kissé bő szabású, többnyire nyugdíjasok által viselt
tweedzakója felső gombját. Csikorogva hátratolta a széket, mintha nagyobb helyre lenne szüksége ahhoz,
hogy felálljon. Látta, hogy Sk0yen mostanra egészen elnyílt szájjal és hitetlenkedő pillantással mered rá.
Megvárta, hogy a városi tanács vezetője levegőt vegyen az újbóli megszólaláshoz, majd hozzáfogott az
utolsó felvonáshoz. A lezáráshoz. A kegyelemdöféshez.
– És ha nem bánják, hozzáfűznék még valamit, mivel mindez arról is szól, mennyi szakértelemmel és
vezetői képességgel bír a városi tanács az olyan horderejű ügyekben, mint a rendőrgyilkosságok.
A városi tanács vezetőjének bozontos szemöldöke, mely általában magasan ívelt mosolygó szeme
fölött, most egészen összehúzva, szürkésfehér napellenző módjára borult villámló tekintete fölé. A volt
rendőrfőkapitány megvárta a férfi biccentését, majd folytatta.
– Tisztában vagyok vele, hogy a szociális ügyekért felelős városi tanácsos úgy érezte, hogy igen nagy
nyomás nehezedik személy szerint rá is, mivel mégiscsak az ő hatáskörébe tartozó területről van szó,
ráadásul roppant nagy médiaérdeklődés övezi az ügyet. De amikor egy városi tanácsos a nyomásnak
engedve, pánikba esve a saját rendőrfőkapitányának próbálja fejét venni, felmerül a kérdés, hogy nem a
városi tanácsos-e az, aki nem elég érett a feladathoz. Természetesen érthető, hogy ez az ügy sokat követel
a nemrégiben kinevezett városi tanácsostól. Szerencsétlen fordulat, hogy épp a hivatali ideje elején került
ilyen rutint és tapasztalatot igénylő helyzetbe.
Látta, hogy a városi tanács vezetője az ismerős fordulatok hallatán kissé hátrahőköl.
– Jobb lett volna, ha ez az ügy az elődje asztalán landol, aki hosszú évek tapasztalatával és temérdek
érdemmel bír.
Látta, ahogy Sk0yen arcából kiszökik a vér, amikor a nő is ráismert az előző megbeszélésen elhangzott
szavaira, amiket Bellmanról mondott. És a leköszönt rendőrfőkapitány kénytelen volt beismerni, hogy már
hosszú ideje nem szórakozott ilyen jól.
– Biztos vagyok benne – zárta szavait –, hogy ebben a szobában mind így gondoljuk, a hivatalban lévő
városi tanácsost is beleértve.
– Köszönjük az egyértelmű és őszinte helyzetelemzést – mondta a városi tanács vezetője. – Felteszem,
ez egyben azt is jelenti, hogy nem készített alternatív akciótervet.
Az idős férfi bólintott.
– Valóban nem. Azonban áll egy úriember az ajtó előtt, akit bátorkodom magam helyett ajánlani. Ő
megadja maguknak, amit kérnek.
Azzal felállt, biccentett, és az ajtóhoz ment. Érezte, ahogy Isabelle Sk0yen pillantása lyukat éget a
tweedzakója hátába valahol a lapockái között. De ez nem számított, hiszen nem készült olyasmire, aminek
a nő akadályokat gördíthet az útjába. És tudta, hogy amin ma este a legjobban fog mulatni egy pohár bor
mellett, az a két szófordulat lesz, amelyet tegnap este szőtt a megadott forgatókönyvbe. A két kifejezésben
minden benne volt, amire a városi tanácsnak csak szüksége lehetett. Az egyik „a saját
rendőrfőkapitányának próbálja fejét venni”, a másik pedig „a hivatalban lévő városi tanácsos” kifejezés
volt.
Mikael Bellman felpattant a székről, amikor az ajtó kinyílt.
– Maga jön – mondta a tweedzakós férfi, majd továbbindult a liftek irányába, anélkül hogy egyetlen
pillantásra is méltatta volna.
Bellman nem esküdött volna meg rá, de az idős férfi arcán mintha halvány mosoly suhant volna át.
Azután Bellman nyelt egyet, nagy levegőt vett, majd belépett ugyanabba a tárgyalóba, ahol nem is olyan
régen ízekre szedték.
A hosszú asztal körül ülő tizenegy ember arca felé fordult. Tíz várakozásteli arc, mint egy színházi
közönség egy jól sikerült első felvonást követően. De egy arc meglepően sápadt volt. Olyannyira
elfehéredett, hogy Bellman egy pillanatig fel sem ismerte. A mészáros.
Tizennégy perccel később már végzett is. Ismertette velük a tervet. Elmagyarázta, hogy a türelem
kifizetődő volt, és a módszeres munkájuk áttöréshez vezetett. És hogy ez az áttörés egyszerre örömteli és
fájdalmas, mivel arra utalhat, hogy az elkövetőt a saját soraikban kell keresniük. De emiatt nem fognak
meghátrálni. Meg kell mutatniuk az embereknek, hogy hajlandóak minden kő alá benézni, bármit találjanak
is alatta. Meg akarják mutatni, hogy nem gyávák. Felkészült a viharra, de az ilyen helyzetek a bátorságról,
a kiváló vezetői képességekről és a bölcsességről szólnak. Nemcsak a rendőr-főkapitányságon, hanem a
városházán is. A maga részéről készen áll, erős kézzel markolja a kormányt, de szüksége van a városi
tanács bizalmára a harcban.
Hallotta, hogy a szavai meglehetősen dagályossá váltak a szónoklata végére, sokkal dagályosabbá, mint
ahogy előző este Gunnar Hagen szájából hangzottak a nappalijában. De tudta, hogy a tanácsosoknak
legalább egy része horogra akadt, a nők közül néhányan még bele is pirultak, különösen, amikor előrukkolt
a slusszpoénnal. Hogy amikor arra kerül a sor, hogy az összes szolgálati fegyvert megvizsgálják, mintha
csak Hamupipőkét próbálnák előkeríteni egy üvegcipővel a kezükben, ő lesz az, aki elsőként fogja
benyújtani a szolgálati pisztolyát a ballisztikusoknak.
Ám most nem az volt a legfontosabb kérdés, hány nőt tud magába bolondítani, hanem az, hogy mit
gondol a városi tanács vezetője. Az ő pókerarca pedig megfejthetetlen volt.
Truls Berntsen a zsebébe dugta a telefont, és intett a thai pincérnőnek, hogy szeretne még egy kávét.
A nő mosolygott, és eltűnt.
Igazán készségesek ezek a thaiok. Ellentétben azzal a néhány norvéggal, aki még pincérként dolgozik.
Azok lusták, és folyton savanyú képet vágnak, úgy festenek, mintha kellemetlenül érintené őket, hogy
becsületes munkát kell végezniük. Nem úgy, mint az a thai család, amely ezt a kis éttermet üzemelteti a
Torshovon. Ők azonnal ugranak, elég, ha az ember felhúzza a szemöldökét. És amikor kifizeti azt a
nyomorult tavaszi tekercset vagy kávét, fülig szalad a szájuk, és a kezüket összetéve hajlonganak, mintha a
nagy fehér isten ereszkedett volna le hozzájuk. Trulsnek már az is eszébe jutott, hogy elutazik Thaiföldre.
De most mégsem lesz belőle semmi, mert visszamegy dolgozni.
Mikael az imént hívta, hogy elmondja: bevált a tervük. Hogy a felfüggesztésnek hamarosan vége. Nem
akarta részletezni, mit ért pontosan az alatt, hogy hamarosan, mindenesetre ezt ismételgette.
Megérkezett a kávé. Truls megkóstolta. Nem volt különösebben jó, de arra jutott, hogy alapvetően nem
is szereti a mások által jónak tartott kávékat. A jó kávé pontosan ilyen: a papírfilter, a műanyag és a régi,
szenesre égett kávébab mellékízét hordozza. De alighanem ez volt az oka annak, hogy Truls volt az
egyetlen vendég. Az emberek máshol kávéznak, ide csak később jönnek a nap folyamán, hogy olcsón
ebédeljenek, vagy elvigyék az ételt.
A thai hölgy leült a sarokban álló asztalhoz, ahol a család többi tagja görnyedt valami fölé, ami
feltehetőleg a könyvelés volt. Truls a különös nyelvüket hallgatta. Ugyan egyetlen szót sem értett belőle,
de tetszett neki. Szeretett a közelükben ülni. Kegyesen visszabiccentett nekik, amikor rámosolyogtak.
Csaknem olyan érzés volt, mintha maga is a közösség része volna. Ezért járt ide? Truls elhessegette
magától a gondolatot. Ismét a problémán kezdett rágódni.
A másik ügyön, ami miatt Mikael hívta.
A szolgálati pisztolyok bekérésén.
Mikael azt mondta, hogy a rendőrgyilkosságok ügyében ellenőrizni fogják a fegyvereket, és ő maga –
mintegy jelzendő, hogy az utasítás mindenkire vonatkozik – reggel be is szolgáltatja a pisztolyát
ballisztikai vizsgálatra. És hogy Trulsnek is mihamarabb követnie kellene a példáját, annak dacára is,
hogy felfüggesztették.
A René Kalsnes fejében talált golyóról lehet szó. Valószínűleg rájöttek, hogy egy rendőrségi pisztolyból
lőtték ki.
Ő maga biztonságban volt. Nem csupán azért, mert kicserélte a golyót, hanem azért is, mert már rég
bejelentette, hogy ellopták a szolgálati pisztolyát. Természetesen várt vele egy ideig – nagyjából egy
teljes évet –, mert biztos akart lenni abban, hogy senki sem kötheti a fegyvert a Kalsnes– gyilkossághoz.
Azután egy feszítővassal feltörte lakása ajtaját, hogy valódinak tűnjön a dolog, és bejelentette a betörést.
Felsorolt egy csomó mindent, ami eltűnt, és több mint negyvenezer koronát zsebelt be a biztosítótól. Plusz
kapott egy új szolgálati fegyvert.
A problémát nem ez jelentette.
A probléma a bizonyítékok között lapuló golyó volt. Hogy is szokták mondani? A dolog az adott
pillanatban jó ötletnek tűnt. De most hirtelen szüksége lett Mikael Bellmanra. Ha Mikaelt felfüggesztik a
rendőrfőkapitányi állásából, nem hatálytalaníthatja Truls felfüggesztését. Mindegy, most már úgyis késő
bármit tenni.
Felfüggesztve.
Truls elvigyorodott a gondolattól, és koccintásra emelte a poharat az asztalon heverő napszemüvegében
tükröződő képmása felé. Alighanem hangosan fel is nevetett, mert a thaiok furcsa pillantásokkal
méregették.
– Nem tudom, hogy kiérek-e eléd a repülőtérre – mondta Harry, miközben a háta mögött hagyott egy
helyet, ahol parknak kellett volna lennie, ám a városi tanács egy kollektív agyleállás keretében
újjáépíttetett egy börtönre hajazó atlétikai stadiont, amelyben az évente egyszer megrendezett nemzetközi
versenyt leszámítva nem nagyon történt semmi.
Egészen a füléhez kellett szorítania a telefont, hogy hallja Rakelt a délutáni forgalom lármájában.
– Egyenesen megtiltom, hogy kigyere – mondta Rakel. – Sokkal fontosabb dolgod van most ennél.
Valójában azon tűnődöm, ne maradjak-e inkább itt hétvégére. Hogy egy kis teret engedjek neked.
– Mire?
– Hogy Hole főtiszt lehess. Édes tőled, hogy úgy teszel, mintha nem lennék útban, de mindketten tudjuk,
milyen állapotba kerülsz, amikor nyomozol.
– Azt akarom, hogy itt legyél. De ha te nem akarod.
– Én mindig veled akarok lenni, Harry. Rajtad akarok lógni úgy, hogy ne mehess sehová. Ezt szeretném.
De szerintem az a Harry, akivel együtt szeretnék lenni, most épp nincs otthon.
– Szeretem, ha rajtam lógsz. Nem megyek sehová.
– Pontosan ez az. Egyikünk sem megy sehová. A világ minden ideje a miénk. Oké?
– Oké.
-Jól van.
– Biztos vagy benne? Mert ha boldoggá tesz, szívesen nyaggatlak még egy kicsit. Csak egy szavadba
kerül.
Rakel nevetése. Semmi más nem számít.
– És Oleg?
Rakel mesélni kezdett. Harry néhányszor elmosolyodott. Legalább egyszer el is nevette magát.
– Most le kell tennem – mondta Harry, amikor a Schreder étterem ajtajához ért.
– Rendben. Egyébként milyen találkozóra mész?
– Rakel.
– Jól van, tudom, hogy nem szabad kérdezősködnöm, de annyira unalmas itt. Te, Harry?
– Igen?
– Szeretsz?
– Szeretlek.
– Hallom a forgalmat a háttérben. Most ez komoly, hogy egy nyilvános helyen állsz, és hangosan azt
mondod, hogy szeretsz?
– Igen.
 – Megbámultak az emberek?
– Nem figyeltem.
– Gyerekesnek tűnik, ha azt kérem, mondd még egyszer?
– Igen.
Újabb nevetés. Atyaég, bármit megtenne, hogy újra hallja.
– Akkor mondod?
– Szeretlek, Rakel Fauke.
– Én is szeretlek téged, Harry Hole. Holnap hívlak.
– Mondd meg Olegnek, hogy üdvözlöm!
Letették. Harry kinyitotta a Schreder ajtaját, és bement.
Silje Gravseng egyedül ült az ablak melletti hátsó asztalnál, Harry régi törzsasztalánál. A vörös
szoknya és a vörös blúz mintha friss vér módjára csorgott volna le a lány háta mögötti régi, nagy
festményről, mely a fővárost ábrázolta. A ruhájánál csak a rúzsa volt vörösebb.
Harry leült vele szemben.
– Szia! – mondta.
– Szia! – mondta a lány.

Harmincnyolcadik fejezet
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide tudtál jönni – mondta Harry.
– Már egy fél órája itt vagyok – válaszolta Silje, s fejével az üres pohár felé intett.
– Én csak. – kezdte Harry, miközben az órájára pillantott.
– Harry? – lépett az asztalukhoz a pincérnő.
A férfi felnézett.
– Szia, Nina! Nem kérek semmit.
A pincérnő eltűnt.
– Sietsz? – kérdezte Silje.
Egyenes háttal ült a széken vörös ruhájában, meztelen karját összefonta a melle alatt. Az arca időnként
babaszépségű volt, máskor meg csaknem csúnya. Egyedül pillantásának átható ereje volt állandó.
Harrynak mindig az volt az érzése, hogy a másik ember tekintete pontosan jelzi a legkisebb hangulat– és
érzelmi változásokat is. És hogy ő ilyen szempontból feltehetőleg teljesen vak. Mert az átható erőn kívül
az égvilágon semmit sem látott. A vágyakozást valami után, amiről nem tudta, mi. Mert nem csak az ült a
lány szemében, amit akart, egyetlen éjszaka, egyetlen óra, tíz perc nemi erőszakra hasonlító dugás. Nem
volt ennyire egyszerű.
– Azért akartam veled beszélni, mert te is őrségben voltál a Rikshospitalban.
– Már beszéltem róla a nyomozócsoporttal.
– Miről?
– Hogy Anton Mittet mesélt-e valamit, mielőtt megölték. Hogy veszekedett-e valakivel, vagy hogy
kapcsolatban volt-e bárkivel a kórházban. De mondtam nekik, hogy ez nem egyedülálló gyilkosság volt,
amit valami féltékeny férj követett el, hanem a rendőrmészáros műve. Hiszen minden stimmel, nem igaz?
Nagyon sokat olvastam a sorozatgyilkosságokról, bebizonyítottam volna, amikor az előadásokban ehhez a
témához érsz.
– Ez nem egy sorozatgyilkosságokról szóló előadás, Silje. Én azt szeretném megtudni, hogy láttál-e
valakit a környéken, amíg ott voltál, valakit vagy valamit, ami nem illett a képbe, valamit, ami meglepett,
röviden olyasmit.
-.aminek nem kellett volna ott lennie? – A lány mosolygott. Fehér, fiatal fogak. Kettő egy kissé kilógott
a sorból. – Ez az előadásodból van. – A szükségesnél többet ringatta a derekát.
– Nos? – kérdezte Harry.
– Szóval szerinted a beteget meggyilkolták, és Mittet is benne volt? – A lány oldalra billentette a fejét,
keresztbe font karját kissé megemelte, Harry pedig azon tűnődött, hogy csak úgy tesz-e, vagy tényleg
ennyire magabiztos. Vagy egyszerűen súlyosan zavart személyiség, aki megpróbálja azt színlelni, amit
normális viselkedésnek vél, de egy kissé mindig mellélő.
– Igen, erről van szó – folytatta a lány. – És szerinted Mittetnek azért kellett meghalnia, mert túl sokat
tudott. És a gyilkos rendőrgyilkosságnak álcázta a tettét, igazam van?
– Nincs – válaszolta Harry. – Ha azok a fickók ölték volna meg, akkor a tenger fenekén végezte volna
valami nagyobb súllyal a zsebében. Kérlek, alaposan gondold végig, Silje. Koncentrálj!
A lány mély lélegzetet vett, Harry pedig tudatosan nem nézett megemelkedő mellére. Silje igyekezett a
tekintetébe kapaszkodni, Harry azonban lehajtotta a fejét, és a nyakát vakargatva kerülte a pillantását.
– Nem, nem volt semmi különös – mondta végül a lány. – Végig minden ugyanolyan volt. Egyszer
felbukkant egy aneszteziológiai szakápoló, de legfeljebb két alkalommal jött, utána nem.
– Oké – mondta Harry, s a zakója zsebébe dugta a kezét. – Mi a helyzet a bal oldali fickóval?
Egy kinyomtatott képet tett a lány elé az asztalra. A Google képkeresőjében találta. A fiatal Truls
Berntsent ábrázolta Mikael Bellman balján, a stovneri rendőrőrs épülete előtt.
Silje a képre meredt.
– Sosem láttam a kórházban. De a jobb oldali.
– Őt láttad a kórházban? – szakította félbe Harry.
– Nem, nem, csak azt akartam kérdezni, hogy ő nem.?
– De igen, a rendőrfőkapitány – válaszolta Harry. Vissza akarta húzni a képet, de Silje a kezére tette a
sajátját.
– Harry?
A férfi érezte a lány puha tenyeréből áradó melegséget a kézfején. Várt.
– Láttam már őket. Együtt. Hogy hívják a másikat?
– Truls Berntsen. Hol láttad őket?
– Nem olyan régen együtt voltak az 0kerni lőpályán.
– Köszönöm – mondta Harry, és visszahúzta a kezét meg a képet. – Akkor nem is rabolnám tovább az
idődet.
– Hála neked időm, az van bőven.
Harry nem válaszolt.
A lány kurtán felnevetett, és előrehajolt.
– De ugye, nem csak ezért hívtál ide? – A kis asztali lámpa fénye a szemében táncolt. – Tudod, mi jár a
fejemben, Harry? Azért rúgattál ki a főiskoláról, hogy együtt lehessünk anélkül, hogy összetűzésbe
kerülnél a vezetőséggel. Szóval miért nem meséled el, mit akarsz valójában?
– Amit valójában akartam, Silje.
– Olyan kár, hogy múltkor felbukkant a kollégád, épp amikor.
-.mindössze annyi volt, hogy megkérdezzelek a kórházzal kapcsolatban.
– A Josefines gatén lakom, de ennek már biztosan utánanéztél a Google-ban.
-.ami múltkor történt, az én hibám volt, ostobaság volt a részemről, hogy.
– Tizenegy perc és huszonhárom másodperc az út innen. Pontosan. Idefelé lemértem.
-. nem tudok. Nem akarok. Nyáron.
– Indulunk? – A lány fel akart állni.
-.megházasodom.
 A lány visszaereszkedett a székre. Harryra bámult.
– Te. megházasodsz? – A hangját szinte elnyelte a helyiség zaja.
– Igen – felelte Harry.
Silje pupillája összehúzódott. Mint egy tengericsillag, amelyet valaki megbökött egy bottal, gondolta
Harry.
– Őt veszed el? – suttogta a lány. – Rakel Faukét?
– Igen, így hívják. De házasság és tanár-diák viszony ide vagy oda, szó sem lehet róla, hogy közöttünk
bármi is legyen. Úgyhogy sajnálom a. múltkor kialakult helyzetet.
– Megházasodsz. – A lány úgy ismételgette a szót, mint valami holdkóros, s közben mintha
keresztülnézett volna Harryn.
Harry bólintott. Érezte, hogy megremeg a mellkasa. Egy pillanatig azt hitte, hogy a szíve az, de azután
rájött, hogy a telefon a belső zsebében.
Előhúzta a készüléket.
– Harry.
Hallgatta a hangot. Azután a szeme elé emelte a készüléket, és úgy bámult rá, mintha azzal történt volna
valami baj.
– Mondd még egyszer! – szólalt meg, és a füléhez szorította a telefont.
– Azt mondtam, hogy megtaláltuk a pisztolyt – hallotta Bjorn Holmot. – És igen, az övé.
– Ki tud róla?
– Senki.
– Nézz utána, meddig tudod visszatartani az információt.
Harry megszakította a hívást, és egy új számot keresett ki.
– Mennem kell – vetette oda Siljének, és egy bankjegyet dugott a pohár alá. Látta, hogy a vörös száj
elnyílik, de felpattant, és elindult, még mielőtt a lány megszólalhatott volna.
Már a bejárati ajtónál járt, amikor Katrine végre felvette a telefont. Harry megismételte, amit Bjorntől
hallott.
– Csak hülyéskedsz – mondta Katrine.
– Akkor miért nem nevetsz?
– De. de ez egyszerűen hihetetlen!
– Úgyhogy nem is szabad elhinnünk – mondta Harry. – Találd ki, miért. Keresd a hibát.
És hallotta, hogy a tízlábú bogár máris táncba kezdett a billentyűzeten.
Aurora a buszmegálló felé ballagott Emilie-vel. Lassan sötétedett, és olyan volt az idő, mintha
bármelyik percben eleredhetne az eső, de nem tette. Iszonyú idegesítő, gondolta Aurora.
Elmondta Emilie-nek is, de a barátnője csak hümmögött, és Aurora észrevette, hogy nem érti, miről
beszél.
– Jobb lenne, ha egyszerűen eleredne, hogy végre túl legyünk rajta – mondta Aurora. – Sokkal jobb, ha
tényleg esik, mint ha attól kell rettegni, hogy esni fog.
– Én szeretem az esőt – felelte Emilie.
– Én is. Legalábbis egy kicsit. De. – Feladta.
– Mi volt veled az edzésen? – váltott témát Emilie.
– Mire gondolsz?
– Hogy Arne leszidott, mert nem védekeztél szélen.
– Csak egy kicsit későn értem oda.
– Dehogy. Egészen mozdulatlanul álltál, és a lelátót nézted. Arne mindig azt mondja, hogy a
kézilabdában a védelem a legfontosabb. A védelemben pedig a szélső védekezés a legfontosabb. Vagyis a
kézilabdában a szélső védekezés a legfontosabb.
Arne úgy általában elég sok hülyeséget beszél, gondolta Aurora. De nem mondta ki hangosan. Tudta,
hogy Emilie ezt sem értené.
Aurorának elterelte valami a figyelmét. Biztos volt benne, hogy a férfit látta a lelátón. Nem volt nehéz
észrevenni, mert a fiúcsapaton kívül, amely türelmetlenül várta, hogy a lányok edzése véget érjen, csak ő
ült a tribünön. Aurora szinte egészen biztos volt benne, hogy ő volt az. A férfi, aki eljött hozzájuk. Aki
apát kereste. Aki azt akarta, hogy hallgasson meg valami együttest, amelynek már elfelejtette a nevét. Aki
vizet kért.
Ezért torpant meg. Az ellenfél belőtte a gólt, mire Arne, az edzőjük leállította a játékot, és alaposan
lehordta Aurorát. Ő pedig szokás szerint kiborult. Próbált küzdeni ellene, gyűlölte, hogy folyton elbőgi
magát az ilyen hülyeségek miatt, de mit sem használt. A szemét elöntötték a könnyek, amit a
csuklószorítójával itatott fel, miközben a homlokát dörgölte, hogy úgy tűnjön, mintha csak izzadna. És
amikor Arne befejezte a letolást, ő pedig újra felnézett a lelátóra, a férfi már eltűnt. Éppúgy, mint a
múltkor. Csak éppen ez alkalommal olyan gyorsan történt, hogy Aurora azon kezdett töprengeni, valóban
látta-e, vagy csak képzelődött.
– Jaj, ne! – nyögött Emilie, amikor meglátta a buszmegállóban a menetrendet. – A 149-es több mint
húsz perc múlva jön. Anya pizzát csinál vacsorára. Jéghideg lesz, mire hazaérünk.
– De kár! – sajnálkozott Aurora, miközben ő is a menetrendeket böngészte. Nem volt különösebben
odáig sem a pizzáért, sem azért, hogy a barátnőinél aludjon. De mostanában mindenki ezt csinálta.
Mindenki folyton valaki másnál aludt, olyan volt, mint valami körtánc, amelyben muszáj részt venni. Vagy
ez, vagy teljesen kívülálló lesz az ember. És Aurora nem akart kint rekedni. Legalábbis nem teljesen.
– Te! – mondta az órájára pillantva. – A 131-es egy perc múlva jön, nekem pedig most jutott eszembe,
hogy otthon felejtettem a fogkefémet. A 131-es ott áll meg a közelünkben, úgyhogy hazamehetnék, utána
pedig átbiciklizhetnék hozzátok.
Látta Emilie-n, hogy nem tetszik neki az ötlet. Nem volt odáig a gondolattól, hogy itt kell ácsorognia a
sötétben, miközben bármelyik pillanatban eleredhet az eső, aztán meg egyedül kell hazabuszoznia. És
talán azt gyanította, hogy Aurora keres majd valami kifogást, és mégsem alszik náluk.
– Aha – mondta Emilie savanyú arccal, miközben a sporttáskáját piszkálta. – De nem fogunk megvárni
a pizzával.
Aurora látta, ahogy a 131-es busz bekanyarodik a domb alján.
– Egyébként meg használhatod a fogkefémet – tette hozzá Emilie. – Végül is barátnők vagyunk.
Nem, nem vagyunk barátnők, gondolta Aurora. Te Emilie vagy, aki az osztályban az összes lánynak a
barátnője, aki mindig a megfelelő ruhadarabokat és Norvégia legnépszerűbb nevét viseli, és aki soha nem
fog összeveszni senkivel, mert olyan rendes kislány, hogy soha nem kritizál senkit, legalábbis nem az
illető füle hallatára. Én viszont Aurora vagyok, aki azt teszi, amit tennie kell – se többet, se kevesebbet –,
hogy együtt lehessen veletek, mert nem mer egészen egyedül lenni. Akit ennek ellenére mégis furcsának
tartotok, de olyan okosnak és magabiztosnak hisztek, hogy nem meritek piszkálni.
– Hamarabb odaérek hozzátok, mint te – mondta Aurora. – Megígérem!
Harry a tenyerébe támasztotta az állát, úgy ült a szerény lelátón, és a pályát nézte.
Lógott az eső lába, bármelyik pillanatban eleredhetett, s a Valle Hovin fölött nem volt tető.
Teljesen egyedül üldögélt a csúf kis stadionban. Mert így akarta. A ritkán tartott koncertek még jóval
odébb voltak, a korcsolyaszezon pedig annál is messzebb. Olyankor az egész pályát jég borította, és bárki
idejárhatott edzeni. Innen nézte Oleg első kudarcait és azt, ahogy lassan, de biztosan ígéretes korosztályos
bajnokká nőtte ki magát. Abban bízott, hogy hamarosan újra itt látja majd. Ő meg Oleg tudta nélkül méri
majd a köridőket, és feljegyzi a fejlődést és a megtorpanást.
 Majd a rossz körülményekre vagy az életlen korcsolyára fogja a kudarcokat, és biztatja a fiút, de
amikor jól mennek a dolgok, visszafogja magát, nehogy Oleg kihallja a hangjából a féktelen ujjongást.
Kiegyenlíti a hullámhegyeket és hullámvölgyeket. Olegnek nagy szüksége volt erre, hogy ne uralkodjanak
el rajta az érzései. Harry nem sokat tudott a korcsolyázásról, de azért tisztában volt eggyel s mással. Az
indulatok kordában tartásának mikéntjével. A kudarcokon való túllendülés módjaival. Az egyik
legfontosabb dolog egy gyermek fejlődésében, de nem mindenkinél egyformán fejlettek ezek a képességek.
Stále szerint Harrynak például jobban kordában kellene tartania az indulatait. Mert hiányzik belőle az
átlagember azon képessége, hogy elmeneküljön a fájdalmas dolgok elől, hogy elfelejtse őket, és valami
kellemesebbre koncentráljon helyettük. Azért volt szüksége az alkoholra is, hogy el tudja látni a munkáját.
Oleg apja is alkoholista volt. Rakel azt mesélte, hogy nemcsak az életét, de a családi vagyont is elitta
valahol Moszkvában. Talán azért is érzett Harry ennyire erős késztetést arra, hogy gondoskodjon a fiúról,
mert mindkettőjükből hiányzott az érzelmi kontroll.
Harry lépteket hallott a betonon. Valaki a pálya túlsó oldaláról közeledett a sötétben. Harry
beleszippantott egy nagyot a cigarettába, hogy a felizzó parázs megmutassa, hol ül.
A másik átlendült a palánk fölött, majd könnyed, ruganyos léptekkel felkaptatott a lelátó
betonlépcsőjén.
– Harry Hole – mondta a férfi, s megállt két lépcsőfokkal lejjebb.
– Mikael Bellman – mondta Harry. Bellman arcának pigmenthiányos, halvány rózsaszín foltjai mintha
világítottak volna a sötétben.
– Két dolog elöljáróban, Harry. Remélhetőleg tényleg fontos, ami miatt iderángatott, mert a nejemmel
és a gyerekekkel kellemes estét terveztünk otthon.
– És a másik?
– Hogy nyomja el azt az izét. A cigarettafüst káros az egészségre.
– Kösz a gondoskodást.
– Magamra gondoltam, nem magára. Oltsa el, legyen szíves.
Harry a betonhoz nyomkodta a félig elszívott cigaretta végét, majd visszadugta a dobozba. Bellman
leült mellé.
– Különös találkozóhely, Hole.
– A Schredert leszámítva ez az egyetlen hely, ahol lógni szoktam. De ez sokkal kevésbé zsúfolt.
– Határozottan kihalt, ha engem kérdez. Egy pillanatra még azon is eltűnődtem, hogy nem maga-e a
rendőrmészáros, aki ide akar csalni. Még mindig úgy véljük, hogy egy rendőrről van szó, nem igaz?
– De, teljes mértékben – felelte Harry, és úgy érezte, hogy ölni tudna azért a cigarettáért. – Megvan a
pisztoly.
– Máris? Ez aztán átkozottul gyorsan ment. Nem is tudtam, hogy már elkezdték begyűjteni a.
– Nem kell semmit begyűjteni. Az első pisztoly volt az.
– Mi?
– A maga pisztolya, Bellman. Megvolt a lövésteszt, és az eredmény tökéletesen egyezik a Kalsnes-
ügyből származó golyóval.
Bellman hangos nevetését visszaverte a lelátó.
– Ez valami otromba tréfa, Harry?
– Maga szerint, Mikael?
– Magának én főkapitány úr vagy Bellman vagyok, Harry. Bár az urat el is hagyhatja. És semmiről sem
vagyok köteles számot adni magának. Mi folyik itt?
– Ezt magának kell. Pardon, a kellene jobb.? Ezt magának kellene tudnia, főkapitány úr. Különben be
kell vinnünk hivatalos kihallgatásra. És azt, hogy kell, itt komolyan is gondolom. Ezt pedig mind maga,
mind mi szeretnénk elkerülni. Egyetértünk?
– Térjen a tárgyra, Harry. Hogyan történhetett ez?
– Két lehetséges magyarázatot látok – felelte Harry. – Az első és a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy
maga lőtte le René Kalsnest, főkapitány úr.
– Én. én.
Harry látta, ahogy Mikael Bellman szája szavakat próbál formálni, miközben a fény úgy lüktet a
pigmenthiányos foltokon, mintha valamilyen egzotikus mélytengeri állat volna.
– Van alibije – segítette ki Harry.
– Van?
– Miután megkaptuk az eredményt, ráállítottam Katrine Brattot az ügyre. Azon az estén, amelyen René
Kalsnest lelőtték, maga Párizsban volt.
Bellman végre becsukta a száját.
– Tényleg?
– Katrine rákeresett a nevére és a dátumra. Megtalálta a nevét az Air France Oslo-Párizs járatán és a
Golden Oriole Hotel vendégnyilvántartásában. Találkozott ott valakivel, aki megerősíthetné, hogy
valóban ott járt?
Mikael Bellman pislogva igyekezett koncentrálni. Az északi fény kialudt a bőrén. Lassan bólintott.
– A Kalsnes-ügy, igen. Azon a napon történt, amikor állásinterjún voltam Párizsban az Interpolnál.
Természetesen fel tudok mutatni néhány tanút, akikkel együtt vacsoráztam aznap.
– Akkor már csak az a kérdés, a pisztolya hol volt azon a napon.
– Otthon – jelentette ki Mikael Bellman megingathatatlan magabiztossággal. – Bezárva. A szekrény
kulcsa meg nálam volt a kulcscsomómon.
– Tudja bizonyítani?
– Aligha. Azt mondta, két lehetséges magyarázat van. Hadd találjam ki! A másik az, hogy a ballisztikus
fiúk.
– Valójában a nagy részük lány.
-.szúrtak el valamit, mondjuk, összecserélték a gyilkos golyót az egyik tesztgolyómmal. Vagy valami
ilyesmi.
– Nem. A bizonyítékraktárban őrzött ólomlövedék a maga pisztolyából származik, Bellman.
– Ezzel meg mit akar mondani?
– Mivel?
– Azzal, hogy a bizonyítékraktárban őrzött golyó. Nem úgy fogalmazott, hogy a Kalsnes koponyájában
talált golyó.
Harry biccentett.
– Közeledünk, Bellman.
– Mégis mihez?
– A másik lehetőség, amit látok, az, hogy valaki a raktárban őrzött lövedéket egy olyanra cserélte,
amelyet a maga fegyveréből lőttek ki. Van itt ugyanis még valami, ami nem stimmel. A lövedék olyan
erősen összenyomódott, mintha valami sokkal keményebb dologba csapódott volna bele, mint az emberi
hús és csont.
– Értem. És maga szerint mit találhatott el?
– Az 0kerni lőpálya céltáblája mögötti acéllemezt.
– Ezt mi a fenéből gondolja?
– Nem gondolom, hanem biztosra veszem, Bellman. Rávettem a ballisztikus lányokat, hogy menjenek
fel a lőpályára, és csináljanak egy újabb tesztet a pisztolyával. És tudja, mi történt? A tesztlövedék a
megszólalásig olyan lett, mint amelyik a bizonyítékos dobozban volt.
– És hogyjutott eszébe a lőpálya?
– Nem nyilvánvaló? A rendőrök ott adják le a legtöbb lövést, amelyet nem embereknek szánnak.
Mikael Bellman a fejét csóválta.
– De van még valami a tarsolyában, igaz? Mi az?
– Nos – mondta Harry.
Előhúzta a Camelt, Bellman felé nyújtotta, aki megrázta a fejét.
– Végiggondoltam, hány takarítóról tudok a rendőrségnél. És tudja, mi a helyzet? Csak egy jutott
eszembe. – Harry előhalászta a félig elszívott cigarettát, meggyújtotta, és hosszan beleszippantott. – Truls
Berntsen. És a véletlen úgy hozta, hogy beszéltem egy tanúval, aki nem olyan régen látta magukat együtt
edzeni a lőpályán. A golyók, miután eltalálják az acéllemezt, egy dobozba esnek. Nem lehetett nagy
mutatvány zsebre vágni egyet, miután maga távozott.
Bellman a térdére tette a tenyerét, és Harry felé fordult.
– Azzal gyanúsítja egy közös kollégánkat, Truls Berntsent, hogy hamis bizonyítékot gyártott ellenem,
Harry?
– Maga nem?
Bellman úgy festett, mintha mondani akarna valamit, de azután meggondolta magát. Vállat vont.
– Nem tudom, miben mesterkedik Berntsen. És hogy őszinte legyek, szerintem maga sem tudja, Hole.
– Nos. Fogalmam sincs, mennyire bízhatok az őszinteségében, de történetesen tudok egy-két dolgot
Berntsenről. És Berntsen is tud ezt-azt magáról, ugye?
– Sejtem, hogy célozni akar valamire, de fogalmam sincs, mi az.
– Dehogynem, nagyon is tudja! De miután kevéssé bizonyítható, jobb, ha hagyjuk.
– A maga dolga most az, hogy a rendőrgyilkosságok ügyében nyomozzon, Hole, és nem az, hogy a
helyzetet kihasználva boszorkányüldözést folytasson ellenem vagy Truls Berntsen ellen.
– Ezt tenném?
– Úgy sejtem, senki előtt sem titok, hogy voltak összetűzéseink, Harry. És nyilván most ebben látja a
lehetőséget a visszavágásra.
– És mi van magával és Berntsennel? Maguk között is voltak összetűzések? Maga függesztette fel
korrupció gyanújával.
– Nem én, a munkaügyi tanács függesztette fel. A félreértés tisztázása pedig folyamatban van.
– Nocsak!
– Valójában az én hibám az egész. A számláján lévő pénzt tőlem kapta.
– Magától?
– Ő építette a házam teraszát. Készpénzben fizettem ki, amit ő egyenesen a számlájára tett. Én viszont
visszaköveteltem a pénzt, mert valami gond volt a betonozással. Azért nem jelezte az adóhatóság felé,
mert értelemszerűen nem akart olyan pénz után adót fizetni, amely nem az övé. Tegnap átküldtem az
információkat a gazdasági bűnözés elleni osztálynak.
– Gond volt a betonozással?
– A nedvesség vagy valami ilyesmi, mindenesetre rémes szaga van. Amikor a gazdasági bűnözés elleni
osztály lecsapott az ismeretlen eredetű pénzre, Truls attól félt, hogy kínos helyzetbe hozhat, ha elárulja,
honnan van. De lényegtelen, már elrendeztük a dolgot.
Bellman felhúzta a zakója ujját, mire egy TAG Heuer karóra mutatói derengtek fel a sötétben.
– Amennyiben nincs több kérdése a pisztolyomból származó lövedékkel kapcsolatban, akkor ha
megbocsát, lenne még elintéznivalóm, Harry. Ahogy magának is. Például fel kell készülnie az előadásaira.
– Nos. Pillanatnyilag minden időmet ennek az ügynek szentelem.
 – Csak szentelte.
– Ez meg mit jelentsen?
– Mindössze annyit, hogy ott kell spórolni, ahol tudunk, ezért azonnali hatállyal elrendelem, hogy
Hagen kis, alternatív nyomozócsoportja váljon meg a tanácsadóitól.
– Vagyis Stále Aunétől és tőlem. Az a fél csoport.
– Ami annyit jelent, hogy a személyi költségek ötven százalékát megtakaríthatjuk. Mindjárt
megveregetem a vállamat a kiváló döntésért. De miután a csoport ilyen mértékben tévúton jár, azt is
mérlegelni fogom, ne állíttassam-e le az egész projektet.
– Ilyen sok félnivalója van, Bellman?
– Az embernek nincs félnivalója, ha ő a legnagyobb vad a dzsungelben, Harry. Végül is én vagyok.
-.a rendőrfőkapitány. A nagymester.
Bellman felállt.
– Találó. És pontosan tudom, hogy amikor olyan megbízható kollégákat kezdenek belerángatni az efféle
ügyekbe, mint Berntsen, már rég nem pártatlan nyomozásról van szó, hanem egy alkoholista és
megkeseredett exrendőr által irányított személyes bosszúhadjáratról. Nekem pedig rendőrfőkapitányként
kötelességem megvédeni a testület hírnevét. Ezért tudja, mit válaszolok, ha megkérdezik, miért
függesztettük fel a nyomozást annak az orosznak az ügyében, akinek egy dugóhúzóval szúrták át a nyaki
ütőerét a Come As You Are nevű helyen? Azt, hogy kénytelenek vagyunk fontossági sorrendbe rendezni az
eseteinket, és ez az ügy ebben a pillanatban nem élvez prioritást. És bár a rendőrség berkein belül
mindenki ismeri a pletykákat arról, ki áll a gyilkosság mögött, én mégis úgy teszek, mintha nem hallottam
volna őket. Mert én vagyok a rendőrfőkapitány.
– Ezt most vegyem fenyegetésnek, Bellman?
– Fenyegetnem kellene a rendőrtiszti főiskola egyik előadóját? Legyen szép estéje, Harry.
Harry nézte, ahogy Bellman a palánk felé oldalazik, miközben a zakóját gombolja. Tudta, hogy tartania
kellene a száját. De volt egy kártyája, amelyet arra az esetre tartogatott, amikor igazán nagy szüksége lesz
rá. Most viszont valami azt súgta neki, hogy ideje bedobni, hiszen már nincs vesztenivalója. Megvárta,
amíg Bellman átemelte az egyik lábát a palánk fölött.
– Találkozott valaha René Kalsnesszel, Bellman?
Bellman megdermedt a mozdulat közben. Katrine lefuttatott egy keresést Bellman és Kalsnes nevére, de
az égvilágon semmire sem jutott. Pedig ha csak egy közösen fizetett éttermi számlájuk lett volna, vagy egy
ugyanarra a filmre váltott mozijegy, amit a neten vásároltak, netalántán két szomszédos ülésre szóló
repülő– vagy vonatjegy, Katrine azt is megtalálta volna. Bellman viszont megdermedt. Ott állt a palánkkal
a lába között.
– Mégis mire jók ezek az idióta kérdések, Harry?
Harry beleszívott a cigarettába.
– Viszonylag köztudott, hogy René Kalsnes hellyel-közzel szexuális szolgáltatásokat kínált férfiaknak.
Maga pedig melegpornót keresett a neten.
Bellman továbbra sem mozdult. Harry nem tudta kivenni az arckifejezését a sötétben, csak a
pigmenthiányos foltokat, amelyek épp úgy pislákoltak, mint az imént az óramutatók.
– Kalsnest mindenki úgy ismerte, mint egy telhetetlen cinikust, akiben az erkölcsi tartás szikrája sincs
meg – mondta Harry a cigaretta parazsát tanulmányozva. – Képzeljen csak el egy ismert, házas férfit, akit
egy ilyen Kalsnes-féle zsarol. Talán még néhány fotója is van arról, amikor szexeltek. Elég izmos
indítéknak tűnik egy gyilkossághoz, nem? De elképzelhető, hogy René beszélt a házas férfiról másoknak is,
akik később felbukkanhatnak, és leleplezhetik, miféle indíték lapult a háttérben. Ezért a házas férfinak
valaki mással kell elvégeztetnie a piszkos munkát. Valakivel, akit jól ismer, akivel annyi mindent tudnak
egymás stiklijeiről, hogy megbízhatnak egymásban. A gyilkosságra természetesen olyan időpontban kerül
sor, amikorra a házas férfinak tökéletes alibije van, mint például egy vacsora Párizsban. Azután viszont a
két gyermekkori barát kapcsolata megromlik. A bérgyilkost felfüggesztik az állásából, a házas férfi pedig
nem hajlandó elintézni a dolgot, holott főnökként módjában állna. Így aztán az egykori barát szerez egy
golyót, amely a házas férfi pisztolyából származik, és a bizonyítékokat tartalmazó dobozba teszi. Pusztán
bosszúból, vagy azért, hogy megzsarolhassa a házas férfit, szerezze vissza neki a munkáját. Annak ugyanis,
aki nem járatos a bizonyítékok eltüntetésének művészetében, nem is olyan egyszerű újra kicserélnie a
golyót. Egyébként tudta, hogy Truls Berntsen egy évvel Kalsnes meggyilkolása után jelentette, hogy eltűnt
a szolgálati pisztolya? Egy listán bukkantam a nevére, amelyet néhány órával ezelőtt kaptam Katrine
Bratt-tól. – Harry mélyet szippantott a cigarettából. Behunyta a szemét, hogy a parázs felizzó fénye ne
bántsa a sötétséghez szokott pupilláját. – Mit szól ehhez, főkapitány úr?
– Igazán hálás vagyok, Harry. Köszönöm, hogy segített döntésre jutni az egész csoport leállítását
illetően. Ez lesz holnap reggel az első dolgom.
– Ezek szerint azt állítja, hogy soha nem találkozott René Kalsnesszel?
– Ne próbálja rajtam gyakorolni azokat a kihallgatási technikákat, amelyeket én hoztam be Norvégiába
az Interpoltól. Akárki belefuthat véletlenül néhány melegfotóba a neten, hiszen mindenütt ott vannak.
Nekünk pedig nem szokásunk olyan nyomozócsoportot alkalmazni, amely ilyesmit kíván érvényes
nyomként használni egy komoly nyomozásban.
– Maga nem belefutott, Bellman, hanem a hitelkártyájával fizetett a filmekért, amelyeket azután letöltött.
– Tényleg ennyire nehéz felfogású, Hole? Maga soha nem volt kíváncsi a tabukra? Ha letölt egy képet,
ami egy gyilkosságról készült, az még nem jelenti azt, hogy gyilkos. Ha egy nőt lenyűgöz a nemi erőszak
gondolata, még nem feltétlenül vágyik arra, hogy megerőszakolják! – Bellman a másik lábát is átemelte.
Megállt a palánk túloldalán, és megigazította a zakóját.
– Egy utolsó jó tanács, Harry. Szálljon le rólam, ha jót akar. Magának és a nőjének.
Harry nézte, ahogy Bellman háta eltűnik a pálya sötétjében, végül már csak a kemény léptei által vert
tompa visszhangot hallotta a lelátók között. Kiejtette ujjai közül a csikket, és rátaposott. Keményen.
Megpróbálta a betonba passzírozni.
 Harminckilencedik fejezet
Harry a központi pályaudvartól északra fekvő taxiállomáson bukkant rá 0ystein Eikeland szakadt
Mercedesére. Az állomáson parkoló taxik úgy festettek, mint egy éjszakázó karaván, amely teljes kört
formázva igyekszik megvédeni magát az apacsok, az adóhatóság, az olcsó versenytársak és mindenki más
támadása ellen, aki azért jön, hogy elvegye, amiről úgy véli, jogosan megilleti.
Harry beült az utasülésre.
– Nagy a hajtás?
– Egy pillanatra sem emeltem fel a lábam a gázpedálról – felelte 0ystein. Óvatosan az ajkai közé
csippentette egy kézzel sodort cigaretta mikroszkopikus méretű csikkjét, majd füstbe borította a
visszapillantó tükröt, amelyben a mögötte növekvő sort tartotta szemmel.
– Egy műszak alatt tulajdonképpen hány fizető utasod van? – kérdezte Harry, miközben előhúzta a saját
cigarettáját.
– Olyan kevés, hogy azt latolgatom, mindjárt bekapcsolom a taxiórát. Hé, nem tudsz olvasni? – 0ystein
a kesztyűtartón lévő dohányozni tilos táblára bökött.
– Tanácsra van szükségem, 0ystein.
– A válaszom: ne, ne házasodj meg. Rakel jó csaj, de a házasság több bajjal jár, mint mókával.
Hallgass a vén rókára.
– Sosem voltál házas, 0ystein.
– Erről beszélek. – Harry gyermekkori cimborájának sovány arcából elővillant sárga fogsora, majd a
férfi egy fejmozdulattal hátradobta gyér lófarkát.
Harry meggyújtotta a cigarettát.
– És még téged akartalak tanúnak.
– Egy tanúnak észnél kell lennie, Harry. Egy esküvő berúgás nélkül pedig olyan, mind a tonik gin nélkül.
– Oké, de most nem házassági tanácsadásról van szó.
– Akkor ki vele, öregem! Eikeland csupa fül.
A füst marta Harry torkát. A nyálkahártyája elszokott már a napi két doboz cigarettától. Tisztában volt
vele, hogy 0ystein nem tud tanácsot adni ebben az ügyben. Ebben sem. Legalábbis jó tanácsot nem.
Cimborája külön bejáratú logikája és életelvei olyan hasznavehetetlen életmódot eredményeztek, amely
csak a nagyon sajátos érdeklődéssel rendelkezőket csábíthatta. Az Eikeland– ház tartópillérei az alkohol,
a szinglilét, az alsó kategóriás nők, az érdekes intellektus – ami sajnos már hanyatlott –, a határozott
büszkeség és az önfenntartási ösztön voltak, amelyek mindenek ellenére oda vezettek, hogy többet
taxizzon, mint igyon, és képes legyen az élet és a gonosz arcába röhögni, amit Harry is csak csodálattal
tudott szemlélni.
Harry megvonta a vállát.
– Az a gyanúm, hogy egy rendőr áll a rendőrgyilkosságok mögött.
– Akkor rács mögé vele, és üssétek! – mondta 0ystein, és lepiszkált egy dohányszálat a nyelvéről.
Hirtelen megtorpant. – Azt mondtad, rendőrgyilkosságok? Azok a rendőrgyilkosságok?
– Igen. Az a baj, hogy ha letartóztatom, engem is magával ránt.
– Hogyhogy?
– Bizonyítani tudja, hogy én öltem meg azt az oroszt a Come As You Are-ban.
0ystein hatalmas szemeket meresztett a tükörbe.
– Te kinyírtál egy oroszt?
– Szóval mit csináljak? Kapjam el a pasast, és hagyjam, hogy magával rántson? Ez esetben Rakelnek
nem lesz férje, Olegnek pedig apja.
– Egyetértek.
 – Mivel?
– Azzal, hogy velük kell takaróznod. Az sosem baj, ha az embernek ilyesfajta emberbaráti kifogások
vannak a tarsolyában, sokkal jobban alszik tőle. Én is mindig erre esküdtem. Emlékszel, amikor egyszer
leléptem almalopáskor, és egyedül hagytam Facipőt? Mit tehettem volna, ha egyszer nem bírt elég gyorsan
futni a túlsúlya és a cipője miatt? Azt mondogattam magamnak, hogy Facipőnek több verésre van
szüksége, mint nekem, hiszen ráfér némi erkölcsi tartás, és végre jó irányba terelgethetné már valaki.
Végül is rendes ember akart lenni, nem? Én meg úgyis bandita akartam lenni, rajtam nem segített volna az
a néhány maflás, amit azért a pár nyomorult almáért kapok.
– De én nem hagyok szarban másokat, 0ystein.
– És mi van, ha ez a fickó tovább gyilkol, miközben te tudod, hogy megállíthatnád?
– Épp ez az – mondta Harry, s füstfelhőbe burkolta a dohányzást tiltó táblát.
0ystein hosszan nézte a cimboráját.
– Ezt ne, Harry.
– Mit ne?
– Ne. – 0ystein letekerte az ablakot, és kipöckölte, ami a csikkből maradt: a két centiméternyi,
nyáláztatta Rizla cigarettapapírt. – Tudod, mit? Inkább nem is akarom hallani. Csak ne csináld.
– Nos. A leggyávább dolog, amit választhatok, ha nem csinálok semmit. Ha bebeszélem magamnak,
hogy úgysincs bizonyítékom, ami voltaképpen igaz is. Ha futni hagyom. De együtt tud élni ezzel az ember,
0ystein?
– Persze. De te pont az ilyenekben szoktál különcködni. Te együtt tudsz élni ezzel?
– Valószínűleg nem. De ahogy már mondtam, most egyéb dolgokra is tekintettel kell lennem.
– Azt nem lehet megoldani, hogy másvalaki kapja el?
– Mindent be fog vetni, amit más rendőrökről tud, hogy csökkentse a büntetését. Gyilkossági
nyomozóként dolgozott, és bizonyítékokat eltüntető takarítóként is működött, úgyhogy minden trükkel
tisztában van. Ráadásul a rendőrfőkapitány is mindent megtesz majd, hogy mentse, mert túl sokat tudnak
egymásról.
0ystein megkaparintotta Harry cigarettásdobozát.
– Tudod, mit, Harry? Ez az egész nagyon úgy hangzik, mintha azért jöttél volna, hogy áldásomat adjam a
pasas megölésére. Tudja még valaki, miben sántikálsz?
Harry a fejét rázta.
– Még a saját nyomozócsoportom sem.
0ystein kivett egy cigarettát a dobozból, és meggyújtotta a saját öngyújtójával.
– Harry!
– Igen?
– Te vagy a legelcseszettebb magányos fickó, akit valaha láttam.
Harry az órára pillantott, lassan éjfélre járt. Kihunyorgott a szélvédőn.
– Nos – mondta, és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm a tanácsot.
– Milyen tanácsot?
Az ajtó becsapódott.
– Milyen kicseszett tanácsot? – ordította 0ystein a görnyedt alak után, akit pillanatok alatt elnyelt az
oslói éjszaka. – És miért nem taxival mégy haza, te sóher szarházi?
A házban sötétség és csend honolt.
Harry a kanapén ült, és a szekrényt bámulta.
Senkinek sem szólt arról, hogy Truls Berntsent gyanúsítja.
Felhívta Bjornt és Katrinét, és elmondta nekik, hogy volt egy rövid megbeszélése Mikael Bellmannal.
És miután a rendőrfőkapitánynak alibije van a gyilkosság estéjére – így vagy hiba történt, vagy hamis
bizonyítékot gyártott valaki –, egyelőre közöttük marad az információ, hogy a bizonyítékos dobozban lévő
golyó Bellman pisztolyából származik. Arról viszont egy szót sem szólt, miről beszéltek a
rendőrfőkapitánnyal.
Egy szót sem szólt Truls Berntsenről.
Egy szót sem arról, mi a teendő.
Így kellett lennie. Ez olyan ügy volt, amelyben az embernek egyedül kell cselekednie.
A kulcs a lemezek közé volt rejtve.
Harry behunyta a szemét. Egy kis szünethez próbált jutni, hogy ne hallja a fejében kavargó mondatokat.
De nem ment, a hangok azonnal ordítozni kezdtek, ahogy elengedte magát. Hogy Truls Berntsen őrült.
Hogy ez nem feltételezés, hanem tény. Egyetlen épelméjű ember sem kezdi el halomra gyilkolni a
kollégáit.
Nem volt elszigetelt jelenség, elég, ha az ember megnézi az Egyesült Államokban történt eseteket,
amikor kirúgott vagy egyéb módon megalázott emberek visszatértek a munkahelyükre, és lepuffantották a
kollégáikat. Omar Thornton nyolc munkatársát ölte meg, miután sörlopásért kirúgták az italforgalmazó
cégtől, ahol korábban dolgozott. Wesley Neal Higdon öt munkatársát tette hidegre, mert ordítozott vele a
főnöke, Jennifer San Marco, az egykori postás pedig hat kollégáját lőtte agyon, miután a munkaadója épp
az asszony pszichés problémáira hivatkozva megvált tőle.
A különbség abban rejlett, mennyire volt megtervezett a dolog, és mennyire volt kész az illető
kivitelezni a tervét. Truls Berntsen vajon mennyire őrült? Elég őrült ahhoz, hogy a rendőrség kétségbe
vonja az állítását, miszerint Harry Hole maga is meggyilkolt valakit egy bárban?
Nem.
Nem, ha van bizonyítéka. A bizonyítékok nem magyarázhatóak elmebetegséggel.
Truls Berntsen.
Harry gondolkodóba esett.
Minden egybevágott. Vajon a legfontosabb is? Az indíték. Mit is mondott Mikael Bellman? Ha egy nő
nemi erőszakról fantáziál, az még nem jelenti azt, hogy erőszak áldozata akar lenni. Ha egy férfi nemi
erőszakról fantáziál, az még nem jelenti.
A rohadt életbe! A rohadt életbe! Hagyd abba!
De képtelen volt abbahagyni. Nem tudott nyugodni, amíg meg nem oldja a problémát. Csak két
megoldás létezik. Az egyik a régi módszer. Az, amely után az egész teste sikolt ebben a pillanatban. Egy
ital. Amelyből aztán több lesz. Amely kisöpri az agyát, elleplezi a problémát, elbódítja. Az ideiglenes
megoldás. A rossz módszer. A végleges megoldást a másik módszer jelentette. A megkerülhetetlen. Amely
megszünteti a problémát. Az ördög alternatívája.
Harry talpra ugrott. A házban azóta nem volt alkohol, hogy beköltözött. Járkálni kezdett. Megtorpant. A
régi sarokszekrényre meredt. Emlékeztette valamire. Egy bárszekrényre, amelyre egyszer pontosan így
bámult. Mi tartja vissza? Hiszen hányszor eladta már a lelkét ennél sokkal kisebb fizetségért?! Talán épp
erről van szó? Hogy a többi alkalommal aprópénzt kapott, és tettét az erkölcsi felháborodás indokolta? Ez
viszont. tisztátalan. A saját bőrét is menteni akarja egy füst alatt.
Hallotta, ahogy suttog odabent. Vegyél ki, és használj. Használj arra, amire rendeltettem. És ez
alkalommal elvégzem a munkát. Nem hagyom, hogy egy golyóálló mellény átverjen.
Fél órájába kerülne, hogy a manglerudi tömbházhoz, Truls Berntsen lakásához hajtson. Ahol a
hálószoba dugig van fegyverekkel, a saját szemével látta. Kézifegyverek, bilincsek, gázmaszkok. Gumibot.
Akkor meg mi tartja vissza? Hiszen tudja, mit kell tennie.
De tényleg így történt, Truls Berntsen valóban Mikael Bellman parancsára gyilkolta meg René
Kalsnest? Hogy Truls őrült, ahhoz nemigen fér kétség, de Mikael Bellman is az?
Vagy csak az agya tákolta össze ezt az elméletet a rendelkezésre álló kirakósdarabkákból? Egymásba
erőszakolta őket, mert annyira akart egy képet, egy bármilyen képet, amely ha értelmet nem is, de legalább
választ adott, egy érzést, hogy a darabkák valami módon összeillenek?
Harry előhúzta a telefonját a zsebéből, és felhívta az A betű mellett szereplő számot.
Tíz másodpercbe telt, mire a hang belemordult a telefonba:
– Igen?
– Szia, Arnold! Én vagyok az.
– Harry?
– Igen. Dolgozol?
– Éjjeli egy óra van, Harry. Én többé-kevésbé normális vagyok, úgyhogy az ágyamban fekszem.
– Bocs. Vissza szeretnél aludni?
– Ha már így megkérdezted: igen.
– Oké, de ha már úgyis ébren vagy. – A vonal másik végéről egy nyögés hallatszott. – Mikael
Bellmanon töprengek. Te a Kriposnál dolgoztál, amikor ott volt. Észrevettél valaha valamit, ami arra
utalhat, hogy szexuálisan vonzódik a férfiakhoz?
Hosszú csend következett, amelyben Harry Arnold egyenletes légzését és egy vonat zakatolását hallotta.
A hangokból arra következtetett, hogy Arnold kitárt ablak mellett aludt, már-már úgy hangzott, mintha a
szabadban feküdt volna. Bizonyára hozzászokott a zajokhoz, nem furakodtak be az álmaiba. És hirtelen
beléhasított a tudat – nem úgy, mint egy kinyilatkoztatás, inkább mint egy gondolattöredék –, hogy talán
ezzel az üggyel is ez a helyzet. Hogy a zajokra kellene figyelniük, a megszokott hangokra, amelyeket nem
hallottak meg, és ezért nem is riadtak fel rájuk.
– Visszaaludtál, Arnold?
– Dehogy, csak annyira új számomra ez a gondolat, hogy egy kicsit emésztgetnem kellett. Szóval. Ha így
visszagondolok, és kicsit más megvilágításba helyezem a dolgot. És bár nem tudok. de teljesen világos.
– Mi a világos?
– Szóval ott volt Bellman meg az a végtelen hűséggel megáldott kutyája.
– Truls Berntsen.
– Igen. És ezek ketten. – Újabb szünet következett. Újabb vonat. – Nem, Harry, nekem valahogy nem
passzolnak össze meleg párként, ha érted, mire gondolok.
– Értem. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát! De várj csak egy kicsit.
– Hm?
– Volt egy fickó a Kriposnál. Már egészen el is felejtettem! Amikor egyszer bementem a mosdóba, a
pasas és Bellman a mosdókagylóknál állt, és mindkettőnek egészen vörös volt az arca. Mintha történt
volna valami. Emlékszem, még meg is fordult a fejemben ez meg az, de aztán nem foglalkoztam vele. De a
fickó közvetlenül ez után eltűnt a Kripostól.
– Hogy hívták?
– Nem emlékszem. Megpróbálhatom kideríteni, de nem most.
– Köszönöm, Arnold. És aludj jól.
– Köszönöm. És most mi lesz?
– Nem sok, Arnold – felelte Harry. Megszakította a hívást, és visszadugta a telefont a zsebébe.
Kinyújtotta a kezét. A lemezek polcára meredt. A kulcs a w-nél volt.
– Nem sok – ismételte meg.
Úton a fürdőszoba felé lehúzta a pólóját. Tudta, hogy az ágynemű fehér, tiszta és hűvös. Hogy a nyitott
ablak mögött teljes a csend odakint, az éjszakai levegő kellemesen csípős. És hogy egy másodpercet sem
fog aludni.
Miután lefeküdt, a szelet hallgatta. Fütyült. Keresztülfütyült egy régi, fekete sarokszekrény kulcslyukán.
A műveleti központ ügyeleteséhez hajnali négy óra hat perckor futott be a hívás a tűz miatt. A tűzoltó
izgatott hangja alapján ösztönösen azt feltételezte, hogy egy nagyobb tűzesetről van szó, amely miatt
esetleg el kell terelni a forgalmat, meg kell szervezni az értékek és a sérültek mentését, vagy meg kell
oldani a halottak elszállítását. Ezért először egy kissé meglepődött, amikor a tűzoltó azt mondta, hogy a
füst indította be egy már bezárt bár tűzjelzőjét, és hogy a tűz magától kialudt, mire odaértek. Az ügyeletes
még ennél is jobban elképedt, amikor a tűzoltó azt kérte, hogy azonnal menjenek ki a helyszínre. Ekkor jött
rá, hogy amit a tűzoltó hangjában először izgatottságnak vélt, az valójában félelem volt. A férfi elég
borzalmat láthatott már a munkája során, de a hangja remegéséből ítélve erre a látványra még ő sem volt
felkészülve.
– Csak egy kislány. Valószínűleg lelocsolták valamivel, a pulton üres szeszesüvegek állnak.
– Hol történt?
– Egészen. teljesen elszenesedett. A vízcsőhöz kötözték.
– De hol?
– A nyakánál fogva kötözték ki. Olyan, mint egy biciklilakat. Ide kell jönniük!
– Rendben. De hol.
– A Kvadraturen negyedben. A hely neve Come As You Are. Édes istenem, hiszen csak egy kislány.

Negyvenedik fejezet
Stále Aune fél hét előtt két perccel csengésre ébredt. Először azt hitte, a telefon az, de azután felismerte
az ébresztőóra hangját. Biztosan álmodott valamit. De miután a pszichoterápiához hasonlóan az álmok
értelmezésében sem hitt különösebben, meg sem próbálta megfejteni, helyette az óra tetejére csapott, és
behunyta a szemét, hogy kiélvezze azt a két percet, ami a másik ébresztőóra csengéséig volt hátra. Ilyenkor
szokta hallani, ahogy Aurora meztelen talpa a padlóra csattan, majd a lánya a fürdőszoba felé sprintel,
hogy elsőként foglalhassa el.
Csend volt.
– Hol van Aurora?
– Emilie-éknél alszik – mormolta Ingrid.
Stále Aune felkelt. Lezuhanyozott, megborotválkozott, csendben megreggelizett a feleségével, miközben
az asszony újságot olvasott. Stálénak egészen jól ment a fejjel lefelé olvasás. A rendőrgyilkosságokról
szóló cikkeket átugrotta, semmi újdonság nem volt bennük, csak újabb találgatások.
– Nem is jön haza iskola előtt? – kérdezte.
– Nála van az iskolai holmija.
– Értem. Jó ötlet, hogy iskolanapon is egymásnál alszanak?
– Nem, rettentően káros. Közbe kellene avatkoznod. – Ingrid lapozott egyet az újságban.
– Tudod, mit okoz az alváshiány, Ingrid?
– A norvég állam kereken hat éven át fizette a tanulmányaidat, hogy tisztában legyél a kérdéssel, Stále,
úgyhogy őszintén szólva az adóm pazarlásának érezném, ha nekem is tudnom kellene.
Stále mindig is a bosszúság és a csodálat keverékével adózott Ingrid azon képességének, hogy már kora
reggel is ilyen találóan tudott csipkelődni. Már tíz előtt képes volt feltörölni vele a padlót. Neki magának
délig egyetlen épkézláb szurkálódás sem jutott az eszébe. De ha jobban belegondolt, este hatig reménye
sem volt rá, hogy bármiféle szóbeli ütésváltásba bocsátkozzon.
Ezen morfondírozott, miközben kitolatott a garázsból, és elhajtott a sporveisgatai irodájába. Nem is
tudta, kibírná-e egy olyan asszony mellett, akitől nem kapná meg a napi betevő nyaklevesét. És ha nem
tudna ennyit a genetikáról, egyszerűen nem férne a fejébe, hogyan sikerült egy ilyen szerethető, érzékeny
gyermeket összehozniuk, mint Aurora. Azután el is felejtette az egészet. A forgalom lassú volt, de nem
lassabb a szokásosnál. A lényeg a kiszámíthatóság volt, nem az, hogy mennyi időt vesz igénybe az út. A
Kazánházban délben kezdődő megbeszélésig még három pácienst kell fogadnia.
Felhangosította a rádiót.
A telefon szinte ugyanabban a percben szólalt meg, amikor beolvasták a hírt, és Stále ösztönösen tudta,
hogy összefüggés van a kettő között.
Harry volt az.
– El kell halasztanunk a megbeszélést, újabb gyilkosság történt.
– A kislány, akiről a rádióban beszélnek?
– Igen. Abban legalábbis egészen biztosak vagyunk, hogy lányról van szó.
– Nem tudjátok, ki az?
– Nem. Nem jelentettek be eltűnést.
– Hány éves lehet?
– Lehetetlen megállapítani, de a magasságából és a testfelépítéséből ítélve tíz és tizennégy év
közöttinek gondolnám.
– És szerintetek köze van az ügyhöz?
– Igen.
– Miből gondoljátok?
– Egy felderítetlen gyilkosság helyszínén találták meg. Egy bárban, amely a Come As You Are nevet
viseli. És mert. – Harry köhögni kezdett. -.a nyakánál fogva egy vízcsőhöz kötözték. Egy biciklilakattal.
– Atyaég!
Stále hallotta, ahogy Harry újra köhögni kezd.
– Harry?
– Igen?
– Jól vagy?
– Nem.
– Valami. valami baj van?
– Igen.
– Mármint a biciklilakattól eltekintve. Megértem, hogy.
– Alkohollal öntötte le a lányt, majd meggyújtotta. Az üres üvegek itt sorakoznak a pulton. Három üveg,
ugyanaz az ital. Pedig bőven lett volna miből válogatnia.
– Csak nem.
– De. Jim Beam.
-.a te italod.
Stále hallotta, ahogy Harry odakiált valakinek, hogy ne mozduljon. Azután újra a telefonba kezdett
beszélni.
– Idejössz, hogy megnézd a helyszínt?
– Több páciensem is jön délelőtt. Esetleg utána.
– Oké, ahogy jónak látod. Mi itt leszünk egy darabig.
Letették.
Stále igyekezett újra a vezetésre koncentrálni. Észrevette, hogy felgyorsult a légzése, érezte, ahogy az
orrcimpája kitágul, a mellkasa emelkedik és süllyed. Tudta, hogy a mai napon még a szokásosnál is
rosszabb terapeuta lesz.
 Harry kilépett az ajtón, amely közvetlenül a forgalmas utcára nyílt, ahol emberek, kerékpárok, autók és
villamosok siettek el egymás után. Mivel a szeme a benti sötétséghez szokott, hunyorogva pislogott a
fényben. Nézte az értelmetlenül nyüzsgő életet, amely mit sem észlelt az ugyanannyira értelmetlen
halálból, amely néhány méterrel a háta mögött csapott le, és egy fémszéken ült a műanyag üléssel
egybeolvadt, szénné égett lány alakjában, akiről senki sem sejtette, ki lehet. Azaz Harry sejtette, de
képtelen volt teljes egészében végiggondolni. Vett néhány nagy levegőt, majd mégis megtette. Azután
felhívta Katrinét, akit előzőleg visszaküldött a Kazánházba, hogy ott üljön készenlétben a számítógépe
mellett.
– Továbbra sem jelentettek be eltűnést?
– Nem.
– Oké. Akkor nézz utána, melyik nyomozónak van nyolc és tizenhat év közötti lánya. Kezdd azokkal,
akik a Kalsnes-ügyben nyomoztak. Ha találsz valakit, hívd fel, és kérdezd meg, hogy látta-e már a lányát
ma. Légy kíméletes.
– Az leszek.
Harry letette.
Bjorn kilépett a bárból, és megállt Harry mellett. A hangja halk volt és szelíd, mintha templomban ültek
volna.
– Harry?
– Igen?
– Ez a legborzalmasabb, amit valaha láttam.
Harry biccentett. Ő maga csak egy részét ismerte annak, amit Bjorn az évek során látott, de tudta, hogy
igazat beszél.
– Aki ezt tette. – mondta Bjorn, s felemelte a karját, majd egy nagy levegő után egy tehetetlen hang
kíséretében leejtette. – Az kurvára golyót érdemel.
Harry keze ökölbe szorult a zakó zsebében. Tudta, hogy ez is igaz. Golyót érdemelt volna. Egy golyót,
esetleg hármat egy Odesszából, amely egy szekrényben hevert a Holmenkollveien. Nem most, hanem
tegnap éjjel. Amikor is ez az átkozottul gyáva exzsaru egyszerűen ágyba bújt, mert úgy döntött, hogy addig
nem lehet hóhér, amíg nem látja tisztán a saját indítékát. Hogy a lehetséges áldozatokért, Rakelért és
Olegért, vagy csupán saját magáért teszi-e. Nos. Az a kislány odabent nem fogja az indítéka felől faggatni,
mert neki és a szüleinek már úgyis késő. A rohadt életbe!
Az órájára nézett.
Truls Berntsen, aki tudta, hogy Harry a nyomában van, készen állt. Hívogatta, csalogatta. Azzal, hogy
ezt a helyszínt választotta a gyilkossághoz. Porig alázta, amikor az alkoholista állandó mérgét, a Jim
Beamet használta, és a biciklilakatot, amelyről a fél testület hallott. Hogy a nagy Harry Holét ezzel
láncolták hozzá egy várakozni tilos táblához a Sporveisgatán, mint egy kutyát.
Harry nagy levegőt vett. Kiteríthetné a kártyáit, majd miután mindent elmesélt Gustóról, Olegről és a
halott oroszról, lerohanhatnák a Deltával Truls Berntsen lakását, és amennyiben Berntsennek sikerülne
kereket oldania, az Interpoltól kezdve az ország legkisebb körzeti megbízotti irodájáig mindenkivel
köröztethetné. Vagy.
Harry keze a megviselt Camel-dobozért nyúlt. Azután mégis visszagyűrte a zsebébe. Elege volt a
dohányzásból.
.vagy pontosan azt teszi, amire az a rohadék kéri.
Stále gondolatmenete csak a második beteg utáni szünetben zárult le.
Pontosabban a gondolatmenetei, mivel kettő volt belőlük.
Elsőként az ütött szöget a fejébe, hogy senki sem jelentette a lány eltűnését. Egy tíz és tizennégy év
közötti gyerek eltűnését. Hiszen a szüleinek hiányolniuk kellett volna, amikor nem került elő este. Már
akkor jelenteniük kellett volna.
A másik gondolatmenet akörül forgott, mi köze lehetett az áldozatnak a rendőrgyilkosságokhoz. A
gyilkos eddig csak nyomozókat ölt, de talán most jelentkezett nála a sorozatgyilkosokra jellemző vágy,
hogy kibővítse az áldozatai körét. Mert mi rosszabbat tehet egy emberrel annál, hogy elveszi az életét?
Egyszerű: az utódját gyilkolja meg. A gyermekét. Ez esetben az a kérdés, ki volt soron? Nyilvánvalóan
nem Harry, mivel neki nincs gyereke.
És ez volt az a pillanat, amikor Stále Aune terjedelmes testének minden pórusából hirtelen és
meggátolhatatlanul jeges verejték kezdett patakzani. Felkapta a nyitott fiókban heverő telefont, kikereste
Aurora nevét, és hívni kezdte.
Nyolc kicsengés után bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Aurora természetesen nem vette fel, hiszen iskolában volt, ahol a diákok nem használhatták a
telefonjukat.
Mi is Emilie vezetékneve? Stále többször is hallotta már, de általában Ingrid foglalkozott az ilyesmivel.
Egy másodpercig Stále arra gondolt, hogy felhívja a nejét, de aztán úgy döntött, nem nyugtalanítja
feleslegesen, helyette rákeresett az „iskolai tábor” kifejezésre a postafiókjában. Tavaly egy rakás levelet
kapott, amelyekben ott szerepelt az osztálytársak szüleinek e-mail címe. Átfutotta a neveket, hátha így
beugrik a vezetéknév. Meg is volt. Torunn Einersen. Emilie Einersen, ráadásul egészen könnyen
megjegyezhető név. De ami még jobb: a szülők telefonszáma is ott szerepelt a listában. Stále elkezdte
beütögetni a számot a telefonjába. A keze annyira remegett, hogy alig találta el a billentyűket, alighanem
túl sok vagy túl kevés kávét ivott.
– Torunn Einersen.
– Jó napot kívánok! Itt Stále Aune, Aurora apja. Én. öhm, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy
minden rendben volt-e az este.
A szünet túlságosan hosszúra nyúlt.
– Aurora maguknál aludt – tette hozzá Stále. Majd hogy egészen biztos legyen a dolgában: – Emilie-nél.
– Á, értem. Nem, Aurora nem aludt nálunk. Emlékszem, hogy volt szó róla, de.
– Akkor nyilván rosszul emlékszem – mondta Stále, és érezte, ahogy a torka összeszorul.
– Hát, nem könnyű követni, ki kinél alszik mostanában – nevetett Torunn Einersen, de a hangján
hallatszott, hogy némileg nyugtalanítja a dolog, hogy egy apa nem tudja, hol aludt a lánya.
Stále letette a telefont. Az inge szinte már csuromvíz volt.
Felhívta Ingridet. Bekapcsolt az üzenetrögzítő. Stále hagyott egy üzenetet, amelyben arra kérte a
feleségét, hogy hívja vissza. Azután felpattant, és kiviharzott az ajtón. A várakozó páciens, egy középkorú
nő, aki Stále számára egészen felfoghatatlan okból járt terápiára, felnézett.
– Ki kell hagynunk a mai alkalmat. – Stále még hozzá akarta tenni a nő nevét is, de csak akkor jutott
eszébe, amikor már lerohant a lépcsőn, kirobogott az ajtón, és az autója felé loholt a Sporveisgatán.
Harry csaknem összeroppantotta a kávé papírpoharát, amikor a letakart hordágyat elvitték mellette, és
az épület előtt várakozó mentőautóba tették. Mogorván szemlélte, hogyan tülekednek az összeverődött
bámészkodók.
Katrine az imént hívta. Továbbra sem jelentettek be eltűnést, és a Kalsnes-ügyben nyomozók közül
senkinek sem volt nyolc és tizenhat év közötti lánygyermeke. Harry arra kérte a nőt, hogy terjessze ki a
keresést a többi rendőrre is.
Bjorn kilépett a bárból. Levette a gumikesztyűt, és lehúzta a fejéről a fehér védőöltözet csuklyáját.
– Még mindig nem tudunk semmit a DNS-vizsgálatról? – kérdezte Harry.
– Nem.
 Amikor megérkeztek a helyszínre, Harry elsőként szövetmintát vetetett a holttestből, amelyet azonnal az
Igazságügyi Orvostani Intézetbe küldetett. Egy teljes DNS-elemzés elkészítése sok időt igényel, de a kód
első számjegyeit egészen gyorsan meg lehet tudni. Nekik pedig már ez is elég volt. Az összes gyilkossági
nyomozónak – a taktikainak és a technikainak egyaránt – nyilvántartották a DNS-profilját arra az esetre,
ha véletlenül beszennyeznének egy tetthelyet. Tavaly azokat a rendőröket is regisztrálták, akik elsőként
érkeztek a helyszínekre, vagy a tetthelyeket biztosították, sőt még azokat a nem rendőrként dolgozó
embereket is nyilvántartásba vették, akik megfordulhattak ott. Egyszerű: elég három-négy számjegyet tudni
a tizenegyből, és a rendőrség nagy részét már ki is zárhatták. Öt-hattal pedig mindenkit. Azaz amennyiben
Harrynak igaza volt, akkor egy kivételével mindenkit.
Harry az órájára nézett. Nem tudta, miért, nem tudta, mit kellene tenniük, csak annyit tudott, hogy kevés
idejük van. Hogy kevés ideje van.
Stále Aune az iskola kapuja előtt állította le az autót, és bekapcsolta a vészvillogót. Hallotta, ahogy az
iskolaudvaron álló épületek visszaverik rohanó lépteinek kopogását. A gyermekkor magányos hangja. Az
órára késve érkező diák lépteinek zaja. Vagy a nyári szüneté, amikor az ember magára marad, mert
mindenki elutazott a városból. Stále feltépte a nehéz ajtót, és végigfutott a folyosón. Nem volt több
visszhang, csak a ziháló légzése. Ott az osztálytermük ajtaja. Vagy csoportteremnek hívják? Osztály vagy
csoport? Olyan keveset tudott a lánya hétköznapjairól. Olyan keveset látta az utóbbi fél évben. Olyan sok
mindent akart tudni. Olyan sok időt akart mostantól vele tölteni! Bárcsak, bárcsak.
Harry körbepillantott a bárban.
– A hátsó ajtó zárját megpiszkálták – szólalt meg egy rendőr a háta mögött.
Harry biccentett. Látta a karcolásnyomokat a zár körül.
Egy rendőr keze munkája. Ezért nem szólalt meg a riasztó.
Harry nem látta jelét dulakodásnak, egyetlen tárgyat sem borítottak fel, löktek a földre vagy mozdítottak
el arról a helyről, ahol feltételezhetően éjszakára hagyták. A bár tulajdonosát bevitték kihallgatásra. Harry
azt mondta, nem érzi szükségesnek, hogy beszéljen vele. Természetesen nem azt mondta, hogy nem akar
beszélni vele, de nem bocsátkozott magyarázatokba. Azt mégsem mondhatta, hogy nem akarja
megkockáztatni, hogy felismerjék.
Harry a pult mellett álló bárszéket nézte, és felidézte az estét, amikor ott ült egy pohár érintetlen Jim
Beam társaságában. Az orosz, aki hátulról rontott rá, megpróbálta átvágni a nyaki ütőerét egy szibériai
késsel. Harry titán ujjprotézise azonban a penge útjában állt. A csapos halálra váltan nézte a pult mögül,
ahogy Harry megkaparintja a pulton heverő dugóhúzót. A vér vörösre színezte alattuk a padlót, mintha egy
üveg vörösbort borítottak volna ki.
– Egyelőre semmi nyom – mondta Bjorn.
Harry ismét csak biccentett. Persze, hogy nincs. Berntsen egymaga volt a helyiségben, és bőven volt
ideje. Összetakarított maga után, mielőtt eláztatta, lelocsolta a lányt. A szó önkéntelenül ötlött fel
Harryban: bepácolta a lányt.
Azután felkattintotta az öngyújtót.
Gram Parsons She című számának első hangjai csendültek fel, mire Bjorn a füléhez emelte a telefonját.
– Igen? Találtál valamit a nyilvántartásban? Várj.
Egy ceruzát húzott elő, és fogta az elmaradhatatlan Moleskine jegyzetfüzetet. Harrynak néha az is
megfordult a fejében, hogy Bjorn annyira szereti a borító patináját, hogy képes kiradírozni a jegyzeteit,
amikor teleírta a füzetet, hogy azután újra használhassa.
– Nem, nem elítélt, hanem gyilkossági nyomozásban vett részt. Igen, sajnos számítottunk rá. Mi a neve?
Bjorn a bárpultra fektette a jegyzetfüzetet, írásra készen. A ceruza hegye azonban megtorpant.
– Mit mondtál, hogy hívják az apát?
 Harry hallotta a kollégája hangján, hogy valami baj van. Szörnyű baj.
Miközben Stále Aune feltépte az osztályterem ajtaját, gondolatok sora cikázott át az agyán.
Hogy rossz apa.
Hogy azt sem tudja biztosan, hogy Aurora osztályának állandó terme van-e.
És ha történetesen állandó termük van is, akkor sem biztos benne, hogy ez az.
Két éve járt itt utoljára, egy nyílt napon, amikor az osztályok rajzokat, gyufaszálakból épített
modelleket, agyagfigurákat és egyéb vackokat állítottak ki, amelyek csak mérsékelten nyűgözték le.
Egyjobb apára természetesen sokkal nagyobb hatást tettek volna.
A hangok elcsendesültek, az arcok Stále felé fordultak.
Ő pedig a beálló csendben a fiatal, lágy vonásokat pásztázta. Az ép, romlatlan lelkekről tanúskodó
arcokat, amelyek idővel – miután már eleget megéltek – formát, karaktert kapnak, míg végül azokká a
maszkokká merevednek, akik ezek a gyerekek a szívük mélyén voltak. Amilyen ő volt.
A pillantása olyan arcokra talált, amelyeket osztályképeken, születésnapi zsúrokon, a nem túl sűrűn
látogatott kézilabda-mérkőzéseken, évzárókon látott. Némelyikhez nevet is tudott kötni, de a legtöbbhöz
nem. Folytatta a kutatást, az egyetlent kereste, miközben a neve úgy formálódott, duzzadt a torkában, mint
egy kirobbanni készülő sírás: Aurora. Aurora. Aurora.
Bjorn a zsebébe csúsztatta a telefonját. Mozdulatlanul állt a pultnál, háttal Harrynak. Lassan megrázta a
fejét. Aztán megfordult. Az arcából minden csepp vér kiszaladt.
– Valaki, akit ismersz – mondta Harry.
Bjorn lassan bólintott, mint valami holdkóros. Nyelt egyet.
– Ez képtelenség.
– Aurora!
Stále Aunére bámész tekintetek sora meredt. A lánya neve úgy jött a nyelvére, mintha felzokogott volna.
Mint valami könyörgés.
– Aurora! – ismételte meg.
A szeme sarkából látta, ahogy a tanár felé mozdul.
– Mi a képtelenség? – kérdezte Harry.
– A lánya az – felelte Bjorn. – Ez. egyszerűen lehetetlen.
Stále szeme könnyben úszott. Egy kéz nehezedett a vállára. Azután egy alak bukkant fel előtte, felé
tartott, a körvonalai szétfolytak, mint egy vásári görbe tükörben. De az alak úgy nézett ki, mint ő. Mint
Aurora. Pszichológusként Stále természetesen tisztában volt vele, hogy csak az agya próbál kiutat találni,
hogy megbirkózzon az elviselhetetlennel. Ezért csapja be. Azt látja, amit látni szeretne. Mégis a nevét
suttogta.
– Aurora.
Amikor az alak megszólalt, Stále megesküdött volna rá, hogy még a hangja is az övé volt.
– Valami baj van.?
Stále az utolsó szót is hallotta a mondat végén, abban azonban nem volt biztos, hogy a lánya hangja,
vagy a saját agya tette-e hozzá.
-.apa?
– Miért lehetetlen?
– Mert. – felelte Bjorn, miközben úgy meredt Harryra, mintha ott sem lenne.
– Igen?
– Mert a lány már meghalt.

Negyvenegyedik fejezet
 A Vestre temetőben délelőtt csend honolt. Mindössze a S0rkedalsveien elhaladó autók távoli moraja és
a metró zakatolása hallatszott, amely a városközpontba szállította az embereket.
– Roar Midtstuen, igen – mondta Harry, aki a sírkövek között lépkedett. – Hány éve is dolgozik már
nálatok?
– Senki sem tudja – felelte Bjorn, miközben igyekezett lépést tartani Harryval. – Nagyjából az idők
kezdete óta.
– És a lánya egy közlekedési balesetben hunyt el?
– A nyáron. Ez teljesen beteg! Kizárt, hogy stimmeljen. Végül is csak a DNS-kód első fele van meg,
még mindig tíz-tizenöt százalék az esélye annak, hogy valaki más DNS-e, talán valaki. – Bjorn kis híján
nekiment a hirtelen megtorpanó Harrynak.
– Nos – mondta Harry, leguggolt, és belefúrta az ujjait a földbe Fia Midtstuen sírköve előtt. – Az esély
ebben a pillanatban nullára csökkent.
Felemelte a kezét, és leszórta a frissen felásott földet.
– Kiásta a holttestet, és levitte a Come As You Are-ba. Azután meggyújtotta.
– A rohadt életbe.!
Harry hallotta, ahogy a kollégája hangja elcsuklik. Nem nézett rá. Békén hagyta. Várt. Behunyt szemmel
hallgatózott. Egy madár az élő emberek számára felfoghatatlan énekét dalolta. A szél gondtalanul
fütyörészve kergette a felhőket. Egy metrószerelvény nyugat felé zakatolt. Az idő haladt, de volt még hová
mennie? Harry kinyitotta a szemét, és megköszörülte a torkát.
– Szólunk, hogy hantolják ki a koporsót, és erősítsék meg a dolgot, mielőtt felhívjuk az apát.
– Elintézem.
– Bjorn – mondta Harry. – Jobb ez így. Nem egy fiatal lányt égetett el elevenen. Oké?
– Sajnálom, csak nagyon kimerültem. Roar pedig már enélkül is belerokkant a történtekbe, szóval. –
Bjorn tehetetlenül széttárta a karját.
– Semmi baj – mondta Harry, és felállt.
– Te hová mégy most?
Harry észak felé hunyorgott, az út és a metró irányába. A felhők egyenesen felé úsztak. Északi szél. És
újra ott volt az érzés, hogy tud valamit, amit még nem tud, ami odalent van a lelke sötét vizének mélyén,
de nem akar a felszínre emelkedni.
– El kell intéznem valamit.
– Hol?
– Csak valami, amit egy ideje már halogatok.
– Értem. Egyébként akartam kérdezni valamit.
Harry az órájára pillantott, és röviden biccentett.
– Mit mondott Bellman tegnap este, szerinte mi történhetett a golyóval?
– Fogalma sem volt róla.
– Mi van veled? Mindig van legalább egy feltételezésed.
– Hm. Le kell lépnem.
– Harry?
– Igen?
– Csak. – Bjorn sután elmosolyodott. – Ne csinálj semmi hülyeséget.
Katrine Bratt hátradőlt a székben, és a képernyőt nézte. Bjorn Holm az imént hívta fel azzal, hogy
megtalálták az apát, egy bizonyos Midtstuent, aki részt vett a Kalsnes-gyilkosság kinyomozásában, a lánya
azonban már meghalt, ezért nem bukkant fel a neve a fiatal lánygyermekes rendőrszülők között. És mivel
Katrine ezután átmenetileg munkanélkülivé vált, folytatta az előző nap megkezdett összetett kereséseket.
Mikael Bellman és René Kalsnes nevére egyetlen találat sem volt. Amikor arra keresett rá, kik léptek
leggyakrabban kapcsolatba Mikael Bellmannal, egy három névből álló listát kapott. Az első helyen Ulla
Bellman állt. Azután Truls Berntsen következett. A harmadik pedig Isabelle Sk0yen volt. Hogy a felesége
szerepelt az első helyen, az teljesen magától értetődött. És hogy a szociális ügyekért felelős városi
tanácsos, aki végül is bizonyos értelemben a felettese volt, a harmadik, szintén nem volt túl meglepő.
Truls Berntsen neve láttán azonban Katrine meghökkent.
Azon egyszerű oknál fogva, hogy rábukkant a gazdasági bűnözés elleni osztály egyik belső
feljegyzésére is, amelyben az osztály engedélyért folyamodott Bellman rendőrfőkapitányhoz, hogy
nyomozást indíthasson korrupció gyanúja miatt Truls Berntsen ellen, aki nem volt hajlandó számot adni
egy nagyobb készpénzösszegről.
Miután választ nem talált, Katrine arra a feltételezésre jutott, hogy Bellman szóban intézte a dolgot.
Különösnek találta, hogy a rendőrfőkapitány és egy látszólag korrupt rendőr gyakran hívta egymást és
váltott SMS-t. Ráadásul ugyanazokon a helyeken használták a hitelkártyájukat, egy időben utaztak
repülőgépen, vonaton, ugyanazon a napon jelentkeztek be ugyanabba a szállodába és bukkantak fel
ugyanabban a lőcsarnokban. Amikor Harry arra kérte, hogy alaposan ellenőrizze Bellmant, kiderítette,
hogy a rendőrfőkapitány melegpornót töltött le a netről. Lehet, hogy Truls Berntsen a szeretője?
Katrine egy darabig a képernyőre meredt.
És akkor mi van? Nem feltétlenül van jelentősége.
Tudta, hogy Harry találkozott Bellmannal a Valle Hovinban az este, hogy szembesítse a
rendőrfőkapitányt azzal, amit a lövedékről kiderítettek. És mielőtt Harry elindult volna a stadionba,
mormolt valamit arról, hogy sejti, ki babrálhatott a bizonyítékraktárban lévő golyóval. Amikor Katrine
rákérdezett, Harry csak annyit válaszolt:
– Az árnyék.
Katrine kibővítette a keresést, messzebbre nyúlt vissza az időben.
Átfutotta a találatokat.
Bellman és Berntsen elválaszthatatlan volt. A jelek szerint a főiskola befejezése után a stovneri
rendőrőrsön kezdtek.
Kerített egy listát a rendőrőrs akkori alkalmazottairól.
Átfutotta a képernyőn megjelenő neveket, majd megtorpant az egyiknél. Tárcsázni kezdett egy 55-ös
körzetszámú számot.
– Már épp ideje volt, Bratt kisasszony! – énekelte a hang, Katrinét pedig felszabadító érzés öntötte el,
amiért újra hamisítatlan bergeni nyelvjárást hallhat. – Már nagyon régen járt nálunk vizsgálaton!
– Hans...
– Doktor Hans, ha kérhetem. Legyen szíves, tegye szabaddá a felsőtestét, Bratt.
– Fejezd be – figyelmeztette Katrine a vonal túlsó végén lévő férfit, és elmosolyodott.
– Megkérem, hogy ne tévessze össze az orvostudományt a munkahelyeken előforduló, nemkívánatos
szexuális közeledéssel, Bratt.
– Azt hallottam, visszakerültél a rendvédelmiekhez.
– Bizony. És te merre vagy mostanában?
– Oslóban. Apropó, az imént fedeztem fel egy listán, hogy a stovneri őrsön együtt dolgoztál Mikael
Bellmannal és Truls Berntsennel.
– Rögtön a rendőrtiszti főiskola után, és természetesen egy nő miatt, Bratt. Marennek hívták, hatalmas
kannái voltak. Meséltem már róla?
– Minden bizonnyal.
– De miután vele vége lett, Oslóval is végeztem. – Hans megköszörülte a torkát. – Vestland, Vestland,
mindenekfelett.
– Hans! Amikor együtt dolgoztál.
– Azzal a két sráccal senki sem dolgozott együtt, Katrine. Az ember vagy nekik dolgozott, vagy ellenük.
– Truls Berntsent felfüggesztették.
– Legfőbb ideje volt. Felteszem, már megint elagyabugyált valakit.
– Elagyabugyált? Letartóztatottakat vert?
– Még annál is rosszabb, a pasas rendőröket vert.
Katrine érezte, ahogy a karján égnek merednek a szőrszálak.
– T ényleg? És kiket?
– Mindenkit, aki Bellman feleségének közelébe ment. Beavis Berntsen fülig szerelmes volt
mindkettőjükbe.
– És mivel?
– Tessék?
– Mivel verte őket?
– Honnan tudjam? De gondolom, valami kemény tárggyal. Legalábbis az a fiatal nordlandi nagyon úgy
festett, miután ostoba módon tánc közben túl szorosan húzta magához Bellman nejét a karácsonyi partin.
– Miféle nordlandi?
– Hogy is hívták.? Várj csak. Valami r betűs. Rune. Nem, Runar. Runar volt. Runar... Lássuk csak.
Runar.
Gyerünk már, gondolta Katrine, miközben az ujjai a billentyűzeten táncoltak.
– Sajnálom, Katrine, nagyon régen volt már. Esetleg ha szabaddá tenné a felsőtestét.
– Igazán csábító – felelte Katrine. – De időközben sikerült kiderítenem, hogy akkoriban egyetlen Runar
dolgozott a stovneri őrsön. Minden jót, Hans.
– Várj! Egy kis mammográfia nem a.
– Rohannom kell, te dilinyós!
Katrine letette. Két kattintás a névre. Hagyta a keresőmotort dolgozni, miközben a vezetéknevet
bámulta. Ismerősnek tűnt. Hol láthatta korábban? Behunyt szemmel motyogta maga elé a nevet. Olyan
szokatlan volt, hogy aligha lehetett véletlen. Kinyitotta a szemét. Az eredmény már a képernyőn villogott.
Meglehetősen terjedelmes lista volt. Orvosi kartonok. Elvonókúrák. Levelezés az egyik oslói
drogrehabilitációs intézmény vezetője és a rendőrfőkapitány között. Túladagolás. De ami elsőként szemet
szúrt neki, az a kép volt. A tiszta, ártatlan kék szempár. És már azt is tudta, hol látta ezt a szempárt azelőtt.
Harry bezárta maga mögött a ház ajtaját, és a cipőjét le sem véve egyenesen a lemezek polcához ment.
Bedugta az ujját Waits Bad as Me című lemeze és az A Pagan Place címet viselő album közé, amely a
Waterboys-lemezek sorát vezette, bár Harry némi fenntartással viseltetett iránta, mivel az album szigorúan
véve egy 2002-es újrakevert kiadás volt. Ettől függetlenül ez volt a legbiztonságosabb hely a házban,
mivel sem Rakel, sem Oleg nem vett volna le önszántából olyan lemezt a polcról, amelyen Tom Waits
vagy Mike Scott énekel.
Előhalászta a kulcsot. A kicsi, lyukas rézkulcsnak szinte semmi súlya nem volt. Mégis olyan nehéznek
tűnt, hogy már-már a padlóig húzta le a kezét, miközben a sarokszekrényhez indult. Beledugta a
kulcslyukba, és elfordította. Várt. Tudta, hogy miután kinyitja az ajtót, nincs visszaút, az ígéretet
megszegte.
Minden erejére szüksége volt, hogy kinyissa a megdagadt szekrényajtót. Tudta, hogy csak a régi fa adott
ki különös hangot, amikor az ajtószárny elvált a kerettől, mégis olyan érzés volt, mintha egy mély sóhaj
hallatszott volna a szekrényben honoló sötétből. Mintha érezte volna, hogy végre szabad. Kiszabadult,
hogy pokollá tegye a földet.
 Fém– és olajszagot árasztott.
Harry nagy levegőt vett. Úgy érezte, mintha kígyófészekbe nyúlna. Az ujjai kitapogatták a hideg,
pikkelyes acélbőrt. Megragadta a hüllőfejet, és kiemelte.
Csúnya fegyver volt. Bámulatosan csúf. A szovjet tervezőművészet eme remeke a maga jobbára brutális
hatékonyságával legalább annyi nyúzást kibírt, mint egy Kalasnyikov.
Harry a tenyerében méregette a pisztolyt.
A fegyver nehéz volt, most azonban, hogy meghozta a döntést, határozottan könnyűnek érezte. Kifújta a
levegőt. A démon kiszabadult.
– Üdv! – köszönt Stále, és becsukta maga mögött a Kazánház ajtaját. – Egyedül van?
– Igen – felelte Bjorn, aki a székén ült, és a telefont bámulta.
Stále az egyik székre zökkent.
– Hol.?
– Harrynak el kell intéznie valamit, Katrine pedig már elment, mire ideértem.
– Nagyon úgy fest, mintha rossz napja lenne.
Bjorn sápadtan elmosolyodott.
– Maga is, doktor Aune.
Stále végigsimított a fején.
– Valóban. Nem sokkal ezelőtt egy iskolai tanteremben ölelgettem zokogva a lányomat az egész osztály
szeme láttára. Aurora azt állítja, hogy ez az élmény egész életében kísérteni fogja. Megpróbáltam
elmagyarázni neki, hogy a gyerekek többsége szerencsére elég lelki erővel jön a világra ahhoz, hogy
elviselje a túlzott szülői szeretetet, úgyhogy ha darwini szemszögből nézzük a kérdést, ezt is túl fogja élni.
És mindez azért történt, mert az osztályban két Emilie van, én pedig a másik Emilie anyukáját hívtam fel,
és nem azét, akiknél Aurora aludt.
– Nem kapott üzenetet, hogy elhalasztjuk a mai megbeszélést? Találtak egy holttestet. Egy lányt.
– De igen, tudok róla. Ahogy kivettem, elég csúnya eset.
Bjorn lassan bólintott. A telefonra mutatott.
– Fel kell hívnom az apját.
– És persze retteg tőle, ugye?
– Természetesen.
– Azon tűnődik, miért kell egy apát így büntetni? Miért kell kétszer is elveszítenie a lányát, hiszen
egyszer is bőven elég volt?
– Valami ilyesmi.
– Azért, mert a gyilkos isteni bosszúállónak tekinti magát, Bjorn.
– Tényleg? – Bjorn üres tekintettel meredt a pszichológusra.
– Ismeri azt a bibliai igét? „Buzgón szerető és bosszúálló Isten az Úr, bosszúálló az Úr, és telve
haraggal; bosszút áll az Úr az ő ellenségein, és haragot tartó az ő gyűlölői ellen.” Régi fordítás. De van
benne valami, nem?
– Én csak egy egyszerű srác vagyok 0stre Totenből, aki épp csak konfirmált, és.
– Ezen gondolkodtam. Ezért jöttem most ide. – Stále előrehajolt a széken. – A gyilkos egy bosszúálló,
és Harrynak igaza van abban, hogy szeretetből öl, nem pedig gyűlöletből, nyereségvágyból vagy szadista
élvezetből. Valaki elvett tőle valakit, akit szeretett, ő pedig most elveszi az áldozatoktól azt, akit vagy
amit a legjobban szeretnek. Ez lehet a saját életük, vagy olyasvalakié, aki még ennél is fontosabb a
számukra: a gyerekeiké.
Bjorn biccentett.
– Igen, Roar Midtstuen boldogan az életét adná, hogy a lánya élhessen.
 – Vagyis olyasvalakit kell keresnünk, aki elveszített valakit, akit nagyon szeretett. Valaki a szeretet
nevében áll bosszút. Mert. – Stále Aune jobb keze ökölbe szorult. -.ez az egyetlen indíték, amely elég
erős, Bjorn. Egyetért?
Bjorn bólintott.
– Azt hiszem. De most már fel kell hívnom Midtstuent.
– Rendben, kimegyek, hogy nyugodtan telefonálhasson.
Bjorn megvárta, amíg Stále becsukja maga mögött az ajtót, majd beütögette a telefonjába a számot,
amelyet olyan hosszasan bámult, hogy úgy érezte, a retinájába égett. Mélyeket lélegzett, miközben a
kicsöngéseket számolta. Azon töprengett, hány csengetésig kell várnia, hogy letehesse.
Azután hirtelen meghallotta a kollégája hangját.
– Bjorn, te vagy az?
– Igen. Megvan a számom?
– Igen, természetesen.
– Persze. Rendben. Nos, van valami, amit el kell mondanom.
Szünet.
Bjorn nyelt egyet.
– A lányodról van szó, az.
– Bjorn! – szakította félbe élesen a hang. – Mielőtt folytatnád: fogalmam sincs, miről van szó, de
hallom a hangodon, hogy komoly a helyzet. Én pedig képtelen vagyok több rémséget megtudni Fiáról
telefonon keresztül, mert ez pontosan olyan most, mint akkor volt. Senki sem mert a szemembe nézni,
mindenki csak telefonált. Úgy könnyebb, persze. Megteszed, hogy idejössz? Hogy a szemembe nézz,
amikor elmondod? Bjorn?
– Természetesen – felelte Bjorn Holm elképedve. Még soha nem hallotta Roar Midtstuent ennyire
nyíltan és őszintén beszélni a gyengeségeiről. – Hol vagy?
– Pontosan kilenc hónappal ezelőtt történt, úgyhogy épp oda tartok, ahol meghalt. Arra gondoltam,
viszek néhány szál virágot.
– Csak mondd meg, pontosan hol. Azonnal indulok.
Katrine Bratt lemondott arról, hogy parkolóhelyet találjon. A telefonszámra és a címre sokkal könnyebb
volt rábukkanni a neten. De hiába próbálkozott négyszer is, még egy üzenetrögzítőt sem sikerült elérnie,
ezért szerzett egy kocsit, és az Industrigatán felhajtott a majorstuai egyirányú utcához, amelyben egy
gyarmatárubolt, néhány galéria, legalább egy étterem, sőt még egy képkeretező műhely is helyet kapott,
szabad parkolóhely azonban egy sem akadt.
Katrine döntött. Az utca vége előtt pár méterrel két kerékkel felhajtott a járdára, majd tett egy cetlit a
műszerfalra, melyből kiderül, hogy a rendőrségtől jött, noha pontosan tudta, hogy ez a legkevésbé sem
hatja meg a közlekedésrendészeti kollégákat, az egyedülieket, akik Harry szerint elválasztják a
civilizációt a totális káosztól.
Ugyanarra indult vissza, amerről jött, a Bogstadsvei irányába. Megállt az egyik ház előtt a Josefines
gatén, ahová főiskolás korában egyszer-kétszer maga is elvetődött némi levezető afterpartyra. Úgynevezett
afterpartyra. Állítólagos afterpartyra. Nem mintha ellenére lett volna. Az épület, amely a rendőrtiszti
főiskola hallgatóinak biztosított kollégiumi szobákat, az oslói rendőrség tulajdonában volt. Katrine
kikereste a kapucsengőn a nevet, megnyomta a gombot, majd a négyemeletes ház homlokzatát nézegetve
várt. Újra megnyomta a gombot. Várt.
– Nincs itthon?
Katrine megfordult. Gépiesen elmosolyodott. Az előtte álló férfi a negyvenes éveiben járt, esetleg egy
jó formában lévő ötvenes lehetett. Magas volt, dús hajkoronát, flanelinget és Levis 501-est viselt.
 – Én vagyok a gondnok.
– Én pedig Katrine Bratt vagyok, a gyilkossági csoport nyomozója. Silje Gravsenget keresem.
A férfi az orra elé tartott igazolványra pillantott, majd gátlástalanul végigmérte Katrinét tetőtől talpig.
– Silje Gravseng, igen – mondta. – Abbahagyta a főiskolát, úgyhogy már nem sokáig lakik itt.
– De most még itt lakik?
– Igen. A 412-esben. Átadhatok neki valami üzenetet?
– Igen, köszönöm. Mondja meg neki, hogy hívja fel ezt a számot. Beszélnem kell vele a bátyjáról, Runar
Gravsengről.
– Bajba keveredett?
– Nem valószínű. A zárt osztályon van, ahol folyton a szoba közepén ül, mert azt hiszi, hogy a falak
emberek, akik agyon akarják ütni.
– A mindenit!
Katrine előhúzta a jegyzetfüzetét, hogy felírja a nevét és a telefonszámát.
– Mondja meg neki, hogy a rendőrgyilkosságokról van szó.
– Igen, eléggé foglalkoztatja a dolog.
Katrine tolla megtorpant.
– Ezt hogy érti?
– Kitapétázta az ügy anyagaival a szobája falát. Újságkivágások a halott rendőrökről. Nem az én
dolgom, a hallgatók azt tesznek ki a falukra, amit akarnak, de ez egy kissé mégis. ijesztő, nem gondolja?
Katrine a férfira nézett.
– Mit mondott, hogy hívják?
– Leif R0dbekk.
– Figyeljen csak, Leif. Megengedné, hogy vessek egy pillantást a lány szobájára? Szívesen megnézném
azokat az újságkivágásokat.
– Miért?
– Megoldható?
– Hogyne. Csak előbb látnom kell a házkutatási engedélyét.
– Még nem.
– Csak ugratom – vigyorodott el a férfi. – Jöjjön velem.
Egy perccel később már a liftben álltak, és a negyedik emeletre tartottak.
– Benne van a bérleti szerződésben, hogy amennyiben előre jelzem, bemehetek a szobákba. Épp most
zajlik a fűtőtestek ellenőrzése, a múlt héten ugyanis kigyulladt az egyiken a rárakódott por. És mivel Silje
nem vette fel a telefonját, hiába próbáltuk tudatni vele, hogy bemegyünk. Jó lesz így, Bratt nyomozó?
Újabb vigyor. Farkasvigyor, gondolta Katrine. Tulajdonképpen egészen vonzó. Ha azt is megengedte
volna magának, hogy Katrine keresztnevét használja a mondat végén, természetesen elvágta volna magát,
de így volt benne valami izgalmas. Katrine pillantása a férfi gyűrűsujját kereste. A dísztelen aranykarika
matt volt. A liftajtó kinyílt, Katrine követte a gondnokot a szűk folyosón az egyik kékre mázolt ajtóig.
A férfi bekopogott, és várt. Újra kopogtatott. Várt.
– Akkor bemegyünk – mondta, és elfordította a kulcsot a zárban.
– Maga igazán nagyon készséges, R0dbekk.
– Leif. És nekem öröm, hogy segíthetek. Nem minden nap kerülök közeli kapcsolatba egy ilyen…
A férfi kinyitotta az ajtót Katrine előtt, de úgy állt, hogy ha a nő be akart volna menni, kénytelen lett
volna hozzásimulni. Katrine figyelmeztető pillantást vetett rá.
– ...komoly üggyel – fejezte be a férfi a mondatot nevetéssel a szemében, majd oldalra húzódott.
Katrine bement. A rendőrtiszti főiskola diákszállója nem változott sokat. A szoba egyik sarkát egy
teakonyha foglalta el, mellette nyílt a fürdőszoba ajtaja, a másik végében pedig egy függöny lógott, amely
Katrine emlékei szerint az ágyat takarta. Az első benyomása az volt, hogy egy kislány szobájába tévedt,
kizárt, hogy egy fiatal felnőtt nő lakjon itt. Hogy Silje Gravseng visszavágyik a múltba. A sarokban álló
díványt macik, babák és különféle plüssállatok borították. Az asztalon és a székeken heverő ruhák
leginkább a rózsaszín különböző árnyalataiban pompáztak. A falakon lógó képeken Katrine számára
ismeretlen fiatal fiúk és lányok pózoltak, de úgy tippelte, fiúbandák tagjai és a Disney csatorna figurái
lehetnek.
A másik, ami megragadta a figyelmét, az volt, hogy a ragyogóan színes képek között feketefehér
újságkivágások is felbukkantak. Az egész szobában ott voltak, de az íróasztalon álló iMac képernyője
fölött különösen sűrűvé váltak.
Katrine közelebb lépett, de a legtöbb cikket már messziről felismerte, ugyanezek a kivágások lógtak a
Kazánház falán is.
Az újságkivágásokat rajzszöggel erősítették fel a falra. A golyóstollal feltüntetett dátumon kívül egyéb
megjegyzés nem szerepelt rajtuk.
Katrine elvetette az első gondolatot, ami szöget ütött a fejébe, helyette inkább a másodikra koncentrált:
nincs abban semmi különös, hogy egy rendőrtiszti főiskolást ennyire foglalkoztat egy éppen zajló, nagy
horderejű gyilkossági ügy.
A billentyűzet mellett az íróasztalon újságok hevertek, amelyekből a kivágások származtak. Katrine egy
képeslapot pillantott meg közöttük, amelyen egy ismerős észak-norvég hegycsúcsot fedezett fel, a Lofoten-
szigeteken magasodó Svolv^rgeitát. Felemelte a képeslapot, megfordította, ám nem volt rajta sem bélyeg,
sem cím, sem aláírás. Már éppen vissza akarta tenni az asztalra, amikor hirtelen beléhasított a felismerés,
hogy észrevett valamit, amikor az aláírást kereste. Egy szót, amely csupa nagybetűvel szerepelt a szöveg
végén. RENDŐRÖK. Újra felemelte a lapot, ezúttal egészen a szélén fogta meg, és elolvasta a teljes
szöveget.
Azt hiszik, a rendőröket azért gyilkolták meg, mert valaki gyűlöli őket. Még mindig nem jöttek rá, hogy
épp fordítva van, hogy olyasvalaki ölte meg őket, aki imádja a rendőrséget és a rendőrség szent
kötelességét: hogy elkapják és megbüntessék az anarchistákat, a nihilistákat, az ateistákat, a hitszegőket és
a hitetleneket, az összes destruktív elemet. Nem tudják, hogy akire vadásznak, az a tisztesség apostola,
olyasvalaki, akinek nemcsak a vandálokat kell megbüntetnie, hanem azokat is, akik nem teljesítik a
kötelességeiket, akik lustaságból és közönyből nem felelnek meg a követelményeknek, akik nem érdemlik
meg, hogy RENDŐRÖKNEK hívják őket.
– Tudja, mi a helyzet, Leif? – mondta Katrine, anélkül hogy a pillantását felemelte volna a kék tollal írt,
apró, finom, szinte gyerekes betűkről. – Tényleg nem lenne rossz, ha lenne házkutatási engedélyem.
– Valóban?
– Mindenképpen megkapom, de maga is tudja, hogy megy az ilyesmi, beletelik némi időbe, mire
hozzájut az ember. És ami engem érdekelne, az annyi idő alatt könnyen szőrén-szálán eltűnhet.
Katrine a férfira emelte a tekintetét. Leif R0dbekk viszonozta a pillantását. Nem úgy, mintha flörtölni
akarna vele, hanem inkább mintha megerősítést keresett volna. Hogy valóban fontos dologról van szó.
– Tudja, mi a helyzet, Bratt? – mondta. – Most jutott eszembe, hogy le kell ugranom a pincébe, mert a
villanyszerelők éppen kicserélnek egy kapcsolószekrényt. Meglesz nélkülem egy kis ideig?
Katrine a férfira mosolygott. És amikor az viszonozta a mosolyát, Katrine nem volt biztos benne,
milyen mosolyt kapott.
– Egye fene, megpróbálom – felelte.
Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsapódott R0dbekk mögött, Katrine lenyomta az iMac
szóközbillentyűjét. A képernyő kivilágosodott. Katrine a keresőre kattintott, és beírta Mittet nevét. Nincs
találat. Végigpróbált még néhány nevet és helyszínt, továbbá a rendőrgyilkosság szót, de eredménytelenül.
Silje Gravseng ezek szerint nem az iMacet használta. Okos lány.
Katrine ki akarta húzni az íróasztal fiókját, de zárva volt. Különös. Melyik huszon-akárhány éves lány
zárja kulcsra a fiókját a kollégiumi szobájában?
Felállt, a függönyhöz lépett, és félrehúzta.
Valóban egy hálófülke volt mögötte.
És a keskeny ágy fölötti falon két nagy fotó lógott.
Az egyik egy fiatalembert ábrázolt, akiről Katrine nem tudta, ki lehet, de nem volt nehéz kitalálnia.
Mindössze két alkalommal látta Silje Gravsenget, első ízben a főiskolán, amikor felkereste Harryt.
Azonban a szőke Silje Gravseng és a képen szereplő fiú közötti családi hasonlóság annyira szembeötlő
volt, hogy most már egészen biztos volt a dolgában.
A másik képen szereplő férfi kilétével kapcsolatban semmi kétsége nem volt.
Silje bizonyára a neten találta a nagyfelbontású képet, amelyet azután kinagyított. A megtépázott arc
összes forradása, ránca és pórusa világosan előtűnt. Ám mintha mindezt háttérbe szorította volna a
sugárzóan kék szempár és a dühös pillantás, amely vélhetőleg abban a másodpercben fedezte fel a fotóst,
akit a férfi aztán figyelmeztetett, hogy kamerának semmi keresnivalója a helyszínen. Harry Hole. A kép,
amelyet a lányok emlegettek, akik Katrine előtt ültek az előadóban.
Katrine képzeletben négyzetekre osztotta a szobát, és a bal felső sarokból elindult lefelé, a padló
irányába, azután ismét felpillantott a következő sornyi négyzetre, pontosan úgy, ahogy Harrytól tanulta.
Harry tételét is felidézte:
– Ne kutass semmi után, csak keress. Ha valami után kutatsz, elsiklasz más dolgok felett. Engedd, hogy
minden hozzád beszéljen.
Miután végzett a szobával, visszaült a számítógép elé. A fejében továbbra is Harry szavai duruzsoltak:
– És amikor végeztél, és azt hiszed, semmit sem találtál, gondolkodj fordítottan, hagyd, hogy a hiányzó
dolgok beszéljenek hozzád. Amelyek nincsenek ott, de ott kellene lenniük. A kenyérvágókés. A
kocsikulcsok. Egy öltönynadrághoz tartozó zakó.
Az utolsó példa alapján Katrine kikövetkeztette, mit csinálhat Silje Gravseng ebben az időpontban.
Végignézte az összes ruhát a szekrényében, a kis fürdőszoba szennyestartójában és a bejárati ajtó melletti
fogason, de sehol nem találta azt az öltözéket, amelyet a lány akkor viselt, amikor Katrine a legutóbb
Harryval látta az alagsori lakásban, amelyben Valentin lakott. A fekete edzőruhát. Katrinét egyenesen egy
éjszakai bevetésen részt vevő tengerészgyalogosra emlékeztette benne.
Silje odakint volt valahol, és futott. Edzett. Ahogy akkor is tette, amikor a rendőrtiszti főiskola
felvételijére készült. Hogy bekerüljön, és megtehesse, amit meg kell tennie. Harry azt mondta, hogy a
gyilkosságok indítéka a szeretet volt, és nem a gyűlölet. Például a testvéri szeretet.
A név volt az, ami megadta a kezdő lökést. Runar Gravseng. És amikor Katrine tovább kutakodott,
egyre több mindenre derült fény. Többek között felbukkant Bellman és Berntsen neve. Runar Gravseng a
drogrehabilitációs intézmény vezetőjével folytatott beszélgetéseiben azt állította, hogy egy elmaszkírozott
férfi összeverte, amikor a stovneri rendőrőrsön dolgozott. Ezért ment betegszabadságra, ezért mondott fel,
és ezért kezdett el kábítószert használni. Gravseng azt állította, hogy a tettes egy bizonyos Truls Berntsen
volt, az erőszakos cselekmény apropója pedig az, hogy egy kissé túl meghitten táncolt Mikael Bellman
feleségével az őrs karácsonyi buliján. A rendőrfőkapitány azonban nem volt hajlandó a továbbiakban egy
drogfüggő értelmetlen vádjaival foglalkozni, a drogrehabilitációs intézmény vezetője pedig támogatta a
döntést, és azt mondta, hogy csupán tájékoztatást akart nyújtani.
Az érkező lift éppen akkor zúgott fel odakint, amikor Katrine bepillantott az íróasztal fiókja alá, ahol
észrevett valamit. Valamit, ami eddig elkerülte a figyelmét. Lehajolt. Egy fekete gumibot volt.
 Kinyílt az ajtó.
– Boldogulnak a villanyszerelők?
– Igen – felelte Leif R0dbekk. – Pontosan úgy néz ki, mint aki használni akarja azt az izét.
Katrine a tenyeréhez ütögette a gumibotot.
– Nem különös, hogy valaki ilyesmit tart a szobájában?
– De. Pontosan ugyanezt kérdeztem én is a múlt héten, amikor a fürdőszoba csaptelepének a tömítését
cseréltem ki. Silje azt mondta, hogy a vizsgára edz vele. És akkor is kapóra jönne neki, ha a
rendőrmészáros esetleg felbukkanna. – Leif R0dbekk becsukta maga mögött az ajtót. – Talált valamit?
– Ezt. Látta is kimenni vele az épületből?
– Néhányszor igen.
– Tényleg? – Katrine hátradőlt a székben. – Milyen napszakban?
– Természetesen este. Magassarkúban, frissen mosott hajjal és gumibottal.
A férfi halkan nevetett.
– Mi a.?
– Azt mondta, ezzel megvédheti magát az erőszaktevők ellen.
– Ezért cipelt magával egy gumibotot? – Katrine a kezében lévő gumibotot méregette. Egy IKEA-s
állófogas tetejére emlékeztette. – Akkor már egyszerűbb, ha elkerüli a parkokat.
– Épp ellenkezőleg. Előszeretettel járt parkokba.
– Mi?
– Nevezetesen Vaterlandsparkba. Hogy a közelharcot gyakorolja.
– Azt akarta, hogy a potenciális erőszaktevők támadjanak rá, ő pedig.
– Ő pedig kékre-zöldre verje őket, pontosan. – Leif R0dbekk felvillantotta farkasvigyorát, s úgy
bámulta Katrinét, hogy a nő nem volt biztos benne, melyikükre is gondolt, amikor ezt mondta: – Nem
semmi csaj.
– Igen – bólintott Katrine, és felállt. – És most elő kell kerítenem.
– Siet?
Hogy némi kellemetlen érzés töltötte el a kérdés hallatán, az csak akkor tudatosult Katrinében, amikor
már kint járt az ajtó előtt. A lépcsőn lefelé arra gondolt, hogy nem, ennyire azért nincs elkeseredve. Még
akkor sem, ha az a komótos pasi, akire vár, soha nem szedi össze magát.
Harry keresztülhajtott a Svartdalstunnelen. Az alagút fényei végigsiklottak a motorháztetőn és a
szélvédőn. Nem ment gyorsan, nem akart a kelleténél hamarabb odaérni. A pisztoly az anyósülésen hevert.
Megtöltve, tizenkét 9*18 milliméteres kaliberű Makarov-lőszerrel a tárban. Több mint elég ahhoz, amit
meg kell tennie. Csak az a kérdés, hogy van-e gyomra hozzá.
Van-e szíve hozzá.
Még soha nem lőtt le senkit hidegvérrel. Ez viszont egy elvégzendő feladat volt. Ennyire egyszerű.
Fogást váltott a kormányon. Alacsonyabb fokozatba kapcsolt, miközben kiért az alagútból a fogyatkozó
nappali fénybe, s felhajtott a dombra a Ryenkrysset felé. Érezte, hogy rezeg a telefonja, előhalászta a
zsebéből. A kijelzőre pillantott. Rakel kereste. Szokatlan időpontban hívta, hiszen egy kimondatlan
megállapodás értelmében csak este tíz után hívták egymást. Harry most nem tudott beszélni vele.
Túlságosan feszült volt, amit Rakel észrevenne, és kérdezősködni kezdene. Harry pedig nem akart
hazudni. Nem akart többet hazudni.
Hagyta, hadd csörögjön a telefon, majd miután Rakel befejezte a hívást, kikapcsolta a készüléket, és a
pisztoly mellé tette az ülésre. Mert már nem volt min gondolkodnia, átrágta az egészet. Ha most
szabadjára engedné a kétségeit, azzal csak azt érné el, hogy újra végig kelljen járnia azt a hosszú utat,
amely pontosan oda vezetett, ahol most volt. A döntés megszületett, a meghátrálás érthető lenne ugyan, de
megengedhetetlen. A rohadt életbe. A rohadt életbe! Harry a kormányra csapott. Olegre gondolt. Rakelre.
Ez segített.
Bekanyarodott a körforgalomba, s Manglerud felé vette az irányt. A tömbház felé, amelyben Truls
Berntsen lakott. Érezte, ahogy megszállja a nyugalom. Végre. Mindig ez történt, amikor tudta, hogy átlépte
a küszöböt, és már túl késő, a kellemes szabadesés állapotában van, ahol a tudatos gondolatok
megszűnnek, és már csak az előre programozott mozdulatok, a célirányos cselekvések és az olajozott
rutinok maradnak. De már olyan régen történt ilyen utoljára, hogy hirtelen elbizonytalanodott, képes-e még
rá egyáltalán. Nos. Képes volt.
Lassan végigkormányozta a kocsit az utcákon. Előrehajolt, felnézett az égre, ahol ólomszürke fellegek
gyülekeztek, mint valami ismeretlen szándékkal behajózó armada. Aztán hátradőlt az ülésen. Az alacsony
háztetők fölé magasodó tömbházakat nézte.
Nem kellett lepillantania a pisztolyra ahhoz, hogy meggyőződjön róla, ott van.
Nem kellett végiggondolnia a tennivalóit ahhoz, hogy biztos legyen benne, mindenre emlékszik.
Nem kellett a szívverését számolnia ahhoz, hogy tudja, nyugalmi állapotban van.
Egy pillanatra behunyta a szemét, és maga elé képzelte, mi fog történni. És ott volt, az érzés, amely
annak idején, még rendőr korában néhányszor a hatalmába kerítette. A félelem. Ugyanaz a félelem,
amelyet olykor azoknál észlelt, akiknek a nyomában volt. A gyilkos rettegése a saját tükörképétől.

Negyvenkettedik fejezet
Truls Berntsen a magasba tolta a csípőjét, és hátrafeszítette a fejét a párnán. Behunyta a szemét, halk
röfögésszerű nyögést hallatott, és elment. Érezte, ahogy összerándul a teste. Azután mozdulatlanul feküdt,
vissza-visszacsúszva az álom országába. A távolban – számításai szerint a nagy parkolóban – megszólalt
egy autóriasztó. Ezt leszámítva teljes volt a csend odakint. Tulajdonképpen különös, hogy egy békés
helyen, ahol ennyi emlős él egymás hegyén-hátán, nagyobb a csend, mint akár a legveszélyesebb
erdőkben, ahol a legkisebb zaj is azt jelentheti, hogy zsákmány lett az emberből. Felemelte a fejét,
pillantása Megan Foxéval találkozott.
– Neked is jó volt? – suttogta.
A nő nem válaszolt. De a pillantását sem fordította el, és a mosolya sem hervadt le, hívogató
testbeszéde is ugyanaz maradt. Megan Fox, az egyetlen az életében, aki mindig itt van, aki hűséges, és
akire számíthat.
Az éjjeliszekrényhez hajolt, és felkapta a vécépapír-gurigát. Megtörölte magát, majd megkereste a
DVD-lejátszó távirányítóját. Megan felé irányította, akinek kimerevített képe ott remegett a százhuszonhét
centis laposképernyőn. A Pioneer készülék abba a szériába tartozott, amelynek a gyártását le kellett
állítani, mert túlságosan drága volt, és túl jó ahhoz az árhoz képest, amit elkérhettek érte. Truls az utolsók
egyikét szerezte meg. Abból a pénzből vette, amelyet Aszajev heroincsempésze, egy pilóta elleni
bizonyítékok eltakarításáért kapott. Hogy a pénz többi részét bevitte a bankba, és befizette a számlájára,
természetesen egetverő marhaság volt. Aszajev veszélyt jelentett a számára. És amikor meghallotta, hogy
Aszajev meghalt, az volt az első gondolata, hogy végre szabad. Hogy minden lenullázódott, hogy senki
sem kaphatja el.
Megan Fox szeme zölden Trulsre villant. Smaragdzölden.
Egyszer eljátszott a gondolattal, hogy smaragdokat vásárol neki. Mert Ulla szerette a zöld
ruhadarabokat. Például azt a zöld pulóvert, amelyet Truls néha látott rajta, amikor a kanapén ülve
olvasott. Egészen odáig jutott a tervezgetésben, hogy egy nap beugrott egy ékszerészhez. Az
üzlettulajdonos gyorsan végigmérte Trulst, felbecsülte, hány karáttal és mekkora értékkel számolhat, majd
elmagyarázta neki, hogy a víztiszta smaragd drágább, mint maga a gyémánt, és hogy érdemesebb lenne
valami mást fontolóra vennie, mit szólna például egy opálhoz, ha mindenképpen a zöldhöz ragaszkodik.
Esetleg egy krómot tartalmazó kőhöz, a smaragd zöld színét is króm adja, nem volt ebben semmi
titokzatos.
Nem volt ebben semmi titokzatos.
Miközben Truls elhagyta az üzletet, megfogadott valamit. Ha legközelebb valaki takarítói megbízással
keresi meg, s arra kéri, hogy bizonyítékokat tüntessen el, javasolni fogja, hogy előbb törjenek be ehhez az
ékszerészhez. Akár fel is égethetik a boltot. A szó szoros értelmében. Ahogy azt a lányt a Come As You
Are-ban. A rendőrségi csatornán hallotta, miközben a városban furikázott. Azon tűnődött, odamenjen-e,
hátha segíthet. Végül is a felfüggesztését már hatályon kívül helyezték, Mikael azt mondta, hogy már csak
néhány hivatalos lépés van hátra, és újra munkába állhat. A Mikael elleni terroristaterveket pillanatnyilag
jegelte, először újra fel kell eleveníteniük a barátságukat, hogy minden olyan legyen, mint régen. Igen,
most végre ő is részese lehet, belevetheti magát, hozzájárulhat. Hogy elkapják ezt az átkozott, beteg
rendőrmészárost. Ha megkapja az esélyt, akkor ő személyesen, igen. Az ágy melletti szekrény ajtaja felé
pillantott. Ami odabent van, azzal ötven hasonló rohadékot kicsinálhat.
Megszólalt a kaputelefon.
Truls felsóhajtott.
Valaki a tömbház előtt áll, és akar tőle valamit. A tapasztalat azt súgta, hogy a következő négy dolog
valamelyikét: Hogy Jehova tanújává legyen, amivel drámaian megnőne annak a lehetősége, hogy a végén a
paradicsomban köt ki. Hogy pénzt adjon valami adománygyűjtés keretében, melyet egy afrikai elnöknek
rendeznek, aki így fedezi a kiadásait. Hogy kinyissa a kaput egy fiatalkorúakból álló bűnbandának, amely
azt állítja, hogy valamelyikük otthon felejtette a kulcsát, holott valójában csak a pincetárolókat akarják
feltörni. Vagy a lakásszövetkezet valamelyik túlbuzgó tagja zaklatja, mert elfelejtette felmosni a
lépcsőházat. Egyik lehetőség sem volt elég kecsegtető ahhoz, hogy kimásszon miatta az ágyból.
A csengő harmadjára is felrikoltott.
Még Jehova tanúi is feladják a második után.
Persze az is lehet, hogy Mikael az. Mert olyasmiről akar beszélni, ami nem telefontéma. Tisztázni, mit
mondjanak a számlán lévő pénzről, hogy ne keveredjenek ellentmondásba, amennyiben további
kihallgatásokra kerülne sor.
Truls egy darabig mérlegelte a dolgot.
Azután feltápászkodott.
– Aronsen vagyok a C lépcsőházból. Magáé ez az ezüstszürke Suzuki Vitara itt a parkolóban, ugye?
– Igen – válaszolta Truls a kaputelefonba. Noha a kocsinak igazából egy hatsebességes kéziváltós Audi
Q5 2.0-nak kellene lennie. Abból a pénzből akarta megvenni, amelyet Aszajev utolsó megbízásának
teljesítéséért kap. Az utolsó megbízás díjából, miután kiszolgáltatta nekik azt az idegesítő nyomozót,
Harry Holét. Helyette azonban kénytelen volt egy japán autóval beérni, amit mindenki körberöhögött.
Suzuki Viagra.
– Hallja a riasztót?
Truls a kaputelefonon keresztül tisztábban hallotta.
– A francba! – mondta. – Megnézem, hogy az erkélyről le tudom-e állítani.
– Én a maga helyében inkább lejönnék. Betörték az üveget, és épp a rádiót meg a CD-lejátszót rángatták
ki belőle, amikor ideértem. Még a környéken lehetnek.
– A francba! – ismételte meg Truls.
– Igazán nincs mit – felelte Aronsen.
Truls felrángatta az edzőcipőjét, megnézte, hogy nála vannak-e a kocsikulcsok, majd gondolkodóba
esett. Azután visszament a hálószobába, kinyitotta a szekrényajtót, és kivette az egyik pisztolyt, egy
Jericho 941-est. A nadrágja derekába dugta. Megállt. Tudta, hogy a kimerevített kép beleéghet a
képernyőbe, ha túl hosszan így hagyja. De úgysem fog sokáig tartani! Azután kinyargalt a folyosóra, ahol
szintén teljes volt a csend.
A lift épp az emeleten állt, úgyhogy gyorsan bepattant, és megnyomta a földszint gombját. Eszébe jutott,
hogy nem zárta be a lakás ajtaját, de nem állította meg a liftet, úgysem lesz néhány percnél tovább távol.
Fél perccel később kikocogott a tiszta, hűvös márciusi estébe, és a parkoló felé vette az irányt. Bár
tömbházak vették körül, mégis gyakoriak voltak itt az autófeltörések. Több utcai lámpára lenne szükség, a
fekete aszfalt az összes fényt elnyeli, sötétedés után könnyűszerrel körbe lehet szaglászni az autók között.
Miután Trulst felfüggesztették, gondjai voltak az elalvással. Így van ez, ha az embernek ott az egész napja,
amikor mást sem csinál, csak alszik, rejszol, alszik, rejszol, eszik, rejszol. Így aztán éjszakánként az
erkélyen üldögélt az éjjellátó szemüvegben a Marklin puska társaságában, s abban reménykedett, hogy
megpillantja az egyik autófosztogatót a parkolóban. Sajnos nem bukkantak fel. Vagy inkább szerencsére.
Nem, mégis inkább sajnos. Szerencsére, a fenébe! Végül is nem egy kicseszett gyilkos.
Persze ott volt az a motoros srác a Los Lobosból, akinek lyukat fúrt a koponyájába, de az egy
szerencsétlen baleset volt. Belőle végül terasz lett a H0yenhallon.
Aztán ott volt az kis kirándulás az Ilába, amikor elhintette a pletykát a fogvatartottak között, hogy
Valentin Gjertsen állt a maridaleni és a tryvanni gyerekgyilkosságok hátterében. Nem mintha
bombabiztosak lettek volna benne, hogy ő tette, de ezt leszámítva is épp elég ok volt rá, hogy
megszorongassák azt a disznót odabent. Azt nem tudhatta, hogy azok az eszetlenek ki fogják nyírni a
pasast. Ha egyáltalán ő volt az, akit kinyiffantottak. Mert amit múltkor hallott a rendőrségi rádión, az
másra utalt.
Az egyetlen alkalom, amikor Truls közel járt hozzá, hogy gyilkos váljék belőle, az természetesen a
lánynak sminkelt drammeni fiú esete volt. De azt meg kellett tennie, hiszen Mikael kérte rá. Ezért akkor is
megtette volna, ha vörös ördögök potyognak az égből. Mikael azzal kereste meg, hogy valaki felhívta. A
telefonáló azt állította, hogy tudomására jutott, hogy Mikael egy kollégájával együtt megverte azt a
homokos pasast a Kriposnál. És bizonyítéka is van rá. És pénzt akar a hallgatásáért. Százezer koronát. Azt
akarta, hogy a pénzt egy kihalt helyen adják át Drammen közelében. Mikael azt mondta, hogy ezt Trulsnek
kell elrendeznie, hiszen ő ment túlságosan messzire annak idején, ő tehet az egészről. És amikor Truls
kocsiba ült, hogy találkozzon a fickóval, tudta, hogy magára maradt ezzel a feladattal. Egyedül volt, mint a
kisujja. És hogy mindig is egyedül volt.
Az útleírásnak megfelelően végighajtott a Drammen utáni elhagyatott erdei utakon, és megállt a
megadott fordulóhelyen a szakadék előtt, amely alatt ott zúgott a folyó. Öt perc várakozás után felbukkant
a kocsi. Lefékezett, a motort azonban nem állították le. Truls pedig a megbeszéltekhez híven fogta a pénzt
tartalmazó barna borítékot, és a kocsihoz ment, amelynek leeresztették az ablakát. A pasas gyapjúsapkát
viselt, a száját és az orrát selyemsál takarta. Truls azon tűnődött, hogy a srác feltehetőleg fogyatékos: a
kocsit aligha lopta, és a rendszámtáblák is egészében láthatóak voltak. Ezenkívül Mikael azt is kiderítette,
hogy a hívás egy drammeni klubból érkezett, ahol nem lehetett túl sok alkalmazott.
A pasas kinyitotta a borítékot, hogy megszámolja a pénzt. Láthatólag belezavarodott, újrakezdte, majd a
homlokát bosszúsan ráncolva felpillantott.
– Ez nem szá...
Az ütés a száját érte, Truls pedig hallotta a fogak reccsenését. A második, egészen könnyed csapást az
orrára mérte. Porc és vékony csont. A harmadik ütést puha, roppanó hang kísérte, amikor a gumibot
közvetlenül a szemöldök fölött a homloknak csapódott.
Aztán Truls megkerülte az autót, és beült az utasülésre. Megvárta, amíg a srác visszanyeri az
eszméletét. Amikor ez megtörtént, rövid beszélgetés következett.
 – Ki.
– Az egyik. Milyen bizonyítékod van?
– Én. én.
– Ez itt egy Heckler & Koch, és csúnya lesz, ha elsül. Szóval beszélsz, vagy mi legyen?
– Ne.
– Akkor gyerünk!
– Akit megvertek. Ő mondta el. Kérem, nekem csak.
– Nevet is mondott?
– Mi? Nem.
– Akkor honnan tudod, kik vagyunk?
– Csak a sztorit mesélte el. Én meg ellenőriztettem a személyleírásokat valakivel a Kriposnál. És
magukra illett. – Amikor a pasas a visszapillantó tükörbe nézett, olyat visított, mint amikor az ember
lekapcsolja a porszívót. – Uramisten! Mit művelt az arcommal?
– Pofa be! És az, akit szerinted megvertünk, tudja, hogy zsarolsz bennünket?
– Ő? Nem, dehogy, soha nem fogja.
– A szeretője vagy?
– Nem! Ő talán azt hiszi, de.
– Ki tud erről még?
– Senki! Esküszöm! Csak engedjen el, és esküszöm, hogy.
– Ezek szerint azt sem tudja senki, hogy most itt vagy.
Truls élvezettel nézte, milyen bamba arcot vág a srác, amikor végre nagy nehezen felfogja, mire célzott.
– De! De igen, többen is tudják.
– Nem is hazudsz rosszul – mondta Truls, és a pasas homlokához nyomta a fegyvert. Meglepően
könnyűnek tűnt. – De jól sem.
Azzal elsütötte a pisztolyt. Nem volt nehéz döntés. Mert valójában nem is volt döntés. Csak egy dolog,
amit el kellett intézni. Pusztán a túlélés érdekében. A pasasnak volt a kezében valami, amit előbb-utóbb
valamilyen módon felhasznált volna ellenük. Mert az efféle hiénák már csak ilyenek, szemtől szembe
gyávák és alázatosak, de kapzsik és türelmesek, hagyják megalázni magukat, lehajtott fejjel várnak, s
azonnal rátámadnak az emberre, amint hátat fordít nekik.
Truls letörölte az ülést és mindent, ahol ujjlenyomatot hagyhatott. A kezére csavarta a kendőt, kiengedte
a kéziféket, és hagyta, hogy a kocsi leguruljon. Bele a szakadékba. Hallgatta a meglepő csendet, mialatt az
autó zuhant, majd a tompa robajt és az összezúzódó fém hangját. Lenézett a folyóban fekvő kocsira.
Azután, amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadult a gumibottól. Jóval lejjebb, az erdei úton letekerte
az ablakot, és a fák közé hajította. Kizárt, hogy rábukkanjanak, ha pedig mégis megtalálnák, úgysincs rajta
sem ujjlenyomat, sem DNS, ami a gyilkossághoz vagy hozzá köthetné.
A pisztollyal nehezebb dolga volt, a golyóról könnyen bizonyítható, hogy ebből a fegyverből lőtték ki,
azon keresztül pedig eljutnak hozzá.
Ezért várt, amíg elért a Drammensbróig. Lassan hajtott, pillantásával követte a pisztoly útját, ahogy
átrepült a híd korlátja fölött, és eltűnt a Drammensfjordba torkolló folyóban. Ott soha nem fognak
rábukkanni, a tíz vagy húsz méter mély vízben. A brakkvízben. Nem sós, de nem is édes egészen. Nem
teljesen rossz és nem teljesen jó. Halál a szürkezónában. De olvasta valahol, hogy léteznek olyan fajok,
amelyek kifejezetten az ilyen korcs vizekre specializálódtak. Perverz fajok, amelyek képtelenek
boldogulni olyan vizekben, amilyet a normális létformák kedvelnek.
Truls még azelőtt megnyomta a riasztó gombját, hogy elérte volna a parkolóhelyet. A visítás azonnal
elhallgatott. Nem látott senkit a környéken, sem az erkélyeken, mégis hallani vélte, ahogy a tömbházak
lakói egyöntetűen fellélegeznek: épp ideje volt, cseszd meg, vigyázz jobban a kocsidra, korlátozott időre
is be lehet állítani a riasztót, te idióta!
Az oldalsó ablak tényleg be volt törve. Truls bedugta a fejét. Nem látta jelét annak, hogy a rádióhoz egy
ujjal is hozzáértek volna. Akkor miért mondta Aronsen, hogy. És egyáltalán ki az az Aronsen? C
lépcsőház, bárki lehetett. Akárki.
Truls agya a másodperc töredékével azelőtt jutott el a következtetésig, hogy megérezte volna az acélt a
nyakán. Ösztönösen tudta, hogy acél. Méghozzá egy pisztoly csöve. Tudta, hogy nincs semmiféle Aronsen.
Sem kocsikat feltörő tinihordák.
A hang közvetlenül a füle mellett suttogott:
– Ne fordulj meg, Berntsen! A nadrágodba dugom a kezem, de ne mozdulj. Nézzenek oda! Micsoda
finom, feszes hasizmok.!
Truls tudta, hogy veszélyben van, csak még azt nem fogta fel, pontosan mekkora veszélyben. A hang
mintha ismerősnek tűnt volna.
– Ajjaj, kivert a víz, Berntsen? Vagy tetszik a dolog? Én viszont csak ezt kerestem. Jericho? Mire
akartad használni? Hogy arcon lőj vele valakit? Ahogy Renét?
Truls Berntsen most már tudta, mekkora veszélyről van szó.
Életveszélyről.

Negyvenharmadik fejezet
Rakel a konyhaablaknál állt, a telefont szorongatta, és újra kibámult az alkonyatba. Talán tévedett, de
mintha valami mozgást látott volna a felhajtó másik oldalán magasodó fenyőfák között.
A másik oldalon, ahol folyton mozgást fog látni a sötétben.
Így van ez a sérülésekkel. Ne foglalkozz vele. Félj, de ne foglalkozz vele. Hagyd a testet, hadd űzze
együgyű játékát, de ügyet se vess rá, ahogy az ember egy bosszantó gyereket hagy figyelmen kívül.
Rakel a kivilágított konyhában állt, így ha valóban volt kint valaki, alaposan megfigyelhette őt. Mégsem
mozdult. Gyakorolnia kell, nem hagyhatja, hogy a félelem határozza meg, mit csináljon, hová álljon.
Hiszen ez az ő háza, az ő otthona, a fenébe is!
Az emeletről zene szűrődött le. Harry egyik régi CD-je. Amelyet Rakel is szeretett. Talking Heads.
Little Creatures.
Újra a telefonra pillantott, megpróbálta rábírni, hogy végre csörögni kezdjen. Kétszer is hívta Harryt,
de a férfi nem vette fel. Arra gondoltak, kellemes meglepetés lesz. A klinika előző nap értesítette őket.
Még nem telt le az idő, de úgy ítélték meg, hogy Oleg készen áll. Oleg pedig égett a vágytól, és az ő ötlete
volt, hogy ne szóljanak előre az érkezésükről. Csak utazzanak haza, és amikor Harry hazaér a munkából,
előugranak, és olálá!
Ezt a kifejezést használta. Olálá.
Rakelnek kétségei voltak, Harry ugyanis nem szerette a meglepetéseket. Oleg azonban erősködött,
győzködte, hogy Harry túl fogja élni, hogy örömöt szereznek neki, így Rakel végül belement.
Most viszont már bánta.
Ellépett az ablaktól, s a konyhaasztalra tette a telefont, Harry kávéscsészéje mellé. Harry általában
kínosan ügyelt arra, hogy rendet rakjon maga után, mielőtt elmegy otthonról, de a rendőrgyilkosságok miatt
most nagyon nagy nyomás alatt volt. Éjszakai beszélgetéseik során nem említette Beate L0nn nevét, ami
biztos jele volt annak, hogy sokat gondol rá.
Rakel hirtelen megfordult. Most nem képzelődött, ezúttal tényleg hallott valamit. Egy cipőtalp
csikorgását a kavicson. Visszament az ablakhoz. Kibámult a sötétbe, amely mintha minden másodperccel
sűrűbb lett volna.
 Megdermedt.
Volt odakint valaki. Ebben a pillanatban vált el a fatörzstől, ahol eddig állt. És idetartott. Egy feketébe
öltözött ember. Mióta állhatott ott?
– Oleg! – kiáltotta Rakel. A szíve majdnem kiugrott a helyéről. – Oleg!
Az emeleten elhalkult a zene.
– Igen?
– Gyere le! Most!
– Jön?
Igen, gondolta Rakel. Jön.
A közeledő alak kisebb volt, mint ahogy először hitte. A bejárati ajtó felé tartott, és amikor a külső
lámpa fényébe ért, Rakel meglepve és megkönnyebbülten fedezte fel, hogy nő. Nem is, inkább lány.
Tréningruhában, ha jól látta. Három másodperccel később megszólalt a csengő.
Rakel habozott. Látta, ahogy Oleg megtorpan a lépcsőn félúton, és kérdő pillantást vet rá.
– Nem Harry az – mosolyodott el gyorsan Rakel. – Kinyitom. Menj csak vissza nyugodtan.
A lépcsőn álló lány arca még inkább elcsitította Rakel nyugtalanságát. Ugyanis ijedtnek tűnt.
– Maga Rakel – mondta a lány. – Harry kedvese.
Rakel arra gondolt, hogy ezt a bevezetést akár nyugtalanítónak is érezhetné. Egy szép, fiatal lány, amint
kissé remegő hangon megállapítást tesz a jövendőbeli férjével kapcsolatban. Talán meg kellene néznie,
hogy nem domborodik-e a lány hasa a testre simuló edzőruha alatt.
De nem nyugtalankodott, és nem nézett a hasára. Csak bólintott.
– Igen.
– Én Silje Gravseng vagyok.
A lány várakozó pillantással méregette Rakelt, mint aki valami válaszra számított, mintha a nevének
jelentenie kellene Rakel számára valamit. Rakel észrevette, hogy a lány a háta mögött tartja a kezét. Egy
pszichológus egyszer azt mondta neki, hogy akik elrejtik a kezüket, azok rejtegetnek valamit. Igen,
gondolta akkor Rakel. A kezüket.
Rakel elmosolyodott.
– Miben segíthetek, Silje?
– Harry a tanárom, a tanárom volt.
– Tényleg?
– Mondanom kell magának valamit róla. És rólam.
Rakel a homlokát ráncolta.
– Igen?
– Bemehetek?
Rakel tétovázott. Semmi kedve nem volt beengedni egy idegent a házba. Ott csak Olegnek, neki és
Harrynak van keresnivalója. Nekik hármuknak. Senki másnak. Legalábbis olyasvalakinek nem, aki
Harryról akar mesélni valamit. És magáról. És akkor mégiscsak megtörtént. Rakel pillantása önkéntelenül
a fiatal lány hasára siklott.
– Nem zavarom sokáig, Fauke asszony.
Asszony. Mit mesélt neki Harry? Rakel a helyzetet mérlegelte. Hallotta, hogy Oleg felhangosította a
zenét odafent. Rakel kitárta az ajtót.
A lány belépett, lehajolt, és elkezdte kikötni a cipőfűzőjét.
– Hagyja csak – mondta Rakel. – És fogja rövidre, kérem. Elég sok a dolgom.
– Persze – mosolyodott el a lány.
Rakel csak most, a hall éles világításában vette észre, hogy a lány arcát könnyű, csillogó izzadságréteg
borítja.
A lány követte Rakelt a konyhába.
– A zene. – mondta. – Harry itthon van?
Rakelt ebben a pillanatban valóban hatalmába kerítette a nyugtalanság. A lánynak gépiesen Harry jutott
eszébe a zenéről. Tudja, hogy Harry ezt a zenét hallgatja? A gondolat gyorsabban csapott le, mint ahogy
Rakel elhessegethette volna: talán együtt is hallgatták?
A lány leült a nagy asztalhoz. Tenyerét az asztal lapjára fektette, és végigsimított rajta. Rakel árgus
szemmel figyelte a mozdulatait. Úgy simogatta az asztalt, mintha már tudta volna, milyen a durva,
kezeletlen fa tapintása: kellemes, természetes. Pillantását a kávéscsészére szegezte. Csak nem.
– Mit akar elmondani, Silje?
A lány szomorúan elmosolyodott, szinte fájdalmasan, anélkül hogy a tekintetét elfordította volna a
csészéről.
– Tényleg nem mesélt rólam, Fauke asszony?
Rakel egy pillanatra lehunyta a szemét. Hazugság. Megbízott Harryban. Kinyitotta a szemét.
– Mondja el, amit szeretne, mintha semmit sem tudnék, Silje.
– Ahogy akarja, Fauke asszony.
A lány felemelte a tekintetét a csészéről, és Rakelre nézett. Szinte természetellenesen kék pillantása
volt, ártatlan és tudatlan, mint egy gyermeké. És, gondolta Rakel, kegyetlen, mint egy gyermeké.
– A nemi erőszakról akarok mesélni magának – mondta Silje.
Rakelbe hirtelen beléhasított a tudat, hogy nem kap levegőt, mintha valami hirtelen az összes oxigént
kiszippantotta volna a helyiségből.
– Milyen erőszakról? – préselte ki magából.
Csaknem besötétedett, mire Bjorn Holm végre megpillantotta az autót.
Klemetsrudnél letért, majd keletnek indult a főúton, de a jelek szerint elvétette a Fjell felé mutató
táblát. Miután rájött, hogy túlment, megfordult.
Ezen az úton még annál is kisebb volt a forgalom, mint a főúton, és a sötétség beállta után egyenesen
kihaltnak tűnt. Az út két oldalát szegélyező sűrű erdő mintha egyre közelebb húzódott volna, amikor végre
felfedezte az autó hátsó lámpáinak fényét az út szélén.
Lelassított, és a tükörbe pillantott. Mögötte a sötétség, előtte csak egy pár fájóan vörös lámpa. Bjorn a
kocsi mögé kanyarodott, és megállt. Kiszállt az autóból. Valahol az erdőben egy madár rikoltott fel
tompán és búskomoran. Roar Midtstuen az út menti árok szélén guggolt az autó első lámpáinak fényében.
– Hát eljöttél – mondta.
Bjorn az övébe csúsztatta a hüvelykujjait, és feljebb rántotta a nadrágját. Erre az utóbbi időben szokott
rá, fogalma sincs, honnan jött. Vagyis de, pontosan tudta. Az apja húzta fel mindig így a nadrágját, mintegy
bevezetésképpen, amikor valami nagy horderejű dolgot kellett elmondania, vagy valamit meg kellett
tennie. Kezd olyan lenni, mint az apja. Leszámítva, hogy neki ritkán akad fontos közölnivalója.
– Tehát itt történt – állapította meg Bjorn.
Roar bólintott. A virágcsokorra nézett, amelyet az aszfaltra fektetett.
– Itt másztak sziklát a barátaival. Már hazafelé tartottak, amikor Fia megállt, hogy pisiljen az erdőben.
Azt mondta a többieknek, hogy tekerjenek csak előre. A többiek szerint akkor történhetett, amikor
kiszaladt az erdőből, és felpattant a kerékpárra. Iparkodott, hogy utolérje a többieket. Tudod, ő ilyen
lelkes, igyekvő lány volt. – Roarnak egyre jobban kellett koncentrálnia, hogy ne hagyja cserben a hangja.
– És akkor valószínűleg elveszítette az egyensúlyát, az útra esett, és. – Roar felemelte a tekintetét, hogy
megmutassa, honnan jött a kocsi. -.nem volt féknyom. Egyik barátja sem emlékezett rá, milyen autó
lehetett, pedig közvetlenül utána mellettük is elhajtott. Ők azonban nagyon belemerültek a beszélgetésbe,
és azt mondták, hogy bizonyára több autó is elhagyta őket, és már egészen nagy utat megtettek Klemetsrud
felé, amikor eszükbe jutott, hogy Fiának már rég utol kellett volna érnie őket, és talán történt vele valami.
Bjorn biccentett. Megköszörülte a torkát. Túl akart esni rajta. Roar azonban nem hagyta közbeszólni:
– Nem engedték, hogy idejöjjek, és hogy részt vegyek a nyomozásban, Bjorn. Mert az apja vagyok, ezt
mondták. Helyette zöldfülűeket állítottak az ügyre. És mire végre felfogták, hogy nem rutineljárásról van
szó, és a sofőr nem fogja feladni magát, már késő volt bevetni a nagyágyúkat, mert a nyom kihűlt, az
emberek emlékezete véges.
– Roar.
– Rosszul végezték a munkájukat, Bjorn. Ennyi. Egy életen keresztül gürcölünk ezért a testületért,
mindenünket odaadjuk, és amikor elveszítjük azt, aki a legdrágább nekünk, mit kapunk cserébe? Semmit.
És ez egy kicseszett árulás, Bjorn!
Bjorn a kollégája állkapcsát nézte, amely oválisokat írt le, miközben az izmai megfeszültek és
ellazultak, megfeszültek és ellazultak.
– Szégyellem, hogy rendőr vagyok – mondta Midtstuen. – Pontosan az történt, ami a Kalsnes– ügyben.
Csapnivaló iparosmunka a kezdetektől egészen a végéig. Hagytuk meglépni a gyilkost, most pedig nincs
senki, akit felelősségre vonhatnának. De olyan sincs, aki felelősségre vonna valakit. Egyik kutya, másik
eb, Bjorn.
– A lány, akit reggel a Come As You Are-ban találtak összeégve.
– Teljes fejetlenség. Erről van szó. Valakinek vállalnia kell a felelősséget. Valaki.
– Fia volt.
A beálló csendben Bjorn újra hallotta a madár rikoltását, de ezúttal máshonnan. Biztosan odébbrepült.
Hirtelen egy gondolat futott át a fején. Lehet, hogy ez egy másik madár volt. Hogy talán kettő van belőle.
Kettő ugyanabból a fajtából. És egymásnak rikoltoznak az erdőben.
– Amit Harry követett el rajtam. – Silje olyan nyugodt pillantással nézett Rakelre, mintha az időjárást
ecsetelte volna.
– Harry megerőszakolta magát?
Silje elmosolyodott. Futó mosollyal, ami nem volt több egy izom rándulásánál, és azonnal el is tűnt az
arcáról. Minden egyébbel, a céltudatossággal és a közönnyel együtt. Helyette lassan elfutotta a szemét a
könny.
Magasságos ég, gondolta Rakel. Nem hazudik. Levegő után kapkodott, és teljes bizonyossággal tudta: a
lány talán őrült, de nem hazudik.
– Szerelmes voltam belé, Fauke asszony. Azt hittem, hogy az ég is egymásnak teremtett bennünket. Ezért
felmentem az irodájába. Kiöltöztem. Ő pedig félreértett.
Rakel nézte, ahogy ez első könnycsepp lecseppen a szempilláiról, és puha, fiatal arcára hullik. Aztán
legördül, a bőrébe issza magát. Vörösre színezi. Tudta, hogy a háta mögött, a konyhapulton van egy guriga
papírtörlő, de nem fogja odanyújtani neki. Nincs az az isten!
– Harry nem ért félre senkit – mondta Rakel, és maga is meglepődött, milyen nyugodtan cseng a hangja.
– És nem erőszakol meg senkit.
Nyugalom és meggyőződés. Azon tűnődött, meddig fog kitartani.
– Téved – mosolyodott el Silje a könnyein keresztül.
– Valóban? – Rakel a legszívesebben ököllel sújtott volna az öntelt arcba.
– Igen, Fauke asszony, és most maga is félreérti a dolgot.
– Mondja el, amit akar, aztán menjen innen!
– Harry.
Rakelt olyan vad gyűlölettel töltötte el, ahogy a lány a szájára vette Harry nevét, hogy ösztönösen
körülnézett, mivel némíthatná el. Egy serpenyővel, egy életlen kenyérvágó késsel, ragasztószalaggal,
bármivel.
– Azt hitte, hogy valami iskolai feladat miatt mentem be hozzá. De félreértette. Azért mentem, hogy
elcsábítsam.
– Tudja, mit, drágám? Arra magamtól is rájöttem, hogy maga a hunyó. És ezek után még van képe azt
állítani, hogy erőszak volt? Szóval mi történt? Addig hajtogatta, hogy nem, nem, nem, míg végül saját
maga is elhitte. De igazából maga sem tudta, mit akar, tőle viszont elvárta volna, hogy tudja?
Rakel hallotta, hogy a szónoklata úgy hangzik, mint egy védőügyvéd beszéde egy nemierőszak– ügy
tárgyalásán, amilyenhez már számtalanszor volt szerencséje a bíróságon, és amit elmondhatatlanul gyűlölt,
de jogászként megértett és elfogadta, hogy el kell mondani ezeket a dolgokat. De itt és most nemcsak a
beszédről volt szó, hanem arról, amit érzett: biztosan így történt, nem történhetett másként.
– Nem – felelte Silje. – Éppen azt akarom elmondani magának, hogy a nemi erőszak hazugság volt.
Nem erőszakolt meg.
Rakel pislogott. Vissza kellett mennie néhány másodpercet az időben, hogy biztos legyen benne, jól
értette-e, amit hallott. Nem erőszakolta meg.
– Megfenyegettem, hogy feljelentem nemi erőszak miatt, mert. – A lány megtörölte a szemét a
mutatóujjának hegyével, de azonnal újra elöntötte a könny. -.mert jelenteni akarta az iskola vezetésének,
hogy elfogadhatatlanul viselkedtem vele. Minden joga meglett volna hozzá. Én viszont kétségbeestem,
megpróbáltam megelőzni azzal, hogy nemi erőszakkal vádolom meg. El akartam mondani neki, hogy
megbántam, amit tettem. Hogy ez. Igen, bűncselekmény volt. Hamis vád. Büntető törvénykönyv,
százhatvannyolcadik paragrafus. Nyolc évig terjedő szabadságvesztés.
– Pontosan – felelte Rakel.
– Ó, igen – mosolyodott el Silje könnyes szemmel. – Elfelejtettem, hogy jogász.
– Honnan tudja, hogy jogász vagyok?
– Ó! – szipogta Silje. – Nagyon sokat tudok Harry életéről. Úgy is fogalmazhatunk, hogy
tanulmányoztam. Ő volt a bálványom, és én voltam az ostoba lány. Még a rendőrgyilkosságok ügyében is
nyomozni kezdtem, hogy segíthessek neki. Előadást tartottam neki arról, hogyan függnek össze a dolgok. A
diák, aki semmit sem tud, el akarta magyarázni Harry Holénak, hogyan kellene elkapnia a
rendőrmészárost. – Silje újabb mosolyt erőltetett magára, miközben a fejét csóválta.
Rakel hátranyúlt a papírtörlőért, és a lánynak nyújtotta.
– És azért jött ide, hogy ezt elmondja neki?
Silje lassan biccentett.
– Tudom, hogy nem veszi fel a telefont, ha látja, hogy én hívom. Ezért edzésképpen felkocogtam, hogy
megnézzem, itthon van-e. Amikor láttam, hogy nincs itt az autója, le akartam lépni, de akkor észrevettem
magát a konyhaablakban. És arra gondoltam, hogy talán még jobb is, ha egyenesen magának mondom el az
egészet. Hiszen ez bizonyítja a legjobban, hogy komolyan gondolom, és semmi hátsó szándékom nem volt
azzal, hogy idejöttem.
– Láttam, hogy kint állt – mondta Rakel.
– Igen. Át kellett gondolnom a dolgot. És meg kellett emberelnem magamat.
Rakel érezte, ahogy a dühe már nem a túlságosan nyílt tekintetű, összezavarodott, szerelmes lányra
irányul, hanem Harry ellen fordul. Egy árva szót sem szólt róla! De miért?
– Jól tette, hogy eljött, Silje. De most már talán indulnia kellene.
Silje bólintott, és felállt.
– Előfordult skizofrénia a családomban – mondta.
– Ó? – nézett rá Rakel.
 – Igen. Azt hiszem, én sem vagyok teljesen normális. – Majd kissé túl felnőttes hangon hozzátette: – De
semmi baj.
Rakel kikísérte.
– Nem fognak többet látni – mondta a lány a bejárati ajtó előtti lépcsőn állva.
– Minden jót, Silje!
Rakel karba tett kézzel nézte, ahogy a lány átszalad az udvaron. Azért nem szólt Harry erről az egészről,
mert azt gondolta, hogy nem fog hinni neki? Hogy bármit mond, a kétség árnyéka fog rávetülni?
És máris ott volt a következő kérdés. Rávetülne a kétség árnyéka? Milyen jól ismerik egymást?
Mennyire ismerheti meg az egyik ember a másikat?
A szőke, táncoló lófarkat viselő, fekete ruhás alakot jóval hamarabb szem elől vesztette, mint ahogy az
edzőcipők talpának csikorgása elnémult.
– Kiásta – mondta Bjorn Holm.
Roar Midtstuen lehajtott fejjel ült. Megvakarta a nyakát, amin a rövid hajszálak az égnek meredtek.
Egészen besötétedett, az éjszaka hangtalanul közéjük lopakodott, ahogy ott ültek az autó lámpájának
fényében. Amikor Midtstuen végre megszólalt, Bjornnek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy hallja, amit
mond.
– Egyszülöttem. – Majd biccentett egyet. – Csak azt tette, amit tennie kellett.
Bjorn először azt hitte, rosszul hall. Azután rájött, hogy Midtstuen minden bizonnyal rosszul mondta,
amit mondott, felcserélt két szót, kihagyott valamit, vagy rossz helyre tett egy szót a mondatban. De amit
mondott, mégis olyan tiszta és egyértelmű volt, hogy magától értetődőnek hangzott. Igaznak. Hogy a
rendőrmészáros csak tette, amit tennie kellett.
– Idehozom a többi virágot – mondta Midtstuen, és felállt.
– Persze – bólintott Bjorn, miközben a kis csokrot bámulta az aszfalton.
A másik férfi eltűnt a fényből, és megkerülte a kocsit. Bjorn hallotta, ahogy a csomagtartó ajtaja
kinyílik, és közben a szón gondolkodott, amit Midtstuen használt. Egyszülöttem. Egyetlen gyermekem. A
konfirmációjára emlékeztette, és arra, amit Aune mondott. Hogy a gyilkos Istennek hiszi magát. A
bosszúálló Istennek. De Isten áldozatot is hozott. Feláldozta a saját fiát. Keresztre feszíttette. Mindenki
szeme láttára. Hogy lássák, és elképzelhessék a szenvedést. Az atyáét és a fiúét egyaránt.
Bjorn látta maga előtt Fia Midtstuent a széken. Egyszülöttem. Kettő. Vagy három. Hárman voltak. Hogy
is mondta a lelkész annak idején?
Bjorn halk csörgést hallott a csomagtartó felől. Arra gondolt, hogy a virágok mellett biztosan valami
fémtárgy is van a kocsiban.
Szentháromság. Az volt az! A Szentlélek volt a harmadik. A kísértet. A démon. Akit sosem láttak, aki
csak felbukkant itt-ott a Bibliában, majd újra eltűnt. Fia Midtstuent a nyakánál fogva egy vízcsőhöz
kötözték, hogy ne roskadjon össze, és a testet közszemlére lehessen bocsátani. Akár egy keresztre feszítés.
Bjorn Holm lépéseket hallott a háta mögött.
Mint akit feláldoztak, akit a saját apja feszíttetett meg. Mert így volt megírva. Hogy is mondta
Midtstuen?
„Csak azt tette, amit tennie kellett.”
Harry Megan Foxra meredt. Szép körvonalai megremegtek, de állta Harry tekintetét. A mosolya nem
hervadt le. Hívogató testbeszéde mit sem változott. Harry felemelte a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.
Megan Fox eltűnt, és ott maradt. A filmsztár sziluettje beleégett a képernyőbe.
Eltűnt, mégis ott maradt.
Harry körülnézett Truls Berntsen hálószobájában. Azután a szekrény felé fordult, amelyről tudta, hogy
Berntsen nyalánkságait rejti. Elméletileg elfér benne egy ember. Harry készenlétben tartotta az Odesszát.
A szekrényhez lopakodott, a falhoz simult, és a bal kezével kinyitotta az ajtaját. Látta, hogy a fény azonnal
felgyullad odabent.
Más nem történt.
Harry bedugta a fejét, majd azonnal vissza is húzta. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássa, amit kell. A
szekrényben nem volt senki. Az ajtó elé lépett.
Truls pótolta, amit Harry a legutóbbi látogatásakor elvitt tőle: a golyóálló mellényt, a gázálarcot, az
MP5-öst és a könnygázgránátvetőt. Amennyire látta, a szekrényben nagyjából ugyanazok a pisztolyok
voltak, mint legutóbb. Leszámítva a tábla közepét, ahol csupán az egyik pisztoly körvonala látszott a
kampó körül.
Truls Berntsen rájött, hogy Harry úton van hozzá, sejtette, mi járatban van, ezért magához vett egy
pisztolyt, és elmenekült a lakásból? Azzal sem törődött, hogy bezárja maga mögött az ajtót, vagy
kikapcsolja a tévét? Miért nem lapult meg egyszerűen idebent?
Harry már nagyjából átkutatta a lakást, és tudta, hogy egy lélek sincs odabent. Miután végigment a
konyhán és a nappalin, becsukta az ajtót, mintha elhagyta volna a lakást, majd a kibiztosított Odesszával a
kezében a bőrkanapéra ült, és a hálószoba ajtajára célzott, de úgy, hogy ne lehessen észrevenni a
kulcslyukon keresztül.
Ha Truls odabent volt, kettőjük közül az veszíti el a játszmát, aki először lép. Az idegek párbaja volt.
Úgyhogy Harry várt. Mozdulatlanul. Nyugodtan, mélyen, hangtalanul lélegzett, és egy leopárd türelmével
várakozott.
Negyvenpercnyi eseménytelen várakozás után bement a hálószobába.
Aztán leült az ágyra. Felhívja Berntsent? Azzal figyelmeztetné, bár nagyon úgy fest, hogy már enélkül is
tisztában van vele, hogy Harry vadászik rá.
Harry előhúzta a telefont, és bekapcsolta. Várt, amíg a készülék kapcsolódik a hálózathoz, majd
beütögette a számot, amelyet megjegyzett, mielőtt alig két órája elindult a Holmenkollenről.
Háromszori hiábavaló próbálkozás után feladta.
Azután felhívta Klaus Torkildsent a telefontársaságnál. Két másodpercen belül sikerült elérnie a férfit.
– Mit akar, Hole?
– Hogy keressen meg nekem egy bázisállomást. Tudni szeretném, hol van egy bizonyos Truls Berntsen.
Rendőrségi telefonja van, úgyhogy egészen biztosan maguknál van előfizetése.
– Megbeszéltük, hogy többé nincs közünk egymáshoz.
– Ez hivatalos rendőrségi megbízás.
– Akkor kövesse a hivatalos eljárási módot. Vegye fel a kapcsolatot a rendőrség jogászával, küldje az
ügyet a bűnügyi igazgatóhoz, és hívjon vissza bennünket, ha megvan az engedély.
– Sürgős.
– Idehallgasson, már nem tudok.
– A rendőrgyilkosságokról van szó, Torkildsen.
– Akkor bizonyára néhány másodpercen belül megkapja az engedélyt, Harry.
Harry csendben káromkodott.
– Sajnálom, Harry, gondolnom kell az állásomra is. Ha kiderül, hogy a rendőrség meghatalmazása
nélkül ellenőrzöm egyesek mozgását. Mi a gond az engedély megszerzésével?
– Viszlát. – Harry letette.
A telefon két nem fogadott hívást és három SMS-t jelzett. Azalatt érkezhettek, amíg ki volt kapcsolva a
telefonja. Sorban megnézte őket. Az első SMS Rakeltől jött.
Próbáltalak hívni. Itthon vagyok. Ha megmondod, mikor jössz, készítek valami finomat. Meglepetést
hoztam. Valakit, aki szívesen megverne Tetrisben.
Harry újra elolvasta az SMS-t. Rakel hazajött. Oleggel. Az első gondolata az volt, hogy azonnal
kocsiba vágja magát. Hagy mindent a fenébe. Tévedett: nem itt kell most lennie. Miközben tudta, hogy ez
pontosan az volt, ami: az első sugallat. A második SMS ismeretlen számról érkezett.
Beszélnem kell veled. Otthon vagy? Silje G.
Harry törölte az üzenetet. A harmadik SMS telefonszámát azonnal felismerte.
Valami azt súgja, el akar kapni. Megtaláltam a megoldást a problémánkra. Találkozzunk mielőbb a G.
ügy tetthelyén. Truls Berntsen

Negyvennegyedik fejezet
Amikor Harry keresztülvágott a parkolón, észrevett egy betört ablakú autót. Az utcai lámpa fénye
megcsillant az aszfaltra szóródott üvegszilánkokon. Egy Suzuki Vitara volt. Berntsen is ilyennel furikázott.
Harry beütögette az ügyeleti központ telefonszámát.
– Harry Hole. Szeretném, ha megnézné nekem, ki a következő rendszám tulajdonosa.
– Bárki megteheti a neten, Hole.
– Akkor most nézze meg szépen, rendben?
Harry egy horkantást hallott, majd beolvasta az ügyeletesnek a rendszámot. A válasz három
másodpercen belül megérkezett.
– Truls Berntsen. A cím.
– Oké, rendben.
– Valami bejelentenivaló?
– Mi?
– Történt valami a gépjárművel? Például ellopták, vagy feltörték?
Szünet.
– Halló?
– Nem, minden rendben van vele. Csak egy félreértés volt.
– Félreé.
Harry letette. Miért nem a saját autójával ment Truls Berntsen? Rendőri fizetésből senki sem taxizik
Oslóban. Harry megpróbálta felidézni a város metrótérképét. Az egyik vonal úgy százméternyire lehet
innen. A Ryen állomás. Nem hallotta, hogy eldübörgött volna a szerelvény. Persze, mert alagútban megy.
Harry a sötétség felé hunyorgott. Ebben a pillanatban valami egyéb zaj ütötte meg a fülét.
A hajszálai nyikorogtak, miközben az égnek meredtek a tarkóján.
Tudta, hogy ezt nem hallhatta, de más nesz nem volt. Újra előhúzta a telefont. Felhívta a K betű alatt
szereplő számot.
– Végre! – vette fel Katrine.
– Végre?
– Próbáltalak hívni.
– Igen? Mintha ki lennél fulladva.
– Mert rohantam, Harry. Silje Gravseng.
– Mi van vele?
– A kollégiumi szobájának fala tele van a rendőrgyilkosságokról szóló újságkivágásokkal. Találtam egy
gumibotot is a szobájában, amelyet a gondnok szerint arra használt, hogy ellássa vele az erőszaktevők
baját. És van egy bátyja, aki az őrültekházában ül, miután két rendőr összeverte. Ennek a lánynak nincs ki
a négy kereke, Harry. Sültbolond.
– Hol vagy?
 – A Vaterlandsparkban. De a lány nincs itt. Szerintem körözést kellene kiadnunk ellene.
– Nem.
– Nem?
– Nem őt keressük.
– Hogyhogy nem őt keressük? Indíték, alkalom, elmeállapot. Minden megvan, Harry.
– Felejtsd el Silje Gravsenget. Azt akarom, hogy nézz utána egy statisztikának.
– Egy statisztikának?! – Katrine akkorát kiáltott, hogy a membrán megreccsent a telefonban. – Itt állok
ebben a rohadt parkban, ahol a bűnügyi nyilvántartásban szereplő szexuális bűnözők fele csorgatja rám a
nyálát, miközben a lehetséges rendőrmészárost próbálom felhajtani, erre te azt akarod, hogy nézzek utána
egy statisztikának? Hát menj te a picsába, Hole!
– Egy FBI-statisztika érdekelne, mely azokkal a tanúkkal foglalkozik, akik a hivatalos tanúvallomás
vagy a tárgyalás megkezdése előtt haltak meg.
– Mi köze van ennek az egészhez?
– Csak keresd meg nekem a számokat, oké?
– Egyáltalán nem oké!
– Nos, akkor tekintsd parancsnak, Bratt.
– Persze, de. Hé, várjunk csak! Ki is itt a főnök kettőnk közül?
– Ha kérdezned kell, akkor aligha te.
Harry egy újabb recsegős bergeni káromkodást követően megszakította a hívást.
Mikael Bellman a kanapén ült, és a tévét bámulta. A híradó véget ért, a sporthírek következtek, Mikael
pillantása pedig a tévékészülékről az ablakra vándorolt. A városára, amely messze alattuk terült el a sötét
völgyben. A városi tanács vezetőjének bejelentése mindössze tíz másodpercet vett igénybe. Azt mondta,
hogy a városi tanácsban gyakoriak a személyi változások, és ez esetben azért került rá sor, mert az adott
poszton lévő tanácsosra szokatlanul nagy megterhelés hárult, így indokoltnak látták a stafétabot
továbbadását. Isabelle Sk0yen ismét tanácsosi titkár lett, és a városi tanács reményei szerint ebben az
állásban nagy hasznát vehetik majd a szakértelmének. A híradó beszámolója szerint Sk0yen nem volt
elérhető, hogy kommentálja a döntést.
Mikael városa úgy csillogott, mint valami ékszer.
Hallotta, ahogy az egyik gyerekszoba ajtaja finoman becsukódik. Nem sokkal később a felesége
lekuporodott mellé a kanapéra, és hozzábújt.
– Alszanak?
– Mint a bunda – felelte Ulla, Mikael pedig érezte a nyakán a lélegzetét. – Tévét szeretnél nézni? – Ulla
a fülcimpájába harapott. – Vagy.
Mikael elmosolyodott, de nem válaszolt. Kiélvezte a pillanatot. Érezte, mennyire tökéletes ez az egész.
Itt lenni, épp most. A rakás tetején. Ő volt az alfahím, és a nők a lába előtt hevertek. Az egyik a karjába
csimpaszkodott. A másikat sikeresen semlegesítette és ártalmatlanította. A férfiakkal ugyanez volt a
helyzet. Aszajev halott, Trulst pedig sikerült visszahelyeznie szárnysegédjének. A volt rendőrfőkapitány a
tenyeréből evett, és kénytelen volt feltétlen engedelmességet tanúsítani, amennyiben Mikaelnek újra
szüksége lenne rá. És Mikael mostanra azt is tudta, hogy elnyerte a városi tanács bizalmát, dacára annak,
hogy még időbe telik, mire megtalálják a rendőrmészárost.
Rég nem érezte ilyen jól magát, rég nem volt ennyire nyugodt. Élvezte Ulla simogatását. És már az előtt
tudta, mi következik, hogy Ulla maga sejtette volna. Ulla képes volt felizgatni. Nem borította lángba,
ahogy a többiek. Ahogy például az, akit ejtett. Vagy az, aki a Hausmanns gatén halt meg. De eléggé fel
tudta húzni ahhoz, hogy megdugja. Ez házasság volt. Ráadásul jó. Ez pedig több volt, mint elég, és
fontosabb dolgok is vannak az életben.
 Magához húzta Ullát, kezét a zöld pulóvere alá csúsztatta. A nő meztelen bőre olyan volt, mintha egy
takarékra állított főzőlapra fektette volna a tenyerét. Ulla halkan felsóhajtott. Mikaelhez hajolt. Mikael
tulajdonképpen nem szeretett csókolózni vele. Valamikor régen talán szeretett, de már nem. Ezt soha nem
mondta Ullának. Miért tette volna, amíg a felesége kívánta, ő pedig el bírta viselni? Házasság. Ennek
ellenére kissé megkönnyebbült, amikor megszólalt a vezeték nélküli vonalas telefon a kanapé végében
álló kis asztalon.
Felvette.
– Igen?
– Üdv, Mikael!
A vonal túlsó végén megszólaló hang olyan bizalmasan ejtette ki a nevét, hogy Mikael meg volt
győződve róla, ismeri a tulajdonosát, csak szüksége van néhány másodpercre, amíg rájön, ki az.
– Üdv! – felelte, és felemelkedett a kanapéról. A terasz felé indult. El a tévé hangjától. És Ullától.
Gépies mozdulatsor volt, az évek során begyakorolta. Részben Ulla miatt. Részben a saját titkai miatt.
A hang halk nevetésbe kezdett.
– Nyugalom, Mikael, nem ismer.
– Kösz, de nyugodt vagyok – felelte Mikael. – Továbbá az otthonomban vagyok, ezért nem bánnám, ha
rögtön a tárgyra térne.
– Az ápoló vagyok a Rikshospitalból.
Noha Mikael fejében nem fordult meg korábban a gondolat, vagy legalábbis nem emlékezett rá,
pontosan tudta, mi következik. Kinyitotta a terasz ajtaját, és anélkül hogy egy pillanatra is levette volna a
füléről a telefont, kilépett a hideg járólapokra.
– Rudolf Aszajev ápolója voltam. Rá csak emlékszik, Mikael. Persze, hogy emlékszik. Maguk ketten jó
üzletet csináltak. És Aszajev kiöntötte nekem a szívét abban a néhány órában, amíg magánál volt.
Elmesélte, milyen üzletben utaztak.
Az ég beborult, a hőmérséklet lezuhant, a járólapok hidege szinte sütötte a zoknin keresztül a talpát.
Mikael Bellman ennek ellenére úgy érezte, hogy a verejtékmirigyei teljes erőbedobással dolgoznak.
– Apropó, üzlet! – folytatta a hang. – Talán mi is tárgyalhatnánk ilyesmiről.
– Mit akar?
– Mivel arra kért, hogy fogjam rövidre, úgy fogalmaznék, hogy a pénzéből szeretnék valamennyit a
hallgatásomért.
Az enebakki ápoló lesz az. Akit Isabelle bérelt fel, hogy elintézze Aszajevet. Akiről a nő azt állította,
hogy szívesen fogadja a díját szex formájában, de ezek szerint mégsem érte be vele.
– Mennyit? – puhatolózott Bellman, de észrevette, hogy a hangja nem cseng olyan hűvösen, mint ahogy
szerette volna.
– Nem sokat. Egyszerű férfi vagyok, egyszerű szokásokkal. Tízezer.
– Túl kevés.
– Túl kevés?
– Első törlesztőrészletnek hangzik.
– Mondhattam volna százezret is.
– Akkor miért nem azt mondta?
– Mert még ma este szükségem van a pénzre. A bankok meg már bezártak, és nem tud tízezernél többet
automatából felvenni.
Kétségbeesett volt. Ez jó hír. Vagy nem? Mikael a terasz széléhez lépett, lenézett a városára, és
koncentrálni próbált. Olyan helyzet volt ez, amelyben általában elemében érezhette magát. Amelyben
minden kockán forgott, és amelyben minden egyes ballépés végzetes hibával ért fel.
 – Hogy hívják?
– Á! Szólítson csak Dannak. A Danuviusból.
– Rendben, Dan. Tisztázzunk valamit. Az, hogy tárgyalásokba bocsátkozom magával, még nem azt
jelenti, hogy bármit is beismerek. Világos? Lehet, hogy egyszerűen csapdába akarom csalni, hogy
letartóztathassam zsarolásért.
– Ezt csak azért mondja, mert attól fél, hogy újságíró vagyok, aki hallott valami pletykát, és most
megpróbálja csőbe húzni, hogy leleplezhesse.
A francba!
– Hol?
– Éppen dolgozom, úgyhogy ide kell jönnie. De egy diszkrét helyre. Találkozzunk a lezárt szárnyban, ott
most nincs senki. Háromnegyed óra múlva Aszajev szobájában.
Háromnegyed óra. A fickónak sietős a dolog. Persze szimplán óvatosság is lehet, nem akar időt hagyni
Mikaelnek, hogy csapdát állítson. Mikael azonban az egyszerű magyarázatokban hitt. Például hogy egy
narkós aneszteziológiai ápolóval áll szemben, aki kifogyott az ellátmányból. Amennyiben erről van szó,
az megkönnyíti a dolgokat. Még az is előfordulhat, hogy sosem tudódik ki az ügy.
– Rendben – felelte Mikael, és letette. Beszippantotta a furcsa, szinte émelyítő szagot, amelyet a
feltételezések szerint a terasz árasztott. Azután visszament a szobába, és behúzta maga mögött az ajtót.
– El kell mennem valahová – mondta.
– Most? – nézett rá Ulla sértett tekintettel, amely egyéb körülmények között ingerült megjegyzéseket
váltott ki Mikaelből.
– Most.
A kocsi csomagtartójában heverő pisztolyra gondolt. Egy Glock 22-es, egy amerikai kolléga ajándéka.
Vadonatúj. Regisztrálatlan.
– És mikor jössz vissza?
– Nem tudom. Ne várj meg.
A folyosó felé indult, de érezte, ahogy Ulla pillantása a hátába fúródik. Mégsem állt meg, amíg el nem
érte az ajtót.
– Nem, nem vele fogok találkozni. Rendben?
Ulla nem válaszolt. Csak visszafordult a tévé felé, és úgy tett, mintha rettenetesen lekötné az időjárás-
előrejelzés.
Katrine verítékben úszva káromkodott a Kazánház párás melegében, de kitartóan püfölte a billentyűket.
Hol a pokolban bujkálhat az FBI halott tanúkról készített statisztikája? És mi a fenének kell ez
Harrynak?
Az órára pillantott. Felsóhajtott, és tárcsázni kezdte a számát.
Nem vette fel. Hát persze, hogy nem!
Küldött egy SMS-t, hogy több időre van szüksége, mert ugyan az FBI legbelsőbb szentélyében van, de
vagy a statisztika titkos átkozottul, vagy Harry értett félre valamit, mindenesetre semmi nyomát nem találja
az adatoknak. Az asztalra dobta a telefont. Arra gondolt, felhívja Leif R0dbekket. Nem, nem őt. Egy másik
idiótát, aki hajlandó venni a fáradságot, hogy megdugja ma este. Az első ember, aki az agyába villant,
homlokráncolásra késztette. Ez meg hogy jutott eszébe? Édes, de. De mi? Talán már korábban is felmerült
benne a gondolat, csak éppen nem volt tudatában?
Elhessegette magától az ötletet, és újra a képernyőre koncentrált.
Lehet, hogy nem is az FBI készítette azt a statisztikát, hanem a CIA?
[xxi]
Új keresőszavakat írt be. Central Intelligence Agency, witness, trial és death . Enter. A gép
dolgozott. Megjelentek az első találatok.
 Az ajtó kinyílt mögötte, s Katrine érezte a folyosóról betóduló hűvös légáramlatot.
– Bjorn? – kérdezte, anélkül hogy felnézett volna a képernyőről.
Harry a Jakob-templom előtt parkolt le, majd elsétált a Hausmanns gate 92.-höz.
Megállt az épület előtt, és felnézett a homlokzatra.
A második emeleti ablakokból halovány fény szűrődött ki. Az ablakok elé rácsot szereltek, az új
tulajdonosnak alighanem elege lett a tűzlépcsőn érkező besurranó tolvajokból.
Harry azt hitte, nagyobb hatással lesz rá a dolog. Végül is itt ölték meg Gustót. És ő maga is kis híján itt
végezte.
Belökte a kaput. Nyitva volt, éppúgy, mint azelőtt.
A lépcső alján előhúzta az Odesszát, és kibiztosította. A lépcsőkorláton áthajolva felpillantott,
hallgatózott, miközben mélyen beszívta a vizelet és a hányásban pácolt fa szagát. Teljes volt a csend.
Elindult fölfelé a lépcsőn. Olyan halkan lépkedett az ázott újságpapírok, a tejesdobozok és a használt
fecskendők között, amennyire csak bírt. A másodikon megállt az ajtó előtt, amely szintén új volt. Fémajtó.
Biztonsági zárral. Kizárólag rendkívül elszánt betörők számára.
Harry nem látott okot arra, hogy kopogjon. Vagy hogy meghátráljon, bármi vár is rá odabent. Ezért
egyszerűen lenyomta a kilincset. Érezte, hogy ellenáll ugyan, de az ajtó nincs zárva. Mindkét kezével
megmarkolta az Odesszát, s a jobb lábával berúgta a nehéz ajtót.
Miután belépett, gyorsan balra húzódott, hogy ne az ajtónyílás kellős közepén álldogáljon. A rugók
hangos csattanással berántották mögötte az ajtót.
A beálló csendben csak egy halk csipogó hang hallatszott.
Harry meglepetten pislogott.
A készenléti üzemmódban lévő, kis hordozható tévétől eltekintve, amelynek fehér számjegyei
pontatlanul mutatták az időt a fekete képernyőn, a lakásban nem változott semmi. Ugyanaz a lepusztult
drogtanya volt, ott voltak a matracok és a mindent elborító szemét. És az egyik szemét egy székről bámult
rá.
Truls Berntsen volt.
Legalábbis Harry úgy vélte, hogy Truls Berntsen az.
Valaha Truls Berntsen volt.

Negyvenötödik fejezet
Az irodai szék a szoba közepén állt az egyetlen fényforrás, egy szakadt rizslámpa alatt.
Harry ugyan nem volt biztos benne, de megítélése szerint a lámpa, a szék és a szaggatottan csipogó
tévékészülék is a hetvenes évekből származhatott.
Ahogy a széken helyet foglaló test is.
Mert nem volt könnyű megmondani, hogy a székhez ragasztószalagozott ember valóban Truls Berntsen-
e, aki hetven-valahányban született, és ebben az évben hunyt el. A férfinak ugyanis nem volt arca. Ott, ahol
egykor az arca volt, most egy adag viszonylag friss massza látszódott: friss vörös és megszáradt, fekete
vér, valamint fehér csontszilánkok. A pép nyilván lecsorgott volna, ha nem tartotta volna a helyén egy
átlátszó műanyag fólia, amelyet szorosan a feje köré tekertek. Az egyik csont hegyes vége átlyukasztotta a
műanyagot. Folpack, gondolta Harry. Frissen csomagolt darált hús, amilyet az élelmiszerboltban lát az
ember.
Harry elfordította róla a pillantását, és a hátát a falhoz vetve, lélegzet-visszafojtva hallgatózott. Félig
felemelte a pisztolyt, és balról jobbra végigpásztázta a szobát.
A konyha felé meredt, látott egy keveset a régi hűtőszekrényből és a konyhapultból, de bárki
meglapulhatott ott a félhomályban. A vécéajtó kerete üresen ásított.
 Nem észlelt sem hangot, sem mozgást.
Várt. Végiggondolta a dolgot. Ha ez csapda lenne, akkor már halott volna.
Lélegezni kezdett. Járt már itt, így megvolt az az előnye, hogy tudta: a konyhán és a vécén kívül nincs
más búvóhely. A hátrány viszont az volt, hogy az egyik helyiségnek hátat kellett fordítania ahhoz, hogy a
másikat ellenőrizze.
Döntött. A konyha felé indult, bedugta a fejét az ajtón, majd gyorsan vissza is húzta, és hagyta, hogy az
agya feldolgozza a látottakat. Tűzhely, pizzásdobozok és hűtőszekrény. Nem volt senki odabent.
A vécéhez ment. Az ajtót valamilyen oknál fogva eltávolították, a villany pedig le volt kapcsolva.
Megállt az ajtónyílás mellett, és megnyomta a villanykapcsolót. Elszámolt hétig. Bedugta a fejét, majd
visszarántotta. Üres.
Hátát a falnak vetve a földre rogyott. Csak most érezte, milyen erővel dörömböl a szíve a bordái között.
Néhány másodpercig így maradt, hogy összeszedje magát.
Azután visszament a széken ülő holttesthez. Leguggolt, és a fólián át a vörös masszára meredt. Arca
nem volt ugyan, de az előreugró homlok, a jellegzetes buldogharapás és az olcsó frizura szemernyi
kétséget nem hagyott afelől, hogy Truls Berntsen az.
Harry agya már elkezdte feldolgozni a tényt, hogy tévedett, és nem Truls Berntsen a rendőrmészáros.
A következő gondolat szorosan az előző nyomában zakatolt: legalábbis nem az egyetlen.
Elképzelhető, hogy az egyik gyilkos megölte a cinkostársát, hogy leplezze a nyomait?
Elképzelhető, hogy Truls „Beavis” Berntsen egy hasonlóan beteg lélekkel együtt csinálta ezt az
egészet? Lehetséges, hogy Valentin szándékosan ült egy biztonsági kamera előtt az Ullevaal
Stadionban, miközben Berntsen elkövette a maridaleni gyilkosságot? És hogyan osztották fel egymás
között a gyilkosságokat, mely gyilkosságok idejére szerzett Berntsen alibit magának?
Harry felegyenesedett, és körülnézett. És miért küldtek neki üzenetet? A holttestet így is, úgy is gyorsan
felfedezték volna. Több dolog sem stimmelt. Truls Berntsen soha nem nyomozott Gusto meggyilkolásának
ügyében. Egy egészen kis nyomozócsoport foglalkozott az esettel, Beate és néhány taktikai nyomozó,
akiknek nem volt különösebben sok dolguk, miután a feltételezett elkövetőt, Oleget percekkel azután
letartóztatták, hogy megérkeztek a helyszínre, és a technikai bizonyítékok is igazolni látszottak a
gyanújukat. Az egyetlen.
Harry még mindig hallotta a halk csipogást a csendben. Egyenletes és szabályos csipogás volt, mint
valami óramű ketyegése. Befejezte a gondolatot.
Az egyetlen ember rajtuk kívül, aki vette a fáradságot, hogy nyomozzon ebben a tucatügynek számító
droggyilkosságban, az most itt állt a szobában. Ő maga volt.
Ő volt az egykori nyomozócsoport azon tagja, akit most idehívtak, hogy meghaljon a megoldatlan ügye
helyszínén.
A következő másodpercben már a bejárati ajtónál volt, a keze a kilincsen. És az történt, amitől félt: a
kilincs ellenállás nélkül megadta magát. Harry megrántotta, de az ajtó meg sem moccant.
Végigsiklott a pillantása a szobán.
Vastag ablakok, rajtuk acélrácsok belülről. A magától becsapódó vasajtó. És az a hajszától
megrészegült idióta, aki egyenesen belesétált a csapdába. Mindig is ilyen volt.
A csipogó hang nem lett hangosabb, csak úgy hatott.
Harry a hordozható tévére meredt. A ketyegő másodpercekre. Nem arról volt szó, hogy rosszul jár.
Nem a pontos időt mutatta, az órák ugyanis nem visszafelé járnak.
Amikor bejött a lakásba, 00.06.10 állt rajta, most pedig 00.03.51.
Visszaszámlált.
Harry odament, megragadta a tévékészüléket, és megpróbálta felemelni. Hiába. Valószínűleg a
padlóhoz csavarozták. Erősen belerúgott a tetejébe, amitől a műanyag keret egy reccsenéssel leszakadt.
Belenézett a belsejébe. Fém– és üvegcsövek, vezetékek. Harry nem volt különösebben nagy szakértő, de
elég tévét látott már belülről ahhoz, hogy tudja: ebben túl sok minden van. És elég rögtönzött robbanószer
képe került már a szeme elé, hogy felismerjen egy csőbombát.
A vezetékeket kezdte méregetni, de szinte azonnal el is vetette az ötletet. A Delta egyik
bombaszakértője elmagyarázta neki, hogy a kék vagy a piros vezeték átvágásának dilemmája már a múlté,
ma már az ördög digitális öreganyjáé a terep: a bombák vezeték nélkül, Bluetoothon vezérelhetőek, és a
védelmi programok azonnal lenullázzák a számlálót, ha az ember babrálni kezd velük.
Harry nekifutásból az ajtónak vetette magát. A keretnek lehetnek gyenge pontjai.
Nem voltak.
Sem az ablakon lévő rácsoknak.
A válla és a bordája sajgott, amikor újra lábra állt. Kiordított az ablakon.
Hang se ki, se be.
Harry előrántotta a telefonját. Műveleti központ. A Delta. Ők bejutnának. A tévé képernyőjére nézett.
Három perc, négy másodperc. Épp csak arra lenne idő, hogy kiküldjék nekik a címet. Két perc és
ötvenkilenc másodperc. A névjegyzékre meredt. R.
Rakel.
Felhívni. Elbúcsúzni. Tőle és Olegtől. Elmondani nekik, hogy szerette őket. És hogy élniük kell.
Jobban, mint ahogy ő csinálta. Hogy az utolsó két percben együtt legyenek. Hogy ne haljon meg
egyedül. Hogy legyen társasága, és megoszthassa velük az utolsó megrázó élményét, hogy
belekóstolhassanak a halálba, hogy egy utolsó rémálommal indítsa tovább őket az életbe.
– A rohadt életbe!
Harry visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Körbepillantott. Az ajtószárnyakat levették. Hogy ne
lehessen hová elrejtőzni.
Két perc, negyven másodperc.
Harry kirohant a konyhába, amely az L alakú lakás rövidebbik szárát képezte. De nem volt elég hosszú,
a csőbomba idebent is hatalmas pusztítást végez majd.
Harry a hűtőszekrényre meredt. Kinyitotta az ajtaját. Egy tejesdoboz, két sörösüveg és egy doboz
májpástétom. Egy rövid pillanatig a sör vonzása és a pánik érzése között ingadozott, végül a pánik mellett
döntött, és elkezdte kirángatni a polcokat, az üveglapokat és a műanyag rekeszeket. Maga mögé szórta
őket. Összegörnyedt, megpróbálta bepréselni magát a hűtőbe. Nyögött. A nyaka nem hajlott eléggé ahhoz,
hogy a feje beférjen. Újra megpróbálta. Átkozta hosszú végtagjait, miközben igyekezett annyira behajlítani
őket, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak.
A kurva életbe, nem megy!
A tévére pillantott. Két perc, hat másodperc.
Végre sikerült bepasszíroznia a fejét és a vállát, de most a háta nem hajlott eléggé. Hogy az a bánatos.!
Hangosan nevetett kínjában. Talán mégsem kellett volna visszautasítania az ingyenes jógaórák lehetőségét
Hongkongban.
Houdini. Valami felderengett a ki– és belégzés, valamint a lazítás összefüggéséről.
Kiengedte a levegőt, igyekezett nem gondolni semmire, csak arra koncentrálni, hogy ellazuljon.
Figyelmen kívül hagyni a másodperceket. Csak érezni, ahogy az izmai és az ízületei egyre
engedelmesebbek és hajlékonyabbak lesznek. Ahogy apránként egyre jobban összepréselődik.
És működött.
A jó életbe, tényleg működik! Bent ült a hűtőszekrényben. Egy hűtőszekrényben, amelynek fémje és
szigetelése talán elég lesz ahhoz, hogy megmentse. Talán. Amennyiben a csőbomba nem egyenesen a
pokol kénköves bugyraiból származik.
Megmarkolta az ajtó szélét, majd egy utolsó pillantást vetett a tévére. Egy perc, negyvenhét másodperc.
Magára akarta zárni az ajtót, de a keze nem engedelmeskedett. Az agya ugyanis nem volt hajlandó nem
tudomásul venni, amit a szeme látott, ami fölött az agy józan ész irányította része mégis megpróbált
átsiklani. Mégpedig azért, mert nem volt fontos az egyetlen dolog szempontjából, ami most számított: hogy
túlélje, hogy mentse a bőrét. Nem akart tudomást venni róla, mert nem engedhette meg magának, nem volt
idő, sem együttérzés.
A darált hús a széken.
Két fehér folt jelent meg rajta.
Fehér, mint a szemfehérje.
És egyenesen rá meredt a fóliacsomagoláson keresztül.
Az a nyomorult életben volt.
Harry felordított, és kikászálódott a hűtőszekrényből. A székhez sietett, miközben a szeme sarkából a
tévé képernyőjére pillantott. Egy perc, harmincegy másodperc. Letépte a fóliát Berntsen arcáról. A darált
húsban ülő szemek pislogtak, s Harrynak halk légzés ütötte meg a fülét. Valószínűleg bejutott egy kevés
levegő a műanyag alá, ahogy a csont átfúrta.
– Ki tette? – kérdezte Harry.
Csak pihegést kapott válaszul. A húsmassza elkezdett lefolyni, mint az olvadt viasz.
– Ki az? Ki a rendőrmészáros?
Továbbra is csak Berntsen légzése hallatszott.
Harry az órára nézett. Egy perc, huszonhat másodperc. Időbe telik, mire visszapréseli magát.
– Gyerünk, Truls! Elkaphatom.
A húspépben egy vérbuborék kezdett nőni ott, ahol Harry a szájat sejtette. Miközben a buborék
szétpattant, egy szinte alig észlelhető suttogás hallatszott:
– Maszkban volt.
– Milyen maszkban?
– Zöld. Minden zöld.
– Zöld?
– Se. bész.
– Sebészmaszk?
Apró bólintás, azután a szemek becsukódtak.
Egy perc, öt másodperc.
Nem lehetett többet kihozni belőle. Harry visszarohant a hűtőszekrényhez. Ez alkalommal gyorsabban
ment. Magára zárta az ajtót, a fény kialudt.
Vacogva számolta a másodperceket a sötétben. Negyvenkilenc.
Az a szarházi amúgy is meghalt volna.
Negyvennyolc.
Jobb, hogy valaki más végezte el a piszkos munkát.
Negyvenhét.
Zöld maszk. Truls Berntsen elmondta Harrynak, amit tudott, anélkül hogy bármit is kért volna cserébe.
Ennyi legalább maradt még benne az egykori rendőrből.
Negyvenhat.
Nincs értelme ezen rágódni, egyébként sincs hely még egy embernek idebent.
Negyvenöt.
Ezenkívül arra sincs elég idő, hogy eloldozza a székről.
 Negyvennégy.
Még ha akarná sem. Elfogyott az idő.
Negyvenhárom.
Semmire sem lenne elég.
Negyvenkettő.
A francba!
Negyvenegy.
A jó büdös francba!
Negyven.
Harry az egyik lábával kirúgta a hűtőszekrény ajtaját, a másikkal pedig ellökte magát. Feltépte a
konyhaszekrény fiókját, felmarkolt valamit, ami kenyérvágó késnek tűnt, a székhez rohant, és elkezdte
levágni a karfa köré tekert ragasztószalagot.
Ügyelt, nehogy a képernyőre tévedjen a pillantása, de a csipogást nem zárhatta ki.
– Cseszd meg, Berntsen!
Megkerülte a széket, a háttámla és a széklábak köré tekert ragasztószalagot is átvágta.
Átfogta Berntsen mellkasát, és felemelte a férfit.
Ez a kurafi ráadásul dögnehéz!
Harry káromkodva vonszolta, cibálta, már nem is hallotta a szitokszavakat, amik elhagyták a száját,
csak abban bízott, hogy sikerült eléggé megsértenie a mennyet vagy a poklot ahhoz, hogy valamelyik végre
közbeavatkozzon, és megváltoztassa az események esztelen, mégis elkerülhetetlen végkimenetelét.
Megcélozta a nyitott hűtőajtót, és gyors mozdulatokkal begyömöszölte Truls Berntsent. A véres test
összeroskadt, és kicsúszott belőle.
Harry újra megpróbálta begyömöszölni, de nem boldogult. Elhúzta Berntsent a hűtőszekrénytől, a
linóleumon vércsík követte az útjukat, majd eleresztette. Elrángatta a hűtőszekrényt a faltól, hallotta, ahogy
a csatlakozó kiszakad a dugaljból, aztán a konyhapult és a tűzhely között a hátára döntötte. Megragadta
Berntsent, felemelte, és belelökte. Utánamászott. A két lábával, amennyire csak bírta, a hűtőszekrény
hátuljában elhelyezkedő, nehéz hűtőmotorhoz préselte a férfit. Azután ráfeküdt, beszívta az izzadság, a vér,
no meg a vizelet szagát, aminek jelenléte nem meglepő, ha az ember egy székhez kötözve várja, hogy
agyonverjék.
Harry bízott benne, hogy mindkettőjük számára elég lesz a hely, mivel elsősorban a hűtőszekrény hossza
és szélessége, és nem a mélysége jelentette a problémát.
Egészen eddig.
Persze nem tudta magukra zárni az ajtót.
Megpróbálta még jobban összepréselni magukat, de nem ment. Nem hiányzott több húsz centiméternél,
de ha nem sikerül teljesen bezárni magukat, semmi esélyük. A lökéshullám szétrobbantja a májat és a
lépet, a hő kiégeti a szemgolyót, a helyiség minden egyes rögzítetlen tárgya puskagolyóvá válik, sortűzzé,
amely széttép és darabokra szaggat mindent.
Még csak döntést sem kellett hoznia, mert túl késő volt.
Ami egyben azt is jelentette, hogy úgysincs vesztenivalója.
Kirúgta a hűtőszekrény ajtaját, kiugrott, a hűtő mögé lépett, és felállította. A széle fölött látta, ahogy
Truls Berntsen a padlóra gurul. Nem tudta megakadályozni, hogy a pillantása a tévé képernyőjére ne
essen. 00.00.12. Tizenkét másodperc.
– Bocs, Berntsen – mondta Harry.
Azzal átkarolta Truls mellkasát, talpra rántotta, és behátrált vele az álló hűtőszekrénybe. Kinyújtotta a
kezét, és félig magukra húzta az ajtót. Azután billegtetni kezdte a hűtőt. Miután a nehéz motor magasan
helyezkedett el, a hűtő tömegközéppontja magasan volt, ami remélhetőleg a segítségére lesz.
A szekrény hátrabillent. Az egyensúlyi ponton megálltak. Truls Harryra hanyatlott.
Nem ebbe az irányba kell zuhanniuk!
Harry megpróbálta visszanyomni Trulst az ajtó felé.
Azután a hűtőszekrény meggondolta magát, és visszabillent. A másik irányba kezdett dőlni. Harrynak
még sikerült egy utolsó villanást elcsípnie a tévé képernyőjéből, miközben a hűtőszekrény teljesen
felborult, és az ajtajára zuhant.
Harry lélegzete elakadt, amikor földnek csapódtak. Érezte, ahogy elönti a pánik, amiért nem jut
oxigénhez. Sötét volt. Vaksötét. A motor és a hűtőszekrény súlya megtette, amiben reménykedett: a
padlónak ütődő ajtó bezárult.
Azután a bomba működésbe lépett.
Harry agya felrobbant, kialudt.
Harry a sötétségbe hunyorgott.
Mindössze néhány másodpercre veszíthette el az eszméletét.
A füle eszeveszetten sípolt, és úgy érezte, mintha savat öntöttek volna az arcába. De életben volt.
Legalábbis egyelőre.
Levegőhöz kellett jutnia. Nagy nehezen a hűtőajtóhoz emelte a kezét, a hátát pedig a hűtőszekrény
hátuljának feszítette, majd minden erejét beleadva tolni kezdte. A hűtőszekrény átfordult az ajtót tartó
pántok körül, és az oldalára zuhant.
Harry kikecmergett, majd feltápászkodott.
A szoba úgy festett, mint valami sivár jövőt megelőlegező pusztaság, szürke por– és füstpokol, egyetlen
azonosítható tárgy nélkül, még a hűtőszekrény is felismerhetetlen volt. A fém bejárati ajtó kirepült a
tokjából.
Harry nem törődött Berntsennel. Csak remélni tudta, hogy az a nyomorult pöcs halott. Lebotorkált a
lépcsőn, és kitámolygott az utcára.
Aztán csak állt ott, és a Hausmanns gatéra meredt. Látta a rendőrautók kék fényeit, de a sípoláson kívül
az égvilágon semmit sem hallott. Olyan volt, mint egy nyomtató, amelyből kifogyott a papír, vagy mint egy
ébresztőóra, amelyet hamarosan lekapcsol valaki.
És miközben a hangtalan villogókat nézte, ugyanarra gondolt, mint Manglerudban, amikor a metró után
hallgatózott. Hogy nem hallja. Hogy nem hallotta, amit hallania kellett volna. Mert nem gondolta végig.
Addig nem, amíg Manglerudban fel nem idézte az oslói metróhálózatot, és rá nem jött, mi az, ami egész
idő alatt odalent volt a sötétben, de nem akart a felszínre emelkedni. Az erdő. Az erdőben nincs metró.
 Negyvenhatodik fejezet
Mikael Bellman megtorpant.
A fülét hegyezve meredt az üres folyosóra.
Mint valami sivatag, gondolta. Nincs semmi, amiben a szem megkapaszkodhatna, csak a remegő, fehér
fény, amely minden körvonalat kitöröl.
És ez a hang, a fénycsövek zúgása, a sivatagi hőség vibrálása, mint egy előjáték valamihez, ami végül
soha nem történik meg. Csak egy üres kórházi folyosó, aminek semmi sincs a végén. Talán az egész csak
egy délibáb: Isabelle Sk0yen megoldása az Aszajev-problémára, a szűk egy órával ezelőtti telefonhívás, a
bankautomatából előbukkanó ezresek, ez a sivár folyosó egy kihalt kórházi szárnyban.
Legyen csak káprázat, álom, gondolta Mikael, és elindult. Mindenesetre a kezét a zakója zsebébe dugta,
és kitapogatta, hogy a Glock 22-es valóban ki van-e biztosítva. A bankjegyköteg a másik zsebében volt.
Ha úgy alakulna, hogy mégis perkálnia kell. Például mert többen vannak. De nem hitte, hogy így lenne. Az
összeg túl kicsi volt ahhoz, hogy osztozzanak. A titok pedig túl nagy.
Elhaladt egy kávéfőző mellett, majd befordult egy sarkon, és látta, hogy ez a folyosó is fehér és kopár.
De a széket is észrevette. A széket, amelyen az Aszajevet őrző rendőr ült, nem vitték el.
Mielőtt továbbindult volna, hátrafordult. Biztos akart lenni benne, hogy senki nincs mögötte.
Hosszú, puha, szinte hangtalan léptekkel ment. Minden ajtót ellenőrzött, amely mellett elhaladt. Egytől
egyig zárva voltak.
Végül ott állt a szék melletti ajtó előtt. Hirtelen ötlettől vezérelve az ülőlaphoz érintette a tenyerét.
Hideg volt.
Nagy levegőt vett, és előhúzta a pisztolyt. A kezére pillantott. Csak nem remeg?
Elemében lenni a döntő pillanatban.
Visszadugta a pisztolyt a zsebébe, és lenyomta a kilincset.
Semmi oka rá, hogy meghátráljon, akármi is vár rá odabent, gondolta Mikael Bellman, és belépett az
ajtón.
A szoba fényárban úszott, de Aszajev egykori ágyától eltekintve teljesen üres volt. Az ágy a szoba
közepén állt egy lámpa alatt. Mellette egy gurulós fémasztalon éles, csillogó eszközök sorakoztak. Lehet,
hogy egy egyszerűbb műtővé alakították a helyiséget.
Amikor az egyik ablak mögött mozgást vett észre, a keze megmarkolta a pisztolyt. Hunyorgott. Csak
nem szemüvegre lesz szüksége?
Mire rájött, hogy valójában csak a háta mögötti mozgás visszatükröződését látta, már túl késő volt.
Amikor megérezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, azonnal reagált. De a szúrás, amit a nyakában
érzett, mintha rögvest elvágta volna az agya és a pisztolyt tartó keze közötti összeköttetést. És mielőtt
teljes sötétség borult volna rá, még sikerült elcsípnie a férfi arcát a sajátja mellett az ablak fekete
tükrében. Zöld fejfedőt viselt, valamint zöld maszkot a szája előtt. Mint egy sebész. Egy sebész, aki
operálni készül.
Katrinét túlságosan lekötötték a számítógép képernyőjén látottak ahhoz, hogy bármit mondjon, amiért
nem kapott választ a háta mögött belépő embertől. De amikor az ajtó becsapódott, és kizárta a folyosó
zaját, megismételte a kérdést.
– Merre jártál, Bjorn?
A vállára és a nyakára egy kéz csúszott. Katrine első gondolata az volt, hogy nem is rossz egy meleg
kezet érezni a nyaka meztelen bőrén, egy férfi kedveskedő kezét.
– Virágokat vittünk egy helyszínre – válaszolta a hang mögötte.
Katrine csodálkozva ráncolta a homlokát.
 [xxii]
No files found , állt a képernyőn. Komolyan? Sehol nincs egyetlen fájl sem, amely a halott
koronatanúk számával foglalkozó statisztikát tartalmazza? Kikereste Harry nevét a telefonja
névjegyzékéből. A kéz masszírozni kezdte a nyakát. Katrine felnyögött, leginkább azért, hogy kifejezésre
juttassa, mennyire jólesik neki, behunyta a szemét, és előrehajtotta a fejét. Hallotta, hogy a telefon
kicseng.
– Kicsit lejjebb. Melyik helyszínre?
– Egy országút mellé. Ahol egy lányt ütöttek el. Nem derítették fel az esetet.
Harry nem vette fel. Katrine elvette a telefont a fülétől, és bepötyögött egy SMS-t.
Nem találtam semmiféle statisztikát.
Megnyomta a küldés gombot.
– Sokáig tartott – mondta. – Mit csináltál utána?
– Hagytam, hogy a fickó kisírja magát a vállamon – felelte a hang. – Összeomlott.
Katrine végzett azzal, amit csinált. És mintha ebben a pillanatban kezdte volna el újra érzékelni
mindazt, ami a szobában volt. A hang, a kéz, az illat. Lassan megfordult a széken. Felnézett.
– Te ki vagy? – kérdezte.
– Hogyhogy ki vagyok?
– Te nem Bjorn Holm vagy.
– Nem?
– Nem. Bjorn Holm merő ujjlenyomat, ballisztika és vér. Nem masszíroz úgy, hogy összefut tőle az
ember szájában a nyál. Szóval mit akarsz?
Katrine nézte, ahogy a sápadt, kerek arc lángba borul. A szemek a szokásosnál is jobban kidülledtek,
Bjorn pedig gyorsan visszarántotta a kezét, és hevesen vakargatni kezdte a vörös pofaszakállát.
– Nem, nem, sajnálom, nem akartam. Én csak. Én.
A bíborvörös szín és a dadogás csak egyre rosszabb lett, míg végül Bjorn egyszerűen leejtette a kezét,
és kétségbeesett, megadó pillantással Katrinére nézett.
– A fenébe is, Katrine, ez borzasztó volt!
Katrine a férfit bámulta. Közel állt ahhoz, hogy elnevesse magát. Iszonyúan édes, amikor ilyen, mint
most!
– Itt a kocsid? – kérdezte.
Truls Berntsen magához tért.
De csak meredt maga elé. Minden fehér és világos volt körülötte. És nem érzett fájdalmat. Épp
ellenkezőleg, nagyon is kellemes volt minden. Fehér és kellemes. Minden bizonnyal meghalt. Hát persze,
hogy meghalt! Különös. De ami még ennél is különösebb: ide került. A jók közé.
Érezte, ahogy megbillen a teste. Talán egy kissé elhamarkodottan vonta le a következtetést, hogy a jók
közé került, és még csak most viszik valahová. És most már hangokat is hallott. Egy távoli, panaszos
ködkürt felharsanó, majd halkuló hangját. A túlvilági révész ködkürtjéét.
Valami feltűnt a szeme előtt. Eltakarta a fényt.
Egy arc.
Egy hang:
– Magához tért.
Aztán egy másik arc.
– Adjanak neki még morfiumot, ha ordítani kezd.
Ekkor visszatért a fájdalom. Truls egész teste sajgott, a feje szinte szétrobbant.
Újabb billenést érzett. Mentőautó. Egy szirénázó mentőautóban feküdt.
– Ulsrud vagyok a Kripostól – mondta a fölé hajoló arc. – Az igazolványa szerint maga Truls Berntsen
nyomozó, így van?
– Mi történt? – suttogta Truls.
– Felrobbant egy bomba. Az összes ablak betört a környéken. Magára egy felborult hűtőszekrény
mellett bukkantunk rá a lakásban. Mi történt?
Truls behunyta a szemét, és hallotta, ahogy a férfi megismétli a kérdést. Azután a másik férfi,
valószínűleg az ápoló, arra kérte a rendőrt, hogy ne zaklassa a beteget. Egyébként is tele van morfiummal,
nemigen tud semmi használhatót mondani.
– Hol van Hole? – suttogta Truls.
Érezte, hogy valaki újra eltakarja az éles fényt.
– Mit mondott?
Truls megpróbálta megnedvesíteni az ajkát, de érezte, hogy nincs mit megnedvesítenie.
– Az a fickó. Nem volt a hűtőszekrényben?
– Csak maga volt ott, Berntsen.
– Ő is ott volt. Ő. Ő mentett meg.
– Ha volt is valaki más a lakásban, attól tartok, hogy belőle lett az új tapéta. A robbanás mindent
cafatokra tépett. Még a hűtőszekrény is teljesen összeroncsolódott, úgyhogy örülhet, hogy egyáltalán
életben van. Ha meg tudná mondani, ki állt a robbantás mögött, elkezdhetnénk felkutatni.
Truls a fejét rázta. Legalábbis azt hitte, hogy a fejét rázza. A tettes egész idő alatt a háta mögött volt,
amíg a betört ablakú autójától egy másik kocsihoz vezette, ahol aztán a hátsó ülésre szállt be, és végig
Truls tarkójába nyomta a pisztolya csövét, mialatt Truls vezetett. A Hausmanns gate 92.-be mentek. Arra a
címre, amelyhez annyi kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény kötődött, hogy Truls egészen
megfeledkezett róla, hogy egy gyilkosság helyszíne is volt. Gusto. Hát persze. És amikor megérkeztek, már
azt is tudta, amit addig sikerült nem tudomásul vennie. Hogy meg fog halni. Hogy a rendőrmészáros jön
mögötte a lépcsőn, és lép be az új fémajtón át a lakásba, majd kötözi ragasztószalaggal a székhez,
miközben a zöld sebészmaszk mögül bámul rá. Truls látta, hogy megkerüli a hordozható tévét, amelynek
képernyőjén a számok pörögni kezdtek, amikor az ajtó becsapódott mögöttük. A férfi visszaállította hat
percre. Egy bomba. Azután a zöld ruhás elővett egy fekete gumibotot, egészen olyan volt, mint amilyet
Truls is használt, és elkezdte ütni Truls arcát. Megfontoltan, az élvezet vagy bármiféle érzelem látható jele
nélkül. Könnyű suhintásokkal verte, nem elég erősen ahhoz, hogy csontja törjön, de ahhoz elég erősen,
hogy az artériák és a vénák szétrepedjenek, s az arca feldagadjon a bőr alatti bevérzésektől. Azután jöttek
a keményebb ütések.
Truls bőre érzéketlenné vált. Csak annyit érzett, hogy a bőre felszakad, a vér a nyakába és a mellére
folyik. A fejében és az agyában – nem, még az agyánál is mélyebben – tompa fájdalom lüktetett, amikor a
gumibot lesújtott. Csak nézte a zöld ruhás férfit, olyan volt, mint egy elszánt harangozó, aki saját munkája
fontosságának tudatában lendíti a harang nyelvét a bronzhoz, miközben a kifröccsenő vér Rorschach-
ábrákat festett a zöld műtősruhára. Truls hallotta az orrcsont és a porc reccsenését, érezte, ahogy a kitört
fogak megtöltik a száját, ahogy az állkapcsa leszakad, és az idegszálain lóg. És azután – végre – minden
elsötétedett.
Egészen addig, amíg pokoli fájdalmak között magához nem tért, és megpillantotta. ezúttal sebészmaszk
nélkül. Harry Holét, aki egy hűtőszekrény előtt állt.
Truls először összezavarodott.
Azután hirtelen egészen logikusnak tűnt, hogy Hole meg akar szabadulni valakitől, aki ilyen behatóan
ismeri a bűnlajstromát, mégpedig oly módon, hogy tettét rendőrgyilkosságnak álcázza.
Hole azonban magasabb volt, mint az a másik. Más volt a pillantása. Ráadásul Hole épp egy kicseszett
hűtőszekrénybe próbálta begyömöszölni magát. Egy csónakban eveztek. Két rendőr egyazon helyszínen,
akiknek együtt kell meghalniuk. Nekik kettőjüknek, a sors iróniája! Ha nem lettek volna olyan rettenetes
fájdalmai, Truls elnevette volna magát.
Azután Hole kimászott a hűtőszekrényből. Kiszabadította Trulst, és becipelte a hűtőbe. Nagyjából ekkor
vesztette el az eszméletét.
– Kaphatok még egy kis morfiumot? – suttogta Truls, és bízott benne, hogy meghallották attól az átkozott
szirénától. Türelmetlenül várta az enyhet adó hullámot, amelyről tudta, hogy átmossa a testét, és kisöpri
belőle az ijesztő fájdalmat. És azon tűnődött, hogy valószínűleg a narkotikum miatt jutott eszébe a
gondolat. A gondolat, ami tulajdonképpen tökéletesen illett hozzá. De akkor is így gondolta.
Hogy Harry Holénak kurvára így kellett meghalnia.
Mint egy kicseszett hősnek.
A saját helyét átadva, feláldozva magát az ellenségéért.
És az ellenségnek most azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy azért van életben, mert egy nálánál jobb
ember a halált választotta, hogy őt megmentse.
Truls érezte, ahogy a gerince alsó részében hideg terjed szét, hideg, amelyet a fájdalom tol maga előtt.
Meghalni valamiért, bármiért, csak valami másért, mint a hitványság, ami az ember maga. Végső soron
talán erről volt szó. Ez esetben, menj te a picsába, Hole!
Tekintete az ápolót kereste. Látta, hogy nedves az ablaküveg, biztosan eleredt az eső.
– Adjanak még morfiumot, a kurva életbe!

Negyvenhetedik fejezet
A rendőr, akinek a neve felért egy nyelvtörővel – Karsten Kaspersen –, a rendőrtiszti főiskola portáján
ült, és kibámult a fekete aszfalton kopogó esőbe.
Lekapcsolta odabent a villanyt, hogy senki se láthassa, hogy a porta a késői időpont dacára sem üres. A
senki alatt az olyan elemeket értette, akiknek gumibotra és egyéb felszerelésre fáj a foguk. A régi
kordonszalagtekercsek egy része is eltűnt, amelyeket a hallgatók a gyakorlati oktatáson szoktak használni.
És miután nem találták jelét betörésnek, alighanem olyasvalaki volt a tolvaj, aki belépőkártyával
rendelkezett. És miután az illető belépőkártyával rendelkezett, nem is azokról a vacak gumibotokról és
kordonszalagokról volt szó, hanem arról a tényről, hogy a tolvaj közöttük van. Egy tolvaj, aki talán nem is
olyan sokára rendőrként dolgozik majd. Ilyesmi pedig nem fordulhat elő, az ő testületében legalábbis
semmiképp.
Valaki közeledett az esőben. Az alak a Slemdalsvei sötétjéből érkezett, elhaladt a Chateau Neuf előtti
lámpák alatt, és egyenesen a porta felé tartott. Nem volt ismerős a mozgása, és sokkal inkább támolygott,
mint sétált. Valahogy az egész testtartása ferde volt, mintha erős oldalszélben jönne.
Kaspersen meglepetésére azonban egy kártyát helyezett a beléptető automatába, a következő pillanatban
pedig már bent is volt az iskolában. Kaspersen – aki mindenkit felismert a járásáról, aki az épület ezen
részében elő szokott fordulni – felpattant, és kilépett a portásfülkéből. Mert ezt már nem lehetett
kimagyarázni, az embernek vagy van bejárása ide, vagy nincs, átmenet nem létezik.
– Hé, maga! – kiáltotta Kaspersen, aki ekkorra már egészen felszívta magát. A trükköt, hogy minél
nagyobbnak próbáljon látszani, az állatvilágból kölcsönözte. Abban ugyan nem volt biztos, hogy neki
sikerült-e, mindenesetre a természetben működni látszott. – Ki a fene maga? Mit keres itt? Honnan
szerezte azt a belépőkártyát?
A görnyedt, bőrig ázott alak Kaspersen felé fordult, és úgy festett, mintha megpróbálná kihúzni magát.
Az arca a pulóver kapucnijának árnyékában maradt, de a szeme olyan izzással csillant meg, hogy
Kaspersenbe hirtelen beléhasított a tudat, hogy szinte érzi az átható pillantás felé áradó melegét. Levegő
után kezdett kapkodni, és most jutott eszébe először, hogy nincs nála fegyver. Mi a fenéért nem gondolt
arra, hogy mivel fogja így móresre tanítani a tolvajokat?
Az alak lehúzta a kapucnit a fejéről.
Nem fogsz te senkit móresre tanítani, futott át Kaspersen agyán. Inkább azon törd a fejed, mivel tudnád
megvédeni magad.
Az előtte álló alak ugyanis nem e világból való volt. Tépett kabátját jókora lyukak tarkították, az arcát
nemkülönben.
Kaspersen a portásfülke felé hátrált. Azon töprengett, hogy a kulcs az ajtóban van-e belülről.
– Kaspersen.
Az a hang.
– Én vagyok az, Kaspersen.
Kaspersen megtorpant. Oldalra billentette a fejét. Ez tényleg.?
– Atyavilág, Harry! Mi történt magával?
– Csak egy bomba. Rosszabbul néz ki, mint amilyen.
– Rosszabbul? Úgy fest, mint egy szegfűszeggel teleszurkált karácsonyi narancs.
– Ez csak.
– Pontosabban karácsonyi vérnarancs, Harry. Patakzik magából a vér. Várjon egy kicsit, hozok valami
kötszert.
– Fel tudná hozni Arnold irodájába? Van néhány sürgős elintéznivalóm.
– Arnold nincs bent.
– Tudom.
Karsten Kaspersen elborzadva indult a portásfülkében lévő egészségügyi szekrényhez. És miközben
ragtapaszt, gézt és ollót szedett össze, a tudattalanja újra végigvette a beszélgetést, de az utolsó mondatnál
megakadt. A hangsúly miatt, ahogy Harry Hole kimondta. Tudom. Mintha nem neki, Karsten Kaspersennek
mondta volna, hanem saját magának.
Mikael Bellman magához tért, és kinyitotta a szemét.
Majd azonnal össze is szorította, amikor az éles fény a szaruhártyájába és a szemlencséjébe hatolt, mert
úgy érezte, mintha egyenesen az idegeit égetné.
A teste nem mozdult. Oldalra fordította a fejét, és hunyorogni kezdett. Még mindig ugyanabban a
szobában volt. Lepillantott a fehér ragasztószalagra, amellyel az ágyhoz kötözték. Karja az oldalához, a
két lába szorosan egymáshoz kötve. Olyan volt, mint egy múmia.
Máris.
Fémes csörömpölést hallott maga mögött. A másik irányba fordította a fejét. Az ember, aki az
eszközöket rendezgette, tetőtől talpig zöldbe volt öltözve, és maszkot viselt a szája előtt.
– A mindenit! – szólalt meg a zöld ruhás. – Az altató csak eddig hatott? Nem csoda, nem vagyok
különösebben jártas az aneszteziológiában. És az igazat megvallva semmi egyébben sem, aminek a
kórházi dolgokhoz van köze.
Mikael a fejét törte, megpróbált kiutat találni a zavarodottságából. Mi a fene folyik itt?
– Egyébként megtaláltam a pénzt, amit hoztál. Kedves tőled, de nincs rá szükségem. És egyébként sem
elég arra, hogyjóvátegye, amit csináltál, Mikael.
Ha ez nem az aneszteziológiai szakápoló, akkor honnan tudja, hogy Mikael kapcsolatban állt
Aszajevvel?
A zöld ruhás egy műszert emelt a fény felé.
Mikael hallotta az agyában dörömbölő félelmet. Eddig nem érezte, mert a kábulat sűrű ködként ült a
tudatán, most azonban az altató fátyla egészen szertefoszlott, és felfedte, ami mögötte rejtőzött. A
fájdalmat és a félelmet. És a halált.
 Mert Mikael most értette meg. Annyira nyilvánvaló volt, hogy már akkor rá kellett volna jönnie, amikor
elindult otthonról. Hogy ez itt egy felderítetlen gyilkosság helyszíne.
– Te és Truls Berntsen.
Truls? A fickó azt hiszi, hogy Trulsnek köze van Aszajev meggyilkolásához?
– De ő már megkapta a büntetését. Szerinted melyik a megfelelőbb egy arc szétszabdalásához? A
hármas számú nyél a bőrhöz és izomhoz való tízes pengével? Vagy ez, a hetes nyél a tizenötös pengével?
A zöld ruhás két látszólag egyforma szikét emelt fel. Az egyik pengén megcsillant a fény, amitől a férfi
arcát és egyik szemét keskeny fénycsík szelte keresztül. A szeme pedig kissé ismerősnek tűnt Mikaelnek.
– A beszállító ugyanis egy szót sem írt arról, melyik jobb ehhez a sajátos beavatkozáshoz.
Mintha a hangja is ismerősnek tűnt volna.
– Sebaj, be kell érnünk azzal, amink van. És most kénytelen leszek a fejedet is rögzíteni.
A köd mostanra teljesen feloszlott, Mikael pedig szemtől szemben állt vele. A félelemmel.
Az pedig egyenesen a torkának ugrott.
Mikael levegő után kapkodott, amikor a fejét a matrachoz nyomták, és ragasztószalagot tapasztottak a
homlokára. Egyenesen a férfi arcába bámult, aki a feje fölé hajolt. A szájmaszk lecsúszott. Mikael agya
lassan megfordította a képet, a feje tetejére állította. És felismerte a férfit. És azt is rögtön megértette,
miért.
– Emlékszel rám, Mikael? – kérdezte a férfi.
Ő volt az. A homokos pasas, aki egyszer megpróbálta megcsókolni a Kripos mosdójában. És valaki
rájuk nyitott. Truls meg agyba-főbe verte a meleg fickót a kazánházban, aztán soha többé nem látták.
Nyilván tudta, mi vár rá. Ahogy most Mikael is tisztában volt vele.
– Kegyelem! – Mikael érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. – Én állítottam le Trulst. Agyonvert
volna, ha nem.
-.állítod le, hogy mentsd a saját karrieredet, és most rendőrfőkapitány lehess.
– Figyelj, hajlandó vagyok fizetni, amennyit csak.
– Ó, persze, hogy fizetni fogsz, Mikael! Kamatostul megfizeted, amit elvettetek tőlem.
– Elvettünk. Mit vettünk el?
– A bosszút, Mikael. Nem büntettétek meg azt, aki megölte René Kalsnest. Futni hagytátok a gyilkost.
– Képtelenség az összes ügyet felderíteni. Te is tudod, hogy.
Nevetés. Jeges, hirtelen megszakadó.
– Én csak azt tudom, hogy meg sem próbáltátok. És két oka is volt, hogy nagy ívben tettetek rá. Először
is, mert találtatok egy gumibotot a tetthely közelében, és attól féltetek, hogy ha túl mélyre ástok, a végén
még kiderül, hogy valaki a saját soraitokból gyilkolta meg azt a férget, azt az undorító buzit. És hogy mi
volt a másik ok, Mikael? René nem volt annyira heteró, mint amennyire a testület szerette volna. Nem
igaz? De én szerettem Renét. Szerettem. Hallod, Mikael? Hangosan kimondom, hogy férfi létemre
szerelmes voltam abba a fiúba, csókolni akartam, a haját cirógatni, becézgetni. Undorítónak találod? De a
lelked mélyén te is tudod, nem igaz? Hogy micsoda adomány, ha egy másik férfit szerethetsz. Olyasmi ez,
amit korábban kellett volna megtapasztalnod, mert most már késő, soha nem fogod átélni azt, amit akkor
kínáltam neked, amikor a Kriposnál dolgoztunk. Annyira megrémültél a másik énedtől, hogy elöntött a
düh, és ki kellett őt verned magadból. Azzal, hogy megverettél engem.
A férfi hangja eddig fokozatosan emelkedett, most azonban suttogni kezdett:
– De ez csak ostoba félelem volt, Mikael. Én magam is éreztem egykor, és soha nem büntetnélek meg
ennyire keményen csak ezért. Amiért te és az összes többi úgynevezett rendőr, aki a René Kalsnes-ügyben
nyomozott, halálbüntetést érdemel, az az, hogy bemocskoltátok az egyetlent, akit valaha szerettem. Emberi
méltóságában aláztátok meg. Azt mondtátok, hogy az áldozat még arra a munkára sem méltó, amelyért
megfizetnek benneteket. Nem méltó az esküre, amelyben megfogadtátok, hogy a társadalmat és az
igazságot szolgáljátok. Ez pedig azt jelenti, hogy mindannyiunkat átvertetek, Mikael, meggyaláztátok a
társadalmat, az egyetlent, ami szent. Ez és a szeretet. Ezért kell megszabadulni tőletek. Ahogy ti is
megszabadultatok tőle. Kioltottátok a szemem fényét. De elég a locsogásból, most egy kicsit
koncentrálnom kell, hogy rendben menjenek a dolgok. Szerencsémre, és a tiédre is, egészen jó kis
oktatóvideók találhatóak a neten. Mit szólsz ehhez?
Egy képet tartott Mikael elé.
– Egészen egyszerű sebészeti beavatkozásnak tűnik, nem? De most csitt, Mikael! Úgysem hall senki, de
ha így bömbölsz, kénytelen leszek a szádat is leragasztani!
Harry lehuppant Arnold Folkestad székére, ami elnyújtott, hidraulikus sóhajjal adta meg magát a súlya
alatt. Bekapcsolta a számítógépet, és a képernyő kivilágosodott. És amíg a gép zúgva elindult, Harry még
egyszer megnézte a Katrinétől kapott SMS-t.
Nem találtam semmiféle statisztikát.
Arnold azt mesélte, hogy az FBI egyik statisztikája szerint azon súlyosabb ügyekben, amelyekben a vád
koronatanúja a tárgyalás megkezdése előtt hal meg, az esetek kilencvennégy százalékában a halál nem
természetes úton következik be. Harry erre a statisztikára hivatkozva érte el, hogy Aszajev halálát
közelebbről is kivizsgálják. A statisztika azonban nem létezik. Olyan volt, mint Katrine vicce, amely
berágta magát Harry agykérgébe, és amelyre valamilyen számára is érthetetlen oknál fogva emlékezett:
– Amikor az emberek statisztikákkal érvelnek, az esetek hetvenkét százalékában légből kapott adatokat
szajkóznak.
Harrynak már rég végig kellett volna gondolnia ezt. Gyanakodnia kellett volna. Hogy Arnold csak úgy
kitalálta ezt a statisztikát.
Hogy miért?
A válasz egyszerű volt. Rá akarta bírni Harryt, hogy járjon utána Aszajev halálának. Mert Arnold tudott
valamit, de nem mondhatta meg egyenesen, mi az, és honnan tudja. Mert az leleplezte volna. De mivel
ügybuzgó rendőr volt, és beteges megszállottja annak, hogy a gyilkosságokat fel kell deríteni, mégiscsak
hajlandó volt vállalni a kockázatot, hogy Harryt a nyomra terelje.
Mert Arnold Folkestad tudta, hogy a nyom nemcsak ahhoz a tényhez vezetheti el Harryt, hogy Rudolf
Aszajevet meggyilkolták, de akár magához a gyilkoshoz is, és hozzá, Arnold Folkestadhoz és egy másik
gyilkossághoz. Mert az egyetlen, aki tudhatta, és elmondhatta volna, mi történt valójában a kórházban,
Anton Mittet volt. Az elkábított, megszégyenült őr. És csupán egyetlen oka volt, hogy Arnold Folkestad és
Anton Mittet – akik teljesen idegenek voltak egymásnak – hirtelen kapcsolatba kerültek.
Harry megborzongott.
A gyilkosság.
A számítógép készen állt a keresésre.

Negyvennyolcadik fejezet
Harry a számítógép képernyőjére meredt. Újra megpróbálta felhívni Katrinét. Már majdnem feladta,
amikor meghallotta a hangját:
– Igen?
A nő kapkodva szedte a levegőt, mintha futott volna. Az akusztika azonban arra utalt, hogy zárt helyen
van, nem a szabadban. Harry pedig arra gondolt, hogy ennek akkor is eszébe kellett volna jutnia, amikor
éjszaka felhívta Arnold Folkestadot. Az akusztika. Arnold kint volt, és nem bent.
– Edzőteremben vagy?
– Edzőteremben? – Katrine úgy mondta ezt, mintha nem ismerné a fogalmat.
 – Csak gondoltam, ezért nem tudtad felvenni a telefont.
– Dehogy. Itthon vagyok. Mi a helyzet?
– Oké, akkor csillapodj le egy kicsit. A rendőrtiszti főiskolán vagyok. Az imént néztem meg valaki
gépén az internetes keresési előzményeket. És elakadtam.
– Mármint?
– Arnold Folkestad olyan oldalakon járt, amelyek orvosi eszközök forgalmazásával foglalkoznak.
Tudni akarom, miért.
– Arnold Folkestad? Mi van vele?
– Azt hiszem, ő az emberünk.
– Arnold Folkestad a rendőrmészáros?
Katrine hitetlenkedő kiáltása mellett egy másik hang is beszűrődött a telefonba, amelyben Harry
azonnal felismerte Bjorn Holm cigarettán edzett köhögését. És még valami, ami egy ágy nyikorgásának
tűnt.
– A Kazánházban vagytok Bjornnel?
– Nem, mondtam, hogy itt. Én. Mi. Igen, a Kazánházban vagyunk.
Harry végiggondolta a dolgot, és arra jutott, hogy rendőri pályafutása alatt még soha nem hallott senkit
ilyen rosszul hazudni.
– Ha van számítógép a közeledben ott, ahol vagy, nézz utána, légy szíves, Folkestadnak és ezeknek az
orvosi eszközöknek. És vesd össze a helyszínekkel és a gyilkosságokkal is, azután hívj vissza. Most pedig
add Bjornt.
Harry hallotta, hogy Katrine a kezét a telefonra téve mond valamit, azután Bjorn kásás hangja szólalt
meg a vonal másik végén.
– Igen?
– Kapd fel a rongyaidat, és nyomás a Kazánházba! Keríts egy jogászt a testületnél, és szerezz tőle
engedélyt, hogy a telefontársaság bemérhesse Arnold Folkestad mobiltelefonját. És annak is nézz utána,
milyen számról hívták Truls Berntsent ma este, oké? Közben én felhívom Bellmant, hogy szükségünk lesz
a Deltára. Rendben?
– Igen. Én. Mi. Szóval tudod.
– Fontos, Bjorn?
– Nem.
– Oké.
Harry megszakította a hívást. Ebben a pillanatban Karsten Kaspersen lépett be az ajtón.
– Találtam némi jódot és vattát. Meg egy csipeszt, úgyhogy kiszedhetjük a szilánkokat.
– Köszönöm, Kaspersen, de a szilánkok tartanak úgy-ahogy egyben, úgyhogy pakoljon csak le az
asztalra.
– De az ég áldja meg, nem.
Harry kihessegette az ellenkező Kaspersent a szobából, miközben beütögette Bellman mobilszámát. A
hatodik kicsengés után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Harry káromkodott egyet. Az interneten rákeresett
Ulla Bellman nevére, és sikerült rábukkannia a h0yenhalli ház vezetékes telefonjának számára. Felhívta,
mire egy lágy, dallamos hang jelentkezett, és megmondta a családnevét.
– Itt Harry Hole. Otthon van a férje?
– Nem, nemrég ment el.
– Elég fontos lenne. Hová ment?
– Azt nem mondta.
– Mikor.?
 – Azt sem mondta.
– Ha.
-.előkerül, megmondom neki, hogy hívja vissza magát, Harry Hole.
– Köszönöm.
Letette.
Nyugalmat erőltetett magára, a könyökét az asztalra támasztotta, a kezébe ejtette a fejét, és hallgatta,
ahogy a vér a javításra váró dolgozatokra csepeg. Számolta a cseppeket, mintha ketyegő másodpercek
lennének.
Az erdő. Az erdő. Az erdőben nem jár metró.
És az akusztika olyan volt, mintha kint lett volna, és nem bent.
Amikor Harry előző este felhívta Arnold Folkestadot, Arnold azt állította, hogy otthon van.
Nem sokkal ezután Harry egy metrót hallott elrobogni a háttérben.
Természetesen valami teljesen ártalmatlan oka is lehetett annak, amiért Arnold hazudott a hollétéről.
Például egy nőismerősénél volt, és a kapcsolatát titokban kívánta tartani. De Harry hívása véletlenül
nagyjából arra az időpontra esett, amikor a fiatal lány testét kiásták a Vestre temetőben. Amely mellett
véletlenül ott húzódik az egyik metróvonal. Véletlenek. De elegendőek ahhoz, hogy egyéb dolgokat is a
felszínre hozzanak. A statisztika.
Harry az órára lesett.
Rakelre és Olegre gondolt. Otthon voltak.
Otthon. Ahol neki is lennie kellene. És ahol soha nem lesz. Legalábbis nem egészen, nem úgy, ahogy
kívánta. Mert igaz, tényleg nincs meg benne. Helyette ez a másik valami van benne, ami olyan, mint egy
húsevő baktérium, minden egyebet felemészt, amelyet még az alkoholnak sem sikerült teljesen elnyomnia,
és amelyről még most, ennyi év után sem tudta pontosan, micsoda. Csak annyit tudott, hogy valamilyen
módon hasonlít arra, amivel Arnold Folkestad is bír. Egy olyan erős és mindent átfogó kényszer, hogy
már-már igazolja a rombolást, amit véghezvisz.
Végre megszólalt a telefon. Katrine volt az.
– Néhány hete sebészeti eszközöket és műtősruházatot rendelt nagy tételben. Nem kell hozzá engedély.
– Más egyéb?
– Láthatólag nem töltött túl sok időt a neten. Mintha egy kissé óvatos lett volna.
– Még valami?
– Rákerestem, hogy volt-e valami sérülése. És találtam egy évekkel ezelőtti kórházi kartont.
– Tényleg?
– Igen. A kezelőorvos diagnózisa szerint a sérüléseit ütések okozták, bár a páciens maga azt állította,
hogy leesett a lépcsőn. Az orvos viszont kizártnak tartotta ezt, mert a teljes testfelületet kiterjedt sérülések
borították. Mindazonáltal azt írja, hogy a páciens rendőr, és saját magának kell eldöntenie, hogy tesz-e
feljelentést. A zárójelentésben többek között arra is kitér, hogy Folkestad térde aligha jön majd rendbe.
– Vagyis megverték. És mi a helyzet a rendőrgyilkosságok helyszíneivel?
– Semmilyen kapcsolatot nem találtam. Úgy tűnik, hogy senkivel nem dolgozott együtt a régi
gyilkosságokon, amikor még a Kriposnál volt. Viszont az egyik áldozattal volt kapcsolata.
– És ki lenne az?
– René Kalsnes. Először csak véletlenül akadtam rá, azután lefuttattam egy keresést. Elég sok mindent
csináltak közösen. Külföldi repülőutak, amelyeket Folkestad fizetett mindkettőjüknek. Kétágyas szobák és
lakosztályok, amelyeket kettőjük nevére foglaltak különböző európai nagyvárosokban. Ékszerek,
amelyeket kétlem, hogy Folkestad viselt volna, mindenesetre Barcelonában és Rómában vásárolta őket.
Röviden: nagyon úgy tűnik, hogy ezek ketten.
 -.egy pár voltak – fejezte be Harry a mondatot.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy titkos szeretők – mondta Katrine. – Amikor elindultak Norvégiából,
soha nem egymás melletti üléseken utaztak, sőt olykor nem is ugyanazzal a járattal mentek. És amikor
norvég hotelban szálltak meg, mindig egyágyas szobákat vettek ki.
– Arnold rendőr volt – mondta Harry. – Nyilván nem akarta nagydobra verni.
– De nem ő volt az egyetlen, aki utazásokkal és ajándékokkal halmozta el ezt a Renét.
– Biztosan nem. És legalább ennyire biztos, hogy ezt a nyomozók is tudták annak idején.
– Túl szigorú vagy, Harry. Ők nem dolgozhattak olyan keresőmotorokkal, mint én.
Harry óvatosan végighúzta a kezét az arcán.
– Talán nem. Talán igazad van. Lehet, hogy én vagyok igazságtalan, amikor úgy vélem, hogy egy
homoszexuális prostituált meggyilkolása nem ébresztett heves munkakényszert az érintett nyomozókban.
– Igen, tényleg az vagy.
– Rendben. Még valami?
– Egyelőre nincs más.
– Oké.
Harry a zsebébe csúsztatta a telefont. Az órára pillantott.
Egy mondat suhant át az agyán, amelyet Arnold Folkestad szájából hallott.
„Mindenkinek lelkiismeret-furdalása van, ha nem mer kiállni az igazság mellett.”
Vajon ezt tette Folkestad ezekkel a bosszúgyilkosságokkal? Kiállt az igazság mellett?
Majd Harrynak eszébe jutott még valami, amit Folkestad Silje Gravseng kapcsán mondott azokról a
személyiségzavarban szenvedőkről, akik semmilyen eszköztől vagy következménytől nem riadnak vissza:
„Van némi tapasztalatom az OCD-vel.”
A pasas ott ült Harryval szemben, és teljesen nyilvánvalóan saját magáról beszélt.
Hét percbe telt, mire Bjorn is telefonált.
– Ellenőrizték Truls Berntsen híváslistáját, de senki nem hívta ma este.
– Hm. Folkestad ezek szerint elment érte. Mi a helyzet az ő telefonjával?
– A bázisállomások jelzései szerint be van kapcsolva, és azon a területen található, amelyet a
Slemdalsvei, a Chateau Neuf és.
– A francba! – mondta Harry. – Tedd le, és hívd fel a számát!
Harry várt néhány másodpercet. Azután búgás ütötte meg a fülét. Az íróasztal fiókjai felől hallatszott.
Harry megrángatta a fiókokat. Zárva voltak. Mindegyik, kivéve a legalsót, amelyben egy kijelző világított.
Harry felemelte a telefont, és lenyomta a hívásfogadás gombot.
– Megtaláltam – mondta.
– Halló?
– Itt Harry, Bjorn. Folkestad agyafúrt módon az irodájában hagyta a nevén nyilvántartott telefont. Ha jól
sejtem, a legtöbb gyilkosság időpontjában itt volt.
– Hogy a telefontársaság ne tudja visszakeresni, hol volt valójában az adott időpontban.
– És hogy bizonyítani tudja, hogy szokás szerint itt ült, és dolgozott, ha netán alibire lenne szüksége.
Mivel a fiók még csak be sem volt zárva, az a gyanúm, hogy a telefonban semmit sem találunk, ami
leleplezhetné.
– Szóval szerinted van egy másik készüléke is?
– Egy feltöltőkártyás telefon, amelyet készpénzért vásárolt, esetleg más néven. Nyilván arról hívta az
áldozatokat.
– És mivel a telefon az irodában van ma este.
– Igen, lecsapott.
 – De ha a telefonnal biztosít alibit magának, akkor miért nem vitte haza? Ha a bázisállomások azt
jelzik, hogy egész éjjel a főiskolán volt.
– Nem lesz hihető az alibi. De van egy másik lehetőség is.
– Mi?
– Hogy még nem végzett mára.
– Ó, a pokolba! Úgy gondolod, hogy.
– Nem gondolok semmit. Nem érem el Bellmant. Felhívnád Hagent? Tájékoztasd a helyzetről, és
kérdezd meg, hogy ő engedélyezheti-e a Delta mozgósítását! Menjetek ki Folkestad címére!
– Szerinted otthon van?
– Nem. De ott.
-.kezdjük a keresést, ahol fény van – fejezte be a mondatot Bjorn.
Harry letette a telefont. Behunyta a szemét. Már szinte egyáltalán nem sípolt a füle. Egy másik hang
furakodott a sípolás helyére. Csipogás. Egy számláló csipogása, amelyen visszafelé pörögnek a
másodpercek. A rohadt életbe! A fülére tapasztotta a tenyerét.
Ki más kaphatott ma névtelen hívást? És honnan? Egy kártyás telefonról. Vagy egy nyilvános
készülékről. Vagy egy nagy telefonközponton keresztül, amelynek számtalan melléke van.
Harry néhány másodpercig így ült.
Azután levette a kezét a füléről.
Az íróasztalon álló nagy, fekete vezetékes készülékre nézett. Habozott. Azután felemelte a kagylót. A
telefonközpont tárcsahangját hallotta. Megnyomta a hívásismétlés gombját, mire a telefon kis, szapora
pittyegéssel hívni kezdte a készülékről utoljára tárcsázott számot. Hallotta, hogy kicseng a vonal túlsó
végén. Azután felvették a kagylót.
Ugyanaz a lágy, dallamos hang.
– Bellman.
– Elnézést, téves hívás – mondta Harry, és letette.
Behunyta a szemét. A rohadt életbe!

Negyvenkilencedik fejezet
Nem a hogyan, és nem is a miért.
Harry agya igyekezett kiszűrni a felesleges gondolatokat, hogy arra az egyre koncentrálhasson, ami most
a legfontosabb volt. És az a hol.
Hol a pokolban lehet Arnold Folkestad?
Egy tetthelyen.
Sebészi eszközökkel.
Amikor Harry végre rájött a válaszra, elsősorban azon képedt el, miért nem gondolt erre hamarabb.
Annyira nyilvánvaló volt, hogy egy közepes fantáziával megáldott elsőéves hallgatónak is sikerült volna
összeillesztenie a részleteket és követni a tettes gondolatmenetét. A helyszín. Egy olyan helyszín, ahol egy
műtősruhába öltözött, maszkot viselő férfi látványa nem kelt különösebb feltűnést.
A Rikshospital autóval csak két percre van a rendőrtiszti főiskolától.
Ő még odaérhet. A Delta nem.
Harrynak huszonöt másodpercre volt szüksége, hogy kijusson az épületből.
További ötre, hogy bepattanjon az autóba, beindítsa a motort, és kikanyarodjon a Slemdalsveire, amely
szinte egyenesen a kórházhoz vezetett.
Egy perccel és ötvenöt másodperccel később bekanyarodott a Rikshospital bejárata elé.
Tíz másodperc alatt berontott a lengőajtón, és elrobogott a recepció előtt. Valaki utánakiáltott, de ügyet
sem vetett rá. A folyosó falai visszaverték a léptei dobogását. Futás közben hátranyúlt, és megragadta az
övébe dugott Odesszát. Érezte, ahogy a pulzusa egyre gyorsabban és gyorsabban számol vissza.
Elhagyta a kávéfőzőt. Lassított, hogy ne csapjon túl nagy zajt. Megállt a széknél, amely a tetthelyre
vezető ajtó mellett árválkodott. Azt sokan tudták, hogy a kórteremben egy orosz drogbáró halt meg, azzal
viszont kevesen voltak tisztában, hogy a férfit meggyilkolták, és ezért a helyiség egy felderítetlen
gyilkosság helyszíne. Arnold Folkestad viszont tudta.
Harry az ajtóhoz lépett, és hallgatózni kezdett.
Ellenőrizte, ki van-e biztosítva a pisztoly.
A pulzusa végzett a visszaszámlálással.
Valamivel lejjebb a folyosón rohanó léptek zaja hangzott fel. Úton voltak, hogy megállítsák. És mielőtt
hangtalanul kinyitotta volna az ajtót, hogy belépjen a szobába, Harry Hole agyán egy gondolat cikázott át:
hogy ez egy borzalmas rémálom, amelyben minden önmagát ismétli, ismétlődés ismétlődés hátán, s hogy
itt és most véget kell vetni neki. Hogy fel kell ébrednie. Hunyorogni a reggeli napsütésben a hűvös, fehér
paplan alatt, Rakel karjának szoros ölelésében, amely nem ereszti, nem engedi, hogy másutt legyen.
Harry óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. A zöld köpenyes hát az ágy fölé hajolt, amelyen egy
ismerős férfi feküdt. Mikael Bellman.
Harry felemelte a pisztolyt, és ujját a ravaszra görbítette. Látta maga előtt a képet, ahogy a sorozat
feltépi a zöld szövetet, átszakítja az idegeket, szétzúzza a csontvelőt, a hát meggörnyed, mielőtt a test
előrezuhan.
De Harry nem ezt akarta. Ezt a férfit nem úgy akarta megölni, hogy hátba lövi. Az arcába akart lőni.
– Arnold – szólalt meg Harry kásás hangon. – Fordulj felém.
A fémasztal megcsörrent, amikor a zöldbe öltözött alak letette a kezében tartott fényes eszközt, egy
szikét. Lassan megfordult. Lehúzta a szájáról a maszkot, és Harryra nézett.
Harry visszabámult rá. Az ujja megfeszült a ravaszon.
Odakint a lépések közelebb értek. Többen voltak. Harrynak igyekeznie kellett, ha tanúk nélkül akarta
elintézni a dolgot. Érezte, ahogy a ravasz ellenállása megszűnik, eljutott a hurrikán szemébe, ahol minden
csendes. Vihar előtti csend. Most. Nem most. Harry egy hangyányit ellazította az ujját. Nem ő volt az.
Nem Arnold Folkestad állt előtte. Tévedett volna? Megint tévedett? Az ismeretlen férfi arca simára volt
borotválva, a szája tátva, fekete szeme tágra nyílt. Ő lenne a rendőrmészáros? Olyan. Olyan értetlen arcot
vág. A zöld ruhás férfi tett egy lépést oldalra. Harry csak most vette észre a másikat, aki eddig a férfi
takarásában állt: egy szintén zöldbe öltözött nőt.
Ebben a pillanatban felpattant mögötte az ajtó, és Harryt két műtősruhát viselő alak taszította félre.
– Mi a helyzet? – kérdezte az egyik újonnan érkező határozott hangon.
– Eszméletlen – felelte a nő. – A pulzusa alacsony.
– Mennyi vért veszített?
– A padlón nincs sok vér, de nincs kizárva, hogy belső vérzése van.
– Állapítsák meg a vércsoportját, és rendeljenek három zacskóval.
Harry leeresztette a pisztolyt.
– A rendőrségtől jöttem – mondta. – Mi történt?
– Azonnal menjen ki, éppen megpróbáljuk megmenteni az életét – szólt rá a határozott hangú orvos.
– Én úgyszintén – közölte Harry, és újra felemelte a pisztolyt. A férfi rámeredt. – Egy gyilkost próbálok
megállítani. És nem tudjuk, hogy tervez-e még mára valamit, érti?
A férfi elfordult Harrytól.
– Ha csak ez a seb van, és a belső szervek nem sérültek, akkor nem lehet nagy a vérveszteség. Fennáll a
veszélye, hogy összeomlik? Karen, segíts a rendőrnek!
 A nő a maszkon keresztül beszélt Harryhoz, anélkül hogy elmozdult volna az ágy mellől.
– A recepción látták, amint egy véres műtősruhát és maszkot viselő férfi kijön az üres szárnyból, majd
egyenesen távozik az épületből. Annyira szokatlan látvány volt, hogy a recepciós azonnal az épületrészbe
küldött valakit, hogy nézzen utána, mi történhetett. A páciens haldoklott, amikor megtalálták.
– Azt tudja valaki, hová ment a férfi? – kérdezte Harry.
– Azt mondták, egyszerűen eltűnt.
– A páciens mikor tér magához?
– Egyelőre azt sem tudjuk, túléli-e. Ahogy elnézem, magának is szüksége lenne orvosi ellátásra.
– Nem nagyon tehetünk mást, egyelőre összevarrjuk – szólalt meg ismét a határozott hangú orvos.
Ennél többet nem lehetett kiszedni belőlük. Harry mégsem mozdult. Tett két lépést előre, majd
megtorpant. Mikael Bellman fehér arcára nézett. Magához tért? Nehéz lett volna megmondani.
Bellman egyik szeme egyenesen rámeredt.
A másik nem volt sehol.
A helyén egy fekete lyuk tátongott, amelyből véres cafatok és idegszálak lógtak ki.
Harry sarkon fordult, és kiment a szobából. Miközben friss levegő után kapkodva kifelé ügetett,
előhalászta a telefonját.
– Igen?
– Stále?
– Feldúltnak tűnsz, Harry.
– A rendőrmészáros elkapta Bellmant.
– Elkapta?
– Operációt hajtott végre rajta.
– Ezt hogy érted?
– Eltávolította az egyik szemét, majd magára hagyta, hogy elvérezzen. Szintén a rendőrmészáros áll az
esti robbantás hátterében is, amelyről biztosan hallottál már a hírekben. Két rendőrt próbált megölni,
közöttük engem. Tudnom kell, mi jár a fejében, mert nekem már kurvára nincs több ötletem.
A vonal másik végén csend támadt. Harry Stále Aune nehéz légzését hallgatta, miközben várt. Aztán a
pszichológus végre megszólalt.
– Őszintén szólva, tényleg nem tudom.
– Ez most nem segít, Stále. Tégy úgy, mintha tudnád, oké?
– Oké, oké. Annyit bizton állíthatok, hogy elveszítette a fejét, Harry. Roppant érzelmi nyomás alatt áll,
mintegy túlnyomás lépett fel, ezért nem követi már a mintákat. Innentől kezdve bármire képes.
– Vagyis fogalmad sincs, mi lehet a következő lépése?
Újabb csend.
– Köszönöm – mondta Harry, és letette. A telefon azonnal csengeni kezdett. Bjorn volt az.
– Igen?
– A Delta úton van Folkestad házához.
– Jó! Szólj nekik, hogy talán még csak most tart hazafelé. És hogy egy órát adunk nekik, mielőtt kiadjuk
az általános körözést, hátha szagot fog a rendőrségi rádióból vagy máshogy. Hívd fel Katrinét, hogy
menjen a Kazánházba, én is úton vagyok.
Harry kiért a recepcióhoz, ahol az emberek halálra vált arccal húzódtak félre az útjából. Egy nő
felsikoltott, néhányan lebuktak a pult mögé. Harry pillantása a pult mögötti tükörre siklott.
Egy csaknem két méter magas, robbanásban összeroncsolódott férfi a világ legcsúfabb automata
pisztolyával a kezében.
– Bocs, emberek – mormolta Harry, és kiment a lengőajtón.
 – Mi történt? – kíváncsiskodott Bjorn.
– Nem fontos – felelte Harry, miközben felemelte a fejét az eső felé, amely egy másodperc alatt
lehűtötte lángoló arcát. – Figyelj csak, öt percre vagyok otthonról, úgyhogy előbb hazaugrom, hogy
lezuhanyozzam, szerezzek néhány sebtapaszt és tiszta ruhát.
Letették. Harry egy elmélyülten jegyzetelő parkolóőrt fedezett fel a kocsija mellett.
– Csak nem megbüntet? – kérdezte.
– Elállja egy kórház bejáratát, úgyhogy mérget vehet rá – válaszolta a parkolóőr, anélkül hogy
felpillantott volna.
– Esetleg elhúzhatna, hogy elvigyem az autót az útból – javasolta Harry.
– Nem hinném, hogy megengedheti magának ezt a hangot, tekintve. – A parkolóőr megdermedt, amikor
felemelte a tekintetét, és Harryval meg az Odesszával találta szemben magát. Még akkor is aszfaltba
gyökerezett lábbal állt, amikor Harry beült a kocsiba, visszadugta a pisztolyt a nadrágja övébe,
elfordította a kulcsot, felengedte a kuplungot, és legurult az útra.
Kikanyarodott a Slemdalsveire, beletaposott a gázba, s elhajtott egy szembejövő metrószerelvény
mellett. Csendben imádkozott, hogy Arnold Folkestad hozzá hasonlóan hazafelé tartson.
Felkanyarodott a Holmenkollveire. Bízott benne, hogy Rakel nem fog kiborulni, amikor meglátja. És
hogy Oleg.
Atyaég, mennyire örül, hogy láthatja őket! Még így is, ilyen körülmények között. Különösen így.
Mielőtt felkanyarodott volna a ház elé, lelassított.
Azután a fékbe taposott.
Rükvercbe kapcsolt.
Lassan tolatni kezdett.
A járda mentén parkoló autókra nézett, amelyek mellett az imént hajtott el. Megállt. Az orrán keresztül
szedte a levegőt.
Arnold Folkestad valóban hazafelé tartott. Éppúgy, mint Harry.
Mert a két jellegzetesen holmenkolleni járgány – egy Mercedes és egy Audi – között egy
meghatározhatatlan évjáratú Fiat állt.

Ötvenedik fejezet
Harry néhány másodpercig a fenyőfák alól figyelte a házat.
Onnan, ahol állt, nem látta jelét betörésnek, a három zárral felszerelt ajtó és az ablakrácsok
érintetlennek tűntek.
Természetesen egyáltalán nem volt biztos, hogy Folkestadé az út szélén parkoló Fiat. Sok mindenkinek
van Fiatja. Mielőtt a fenyőfák felé indult, Harry végighúzta tenyerét az autó motorházának tetején. Még
meleg volt. A saját kocsiját az út közepén hagyta.
Harry továbbfutott a fenyőfák alatt, és a ház mögé került.
Várt, hallgatózott. Semmi.
A ház falához lopakodott. Nyújtózkodva bekukucskált az ablakokon, de semmit sem látott, csak sötét
helyiségeket.
Folytatta az utat a ház körül, amíg el nem érte a konyha és a nappali kivilágított ablakait.
Lábujjhegyre emelkedett, és bekukkantott. Aztán azonnal le is bukott. Hátát a durva gerendáknak vetette,
és arra koncentrált, hogy lélegezzen. Mert most lélegeznie kellett. Gondoskodnia kellett róla, hogy az agya
oxigénhez jusson, és gyorsabban pörögjön.
Egy erőd. És mi a fenére mentek vele?
Elkapta őket.
 Ott voltak.
Arnold Folkestad. Rakel. És Oleg.
Harry igyekezett az eszébe vésni, amit látott.
A hallban voltak, közvetlenül a bejárati ajtónál.
Oleg az egyik egyszerű faszéken ült a helyiség közepén. Rakel szorosan mögötte állt, és éppen a szék
támlájához kötözte a kipeckelt szájú fiút.
Néhány méterrel mögöttük, egy fotelba süppedve, egy pisztollyal a kezében ott ült Arnold Folkestad, és
láthatólag Rakelt utasítgatta.
A részletek. A Folkestad kezében lévő fegyver egy Heckler & Koch rendőrségi pisztoly volt.
Megbízható darab, nem hagyja cserben a tulajdonosát. Rakel mobiltelefonja a nappali asztalán feküdt.
Úgy tűnt, egyelőre senkinek nem esett bántódása. Egyelőre.
Miért.?
Harry megálljt parancsolt a gondolatnak. Nincs idő arra, hogy az okon töprengjen, most azt kell
kitalálnia, hogyan állítsa meg Folkestadot.
Annyit már sikerült megállapítania, hogy ebből a szögből nem tudja lelőni, anélkül hogy Oleget vagy
Rakelt ne veszélyeztetné.
Felemelte a fejét az ablakpárkány fölé, majd ismét lebukott.
Rakel hamarosan végez a feladattal.
Folkestad hamarosan hozzákezd a magáéhoz.
Harry látta a fotel melletti könyvespolchoz támasztott gumibotot. Folkestad nemsokára nekilát, hogy
szétverje Oleg arcát, ahogy a többi áldozatét. Egy fiatal fiú arcát, aki még csak rendőr sem volt. Holott
Folkestad úgy tudja, hogy Harry már halott, úgyhogy a bosszú teljesen értelmetlen. Akkor meg miért.? Állj
le!
Fel kellene hívnia Bjornt. Hogy irányítsa ide a Deltát. A város túlsó végén vannak, az erdőben.
Legalább háromnegyed óra, mire ideérnek. A rohadt életbe! Neki kell elintéznie.
Harry igyekezett bebeszélni magának, hogy van ideje.
Hogy másodpercei vannak, vagy akár egy egész perce.
Hiába próbálna berontani a házba, hogy a meglepetés ereje néhány másodpercre megbénítsa
Folkestadot, mert mire a bejárati ajtó három zárját kinyitja, a férfinak bőven lesz ideje felkészülni. És
pisztolyt szegezni Rakel vagy Oleg fejéhez.
Gyorsan, gyerünk! Találj ki valami mást, Harry!
Előhúzta a mobiltelefonját. SMS-t akart küldeni Bjornnek. Az ujjai azonban nem engedelmeskedtek,
merevek és élettelenek voltak, mintha a keze nem kapott volna elég vért.
Ne most, Harry, ne fagyj le! Ez is csak egy olyan munka, mint a többi. Ezek odabent nem ők, ezek.
áldozatok. Arctalan áldozatok. Ők. A nő, akivel össze fogtok házasodni, és a fiú, aki kiskorában, amikor
fáradt volt, és megfeledkezett magáról, papának szólított. A fiú, akinek soha nem okoznál csalódást, mégis
folyton elfelejtetted a születésnapját, ami miatt kínodban kénytelen voltál csalni.
Harry a sötétbe hunyorgott.
Kicseszett csaló!
A mobil a nappali asztalán. Felhívhatná Rakel telefonját, hátha akkor Folkestad feláll a helyéről, így
Harry Rakel és Oleg veszélyeztetése nélkül leszedheti. Lelőhetné, amikor felemeli a készüléket az
asztalról.
És mi lesz, ha tesz a telefoncsörgésre, és marad, ahol van?
Harry még egyszer bepillantott az ablakon. Aztán lebukott, és szívből remélte, hogy Folkestad nem
észlelte a mozgását. A férfi ugyanis a gumibottal a kezében felállt, és odébb tolta Rakelt, aki azonban
továbbra is útban volt. De hiába is lett volna tiszta a lővonal, kicsi volt a valószínűsége, hogy Harrynak
sikerül majdnem tízméteres távolságból egyetlen lövéssel megállítani Folkestadot. Ahhoz egy sokkal
jobb, precízebb fegyverre lett volna szüksége, mint egy rozsdás Odessza, és megfelelőbb kaliberű
lőszerre, mint a 9*18 milliméteres Makarov. Közelebb kellene mennie, lehetőleg két méteren belülre.
Rakel hangja kiszűrődött hozzá az ablakon keresztül:
– Inkább engem! Kérem!
Harry a falhoz nyomta a tarkóját, és összeszorította a szemét. Csinálj valamit, csinálj már valamit! De
mit? Édes istenem, mit? Adj valami ötletet ennek a nyomorult csaló gazembernek, visszafizeti neked.
amivel csak akarod. Harry visszafojtotta a lélegzetét, és fogadalmat tett.
Rakel a vörös szakállú férfira meredt. A férfi Oleg széke mögött állt, a gumibot végét a fiú vállán
pihentette. A másik kezében egy pisztolyt tartott, amelyet egyenesen Rakelre szegezett.
– Tényleg sajnálom, Rakel, de nem kímélhetem meg a fiút. Tudja, voltaképpen ő a valódi cél.
– De miért? – Rakel nem volt tudatában annak, hogy sír, csak az arcán lecsorduló, meleg könnyeket
érezte, mint valami érzelmektől független fizikai jelenséget. Vagy nem is voltak érzelmei. Annyira
zsibbadt volt. – Miért csinálja ezt, Arnold? Hiszen ez. Ez egyszerűen.
– Beteg? – Arnold Folkestad szája csaknem sajnálkozó mosolyra húzódott. – Igen, ez az, amit hinni
szeretnének. Hogy mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy nagyszabású bosszúhadjáratokról
képzelegjünk, de a gyakorlatba átültetni őket egyikünk sem hajlandó vagy képes.
– De miért?
– Mert én képes vagyok szeretni, és képes vagyok gyűlölni. Vagyis többé már nem tudok szeretni. Ezért
ezzel helyettesítem – emelte meg könnyedén a gumibotot. – Én tisztelem azt, akit szeretek. René ugyanis
nem csak egy egyszerű szerelem volt. Ő volt az én.
Folkestad a szék hátához támasztotta a gumibotot, és a zsebébe nyúlt, anélkül hogy a pisztoly csövét
egyetlen milliméterrel is lejjebb engedte volna.
-.szemem fénye. Akit elvettek tőlem. És a rendőrség nem tett semmit.
Rakel Arnold kezére meredt. Tudta, hogy el kellene borzadnia, meg kellene bénulnia, rémültnek kellene
lennie. De nem érzett semmit, a szíve már rég megdermedt.
– Olyan szép szeme volt. Mikael Bellmannak. És én elvettem tőle azt, amit ő is elvett tőlem. A legjobb
dolgot, amije volt.
– A szemét. A szeme fényét. De Oleget miért?
– Tényleg nem érti, Rakel? Harry mesélte, hogy rendőr akar lenni. És máris elmulasztotta a
kötelességét, úgyhogy pontosan olyan, mint a többiek.
– A kötelességét? Milyen kötelességét?
– Hogy segítsen elfogni és elítéltetni egy gyilkost. Oleg tudja, ki gyilkolta meg Gusto Hanssent. Olyan
meglepettnek tűnik! Belenéztem az ügybe. És nyilvánvaló, hogy ha nem maga Oleg ölte meg, akkor tudja,
ki a gyilkos. Minden egyéb logikai képtelenség lenne. Harry nem mesélt erről? Oleg ott volt a helyszínen,
amikor Gustót megölték. És tudja, mire gondoltam, amikor megláttam Gustót a helyszíni fotókon? Hogy
milyen szép volt! Hogy ő és René szép és fiatal férfiak voltak, akik előtt még ott állt az egész élet.
– Ahogy a fiam előtt is ott áll! Kérem, Arnold, ne csinálja ezt!
Amikor Rakel tett egy lépést Folkestad felé, az felemelte a pisztolyt. De nem Rakelre szegezte. Olegre.
– Ne féljen, Rakel, maga is követni fogja. Tudja, maga nem lett volna célpont, de muszáj
megszabadulnom a tanúktól.
– Harry a nyomára fog akadni. És megöli.
– Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat kell okoznom, Rakel, mert tényleg kedvelem magát. De úgy vélem, az
a helyes, ha tudja: Harry már az égvilágon senkinek sem fog a nyomára akadni. Ugyanis, attól tartok, már
halott.
Rakel hitetlenkedve meredt a férfira. Folkestadról ugyanis lerítt, hogy tényleg sajnálja. Az asztalon
fekvő telefon kijelzője váratlanul felvillant, és a készülék egy sípolást hallatott. Rakel a telefonra
pillantott.
– Úgy tűnik, téved – mondta.
Arnold Folkestad a homlokát ráncolta.
– Adja ide a telefont!
Rakel felemelte a készüléket, és a férfi felé nyújtotta. A férfi Oleg tarkójához nyomta a pisztolyt, és
elvette a telefont. Elolvasta az SMS-t, majd átható pillantást vetett Rakelre.
– Ne hagyd, hogy Oleg észrevegye az ajándékot. Mit jelentsen ez?
Rakel megvonta a vállát.
– Annyit biztosan jelent, hogy életben van.
– Az lehetetlen. A rádióban is bemondták, hogy a bomba felrobbant.
– Nem lenne jobb, ha egyszerűen most azonnal elmenne, Arnold? Mielőtt túl késő lesz.
Folkestad elgondolkodva pislogott, miközben Rakelre meredt. Vagy inkább keresztülnézett rajta.
– Értem. Valaki megelőzte Harryt. Bement a lakásba, és bumm! Hát, persze. – Kurta nevetést hallatott. –
Harry pedig úton van ide, nem igaz? Anélkül, hogy veszélyt sejtene. Lelövöm magukat, azután megvárom,
amíg belép azon az ajtón.
Láthatólag fejben még egyszer végigvette az okfejtést, majd biccentett, mint aki ismét ugyanarra a
következtetésre jutott. Azzal Rakelre szegezte a pisztolyt.
Oleg vonaglani kezdett a széken, megpróbált felugrani, majd elkeseredetten felnyögött. Rakel a pisztoly
torkába meredt. Érezte, ahogy megtorpan a szíve. Ahogy az agya elfogadja az elkerülhetetlent, és elkezd
bezárulni. Már nem félt. Meg fog halni. Oleg előtt fog meghalni. Harry talán az előtt ideér. Talán
megmenti Oleget. Mert most már tudott valamit. Behunyta a szemét. Várt valamit, de maga sem tudta, mi
az. Egy ütést, egy szúrást, valami fájdalmat. Sötétséget. Nem volt istene, akihez imádkozhatott volna.
Megzörrent a zár.
Rakel kinyitotta a szemét.
Arnold leeresztette a pisztolyt, és az ajtóra bámult.
Rövid szünet következett. Azután újabb zörgés.
Arnold tett egy lépést hátrafelé, felmarkolta a fotelban heverő takarót, és Olegre dobta, úgy, hogy a fiút
és a széket is eltakarja.
– Tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna – suttogta Rakelnek. – Ha egyetlen szót szól, golyót
eresztek a fia tarkójába.
Harmadszorra is zörgés hallatszott. Rakel nézte, ahogy Arnold Oleg letakart széke mögé áll, és úgy
tartja a pisztolyt, hogy ne lehessen észrevenni az ajtóból.
Azután kinyílt az ajtó.
És ott állt Harry. Teljes életnagyságban, széles mosollyal, kigombolt kabátban és összeroncsolt arccal.
– Arnold! – kiáltotta kirobbanó örömmel. – Micsoda meglepetés!
Arnold visszanevetett rá.
– Jó ég, te meg hogy nézel ki, Harry?! Mi történt?
– A rendőrmészáros lecsapott. Felrobbantott egy bombát.
– Tényleg?
– Semmi komoly. Mi szél hozott erre?
– A környéken jártam, és eszembe jutott, hogy meg kellene beszélnünk néhány dolgot az órarenddel
kapcsolatban. Gyere ide, és vess rá egy pillantást, légy szíves.
 – Azonnal, de előbb adok neki egy hatalmas ölelést – mondta Harry, mire Rakel a karjába vetette
magát. – Jól utaztál, édesem?
Arnold megköszörülte a torkát.
– Nem bánnám, ha elengedné, Rakel. Lenne még dolgom ma este.
– Milyen szigorú vagy, Arnold! – nevetett Harry. Eleresztette Rakelt, eltolta magától, és kibújt a
kabátjából.
– Gyere csak ide – mondta Arnold.
– De itt több a fény.
– Fáj a térdem. Gyere te ide.
Harry lehajolt, és a cipőfűzőjét kezdte babrálni.
– Ma kis híján a levegőbe röpültem, ezért nézd el nekem, de előbb levenném a cipőmet. Neked meg
kifelé menet is szükséged lesz a térdedre, úgyhogy hozd csak ide azt az órarendet, ha ennyire sietsz.
Harry a cipőjére szegezte a pillantását. Olyan hat-hétméternyire lehetett Arnoldtól és a takaróval
leborított széktől. Túl nagy távolságra olyasvalakinek, akinek a saját elbeszélése szerint a látáskárosodása
és a kézremegése miatt a céltáblát is legfeljebb fél méterről lenne esélye eltalálni. A céltábla ráadásul
most hirtelen összegörnyedt, majd még kisebbre húzta össze magát: lehajtotta a fejét, és előredőlt, hogy a
válla védje a koponyáját.
A cipőfűzőjét rángatta, úgy tett, mintha összegabalyodott volna.
Magához kellett csalogatnia Arnoldot.
Mert csak egy megoldás volt. És talán éppen ez töltötte el hirtelen ekkora nyugalommal. Mindent vagy
semmit. Már megtette, amit kellett. A többi a sorson múlik.
És Arnold talán ezt a nyugalmat érzékelte.
– Ahogy akarod, Harry.
Harry hallotta, ahogy Arnold elindul a padlón. Továbbra is a cipőfűzőjére koncentrált. Tudta, hogy
Arnold elhagyta a széken ülő Oleget. Oleget, aki olyan csendben volt, mintha pontosan tudta volna, mi
történik.
Most pedig Rakel mellett is elhaladt.
Eljött a pillanat.
Harry felnézett. A pisztoly csöve nagyjából húsz-harminc centiméterről meredt rá.
Tudta, hogy attól a másodperctől kezdve, hogy belépett a házba, a legkisebb hirtelen mozdulat is elég
lett volna ahhoz, hogy Arnold meghúzza a ravaszt. És elsőként azt lőtte volna le, aki a legközelebb van
hozzá. Oleget. De azt vajon tudta, hogy Harrynál fegyver van? Tudta, hogy pisztolyt vitt magával a Truls
Berntsennel megbeszélt találkozóra?
Talán igen. Talán nem.
De valójában nem is volt jelentősége. Harrynak ebben a pillanatban semmi esélye nem lett volna
előrántani a fegyvert, legyen az akármilyen könnyen elérhető helyen.
– Arnold, miért.?
– Ég veled, barátom!
Harry nézte, ahogy Arnold Folkestad ujja a ravaszra görbül.
És tudta, hogy már nem kapja meg a magyarázatot, amelyről úgy hisszük, hogy az utazás végén hirtelen
felvillan előttünk. Nem kap választ a nagy kérdésre sem, hogy miért születünk, és miért halunk meg, hogy
mi értelme van az egyiknek és a másiknak, és annak, ami a kettő között történik. Ahogy nem kap választ
egy kisebb kérdésre sem: mi visz rá egy olyan embert, mint Folkestad, arra, hogy feláldozza az életét
azért, hogy másokét tönkretegye? Nem maradt más, csak ez az ájulás, az élet gyors kihunyása, egy
jelentéktelen, de halálpontosan elhelyezett szünet egy szó közepén. Miért.
 A lőpor – a szó szoros értelmében – robbanásszerű hevességgel égett el, és a nyomás mintegy
ezerháromszáz kilométer per órás sebességgel lökte ki a lövedéket a rézhüvelyből. A fegyvercső barázdái
árkokat szántottak a puha ólomba, amitől a golyó forogni kezdett, és sokkal stabilabban hasította a
levegőt. Ez esetben azonban erre nem is volt szükség. Mert az ólomdarabnak mindössze néhány
centiméternyi utat kellett megtennie, hogy áthatoljon a fejbőrön, és a koponyacsont lefékezze. Amikor a
golyó elérte az agyat, a sebessége háromszáz kilométer per órára csökkent. A lövedék először a motorikus
kérget roncsolta szét, aminek következtében a test lebénult. Azután átszakította a falcsonti lebenyt,
megrongálta a halántéki és a homloki lebenyt, súrolta a látóideget, és eltalálta a koponya falát a
túloldalon. A becsapódási szöge és az alacsony sebessége miatt a golyó nem hatolt át a koponyacsonton,
hanem gellert kapott, több helyen is a koponyafalnak csapódott, miközben egyre lassult, és végül megállt.
Ekkorra azonban már akkora pusztítást végzett, hogy a szív is feladta.

Ötvenegyedik fejezet
Katrine megborzongott, és odabújt Bjornhöz. A hatalmas templomtérben hideg volt. Hideg volt kint és
bent is, jobban fel kellett volna öltöznie.
Vártak. Ahogy mindannyian az oppsali templomban. Köhögés. Miért van az, hogy az emberek azonnal
köhögni kezdenek, amint belépnek egy templomba? Lehet, hogy van valami magával a térrel, amitől
összeszorul az ember torka? Még egy ilyen modern üveg– és betonépületben is, mint ez? Vagy ez puszta
kényszercselekvés, annyira szoronganak tőle, hogy a hangot az akusztika a sokszorosára erősíti majd?
Vagy egyszerűen így próbálják kiadni magukból az érzelmeiket, ahelyett hogy zokogásban vagy nevetésben
törnének ki?
Katrine a fejét forgatta. Nem jöttek el sokan, csak a legközelebbi ismerősök, barátok és rokonok. Elég
kevesen ahhoz, hogy a többséget elegendő legyen egyetlen betűvel jelölni Harry telefonjának
névjegyzékében. Stále Aune, aki kivételesen nyakkendőt viselt. A felesége. Gunnar Hagen, szintén a
nejével.
Katrine felsóhajtott. Jobban fel kellett volna öltöznie. Bár úgy tűnt, Bjorn nem fázik a sötét öltönyében.
Katrine nem is sejtette, hogy Bjorn ilyen jól néz ki öltönyben. Lesöprögette a zakója hajtókáját. Nem
mintha lett volna rajta valami, inkább csak az érintés kedvéért. Egy bensőséges kedveskedés, egy
szeretetteljes mozdulat. Mint amikor a majmok kurkásszák egymást.
Az ügyet megoldották.
Egy ideig azt hitték, hogy elveszítették a férfit, hogy Arnold Folkestadnak – vagy ahogy mostanra
elhíresült: a rendőrmészárosnak – sikerült kereket oldania, s külföldre menekült, vagy Norvégiában talált
magának valami lyukat búvóhely gyanánt. Elég mély és sötét lyuknak kellett volna lennie, mert huszonnégy
órával az után, hogy kiadták a körözést, minden médium a személyleírásától és az adataitól volt hangos, és
mindenki, aki élt és mozgott az országban, tudomást szerzett róla, ki az az Arnold Folkestad, és hogy néz
ki. Katrine pedig azon töprengett, milyen közel jártak a dolog nyitjához már akkor, amikor Harry azt kérte
tőle, hogy nézzen utána, van-e kapcsolat René Kalsnes és a rendőrség között. Hogy ha a keresést a már
leszerelt rendőrökre is kiterjesztette volna, felfedezhette volna, hogy Arnold Folkestad kapcsolatban állt a
fiatal fiúval.
Abbahagyta Bjorn zakójának söprögetését, a férfi pedig hálásan rámosolygott. Gyors, görcsös
mosollyal. Enyhén megremegett az álla. Sírni fog. Katrine látta rajta, hogy ma lesz a napja, hogy életében
először sírni látja Bjorn Holmot. Köhögni kezdett.
Mikael Bellman a sor szélére lopózott. Az órájára pillantott.
Háromnegyed óra múlva újabb interjút ad. A Stern hetilapnak. Egymillió olvasó. Egy újabb külföldi
újságíró, aki azt akarja hallani, hogyan dolgozott a fiatal rendőrfőkapitány fáradhatatlanul hétről hétre,
hónapról hónapra, hogy elkapja ezt a gyilkost, miközben kis híján ő maga is a rendőrmészáros áldozata
lett. És Mikael újra bevetheti majd azt a rövidke hatásszünetet, mielőtt kijelenti, hogy a szeme
jelentéktelen áldozat volt ahhoz képest, amit elért: megakadályozta, hogy egy elmebeteg gyilkos még több
embere életét elvegye.
Mikael Bellman visszahúzta az inge ujját a karórájára. Már el kellett volna kezdődnie, mire várnak
még? A mai napon nagy gondot fordított az öltönyválasztásra. Fontolóra vette, hogy feketét vegyen-e, ami
illik a helyzethez és a szemkendőjéhez. A szemkendő telitalálat volt, olyan drámai hatást kölcsönzött a
történetnek, hogy az Aftenposten szerint ebben az évben ő lett a legtöbbet fotózott norvég a nemzetközi
sajtóban. Vagy válasszon egy semlegesebb sötét színt, amely elfogadható és kevésbé feltűnő a szertartás
után kezdődő interjún? Mivel az interjúról egyenesen a városi tanács vezetőjével folytatandó
megbeszélésre kellett sietnie, Ulla a semleges sötétre szavazott.
A fenébe is, ha nem kezdik el hamarosan, el fog késni!
Azon tanakodott, érez-e valamit. Nem érzett. Mégis mit kellett volna éreznie egyáltalán? Végül is ez
csak Harry Hole volt, nem egy közeli barát, még csak nem is valamelyik alkalmazottja az oslói
rendőrségnél. De nincs kizárva, hogy van néhány újságíró odakint, és PR-szempontból természetesen nem
elhanyagolható, hogy megjelent a templomban. Egykettőre híre ment ugyanis, hogy elsőként Hole fogott
gyanút Folkestaddal kapcsolatban, és ahogy az ügy egyre szélesebb nyilvánosságot kapott, mind jobban
összekapcsolták Mikael és Harry nevét. A PR most fontosabb volt, mint valaha. Mikael már most tudta,
miről fog szólni a városi tanács vezetőjével tartandó megbeszélés. A pártot nagy veszteségként érte, hogy
Isabelle Sk0yennek meg kellett válnia a tanácsosi posztjától, és pótolni kell valahogy. Egy népszerű és
köztiszteletnek örvendő emberrel, akit szívesen látnának a csapatban, a város vezetésében. Amikor a
városi tanács vezetője felhívta Mikaelt, bevezetésképpen magasztalni kezdte, amiért olyan rokonszenves
és megfontolt ember benyomását keltette a Magasinetnek adott interjújában. Majd megtudakolta, hogy
egyezik-e a pártjuk politikai programja valamelyest Mikael Bellman politikai álláspontjával.
Egyezett.
A várost vezetni.
Mikael Bellman városát.
De akkor tapossanak már végre arra az orgonapedálra!
Bjorn Holm a karján érezte Katrine remegését. Érezte a jeges verejtéket az öltönynadrág alatt, és arra
gondolt, hogy ez hosszú nap lesz. Órák voltak még addig, hogy levethessék a ruhájukat, és ágyba
bújhassanak Katrinével. Együtt. Hogy az élet mehessen tovább. Mert az élet ment tovább minden itt
maradottnak, akár akarta, akár nem. És amikor végigpillantott a padsorokon, azokra gondolt, akik nem
voltak itt. Beate L0nnre. Erlend Venneslára. Anton Mittetre. Roar Midtstuen lányára. Valamint Rakel
Faukére és Oleg Faukére, akik úgyszintén hiányoztak. Akik nagy árat fizettek azért, hogy ahhoz az
emberhez kötődtek, aki most ott volt előttük az oltárnál. Harry Holéhoz.
Különös módon úgy tűnt, hogy Harry most is épp olyan, amilyen mindig is volt: egy fekete lyuk, amely
minden jót magába szippant, az összes szeretetet felemészti, amelyet kapott, és azt is, amelyet nem.
Tegnap este, miután lefeküdtek, Katrine azt mondta, hogy ő is szerelmes volt Harryba. Nem mintha
Harry annyira megérdemelte volna, hanem inkább azért, mert képtelenség volt nem beleszeretni. Ahogy
képtelenség volt megfogni, megtartani, együtt élni vele. Igen, tényleg szerette. Azután a szerelem elmúlt, a
vágy kissé kihűlt, legalábbis Katrine mindent megtett érte, hogy így legyen. De a rövid szerelmi bánat
okozta pici, finom heg, amilyen több nőnek is volt, örökre megmarad. Harry is azok közé tartozott, akit
csak kölcsönkaptak egy időre. És most vége. Bjorn ezen a ponton kérte meg, hogy ne folytassa.
Felzúgott az orgona. Bjornnek mindig az orgona volt a gyengéje. Az anyja orgonája a skreiai
nappaliban, Gregg Alman B-3 orgonája, a nyikorgó harmóniumok, amelyek recsegve préselnek ki
magukból egy-egy régi zsoltárt, mind pont olyanok voltak, mintha egy meleg hangokkal teli fürdőkádban
ülne az ember, és abban reménykedne, hogy nem fakad sírva.
Végül nem sikerült elkapniuk Arnold Folkestadot, ő maga kapta el saját magát.
Folkestad nyilván úgy vélte, hogy a küldetése véget ért. Az életével együtt. Ezért az egyetlen logikus
megoldáshoz folyamodott. Három napba telt, mire megtalálták. Háromnapnyi elszánt, kétségbeesett hajsza,
amelyből az egész ország kivette a részét, legalábbis úgy tűnt. És talán épp emiatt élték meg kisebb
csalódásként, amikor befutott a bejelentés, hogy a maridaleni erdőben rábukkantak Folkestadra,
mindössze néhány száz méternyire onnan, ahol Erlend Venneslát meggyilkolták. Egy apró, szinte diszkrét
lyukkal a fején és egy pisztollyal a kezében. A kocsija vezette nyomra őket. Az öreg Fiatra, amelyre
szintén körözést adtak ki, egy parkolóban akadtak rá, nem messze onnan, ahol a turistaösvények
kezdődtek.
Bjorn maga vezette a helyszínelőket. Arnold Folkestad olyan ártatlannak tűnt, ahogy ott feküdt a
hangában, mint egy vörös szakállú Mikulás. Egy kis tisztáson hevert, amelyet nem árnyékoltak be az
egyébként sűrűn növő fák. A zsebében kulcsokat találtak, többek között a Fiatét és a Hausmanns gatei
lakás szétroncsolódott ajtajának kulcsát. Volt nála egy Glock 17-es pisztoly is, azon felül, amelyet a
kezében tartott, valamint egy pénztárca, amelyben egyebek mellett egy gyűrött fotó lapult egy fiúról,
akiben Bjorn azonnal René Kalsnesre ismert.
Miután legalább egy teljes napon keresztül folyamatosan esett, és a holttest három napig Isten szabad
ege alatt hevert, nem leltek túl sok nyomot. De nem okozott nagy gondot, mert minden megvolt, amire csak
szükségük lehetett. A jobb halántékon lévő lyuk körül megtalálták a fegyver elsütésekor keletkező
égésnyomokat és a sebbe beleégett lőpormaradványokat, a ballisztikai vizsgálatok pedig igazolták, hogy a
fejében talált golyó a kezében tartott pisztolyból származott.
A nyomozás ezért elsősorban arra koncentrált, amit Folkestad házában találtak, ahol rábukkantak szinte
mindenre, amire a rendőrgyilkosságok felderítéséhez szükség volt. Gumibotok az áldozatok vérével és
hajával, egy orrfűrész Beate L0nn DNS-ével, egy ásó a Vestre temetőből származó föld– és
agyagmaradványokkal, gyorskötöző és az a fajta rendőrségi kordonszalag, amelyet Drammen mellett
feszítettek ki. Minden megvolt. Nem maradtak elvarratlan szálak. Csak meg kellett írni a jelentést.
Lezárták. És azután bekövetkezett az, amit Harry olyan gyakran emlegetett, de amit Bjorn Holm azelőtt
soha nem ismert: az üresség.
Mert hirtelen nem volt folytatás.
Nem olyan volt, mint átszakítani a célszalagot, befutni egy kikötőbe vagy egy peronra.
Inkább olyan, mintha a sín, az aszfalt, a híd hirtelen eltűnt volna az ember lába alól. Mintha az út végére
érkeztek volna, és a szakadék széléről belevetették volna magukat a nagy semmibe.
Lezárva. Bjorn gyűlölte ezt a szót.
Így aztán szinte kétségbeesetten ásta bele magát a régi gyilkosságok anyagaiba. És megtalálta, amit
keresett: a kapcsolatot a Tryvannon meggyilkolt lány, Judas Johansen és Valentin között. Egy negyed
ujjlenyomat alapján ugyan nem lehet teljes egyezést megállapítani, de a harmincszázalékos valószínűség
nem lebecsülendő. Nem, nem volt lezárva. Soha nem volt lezárva.
– Kezdődik.
Katrine ajka szinte Bjorn fülét súrolta. Az orgonahangok felzúgtak, zenévé, ismerős dallammá
duzzadtak. Bjorn nyelt egy nagyot.
Gunnar Hagen lehunyta egy másodpercre a szemét. Csak a zenére figyelt, nem akart gondolkodni. Ennek
ellenére a gondolatok ott tolakodtak a fejében. Hogy az ügynek vége. Mindennek vége. Hogy eltemettek
mindent, amit el kellett temetni. Mégis itt volt ez az egy, amit nem sikerült eltemetnie, ami nem került föld
alá. És amit még nem említett senkinek. Mert már nem lett volna semmi haszna. Aszajev suttogó, rekedt
szavai, amelyek a Rikshospital üres szárnyában lévő szobában hangzottak el:
– Mit tud felkínálni, ha tanúskodom Isabelle Sk0yen ellen?
És:
– Nem tudom, ki volt az, de Sk0yen együttműködött valakivel, aki magas pozícióban van a
rendőrségnél.
Egy halott férfi szavainak halott visszhangjai. Bebizonyíthatatlan állítások dolgokról, amelyek
megbolygatása többet árthat, mint használhat, most, hogy Sk0yen már úgysincs játékban.
Ezért megtartotta magának őket.
Mint Anton Mittet azt a nyomorult gumibotot.
A döntést meghozta, ennek ellenére a dolog továbbra is ébren tartotta éjszakánként.
„Sk0yen együttműködött valakivel, aki magas pozícióban van a rendőrségnél.”
Gunnar Hagen kinyitotta a szemét.
Pillantása lassan végigpásztázta a gyülekezetet.
Truls Berntsen a leengedett ablakú Suzuki Vitarában ült, így hallotta a kis templomból kiszűrődő
orgonaszót. A nap ragyogott, az égen egy felhőfoszlány sem látszott. Átkozott hőség! Sosem szerette
Oppsalt. Csak a csőcselék meg az a rengeteg verekedés. Rengeteg verést kapott. Persze nem annyit, mint a
Hausmanns gatén. Szerencsére a dolog rosszabbul festett, mint amilyen volt. Mikael azt mondta a
kórházban, hogy az arca végül is annyira nem vészes, tekintve, hogy egyébként is elég ronda volt, és ugyan
mennyire lehet komoly agyrázkódása valakinek, akinek agya sincs?
Viccnek szánta, és Truls meg is próbálta kicsikarni magából azt a röfögő nevetését, hogy megmutassa,
értékeli Mikael humorát, ám a törött arccsontja és a kilapított orra rettenetesen fájt.
Még mindig erős fájdalomcsillapítókon élt, a fején pedig jókora tapaszok éktelenkedtek, és
természetesen az autóvezetéstől is eltiltották, de mit tehetett volna? Mégsem rostokolhat folyamatosan
otthon arra várva, hogy elmúljon végre a szédülés, és begyógyuljanak a sebek. Még Megan Foxot is unni
kezdte, és egyébként sem kapott engedélyt az orvostól arra, hogy tévét nézzen. Úgyhogy ennyi erővel akár
itt is ülhetett. Egy autóban egy templom előtt, hogy. Miért is? Hogy kifejezze megbecsülését egy férfi iránt,
akit soha életében nem tisztelt? Egy üres gesztus egy megveszekedett idióta irányába, aki ahelyett hogy a
maga javát nézte volna, megmentette az egyetlen embert, akinek a halálával csak nyert volna? Truls
Berntsen ezt rohadtul nem érte fel ésszel. Csak azt tudta, hogy azonnal visszamegy dolgozni, amint jobban
van. És akkor ez a város újra az övé lesz.
Rakel mélyeket lélegzett. Ujjai a virágcsokrot szorongatták. Az ajtóra meredt. Az odabent ülő
emberekre gondolt. Barátok, családtagok, ismerősök. A lelkész. Nem mintha olyan sokan lettek volna. De
rá vártak. Nem kezdhették el nélküle.
– Megígéred, hogy nem fogsz sírni? – kérdezte Oleg.
– Nem – felelte Rakel, majd gyorsan elmosolyodott, és megsimogatta a fia arcát.
Olyan magas lett. Olyan remek srác. Egészen fölé magasodik. Venniük kellett neki egy sötét öltönyt, és
amikor a boltban elkezdtek méretet venni róla, Rakel rádöbbent, hogy a fia lassan kezdi utolérni Harry
százkilencvenhárom centiméterét. Felsóhajtott.
– Menjünk be – mondta, és belekarolt Olegbe.
Oleg kinyitotta az ajtót, majd az egyházfi biccentését követően elindultak a padsorok között. És
miközben Rakel a felé forduló arcokat nézte, érezte, ahogy elpárolog az idegessége. Nem az ő ötlete volt,
kifejezetten ellenezte, de Oleg végül meggyőzte róla, hogy ez teljesen rendben van így. Így kell lezárni.
Pontosan ezt a szót használta: lezárni. De ez elsősorban mégiscsak egy kezdet volt, nem? Az életük egy új
fejezetének kezdete. Legalábbis Rakel így érezte. És hirtelen ez tűnt helyesnek. Hogy most itt van.
És azt is érezte, ahogy a mosoly egyre inkább szétterül az arcán. A felé mosolygó arcokra nevetett. És
egy pillanatra beléhasított, hogy ha az egybegyűltek vagy ő maga ennél is szélesebb vigyorgásba kezd,
akkor annak nem lesz jó vége. És attól, hogy a felderülő arcokra és a kirobbanó nevetésre gondolt, az,
aminek valamiféle borzongással kellett volna eltöltenie, hirtelen megbizsergette a gyomrát. Ne nevess,
mondogatta magának. Csak most ne. Észrevette, hogy Oleg, aki eddig arra összpontosított, hogy az
orgonahangok ritmusára lépkedjen, megérezte a belőle áradó jókedvet. Rakel oldalra fordult, s pillantása
a fia csodálkozó, figyelmeztető tekintetével találkozott. De amikor Oleg látta, hogy nem sok hiányzik
ahhoz, hogy az anyjából itt és most kipukkadjon a nevetés, kénytelen volt félrenézni. Szemmel láthatólag
annyira oda nem illőnek vélte a dolgot, hogy kis hján maga is nevetésben tört ki.
Hogy a gondolatait más irányba terelje – arra, ami következik, a komolyságra –, Rakel az oltárnál
várakozó, feketébe öltözött férfira szegezte a tekintetét. Harryra.
Harry feléjük fordult, gyönyörű, de elcsúfított arcán széles, idióta vigyor ült. Szálfaegyenesen és
büszkén állt ott, mint egy kakas. Amikor hátat fordítottak egymásnak Oleggel a ruhaüzletben, hogy
összemérjék a magasságukat, az eladó megállapította, hogy Harrynak mindössze három centiméter maradt
az előnye. És ez a két hatalmasra nőtt kölyök úgy csapott egymás tenyerébe, mintha az egész valami
verseny lett volna, amelynek a kimenetelével mindketten elégedettek.
Ebben a pillanatban azonban Harry egészen felnőttnek tűnt. A színes üvegmozaikon áthatoló júniusi
napsugarak mintha valami mennyei fénybe burkolták volna, és nagyobbnak tűnt, mint valaha. És éppolyan
nyugodtnak, amilyen egész idő alatt volt. Rakel először nem értette, hogy lehet ilyen nyugodt azok után,
ami történt. De lassacskán sikerült Rakelre is átragasztania a nyugalmát, a rendíthetetlen hitet, hogy
minden rendben lesz. Rakel az Arnold Folkestaddal való találkozás utáni első hetekben képtelen volt
aludni, hiába feküdt Harry szorosan mellette, és suttogta a fülébe, hogy vége. Hogy nincs semmi baj. Hogy
elmúlt a veszély. Ugyanazokat a szavakat ismételgette estéről estére, mint valami álomhozó mantrát, de
nem volt elég. Aztán Rakel lassan mégiscsak hinni kezdett benne. Újabb néhány hét múlva pedig már
tudta. Hogy minden rendben van. És újra tudott aludni. Mélyen és álomtalanul, amíg arra nem ébredt, hogy
Harry kimászik mellőle az ágyból a reggeli fényben, és szokás szerint azt hiszi, hogy Rakel nem vette
észre. Rakel pedig szokás szerint úgy tett, mintha tényleg nem vette volna észre, mert tudta, milyen büszke
és elégedett képet vág majd a férfi a reggelizőtálcával a kezében, amikor megállapítja, hogy Rakel abban
a pillanatban ébredt fel a torokköszörülésére.
Oleg feladta, hogy Mendelssohn és az orgonaszó ütemére lépkedjen. Rakelt nem zavarta különösebben,
mivel neki eddig is kettőt kellett lépnie, míg a fia egyet lépett, ha nem akart lemaradni. Magától értetődött,
hogy Olegnek két feladata lesz a szertartáson. Ő kíséri oltárhoz Rakelt, és ő lesz a tanúja is.
Harrynak nem volt tanúja. Pontosabban annál a tanúnál maradt, akit eredetileg választott. A széken nem
ült senki, az ülőlapon Beate L0nn fotója állt.
Már egészen közel értek az oltárhoz. Harry egy másodpercre sem vette le róluk a tekintetét.
Rakel sosem tudta megfejteni, hogy egy olyan férfi, akinek nyugalmi állapotban ennyire alacsony a
pulzusszáma, és képes napokon keresztül a saját világába merülve tenni a dolgát, anélkül hogy egy árva
szót is szólna, vagy bármiféle külső ingernek érezné szükségét, hogyan képes egyszer csak felkattintani egy
kapcsolót, és hirtelen mindennek, minden egyes másodpercnek, sőt a másodperc tovarebbenő tized– és
századrészének is a tudatában lenni. Miközben nyugodt, érdes hangján néhány szóban több érzelmet,
információt, csodálkozást, őrültséget és bölcsességet képes kifejezésre juttatni, mint az összes szószátyár,
akihez valaha szerencséje volt, egy hétfogásos vacsorán.
És ott ez a tekintet. Amely a maga kissé visszafogott, csaknem feszélyezett módján képes magával
ragadni az embert, s arra kényszeríteni, hogy ott, hogyjelen legyen.
Rakel Fauke hozzámegy ahhoz a férfihoz, akit szeret.
Harry az előtte álló Rakelt nézte. Olyan gyönyörű volt, hogy könnyek szöktek a szemébe. Egyszerűen
nem erre számított. Mármint abban biztos volt, hogy szép lesz. Az nem volt kérdés, hogy Rakel Fauke
káprázatosan fest majd a fehér menyasszonyi ruhában. De Harry arra nem számított, hogy ezt fogja
kiváltani belőle. Leginkább abban reménykedett, hogy a szertartás nem fog túlzottan elhúzódni, és a
lelkész nem ragadtatja el magát túlságosan. Arra számított, hogy miként minden alkalmon, amely nagy
érzelmeket mozgatott meg, most is sikerül hűvösnek, csaknem érzéketlennek maradnia. Megfigyelőnek, aki
a többiek túláradó érzelmeit és a saját hűvös józanságát némi csalódottsággal szemléli. De legalábbis
megpróbálja olyan jól játszani a szerepét, amennyire csak tudja. Végül is ő ragaszkodott az egyházi
esküvőhöz. Ehhez képest most itt állt könnyekkel, súlyos, valódi sós cseppekkel a szeme sarkában.
Szaporán pislogott. Rakel pedig ránézett. Találkozott a pillantásuk. Ami nem az a fajta most-rád-nézek-és-
az-összes-vendég-látja– hogy-rád-nézek-és-megpróbálok-olyan-boldognak-tűnni-amennyire-csak-tudok
pillantás volt.
Nem, ez egy bajtárs tekintete volt.
[xxiii]
Aki azt mondja: ketten majd megoldjuk, te meg én. Let’s do it.
Azután Rakel elmosolyodott. Harry pedig rájött, hogy ő is mosolyog, de már nem tudta, melyikük
kezdte. És hirtelen azt is észrevette, hogy Rakel finoman rázkódni kezd. Nevet magában, és csak idő
kérdése, hogy hangosan kitörjön belőle a kacagás. A komoly helyzetek időnként ilyen hatással voltak rá.
Ahogy Harryra is. Ezért, hogy ne kezdjen maga is nevetni, gyorsan Olegre sandított. De ez sem segített, a
fiú ugyanis úgy festett, mint aki pillanatokon belül harsány kacajra fakad. Lehajtott fejjel és összeszorított
szemmel igyekezett visszafojtani a röhögést.
Micsoda csapat, gondolta Harry büszkén, és gyorsan a lelkészre szegezte a tekintetét.
A csapat, amely elkapta a rendőrmészárost.
Rakel megértette az SMS-t. Ne hagyd, hogy Oleg észrevegye az ajándékot. Elég hihető volt ahhoz, hogy
Arnold Folkestad ne fogjon gyanút. És elég egyértelmű, hogy Rakel megértse. A régi születésnapi trükk.
Így aztán, amikor Harry belépett a házba, Rakel átölelte, és kihalászta a nadrágja derekából a pisztolyt,
majd a kezét maga előtt tartva hátrálni kezdett, úgy, hogy Arnold, aki mögötte állt, nem láthatta, hogy fog
valamit. Hogy egy megtöltött, kibiztosított Odesszába kapaszkodik.
Az viszont sokkal nyugtalanítóbb volt, hogy Oleg is megértette. Csendben maradt, tudta, hogy nem
szabad elárulnia, mi készül. Ami csakis azt jelenthette, hogy bár egyetlen egyszer sem tette szóvá, soha
nem ugrott be a születésnapi trükknek. Micsoda csapat!
A csapat, amelynek sikerült rávennie Arnold Folkestadot, hogy közelebb menjen Harryhoz, és Rakel a
háta mögé kerülhessen. Azután Rakel előreléphetett, hogy közvetlen közelről Folkestad halántékába
eresszen egy golyót, miközben a férfi épp Harry életét készült kioltani.
Egy francos, legyőzhetetlen, nyerő csapat!
Harry szaporán szipogott, és azon töprengett, hogy ezeknek a nyomorult, hatalmas könnycseppeknek
lesz-e annyi sütnivalójuk, hogy a szeme sarkában maradjanak, vagy inkább törölje le őket, mielőtt
nekiállnának végigcsorogni az arcán.
Az utóbbi megoldás mellett döntött.
Rakel megkérdezte, miért ragaszkodik annyira az egyházi esküvőhöz, mert tudomása szerint Harry
nagyjából annyira volt keresztény, mint egy kémiai képlet. Ahogy ő maga is, a katolikus neveltetése
ellenére. Harry azt felelte, hogy azt a fogadalmat tette egy nem létező istennek odakint a házuk előtt, hogy
ha ezt megússzák, viszonzásképpen beadja a derekát ennek az idióta szokásnak, és az állítólagos isten
színe előtt esküsznek meg. Rakel ekkor hangos nevetésben tört ki, és azt mondta, hogy ez nem istenhit,
hanem a pirospacsi továbbfejlesztett változata, amolyan fiús dolog, meg hogy szereti őt, ezért
természetesen templomi esküvőjük lesz.
Miután kiszabadították Oleget, összeolvadtak egy ölelésben. Hosszú percekig csak szorították,
simogatták egymást szótlanul, hogy meggyőződjenek róla, valóban mindannyian egyben vannak. Olyan
volt, mintha a lövés hangja és szaga ott rekedt volna a falak között, és meg kellene várniuk, hogy eltűnjön,
mielőtt bármihez hozzáfoghatnának. Harry azután megkérte őket, hogy üljenek a konyhaasztalhoz, majd
kitöltötte az összes kávét, ami a bekapcsolt kávéfőzőben volt. És közben önkéntelenül is az a gondolat
futott át az agyán, hogy ha Arnold Folkestadnak sikerül mindannyiukkal végeznie, vajon kikapcsolta
volna-e a kávéfőzőt, mielőtt elhagyja a házat?
Leült, ivott egy kortyot a kávéból, majd az előszoba padlóján heverő holttestre pillantott. Amikor
visszafordult, Rakel kérdő tekintetével találta szemben magát: miért nem hívtad még ki a rendőrséget?
Harry újra a kávéba kortyolt, s az asztalon fekvő Odessza felé biccentett, majd Rakelre nézett. Rakel
okos nő volt. Csak egy kis időre volt szüksége, hogy maga is levonja azt a következtetést, amit Harry:
abban a pillanatban, hogy felemeli a telefont, börtönbe küldi Oleget.
Rakel pedig lassan bólintott. Megértette. Hogy amikor a bűnügyi technikusok megvizsgálják az
Odesszát, és a belőle kilőtt lövedékeket összevetik a golyóval, amit az igazságügyi orvosszakértő szed
majd ki Folkestad fejéből, azonnal a Gusto Hanssen-ügyhöz fogják kötni, ahol a gyilkos fegyvert nem
sikerült előkeríteni. Végül is nem minden nap – sőt, nem minden évben – ölnek meg valakit egy 9^18
milliméteres Makarov-lőszerrel. És ha rájönnek, hogy a golyó egy olyan fegyverből származik, amely
kapcsolatba hozható Oleggel, a fiút újra letartóztatják. És ez alkalommal egészen biztosan bíróság elé
kerül az ügy, és Oleget el is ítélik, mivel megdönthetetlen és terhelő bizonyíték lesz ellene.
– Tegyétek azt, amit tennetek kell – mondta Oleg. Ő már rég felfogta a helyzetet.
Harry biccentett, de a pillantását nem vette le Rakelről. Teljes egyetértésre volt szükség. Közös
döntésnek kellett lennie. Ahogy ennek is most.
A lelkész befejezte a felolvasást a Bibliából, a gyülekezet leült. A lelkész megköszörülte a torkát. Harry
arra kérte, hogy rövid beszédet tartson. A szavakat formáló száját nézte és az arcán szétterülő nyugalmat.
Rakel arcán is ugyanezt a nyugalmat látta azon az estén. De mielőtt kisimultak volna a vonásai, erősen
összeszorította a szemét, majd újra kinyitotta. Mintha arról akart volna megbizonyosodni, hogy nem
csupán egy rémálomról van szó, amelyből felébredhet. Azután felsóhajtott.
– Hogy csináljuk? – kérdezte.
– T akarítunk – felelte Harry.
– Takarítunk?
Harry bólintott. Takarítanak. Eltüntetik a bizonyítékokat. Ahogy Truls Berntsen tette. A különbség csak
annyi, hogy a Berntsen-féle takarítók mindezt pénzért csinálták. Ez minden.
És azzal hozzáláttak.
Azt tette, amit tennie kellett. Azt tették, amit tenniük kellett. Oleg Harry kocsijával beállt a garázsba,
miközben Rakel szemeteszsákokba csomagolta a holttestet, Harry pedig egy rögtönzött hordágyat
eszkábált ponyvából, kötélből és két alumíniumcsőből. Miután a hullát a csomagtartóba tették, Harry
magához vette a Fiat kulcsait, majd Oleg és ő a két kocsival felhajtott Maridalenhez, miközben Rakel a
házban látott hozzá a nyomok eltakarításához.
A Grefsenkollen vonulata a várakozásaiknak megfelelően teljesen kihalt volt ezen az esős éjszakán.
Ennek ellenére az egyik félreeső ösvényt választották, hogy útközben biztosan ne találkozzanak össze
senkivel.
Az esőben felázott, csúszós úton nehéz volt cipelni a holttestet, de Harry tudta, hogy az eső nekik
dolgozik, mert el fogja mosni a nyomaikat. És remélhetőleg minden árulkodó nyomot. Különben még
felmerülhet a gyanú, hogy a hullát odaszállították.
Több mint egy óráig tartott, mire megtalálták a megfelelő helyet: ahol az emberek nem fognak azonnal
rábukkanni, de ahol a vadászkutyák nem olyan sokára kiszimatolhatják. Addigra épp elég idő telik majd el
ahhoz, hogy a technikai nyomok tönkremenjenek, de legalábbis bizonytalanná váljanak. Annyira viszont
nem sok idő, hogy az embervadászat túlzott anyagi áldozatokat követeljen. Harry csaknem elröhögte magát
kínjában, amikor rájött, hogy ez utóbbi szempont valóban felmerült benne. Hogy mindennek ellenére nem
vetkőzheti le a neveltetését, ő is csak az agymosott szociáldemokrata csordához tartozik, amely fizikai
fájdalmat érez, ha égve hagyja a lámpát éjszakára, vagy ha eldob egy műanyag palackot a természetben.
A lelkész végzett a beszéddel, és egy lány, Oleg egy barátnője énekelni kezdett a karzaton. A Boots of
Spanish Leathert Dylantől. Harry kívánsága volt, és Rakel beleegyezett. A lelkész beszéde inkább szólt
arról, hogy a feleknek együtt kell működniük a házasságban, mint Isten jelenlétéről. Harry pedig arra
gondolt, hogyan cibálták ki Arnoldot a szemeteszsákból, és hogyan helyezték el a földön olyan
testhelyzetben, amilyenbe az ember vélhetően kerül, miután golyót eresztett a fejébe. És Harry tudta, hogy
soha nem fogja megkérdezni Rakelt, miért nyomta a pisztolyt Arnold Folkestad jobb halántékához, mielőtt
meghúzta a ravaszt, ahelyett hogy gyorsan golyót repített volna a tarkójába vagy a hátába, ahogyan azt
tízből kilencen tették volna.
Természetesen lehet, hogy egyszerűen azért döntött így, mert attól félt, hogy a lövedék Folkestadon
áthatolva eltalálhatja a még mindig guggoló Harryt.
De az sem kizárt, hogy villámgyors, szinte ijesztően gyakorlatias agyának sikerült végiggondolnia a
folytatást. Ahhoz, hogy mindannyian megmeneküljenek, álcázásra lesz szükség. Az igazság
átértelmezésére. Öngyilkosságra. Elképzelhető, hogy a Harry mellett álló nőnek volt annyi ideje és
lélekjelenléte, hogy átgondolja: az öngyilkosok nem szokták fél méterről tarkón lőni magukat. Sokkal
inkább – amennyiben Arnold Folkestadhoz hasonlóan jobbkezesek – a jobb halántékukba eresztik a
golyót.
Micsoda nő! Mindaz, amit tudott róla. Mindaz, amit nem is sejtett róla. Mert ez volt az a kérdés,
amelyet kénytelen volt feltenni magának, miután látta, amit tett. Miután hónapokat töltött Arnold Folkestad
közelében. És több mint negyven évet saját magával. Mennyire ismerhetünk meg egy másik embert?
A dal véget ért, a lelkész pedig belekezdett a házassági eskübe.
-.hűséges házastársa leszek.
De Harry és Rakel, mit sem törődve a formaságokkal, továbbra is egymással szemben állt, és Harry
tudta, hogy soha nem hagyja el Rakelt, bármennyit is kell most hazudnia, bármekkora képtelenség is
megígérni, hogy az ember az élete végéig szeretni fog valakit. Bízott benne, hogy a lelkész hamarosan
befogja a száját, ő pedig végre kimondhatja az igent, amely már ott ujjongott a mellkasában.
Stále Aune kihúzta a díszzsebkendőt a zakója zsebéből, és a feleségének nyújtotta.
Harry imént kimondott igenje még ott visszhangzott a templom boltozata alatt.
– Mi az? – suttogta Ingrid.
– Sírsz, szívem – súgta neki Stále.
– Nem, szívem, te sírsz.
– Tényleg?
Stále Aune megbizonyosodott a dologról. Az ördögbe is, valóban sírt. Nem nagyon, de épp eléggé
ahhoz, hogy nedves foltok maradjanak a díszzsebkendőn. Ahogy Aurora szokta mondani, nem rendes
könnyekkel sírt. Mint mindig. A szinte láthatatlan patakok minden előzetes figyelmeztetés nélkül kezdtek
lefelé csörgedezni az orra két oldalán, s közben rajta kívül senki más nem értette a helyzetet, a filmet vagy
a beszélgetést, amely ennyire megérintette. Egyszerűen olyan volt, mintha egy belső tömítés hirtelen
megadta volna magát, és szivárogni kezdett volna a víz. Örült volna, ha Aurora velük tart, de a
kézilabdacsapat kétnapos tornán vett részt a Nadderudhallenben. Épp az imént küldött egy SMS-t, hogy
megnyerték az első mérkőzést.
Ingrid megigazította Stále nyakkendőjét, és a vállára tette a kezét. Stále megsimogatta a felesége
kézfejét, és tudta, hogy ugyanarra gondol, amire ő is: a saját esküvőjükre.
Az ügyet lezárták, ő pedig írt egy pszichológiai jelentést, amelyben azt a tényt járta körbe, hogy a
fegyver, amellyel Arnold Folkestad agyonlőtte magát, ugyanaz volt, amelyet Gusto Hanssen gyilkosa
használt. Hogy több hasonlóságot is talált Gusto Hanssen és René Kalsnes között: mindketten fiatal,
feltűnően szép fiúk voltak, akiknek nem voltak erkölcsi aggályaik arra nézve, hogy pénzért szexuális
szolgáltatásokat kínáljanak különböző korú férfiaknak, és Folkestadnak láthatólag az ilyen típusú fiúk
voltak a gyengéi. De az sem lehetetlen, hogy egy Folkestad-féle paranoid skizofrén féltékenységből
gyilkolta meg Gustót, vagy más hasonló okból, amely mély – ám a külvilág számára nem feltétlenül
érzékelhető – pszichózisból eredő téveszméken alapult. Ide illesztette be Stále azon jegyzeteit, amelyek
akkoriban készültek, amikor Arnold Folkestad a Kriposnál dolgozott, és azzal fordult Aunéhez, hogy
hangokat hall a fejében. Bár a pszichológusok hosszú ideje egyetértettek abban, hogy a hangok nem
jelentenek egyet a skizofréniával, Aune Folkestad esetében hajlott erre a nézetre, és hozzálátott, hogy
felállítsa a diagnózist, amely véget vetett volna Folkestad gyilkossági nyomozói pályafutásának. Végül
nem volt szükség rá, hogy elküldje a jelentést, mivel Folkestad maga döntött a felmondás mellett, miután
megosztotta Aunével, hogy vonzódik az egyik közelebbről meg nem nevezett kollégájához. Kezelésekre
sem járt többé, és ezzel el is tűnt Aune látóteréből. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy később adódott
néhány esemény, amely kiválthatta az állapota romlását. Az egyik egy fejsérülés volt, amely miatt
hosszabb ideig kórházban feküdt. Több kutatás is bizonyította, hogy az agyat ért enyhébb, ütések okozta
károsodások is olyan viselkedésbeli változásokhoz vezethetnek, mint például az agresszió növekedése és
az impulzuskontroll csökkenése. A fejsérülései egyébként hasonlítottak azokra, amelyeket később az
áldozatainak okozott. A másik esemény René Kalsnes elvesztése volt, akibe a tanúvallomások szerint
szinte megszállottan szerelmes volt. Hogy Folkestad a saját élete kioltásával zárta le azt, amit láthatólag a
küldetésének tekintett, abban nincs semmi meglepő. Legfeljebb az a különös, hogy nem hagyott maga után
sem írásos, sem szóbeli üzenetet, amelyben megindokolja tettét. A nagyzási hóbortban szenvedőknél
ugyanis gyakran lép fel az igény, hogy biztosítsák, hogy emlékezzenek rájuk, megértsék, zseninek tartsák,
csodálják őket, és megkapják jól megérdemelt helyüket a történelemben.
A pszichológiai jelentést mindenesetre jól fogadták. Ez volt az utolsó részlet, amellyel végül minden a
helyére került, mondta Mikael Bellman.
Stále Aune azonban azt gyanította, hogy a rendőrség számára valójában egy másik szempont volt igazán
fontos. Hogy ezzel a diagnózissal pontot tehettek az ügy végére, és nem kellett egy fájdalmas és
hosszadalmas vitába bonyolódniuk: hogyan fordulhatott elő, hogy egy rendőr állt a mészárlás mögött?
Noha Folkestad csak exrendőr volt, felmerült a kérdés, milyen fényt vet ez a rendőri szakmára és a
testületen belüli morálra.
Így azonban elejét vehették a vitának, mert egy pszichológus arra a következtetésre jutott, hogy Arnold
Folkestad őrült volt. Az őrültségnek nincs oka. Az őrültség csak úgy van, egyfajta természeti csapás, ami a
semmiből jön. Így nem lehet mást tenni, csak továbblépni.
Bellman és a többiek legalábbis ezt gondolták.
Stále Aune azonban más véleményen volt.
De most pihentette egy kicsit az ügyet. Visszatért az irodájába teljes munkaidőben, ám Gunnar Hagen
jelezte, hogy szívesen megtartaná a kazánházbeli csapatot, hogy bármikor mozgósítható legyen, a Deltához
hasonlóan. Katrinének már felajánlottak egy állandó nyomozói állást a gyilkossági csoportnál, és a nő azt
mondta, hogy el fogja fogadni. Mert több jó oka is van rá, hogy az ő hatalmas, gyönyörű Bergenéből a
nyomorúságos fővárosba költözzön.
Az orgonista a pedálokra taposott, Stále hallotta a nyikorgást, majd a felcsendülő hangokat. Azután a
jegyespár elindult. Azaz most már házaspár. Nem kellett jobbra-balra biccentgetniük, a jelenlévők nem
voltak olyan sokan, hogy ne lehetett volna egyetlen pásztázó pillantással végigmérni őket.
Az esküvőt követő parti a Schrederben lesz. Harry törzshelye persze nem egy tipikus helyszín, ha az
ember a lakodalmát akarja megülni, de Harry szerint Rakel döntése volt, nem az övé.
A násznép Rakel és Harry után fordult, akik folytatták az utat az üres padsorok között az ajtó felé. A
júniusi napsütés felé, gondolta Stále. A nap felé. A jövő felé. Ők hárman: Oleg, Rakel és Harry.
– Ugyan már, Stále! – mondta Ingrid, majd kihúzta a férje zsebéből a díszzsebkendőt, és a kezébe
nyomta.
Aurora a padon ült, és a csapattársai ujjongását hallgatta, akik ismét gólt dobtak.
Ez már a második meccs volt aznap, alighanem ezt is meg fogják nyerni. Emlékeztette magát, hogy
SMS-t kell küldenie apának. Őt magát nem érdekelte különösebben, hogy nyernek-e vagy veszítenek, anyát
meg aztán végképp hidegen hagyta. Apa viszont, valahányszor megnyertek egy korosztályos körmérkőzést,
mindig úgy reagált, mintha Aurora legalábbis újdonsült világbajnok lenne.
Mivel Emilie és Aurora az előző meccs során szinte egész idő alatt a pályán volt, ezen a mérkőzésen
jobbára csak pihentek. Aurora elkezdte számolni a szemközti lelátón ülő nézőket, és már csak két sor volt
hátra. A legtöbben persze szülők és a többi csapat játékosai voltak, de mintha egy ismerős arcot is látott
volna odafent.
Emilie oldalba bökte.
– Nem is nézed a mérkőzést?
– Dehogynem. Csak. Látod azt a férfit ott a harmadik sorban? Azt, aki egy kissé távolabb ül a
többiektől. Láttad már?
– Nem tudom, túl messze van. Szívesebben lennél inkább az esküvőn?
– Nem, az olyan felnőtt dolog. Pisilnem kell, velem jössz?
– A meccs közepén? Mi van, ha be kell állnunk?
– Charlotte vagy Katinka a soros. Gyere már velem.
Emilie ránézett. És Aurora tudta, mi jár a fejében. Hogy Aurora nem szokta senkitől sem megkérdezni,
hogy kimegy-e vele a mosdóba. Soha sehová nem szokott magával hívni senkit.
Emilie habozott. A pálya felé fordult. Az edzőre pillantott, aki összefont karral állt az oldalvonalnál.
Azután megrázta a fejét.
Aurora felmérte, hogy kibírja-e a meccs végéig, hogy a többiekkel együtt mehessen vissza az
öltözőkhöz és a mosdókhoz.
– Mindjárt jövök – suttogta végül, felállt, és a lépcsőhöz szaladt. Aztán visszafordult, és a lelátóra
nézett. Az ismerősnek tűnő arcot kereste, de nem látta. Azután leszaladt a lépcsőn.
Mona Gamlem magányosan álldogált a bragernesi templom melletti temetőben. Oslóból érkezett
Drammenbe, és eltartott egy ideig, mire megtalálta a templomot. Azután azt is ki kellett derítenie, hol
találja a sírt. A kőben lévő kristályok megcsillantak a férfi neve körül. Anton Mittet. Most jobban csillog,
mint amikor még élt, gondolta Mona. A férfi szerette őt. Biztos volt benne. Ő pedig szerette ezért. Egy
mentolos rágógumit dugott a szájába. Arra gondolt, amit Anton akkor mondott, amikor első alkalommal
vitte haza az ügyelet után a Rikshospitalból. Csókolóztak, és Anton azt mondta, hogy szereti a nyelve
mentolízét. A harmadik alkalommal pedig, amikor Mona háza előtt parkoltak, a nő a férfi fölé hajolt,
kigombolta a nadrágját, majd mielőtt hozzákezdett volna, diszkréten kivette a mentolos rágógumit a
szájából, és Anton ülése alá nyomta. Majd miután végeztek, egy újabb rágót dugott a szájába, mielőtt újra
csókolózni kezdtek volna. Mentolízű akart lenni, hiszen a férfi azt szerette. Hiányzott neki Anton. És mivel
semmi joga nem volt hozzá, hogy hiányozzon neki, csak még rosszabb volt. Mona Gamlem csikorgó
lépteket hallott a háta mögött, a kavicsos ösvényen. Lehet, hogy ő az. A másik. Laura. Mona Gamlem,
anélkül hogy megfordult volna, elindult. Igyekezett kipislogni a könnyeket a szeméből, s megpróbált a
kavicsos ösvényen maradni.
A templom ajtaja kinyílt, de Truls senkit sem látott kilépni rajta.
Az utasülésen heverő újságra pillantott. A Magasinet. Benne egy interjú Mikaellel. A boldog családapa
fotója a feleségével és a három gyermekével. A szerény és bölcs rendőrfőkapitány, aki azt állítja, hogy a
rendőrmészáros ügyének felderítése lehetetlen lett volna a felesége, Ulla támogatása nélkül. A rendőr-
főkapitányság kiváló kollégái nélkül. És hogy Folkestad leleplezésével egy régi ügyet is sikerült
felderíteniük. A ballisztikai jelentés szerint ugyanis az Odessza pisztoly, amellyel Arnold Folkestad
végzett magával, ugyanaz a fegyver volt, mint amivel Gusto Hanssent meggyilkolták.
Truls elvigyorodott. A francokat volt ugyanaz! Egész biztos, hogy Harry Hole keze van a dologban,
nyilván trükközött valamit. Trulsnek fogalma sem volt róla, hogyan vagy miért, mindenesetre ez azt
jelentette, hogy Oleg Fauke innentől kezdve minden gyanú fölött áll, és nem kell többé a háta mögé
nézegetnie. A fejét tette volna rá, hogy Hole a rendőrtiszti főiskolára is bedugja a kölyköt.
Tegye csak, Truls nem fog az útjába állni, egy ilyen takarítói munka minden tiszteletet megérdemel.
Egyébként sem Harry, Oleg vagy Mikael miatt tartotta meg a lapot.
A kép miatt, amelyen Ulla is rajta volt.
Csupán átmeneti visszaesés, nemsokára megszabadul az újságtól. Megszabadul Ullától.
Arra a nőre gondolt, akivel előző nap találkozott egy kávézóban. Persze nem éppen egy Ulla– vagy
Megan Fox-színvonal volt. Egy kicsit öregecske, kissé nagy a feneke, és egy kicsit sokat beszél. De ezt
leszámítva tetszett neki. Igen, természetesen feltette magának a kérdést, mennyire lehet jó egy nő, akit a
kora, a képe, a feneke és ráadásul azon képessége is bukásra ítélt, hogy nem volt képes befogni a száját.
Truls nem tudta eldönteni. Csak azt tudta, hogy tetszik neki.
Jobban mondva, azért tetszett neki, mert láthatólag ő is tetszett a nőnek.
Talán csak a szétvert arca miatt sajnálta meg. De az is lehet, hogy Mikaelnek van igaza: az arca
eredetileg sem volt különösebben vonzó, ezért ezzel a kis átrendezéssel igazán nem vesztett semmit.
De az sem kizárt, hogy benne változott meg valami. Hogy mi volt az, és miért változott meg, azt nem
tudta volna meghatározni, de voltak napok, amikor úgy ébredt, mintha kicserélték volna. Másként
gondolkodott. És olyan volt, mintha ezt mások is észrevették volna. Mintha másként viszonyultak volna
hozzá. Kedvesebben. És ez adott neki bátorságot ahhoz, hogy tegyen egy apró lépést ebbe az új irányba,
amelyről nem tudta, hová vezet. Nem arról volt szó, hogy megváltották vagy ilyesmi. Igazából nem volt
nagy a különbség. És voltak napok, amikor egyáltalán nem vett észre semmit a változásból.
Arra gondolt, hogy felhívja a nőt.
Ekkor megreccsent a rendőrségi rádió. Hallotta a hangon, hogy valami fontos ügyről van szó, nem
valami véget nem érő közlekedési dugóról, pincefeltörésről, családi perpatvarról vagy megvadult
részegekről. Egy holttestről.
– Gyilkosságnak tűnik? – kérdezte a műveleti központ ügyeletese.
– Határozottan.
A válasz azzal az egykedvű, hűvös hanghordozással érkezett, amelyre Truls megfigyelései szerint
különösen a fiatalabb nemzedék törekedett. Nem mintha az idősebb korosztályban nem lettek volna
példaképek. Bár Hole már nem volt közöttük, a mondásai a mai napig közszájon forogtak.
– A nyelve. Legalábbis szerintem az a nyelve. Kivágták, és beletömték a. – A fiatal rendőr képtelen volt
tovább játszani a közönyöst, a hangja elcsuklott.
Truls érezte, ahogy elönti az izgatottság. A szíve egy kissé megszaporázta az életet adó dübörgését.
Elég csúnyának tűnt az ügy. Június volt. A nőnek szép szeme volt. És Truls egészen nagy melleket sejtett
a ruha alatt. Ez mégiscsak egyjó nyár lesz.
– Mi a cím?
 – Alexander Kiellands plass 22. A francba, itt egy csomó cápa!
– Cápa?
– Igen, egy rakás kis szörfdeszkán, vagy mik ezek. Tele van velük a szoba.
Truls beindította a Suzukit. Megigazította a napszemüvegét, rálépett a gázpedálra, és felengedte a
kuplungot. Vannak napok, amik valami újat hoznak. Más napok meg nem.
A lánymosdó egészen a folyosó végén volt. Amikor az ajtó becsapódott, Aurora először arra gondolt,
milyen csend lett. A pályáról kiszűrődő kiabálás megszűnt, és Aurora maga volt.
Gyorsan bezárkózott az egyik vécéfülkébe, letolta a rövidnadrágját, a bugyiját, és a hideg műanyag
ülőkére kuporodott.
Az esküvőre gondolt. Hogy igazából szívesebben lenne ott. Még sosem látott igazi esküvőt. Azon
tűnődött, vajon ő is férjhez megy-e egy nap. Megpróbálta elképzelni, ahogy ott áll egy templom előtt, a
lehulló rizsszemek záporában, nevetve, fehér ruha, egy ház és egy olyan munka, amit szeret. Egy fiú,
akivel gyerekeik lesznek. Megpróbálta elképzelni a fiút.
A mosdó ajtaja kinyílt, és valaki belépett a helyiségbe.
Aurora egy hintán ült egy kertben, a nap egyenesen a szemébe sütött, ezért nem látta a fiút. Bízott benne,
hogy helyes srác. Olyan fiú, aki megérti a hozzá hasonló lányokat. Egy kicsit olyan, mint apa, csak nem
annyira szórakozott. Bár. De, pontosan olyan szórakozott.
A léptek túlságosan súlyosak voltak ahhoz, hogy egy lány vagy nő legyen az.
Aurora a vécépapírguriga felé nyújtotta a kezét, de megtorpant. Levegőt akart venni, de nem tudott.
Elfogyott a levegő. Érezte, ahogy elszorul a torka.
Túlságosan súlyosak, hogy egy lány vagy nő legyen az.
A léptek megálltak.
Aurora lenézett. A padló és az ajtó közötti széles résben egy árnyékot pillantott meg. És egy pár hosszú,
hegyes cipőorrot. Olyan volt, mint egy pár cowboycsizma.
Aurora nem tudta, hogy az esküvői harangok zúgását hallja-e, vagy a szíve dörömböl.
Harry kilépett a lépcsőre. Összehúzta a szemét az éles júniusi napfényben. Egy pillanatig csukott
szemmel állt, és az Oppsal fölött visszhangozó harangszót hallgatta. Érezte, hogy minden rendben van,
tökéletes az összhang és a béke. Tudta, hogy itt kell végződnie, így.
VÉGE
 Köszönet
Erlend O. N0dtvedtnek és Siv Helen Andersennek
[i]
…és a Nap alatt minden összhangban van, de a Hold eltakarja a Napot.
[ii]
A Holdnak valójában nincs sötét oldala. Ami azt illeti, az egész sötét.
[iii]
Churchill elbújhat mellette.
[iv]
Hölgyeim és uraim, Elvis elhagyta az épületet.
[v]
Köszönjük, hogy megosztottad.
[vi]
Jó napot!
[vii]
Az a földszint.
[viii]
Köszönjük.
[ix]
Visszatérek.
[x]
Túl fiatal a halálhoz.
[xi]
Nagyon sajnálom.
[xii]
Az anthrax egy baktérium. A tüdejében van. Valószínűleg néhány napja lélegezte be.
[xiii]
Kari Farstad, norvég nagykövetség. Jöttünk, amint lehetett. Hogy.?
[xiv]
Leáll a vérkeringése. Hamarosan sokkot kap.
[xv]
Doktor úr, fertő...?
[xvi]
Nem, emberek között nem terjed.
[xvii]
Semmi pánik.
[xviii]
...és a törvény győzött.
[xix]
Csak semmi visszavonulás, babám, semmi megadás.
[xx]
Fújd ki, és lélegezd be ugyanazt a rohadt füstöt, haver, és kétszer szívhatod el a cigarettát.
[xxi]
Tanú, tárgyalás és halál.
[xxii]
Nem található fájl.
[xxiii]
Hajrá, csináljuk!
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Köszönet
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Köszönet