“A művészi alkotás tehetséghez van kötve.

A bölcsesség nincs. A bölcsességnek egyetlen

feltétele van: a tudatosan megtisztított életrend.”
/ Hamvas Béla /

Mélylélektan
Készült Jung és mások művei alapján

Összeállította: Nagy Zoltán

1
 Tartalomjegyzék

C.G. JUNG: .....................................................................................................................................4

AZ EMBER ÉS SZIMBÓLUMAI ................................................................................................4
A TUDATTALAN MEGKÖZELÍTÉSE / JUNG /......................................................................4
AZ ÁLMOK JELENTŐSÉGE:.........................................................................................................................4
AZ ÁLMOK FUNKCIÓJA:..............................................................................................................................5
AZ EMBERI LÉLEK: .....................................................................................................................................5
AZ ARCHETÍPUS AZ ÁLOMSZIMBOLIKÁBAN: ..............................................................................................6
A SZIMBÓLUMOK SZEREPE: .......................................................................................................................6
AZ ŐSI MÍTOSZOK ÉS A MODERN EMBER / HENDERSON / ...........................................7
AZ ÖRÖK SZIMBÓLUMOK: ..........................................................................................................................7
A HŐS ARCHETÍPUS FOKOZATAI:..............................................................................................................9
BEAVATÁS: ..............................................................................................................................................10
AZ INDIVIDUÁCIÓ FOLYAMATA /MARIE-LOUISE VON FRANZ/ ...............................12
A LELKI FEJLŐDÉS MODELLJE:................................................................................................................12
ELSŐ LÉPÉSEK A TUDATTALAN FELÉ: .....................................................................................................13
AZ ÁRNYÉK TUDATOSÍTÁSA:....................................................................................................................14
AZ ANIMA: A FÉRFI LÉLEKBEN ÉLŐ NŐ ...................................................................................................15
ANIMUSZ: A NŐ LELKÉBEN ÉLŐ FÉRFI. ...................................................................................................16
ŐSVALÓNK: A TOTALITÁS SZIMBÓLUMAI ................................................................................................17
AZ ŐSVALÓNKHOZ VALÓ VISZONY: .........................................................................................................20
ŐSVALÓNK TÁRSAS VONATKOZÁSAI:......................................................................................................21
A VIZUÁLIS MŰVÉSZETEK SZIMBOLIZMUSA / ANIELA JAFFÉI / ................................22
SZENT SZIMBÓLUMOK: A KŐ ÉS AZ ÁLLAT ..............................................................................................22
A DOLGOK TITKOS LELKE: .......................................................................................................................25
AZ ELLENTÉTEK EGYESÍTÉSE:..................................................................................................................27
EGY EGYÉNI TERÁPIA SZIMBÓLUMAI / JOLANDE JACOBI /.....................................28
CARL GUSTAV JUNG: ..............................................................................................................29
MÉLYSÉGEINK ÖSVÉNYÉN...................................................................................................29
AZ ÉLET DELÉN: .......................................................................................................................................29
A SZEMÉLYISÉG KIALAKULÁSA: ..............................................................................................................31
A KOMPLEXUS ELMÉLETRŐL ÁLTALÁBAN: ..............................................................................................35
A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAIRÓL:.....................................................................................36
AZ ANYAARCHETÍPUS LÉLEKTANI ASPEKTUSAI:......................................................................................41
ÁLTALÁNOS SZEMPONTOK AZ ÁLOM LÉLEKTANÁHOZ: ...........................................................................47
A GYERMEKARCHETÍPUS LÉLEKTANÁHOZ: .............................................................................................51
A MESEBELI SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJÁHOZ:......................................................................................55
CARL GUSTAV JUNG ...............................................................................................................57
AION..............................................................................................................................................57
AZ ÉN: .....................................................................................................................................................57
AZ ÁRNYÉK: .............................................................................................................................................57
A SZÜZÜGIA: ANIMA ÉS ANIMUSZ ..........................................................................................................58
A MÉLY-ÉN: ..........................................................................................................................................60
KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:............................................................................................62

2
JUNG: ............................................................................................................................................67
GONDOLATOK A SZENVEDÉSRŐL ÉS GYÓGYÍTÁSRÓL ..............................................67
C. G. JUNG ...................................................................................................................................71
EMLÉKEK, ÁLMOK, GONDOLATOK. .................................................................................71
SZEMELVÉNYEK ......................................................................................................................80
THORWALD DETHLEFSEN: ELŐSZÓ .......................................................................................................80
HAMVAS BÉLA: SCIENTIA SACRA I. .........................................................................................................81
DR. DIENES VALÉRIA: HAJNALVÁRÁS SZENT ISTVÁN TÁRSULAT 1983 ..............................................83
DR. M. SCOTT PECK:................................................................................................................85
ÚTTALAN UTAKON ..................................................................................................................85
PROBLÉMÁK ÉS FÁJDALOM: .....................................................................................................................85
A SZERETET: ............................................................................................................................................86
A KEGYELEM MEGHATÁROZÁSA:.............................................................................................................88
FELHASZNÁLT IRODALOM:.......................................................................................................................92
AJÁNLOTT IRODALOM: .............................................................................................................................92

3
A tudattalan az egyén reális része, mint az EGO. A tudattalan nyelve és lakói a szimbólumok
/ archetípusok /, a vele való érintkezés pedig az álom.
• Nagy vezető barát, a tudat tanácsadója.
• Az ember teljessé, integrálttá, nyugodttá, termékennyé és boldoggá válik, ha és csakis akkor,
ha az individuáció folyamata befejeződik, amikor a tudatos és tudattalan megtanul együtt élni.

C.G. Jung:
Az ember és szimbólumai

A tudattalan megközelítése / Jung /

Az álmok jelentősége:
Szimbólum: olyan kifejezés, név vagy kép, amely a szokásos és kézenfekvő jelentése mellett,
valami számunkra homályos, ismeretlen jelentést is magába foglal. Amikor a tudat a
szimbólumokat kutatja, olyan ideák világába ér, mely világ a ráció fennhatóságán túl található.
Minden vallás szimbolikus nyelvet használ.
A tudatküszöb alatti események a tudatba csak intuíció formájában, vagy későbbi “megvilágo-
sodás”-ként vagy álomként jelennek meg. Általános szabály, hogy bármely esemény tudattalan
aspektusa álmainkban lepleződik le, ekkor nem racionális gondolatként, hanem szimbolikus kép
formájában jelenik meg számunkra.
A modern ember megosztott személyiség, tudatos – tudattalan.
Természeti népekre jellemző a “misztikus partíció”: az egyén rendelkezhet más személyekkel
vagy tárgyakkal kialakuló tudattalan identitással. A természeti népek hisznek abban, hogy az
embernek a sajátjához hasonló “bokorlelke” is van, ami egy vadállat vagy egy fa formájában
inkarnálódik. Ha a bokorlélek valamilyen állat lelke, az állatot az ember testvérének tekinti. A
“bokor lélek” sérülését úgy értelmezik, mint magát az embert érő sérüléseket. Bizonyos
törzseknél az a feltételezés él, hogy az embernek számos lelke van → ez azt jelenti, hogy az
egyén több elkülönült, de egymással összekapcsolódó egységből tevődik össze → az egyén
pszichéje ellenőrizetlen érzelmek hatására széteshet / disszociálhat /.
Ennek egységes működése a szelektív figyelem, mely egy időre minden mást kizár. A neurotikus
tünetek képződése - az álmokhoz hasonlóan - egyik módja a tudattalan psziché
megnyilvánulásának. / mindkét mód szimbolikus /
Freud szabad asszociációs módszerével a sokszínű álmokat bizonyos alapmintára lehet redukálni.
→ a tudattalan probléma feltárása: pszichoanalízis: ha az álmodó bíztatást kap arra, hogy
álomképeiről tovább beszéljen és kimondja az éppen eszébe jutó gondolatokat, elárulja magát és
feltárja betegségének tudattalan hátterét. Freud: elfojtás elmélet, vágyteljesítés.
Komplexus: olyan elnyomott érzelmi téma, mely állandó pszichológiai zavart, sőt neurotikus
tünetet okoz.
Anima: a férfi személyiség nőies komponense, feminin eleme.
A tudatalatti ösztönzések, szándékok összességéből, észlelésekből, intuícióból, racionális és
irracionális gondolatokból, következtetésekből áll. A tudattalan nem pusztán a múlt raktára, tele
van jövőbeli pszichikus események és gondolatok csíráival.

4
Az álmok funkciója:
Tudatos benyomásainkra rárakódnak a tudattalan jelenségek olyan elemei, amelyek fizikailag
jelentősek számunkra → ezzel szokásos jelentésüket kiterjesztik vagy összezavarják. Az általános
elképzelés individuális kontextusba kerül és ennél fogva mindenki némileg egyéni módon
értelmezi és alkalmazza.
A fogalom pszichikus esemény és mint ilyen, részben megismerhetetlen. /A számok mitológiai
elemek, melyek a pitagóreusok szerint istenek. / Tudatos pszichénk minden fogalmának megvan a
maga pszichikus asszociációja.
Az álomanalízisben a pszichológus a tudattalan megnyilvánulásaival foglalkozik, mivel ezek
tudatos gondolataink majdnem láthatatlan gyökerei. Az álom képei sokkal képszerűbbek és
élénkebbek, mert a fogalmaknak itt a tudattalan kapcsolatai és tartalmai is megnyilvánulnak.
A primitív kultúrában a gonosz szellem rosszindulatú befolyása legalább megengedhető
hipotézis. Az álmokban olyan képek és asszociációk jelennek meg, amelyek hasonlóak a primitív
eszmékhez, mítoszokhoz és rítusokhoz. Ezek hidat képeznek gondolataink tudatos kifejezési
módja és a primitívebb, színesebb és képszerűbb kifejezési forma között, összeköttetést képeznek
a tudatos racionális világa és az ösztönök világa között.
Az álomnyelv szimbolikája nagy pszichikus energiával rendelkezik. Az álmok általános funkciója
az, hogy az álomanyag révén, valamilyen szövevényes módon visszaállítsa pszichikus
egyensúlyunkat.
Életünk sok krízisének hosszú tudattalan előtörténete van. Amit tudatosan nem látunk, azt a
tudattalan gyakran észleli és álmokon keresztül informál bennünket.
Az álmok a szellemből származnak, amely nem teljesen emberi, sokkal inkább a természet
lehelete a gyönyörű és hatalmas, de épp oly kegyetlen istennő szelleme.
Az alkímia alapelveinek újrafelfedezése Jung munkájának fontos részévé vált.
Álomelemzés: a jel mindig kevesebb, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése. Az álmok jelentik
minden szimbolikára vonatkozó tudásunk legfőbb forrását.
A típusok problémája: “érzés”: értékítélet, racionális rendező funkció, intuíció: irracionális
érzékelő funkció. Az érzékelés valamely tárgy létezéséről tájékoztat. A gondolkodás pedig arról,
hogy mi az a tárgy. Az érzés jelzi, hogy elfogadható-e vagy sem, az intuíció, hogy honnan jön és
hova tart. Az emberi viselkedés további ismérvei: akaraterő, temperamentum, képzelet, emlékezet
stb.
Amennyiben a tudattalanban túl sok elem van, amelynek rendesen a tudatban kellene lennie,
akkor annak működése torzzá és erőtlenné válik.

Az emberi lélek:
Civilizált tudatunk szilárdan különvált az alapvető ösztönöktől. Ezek az ösztönök nem tűntek el,
csupán a tudattal való kapcsolatuk veszett el. → Indirekt módon nyilvánulnak meg különböző
tünetek formájában. / neurózis stb. /
Az emberi lélek tudattalan tényezői az archetípusok autonómiával rendelkeznek. / Elkülönülés:
tudatos, tudatalatti /
Lényeges árnyék felünk, negatív hajlamaink felderítése, mivel ez az eszköz a morális és
szellemi fertőzéssel szemben .

5
Szomorú igazság az, hogy az ember élte feloldhatatlan ellentétek szövevényéből áll: nappal –
éjszaka, születés – halál, boldogság – szenvedés, jó – rossz. →Az élet csatatér. Mindig is az volt
és az is marad, ha nem lenne így az a létezés végét jelentené. Az embernek szüksége van olyan
általános ideákra és meggyőződésekre, melyek életének értelmet adnak, és lehetővé teszik
számára, hogy az univerzumban megtalálja a helyét. A leghihetetlenebb nehézségeket képes
elviselni, ha értelmükről meg van győződve, de összetörik, ha a szerencsétlenség közepette be
kell ismernie, hogy “egy idióta történetben” vett részt.
Az ember életének a vallásos szimbólumok adnak értelmet!!!
Az egyéni létezés tágabb értelmének érzése emeli túl az embert a puszta szerzésen és
fogyasztáson!!!
Az álmok tartalma szimbolikus, így több jelentése is van. A szimbólumok más irányba mutatnak,
mint amit mi a tudatos pszichénkkel meg tudunk érteni, tehát vagy valami tudattalanra, vagy
legalább is valami nem teljesen tudatosra vonatkoznak.
A szimbolikus képeket nem lehet az intellektus és a logika számára elfogadható szabályba
foglalni. Az álomfejtéshez intelligencia, nagyfokú önismeret és az álmodó egyéniségének
ismerete szükséges, valamint intuíció. A magyarázathoz és a tudáshoz csak akkor jut el valaki, ha
intuícióit a pontos tényeknek és azok logikai összefüggéseinek veti alá.

Az archetípus az álomszimbolikában:
Archetípus: ősi képzetek, melynek részletei változatosak lehetnek, de alapmotívumuk kollektív.
Markáns, ösztönös tendencia.
Ösztön: olyan fiziológiai késztetés, melyeket a test érzékel.
Ha az ösztön a fantáziában jelentkezik és szimbolikus formában fedi fel jelentését, akkor
archetípusnak nevezzük.
Az ösztönökhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is veleszületettek és
öröklöttek. Ha működésbe lépnek, mindannyiunknál többé–kevésbé hasonló módon hatnak, az
egész földön felismerhetően azonosak.
A születéskor a lélek NEM tiszta lap. A psziché több mint a tudat. Az archetípus dinamikus
tényező. Az archetípus dinamikus tényező, amely olyan önkéntelen impulzusok formájában
nyilvánul meg, mint az ösztönök. Előrejelző – “jósló” képessége is van.
Az archetípusok saját iniciatívával és saját specifikus energiával rendelkeznek. Ezek az erők
képessé teszik őket arra, hogy a rájuk jellemző szimbolikus formában, jelentőségteljes
megfigyeléseket tegyenek, és arra is, hogy saját indítékaikkal és gondolkozásmódjukkal
beavatkozzanak egy adott helyzetbe.
Amíg a személyes komplexusok csak egyéni hatással bírnak, addig az archetípusok, olyan
mítoszokat, vallásokat és filozófiákat teremtenek, amelyek egész nemzetekre és történelmi
korokra gyakorolnak hatást.
Az egyéni komplexusokat a tudatos egyoldalúságát vagy hibás viselkedését jelző - helyesbítő
kompenzációnak tekintjük - a vallási természetű mítoszokat ugyanúgy egyfajta mentális
terápiaként értelmezhetjük az emberiség olyan szenvedéseire és szorongásaira, mint a háború,
betegség, öregség, halál.
A belső hajtóerők egy, a tudat ellenőrzésén kívül eső mély forrásból fakadnak. A kezdeti idők
mitológiája ezeket az erőket mana-nak, szellemnek, démonnak és istennek nevezték. Ezek ma
éppoly aktívak, mint valaha.

6
A szimbólumok szerepe:
A “természetes” szimbólumok a psziché tudattalan tartalmaiból származnak, ezért az alapvető
archetípikus képek nagyszámú variációit reprezentálják. Sok esetben visszavezethetők archaikus
gyökereikhez, azaz azokhoz az elképzelésekhez és képekhez, amelyekkel a legősibb
feljegyzésekben és a primitív társadalmakban találkozhatunk.
A “kulturális” vallási szimbólumok ezzel szemben az “örök igazságok” kifejezésére szolgálnak,
hosszú többé kevésbé tudatos fejlődési folyamaton mentek keresztül, a civilizált társadalmak
elfogadott képeivé váltak. Ezek az előítéletekhez hasonlóan működnek, szellemiségünk fontos
alkotóelemei, az emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos
veszteségekkel járna.
Ha elfojtják, vagy figyelmen kívül hagyják őket, specifikus energiájuk a tudattalanba vész,
aminek beláthatatlan következményei vannak. Az ilyen módon elveszettnek tűnő pszichikus
energia valójában feléleszti és felerősíti mindazokat a lényeges tudattalan tendenciákat,
amelyeknek ez idáig nem volt hatalmuk kifejezésre jutni.
Tudatunk számára ezek a tendenciák örökké jelenlévő, potenciálisan romboló erejű “árnyékként”
jelennek meg, Még a bizonyos körülmények között jótékony hatású szándékok is démonokká
válhatnak, ha elfojtják őket.
A modern ember nem érti, hogy “racionalitása” – amely lerombolta azt a képességét, hogy az
isteni szimbólumokra és eszmékre reagálni tudjon – milyen mértékben szolgáltatta ki őt a
“pszichikus alvilágnak” .
Megszabadult – vagy legalább is úgy hiszi, hogy megszabadult – a “babonától”, de ennek során
veszélyes mértékben elveszítette spirituális értékeit.
A “civilizált” embert “fejlett” tudatossága megfosztotta azoktól az eszközöktől, amelyek
segítségével elnyerhetné / asszimilálhatná / az ösztönök és a tudattalan segítő közreműködését.
Az asszimiláció és az integráció eszközei a közmegegyezés által szentnek tekintett isteni
szimbólumok voltak.
A szelem az ember korlátozott EGO-jának gondolataivá csökevényesedett. Az ember
magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet
jelenségeivel való érzelmi “tudattalan azonosságát”. A természeti jelenségek lassan elveszítették
szimbolikus jelentőségüket.
Az álmok felszínre hozták eredeti természetüket – ösztöneinket és sajátságos gondolkodásunkat.
Azonban álmaink, a természet nyelvén fejezik ki közlendőiket, amely idegen és felfoghatatlan
számunkra.
Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. Az érzelmekkel töltött képek pszichikus
energiára tesznek szert, dinamikussá és jelentőségteljessé válnak. Az archetípusok az élet részei -
képek, melyek az érzelmek hídja révén szervesen kapcsolódnak az élő individuumhoz.
Az álmok szimbólumteremtő működése kísérlet arra, hogy az ember eredeti, ősi pszichéjét
beemelje a “fejlett” vagy differenciált tudat szintjére.
Amit az embrionális test fejlődése megismétli saját őstörténetét, úgy a psziché is az őstörténeti
szakaszok sorozatán keresztül fejlődik. Az álmok fő feladata, hogy felelevenítse mind a
történelem előtti, mind pedig a gyermekkori világ “emlékeit”, le egészen a legprimitívebb
ösztönök szintjéig.
A szimbólumok a pszichén belül meglévő ellentétek összebékítésére és újraegyesítésére tett
természetes kísérletnek tekinthetők.

7
Az ősi mítoszok és a modern ember / Henderson /

Az örök szimbólumok:
A civilizáció perifériáján évszázadok óta változatlan formában létező kis törzsi társadalmak
rituáléiban és mítoszaiban azonos szimbolikus struktúrák találhatók meg.
Jung analitikus iskolája segített felszámolni a mesterséges megkülönböztetést a primitív – aki a
mindennapok természetes részeként éli meg a szimbólumokat – és a modern ember között, aki
számára viszont a szimbólumok értelmetlenek és irrevelánsak.
A kollektív tudattalan tartalmazza az emberiség közös pszichikai örökségét.
Hősök és hősteremtők:
A hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon: csodálatos módon születet
hősről szólnak, akinek emberfölötti természete korán bebizonyosodik, kiválósága vagy ereje
gyorsan nő, sikeresen veszi fel a harcot a gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyul a
büszkeség bűnével szemben, végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget életének. Ezen
történetekben a hős kezdeti gyengeségét egy erős “segítő”, vagy védelmező figura megjelenése
ellensúlyozza, aki lehetővé teszi a hős számára, hogy végrehajtsa azokat az emberfeletti
feladatokat, melyekre egyedül képtelen lenne.
Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és teljesebb
identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a személyes ego nélkülözni kénytelen.
Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lényeges szerepe az egyéni ego-tudatosság – a
saját erő és gyengeség tudata – fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős képessé válik
azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe. Miután az egyén
keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét.
A hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik.
A hős története az emberi személyiség fejlődésének egyes szakaszait tárja elénk.
Az introvertált erőssége a reflexiókban rejlik, míg az extrovertált nagy tetteket tud végrehajtani.
Jung rámutatott arra, hogy az árnyék nem más, mint a személyiségnek a tudatos psziché által
kiszorított, rejtett, elfojtott és kedvezőtlen vonatkozása. De az árnyék a tudatos ego-nak nem
egyszerű ellentéte. Amint az ego is tartalmaz kedvezőtlen és romboló tulajdonságokat, úgy az
árnyék is rendelkezik jókkal – természetes ösztönökkel és alkotó késztetésekkel. Az ego és az
árnyék – nem egymás ellentétei – oly szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, amilyen szilárd a
gondolkodás és az érzés közötti kapcsolat.
Ennek ellenére az ego az árnyékkal állandó konfliktusban van, ezt nevezte Jung “a
megszabadulásért vívott harcnak”. A primitív ember tudatosságért való harcában ezt a
konfliktust az archetípikus hős és a sárkány, valamilyen más szörnyek által megszemélyesített
gonosz kozmikus erők közti harc jeleníti meg.
Az egyéniség fejlődő tudatosságában a hős alakja az a szimbolikus eszköz, amelynek segítségével
az előnyomuló ego legyőzi a tudattalan psziché tehetetlenségét s felszabadítja az érett embert egy
olyan regresszív, boldog gyermeki állapotba való visszatérés vágyától, amelyet az anya dominált.
Az ego-nak a győzelem előtt meg kell szelídítenie, asszimilálnia kell az árnyékot.
A fiatalság erős idealizmusa önhittséghez vezet: az emberi ego oly mértékben felmagasztosul,
hogy e közben istenszerű attribútumokat ölt magára, de ennek ára az önmaga képességeinek
meghaladása és az így beteljesedő balszerencse.
Általános szabály, hogy a hős szimbólumok utáni igény akkor jelenik meg, amikor az ego-nak
megerősítésre van szüksége. Amikor a tudatos értelemnek támogatásra van szüksége olyan feladat

8
végrehajtásában, amelyet segítség vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem tud
véghezvinni.
A beavatás archetípusa:
Pszichológiai értelemben a hős alakját nem szabad az ego valódi alakjával azonosnak tekinteni.
Helyesebb olyan szimbolikus eszközként leírni, amelynek segítségével az ego a korai gyermekkor
szülőképe által kiváltott archetípusoktól magát elkülöníti. Jung rámutatott arra, hogy eredetileg
minden ember a teljesség, az ősvalónk / Selbst, Self / erős és teljes érzésével rendelkezik. Az
ősvalónkból – a psziché totalitásából – az egyén felnövekedése során emelkedik ki az
individualizált egotudatosság.
A csecsemőkor végén az ego elkezdi fokozatos előlépését → a teljesség eredeti érzése súlyos
csorbát szenved. Az ego-nak azért, hogy a lelki egészség állapotát fenntartsa feltétlenül újra és
újra erőfeszítést kell tennie arra, hogy az ősvalónkkal való kapcsolatát helyreállítsa.
A hősmítosz az első lépcsőfok a psziché differenciálódásában. Az ego a teljesség eredeti
állapotából való relatív autonómiáját négyes cikluson keresztül haladva éri el →

A hős archetípus fokozatai:

1. Tréfacsináló mondakör: az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg. A
Tréfacsináló olyan figura, akinek viselkedését fizikai vágyai határozzák meg, gondolkodása
infantilis. Céljai kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére korlátozódnak, kegyetlen,
cinikus, érzéketlen.
2. Nyúl: először állatként tűnik fel. Noha még nem érte el érett emberi formáját, mégis mint az
emberi kultúra alapítója – az Átalakító alakjában – jelenik meg. Az indiánok úgy hiszik, ha
bemutatják előtte híres Gyógyító Rítusukat, megmentőjükké és kultúrhőssé válik. Fejlődési
fokozata: mindenki által felfedezhető módon válik szocializált lénnyé, és feloldja azokat az
ösztönös és infantilis késztetéseket, melyek a tréfacsináló mondakörben még jelen vannak.
3. Vörös Szarv: tíz fiútestvér közül a legfiatalabbik, ellentmondásos figura. Archetípikus hőshöz
máltó feladatokkal találja magát szemben, amikor meg kell nyernie egy futóversenyt, vagy
amikor egy csatában kell próbára tennie képességeit. Emberfeletti ereje ravaszságában vagy
fizikai erejében nyilvánul meg. Olyan mesés társakat kap, akik gyengeségeit ellensúlyozni
tudják.
A Vörös Szarv alakjával elértük az ember világát, egy olyan archaikus szférát, ahol az
embernek emberfeletti, vagy segítő istenek támogatására van szüksége az őt sanyargató gonosz
erők feletti győzelem biztosításához. A történet vége felé a hős-isten eltávozik, Vörös Szarv és
fiai viszont itt maradnak a földön. Az ember boldogsága és biztonsága tehát már egyedül csak
az emberen magán múlik.
4. Ikrek: az előző mondakört ismétli meg, felvetvén egyben azt az életbevágóan fontos kérdést,
hogy hol is húzódik a határ, ameddig az ember sikeres lehet anélkül, hogy hiúságának, vagyis a
mítosz nyelvén megfogalmazva, az istenek féltékenységének áldozatává válnék.

Annak ellenére, hogy az Ikrek a Nap fiai, alapvetően emberi lények, és együtt alkotnak
egyetlen személyt. Mivel összetartoznak, egyesülniük kell, bár ez nagyon nehéz. Ebben a két
személyiségben az emberi természet két oldalát fedezhetjük fel: introvertált / belenyugvó,
szelíd, késztetés nélküli, akinek erőssége a reflexiókban rejlik /, extrovertált /dinamikus,
lázadó, aki nagy tetteket tud véghez vinni /. A két hős hosszú ideig legyőzhetetlen: akár két

9
 különálló figuraként, akár egy személy két oldalaként jelennek is meg, mindig győztesek. →
Elbizakodottá válnak, magatartásuk féktelenné válik → megérdemelt büntetésük a halál.

Az utolsó két mondakörben felismerhetjük, az önmagát túlbecsülő büszkeségből való

kigyógyulásként a hős feláldozásának vagy halálának témáját.
Úgy tűnik, hogy azokban a primitív társadalmakban, amelyek kulturális színvonala a Vörös Szarv
mondakörnek felel meg, ezt a veszélyt a kiengesztelő emberáldozat intézményével előzték meg.
Néhány törzs emberhúst is evett egy olyan totemisztikus rítus keretében, amely individualisztikus,
és destruktív impulzusokat volt hivatva megszelídíteni.
Bizonyos mértékű autonómia nélkül az egyén képtelen felnőtt környezetéhez viszonyulni. A hős
mítosz ezt a felszabadulást nem biztosítja. Csak azt mutatja meg, hogyan lehetséges, hogy ez
megtörténhessen: nevezetesen, ha az ego szert tehet a tudatosságra.
Az őstörténet és a ma is élő primitív társadalmak szertartásai sok olyan, a beavatással kapcsolatos
mítosszal és rítusokkal szolgálnak, melyekben a fiatal férfiakat és nőket elválasztják a szülőktől,
és erőszakkal teszik törzsük tagjává. A gyermekkor világával történő ilyen szakítás az eredeti
szülő archetípus sérüléséhez vezet, ezért a sérülést a csoport életébe való asszimiláció gyógyító
folyamatával teszik jóvá. /A csoport és az egyén identitását gyakran egy totemállat szimbolizálja./
A csoport pótolja a sérült archetípust – és tulajdonképpen második szülővé válik – amelynek a
fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy azután új életre szülessen. Ebben a “primitív
beavatási szertartásban” – melyről mint látjuk, Jung azt állította, hogy “a halálra való készülődést
jelentette” – az tükröződik, hogyan nem lehet, a hős-sárkány csatában látott módon, a tudattalan
tevékeny erőitől való elidegenedés érzése nélkül végérvényesen leküzdeni az eredeti archetípus
erejét.

Beavatás:
Az Ikrek mítoszában láttuk, hogy a szélsőséges ego-ősvalónk különválását kifejező hübriszt a
következményektől való félelem ellensúlyozza, ami aztán visszakényszeríti azt egy harmonikus
ego-ősvalónk viszonyba.
A törzsi közösségekben a beavatási szertartás az, ami ezt a problémát hatékonyan megoldja. A
szertartás a beavatandót az eredeti anya-gyerek vagy ego-ősvalónk azonosság legmélyebb
szintjére viszi vissza, így kényszerítve őt a szimbolikus halál átélésére. Más szavakkal, a jelölt
identitása feldarabolódik, vagy feloldódik a kollektív tudattalanban. Ebből az állapotból azután
szertartásosan megmentik az új születés rítusa során. Az ego igazi egyesülésének a nagyobb
csoporttal – amit a totem, klán vagy törzs, illetve a három együtt fejez ki – ez az első aktusa.
A szertartásban, akár törzsi csoportokról, akár bonyolultabb társadalmakról legyen is szó,
változatlanul megtalálható a halál és az újjászületés ezen rítusa, ami az egyik életszakaszból a
másikba történő “átmenet rítusát” kínálja a beavatandónak, a korai gyermekkorból vagy a korai
serdülőkorból a késői serdülőkorba, majd ebből az érett korba.
A beavatási események természetesen nem korlátozódnak az ifjúkor pszichológiájára. Az egyén
életén végighúzódó fejlődés minden új fázisában megismétlődik az ősvalónk és az ego
követelései között meghúzódó eredeti konfliktus. Ez a konfliktus azonban a korai érett korból a
késői érett korba való átmenet szakaszában – a mi társadalmunkban ez kb. 35-40 éves kor közötti
időszakot jelenti – erőteljesebben jut kifejezésre, mint bármely más életszakaszban. Az érett
korból az öregkorba való átmenet majd újra felveti az ego és a teljes psziché közötti különbség

10
megszilárdulásának igényét, a hős megkapja az utolsó felhívást az ego-tudatosság megvédésére az
élet közelgő elmúlásával szemben.
Ezekben a kritikus időszakokban a beavatás archetípusa erőteljesen aktivizálódik. Ez a
jelentőségteljes átmenet biztosítja a serdülőkori rítusok világi jellegének bizonyos spirituális
többlettel való megtöltését.
Ebben a vallásos értelemben a beavatás archetípikus mintázatai – melyeket ősidők óta
“misztériumokként” ismerünk – az olyan egyházi rituálékkal szövődnek egybe, amelyek születés,
házasság vagy halál idején a vallásos tisztelet sajátságos kifejeződését kívánják meg.
A felavatandónak fel kell adnia ambiciózus törekvéseit, minden vágyát és vállalnia kell a
megpróbáltatást. A siker reménye nélkül kell késznek lennie a próbatételre. Azaz fel kell
készülnie a halálra, létre kell hozni a halál szimbolikus lelkiállapotát, amelyből megszülethet az
újjászületés szimbolikus lelkiállapota.
Szépség és a szörnyeteg: ez az archetípus a házasságot szimbolizálja a nő szemszögéből nézve.
Orfeusz és az ember fia: a dionüszoszi vallás olyan orgiasztikus rítusokat tartalmazott, amelyek
kifejezték a beavatandó azon törekvését, hogy átadja magát saját állati természetének és ezáltal a
Földanya teljes megtermékenyítő erejét megtapasztalja. A dionüszoszi szertartásban az átmenet
rítusának beavatási eszköze a bor volt. Feltételezték, a bor létrehozza a tudatosság olyan mértékű
szimbolikus csökkenését, ami a jelöltnek a természet szigorúan őrzött titkaiba való bevezetéséhez
szükséges, ennek lényegét az erotikus kielégülés szimbóluma fejezi ki: Dionüszosz isten a szent
nász szertartásának keretében egyesült hitvesével, Ariadnéval.
Orfeusz feltehetően valós személy lehetett, énekes próféta és tanító, aki mártír halált halt, sírja
pedig szent hely lett. A korai keresztény egyház Orfeuszt Krisztus előképének tekintette.
A transzcendencia szimbólumai:
A beavatás alapvető célja az ifjonti léleknek – eredendően a Tréfacsinálóra jellemző vadságnak –
a megszelídítése, civilizációs vagy spirituális célból.
A fejlődés folyamatában egyre magasabb rendűbb vagy érettebb fázisokba jutó ember azon
törekvéseire vonatkoznak, hogy minden határolt létezés módtól megszabaduljon, vagy
függetlenedni tudjon.
A gyermek a teljesség tudatával bír, de csak az ego-tudatosság kezdeti megjelenése előtt. Felnőtt
esetében a teljesség tudata csak úgy érhető el, ha a tudat és a lélek tudattalan tartalmai
egyesülnek. Ebből az egyesülésből tűnik elő “a psziché transzcendens funkciója”, ahogy Jung
nevezte, amely által az ember az individuális “ősvalónkat” elérheti.
Ezért amit a “transzcendencia szimbólumainak” nevezünk nem más, mint olyan szimbólumok,
amelyek az ember azon törekvését reprezentálják, hogy ezt a célt elérje. Azokat az eszközöket
biztosítják, amelyek segítségével a tudattalan tartalmai a tudatos pszichébe léphetnek, és egyben
önmaguk is az adott tartalmak aktív kifejezései. Ennek a szimbolikának a legarchaikusabb
szintjén újra találkozunk a Tréfacsináló témával. Most Ő nem féktelen hősjelöltként jelenik meg,
hanem sámánná lett – gyógyító emberré – , kit varázserejű praktikái és az intuíció szárnyalása a
beavatás “primitív” mesterévé tesznek.
Hatalma abban a képességében van, hogy ki tud lépni testéből, és képes madárként a
mindenségbe szállni. Ebben az esetben madár a legmegfelelőbb transzcendencia szimbólum. A
“médium” közvetítésével működő intuíció sajátos természetét reprezentálja.
A beavatási tevékenység legmagasabb szintjén a hindu jógamesterek állnak. Transzállapotokban
jóval a normális értelmet meghaladó szintre képesek eljutni.

11
A transzcendencián keresztül való felszabadulás ezen módjának egyik leggyakoribb
álomszimbóluma a magányos utazás vagy zarándokút, ami olyan spirituális zarándoklatnak tűnik,
amely során a beavatandó a halál természetével ismerkedik meg. Ez azonban nem halál, mint
utolsó ítélet, vagy más beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, melynek célja a megszabadulás,
lemondás és vezeklés, melyet a részvét szelleme vezérel és segít. Ez a szellem sokkal gyakrabban
jelenik meg a beavatás “úrnőjeként”, mint “mesterként”, olyan felsőbbrendű női / anima /
figuraként, mint Kvan-jin a kínai buddhizmusban, mint Szófia a keresztény-gnosztikus
dogmában, vagy mint Pallasz Athéné, aki a bölcsesség istennője volt.
Egyszerű gyűjtögető társadalmakban a beavatandónak egyedül kell a szent helyet felkeresnie,
mely többnyire krátertó, ahol transzszerű állapotban találkozik a saját állat, madár vagy természeti
tárgy formájában megjelenő “védőszellemével”. Az ifjú azonos ezzel a bokorlélekkel és ezáltal
férfivá válik.
A rágcsálók, gyíkok, kígyók és néha a hal jelennek meg a mélyen transzcendens szimbólumként.
Ezek olyan köztes lények, melyek összekötik a víz alatti mozgást és a madár röptét a közbülső
földi élettel. / vadkacsa, hattyú /.
A transzcendencia talán legismertebb álomszimbóluma a kígyó, mint görög orvos-isten,
Aszklépiosz gyógyító szimbóluma, ami még ma is az orvosi hivatás jelképe. Eredetileg fán élő
nem mérges kígyó volt, mint ábrázolásokon látható, a gyógyító isten kezében lévő botra tekeredik
rá, a föld és a menny közötti egyfajta összeköttetés megtestesítőjeként.
A któnikus transzcendencia talán legfontosabb és általános szimbóluma a két egymásba fonódó
kígyó szimbóluma. Az ősi India híres Naga-kígyói ezek, de a motívumot megtalálhatjuk a
görögöknél is, mint Hermész botja végén egymásba fonódó kígyókat.
Hermész Tréfacsináló, egy másik szerepben hírvivő, a keresztutak istene, és végül ő az, aki a
lelket az alvilágba vezeti, illetve onnan elveszti. A szabadulás és a gyógyítás szellemi üzenetét
kutatja.
Hermész eredetileg Egyiptomban mint íbiszfejű Thot isten volt ismert és ezért, mint
transzcendens elvet, madár alakban képzelték el. Hermész / Merkúriusz / botja a kígyók felett
szárnyakat kapott → transzcendens ereje teljes birtokában találkozunk itt vele, az alsó világ kígyó
állapotából s a földi realitás középső világán át jut el végül szárnyai révén az emberfeletti vagy
transzperszonális realitás szintjére. / szárnyas ló, szárnyas sárkány /
A beavatás olyan folyamat, amely az önalávetés rítusával kezdődik, majd a tartózkodás
rítusával folytatódik, melyet a megszabadulás rítusa követ.
Ezen az úton haladva lesz az ember képes összebékíteni személyisége konfliktusos elemeit. Olyan
egyensúlyra tehet szert így, amely révén valódi emberré önmaga urává válik.

Az individuáció folyamata /Marie-Louise von Franz/

A lelki fejlődés modellje:

Az álmok nem csak az álmodó életére vonatkoznak, hanem részét képezik a pszichológiai
faktorok nagy hálózatának is. Jung szerint az álmok valamiféle elrendezést, vagy mintázatot is
követnek, melyet az individuáció folyamatának nevezett el. → rejtett szabályozó-irányító
tendenciák működése a mélyben.

12
A pszichikus fejlődés nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem akaratlanul és természetes
módon mintegy megtörténik, a pszichikus fejlődést az álomban a fa szimbolizálja, melynek lassú
,erőteljes, akaratlan növekedése meghatározott mintát követ.
Jung ezt a mély szervező központot ősvalónak Self-nek hívja és úgy írja le, mint az egész psziché
totalitását, azért, hogy megkülönböztesse az ego-tól, ami a telje psziché csak egy kis részét
alkotja. A görögök az ember belső daimon-jának, az egyiptomiak Ba-lélek-nek a rómaiak
genius-nak nevezték.
A primitív társadalmakban gyakran egy állatban vagy fétisben megtestesülő védelmező
szelemnek tekintették.
Az álmok azt mutatják, hogy ősvalónk olyan szabályozó központ, amely a személyiség állandó
növekedését és érését idézi elő. A fejlődés üteme attól függ, hogy az ego meghallgatja-e ősvalónk
üzenetét.
Az ego feladata az, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve ezáltal, hogy tudatossá és
ily módon felismerhetővé váljon.
A psziché veleszületett, de rejtett totalitása nem azonos a tökéletesen megvalósult és megélt
teljességgel. Az individuáció célja az ember egyediségének megvalósítása. Ez a folyamat az
embernél a tudattalanban zajlik, amely révén az ember veleszületett emberi természetének
megfelelően él. Szigorúan véve azonban az individuáció folyamata csak akkor valódi, ha az
egyén tudatában van és tudatosan létesít élő kapcsolatot vele. Az ember képes arra, hogy
tudatosan részt vegyen saját fejlődésében. Ez az együttműködés a szó legszűkebb értelmében vett
individuációs folyamat része.
Az individuációs folyamat több, mint az “egész mivolt” veleszületett lehetősége és a sorsszerű
események közötti kompromisszum. Szubjektív megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy
valami természetfeletti erő aktívan és teremtő módon közbeavatkozik.
A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha az ego megszabadult
az összes céltudatos és sóvárgó törekvésétől és megpróbálta elérni a létezés mélyebb és
alapvetőbb formáját. Az ego-nak képesnek kell lenni a figyelmes hallgatásra és arra, hogy átadja
önmagát – minden további célt, vagy szándékot mellőzve – a fejlődésre irányuló belső
ösztönzésnek.
A személyiség belső fejlődésének csak úgy lehet utat nyitni, ha a tudatos tervezés
haszonelvűségét szükségszerűen feladják.
Hogyha valaki egyszerűen csak betölti sorsát, az a legnagyobb emberi teljesítmény és hogy
haszonelvűségünknek meg kell hátrálnia tudattalan pszichénk igényeivel szemben.
A földoltár szimbóluma arra utal, hogy az individuáció megvalósulásának feltétele: tudatosan át
kell adnunk magunkat a tudattalan erőknek, ahelyett hogy azon gondolkodnánk, mit kellene tenni,
vagy mi lenne helyes. Nem kell mást tenni, csak hallgatni, figyelni, hogy megtudjuk, mit akar
tőlünk a belső teljesség – ősvalón – itt és most, ebben a helyzetben.
A fához hasonlóan meg kell adnunk magunkat annak a majdnem észrevehetetlen, mégis erőteljes
uralkodó impulzusnak, amely az egyedi, a kreatív önmegvalósítás felé mutató vágyból
táplálkozik. Az embernek fel kell kutatnia meg kell találnia valami olyat, amit előtte még senki
sem ismert.

13
Első lépések a tudattalan felé:
A gyermekkor a heves érzelmek időszaka, amikor is az álmokban gyakran manifesztálódik,
szimbolikus formában, a psziché alapvető struktúrája, jelezve hogyan formálódik majd az adott
egyén sorsa az elkövetkező években.
Az ifjúság a fokozatos eszmélések időszaka.
Vannak esetek, amikor nem az álom, hanem valamilyen mély benyomást keltő, felejthetetlen
próféciaszerű valós esemény az, amely szimbolikus formában jelzi előre a jövőt.
Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, kezdetét veszi az ego felépítésének és a külső világhoz
való alkalmazkodásnak az időszaka, amely általában sok fájdalmas megrázkódtatással jár.
Ugyanakkor sok gyerek kezdi azt érezni, hogy nagyon különbözik a többiektől. Ez a másságérzés
egy olyanfajta szomorúsággal jár együtt, amely része sok fiatal magányosságának.
A központ képe különösen feltűnő módon akkor jelenik meg, amikor az egyén pszichikus életét
fenyegeti valami. Mai tudásunk szerint ebből a központi magból történik a ego-tudatosság teljes
kiépítésének irányítása. Az ego valójában az eredeti központ megkettőzött, illetve strukturális
megfelelője.
Sok gyerek ebben a korai időszakban komolyan keresni kezd valami olyan életcélt, amely
segítségére lehetne a külső és belső káosz leküzdésében. Sokunkat azonban a még tudattalan,
veleszületett és ösztönös archetípus erők magukkal sodorják.
Az individuáció tényleges folyamata – a tudat kapcsolatba lépése a saját belső centrummal, a
pszichikus maggal, az “ősvalónkkal” – leggyakrabban a személyiség sérülésével és az ezt kísérő
szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti megrázkódtatás egyfajta felszólításnak tekinthető.
A kapcsolat megnyilvánulásának archetípusai: a király megbetegszik vagy megöregszik, egy
szörny asszonyokat, sőt gyerekeket lovakat és a királyság minden kincsét elrabolja, vagy egy
démon rabul ejti a király hadseregét, a források kiapadnak, árvíz aszály, jég sújtja az országot.
Úgy tűnik, mintha ősvalónkkal való kezdeti találkozás sötét árnyékot vetne előre. A mítoszokban
a szerencsétlenséget orvosolni tudó varázslóról vagy bűvös eszközről mindig kiderül, hogy az
valami furcsa dolog: fehér holló, arany hal, élet vize, az ördög 3 aranyhajszála ...
Csak egyetlen dolog segíthet, ha egyenesen szembefordulunk a közelgő sötétséggel, előítéletek
nélkül, teljesen jóhiszeműen, és megpróbáljuk kitalálni: mi lehet titkos célja és mit akar tőlünk.
A közelgő sötétség rejtett céljára általában valami olyan szokatlan, olyan egyedi és váratlan
dolog, amelyet a tudattalanból fakadó álmok és fantáziák segítségével lehet kitalálni.

Az árnyék tudatosítása:
Ha jelentkezik a tudattalan felmerül az igény, hogy a tudatos magatartásunkat kritikája alapján
átdolgozzuk. A személyiség tudattalan része az álmokban gyakran megszemélyesített formában
jelenik meg. Az árnyék a tudattalan személyiségnek csak egy része, az ego olyan ismeretlen, vagy
kevéssé ismert tulajdonságait képviseli, amelyek túlnyomórészt a személyes szférába tartoznak és
akár tudatosak is lehetnének. Másrészt viszont az árnyék olyan kollektív alkotóelemeket is
tartalmazhat, amelyek az egyén személyes életén kívüli forrásokból származhatnak.
Az árnyék nem csak mulasztásokból áll, de épp oly gyakran impulzív és felelőtlen
viselkedésekből és építkezhet. Az árnyék a tudatos személyiségnél sokkal nagyobb mértékben
van kitéve mások kollektív befolyásának. / Inkább beáll a sorba, csak ne piszkálják. / Főleg az
azonos neműekkel való érintkezésben ütközhetünk bele saját és más emberek árnyékába. → A
mítoszokban és álmokban az árnyék az álmodóval azonos nemű személy.

14
Az árnyék többnyire olyan értékeket hordoz, amelyekre a tudatnak szüksége van. Az árnyék
problémája nyilvánvalóan minden politikai konfliktusban nagy szerepet játszik. Ha az emberek
másokban ismerik fel saját tudattalan törekvéseiket, ezt “projekciónak” nevezzük. A politikai
agitációk tele vannak projekciókkal. Mindenfajta árnyék-projekció elhomályosítja az
embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást, és ezáltal megfoszt bennünket a valódi
emberi kapcsolatok minden lehetőségétől.
Van egy további hátránya is az árnyék-projekciónak. Ha saját árnyékunkat a kommunistákkal
vagy a kapitalistákkal azonosítjuk, saját személyiségünk egy része az ellenkező oldalon marad.
Ennek az lesz az eredménye, hogy az egyén állandóan – noha önkéntelenül – saját háta mögé
kerül. Ily módon akaratlanul saját ellenségét segíti.
Bármilyen formát öltsön az árnyék, szerepe az, hogy az ego ellentétes oldalát képviselje és hogy
azokat a tulajdonságokat testesítse meg, melyeket az egyén a többi emberben a leginkább nem
szeret.
Siker, ha az árnyékot integrálni tudjuk. Az őszinteség, a belátás, sajnos nem mindig elegendő. Az
árnyékos részen belül, olyan szenvedélyes erők munkálnak, amin az én nem tud uralkodni. Az
emberfeletti erőfeszítés általában csak akkor eredményes, ha a Nagy Ember / ősvalónk / segít
véghez vitelében.
Néha az árnyék azért olyan erőteljes, mert az ősvalónk sürgetése is ugyanabba az irányba mutat,
és ilyenkor az egyén nem tudja, vajon az ősvalónk, vagy az árnyék áll-e a belső nyomás
hátterében. Néha minden, ami az ego számára ismeretlen, az árnyékba olvad bele, beleértve a
legértékesebb és legmagasabb rendű erőket is. Amikor az álom nem tisztázza a dolgokat, a
döntést a tudatos személyiségnek kell meghoznia. Ha az árnyék értékes vitális erőket hordoz,
akkor azokat az aktuális tapasztalatokat alapul véve – asszimilálni és nem elfojtani kell. Az
egótól függ, feladja-e büszkeségét és önhittségét és képes lesz-e elfogadni azt a látszólag sötétnek
tűnő dolgot, amely valójában nem is az.
Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a legyőzendő hiányosságokat szimbolizálja-e, vagy az
élet egy olyan részét, melyet el kell fogadnunk, ez egyike azon legnehezebb problémáknak,
amellyel az individuáció folyamata során találkozunk. → A döntést addig kell halasztani, amíg
más későbbi álmainkban egyértelmű választ kapunk.
Valahol lényünk legmélyén tudjuk, merre kell mennünk és mit kell tennünk. De néha az énnek
nevezett bohóc oly zavaró módon viselkedik, hogy a belső hang nem tud érvényesülni. → Csak
azt tehetjük, hogy bátran vállaljuk, amit helyesnek vélünk, miközben állandóan készen állunk a
változtatásra ha tudattalanunk egy más irányt sugalmaz.

Az anima: a férfi lélekben élő nő

A tudattalanban az árnyék mögött egy másik szimbolikus figura jelenik meg / anima, animus /
Az anima a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciájának megszemélyesítője,
bizonytalan érzéseké és hangulatoké, profetikus sejtelmeké, az irracionális iránti fogékonyságé, a
személyszeretet képességéé, a természethez való vonzódásé és végül, de nem utolsósorban a
tudattalanhoz való viszonyé. A sámánok közül sokan női ruhát hordanak, ruhájukra mellet
festenek, hogy belső feminin oldalukat hangsúlyozzák, azt az oldalt, amely képessé teszi őket,
hogy a “szellemek birodalmával” – azaz a tudattalannal – kapcsolatba kerülhessenek.
Az egyéni megnyilvánulásban a férfi animájának karakterét rendszerint az anya formálja. Ha a
férfi úgy érzi, hogy anyja negatív hatással van rá, animája gyakran ingerlékenységben, depressziós

15
hangulatban, bizonytalanságban, bizalmatlanságban és sértődékenységben fejeződik ki. / Ha
azonban képes meghaladni a negatív befolyást, a felsoroltak férfiasságát erősítik. /
Ezek az anima hangulatok nyomasztóvá és szomorúvá válnak. A sötét hangulatok öngyilkosságra
csábíthatják a férfit, ilyenkor az animát végzet asszonyának nevezik. A sötét anima
megszemélyesítésének egy enyhébb változata az Éj Királynője Mozart Varázsfuvolájában.
Szintén az anima veszélyes aspektusait személyesítik meg: szirének, boszorkányok.
Ha a férfi anyjával kapcsolatos tapasztalata pozitív volt, ez is sajátosan, ugyanakkor egészen más
módon alakítja az animafigurát. Az eredmény vagy egy nőies férfi, akit a nők könnyen
zsákmányul ejtenek, és így képtelen az élet nehézségeivel megküzdeni.
A királykisasszony, aki a kérőinek kitalálhatatlan találós kérdéseket ad, olyan negatív
animafigura, amely a férfiakat destruktív intellektuális játszmába vonja be → neurotikus olyan
sokat elmélkedik az életről, hogy nem tudja élni.
Az anima leggyakoribb megnyilvánulási módja az erotikus fantázia / pornó /. Ez az anima nyers
és primitív megnyilatkozása, amely csak akkor válik kényszerítővé, ha a férfi nem ápolja
megfelelően érzelmi kapcsolatait, illetve ha az élettel szembeni érzelmi viszonyulása infantilis
marad.
Az anima projekciója vezet az “első látásra” szerelemhez. A dráma megoldása, ha a férfi
felismeri az animát mint belső erőt → tudattalan személyiségének integrálásával érettebbé válhat,
azt a valós életbe emelheti.
Az anima funkciói:
. segít megtalálni a megfelelő házastársat.
. amikor logikus gondolkodással képtelen a tudattalanjában rejtőző tényeket felfogni, felszínre
hozza ezeket.
. segít kapcsolatba lépni az ősvalónkkal, az élet spirituálisabb, magasabb formájába vezethet →
belső vezetővé válhat.
/ 183.o. Az álmodó egy szervezet támogatását élvezi, felvételt nyert egy belső lelki templomba. /
Pszichénk központi magja – ősvalónk – rendszerint a négyes struktúra valamely formájában
jelenik meg.
Az anima fejlődése is négy szakaszból áll:
1. Éva szakasz: aki pusztán ösztönös és biológiai kapcsolatokat reprezentálja.
2. Faust Helénája: a romantikus és esztétikai szintet jeleníti meg, azonban még mindig szexuális
elemekkel.
. Szűz Mária: olyan női alak, aki a szerelmet / érosz / a spirituális rajongás magasságába emeli.
4. Sapientia, Szulamit: a legszentebb és a legtisztábbat is túlhaladó bölcsesség. / A modern ember
ritkán éri el ezt a pszichikus fejlettségi szintet. /
Akkor amikor az animát, mint a Szüzet, / Shakti, Parvati, Fatima / csak pozitív tulajdonságokkal
ruházták fel, a negatív tulajdonságok a boszorkány hitben találtak kifejeződést.

Animusz: a nő lelkében élő férfi.

Az animusz ritkán jelenik meg erotikus fantázia formájában vagy hangulatként, sokkal inkább
titkos “szent” meggyőződésként.
Amint a férfi animájának karakterét az anya, úgy az animuszét alapvetően a nő apja formálja. Az
apa ruházza fel lányának animuszát a megkérdőjelezhetetlen, megdönthetetlen “igaz”
meggyőződés sajátos színezetével – olyan meggyőződéssel, amely kizárja a nő aktuális
karakterének személyes realitását.

16
Hasonlóan az animához az animusz is alkalmanként, mint haláldémon jelentkezik. A mitológia
oldaláról megközelítve a szépséges idegen feltehetően egy pogány apa–kép vagy istenkép, aki
mint a halál királya jelenik meg.
Pszichológiai szempontból azonban az animusznak egy olyan sajátos formáját testesíti meg, aki
asszonyokat csábít, és elszakítja őket minden emberi kapcsolatuktól, főleg a valóságban létező
férfiaktól. A vággyal és a “hogyan kellene a dolgoknak lenniük” ítélkezéssel teli ábrándos
gondolatok selyemgubóját személyesíti meg, amely elszakítja a nőt az élet realitásától.
A negatív animusz nem csak mint haláldémon jelenik meg. A mítoszokban és a tündérmesékben
a rabló és a gyilkos szerepét játssza. Ebben a formában az animusz mindazokat a félig tudatos,
hideg, romboló gondolatokat testesíti meg, amelyek az éjfél utáni órában támadnak a nőre, főként
akkor, amikor valamilyen érzés kényszerítő erejének nem tudnak eleget tenni. Ilyenkor
rosszindulatú, intrikus és számító gondolatok hálójába kerül. A destruktív viselkedés
dédelgetésével a nő mint feleség a férjét – mint anya a gyerekét – betegségbe, balesetbe, sőt még a
halálba is hajszolhatja. Vagy elhatározhatja, hogy visszatartja a házasságtól – ami a gonoszság
olyan rejtett formája, amely ritkán jut az anya tudatának közelébe.
Az érzelmek különös passzivitása és bénultsága, vagy a súlyos bizonytalanság, amely majdnem
mindig a jelentéktelenség érzéséhez vezet, bizonyos esetekben a tudattalan animusz vélemény
eredményeként alakul ki.
Sajátos módon, amikor a tudattalan ezen megszemélyesítői közül valamelyik megszállja
tudatunkat, úgy tűnhet, mintha ezek a gondolatok és érzések sajátjaink lennének. Az ego
olyannyira azonosul velük, hogy képtelenné válik leválasztani és megnézni, mik is ezek, így
ténylegesen a tudattalanból származó figura “megszállottjává” válik az egyén.
Az animusz pozitív oldala, kreatív tevékenysége, hidat tud teremteni az ősvalónk felé. Az
animusz gyakran mint férfiak csoportja jelenik meg. Így szimbolizálja az álom azt a tényt, hogy
az animusz inkább kollektív és nem annyira egyéni elemeket tartalmaz.
Nagyszámú mítosz és tündérmese szól arról, hogy a királyfit a boszorkány vadállattá, vagy
szörnnyé változtatja és csak egy lány szerelme válthatja meg. Ez azt a folyamatot szimbolizálja,
amelyben az animusz tudatossá válik. Ha a nő felismeri, hogy ki és mi az animusza, és mit tesz az
animusz vele és ha szembenéz ezzel a realitással, ahelyett, hogy annak megszállottjává válnék,
akkor az animusz felbecsülhetetlen értékű társsá alakul át, aki olyan maszkulin tulajdonságokkal
ruházza fel, mint kezdeményezés, bátorság, objektivitás és szellemi bölcsesség.
Az animusz is négy fejlődési szakaszon megy át:
. Először a puszta fizikai erő megszemélyesítőjeként jelenik meg: atléta, bajnok, izomember.
2. A következő fázisban a kezdeményezőkészség és a tervszerű cselekvés képességét is
birtokolja.
3. A harmadik szakaszban az animusz “szó” világát is birtokolja már, gyakran professzorként
vagy lelkészként jelenik meg.
. Végezetül az animusz az értelem megtestesülése. Ezen a legmagasabb szinten – az animához
hasonlóan – a vallásos tapasztalatok követőjévé válik, amelyek által az élet új értelmet nyer.
Szellemi szilárdságot, a testi gyengeséget ellensúlyozó láthatatlan belső támaszt nyújt a
nőknek.
Az animusz ebben a legfejlettebb formájában összeköttetést teremt a nő tudata és a kor szellemi
fejlődése között, és ezáltal még a férfiaknál is fogékonyabbá válik az új alkotó eszmék iránt. Ez a
magyarázata annak, miért a nők volta a régebbi korokban sok népnél a jósok és látnokok. Pozitív
animusznak kreatív merészsége időnként olyan gondolatokat és elképzeléseket szül, amely új

17
vállalkozásokra serkenti a férfiakat. A nő lelkében élő “belső férfi” az animáról szóló részben
említetthez hasonlóan házassági problémához vezethet.
Azanimusz pozitív működésének előfeltétele, hogy az animusz felhagyjon a minden kritikán
felüli véleményének hangoztatásával. A nőnek bátorságra és belső nyitottságra kell szert tennie,
hogy meg tudja kérdőjelezni saját meggyőződésének szentségét. Csak ezután kerül kapcsolatba az
“ősvalónk” megnyilatkozásaival és válik képessé arra, hogy tudatosan megértse annak jelentéseit.

Ősvalónk: a totalitás szimbólumai

Ha az egyénnek sikerül komoly és hosszadalmas küzdelem után megoldást találni az anima / vagy
animusz / problémájára, amelynek eredményeképp többé már nem csak részlegesen azonosul vele
– a tudattalan újra megváltoztatja domináns karakterét, és olyan új szimbolikus formában jelenik
meg, amely az ősvalónkat, a psziché legbelsőbb magját reprezentálja. A nők álmaiban ezt a
központot általában egy felsőbbrendű női alak, egy papnő, varázslónő, földanya, vagy a természet
illetve a szerelem istennője testesíti meg. Férfiak esetében beavatást végző, vagy védelmező
férfialakként bölcs öregemberként a természet szellemeként jelenik meg.
Az emberi alak akár fiatal, akár öreg, csak az egyik lehetséges módja az álmokban vagy
látomásokban megjelenő ősvalónak. A különböző életkorok – amelyeket magára ölt – nemcsak
arra utalnak, hogy az ősvalónk egész életünkön keresztül elkísér bennünket, de arra is, hogy ő
maga az élet tudatosan felismert irányán és áramlásán túl létezik, és ez hozza létre az
időélményünket.
Éppen azért, mivel az ősvalónak csak egy része tartozik a tudatos időélmény / tér – idő /
dimenzióba, egyidejűleg mindenütt jelenvaló. Mi több, gyakran olyan formában jelenik meg,
amely egy sajátos, egyetemes jelenlétre figyelmeztet, vagyis olyan gigantikus, szimbolikus emberi
lény formájában mutatkozik meg, aki felöleli és magába foglalja az egész kozmoszt. / A teljes
univerzumot személyesíti meg. /
Azok a szimbolikusstruktúrák, amelyek az individuáció folyamatára látszanak utalni, általában a
négyes szám motívumán alapulnak, mint pl.: a tudatos négy funkciója, vagy az anima – animusz
négy fejlődési szakasza. A központi mag természetes, szabad megnyilvánulását a négyesség
jellemzi. A 16-os szám különösen fontos szerepet játszik mivel 4 X 4 / 198. o. /
/ Hamvas Béla: Sciencia Sacra II. → “a négy. A legnagyobb misztérium, az érthetetlen és
megrendítő új haladvány ... a püthagóreusoknál az isteni szellem jelképe ... Az archaikus korban
az örök jelképe volt. Az örök mozgás, az örök körforgás, az örök élet jelképe. Egyik szimbóluma
a kereszt, szvasztika stb. Teljesség, beteljesedés.” /
A zsidó hagyományban kezdettől fogva Ádám / Adam Kaddom / hordozta magában az egész
emberiséget, vagyis minden megszületendő ember lelkét. Ádám lelke ennél fogva olyan volt,
“mint egy lámpás kanóca, mely megszámlálhatatlan szálból áll.” Eben a szimbólumban világosan
kifejezésre jut az emberiség egy–ségének gondolata.
Keleten és a nyugati civilizáció bizonyos gnosztikus köreiben az emberek hamar felismerték,
hogy a Kozmikus Ember sokkal inkább belső pszichikus képnek, mintsem külső, kézzelfogható
realitásnak felel meg. A hindu tradíció szerint például az emberben él és halhatatlan. Ez a belső
Nagy Ember váltja meg az egyént azzal, hogy kivezeti a teremtésből és az ottani szenvedésekből
és visszavezeti az örökkévalóságba. Ám ez csak akkor lehetséges, ha az ember felismeri őt, és az
alvó felébred. Az ősi India szimbolikus mítoszaiban Purusha–ként ismert, neve egyszerűen annyit
jelent, hogy “ember” vagy “személy”. Purusha ott él minden egyén szívében, noha egyidejűleg
betölti az egész kozmoszt is.

18
Sok mítosz tanulsága szerint a Kozmikus Ember nem csupán a kezdet, de minden élet, az egész
teremtés legvégső célja is az ősvalónk ezen archetípikus szimbóluma felé fordul. Gyakorlati
szempontból ez azt jelenti, hogy a humán létezés kielégítő magyarázatát az olyan elkülönült
ösztönök és céltudatos mechanizmusok, mint éhség, erő, szexualitás, túlélés, fajfenntartás stb. ,
soha nem haladják meg. Vagyis az ember legfőbb célja nem az, hogy igyék, egyék stb.
hanem, hogy ember legyen. Ezen hajtóerők fölött és rajtuk túl belső pszichikus valóságunk az élő
misztérium kinyilatkoztatását szolgálja, és ezt csak szimbólumokkal tudja kifejezni.
A tudattalan ezért választja oly gyakran a Kozmikus Ember erőteljes, kifejező szimbólumát.
A nyugati kultúrában a Kozmikus Embert gyakorta azonosítják Jézus Krisztussal, Keleten pedig
Krisnával vagy Buddhával, a zsidó misztikában Adam Kaddom. Mint minden szimbólum, ők is
egy megismerhetetlen titokra mutatnak rá – az emberi létezés végső, ismeretlen értelmére.
Mint már elhangzott: bizonyos hagyományok azt állítják, hogy a Kozmikus Ember a teremtés
célja, ám ezt nem szabad úgy értelmezni, mint valóságos külső történést. A hinduk szerint pl. ez
nem is azt jelenti, hogy egy napon a világ feloldódik az eredeti Nagy Emberben, sokkal inkább
azt, hogy az ego extrovertált érdeklődése a külső világ iránt megszűnik, hogy helyet adjon a
Kozmikus Embernek. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor az ego beleolvad az ősvalónkba. Az
ego csapongó képzeletáramlása / ahogy az egyik gondolatról a másikra ugrik / és vágyainak
áradása / ahogy egyik tárgytól a másikhoz menekül /akkor csendesedik el, amikor legbelül a Nagy
Ember megjelenik.
Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy külső realitásunk valójában csak olyan mértéken
létezik, amilyen mértékben tudatosan felfogjuk és hogy nem biztosítható “önmagában és
önmagáért” való létezése. * → Csak a földi kapcsolatok és a szenvedések elfogadásával válhat az
emberi lélek olyan tükörré, melyben az isteni erők megtalálhatják önmagukat.
* Mivel ez a szimbólum valami egészet és teljeset fejez ki, gyakran képzelik el kétnemű lényként.
A szimbólum ebben a formájában a legfontosabb pszichológiai ellentétpárt – a nőt és a férfit –
békíti össze.
/ A kerek kő, melyet folyamatosan csiszolunk ősvalónk szimbóluma → bölcsek köve /
Az ősvalónkat gyakran ábrázolják állatként, jelezve ezzel természetünk ösztönös voltát és
kapcsolódásunkat a környezethez. / Ezért fordul elő a mítoszokban és tündérmesékben annyi
segítő állat. / Az ősvalónk kapcsolata a környező természettel, sőt kozmosszal, feltehetőleg abból
a tényből származik, hogy pszichénk “atommagja” beleszövődik az egész – mind a külső, mind a
belső – világba. Az élet minden magasabb megnyilvánulása valamilyen módon összhangban van
a tér – idő folytonosságával.
Egy zoológus véleménye szerint, minden állat “szellemisége” mesze kiterjed a környező világba
és “lélekkel tölti ki” az időt és a teret. Tudattalanunk hasonlóképpen kapcsolódik össze
környezetünkkel: társainkkal, a társadalommal általában és mindezek fölött a tér–idő
folytonossággal, továbbá az egész természettel.
Ha odafigyelünk álmainkra, lehetőség nyílik rá, hogy felemelkedjünk saját világunkba,
melyben az események fontos és titkos rendje uralkodik.
Az álmaink elsődleges célja az ősvalónkhoz való helyes attitűd fejlesztése. A primitív törzsekben
élő emberek életét általában közvetlenül a belső központ irányítja, míg mi oly mértékben
belebonyolódunk a külső dolgokba, hogy ősvalónk üzenetei nehezen jutnak el hozzánk.
Tudatos pszichénk folytonosan egy olyan jól körvonalazott “valós” külső világ illúzióját hozza
létre, amely meggátolja a másfajta észlelést. Tudattalan természetünk révén azonban
felfoghatatlan módon kapcsolódunk saját pszichékhez és pszichikus környezetünkhöz.

19
Ősvalónk gyakori sajátos szimbóluma az értékes vagy jellegzetes kő. Sok álomban a központi
mag, az ősvalónk mint kristály jelenik meg. A kristály matematikailag szabályos szerkezete azt az
intuitív érzést kelti bennünk, hogy még az úgynevezett “holt” anyagban is működik egyfajta
szellemi rendezőelv. Ezért a kristály gyakran az anyag és szellem szélsőséges ellentétének
egyesítését szimbolizálja.
KŐ: életerő. A puszta létezést szimbolizálja, mely távol áll az egotudatosság emócióitól,
csapongó gondolkodástól. Ebben az értelemben a kő a legegyszerűbb és legmélyebb élményt
szimbolizálja, az öröklét olyan élményét, amit az ember akkor él át, amikor halhatatlannak és
változtathatatlannak érzi magát.
Az ember eredendő természetében benne rejlik annak a vágya, hogy a kő szimbolika segítségével
valami elmondhatatlan élményt fejezzen ki. Iszlám → Kába kő, a keresztény egyházi szimbolika
szerint Jézus az a “kő melyet az építők megvetettek, szegletkővé lett”.
Morienus, régi arab alkimista azt mondja: “Ez a dolog / mármint a bölcsek köve / belőled vonható
ki: ásványa te vagy, és csak benned lehet megtalálni, még pontosabban, ők / az alkimisták /
belőled nyerik ki. Ha ezt felismered, a kő szeretete és elfogadása növekedni fog benned. Ez az
igazság.”
Mindmáig feltáratlan a tudattalan psziché és az “anyag” közötti kapcsolat, e titkot a
pszichoszomatikus orvoslás igyekszik megadni.
Ennek a még megmagyarázhatatlan és definiálatlan kapcsolatnak a tanulmányozása során /
lehetséges, hogy a “psziché” és az “anyag” valójában ugyanaz a jelenség, csak az egyiket
“belülről”, a másikat “kívülről” figyeljük meg. Jung egy új fogalmat vezet be, amit
szinkronicitásnak nevezett el.
Ez a fogalom a külső és belső események olyan “jelentéssel bíró egybeesését” jelenti, amikor
maguk az események nem állnak oksági összefüggésben. Szinkronicitás általában olyan
embereknél áll be, akinek tudattalanjában aktiválódott archetípus van. / Pl. vásárolunk egy kék
ruhát, de a bolt tévedésből feketét szállít éppen azon a napon, amikor egy közeli hozzátartozó
meghalt. /
A kínaiaknál az orvostudomány, a filozófia, sőt még az építészet is a jelentéssel bíró egybeesések
“tudományán” alapul. A klasszikus kínai szövegek szerint, nem az a kérdés, hogy mi okoz mit,
hanem, hogy mi mivel történik együtt. A szinkronicitás fogalmának megalkotásával Jung egy
olyan utat vázolt fel, amelynek segítségével a lélek és az anyag kölcsönös kapcsolatának jobban a
mélyére hatolhatunk.

Az ősvalónkhoz való viszony:

A modern ember számára az egyetlen, még értelmes kaland a tudattalan psziché belső
birodalmában rejtezik. Jung a legbelső központhoz való eljutás és a tudattalan élő misztériumával
való kapcsolat felvételével olyan útját dolgozta ki, amelyet egyedül önerőre támaszkodva kell
végigjárni. Ez alapvetően más, mint egy kitaposott út követése.
Amikor megpróbáljuk az ősvalónkat életre hívni, ehhez olyan állandó, mindennapos készenlét
szükséges, ami olyan, mint amikor megpróbálunk egy időben két különböző szinten vagy két
különböző világban élni.
/ Nagy Z: Az európai kultúrában meglátásom szerint ehhez a beállítottsághoz és életformához a keresztény misztika áll a legközelebb, ezért
tanulmányozását a nem hívő érdeklődőknek is javaslom → könyvajánlás a jegyzet végén /
Az egyén szokásához híven, a külső feladatra koncentrál, de ugyanakkor éberen figyel mind az
álmokban, mind pedig a külső eseményekben megjelenő azon utalásokra és jelzésekre, melyeket
az ősvalónk használ, hogy szándékait, az élet áramlásának irányát szimbolizálja.

20
Az ilyen jellegű élményekkel foglalkozó régi kínai szövegek gyakran használják az egérlyukat
figyelő macska hasonlatát. Az egyik szöveg szerint nem szabad megengedni más gondolatok
betörését, s eközben a figyelem nem lehet sem túlságosan éles – de túlságosan tompa sem.
Létezik egy optimális percepciós szint.
“Az ily módon végrehajtott gyakorlat / ... / idővel eredményre vezet és amikor beérik, hasonlóan
az érett dinnyéhez, amelyik magától leesik, az egyén, minden külső beavatkozás nélkül, a
magasabb rendű felébredés részesévé válik. Ez az a pillanat, amikor a gyakorlatot végző olyanná
válik, mint az, aki vizet iszik és csak ő tudja egyedül, hogy a víz hideg-e vagy meleg,
Megszabadul minden önmagával kapcsolatos kételytől és olyan boldogság birtokába jut, mint az,
aki a keresztúton saját apjával találkozik. .”
A belső pszichét irányító központtal való kapcsolatot akadályozzák:
a. Egyetlen ösztönös késztetés vagy emocionális kép is alkalmas az embert egyoldalúságba
hajszolni → egyensúlyvesztést okoz. Ezt a “primitívek” a “lélek elvesztésének” nevezik.
b. A túlzott nappali álmodozás, ami rejtett módon általában bizonyos komplexumok köré
fonódik. Az ábrándozások valójában éppen azt a célt szolgálják, hogy összekössék az embert
komplexumaival, ugyanakkor fenyegetik a koncentrációt és a tudatosság folytonosságát.
c. Túlzott koncentráció és egotudatosság, mely könnyen meggátolhatja a központból érkező
impulzusok és üzenetek percepcióját.
Az ősvalónk mitológiai ábrázolásai között különös hangsúlyt kap a világ négy sarka, és sok képen
a négy részre osztott kör középpontjában a Nagy Embert ábrázolják. Jung az ilyen elrendezésű
struktúra jelölésére a hindu mandala / mágikus kör / szót használta, amely az emberi psziché
“atommagjának” – melynek lényegét nem ismerjük – szimbolikus ábrázolása.
Egyes közösségek a mandala motívumot arra használják, hogy segítségével helyreállítsák
elveszített belső egyensúlyukat.
A keleti kultúrákban hasonló képek segítségével igyekeznek a belső lényeget állandósítani, vagy
hozzásegíteni az embert a mély meditációhoz.
A mandala szemlélése belső békét teremt, annak az érzését, hogy az élet újra megtalálta értelmét
és rendjét.
/ Pszichológiailag a “jobb” oldal – többek között a tudatosság, az alkalmazkodás, az “igaz”
dolgok oldalát jelenti, míg a “bal” oldal az adaptálatlan, nem tudatos reakciókat, sőt néha
valamiféle sötét dolgot jelent. /
A kerek forma – mandala motívum – általában az eredeti teljességet szimbolizálja, a négyes
forma pedig ennek a tudatosság szintjén történő megjelenítését.
Van itt azonban egy nagy nehézség – nevezetesen, a tudattalan minden megszemélyesítésének –
legyen szó akár az árnyékról, animáról, animuszról vagy az ősvalónkról – egyaránt van világos és
sötét oldala.
Árnyék lehet aljas vagy gonosz, olyan ösztönös hajtóerő, amelyet le kell győzni
lehet azonban olyan impulzus is, amely a követendő fejlődés irányába mutat.
Anima / Animusz éltető fejlődés és kreativitás a személyiség számára
de eredményezhet megakadást, esetleg fizikai halált is.
Ősvalónk sötét oldala a legveszélyesebb, mivel ő a bennünk rejlő legnagyobb pszichikus erő.
Megalománia vagy egyéb kóros fantáziák rabságába ejtheti, “megszállhatja” a személyt. Az ilyen
lefokozott érzelmi állapotban azt gondolhatja az egyén, hogy sikerült megragadnia és megoldania
a nagy kozmikus talányt, s ily módon elveszíti minden kapcsolatát a humán valósággal. Ennek az
állapotnak megbízható tünete a humorérzék és az emberi kapcsolatok elvesztése. Ősvalónk

21
megjelenése az ember tudatos egójára nézve így nagy veszéllyel járhat. Az individuáció kizár
minden papagájszerű utánzást.
A nagy szellemi vezető követése nem jelenti azt, hogy az individuáció folyamatában bárki is
lépésről lépésre lemásolhatná az ő útját / Krisztus, Buddha /. A követés azt jelenti, hogy meg kell
kísérelnünk ugyanolyan őszinteséggel és odaadással élni saját életünket, mint ahogy ő tette.
Ahhoz, hogy a tudattalan szimbolikus jelzéseit megértsük, az kell, hogy az ember érzelmileg
önmagán belül maradjon, vigyáznia kell, ne kerüljön saját magán kívülre, vagy “maga mellé”.
Életbevágóan fontos, hogy az ego továbbra is a megszokott módon működjön, Akkor válhat
valaki fogékonnyá a tudattalan tartalmai és folyamatai iránt, ha megmarad hétköznapi embernek,
aki tudatában van saját tökéletlenségének.
Valójában igen nehéz egyesíteni ezeket a belső ellentéteket – egyrészt az egész
világmindenséggel egynek érzi magát – másrészt csak egy a szánalmas földi halandók között úgy,
hogy se az egyik se a másik szélsőség ne kerekedjen felül.

Ősvalónk társas vonatkozásai:

Néha az az érzésünk támad, hogy a Nagy Ember akar tőlünk valamit és hogy valamilyen sajátos
feladat elé állít bennünket. Az erre az élményre adott válaszunk segíthet abban, hogy legyen erőnk
szembeszállni a kollektív előítélettel, mégpedig úgy, hogy komolyan tekintetbe vesszük saját
lelkünket.
Ha valaki megpróbál a tudatalattijának engedelmeskedni → szembe kerülhet saját vágyaival és
mások elvárásaival – azért, hogy megtalálja önmagát. Néha ezért mondják, hogy a tudattalanra
való odafigyelés az embert aszociálissá és egocentrikussá teszi.
Ha álmodunk egy emberről jó vagy rossz tulajdonságokat, akkor két lehetőség van:
. az adott alak egy projekció, ami azt jelenti, hogy ennek a személynek az álomképe az álmodó
saját belső tulajdonságaink szimbóluma.
. előfordul, hogy az álmok más emberről valami eredeti és hiteles dolgot mondanak el . /
Ilyenkor a tudatalatti olyan szerepet játszik ,amit még nem teljesen értünk. /
Az ember a körülötte élőkkel jelentős összehangoltságban van, ösztönösen érzi – észleli a többiek
szenvedését és problémáit, pozitív és negatív tulajdonságait, értékeit – teljesen függetlenül attól,
tudatosan mit gondol róluk.
Áloméletünk lehetővé teszi, hogy betekintsünk ezekbe a tudatküszöb alatti észlelésekbe és
megmutatja azt is, hogy ezeknek hatása van ránk.
Minden belső folyamat esetén – mindaddig az ősvalónk vezérli és kormányozza az egyén emberi
kapcsolatait, amíg a tudatos ego nem veszi magának a fáradtságot, hogy felkutassa a csalóka
projekciókat és inkább benső önmagával, semmint a külsővel foglalkozzék. Ezen az úton járva
találják meg az egymáshoz vezető utat a szellemileg összehangolódott, hasonló beállítottságú
emberek, hogy olyan csoportot alkossanak, amelyik eltér az összes szokványos társasági és
szervezeti érzelmi kötődésektől. A tudatosan megvalósított individuáció ily módon
megváltoztatja a személy kapcsolatait.
Minden, kizárólag csak a külső világhoz tartozó tevékenység és kötelezettség bizonyos kárt okoz
a tudattalan rejtett működéseiben. Azok akik összetartoznak, egymásra találnak ezen tudattalan
kötelék útján. Ez az egyik ok, amiért romboló hatása van annak, ha hirdetések vagy politikai
propaganda felhasználásával próbálják befolyásolni az embereket. Ez még akkor is igaz, ha a
befolyásolást idealisztikus célok vezérlik.

22
Ha valaki – manipulatív céllal – a közvélemény befolyásolása érdekében visszaél a szimbólumok
erejével, csak akkor képes a tömeg tudattalanjára hatni, ha valódi szimbólumokat használ. Ám
akár megragadják a tömeget érzelmileg akár nem, olyan dologgal állunk szemben, ami örökre
kiszámíthatatlan és teljesen irracionális marad.
A közvélemény manipulátorai csak akkor érnek el átmeneti sikereket, ha a gazdasági nyomás
vagy az agresszió eszközéhez folyamodnak. Ám ez semmi mást nem eredményez, mint hogy
elnyomja az eredeti tudattalan reakciókat. A tömegméretű elfojtás ugyanolyan eredményre vezet,
mint az egyéni: neurotikus disszociációhoz és pszichológiai megbetegedésekhez. A tudattalan
reakcióinak elnyomására tett minden ilyen próbálkozás hosszú távon kudarcra van ítélve, mivel
ösztöneinkkel alapvetően ellentétes.
Ősvalónk 10-15 fős csoportok létrehozására törekszik. A fizikai jólét, a szellemi, lelki egészség,
ember esetében a kulturális hatékonyság ilyen társas formáció keretei között bontakozik ki
legjobban.
Ha egyetlen ember is az individuációnak szenteli magát, ez gyakran pozitív befolyással lesz a
környezetében lévő emberekre.
A világ szinte valamennyi vallásában találunk olyan képeket, amelyek az individuáció folyamatát,
vagy legalábbis annak bizonyos szakaszait szimbolizálják.
A mai modern keresztény kultúrában Jung gyakran megfigyelte azt a tendenciát, hogy a tudattalan
az isteni hármasságot egy negyedik feminin, sötét, sőt gonosz elemmel egészíti ki. Ez a negyedik
elem valójában mindig is létezett vallásos képzeteink világában, de elkülönült az Isten-képtől és
mint anyag, vagy mint az anyag istene létezik párhuzamosan mellette. Jung szerint minden vallási
doktrína a kollektív tudatosságból származik.

A vizuális művészetek szimbolizmusa / Aniela Jafféi /

Szent szimbólumok: a kő és az állat

A szimbolika története azt mutatja, hogy bármi felvehet szimbolikus jelentést. A durva,
természetes kövekkel kapcsolatban az a hiedelem élt, hogy azok a szellemek vagy az istenek
lakóhelyei és a primitív kultúrákban ezeket sírkövekként vagy vallásos tisztelet objektumaiként
használták. A régi mesterek ismerték a “kő szellemét”.
A paleolítikum falfestményein szinte kizárólag állatokat találunk. A lefestett állatnak képmás
funkciója van, az állat szimbolikus elejtésével a vadász megpróbálta megelőzni és biztosítani az
igazi állat halálát. Ez az analógiás mágia egyik formája, ami a festményeken ábrázolt képmás
“realitásán” alapul: ami a képpel megtörténik, az fog a valóságban is történni. Az alapul szolgáló
pszichológiai tény az élőlény és a lény lelkének tekintett kép közötti erőteljes azonosság.
Az állatok és az állati öltözetek igen gyakran fontos szerepet játszanak a beavatásokban, titkos
szervezetekben, sőt ezen törzsek monarchikus intézményében is. Nem pusztán arról van szó,
hogy a primitív törzs főnöke állatnak öltözik, amikor a beavatási rítus során teljes állati maszkban
megjelenik, akkor ő ténylegesen állat. Sőt az állati szellem, a rettentő démon az, aki elvégzi a
körülmetélést. Ilyenkor ő testesíti meg vagy képviseli a törzs vagy a klán ősét, így ő maga az ősi
isten. Ő képviseli és ő maga a totem állat. Az idők során a teljes állati öltözetet sok helyen
felváltotta az állat és démonmaszk. Pszichológiai kifejezéssel élve, a maszk viselőjét archetipikus
képpé változtatja.

23
A tánc eredetileg nem volt több, mint a megfelelő mozdulatok és gesztusok révén, az állatjelmez
tökéletessé tétele, a beavatási vagy egyéb rítusok kiegészítője. A táncot úgymond démonok adták
elő egy démon tiszteletére. A bevezető fejezetben Jung rámutatott a bennszülött és a totemállata
vagy bokorlelke közötti szoros kapcsolatra, sőt azonosságra. Sajátos szertartások léteznek,
melyek célja ennek a kapcsolatnak a kialakítása, különösen a fiúk számára tartott beavatási
szertartások ilyenek. A fiú birtokába jut “állati lelkének” , ugyanakkor a körülmetéléssel
feláldozza saját “állati lényét”. Ezen kettős folyamat révén felvételt nyer a totemklánba és
kialakítja kapcsolatát a totemállattal. Mindenekelőtt férfivá válik és a szó legtágabb értelmében
emberi lénnyé. Az állatmotívum általában az ember primitív és ösztönös természetének
szimbóluma.
Ha elszabadul egy negatív impulzus, azt a harcos benne megnyilvánuló állatdémonnak
tulajdonítja. Az ember féli ezt az erőt, és áldozattal, szertartással igyekszik kiengesztelni.
Számos mítosz foglalkozik az ősállattal, amit fel kell áldozni a termékenység vagy a teremtés
érdekében.
Még a kereszténységben is meglepően nagy szerepet játszik az állat szimbolika. Az evangélisták
közül háromnak van állat jelképe: Lukács – ökör, Márk – oroszlán, János – sas. Mátét emberként
vagy angyalként ábrázolják.
Maga Krisztus is mint Isten Báránya vagy Hal jelenik meg szimbolikusan, de ő a keresztre emelt
kígyó, az oroszlán, sőt olykor egyszarvú is. Krisztus ezen állati attribútumai mutatják, hogy Isten
fia – az ember magasrendű megszemélyesítője – éppúgy nem nélkülözhetik állati természetét,
mint magasabb spiritualitását.
Az állatszimbólumok azt is jelzik, milyen életbevágóan fontos az emberek számára az, hogy a
szimbólum pszichikus tartalmát – az ösztönt – életükbe beépítsék. Az emberi természet alapja az
ösztön. Az embernél az “állati lény” – mely benne, mint ösztönös lélek lakozik – veszélyessé
válhat, ha nem ismeri fel és nem integrálja. Az ember az egyetlen olyan lény, aki saját akarata
által képes saját ösztöneit kontrollálni, de arra is képes, hogy elnyomja, eltorzítsa. Az állat akkor
igazán vad, ha megsebesítik → az elfojtott ösztönök felülkerekedhetnek az emberen.
A kör szimbolikája:
Marie - Louise von Franz a kört / gömböt / az ősvalónk szimbólumaként értelmezte, mint olyat,
ami a psziché teljes vonatkozásának teljességét fejezi ki ,s mely magába foglalja az ember és a
teljes természet kapcsolatát.
A körszimbólum – akár a primitív napimádatban, vagy a modern vallásban, mítoszban vagy
álomban, a tibeti szerzetesek által rajzolt mandalákban, városok alaprajzában, vagy a korai
asztronómusok szférikus elképzeléseiben jelenik is meg – mindannyiszor az élet egyetlen,
legalapvetőbb vonatkozására, annak végső teljességére utal.
A gondolkodás, érzés intuíció és érzékelés teszi képessé az embert arra, hogy a külső és belső
világból érkező benyomásokat kezelni tudja.
Brahmának az univerzum négy irányában való tekintése azt szimbolizálja, hogy az embernek el
kell érnie a fenti négy funkció nélkülözhetetlen integrációját. India és a Távol-Kelet vizuális
művészetében a négy vagy a nyolc cikkelyre osztott kör a meditációt segítő vallásos képek
megszokott mintázatát alkotja. Különösképpen a tibeti lámaizmusban játszott fontos szerepet a
gazdag mintázatú mandala. A mandalák általában a kozmosznak az isteni erőkkel való
kapcsolatát ábrázolják.
Azonban nagyon sok keleti meditációs ábra pusztán csak geometriai mintázatot követ, ezeket
yantrának nevezik. A körön kívül a leggyakoribb yantra motívum a két egymáshoz kapcsolódó

24
háromszög, amelyek közül az egyik felfelé, a másik lefelé mutat. Ez a forma a hagyomány szerint
Síva és Sakti, a férfi és női istenség egyesülését szimbolizálja.
A pszichológia nyelvén szólva az ellentétek egyesítését fejezi ki: az ego személyes időhöz kötött
világának a nem ego személytelen és időtlen világával való egyesülését .Végső soron minden
vallás ennek az egységnek az elérésére törekszik: azaz a léleknek Istennel való egyesülésére.
A Zen-be a kör a megvilágosodást ábrázolja. Az emberi tökéletességet szimbolizálja. A mandala
képi ábrázolásával gyakran találkozunk a keresztény művészetben:
• a katedrálisok rózsaablakai → a kozmikus síkba transzponált ősvalónk ábrázolásai.
• Jézus és más keresztény szentek körül megjelenő dicsfény.
• a Szűz egy kör alakú fa – ami az égő csipkebokor, Isten szimbóluma – középpontjában áll.
• Jézus körülötte a négy evangélistával. Ez a motívum Hórusz isten és négy fia ősi egyiptomi
ábrázolásáig nyúlik vissza.
A vallásos és szent építmények alaprajza szinte minden kultúrában mandalaszerű. /Róma
alapítása Mandala alaprajza miatt a város és a város lakói a pusztán csak világi birodalom fölé
emelkedtek. Ezt tovább erősíti az a tény, hogy a városnak van egy középpontja, a mundus → / a
rómaiak először egy kör alakú gödröt ástak ott ahol a mostani Comitium áll. A gödörbe,
szimbolikus felajánlásként, a föld gyümölcseit tették. Végül mindenki hozott egy marék földet
onnan ahonnan származott, és mindezt együtt bedobták a gödörbe. Ezután Romulus e köré egy
ekével, körben meghúzta a város határait, ami elé egy tehenet és egy bikát fogott. Ahol a kaput
tervezték, ott felemelték az ekét és úgy vitték tovább. / amely megteremti a városnak a “másik”
birodalommal, az ősök szellemének lakóhelyével való kapcsolatát. A mundust egy úgynevezett
“lélek kő”-vel fedték be. Bizonyos napokon a követ eltávolították, hogy a holtak szellemei
kijöhessenek a gödörből. / A középkori városban a mundus helyén a katedrális állt. /
Akár klasszikus, akár modern városalapításról legyen szó, a mandala alaprajz sohasem esztétikai
vagy gazdasági megfontolás nyomán készült. Azt a célt szolgálta, hogy a várost rendezett
világegyetemmé, olyan szent hellyé alakítsa, mely középpontjával kapcsolódik a másik világhoz.
Minden olyan épület, mely mandala alaprajzzal bírt, az emberi tudattalan archetípus képének
kivetítése volt a külső világba. A város, az erőd és a templom a lelki teljesség szimbólumává vált,
ami ily módon sajátos hatást gyakorol arra, aki oda belép.
A keresztény művészet centrális szimbóluma nem a mandala, hanem a kereszt vagy feszület.
Egészen a Karoling-korig az egyenlőszárú görög kereszt volt az elterjedt forma, következésképp a
mandalát indirekt módon implikálta. Ám az idők során a középpont felfelé tolódott, mígnem
kialakult a ma ismert latin kereszt. Ez a fejlődés azért fontos, mert megfelel a kereszténység késő
középkorig terjedő belső fejlődésének. Egyszerűbben kifejezve azt a törekvést szimbolizálja,
hogy az ember centruma és hite a földtől elmozduljon és a szellemi szférába emelkedjen.
Ez a törekvés abból a vágyból fakad, hogy tettekbe öntsék Jézus szavait: “Az én királyságom nem
e világból való.” A földi élet, a világ és a test ezért olyan erők, melyeket le kell győzni. A
középkori ember reményei felfelé irányultak, mivel csak a paradicsomtól várhatta a beteljesülést.
Ez a törekvés a középkori miszticizmusban érte el csúcspontját.
A reneszánsz hajnalán forradalmi változás állt be az emberek felfogásában, az ember az ellenkező
irányba a föld felé fordult. A középkor idején oly nagy szerepet játszó vallásos érzelmek – az
irracionalitás és a miszticizmus világát – a logikai gondolkodás fokozatosan háttérbe szorította.
Hasadás keletkezett az ember hagyományos kereszténysége és racionális, intellektuális oldala
között. Azóta sem találkozott össze soha a modern ember ezen két oldala.

25
Krisztus után 1000 körül megjelenő szekták és mozgalmak sokaságában az alkimisták igen
fontos szerepet játszottak. Az anyag misztériumait felemelve, a keresztény “mennyei” szellem
mellé helyezték. Ők az embert szellemi és testi egészében tekintették és ennek kifejezésére nevek
és szimbólumok százait alkották meg. Központi szimbólumaik egyike a quadratúra circuli a kör
négyszögesítése volt, ami nem más, mint egy valódi mandala.

Emberpár

A természet sötét oldala: a gonosz, az álom, a föld szelleme inspirálta őket. Kifejezésmódjuk
írásban és képekben egyaránt mesés, álomszerű, valószerűtlen. Hieronymus Bosch-t tekinthetjük
ezen imaginatív művészet legfontosabb képviselőjének.
A művészi ábrázolást két, radikálisan eltérő irányzatra oszthatjuk:
a. Érzéki stílus: általában a természet vagy a képi téma közvetlen reprodukciója.
. Imaginatív stílus: a művész fantáziáját vagy tapasztalatát “valószerűtlen”, sőt álomszerű néha
absztrakt módon ábrázolja. Kezdetei i.e. 3000 tehetők, századunkban ismét előretört.
Jung rámutatott arra, hogy a valódi szimbólum csak abban az esetben jelenik meg, ha olyasmi
kifejezésére van szükség, amit a gondolkodás nem tud elgondolni, vagy csak sejtés vagy érzés
szintjén létezik.
A kör a psziché szimbóluma, már Platón is gömbként írja le a pszichét. A négyzet és gyakran a
négyszög a földhöz kötött anyag, a test és a realitás szimbóluma. Ez az elkülönülés a XX. sz-i.
ember pszichikus állapotának egy másik kifejezésmódja: lelke elveszítette gyökereit és megrettent
a hasadástól. Apokaliptikus kor.

A dolgok titkos lelke:

“Arról való tudásunk révén, mely szerint egy dolog több, mint amit külseje a szemünknek mutat,
a tárgy a külső megjelenési formája korlátain túlra terjed ki ...”
Az ilyen megállapítások az “anyagban élő szellem” azon ősi alkimista koncepciójára
emlékeztetnek, mely hitt abban, hogy az élettelen tárgyakban – a fémben vagy a kőben – szellem
lakozik. Pszichológiai értelmezés szerint ez a szellem a tudattalan. Ez mindig akkor nyilvánul
meg, amikor a tudatos vagy racionális tudás eléri saját korlátait, azt a határt, amelyen túl a
titokzatos kezdődik, mivel az ember hajlik arra, hogy a megmagyarázhatatlant és rejtélyest saját
tudattalan tartalmaival kövesse. Mintegy kivetíti ezeket a tudattalan tartalmakat egy sötét üres
edénybe.
A modern művészet és a kereszténység közötti szakadás teljesé vált. Jung felismerte, hogy Isten
“halálának” ezen furcsa és misztikus jelensége korunk pszichikus valósága. 1937-ben így írt:
“Tudom – és itt annak adok kifejezést, amit számtalan más ember is tud – , hogy korunk Isten
eltűnésének és halálának kora.”

26
Módjában állt éveken keresztül figyelemmel kísérnie, hogyan tűnik el páciensei álmából, azaz a
modern ember tudatalattijából a keresztény istenkép. Ennek a képnek az elvesztése az életnek
értelmet adó, legfőbb tényező elvesztését jelenti.
A tudatos az, ami a tudattalan értékeinek kulcsát adja és éppen ezért meghatározó szerepet
játszik. Csakis a tudatos és a tudattalan közötti kölcsönhatásban képes arra a tudattalan, hogy
próbára tegye értékeit és talán még arra is, hogy az üresség melankóliájából kivezető utat
megmutassa. Ha azonban a működésbe lépett tudattalant magára hagyják, fennáll annak a
veszélye, hogy tartalmai mindent elárasztanak, esetleg a tudattalan negatív, destruktív oldala
manifesztálódik.
A tudattalan tiszta természet, és mint ilyen bőséggel ontja ajándékait. De magára hagyva, a
tudatosból merített emberi válasz nélkül a tudattalan – hasonlóan, mint a természet – elpusztítja
saját ajándékait és előbb vagy utóbb megsemmisíti azokat.
Az emberek látszólagos vagy valóságos elzárkózása a modern műalkotásokkal szemben a reflexió
hiányát, a tudattalan dominanciáját tükrözik a tudatos fölött. Patológiás művészetről beszélnek,
vagy elmebetegek képeivel hasonlítják össze e műalkotásokat, mivel a pszichózisra jellemző,
hogy a tudatos és az egoszemélyiség elmerül a tudattalanban, vagy elárasztják a psziché
tudattalan tartalmai.
Visszavonulás a valóságtól:
A fizikai tér-idő folytonosságot és a kollektív tudattalant úgy tekinthetjük, mint a jelenségek
között meghúzódó egyazon valóság külső és belső aspektusát. A fizikai és a psziché világa
mögött húzódó egyazon világ jellemzője, hogy törvényeit, folyamatait, tartalmait nem lehet
elképzelni. → A mai művészet alaptémája, bizonyos értelemben, szintén elképzelhetetlen.
Századunk nagy művészei azt kutatták, hogyan lehet látható formát adni a “dolgok mögötti
életnek”, munkáik a tudatosság, vagy sokkal inkább az álmok mögötti valóság szimbolikus
kifejezései. A fizikai és pszichikai jelenségek mögött meghúzódó közös háttér “egy” valóságára
,”egy” létezésére mutatnak rá.
A művészek célja, a dolgok centrumának, a mélyben fellelhető állandóságnak és a belső
bizonyosságnak megismerése volt. A művészet miszticizmussá vált. A szellem, melynek
rejtélyébe a művészet elmerült, a föld szellem volt, melyet a középkori alkimisták Mercuriusnak
neveztek. Ő annak a szellemnek a szimbóluma, akit ezek a művészek a természet és a dolgok
mögött sejtettek, vagy kerestek. Miszticizmusuk szemben állt a kereszténységgel, mivel a
“mercuriusi” szellem ellentétes a mennyei “szellemmel”. S valójában a kereszténység sötét
ellenfele tört utat magának a művészetben. Ezen a ponton nyílik mód a “modern művészet”
valódi történelmi és szimbolikus jelentésének megértésére. A középkori hermetikus
mozgalomhoz hasonlóan, ezt is a földi szellemek miszticizmusaként kell értelmeznünk és ennél
fogva korunk egyik, a kereszténységgel szembeni kompenzatorikus megnyilvánulásaként.
A szimbólum az ismert világ olyan tárgya, mely valami ismeretlenre utal, a kifejezhetetlent
kifejező ismert.
A psziché mélyebb rétegei – mondja Jung – elveszítik individuális egyediségüket, minél
messzebbre és messzebbre hatolnak a sötétségbe. >> Egyre lentebb <<, úgymond megközelítve
az autonóm funkcionális rendszert, egyre inkább kollektívvé válnak, mígnem univerzálódnak
és a test anyagiságában, azaz a kémiai szubsztanciában megszűnnek. A testet felépítő szén
pusztán szén. Így a psziché legmélye is pusztán csak világ.

27
Az absztrakt festmények és mikrofényképek összehasonlítása azt mutatja, hogy az imaginatív
művészet végső elvonatkoztatása rejtett és meglepő módon “naturalisztikussá” vált, témául az
anyag elemei váltak. →
A század elején szétvált “nagy absztrakció” és “nagy realizmus” újra összetalálkozott. A művészi
alkotás közben közel sem oly szabad, mint gondolnánk. Ha az alkotás többé kevésbé tudattalanul
jön létre, a természet törvénye irányítja, ami a legmélyebb szinten a psziché törvényeinek felel
meg, és fordítva. A képekben és szobrokban a kínban kifejezésre jutó “metafizikai szorongás”, a
halálra ítélt világ kétségbeeséséből fakad. Más esetben a hangsúly a vallásos tényezőre
helyeződik, arra az érzésre, hogy Isten halott.
A belső kín gyökereinél a tudatosság vereségét – vagy inkább visszavonulását – találjuk. A
misztikus tapasztalat feltörése során minden, ami egykor az embert a humán világhoz, a földhöz,
időhöz, térhez, anyaghoz és az élet természetes megéléséhez kötötte, háttérbe szorult, vagy eltűnt.
Mivel a tudattalant a tudatos tapasztalás tartja egyensúlyban, az egyoldalúság ellentétes vagy
negatív aspektusa kérlelhetetlenül meg fog mutatkozni. A szférák harmóniáját teremtő kreatív
hang gazdagsága, az ősalapzat csodálatos misztériumai romboló és kínzó erővé válnak. Nem egy
művész vált a tudattalan passzív áldozatává.
A tudomány által felfedezett, az atomon belüli viszonyok váltak a robbanás példátlan fegyverének
tudományos alapjává, megnyitva az utat a megsemmisülés felé. A végső tudás és a világ
pusztulása jelentik a természeti ősalapzat felfedezésének két aspektusát.
Jung, aki épp úgy tisztában volt a tudattalan veszélyes kettős természetével, mint az emberi
tudatosság fontosságával, az emberiség számára egyetlen fegyvert kínált a katasztrófa
elkerülésére: az oly egyszerűnek látszó és mégis sok fáradtsággal járó egyéni tudatosság
szükségességét.
A tudatos nem csak a tudattalan nélkülözhetetlen egyensúlya, nem csak az élet értelmének
lehetőségét adja, de kiemelkedő fontosságú gyakorlati funkcióval is bír.
A világban, a szomszédokban, a környező népeknél megtapasztalt gonosz saját pszichénk
gonosz tartalmaként is tudatosulhat, ez a belátás lehetne az első lépés szomszédainkhoz való
viszonyulásunk radikális megváltozásakor.
Az irigység, a testi vágy, az érzékiség, a hazugság és az összes ismert bűneink a
tudattalan negatív, “sötét” oldalát képviselik.
A tudattalan két módon nyilvánulhat meg. Pozitív értelemben jelentheti a “természet szellemét”,
az embert, a dolgokat és a világot alkotó módon éltető elemet. Ez az a “któnikus szellem”, melyet
ebben a fejezetben oly sokat emlegettünk. Negatív értelemben a tudattalan ugyanaz, mint a
gonosz, a rombolás szellemeként nyilvánul meg.
Az alkimisták ezt a szellemet Mercurius-ként személyesítették meg. A kereszténység vallásos
nyelvében az ördögnek felel meg. Bármilyen szokatlannak is tűnik, az ördögnek is két arculata
van. Pozitív értelemben ő Lucifer a Fényhozó.

Az ellentétek egyesítése:
Figyelembe kel venni azt a szempontot, hogy a kor szelleme állandóan mozgásban van.
Alfred Manesseier fr. festő: “A festő valódi realitása nem az absztrakció, de nem is a realizmus,
hanem az a lehetőség, hogy visszahódítsa ember létének fontosságát.”
Fontos felfigyelnünk arra, hogy a modern festészet egyidőben az ellentétek szükségszerű
egyesítésének felismerésével, vallásos témákkal kezdett foglalkozni. Úgy tűnik legyőzte a
“metafizikai űrt”. → Az egyház ismét pártfogásába vette a modern művészetet → ez annak a jele,

28
hogy a modern művészetnek a kereszténységhez való viszonyulása változóban van. A régi
hermetikus mozgalmak kompenzatorikus működése utat nyitott az együttműködés lehetőségéhez.
Krisztus állatszimbólumainak elemzésénél rámutattunk arra, hogy a világos és a któnikus
szellemek összetartoznak. Úgy tűnik, ma érkezett el a pillanat, amikor ennek az ezeréves
problémának a megoldásában új szakasz kezdődhet el.

Egy egyéni terápia szimbólumai / Jolande Jacobi /

A tudattalan megfelelő elemeinek tudatosításával az ember megerősítheti egóját, mely olyan
pszichikus energiát biztosít számár, amely hozzásegíti ahhoz, hogy érett személyiséggé váljon.
Álmaink erőteljes szimbólumainak ez a szerepe. A szimbólumok történetében a jobb oldal
általában a tudatosság birodalmát képviseli, a bal pedig a tudattalant.
Jung az állombeli hang megjelenését az ősvalónk közbelépésével azonosította. A mitológiákban
az esőt úgy tekintették, mint a föld és a menny “szerelmi egyesülését” → az eső a megoldást
reprezentálta.
Jung mindig alkímiai párhuzamot von a fejlődés szakaszaira.
Jóslás – szinkronicitás → Jung szinkronicitás elmélete: létezik egy nem oksági kapcsolati elv.
I-Csing.
A “hegyen lévő város” jól ismert archetípus szimbólum, amellyel kultúránk történelmében
sokféle változatban találkozhatunk. A város melynek alaprajza mandalával áll kapcsolatban, a
“lélek birodalmát” reprezentálja, ennek közepén található az ősvalónk / a psziché legbelsőbb
központja és totalitása /. Az élet nehézségei között a helyes tájékozódáshoz a rációnál többre van
szükség, szükség van a tudattalan erők irányítására, melyek a psziché mélyéből szimbólumok
formájában jönnek elő.
Archetípus: örökölt érzelmi és mentális viselkedési minta.

29
Carl Gustav Jung:

Mélységeink ösvényén

Az élet delén:
A kultúrember élete tele van problematikával, lelki folyamatainak nagy részét fontolgatások,
kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan
ösztönös lelkével úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy a problematika egyáltalán létezik, azt a
tudat növekedésének köszönheti, ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka.
Az ösztöntől való eltérés és az ellenszegülés alkot tudatot.
Az ösztön természet és természetet akar. Ellenben a tudat csak kultúrát akarhat, vagy annak
tagadását.
Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanok vagyunk és a problémátlan ösztön
biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még természet, berzenkedik a problémától, mint
hogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott bizonytalanság van és többfelé
nyílnak válaszutak. Csak ahol különböző utak látszanak lehetségesnek, ott eltértünk az ösztön
biztos vezetéséről és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek.
Minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kifejlesztésére, ugyanakkor arra ösztökél, hogy
búcsút mondjunk minden tudattalan gyermekbetegségnek és természethez tapadásnak.
Ez a késztetés olyan fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás legfontosabb tantételeinek egyikét
képezi, pedig csupán a természeti ember feláldozása → ama bibliai bűneset átoknak tünteti fel a
tudatosodást.
Vágyunk az egyszerű és sima élet, ezért minden ami kérdéses TABU.
Vakok vagyunk arra, hogy csak kérdések által juthatunk bizonyosságra és eredményekhez csak
kísérletezéseken át vezet az út.
Az ember önmagából és a maga sajátos minőségéből szülte tudományait → azok az ő lelkének
tünetei. Tudat nélkül nincsenek problémák. A felismerés a tudat forrása.
Akkor beszélünk felismerésről, ha sikerül valami új érzékelést egy már fennálló összefüggéshez
csatolni, mégpedig úgy, hogy nem csak az új érzékelés, hanem egyidejűleg a már meglévő
tartalmak is ott vannak tudatunkban.
A felismerés alapja tehát az, hogy pszichikus tartalmak összefüggése jelent meg képzeletünkben.
Úgy látszik tehát, hogy megfigyelésünk és felismerésünk számára hozzáférhető első tudatforma
két vagy több pszichikus tartalom puszta összefüggése. → Tudat szigetek, elképzelt tartalom
összefüggések, harmadik személyben beszél önmagáról. → Csak később, amikor az én-sorozat
vagy az úgynevezett én-komplexus saját energia birtokába jut, áll elő az az érzés, hogy én alany,
illetve én vagyok. Ezen a szinten veheti kezdetét az emlékezet kontinuitása.
A tudat gyermeki foka még nem ismer problémákat, mert még semmi nem függ szubjektumától,
minthogy a gyermek maga teljesen a szülőktől függ. A pszichikus megszületés és ezzel a
szülőktől való tudatos különbözőség általában csak serdülőkorban következik be a szexualitás
betörésével. Ezzel a pszichológiai forradalommal a szellemi is együtt jár. A testi jelenséggel
ugyanis az én oly nagy mértékű hangsúlyt kap, hogy gyakran aránytalanul érvényesül.
Eddig a korszakig az egyén pszichológiája ösztönszerű, s ennél fogva problémátlan. Még nem
ismeri a problémás állapot belső hasadtságát. Ilyen helyzet akkor kezd kialakulni, amikor a külső

30
korlát belsővé válik, vagyis az egyik belső késztetés a másik ellen lázad. → A problematikus
állapot akkor keletkezik, amikor az én-sorozat mellett egy hasonló intenzitású második tartalmi
sor keletkezik .
A gyermeki psziché fejlődése:
♦ anarchikus kaotikum állapota
♦ én-komplexum megjelenése
♦ a kettősség dualisztikus állapotának tudata
Az ifjúkor problémája / serdülőkortól 35-40 évesig /:
Csak a felnőtt embernek lehetnek kétségei önmaga felől, s kerülhet így önmagával ellentétbe.
Problémák: az élet külső nehézségei / egzisztencia / belső nehézségek: szexuális ösztön okozta
zavarok, kisebbrendűségi érzés. Tapasztalatok szerint azok a fiatalok, akiknek az élet külső
nehézségeivel keményen meg kell küzdeniük, nem kénytelenek bajlódni belső problémákkal, míg
azok, akiknek a külső alkalmazkodás ilyen-olyan okból könnyen megy, vagy szexuális
problémákat, vagy kisebbrendűségi konfliktusokat fejlesztenek ki.
A neurotikus beteg, mert nincs tudatában problémájának, a problémás ember viszont tudatos
dimenziójától szenved, ám anélkül, hogy beteg volna.
Az ifjúkori problémák közös vonása:
Többé kevésbé jól megkapaszkodnak a gyermekkor tudati szintjén, berzenkednek a bennük és
körülöttük ható sorshatalmak ellen, amelyek bele akarnak vezetni minket a világ forgatagába. Van
ebben valami a keverő anyag lustaságából, megmakacsolják magukat az eddigi állapotukban,
amelynek tudatossága csekélyebb, önzőbb, szűkebb a dualisztikus fázis tudatosságánál, amelyben
az egyén szembekerül azzal a szükségszerűséggel, hogy azt, ami más, ami idegen szintén énjéhez
tartozónak ismerje fel és fogadja el. Ez az ellenállás gátat akar vetni az élet kitágulásának, amely
ismertetőjele ennek a fázisnak.
Aki az újtól s idegentől félve az elmúlthoz regrediál, az ugyanabban a neurotikus állapotban
leledzik, mint az, aki az újjal azonosítja magát, elmenekül a múlttól. Alapjában véve ugyanazt
teszik: mentik tudatszűkületüket, ahelyett, hogy ellentétektől hajtva szélesebb és magasabb rendű
tudatállapotot építenének fel. Ezek a tények egy bizonyos fajta megoldást erőszakolnak ki,
mégpedig az elérhetőre való korlátozódást, bizonyos képességek differenciálódását, ami a
társadalmilag teljesítő képes egyén tulajdonképpeni lényege.
Teljesítmény hasznosság stb. azok az eszmények, amelyek látszólag kiutat mutatnak a problémák
zűrzavarából → ám nem igazítanak el emberi tudatunk további fejlődésére, vagyis arra nézve,
amit kultúrának nevezünk. Mindamellett ifjúkorban ez a döntés normális és okvetlenül jobb, mint
elakadni a puszta problematikában.
A probléma tehát úgy oldható meg, ha azt ami a múltból adódik, hozzáigazítjuk az
elkövetkezendő lehetőségeihez és követelményeihez. Az elérhetőre szorítkozunk, ami lélektanilag
azt jelenti, hogy lemondunk minden más lelki lehetőségről.
A problémák értelme és célja nem a megoldásban rejlik, hanem abban, hogy szüntelen
munkálkodjunk rajtuk. Madách: “Az ember célja a küzdés maga.”
Csak ez óv meg az elbukástól és megkövüléstől.
Minél közelebb kerülünk életünk közepéhez, s minél jobban sikerült személyes
beállítottságunkban és szociális helyzetünkben megerősödnünk, annál erősebb a látszat, hogy
felfedeztük a helyes életirányt s a magatartás igazi eszményeit és alapelveit. E közben szem elől
veszítünk egy lényeges tényt, hogy a társadalmi cél elérése a személyiség
teljességének rovására megy.

31
35-40 között jelentős változás készülődik az emberi lélekben a tudattalanból kiindulva. Vagy
karakter változás lép fel, vagy az eddigi meggyőződések és alapelvek kezdenek megkeményedni,
különösképpen az erkölcsiek - ezek 50 felé fanatizmusig fokozódhatnak.
A felnőttkor igen gyakori neurotikus zavarainak megvan az az egy közös vonásuk, hogy az
érintettek ifjúságuk pszichológiáját át akarják menteni abba a korba, amikor már elharangozták
életükben a delet.
A férfi élete első felében a maga férfiszubsztanciájának nagy részét felemészti, s aztán már csak
a női szubsztancia kisebb kvantuma van neki hátra, a nőknél ugyanez fordítva történik / anima -
aminusz előretörés /.
Életünk délutánján nem élhetünk ugyanazon program szerint, mint délelőtt, mert a mi délelőtt
sok, az délutánra megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az este már nem az. Ha a fiatal túl sokat
foglalkozik önmagával, az csaknem bűn, vagy legalább is veszély, az öregedő embernek viszont
kötelessége, hogy szükségszerűen komoly figyelmet szenteljen legbelsőbb önmagának.
A 40 éven felüliek iskolája a vallás lehet optimális esetben.
Pénzszerzés, társadalmi egzisztencia, család, utódok - ez még merő természet, nem kultúra. A
k u l t ú r a a t e r m é s z e t i c é l o n t ú l t a l á l h a t ó . Tehát a kultúra lehetne az élet
második felének az értelme és célja?
Primitív törzseknél azt látjuk, hogy csaknem mindig az öregek a misztériumok és törvények
letéteményesei, s elsősorban ebben fejeződik ki a törzs kultúrája.
Lélekgyógyászati álláspontból nézve is jó volna, ha úgy tudnánk gondolni, hogy a halál csak
átmenet, része egy ismeretlen nagyságú és hosszúságú életfolyamatnak. Csupán azt a
gondolkodást értjük, ami semmi más, mint egyenlet, amelyből soha ki nem jön több, amit
belevittünk. Ez az
intellektus, ám rajta túl létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi képekben, szimbólumokban
megy végbe, s ezek régebbiek a történeti embernél, ősidők óta vele születetek, végeláthatatlan
generációkon át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait.
Teljes élet csak velük összhangban lehetséges, a bölcsesség a hozzájuk való visszatérés.
Valójában nem hitről, nem tudásról van szó, hanem gondolkodásunk megegyezéséről
tudattalanunknak ezen ősképeivel, amelyek minden gondolat elképzelhetetlen anyjai, bármilyet
képes is kiokosodni tudatunk. S ezeknek az ősgondolatoknak egyike a halálon túli élet eszméje.
Az ősképek olyan “lelki szervek”, melyeknek gondját kell viselni.

A személyiség kialakulása:
Egyes nézetek szerint minden emberi lény végső célja és leghőbb óhaja ama teljesség
kibontakozása, amelyet személyiségnek neveznek.
Nevelési problémánk az a mindentől beteg ügy, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák: a gyereket
nevelni kell, miközben szem elől vesztik a felnőtt nevelők neveltetési deficitjeit.
Amit úgy minden további nélkül személyiségen értünk, az valami meghatározott, ellenállóképes
és erővel felruházott lelki teljesség, a felnőtt eszmény.
Minthogy a felnőttben ott rejlik a gyermek, egy örök gyermek, aki szüntelen formálódik, sosincs
kész, s állhatatos gondozásra, figyelemre és nevelésre volna szüksége. Ez az emberi
személyiségnek az a része, amely a teljességre szeretne felnőni.
A gyermekben nem hozhatok létre olyan hibát, amit magam is még mindig elkövetek. Mindaz,
amit meg akarunk változtatni a gyermekben, ajánlatos előbb magunkban megvizsgálni.

32
A személyiség a gyermekben csírázó mag, amely csak az élet hatására és sodrában fejlődik ki
fokozatosan. Meghatározottság, teljesség és érdeklődés nélkül egyetlen személyiség sem léphet
elő. Ezt a három tulajdonságot nem lehet és nem is szabad gyermekre alkalmazni.
Senki sem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az.
És nem a gyerek, hanem a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az e célra irányuló élet
teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint
egy különleges egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egy teljes emberélet
kell ide, összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. A személyiség speciális élő teremtés
veleszületett sajátosságának legmagasabb szintű megvalósulása.
A személyiség legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan létező abszolút igenlésnek s az
univerzálisan adotthoz való legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját
döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Csak amit teszünk mutatja meg, hogy
kik vagyunk.
A személyiség, mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása elérhetetlen eszmény.
Ám az elérhetetlenség sosem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis útjelzők és
sohasem célok.
Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az embert is. Nyomós segítség nélkül
semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi személyiség.
A személyiség fejlődése nem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak, avagy belátásnak,
hanem csakis a vésznek, nem nélkülözheti a belső és külső sorsok motiváló kényszerét.
“Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.”
A személyiség kifejlődése csíra építményéből teljes tudatosságra kegyelmi ajándék, s egyben
átok: első következménye az egyedi lény tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csorda
tudattalanságának egybemosódásától. Ez az elmagányosodás.
A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely attól tart, hogy ennek
abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta elmagányosodnak. Jelenti azt is: hűek maradunk
saját törvényünkhöz.
A saját törvény iránti hűség bizalmat jelent e törvény iránt, lojális kitartást és csupa bizalom
reményt, ennél fogva olyan lelkületet, amilyennel a vallásos embernek Isten iránt kell viseltetnie.
A személyiség soha ki nem bontakozhat a nélkül, hogy saját útját ne választaná tudatosan, világos
morális döntéssel.
Ha a veszedelem hiányzik, akkor az úgynevezett fejlődés puszta akarati akrobatika, ha meg a
tudatos döntés hiányzik, akkor a fejlődés elakad a tompa, tudattalan automatizmusban. Morálisan
saját utat választani csak akkor lehet, ha azt tartjuk a legjobbnak, ha más utat választunk, nem
önmagunkat fejlesztjük, hanem egy módszert, s ezzel valami kollektívumot, a saját egész-ség
rovására.
Az egyéb utak a morális, szociális, politikai, filozófiai és vallási természetű konvenciók. → Ha
alávetjük magunkat neki, az mindig azt jelenti, hogy lemondunk a teljességről, és menekülünk az
önmagunkra vonatkozó végső konzekvenciák elől.
Személyiségfejlődésre / tudatosan / vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves
letérés az útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a kívülállónak képzelni tetszik.
A személyiség hegycsúcsként magasodik ki a kollektív félelemhez, meggyőződéshez,
törvényekhez és módszerekhez tapadó tömegből és a maga útját járja.
A közönséges ember számára a kiemelkedő személyiség úgyszólván természetfeletti jelenség,
amire nincs más magyarázat, mint hogy démoni / ill. varázsló / tényező társul hozzá.

33
Mi az ami a személyiség megvalósítását, a külön utat elindítja??? → Az irracionális faktor,
aminek rendeltetés a neve. Ez a küldetés Isten törvényeként hat, amelytől nincs menekvés.
Kénytelen engedelmeskedni saját törvényének, mintha az valami démon volna, amely új, különös
utakat sugall neki.
Akinek rendeltetése van, hallja a belvilág hangját, ő elhivatott. / Ezért hiszi a monda is, hogy
privát démona van pl. Faust és Szókratész démonja. /
Primitív törzsi gyógyítóknak megvannak a kígyószellemeik, amiképpen, Aszklépioszt, az orvosok
patrónusát is az epidauroszi kígyó képviselte.
A rendeltetés és elhivatottság nem a nagy személyiségek előjoga, hanem a kicsiké is, le egészen a
legszerényebb formátumig, csak épp ahogy csökkennek a fokozatok, úgy lesz a küldetés
fátyolosabb és tudattalanabb. Olyan ez, mintha a belső démon hangja egyre messzebb távolodnék,
s ritkábban és elmosódottabban szólnék.
Ugyanis minél kisebb a személyiség, annál meghatározatlanabb és tudattalanabb lesz, és végül
elúszik a közösség megkülönböztethetetlenségében, ezáltal átadva magát saját teljességének, s
ennek jegyében feloldódva a csoport egészében. A belső hang helyébe a társadalmi csoportnak és
a konvenciónak a hangja lép, a rendeltetés helyébe pedig a kollektív szükségletek. Közben
megfeledkeznek a fő dologról, hogy a pszichikum a legkevésbé sem azonos a tudattal s annak
varázstükreivel, hanem túlnyomórészt tudattalan tény, amely gránitkeménységgel és súllyal
mozdíthatatlanul és hozzáférhetetlenül honol felettünk, s bármikor, mihelyst ismeretlen
törvényeknek úgy tetszik, ránk zuhanhat. / iszonyatos mértékben fenyegetnek háborúk és
forradalmak, amelyek nem mások, mint pszichikus járványok (Jung ezt 1932-ben írta, Hitler 1933-ban
került hatalomra, 1929-33 nagy gazd. világválság)/
Vadállatok sziklák, gátat építő vizek helyett az ember most saját elemi erejű lelki hatalmainak
van kitéve.
A pszichikum nagyhatalom, amely sokszorosan erősebb a föld összes birodalmánál.
A felvilágosodás, amely a természetből és az emberi intézményekből eltávolította az isteneket,
nem vette észre, a rettenetnek azt az egy Istenét, aki a lélekben lakozik. Az istenfélelem, ha
valahol, hát a pszichikum túlerejének színe előtt helyénvaló.
Ám ez mind puszta absztrakció. Mindenki tudja, az intellektus nevű fenegyerek mondhatja ezt
így is, meg amúgy is. Ellenben, ha a gránitkemény ólomsúlyú pszichikum azt mondja: “Ez így
lesz, így kell lennie.” Akkor az ember elhivatott.
Nem véletlen, hogy éppen a mi korunk az, amely kiáltva keresi a megváltó személyiséget, vagyis
azt, aki nem adja be a derekát a kollektivitás elkerülhetetlen hatalmának és ezzel legalább
némileg megszabadítja magát, a többieknek pedig reményteljes jelzőtüzet gyújt, amely hírül adja,
hogy legalább egyvalakinek sikerült kiszabadulnia a csoportlélekkel való végzetes azonosulásból.
→ A csoport ugyanis tudattalansága miatt nem tud szabadon dönteni, aminek következtében a
pszichikum kihatása gáttalan természeti törvényként érvényesül benne.
A konvenciók önmagukban véve lélek nélküli mechanizmusok, amelyek sohasem képesek
többre, mint az életrutin megszerzésére.
Az alkotó élet mindig a konvenciókon túl található. Ha a puszta életrutin uralkodik az ős -
hagyományos konvenciók formájában, akkor be kell következnie a termelőerők pusztító
kitörésének. Ám ez a kitörés csak tömegjelenségként katasztrofális, az egyénnél azonban soha,
amennyiben az tudatosan alárendeli magát ezeknek a magasabb erőknek és képességét azok
szolgálatába állítja.

34
Akárcsak az állatnál, a rutin által tudattalanságban tartott embereknél is pánik tör ki minden
beláthatatlan következményével együtt, ha olyan helyzetek állnak elő, amilyenekkel a régi
konvenciók nem számolhatnak.
A személyiségen azonban nem fog a felriadók vakrémülete, mert azon ő már átesett. Ő már
felnőtt az idők változásához, s ha nem tudja és akarja, akkor is vezér.
Az emberek lelki alépítménye hasonló, így tudják megérteni egymást. Az egyediség csak a
személyiség individualitását illetően érvényes. Az élettörvény mindig az individuálisan megélt
életre irányul.
A tárgyi pszichikum univerzális és egyazon jellegű adottság, ugyanazt a lelki előfeltételt jelenti
minden ember számára, mégis egyéniesednie kell, mihelyst meg akar jelenni, lévén hogy nem
marad más választása, minthogy egyedi individuumként fejeződik ki. Hacsak csoportot nem kerít
hatalmába, ahol természetszerűen katasztrófához vezet, azon egyszerű oknál fogva, hogy
tudattalanul hatott: nem asszimilálta semmiféle tudat, amely besorolta volna az összes többi, már
meglévő életfeltétel közé.
Csak az lesz személyiség, aki tudatosan igent tud mondani arra a rendeltetésre, mely bennsejéből,
mintegy elébe lép, aki viszont ebben kudarcot vall, azt magával rántja az események vad sodra és
megsemmisül.
Minden igazi személyiségnek ez a nagy és megváltótartalma: önkéntes döntéssel hozza magát
áldozatul rendeltetésének, s ennek tudatában alkalmazza ezt saját egyéni valóságára, ami csak
romlást okozna akkor, ha a csoport élné meg tudattalanul. / A személyiség legragyogóbb példája
Krisztus / Krisztus tárta elénk, ahol a hatalom uralkodik ott nincs szeretet, ahol viszont a
szeretet kormányoz, ott érvényét veszti minden hatalom.
A kereszténység a szeretet vallása volt. A személyiségeszmény az emberi lélek kiirthatatlan
szükséglete, amelyet annál kevesebb fanatizmussal védelmez, minél elhibázottabban választotta
meg tárgyát.
Az emberi személyiség problémája irracionális elemeket is tartalmaz és az emberen kívüli
térségbe is átcsap, amit ősidők óta valamilyen istennév jelez.
A rendeltetés mögött a sors és személyiség kialakulása búvik meg, az indivídummal születet
életszándék teljes megvalósulása.
Az ember olyan mértékben hibázza el életét, amennyire hűtlen saját törvényéhez, s így nem válik
személyiséggé. / Kutatni kötelesség - mi az életünk értelme! /
A primitíveknek a belső hanghoz sokkal különb érzékszervük van, legalább is a varázsló
gyógyítóknak, minthogy egyenest a szakmai eszköztárukhoz tartozik, hogy szellemekkel, fákkal
és állatokkal beszéljenek, vagyis ezekben az alakokban lép elébük a tárgyi pszichikum, a lelki
nem-én.
Ami bensőnkből szól, az egy teljesebb élet, valami kiterjedtebb tágasabb tudat hangja, a
személyiség kialakulása a tudat gyarapodással egyértelmű.
A személyiség születésének pillanatát megvilágosodásnak nevezik.
A belső hang azt akarja tudatni, amitől szenved az Egész, vagyis a nép, amelyhez tartozunk, vagy
az emberiség, amelynek része vagyunk. Ám ezt a rosszat egyénre szabottan mutatja be úgy, hogy
eleinte azt hihetnénk: mindez a rossz csak individuális jellemvonások összessége. A belső hang
kísértően meggyőző módon hozza közel a rosszat, azt akarván elérni, hogy az ember áldozatul
essék. Ha részben nem történik meg az “elbukás”, akkor ebből a látszólag rosszból–gonoszból
semmi sem hatol belénk, s így megújulás, gyógyulás sem lehet belőle. Ha az én teljesen behódol a
belső hangnak, akkor annak tartalmai megannyi ördögként hatnak, ami kész katasztrófa. Ha

35
viszont az én csak részint marad alul és meg tudja menteni magát és meg tudja védeni magát a
teljes elnyeletéstől azzal, hogy helytáll és nem adja fel magát, akkor képes asszimilálni a hangot, s
rögvest kiderül, hogy a gonosz csak rossz látszat volt, valójában azonban üdvöt és
megvilágosodást hozott. Lucifer: Fényhozó, a belső hang jellege a szó legsajátabb és a legkevésbé
sem kettős értelmében s ezért készteti az embert végső erkölcsi döntésekre – aki éppen ezek
nélkül nem juthat soha tudatosságra, s nem lehetne személyiség.
Valami jó dolog sajnos nem örökké jó, különben nem léteznék semmi ami jobb. S ha jön a jobb,
menni kell a jónak. Ezért mondta Eckhart mester: “Isten nem jó, hiszen akkor lehetne jobb is.”
A személyiséggé válás merészség és tragikus, hogy éppen a belső hang démona egyszerre jelent
igen komoly veszélyt és nélkülözhetetlen segítséget.
Az önmagunkban felfedezett út olyan, mint egy pszichikusan eleven dolog, amelynek a klasszikus
kínai filozófiában tao a neve, s olyan vízfolyáshoz hasonló, amely kérlelhetetlenül igyekszik
céljához. A tao-ban lenni azt jelenti: tökéletesedés, teljesség, betöltött rendeltetés, kezdet és a cél,
a dolgokkal velük született létértelem maradéktalan megvalósítása. A személyiség a tao.

A komplexus elméletről általában:

Minden komplexus konstelláció megzavarja a tudatállapotot. Áttöri a tudat egységét, s többé
kevésbé megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi az akarati intenció érvényesítését.
Egy működésben lévő komplexus időlegesen tényleg rabul ejthet, olyan gondolkozást és
cselekvést kényszeríthet ránk, amelynek megjelölésére használható a “korlátolt beszámíthatóság”.
A komplexus egy bizonyos pszichikus helyzet képe, amely élénken emocionális színezetű, s
hozzá még összeférhetetlennek is bizonyul a habituális tudati helyzettel és beállítottsággal. Ezt
a képet erős belső zártság jellemzi, önmagában kerek egész, de még nagyfokú autonómiája is
van, azaz csak kevéssé van alárendelve a tudati diszpozíciónak, s így aztán életre kelt idegen
testként viselkedik a tudat terében.
Intenzitás és aktivitás görbének karaktere hullám formájú, hullámhossza pedig órákban, napokban
vagy hetekben fejezhető ki.
Ha személyiséghasadás lép fel, a résszemélyiségeknek kétség kívül saját tudatuk van, de nincs
még válasz arra a kérdésre, hogy olyan kis pszichikus töredékek, mint a komplexusok, lehet-e
saját tudatuk.
Az álomlélektan kimutatja, hogyan lépnek fel a komplexusok megszemélyesítetten, ha gátló tudat
nem nyomja el őket, pontosan úgy, ahogy a folklór a jótékony manókat ábrázolja, amelyek
éjszaka a házban zsivajognak.
Valószerű hipotézis szerint a komplexusok lehasadt lélekrészek, mivel eredetük általában egy
trauma vagy sokk, melynek következtében a lélek egy darabja lehasad. Ha a komplexus a
tudattalanban van, még az ént is asszimilálhatja, amiből egy tudattalan személyiségváltozás
következik be, ennek komplexusazonosság a neve, ezt a fogalmat a középkorban
megszállottságnak nevezték, démonként fogták fel. Alighanem a félelem motiválja a tudatot arra,
hogy a komplexusokat önnön tevékenységeként magyarázza.
A neurózis kitörésének nevezik azt a pillanatot, amelytől fogva nem lehet már elintézni az
apotropeikus gesztus és az eufemizmus primitív mágikus eszközeivel az aktív komplexust. Ettől
kezdve a komplexus berendezkedett a tudat felszínén, megkerülni már nem lehet, és lépésről
lépésre asszimilálja az én-tudatot, amint az korábban vele próbálta ugyanezt. Végül ebből áll elő a
személyiség neurotikus disszociációja.

36
A félelem az éjszaka beálltával kezdődik, mivel a komplexusokat elfedik a nappali ingerek, éjjel
viszont nem hagynak elaludni, vagy legalábbis rossz álmokat okoznak.
Az általánosan elterjedt szellemhit a tudattalan komplexus-felépítés direkt kifejezése.
A tudattalanhoz vezető királyi utat nem az álmok képezik, hanem a komplexusok, amelyek az
álmok és a tünetek okozói. Komplexusok mindig és mindenütt vannak, csak az ember nem képes
rávenni magát, hogy normális életjelenségnek tekintse őket. A tudattalan felé két útjelző mutat: a
félelem és az ellenállás.
A komplexuszóna a lelki nyugtalanság tulajdonképpeni tűzfészke. Ahol a komplexus területe
kezdődik, ott megszűnik az én szabadsága, mert a komplexusok olyan hatalmak, amelyek
természetét még nem fürkészték ki. / Bokorlélek: a primitívek gyakran több, akár 6 lelket
tételeznek fel. /
Jung szerint az autonóm komplexusok a normális életjelenségekhez tartoznak, és a tudattalan
psziché struktúráját alkotják.

A kollektív tudattalan archetípusairól:

A tudattalan Freudnál az elfelejtett vagy elfojtott tartalmak állapotának megjelölésére
korlátozódott, kizárólag személyes természetű.
A tudattalan személyes rétege alatt húzódik a kollektív tudattalan, mely az egyéni pszichével
ellentétben olyan tartalmakat és magatartásmódokat rejt magába, melyek mindenkinél azonosak,
személyfölötti természetű általános lelki alap. A személyes tudattalan főként az úgynevezett
érzelmileg hangsúlyos komplexusokat foglalja magába, amelyek a lelki élet személyes intimitását
alkotják. A kollektív tudattalan tartalmai az archetípusok.
Az “archetypus” a platóni eidosz magyarázó leírása ősidők óta meglévő általános képek. Az
archetípusok jól ismert kifejeződése a mítosz és a mese. / titkos tanok /
Az archetípus lényegileg olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amelyet tudatosítása és érzékelése
megváltoztat, éspedig annak az esetenkénti egyedi tudatnak az értelmében, amelyben felbukkan.
Az összes titkos tanok a lélek láthatatlan működését próbálják megragadni, s mindahány a
legfőbb tekintélyt igényli magának, ez a nagy világvallásokra nézve fokozottan igaz. Minél szebb,
minél nagyszerűbb, minél átfogóbb a kialakult és hagyományozott kép, annál messzebb esik az
egyéni tapasztalattól, az ősélmény elveszett.
A tapasztalat azt tanítja, hogy az “oltalmazó kör”, a mandala ős-hagyományos ellenszere a
kaotikus lelkiállapotnak.
A dogmaszimbólum egy épp oly hatalmas, mint amilyen veszélyes-döntő lelki élményt, amelyet
elsöprő ereje miatt joggal neveznek “istentapasztalásnak”, az emberi felfogóképesség számára
elviselhető módon s jelleggel fogalmaz meg, anélkül, hogy az átéltek hatalmas voltát lényegileg
kisebbítené, vagy azok óriási horderejét csorbítaná.
Az őstapasztalás alapján kialakuló istenkép, még szét nem vált ellentéteket hord magában. /
melyet még semmilyen vallási tanítás nem szűrt meg, nem torzított el. / Akik őstapasztalásukat
megjelenítik, az Istenség lényegét egy sötét és egy világos részre bontva ábrázolják.

Pl. ☯
A dogma pótolja a kollektív tudattalant, amennyiben azt szélesen felölelve megfogalmazza. A
kollektív tudattalan élete csaknem beömölhet a dogmatikus, archetípikus képzetekbe, s
megfékezett folyamatként hömpölyög a credo és a rituálé szimbolikájában. Élete a katolikus lélek

37
bensőségében nyilatkozik meg. Az emberiség sohasem szűkölködött erőteljes képekben, amelyek
mágikus védelmet kölcsönöztek a lélek mélyének hátborzongató elevenségével szemben. A
tudattalan alakzatai mindig oltalmazó és gyógyító képekben fejeződtek ki, ami kirekesztette őket
a kozmikus, lelkeken kívüli térségbe.
A protestantizmus története krónikus képrombolás, melynek következtében állt elő a most
uralkodó, ijesztő szimbólumszegénység.
Az egyház romjain csírázó felekezetek százai bizonyítják, hogy a “józan ész” nem hozott lelki
megoldást és a nyugtalanság tovább tart. A felvilágosult tudat mindenesetre tudni sem akar erről,
ám nagy csöndben másutt keresi, ami Európában veszendőbe ment. Kutatják, hol vannak
hatóerővel bíró képek, olyan szemléleti formák, amelyek megnyugtatják a békétlen szíveket és
értelmet, s rátalálnak a Kelet kincseire.
A komoly kereső kényszerítve látja magát arra, hogy azt, amit Istenbe vetett bizodalmának nevez,
komolyan valósággá élje, miközben azért jobbára az derül ki, hogy a szorongás még meggyőzőbb.
Ez mindenesetre nem jogosulatlan, mert ahol Isten a legközelebb van, a veszély ott látszik a
legnagyobbnak.
A lelki szegénység beismerése ugyanis nem ártalmatlan dolog, hiszen aki szegény, abban
kívánság támad, ezzel pedig sorsot von magára.
Amiképp a kereszténységben a szegénységi fogadalom az elmét elterelte a világi javakról, úgy
akar a lelki szegénység is lemondani a szellem hamis kincseiről, hogy visszavonuljon - nem csak
egy nagy múlt szegényes maradványaitól, amelyek magukat protestáns “egyházaknak” nevezik, /
Jung édesapja protestáns lelkész volt. / hanem az egzotikus illat minden csábításától is, hogy
magába térjen, ahol a tudat hideg fényében a világ letaroltsága a csillagzatokig tágul.
Bárki választotta is a lelki szegénység állapotát, elérkezik a lélek útjára, amely a vízhez vezet. Ez
a víz nem holmi metaforikus szóbeszéd, hanem a homályos psziché eleven szimbóluma. A víz a
tudattalan leggyakoribb jelképe. A víz a “völgy szelleme”, a tao vizisárkánya, amelynek
természete a vízhez hasonló, amolyan yinben foglalt yang. Ezért a víz lélektanilag azt jelenti:
szellem, mely tudattalanná vált.
A mélybe való alászállás mindig megelőzi a fölemelkedést.
A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta tudat napvilágától
leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet régtől fogva szimpatikusnak nevezünk és
nem érzékelést és izomműködést tart fenn, ezzel a környező teret uralva, mint az agyi
gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül az élet egyensúlyát biztosítja, s titkos
utakon ingereket - rezdüléseket átvéve nemcsak ismereteket közvetít valamilyen
másmilyen élet legbensőbb lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki ezekre.
Aki a víz tükrébe pillant, egy idő után a maszk mögötti valódi arcát látja meg.
Bátorságunknak ez az első próbája a belső úton, olyan próbatétel, mely elég a többség
elrettentésére, minthogy az önmagunkkal való találkozás / kapuőr /a legkellemetlenebb dolgok
egyike, ami elöl kitér az ember, amíg csak minden rosszat a környezetére lehet kivetíteni. Aki
képes elviselni saját árnyékának látását és tudatát, az a feladatnak még csak egy kis részét oldotta
meg: legalább a személyes tudattalannal szembenézett. Ám az árnyék eleven része a
személyiségnek, s íj módon valaminő formában részt igényel az életből. A számlát előbb utóbb ki
kell egyenlíteni. Akkor aztán meg kell vallanunk magunknak: vannak problémák, amelyeket
saját erőnkből egyáltalán nem tudunk megoldani. → Az ilyen beismerésnek megvan az az
előnye, hogy becsületes, őszinte és valós, s akkor meg van vetve az alapja a tudattalan kiegyenlítő
reagálásának, azaz immár hajlik az ember arra, hogy ne eressze el füle mellet, ha mentő ötlete

38
támad és fogjon fel olyan gondolatokat és álmokat, melyeket korábban elfojtott. Ha ilyen
lelkületre tesz szert az ember, akkor a mélyebb természetében szunnyadó segítő erők ébredhetnek
föl és avatkozhatnak be, mert a gyengeség és tehetetlenség az emberiség örök élménye és örök
kérdése, arra pedig van örök válasz is, különben már rég tönkrement volna.
Mint ismeretes az imádsághoz igen hasonló mentalitás szükséges, így aztán hatása is ennek felel
meg.
A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója archetípikusan
formálódott képzetekben fejeződik ki. Önmagunkkal először saját árnyékunkban
találkozunk. Az árnyék mindenesetre amolyan hasadék, keskeny kapu, / kapuőr /
amelynek keserves szorongását senki sem kerülheti el, aki alászáll ama mély kútba. Ám
elengedhetetlen megismerni önmagunkat, hogy tudjuk kik vagyunk, mert ami a halál
után következik, az váratlanul valami határtalan messzeség, csupa hallatlan
meghatározottság, látszólag sem belső, sem külső, sem fönt, sem lent, nincs itt vagy ott,
nincs enyém, sem tiéd, nincs sem jó sem rossz. A víz világa ez, amelyben mindaz ami
él, felfüggesztve lebeg, ahol a “sympathicus”-nak minden élő léleknek birodalma
kezdődik, ahol elválaszthatatlanuk vagyok ez és amaz, ahol a másikat magamban élem
meg, a másik pedig énként engem él meg.
Az ember a tudattalanban legközvetlenebbül s oly mértékben kapcsolódik az egyetemes világhoz,
hogy könnyen elfelejti hogy ki is ő valójában → önmagában elveszhet → ezért kell az embernek
feltétlenül tudnia kicsoda, mert ha ennek nincs tudatában, a tudattalan bekebelezi → megszállott
lesz .
Az ember minden korszakban törekedett tudata megtisztítására. E célt szolgálták a rítusok,
dogmák → gátak és falak voltak ezek, melyeket a tudattalan veszélyeinek elhárítására emeltek.
A primitív rítus ezért szelleműzésből, boszorkánytalanításból, rossz ómen semlegesítéséből,
kiengesztelésből, megtisztításból és a segítségül szolgáló történés analóg, azaz mágikus
előidézéséből áll.
Ezen ősidők óta emelt falak lettek később az egyház fundamentumai. Ugyanezen falak omolnak
be, ha a szimbólumok öregkori gyengeségben szenvednek.
Akár primitív, akár nem, az emberiség mindig ama dolgok határán áll, amelyeket maga hoz
mozgásba, s amelyeknek mégsem ura.
Pl. háború. Az emberiség semmire sem képes az emberiséggel szemben és mint mindenkoron,
istenek mutatják meg neki a sors útjait. → Ma az isteneket “faktoroknak” nevezik.
Tudatunkban magunk is urai vagyunk, látszólag mi magunk vagyunk a “faktorok”. Ám, ha
átlépünk az árnyék kapuján, rémülten döbbenünk rá, hogy tárgyai vagyunk a faktoroknak, lévén
hogy semmi sem ábrándít ki annyira, mint önnön elégtelenségünk fölfedezése. Némileg javít a
biztonságon, ha tudunk fenyegetettségünkről, még ha nem is örömest nyílik rá a szemünk.
A bennünket fenyegető legnagyobb veszély a pszichikus reakció beláthatatlanságából ered.
Mélyre látók megértették, hogy ilyen vagy olyan jellegű történelmi feltételek csupán az indítékai
voltak az igazi létet fenyegető veszélyeknek a politikai - szociális rögeszmék képződésének. /
Ezek a tudattalan döntései. /
A megelőző korok még istenekben hittek → a szimbolika példátlan elszegényedésére volt ahhoz
szükség, hogy az isteneket, mint pszichikus faktorokat, vagyis mint a tudattalan archetípusait
fedezzük fel újra!!!
A víz a tudattalan szimbóluma, amelyben az animát a mitológiák hableánynak, sellőnek,
szirénnek, nimfának látnak.

39
Lélek lakja az élőlényt. A lélek az, ami eleven az emberben, ami magától él, és oka az életnek. A
lélek ravaszul és játékos ámítással rászedi az életkedvnek híján levő, renyhe anyagot arra, hogy
élen. Lélekkel bírni: az élet merészsége, mert a lélek életadó démon, amely tündéri játékát az
emberi egzisztencia felett és alatt űzi, ezért is fenyegetik a dogmán belül egyoldalú büntetések s
engesztelgetik áldások, melyek mesze meghaladják mindazt, amit az ember megérdemelhet.
Menny és Pokol a lélek sorsa, s nem a gyarló emberé.
/ A lélek és a szelem összehasonlítása a jegyzet végén Dienes Valéria írásában olvasható /
Anima: egy természeti archetípus / a sok közül /, amely kielégítő módon foglalja össze mindazt,
amit a tudattalan, a primitív szellem, valamint a nyelv és vallástörténet kinyilvánít. Faktor. /
mozgató / Önmagából él és éltet minket, tudat mögötti élet, mely ahhoz nem integrálható
maradéktalanul. / megelőzi a tudatot / Hiszen a pszichikus élet tudattalan, s a tudatot minden
irányból körülveszi. Az anima archetípusával az istenek birodalmába lépünk, illetve arra a
területre, amelyet a metafizika tart fenn magának.
Amihez csak hozzányúl, az feltétlen, veszélyes, tabuizált, mágikus. Ő a jámbor ember
paradicsomában a kígyó, de megjelenhet a világosság angyalaként, mint lélekvezető is és a
legmagasabb értelemig vezethet.
Ha az árnyékkal való tusakodás az iparossegédi vizsgára készített “remek”, akkor az animával
folytatott küzdelem mestermű. Mert az animakapcsolat szintúgy a bátorság próbája, mely a férfi
szellemi és morális erőit istenítélet szerű próbának veti alá. / magasabbik kapuőr, ezoterikus
megfogalmazásban /
Az anyának a fia feletti hatalmában ott lapul az anima, ami néha egy életre szóló szentimentális
kötődést hagy maga után, s a férfi sorsát a legsúlyosabban befolyásolhatja, vagy éppen
megfordítva: merészségét a legszárnyalóbb tettekre serkentheti.
Az antik férfinak az anima istennőként vagy boszorkányként jelenik meg, a középkori ember
ezzel szemben az istennőt a menny királynőjével és az anyaszentegyházzal pótolta.
A protestantizmus szimbólumtalanított világa a morális konfliktus kiéleződéséhez vezetett. → A
civilizált centrumokban a házasság fokozódó bizonytalanságában nyilvánul meg ez az állapot,
mivel most az anima a másik nemre vetül ki. → ez hívta létre a pszichológiát / mivel a problémák
megoldására már nincs elég élő szimbólum / ugyanis a tudat olyan helyzettel és feladattal
konfrontálódott, amelyhez még nem nőtt fel.
Sem az árnyék, sem az anima esetében nem elég, ha ismerjük ezeket a fogalmakat és el-
elgondolkodunk róluk. Az archetípusok élménykomplexumok, amelyek sorsszerűen lépnek
akcióba, tevékenységük pedig legszemélyesebb életünkben kezdődik. Akkor aztán már nem
istennőként lép elénk az anima, hanem netalán legszemélyesebb félreértésünkként vagy
legragyogóbb merészségünkként.
A tudattalannal való szembenézés az integrációs folyamat nagy feladata. Aki szembenéz az
animával lassan felismeri, mi van a gonosz játszadozás mögött, amit az emberi sorssal művel,
valami titkos szándék féle lappang, amely mintha csak az élet törvényeinek fölényes ismeretét
tükrözné.
Éppen az, ami eleinte váratlanul érint, a szorongást keltő kaotikum tár fel mély értelmet. S minél
jobban felismerik ezt, annál jobban veszít az anima szorongató és kényszerítő erejéből.
Lassacskán gátak emelkednek a káosz árja ellen, az értelmes elkülönül ugyanis az értelmetlentől
és azáltal, hogy aminek értelme van, már nem egy azzal, aminek nincs értelme, gyengül a káosz
ereje, hiszen már különvált a kettő, s az egyik az értelem erejével van felruházva a másik az
értelmetlenség erejével. Ezzel új kozmosz áll elő. Az élettapasztalatok teljességéből származik
ama tanítás, amelyet az apa továbbad fiának.

40
A bölcsesség és bolondság a koboldi lényben nemcsak azonosnak tűnik, hanem valójában egy és
ugyanaz, amíg ezeket az anima mutatja be.
Az animának van értelmezhető lényege, mert minden káoszban ott a kozmosz, és minden
rendetlenségben titkos rend lappang, minden önkényben állandó törvény, minthogy minden ható
erő az ellentéten alapszik. Ennek a felismeréséhez megkülönböztető emberi értelemre van
szükség.
A megismerés útja: a dolgok céltalan, puszta átélésébe tévetegen belebonyolódik az
ember, s az ítéletalkotás összes kategóriájával együtt tehetetlennek bizonyul. Az emberi
értelmezés elakad, mert örvénylő élethelyzet áll elő, amelybe semmiféle hagyományos megoldási
kulcs nem akar beleilleni. → Ez az összeomlás pillanata: nem holmi mesterséges – akaratlagos,
hanem természetes módon kikényszeríttet lemondás ez arról, hogy “majd én megmutatom”, nem
valami morálisan kifényezett, önkéntes alávetettség és megalázkodás, hanem teljes,
félreérthetetlen vereség, melyre a demoralizáltsági pánik teszi fel a koronát. Ekkor az animából
ill. annak hátteréből előlép a dolgok értelmének archetípusa, amiképpen az anima általánosságban
az élet archetípusát jeleníti meg. Ha a dolgok értelmét kutatjuk, bármerről nyúlunk is ehhez a
témához, minden felől a nyelv és motívum történetébe torkollunk, ez meg nyílegyenesen a
primitív csodavilágba vezet vissza.
Egyetlen olyan tényleges eszme vagy nézet sincs, amelynek ne volnának meg történelmi
előzményei. Végső soron mindegyik alapját archetípikus ősformák vetették meg, amelyek
szemléletessége olyan korban alakult ki, amikor a tudat még nem gondolkodott, hanem észlelt.
A gondolat a belső észlelés tárgya volt, amelyet nem “gondoltak”, hanem jelenségként érzékeltek,
szinte láttak vagy hallottak. A gondolat lényegében kinyilatkoztatás volt, nem holmi kitalált
dolog, hanem olyasmi, ami rákényszeríti magát az emberre, vagy közvetlen tényszerűségével
meggyőz. Ennek megélésekor a modern kor a gondolkozás legősrégibb formáját autonóm
tevékenységként tapasztalja meg, amelynek maga az ember a tárgya.
Ekkor lép elő a kinyilatkoztató és megvilágosító, mint a lélek beszélő forrása az öreg bölcs
archetípusa, illetve a dolgokban lakozó belső értelem ősképe. /ennek is van pozitív és negatív
aspektusa/
E processzus folyamán álmokban és fantáziákban cselekvő személyiségekként lépnek fel az
archetípusok. Maga az esemény viszont más archetípikus formában jelenik meg, amelyet
általánosságban a változás ősképének tekinthetünk. – Ez a szimbolikus folyamat, melyet az
alkimista képsorozatok a tantrikus csakrarendszer, a Tarot képsorozatai a változási archetípusok
leszármazottainak tekinthetők.
A szimbolikus eseménysor: az, hogy átéljük a képben a képet. Ennek a folyamata rendszerint
enantiodromikus felépítésű, akárcsak a I Csing szövege, miért is ritmusát a negáció és pozíció, a
veszteség és nyereség, a világos és a sötét jellemzik. Tipikus kezdete szinte mindig valamilyen
zsákutca vagy egyéb lehetetlen helyzet, célja - általánosan szólva - a megvilágosodás vagy
fokozottabb tudatosság, amelynek segítségével magasabb szinten legyőzhető a kiindulási helyzet.
A processzus időileg sűrítve, egyetlen álomban vagy rövid élménymomentumban is
megmutatkozhat, vagy pedig hónapokra sőt évekre is kiterjedhet a formálódó esetenkénti egyén
kiindulási helyzetének s az eltérő célnak jellegétől függően. A szimbolikus átéléskor
semmiképpen sem holmi papírfigurák ijesztgetik itt az embert, hanem nagyon is valóságos
kockázatok, amelyektől bizonyos körülmények között a sorsa is függhet. A fő veszély az, hogy
rabjául eshet az archetípusok lebilincselő–megigéző befolyásának, ami a leghamarabb akkor
következik be, ha az archetípus képet nem tudatosítja. Az is megeshet, hogy a bizonyos

41
autonómiával rendelkező archetípikus képek maradéktalanul lerázzák magukról a tudati
ellenőrzést és teljes önállóságra jutnak.
Ami az elmebetegségekben brutális nyíltsággal napfényre lép, az a neurózisban még meghúzódik
a háttérben, ahonnan befolyásolja a tudatot.
Az elmebetegség akkor lép fel, ha a tudat disszociálódik és már nem képes féken tartani a
tudattalant.
Az individuációs folyamat a disszociáció ellentéte a tudattalan integrálása a tudatba. Szintézis.
A komplex lélektan gyógymódja ennek megfelelően a konstellálódott tudattalan lehetőleg teljes
tudatosítása, valamint ennek szintézise tudattal a felismerési aktus révén. A felismerés csak akkor
lesz hatásos, ha azonnal alkalmazásra kerül.
Mivel az archetípusok viszonylag autonómok, mint minden numinózus tartalom, egyszerű
ésszerűséggel nem integrálhatók, hanem dialektikus eljárást kívánnak meg, amikor voltaképpen
meghányják - vetik a dolgokat a pácienssel, gyakran párbeszéd formájában, abból a célból, hogy –
tudtán kívül – a meditáció alkimista meghatározása valósuljon meg, nevezetesen a “colloquium
cum suo bono angelo”, belső dialógus a saját jó angyalával. Ez rendszerint drámaian folyik le, s
fordulatokban gazdag. Álomszimbólumok fejezik ki vagy kísérik, melyek rokonai ama
“representazions collectives”-nek, melyek régtől fogva mitológiai motívumok formájában
szemléltetnek lelki változásokat.

Az anyaarchetípus lélektani aspektusai:

1. Az archetípus fogalmáról:
Az archetípus a platóni idea szinonimája. Filozófiai megfogalmazásban valahol a
“mennyben”, van egy anyaőskép, amely minden anyaszerű jelenséget megelőzően létezik s annak
fölötte áll.
A mai kor az idea “régi”, vagyis metafizikai létét a hit és a babona ellenőrizetlen területére söpri
át, vagy részvéttel a költőkre bízza.
Minden emberi tevékenyégnek van priorija, ez pedig a psziché velünk született, s ezzel a tudat
előtti és tudattalan egyéni struktúrája.
A tudat előtti psziché, tehát az újszülötté, semmiképpen sem valami tartalmatlan űr, amibe bármit
be lehetne juttatni, kedvező körülmények esetén, hanem egy hallatlanul bonyolult és
individuálisan a legélesebben determinált előfeltétellel, amely csak azért tűnik sötét semminek,
mert nem látjuk közvetlenül.
Az archetípusok öröklött funkcióformák – ősképek. A “kép” nem csak az elvégzendő
tevékenység formáját fejezi ki, hanem egyben azt a tipikus helyzetet is, amely azt a tevékenységet
kiváltja. Ezek a képek annyiban “ősképek”, amennyiben a fajra teljességében jellemzőek és ha
egyáltalán valaha “keletkeztek”, ennek ideje legalább is egybeesik a faj kezdetével. Ez az ember
emberi jellege, tevékenységének specifikusan emberi formája, mely már a csírában ott van.
Preformált minden, ami pszichikus, ilyenek annak egyes funkciói is, különösképp azok, amelyek
közvetlenül a tudattalan készségekből lépnek elő. Mindenekelőtt ide tartozik az alkotó fantázia.
A képzelet produktumaiban “ősképek” válnak láthatóvá, és itt talál speciális alkalmazásra az
archetípus fogalma.
Az archetípusok semmiképpen sem pusztán hagyomány, nyelv és migráció révén terjednek el
általánosan, hanem bármikor és bárhol spontán módon felbukkanhatnak, éspedig olyan úton –
módon, amelyet semmi külső közvetítés nem befolyásol.

42
Az archetípusok nem tartalmilag, hanem csak formailag meghatározottak, mégpedig csak nagyon
feltételes módban. Egy őskép tartalmilag csak akkor bizonyíthatóan meghatározott, ha tudatosan,
s ezért tudatos tapasztalat anyagával töltötték ki. Formája azonban, egy kristály
tengelyrendszerével hasonlítható össze, amely az anyalúgban történő kristályképződést
valamelyest preformálja, anélkül, hogy magának anyagi léte volna. Utóbbi majd csak az ionok s
azután a molekulák csatlakozásának révén jelenik meg.
Az archetípus önmagában véve üres, formális elem, amely semmi más, mint valami “facultas
praeformandi”, a képzeletformának priori adott lehetősége. Nem a képzeteket öröklik, hanem a
formákat, amelyek e tekintetben pontosan megfelelnek a szintén meghatározott ösztönöknek.
Csak a tengelyszisztéma konstans, alapelvileg változhatatlan geometriai viszonyulásaiban. Az
archetípus elvben megnevezhető, s jelentésmagva irracionális, mely mindig csak alapelvileg és
sohasem konkrétan szabja meg megjelenésmódját.
2. Az anyaarchetípus:
Miként minden archetípusnak, az anyáénak is szinte beláthatatlan tömegű aspektusa van: a
személyes anya és a nagyanya, a mostohaanya és az anyós, valamilyen nő, speciálisan az Isten
anyja, a szűz mint megifjult anya, például Démétér és Korél, Sophia / mint anya szerető, esetleg
Kübelé
– Attisz – típus is, avagy valakinek megifjult anyja – leánya – szeretője /, a megváltásvágy célja /
paradicsom, Isten országa, mennyei Jeruzsálem /, tágabb értelemben az egyház, az egyetem, a
város, az ország, az ég, a föld, az erdő, a tenger és az állóvíz, az anyag, az alvilág, és a Hold,
szántóföld, kert, szikla, barlang, fa, a forrás, a mély kút, a keresztelő medence, a virág mint
kehely,
/ rózsa, lótusz /, mint varázskör / mandala, padmaként / vagy mint cornucopiatypus, legszorosabb
értelemben az anyaméh, minden üres forma / anyacsavar, sütőkemence, fazék / állatként a tehén,
a nyúl, s a segítő állat általában.
Mindezek a szimbólumok lehetnek pozitív, kedvező vagy negatív, baljós értelműek. Az
ambivalens aspektusú a sorsistennő / párkák, graiák, normák /, vészes boszorkány, a sárkány /
minden elnyelő és körülfogó állat, mint a nagy hal és a kígyó /, a sír, a koporsó, a víz mélye, a
halál, a lidércnyomás stb.
Az anyaarchetípus tulajdonságai “anyaiak”: egyenesen a nőiség mágikus tekintélye, a bölcsesség
és az értelmen túli szellemi magasság, a jóságos melengető, hordozó, növekedést, termékenységet
és táplálékot adó elem, a mágikus átváltozás helye, az újjászületés, a segítő ösztön vagy impulzus
ami titkos, rejtett, sötét, túlnyomó mélység, a halottak birodalma, az elnyelő csábító és
megmérgező s aki elől nincs menekvés.
A Sâmkhya-filozófia az anyaarchetípust a prakriti fogalmával formálta ki, s ennek a három
gúnát osztotta ki alaptulajdonságként: jóság, szenvedély, sötétség – sattvam, rajas, tamas. Ezek
az anya három lényeges aspektusa, mármint csillapítgató és tápláló jósága, orgiasztikus
indulatvilága és alvilági homálya.
Nem csak az anyából árad ki a gyermeki pszichére mindama hatás, amelyet az irodalom ecsetel,
hanem sokkal inkább az anyára kivetült archetípus ad ennek mitologikus hátteret és kölcsönöz
neki ezzel tekintélyt sőt numinozitást. Az archetípus, ha megfelelő helyen van, kincs, ha nem
káros → a projekciókat föl kell oldani, hogy tartalmaikat visszaszolgáltassuk annak, aki azokat
spontán módon elidegenítéssel elvesztette.
3. Az anyakomplexus:
Az archetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját.

43
a. A fiú anyakomplexusa:
Homoszexuális esetben a heteroszexuális komponens tudattalan formában megtapad az anyán, a
donjuanizmusban tudattalanul “minden nőben” az anyát keresi. A fiú esetében az anyakomplexus
annyiban nem tiszta, amennyiben nem azonos neműről van szó. Ez a különbözőség adja okát
annak, hogy miért játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában az anyaarchetípus
mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. / A Kübelé – Attisz – típus
megmutatja, hogyan hat az anyakomplexus a fiúra: önkasztrálás, őrület és korai halál. /
A fiúnál az azonosság vagy az önmegkülönböztető ellenállás egyszerű kapcsolatait állandóan
keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Az anyakomplexus a lány női ösztönét vagy
túlzottan előtérbe tolja, vagy ugyanilyen mértékben gátolja, a fiú férfiösztönét viszont
természetellenes szexualizálásal sebzi.
Az anyakomplexus pozitív hatásai: kifejlődhet az ízlés és esztétika, továbbá nevelői kvalitások,
melyeket egy kis nőies beleérzőképesség nemritkán a legteljesebb kibontakozáshoz segít,
konzervatív történelmi szellem, mely hűségesen őrzi a múlt értékeit, barátság érzék, vallásos
érzelmi gazdagság, szellemi befogadóképesség.
Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívként merész, kíméletlen férfiasságot jelenthet, a
legmagasabb célokra irányuló becsvágyat, kemény erélyt mindenféle ostobasággal,
csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal szemben, hősiességgel határos
áldozatkészséget azért, amit helyesnek ismert meg, kitartást, hajthatatlan és szívós akaratot, olyan
kíváncsiságot, amelyet a világrejtély sem rettent vissza, s végül forradalmi szellemet, amely
embertársainak új házat épít, vagy világának más arculatot kölcsönöz.
b. A leány anyakomplexusa:
 Az anyai elem hipertrófiája / túltengése /:
A nőiesség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az anyai túlerősítést jelenti.
Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli, akinek egyetlen célja a szülés. A férj
nyilvánvalóan mellékes, lényegileg nemzési eszköz, s ellátandó tárgyként a gyerekek, szegény
rokonok, macskák, baromfik és bútorok sorában a helye. A saját személyisége sem számít soha,
sőt gyakran többé – kevésbé tudattalan, minthogy az életet a többiekben és őáltaluk éli, lévén
ezekkel azonos annak következtében, hogy saját személyiségének nincsen tudatában. Előbb ő
hordozza a gyerekeket, aztán rájuk alkalmazkodik, mert nélkülük létének semmi értelme. Az
Erósz nála csak anyai viszonyulásként fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erosz mindig
hatalomként nyilvánul meg.
 Az erosz túlfokozása:
A túltengő anya lányaiban az anyai ösztön szinte kialszik, ehelyett fokozottan jelenik
meg az erosz, ami csaknem szabályszerűen az apához fűződő tudattalan incesszusviszonyhoz
vezet. Fokozott erosz következtében abnormis hangsúlyt kap a másik ember személyisége.
Későbbi vállalkozásainak vezérlő motívumai lesznek, hogy anyjára féltékeny és le akarja főzni,
ami gyakorta katasztrofális hatású. Szeret elcsábítással házasságokat szétrombolni. Ezt a típust
figyelemreméltó tudattalanság jellemzi.
 Azonosság az anyával:
Ha a női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erosz, akkor a lány azonosul az
anyjával és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön személyiségét anyjára vetíti ki,
minthogy nincs tudatában saját ösztönvilágának, anyai ösztönének, valamint eroszának. Az anyát
önkéntelenül bámulja. Miközben ő mindent előre “leél” előle. Ez meg beéri azzal, hogy
önfeledten csüngjön szülőjén, s ugyanakkor tudattalanul azon fáradozik, úgyszólván akarata

44
ellenére, hogy apránként saját anyja zsarnokának nője ki magát, mindenesetre eleinte tökéletes
lojális és önmegadás maszkjában.
Olyannyira ügyes, hogy egy férfi az égvilágon bármit sejthet benne, továbbá annyira
híján van a tudatosságnak, hogy a tudattalanja számtalan polipkart nyújt ki és minden
férfiprojekciót felszív, ami módfelett tetszik a férfiaknak. Jellemző belső részvétlenségük és
kisebbrendűségi érzéseik, melyek folyvást egy megbántott ártatlanság látszatát keltik, a férfiakra
azt az előnyös szerepet róják, hogy fölényes és mégis elnéző módon, mintegy lovagiasan szabad
legyen elviselnie az ismert női elégtelenségeket.
 Az anyával szembeni védekezés:
A túlerős anyával szemben alakul ki. Ösztönei elhárító állásban mind az anyára szegeződnek, s
ezért nem alkalmasak saját élet felépítésére. Minden ösztönös folyamat és szükségszerűség
váratlan nehézségekbe ütközik nála, vagy a szexualitás nem funkcionál, vagy a gyerekeknek nem
örül stb. Számára mindez kiüresedett, mert egyetlen életcélja az anyai hatalom mindenformában
való elhárítása. Olyan szférákban fejleszti magát, melyekben az anyja gyenge. Az észnek arra kell
szolgálnia, hogy intellektuális kritikával megtörje az anya hatalmát. Az értelem kifejezésével kéz
a kézben jár bizonyos férfisajátságok előtérbe kerülése.
c. Az anyakomplexus pozitív aspektusai:
 Az anya: az anyai ösztön túltengésének pozitív oldala az anyai szeretet. A hozzáértő tudja,
hogy az anya hordozza a mater natura és a mater spirituális velünk született képét, a
mindent felölelő életet – az ő gondjára bízottak s egyben kiszolgáltatottjai lettünk.
Az archetípus első renden korántsem annyira tudományos probléma, mint inkább a
lelki higéné közvetlenül sürgető kérdése.
Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja azt, akár
nem, mert abban még természet az ember, s összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy olyan
világnézet vagy társadalmi rend, amely az embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy
nem kultúra, hanem fokozott mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen
formában tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az emberhez. Ám
ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot akkor a tudattalanba hanyatlik az az energia,
amely beleszüremlik mint csaknem ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe,
eszmébe vagy tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat mohó kívánságnak,
valamint infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza.
A férfi anyakomplexusa sohasem “tiszta”, vagyis folyton keveredik az anima
archetípussal, aminek az a következménye, hogy a férfinak az anyjára vonatkozó kijelentései
többnyire emocionálisan, azaz “animózusan” prejudikáltak.
 A fölfokozódott erosz: ez a típus, egy merőben ösztönszerű, csupa természet s ezért mindent
elnyelő anya által kiváltott ellenhatásból származik. Ez az anyatípus kész
anakronizmus, visszaesés valami sötét matriarchátusba, ahol a férfi semmi más, mint
megtermékenyítő, a szántóföld jobbágya, s így tengeti életét. A lány eroszának relatív
felerősödése olyan férfit vesz célba, akit ki kell vonni a túlzott anyai-női befolyás alól. Az ilyen
nő ösztönszerűen mindig ott fog közbelépni, ahol ezt a házastárs tudattalansága provokálja.
Megzavarja azt a férfiszemélyiségnek oly veszélyes kényelmességet, amelyest örömest vél
hűségnek. → / a férfi személyiséget a tudattalanba tolja. /
Minden csekélyke előrelépés a tudatosodás ösvényén világot alkot.

45
 Nincs tudatosság ellentétek megkülönböztetése nélkül. Ez a logosz
atyaprincípiuma, amely végtelen küzdelemben szabadítja ki magát fokról fokra az anyaöl
ősmelegéből és őshomályából, amely éppenséggel a tudattalanság.
A logosz számára a tudattalanság az ősbűn, a bűn egyáltalán.
Világteremtő felszabadító tette azonban anyagyilkossá és a szellem, amely minden
magasságba és mélységbe elmerészkedett, kénytelen is – mint Syneus mondotta – elszenvedni az
isteni büntetéseket a Kaukázus szikláira bilincselve. Mert egyik sem lehet meg a másik nélkül,
hiszen kezdetben egyek voltak és végül ismét eggyé váltak.
A tudat csak úgy létezhet, ha szüntelen elismeri és tekintetbe veszi a tudattalant,
amiképpen minden életnek sok halálon kell átmennie.
A konfliktus kirobbanás a szó voltaképpeni értelmében luciferi erény. Összeütközés
hozza létre az affektusok és emóciók tüzét, s mint minden tűznek, ennek is két aspektusa van,
úgymint a megégetésé és a felgyújtásé. Az emóció egyrészt az alkimista tűz, amelynek melegétől
minden kipattan, heve pedig “omnes superfluitates comburit”, minden fölöslegességet elhamvaszt
– másrészt az emóció olyan pillanat, amikor az acél rávág a kőre és szikrát csihol: az emóció
ugyanis minden tudatosulás fő forrása. Nem változhat sötétség világosságra, lustaságból sem
lehet mozgás emóció nélkül.
Az a nő, akinek sorsa, hogy zavarjon, csak patologikus esetben kizárólagosan
destruktív. Általában magát a zavarkeltőt sem kíméli a zavar, megváltoztatóként maga is változik,
s az általa lobbantott tűz fénye a bonyodalom minden változatát be – és megvilágítja. Ami
értelmetlen zavarásnak tűnt, tisztító folyamat lesz – “s így ami semmiség, mindenestől elég”. Ha
az ilyesfajta nő később sem ébred tudatára funkciójának, vagyis nem tudja, hogy része “amaz
erőnek, mely folyvást a rosszat akarja, s ebből lesz folyvást a jó”, akkor a maga hozta kard által
vész el. A tudatosság viszont megoldóvá és megváltóvá formálja át.
 Aki csak anyja lánya: A harmadik típust képviselő nő, vagyis aki azonosul az anyjával, miköz-
ben saját ösztönei bénaságában vesztegelnek, semmiképp sem kényszerül arra, hogy mindig csak
holmi reménytelen nulla legyen. Sőt ellenkezőleg: a normalitás széles sávjában fennáll annak a
lehetősége, hogy az üres edényt éppen egy intenzív anima projekció töltse meg. A férfi nélkül
nem tud magához térni, szabályosan el kell rabolni az anyjától. Ám ezek az asszonyok értékes
tehetségek birtokában is lehetnek, amelyek csak azért nem jutottak soha fejlődéshez, mert a saját
személyiségük egyáltalán nem volt tudatos. Ez esetben aztán a tehetség kivetítése az ilyesminek
híjával levő férjre esik, minek nyomán azt látjuk, mily hirtelen lebeg föl mintegy varázsszőnyegen
a legfelsőbb ormokra egy igencsak jelentéktelen, sőt éppenséggel valószínűtlen férfiú.
d. A negatív anyakomplexus: patologikus jelenségként ez a nő kellemetlen, igényes és kevéssé
ki-
elégítő élettársa a férfinek, minthogy törekvéseinek összessége egyetlen berzenkedés minden
ellen, ami a természetes ősforrásból bugyog elő. A legjobb esetben is ellensége lesz mindannak,
ami homályos, kusza, kétértelmű, ápol viszont és előtérbe helyez mindent, ami biztos, világos,
értelmes. Egy komplexus csak akkor szenved vereséget, ha az élet folyamán legvégső mélységig
kimerítik. Amit a komplexus alapjaiból távol tartottunk magunktól, azt a seprejével együtt kell
majd visszainnunk, ha túl akarunk jutni rajta.
Aki az anyja ellen hadakozik, azaz ösztönkárosodás kockázatával magasabb tudatosságra juthat,
mert az anyjában saját lényének minden sötétségét, ösztönkésztetését, kétértelműségét és
tudattalanságát tagadja. Világossága, tárgyilagossága és férfiassága révén éppen ez a nőtípus

46
található gyakran fontos állásokban, ahol későn fölfedezett anyai nőiessége, melyet hűvös értelem
vezet, áldásos tevékenységet fejt ki.
4. Összefoglalás:
A mitológia kijelentései a tudattalanra vonatkoznak.
Hiszen valamely tárgy szellemi megragadása eredendően csak részben származik a dolgok tárgyi
viselkedéséből, minthogy másrészt sokszor nagyobb mértékben az esetenkénti intrapszichés
tényállásból ered, amelynek csak a projekció következtében van egyáltalán köze a dologhoz.
Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy a primitív még nem tapasztalta meg a szellem szkézisét,
nevezetesen a felismerés kritikáját, hanem csak általános jelenségként, mintegy félhomályban éli
meg a világot, az őt betöltő fantáziaáramlás közepedte, amelyben szubjektív és objektív tényezők
összekeverednek, s kölcsönösen áthatják egymást.
/ “Minden kinti egyben benti”: Goethe / Ez a “benti” saját struktúrával rendelkezik, amely
megelőz prioriként minden tudatos tapasztalatot.
Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkezte-e valaha,
metafizikai kérdés, s ennél fogva megválaszolhatatlan. A struktúra az, amire adott esetben
rálelünk, azaz: amely, bár mindenkor ott volt, az előfeltétel. Ez az anya a forma, amelybe
belefoglaltatik mindaz, amit megél az ember. Ezzel szemben az atya az archetípus dinamikáját
képviseli, minthogy az archetípus mindkettő, forma és energia.
Az archetípus hordozója elsősorban a személyes anya, mivel a gyermek először vele érintkezik,
vele él kizárólagos partícióban, vagyis tudattalan azonosságban. Az anya nem csak fizikai, hanem
pszichikai előfeltétele a gyermeknek. Ahogy az én-tudat ébredezik, úgy oldódik lassanként a
participáció, s a tudat kezdi tudattalannak, önnön előfeltételének ellentétévé nőni ki magát.
A tudatos szándékainkat úgyszólván szüntelen zavarják és keresztezik kisebb nagyobb méretű
tudattalan behatások, amelyek okai számunkra eleinte idegenek.
A psziché megközelítőleg sem képez egységet, sőt ellenkezőleg: egymással ütköző impulzusok,
gátlások és indulatok zubogó keveréke s konfliktus állapota sok embernek annyira elviselhetetlen,
hogy már a teológia által felmagasztalt megváltást óhajtják. Megváltást a fölöttébb kérdéses
pszichikus állapottól. A tudat illetve az úgynevezett személyiség egysége nem valóság, hanem
óhaj.
Az embert képzelt egységében idegen hatalmak fenyegetik. Ez az állapot karnyújtásnyira sincs az
újszövetségi megszállottakétól. Hogy a lég birodalmának valamely démonában hiszünk, vagy egy
tudattalan tényezőben, mely ördögi tréfát űzhet velünk, az teljesen lényegtelen.
Amiképp az istenlegendák számos esetben ellentmondásosak, ugyanúgy alakjaik erkölcsi
karaktere is. A nyugati antik világban az istenek paradoxiája és morális kétértelműsége, már
korán megütközést keltett, ennek megfelelő kritikával, ami végül egyrészt az olimposzi
istenkompánia leértékelődéséhez vezetett, másrészt filozófiai értelmezésekre indított.
Legvilágosabban alighanem a zsidó istenfogalom keresztény reformációjában fejeződik ki ez: a
morálisan kétértelmű Jahvéból egy kizárólag jó Isten lett, akivel szemben az ördög egyesített
magába minden rosszat.
Úgy tűnik, mintha a nyugati embernél valami erősebb érzelmi fejlődés kényszerítette volna ki azt
a döntést, amely az Istenséget ketté vágta. Ellenben Keleten a túlnyomórészt intuitív –
intellektuális beállítottság nem foglal állást a morális értékek tekintetében, miért is az istenek
zavartalanul megtarthatták eredeti morális paradoxiájukat. Így Káli a Kelet számára reprezentatív,
a Madonna pedig a Nyugat számára. Ez utóbbinak az árnyéka teljesen odalett. Elnyelte a vulgáris
pokol, amelyben alig észlelhető létét “az ördög öreganyja” gyanánt tengeti. Az érzelmi értékek

47
fejlődésének köszönhetően a világos és jóságos Istenség fénye a mérhetetlenségig emelkedett, a
sötét viszont, melyet az ördögnek kellene megjelenítenie, az emberben lokalizálódott. Ezt a
sajátos fejlődést főként az okozta, hogy a manicheista dualizmustól megrémült kereszténység
mindenképpen meg akarta őrizni monoteizmusát. Ám mivel a sötét és a gonosz erők valóságát
nem lehetet tagadni, nem volt más hátra, minthogy az embert tegyék ezért felelőssé. Sőt még az
ördögöt is majdnem
– ha ugyan nem egészen – felszámolták, ami ezt a metafizikai alakot, amely korábban az istenség
integráns részét képezte, belevetítette az emberbe.
Ez a folyamat újabban pokolian megfordul, amennyiben a báránybőrbe bújt farkas szerte kószálva
azt sugdossa a fülekbe: a gonosz voltaképpen nem más, mint a jó félreértése, s a haladás alkalmas
eszköze. Azt hiszik, ezzel véglegesen kioltották a sötét világot, és nem gondoltak arra, hogy az
embernek micsoda lelki megmérgezését indították ezzel útnak. Hisz ezzel ő maga teszi magát
ördöggé, mert ez egy olyan archetípus fele, amelynek ellenállhatatlan hatalma a hitetlen
európaiból is az “Istenem!” felkiáltást csalja ki.
Ha egyáltalán cselekedhet az ember másként, soha nem volna szabad egy archetípussal
azonosítania magát, mert annak következményei, mint a pszichopatológia és bizonyos
korjelenségek mutatják, rémítők.
A Nyugat lelkileg annyira tönkretette magát, hogy tagadnia kell az ember által soha nem uralt és
fékezhetetlen lelki hatalom összfogalmát, mármint az Istenséget magát, hogy a már felhörpintett
gonosz mellé még a jó is megkaparintsa.

Általános szempontok az álom lélektanához:

Az álom pszichikus képződmény, amely forma és jelentés tekintetében szembetűnően eltér a
tudati tartalmak összefüggő rendezettségétől. Keletkezési módja egyéb tudati tartalmaktól
eltérően, az élmény nem belátható, logikus vagy emocionális összefüggésből ered, hanem az
alvás közben fellépő, sajátos lelki tevékenység maradványa. Az álomnak visszafelé, de előre is
megvan a kontinuitása.
Az álombeli képzetkapcsolódás lényegileg fantasztikus, a képzettársításnak ez a neme olyan
összefüggéseket szolgáltat, amelyek a valós gondolkodásnak rendszerint teljesen idegenek.
Tudjuk, hogy kauzális szempontból minden pszichikus képződmény megelőző pszichikus
tartalmak eredményé. Tudjuk továbbá, hogy finális nézőpontból minden pszichikus képződmény
valami rá jellemző értelemnek és célnak felel meg az aktuális lelki történésben. Ha tehát az álmot
lélektanilag kell megvilágítanunk, akkor elengedhetetlen először is azt tudnunk, hogy milyen
megelőző élményekből tevődik össze. Minthogy a lélekben végső soron minden pontból
kiindulva felgöngyölíthető az illető életének egész tartalma, elméletileg minden álomhoz föl kell
mérni az egész addigi életpályát.
A tudattalan kiegyensúlyozó funkcióját ismerhetjük fel ebben az álomban, amely abban áll, hogy
az emberi személyiségnek azok a gondolatai, hajlamai és tendenciái, amelyek a tudatos életben
túl kevéssé jutnak érvényre, sejtésszerűen funkcióba lépnek alvás közben, amikor a tudati
folyamat nagymértékben ki van kapcsolva.
A pszichológiai elem kettős szemléletmódot követel meg, a kauzálist és a finálist. Freud kauzális
szemléletmódja a kívánságból indul ki, vagyis az állomban jelentkező elfojtott vágyakból. A
finális alapállásból kiindulva az álombeli jelkép inkább példázat értékű, nem elpártolás amit
művel, hanem tanítás. Ha az egyéniséget önállóságra és teljességgel óhajtjuk elsegíteni,

48
szükségünk van mindazon funkciók asszimilálására, amelyek addig túl kevéssé vagy egyáltalán
nem bontakoztak ki tudatosan. E cél elérésére gyógyászati okból mindent meg kell tennünk az
álomasszociációk szolgáltatta elemek minden tudattalan aspektusának kimunkálására.
Az álmok osztályozása:
A tipikus álommotívumok összehasonlítása a mitológiaiakkal valószínűsíti az álombeli
gondolkozás és észjárás filogenetikailag fajtájaként fogható fel. Az álom jellemző módon szinte
sohasem fejezi ki magát logikus absztrakt nyelven, hanem mindig példázatszerűen vagy
hasonlattal. Ez a sajátosság egyszersmind a primitív nyelv karakterisztikuma is, amelyek világos
fordulatait mindig is szembetűnőnek érezzük. Ha a régi irodalom kiemelkedő alkotásaira
gondolunk, például a bibliai hasonlatok nyelvére, akkor úgy találjuk, hogy amiről ma az
absztrakciók segítségével gondolkodunk, azt hajdan példázatokkal érték el.
Amit teszünk magán viseli filogenetikus fejlődése nyomait, úgy az emberi szelem is. Ezért nincs
semmi meglepő abban, hogy álmaink példázatnyelve ősi maradvány. Az álom lélektana az
általános összehasonlító pszichológiához nyit számunkra utat, mint amilyenben az összehasonlító
anatómia az emberi testre vonatkozóan részesített bennünket.
Az álom tehát a példázatok nyelvén, azaz érzékletes – szemléletes ábrázolással közvetít nekünk
olyan gondolatokat, értékeléseket, felfogásokat, direktívákat, tendenciákat, amelyeknek elfojtás
vagy puszta nem tudás miatt híjával volt a tudatunk. Mivel ezek a tudattalan tartalmát képezik, az
álom természetesen olyasmit mutat be, ami a tudattalanból jön. Ám nem általában tárja elénk
tudattalanunk világát, hanem csak bizonyos tartalmakra vet fényt, amelyeket a pillanatnyi tudati
helyzet választott ki és vonzott színre képzettársításos alapon.
Ha egy álmot helyesen akarunk értelmezni, tisztában kell lennünk azzal, hogy az álmodó
milyennek látja önmagát és helyzetét, minthogy ennek a tudattalan kiegészítését tartalmazza az
álom, mármint mindazt, amit az adott tudati helyzet a tudattalanban összehozott.
Az álom kiigazítja a szituációt. Kiegészítésül hozza, ami még odatartozik, s ezzel javít a
beállítottságon.

Az álom funkciói, elemei:

♦ Kompenzáció
Az álomnak is része van a lélektani önszabályozásban, amennyiben automatikusan
előhoz mindenfélét, amit az illető elfojtott, figyelmen kívül hagyott vagy nem tudott. A
kompenzációs tartalom akkor különösen intenzív, ha a tudatos tájékozódás számára
létfontosságú. / célra irányuló tudattalan impulzusok / Hangsúlyozni kell azonban, hogy a
tudattalan finális orientációja semmiképp sem párhuzamosítható a tudatos szándékokkal, sőt a
tudattalan tartalom rendszerint kontrasztját képezi a tudati állapotnak, ami főleg akkor van így, ha
a tudatos beállítottság túl kizárólagosan egy bizonyos irányban mozog, ami már-már az egyén
vitális szükségleteit fenyegeti. Minél egyoldalúbb a tudatos beállítottság, s minél jobban eltávolít
az életlehetőségek optimumától, annál közelebb áll a lehetősége annak, hogy erősen
kontrasztikus, de célszerűen kiegyensúlyozó tartalmú, élénk álmok lépjenek föl az egyén lélektani
önszabályozásának kifejeződéseként.
Ebben a tudattalan képződményben vannak mindazon asszociációk, amelyek
elegendő hangsúly híján tudattalanok maradnak, ám mégis van annyi energiájuk, hogy alvó
állapotban észrevetessék magukat.
A kompenzáció a tudattalan – a tudatoshoz viszonyított relativitását nézve –
odasorolja a tudati helyzethez mindazon elemeket, amelyek az előző nap folyamán nem érték el

49
a tudatküszöböt, mégpedig azért, mert elfojtásba kerültek vagy egyszerűen nem voltak elég
erősek a tudat elérésére.
♦ Prospekció: /építő, előkészítő szintézis /
A tudattalan fellépő előrevetítése jövőbeli tudatos teljesítményeknek, amolyan
előgyakorlat vagy előzetes vázlatféle, terv, a valószínűségek előzetes kobinálása.
Hogy az álom prospektív funkciója netalán jóval különb a tudatos kombinálásánál, z
annyiban nem csodálnivaló, amennyiben az álom küszöb alatti elemek összeolvadásából jön létre,
tehát mindazok az észlelések, gondolatok és érzések kombinációja, amelyek annyira
hangsúlytalanok voltak, hogy nem jutottak el a tudatig. Ezenkívül még az álomnak még azok
szublimális emlékezésnyomok is segítségére sietnek, amelyek a tudatot már nem tudják
hatékonyan befolyásolni. Előrejelzés kényszerítés dolgában ezért az álmok sokkal kedvezőbb
helyzetben vannak, mint a tudat.
A tudattalan jelentősége megközelítőleg azonos a tudatéval.
Csak nyilvánvalóan elégtelen és hibás beállítottságú tudat esetén jogos a
tudattalannak nagyobb értéket tulajdonítani. Ha tehát a tudatos életstílus megközelítően kielégítő,
akkor az álom kiegyenlítő funkciójára korlátozódik.
Ha az eset eltér a normától abban az értelemben, hogy a tudatos mentalitás objektíve
és szubjektí-ve egyaránt rosszul alkalmazkodik, akkor a tudattalan általában csupán kompenzáló
funkciójának megnő a fontossága és vezető prospektív funkcióvá emelkedik, amely képes arra,
hogy a tudati beállítottságnak egészen megváltozott s a réginél sokkal jobb irányt adjon.
♦ Redukció: /szétszed, bomlaszt, rombol, leránt /
Sok olyan ember van, akinek tudatos életstílusa és alkalmazkodási teljesítménye
meghaladja egyéni lehetőségeit, azaz jobbnak és értékesebbnek látszanak, mint amilyenek. / Nem
csak saját forrásból, hanem a kollektív szuggeszció dinamikus tartalékaiból /
Az ilyen emberek magasabb csúcsot másznak meg, mint amekkora lényüknek
megfelel, például egy közösségi eszmény csábításának engedve, a kollektív előítélet miatt, netán
a közösség támogatásának nem tud ellenállni. Alapjában véve nem nőttek föl belsőleg külső
magasságukhoz, amiért minden ilyen esetben a tudattalan funkciója negatívan kompenzáló vagy
redukáló.
A kutatások hidat vertek a tudattalanban lévő archaikus elemekhez, vagyis a
személyfölötti, történelmi filogenetikus funkciómaradványokhoz is. Ezért ma biztosan állíthatjuk,
hogy az álom redukáló funkciója olyan anyagot hoz össze, amely első renden személyes infantilis
– szexuális vágyak elfojtásából /Freud /, infantilis hatalmi igényekből /Adler/ és személyfölötti
archaikus gondolat - érzelem és ösztönelemekből tevődik össze.
Minden csalóka nagyság és látszatfontosság szétmállik a redukáló álom láttán, amely
kegyetlen bírálattal elemzi a tudatos beállítottságot, megsemmisítő anyagot vonultatva föl,
aminek derékhadát kínos tények és gyengeségek kimerítő felsorolása képezi.
♦ Reaktív álmok:
Bizonyos objektív folyamatok pszichikus traumát hagynak maguk után, amelyek
formái nem csak pszichések, hanem egyben az idegrendszer fizikai bénulását is jelentik.
Nemritkán különös belső jelképes összeköttetést létesítenek az álmok egy kétségkívül testi
betegség és egy bizonyos lelki probléma között, miközben a fizikai zavar egyenest a pszichikai
helyzet mimikai kifejezésének látszik.
♦ Telepatikus álmok:
Előfordul, hogy igen lényeges / ritkán teljesen közömbös / eseményt előre megérzünk.

50
Az álmok a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési
formában. Az olyan ember, akit főként kivetítéseimmel érzékelek imágó vagy imágó – illetve
szimbólumhordozó.
Tudattalanunk minden tartalma szüntelen kivetül környezetünkre és csak annyira sikerül ezeket
amazok valóságos tulajdonságaitól megkülönböztetni, amennyiben rájövünk, hogy megfigyelésük
tárgyainak bizonyos sajátságai a saját projekcióink és imágóik.
Összes emberi kapcsolataink nyüzsögnek az efféle projekcióktól, a saját el nem ismert hibáinkat
mindig az ellenfélben vesszük észre.
Aki nem jutott el az öneszmélés magas fokára, nem lesz képes fölötte állni
projekcióinak.

Ameddig az eleven érdeklődés, a libidó ezeket a kivetítéseket a világgal összekötő kellemes és

hasznos hidakként használja, addig ezek a projekciók megkönnyítik az életet. Mihelyt azonban a
libidó másfelé akar utat törni, s emiatt a korábbi projekcióhidakon elkezd visszafelé áramlani, a
kivetítések az elképzelhető legnagyobb akadályokká válnak, mert eredményesen gátolnak minden
igaz kiszabadulást a korábbi tárgy hatalmából. Akkor aztán fellép az a jellegzetes tünemény, hogy
az ember a korábbi tárgy lehetőég szerinti leértékelésére, lehúzására törekszik avégett, hogy
függetlenítse tőle a libidót. Mivel azonban az előbbi azonosulás szubjektív tartalmak kivetítésén
alapszik, csak akkor következhet be teljes és maradéktalan eloldódás, ha az az imágó, amely a
tárgyban öltött alakot, jelentőségével együtt hazakerül a szubjektumhoz. Ez a visszatérülés a
proíciált tartalom tudatos felismerése, azaz a korábbi tárgy “szimbólum értékének” elismerése
útján történik.
Imágóink szellemünk alkatrészei és ha álmunk valamilyen képzeteket reprodukál, akkor ezek első
renden a mi képzeteink, amelyek képződésébe lényünk összessége beleszövődött, ezek a
szubjektív tényezők, amelyek az álomban nem külső okból, hanem lelkünk legbelsőbb
rezdüléseiből adódóan csoportosulnak így, vagy úgy, hogy ezzel ilyen vagy olyan értelemet
fejezzenek ki.
Az álom ama színház, amelyben az álmodó jelenet, színész, súgó, rendező, szerző, közönség és
kritikus. Alanyi szintű álomértelmezés: minden elem az álmodó személyiség egy darabját
szimbolizálja /141.o./
Ha egy álom rámutat valamilyen hibára, ezzel megadja a lehetőséget beállítottságom
kijavítására, ami mindig előnyös.
A másik embert mindig olyan módon értjük, ahogyan önmagunkat, vagy amiként
magunkat igyekszünk megérteni. Amit magunkban nem értünk, azt a másikban sem érjük.
Ez aztán rendszerint nyomósan tesz róla, hogy az embertársakról alkotott kép
nagyobbrészt szubjektív legyen.
Mentalitásunk még olyan primitív, hogy egyelőre csak bizonyos funkciókban és területeken
szabadult ki a tárggyal való primer misztikus azonosságból. Az öneszmélés minimális szintjén
álló primitív maximálisan kötődik a tárgyhoz, amely akár közvetlen mágikus kényszerrel is
hatalmába vonhatja. Az egész primitív mágia és vallás ezen a mágikus tárgyviszonyuláson
alapszik, amelyek semmi másból nem állnak, mint abból, hogy tudattalan tartalmaikat kivetítik a
tárgyra.
Ebből a kezdeti identitás állapotból fejlődött ki fokozatosan az önmagára eszmélés, ami kéz a
kézben jár az alany és a tárgy megkülönböztetésével. E különbségtétel kíséretében jelent meg az a

51
belátás, hogy bizonyos, ennek előtte naivul a tárgy sajátságának vélt tulajdonságok valójában
alanyi tartalmak.
A projekció szerepe az, hogy a libidó hídjaként megkönnyebbítően hatnak a pozitív
tulajdonságokat a környezetükre, a negatívat pedig bensőséges kapcsolatokon kívülre vetítjük. /
Ezzel teremtünk magunknak egy pozitív bázist, negatív tulajdonságainkat látszólag sikeresen
külső szemetesbe dobjuk /
A neurotikus tudatosan, vagy tudattalanul oly intenzív a legszűkebb környezetéhez fűződő
kapcsolata, hogy vele szemben sem tudja megakadályozni zavarkeltő projekciói behatolását, ami
aztán konfliktusokat okoz.
A tudatos embernél a kivetítések tudatosodnak / megszűnnek a libidóhidak, feltorlódik a libidó,
ezáltal pedig tudatosodnak a nem éppen jótékony projekciók.
Ekkor aztán az a feladat magasodik az alany elé, hogy mindazon gyalázatosságot, illetve ördögi
gonoszságot, amelyet gátlástalanul a másiknak tulajdonított, s amin egy életen át nem győzött
megbotránkozni, átvegye saját számlájára. A neurotikust rákényszeríti erre neurózisa, a “normális
ember” pszichikus zavarát szociálisan és politikailag tömeglélektani jelenségekben éli meg,
például háborúkban és forradalmakban.
A lelkiismeret felismerhetetlen megkönnyebbülését jelenti, ha valóban létezik egy ellenség,
amelynek minden gonoszság nyakába varrható.
Minél szubjektívabb és indulatibb egy tárgyról érkező benyomás, annál biztosabb, hogy kivetítés.
A jellemvonások, pillanatnyi hajlamok szokások kivetítésére gyakran a projekció tárgya is
alkalmat nyújt, sőt egyenest provokálja, főként akkor, ha a sajátság magának a tárgynak is
tudattalan.
Minden kivetítés viszontkivetítést idéz elő akkor, amikor a tárgy mit sem tud arról a
jellegzetességéről, amelyet az alany proíciál rá.
A viszont-indulatáttétel – akárcsak az indulatáttétel – valami kényszeres dolog, megkötöttség,
mert “misztikus”, vagyis tudattalan azonosságot teremt a tárggyal. Az ilyen tudattalan
kötődésekkel mindig is ellenállások szegülnek szembe: tudatosak, ha az alany olyan
beállítottságú, hogy libidóját csak önként hajlandó adni, ám csalogatásnak vagy kikényszerítésnek
ellenáll, s tudattalanok ha az alany mindenekfölött azt kedveli, hogy libidóját úgy vegyék el tőle.
Emiatt produkál az indulatáttétel és a viszont-indulatáttétel amennyiben tartalmuk továbbra sem
tudatosodik, abnormis kapcsolat, amelyek saját szétrombolásukra irányulnak.
Még ha a tárgyon kivetített tulajdonság valami nyoma megtalálható is, a projekció gyakorlati
jelentősége akkor is tisztán szubjektív és az alanyt terheli, minthogy az ő kivetítése kölcsönzött
túlzott értéket annak, amiből csak valamicskét vehetett észre a tárgyon.
A tárgyimágó az objektum észlelésétől különböző pszichológiai nagyság, lévén olyan kép, amely
minden érzékelés mellett és mégis az összes érzékelés alapján létezik, s amelynek önálló
elevensége / viszonylagos autonómiája / addig tudattalan, amíg teljesen egybeesik a tárgy
valóságos elevenségével. Ennélfogva az imágó önálló voltát a tudat nem ismeri el, hanem
tudattalanul belevetíti a tárgyba, vagyis összekeveri a tárgy önállóságával. Ezzel a tárgy az
alanyra nézve egyenesen kényszerítő valóságjelleget ölt, tehát aránytalanul felértékelődik. Ez a
túlzott érték a projekción alapszik, illetve az imágónak a tárggyal való priori azonosságán, aminek
révén a külső tárgy belső is lesz. Ily módon gyakorolhat a külső tárgy tudattalan úton egyenes
közvetlen hatást az alanyra amennyiben annak imágóazonossága által az egyik kezét bizonyos
fokig benne tartja az alany lelki forgatagában. Ezzel tehet szert a tárgy “mágikus” hatalomra az
alany felett. Erre találó illusztrációkat szolgáltatnak a primitívek, akik pl. gyermekeiket vagy

52
egyéb “lélektől áthatott” tárgyaikat úgy kezelik, mint a saját lelküket. Semmit sem mernek
ellenük tenni, mert attól félnek, hogy megsértik a gyermek, vagy tárgylelket. Ezért a gyerekeket
csak annyira nevelik, amennyire okvetlenül szükséges, amit aztán hirtelen vált fel a gyakran
kegyetlen pótlólagos nevelés / iniciáció /.
Az individuális differenciálódás iránya semmiképp sem tartható, ha külső tényezők “mágikusan”
belenyúlnak a szubjektív lelki működésbe. Ám ha leváltják az imágókat, amelyek a tárgyaknak
ama túlontúl nagy jelentőséget kölcsönzik, akkor ezzel visszajuttatják az alanynak azt az
elkallódott energiát, amelyre sürgősen szüksége van a fejlődéséhez.
Az erkölcsi törvény és az Istenség eszméi kiirthatatlan tartalmai az
emberi léleknek.

A gyermekarchetípus lélektanához:
Szinte sohasem megformált mítoszokkal van dolgunk, hanem inkább mítoszalkatrészekkel,
amelyeket típusos természetük alapján “motívumoknak”, “ősképeknek”, “típusoknak” vagy
archetípusoknak lehet hívni.
Az egyénnél az archetípusok tudattalan folyamatok önkéntelen manifesztációiként jelennek meg,
amelyek létezése és értelme csak indirekt módon hozzáférhető. A kezdetleges szellemi állapot
főként abban különbözik a civilizálttól, hogy a tudat sokkal kevésbé fejlett kiterjedés és intenzitás
tekintetében. Nevezetesen olyan funkciók, mint a gondolkozás, az akarat stb. még nem
differenciáltak, hanem tudat előttiek, ami például a gondolkodás esetében abban mutatkozik meg,
hogy nem tudatosan gondolnak valamit, hanem a gondolatok csak úgy megjelennek.
A primitív nem állítja, hogy gondolkodik, hanem “valami gondolkodik benne”. A gondolkodási
aktus spontaneitása okilag nem a tudatában gyökeredzik, hanem a tudatalattijában. Nem is képes
tudatos akarati erőfeszítésre, hanem előbb akarási hangulatba kell hoznia magát. Tudatát
nagyhatalmú tudattalan fenyegeti, ezért fél mágikus befolyásoktól, amelyek mindenkor
keresztezhetik szándékát, s ezért veszik körül ismeretlen hatalmak, amelyekhez valami módon
alkalmazkodnia kell. Tudatának krónikus homályállapotának következtében gyakran szinte
lehetetlen kibogozni, hogy valamit csak álmodott e, vagy a valóságban élte át. A tudattalannak és
archetípusainak önkinyilvánításai mindenütt átnyúlnak a tudatba, s az ősök mitikus világa, a
materiális természettel egyenrangú, ha ugyan nem annak fölébe rendelt létet képvisel. Nem az
általunk ismert világ beszél tudattalanjából, hanem a psziché ismeretlen világa, amelyről tudjuk,
hogy csak részben képezi le empirikus világunkat, amelyet viszont másrészt éppenséggel formál
is pszichikus előfeltételének megfelelően.
Az archetípus nem holmi fizikai tényekből származik, hanem sokkal inkább azt ecseteli, hogyan
éli meg a lélek a fizikai tényt, miközben eme lélek nemegyszer olyan állításokat képvisel,
amelyek a valóságot arcul ütik.
A primitív szellemi állapot a mítoszokat nem kitalálja, hanem átéli. A mítoszok eredetileg a tudat
előtti lélek kinyilatkoztatásai, önkéntelen kijelentések a tudattalan lelki törekvéséről, s nem
egyebek, mint fizikai folyamatok allegóriái.
Az efféle allegóriák valamely tudománytalan intellektus játékai volnának. Csakhogy a mítoszok
jelentősége vitális. Nemcsak szemléltetik a primitív törzs lelki életét, de ők maguk ez a lelki élet,
mely nyomban szétesik és elsüllyed, mihelyt elveszti mitikus őseinek örökségét, akárcsak egy
lelkét vesztett ember.

53
Egy törzs mitológiája: annak eleven vallása, mely ha veszendőbe megy, az mindig és mindenütt
morális katasztrófa, a civilizált embernél is.
A vallás pedig eleven viszonyulás azokhoz a lelki folyamatokhoz, amelyek nem függnek a
tudattól, hanem azon túl a lelki háttér sötétjében zajlanak le.
A modern lélektan a tudattalan fantázia és álomtevékenység produktumait úgy kezeli, mint a
tudattalanban végbemenő folyamatok kiábrázolódását, vagy mint a tudattalan psziché
kijelentéseit önmagáról.
Személyes tudattalan: személyesen átélt vagy elfojtott dolgok.
Kollektív tudattalan: az archetípusokat tartalmazza, ezeket örökléssel kapjuk.
A tudattalan elemei a tudat csökkent intenzitású állapotában jelennek meg: álmokban,
delíriumokban, látomásokban, éber állapotban stb.
A tudatkoncentrációnak a tudattalan tartalmakat gátló hatása ilyen állapotban megszűnik, minek
révén ömleni kezd, mintegy felnyitott oldalajtókon át, az előbb még tudattalan anyag a tudat
terébe.
A tudat előtti állapotot a kora gyermekkorban is megfigyelhetjük, s éppen eme kezdet álmai azok,
amelyek nem ritkán fölöttébb érdekes, archetípikus tartalmakat hoznak felszínre. E mag értelme
soha nem volt tudatos és nem is lesz. Rejtett értelme kezdettől fogva nemcsak abszolút igazságra
és érvényre tart igényt, de egyben mély tiszteletre, és vallásos áhítatra is.
Az archetípusok lelki élethatalmak, melyek megkívánják, hogy komolyan vegyük őket, s a
legkülönösebb módon tesznek is róla, hogy érvényre juthassanak. Mindig oltalmat és üdvöt
hoztak, megsértésük azonban neurotikus, sőt pszichotikus zavarok okozója.
Az archetípusokat nem lehet letagadni vagy másképp ártalmatlanná tenni, így a kulturális
tudatdifferenciálódás minden újonnan kiküzdött magasabb szintje azzal a feladattal szembesít,
hogy új és ennek a színvonalnak megfelelő értelmezést találjunk, mégpedig avégett, hogy a múlt
bennünk még létező életét összekapcsoljuk a jelenvaló élettel, amely fenyegető módon már-már
elszökött amattól.
A gyermekisten archetípusa rendkívül elterjedt, mely “kisebb a kicsinél s nagyobb a nagynál”. A
folklórban a gyermekmotívum törpe és tündér alakban rejtett természeti hatalmakat jelenít meg.
I. A gyermekarchetípus lélektana:
a. Az archetípus mint múltbeli állapot:
Hogy milyen elementáris jelentőségű az összeköttetés ezekkel a gyökerekkel, azt a primitív
szellem elfogultsága mutatja meg, bizonyos “mágikus” tényezőkhöz való viszonyulásával,
melyek nem egyebek mint archetípusok.
A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermekségaspektusát reprezentálja. Aki
erőszakosan felmondott eredeti jelemének valami önkényes ambíciójának megfelelő persona
/társadalmi maszk / kedvéért. Ezzel elveszítette gyermekiségét, mesterségessé és gyökértelenné
vált.
A vallási gyakorlásnak, vagyis a mitikus történés újra elbeszélésének és rituális ismétlésének meg
van az a célja, hogy a gyermekségi képet, s ami csak azzal összefügg, ismételten a tudat elé tárja,
mégpedig azzal a szándékkal, hogy az eredeti feltételhez fűződő kapcsolat meg ne szakadjon.
b. Az archetípus funkciója:
A gyermekmotívum nemcsak a múltat, hanem a jelenvalót is képviseli, mindmáig funkcionáló
rendszer, melynek az a rendeltetése, hogy belső értelemtől vezérelten kiegyenlítse, illetve
korrigálja a tudat elkerülhetetlen egyoldalúságait és extravaganciáit.

54
A tudat lényege: koncentrálás viszonylag kevés tartalomra, azokat a lehető legteljesebb
világossági fokra emelve.
A tudat szükséges következménye és előfeltétele, pillanatnyilag ugyancsak tudatképes más
tartalmak kizárása, ami a tudat tartalmát valamelyest elkerülhetetlenül egyoldalúvá teszi.
Minthogy pedig a civilizált ember tudatának az akarat dinamikájával hatékony eszköz áll
rendelkezésére szándékainak kivitelezésére, minél gyakorlottabb az akarata, annál nagyobb az a
veszély, hogy egyoldalúságba téved, s olyan dologba kalandozik el, amelyeknek se törvényük, se
gyökerük. Bár egyrészt az emberi szabadság lehetősége, másrészt azonban végeláthatatlan
ösztönellenességnek is forrása.
A primitív ember ennél fogva – ösztönösségből, mint az állat – neofóbiával és hagyományhoz
kötöttségével tűnik ki.
A mi ízlésünk szerint kínosan maradi, miközben mi a haladást magasztaljuk. Progresszivitásunk
azonban egyrészt rengeteg gyönyörű vágybeteljesedést tesz ugyan lehetővé, másrészt viszont
valami ugyanily gigantikus prométheuszi vétkesség is felhalmozódik, amelynek az árát időnként
sorsszerű katasztrófákban kell megfizetnünk.
A differenciált tudatot szüntelen elgyökértelenedés fenyegeti, s ezért rászorul arra, hogy a még
meglévő gyermeki állapot kiegyenlítse.
Az akarat kikényszerítette haladás mindig görcs.
A maradiság közel van ugyan a természetességhez, ám szüntelen fenyegeti a kínos ébredés.
A lélektan alaptétele, hogy a tudatról lehasadt lélekrész csak látszólag válik inaktívvá, valójában
azonban a személyiség megszállottságához vezet, ami annak célkitűzését a lehasadt lélekrész
értelmében meghamisítja.
Ha tehát a kollektív lélekgyermeki állapotát teljesen kizárjuk, elfojtjuk, akkor a tudattalan
tartalom hatalmába keríti a tudatos célkitűzést, amivel gátolja annak megvalósítását, azt
meghamisítja, vagy egyenesen szétzúzza. Életképes előrehaladás viszont csak a kettő
együttműködése révén jön létre.
. Az archetípus jövő jellege:
A gyermekmotívum jövő jellege annak lényeges aspektusa. A gyermek potenciálisjövő. Így hát a
gyermekmotívum fellépése az egyén pszichológiájában rendszerint eljövendő fejlődésnek
előrevételezése, még ha első pillanatra úgy látszik, hogy retrospektív alakulásról van szó.
A “gyermek” a személyiség eljövendő változását készíti elő. Az individuációs folyamatban azt az
alakot anticipálja / sejteti meg, későbbi dolgokra utal /, amely majd a tudatos és tudattalan
személyiség elemek szintéziséből alakul ki. Ennek folytán ez az ellentéteket egyesítő szimbólum,
közvetítő, üdv hordozó, mely “egész-séget” hoz létre. Ezt a tudatosságon túli teljességet nevezzük
Selbst-nek / mélymagunk, személyiségközpont, “legerősebb önmagunk” /.
Az individuációs processzus célja mélymagunk szintézise.
d. A gyermekmotívum egysége és sokfélesége:
Ha pl. homunculusról, törpéről, fiúról stb. van szó, amelyek semmi egyéni jellegzetességet nem
mutatnak, akkor valószínűleg disszociáció áll fenn → skizofrénia a személyiség
széttöredezettsége.
Ha normális embernél jelenik meg sokaság, akkor ezt az szemlélteti, hogy a személyiség
szintézise még nem ment végbe.
Ha viszont a gyermekmotívum az egység formájában lép fel, akkor valami tudattalan s ezzel
egyelőre máris bekövetkezett személyiség szintézisről van szó, amely gyakorlatilag semmivel
sem jelent többet lehetőségnél.

55
. Gyermekisten és hősi gyermek:
A gyermek azután hol inkább gyermekisten–aspektusú, hol pedig az ifjú hős vonásait viseli.
Mindkét típus születése csodálatos, közösek gyermekkori sorsuk első szakaszai is, az
elhagyatottság és a veszedelmes üldöztetés. Az Isten merő természetfölöttiség, a hős lénye
emberi, ám a természetfölöttiségig felfokozott.
A teljességhez közeledő individuáció potenciális elővételezését jelenti, mikor a hős bevonja
természetfölöttiségébe az emberi lényt, s imigyen ábrázolja az “isteni”, vagyis a még nem
humanizált tudattalan és az emberi tudat szintézisét.
Ennek folytán a “gyermek”-sorsokat úgy tekinthetjük, mint azoknak a pszichikus eseményeknek
bemutatását, amelyek az entelecheiánál vagy a “mélymag” kialakulása közben lejátszódnak.
A “jelentéktelenség”, kiszolgáltatottság, elhagyatottság, veszélyeztetettség stb. motívuma azt
igyekszik kimutatni, hogy milyen nyomorúságos a teljesség pszichikus “megélhetése”, azaz
milyen hallatlanul nehéz kiküzdeni ezt a legfőbb jót.
Ugyanígy jellemzi ez annak az életkésztetésnek tehetetlenségét és gyámoltalanságát, amely
mindenre, ami növekszik, azt a törvényt rója, hogy a lehető legteljesebb mértékben töltse be azt,
ami belőle kitelhet, miközben a külvilági befolyások a legváltozatosabb formákban a legnagyobb
akadályokat gördítik minden individuáció útjába.
Különösképpen, ha sárkányok és kígyók fenyegetik a sajátosságot, láthatunk utalást arra a
veszélyre, hogy a megszerzett tudatot visszanyelheti tőlünk az ösztönlélek, a tudattalan.
Az alacsonyabb rendű gerincesek kezdettől fogva kedvelt jelképei voltak a kollektív pszichikus
alépítménynek, / A magasabb szintű gerincesek főként indulatokat jelképeznek. / melyek
anatómiai lokalizációja egybeesik a szubkortikális centrumokkal, a kisaggyal és a
gerincvelővel. Ezek a szervek képezik a kígyót. Ezért kígyó álmok rendszerint akkor jönnek, ha
a tudattalan valamerre letér az ösztönalapról.
A hős fő tette a sötétség szörnyének legyőzése: ez a tudat remélt és várt győzelme a tudattalan
fölött. A nap és fény a tudat szinonimái, az éj és a sötét a tudattalanéi.

A mesebeli szellem fenomenológiájához:

a. A szellem fogalma:
• Az a princípium, amely az anyaggal ellentétes.
• Olyan anyagtalan szubsztancia vagy egzisztencia, amely a legmagasabb és univerzális fokán az
“Isten” nevet viseli.
• Inmateriális szubsztancia a pszichikus jelenségek, az élet hordozója. /szubsztancia: minden
létező legáltalánosabb és legbelsőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden
átalakulásnál megmarad. /
• Szellem – természet ellentét esetén a természetfölöttire vagy a természetellenesre korlátozódik,
ebben az esetben elvesztette a lélekhez és élethez fűződő szubsztanciális kapcsolatát.
• A hilozoizmus a szellemet az anyag tulajdonságának tartja.
• Általánosan elterjedt nézet a szellemet magasabb, a lelket pedig alacsonyabb tevékenységi
elvként fogja fel.
• Néhány alkimistánál a szellem a szellem a testet és a lelket spiritus vegetativus összekötő
szalag.

56
• Vannak akiknél a szellem a racionális gondolkodás, illetve intellektus jelenségeinek
összegzésével azonos, ideértve az akaratot, emlékezetet, fantáziát, alkotóerőt és eszmei
motívumoktól függő törekvéseket is.
• A korszellem bizonyos kollektív természetű felfogások, ítéletalkotások és cselekvések
princípiumát, motívumát képviseli.
• Kísértet azaz egy halott lelke.
• A szellem eredeti széltermészetének megfelelően folyton a tevékeny száguldó csupa mozgás,
ugyanakkor az élettel telítő, indítást adó, izgalomba hozó, feltüzelő, inspiráló lény is.
• A szellem modern kifejezéssel a dinamika, s ezért az anyag klasszikus ellentétét formázza,
mivel az statikus, renyhe és élettelen.
• A szellem és az anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét formái.
/ Erről még a szemelvényekben dr. Dienes meghatározása érdekes. /
b. A szellem álombeli önábrázolása:
A szellem pszichikus megjelenése minden további nélkül arra utal, hogy archetípikus természetű,
azaz szellemnek nevezett jelenség egy autonóm őskép létezésén alapul, amely a tudatot
megelőzve univerzálisan megvan az emberi psziché adottságai között.
Az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván “szellemi” jellegű. A férfiaknál a pozitív
apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy valamelyest tekintélyhitűek lesznek, s kimondottan
hajlamosak alávetni magukat minden szellemi tételnek és értéknek.
A szellem mindkét nemnél felléphet egy fiú vagy ifjú alakjában is. Lehet pozitív, s akkor a
“magasabb” személyiségmagunk, lehet azonban negatív is, akkor viszont az infantilis árnyékot
jelenti.
Az öreg bölcs alakja nemcsak álomban, de a meditáció vízióiban is oly plasztikusan léphet elő,
hogy valami guruszerepet vesz át.
Az álomban az öreg bölcs mint mágus, orvos, pap, tanító, professzor, nagypapa vagy valamely
tekintéllyel bíró személy jelenik meg.
A szellem archetípusa ember, gnóm, vagy állat alakban, esetenként olyan helyzetben lép fel,
amelyben igen elkelne a belátás, megértés, jó tanács, döntés, terv stb. ám ez saját eszköztárból
nem teremthető elő. Az archetípus ezt a szellemi szükség állapotot kompenzálja a hézagot betöltő
tartalmakkal.
Csöndes hang, s távolról cseng. Kétértelmű, kétséges és sötét, veszélyt és merészséget jelent,
bizonytalan ösvény, amelyben csak “az Istenért” lehet járni, bizonyosság és szentesítés nélkül.
Aki ezen az úton jár, annak: árnyaltabb lesz az emberszemlélete, miközben tisztultabbá válik
saját meggyőződése, s mindezek eredményeképpen hitelesebb személyiség lesz. Ilyen szintre
viszont csak az juthat, aki kész ismételten konfrontálódni legnehezebb ellenfelével: önmagával.

57
Carl Gustav Jung

AION

Az ÉN:
Az “ÉN”-en az az összetett tényező értendő, amelyre minden tudati tartalom vonatkozik.
Bizonyos mértékben ez alkotja a tudati mező középpontját és mivel magába foglalja az empirikus
személyiséget, az ÉN valamennyi személyes tudati aktus alanya.
Az én a teljes tudati mezőn, másfelől tudattalan tartalmak teljességén nyugszik:
1. Időlegesen szublimális 2. Tudattalan 3. Általában nem tudatképes tartalmak
önkényesen felidézhető azon elemeket tartalmazza, melyek
még sohasem hatoltak be a tudatba.
A személyiség mint a jelenségek összessége nem azonos az Énnel, azaz a tudatos személyiséggel,
ezért az ősszemélyiséget Mély-én-nek nevezzük. Az Én a mélyénnek alárendelt része. A tudati
mező hatósugarában mozoghat az akarat szabadsága, melyet a környezet szükségszerűségei és a
mélyén korlátoz.
Ismert tény, hogy az Én nemcsak hogy semmire sem képes a mély-énnel szemben, hanem adandó
alkalommal a fejlődésben felfogott, tudattalan személyiségrészt is asszimilálja és nagymértékben
módosítja.
A tudati mező vonatkozási pontjaként az Én az alkalmazkodási teljesítmények összességének
alanya, amennyiben ezeket egyáltalán véghez viszi az akarat.
Személyes tudattalan: az individuális személyintegráló alkotóelemeit tartalmazza, melyek akár
tudatosak is lehetnének.
Kollektív tudattalan: egyet jelent a psziché általánosan jelenlevő, önmagával folyamatosan
azonos feltételével vagy alapjával általában, személytelen törvényszerűségeknek van alárendelve.
Ez tartalmazza az archetípusokat, melyek közül a két legnagyobb hatású az árnyék és az
anima/animusz.

Az árnyék:
Az árnyék olyan erkölcsi kérdés, amely az Én-személyiség egészét provokálja, mert senki sem
valósíthatja meg az árnyékot jelentős erkölcsi eltökéltség ráfordítása nélkül. Ez azt jelenti, hogy
valójában meglevőnek ismerjük el a személyiség sötét oldalát.
Az árnyékot alkotó sötét karaktervonások, illetőleg fogyatékosságok pontosabb vizsgálata azt
mutatja, hogy ezek érzelmi természettel, illetve bizonyos autonómiával rendelkeznek és ennek
megfelelően obszedáló / megszállásos / vagy inkább posszedáló / uralkodó / jellegűek. Az emóció
ugyanis nem tevékenység, hanem olyan történés, ami megesik valakivel.
Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és egyúttal
kifejezésre juttatják a csökkent alkalmazkodás okát, t.i. a személyiség bizonyos fokú alacsonyabb
rendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb színvonalát.
E mélyebb síkon az ember alig, vagy egyáltalán nem ellenőrzött érzelmeivel többé kevésbé úgy
viselkedik, mint egy primitív lény, aki nemcsak indulatai akarattalan bábja, hanem aki ráadásul
feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is.

58
Amíg az árnyék belátással és némi jóakarattal valamelyest betagozódik a tudatos személyiségbe, a
tapasztalatok szerint mégis lehetnek olyan vonások, amelyek konokul ellenállnak az erkölcsi
ellenőrzésnek, és szinte befolyásolhatatlannak bizonyulnak.
Ezek az ellenállások rendszerint olyan projekciókhoz kapcsolódnak, amelyeket mint olyanokat
nem ismerünk fel és amelyek felismeréséhez a szokványos mértéket meghaladó erkölcsi
teljesítmény szükséges. Míg az árnyék sajátos vonásai mint személyiségjellemzők minden
megerőltetés nélkül megismerhetők, ezen a ponton csődöt mond, mind a belátás, mind az akarat,
mert az érzelem oka másban rejlik.
A projíciáló nem tudatos szubjektum, hanem tudattalan. Így aztán a projekciókat sem nem
kitaláljuk, sem nem csináljuk. A projekciók eredményeként a szubjektum elszigetelődik a
környezetétől, amikor is az azzal való valódi kapcsolat helyett csak egy illúzió létezik. A
projekciók saját, bár ismeretlen képükre alakítják a környezetet. Ezért végső soron autoerotikus
vagy autista állapotot teremtenek, amelyben olyan világról szőnek álmot, amelynek a valósága
persze elérhetetlen. Az ebből következő csökkentértékűség és a sterilitás még kellemetlenebb
érzését ismét projekcióval, a környezet rosszakaratával magyarázzák, s ezzel az ördögi körrel az
elszigetelődés csak nőttön nő. Minél több projekció tolakszik a szubjektum és környezete közé,
annál nehezebb lesz az Énnek átlátnia illúzióin.
Ha a projekciók forrását nem az azonos nemű árnyék, hanem ellentétes nemű anima / animusz
archetípus alkotja akkor a probléma az ősmagban áll fenn. Az archetípusok autonóm és tudattalan
volta a magyarázat a projekciók makacsságára.
Jóllehet az árnyék egyike a mitológia nem kevéssé ismert motívumainak, ám miután
legelsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg és így tartalmát tekintve, minden nehézség
nélkül képes tudatosulásra, éppen abban különbözik az animusztól és az animától, hogy
átláthatóbb és könnyebben megvalósítható, mivel az előbbiek távolabb állnak a tudattól és ezért
szokványos körülmények között ritkán, vagy sohasem látják be őket.
Az árnyékon, amennyiben személyes természetű át lehet látni. Az a lehetséges határon belülvan,
hogy viszonylag rossz természetét felismerjük, ezzel szemben egyaránt ritka és megrázó
tapasztalás, ha az abszolút rossz kerül a szemünk elé.

A Szüzügia: Anima és Animusz

Ha a projekciót dramatizáljuk, ahogy a tudattalan azt rendszeresen megteszi, akkor a
pszichológiai színpadon egy hátrafelé élő embert látunk, aki gyermekkorát és az anyját keresi és
elmenekül a gonosz rideg világtól, amely sehogy se óhajtja megérteni őt.
Az arra való emlékezés, hogy a világ és a boldogság ajándékba is kapható – az anyától –
megbénítja mind kezdeményezőkészségét, mind kitartását.
A fiú tudattalanjában lévő projekcióalkotó tényező azonos az anyaképpel és ezért tartják valódi
anyának. A projekció csak akkor oldható fel, ha a fiú belátja, hogy lelki tartományában ott van az
anya képe és nem csak az övé, hanem a lányé, a nővéré, a szeretőé, az égi istennőé és a któnikus
Baubóé, a mindenhol jelenlevő kortalan képmásé, és hogy minden anya és minden szeretett lény e
veszélyes tükröződés női hordozója és megvalósítója, ami a legmélyebben hozzátartozik a férfi
lényéhez. Ez a vigasz az élet keserűségeivel szemben és egyúttal a nagy illúziókeltő ezen a
világon, éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak félelmetes
paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker és kárhozat, remény és
kétségbeesés egyensúlyozása folyik. E kép a lélek úrnője az anima.

59
A projekcióalkotó tényező az anima, illetve az anima képviselte tudattalan. Minden előfordulási
formájában, az álmokban látomásokban és fantáziákban megszemélyesítve jelenik meg és ezzel
azt nyilvánítja ki, hogy gyökerében rendelkezik minden, a női lényre jellemző tulajdonsággal.
Nem a tudat koholmánya, hanem a tudattalan akaratlan terméke, nem is valami pótfigura az anya
számára, de minden jel arra mutat, hogy azok a numinózus tulajdonságok, amelyek oly
befolyásossá és veszélyessé teszik az anyaimágót, a minden hímnemű gyermekben ismételten
testet öltő animának a kollektív archetípusából erednek.
Animusz /értelem, szellem /: a nő férfiúi lényeggel kompenzálódik, ennélfogva tudattalanja
úgyszólván hímnemű. A projekció alkotó tényező mintája az apa. Az anima megfelel az anyai
érosznak az animusz pedig az apai logosznak.
A férfiaknál az érosz, a vonatkoztatási szerep rendszerint kevésbé fejlett mint a logosz. A nő
esetében viszont az érosz az igazi természetét mutatja ki, mialatt logosza nemritkán csak
kellemetlen epizód.
Mivel az animusz előszeretettel érvel, ezért makacs viták esetében szemmel láthatóan működésbe
lép. Persze lehet a férfiak érvelése is nagyon nőies, akkor ugyanis, ha anima megszállottságuk van
és ezáltal animájuk animusszá válik. Emellett náluk leginkább személyes hiúságról és
érzékenységről van szó, a nőknél pedig az igazság vagy a méltányosság vagy egyéb elvont “-ság”,
“-ség” hatalmáról, mivel varrónő és a fodrász már kielégítette hiuságukat.
Az “atya” / a hagyományos nézetek összessége / a női érvelésben komoly szerephez jut. Az
éroszuk lehet bármilyen kedves és készséges, de ha animuszuk hajtja őket, nem rendülnek meg a
föld semmilyen logikájától.
A férfi nem tudja, hogy a legdrámaibb helyzet is azonnal banálisan ér érdektelenül ér véget, ha
elhagyja a csatateret és átengedi a folytatást egy nőnek vagy a feleségnek. Ez az üdvös eszme
azonban ritkán vagy soha nem fordul elő, mert egyetlen férfi sem játszhat akárcsak legkurtább
ideig is az animusszal anélkül, hogy animája rögtön romba ne dőlne.
Ha az animusz és anima találkozik, akkor az animusz kívánja hatalmának kardját, az anima pedig
kifröccsenti csalódásának és megcsalatottságának mérgét.
Mind pozitív / szeretet - szerelem /, mind negatív / vita - veszekedés / tekintetében az anima-
animusz vonatkozás állandóan “animózus”, azaz kollektív és emocionális. Az indulatok
lealacsonyítják a kapcsolat színvonalát és megközelítik az általános ösztönbázist, amely már nem
hordoz semmi egyénit önmagában. Nem ritka ezért, hogy a kapcsolat emberi
megszemélyesítőinek feje fölött jön létre, akik nem tudják aztán, hogy mi is történt velük. Amíg
férfi esetében az animózus elködösítés főként szentimentális és neheztelő, a nőnél ez nézetekben,
félremagyarázásokban, vélekedésekben, rágalmazásokban és hibás konstrukciókban nyilvánul
meg, amelyek mindegyikének az a célirányos eredménye, hogy elvágják két ember között a
kapcsolatot.
Az animusznak is van pozitív oldala: az apa alakjában nemcsak valami közkeletű elképzelés jut
kifejezésre, hanem éppen úgy valami olyasmi is, amit “szellem”-nek szokás nevezni, éspedig
különösen általános filozófiai és vallási elképzelések, illetve az a magatartás, ami az efféle
meggyőződésből következik.
Az animusz szintén közvetítő a tudat és a tudattalan között és a tudattalan megszemélyesítője.
Ahogy az anima beépülése folytán a tudat erosszá, az animusz logosszá válik, és ahogy az utóbbi
ezzel vonatkozást és vonatkoztatást kölcsönöz a férfi tudatnak, úgy ad az előbbi a női tudatnak
meggondoltságot és a felismerés képességét.

60
Az animusz és anima hatása az énre lényegében ugyanaz. Nem könnyű őket kiküszöbölni, mert
rendkívül erősek és az én–személyiséget azonnal eltöltik azzal a rendíthetetlen érzéssel, hogy
nekik jogcímük és igazságuk van és mert az ok proíciálta, azaz a tárgyat tekintve objektív
viselkedés szempontjából igencsak megalapozottnak tűnnek.
Az archetípus ad magyarázatot bizonyos szeszélyek és elképzelések nem vitatható és
megvitathatatlan, gyakran egészen irracionális létezésére. → Az archetípus erős, szuggesztív
hatást gyakorol. Megbűvöli és hipotetikusan lenyűgözi a tudatot. Az énben nemritkán ott bujkál a
morális vereség csendes érzete és akkor annál elutasítóbban, dacosabban és önfejűbben
viselkedik, amivel egy ördögi körben csak növeli az alacsonyabbrendűségi érzést. → A férfiaknak
irracionális hangulataik vannak, a nőknek pedig ugyanilyen vélekedéseik.
Az animusz és anima az élet olyan védett területéhez tartoznak, amely a legmakacsabbul védi
sérthetetlenségét. Ezért nehezebb valaki számára az animusz anima projekciók tudatára ébredni,
mint az árnyék oldalát felismerni. Bár az utóbbi esetben le kell győzni bizonyos morális
ellenállást / hiúság, becsvágy, önhittség, neheztelés stb. /
Az animusz és anima alakjában a kollektív tudattalan autonómiája fejeződik ki.
A tudattalan tartalmát személyesíti meg, amely a projekcióból visszahozva integrálódik a tudatba.
Ennyiben a két alak olyan funkciókat mutat fel, amelyek a kollektív tudattalan tartalmát juttatják
el a tudathoz. Ők azonban mint olyan csak akkor jelennek meg vagy addig működnek, ameddig a
tudat és a tudattalan tendenciái nem válnak el túlságosan. Ha azonban feszültség jön létre, az
odáig ártalmatlan funkció megszemélyesedve szembeszáll a tudattal és körülbelül úgy viselkedik,
mint valamilyen szisztematikus személyiség hasadás, azaz töredék lélek.
Az ilyen viselkedés alapja és képessége abban rejlik, hogy bár bizonyára az animusz és anima
tartalmai integrálhatók, ők maguk azonban nem, mert olyan archetípusok, amelyek nem ismerik a
tudat határait és ezért sose válhat belőlük a közvetlen tudatosság tárgya. Az animusz és anima
hatásai mindenesetre tudatosodhatnak, ők maguk azonban olyan tudaton túli tényezők,
amelyek függetlenek minden nézettől és szándéktól. Ezért tartják meg autonómiájukat, annak
ellenére, hogy tartalmuk integrálódik, s ezért kell őket állandóan szem előtt tartani.
A lelki higéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a
tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a
veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja.
Minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A
bonyolult életkörülmények és a környezet befolyása olyan hangosak, hogy túlharsogják a
természet halk hangját. Ekkor lépnek azok helyére a vélemények és a meggyőződések, az
elméletek és a kollektív törekvések és támogatják a tudat összes elhajlását.
Az archetípusoknak tudattalanságuk fokával nő a hatalmuk!!!

A MÉLY-ÉN:
A tudattalan minél több és minél jelentősebb tartalmakat asszimilál az énből, ez utóbbi annál
jobban közelíti a mély-ént, még akkor is, ha ez a közelítés csupán vég nélküli lehet. → Én
inflációja akkor eredményes, ha a felülbírálatnak sikerül egyrészt elhelyezni az Én
értelmi határait az általános emberi mértékek szerint, másrészt pedig relatív
autonómiát és a / pszichikus természetű / valóságtartalmat sikerül adni a
tudattalan alakzatainak. Azaz a mély-énnek, az animának / animusznak / és az

61
árnyéknak. A felülbírálat pszichológiai feloldása hatástalan, illetve csak fokozza az Én
értékcsökkenését.
Aki tagadja a projekcióalkotó faktort, az azonosul vele / ez veszedelmes /. Az ilyen infláció
életveszélyes is lehet. Világos jele ennek az a fellépő idegenkedés, amivel a környezet reakcióit
felfogjuk és figyelembe vesszük.
Pszichés katasztrófaként kell értékelni, ha az ÉN-t a MÉLY-ÉN asszimilálja.
Ha tehát az ÉN egy bizonyos időtartamra valamilyen tudattalan tényező / ott a teljesség képe van,
más a tér az idő / ellenőrzése alá kerül, akkor az alkalmazkodásban zavar támad, és ezzel nyitva
áll az ajtó minden lehetséges rossz előtt. Igen fontos, hogy az ÉN-t lehorgonyozzuk a tudati
világban, és a lehető legkínosabb alkalmazkodással a tudatot megszilárdítsuk. Erre szolgálnak
erkölcsi oldalon az olyan erények, mint a figyelmesség, a lelkiismeretesség, a türelem stb. és
intellektuálisan is nagy jelentősége van a tudattalan tünet együttes pontos tekintetbevételének és a
tárgyilagos önkritikának.
Mindent egybevetve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag “helyesebb” is a természeti
erőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel bennünk, az “isteni akarat”
megnyilvánulásaként értelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet
pszichológiai habitusával, azaz ebben az esetben akképpen működünk, ahogy az ember
mindenhol és minden időben működött.
A görög daimon és daimonion jelölés az emberhez kívülről közelítő olyan meghatározó hatalmat
jelöl, amilyen a gondviselés és a sors hatalma.
Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kel, hogy amiről dönt,
és tudnia, hogy mit cselekszik, ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi és ha
elutasítja, akkor nemcsak saját leleményét rombolja szét.
Minden a tudattalan léte szempontjából a legnagyobb jelentőségű dolog a tudatban értékét
tekintve az utolsó helyen áll és fordítva. Már az árnyék alakzata is jelentéktelen sémák
birodalmának része, nem beszélve az animuszról és az animáról, amelyek látszólag általában
csak, mint embertársainkra vonatkoztatott projekciók lépnek elő.
A mélyén végső soron elkerüli a személyes hatótávolságot, és ha egyáltalán, akkor csakis mint
vallási - mitológiai elem jelentkezik, és jelképei a legmagasabb és a legalacsonyabb-rendű
között ingadoznak.
Aki azonosul pszichés léte nappali felével, éjszakai álmait semmire sem fogja tartani, ámbár az
éjszaka épp oly hosszú, mint a nappal, és minden tudatos lét nyilvánvalóan a tudattalanra épül,
abban gyökeredzik, és éjszakánként abban is huny ki. Ami nappal kicsi az éjszaka nagy és
fordítva, és a nappali kicsi mellett mindig ott áll az éjszakai nagy.
E tudás minden integráció elengedhetetlen feltétele, azaz valamilyen tartalom csak akkor
integrálódhat ha kettős arca tudatossá válik, és ha nemcsak intellektuálisan megragadható, hanem
érzeti értékének megfelelően is tekintjük. → Aki valamilyen intellektuális álláspontot magáévá
tett, ellenséges módon szembeszáll bizonyos körülmények között az anima alakjában fellépő
érzés, s fordítva, az intellektuális beállítottságú animus erőszakosan viselkedik az érzelmi
beállítottsággal szemben.
Aki tehát ezt a trükköt szeretné véghezvinni, s nemcsak intellektuálisan, de érzelmi alapon is,
annak jól - rosszul szembesülnie kell az animusszal és az animával, hogy egy magasabb
egységnek, az ellentétek konjunkciójának egyengessen utat. Ez azonban a teljesség
elengedhetetlen előfeltételére hívja fel a figyelmet.

62
A teljességet a pszichében önkéntelen illetve önálló életet élő szimbólumok előzik meg. Ezek a
Kvaternitás- és mandala-szimbólumok. Jelentőségük az egység és a teljesség szimbólumai
gyanánt megfelelően igazolódott mind történetileg, mind a gyakorlati pszichológia által.
A teljesség hasonlóan az animuszhoz és animához, egyfajta objektív tényező, amely önállóan lép
fel az alannyal szemben, és az árnyéknál hierarchikusan magasabb helyzetnek megfelelően a
teljesség is a szüzügiát felülmúló pozíciót és értéket kíván.
Utóbbi igencsak lényeges résznek tűnik, lehet az is, hogy olyan, mint az egész két fele, azaz a
királyi fivér-nővér pár megjelenítése és egymásnak feszülő ellentéte, amelyből az egész
szimbólumaként az isteni gyermek származik
Egység és teljesség állnak az objektív értékskála legmagasabb fokán, mert a jelképeiket már
nem lehet megkülönböztetni Isten képétől.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni mandalák rendező szimbólumok, ezért ezek a
betegeknél főként pszichés dezorientálódás, illetve az újraorientálódás idején
jelentkeznek. → Mint bűvös kör ők idézik fel és űzik el az ismeretlen, világtörvényt nem
ismerő hatalmait, és egy olyan rendet mintáznak vagy teremtenek, amely a káoszból
kozmoszt csinál.
A tudat felé a mandalát pontszerű, homályos képződmény közvetíti, és rendszerint hosszabb és
alaposabb munkára és a sok projekció beépülésére van szükség ahhoz, hogy a szimbólum
kiteljesedését megközelítő teljességgel beláthatóvá tegye. A bepillantás tisztán intellektuális úton
nem történhet meg, mivel az intellektus kétségbevonhatatlanul hasznos a maga területén, ezen
túlmenően azonban nagy csaló és szemfényvesztő, ti. ahol értékek kezelésére tesz kísérletet.
Az érték-funkció, azaz érzet a tudati tájékozódás nélkülözhetetlen alkotóeleme, és ezért nem
hiányozhat a többé-kevésbé teljes pszichológiai ítéletből, mert különösen hiányos lenne az a
modell, amelyet a valóságos történésnek kell előállítania.
Az árnyék, a szüzügia, három pszichés tényező, róluk csak többé kevésbé teljes tapasztalat útján
szerezhetünk kiegészítő képet.
A metafizikai elképzeléseket egyetemlegesen meglevő pszichés eseményekre lehet vonatkoztatni,
melyek így visszanyerik eredeti értelmüket:
 Árnyék: az egyetemes vonásokat viselő, a któnikus sötét világgal ellentétet alkotó alak.
 Szüzügia: az istenpárok pszichés modellje.
 MÉLY-ÉN: minden magasabb teljesség és egységelképzelés ideája, ahogy ez kiváltképpen
illik valamennyi monoteista és monista rendszerhez.
Ezzel helyreállítjuk a “metafizikai” nézetekként meghatározott projíciált tartalmak és az
Én kapcsolatát.
Sajnos a metafizikai fogalmak megléte és hihetősége semmiképpen sem jelenti tartalmuk
vagy tárgyuk jelenlétét, ámbár a nézet és a valóság egybeesése valamilyen különleges pszichés
állapotot, afféle kegyelmi állapotot jelent, ami nem lehetetlen, de a szubjektum nem képes
önkényes felidézésére.

KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:

Krisztus szemlélteti a Mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei jellegteljességét
jeleníti meg, azt az átszellemült embert, Istenfiát, aki bűn nélkül való.
Az istenkép úgy nyilvánul meg bennünk, mint okosság, igazságosság, mértékletesség,
erény, bölcsesség és fegyelmezettség.

63
 Krisztus jelenti a tökéletes istenképet, ezért hívják “király”- nak is. Az Ő menyasszonya
az emberi lélek, amely “valamilyen bensőséges rejtett szellemi misztériumban áll
összeköttetésben a Logosszal, ily módon ők ketten hús és vér, megfelelve Krisztus és az egyház
misztikus házasságának.
Ebből a jelképből lett a középkor folyamán az alkímiában az ellentétek, azaz a kémiai
mennyegző konjunkciója.
Az embernek első bűnbeesése által megtépázott istenképe megreformálható. Azok a
teljességképek, amelyeket a tudattalan idéz elő az individuációs eljárás folyamata közben, az a
priori meglevő archetípus / a mandala / ilyen “megreformálását” ábrázolják.
A Mély-én / a teljesség / spontán jelképeit gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni az
istenképtől. A “megújítás”-on / változzatok át! / ellenére sem tényleges változás, hanem csak az
őseredeti állapot helyreállítása, az apokatasztázis értendő, ez pontosan összecseng a teljesség
folyamatosan jelenlevő archetípusának empirikus pszichológiai tényével, amely ugyan könnyen
eltűnhet a tudat látómezejéből, illetve lényegében sosem észlelhető mindaddig, amíg valamely
átváltozása által megvilágosodott tudat újra fel nem ismeri őt Krisztus alakjában.
Ezzel a “visszaemlékezéssel” áll helyre az istenképpel való őseredeti állapot. Ez jelenti az
eltérő és egymással ellentétes irányba ható ösztöntörekvések nyomán létrejött személyiséghasadás
áthidalását, az integrációt. Ez csak ott nem következik be, ahol az ember ösztöntermészetét
illetően még törvényesen állat módjára tudattalan.
Az egyház tanítása szerint a rossz voltaképpen csak a “tökéletesség hiánya” → “Minden jó
az Istentől származik, minden rossz az embertől.”
A gnosztikusok szerint Krisztus “levágta magáról az árnyékát”. Ha ezt elfogadjuk, akkor
az Antikrisztus alakjában könnyen felismerjük a levágott ellenpárt.
Ha Krisztus hagyományos alakjában felismerjük a Mély-én pszichikus jelenségével való
párhuzamot, akkor az Antikrisztus megfelel a Mély-én árnyékának, az emberi totalitás sötét
oldalának.
Amennyire a tapasztalat mutatja, a fény és az árnyék, olyan egyenletesen van elosztva az
emberi természetben, hogy a pszichés jelenség legalábbis inkább tompított fényben jelenik meg.
Mint ahogy azt a belső ellentétekből összeállt archetipikus négyesség megmutatja, nem
tekinthet el a világos alakhoz tartozó árnyék felett, mert e nélkül nincs a teljességnek teste és
elveszíti emberszerűségét.
A keresztény szemléletben ezzel szemben az archetípus olyannyira reménytelenül két
összeférhetetlen részre hasadt szét, hogy ez a végén a metafizikai dualizmushoz vezet, ti. a
mennyei birodalom végérvényesen leválik a kárhozat tűzben égő világától.
Az antikrisztusi jelenség alkalmasint nem jelent mást, mint az ördögnek Isten
inkarnációjától kikényszeríttet elkülönülését, aki a tulajdonképpeni alakját Krisztus és ezzel Isten
ellenfeleként voltaképpen csak a kereszténység hajnalán nyeri el, minthogy Jób könyvében ő még
csak az egyik istenfi és Jahve bizalmasa volt.
Krisztus olyannyira egyoldalúan tökéletes, hogy az egyensúly helyreállítása végett
kikövetel magának valamilyen pszichés kiegészítőt. → Az Antikrisztus eljövetele nem csak
profetikus jövendölés, de könyörtelen pszichológiai törvény.
A valóságban a Krisztus-kép minden magasabbrendű differenciálódása a tudattalan
kiegészítő megfelelő erősödését hordozza magával, miáltal növekszik a feszültség a Fent és a
Lent között.

64
 A reneszánsz újjászületést jelent, és az ókori szellemiség újraélesztését értették rajta. Ma
már tudjuk, hogy ez a lényeget illetően afféle állarc volt, és hogy nem az ókori szellem született
újjá, hanem sokkal inkább a középkori keresztény, amely furcsa pogány elképzelések közepette
formálódott, miközben az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális “gótikus”
stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe.
A francia felvilágosodás már anti-keresztény folyamat.
Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya. Az utóbbi is a Mély-ént szemlélteti, de
ennek sötét oldalából áll. Mind a ketten olyan keresztény szimbólumok, amelyek ugyanazt
jelentik, mint a két lator közé feszített megváltó képe. Ez a nagy jelkép azt akarja elárulni, hogy a
tudat további fejlődése és differenciálódása belekeveredik az ellentmondás mindig fenyegető
felismerésébe, és nem jelent kevesebbet, mint az Én keresztre feszítését, azaz ennek kínnal teli
lebegését két összeférhetetlen ellentét között.
Emellett nem lehet szó az Én teljes megszüntetéséről, mert különben megsemmisülne vele
a tudat fókusza, aminek következménye a teljes öntudatlanság lenne. Az Én relatív megszüntetése
a kötelességek megoldhatatlan összeütközése esetében csak a legfőbb és a legvégső döntésekre
vonatkozik, azaz másképpen: ilyenkor van egy szenvedő szemlélő, aki nem dönt, hanem aláveti
magát a döntésnek – kényrekedve.
A keresztények számára se az Isten, se Krisztus nem lehet paradoxon, egyértelműnek kell
lenniük és ez a mai napig érvényes. A spekuláló értelem már a régieket arra csábította, hogy
megpróbálják Istent filozófiailag meghatározni, amikor is szinte arra kötelezték őt, hogy a
Legfőbb Jó legyen. Isten mindenható és szabad.
Az ókeresztény írók minden jó okának Istent, minden rossz okának az embert tartották,
mert tagadták a gonosz önálló létezését. A gonosz szerintük a jó hiánya a lélek meghasonulása.
Az ördög már az ember előtt létezett. Ha az ördög szabad akaratából szakadt le az
Istenről, azt bizonyítja, hogy a rossz már az ember előtt a világon volt, és ennélfogva ez utóbbi
nem lehet egyedüli okozója, és hogy másfelől az ördögnek is “megcsonkított volt a lelke, amiért
egy hasonlóan valóságos ok tehető felelőssé.”
Aranyszájú Szent János / 344-407 /: “A rossz nem más, mint eltérés a jótól, tehát a jóval
egybevetve a gonosz másodlagos.”
Dionysius, Augustinus, Aquinói Szent Tamás: a rossznak önmagában nincs
szubsztanciája, illetve egzisztenciája, mivel csupán az egyedül szubsztanciával bíró csökkentett
jó. A rossz, a dolgok rossz használata, helytelen akarati döntés. / rossz hajlam általi káprázat stb. /
A pszichológia nem tudja, hogy önmagában mi a jó és mi a rossz, csak úgy ismeri
őket, mint relációk fölötti ítéleteket: jó az, ami egy bizonyos álláspontból alkalmasnak -
elfogadhatónak vagy értékesnek tűnik, a rossz pedig az ennek megfelelő ellentéte.
Ha az amit mi jónak mondunk “valóságos” számunkra, akkor létezik számunkra
“valóságos” rossz is és gonosz is.
Az emberi természet végtelen gonoszságra képes, és a rossz cselekedetek éppolyan
valóságosak, mint a jók, ezért jócskán túllépnek az emberi tapasztalat birodalmán, azaz a lélek
önkéntelenül kimondja a megkülönböztető ítéletet.
Csak a tudattalan nem ismer jót és rosszat. A pszichológia nem tudja, hogy a jónak vagy a
rossznak van nagyobb súlya a világon. Azt, pedig hogy mi is az egyetlen jó, senki se tudja
valamikor is megmondani. Semmiféle, a morális ítélet viszonylagosságát és esedékességét illető
belátás nem segíthet itt rajtunk és mindazok, amiket jón és rosszon túlinak vélünk, rendszerint az

65
emberiség olyan leggonoszabb kínzó szellemei, akik önnön lázuk kínjában félelemben
vergődnek.
A szinkrétista zsidóság gnosztikus köreinek nézete: az Istennek két fia van, az idősebb a
Sátán és a fiatalabb Krisztus. A kereszténységen belül ez egészen a Bogumilokig és a Katarokig
jutott, a zsidóságnál vallási spekulációkban folytatódott és a kabbalista szefirot fa két oldalán
találta meg maradandó voltát, a chesszedben / szeretet / és a dinben / igazságosság /.
Azt is előadja a zsidó hagyomány, hogy Isten önmagához imádkozik: “Legyen meg az
akaratom, hogy győzedelmeskedjen a könyörületem és az irgalmam eltakarja a többi
tulajdonságomat.”
A pszichológia tudja, hogy az egyenértékű ellentétek a megismerési aktus
megkerülhetetlen belső feltételei, nélkülük lehetetlen lenne a megkülönböztetés. De az épp nem
valószínű, hogy valami, ami annyira össze lenne kapcsolva a megismerés aktusával, mindjárt a
tárgy tulajdonsága is lenne. Sokkal inkább azt gondoljuk, hogy elsősorban a tudatunk nevezi el,
értékeli a dolgok közötti különbségeket és talán még elő is idézi ott, ahol még csak észre sem
vehető valami különbség.
A keresztény szemléletben Krisztus kétségkívül a Mély-én megtestesülése.
A pszichológiai Mély-én olyan transzcendens fogalom, amely kifejezi a tudatos és a
tudattalan tartalmak summáját, ezért csak valamely antinómia alakjában írható le, azaz az
attribútumoknak ki kell egészülniük az ellentéteik által, hogy helyesen jellemezzék a
transzcendentális tényhelyzetet.
Ez legegyszerűbben az ellentét-kvaternitás formájában oldható fel:
Egyszeri

Egyedüli Általános

Örök
E formula nem csak a pszichológiai Mély-ént fejezi ki, hanem Krisztus dogmatikus
alakját is. A Mély-én individualitásként egyszeri és egyedüli, archetipikus jelképként viszont
istenkép, tehát általános és örök. Ha a teológia éppenséggel jónak és szelleminek határozza meg
Krisztust, akkor a másik oldalon a “rossz” és “któnikus” vagy “természetes” keletkezik, ami
éppen az Antikrisztust jeleníti meg. Ebből egy olyan ellentét kvaternitás jelenik meg, amely a
pszichológia síkján azáltal egyesül, hogy a Mély-én nem számít éppenséggel se “jó”-nak, se
“szellemi”-nek, s így árnyéka is sokkal kevésbé lesz fekete. Ezentúl már nem kell elkülöníteni a
“jó” és a “szellemi” ellentétét.
Jó

Szellemi Anyagi v. któnikus

Rossz
A pszichológiai Mély-ént ez a kvaternitás jellemzi, mert totalitás gyanánt per definition
bele kell érteni a világos és a sötét oldalakat, ahogy a Mély-én is magába foglalja a férfiast és a
nőiest, ezért is jelképezik, a házasság-kvaternióval. Ez okból az individuáció mysterium
coniunctionis, amikor is úgy tapasztaljuk meg a Mély-ént, mint az ellentétes felek mennyegzői

66
egyesülését, és ez, mint összetett teljesség pedig spontán módon megnyilatkozó mandalában
jelenül meg.
Baszilidész II. sz. Hippolytus híradása szerint: a “nem jelenlevő Isten hármas fiúságot
alkotott: az első fiú a legfinomabb minőségű, fent maradt az Atyánál, a második kissé lejjebb
ereszkedik, mivelhogy durvább a minősége, de kap szárnyakat. A harmadik fiú pedig, mert a
természetének szüksége volt a megtisztulásra / apokhatarszisz / a legmélyebbre kerül, a
“formátlanságba”. E “fiúság” tehát nyilvánvalóan a tisztátalanság miatt a legdurvább és
legnehezebb. A nem jelenlevő Isten e három emanációjában vagy kinyilatkoztatásában könnyen
felismerjük a szellem - lélek - test hármasságát / pneumatikon - pszükhikon - szarhikon /
A szellem és a lélek, mint az éter és a sas, a fény régiójában vagy közelében időznek,
mialatt a test mint nehéz, sötét és tisztátalan valami, meg van fosztva a fénytől, de azért mégis a
harmadik fiúság isteni csíráját hordozza magában, persze tudattalan alaktalanságban. E csírát
Jézus mintegy felébreszti, megtisztítja és képessé teszi a felemelkedésre / anadromé /, éspedig
azon körülmény folytán, hogy Jézusban is differenciálódtak az ellentétek a szenvedés / mégpedig
a “keresztre feszítés”, azaz a négy részre való felosztás / által. Jézus tehát a harmadik fiúság
feltámadására szolgáló mintakép, aki a sötétségben várakozó emberiséget jeleníti meg. /
bensőséges szellemi ember /.
Ő az aki teljesen megfelel a háromságnak is, amikor is Jézus, Mária fia, a testet öltött
embert jeleníti meg, az ő közvetlen előfoka azonban a második Krisztus, a hebdomák legfelsőbb
arkhónjának a fia, és az ő első prefigurációja végül a Krisztus, mint az ogdoák legfelsőbb
arkhónjának, ti. a demiurgosz Jahvénak a fia.

67
 Jung:

Gondolatok a szenvedésről és gyógyításról

• Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha beleestünk.

• A szenvedést mint a valóságos és természetes tapasztalatot tabuként kezelik - akárcsak a
halált.
• Minden betegségnek téves vagy még nem helyes életfelfogás az oka, és minden válság egy
esély magvát tartalmazza.
• A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.
• Fény és árnyék kiegészítik egymást / Lao - ce / és így vagyunk az örömmel és a szenvedéssel
is.
• De hát mi is tulajdonképpen a psziché?
Egy materialista elmélet szerint közönséges epifenomén / másodlagos fontosságú kísérő
jelenség /, organikus agyi folyamatok mellékterméke. E szerint minden lelki zavarnak kell
szervi vagy fizikai okának lennie, amely csupán jelenlegi diagnosztikai eszközeink
tökéletlensége folytán nem deríthető ki.
• A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg helyreállítsuk a “tudatos” és a
“tudattalan” összhangját.
• A lélek és a test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy lénynek, amelynek a
természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből sem pedig a közvetlen érzékelésből.
• A neurózisok félreismerhetetlen jellemzője az, hogy lelki okok idézik elő őket, és kizárólag
lelki eszközökkel gyógyíthatók.
• Ma annyit tudunk, hogy a lélekben vannak szellemi okok által előidézett változási
folyamatok...→ Csak azt tudjuk, hogy a neurózisok nagy részének oka e folyamatok
valamilyen zavara.
• Alapjában véve semmi újat ismeretlent nem fedeztünk fel az elmebetegben, inkább a magunk
tulajdon lényének rejtett altalaját.
• Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben tudattalan
tartalmakon alapulnak, amelyek jellegéből megérthetjük, hogyan keletkezett a betegség
• A szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség.
• A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga egy megzavart vagy
leromlott alkalmazkodási folyamat amelynek két fő formája van:
1. A külső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külső körülményekhez való alkalmazkodást megzavarja az, hogy a szubjektum teljesen
csak a külvilághoz próbál alkalmazkodni, teljesen elhanyagolva a belvilágot, ami lényegesen
megzavarja az alkalmazkodási aktus egyensúlyban tartását.
B. vagy a zavar oka a belső körülményekhez való túlzott alkalmazkodás.
2. A belső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külvilághoz való kizárólagos alkalmazkodás vagy

68
 B. azáltal, hogy a szubjektum elhanyagolja a külvilágot a belső világhoz való alkalmazkodás
kedvéért.
• A neurotikus nem azért beteg, mert elvesztette régi hitét, hanem mert még nem találta meg
legjobb igyekezetének új formáját.
• Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak, ha azonban
tudja – eljutott az individuáció fokára. Schopenauer szerint a humor az ember egyetlen isteni
tulajdonsága.
• A neurózisban valójában a még fejletlen személyiség egy darabja, a lélek értelmes darabja
rejlik, amely nélkül az ember reményvesztettségre, keserűségre és egyéb életellenes
hangulatokra van kárhoztatva.
• Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk
rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok
mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok,
ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a
siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget
okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még
elszökhettünk és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígértünk
magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és kergetjük egyre
tovább az álmokat és közben provizórikus életet élünk.
• Mivel a neurózis az emberi tudat fragmentális, töredékes állapotából keletkezik, csak úgy
gyógyítható, ha helyreállítjuk az ember megközelítő teljességét.
• A neurózis az önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly helyreállítására,
ugyanúgy, mint az álom – csak épp erőteljesebb és drasztikusabb.
• Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem a csakis neki
megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére.
• Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála,
mert a lélekben a halál fészkel.
Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetként járnak - kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért.
Ez egy neme a halálnak ...
Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást
róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála...
• Nem lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire a betegnek
szüksége van, nevezetesen HITET, REMÉNYT, SZERETET, és tudást.
Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya voltaképpen afféle kegyelmi ajándék,
amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem adni, sem elvenni, sem elveszíteni sem kiérdemelni
nem
lehet, mert emberi önkénytől, független, irracionális feltételhez, nevezetesen az élményhez
kötött. Élményeket azonban nem lehet “csinálni”. Az élmények megtörténnek, de nem
abszolút, hanem szerencsére relatív módon. Közeledhetünk hozzájuk. Ennyire futja emberi
erőnkből ..., és emellett az élményhez vezető út egyáltalán nem valami műfogás, hanem inkább
merész vállalkozás, amely az egész személyiség teljes bevetését igényli.
• Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel az utóbbi legfeljebb
unalmat jelent, ami egyáltalán nem pozitív szenvedés.

69
• A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek mindenféle
progressziója.
• Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni.
• Schopenhauer német filozófus azt mondja, hogy a boldogság csupán a szenvedés vége. /
negatív megfogalmazásban /
• A boldogság és a szenvedés az élet számára elengedhetetlen ellentétpár.
• Csak az válik személyiséggé, aki tudatosan képes engedelmeskedni a benne megfogalmazódó
belső parancs erejének, akit viszont legyűr ez a hatalom, az az események vak folyásának rabja
lesz és megsemmisül.
• Az ember beteg, de a betegség a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa.
• A primitív emberek lelkei a személyes tudattalan autonóm komplexusainak, a szellemek
viszont a kollektív tudattalan komplexusainak felelnek meg.
• Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül.
• Csak annak van gyógyító ereje, ami a beteg számára valóságos.
• A neurózisokat főleg lelkiismereti konfliktusok idézik elő, meg súlyos morális problémák,
amelyek megválaszolását a gyógyító folyamattól várják.
• Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.
• Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk és
megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
• Az emberi psziché borzasztóan kétélű dolog. Minden egyes esetben fel kell tennünk a kérdést,
hogy beállítódással, vagy úgynevezett habitussal, vagy talán pusztán kompenzációval van-e
dolgunk.
• Az emberi élet nagy döntései rendszerint inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan
tényezőknek van alávetve, mint tudatos önkénynek és jóakaratú okosságnak.
• Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy
megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség
elviselhetetlenné válik, azután az ellenpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás
ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden
valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg,
milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. Egyezz ki ellenségeddel a
külsővel és a belsővel.
• Azt hiszem a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen
cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer
módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy
mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek
számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény
osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem
emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el.
Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem volna sok kifogásom ellene.
• Az orvosnak, akárcsak a nevelőnek, mindig szem előtt kell tartania azt a lehetőséget, hogy
téved, becsapódik, s hogy nem csupán a páciense csaphatja be, hanem elsősorban ő saját
magát. Leküzdhetetlenül nagy az ember hajlama arra, hogy illúziókban éljen és – jó vagy rossz

70
 értelemben – önmagáról alkotott fikciókban higgyen. A neurotikus olyan ember, aki áldozatul
esik az illúzióinak.
• A lélekgyógyászatnak nemcsak van módszere: ő maga a módszer. Művészet az egész embert
igényli.
• A pszichoterápia tárgya nem a neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége.
• A lelkiismeretes orvosnak / tanárnak / képesnek kell lennie arra, hogy kételkedjen minden
tudományában, máskülönben a séma rabja lesz.
• Minden redukció, a kulturális fejlődés szilárdan kijelölt pályájáról való minden letérés
legfeljebb korcs állattá változtatja az embert, nem pedig úgynevezett természeti emberré.
• Néha valóban szembesülünk azzal a kérdéssel, megtehetjük-e, hogy megmentsünk valakit a
sorstól, amelyet későbbi fejlődése érdekében vállalnia kell.
• Bűneink, tévedéseink és hibáink szükségesek számunkra, hiszen épp ők a fejlődés
legértékesebb ösztönzői.
• Életük delén, azaz 35 éven felül túli pácienseim közt egyetlen egy sincs, akinek végső
problémája ne a vallásos lelkiség volna. Végső soron mindegyik abba betegszik bele, hogy
elvesztette azt, amit eleven vallások mindenkor megadta híveiknek, s egyikük sem gyógyult
meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos lelkületét, aminek természetesen semmi köze
felekezethez vagy egyházi hovatartozáshoz.
• Osztom azt a meggyőződést is, hogy az igazi vallásosság a legjobb gyógyszer minden lelki
szenvedésre.
• A lélek “épsége”, az “istenek kiengesztelése”.
• A vallás a lélek el- és felismerése, és egyszersmind a lélek lényegének megnyilatkozása és
megnyilvánulása. → A nagy összefüggés elvesztése a legfőbb neurotizáló tényező.
• Az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúszomjasan vár az ész által megerőszakolt természet
arra a pillanatra, amikor az elválasztó-fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe.
Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek
veszélyének, és ezért mágikus és vallásos szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a
fenyegetéssel szemben és gyógyítsa a közben bekövetkezett lelki sérüléseket.
A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti,
kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól.
• Mint ismeretes, a meg nem értett szenvedést nehéz elviselni, és viszont gyakran csodálkozva
látjuk, hogy mi mindent kibír egy ember, ha a miért?-et és a mivégé?-t érti. Az eszközöket
ehhez vallási vagy filozófiai természetű, magasrendű világnézeti alapelvek nyújtják neki.
• A vallásos filozófiai beállítódás nem ugyanazt jelenti, mint a dogmában való hit. A dogma
múlékony intellektuális megfogalmazás, és csupán idő és körülmények által meghatározott
eredménye a vallásos-filozófiai beállítódásnak. A beállítódás maga kulturális vívmány és
biológiai tekintetben rendkívül fontos funkció: ez teremti meg ugyanis azokat az indítékokat,
amelyek arra késztetik az embert, hogy saját érdekein túllépve is alkosson, és ha szükséges,
feláldozza magát az emberi nem céljaiért.

71
C. G. Jung

Emlékek, álmok, gondolatok.

• Életem a tudattalan önmegvalósításának története.

• Mint minden teremtmény, én is a végtelen Istenségről szakadtam le, de nem állíthatom magam
szembe sem valamilyen állattal, sem növénnyel vagy egy kővel.
• Az élet bonyodalmai – hacsak nem találni rájuk belülről választ és megoldást – végső soron
nem sokat jelentenek.
• Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él.
Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött van, csak
egy nyáron át tart.
• megismerés kritikája - tapasztalás - a hit fő bűbe, hogy megelőzi a tapasztalást
• Hosszabbodnak az árnyékok.
• Mindenekelőtt az a döntő, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a tudatot és a tudattalan
tartalmakat. Utóbbiakat úgyszólván izolálni kell, ez pedig úgy megy a legkönnyebben, ha
megszemélyesítjük őket, majd a tudat felől kapcsolatot létesítünk velük. Csakis így foszthatjuk
meg őket attól a hatalomtól, amellyel különben fölébe kerekednek a tudatnak.
Amit az Anima mond, abban gyakran ellenállhatatlan erő és mélységes ravaszság lakozik. Az
animának a tudattalan szócsövének kétértelműsége mindenestől tönkretehet egy férfit. Végső
soron mindig a tudat a mértékadó, mert megérti a tudattalan megnyilvánulásait és állást foglal
velük szemben.
Az anima pozitív aspektusa: ő továbbítja a tudattalan képeit a tudatnak.
Módszer: ha valami nyugtalanít, zavaró érzésem van, megkérdezem az animát:
“Most mi bajod? Mit látsz? Tudni akarom!” Erre az felidéz egy képet, ezt elemzem az
animával → a feszültség megszűnik.
• Ahhoz, hogy a tudattalan előfeltételeinek zsarnokságától megszabaduljunk, szükség van mind
az intellektuális, mind az etikai kötelezettség teljesítésére.
• A tudattalan képei révén súlyos felelősség hárul az emberre. Meg nem értésük, csakúgy mint
az etikai kötelezettség hiánya, megfosztja az életet teljességétől és jó néhány egyéni életnek a
töredékesség kínos jellegét kölcsönzi.
• A mandala: “formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója”. Ez pedig a Mély-én, a
személyiség teljessége, amely, ha minden jól megy, harmonikus, ámde nem tűr el semmiféle
önáltatást. A mandala a centrum. Ez a kifejeződése minden útnak. Út a középponthoz, az
egyénné váláshoz.
• A lelki kibontakozás célja a Mély-én. Lineáris fejlődés nem létezik, mindenképpen körbe kell
járnunk önmagunkat. Egyértelmű fejlődés legföljebb kezdetben lehetséges, később minden a
középpont felé mutat.
• Jung a libidót a fizikai energia lelki megfelelőjének tartja, ezért elutasítja természetének
mindenféle minőségi definícióját. / szexualitás, hatalom, éhség stb. /

72
• Az emberi ösztönöket energetikai folyamatok megnyilvánulási formáinak tekinti, vagyis a
hővel, fénnyel stb. analóg erőnek.
• A tudattalan nem más folyamatnál és hogy a psziché tulajdonképpeni átalakulását vagy
fejlődését az énnek a tudattalan tartalmaihoz való viszonya indítja el.
• Jung központi fogalma: individuációs folyamat.
• A tudattalanban hosszú távon előre készülődik a jövő, melyet tisztán látó emberek
megláthatnak.
• Testünk és lelkünk olyan elemekből áll, amelyek már mind megvoltak őseinkben is. Az “új” az
egyéni lélekben az ősrégi alkotóelemek szüntelenül variált újraegyesülése, test és lélek tehát
elsőrendűen történelmi karakterű és nem talál igazi lakóhelyre az újban, vagyis az ősi vonások
csak részint otthonosan benne.
• Már nem abból él az ember amije van, hanem az ígértéből, nem a mai nap világosságában,
hanem a homályos jövőben, onnan várja az igazi napkeltét. Nem akarják tudomásul venni,
hogy minden ami jobb, csak valami rosszabb árán szerezhető meg. A nagyobb szabadság
reményét semmivé teszi az egyre növekvő mértékű rabszolgai kiszolgáltatottságunk az
államnak, nem is szólva azokról a veszélyekről, amelyeknek a tudomány ragyogóbbnál
ragyogóbb tesznek ki bennünket.

Minél kevésbé értjük azt, ami után apáink és ősapáink kutatnak, annál kevésbé értjük
önmagunkat és minden erőnkkel csak ösztönvilágától és gyökereitől fosztjuk meg az egyes
embert, úgyhogy már csupán a “nehézségi erő szellemének” enged, mint a tömeg részecskéje.
• Az időrövidítő intézkedések csak a tempót gyorsítják igen kellemetlenül és ezáltal kevesebb
időnk marad, mint valaha.
• A “menedék” abban áll, hogy a tudattalan benyomásokat figyelmeztető álmok segítségével
tudatosíthatjuk. Az álmok megmutatják, hogy valami nem egyszerűen csak tétlenül elszenvedi
bennünk a tudattalan hatást, hanem ellenkezőleg: mohón azonosulni törekszik az árnyékkal.
• A fehér ember a fejével gondolkodik, a természeti ember a szívével.
• Az emberi élet értelme: a teremtés befejezéséhez elengedhetetlenül szükséges az ember, mi
több: ő maga a világ második teremtője, csak ő adja meg a világnak objektív létét és értelmét
és az ember ezáltal találta meg pótolhatatlan helyét a lét nagy folyamatában.
• Az indus célja nem a morális tökéletesség, hanem a nirvána státusa.
• “A természetet, a lelket és az életet én mintegy a kibontakozott Istenségnek érzem.”
• Az az ember aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le őket soha. Ott
vannak a szomszédjában és még észbe sem kapott, máris felcsaphat egy lány.
• Velünk született akaratunk szigorú határok közé szorít és ezért létünkkel és
gondolkodásunkkal együtt ehhez a mi világunkhoz köt bennünket.
• Minél nagyobb teret nyer a kritikus ész, annál inkább elszegényedik az élet, ám minél többet
vagyunk képesek tudatosítani a tudattalanból, a mítoszból, annál több életet integrálunk.
• A túlbecsült értelemnek és az abszolút államnak közös vonása, hogy uralmuk alatt elnyomódik
az egyén.
• A mítoszok a tudomány legrégibb formái.
• A psziché egy része nincs alávetve térnek és időnek.

73
• A tudat egyes elemei időnként elmerülnek a tudattalanban és önmagukban - az időtlenségbe,
ezért föl kell világosítani a tudattalan alakjait, vagy a tőlük gyakran meg sem különböztethető
“elhunytak szellemét”.
• Látszólag ugyan határtalan tudás rejlik a természetben, de csakis megfelelő időkörülmények
között foghatja fel a tudat.
• Jung tapasztalata szerint az elhunytak lelke csak “annyit tud”, amennyit halála pillanatában
tudott, azon túl semmit. Innen ered az az igyekezetük, hogy behatoljanak az életbe és
részesedjenek az ember tudásában.

Úgy kérdeznek a halottak, mintha a mindentudás nem volna a birtokukban, hanem csakis az
élő ember testbe zárt lelkébe hatolhatna be.

Úgy tűnik, hogy csak az élők szelleme képes világos és döntő felismerésre jutni. “Az időben és
térben háromdimenziós világot én afféle koordinátarendszernek tartom, ami az életen túl, a tér
és időkívüliségben talán mint egy sok aspektusú őskép, talán mint egy archetípus körül
gomolygó diffúz “megismerés-felhő” jelenik meg. A koordináta-rendszer azonban szükséges,
hogy a különböző tartalmakat meg lehessen egymástól különböztetni. Efféle műveletet
elképzelhetetlennek vélünk az idő-tár meghatározottsága nélküli diffúz mindentudás vagy
alanytalan tudat állapotában. A megismerés - akárcsak a nemzés, feltételezi az ellentétet az itt
és az ott, a fent és a lent, az előbb és az utóbb között.

Hogyha lenne a halál után tudatos lét, akkor szerintem abban az irányban fejlődne, mint az
emberiség tudata, amelynek mindig van egy felső, bár kitolható határa. Sokan vannak, akik
haláluk pillanatában nemcsak a tulajdon lehetőségeikről maradnak le, hanem mindenek előtt
messzire lemaradtak mindattól, amit mások már az ő életük idején tudatossá tettek. Innen
származik az az igényük, hogy halálukban eljussanak a tudatosságban való részesedéshez, amit
életük folyamán nem szereztek meg.” “feleségem még a halála után is dolgozik önnön szellemi
továbbfejlesztésén”.
• Csakis itt a földi életben, ahol az ellentétek ütköznek, emelhető magasabb fokra a tudat. Úgy
látszik, Ez az ember metafizikai feladata, de “mitologizálás” híján csak részben teljesítheti.
A mítosz kikerülhetetlen és elengedhetetlen közbülső fokozatot alkot a tudatos megismerés
és a tudattalan között.
Bizonyos, hogy a tudattalan többet tud a tudatnál, de ez a tudásnak egy különös fajtája, tudás
az örökkévalóságban, többnyire semmi kapcsolata nincs az itt és a most fogalmával és nem
veszi figyelembe értelmünk nyelvezetét.
• “Így hát az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a Mély-énnek ama nagyobb
összefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény erkölcsön: tudniillik a természetnek és
szellemnek az ellentétek konfliktusát átfogó összességébe.”
• A halál:
a. Kegyetlen valóság, brutális önkény, mely elragadja az embert, jeges halotti csend.
b. Örömteli esemény. Az örökkévalóság jegyében mennyegző, misztikus egyesülés. A lélek
mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez.
• Minthogy a tudattalannak a maga tér-idő realitásarévén jobb információs forrásai vannak, mint
a tudatnak, amely csak az érzésekre hagyatkozhat, a halál utáni élet mítoszát illetően rá

74
 vagyunk utalva az álomnak és a tudattalan más hasonló spontán megnyilvánulásainak gyér
jelzéseire.
• A nyugati ember mitikus igénye extrovertált: evolúciós világképet kíván meg, amelynek
kezdete van és célja. Ki akarja teljesíteni a világ értelmét.

A keleti ember introvertált: reinkarnáció - szamszára, statikus önmagába zárt körforgás. Az

ember értelmét akarja kiteljesíteni és közben lehántja magáról a világot és a létet. / Buddha /
Jung mindkettőnek igazat ad: a nyugati ember kivetíti az értelmet és a tárgyakban véli föllelni,
a keleti önmagában érzi → De az értelem kívül is, belül is egyaránt ott van.
• Az újjászületés eszméjétől nem lehet elválasztani a karmát. A döntő kérdés az, hogy az ember
karmája személyes-e, vagy sem. Ha a sors rendelése, amellyel egy ember belép az életbe,
elmúlt életek cselekvéseit és teljesítményeit képviseli, akkor személyes folyamatosság áll fenn.
Ha nem, akkor a születés pillanatában mintegy megragad az ember egy karmát, úgy hogy az
újra testet ölt, de nem áll fenn semmilyen személyes folytonosság.
“Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy vajon az a karma, amelyet én élek, elmúlt életeim
eredménye-e, vagy nem inkább őseim vívmánya, akiknek az öröksége bennem összegződik.
Vajon őseim életének kombinációja vagyok és az ő életüket testesítem meg újra? Éltem már
egyszer régebben mint meghatározott személyiség, és eljutottam abba az életbe odáig, hogy
most a megoldással próbálkozhatom? Fogalmam sincs. Buddha nyitva hagyta a kérdést és
megkockáztatom a feltevést, hogy maga sem tudta teljes bizonyossággal.”
• “Jól el tudnám képzelni, hogy éltem már régebbi évszázadokban, és ott olyan kérdésekbe
ütközten, amelyeket akkor még nem tudtam megválaszolni, hogy újra kellett születnem, mert a
rám bízott feladatot nem teljesítettem.
Ha meghalok – így képzelem – követnek tetteim is. Azt viszem magammal, amit elvégeztem.
Csakhogy eközben az a feladatom ,hogy életem végén ne álljak ott üres kézzel.”
• “Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én
magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intézek, és föl kell mutatnom a
magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a
személyfölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.”
• “Amit őseim élete eredményének vagy személyes előéletemben szerzett karmának érzek, lehet
talán éppen úgy valamilyen személytelen archetípus is, amely ma feszültségben tartja az egész
világot, és engem különösen megragadott, mint például az isteni háromság világi fejlődése és
konfrontációja a női elvvel, vagy változatlanul esedékes válasz a GONOSZ eredetéről föltett
gnosztikus kérdésre, más szóval: a keresztény istenkép hiányos volta.”
• “Nemrégiben feljegyeztem álmaim egész sorát, amelyek nagy valószínűséggel egy általam is
ismert elhunyt személyiség reinkarnációs folyamatára utalnak.”
• “Ha föltesszük, hogy - odaát - minden folytatódik, nem tudunk másféle létezést elképzelni,
csakis a pszichikait, a psziché létéhez ugyanis nincs szükség sem térre sem időre. A pszichikus
lét, kivált a belső képek, amelyekkel már most is foglalkozunk, szolgáltatják az anyagot
mindenféle mitikus okoskodáshoz a túlvilági létről, amelyet én a képi világban való
előrehaladásnak vélek. Ily módon a psziché lehetne a lét, amelyben a “túlvilág” vagy a “holtak
országa” rejlik. A tudattalan és a “holtak országa” e tekintetben rokon értelmű szavak.
Lélektani szempontból a “túlvilági élet” az öregkori lelki élet következetes folytatásának
tűnik. A megöregedés során ugyanis magától értetődően egyre nagyobb szerephez jut a

75
 szemlélődés, az elmélkedés és a belső képek megjelenése. “Véneitek álmokat álmodnak.”
/ApCsel 2.17, Joel próféta 2.28 / Ennek mindenesetre előfeltétele, hogy az öregek lelke ne
fásuljon el, ne keményedjék meg. Öregkorában az ember lassan levetíti belső látása előtt
emlékképeit, és a múlton elmélkedve belső és külső képekben megismeri önmagát. Olyan ez,
mint a túlvilági létbe vezető első lépcsőfok vagy előkészület, amint Platón felfogása szerint a
bölcselet felkészülést jelent a halálra.”
• “A világ sokkal egységesebbnek látszik, semhogy olyan “túlvilág” létezhetne, amelyből
teljességgel hiányzik az ellentétesség. Nagyszerű lesz és félelmetes az a világ, amelyikbe
halálunk után kerülünk, akárcsak az Istenség és az előttünk ismert természet.
Azt sem tudom elképzelni, hogy a szenvedés mindenestül megszűnne. Igaz ugyan, hogy amit
látomásaim során 1944-ben átéltem, felszabadulás a test terhe alól és a dolgok értelmének
felismerése, lelkem mélyéig boldoggá tett, de azért ott is volt sötétség, és különös módon
megszűnt az emberi melegség ...
Mit jelentsen ez? Ha a teremtés nem volna alapvetően hiányos, ha nem volna benne őseredeti
defektus, akkor miért támadna fel az alkotó igyekezet, a kiteljesedés utáni vágy? Miért fontos
az isteneknek az ember és a teremtés? Holott egy Buddha a maga tagadását szegezte szembe a
lét szenvedéssel teli illúziójával, a keresztény ember pedig a mielőbbi világvégében
reménykedik?”
• “Valószínűnek tartom, hogy a túlvilágon is akadnak valamiféle korlátozások, ám a holt lelkek
csak lassacskán fogják föl, hol vannak a felszabadult állapot határai. Kell, hogy legyen “ott”
valahol egy e világhoz kötődő kényszer, amely véget akar vetni a túlvilági állapotnak. Ez az
alkotó kényszer dönt aztán arra nézve - így képzelem - , hogy a lelkek közül melyek kerüljenek
bele a születésbe. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy bizonyos lelkek boldogítóbbnak találják
a háromdimenziós állapotot az “örök”-nél. De ez talán attól is függ, mennyit vittek át
magukkal emberi létük teljességéből vagy fogyatékos voltából.
Lehetséges, hogy a háromdimenziós létnek semmi értelme sem volna többé, ha a lélek már
előbb eljut a megértés bizonyos fokára, hogy akkor már nem kellene többé visszatérnie, és a
magasabb fokú belátás visszaszorítaná az újabb testet öltés vágyát. Ilyenkor a lélek eltűnne a
háromdimenziós világból és olyan állapotba kerülne, amelyet a buddhisták nirvánának
neveznek. De ha még hátra van egy betöltendő karma, akkor a lélek visszahull a vágyak
világába és megint visszatér az életbe, talán azért, mert belátja, hogy még valami
beteljesedésre vár.”
• “Az én esetemben mindenekelőtt a dolgok megértésére való szenvedélyes törekvés lehetett
születésem előidézője. Mert lényemnek ez a legerősebb eleme. A kielégíthetetlen sóvárgás a
megértésre úgyszólván létrehozott magának egy tudatot, hogy megismerje azt, ami van és ami
történik és hogy ezen túlmenően még a Megismerhetetlen gyér utalásaiból is mitikus
elképzeléseket olvasson ki.”
• Felvetődik a kérdés: a fizikai halálunk után továbbélő részünk tudatában van-e önnön létének?
Ebben segíthetnek a hasadásos lelki jelenségek kutatásakor létrejött tapasztalatok. A legtöbb
esetben ugyanis egy levált komplexus megnyilvánulása valamilyen személyiség formájában
történik úgy, mintha ez a komplexus tudatában volna önmagának. Ezért van megszemélyesítő
jellegük az elmebetegek által kiadott hangoknak. Ha úgy tetszik a tudat folyamatosságának
javára is írhatjuk őket.

76
• “Egyszer álmodtam a Mély-én és az Én kapcsolatának problémájáról:
Dombvidéken jártam, sütött a nap, és körös körül messzire beláttam a tájat. Ekkor egy út menti
kápolna elé kerültem. Ajtaja csak be volt támasztva és én beléptem. Az oltáron legnagyobb
ámulatomra nem a Szűzanya képét láttam és nem is a feszületet, hanem pompás virágokból
összeállított csokrot. De aztán észrevettem, hogy az oltár előtt a földön, felém fordulva
lótuszülésben és teljes elmélyültségben egy jógi ült. Ahogy jobban megnéztem, rádöbbentem,
hogy az arca az én arcom. Hallatlanul megrémültem és ezzel a gondolattal ébredtem: ahá,
tehát ő az, aki engem meditál. Álmodik és én vagyok az álma. Tudtam, hogy ha fölébred,
akkor én nem leszek többé.
A példázat értelme: Mély-énem magába merül, mint egy jógi, és az én földi alakomat
meditálja. Mondhatni emberi alakot ölt, hogy bejusson a háromdimenziós létezésbe, mint
amikor valaki búvárruhába öltözik, hogy alámerülhessen a tengerbe. A Mély-én lemond a
túlvilági létéről éspedig vallásos beállítottságában, amire különben az álomkép kápolnája is
utal. Földi alakban hozzáférhet a háromdimenziós világ tapasztalataihoz, és a nagyfokú
tudatosság révén továbbléphet az önmegvalósítás útján.
• A tudattalan produktumaiban mandala jelképeket fedezünk fel, vagyis a teljességet kifejező
kör és négyszög alakú figurákat és amikor teljességet fejezünk ki, ugyanilyen figurákat
alkalmazunk. Bázisuk az Én-tudat, a mi világunkat jelentő Én-központban központosított
fénymező, Innen szemléljük a talányos sötét világot, és nem tudjuk, hogy ármányszerű jeleit
mennyiben idézi elő a mi tudatunk, vagy mennyire van saját realitásuk.
A felületes szemlélet beéri az előidéző tudat feltételezésével. Alaposabb vizsgálattal azonban
kimutatható, hogy a tudattalan képeit általában nem a tudat produkálja, hanem megvan a
maguk realitása és spontaneitása. Mégis csupán afféle kísérőjelenségnek tekintik őket.
• Az álom tendenciája a tudattalant tünteti fel az empirikus személy létrehozójának. A
megfontolás arra utal, hogy a “másik oldal” nézete szerint tudattalan létünk az igazi,
tudatvilágunk pedig egyfajta illúziót vagy egy meghatározott céllal előállított látszatvalóságot
képvisel, körülbelül úgy, mint az álom, amely szintén valóságnak tetszik mindaddig, ameddig
az ember benne él. Nyilvánvaló, hogy ez a tényállás sokban hasonlít a keleti világnézethez,
amennyiben az utóbbi elismeri a “májá”-t a látszat világot.
• A tudatosodás a legtágabb értelemben vett emberi kultúra, az önmegismerés pedig
következésképpen az esszenciája és a szíve ennek a folyamatnak. A Kelet kétségkívül “isteni”
jelentőséget tulajdonít a Mély-énnek, a régi keresztény felfogás szerint pedig az önmegismerés
vezet el a cognitio Dei-hez Isten megismeréséhez.
• Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem?
Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet
semmiségekre, és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a
határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tudatosság
kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a
világban számítsak valakinek. Tehát mondjuk a tehetségem vagy a szépségem miatt.
Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonságaihoz az ember, és minél kevésbé
érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát,
mivel korlátozottak szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül.
Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már
ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a

77
 lényeg révén számít valakinek az ember, és ha nincs a birtokában, akkor
elrontotta életét. A másik emberrel való kapcsolatában is az a döntő, vajon
kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.
• A határtalant csak akkor tudom megérezni, ha a legnagyobb mértékben korlátozva vagyok. Az
embert legerősebben a Mély-én korlátozza, ez a “csak ennyi vagyok!” élményben nyilvánul
meg. Csakis a Mély-énben való legszűkebb korlátozottság tudata kapcsolódik a tudattalan
korlátlanságához. Ezt tudva tapasztalom meg magamat mint korlátozottat és egyúttal örökké
lévőt, mint az Egyiket és Másikat. Hogyha egyedül valónak vagy végeredményben
korlátozottnak tudom magam a magam személyes kombinációjával, akkor nyílik rá
lehetőségem, hogy a tudatára ébredjek a határtalannak is.
• Az ember feladata: az, hogy tudatára ébredjen mindannak, ami a tudattalan felől az előtérbe
nyomul, nem pedig az, hogy ne vegyen tudomást róla vagy, hogy azonosuljon vele.
• Amennyiben képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen értelme, hogy
világot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan
hat ránk, ugyanúgy hat tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
• Rossz a szenvedélynek minden formája, egyre megy, hogy alkoholról, morfiumról vagy
idealizmusról van-e szó.
• A rossz valóságos létének elismerése révén a jó mint az ellentét egyik fele szükségképpen
viszonylagossá válik. Ugyanez érvényes a rosszra is. A kettő együtt alkot egy paradox egészet.
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a jó-rossz elveszíti abszolút jellegét, mi pedig kénytelenek
vagyunk ráeszmélni, hogy ítéleteket fejeznek ki.
• Az etikai döntés gyötrelmétől semmi sem kímélhet meg bennünket. De, bármilyen kegyetlenül
hangzik is, szabadnak és elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy bizonyos körülmények között
kitérjünk az ismert morális jó elől és azt tegyük, amit általában rossznak nyilvánítanak, ha az
etikai döntés úgy kívánja.
• Aki a gonosznak manapság jelentkező problémájára választ kíván, annak elsősorban alapos
önmegismerésre van szüksége, azaz a maga teljességének lehető legjobb megismerésére.
Kíméletlenül föl kell tárnia, mennyi jó telik ki tőle és miféle gaztettekre képes és óvakodnia
kell attól, hogy az egyiket valóságnak, a másikat pedig illúziónak tartsa. Lehetőségként
mindkettő igaz, és sem az egyiktől, sem a másiktól nem szabadulhat meg teljesen, hogyha –
amint tulajdonképpen neveltetésénél fogva illene – önáltatás és önmaga becsapása nélkül akar
élni.
Az ilyen önmegismerés azért lenne szükséges, mert csakis ennek alapján kerülhetünk közelebb
az emberi alkatnak azon alaprétegéhez, vagy magjához, ahol az ösztönöket találjuk.
Az ösztönök a priori meglévő dinamikus tényezők, végső soron tőlünk függenek tudatunk
etikai ítéletei. A tudattalan ez, a maga tartalmaival együtt, erről pedig nem alkothatunk
végérvényes ítéletet. Legföljebb előítéleteink lehetnek róla, mert nem vagyunk képesek
megismerni, átfogni és ésszerű határok közé szorítani tulajdon alkatunk.
• Az embernek nincs elképzelése a gonoszról, neki azonban van rólunk. A mai lélektani
világhelyzet: egyesek még kereszténynek vélik magukat, és azt hiszik, letiporhatják az
úgynevezett gonoszt – a többiek azonban rabul esnek neki és már nem is látják a jót.
• Ami a keresztény népeket illeti: kereszténységük álomba merült és mítoszát évszázadok során
elmulasztotta továbbfejleszteni. Nem hallották meg azok szavát, akik kifejezésre juttatják
mitikus elképzelések felszín alatti fejlődésének egy-egy mozzanatát: Gioacchino de Fiore,

78
 Eckhart mester, Jacob Boehme stb. Nem értik, hogy meghal a mítosz, ha nem él és nem
fejlődik tovább.
• A mandala archetípusos kép, megléte évezredek során át bizonyítható. A Mély-én teljességét
jelzi, vagy a lélek mélyét szemlélteti - mitológiai kifejezéssel élve: az emberben testet öltött
istenség megjelenítése.
• Mint ahogyan minden energia az ellentétből származik, ugyanúgy a léleknek is van belső
polaritása, mint élő voltának elengedhetetlen feltétele. Ezzel a roppant adottsággal áll szemben
az én igencsak törékeny egysége, amely csupán megszámlálhatatlan óvintézkedés révén tudott
évezredek folyamán lassacskán létrejönni. Az, hogy az én egyáltalán lehetségessé vált,
valószínűleg onnan ered, hogy az ellentétek mindig egymás kiegyenlítésére törekszenek. Ez
abban az energetikai folyamatban megy végbe, amely meleg és hideg, magas és mély stb.
összeütközésével indul el. A tudatos lelkiélet alapjául szolgáló energia régebben jött létre a
lelki életnél, ezért kezdetben nem is tudatos. De amint a tudatosodás felé közeledik,
megjelenik – eleinte kivetítve a mana, istenek, démonok alakjában, amelyek numenja a
létfeltételt biztosító erőforrásnak látszik és így a gyakorlatban is az, ameddig annak tartják.
Ám mintha olyan mértékben, ahogyan ez a forma elhalványul és hatástalanná válik, venné
birtokába az én, vagyis az empirikus ember ezt az erőforrást, mégpedig az alábbi kettős
jelentésű mondat legteljesebb értelmében: az ember egyrészt szeretne úrrá lenni ezen az
energián, illetve a birtokába jutni, vagy talán úgy véli, a birtokába is jutott, másrészt már az
energia megszállottja.
Az efféle groteszk helyzet csak ott lehetséges, ahol pszichikus létformaként kizárólag a
tudattartalmak érvényesülnek. Ilyen esetben az infláció nem kerülhető el visszatérő kivetítések
révén. Ahol azonban elismerik a tudattalan psziché létét, ott a kivetítések tartalmait a tudatot
megelőző, velük született ösztönös formákba lehet önteni. Ezek így megőrzik
tárgyilagosságukat és autonómiájukat, és elkerülhető az infláció.
Az archetípusok, amelyek a tudat előtt léteznek és azt meghatározzák, olyan szerepben
jelennek meg, amilyent a valóságban is betöltenek, vagyis mint az ösztönös tudat
fundamentumnak a tapasztalatot megelőző strukturális formái. Korántsem a dolgok magában-
valóságát képviselik, sokkal inkább olyan formákat, amilyenekben felfogjuk és látjuk őket. Az
archetípusok természetesen nem egyedüli előidézői a nézetek milyenségének. Csupán egy
nézet kollektív részét támasztják alá. Benne foglaltatnak az ösztön dinamikus természetében,
mint annak egyik tulajdonsága és ennek folytán specifikus energiához jutnak, amely
meghatározott magatartásmódokat vagy impulzusokat hoz létre vagy kényszerít ki, azaz
bizonyos körülmények között mintegy birtokba vevő vagy kényszerítő hatalmuk van /
numinozitás! /.
Ha Istent archetípusnak nevezzük el, azzal még tulajdonképpen még semmit sem fejtettünk ki
lényéről. Csak éppen beismerjük, hogy lelkünk már a tudat előtti korszakában magán viselte az
“Ő” keze nyomát, ezért Isten semmiképp sem tekinthető a tudat kitalálásának. Ezáltal
nemhogy csak nem távolíthatjuk el magunktól és nem is tesszük félre az Isten képét, hanem
éppen a megalapozottságához közelítjük.
A tudattalannak tudatos pszichénk fejlődéstörténeti elő-fokozataiból kell állnia.
• Filo- és ontogenetikai tekintetben a tudat másodlagos. / ??? / A gyermeki psziché a maga tudat
előtti állapotában felismerhetően egyéníve preformált, ráadásul pedig el van látva az összes
specifikusan emberi ösztönnel, így a magasabb rendű funkciók alapjaival is.
Ilyen bonyolult bázison jön létre az Én, és ez hordozza egészen élete végéig. Ahol az alap nem

79
 funkcionál, ott üresjárat keletkezik és halál. Létfontosságú a bázis élete és valósága. Vele
szemben még a külső világ is másodlagos jelentőségű, mert mire jut ha hiányzik belőle az
endogén hajtóerő, amellyel úrrá lehet rajta? Tartósan semmiféle tudatos akarat nem pótolhatja
az életösztönt. Ez az ösztön belülről lép elénk, mint kényszer vagy akarat, vagy parancs és
amikor valamilyen személyes daimonión nevével látjuk el, amint az úgyszólván öröktől fogva
történt, akkor legalább találóan fejezzük ki a lélektani tényállást.
• A természettudomány hallgatólag meg van győződve arról, hogy létezik egy nem pszichikus,
érzékfölötti valami.
• A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki sincs körülöttünk, hanem sokkal inkább
azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk.
Soha nem tudtam megmaradni amellett, amit egyszer már elértem. Sietnem kellett tovább,
hogy utolérjem látomásomat.

80
 Szemelvények

Thorwald Dethlefsen: Előszó

/ Rüdiger Dahlke: A mandalák világa c. könyvéhez /

Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a
pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból
való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A
pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében
metafizikai. Egységet, egészet, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten
szimbóluma.
A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan állapot. Kör és gömb
születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a pontban még metafizikai lehetőség, az a
körben és a gömbben formára lel.
A kör a pont plusz dimenziója, így a kör a középpontból él, az határozza meg, akkor is, ha ez
számunkra megfoghatatlan. A pont és a kör – az Isten és a világ – az egy és a sok, a
megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a tartalom és a forma, a metafizikai és fizikai – fogalmi
párok és ugyanazt jelentik. Hasonlatként a mag és a kifejlett növény viszonyára gondolhatunk. Fel
kell ismernünk, hogy a kicsiben, a részben benn foglaltatik az egész, mert nekünk, embereknek a
megismeréshez mindig szükségünk van dimenzionalitásra / vagyis a térbeli kiterjedés
szempontjának figyelembevételére /. Azért kell az embernek a látható formák világa, hogy
felismerje benne a Láthatatlant. Azért van szükségünk testre, hogy tudati tapasztalatokat
szerezhessünk. A látható világ a transzcendenciával /azaz a tapasztalatfelettivel, az
érzékfelettivel, a nem anyagival / való kapcsolatfelvétel eszköze. Isten a világ által nyilatkoztatta
ki magát – mondják a keresztények, míg a buddhista így fogalmaz: a nirvána és a prakriti azonos.
Ugyanígy vélekedik a szufimester, Ibn Arabi is, amikor azt mondja: “Bizonyossággal nem létezik
semmi más, mint Isten, a Legfelsőbb, az Ő tulajdonságai és az Ő cselekedetei. Minden az övé,
minden Tőle származik, és felé halad. Ha csak egy szempillantásra is elválna a világtól, úgy a
világ abban a pillanatban eltűnne. A világ csak úgy maradhat meg, hogy Ő fenntartja és megőrzi.
A lényéből áradó fény pedig olyan hatalmas, hogy túllépi a felfogóképességünk határait, és mi
csak a teremtését ismerhetjük fel, amely őt elfedi.”
Az Isten és a világ, a valóság és az illúzió azonossága egy nagy titkot rejt magában, amely mellett
túl sokan túl gyorsan elmennek. E paradox összefüggés helyes ismerete két extrém viselkedési
módtól óvhat meg bennünket:
Vagy elveszünk az anyagi világban / materializmus /, vagy megkíséreljük a menekülést a formák
világából, abban a tévhitben, hogy a spiritualitást a világon kívül találjuk meg. De a világból nem
menekülhetünk, hiszen az csak a tudatunkban létezik. A világot tehát fel kell használni a

81
Középponthoz vezető úthoz, a megváltáshoz. A világ felhasználása azt jelenti, hogy élünk benne,
tudatosan megküzdünk vele, táncolunk, dolgozunk, játszunk, és e tevékenységeket
segédeszközként használjuk fel a pont megtalálásához, amelyben egyesül a sokféleség.
A világ törvénye a mozgás, A Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás
tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan Egy körül, akinek mi
– mint kör – létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni,
csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a Paradicsom után.
Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a
megnyugvás pontját.
Minden tevékenység mögött ott áll a változás utáni vágy, és benne nyilvánul meg a mindenkori
helyzetünkkel való elégedetlenség. Amíg ember van a világon, mindig cselekedni, mindig
változtatni fog, hisz a világon nem lehet tartós az elégedettség. Csak a Közép keresése, a Pontba
való belépés vált meg, szabadít meg az elégedetlenségtől. De hol található ez a Pont? Sehol,
hiszen nincs helye – mindenütt, mert Ő minden lét alapja. Meg kell tanulnunk meghúzni
köreinket, egyre szorosabbra húzni azokat, míg egész életünk nem forog körülötte, a Pont körül.
Nem véletlenül jelenti az ógörög “vétkezni” egyidejűleg azt is: “elvéteni a pontot”. Elvétjük a
közepet, s bűnben élünk, mert kiválunk. Ezt a különválást kell megszüntetni, ezt a szakadékot
kell áthidalni.
A láthatatlan Közép körüli szakadatlan körözés életünk alapmintája. A tánc eredetét tekintve:
rituális történés. Az emberi élet rituális ábrázolása. Ezért lehet a táncot, mint segédeszközt,
misztikus tapasztalatok szerzésére felhasználni, ahogy ezt például a dervisek teszik. De az
általunk jól ismert rítusok mögött – pl. amikor a pap körmenetkor körbejárja az oltárt – ugyanaz a
szimbólumtartalom rejlik: a Közép körüli tánc.
...
Csak miután tudatosul bennünk, hogy minden emberi cselekvés formába öltött kifejezése a
mögötte rejlő tartalmaknak és mintáknak, kezdjük életünket, mint rítust felfogni. Akkor
egycsapásra felismerjük, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem egyes-
egyedül az, hogy azt hogyan tesszük. A zen-szerzetesek olyan “egyszerű” tevékenységeket, mint
az ülés a menés, a teázás, a nyilazás – tesznek rítussá, és ezáltal útjuk segédeszközévé.
...
Rüdiger Dahlke szemügyre vette a legkülönbözőbb megjelenési formákat, és egyszer csak
mindenben a lét ősformáját, a mandalát látta.
/Ebből a könyvből vettel a borítón látható mandalákat. /

Hamvas Béla: Scientia sacra I.

“Hosszú és nagy változások folyamán – mondja Buddha – van idő, amikor a világ befelé fordul,
... ilyenkor a lények, mint fénylő csillagok fordulnak befelé. Kristálytiszta szellemből vannak,
zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben
végtelen időkig élnek. – Hosszú és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé fordul,
és ilyenkor a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan
örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükbe végtelen időkig
élnek. Akkor még nincs Nap, Hold és csillagok, és nincs nappal és éjszaka, nincsenek hetek és
hónapok, nincs férfi és nő. És akkor hosszú idők folyamén egyszerre csak kiemelkedik a jóízű

82
föld, lágy mint a tejszín, és színes mint a szivárvány, és illatos és édes, mint a méz. Az egyik
lényt elfogta a kíváncsiság és megkóstolta, ízlett neki, de szomjas lett tőle. Mikor pedig a földet
megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették. És mikor belső fényük elveszett, keletkezett a
külső fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a
hetek és hónapok. – És a lények minél többet ettek a földből, kristálytiszta szellemlényüket és
szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltűnt a jóízű föld, és a földből rügyek nőttek,
mint a gombák, és a lények ettek a rügyekből, és minél többet ettek, testük annál durvább lett, és
szépségük annál jobban elveszett. És akkor eltűntek a rügyek, és a földből bogyók nőttek, és a
lények ettek a bogyókból, és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük egyre
jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a liszt, nem kellett
megőrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek, reggelre kinőtt, amit reggel
leszedtek, estér kinőtt. A lények a gabonát ették, és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nők,
más részükön, hogy férfiak. És amikor egymásra néztek, égő szenvedély fogta el őket, és
megölelték egymást. A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek házakat építeni, és
szégyenükben oda rejtőztek. – Egy napon az egyik lény így szólt: Miért menjek gabonáért reggel
is, meg este is? És reggel leszedte az estére valót. A gabona akkor már nem nőtt ki másnapra
egészen, csak feleannyira. Ismét máskor az egyik lény azt mondta: Miért megyek minden nap
gabonáért? És egy nap leszedett két napra valót. De a gabona akkor már csak negyed-annyira nőtt,
s amikor a lények egyszerre egy hétre leszedték, már csak nyolcad-annyira nőtt. – Mi lenne
szóltak a lények, ha a földet felosztanánk egymás között? A földet felosztották, és akkor a lények
közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették, azt mondták: Válasszunk
magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak a maga földjéről szedjen. És akkor már
volt uralkodó, és akkor jött utána a pap, a harcos, a polgár, a paraszt és a kézműves.”

83
Dr. Dienes Valéria: Hajnalvárás Szent István Társulat 1983

Ezek az elgondolások csak keresések, a valóságnak feltett kérdések, amelyekre sem maga a
gondolkodás, sem az empíria nem válaszol. Arra azonban jók, hogy lehetőségek felé tárnak
ablakot és nem maradunk bezárva homályos valóságtornyainkba, a számunkra lehetséges
megismerésekbe.

Spirituális antropológia

Szellem az, ami közvetlenül Istenből árad.

Mikor még csak puszta szellemiségeket akar, azok alkatát a sűrítés különböző fokain szervezi
személyiségekké. De valamennyien a feszültség különféle minőségeiben és mennyiségeiben
fejlődnek fel és népesítik be az isteni akarat világát.
Tágabb a szellem a léleknél, de nemcsak tágabb, hanem előbbről való. Szellemiségemhez úgy
tartozom, mint gyümölcs a fájához, termése vagyok és terméke vagyok.
Lélek az , ami bennünk él, akinek szellemiségét testbe tette az Akarat.
A lélek a testnek a társa, személyiséggé nőve és szerveződve.
A lélek az a működő valami vagy valaki az anyag elevenítője, kihasználója annak, ami az
anyagban eszméletszerű, azaz képes egy parányi lépéssel még a múltban vesztegelni, és egy
másik parányival a jövőbe fogózni.
A lélek az, ami a Szellemből való, de nem maga a Szellem, hanem a Szellem munkájának
terméke, egészen szellemszerű, de van benne valami nem tisztán szellemi, az anyagba fogózás
képessége, s hozzá az anyag laza ritmusának sűrítése.
Eszmélet, ami bennem az énről tud, ami ennek a léleknek a létét állítja, ami átöleli múltját és
jövőjét, ami beszámol nekem az énemben történtekről, és a lelkem működéseiről.
Az eszmélet, mint énemnek munkaforrását, erőtartalékát, állandóan gazdagodó talaját,
megteremti saját kitágulásával a “mély-eszméletet”, mely nélkül nincsen sem lélektan, sem
metafizika, sőt még gondolkodás sem.
A halál pillanata: a “halott” testnek lelke most szellemiségének horizontjáig tágul. Földi
személyisége elmélyül kiszélesedik. A szellem a lélek, az eszmélet egyetlen valósággá olvad,
egybeömlik, mert a tagozódás az anyagban élés kényszereiből származott. Az anyag most lehullt,
a szellem visszakéri a lelket, és birtokába veszi az eszméletet most már a maga teljes mivoltában,
a mély-eszmélettel együtt.
Olyanféle élet kezdődik, mint a tiszta szellemeké. Mégsem teljesen olyan, mert az eszmélet tele
van az anyagával való együttélés emlékanyagával és ezt áthozza az új feltételek közé.
A szellem az irányító, a lélek a dolgozó, az eszmélet a megvilágosító.
Szellemiségem tesz engem eggyé a többi személlyé integrálódott szellemiségekkel és helyez be
engem abba a “szentek egységébe”, amely Istenben előbb volt és öröktől fogva volt. A személyes
Istennek válok részévé ezzel közegemmé válik a Végtelen, az a pneumoszféra, amelyet a
Háromegy Isten Személye kisugároz és amelyben Hozzá hasonló szellemiségek indulnak létnek
és szerveződnek személyekké.
Más az emberi lét és más az angeloszi lét örökkévalósága.
Az ember a testes múlt terhével lép át a szellemiség országába és több-kevesebb földi életdarab
morális értéke határozza meg számára azt a másrendű életszakaszt, amelyben teste feltámadását
várja. /Bardó v. tisztítótűz/

84
Szolgálat: egyesülés a legbelsőbb énnek kiteljesedése és beteljesedése, egybeforrás az
Alkotóval, a Kezdettel, a Princípiummal, a Létnek és létünknek Alapelvével. Az üdvösség nem
tétlen szemlélet, hanem tevékeny közeledés, mely kifogyhatatlanul halad a teljesség vonzása felé
és telik neki erre az örökkévalóságból határtalanul. Az Úr felől nézve engedelmesség az, ami az
Angelosz felől nézve szabadság. Az akaratátadás nem akaratmegszűnés, hanem mélyebb
beleolvadás a szellemiséget folyton újrateremtő Szándékba.
A nagy Igent-mondás alkotás, a személyiség továbbalakítása és ezért érték. Isten nem akarhat az
embertől elgépesedést, sem az angelosztól Istenmásolást. Egyéni, személyes munkát akar, mert
világteremtő munkájában minden a személyiség megvalósulása felé tör.
A lélek kettős környezetben él a földön. Anyagiság és szellemiség közegébe merül, kettős
hatássereg kereszttüzében él. Az anyagból a szellem felé szublimálással, a szellemből az anyag
felé szimbolizálással jut. Ez a két művelet megismerésének alapforrása.
Az Isten mindent betöltő spirituális erőteret sugároz. A szellem még ezen a közegen, ezen az
erőtéren át az egyes lélekre eső hatástenger, mint a lélek személyes szellemisége, személyalkotó
istenüzenet, vagy inkább részesedés az Istenből, aki nem úgy “részesít”, hogy rész ad önmagából,
hanem úgy, hogy mindenkinek egészben adja magát.
Szellem: az Isten mint személy, szellem az Ő Léte, mint erőtér, és szellem az egyes léleknek
szánt és benne dolgozó istenbemerültség, mint léleképítő, anyagfeletti munkaképesség.
A lélek történetében a szellem mindhárom jelentése dolgozik. A Teremtés folyamatának
szerveződése ez, amellyel Isten formálja a lelket, mint az emberélet irányítására szolgáló
valóságot, és hogy ez a valóság a maga kettős közegében eligazodjon, az eszmélet lámpását adja
kezébe. A léleknek az eszmélés mindenkori fejlettségével kell dolgoznia, ezért képességei mindig
korlátozottak és folyton határkövekbe ütközik. A lélek tehát az eszmélet világánál dolgozó
szellemiség, az egyes emberéletnek kiosztott szellemadag, melyből a lélek munkája folytán
keletkező és fejlődő eszmélet él. A lélek megismerése nem tudomány, hanem metafizika és
morál, mert a lélek nem ebből az országból való, a tiszta szellemiségből él.
Az eszmélet a lélek megszólalása. Mikor maga köré néz, alapozza a tudomány világát, és mikor
önmagába néz, akkor megnyílnak előtte a metafizika és a morál legelső kapui. Az eszmélet tehát
a lélek látószerve, munkálkodás.
A lélek közvetítő alany a szellem és az anyag között. Az én szellemi szubsztanciám. Az örök
Szellemiségből bennem született cselekvő alany, aki eszméletet sugároz anyagiságomba, és akit
szemtől szembe nem láthatok e testből való kilépés előtt. Eszméletem az Ő visszaverődése
anyagomban. Teremtő készségből áll. Örökösen megújuló tevékeny valóság.
A lélek ennek az életnek a szellemisége, ennek a most folyamatozó személyiségnek a szellem-
országból való kivetítménye, a szellemiség belereflektorozása az anyagiságba, ennek a
kettősségnek személyiségformáló ereje, alany, tettforrás, valamely néki kiosztott feszültségi
fokon munkálkodó entitás.
Minden lélek a szellemiségből az anyagiságba küldött Angelosz, azzal a megbízással lép az
anyagba, hogy annak “dedans”-jában megtelepedjék és ott cselekedjék formáljon személyiséget.
A tevékenységben törvények születnek, vagy nyilatkoznak - ami egyre megy, és ez az összefüggés
hálózat, ez az ok- és hatásszövevény a személyiség. A lélek az eszmélet munkáltatásával, a
szellemiség erejével személyiséget készít. A személyiség nem entitás /valamely dolog
tulajdonságának összessége/, cselekvésformák rendszere és az eszmélet lélekből áradó
munkájának terméke. A személyiség valamilyenség, a lélek pedig valamiség, és azért lép ki testbe

85
a szellemi valóság teljességéből, hogy megéljen egy anyagos földi életet, és ezt a megélést a
személység törvényei szerint az eszmélet munkájával illusztrálja.
Az eszmélet tevékenység, a személyiség törvénytár, többé-kevésbé szigorú törvényekkel.
A lelkiismeret a személyiséghez tartozik. A személy lényege, hogy ismeri magát, aktusokká
foglalja és cselekvésrendszert fejleszt ki, amely szerint kialakítja “jellemét”, azt az egyetlen
jellegzetességét, mely személyének cselekvéssorozatát meghatározza.
A lélek az egyén, a személyiség mögött áll, belsugalmazza a jellegzetességeket, irányítja
eszméletté világosodó tetteit és befolyásolja lelkiismeretét. Ezt a lélek azért teheti, mert szoros
metafizikai kapcsolatban van a nagy szellemiséggel, amelynek áramában úszik, amelynek erőiből
merít és amelynek mindent átható kölcsönhatásain át részesül az Egyetlen Személy, az “Éli”
határtalanságában, s viseli annak képmását, mint Isten műve.
Isten örök Személyiségének a Mindenségben szétáradó jelenvalósága teremti folyamatosan azt a
szellemi Erőteret, amelyben az Egyetlen Akarat folytán felragyognak a testekhez rendelt lelkek,
mint újabb erőcentrumok, amelyekből a Legfelső Lényhez hasonlóan tevékenységek áradnak és
testekhez kötött valóságokká szerveződnek. Emberek keletkeznek a planétán és mindegyik ilyen
cselekvésközpont körül szabadság-szférák fejlődnek ki a hozzájuk tartozó egyes eszmélet
mécsesével, a bennük kifejlődő személyiség cselekvésrendszerével és a mindezeket bíráló és
erkölcsi értékrendszerbe illesztő lelkiismerettel.
Lelkünknek, jelen eszmélésüknek lehetnek olyan élményei, amilyeneket emberi eszmélés még
nem próbált és mégis átélhető, vagyis ajándékul kaphat olyan feltételeket, amelyek között átéli,
mert az Atya elkészítette azokat mindazok számára, akik megmaradnak az Ő szeretetében. Ennek
a szeretetnek az a következménye, hogy ki azt magáévá teszi, annál ott lakik a Fiú, az Atya, a
“Lélek”, vagyis azt a lelket azontúl neveli egy magasabb szellemiség felé.

Dr. M. Scott Peck:

Úttalan utakon

Problémák és fájdalom:
Az élet problémák láncolata. Az önfegyelem az a szerszámkészlet, amelynek segítségével
megoldhatjuk az élet alapvető problémáit. Az életet az teszi nehézzé, hogy a problémákkal
szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. Mégis, éppen a gondok fölismerésének és
megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülöníthetjük a
sikert és a kudarcot.
A szellemi fejlődés elősegítése érdekében tesszük próbára a problémamegoldás emberi
képességét. Ami fáj az nevel. Az emberi elme- és idegbetegségek elsőrendű oka, éppen a
problémák és a szenvedés elkerülésére való hajlam.
C. G. Jung: “A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése.”
Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak, amelyek elkerülése szülte
őket, s a legnagyobb problémává maga a neurózis válik.

86
Amikor megkíséreljük elkerülni “jogos” szenvedésünket, egyben sikerül elejét venni annak a lelki
fejlődésnek is, amelyet fölmerülő problémáink követelnek. → Gyógyír híján az emberi szellem
zsugorodni kezd.
Aki megtanulja az önfegyelmet, megtanul szenvedni és fejlődni is.
Az önfegyelem komponensei: a kielégülés késleltetése, a felelősség vállalása, az igazsághoz való
ragaszkodás és az egyensúlyozás.
A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, amely
lehetővé teszi, hogy előbb túlleszünk a fájdalmon, hogy aztán élvezhessük az örömöket.
Amikor szeretünk valakit vagy valamit, érzelmünk tárgya értékes számunkra. S ha valami értékes,
azzal időt töltünk, élvezzük és vigyázunk rá. Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos
feltétele az ép elmének és az ép léleknek és sarkalatos pontja az önfegyelemnek. Aki önmagát
értékesnek tartja, értékesnek tartja az idejét is, s ha ez így van, jól akarja kihasználni.
Azok a gyerekek, akik eléggé szerencsések voltak, mert szüleik következetes szeretetét élvezték,
nemcsak önnön értékük tudatában, hanem mély biztonságérzettel is lépnek az életbe.
Aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus vagy valamilyen jellemhibája van. Egészen
egyszerűen megfogalmazva: mindkét jelenség a felelősségérzet zavara, ellentétes pólusokként. A
neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal, a jellemhibás nem eleget.
A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: “kéne”, “kellene”, “azt hiszem helytelen
lenne”, míg a jellemhibás ilyeneket: “nem tudok”, “nem lehetett”, “kel”, “kellett”.
A neurotikus arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja, aki sohasem “felel
meg”, és ha választ, mindig rosszul választ. A jellemhibás kifejezései viszont azt sugallják, hogy
viselkedését tőle teljesen függetlenül, külső erők határozzák meg.
Egész életünkben újra és újra föl kell mérni felelősségünket, mégpedig a változó események
mindegyikével kapcsolatban.
Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá, a jellemhibás mindenki másét.
Ha az ember nem a megoldásnak része, akkor a problémának.
Az idejétmúlt nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok ideg- és elmebetegség alapjául szolgál.
A pszichiáterek ezt transzferálásnak, indulatátvitelnek nevezik. Az indulatátvitel a
gyermekkorban kialakított és akkor helytálló világnézetnek a felnőttkorba való helytelen átvitele.
Mit jelent az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás? → Elsősorban állandó önvizsgálatot. A bölcs
élet a tettrekészség és a szemlélődés elegye.
A külső világ vizsgálata sohasem jár olyan fájdalommal, mint a belső világé, s ezért az emberek
többsége az előbbit választja.
Egyensúlyozás: az önfegyelmet is fegyelmezetten kell gyakorolni! Az egyensúlyozás eredménye a
rugalmasság. Az egyensúlyozás lényege a “föladás”.
A lelkileg teljesen kifejlett emberek hivatása: szolgálni a világot, s a bennük lakó szeretet e
hivatás elfogadására indítja őket. Az önfegyelmet a problémamegoldással járó fájdalmak
feldolgozását célzó technikák összességeként határozhatjuk meg.

A szeretet:
A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése
érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen
mások szeretete önmagunk szeretete nélkül.
Szeretetünk, csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá.

87
A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés.
Kathexis: az a folyamat, melynek során valami fontossá válik számunkra. Ezt a valamit olyan
energiával ruházzuk fel, mintha énünk része volna. A kathexis tárgya bármi lehet, lelkes vagy
lelketlen teremtmény. /ez nem összetévesztendő a szeretettel /
A valódi szeretet mindig magába foglalja az elkötelezettséget és a bölcsességet.
A szeretetet definiálhatjuk úgy is, mint az én akaratlagos kiterjesztését a magunk vagy más lelki
fejlődésének érdekében. A valódi szeretet akaratlagos, nem emocionális.
A szeretethez az erőfeszítés is hozzá tartozik. Az erőfeszítés pedig a tehetetlenség, a lustaság
vagy a félelem ellenében és ellenére történik. Ezt nevezzük munkának, a félelem esetében
bátorságnak.
A szeretet tehát a munka és bátorság egyik formája. Pontosabban megfogalmazva: olyan munka
vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének érdekében nyilvánul meg.
Ha egy tettnek sem a munkához, sem a bátorsághoz nincs köze, nem szeretet.
A szeretet első formája a figyelem. A figyelem feltételezi azt, hogy félretesszük más
elfoglaltságainkat, és tettekre serkentjük tudatunkat. A figyelem is akaratlagos cselekvés, a
tunyaságot gyűri le.
A valódi figyelemnek lényegi eleme a zárójelezés: melyben az ember átmenetileg félreteszi,
elfelejti, “zárójelbe teszi” saját előítéleteit, vágyait és gondolkodásformáit és amennyire csak
lehet, a beszélő helyébe képzeli magát.
A beszélő és a figyelő egyesülése valójában az én kiterjesztése, s mint ilyen mindig nyereséges
vállalkozás. Mi több, mivel a valódi figyelemhez szükséges a zárójelezés, az én átmeneti
kizárása, a figyelő átmenetileg teljesen elfogadja a beszélőt. E folyamatban a figyelő és a beszélő
mindjobban érzékelik egymást, s újra megjelenik a szeretet tánca.
Mivel a valódi figyelés cselekvő szeretet, a legnagyobb figyelmet a házasságban játssza.
A figyelőképesség ugyan nő a gyakorlattal, de mindig erőfeszítést igényel.
A közös játék a figyelem egyik formája.
A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban egyvalami közös - időt igényelnek.
A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka.
A szeretet bátorság. Mikor önmagunkat kiterjesztjük, énünk új ismeretlen térbe lép, szinte új és
ismeretlen énné változik.
A lelki fejlődés bizonyos szinten mindig bátorságot igényel és kockázat vállalást.
Csak azt szeretjük, aki valamilyen módon fontos számunkra. Ám a kathexis esetében mindig
fönnáll a veszteség, vagy a visszautasítás kockázata. Aki közeledni próbál egy másik emberhez,
mindig vállalja a kockázatot, hogy a másik elutasítja, s hogy ő még inkább egyedül marad. S
akármit szeret is az ember - legyen az másik ember, állat vagy növény - előbb utóbb meg fog
halni. Aki bízik csalódhat, aki függ valakitől, azt cserbenhagyják. A kathexis ára a fájdalom → a
teljes élet fájdalommal is terhes.
Az élet lényege a változás, a növekedés és a hanyatlás színjátéka. Aki az életet és a növekedést
választja, a változás és a halál kilátását választja.
Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete.
A szeretet legmagasabb formája mindig szabad elhatározást s nem alkalmazkodást igényel.
Az elkötelezettség érzése az, ami a szerelemből valódi szeretetet faraghat. S a fogamzás után is az
elkötelezettség az, ami a biológiai szülőből valódi szülővé is tehet bennünket.
Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele,
hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni.

88
Nem lehet megérteni mást anélkül, hogy ne adnánk neki helyet önmagunkban, ami persze
összefügg a zárójelezéssel, igényli az én kiterjesztését s ilyenformán az én változását is.
Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és szenvedni, a
szenilitást választják.
A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása.
A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség
nélkül gyakorol. → Ám a mérges vagy bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosítását,
mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja.
Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát bírálatra. Tisztában van vele, hogy
a helyzet rossz lehetőségeket rejt magában. Ilyenkor ugyanis az ember morálisan vagy
intellektuálisan magasabb rendű helyzetbe kerül.
A szerető fél így dilemmába kerül: szembe kerül egymással a másik iránt érzett szeretete és a
helyreigazítás felelőssége. A dilemmát csak aprólékos önvizsgálat oldhatja föl: a “szerető”
megvizsgálja mind tudásának értékét, mind indítékait.
Az alázatosság és szelídség lényege a minél objektívebb önvizsgálat.
Nem ellenszegülni, amikor ellenszegülni kell - ez ugyancsak a szeretet hiánya.
A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet
arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy
megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem egyetlen s nem is a
legmagasabb-rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal,
jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén szenvedéssel stb.
Aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha valakit érdekel egy
másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie arra, hogy az adott pillanatban a lehető
legmegfelelőbb módon segítse azt elő.
Az ember minél őszintébben szeret, annál alázatosabb, s minél alázatosabb, annál óvatosabban
nyúl a hatalomhoz.
Az önfegyelemhez szükséges energia a szeretetből fakad, mely az akarat egyik formája
→ az önfegyelem tettekre váltott szeretet.
Az érzelmek a rabszolgák és az önfegyelem művészete azonos a rabszolgatartás művészetével: az
ember érzelmei energiaforrásként szolgálnak, az élet éléséhez szükséges erőt adják. Mivel nekünk
dolgoznak, tiszteletet érdemelnek. A rabszolgatartó két súlyos hibát szokott elkövetni:
1. Nem fegyelmezi rabszolgáit → azok fölé nőnek és átveszik az irányítást.
2. Bűntudatos neurotikus életmódja, túlfegyelmezi rabszolgáit, s a legapróbb vétségeket is
szigorúan bünteti.
Csak a misztikusok rendelkeznek valódi ismeretekkel e témakörben, s hozzájuk és a valláshoz
kell fordulnunk, ha e kérdések megértését reméljük. /Pl. Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent
János stb./
Egyre többen hajlanak a feltevésre, hogy minden betegség pszichoszomatikus természetű, hogy az
elme valamilyen módon részt vesz az ellenálló-képesség működésének szabályozásában.
A lelki-betegséget nem a tudatalatti produktumának tartom, hanem a tudaténak, vagy pedig a
tudat és a tudatalatti kapcsolatában mutatkozó rendellenességnek.
Nem az a gond, hogy az ember milyen vágyakkal és indulatokkal rendelkezik, hanem az, hogy
olyan tudattal, amely nem képes elviselni sem őket, sem a megoldásukkal járó fájdalmat, s ezért
kész mindent a szőnyeg alá söpörni. → A tudatalatti azonban tisztában van a valóságos helyzettel.
A lelki fejlődés egyik legfontosabb része, hogy a tudatos énkép közeledjen a tudatalatti világhoz.

89
A kegyelem meghatározása:

. Elősegítik, támogatják, védik az emberi életet és a lelki fejlődést.

. Működésük csak részben érthető a természeti törvények alapján, legalábbis ahogyan azokat a
tudományos gondolkodás értelmezi.
3. Gyakran és egyetemesen jelentkeznek az ember életében. / Legfeljebb nem vesszük észre. /
4. Bár a tudat hatást gyakorolhat rájuk, eredetük a tudatos akaraton és a tudatos döntésen kívül
esik.
Ezek egyetlen jelenség különböző megnyilvánulásai, egyetlen hatalmas erő által, amely az emberi
tudaton túlról gondoskodik a lelki fejlődésről.
A teológiában két elmélet uralkodik:
• Emanáció elve: a kegyelem egy kívülálló Istenből sugárzik.
• Immanencia elve: az emberi lét középpontjában fellelhető Istenből sugárzik.
Az elhelyezés kényszere korlátozza a jelenség megértésének lehetőségét. Az egyéniség
határa egy áthatolható vékony hártya, ahogy a tudatos és tudattalan között lehetséges a
közlekedés, ugyanúgy lehetséges az egyéni elme és a “külső elme” között is.
Julian XIV. sz-i. remete ezt így fogalmazta meg:
“Mert amiképpen a ruha fedi a bőrt, a bőr a húst, a hús a csontot s az egész a szívet,
azonképpen fedi a testet és a lelket Isten jósága. Úgy és még annál is jobban, mert a ruha és test
elkopik és semmivé lesz, de Isten jósága örökké megmarad.”
A lelki fejlődés az egyén evolúciója, mely a lelki entrópia: lustaság, megszokás
stb. ellenében halad. Az evolúciós erő a szeretet, melynek eredője és célja az Isten.
A Rossz a mások fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett alkalmazása a lelki fejlődés
elkerülése érdekében.
Isten és az ember átfedése azonos tudattalan és a tudatos átfedésével. Egyszerűbben
kifejezve: Isten a tudatalattin belül van. Mi Isten része vagyunk mindenkor. Isten mindig velünk
volt, van és lesz.
A Szentlelket úgy kell elképzelnünk, mint valami hatalmas rizómát, óriási kiterjedt
gyökértörzset, amelyből csak a tudat apró növénykéje emelkedik ki láthatóan. Tulajdonképpeni
élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart,
azután elhervad. → A világ mulandó, a rizóma megmarad.
A lelki fejlődés végső célja Isten állapotának elérése, a cél a tudatalatti asszimilálása.
Ha két lábon járó befolyásos felnőtt emberek saját érett akaratukat azonosítani tudják Isten
akaratával, Isten a mi tudatos énünk révén ölelheti föl létezésének új formáját. Így válhatunk mi
Isten cselekvő részévé, úgyszólván karjává. S amennyiben Isten akaratának megfelelően tudjuk a
világot befolyásolni, Isten kegyelmének cselekvő részévé is válunk. A kegyelem egyik formájává
is leszünk így, s Isten nevében munkálkodhatunk a világban, szeretetet teremtve ott, ahol nem
volt addig szeretet, a tudatosság általunk megélt szintjére vonva embertársainkat, így segítve elő
az emberi fejlődést.
A politikai hatalom abból áll, hogy másokat saját akaratára kényszeríthet valaki. Ez a
hatalom vagy valamilyen pozíció, vagy pénz. Nem a pozíciót elfoglaló embernek van hatalma,
hanem a pozíciónak. A politikai hatalomnak semmi köze a jósághoz és a bölcsességhez.
A szellemi hatalom személyhez kötött és senkit sem kényszerít semmire. A szellemi
hatalom lényege a legnagyobb fokú tudatos döntőképesség, a tudat.

90
 A lelki fejlődés útja egy életre szóló tanulás útja. Ha az ember ezt az utat őszintén és
kitartóan követi, a tudás darabjai lassan összeállnak. A dolgok értelmet nyernek. S lassan
elérhetünk odáig, amikor már tudjuk, hogy mit csinálunk. Ekkor teszünk szert a hatalomra.
A szellemi hatalom alapjában véve örömforrás, a mester öröme.
Van egy még nagyobb öröm: Isten közelségének öröme. Mert amikor valóban tudjuk,
hogy mit miért teszünk, részesei vagyunk Isten tudásának. Tudatos énünk sikeresen egyesült
Istennel. Mégis, aki elért a lelki fejlődés ezen fokára, rendszerint egyfajta alázatban él. Mert
annak is a tudatában van, hogy tudata az Istenből ered. Tudatában van kapcsolatával a
gyökértörzzsel.
Az igazán hatalmas ember, ha hatalma forrása felől kérdezik, mindig így fog válaszolni:
“Hatalmam nem az enyém. Ami kevés hatalmam van, az egy nagyobb hatalom megnyilatkozása.
Én csak megjelenítője vagyok ennek a hatalomnak, amely egyáltalán nem az enyém.”
Ennek az az oka, hogy a valóban hatalmas emberek kapcsolatban állnak Istennel. “Legyen
meg a Te akaratod, ne az enyém. Tégy engem eszközöddé.” Ez a vágyuk. S az én ilyetén
elvesztése egyfajta nyugodt eksztázist hoz magával, valamennyire hasonlót a szerelem érzéséhez.
Tudatában vannak közelségüknek Istenhez, s ezzel megszűnik magányérzetük.
A szellemi lelki hatalom örömteli, de ugyanakkor rettentő is. Mert minél tudatosabb egy
lény, annál nehezebb a cselekvés.
Minél magasabb fokú a tudat, annál több tényezőt kell figyelembe venni. Ugyanakkor
minél többet tudunk, annál inkább előre látjuk cselekedeteink következményeit. Ám, ha
cselekvésünk minden lehetséges következményét előre akarjuk látni, teljes tehetetlenségre
kárhoztatjuk magunkat. Ugyanakkor azonban a cselekvés hiánya is cselekvés, s vannak olyan
helyzetek, amikor a leghelyesebb, ha az ember nem tesz semmit, más helyzetben ugyanez káros
következményekkel járhat.
Így a lelki hatalom nem csupán tudat, hanem a döntésképesség megőrzése az egyre
fokozottabb tudatosság mellett.
Még egy gond van a hatalommal: az egyedüllét. Sietek megkülönböztetni az egyedüllétet
a magánytól. A magány a kapcsolatteremtés képességének hiányából fakad. A hatalommal bíró
emberek körül vannak véve embertársaikkal, akik mindent megtesznek a kommunikáció
érdekében: tehát az ember nem magányos, sőt olykor még vágyhat is a magányra.
Az egyedüllét a tudatosságban azonos szinten lévő társ hiánya.
A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas
számunkra → megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól → ezen módszereket a
pszichoterápia védekező mechanizmusoknak nevezi. Mindannyian alkalmazunk védekező
mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat.
Amikor ez az állapot elér egy bizonyos mértéket, környezetünk felismeri, hogy “nem
vagyunk kapcsolatban a valósággal”, és elmebetegnek tart. Az elme megbetegedése azt jelzi,
hogy az egyén rossz úton halad, s lelki fejlődése veszélyeztetve van.
A pszichotikus betegek azok közül kerülnek ki, akikkel szüleik életük első kilenc
hónapjában nagyon rosszul bántak.
A személyiségzavarokkal küzdő betegeknek csecsemőkorban még elég jól ment a sorsa,
ők kilenc hónapos és két éves kor között élték át traumatikus élményüket.
A neurotikus betegek 2 - 5 éves koruk között szerezték be traumáikat.
A kegyelem szólítása már magában előléptetés, nagyobb hatalom és felelősség. Tudatában
lenni a kegynek, állandóan érezni Isten közelségét olyan mély belső elégedettséget és békét szül,

91
ami keveseknek osztályrésze. Másfelől viszont ez a tudat roppant felelősséget is ró az emberre.
Mert aki Isten közelében van, az kötelességének érzi azt is, hogy Isten hatalmának és szeretetének
cselekvő részese legyen. A kegyelem egyben erőfeszítéssel teli életre szólít fel, amelyben törődni
kell a világgal és minden módon szolgálni kell fejlődését. A hívó szó a lelki gyermekségből szólít
a felnőtt állapotába. Így a kegyelem békéjével együtt jelentkezik a gyötrődő felelősség, a
kötelesség.
A kegyelem választásának és a kegyelem általi kiválasztatásnak paradox helyzete a
szerendipitás lényege. / szerendipitás: olyan értékes ajándék fellelése, amelyet nem kerestünk. /
Buddha akkor világosodott meg, amikor megszűnt keresni – amikor hagyta, hogy a
megvilágosodás jöjjön hozzá. Kétségtelen azonban, hogy ez nem történt volna meg, ha nem fordít
tizenhat évet az előkészületekre.
Ahogyan a világegyetemben kicsinek és elveszettnek érezzük magunkat, ugyanúgy
érezzük szellemi értelemben is.
Amint az ember felfogja a kegyelmet, többé nem érzi magát sem értelmetlennek, sem
jelentéktelennek. Az a tény, hogy létezik-e rajtunk és tudatos énünkön túlmutató erő, amelynek
célja lelki fejlődésünk. S ez elég ahhoz, hogy jelentéktelenségünk érzetét tompítsa. Mert ennek az
erőnek a létezése bizonyosság arra, hogy fejlődésünk roppant jelentőségű valamilyen erő számára.
Ezt az erőt nevezzük Istennek.

92
Felhasznált irodalom:
 C. G. Jung: Az ember és szimbólumai Göncöl Kiadó
 Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein Gondolat Kiadó
 C. G. Jung: AIÓN Akadémiai Kiadó
 C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok Európa Kiadó
 Hamvas Béla: Scientia sacra I. Medio Kiadó
 Rüdiger Dahlke: A mandalák világa /előszó/ Dunakönyv Kiadó
 Dr. Dienes Valéria: Hajnalvárás Szent István Társulat 1983
 Dr. M. Scott Peck: Úttalan utakon Láng Kiadó 1990

Ajánlott irodalom:
Szent Terézia Összes művei Önéletrajz
Szent Terézia Összes művei I. A tökéletesség útja és A belső várkastély
Nevezhetném ezt a könyvet keresztény jógának is, mely bevezet az önfeladás és a meditáció művészetébe.
A fokozatosság elvét betartva, gyakorlati útmutatásokkal ellátva leír egy hét szintű meditációs rendszert,
mely a megvilágosodáshoz vezet. A keresztény misztika egyik csúcsa.
Keresztes Szent János Művei I. A Kármelhegy útja
A keresztény misztika egyik csúcsa.
Hamvas Béla: Scientia sacra I. II.
Csodálatos könyvben összefoglalja az emberiség spirituális kultúráját a kezdetektől a kereszténységig.
A III. kötet a kereszténységről szól, ez nekem nem tetszett.
Kaczvinszky József: Kelet világossága I. II. III. Bevezetés a Yogába
Kb. 900 oldalon leírja a megvilágosodás keleti útját. Leírja a meditáció fejlődésének lelki szellemi
folyamatait.
Loyolai Szent Ignác írásaiból: Lelkigyakorlatos könyv
A keresztény meditáció kézikönyve.
Antony de Mello S. J.: Test és lélek imája
A keresztény meditáció kézikönyve.
Michael Ben-Menachem: Lazíts az életedért
A belső imához illetve a meditációhoz testi relaxáción - összpontosításon keresztül vezet az út. Ez a könyv
relaxációs technikák tárházát ismerteti vázlatosan, a témáról átfogó képet ad.

93
 Tárgymutató
A
affektusok ..............................................................57
alkimisták ........................................................19; 25
Á
Álomelemzés............................................................5
A
Anima ................................................... 4; 11; 15; 38
Anima és Animusz .................................................58
Animusz .................................................................16
anyaarchetípus ......................................................41
anyakomplexus ......................................................42
Archetípus ....................................... 6; 28; 36; 38; 41
archetípusok .....................................................52; 78
Á
árnyék ................................................. 5; 7; 8; 14; 57
A
autista.....................................................................58
autoerotikus ...........................................................58
B
Ba-lélek ..................................................................12
beavatás..................................................................12
bokorlélek..........................................................4; 36
bölcsesség...............................................................31
D integráció............................................................... 63
daimon..............................................................12; 61
daimonión ..............................................................78
démon .......................................................................6
démonok.................................................................78
E istentapasztalásnak ............................................... 36
eszményképek ........................................................ 32
etikai döntés........................................................... 77
extrovertált ......................................................... 9; 74
F
félelem ................................................................... 29
felismerés............................................................... 29
feszület ................................................................... 24
figyelem ................................................................. 87
fogalom.................................................................... 5
Freud ...................................................................... 36
G
genius ..................................................................... 12
gondolkodás ............................................................. 5
gonosz .................................................................... 77
gúnát ...................................................................... 42
gyermekisten archetípusa ..................................... 53
H
halál ....................................................................... 73
hatalom.................................................................. 89
I
idea ........................................................................ 41
imádság.................................................................. 37
imágó ..................................................................... 49
individuációs folyamat.......................................... 40
iniciáció ................................................................. 51
intellektus .............................................................. 31
introvertált......................................................8; 9; 74
intuíció ................................................................. 4; 5
istenfélelem............................................................ 33
isteni gyermek ....................................................... 62

ego ........................................... 4; 8; 9; 10; 11; 12; 13 J

egyedüllét ..............................................................90 jellem ..................................................................... 85
É K
életfeladat ..............................................................74 káosz ...................................................................... 39
E kapuőr.................................................................... 37
karmát .................................................................... 74
elmebetegség ..........................................................40 Kathexis ................................................................. 87
ember feladata .......................................................77 kegyelmi állapot .................................................... 62
emberi ösztön .........................................................72 kereszt .. 5; 7; 8; 9; 11; 12; 17; 18; 19; 20; 22; 23; 24
É kétség ..................................................................... 29
kígyó ................................................................ 39; 54
Én inflációja..........................................................60 kollektív tudattalan ...................................36; 37; 57
E Kompenzáció ......................................................... 48
Komplexus ........................................................ 4; 35
Eszmélet.................................................................83 komplexusazonosság............................................. 35

94
konvenciók .............................................................33
kritika.....................................................................88
L
Lélek.................................................................38; 83
lélektan alaptétele...................................................53
lelki higéné.............................................................60
lelki szegénység......................................................37
libidó ................................................................49; 71
logosz .....................................................................44
M
magányosság .........................................................78
magasabbik kapuőr ...............................................39
mágia .....................................................................22
májá .......................................................................76
mana ...............................................................5; 6; 78
mandala .................................. 20; 24; 36; 42; 71; 76
mandalák ..........................................................23; 62
megöregedés ..........................................................74
megszállottságnak .................................................35
megvilágosodásnak ...............................................34
mélyén ....................................................................57
metafizikai elképzelések ........................................62
misztikus partíció ...................................................4
mítoszok .................................................................52
N
Nagy Ember............................................................18
neurotikus ........................................................30; 50
neurózis..................................................................35
Ö
önmegismerés.........................................................77
ördög ......................................................................64
öreg bölcs archetípusa...........................................40
Ő
ősképek...................................................................31
ősvaló .....................................................................12
Ősvalónk ...............................................................17
Ö V
ösztön ....... 4; 5; 6; 7; 8; 9; 13; 16; 18; 20; 21; 22; 23
ösztönök .................................................................77
P
persona...................................................................53
Platón.....................................................................75
prakriti ...................................................................42
primitív rítus ..........................................................38
projekció ................................................................14
projekciók ..............................................................58
95
Prospekció ............................................................. 48
protestantizmus ..................................................... 36
pszichikum............................................................. 33
Purusha................................................................... 18
R
Redukció ................................................................ 48
remeteség ............................................................... 32
rendeltetés.............................................................. 32
reneszánsz.............................................................. 63
rossz ....................................................................... 77
S
sámán ..................................................................... 11
Selbst...................................................................... 54
Self ..................................................................... 9; 12
skizofrénia ............................................................. 54
szellem .........................................................6; 55; 83
szellemhit............................................................... 35
Személyes tudattalan............................................. 57
személyiség ...................................................... 31; 84
szeretet ................................................................... 87
Szimbólum ...................................................4; 25; 26
szinkronicitás elmélete........................................... 28
szinkronicitásnak ................................................. 19
Szolgálat ................................................................ 84
szubjektív ............................................................... 50
T
tao .......................................................................... 35
tárgyi pszichikum .................................................. 34
tárgyimágó............................................................. 51
Tarot...................................................................... 40
teljesség.................................................................. 61
totem ............................................................9; 10; 23
transzferálás .......................................................... 86
tudat ....................................................................... 29
tudatos ember ........................................................ 50
tudatosodás............................................................ 76
tudattalan......................................................4; 36; 37
túlvilág ................................................................... 75
vallás................................................................ 52; 70
változás ősképének ................................................ 40
víz 37
Y
yantrának............................................................... 24
Z
zárójelezés.............................................................. 87