A Magyar Szent Korona

A SZENT KORONA – A MAGYAR NEMZET JELKÉPE ÉS ÔRZÔJE
A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe

és ôrzôje
Szerzõ: Dr Zétényi Zsolt (Püski Kiadó, 1997)
Forrás: Alkotmányossági Mûhely és Fórum Társaság
kiemelkedõen közhasznú egyesület
elnök: Fáy Árpád
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm
1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tûzô napsütésben, a várbeli királyi palota
kapuja elôtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.
Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint
úgynevezett elôkelôség. Áhítatos csendben mozdult elôre a sor. Izzott a kánikula.
Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaôr.
A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt.
Megértettem, amit tanultam, hogy a Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény;
hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar
nemzet, a magyar nép; hazánk.
És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság
voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A
korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat,
akkor királyságot, res publicának – a közösség ügyeinek képviseleteként.
De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tûnô vad indulatot is, ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent
Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.
1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum
templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is
akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építômûvész, Kotsis Iván
épületei között nem szerepel a lexikonokban, mintha el se készült volna…
Zétényi Zsolt jelen mûvében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét;
bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat.
Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megôrizve, a hazáját szeretô ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.
Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának)
nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbôl, se közéletünkbôl, se lelkünkbôl ne számûzzük
többé a Szent Koronát.
*Nemeskürty István
I. *
Elöljáró beszéd*
file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (1 of 166)2004.05.31. 17:04:12

A Szentkorona-eszme jelentôségérôl,
tartalmáról és egyediségérôl*
“Ahol a korona, ott van Magyarország”
*Révay Péter koronaôr, 1613.
Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és
méltatlanul mellôzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos,
évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló
alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek
“gyakorlatias” idôszakában.
Aligha van példa arra a helyét keresô Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés
állapotában lévô, a békeszerzôdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülô darabjai okozta sebek
által szenvedô Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó
eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékû igazi gyémántja a magyar
Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell
bányásznunk évszázadok rétegeibôl, elválasztva a múló idôvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a
maradandó kincstôl.
Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság,
történelmi meghaladottság, osztályérdekû misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelôl, az egekbe emelô
magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának
kijáró várakozással másfelôl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a
magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.
A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbôczytôl,
*Révay Péter koronaôrtôl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétôl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár
Kálmántól és a nagyhírû *Eckhart Ferenctôl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzôt
említsünk a könyvtárnyi irodalomból.
A kritikus, elerôtlenítô – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütô erejû képviselôje *Eckhart
Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvû szellemtörténeti, de pozitivista módszerû, regionális összehasonlító
szemléletû jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló
könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány mûvelôi többségének véleményét,
még akkor is, ha a leegyszerûsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista”
értéknélkülisége nem írható az ô rovására.
A ma is uralkodó – *Eckhart-követô – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó
Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-
tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelôen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek
felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent
István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fôrendek kívántak osztozni ezáltal a
királlyal a hatalomban. *Werbôczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármas-köny-vében… elméletet
dolgozott ki, mely szerint minden fôpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A
nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a
korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával
megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen
illeti meg”. (Id. mû 230. o.) A tankönyv 1995-ös bôvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri
Werbôczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következô részeket:
“A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae

Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát
egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyar-országon a
szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fôhûbérúr
uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az
adományozóra. A szent korona szerzi meg a hûtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)
“A királyi fôtulajdonjog fô tételei:
1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a
nemesek közössége (com-mu-ni-tas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni
Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).
2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).
3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes
hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).
4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára
háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hûtlenség elnevezés alatt értett
bûncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”
“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem
választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.
A korona elsô királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetû”
hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentôs hatalom nincs az országban, a királyi
hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”
A fejlôdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és
a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késôbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibôvül: a király és a
felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.
Mikor pedig a király kiiktatásával a fôurak idônként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond
fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságá--ra alapozza
intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat,
ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is,
amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.
A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek
szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözôdik a szent korona eszme
változásában is, amely azután *Werbôczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbôczy szerint már elsô királyunk
megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a
megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fôhatalommal és a kormányzással
együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a
fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak
tartjuk…” – írja Werbôczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbôczy Kézai Krónikájából
vette.)
A szent korona tehát Werbôczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezô nemesi
communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg.
Werbôczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az
elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetôs elmélet volt.
Ezzel a szent korona eszmével Werbôczy az una et eadem libertas elvébôl kiindulva a nemességnek azt a politikai
törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fôpapokkal és fôurakkal
ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai
harcához.
A nemesi jogegyenlôség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fôpapok és
bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi
függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor
*Werbôczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az
államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét,

jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési

viszonyok hûbéri elmaradottságán, a polgári erôk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát.
Megjegyezzük, hogy a Werbôczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak
megfelelô hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar
feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek
számít. A rendi országgyûlésbôl valóban nem is próbálták késôbb sem kirekeszteni e városok követeit.
A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét”
hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késôbb *Timon Ákos és más jogtörténészek,
történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernô, de fôként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és
*Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelôl azt állítva, hogy a
rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének
még választójoga sem volt; másfelôl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelôen
nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”
A korábbi kiadásokban szereplô “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre
retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követô “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt.
Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216
Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt

önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylô, itt nem
idézett szóvirágaitól):
Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetô feudalizmus volt, mert az
uralkodó és az adományos között nem volt szerzôdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár
Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli
érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza
szolgálatát, s nem a hûbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.
Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi
oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idôben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett
gyôzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága
érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával ôszinte
és állhatatos hûsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé
igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követôinktôl és akkori híveinktôl.”128 – 88-89.
A Szent Korona tanát Werbôczy összefoglalta, de nem ô dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla
XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel
megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegô királynak éppen a Szent Korona iránti hûség miatt kell
ellenállni.
*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ôsforrása a nemzet, ô ruházza
át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a
vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és
bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.
Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és
ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbôczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi
törvényben – Mária királynô távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent
korona közös hasznát tartjuk szem elôtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 –
67.
Amikor az esküszegô *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent
Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent
Korona nevében kormányozva.
A XV. század közepén, az 1440-es országgyûlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint –
szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérôl és a hatalom-átruházás elméletérôl, mint késôbb Werbôczy. “…

XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetôleg annak akkori képviselôi: az
országgyûlés. Ez a felfogás egyfelôl a magyar tradíciókból, de másfelôl – s ez kétségtelenül megállapítható – az
egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” “És a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenô
gondolattöredékekbôl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy
legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfû Gyula is.
Amikor Werbôczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbôczyanust
megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrôl, közjogi viszonyról beszél, amelynek
nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbôl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a
jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedô nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as
áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözô vagyoni állapotú, nem nemes és
nem magyar nemzetiségû polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettôl, a “natio hungarica”-tól teljesen
különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségû embereket jelölte, a magyar nép,
mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a
közös kultúra és a más népekhez képest eltérô érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a
szó legújabbkori értelmében vett nemzetrôl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szûkebb körre kiterjedô
kultúrnemzetrôl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet
uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)
A Szentkorona-eszme – Werbôczytôl függetlenül – létezô tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elôtt
évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetô az államfôtôl és a politikai
nemzettôl megkülönböztethetô és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is,
vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlôdésének irányát és jellegzetességét – felismerte,
összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy mûve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan
országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.
Mindenképpen idekívánkozik a kitûnô Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart
Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól
a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetô címervitában az ún. *Kossuth címer
mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérôl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a
koronához fûzôdô általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a
nemzetbôl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen
vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó
területekrôl, mint a nemzeti igények kifejezôjérôl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a
kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendûeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar
specialitás tehát.
Mi volt akkor az eltérô, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitûnô jogtörténész, aki
könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérôl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az
egyik, hogy a koronához fûzôdô tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges
koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az
uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelôt. Ezzel
szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely
elvont, csak ideálisan létezô koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona
vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettôl fogva fennállott. A
korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fûzte.” (152. 1.)
A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérô vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona
iránti hûség gondolata. Más országokban a hûség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban
nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához
hû. “Ez a hûség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány
jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe
kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)
Ebbôl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.
Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a

felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak
együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlôdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az
országgyûlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tôlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot
kontrolláló, sôt nem egy esetben elgáncsoló rendi erô mindig elônyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban
azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.
Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett
országaiban mindenütt megindította az erôszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok
földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A
városokban fegyveres erôszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elûzték a papokat és tanítókat, s a
protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a
nemességhez, mely abban az idôben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona
országaiban a nemesek minden támogatás elôl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “ô
felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.
Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király,
hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a
gálszécsi gyûlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is
készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok
polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó
nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte ôket a hasonló sorstól.
A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48
A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élô, a nemzeti jogfejlôdést összegzô és meghatározó
közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál,
különösen Angliában), de ezekbôl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezô
erôvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlôdött ki belôle az állam személyisége. Magyar-országon igen. Miért?
Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai
szükségszerûség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei
köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsô és külsô viszályok közepette nem
jelentették a fôhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig
Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelô közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen
zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett
társadalmi-politikai folyamatokban kereshetô a *Szent István elôtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen
folyamatok már csak nyomokban követhetôk oklevelekbôl és törvényekbôl, annál nehezebben, minél régebbi korokat
szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és
közjogával.
Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a
történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentôsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és
idôszerû magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…
Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar
alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya – címû tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy
a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsôsorban
szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.
Itt azonban elôször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály,
amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan,
elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébôl, szellemtörténeti és
jogászi értelmezésébôl és értékelésébôl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére.
És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával,
hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébôl az adatok lelkét
kivonatolva, a jogtudomány szûrôjén átszûrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti
és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.
Ez nem az adatgyûjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elôkészítô munka ugyanis épp annyira

értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb
részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezôbb, annál igazabb és hûbb képet ad a
szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok
megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy
elôsegítik.”318 – 29.
Olvassunk még bele *Révay Péter koronaôr 1613-as írásába:
“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérôen, miért volt oly nagyon aggályos és
buzgó Koronája ôrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem
átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a
csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elôadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár
hazaiak, akár idegenek, akik messzirôl meglátták e felségjelvényt, mondják meg ôszintén, nem fogta-e el ôket valami
páratlan tisztelet iránta. Elsôsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali
parancs folytán Magyarország elsô királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a
királyi homlok ékességéül és fenségére kell megôrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök
jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik,
szentségként imádják, és nem tudom, erôsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével,
magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is,
magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és
viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon
viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven
keresztül dicsôségesen tartja is, ha ezzel az ôsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye,
adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyû volna számos példával
bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettôt hozok elô. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott
királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerûen küzdött Muráddal, a
törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt,
egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsô Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elôtt
majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanô meg
nem erôsítette és újította ôket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsôségüket a
Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek
eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és
váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza
minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybôl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a
Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a
királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk)
elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bûnös, hanem a
vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.
Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzô, mind a XX. század hagyományelvû, a pozitivista
mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar
Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérô jellegérôl.
A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi
*Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem
feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen ôk egyúttal egy jellegzetes
irányzatot képviselnek.
A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirôl így szól az 1995-ös Magyar
Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedé-nek közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elôtt újra
felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább
mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló
pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hûbéri Európa” címû,

1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzô az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát
már az elsô századoktól a hûbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a
koronás királlyal azonosította. Ugyanô pedig huszonkét évvel késôbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a
király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és
minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalom lett”.»290 – 208.
Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselôi és
Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása
mindenekelôtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák
alapélménye 1849 átvészelhetô megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a
Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a
“minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.
Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan
nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbôczyanus ill. a késôbb
ugyanezt jelentô natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül
magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés
alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve,
mint az állampolgárok összességét.
Bár nyomós érv szól amellett, hogy cenzusos választójog esetén az országgyûlés csak a választásra jogosultakat
képviseli, helyesebb – a népszuverenitás akkor már elfogadott elvére tekintettel –, ha azzal a fikcióval élünk, hogy a
választásra jogosultak az egész nemzet érdekében kapták jogukat, mint a nemzet reprezentánsai. S a választójoggal
sajnálatosan nem bíró tömegek a nemzet részének tekintendôk. Ellenkezô esetben tagadnánk az 1848-as
törvényhozás döntéseinek egyenlôségelvûségét. Az állampolgári jogegyenlôség nem volt teljes, de a szabadság és
tulajdon mindenkit megilletett a törvények szerint, így téves lenne jogfosztott (s így a nemzethez nem tartozó) és
jogokkal bíró (a nemzethez tartozó) polgárokról szólni. Ebben az értelemben sikeres volt a reformkori követelés a
népnek “az alkotmány sáncaiba való beemelésérôl”. A különbség, az esélyegyenlôség hiánya akkor már a vagyoni-
gazdasági-tulajdoni viszonyok körében és nem az állampolgári alapjogok tekintetében volt drámai.
Ez a politikai nemzet a polgári kor Szentkorona-tanában a Szent Korona tagjainak összessége.
Helyesen írja Mikó Imre 1944-ben megjelent könyvében:
“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbôczy-anusban és a natio

Hungaricában gyökerezik, amelyek szintén magukban foglalták a magyarok és a nemzetiségek közül is mindazokat,
akik rendi kiváltságokkal rendelkeztek s mindezek maguk között, az una eademque nobilitas kebelében egyenlô
jogokat élveztek. De tovább fejlesztette ezt a nemzetfogalmat Deák, amikor a szabadság, egyenlôség és testvériség
szellemében a magyar nemzet fogalma alá vonta a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat is, amiképpen a 48-as
alkotmányreform alkalmával a magyar alkotmány sáncaiba bevették nemzetiségre való tekintet nélkül a hon
valamennyi lakóját. A magyar politikai nemzet Deák által alkotott fogalma tehát horizontális irányban magába
foglalta a hon valamennyi polgárát társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül,
vertikális irányban pedig szintén a hon összes polgárait, tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.
Deák ezáltal tulajdonképpen nem teremtett új fogalmat, hanem amint maga mondja “az alkotmány alapelvei szerint”
járt el, amikor meghatározta a 48-ban megreformált történelmi alkotmányunk elveibôl önként következô magyar
nemzetfogalmat, amelyet ô politikai nemzetnek nevezett.” 309 – 329.
Íme a Szentkorona-tan, mint a nemzetiségi kérdés közjogi kulcsa, ahogyan egy soknemzetiségû birodalom
alapelvéhez illik. Összecsengenek ezzel a kisebbségi sorból jött Kocsis István szavai: “a Szent Korona a mindenkori
politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsôsorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a
jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerûen övezték hálával, szeretettel,
tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve
tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerûségbôl tartották meg. Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a
törvénytisztelô ember a Szent Korona országaiban, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a
Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelôsségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes

magatartás kultuszát erôsítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az
érvényesülését segítette elô.” 253 – 288.
Könyvünkben a Szentkorona-eszme kapcsán ilyen kérdésekre keressük a választ:
Hogyan látjuk ma a Szentkorona-tant?
Hatályos és élô, mostani életviszonyainkban élô és éltetô tanítással van-e dolgunk?
Van-e közjogi jelentôsége és jellege?
Milyen jellegzetes állomásai vannak a Szentkorona-tan kialakulásának?
Milyen állandó és változó elemei vannak?
Milyen jelentésmódosulásokon ment át?
Melyek a szükségképpen meglévô fogalmi elemek, s melyek hordoznak hangsúlyváltozásokat?
Melyek a fogalomból következô vagy vele szorosan összefüggô elvek?
Mi a Szent Korona tana és a történelmi magyar alkotmány kapcsolata?
A Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a legitimitás között milyen kapcsolat van?
A Szentkorona-tagság és nemzettagság, a Szentkorona-tagság és magyar állampolgárság, nemzettagság és
országgyûlési képviselet, második kamara és elszakított nemzetrészek, a Szent Korona és az ország területi
integritása egyaránt tárgya vizsgálódásunknak. Megkíséreljük a válaszadást ezekre a kérdésekre is.
Elöljáró szavainkban igyekeztünk részletesebb vázlatot nyújtani a Szent-korona-eszme történetérôl, tartalmáról és
jelentôségérôl. Mindazonáltal újra meg újra visszatérünk tárgyunk egy-egy részletéhez, vállalva a legszükségesebb
ismétléseket azért, hogy a sokszínû és fénytörésû drágakôhöz hasonlatos Tant több oldalról világíthassuk meg.
Számtalan szebbnél szebb, értékes szöveggel találkozhatunk a magyar közjog, politika és mûvészettörténet Szent
Koronával foglalkozó lapjain. Ezeket tudatosan és sûrûn közöljük, helyenként breviárium, szemelvénygyûjtemény
jelleget adva írásunknak (arab számmal közölve, hogy milyen sorszámon található a forrás az irodalomjegyzékben),
vállalva a lényegesnek, feltétlenül közlendônek tartott szövegek megkülönböztetését másoktól, elviselve a kerülni
kívánt önkényesség és méltánytalanság esetleges vádját.
Másutt bôvebben szólalunk meg. A Szent Korona tanának “mai értelmérôl”, jelentésérôl, arról, hogy egyes mostani
elképzelések – mint amilyen a külföldön élô magyarok állampolgársága, az országgyûlés második kamarája vagy a
magyarság választójoga határokra való tekintet nélkül – mennyire vezethetôk le a Tanból, vagy vissza a Tanra
(“Tan”-nak rövidítve a Szentkorona-eszmét), nemigen található irodalom. Itt nagyobb teret kell adnunk saját
gondolatmenetünknek, ügyelve a túlzott és erôltetett kapcsolatok, analógiák kerülésére, mégis látva és érezve a Tan
megközelítésének széles lehetôségeit a földtôl a végtelen egekig.
Hungariam esse Salvandam!
Isten óvja Magyarországot!

II.
A Szent Korona története
és a Szentkorona-tan
közjogon kívüli elemei*
Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égô

Arculatod közibénk sugárzik.
(*Berzsenyi Dániel: *Nagy Lajos és *Hunyadi Mátyás címû költeményének elsô
strófája, 1800.)
A Szent Koronának misztériuma van. A korona tisztelete nem csak és kizárólag ésszerû megfontolásokat tükröz,
amint semmilyen hagyomány és nagy tiszteletnek örvendô érték, szokás vagy magatartási szabály nem épülhet
kizárólag észbeli, belátáson alapuló építôkövekre. A tisztelet egyfelôl vallási, másfelôl világi, a magas mûveltségbe
beépülô, vagyis a népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekbôl tevôdik össze.
A közösség kollektív tudattalanja, elfelejtett emlékei és élményei, vágyai és érzései ugyanúgy benne vannak, mint a
mindennapi politikai és érdek-küzdelmek által meghatározott cselekvési, viselkedési módok, emberi-politikai
játszmák. A görögben a misztérium egyaránt jelent titokzatos szertartást, bizonyos ihletszerû lelkiállapotot és egy
megtisztult kedélyt, a “belsô valónak betelését”.
A Szent Korona valóban titokzatos eredetû, jelképes szertartáson fôszerepet játszó tárgy, az országos közügyekben
eligazodást meghatározó, rendezô közjogi tan és eszme, az országtagok számára a közügyek rendben-va-ló-ságának
érzése és tudata, maga a legitimitás.
A Szent Korona misztériumának, azaz nem mítoszának, hanem mítoszai rendszerének, titkainak legalább két,
alapjában jogon kívüli, azon túli (metajurisztikus) területe van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik a
Regnum Marianum. Mindkét összefüggés mítoszokat is jelent. Ezek nélkül nem érthetjük meg, nem élhetjük át a
Szentkorona-tant, amelynek megértéséhez átélésre, érzelmi érintettségre, rokonlelkûségre van szükség. Aki nem
akarja, vagy nem tudja rokonlelkûen megközelíteni a Tant, az nem fogja megérteni. Valahol itt is kereshetô a viták és
nézeteltérések nyitja.
Mi a Szent Korona?*
A Szentkorona-tan és története egybefonódik a Magyar Szent Korona, mint megbecsült, s mi több: szent tárgy
történetével, mégis úgy, hogy világosan látjuk, nem azonos a kettô.
Lássuk a Magyar Szent Korona rövid élettörténetét.
Könyvtárnyi mû foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megkímélendô az olvasó türelmét, csak kevés szerzôtôl idézünk
tárgyunk által megkívánt terjedelemben. A korona legfrissebb leírása Bertényi Ivántól, az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzorától olvasható 1996-os bôvített kiadású könyvében, “A
magyar korona leírása, képeinek szimbolikája” címû fejezetben. Ezt idézzük:
“… aranyból készült, rekeszzománc képekkel. Két részbôl áll. Felsô fele sötétebb, tisztább aranyból kimunkált négy
keresztpánt, a pántok 51–52 mm szélesek. Ezt a felsô koronarészt ábráinak latin nyelvû magyarázatai után a régebbi
szakirodalom latin koronának (corona Latina) nevezte el. A négy pánt aranyabroncson nyugszik. Ez vastagabb,
halványabb, nagyobb ezüsttartalmú, rekeszzománc képeit görög nyelvû magyarázatok kísérik. Ezért lett a neve görög
korona (corona Graeca), de minthogy megtalálható rajta a bizánci birodalom uralkodójának és fiának a képe, nevezik
bizánci koronának is. A korona magassága – a tetején található, ferdén álló latin kereszt nélkül – 127 mm. Az alsó
koronarész nagyobb átmérôje 216 mm, a kisebb 204 mm, az abroncs tehát nem szabályos kör alakú. Kerülete: 720
mm. Két oldalán négy-négy, 10–13 cm hosszú lecsüngô aranylánc látható, amelyeknek mindegyike lóhere formában
csoportosuló drágakövekben végzôdik. Hátul, középen, egy hasonló lánc csüng alá.
A görög és a latin koronarész alakjai egyaránt a középkor vallásos világába vezetnek bennünket. A görög korona
maga is két részre oszlik: egy alsóra és egy felsôre. A felsô részen elöl jobbról-balról fültôl fülig háromszög alakú és
félköríves oromzatok váltakoznak. Minden oromzat csúcsán 1–1 színes (vörös, kék, fehér) drágakô ül. Az oromzatok

zöldes mintázatai olyan zománceljárással készültek, amely a világosság felé fordítva az üveghez hasonlóan átlátszik
(translucid). Ez azért lehetséges, mert mezôik nem fémlemezre kerültek, hanem az oromdíszek rekeszfalait
máriaüvegre rakták fel, majd beolvasztás után ezt lecsiszolták. Hátul az oromzatokat nagy gyöngyök helyettesítik.
Elöl a felsô rész közepén, kiemelt helyen a trónuson ülô “világbíró” *Krisztus, görög szóval *Pantokrátor képe
látható. A *Pantokrátor fejét keresztes fénykoszorú övezi. Jobbját (görög szertartás szerinti mozdulattal) áldásra
emeli, baljában könyvet tart (“az élet könyvét”). A görög korona ábrái közül egyedül ô szerepel teljes alakban, a
többieknek csak mellképük látható. *Krisztus trónusának jobb és bal oldalán egy-egy ciprusfa (»életfa«) áll, a két fa
felett kör alakú mezôkben *Krisztus monogramja olvasható (bizánci szokás szerint görög betûkkel írva). Minthogy a
bizánci mûvészetben sokszor ábrázolják *Krisztust, amint éppen megkoronázza az uralkodót, a *Pantokrátor képe a
koronán a feudalizmus eszmerendszerének megfelelôen a koronával nyert uralkodói hatalom isteni eredetére utal.
A bizánci korona felsô részének hátoldalán, a trónuson ülô *Krisztussal átellenben fekete szakállas uralkodó képe
vonja magára a figyelmünket. Míg a *Pantokrátort ábrázoló oromzat 47 mm magas és 55 mm széles volt, az
átellenben lévô alaké kisebb, csak 40 mm magas és 45 mm széles. A görög felirat szerint e férfiú »Mihály, a rómaiak
(értsd: a bizánciak) császára, a *Dukász«. Teljes császári díszében pompázik elôttünk. Válláról a bizánci uralkodók
jellegzetes ruhája hull alá. Koronával ékesített fejét kékeszöld dicsfény övezi, jobbjában a bizánci császárok
hagyományos, a nyugat-európai jogarnak megfelelô jelvényét, a labarumot tartja, bal kezében kardmarkolat látható.
*Dukász Mihályt más, korabeli ábrázolások és leírások is hasonlónak mutatják, mint a koronán látható képe. Császár
voltát az is hangsúlyozza, hogy a zománckép betûi, amelyek ôt megnevezik, vörös színûek. (A bizánci császári
oklevelekben az aláírás mindig vörös betûs.) A görög korona zománcképei közül – ha átellenben is – egyedül
*Dukász Mihály portréja került a *Pantokrátorral egy sorba, s így megelôzte nemcsak az alsó részen megjelenített
világi személyeket, hanem az ott található arkangyalokat, illetve szenteket is. Mindez a császárnak, a Föld urának a
nagyságát, *Krisztushoz hasonlatos voltát hangsúlyozza: ô az égi hatalom földi hordozója.
A görög korona alsó részén nyolc négyszögletû, színes zománclemez váltakozik sima mezôkkel, amelyek
mindegyikében egy-egy nagyobb drágakô látható. A középsô koronatengely két oldalán, jobbról és balról, két
arkangyal mellképe tûnik fel: Mihályé és Gábrielé. Mindketten a korona középsô tengelye felé, azaz elôre néznek.
Kezükben három ágban végzôdô hírnöki pálca látható. A bizánci egyházi mûvészet gyakran ábrázolta így a két
arkangyalt. A mellképeken a fejek mellett jobbról-balról görög betûk jelölik – rövidítéssel –, hogy valóban Mihály,
illetve *Gábriel arkangyalé a két kép. A koronán feltehetôen nem pusztán díszítô szerepük van, hanem fontos eszmei
funkciójuk is. A bizánci hagyomány szerint Nagy *Konstantinnak az Úr angyala hozta le az égbôl a koronát és a
császári jelvényeket. Ismerünk olyan X. századi bizánci ábrázolást, amely szerint *Krisztus az égbôl koronát nyújt a
császár felé, *Gábriel arkangyal ezt az uralkodó fejére teszi, *Mihály arkangyal pedig kezébe adja a lándzsát. A két
arkangyal, akiknek képe a felsô rész *Pantokrátorával mintegy háromszöget alkot, a koronaabroncson egyértelmûen
a koronázás és az uralkodói hatalom égi eredetére utal.
A görög korona következô két ábrája jobbról és balról ismét párba állítható. *Mihály arkangyal mellett *Szent
György, Gábriel mellett *Szent Demeter – ugyancsak az ôket megnevezô görög betûkkel kísért – képét helyezték el.
Mindkettô a bizánci egyház kedvelt harcos szentje. Érthetô, hogy jobb kezükben mind a ketten lándzsát tartanak, bal
oldalukat pajzs oltalmazza. *Szent György Bizáncban a katonák védôszentje volt, az ô képe díszítette a császárok
zászlóit. (Bizánc bukása után az orosz cárok is címerükre, zászlajukra vették sárkányölô *Szent György alakját; e
jelenet a közép- és nyugat-európai vallásos mûvészetben is kedvelt volt.) *Szent Demeter, a bizánciak másik harcos
szentje, a vallásos hagyomány szerint, számtalanszor kelt ki sírjából s válságos pillanatban fehér lován megjelenve
visszafordította a barbár seregek áradatát, megverte a hun, szláv, avar és bolgár támadókat. *Szent György és *Szent
Demeter alakja tehát minden bizonnyal a barbárok elleni harcban az égiek segítségét jelképezô motívumként
kerülhetett a koronára.
Kétoldalt továbbhaladva hátrafelé, *Szent György mellett *Szent Kozma, *Szent Demeter mellett *Szent Damján
látható. A két orvosszent annak köszönhette népszerûségét, hogy a hagyomány szerint ingyen gyógyítottak.
Ábrázolásuk megfelel a bizánci mûvészet felfogásának: jobb kezüket a mellük elôtt tartják s orvosi mûszert fognak.
Az önzetlen égi tudomány közvetítôiként kerülhettek a koronára. Kozma és *Damján után két e világi személyiség
ábrázolása következik: az egyik *Bíborbanszületett Konstantin, a rómaiak (azaz: a bizánciak) császára, a másik
»*Geobitzász, Turkia hívô királya«. (*Geobitzászt a kutatók szinte kivétel nélkül Gézával azonosítják.) Ôk már
egészen hátra, *Dukász Mihály képe alá kerültek és ugyanúgy háromszöget alkotnak vele, mint elôl a *Pantokrátor a

két arkangyallal. Konstantin *Dukász Mihály trónörököse és társcsászára volt, képe sokban emlékeztet apjáéra:
koronás fejét ugyanolyan fénykoszorú övezi, koronájáról, akárcsak apjáéról, drágakövekben végzôdô aranyláncok
csüngenek alá. Konstantin ruházata is hasonló apjáéhoz. Bal keze kardmarkolatán pihen. (Zárójelben megjegyezzük,
hogy egyes kutatók a zománclemezen csak neve három elsô kezdôbetûjével (KON) jelölt alakot nem *Dukász
Mihály fiával, Konstantinnal, hanem a császár hasonló nevû fivérével és társcsászárával azonosítják.)
Míg Konstantint vörös színû betûk illették meg, Géza képén a kékes felirat azt jelzi, hogy király ugyan, de rangban
elmarad a császár és a társcsászár mögött. A szöveg »Turkia« megnevezése minden bizonnyal Magyar-országra utal:
a bizánci források az ezredforduló táján turkoknak nevezték a magyarokat. Külön figyelmet érdemel a *Géza király
címe mellé tett “hívô” jelzô: ez a görögben jelent hívô keresztényt, de van “hû” értelme is, ami célzás lehet arra,
hogy Géza hû barátja, szövetségese Bizáncnak. Gézát nemcsak Magyarország királyának nevezi a korona, hanem
uralkodóként is ábrázolja: fején korona van (persze nem olyan, mint *Dukász Mihályé és Konstantiné), de a fejét
nem övezi fénykoszorú. Jobbjában kettôs keresztet tart, de a kereszt alsó vízszintese csak egy szakaszon egyenes,
középsô része felül nyitott félkörök alakjában van kiképezve. Géza bal keze is kardon nyugszik. A koronán való
ábrázolása és elhelyezése tehát amellett, hogy megbecsülést, elismerést jelent, egyben azt is érzékelteti, hogy Gézát
mégsem lehet a bizánci uralkodókkal egyenlônek tekinteni.
A bizánci korona oromlemezei mögül drágakövekkel szegélyezett arany*pántok nyúlnak fel a koronacsúcs felé. A
négy pánt alul a görög koronának a *Pantokrátort és *Dukász Mihály császárt ábrázoló zománclemezei mögül,
illetve a két oldalon levô kis félkör alakú oromlemezek mellôl indul ki. Fenn középen a négy pánt négyszögletes
lemezben egyesül. E négy, egymást keresztezô pánt és a középsô lemez alkotja a latin koronát, amelyet szintén
zománcképek díszítenek. Tehát a bizánci koronapántra szerelték rá a latin korona keresztpántjait. A négy félpánt
mindegyikén két-két kép van, de a görög korona *Pantokrátort és *Dukász Mihályt ábrázoló oromlemezei ezekbôl
egyet-egyet szinte teljesen elfednek. A latin korona tetején a négyszögletes lemez szintén a trónusán ülô *Krisztust
ábrázolja, két oldalán egy-egy ciprussal, »életfával«. Feje körül keresztes fénykoszorú, jobbját áldásra emeli,
baljában “az élet könyvét” tartja. Feje mellett jobb-ról és balról egy-egy kör alakú mezôben a nap és a hold képe. A
*Krisztus-alakot középen kerek, csavarmenetes lyuk fúrja át, a korona tetején álló kereszt beillesztésére. Az
elmondottakból kitûnik, hogy a latin korona *Krisztus-ábrázolása, bár másként ül, mégis igen sokban emlékeztet a
görög korona *Pantokrátorára, egyes kutatók fel is tételezik, hogy annak utánzataként készült.
A latin korona elsô keresztpántjának alsó zománclemeze alig látható, mert a bizánci korona *Pantokrátora elfedi.
Csak a latin nyelvû névfelirat árulkodik arról, hogy *Szent Bertalan apostol képét helyezték a zománclemezre,
amelynek mintegy kétharmada hiányzik (szétporlott, csonka). Fölötte a zárt zománctábla fénykörrel övezett, ôsz
szakállú férfialakja könyvet tart a bal kezében, jobbjával a könyvre mutat. A felirat szerint *Szent Jánosé ez a kép. A
jobb oldali keresztpánt alsó, szakálltalan fiatal férfialakja *Szent Fülöp, fölötte a félkörrel övezett, *Szent Jánoshoz
hasonló, jobbját áldásra emelô szakállas férfi *Szent Pál.
A hátsó koronapánt alsó, *Dukász Mihály ábrájától elfedett zománcképén újabb szakállas apostol képe van: Szent
Tamásé; felette a fénykörrel övezett, baljában kézirattekercset tartó szakállas alak a latin felirat tanúsága szerint
*Szent Jakab. Végül a bal oldali pánt alsó képén levô apostol *Szent András, felette az ôsz szakállú, jobbjában
kulcsot, baljában kézirattekercset tartó férfi *Szent Péter.
A latin korona ábráinak magyarázata jóval egyszerûbb, mint a bizánci korona képeié: a bibliai Jézus *Krisztus és
nyolc apostola került a zománclemezekre. Mivel pedig a vallásos hagyomány szerint *Krisztusnak tizenkét apostola
volt, az is nyilvánvaló, hogy a kompozícióhoz valamikor hozzátartozott mind a tizenkét apostol zománcképe. Mivel
négy apostol zománclemeze teljesen hiányzik, ez azt jelenti, hogy a középkorban hagyományos tizenkettônek
tekintett apostolok sorozatát alaposan megcsonkítva helyezték a koronára.
Már eddig is volt szó néhányról azok közül a drágakövek közül, amelyek mind a latin, mind a görög koronát nagy
számban díszítik. A nagyalakú csiszolt és csiszolatlan zafírok, gránátkövek, rubinok és ametisztek mellett kisebb
igazgyöngyökbôl felfûzött egész sorok díszítik a koronát, illetve övezik körül annak alsó pántját. A sokszínû
gyöngyöknek, valamint a zöldes translucid oromzatoknak köszönhetô, hogy erôsebb megvilágításban a korona
egyszerre a legkülönbözôbb színekben ragyog fel.”58 – 11-16.
Ez a koronaleírás a hagyományos, kétévszázados, egyben többségi véleményt fejezi ki, hiszen az, hogy egy vagy két
egyesített koronáról beszélünk, a mértékegységet milliméterben adjuk meg, amint a XIX. századtól általános, vagy az

angol inch-ben, hogy hány apostolról szólunk, már keletkezéstörténeti állásfoglalás. Abból, hogy a korona *Szent
István idején már ebben a szerkezetben megvolt-e, történelmi, politikai következtetések adódnak. Az újabb nézetek
és a hagyományos felfogás között szakadéknyi a távolság. Az újabb, Csomor Lajos és elvbarátai által képviselt
felfogásnak nyomatékos teológiai, nemzetpolitikai, a nemzeti küldetéstudatot erôsítô mondanivalója van. Ennek a
küldetéses, szakmai (ötvös) és teológiai, ôstörténeti megközelítést képviselô véleménynek az ismerete
nélkülözhetetlen a Szentkorona-tan kutatói és hívei számára. E nézetek átfogó és lényeges részleteket jól kiemelô,
eredeti keresztény megközelítésû és közjogi elemeket is felölelô összefoglaló, elemzése a Molnárfi Tiboré 322, 323,
324. Csaknem olyan jelentôs a maga rövidségében, mint Kocsis István alapvetô fontosságú, történelmi-közjogi-
nemzetpolitikai értekezése.251
Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a magyar közjogi felfogás szerint: “A Szent Korona ereje végsô elemzésben
kétségkívül a nemzet akaratában van. … a magyar népléleknek vallásos hittel párosult hagyományos érzülete a Szent
Korona klenódiumát a puszta jelképen túl valóságos egyéni tényezôvé emelte… Ha azonban a szent korona valamely
sorscsapás következtében megsemmisülne, vagy annak használata másféle vis maior miatt lehetetlenné válnék, annak
pótlásáról, mint azt fentebb már említettük, a nemzet akarata teljes jogérvényességgel gondoskodhatnék.” 422 – 290.
Amikor a nemzeti akarat gyenge, a közösség bajban van, megnövekszik a szent tárgy fontossága, a nemzeti akaratot
erôsítô, erôt sugárzó jelentôsége, amint az napjainkban is látható. Amikor a nemzet élete kiegyensúlyozott viszonyok
közepette, akaratnyilvánításra képesen zajlik, akkor a tárgy misztériumával szemben megnövekszik a közjogi tanban
lévô misztérium ereje és súlya. Legjobb példája ennek a kiegyezés és az elsô világháború közötti idôszak, *Timon
Ákos közjogi munkálkodásának ideje, amikor a nemzeti akarat láthatólag erôsnek mutatkozott arra, hogy erôt adjon a
Szent Koronának a Szent Korona eszméjében, nem pedig a titokzatos Szent Koronától kérte, várta hiányzó erejét,
mint korunkban, amikor igen nagy szükség van a Szent Koronának adott nemzeti erô visszasugárzására.
A Korona történetérôl*
A Szent Korona története maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzá fûzôdô eszme nem azonos, de nem is válik
el sorsuk, s mi több: nem érthetô egyik a másik nélkül. “A Szent Korona nem királyi ékszer, hanem az ország szent
koronája, s mint ilyen, jelképe a magyar államhatalomnak… A koronázás a kezdetben tiszta egyházi szertartásból
1205 óta válik fontos alkotmányjogi intézménnyé, amikor is *III. András koronázásakor esküt tesz arra, hogy
“országa jogait és a korona méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani.”87 – 358. Koronánk történelmünk hiteles tanúja.
*Bartoniek Emma írja 1939-ben megjelent kitûnô, A magyar királykoronázások története címû könyvében:
“Lássuk mármost a magyar Szentkoronának rövid történetét, hiszen ez a jelvény központjában áll az egész magyar
koronázási gyakorlatnak, s döntô fontosságú, elengedhetetlen tényezô a magyar királyi hatalom átruházásában.
Eléggé ismeretes, hogy Szentkoronánk két részbôl áll. Az alsó, nyílt koronát, tudjuk, *Dukász Mihály görög császár
küldötte *I. Géza magyar királynak mintegy 1075-ben, a hagyomány szerint, elismerésül azért az emberséges
bánásmódért, melyben Géza Nándorfejérvár dicsôséges elfoglalásakor a görög foglyokkal bánt. Hogy ezt a diadémet
valóban Mihály császár ajándékozta és valóban I. Gézának, az kitûnik a koronát ékítô képek felírásaiból, melyek
megnevezik mind Mihály császárt, mind pedig Gézát, »Magyarország (görögül: Turkia) igazhitû királyát« is. Ezen
tehát semmiféle szkepszis nem tud egy jottányit sem változtatni. Szentkoronánk másik része, a felsô, zárt korona,
melyet egy ma már ferdén álló kereszt ékít. Ez a felsô zárt korona az, melyet *II. Szilveszter küldött *Szent
Istvánnak, s melyet valószínûleg már *I. Géza korában összeillesztettek a *Dukász-féle nyílt koronával.
Szilveszter koronaadományát *Szent Istvánnak az a legendája beszéli el, melyet *Hartvik püspök szerkesztett
*Kálmán király korában, mintegy 1109 és 1114 között. Nincs ok, amiért hitelét kétségbe vonnám, s ez a legenda a
tanúnk arra, hogy mai Szentkoronánknak felsô, nem *Dukász-féle része az eredeti Szilveszter küldötte szentistváni
korona.
Igaz, *VII. Gergelynek, a pápai világuralom szenvedélyes elôharcosának egy 1075-ben írt oklevele azt állítja, hogy
*III. Henrik német császár, mikor magyar hûbéresét, Pétert 1044-ben trónjába visszahelyezte, a pápának,
helyesebben *Szent Péter apostolnak megküldötte a legyôzött *Aba Sámuel királyi lándzsáját és koronáját éspedig

azért, hogy »azok, mint az ország jelképei, eljussanak arra a helyre, hová a Magyarország fölötti fôhatalom
(principatus) tartozik«. Ne feledjük, Gergely mindenáron fôhûbér urává akarta magát tenni minden keresztény
fejedelemnek, így a magyar királynak is. Ezért Gergely elôadása csak részben lehet helyes. Mert ne feledjük azt sem,
hogy más, teljes hitelû német krónikák, melyeknek nem volt érdekük mást mondani, mint a puszta tényeket, csak a
lándzsa megküldésérôl tudnak. Így az Altachi Évkönyvek is, melyek pedig ennek a kornak magyar eseményeire máig
a legfontosabb forrásunk, hiszen egykorú magyar krónikáink is ezekbôl merítettek. És csak lándzsát látott a Szent
Péter bazilikában felfüggesztve az a milánói követ is, ki 1077-ben járt városa megbízásából Rómában, s ezt
krónikájában szintén megírja. Úgy hisszük, *VII. Gergely a koronát csak állítólagos fôhûbérúri igényei
alátámasztására tette hozzá a lándzsához, s ennek a koronaküldésnek csak annyi alapja van, mint a pápai
hûbéruraságnak Magyarország fölött, melyet *VII. Gergely ebben a levélben is, de más írásaiban is épp ily
meggyôzôdéssel hirdet. Különben is, még Gergely sem arról a koronáról szól, melyet Szilveszter küldött, – ez a
hiedelem csak azért terjedhetett el a magyar történetírásban, mert Gergely levelét sokan félreértették, s úgy
magyarázták, hogy Henrik azért küldötte volna *Aba Sámuel koronáját Rómába, mert az onnan jött.
Másfelôl tény az, hogy *III. Henrik császár *Aba Sámuel fölött nyert gyôzelme után (mikor pedig ennek lándzsáját is
elküldötte »*Szent Péter testéhez«) Pétert megkoronáztatta – »koronájába teljes joggal visszahelyezte« – és
sajátkezûleg intronizálta. A következô évben azután, mikor Henrik ismét meglátogatta magyar védencét, ez
lándzsával felajánlotta neki országát, melyet Henrik nyilván ugyanazon lándzsával vissza is adott neki – hûbér
gyanánt. Az is tény, hogy Péter után I. Endrét, I. Bélát, s mind az összes többi XI. századi magyar királyt
megkoronázták (*Szent László kivételével). Volt tehát királyi lándzsa is, korona is az országban azután is, hogy Aba
lándzsája Rómába került, s azelôtt is mielôtt *Dukász Mihály Szentkoronánk alsó részével I. Gézát 1075 körül
megajándékozta. (Pl. Salamon király 1063–1076. évi obulusain – ezüstpénzein – is fején koronával ábrázoltatik.)
Miért a pápához fordult *Szent István koronáért?
Mert a koronázás egyházi szertartás, s ezért koronáért is a keresztény egyház fejéhez kellett fordulnia. Tény viszont
az is, hogy *Szent István koronázásáról, tehát az új magyar királyság megalapításáról *III. Ottó német császár is
tudott, sôt azt melegen pártolta, s *Szent István a magyar keresztény államot a császár jóindulatú buzdítására és a
pápa áldása mellett alapította meg. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)
Melyik a többi, s legrégibb magyar koronázási jelvény? Már *Szent Istvánt is kereszttel kezében ábrázolják pénzein,
hosszú, lándzsanyélre tûzött kereszttel, éspedig nem kettôs, hanem egyszerû, de görög (egyforma hosszú szárú)
kereszttel. Legrégibb pecséteinken – *Szent László és *Kálmán idejébôl – országalmát is tart a király, szintén
kereszttel ékítve – mint ezt már fentebb is említettük. A kard is már *Szent István korának hagyománya – a
*Koppány vezér ellen induló még koronázatlan fejedelmet német vitézei lovaggá ütik – sôt ô *III. Ottó császártól
lándzsát is kapott ajándékba. Ezt a lándzsát kereszttel is szokták ékíteni. Imre király és öccse Endre, a késôbbi *II.
Endre viszályából tudjuk azt is, hogy a királyi (bírói) pálca mily fontos jelvénye a királyi hatalomnak. Mikor ugyanis
a Dráva partján egymással szemben álló két sereg királyi oldaláról Imre király egymagába átmegy Endre táborába,
csupán királyi pálcáját tartja kezében, mert ez a fegyver elég ahhoz, hogy öccsét kézenfogva ellenállás nélkül
kivezethesse fegyveresei közül és fogságba vethesse. Régi hagyomány, hogy *Szent István palástját adják rá az új
királyra.
Most már az a kérdés, hogy mai koronázási jelvényeink közül a szent koronán kívül, melyek kétségtelenül *Szent
István koriak? A palást, s talán még a jogar is. Mert a ma is használatos kard, országalma, s a többi ruhák, sôt a
kereszt is, kétségtelenül késôbbiek, legtöbbnek már stílusa is elárulja ezt. A palástra azonban – mely *Gizella
királyné és udvarhölgyei munkája, – rá van hímezve, mégpedig a sok javítás és átalakítás dacára ma is olvashatóan,
hogy azt *Gizella királyné ajándékozta a veszprémi egyháznak. Ebbôl az eredetileg miseruhának készült öltönybôl
alakították át a koronázási palástot.
A jogar (sceptrum) *Szent Istvánkorinak látszik – stílusa erre mutat – s egyike a legrégibb máig fennmaradt európai
királyi jogaroknak, ha éppenséggel nem a legrégibb. Mégis, teljes biztonsággal – adatok híján – nem lehet azt ma
már *Szent Istvánra visszavezetni, hiszen régisége ellenére késôbben is kerülhetett a magyar koronázási jelvények
közé. A kard kései darab, mintegy XVI. századi, késôbbi az országalma is, melynek korát elárulja a ráillesztett Anjou-
kori magyar címer, és késôbbi az apostoli kereszt is, mely mai alakjában szintén nem lehetett meg *Szent István
jelvényei között.
De lássuk most a magyar Szentkorona további sorsát. Tudjuk, mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve,

mégpedig elég primitív módon: a felsô, *Szent istván kori rész 1·5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az
*I. Géza-féle bizánci alsó koronához.
Ilyen nagyfontosságú esemény Szentkoronánk eléggé viszontagságos történetében nem fordult elô több. Az Árpádok
sajnálatos testvérharcai alatt ugyan sokat vándorolt egyik trónkövetelôtôl a másikhoz, azonban egészen *Bajor Ottó
ismeretes kalandjáig nem ismerünk róla semmi említésre méltó eseményt. Az említett Ottó a *Szent István-
nemzetség fiágának kihalta után, 1305-ben magyar királlyá választatván, Magyarországba utaztában a Szentkoronát,
melyet elôdjétôl, a lemondott *Venceltôl kapott meg, valahol Ausztriában, egy igen sokaktól járt országúton
elvesztette. Tudniillik a tokba rejtett Szentkorona – lehet, hogy a tokot híven ábrázolja a Képes Krónikának ezt a
jelenetet megörökítô képe – a kocsiról, melyen Ottó utazott, leesett, s azt csak jóval késôbb találták meg Ottónak a
keresésé-re visszaküldött emberei. A kor vallásos képzelete, melyet mélységesen áthatott Isten mindenekre kiterjedô
gondosságának hite, az Isteni gondviselés mûvét látta a Szentkorona csodálatos megtalálásában, s azt azzal
magyarázza, miszerint Isten nem akarta, hogy Magyarország megfosztassék az ô, angyal-küldötte koronájától. Tehát
a Szentkorona birtokosa már itten, a XIV. század közepei Képes Krónikában is Magyarország, és nem a király. Ottó
már kezdettôl gyenge és népszerûtlen uralmát megerôsíteni nem tudta, s ezért, hogy a hatalmas *Apor László erdélyi
vajda szövetségét megnyerje, ennek lányát óhajtotta feleségül venni. A vajda azonban a királyi kérôt fogságba ejtette,
a Szentkoronát pedig magához vette. Ottó rövidesen kiszabadult, de reményt vesztve feladta a küzdelmet a magyar
trón elnyerésére, s eltávozott az országból. A Szentkorona Apornál maradt, ki nem volt hajlandó azt a közben trónra
került *Károly Róbertnek átadni. Károlyt tehát egy más, *Gentilis bíboros, pápai követ által felszentelt koronával
koronázták meg, 1309-ben, míg az eredeti Szentkoronát Gentilis egyházi átokkal sujtotta, hogy azzal érvényesen
koronázni mindaddig ne lehessen, míg az *Károly Róbertnek kezére, vagy pedig a székesfehérvári káptalan birtokába
nem kerül. Ez utóbbi ugyanis mindeddig a Szentkorona ôrzôje. Végre is *Apor László 1310-ben mégis kiadta a
Szentkoronát, s Károlyt utolsó: negyedik magyar koronázásán azzal is meg lehetett koronázni. Ettôl kezdve a
Szentkoronát a biztos Visegrád vára idôkkel dacoló falai között ôrizték, vagy pedig Budán, a királyi várban. De a
királyi tárnokmester budai háza is volt ôrzôhelye Szentkoronánknak. A visegrádi várban történt Szentkoronánkkal az
1440. évi, már többször említett különös, de a korona végtelen nagy jelentôségére igen jellemzô esemény: a
Szentkorona elraboltatása *Erzsébet özvegy anyakirályné parancsára. Említettük azt is, hogy a királyné elítélendô
parancsát *Kottaner Ilona hajtotta végre, a királyné bizalmas udvarhölgye, ki ezt a feladatot pontosan és nem minden
leleményesség nélkül teljesítette. Bár igen érdekes a kalandos rablási história s az izgalmas utazás Visegrádról
Komáromba a királynéhoz, télvíz idején kocsin a befagyott Duna jegén át, mely meg is repedt a Szentkoronát szállító
kocsi súlya alatt, ezt itten mégsem mesélhetjük el újból. Itt csak annyit, hogy mikor Erzsébet megtudja, hogy a
pártján lévô urak hajlandók lettek volna az ô gyermekét megkoronáztatni, eleinte nem merte bevallani bûnét a
magyar urak elôtt, hanem nagyon megbánva fölöslegesnek bizonyult tettét, rá akarta bírni *Kottaner Ilonát, hogy
csempéssze vissza a koronát ismét Visegrádra. Azonban a szegény asszony, ki már eddig is rengeteg aggodalmat,
testi és lelki fájdalmat, lelkiismeretfurdalást állott ki bûne miatt, erre semmiképpen sem volt rávehetô, s
megfeledkezve a királyné iránti tiszteletrôl és szubordinációról, elég nyers válaszban tagadta meg az elôbbinél is
furcsább megbízás teljesítését. De az özvegy anyakirályné nem haragudott meg. Elhatározták, hogy rögtön
végrehajtják a koronázást, s *Kottaner Ilona Zsigmond király egy díszes, arany és vörös, fehér mintás öltönyébôl,
melyet késôbb miseruhává alakítottak át, éjnek idején a komáromi vár kápolnájába zárkózva, nagy titokban
megvarrta a kis László koronázási öltönyét: albát, (fehér inget), palástot, stólát (tehát ez is volt a koronázási ruhák
között, ami arra mutat, hogy a koronázási díszöltözet majdnem teljes papi ornátusnak felel meg), karkötôt (mint a
misézô papnál), keztyût (apátok, püspökök is viselnek ezt teljes díszben) és sarut. Ez a leírás igen fontos, mint
egyetlen és teljes hitelû felsorolása annak, hogy a magyar király koronázási öltözete milyen darabokból állott. (Itt
Zsigmond császárnak *Dürer által festett, ismert arcképére emlékeztethetek, melyben szintén van stóla, karkötô, s a
császár szinte mint misézô püspök ábrázoltatik.) Ezen elôkészületek után az özvegy anyakirályné bevallotta a magyar
urak elôtt, hogy a Szentkorona már nála van. L*átva a rossz benyomást, melyet ez a felfedezés *Garai Lászlóra, a
Szentkorona ôrzésével megbízott báróra tett, (ebbôl úgylátszik, hogy ez tényleg nem tudott a Szentkorona
elrablásáról) segítségül hívta *Cillei Ulrik mellé másik rokonát, Albert osztrák herceget. Az osztrák herceg felismerte
a helyzetet: ha Ulászló lengyel király eljut a magyar trónra, elvesznek a *Habsburg-háznak a magyar trón elnyerésére
táplált reményei, míg a gyermek László trónfoglalásából az osztrák ház elé fényes lehetôségek tárulnak. Lóhalálában
– a szó szoros értelmében, mert több lovat halálra hajszolt – Székesfejérváron termett tehát, éppen pünkösd napján,

melyre a kisded koronázását kitûzték. Már más helyt leírtuk a hirtelenében megejtett koronázást, melyen a magyar
országlakosoknak csak egy része jelent meg, a többi – a nagyobb és jelentékenyebb rész, köztük *Hunyadi János is –
a török veszedelem ellen legalkalmasabb királyjelölt: *I. Ulászló mellett állott.
Szentkoronánk XV. századi kálváriája *Kottaner Ilona merényletével még nem ért véget, sôt annak súlyosabbik része
csak most kezdôdött. A gyermek László pünkösdi koronázása után (1440. május 15.) – ez is eléggé ismeretes –
Szentkoronánk az özvegy királyné kezén maradt, ki azt féltékenyen ôrizte, s nem volt hajlandó az idôközben szintén
megkoronázott *I. Ulászlónak átadni.” 40 – 58-64.
Amint másutt olvasható, ekkor koronázzák meg *I. Ulászlót a *Szent István fejereklyetartóját addig díszítô
koronával, amelyet a székesfehérvári bazilikában lévô sírból vesznek ki. Az 1440. július 17-én kelt oklevélben az
országgyûlés szól a királyválasztási jogról és a királyi hatalom átruházásának jogáról, s a Szentkorona eszméjérôl is,
a Szentkoronát mindaddig megfosztva “hatályosságától, bármely jelentôségétôl, misztériumától és erejétôl”, amíg
meg nem kerül, egyúttal átruházva e tulajdonságokat az említett ereklyére. Tették ezt azért, mert az 1439-ben elhunyt
Albert csecsemô fia az adott helyzetben nem volt megfelelô, Ulászló volt “az alkalmas király”.
Kövessük tovább *Bartoniek sorait:

“A Szentkorona újból vándorútra indul tehát – híven kifejezve, szimbolizálva azt a szerencsétlen szakadást, mely a
magyar királyi hatalom birtokában ekkor bekövetkezett, s csak Mátyás uralomrajutásával, illetôleg 1464-ben történt
megkoronázásával ért véget. Nem egészen bizonyos, hogy a Szentkoronát *Erzsébet királyné hová rejtette és
továbbította, csak az bizonyos, hogy meglehetôsen viszontagságos utazás után az özvegy anyakirályné végre is
Habsburgi Frigyes római-német királynak, rokonának kezébe adja, mint zálogot 2500 magyar forintnyi
kölcsönösszegért! Ez a legnagyobb megaláztatás, melyet Szentkoronánk kilencszáz éves története alatt elszenvedett:
zálogtárgyként a Bécs melletti Hainburg várába vándorol, s osztrák földön és kézen marad 24 éven keresztül. Frigyes
persze – látszólag *V. László gyámjaként, ennek érdekében – nem akarja kiadni a Szentkoronát, nemcsak *I.
Ulászlónak, hanem magának gyámoltjának, *V. Lászlónak sem, mikor az 1453 januárjában tényleg átveszi az
uralmat Magyarországon. Ezzel aztán Frigyes nyíltan színt vallott, hogy magának akarja Magyarországot
megszerezni. Azonban 1464-ben – részben *II. Pius pápa, a híres Aeneas Sylvius Picco-lo-mini nyomására is, aki
pápasága elôtt *III. Frigyes szolgálatában állott – mégis csak kénytelen Szentkoronánkat Mátyás királynak kiadni.
Nem részletezhetjük itten azt a huzavonát, akadékoskodást, mellyel Frigyes Szentkoronánk visszaadását késlelteti,
sôt kijátszani szerette volna. Mátyásnak magas váltságösszeget kellett fizetnie Frigyes császár kezéhez, 80,000 frt-ot,
tehát harminckétszeresét annak a 2500 frt-nak, melyet Frigyestôl a Szentkoronáért anyagi nehézségbe jutott rokona:
Erzsébet kapott.
Az a méltatlan sors, melyet a Szentkoronának az utóbbi huszonnégy év alatt el kellett szenvednie, arra késztette
Mátyást és az országlakosokat, hogy törvényben gondoskodjanak ezentúl a Szentkorona kellô ôrzésérôl. Mindjárt a
koronázás utáni 1464. országgyûlés törvényben elôírja, hogy a király gondoskodjék arról, hogy a Szentkorona méltó
helyen, alkalmas személyek által ôriztessék, nehogy, amitôl Isten óvjon, ismét elidegeníttessék az országtól, ahogy ez
nemrégiben annak méltatlan és gondatlan ôrzése miatt történt, amibôl az országra jóvátehetetlen károk és
kimondhatatlan veszteségek származtak, s amiért a Szentkoronát az ország közössége pénzébôl vissza kellett váltani.
(1464: II. t.-c.) A törvény csak ennyit mond, a végrehajtást, úgy látszik, a királyra bízták, ekkor még nem voltak
szokásban a nagyon szabatos és részletes elôírások törvényeinkben. Ezek inkább irányelveket szabnak meg, melyeket
a gyakorlat, a kormányzás a lehetôség szerint alkalmaz a felmerülô esetekben és rendesen márcsak megtörtént
bajokat, jogsérelmeket akar reparálni.
Ezután végig a mohácsi vészig nem történt a Szentkoronánkkal említésre méltó esemény: Mátyás király halála után
*Corvin János, kit Mátyás utódjává dezignált, s ki ezért a Szentkoronát és a többi jelvényt is magánál tartotta,
készséggel átadta azokat szerencsésebb riválisának, *I. Ulászló cseh királynak, e néven második magyar királynak,
sôt ennek koronázásakor a menetben ô maga, Mátyás trónjelöltje vitte a koronát. Két évvel Ulászló koronázása után,
1492-ben, az ô elsô törvénykönyve már pontosan megszabja, hogy hol, s kiknek kell a szentkoronát ôrizniük.
(Beköszönt a nagy törvényhozási idôszak, Werbôczy korszaka, s Ulászló tizenöt éves uralkodásából hét
törvénykönyv maradt fenn.) Tehát az 1492: 3. artikulus elrendeli – itt már az országgyûlés beszél, elsô személyben,
nem a király, mint még Mátyás törvényeiben is –, hogy a korona ezentúl – mint eddig is – Visegrád erôs várában

ôriztessék, két koronaôr által, kiket az országgyûlés választ tagjai közül. A Szentkoronának és a koronázási
jelvényeknek tényleges ôre persze a visegrádi vár kapitánya volt, kinek az idônként választott koronaôrök a
Szentkoronát írásos elismervény ellenében adták át. 1498-ban a 25. artikulus elrendeli, hogy a koronaôrök ne papok,
hanem világi bárók legyenek, 1500-ban pedig a 23. artikulus megszabja, hogy koronaôrt csak kettôt válasszanak
éspedig a világi urak közül, a király, a bárók, prelátusok és a többi országlakosok együttesen.
A mohácsi vész elôtt a többi koronázási jelvény mindig követte a Szentkorona sorsát, kivéve azt a 24 évet, mikor
Szentkoronánk Ausztriában, *III. Frigyes császár kezén volt, hova a többi jelvényt nem vitték el. Hogy az akkori
koronázási jelvények közül ma csak a jogar, az országalma és a királyi palást vannak meg, azt már fentebb említettük.
Nem hagyhatjuk el a középkort a nélkül, hogy ki ne térjünk arra a rendkívüli fontosságra, melyre Szentkoronánk a
középkori magyar állami és politikai életben is szert tett. Ez már kiviláglik ugyan az eddig mondottakból is, hiszen
már eddig is láttuk, hogy a Szentkorona eszméje, még ennél is nagyobb jelentôségû.” 40 – 64-66
Folytassuk ugyancsak Bartoniektôl:
“A Szentkorona és a koronázási jelvények története az újkorban.

A magyar Szentkoronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól.
*Zápolyai János király, ki *Pe-ré-nyi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a
Szentkorona ôre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományos Visegrádon ôrzött koronához. Annál is inkább, mert
ekkor még Perényivel egy párton volt, ki csak az ô megkoronázása után állott át Ferdinándhoz, magával víve a
Szentkoronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szentkoronát valószínûleg visszavitték
Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is ôriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény
történt Szentkoronánkkal: a Zápolyai-párti *Bánffi János foglyul ejtette a török elôl a Szentkoronával menekülô
*Perényi Péter koronaôrt, s azt a Szentkoronával egyetemben az akkor Magyarországra tört *Szulejmán szultánnak
kiszolgáltatta. Szulejmán aztán átadta a Szentkoronát a nála hódolatra jelentkezô Zápolyainak. Jánosnál is maradt
Szentkoronánk egészen ennek haláláig, mikoris özvegye, *Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a *Fráter György
által közvetített békét *I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szentkoronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga,
fia *János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szentkoronát
*Castaldo császári tábornok vette át, ki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyûlésen ott
idôzô Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szentkoronánk állandóan az országban. Az ország nagy
része török kézre került és éppen azok a területek, melyeken eddig Szentkoronánk ôriztetett. A Habsburg-korban
ezért túlnyomólag Pozsony erôs várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de elôfordult az is, éspedig mindjárt
*I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sôt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek,
aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elôl
biztonságosabbnak látta.
A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendô királyt, hogy a Szentkoronát békésebb idôk
beálltával visszahozza Magyar-országra és Pozsonyban ôriztesse, (1606. 4. tc.) szintúgy az 1608. 4. tc., mely a
Szentkoronát corona regni-nek, az ország koronájának nevezi. *Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ô állandó
rezidenciáján tartotta magánál Szentkoronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás fôherceg unszolására végül
mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta ôriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól,
hogy ha az az országban van, valamelyik »rebellis« kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-
nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata gyôzött: *Rudolf 1608. június 12-én igen nagy
ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szentkoronát rejtô ládát Mátyás fôhercegnek s a kíséretében lévô nagyszámú s
fényes fegyverzetû magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után *II. Mátyás – az 1608. koronázás
utáni törvények 16. tc.-e értelmében – a Szentkoronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.
A XVII. sz. folyamán aztán a *Bethlen-féle felkelés idején, 1618-ban a Szentkoronát *Révay Péter koronaôr
kénytelen volt átadni a felkelôknek, s így az *Bethlen kezében elôbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre,
végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint *Bethlen Ferdinánd elôl visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi
nikolsburgi béke értelmében aztán a Szentkorona újból *II. Ferdinánd birtokába jutott.
*Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szentkorona ekkor

még az ô kezén volt. Ezen 1619–1622-i viszontagságos évek alatt a Szentkorona ôre, *Révay Péter gróf, állandóan a
Szentkorona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt *II. Ferdinánd
megbízottának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkezô Szentkoronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a
hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.
1644-ben, *I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szentkorona rövid idôre ismét elhagyta Pozsonyt, s
Gyôrnek a Duna által védett várában ôriztetett.
1683-ban a Szentkoronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. tc. újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az
országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna balpartján, hol Pozsony is fekszik, s innen a
Szentkoronát elôbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a
Szentkorona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik, – valóban azért-e, mert a
pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert *II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt
tanácsosnak látszott? Pozsonyba kerül vissza s ott marad aztán a Szentkorona 1712-tôl egészen 1784-ig, nem
számítva azt a rövid idôt, midôn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvô, erôs komáromi várban
ôriztetett.
Egyik legszomorúbb periódusa Szentkoronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-
éig a bécsi császári udvari kincstárban, *II. József rendeletébôl töltött, József többi országa koronái közé
elraktározva. Két igen aulikus fôúr volt akkor a koronaôr, az egyik, gróf *Balassa Ferenc, magyar neve ellenére a
magyarok esküdt ellensége is, s ezek valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás
közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki
azokra az ünnepélyekre, melyekkel a nemzet a hazatérô Szentkoronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az
általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral és
Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szentkoronát fogadó
országgyûlésen. A hazatérô Szentkoronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután
helyezték el a királyi várban, hol ettôl kezdve ôriztetik mind a mai napig. »Éljen a magyar szabadság«, a
felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szentkorona hazatértekor, s a kor legjobb magyar
költôi intéztek költeményeket »dicsô koronánkhoz«, az »egekbôl szállott szentséges ajándékhoz«, s a
történettudományban valóságos irodalma támadt a Szentkorona történetének.
A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szentkoronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd
1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.
Az 1848–49-i szabadságharc alatt, midôn *Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében *Windischgrätz hadai
elôl Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szentkoronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a
még csak alig elkészült Lánchídon, melynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra,
innen a koronaôr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd Debrecenbe. A világosi katasztrófa után
– ez eléggé ismeretes – *Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház
földjében három társa segítségével elásta a Szentkoronát és a jelvényeket rejtô ládát – nehogy az a császáriak kezére
kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szentkorona, s ezért másnap újból kiásták, s az Oláhországba vezetô úton két
fiatal fûzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szentkoronáját,
melyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s *Szent István palástja is sokat szenvedett a füzes
nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Buda-Pestre, hol *Albrecht fôherceg, a császár helytartója és
*Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig
volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert *Ferenc József személyesen akart meggyôzôdni róla,
hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás szállította fel vasúton Bécsbe a Szentkoronát, s a
vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán az
ifjú császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.
Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szentkoronánkat a magyar népnek,
mely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szentkoronát az illô, el nem múló áhítattal szemlélte.
Az 1916. december 30-ai koronázás utáni három napon, az ismét közszemlére tétetett ki a Mátyás templomban, s
akkor is a nép ezrei zarándokoltak szemléletére.
Attól kezdve a budai várpalotában ôriztetik a Szentkorona a nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette is.
*Szent István király halálának az idén ünnepelt kilenc százados évfordulóján a magyar népnek és a külföld baráti

vendégeinek ismét alkalma nyílt a Szentkorona háromnapos áhítatos szemléletére, a magyar tudós világnak pedig a
Szentkorona beható tanulmányozására.” 40 – 174-178.
1918-ban, amikor az ôszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot –

ami a történeti alkotmány tükrében alkotmányellenesen az erre hivatott alkotmányos tényezôk mellôzésével történt –,
az 1919. évi XXXI. néptörvény megszüntette a koronaôri tisztséget, és az ôrzést a miniszterelnök és a
belügyminiszter kötelességévé tette.
Noha már 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után terjesztettek a korona megsemmisítésére buzdító röplapot, a
koronát a forradalmak és a kommunisták diktatúra idején nem érte támadás.
Az 1918–19-es forradalmak idején, még a Károlyi-féle “Népköztársaság” alatt feloszlatták a koronaôrséget, és
megszüntették a koronaôri intézményt.
A kor viszonyait jól jellemzik *Ambrózy Gyula gróf, koronaôr feljegyzései:
“E napok egyikén egy orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a
nyugtalanság kergette hozzám. Elômutatott egy röpiratot, »Mi történjék a magyar szent koronával?« cím alatt. Ebben
az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság
symboluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám
vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem
tudom, vajjon az illetô tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig *Károlyi Mihály egyik felbérelt
alakja, aki csak tôrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel
szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam
rá készülve, hogy tôrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem
történt semmi, távozott s azóta sem hallottam róla.
Károlyinak azt ajánlottam fel, hogy *Vix-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a
királyi vár ôrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb
védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetônek, nem maradt más hátra,
mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben
azonnal az ôrség segítéségre siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, *Festetich Sándorral, az új
hadügyminiszterrel beszélni fog errôl, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban
találkoztunk *Festetich Sándorral, kitôl aziránt érdeklôdtem, vajjon van-e oly megbízható csapata, amelyre
mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ô a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen
megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelô részét utasítsa, hogy szükség esetén
elsôsorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsôsorban a
mi személyünket kell nekik megvédeni!« volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy
megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és továbbmentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek
személye elôbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe
menjen, azonnal papírra vetettem.
Július 26-ika táján *Patay Tibor a Berlinben megjelenô »Vossische Zeitung« július 21-iki 199. számát hozta magával.
Ebben »Die Stefans Krone unter den Hammer« címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely
szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezésérôl *Kun
Bélával tárgyalt s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta
eleinte kissé valószínûtlenné tette a dolgot, de késôbb gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember
egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a
hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levô kövek a mai fogalmak szerint kevés értékûek s
így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthetô. – Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers
arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.”8 – 19-20.
A közfelfogás a Szent Koronában a magyar államiság jelké-pét látta. Ez a közmeggyôzôdés lehetett a korona
legnagyobb védelmezôje.

Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyûlés elnökébôl, a miniszterelnökbôl és

*Ambrózy Gyula gróf koronaôrbôl álló bizottság, Horthy jelenlétében felnyitotta a korona ôrzésére szolgáló
páncélkamrát, mindent rendbenlévônek talált.
Érdemes idézni a “Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviselésérôl” szóló 1928. évi XXV. tc. indokolását
és szövegét, amely részletesen, a Szent Korona közjogi jelentôségének teljesen megfelelô módon szabályozta a
korona körüli teendôket és hatásköröket, az 1867 óta követett gyakorlatot kodifikálva.
“Az 1927. évi május hó 27-én a Felsôházban gróf *Ambróczy Gyula koronaôr egy interpelláció keretében adott
kifejezést azoknak a hazafias gyötrô aggodalmaknak, amelyeket ô a lezajlott szomorú emlékû két forradalom alatt a
Szent Korona biztonsága tekintetében elszenvedett és interpellációjában elmondotta, hogy a forradalmak alatt
átszenvedett gyötrô aggodalmai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy a legelsô adandó alkalmat meg fogja
ragadni arra, hogy erre a nagyfontosságú és alkotmányos jelentôséggel bíró kérdésre – a rendezés érdekében –
ráterelje a törvényhozás figyelmét.
A koronaôr akkoriban szíves volt rámutatni a rendezés szempontjából nagy jelentôséggel bíró kulcstartás kérdésére
és annak megfelelô, megnyugtató rendezését sürgette.
A miniszterelnök az interpellációra adott válaszában ismertette a Szent Korona gondviselése körül az idôk rendjén
kifejlôdött gyakorlatot és a rendezést a maga részérôl is szükségesnek találván, kilátásba helyezte egy, a koronaôr
bevonásával és vele egyetértésben kidolgozandó szabályzatnak a törvényhozás elé való terjesztését.
Ilyen elôzmények után keletkezett a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat.
Általánosságban a törvényjavaslat az idôk rendjén kialakult és immár 1867 óta fennálló törvényes és tényleges
gyakorlatot tartalmazza és azzal szemben lényeges eltérést nem mutat.
Amidôn a törvényjavaslat a magyar királyi kormány alkotmányos felelôsségét és befolyását a Magyar Szent Korona
ôrzése és gondviselése körüli teendôkre is kiterjeszti, ezzel a koronaôri intézményt megnyugtató összehangban tartja
az 1848. évi törvényben lefektetett alkotmányos miniszteri felelôsség elvével.
Azzal az intézkedésével, hogy a koronaôr és a magyar királyi miniszterelnök közötti netáni ellentétek eldöntését az
országgyûlésnek tartja fenn, amelynek döntéséig a vitás kérdésben a végrehajtás függôben tartandó, a Szent Korona
biztonsága tekintetében messzemenô alkotmányos garanciát statuál.
Az egyesített bizottság azon a véleményen van, hogy amikor a Szent Korona ôrzése tekintetében legilletékesebb
férfiú, a Szent Koronának ma már egyedül élô törvényes ôre, koronaôri esküjére való hivatkozással egy, a kulcstartás
körül felmerült incidensbôl kifolyólag a törvényhozás elôtt feltárta azokat a súlyos aggodalmakat, amelyek ôt a
lezajlott két forradalom alatt a gondjaira bízott Szent Korona biztonsága tekintetében eltöltötték és a törvényhozástól
a kérdés intézményes rendezését kérte, sürgette, a miniszterelnök felelôssége tudatában és helyesen járt el akkor,
amidôn a koronaôr kezdeményezésére a vele egyetértésben és összhangban kidolgozott törvényjavaslattal a
törvényhozás elé lépett.” (Részlet a miniszteri indokolásból)
A Törvény így szól:
“I. Fejezet. Az országos koronaôrök hivatala.

1. §. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak (7.§) gondviselését, hivatali esküjükben fogadott hûséggel
és szorgossággal, az ország törvényesen megválasztott és hivatalukba beiktatott koronaôrei végzik.
A magyar királyi minisztérium hatósága és felelôssége a Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak
gondviselése tekintetében is fennállván, az ország koronaôrei e hivataluk ellátása körében ôket megilletô jogaikat és
kötelességeiket a törvényesen kinevezett magyar királyi minisztériummal egyetértésben, a jelen törvény
rendelkezései szerint, gyakorolják.
A minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti.
2. §. Ha a miniszterelnök a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságoknak helyes gondviselése és törvényszerû
magasztos rendeltetésük betöltésének biztosítása érdekében az ország koronaôrei által tett intézkedésen és eljáráson
felül még intézkedést vagy eljárást tartana szükségesnek, a koronaôröket a szükséges tennivalókra felhívja,
amennyiben pedig a felhívás veszélyes késedelemmel járna, a halaszthatatlan intézkedéseket maga foganatosítja.

A miniszterelnök közvetlenül tett intézkedései csupán az indokolt szükség tartamára maradnak hatályukban és
azokról – megtételükkel egy-idô-ben – a koronaôröket értesíteni kell.
A koronaôrök – amennyiben nem a 3. §-ban írt módon kellene eljárniok – a miniszterelnök felhívásait teljesítik,
esetleg közvetlenül tett intézkedéseihez pedig alkalmazkodnak és azok hatályosságát elômozdítják.
A miniszterelnök a jelen §. alapján tett intézkedéseirôl az országgyûlésnek haladéktalanul jelentést tesz.
3. §. Ha az ország koronaôreinek a miniszterelnök felhívása vagy intézkedése ellen olyan súlyos aggályaik volnának,
hogy a felhívás teljesítését és az intézkedés hatályosulásának elômozdítását lelkiismeretükkel össze nem férônek
vagy koronaôri esküjükben ütközônek tartanák, a felhívás vagy intézkedés ellen – aggályaik és javaslataik
elôterjesztése mellett – felszólalnak.
Amennyiben az ellentétek eloszlatása ezen az úton nem sikerülne, vagy pedig a felszólalás veszélyes halogatással
járna, a koronaôrök az országgyûlésnek azonnal jelentést tenni és jelentésük egy példányát – ugyanakkor – a
miniszterelnökhöz is eljuttatni kötelesek.
Az országgyûlés határozatáig a vitás kérdésben a végrehajtást függôben kell tartani, kivévén, ha a függôben tartásból
magára a Szent Koronára helyrehozhatatlan kár vagy közvetlen veszély származnék.
4. §. A koronaôri állás megüresedése esetében annak betöltése és a megválasztott koronaôr beiktatása iránt, a
törvényes vagy törvényesen szokásba vett rendelkezéseknek megfelelve, haladéktalanul kell intézkedni.
5. §. Az ország koronaôrei tennivalóinak ellátása tekintetében egymás között szabadon állapodnak meg.
6. §. Az országos koronaôr lakóhelyének minden változását, valamint – lakóhelyétôl való tartósabb távollét esetében
– tartózkodási helyét és annak változását a miniszterelnöknek bejelenti.
Az ország koronaôreinek az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély vagy szükség esetében,
avagy, ha a miniszterelnök a koronaôröket erre egyéb esetben felhívja, az indokolt idôtartam alatt állandóan a Szent
Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzési helyének (8.§) közigazgatási területén kell tartózkodniok.
II. Fejezet. A koronaôrök gondviselésének tárgyai.

7. §. Az országos koronaôrök különös gondviselésének tárgyai: a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok, vagyis
a királyi pálca, az országalma, a koronázási palást és koronázási kard.
Gondját viselik továbbá a koronaôrök a nekik számbaadott és a páncélkamarában (8. §. elsô bek.) elhelyezett többi
tárgyaknak, amíg azok ott ôriz-tetnek és kiterjed még gondjuk magára a páncélkamarára, valamint az ahhoz
csatlakozó ôrszobára, illetôleg azok kellô biztosságot nyújtó állapotára.
A koronaôrök a páncélkamarában elhelyezett többi tárgyak számbavételét az ezekrôl a tárgyakról készített leltárnak
ilyértelmû záradékolásával, keltezésével és aláírásával ismerik el.
A leltározási eljárásnak részletes szabályait az országos koronaôrök meghallgatása után a minisztérium állapítja meg
és gondoskodik arról, hogy az eddig feleslegesen koronaôri gondozás alatt álló tárgyak más helyen nyerjenek
megfelelô elhelyezést.
III. Fejezet. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzésének helye és az ôrállás.

8. §. A Szent Koronát, a hozzátartozó drágaságokkal együtt, az ország székesfôvárosában, a királyi várpalotának
ezidôszerint is erre a célra rendelt páncélkamarájában a m. kir. koronaôrség állandó ôrállása mellett kell tartani és
szorgos és hûséges gondviseléssel ôrizni.
A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat más helyen és módon tartani és ôrizni nem szabad, kivévén az 1715:
XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély és szükség eseteit, amidôn az országgyûlés avagy –
halaszthatatlan esetben – a törvényesen kinevezett magyar királyi miniszterelnök intézkedik.
A miniszterelnök a jelen §. alkalmazása esetében is a 2. §.-ban kötelességévé tett módon teszi meg intézkedéseit.
9. §. Az országgyûlés együtt nem létében és ha törvényesen kinevezett minisztérium sem mûködnék, az ország
koronaôrei esküvel fogadott kötelességük és lelkiismeretük szerint intézkednek és járnak el.
10. §. A m. kir. koronaôrség parancsnokának kinevezése elôtt az ország koronaôreit meg kell hallgatni.
IV. Fejezet. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak kivitele a páncélkamarából.

11. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat a 8. §. második bekezdésében említett eseteken felül, ôrzésük
és tartásuk helyérôl csupán a miniszterelnök és az ország koronaôreinek tudtával és hozzájárulásával, valamint

legalább egyik koronaôr közremûködésével a gondosan mérlegelt törvényes vagy megokolt szükség tartamára szabad
kivinni, így:
1. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok rendeltetésének törvényszerû betöltése céljából az országgyûlés által
törvényesen kitûzött koronázási szertartáshoz és annak elôkészületi cselekményeihez;
2. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok biztonságának, épségének gondviselése, csorbítatlan megtartásuk
biztosítása, valamint romlandóságuk megelôzése és meggátlása céljából;
3. a törvényes, törvényesen szokásba vett hivatali és egyéb indokolt szemlék céljából, valamint – amennyiben ehhez
az országgyûlés is hozzájárul – az országos szertartásokhoz és ünnepségekhez;
4. a tudományos kutatás elômozdítása céljából.
12. §. A páncélkamara felnyitását igénylô minden esetben állami jegyzôkönyvet kell készíteni.
A jegyzôkönyvnek, az általános adatokon felül, tartalmaznia kell a lényegesebb mozzanatok és ténybeli adatok
kimerítô és pontos leírását, valamint szemléltetô vázlat kíséretében, a koronaládán alkalmazott pecsétek változásának
feltüntetését.
A jegyzôkönyvet – amennyiben jelen volt – a miniszterelnök, továbbá az országos koronaôr (koronaôrök) és a
miniszterelnök által a jegyzôkönyv készítésére esetenként felhívott államjegyzô írják alá. Fontos vagy ünnepélyes
esetekben – amennyiben jelen voltak – a jegyzôkönyvet aláírhatják még két közjogi méltóság és az országgyûlés két
házának elnöke.
A jegyzôkönyvbôl két eredeti példány készül, amelyek közül az egyiket az Országos Levéltárban, a másikat a
páncélkamarában kell elhelyezni. A páncélkamarában elhelyezett jegyzôkönyveket keletkezésük idôbeli rendjében,
sorszámmal ellátva kell tartani.
A jegyzôkönyv másolataiból a miniszterelnök egy-egy példányt megküld az országgyûlés két házának, az országos
koronaôröknek, egyet pedig a miniszterelnökség irattárában helyez el.
V. Fejezet. Belépés a koronaôrzô helyiségekbe.

13. §. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok tartására és ôrzésére rendelt páncélkamarába (8. §) csupán az
arra feljogosítottak léphetnek be.
Hogy kit kell feljogosítottnak tekinteni, azt a miniszterelnök és az ország koronaôrei egyetértôleg döntik el.
Mindenesetre a belépésre jogosultaknak kell tekinteni azokat, akiket a 11. §-nak 1–4. pontjaiban felsorolt
cselekmények elôkészítése vagy elvégzése céljából az országgyûlés, továbbá a minisztérium, illetôleg annak nevében
a miniszterelnök kijelöl, meghív, avagy kirendel és errôl számukra okmányt állít ki. Ezt az okmányt, melynek a
belépés célját és az okmány érvényességének idôtartamát tartalmaznia kell, a miniszterelnökön felül legalább is az
egyik országos koronaôr láttamozza.
A belépés tilalmának a m. kir. koronaôrség az ország koronaôrei által kiadott szolgálati és ôrállási utasítások szerint
szerez érvényt.
Az országos koronaôrök utasításai szabályozzák a páncélkamarához csatlakozó ôrszobába való belépést.
Az ország koronaôrei az általuk állandó érvénnyel kiadott utasításokat bemutatják a miniszterelnöknek.
VI. Fejezet. A kulcstartás.

14. §. A Szent Koronát rejtô koronaláda zárának kulcsa a miniszterelnököt, e kulcs két másodpéldánya közül egy-egy
példány pedig az ország koronaôreit illeti meg.
15. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat rejtô páncélkamara három zárpárjának eredeti (elsô példányú)
kulcsai közül a felsô zárpár kulcsai a miniszterelnököt, a középsô és alsó zárpár kulcsai pedig az ország törvényesen
beiktatott koronaôreit illetik meg oly módon, hogy a hivatalába beiktatott koronaôr a beiktatáskor mindig elôdének
kulcsait nyeri el.
16. §. A páncélkamara három zárpárjának másodpéldányú kulcsait – a miniszterelnöknek és az ország koronaôreinek
pecsétjeivel ellátott páncélládácskába helyezetten – a m. kir. központi állampénztár páncéltermének e célra kijelölt
páncélszekrényében kell tartani.
A lepecsételt páncélládácska kulcsa, valamint a páncélládácskát tartalmazó állampénztári páncélszekrény egyik
kulcsa – ennek másodpéldányával együtt – a miniszterelnököt, az állampénztári páncélszekrény másik két zárának
eredeti és másodpéldányú kulcsai pedig az ország koronaôreit illetik meg.

17. §. A miniszterelnök a koronaláda és a 16. §-ban említett páncélládácska kulcsát, továbbá az állampénztári
páncélszekrénynek ôt megilletô (16. §) kulcsát – ennek másodpéldányával együtt – és végül a Szent Koronát
tartalmazó páncélkamarának ôt megilletô (15. §) eredeti kulcsait – saját pecsétjével lepecsételt külön-külön
borítékokba helyezetten – a miniszterelnökség házipénztára páncélszekrényének e célra kijelölt páncélfiókjában
tartja. Ebben a páncélfiókban más tárgyat elhelyezni vagy tartani nem szabad.
E négy, illetôleg az egyik koronaôr elhalálozása (18. §) esetén öt, mindkét koronaôr elhalálozása esetén pedig hat
borítékot tartalmazó miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók kulcsát a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának
és letéteinek kezelésére érvényes szabályok és gyakorlat szerint kell ôrizni.
A miniszterelnök a házipénztár rovancsolása alkalmával a miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók
borítékletéteinek sértetlenségérôl meggyôzôdést szerez és az eredményt közli az ország koronaôreivel.
18. §. Akár a koronaôr életében törvényes ok alapján nyert felmentéssel, akár pedig a koronaôr elhalálozásával
szûnne meg a koronaôr hivatalviselése, a koronaôr birtokában tartott kulcsokat a m. kir. miniszterelnök
gondviselésébe kell adni.
A miniszterelnök a koronaôr hozzájuttatott kulcsait, a miniszterelnök pecsétjével lepecsételt borítékokba helyezetten,
a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának említett (17. §) páncélfiókjában az új koronaôr beiktatásáig tartja.
Az elhunyt koronaôr birtokában tartott kulcsokat elsôsorban a koronaôr által e részben megbízott családtag vagy más
személy – kinek nevét és lakását a koronaôr a miniszterelnöknek bejelenteni köteles – szolgáltatja be a
miniszterelnökhöz. Ha ez nem történik meg, a kulcsok beszolgáltatásáról a hatósági közegek gondoskodnak. Ennek
részletes szabályait, valamint a koronaôr elhalálozásának kötelezô bejelentését a m. kir. igazságügy-mi-niszter,
illetôleg belügyminiszter rendelettel állapítják meg.
19. §. Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe és végrehajtásáról a m. kir. minisztérium, illetôleg saját
ügykörükben az illetékes miniszterek gondoskodnak.” (A Magyar Törvénytár 1928. évi kötetébôl.)
Emlékezetes mozzanata a Szent Korona történetének az 1933-as koronaôr választás, amikor báró *Perényi Zsigmond
és gróf *Teleki Tibor lett közfelkiáltással megválasztott koronaôr. Báró *Perényi Zsigmond megválasztott koronaôr a
következôket mondotta:
“Nagyméltóságú Elnök Urak! Mélyen t. Országgyûlés! (Halljuk! Halljuk!) Mély hódolattal köszönöm
koronaôrtársam és a magam nevében Ô fôméltóságának, a Kormányzó Úrnak legmagasabb elhatározását, hogy
bennünket a koronaôri méltóságra jelölni méltóztatott. És hálásan köszönjük az Országgyûlés egybegyûlt mindkét
Házának azt a kitüntetést, hogy bennünket megválasztani méltóztattak. Napjainkban a Korona ôrzése nem olyan
nagyfontosságú tény, mint hajdan volt, amikor ellenséges hadak járása idején elôdeink várakban ôrizték és
védelmezték. De mi még sem tartjuk a Korona ôrzését pusztán formalitásnak, dísznek, amely kötelezettséget nem
jelent. Mi ôrizni és ápolni akarjuk azokat a megszentelt nemes hagyományokat, amelyek a Szent Koronához
fûzôdnek, (Helyeslés) a nemzeti egység és összetartozás nagyszerû gondolatát.
Már az Árpádok alatt a királyi hatalomnak legfôbb kelléke a Szent Korona volt és csak azt tekintették törvényes
királynak, aki evvel a Koronával koronáztatott meg. Ebbôl önként keletkezett az a sajátos magyar közjogi felfogás,
hogy a Szent Korona volt az uralkodásnak, a legfôbb hatalomnak és jognak, az ország egész területe birtokának igazi
forrása és szimbóluma (Úgy van! Úgy van!) és az egész adományos nemesség tagja volt a Szent Koronának. Ez
képezte folyvást az egész testét: totum corpus sacrae co-ro-nae. Most a mi idônkben minden magyar ember
egyformán tagja a Koronának, (Úgy van! Úgy van!) származás, vagyon- és felekezetkülönbség nélkül egyforma
jogokkal. (Úgy van! Úgy van!) Csak a kötelezettségekben lehet köztünk különbség, (Úgy van! Úgy van!) mert azoktól,
akik erôsebbek és gazdagabbak, többet kívánunk. (Úgy van! Úgy van!)
Mélyen t. Országgyûlés! A magyar történelem századain át mély vallási kegyelet környezte a Szent Koronát,
keresztény legendák és krónikák hirdették és a hívôk erôs hittel hitték, hogy a Korona az egyház apostoli feje által
csodás módon isteni sugallatból és angyali közbenjárással adományoztatott. Ma is szentnek hisszük a Koronát. Törpe
nép, amely nemes eszményekre nem tekint fel tisztelettel, amely múltját semmibe veszi (Úgy van! Úgy van!) és így
önmagát, a maga faját alacsonyítja le. (Úgy van! Úgy van!) De boldog nemzet az és csak annak a nemzetnek van
jövôje, amely a múlt hagyományait és eszményeit a sors viharai között is megôrzi. (Úgy van! Úgy van!) Mert a múlt
az a szilárd alap, amelyre építeni lehet és az eszmények hevítenek munkára, küzdelemre és áldozatra. A Szent

Korona egyetértést, közösséget, békességet hirdet a magyarok között. És ha majd eljön az idô, alkotmányunk
szellemében külsô befolyás és kényszer nélkül, párt- és magánérdek félretolásával az egyetemes nemzet lesz hivatva
megvalósítani a Szent Koronának történelmi hivatását. (Élénk éljenzés.)
Mélyen t. Országgyûlés! A mai napon az országgyûlés mindkét háza ünnepi díszt öltött, ez a dísz a Szent Korona
iránti mély tiszteletet jelenti, de nem jelent örömöt és ünnepet. Régen volt örömünnepe a magyarnak, ma sincs
ünnepünk, (Úgy van! Úgy van!) mert szenvedés és fájdalom járja át ezt az országot. De mi mégsem csüggedünk,
mert bízunk az igazságos Istenben (Úgy van! Úgy van!) és tudjuk és hisszük, hogy a fájdalom kovácsol erôs lelkeket
és nagy cselekedeteket. És ha majd az erôs lelkekbôl új magyar élet támad, akkor mindaz, ami ma imádság, vágy és
akarat, meg fog valósulni és kivirul megint régi fényében *Szent István koronájának boldog és dicsô országa.
(Hosszantartó élénk éljenzés és taps.)
*Almásy László elnök: T. Országgyûlés! A most megválasztott koronaôrök ünnepélyes beiktatása ma délután 12 óra
45 perckor fog a királyi várpalotában megtörténni.
Felkérem az országgyûlésileg egybegyûlt felsôházi tagokat és képviselôket, hogy erre az ünnepségre testületileg
felvonulni méltóztassanak.” 463 – 627
1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév során közszemlére állították a Szent Koronát.
“Mint a királyság szimbólumát, közszemlére 1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév alkalmából állították ki
utoljára a Szent Koronát. Augusztus 16-án reggel fél 8-kor Horthy kabinetirodájának fônöke, a miniszterelnök, a
miniszterelnökségi államtitkár, a minisztertanács jegyzôje, valamint a két koronaôr megjelent a páncélkamra melletti
koronaôrségi ôrszobában. Felsorakozott a koronaôrség, megjelent a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. A
jelentéstétel után felnyitották a páncélkamrát, majd a koronát és a jelvényeket tartalmazó ládát átvitték a Várpalota
márványtermébe, s egy díszes emelvényre helyezték. Az emelvényre állított karosszékekben ült a két koronaôr,
mögöttük állt a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. Az emelvény két oldalán teljes díszben a koronaôrség
három-három tagja állt ôrt. A közszemle augusztus 16–17-én reggel 8-tól este 8-ig, 19-én reggel 9-tôl délután 6-ig
tartott. (Augusztus 18-án szünetelt, mivel a koronaôrök az országgyûlés székesfehérvári ünnepi ülésén vettek részt.)
A közszemle három napja alatt 88000 ember látta a koronát. Megtekintette a Budapesten tartózkodó német és olasz
katonai küldöttség, Faruk egyiptomi király édesanyja két lányával; imádkozott elôtte *Pacelli bíboros, a késôbbi
*XII. Pius pápa is. A közszemle alkalmával a kutatók is végezhettek rövidebb vizsgálatot, de a fényképezéshez nem
volt szabad mesterséges fényt használniuk, és a koronát nem érinthették meg kézzel. Ugyanakkor vettek méretet az
illetékes szakemberek az új koronaláda és a tokok készítéséhez is. *Petrás István fényképfelvételeket készített
nemzeti ereklyénkrôl. 1938. augusztus 19-én délután 6 órakor ugyanazok helyezték vissza a koronát és a koronázási
jelvényeket ôrzési helyükre, akik három nappal korábban jelen voltak a kivételnél. A ládát fedô selyemtafotát a
kormányzó, a miniszterelnök, a két koronaôr és a minisztertanácsi jegyzô pecsétjével zárták le. Ezután a vasládát és a
koronázási palástot tartalmazó ládát visszavitték a páncélkamrába. A koronaôrség fegyverrel tisztelgett, a
miniszterelnök és a két koronaôr pedig bezárta a kamrát.”58 – 173.
A korona világháborús és háború utáni hányattatásairól tömören és szakszerûen beszél az 1990-ben elhunyt *Bölöny
József, aki közjogászként és történészként több alkalommal szerencsésen fejtette ki nézeteit mind a Szent Korona
története, mind – különösen – a Szentkorona-tan története ügyében, még a két világháború között, amikor legitimista
szemlélettel, a tények szigorú tisztelete alapján érvelt közjogi kérdésekben. Ôt idézzük 1978-ban megjelent cikke
részletével, amelyet a Szent Korona 1978. január 5-i visszatérésekor közzétett tudósítások és más írások
helyesbítésének szándékával jelentetett meg a Történelmi Szemlében:
“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

A legutóbbi távolléte elôtt szentségtörô kezek felhasználták még a koronát annak megkísérlésére, hogy legalizálják a
nyilas puccsot és ünnepélyessé tegyék a “nemzetvezetôi” eskütétel komédiáját. A korona és a koronaôrök ezzel
kapcsolatos szerepérôl *Radvánszky Antal számol be a 2. pontban feltüntetett munkájában.
*Radvánszky Albert báró koronaôr a következôket jegyezte fel 1944. november 4-nek eseményeirôl: “Perényi (a
másik koronaôr) hozza fel a koronát a várba (a márványterembe) és a hivatalos aktus után (Szálasi eskütétele) ismét

visszahelyezték azt a vasládába”, visszavitték ôrzési helyére, a várpincébe. Zárójelben a következô megjegyzést fûzte
ehhez Rad-vánsz-ky koronaôr: »Október 25-tôl november 6-ig *Radvánszky Albert vakbél-irritációval kórházban
feküdt és semmiben sem vett részt«. Rad-ván-szky ugyanis diplomatikusan beteget jelentett, mert nem akart jelen
lenni *Szálasi hivatali eskütételénél, aki ragaszkodott hozzá, hogy az esküt a Szent Koronára tegye le. Perényi
koronaôr ezzel szemben azt az álláspontot képviselte (ezt *Radvánszky Albert említette nekem – mondja tovább
*Rad-vánszky Antal – egy beszélgetés alkalmával 1948 nyarán), hogy Szá-lasi mindenképpen hatalmába tudja
keríteni a koronát, mivel a korona már nem volt a lezárt páncélkamrában, hanem csak a vasládában, melynek eredeti
kulcsa a miniszterelnökségen volt. Ezért nem akarta elhagyni a koronát és annak az állásfoglalásnak adott
elsôbbséget, hogy elkísérje azt az eskütételhez. Hiábavaló lenne azon vitatkozni, hogy Szálasi már akkor (1944.
november 4-én) megkockáztatta volna-e egy koronaôr közremûködése nélkül felhozatni a koronát a várpincébôl a
királyi palota márványtermébe.
Nem nélkülözi az érdekességet az sem, hogy mindkét koronaôr tagja volt a felsôház elnökségének – Perényi mint
elnök, Radvánszky mint elsô alelnök –, amely az eskütétel elôtti napon, november 3-án tüntetôleg lemondott
testületileg, úgyhogy az eskütétel napján a felsôház már csak korelnök vezetésével mûködhetett.
Mikor és milyen körülmények között hagyták el ezután az országot a történelmünkben leghosszabb ideig tartó és
legmesszebb vezetô útjukra a korona, és a jelvények közül a jogar, az országalma és a koronázási kard?
Erre a kérdésre szintén az 1963-ban Budapesten elhunyt utolsó koronaôr, *Radvánszky Albert báró feljegyzései és
szóbeli közlései nyújtják a leghitelesebb választ. Az elôbbieket vázlatosan ismerteti Komjáthy Miklós az Országos
Levéltárban található, 1945. december 20-án készült gépelt példány nyomán (Élet és Tudomány, 1978. jan. 6.),
úgyszintén a néhai koronaôr unokaöccse, *Radvánszky Antal a jelenleg – közlése szerint – az Országos Levéltárban
P 56675, fasc. 4. szám alatt elhelyezett feljegyzésekrôl még a koronaôr életében készített kézírásos kivonat és
nagybátyjának személyes közlése alapján (id. m.)
November 6-ról feljegyzi a koronaôr, hogy a koronaôrség Veszprémbe vitte a koronát a Magyar Nemzeti Bank
óvóhelyére. Ez a koronaôrök és a Szálasi-kormány egyetértésével történt. A vasládát a koronaôrök lepecsételték,
mielôtt átadták elszállítás végett a koronaôrség parancsnokának. November közepén a koronaôrök ösztönzésére a
koronázási palástot a pannonhalmi bencés fôapátságra vitték és *Kelemen Krizosztom fôapátnak adták át megôrzésre
és oltalomra. (A tokjában üveg alatt kifeszített palástot falra akasztva ôrizték Pannonhalmán egy nehéz függöny
mögött.) *Szôllôsi miniszterelnök-helyettes is elkísérte a palástot Pannonhalmára. Ezt az alkalmat felhasználták a
koronaôrök, hogy nyomatékosan közöljék vele azt a kívánságukat, hogy a szent koronát és a többi koronázási
jelvényt is átszállítsák Pannonhalmára. *Mindszenty József veszprémi püspök erôteljesen támogatta kívánságukat és
átadta Szôllôsinek *Serédi bíboros-hercegprímásnak e tárgyban hozzá intézett levelét. Szôllôsinek egy mellékesen
elejtett megjegyzésébôl következtettek arra a koronaôrök, hogy a nyilaskeresztes kormány a katolikus magas klérus
legitimista beállítottsága miatt ellenezte a korona pannonhalmi megôrzését. A koronaôrök azért akarták ezt a
megoldást elfogadtatni a kormánnyal, mert a fômonostor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott és ôk, a
koronaôrök, esküjükhöz híven “meg akarták tartani a koronát az országnak”. A fejlemények teljes mértékben
igazolták a koronaôrök álláspontjának helyességét.
December 6-án a nyilaskeresztes kormány a már az 1715: XXXVIII. törvénycikknek a »fenyegetô veszély vagy
szükség esetére« utaló szakasza alapján a szent koronát a koronaôrök tudta és beleegyezése nélkül az osztrák határ
mellett fekvô Kôszegre vitette. Említésre érdemes, hogy még a nyilaskeresztesek de facto kormánya is súlyt helyezett
legalább a jogosság látszatának a megôrzésére ennél a cselekedeténél, ezért utólag írásban értesítette a koronaôröket,
akik ezt december 8-án kapták meg. Már másnap elindultak gépkocsin Kôszegre a korona után. Útközben megálltak
Sopronban, ahol akkor a Szálasi-kormány tartózkodott, hogy újból megkíséreljék rábírni a kormányt a koronának
Pannonhalmára vitelére. A kormány megtagadta ezt és »hatalmi eszközei alkalmazásának terhe alatt megakadályozta
a koronaôröket a továbbutazásban«. Szóbelileg azonban megígérte nekik Szôllôsi miniszterelnök-helyettes, hogy a
koronát Kôszegen elássák; errôl azonban ismételt szorgalmazásuk ellenére sem adott írásbeli közlést. Így csak 1945
tavaszán tudták meg a koronaôrök, hogy a koronát külföldre vitték.
*Radvánszky Antal a szent korona misztikus erejének kissé groteszk példájaként említi meg ezzel összefüggésben
azt a szélesebb körben ismeretlen tényt, hogy Ausztria amerikai megszállási övezetébôl Szálasi “külügyminisztere” a
menekült kormány nevében »jegyzéket« intézett az amerikai külügyminisztériumhoz 1945 június elején vagy május
végén, amelyben azt indítványozta, hogy a menekült Szálasi-kormánnyal tárgyaljanak Magyarország sorsáról, mert

ez még »a számûzetésben« is gyakorolja a teljes állami szuverenitást, mert birtokában van most is *Szent István
koronájának. Nevetve mutatta neki ezt az írásmûvet 1945 nyarán Svájcban Mr. Tyler, aki 1938-ig népszövetségi
pénzügyi fôbiztos volt Magyarországon és akinek, mint a magyar ügyek szakértôjének adták át ezt véleményezésre
az ausztriai USA megszálló hatóságok.
A korona és a koronázási jelvények további sorsáról összefoglaló áttekintést nyújt *Zsiday Csaba Budától
Augsburgig címû cikkében (Magyarország, 1978. jan. 8.). Megszólaltatja a *Pajtás Ernô ezredes, parancsnok
vezetésével amerikai fogságba esésükig a koronát kísérô és már 8, késôbb 6 fôre olvadt koronaôrségnek szerinte
utolsó élô tagját, *Bunda Józsefet is, akinek közlése szerint december 11-én vitték egy ponyvás teherautón a
koronaládát Veszprémbôl Kôszegre; 18-án lépték át az osztrák határt és a Salzburg melletti Mattsee községbe
mentek. Itt a nyilasok erôszakos fellépése és a front közeledése miatt a korona és a jelvények elásása mellett
döntöttek, ami május 5-én meg is történt a tóparton. Az egykori augsburgi kihallgató-csoport vezetôjének emlékiratai
szerint az amerikaiak felkutatták az elásott koronát, »amelynek belseje, bélése – a szövetrész – már teljesen el volt
rothadva, ki is kellett szedni belôle«.
Ehhez a most idézett közléshez meg kell jegyezni, hogy ezzel természetesen semmiféle károsodás sem érte a koronát,
mert abba minden koronázás elôtt a megkoronázandó király feje méreteinek megfelelô bélést készítettek. A korona
kerülete 72 cm, tehát mintegy 10–20 centiméterrel meghaladja a férfi fejméretet. Ennek áthidalására szolgált a
süvegszerû, különleges bélés, az ún. koppa, melyet a legutóbbi két koronázásra 1867-ben és 1916-ban a Váci utcai
Pórfi-féle kalapüzlet tulajdonosa készített. A tönkrement és kiszedett bélés tehát csak az 1916-os koronázásra készült.
A 7. hadsereg parancsnoka megengedte Pajtás ezredesnek, a koronaôrség parancsnokának, hogy a koronát elkísérje,
amikor beszállították Frankfurtba. 1956. augusztus 22-én az Actio Catholica egy magyar-német feliratú emléktáblát
helyezett el Mattsee-ben a plébánia falán ezzel a szöveggel: »Itt ôrizték 1945-ben a Magyar Szent Koronát«.
A Hétfôi Hírek 1978. január 16-i számában a tévé által készített filmrôl beszámoló cikk azzal egészíti ki a fenti
közlést, hogy a 22 tagú koronaôrségnek Bunda József mellett még két tagja van életben: a filmen szintén szereplô
Kocsis József, és Borbély János.
Bertényi Iván szerint »az amerikai kormány 1951-ben különleges jogállású tárgynak nyilvánította« a koronát (id.
cikk). A State Departement 1965 évi hivatalos nyilatkozata szerint a koronát »úgy kezelik, mint a magyar nép
speciális státusban lévô tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben«. Hazahozatala elôtt a
koronázási jelvényekkel együtt a történelmi amerikai erôdítménybôl, a Kentucky állambeli Fort Knoxból szállították
Washingtonba és a különgép a Washington melletti Andrews katonai légitámaszpontról indult velük haza az óceánon
át. Vance külügyminiszter idézte beszédében Carter elnöknek Losonczi Pálhoz, az elnöki tanács elnökéhez intézett
levelét, amely szerint büszkeséggel adja vissza “Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen értékû kincset,
amelyet megóvni a második világháború szörnyû pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt”.87
– 359-361.
Jelképes epizódja a Szent Korona sorsának a Csehszlovák kormány 1946. április 10-én a nagyhatalmaknak átadott
jegyzéke, amelyben a trianoni határ megváltoztathatatlanságának elismerését, a magyar nemzetiségûek
Csehszlovákiából való áttelepítését, a pozsonyi hídfô átadását és – mint ki nem mondott garanciát – “*Szent István
koronájának, a revizionizmus jelképének” az Egyesült Nemzetek Szervezetének Múzeumába való elhelyezését
követeli. A magyar nemzet megalázását így kötötték össze a Szent Korona megalázásának kísérletével. Aki láncot
akar tenni a magyar nemzetre, fogságba veti a koronát!200
A korona sorsa – hazaérkezése után is – a magyar történelemhez hasonlóan alakult. A Nemzeti Múzeum
dísztermébôl csakhamar egy földszinti terembe került, nem kapva közjogi jelentôségének megfelelô elhelyezést és
ôrzést.
Az 1990–94-es országgyûlés sem foglalkozott a Szent Korona ôrzésével, bár egyes országgyûlési képviselôk, mint
ismereteink szerint *Sándorfi György, *Szilasy György, *Pap András éltek ilyen kezdeményezéssel a kormány
tagjainál.
*Maczó Ágnes, az országgyûlés mostani kisgazdapárti alelnöke pedig alkotmánytervezetében foglalkozik a Szent
Korona szerepével. Tervezetének 5. §-a szerint “A szuverenitás teljességét a magyar Szent Korona testesíti meg,
amely állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre”. Másutt szól a Szent Koronára tett eskürôl, és a tervezet
indoklásában ezt mondja: “Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent

Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar
közjog az állami fôhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül
a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a
szuverenitás teljességének a kifejezôje. A korona önálló, a király személyétôl független szerepe már a XIII.
században megjelent. Ezt követôen a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetôséggel is élt,
hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbôczy Hármaskönyve már a korona részének
tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent
Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történô
megjelenítése az új alkotmányban – történelmi hagyományainkra alapozva – újra régi szerepéhez juttatja a magyar
közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szûnik meg
láthatósága, az Országházban történô kiállítása lehetôséget ad arra, hogy a látogatók – megfelelô ôrzés mellett –
folyamatosan, az Országgyûlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket, mely ezáltal
nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élô részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány s az
országgyûlési képviselôk esküjüket a magyar Szent Korona elôtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az
Országgyûlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát
jelképezve van jelen.”289 – 100-101.
Az eddigiekbôl megbizonyosodhattunk arról, hogy a Szent Korona jelentésének és szerepének, mibenlétének

kérdésköre mennyire összetett, történelmileg és jelentéstanilag többrétegû. Érvényes ez a Szent Korona, mint tárgy
történetére és sorsára, eredetére és szerkezetére, példázva a Szent Korona népének és országának sorsát.
A Szent Korona eredete*

Közkeletû felfogás szerint “mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a
felsô, szentistvánkori rész 1.5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó
koronához”.40 – 61.
A Szent Korona eredetérôl a vele kapcsolatos eseménytörténet és a tárgy leírása kapcsán is sokat tudhattunk meg,
amint az elôzôekben ez látható volt.
Ugyanakkor kiterebélyesedôben van egy új quasi tudomány, amely mûvészettörténeti, ötvösmûvészeti, fizikai,
teológiai eszközök igénybevételével törekszik a magyar Korona eredetének és szerkezetének feltárására. Ennek nagy
lökést adott a Korona hazahozatala az Amerikai Egyesült Államokból 1978-ban. Újra a magyar államra hárult a
koronázási jelvények méltó ôrzésének, megóvásának, esetleges helyreállításának kötelessége. Ekkor nyílt meg a
kutatás lehetôsége a magyarországi tudósok elôtt.
A koronázási jelvények tudományos igényû kutatásának összehangolására, a helyreállítás teendôinek
meghatározására a mûvelôdési miniszter történészekbôl, mûvészettörténészekbôl és restaurátorokból álló szakértô és
tanácsadó bizottságot létesített. E “koronabizottság” sürgetô feladata lett a foszladozó koronapalást megmentésérôl
való gondoskodás. A korona romlásával fenyegetô 1867-es cin forrasztások megbolygatását elhalasztották addig,
amíg változás nem észlelhetô, a palástot pedig kivonták a kiállított koronázási jelvények közül, helyreállításáig, a
további romlás lassítása végett sötétben elhelyezve.
Legalább ennyire fontos döntés volt egy nemzetközi tudományos ülésszak megrendezése a Magyar Nemzeti
Múzeumban 1981. szeptember 22–24. között a korona és a többi koronázási jelvény kérdéskörérôl.
Milyen elôzményekre támaszkodhatott a koronakutatás ebben az idôben?
Ennek tárgyilagos, torzítás nélküli leírása könyvtárnyi irodalom összefoglalását igényelné egy vaskos kötetben. Az
érdekelt kutatók saját eredményeik köré csoportosítják az eddigi adatokat, saját felfogásuknak megfelelôen értékelve
és rangsorolva ezeket. Az ilyen értékelô ismertetéseket akkor fogadhatnánk el minden tekintetben jónak, ha az
ismertetô szerzô eredményeit igaznak, nézôpontját ebbôl eredôen kifogástalannak tekintenénk. Elôfeltevés nélküli,
zárt logikai láncba illeszkedô, s minden tekintetben megdönthetetlen okirati és tárgyi bizonyítékokkal körülbástyázott
elmélet a korona keletkezésének idejérôl, módjáról, szerkezete kialakulásáról nem létezik. Vannak viszont a

valószínûség különbözô fokán álló elméletek.

A legnagyobb számban képviselt nézet szerint a Szent Korona két részbôl, az alsó, görög koronából és a felsô latin
koronából való egyesítéssel jött létre a X–XIII. században, s a két rész közül a latin korona lehetett a régebbi alkotás,
amely nagy valószínûséggel kapcsolatot hordoz *Szent István királyunkkal. Koronánk vitathatatlanul kifejezi az
uralkodói hatalom Istentôl való eredetét, és egyértelmûen utal a bizánci császársággal való szoros kapcsolatra.
A vázlatos teljességre és elemzésre való törekvés igénye nélkül felsorolunk néhány felfogást.
*Révay Péter koronaôr 1613-ban, majd 1659-ben megjelent könyvében a klasszikus felfogást képviseli, amely
szerint a teljes koronát *II. Szilveszter pápa adományozta *Szent Istvánnak. A koronát Nagy *Konstantin császár a
IV. század elsô harmadában ajándékozta I. Szilveszter pápának. (Ez az ún. konstantini hamisítvány, majd a
hamisított, ún. Szilveszter bulla valódinak elfogadásán alapul.) Révay leírása szerint *Szûz Mária zománcképe
látható volt a koronán.
1790-ben *Weszprémi István, a nagynevû debreceni orvos-tudós – miután megtekintette a Bécsbôl hazahozott,
Budán kiállított koronát – nem látta tarthatónak a teljes korona *Szent István-i eredetét, figyelemmel a görög korona
uralkodó képeire.
*Katona István a XVIII–XIX. század fordulóján határozottan állította, hogy a felsô koronarészt *Szent István
Rómából kapta, s *Koller József pécsi kanonok a két korona összeillesztését *III. Béla uralkodásának idejére (1172–
1186) tette.
*Franz Bock, korának szaktekintélye, német mûtörténész 1857-ben a bécsi udvar megbízásából vizsgálta a koronát.
Vallotta a két korona összeillesztését, s állította, hogy a latin korona 1000 elôtti római munka.
A kiegyezés után a Magyar Tudományos Akadémia bizottságot küldött ki *Ipolyi Arnold püspök vezetésével, amely
királyi engedéllyel vizsgálta a koronát 1880-ban. Ipolyi jelentést tett, és 1886-ban könyvet jelentetett meg a
koronáról és a koronázási jelvényekrôl. A latin korona római eredetét vallotta, nem titkolva bizonyos kétségeit.
Készített egy koronarekonstrukciót elsô királyunk koronájáról, elhelyezve rajta a mai koronáról hiányzó négy apostol
képet, ezzel mintát adva számos szobornak, az említett Szilveszter bullát valódinak fogadva el.
Az 1740 óta vitatott eredetû és valódiságú Szilveszter bullát *Karácsonyi János 1891-es tanulmánya XVII. századi
hamisítványnak állította, bizonyítékokkal alátámasztva véleményét. Ugyanezt tette a *Hartvik-legenda
koronaküldésre vonatkozó részével, 1150 körüli utólagos betoldásnak minôsítve azt.
*Hampel József, a magyar régészet késôbbi kiválósága, 1880-ban néhány órán át tanulmányozta a koronát. Kérdéseit
a sajtóban tette fel, mintegy megadva a modern kutatás feladatait, eltérve *Ipolyi Arnold véleményétôl:
A korona-pánton (felsô koronarészen) miért van nyolc apostol a tizenkettô helyett? Ha a korona felsô lemezei
eredetileg is koronának készültek, miért kellett a felsô-középsô lemezt, *Krisztus képét durván áttörni a tetôkereszt
megerôsítésére? Miért kellett a *Szent István koronájának tartott felsôrészt megcsonkítani, zománctábláit
megrongálni csupán azért, hogy összetoldozzák a jóval fiatalabb görög koronával?
*Pauler Gyula szerint a korona nyomtalanul eltûnt, miután *III. Henrik azt visszaküldte Rómába a ménfôi csata után.
A korona felsô része kapcsolatban lehetett *Szent Istvánnal, bár más változat is lehetséges.
Az orosz *Kondakov, elismert zománcmûvészeti kutató szerint egy aranyabroncsból és egy (eredetileg szentelt
kenyér beborítására használatos ortodox) bizánci “csillag”-ból van összetéve a korona, amelynek keletkezése XI.
századvégi, vagy XII. századeleji.
*Czobor Béla az 1896-ban három napra kiállított koronát megtekintve állította Kondakovval szemben, hogy az
aranypánt XIII. századi, noha annak zománcképei *Szent István korára utalnak.
1907-ben *Jean de Bonne Fon a magyar királyi koronát különféle korú elemekbôl álló hamisítványnak mondta, míg
*Frankhauser karlsruhei német levéltáros, a latin koronát *VII. Gergely pápa fennhatósági törekvését képviselô papi
körök hamisítványának tartotta.
1916-ban *Varju Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyûjteményének igazgatója kiáll a latin korona
*Szent István-i eredete, eleve korona jellege mellett. Álláspontját késôbb tévesnek minôsítették.
*Otto von Falke, nemzetközi hírû német zománcmûvészeti szakértô 1928-ban nem mondott ellent a latin korona
*Szent István-kori eredetének, sôt annak zománcképeit egy 1000 táján mûködô milánói mûhelyhez kötötte.
Ezért az 1938-as *Szent István év idején már általános volt a nézet: a latin korona *Szent Istvánhoz és *II.
Szilveszter pápához kötôdik.
Epizódszerûen említhetjük *Percy Ernst Schramm kutatásait, aki állította, hogy *III. Ottó német császár és *II.

Szilveszter pápa kapcsolatában a császár volt a meghatározó. A kor német történésze *Thietmar merseburgi püspök
feljegyzésére hivatkozva állították, hogy *Szent István a császártól fogadott el koronát. Györffy szerint a szövegbôl
csak a koronázás császári támogatása, de nem császári koronaküldés következik.
*Tóth Zoltán a latin koronát *Szent István fejdíszének tartva, a koronát császári adományként elemzi, megállapítva,
hogy a mi zárt (pántos) koronánk a latin-germán koronafejlôdésnek felel meg. Nagy apparátussal bizonyítja, hogy a
*Hartvik-legenda koronaküldési története *Hartvik püspök kitalálása.
Az eddigiek a latin koronával foglalkozó elméletek. Jóval kisebb a görög korona korábbi irodalma.
A XVIII. század egyetlen komoly vitáját a magyarországi származású *Schwarz Gottfried keltette azáltal, hogy az
egész korona eredetét a bizánci udvarba helyezte, tagadva a pápával vagy *Szent Istvánnal való kapcsolatot. Ez a
vélemény egyházi oldalról, de a katolikus történetírók részérôl is teljes elutasítást kapott.
A kutatók többsége ma is elfogadja *Weszprémi István véleményét az ezerhétszázas évek végérôl, miszerint az alsó
koronarész görög betûkkel jelölt uralkodói: *Dukász Mihály, *Konstantin trónörökös és *I. Géza magyar király.
Megállapítják a Dukász Mihályt ábrázoló lemez fölösleges átfúrását, ebbôl következtetve arra, hogy a bizánci
koronarész sem teljes egészében maradt ránk.
Egyes kutatók – *Darkó Jenô és mások – az 1930-as évektôl állították, hogy a *Konstantin kép nem Dukász Mihály
fiát, hanem testvérét ábrázolja. Ezt *Moravcsik Gyula elvetette.
*Mathilde Uhlirz osztrák kutatónô 1951-ben megkísérli bizonyítani a magyar királyság német császári gyámság alatti
kialakulását.
1945 után (wiesbadeni) vizsgálatai alapján *Patrick J. Kelleher amerikai tudós 1951-ben publikálja eredményeit. A
latin korona pántjai eredetileg nem készültek koronának, azaz *Szent István nem viselhette a latin koronát – állítja.
Ugyanakkor a koronapántokat egy *Szent István birtokában volt evangéliumos könyv borítótáblájának részeiként
mutatja be. Szerinte a latin korona zománcképei a korabeli regensburgi mûvészet stílusát mutatják.
*Alfred Boeckler német mûvészettörténész 1956-ban jelenteti meg tanulmányát e kérdésrôl. Szembefordul Kelleher
és az ôt nagy vonalakban követô *Bárány Istvánné Oberschall Magda magyar kutató véleményével. Következtetése
szerint a latin korona sohasem illette *Szent István fejét. Ez a tény – mondja – nem kisebbíti a nemzeti ereklye
értékét és becsét. Az ugyanis a XII. századi magyar aranymûvesség értékes, kiváló alkotása.
*Deér József vitatkozik a *Gerevich és követôi által vallott ír származtatással, és a latin koronát a XIII. század elsô
vagy második negyedébôl, magyarországi mûhelybôl származtatja.
*Vajay Szabolcs, neves svájci magyar heraldikus és történész, Oberschall Magdához hasonlóan vitatja ezt a késôi
eredetet, lehetségesnek tartja a *Szent István koriságot, valószínûnek tekinti a korona XII. század eleji keletkezését.
Állítja és valószínûsíti a latin korona Aquitania-i vagy Szentföld-i eredetét. Felveti azt a gondolatot, hogy a korona
keresztje III. Béla idején helyet cserélt az országalma latin keresztjével, amely viszont *Szent István idejébôl való.
*Polner Ödön már 1943-ban, majd nyomában *Grexa Gyula, s a némileg hasonló gondolatokat hangoztató László
Gyula nyomán honosodott meg a feltételezés: a latin korona *Szent István ereklyetartójának teteje.
Nyomatékosan említjük Györffy György történeti tényként állított véleményét, miszerint István *II. Szilveszter
pápától koronát kapott. Utal rá, hogy *Szent István koronája és a mai korona összekapcsolását a mûvészettörténészek
nem tartják igazolhatónak és valószínûnek. Ugyanakkor elképzelhetônek véli valaminek a beépítését, ami elsô
királyunké volt. A görög koronát *Oberschall nôi koronának (*I. Géza felesége, a bizánci Szünadéné jelvényének),
míg *Györffy György Géza herceg koronájának, ugyanakkor *Boekler 1956-os mûvében késô középkori, legkésôbb
1440-ben készült tárgynak tartja, kivéve a zománcképeket, tagadva a nôi korona-elméletet.
*Deér József a legvalószínûbbnek azt tartja, hogy a görög korona csak a latin koronával való egyesítése után lett
uralkodói fejék, elôtte *III. Béla király felesége, *Antiochiai Anna magyar ötvösök által készített koronája volt.
*Dümmerth Dezsô 1977-es könyvében feltételezi, hogy *Szent István koronaabroncsa és a görög korona abroncsa
azonos lehet. A finomabb mûvû bizánci zománcokat pedig azért vették le egy másik görög koronáról, hogy az
eredetileg elsô királyunk fejét övezô koronára helyezzék. Mivel mások késôbbinek állítják a görög korona abroncsát,
ez a feltevés bizonyításra vár.
Térjünk vissza az 1981. szeptember 22–24-i tudományos ülésszakra. A korona sorsát érintô döntések mértéktartóak
voltak. Mellôzték a korona szétszedését, besugárzását, forrasztásainak megbolygatását, a folyamatos állapotfigyelés
mellett döntve.
A koronázási palást sötét helyre tétele a legkisebb elvárható óvintézkedés volt. A korona légüres térbe helyezését

vagy más különleges kezelését nem tartották indokoltnak.

Kovács Éva a koronáról folytatott újabb kutatási eredményeket összefoglalva elôadta, hogy a latin korona valamely
négyágú tárgy lehetett a román korból. Ezt forrasztották a korona tetején látható *pantokrátor-lemezhez.
*Györffy György és *Váczy Péter a görög koronáról hozott bizonyítékokat, amellett érvelve, hogy ez *I. Gézáé volt,
s ez lett a Szent Korona alapja.
Az ülésszakon – más tudományos eszköztárral – megismétlôdtek a korábban már kifejtett álláspontok, azzal a
lényeges eltéréssel, hogy az elsöprô többség szerint a Szent Korona nem ékesítette államalapító szent királyunk fejét,
mert ekkor még nem léte*zett; a két koronarész egyesítése a XI. századtól a XV. századig történhetett, szerzônként
más-más idôpont melletti érveléssel ezen idôtartamon belül.
Vannak azonban egyesek által “fattyúhajtások”-nak nevezett, tudományos elemzô kriti*kában méltatlanul nem
részesített – mert a hagyományos történészi-mûvészettörténészi szemléletmódtól és világlátástól gyökeresen eltérô –
tudományos eredmények és ezekre épülô nézetrendszerek, amelyek vázlatos ismertetésbôl sem hagyhatók ki, mint
egy jövendô szintézis mellôzhetetlenül mérlegelést igénylô elemei.
Az egyik ilyen jellegzetes irányzat a fizikus *Ferencz Csaba és társai nevéhez fûzôdik, markáns
természettudományos alapokon álló, fantáziadús elméletként illetve hipotézisként.
A másik, ehhez szellemiségében közelálló, ötvösmûvészeti alapo-zott-sá-gú, teológiai, ôstörténeti utalásokban
gazdag, szuverén hipotézis a *Csomor Lajos és társai által képviselt nézetrendszer. Csomor Lajos és *Ferencz Csaba
meghatározó egyéniségei ennek az irányzatnak.
Eredményeiket a hagyományos tudományossághoz érthetô módon kapcsolódó *Bertényi Iván és az új eredményeket
nagy meggyôzôdéssel, összegezôen, a katolikus teológia szemléletmódját felhasználva tolmácsoló *Molnárfi Tibor
összefoglalása nyomán ismertetjük.
“F. és tsai” szigorú kutatási követelményt követtek. A Koronát, mivel nyersanyagból készült vég-termék, tudatos,
átgondolt munkával létrehozott mûnek tekintették, amelynek szükségképpen “szerkezete” van, amely ép-pen ezért
vizsgálható. Megállapításaikat a) a tények, b) a levonható következtetések, c) a felvethetô lehetôségek (hipotézisek)
kategóriájába sorolták.
A tények közül a legfontosabb megállapítás a KORONA SZERKEZETÉRE vonatkozott. Kiderült, hogy a Szent
Korona egészét, úgy ahogy van, EGYETLEN MÉRTÉKEGYSÉG jellemzi. A mértékegység az angol hüvelyk (inch),
amelynek értéke 25,4 mm. Ez a mértékegység AZONOS A FELSÔ PÁNTOKRÁTOR kép, továbbá az ALSÓ
(ABRONCSON LÉVÔ) JÉZUS KÉP TRÓNUSÁNAK SZÉLESSÉGÉVEL, az 1 HÜVELYKKEL.
MINDEN MÉRET KIVÉTEL NÉLKÜL EGÉSZ SZÁM. “Két hüvelyk az ABRONCS magassága, a PÁNTOK
SZÉLESSÉGE, a ferdén álló KERESZT (függôleges) magassága, a FELSÔ, négyzet alakú PÁN-TOK-RÁ-TOR kép
oldalhossza, a homlokzati *PANTOKRÁTOR kép szélessége, magassága, az ABRONCSON a két kis gyöngyökbôl
álló gyöngysort rögzítô FÜLEK TÁVOLSÁGA, a 8 APOSTOLKÉP MAGASSÁGA, az abroncson a nyolc nagy
ékkövet tartalmazó mezô szélessége, azaz két kép távolsága… A hagyományosan corona graeca-nak és corona
latinának nevezett részeken ezek a két hüvelykes méretek a gyártáskor véglegesen kialakított méretek. MÁR
ENNEK ALAPJÁN LEHETETLENNEK KELL NYILVÁNÍTANI A RÉGEBBI hipotézist, miszerint a Korona KÉT
RÉSZE egymástól függetlenül, nem egymáshoz készült… Ha viszont… a Korona egységesen tervezett, akkor az
egyetlen tervet A TELJES KORONÁN RÉSZLETEIBEN IS MEG KELL TALÁLJUK következetesen és
hiánytalanul… Szembôl nézve az abroncs magassága két hüvelyk, a “corona latina” magassága az abroncstól mérve
3 (három) hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk és a szembôl nézeti átmérô 8 hüvelyk. Ezek pedig… (a XIII.
század óta *Fibonacci-ról elnevezett) számsorozat tagjai, amelyek az “aranymetszést” definiálják, az egymásutáni
tagok hányadosának határértékeként. A szereplô számok 1, 1, 2, 3, 5, 8. A következô tag (5+8=) 13 lenne s érdekes,
hogy az abroncson éppen 13 rögzítô fül tartja – egymástól 2 hüvelyk távolságra – a kis gyöngyök mindegyik sorát,
azaz a kerület 13×2=26 hüvelyk. Ezt a rendet KÜLÖN-KÜLÖN egyik rész se tartalmazza, a 3 és az 5 ugyanis az
EGYÜTTESÜKNEK – ÉS CSAK AZ EGYÜTTESÜKNEK – a sajátja.” “A Koronán tehát egy szigorú, következetes
REND tûnik a szemünk elé. A rend az arányokban az aranymetszést valósítja meg.”322 – 67–69.
A korona egyetlen szerkezetként való elkészítésérôl állapítják meg Csomor Lajos és munkatársai:

“Technológiai vizsgálat igazolja, hogy a kereszt felrögzítésére készült lyukat elôbb kifúrták a lemezen, majd
felperemezték a lyuk szélét és ebbe helyezték a keresztet. A lyuk pereme körül nem zománcoztak be egy gyûrû alakú
részt, a zománclemezeket pedig a pánton lezárták, sôt a *PANTO-KRÁ--TOR ruharedôi e gyûrû körül elfordulnak
eredeti irányuktól, vagyis a zománcozást AZ ELÔRE ELTERVEZETT FELTÉTELEK
FIGYELEMBEVÉTELÉVEL VÉGEZTÉK.
A kereszt tervezettségébôl az is következik, hogy – függetlenül attól: íves volt-e eredendôen a pánt– könyvtábla nem
lehetett semmiképpen, hiszen közepébôl merôlegesen kiállt volna a kereszt, mintegy 6 cm magasan, vagyis a könyv
kezelhetetlen lett volna.
A pántok csak 8 képet tartalmazhattak.
A keresztpánt készítésekor – elôször a zárólemez, felsô *Pantokrátorkép tartólemeze készült el, majd az alá
csúsztatták négy oldalról a pántok felsô végeit, amit odaszegeltek és odaforrasztottak. Ezt követte a képek (nyolc
apostolkép) foglalatainak, az eltervezett kövek, filigránok, gyöngyök foglalatainak pántra helyezése. HA TEHÁT
nem nyolc, hanem minden pánt egy képpel több lett volna (hogy 12 apostol legyen), akkor azt késôbb, az abroncshoz
erôsítés elôtt le kellett volna vágni, a végeken pedig láthatóak lennének ezeknek a foglalatoknak a maradványai.
Ezenkívül a pántokon a képek helyét (felülrôl nézve) behorpasztották.
Végül: amikor bevilágítottak a keresztpánt és az abroncs közé, szemmel is láthatták a keresztpántot lezáró
gyöngydrótokat, amelyek ott helyezkedtek el az alsó keresztpánt SZÉLÉTÔL A SZÉLÉIG. Ide tehát több kép nem
kerülhetett. Az is megállapítható volt, hogy ez a lezárás mind a négy alsó pánton megtalálható és kitapintható. A záró
gyöngydrótok az alkalmazott többivel azonos minôségû és felforrasztása azokkal egyidôs. “Ez pedig azt jelenti, hogy
a keresztpántot nyolc apostol képpel és egy *Pantokrátor képpel tervezték és készítették. Soha nem volt rajta a majd
kétszáz esztendeig eltávolítottnak vélt másik négy apostol képe… Felmerülhet azonban a kérdés, hogy nem
vághatták-e le a négy apostol képet a pántok FELSÔ végérôl. A keresztpánt tervszerû készítésének jele a felsô négy
apostolkép gyöngydrót keretezése is, ugyanis a nagynégyzet alakú lemez keretezô gyöngydrótja EGYBEN A NÉGY
FELSÔ apostolkép felsô gyöngydrótja. Ezeket a képfoglalatokat (a négy apostol kép befoglalását) ELEVE úgy
készítették, hogy a felsô szélükre nem forrasztottak keretezô gyöngydrótot, mert a készítô aranymûvesek tudták,
hogy a négyzet keretezô gyöngydrótja találkozni fog e foglalatok felsô szélével. Ez tehát azt jelenti, hogy a
pántoknak nemcsak az alsó végeit, hanem a FELSÔKET is gondosan megtervezték. Innen sem vághatták le az
apostolképeket.”107 – 52-53.
*Beöthy Mihály, *Fehér András, *Ferencz Csaba és *Ferenczné Árkos Ilona nézeteire *Pap Gábor
mûvészettörténész is hatással volt. Sarkalatos megállapításuk szerint a korona szembenézeti, oldalnézeti, továbbá a
ferdén álló kereszt csúcsától a függôk átlagos hosszáig szemlélt méretei az aranymetszés szabályai szerint tagolódást
mutatnak. A “kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbik részhez, mint a nagyobbik rész az egészhez” szabályát, az
“aranyarányt” (aranymetszést) írták le.
Másik megállapításuk szerint a korona tetején álló kereszt dôlésszöge hozzávetôlegesen megegyezik a földtengely és
az égi egyenlítô hajlásszögével, amint ezt 1975-ben *Bosnyák Sándor már felvetette.
Végkövetkeztetésük: a kor világszemlélete, kozmológiája jelen van a Szent Koronában! Mindebbôl következik
okfejtésük szerint, hogy a korona nem több különbözô korú alkotóelembôl tevôdik össze, hanem azt az 1000. év
körül egyszerre készítették.
“A hagyományos nézetet vallókkal szemben a koronát szintén megvizsgáló aranymûvesek egy csoportja – *Csomor
Lajos, *Csontos Béla, *Ludvigh Rezsô és *Poór Magdolna – több fontos kérdésben támogatta a mérnökök felfogását.
Ôk is megfigyelték az aranymetszés szabályának a követését s azt is vélelmezik, hogy az abroncs és a keresztpánt
tudatos tervezéssel, együtt készült. A mérnökökkel szemben azonban, akik úgy vélekednek, hogy (a világ koronái
sorában egyébként páratlan módon) a korona csúcsán álló kereszt eleve ferdére készült, az aranymûvesek elfogadják
a hagyományos álláspontot; szerintük a kereszt eredetileg egyenesen állt, s csak az utólagos erôs feszítô mozgás
következtében dôlt meg. (Ez egyébként érthetô is, hiszen a kereszt dôlésszögének az égi egyenlítô hajlásszögével
való megközelítô stabilizálása a véletlen, azaz a XX. századi forrasztás mûve.) A Dukász-kép foglalata tetején egy
nagyobb alkotórész letépésének a nyomát vélik felfedezni. Már a régebbi szakirodalom foglalkozott egy olyan
híradással, miszerint 1551-ben, amikor *Izabella királyné átadta *Ferdinánd királynak (1526–1564), illetve

megbízottainak a koronázási jelvényeket, a koronáról letört egy keresztet. Fia, *János Zsigmond állítólag egész
életében a mellén viselte ezt a keresztet, »mert akinél a kereszt van, ahhoz visszakerülnek a hiányzó részek is,
melyek a kereszt hatalmának alávetve hozzá tartoznak«. Az eddigi kutatók – amennyiben egyáltalán hitelt adtak a
vonatkozó utalásoknak – arra gondoltak, hogy a koronát a csúcsán álló kereszttôl fosztották meg, s az így 1551-ben
leszerelt kereszt helyébe került a ma ferdén álló. Az aranymûvesek által feltételezett elképzelés azonban, miszerint a
letört dísz a Dukász-foglalat tetején állhatott, lehetôvé teszi a kereszt letörésére vonatkozó híradás elfogadása mellett
is annak a vélelmezését, hogy a korona csúcsán álló kereszt a XVI. századnál jóval korábbi idôbôl is ránk
maradhatott.
Miután Csomorék megfigyelték, hogy az alsó koronapánton található Dukász Mihály, *Konstantin és *Géza
zománclemezei nem illenek be pontosan a foglalatukba, azt a következtetést vonták le, hogy eredetileg más képek
voltak a helyükben. Minthogy pedig a mérnök-kutatókhoz hasonlóan ôk is azon a véleményen vannak, hogy a korona
egységesen tervezett és kivitelezett aranymûves mû, datálása korábbi is lehet a XI. század harmadik negyedénél. A
Magyar Televíziónak adott interjújában, illetve a História címû folyóirat hasábjain *Csomor Lajos úgy vélekedett,
hogy a technológiai összehasonlító vizsgálatok alapján a teljes korona 750 és 1000 között készülhetett, azaz amikor
*Szent István élt, a korona már megvolt. *Ferencz Csaba pedig mindehhez hozzátette: nem zárható ki, hogy a korona
*Szent Istváné lehetett, ezt újra meg kell vizsgálni.
A mûvészettörténészek és a Szent Koronát késôbbre datáló kutatók véleményétôl eltérô felfogását Csomor Lajos
önállóan megjelent könyvekben, újság-, illetve folyóiratcikkekben s különbözô emigráns szervezetek vendégeként
nyugati körútjain tartott elôadásokban ismertette. Felfokozott népszerûsítô és “média”-tevékenységének
köszönhetôen nézetei csakhamar ismertebbé váltak, mint bármely más korona-kutató felfogása.
Csomor szerint a Szent Korona (a három említett zománctábla kivételével) már *Szent Istváné is lehetett, sôt még
régebbi.
Csomor újabb munkáiban is azt a felfogást vallja, hogy a három korjelölô képet kicserélték, foglalataikat utólagosan
hajtogatták. *Géza képe nem fért be a foglalatba, ezért a képbôl levágtak (szimmetriatengelye balra csúszott),
emellett a foglalat peremét simán ráhajtották a képre.
…A mûvészettörténészek 1986-os kritikájában felhozott érvek ellenére *Csomor Lajos és több követôje továbbra is
kitart a Szent Korona összeállításának a feltételezése mellett. A *Révai Péter könyvének elsô kiadásában szereplô
*Szûz Mária-kép megcsonkított párját, sôt magát a képet véli felfedezni Csomor a Tbilisziben ôrzött *Khakhuli
triptichon táblácskáján, amely-rôl megállapítja, kiegészítése esetén olyan magas és széles *Szûz Mária-kép nyerhetô,
amilyet a magyar Szent Koronáról leszereltek. (Azóta *Nyáry Éva személyében már mûvész is akadt, aki
kiegészítette s kiállításokon a Szent Korona zománctábláiról készült festményeivel együtt szerepelteti ezt a Mária-
képet.) Felfogása támogatására Csomor logikai érvet is felhoz: «akárhogy is van, logikus dolog elképzelni, hogy a
magyar királyok beavatási koronáján – egyben a magyar állam jelképén – ott kellett hogy legyen annak a Szûz
Máriának a képe, akire az országot bízták.«
…Csomor Lajos nyomán a Szent Koronát az ezredforduló elé datáló aacheni pap szerzô, *Szigeti István
hatvanoldalas füzetet szentelt a Szent Korona titkának. Számmisztikával foglalkozó fejtegetések nyomán azzal a
meglepô bejelentéssel »ajándékozza meg« az olvasót, hogy a magyar Szent Koronával koronázták császárrá *Nagy
Károlyt (768–814). Konkrét koronát nem említô adatokkal próbálja alátámasztani fejtegetéseit; ezek szerint
koronánkat Károly vagy zsákmányolta az avaroktól, vagy valamelyik avar kagántól (hódoló) ajándékként kapta.
Amikor Rómában eljátszotta, hogy *III. Leó pápa »ráerôszakolta« a koronázást, a magával vitt három nemesfém
aszta*lka egyikére helyezte a koronát, hogy a pápának csak utána kelljen nyúlnia, s könnyen az ô (Károly) fejére
tehesse. Az avaroktól való kincsszerzés dátumaként 796-ot említi, amikor *Erich friauli herceg tizenöt szekér aranyat
és ezüstöt zsákmányolt s ezt Aachenbe vitte. De ugyanazon évben *Nagy Tundum kagán hódoló úton járt Aachenben
– ô is vihette a koronát. Szigeti szerint *Nagy Károly a császárkoronázást követôen visszavitte magával koronánkat
Aachenbe. Fia és utóda, *Jámbor Lajos (814–840) szintén ezzel a koronával koronázta meg magát Károly
parancsára, majd Nagy Károlyt a Szent Koronával a fején temették el. *III. Ottó 1000-ben felnyitotta *Nagy Károly
sírját, »Károly-ereklyeként« magához vette annak mellkeresztjét és egyik fogát, de a források nem említik, hogy a
koronát is elvette volna. Ezt az »apróságot« Szigeti a*zzal hidalja át, hogy a korona, jogar stb. említése már
kimerítette volna egy sírrablás tényét, de hogy mégis elvitte, onnan tudjuk, hogy 1165-ben, a sír második feltárásakor
a korona és a jogar már nem volt a sírban. Ottó Rómába ment, ott átadta a koronát a pápának (Szigeti erre sem id*éz

forrást), a pápától került azután *Szent Istvánhoz, akit 1000-ben megkoronáztak vele… De megismerhetjük a korona
796 elôtti történetét is Szigeti munkájából: a koronát *Világosító Szent Gergely tervezte *III. Tiridates (294–324 k.)
örmény királynak, aki hosszú betegségébôl felgyógyulva kiengedte a szentet börtönébôl s 301-ben udvartartásával
megkeresztelkedett. A Szent Korona 304 és 308 között készülhetett. (A koronán szereplô *Szent Kozma és *Damján
303-ban szenvedett vértanúhalált.) 454-ben Avarairnál a Szasszanidák legyôzték az örményeket, a korona ezután
“valahogy” avar kézre került.
…*Szigeti István füzetéhez *Csomor Lajos ugyancsak A Szent Korona titka címmel a Szent Korona szerkezeti,
mûvészettörténeti és államjogi eredetét taglaló könyv vázlatát csatolta. Ebben jórészt megismétli korábbi tételeit
*Szent István egységes (a három korjelölô zománctábla nélküli) koronájáról s átveszi Szigeti István avar-
elképzelését: koronánkat az avar kagánok kincstárából rabolták el 795–796-ban. Ezt követôen azonban okfejtése
elválik Szigeti Istvánétól: a koronát olyan uralkodói ékszerkészlet részének tartja, amely egyaránt tartalmazott szkíta-
hun-avar, valamint keresztény jelképekkel készített darabokat. Az ékszerkészlet (beleértve a magyar koronázási
jogart is) szerinte belsô-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetû, kaukázusi technikák felhasználásával készült, egy
kaukázusi keresztény hun ötvösmûhelyben. Zománcképei tanúsága szerint a Szent Koronát valószínûleg a *Krisztus
utáni IV. században állították össze, egy kaukázusi keresztény hun uralkodónak, megrendelôje Katter hun király
lehetett. A *Geo-bitzász-kép kaukázusi volta, Csomor szerint, bizonyítja, hogy koronánk a VI. században *Gordás
kaukázusi hun király birtokában volt. …Így a magyar Szent Korona a keresztény csodaszarvas, Isten küldötte és Isten
földi képviselôje. Mint ilyen, szorosan kapcsolódik a magyarság történelmi szerepéhez és kárpát-medencei
küldetéséhez, küldetéstudatához – mintegy megtestesítôje mindezeknek”. Végezetül tézisszerûen is közli Csomor,
hogy koronánkon eredetileg *Szûz Máriának, valamint Raffael és Uriel arkangyaloknak a képe állott. “*Szûz Mária
képe egyben a Szent Lélek ábrázolása is volt, és ezen felül volt a magyar Szent Koronán egy olyan »liliomos
kereszt« is, amely kifejezetten a Szent Lélek jelképe. Ezzel tehát a magyar Szent Korona a Szentháromságot is
megjelenítette, mivel a felsô *Pantok-rá-tor-kép az Atyát, az oromzati *Krisztus-kép pedig a Fiút ábrázolja.”58 – 46-56.
Számtalan bíráló és megbélyegzô észrevételt vontak fejükre ezek a szerzôk. Lássunk néhány szemelvényt!
“Amint az 1978 utáni legújabb hipotézisekbôl láthattuk, a korona létrejöttét legkorábbra, az ezredforduló elé datáló,
az egész korona *Szent Istvánhoz kötését lehetségesnek tartó szerzôk felfogása szerint az összeillesztés problémája
fel sem merül, hiszen – szerintük – koronánkat (esetleg néhány zománckép kivételével) rögtön mai alakjában
alkották meg. Mint azonban *Váczy Péter rámutatott, az aranymetszés követelményeinek való megfelelés
önmagában még nem bizonyítéka az egész korona egységes, egyszerre való megtervezésének, megalkotásának.
Minthogy az aranymetszés szabályát a középkor ismerte és gyakorolta, vérében lehetett annak az ötvösmesternek is,
aki a korona felsô, latin részét összeillesztette az alsó, görög résszel. Váczy szerint a görög koronarész három
uralkodóalakja – az aranymûvesek ismertetett felfogásával szemben – beletartozik az alsó koronaabroncson ábrázolt
többi zománclemez sorába. *Konstantin zománcképének a kerete is ugyanabból az anyagból készült, mint a többi,
négyzetes görög kép. Foglalata, a piros betûk formája is tökéletesen azonos a fekete színû feliratokéval. A Géza-kép
kopottsága, zománc- és aranyszíne sem tér el lényegesen a görög sorozatképek jellemzô tulajdonságaitól. Végül
Dukász Mihály képe is beilleszthetô a görög korona alakjainak sorába. *Váczy Péter nem alaptalanul hivatkozik arra,
hogy ha a korona egyszerre, meghatározott terv szerint készült volna, magyarázatlan maradna a rajta alkalmazott
csúnya szegecselési eljárás. De – a feliratok nyelvén kívül – különbözik a latin korona a görögtôl a díszítések
alkalmazási módját, elhelyezését tekintve is. Így a korona egységes egészként való, korai datálását – miként számos
más, a koronával kapcsolatos feltételezést – távolról sem lehet bizonyítottnak tekinteni.” 58 – 57.
“A mérnökök kozmológiai elmélete, a szakrális célokat szolgáló korona egyfajta csillagászati eszközként, naptárként
való felfogása, e sorok írója szerint aligha képzelhetô el.”
“A tudományos… szakirodalom külföldön és hazánkban egyaránt el szokta utasítani az olyan próbálkozásokat, hogy
különbözô kronológiai, mitikus elemeket vonjanak be az egyes konkrét szakmai kérdések megoldásába…
idegenkednek a kutatók a számmisztikától, hiszen a számokat többféleképpen lehet csoportosítani, szorozni, osztani,
…”
“Amennyire helyeselni lehet új mûszerek (szemfenékvizsgáló tükör, gégetükör) bevezetését a kutatásokba, s így
egyes, korábban nem létezett részletek ötvösszemmel való megfigyelését, annál inkább ’övön alulinak’ kell
tekinteni… a személyeskedô hangvételû támadásokat, amelyekkel a nézeteit el nem fogadó mûvészettörténészeket a

sajtó hasábjain Csomor illette.” 58 – 57.
*Marosi Ernô, *Kovács Éva és *Lovag Zsuzsa 1986-ban a “Mûvészettörténeti Értesítô”-ben *Csomor Lajos
érvelésének ellenérveit foglalta össze.
*Marosi Ernô, követve az érdemes *Bogyai Tamást, barokk szóvirágnak tartja *Révay Péter koronaôr 1613-as
leírását, amelyben a korona hátoldalán Szûz Máriát írja le, amibôl a korona bizonyos képeinek késôbbi kicserélése és
ezáltal kormeghatározásra való alkalmatlansága következne.
*Lovag Zsuzsa a fizikusokat bírálja, mondván: a földtengely hajlásszögével nem lehet olyan korban operálni, amikor
a tudomány nem ismerte a föld-tengely fogalmát. Rámutat, hogy a corona Graeca valamennyi zománcképe azonos
színû, tehát egyazon mûhelybôl került ki, vagyis nem cserélték ki ôket.
*Kovács Éva leírása szerint a korona alkotórészei eredeti formájukat ôrzik, ezeket nem hajlították, zománcaikat nem
cserélték.
1989-ben *Bogyay Tamás a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség 1989-es konferenciáján, majd a
*Mojzer Miklós emlékkönyvben érvelt a koronaabroncs és a keresztpánt utólagos összeillesztése mellett – a Csomor
féle egyszerre való összeállítás ellen –, hivatkozva a két koronarész gyöngysorainak eltérô típusára és elôállítási
módjára.
*Péri József ötvös a Korona Bizottságban folytatott technikai vizsgálatai nyomán a Szent Koronában nem
egységesen megtervezett és elkészített koronát ír le.
Nem folytatjuk a latin és a görög korona összeillesztésével és az összeillesztés idôpontjának meghatározásával
foglalkozó terjedelmes irodalom taglalását, csupán arra utalunk, hogy *Mátyás király (így a Thúróczy krónika) elôtt
*Szent István elsô pénzein jelenik meg az ábrázolásokon a zárt magyar királyi korona.322 – 61
Nem szabad, hogy *Csomor Lajos és *Ferencz Csaba eredményei ellenhatásként a régi nézeteket meg merevítsék,
hanem inkább gerjesztô, élesztô erejükre és szerepükre van nagy szükség. Bízzunk ebben! Bízzunk a szemléleti
kalodáktól megszabaduló, elôítélettôl mentes új nemzedékben, amint bizakodnunk kell a Szent Korona megújuló
szerepében és hivatásában.
Szent Koronánk titka megfejthetetlen maradt mindmáig, s nagy valószínûséggel nem lesz ez másként a jövôben sem.
Hivatásának betöltéséhez, misztériumához hozzátartozik a titok. Hiszen amirôl szó van: arany és drágakô, gyöngy és
zománckép, de nemcsak arany és drágakô, gyöngy és zománckép, hanem sokkal több: Magyarország Szent Koronája.
Miért Szent?*
Szólnunk kell a Szent Korona és a koronázási jelvények közjogilag kifogástalan elnevezésérôl.
A Szent Korona 1978-as hazatérte után *Bölöny József lényegretörôen és pontosan írta meg véleményét a Sacra
regni corona címû cikkében (nem-hiába volt külön rovata a Történelmi Szemlében a különbözô közjogi és
terminusbeli, szóhasználati, idôpont-megjelölési hibák helyesbí-té-sé-re). Lássuk írásának idevágó részét:
“A Szent Korona
A közlemények általában “a magyar korona” hazaérkezésérôl, átadásáról, történelmi és mûtörténeti múltjáról
számolnak be, “a magyar királyi koronáról” beszélne*k. Csak *Nemeskürty István nevezi szent koronának (id. cikk)
és *Szuhay-Havas Ervin a Népszabadság karácsonyi számában.
*Szent István koronájának ezt a “szent” jelzôjét azonban semmi okunk sincsen mellôzni, még akkor sem, vagy talán
akkor a legkevésbé, ha ezt pusztán epitheton ornansnak, díszítô jelzônek tekintjük. Ezt a díszítô jelzôt ti. évezredes
hagyomány fûzi a koronához, amely ezzel a jelzôvel vált “az ezeréves magyar államiság szimbólumává”.
Mit is jelent koronánknak ez a “szent” jelzôje? A magyar “szent”, a német “heilige”, az angol “holy”, a francia
“sainte” jelzô kevés támpontot nyújt ennek tisztázásához. Nem kell azonban idegenben keresnünk a kérdés
eldöntését, mert a múlt század derekáig hivatalosan használt hazai latin nyelvünk világosan különböztet ebben a
kérdésben.

Nem a magyar “szent” és az idegen nyelvek hasonló jelzôinek elsôsorban megfelelô értelem szerint nevezi ti.
koronánkat, nem “sancta corona” néven, hanem sacra coronának. Szentnek (sanctus, -a) nevezi az Istent, a katolikus
egyház szentjeit, az Istennek tetszô személyeket és személyi fogalmakat. Sacer (sacra) jelzôt fûzött a szent,
megszentelt tárgyakhoz, dolgokhoz. Ez a “szent” jelzô jóval tágabb körû amannál. Nem függ szentté avatástól, még
csak vallási értelemben vett szentségtôl, Istennek tetszéstôl sem. A Szentatya (pápa) megszólítása Sancte Pater, az
apostoli Szentszék (pápaság, római Curia) latin neve Sacra Sedes (Apostolica). A régebben “Ô szent felségének” is
nevezett királyoknak ez a jelzôje latinul Sua Sacra-tis-si-ma Maiestas, mert sanctus (sanctissimus) csak kettô volt
közülük: *Szent István és *Szent László.
A sacra corona nem egy szentnek nyilvánított, vallási fogalom, hanem a katolikus egyház által szentté avatott s a
magyar nép által szentekként tisztelt nagy Árpád-házi királyainkon kívül a többi nagy királyunk által is viselt, általuk
mintegy megszentelt, a hagyomány által szentnek (sacra) tekintett évezredes jelvénye a magyar államiságnak (az
1836: II. tc. “az ország szentséges koronájának ôrjeirôl” rendelkezik), nem az uralkodó (rex), hanem az ország
(regnum), a magyar állam folyamatos fennállásának a jelképe. Nem sacra regum corona, hanem sacra regni corona.
Szentnek tekintik és nevezik már a XIII. század közepétôl (*IV. Béla többek között 1256-ban) a koronát, amely a
király személyét is megszenteli. 1388-ban már a dalmáciai városok is “Magyarország szent koronája” iránti
hûségüknek adnak kifejezést.
“A szent korona” ôrzésérôl rendelkezik már az 1464: II. tc. “az ország szent koronájának” ôrzésérôl az 1492: III. tc.,
az 1498: XXV. tc., az 1500: XXIII. tc., “Magyarország koronájáról” és a “Szent Koronáról” szól *Pe-ré-nyi Péter
1527. november 11-én elhangzott koronaôri esküje. Az 1655: XLV. tc. úgy rendelkezik, hogy a koronaôrök közül
“legalább egyikük állandóan a szent korona mellett maradjon”, az 1715: XXXVIII. tc. az ország szent koronája
ôrzésének helyérôl és ôrei megválasztásáról szól, az 1790: VI. tc. arról, hogy az ország szent koronája Budán
ôriztessék, az 1867: VI. tc. “az ország szent koronája ôreinek megválasztásáról” stb.
A szent koronát tárgyalják természetesen a legújabban idegen nyelven megjelent munkák is, így *Patrick J. Kelleher:
The Holy Crown of Hungary címmel (Róma, 1951), *Deér József: Die heilige Krone Ungarns címmel (Bécs, 1966),
*Radvánszky Antal: Das Amt des Kronhüters in Staatsrecht und Geschichte Ungarns címmel (Mainz, 1972),
*Bárányné Oberschall Magda: Die Sankt Stephans-Krone címmel (Bécs, 1974).
Anélkül, hogy ennek különösebb jelentôséget tulajdonítanánk, inkább csak az elnevezés megszakítatlan
folytonosságának jellemzésére említjük meg, hogy az Új Magyar Lexikon 1961-ben megjelent 4. kötetének korona
szócikke is a szent koronára utal és az 1962-ben kiadott 6. kötete tartalmazza a Szent Korona szócikket, amely
szerint “Szent Korona: a magyar királyi korona neve *I. István szentté avatása (1083) óta.”
A koronázási jelvények
Amint a koronát ôsidôktôl – ha talán nem is éppen István király szentté avatásától – szent koronának nevezték, úgy
nevezik 1928-ig úgyszólván kizárólag, és azóta is koronázási jelvényeknek – az 1928: XXV. tc. erôsen kifogásolható
utólagos szóhasználatával – “a hozzátartozó drágaságokat”, bár még a miniszteri indokolása is azt állapítja meg,
hogy “A korona és a többi koronázási jelvények (kiemelés tôlem B. J.) gondviselésére elsôsorban az ország
koronaôrei hivatottak.” A “drágaságok” a latin szövegekben elôforduló “clenodia” szolgai fordítása. A javaslat
eredeti helyes szóhasználatával szemben csak a képviselôházi bizottság javasolta, hogy a törvényjavaslat címének és
egész szövegének “koronázási jelvények” kifejezései helyébe “a hozzátartozó drágaságok” szavak tétessenek.
Még inkább kifogásolható az a szóhasználat, mellyel a koronázási jelvényeket a szent korona mostan történt
átadásával kapcsolatban is többnyire “koronázási ékszereknek” vagy “koronaékszereknek” nevezik. “*Szent István
koronáját és a koronázási ékszereket” említi a magyar-amerikai közös közlemény 1977. december 15-én, kijavítás
helyett átvette a hibát *Ber-té-nyi Iván a Magyar Hírlap december 18-i számában közölt Koronázási ékszereink címû
cikkének már a címében is. Melyiket nevezhetjük vajon ékszernek a koronázási jelvények közül? A királyi palást
ruhadarab (kisebb hibáit a koronázás elôtt a királyné szokta kijavítani); *Szent István kardja fegyver; a királyi pálca
(a különleges alakú és hosszúságú jogar helyesebb neve) épp oly kevéssé ékszer, mint ahogy nem az pl. a marsallbot;
az országalma lenne ékszer, melyet csak kézben lehet tartani?
Koronaékszerekrôl és koronázási ékszerekrôl beszélnek pedig többnyire a január 6-i ismertetések, vezércikkek,

hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga *Cyrus Vance és *Apró Antal.

A koronázási jelvények egyike sem ékszer, hanem a királyi hatalom jelvényei, melyekkel a nemzet övezte fel a
megkoronázott és ezzel teljes jogúvá vált királyát. Ezért latinul clenodia regni néven is nevezték ôket, ami
nyilvánvalóan az ország jelvényeit jelenti, nem pedig “az ország ékszereit”.
A koronázási jelvényekhez sorolható távolabbról még az esztergomi kincstárban ôrzött három kereszt: a kettôs
kereszt, az eskükereszt és a kiskereszt, az ún. pax vagy pacificale.
A koronázási jelvényviselôk az alábbi sorrendben következtek:
1. a fôkamarásmester az eskükereszttel;
2. a fôpohárnokmester *Szent István kardjával;
3. a tárnokmester a paxszal, vagyis kiskereszttel;
4. a horvát bán az országalmával;
5. az országbíró a jogarral;
6. a nádor, illetôleg az országgyûlésnek a nádori teendôkkel megbízott választottja a szent koronával.
Távolabbról: a nádort, illetve nádorhelyettest követô király elôtt oldalvást haladt jobbról
a rangban legfiatalabb püspök a kettôs kereszttel (apostoli kereszttel), balról a fôlovászmester az ország kivont
kardjával.
A koronázási ünnepélyeken az országgyûlés mindkét házának vegyes küldöttsége által készített és mint hiteles
leírást, jegyzôkönyvileg az országgyûlés elé terjesztett leírásai országos jelvényeknek is nevezték a koronázási
jelvényeket, a korábbi clenodia regni szóhasználatnak megfelelôen.
Az 1608. évi koronázás elôtti IV. tc. az ország koronájáról “és ennek a régi jelvényeirôl” (a latin szövegben:
clenodia) rendelkezik; a koronázás utáni XVI. tc. a koronáról “a lajstromba foglalt összes jelvényekkel együtt”; az
1715: XXXVIII. tc. azt határozza, hogy az ország szent koronája a hozzá tartozókkal együtt (cum suis accessoriis)
Magyarországon ôriztessék.”87 – 356-357.
Ezek a sorok magukért beszélnek, egyesítve a jogászi szakszerûséget és pontosságot a történelmi szemlélettel és
módszerrel.
Mária Országa*
“Regnum Marianum (a.m. Mária Országa), Magyarországnak *Szent László óta szokásos katolikus megjelölése;
kiinduló pontja *Szent István király országfelajánlása Szûz Máriának, halála elôtt. A királyság elsô századaiban
meglévô tisztelet (Máriás pénzek, zászlók, templomok, költemények, legendák) a barokk-korszakban a jezsuiták
vezetésével érte el tetôpontját a nevelésben, ekkor alakultak az elsô Mária-kongregációk” (katolikus hitbuzgalmi
egyesületek. A szerzô megjegyzése.) Így szól az 1941-ben megjelent Új Idôk lexikona, míg a század elején megjelent
legjobb magyar tárgyú lexikonnak, a Pallasnak nincsen ilyen címszava.
A komunista önkényuralom korszakának 1961-es ismerettára, az Új Magyar Lexikon pedig így említi: “Az
ellenreformáció idején (fôleg a 18. sz.-ban) a jezsuiták által kidolgozott állameszme, amely szerint Magyarországot I.
István Szûz Máriának ajánlotta fel, aki így az ország védnöke, sôt tulajdonképpeni uralkodója lett. Erre alapították
egyrészt a katolikus vallás egyeduralmi igényét, másrészt a királyi hatalom természetfelettiségét. A ~ eszméjében az
ellenreformációs Habsburg abszolutizmus és a magyar feudális uralkodó osztály szövetsége jutott kifejezésre. Az
ellenforradalmi Horthy-rendszer idején újból felelevenítették.”
Már ennyibôl is látható, mennyire más-más nézôpontból vizsgálható, világnézeti beállítottságtól függôen
különbözôképpen megítélhetô eszmérôl van szó. Némi történelmi és közjogi érzékkel azonnal tudható: kivételesen
jelentôs ez a tanítás mind vallási, mind nemzeti szempontból.
A Regnum Marianum, mint kifejlett eszme, a XVII. században jelenik meg *Istvánffy, *Pázmány, *Kopcsányi,
*Inchoffer mûveiben, támaszkodva a magyar király külsô hatalmaktól, de a rendektôl való függetlenségét kifejezô
Patrona Hungariae eszme tételeire, amely szerint a magyar királyok és az ország az istenanya különös védelmét
élvezik, mióta *Szent István felajánlotta országát a Szent Szûznek.
A kérdés tanulmányozásának kulcsa *dr. Máriás István 1943-ban megjelent “Nagyasszonyunk, hazánk reménye. A

szentistváni állameszme koronája” címû mûve308; *Németh László: A Regnum Marianum állameszme címû
tanulmánya 1940-bôl336/a; és *Waczulik Margit: A magyar barokk vallásos nemzeti öntudatának kialakulása címû
írása 1942-bôl451.
Eredeti, hivatkozásokban igen gazdag, katolikus szemléletû tanulmányok *Molnárfi Tibor írásai (“A korona”, vagy
“Alkotmányozás a Szentkorona-Tan (-Elmélet) függvényében” címû a kilencvenes évekbôl).323,324
*Németh László, aki nem azonos a “Minôség forradalma” írójával, részletes tanulmányában rámutat, egyetértve más
szerzôkkel: “a magyarság megtérésekor az ôsi istenasszony kultusza elôsegítette a keresztény értelemben vett
Istenanya, a Boldogságos Szûz kiválasztását”. “A magyar katolikus megújulás Máriatisztelete a magyar lélek
idôszerû igényeinek megfelelôen sajátos, normatív jelleget öltött. Néha más népeknél is találunk a Máriatiszteletben
nemzeti színt, de ez nem szilárdult ki olyan formában, mint a magyar Regnum Marianum.”
Megemlíti a legendát, ahol a Szent Szûz tervében “*Géza fejedelem születendô gyermeke viszi majd a fôszerepet. A
legenda… szerint a Szent Szûz megjelenik Gézának, és figyelmezteti a születendô gyermek hivatására.”
A protestáns *Heltai Gáspárnál *Szûz Mária helyébe – a *Hartvik-legendát követô *Bonfini szövegének magyar
fordításában – maga az Isten lépett.
Hazánk és nemzetünk “természetjogon” a Szent Szûz oltalma alatt állott minden idôben, mondja a szerzô, majd így
folytatja: “… az or-szág-fel-ajánlás lett a végsô és legjelentôségesebb, mondhatnók, jogi szerzôdés a Bol-dogasszony
és a magyarság között”.
A Németh által idézett *Szekfû szerint Heltainál így beszél *Szent István fôembereihez: “Én Magyarországot
ajánlottam már régen az *Szûz Mária Asszonyunknak, és azt választottam patrónának az magyarnak és az ô nevére
verettem az magyaroknak pénzét. Ez okáért állhatatos szóval szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami
veszedelem akarna jönni rátok, Ô az palástjával befedezi és megoltalmazza Magyarországot, mert Ô Patrona
Hungariae”.
Említi Németh – a katolikus-protestáns ellentét jellemzésére – *Magyari István könyvét, amely 1602-ben a
pápistákat újítóknak nevezi, akik bevezették többek közt “az Boldogasszony és több Szentek ünnepe ülését”.
Kimondja a bálványozás bûnét, amelyért az Úristen ostorozza a magyarságot.
Lássuk, hogyan ír a szerzô:
“A Mária-tisztelet *Szent István lelki életét és kormányzó tevékenységét egyaránt áthatotta. Legrégibb élettörténete,
a Legenda Maior elbeszéli, hogy a szent király a lázadó *Koppány ellen a Szent Szûz nevében kélt harcra, Konrád
támadása ellen is Máriához folyamodott segítségért, de éppenígy a Szent Szûz nevében bocsátott meg a személyét ért
bántalmakért. Kitetszik *Mária-tisztelete az Isten anyjának ajánlott egyházmegyék
és monostorok nagy számából is. Hogy a keresztény magyarság nagy családját Mária személyéhez kapcsolja, népét
haereditas Mariae, familia Ma-riana kifejezésekkel, a Szent Szûz házanépének és örökségének szerette nevezni.
Ez a törekvése különösen akkor nyilatkozott meg magasztos formában, amikor a kereszténység zsenge palántáját és a
magyar királyságot *Szent Imre váratlan halála folytán megfelelô utód nélkül kellett elhagynia. A bizonytalanság
hullámai közt mint egyedül biztos menedékhez, a Boldogságos Szûzhöz folyamodott: “Egek Királynéja, – esdekel fel
hozzá – a Te pártfogásodra bízom utolsó imámmal a szent Egyház püspökeit és papságát, a királyság fôembereit és a
népet”.
A magyarság és a Szent Szûz között fennálló bensôséges viszonynak elsô letéteményese tehát *Szent István király. A
késôbbi idôk folyamán is mint az elsô rex Marianus szerepelt a magyarság kegyeletében. Éppen azért, mert
mélységes hitével, államférfiúi bölcsességével, népe lelkének ismeretével, a helyzet világos átlátásával oly eszményi
és szilárd államot hozott létre, továbbá államát a külsô és belsô ellenséggel szemben hadvezéri rátermettségével meg
tudta védeni, a következô századok folyamán eszményképként állt utódai elôtt. Az eszményi állama a Boldogságos
Szûz különös védelme alatt álló magyar királyság volt, melynek kötelékében a keresztény magyar nép az erkölcsi
tökéletesedés útján haladva érheti el a földi jólét és az égi boldogság jutalmát. Ez az ideál, amely elôbb mint jámbor
elgondolás, majd mint állameszme jelentkezett, gyökerét alkotja a századok folyamán kialakult *Regnum
Marianumnak. Középkori királyaink, amint egyebekben, úgy ebben is *Szent Istvánt állították eszményként maguk
elé.
*Szent László a középkori lovag eszménye, templomok építésében, püspökségek, apátságok alapításában az elsô
szent király mûvének betetôzôje, egyben *Szûz Mária választott vitéze is, a középkori Regnum Marianum másik
jelentôs királyi személye.

A magyar középkori máriás kultusz szempontjából felemlíthetô a szabolcsi zsinat, amely a Szent Szûz tiszteletére
három ünnepet rendelt, Gyertyaszentelôt, Nagyboldogasszonyt, Kisasszony napját, amelyet *Fulbert, chartresi
püspök, *Szent István kortársa terjesztett el a nyugati országokban. *Géza, *Szent László és *Kálmán királyok ideje
még a clunyi reform behatását észlelteti. Kálmán kora a máriás történelem során azért is bír különös jelentôséggel,
mert a Hartvik-féle legenda e korban íródott és lett *Szent István Mária-tiszteletének kikerekített leírása, amelyre a
késôbbi idôk folyamán oly gyakran történt hivatkozás.”
…Az országfelajánlást tehát a barokk katolikus világ jogi ténynek, szerzôdésnek fogta fel, amelyben a szerzôdô felek
az Istenanya, illetôleg a magyarság. A nemzetet *Szent István képviselte. Az elgondolás szerint mindegyik szerzôdô
félre jogok és kötelességek hárultak. Amikor *Szent István országát, ifjú keresztény nemzetét és Koronáját Máriának
felajánlotta, a Koronával együtt átadott minden uralkodói jogot, amelyet a Szent Korona e kor elgondolása szerint
magában egyesített. A Boldogságos Szent Szûz valóságos királynô, sôt több lett mint királynô a hívô magyar
szemében. Jogot nyert a magyarság minden ügyének intézésére, még a király személyének megválasztására is, amint
késôbb látni fogjuk. A nagyhatalmú Szûz, akit szent Fia megdicsôített és maga mellé trónra helyezett, oly
hatalommal rendelkezett, hogy képes volt országát kormányozni.”336/a – 223-230.
*Szekfû Gyula az ötkötetes Magyar Történetben elsorolja a Regnum Marianum öt jogi alapelvét, úgy mint
– a király csak katholikus lehet,
– a király a fôurak tanácsa segítségével uralkodjék,
– a király az országban tartózkodjék,
– a király az országot szabadságban tartsa meg,
– a király esküt tegyen az alkotmányra.195 – IV. kötet-376.
Ez a magyar történelem optimista, öntudatot adó szemlélete. “A királyi hatalmat is elismerô rendi szellem, vallásos
érzés, s a mai ideáloknak a múltba való visszavetítése… teszik együttvéve a Regnum Marianum országának közjogi
tartalmát.” 195 – IV. kötet-374.
Ez a tan a királyi hatalom mérséklését, a nyugaton már meglévô abszolutizmus elhárítását is szolgálta a *Szent
Ágoston-i Civitas Dei felélesztésével, felújításával hirdetve olyan körülményeket, amelyek közepette a Ci-vi-tas Dei
(Isten országa) polgárai könnyen elérhetik az örök boldogságot.
Nem feledkezhetünk meg a Regnum Marianum népérôl, amelyet a jogi vonatkozások nemigen foglalkoztattak,
hiszen a jobbágyságnak nem voltak jogai a rendi állam irányításában.
A vallásos népi lélek, a maga alacsonyabb gyermeki mûveltségével és sajátos világlátásával átélt egy sajátos Mária
élményt, a máriás ország eszmevilágát. Ezt a világlátást erôsítette a török pusztítás tragikus vesztesége és a járványok
okozta halálfélelem.
“A búcsújáró helyek jelentôsége tehát a Regnum Marianum szempontjából a nép nemzeti öntudatának emelésében is
megnyilvánul. Általánossá lett a meggyôzôdés, hogy a földön nincs más olyan ország, ahol Mária annyiszor és oly
sok helyen mutatta volna meg csodás hatalmát, mint hazánk.”336/a A hívôk külföldrôl is felkeresik a “magyar”
Máriát. A sümegi csodás Mária az elsô csodát egy bécsi asszony könyörgésére mûvelte. (Sas-vár, Sümeg,
Boldogasszony, Máriavölgy voltak az ismert Máriás helyek.)
*Bálint Sándor, a szakrális néprajz kiváló tudósa mûvébôl is következtethetünk a népi vallásosság ôsi gyökereire:
“Az Emese-szimbólum (ide tehetjük: a csodaszarvas szimbólum, az életfa stb.) érteti meg velünk *Szent Istvánnak és
az Árpád-háznak feltûnô Boldogasszony kultuszát, az országnak az ô oltalmába ajánlását, mintegy a pogány
matriarchális világkép továbbélését, szublimációját is… Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot
építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az elsô országgyûlés mondai
színhelyén monostort.” “*Boldogasszony” *Bálint Sándor szerint feltehetôleg ôsi asszonyistenség neve, ahogyan azt
*Kálmány Lajos már a múlt században megírta. Ebbôl is következik a Boldogasszony kultusz régmúltba nyúló
folytonossága, sajátosan magyar jellege.41 – 228.
A Nagyasszony, a *Boldogasszony tiszteletét ôstörténetünk egyik nehezen vitatható tényének kell tekintenünk. Ôsi,
szkítakori nem keresztény, nem is egyszerûen pogány, hanem “ôs-kinyilatkoztatásból” jövô hagyomány birtokosai
vagyunk, amint azt *Badiny Jós is mondja.
*Szent Gellért legendájának Toldy-féle múlt századi fordításából egyértelmû, hogy a szent férfiú egyenesen
tanácsolta, miszerint Szûz Máriát hívják Magyarországon “Boldog-Asszonynak” vagy “ez világnak nagy
asszonyának”. Ez a népi hagyomány felhasználása *Szûz Mária elfogadtatására.

Olvassuk el ezután *Molnárfi Tibor néhány mondatos Regnum Ma-ria-num összefoglalását:

“A REGNUM MARIANUM NÉHÁNY MONDATBAN
A Szentkorona-eszme és ANNAK FÖLAJÁNLÁSA A SZENTKORONA ÁLTAL A NAGYASSZONYNAK
(gondolatilag beleértve azt is, hogy Ô azt elfogadta) Magyarországot mint KÖZÖSSÉGET részelteti abból a
föladatból, ami az Istenszülô feladata, az EMBERISÉG TERMÉSZETES ÉS (FÔLEG) TERMÉSZETFÖLÖTTI,
GONDVISELÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ ÉLETÉBEN. Népünknek ez a rendeltetése. Sorsunk és minden konkrét
történelmi feladatunk (évszázadok során valamennyi ütközésünk) ehhez kapcsolódik. Ezért irányul felénk az erkölcsi
élet legmagasabb fórumainak – nem egyszer – megrendült tisztelete, bizonyos szellemi áramlatok és történelmi
mozgalmak gyakran esztelen, izzó és indokolatlan gyûlölete, napi senkik ártó, életünkre kártékony és fájdalmas
romboló igyekezete. De ezzel függ össze összetöréseink, áldozataink és vereségeink ellenére is
legyôzhetetlenségünk, halhatatlanságunk is. Kétségtelen, hogy a “metafizikai történelemszemlélet” modern
világunkban nem általános. De ennek ellenére hatékony és igaz. *Mindszenty József Emlékirataim c. könyvében ezt
írja: “A magyarság a történelem folyamán, mint nemzet is találkozott Máriával *Szent István országfelajánlása
révén… kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa. Ez a kapcsolat
nem üres szólam, nem jelentôség nélküli képzelgés”. A lényeget pedig így summázza: “A sajátosan magyar Reg-num
Marianum-eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig hûen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk
állami és társadalmi életünkben az evangélium tanítását.” Történelmi sorsunkat ebben a vonatkozásban így látta: “A
szent király fölajánlását történelmünkre kiható természetfölötti tényezônek fogtam föl… A Mária országa-eszme
mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti
tragédiák megfejtéséhez”. Hasonlóképpen vélekedett a történelemtudós is. *Szekfû Gyula írta: Mária apostoli
országának, a Regnum Mariano-Apostolicumnak már alapításakor is isteni kegyelem mûködött közre, nagyobb
mértékben, mint más európai államoknál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak ô az
alapítója, conditora is. Ezért Magyarország kezdettôl fogva nem egyszerû világi, profán állam, hanem sacrosancta
respublica, amelynek alapítása két vallásos momentumból tevôdik össze: az egyik a Szent Koronának Szilveszter
pápától küldése, a másik a KORONÁNAK A FELAJÁNLÁSA… SZÛZ MÁRIÁNAK.”
Az ismertetett Eszme testet ölt könyvekben, festményekben, szobrokban, templomokban, oltárképeikben stb. Ott
találjuk ezernyi magyar templomban, templom elnevezésben, fô- és mellékoltár képben. Közismert, hogy Máriát
csak általános koronával szabad ábrázolni. Ez alól csak a magyar Szent Koronával való ábrázolás a kivétel. A
magyar Szent Koronával ábrázolt Nagyasszony nemcsak hazánk templomainak ékessége, de ott van Rómában, az
altemplomban is *Szent Péter sírjától néhány méternyire. Megtalálható Jeruzsálemben, Názáretben stb.,
Csíksomlyóban is mint Babba Mária, mint litániánk “Szép Szûz Máriája”- Ott van a magyar nép eredetmondájában,
népmeséiben, életstílusában, népdalaiban. De ott van a politikai, diplomáciai, államközi kapcsolatokban is.
A Szentkorona-elmélet a Szent Korona tagságot NYELVTÔL, VALLÁSTÓL, FAJTÓL, NEMZETISÉGTÔL
függetlenül a SZENT KORONA TERÜLETÉN élô népekhez kapcsolja. Ma is a Szent Korona tagja (lehet) az, aki
elismeri a Nagyasszony fôségét, aki kinyilvánítja, hogy a Szent Koronához tartozik: része annak, legyen horvát,
szlovák, román stb. Ezzel a Szentkorona-tagság univerzális eszméjének érvényessége a népek közötti
egyenjogúságnak megalapozója, az emberi nem egységének is hirdetôje. Ez az egység tehát megnyilvánulhat
egyetlen államban, de lehet külön-külön szervezett részek Szentkorona tagsága is, mint volt nyolcszáz éven át
Horvátország és Magyarország esetében. Ha a történelem fejlôdése az autonómiák egységét tûzi napirendre, akkor a
Szent Korona tagjainak “magyar” hivatása “a *Boldogasszony népének hivatása lesz”, mint volt a politikai
fogalomként használt “hungarus” tagság idején. Ôk is a Gondviselés választottjaiként teljesítik a Gondviselés tervét,
amit a világtörténelem irányítója kijelöl a Szent Korona tagjának a világ végéig.”322 –26–27.
Mindazonáltal hiba lenne, ha a Szent Korona tagságot a Nagyasszony fôségének elismeréséhez kötnénk, mert ezen
eszme katolikus – és nem vallástól független – jellegû. Ezt *Mindszenty hercegprímás is elismerte. A Szent
Koronához tartozás, mint közjogi viszony, nem függ sem nyelvtôl, sem vallástól. Ennek megállapítása akkor is
nélkülözhetetlen, ha a Boldogasszony tisztelet túllép a római katolikus vallás keretein.
Mindezeket egybevetve: látjuk, hogy a Regnum Marianumban valóban egy különleges, történelemhordozó
eszmerendszert tanulmányozhatunk, amelynek ismerete nélkülözhetetlen a magyar közjog történetének
megértéséhez, s amely méltán érdemel nagy figyelmet a mai katolikus teológiában, a magyar eszmetörténet
múltjában és jelenében. Ha egy nép azonos a saját történetével, akkor elválaszthatatlan tôle a Regnum Marianum

gondolata. A Szent Korona misztériuma azonban nem azonos a Szentkorona-tannal. Mint jogon túli elemnek, mint a
kollektív tudattalanhoz kapcsolódó, abból táplálkozó ideának, a vallási tanítás mellett nagy jelentôsége van a
szentkoronás Mária-kultusznak. A Szentkorona-tan és a *Regnum Maria-num- mégis két elmélet, minden szoros
összefüggésüket és idôleges egybefonódásukat elismerve, amint a Boldogasszony Anyánk gyönyörû éneke és a
Himnusz is két szöveg és két dallam. Ahogy a két dallam azonos lelkiséget fejez ki, úgy a Regnum Marianum
sugározza a Szent Korona misztériumát, rejtélyét, mérhetetlen szellemi mélységét, gondviselés küldte erôt adva a
Szent Korona tanának.
A Regnum Marianum alapjául szolgáló *Boldogasszony imádás sajátosan magyar jellegét, hazafiságát, karizmáját,
bizakodást sugárzó erejét mu-tatja a XVIII. században elsô himnuszunknak tett ének:
Boldogasszony anyánk,
Régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén,
Így szólít meg hazánk:
Egyetérthetünk *Mindszenty hercegprímás 1947. augusztus 15-én, a Boldogasszony Év megnyitásán mondott
szavaival: “A múltnak tanulságai útmutatói a jövendônek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk testünktôl,
lelkünktôl idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, a jövôben híven
örvendô, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz, s akár titokban, akár nyíltan, ápolni fogjuk fenntartó erôinket.” 310
III. *
A Szentkorona-eszme a középkortól a XIX. Századig*
“A magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy

vereség után le vannak gyôzve.”
(Bölcs Leó, bizánci császár: Haditaktika, 904 után.)
A Szent Koronához jelképes jelentéstartalom is fûzôdik. Ez az uralkodó személyétôl elvonatkoztatott,

megkülönböztetett, szükség esetén kivételesen szembeállított, a magyar állam hatalmának teljességét kifejezô
jelentés a XV. században már közjogilag elsôbbséget élvez a magyar Szent Korona, mint szakrális jelentôségû tárgy,
a király személyét és hatalmát megtestesítô fogalmához képest.
Ez a Szentkorona-eszme és a Szent Korona elválaszthatatlan kettôsége, a corona regni (az ország koronája) és a
corona regia (királyi korona) megkülönböztetésének megfelelôen. A Szent Korona elsôdlegesen az ország koronáját
jelenti a történetileg kialakult szóhasználat szerint.
A Szentkorona-tanban az ország koronájának kifejezôdése, alkotmányos nézetrendszerré válása van jelen, folyamatot
és állapotot megtestesítve.
A középkorban elterjedt felfogás – az ókor görög, majd római filozófusai , mint Cicero, a híres köztársaságpárti
politikus, majd *Pál apostol tanításai, *Aquinói Szent Tamás XIII. századbeli nézetei és követôik nyomán – az
egyházat, illetve az államot élô – organikus – emberi szervezetként szem-lélte és írta le.
Szent Tamás szerint “az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület
embernek”. Az egyháznak és az államnak ilyen organikus felfogása már a XIII. század végén ismert volt hazánkban,
s a XV. századi felfogás azokat tekintette az ország tagjainak, akik az ország ügyeinek intézésében részt vettek.83 – 68-
74.
Ebben az értelemben a Szent Koronához tartoztak az országot irányító személyek, a XV. század végén a rendek, mint
a Szent Korona tagjai, míg más tekintetben az ország testét alkották a “Magyar Szent Koronaház tartozó” területek,

amelyen belül tagok voltak az egyes tartományok, országrészek, mint Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély és
más területek, mint pl. Raguza. Az ország, tehát egyúttal a Szent Korona tagja minden nemes, a városok és más
közületek.
Az egész magyar birodalom egy hatalmas test, amelynek feje az anyaország, de ugyanígy feje a király a rendi
“testnek”, amit nem területi értelemben kell felfogni.
Így a corpus mysticum Christi, *Krisztus titokzatos teste, mely *Krisztust fejként, a hívôket a test tagjaiként tekintô
katolikus egyházi felfogásban ismert, s oda is korábbi világi nézetek felhasználásával került, mintaként, de legalábbis
értelmezést könnyítô hasonló megoldásként tekinthetô az állami élet organikus szemlélete számára. A szerzôk
jelentôs része – különösen *Eck-hart Ferenc 1931 és 1941-es munkáiban – vallja, hogy az organikus államfelfogás
Werbôczynél már jelen van a fenti értelmezésekben, míg mások tagadják ezt.
A következôkben a Szentkorona-eszme alakulásának sarkalatos pontjait igyekszünk megvilágítani, számtalan –
jogtörténeti tanulmányból, különösen Eckhart igen részletes 1941-es könyvébôl jól megismerhetô, vagy általunk már
ismertetett – részletre nem térve ki.
*Szent István királyunk Imre herceghez intézett, a forráskutatók többsége szerint valóban Imre herceg életében
született Intelmei az elsô ismert magyar államelméleti alapvetést testesítik meg, a kor színvonalával egybevetve
kiváló megfogalmazásban. Noha *Eckhart csupán az általános egyházi szemlélet megjelenését látja benne ugyanúgy,
mint a koronát említô *Szent István legendákban és a Gesta Hungarorumban.
Az újabb kutatások – elsôsorban a kor kiváló kutatója, az 1988-ban elhunyt *Szûcs Jenô írásai – szerint az Intelmek
méltán tekinthetô magyar államelméleti mûnek, amelynek szövegezésében *Szent István részt vehetett, és
valószínûleg részt is vett, ha nem ôtôle származik a szöveg.
Többrôl van itt szó, mint általános keresztény tételek hangoztatásáról, hiszen már az is határozott célt fejez ki, hogy
mely tételeket tartotta fontosnak felvenni az Intelmek írója. Jól foglalja össze *Bartoniek a korona méltóságát,
tisztességét, becsületét megóvni szándékozó, mintegy a jó kormányzás tízparancsolatát adó sorokat:
“Sok szó esik a király koronájáról, (ekkor még nem nevezik szentnek) a korona méltóságáról, tisztességérôl,
becsületérôl. A király itt ismételten arra inti fiát, hogy tartsa meg a katolikus hitet, ha a királyi koronát tiszteletben
akarja tartani, mert hit nélkül sem itt e földön nem kormányozhat tisztességgel, sem az örök birodalomból vagy
»koronából« nem részesülhet. Gyarapítsa az egyházat, hogy koronáját dicsérjék, védje az egyházi rendet, mert ezzel
felmagasztalja dicsôséges koronáját, bíráskodjék igazságosan, mert ez a korona (ötödik) ékessége, és ítélkezzék
könyörületesen, mert akkor koronája ékes és dicséretes lesz: pártolja az idegeneket, s akkor koronáját mindenki
fenségesnek fogja tartani, kövesse ôsei példáját, s engedelmeskedjék nekik, – itt *Szent István nyilván saját magára
gondol – mert az engedetlenség lehelete szétszórja a korona leveleit. Az erények ékítik, teljessé teszik a koronát,
mondja végül *Szent István, s Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát.
*Szent István tehát az intelmekben egy képzeletbeli koronát állít fia elé, mely felöleli a király kötelességeit, azokat a
tulajdonságokat, melyekkel birnia s azokat a kormányzási elveket, melyeket követnie kell Szent Imrének s utána
mindenkinek, ki Magyarország felett uralkodik.”40–67.
Az Intelmek végén ez a mondat olvasható: “Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem
itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen!” Az egész királyi hatalmat, s amivel egyenlô:
magát a korabeli magyar államot és feladatait, erkölcsi elveit látjuk itt. Ahogy növekszik az alattvalók társadalmi,
politikai szerepe, úgy jelennek meg változások, eltolódások, lesz a corona regia-ból corona regnum. Az Intelmek
tükrözik nemcsak *Szent István erkölcsi-politikai elveit, hanem az akkori hatalmi viszonyokat is, a magyarországi
alkotmányosság akkori állapotát.
Így “A KATOLIKUS HIT MEGÔRZÉSÉRÔL” szólva a példamutatás és a jócselekedetek jelentôségét a “csak az
nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerûen küzd” parancsát közvetíti.
“AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL” elmélkedve rámutat a tunyaság, restség és hanyagság
veszélyeire az új hit megôrzéséért folyó munkálkodás során, nemkülönben az egyház nélküli kormányzás
lehetetlenségére, ami a kor “politológiai” alapkövetelménye volt. “*Krisztus testének” csonkításáról mint veszélyrôl
beszélve, a szerves (organikus) államszemléletet vetíti elôre egyházi keretben (az egyház = *Krisztus teste).
“A FÔPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRÔL” beszélve rámutat, hogy a kárhoztatásra méltó vétekbe esô fôpapot
“figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem

hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következôk alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az Egyháznak.”
“Vezetéslélektani” és politológiai tanács ez, hiszen miért vállaljon a király olyan összeütközést, “leszámolást”, amit
az egyház kialakult szervezete jobban kezel ill. végez, míg “saját hatáskörében” eljárva, az egész egyházzal kerülhet
összeütközésbe.
“A FÔEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRÔL” szólva mondja: “Az uralom negyedik dísze a fôemberek,
ispánok, vitézek hûsége, erôssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ôk országod védôfalai, a gyengék
oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ôk, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit
se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag,
gôg, gyûlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban
születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gôg és a gyûlölség.”
Nem elég ebbôl az evangélium üzenetének egyszerû tolmácsolását kiolvasnunk, hiszen másról is szó van, amikor így
ír: “…hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak”.
Itt a “hatalomgyakorlók” “mi” tudatának a hatalomból való tudatos részesedésének, annak fenntartásában való
érdekeltté tételének gondolatát, a “diszfunkcionális”, “mûködést rontó” eljárási módok elhárításának, végül is a
hatalom “legitimitásának”, elfogadottságának és hatékonyságának elérését, mint célt fedezzük fel.
Amikor pedig “AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL” értekezik, ily módon idézve a bibliából:
“Ítéletedet, Isten, bízd a királyra”; “Király vagy, az igazságosságot szereted” – az uralkodás és az ítélkezés jogát, az
igaz ítélet kötelességét jelenti olvasatunkban.
Olvasva ezeket a szavakat: “Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlô ügy kerül eléd vagy valamely fôbenjáró bûn
vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erôsködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és
mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne is ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a
hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ô megbízatásuk, hogy a
törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok
királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet
hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes
és ékes.”17 – 58.
Kivehetô ebbôl az elfogulatlan, pártatlan eljárás, a szakszerûség követelménye, a bíró törvényhez kötöttsége, a jó
kormányzás zsarnokoskodás nélkülisége, az “önkényuralom” elutasítása.
“A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL” szólva a középkori nemzetközi kapcsolatok, a
középkori központok elérése, külföldi katonai (kíséretek, testôrségek, lovagok), egyházi (szerzetesrendek, fôpapok),
gazdasági (kereskedôk, kézmûvesek, agrártechnikai ismeretek) tényezôkkel való érintkezések elônyeit,
országgyarapító hatásait értjük üzenetként.
A sokat idézett mondatnak: “Mert az egynyelvû és egy szokású ország gyenge és esendô”, ez a helyes értelme, hiszen
ebben az idôben újkori értelemben vett nemzetiségi politika nem volt, s e megjegyzések – amint *Györffy György
rámutat – nem itt honos, más nyelvûekre vonatkoztak.
“A TANÁCS SÚLYÁRÓL” olvasva a testület, királyi tanács különös súlyt kap királyi üzenetben: “A tanács állít
királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyôzelmeket ô arat, kerget támadó hadat,
behívja a barátokat, városokat ô rakat és ô ront le ellenséges városokat.”
Vajon írhat-e így abszolút hatalomra törô uralkodó? Semmiképpen.
E sorokban a testületi vezetés, a többféle érdek érvényesítésének és a tudás, tapasztalat szerepének felismerhetôsége
a nagyon figyelemreméltó. Itt van valahol a Szent Korona tagság csírája!
“A FIAK KÖVESSÉK AZ ELÔDÖKET” szavakkal a hagyománytisztelet, az apák szokásainak megbecsülése és
követése, s – micsoda bölcsesség! – “az idegenek dicséretére szert így teszel”.
A “nemzeti sajátosságok” jelszavával annyiféleképpen visszaélô “Trianon sújtotta” “európai integrációs” korunkban
milyen veretesen cseng: “Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a
görögöket latin módra?”
“AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL” címû rész a jó király ismérvének tartja a legnemesebb imádkozást, Isten
segítségül hívását a kormányzásban.
Vaskos valláslélektani és teológiai mûvek azóta nyugtázzák az Istennel való beszélgetés óriási erejét és gyógyító
jelentôségét. Ezer év távlatából szól a hatalom birtokosaihoz: “a folytonos imádkozás: a bûnöktôl megtisztulás és

feloldozás”. “Imádkozz… hogy a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tôled, megajándékozzon az erények

összességének segedelmével, s így legyôzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet.”
“A KEGYESSÉGRÔL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRÔL” szólva mondja: “Kell,
hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt
istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát,
szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövô reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és
mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a
gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki
hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot
szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes
mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erôs, nehogy a
szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a
jövôben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase
harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy
elkerüld a bujaság minden bûzét, valamint a halál ösztönzôjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök
uradalomba bejutni. Amen.”17 – 61.
Mindezeket olvasva nem tarthatjuk igazi kérdésnek, hogy a Szentkorona-tan gyökerei visszanyúlnak-e *Szent
Istvánig. Kivételes, egyéni és közösségi sors nyújtotta adomány, ha valaki olyan hatalmas tekintélynek és hírnévnek
örvend évszázadok, s immár egy évezred elteltével, mint Szent István.
Méltán írta róla a történész az Isten- és nemzet-ellenes állam- és kormányforma végén, 1988-ban:
“Emlékezete köré olyan eszmerendszert rajzolt a magyar politikai gondolkodás, amely a feudalizmus évszázadai
során az államhatalom, az uralkodás, a függetlenség, a területi egység, a rendi törekvések szimbolikus kifejezôje volt.
A politikai gondolatok természetébôl adódóan ezek az elképzelések mindig történelmileg meghatározott, és éppen
ezért gyakran eltérô érdekeket fejeztek ki.
Istvánt halála után 45 esztendôvel szentté avatták. A szent jelzô azonban az ô esetében nemcsak vallási jelentést
hordozott, hanem nagyságának világi elismerése is volt. A szentté avatás egyszerre fejezett ki egyházi és dinasztikus
érdekeket. Az egyház az áhítatra ösztönzô apostoli szentet kereste István “példaadásában”, a királyok erôs kezû
elôdjüket, tetteik igazolóját találták meg benne. Árpád-házi királyaink ôt tartották ôsüknek: az ô jogán uralkodtak,
késôbb pedig az számított törvényes királynak, akit a Szent István koronájának tartott Szent Koronával koronáztak
meg. A korona az ô nagyságára emlékeztetve nyerte el a szent jelzôt.
A különféle társadalmi törekvések is a szent királlyal próbálták bizonyítani vágyaik s követeléseik igazát. A süllyedô
szabadok ugyanúgy az István kori jogaikra hivatkoztak, mint késôbb a kiváltságaikat féltô és védô köznemesek. És
az egyik legjelentôsebb parasztmozgalom részvevôi is – 1437-ben – a nagy király állítólagos oklevelét keresték,
amelyben – mint a *Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés során, hitték – szabadságjogaikról rendelkezett.
A szent királyra utalt a szentkorona-gondolatban kiteljesedô nemesi-rendi állameszme is. A király és a nemesek, a
nemesi nemzet között megosztott közhatalom elve azonban valójában az Istvánnál még meglevô királyi hatalom
túlsúlyának eszmei revízióját jelentette. Werbôczy a Szent Koronában, a korona tagságban – a királyokkal szemben
is – a nemesi szabadságjogok zálogát látta, és egyúttal kirekesztette ebbôl a köznépet.” 218 – 226.
Amennyire igaz tény, hogy a magyarság túlnyomó jobbágyparaszti része kívülrekedt a Szentkorona-tan keretein,
nem bírva a Szentkorona-tagság formális jogi elônyeivel sem, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet maga
nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, engedte be az addig jogfosztottakat az alkotmány sáncaiba, Európában
párját ritkító politikai bölcsességgel mondva le jogairól.
Az ún. rendi alkotmányt helyesen és méltányosan a kor társadalmi-politikai viszonyaiba ágyazva vizsgálhatjuk.
Amikor a Szent István kezenyomát viselô Intelmeket tanulmányozzuk, felismerve a X. század magyar uralkodójának
üzenetét jóról, rosszról, kormányzásról és imádságról, úgy, ahogy azok Imre herceghez minden bizonnyal eljutottak;
amikor a Szent István nevétôl és emlékétôl elszakíthatatlan Szent Koronában hazánk sorsát ismerjük fel; amikor a

magyar alkotmányosság története és hitünk szerint jelene kulcsfogalmának tartjuk a Szentkorona-eszmét, akkor a
magyar alkotmányosság központi eszméjét, a Szentkorona-tan egyik forrásvidékét kell látnunk az Intelmek-ben.
Az Árpádok korában a koronaeszme erôteljesen bontakozik ki, az oklevelek tanúsága szerint a magyarországi
mûvelôdésben igen jelentôs egyházi hatást hordozva.
A kora nemzeti sorskérdéseit taglaló testôríró, *Bessenyei György 1777-ben írta le ezeket a sorokat “a scithiai
pogány hitet” kényszerûen fellobbanni engedô I. András koráról, mintegy megmutatva a nem egyházias szemlélet
példáját.
“Magát a hitet megtagadták, azonban királyokat ugyanazon hit által kívánták szentelni, melyet a király koronázásban
ezáltal szentségnek lenni megismertek; különben pedig átoknak, veszedelemnek tartották.”462–43.
Íme a korona különleges ereje és jelentôsége: erôsebb a hitbéli ellenszenveknél és rokonszenveknél! Majd ezt
mondja:
“Soha a magyar korona erôs és állandó békességgel, szomszédaival kötött hasznos frigyekkel magát nem erôsítette.
Szomszédai minden idôben mind-nyájan ellenségei voltak körülötte, és csak akkor békéltek, ha gyô-zet-tet-tek. A
magyaroknak mindég verni kellett elôbb, ha frigyet akartak.”462 – 40
Felismerhetô a pogánykori és keresztény karizma bizonyos folyamatossága, amit *Eckhart *Deér József nyomán
említ:
“A magyar alkotmányfejlôdést még a nem hûbéri államokkal szemben is a királyi hatalom nagy ereje jellemzi, s ez
túlnyomó részben a magyar nemzet török faji jellegére vezethetô vissza. A fejedelmi család pogánykori karizmáját az
egyházi felkenésen és a koronázáson alapuló keresztény karizma csak még jobban megszilárdította, és olyan erôssé
tette, hogy még akkor is fennállott, ha gyenge egyéniségek viselték a koronát.”128 – 35.
Már a XIII. században a koronaeszmére utaló adatok láthatók az oklevelekben, hála az igen fejlett és kötelezô
formulákkal mûködô hiteles helyeknek, mindenekelôtt a kiváló kancelláriai gyakorlatnak.
Az Árpád-ház tagjai Szent Istvánnak köszönik a koronát. A közvélemény a Szent Koronával való koronázásból
eredezteti a királyi jogokat.
*Gentilis bíboros, pápai legátus 1309-i oklevelében szól a Szent Korona tiszteletérôl, “mert benne rejlik a királynak,
a királyságnak joga”.
A koronának misztikus erôt tulajdonítanak, a XIII. század közepétôl illetve a Sacra, Sanctissima (szent) jelzôvel.
A király személyét és méltóságát szoros kapcsolatban mutatja “a mi koronánk” (corona nostra v. corona nostra
regia). A király személyének kijáró hûség a koronát is illeti, a köteles hûség nemcsak az uralkodónak, hanem a
koronának is kijár (fidelis corona regie). Aki a korona érdekei ellen tesz, hûtlenséget (infidelitas) követ el, és a
korona hívébôl (fidelis corona regie) a korona hûtlene (infidelis corona nostra) lesz.
Az angol Magna Charta jelentôségével mérhetô 1222. évi Aranybulla 31. cikke szerint a *nádor ne engedje se a
királyt, se a nemeseket, se másokat az aranybullától eltérni, “hogy ôk is örüljenek szabadságuknak, és ezért nekünk
és utódainknak mindig hívek legyenek, s a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg”. Ezért a
XIII. század a corona regni, az ország koronája fogalmának elôtérbe kerülése a királyi koronával (corona regia)
szemben. Találóan mondja *Bartoniek, hogy “a Szentkorona eszméjének változásai… a magyar alkotmány
történetének leghívebb… kifejezôi: … azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók
egymáshoz való viszonya átment”.40 – 69.
Amikor tehát megjelenik a szabadságjogokat védô, történelmi alkotmányunk egyik alapkövének tekinthetô
Aranybullánk, azután nemsokára nemcsak az “ország koronája”, azaz a Szent Korona kerül az oklevelek fontos
szövegrészeibe, hanem egyúttal az a jelentés is uralkodó lesz, hogy a Szent Korona iránti szolgálatok és hûség az
államnak, az országnak teljesített kötelesség teljesítéseként értendôk, noha a király és az* ország szolgálata nem
válik el hangsúlyosan.
“A »Szentkorona« a XIII–XIV. században, tehát a Szent István-nemzetség fiágának utolsó tizedei alatt, s a nôág (az
Anjouk) nem egészen egyszázados országlásának idején, a következô értelemben említtetik. A magyar Szentkorona
eszméje kifejezi egyfelôl az alattvalóknak a királyhoz való viszonyát, másfelôl – s ez az Anjou-kor, a XIV. század
újítása – a Magyarországot körülvevô, hódított tartományoknak az anyaországhoz való viszonyát. Ezért van, hogy

Moldva, Havasalföld s a határmenti lengyel tartományok: Ladomér és Gácsország »a magyar Szentkorona

tartozékai«, fejedelmeik »a magyar királynak és magyar Szentkoronának esküsznek hûséget és tartoznak
engedelmességgel.« A szent korona reprezentálja ezenkívül a magyar államot a külfölddel szemben is: mik*or Nagy
Lajos 1382-ben Turinban békét köt Velencével, akkor az errôl szóló békeszerzôdés megszabja, hogy Velence a
kikötött hadisarcot fizeti a magyar királynak és utódainak, kik ôt az országlásban és koronában (!) követik, valamint
magának a koronának, mely Magyarországot reprezentálja. De ez a kor is a Szentkoronában látja még összpontosítva
az egész királyi jogot, vagyis mai fogalmaink szerint: az egész akkori magyar államot. Ez a tartalma a XIV.
században – az Anjou-korban – a »magyar Szentkorona« fogalomnak, ez az értelme a magyar Szentkorona
eszméjének.
A Szentkorona-fogalom tehát az Anjou-kor egész tartama alatt is – csakúgy, mint legelsô kezdetein – különálló
valami a király személyétôl:* személyfeletti. Személyfeletti *Apród János küküllei fôesperesne*k Nagy Lajosról írt
mûvében is, márpedig ez a munka híven tükrözi vissza a XIV. századvégi közvéleményt. De a Szentkoronának döntô
jelentôsége tûnik ki abból is, hogy* mily szívós következetességgel ragaszkodik az ország közvéleménye a valódi,
ôsi Szentkoronával való koronázáshoz *Károly Róbert uralomraléptekor. Ezért igyekszik minden trónkövetelô
mindenekelôtt azt hatalmába keríteni.”40 – 70-71.
Kivételes helyzetekben megmutatkozik a Szent Korona önálló jogalanyisága, személy (király) feletti jellege, mint
egyébként állandó jellegzetesség.
Amikor 1401-ben, mintegy fél esztendôre fogságba vetik *Zsigmondot az ország bárói, a felségjogokhoz tartozó
ügyekben az országtanács, mint az ország, a regnum, a rendek képviselôje intézi az ország sorsát, használva az akkor
megvésetett pecsétet:
“Sigillum sacre corone regni Hungariae”. Magyarország Szent Koronájának pecsétjét az ország, a Szent Korona
nevében használták, nem a király nevében. A fôhatalom a Szent Koronáé, az alattvalók a Szent Korona hívei. Van
persze elôzménye ennek, hiszen oklevelek tanúsítják, hogy a királyi adomány a koronának, ennélfogva a királyok
sorának teljesített hû szolgálatok következménye. A királyi kancellária még Zsigmond idején is a király méltóságát
és jelképét a Szent Koronát együtt tekinti az államhatalom alanyának. Mégis – bár beleértik a király személyét – a
Szent Korona primátusa a XIV–XV. században nehezen vitatható, azt pedig, hogy a király személye, s ezáltal a
királyi korona lenne meghatározó vagy elsôbbséget élvezô, még az igen óvatos Eckhart sem állítja.
A XIV. századtól a perben kihallgatott tanúkat “Istenben való hitükre és a király és az ô szent koronája iránti
hûségükre” esketik meg a királyi udvar parancsára.
Az erdélyi három nemzet 1459-ben történt unióba lépésekor Magyarország Szent Koronája iránti törhetetlen hûségét
fejezi ki. Bajcsy-Zsilinszky Endre írja 1944-ben kiadott, Genfben angolul megjelent könyvében a Szent-korona-
eszme nagy becsét hangsúlyozva:
“Aligha létezhetnék ékesebben szóló bizonyítéka a Szent István építette magyar állam oszthatatlan és rendíthetetlen
belsô egységének vagy a magyar állameszme és a magyar politikai géniusz meggyôzô erejû kisugárzásának, mint az,
hogy Erdély németségükre oly féltékeny, hideg és *önzô szászai, akik politikai szûklátókörûségükben sohasem
voltak képesek rá, hogy mint az Észak-Magyarországon élô, és az erdélyiekhez hasonlóan szintén a Rajna-vidékrôl
származó szepességi szászok, valaha is azonosítsák magukat fogadott hazájukkal akár lelkileg, akár jogilag, akár
társadalmilag, közös megállapodás útján építették ki a maguk különálló önkormányzatát, s fenntartás nélkül
illeszkedtek be a magyar állam eszmei és szervezeti egységébe. Alig pár évtizeddel azután, hogy *Mátyás király 1481-
ben szentesítette a szász “uni-ver-si-tas”-t, Nagyszeben polgármestere, *Altenberger megszerkesztette a szászok
nürnbergi, magdeburgi és iglói forrásokon alapuló jogszokásainak gyûjteményét. A szász jog e gyûjteményében
találjuk annak az eskünek a szövegét, amit beiktatásakor minden tisztségviselônek le kellett tennie:
»Esküszöm Istenre, a Szûz Máriára, a mennyek királynôjére, és minden szentekre, hogy minden tárgyalásomban
kötelességtudó és állhatatos leszek a mi Legkegyelmesebb Urunkhoz, Királyunkhoz és a Szent Koronához, szintúgy
a Testülethez, hogy annak minden erôm szerint becsületet szerezzek, hasznára váljak és elômozdítsam az igazság
szolgálatát; igazságot szolgáltatok nem tekintve sem barátra, ellenségre, sem gazdagra, szegényre; elhárítok minden
barátságot, nyereségvágyat vagy adományt; kiváltképpeni gonddal istápolom az özvegyeket és árvákat,
megoltalmazván ôket, ha szükséges, saját eszközeimen túl is; a Tanács üléseinek titkait csupán azok elôtt fedem föl,

akik arra jogosultak. Isten és minden szentjei úgy segítsenek!«

Ebbôl az ünnepélyes hûségeskübôl, amelyet épp azon nemzet egy tagja kellett hogy letegyen, amelyik a magyarságtól
és a magyar nemzettôl legtávolabb állt, kiviláglik, hogy mekkora is volt a Magyar Szentkorona varázsa, hatalma és
ereje. Mint abból is, hogy ugyanez az ellenállhatatlan szug-gesztív erô tette az ádáz és félelmet nem ismerô huszita
vezért, Giskrát, Mátyás király leghûségesebb zsoldoskapitányává, aki *személyesen intette Boroszló polgárait, hogy
maradjanak a jövôben is hûségesek a Szentkoronához.
Ha Erdély autonómiájának történelmi fejlôdését vizsgáljuk, a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez az
autonómia teljes egészében egy olyan idôszakban jött létre, amikor – bár a Magyar Királyság kényes nemzetközi
helyzetben volt, s életére ránehezedett az oszmán-török elôretörés fenyegetése – az ország történelmének egyik
legfényesebb és legvirágzóbb korát élte, s hogy ennek az autonómiának mind az eszméje, mind a szervezete javarészt
Erdély három »nemzetének« unióján alapul. A fenyegetés és a szükség hatására, de nem a kényszerére, hanem
Erdély magyar, székely és szász népének megfontolt és szabad elhatározásából! És az is kétségtelen, hogy a
többévszázados elôkészítô munka nélkül, ami épp a legnagyobb veszedelem és a legmélyebb válság idején ért a
csúcspontjára, a politikailag független Erdélyi Fejedelemség nem tudott volna olyan magától értetôdô
természetességgel alakot ölteni, és a maga államiságában már a kezdet kezdetétôl olyan egészséges erôt és energiát
kifejteni. Erdély és népei a körülmények által rájuk kényszerített politikai függetlenség állapotába olyan
alkotmányszerkezet birtokában léptek át, amelyet a maguk szabad akaratából és jószántából akadálytalanul hoztak
létre.25–28-29.
Íme a Szentkorona-eszme szellemisége és hatalma!”
*Károly Róbertet trónralépésekor harmadszor is meg kellett koronázni Szent István koronájával, amint Mátyás király
is ragaszkodott már évekkel királlyá választása után (1464-ben) a Szent Koronával való megkoronázáshoz, erôsítve
ezzel a Szent Korona misztériumát.
A korona kultusz érdekektôl és politikai akarattól függô voltát, egyúttal a középkori értelmû nemzeti szuverenitás
megmutatkozását látjuk az 1440-es koronázáskor, amelyet az elsô igazi királyválasztásnak is nevezhetünk. Ekkor *I.
Ulászlót nem a távol levô Szent Koronával, hanem – politikai ésszerûségre hivatkozva – valószínûleg Szent István
fej ereklyetartójával koronázták meg a rendek, hangoztatva, hogy a király megválasztása, a hatalom átruházása, a
korona ereje az ô akaratuktól függ. Ekkor nagyot emelkedtek a rendek a királyi hatalommal szemben, igazi
alkotmányjogi tényezôvé váltak. “Az 1440-es évektôl kezdve pedig csaknem kizárólagosan az ország koronája
szerepel az oklevelekben…”.128 – 102-103
Már az eddig elmondottakból is kitûnt, hogy a korona némileg már a XIV. század utolsó évtizedeitôl kezdve, de még
inkább az 1440-es évek óta más jelentésû fogalommá lett, mint az elôzô korban volt. A fogalom kialakulása szerves
fejlôdés útján történt. Azelôtt a korona, rendesen a király személyével együtt, a királyi méltóságot jelentette, a
közjogi vonatkozások az ország lakosai és a király személye között állottak fenn, az alattvalók neki tartoztak
hûséggel. (Az idôk múlásával, a hatalmi viszonyok változásával a fejlôdô alkotmányos gondolkodás szükségesnek
tartotta, hogy a mindenkori király változó személyét valami állandó gyûjtôfogalom váltsa fel. A korona elôtérbe
nyomulása az Árpád- és Anjou-dinasztiák kihalása után azt jelenti, hogy a közjogi vonatkozások alanya állandósul, s
az a nehézkes mód, ahogyan eddig az államhatalom alanyát megjelölték, az egyes királyok személyének felsorolása,
az ôket egybefoglaló korona személyiségének ad helyet. Érthetô tehát, hogy azok a vonatkozások, amelyek régen a
király és az alattvalók között fennállottak, az államhatalom szubjektuma, a korona és az országlakók közt alakulnak
ki.)
A hûség, mely az ország lakosait eddig a kir*ály személyéhez és az ô koronájához fûzte, most már az ország
koronájához és csak azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez, kapcsolja ôket. A személyes hûség,
amely sokban emlékeztetett a hûbéri hûségre, magasabb fogalommá, állampolgári hûséggé kezd átalakulni. Aki
hûségét kiváló szolgálatokkal bizonyítja, az »Magyarország szent koronájának állapotát állítja helyre és javítja«,
amint Zsigmond adományleveleiben hangsúlyozza, s az ilyenek jutalmazása mind a királynak, mind a szent
koronának hasznára van.
A XIV. század végétôl kezdve végbemenô nagy alkotmányos változást legjobban az a tény juttatja kifejezésre, hogy,
ha valamely elôkelô külföldi családot az ország rendjei maguk közé fogadnak, az miként *Stibor vajda és testvérei,

nemcsak a királynak fogad hûséget, hanem tiszteletet is »Magyarország szent koronája, továbbá a fôpapok és bárók
és az ország hû lakói, a nemesek közössége iránt.« Megígérik, hogy minden módon elômozdítják a királynak, az
ország szent koronájának, a fôpapoknak, báróknak és a nemeseknek tiszteletét, hasznát és elônyét, és semmiben sem
fognak velük szóval vagy tettel szembeszállni. De az ország fôtisztviselôi is hûségesküt tesznek a király mellett az
ország koronájának is.”128 – 102-103
A Szent Korona alattvalója az ország minden lakója, akár teljes jogú, akár nem, nemzetiségre tekintet nélkül. A
Szentkorona-tanban kifejezôdô magyar alkotmányos felfogás nem különböztet magyar és más, “az ország szent
koronájának alávetett nemzetû férfiak”, a Szent Korona alattvalói, mai szóval magyar állampolgárok között.
Más dolog persze a Szentkorona tagság. Ez csak a rendek tagjait, az országgyûlésben képviselteket illeti meg. A
XIV. század végétôl az országot nem a király birtokaként, hanem a korona hatalma alatt álló területként emlegetik.
Minden országrész vagy terület kisebb elidegenítése a korona sérelme, hiszen a korona egyesíti az országot, védi
egységét. A városok mint a király régi birtokai, ragaszkodnak közvetlen függésükhöz és elidegeníthetetlenségükhöz.
Ezek az elvek törvények sorában jelennek meg.
A hûtlenség vagy megszakadás esetén a háramlás ill. visszaháramlás alanya a Szent Korona. Hunyadi János
kormányzósága idején – amikor királyra háramlásról nem lehetett szó – vált állandó alkotmányos szabállyá.
Ismételten és hangsúlyosan említik a különbözô források Raguza (ma Dubrovnik) hûségét a Szent Koronához. A
raguzaiak nem a koronában látták a királyi hatalom jelképét, hanem a királyban a korona megszemélyesítôjét. Így
írnak a magyar királynak: “Megkaptuk a levelet, mely által kegyes koronátok kegyes volt velünk közölni…”; vagy:
“koronátok parancsai”.128 – 136
*V. László oklevele írja 1453-ban: “Az ország szent koronája ellen lázadt fel” a moldvai és havasalföldi vajda a
törökhöz való csatlakozásával.
A hosszan sorolható példák folytatása helyett nagy nyomatékkal kell ismét megemlíteni a nevezetes 1440. év “quasi
alkotmánylevelét” – ahogyan *Bartoniek nevezi –, mert az országlakosok akkor egyértelmûen kijelentik, hogy a
korona “érdemét”, azaz erejét, hatalmát nekik van joguk megállapítani, a királyi hatalmat ôk ruházzák a királyra, a
nép akaratával való koronázással. Az 1440-tôl 1464-ig távollévô korona fogsága alatt – amíg *III. Frigyes császár
kezén van – sem szenvedett zavart a királyi hatalom gyakorlása. Ez akkor is igaz, ha a következô országgyûlés
kétségbevonta az 1440-ben megválasztott *I. Ulászló koronázásának alkotmányosságát.
“Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szent korona, amelynek szent jelzôje a XV. században gyakran elmarad, az
államhatalom alanyát jelenti: a királyi udvar felfogása szerint legtöbbször a mindenkori király személyét, más,
elsôsorban külfö*ldi felfogás szerint, az ország báróit vagy a királyt és az ország báróit együttesen; azokat akiket a
XII–XIII. században »reg-num« névvel jelölnek, az »országot«.
Amint a regnumnak, az országnak legrégibb idôtôl fogva területi jelentése is van, úgy a korona is kifejezi az ország,
sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom területét és védi ennek egységét, sérthetetlenségét, részeihez fûzôdô jogait.
Az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom minden részének lakói a korona alattvalói; hûséggel tartoznak
neki, viszont ô joga*ikat tartja fenn és védi meg. A korona területi jogaihoz hasonlóan a hozzá tartozó egyéb jogok
sem idegeníthetôk el, így elsôsorban a korona jövedelmei, melyek régebben a király jövedelmei voltak. A királynak a
birtokokban rejlô joga a korona jogává válik, a birtokok tehát magszakadás vagy hûtlenség révén a koronára szállnak
vissza és tôle erednek, ha eladományozzák ôket.
A szent korona tehát a XV. században, *Werbôczy elôtti korban kialakult államszemélyiség, az állami cselekmények
jogalanya, melyet külföldön morális személynek tekintenek, akaratáról beszélnek és szerzôdésre lépnek vele.”128 –
140-141.
A XV. századnak két nagy üzenete van a Szentkorona-tanról. Az egyik szerint a nemesek joga a királyválasztás, ôk
testesítik meg a kor fogalmai szerint való népfelséget. A másik szerint a rendek, az ország ügyeinek intézôi –
értelemszerûen a nemesek, fôpapok, a XVI. század elejétôl véglegesen szabad királyi városok (ezáltal közvetve
polgáraik) – a “Szent Korona tagjai”. A Szentkorona-tagság, mint országtagság a magyar politikai gondolkodás egyik
legjellemzôbb, legmélyebb gyökerû fogalma.

A “Szent Korona teste” a középkorban nehezebben értelmezhetô. Teljes test, “corpus totum” gyanánt tekinti a
magyar rendiség elôször Magyarország és a melléktartományok területét, másodszor magát a magyar rendiséget,
1459-tôl a királlyal mint fejjel együtt. Ami nekünk a legfontosabb: a Szent Korona is testnek (corpus) tekintendô,
fejjel (a királlyal) és tagokkal (nemesekkel és nemesi jogú testületekkel).
A Szent Korona egész teste, így leírva nem található középkori oklevelekben, annál inkább a köztudatban. A Magyar
Szent Korona egész teste, melyben a fej a király, a tagok a nemesek és nemesi jogúak, majd 1848-tól az egész
nemzet, így kifejtve, mintegy “rekonstrukcióként”, talán túlszínezett, romantikus retorikával, mintegy kínálkozva az
Eckhart-i bírálatnak, *Timon Ákos XIX–XX. századi tollának terméke. Ezért mondják egyesek – így *Sarlós Márton,
a budapesti egyetem jogtörténész professzora az 50-es évek végén – hogy a Szentkorona-tan Timon kitalálása. Pedig
árnyalt valóságában ott van az a középkori oklevelekben, az összegezô *Werbôczy István nagy mûvében, és a
mûködô közjogban.
A feudális kor igazságszolgáltatásának növekvô igényei miatt halaszthatatlanul szükségessé vált egy átfogó
kodifikációs tevékenység. Amint a Hármaskönyvet megerôsítô királyi privilégium mondta, “az ország törvényeinek
és szokásainak… különbözô és sokféle magyarázata következtében… úgy az ítélô bírák, mint a perlekedô felek lelkei
nagy bizonytalanságok között hánykolódnak”.291a – 125
Az ország “szokásait és jogait” össze kellett írni már az 1498:6, majd az 1500:10 tc. értelmében. Miután *Ádám
ítélômester és a királyi udvarban mûködô kuriális bíróságok ülnökei nem jártak sikerrel, *Werbôczy István
országbírói ítélômester, a *Szapolyai János erdélyi vajdát támogató nemesi párt egyik vezéralakja kapott megbízást
Magyarország szokásjogának összegyûjtésére. Werbôczy összegyûjtötte az élô szokásjog testét, a történetileg
összegyûlt okleveles anyagra támaszkodva. Mûvébe belefoglalta még a köznemesség, az egyenjogúságra épülô
nemesi ország érdekeit szolgáló dokumentum-szövegeket, Mátyás, *II. Ulászló dekrétumait.
Ebben az idôben az íratlan jog, másnéven szokásjog (consuetudo, jus consuetudinarium) igen fontos, mondhatni:
legjelentôsebb forrása volt a magyar jognak. Werbôczy elfogadott elmélete szerint a dekrétumok igazi erejét,
szokásjoggá válását az állami szervek gyakorlatában hosszasan tartó alkalmazásuk adja, míg a nem alkalmazott
joganyag kiesik az országos jogból, hatályát veszíti. A szokásjog e jellegén írásbaf*oglalása nem változtat.
Érvényesüléséhez és gyökeressé válásához szükséges, hogy
– okszerû (rationabilis) legyen, “a közjóra irányuljon”,
– kellô idôn át tartó, “idôsült” (praescripta) legyen, azaz az elsô alkalmazástól legalább tíz év, míg a felségjogok
körében emberemlékezetnyit meghaladó idô teljen el,
– a szokás ismételt cselekvésben, gyakorlatban nyilvánuljon meg, azaz a cselekvések gyakoriak legyenek (frequentia
actuum).
A szokásjog szerepe lehet törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényhozó, de mindenképpen nélkülözhetetlen.
Olyannyira igaz ez, hogy a XVI. századig nemigen hivatkoznak sem a bírói ítéletek, sem más oklevelek törvényekre
(dekrétumokra), hanem annál inkább “az ország régi szokására” (antiqua regni consuetudo).
Ezekbôl a formulákból elsôsorban, részben pedig római jogi ismeretekbôl és néhány dekrétumból tevôdik össze az
1514-ben elkészült és az országgyûlés elé terjesztett latin nyelvû munka: “Tripartitum corpus juris consuetudinarii
inclyti regni Hungariae” (Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). A rendek az országgyûlésben
elfogadták e Tripar-ti-tu-mot, a király megerôsítô levélbe foglalta, de nem szentesítette, azaz nem látta el pecsétjével.
Nem hirdették ki a megyéknek való szétküldés bevett módján. Nem vált törvénnyé a fônemesi párt ellenirányú
érdekeltsége miatt, bár ezt bizonyító okiratokra nem hivatkoznak a jogtörténeti munkák.
Az egy és ugyanazon nemesi szabadság, a nemesi jogegyenlôség, az “una et eadem libertas” elve, amely szerint –
noha vagyonilag nem egyenlôk a rendek – nem illeti több a fôpapot és fôurat a nemesi szabadságjogokból, mint
bármelyik köznemest, ez volt *Werbôczy István merész és ilyen formában korábban más forrásokban ki nem fejtett,
noha a történelmi tényekbôl levezethetô adaléka a magyar szokásjoghoz.
A minket elsôsorban érintô közjogi vonatkozások némileg elszórtan, több helyen, de elsôsorban az I. rész 3. és 4.
címében (titulusában) és a II. rész 4. címében (titulusában) találhatók meg a következôk szerint:
“I RÉSZ 3. CZIM.

Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást

mikép ruházták át fejedelmünkre.
Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére
határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden fôpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak
egy és ugyanazon elôjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felôl, hogy a mi nemességünk, a
melybôl a báróság és minden egyéb fôuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt
kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékom röviden megmagyarázni.
1. §. A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a kit saját érdeme megnemesít,
mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni,
úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába
nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily
módon:
2. §. Midôn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából jöttek, több
tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére, a
tolvajok, rablók s egyéb gonosztevôk megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be,
mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlôen érdeklô
dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és
táborában, vérbe mártott tôrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetô szó: mondván: »Istennek szava,
és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel
vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.
3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István elsô magyar király, dicsôséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának
Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.
4. §. Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell
ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.
5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben
nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert
mindnyájan ugyanegy nemzetségbôl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.
6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébôl, szent királyunk közremunkálása által az
igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Ôt önként királyukká választották és meg is
koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítô és a nem nemesektôl megkülönböztetô birtok
adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az
ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta;
ettôlfogva Ô tôle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva,
annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik
a másik nélkül nem történhetik.
7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi
méltósággal.”
Ez a rész *Thuróczy János 1488-ban megjelent *Kézai Simon XIII. sz. mûvét követô munkájából származik,
tükrözve az ôsi egyenlôség “radikális” gondolatát, a királyválasztás eszméjét.
“4. CZIM.
Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és

birtokadományozással erôsítik meg.

A valóságos nemességet tehát katonai élettel s tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel
lehet megszerezni.
Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár
pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes
iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.
1. §. És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal
örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és
összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen
megkoronázott fejedelmén kívül.”
“9. CZIM.
A nemeseknek négy fô és kiváltságos jogáról.

Ámbár pedig a nemeseknek a fejedelmi kiváltságlevelekbôl és rendeletekbôl kitetszôleg igen sok joguk van,
mindazáltal közülök négy a legfôbb, a melyeket ide iktattam.
1. §. Az elsô tehát az: hogy ôket elôzetes idézés vagy perbe hívás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek
unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.
2. §. Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk
felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sôt az erôszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség
tisztségét, czimét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig
letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.
3. §. Ha azonban a tett szinhelyérôl elfutott és ellenfeleinek kezei közül kimenekült; aztán nem máskép, hanem csak
idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet ôt elitélni és büntetni.
4. §. A második fôjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint elôbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem
állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek; sôt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva,
bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülök senkit, a törvény útján kívül és kihallgatása nélkül, sem
személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.
5. §. A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk határain belôl fekvô minden jövedelmeikkel, tetszésük
szerint mindenkor szabadon élhetnek; mindennemû jobbágyi szolgálat, adakozás alól, rovás és egyéb adó, vám és
harminczad fizetésétôl mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak
katonáskodni.
6. §. A negyedik és utolsó (hogy a többit mellôzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai
második, vagy melléknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek
megtartására minden magyar király, mielôtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és
kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök idôkre szabadságukban áll, annak el-lene szegülni és
ellene mondani a nélkül, hogy a hûtlenség vétkébe esnének.
7. §. A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes fôpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az
ország más elôkelôit, a kiket (a mint elôbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság elôjoga védelmez.
10. CZIM.
Hogy fejedelmünk az ország minden báró urának és

nemeseinek igaz és törvényes utóda.
Mivel fentebb azt mondottam, hogy minden nemesítésnek és birtokadományozásnak teljes hatalma fejedelmünkre
szállott át, azért szükséges megjegyeznünk azt is, hogy fejedelmünk minden báró úrnak és mágnásnak, az ország
többi nemeseinek és birtokosainak igazi és törvényes utódja, abban az esetben, ha valamelyikük örökösök és
maradék nélkül hal-
na el.
1. § Mert azoknak összes fekvô jószágai, és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva, *eredetileg Magyarország

szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak.
2. §. Ez oltotta belénk azt a törvényerôre emelkedett szokást, hogy minden egyedül álló és magára maradt személy, a
kinek igazi és törvényes örököse nincsen, birtokjogairól királyi jóváhagyás nélkül, örökre szóló joggal épenséggel
nem rendelkezhetik. Sôt azokat közbecsün felül még zálog czimen sem vallhatja be, a mint ezt alább a maga helyén
bôvebben elôadom.
3. §. Ezenkivül fejedelmünk valamennyi fôpap úrnak és egyházi férfiúnak is hasonlóképen igazi és törvényes utóda;
nem abban az értelemben, mintha a fekvô jószágokat és birtokjogokat az egyháztól elvehetné vagy elszakíthatná,
hanem abban, hogy ezeket (s megürülvén a fôpapi és egyházfôi székek) az egyházzal együtt kormányzás czéljából
eladományozza.”
“II. RÉSZ 3. CZIM
Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat?

Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e,
avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?
1. §. Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midôn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem
király, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma
ezeknél vala.
2. §. De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint
bármely birtok adományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással
együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták,
joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át. És így ettôl
fogva a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, a mint ez korunkban is
történni szokott.
3. §. A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot
sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell
hívnia és megkérdeznie a népet; ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? a kik ha igennel felelnek,
azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartják meg.
4. §. Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nép is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak itél és
írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen
végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerôre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.
5. §. Mégis mindezeket nem a nép, hanem különösen a fejedelem sta-tutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem
beleegyezése és megerôsítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen.
Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.
4. CZIM.
Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

E helyen pedig a nép neve és elnevezése alatt egyedül a fôpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi
nemeseket kell érteni, de nem a nem nemeseket.
1. §. Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekrôl (kiket a
köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.
2. §. Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptôl. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes
nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendûeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezés
alatt egyedül a nem nemeseket értjük.”430
Az I. rész 3. címe (“Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást mikép ruházták át fejedelmünkre”, és 4.
czíme (“Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokból és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással
erôsítik meg”) szerepel a tankönyvekben, mint a Szent Korona tanának forrása. Ez helyes is így, hiszen a
hatalomátruházás és az országtagság valóban alapja a Tannak. Nem mellôzhettem az I. rész

2. cím felvételét (“Hogy úgy az egyházi, mint a világi személyek, egy és ugyanazzal a szabadsággal élnek”), azért,
mert a Szentkorona-tagság, mint a hasonlóképpen értelmezett, jóval korábbi egyháztagság egyenlô jogú tagokat
jelent és feltételez.
“Mindenekelôtt tudnunk kell, hogy azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel
foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.
1. §. És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség
kiszolgáltatására rendelt, méltóbbaknak tartják a világi személyeknél, mindazáltal e Magyarországnak minden fôpap,
egyházfô és báró urai és többi mágnásai, nemesei és elôkelôi nemességükre és világi javaikra nézve, a szabadság,
kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon elôjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely
nemesnek kisebb szabadsága. Innen, egy és ugyanazon törvény-nyel és szokással, és a törvényszékeken szintén
ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek, egyedül csak az emberdíj mennyisége tekintetében különböznek
egymástól.”430
Ugyanez okból nélkülözhetetlen az országtagság, azaz Szentkorona-tagság körének és ismérveinek pontos
ismeretéhez az I. rész 9 cím, a “Primae Nonus” (primae partis nonus titulus) ismerete (“A nemeseknek négy fô és
kivételt képzô jogáról), és a II. rész 4. cím arról, hogy “Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt”.
Végül megemlítjük, hogy az ún. Szent Korona birtoktan olvasható ki a Hármaskönyv ismertetett I. rész 3. cZIm 6. §,
10 cZIm bevezetés és 1. §, valamint 13 cZIm 4. és 5. § szövegébôl. Ez utóbbi így szól:
“13. CZIM.
“4. §. Mert a királyi Felség (e Magyarország szent koronájának elôbb említett joghatóságánál fogva) bármely
elhaltnak, a kinek magva szakad, vagyis a ki örökösök hátrahagyása nélkül múlik ki, minden birtokjoga fölött
mindenkor teljes hatalommal szabadon (a mint akarja) rendelkezhetik, tudniillik: fenntarthatja magának, vagy
eladományozhatja, vagy ideiglenesen átruházhatja annak részére, a kinek inkább akarja.
5. §. És hogy az istentelen embereknek elkövetett gonoszsága büntetlenül ne maradjon; hogy a nemesség és
parasztság egyenlô értékûnek föl ne tünjék; s ismét, hogy a hûségnek a hûtlenséggel egyenlô jutalma ne legyen; tehát
a hûtlenek vakmerôségének és lázadásának megtörésére és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú
szabadosságának megfékezésére a mi eleink – ezt hozván magával a törvény szigora s a közjó is ezt kivánván, –
országos végezménynyel elhatározták és megállapították, hogy nemcsak valamely magvaszakadtnak (amint
elôadtam) hanem azoknak birtokjogai is, (még életükben) Magyarország szent koronájára háramoljanak s
következéskép adományozás alá kerüljenek, a kik konokul az ország alkotmánya ellen támadnak és ezáltal a királyi
felség méltóságát megvetik, és másokat a törvényes igazságon kívül önkénybôl és vakmerôen háborgatnak, hogy az
istentelenek megbüntetésének példája némelyeket elrettentsen, másokat pedig, a kik az ilyenek jószágait netalán
adományúl nyerik, annál inkább a hûséges cselekedetek gyakorlására és végzésére buzdítson.”430
A magvaszakadtak és hûtlenek utáni öröklés és háramlás az “Ôsiség eltörlésérôl” szóló 1848: XV. t.c. alapján attól
kezdve a magyar Szent Koronát illeti meg, mint a magyar állam jelképét, teljesen kikapcsolva az uralkodó személyét.
A Tripartitum 272 címet tartalmaz, a bevezetés 16, az I. rész 134, a II. rész 86, a III. rész 36 címet, titulust zár
magába, a címeket paragrafusokra osztva.
*Werbôczy már három év múlva Bécsben kinyomatta könyvét, s minden bizonnyal ô küldte el a megyéknek. A
jogkönyv közelismertséget kapott, a nemesség elfogadta, a bíróságok alkalmazták. Így a szokás útján kötelezô
erejûvé vált. Bevették a Corpus Juris-ba, a magyar “jogok testébe”, ennek állandó melléklete lett. A Tripartitum a
Corpus Juris Hungarici gerince. 1565-ben magyar fordítása megjelent Debrecenben. Nemcsak a “nemesség bibliája”,
s ezáltal történelemformáló tényezô lett, hanem a legismertebb magyar törvénykönyv, magánjogunk és közjogunk fô
forrása és formája. *Werbôczy mûve nélkül nem lett volna olyan 1848, mint amilyen volt.
A jogi formák és tételek határtalan kultusza és szerepe ültette el a nemességben a meggyôzôdést, hogy a
jogkiterjesztô törvények nemcsak jogaiból vesznek el, hanem meg is védik a parttalan jogkiterjesztéstôl, a

forradalomtól.
Tengernyi könyv és tanulmány foglalkozik Werbôczy mûvével. Nála találkozik a királyi hatalmat, mint királyok
sorát is jelképezô, fôhatalmat kifejezô koronaeszme az organikus államszemlélettel, az ország államtestként, mûködô
organizmusként való felfogásával. Tudatosan kapcsolja össze ôket Werbôczy azért, hogy a korona és regnum
közeledésében és néha felcserélôdésében megmutatkozó folyamatra feltéve a koronát, a nemesség egészének
szabadságát és egyelôségét mondhassa ki. Ezzel összefüggésben építi be munkájának építôkövei közé a
hatalomátruházás gondolatát és a nemesség eredetének elméletét. Ezért használja a *Kézai Simont követô *Thuróczy
János krónikájának történetét a kapitányok és a “rector” választásáról, az ôsi egyenlôség állapotáról, amelyben
mindenki maga választja elöljáróit, akár elôkelô, akár közember valaki.
*Werbôczy az “una eademque libertas”, az ôsi egyenlô szabadság gondolatát teszi szokásjog tétellé, a plebs kiválása
– amely a nemzeti közösség elleni bûn, azaz a hadi szolgálat megtagadása folytán való jogvesztés lehetett, amint “azt
állítják” – után maradó populus tagjainak jogait védelmezve, az ôsi szabadság és egyenlôség helyébe lépett rendi
szabadság és egyenlôség állapotában. Kifejti a választott királyság történelmi gyakorlattal igazolt elméletét, ugyanazt
mondván, mint az *I. Ulászló koronázásakor 1440-ben kiállított oklevél: az uralkodói hatalom a közösségtôl ered,
amint azt a Hármaskönyv I. részének 3. címe 6. §-a tömören leírja.
Mi a szerves, mi az új a korábbiakhoz képest, tehetjük fel a kérdést, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy ilyen nagy
összegzés azért is elismerést és méltánylást érdemel, ha “csupán” évszázadok okleveleit és bírói gyakorlatát fogta
egybe.
Az új és egyben régi tétel: minden nemes a Szent Korona tagja. Ezt a tételt vonta le a történeti fejlôdésbôl és a
politikai viszonyokból, amit annál is inkább megtehetett, mert az egyház már régen hirdette *Krisztus teste (az
egyház) tagjainak egyenlô szabadságát. Ebbôl következik, hogy minden nemes része a törvényhozásnak, miképpen
azt a XIII. század politikai gondolkodóihoz hasonlóan már Kézai mester vallotta és írta. Amint *Eckhart megjegyzi:
“gyûlést akkor hívnak össze véres karddal, amikor a közösséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek fel”. Werbôczy
Kézaitól ill. Turó-czytól idézett tétele a római jogra visszavezethetô népfelség elvébôl következô középkori gondolat
a közösségrôl, mint a hatalom forrásáról. Werbôczy mûve az egyenlô nemesi szabadság bizonyításával, a magyar
történeti folyamatosságban létrejött koronaeszme és a középkori magyar krónikákból átvett népfelség elve alapján
sugallja a magyar közjog és magánjog tételeit és szemléletmódját. Benne ezt, nem pedig a Hármaskönyvben is
megjelenô jobbágyi jogkirekesztés képviselôjét becsüljük, amely jogkirekesztés a kor társadalmi-politikai
viszonyaiból következett, *Werbôczy nevét a “feudális elnyomással” kapcsolva össze, noha ugyancsak belôle
vezethetô le a jogkiterjesztés eszméje. Tárgyunk a magyar Szent Korona tana, azonban nem a jogfosztás, hanem a
jogokban való részesedés elmélete, nem az alkotmány sáncain belül levôk és a kirekesztettek súlyos történelmi
feszültséget hordozó kapcsolatának ismerettára, hanem a hatalom gyakorlásának, szerkezetének a társadalom
történelmi létezését szolgáló – ezért a társadalmi feszültség alapját, a jogegyenlôtlenséget jogkiterjesztés útján a
történelmileg lehetséges idôben feloldó – eszméje.
Mielôtt rátérnénk a Szent Korona tanának Mohács utáni történetére, mindenképpen érintenünk kell Közép-Európa
más országai, a cseh és a lengyel állam koronaeszméje és a magyar Szentkorona-eszme összehasonlítását, azért mert
a magyar Szentkorona-eszme sajátos mivoltát még-job-ban érzékelteti.
Csehországban használják a corona regni Bohemie fogalmát. Eckhart – követve *Robert Flieder 1908–1909-ben
megjelent cseh nyelvû értekezését – rámutat:
“Ha összehasonlítjuk Flieder kutatásainak vázlatosan ismertetett eredményeit és különösen az idézett forráshelyeket
azzal, amit a magyar koronaeszme XIV–XV. századi fejlôdésérôl mondottunk, meglepôen sok rokonvonást találunk
a corona regni Hungarie és a corona regni Bohemie közt. Közös a korona összetartó ereje, az eszme területi
vonatkozása. Közös a korona szereplése nemzetközi szerzôdésekben. Egyaránt megvan a magyar és a cseh
koronaeszmében a koronához tartozó jogok, mind területi, mind pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége.
Mindkettônek fejlôdésében a király és a rendek mellett vagy felett álló államszemélyiség kialakulását kell látnunk, de
Csehországban erôsebb benne a rendi elem, mint nálunk. A corona és regnum azonosítása Csehországban hamarabb
megy vég-be, de ez a regnum mindenütt elsôsorban az ország nagyjait jelenti.”128 – 151.
Ugyanakkor – *Eckhart és *Benda Kálmán nyomán, különösen figyelve *Bartoniek Emma gondolatait – elismert

sajátossága a Szent Korona tanának az, hogy a gondolat a hagyomány szerint tisztelt egyetlen koronához, a magyar
Szent Koronához fûzôdik, szemben a Csehországban vagy másutt elfogadottal, amely nem kötôdik egyetlen
megfogható koronához. A magyar koronaeszme és Szent István koronája, avagy – azok által is elismerten, akik a
Szent Istvánhoz való tárgyi kapcsolódást vagy eredetet vitatják – a magyar Szent Korona elválaszthatatlan! A magyar
koronatan az európai mûveltséggel rokonítható, vagy ilyen kapcsolódása nem vitatható, de nem kölcsönöztük
idegenbôl, sôt nem zárható ki, hogy a csehországi kancelláriába tôlünk jutott el a gondolat gyökere.
A másik sajátosság a magyarországi fidelitas páratlan jellege, ami a koronához és nem máshoz való különleges
személyes kapcsolat alapján tett szolgálatokban és a szolgálatokat elismerô adományokban, adományrendszer és
koronaeszme elválaszthatatlanságában mutatkozik meg.
A corona regni Polonie-nek nincsen akkora súlya, mint akár a cseh koronaeszmének. Lengyelország történetének
fontos idôszakában *(Nagy Lajos lengyel és magyar trónon uralkodása idején szemben a magyar birodalommal,
majd amikor a litván *Jagelló Ulászló házassági szerzôdést kötött Hedviggel, *Nagy Lajos lányával, egyesítve
Lengyelországot és Litvániát, a litván uralkodó litvániai és oroszországi földjeit örökre Lengyelország koronájához
csatolva) a birodalmi egység és összetartozás jelképéül szolgált. A lengyel koronaeszme kezdeményeinek magyar
eredete még valószínûbb, mint a csehországié, azzal, hogy Lengyelországban a XV. század végén már “mint
idegenbôl vett fogalom”, nem játszik szerepet.”128 – 157.
Amint késôbb látjuk: Eckhart a kortársak szerint is túlértékelte a cseh és lengyel korona-eszmét a magyar rovására.
Megállapíthatjuk, hogy egyetlen Szentkorona-eszme van. Az amely Magyarország Szent Koronájához fûzôdik.
A magyar koronaeszme kétségtelen hatásaként megjelenik a gondolat néhány Szerbiával kapcsolatos középkori
oklevélben is.
A magyar Szent Korona és a Szentkorona-eszme széttéphetetlen kapcsolatához és a magyarországi
adományrendszernek a Szent Korona iránti hûséghez, tehát a koronaeszméhez kötôdéséhez hasonló gondolatokat
nem találunk a magyar birodalom határain kívül. Ez a két sajátosság a magyar Szentkorona-eszme eredeti, mással
össze nem hasonlítható voltának vitathatatlan bizonyítéka, egyben a Szent Korona tanának lényege.
Igazat kell adnunk *Bartoniek Emmának, amikor a két világháború között ezt írja:
“Mindebbôl tehát egészen kétségtelen, hogy a magyar Szentkorona eszméje egyfelôl sokkal régebben keletkezett,
mint északi és északnyugati szláv szomszédjai koronájáé, – már Szent István Intelmeiben felbukkan – másfelôl, hogy
azokkal tartalmilag sem egészen egyezik. Mert míg a szláv államokban a korona-eszme fôképpen a
hûbértartományoknak a lengyel, illetôleg a cseh anyaországhoz való viszonyát, tehát e két állam területi egységét
fejezi ki, addig nálunk elsôsorban az alattvalóknak az államhoz (királyhoz) való viszonyát.
Mindez kizárja tehát, hogy a magyar Szentkorona eszméjének akár keletkezésében, akár valamelyik késôbbi fejlôdési
fázisában cseh, vagy lengyel hatást tételezhessünk fel. Ilyen hatás, ez most már egészen világos, nem is volt, hanem
csak analógia. Ez az analógia is csak egy területen teljes, mégpedig a Magyarországhoz csatolt királyságoknak (vagy
melléktartományoknak) a Szentkoronához (ill. a magyar államhoz) való viszonyának kifejezésben, s ez is csak a
XIV–XV. században. Ez idôben Galícia, Ladoméria, Havasalföld és Moldva stb. valóban lényegében ugyanúgy a
magyar Szentkoronának hûbértartományi, azoknak fejedelmei alapjában véve úgy esküsznek hûséget királyainknak
és a magyar Szentkoronának, mint a sziléziai, vagy morva, vagy oppelni, vagy lausitzi fejedelmek a cseh királynak és
koronának, s akár a litván hercegek a lengyel királynak, illetôleg Szentkoronának. Még az idegen, egyenrangú
államokkal kötött, nemzetközi szerzôdésekben is éppúgy a cseh vagy lengyel korona képviseli ezeket az országokat,
mint a magyar Szentkorona a magyar királyságot az 1382-i turini békeokmányban. Ez azonban, ezt már fentebb is
hangoztattam, a magyar Szentkorona eszméjének csak egy része, igen kis, mondhatni legjelentéktelenebb része, s ez
is, úgy látszik, csak a XIV–XV. századra korlátozódik. A magyar Szentkorona eszméjének központjában mindig is
az alattvalóknak az államhoz való viszonya állott.”40 – 84.
A Werbôczy által elvégzett, a történelmi magyar közjog gerincét – ha nem is egybefüggôen – adó összegzés után
1867-ig következô idôszakot *Deák Ferenc mûve, az “Adalék a magyar közjoghoz” 1865-ben megjelent,
jellegzetesen magyar tárgyú és érvelésû lapjai nyomán tekintjük át. E munka a trónöröklési rendet meghatározó
Pragmatica Sanctiót és egyéb sarkalatos jellegû közjogi törvényhozást vizsgálja azért, hogy megvédje az 1848. évi
magyar törvények alkotmányosságát, mind tartalmukat, mind a törvényhozás módját illetôen. Célja világos,
nyilvánvaló. A minden jogászi körmönfontságot nélkülözô, ugyanakkor vas logikáról, fölényes törvény- és

történelmi ismeretrôl tanúskodó munka a magyar történeti alkotmányon alapuló jogfolytonosságot tartja a kiegyezés
alapfeltételének olymódon, hogy az 1848. évi törvényeket a történelmi jogfejlôdés legutolsó vitathatatlanul
alkotmányos, jogfolytonos vívmányainak tekinti.
Nézeteit *Lustkandl Venczel osztrák jogtudós “Das ungarisch-öster-reichische Staatsrecht” (A magyar-osztrák
államjog) címû, Magyarország alkotmányos önállóságát vitató tanulmányára válaszolva fejti ki. Lustkandl a Corpus
Juris Hungarici-ben leírtak ismertetésére és értelmezésére vállalkozik, összhangban a “megfelelô többi osztrák tételes
törvény” szövegével. A Corpus Juris Hungarici, a Magyar Törvénytár a XVI. századtól számos kiadást ért meg az új
törvényekkel kiegészítve.96 1628-tól Werbôczy Hármaskönyvét is magába foglalta. Ennek közjogi anyaga a
Hármaskönyv több helyén széttagolva, nem rendszerezve és elkülönítve található meg. Legmaradandóbb része a
gyorsabban módosuló magánjoghoz képest az* évszázadokig változatlan közjog. E részét alkalmazták és
hivatkozta*k rájuk 1945-ig.* *Lustkandl Venczel elhatárolja magát az ún. jogeljátszási vagy jogvesztési elmélettôl
(Verwirkungstheorie), mondván: “Egy nép éppen úgy nem veszítheti el jogát, mint ahogyan az uralkodóház sem,
csupán azért, mert valamelyik uralkodó jogtalanul járt el. De éppen azért, mert egy nép nem veszítheti el jogát,
Ausztria népei sem veszthetik azon jogaikat Magyarországgal szemben, melyek ôket a magyar alkotmány szerint
megilletik.” Erre mondja szellemesen *Deák: “Az alkotmányvesztés elmélete a magyar közjognak múltját
érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövônek tabula rasát csináljon. L. úr a múltat is meg akarja
semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövôt saját elméletök szerint akarják így is alakítani.
Egyik szemközt állva nyíltan, a másik oldalt kerülve támad: de czéluk ugyanaz.”118 – 171. Akár manapság is írhatta
volna ezt!
A jogvesztési elmélet lényege *Alexander Bach, az abszolutizmus belügyminisztere szerint – amint rendeleteiben írta
– az volt, hogy “Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztvén” kapjon új
jogállást. Ezzel indokolták 1849-tôl több mint egy évtizedig Magyarország jogfosztását. Erre válaszolta Deák:
“Ôseink… tiszteletben tartották a törvényeket s az örökösödést megállapító állami alapszerzôdéseket, s nem azon
elméletbôl indultak ki…, hogy midôn az egyik fél megsérti a viszonos szerzôdést, a másik fél az egész szerzôdést
megszüntnek tekintheti; hanem azt hitték: hogy a szerzôdés szent és sérthetetlen; s midôn az egyik fél attól bármi
részben eltért, a másik fél jogosan kívánhatja a szerzôdés szoros megtartását, a nélkül, hogy az tüstént felbontottnak
tekintessék.”118 – 112.
Ennél is veszélyesebb volt az önálló államiság tagadása az 1848 elôtti korszakra visszamenôlegesen, ezzel tagadva a
jogfolytonosságra épülô 1848-as törvények alkotmányosságát.
A közjog kifejezést tágabb értelemben a magánjoggal szembeállítható összes jogágazat, még szûkebb értelemben az
alkotmányjog megjelölésére használták a francia forradalom utáni polgári felfogás szerint. A közjog – alkotmányjog
alapkérdései: az állampolgárok jogegyenlôsége talaján elismert alapvetô jogok, a lakosság részvétele a hatalom
gyakorlásában, legalább képviselôin keresztül, s az elôb*bieknek megfelelô államhatalmi rend szabályozása. A
magyar közjog a feudális közjogból alakult át szervesen, mert – szemben a nyugat-európai abszolutista hatalom által
elnyomott ottani rendi és önkormányzati testületek és jogok sorsával – Magyarországon ezen rendi jogok az állami-
nemzeti önállóság védelmezôjének szerepét (is) játszották mindvégig, a rendek önkéntes jogkiterjesztô
döntéssorozatáig, végülis az 1848-as, ún. áprilisi – mert akkor kihirdetett – törvényekig.
A magyar közjog Mohács után évszázadokon át megtestesítette az önálló magyar államiságot azáltal, hogy a rendi
szokásjogi intézmények magyar közjoggá szervezôdtek. “Az ún. királyi Magyarországon a *Habsburg-ház az ún.
örökös tartományokhoz hasonlóan igyekezett az abszolút királyi hatalom elismertetésére, ez azonban megtört a
királyi Magyarország rendjeinek – gyakran az Erdélyi Fejedelemség katonai erejével is támogatott – ellenállásán.
Ennek az ellenállásnak az eredményeként létrejött feudális közjog együtt védte a rendi kiváltságokat és a magyar
államiságot. A rendi kiváltságok védelmezésének közös érdeke állította egymás mellé a katolikus és protestáns
rendeket, mindannyiszor, amikor a bécsi udvar önkénye a magyar államiságot végleges megsemmisítéssel
fenyegette. Az általuk képviselt önálló államiság védelmére pedig a rendek számos esetben a nemzet nagy többségét
is mozgósítani tudták. Így állott elô az a helyzet, hogy a bécsi udvarral szembeni ellenállásból kibontakozó és
megerôsödô feudális közjog Magyarországon – a reformkor egyes eseti kivételeitôl eltekintve – lényegében egészen
a kiegyezésig pozitív szerepet játszott a független államiság megôrzésében. Ezzel jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy
a viszonylag nem nagy lélekszámú magyarság a legkritikusabb idôszakokban nem csupán az Európára nehezedô
török nyomás elleni küzdelemnek volt jelentôs bázisa, hanem sikeresen tudott fellépni azokkal a törekvésekkel

szemben is, amelyek Közép-Európában egy második német birodalom létrehozását célozták.”*Kovács István tanulmánya
II8
*Bocskai István erdélyi fejedelem, akiben a protestáns rendek az Aranybulla 31. szakaszában rögzített fegyveres
ellenállási joguk letéteményesét találták meg, küzdött az Erdélyi Fejedelemség megôrzése, a rendi önkormányzat
megóvása és a protestánsok vallási egyenlôségének kivívása, azaz a vallásszabadság érdekében. Legnagyobb célja
mégis a magyar államiság fenntartása volt.
Bocskai végrendeletében írja:
“Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban olyan kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy
az erdélyieket is intjük, nem hogy attól elszakadnának vagy abban ellent tartanának, de sôt segéljék tehetség szerént,
és egyenlô értelembôl azon korona alá a régi mód szerént adják magukat.”298/a – 751.
A Bécsi béke (1606) kifejezte ezt az elképzelést. Éppen emiatt, az elfogadására összehívott országgyûlést szétverni
akaró *Rudolfot lemondásra kényszerítve választották királlyá *II. Mátyást, akinek választási feltételül szabta az
országgyûlés a Bécsi béke cikkelyeinek és más, rendi kiváltságokat szavatoló törvényeknek elôzetes beiktatását. A
vallásszabadság ebben az idôben a politikai önrendelkezéssel volt egyértelmû. A korabeli német közjogi irodalom is
megemlékezik *II. Mátyás magyar király 1608. évi koronázási esküjérôl. Ez az Aranybullára, az országgyûlés jogaira
és az ország-la-kók szabadságaira tett kijelentéseivel kifejezte a korlátozott monarchia királyi hatalmának korlátait.
Ekkor rögzítették törvényben – a koronázás után – a szokásjogilag kialakult kétkamarás országgyûlés rendjét és a
meghívhatók körét.
A XVII. század folyamán többször rögzítik törvényben a Hármaskönyv (II. rész, 3 cím) tételét: Magyarországon az
országgyûlés és a király – csakis ôk – együtt alkothatnak törvényt.
Bár *II. Mátyásmegválasztásakor és koronázásakor a koronázás elôtti törvénycikkekben megvalósuló választási
feltételek pótolták a királyi hitlevelet, de az ôt követô Habsburg királyok – különösen 1622, 1638, 1657-ben – a
magyar közjog summázatát, szinte az összes “alkotmánybiztosítékot” hitlevélbe foglalták. Magyarország rendjei a
közjogi biztosítékok rendszerének elfogadtatásával mind az ország önállóságát, mind pedig rendi kiváltságaikat
megerôsítették.
Amikor a vesztes török birodalomnak jelentôs engedményeket tévô Vasvári béke (1664) kiszolgáltatta az országot a
török rablóhadjáratoknak, s ez ellen fôúri és vármegyei ellenállás bontakozott ki, a felkelés leverése után a bécsi
udvar a “jogeljátszásra” hivatkozva törvényen kívül helyezte az országot (1670), *Zrínyi Péter horvát bánt,
*Frangepán Ferenc országbírót és *Nádasdy Ferencz gróf királyi helytartót törvénytelenül osztrák bíróság elé
állította és kivégeztette.
Nem telt el sok idô, amikor az 1681-es soproni országgyûlés újra megerôsítette és helyreállította az ország többször
megerôsített jogait és szabadságait, a X. törvénycikkben *megújítva az összes hitlevélben foglalt közjogi
biztosítékokat, több törvényt kiemelve, mintegy alaptörvények rangjára emelve. Így külön idézi a Hármaskönyv I.
rész 9. címét a nemesi kiváltságokról, beleértve az ellenállás jogát (ius resistendi), utalva *II. Endre király II.
törvényére, amely szerint: “soha nemes embert el ne fogjanak s meg ne nyomorítsanak valamely hatalmasnak a
kedvéért, hanem, ha elôbb perbe hívatott és rendes úton törvényt láttak rá.” Tiltakozás ez Zrínyi, Frangepán Nádasdy
törvénytelen elítéltetése miatt.
A török hódoltság után az udvar rövid ideig meghódított területként kezelte az országot, megkísérelve a magyar
államiság intézményes felszámolását. Erre azonban még az udvarhû arisztokrácia és a katolikus fôpapság sem látott
lehetôséget országgyûlési döntés nélkül.
A XVII. század utolsó közjogi törvényhozása az 1687. évi II. és III. törvénycikk, melyben a rendek lemondtak a
fegyveres ellenállás (Aranybulla 31. cikkelye) jogáról, és elismerték a *Habsburg-ház német és spanyol fiágának
elsôszülöttségi örökösödési jogát a magyar trónra, fenntartva a szabad királyválasztás jogát a fiág kihalása esetére. Ez
utóbbi kikötés az önálló magyar államiság létének dokumentálása volt.
Késôbb, a Rákóczi szabadságharc idején, a fegyveres ellenállást hatályos jognak tekintették, hivatkozva arra a való
tényre, hogy a rendek az ellenállási jogról a fegyveres erôszakkal való fenyegetés hatására mondtak le, mert a királyi
személynök az országgyûlésben megfenyegette ôket. A Szatmári béke (1711), majd az ezt követô 1712–1715 évi
országgyûlés törvényei azt fejezik ki, hogy az egységes közép-európai Habsburg birodalom, a Rákóczi szabadságharc
leverése ellenére nem hozható létre. Magyarország önálló államiságát és a rendi kiváltságokat még ekkor is el kellett
ismerni!

A Pragmatica Sanctiót határkônek tartja *Deák Ferenc a magyar közjog fejlôdésében. Egyesek szerint ez a különös
jelentôség Deák találmánya azért, hogy jogi alapja legyen a Habsburg házzal való alkudozáshoz, hiszen mondták: a
bécsi udvar is elfogadja a saját öröklését szabályozó “alapszerzôdést”.
Deák jogászi lángelméje alkalmas lett volna arra, hogy egy jelentéktelen törvényt sarkalatosra nagyítson, de nem ez
az igazság.
A Pragmatica Sanctio már elfogadásakor elismerten az ország alaptörvénye volt. A XVIII. századvégi közjogi
mûvek is megegyeztek ebben, hiszen az osztrák császárság területi alapját ezek a törvénycikkek adták a Német-
Római Birodalom felbomlása után, mint amelyek a Magyar Királysággal együttesen birtokolt területrészekrôl szóltak.
Mi is valójában a Pragmatica Sanctio? Így nevezik az ünnepélyes alakban kiadott fejedelmi edictumokat, s így a
*Habsburg-ház osztrák nôágainak örökös tartományokbeli örökösödési rendjét szabályozó császári rendelkezést, de a
magyar közjogban kizárólag az 1723. évi törvénykönyv részét alkotó I. II. III. törvénycikket “Ô császári és királyi
legszentségesebb felsége osztrák háza nôágának Magyarország szent koronájában s a régtôl fogva hozzá kapcsolt
részekben való folytonos királyi örökösödésrôl”.420
*Szabó Béla, korának kiváló közjogásza találóan, a jogászi közvélekedést kifejezve írta 1848 tavaszán megjelent
könyvében: “az 1723-ban megállapított, s törvényesített pragmatica sanctiónak nevezett pactum conven-tum az,
amibôl nemcsak mi magyarok, de Európa valamennyi igazi publicistája meríti honunk státusjogi állása iránti
ismeretét – és amibôl merítenie is kell…”383
*Kovács István egyetemi tanár Deák “Adalék”-ának reprint kiadásához 1987-ben írott utószavában, az
osztályszemléletû jogtörténetírás idején is elismeri:
“A magyar Pragmatica Sanctiót valóban már elfogadása idôpontjában olyan pactumnak, kétoldalú szerzôdésnek
fogták fel, mely a Habsburg-család számára biztosítja a nôág örökösödését, de nyújt valamit a magyar rendeknek is
azért, hogy lemondanak a fiág kihaltával rájuk visszaáramló királyválasztási jogról. Ez az elôkelôk, a fôrendek
számára különbözô címek, rangok, birtokok, privilégiumok személy szerinti adományozásában, az uralkodó
osztályok egésze irányában a hatalomban való részesedésük közjogi biztosítékainak fejlesztésében, illetve
megújításában, megerôsítésében jelentkezett. Ezek a közjogi biztosítékok egyben az önálló államiság létét is
kifejezik. Ezt egyébként már maga a pactum létrejötte is dokumentálja. Úgy tûnik, a magyar rendeknek még ebben az
idôszakban is volt elegendô erejük ahhoz, hogy tárgyalópartnerei és ne csupán alattvalói legyenek *VI. Károly
császárnak, aki egy világbirodalom uraként Európa legerôsebb hadseregét mondhatta magáénak. Ez annál figyelemre
méltóbb, mert erre az idôre az uralkodók már mindenütt megtörték a rendek hatalmát. Lengyelország kivételével
úgyszólván mindenütt kialakult az abszolút királyság politikai rendszere.”118
Mit mond errôl *Deák Ferenc *Lustkandl-lel vitatkozva?
“Azt állítja továbbá L. úr, munkája 307 lapján: “hogy az osztrák tartományok, legalább a sanctio pragmatica óta,
egységes össz-monarchiát képeztek, melynek Magyarország csak egy speciális része volt.”
Ime itt már L. úr nem csak “uniót” és “cointelligentiát” vitat Magyarország és az osztrák tartományok között, hanem
Magyarországot valóságos osztrák tartománynak nevezi! Tehát a kezdetben vitatott real uniót már a beolvasztásig
potencirozta. Mert ha az osztrák tartományok képezik azon egységes monarchiát, melynek Magyarország csak egyik
specialis része: akkor Magyarország sem lehet más, mint osztrák tartomány.
Mind Magyarországot, mind az ausztriai tartományokat törvényes örökösödési joggal ugyanazon fejedelem, együtt,
elválaszthatatlanul s feloszthatatlanul bírja. Magyarország tehát egyike azon országoknak, melyeket a fejedelem
ugyanazonossága s az elválaszthatatlan s feloszthatatlan birtoklás elve köt össze, s ily értelemben, de csak ily
értelemben, képeznek a közös fejedelem uralkodása alatt álló országok és tartományok egy monarchiát; ily
értelemben tartozik Magyarország a közös monarchiának birodalmához: de nem osztrák tartomány, hanem jogilag
önálló és független az osztrák népek hatalmától, mind törvényhozására, mind kormányzatára nézve. Ellenben azon
értelmezés, melyet L. úr az idézett sorokban felállított, megsemmisítené Magyarország alkotmányos önállását, s az
osztrák tartományokat Magyarország sorsának uraivá tenné. Pedig se ô, se más nem tudja soha bebizonyítani, hogy
Magyarország az osztrák népekkel valaha oly szerzôdésre lépett volna, melyben saját önállását azok akaratának alája
rendelte. Még a sanctio pragmaticát is, melyre L. úr a “mutua coin-tel-ligentia et unio” tekintetében oly gyakran
hivatkozik, nem az osztrák tartományokkal kötötte a magyar nemzet, hanem saját fejedelmével, a magyar királylyal.
Nincs abban, mint fennebb kifejtettük, oly értelmû szorosabb kapcsolat megállapítva, minôt a “mutua cointelligentia
et unio” szavakból L. úr magyarázgat. De ki van igenis mondva határozottan és világosan, hogy még azon egyetlen

kapcsolat is, mely a personal uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nôági öröködés
megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszûnik.”118 – 158-159.
Nem kívánjuk a közös ügyek könyvtárnyi vitájával untatni az olvasót. Ebben a vitában *Deák Ferenc és *Szabó Béla
is tagadja a reáluniót megalapozó közös ügyek létezését, míg mások elismerik közös ügyek létezését a közös
védelemhez szükséges mértékben, de tagadják, hogy ez ún. reáluniót hozott volna létre Magyarország és az örökös
tartományok között, megint mások – mint az újabb, 1945 utáni jogtörténetírás egyes képviselôi – elismerik a reálunió
tényét, a közös kormányzás meglétét bizonyos ügycsoportokra, tehát azt, hogy nemcsak a közös uralkodó, hanem
kölcsönösen intézendô államügyek, mint 1867-tôl a közös hadügy, külügy, pénzügy is összekötötte ezeket az
országokat. Mindezen viták gyökere mégis inkább az volt: közjogilag független, önálló alkotmánnyal bíró állam-e
Magyarország?
*Deák Ferenc a Corpus Juris, azon belül a III. Károly király II. törvénykönyve II. törvénycikke különösen 7. §-ának
alábbi szövegére: a III. Ká-
roly “Férfi Ivadéka magvaszakadtával” a *Habsburg-ház “Nô Ivadékára”, azaz *III. Károlytól, majd *I. Józseftôl,
majd *I. Lipóttól “Leszármazó, Törvényes, Romai-Katholika hitû, mind-két Nemû Utódokra, Austriai Fôhercegekre,
az Ô Legszents. Cs. és Kir. most országló Felsége által, már, Németországon belül és kívül fekvô, Örökös Országai
és Tartományaiban, Magyarországgal s a hozzá kapcsolt Részek, Országok és Tartományokkal eloszthatatlanúl és
elválaszthatatlanúl, kölcsönösen és együtt, örökösödésileg birandókban, megállapított Elsôszülöttségi Sor szerint, az
elôre bocsátott Jogon és Renden átteszik” (a trónöröklési jogot: a szerzô megjegyzése), a Corpus Juris szövegével, a
“Függetlenségi Törvény”-nek nevezett 1790/91. X. törvénycikk idézésével válaszol: “az ország rendeinek alázatos
fölterjesztésére ô felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nôágának az 1723:
1. és 2. t. czikkek által Magyarországban s kapcsolt részeiben megállapított öröködése ugyanazon fejedelmet illeti,
kit az a megállapított öröködési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatatlanul birandó, s Németországban és
Németországon kivül fekvô többi örökös tartományokban illet: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel
együtt szabad ország s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (oda értve minden kormányszékeit)
független, azaz: semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (idest: nulli alteri regno, aut populo obnoxium),
hanem tulajdon önállással és alkotmánnyal bíró (sed propriam habens consistentiam et constitutionem); annálfogva
törvényesen megkoronázott örökös királya által, tehát ô felsége és utódai, Magyarország királyai által saját
törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok mintájára kormányzandó és igazgatandó, a mint
azt az 1715: 3., s az 1741: 8. s 11. t. czikkek is rendelik.”118 (Kiemelés tôlem. Z. Zs)
Ilyen érvekkel fejtette ki nézeteit *Deák Ferenc a Pragmatica Sanctióról – amelyet így elôször csak az 1790–91-es
törvényhozás során neveztek –, s ami a legfontosabb: Magyarország független, önálló alkotmányos létérôl, az 1848-
iki törvények alkotmányos elôzményekre és hatályos, törvényként létezô alapokra épülésérôl, a jövô
államberendezkedésének alkotmányos voltáról vallott, a magyar közjogból – s ami vele azonos: történetébôl –
egyenesen következô nézeteit a nyilvánvalóság erejével és s hitelével, a történelmi alkotmányosság és
jogfolytonosság, a szerzôdések kötelezô megtartásának, “a törvénysértés nem alapít jogot” elvének szellemében,
bebizonyítva, hogy amit egyesek a magyar állami függetlenség csorbításának értelmeztek, az a magyar állami
függetlenség biztosítéka egy idôleges engedménnyel, a leányági trónöröklés elismerésével szemben. Ez az értelmezés
olvasható ki *Szluha Ferencnek, *II. Rákóczi Ferenc egykori hû emberének, nádori ítélômesternek a szavaiból,
amikor a trónöröklési törvénycikkek elfogadása elôtt emlékeztette a rendeket, felidézve Werbôczy Tri-par-titumának
a fiúsításról szóló tételeit: a hatályos magyar jog szerint a királynak joga van a fiúörökös nélkül elhalt, arra méltó
atya leányának fiúsítására. Ezért a rendek csupán alkalmazzák a régi törvényt egy ország-gya-rapító hôsi tetteivel
érdemes atya leánygyermekére azért, hogy az a fiúgyermek jogával követhesse atyját a trónon.
Íme a közjogi érvelés ereje és természete! *Szluha Ferenc 1722-ben szinte ugyanúgy érvel, mint *Deák Ferenc 1865-
ben: a trónöröklési törvények a régi magyar alkotmányosság, a Hármaskönyv szellemében születtek, biztosítékul
szolgálva a jelen és jövô alkotmányosságának.
Deák rámutatott: az 1723. évi II. törvénycikkben a “Corona” fogalmán “nem a királyi hatalom jelvénye, maga a
korona, hanem az állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”, hozzáfûzve, hogy “a corona szónak ezen
értelme gyakran fordul elô törvényeinkben, valamint más nemzetek közjogában is”.118 Nagyon fontos, hogy ezt más
nemzetek közjogában elfogadott elméletnek tünteti fel, ami – ahogyan az elôzôekben láttuk – teljesen nem, csak
bizonyos megfelelésekben igaz, de erôsíti az érvelés gyakorlati eredményességét, annak elfogadtatását, hogy nem

valami különleges, rendhagyó viszonylatban kaphat helyt az érvelés, hanem szokványos, ebbôl eredôen a *Deák által
adott magyarázat szerint vitathatatlan értelmezésrôl van szó.
Magyarország önálló alkotmányos létezése tehát nem valami közjogi bûvészmutatványra alapított igény, hanem a
társadalmi-politikai alapfolyamatokat megtestesítô magyar közjogban benne lévô, vitathatatlan tétel, amely
elismerést követel.
Hasonlóan, de még határozottabban érvel a reformkor kiváló közjo-gásza, *Szabó Béla, amikor szinte az 1848-as
alkotmányos változások másnapján így ír:
“Magyar-, Erdély-, Dalmát- ’s Tótország azon terrenumok, mellyeket a’ pragmatica sanctio egyesitett, ’s
“indivisibiliter”, és “ins-eparabiliter invicem, et insimul” összekötött. – Ezekbôl lôn azon magyar koronai
közbirodalom, mellyben a’ *Habsburg-Lotring család országlási jogszerü örökösödésén kivül a’ pragmatica sanctio
által állodalmi egység (Staatliche Einheit) van örök idôre megállapitva. Ezen országok azok, mellyeknek egymás
iránt pactált, ’s tagadhatatlan kötelezettségeik vannak, egy alkotmányos kormány alatt, ha bár különbözô igazgatási
formájok lenne is.
Ezen országokból alakított eloszthatlan állodalom, képezi a’ magyar korona egységét.”383 – 139.
Az “állodalmi egység” nem más, mint a magyar birodalom, a “magyar korona egysége”.
A magyar alkotmány vitathatatlan tételei követelnek maguknak életet!
A lényeget ragadja meg *Csizmadia Andor, az 1972-es egyetemi tankönyv szerzôje:
“Magyarország sem az által, hogy a Habsburg-dinasztiát királyi trónjára hívta, sem azáltal, hogy elôbb 1687-ben a
fiági, 1723-ban pedig a leányági örökösödést, a dinasztia többi országaival egyezô, de nem valamennyi leányágra
kiterjedô öröklési rendben, mégis önálló törvényhozási intézkedés által megállapította, sem végül azáltal, hogy e
megállapítással együtt a kölcsönös védelmi kötelezettséget az uralkodóház többi országaira nézve vállalta, és hogy e
kötelezettség teljesítése céljából bizonyos funkciókat e többi országokkal közös szervekre ruházott, állami
szuverenitását fel nem áldozta, tehát nemzetközi jogi egyéniségérôl nem mondott le. Kétségtelen ugyan, hogy a
Pragmatica Sanctio által biztosított állami önállóság, mely a magyar politikai törekvések nyomán 1848-ban sikeresen
bôvült, az 1867. évi kiegyezésben a közös ügyekkel bizonyos korlátozást szenvedett. Ez azonban nem befolyásolta a
szuverén magyar államiság fennállását. 291/a – 413.
Szabadságküzdelmeink és a Szentkorona-tan*
A magyar szabadságküzdelmek kivétel nélkül alkotmányvédô, alkotmányhelyreállító mozgalmak.
A *Bocskai István vezette nagy rendi, szabadság- és vallásvédô mozgalom a Hármaskönyv eszméit és tételeit vallja,
általában is, de különösen az ellenállási jog hangoztatásában. A felkelést megokoló kiáltvány szerint
“Magyarország különleges szabadságainak egyike, hogy bármelyik úr és nemes szabadon uralja jószágait, és hogy az
urak akarata ellen sem a király, sem a fôpapok nem helyezhetnek plébánosokat az ô jószágaikba, amelyek
használatában mind a mágnások, nemes urak, mind a szabad városok, mind Magyarország koronájának tagjai
békében és szabadon voltak.”128 – 251.
Azért, hogy a szabad királyi városok is igénybe vehessék a “cuius regio, illius religio” elvét, hogy az “akié a föld, azé
a vallás” tételére jogokat alapíthassanak, túllépnek a rendek a Hármaskönyvön a vallásszabadság érdekében.
Felkelésük – amelynek lényeges követelései, bizonyos engedményekkel bekerültek az 1606-os bécsi békekötésbe – a
Szent Korona jogukban megsértett tagjainak az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jog alapján megvívott
sikeres küzdelme volt.
Bocskainak a történelmi magyar alkotmány és a Szentkorona-tan alapján maradását mi sem bizonyítja jobban, mint
az erdélyi országgyûléshez intézett fejedelmi elôterjesztése: “Erdély Magyarországba bekebelezve maradjon”,
nemkülönben 1606-os végrendelete: “Valameddig… a magyar korona ott Fönn, nálunknál erôsebb nemzetségnél, a
németeknél lévén, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”. Ez a Szent
Korona területe sérthetetlenségének, a magyar birodalom egységének deklarálása, amint az erdélyi rendek nem

sokkal késôbb mondják: “… egy nemzet és magyar birodalomnak nem kicsiny része vagyunk…” 128 – 249.
Nem csupán politikai megfontolás, hanem a Szent Korona közjogi tanának ismerete vezette *Bocskai Istvánt, amikor
a szultán által küldött koronát átvette, de nem koronáztatta meg magát, és nem viselte a magyar királyi címet, hiszen
az országnak volt királya. Hasonló meggondolás vezethette *Bethlen Gábort, amikor a besztercebányai országgyûlés
királlyá választotta, de ô nem kívánta megkoronáztatni magát, hiszen az ország jelképe kizárólag a Szent Korona volt.
*Bethlen Gábor és *II. Mátyás az akkor legkifejezôbb szavakkal mondják az 1615-ben Bethlen fejedelemségét
elismerô nagyszombati szerzôdésben: “És Erdélyt és a neki alávetett részeket Magyarország koronája
elválaszthatatlan tagjának tekintik és elismerik, és a korona jogának nem fognak sérelmet okozni…”.128 – 248.
A magyar alkotmányfolytonosságért folytatott küzdelem nagy erdélyi példája *Bethlen Miklós harca Erdély
alkotmányos jogállásáért a Rákóczi szabadságharc elôtt. Szabadságküzdelem volt az is, ha nem is fegyveresen
vívták. Alkotmányos elôjátéka a Rákóczi szabadságharcnak, egyúttal szilárd alap a szabadságharc leverése után.
Az Erdély közjogi alkotmányos jogállását meghatározó Diploma Leo-pol-dinum, az erdélyi rendek által Bécsbe
küldött *Bethlen Miklós és az udvar alkudozásai során kialakított szövegével, az erdélyi rendek által történt
elfogadása után, késôbbi változtatásokkal 1691. december 4-én lépett hatályba. Másfél évszázadig meghatározója
volt Erdély alkotmányos életének. Benne magyar marad Erdély közjogi státusa, mint a magyar korona országáé,
amelyben az uralkodó az országgyûléssel együtt alkotja a törvényhozó hatalmat.
Szépen ír errôl kitûnô munkájában *Kocsis István, Bethlen Miklós sikerét a Szentkorona-eszme gyôzelmeként
értékelve. Megítélésünk szerint igaza van. Bethlen Miklós a török hódoltság megszüntetése után méltán gyôztesként
fellépô, s ezzel a helyzetével nem a magyar korona elsôrendû szolgálatát feladatának tartó *I. Lipót Habsburg királyt
a magyar alkotmányosság elismerésére bírta rá a Szentkorona-eszme jegyében, elismerve a régi magyar törvényeket,
bár az Aranybulla ellenállási záradékának – Magyarország tekintetében már 1687-ben megtörtént – eltörlése mellett.
Olvassuk Kocsis sorait:
“Bethlen és az erdélyi rendek által nem kívánt módosítások ellenére sem tekinthetjük e diplomát másnak, mint az
Erdély magyar államiságát és régi, magyar közjogi státusát védelmezô erdélyi rendek rendkívül jelentôs
gyôzelmének.
Hogy *Bethlen Miklós viszonylag könnyen gyôzedelmeskedhetett az Erdély új helyzetét tárgyaló konferencián, azt
sokan, így a kérdés legjobb szakértôje, *Trócsányi Zsolt is a kedvezô idôponttal magyarázzák a török fronton a
birodalmi hadsereg újabb sikereket már nem ér el, fennáll egy komoly török ellentámadás lehetôsége, Vidint és Nist
vissza is foglalják, Thököly pedig megveri az Erdélyben tartózkodó birodalmi hadakat és a Habsburg-párti erdélyi
fôurak seregeit.
Van azonban *Bethlen Miklós közjogi gyôzelmének három másik, a szakirodalom által kellôen figyelembe nem vett
magyarázata is. Elsô: tárgyalópartnerei, a bécsi fôhivatalnokok járatlanok mind a magyarországi, mind az erdélyi
magyarközjogban, a központosítottabb, így egyszerûbb közjogi státussal bíró részébôl valók a Habsburg
Birodalomnak, a fejlettebb (az alkotmányossághoz jobban hozzászokott) erdélyi rendi társadalom bonyolult közjogi
helyzetét áttekinteni sem tudják, és ugyancsak alábecsülik az erôs, kipróbált intézményeire támaszkodó közjog
lehetôségeit. Második: Nem hisznek úgy igazukban, mint *Bethlen Miklós, aki hisz a Szent Korona misztériumában.
A harmadik a legkülönösebb: a Szent Korona misztériumában való hit az *I. Lipót magatartását is meghatározza…
Mit vett tekintetbe elsôsorban? Ha eltörli a rendi alkotmányt, a magyar korona országai valószínûleg
kormányozhatatlanokká válnak. De ha kormányozhatatlanná válnak, legalább lesz mire hivatkoznia a magyar
államiság felszámolásakor… Vagy megértette volna, hogy a magyar közjog és a dinasztikus érdekek között nem
kibékíthetetlen az ellentét? Ismerte-e, megértette-e a magyar közjogot, azaz tudatában volt-e magyar királyi jogainak
és kötelességeinek? Koronázási esküjét mindenesetre megtartja, pedig még legmegbecsültebb fôpaptanácsadója is
esküszegésre biztatja…
Hozzájárul ahhoz, hogy a *Szent István koriaktól kezdve minden törvény visszanyerje hatályát Magyarországon.
(Egy kivételével. Az országgyûléstôl az Aranybulla 31. Paragrafusának a törlését kéri, annak korszerûtlenségére
hivatkozva.)
És aláírja a *Bethlen Miklós megszövegezte, de alap-Diploma Leopol-di-num néven híressé vált erdélyi alkotmányt,
amely Erdély magyar közjogi státusát biztosítja és kimondja, hogy Erdély önálló államisággal ugyan, de a magyar

korona országa marad.”251 – 152-155.

Bethlen Miklós *Deák Ferenc-i tettet hajtott végre nehezebb körülmények között, egy gyôztes birodalommal
szemben sikerrel érvényesítve hazája alkotmányos alaptételeit.
*II. Rákóczi Ferenc híres manifesztuma 1703-ban a szabad királyválasztás jogának hangoztatásával, a nemzet
jogainak és szabadságának védelmében, a régi magyar alkotmány alapján áll. Az 1707-i trónfosztó, ónodi végzésben
a magyar országgyûlés – amikor így szólalt meg: “declaratum est: eb ura fakó, József nem királyunk többé” –, erre a
régi magyar közjogi alapra helyezkedik, vitatva az 1687-es országgyûlés döntéseinek érvényét a résztvevô rendek
fenyegetettsége miatt, vitatva ezáltal magát a királykoronázást és az Aranybulla által szavatolt ellenállási jog
eltörlését, mert “az ausztriai ház… az ország… ellenségévé változtatta magát”. Márpedig – mondja a magyar közjog
– az ország maga a Szent Korona. Mindig, amikor az ország jogairól, alkotmányáról, területi épségérôl, ugyanezek
sérelmérôl van szó, a Szentkorona-eszme alapján felépülô történelmi alkotmány a tét.
A rendi nacionalizmus megköveteli az ország javát és a nép védelmét szolgáló, kormányzásra alkalmas uralkodót,
amint a Regnum Marianum eszmevilága is arról szól, hogy a “… koronához nem volna a testnek és vérnek állandó
jussa, sem erôszakkal ahhoz nem juthatni, hanem, aki mennyei hivatalnak erejével választatik és akinek adatik a
Boldogságos Szûz kezébôl”.40 – 104.
Íme a vezérlô fejedelem udvara és országgyûlése által meghatározott vélemény egyfelôl, míg másfelôl a jezsuita
felfogásnak az “ország javát” az “Isten java” fogalmába beolvasztó gondolatelemei, hasonló meggyôzôdést
sugallnak: az uralkodó egy magasabb célt szolgál, Istenét és hazáét. A hatalom csupán eszköz a számára kötelessége
teljesítéséhez.
Nézzük az ónodi országgyûlés végzésének második, *I. Józsefet trónvesztetté nyilvánító articulusát:
“…függetleneknek nyilvánított érett elmével fontolgatván a most uralkodó I. József császárnak a mi királyi
koronánkra való képzelt igényét, melyrôl azt állítja, hogy a pozsonyi országgyûlésen az ország státusai és rendei
öröklésjogán neki juttatták, ugyanis ez az országgyûlési határozat így hangzik: Mi Lipót stb. stb. Midôn lelkünknek
egyéb gondjai között arra törekedtünk, hogy a mi ôsi Magyarországunknak régi boldog állapotát helyreállítsuk, azon
üdvös orvoslás is eszünkbe ötlött, hogy ebben az 1687-ik esztendôben, Szent Lukács napján szabad királyi
városunkba, Pozsonyba valamennyi praelatus uraknak, valamint báróknak, mágnásoknak és más nemeseknek
részére, a már említett Magyarországunk és hozzá kapcsolt részek statusainak és rendeinek egyetemes országgyûlést
hirdessünk, ahol a mi jelenlétünkben felséges elsôszülött fiunkat, József fôherceget jövendô királyukká és
uralkodójukká koronáznák, stb., – ebbôl a dekrétumból nyilvánvaló, fel lévén még állítva az eperjesi mészárlás és
zsarnoki hóhérság véres színpada, nagyon is az emlékezetünkben van ez és biztos értesülésünk van róla, mily szorult
helyzetben voltak akkor az ország fôrendei s életük és javaik milyen veszélyben voltak, Józsefet minden elôzetes
választás nélkül zsarnoki módon tolták a trónra, fenntartással letett esküje semmis, az erôszakosan kicsikart szavazás
törvénytelen, ismerjük továbbá zsarnokságának további folytatását, hogy t. i. annyi fondorlatos szerzôdés után
nemcsak az ország elôbbi szabadságát nem igyekezett helyreállítani, sôt ellenkezôen: atyja ténykedéseit
helybenhagyva s ô maga is zsarnoki módon uralkodott s az ország pusztításával, mely zsarnoki módon törekedett az
országot szolgaságba hajtani, nem hagyott fel s vérengzô fegyvereinek kegyetlenségét nem szüntette meg.” 30 – 24-25
A régi magyar alkotmány (*Szent István intelme) megszegése és zsarnoki kormányzás, a nemzet szolgaságba és
jobbágysorba süllyesztése a legsúlyosabb trónfosztási indokok.
*Bessenyei György 1804-ben írott mûvében teljesen egyértelmû, a kor felvilágosodott nézetei ismeretét tükrözô, a
hagyományos magyar alkotmányos felfogást kifejezô fejtegetésekkel találkozunk, megtapasztalva a magyar nyelv
alkalmasságát az elvont filozófiai mondanivalóra:
“… soha nemzet e földön nem ismértetett oly, mely koronájához, királyához forróbb és állandóbb hívséggel
viseltetett volna, mint mi és atyáink.”60 – 200
“A nemzet a korona dicsôségét s hatalmát a maga javával össze tudta olvasztani.”
“… a magyar koronának igazsága a magyar nemzetnek törvényében és szabad akaratjában gyökerezik annyi száz
esztendô alatt. Már ha ezen utolsó eltöröltetne amaz által, igaz ez, hogy annak csak erôben kellene magát
fenntartani…”61 – II.64

“Ki tészen királyt ot, ahol ország nints?… a királyt az ország szüli, és nem a király az országot.”60 – 261
Egybevetem ezzel *Berzeviczy Gergely: Ausztria uralma Magyarországon címû, 1790-ben kelt írását, az 1849-i
trónfosztás elôzményi iratát, bizonyosságaképpen annak, hogy függetlenségi nyilatkozataink hasonló közjogi
alapokon állottak.
“A déli napnál világosabb dolog, hogy a föld királyai és fejedelmei a feltételeket és kötött szerzôdéseket, melyek
alapján neki a legnagyobb hatalom adatott, pontosan betartani kötelesek és mivel az engedelmesség feltétele
kizárólag ehhez a feltételhez van kötve, ha a fejedelmek a megállapított szerzôdéseket nem tartják be, az
engedelmesség kötelezettsége is megszûnik. Tehát a szabad nemzetet egészben véve megilleti az a jog, hogy az olyan
királyt, ki a kötött szerzôdések, szabadságjogok és ígéretek ellenére a saját érdekét helyezi elôtérbe, kiváló
méltóságától megfosztani, ha egyszer azt látta (t. i. a nemzet), hogy elôterjesztései, kérései, vagy enyhébb eszközök
alkalmazása hiábavalónak bizonyultak. A magyar nemzet tehát *II. József uralkodót, kirôl tudva van, mily
fáradhatlan zsarnoki buzgalommal zavart össze mindent, ami nekünk szent volt, hogyan irányított mindent saját
akarata szerint s hogyan forgatta fel országunk szabad és törvényes alkotmányát, midôn annyi és oly hatalmas
felterjesztések még csak meghallgatásra sem találtak, – a magyar nemzetnek joga lett volna ezt a fejedelmet az
ország kormányzásától eltávolítani.
Ez a jog minket a természeti és népjog szerint megillet s ennek a pozitív ôsi jog sem mond ellent. Mert elsô
királyunk, *Szent István fiához, Imréhez írt intésének IV. fejezetében ezt mondja: “A bárókat, grófokat, nemeseket
atyáid és testvéreid gyanánt tekintsed, senkit közülük szolgaságba ne hajts, ôk ne szolgáljanak, de katonáskodjanak
neked, tartsd mindég emlékezetedben, hogy minden ember egyforma teremtmény, nehogy amazok erôssége a királyi
hatalom eltompulását jelentse, nehogy idegeneknek adják a te országodat, legyen rá gondod, hogy háborítatlanul
csüggjenek a királyi méltóságon és hogy országod mindég békeszeretô legyen.” *András király határozatában pedig
(1222:31. szakasz) ezt mondja: “Ha valaki a királyok közül az ország jogaival és szabadságával kerülne szembe, a
püspököknek, a jobbágyoknak és nemeseknek, együttesen és egyenként, most és a jövôben, valamint az utódoknak is
örök idôkre legyen joguk ellenállni és ellenmodani.” Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a Karok és Rendek az olyan
király ellen, ki az alaptörvényeket, az alkotmányt, a szabadságot megsérti, kényszerítô eszközöket is alkalmazhatnak
s ezek közé lehet számítani az illetô fejedelemnek a kormányzásból való elmozdítását is, akitôl nem lehet remélni,
hogy a törvényeknek megfelelôen uralkodjék; azon nem kell csodálkozni, hogy ezekre nézve kevés törvényt hoztak,
mert az országgyûlésen hozott törvényeket a királynak kell jóváhagyni; ez mégis annyira összefügg a mi
alkotmányunkkal, hogy ha határozataink mélyen hallgatnak is errôl, ez önmagából következik. Ezért nem akadály az,
hogy András király határozatának ez a záradéka 1687-ben Lipót alatt már elévült, egyébként a válságoknak kitett
diaeta ilyen alapvetô kiváltságban nem tud ítéletet mondani; de megmarad ennek érvényessége *Szent István idézett
szavaiban, kinek határozatában a törvénynek mindkét jelentôsége benne van: mikor ugyanis azt mondja: nehogy
idegeneknek adják át a Karok és Rendek az országot, ezt a jogot hallgatagon megadta. Túlságosan éltek is ezzel a
joggal *Bocskay és *Rákóczi, az osztrák udvar viszont, mely velük fegyverszüneteket, szerzôdéseket,
békeegyezményeket kötött, ôket mintegy függetleneknek s következôleg olyanoknak ismerte el, mint akik
törvényesen éltek ezzel a joggal.”30 – 46-47.
Végül olvassunk bele “A magyar nemzet függetlenségi Nyilatkozata” címû 1849. április 14-i országgyûlési döntésbe:
“A KÖZLÖNY, Debrecen 1849. április 21-iki 85. számából.

MI, A’ MAGYAR ÁLLADALMAT törvényesen képviselô nemzetgyûlés, midôn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk
által, Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és
tartományokkal egyetemben, az önálló független európai státusok sorába igtatjuk, ’s a’ hitszegô Habsburg-Lothringi
házat isten és világ elôtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük, ezen elhatározásunk
indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész müvelt világ elôtt, hogy e’ lépésre a’ halálig üldözött magyar
nemzetet nem tulzott elbizakodás, ’s nem forradalmi viszketeg: hanem a’ türelem végsô kimerültsége ’s az
önfentartás kénytelensége vezeté. Háromszáz esztendeje mult, hogy a’ magyar nemzet, szabad választás által az
osztrák házat, kétoldalu kötések alapján a’ királyi székbe emelé.
És e’ három század nem egyéb, mint a’ folytonos szenvedés három százada.

…Több izben történt, hogy e’ zsarnok rendszer ellenében, mellynek minden lépését vagy nyilt erôszak, vagy bûnös
ármány és cselszövés bélyegzé, a’ magyar nemzet, önfentartása végett, fegyveres védelemhez volt nyulni kénytelen.
És bár diadalmasan harczolta az igazságos védelem harczait, erejének használatában mindig oly mérsékelt, ’s a’
királyi szó iránti hitben mindig olly bizakodó volt, hogy gyôzelmes fegyverét azonnal letette, mihelyt királyai a’
nemzet jogait és szabadságait egy újabb alkukötéssel, egy újabb esküvel biztosították.
De hiában volt minden ujabb kötés; minden ujabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól egy ujabb hitszegés kezdete
volt, ’s a’ magyar nemzet országos életének megsemmisítésére intézett politicája soha nem változott háromszáz éven
át.
…És a’ magyar nemzet mind e’ mellett tiszteletben tartá a’ kapcsolatot, melly ôt kétoldalu kötésekkel ezen
dynastiához kötötte, ’s ha most az önfentartásnak természetes kötelességénél fogva e’ hitszegô háznak trónvesztését
és számüzetését elhatározza, ezen igazságos ítéletre csak azon tapasztalás által volt indítható, hogy a Habsburg-
Lothringi ház kérlelhetetlenül összeesküdött Magyarország státuséletének kiirtására, és önmaga tépte szét azon
kötelékeket, mellyek ôt a’ magyar nemzethez csatolták, mit Európa elôtt nyilt kérkedéssel be is vallott.
Több ok van, melly isten és világ elôtt minden nemzetet feljogosít, hogy a ’ felette uralkodott dynastiát trónjáról
számüzze. Illyenek:
ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütôkkel a’ nemzet elnyomására szövetkezik;
ha az esküvel szentesített alkotmány, ’s országos státusélet eltörlésére fegyveres erôszakkal támadja meg alattvalóit,
kik ellene fel nem lázadtanak;
ha erôszakkal eldarabolja, ’s megcsonkítja az ország területi épségét, mellyet fentartani megesküdött;
ha idegen fegyveres erôt használ saját alattvalóinak legyilkolására, ’s törvényes szabadságuk elnyomására.
Minden egyes ok elég bün arra, hogy a’ dynastia a’ trónt elveszítse.
A Habsburg-Lothringi ház példátlan hitszegéssel mind ezen bünt, együtt és egyszerre követte el, ’s elkövette a’
magyar nemzet statusélete eltörlésének határozott szándokából, elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyujtogatás,
öldöklés, kegyetlenség, a’ népjognak olly lábbaltapodása kíséretében, hogy e’ büneinek históriája felett elborzad az
emberiség.
Alkalmul ezen hitszegésre az osztrák háznak, azon törvények szolgáltak, mellyek az ország alkotmányának
biztosítására a’ mult 1848-ki tavasszal hozattak.
És azért mindezeknek alapján, az örökké való isten igazságára, ’s a’ mûvelt világ ítéletére hivatkozva, és nemzetünk
természetes jogaira ugy, valamint nehéz szenvedések alatt tettleg bebizonyított erejére támaszkodva, azon
kötelességnél fogva, melly minden nemzetet az önfentartásra ösztönöz, ezennel az általunk törvényesen képviselt
nemzet nevében kijelentjük és határozzuk, a‘ mint következik:
1.-ör. Magyarország a’ vele törvényesen egyesült Erdélylyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal
egyetemben, szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik, s’ ezen egész status területi egysége
feloszthatatlannak ’s épsége sérthetetlennek kijelentetik.
2.-or. A’ Habsburg-Lothringi ház, a’ magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nem különben
azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Slavoniának,
Fiuménak és kerületének, Magyarországtóli elszakítását, ’s az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres
erôszakkal megkísérteni, e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a’ nemzet legyilkolására hasz-nálni nem
iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét ugy a’ prag-m-a-tica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, melly
kétoldalu kötések alapján közötte ’s Magyarország között fenállott, ezen hitszegô Habsburgi, ’s utóbb *Habsburg-
Lothringi ház, Magyarország, ’s a’ vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti
uralkodásból ezennel a’ nemzet nevében örökre kizáratik, kirekeszttetik, a’ magyar koronához tartozó
minden czimek használatától megfosztatik, ’s az ország területérôl, ’s minden polgári jogok élvezetébôl
számkivettetik. A’ minthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és számüzöttnek a’ nemzet nevében
nyilváníttatik.”30 – 99-113.
E nyilatkozatok az alkotmányvédelem, azaz a nemzeti jogvédelem, a magyar alkotmányos intézmények

folyamatosságának szolgálata jegyében születtek a jogellenes, önkényes hatalomgyakorlás, alkotmánysértés,
azaz önkényuralom ellen. A magyar függetlenségi, trónfosztó nyilatkozatok és tervezetek az alkotmányosság
hagyományos intézményeire hivatkoztak, és hangsúlyozták a *Habsburg-ház súlyos szerzôdésszegését a nemzettel

szemben.
Nemcsak *Berzeviczy Gergely, hanem gróf *Széchenyi István is – a “Blick” néven ismert, Pillantás egy ismeretlen
visszapillantásra (Bach emlékiratára) címû mûvében – a szerzôdéses államfelfogást, mint a magyar alkotmányért
folyatott harc alaptételét fejti ki, mondván, hogy a forradalomban nem semmisülhettek meg “a szent egyezmények,
amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek, és amelyek ünnepélyes eskükkel nyertek
megerôsítést”.371 – 143.
Ez egybecseng a Függetlenségi Nyilatkozat szavaival: “… a *Habsburg-Lotharingiai ház… önmaga tépte szét azon
kötelékeket, amelyek ôt a magyar nemzethez kapcsolták”. *Kossuth 1849. április 14-i nemzetgyûlési beszéde is
kétoldalú szerzôdésekrôl beszél, hangoztatva a “koronázási alkukötéseket”.
*Széchenyi pedig azt mondja: “Magyarországgal tartós egyezség nem jöhet létre, amig el nem fogadják, hogy a
Pactum Conventum a Habsburg-Lotharingiai dinasztia és a magyar nép között egyáltalán nem bomlott fel, hanem ép
olyan szilárdan fennáll, mint az utolsó forradalom elôtt”.396 – 579-587.
Ez a felfogás rokon *Deák Ferencnek az “Adalék”-ban kifejtett véleményével, tehát azzal, hogy a szerzôdéseket –
még akkor is, ha a másik fél súlyosan megsérti azokat – meg kell tartani és megtartásukat ki kell követelni. Így
maradt a Pragmatica Sanctio az osztrák-magyar viszony közjogi hivatkozási alapja 1867-ben és utána, mint
“alapszerzôdés”.
Könnyen felvethetô, hogy *Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat egy fordított jogeljátszási elméletet állít fel,
mondván, hogy az uralkodó ház eljátszotta jogát, noha azt állította késôbb, hogy a nemzet játszotta el a saját jogait.
Ki dönthetne el egy ilyen vitát? Ezért mondja Deák, hogy a jogokat nem lehet eljátszani, s ezért értelmetlen vita ez.
Valójában azonban *Kossuthnak is igaza volt, s az igazi kérdés a taktikai helyesség, a politikai célszerûség, azaz
hasznosság, amint ezt *Széchenyi is látta, ezen az alapon vitatva a trónfosztás helyességét. A közjogi viszonyok
többek között abban is különböznek a magánjogiaktól, hogy a közösség létkérdéseit fejezik ki. Amikor pedig az egyik
fél a másik – a nemzet – alkotmányos alapintézményeit, sarkalatos törvényeit leromboló tudatos magatartást tanúsít,
akkor ezen intézmények zavartalan mûködéséért éppen a szerzôdés felszámolása, ílymódon a súlyos szerzôdésszegés
következményeinek enyhítése, a szerzôdésszegô fél további szerzôdésszegéseinek elhárítása indokolt lehet. Amikor
például az egyik szerzôdô fél megtagadja a szerzôdés teljesítését, ad analogiam vállalása ellenére nyilvánvalóan nem
hajlandó alaptörvények megtartására, akkor a másik fél egyoldalúlag elállhat a szerzôdéstôl, vagy követelheti a
teljesítést, a szerzôdésszerû magatartást, az alkotmányos rend helyreállítását. Nyilván azt választja, ami érdekeinek
jobban megfelel. Ezért is ragaszkodott *Deák Ferenc a történelmi alkotmány helyreállításához, hiszen Magyarország
gyengébb helyzetében az “elállást”, a Függetlenségi Nyilatkozatot nem választhatta.
A szerzôdéses vagy más szóval hatalom-átruházási elmélet szerint ezek a függetlenségi nyilatkozatok indokolhatók
Hármaskönyv I. rész 3. címének 6–7. §-a és a II. rész 3. címének 2–4. §-a rendelkezéseivel, amelyek szerint a nép
(azaz a nemesség) ruházta a hatalmat a koronázással és királlyá választással “az ország szent koronájának
joghatósága alá, következésképpen fejedelmünkre és királyunkra” (I. rész 3. cím, 6. §), (ami jelképesen
megismétlôdik minden koronázáskor), és “a fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen,
kiváltképpen az isteni és természeti jogot sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára
semmit sem cselekedhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet” (II. rész. 3. cím, 3. §). A Szent Korona
tagjai (I. rész, 4. cím, 1. §) a szervesség helyes értelme szerint jogosultak fenntartani a szent Korona
mûködôképességét úgy is, mint a nemzeti szuverenitás megtestesítôi, azé a nemzeti szuverenitásé, amely az elsô és
azóta minden királyt részeltetett a Szent Korona joghatóságából.
Erôsítik mindezt Molnár Kálmán szavai:
“Nem az aranybulla szavai adtak életet az ellenállási jognak s az 1688: IV. t.c. nem is szüntethette ezt meg. Mert
mélyebben gyökerezik az, mint törvények szavai: a lelkünkben kiirthatatlanul élô jogérzeten nyugszik.
Hiába törölte el a régi paragrafust az 1688. évi törvény, tovább élt és él a lelkekben, nem azokban a szavakban, amik
már valóban elavultak, hanem lényegében, abban az értelemben, hogy a jog nem kénytelen a jogtalanság elôtt
meghunyászkodni.
És hogy ez a jogérzet nemcsak a lelkekben élt, hanem a gyakorlatban is érvényesült, eléggé igazolja, hogy a
Bocskaiaknak, Bethleneknek, Rá-kó-cziak-nak szabadságharcát az ellenállási záradék eltörlése után folytatják
Thökölyék. *II. Rákóczi Ferenc és az 1848-as szabadsághôsök. Nem egyesek vállalkozásai és fészkelôdései voltak

ezek a harcok, hanem a nemzet jogérzete nyilvánult meg bennük. A nemzet jogi felfogását kétségkívül nem a
Rákóczi emlékét meggyalázó 1715: XLIX. t.c. fejezte ki, hanem az ô és bujdosó társainak emlékét megdicsôítô 1906:
XX. t.c., amelyik nem a jogsértô lázadók, hanem a jogvédô dicsô szabadsághôsök feje körül font glóriát. Mert a
magyar jogi felfogás különbséget tesz forradalom és szabadságharc között. A jog felforgatását célzó erôszak,
vagyis a forradalom sohase lehet jogosult. De jogosult a szabadságharc, mert a jog nem köteles
meghátrálni a jogtalan erôszakkal szemben. Ez az alkotmányjogi jogos védelem.
…1688 óta is, minden király hitlevele és esküje kiveszi az eltörölt ellenállási záradékot a megtartandó törvények
közül, mert érzi, hogy ez a jog olyan mélyen gyökerezik a magyar jogfelfogásban, hogy ezt sem a derogáló törvény
kifejezett rendelkezése, sem a hitlevelek és eskük folytonos ismétlései nem tudták onnan kiirtani.
Nem logikus tehát formáljogi szempontból a hitlevél szövegének ez a passzusa, de ismétlem: “éppen ez a
következetlenség teszi e szövegrész szépségét”, mert beszédesen mutat rá a magyar nép alkotmányos érzületére és
meg nem szüntethetô elszántságára alkotmányának védelmében.
Minden alkotmány igyekszik érvényesülését biztosítani, ezért u.n. alkotmánybiztosítékokat statuál. Mégis örök
igazság marad, hogy csak egyetlen valóságos alkotmánybiztosíték van: a nemzet ragaszkodása
alkotmányához, s önfeláldozó elszántsága annak megvédelmezésére. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.) Ha ez
megvan, ha a nemzet tagjai annyira magukénak tekintik alkotmányukat, hogy annak megvédése érdekében
szenvedni, magukat feláldozni készek, akkor az alkotmány biztosítva van. Ha ez az önfeláldozó elszántság hiányzik,
ha az én érdeke felette áll az alkotmány sérthetetlenségének, akkor a legszebben megfogalmazott
alkotmánybiztosítékok is üresen kongó, tartalom- és érték nélküli hatálytalan papirosgaran-ci-ák.” 318 – 22-23.
Összegezve: a magyar szabadságharcok az alkotmány visszaállításának, az ország függetlensége helyreállításának
küzdelmei. Sikeresnek tekintendôk annyiban, amennyiben az alkotmányos jogok megerôsödéséhez,
garantálásához vezettek, még a fegyveres harc bukása esetén is, feltéve, hogy összefüggés van (kimutathatóan
vagy valószínûleg) a szabadságharc teremtette (vagy utáni) társadalmi-politikai-közjogi helyzet és az alkotmányos
jogok megerôsítése között, akár évekkel, évtizedekkel a szabadságharc után.
Az Alkotmány kiterjesztése*
Láthattuk, hogy a *Szent István teremtette állam közjogi viszonyaihoz képest igen erôs hatalmi rétegzôdés
mutatkozott meg a középkor századaiban a földbirtokos fônemesség javára, a XIII–XIV. századra igen erôsen
megnövelve politikai-gazdasági hatalmát.
A köznemesség helyzete a XV. század végére látszik kiegyensúlyozott képet mutatni anélkül, hogy a nagybirtokos
fônemesség valódi súlya tartósan és jelentôsen csökkent volna. *Werbôczy mûvét méltán tekintik az egy és
oszthatatlan nemesi szabadság kodifikálásának, hangsúlyozva, hogy ô sem tudott volna nemlétezô szabadságokat
létezônek mutatni, ahogyan a nemesi jogegyenlôséget törvényalkotással nehezen lehetett (volna) esélyegyenlôséggé
változtatni. A Hármaskönyv az alkotmány kiterjesztésének, a nemesi egyenlôségnek deklarálása, de nem létrehozása,
a jogkiterjesztés helyzetének rögzítése egészen a XIX. századig a nemesi jogegyenlôség szellemében. Ez volt tehát
az elsô nagy jogkiterjesztés, még akkor is, ha ôsi jogokról volt szó valójában.
A jogkiterjesztés legnagyobb, történelmi tette a XIX. századi *Kossuth-i érdekegyeztetési elképzelés sikerre vitele az
alkotmány kiterjesztésével, az eddig kirekesztettek beengedésével (vagy visszaengedésével?) az alkotmány sáncaiba.
A nemesi elôjogok, a primae nonus, a Hármaskönyv I. rész kilencedik címe tekintetében nem egyszerûen
megszüntetésérôl, hanem a köznép és a nép közötti különbség eltörlésérôl van szó.
Mi a nép és a köznép közötti különbség? Errôl így szól a Hár-mas-könyv II. rész, 4. cím 1–2. §-a: “Kiket értünk a
nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendûeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezése
Az 1847/48. évi országgyûlési törvénycikkek szinte valamennyi rendelkezése, de különösen az V. törvénycikk “az
országgyûlési követeknek népképviselet alapján választásáról”, a VIII. törvénycikk “A közös teherviselésrôl”, A IX.
törvénycikk “Az úrbér és az azt pótló szerzôdések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és
pénzbeli fizetések megszüntetésérôl”, a XI. törvénycikk “Azon ügyekrôl, mellyek eddig a földesúri hatóságok által
intéztettek”, a XIII. törvénycikk “A papi tized megszüntetésérôl”, a XV. törvénycikk “Az ôsiség eltörlésérôl” a rendi
nemzet és az alapjául szolgáló jogintézmények korlátainak feloldását jelentették számos következetlenséggel mind
magánjogi, mind közjogi tekintetben. Noha e törvények tételesen nem jelölik meg az érintett korábbi törvényeket, az
egybevetést, összehasonlítást elvégezték a kortársak. Így a Hármas-könyv milleniumi kiadása bôséges lábjegyzet
anyaggal pontosan követhetôvé teszi a régi törvények sorsát, világosan jelölve, hogy mely rendelkezések vannak még
hatályban és melyeket érintett a késôbbi jogalkotás.
A Hármaskönyv I. rész, 4. cím bevezetése és 1. §-a:[“Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles
tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a
fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság
állapotának minden igája alól kikerül.
megkoronázott fejedelmen kívül.], ilymódon hatályon kívül került, amihez a Corpus Juris milleniumi kiadásának
szerkesztôje, *Dr. Márkus Dezsô törvényszéki bíró a következô megjegyzést fûzte:
“… A nemességet a birtoktól és viszont függetlenné tette a nemesi javak bírhatásának nem-nemesekre
kiterjesztésérôl szóló 1844: IV. t.cz., míg a kir. adományozást (melynek megszünte az ôsiség eltörlésérôl szóló 1848:
XV. t.czikknek volt természetes folyamánya) alakilag is megszüntették az 1852. nov. 29. kelt ôsiségi ny. parancs
(1852. R. G. Bl. 247.) 1., 4. és 5. §-ai, valamint az Id. törv.szab. I.R.3.§-a. Jelenleg tehát a nemesség adományozása
birtok adományozása nélkül történik.
… Ez idô szerint a nemesség adományozása nem szerez az illetônek semmi elôjogot a többi állampolgárral szemben,
úgy, hogy az ezen czímben foglaltak csakis történelmi jelentôséggel bírnak, az elsô mondat kivételével, mely a
nemesség adományozásának most is érvényes föltételeit tartalmazza.”
Ez az elsô, hatályban maradt mondat ennyi:
“A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi
adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.”
Ez a történeti alkotmánnyal bíró ország törvényalkotásának útja.
Mivel pedig a nemesség megszûnt elôjogokat adó közjogi fogalomként létezni, és a polgárok közötti egyenjogúság
lépett a nemesség és a köznép közötti megkülönböztetés helyére, a haza minden teljesjogú polgára tagja a
Szent Koronának. Ez volt az értelme és célja az érdekegyeztetési politikának és a jogkiterjesztésnek, éppen az
átalakítva meghagyható régi intézmények és a parancsolóan szükséges változások jó arányának megôrzése végett, a
volt történelmi uralkodó osztály politikai tapasztalatainak és társadalmi pozícióinak lehetséges megóvásával,
megnyitva a volt jogfosztott osztályok szellemi és anyagi felemelkedésének, nemzeti értékgyarapító szerepének
kibontakozását. Ez volt a múlt századi nemzeti liberális, vagy újabb kifejezéssel konzervatív-liberális program, úgy is
mint a romboló forradalommal sikerrel szembeállítható lehetôség.
*Kossuth Lajos 1833-ból keltezett, “A Magyar Fôrendek 1833-ban” cí-mû kéziratában ez olvasható:
“Mellyik Isten ütötte fel Werbôczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet
örök könyvét illetheti? Engedelmesség a törvényeknek! ez minden magános polgár mulaszthatatlan kötelessége. De a
törvényhozóra nézve a múlt ezredek minden törvénykönyvei csak olly tekintetbe jöhetnek, mint egy virág, mellynek
kelyhébôl azt, ami méz, a szorgalmas méhecske gondosan kiválogatja. Legyen szabad azonban ezen ellenvetést egy
más szempontból tekintenem. Werbôczy Hármaskönyve 1-ô rész 9-ik címjét s az odaszóló törvényeket változhatla-
nok-nak tartom én is annyiban, hogy a nemeseknek ottan biztosított személy- s vagyonbeli igazaikat és
szabadságukat (mindezt ép értelemben, s nem a törvénycsavaró magyarázat szülte szabályosságot, licentiát értve)

tôllök elvenni nem lehet; p. o. a magyar nemes tagja a Szent Koronának, melly viszont a nemzeti felség
jogainak képzô jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jussal bír; a magyar
nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon
élhet s a t. – Mindezek a jogok a társaságos élet eredeti szerkezetébe szôtt nemzeti felség talpkövén alapulnak, s azért
szentek, változhatlanok, elavulhatlanok. De kérdem én, mit veszít mindezek igazaiból a magyar nemes, ha törvény
által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében a vagyonában szintén senki sem
háborgathatja, hogy ô is birtoki tulajdonnal bír, hogy ô is tagja a nemzetnek, a Szent
Koronának, – valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen
törvényes jóvol-tok-nak érdeme nem abban áll, hogy vélök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet.
Nékem szabad a friss levegôt beszínom, szabad a nap élesztô melegének örülnöm, s veszítettem-é ezen
szabadságomból valamit azért, hogy az minden élôlénnyel, az utolsó féreggel is közös? Ilyen a polgári szabadságnak
áldása is. A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sôt
nô, sôt erôsödik. Ki az, aki javallani merje, hogy a magyar nemes mondjon le alkotmányos jussairól, hogy leszálljon
a néphez? s én leszek elsô, ki ôt, bármi hatalmas legyen is, a nemzeti felségsértés bûnével nyilván megvádolom. Nem
arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy ôtet magunkhoz felemeljük. Olly kincset
osztani meg tíz millió polgártársainkkal, melly a megosztás által nem fogy, csak az irigység ellenkezhetik, s ezen rút
vétken alapítnók mi szabadságunkat?”258 – 220.
*Kossuth Lajos ezen fejtegetése a nemesi-nemzeti reformellenzék nézeteinek legmagasabb színvonalon való
summázata, akár Weselényi “Balítéletek”, akár *Széchenyi “Stádium” címû mûvére vagy másokra gondolunk, amint
ezt Barta István találóan megjegyzi a fiatal Kossuthról írott mûvében, amely közli az idézett Kossuth szöveget is.
Így értjük meg, miért milyen érvekkel övezve bukkant fel a reformkorban a “primae nonus”, a nemesi elôjogok
általánossá tételének, az egész népre való kiterjesztésének igénye több vármegye véleményében.
Ezeknek a nézeteknek, a történelmi osztályok által vezérelt jogkiterjesztésnek, a magyar alkotmányos “forradalom”-
nak képviselôje a jogirodalomban *Szabó Béla, aki a Szentkorona-tagság, azaz országtagság kiterjesztését hirdeti
meg “e honnak minden lakója” számára, aki a népszuverenitással a jogok és az ország közjogi állapotával
összhangban levônek ítélt nemzet-szuverenitást helyezi szembe, aki a Szent Korona tulajdonjogát az ország
szuverenitása forrásának tartja, s más tulajdonjogot nem ismer el.
“Legyen a’ jövendô hongyülés akaratának nyilvánulandása bármilly irányu: engedtessék meg nekem annak
föltételezése, hogy az nem leend más, mint: a’ magyar monarchiai státusegységnek alkotmányos nemzeti formákbani
biztositása minden idôre. … egyszerûen kimondhatjuk: hogy magyarkoronai állodalomban eddig nemzet
csak a’ nemesség: az az nemzet tagjai eddig csak a’ nemesek; ’s gyakorlatból azok is, kik nemesi jogokkal bármikép
élnek.
E’ szerint e’ hon lakosinak mintegy tizenkilenczhuszad része nem nemzet. Ez csak nép. A’ nép – e’
tizenkilenczhuszadrész honlakói iránt, az lehetne a’ kérdés: valljon a’ nemzet tagjai közé felveendôk-e, minthogy egy
állodalomban egy nemzettel több népek létezhetvén, – ezt az állodalom hatályi (dynamicus) fogalma elkerülhetlenül
nem igényli. – E’ kérdést azonban, – ha más indok nem volna is, – maga az arány, melly e’ hon nemzete, ’s népei
között létez, – fölteendônek sem javalja; hanem mintegy kérdésben van a’ felelet, miszerint: e’ honnak minden
lakója nemzet tagjává teendô. És ne felejtsük, hogy nálunk érdekegység békésen csak az általános
nemzetesítés formájában létesithetô, – ’s érdekegység nem eszközölhetô, hacsak egyesek – még eddig különbözô
magán ’s közérdekei, a’ népiségek kimélése, ’s tiszteletben tartása által, egymás irányában ki nem egyenlittetnek.
…a’ magyar álladalomban létezô népek nemzetesitésének munkájánál, a’ magyarhoni földvagyon iránt olly
intézkedés, olly reform szükséges, hogy midôn általa a’ föld népe nemzetté lesz; a’ nemzet mostani tagjainak
földbirtok-viszonyai is a’ minden oldalróli érdekek szemügybeni tartása mellett kiegyenlíttessenek, kiigazíttassanak.
Mindenekelôtte ezekrôl értekezném, szükség némieket elôrebocsátanom. Státusszerkezetünk fôelvénél fogva, – mint
már fölebbi értekezésemben megmutatni igyekeztem, – a’ magyar monarchicus állodalomnak jogszerü alapja
nyugszik azon elvitázhatlan igazságon, miszerint: “egész magyarföldnek tulajdonosa a’ korona, ’s
ennek földtulajdonosi mine-mü-sé-gé-bôl folyik ki azon hatalomjog, mellyet fölségiségnek

(souveraineté) mondunk.”
…a’ magyar korona országai lakosinak tizenkilenczhuszad része nemzetté legyen, nem más szükséges, mint a’
magyar nemzetiség alapját közjogilag szélesbiteni” – az az ugy intézkedni, hogy a’ magyar korona terri-to-
riu-mán ne találtassék egy talpalatnyi földbirtok, mellynek különbözô közjogu természete
van.
Tudván jól, hogy miként a’ magyar állodalomban többféle (nemesi, városi, urbéri, praedialistai, inscriptionalis, ’s
isten tudja, milly szabadalmas) birtok van: ugy a’ birtokjogok, ’s kötelességek is különbözôk; – különbözô joggal ’s
kötelességgel pedig, – minthogy csak személy az, melly jogot gyakorolhat, ’s kötelességet teljesithet, ha bár a’ jog, ’s
kötelesség földbirtokra van is rakva – érdekegységet eszközölni nem lehet; – tudván továbbá azt, hogy
érdekegység nélkül nemzet tagjává válnia bárkinek is lehetetlen: …a’ magyar politikai nemzet
gyarapitásánál, ’s igy szilárditásánál, – bár hogy okoskodjunk, elsô, ’s elkerülhetlen teendônk, azon korlátolt
földbirtoknak felszabaditása, mellyet urbérinek mondunk. E’ fölszabaditás nem történhetik máskép, mint az urbéri
mindennemü viszonyok teljes – ’s ha észszerüen intézkedni akarunk, egyszerrei ’s nem fokonkinti megszüntetése
által.
…Mihelyt tehát az eddigi urbéres, birtokviszonyánál fogva önjoguvá tétetik: nincs nehézség ôt nemzeti taggá
átalakitni.
…Erre szükséges, hogy az eddigi nemzettag (nemesség) politikai jogaiban részesittessék.
…Itt csak az emlittetik meg: hogy státusrendszerünkben az, mit az V-dik törvény népképiselet-nek mond, valódilag
nemzeti képviselet. Hiszen ha azok, kik politikai jogokkal felruháztattak, népnek neveztetnek: hol van akkor a’
politikai nemzet?
…Midôn ekép nemzeti tagokká tétettek – ’s könnyen teendethettek, – mind azon honpolgárok, kiknek érdekük van,
akár földvagyoni, akár észi, akár erkölcsi vagyoni tekintetbôl, a’ magyar korona territoriumán leélni éltük napjait:
akkor biztositotta a’ magyar törvényhozás a’ monarchiai hatályi státusegységet, a’ magyar korona országinak téri
státusegységén, vagyis más szóval akkor leend: az önálló, független, ’s szabad magyar koronai
birodalomnak, igazi ’s valóságos szilárd nemzeti alkotmánya minden üdôre.”383 – 110-120.
Ezen sorok – még akkor is, ha csak *Kossuth és Szabó Béla sorait olvassuk – pontosan adják meg a jogkiterjesztés
közjogi alapját a Szentkorona-tan új értelmének megvilágításával: a Szent Korona tajga minden or-szág-la-kos, a
királyt is magában foglaló politikai nemzet. Ha ezután semmit sem írtak volna a Szent Korona Tanról, akkor is
elegendô lene a legújabb-kor közjogi kérdéseinek értelmezéséhez.
Pedig írtak még – nagyon is értékes és figyelemreméltó gondolatokat – a Tanról nagyon sokan. Mégis – ha csak
három nevet mondhatunk a sok közül, vállalva a leegyszerûsítés, az oktalan sommásság vádját – le kell írnunk
*Hajnik Imre, *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc nevét. *Hajnik Imre az összegzô és betetôzô, *Timon Ákos a híres
és nagy fantáziájú, *Eckhart Ferenc a legtöbb részletet tudó.
A jogtörténeti irodalom szerint *Hajnik Imre fô érdemének betudhatóan kapott a Szentkorona-tan a polgári
korszakban újabb tartalmat, csillogást, az eszme lényegének megôrzésével. Ekkor lett igazán része a Tan nemcsak a
történelmi osztályok, hanem az egész politikai nemzet közgondolkodásának. *Hajnik Imre fontos mûve a
“Magyarország az Árpádházi királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hûbéri Európa” 1867-ben jelent meg.
Nézetei teljes részleteiben, mégis összefogottabban késôbbi mûveiben is tanulmányozhatók.
Figyelemreméltóan ír a királyi szék betöltése és a koronázás kérdéskörérôl 1872-ben megjelent munkájában.
“A trónutódlás ugyanazon nemével találkozunk e korszakban, mint a multban; csakhogy az Árpád családnak trónon
maradása századokon át, az örökösödési elvnek folyvást nevekvô fölényt szerzett a szabad választásé felett. Utolsó
Árpádkirályaink, jobbára már elôdeik életében királyokká kenetve, öröklés alapján irják magokat Magyarország
királyainak, kik a fôhatalmat határozott öröklési jog és rendnél fogva nyerték el. Az Árpádcsalád magvaszakadása
azonban a soha teljesen nem mellôzött választás elvét tolta ismét elôtérbe.
A trón elnyerésével összefüggô koronázás a késôbbi Árpádkorszakban egészen uj jelentôséget nyer.
A jogtalanságok ellenében, milyeneket az erkölcsi tekintélyében, valamint anyagi erejében megfogyatkozott
királyság elnézése, sôt nem ritkán istápolása mellett szenvedett a nemzet egyik-másik része, az országlakosok némi
biztositékot az esküben kezdtek látni, melyben a király koronázása alkalmával, talán már régibb szokás alapján, de

tudvalevôleg *II. Endre óta, az ország, a nemzet jogainak megtartását igéré. Innen, hogy a tizenharmadik századbeli
oklevelekben már gyakran történik hivatkozás a koronázási esküre, sôt *III. Endre ennek tartalmát még különösen
biztositó oklevelet, vagy, mint a késôbbi magyar közjog azt nevezé, koronázási hitlevelet (diploma inaugurale) is
adott ki. Szükségkép emelte ez a koronázás tekintélyét, a magyar alkotmánynak mintegy biztositékává avatva azt,
minek csak következetes fejleménye volt, hogy maga a korona a jogositott ország és ennek államhatalma képviselôje
gyanánt kezd jelentkezni a nemzet szemében, mely a tiszteletet, a mellyel az egykor erôteljes, vele hatalmát, de
egyszersmind védelmét is éreztetett királyság irányában viseltetett, átszállitotta mindinkább a koronára, és ettôl
származtatta le azt annak viselôjére.
Szóval, Sz. István koronája nevezetes fogalommá kezd válni és pedig, mint a nemzet közjogi életével összefüggô,
jogi fogalommá, mivel a korona Európában sehol sem birt, mindenütt a súlypont nem a koronázásban, hanem a
választásban feküdvén, sôt maga a koronázás, a mint az egyház középkori állása változtával régi értelmét veszitette,
mindinkább üres diszelgéssé válván. És hogy király és nemzet már e korszakban át voltak hatva a koronázás ezen
jelentôségétôl, a korona e magasztos fogalmától, melyet azonban csak is *Szent István koronájához kötött, oklevelek
bi-zo-nyit-ják, melyek nem csak a királynak, hanem a koronának is tett hûséges szolgálatokról szólanak, és
hangsulyozva a korona tekintélyét, annak a “szent” melléknevet adják; és a Robert Károly irányában követett eljárás,
kit öt izben megkoronáztak, mig végtére a Sz. István koronájával végrehajtott tekintetett teljes jogérvényünek, napnál
fényesebben bizonyitja, hogy a királyi hatalom tovább szállásánál a súlypont a nemzet beleegyezésével és jogai
biztositása mellett végrehajtott koronázásban keresendô mindinkább.”178 – 208-211.
Késôbb az “Egyetemes Európai Jogtörténet” 1891-es kiadásában ezt olvashatjuk:
“… a szent korona, minden szabad birtokjog forrásának (radix omnium possessionum) lett nyilvánitva, minden
szabad birtok élvezete azonban a birtokos egész családjának, de csak is ennek, biztositva; a család kihaltával a
rendelkezés annak birtoka felett ismét a koronára háromolván (1351-ki törvényhozás). A hazai földnek adományba
adása, vagy, mint azt nyugaton mondották volna, az infeudatio, ezzel teljesen végre volt hatva, a nyugatitól leginkább
csak abban eltérôleg, hogy minden szabad birtok közvetlenül a királyság irányában jutott függésbe, és így a birtok
közjogi forrása s ebbôl folyó közjogi természete el nem enyésztek.
…Magyar jellemét e rendi alkotmány a benne, minden hûbéri irány daczára, folyton uralkodó közjogi felfogásnak
köszönte, mely a szent korona fogalma s tanában nyert kifejezést.
Szent korona alatt kezdetben csak a magyar koronázási jelvényt értették. Idôvel azonban a koronázás az alkotmány
biztositékává vált, az alkotmányra ez alkalommal letett királyi eskü miatt, miért is azon felfogás létesült, hogy csak is
akkor, midôn a korona a király fejére illesztetik, ô az országnak és viszont ez neki megesküszik, nyeri a jogot királyi
hatalmának teljes gyakorlásához. Innét, hogy idôvel a királyi hatalmat és a benne foglalt jogokat a koronában
rejlôknek tekintették; szóval, a korona már a XIII-ik század végén, és a XIV-iktôl innen folyvást kifejezettebben, mint
a királyi hatalom és a királyi felségjogok képviselôje kezdett a nemzet szemében szerepelni.
A magyar királyi hatalom közhatalom lenni soha meg nem szünt. Felségjogai egynémelyikét (péld.
a hadtartási, biráskodási jogot stb.), ugyan a király hatalmas nagyokkal megosztani kénytelenült, a törvényhozás s
kormányzatban pedig elébb ezeknek, késôbb pedig a mindinkább területi közönségekbe sorakozó nemességnek is,
jelentékeny befolyást adni: de közvetlen uralma alól az ország területének bármely csekély része és az országlakosok
bármely szabad eleme sem volt soha, Magyarország leg-hû-bé-riebb korszakában sem, elvonva. A királyi mellett
még ugynevezett tar-to-mányuri hatalmat Magyarországban soha sem ismertek. De a királyság, mióta a
várszerkezettel önálló hadereje bukott és uradalmai adományba adásával önálló vagyonforrásai jobbára elapadtak,
kénytelen volt a nemzettel nagyobb mértékben összeforrni, ennek haderejében (banderiumi szerkezet) s vagyonában
(a nevekvô adók) támaszt keresni. Viszont pedig a nemzet, mióta a hazai földnek adományba adása be volt fejezve,
szorosabb függésbe jutott a királyságtól, mint sem az Árpádkirályok korában volt. Királynak és nemzetnek ezen,
noha jobbára hûbéri formák mellett, egyesülése egy közjogi egészben, a koronázáskor nyert külsô kifejezést, midôn a
korona, a királyi hatalom ezen jelképe, a nemzet beleegyezésével és kölcsönös eskü mellett, illesztetik a király fejére.
Innét, hogy idôvel a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az
alkotmányos közhatalomnak, vált jelképévé és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást

vevô közjogi fogalommá vált.

Az ország területe t. i. hovatovább a szent korona területének mondatik, a királynak e területre vonatkozó joga a
korona jogának és a királyi jövedelmek s javak a szent korona jövedelmeinek s javainak (peculium, bona S. Regni
Coronae). Minden szabad, önálló birtok a szent korona területén az uj birtokrend értelmében csupán a szent
koronától származhatván le, ez tekintetik minden birtokjog gyökerének (radix omnium possessionum), és csupán az,
ki ily szabad birtokot bir, áll közvetlen összeköttetésben a szent koronával vagyis ennek közvetlen hatósága alatt és
lehet egyszersmind e hatalomnak részese, vagy, mint azt kifejezték, a szent korona tagja (membrum Sacrae Regni
Coronae). És valamint az, kinek birtoka szétágazóbban gyökeredzett a szent koronában és ép azért élénkebb részt
vett a szent korona életében, ennek elôkelôbb tagja volt a kisbirtokú nemesnél: ugy viszont az, ki birtokát nem
közvetlenül származtatta le a koronától, nem állhatott ennek közvetlen hatósága alatt sem, hanem annak, kire
birtokjogát visszavezette; vagyis nem lehetett a szent korona tagja, azaz önálló részese a szent korona életének. Csak
is ott tehát, hol, mint az országgyûlésen, a koronát fején viselô fejedelem és a szent korona tagjai együtt voltak, volt
jelen a szent koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni Coronae) vagyis a közhatalom egész telje, miért is
csak ott fejthette ki a szent korona teljes mûködését, jöhetett létre törvény. És végtére a szent korona és ennek
tagsága értelmében alakultak a kormányzati viszonyok is, és velök függ különösen össze a magyar álladalmi
önkormányzat természete.
Szóval, a szent korona mindinkább azon kapocs, mely a magyar társadalom hûbériekké fejlôdô alkatelemeit
közjogilag összefûzi, és mely a XI-ik századtól innen hosszú idôn át a magyar államfogalomnak
tekinthetô.”179 – 232-234.
Hajnik Imrénél jelenik meg egyértelmûen kimondva a “Szent Koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni
Coronae)”, értve ezen a király és a Szent Korona tagjai együttes jelenlétének helyét, az országgyûlést.
A közjogi integritás, a Szent Korona országgyûléseken jelenlévô “egész teste”, a Szent Korona egységének tana, az a
felfogás, hogy a Szent Korona az állammá szervezôdött magyar nép (azaz a nemzet) megjelenítôje,
a Fôhatalom a Szent Koronában egyesült állampolgárok összességének közösségéé, mind-mind Hajnik mûve
nyomán vagy továbbfejlesztésével vált közismertté.
Amint láttuk, *Hajnik Imre gondolatai maradandóan formálták a Szentkorona-tant, de nem ô találta ki. *Timon
Ákosra még kevésbé mondható, hogy ô a szerzô, de *Werbôczy Istvánra sem.
Így mondhatja a kor kiváló alkotmányjogásza, *Concha Gyôzô, hogy a Szent Korona egysége az 1848-as
törvényhozással vált teljessé, mert ekkor egyesült a törvényhozásban az addig szembenálló országgyûlés és király.
Az elôbbiek ismeretében vitatnunk kell Eckhart két megállapítását, amit annál könnyebben megtehetünk, mert
önmaga szolgáltat adatokat a cáfolathoz.
Az egyik megállapítás: “A Hármaskönyv szentkoronatana nem lehetett kedvelt azoknak a nagy nemzeti
politikusainknak szemében, akik a parasztság millióit fel akarták emelni és jogokban részesíteni, kik a politikai
egyenlôség harcosai voltak. Hiszen a szentkoronatagság válsztófal volt nemes és jobbágy között.”128 – 294.
*Kossuth Lajos és *Szabó Béla idézett gondolatai az ellenkezôjét bizonyítják, különös tekintettel arra a tényre, hogy
a “rendek” fölemelni akarták a népet az alkotmány sáncaiba, nem pedig lerombolni az alkotmányt, földönfutóvá téve
saját magukat, a népet pedig meghagyva lesüllyedt állapotában. Ez a törekvésük – ha nem is eszményi módon –
sikerrel járt. Mindez a magyar alkotmányosságra hivatkozással, annak szellemében történt, éppen a Szent Korona
tana jegyében, a Szentkorona-tagság kiterjesztésével az országlakosokra. Etekintetben a politikai eseményekben
meghatározó politikai és eszmei szerepet játszó *Kossuth Lajos szava perdöntô.
A másik cáfolható megállapítás ugyancsak Eckharttól származik: “A Werbôczy-féle szentkoronatan a rendi világban
megôrizte az elôzô korszakban nyert jellegét, sôt a külpolitikai megpróbáltatások idejében a király és a nemzet
egyetértésének kifejezôje volt, de a nagy nemzeti feladatok megoldása, a liberális programm megvalósulása idejében
nem jutott jelentôs szerephez”128 – 296., míg másutt ezt írja: “Közjogi íróink az 1890-es évekig nem tulajdonítottak
különösebb jelentôséget a szent-ko-ro-na-tan-nak”.128 – 315. Ebbe a körbe tartozik az az állítás, amely szerint Deák
“nem alkalmazta a szent korona tanát azok között a szellemi fegyverek közt, amelyekkel oly kitartóan vívta meg
harcát az alkotmányosságért”.128 – 295.
Szó se róla, hogy a kitûnô kutató kioktatást érdemelne a történeti tények, források ismerete tekintetében. Azt sem

mondhatjuk felelôsséggel, hogy téves módszert alkalmazott volna, vagy következtetéseiben logikai hiba lenne.
Inkább a tények, források más világszemlélettel, más értéksorrendek figyelembevételével való megközelítése
tapasztalható Eckhartnál egyfelôl, bírálóinál másfelôl. Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy hány alkalommal
nevesített hivatkozási jogcím a Szentkorona-tan a jogkiterjesztésért folytatott küzdelemben, akkor egészen más
eredményre jutunk, mint hogyha azt vizsgáljuk: használnak-e a Szentkoronatan fogalmi körébe tartozó érveket,
fogalmakat, s a közjogi küzdelmek összhangban vannak-e, összeegyeztethetôk-e a Tannal, vagy ellentétesek annak
tartalmával, elerôtlenítik-e azt. A pozitivista szemléletû tudós nézete szerint egy közjogi, társadalomtudományi vagy
más jelenség meglétének, jelenlétének az a bizonyítéka, ha arra egyértelmûen hivatkoznak, érvként használják, néven
nevezik.
A mi esetünkben mirôl van szó? A XIX. század uralkodó eszméit hazánk is Nyugat-Európától eredeztette, a népfelség
elvét a francia forradalom szótárából, szellemi környezetébôl ismerve meg, nem Werbôczy Hár-mas-köny-vébôl,
pedig abban benne van az országlakosok szuverenitása. A változások ugyanakkor a történeti alkotmány alapján, a
független alkotmányos állam történelmileg kialakult közjoga alapján, a jogkiterjesztés és jogfolytonosság
szellemében folytak. Számtalanszor használják a beszédek, cikkek, törvénytervezetek és törvények a koronára, mint a
magyar államra való hivatkozást, a szentkoronatagság fontos közjogi tényként említését vagy a Magyar Szent
Korona Országai kifejezést, mint a magyar birodalom megjelölését. Mi ez, ha nem a Szent Korona tanának
állandó jelenléte a jogkiterjesztés és az annak elôfeltételéül szolgáló osztrák-magyar viszony
közjogi küzdelmeiben?
Igaz, hogy a magyar közjogi szemlélet, gondolkodás 1848-ban sokat merített a belga alkotmány elveibôl, hogy
érdeke volt az örökös tartományok alkotmányos státushoz juttatása is, éppen Magyarország helyzetének megerôsítése
végett.
Mi lett az eredménye mindezeknek?
Magyarország alkotmányos önálló államiságának az adott bel- és külpolitikai viszonyok között lehetséges közjogi
szavatolása az 1867. évi XII. törvénycikk, a kiegyezési törvény által, az országtagság, azaz a politikai nemzettagság
körének megnyitásával, a jogegyenlôség törvényi elismerésével az addig kirekesztett honpolgárok elôtt. Mi ez, ha
nem a Szent Korona tagság és test megerôsítése?
A politikai érdektelenség bizonyítására *Eckhart Széchenyire hivatkozik. *Széchenyi István valóban tett ironikus
utalást a Szentkorona-tannal kapcsolatban, amikor a nemesi tulajdonjog korlátairól elmélkedett.128 – 294. Ez a
viszonyokat megmerevítô korabeli “konzervatív” szemléletnek adott reflexió, nem pedig a Szentkorona-tan érdemi
elemzése.
Ugyanígy ítélhetjük meg *Sarlós Márton marxista jogtörténész írását a legkeményebb diktatúra éveibôl. Többek
között így ír Széchenyirôl:
“A Blick-ben egyenesen arra alapította az abszolutizmus jogtalanságát, hogy a forradalommal nem semmisülhettek
meg “a szent egyezmények, amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek és amelyek ünnepélyes
eskükkel nyertek megerôsítést.”
Önkéntelenül, de szükségszerûen felvetôdik ebben az összefüggésben: mi az oka, hogy e küzdelem folyamán a
kiegyezés és ellenforradalom közjogában a magyar alkotmány “palladiuma”-ként emlegetett ún. Szentkorona-
államtant nem használta fel *Széchenyi? A felelet egyszerû: nem is használhatta, mert ezt a szentkorona-államtant
csak késôbb találta ki *Hajnik Imre. Ellenben a történeti események véletlene folytán, *Széchenyi egyenesen a
koronával összefüggôen fejtette ki a Blick egyik helyén a pacta conventa-felfogást. Felháborodva írt azokról a
“ceremóniákról”, amelyeket az Orsovánál elrejtett magyar korona megtalálásakor rendezett a Bach kormány, hogy
“az ostoba tömegnek homokot szórjon a szemébe”. Ezt az ereklyét ugyan – írja Széchenyi – “mi sem szentnek nem
nevezzük (Széchenyi aláhúzása), mert hideg érc, még ha arany is, és még drágakövekkel díszes is, sohasem lehet
szent…, sem diplomatikai jelentôséget nem tulajdonítunk egy koronának”,még sem lehet egy ilyen “tiszteletreméltó
ereklyével” bohózatot játszani. Éles gúnnyal támadja a Blick azokat a “re-zi-denc-zsurnalisztákat”, akik a kormány
szolgálatában hirdették, hogy a korona felfedezésével, a gondviselés akaratából, a fölforgató-pártok elvesztették a
talajt lábuk alól. Egyszersmind ugyanilyen élességgel fejti ki a szent koronáról és az állam-szerkezetrôl vallott
felfogását. Ha a császár “István szent koronája helyett egy csákót, egy tábori sapkát, cilindert vagy kalábriait vagy
akár egy hálósapkát tenne a fejére, és esküt tenne azokra a pacta conventa-ra, amelyek ôsei és a magyar nemzet

között megköttettek és amelyek jog szerint is isten elôtt most is fennállanak és az esküt meg is tartaná…, akár a
csákót, kalapot, sapkát stb.… Magyarország lakossága ép olyan szentnek tartaná, mint a koronát.” “… Nem egy
élettelen koronában… van a paktált nemzeti viszonyok biztonsága, hanem az uralkodó esküjében… és az
elnyomottak energiájában”.
A Blickben részletesebb kifejtés nélkül, de egyre ismétlôdô motívumként, számos helyen újra meg újra elhangzik ez
a szerzôdéses államfelfogás. A Függelékben pedig az alaptörvények felsorolásánál a pragmatika szankció törvényeit
a rendek és királyi ház közötti kétoldalú szerzôdésnek nevezi. Az alkotmányos követelések alapelve a Blickben az,
hogy a nemzet és az uralkodó ház közti szerzôdések, a pacta conventa érvényesek és az uralkodóra is kötelezôek.”371
– 143-144.
A király és a nemzet közötti kétoldalú szerzôdésekre épülô államfelfogást nemcsak *Széchenyi, hanem Deák és
*Kossuth is vallotta. E felfogás szembeállítása a korona jelentôségével és szerepével nem szerencsés, de a szerzô
nem is a Szent Koronát kívánta becsmérelni és jelentékteleníteni. Mondanivalója más: a Szent Korona nem legitimál,
nem erôsít meg olyan személyt, aki ezt a magyar nemzettel szemben, a nemzettel elôdei által kötött szerzôdést
megszegve vagy a szerzôdéskötést megtagadva kívánja elérni. A fogságba esett Szent Korona nem ad a
rabtartónak hitelességet, hiszen az uralkodó a koronázással, esküvel és hitlevél kiadásával, azaz a nemzettel kötött
szerzôdéssel válik a Szent Korona tagjává, tehetjük hozzá.
*Széchenyi felfogása teljes összhangban van a Szent Korona tanával. A magyar történeti alkotmányról való
vélekedését jobban meg tudjuk ítélni, ha a magyar birodalom alapvetô törvényeit összefoglaló, 1864-ben kiadott
munkáját olvassuk, benne azokat a törvényeket, amelyek “a magyar nemzet alkotmányos öntudatát, politikai
életszívósságát, s mély ragaszkodását ôsi institutióihoz visszatükrözik”397 ahogy *Török János írja az elôszóban.
Legjobban pedig a Stádium alábbi szavai jellemzik *Széchenyi felfogását, amikor így ír a Hármaskönyv nemesi
kiváltásokat összefoglaló I. rész
9. címérôl:
“Egy bizonyos könyvben ez áll: »Mily rôffel ti mértek másoknak, olyannal fognak azok viszont nektek mérni.« S ha
nem akarjuk magunkat készakarva s legfájdalmasabban megcsalni, azt fogjuk találni, hogy ezen állítás valóságát, ti.
hogy azt büntetlen soha nem lehet megsérteni, minden század, minden esztendô, minden nap, minden óra
eltörülhetetlen betûkkel bizonyítja; minthogy bizodalmatlanság bizodalmatlanságot, gyûlölség gyûlölséget, önkény
önkényt, irgalmatlanság irgalmatlanságot, szóval: a nyomás ellennyomást okoz; s ha nem egy óra, egy nap, egy
esztendô, de minden bizonnyal s annál nagyobb erôvel – egy, két vagy több század leforgása után is.
S ha ezen isteni szót, mely az örök igazság magyarázta, nem akarjuk kétségbe vonni, azt sem tagadhatjuk, hogy a P
[artis] I-ae 9-us égi malasztját ennek utána mind kül-, mind belmegtámadások ellen csak úgy fogjuk köztünk örök
bátorlétben legbiztosabban fenntarthatni, ha annak férfihoz illô méltóságát hazánk minden lakosira
ruházzuk…”250 – 378-379.
Amikor *Deák Ferenc azt mondja 1865-ben az “Adalék…” lapjain:
“Egyébiránt is a törvényhozási jog nem 1790-ben lôn legelôször megállapítva. Ôsi joga volt ez a nemzetnek, melyet
századokon keresztül híven megôrzött… A fejedelem nem saját korlátlan hatalmával alkotta a törvényeket, hanem
összehíván a népet, megkérdezte, hogy ily törvények tetszenek-e vagy nem; és ha a nép azt felelte, hogy tetszenek,
akkor lett csak a törvény szentesítve; valamint gyakran a nép is, amit a közjóra nézve szükségesnek tartott
közakarattal elhatározta, írásban a fejedelem elébe terjesztette, s ha a fejedelem elfogadta, törvény lett belôle. Íme
nemzet és fejedelem között megosztott törvényhozó hatalom, s a mindenik részt egyaránt megilletô kezdeményezési
jog a régebbi idôkbôl”, akkor a Hármaskönyv II. rész 3. címét idézi, amirôl minden közjogi tankönyvben olvasható,
hogy a Szentkorona-tan Werbôczy féle összefoglalásának része.118 – 127. A Hármaskönyv I. rész 3. és 4. címe és a II.
rész 3. és 4. címe foglalja össze a Szentkorona-tan lényegét. Más helyen arról szól *Deák118 – 117. hogy “a koronát s
annak jogait az uralkodóháznak adta át a nemzet, nem az ausztriai tartományoknak…”, túl terjeszkedve a “korona”,
mint a királyi hatalom jelképe fogalmán. Egyértelmû az “Adalék…”118 – 82-83. amikor ezt mondja: “A ’Corona’
szó alatt állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”. Világos beszéd.

*Deák Ferenc kiegyezést elôkészítô tárgyalásai és írásai számos helyen szólnak a “korona épsége” elvérôl.
Érvényesül ez az elv az ún. válaszfelirati bizottság tárgyalásai során ugyanúgy, mint magában a kiegyezési
törvényben. Deák is, más politikusok és közjogászok is hangsúlyozták a magyar korona országainak önállóságát és
épségben tartását. Így olvashatunk Deáknál “Szent István koronája területének” épségben tartásáról, amint a
“Magyarország koronája országai”, vagy “Szent István koronájának birodalma” megóvásáról. Gyakorlati ok
indokolta ezt: Magyarországot és a társországokat meg kellett különbözetni az osztrák örökös tartományoktól.
Alapkövetelménye volt ez a magyar közjogi gondolkodásnak.
Sikeresen érvényesült ez a lehetôségek keretei között a kiegyezési törvényben, “A magyar korona országai és az
Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekû viszonyokról, s ezek elintézésének
módjáról szóló 1867. évi XII. törvénycikk” szövegeiben:
“A magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekû
viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról.
Ô császári s apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta fel,
legmagasabb trónbeszédében, mellyel a jelen országgyûlést megnyitni méltóztatott:
Felszólítá az országgyûlést, hogy a pragmatica sanctiónak mint kölcsönösen elismert jogalapnak elveibôl kiindulva,
gondoskodnék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország- és társországainak a pragmatica sanctio által is
biztosított közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együttmaradásának életfeltételei
sértetlenül megóvassanak, egyszersmind pedig a fenn érintett közös ügyek alkotmányos elintézésénél egyrészrôl a
magyar korona országai, másrészrôl Ôfelsége többi országai és tartományai alkotmányos befolyása biztosíttassék.
Ôszinte örömmel üdvözölte az országgyûlés Ô császári s apostoli királyi felségének ezen legmagasb elhatározását,
mely szerint az alkotmányos kormányzat rendszerét az egész birodalomban megállapítani óhajtván, ezáltal trónjának
fényét s a birodalom erejét és hatalmát mindannyi népeinek a közügyek iránti érdekeltségére, mint természetszerû s
ennélfogva legszilárdabb alapra kivánta fektetni.
Ez okból Magyarország fôrendei és képviselôi nem mulaszthatták el gondoskodni oly módokról, amelyek lehetôvé
tegyék, hogy azon alapszerzôdés, amely az 1723. évi 1., 2. és 3. törvénycikkek által a felséges uralkodóház és
Magyarország között létrejött, amely egyrészrôl a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az
1723:1. és 2. törvénycikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészrôl pedig Magyarországnak
önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztosította, lényegében jövôre is sértetlenül fenntartassék.
Ennélfogva szükségessé válván, hogy a magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok
között fennforgó közös érdekû viszonyok pontosan és határozottan kijelöltessenek, s hogy a két egymástól független
alkotmányos képviselet közti érintkezés módja eme közös viszonyok elintézése körül szabatosan megállapíttassék: az
országgyûlés erre vonatkozólag a következôkben állapodott meg:
1. §. Azon kapcsolat, mely egyrészrôl a magyar korona országai, másrészrôl Ôfelségének többi országai és
tartományai között jogilag fennáll, az 1723:1., 2. és 3. törvénycikkek által fogadott pragmatica sanctión alapszik.
2. §. Megállapítván ez ünnepélyes alapszerzôdés a *Habsburg-ház nôágának trónöröklési jogát, kimondotta
egyszersmind, hogy azon országok és tartományok, melyek a megállapított öröklési rend szerint egy közös uralkodó
alatt állanak, feloszthatatlanul és elválhatatlanul együtt birtoklandók. E határozottan kimondott elv folytán a közös
biztosság együttes erôvel leendô védelme és fenntartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a
pragmatica sanctióból származik.
3. §. De ezen megállapított kötelezettség mellett határozottan kikötötte a pragmatica sanctio azon föltételt is, hogy
Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék.”44 – 359-360.
Magyarország alkotmányos közjogi állását a teljeskörû országtagság, a Szent Korona tagságának a haza
minden polgárára való kiterjesztése jegyében nyerte vissza. A modern Magyarország polgári
eszmerendszerében kitörölhetetlenül jelen van Magyarország Szent Koronájának eszméje, mint a
jogegyenlôség és területi integritás biztosítéka, mint a történelmi ország és a legújabb kor találkozásának
szimbóluma.
IV.
Szentkorona-eszme a XX. században *

“Valami nagy-nagy Sors,

Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy ôs tanulság,
Amely kis népeket tanít.”
Ady Endre: “Szép magyar sors”
Ha beszélhetünk a magyar romlás századáról, akkor nekünk ez a XX. század, mind erkölcsi, mind gazdasági, mind
politikai tekintetben. Századunk sorsfordító évtizedeit, sorsdöntéseit követte a Szent Korona és eszméje. A
századunkra Trianont hozó, népünk és országunk szétdarabolását, az országterület 2/3-ának, a népesség több mint
felének elszakítását jelentô elsô világháború idején, 1916-ban elhunyt I. *Ferenc József király. *Károly királyt
megkoronázzák 1916. december 30-án, miután a koronázási hitlevelet az országgyûlés 36 tagú országos küldöttsége
megszerkesztette, és megállapította a koronázási királyi hitlevél és koronázási eskü szövegét, amelyet a király
elfogadott. Az országgyûlés képviselôháza 1917. január 23-án, fôrendiháza február 1-én fogadta el harmadik
olvasásban és emelte törvényerôre az 1917: III. törvénycikket:
“A királyi hitlevél szövege a következô:

Mi I. Károly Isten kegyelmébôl Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát,
Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb.
Királya, Ausztria fôhercege… mint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak Apostoli Királya adjuk
emlékezetül jelen hitlevelünk rendében: hogy,
1. Szentül és sértetlenül megtartandjuk, s királyi hatalmunkkal mások által is meg fogjuk tartani az 1723. évi 1. és 2.
törvénycikkekben megállapított királyi trónöröklést: – az 1791. évi 3. törvénycikk értelmében teljesítendô
koronázást: Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét,
szabadságát és területi épségét, valamint a Magyarországgal egy és ugyanazon állami közösséget képezô Horvát-,
Szlavon- és Dalmátországok integritását és országos alkotmányát. Szentülés szigorúan megtartandjuk, s királyi
hatalmunkkal mások által is megtartatjuk Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmát-or-szá-gok törvényesen
fennálló szabadalmait, kiváltságait, törvényszerû szokásait, és az eddigelé országgyûlésileg alkotott, s dicsô
Elôdeink, Magyarország koronázott Királyai által szentesített, valamint ezután országgyûlésileg alkotandó s
Általunk, mint koronázott magyar Király által szentesítendô törvényeit, minden pontjaikban cikkeikben és
záradékaikban úgy, amint ezeknek értelme és gyakorlata a Király és országgyûlés közös megegyezésével fog
megállapíttatni; kivéve mindazonáltal dicsôült II. András 1222. évi törvényének azon megszüntetett záradékát, amely
így kezdôdik: »Quodsi vero Nos«, ezen szavakig: » in perpetuum facultatem«. Mindezek biztosítására szolgáland
azon királyi eskünk is, amelyet jelen királyi levelünk tartalmára dicsô Elôdünk *I. Ferdinánd koronázási esküje
szövegének alapján koronáztatásunk alkalmával le fogunk tenni.
2. Az ország szent koronáját az ország lakosainak régi törvényes szokása, s a hazai törvények szerint az
országban fogjuk mindenkor tartatni, s a kebelükbôl valláskülönbségre való tekintet nélkül választott és megbízott
viliági személyek által ôriztetni.
3. Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak mindazon részeit és tartozmányait, amelyek már
visszaszereztettek és azokat, amelyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk
értelmében is, a nevezett országokhoz visszakapcsolandjuk.
4. Abban az esetben, melyet Isten kegyelme messze távoztasson, – ha az ausztriai fôhercegek mindkét nemének
magvaszakadása, elsôben is: a dicsô emlékezetû Ôsatyánk VI., illetôleg III. Károly; utána dicsôült I. József; végre:
dicsôült I. Lipót Császárok és magyar Királyok ágyékaiból leszármazó örökösök kihaltával bekövetkeznék, – a
királyválasztás és koronázás elôjoga az 1723. évi 1. és 2. törvénycikk rendelete szerint is visszaszáll Magyarország s
Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokra, s ezen országoknál régi szokásaik szerint az sértetlenül megmarad hajdani
érvényében és állapotában.
5. Amint fentebb az 1. pontban foglaltatik, valahányszor jövendôben ilyen koronázás Magyarországban

országgyûlésileg teljesítendô: Örököseink és Utódaink, a koronázandó örökös Királyok kötelesek lesznek

mindannyiszor ezen hitlevélbeli biztosítások elfogadását elôrebocsátani és arra esküt letenni.”
A miniszteri indokolás szerint “Százados gyakorlat az, hogy a magyar törvényhozás a Király Ô Felsége által
szerencsés felavattatása és megkoronáztatása elôtt az ország részére kiadott királyi hitlevélnek és a koronáztatásakor
letett királyi eskünek szövegét egész terjedelmében szószerint törvénybe iktatja. A jelenleg bemutatott
törvényjavaslat Ô Felsége IV. Károly király által 1916. évi december hó 28. napján, két nappal megkoronáztatása
elôtt kiadott hitlevelet és az 1916. évi december hó 30. napján történt megkoronáztatásakor letett esküjét tartalmazza
és iktatja törvénybe.”
“Felséges IV. Károly úrnak királlyá avatása és koronázása” tárgyában hozott 1917: II. törvénycikk szerint a
fentidézett 1723. évi 1. és 2. törvénycikkek által megállapított öröklési rend szerint Magyarország s Horvát-,
Szlavon- és Dalmátországokban a királyi trón Felséges IV. Károly úrra, fenttisztelt Fenséges Ottó úr elsôszülött fiára
szállott, aki az uralkodást, mint törvényesen jogosult örökös tettleg át is vette. Magyarország és társországainak
országgyûlésen egybegyûlt fôrendei és képviselôi szemük elôtt tartván a fent említett törvénycikkeknek tartalmát,
hódolati köteles hûségüknél fogva, legkegyelmesebb Urukat IV. Károly Ô Felségét a következô törvénycikkben
foglalt kegyelmes koronázási hitlevelének kiadása után, s az alább szintén beiktatott koronázási esküjének letétele
mellett, a mindenható Isten segítségül hivásával egyhangú örömnyilvánítások s ôszinte üdvözlések között
Magyarország Apostoli szent koronájával ünnepélyes szertartás szerint a székesfôvárosban Budapesten Karácsony
havának 30. napján Urunk 1915. évében megkoronázták.”
Így szólnak érdemleges részükben az utolsó magyar királykoronázás törvényei (nem idézve a Király és Királyné
részére koronázási ajándék felajánlásáról szóló 1917: IV. és V. törvénycikket), jelképesen megismételve a
Hármaskönyv I. könyve 3. címe 6. §-ában írott hatalomátruházás aktusát, amint mindegyik törvényes uralkodó
esetében is történt.
Ez volt a történelmi Magyarország utolsó fényes ünnepe, egyúttal a Szent Korona utolsó hivatalos, rendeltetésszerû
szereplése, a Szentkorona-tan látványos megnyilatkozása. Ebben az idôben különös dicsfény övezte Szent
Koronánkat a magyar birodalomban, mintegy tükörképeként a kiegyezés és az ezredéves Magyarország
közjogias életérzésének.
Ennek a kornak az embere volt *Timon Ákos, a Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Alkotmány- és
Jogtörténeti tanszékének vezetôje 1891-tôl haláláig, 1925-ig. Ô vitte a legnagyobb hírnévre, ismertette meg jogászok
nemzedékével és a szélesebb közvéleménnyel a Szent Korona tanát, s az ô neve lett a legszélesebb körben ismert a
Szentkorona-tan által. 1902-ben adta ki elôször “Magyar Alkotmány- és Jogtörténet különös tekintettel a nyugati
államok jog fejlôdésére” címû, sok kiadást megért tankönyvét, majd 1907-ben “A szent korona és a koronázás
jelentôsége” címû tanulmányát, sok más mûve mellett. E két mû a Szentkorona-tan legbôvebben, leggazdagabban
gyümölcsözô fájának tekinthetô.
Nem véletlen, hogy azok, akik akár történészi tudásuk, módszereik és új eredményeik felmutatása, hírnevük növelése
végett – mint *Eckhart Ferenc –, akár a történelmi Magyarországgal való osztályharcos szembenállásuk kifejezésére
– mint a marxisa önkényuralmi rendszer jogtörténészei és publicistái – támadási-elemzési célpontot kerestek
maguknak, megtalálták ezt *Timon Ákos személyében és mûvében.
Timon túlzó bírálata, a vele kapcsolatos fenntartások hangoztatása már azok körében is elôfordul, akik a történelmi
közjognak megértést követeltek, mint *Molnár Kálmán a két világháború között. Tárgyilagosságukat úgy
hangsúlyozták, hogy nemcsak a kor jogtörténeti iskolájával szembeszálló Eckharttól, hanem a másik “szélsôséget”
jelentô Timontól is elhatárolták magukat. Így került *Timon Ákos és mûve máig méltatlan helyzetbe. Ezért vár
elégtételre, tárgyilagos értékelésre mind a mai napig. Ehhez Timon értékének és színvonalának megfelelô külön
elemzô-értékelô tanulmányra, tanulmányokra van szükség. Biztató jel az 1995-ben *Mezey Barna szerkesztésében
megjelent “Magyar Alkotmánytörténet”, amely négy helyen hivatkozik *Timon Ákosra és idéz tôle.290 – 16-23-75-142.
Részletes elemzés nélkül is elôrebocsátjuk, hogy *Timon Ákos mûvének kilenctized részét helytállónak tekintjük,
amennyiben a Szentkorona-tan jelentését keressük a huszadik század elejének Magyarországán. Aki fenntartásos
utalásokkal és nyitva hagyott kételyekkel teletûzdelt, többféle jelentéssel felruházott oklevél-szövegelemzések
helyett azt keresi, hogy mi a történelmi magyar közjog alapképletének összegezése jogászi és történészi eszközök
együttes alkalmazásával, az olvassa el *Timon Ákos említett mûvein kívül, vagy azok helyett, mintegy

summázatként “A Szent Korona elmélete és a koronázás” címû Timon tanulmány 1920-as kiadását. Ennek lapjairól
idézzük “A szent korona elmélete” címû részt kisebb kihagyásokkal.
“A MAGYAR nemzet a koronát, Szent István koronáját szentnek tartja s ezzel a felfogásával a monarchikus
államformában élô *nemzetek között egyedül áll. Ez a felfogás a magyar nemzetben akkor vert gyökeret, akkor
lépett elôtérbe, amidôn egyfelôl a koronázás ténye alkotmányjogi jelentôséget nyert, elvesztette tisztán egyházi
jellegét, másfelôl kifejlôdött a korona közjogi fogalma, mysteriuma.
A koronázás nálunk is úgy, mint általán a középkori népeknél, a keresztény egyháztól vette eredetét és így
eredetében egyházi, nem államjogi, nem alkotmánybiztosító intézmény. Ez utóbbi jelentôségét csak akkor nyeri,
amidôn királyaink koronázásuk alkalmával nem csak az egyházi esküt, az úgynevezett »iuramentum iustitiae et
pacis«-t teszik le, hanem megesküsznek az alkotmányra: a nemzet jogainak, törvényeinek, kiváltságainak és
szabadságának fenntartására. Ezt okmányilag *II. Endre óta lehet igazolni. Ettôl az idôtôl számítjuk a koronázásnak
alkotmányjogi jelentôségét s innentôl kezdve tapasztaljuk annak a nagyfontosságú közjogi elvnek érvényre
emelkedését, hogy csak az tekinthetô a magyar állam törvényesen uralkodó királyának, akit Szent István koronájával,
a szent koronával a magyar nemzet megkoronázott.
…A magyar nemzetet – amint azt egykorú tudósítások igazolják – történeti föllépésétôl
kezdve napjainkig erôteljesebb közszellem, közjogi irányú felfogás és gondolkodás jellemzi
és különbözteti meg a nyugati népektôl. A magyar nemzet sohasem lelkesedett az egyénért vagy
egyénekért, hanem lelkesedett eszmékért, a közért. Ennek természetszerû következése, hogy a magyar nemzetnél az
egyéniség elve sohasem emelkedett az államiság elve fölé, hogy közéletében a magánjogi irány, a magánfüggôségi
viszony sohasem gyôzött a közjogi irány fölött.
…A nyugati hûbéri államszervezet alapelveinek és intézményeinek befogadása Magyarországon nem magánjogi,
hanem közjogi formákban történt. Az egyéniség elve a birtokaristokratia kifejlôdése következtében elôtérbe nyomul
ugyan, de nem emelkedik a köz, az államiság elve fölé, nem szüneti meg annak uralmát. Az egyéni hatalmak
korlátozása a köz, az állam érdekében nem magánjogi, nem hûbéri formákban történik, mint a nyugati államokban,
hanem közjogi formákban, a közhatalom eszméjének érvényre emelése mellett, mely a szent korona mysteriumában,
személyesítésében nyer kifejezést.
…Midôn a magyar királyság régi erejében megfogyatkozott és azt az uralkodó állást, amelyet egykoron az állami élet
terén elfoglalt, hovatovább elvesztette, midôn már közel állott a veszély, hogy a nyugati behatások következtében a
magyar nemzet közélete is magánjogi alapokra helyezkedik s ezen az alapokon kifejlôdik a patrimoniális jellegû
monarchia, mely az igazi államiság, a valódi közhatalom eszméjének egyenes negációja: akkor a magyar nemzet
erôteljes közszelleme, közjogi irányú felfogása mindinkább kifejleszti és elôtérbe lépteti a nemzetben gyökeredzô, a
királyt és a nemzetet együttesen megilletô közhatalom fogalmát. A magyar nemzetnek ez a törekvése, az államiság, a
közhatalom eszméje a személyes jellegû királyi hatalommal szemben a szent korona közjogi fogalmában,
személyesítésében nyert konkrét megvalósulást és létrehozta a szent korona elméletét, vagy ami egyet jelent: a szent
korona személyiségén fölépülô államjogi rendszert.
Az államnak élô organizmusként, személyként való felfogása az újabb közjogi tudomány egyik alaptételét képezi. Az
államnak ez a felfogása, valamint egyáltalán az állam elvont fogalma hiányzik a középkori népek és így a magyar
nép képzetében is. Az állam tulajdonképeni fogalmához és ehhez képest a valódi, az átruházott közhatalom
eszméjéhez a középkori népek késôbb is csak a római államjogi elvek behatása alapján jutottak el; holott ehhez a
magyar nemzet a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése, a szent korona személyesítése által valamennyi
nyugati népnél korábban eljutott.
A magyar nemzet az államot mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, a szent koronában látta
megtestesítve. Ehhez képest a szent koronát úgy fogja fel, mint egyfelôl a magyar államiság symbolumát, amely
kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelôl
személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, a királyt és a nemzetet együtt megilletô közhatalom birtokosát. A
szent korona mysteriummal bir: a fôhatalom bennrejlônek tekintetik.
Kétségbevonhatlan bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az államiság, a közhatalom fogalmának kifejlôdése
nálunk kezdettôl fogva a szent koronához füzôdik. Már a XII. század végétôl kezdve az okmányok állandóan a király
személye mellett a korona érdekében kifejtett küzdelemrôl a korona iránti hûségrôl vagy hûtlenségrôl és a koronának

tett szolgálatokról szólanak. Mindezekben a kifejezésekben már az a képzet tükrözôdik vissza, hogy a király
felett egy magasabb eszmei egész áll, a szent korona, mely a királyt és a nemzetet együttesen magába
foglalja, mely mint ilyen azonos a patria, a haza fogalmával, amely elôzôje a mai állam, mint személyiséggel biró
organikus egység fogalmának.
Amidôn így állunk, a szent korona személyisége, vagy ami ezzel egyet jelent, mysteriuma kifejlôdött, ez képezte az
állami szervezet talpkövét, kiindulási alapját. Az állami élet és szervezet minden tényezôje közvetlen kapcsolatban
áll a szent koronával és attól nyeri éltetô erejét. Egyfelôl minden jognak és hatalomnak forrása a szent
korona, minden hatalom az államban a szent korona joghatóságából származik, másfelôl az összesség az
állam érdekében teljesítendô szolgálatok és kötelességek a szent korona felé irányulnak. A
XV. század okmányaiban már a királyok elsôsorban a szent korona jogáról, a szent korona iránti hûségrôl beszélnek,
amelybôl saját jogukat és a király iránti hûséget származtatják. Sôt az egyházi eredetû királyi fôkegyúri jogot (ius
supremi patronatus) is a királyi decretumok a szent korona jogának tekintik és az apostoli követség jelvényét, a
kettôs keresztet, a magyar nemzet saját cimerébe foglalta.
Az állami fôhatalom – ellentétben a nyugati népek fölfogásával – nem a király, nem a fejedelem személyéhez
füzôdô hatalom többé, hanem a szent korona hatalma (jurisdictio Sacrae Regni Coronae), az állami
felségjogok nem királyi felségjogok, nem személyes uralkodói jogok, hanem a szent korona jogai (jura Sacrae Regni
Coronae), amelyek a szent koronát, mint eszmei személyt illetik meg és attól szállanak át a királyra. Az
ország területe a szent korona területe, mely a maga egészében a szent korona uralma alatt áll, a királyi jövedelmek a
szent korona jövedelmei (bona vel peculia Sacrae Regni Coronae) és minden szabd birtokjog a szent koronától, mint
gyökértôl veszi eredetét (radix omnium possessionum). Ehhez képest a magyar adományrendszer, ellentétben a
nyugati államokban fennálló hûbéri birtokrenddel, nem magánjogi, hanem közjogi alapon nyugszik; nem a fejedelem
vagy más hûbérúr magánjogi, hanem kizárólag a szent koronát fején viselô király közjogi ténye. Innen az a jogelv
uralma, hogy a magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea virtutis), mely jogosan csak a
köznek tett szolgálatok alapján vagy, mint már az aranybulla mondja: iusto servitio szerezhetô meg.
A szent korona közjogi fogalmának, mysteriumának következménye az is, hogy a magyar nemzet a szent koronában
egyesül királyával. Egykoron mindaz, aki szabd birtokjogát a szent koronától származtatta, tagja volt a szent
koronának (membrum Sacrae Regni Coronae) és ez alapon résztvett a szent koronát megilletô fôhatalmi jogok
gyakorlásában. Az állampolgári jogegyenlôség kimondása óta pedig az egész nemzet, a szent korona területének
összes lakói, a szent koronát fején viselô királlyal egyetemben alkotják azt az egységes közjogi egészet, azt az élô
szervezetet, amelyet régibb közjogunk a szent korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) nevezett,
napjainkban pedig államnak nevezünk. A szent korona tagsága az állampolgári
jogegyenlôségnek legerôsebb biztosítéka, mely nem ismer sem vallási, sem faji, sem rendi
különbséget, amint azt a multban a Hunyadiak, Zrínyiek és mások példái bizonyítják.
A szent korona személyiségének kifejlôdése hozta létre nálunk a valódi közhatalomnak, az állami hatalomnak tiszta
fogalmát, mely a nemzetben, az állammá szervezett népben birja gyökerét és annak akarata alapján koronázás útján
száll át a királyra. Ehhez képest a szent korona személyisége vagy mysteriuma és azzal kapcsolatosan a szent
korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) fogalma, mint a királyt és a nemzetet egybefoglaló
organikus egység, mely a fôhatalom tulajdonképeni birtokosa, nem egyházi eredetû fogalom, nem a középkori
»mysterium Christi« egyszerû utánzata, hanem valóságos államjogi constructio, mely a magyar nemzet
alkotmányfejlôdésének legsajátosabb alkotása és a mai alkotmányunknak, közjogi jogrendünknek is
középpontja. Ennek a tételemnek igazságát ma már a külföldi jogtudós világ is elismeri. Így Redslob, a rostocki
egyetemen az állam- és népjogok tanára, ezeket mondja: »A szent korona az a megtestesülés, mely a közéletet egy
összességbe forrasztja össze. Forrása a törvénynek és jogszolgáltatásnak. Egyszóval a szuverén jogok nem a
királyi felség attributumai, hanem a szent koronát illetik. A király és a nép az ô szervei, az ô hû sáfárjai, és nem
egyebek. A föld a szent korona dominiuma. Az állam jövedelme az ô tulajdona.«
A szent korona személyesítésében rejlô átruházott közhatalom eszméjét és lényegét már *Werbôczy
Hármaskönyvében oly világosan és határozottan formulázta, amint az egyik nyugati államnak, még abban a korban
Angolországnak alkotmányában sem találjuk. Werbôczynek idevonatkozó egyik fôtétele mondja: Miután a

magyarok… Szent Istvánt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek és

birtokadományozásnak joga és teljes hatalma az uralkodással és kormányzással együtt az összességtôl és az
összesség hatalmából az ország szent koronájára és következésképen fejedelmünkre és királyunkra átruháztatott.
…A ránk maradt pozitiv bizonyítékok kétségtelenné teszik, hogy a szent korona személyesítése és az azon felépülô
államszervezet nem Werbôczy-nek vagy más jogtudósnak találmánya, – mint azt egyes külföldi írók
vitatni akarják, – hanem a magyar alkotmány évszázados fejlôdésének eredménye, amelyet Werbôczy Hármaskönyve
már készen talált, sôt kellôképen és minden irányban figyelemre sem méltatott, mert a Hármaskönyv célja nem a
magyar alkotmányjog codificatiója volt, hanem inkább a magánjogé.
Amint az eddig elôadottak tanusítják, a magyar nemzet államszervezetének a nyugati hûbéri
államszervezettôl eltérô jellegét a szent korona személyesítésében, mysteriumában kell keresnünk. A szent
koronára vonatkozó jogelvek kifejlôdése állotta útját annak, hogy az állami lét fennállási alapját képezô állami
kötelék teljesen elveszítse közjogi jellegét és annak helyébe az egyéniség elvén nyugvó magánkötelék, a hûbéri
kötelék lépjen, sôt ellenkezôleg elôidézte azt, hogy az általános alattvalói kötelék közjogi jellege szilárdabb alapot
nyert azáltal, hogy a nemzet szabad tagjai, mint a szent korona tagjai, az államhatalom birtokosa
gyanánt tekintett szent koronával, mint állami személyiséggel közvetlen alattvalói viszonyba léptek. Az ország
különbözô nyelvû és nemzetiségû népelemeit a szent korona elmélete foglalta
össze egy organikus közjogi egységébe.
…Csak ott, hol a szent korona egész teste, vagyis a szent koronát fején viselô király és a szent korona tagjai jelen
vannak, alkotható törvény.
A magyar országgyûlés hatásköre tárgyi tekintetben korlátlan, minden állami ügyre nézve kivétel nélkül kiterjedhet.
Az állami fôhatalom, az állami szuverénitás teljessége az országgyûlést illeti meg a szent koronát fején viselô
királlyal egyetemben, aki egykoron az országgyûlésen személyesen jelen van és elnököl, majd a habsburgházbeli
királyok óta 1848-ig a nádor és a királyi személynök által helyettesítteti magát.
Már Mátyás 1462. évi meghivólevelében olvassuk, hogy: »mindazok az ügyek, amelyek az ország közjavát
tárgyazzák, az egész nemzet közös tanácsában, az országgyûlésen vitatandók meg és intézendôk el«. Világos
elismerése ez annak a jogtételnek, hogy az országgyûlés hatáskörébôl semmiféle állami ügy el nem vonható és
absolut fejedelmi jog gyanánt nem gyakorolható. A szent korona államszervezet, kezdettôl fogva
napjainkig absolut vagy fenntartott fejedelmi jogokat, amelyre az országgyûlés korlátozó befolyást nem
gyakorolhatna, nem ismer, kizárja azt a királyi felségjogok átruházott és így alkotmányos jellege. Nálunk a
közhatalmi jogok a királyt és a nemzetet egyesítô és megtestesítô szent koronától erednek, amelyek egykoron a
királyválasztás, újabban a trónöröklési rend és a koronázás útján szállnak át a királyra, miért is a királyi felségjogok a
törvényhozó hatalom által konstituált és korlátozott jogok. A magyar közjog ehhez képest csak a törvények által
konstituált és a törvényhozó hatalom által gyakorlásában módosítható felségjogokat ismer. Ezt az alkotmányjogi
felfogást juttatja kifejezésre az 1741:XI. törvénycikk 2. §-a, mely ekként hangzik: »Annál fogva a királyné
legmagasabb udvarában is, mindazokban, amik a neki engedett fôhatalomból folynak, magas belátása és királyi tiszte
szerint hû magyar tanácsosainak segítségével és tanácsával fog élni.«
Ime látjuk, hogy e törvénycikkben maga *Mária Terézia elismeri, miszerint a királyi felségjog, a királyt megilletô
legfôbb hatalom: suprema po-testas a magyar államban a nemzettôl eredô és a nemzet által átruházott, engedélyezett
hatalom, mely mint ilyen az* országos törvények alapján áll s azok rendelkezései szerint gyakorlandó.
…A szent korona elméletének lényege abban a közjogi felfogásban összpontosul, hogy az állami fôhatalom, a
szuverénitás a királyt és nemzetet szerves egységbe összefoglaló szent koronát illeti meg és hogy ehhez képest a
királyi hatalom a szent koronától eredô a nemzet által átruházott hatalom. Ennek az organikus felfogásnak
szükségszerû következménye, hogy ha a szent koronában egyesített fôhatalom egyik szerve vagy tényezôje
mûködésében tartósan akadályozva van, azt a másik szerv helyettesíteni és az állami lét fennmaradását a jogrend
folytonosságát biztosítani nemcsak jogosított, de kötelezett is. Ha nincs király, vagy mûködésében
akadályozva van, akkor a királyt megilletô közhatalmi funkciók a szentkorona hatalma alapján, amelybôl azok
erednek, a szent koronának másik alkotó részére, a nemzetre és annak képviseletében az országgyûlésre szál-la-nak
át. Az országgyûlés feladata a királyt megilletô hatalmi kör ellátásáról gondoskodni, részint közvetlenül, részint az
általa alkotott ideiglenes szervek útján.

…a szent korona jogán, mint a szent korona egyik szerve választotta meg az országgyûlés 1446-ba*n Hunyadi Jánost
és 1458-ban *Szilágyi Mihályt az ország kormányzójává (gubernator Regni), akik mint ideiglenes államfôk a
törvényszentesítési jogot is gyakorolták. Hunyadira nézve világosan mondja a törvény, hogy »a kormányzónak olyan
hatalma lesz, amilyen a királyi felségnek volna«.
A nádornak király-helyettesi minôsége szintén a szent korona elméletének egyik sajátos alkotása, melynek
hasonmását egyik európai államban sem találjuk. A király távolléte esetén a nádor hivatalánál fogva (ex officio) a
királynak szükségképeni helyettese, királyi helytartó (locumtenens regius). Egyfelôl a király az ô végrehajtó
hatalmának gyakorlását másra, mint a nádorra, át nem ruházhatja; másfelôl, midôn a király a szent korona területén
kívül tartózkodik, a végrehajtó hatalmat közvetlenül nem gyakorolhatja, hanem csak a nádor útján, aki nem
kinevezett királyi tisztviselô, hanem a szent koronának választott tisztviselôje, nem csupán a királynak, hanem a
királynak és a nemzetnek együtt, vagyis a szent koronának érdekeit képviseli, méltóságát a királytól és a nemzetet
képviselô országgyûléstôl, törvénybeiktatott választás útján nyeri és nem királyi kinevezés útján.
A nádori tisztségnek ez az alkotmányjogi jelentôsége abban a nagy küzdelemben, amelyet a magyar nemzet a
mohácsi veszedelem után a szent koronára vonatkozó jogelvek fenntartása érdekében az absolut hatalmi
törekvésekkel szemben idônkint vivott, mindinkább elôtérbe nyomult. A nádornak, mint a szent korona
tisztviselôjének, volt feladata a szent korona egész testének érdekeit képviselni, ehhez képest a király és a nemzet
között felmerült ellentéteket a jog és a méltányosság alapján kiegyenlíteni, az idegen tanácsadók káros befolyását
ellensúlyozni és a magyar nemzet ôsi alkotmányát minden jogtalan támadásokkal szemben megvédeni, mert a nádori
törvény világos szavai szerint ô a közbenjáró a király és a nemzet között (mediator inter regem et regnum).
…a nádori intézményben jut kifejezésre a szent korona elméletének az a követelménye, hogy a nemzetnek, a szent
korona tagjainak egyeteme is részesüljön a végrehajtó hatalom gyakorlásában és annak önkényszerû gyakorlását
lehetetlenné tegye. Ennek az ôsi magyar intézménynek hatása még a felelôs minisztérium alakítására vonatkozó
1848. évi 111. tc.-cikkben is feltalálható, melynek 2-ik §-a ekként rendelkezik: »Ô felségének az országbóli
távollétében a nádor és királyi helytartó az országban s ahhoz kapcsolt részekben, a korona egységének s a birodalom
kapcsolatának épségbentartása mellett, a végrehajtó hatalmat a törvény és alkotmány ösvényein teljes hatalommal
gyakorolja s ez esetben a mostani nádor, cs. kir. fôherceg Istvánnak személye hasonlóképen sérthetetlen.«.
…A politikai szabadságnak egyetemes közjogi alapja: a szent korona tagsága útját állotta annak,
hogy nálunk is, úgymint a nyugati rendi monarchiákban, külön elôjogokkal biró rendi testületek szervezkedjenek és
ezek az állami életben mint önálló közjogi jogalanyok szerepeljenek, az államhatalmi jogosítványok birtoklásában a
fejedelemmel osztozkodjanak. Magyarországon a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése óta napjainkig a
fôhatalmi jogoknak csak egyetlen alanya van és ez szent korona. Ezek a jogok – amint már fentebb kifejtettük – a
koronázás útján szállanak át a királyra, aki azokat alkotmányos módon, a szent korona tagjainak részvétele mellett
gyakorolta és gyakorolja jelenleg is. Ehhez képest nálunk sohasem voltak a fejedelem személyét megilletô uralkodói
jogok (Herr-scherrechte), aminôkkel a nyugati államokban találkozunk és amelyekkel szemben állottak a jogozott
rendi testületeket, mint külön jogalanyt megilletô rendi jogok (Ständerechte).
A közhatalmi jogok birtoklásának ez a magánjogi fogalmak szerint konstituált dualismusa és ez alapon az egész
állami életnek mechanikus széttagolása mindenkor ismeretlen volt a magyar nemzet állami életében. Minthogy pedig
a magyar királynak sohasem voltak személyes természetû, magánjogi formák szerint konstituált uralkodói jogai,
hanem csak a nemzetben gyökeredzô és a szentkoronától átszármazott valóságos közhatalmi természetû felségjogai:
ezek a jogok sohasem olvadhattak össze, sohasem voltak egyesíthetôk az osztrák örökös tartományok urát, majd
késôbb az osztrák császárt megilletô személyes természetû fejedelmi jogokkal.
A monarchia sohasem volt közjogi egység, nem volt a magyar és az osztrák birodalom felett álló állami szervezet. A
monarchiának, mint olyannak, nem volt saját külön állami hatalma, souverainitása, nem volt külön koronája, nem
volt külön törvényhozása, valamint nem volt soha egy ilyen közös állami hatalomnak alapját képezô
állampolgársága. A nemzetközi vonatkozásokban az ú.n. »osztrák-magyar monarchia« csak hatalmi egység, hatalmi
szervezet volt, melynek alapját két teljesen önálló és egymástól egészen független alkotmányfejlôdéssel biró állam
szövetkezése képezte oly célból, hogy egyfelôl az uralkodó személyének egysége, másfelôl a közös és együttes
védelem állandóan biztosítva legyen.
A magyar közjog nem ismeri a dynastiának, mint organizált jogalanynak fogalmát és így nem ismerheti annak
patrimoniális jellegû uralmát sem. A magyar király a fôhatalmat nem valamely dynastiától, nem az ô dynastiájának

akaratából, hanem a szent koronától birja – a törvény, a nemzeti akarat átruházása alapján.” 418 – 5-29.
*Timon Ákos hivatalos alkotmányjogászi és népszerûsítô szerepe hatott közre *Szekfû Gyula és *Molnár Kálmán
vele kapcsolatos fenntartásai kialakulásában hangoztatva, hogy személye nem hozható közös nevezôre a történetírás
vagy közjog mûvelôinek akkori körével. Az ôt ért bírálatot igyekeztek mûve fogyatékosságaival magyarázni,
elismerve bizonyos értékeit, ugyanakkor a “szent koronán nyugvó államfelfogás kritikátlan képviselôje”-ként
említve.318 – 27.
A huszadik századi Szent Korona állameszmét *Timon Ákos és a vele ellentétes nézeteket valló *Eckhart Ferenc
munkásságából ismerhetjük meg legjobban.
Vita a magyar közjog eredetiségérôl*
*Eckhart Ferenc, az elismert történész, 1929-ben kinevezést kapott a budapesti egyetem magyar alkotmány- és
jogtörténeti tanszékére, mint tanszékvezetô egyetemi tanár. Eckhart nem közjogász, nem is jogász ott, ahol a magyar
közjog nagysága, *Timon Ákos mûködött 1925-ig.
1931-ben “Jog és alkotmánytörténet” címmel tanulmányt ír “A magyar történetírás új útjai”, *Hóman Bálint
szerkesztette, címû kötetben. Ezzel indul egy viharos vita, melyet a kiváló történész, *Mályusz Elemér ismertet a
Századok 1931-es évfolyamában. A tanulmánykötet bemutatja az elsô világháború után Németországból elterjedô
szellemtörténeti módszert, azt, hogy a szellemtörténet milyen eredményekkel járt a magyar tudományban.
Eckhart vihart kavaró tanulmányáról így ír *Bertényi:
“Eckhart megállapította, hogy a századfordulón a magyar jogtörténet fejlôdésében törés következett be, a
tudományos igényû forrásfeltáráson és elemzésen alapuló korábbi törekvéseket népszerûség-hajhászó hazafias
jelszavak, frázisok váltották fel. Név szerint is elmarasztalta a nagy tekintélyû *Timon Ákost, aki nem tudományos
kritikával, nem a forrásokra támaszkodva, hanem “a jogtörténeti iskola keblén feszítô sovinizmus” által vezéreltetve
olyan ôsi, egyenletes és magasrendû fejlôdést tulajdonított a magyar nemzeti jogalkotásnak, amilyennek az európai
kontinens egyetlen más állama sem dicsekedhet. Hiányolta Timonnál és követôinél a külföldi jogfejlôdés
összehasonlító vizsgálatát is, s ennek kapcsán felhívta a figyelmet a lengyel, a cseh, a magyar gazdasági és társadalmi
fejlôdés hasonló voltára, a lengyel, a cseh és a magyar közjogi fejlôdés analógiáira. Majd egy olyan megállapítás
következik, amelyet inkább talán csak példának szánt az elôbbi tétel igazolására, de amely hatalmas politikai vihart
kavart. *Eckhart ugyanis kijelentette, hogy a cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király
személyétôl elvonatkoztatott fogalmáig, s a “corona regni” Magyarországon és Csehországban közel egy idôben
jelent meg mint az államhatalom szimbóluma, az állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése.”58 –
161-162.
A tanulmány kifejezi szerzôjének “históriai prakticizmusát”, a “jogi formalizmus” még legkevésbé nélkülözhetô
elemeivel is – szembefordulását, a közjogias történelemszemlélet teljes elutasítását, a magyar alkotmányfejlôdés
eredeti jellegének tagadását. Nézzük Eckhart fejtegetéseit:
“… Csak a dolgok lényegébe nem hatoló történeti tudatlanság és nemzeti önhittségbôl táplálkozó fantázia beszélhet
az angol és a magyar parlamentáris fejlôdés hasonlóságáról. A parlamentarizmus Angliában a gazdasági, társadalmi
és jogi adottságból sarjadzott ki, és egyedül csak ott sarjadzott ki, míg másutt mindenütt, így nálunk is, idegenbôl
átültetett nemes növény, mely a talaj szerint más-más módon virágzott ki.
…Fejlôdési hasonlóságok sokkal nagyobb mértékben találhatók meg hozzánk földrajzilag közelebb fekvô, velünk
szomszédos országokban. A magyar alkotmánytörténet analógiáját megtaláljuk a lengyel, de különösen a cseh
közjogi fejlôdésben. Ez elsô pillantásra nagyon meglepô, de ha az alkotmányfejlôdés tényezôit ismerjük, könnyen
megmagyarázható. A jogfejlôdés legfôbb tényezôi a gazdasági és társadalmi, ezen országokban megegyezôk voltak.
Ehhez járul, hogy a közjogi berendezkedés mindkét államban, épúgy mint nálunk, a frank-német jogfejlôdésrôl vette
mintáját, tehát a gondolati, a szellemi háttér is azonos volt.
Mindhárom országban az idegenbôl mintázott uralkodói hatalom a törzsi különállás erôszakos legyôzése után a 10–

11. Században létesült, és ez magyarázza meg a fejedelmi hatalom teljességét, mely Csehországban a
Németországhoz való hûbéri kapcsolat mellett is megvolt. Az uralkodó a nemzetségi kötelékek rovására növelte
mindenütt hatalmát, és a frank minta szerint gyakorolja a legfôbb törvényhozói, jobban mondva rendeletkiadási
jogot, s legfeljebb tanácsát hallgatja meg, melynek tagjai kíséretébôl, udvarának tisztviselôibôl és az egyházfôkbôl
állottak. Mindhárom országban az uralkodó az egyház legfôbb szervezôje és pártfogója. A fejedelem úgy a
cseheknél, mint a lengyeleknél a legfôbb bíró, a hadsereg vezetôje és az állam kormányzója, övé a hivatalszervezés
joga.
…A cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király személyétôl elvonatkoztatott fogalmára, és a
»corona regni« Magyarországon és a cseheknél is egyidôben jelenik meg mint az államhatalom szimbóluma, az
állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése. A »cseh korona tartományai« éppúgy az egész állam
területét akarja kifejezni, mint “a magyar szent korona tartományai”. A közjogi viszonyoknak ez az azonos fejlôdése
semmiesetre sem tulajdonítható véletlennek, hanem a már jelzett körülményeknek. A germán jogviszonyok hatása
alól az alacsonyabb mûveltségi fokon álló, környezô népek nem vonhatták ki magukat, s ezen hatások a megegyezô
gazdasági és társadalmi feltételek között olyan fejlôdést hoztak létre, melyet méltán kezdenek összefoglalóan közép-
eu-ró-pai jogfejlôdésnek nevezni. Ez azonban szintén nem teljesen különálló valami, hanem a középkori univerzális
keresztény mûveltség egyik hajtása.
…Meglepô biztossággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk ezer évére,
amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vettek át, a hírlapok
ezen küzdelmek visszhangja gyanánt ezerszer hangoztattak, úgyhogy az ma is mélyen gyökeredzik a köztudatban. Ha
ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, mint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában
közjogászaink teszik, vagyis azt, hogy a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének
maguk voltak a megalkotói, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a
jogtörténeti iskola keblét feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk. »A magyar alkotmány történeti alkotmány, több
mint ezeréves fokozatos fejlôdés eredménye, melynek gyökerei és alaptételei még az ôshazába nyúlnak vissza.
Hasonló magaskorú, egyenletes (!) alkotmányos fejlôdést, mely a nemzet szabad tagjainak a közügyek intézésében
való részvételét állandóan biztosította volna, a kontinens egyik állama sem mutat*hat fel.« »A magyar nemzet a szent
korona közjogi fogalmának kifejlesztése, személyesítése által az államiság és a valódi közhatalom fogalmához
valamennyi népnél korábban eljutott, s ezáltal elkerülte azt az alkotmányjogi fejlôdést, melyet a nyugati államok
államszervezeti fejlôdésében kezdetben hûbériségnek, késôbb pedig patrimoniális jellegû rendi monarchiának
neveznek«. Mindez az ô hitük szerint »a tudomány világánál forrásszerûleg« be van bizonyítva, idézi Timon
alkotmánytörténetét.
…Ha már a jogtörténeten el tudott terpeszkedni ez az apriorisztikus feltevésekbôl táplálkozó felfogás, hogy a magyar
jogfejlôdésben minden sajátszerûen magyar, amint sajátszerûen magyar a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, nem
csodálkozhatunk, hogy ez az elmélet korlátlanul úrrá lett közjogi irodalmunkon is. Természetes, hogy egy közjogi
rendszerbe legjobban beleillik a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, közjogi szellem, mert felment minden további
történelmi rugók ismeretének szüksége alól. Pedig ha történeti alkotmányról beszélünk, és nem tiszta jogi foga-lom-
meg-határozások és jogelvek rendszerbe való fogl*alása alapján adjuk elô a közjogot, ha helyt adunk a történelmi
dinamikus elemeknek is, akkor a közjogászt is kötelezi a kritika mint minden történelmi tudomány éltetô eleme. Nem
lehet egységes jogi elgondolás alapján készült rendszert belehelyezni elmúlt idôkbe, hanem az elmúlt idôk közjogi
felfogását azokból magukból kell megérteni és jellemezni.
… specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl
évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté, a rendi kiváltságok legfontosabb biztosítójává. Így
sajátszerûen magyar a hiteles helyek intézménye, mely az egyházi jognak a hiteles pecsétrôl hirdetett elve alapján
fejlôdött ki, és amelynek köszönhetô, hogy a magyar jog már a 13. században egységes rendszert alkotott, és fel bírta
venni a küzdelmet minden idegen jogi hatással. Hogy mennyire erôs volt a magyar jog, az legjobban kitûnik abból a
körülménybôl, hogy a szentszéki törvényszékek a világiaknak eléjük tartozó ügyeiben a magyar jog szerint ítéltek, és
felsôbb hatóságuk ezekben éppen úgy a királyi udvar volt, mint a világi bíróságoknak. Nem egészen szokatlan
jelenség-e az egyházi bíráskodás terén, hogy bonyolultabb ügyeket, melyekben a hazai jogszokás nem volt eléggé
ismert, vagy ahol bizonyos szabályt kellett a hazai jogszokásnak megfelelôen felállítani, ahol tehát, mai szóval élve,
döntvényrôl volt szó, az egyházi bíróságok gyakran önként vagy királyi felszólításra a királyi udvarba terjesztettek

fel, hol megállapították, hogy a magyar jogfelfogás mit kíván az adott esetben?
…A magyar jogi fejlôdésben is határozottan igen nagy befolyása volt a hûbérjogi felfogásnak, sôt alkotmányunk
kifejlôdése a hûbérjogi felfogás hatása alatt és nem valami sajátszerû magyar közjogi irányú szellem irányítása
mellett ment végbe, bizonyítékául annak, hogy a középkori univerzális mûveltség hatása alól ebben a tekintetben sem
vontuk ki magunkat.
…Az Aranybulla a nyugati, magasabb fokon álló hûbérjogi felfogás érvényesülését, az ezen érvényesülés érdekében
folytatott küzdelem eredményét tárja elénk. A király magát az egész ország hûbérurának tekinti, alattvalói is ennek
tartják, ebbôl a királyra nézve ugyanazon kötelezettségek járulnak, mint a hûbérúrra, az alattvalóknak vele szemben
ugyanazon kötelességei, de jogai is vannak, mint a hûbéreseknek a hûbérúrral szemben. Ez elsô pillantásra paradox
állításnak látszik, de csak olyan mentalitás mellett, minôt az uralkodó jogtörténeti iskola gondolkozásunkban szinte
meggyökeresített, amely szerint a hûbériség éles ellentétben áll a nemzeti fejlôdéssel, megakadályozza a nemzeti
alkotmány létrejöttét. Ez pedig téves állítás. Minden rendi alkotmány a hûbéri jogfelfogásból indult ki, melynek
alapja a szerzôdéses viszony hûbérúr és hûbéres között, melybôl mindkettôre egyformán származnak jogok és
kötelezettségek.”131 – 240-253.
Ezekkel az idézetekkel Eckhart felfogásának fény- és árnyoldalait arányosan igyekeztünk bemutatni, amint a
méltányosság megköveteli annak rögzítését is, hogy a Szent Korona tanáról alkotott nézeteit nem szabad megítélni az
1941-ben megjelent, adatokban igen gazdag könyve, “A Szentkorona-eszme története” és 1946-ban kinyomtatott
tankönyve (Magyar alkotmány- és jogtörténet) nélkül. E késôbbi mûveiben tompította nézeteit, sôt tartózkodott az
ítélkezô hangvétel túlságba vitelétôl.
Nemcsak a méltányosság, de a tények iránt kötelezô tárgyilagosság és Eckhartnak a késôbbi alkotmánytörténeti
irodalomra tett meghatározó hatása is megköveteli, hogy 1946-os tankönyvébôl szószerint idézzük “A szentkorona-
eszme” címmel írottakat.
“A korona, a királyi hatalom jelképe, a XIII. században kezd Angliában és Franciaországban, mint a királyi
hatalomhoz tartozó, attól el nem idegeníthetô birtokok tulajdonosa szerepelni. Az egyház, amely egyfelôl a hívek
szabadságjogait védelmébe vette a zsarnok királlyal szemben, másfelôl a királyi hatalmat anyagi alapjainak a
megôrzésével akarta fenntartani. Az erre szükséges ingatlanok alkották a korona jogát (ius coronae). A XIII. és a
XIV. században, mint láttuk, mind az angol, mind a magyar, majd késôbb a francia királlyal is koronázásakor esküt
tétetett le a pápa, hogy koronája jogait megtartja és az elveszetteket visszaszerzi. Hogy mely birtokok tartoznak ide,
az a XVI. századig nem volt megállapítva. (1514:1. tc.) Ez a király megítélésétôl függött, aki »a királyi korona
sérelmére« eladományozott jószágokat idônként visszavette, hogy »a korona szabadságát« helyreállítsa, miként az az
egyház támogatásával a XIII. században ismételten megtörtént.
A király személye és méltósága, melyet a koronázással nyert el s amelynek jelvénye a korona, szorosan
összefonódnak és azért a királyi oklevelekben gyakran van szó a korona tiszteletérôl, dicsôségérôl, hasznáról.
Mindaz, ami a király személyét és méltóságát emeli, növeli a koronát is tekintélyben, vagyonban, ami pedig a
királynak erkölcsi vagy anyagi kárt okoz, a korona sérelmeként szerepel. A hûség, amellyel az alattvalók a királynak
tartoznak, a koronára is átszármazott. Aki a király ellen fellázad, hûtlenséget követ el a koronával szemben. A
hûséget az alattvaló elsôsorban katonai erények gyakorlásával mutatja ki s ha ez a hûség áldozatkészségrôl tesz
tanuságot, »a szentkorona híve« megérdemli, hogy a király ôt adományban részesítse. Az ilyen, mint a király
mondja: »nekünk és a mi királyi koronánknak« (nobis et coronae nostrae regiae) tett szolgálatot.
A XIV. század óta a korona nemzetközi szerzôdésekben is, mint az állam jelképe szerepel, elôször 1381-ben a turini
békében, amelyben a velencei köztársaság évi adófizetésére kötelezi magát a királynak és »a királyságot képviselô
koronának«. Az Anjou-korban még a király és a korona együtt képviselik az államot, pótolják a hiányzó
államfogalmat. Mikor 1401-en Zsigmondot az ország bárói fogságra vetik és ôk gyakorolják a koronából eredô
királyi jogokat, a korona egyedül marad az államhatalom alanya, az országnagyok a korona felhatalmazásából
(auctoritate juris-dic-tio-nis sacrae coronae) intézkednek, az inerregnum idejére megvésetik a szent korona pecsétjét
ezzel a körírással: “Magyarország szent koronájának pecsétje” (sigillum sacrae coronae regni Hungariae), a pecsétet
ôrzô kancellár pedig a szentkorona kancellárjának címét vette fel.
*Zsigmond uralkodása alatt a király személye egyre inkább háttérbe szorul az ország koronája (corona regni

Hungariae) mögött, mikor az államhatalomról van szó. Ez a szemlélet, a korona, mint az államhatalom alanya,
jelképe az ország lakosságának szélesebb rétegeiben is elterjedt, nem maradt meg a királyi kancellária gyakorlatán
belül. Erre alkalmat adott elsôsorban az az eljárás, amely szerint a perdöntô eskütételt megelôzô tanu-ki-hall-
gatásoknál minden rendû és rangú tanút »Istenben való hitükre és a király, meg az ô szent koronája, (avagy
Magyarország szentkoronája) iránti hûségükre« eskették meg, kötelezték igazmondásra. Ez az eskü gyakran nagyobb
tömegek jelenlétében hangzott el, így a nádori közgyûléseken. A hûség, amely az ország lakosait eddig a király
személyéhez és általa a koronához fûzte, a XV. század óta az ország koronájához és azon keresztül a mindenkori
királyhoz, a korona viselôjéhez kapcsolta. A személyes hûség, amely sokban emlékeztetett a hûbéri hûségre,
magasabb fogalomnak, az állampolgári hûségnek adott helyet. Az országot lakói nem a király, hanem a törvényben is
a szentkorona országának tekintik: (1439: 16. tc.) »Magyarország szentkoronájának alattvalói.« Bármely országrész
vagy kisebb terület leszakítása annyit jelent, mint a szentkoronától való elidegenítés. Ha viszont visszaszerez a király
valamit, ami az ország területébôl elveszett, az újból »a szent korona tulajdonába« kerül vissza.
A korona nemcsak területileg jelentette az államot a XV. században. Ha nincs király, a korona védi meg az alattvalók
jogait, a korona az államérdek alanya. A király jövedelmei a koronáéivá válnak, a királyi kincstár a szentkorona
kincstárává. A magtalanok és a hûtlenek birtokai a szentkoronára szállnak vissza. Így lesz a korona öröklési joga a
birtokokban a királyi adomány forrásává a XV. század második felében.
A szentkorona nemcsak a szûkebb értelemben vett magyar királyság, hanem a magyar király hatalma alatt álló, egész
terület egyesítôje is. Miként Angliában már a XIII. században a koronában látták a birodalom területi felségjogának
jelképét, úgy Magyarország melléktartományai is a szentkoronának vannak alávetve a XV. században “a szentkorona
orsz*ágai”, ami a magyar királyság “szuverénitását” fejezi ki idegen területek felett. Ezzel a felfogással találkozunk a
dalmát köztársaságok, fôleg Ragusa, de Velence írásaiban is.
A koronában, mint az államhatalom birtokosában, részeseknek a külföldön, különösen Velencében a királyon kívül a
nagyurakat, az ország báróit is tekintették, akik a királyt választották, tanácsában jelen voltak, az ország fontosabb
ügyeiben résztvettek.
Tágabb körû volt már ebben az idôben a cseh korona, amelyet a király személyétôl teljesen elválasztva, a rendek
képviseltek. A »corona regni Bohemiae« a cseh államterület feletti szuverénitás alanya, amely egyesíti magában az
egyes területek feletti uralmat. Ha új területek csatlakoznak a cseh királysághoz és elismerik ennek felsôbbségét, a
hûségeskü a koronának jár ki. A korona (koruna æeská) a cseh birodalmi terület védôje, az államterület
integritásának képviselôje. Nemzetközi szerzôdésekben, mint szerzôdô fél szerepel, akárcsak a magyar korona.
Vannak olyan szerzôdések a XIV. századból, melyeket a magyar király, illetôleg a magyar korona kötött a cseh
koronával. Míg a XIV. században a korona inkább a királyi méltóságot jelentette, a XV. században már kizárólag a
rendek képviselték. Ez a változás azzal függ össze, hogy a huszitizmus idejében a rendi országgyûlés keríti
hatalmába az állam vezetését. A rendek a korona nevében lépnek fel, kötnek szerzôdést az újonnan választott
királlyal és kötelezik ôt arra, hogy tartsa meg »a korona tagjainak« jogait.
Mind a magyar, mind a cseh koronaeszme kifejlôdésében a király és a rendek felett álló államszemélyiséget kell
látnunk. Mindkét koronaeszmében megvan a koronához tartozó területi és pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége.
Míg azonban az eszme Csehországban nem fûzôdött valamely reális koronához, Magyarországon a hagyományos
szentkoronához van kapcsolva. Sajátossága még a magyar koronaeszmének a csehvel szemben a hûség gyakori
hangoztatása, ami közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesített a szentkorona és az alattvalók
között.
Az egyházi eredetû koronaeszmén kívül a középkorban még egy általánosan elterjedt, ugyancsak az egyházi
gondolatkörbôl származó államelmélettel találkozunk: az államnak emberi szervezetként való elgondolásával.
Eredetét az egyháznak korporatív szemléletébôl veszi: az egyház *Krisztus misztikus teste (corpus mysticum
Christi). Ez a felfogás *Szent Pál tanításán alapszik. Ô tekinti a hívôk közösségét *Krisztus egységes testének és
*Krisztust a test fejének. Az organikus szemléletet a középkor gondolkozása az egyházi közösségrôl az államra is
átvitte. Minden ország, minden királyság a publicisták szerint test, amelynek tagjai vannak. Angliában már a XIII.
század végén feltûnik az a gondolat, hogy az ország test, területének részei pedig tagjai a testnek. A XV. század
folyamán pedig egyre sûrûbben találkozunk az állam antropomorfikus szemléletével, amelyben keresztény és
klasszikus gondolatok fonódnak össze. A német választófejedelmek a XIV. században testnek tekintették a
birodalmat és a birodalom koronáját, tagoknak az egyes országokat. Az egyházi eredetû koronaeszme és az

államtestgondolat egyesülése itt már megtörtént és a cseh birodalom kiépülése idejében *IV. Károly alatt ugyanezt a
szemléletet ott is alkalmazták.
Az organikus államszemlélet egyházi közvetítéssel Magyarországon is gyökeret vert. A királyi tanács már a XV.
században testnek tartja magát. A század közepén intézményessé vált országgyûléseken megjelent rendek is
használják a törvények bevezetésében azt a képet, hogy ôk az ország testét alkotják, az egész testnek, vagyis az
ország összes tagjainak képviseletében jelennek meg. Minden nemest az ország tagjának tekintettek, amint ezt
*Hunyadi János nemesítô oklevelei bizonyítják, amelyekkel a megnemesítetteket az ország tagjai sorába emelte. Az
országtest tagjai azok a városok is, amelyeknek jogában állott az országgyûlésen megjelenni. De nemcsak a szûkebb
értelemben vett országot tekintették testnek, hanem az egész birodalmat, a magyar szentkorona alá vetett összes
területeket is.
A koronaeszme és az organikus államszemlélet eredetileg egymástól különálló és hosszú idôn át külön fejlôdô
gondolat volt, mindkettô az egyházi eredetû európai mûveltség alkotó része. A XIV–XV. századtól kezdve már
voltak a két gondolatnak érintkezô pontjai, melyek lehetôvé tették tartalmi összevegyülésüket. A legfôbb állami
hatalomban, amely azelôtt kizárólag a királyé volt s amelyet a korona jelképezett, ekkor már mások is részt vettek,
sôt a királlyal egyenlô rangúakká és jelentôségûekké váltak. Azok, akik régtôl fogva a »regnumnak« a tagjai. A
korona másfelôl az ország területét, a birodalom területi összetartozását is jelentette, miként a regnum is minden
idôben. Könnyen érthetô tehát, hogy itt is, ott is felbukkan a koronagondolat és az organikus szemlélet
összeolvasztása, nem állambölcselôknél vagy jogtudósoknál, hanem a gyakorlati életben: a királyi kancelláriában.
Beszélnek a XV. században »az egész cseh korona közösségérôl«, ami mutatja, hogy a korona a cseh rendek
gondolkozásában korporatív fogalommá fejlôdött. Angliában is szó volt a már e század elején a korona tagjairól.
Magyarországon a koronagondolat és az államtest képének összekapcsolása *Werbôczy István, a magyar szokásjog
összegyûjtôjének mûve volt. Tripartitumának alapelve az »una et eadem libertas«. Az ország jogainak tárgyalása
azzal kezdôdik, hogy minden fôpap, báró és nemes ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezi, a fôúrnak nincsen
nagyobb szabadsága a köznemesnél. Ezt a tételt Werbôczy a nemesség eredetérôl szóló történeti elbeszéléssel
támasztja alá, amely szerint minden nemesség egyformán jött létre. Miután a magyarok, a közösség, minden
külömbség nélkül királyt választottak, mondja Werbôczy, a nemesítés és a birtokadományozás jogát a közösség a
maga akaratából “az ország szentkoronájának joghatóságára” és következésképpen a koronázással a királyra ruházta.
»Ettôl fogva már az egész nemesség eredete bizonyos viszonos átruházásnál és kölcsönös kapcsolatnál fogva annyira
összefügg, hogy el nem szakítható és egyik a másik nélkül nem történhetik«, mert a fejedelmet a nemesek választják,
a nemeseket pedig a fejedelem teszi azokká. »Az ilyen nemeseket az említett részesedés- és összeköttetésnél fogva a
szent korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának alávetve
nincsenek.« Az egész nemesség tehát a királytól van, viszont a királyi hatalom az egész nemességtôl. Minden nemes
egyformán a szentkorona tagja és csak az ô akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. Erre a tételre nem
mint közjogi tanra, hanem a nemesi egyenlôség, a nemesi »demokrácia« bizonyítása végett volt Werbôczynek
szüksége.
Azt, hogy a király jogait a rendek beleegyezésével végbemenô koronázással nyeri el, s így azt a rendek reá
átruházzák, már 1440-ben megállapították. Az az állítás azonban, hogy minden nemes a szentkorona tagja a
Tripartitum elôtt sehol sem fordul elô, de természetes lehetett Werbôczynek, hiszen már a XV. század közepén
elismert tény, hogy minden nemes tagja az országnak. Werbôczy korában pedig a köznemesek is megszerzik és
törvényben biztosítják maguknak a királyi tanácsban való részvétel jogát s így birtokába jutnak annak a kiváltságnak
is, amely eddig az elôkelôt a köznemestôl elválasztotta.”130 – 114-120.
Nincsen olyan nagy különbség akár *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc szövegei között, hogy ne lehetne jó képet
alkotni a Szent Korona tanáról. Aki tehát csak Eckhart 1946-os tankönyvét olvassa el, azt nem éri meglepetésszerûen
Timon vagy *Hajnik fejtegetése, eltekintve a pátosztól, illetve annak hiányától. Az eltérés a szerzôk világnézetében,
a magyar történelemhez és közjoghoz való kapcsolatuk, viszonyuk eltérô voltában, értékeik és érték-sorrendjeik
különbözôségében keresendô és található. Hajnik és Timon jogászok voltak, a magyar közjog elkötelezett hívei és
mûvelôi. Ôk a közjogot szerették és találták meg a történelemben, míg Eckhart a történész az empirikusan
megragadható, oklevelekben élô történelmet kereste a közjogban. Ahol nem talált történelmet, ott tagadta a közjog
létezését.

Nézzük meg az 1931-es esztendô néhány okiratát, parlamenti jegyzôkönyvet és értekezést. A kor levegôjét érezve
felfedezhetjük a sokat dicsért és esetenként – mint történetünkben is – semmibevett közjogi gondolkodás sajátos
voltát. Az országgyûlés képviselôházának 494. ülésén, 1931. április 29-én *Kálnoki Bedô Sándor országgyûlési
képviselô felszólalásában többek között ezt mondta:
“Mint jogász meg kell állapítanom, hogy a jogi oktatással szemben bizonyos történeti tendenciák érvényesülnek.
Megengedem, hogy a közélet túlságosan el van jogászosodva és némelykor azokat a pozíciókat is, ahol nem jogászi
képesítésre van szükség, jogászokkal töltik be. Helyesnek tartom tehát azt, hogy a túleljogászosodás a magyar
közéletben a szükséges mértékig visszaszoríttassék; ez azonban nem érinti a jogi oktatás kérdését. A jogi oktatást
meg kell hagyni a mai jogi oktatás színvonalán s illetve visszafejleszteni nem szabad. Már ezelôtt két évvel egyik
költségvetési beszédem keretében rámutattam egy feltûnô jelenségre, arra, hogy Budapesten a jogtörténeti tanszékre
kineveztek egy nemjogászt és már akkor is aggodalmamat fejeztem ki aziránt, hogy egy nemjogász ember a
jogászifjúságnak kellôkép tudja-e elôadni az alkotmány és jogtörténetet és kellôkép tudja-e erre a jogászokat tanítani.
Aggodalmam, sajnos, bevált, mert olyan vita vetôdött fel a napokban a magyar közéletben a jogtörténet és általában a
történetírás körül, amely nem kívánatos.
Igen t. Ház! Annak dokumentálására, hogy ifjúságunknak bizonyos új irányban való tanítása, egész alkotmányos
jogtörténetünknek bizonyos új irányban való átdolgozása mennyire nem kívánatos, különösen nem a külföld felé való
vonatkozásban, errenézve csak a következôket kívánom az illetô egyetemi tanár úr állásfoglalásából felolvasni
(olvassa): »Meglepô biztonsággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk
ezer évére, amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vették
át. Ha ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, amint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában
közjogászaink teszik, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a jogtörténeti
iskola keblén feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk.«
Az Aranybulláról például ilyen megállapítást olvasunk: »Az Aranybulla a nyugati magasabb fokon álló hûbérjogi
felfogás érvényesítését, az ezen érvényesülés érdekében folytatott küzdelem eredményét tárja elénk« stb.
Az pedig egyszerûen kétségbeejtô, amit a magyar szent koronáról tanítanak. Tudományos dologról lévén szó, én itt
ezt csak demonstrálni akartam. Nem kívánok itt az illetô professzorral tudományosan perbe bocsátkozni, semmi
közöm az ô tudományos meggyôzôdéséhez, ez egészen az ô dolga. (*Pakots József: Betörnek a történelem
szentélyébe ezek a barbárok!) Nem ebbôl a szempontból teszem a kérdést szóvá, hanem abból, hogy itt megindult
egy tudományos folyamat, amely lehet a legkiválóbb erôk tendenciája s lehet a legnagyobb jóhiszemûséggel eltelve,
de ennek dacára mindenesetre rombolást végez. (Úgy van! Úgy van! Jobb felôl.) Rombolást végez két irányban:
elôször az ifjúság lelkében, másodszor pedig a külföldön a mi megbecsülésünk értékelésében. Szomorúan kell
megállapítanom, hogy ezekre a tanításokra már hivatkoznak a külföldön s velünk szemben citálják saját
professzorunk tanítását.
Tovább megyek. Saját fülem hallatára nyilatkozott meg egy nagyon elôkelô francia ember, aki – miután véletlenül az
illetô professzor úrnak germán neve van – azt mondotta: Persze, a magyar alkotmány fejlôdése is germán kézbe van
letéve.
Nagyon jól tudom, – ismétlem – hogy a tudományba beleszólni nem szabad, de a tudomány is bizonyos megérzéssel
kell, hogy legyen, és bizonyos történelmi hagyományokat és relikviákat respektív kézzel kell hogy kezeljen. A mai
kor úgyis elég sivár és ha a mai kornak van valami feladata, az a visszaemlékezés és a multakból való
táplálkozás elsôsorban. (Úgy van! Úgy van!) Ne igyekezzünk minden átértékelni, úgyis elvégzi azt az idô, –
sajnos – de sajátmagunk ne segítsünk ebben.
Arra kérem az igazságügyminiszter urat, hogyha csakugyan komolyan szóbakerül a jogi oktatás reformja, akkor
méltóztassék különös figyelmet fordítani arra, hogy a jogászképzés milyen irányba és milyen kezekbe kerül.”
Erre így válaszolt *Zsitvay Tibor igazságügyminiszter:
“A felszólalások során hallottam *Kálnoki Bedô Sándor t. barátomnak egy igen érdekes megjegyzését, aki a
jogászképzéssel kapcsolatban egy vitát hozott ide, amely a jogtörténeti tanszék ezidôszerinti budapesti professzora és
általában a magyar jogászi világ közt folyik. Senki nálam jobban nem tiszteli és nem becsüli az egyetemi

tanszabadságot. (Halljuk! Halljuk!) Az a meggyôzôdésem azonban, hogy ez a tanszabadság az igazság és nem

tévedések hirdetésére való. (Úgy van! a jobboldalon.) Nem arrogálom magamnak a jogot, hogy egy tudományos
vitában ítéletet mondjak, ezt a tudományos fórumok fogják megtenni, kétségtelen azonban, hogy nem nézhetem
nyugodtan és elismeréssel azt a mûködést, amely olyan szellemet visz a magyar jogtörténet tanításába, amely a
magyar jogászi lelkülettôl és az általános magyar jogászi gondolkodástól idegen.
(Si-mon András: A jogtörténészekével szemben is idegen! Timonnal szemben is idegen!)
Meg kell vallanom, fájdalmasan érintett az a lekicsinylô hang, amellyel a magyar jogtörténet egyik kiváló elhúnyt
egyéniségének munkásságát lebecsülték. *Timon Ákos egyénisége nem kezelhetô úgy, mintha soviniszta lett volna,
aki csak túlzásokkal foglalkozott és az ô lelkes magyar érzése, amelyet tankönyvében kifejezésre juttatott, nem
kezelhetô úgy, mintha az a tudományos színvonalról való leszállását jelentené. (Úgy van! A jobboldalon) Emlékszem
arra, amikor Timonnak ez a könyve megjelent és tudom, hogy amikor Timonnak ez a könyve a magyar ifjúságnak, az
egyetemen levô ifjúságnak, az elsô éveseknek kezébe került, milyen óriás hatással volt és azt tartom, hogy a magyar
jogtörténetben az olyan kifejezések, amelyek a magyar jogtörténet jelentôségét lelkesen is aláfestik, méltó helyen
vannak, mert ha valaki: a magyar jogász büszkén gondolhat a magyar jogfejlôdésre és a magyar jogászi múltra, a
magyar jogtörténet tanulságaira. (Úgy van! a jobboldalon.) Ha tehát a t. professzor úr szakítani kíván azzal az
iskolával, amely eddig közmegelégedésre mûködött és ezt azzal kezdi, hogy egy tiszteletreméltó régi professzor
mûködését lekicsinyli, akkor én a magam részérôl azt mondom, hogy nemcsak Timon professzor, aki szavaiban talán
igazán sok lelket is öntött és könyvében igen sok és szép virágos koszorút font a magyar jogalkotó géniuszra, hanem
sokkal szárazabb magyar jogászok is olyan álláspontot vallanak, amely merôben ellentétes a professzor úr újító
törekvéseivel. (Úgy van! Úgy van jobbfelôl. – *Simon András: Visszafelé nem lehet történetet csinálni!)
*Grosschmid Bénirôl senki sem mondhatja, hogy költôi fantáziával dolgozik, de egyike a legnagyobb magyar jogászi
elméknek. Grosschmid Béninek olvastam egyszer egy értekezését »Gladstone és az ingatlan zálog« címmel s ebben a
nagyszerû mûvében utal ô arra, hogy az ôsi magyar jog, amely *Werbôczyben testesült meg, milyen sok
hasonlatosságot mutat, nemcsak az akkori, hanem a ma is hatályos angol joghoz. S amikor ô ezt a kérdést odavetette
a közvélemény elé és a tudomány asztalára, akkor érezte azt a kötelességet, hogy ezt a kijelentést ne csak odadobja,
hanem széjjelboncolgatva alapos bizonyítás tárgyává is tegye. Így jelent meg az 1928-ik évben az a nagyszerû
kétkötetes tanulmánya, amelyet minden magyar jogásznak ismernie kellene és amelyet talán ismer a jogtörténet
professzora is. Mondom, talán, mert következtetéseibôl az ellenkezôre is lehetne következtetnem.
Ez a könyv »Werbôczy és az angol jog« címmel jelent meg. Ennek a munkának I. fejezete a következô címet viseli:
»Több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk.« Azt érti ez alatt, hogy a mai angol jogban több van Werbôczybôl,
mint amennyi van az ôsi magyar jogból a mai hatályos jogunkban. Azt mondja (olvassa): »hogy az 1848 elôtti hazai
birtokjogai mai angol jog mezején élô valóság alakjában jelennek meg szemeink elôtt, mintegy halottaikból
feltámadva és a modern lét keretibe sajátosképpen beilleszkedve.«
Azt mondja továbbá (olvassa): »A mai angol jogban, annak intézményei, fôképpen pedig jogmûveltségi jellemében
több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk. – Amidôn az angol szöveget forgatom, mintha csak Werbôczyt
hallanám.« Ezeket az általánosságban tartott kijelentésett két köteten át bizonyítja.
Azután így folytatja (olvassa): »Az angol honon kívül egyedül mi magyarok valánk képesek a monarchikus szabad
alkotmányt az arra legkedvezôtle*nebb illetô évszázadokon keresztül is megôrizni. A magyar alkotmány a
szent korona elmélete által talán még az angolt is elhomályosító grandiozitású szellemi és
nemzeti alkotás.«
Ezt nem *Timon Ákos mondotta, akit talán túlfûtött a saját tárgya iránti lelkesedés; ezt egy olyan magyar jogászi
elme mondotta, aki a magyar magánjogban, a legnehezebb jogászi problémákban elmerülô száraz, de világos
koponya.” 238 – 189-190-205
*Gróf Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter pedig a tanszabadságra hivatkozva elhárította a miniszteri beavatkozás
igényét. Ô ugyanis jól tudta, amit talán Eckhart nem érzett, hogy politikai, pontosabban nemzetpolitikai kérdésrôl
van szó, ami nem miniszteri utasítások ügye.
Mit szóltak a tudomány képviselôi? A hozzászólások a kor közjogászaitól (*Molnár Kálmán, *Egyed István és
mások) történészekig (*Szekfû Gyula, *Hóman Bálint, *Mályusz Elemér…) szélesebb kört öleltek fel.
Eckhart nem maradt magára, hiszen olyan elismert tudós állt mellé – nem egyedül –, mint Mályusz Elemér, a

középkori történelem jó ismerôje.

Itt nem lehet célunk a vita nem kis teret igénylô vázlatos ismertetése sem. Nézzünk azért egy-két szemelvényt
Molnár Kálmán, akkor pécsi egyetemi tanár, közismert közjogász és alkotmánytörténész 1931-ben megjelent
munkájából, amely címében is súlyos mondanivalót hordoz (Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar
alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya?). Lássunk ebbôl néhány reflexiót Eckhart dolgozatára:
“…az alig félremagyarázható szavak dacára se értjük, hogy mi kifogása van *Eckhart Ferencnek az ellen, hogy
jogtörténészeink és közjogászaink “alkotmányunk ezer évére” hivatkoznak. Azt talán csak nem tételezi fel *Eckhart
Ferenc alkotmánytörténészeinkrôl és közjogászainkról, de egyetlen épeszû magyarról sem, hogy az ezeréves
alkotmányunkra való hivatkozással azt akarnák jelezni, hogy alkotmányunk ma is ugyanaz, mint volt ezer év elôtt,
vagy akárcsak azt, hogy ezeréves alkotmányunk folyamatosan, megszakítások és zökkenések, stagnálások és
idônkinti visszaesések nélkül fejlôdött az ezer év elôtti alapokból. Annyira soviniszták (nem akarunk a szerzô által
használt ennél a kifejezésnél erôsebbet alkalmazni, még ha találóbb volna is az), talán csak még se vagyunk mi
magyarok, hogy olyan illuziókba ringassuk magunkat, mintha már “a honfoglaló magyarok oly fejlett alkotmányos
viszonyok között éltek volna, aminô még a XX. században is kevés nemzetnek adatott meg osztályrészül.”
Az ezer év.
Alkotmányunknak az éles gúny céltáblájává tett évezredére ilyen együgyû eszmekörben még talán soha senki sem
hivatkozott, de teljes joggal hivatkoztunk és hivatkozhatunk alkotmányunk ezerévére (az ezeréves
alkotmányfejlôdésre) abban az értelemben, hogy alkotmányunk egy évezreden át a vérszerzôdésben megnyilvánuló
alkotmányjogi alapgondolatból, hatalmas mérföldjelzôkön át (aranybulla, *III. Endre törvényei, ôsiségi törvény,
*Zsigmond törvényei, nádori törvények, *II. Ulászló törvényei, 1608., 1688., 1723., 1791., 1848., 1867. stb. stb. évi
törvényeken keresztül) nagyban egészben a jogfejlôdésnek rendes, bár gyakran göröngyös, néha meredek, néha lejtôs
útján, sôt itt-ott az országútról letérôk, s abba csak késôbb újra visszakanyarodó dülôútjain, – de mindig a nemzet
egész múltjával szakító és azt megtagadó forradalmi átalakulás nélkül torkollott bele ezerév múlva
alkotmányjogunk jelenébe.
És nehogy itt is a tudományos kritikát kiálló egykorú források biztos adatainak hiánya miatt a történeti tények
ismeretének fogyatékosságával vádoltassunk, meg kell említenünk, hogy ebbôl a szempontból egészen közömbös,
hogy a vérszerzôdés a szerzôdéskötésnek milyen formaságai mellett jött létre, sôt az is, hogy formaszerû
szerzôdéskötésként valóban létrejött-e, s sikerül-e történészeinknek e szerzôdés létrejöttét a tudományos kritikát
kiálló források adataival bizonyítani; nekünk elég az, hogy államiságunknak már csaknem bölcsôjénél *Anonymus
korában a vérszerzôdésben foglalt elvek úgy élnek a magyar köztudatban, mint alkotmányos életünknek kezdettôl
fogva érvényesülô alapjai.
Nemzeti önrendelkezés.
De *Eckhart Ferenc a jogtörténeti iskola kebelét feszítô sovinizmus lapjára írja jogtörténészeinknek és
közjogászainknak azt a tanítását is, hogy: “a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi
berendezésének maguk voltak a megalkotói” s ezt a felfogást szerinte: “a tudományos kritikát kiálló források adatai”
egyáltalán nem igazolják.
*Eckhart Ferenc itt abba a hibába esik, aminek helytelenségére ô maga figyelmeztet, amikor találó szavakkal
formulázza azt az – elvben legalább is – közkeletû axiómát, hogy: “a történeti kritika legfontosabb kelléke, hogy az
egyes korokat a maguk gondolatkörében, a maguk szemüvegén át nézzük, és ne vigyünk a múltba fogalmakat,
amelyek teljesen idegenek tôle.” Már pedig *Eckhart Ferenc csak akkor vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy a
“nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói”, ha az
önsorsáról rendelkezô nemzetet csak olyan alkotmányjogi keretek között tudja elképzelni államéletünk elsô
századaiban is, amilyen kereteket csak jóval késôbbi századok gondolatköre és világnézlete teremthetett meg a
nemzeti önrendelkezés formája és biztosítéka gyanánt. Csak akkor vonhatja kétségbe alkotmányfejlôdésünk ezer
éves voltát, ha alkotmányjogunk késôbbi vagy éppen mai terebélyes fáját keresi az ezer év elôtti források világánál, s
nem elégszik meg azzal, ha megtalálja azt a magot, azokat a csírákat, amelyekbôl mai alkotmányjogunk hatalmas
lombozata kisarjadt és fejlôdésnek indult.

Mert ha minden kort a maga gondolatkörében nézünk, akkor igenis az Anonymus szerint már Etelközben létrejött
vérszerzôdésben megtaláljuk azt az Eckhart által ismételten megcsipdesett “közjogibb irányú jogérzetet”, amelyet a
magyarság még “az ôshazából hozott magával”.
Amikor ugyanis az államélet bölcsôkorát élô nemzet az állama megszületésének emlékét a vérszerzôdés
gondolatkörébe beállítva szemléli, s az állami élet fundamentumát az akkori kor felfogása szerint az érvényesülés
legtöbb biztosítékát nyújtó formában megállapított abban a szabályban látja, hogy akik a vezért szabad akaratukból
választották fejükké, azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, – továbbá, hogy: amit a (a
hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak,” – ebben igazán bajos nemlátni a csíráját
azoknak a politikai jogoknak, amelyek a mai alkotmányosság magvát képezik, s észre nem venni a honfoglalásnak és
az azt követô államszervezésnek azt a közjogi jellegû eszmekörét, amely oly élesen elüt a germán hódítóknak
személyes vállalkozásaitól, s kíséretüknek (Gefolge) a vezérhez való viszonyától.
A vérszerzôdésnek az abszolut fejedelmi hatalmat kizáró, s a közügyek intézésének az arra hivatottak
közremûködésével való gyakorlását parancsoló rendelkezései bizony ma is élô alkotmányjogi szabályok, amelyeket a
nemzet még “az ôshazából hozott magával”, s amelyre mint fundamentumra épültek fel ezeréves alkotmányának
felsôbb emeletei.
Az aranybulla
Körülbelül így állunk a késôbbi jogfejlôdés korszakos jelentôségû történelmi forrásaival szemben is, amelyek közül
csupán az aranybullát ragadjuk ki, hogy *Ekchart Ferenc idevágó megállapításaira néhány megjegyzést tehessünk.
Forradalmi megmozdulás eredménye-e az aranybulla?

Már *Eckhart Ferencnek az a másoknál is elôforduló megállapítása, hogy az aranybulla forradalmi megmozdulás
eredménye, nélkülözi a jogi szabatosságot, mert hiszen maga *Eckhart Ferenc is jelzi azt, ami az aranybulla
bevezetésében világos szavakkal olvasható, hogy az aranybulla nem új jogokat csikart ki a királytól, hanem a királyi
joggal valóvisszaélések megszüntetését célozta. Már pedig az aranybullának ezt az alapirányzatát nem szabad olyan
kifejezéssel elhomályosítani, amely kifejezés jogi fejtegetés kapcsán alkalmazva természetszerûleg csak jogi
értelemben azaz a jogi terminus-technikus jelentésében szerepelhet, – mint ilyen az alkotmányfejlôdés igazolt
egyenes vonalával szemben egészen helytelenül és a források adataival ellentétben az alkotmányfejlôdés
megszakítására mutatna.
Még az aranybullának a végrendelkezési jogról rendelkezô IV. cikkére, amelyet Eckhart nem alaptalanul az eddigi
öröklési rendet megváltoztató újításnak tart, még erre a IV. cikkre sem alkalmazható a forradalmi jelzô, mert egy
régi, bármily fontos és jelentôs szabály megváltoztatása nem forradalom, legalább is a szó jogi értelmében.
Ha az aranybullának a régi szabadságot visszaállító rendelkezései közé néhány újítás be is csúszott, ez az aranybulla
bevezetô szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség ezirányban sürgetô kéréssel ostromolta II. Endrének, sôt már
királyi elôdeinek füleit, s *II. Endre “az ô kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván”, teljesítette a kérést, amihez
még azt a sokatmondó két szót is hozzáfûzi: “uti tenemur”, vagyis kijelenti, hogy királyi kötelességének ismeri, hogy
népének következetesen megnyilvánuló óhajtását teljesítse. Szinte bámulatos, hogy már a XIII. század elején úgy jön
létre az aranybulla, mint a késôbbi törvények: a nép óhajtását teljesítô királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis
nem forradalmi úton, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerû útján. Aki az ilyen változtatást
forradalminak nevezi, az abból a lehetetlen alapgondolatból indul ki, hogy az alkotmány a jog rendes medrében nem
változhatik, s minden változás forradalom eredménye.
Volt-e az aranybullának aktuális jelentôsége?

De azt is mondja *Eckhart Ferenc, hogy az aranybulla IV. cikkének engedménye “éppen úgy nem lépett életbe, mint
az aranybulla egyéb engedményei”. Továbbá, hogy “az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben csekély aktuális
jelentôséggel birt. A király nem tartotta meg a benne foglalt engedményeket, bár néhány év múlva újabb okmányban
ismételte meg ôket. Az aranybullával nem kezdôdött új korszak az alkotmányfejlôdésben”.
Meddô dolog volna vitába bocsátkozni afelett: kezdôdik-e az aranybullával új korszak az alkotmányfejlôdésben. A
történelemnek korszakokra osztása a tudományos rendszerezés kérdése, s e tekintetben egyszerûen tudomásul kell
vennünk, ha másnak a mieinktôl eltérô véleménye van. Hogy azonban az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben

csekély aktuális jelentôséggel bírt volna, ennek az állításnak már a szemébe kell néznünk.
Ha a jogi formalizmusnak ebbe a régi korba alig beleillô gondolatkörében vizsgálnánk a kérdést, akkor azt lehetne
mondanunk, hogy valóban kevés közvetlen hatása volt az 1222. évi dekrétumnak, hiszen már 9 év múlva, 1231-ben
eltörölte azt *II. Endrének egy újabb dekrétuma. Jus posterius derogat priori. Csakhogy ha ezt az újabb dekrétumot
megnézzük, azt látjuk, hogy ez csak formailag váltja fel, de lényegileg “megismétli” (amint Eckhart mondja) az
aranybullát, néhány olyan változtatással, ami az aranybullában nem érvényesülô egyházi befolyásnak nyitja meg az
útját. Az 1231-iki dekrétum ugyanis az esztergomi érsek által kimondható egyházi átok biztosítékát teszi az 1222-iki
dekrétumnak a fegyveres ellenállás jogát elismerô utolsó cikke helyébe.
De IV. Bélának 1267-iki és III. Endrének 1290-iki dekrétumai is az aranybulla újabb átírásai és megerôsítéseiként
jelentkeznek, *Nagy Lajos pedig a nemesség kérésére már nem is az aranybulla késôbbi átírásait, hanem annak elsô
szövegét erôsíti meg az 1351. évi ôsiségi törvényben.”
A tudományos kritikát kiálló források adataival nem igazolt ugyancsak merész állításnak tûnik fel tehát Eckhartnak
az a megállapítása, hogy “aktuális, közvetlen hatása az aranybullának az alkotmányfejlôdésben egyáltalában nem
volt és ebbôl a szempontból ép oly meg nem valósított törvény volt, mint a középkorban számos más törvényünk”.
Hiszen látjuk, hogy a nemzet már az aranybullát közvetlenül követô korban (és nemcsak késôbb!) állandóan az
aranybullában lefektetett szabályokban ismeri fel jogrendjének alapjait, amelyeknek újabb és újabb megerôsítéseit és
biztosításait királyaitól állandóan követeli és meg is kapja, sôt – amint mindjárt látni fogjuk, – az aranybulla
rendelkezései az állami életben gyakorlati alkalmazást is nyernek.
A jogászi szemlélet
*Eckhart Ferenc azt állítja, hogy a “jogi mûveltségû magyar ember történeti felfogása homlokegyenest ellenkezésbe
jutott a történeti mûveltségû magyar ember szemléletével.” Ámde, ha ez a megállapítás, nem ugyan általánosságban,
de szórványosan fedi is a tényeket, ennek nem okvetlenül a jogászok történelmi ismereteinek vagy történetszemléleti
módszereinek fogyatékossága az oka. Lehet ennek más oka is: a történeti adatoknak helytelen jogi megítélése, vagyis
a téves jogászi szemlélet egyik-másik történészünknél.
A jogászi szemlélet szempontjából a formalizmus szerepére és jelentôségére kell reámutatnunk.
Rendkívül érdekes jelenség, hogy a jogi formalizmus egyrészt a jogalkotásban, másrészt a jogszabályok
értelmezésében és alkalmazásában merôben ellentétes irányú fejlôdést mutat.
A jogalkotás fejlôdési vonala a formalizmus irányában halad. A szokásjog kötetlenebb formái egyre inkább háttérbe
szorulnak az írott jogalkotás kötöttebb formáinak térfoglalása következtében, mert 1. ezáltal válik a jog biztosabbá;
erre céloz Werbôczy is: “ami összevetésbôl ered, nem annyira bizonyos, mint a határozottan kifejezett”, 2. ezáltal tud
a jog az élet egyre gyorsabbodó ütemével lépést tartani; utal erre Werbôczy is: “a törvény úgy különbözik a
szokástól, mint a rögtönös a folyamatostól (tamquam mo-men-taneum et successivum), mert a hallgatólagos dolgok
lassubb lépésben haladnak, mint a nyiltan kifejezettek. A szokást a nép tulajdonképen be sem hozhatja rögtönösen,
hanem csak folyamatosan”. (HK. Elôb. 11. c. 2. §)
Viszont a már létrejött, kialakult jogszabályok értelmezésénél és alkalmazásánál a fejlôdés vonala éppen
ellenkezôleg, a merev formalizmus béklyóinak feloldása felé halad. Amíg a jogalkotás fokozódó formalizmusa
biztosabbá, – a jogértelmezés és jogalkalmazás csökkenô formalizmusa önlényegével összhangzóbbá, igazságosabbá
teszi a jogot.
Bizonyos igaz, hogy a jog a formák világa. A jog valóban mindig forma, de csak az alaposan képzett jogász látja meg
azt, hogy a jog nem csupán forma, hogy a jog külsô formáinak burkában az anyagba halhatatlan lelket lehelô lényeg
valósul meg, és kell, hogy megvalósuljon, mert különben a jog burkából elszállt lélek után hulla marad vissza, amely
fertôz és pusztít. A kezdô jogász csaknem mindig paragrafusjogász. Csak a formákat látja, amit persze jóval
könnyebb észrevenni és meglátni, mint az elvont lényeget. A kezdô jogász rendszerint csak a törvényszavakat, a
szavaknak Pro-krusz-tesz ágyába szorított jogfogalmakat és jogtételeket boncolgatja, – míg a valóban képzett jogász,
nem a formákon felül vagy azokon kívül, hanem a formákban megtalálja a jog lelkét, a jognak azt a transzcendentális
magvát, aminek felismerésére a jogvilág szélesebb területét átölelô, abban tájékozódni tudó, a jogi szemlélethez
hozzászokott jogászi szem szükséges. Jogi tanulmányaink elsô napjaiban tanuljuk, de csak sok tanulás után megy át
vérünkbe, a római jogásznak klasszikus figyelmeztetése: scire leges non est, verba earum tenere, sed vim ac
potestatem. (Celsus. Dig. XXVI.)

Az elmondottak nemcsak a mai jog felismerésére és alkalmazására vonatkoznak, hanem a jognak a történeti
szemléletére is, anélkül, hogy a mult jogát a mai jogfelfogás szemüvegén keresztül néznénk. Áll ez fôkép az
alkotmányjog fejlôdésének történeti szemléletére, ahol a jogszabályok a régi korban kevésbbé voltak szavakkal
fixirozva, mint a magánjog területén, – ahol (t.i. az alkotmányfejlôdésben) az élet hétköznapjain a jog nem csapódott
le olyan éles formákban, mint a magánéletviszonyokat naponkint rendezô és megrögzítô tényekben, oklevelekben, “a
tudományos kritikát kiálló források adataiban”. A régi korok közjoga inkább a jogi közfelfogásnak, a nemzet
jogalkotó géniuszának, a személyileg hol kiválóbb, hol gyengébb hatalomkezelô ellen vívott folytonos harca – néha
elnézô és megalkuvó, néha türelmetlen és intranzigens küzdelme – az érvényesülésért. Itt az érvényesült formáknak
esetleg még oly biztos felismerése sem juttat bennünket közelebb a nép jogi felfogásának, a jogi forma lényegének és
igazi tartalmának felismeréséhez.
Az alkotmányfejlôdés jogi szemléleténél bizonyára nem apodiktikus igazságok tehát azok, amiket *Eckhart Ferenc
formuláz: “törvény és szokás, törvény és oklevél olyan viszonyban állnak egymással, mint jogi prog-ramm és jogi
élet. A jogi tények és ezek alapján a jogelvek az oklevelekbôl ismerhetôk meg. Ha az oklevél ellentmond a
törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô.”
Amit Macaulay az angol jogfejlôdésre vonatkoztatva megállapít, bizonyos fokig nálunk is igaz: “Most közönségesen
úgy tartják, hogy a kormányt, mely kénytelenség nélkül túlhágja hatalma korlátjait, szigorú megróvás alá kell venni a
parlamentben, s azon kormánynak, mely nagy szükség által kényszerítve, s tiszta szándokból lép túl hatalomkörén,
haladéktalanul felmentési határozatot kell kérnie a parlamenttôl. De a XIV. és XV. századbeli angolok nem így
gondolkodtak… Míg a kormányzat szelleme általában szelíd és népszerû volt, (pl. nálunk *Nagy Lajos) hajlandók
voltak fejedelmöknek némi szélesebb tért engedni. Ha oly célokra, melyek közönségesen jóknak ismertettek, a
törvényen túlcsapongó erélyt fejtett ki, (pl. nálunk Szent István, vagy I. Mátyás), nemcsak megbocsátották neki, sôt
megtapsolták, s míg kormánya alatt biztosságot és jólétet élveztek, nagyon is készek voltak elhinni, hogy aki
neheztelését magára vonta, mind megérdemelte. Azonban ez engedékenység nem volt határtalan; nem cselekedett
bölcsen, amely király sokáig bízott az angol nép ez engedékenységében. Megengedték olykor az alkotmányosság
vonalát áthágnia: de maguk részére is kötelezték a jogot, e vonalat átlépni, valahányszor a király visszaélései által
felriasztattak. Ha nem elégelvén egyesek alkalmi elnyomását, nagy tömegeket merészelt elnyomni, alattvalói tüstént
a törvényekre, s ha ez nem volt elég, a csaták istenére hivatkoztak.
…Nem azért engedelmeskedtek ôseink, mert természetükben volt, hogy az erôsebb elôtt meghajoljanak, hanem azért,
mert az okos parancsok iránt tanusított engedelmességnek közvetlen hasznát látták és mert a nagyságnak önként
meghódoltak. Ki ne látná, hogy az ilyen viszony nem abszolutizmus, nem biztosít állandó engedelmességet, mert
csak addig áll fenn, míg megvan az egyén felsôbbsége…” “A király az elsô magyar ember, de nemcsak neki van
joga, s az övé nem szentebb a nemzeténél. A nemzet akarata emelte a trónra, miként, hite szerint, a királyságot is a
nemzet alkotta meg.
…Bizony az alkotmánytörténeti fejlôdés vizsgálatánál nem áll az, hogy a jogelveket elsôsorban az oklevelekbôl
ismerjük meg, és ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô. Fôkép nem alkalmazhatók
ezek a szépen hangzó irányelvek a magyar alkotmányfejlôdés vizsgálatánál, ahol sok évszázados, a nemzet jogászi
géniuszát meg nemértô és sokszor csak a fizikai erôre támaszkodó uralom olyan jogi tényeket, olyan okleveleket,
olyan diplomákat, a tudományos kritikát kiálló források olyan adatait létesítette, amiket a magyar nép soha, –
nemcsak a ma szemüvegén át nézve, hanem a múltban sem, – soha jogosnak el nem ismert, amit – sokszor
fogcsikorgatva – csupán tûrt, várva, amíg saját jogalkotó géniuszának szava megszólalhat és meghallgatást
követelhet.
Nálunk az alkotmányfejlôdés terén évszázadokon keresztül olyan dualizmus érvényesült, ahol az egyszerû jogi
formulákkal operálni nem lehet, ahol az oklevél tanusága mellett a törvény nemcsak mindig nem mellôzhetô, de
rendszerint nem mellôzhetô, sôt ahol még a törvény is csak a magyar népnek egyébként kétségkívül megállapítható
államszervezô koncepciójával összemérve s azon átszûrve magyarázható. Mert nálunk az élet nemcsak olyan eseteket
produkál, amikor a jogélet nem alkalmazkodott a törvényhez, de olyan eseteket is, amikor a nép jogi meggyôzôdése
sem királyi szentesítéssel megpecsételt törvényi formát ölteni nem tudott, sem a gyakorlati életben való érvényesülést
kiküzdeni nem bírta, és mégis jog volt, vagy jog maradt, mert mint Werbôczy mondja: nem a cselekvések, hanem a
nép jogi meggyôzôdése teszi a szokásjogot.
S ha *Grosschmid Béni helyesen állapítja meg, hogy létezhetik szokásjogi tétel, amely valamely régen érzett, de

alkalom híján eddig meg nem nyilvánulhatott jogi meggyôzôdésnek felel meg, ezt a magyar alkotmányfejlôdés
történeti szemléleténél nem szabad figyelmen kívül hagynunk ott, ahol a népnek egyébként tisztán és bizonyíthatólag
jelentkezô jogi meggyôzôdése hosszú idôkön keresztül nemcsak jogszabályokban lecsapódni, de még csak jogi
aktusokban érvényesülni sem tudott.
*Eckhart Ferenc tiszta megértéssel és szépen fejtegeti a középkori szokásjog jelentôségét, s a törvénnyel szemben
kétségtelen predomináló szerepét. Nem látja azonban a szokásjogban a spirituális elemnek a materiális tények
(oklevelek) felé emelkedô jelentôségét. A jogi meggyôzôdésre csupán az eredménybôl tud következtetni, pedig
éppen a magyar jogélet kutatójának soha se szabadna elfelejteni, hogy a magyar jogfelfogás megtermékenyítô és ható
erôit sokszor olyan tereken is ki lehet mutatni, ahol a gondolat a tények viliágában jelentkezô akadályokat leküzdeni
nem bírta, s így oklevelekben le nem csapódhatott. A magyar jogi felfogást nemcsak a pozitívumokban lehet
feltalálni, hanem a negatívumokban is. Ez a szellem néha fegyveres ellenállásban (szabadságharcokban), néha csak
grava-me-nek-ben, néha a vis inertiae. a passiv resistentia alkalmazásában jelentkezik, de a magyar
alkotmányfejlôdés kutatásánál és megismerésénél még sem mellôzhetô, sôt gyakran nagyobb jelentôséggel bír, mint
a jogélet tényeit megrögzítô és bizonyító okiratok.
…Mert a történelmi kritikát kiálló források adataival nem lehet megelégedni, azokat jogászilag kell mérlegelni. Ha
igaz is az, hogy “a királyi adományokat egyformán megtaláljuk a hûbériség helyett” Magyar-, Cseh- és
Lengyelországban, azt is vizsgálni kell, hogy egyforma-e ezen országokban az adományok jogcíme? a jogcím
fogyatékossága ugyanolyan elbírálásban részesült-e? a kellô jogcím nélküli adományok visszavonásában ugyanazok
a szempontok érvényesültek-e? ki, hol és hogyan érvényesítette ezeket a szempontokat? milyen kötelezettségek
terhelték az adományost? milyesetekben érvényesült a király háramlási joga? stb., stb. – mert enélkül csak
látszathasonlóságokra, nem pedig lényegbeli, nem jogi hasonlóságokra lehet reámutatni.
Az a magyar jogtörténeti irodalom, amelyet Eckhart olyan általánosítva vádol tudatlanságból fakadó elfogultsággal
és sovinizmussal, – az már régen figyelmeztetett a magyar jogfejlôdést befolyásoló külföldi hatásokra.
Valamennyi jogtörténészünk, még Timon is, reámutat arra, hogy állami szervezetünk alapintézményét: a királyságot
Szent István nyugati mintára szervezte, és hogy a királyi udvart is e mintára rendezte be. Nem meglepô tehát
Eckhartnak az az állítása, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországban “a fejedelem udvarában is csaknem
ugyanazokat a hivatalnokokat találjuk a frank-német minta befolyása alatt.” És ha Eckhart hozzáteszi, hogy “bár
késôbb a XII. században a comes palatii helyét Csehországban a prágai Burggraf, Lengyelországban meg a Wojwoda
foglalja el, lényegükben ezek is legelôkelôbb rendi hivatallá alakultak át”, – ezzel bizony *Eckhart nagyon kevéssé
elégíti ki a tudásvágyunkat abban a tekintetben, hogy mit takar az itt is jelentkezô csaknem szócska, a “csaknem
ugyanazon hivatalnokok” hatásköre és alkotmányjogi jelentôsége mennyiben volt ugyanaz Cseh- és
Lengyelországban, mint nálunk?
Azt is jól tudja régi jogtörténeti és közjogi irodalmunk, hogy a koronázás intézményének kialakulásánál az egyház
erôs befolyása mutatható ki. Tudja persze, hogy nem csupán Magyarországon koronázták meg a királyokat. Arra is
reámutatott már *Concha, hogy a totum corpus sacrae regni coronae fogalmának elsô kialakulásánál az egyházi
felfogás (corpus mysticum) indító lökését kaptuk, s így a korona misztikájának gyökerei is ide vezethetôk vissza. És
mikor Eckhart azt jegyzi meg, hogy a rendi korszakban nálunk is megvan, mint mindenütt a rendi alkotmányokban
“az uralkodó és alattvalók viszonyának hûbéri eredetû szerzôdéses felfogása, mely a koronázási esküben, választási
feltételekben sôt a törvények szerzôdésszerûségében nyilvánul meg” (320. 1.), – elfelejti igazolni azt, hogy
mindazokban az államokban, ahol királyokat koronáztak, válsztási kapitulációkat létesítettek, s a királytól esküt
kívántak, ezeknek az ünnepélyes aktusoknak ugyanaz a közjogi tartalma, ugyanaz az alkotmánytörténeti és közjogi
jelentôsége volt-e, mint nálunk.
Viszont amikor *Eckhart Ferenc megállapítja, hogy “specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a
frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté”, s
megjegyzi azt is, hogy a fejlôdés kezdetleges fokán a cseh- és lengyel castellanusnak a magyar megyeispánnal
azonos a hatásköre, – akkor jusson eszünkbe az is, hogy ennek a késôbbi fejlôdési stádiumában legspecifikusabb
magyar intézménynek a genezisénél az idegen hatásokra, sôt a cseh- és lengyel hasonlóságra is, már a régi soviniszta
alkotmánytörténészek is reámutattak.
Mindez azt bizonyítja, hogy régi magyar alkotmánytörténészeinknek is volt európai látkörük, és nem a magyar
glóbusz malomalatti szemszögébôl nézték a magyar jogfejlôdést.

Nem hitték azt, hogy “lehet Európa közepén egy nép, mely magát az európai kultúrközösségbôl kizárva,
mûveltségének egyik legfontosabb ágában, a jogban teljesen önálló fejlôdést vett” – nem felejtkeztek meg a középkor
univerzálisztikus mûveltségérôl, s ennek jelentôségérôl a magyar alkotmányfejlôdés szempontjából, – de igenis
meglátták és kidomborították egyrészt a külföldi jogfelfogásnak a magyar jogfelfogástól eltérô jelenségeit, másrészt a
nálunk idegen magból kinôtt intézmények magyar vonásait, a magyar ágat az idegen fán, vagyis keresték és
megtalálták a magyar jogalkotó géniusz munkáját és ennek eredményeit. Reámutattak arra, hogy telt meg az idegen
keret fokozatosan magyar tartalommal, magyar lélekkel.”318 – 5-14, 44-45.
A konzervatív legitimistának tartott Molnár Kálmán ezen nézetei széles közjogászi véleményt jelenítettek meg.
*Hóman Bálint és *Szekfû Gyula “Magyar Történetében” olvashatjuk:
“A szentkorona-tan kialakulása tekintetében Eckhartnak az a megállapítása, hogy az újkori magyar

alkotmányfejlôdésben oly nagy szerepet játszó elmélet mai, illetôleg XVI. századi alakjában Verbôczy fogalmazása,
mindenesetre helytálló. Ebbôl azonban korántsem következik, hogy ’a szentkorona tanának megalkotása a kéréssel
csak mellékesen foglalkozó Verbôczy egyéni genialitásának mûve’ volna. Verbôczy e pontban is az élô jogot
kodifikálta és öntötte szabatos formába. A szentkorona-tan kialakulása kétségtelenül a XV. században következett be,
mikor a legitim dinasztiának Máriával magva szakadt. Alkotóelemei pedig… már az Anjou-korban
felismerhetôk.”195 – II. 618-619.
A kornak elismert közjogásza volt *Tomcsányi Móric, aki “A magyar közjog és jogtörténet téves szemlélete” címû
tanulmányában Eckhartnak a magyar közjogot érintô alaptételeit veszi bírálat alá:
“Azon kell kezdenem, hogy amikor Eckhart az ellen a beállítás ellen hadakozik, hogy a magyar jogfejlôdésben
minden sajátszerûen magyar, hogy a magyar alkotmányfejlôdés minden részletében egészen páratlanul áll a világon,
akkor igazán felesleges erôkifejtést végez, mert ilyeneket a magyar jogtudomány egy komoly mûvelôje sem állított
és nem is állíthatott soha. Lehetnek, lehettek írók, akik tételeik megformulázásában itt-ott a helyes irányzás mellett
túllôttek a célon, de még ezek sem tüntették fel a magyar specifikumot olyan soviniszta módon, a mint erre *Eckhart
Ferenc nem kis iróniával utal. Ha pedig elôfordultak túlzások, ezeket a tárgyilagos tudományos birálat mindig a kellô
mértékre szállította le. Eckhart fôhibája azonban ott van, hogy ô meg hyperkritikus, sôt a jogi tényeket egyáltalában
nem kellôképen értékelô jogi szemléletével a másik szélsôségbe esik s még ezen is túlmegy, amikor elvitathatatlan
jogtörténeti és közjogi tételeket von tagadásba, aminôk például a magyar alkotmányi jogfejlôdés közjogi szellemû
alapirányának s több szempontból sajátos közjogi vonásainak megállapítása. Ebben van voltaképen Eckhartnak
sarkalatos tévedése. Mert azt tárgyilagos vizsgálat mellett nem lehet tagadni, hogy a magyar jogfejlôdés is ki volt
téve hûbéri behatásoknak s ennek nyomai meg is állapíthatók jogtörténetünk során, annak egyes szakaszain, de ezzel
szemben az is megállapítható, hogy e behatások nem hatották át jogéletünket a gyökeréig s a külszínen maradó
idegen nyomok, a hûbéries formák ellenére alkotmányi jogéletünk fejlôdése alapjában, lényegében határozottan
közjogi szinezetû, sôt annyira közjogias és egyes intézményeiben különlegesen magyar is, hogy valóban kevés hozzá
hasonlót mutat az európai jogrendszerek története. Eckhart kritikai nyilait voltaképen *Timon Ákos felé röpítgeti, de
túlbuz-gal-má-ban nem veszi észre, hogy nem csak Timon alkot-mány-jogtörténeti munkáját ostromolja, hanem
szembe találja magát más, mondjuk kevésbbé sovén jogtörténész-auktoritásokkal is, így pl. hogy csak egyet említsek
a szinte kritikán felül álló *Hajnik Imrével. Lássuk csak, mit mond Hajnik, “Egyetemes európai jogtörténet” címû
munkájában (IV. kiadás, 1896.) a vitatott tételekre nézve; mit mond az a Hajnik, aki nem is a magyar alkotmányjog
történetének, hanem az egyetemes európai jogtörténetnek volt egyetemünkön a professzora. A X.–XIV. századok
Magyarországáról szólva, Hajnik azt írja, hogy Szent István a keresztény európai irányt nem a nemzeti közszellem
elnyomásával és a nemzeti lét sajátos magyar alapzatainak mellôzésével honosította meg, hanem olykép, hogy a
keleti törzséletbôl megmentett közszellem továbbra is otthonos maradt, minek következtében Szent István s utódai
országában közjogi egységgel, a hûbéri szakadozottságtól való mentességgel találkozhatni (112.1.). A Szent István
alkotta királyság egy nemzet fölébe helyezett közhatalom természetével bír, mely a hûbéri királysággal legfeljebb
csak külsô formában egyezett. Az ország közjogi egysége nem bomlott fel soha, mint a magánuralmak
keletkezésével nyugaton. (136.1.)…”421 – 3-4.
Az utóbbi évtizedek tudományosságát képviseli *Kardos József 1992-es könyve, számos korábbi tanulmányával
együtt. A *Habsburg Ottó rövid elôszavával megjelent könyvében a “felülmúlhatatlan és tévedhetetlen” Eckhartról

többek között így beszél:
“…*Eckhart Ferenc megállapította, hogy a századforduló idején a jogtörténetben a tudományos igényû

forrásfeltáráson és elemzésen alapuló kutatói és oktatói törekvéseket, gyakran hazafias jelszavak és történeti dogmák
váltották fel, amelyek szerint a magyar jogfejlôdés minden más ország jogalkotásánál tökéletesebbet produkált. (…)
A könyvben található adatok tömege valóban imponáló: megannyi eredeti forrás, fontos utalás. És mindezek nyomán
kialakul a szentkorona-eszme hiteles története.
…Az is kiderül a könyvbôl, hogy a koronához fûzôdô elképzelések a hatalmi-politikai érdekeknek megfelelôen
hogyan alakultak, és milyen célokat szolgáltak. A szentkorona-eszme – a magyar politikai gondolkodás története –
Eckhart mûvében, a források hatalmas tömegének megszólaltatásával, meggyôzô elemzéssel tárul az olvasó elé.”250 –
365.
“Nem szerepelhetett céljai között, hogy kesztyût dobjon a hatalom birtokosainak. Valóban nem kívánta megsérteni a
hivatalos nemzeti és államérdekeket, sôt, még a sokat hangoztatott nemzeti közvélemény illúzióit sem akarta vagy
merte kigúnyolni, lerombolni. Valójában az volt a célja, hogy tudományágát megszabadítsa azoktól a terhektôl,
amelyek véleménye szerint akadályozzák a felzárkózást a korszerûnek tartott nyugati polgári tudományossághoz.
Mint már jeleztük – a szellemtörténeti irány térhódítását is segítségül híva, arra hivatkozva, a forrásbázishoz
ragaszkodva, a gazdasági és társadalmi tényezôket, a külföldi hatásokat is figyelembe véve, kívánta revízió alá venni
a századforduló után felülkerekedett jogtörténeti irányzatokat, amelyek véleménye szerint tudományos (ui. polgári)
kritikát kiálló forrásalappal nem rendelkezô spekulációkkal, célzatos konstrukciókkal, hangzatos jelszavakkal,
hazafias dogmákkal terhelték meg a jogtörténetet. Ezekkel szemben, igaza tudatában, a szellemtörténetet, a
tudományos kutatás szabadságának hivatalos meghirdetését is magamögött érezve, vonultatta fel helyenkint
kíméletlenül éles bírálatát. Törekvései során azonban Eckhart áldozatává lett annak a demagógiának, azoknak az
illúzióknak, melyeknek egyik megnyilvánulási formájával szemben, akarva-akaratlanul ô maga is hadakozott. E
hamis ideológiától vezetve hitt a “tiszta tudományban” és ennek hivatalos elismerésében. Ezért állt értetlenül a viták
forgatagában, a szellem, amit maga bocsátott ki, föléje kerekedett. Hiába hangoztatta, magyarázta azután, hogy a
szellemtörténet érdekében írta tanulmányát, még a történelmi materializmus “bélyegét” is rásütötték, tanári
mûködésének megakadályozását is követelték. (…)”217 – 168-169.
Az utóbbi évtizedek (részben kényszerûen marxista szemléletû) jogtörténetírása tanulmányozható *Horváth Pál198,
*Vargyai Gyula439,440 és *Kovács Kálmán munkáiban. A kilencvenes évek terméke *Timon Kálmán egyértelmûen
elismerô hangú, méltató cikke.419
Igen nehéznek kell ítélnünk a Szentkorona-tan irodalmának méltó értékelését a “jogtörténetírás jogfolytonossága és a
tudomány szabadsága” jegyében ma is író és szakértôként említett olyan jeles szerzô esetében, aki 1981-ben leírta az
alábbi sorokat:
“A történelmi tanokra, mítoszokra hivatkozó, irredenta politikát folytató uralkodó osztályok a második világháború
tragikus viharába sodorták az országot. Ez a vihar és az azt követô események azonban elsöpörték a kizsákmányoló
osztályokat. A felszabadulás után a magyar népet már nem lehetett történelmi illúziókkal, mítoszokkal félrevezetni.
Az 1945 végén összeült nemzetgyûlésben, az államhatalom tárgyában folyó vitában ugyan még elhangzott a szent
koronára hivatkozó hozzászólás: “Az az észrevételem a köztársaságra vonatkozó törvényjavaslattal szemben –
mondta *Schlachta Margit, a reakciós Keresztény Nôi Tábor képviselôje, a nemzetgyûlés 1946. január 31-i ülésén –,
hogy a szent koronára vonatkozólag nem tartalmaz semminemû intézkedést”. “A magyar föld a szent korona földje, a
szent korona minden jognak a gyökere.” A történelem kerekét azonban már nem lehetett visszafordítani. Ebben a
történelmi mítoszok sem segíthettek. Az 1946. évi I. tc. Magyarország államformájául a köztársaságot rendelte el, és
az államhatalom kizárólagos forrásául és birtokosául a magyar népet tette meg. A társadalmi viszonyok gyökeres
megváltoztatása végleg fikcióvá változtatta a szentkorona-tant.”216 – 467
Elismerve, hogy a történetírás útján sokan forgolódnak, ha igazi pálfordulásokat nem is igen tapasztalunk, belátva,
hogy a marxista-leninista korszakban sokmindenre rákényszerültek emberek – noha voltak fokozatok és kivételek –,
mégis feltesszük a kérdést: lehet-e, szabad-e erkölcsileg hiteltérdemlônek tekinteni ugyanezen szerzôktôl megírt,

korában más elôjellel taglalt ugyanezen kérdésekrôl szóló írásokat.

Nagy igényességgel, közjogtörténeti és nemzetpolitikai érzékenységgel foglalkozott a Szent Korona tanával *Kocsis
István. “Eckhart valójában nem egyebet tesz, mint azt, hogy tanulmányában megtámadja azokat, akik a történelmi
magyar közjogot jelentôsnek, ráadásul eredetinek tekintik. Tanulmányának eszmeisége nem új: a századforduló
polgári radikálisaitól kölcsönzi, akik – mint *Jászi Oszkár – megkérdôjelezték koruk magyar államának jogállam
mivoltát. De ha a kiegyezés kori magyar állam nem jogállam: nem valódi alkotmányos monarchia, akkor nem
ismerhetik el (rendi) alkotmányos monarchiának ez állam jogelôdjét, az 1848 elôtti rendi Magyar Királyságot, illetve
Erdélyt sem.
Eckhart központi tétele az, hogy a magyar országgyûlés sem 1848 elôtt (a rendi korszakban), sem 1867 után (a
polgári korszakban) nem valódi részese a törvényhozói hatalomnak. A közjogi vitának politikai vonzata is van, hisz a
két világháború közötti magyar törvényhozás kinyilvánítja a Trianon utáni magyar állam és a történelmi
Magyarország közötti jogfolytonosságot. Akik a jogfolytonosság ellenzôi, azok Eckhart-pártiak, akik
védelmezôi, azok Eckhart-ellenesek” – írja “Történészek a kereszten” címû könyvében 1994-ben.250
“A Szent Korona Tana” címû, rövid idôn belül két kiadást (1995, 1996) megért könyvében így magyarázza a
Szentkorona-tan közjogi, történészi vitájának hátterét:
“Mi az Eckhart és Molnár (és elvbarátaik) ellentétének megértésére kétféle magyarázatot tartunk hitelesnek.
Egyik szemléletbeli különbséget vesz tekintetbe:
Eckhart és tanítványai (mai közjogtörténészek többsége) szerint a közjog célja nem nemzeti sorskérdésekre, hanem
társadalmi helyzetre irányul. Azaz a közjogi küzdelmek célja szerintük a társadalmi rend megváltozatása.
A legfôbb cél Eckhartnál tehát éppen az, ami akármennyire nemes cél, nem lehet a közjogi küzdelmek célja. Így a
polgárosodás (mint cél) sem lehet az. De az lehet az ország területi integritásának, szuverenitásának a megôrzése,
mind a törvényhozói, mind a végrehajtói hatalom megosztása a király és a nemzet képviselôi között: azaz az
alkotmányosság ôrzése, megtartása. A polgárosítás a közjogot nem megváltoztatja, hanem kiterjeszti az általa
biztosított szabadságjogok hatályát minden országlakosra. A jogkierjesztés a közjog legfontosabb intézményeit
viszont nem gyöngíti, hanem erôsíti.
A Deák-tanítványok, *Molnár Kálmán és elvbarátai szerint a közjogi küzdelmek célja a Szentkorona-eszme közjogi
tanná válása után az volt, ami történelmünk nehéz évszázadaiban valóban legfôbb célja volt a magyar nemzet
közjogra hivatkozó képviselôinek: a magyar államiság megtartása. Tehát nem társadalmi helyzetre, hanem nemzeti
sorskérdésekre irányult.
A másik magyarázat lélektani.
Lélektani oka éppen annak van, hogy *Eckhart Ferenc és tanítványai nem képesek felfogni *Deák Ferenc
közjogászi, közjogtörténészi személetét.
Miért képtelenek felfogni, hogy a törvénysértés jogot nem alapít, elvet *Deák Ferencnek nem kellett kitalálnia: hogy
Deák idejében ezen elv érvényesülésének már legalább hatszáz éves múltja van, hogy az Aranybulla korában már a
jogfejlôdés meghatározó elve? (Hisz nyilvánvaló, hogy ennek az elvnek az alapján valósult meg a kiegyezés, hogy
Deák úgy tudta érvényesíteni akaratát a kiegyezést elôkészítô tárgyalásokon, hogy következetesen hivatkozott ez
elvre mint a magyar jogfejlôdés alapelvére.)
A következôket vegyük elsôsorban tekintetbe: Deák drámai élménye csak az átvészelhetô 1849. Az Eckharté az
átvészelhetetlennek tûnô Trianon.
Trianon elôkészítésekor alkalmatlan és méltatlan magyar politikusok megcsúfolják a magyar közjogot, megcsúfolják
a Szentkorona-tant: az Eckhart negatív élménye, hogy a megcsúfolhatatlan a gyakorlati életben megcsúfoltatott.
Másik negatív élménye Ekchartnak: Európa hangadó politikusai semmi mást sem tesznek, mint hivatkozva a
wilsonismusra lábbal tapossák a wil-so-nismust. (Wilson ellenfeleivel versengve tapossa saját régi eszményeit.) A
két negatív élmény kiöli Eckhart tudatából az abban való hitet, hogy bármi állandó, bármi megbecsült, bármi szent és
sérthetetlen lehet. Mint a trianoni pszichózis többi áldozatainak lelkébôl, az övébôl is minden hitet kiszorít a
bizonytalanság és igazságtalanság és gátlástalanság meghatározta új hit. Az új hit, ami a hitetlenség.
Eckhart és tanítványai a saját lelkükben levô bizonytalanságot és hitetlenséget vetítik vissza a

múltba.”251 – 214-215
Az 1918–19-es forradalmak vezetôi, mindenekelôtt *Károlyi Mihályék, elvetik és megtagadják a Szent Korona tanát,
míg a Trianon utáni magyar politika segítségül hívja, hivatkozva a jogfolytonosságra a történelmi Magyarország
közjogával. Ezért megbecsülhetetlen nemzetpolitikai jelleget kap minden hiteles vagy hiteles helyrôl, tudós tollából
származó vélemény. Forrásaink magukért beszélnek, és jelentôs hányaduk érdekelheti a “mûvelt nagyközönség”
körét.
*Timon Ákos elméletének, okfejtésének elméleti, elemezô bírálatát közvetve kiolvashatjuk a vitaírásokból, nem
annyira az elutasító Eckhart, mint a vele vitatkozók részérôl. Megismételjük, hogy *Timon Ákos érdemei szerint való
megítélésre vár!
Timon bizonyára nem tévedhetetlen a Szent István elôtti magyar közjog szilánkokból, inkább emlékekbôl való
összerakásakor. Túlzásba esik akkor, amikor a magyar közjogot a történelem elsô számú mozgató erejének fogja fel,
nem értékelve kellôképpen, hogy a magyar közjog a magyar történelem közjogi küzdelmeinek terméke, a történelmi
korok társadalmi-gazdasági-politikai viszonyai által meghatározott módon. Talán nincs igaza abban, hogy a Szent
Korona teljes testérôl beszél a XV. században, holott ilyen szóhasználatra nincsen okirati bizonyíték. Felróható neki a
közjog és a közjog-történet bizonyos keveredése, megkülönböztethetetlensége. Hiszen a történelmi alkotmányosság
viszonyai között a közjog részben azonos a saját történetével, mégis pontosan tudni kell elemeinek származási idejét,
a jelen hatályos jogát és kapcsolódásait úgy keresve a múltban, hogy pontosan megállapítható legyen: mi a jelen, a
múlt és a régmúlt terméke, s mi ebbôl az élô jog.
Nem szerencsés tudományos munkában a patetikus stílus. Aki azonban ismeri és olvassa sarkalatos törvényeinket,
sokat felismer bennük a Timon féle stílus sajátosságaiból. A támadhatóság forrása, ha a Szentkorona-tan hatályos
közjogi tételeit jogtörténeti munkában találjuk, amely egyébiránt helyesen írja alcímként: “A szent korona közjogi
fogalmához fûzôdô államszervezet kora 1308-tól 1608-ig, illetôleg 1723-ig, mely elôadja a szent korona közjogi
fogalmának kifejlôdését, s az ehhez fûzôdô jogintézmé-nyeket.”417
*Timon Ákost olvasva látható, hogy széleskörû forrásanyagot használ, nemzetközi összehasonlításokat is végez,
munkája folyamatosságot mutat elôdeivel, különösen Hajnik Imrével. 1917-es kiadású tankönyvében közölt Szent
Korona tana igenis hitelesen tükrözi a tizenkilencedik század végének és e század elsô évtizedeinek Szentkorona-
tanát.
Világosan kell látnunk, nem Timon személyérôl és mûvérôl, hanem a történelmi alkotmányosság elfogadásáról, az
évszázados jogintézményekben és a rájuk épülô új intézményekben megtestesülô jogfolytonosságról, végülis arról van
szó, hogy közjogi érték-e a jogfolytonosság és a történeti alkotmány.
A politikai nemzet nem úgy szerzi jogait, hogy valamilyen deus ex- ma-china, vagy akár Werbôczy mûve folytán a
nemesek tagjai lettek a Szent Ko-ronának, hanem úgy, hogy a közjogi küzdelmek juttatják ôket oda a társadalmi-
politikai viszonyok és az általuk hordozott történelmi-kulturális hagyomány (közjogi magatartási módok, minták)
által meghatározottan. (Szent István koronája iránti tisztelet és ragaszkodás, hûség, szabadságelvûség értékeinek
megbecsülésével.)
Ez a szó legnemesebb és szerves értelmében vett, jelent és jövôt alkotó, múltbeliségében megváltoztathatatlan, a
jelen és jövô szükségletei és kihívásai szerint hajlítható hagyomány testesül meg a kizárólag Szent István-i
koronához és nem máshoz fûzôdô ragaszkodásban, hûségben, az évszázados függetlenségi, alkotmányvédô
harcokban, az egy és oszthatatlan nemesség, majd a teljes nemzet Szent Korona tagságában, a minden gazdasági-
társadalmi különbség, az alkotmány sáncaiból 1848-ig kirekesztett népi tömegek csonka értékû honpolgársága
ellenére élô, a korona alattvalóiban, minden honosban a teljes nemzetben megtestesülô magyar Szent Korona tanában.
A történelmi magyar közjog kérdésköre tágan értelmezendô a fentiek szerint. A magyar közjog széles útja ezért nem
téveszthetô össze az oklevelek keskeny ösvényével.
*Kocsis István mondja *Deák Ferenc jogtörténeti és politikai munkásságát példaértékûnek tekintve, hogy a XIX.
század második felének magyar közjogtörténészei “a maguk várait ugyanazon kôsziklára építik. E váraknak némely
tornya túl cifrának tûnik, hasznavehetetlennek. E tornyokról be lehet bizonyítani, hogy hasznavehetetlenek, de a
kôsziklát kiemelni a vár alól e sikerületlen tornyok *miatt, ez bizony rettenetes igazságtalanság”.248
Igaz ez a történelmi magyar közjog kôsziklájára, a Szent Korona tanára is. Semmilyen építmény nem teheti azt
tönkre.

Az államforma és a jogfolytonosság kérdése*

A magyar történelem sajátos, más országokétól eltérô voltából következik az alkotmányosság és jogfolytonosság, az
alkotmányos államélet folyamatosságának különleges jelentôsége, az alkotmányos jogfolytonosság és jogfolytonos
alkotmányosság kivételes fontossága, jelenléte a jogtudomány, törvényalkotás s mindenekelôtt a politika céljai,
törekvései, elérendô és megóvandó értékei sorában.
Ennek oka egyfelôl állandó külsô fenyegetettségünk, amely egyúttal az alkotmányos államélet veszélyeztetettségét
jelentette, másfelôl a Habsburg uralkodók törekvése az alkotmányos élet csonkítására, az alkotmányon kívüli módon,
biztosítékok nélkül való kormányzásra.
Ezért tulajdonítottak oly nagy fontosságot a királykoronázásoknak, amelyek a hitlevél ill. választási feltételek és
koronázási eskü által újra meg újra szavatolták az ország önálló alkotmányos életét. A királykoronázás tehát maga
volt a jogfolytonosság. Nem véletlen, ahogyan a jogfolytonosság alaptételére hivatkozik Deák az “Adalék…”-ban,
két esztendôvel a kiegyezés elôtt, az alkotmányonkívüli állapot idején: “Változhattak tehát s változtak is törvényeink
és azon jogok, melyek e törvényeken alapulnak. Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos
monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a
fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik.”118 – 90.
A jogfolytonosság 1867-ben helyreállt.
Az 1918–19-es forradalmak sutba dobták, oda akarták dobni az egész magyar történelmet a Szent Koronával és
tanával együtt. Ez volt bukásuk és az általuk okozott temérdek kár és romlás fô oka.
1919–20-ban a ténylegesen megcsonkított, nagyobbrészt megszállt ország törvényhozói, az osztrák monarchia
megszûnésének és az utolsó magyar király 1918. november 13-i, az államügyektôl, azaz a hatalomból való
visszavonulást kimondó nyilatkozatának tényével számolva, kellett, hogy rendelkezzenek alkotmányosságról,
jogfolytonosságról, államformáról. Aki a kor közjogi és politikai irodalmát kezébe veszi, viták és jogi fejtegetések
oldalainak tízezreit olvashatja legitimisták és szabad királyválasztók közötti közjogi küzdelmekrôl, további
bonyodalmakat látva azáltal, hogy az alapjában legitimista *Horthy Miklós kormányzó és köre nem akarta *IV.
Károly trónra ültetését, elsôsorban a létezô nemzetközi fenyegetéstôl, az ország katonai lerohanásától tartva, ill. erre
hivatkozva.
Jelentôs szemléletbeli távolságot mutathat a jelenkorban írott alkotmánytörténet a két világháború közötti idôszakról
szólva. Pillantsunk bele az 1995-ös “Magyar Alkotmánytörténet” tankönyvbe, felkészülve a politikai érdektelenséget
sugalló, ezért a korabeli közjogi mûvekhez képest érthetôen távolságtartó elôadásmódra. Mit mond az
alkotmányfejlôdés jellemzôirôl a két világháború közötti Magyarországon?
“A forradalmakat múló betegségnek, a “Tanácsköztársaságot” pedig egyenesen “szellemi vérbaj”-nak tekintô
hivatalos kortársi szemlélet, közjogi irodalom és az uralkodó politikai irányzat egyaránt a jogfolytonos történeti
alkotmány járszalagjához való visszatérésben látta az alkotmányos krízis megoldását. Jogfolytonosságról szóltak a
kormányzati erôk vezéralakjai, a tömegbefolyáshoz jutott sajtó cikkei, s nem hallgatták el, hogy a kontinuitás
fonalának felvételével a politikai rendszer legitimációját szolgálják. Annak az újjáépítendô struktúrának az elméleti
alátámasztását kísérelték meg, amelyet egyaránt jellemeztek keresztényinek és nemzetinek, s amelyben a
hatalomgyakorlás teoretikus sarokpontját újólag a szentkorona-tanban fedezték fel.
Az alkotmányos élet eklektikusan megtervezett szerkezetében így azután igencsak ellentétes hatásmechanizmusok
érvényesültek. Az állampolgári egyenjogúság meglétét tételezô szentkorona-tan ugyanis jól megfért a végrehajtó
hatalom túlsúlyának fokozódásával, az államfôi jogkör tekintélyelvet követô kiszélesítésével, a parlamentarizmus
visszafogott alkalmazása a választójog kismérvû, meglehetôsen bonyolult módon realizált kiterjesztésével, az
önkormányzatok – területiek és testületiek – racionalitást is követô újraszabályozása pedig a szabadságjogok egyre
szigorodó törvényi-rendeleti szabályozásával és gyakorlatával.
A demokratikus átalakulás hónapjait, a bolsevik megoldási kísérlet viharait túlélô, majd erôre kapó politikai erôk, az
államhatalmat újrateremtô, s parancsnoki pozícióit birtokba vevô csoportok – korábbi és késôbbi jelentôsebb
nézeteltéréseik ellenére – álláspontjaik teljes azonosságát regisztrálhatták a forradalmaknak mint alkotmányfejlesztô
módszernek kategorikus elutasításában, kárhoztatásában, s ebbôl is fakadóan a történeti alapon fejlôdô,

jogfolytonosságra alapozó magyar alkotmányosság újrateremtésének szükségességében. A jogfolytonosság egyöntetû

igenlése azonban távolról sem jelentette e fogalom sematikus, azonos tartalommal megtöltô értelmezését.
A legitimista alapra helyezkedô csoportok reprezentánsai, vagyis azok, akik *IV. Károly ominózus nyilatkozatától
eltekintve továbbra is a *Habsburg-ház e tagját tisztelték Magyarország királyaként, az alaki jogfolytonosság
definíciójával, s annak érvényre juttatásával próbálkoztak. Tételezé*sük szerint a királyságban megtestesülô nemzeti
akaratképzés változatlansága a megkoronázott király és az 1918 novemberéig mûködô kétkamarás országgyûlés
újbóli együtt létezését, együtt munkálkodását követelte. “A jogszabályok alkotása, változtatása és eltörlése csupán az
alkotmány értelmében erre hivatott tényezôk által eszközölhetô” – szögezte le a közjogi irodalom egyik jeles
mûvelôje, *Molnár Kálmán. A fenti, lakonikusan idézett, álláspont “az ország további sorsáról” történô döntés jogát
tehát a király és a hajdanvolt törvényhozás két házának jogkörébe utalta.
A belpolitikai változások fô irányát meghatározó politikai körök, a szabad királyválasztás elvének harcos hívei
azonban a jogfolytonosságnak merôben más fogalmát adták. Az általuk, s a támogatásukra sietô közjogtudósi gárda
által képviselt tan szerint ugyanis megszûnvén Magyarországon a nemzeti fôhatalom szerveinek mûködése, az
alkotmányos alapkérdésekrôl a nemzet maga vált jogosítottá dönteni. “A jogfolytonosság az az állapot, amely
állapotban csakis a törvényben gyökerezô erôk és hatalmi tényezôk vannak hivatva, és képesek arra, hogy valóban
törvényt alkossanak, az az állapot, melyben csakis alkotmányunkban körülírt tényezôk hoznak törvényt, és nem ezen
kívül álló tényezôk” – fejtette ki az anyagi jogfolytonosság teóriáját a korszak meghatározó politikusa, *Bethlen
István.
Az európai nagypolitika történései és a hazai erôviszonyok egyaránt a szabad királyválasztók állásait erôsítették, s a
számukra kedvezô atmoszférát ki is használták “az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom
ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. évi 1. törvénycikkben.”
Majd a következô cím olvasható a tankönyvben:
“A szentkorona-eszme reneszánsza az alkotmányozás folyamatában”

Így folytatja:
“Bármilyen markáns különbségek jelentkeztek is a forradalmak után újraépítkezô politikai elit egyes, élesen
elkülönülô csoportjai között az alkotmányos “hogyan tovább” alapkérdéseiben, a politikai megosztottság mégsem
okozott drámai fordulatokat. Számos alapkérdésben ugyanis sikerült közös nevezôre jutniuk. Azonosan ítélték meg
ugyanis a forradalmak okozta károkat, s késôbb a trianoni békediktátumot, s teljes volt a nézetazonosság a
monarchikus államforma igenlésében is. A királyság intézményét azonban nem csupán a tradíció erejével
magyarázták s védelmezték, de Werbôczyig visszavezetett szentkorona-eszmében találták fel az újra építkezô
rendszer régi-új formájának ideológiai megalapozását. “A legnagyobb nemzeti szerencsétlenségre spekulázó
hazardôrôk” korona elleni koncentrált rohamát kárhoztatva a húszmilliós magyar állam egységének megtestesítôjét a
szent koronában lelték fel. S a szent korona tana a királyság, a monarchikus államforma restaurációját hozta magával.
S történt ez annak ellenére, hogy az 1919 utáni magyar törvényhozás majoritásának véleménye szerint a királyi
hatalom gyakorlása megszûnt, s a pragmatica sanctio majd kétévszázados uralmának végére is pont került, ám a
“nemzet fôhatalmának perszonifikációját” változatlanul a szent koronához kötötték.
A szentkorona-eszme tézisének továbbfejlesztése s közmeggyôzôdéssé tétele, az alkotmányjogi célok követésén túl,
konkrét és nagyon is kézzelfogható politikai eredményekre vezetett.”290 – 220-221.
A jogfolytonosság követelményének, a történelmi alkotmányoz való visszatérésnek a kérdésében nincsen nézeteltérés

a kor szereplô között. Annál inkább annak értelmezésében.
Molnár Kálmán szigorúan a Deáktól már idézett alaki jogfolytonosságot hajlandó elfogadni azzal, hogy az
államforma kérdését aláveti az elvnek, azaz annak szigorú megtartásával államforma-változtatást is lehetségesnek
tart, elméleti-logikai alapon:
“Minden állam alkotmányában – legyen az évszázadok gyakorlatában kialakult történelmi alkotmány, avagy a multra
való tekintet nélkül egyszerre készített kartaalkotmány, – szükségképpen vannak rendelkezések arra vonatkozólag,

hogy az alkotmány változtatásának, az alkotmányjogi reformoknak mi az elôírt jogi rendje. Azt az alkotmányjogi
sarkigazságot, hogy a jogfejlôdésnek az alkotmányjog elôírások által megjelölt módon, az alkotmány által erre
felhatalmazott szervek útján kell végbemennie, – ezt az alkotmányjogi alapelvet nevezzük jogfolytonosságnak.
Az annyira elterjedt félreértések és félremagyarázások elkerülése céljából két irányban szeretném a jogfolytonosság
fogalmát megvilágítani.
A jogfolytonosság nem csupán magyar alkotmányjogi alapelv, hanem általában alkotmányjogi alapelv. Minden
állam törvényei elôírják az alkotmányfejlesztés módját és szerveit, vagyis jogi rendjét, mert amely államban ez a
kérdés rendezetlenül maradna, ott anarchia lépne a jogi rend helyébe. Az állam ambiciózus vezérjelöltek
erômérközéseinek szinterévé válnék, ahol: aki bírja, az marja! A jogfolytonosság követelménye tehát általános
jogdogmatikai alapelv, az alkotmányjogi gondolkozásnak mellôzhetetlen elôfeltétele.
Hogy magyar közjogunk a jogfolytonosság fogalmát jogdogmatikai alapelvbôl erôsen hangsúlyozott jogtétellé
léptette elô, vagy ha úgy tetszik: fokozta le, ennek az oka az Ausztriával való jogi kapcsolatunkban, osztrák területen
székelt s osztrák államjogi behatásoknak erôsen kitett uralkodóink gyakori alkotmánysértéseiben keresendô. Azért
hangsúlyozza annyira *Deák Ferenc a jogfolytonosság elvét, hogy lehetetlenné tegye az állam alkotmányának
egyoldalú fejedelmi akarattal való megváltoztatását, – hogy minden reformot a koronás királyból és a törvényes
országgyûlésbôl álló szuverén törvényhozó szerv akaratához kösse, s a törvényhozó szerv mindkét tényezôjének
egyenrangúságában és egyformán mellôzhetetlenségében a magyar állam függetlenségének biztosítékát találja, s
idegen érdekek szolgálatára való felhasználását lehetetlenné tegye. A jogfolytonosság elve tehát ennyiben nálunk
fontosabb volt, mint olyan államokban, ahol az uralkodót egyik államának szempontjai és törekvései másik
államának kárára nem befolyásolhatták. Amíg a jogfolytonosság másutt csak jogdogmatikai alapelv, addig
nálunk az állami függetlenség és öncélúság legszilárdabb biztosítékává is lett.
Másirányú félreértésekkel szemben pedig azt kell hangsúlyoznom, hogy a jogfolytonosság fogalma merôen alaki
ismérveket ölel fel, a jogfejlôdés tartalmi elemei a jogfolytonosság szempontjából közömbösek. Vagyis az
alkotmányszerû törvényhozásnak nincsenek olyan jogi korlátai, amelyek a tervezett reform tartalmát illetôleg
megkötnék a kezét. A leggyökeresebb változások is megfelelnek a jogfolytonosság követelményének, ha az
alkotmányszerû törvényhozószerv az alkotmányjogban elôírt módon teszi azokat törvényekké. Így az 1848-i egészen
mélyreható reformok, amelyek állami, társadalmi és gazdasági rendünket gyökerestül alakították át, az
alkotmányszerû szervek alkotmányszerû közremûködésével jöttek létre, s ezért kétségkívül megfelelnek a*
jogfolytonosság követelményének.
A jogfolytonosság fogalma tehát éppen nem azonos a legitimitás, vagy a restauráció fogalmával,
amivel a közjogi tudatlanság összekapcsolta. Az alkotmányszerû szervek akár az államformát is megváltoztathatják,
a jogfolytonosság legkisebb s*érelme nélkül. Minden bármilyen nagyjelentôségû reform a szuverén szerv
szempontjából egyszerûen célszerûségi, azaz politi*kai kérdés, amelynek a jogfolytonosság formai forgalmához
nincs kö-ze.”321/a – 3-4.
*Egyed István, a kor kiváló, a kormánypárti szabad királyválasztó törekvésekhez közelálló közjogásza hangsúlyozza
az anyagi jogfolytonosság követelményét, azaz a törvények tartalmának jelentôségét jogfolytonossági szempontból.
“Az alkotmányhoz való hûség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy
az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a
jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt.
Forradalmi eszközök igénybevétele épúgy veszélyes, mint puccs-szerû kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az
alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot elôbb helyre kell állítani és a
jogfejlôdést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas
ellenállásával szemben kivívni az 1848-as alapra való helyezkedést.
A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út
mellôzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévô intézményekben kell
gyökerezniök, az alkotmányfejlôdés irányával számolniok, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniok. A
magyar nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ôsi intézményeihez: a királysághoz, az országgyûlési
rendszerhez, a megyei önkormányzathoz. Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék

megszûnt követküldési jogát a fôrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a felsôház ôsi egyenrangúságát legújabban
állítottuk vissza, a nádori intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos irodalomban állandóan
visszatér. Az államfôi hatalom gyakorlásának jelenlegi szabályozásánál i*s Hunyadi János kormányzósága szolgált
mintául.
Vajjon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud
adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.” 134
– 248-250.
*Bölöny József hasonló nézeten van a jogfolytonosság kérdésében, mint *Molnár Kálmán, de kénytelen engedményt
tenni a tartalmi kérdések, azaz az anyagi jogfolytonosság irányában.
“Az erôszakos vagy eröltetett alkotmányváltoztatások alkotmányválsághoz vezetnek és ezen keresztül az

államhatalmat gyakorló szerveknek a tekintélyét ássák alá. Többnyire egyébként is súlyos idôkben vonják el
ílymódon önmaguk alól a szilárd alapot és helyezik úgyszólván légüres térbe az államhatalmat. Minden
alkotmányváltoztatásnak elengedhetetlen elôfeltétele tehát, hogy korszerû természetes fejlôdést tükrözzön vissza, de
legalább ennyire elengedhetetlen kelléke az is, hogy ez a változtatás az állam akaratának kifejezésére az alkotmány
szerint feljogosított szervek által alkotmányos alakban történjék.”88 – 18.
A legitimisták véleménye azért is korlátozódott az alaki jogfolytonosság védelmére és hangoztatására, mert ahhoz
törvényes királyra és törvényes kétkamarás országgyûlésre van szükség. Ha pedig a törvényes király visszakapja
közjogi szerepét és hatáskörét, akkor újra kezdôdhet a legitim törvényalkotás. Legitimista állásponton volt *Timon
Ákos és csoportja is.
A szabad királyválasztók vitatták IV. Károly trónigényét azért, mert az örökös tartományok és Magyarország
együttes birtoklása a birodalom szétesésével és az osztrák köztársaság létrejöttével megszûnt. Így a Habsburg család
elvesztette a Pragmatica Sanctióban szavatolt öröklési jogát, mert az együttbirtoklást elôíró Pragmatica Sanctio
hatályát vesztette a birodalom megszûnésével. A királyválasztás hatalma ezzel visszaszállt a nemzetre.
A trónbetöltéssel kapcsolatos vitákat, lehetôségeket, közhangulati adalékokat és nemzetpolitikai szempontokat jól
mutatja meg *Szabó Dezsô 1937-ben kelt tanulmánya “A magyar trón problémája és Ausztria” címen.384 A szerzô
megoldandó, elodázhatatlan feladatnak tartja a trón betöltését, megjegyezve, hogy “egészen másféle államforma és
megoldás volna minden szellemi elgondolása és emberi vonzalma szerint való.” Ugyanakkor ezt idôszerûtlennek és
halálos veszélyt hordozónak tartja. Így, mintegy a kor lehetôségeinek és követelményeinek talaján maradva
megállapítja:
“Ha van probléma melynek vizsgálatánál vissza kell szorítani minden szenvedélyt: úgy ez az a probléma.
Visszaszorítani az ént minden elgyökerezett vonzalmával vagy gyûlöletével, minden pro vagy contra mániájával,
minden rögzött gondolataival és jövôbe nyúló zsákmányszimataival. A feladat ez és csak is ez lehet: Úgy tölteni be a
magyar trónt úgy alkotni meg az új magyar királyságot, hogy ez az intézmény az egyetemes magyarság
életérdekeinek, fejlôdésének, védelmének a legszélesebb egységet, a legtöbb biztonságot jelentô legfôbb
megszervezése legyen. A legelônyösebb és legtöbb védelmet adó kapcsolatokat jelentse kifelé, a többi európai
államokkal szemben, a legegyetemesebb egységet s a nemzeti munka tömegeinek legegyetemesebb bevonását a
történelem-építésébe befelé: a nemzet bel-életében.
Azt hiszem: a probléma ilyen vonalú megállapítása ellen becsületes elme nem tehet semmi kifogást. Mert csak és
csupáncsak ez lehet a probléma tartalma: a nagy történelmi közösség, az idôtlen idôktôl jövôben épülô magyarság
életérdekei, fejlôdési lehetôségei, életvédelme. Minden más szempont bevitele e probléma vizsgálatába: eltiprandó
történelmi bûn és emberi gazság. Egy történelmi közösséggel: egy nemzettel, egy fajjal szemben semmilyen egyénnek,
családnak, intézménynek, vagy osztálynak nem lehetnek semmiféle jogai s minden ilyennek felemlegetése cégéresen
kó-mi-kus csalás. Királyság és Egyház, alkotmány és osztály, törvény, hagyományok: mind a történelmi közösség
orgánikus életformái, fejlôdési szervei, életbiztosításai. Mihelyt valamelyik elveszti ezt az értelmét, történelmi
funkcióját s mint elavult, vagy történelmi gátlássá romlott tényezô csak hátrányára van a közösségnek:

megsemmisítendô. Mert minden felségjog, minden jog mögött egyetlenegy örök, transcendes felségjog van: a nemzeti
munka egyetemének felségjoga: életérdeke, fejlôdési lehetôsége, életbiztonsága. A Dei gratia-féle mókák ma már a
múlt enyhe csiklandásai közé tartoznak.”
A magyar trón kérdésének ötféle megoldási formáját vonultatja fel:
1. Nemzeti királyság magyar vérû királlyal szabad választójogon.

2. Habsburg-reatauráció illégitim (legitimista) alapon vagy szabad választó jogon: Magyarország különségének,
önállóságának teljes megtartásával.
3. Habsburg-restauráció personális únióval vagy még szorosabb kapcsolatban Ausztriával.
4. Personális únió valamelyik szomszéd királysággal (Jugoszlávia, Románia).
5. Önálló nemzeti királyság valamelyik nyugati dinásztia családjából választott királlyal.
Azért tesz egyenlôségjelet a legitimista és az “illégitim” megjelölés közé, mert azzal is jelzi a Habsburg restauráció
alkotmányos voltának szerinte lehetetlenségét. Sorra veszi a megoldási lehetôségeket a felsorolás sorrendjében.
A nemzeti királyság magyar vérû királlyal szerinte lehetetlen:
“Mi az ég kétágú csodáját jelent egy magyarvérû király? Honnan, melyik ôs turáni-szumír csodából kaparjuk elô? A
taszilókrácia valamelyik tagját emeljük Szent István trónjára? Milyen elônyös kapcsolatokat, várható védelmet
jelentene ez kifelé? Milyen termékeny egységet jelentene befelé? El lehet-é képzelni, hogy az arisztokrácia többi
tagjai kórusba gyakorolt alázattal elfogadnák örökös legfôbb tekintélynek, szentnek és sérthetetlennek ezt a
szerencsés kollegájukat? És a magas klérus? És a magas katonai méltóságok? És a magas bürokrácia? És a zsidó
kápitalizmus? És a különbözô habsburgi pártok? A folytonos megvesztegetések és pumpolások, puccsok és árulások
anarchikus kavargása lenne az ország élete. És mikor az új király az utolsó paraszt utolsó ingét is rávesztegetné
királysága megtartására: az összecsapó hullámok elsepernék nemcsak trónját, hanem a magyarság minden
életbiztosítékát is.”
“Egy másik megoldás a szumír-parszi önképzôkör zsenge tájékáról kínálkozik: Válasszunk ki egy fajmagyar
parasztgyermeket és azt neveljük fel királynak. Gyönyörû! És aztán tojáshéjba keveredünk.
Végül: némelyek úgy akarják mégis turánice megoldani a kérdést, hogy a *Habsburg-ház valamelyik ágát nevezzük
ki árpádházi rokonnak némi ódon okmányban megbújó hajdankori házasság révén. Hát ez móka. Ez vicc, mintha ma
badacsonyi bornak neveznôk a világtengert. Azért: mert nyolcszáz évvel ezelôtt egy macskanyöszörgôs
parasztlegény ettôl a bortól köpött hosszút a sümegi sárállásba.”
A legitimista változatról így szól:
“A második megoldási mód: a *Habsburg-dinasztia, illetôleg Ottó rájuttatása a magyar trónra. Azzal az eskûbe és
törvényben biztosított feltétellel: hogy az örökös ág örökre lemond a régi Monárchia minden más trónigényérôl s
csak a teljesen különálló és független Magyarország királyságát tartja meg.”
“Egy becsületes szerzôdésben mindkét fél ad és mindkét fél kap. A Pragmatica Sanctio lényegtartalma az: hogy a
magyar nemzet vállalja az akkori területekkel és akkori hatalmi eszközökkel rendelkezô ausztriai Ház örökös
királyságát: mert a Habsburg-dinasztia akkori területeiben és hatalmi lehetôségeiben biztosítva látja a jövôre nézve
a magyarság állandó védelmét. Természetes: amint az akkori területek és hatalmi lehetôségek elvesztek a *Habsburg-
ház számára: a magyarságnak is megszûnt minden kötelezettsége e családdal szemben.”
“Tegyük fel, hogy valakinek igen nagy kiterjedésû földjei vannak, szomszédjának pedig rendkívül nagy
állatállománya van. Szerzôdést kötnek: a szomszéd minden évben áthajtja bizonyos idôre trágyázásra állatait ezekre a
területekre. Ezeknek birtokosa pedig minden évben az összes területek termésének bizonyos hányadát adja a
szomszédnak.”
“Mármost: tegyük fel, hogy a szomszéd eladja állatait, vagy pedig ezek valami kólikában elpusztulnak. De a
szomszéd azért továbbra is követeli az évi terméshányadot. Akkor: ez egy tipikusan legitimista szomszéd lesz. Csak
bíróságot nem fog kapni, mely követelését megítélje. Nem, még akkor sem: ha a szerzôdés hiányosan vagy
tökéletlenül van megfogalmazva.

Az sem kevésbé rokkant érve az illegitimistáknak: hogy amint “Szent István koronája” újból megérinti a Habsburg
homlokot: az elszakított részek románjai, tó*tjai, németjei, horvátjai, szlovénjai, szerbei saját áramvonalas
sebességgel fognak visszarohanni Magyarországgá. Csak is a faji öntudatában megtarolt, a természet alaptörvényeitôl
elbódított népben lehet ilyen gyermekded maszlagolásokkal boldogulni. Végzetes vakság volna, ha mi, ami
megrontott faji öntudatunkkal úgy látnók a dolgot, hogy az eltépett részek idegen nemzetiségeinek odasodródása a
testvérfajú impériumokhoz: csupán az erôszak ténye és nem a vér természettörvényi parancsa volt.
És ezt akkor lehet elhitetni velünk: mikor a minden emberi és természeti törvény szerint magyar Dunántúl, melyet
ellenségeink is nekünk hagytak: szemünk s az államhatalom minden szeme elôtt fokról-fokra sikkasztatik át német
földdé! Tudom, hogy a volt Monárchia minden államában vannak agg fôtisztek, ódon bürokraták, virgoncabb
kalandorok és rozoga Rubidók, akik szeretnék megint egybepuccsolni a természetellenes és bûnös osztrák-magyar
gazdálkodást. De ezeket a hulladékelemeket összetéveszteni az illetô népek történelmi akaratával? a legvégzetesebb
ostobaság volna.”
“A magyar magyarság nagy tömegeiben egyáltalán semmiféle gyökerek nem szálasodtak a Habsburg dinasztia felé.
A magyar múltnak az a része, melyet a Habsburg uralom határozott meg, igazán sok mindenre volt alkalmas:
gyógyulhatatlan sebek ejtésére, a magyar faj fejlôdési lehetôségeinek megfojtására, a magyar lélek eltaposására stb.,
de nem ilyen gyökerek kifejlésére. Hiszen ezek igazán beteg, masochista gyökerek volnának. Ennyire halálraítéltak
pedig mégsem vagyunk.”
“Mi lenne, ha a magyar vér, a magyar jövô biztonsága lenne a hadi bázisa a habsburgi visszaszerzô vágynak? Joggal
magunkra vonnák a füg-getlenségüket féltô népek gyûlöletét és bûnbak lennénk egész Európa szemében. Vajjon
nincs megokolva azoknak aggodalma: akik a régi dinasztia visszatérésében befelé és kifelé egyaránt súlyos veszélyt
látnak? Befelé: a régi bûnök visszatérését, a magyarság folytonos kiszorulását az élet minden lehetôségébôl, a munka
tömegeinek védtelenségét, kilátástalan*ságát. Kifelé: a népek gyûlöletét a magyarság ellen olyan ügyért, mely éppen
a magyarság a legkevésbé érdeke. Folytonos háborús veszélyt. Olyan háborúért, melyben a magyarság azért fizetne
vérével: ami halált jelent rá.”
A *Habsburg-ház visszaültetésérôl perszonális unióban, vagy még sorosabb kapcsolatban Ausztriával így elmélkedik:
“Ezelôtt két-három évvel egy reggeli napilapban, mely Mag*yarországnak nevezi magát, egy vezércikk jelent meg,
mely alá a *Pethô Sándor név volt inflagrantizálva. Ebben a nyomtatásban a szerzô, ki, mint a magyar történelem
tanára, hosszú éveken át tanította az ifjúságnak a magyarság államalkotó képességét: a gúny legjutányosabb,
másodkézbôl kapható eszközeivel rontott a függe*tlen, önálló Magyarország eszméjének, melyet hóbortos Don
Quijoték girhes, göthös, életre képtelen Rossinantéjának nevezett. Minden más országban, ha nem más elem: az
ifjúság örökre némává hûsítette volna az újságíró szellemességét. De nálunk a turullá tollazott svábbogár szárnya alá
húzódó ifjúságtól nyugodtan bele lehet rúgni a magyarság legszentebb, legtragikusabb életkérdéseibe. Azután a
szerzô kifejti, hogy a magyarság számára egyetlen lélegzésre alkalmas okszigén van: újból egyesülni Ausztriával a
Habsburg Ház áldása alatt.”
“A magyarságnak abból, ha közös dinasztia alatt egyesül újból valamilyen formában Ausztriával: semmi elônye,
haszna nem lehet. A magyarságra bármily formájú egyesülésbôl Ausztriával csak kár és veszély hárulhat.
Mert:
1. Az így közös sorsba kényszerült kettôs birodalom külpolitikájában természetesen a dinasztia érdekei volnának
döntô irányításúak. A dinasztia hatalmi érdekeiért a magyarság életérdekei háttérbe szorulnának, vagy súlyos
sérelmeket is szenvednének. Magyarország, a magyarság külpolitikai szempontból megint senki és semmi volna
Európa szemében.
2. De azért a dinasztia hatalmi politikájának s az egész nem a mi érdekeink szempontjából irányított külpolitikának
minden kockázatát a magyar vér, a magyar jövô, a magyar föld viselné. Ausztria legfennebb új zsákmányadagot
kapna a “szövetséges” “testvérország” testébôl.
3. A gazdasági viszonyokban és az elkerülhetetlen közös költségek viselésében megint megkezdôdnék az áldatlan
küzdelem, melyben Ausztria a saját fajú dinasztiával megint elônyben részesülne.
4. A magyar néphadsereg nem fejlôdhetnék a magyar lélek, magyar kultúra, magyar nyelv, magyar demokrácia és
magyar szolidáritás olyan legegyetemesebb, leghatalmasabb szervévé, mint a független Magyarországban.
5. Az Egyházban, a bürokráciában, a hadseregben, de más tereken is, a németség továbbra is döntô elônyben

részesülne a magyarság fölött: Magyarországon.

6. A sok apróbb-nagyobb sérelem miatt egy új meddô kakasviadal fejlôdne ki a két ország között. Az ebben a
viadalban való hôsi részvétel olyan politikai konjunktúrává lenne, hogy elvonná az ország politikai erôit a magyarság
legfontosabb szociális, gazdasági, kulturális problémáitól.
7. Mivel az ilyen uniós helyzetben a dinasztiának még több szüksége volna az uralkodó osztályok engedékenységére
és támogatására: a magyar munka kizsákmánylása még korlátlanabb lenne, mint eddig. A magyar munka milliós
tömegei, eltiltva a szervezkedéstôl, a munka egyetemes védelme s a szükséges föld nélkül nyomorlázukban
gyönyörködhetnének egy új közjogi kakasviadalban.
8. A Németországhoz sodró nehézkedés az osztrák németség jelentékeny részében: nem napi divat, nem múló
konjunktúra, hanem: természeti erô. Ezzel a természeti erôvel a dinasztia halálos ellentétben állana. Hasonló
természeti erôkkel állana szemben a Habsburg Ház, ha bármily formában visszaszerzô politikát folytatna a régi
osztrák birodalom országai ellen. E természeti erôk elfojtására, megtörésére mi volnánk a történelmi poroszlók.
Kívánjuk ezt a dicsôséges szerepet? Biztosítékot jelent ez a szerep a magyar jövô védelmének, szabad egyéni
fejlôdésének?
9. Elvesztené Magyarország az önállóság minden nagylehetôségû, semmivel meg nem fizethetô elônyét. Errôl külön
fejezetben lesz szó.
10. Ez uniós kísérlet Németországot könnyen olyan politikára vezethetné ellenséges szomszédainkkal, hogy: ha
bekövetkezô események kavargásában gyôzelemre zökkenne: nemcsak Ausztriát nyelné el, hanem végleg
megosztozkodnék Magyarországon ezekkel az országokkal.
Tehát: egy új Ausztria-Magyarországból a magyarságra csak kár, sorvadás, tragédia, halál következhetik.”
A Romániával vagy Jugoszláviával elképzelhetô perszonális únióról, mint negyedik megoldási változatról talán még
nagyobb kétellyel szól:
“Ezek után röviden intézhetjük el a negyedik megoldási formát: personális únió Romániával vagy Jugoszláviával.
E tervezgetések mögött két inkább gyermekded remény bújik meg:
1. Hogy a velünk urlakodójában egyesült ország széles arányú autonómiát fog adni a Magyarországból uralma alá
jutott résznek. Ebben az autonómiában aztán a magyarság úgy megerôsödik, hogy egy szép reggel önmagától
visszabumerángol hozzánk.
2. Hogy az uralkodójában velünk egyesült ország segíteni fog nekünk visszaszerezni zsákmánykollegáitól az elvett
részeket.
Sajátságos a magyar társadalom (ha van ilyen) politikai gondolkodása. Hogy ezer éven át idegen életformákba,
természetellens viszonyokba voltunk torzítva: állandóan csak természetellenes: a természet törvényei, legmélyebb
erôi ellen törô megoldásokat tudunk elképzelni. Amint belpolitikánkban sorsunk intézését, a nemzeti biztonság,
fejlôdés és vagyon ôrhelyeit idegeneknek vagy renegátoknak osztottuk el, azzal a természettörvényileg hülye
diplomáciával, hogy asszimilálunk: külpolitikai látásunk alapja is az a hit: hogy a körüllevô népek és fajok faji
öntudata, természetes szolidáritása a mi szép szemünkért olyan állapotra rothad, mint a miénk. Így hiszik még ma is
sokan, hogy a horvátok a mi hôsi visszaszerzésünkben fognak mellettünk fringiát ragadni a szerbek ellen, hogy a
tótok a mi megfájdult fogunk számára meg fogják rágni a cseheket és már hallottam olyan beszédet is, melyben az
erdélyi románok a magyar himnusz éneklésével rontottak a regáti románok ellen. Mikor fogjuk belátni, hogy a
magyarságra biztosított fejlôdést és jövôt jelentô viszonyt e népekkel nem a természeti erôk kijátszásával vagy azok
ellen folytatott harccal: hanem az erôk közös érdekbe rendezésével termtjük meg? Vagy az a magyarság jövô
biztonsága, ha folyton váltakozó vérbosszú agyarkodásává tesszük Kelet-európát?”
“Különben: ez a román vagy jugoszláv únió hasonló bajokkal volna gazdag, mint az egyesülés Ausztriával. Az
autonóm területen, ha egyáltalán volna ilyen, a fajok érvényesülése elsôsorban a dinasztia hajlamától függne. És
bármily irányban nyilatkozna ez a hajlam: állandó áldatlan harcokra adna alkalmat. A gazdasági viszonyok rendezésé
és a közös ügyek finanszírozása és személyi ellátása is hasonló veszélyekkel járnának. Aztán a két fôváros
használatával mindenik ország megrövidítve érezné magát. A dinasztia helyzete végtelenül nehéz lenne s a két szék
között állandóan a padalattiság veszélye fenyegetné. A románok elkeseredését magyar katonákkal, a magyarokét
román erôkkel kényszerülne megfékezni. A két nép gyûlölete végzetesen nône egymás ellen a kirobbanásig stb., stb.
Ilyen biztonságért adnók oda az önállóság, a függetlenség semmivel meg nem fizethetô elônyeit?”

És végül az ötödik megoldásról:
“Így jutunk el az ötödik megoldáshoz: a magyarságnak valamelyik nyugaterurópai dinasztia családjából kell hozni új,
független történelmi életének királyát. Talán az angol, talán az olasz királyi családból. Vagy, ha ez komoly
veszélyekkel járna: valamelyik északi dinasztiából. Döntôen fontos: hogy ne legyen sem német, sem szláv.
Bármilyen lesz is a megoldás, az új önálló független magyar királyság történelmi életének elengedhetetlen feltételei
lesznek a következôk:
1. Az új király semmiképpen sem lehet osztály-király, vagy puccs-király. Minden ilyen kísérlet minden halált
megérdemel. Oda kell módosítani az alkotmányt, hogy az új királyság megteremtése nyilvánvalóan és minden
csalafintaság nélkül a magyarság egyetemének ténye legyen.
2. Bármilyen lesz ez az egyetemes nemzeti döntés: minden más nézetnek azonnal el kell hallgatnia s bele kell
illeszkednie az új királyság alkotó egységébe.
3. Minden alkotmányos biztosítékot meg kell teremteni, hogy a magyarság sorsa a maga életérdekei szerint teljesen
független legyen az új királyság alatt a Monárchiának az érdekeitôl, honnan az új királyi Házat hoztuk.
4. Az új királyság megteremtésével egyidejûleg olyan belpolitikai rendszer megalkotását, mely a nemzeti munka
milliós tömegeinek egyetemét neveli a történelmi építés tényezôjévé, önsorsuk irányítóivá: állammá. Hogy az új
királyság ebben a legegyetemesebb rétegben lássa minden érdekét, erejét, biztosítékát.
5. Ugyanakkor egy olyan külpolitikai folyamatot kezdeményezni, mely a béke folytonos éber vigyázásával a
nagyhatalmakkal szemben: Kelet-Európa és a Balkán államait igyekszik egy olyan védô és gazdasági szövetségbe
szervezni melynek keretében mindenik állam biztosítéka lesz mindenik állam független sajátos egyéni fejlôdésének.
És nemcsak katonai erejében lesz biztos bármilyen veszély ellen, hanem gazdasági nyomások ellen is biztosítja
ezeket az államokat.”
Végül alkalmat talál *Szabó Dezsô a királyság kapcsán nemzetpolitikai nézetei felvillantására.
“Mert bármit mondanak a mai felzilált napok beteg látású, megfizetett vagy jövô zsákmányt szimatoló lelki
nyomorékjai és kalandorai, bármit maszlagol osztályérdek, idegen klerikális imperiálizmus: az önállóság gazdag
lehetôségeit semmilyen egyesülés nem pótolhatja. Egy egyéni arcú, alkotó képességû nép csak a maga saját külön
történelmi mûhelyében építheti meg a maga orgánikus erôi, legmélyebb életérdekei szerint sajátos arcú kultúráját,
külön történelmi katédrálisát. Csakis a magyar pszihé, a magyar nyelv, a magyar kultúra, az orgánikus magyar
történelmi célok egységében épülhet meg az a Magyarország, melynek nélkülözhetetlen értelme lesz az európai
népek sorában s amely legszélesebb emberi fejlôdést jelenti nem csak a magyarságra, hanem a magyar történelmi
munka minden munkására.
Nem lehet egészséges, nagyot alkotó szervezet az, melyben egy másik idegen szervezet életakarata is meghatározó
tényezô.”
“Csakis egy teljesen független, önálló nemzet egyetemében fejlôdhetik ki az a történelmi megérzés, látás, ideológia,
mely mint a közösség összes életösztönének eredôje: a legbiztosabb kialakító, rányító ereje az egészséges politikai
életnek. Csakis egy független, önálló Magyarországban, ahol a dinasztia és a nemzet érdekei azonosak, alakulhat ki
az a külpolitikai hagyomány, melynek csakis a magyarság védelmi és fejlôdési lehetôségei az irányítói. Csakis egy
ilyen Magyarországban épülhet meg az a belpolitikai ideológia, mely az élet minden terén a nemzeti munka tömegei
egyetemének az érdekeit nézi s a dinasztiával az észkényszer erejével láttatja be, hogy hatalma akkor nyugszik a
legbiztosabb alapon, ha az ország belpolitikai rendszere ezt a legszélesebb réteget neveli a történelmi építés
meghatározó tényezôjévé. És így nemzeti és dinasztikus érdek egyaránt, hogy anarchikus étvágyú, kényszerítô
hatalmú uralkodó osztályok ne fejlôdjenek ki. A modern királyságban királyság és demokrácia elválaszthatatlan
érdekközösséget jelentenek.
Csakis egy önálló, független Magyarországban valósíthatja meg a magyarság az egészséges nemzetalkotás történelmi
feladatát. A dinasztia, melynek minden érdekét és jövôjét csak Magyarország jelenti természetszerûen belátja, hogy
csakis a magyarság erejével lehet a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, magyar történelmi célok és
életérdekek nagy egységébe hozni a nemzeti munka minden rétegét és hogy csak egy ilyen nagy egység igazi
biztosítéka uralmának. A nemzetalkotás e termékeny munkájában a magyar faj szükségszerûen visszaszerzi magának
mindazt az anyagi és szellemi tényezôt, mely múltja, történelmi munkája s száma után megilleti. A kulturális építés

és szociális igazságtétel ez egyetemes nemzeti politikájában a sunyi, ádáz faji politikák megszünnek s az ország
egységes mûhelye lesz egy sajátos arcú nagy történelmi alkotásnak.
Aki járt Franciaországban, Angliában: az tudja, mit jelent egy önálló független ország nemzeti királysága. A
dinasztia, melynek csak egy országa, egy fôvárosa van: egész életét itt tölti. A fôváros, a fôváros vidéke, a vidék
egyes pontjai a királyi hatalom, a királyi bôség ösztönös alkotásaiban kapják a szépség, az egészség, a kenyérkereset
jótéteményeit. Azután az udvartartás, a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, mûvészet és irodalom és
magyar ipar messziható szétsugároztatója lehet kifelé és befelé. Mennyi életlehetôséget jelent ez s a magyar fejlôdés
és egység milyen gazdagságát. Ha szabad közönségesen mondani meg a lényeget: ha már királyságunk van, legyen
hasznunk belôle. Ez pedig csak egy független önálló királyságból lehet. Az ausztriai közösség alatt hordtuk a
királyság minden terhét, minden elônye nélkül.
És hiában: a magyarság csa akkor lesz külön számos tényezô a világ szemében: ha függetelenül, önállóan építi meg a
maga történelmi életét. Köztudomású, hogy egészen az összeomlásig az egész külföld tudatában mint Ausztria
szerepeltünk, egy kissé egzotikus szeglete a habsburgi birodalomnak. A magyar lélek, magyar sors, magyar
szenvedés és életakarat számára nem voltak szavak a világ szótárában.”
“Bár tántorogva, megmarcangolva, vérzôn, de mégis önállóak vagyunk: többet tudott meg rólunk a világ, az
érdeklôdés, a megismerni akarás több mozdulatával fordult felénk, mint az utolsó négyszáz év alatt. Csak a
határozott vonalú, egylelkû, önálló egyéniség ember a világ szemében és a világnak igaza van. Csak az önálló,
független Magyarország élet a magyarság számára, minden mutyi-monárchia halált jelent neki. Van olyan érdek,
amiért egy történelmi közösségnek érdemes odaadni az életét?”
“Az új királyság megszüntetné a mindenféle király-csinálók, királyi-vigécek, király-szimatosok kisded játékait és
sunyi izgatásait. De megszüntetné a diktatúra-lunátikusok, a bolondnál bolondabb politikai szekták s a nagypipájú, de
kevésdohányú (és ez a dohány is rossz német bagó) “vezérek” vakondtúrásait és beteg ártásait. Megszüntetné a
szörnyû német propaganda hódítását Csonka-Magyarország nyugati Erdélyében: Dunántúlon. Hiszen már akadnak
gazemberek, akik azt a halálos, gyilkos maszlagot terjesztik, hogy a magyarságnak legbiztosabb helye volna a német
birodalom kebelében. Hát ez igazán biztos volna és elénekelhetnôk: Odabenn már nem fáj semmi. Különben ez a
tétel már kifakadt egy német politikus gôgjébôl egy magyar-német kereskedelmi tárgyaláson:
– A magyarságnak bele kell nyugodnia, hogy csak egy nyelv-sziget lesz a nagy Németbirodalomban. – Az új
királyság acél egységében megszervezett Magyarország bevehetetlen vár lesz minden német kísérlet számára.”
Ezekkel a szabad királyválasztó és egyúttal nemzetépítô gondolatokkal lehetett vitatkozni. Nem túlzottan borúlátó-e
ez a vélemény a térség kis népei együttmûködésének lehetôségeit illetôen, vagy a közép-európai államszövetség sok
tanulmányban taglalt lehetôségeit tekintve? Bizonyára igen.
A történelem sajnos nem cáfolta meg borúlátását.
A szabad királyválasztás gondolata, politikai érv rendszere, – a minden hatalom a nemzettôl ered – alaptételére épülô
közjogi felfogás törvényekben öltött testet.
“Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. I.
törvénycikk elôadója, *Turi Béla prelátuskanonok, ismert közjogi író hasonló érvekkel lépett fel, mint a közjogász
*Kmety Károly vagy *Pollner Ödön és más szabad királyválasztók, akik többségben voltak az akkori politikában és
társadalomban, s fôleg a középrétegek soraiból kerültek ki, szemben a nagybirtok és a felsôpapság szûkebb körére és
támogatóikra, valamint bizonyos középbirtokos, fôleg dunántúli körökre támaszkodó királypártiakkal.
Turi Béla elvetette a legitimisták állítását, miszerint csak a formai jogfolytonosság, azaz a király hivatalbahelyezése
és a forradalmi jog között lehetne választani. Rámutatott: alkotmányunk legfôbb elve a fôhatalom megosztottsága a
király és az országgyûlés között. Minden hatalom a nemzettôl ered, amint azt *Werbôczy is leírta, mint az ôsi
alkotmány tételét. Ez a Szent Korona jogelméletének alapja.
“A szent korona tana szerint a szent koronában, amely forrása és átszármaztatója minden hatalomnak, ebben a szent
koronában a nemzet él. A korona a nemzetnek eleven megtestesítôje… A szent korona annak a közhatalomnak a
kifejezôje, amely a nemzetben bírja gyökerét és a királyra, a királyi hatalomra is csak a korona útján, a koronázás
által a nemzettôl ruháztatik át. Az, hogy a szent korona a közhatalomnak az átruházója és minden közhatalomnak a
birtokosa, az onnan van, mert a koronához tartozik az államnak az egész népe, mint szoktuk mondani, a szent korona

minden tagja. És ha a szent korona jogelmélete szerint is a szent korona magában egyesíti az államhatalom összes
alkatelemeit, akkor csak világos, hogy ha ezeknek az alkatelemeknek, tényezôknek, közjogi szerveknek mûködése
megszûnik, akkor a nemzet joga az, hogy ennek pótlásáról gondoskodjék.” “Mikor a nemzetnek minden tagja, tagja a
szent koronának, aki a közhatalomban akár közvetve, akár közvetlenül valamiképpen részt vesz, akkor világos, hogy
ôsi alkotmányunk szellemében jártunk el, amikor a nemzet egyeteméhez fordultunk.” “Magyarországon az
alkotmány élô »organizmus«, a nemzetgyûlés összeülése által éppen az alkotmányos élet folytonossága állt helyre.”
»A nemzetgyûlés – mint mondta – a szent koronában élô jogán akar intézkedni, a szent koronában foglalt államfôi
hatalom gyakorlásáról akar gondoskodni.«
*Ruppert Rezsô a Földmûves Párt részérôl egyetértésérôl biztosította a törvényjavaslat elôterjesztôit: »Ez a javaslat
deklarálja a nemzetnek azt a függetlenségét, amit 1879-ben az ô tragikus bukásával fel kellett adnia.« 1867 után a
nemzet »elnemzetietlenedett, keresztény erkölcsei megfogyatkoztak, és ennek eredményeként következett be 1918.
október 31. és 1919. március 21. is. Ruppert Rezsô szerint azonban az elôterjesztett javaslat segítségével
folytathatjuk ezeréves alkotmányos életünket. Ezt a folyamatosságot a szentkorona-eszméhez történô visszatérés
biztosítja.« A Szent korona nem egyszerûen képviselôje a nemzet fôhatalmának az állam fôhatalmának, hanem
valóságos perszonifikációja, sôt megtestesülése. Hogy analógiát hozzak fel, a mi szent koronánk hasonló a szent
ostyához, amelyben *Krisztusnak a teste és a vére valósággal jelen van, pedig hiszen csak egy pici fehér pehelyrôl
van szó.”216 – 449.
A jogfolytonosság helyreállítása és az államforma (királyság) kérdésében nem, csak a trónbetöltés ügyében vitázó
nemzetgyûlés elfogadta az említett 1920. évi I. törvénycikket.
Ennek körülményeit elemzôen, jól ismerteti *Kocsis István.
“Milyen törvényes alapon hívták össze 1920-ban a nemzetgyûlést?

Alkotmányunk alapelveinek megfelelôen az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta alakult ideiglenes kormányok a
nemzethez fordultak, hogy a nôkre is kierjedô általános, titkos, egyenlô, közvetlen és kötelezô választójog alapján
válassza meg az akaratának képviseletére hivatott nemzetgyûlést.
A nemzetgyûlési képviselôválasztások ennek folytán az ország mindazon részeiben megtartatván, amelyekben a
választást ellenséges megszállás lehetetlenné nem tette, a megválasztott nemzetgyûlési képviselôk az 1920. évi
február hó 16. napján Budapesten az országgyûlés képviselôházának helyiségeiben egybegyülekeztek és
nemzetgyûléssé alakultak.”
Miért nem lehetett volna e nemzetgyûlés összehívása nélkül helyreállítani a jogfolytonosságot?
Mert Magyarország utolsó jogszerûen megválasztott törvényhozó szerve, az 1910. június hó 21-re törvényszerûen
összehívott országgyûlésnek képviselôházát 1918 novemberében törvénytelen körülmények között feloszlatták, azaz
önfeloszlatásra kényszerítették, fôrendiháza pedig ugyanazon a napon e határozatot tudomásul vette és tanácskozásait
berekesztette, miáltal az országgyûlés mûködése is megszûnt. »Mindezeknél fogva az állami fôhatalom gyakorlása az
alkotmány rendes formái között lehetetlenné vált.«
A nemzetgyûlés az 1920: I. törvénycikkben a magyar állami szuverenitás törvényes képviseletének nyilvánítja
magát, olyannak, amely a magyar történeti alkotmány értelmében az államhatalom gyakorlásának további módját is
jogosult rendezni.
A törvényhozó hatalmat fenti törvénycikk szerint a nemzetgyûlés gyakorolja, de csak ideiglenes törvényeket hozhat.
Mert az 1920. I. tc. a jogfolytonosság helyreállításának útján még csak az elsô lépés, s az ideiglenesség csak akkor
szûnik meg, amikor a jogfolytonosság teljesen helyreáll.
1926-ig, a jogfolytonosság helyreállításáig, gyakran hangoztatják is a korabeli politikai élet hangadói, politikusok és
közjogászok egyaránt, hogy a nemzetgyûlés szuverenitása korlátozott s az általa alkotott törvények ideiglenesek.
Mit tehetnek törvényesen a nemzetgyûlés tagjai a jogfolytonosság teljes helyreállításáig? Jogszabályokat alkothatnak
az élet követelményeivel, szükségleteivel számolva, de anélkül, hogy a jogfolytonosság elvét bármiképpen
megsértenék.
A nemzetgyûlés mûködése tehát mindaddig jogszerû, amíg el nem tér attól a céltól és rendeltetésétôl, amely semmi
más nem lehet, mint a régi alkotmány helyreállítása.
Ami pedig *Károlyi Mihály és társai 1918. ôszi törvénytelen hatalomátvétele és 1919. aug. 6-a között
törvényhozásnak nevezve történt, az alkotmányjogilag érvénytelen és abszolúte megsemmisül. Ahogyan az 1920. évi

I. tc. ezt kimondja:

»9. §. Az úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt
kibocsátott mindennemû rendelkezései érvénytelenek. Hasonlóképpen érvénytelenek az úgynevezett nemzeti
tanácsoknak és szerveiknek mindennemû rendelkezései és határozatai is.
Az Országos Törvénytárból az oda beiktatott úgynevezett néphatározat és néptörvények törö*ltetnek.
Felhatalmazza azonban a nemzetgyûlés a minisztériumot arra, hogy az úgynevezett népköztársaság szerveinek
rendelkezéseit, amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges, az alkotmány keretében saját
felelôsségére ideiglenes hatályban tarthassa, vagy helyettük új rendelkezéseket állapíthasson meg. Addig is, amíg a
minisztérium ebben a tárgyban intézkedik, az úgynevezett népköztársaság szerveinek rendelkezései ideiglenesen
alkalmazásban maradnak, amennyiben tartalmuknál fogva az alkotmánnyal, a fennálló törvényekkel és törvényerejû
szokásjoggal nem ellenkeznek, vagy törvényes felhatalmazás körében keletkeztek és még megszüntetve nem lettek.
A minisztérium továbbá felhatalmaztatik, hogy a törvényhozás további rendelkezéséig rendelettel megtehesse azokat
az intézkedéseket, amelyek az úgynevezett tanácsköztársaság szerveinek rendelkezéseivel létesített állapot
megszüntetésére és a jogrend helyreállítására szükségesek.
Utasíttatik a minisztérium, hogy amennyiben a jelen §-ban említett rendelkezések tárgyában a törvényhozás további
intézkedése szükséges, evégbôl mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyûlés elé.«
S ami 1919 augusztusa után történt?
»10. §. A nemzetgyûlés az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta az alkotmányos jogrend és a jogbiztonság
helyreállítása végett alakult kormányok és tagjaik rendeleteinek érvényességét elismeri; felhatalmazza azonban a
minisztériumot, hogy ezeket a rendeleteket a szükséghez képest hatályon kívül helyezhesse, módosíthassa vagy
kiegészíthesse. Utasittatik egyúttal a minisztérium, hogy amennyiben e rendelkezések a törvényhozás hatáskörébe
tartozó ügyekre vonatkoznak, mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyûlés elé.«…
Az államfôkérdésrôl az 1920: I. tc. még csak a következôket mondja ki:
»12. §. A nemzetgyûlés addig, amíg az államfôi hatalomgyakorlásának mikéntjét ténylegesen rendezi és ennek
alapján az államfô tisztét tényleg átveszi, az államfôi teendôk ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül
titkos szavazással kormányzót választ.«
A nemzetgyûlés késôbb, az 1921: XLVII. törvénycikkben kimondja a *Habsburg-ház trónfosztását, de azt is, hogy
Magyarország államformája
a királyság marad. »Az 1723. évi I. és II. tc.-ben foglalt pragmatica sanctió, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési
jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás elôjoga a nemzetre visszaszállt.«
És: »A nemzet a királyság ôsi államformáját változatla-
nul fenntartja, de a királyi szék betöltését késôbbi idôre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy ez iránt arra
alkalmas idôben javaslatot tegyen.«251 – 276-277-278.
A súlyos közjogi összecsapások során óhatatlanul felvetôdött a népszuverenitás és a nemzet-szuverenitás eszméjének

ütközése. Mondhatná bárki, hogy a “hatalom birtokosa a nép”, “minden hatalom a népé” Rousseau óta közismert elve
nem ellentétes a Szent Korona tanával, hiszen a XIX. század nagy közj*ogi tette éppen az volt, hogy a népet
beemelték a magyar alkotmány sáncaiba, a nemzettagságot kiterjesztve rá. Ez így igaz.
Mégis, mi a baj a népszuverenitással?
Molnár Kálmán is, mások is látták, hogy a történelmi magyar közjogi felfogással szembehelyezkedô vagy azt nem
ismerô polgári radikális, szociáldemokrata, szabadkômûves körök a francia forradalom eszméire hivatkozva a
hagyományos magyar felfogással ötvözött szabadelvûség alapjain kiépített magyar állam és társadalom
lerombolására, felforgatására törnek, noha a népszuverenitást csak szavakban érvényesítették, a valóságban még
rövidéletû 1918–19-es tragikus országlásuk során sem érvényesült a nép szuverén, félelemnélküli, titkos döntése.
A népre hivatkozva, szavazatait felhasználva, tudatlanságával, elesettségével, gyengeségével visszaélve bármilyen
uralom létrehozható, többségi szavazással az egész magyar történeti alkotmány Szentkorona-tannal együtt
eltörölhetô. Feltéve, hogy legfôbb elv a népszuverenitás. “De ha a nép-szuverenitás elvével visszaélve bármely
agresszív kisebbség rávehetné a többséget még a Szentkorona-tan hatálytalanítására is, akkor nemcsak a
jogfolytonosság nem lenne többé helyreállítható, de minden törvény, a legszentebbnek és legsérthetetlenebbnek
nevezettek is, szánalmassá, megcsúfolhatóvá, megtagadhatóvá: nevetség tárgyává válnának.” 251 – 279.)

Szinte látjuk a liberális jogok harcosait, amint felhördülnek a jogállam alapelvének tagadása láttán.
Csakhogy nem az alkotmányos hatalomgyakorlás modern elveit utasítjuk el, hanem megállapítjuk, hogy egy elv
látszólag ütközik a Szentkorona-tannal. Ezért használja Molnár a nemzet-szuverenitás elvét.
“Ha átérezzük a jogfolytonosságnak a jogfejlôdés nyugodtsága és zavartalansága szempontjából való

felbecsülhetetlen jelentôségét és pótolhatatlan értékét, a részletekben mutatkozó kisebb-nagyobb nehézségek dacára a
magyar jogásznemzetnek meg kell találni azt a formulát, amely az ôsi jogrendhez visszavezet, amely bennünket
multunkkal újra összekapcsol.
De ha valóban meg akarjuk találni ezt a kapcsolatot, úgy elôbb mindenesetre ismernünk kell és át kell értenünk, sôt
átéreznünk ôsi alkotmányunk szellemét, ki kell ezt hámoznunk azoknak az idegen elméleteknek ködgomolyából,
amellyel politikusainknak a francia forradalom eszmekörébe átlendült része alkotmányjogunkat beburkolni igyekszik.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének s a népszu-ve-ré-ni-tás tanának nincs gyökere a magyar
alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverénitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre
szervezett nép vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.
A szuverénitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely
szent koronában az államélet két fôtényezôjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze
felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két fôtényezô közül egyik se ragadhatja
magához ôsi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben
gazdag felemelô küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a szent koronában megtestesült nemzetszuverénitás ne
alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó fejedelmi szuverénitássá, akkor meg kel találnunk a módját annak
is, hogy a szent korona szuverénitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó népszuverénitássá
átvedleni.
A múlttal való kapcsolatot csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak úgy kapcsolhatjuk
össze, ha távoltartjuk magunktól a magyar államfelfogástól merôben idegen népszuverénitásnak forradalmi
eszmekörben született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra felemelkedünk a szent korona tanának,
vagyis a nemzet-szu--ve-ré-ni-tás-nak arra a magyar horizontjára, amelyrôl ôseink ezer éven át az állami szer-vezet
alapvetô kérdéseit áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves fennállását annyi balszerencse
között s oly sok viszály dacára biztosították.”316/a – 41-42.
E szavakkal jelentôs részben egyetérthetünk, bizonyos részét csak megfelelô értelmezéssel fogadhatjuk el, az alaki
jogfolytonosság elméletének paradoxonaként. Való igaz, hogy a Szent Korona szuverenitása idôben, térben, erôben
össze nem mérhetôen nagyobb, mi több: más mint a népszuverenitás. Tudjuk ugyanakkor, hogy mind a történelmi
régmúltban, mind azóta királykoronázásról királykoronázásra, évszázadról évszázadra a nemzet volt az, amely saját
szuverenitását a Szent Koronának adta, erôsítve egymást nemzet és Szent Korona. A magyar nemzet nem tudott
volna létezni úgy, ahogy létezett évszázadokig, Szent Korona nélkül, de a Szent Korona is elvesztette volna valódi
közjogi hatalmát nemzet és ország nélkül.
A Szent Korona tanában jelen lévô népfelség elve a közjogi és történelmi-politikai értékek, (mint a Tripartitum I.
rész 9 címében foglalt nemesi szabadságok, a nemzeti-vallási függetlenség és az önkormányzatiság elve) tiszteletén
és követésén alapuló nemzeti szuverenitást jelenti. Ezért nem azonosítható a számszerû többség bármilyen
akaratának tiszteletben-tartását követelô, az értéknélküliség jegyében fogant liberális demokrácia felfogással. A
tömegdöntések paradox, diszfunkcionális, a tömegre is káros következményeirôl, a tömeges tévedés
önkényuralomhoz vezetô, bár számtanilag kifogástalan számos példája ismeretes. A diktatúrák létrejötte sok esetben
tömegdöntések, választások folyománya volt azáltal, hogy a leendô diktátort parlamentáris úton juttatták politikai
szerephez. Nem kell ehhez Hitler, Mussokini vagy Franco esetére szorítkozni, hiszen a második világháború utáni
un. “népi demokratikus átalakítás”, azaz önkényuralmi hatalomátvétel kommunista szereplôi is választott politikai
köztisztségeket értek el. (Rákosi Mátyás parlamentáris úton, választások útján lett országgyûlési képviselô és
miniszterelnök helyettes, így kerülve a diktátori szerepbe való átcsúszás lehetôségének helyzetébe).
A tömegdöntések megítélését tovább árnyalja az a körülmény, hogy a demokrácia felfüggesztése bizonyos
helyzetekben elônyösebb, mint fenntartása.
*Arnold Toynbee a neves történész mondja Ikeda kelet-ázsiai buddhista vezetôvel folytatott beszélgetésében:

“Egyetértek azzal, hogy a legfontosabb a tömegek moralitásának szellemi képességének emelése. Kétségtelenül ez az
egyetlen biztos út a politikailag oly égetôen szükséges megjavításához. De lehet, hogy az idôtényezô korlátozó
módon hat majd. A felgyorsult technikai változás ezzel arányosan fokozta a társadalmi és politikai változás
sebességét. Lehet, hogy egy katasztrófa jóval elôbb rászakad a tömegekre, semhogy idjük lenne elérni azt az erkölcsi
és szellemi színvonalat, amelyen a veszélyes szint fölé tudnánk emelni a politikát.”
“Látom a meritokrácia kormányzásának gyengéjét, mint ahogy megértem a szellemileg és erkölcsileg mûveletlen
választók parlamentáris demokráciájának veszélyeit is. Attól tartok, hogy az emberiség megdöbbentôen rossz
politikai elôéletét még túlszárnyalhatja jövendô teljesítményének silánysága.”
“A közönség felismerte a politikusok kétszínûségét és alkalmatlanságát, de azt nem tudja, hogyan válasszon
tiszteletreméltóbb vezetôket. A politikusokból való igen elterjedt kiábrándultság, mivel nem követte reform,
veszélybe sodorja a demokráciát.”
“Még ha a világ jelenlegi válságos helyzetébôl az következne is, hogy csak egy idôleges világdiktatúra menthetné
meg az emberiséget attól, hogy önmagát kiírtsa, ihletet meríthetünk a köztársasági rómaiak példájából, akik az
idôleges diktatúrából többször is vissza tudtak térni az alkotmányos kormányzáshoz, mihelyt a diktatúrát megkívánó
állapot elmúlt. Úgy kell viselkednünk, mint az utasoknak, akik alávetik magukat egy kapitány parancsnokságának,
amíg úton vannak, de természetesen visszanyerik személyes cselekvési szabadságukat, mihelyt veszélyes utazásuk
véget ér.” Majd így szól a nem választottakból álló elituralomról, elismerve a népi ellenôrzés nélkülözhetetlen voltát:
“Azt a kormányzó meritokráciát, amelyre gondolok, nem népi választással kellenefelfrissíteni. A demokráciának,
akár közvetlen, akár képviseleti, az egyik legrosszabb vonása az, hogy a demokratikus politikusok kísértésbe esnek,
hogy saját megválasztásukat vagy újraválasztásukat tekintsék legelsô feladatuknak, és inkább ezt tartsák szem elôtt
tevékenységükben, mint amit igazi közérdeknek hisznek. Ezt a gyengeséget példázza az amerikai elnökök története
Jackson korszaka óta és az athéni hadvezérek (sztratégoszok) története az athéni demokrácia Periklész utáni
korszakában. Támogatnám egy választásos, képviseleti, demokratikus alkotmány fenntartását a kormányt ellenôrzô
népi szerv felfrissítésére, de mint a kormányzó meritokrácia felfrissítésének módszerét, elvetem a választást. Azt
látnám szívesen, ha ez a kormányzó testület részben kooptálással, részben kinevezéssel újulna meg, a kinevezetteket
pedig társadalmilag és kultú-rá-li-san fontos nem-politikai és nem gazdasági intézmények jelölnék ki.”
Ikeda válasza: “A modern demokráciában a többség számára az a tendencia, hogy negatív módon vegyen részt
pozitív helyett, az értelmiségi elit számára pedig, hogy növekvô ellenôrzést gyakoroljon. Ebben az értelemben a
jelenlegi helyzet úgy látszik közel áll az Ön elképzeléséhez a meritokráicáról. De félek, hogy ha ez az Ön
meritokráciája megvalósulna, akkor a szakadék a tömegek és az elit között hangsúlyozottabbá és mélyebbé válna.”
“A meritokrácia és a demokrácia ugyanolyan magas fokú erkölcsöt, széles szellemi látókört és helyes ítéletet kíván
az emberektôl. Ha a tömegeknek nincsenek meg ezek a tulajdonságai, egyik említett rendszer sem létezhet.”436a – 186
A népfelség – s ezen túlmenôleg általában a tömegek döntéshozó szerepének – erôs fenntartással való megítélése,
nem tagadva az “általában a demokrácia a viszonylag legjobb politikai rendszer, mert nem találtak még ki jobbat.”
közhelyét, számos nyugati szerzônél jellegzetesen fellelhetô. Ilyen klasszikus mû *José Ortega y Gasset spanyol
szerzô “*A tömegek lázadása” címû könyve. A tömegeknek a szabadságból a diktatórikus rendszerek felé
menekülésérôl, erre irányuló késztetésérôl *David Riesman készített tanulmányt “A magányos tömeg” címen.
Folytathatnánk a sort.
Nem kell tehát *Molnár Kálmánra, vagy más konzervatív magyar szerzôkre szorítkoznunk akkor, amikor a
demokráciát és a közösségi nemzeti érdek viszonyát az eszköz és cél kapcsolatában látjuk. A demokráciát eszköznek
tekintjük egy magasabb, primátust élvezô érték, a közösségi érdek szolgálatában, nem tartva a közösség, a
társadalom sorsát meghatározó végsô célnak vagy parancsnak. Az így értelmezett demokráciát érték- és
szabálytudatos egyének részvételével látjuk elfogadhatónak és célravezetônek.
Azt akarjuk-e mondani mindezzel, hogy nem fogadjuk el a többségi döntések politikaformáló érvényét? Azt akarjuk
mondani, hogy az összetartó értékek és szabályok ismerete, akár tudattalan döntésmeghatározó szerepe nélkül
bizonytalan hosznosságú, esetleg célszerûtlen és káros döntések születhetnek.
A Szent Korona-tagság az értékek és szabályok önkéntes követôinek közössége, a történelmileg kialakult normák és
fontossági sorrendek, a jóról és rosszról évezredek során kikristályosodott nézetek és döntések világa, maga a

kultúrális-történelmi-lelki minôséget kifejezô magyar nemzet.

Jól tudják ezt a magyar közjog apostolai. Hiszen ôk értik legjobban: min-den hatalom forrása a nemzet. Az orsovai
földbôl kiásott korona nem adott legitimitást, hitelességet a trónbitorlónak, ahhoz, hogy Szent Koronaként
viselkedjék, a magyar nemzetre volt szükség. Egyetérthetünk a jogfolytonosság egyik értelmeként a Trianon utáni
jogászi és politikusi vélemény azon tolmácsolásával, amely szerint: “A jogfolytonosság nem az, amit a
népszuverenitás jogánál fogva a nemzet megtévesztett vagy megfélemlített többsége megállapít, mert ha az lenne,
akkor minden alkotmányos forma illuzórikussá válna. Akkor nem is lehetne beszélni formai alkotmányokról és
annak törvényes szerveirôl. Ahogy a népszuverenitás elvével *Károlyi Mihályék visszaéltek, úgy mások is
visszaélhetnek, kik valameny-nyire forgatni tudják a manipuláció fegyverét. Megtévesztéssel, ügyes manipulációval
egy ügyes kisebbség megfelelô körülmények között rá tudja kényszeríteni akaratát a többségre. Többségnek nevezve
önmagát megsemmisítheti a jogfolytonosság elvét is, és hatálytalaníthatná a Szentkorona-tant, ha az hatálytalanítható
volna. A jogfolytonosság helyreállításának ezért legfôbb garanciája a Szentkorona-tan hatálytalaníthatatlansága.”251 –
279.
Felfogásunk szerint – egyetértve az aggodalmakkal – nem kell a népszuverenitás elvét elutasítanunk, hanem
történelmi alkotmányunkkal kell összhangba hoznunk olymódon, hogy a népszuverenitás sem lehet eszköz bizonyos
nemzeti alapértékek és intézmények megsemmisítésére.
A Szent Korona tana azért nem sérthetô a népszuverenitás és intézményei, országgyûlés, helyi önkormányzatok vagy
népszavazás által, mert sérthetetlen történelmi-jogi-erkölcsi alapérték, mint alkotmányos jogálla-mokban a
jogegyenlôség elve, vagy a nép önrendelkezési joga, vagy a vallásszabadság.
Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint értelmezett magyar nemzeti szuverenitás elônyei a népszuverenitáshoz
képest?
Elônye, hogy nem rombolja le a hagyományos értékeket, társadalom és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi
államalkotó és szervezô tényezôk, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait összhangba hozza a XIX–XX. századi
politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári tulajdonnal és a szabadságjogokkal. Elônye, hogy az általa hordozott
közösségi szabadságeszményt, amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint nemesi elôjogok)
formájában jelenhet meg, megfelelô történelmi helyzetben képes általánossá tenni az egész társadalomra való
jogkiterjesztés formájában. Elônye, hogy lehetôvé teszi a népszuverenitás bizonyos történelmi helyzetekben – mint a
XIX. századi polgári átalakulás – veszélyes, mert értékromboló elméletének és gyakorlatának meghaladását. Ennek
igénye, a tömeg legitimáló hatásának és minden jó tôle való származtatásának kételyekkel való szemlélete korunkban
megjelenik olyan világhírû történetfilozófusnál, mint az angol *Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál, mint
az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának
tekintett *Max Weber fejtegetései egy szûk politikai vezetôréteg uralkodásáról, a “kis szám” törvényérôl.
Gondoljunk a XVIII–XIX. század francia alkotmányainak sorára és Franciaország vérzivataros forradalmaira, vagy
akár a XX. század utolsó évtizedének “rendszerváltó”, de inkább csak változtató országgyûlési választásaira
hazánkban. Ezekbôl láthatjuk, hogy mire képes a tudatlan, primitív testi szükségletei, vélt jóléti érdekei szerint
cselekvô, értéknélküliségben szenvedô, vallástalan, istentelen, értelmiség és politikus (politika) ellenes tömeg. E
tömeget kell állammá szervezett magyar nemzetté emelni a Szent Korona-eszme jegyében, mintegy példát adva a
népszuverenitás régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és történetileg szerves
mivoltára tekintettel joggal és okkal külön-böz-te-ten-dô meg a francia forradalom tanításától, a forradalmi rombolás
eszményétôl a konzervatív demokrácia eszméjeként.
A Szent Korona tanának burkolt normatív tartalma, magatartási szabály jellege éppen úgy van, mint jogértelmezô
szerepe, egyúttal alkotmányos alapértékek hordozója történelmi köntösben, érvényesen.
Ha fellapozunk egy “Politológia” tankönyvet, annak politikai értékekrôl szóló fejezetében találunk a Szent Korona
tanában benne rejlô értékeket, mint a szabadság, egyenlôség, igazságosság, demokrácia.
Ugyanígy tehetünk egy “Alkotmánytan” tankönyvvel, amelynek szuverenitás, nemzeti és etnikai kisebbségek jogai,
az államterület, a képviseleti demokrácia, az állampolgárság, a szabadságjogok, a hatalommegosztás, mint érték és
államszervezési elv, az országgyûlés, a köztársasági elnök, a helyi önkormányzatok és történelmi típusai címû
fejezetei összefüggésbe hozhatók a Szent Korona tanával, mint amiben ezek történelmi elôzményei, régibb formái
benne vannak ugyanúgy, mint jelenleg érvényes elméleteik és szavazási elveik, intézményeik. Ez akkor is így van, ha

a magyar Szent Korona helyébe a “magyar állam” vagy “a magyar állami fôhatalom” fogalmait helyezzük el, hát
még, ha azt a viszonylatrendszert is beleértjük, ami a Szentkoronatan tükrében az országgyûlés és államfô,
állampolgárok és országgyûlés, állampolgári jogok és országgyûlés, területi integritás és honvédelem, állam és
egyház kapcsolatában feltárható és kimunkálható.
A Szent Korona, mint közjogi-történeti-erkölcsi érték és többkiterjedésû jelenség nem szorítható normaszövegbe,
nem jogtétel, így nem helyezhetô hatályon kívül. Értelmezése, értékelése a tudomány és az alkotmányjogi bíráskodás
feladata.
Mennyire határozza meg a Szentkorona-tan az államformát?
Figyelmesen szemlélve az 1920-as évek eseményeit, láthatjuk, hogy milyen óvatosan szövegezték meg az 1920. évi
I. törvénycikket, amikor azt írták: “A nemzetgyûlés, mint a nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviselete,
megállapítja, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november 13-án megszûnt.” Nem nyilatkoztatták ki
törvényileg a királyság államformáját, de három héttel késôbb, 1920. március 18-án a 2394/1920. ME. számú
miniszterelnöki rendelet megállapítja: “Magyarország ezeréves államformáját nem változtatta meg” t.i. az 1920. évi
I. törvénycikk.
Ezen idôszak parlamenti vitáiban fel sem vetôdik a királyság államformájának kétségbe vonása vagy megtámadása.
Mégis kiolvasható egyes felszólalásokból a királyági államformától független Szent Korona felfogás.
*Rupert Rezsô felszólalásában, a *Habsburg-ház trónfosztását kimondó és a királyság államformáját is rögzítô 1921.
évi XLVII. törvénycikk vitájában felveti: a magyar állam neve “a szent koronának állama vagy közönségesen
Magyarország” lehetne. Mérvadónak azt tekinti, hogy kizárólag a Szent Korona lehet a fôhatalom alanya. “A
királysági államforma… nem zárja ki, hogy a nemzet alkotmányos küzdelmet – a szabadságának és függetlenségének
kedvezô és ezért örökös szent korona-államformának épségben hagyása mellett – a kormányforma megváltozatása
érdekében ne folytasson.”333 – 13. kötet, 123-124.
Hasonlóan nyilatkoznak mások is.
Nem férhet kétség hozzá, hogy a magyar nemzet történetének egy szakaszán, Szent István királyunk idején vette fel a
királyság államformáját, s a Szent Korona tanával jellemezhetô közjog az Árpád-ház kihalása után, az Anjou
királyok idején vált általánossan elismertté, amint alkotmánytörténetében *Timon Ákos is írja *Hajnik Imrével
egyezôen. A Szent Korona a magyar királysághoz kötôdik eddigi története során. A Szent Koronának megfelelô
kormányforma tehát: a királyság.
Aki azonban tüzetesebben tanulmányozta a Szent Korona és tana történetét, az láthatja, hogy koronánk mentes
mindenféle függôségtôl és alárendeltségtôl, beleértve királyt vagy királyságot is. Fogalma az államfô és az
országgyûlés kapcsolatáról szól többek között, az államfôvel a tisztség betöltésekor kötött szerzôdést a koronázás,
hitlevél és eskü formalitásai által jelenítve meg. Ez a szerzôdés azonban megköthetô nemcsak királlyal, hanem
mással is, nem koronázás útján, hanem más szerzôdéses formában.
A királyság legutóbbi magyarországi korszakáról, s így magáról az államformáról így ír *Nemeskürty:
“1920–1944 között nem csupán elhanyagolható frázis volt királyságunk intézménye, hanem egy sajátosan magyar
jogfelfogás érvényesítése az elképzelhetô legellenségesebb európai közegben.”
“Az alkotmányos monarchia magyar értelmezésével természetesen együtt jár a vallás és az erkölcs alkotmányos
intézménykénti felfogása. Ez az a pont, ami a szélsôségesen szabadelvû és szocialista elkötelezettségû
állampolgárokat leginkább zavarja. Függetlenül attól, hogy errôl kinek mi a véleménye, leszögezendô, hogy vallás és
erkölcs nélkül királyság intézménye elvileg el sem képzelhetô.
A Magyar Királyság vallotta, amit *Berzsenyi Dániel fogalmazott meg tartós érvénnyel: az erkölcs a társadalom
alapja, sôt létfeltétele. Az állam irányítói igen nagyot léptek elôre az értelmezés tekintetében. Míg ugyanis az 1918
elôtti királyság egyértelmûen és fenntartások nélkül a római katolikus vallást tekintette mintegy államvallásnak és a
katolikus fôpapságra támaszkodott, addig 1920 után más keresztény felekezetek is a korábbinál sokkal jelentôsebb
szerephez és megbecsüléshez jutottak és nem csak azért, bár ez is jelképes gesztusnak tekinthetô, mert a kormányzó
és például Bethlen miniszterelnök a kálvinista felekezethez tartozott. Mi több: 1938 elôtt az izraelita vallást az
államirányítás megbecsülte, a felsôháznak például két zsidó fôpap is tagja volt.”323
Ugyanakkor figyelemreméltóak a Szent Koronában egy sajátos köztársaság szerkezetét felismerô Sándor András

sorai:
“Ad Sacram Coronam

A Szentkorona-konstrukció egyedülálló Európában. Ez szakrális (tehát fiktív, transzcendens és szimbolikus
hatalommal felruházott) materializált szimboluma s közmegegyezéssel, valamint a hagyomány kötelezô erejével,
hordozója a nemzet (a “társadalom”, a “démosz”) hatalmának. Nem a mindenkori uralkodó hatalmi jelvénye, hanem
a hatalom forrása, a nemzet (a politikailag teljes jogú természetes személyek) “megbízólevele” a mindenkori
uralkodó számára. Mivel a nemzet “a Szent Korona teste”, a Szent Korona hatalmi státusának közvetítésével, a
mindenkori uralkodóra a társadalom – a priori bizalommal – egy életre, de a funkció gyakorlása során bebizonyult
alkalmatlanság esetén visszavonásig átruházza a politikai döntési jogokat. A parlamentáris alkotmány ezt tetszés
szerint módosíthatja egészen addig, hogy a döntési jogok átruházása csak a kormányfô kinevezésére, a parlament
feloszlatására és új választás elrendelésére vonatkozó döntési jogokat foglalja magába, a további döntési jogok a
parlament és a kormány között oszlanak meg.
Ez azonban nem érinti a Szent Korona fôhatalmát, mely a nemzet fôhatalma.
Eszerint a Szent Korona a történelmileg stabil demokrácia alkotmányos biztosítéka. Éppen ezért
a Szent Korona – Magyarországon – nincs összekötve a születéssel öröklôdô monarchia intézményével és a
klasszikus monarchikus államformával: ez csak addig állt fenn, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a
nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig sub specie Sacrae Coronae. Ennél
fogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság struktúráját testesíti meg. A Pragmatica Sanctio-t egy jórészt
Habsburg-földbirtok-politika révén kedvezményezett nem magyar eredetû arisztokráciával fogadtatták el és a
körülmények (egy keleti-balkáni nyomással szemben nyugati védôernyô alá integrálódás) kényszere alatt.
Ennek a “sajátos köztársaságnak” azonban lényege az állandóság és a rugalmas változékonyság egységes szerkezete.
A Szent Korona stabilitás-fenntartó szerepével *Kossuth “kormányzó elnök”- tisztsége, mely élethossziglan, illetve
alkotmányosan körülírt bizalmatlanság nyilvánításával visszavonásig érvényes, jobban összefér, mint az akár hét
évenként rendezett elnökválasztás.
Ez a nemzeti történelmi folytonosság ôrzôinek meggyôzôdése. A civilizációt fenyegetô nemzetközi elfajult-
liberalizmus Magyarországon hatalomba beerôszakolt képviselôi az ország egész 1100 éves történelmével szemben
tagadó álláspontot foglalnak el. Ennek a civilizáció-romboló globalitás-képviseletnek a magyar parlamentben való
jelenléte emberi-jogi nonsens, és így az ország jelenlegi helyzetét exlex állapottá teszi. A jelenlegi parlament
jogosulatlan alkotmányozásra.”373
Tartalmilag az sem kizárható, hogy az államfôi hatalmat egy testület gyakorolja felelôsséggel. Itt jegyezzük meg,
hogy a magyar királyok ténylegesen nem voltak felelôsségre vonhatók, ilyen törvény nem született. Ez a felelôtlen
állapot – ha látunk is példát a felelôsségre vonás elmaradására, a gyakorlati felelôtlenségre hazánkban ott is, ahol erre
mód lenne – szigorúan szabályozott helyzetté változtatandó.
A jogfolytonosság helyreállt az 1926-os, immár nem nemzetgyûlés, hanem országgyûlés megalakulásával. A Szent
Korona tana és a rajta nyugvó történelmi alkotmány újra mûködött. A Szentkorona-eszme gyôztesen, mert
megerôsödve, közmeggyôzôdéssé, a nemzeti tudat még fontosabb elemévé válva került ki a húszas évek közjogi
harcaiból.
A kilencvenes évek közjog-történetírása, alig néhány évvel az eszmetörténetre is ránehezedô, nemzetietlen, a magyar
szellemi életben maradandó nyomokat hagyott marxista-leninista önkényuralom elmúlta után így értékeli egyetemi
tankönyvében a “Szentkorona-eszme reneszánsza”-ként említett jelenség nemzetpolitikai eredményeit:
“A területi revízióra irányuló törekvések jobb, s hatásosabb elméleti megalapozását várni sem lehetett egyéb más
teóriától. A történelmi országterületre való igény összekapcsolódott a szent koronával, a szent korona területi
kisugárzó erejének misztikus hatásában való hittel. A magyar államiság e szimbólumában megszemélyesített
fôhatalom a nemzeti királyság eljövetelét, s a területi integritás helyreállítását prognosztizálta a hatalom számára,
amelyet egyébiránt, mint azt *Bleyer Jakab formulázta, “nem magyar ajkú testvéreink, akik most az idegen elnyomás
keserveit nyögik sóvárogják”.
A nemzet fôhatalmának perszonifikációjához való ragaszkodás, a szent korona “szent ostya” jellegének
hangsúlyozása a területi revízió tudományos-publicisztikai elôkészítésén túl hathatós védelmet nyújtott az

alkotmányfejlôdés totalitárius mintáinak olykor erôteljesen csábító, vagy éppen ajánlott hazai alkalmazásával
szemben is. A rendszer e vonzó, bár kétségtelenül a múltba visszatekintô legitimációs rekvizítuma hasznos
szolgálatai-kat tett, s vitális nemzeti érdeket védett, midôn Gömbösék “öncélú magyar államának” új ezredéve helyett
a korábbi ezredévhez való ragaszkodást jelölte meg követendô magatartásként. S mindez az ôsi alkotmány, a
jogfolytonosság, a hagyományos – s a parlamentarizmus adott rendszerével is számoló – szentkorona-tan fenntartását
jelentette. Az idegen jelszavak elutasítása, az ôsi alkotmányhoz ragaszkodás posztulátuma mondatta Egyed Istvánnal,
a kor kiemelkedô konzervatív közjogászával: “Bennünket egész nemzeti múltunk az abszolutizmus elleni küzdelemre
kötelez.”
Végezetül a szentkorona-tan alkalmazási körérôl szólván, említést kell tennünk e teória belpolitikai használatra szánt
üzenetérôl is. Az osztályok, rétegek és csoportok békés együtt- és egymás mellett élésének társadalmi gyakorlatára
törekvô rendszer a hétköznapok sokszor riasztó, s gyakorta kirívó ellenpéldái mellett is szükségesnek tartotta, hogy a
szentkorona-tanban a magyarság demokratikus tradícióinak jellegére mutasson rá. A szent korona uralta és
megjelenítette országban olyan idilli képet láttatott, amely-ben “a kis alkalmazott egyenlôvé válik a bankárral, az
állam nem ismer osz-tály-okat, a szentkorona-tagságban egyetlen testté olvad a nemzet, minden polgár egyenlô tag,
feladatuk a szerves együttmûködés.”290 – 451.
Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a magyar állampolgárok egy részének jogfosztását jelentô ún. zsidó-
törvények – noha nemzetközi nyomásra ill. hatásra születtek az akkori “európai” mércéhez képest a legenyhébb
változatot képviselve – ellentétesek voltak a Szent Korona tanával, hiszen a Szent Korona tagjait, magyar
állampolgárokat juttattak másodrendû sorba anélkül, hogy egyedi eljárásban bizonyították volna egyéni
bûnösségüket, ami persze nyilván lehetetlen lett volna. Az viszont megfelelt a történeti alkotmány szellemének és a
Szentkorona-eszme szellemiségének, hogy a magyar állam szervei és tisztségviselôi és egyszerû magyar
állampolgárok, tehát a Szent Korona tagjai igyekeztek a formális jogfosztás hatásait ellensúlyozni, ami a német
birodalmi megszállásig többé-kevésbé sikerült, sôt még a katonai megszállás után, 1944 nyarán is megakadályozta
Horthy Miklós kormányzó a budapesti zsidóság elhurcolását.
Ez a német birodalmi, majd a szovjet katonai megszállás korszaka.
Ez már a magyar állam szuverenitásának elvesztése, amikor a Szent Korona és eszméje a számûzetés és hallgatás
állapotába kerül.
V. *
A Szent Korona eszméje a Millecentenárium idejében*
“Elôször a Dicsôség hullott le,

Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona,
A kettôs-kereszt, s a hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, –
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend.
S a sötétség az égbolt peremén.”
(*Reményik Sándor: “Hulló csillagok”

c. verse, 1919. március 31.)
Az ezerszáz esztendôs évfordulón visszatekintve történelmünkre, látjuk: volt benne szenvedés, tragédia és fájdalom,
de benne volt a dicsôség, hatalom, Szent Korona, kettôs-kereszt, hármas-halom, szabadságküzdelmek, hit és remény.
Ha csak a millennium idejének országát vetjük egybe napjaink sivár, országtestben és lélekben egyaránt csonka
hazájával, akkor is szakadéknyi a távolság. Mert száz esztendeje egy nagy, virágzó, történelmi ország ünnepelt, nem
árnyoldalak nélkül, de mégis töretlenül. És mit látunk most? Csonka szellemet és erkölcsöt, csonka országot, ahol az
anyaméh a magzatok temetôje, ahol városnyi népességgel kevesebb a nép évrôl évre, ahol tombol a testi-lelki
nyomorúság, ahol a nép választott vezetôi lemondtak nemcsak elszakított területekrôl és elszakított nemzetrészekrôl,
hanem magáról a néprôl is, történelmérôl, múltjáról és jövôjérôl, ahol a gyilkosok a megbocsátás erényére oktatják
ki az áldozatokat, az áldozatok pedig a gyilkosok hatalmára szavaznak.
Okkal mondhatjuk, hogy a romlásnak századában élünk. Mégis: vannak lehetôségeink. Az önkényuralommal való
szakítást sikerre kell vinnünk. Ebben méltó szerephez kell juttatnunk a történelmi közjogi hagyományt, különösen
pedig a Szent Korona eszmét, amely jelen van, hatálytalaníthatatlanul és elpusztíthatatlanul. Meg kell szólítanunk.
A Szent Korona tagsága a XX. század végén*

Egy kitûnô, ausztráliai magyarság kiadásában megjelent nemzetpolitikai kiadványban olvassuk *Csapó Endrétôl a
következô sorokat:
“Gyakorlati eredményként azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyûlés olyan törvényeket, amik törvényes
és jogi keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül. Ilyen határozatot hozni a magyar
népnek szuverén jogában áll. Hozzanak olyan törvényt, ami szerint: a magyar alkotmány a magyar nemzet tagjának
tekint minden magyart, függetlenül attól, hogy mely államnak állampolgára.
Emeltessék a nemzet fogalma alkotmányjogi képletté, mert érzéseiben is, vágyaiban is és reméljük, felemelkedésében
is: egy a nemzet!”
“Nem összeegyeztethetetlen sem a demokratikus felfogással, sem a köztársasági alkotmánnyal, mert a Szentkorona-
tan állandósult (statikus) nemzeti hagyomány és államjogi filozófia, a demokrácia viszont csupán a jelen idôk
korszelleme, a köztársaság pedig a jelen idôk államigazgatási kerete, de nem megtestesítôje a magyar népnek. A
magyar nép, mint a Szent Korona tagjainak összessége, csak ennek az egész nemzetet összefogó
filozófiának az értelmében lehet közjogilag is teljes egységet alkotó képlet, szemben a jelenlegi közjogi állapotokkal
és a köztársasági államhatárokkal, amik kirekesztenek – és amelyek elfogadják, hogy kényszerû idegenségben és
jogfosztottságban tartanak – minden harmadik magyart.”
“A feladat adva van: a nemzet egy harmada ma nem élheti életét a nemzet részeként, csak azért, mert idegen állam
polgárává tették. Ennek a kornak az a bûne, hogy állampolgári kategóriákra szaggat kultúrköri kategóriákat. Az
államhatárok alapján a gyakorlatban bûncselekménnyé válik részükre a nyelvi-, a történelmi-, az érzelmi-, a vallási-
és a kulturális örökség megvallása és gyakorlása. A védekezés módját ezzel szemben a nemzet fogalmának közjogi
és alkotmányos tényezôvé való avatásában látjuk. Ehhez nem kellenek nemzetközi jogi szabályok, ez a magyar
nemzet “belügye”, amit ha az egész magyar nemzet magáévá tesz, olyan erôforrást állít a megmaradás talapzatául,
amit semmiféle nemzetközi szerzôdés, trianoni vagy párizsi “békeszerzôdés” le nem dönthet!”
Mindezt átérezve elôrebocsátjuk, hogy minden magyar érdekeinek védelmét (nyilván a lehetôségek legvégsô
határáig) nem közvetlenül a közjogi nemzetfogalom által, hanem más alkalmas és célszerû módon lehet és kell
szolgálnunk, a közjogi és a kulturális-nyelvi nemzet kettôsségének elismerésével és ügyünk szolgálatába állításával.
Milyen elvek mentén határozható meg a nemzet fogalma? Meghatározható-e egyáltalán? Milyen alkotmányos
lehetôségei vannak a magyar államnak az egész magyar kultúrnemzet tekintetében? Várhatunk-e mindent az
államtól, azaz mi a szerepe a társadalomnak?
Ezek a nemzetstratégia körébe tartozó kérdések. Sokat írtak, beszéltek róluk századunkban, elég, ha a politikusok
sorából Teleki Pálra, mint sok közül az egyik legnagyobbra gondolunk, vagy a Magyar Szemle folyóirat emlékezetes

1937-es “Mi a magyar” címû kötetérôl, vagy az 1943-as szárszói írótalálkozóról és annak ötven év múlva összehívott
1993-as eszmei utódáról teszünk említést.
A közelmúltban is több tanácskozás zajlott nemzetstratégiai kérdésekrôl, mint például a “Magyar Paradigmák” címû
konferenciák, melyeknek anyagát “Magyar Jövôkép. Egy minôségi magyar paradigma” címmel 1996-ban adták ki.
Ilyen tanácskozás volt a Magyarok Világszövetségének IV. világkongresszusa, amely több értékes és gyakorlatban
használható gondolatot mutatott fel. Nézzünk ez utóbbiból néhány, tárgyunkkal összefüggô szemelvényt.
Így foglalja össze *Borbély Imre a “Magyar Paradigmák” konferenciák végkövetkeztetéseit az MVSz IV.
Világkongresszusa “Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén” címû kiadványában:
“1. A cél a következôképpen hangzana: tudásközpontú nemzetfejlesztés és a magyar integráció alkotmányos

feltételeinek megteremtése.
Az erre vonatkozó szövegjavaslatom:
A tudásnövelés és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlôdés alapja; az emberi tudás és alkotás a
legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora. A jövô társadalmai hatékony mûködésének és
javuló életminôségének alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély a rugalmas
kompetenciaváltás és -növelés lehetôségének szavatolása. A fentieket is figyelembe véve a magyar állam minden
rendelkezésére álló eszközzel bátorítja és támogatja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését,
valamint kiváló tehetségeinek legmagasabb szintû képzését.
2. A következô cél a magyar integráció.
Szövegjavaslat:
A Magyar Köztársaság a magyar állampolgárok hazája, valamint az országon kívül élô magyarok anyaországa.
Indoklás: Az anyaország fogalom szerencsésebb a védôhatalomnál, és egyben tágabb is. Az anyaország nemcsak
véd, hanem támogat, gyarapít, gazdagít, integrál.
3. A Magyar Köztársaság elnöke az összmagyarság egységének megjelenítôje. Feladata a nemzet egészének
érdekképviselete.
Indoklás: Az elnöknek politikai nézeteitôl, vallásától, egyéb kötôdéseitôl függetlenül alkotmányos kötelessége az
egész nemzet érdekképviselete. Ez érvényes mind az országon belül, mind pedig a külképviseletben. Az elnöknek a
retorika, valamint a szimbólumteremtés eszközeivel a nemzeti integrációt, kohéziót és szintézist kell erôsítenie.
Kötelessége az egyes magyar nemzetrészeket “széttartó pályára állító” törvények elutasítása. Mivel ez a feladatkör
tágabb a mostaninál, a Köztársasági Elnöki Hivatal és az elnök jogkörének bôvítése elkerülhetetlen. E funkcióból
következôen a jelenlegi alkotmányos hatalommegosztás újragondolásával közvetlen elnöki fennhatóság alá kellene
vonni a HTMH-t, (jelenleg a miniszterelnökség szervezetében elhelyezkedô Határon túli Magyarok Hivatala), a
felállítandó magyarságkutató, stratégiai, nemzetpropaganda intézetet, valamint a Kárpát-medencei népek történelmét
kutató intézetet. A Köztársasági Elnöki Hivatal mûködtetése alkotmányosan leszögezett költségvetési keretbôl
történne, amely a GDP egy bizonyos minimális százaléka lehetne, és amelyet a mindenkori kormány a szükségnek
megfelelôen bôvíthetne. A dolgok logikájából fakadóan az elnökválasztásban részt kell vennie az egész magyar
nemzetnek. Célszerûnek tûnik az elnöki mandátumot hat évre kiterjeszteni egyszeri újraválaszthatósággal egybekötve.
4. A határon túl élô, önállóan szervezôdô magyar nemzetrészek általános, titkos és közvetlen választással létrehozott
testületei küldötteket delegálhatnak a magyarországi felsôházba, akik felszólalási és szavazati joggal bírnak az
általuk képviselt nemzetrészek sorsát érintô kérdésekben.
Indoklás: Arra az esetre, ha a kétházas parlament nem kapja meg a szükséges szavazatokat, alternatívaként egy olyan
parlamenti bizottság alkotmányos létrehozása tûnik megfelelônek, amelyben a határon túli magyar szervezetek is
képviseletet kaphatnak. A magyar állam felelôsséget vállal a határon túl élô magyar közösségekért, és a
rendelkezésére álló eszközökkel támogatja önálló gyarapodásukat szülôföldjükön. Ennek megfelelôen a magyar
állam a magyarországi vagy nyugati magyar tôkének az elszakított nemzetrészek gazdaságát, kultúráját erôsítô
vállalkozásait adó- és vámkedvezmények formájában támogathatná.
5. A magyar állampolgárságra jogosult minden magyar. Magyarnak tekintendô mindenki, aki e minôségét vállalva
magyar eredetû és kultúrájú.
Indoklás: Ezzel elkerülhetô lenne a második és harmadik világbeli tömegek esetleges visszaélésszerû, pusztán formai
magyarrá válása.

6. Befogadó országként Magyarország az önazonosságában különösen veszélyeztetett szórvány magyarságot

kiemelten kezeli.
Indoklás: Az egyesült Európán belül, fôleg francia és német nyomásra a menekülôk és bevándorlók elosztásában
mindinkább körvonalazódik egyfajta kvótarendszer, mely értelmében a bevándorlási nyomás megoszlana az egyes
tagországokon belül. Ez ellen például Portugália úgy védekezik, hogy alkotmányosan leszögezte, befogadó
országként Brazíliát elônyben részesíti. Tekintettel küszöbön álló európai integrációnkra, ily módon elkerülhetô
lenne az olyan helyzet, hogy tamil bevándorlókat legyen kénytelen Magyarország befogadni és letelepíteni,
miközben nem áll módjában ugyanezt megtenni a szórvány magyarsággal. Míg a határon túl élô tömbmagyarság
esetében a szülôföldön való megerôsödés célszerû, addig a szórvány magyarság tekintetében nem szabad szem elôl
téveszteni az utolsó generációs magyarok nagy arányát, akik bár magyarnak születtek és magyarként nevelkedtek,
gyermekeiket nem magyar iskolába adják, és otthon kevert vagy nem magyar nyelven beszélnek. Ezekben az
esetekben az anyaországi befogadás reális önazonosság-mentô intézkedésnek bizonyulhat, mely egyébként a
fogyatkozó népességû ország szûk értelemben vett érdeke is.
(Ezek azok az alkotmány-kiegészítô javaslatok, amelyek konferenciánk szûkített végkövetkeztetéseként
megszülettek. Fontosnak tartjuk, hogy az indítvány belekerüljön a kongresszus zárónyilatkozatába, és ekként súlyt
kapva a magyar alkotmányozó gyûlés elé kerüljön.)”335 – 83-85.
Ugyanitt olvashatjuk *Hódi Sándor “Tézisek egy új nemzeteszmény megteremtéséhez” címû mûvét. Talán a
legfontosabb része ez:
“Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon

túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, és ez így lesz mindaddig, amíg a
nemzet mint közös vállalkozás az életvitel szempontjából elônyös “kedvezô befektetéssé” nem válik.
*Csoóri Sándor ide vonatkozó gondolatait idézve azonban »gyakran kell rádöbbennünk arra, hogy mi, értelmiségiek,
»küldetésünktôl megittasulva«, felülrôl akarjuk megváltoztatni az országot, s ehhez a megváltoztatáshoz készülünk
átalakítani a rendszert.« Pedig, mint mondja, »épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudnunk, hogy eddig
még egyetlen rendszer se váltott meg eredménnyel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülô nép képes új
rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagy
távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.«
Várható-e ez a nemzeti összefogás a magyarság részérôl? A nemzeti kérdés felerôsödése, elôtérbe kerülése
progresszív gazdasági-politikai folyamatokat eredményezhet, amennyiben az elnyomott emberek tömegei nemzeti
közösségekbe szervezôdve – pontosabban nemzeti közösségüket megszervezve – igyekszenek szembeszállni más
népek elnyomó hege-mo-nista törekvéseivel. A magyarság esetében, amely – határon innen és túl – hosszú évtizedek
óta mérhetetlen kizsákmányolásnak van kitéve, régen megérett a helyzet a nemzet újjászervezôdésére.
III. A nemzeti összetatozásának intézményes feltételei és lehetôségei
A határon túli magyarok jogi helyzete intézményi megoldást tesz szükségessé. Ez a megoldás a határon túli
magyarság részérôl az autonómiák megvalósítását és a Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsok létrehozását jelenti, a
Magyar Köztársaság részérôl pedig a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának a
védelmét.
1. Az autonómiák megvalósítása
A határon túli magyar kisebbség, függetlenül létszámától, napjainkra mindenütt eljutott a politikai
helyzetfelismerésnek arra a szintjére, hogy autonómiák, kollektív jogok nélkül nincs esély a megmaradásukra.
Az autonómia igénye, a kollektív jogbiztonság követelése indokolt és szükségszerû védekezés a magyar nemzetrészek

részérôl az utódállamok nemzetállam-koncepciójára, amely egyébként védtelenné, kiszolgáltatottá teszi ôket a

magyarüldözéssel, jogfosztással, a társadalmi, gazdasági és politikai esélyegyenlôséggel szemben.
Az autonómiatörekvések a magyar nemzetrészek önvédelmét jelentik. A védekezés emberi jog, aminek a nemzeti
kisebbségek esetében alkotmányos alapot kell adni. Mivel az erre irányuló jogalkotás és alkotmányozás ez idô tájt a
többségi népek dühödt nacionalizmusába ütközik, az autonómiák létrehozása erôsebb és határozottabb kiállást
követel mind a határon túli nemzetrészek, mind pedig a magyar állam részérôl.
Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással, függô helyzetüknél fogva akár a hatalom részérôl, akár külsô
támogatással egymással szembeállíthatók és kijátszhatóak, az autonómiák létrehozása terén egyik legsürgôsebb
feladat a magyarság Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsának a létrehozása belsô választásokkal.
Nem várhat a magyarság arra, hogy helyette majd mások rendezik a kisebbségi kérdést. Mivel az autonómiák
létrehozása, a kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétporladásának a megakadályozását jelenti, a
magyar állam számára ez a feladat kell, hogy legyen a legfôbb politikai államcél.
2. A magyar állam szerepe

Mivel a jelenlegi államhatárok létrejöttekor olyan helyzet alakult ki, amelyben a magyar nemzet jelentôs része új,
idegen államokba került, az autonómia igénye és a kollektív jogbiztonság követelése a határon túli magyar
kisebbségek részérôl az önvédelem mellett a nemzetben való gondolkodást jelenti.
A magyar állam és a magyar alkotmányozás, noha a nemzet egyes részei külsô kényszerítô körülmények folytán
maradtak kívül az államhatárokon, a nemzet mint szuverén kultúrközösség helyett kizárólag az állampolgári
jogviszonyra épül. Minthogy minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam a nemzetbenvaló
gondolkodást illetôen sajnálatos módon lépéshátrányban van a határon túli kisebbségekkel (azok
autonómiatörekvéseivel) szemben.
Annak ellenére, hogy minden harmadik magyar a határokon kívül él, sem a jogvédelem, sem a képviseleti lehetôség
nincs biztosítva számukra. A határon túli magyarság nincs jelen sem a politikai, sem a köztestületi, sem a civil
társadalmi szférában, s amíg ez így van, addig a nemzetrôl mint szuverén kultúrközösségrôl ténylegesen nem
beszélhetünk. (Kiemelés tôlem Z. Zs.)
Ezen a téren az új alkotmánytervezet sem jelent elôrelépést. Az új alkotmánytervezet I/3. bekezdése, amelynek az
utolsó mondata foglalkozik a nemzet egyharmadát kitevô területileg elszakított és kitaszított milliókkal, így hangzik:
»A külpolitikai államcélok mellett kiemelt fontosságú kérdés a határon túli magyarságért való felelôsség
kinyilvánítása.« Ennyi, és semmi több. Dicséretes a határon túli magyarságért való felelôsség kinyilvánítása, ez
azonban önmagában véve nem sokat ér. A Magyar Köztársaság alkotmánya a felelôsségérzet kinyilvánítása mellett
konkrét formában rögzítse a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának védelmét.
Ezeknek az új alkotmányos rendelkezéseknek az alapján a mindenkori magyar kormánynak kötelessége kell, hogy
legyen minden lehetséges eszközzel védeni és oltalmazni a magyar nemzet tagjainak az érdekeit. Ezen túlmenôen az
új alkotmánynak, amely arra lenne hivatott, hogy helyreállítsa az ezeréves magyar alkotmányosságot, olyan értékeket
kell tartalmaznia, amelyek nemcsak a magyar állam függetlenségét jelképezik, hanem a magyar történelem
folytonosságát és a világ magyarságának összetartozását. Ennek az összetartozásnak, vagyis a világ magyarsága
anyaországhoz való kapcsolódásának az országos képviseletben kell érvényesülnie. A magyar országgyûlés
hagyományos kéttáblás rendjének biztosításával – a második kamarában – a különféle társadalmi szervezetek,
egyházak, szakmai érdekképviseletek, tudomány stb. mellett biztosítani kell a határon túli magyarság
képviseletét.”335 – 68-71.
Tanulságos a következô felszólalásrészlet: “… hazánkban található egy olyan szellemi szekértábor, amelynek tagjai
nagy publicitást kapó munkásságukban a nemzettudat alapját támadják, vagyis a nemzet objektív, intézményes létét
vonják kétségbe. Azt tartják: mivel egzaktul nem lehet a “magyar” tartalmát meghatározni, akkor az nem is létezik.
Nem létezô nemzetnek pedig hogyan is lehetne nemzettudata – ami szerintük egyébként sem más, mint elôítéletek
halmaza –, oldják meg álságos-ártatlanul a kreált kérdést. Bár álláspontjukat illenék legalább olyan alapos
monográfiákkal megcáfolni, mint amilyenekre ôk nem sajnálták a fáradságot, nézetükkel szemben addig is, a nemrég
elhunyt nagy zsidó filozófust, *Jesajahu Leibovitzot idézném. Ô, azokkal vitatkozva, akik a palesztin állam
szükségességét arra hivatkozva vonták kétségbe, hogy a palesztin nemzet valójában nem is létezik, a következôket

monda: »Én is a zsidó nép nemzeti és állami függetlenségét kívánom, de az elképzelhetetlen, hogy az egész ország
Izrael államához tartozzék, amikor él itt egy másik nép is. Ez ilyen egyszerû. Létezik és kész.« Bizony, ez ilyen
egyszerû. A magyar nemzet, és az összes Kárpát-medencei nemzeti kisebbség, nálunk és szomszédainknál, »létezik
és kész«. No de milyen ez a létezô magyar nemzet, mennyire nevezhetô nemzetnek, és mennyire csak magyarul
beszélô populációnak? Ha tapasztalataimra vagy azon közvélemény-kutatási adatokra gondolok, amelyek szerint a
hazai lakosság csupán hat százaléka érzékeny a nemzeti sorskérdésekre, és csak ugyanennyi tartja fontosnak a
sajtószabadságot is, akkor lassan már ott tartunk, hogy újjá kell teremtenünk a nemzetet.” (*Székely Kecskés János)
335 – 73.
*Duray Miklós “A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel” címû gondolatai igen figyelemreméltóak:
“A nemzet! Legújabban hadilábon állunk a nemzettel mint fogalommal, és mint entitással is. Nyilvánvalóan azért,
mert a magyar nemzet egységes történelmi fejlôdésének folytonossága Trianon után megszûnt. A csaknem kizárólag
egy országot, egy hazát lakó nemzet egysége a “boldog békeidô”-ként jellemzett múlté lett, a nemzet politikailag
szétesett.
A nemzetnek az új korban – ellentétben az alattvalóságot középpontba helyezô középkorral – alapvetô jellemzôje az
egy nyelv, egy kultúra. Számos példa mutatja azonban mind Európában, mind a tengeren túlon, hogy ez a két tényezô
még nem elegendô sem a nemzettudat, sem az összetartozás-tudat kialakulása szempontjából. Ha elegendô lenne,
akkor nem lennének svájci németek, sem a jobbára egy nyelvet, de eltérô történelmiséget hordozó amerikaiak,
kanadaiak és angolok. Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen
mértékben politikum, azaz három klasszikus tényezô függvénye is: közös történelmi tapasztalatok birtoklása a múlt
tekintetében, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövôt illetôen. Sôt mondhatjuk:
e hármas közösségformáló tényezô jóvoltából él és mûködik a nemzet, és ez határozza meg egy nemzet stratégiáját is.
A magyarság esetében a XX. század folyamán a jelenhez és a jövôhöz kapcsolódó közös vállalások és tervek
esetlegesek vagy hiányoznak, tehát a stratégia alapelemeinek sora foghíjas. De nem csupán ez a gond.
Meghatározható-e vagy egyáltalán kialakulhat-e egy átfogó stratégia, ha tisztázatlan marad néhány alapvetô kérdés,
melyek közül illusztrációként a leglényegesebbeket kell említenem.
A haza fogalma zavarossá vált számunkra, mert a nemzet lakóterülete és az ország, amelyben ôshonosként él a
magyarság, nem azonos. Helytelenül használjuk az anyaország fogalmát is, hiszen anyává senki sem válhat
amputáció révén, csak szüléssel, azaz kibocsátással.
…Az elsô és eddig egyetlen maradandó kísérletet a kettôsség áthidalására *Illyés Gyula tette a szellemi haza fogalma
és a kettôs kötôdés kapcsolatrendszerének meghatározásával. Filozófiailag ennél jobb konstrukció eddig nem
született. A társnemzeti kapcsolatrendszer elmélete sem lépi túl az illyési elképzelést, de bôvíti azt, mivel a kettôs
kötôdést a magyar nemzetrész és a másik nemzet (szomszéd nemzet vagy a magyar nemezt részével együtt élô nemzet)
között, illetve az egész magyar nemzet és a másik (szomszéd) nemzet között jogilag is meghatározható partneri
kapcsolatként képzeli el.
…A nemzetstruktúra alakulása végsô soron politikai kérdés, mert politikai szándék és akarat nélkül minden
változtatási kísérlet csak elméleti kérdés marad. Pontosabban: a politikai szándékot megelôzôen az egész para-dig-
ma-tikus kérdés. Azaz a nemzet alapkérdéseit illetôen kialakult-e vagy sem a nemzeten belül egy paradigmális
állapot? Van-e közmegegyezés azt illetôen, hogy a nemzet politikailag szétszakított részei összekapcsolandók-e vagy
sem?
Ez a kérdéskör három irányból közelíthetô meg:
– a konfliktusos megoldás, tehát a nemzet területi újraegyesítése;
– a nemzeti eutanázia elfogadása, azaz a részek asszimilálódásának és a lakóterületek magyar etnikai kiürülésének a
siettetése;
– az adott helyzetbôl eredô új politikai kapcsolatrendszerek kialakítása, azaz politikai reintegráció.
…A magyarság Trianon utáni állapota a szétdarabolt nemzet politikai reintegrációját igényli. Az európai integrációs
folyamat keretében ez a kettôs integráció felvállalását jelenti. Ezen belül a nemzet reintegrációja nem állítható
szembe az európai integrációval.

A reintegrálódás egy új nemzetstruktúra és nemzetfogalom kialakítását igényli, mert csak így teremthetôk meg a
nemzet összetartozásának lehetôségei és feltételei. Két lényeges szempontot kell betartani ebben a vonatkozásban. Az
egyik, hogy a magyarság nyolc különbözô politikai közegben él, a másik szempont, hogy a megoldásnak nem a
szomszéd népek érzékenységére kell tekintettel lennie, hanem arra, hogyan illeszthetô a nemzet reintegrációja a
korszellemhez, melynek vitathatatlanul egyik fô elve az integráció és mozgatórúgója az integrációs készség, a másik
elve pedig a szubszidiarizmus.
Európa átszervezôdésében jelenlévô két fô rendezô elv teremti meg a magyarság politikai reintegrálódásának elvi
feltételeit, melyek szerint kézenfekvô, hogy a szétdarabolt magyarságot politikailag föderális nemzetként kezdjük
kezelni, ugyanakkor a nemzetstruktúráját a szubszidiaritás elve alapján kell értelmezni. E megközelítésnek lesz
néhány jelentôs gyakorlati következménye, melyek áttekintését érdemes röviden számba venni. Abból a ténybôl kell
kiindulni, hogy a Magyarországon kívül élô magyar közösségek nem rendelkeznek jogi alanyisággal, ennek
megfelelôen rendezetlen, illetve korlátozott a jogállásuk és korlátozott a nemzetközi megjelenési lehetôségük is.
Ezért Magyarországnak kell felvállalnia a védôhatalmi feladatokat, illetve úgy kell átalakítani Magyarország
alkotmányos rendjét – még a NATO-ba és az Európai Unióhoz való csatlakozás elôtt –, hogy az ún. határon túli
magyarok jogilag ne idegenként legyenek kezelve Magyarországon. Ezzel párhuzamosan támogatni kell a magyar
nemzetrészek közösségi törekvéseit jogalanyiságuk és lakóterületükre vonatkozó különleges státus megszerzéséért,
vagy területi autonómia kialakításáért.
Mindezek felvállalása és megvalósítása nem csupán a hivatali értékrend változását igényli, hanem alapvetô
szemléletváltozást is. A politikusoktól és a politikától fôleg azt, hogy az ország-, illetve nemzetpolitikát ne cseréljük
fel a pártpolitikával. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)
Összegezve: egy új magyar paradigma szükségeltetik.”335 – 40-44.
*Somodi István a Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttmûködési Bizottsága negyven szervezete nevében
terjesztette elô az “Állásfoglalás az alkotmányozás ügyében” címû tervezetet, amely többek között *Molnárfi Tibor,
*Pecze Ferenc és *Sándor András munkája. Ez bevezetô bekezdések nélkül a következô:
“Tekintettel arra, hogy az 1919. évi három hónaptól eltekintve évszázadok óta fennálló törvényes állapot 1944.
március 19-én megszûnt, és szünetelése 1991-ig, a szovjet megszállók kivonulásáig tartott, érvénytelennek kell
tekinteni az azóta meghozott, “alkotmánynak” nevezett rendelkezéseket, és az ország új alkotmányának létrehozását
– vagy a folyamatos magyar történeti alkotmányozás új fejezeteinek kidolgozását – az 1944. március 19-ét megelôzô
jogfolytonosság helyreállításával kell megkezdeni. Mivel törvénytelenség jogot nem alapozhat meg, ez idô szerint a
történeti alkotmány tekintendô magyar alkotmánynak. A jelenlegi parlament túlságosan esetleges – egyetlen
négyéves ciklusra, ráadásul labilis politikai hangulatok alapján megválasztott – testület ahhoz, hogy illetékesnek
legyen tekinthetô az alkotmányozásra. Ezért a Magyarok Világkongresszusának álláspontja az, hogy az
alkotmányozást az országgyûlés vegye le napirendjérôl A hovatovább tartalmatlan közéleti divatszóvá szürkülô
“modernizálás” öncélú követelésének ezen a területen nincs helye. Itt a modernizálás csak a valóban indokolt,
megérett változások törvényesítését jelentheti.
Ha az idô és a társadalmi igény erre megérik, a nemzet akarata választhat az alkotmányozási tevékenység lehetséges
irányai között: dönthet új, “írott alkotmány” megalkotása vagy a meglévô “történeti alkotmány” továbbfejlesztése
mellett. A Világkongresszus nincs abban a helyzetben, hogy részletekbe menô javaslatokat tegyen, de szükségesnek
tartja, hogy néhány fontos kívánalmat rögzítsen, hangsúlyozva, hogy az alkotmányozás munkája nem térhet el az
ezeregyszáz éves államiságunk történetében kialakult idôtálló alapelvektôl. Egyetértve a nemzeti közvélemény ismert
észrevételeivel – az alternatívák hiánya, a széles körû, alapos megvitatás igénye, a hatalommegosztás
rendezetlensége, a választási rendszer alapelveinek tisztázatlansága stb. – ezek a következôk:
1. A nemzetgyûlés értelemszerûen a nemzet gyûlése, tehát a társadalomnak – a nemzeti közvéleménynek – idôt,

lehetôséget, megfelelô kereteket kell kapnia elhatározásainak kialakítására és kinyilvánítására, megvitatására.
További súlyos probléma, hogy a magyar nemzet a szétszakítottság és a szétszóródás következtében csaknem
negyven százalékban a jelenlegi anyaországi határain kívül él. Bármely ország állampolgára is, anyanyelve,

nemzetisége, identitása magyar; mint ilyennek, anyaországát illetôen méltányos igényei, jogai vannak. Ezeknek az
igényeknek az érvényesítése érdekében részt kell kapnia az anyaországi alkotmányozási folyamatban.
Magyarország alkotmányáról csak alkotmányozó nemzetgyûlés dönthet, és olyan, amelyben részt
vesznek a szomszédos országokban élô magyar nemzettömbök és a diaszpórában élô magyarok küldöttei is.
2. A magyar államiság alkotmányos alapja sohasem az uralkodói vagy más hatalom volt. Jelképe és
megtestesítôje évszázadok óta a Magyar Szent Korona. E tényt a ma élô generációk alig ismerik, mert a
“gauleiter garnitúra” kiirtotta a politikai köztudatból. A Szent Korona tanát mint államszemléleti elméletet korábban
is érték kritikák, de ha a felfogás érdemét tekintjük, nincs okunk annak lényegét a feudalizmus kísértetei közé sorolni.
Eltekintve a fogalom kultikus hagyományainkban gyökerezô, tiszteletteljesen elvont kifejezésbeli megjelenésétôl, jogi
tartalma a történeti fejlôdés során demokratikussá vált: a rendiség idején az uralkodó és a nemesség összességének,
a jogegyenlôség korában az állampolgárok összességének, a nemzet egészének megtestesítôje. Jelentôsége
független az államformától (királyság vagy köztársaság), a hatalom a nemzettôl ered, és ezt a hatalmat
visszavonásig csak megosztja az uralkodóval, újabb idôkben az uralkodó nélküli állammal. Az új alkotmánynak is
ezen a felfogáson kell alapulnia, ez a történelmi jogfolytonosság és a csorbíthatatlan demokrácia biztosítéka.
3. Rendezésre váró jogi problémák különösen:
a) Magyarország államformája 1946. február 1-ig királyság volt. Sorozatos változásai a nemzeti függetlenség
elvesztésének, majd helyreállításának különféle periódusaiban történtek, a népakarat valóságos próbája nélkül. A
békekötés elôtt korlátozott volt az állami szuverenitás; 1949-tôl 1990-ig a “népköztársaság” elnevezés önkényes és
tartalom nélküli volt; 1990-ben a visszaalakulás köztársasággá csak egy négyéves ciklusú országgyûlés mechanikus
határozmánya. Nincs számottevô ellenzôje a köztársasági államformának, de egy ilyen súlyú kérdést
népszavazással kell eldönteni, amely törvényessé teszi a változást.
b) Az új alkotmánynak kétkamarás országgyûlést kell rendszeresítenie. Az alsóház a népképviselôk háza, a
felsôház a nemzet háza. Ez utóbbiban foglalnak helyet a társadalmi munkamegosztás képviselôi, az egyházak és az
anyaország határain kívül élô magyarság küldöttei. A törvénytervezetek két szinten történô megvitatása biztosítja
azok alapos kritikáját.
c) Aggodalommal látjuk, hogy az 1990. évi döntések következtében a négyéves ciklusokra monolitikus
kormányhatalom jön létre, amely a választási gyôztesek önkorlátozó intelligenciája híján parlamenti diktatúrává
fajulhat. Ez egyaránt ütközik ôsi felismerésekkel, így az Aranybulla “jus resistendi et contradicendi” cikkelyével, és
a modern demokráciák mûködésének parlamenti elveivel. A mindenkori kormánnyal szemben a bizalmatlansági
kérdés felvetésének korlátlannak kell lennie. Vissza kell állítani a miniszteri felelôsség elvét és gyakorlatát, amely
már az 1848. évi törvényekben, az elsô felelôs minisztérium megalakulásakor helyet kapott.
d) Normális viszonyok között magától értetôdô lenne, de esetünkben újólag hangsúlyozni kell, hogy a korlátozások
nélküli választójog (szavazati jog) a külföldön élô magyar állampolgárt is megilleti.
4. Mellôzhetetlen tartalmi elemek:
a) Nem könnyû, de lényeges tétel az állampolgár, különösen a szûkös viszonyok között élô dolgozó állampolgár és
családja létbiztonságának problémája. E kérdés nem hárítható el a liberális gazdaságfilozófia szintjén. A megoldás
ugyan nem folyamodhat a “sztálini típusú” alkotmányok formális munkajogi kinyilatkoztatásaihoz, de
elengedhetetlen, hogy magát a követelményt emelje törvényerôre: a sorsa alakulásában vétlen ember nem kallódhat-
pusztulhat nyomorban, betegségben, tudatlanságban. Nyilvánvalóan ide értôdik a közegészségügy és a közoktatás
problematikája is. A nemzet fennmaradása – hogy ne mondjuk: “újratermelése” – érdekében ennek alkotmányos
garanciáját az államnak vállalnia kell. Ahogy Veres Péter már 50 éve megfogalmazta: ebben a hazában nemcsak a
gazdagnak, gátlástalannak, erôszakosnak, de minden dolgos magyarnak és gyermekének emberi szinten kell élnie. A
garanciavállalás lehet deklaratív, erre a törvényhozás már felépítheti konkrét szabályzatrendszerét.
b) Egy ilyen viszontagságos sorsú kis nép életében a nemzeti szolidaritásnak létfontosságú szerepe van. A “Minden

magyar felelôs minden magyarért” morális kötelessége cáfolhatatlan, de jogszabályi keretbe nem foglalható.
Alaptörvényi rögzítést kíván viszont az a követelmény, hogy maga az állam vállalja a lehetséges mértékû felelôsséget
azokért a magyarokért, akik szuverenitásának területén kívül élnek. E szándék deklaratív megállapítása módot nyújt
a törvényhozásnak, hogy általánosságban és esetenként jogszabályokat, döntéseket hozzon a külföldi magyarság
lehetséges oltalma érdekében, hogy az állam szervei ezek alapján gyakorlati intézkedéseket tegyenek, és hogy a
társadalom civil szervezetei saját területükön eljárjanak.
c) Különösen az utolsó fél évszázad tapasztalatai alapján, az alkotmánynak hangsúlyosan tartalmaznia kell az
államfô, a kormányfô, a miniszterek és az országgyûlés teljes és feloldhatatlan elkötelezettségét a nemzeti érdek
elsôdlegessége iránt, amit nemzeti irodalmunk “A haza minden elôtt” posztulátumában rögzített. E kötelezettség
kiterjed a nemzeti érdek külpolitikai, gazdasági, információs, kommunikációs – szükség esetén fegyveres –
eszközökkel történô védelmére. Megszegése az alkotmányban elvileg megállapítandó nemzet- és hazaárulás. E
deklaráció alkotmányos lehetôséget nyújt a törvényhozásnak, hogy konkrét jogszabályi rendelkezéseket hozzon a
nemzeti érdek elômozdítására, illetve a nemzeti érdek elárulásának megakadályozására és szankcióra.
5. Minthogy az ország ezekben az órákban az “Európához való felzárkózás” bizonytalanságában él, és az az
államélet számos területén is feszültségeket teremt, a kongresszus nyomatékosan felhívja a figyelmet a helyzet
veszélyeire.
Az alkotmányos állapotot az Európai Unióhoz való esetleges csatlakozásra való tekintet nélkül, azt megelôzôen kell
helyreállítani. A csatlakozás az állami szuverenitás bizonyos korlátozásával jár, de nem jelentheti a nemzeti
szuverenitás szûkítését. Bármiféle integrációban a részt vevô nemzeteknek joguk van ragaszkodni történelmileg
kialakult értékeik, rendszereik megôrzéséhez, ha azok nem sértik az integráció tagjainak jogos érdekeit. Megoldások
még bizonyos érdekütközések esetén is kimunkálhatók. Az Alkotmányozó Nemzetgyûlés munkája során vegye
figyelembe: ha a csatlakozás nem az integráció és a nemzeti szuverenitás (a nemzetek kulturális és történelmi
egyedisége) optimális arányában jön létre, hanem financiális alávetettséggel és kulturális uniformizálódással jár, ez
nemcsak a kis nemzetek túlélését veszélyezteti, hanem magát az integrációt is elindítja a belsô bajok gyors
jelentkezésének útján.
Ez nem közönséges, hanem egész nemzeti jövônket befolyásoló lépés lesz. Jóllehet nemegyszer mostoha módon bánt
velünk, édesanyánk mégiscsak Európa. De az az édesanya az európai kultúra és nem az európai börze.
Szuverenitásunk könyöradományokért, tál lencsékért, balek módon vállalt cordon sanitaire-státusért – magyarán:
bagóért – nem eladó és nem tôzsdei alku tárgya. Véget kell vetni a tékozló fiú szerepét önként vállaló stílusnak, mert
ha nem állunk emelt fôvel, átgondolt, saját feltételekkel Európa elôtt, a végén nekünk is csak moslék marad.
Egy évezrede európai nemzet, európai állam vagyunk; európai eszményekért, Európa zavartalan fejlôdéséért
véreztünk évszázadokon át; a világnak európai színvonalú értékeket adtunk; népünk elvárhatja, hogy Európa is így
fogadjon bennünket. Ehhez elengedhetetlen, hogy saját alaptörvényünk deklarálja európaiságunkat, egyben
megkövetelje nemzeti érdekeink nemzetközi szerzôdésekben fel nem adható oltalmát.”335 – 91-96.
Nélkülözhetetlenül fontos, eredeti gondolatokat, felismeréseket és teendôket tartalmaz *dr. Marácz László –
*Sebestyén István (Amsterdam-Zürich, 1995.) “Magyarságtudat és nemzeti stratégia” címû nemzetstratégiai
vázlata,301 amely ugyanúgy a Magyarok Világszövetsége Tájékoztatójában jelent meg, mint *Fekete Gyula
“Nemzeti Káté”-ja.145 Ez utóbbi korábbi változata megjelent a Magyar Fórum 1994. december 22-i számában. Ide
sorolható Marácz László: “A Magyar fordulat” címû, nyugaton megjelent, gyökeres változást sugalló tanulmánya.
Visszatérve a nemzet-fogalomhoz, a XVIII. század óta ismertek olyan fogalmi elemek, amelyekbôl a polgári nemzet
fogalma felépíthetô. (Ezeket még Sztálin is alkalmazta évtizedekig használt nemzetfogalmához.)
Általánosan elfogadott fogalmi elem: a közös nyelv, a közös nemzeti kultúra, a terület közössége és mindezek
történelmi kialakulása. Mások – mint *Bihari Mihály – hozzáteszik ehhez a közös lélek vagy lelki alkat, a közösség
organikus jellege és a közös kollektív jogok birtoklásának ismérvét. 335 – 51-57.
A közös lélek két forrásból táplálkozik: az emlékekbôl és a vágyból a közösségben élésre. *Renan, a franciák sokat
idézett múlt századi gondolkodója szerint “a nemzet mindennapos népszavazás”, létének feltétele: közös múltbéli
dicsôség és a közös akarat a jelenben. Hasonló gondolatot idézhetnénk Ortega tollából, ahol a közös jövô jelenik meg
a nemzetek összetartójaként. *Györffy István írja: “A magyarság nem test, nem vér, hanem lélek kérdése.”

Idézhetnénk gróf *Klebelsberg Kúnót, a két világháború közötti nagy kultúrpolitikust, vagy *Csekey István
alkotmányjogászt ugyanebben az értelemben. Klebelsberg így ír “Neonacionalizmus” címû cikkében:
“Még nagy népeknél is, amelyek igen nagy kiterjedésû hazában óriási lezárt nyelvterületet alkotnak, vita tárgya, hogy
melyik országrészben maradt fenn tisztán a faj. De ha még a nagy nemzeteknek is csínján kell bánniok a fajiság
kérdésével, mit kezdjen ezzel a jelszóval a maroknyi magyarság, amely bele van ékelve a germán, szláv és román
elemek közé? De ha faji álláspontra helyezkednénk, akkor, hogy csak a hegycsúcsokról beszéljek, baj lenne a
Zrínyiekkel, József nádorral, Petôfivel, Damjanichcsal, Erkellel, Munkácsyval, Semmelweisszel és annyi mással
legjobbjaink között, akik nélkül a magyar haza nagyságát s mûvelôdését el sem lehet képzelni.
Ellenfeleinkben úgyis mindig megvolt a törekvés arra, hogy túlozzák a magyar nemzet csekély számát. Ha faji
álláspontra helyezkednénk, a tízmillió magyarból igen jelentékeny számot le kellene ütni. Ezzel szemben a politikai
okosság azt kívánja, hogy magyarnak tekintsünk ebben az országban mindenkit, aki velünk érzelemben, lelkiségben
és nyelvben teljesen s fenntartás nélkül összeolvad.”244
Ennyit a közös lélekrôl.
A közösség szerves (organikus) jellegérôl *Herder, az eredethez viszonyúló nemzetszellem, nemzetkarakter,

nemzetgéniusz kapcsán szól. A népszellem (Volksgeist) az ôsi nemzeti gyökerekbôl, az égtájból, az életmódból, a
neveltetésbôl teremti a nemzet szerves egységét. Ez a *Renan-i közös lélekhez képest többet merít a közös eredetbôl,
a velünk született közösségbôl, mint a választott közösségbôl, amellyel szembeállítható. Amikor a magyarság
többkultúrájú közegben, kulturális, nyelvi kihívások közepette él, akkor a velünk született *Herder-i szerves
közösséggel egyenrangú lesz a Renan-i közös lélek, “a mindennapos népszavazás”, vagy ahogy Michalle, Renan
kortársa mondja: “A nemzet egyetlen roppant szolidaritás”. *Herder pontosítandó Illyés szavaival: “magyarnak lenni
vállalás és nem születés kérdése”, hozzátéve, hogy a vállalás sorsvállalást és viselést, magatartást és életvitelt jelent,
nem szavakat és kijelentéseket. *Márai Sándorral szólva: “Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás.”
Szondi Lipót, a sorsanalízis megalkotója pedig bebizonyította, hogy választásaink örökölt (örökítô) anyagaink, azaz
születésünk által meghatározottak. Közös a sorsunk.
A közös nyelv, a közös kultúra, a közös terület, a történelmi kialakulás és a beláthatatlan ideig így maradás
általánosan elismert fogalmi elemei mellé letettük tehát a szerves közösségek (a népszellem), a közös lélek (a közös
választások) nemzetképzô ismérvét.
Lássuk végül a közös jogok nemzetképzô jellegét:

A közös jogok az adott államhoz kötôdést, az államalkotás, a hatalomban való részvétel jogát jelentik mind a
többségi, mind a kisebbségben lévô közösség számára. Jelentik a más nemzetektôl való elkülönülés jogát. Ahogy
Bihari mondja:
“… nincs egészséges nemzeti tudat, csoporttudat sem anélkül, ha nem tudom, nem azonosítom, nem identifikálom
különbözôségemet mástól, és ezt nem élhetem, nem vallhatom meg. A nemzethez tartozás kollektív jogának
részeleme a más nemzetektôl való elkülönülés, az elkülönülés tudatos és nyilvános megvallásának, az autonómiának,
önrendelkezésnek a lehetôsége, és a kollektív jogok hordozása. A nemzet itt kötôdik a demokráciához. Csak abban az
esetben fonódik egybe a nemzetlét a demokráciával, a nemzet csak akkor válik igazi, nemcsak államalkotó, hanem
hatalmat befolyásoló tényezôvé, ha ezek a kollektív jogok megilletik.”335 – 56.
Duray csupán három nemzetformáló tényezôt említ: a nyelvet, a kultúrát és a politikumot: a közös tevékenységet és a
közös elképzeléseket.
Sokan vallják, hogy új nemzetstratégiára, elismert nemzeteszményre, közösségi tudatra és nemzetszervezésre van
szükség. Ezek nem a fogalomalkotás kérdései.
Számtalan fogalomalkotási vita bizonyítja, hogy vannak igen szilárdan létezô jelenségek, nemcsak a
társadalomtudományban, hanem másutt is (nézzük például az elektromosságot, amelynek tulajdonságait jól ismerjük,
de meghatározása vitatott), amelyeknek definíciókba öntése nem jár elônnyel. Amint *Bruhács János a
kisebbségvédelemmel is foglalkozó nemzetközi jogász 1988-ban írta, a dolgok magukért beszélnek (res ipsa

loquitur). Nemzetközi egyezmények sora született a kisebbségvédelem tárgyában, meghatározás nélkül. A

kisebbségvédelem pedig mûködik több helyen, sajnos nem térségünkben, ahol nem azt vitatják, hogy ki a kisebbségi,
hanem a kisebbségvédelmet utasítják el. Ugyanígy: nem azt kérdezik, hogy ki a magyar, hanem a magyarságot
üldözik, pontosan, meghatározás nélkül tudva: mi és ki a magyar. Pecze Ferenc is helyesen állapítja meg 1995-ben,
egyetértve Kaltenbach Jenôvel, hogy a fogalmi meghatározásra pazarolt fáradozás terméketlen és gyakran tévútra
tereli a gyakorlati törekvéseket, vagy egyenesen hátráltató jellegû.348
A magyar nemzet, mint nyelvi-kulturális közösség közjogi megjelenítése akkor lenne szükséges, ha ezt a közösséget
külön jogosítványokban, megkülönböztetésben kívánnánk részesíteni, aminek számos indoka lehetne, figyelemmel a
magyar nyelv és kultúra veszélyeztetettségére, a hagyományos értékek rangvesztésére, s egy bizonyos határozottan
érzékelhetô “magyarellenességre”, annak számos megragadható jelével és tünetével együtt. A magyarság, mint érték
igényel jogvédelmet, ehhez azonban egyes jogterületek tételes szabályainak ilyen tartalmú árnyalt kodifikálása (a
magyar nyelvû kultúra, kiemelten a magyar nyelv, régiség, népi hagyomány, határainkon túl élô magyar nyelvû
népcsoportok jogainak védelme) szükséges, nem pedig elsôsorban a kultúrnemzet fogalmának törvényi
meghatározása.
Több indok szól e vélemény mellett.
Minden fogalom-meghatározás magában hordozza a hibát, ami normaszövegben megsokszorozódik, súlyát illetôen
akaratlanul magára a védendô tárgyra – a magyarságra – zúdítva tudományos, kulturális és politikai viták minden
indulati salakját és szennyét. Elég, ha áttekintjük a nemzetfogalomról zajló vitákat az utóbbi tíz esztendôben, vagy
elemezzük a nemzeti és etnikai kisebbségek fogalmának meghatározása körül a nemzeti és etnikai kisebbségek
jogairól szóló 1993. évi LXXVII. tv. elôkészítése során elhangzottakat, ahol a kettôs kötôdésû kisebbségek egyszerre
követelték a kisebbségi többletjogokat, és tiltakoztak a “nem magyar” minôsítés ellen.
Megállapíthatjuk, hogy sem a magyar kultúrnemzetnek, sem a nemzeti és etnikai kisebbségnek nincs normaszöveg
rangjára emelhetô, s egyben tudományosan kifogástalan meghatározása, ugyanakkor viszonylag nagy biztonsággal
eldönthetô, hogy ki sorolható adott esetben a magyar kul-túr-nem-zethez és ki valamely kisebbséghez, különös
tekintettel a szabad identitásválasztás elvére és gyakorlati szempontokra. Amint sok országban nem ismerik el a
“pozitív diszkrimináció” (a kisebbségi sorban élô személyek hátrányos helyzetének többletjogokkal való
kiegyenlítése) nálunk használatos fogalmát, mert minden megkülönböztetést helytelenítenek, úgy nálunk is sokan
helytelenítik a hangsúlyozott “többletjogosítványokra” hivatkozást, nem vitatva az esélyegyenlôtlenségek
csökkentésének fontosságát, akár kisebbségi, akár szociális hátrányokkal küzdô, vagy más csoportokat érintenek is
ezek. Azért van ez így, mert a “pozitív diszkrimináció” kicsengése és háttér jelentése azt sugallja, hogy a társadalom
egy része elônybe kerül egy más részhez képest, pusztán a jog erejénél fogva. Ugyanilyen feszültséget keltene a
társadalom vélt vagy valódi többségének, vagy a hozzá kapcsolódó értékeknek olyan védelme, amely e személyi kör
alkotmányszövegben per definitionem való megjelölésével és elônyös, azaz más közösségek hátrányos
megkülönböztetésével történne.
Ezek az aggályok az alkotmányos jogegyenlôséggel és társadalomlélektani konfliktusokkal kapcsolatos végtelen
eszmefuttatásba torkollnának, elvezetve ahhoz a kérdéshez: jár-e annyi elônnyel a magyar kultúrnemzet alkotmányos
meghatározása és jogosítványainak rögzítése, mint amilyen nehézségeket és vitákat okozhat a jogalkalmazásban és a
politikában? S akkor még föl sem tettük a kérdést: lehetséges-e a pusztán szöveg szintjén megnyugtató megoldás? A
múlt században, 1843-ban *Szontagh Gusztáv adott egy meghatározást a politikai nemzetrôl, összefoglalva korának
politikai-filozófiai nézeteit:
“Nemzet – azon népesség összessége, mely közös független álladalom és haza által összeköttetve önálló polgári
társasággá alakult, s történetileg mint erkölcsi személy saját politikai életet él. Nemzet a haza polgárjai egésze, nép
annak saját fajú és nyelvû részei. Egy hazában ennélfogva csak egy nemzet lehet, de nép (népiség, népfaj) többféle,
sôt egy s ugyanazon néptörzsök sarjadékai több államban lakhatnak. A nemzetiség alapítója pedig azon nép, mely
hont szerez s álladalmat alkot. E tette által népbôl nemzetté válik és saját népiségét nemzetiséggé emeli, ráütvén a
szerzett honra s alkotott társadalomra s a nyilvános élet folyamára nevét jellemét és nyelvét. Honnét következik,
mikép… nálunk minden, mi a politikai élet egészéhez tartozik, csak úgy lehet nemzeti, ha magyar…”437 – 40.

Ez a meghatározás a magyarság akkori szerepének és helyzetének megfelelt, kivéve a nemzetiségi-kisebbségi kérdés

árnyalt értékelését, amire viszont Európa-szerte sem volt példa, amint nem volt példa az 1849-es országgyûlési
nemzetiségi törvényre.
Ez a meghatározás megfelel a politikai nemzet (állampolgárok összessége) és a kultúrnemzet (egynyelvû,
egykultúrájú közösség) kettôsségének és az egyesítés igényének. Ezzel a kettôsséggel küzd a huszadik század
közepéig szinten minden meghatározási kisérlet, azzal, hogy a magyar népesség a magyar birodalomban volt fele
aránya a csonka országban kilenctizedére nôtt, s így a Szontagh féle meghatározás mutatis mutandis, a kisebbségek
jogainak, önkormányzatának, hatalomban való részesedésének alkotmányos rögzítése után (lásd az 1993-as Európa-
szerte páratlan magyar kisebbségi törvényt) elfogadhatónak tekintendô. Alkotmányos normaszövegként nem
használható, mert az állampolgári jogegyenlôség mai európai értelmezése, a politikai nemzet minden tagjára való
alkalmazhatóság nehézségei, az államtól elszakadt, nem magyar állampolgár nemzettagokra illesztés lehetetlensége,
a magyar és nem magyar állampolgárok, a mai magyar állam területén élôk és a külföldön lakók egyenlô jogi
helyzetének megteremthetetlensége, idegen államok jogától függôsége miatt megold-hat-lan a jogi formába öntés.
Ha megnézzük a legnagyobb nemzeti tragédiákat elviselt német állam alkotmányát: “… német az, aki német
állampolgárságú, vagy mint menekült, illetve mint kényszeráttelepített a német néphez tartozik, úgyszintén akinek
házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelô német birodalmi területen ilyenként
elismerést nyer”. (A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye, 116 cikk), vagy a spanyol alkotmányt: “Az
alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan
egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a
közöttük meglévô szolidaritást” (Spanyolország alkotmánya, 2 cikk), akkor azt látjuk, hogy a “német”, “spanyol”
fogalmát az állampolgárokra használja, nemzetiségre tekintet nélkül. Példák sorát említhetnénk, beleértve olyan
esetet – mint Anglia alkotmánya –, amikor egyáltalán nem határozzák meg a politikai nemzet fogalmát.
Találkozunk tehát közjogi, politikai nemzet-meghatározással, de olyannal, amely egy kultúrnemzetet
megkülönböztetve kiemel valamely ország népei közül, az ismert alkotmányok között nem találunk.
A közjogi-politikai nemzetet nem téveszthetjük össze, sôt meg kell különböztetünk a nyelvi-kulturális
nemzetfogalomtól a magyar nemzet esetében is, e kettôségben védve a kulturális nemzetet a politikai nemzet által, és
erôsítve a védô politikai nemzetet a kulturális-nyelvi nemzet által.
Végül, de mindenekelôtt – visszakanyarodva a Szentkorona-eszméhez és történelmi alkotmányunkhoz – az szól a

magyar kultúrnemzet alkotmányos meghatározása ellen, hogy a magyar történelmi állameszme a politikai
nemzetegység alapján áll, egybefogva a politikai nemzet fogalmába valamennyi itt élô népet,
tartózkodva a nyelvi, “faji” hovatartozás közjogi jelentôségre emelésétôl, nem tapintat vagy óvatosság, hanem
megingathatatlan nemzetstratégiai megfontolás alapján. Ezt a közkeletû felfogást tolmácsolja *Csekey István, a
kolozsvári egyetem tanára, 1943-as mûvében.
“A történelem a magyarságnak, amióta ide vezérelte a Kárpátok medencéjébe, az öncélúságon felül más, európai
hivatást is jelölt ki. Sokkal többet, mint a maga fajának védelme. Mint rokontalan kis nemzet rendezôjévé vált a
Duna-medence sokféle népének. Már a nyelv és faj fölött álló állameszme, amelyet fôleg az 1938-i *Szent István év
óta – ez volt kilencszázadik évfordulója az elsô magyar király halálának – *Szent István-i gondolatnak szokás
nevezni, magában hordta a kötelességet, hogy az itt élô népek életlehetôségét biztosítsa. Így vált a magyarság
kötelességévé a több feladat vállalása és a többre való hivatás. Így tölthette be népek fölötti nagy európai hivatását és
válhatott Nyugat és a kereszténység védôbástyájává. Minden jogi és népi elzárkózás és öncélúság nemcsak magasabb
európai hivatásunk megvalósításában lett volna akadály, de a velünk együtt élô nemzetiségek kulturális, szociális és
gazdasági elmaradottsága visszahatott volna a mi fejlôdésünkre is.
Mindezt a többletfeladatot és többlethivatást csak olyan nemzet oldhatta meg sikerrel, mely a nagy keleti térségekrôl
magával hozta az ars reg-nan-di et gubernandi különös mûvészetét, s a nemzetek fölötti állameszmét, azaz nem
rekesztette ki magából a fajilag, nyelvileg vagy jogi szervezetükben idegeneket. A magyarság e magasabb rendû
hivatásának csak olyan méltányos és egyensúlyos államkoncepcióban felelhetett meg, mint amilyen volt a Szent
Korona közjogi fogalma és a politikai nemzetegység elve.

… A Kárpát-medence népeinek összefogását is újból létrehozhatja a vérségi rokonság, a földrajzi és

politikai egymásra utaltság és összetartozóság tudata.
… a magyar állameszme tipikusan jogi konstrukció. A Kárpát-medence népei életének jogi alaprendje pedig a
magyar állam alkotmánya. Bár ez az alkotmány a magyar nemzeti léleknek egyik legsajátosabb
alkotása, mégsem csak a magyar fajta számára készült. A magyarságnak a Kárpátok medencéjében
lakó népeket megszervezô és kormányzó hivatása folytán alkotmányunk éppúgy népek fölötti, mint
nemzetfogalmunk, vagyis az egész nemzet alkotmánya.101
E sorok bizonyos messzeségbôl jövônek és ódivatúnak hathatnak az ötven esztendôs marxista-pozitivista-
internacionalista jogtudományon vagy publicisztikán nevelkedett olvasónak egészen addig, amíg el nem gondolkodik
a történelmi Magyarország történelmi-közjogi valóságán és igazságán, s egybe nem veti az ötven éves
nemzetpusztító önkényuralom tragikus tényeivel és hazugságaival. Ha ezt megtette, rádöbben e sorok – mutatis
mutandis és retorikai hangsúlyoktól mentesen érvényes – üzenetére.
A kérdéskör megértéséhez nélkülözhetetlen *Egyed István “Politikai nemzet, népi nemzet” címû 1939-es
tanulmányának ismerete:135 – 16-17.
“A világháború után a nemzet kifejezésnek olyan értelmezése indul el hódító útjára, amely ezt a fogalmat ismét egy
kezdetlegesebb fejlôdési fokra: a fajisághoz, illetôleg népiséghez akarja visszavinni. Amíg a háború elôtt a nemzet
szó nálunk inkább politikai és jogi fogalom volt és ilyen módon összetartotta az állam területén élô népeket
nemzetiségükre tekintet nélkül, a háború után német hatásra kifejlôdik és hódítani indul a nemzetnek a népiséggel
azonosított fogalma. A nemzet e felfogás szerint az az embertömeg, amelyet a határokon túl is összetart a közös faj, a
közös nyelv és irodalom. A közös haza fogalma tehát háttérbe szorul, a földrajzi határok elenyésznek, s a nemzet
mint eszmei egység köti össze az egy fajhoz tartozókat, az egy nyelvet beszélôket. Amíg a régi nemzetfogalom a
nemzetet területi, statikus alakjában fogja meg, az új fogalom eszmei, dinamikus egységgé teszi. A nemzet
fogalomnak ezt az átalakulását nagyon szépen ismerteti Ottlik László 1930-ban megjelent tanulmányában.
A nemzetfogalom tisztázása szempontjából érdemes még megemlíteni azt a vitát, amely 1934-ben *Asztalos Miklós
és *Szekfû Gyula között keletkezett. Asztalos szerint nálunk a nemzet kifejezésnek francia felfogása hódított, amely
felfogás a nemzetet az állammal kapcsolja össze. Az ellenkezô felfogás a német, amely a nemzetet a népiséggel tartja
egynek; ez a felfogás ott hódít, ahol a nemzetnek nincs meg a lehetôsége az állami létre. Asztalos erôsen hibáztatja a
háború elôtti nemzetiségi politikát, mert az elhanyagolta a magyarság megerôsítését és mit sem tett a nemzetiségek
beolvasztására.
*Szekfû Gyula: “Népiség, nemzet és állam” címû tanulmányában rámutat az Asztalos gondolatmenetébe csúszott
ellentétre, mikor a népiségfogalom alapjára helyezkedve kifogásolja a háború elôtti kisebbségi politikánkat. Szekfû
szerint a népiségfogalom elfogadásával lemondanánk multunkról és jövônkrôl, lemondanánk arról a magyar államról,
amely békésen fogott össze a magyarral annyi más nemzetiséget; nekünk nem szabad német mintára a népre alapítani
az államot, hanem folytatni kell Eötvös és Deák liberális politikáját. Helyesen mutatja ki Szekfû, hogy mindkét
nemzetfogalom tulajdonképen hatalmi mechanizmus az illetô nép számára; a franciás nemzetfogalom
egyenest követeli a más népek beolvasztását, a német fogalom kizárja a nemzettestbôl az
idegent, viszont bevonja az idegenben élô németeket. Utóbbi fogalommeghatározás tehát teljesen a mai
németség testére van szabva, de nekünk használhatatlan.”
Majd így folytatja: “Az ismertetett két nemzetfogalomnak elfogadását azonban nemcsak azért kell mellôznünk, mert
egyik sem felel meg nemzeti politikánk irányának; hanem sokkal inkább azért, mert mind a két nemzetfogalom
tendenciózus, politikai célokat szolgáló, holott helyesen csak olyan nemzetfogalmat tehetünk magunkévá, amely
magasabb elvi alapokon épül, amely nem módosul változó idôk követelményei szerint, – olyan nemzetfogalmat, amely
a magyarság igényeinek minden idôben és minden körülmények között megfelel.”135 – 19.
Hazánkban máig jellegzetes és széles körben ismert, a nemzeti *értékek elsôdlegességét valló mai politikai
irányzatok egyik eszmei forrásaként tekinthetô népi irodalom, amelynek virágzása a két világháború közötti
idôszakra esett. Az Egyed István által is említett, a népiséggel azonosított nemzetfogalom a népi irodalomban
valóban a közös faj, a közös nyelv, irodalom körében találta meg tárgyát és egyben alanyát. A “közös faj”

vagyinkább “fajta” nem biológiai, antropológiai hanem szellemi értelemben, a magatartási módok, a hasonló
ösztönös viselkedési-kultúrális minták, ízlés, érzésvilág, szellemiség és stílus közösségében nyilvánult meg anélkül,
hogy ennek pontos meghatározása létezett volna. *Németh Lászlót kárhoztatták is ellenfelei azért, mert a kis-magyar
szemlélet , a magyar kultúrnemzet híve volt, szakítva a területi revízió és a politikai nemzet primátusával, az idegen
ajkú vagy szellemû közösségeket a nemzettôl is idegennek tekintve. Ez a magatartás és szemlélet érthetô és
megmagyarázható dolog volt a magyar kultúrában, mint közegben élô és munkálkodó szellemi emberek részérôl.
Látnunk kell azt is, hogy a közíróként és politikusként a népi irányzathoz tartozó *Bajcsy-Zsilinszky Endre a legter-
mé-sze-te-seb módon képviselte a történelmi alkotmányosság és a *Szent Istváni állameszme gondolatkörét
ugyanúgy, mint a történelmi ország helyreállításának igényét.
Nem véletlen, hogy a trianoni elárultatás, nemzetgyilkossági kisérlet után, amikor a történelmi ország nem
magyar népeinek fogadatlan prókátorai megtagadták a magyar történelmi alkotmányt, az erkölcsi kultúra
emberei az “egyedül vagyunk” és a “magunk revíziója” felismerésének jegyében a megtagadott magyarság “a
magyar kultúrnemzet” köreibe vetették minden reményüket, a magyarság és a térség többi népeinek viszonyát a “mi”
és az “ôk” helyzetében szemlélve. Különösen nem véletlen ez a “Minôség forradalma”, s különösen a címével is
sokat mondó “Kisebbségben” írójának, a magyarság szellemi-morális felemelésének és megerôsítésének parancsát
valló szerzônek az esetében.
Nem véletlen az sem ,hogy az ízig-vérig jogász szemléletû és kultúrájú, frontkatonaként harcolt, fajvédô, majd a
nemzeti radikális, majd kisgazdapárti politikusként mûködô Bajcsy-Zsilinszky az exigenciák azaz lehetôségek és
követelmények tudományába – ahogy *Kossuth nevezte a politikát – belekóstolt, *Szabó Dezsô nyomdokain népi
gondolkodású ember haláláig vállalta a Szent Korona tanát, mint követelményt és lehetôséget a
Szentkorona-tagság legnagyobb meghatározó csoportjának, a magyarságnak megmentésére, elismerve a *Németh
László-i vállalkozás nagy jelentôségét, de tudva, hogy egy nép élete nemcsak irodalom és erkölcs, hanem, még-in-
kább képesség a cselekvésre a közösségi létért népen belül és együttélô népek között egyaránt.
Az elôbbiekben olvashattunk arról: hogyan látta a törekvések és értékek szerepét *Szekfû Gyula. Mégsem
haszontalan egy 1996-os elemzés néhány sora a Népiség, nemzet, állam címû Szekfû tanulmány summázatáról:
“…a népiség fogalom alkalmazása a magyar nemzet belsô koalíciójának megteremtése érdekében igenis szükséges
dolog. A nép anyagi felemelése, ôsi kultúrájának felkutatása és annak a magas kultúrával való összeolvasztása, a
nemzeti törekvéseknek a népi szükségletekkel való teljes összehangolása a nemzeti megújulás feltétele. A történelmi
Magyarországnak tehát át kell alakulnia népi Magyarországgá úgy, hogy ez a változás ne jelentsen hanyatlást, a
kultúrának, a történelmi formáknak és igényeknek a feladását. Más a helyzet az államfogalommal: nem mondhatunk
le eredendô államkoncepciókról: az államhatáron (értve ezen a történelmi határt, a Kárpát-medencét,) belül minden
egyes – kicsi és nagy – nép szabad legyen, egyik a másikat el ne nyomja! 92 – 48
Bízva abban, hogy sikerült megmutatnunk a nemzetfogalmak alapképletét, el kell hagynunk a fogalmi viták
tanulságos, de ingoványos területét, csupán utalva arra Egyed István szellemében, hogy a magyar megoldás valahol a
két nemzetfogalom határán van. Ehhez azonban szükségtelen a könyvtárnyi meghatározás. Magyarország
történeti alkotmánya szerint nekünk a Szent Korona tanát kell figyelembe vennünk
alkotmányos vagy tágabban vett közjogi megoldások keresésekor.
Mit mond errôl a magyar közjog, például *Tomcsányi Móric 1943-as tankönyve? Ezt:
“A szent korona tana tehát mai nap is érvényben van, s abban az 1848-as alkotmányjogi reformok sem
hoztak lényegbe vágó változást. Változás csak azon a ponton történt, hogy míg 1848 elôtt politikai jogokkal bíró
nemzettagokul s így a szent korona tagjaiul is csak a földbirtokkal bíró nemesek tekinttettek, addig a 48-as
reform következtében a szent korona tagsága a honpolgári jogegyenlôség elve alapján
kiterjeszttetett az állam összes tagjaira, a kiváltságos és nem kiváltságos rendi tagozódás megszûnvén.
Megszûnt ezzel kapcsolatban a szent koronának az ország területére vonatkozó fôtulajdonjoga, fôföldesurasága is. A
régi jogrendszer szerint ugyanis a jogok s nevezetesen a politikai jogok megszerzésének alapja az ingatlanbirtok volt
s az ország területe is a szent koronáé; az akkori terminológia szerint a szentkorona nemcsak minden hatalom forrása,
hanem minden birtokjog gyökere is (radix omnium possessionum). A király azonban a szent korona jogán az ország

egyes részeit honfiúi érdemek jutalmául, öröklési joggal és kötelezettséggel, az egyeseknek adományozta, akik ezzel
nemesekké s a szent korona, illetôleg a jogokkal bíró nemzet tagjaivá váltak. A család magvaszakadása esetén aztán
a nemesi birtok visszaszállt az ország fôföldesurára, a szent koronára (ôsiség). 1848 óta a nemesi birtokjog megszûnt
a szent korona tagságának alapja lenni s a tagság kiterjed általában a honpolgárok összességére, a
politikai jogokkal bíró honosokra.”422 – 289.
A magyar történeti alkotmány szerint a közjogi értelemben vett (politikai) nemzet az állampolgárok összessége.
A magyar nemzet nem közjogi, szociológiai-kulturális, általános értelmû fogalma pedig az elôbbi “kultúrnemzeti”
meghatározások szerint állapítható meg.
Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetnek kettôs jelentése van olymódon, hogy mindegyik jelentése
önállóan használható.
Pontosítsuk az elôbbieket úgy, hogy a közjogi értelemben vett nemzet a Szent Korona tagjainak
összessége. Ez az összesség közös szociológiai-gazdasági érdekek és törekvések által kapcsolódik, kapcsolódhat
egymáshoz, részben tényleges, részben lehetséges közösség részét alkotva.
Kik a Szent Korona tagjai 1997-ben Magyarországon?
Két csoportból tevôdnek össze. Az egyik csoport a magyar állampolgárok összessége.
A másik csoportot a Szent Korona tagjainak – magyar állampolgároknak – azon leszármazottai alkotják, akik a
magyar állampolgárságot kérik.
A Szent Korona tagjainak leszármazói a magyar jog szerint magyar honosok lettek, majd a magyar állampolgárságról
szóló 1879. évi L. törvénycikk ugyanúgy, mint a jelenleg hatályos 1993. évi LV. törvény a ius san-guinis, a
leszármazás elvére épült. (Születésénél fogva magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke. 1993. évi
LV. tv. 3.§. (1) bek.)
Magyarország Szent Koronájának területe és tagjainak (állampolgárainak) köre az ún. békeszerzôdésekkel csorbult a
tények szerint, de nem csorbult a virtuális jog szerint, mert a Szent Koronát, mint eszmei testet nem lehet
csorbítani, amint ez a Szent Korona személyiségének sérthetetlenségébôl, mert szellemi jellegébôl,
misztériumából következik. Ebbôl ered, hogy azok a személyek, akiket vagy akiknek felmenôit egyébként hatályos
jogi aktusokkal, szerzôdésekkel megfosztották a koronához való kapcsolódástól, a Szent Korona államától
igényelhetik e kapcsolat visszaállítását. A leszármazók joga azon alapul, hogy ôk a leszármazás, azaz születés
tényénél fogva megszerezték volna a magyar állampolgárságot, azaz a Szent Korona tagságot, ha felmenôjük nem
veszítette volna el magyar állampolgárságát önhibáján kívül.
Mivel a Szent Korona tagság magyar állampolgársághoz fûzôdik, anyanyelvre való tekintet nélkül, ezért
anyanyelvre való tekintet nélkül igényelhetô legyen a magyar állampolgárság, pusztán a magyar
állampolgártól leszármazás ténye alapján, úgy hogy az állampolgárság megadása nemzetbiztonsági vagy szociális
okból bíróság elôtt megtámadható határozattal megtagadható ill. elhalasztható.
Mindez a Szent Korona eszméjének szellemében történô törvényhozással történhet, mert
közvetlenül a Szent Korona eszmére, mivel nem jogi norma, nem közvetlen jogforrás, nem szoktak igényeket
alapítani.
Egy ilyen törvényhozás elôtt alapos hatásvizsgálatot kell végezni, a várható elônyök és hátrányok gondos
mérlegelésével.
Melyek az elônyök? Az elszakított nemzetrészek tagjai biztonságérze-tének növelése, a szellemi-kulturális értelemben
vett magyar nemzet kiszolgáltatottságának csökkentése. Hiszen jogosan számítanak a magyar állam védelmére.
Különössen indokolt lehet a szórványban élô, megmaradásában erôsen veszélyeztetett, utolsó generációs, a csonka
ország határain kivül, a Kárpát-medencében kényszerkisebbségként lakó nem magyar állampolgárok nyugatra
emigrálásának, a magyarság számára elveszésének meggátolása kedvezményes honosítással és letelepedési
feltételekkel.
Milyen hátrányokra gondolhatunk? A magyar állam területének és gazdasági helyzetének korlátaiból ered, hogy nagy
tömegek betelepülése gazdaságilag is, biztonságpolitikai szempontból is nehéz helyzethez vezetne, különös tekintettel
az idegenajkú magyar állampolgárokra. A határon túlra szakadt nemzetrészek számára Magyarország
felszívóállammá válhat, tárt kapuival serkentve az utódállamok magyarságának kivándorlását, a kisebbségbe szorult

tömegek menekülését szülôföldjükrôl.

Mondhatja bárki: nem kell mindjárt a legrosszabb nemzetpolitikai változatra gondolnunk, de ha ilyen rossz
kilátásaink lennének, akkor is kötelességünk a segítség.
Kérdezheti valaki: ugyan miért kell állampolgárságot adnunk nem magyar anyanyelvû Szentkorona-tag
leszármazottaknak? Aki ezt kérdezik, az vagy nem ismeri a magyar történelmet, vagy nagyon is ismeri. Ha ismeri,
arra gondol, hogy az idegenekkel való együttélés sok gondot-bajt okozott, végül az ország feldarabolását hozta.
Vonjuk le tehát a következtetést, különítsük el a népeket etnikai alapon. De hiszen ez Trianon kudarcának az oka!
Mert lehetetlen okot és célt jelölt meg, akár képmutatásból, akár tudatos megtévesztés, akár tudatlanság miatt. Ha
nem ismeri valaki történelmünket, akkor nem tudja, hogy történelmi együttélésük más etnikumokkal
létformánk, létezési módunk volt már a törzsszövetség korában. Ebben az együttélésben sajátítottuk el a Kárpát-
medencei, Közép-európai birodalmi léthez, dunavölgyi vezetô szerephez szükséges készségeket. Ennek a magyar
birodalomnak a történelmi-népi kohójában alakult ki Magyarország történeti alkotmánya és ennek központi eszméje:
a Szentkorona-tan. Amint egy megcsonkított, végtagjaitól megfosztott ember maradék teste nem változtat
szerkezetén, vércsoportján, öröklött adottságain azért, mert nincsenek végtagjai, ugyanúgy nem változtathat alapvetô
értékein és eszméin egy megcsonkított ország. Ha megteszi, akkor már nem ugyanaz az ország.
Írásunk a Szent Korona tanáról, a benne rejlô lehetôségekrôl szól. A magyar alkotmányos gondolkodás
sohasem különböztette meg az ország lakóit anyanyelv szerint. Ezért nem olvashatunk a magyarság
kiemelt, megkülönböztetett jogi helyzetérôl. A magyarság megkülönböztetett szerepe nem jogi különbség, hanem
államalkotó és szervezô erôben megmutatkozó adottság volt. Számbeli aránya alig volt rosszabb a Mohács elôtti,
történelmi országban (85%), mint a mai csonka Magyarországon (98%) (népszámlálási adat). Ez a történelmi
országra Mohács idején jellemzô 85%-os arány napjainkra a 325.000 km2-es, kilenc részre szakított országterületen
48%-ra csökkent!
A csonka ország kapuinak megnyitása elôtt viszont a legrosszabbra is gondolnunk kell: a határon kívülre rekedt
magyarság eltûnésére ôsi szállásterületeirôl, éppen a maradék magyar állam döntése által meggyorsítva.
Milyen jogi lehetôség van a magyar állampolgárság elnyerésének törvényi biztosítására?
“Az 1921. július 26-án hatályba lépett trianoni békeszerzôdés értelmében magyar állampolgárnak az a személy volt
elismerhetô, akinek illetôsége az ország új határain belül volt, vagy a magyar állampolgárságba optált, s errôl ún.
opciós nyilatkozatot kapott.
Állampolgársági rendelkezéseket tartalmazott még az elsô és a második bécsi döntôbírósági határozat is, ezeket
azonban az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény hatályon kívül helyezte.
A Magyarország és Csehszlovákia között a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény (kihirdetve
az 1946. évi XV. tv.-nyel) az áttelepülés tényéhez, az 1949. február 10-én aláírt magyar-román egyezmény
(kihirdette az 1949. évi XIV. tv), az 1940. augusztus 30-i és 1949. február 10-i lakóhely alapján történt jegyzékbe
vételhez kapcsolta az állampolgárság megszerzését vagy elvesztését.
A kettôs állampolgárságú személyek állampolgárságának rendezésérôl Bulgáriával, Csehszlovákiával,
Lengyelországgal, Mongóliával, az NDK-val, Romániával és a Szovjetunióval kötött egyezmények (1959. évi 27.
tvr., 1961. évi 6. tvr., 1962. évi 4. tvr., 1978. évi 5. tvr., 1970. évi 17 tvr., 1980. évi 2. tvr. és 1958. évi 1 tvr.)
szóltak.”255 – 2. A kettôs állampolgársági egyezmények a szerzôdés felmondásával vagy közös egyetértéssel történô
megszüntetésével hatályukat vesztették.
Ma nemzetközi szerzôdés nem korlátozza a kettôs állampolgárság létrejöttét, s a többes
állampolgárság a magyar jog számára elfogadható, bár jogrendszerek összeütközésével jár, ezáltal nehézséget okozva.
Állampolgársági törvényünk (1993. évi LV. törvény, Ápt.) 2. §. (2) bek. szerint: “Azt a magyar állampolgárt, aki
egyidejûleg más államnak is állampolgára – ha a törvény másként nem rendelkezik –, a magyar jog alkalmazása
szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni.”
“A kettôs (többes) állampolgárság megítélése jogrendszerenként változó. Ma már egyre inkább terjedôben van az a
nézet, hogy az állampolgárság megadása az egyes államok belsô ügye, s nem célszerû a többes állampolgárság
eseteinek csökkentését nemzetközi szerzôdések útján megkísérelni. Az államoknak inkább a többes
állampolgárságból eredô konfliktusok rendezésében kell együttmûködniük az ilyen tárgyú nemzetközi szerzôdések
alapján.

A magyar állampolgársági jog hagyományosan tolerálja, hogy a magyar állampolgár egyidejûleg más állam
állampolgára is legyen, további állampolgárságot akár saját akaratnyilatkozatával, akár egyéb módon szerezzen.
Ezzel összhangban az elmúlt években felmondással vagy közös megegyezéssel megszûntek azok a korábbi
nemzetközi szerzôdéseink is, amelyek a kettôs állampolgárság eseteinek kizárásáról szóltak.
A többes állampolgárság, mivel kétségtelenül a jogrendszerek kollízió-ját (ütközését) eredményezi, tisztán jogi
szempontból nem kívánatos jelenség. Ugyanakkor a személy akarat szabadságának elvét sértené, ha a jogszabály
ôket az állampolgárságok közötti választásra kényszerítené” mondja a kommentár a nyugatra szakadt
magyarokról.”252 – 6.
Ugyanakkor a törvény kimondja: “A magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetôleg
megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet.” (4. §. (1) bek.)
A honosítás feltételei között pedig ott van a 8 éves ill. egyes esetekben 3 éves Magyarországon lakás, a biztosított
megélhetés és lakóhely, a magyar nyelven alkotmányos ismeretekbôl letett vizsga. Akinek felmenôje magyar
állampolgár volt, annak egy éves Magyarországon lakást kell igazolnia. Nyilvánvaló, hogy e feltételeknek a trianoni
határokon túl élô magyarság nem tud eleget tenni, nem beszélve a nem magyarokról.
Még egy igen lényeges szempont az, hogy “Általában követett gyakorlat, hogy az állam nem részesíti védelemben
334 – 121.
valamely állampolgárát olyan állammal szemben, amely azt ugyancsak saját állampolgárának tekinti.”
Összegezve: Magyarország törvényhozása alkothat olyan törvényt, amely megnyitja a kérelem alapján honosítás
lehetôségét azok számára, akiknek legalább egy felmenôjük magyar állampolgár volt. Módosíthatja a választójogi
törvényt és az alkotmányt oly módon, hogy a magyar állampolgárok lakó- és tartózkodási helyükre való tekintet
nélkül választójoggal rendelkezzenek. Ez alapos vizsgálódást és hatáselemzését igénylô politikai döntés a várható
elônyök és hátrányok egybevetésével. Az elemzés fô szempontja a jogosultak érdekvédelme a volt kommunista
országokban, ha állampolgárságot kapnak. A “nyugati emigránsok és menekültek” állampolgársága és választójoga
nem jelent nehézséget.
Mit adna ez a szabályozás a jogosítottaknak? Választójogot Magyarországon, szabad utazási, így beutazási
lehetôséget, és azt, hogy más országnak büntetôjogi felelôsségrevonás végett nem adhatók ki, ha Magyarországon
tartózkodnak.
Mit nem adna? Nem adna lakóhelyet és megélhetést, szavatolt letelepedési lehetôséget, és nem tudná megvédeni
azon állammal szemben, amelynek ugyancsak állampolgára. Nem tudná megvédeni a többségi hivatalosság és a
többségi társadalom lélektani elutasításától, esetleg gyûlöletétôl.
Az állampolgárság kérdéskörét az említett hatáselemzéssel, az utódállamok jogi-alkotmányos hátterének
vizsgálatával elvi döntésre alkalmassá kell tenni, majd ehhez képest kell elôkészíteni a törvény- és
alkotmánymódosítást.
A nem magyar anyanyelvû személyek, azok tehát, akik a mostani szóhasználat szerint “nem magyar nemzetiségû”-
ként jelölik meg magukat, szerintünk a következô elvek alapján igényelhetnének magyar állampolgárságot:
Tekintettel arra, hogy a trianoni és párizsi békeszerzôdések közkeletû értelmezése szerint ezek a Magyarországon élô
nem magyar népek önrendelkezési jogát, tehát Magyarország Szent Koronájától való elszakadási szándékukat
juttatták érvényre, s ennek számos hivatalos megnyilatkozásban és magánközlésben kifejezést adtak, vélelmezni kell
az ezen népekhez tartozó személyek azonos véleményét. Lehetôséget kell azonban adni arra, hogy e személyek
bizonyíthassák a Szent Koronához való hûségüket, illetve valószínûsíthessék azt. Ez történhetne annak
bizonyításával, hogy
– négy nagyszülôjük közül legalább három, távolabbi felmenôik közül négy magyar állampolgár volt;
– maguk vagy egyik felmenôjük sem volt tagja a magyar nemzetiségûekkel szemben ellenséges pártnak vagy
szervezetnek, különösen olyannak, amelynek tagjai magyarok megkínzásában, megölésében vagy kitelepítésében
részt vettek, ôket tulajdonuktól megfosztották, ellenük gyûlöletre uszítottak, vagy más súlyos jogsértést követtek el.
Elvileg természetesen már egy Szent Korona tag felmenô igazolása megalapozhatná az igényt.
A magyar állampolgárság megadása lehetséges, de nem egyetlen és hatásában a Szent Korona tagjai lehetséges teljes
körére valószínûleg ki nem terjedô döntés, az állampolgársághoz igazodó választójog pedig minden különösebb jogi

nehézség nélkül kiterjeszthetô a bárhol élô magyar állampolgárokra.

Ebben a kérdésben az 1994-ig mûködô parlament nemcsak nemzeti közömbösség, hanem ügyrendi hibák miatt sem
volt sikeres.
A Szent Korona tagságának teljeskörûségébôl következik, hogy a választójog megilleti a külföldön élô magyar
állampolgárokat, függetlenül attól, hogy milyen politológiai érvek szólnak mellette vagy ellene, s természetesen attól
is, hogy ezek a szavazatok milyen politikai irányzatot segítenek majd.
A magyar állampolgárság és választójog ügyével azonos, bizonyos tekintetben nagyobb súlyú kérdés a teljes
magyarság országgyûlési képviselete állampolgárságra és választójogra való tekintet nélkül.
Az egyik csoportot a volt történelmi országrészekben kisebbségi sorban élô, magyar állampolgársággal nem
rendelkezô magyarok alkotják. Az ô választójoguk nem magyar közjogi értelemben vett választójog. Ezt magyar
törvényben nem lehet szabályozni azért sem, mert választójoga csak magyar állampolgároknak lehet. Itt másról,
népcsoportképviseletrôl van szó. A küldöttküldés joga formálisan a határon túli magyar szervezeteket, vagy – ami
ennél még elfogadhatóbb volna – az egyes magyar népcsopor-tok országonként megalkotandó Nemzeti Tanácsait
illetné meg.
Az országgyûlési küldöttküldés legitim, politikailag és közjogilag elfogadható módja a következô elvek alapján
képzelhetô el a határon túli nemzetrészek tekintetében:
– lehetôség szerint a kulturális nemzet teljes körére ki kell terjedjen, azaz általános és teljeskörû legyen;
– a lehetô legnagyobb mértékben szabad akaratnyilvánítást jelentsen, azaz titkos szavazással történjék;
– a titkos szavazással megválasztott testületek ugyancsak titkos szavazással, titkos jelölés útján válasszák meg
képviselôiket;
– az elszakított nemzetrészek képviselete hatáskörileg és szervezetileg különüljön el a népképviseleti úton választott
magyarországi országgyûlési képviseleti testülettôl, országgyûlési második kamara részeként.
A Kárpát-medencén kívülre szakadt nemzetrész tekintetében a közvetlen választás is járható út, úgy, hogy az ô
választójoguk a magyar választási törvényen alapul, míg a nem magyar állampolgár magyarok szervezetek, vagy
azok által országonként létrehozott Nemzeti Tanácsaik révén küldenének képviselôket, ugyanúgy mint más
szervezetek (magyarországi önkormányzatok, egyházak, kamarák, szakszervezetek stb.). Ez utóbbi lenne a
népcsoportképviselet.
A hazától távolbaszakadt magyar állampolgárok más magyar állampolgárokhoz hasonló választójoga
összeegyeztethetô a népcsoport képviselettel. Ennek alapján a külföldön élô magyar állampolgárok nemcsak
választójogokat gyakorolhatnak a képviselôházba küldött országgyûlési képviselôk megválasztásakor, hanem egy
másik, népcsoport-képviseleti választáson, képviselôiket elküldhetnék az országgyûlés második kamarájába is. Az
élet eldöntené, hogy melyik képviseleti forma válna be jobban azzal, hogy együtt is létezhetnek.
A külföldi magyarok képviselete semmiképpen nem érintené azon országok iránt meglévô kötelezettségeiket,
amelyeknek polgárai. A képviselet célja éppen a magyar nemzet közérdekû ügyeiben való részvétel, a lakóhelyen
való megmaradás és az egységes önkormányzati elvek kimunkálása jegyében.
Az elôkészítést és végrehajtást a határon túl mûködô magyar szervezetek tanácskozásán megállapított elvek és
szabályok szerint kell, mert így célszerû, elvégezni. A Magyarok Világszövetsége kiépített, egész földünket átfogó
hálózata most ezt a szervezetet teszi legalkalmasabbá a tanácskozás megszervezésére, megfelelô állami költségvetési
támogatással.
Ennek a testületnek – Nemzeti Fôtanácsnak – több feladata lenne, el kel-lene készítenie a magyarságra jellemzô
legfontosabb mai ismeretanyagot (személyi, anyagi, szellemi katasztert), és egy magyar rendezési javaslatot.
A magyarság személyi kataszterének elveit, különösen pedig azt, hogy ki a magyar a pusztán gyakorlati
szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen gyakorlati szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen
tanácskozást célszerûen kell elôkészíteni, számolva a regisztráció minden kisebbségi sorban lévô számára
veszélyérzést hordozó voltával. Ezen teendôk idôszerûségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az erdélyi
magyarság körében fél évtizede létezô követelés a magyarság önmegszámlálása, a közvetlen belsô választások
megtartása és a teljes belsô, területi autonómia-statútumok megfogalmazása.
Vagy össze kell állítani a választók névjegyzékét, vagy olyan idôtartamú választásokat kell tartani, amelyek során a
választók listája egyidejûleg készül a szavazással. A választónak aláírásával kell igazolnia a személyi adatait
feltüntetô listán vagy azt: anyanyelvem magyar, vagy azt: a magyar nyelvet beszélem, magyar vagyok.

Így választanák meg azokat a személyeket (elektorokat), akik már közvetlenül titkosan szavaznának a magyar
országgyûlés második kamarájába küldendô képviselôk személyérôl. A közvetlen választásnak nem elvi, csak
célszerûségi, taktikai akadályai vannak. A választói névsorok megsemmisítését garantálni kellene.
A második kamara régi, történelmi magyar közjogi intézmény, amelyet felsôtábla néven
ismertek a XVII. század elejétôl, majd a XIX. század második felében fôrendiházként szabályozták hatáskörét.
1920–1926. között nem mûködött, majd 1926-tól 1945-ig megint létezett. Azóta nem állították vissza.
A második kamara felállítását, *Samu Mihály professzor cikkei szorgalmazták elôször, de ma már többen
kardoskodnak melette, a tudomány mûvelôitôl a politika területéig. Tény az, hogy évszázados multú intézményrôl
van szó. A mai Európában, sôt világszerte túlnyomó többségben vannak a kétkamarás parlamentek.
Ezért mind a közjogi hagyomány, a jogfolytonosság, mind a külföldi példa és tapasztalat, mind a magyarországi
közjogi-társadalmi-politikai viszonyok a felsôház visszaállítása mellett szólnak. A második kamara a szakmai szûrô,
a társadalmi érdekek többoldalúsága által indokolt érdekképviselet fóruma lehet, szóhoz juttatva a szakmai,
érdekképviseleti, önkormányzati egyházi képviselôket, az értelmiségi-szellemi élet független szereplôit, az országban
képviseletre jogosan igényt tartó határon túli magyar népcsoportokat és magyarországi nemzeti kisebbségeket.
Megítélésünk szerint helyet érdemelnek itt mindazok a nem magyar népcsoportok – legyenek határokon belül vagy
kívül – amelyek egyéneik által a történelmi Szent Korona tagjai voltak, feltéve, hogy részvételüket meg tudják
szervezni. Így nem szlovák, német, román, délszláv kisebbségi, hanem egyszerûen szlovák, német, román,
délszláv képviselet mûködne a magyar országgyûlés második kamarájában. Ilyen képviseletet népcsoportonként
egy küldött látna el, feltéve, hogy a népcsoport bizonyos számú tagjának képviseletét igazolni tudná. Ilyen
képviseletet a Szent Korona tagságot elnyert nem magyar népcsoportok kaphatnának, külön
kimunkált ismérvek szerint.
A magyar és a nem magyar népcsoportok képviselôinek mandátumát egy erre a célra megválasztott felsôházi
mandátumvizsgáló bizottságnak kell majd igazolnia.
Ügyelni kell arra, hogy választópolgárok által titkos szavazással megválasztott képviselôházat elsôbbség illesse meg,
s ismételten megszavazott határozatainak kihirdetését a második kamara ne akadályozhassa meg. A második kamara
tekintélyét az általa képviselt érdekek, értékek, szakmai szempontok és tapasztalatok, azaz a vélemény
közösségi-nemzeti súlya és jelentôsége, nem pedig önmûködô hatásköri szabályok adják meg.
Ez szolgálja a két kamara közötti egyeztetési jellegû, tapasztalatösszegzô együttmûködést a hatalmi vetélkedéssel
szemben.
Így lesznek az utódállamokból kisebbségként szemlélt magyar népcsoportok közjogilag nemzetrészekké, válik a
politikai nemzet nemzetrészek, népcsoportok szövetségévé, beleértve a nem magyar anyanyelvû
népcsoportokat, akiknek “államalkotó”, azaz hatalomban részes szerepét az államalapító nemzet történeti alkotmánya
és a Szent Korona tana szellemének megfelelôen ismerhette el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993.
évi LXXVII. törvény.
Okkal tehetik fel nekünk a kérdést: nem jár-e veszéllyel, nem jelent-e oktalan kihívást határon túli nemzetrészeink
terhére az ilyen gondolatok nyílt tárgyalása. Számos magyar és határainkon túli szervezet és közéleti személyiség
vetette fel az egyetemes magyarság képviseletének, állampolgárságának és választójogának ügyét. Ezekre a
javaslatokra érdemleges választ kell adni a Szent Korona tanának szellemében. Hiszen ezeket a kérdéseket éppen a
magyarság fenyegetettsége miatt, a veszélyeket ismerve tesszük fel. Mindez üres szóvirág lenne, ha a “hogyan?”
válasz nélkül marad.
A megoldási módok és javaslatok sorára van szükség ahhoz, hogy ezek értelmét, hasznát és esetleges veszélyeit fel
lehessen vetni. Közép- és Kelet-Európában megoldásra vár a szétszakított népcsoportok föderatív alapon való
összefogása testvéreikkel hogy csak a legnagyobb, az orosz népcsoportok helyzetére hivatkozzunk. Ennek a
nemzetközileg elfogadott, elfogadandó népcsoport-együttmûködésnek a rendszerébe kell illeszteni a magyar
népcsoportok együttmûködésének és képviseletének ügyét, akár egy közép-európai egyezmény keretében, amelyet
államközi szervezetek (EBESZ), Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet, Egyesült Nem-zetek Szervezete,
a Közép-Európai Együttmûködés Szervezetei és olyan tekintélyes társadalmi szervezet, mint az Európai
Népcsoportok Uniója (FUEV) segítségével kellene révbe juttatni. E szervezetek hallgatólagos, elvi egyetértésének
elérésével, minden nemzetközi egyezség nélkül is jó esélye lehet a magyar népcsoportok (nem egyének!) második
kamarai képviseletének.

A közjogi értelemben vett, azaz politikai nemzet fogalmát másodlagos nemzetnek is szokták nevezni.87 Ez jelenik
meg a nyugat-európai (spanyol, francia, német) alkotmányokban is.
Igen, de mi a magyar kultúrnemzet? Hiszen ezt az “elsôdleges” nemzetet védi a másodlagos nemzet, a Szent Korona
tagság, amely 85%-os arányú magyar népelem jellegadó közremûködésével született, s amely éppen ezért nem
fordítható az államalapító nép ellen, ellenkezôleg, annak államfelfogását, szellemiségét örökíti és hordozza tovább a
népcsoportok békés együttélése és a Szent Koronához való hûség jegyében.
A jogszabályban közvetlenül és igazságosan alkalmazható, a védendô érdekeket egyértelmûen, minden kár nélkül
szolgáló nemzet és magyarság meghatározás lehetetlen. Okoz-e annyi nehézséget a meghatározás hiánya, mint
amennyi hátrányt egy rossz meghatározás okozhat nemzetpolitikailag és a jogalkalmazás terén, figyelemmel arra,
hogy a politikai nemzet fogalma nem vitatható, míg a magyar kultúrnemzet fogalmát soha európai tartózkodásunk
idején nem határozták meg? Felelôsen mondhatjuk: a magyarság azonosítása, mint sok más népé is, nehézség nélkül
lehetséges. Ellenségeinknek nem az a gond, hogy ki a magyar, hanem az: még mindig van és még mindig magyar.
Hadd idézzek egy tanulmányból, ami a most elhalt alkotmánytervezettel kapcsolatban született:
“A határainkon túl élô magyarság jog- és érdekvédelme

Történelmi tény: a török birodalmi terjeszkedés Magyarországot három részre szakította. Az I. világháborút lezáró
Versailles-i békeszerzôdés a magyar nemzetet öt részre.
Az öt – azóta kilenc – részre szakított magyar nemzet de facto olyan vérveszteségeket szenvedett el 1920 óta,
amelyre a zsidó holocaustot és a lengyelek megharmadolását kivéve e században nincs példa.
Még súlyosabb a helyzet az elcsatolt területeken, különösen Szlovákiában, ahol a Csehszlovák állam kettéválását
követôen is – Európában egyedülálló módon – az ott élô magyarok jogilag nem (sem. Z. Zs.) egyenlôek az
államalkotónak tekintett szlovákokkal (Benes dekrétum).
A fentiekbôl következôen a magyar alkotmánynak minden állami szerv részére alkotmányos alapelvként kell
meghatározni a határokon túl élô magyarság jogegyenlôségének elérését, illetôleg mindazon kisebbségi jogok
biztosítását, amelyeket a magyar alkotmány és törvények az itt élô kisebbségek részére biztosítanak.
Az új alkotmány tervezetének meg kell fogalmazni – az állami feladatokon túl – a magyar társadalom, az
egyesületek, társadalmi szervek, állampolgárok e cél érdekében kifejtendô tevékenységének módját és kereteit is.
A magyar nemzet elszakadt részeinek sorsát nem szabad a napi politikai harcok részévé tenni, ebbôl következôen
olyan alkotmányos alapelvek és szabályok megfogalmazása szükséges, amelyek a parlamenttôl az államfôig, a
kormánytól az önkormányzatokig alapvetô alkotmányos kötelezettségként határozzák meg a tôlünk elszakított
magyarság jog- és érdekképviseletét.”448 – 18
A mostani magyar alkotmánylevélben, az 1949. évi XX. tv. 6. §. (3) bekezdésében 1989. október 23. óta ez áll: “A
Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való
kapcsolatuk ápolását.” Nagyon kevés ez egy “rendszerváltoztató” alkotmánymódosításban.
Milyen alkotmányerejû szöveg képzelhetô el az erôs nemzeti elkötelezettség és a nemzetközi politikacsinálók
ízlésének megfelelô jellegtelen kisállami viselkedés határai között?
Példaképpen, vitaindítónak ilyen sorokat képzelünk el:
“… (1) bek. A Magyar Köztársaság Magyarország Szent Koronájának állama. Minden lehetséges
és megengedett eszközzel képviseli, védi és oltalmazza a magyar nemzet tagjainak érdekeit.
… (2) bek. A Magyar Köztársaság a nemzetközi jog szabályait tiszteletben tartva új szabályok elfogadását
kezdeményezve és támogatva, mindent elkövet a hazai és határain túlra szakított magyarság jogainak, érdekeinek és
létfeltételeinek megóvása érdekében.
… (3) bek. A Magyar Köztársaság joga és kötelessége, nemzetközi tevékenységének alapvetô, másnak alá nem
rendelhetô célja a történelmi magyar államtól elszakított területeken ôshonos magyar nemzetrészek jogainak védelme
és képviselete.”
A polgári jogalkotás klasszikus elvének szokták említeni Rousseau szavait “az állampolgár és az állampolgárság”
mindenhatóságáról és arról, hogy “az államon belül minden társulást fel kell számolni hogy… semmilyen más,
rivális jogintézményt ne ismerjen”448 – 20.
Elterjedt vélemény szerint a fejlett polgári államok – Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország –

negatív értékítéletét hozná az olyan közösségvédô törvényalkotás, amely nem vezethetô vissza az egyének jogaira.
Ezt némileg eltúlzott félelemnek tartjuk, de nem alaptalannak. Az általunk adott szövegjavaslat jól védhetô. Alább
nem adhatjuk, mert nem érdemes.
Végül megemlítjük azt a kevéssé ismert tényt, hogy több ország védi határon túli nemzetrészeit törvényszövegbe
foglalt módon és erre a célra létrehozott intézményekkel. A román alkotmány 7. §-a szerint: “Az állam támogatja a
kapcsolatok erôsítését az ország határain kívüli románokkal; az állampolgárságuk szerinti állam törvényei
betartásával az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságuk megôrzéséért, fejlesztéséért és kifejlesztéséért
cselekvôen fellép.”
A dél-tiroli német-osztrák nemzetrészek érdekében folytatott osztrák küzdelem a dél-tiroli rendezéshez vezetett. Az
olaszországi Dél-Tirolban mûködô németnyelvû autonómia létesült, szavatolt közszolgálati helyekkel. Az itteni
német anyanyelvûek aránya 65–90%-ra emelkedett 1991-ig.
Horvátország új alkotmánya 10. cikkelyében mondja ki, hogy “a más államokbeli horvát nemzetrészeket a Horvát
Köztársaság különös gondoskodásban és védelemben részesíti”, amit társadalmi szervek létezése bizonyít.
Németországban minisztériumi szervek foglalkoznak az országon kívüli nemzetrészekkel, nem beszélve az
egyesületek széles körérôl.
Ahogy Horvátországban a Hrvatska Matica, úgy mûködik Szlovákiában a Matica Slovenska, és fôhivatal foglalkozik
a határon túli szlovák nemzetrészekkel. Szerbiában a Szerbián kívüli szerbek minisztériuma mûködik és társadalmi
szervezetek, mint a Matica Srpska vagy a Szerbek Világszövetsége. Szlovénia alkotmánya fokozott figyelemmel
gondoskodik a szomszédos országokban élô szlovénekrôl és a vendégmunkásként vagy kivándoroltként külföldön
élôkrôl.348 – 966-967. Mellesleg Szlovénia kisebbségi politikája a legkevésbé kifogásolható a környezô országok
közül, jogi szabályozása mintaszerû.
Mindezekhez az országokhoz képest a határon túl élô magyar nemzetrészek számaránya és helyzete a legrosszabb.
Nekünk ezért nagy szükségünk van a Szentkorona-tan erejére, nem felejtve, hogy a Szent Korona
teste fogalmába az állampolgárok és a területek elválaszthatatlanul beletartoznak. Ott kell
óvnunk nemzettagjainkat, ahová a történelem állította ôket a történelmi országtest bármely részén.
A Szent Korona integritása*

Amikor az országterület testérôl beszélünk, ezt azonosnak tekintjük a Szent Korona testével. Az ország teste
mint földrajzi valóság spiritualizálódik a Szent Korona szellemi testében.
Az ország, mint organikus test területi és ettôl különbözô közjogi értelmet hordoz.
Pancratius néven az eperjesi evangelikus lyceum tanára, *Pancrátz Mihály adott ki ismert közjogi tankönyvet 1668-
ban. Errôl mondja *Eckhart, hogy: “Ez az ország, a szent korona integritása gondolatának elsô – és hozzátehetjük,
utolsó – elméleti kifejtése, amely… a gyakorlati politikusoknál csaknem maradék nélkül érvényesült és a magyar
koronaeszmének legerôsebb hajtása volt.”128 – 299-300. Bevezetô gondolatunk magva is *Pancrátz Mihálytól
származik. Így ismerteti Eckhart Pancratiust:
“Ez az ország »valami misztikus test és mind fejbôl, mind tagokból áll.« A fej a király, a tagok a négy rend: a
fôpapok, a bárók, a nemesek és a szabad királyi városok. Magyarország »egységes testét« egyforma szükségességgel
ez a két lényeges rész alkotja, mert nem állam (respublica) a tömeg uralkodó nélkül, sem az uralkodó polgárok
nélkül. Az ország tagjai »tágabb jelentésben« a Magyarországba bekebelezett országok, püspökségek, hercegségek,
megyék, tartományok és városok, »amelyekbôl egykor állott vagy ma áll.«. Ezek között vannak nemesebbek: azok
»az országok, fejedelemségek, hercegségek, amelyek egykor Magyarország szent koronájába bekebeleztetek és a
következô idôkben különféle fordulatok miatt vagy egészen elvesztek, vagy az ország iránti engedelmességben
megmaradtak.« Az elveszettek között felsorol minden a magyar király uralmának valaha alávetett országot, így Cseh-
és Morvaországot is és Ausztriának nagy részét.
»A korona iránti hûségben megmaradt tagok« közül nemesebbek: 1. a kapcsolt országok, 2. a püspökségek, 3. a
vármegyék, 4. a grófok és bárok uradalmai, a nemesek birtokai, végül a szabad királyi városok. Az ország nemnemes
tagjai pedig azok a városok, falvak, amelyek nem közvetlenül a koronának vannak alávetve, hanem az ország rendei

közül valakinek a felsôbbségét ismerik el. Az ország szûkebb értelemben vett tagjai a karok és a rendek, »akik a
királyi szent koronának és következôleg a királyi felségnek közvetlenül alatta állnak és akiket a szent királyi felség
az ország gyûlésére királyi levéllel meghív.«”128 – 298-299.
Amikor az idézett szerzô nemesebb, korona hûségében megmaradt tagként, tágabb értelemben kapcsolt országok,
püspökségek, vármegyék, fôúri uradalmak, nemesi birtokok és szabad királyi városok kimerítô felsorolását
alkalmazza, hozzátéve, hogy az ország nem-nemes tagjai az ország rendei közül valakinek a felsôbbsége alatt álló
városok, falvak, akkor Magyarország területét, az ország testét mutatja be, mint a Szent Korona tágabb értelemben
vett tagjait. Ez Magyarország integritásának a Szent Korona tanában való pontos megjelenítése: az országterület
teste a Szent Korona teste. A Szent Korona teste ugyanúgy szent és sérthetetlen, mint más eszmei test, mint a
legnagyobb példa, a corpus Christi. A misztikus testek nem sebezhetôk földi, anyagi eszközökkel.
Az ország területe az 1790. évi országgyûlés felfogása szerint is test, az egyes országrészek e testnek tagjai, amelyek
elszakadtuk után visszatérve a testtel egyesítendôk. Mint Torontál, Temes és Krassó vármegyék írják: “A Bánát
hosszabb idôk és esztendôk által, mint tag a testébôl elszakasztva mindaddig hagyatott, míglen a felséges haza
tekintetes rendei szám nélkül való panaszaira és kéréseire” Mária Terézia 1777-ben “azon ország tagját és részét a
testhez és az országhoz visszakapcsolta és összve egyesítette.”128 – 285.
Ugyanilyen tartalmú okiratok olvashatók a partiumbeli megyék visszacsatolása vagy Erdély ügyében. “Erdélyt, mint
Magyarország elválaszthatatlan tagját bírták és kormányozták már a fejedelmek megválasztásától és Magyarország
megalapozásától kezdve és a magyar államnak részét tette.” “A magyar király és az ország több békekötésben
kívánták Erdélynek, mint elválaszthatatlan tagnak a visszatérését.” “Mit fejez ki az, hogy valamely terület vagy
tartomány az ország testének tagja? Ugyanazt, amit a magyar szent koronához való tartozás” – mondja Eckhart, majd
idézi az alsótábla 1825. évi egyik határozatát: “Erdély ugyan is Magyarországnak legrégibb s tôle elválaszthatatlan
egy olly valóságos része, melyet Magyarországtól hajdan a viszontagságos sors zajai szakítván el, most annak
szorosabb összeköttetését ismételve és méltó jusson kívánunk.”128 – 287.
Az ország testének integráns, “teljesen és szorosan beletartozó tagjai és kap-csolt részei (partes adnexae)” vannak. Ez
utóbbiak: Horvátország, Dal-má-cia, Szlavónia, melyek “szövetség által Magyarországhoz kapcsolt
testek”, azaz a Szent Koronához, s ezáltal Magyarországhoz kapcsolódnak. A kapcsolt részeket a korona
kapcsolja az ország testéhez, nekik külön testük van.
“A magyar szent korona országainak tényleges területe közjogi szempontból három részre oszlott:
1. a szûkebb értelemben vett Magyarország területére (ideértve a volt Erdélyt és a határôrvidéket);
2. a Horvát-Szlavon társországok területére (az ide bekebelezett határôrvidékkel együtt); jogilag ide tartozott
Dalmátország is, amely azonban tényleg osztrák tartomány volt;
3. Fiume és kerületére, mint a magyar szent koronához külön testként (separatum sacrae regni coronae adnexum
corpus) csatolt területre.
A szûkebb értelemben vett Magyarország területe a Kárpátoktól a Duna és Száva vonaláig terjedt. A drávamelléki
magyar megyék: Szerém, Ve-rôcze, Pozsega és Valkó jogállás tekintetében semmit sem különböztek a többi magyar
megyéktôl.”88 – 137.
A rendi országgyûléseken, így az 1832–36-os országgyûlésen szólnak “a szent korona testérôl és a szent korona
testébe való visszatérésrôl, visszakebelezésrôl, vagy visszatestesítésrôl”.128 – 200.
Bölöny megkülönbözteti a csak közjogi természetû követelést a nemzetközi jogi követeléstôl. Kizárólag közjogi
követelés volt a mellék-or-szá-gok, mint Bukovina, Bosznia, Galicia, mint a történelem során a Szent Korona által
birtokolt területekre irányuló igény. Ilyennek tekintették a társország Dalmácia visszaszerzését is. Szerintünk
valamely történelmileg a Szent Korona részét, tagságát, testét alkotó területre emlegetett történeti, etnikai vagy más
jogalap mindaddig közjogi igény, amíg nemzetközi jogvitát nem indítanak vagy nemzetközi fórumon nem jelentik be
a területváltoztatási igényt.
Amikor az 1938. évi XXXIV. törvénycikk a Felvidék, az 1939. évi VI. törvénycikk Kárpátalja és az 1940. évi XX.
törvénycikk Erdély egy része tekintetében megállapítja, hogy egy-egy országrészünk “visszatért a Magyar Szent
Korona testébe”, régi magyar közjogi hagyományt követ, az ország testének, mint a Szent Korona testének

sérthetetlenségét erôsíti meg.

Ennek szellemében közjogi kötelességet rögzít a királyi koronázási hitlevél 3. pontja: “Magyarország és
társországainak mindazon részeit és tartományait, amelyek már visszaszereztettek s azokat, amelyek Isten
segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmében is, a nevezett országhoz és
társországaihoz visszakapcsolandjuk.” Ez az ígéret, teszi hozzá *Bölöny, akkor válik idôszerûvé, ha
visszafoglaltatnak olyan területek, melyek korábban a magyar szent korona fennhatósága alatt álltak.88 – 133.
*Donászi Ferenc 1941. évi kiadású mûvében a történelmi felfogást és a kor szellemét fejezi ki, amikor így szól: “A
Szent Korona testének titokzatos egysége forrasztja egybe a Kárpátok lombkoronázta lejtôjétôl le a kéklô Adriáig
*Szent István birodalmát.”58 – 164.
Amint a jelenkor Szent Korona tagságáról szóló fejtegetéseinkbôl is kitûnik, ez a tagság szerves összefüggésben van
Magyarország közigazgatási területeivel egyrészt azért, mert a *Pancrátz Mihály XVII. századi ilyen tartalmú
fejtegetéseit a politikai közvélemény vallotta és hirdette, tehát, hogy a Szent Koronának Magyarország és a kapcsolt
részek területei tagjai és egyúttal testének részei, másrészt azért, mert a nemesség országgyûlési képviselete, a
követküldés vármegyénként történt, az alsótábla tagjai ezért nemcsak a nemességet, hanem a vármegyék
önkormányzó közösségeit, magukat a vármegyei önkormányzatokat, a vármegyéket, mint közigazgatási területeket
képviselték.
*Timon Ákos szavaival egyetérthetünk:
“Nagyfontosságú intézménye a magyar alkotmánynak a király végrehajtó hatalmának korlátozása szempontjából a
vármegyei önkormányzat és autonómia erôteljes kifejlôdése: a magyar törvényhatóság intézményének létesítése. Ez
is a szent korona közjogi fogalmának, személyesítésének eredménye. A szent koronára vonatkozó jogelvek
alapján fejlôdött ki a vármegyei közönség, az unversitas nobilium fogalma. A vármegyék
közönsége, mint a szent korona tagjainak közönsége, egyezôleg az angol grófság (county shire) közönségekkel,
egyrészt az ország törvényei értelmében az állami átruházás alapján, az állami élet minden ágában saját területén,
saját közegei által önállóan gyakorolja a végrehajtó hatalmat, amit ma állami önkormányzatnak (selfgovernement)
nevezünk; másrészt saját belügyeit – törvény korlátain belül – önállóan intézi és szabályozza. Ez utóbbi a
tulajdonképeni autonómia.
Mindenik megye, mint nemesi közönség, mint a szent korona tagjainak egyeteme: universitas nobilium, élén a király
személyét képviselô fôispánnal, kicsiben magát a szent korona egész testét, az államot teszi jelenvalóvá.
Osztozik a szent korona hatalmában és mint szerves egész, mint élô organizmus, önállóan vesz részt a szent korona
életében. A nemzeti közfelfogás a mindinkább megszilárduló fejedelmi hatalomérzettel szemben a vármegyéket a
XVII. századtól kezdve a magyar alkotmány védôbástyái gyanánt tekintette. A történelem tanusága szerint a megyék
ezt a nagyjelentôségû alkotmányjogi feladatot mindenkor kellô sikerrel teljesítették.”418 – 26-27.
A Szent Korona területének integritása mindig rugalmasan az ország-la-ko-sok érdekeivel és lehetôségeivel együtt
értelmezendô. Erre nemcsak az erdélyi fejedelmek (*Bocskai, *Bethlen) megnyilatkozásai, hanem a legújabb kor is
számos példát ad. A trianoni béketárgyalásokon így javasolt és kért népszavazást az elszakítani akart területek
hovatartozásáról *gróf Apponyi Albert, holott határozott nézete volt a történelmi ország integritása.
Ugyanígy járt el *gróf Bethlen István az igazságos rendezést megközelítô 1938–40-es bécsi döntések elôtt 1933-ban
tartott cambridgei és londoni elôadásain, amikor olyan dunai államszövetség körvonalait vázolta, amelyben
Szlovákia, Kárpátalja és Horvátország “teljes nemzeti autonómiával és önrendelkezési joggal” rendelkezne, s
szabadon dönthetne hovatartozásáról, Erdély pedig önálló államiságot kapna.63/a
Az erdélyi kérdésnek a történelmi Magyarországon belül, de az önkormányzás legnagyobb fokával, magyar, német
és két román bánság létrehozásával való rendezését javasolta *Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944-ben Genfben
kormánytámogatással megjelent “Transsylvania Past and Future” címû munkájában.25
Mindezek a javaslatok, beleértve a Kárpát-medence-i népcsoportok és területek szövetségének gondolatát is,
megfelelnek a Szent Korona integritás-eszméjének.
A területileg sérthetetlen magyar állam az önkormányzatok sokaságát, a nemzetiségek, más nyelvû Szent Korona
tagok megmaradását ôrzô, s ezáltal az egész épségét szolgáló testületek sorát tartotta életben. Amint egy újabb
összegezésben olvashatjuk a dualizmus koráról: “Az állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény,
alkotmány) létrehozott területi és egyházi autonóm szervezôdési formák biztosíthatják a népcsoport, nemzetiség

önmegôrzését, belsô fejlôdését:

1) A törvényi szabályozás ugyan csak az egyéni jogokat ismerte el, azonban a közigazgatást szabályzó valamennyi
törvényben következetesen érvényesítette a nyelvtörvény elôírásait.
2) Az általános közigazgatási rendszertôl eltérô regionális egységek (székely, szász székek, kun kerületek) saját
választott közigazgatási tisztviselôi karral biztosították az önigazgatást.
3) Ahol a területi autonómia az egyházi autonómiával összekapcsolódott (Pl. erdélyi szászok), ott biztosított volt az
évszázadokon keresztüli fönnmaradás, az identitás megôrzése.
4) Az egyházi autonómia biztosíthatja a nemzetiség (népcsoport) önmegôrzésén túl a gazdasági és kulturális fejlôdést:
• ha önálló egyházi kerület szervezhetô (melyben az ott élô lakosság elkülönülhet a többségi nemzet
egyházszervezetétôl);
• ha az önálló egyházmegye egyházi méltóságait maga választhatja (azok nem függnek a többségi nemzet egyházi
fôméltóságaitól,);
• ha ugyan nem rendelkeznek területi autonómiával, de az egyházmegye területén kompakt tömbökben élnek;
• ha az egyházi szervezet fennmaradásához, mûködéséhez anyagi alapokat (pl. Birtokok), költségeket alkotmányosan
biztosítja az állam (szerb, román, szlovák, ruszin példa);
• ha az etnikum a világi értelmiségi vezetôit (politikusait) is bevonhatja az egyház vezetésébe, a gazdasági, kulturális
életének, intézményrendszerének kialakításába.”
A magyar történelem Mohács óta szüntelen küzdelem azért, hogy a Szent Korona eszme a
maga teljességében érvényesüljön, hogy a szellemi test és a valóságos országtest ne különbözzék hogy az
eszme testté váljék. Jól érzékeltetik ezt az életérzést *Prohászka Lajos Vándor és bujdosó c. sokat vitatott
tanulmányának sorai:
“Költôinknek és minden nemzeti hôsünknek állandóan visszatérô, búsongó szólama, hogy a magyarságot a végsô
elmúlástól mindig csak csoda óvta. Csoda, hogy ellenséges népek gyûrûjébe fogva, az egyetemes látókörû élettôl
elzárkózva, a függetlenségért vívott örökös harcok közt szétszóródva és megfogyatkozva, magunkat ámítva és
egymással torzsalkodva, mégis fennmaradtunk, hogy “él nemzet e hazán”. Csoda, hogy sok katasztrófánk és odvas
bûneink ellenére, rossz helyre téve és rossz vérrel megátkozva, mindig volt valamilyen szent erô, amely a letarolt
életet újra kinövesztette és a csapzott magyar arcot felemelte, amely úgyszólván helyette gyôzött.
Bujdosásra vagyunk kárhoztatva, “húz a Haláltó”, rendre ki-kiszakadunk a misztikus corpusból. Ez már nekünk
történeti rendeltetésünk, ha tetszik, átkunk: amióta itt vagyunk ezen a földön, sohasem lehetünk egészen itthon.
Ámde rendeltetésen túl, úgyszólván történetfelettileg él a misztikus corpus eszméje, amely az elbujdosottakban is
ébrentartja a visszatérés vágyát és úgy tekinteti velük a bujdosást, ahogy népmeséink bujdosó hôsei tekintik: mint
megváltást az átok alól. Ezzel azonban a bujdosás is némiképen vallásos jelleget ölt. A magyarnak bujdosva
kell elérnie azt a szerves egységet, amelyet a szent korona eszméje jelképez és amely – a bujdosás
ideje alatt is, az idegenben és a sötétségben is – átfogja, nem ereszti el, hanem úgyszólván maga felé vonzza és
világít neki. Tehát szent bujdosás, mert végül is belôle fakad a megváltás… Ebbôl érthetô a politikum és a
költészet örök, szinte elválaszthatatlan kapcsolata a magyar kultúrában. A költészet mindig elbujdosás a politikai
valóság elôl, de soha ki nem lobogó vágy a nemzettest szent egysége után. Ezért joggal mondhatjuk, hogy egész
kultúránkat ennek a bujdosó költészetnek romantikus szelleme határozza meg, “csupa legendák és jelek”, csupa
utalás a végzetre és a közelgô halálra. De ’legendákon és jeleken’ túl ott lebeg – talán csakugyan utólérhetetlenül,
talán soha meg nem valósíthatóan, ám mégis irányítólag és meghatározón, – a szent korona klasszikus eszméje. A
magyar szellem tehát nincs – mint ahogy a németrôl mondtuk – folyton útban a klasszika felé, hogy egy váratlan
pillanatban azzá váljék, hanem csak mintegy a túlsó partról, a vergôdésbôl, a bujdosásból tekint feléje, tudva, hogy
mint Platon barlangba zárt, bilincsbe vert emberei, csupán idônként elsuhanó árnyát pillanthatja meg.
Corpus sacri Doloris. Alighogy a magyar megtelepül ezen a tájon, bujdosás lesz az osztályrésze. Testét örökké sebek
borítják, tagjait folyton a széthullás veszedelme fenyegeti. Amióta Európával egy vallásos eszme alapján
sorsközösséget vállalt, ennek jegyében sohasem sikerült önmagát tartósan megvalósítania. Csak történeti
pillanatokra, Szent István, *Szent László, III. Béla, *Nagy Lajos, *Mátyás, talán még a kiegyezés utáni kor ezek a
pillanatok, amikor mintha rövid idôre megszûnt volna az átok, és az eszme magyar testté válhatott. De csak azért,

hogy utána menten el is vesszen és a bujdosósors töltse be a századokat. A megvalósulásnak e ritka pillanatait nem
tekintve, nem a szent korona corpusának vagyunk tagjai, hanem a fájdalomé. Könnyben, kínlódásban, aszályban
vagyunk élô test, megcsonkultságunkban függünk össze egymással, akár akarjuk ezt a tagságot, akár nem. A
valóságban a sacre Regni Dolor, az ország szent fájdalma a magyarság egész létének igazi jelképe, keresztút,
töviskorona… de épp ezért a megváltásnak is az ígérete. Mert reménnyel élteti a csonkult valóságot és
ôrzi a széttépett tagokat egymásnak.”355 – 156-171
A millecentenárium korára jellemzô, erôt adó, kordokumentumként felhasználható dolgozatok születtek a Magyar
Szellemi Alapítvány és a Magyar Jövôért Alapítvány “Hogy Magyarország magyar ország maradjon…” jelmondatú
pályázatára. A “nemzet szellemi energiáinak mozgósítása, az értékes országépítô gondolatok összegyûjtése”
jegyében díjat nyert “Magyar Formula az államhatárokról” néven nem nevezve, mégis valóságosan a Szent Korona
integritásáról szól, a történelmi magyar állameszme értelmezésérôl az 1990-es években, amikor Magyarország a
történelmi vakság példáit mutatta fel a “területi követelések”, valójában a területváltoztatások lehetôségét is kizárni
akaró “alapszerzôdések”-ben.
A Szentkorona-eszme jegyében, a hatályos nemzetközi jogrenddel összhangban ezt mondhatjuk Magyarország
határairól és területi épségérôl, mint virtuális épségrôl:
“Magyarország mostani határait az ország több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét elszakító,
igazságtalan és a térségben súlyos viszályok magvait elhintô 1920-as Párizs környéki kényszerbékék határozták meg,
elutasítva a magyar nép jogát az önrendelkezésre, megtagadva a népszavazás lehetôségét. Ezeket a határokat újabb
békeszerzôdés rögzítette 1947-ben, Párizsban, némileg súlyosbítva ez elôzô diktátumot. Az európai status quo-t védi
az 1975-ös Helsinki Záróokmány és más nemzetközi okmányok. E határok Magyarország terhére – a nemzetközi
jogba ütközô jogtalan támadás vagy kényszer esetét kivéve – nem változtathatók meg.
A magyar nemzet elszakított, jelenleg idegen államok területén lévô, csaknem ezeréves magyar állami létre
visszatekintô részeinek nem hagyták meg a békeszerzôdésekben és más okmányokban elôírt szûkös jogokat sem,
még kevésbé a háborítatlan közösségi-nemzeti létezéshez szükséges, az etnikai, kulturális, biológiai, gazdasági
továbbéléshez, a szülôföldjükön való közösségi és egyéni megmaradáshoz nélkülözhetetlen önkormányzati
jogosítványokat.
Ezért Magyarország
– kifejezve eltökéltségét minden, a békeszerzôdéseket aláírt, azokért felelôs nagyhatalmak által az említett jogokat
intézményesen szavatoló nemzetközi rendezésre,
– vállalva a közép- és kelet-európai népek kapcsolatainak igazságos és méltányos szabályozására irányuló
munkálkodást,
– megkülönböztetés nélküli, azonos jogokat követelve a kisebbségi sorba taszított közép- és kelet-európai
nemzetrészeknek, az önrendelkezési jog kölcsönös elfogadása és tisztelete alapján,
– az elszakított magyar nemzetrészek tekintetében igényelve magának a garantáló (más névvel: védô) hatalom
szerepét a békeszerzôdések aláíró nagyhatalmaival közösen,
– kijelentve, hogy nem mondhat le és nem alkudhat a határain túlra szakadt nemzetrészek önrendelkezésérôl,
– mert nem hordozza az elszakított nemzetrészek választásokon kinyilvánított szuverenitását,
– mert a békés nemzetközi viták elôre való kizárása az államok szuverén egyenlôségének elvébe, s így nemzetközi
jogba ütközik,
– mert az egyértelmûen rögzített határok ismételt garantálása a nemzetek közösségében általában nem szokás,
– mert az elszakított nemzetrészekben nem hagyhat kétséget felelôssége és segíteni akarása iránt, s ezért nem
mûködhet közre gondjaik leplezésében, reményvesztésük elôidézésében,
jelenlegi államhatárainak bármilyen megerôsítését igazságtalan történelmi megaláztatása jelképes megismétlésének
tekinti,
nem kívánja a mostani határainak bármilyen szerzôdéses garantálását vagy vele szemben területi követelésekrôl való
lemondást – mint lehetetlen és súlytalan kikötést –, s maga sem tesz ilyen nyilatkozatokat.
A jelenleg közép- kelet-európai határok a népek önrendelkezési jogát ígérô béketervek nyomán az önrendelkezést
jelentôsen sértô, világháborúhoz vezetô békék termékei. A történelem jelenkori tényei jelzik és kikényszerítik a

népek önrendelkezési jogának elsôbbségét a határok öncélú, lehetetlen és jogfosztást leplezô megörökítésére irányuló
törekvésekkel szemben.
A határok nem az önrendelkezés határai, s az önrendelkezés nem a határok önkényes, jogfosztó
megvonásának és megörökítésének lehetôségét jelenti.
Az államok között igazi béke ára a népek, nemzetek és részeik nyugalma és biztonsága a jogok lehetô legnagyobb
teljességében.
A határok és területek védelme kizárólag elvi alapokon nyugodhat. Ez az elvi alap: az önrendelkezés joga, a népek és
nemzetek egyenjogúsága és egyenlô méltósága.” 462.
Az erôs, céljait világosan ismerô és képviselô, világos nemzeti stratégiával bíró Magyarország megtalálja támogatóit
és történelmi jósorsát. A Szent Korona integritása Magyarország sorskérdése. Az 1920
június 4-én aláírt trianoni békediktátum a Szent Korona ország testének több, mint kétharmadát, a magyar
kultúrnemzet egyharmadát szakította le az ország törzsérôl. Ezt ismételte meg az 1947. február 10-én aláírt párizsi
béke-dik-tá-rum azzal a súlyosbítással, hogy a pozsonyi hídfôben lévô Oroszvár, Duna-csún, és Horvátjárfalu
községeket is Csehszlovákiához csatolták. lehetôvé téve a Bôs-Nagymarosi vízierômû szlovák változatának
egyoldalú megépítését, az országhatár megváltoztatását, a mérhetetlen környezetrombolást magyarlakta területen.
Aki Magyarország huszadik századi feldarabolását európai botrányként és jogtalanságként, Közép-Európa
sorskérdéseként, a keresztény kultúrkör súlyos jövôbeli gondokat okozó kudarctüneteként, robbanás elôtti
helyzetként vizsgálja – akár csak az utóbbi százhúsz évre korlátozva kutatásainak idôhatárát –, könnyen tapasztalja a
“nincs új a nap alatt” igazságát.
Népek sorsáról, háborúról és békérôl, Magyarország európai hivatásáról, a térséget nemzetünkkel együtt sújtó
szerencsétlenségrôl, önrendelkezésrôl, az erôszak elvetésérôl, a meglévô helyzet elviselhetetlenségérôl, árulásról és
dunavölgyiségrôl, türelmetlen sovinizmusokról és türelmes, kiszolgáltatott, kisebbségi sorban élô népcsoportokról,
igazságosságról és politikai realitásokról olvashatunk, hallhatunk újra meg újra. Nem jelent kivételt a határok
megváltoztatásának ügye sem.
A Magyar Nemzetgyûlés 133. ülésén, 1947. június 24-én *Sulyok Dezsô idézte *Nenni olasz külügyminiszter 1946.
október végén adott nyilatkozatát: “Nemzetek és emberek sorsa felett sohasem lehet az utolsó szót
kimondani… A revízió szó nincs benne a békeszerzôdésben, de benne van olyan dolgokban, amelyek erôsebbek,
mint a szerzôdés: lelkiismeretünkben és akaratunkban.” (Elhangzott a párizsi békeszerzôdés ratifikációs vitájában.)
A magyar társadalom nem jelentéktelen része – beleértve az értelmiség tekintélyes hányadát – hiábavaló
múltbarévedésként, haszontalan emlékkergetésként tekint az egyetemes magyar nemzet európai ügyére, a területének
több mint kétharmadától, lakosságának több mint felétôl megfosztott Magyarország helyzetének feltárására irányuló,
megnyugvást szolgáló törekvésekre. A “bûnös nemzet” vádjának több évtizedes gonosz tétele egyetlen európai nép
tudatába sem ivódott olyan erôvel – a német nép mellett –, mint az erkölcsileg-gazdaságilag tönkretett, megalázott
magyar nép történelmet és erkölcsöt veszített lelkébe. Pedig a múlt birtoklása a legkisebb szükséges feltétele a
közösségek megmaradásának.
Amint *Ortega, a nagy spanyol gondolkodó a “Tömegek lázadása” címû mûvében kifejti: a nemzeteket
ugyanannyira a közös jövô is összetartja, vagyis az az ígéret, amely a közösségnek közös terveket, vállalkozásainak
tekintélyt, derûlátást és átütô erôt ad. A jövôhöz nem juthatunk el a múlt átlépésével, oda a múlton
át vezet az út.
Az egyetemes magyar nemzet súlyos válságban van. Fogyása már-már megállíthatatlan, az utóbbi tizenöt évben
félmillió lélekkel van kevesebb a csonka országban. A válások, az alkoholizmus, az öngyilkosságok statisztikai
mutatói vészesen “elôkelô” helyezést jeleznek a nemzetközi összehasonlító számsorok elején. Nem jobb a helyzet a
lakosság egészségi állapotával és várható élettartamával sem. Az elszakított területek magyar lakossága Erdélyven
abszolút számban növekedett (1880–1992) között 1.045.098–1,598.938), számarányát illetôen azonban csökkent
(26,1%-ról ill. az 1910-es 31,6%-ról 20,7%-ra) (1.664,000 fô). Ugyanez a helyzet Kárpátalján (25,7%–12,5%) és
Szlovákiában (23,1%–10,8%). Az 1941-es adatokhoz képest a fogyás mind abszolút, mind relatív mértékben
határozott irányzat.

Egészen tragikus a volt Jugoszlávia magyar lakosságának helyzete. (Vajdaság: 22,9%–16,9%, Horvátország: 2,8%–
0,5%, Szlovénia: 1,4%–0,4%). Itt jelentôsen fogy a magyar lakosság (Mura-vidék: 17,7–8,5%), falvak tûnnek el,
emberek tízezrei menekültek el. Az Ôrvidék (Burgenland) lakossága is abszolút és relatív fogyást mutat (11.162–
4.147, 4,2%–1,5%).
Ez a demográfiai helyzet kulturális gazdasági-politikai térvesztéssel, az anyanyelven való oktatás töredékére
szorításával, a többséginek deklarált népek térnyerésével járt. Nô a csonka országba, illetve a nyugatra irányuló
bevándorlás. A bevándorlók-menekültek között fájdalmasan nagy a fiatalok és az értelmiségiek száma.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, az Európa Tanácsban és 1975-tôl az Európai Bizottság és Együttmûködési
Értekezelt keretében jelentôs (bár nem elég hatékony, nemzetközi kikényszerítés lehetôségével gyakorlatilag nem
járó) jogvédô dokumentumokat fogadtak el. Ezeknek a kisebbségi sorban élô népcsoportokra nézve alig volt
foganatja. Jellemzô tény, hogy az Európai Unió Tanácsa 1991. december 17-én “Vezérelvek a kelet-európai és
szovjetunióbeli új államok elismeré*séhez” címû dokumentumnak sem tudott érvényt szerezni. Az emberi és
kisebbségi jogokat és szabadságokat semmibeveô országokat, Szlovákiát és Romániát, majd Orosz-or-szágot
felvették az Európai Tanácsba, és uniós felvétellel kecsegtetik ôket. Oroszország könyörtelen fellépése az
önrendelkezési jogukért harcoló, a föderációba tartozó népek (lásd csecsenek) ellen, Románia nemzetállami,
kisebbségellenes tanügyi törvénye és Szlovákia nyelvtörvénye az Európában legnagyobb, kisebbségi sorban élô,
anyaországgal rendelkezô népcsoportja (a magyar) beolvasztása vagy elûzése végett, majd a “lakosságcsere”
legújabb felvetése* – súlyos tények, s nem hagyhatnak kétséget és illúziókat a nemzetállami beolvasztó törekvések
könyörtelen valósága iránt.
Elôrehaladott etnocídium folyik. Ez azonban a magyar népcsoport életereje és kultúrális gyökereinek
eltéphetetlensége, a szülôföld éltetô hatása, nemkülönben a magyarság erôs politikai (egyesület és párt)
szervezettsége miatt kudarcra ítéltetett törekvés. Veszélyes-e mindezek tükrében a kisebbségi sorba szorított magyar
népcsoport megmaradásának minden célszerû eszközzel való szolgálata? Nincs veszítenivalónk. Aki idôt nyer, életet
nyer. Az a veszélyes, ha nem használunk minden jó és alkalmas eszközt. Ez a háromnegyed évszázad tapasztalata.
Mondhatja valaki, mondják is: a maradék országot is megsemmisíthetik a kisebbségi sorba szorult nemzetrészekkel
együtt. Tévedés! Egy nép nem pusztulhat bele abba, hogy életlehetôségeit – azaz puszta
létezését – védelmezi és követeli. Belepusztulni csak a lemondásba lehet. Helyesen mondja *Tôkés László:
“…egy politika szempontjából döntô, hogy melyek annak célkitûzései. Ha a magyar külpolitika eleve nem tart
lehetségesnek egy politikai célt, s arról önként lemond, akkor nyilvánvaló, hogy azt a célt soha nem fogja elérni.”
Most, amikor a magyar számarányát tekintve az elsô helyrôl a másodikra szorult vissza Európa kisebbségi sorú
nemzeteinek sorában az orosz mögött, különös súlya van Alekszij moszkvai ortodox pátriárka tartalmilag nem
újdonságszámba menô kijelentésének: “Amíg a nemzetiségi problémát nem vagyunk képesek
megoldani, addig veszély fenyegeti a békét Európában, ahol hatalmas mennyiségû fegyver
halmozódott fel.” (Elhangzott Genfben, az ENSZ megalapításának 50. évfordulóján.)
Visszatekintve a népszövetség kisebbségvédelmi rendszerére, amely szándéka szerint garantálta a nemzetiségi vagy
kisebbségi jogokat és az ehhez szükséges mértékben nemzetközi jogilag korlátozta az államok szuverenitását, teljes
kudarcot látunk. Pedig viszonylag jelentôs kisebbségi jogokat rögzített a Párizs környéki békék kisebbségvédelmi
rendszere, jogorvoslati lehetôséggel. (A panaszok a népszövetség fôtitkárához kerültek, s ha az elfogadta, a
kisebbségi bizottsághoz továbbította, ahol 1939-ig 885 panasz akadt el, míg az állandó nemzetközi bíróság 8 esetben
hozott döntést.)
Tudjuk, a békeszerzôdés okozta válságot nem oldotta meg a kisebbségvédelmi rendszer.
Az 1945-tôl figyelemmel kísérhetô új nemzetközi jog a népcsoportjogokat individuális emberi jogként szabályozta,
elutasítva a közösségi jogokat és a nemzetközi garanciákat. Mivel a két világháború közötti kisebbségvédelmi
rendszer nem hozta meg a várt eredményr, elutasították a garanciák intézményes megoldását. Ez “a fürdôvízzel
együtt a gyermeket is kiöntötték” esete volt. Lassan azonban újra megjelent a nemzetközi szervezetek hatásköre
emberi jogi sérelmek orvoslására az Európa Tanács keretében 1953-tól, majd az ENSZ mechanizmusában 1976-tól.
Ez utóbbi azáltal vált lehetôvé, hogy 1966-ban a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának
nevezetes 27. cikke elismerte: a nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektôl “nem lehet
megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat

vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Az 1976-ban hatályba lépett szerzôdés megindította a
közösségi jogok ismertté válásának idôszakát, egyértelmûvé téve, hogy bizonyos jogok közösen gyakorolhatók és
érvényesíthetôk.
Terjedelmes jogi irodalom tárgyalja a kollektív jogok kérdéskörét, mint elméleti kérdést akkor, amikor létezô valóság
a finnországi svédek 1920-tól nemzetközileg garantált önkormányzata, a spanyolországi baszkok és katalánok
évszázados jogainak új, törvényhozási és végrehajtó hatalommal bíró önkormányzatként való 1979-es törvényi
szabályozása, a “dél-tiroli modell”-ként ismert 300 ezer németajkú ember önkormányzatát garantáló (1992-ben
nyugvópontra jutott) olaszországi rendezés, a belgiumi németek 1992-ben elismert önkormányzata, nem beszélve a
25 – legtöbbször egy nyelvû – svájci kanton több etnikum évszázados együttélését jelentô példájáról. Ezzel még nem
teljes a felsorolás…
Mindenekelôtt ezekre a kétoldalú nemzetközi megállapodásokon és – ha nem elismerten is – tradíciókon nyugvó
példákra kell hivatkoznunk. A nemzetközi szerzôdések – mivel sok résztvevô igényeit, érzékenységét és korlátait
veszik figyelembe – bizonytalanabb és gyengébb jogokat ismernek el. Ezért is elmosódó a határ a tételes nemzetközi
jog (hard low) és az ajánlások (soft low) között. Az Európa Tanács 1993-ból való 1201-es ajánlása értékes alap a
területi autonómia nemzetközi elismeréséhez, viszont az ugyancsak az ET keretében született Európai Kisebbségi
Keretszerzôdés, amely 1995. február 1-jén nyílt meg aláírásra, már némi visszalépést jelent.
Figyelmet érdemelnek azok a szerzôdések, amelyek nem hangsúlyozzák nyíltan államok kötelezettségeit nemzeti
kisebbségekkel szemben, hanem régiókról, nyelvekrôl beszélnek. Ilyen szerzôdés az ET Önkormányzatok Európai
Chartája (1985. október 15.,), a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája (aláírásra megnyílt 1992. november 5-
én) és a területi önkormányzatok és hatósági önkormányzatok határmenti együttmûködésérôl szóló egyezménye.
Mindazonáltal világosan látható a volt kommunista (európai) térség egyes kisebbségeinek válságos helyzete. A
nemzetközi példák és a sokat emlegetett nemzetközi normák érzéketlenül hagyták a nemzetállam jelszavától vezetett
államokat, melyek kettôs értelemben (az 1921-es, 1947-es területi utódlás, illetve a diktatúráktól való jogutódlás
értelmében) is utódállamok.
Így jutottunk vissza kiinduló tételünkhöz: az eltiport kisebbségi, népcsoport-jogok magukkal rántják a sárba a tôlük
elválaszthatatlan, az önrendelkezési jogra tekintettel megvont határokat. Az önrendelkezés eszméje és joga
meghatározóvá lett.
Nincsenek elfogadott határok önrendelkezési jog nélkül, ahogy nincs önrendelkezési jog sem az igazságosság és az
elfogadhatóság jegyeit kifejezô határok nélkül.
Helyesen írja *Dobos László 1994-ben: “A magyarság XX. századi történelmének legnagyobb drámája:
megosztottságunk. A háború utáni évtizedek mélyében érlelôdött a történelmi igazságtalanság elleni lázadásunk. A
történelem hazug hordalékának rétegein áttörve jutottunk el az együvé tartozás, a magyar egyetemesség
gondolatához: az igazságkeresés tûz alatt tartott útjára.
Az önrendelkezés válik rendezô elvvé a térségben… az önrendelkezés öröme és réme járja be Közép-Kelet-Európát.”
Erre rímel *dr. Eva Maria Barki szava:
“…az 1966. évi emberjogi egyezmények… (lásd a polgári és politikai jogok idézett egyezségokmányát és a
gazdasági, kultúrális és szociális jogokról szóló ugyanakkor született egyezségokmányt; mindkettô az ENSZ
alapokmányban hivatkozott önrendelkezési jogot definiálja) a népek önrendelkezési jogát elsô alkalommal emelték
kötelezô nemzetközi joggá (ius cogens).”
Ezen két egyezmény elismeri a népek “döntési” és “alakítási” igényét politikai státuszuk tekintetében, mintegy
szubjektív jogot az önrendelkezésre. Elismerést nyert a népek – ide tartoznak a népcsoportok is, vagy egy nép részei,
ha erre igényt jelentenek be – nemzetközi jogalanyisága, amint azt tekintélyes szerzôk elismerik. (Gros-Espiell)
A magyar népcsoportok önrendelkezési joga a magyar nemzetstratégia, s ezáltal a külpolitikai alapkérdése. Nem
helyezhetô egy sorba az európai integrációvala és a szomszéd államokkal való jóviszonnyal. Aki azt állítja, hogy
lehet magyar politika az elszakított nemzetrészek érdekeinek primátusa nélkül, az nem állít mást, mint hogy lehet
magyar politika magyar nemzet nélkül.
A jelenlegi határokat csakis azon feltevésben fogadhatta el az elszakított népcsoportok anyaországa, hogy e
népcsoportok elfogadható szintû létezése, még a legrosszabb nemzetközi viszonyok közepette is szavatolt. Ha ez a
feltevés megdôl, ha az igazságtalan határmegállapítás az etnocí-di-um-mal párosul, nem beszélhetünk sem
önrendelkezési jogról, sem elfogadott határokról. Márpedig ez történt!

Hallatlan mértékû szellemi, erkölcsi, gazdasági és politikai romlás közepette sem adhatjuk fel a hitet a szentistváni
gondolat valamilyen korszerû átértékelésében és megvalósításában. “A dunai népek ôsi gyökerû, de új alapozású
testvérisége és együttmûködése útján” (Bajcsy-Zsilinszky), népünk ezeréves európai és dunai hivatása szellemében.
Mert akik Trianonra világos fejjel és felelôsségteljesen emlékeznek, azoknak hinniük kell a magyar nemzetben és
hivatásában, de legalábbis küldetéstudata felébredésében. A hit csodákra képes, ha akarattal párosul!
Jogfolytonosság – történeti alkotmány –

sarkalatos törvények*
“Szentkorona tanról, Szentkorona-elméletrôl szoktunk beszélni, noha az nemcsak tan, nem csak theoria, hanem
gyakorlati államfelfogás, közjogi meggyôzôdés az államéletrôl, államhatalomról, szuverenitásról, államszervezetrôl,
ezért valósággal egy közjogi rendszer, foglalata a magyar közjog folyton élô alapelveinek, tükre a
magyar állami élet jellemzô vonásainak és sajátosságainak”, mondja a századelején a közjog egyetemi tanára,
*Kmety Károly.247 – 17.
A Szent Korona tana a magyar alkotmányfelfogás alapja. Mivel nem írott jogi vagy szokásjogi jogtételrôl, hanem egy
eszmerendszerrôl van szó, hatályon kívül nem helyezhetô, törvényhozási úton
megközelíthetetlen, megdönthetetlen.
A jogfolytonosság fogalma nem található meg a kézikönyvekben, mégis jól megérthetô és körvonalazható. Az
ismétlôdô királykoronázási formulák, esküszövegek és koronázási hitlevelek Magyarország törvényeinek és
szokásainak, szabadságainak, mentességeinek és kiváltságainak megtartásáról a jogfolytonosság kifejezôi. Errôl
beszél *Deák 1866. február 22-i országgyûlési felszólalásában: “Magyarország közjogának egyik alapelve az: hogy
törvényt alkotni, módosítani vagy eltörülni csak a király és nemzet egyetértésével lehet. Másik alapelve az: hogy a
törvényhozó hatalomnak azon részét, mely a fejedelmet illeti, csak a koronázott magyar király gyakorolhatja.
Harmadik alapelve az: hogy a király koronázás elôtt köteles kiadni a koronázási hitlevelet, melyben ünnepélyesen
ígéri, hogy az ország jogait, szabadságát s törvényeit szentül megtartja és másokkal is megtartatja. E három közjogi
alapelv ellenében miként nyughatnánk meg abban: hogy alkotmányunk, melyet állami alapszerzôdés szentesített
törvények és királyi hitlevelek ünnepélyesen biztosítottak, s melyet soha csak egy óráig sem volt jogos megszüntetni,
hadd szüneteljen tovább mindaddig, míg annak lényeges részét át nem alakítjuk. (Igaz!)”117 – 284.
Amikor az 1919 utáni idôszakban fellángoltak a legitimisták és szabad királyválasztók vitái, ez a felfogás az alaki
jogfolytonosságot hirdetôk, fôleg legitimisták, érvelésében jelenik meg, de megfelel a hagyományos magyar
felfogásnak. *Bölöny József a kor ma is érvényes nézetét közvetíti: “… a modern államjogi felfogás és ennek
nyomán a mindennapi szóhasználat az alkotmányos állam fogalmához nemcsak az állami élet mûködési rendjének a
meghatározását kívánja meg, hanem azt is, hogy az államhatalom gyakorlásában az állampolgárok is
részesedjenek, egyéni és politikai szabadságuk biztosítva legyen. Ahol ez hiányzik, ott nem is
beszélhetünk állampolgárokról, hanem csak alattvalókról. … Az alkotmány fogalmából következik, hogy az állami
akarat kijelentésére csak az alkotmány által meghatározott tényezôk jogosultak, mégpedig kizárólag a magában az
alkotmányban meghatározott módon. Az állam nevében mások által vagy más módon tett nyilatkozat vagy
elhatározás jogilag irreleváns. Az erôszakos alkotmányváltoztatás tehát nem alkalmas arra, hogy a megváltoztatott
rendelkezéseket érvényes jogszabály jellegüktôl megfossza, megakadályozhatja azonban hatályosulásukat és a
hatalmi úton helyükbe tett tényleges szabályokat juttathatja érvényre.”88 – II.6.
A legitimisták, királypártiak kisebbségben lévô, de nagy nevekkel (*Apponyi Albert, *Andrássy Gyula, *Károlyi
József, *Cziráky György) jelzett tábora, akiknek nézeteit a pécsi egyetem többször idézett tanára, Molnár Kálmán
képviselte többek között, *Kmety Károly jellemzése szerint érzelmi, politikai, állam-célszerûségi, jogfolytonossági
indítékoktól vezetve az addig uralkodó Habsburg család tagjainak trónöröklését követelte. Anélkül, hogy a Habsburg
trónigények indokoltságát, hasznosságát és célszerûségét eldöntenénk, el kell ismernünk, hogy a húszas évek
elejének nemzetközi viszonyai között az egyébként saját személyében is legitimista rokonszenvet hordozó *Horthy
és köre az ország érdekében, nemzetközi veszélyek és katonai támadások elkerülése végett ill. ezekre hivatkozva
hárította el *IV. Károly visszatérési törekvéseit, majd mondatta ki a nemzetgyûléssel a trónfosztást, bár egyesek
családi érdekekrôl írnak. Ebbôl is következôleg a jogfolytonosság alaki elmélete, amely a király alkotmányos

részvételét követelte az alkotmányos életben, nem lehetett elegendô egy alkotmányos hatalom legitimitásához.
Mi a legitimitás? Nemcsak a fogalom szûk, a régi fejedelmi családok történeti szerves fejlôdéssel kapcsolódott
uralmi jogát, – beleértve annak fenntartását és visszaállítását – jelentô, a napoleoni háborúk után kialakult értelmében
használták a kifejezést, hanem ma elfogadott jelentése szerint is. Eszerint általánosan a jog és törvény uralmát
értjük rajta. A fôhatalom legitim birtokosai az alkotmány által meghatározott módon nyerik el hatalmukat, akár
trónörökösödés vagy királyválasztás, akár más, köztársasá-gokban szokásos módon. Az alkotmányosságnak, a
folyamatosság értelmében is nagy jelentôsége van tehát. Ezért írja *Egyed István: amint “Az államforma és a
jogfolytonosság kérdése” címû fejezetünkben részletesen idéztük – nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út
mellôzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévô
intézményekben kell gyöke-rez-niök, az alkotmányfejlôdés irányával szá-mol-niok, alkotmányos
berendezésünk összhangját fenntartaniok.”134 – 250.
A legitimitás nem egyszerûen a történelmi jogintézményeknek és az alkotmányfejlôdés irányának való megfelelés,
hanem a köz általi elfogadottság, a “nemzet akarata” szerint ítélhetô meg. A közakarat és történetiség szerves
együttesében érthetô a “nemzeti szuverenitás” fogalom, mint a jogfolytonosság és legitimitás alapja. A húszas-
harmincas évek jogirodalmában *Molnár Kálmán, *Bölöny József és mások, ezen – általunk osztott – felfogás
szellemében utasították el a népszuverenitás leegyszerûsített változatát, amely szerint a nép mindent és mindennek az
ellenkezôjét megteheti szavazás útján, megtagadhatja történelmét, közösségének szerves fejlôdését, végsô soron
öngyilkos lépéseket határozhat el.
A század elején átértékelôdésen ment át a legitimitás fogalma, elsôsorban Max *Weber munkásságában. “A
hangsúlyt egy államhatalom legitimitásának megítélésében nem a hatalmi váltás alkotmányjogi formáinak betartására
helyezte, hanem az adott államhatalom társadalom általi elfogadottságára. Ebben az értelemben legitim egy
államhatalom (alapuljon az királygyilkosságon vagy forradalmon), ha az megfelelô érvekkel igazolni tudja magát, és
az adott társadalom elfogadja azt. Weber ezzel az átértelmezéssel ténylegesen létezô mechanizmusokra tapintott rá,
és mivel a társadalmi fejlôdéssel századunkban felfokozódott az igény az államhatalom igazolása iránt, ill. stabil
állam csak társadalmi elfogadottsággal tud tartósan fejlôdni, bevetté vált a szociológiai és
politológiai irodalomban a legitimitás ilyen fajta értelmezése. Fogalmi pontosítással a legitimitást egy államhatalom
igazolása hatékonyságának, és ennek révén az államhatalom társadalmi elfogadottságának tekinthetjük. Ezt az
állapotot különbözô mechanizmusok és folyamatok révén tudják az államok elérni – ezek a legitimációs
folyamatok.”66 – 286.
A társadalmi elfogadottságnak tartósnak és kiszámíthatónak kell lennie, feltételezve a hatalom hasonló
tulajdonságait. Ez pedig a történelmi alkotmányos értékek és intézmények elfogadása, a hatalom által elfogadtatása,
jogilag visszahelyezése, társadalmilag bevetté tétele által elômozdítható és erôsíthetô. A közjogi nemzet és a politikai
hatalomgyakorlók számára egyaránt elônyös helyzet hozható létre ily módon, mert a közösségi értékek rehabilitálása
az igazi közösségi összetartó erôk megerôsítését, a hitelességre és tartós berendezkedésre törekvô hatalom tartós
legitimációs alapját, társadalmi hátterét jelenti. Ezek a közösségi értékek és kapcsok önmozgást idéznek elô a
társadalmi csoportokban. Ezáltal újabb értékek, értéksorrendek, társadalmi megoldási módok, programok tûnnek fel,
szerves törést nem okozó változásokat hozva a politikai hatalomban.
Az erôszakos alkotmányváltoztatás a legitimitás tagadása. A Szent Korona és tana maga a
legitimitás. Mit mond errôl a közjogi irodalom?
“Az erôszakos alkotmányváltoztatás történhetik alulról: az államhatalom gyakorlására jogosított tényezôk akaratát
figyelmen kívülhagyva vagy azzal szembehelyezkedve, mikoris szûkebb értelemben vett forradalommal, vagy pedig
felülrôl, éppen az államhatalmat gyakorló tényezôk vagy azok egyike által, amikoris államcsínnyel, illetôleg az
alkotmány félretétele esetén: abszolutizmussal, önkényuralommal állunk szemben. Bekövetkezhetik végül az állami
szuverénitást sértô külsô hatalmi beavatkozás következtében. Elvileg mind a három ugyanazt jelenti: az
alkotmánnyal ellenkezô tényleges állapot uralomra juttatását. A külsô hatalmi kényszert egy nemzet és annak egy
tényezôje sem ismerheti el a maga részére jogforrásnak vagy akárcsak kötelezô erejû rendelkezésnek sem. Az alulról,
illetve felülrôl jövô forradalommal ellentétben, az utóbbi esetben a nemzetnek egy tényezôje sem mûködik közre az
alkotmány erôszakos megváltoztatásában, illetôleg ennek az állapotnak a fenntartásában. Nemis annyira az

alkotmány megváltoztatása, mint inkább érvényesülésének felfüggesztése következik tehát be ilyenkor.

Amennyiben ezek az erôszakos változtatások nem irányulnak az államhatalmat gyakorló szervek félretételére, úgy
fennáll annak a lehetôsége, hogy ezek a szervek utólag törvényesítik a változásokat. Ellenkezô esetben azonban egy
hosszabb-rövidebb ideig állandósuló helyzettel és ez alatt az idô alatt érvényesülô forradalmi alkotmánnyal vagy
abszolutista uralommal kell számolni. Természetszerûleg a forradalmi alkotmánynak is legelsô és legfontosabb
rendelkezése épen az államhatalom gyakorlásának a szabályozása lesz, minthogy azonban ezeknek az újonnan
alakított, illetve szabályozott állami szerveknek alapja nem a korábbi jogi helyzetben gyökerezik, forradalmi
jellegükhöz kétség nem férhet.
Az állam hatalmát tényleg gyakorló szerveknek a forradalmi jelleget nem saját beismerésük adja meg. Mint a jog
egyéb terén is, itt sem az elnevezés, hanem a lényeg a döntô. Minden uralom csak addig alkotmányos, tehát addig
nem forradalmi, amíg vagy az alkotmányon nyugszik és szigorúan betartja annak mindenrendelkezését, vagy pedig –
ha ezt vis major lehetetlenné teszi – addig is, amíg az alkotmány uralmát teljes egészében helyre tudja állítani,
ideiglenes hatállyal teszi meg – a szükséghelyzetre támaszkodva és ezáltal igazolva – az államélet fenntartására
múlhatatlanul szükséges intézkedéseket.
A magyar alkotmány legfôbb jellemvonása, hogy a történelem folyamán a kor
követelményei szerint fokról-fokra fejlôdve érte el mai állapotát, a nélkül, hogy ennek a
fejlôdésnek a folytonosságát erôszakos úton megszakították volna. Ily módon vált
Magyarország alkotmánya a legtipikusabb példájává az ú. n. történelmi alkotmányoknak,
szemben a korábbi fejlôdéssel legtöbbször össze sem függô, annak figyelembevétele nélkül forradalom vagy oktroj
útján életbelépett, mesterségesen alkotott írott vagy charta-alkotmányokkal.”88 – II.6-7.
Mindezek tükrében és a történelmi tények ismeretében meg kell állapítanunk, hogy az 1944–1949 között idegen
megszállás alatt, erôszakos hatalomkisajátítás útján önkényuralmi hatalomgyakorlást a nemzet csaknem egészének
jogfosztásával kikényszerítô, a “Népköztársaság” alkotmányának nevezett 1949. évi
XX. törvénnyel jelképezett hatalomváltozás felfüggesztette a történelmi
magyar alkotmány hatályát, legitimitás nélküli államhatalmat erôltetve a
magyar társadalomra. Az 1949-es “alkotmány” visszamenôleg jelképezi, már az 1944. március 19-i
szuverenitásvesztést. Ismeretes, hogy az
1989–90-es magyarországi politikai –alkotmány – jogi
fordulat az 1990-es demokratikus hatalmat az 1945–48-as, Szovjetunió által megszállt
polgári, közép-Európában legszabadabbnak tekintett, koalíciós rendszer jogutódának
nyilvánította, ha nem is nagy hangsúllyal. Ennek több oka volt. Az önkényuralmi hatalomátadókhoz a
legközelebb állt, egy bizonyos kommunista-polgári együttmûködést jelképezett a korszak, benne
olyan kommunista erôfölénnyel, amelyet szívesen láttak volna a magyarországi demokratikus fordulat után. A kor
számos politikai szereplôje életben volt. Nem volt véletlen az akkori országgyûlési elnök, a kisgazdapárti Varga Béla
jelképes szereplése (az új országgyûlés megnyitása) az ugyancsak koalíciós szereplô idôsebb dr. Antall József fiának
miniszterelnöksége idején. Az 1944–48-as idôszakot nevezhetjük a csonka szuverenitás idôszakánakis, kivéve a
világháborús hadszíntér átvonulását, amikor katonai diktatúra volt az országban. Nem tagadhatjuk a korlátozott
cselekvôképesség helyzetében is helytállásra törekvô politikusok és katonák szerepét és nem vonhatjuk kétségbe
becsületességüket, kivéve, ha tények esetenként ennek az ellenkezôjét bizonyították! Igaz ez a megállapítás olyan
különbözô formátumú személyekre, mint *Horthy Miklós kormányzó vagy *dálnoki Miklós Béla vagy akár *Tildy
Zoltán, *Nagy Ferenc és *Kovács Béla, vagy *Varga Béla. A kivételek közé kell sorolnunkaz önkényuralomra törô
politikusokat.
A csonka szuverenitású politikai rendszer egyetlen mentsége az lehetett volna, hogy egy alkotmányos
hatalomgyakorlást készított elô sikeresen. Mivel pedig a siker elmaradt ezt az idôszakot a politikai süllyedés,
nem pedig az emelkedés korának tartjuk, szemben az 1919. utáni korszakkal, amely egy bizonyos alkotmányos
rendezôdéshez vezetett.
Így az 1945–48. közötti korszak polgári politikájanak állandó megalkuvása a vis majorként tekinthetô kommunista
nyomulás elôtt, az önfelszámolásig menô hátrálás, százezrek szovjet fogságba hurcolásának tudomásulvétele,
százezrek kirekesztése a választójogból, bûntelen tízezrek súlyos megbüntetése és jogfosztása magyarázható politikai-

katonai kényszerekkel, de az ismert tragikus, nemzetpusztító diktatúra, mint bekövetkezett eredmény teljességgel
hiteltelenné teszi a korszak alkotmányjogi vagy politikai tényeinek, – akár a köztársaság kikiáltásának – örökségként,
folytatandó, legitimáló elôzményként való hiteles említését.
Megítélésünk szerint politológiailag lehet legitim, fél-legitim és önkényuralmi korszakokban vagy az
alkotmányosság különbözô fokozataiban gondolkodni, az alkotmányos megítélés azonban csak legitim
és illegitim, alkotmányos vagy önkényuralmi hatalomgyakorlást különböztethet meg,
figyelembevéve az adott hatalom egyedi jellemzôit. Találóan fejti ki *Samu Mihály a diktatórikus államról és az
erôszakról szóló soraiban:
“Az átfogó társadalmi fejlôdésre tekintettel megállapítható, hogy a diktatórikus államok sajátos legitimációt is
alkalmaznak, az uralom jogosultságát bizonyos érvekkel igazolják. Ezek azonban kigondolt, hamis,
félrevezetô érvek; emiatt jellemzik a diktatúrákat a csalás mechanizmusának vagy a hazugság rendjének.
Mindezek alapján összegezhetô úgy, hogy a diktatórikus államok az elidegenültség magas fokát képviselik az egész
társadalommal való szembenállás, az ellenôrizetlenség, a hatalommal való visszaélés, az erôszak és a személyes
függés, az állami tevékenység amoralizmusa és hamissága következtében.”370 – 220.
Amennyiben ez igaz, akkor érthetôen állapítja meg sokak véleményét kifejezve *Kocsis István:
“Az 1990. évi rendszerváltoztatás idején viszont a magyar nemzet képviselôi visszariadtak attól, hogy a
jogfolytonosság helyreállításának kérdését érdemben felvessék.
Nem könnyû felfogni, miért riadtak ettôl vissza…
Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a
helyreállításnak a tervezete sem vethetô papírra egyik napról a másikra…
Igen, nem könnyen felfogható és nem könnyen kivitelezhetô kérdésrôl beszélünk.
De legalább a jogfolytonosság helyreállításának a szándékát ki kellett volna azonnal nyilatkoztatniuk azoknak,
akiknek megadatott, hogy felelôs beosztásban részt vállalhassanak a rendszerváltoztatás irányításában.”253 – 288.
Majd így folytatja: “De a magyar nemzetnek nem kell feltétlenül éppen azt a megoldást választania, amelyik együtt
jár mindannak a tagadásával, ami múltjában értékes. Ragaszkodhat a sajátosan magyar közjoghoz, a történelmi
magyar alkotmányhoz, a Szent Korona tanához – semmi másra, mint önvédelmi ösztönére hallgatván, s kijelentvén,
hogy ami történelme során a legveszélyesebb helyzetekben mindig megmentette, az nem
megsemmisítendô, nem kicserélendô. Ez esetben a magyar politika irányítói, illetve a magyar nemzet képviselôi
egyszer csak oktalannak és jogszerûtlennek fogják nyilvánítani az ezeréves magyar jog és az egész magyar
történelem megtagadását, és – helyreállítva a közjogfolytonosságot a Szent Korona védelme
alatt, a Szent Korona tana által érvényesülô törvénysértés jogot nem alapít elve alapján – megteremtik a közjogi
feltételeit a magyar nemzet megmaradásának, megerôsödésének.
Utóbbi megoldás választása esetén mely idôponthoz köthetik a magyarság képviselôi a jogfolytonosság
helyreállítását? A jogfolytonosság megszakításának napja elôtti naphoz, azaz 1944. március 18-hoz.
Értelemszerûen következik fentiekbôl, hogyha a magyar nemzet nem tagadja meg azt az alapelvet, amely
évszázadokon át meghatározta a magyar jogfejlôdést, azt az alapelvet, mely szerint törvénysértés jogot nem alapít,
akkor semmi mást nem mondhatunk, mint azt, hogy Magyarország ma is a Szent Korona
országa.”253 – 290.
Ám az alkotmányos hatalom legitimitásának folyamatosságában és folytatásában kifejezôdô alkotmányos
(jogállami) jogfolytonosságot meg kellene különböztetnünk a jogalkotás és jogalkalmazás technikai
folyamatosságától. Pusztán az a tény, hogy az elmúlt önkényuralmi rendszer jogszabályaink jelentôs,
bár egyre fogyó hányada hatályos és érvényes jog jelenleg is, másik hányadának keletkezése idejében
volt hatályosságát és érvényességét a jogtudomány, a jogalkalmazás és a törvényhozás nem vitatja, még nem jelent

alkotmányos jogfolytonosságot.
Mi történt ebben az ügyben egyáltalán?
A kormány 1990. augusztus 30-án –1025/1990. (VIII. 30.) Korm. sz. alatt – határozatot hozott a Jogtalan Elônyöket
Vizsgáló Bizottság létrehozásáról. A bizottság céljául azt jelölte meg, hogy segítse elô az állampolgárok
igazságérzetét sértô, az elmúlt rendszerhez kötôdô társadalmi igazságtalanságok feltárását, valamint jogszerû
rendezésük kidolgozását; feladatául adta annak vizsgálatát, hogy milyen törvényes formákban szüntethetôk meg a
társadalmi igazságosságot sértô indokolatlan elônyök, továbbá hogy javaslatokat fogalmazzon meg a kormánynak a
feltárt jelenségek jogi rendezésére.
A kormányhatározatban megjelölt feladat végrehajtásának elôkészítése végett *Antall József miniszterelnök
szakértôi bizottságot hozott létre, “hogy az 1949 és 1990 között elkövetett, a társadalmi igazságérzetet sértô
magatartások, illetve elônyök megítélésének, a felelôsség megállapításának elveirôl és jogi feltételeirôl
szakvéleményt dolgozzon ki”. A bizottság tagjait 1991. február 14-én kelt, sajátkezûleg aláírt levélben kérte fel a
munkában való részvételre.
A bizottság – amelynek vezetôje *dr. Vékás Lajos, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora* volt, tagjai pedig
*dr. Békés Imre, *dr. Bihari Mihály, *dr. Király Tibor, *dr. Schlett István, *dr. Varga Csaba, az egyetem tanárai –
elsô lépcsôként öt munkaanyagot készített, azzal a szándékkal, hogy belsô viták során alakítsa ki közös véleményét.
Ezek az írások 1991 májusában készültek el, majd az anyagot – tájékoztatás végett, a folyó munkálatok irányának
jelzeteként 1991. augusztus 12-én a bizottság elnöke megküldte a miniszterelnöknek.
Azt követôen a bizottság a résztanulmányok legfontosabb, közös elvi megállapításait együttesen aláírt
Szakvéleményben foglalta össze, s ezt 1991. szeptember 30-án juttatta el Antall Józsefnek. A miniszterelnök 1991.
október 22-én kelt levelében köszönte meg a bizottság vezetôjének és tagjainak “színvonalas munkáját”, “értékes
tanulmányát”, amelyekben “a tudományos megközelítés alkalmazásával – mind a kormányzat, mind a szakmai és
szélesebb közvélemény számára feltárták e rendkívül súlyos probléma megoldási lehetôségeit”.
A Szakvélemény a Magyar Jog 1991. novemberi és a Társadalmi Szemle 1992. 1. számában olvasható. A felkért
személyek a magyar jogtudomány elismert szaktekintélyei, köztük budapesti egyetem rektora. Maga a felhívás –
1991. február 14. – meglehetôsen késve történt meg. Fél év alatt elkészült a válasz. Igen nagy idô ez egy valódi
rendszerváltozásban, egy igazi rendszerváltásban, még akkor is, ha csak “jogállami forradalom” van, amint az
Alkotmánybíróság megállapította.
A szakértôk tömören szóltak a legitimitásról, a legalitásról, a kontinuitásról és a jogellenességrôl (jogtalanságról).
»A szerzôk tisztában vannak azzal, hogy a rendszerváltozás nyomán a társadalomban széles körben felmerült az
elmúlt rendszerben elkövetett igazságtalanságok helyrehozása iránti igények jogi vonatkozásai az alábbiakban
kiemeltnél lényegesen összetettebbek és bonyolultabbak. Elegendô a problematika szerteágazó szálaival
kapcsolatban a tulajdonjogi, kártérítési és kárpótlási, továbbá társadalombiztosítási kérdésekre utalni. Azon túl, hogy
a törvényhozás a magánjogi problémákkal kapcsolatban már több vonatkozásban állást foglalt (kárpótlási törvény, a
volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérôl szóló törvény stb.), a jelenlegi viták is arra ösztönözték a
szerzôket, hogy – a témával összefüggô egyéb vonatkozások jelentôségét elismerve – mondanivalójukat egyrészt az
általános jogelméleti, másrészt a büntetôjogi problémákra koncentrálják. Tették ezt abban a reményben, hogy –
fôként a jogelméleti összefüggések kifejtésének segítségével – a témakörben jelentkezô más problémák
megoldásához is elméleti fogódzót tudnak nyújtani.
Elvi éllel szeretnének rámutatni ugyanakkor a szerzôk arra, hogy a szankcionáló – s fôként a büntetô jellegû – jogi
eszközök alkalmazása nem helyettesítheti az igazságtalanságot elszenvedettek és kárvallottak gondjainak enyhítését,
erkölcsi és anyagi rehabilitációját.
1. A legitimitásról
A múlt rendszer nem rendelkezett legitimációval, mert a hatalom önkényesen, a nemzet megkérdezése
nélkül alakította ki a hatalomgyakorlás intézményeit; erôszakkal határozta meg a tulajdonviszonyokat, az ország
politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedését. Az egymást követô “választások” nem nyújtottak a választóknak
befolyásolási lehetôséget a rendszer alakítására, a hatalom az idegen megszállók garantálta feltételek között és saját

erôszakszervei oltalmában mûködött.
2. A legalitásról
A hatalom legitimációjának hiánya azonban nem jelenti a jog legalitásának hiányát. A jogot ugyanis lehet minôsíteni,
de létezését nem lehet valamely kritikai gondolattartalom (természetjog, joghelyességi maxima, igazság, erkölcs)
igazolásától függôvé tenni. E szerint az elviselhetetlen vagy elfogadhatatlan jog is jog, mert a jog a hatalom által
létrehozott és szankcionált szabályrendszer. A Magyar Népköztársaságnak volt tehát egy funkcionáló
jogrendszere, mégha az számos alapvetô vonatkozásban nem is felelt meg a demokratikus államberendezkedés és
a jogállamiság elveinek.
Ennek a jogrendszernek az érvényét több okból sem lehet kétségbe vonni. Egyrészt a múlt rendszerben alkotott
jogszabályok túlnyomóan nagyobb tömege ma is hatályos normaként mûködik. Másrészt élnek azok a jogviszonyok,
amelyek a korábbi évtizedekben alkotott (jobbára ma is hatálybanlévô) jogszabályok alapján születtek: a tulajdonjogi
viszonyok, a családi viszonyok, a munkaviszonyok, a társadalombiztosítási- és nyugdíjviszonyok, az államigazgatási
jogviszonyok stb. máig is tartó és a jövôre is kiterjedô létezésének tényei mutatják, hogy volt egy “legális” magyar
jogrendszer. Ezt a jogrendszert meg lehet változtatni, de csak új törvények (jogszabályok) alkotása útján. Eszerint a
Magyar Köztársaság nem tiszta lappal indul, hanem magával hordozza a múlt jogi örökségét: mind a
jogszabályok, mind az élô jogviszonyok formájában.
3. A kontinuitásról
A múlt rendszer joga tehát a Magyar Köztársasában tovább él; sôt hatályosnak tekinthetô számos 1949-et, 1945-öt
megelôzôen alkotott vagy akár múlt századi törvény is. Mindebbôl az következik, hogy a magyar jog – valószínûleg
hosszú évszázadokra kiterjedôen – folyamatosan egymásba kapcsolódó szabályok szövedéke.
Az 1989–1990. években bekövetkezett rendszerváltozás, illetôleg államforma- és kormányforma-változás a
kontinuitás keretében zajlott, mert nem volt olyan forradalom, mely a múlt rendszer teljes
intézményrendszerét és jogrendszerét annullálta volna.
4. A jogellenességrôl (a jogtalanságról)
A korábbi magyar jog legalitásából és a kontinuitásából következik, hogy egy cselekmény jogellenességét csak az
elkövetés idôpontjában hatályban volt jogszabályhoz képest lehet megállapítani. Ez a tétel a
jogbiztonság követelményének tesz eleget. Következik belôle, hogy akik az adott idôszakban hatályban volt
jogszabály szerint eljárva okoztak másoknak sérelmet (személyi sérelmet, vagyoni kárt, társadalmi hátrányt), hoztak
államigazgatási határozatot, folytattak bûnügyi nyomozást, emeltek vádat, hoztak bírói ítéletet, mûködtek közre
határozatok, büntetôítéletek végrehajtásában: nem jártak el jogellenesen. Tetteiket lehet erkölcsileg, politikailag
negatívan minôsíteni, elmarasztalni, de nem lehet jogellenes magatartásnak értékelni.
Ennek megfelelôen a jogellenesség köre azokra a cselekményekre korlátozódik, amelyek végrehajtásuk idôszakában
(“pillanatában”), az akkor hatályban volt jogszabályokkal szemben álltak, azokat is sértették. Ebben a körben
viszont a “jog” fogalmát szigorúan kell értelmeznünk, csak azok a szabályok jogszabályok, amelyek az alkotmányban
(az 1949. évi alkotmányban), illetôleg a jogalkotásról rendelkezô törvényekben és törvényerejû rendeletekben
meghatározott jogszabályi hierarchiában helyet foglaltak. Ezen túl megkívántatik e jogszabályok publikus jellege,
vagyis hogy a Magyar Közlönyben (hivatalos lapban) közzétételre kerültek.
Természetszerûleg nem alkotja a jog anyagát a korabeli “politikai döntés”, a telefonon adott utasítás, a
pártfegyelemnek engedelmeskedés stb. Az “informális csatornák” nyomán elkövetett azok a cselekmények,
amelyek ebben az értelemben “parancsra” történtek, de szemben álltak az érvényben volt
jogrenddel: jogellenes magatartások.
Összefoglalva megállapítható tehát, hogy a jogtalan elônyök szerzését, illetôleg a jogtalan hátrányok okozását csak
az elôbbi értelmében felfogott, a tételes joghoz kötött személet szerint lehet jogilag értékelni és elbírálni.«
A Szakvélemény magáért beszél. Kézzelfogható megállapítása az elmúlt önkényuralmi rendszer kényszerû

tudomásulvételén kívül egyrészt az, hogy a kárvallottak erkölcsi és anyagi rehabilitációját elválasztja a

“szankcionáló”, “igazságtételi” jogi eszközöktôl, helyesen mondván, hogy ezek nem helyettesítheik egymást,
másrészt az, hogy az elkövetés az önkényuralmi elkövetés idôpontjában hatályos jogrend szerint vizsgálható, tehát
formálisan akkor van jogellenesség, ha korabeli jogi normába ütközik a cselekmény.
*Moór Gyula ugyanezt a véleményt fejti ki, amikor létezônek tekinti a bitorló hatalom által teremtett jogviszonyokat:
“Aki a forradalmi jog keletkezésének lehetôségeit tagadná, az ellentétbe jönne a világtörténelem tanúságával, amely
azt bizonyítja, hogy jogsértésbôl (hódításból, bitorlásból, forradalomból, vagy államcsínybôl) igen gyakran új jog
keletkezett. A forradalmi tényeknek jogalkotó a hatalmát a legitimista felfogás is elismeri a közjogi postliminium
intézményében, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a bitorló hatalom olyan jogviszonyokat
teremthet, amelyeket a visszatérô legitim hatalom is elismer, mert elismerni kénytelen. (Például a
magyar 1920. I. tc. 9. §). De pusztán elméleti megfontolások alapján is erre az eredményre kell jutnunk, mert ha a
forradalmi jog lehetôségét tagadnók, akkor azt állítanánk, hogy a jog csak legitim úton jöhet éltre, vagyis mindig
csak a tételes jog elôírásai szerint. Ez azt jelenti, hogy a régebbi jog, amely az újabb jog létrejövetelét szabályozza,
szintén csak egy még régebbi jog szabályai szerint jöhetett létre. Ez a visszavezetés sem mehet ad infinitum. Fel kell
vennünk végre egy olyan elsô jogot, amely nem jöhetett létre egy még elôbbi jog elôírásai szerint – mert elôtte még
nem volt jog –, hanem eredetileg önmaga erejére támaszkodva keletkezett. Ez pedig ugyanaz, mint a forradalmi jog,
mert ez is, mint önmaga erejére támaszkodó jog keletkezik.”325/a – 182.
Más helyen – Radbruch német szerzôvel, a relativista értéktani elmélet képviselôjével vitatkozva – így ír: “… a
jogfilozófiának módjában áll a jog helyességének végsô értékmérôjét meghatározni; ez az értékmérô nem lehet a
jog maga, sem a mûvészet, sem a tudomány, hanem csupán az erkölcs. Az igaz, hogy a különbözô erkölcsi
felfogások közül nem lehet az értékmérô gyanánt alkalmazandót pusztán tudományos érvek segítségével
kiválasztani; a jogfilozófiának azonban módjában áll tudományos érvekkel való indokolás nélkül is, valamely
határozott erkölcsi felfogás alapjaira helyezkedni, s az értékmérôül elfogadott végsô erkölcsi alapelveket megjelölve,
segítségükkel a jog helyességét megítélni. Nem szükséges tehát, hogy tartózkodjék a jog értékelésétôl és pusztán a
politikai pártállások elméletévé váljék.”325/a – 266.
*Radbruch végül 1945 után eljut oda, hogy “… jobb bármiféle törvény, mint semmiféle, mert legalább
jogbiztonságot teremt. De a jogbiztonság nem a jog által megvalósítandó egyetlen és döntô érték. A jogbiztonság
mellé két másik érték lép: a célszerûség és az igazságosság”. “… a jogot – a pozitív jogot is – nem
tudjuk másképp definiálni, mint rendként és szabályként, mely értelmének megfelelôen az igazságosság szolgálatára
hivatott.”457 – 387.
Radbruch nézetei a súlyosabb jogsértések ügyében megegyeznek korunk értékelvû jogászainak az önkénnyel és
az erkölcsnélküli, értéktagadó jogalkotással való folyamatosságot megtagadó véleményével. A
magyarországi “rendszerváltoztató” törvényalkotás mégis teljes egészében az önkényuralommal “kényszerûen”
vállalt, az 1989-ben jelentôs pártállami érdekeket hordozó megegyezéssel létrehozott, Alkotmánybíróság által is
diktált jogfolytonosság alapjára helyezkedett.
Egyezik ez az Alkotmánybíróság 1992. március 15-i határozatában foglaltakkal, amelyben megállapítja “az 1944
december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bûncselekmények
üldözhetôségérôl” szóló, az Országgyûlés 1991. november 4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenességét, a
mai napig hatóan helyrehozhatatlanul lefékezve az önkényuralmi
bûncselekmények üldözését. A határozat indokolása szerint: “a rendszerváltás a legalitás alapján ment
végbe… A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezetô alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend
jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelezô erejüket ebbôl származtatva jöttek létre.
A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az “Alkotmány
elôtti” és “utáni” jog között. Korábbi határozatában pedig feltette a kérdést, “hogy a rendszerváltás egyszeri, sajátos
történelmi követelményei hogyan valósíthatók meg alkotmányosan, a jogfolytonosság alapján maradva”.
Nem tesznek tehát különbséget a jogalkotás és jogalkalmazás technikai folyamatossága és az értékbeli
folyamatosság, a legitim hatalom folytonossága és megszakítottsága között. Így lesz a jogbiztonság az

értéknélküliség állapota, a gyilkosok biztonsága a volt és leendô áldozatoké helyett.

Látható mindebbôl, hogy mind a tudomány, mind az alkotmánybíráskodás emberei az önkényuralmi rendszerrel való
“kényszerû” jogfolytonosság alapján állnak. Ugyanakkor napnál világosabb, hogy a történelmi magyar
alkotmányosság – a Szent Korona és eszméje súlyának és méltóságának – helyreállítása
kizárólag az országgyûlés hatásköre és felelôssége.
Miért nem volt ilyen határozott törekvés 1990–1997 között a szabadon választott parlamentben?
Mert
– nem volt Magyarországon forradalom;
– az ország népe és értelmisége az elmúlt évtizedek anyagelvû, materialista nevelésének súlyos örökségét
hordozza erkölcseiben, tudatában, világnézetében;
– az ország népe tekintélyelvû beállítottságú, minden változást felülrôl vár, képtelen a politikai
nyomásgyakorlásra, a politika rászorítására a jónak tartott magatartásra;
– a közvéleménynek nincsen egybefüggô nemzetképe, hiányzik belôle az összetartó “mi” tudat, hiányzik, a
veszélyérzete és a védekezési képessége;
– az ún. rendszerváltoztató elit nem különb, mint a közösség, amelyet képviselni lenne köteles, ennek
megfelelôen hiányzott belôle a gyökeres változtatáshoz szükséges bátorság, belátás, kockázatvállalási készség, a
közösségi-nemzeti érdekek és értékek feltétlen és önfeláldozó szolgálatára való képesség, gazdasági súlya vagy
jelentôs tömegháttere nem volt, még a kelleténél is jobban alkalmazkodott;
– Magyarországon az önkényuralmi rendszer vezetô rétege önként adta át a politikai hatalom felsô vezetôi
helyeit, részben megválasztva ehhez tárgyalópartnereinek körét, lényegesen befolyásolva az ún. ellenzéki ke-rek-
asztal és a hatalom közötti 1989-es megegyezések tartalmát, hatalmi túlsúlyára támaszkodva.
A rendszerváltoztatás helyzetébe került értelmiségi kör nem rendelkezhetett nemzeti felhatalmazással (választáson
elért legitimációval),érezte a hatalom túlsúlyát, nem tudta pontosan lemérni, meddig terjed ellenfelének
tûrôképessége. Ehhez képest szabad, demokratikus választás során demokratikus hatalom született, majd a Magyar
Demokrata Fórum nemzeti elkötelezettséget hirdetô pártja nevében eljárt néhány személy és a Szabad Demokraták
Szövetsége erôsen nemzetidegen, nemzetközi kötôdésû, meghatározó kozmopolita elemeket hordozó pártja szûk
kör által áttekintett egyezséget kötött. A hatalmat birtokló, de a tényleges hatalom 30%-ával sem rendelkezô
“keresztény-nemzeti” koalíció még az egyezségbôl adódó lehetôségeket sem használta ki.
Ezen események értékelése a történetírás feladata lesz.
Tény, hogy az 1990. május 2-án összeült országgyûlésben jelentôs kisebbségbe kerültek a nemzeti érdek és
elkötelezettség taktikai és egyéni érdekszempontok liberális illúziók nélküli határozott képviseletét, a
következetesen véghezvinni kívánt békés forradalmat szolgáló erôk. Ez akkor is így van, ha a
túlnyomó többség a nemzeti érdekek képviseletét nyíltan nem tagadta meg.
Ilyen viszonyok között nagy eredmény volt a történelmi magyar címer alkotmányba foglalása 1990 nyarán, a
Szent Korona beemelése a kilenctized részben átalakított 1949. évi XX. törvénybe, remélve, hogy ez csak
az elsô lépés. A címer-vitából idézünk:
“Ha megnézzük, hogy is került le a korona errôl a címerrôl, akkor azt látjuk, hogy a
szent korona levétele az
ország címerérôl mindig a magyar jogrend, a nemzeti alkotmány és a függetlenség
felszámolását célzó politikai törekvések szimbolikus kifejezôje volt. Tehát tévedés az, hogy ez a
magyar szabadság jelképe lett volna.
Mire gondolok? 1670-ben az ellenreformáció, az abszolutizmus idején, *I. Lipót vette le a koronát a
magyar címerrôl. Azután a kalapos király *II. József volt az, aki a magyar alkotmányosság
semmibevétele jelzéséül eltüntette a magyar koronát. És végül kérdezem önöket, tisztelt képviselôtársaim, hogy
1848-ban ki tüntette el a koronát? Nem *Kossuth Lajos, aki ahhoz elég kiváló közjogász volt, hogy ilyen
botor lépésre szánja el magát hanem *I. Ferenc József. Tette ezt 1848. március 4-én, amikor az
olmützi alkotmánnyal Magyarországot a tartományok egyikének rangjára süllyesztette le, és

ennek jelzéséül megsemmisítette a történelmi magyar címert. Abban az idôben Magyarországon eltûnt a korona
a címerrôl azokban az országrészekben, ahol az osztrák abszolutizmus uralkodott. Nem
találnak Önök olyan iratot, amely *Kossuth Lajos kézjegyével úgy szólt volna, hogy elrendelte a korona levételét.
*Kossuth a *Habsburg-ház jelképének az eltüntetését rendelte el, a magyar korona pedig
nem volt soha a *Habsburg-ház jelképe, hanem a magyar alkotmányosság és függetlenség
jelképe volt.”157
Még a korábban, 1989 júniusában jelentek meg az alábbi sorok:
“Mindent összevetve, a régi koronás magyar címer visszaállítása, alkotmányba foglalása indokolt, tekintettel a
következôkre:
1. A koronás címer a legrégibb magyar címer, s mint ilyen – a címertan tudósai szerint is – a
legértékesebb.
2. A nép elfogadja és szereti.
3. A rajta levô magyar Szent Korona a magyar állam önállóságának, az államhatalom
teljességének, a magyar nemzet szuverenitásának, végsô soron az ezeréves magyar
államnak a jelképe. Már a királyság államformájának virágzásakor is elsôsorban ezt a jelentést hordozta, az
országot, a fôhatalmat, s nem a királyságot, mint intézményt jelképezte. Ezért
használata nem köthetô államformához.
4. Az ún. *Kossuth-címer a történelmi magyar címer változata. Nevezhetjük csonka címernek azért, mert hiányzik
róla a történelmi magyar címer lényeges eleme, a Szent Korona.
5. A korona levételének indokául 1849-ben a Habsburg-Lotharingiai Ház törvénytelen intézkedései, így *I. Ferenc
József koronázás nélkül trónraültetése szolgáltak. Történelmi tény, hogy az 1849-es magyar állam nem volt
köztársság a függetlenségi nyilatkozat után sem, *Kossuth Lajos pedig európai emigrációjában
használta a koronás magyar címert.
Kétségtelen, hogy a Kossuth-címer XX. századi használatában szerepet játszott az az óvatosság, amellyel az érintett
rendszerek – az 1918-as *Ká-rolyi Mihály vezette polgári demokratikus köztársaság, vagy az 1946-os Magyar
Köztársaság – elhatárolták magukat a királyság intézményétôl. Ez némileg azért is érthetô – ha a címerváltoztatást
nem indokolja is –, mert mindkét köztársaság királyságot váltott fel. Az is magától értetôdik, hogy ilyen elôzmények
után 1956-ban a köztársasági, koalíciós idôk címeréhez nyúltak vissza.
1989-ben negyven évi “népköztársasági” múlt után igazán minden alap megvan arra, hogy a “Magyar Köztársaság” a
tudomány által is javasolt történelmi magyar címert, a Szent Koronát jelképként hordozó, az ún. Kossuth-címer
minden elemét tartalmazó régi, a nép által becsült jelképet válassza hivatalos jelvényéül.
A koronás magyar címer mellett alkotmányba kell iktatni *Kölcsey Ferenc és *Erkel Ferenc
Himnuszát, valamint *Vörösmarty Mihály és *Egressy Béni nemzeti dalát, a Szózatot.
Rögzítendô az is, hogy az állami zászlón és a hadilobogón a történelmi magyar címert kell
feltüntetni, míg a nemzeti zászló címer nélkül használható.
A magyar nemzet tiszteletét és megbecsülését élvezô, ennek megfelelô védelmet érdemlô nemzeti jelképek:
– a magyar Szent Korona,
– a Szent Jobb,
– a jogar,
– az országalma,
– a palást.
Az államfô, az országgyûlési képviselôk, a bírák és miniszterek, továbbá az országgyûlésnek közvetlenül alárendelt
országos tisztségek viselôi és a fegyveres erôk tábornokai Magyarország Szent Koronájára tegyenek
esküt.”456 – 36-37.
A Szent Korona tiszteletének, jogaiba való visszaállításának egyik újabb fejleménye az a határozat tervezet, melyet
*G. Nagyné Maczó Ágnes és az azóta tragikusan elhunyt *Dr. K. Csontos Miklós terjesztett az országgyûlés elé
1996. június 5-én “a Szent Korona és drágaságai ôrzésérôl és gondviselésérôl”. Ennek értelmében az országgyûlés

által kiválasztott koronaôrök gondoskodnának az országgyûlés épületében erre rendelt páncélkamrában elhelyezett
Szent Koronáról és a hozzá tartozó drágaságokról. A javaslatot azóta nem tárgyalták.
Jellemzô tény, hogy amire 1990–1994 között nem tudott sort keríteni a “keresztény-nemzeti” jelzôvel illetett
kormány, a Lánchíd mûvésziesen kifaragott koronás címereinek elhelyezését a letakart Kádár-címer helyére, a
“szociál-liberális”, nemzeti színûnek túlzással sem nevezhetô kormányzat végezte el. Így kivánta a poltikai érdek, az
alkotmányosság látszata. A Szent Korona megbecsülése már kívül esik az írott alkotmányon és a
nyugat Európára figyelô politikai célszerûségen. Ez már a történelmi alkotmány, az annyiszor megtagadott,
kigúnyolt, jelenben élô magyar történelem világa.
Az elmúlt évtized eseményei mégis elômozdították a korona jelentôségének és közjogi szerepének ismertté válását, s
ezáltal a történelmi alkotmány emlékezetben tartását.
Milyen esélye van a jogfolytonosság kinyilvánításának? Ez egyszerû országgyûlési döntéssel (törvénnyel)
kimondható. Alapját megadja az ismertetett, miniszterelnöki felkérésre készült szakvélemény, amely ugyancsak
megállapítja az önkényuralmi korszakról, hogy “a múlt rendszer nem rendelkezett legitimációval”.
Lényegesebb az, hogy milyen teendôket jelent a jogfolytonosság ma az állam számára.
Nem teljesen járható út az eltelt igen hosszú idô miatt az 1920. évi I. törvénycikk megoldása, amely szerint: “az
úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt
kibocsátott rendelkezései érvénytelenek”, de a kormány “amennyiben a jogrend és jogbiztonság érdekében
szükséges, az alkotmány keretében saját felelôsségére ideiglenesen hatályban tarthassa” azokat.
A jogfolytonosság bizonyos idôponttól – amely nézetünk szerint 1944. március 19. – való vállalása azt a
megállapítást követeli meg, hogy a jogfolytonosság ebben az idôpontban megszakadt. Megállapítandó a
következô idôszakban hozott jogszabályok legitimitás nélküli jogalkotótól való származása azzal, hogy a
törvények tekintetében az országgyûlés, más jogszabályok tekintetében a kibocsátó szerv
(kormány, miniszter stb.) dönt hatályban tartásukról vagy hatályon kívül helyezésükrôl,
egységes elvek alapján. A keletkezésre visszamenô hatályú hatályon kívül helyezés általános szabályként nem
követhetô azzal, hogy ez nem lehet akadálya “igazságtételi” jellegû kártérítési vagy
más kárenyhítô, elégtételt nyújtó törvényalkotásnak. A jogbiztonság és kiszámíthatóság
elve egyfelôl, az igazságosság elve másfelôl gondos mérlegelést követel, annak egybevetését, hogy jár-e annyi
elônnyel egy törvényi szabályozás, mint amennyi felesleges hátrányt és zavart okoz. Ha nem jár annyi elônnyel, ez
nem jelentheti az igazságtételi jellegû rendezés meghiúsulását, hanem más jogi vagy
politikai, erkölcsi hátterû szabályozáshoz vezethet.
Nem kerülhetjük meg a kérdést: milyen alkotmányos szabályozás lesz a jogfolytonosság jogrendjének alapja?
vissza kell térni a Szent Korona tanán nyugvó történelmi
Válaszunk:
alkotmányhoz.A történeti alkotmányhoz való visszatérés gondolata komolyan fel sem vetôdött az utóbbi tíz
esztendô alkotmányelôkészítô munkálatai során a hivatásos alkotmányelôkészítôk részérôl sem, de a tágabb jogász
szakmában sem. Annyira, hogy igazi viták sem folytak errôl, eltekintve társadalmi fórumokat, mint a Magyarok
Világszövetségének Nemzeti Együttmûködési Bizottsága, mely szót emelt a történeti alkotmány és a Szent
Korona tana mellett. Meggyôzôdésünk, hogy szakmai elôítélettôl és a szakmai kiközösítéstôl, peremre
szorulástól való félelemmel állunk szemben.
Hogy is szól ez a túlnyomó, elutasító vélemény? “Összességében elmondható, hogy polgári alkotmányfejlôdésünk
két nagy idôszakában, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt, valamint a dualizmus rendszerében fontos
eredmények születtek a polgári alkotmányosság kiépítése terén, azonban írott alkotmány nem jött létre és a jogok
védelme, valamint a demokratikus hatalomgyakorlás terén sem alakult ki olyan szilárd keret, amely alapul szolgálna
annak kijelentésére, hogy az íratlan alkotmány rendszere következetesen kiépült volna.400 – 26.
A hatalommegosztás és az emberi-állampolgári jogok elismerésének és gyakorlásának tekintetében lehet idézni
*Csekey Istvánt, aki leírja a magyar és a külföldi alkotmányfelfogás különbségét: “… A magyar alkotmányjogi
felfogás szerint a szabadságjogok is inkább a polgároknak a közösségben elfoglalt helyzetét, a nemzet életébe való

bekapcsolódási eszközeit jelentették, nem pedig az állam céljai elé emelt bástyákat, amelyek a közösségtôl idegen
egyénnek államtalan vagy államellenes szabad teret biztosítanak. Azt is meg kell mondani, hogy a magyar alkotmány
az államhatalmi ágak merev elválasztásában sem utánozta a nyugati demokráciákat.”101 – 18-19.
Túlzás ebbôl azt a következtetést levonni, hogy nem volt nálunk alkotmány, mert “hiányzott hazánkban az emberi
jogok klasszikus garanciarendszere és a hatalommegosztás következetes kiépítése”.400 – 26
Az a körülmény, hogy a francia forradalmi deklaráció követelményeit mennyire találhatjuk meg történelmi
közjogunkban, lehet elemzés tárgya. Ugyanakkor tény az egyenlô nemesi szabadság létezése a XV. századtól jól
felismerhetôen, majd ennek kiterjesztése minden or-szág-la-kosra. A XIX. században ez az esélyegyenlôtlenségek
ellenére vitathatatlan. Jogegyenlôség és esélyegyenlôség pedig merôben eltérô fogalmak.
A nemesi, majd állampolgári alapjogokat éppen a koronázás, eskü és hitlevél övezi másutt nem tapasztalt
biztosítékokkal, a sarkalatos törvények újra, meg újra való megerôsítésével. A hatalommegosztás elve pedig jobban
érvényesült akár a századfordulón is, mint az alkotmánybírósági törvénymegsemmisítô hatáskörrel korlátozott
mostani csonka parlamentarizmus idején, nem beszélve a hatalommegosztást nyíltan semmibevevô, az alapjogokat
korlátozó 1918–1919-es polgári és szocialista diktatúrákról, amelyekben kormány gyakorolt törvényhozási jogokat,
az élet és szabadság nem részesült kellô védelemben.
Az 1949, de különösen 1956 utáni deheroizáló, mítoszromboló magatartás tükrözôdik még az 1993-ban írt alábbi
sorokban:
“Az ’ezeréves alkotmány’ valódi hiányosságait a Szent Korona elmélete sem tudta ellensúlyozni. Ez a teória
valójában a király és a nemzet együttesében látta a hatalomgyakorlás forrását, amelyet a korona misztikuma ötvözött
volna egységes egésszé. A nemzet azonban a polgári fejlôdés elôtt nálunk sem jelentette a magyar lakosság egészét,
de még a nemesi egyenjogúság sem létezett soha a valóságban.”400 – 24-25 Vajon hol jelentette a polgári fejlôdés elôtt
a nemzet a lakosság egészét? Mióta lehet a jogok meglétét mérni? Most jobban létezik állampolgári egyenjogúság,
mint annakidején nemesi? Mi a “soha” jelentése?
Azonban még ezek az alkotmánylevél-párti szerzôk is elismerik újabban a történeti jogfejlôdés értékeit: “amely nem
alkotmány, mégis megfogalmazott olyan tételeket, amelyek általánosítva és más körülmények közé helyezve érvként
alkalmazhatók az alapjogokat tiszteletben tartó demokratikus jogrendszer kialakítása érdekében. Ilyen például a 28.
cikkelyben foglalt rendelkezés: »Ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki se merje ôt megvédeni«.
Fontos elveket és elôírásokat rögzített *Werbôczy 1514-es hármaskönyve is, különösen az egyenjogúságról és annak
biztosítékairól. Akkor természetesen még csak nemesi jogegyenlôségrôl lehetett szó. Az 1723. évi törvénykönyv
Pragmatica Sanctio néven ismertté vált szabályai a trónöröklés rendjérôl szóltak, a törvény azonban emellett lényeges
garanciákat is megfogalmazott az ország törvényeinek és szokásainak tiszteletben tartását illetôen. A 102. cikkely
például kimondja, hogy a végrehajtó hatalom (a Helytartótanács) a törvények keretei között, és azok végrehajtása
érdekében mûködik. Tovább erôsödött a hazai jogintézmények garanciarendszere az 1791-es törvénykönyvben,
amely 12. cikkelyében, egyebek mellett, kimondta: »… a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának
hatalma Magyarországban és a hozzá kapcsolt részekben… a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az
országgyûlésre törvényesen egybegyûlt országos karokat és rendeket közösen illeti meg s rajtok kívül nem
gyakorolható… a bíróságoknak törvénnyel megállapított vagy megállapítandó szervezete királyi hatalommal nem fog
megváltoztattatni, sem a törvényes ítéletek végrehajtása parancsokkal gátoltatni«.
Ténylegesen, jogi formába öntve a 48-as márciusi törvények hoztak áttörést a polgári alkotmányosság
megközelítésében. Mint ismeretes, egységes alkotmányt nem fogadtak el, a jogalkotás mégis a polgári alkotmány
fontos építôköveit hordta össze. A szabadságjogok terén kiemelést érdemel a sajtószabadság rögzítése és a kor
szinvonalán való garantálása (1848: XVIII. tc.), de volt elôrelépés a vallásszabadság, a nemzetiségi jogok biztosítása
körében, továbbá számos más kérdésben is. Az államszervezetre vonatkozóan jelentôs volt a független és felelôs
Minisztérium (kormány) jogállásának rendezése, a miniszteri felelôsség szabályozása és a népképviselet kereteinek
megteremtése, beleértve a választójog kiterjesztését.
…A szabadságharc leverése után ez az alkotmányos fejlôdés természetesen megszakadt, a kiegyezést követôen
azonban újabb jelentôs lépések történtek az alkotmányosság kiépítésében. A dualista beredezkedés lehetôvé tette, ,
hogy az alapjogok és az állami mûködés döntôen nemzeti jelleggel, a kor követelményeinek megfelelôen fejlôdjenek.

Kiemelhetô többek között a személyes szabadságot az adott viszonyok között korszerûen garantáló büntetô
törvénykönyv (1878:V. tc.) és a hozzá kapcsolódó büntetô perrendtartás (1896:XXXIII.tc.), de a sort még hosszan
folytathatnánk. A közhatalom oldalán immár a bíráskodás is több ponton közeledett a polgári alkotmányos
keretekhez. Elvi jelentôségû tételt rögzített a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. törvénycikk, amikor 1.§-
ában kimondta: »Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik. Sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok
egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak.«
Mindezek a polgári alkotmányosság szempontjából egyértelmûen pozitívan értékelhetô eredmények azonban nem
feledtethetik azt a tényt, hogy Magyarországnak még a dualizmus idôszakában sem született alkotmánya.”400 – 24-25.
Ugyanakkor vitatják a személyi szabadságjogok rendszerének teljes kiépülését, az egyesülési és gyülekezési jog
megfelelô szintû szabályozását, a hatalom ellenôrzöttségének kellô mértékét, a hatalmi ágak elkülönülésének kellô
fokát. Ezzel szemben tény, hogy az alapvetô szabadságjogokat gyakorolhatták az ország polgárai, a
hatalommegosztás pedig mûködött, jobban, mint a térség más országaiban, s jobban, mint sok alkotmánylevéllel
(chartával) rendelkezô országban, akár napjainkban.
A történeti alkotmánynak korunkban is vannak pártfogói. A magyar jogtudomány 1992-ben elhunyt nagy öregje,
*Szabó József, *Bíbó István barátja és sorstársa határozottan tette le voksát a történelmi alkotmányfejlôdés mellett.
“1848-ban régi, félfeudális alkotmányunkat a többi európai példát követve átalakítottuk, és az akkor is, ma is
legdemokratikusabbnak talált angol parlamentáris rendszert fogadtuk el, amelyhez már 1848-ban a két nép
küzdelmeinek hasonlósága vezetett el, s amely 1949-ig közmegelégedésre meg is maradt. Ma viszont valahogy
nehezen találunk vissza az angol útra. Az angol Magna Charta mintájára (1215) nekünk is volt a szabadságjogokat
elôször biztosító Aranybullánk. És volt az angol történelmi Alkotmányhoz hasonló, történelmi
szabadságainkat biztosító történelmi alkotmányunk, mely megvédett uralkodóházaink állandó
próbálkozásaitól, mellyel a rendeleti kormányzás bevezetésére törekedtek. A történelmi alkotmány helyett
kényszerítették ránk 1949-ben felülrôl-kívülrôl, a mi akaratunkkal mit sem törôdve azt a
tanács-típusú alkotmányt, amelyet egészen más kultúrájú és történelmû népek számára
agyaltak ki, rájuk is erôszakkal kényszerítették, és náluk sem vált be.
Így most, amikor régi Európánkba visszatérünk, de népünk legtanultabb része, iskoláink, egyetemeink, sôt
Tudományos Akadémiánk a romokból alig eszmélve néz újra a megtalált jövendô felé, kiderült, hogy a zûrzavarból
visszatéréshez valahogy tudatosítani kellene ébredezô népünkkel, a nép által sorsának intézésére végre újból
szabadon választott parlamentjével, amely sorsáról régi parlamenti rendszere értelmében egyedül rendelkezhet, hogy
ez a rendszer 1848-ban nem véletlenül, hanem az angol parlament több évszázados kísérletei után került hozzánk,
amikor a forradalmak kora után született, akkor ifjú Európába beléptünk. S ezt az alkotmányt, mely nálunk is bevált,
megpróbáltuk megvédeni elsô, 1848–1849-es szabadságharcunkban és a két világháborút követô polgári
korszakokban is. Nem véletlenül, hanem nagyon is megfontolva, a szintén sok évszázados angol tapasztalatok
tudatos követésével.
Igaz, 1848-ban, a fordulatkor *Széchenyi, *Eötvös, *Batthyány kezében volt az ország sorsa. Ôk megértették, hogy a
történelmi alkotmány nem csupán egy charta, melynek sorsa ki van szolgáltatva a véletleneknek, hiszen egy okmány
széttéphetô, félreérthetô, megtagadható, hanem egy nemzet valódi Bibliája, amely
történelmének alapelveit rögzíti. És semmi köze nincs a napi kormányzási problémák részleteihez.
(Kiemelés tôlem. Z. Zs.) Erre példát egyedül az angol alkotmányban találtak. Így nem véletlen, hanem végzet az,
hogy ôk épp ezt az alkotmányt vették mintául európai életünk sorsfordulóján. Az angol alkotmány sem akadályozza a
brit birodalmat napi gyakorlati problémái megoldásában. Változnak a törvények, a politikai szerkezet, még a
vallások, a felekezeti, nemzeti és osztályharcok is. De alkotmányukat, amely szintén nem lehet napi viták tárgya,
azért még nem törölték el. Uralkodó családjaikkal is voltak nehézségeik – néha a lefejezésig vagy a lemondatásig. De
alkotmányuk lényegét – hogy az ország irányítása csak demokratikus lehet, vagyis hogy a
népképviseleti parlament fölé más hatalom, sem a királyé, mégkevésbé egy bíróságé vagy egy népvezérként föllépô
közigazgatási szervé, kik elnyomhatnák, nem rendelhetô – ez nem befolyásolta.
Mi most nem egészen ezt követjük. Negyvenéves szenvedés után váratlanul és ma sem igazán tisztázott okokból

visszakaptuk 1848-as parlamentünk szabadságbiztosítékait. És mit csináltunk? Kaptunk demokratikus kormányt és

többnyire demokratikus ellenzéket. De az a társadalom, amelybe ez a politikai szerkezet beágyazódott már nem az,
amelyben korábban mûködött. Nincs már igazi értelmiségünk, tulajdonos polgárságunk és
parasztságunk, tanult, szakmai tudására kényes iparos és szakmunkás rétegünk. Túlnyomó részük elpusztult, világgá
ment, kihalt.
A megmaradtak mûveltsége nem bizonyult elegendônek. Zokszó nélkül eltûrték, hogy pár héttel, sôt nappal a
fordulat elôtt, a volt állampárt utolsó országgyûlése és kormánya, saját érdekeit tartva szem elôtt, maga fektesse le
azokat a jogi kereteket, amelyek a fordulat végrehajtásában meghatározó szerepet fognak játszania, mintegy elôre
irányt és kereteket szabva neki. Ennek során történelmi alkotmányunkról – mint nemlétezôrôl –tudomást sem vettek,
és hoztak helyette egy új, fél-sztálinista alkotmánylevelet, mely azóta is állandó módosításra szorul, már kétszer
módosították is, de a hibás jogi alapozás miatt ez nem eredményezett javulást. Ha az alapok
változatlanok maradnak, az eredmény nem lehet kétséges, érdemi változást vagy javulást
nem várhatunk.”385 – 151.
*Deák Ferenc páratlan szemléletességgel írja le a történeti alkotmány lényegét, a maradandó és a változó együttlétét,
kölcsönhatását, a megtartva változtatás történelmi példáit, a magyar közjogon edzett jogászi elme világosságával
mutatva meg a jogi hagyomány és újítás helyes értelmét.
A költségvetés kapcsán így láttatja az intézmény kifejlôdését, eredetét, a “magyar alkotmány alaptörvényeibôl
származó” voltát. “Hajdan az állam rendes költségvetései s azoknak a nemzet elébe terjesztése mindenütt ismeretlen
volt. A régiebb korban, még alkotmányos országokban is, csak egyes subsidiumok megajánlására lônek megszólítva
a nemzet képviselôi; de rendes költségvetés elô nem terjesztetett. A közjogi viszonyok tisztább fejlôdésével jutottak
csak oda más országok is, hol e részben jelenleg állanak. Némelyek korábban, mert elôbb fejlôdhettek, másoknak e
szerencse késôbben jutott. A leglényegesebb közjövedelmek, a rendes köz-adózás, a rendkivüli adózások fölött,
nálunk is mindig az ország határozott. Így volt ez más alkotmányos országokban is mind addig, míg államviszonyaik
a fejlôdésnek azon fokára nem jutottak, mely a közgazdálkodás terén az államköltségvetésnek elôterjesztéséhez
vezetett. És épen azért, mert a magyar király és a magyar nemzet belátták, hogy ezen általában minden alkotmányos
országban már elfogadott újabb rendszer sokkal czélszerübb, s belátták azt is, hogy az állam költségeinek tetemes
szaporodása, mely a közterheket szerfölött neveli, pontosabb és szigorúbb megrostálását kívánja a költségek minden
egyes tételeinek, jónak látták 1848-ban, más nemzetek példájára, s az ország alkotmányos jogának alapján
elhatározni: hogy ezentúl részletes költségvetés terjesztessék a magyar országgyûlés elébe. Ez által az adó
megszavazásának csak elôzményei és alakja lettek újak, de a jog maga nem új; hanem az alkotmányosság általános
elvébôl, különösen pedig a magyar alkotmány alaptörvényeibôl származó.”118 – 149.
Szemléltetôen állítja elénk a történeti alkotmány alakítását, majd szól a parlamentáris kormány eszméjérôl, mint
aminek “elveit és tartalmát” hiába keresnénk a régi jogban.
“A magyar király és a magyar nemzet közötti viszonyokat, a törvényhozás alakját és körét, a kormányzat és
közigazgatás formáit, törvények határozták meg, de ezen törvények nem zárták ki a tökéletesités lehetôségét, nem
fosztották meg az államot azon jogától, hogy saját érdekében idônként új törvényeket alkothasson, gyakran eltérôket
a régiektôl, néha, midôn kellett, azokkal ellenkezôket is. Számos példát lehetne felhozni arra, hogy mind a nemzet,
mind a király jogai idônként másként alakíttattak. Az ország legfôbb és legfontosabb hivatalának, a nádori hivatalnak
betöltésénél, hajdan a királyi jog terjedtebb volt, mint késôbbi idôkben. A nemzetnek tettleges ellentállási jogát, mely
az aranybulla végzáradékában foglaltatik, mint veszélyest, a törvény eltörölte. Változott az országgyûlések alakja, s
az összes nemességnek személyes megjelenhetési joga elôbb megyénként több, s utóbb csak két követ küldhetésére
szoríttatott.
Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életébôl fejlett ki, s a
nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetôleg, lényegben és
formában, idônként változásokon ment keresztül. Némely törvényeink elveit s tartalmát hiába keresnôk a régiebb
korban, mert azok az általános míveltség nagyobb fejlettségének s a közjogi eszmék Európaszerte bekövetkezett

átalakúlásának szüleményei. Ilyen például a parlamentaris kormány eszméje. Hajdan Európában mindenütt szûkebb
vagy tágabb rendi alkotmányok állottak fenn. Kizárólag vagy legalább túlnyomólag a magasabb osztályok
gyakorlották a közjogokat, minthogy nagyobb míveltsé-gök-nél fogva arra képesebbek voltak. De késôbb, terjedvén
a míveltség, fokonként tágabbak lettek a korlátok; míg végre az általános jogosúltság elve gyôzött, s a rendi
alkotmányt más országokban is képviselet váltotta fel. …A parlamentaris kormány eszméje szoros logikai
következménye volt a népképviseletnek, mely, parlamentáris kormány nélkül, csonka s a czélnek meg nem felel.
Lehet-e józanon állítani, hogy, mivel Magyarországnak rendi alkotmánya volt, s mivel az elôbbi törvények
népképviseletet nem ismertek, az ország arra legyen kárhoztatva, hogy a rendi alkotmányt népképviselettel soha föl
ne cserélhesse, …mert a mi nem volt, annak lenni nem szabad, még akkor sem, ha az összes magyar állam vagyis a
király és nemzet egyesült akarata úgy kivánná?”118 – 88-89.
A miniszteri felelôsség elvérôl bebizonyítja, hogy inkább a formában új:

“Vannak újabb törvényeink között olyanok, melyek nem elvben s lényegben, hanem inkább formában újak, s csak
tisztább, határozottabb és rendszeresebb alkalmazását írják körül a régibb törvényekben is elôforduló elveknek. Ilyen
például a miniszteri felelôség. Mindazt, a mi az errôl szóló 1848. évi törvényben foglaltatik, ily alakban hiában
keresnôk akár Magyarországnak, akár más országoknak régiebb törvényeiben. De az elv maga nem volt új
Magyarország törvényhozása elôtt, s már a XVI. században, világosan és határozottan kimondotta azt a magyar
törvény. Ugyanis az 1507:7. t. cz. azt mondja: hogy ha valaki a király tanácsában az ország szabadsága, közjava és
törvényei ellen nyilván és vakmerôen cselekednék, azt: a tanács többi tagjai kötelesek a legközelebbi
országgyûlésnek név-sze-rint bejelenteni, s az ország rendei; vétkének mértékéhez képest, meg fogják büntetni. Ki
van ebben mondva nem csak a felelôsség elve, hanem az országgyûlésnek bíráskodási hatalma is.”118 – 89.
Hivatkozik az 1741. évi VIII. törvénycikk tartalmára, amely örök idôkre kizárta az országgyûlés jogát a nemesi
adómentesség tárgyalására, korlátozására.
Egyszerre látjuk a történelmi alkotmány rugalmasságának és a belôle következô jogkiterjesztésnek tömör
bemutatását.
“Igaz, hogy azon korban a szabadalmazott osztályok, pedig azokból állott az országgyûlés, a szabadság
leglényegesebb részének az adómentességet tekintették, ezt akarták örök idôkre biztosítani, midôn ama törvényben
kikötötték, hogy különösen az adómenetességre vonatkozó törvények soha országgyûlési egyezkedések tárgyai ne
lehessenek. De gyôzött végre az igazság szava, s a szabadalmazott osztály maga rontotta le ezen korlátokat, midôn
1848-ban királyi helybenhagyással szentesített törvény által minden adómentességi kiváltságot eltörölvén, az
általános köz-adózást megállapította. Bizonysága ez annak, hogy a törvényhozó hatalomnak korábbi törvények sem
vethetnek gátot, s a király és nemzet egyesült akarata rendes törvényhozás útján módosíthatja vagy eltörölheti az
ilyen törvényeket.”118 – 134.
Ugyanez a szemlélet jellemzi a közjog számos szerzôjének munkásságát szinte kivétel nélkül. *Csillag Gyula 1871-
ben “A régi Magyar Alkotmány és az 1848-ki és 1867-ki évek közjogi alkotásai” címû mûvében így ismerteti az
1848-iki áprilisi törvényeket:
“Nem pillanatnyi rögtönzésnek eredményeit, hanem egy, a korszerû reform felé következetesen törekvô korszak
munkájának diadalmas befejezését képezik a 48-iki alkotások, és ámbár azok régi alkotmányunkkal összevetve új
tünemények gyanánt mutatkoznak, valóságban új, a nemzet elôtt addig ismeretlen hangzású elveket nem mondottak
ki.
Sôt valójában az ôsi alkotmány lényege még azontúl is fennmaradt, bár nevezetes módosulásokon
ment keresztül. Ugyanis az 1848-iki törvények nem tettek egyebet, hanem csak kiterjesztették azon jogokat és
kötelességeket, melyet ôsi alkotmányunk az egyes honpolgárokra, jobban mondva, azok osztályaira megállapított.
Régi alkotmányunkban a legsarkalatosabb jogok, – a személyes szabadságnak, sérthetetlenségnek, a föld szabad
birtoklásának a törvény útján kivüli letartóztathatatlanságnak joga Verbôczy I. 9. értelmében csak a nemességet
illeték meg, ellenben a közadók összes terhei a nem-nemesekre súlyosodtak.
Az 1848-ik év e régi törvényeinkben gyökerezô jogokat és kötelességeket egyaránt általánositá, a nemesség jogait a

nem-nemesekre, a nem-nemesek kötelezettségeit a nemességre kiterjeszté. És éppen ebben rejlik roppant fontossága
az 1848-iki törvényhozás reformjainak; ebben rejlik a jogegyenlôségi és közteherviselési eszmének egymást
kölcsönösen föltételezô hordereje.
E lényeges ujitásokon s azok folyományain kivül, milyenek voltak a népképviselet, az úrbér, úri hatóság
megszüntetése, az ôsiség eltörlése és az általános fegyverviselési kötelezettség akkor legalkalmasabb módozatának
tartott nemzetôrség felállítása, – a 48-iki törvények az ország államterülete és kormányzási rendszere körül hoztak be
lényeges reformokat. Ámde e reformok sem egy korszak szeszélyes vágyaiból eredtek, hanem az ôsi
alkotmány szellemébôl folytak, és a nemzet régibb törvényeiben, közjogi hagyományaiban gyökereztek.
Mert ki mondhatja azt, hogy Erdély uniója által az 1848-iki törvények jogtalan és önkényes annexiót tettek, midôn a
történet csalhatlan tanulságai szerint e terület sz. Istvántól a Zápolyákig szoros kiegészitô része volt az
anyaországnak, és ezen közjogi elv daczára az 1848-iki törvények csak úgy mondták ki az uniót, ha Erdély rendei is
csatlakozni akarnak. – Van-e nyoma ezen eljárásban annak, mit némelyek e törvénynek jellemérôl állítanak, – a
forradalmi despotismusnak? vagy erôszakos újitásnak?
Avagy ki mondhatja újnak, ismeretlennek nemzetünk elôtt a kormányfelelôsség elvét, melynek csiráit már *Kálmán,
*II. Ulászló törvényeiben, az 1790-iki országgyûlés irományaiban, és a nemzet szakadatlan erre irányzott
törekvéseiben feltalálhatjuk. Az elv, a lényeg nem új, csak a forma, a ministeri kormányzat tûnik fel újnak az 1848.
év közjogi alkotásaiban.
És daczára, hogy az eddigi felelôtlen kormánytestületek helyébe az egyéni felelôsségre alapitott ministeri
kormányrendszert állitották, az igazgatás alsóbb rétegeit, a másodlagos törvényeket meghagyták régi állapotunkban,
nem reformáltak mindent egyszerre, nem nivellirozták a régi szokásokat, sôt a történeti fejlôdésen alapuló közjogi
heterogeneitást híven megôrizték. A hatóságokat addigi jogállásukban meghagyták, a Jászkún, Hajdukerületek
történetileg alakult különjogait fenntartották, és igy nem állott szándékukban oly franczia izlésü felelôs ministeriumot
felállitani, mely egyenlôsitett departementok, communeok nélkül nem képzel lehetô kormányzást!
És így 1848-iki átalakulásunkról is áll az, mit *Tocqueville az elsô angol forradalom szerencsés kimenetele oka
gyanánt hoz fel. »Az elsô angol forradalom, – így szól, – midôn az ország egész politikai alkotmányát feldönté, és
magát a királyságot is megszünteté, a másodlagos törvényeket csak igen felületesen érinté, a szokáson, a gyakorlaton
pedig úgyszólván mit sem változtatott. A jogszolgáltatás és a közigazgatás megtarták addigi alakjaikat, ugyanoly
eljárást követtek, mint annakelôtte«. E ragaszkodás a régihez oly erôs volt, hogy még azon legszükségesebb
intézkedések sem tétettek meg, melyek a felelôs ministeriumnak a megyei rendszerrel való összeegyeztetése
tekintetében múlhatatlanok gyanánt jelentkeztek.
Az 1848-iki törvényhozás más intézkedéseiben sem követett forradalmi irányt, sôt a törvényes, bölcs mérséklet
útjáról le nem tért. Nem az alkotmányon kivül állók döntötték le – mint másutt – a nemzettest tagjait elkülönitô
politikai korlátokat, hanem az aristocratia, a régi populus maga volt, mely azokat a nemeskeblü emberszeretetbôl és
jogérzetbôl félretolta és a nemzetet egy testbe egyesité. Ez a magyar aristocratia elévülhetetlen dicsôsége, ez jogosit
fel bennünket azon óhajtásra, vajha az 1848-iki magyar aristocratia példája iskolája lenne a jövendô magyar
demokcratiának! A tulajdon szentsége féltékenyen megôriztetett, a jus quaesitum sért-het-len-sége irányelvül
tekintetett; az egyházi tized eltörlésénél követett eljárás is fényesen igazolja, mert törvényhozásunk, ha radicál vagy
forradalmi irányban halad, egyszerûen eltörlöttek jelenthette volna ki azt, miután beszedésének addigi alapja az
egyháziak katonáskodási kötelessége megszünt, nem, ezt nem tevé, hanem csak az egyházirend önkénytes
lemondását ig-tatá törvénybe örök emlékéül e rend tanusitott fényes áldozatkészségének.
Egyéb intézkedéseiben sem haladt rohamos léptekkel elôre, példa erre az, hogy a vallásszabadságot nem mondta ki,
sôt a törvényesen bevett vallásfelekezetek számát egy újjal növelé.
És így igaza van *Szalay Lászlónak, midôn az 1848-iki törvényeket ekként jellemzi:
»Az 1848-iki april 11-én szentesített törvényczikelyek az 1830–1848-iki korszak organikus törekvéseinek, nem a
zavaros márcziusi pezsgésnek eredményei lévén, az akkor mindenünnen felénk zajlott forradalommal szemközt
conservativ törvények voltak a szó legnemesb értelmében. Erôs, igen erôs dolognak kellett történni, hogy azon év,
mely e törvények alkotásával kezdôdött, forradalommal végzôdjék.
Vessünk egy futó pillanatot reájok.
Eltörölték a jobbágyságot, de a volt földesurak igényeit a nemzeti becsület védpajzsa alá helyzeték. A politikai jogok
gyakorlatát parányi censushoz, nem kiváltságolt osztályokhoz kötötték, de a néhai kiváltsá-gol-takat egyelôre

meghagyták ama jogok élvezetében, még azon esetre is, ha vagyonuk nem ütötte meg a censust…
És ha törvényhozóink ily lelkiismeretesek voltak a tulajdonjog szentségének, a jus quaesitumnak megôrzésében a
‚munkaszervezés’-nek s a socialismus egyéb ábrándjainak e napjaiban, szintoly lelkiismeretesek, mert józanok és
eszélyesek voltak a politikai organizmus mûködésének szabályozása körül; megtartották a két kamarai rendszert, sôt
a felsôházat további intézkedésig illetlenül hagyták akkor, midôn a Párisban adott példára másutt versent
kiküszübölték a paireket az országházból. A népképviselôket, sôt még a képviselôház elnökét is három évre
választották akkor, midôn másutt négy hétre új – vagy legalább megujitott elnök került ki az urnából. A
sajtótörvénybe beleirták a tetemes cautiókat, melyeknek lefizetéséhez kötötték az idôszaki lapok megjelenését akkor,
midôn másutt anathema mondatott azokra, kik ilyesminek követeléséhez jogot kivánnak adni az államnak. Hogy
mindent egy szóba foglaljak, még csak nemis cathalogizálták az embernek, a polgárnak alapjait akkor, midôn másutt
mások az “észjog dióhéjban”-féle prologusokkal vélték kizárhatni a törvényhozásból örök idôkre az absolutismust.«
De az 1848-iki törvényeknek a jelzett nagy elônyök mellett fogyatkozásaik is vannak. Azon viszonyok megoldásához
ugyanis, melyek hazánk és az örökös tartományok közt a pragmatica sanctio értelmében fennállottak, határozott
törvény által nem láttak, bár azokat korántsem tagadták, midôn ô felsége mellé egy felelôs ministert állitottak, kinek
feladata lesz befolyni azon ügyekbe, melyek hazánkat a többi örökös tartományokkal együtt közösen érdeklik. Pedig
ha valamikor, úgy most, a felelôs kormány fel-álli-tá-sakor volt szükség ezek körülirására, mert mig régi
alkotmányunkban Ausztriával a “modus vivendi” lehetséges volt az által, hogy a király a közjövedelmek körül oly
tág hatáskörrel és számadással nem kötelezett kezelési jogokkal birt: addig az 1848-iki törvények a felelôs kormányt
felállítván, az ország valamennyi közjövedelmeit az országgyûlés megszavazása és hova-for-ditásuk ellenôrzése alá
helyezték és igy az összeütközések elkerülése érdekében a közös ügyek fogalmának tisztázását, szabatos
körvonalazását egyrészrôl a pragmatica sanctio kapcsának fenntartása, másfelôl a parlamenti kormány megélhetése
szempontjából mulhatlanúl szükségessé tették.
Az 1848-iki törvények nem nyúltak be a darázsfészeknek tartott munkába, a viszonyt megoldottnak, a helyzetet
tisztázottnak, az alkotmányos lételt biztositottnak tartották azáltal, hogy a nádort a király távollétében annak “alter-
ego”-jává tették és igy egy roppant optikai csalódás következtében megállapítottnak gondolták az országnak minden
külbefolyástól, idegen nyomástól ment független kormányzatát.”118 – 130-136.
Ennyit a történelmi alkotmány múltjáról. Meddig tartott ez? 1944 március 19-én Magyarország szuverenitása,
független államisága elveszett. Ezen a napon a német birodalom hadserege vonult be az országba, az ország
alkotmányos vezetôjének akaratát kijátszva. Az idegen megszállás 1991 júniusáig tartott, amikor a másik megszálló
hatalom, a Szovjetunió hadserege kivonult. Hálás történészi feladat lehet a megszállás és önkényuralom különbözô
szakaszainak egybevetése, annak bemutatása, hogyan mélyült alávetettségünk 1944 október 15-e, a sikertelen
fegyverszünet, a háborúból való “kiugrási” kísérlet kudarca után.
“Ne feledjük, hogy a királyság intézménye azért szûnt meg, mert egy ellenséges nagyhatalom és annak kiszolgálói
1944. október 15-én erôszakos államcsínnyel megszüntették. A megszûnés tehát külsô behatás következménye. A
köztársaság 1946. február elsejei kikiáltása a de facto tények tudomásulvétele volt, ráadásul szintén külsô,
nagyhatalmi ösztönzésre, ami nem csoda, hiszen a gyôztes hatalmak már 1920-ban is egy feudális múlthoz történô
görcsös, reakcionárius ragaszkodásnak ítélték az akkori nemzetgyûlési döntést Nagy Ferenc, 1946-ban
miniszterelnök, aki, mint írja, a köztárssági államforma híve volt, így fogalmazott: voltak, akik »azzal érveltek, hogy
ne a szovjet megszállás alatt kiáltsuk ki, hanem várjuk meg, amíg a nemzet szuverenitásának birtokába jut. Mintha a
képviselôk érezték volna azt, ami késôbb bebizonyosodott, hogy a köztársaság kérdésének felvetése mögött
a kommunista párt és a Szovjet áll. (Mivel) az NKVD emberei 1946 nyarán letartóztatták és elhurcolták *gróf
Pálffy Gézát (1902–1952, Szibéria) és Lajos Ivánt, akikrôl mindenki tudta, hogy a királyság hívei, ebbôl az erôszakos
cselekménybôl következtettem, hogy a köztársasági államforma kérdésének már a felvetésében benne volt a Szovjet
keze.«
…Láttuk, hogy a tragédiát mi okozta: egy veszélyes pillanatban a józan helyzetfelismerés hiánya (háborúba
lépésünk), valamint a máséra sandító nagyhangú elégedetlenek kielégítésére kitalált zsidótörvény és az abból
következô 1944-es borzalom.
Kívánatos lenne egyre megtépázottabb nemzeti önérzetünk érdekében, ha közvélemény és tudomány egyaránt

figyelembe venné: 1920–1944 között nem csupán elhanyagolható frázis volt királyságunk intézménye, hanem egy
sajátosan magyar jogfelfogás érvényesítése az elképzelhetô legellenségesebb európai közegben.
Az alkotmányos monarchia magyar értelmezésével természetesen együtt jár a vallás és az erkölcs alkotmányos
erkölcs nélkül királyság intézménye elvileg el sem képzelhetô.” 332 – 307.
Az alkotmányos monarchia *Nemeskürty István-féle elôbbi értelmezésével a legnagyobb mértékben egyetérthetünk.
Egy új korszak kezdetét, a

teljes és korlátlan önkényuralom idôszakát jelenti a
“Magyar Népköztársaság Alkotmánya” néven ismert, 1949. augusztus 19-én egy legitimitás
nélküli “országgyûlés” által elfogadott 1949. évi XX. törvény, amely mindmáig a Magyar Köztársaság Alkotmánya,
az 1989. október 23-i, köztársaságot bevezetô alkotmánymódosítás és más módosítások szövegével együtt. Igaz,
hogy szinte az egész alkotmányszöveg kicserélôdött 1989-tôl, de az 1989-es sarkalatos módosítás is
legitimitás nélküli parlamenttôl származott.
1990. május 2-án, még idegen megszállás alatt, formailag szabad választások után alakult meg az új országgyûlés. A
jogtechnikai jogfolytonosság megmaradt az önkényuralmi rendszerrel, az alkotmányos jogfolytonosság létrejött az
1946-ban kikiáltott köztársasággal, de a történelmi alkotmány folytonossága nem állt helyre. Átmeneti,
provizórikus állapotban élünk, nemcsak alkotmányjogilag, hanem gazdaságilag, erkölcsileg,
kulturálisan is.
Az ilyen országgyûlés és politikai rendszer, nézetünk szerint átmeneti, idôleges, feltételes legitimitást, azaz
hitelességet, elfogadottságot élvez. A feltételes legitimitás mindaddig tart, amíg az állami élet kiegyensúlyozott
alkotmányos folyamata helyre nem áll, vagy meg nem hiúsul. Történeti alkotmánnyal bíró országban a
szabadságjogok tényleges érvényesülése és a társadalom alapvetô mûködôképessége fenntartása mellett a
kiegyensúlyozott alkotmányos élethez hozzátartozik a történeti alkotmány helyreállítása,
vagy a vele való végleges szakítás a népszuverenitás elve alapján.
A nem vitatott közjogi törvényesség alapján álló, mert általános, egyenlô választójoggal, titkos szavazással
létrehozott országgyûlés törvényes, de a feltételes legitimitás állapotában van azért, mert
– a választók nem ismerik a politikai értékeket, közösségi tudatuk hiányzik, ítélôképességük súlyosan torz és hiányos;
– a helyes értékítélet kialakítása valótlan és célzatos tömegtájékoztatás és befolyásolás miatt tartósan akadályt
szenved;
– az országgyûlés illegitim erôk parlamenten kívüli politikai egyezsége folytán csonka szuverenitású, az
Alkotmánybíróság törvénymegsemmisítési és burkolt törvényalkotási jogköre miatt;
– a meghatározó gazdasági, törvényhozási, alkotmányozási, politikai folyamatok jellegét és irányát sok tekintetben és
jórészt máig hatóan a hatalomátadó illegitim politikai erôk és szövetségeseik határozták meg az 1989-
es, közjogilag nem legitim ellenzékkel kötött egyezség(ek)ben.
A történelmi alkotmány, nemkülönben a lélek és erkölcs folytonosságát helyre
kell állítani. Az elsô törvényhozási feladat. A második az egész nemzeté.
A történelmi alkotmány helyeslése és egyedüli járható útként említése általános a magyar közjogi irodalom 1945
elôtti szerzôinél. Érveik velejét Deák mellett már *Szabó Béla, a jogkiterjesztés közjogi apostola, leírta az 1848-as
törvényalkotás idején:
“Mert nem levén a’ magyar nemzet fölött olly intézkedô hatalom, melly akarata nélkül a’ közélet rendét
megállapithassa, vagy megváltoztathassa: a’ magyar politikai életben ezer év óta mai napig használtatott a’ minden
idôbeni alakulhatás (Constituirung). – A’ magyar állo-da-lomnak nincs charte-ja (mitôl minket mentsen is meg a’
nemzetek istene), mellyben papirra leirva volna az országrend (Landesordnung), vagy az ország-szer-ke-zet
(Landesverfassung). Nálunk ez az életben van. Nálunk a’ nyilvánult közéletbôl vonatik le a’ szabály – a’ törvény –
mintegy utólagosan: nem pedig az elméletben álló törvény elôlegesen szabályozza a’ mikép módosulandó, és
formálandó közéletet …nálunk nagyszerû tévedés volna kivánni, hogy »a’ magyar státusélet rendje, ’s módja,

minden idôre, sôt még hosszabbra is, valamelly chartával, megállapittassék.« – Mert ez által két baj egyikébe
mulhatlanul bele sodortatnánk. Tudniillik: vagy a’ chartát minduntalan változtatnunk kellene, midôn a’ polgári élet
igényei azt a’ szabadság fogalmánál fogva megkivánnák; vagy a’ charta szilárd föntartása mellett, a’ polgári közélet
olly határok közé szorittatnák, mellyekben csak rövid idôre is, elôre nem látható körülmények miatt, kénytelenek
volnánk érezni, hogy nincs meg az, mit a’ charta megadni akart. Mindkét esetben ott volnánk, hogy azt, mint ki nem
elégitôt kellene tekintetnünk. Azért okszerûen tovább is maradnunk kell azon rendszernél: miszerint a’ minden
évbeni alakulhatás elvénél fogva, a’ polgári közélet nyilvánulását ezután is törvénynyé olly alakban tegyük,
millyenben jelenkorig – a’ mult ország-gyü-lésen is történt.
Ugy, – de ha ezt teszszük, – ezután is corpus juris-os és municipium-os nemzet maradunk.”383 – 153.
Majd késôbb: “Hazai törvénykönyvünkrôl, a’ corpus juris-ról – azt mondotta egy administrator ur, miszerint “azért
hizott meg annyira, hogy se magával ne birjon, se más hasznát ne vegye”. Bizony mondom méltóságos ur! ezen
elménczkedés illetlen ’s méltánytalan mondás, ’s ne mondjam, elbizott tudatlanság volt. Mibôl lehet a’ magyar
státusszerkezetet megtanulni? – ’s ha máshonnan megtanulhatjuk is, – ennek valóságát bebi-zo-nyit-ni: mint a’
nevetségessé tenni akarandott curpus jurisból? – Igaz, hogy egy kis exegesis kell hozzá. – Én két könyvet ismerek,
mellyekben tartalmazott igazságokon nem kétkedem; ezek a’ biblia és corpus juris. Azt, mint vallásos keresztény
ember, ezt mint a’ magyar állodalom honpolgára, kizárólagos, ’s egyedüli kalauzomul választám, természetesen illô
exegissel. ’S remélem ezekkel az élet útain nem tévedek el. Bocsánat uram, – ’s uraim a’ kitérésért! –”383 – 154.
*Bölöny József ugyanebben a szellemben fejti ki nézeteit csaknem száz évvel késôbb:
“Az alkotmányfejlôdés kérdésének helyes megítélésénél elsôsorban azt kell szem elôtt tartanunk, hogy a fejlôdés
mindig csak természetes folyamat lehet. Amint mesterségesen igyekeznek ennek irányt szabni vagy akár csak a
fejlôdés ütemét gyorsítani, már fejlesztéssel álunk szemben. A fejlesztést pedig már csak fokozati különbség
választja el a teljes vagy részleges felforgatástól.
Alkotmányfejlôdés és alkotmányfejlesztés között csaknem akkora különbség van, mint általában a történelmi és az
írott vagy charta-alkotmány között. A történelmi alkotmányoknál minden olyan reform, amely nem az alkotmány
fejlôdését tükrözi vissza, szükségképen annak felforgatását jelenti, még akkor is, ha bevallott célja az alkotmány
fejlesztése, vagy ha mindössze a fejlôdés természetes folyamatát óhajtja meggyorsítani. Az alkotmányfejlôdés
ugyanis hosszadalmas folyamat, nem máról-holnapra megy végbe, hanem a közvéleménynek fokról-fokra kialakult
felfogását és meggyôzôdését juttatja kifejezésre. Az alkotmány bármilyen módosítása csak akkor számíthat
állandóságra, ha azt a nemzet jogi meggyôzôdése kívánja. Egyik legnagyobb jogtudósunk, *Frank Ignác szerint azok
a legjobb és legerôsebb törvények, melyek már írásbafoglalásuk elôtt a szokásban mintegy élve gyökeret vertek. A
történelmi alkotmányok természetes fejlôdése ilyen lassanként meggyökeresedett jogszabályok sorozata, vagy
legalább is olyanoké, melyek szükségességérôl a köztudat már törvénybeiktatásuk elôtt meg volt gyôzôdve.
Aki tehát az alkotányreformmal az alkotmány természetes fejlôdését kívánja törvényhozási úton kifejezésre juttatni, s
nem annak erôszakolt fejlesztésére vagy más szóval: felforgatására tör, az csak olyan alkotmányjogi kérdéseket vihet
a törvényhozás elé, melyek megoldását a közfelfogás szükségesnek és idôszerûnek tartja és a megoldás irányát is már
elôre látja. Vagy amint néhai *Puky Endre jutott más úton ugyanerre az eredményre a közigazgatási bíróság 1941. I.
13-i teljes ülésén tartott utolsó évnyitó beszédében: “Alkotmányváltoztatásnál a beavatkozásnak az egészséges
fejlôdés akadályai elhárításán túl nem szabad terjednie.”
A másik lényeges szempont ennek a kérdésnek a megítélésénél, hogy a fejlôdés fogalmilag mindig csak
elôrehaladást jelenthet. Az alkotmány történelmi fejlôdése során túlhaladott jogintézmények felujítására irányuló
kísérlet sohasem fejezhet ki természetes folyamatot.”88 – II.8-9.
Mi a teendô a jelen viszonyai mellett?

Térjünk vissza a Corpus Juris-hoz? Igen! A szabadon választott országgyûlés törvényeinek ott a
helye. A történelmi alkotmány visszatérését azonban nem elegendô kinyilatkoztatni. Az ötven éves
megszakítás törést jelent a közjogi szokásokban, a nem legitim szervezetektôl származó létezô, most ható,
évtizedeken át életviszonyok tömegét alakító szabályok visszamenôlegesen, azaz életviszonyok tömegére hatóan
érvényesen nem változtathatók meg.

Ideillenek *Deák szavai az országbírói értekezlet 1861. február 25-én tartott ülésén, “régi törvényeink
visszaállításáról”.
“Az 1848-dik évi törvények hazánk institutióinak új alakot adtak; más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok
alkotásában alapul szolgált, s ezen uj alak teljesen és tökéletesen demokratián alapul. A közbejött események
meggátolták a részletes kifejlôdést. Következett a szomorú emlékû 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk
rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1848-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha
minden, mi ekképen támadott, gyûlöletes lôn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna
máskép, gyûlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt.
De a 12 év folytán az absolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek,
miket mellôzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik felett csak a legnagyobb óvatossággal lehet rendelkezni.
Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kivánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyûlésileg
alkotott régi törvények lépjenek ismét életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta, hogy a
magánjogviszonyok megzavartassanak, vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon.
Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a fôszabály az, hogy a
magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.” Hozzátehetjük: aránytalanul,
célszerûtlenül, a közösségi érdekekkel ellentétesen.117 – 161-162.
Ugyanakkor a közösség értékrendje jóról-rosszról, célszerûrôl-célszerûtlenrôl, igazságról-igazságtalanságról, a jó
célszerûségérôl és az igazság hasznosságáról, az anyagi javak és erkölcsi értékek jelentôségérôl és szerepérôl
tragikusan változott meg.
Ezért törvényekkel kapcsolódhatunk a történelmi közjoghoz, olyan magatartási szabályokkal, amelyek szervesen
kapcsolódnak a régi joghoz, ugyanakkor eligazítanak a jelen legszükségesebb közjogi teendôit illetôen.
Közjogunk az 1741. évi 8. törvénycikk óta nevesítve, azelôtt értelemszerûen ismerte a “sarkalatos” jelentôségû, súlyú
törvények fogalmát. Ekkor szól a törvény az ország “Sarkalatos Jogairól” (jura cardinalia), s ez-idôtôl találkozunk
ún. alaptörvényekkel (jura fundamentalia), mint a sarkalatos jogok biztosítékaival. Szokás a sarkalatos törvényekrôl
mint megváltoztathatatlan feudális jogokról rosszalló értelemben szólni, különösen a XIX. század jogfolytonosságot
és ezeréves alkotmányt hangoztató konzervatívjaival szemben. Mindazonáltal hiba volna a fürdôvízzel együtt a
gyereket is kiöntve szakítani a jogfolytonosság, ezeréves alkotmány és sarkalatos jogok fogalmával. Sarkalatos
törvények a legfontosabb jogokat szavatoló, ezért alkotmányos jellegû alaptörvények, mint a történelmi alkotmány
részei. *Szabó Bélát olvasva láttuk, hogyan tért vissza a XIX. század közjogtudománya a hagyományos
alkotmányhoz, a XVIII. század végének alkotmánylevéllel kísérletezô politikusai és tudósai, *Martinovics, *Hajnó-
czy, *Berzeviczy után. Az alkotmánylevél megjelenése 1919-ben, majd 1949-ben az ország súlyos
szerencsétlenségét és romlását jelezte, csakúgy, mint a vérrel megszentelt Kossuth-címer.
Hajnóczy alaptörvénynek tekinti a Hármaskönyv primae nonusát a nemesi szabadság biztosítékairól és az azt
megerôsítô 1736-os törvényt. A “De comitiis” c. mûvében Hajnóczy alaptörvényeknek tekinti azokat, “amelyek a
nemzet jogait általánosságban meghatározzák, a törvényhozó és végrehajtó hatalom között a határvonalat
meghúzzák, ingó vagy ingatlan tulajdon szerzésének, valamint a megsértett jogrend helyreállításának módját
megmutatják, a bûncselekmények büntetését megállapítják, az államigazgatás költségeit, a külsô biztonság s a belsô
nyugalom biztosításának rendjét meghatározzák, mindezeknek azonban csak a belsô és legfontosabb alapjait
szövegezik meg.”291,44 (sic!)
Hajnóczy mondatai az alaptörvényekrôl máig szólóan határozták meg a közjog gerincét.
*Kovács István akadémikus 1988-ban elismeri a rendi alkotmányosság eredeti értékét, amikor arról ír, hogy létrejött
“Magyarországon egy sajátos rendi alkotmányosság, mely az országgyûlés és az államszervezet feudális jellegének
érintetlenül hagyása mellett az országgyûlés számára mindazokat az alkotmányos garanciákat igényelte, amelyeket a
felvilágosodás politikai irodalma elsôsorban a polgárság érdekeinek szolgálatában, a polgárság képviselôibôl álló
törvényhozó szervek számára munkált ki (vagy elevenített fel, az abszolút hatalommal kormányzó uralkodók által
felszámolt rendi képviselet intézményekre utalással). Ezáltal a felvilágosodás által népszerûsített és ebben az idôben

már a francia forradalom deklarációjában is tükrözôdô alkotmányos elvek Magyarországon kettôs arculatot kaptak:
védelmezték a rendi kiváltságok retrográd rendszerét, egyben kifejezték a nemzeti függetlenségi jogi biztosítékait.”118
*Széchenyi postumus munkájában az ôsszerzôdést, az Aranybullát, a koronázási esküt, a hitlevelet, a bécsi és linzi
békét, a Pragmatica Sanctiót, 1791-es közjogi törvényeket és a vallásszabadságról és nyelvrôl szóló késôbbi
törvényeket sorolja a sarkalatos törvények közé.397
*Toldy Ferenc hasonló összeállítást közöl. “A Magyar Birodalom Alaptörvényei” címû 1861-ben megjelent
gyûjteményében.420
Ezek jelentették a történelmi magyar alkotmányt.
Meggyôzôdésünk, hogy a történelmi közjog és jelen mostoha viszonyaink között sarkalatos (alap) törvényekkel
teremthetjük meg a szerves kapcsolatokat. A sarkalatos törvények a közjog egy-egy területét ölelnék fel, mint az
alapvetô jogok és szabadságok, az államforma (országgyûlés – államfô – kormány viszonya és hatásköre), az
igazságszolgáltatás (bíróság, ügyészség), az önkormányzatok, a tulajdonviszonyok (gazdasági-, pénzviszonyok),
alapvetô intézmények (második országgyûlési kamara, közigazgatási bíróság, alkotmánybíróság, mint az
országgyûlés csonka szuverenitásának tényezôje), létrehozása vagy megszüntetése és más alapvetô kérdések akár oly
módon is, hogy meglévô törvényeket sorolnánk a sarkalatos törvények közé.
*Tölgyessy Péter véleménye szerint:
“A politikai fordulatot, a társadalmi rendszerváltást, ha az valóban bekövetkezik, nem elôzheti meg, hanem csak
követheti az új alkotmány megalkotása”, amint ezt 1989 júniusában írta. Ô végsôsoron az alkotmánylevél (charta)
helyeslôje, mint szinte mindenki a jelen jogászi közvéleményében. Ugyanakkor a Szabad Demokraták Szövetsége
képviseletében írott cikkében mégis ezt mondja:
“A demokratikus jogállam megteremtése valószínûleg nem egy egyszeri, heroikus alkotmányozó aktus, hanem egy
viszonylag hosszabb folyamat eredménye lehet, aminek nem a kezdete, hanem feltehetôleg csak a betetôzése lesz a
valóban új, immár nem posztsztálinista alaptörvény megalkotása.
A magyarság közjogi gondolkodásában sohasem volt kitüntetett szerepe egyetlen kartális alaptörvénynek. Ellenben
az országlakosok kölcsönviszonyait nálunk már igen korán nem csupán a nyers érdek és hatalom uralta, hanem
valami szokásszerûség, majd utóbb bizonyos intézményesség is kormányozta. A nyugat-európai államokkal
egyidejûleg Magyarországon már a XVII. század elején a király hatalmát korlátozó, illetôleg a rendek jogait
szavatoló »alaptörvényeket« állítanak az ország közjogának középpontjába. A rendi »alkotmányosság« úgynevezett
sarkalatos törvényekben lefektetett igényei és rendszabályai kiinduló pontját adták a modern magyar alkotmányosság
kiformálódásának. Az 1848-as, illetve 67-es törvények megteremtették a kor színvonalán álló alkotmányos
berendezkedés alapjait, viszont a kiegyezés kompromisszuma a sarkalatos törvényeken nyugvó közjogi rendszert
nem váltotta fel egyelten alkotmánytörvénnyel. Félô, hogy az alkotmányos törvények sokasága az “álmennyezet”
szerepére kárhozatja a tervezett alaptörvényt. Mindezért úgy vélem, közjogi hagyományainknak megfelelôen
helyesebb volna a demokratikus átmenet idôszakában nem egy lezárt “évtizedre szóló” alkotmányban, hanem inkább
a mindenkori szükségletekhez, politikai erôviszonyokhoz jobban igazítható sarkalatos törvényekben
gondolkodnunk.”429 – 18-21.
Az errôl szóló irodalom nagy többsége – legutóbb *Szabó József – egyetért abban, hogy a törvények között nem
célszerû egyszerû és minôsített többség elôírásával különbséget tenni.
“Átvettük és tiszteletben tartjuk az utolsó marxista kormánynak azt az elgondolását is, hogy ezentúl kétféle
törvényünk legyen. A magasabb az alkotmányban rögzített törvény, az alacsonyabb a közönséges. Ezzel a törvények
utóbbi kategóriája leértékelôdik, a régi kormány- vagy kormányfôi rendeletek szerepét veszi át, míg az
alkotmánytörvények, melyek megváltoztatásához kétharmados parlamenti többségre van szükség, alig változtathatók,
mert a legtöbb párt vagy koalíció nem képes ekkora támogatást megszerezni.”385 – 155.
E törvényeknek jó elôkészítéssel, a szabályozás szükségességének a közjogi elôzményekhez és a kor megérlelt

követelményeihez való igazodásával, pontosan elôírt feltételek szerint megszerkesztett hatástanulmányo-kon kell
alapulniok.
Noha nem alkotmánylevelekrôl van szó, mégis célszerû az ilyen törvényalkotás megerôsítése alkotmányozó
nemzetgyûlés, valamint népszavazás által. A sarkalatos törvények alapelveirôl szóló törvényt, vagy annak
kérdésekbe foglalt kivonatát lenne célszerû népszavazásra bocsátani. Bár nem új alkotmány elfogadásáról van szó, a
szabályozás (államformára és alkotmányos jogfolytonosságra kiterjedô) jellege népi megerôsítést igényel.
A törvényalkotásra általában korlátozás nélkül jogosult országgyûlés, miként azt az újabb szerzôk (lásd Samu Mihály
és mások cikkeit) kifejtik, nem lehet elfogulatlan jó és végleges bírája egy olyan törvénycsomagnak, amely saját
szerepét, hatáskörét is meghatározza. Ezért az alkotmányozó nemzetgyûlés és népszavazás elvileg nélkülözhetetlen.
Amikor ebben a fejezetben történeti alkotmányról, sarkalatos törvényekrôl és jogfolytonosságról írtunk, akkor a
Szent Korona tanához való visszatérésrôl, a vele történô egyesülésrôl, a tan és
a történelem szükségképpeni találkozásának feltételeirôl szóltunk. Ezen
visszatérés és egymás-ra-ta-lálás Magyarország sorsának nagy kérdése.
VI. *
Összegezés
(Következtetések és teendôk)*
A Szent Korona tanának tanulmányozása megerôsített bennünket abban, hogy most is érvényes,
mérhetetlen mélységû jogi és erkölcsi, a nemzeti sorsot kifejezô, jelképezô
tanítás, rendszer, elmélet, sorsmagyarázat van a kezünkben. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, meg
tudjuk-e szólítani.
Meghatározása lehetetlen és szükségtelen. “Lényegében nem tartoznak oda a nevek, a terminológia. Ugyanezek
egyhelyütt kongó szólamok, másutt mélységes tartalom kifejezôi. A Szent Korona, mint az állam megjelölése, a
Szent Korona tagsága, a Szent Korona országai, javai, jövedelmei, a hozzájuk fûzött gondolatkört sem ki nem
merítik, sem meg nem jelölik, sem ahhoz olyképpen nem tapadnak, hogy használatuk elejtése bizonyos
vonatkozásban az eszme csorbulását, vagy feloldását jelentené”.318 – 29-30.
Ezért nincs értelme a Szent Korona tan meghatározásokba szorításának, hiszen ezáltal csorbulást, jelentésváltozást
idéznénk elô.
Ez nem jelenti azt, hogy – noha nem jogtétel – közjogi értelme ne lenne határozott és félremagyarázhatatlan. A Tan-
tól távol áll minden kétértelmûség. Ugyanakkor jogszabályban való kifejtése lehetetlen.
Maga a magyar alkotmánytörténet, mint történelmünk gerince, mutatja fel valóságosan és jelképesen a krónikákban,
törvénykönyvekben és másutt, a hatalomátruházás (ôsszerzôdés, királykoronázások, mint királyválasztások), a
hatalommegosztás, a jogkiterjesztés, a Szent Koronában benne lévô nemzeti szuverenitás (amelyet késôbb
népszuverenitásként emlegettek a jogkiterjesztés 1848-iki törvényei szellemében), a törvénysértés jogot nem alapít
(amint azt az alkotmányos szabadságok megerôsödése mutatja minden önkényuralmi idôszak és annak megtagadása
után), és az alkotmányos jogfolytonosság elvének mûködését és érvényesülését.
A Szent Korona minden hozzá hû tagját védelmében részesíti, nem ismerve nyelvi,
vallási, etnikai megkülönböztetést. Teszi ezt nem vakon, hanem tagjai jólétének, a közösség virágzásának érdekében,
nem engedve, hogy az egyenlôség bármely tagjának vagy csoportjának rovására érvényesüljön. A szervesség elvébôl
következôen a közösség kiegyensúlyozott létezését jelenti. Ezért nem engedi az együttélés felforgatását, a közösségi
értékek csorbítását, így a közösség jellegét meghatározó magyar kultúra szerepének célzatos korlátozását és
eljelentéktelenítését, a keresztény erkölcsi és történelmi felfogás rangvesztését. Nem engedi azért sem, mert
egyenlôségelvûsége nem öncélú, hanem a hagyományos értékekben (és velük együtt) való közösségi létezés eszköze.
A hatalom megosztott gyakorlásának alapelveként való elôírásával kizárja az önkényuralmi hatalomgyakorlást, amint

a hatalom erôszakos megszerzését vagy birtoklását is.

A Szent Korona tana kizárja az önkényuralmat és a kisebbségek elnyomását. Biztosítja a
történelmi magyar önkormányzati elv érvényesülését, azaz szavatolja a demokratikus hatalomgyakorlást és a
népcsoportok egyen-jogúságát. A Tan a történelmi magyar alkotmányfejlôdésnek Ma-gyar-ország Szent Koronája
elvont fogalmában és a hozzá kapcsolódó közjogi intézményekben megérlelôdött összegezô, a történelmi-közjogi
(írott jogi és szokásjogi) folyamatokban ill. ezek jogirodalmi feldolgozásaiban kifejezôdô alapvetése, amelynek nincs
normaszövegszerû meghatározása.
A Szent Korona, mint az állami fôhatalom jelképe és alanya, mint elvonatkoztatás nem azonos a Szent Koronával,
mint tárggyal, de nem is szakítható el tôle. A Szent Koronában egyesül hagyományos felfogás szerint a mindenkori
államfô és a magyar nemzet. Helyesebb azt mondanunk, hogy benne, mint a magyar nemzet jelképében egyesül a
nemzet két alkotmányjogi tényezôje, a nemzet többsége és az államfô. Ennek megjelenési módja az az országgyûlés,
amelynek hatásköre nem csonkítható a Szent Korona és a hatalommegosztás elvének sérelme nélkül. A
hatáskörcsorbítás intézményes példája az Alkotmánybíróság, amely “a parlamenti kormányformába nem illeszthetô
be, mert a parlament fölé rendelt ilyenfajta bíróság a hatalmak megosztásának elvét megsértve – pedig ez a polgári
rend kialakulásának, illetve megmaradásának egyik alapfeltétele – a törvényhozás hatalmát fogja bitorolni, bár nem
is a nép közvetlen választottja, és a negyvenéves elnyomatás után bíráinak jogi képesítése, különösen az
alkotmányjog vonatkozásában több, mint kétes. Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy kilenc embert
mennyivel könnyebb döntéseiben befolyásolni, mint több száz parlamenti képviselôt. S mi több, az alkotmánybírák
elsô csoportját maga a volt állampárt nevezte ki.”385 – 155.
A Szent Korona egyesíti és jelképezi az alkotmányos közhatalom egészét, a

törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat és annak megosztását visszavezetve az államfô és a nemzet többi tagjai
közötti hatalommegosztásra (választási, kinevezési és jelölési rendszer által).
A Szent Korona tagjai a magyar állampolgárok és a Szent Korona tagok nem magyar állampolgár leszármazottai
bizonyos feltételekkel (a magyar kultúrnemzethez tartozás vagy a Szent Korona iránti hûség más módon való
kinyilvánítása által).
A magyar nemzet közjogi fogalma a fenti értelemben vett Szent Korona tagok
összességét fejezi ki. A nemzetállam magyar értelme a közjogi nemzet államát jelenti, amelynek alapítója és
jellegének meghatározó eleme a magyar nép, de amelyben a hatalom része, “államalkotó” minden más, történelmileg
együttélô, közjogilag elismert népcsoport. Ez a sajátos kulturális-etnikai összetétel, benne a magyar kultúra
meghatározó arányával és szerepével, kap védelmet a Szent Korona által, mint annak teste.
A magyar állam nemzetállam, mert a közjogi nemzet állama, de nem “nemzeti” állam, mert
nem célja az alapító és állam jellegét adó nép uralmának más népcsoportok célzott beolvasztásával való teljessé
tétele. Amint *Kmety a század elején írta még a magyar dominancia jegyében, “A magyar faj ingeniumával
(tehetségével, alkotó szellemével – Z. Zs.) alkotott alkotmányosságban az idôk folyamán a faji uralom színezet is
elenyész, s a politikai nemzet már kora századokban megszûnik ethno-graphikus fogalom lenni: a ’hungarus’ névvel
büszkén nevezi magát nemcsak a faj magyar, hanem a magyar szabadság minden részese”, nos ez mutatis mutandis a
magyar nemzetállam alapelve korunkban: nemzeti és állampolgári egyenjogúság a politikai szabadság teljessége a
társadalom kulturális jellegének, a magyar nyelv és kultúra szerepének tisztelet-ben-tar-tá-sával. A Tan nem tûri a
népcsoportok vetélkedését, egyéneik és csoportjaik oltalmazása által követelve meg a társadalmi békét, aminek
feltétele a kisebbség és a többség egyenlô jogvédelme.
A Szent Korona az állami fôhatalommal járó ismérvek és jogosítványok összességével bír, s mint ilyen
megtestesíti az ország területét és szabadságát mind valóságosan, azaz jelenvalóságában, mind
virtuálisan, azaz történelmileg. Megtestesíti az ország önkormányzati rendszerét, területét és tagjait egyaránt, úgy,
hogy a terület és tagság egymással szorosan összefügg, elszakíthatatlan. “Hungaria semper libera”, Magyarország
örök szabadsága törvényeink visszatérô fordulata. “E libertas belül az alkotmányos vagy politikai szabadságot, kifelé
az állami függetlenséget, a magyar állam szuverenitását jelentette.”247. – XI.
Szót kell ejtenünk a Szent Korona fôtulajdonjogáról is (radix omnium possessionum), amelyrôl általános vélemény,

hogy az Ôsiség, azaz a visszaháramlás lehetôségének megszûnésével 1848-ban hatályon kívül került. Szabó Béla
elmélete szerint az egyetemes magyar földtulajdonjog a Szent Koronát illeti úgy, hogy
másoknak csak birtokjoga, de nem tulajdonjoga lehet. Így a Szent Korona tulajdonával a magyar állam
rendelkezhetik a birtokossal szemben,383 – 72-83. bár Szabó ezt már nem mondja ki. “Nem veszi észre, hogy
elméletével az államszocializmusnak nyit teret.” 128 – 307.
Mivel minden földtulajdon a Szent Koronától származik és rá visszavezethetô, s más örökös híján az állam örököl,
az állam alkotmányos joga a nem magyar állampolgároknak vagy jogi
személyeknek való közvetlen vagy közvetett föld elidegenítés, ezzel a Szent
Korona érdekkörébôl való földkivonás megtiltása.
Végül jelképes, de egyben valóságos biztosíték az, hogy a magyar állam országgyûlésének, végrehajtó és bírói
hatalmának tagjai a magyar Szent Koronára tesznek esküt, a közhatalmat a magyar Szent Korona nevében
gyakorolják, és a Szent Korona nevében vonhatók felelôsségre.
A Szent Korona tagjait megilleti a közös test vérkeringésében való részvétel lehetôsége és joga, akár állampolgárság
és választójog, akár a magyar országgyûlés felsôházának soraiban népcsoport, azaz szervezeti képviselet, akár más
lehetséges, hasznos és célszerû módon.
A Szent Korona sérthetetlensége jegyében, az önálló nemzetstratégia szerint, annak szellemében kell cselekednie a
Szent Korona testét képviselô magyar államnak a Szentkoronatagság-törzsének, a magyar kultúrnem-zet-nek, a
Kárpát-medence primus intes pares-ének megerôsítése, a Du-na-völgy valamennyi népe érdekében.
“Közép-Európa háromnegyed évszázada alatt bizonyossá vált, hogy a soknemzetiségû Osztrák–Magyar Monarchia
helyére nemzetközi kényszerrel odaállított utódállamok sora, a sok többnemzetiségû ország a nemzetközi feszültség
és a kisebbségi sorba taszított népcsoportok pusztulásának pusztító tüneteit mutatja.
Közép-Európa sorsát jelképezi a szétszakított magyar közösség helyzete, nyolc országban való
széttagolása szülôföldjén, a magyar állam területének csaknem egyharmadra, lakosságának felére csökkentése, a
magyar nép soha nem sejtett szellemi-erkölcsi-gazdasági-biológiai pusztulása.
A magyar kérdés tehát Közép-Európa sorskérdése, az európai béke és biztonság kérdése,
olyan puskaporos hordó, amelynek gyújtózsinórját el kell oltani, még a robbanás elôtt.
Aki azt hiszi, hogy a magyar tragádia, az elszenvedett valóban páratlanul igazságtalan békekötések puszta tényének
megismerése felkelti a világ bûntudatát, és jóvátételre, pusztán erkölcsi indítékok alapján cselekvésre készteti a
bûnös és erkölcstelen békék bábáit, az mélységesen téved. Látjuk, hogy hasonló erejû és érdekû hatalmak, nem a
morális felháborodás, hanem a hatalmi érdekek azonossága alapján segítettek bennünket. Ezért nem kapunk
segítséget a mille-cen-te-ná-riu-mi évfordulón felötlô segélykérô terveinkhez. Nem látható olyan érdek
és akkora erô a világpolitikában, amilyenre és amekkorára szükségünk lenne.
Ez a helyzet nem maradhat így!
Mit tegyünk? Mi a magyar kérdés stratégiája a huszadik század végén?
I. A magyar kérdést, mint közép-európai kérdést, mint a nemzetközi béke és biztonság kérdését és mint egy nemzet
tragédiáját – így együtt – európai kérdéssé kell tennünk. Hazánk geopolitikai helyzete, népünk hagyományai és
kultúrája nélkülözhetetlenné tesz bennünket a térségben, mint országépítô, mint Európa sorsában illetékes, tenni tudó
országot és népet. Hinnünk kell igazságunkban, s mikor hiszünk és hitet mutatunk, ezzel meg kell gyôznünk a világ
sorsformáló erôit. A nagyhatalmak sem nyerhetôk meg, ha mi nem hiszünk magunkban, s ha hiszünk, másokat is
megnyerhetünk, nem csak a nagyhatalmakat.
A magyar ügy igazsága nyilvánvalóvá, kézenfekvôvé teendô. El kell érnünk, hogy senki ne kapja fel a
fejét Magyarországon tudatlanul vagy ellenszenvvel, ha Trianont vagy a határon túli magyarokat emlegetik.
A magyar ügyet mindennapossá kell tennünk. Le kell vennünk az ünnepi megemlékezések szónokainak dobogójáról.
Sajtóban, rádióban, te-le-ví-zió-ban, elôadótermekben, mûvészetben és mindenekelôtt az iskolában és a templomban

a mindennapi kenyérrel emlegessük együtt.

A magyar ügyet égetôen idôszerûvé kell tennünk. Mindennapi gondjaink, gazdasági, erkölcsi, politikai feladataink
megoldása, vitatása során meg kell találnunk a szolidaritás, az egyetemes népi létezés nézôpontjait, megoldási
módjait. Le kell vetni a lélektani béklyókat.
Szakítanunk kell azzal a téveszmével, hogy a kis, csonka Magyarország egyedül boldogul, hogy a határon túlra
szakadt nemzetrészek nélkül könnyebb, vagy, hogy egyáltalán lehetséges nélkülük az állami-nemzeti létezés. Csonka
Magyarország elveszett az elszakított nemzetrészek nélkül, képtelen betölteni az egész
magyarságot terhelô dunavölgyi hivatást, nem tudja ellátni a gazdasági-kulturális kovász, a térség mozgatójának, a
nélkülözhetetlen egyeztetônek, közvetítônek, szervezônek, ha kell vezetônek és a térség megmentôjének a szerepét, a
történelmi magyar szerepet. Nem tudja mindezt ellátni egyedül, mert csak része az egésznek, mert népi ereje, hite,
erkölcse és gazdasága kevés.
Az egész magyarságot megtagadó magyarság, az egész Magyarországot megtagadó Magyarország pusztulásra
ítéltetik. A magyar nép együtt emelkedik fel, vagy együtt pusztul el. Aki a nép kisebb-nagyobb
hányadát feláldozza egy vélt túlélés vagy továbbélés reményében, legyen szó határon belüli vagy azon túlra szakadt
nemzetrészekrôl, a megmenteni vélt részét is halálra ítéli, magát kitéve a közösség megvetésénak.
Vessük el a csonka magyar szemléletet, a “kis Magyarország” lélektani csapdáját. Éppen most, amikor a csonka
ország pusztul, sorvad, gazdasági ereje, népességszáma és erkölcse hanyatlik? Éppen most kell még nagy
magyar személet is, amikor magán sem tud segíteni a fogyó ország? Igen, éppen most és éppen ezért.
Ahogyan egyesek irracionálisnak látják egy nyomorgó szegényember sok gyermeket vállaló magatartását, úgy tûnhet
ennek egy szegény kis ország még szegényebb testvéreiért kiterjesztett karja. Pedig mindkét esetben a
megmaradásról van szó.
Hová vezettek az elmúlt évtizedek mérsékelt, “realista” lépései, a “racionális” politika lépései? A legképtelenebb,
legirracionálisabb, a legeslegrosszabb eredményhez. A térségben a magyar nép rendült meg legjobban közösségi
tudatában, veszélyérzetében, védekezési képességében.
Ezért tûzzük ki célként a jó, az értékes, a racionális stratégiai eredményt, – megfordítva az elôbbi logikát. Racionális
és értékes eredményeket rövidebb távon, elsô látásra nem mindig racionális döntések sorozata után. A
“helyzetkövetô, a racionális” nemzetellenes politika irracionálisan rossz, káros és pusztító eredményeit cseréljük fel a
helyzetteremtô, a dolgok mélyebb, nem mindig tudatos viszonylatait, a nemzeti tudatban éltetô, veszélyelhárító
tartalmait ésszerû megfontolásokkal egyesítô nemzetpolitika racionális, hasznos és értékes, mert közösségvédô,
teremtô eredményeire.
II. A közösséget tudásban és érzésben kell megerôsíteni. Tudásközpontú nemzeteszményre van
szükségünk, egészséges közösségi érzésekkel.
Össze kell gyüjtenünk és kezelhetôvé kell tennünk a tudást. Meg kell állapítani a sok országban élô
magyar nép elhelyezkedésére, népességszámára, kultúrájára, vallására, mûvészetére, politikai, közjogi és gazdasági
helyzetére jellemzô adatokat, lehetôleg az idegen állam szerveinek, sta-tisz-ti--káinak kiiktatásával.
Ebbôl a célból kérdéstípusokat és típusokon belül sorozatokat kell kialakítani az egységes kezelhetôség érdekében. E
kérdésekre a magyar szervezetektôl, lelkészektôl, tanult emberektôl és másoktól kell választ kérni. A magyar nép
teljes anyagi és szellemi állapotára kiterjedô kérdések a létezô, volt és leendô iskolák, a létezô, volt és leendô kultúra,
lélekszám, föld, egyesület, levéltár, vallás, politikai szervezet jellemzôitôl az együttélô népekre jellemzô
tudásanyagig terjedhetnek.
A megszerzett ismereteket rendszerezni kell, és kezelhetô, bármikor megjeleníthetô, elôhívható
állapotba kell hozni a kor informatikai csúcstechnológiájának és ismereteinek
felhasználásával. E tevékenység jelentôs része a már meglévô ismeretek tömörítésével, rendszerzésével,
logikai összefüggéseinek feltárásával történhet, míg a másik része az új ismeretek gyûjtése és rendszerezése.
A munka nem nélkülözheti a szilárd értékelvûség eligazító szerepét, a közös szellemi-erkölcsi értékeket és eljárási
módokat azonos elvonatkoztatási szinten, a nemzetpolitikai gyakorlatban alkalmazható módon összefoglaló nemzeti
charta formájában megjelenítve. E nemzeti minimum vezérli az ismeretanyag gyûjtését egyfelôl, másfelôl pedig
éppen az összegyûlt és elemzett tudásanyag segítségével újítható meg. Végül: a feldolgozott és rendszerbe foglalt,

állandóan megújított nemzeti ismeretanyag (személyi, anyagi, szellemi kataszter) alapján készítendô el a
feladatjegyzék. Megállapítandó: kinek, mit kell tenni a magyar nép személyi, anyagi és szellemi megmaradása,
fejlôdése, az együttélô népek hasznos és békés együttélése érdekében, példát nyújtva, kulcsot adva az igazi közép-
európai békéhez.
III. A nemzeti kataszter és annak elemzése szolgál alapul a teendôk jegyzékének kimunkálásához, abból
kiindulva, hogy a magyar kérdés Közép-Európa kérdése, megoldási módja a magyarság Európája, a nemzetek
Európája.
Ezért magyar rendezési javaslatra van szükség.
A javaslat képviselôje és elôterjesztôje a magyar állam. A javaslat a jelentôs részben társadalmi úton szerzett és
elemzett tényekbôl következik. A javaslat tételeit az egész magyar nemzet képviselôinek kell kimunkálniuk egy
magyar nemzetgyûlés vagy országgyûlési második kamara (felsôház) minden magyar közösséget képviselô
tanácskozása alapján, vagy más módon.
A javaslatot tehát legitim (elismert és hiteles képviseletre jogosult) összmagyar Fórumnak kell elfogadnia.
A társadalmi ismeretszerzés és elemzés állami költségvetésbôl támogatandó. Ennek lehetséges szervezete egy
társadalmi szervezet, amely személyileg, szervezetileg és anyagilag (szavatolt
költségvetési részesedéssel) alkalmassá tehetô e nagy nemzetpolitikai feladatra.
A magyar rendezési javaslat felöleli a Kárpát-medence területén – a történelmi magyar területeken – élô magyar
népcsoportok közjogi, politikai, kulturális és gazdasági viszonyaival kapcsolatos teendôk tételes felsorolását
(csomagterv) és a végrehajtás kívánatos idôrendjét (idôrend).
A csomagtervet és idôrendet magában foglaló intézkedési terv alapját a részletesen kimunkálandó magyar
önrendelkezési alapelvek jelentik.
Az önrendelkezési alapelvek gerincét a következô tételek alkotják:
– az önrendelkezés joga minden népet, így a magyar nép egészét és nemzeti közösségeit egyaránt megilleti;
– a magyar nép önrendelkezését minden jogilag lehetséges módon, így közigazgatási-területi és más önkormányzatok
útján és népszavazással gyakorolja (a Kárpát-medencei autonómia terv kimunkálásánál a nemzetközi példákat
figyelembe kell venni, mint amilyen a “Dél-Tiroli” rendezés, vagy az Aland Szigetek önkormányzata);
– a határokon túlra szakadt nemzetrésznek természetes joga az anyanemzettel
való egyesülés, a nemzetek egysége és oszthatatlansága elvének megfelelôen;
– a magyar közösségek a nemzetközi béke és biztonság iránt érzett felelôsségük alapján önmérsékletet tanusítanak
önrendelkezési joguk gyakorlása során, ha népi-nemzeti fejlôdésük közjogi, kulturális és gazdasági feltételeit
nemzetközileg elismert és szavatolt szerzôdésekben biztosítják, feltéve, hogy e feltételek ténylegesen érvényesülnek;
– Magyarország, mint anyaország, amelynek létezése az egész magyar nemzet létezésétôl függ, jogosult és köteles a
más államok területén élô magyar közösségek nemzetközi jog által szavatolt jogainak képviseletére mindaddig, amíg
e közösségek meg nem vonják e jogosítványt (garantáló hatalom).
IV. Magyarország mindent tegyen meg a magyar intézkedési terv egyeztetésére, elfogadtatására az utódállamokkal és
a nemzetek közösségével. Amennyiben e törekvései bizonyítottan a leggondosabb eljárással sem vezetnek
eredményre záros határidôn belül, érvényesíteni kell az önrendelkezési jogok teljességét. Ebben az esetben nyíltan fel
kell vetni a határok megváltoztatásának igényét.
Kérdezheti valaki: a magyar nép testi-szellemi nyomorában, emlékezet-ki-hagyásos, múltjavesztett állapotában,
amikor a magyar történelem és Szentkorona-eszme fényévnyi távolságra van megtiport magyar társadalmunktól,
szabad-e, érdemes-e elérhetetlennek látszó eszméket kergetni. Hitünk szerint: szabad és érdemes.
Errôl gyôznek meg *Prohászka Lajos kissé emelkedett, filozofikus, *Babits Mihály valósághoz kötôdôbb és *Deák
Ferenc közjogi retorikájú, érzelmet és gyakorlatiasságot sugárzó szavai:
“Corpus sacrae coronae. Több ez, mint puszta szervezô alkotmányjogi fogalom, mint állami létünk alapelve, ahogy
fôként Werbôczy megformulázása alapján szoktuk tekinteni. Az egész magyarságnak egységes, élô

összeforradása ez egy olyan jelképes erôben, amelyet úgyszólván önmaga fölé

emelt, hogy soha ki ne szakadhasson belôle, valóban objektivált, tárgyiasított, hogy megkösse
magát vele. Az örök magyarság jelképe ez; a honi földre borulás, hit az örökké megtépett, örökké megcsonkított
corpusnak végül mégis diadalmas helyreállítódásában.”355 – 160.
“A magyar ebben a változó viliágban “posztulál” valami állandóságot. Elsôsorban már országának állandóságát. Ez a
“szent korona területe”, egységes és változhatatlan, ezer esztendô óta. Más nemzetek növelhetik, vagy elveszthetik
birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem
tanusága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei elôbb-utóbb újból
összenôttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes
és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ô szemében
nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.
Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe
és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik,
kormányozhatnak nélküle, vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt
akkor is élônek és érvényesnek fogja tekinteni.”18 – 70.
“T. Ház! (Éljenzés és taps.) Nehéz idôk, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén állott nemzetünk.
De az isteni gondviselés, midôn egyrészrôl annyi szenvedéssel sújtott, másrészrôl erôt ébresztett keblünkben, hogy el
ne csüggedjünk és a veszélyben forgó hazát még forróbban szeressük. Adja Isten, hogy tanultunk
légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kik egyek voltunk szenvedésben, egyek legyünk
mûködéseinkben is. (Helyeslés.) …Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, mit tôlünk hatalommal elvettek,
hanem egy másikat, újat, idegenszerût… De nekünk adott alkotmány nem kell (Általános helyeslés);
mi visszaköveteljük ôsi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerzôdések
által állapíttatott meg s a nemzet életébôl fejlett ki; azon alkotmányt, melyet idônkint a kor kivánatihoz mi magunk
alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok
szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerzôdések szentsége, ellenünk az anyagi erô.
Ennyi baj és veszély között kettôre lesz fôként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az
engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít,
egyaránt bûn volna a nemzet ellen.”117 – 169-170.
Záró szavak
Magyarország Szent Koronájának eszméje a magyar társadalom történetileg
kialakult közjogi-politikai értékeinek megtestesülése, kifejezôdése, összegezôdése. Amint
az eszméknek, elveknek és intézményeknek, e Tannak is önálló létezése, társadalomformáló ereje van, különösen
akkor, ha a közösség felismeri benne saját történeti örökségét, lelkiségét. Páratlan kincs van birtokunkban,
csak értenünk kell titkait!
A Szentkorona-eszme jegyében szervesen megépült ország, a Szent Korona Magyarországa
jelképesen, mégis valóságosan, történelmileg jelenvaló parancsként és követelményként olyan értékek hordozója,
mint: a történelmi alkotmányosságon alapuló jogfolytonosság, a hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok
és vallások egyenjogúsága, a közigazgatási, vallási és etnikai önkormányzáson nyugvó államszervezés, az egyén-nek
a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek részeseként való oltalmazása a jogegyenlôség alapján, s mindezeket
egybefogóan: a magyar nép országalapító, közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki által, a Szent
Koronához való hûség jegyében.

Magyarországnak nincsen más útja és lehetôsége: vissza kell találnia az

elvesztett országhoz, a Szent Korona Magyarországához, Magyarország Szent Koronája
és az elszakíthatatlanul hozzáfûzôdô – világnézeti, vagyoni és származási korlátokat nem ismerô, de a haza iránt való
feltétlen hûség és kötelesség igényét hordozó – eszme és történelmi cselekvési példák segítségül hívásával.
Szerkesztés: SzKSz/SzEM-Hiradó
Dr. Eõry Karácson

Felhívás
Felhívás
A SZENT KORONA TAGJAIHOZ!

EGYÉNEK,
SZERVEZETEK,
POLITIKAI PÁRTOK
TÖRTÉNELMI EGYHÁZAK:
AZ EGÉSZ NEMZET,
A HAZA
Az eredeti anyag 8 oldalát az alábbi kapcsolódási pontokon mutatjuk be
Elsõ Második Harmadik Negyedik Ötödik Hatodik Hetedik Nyolcadik

oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal
http://szent-korona.hu/felhivas.htm2004.05.31. 17:05:31
http://szent-korona.hu/f1.jpg
http://szent-korona.hu/f1.jpg2004.05.31. 17:05:53
http://szent-korona.hu/f2.jpg (1 of 2)2004.05.31. 17:06:04














MAGYAROK NAGYASSZONYAa fatimai Szent István Kápolnában álló Magyarok Nagyasszonya szoborfején a Szent Koronával
MAGYAROK NAGYASSZONYA
a fatimai Szent István Kápolnában álló
Magyarok Nagyasszonya szobor
fején a Szent Koronával
A többi fatimai szoborhoz hasonlóan a szobor fehér, de a

Nagycímer és a Szent Korona
történelmileg hû színezésûek.
Dr. Seregély István egri érsek

kezdeményezésére indult zarándokútra Magyarországon 1997-ben
a fatimai szoborról készült másolatban a képen megjelenített
"Szûzmária zarándokszobor"
A másolat Kondor Lajos atya közremûködésével

braziliai cédrusból készült,
mûvészi megfogalmazásában eltér a megszokott ábrázolásoktól.
Az errõl a "zarándokszoborról" készült képeslapot ábrázolja a kép.
"...Fatimában, mely századunk reménycsillaga, a bazilikában ott áll

Szent István király
3 méter magas szobra, és
a Világ Királynõjének ajánlja koronáját.
A magyarok fatimai kálváriájának kápolnájában már
a Szûzanya viseli a Szent Koronát, és a
Kárpát medence címerén
álló Kisfiának ajánlja népeink sorsát.
Ennek a szobornak másolata járja zarándokként országunkat immár néhány éve, hogy
megújítsa bizalmunkat,
a Szent Korona Országának,
népeinek máriás lelkületét...
2000 Nagyboldogasszony ünnepén

Seregély István egri érsek
a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke"
http://szent-korona.hu/boldog.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:07:59

MAGYAROK NAGYASSZONYAa fatimai Szent István Kápolnában álló Magyarok Nagyasszonya szoborfején a Szent Koronával
Idézet:
Szigeti István
aacheni plébános atya:
A PARUZIA ("ELJÖVETEL") KORONÁJA
c. munkájának Ajánlás-ából
http://szent-korona.hu/boldog.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:07:59

a Csíksomlyói Babba Mária,
a Csíksomlyói "Babba Mária",
"Napba Öltözött Asszony"
http://szent-korona.hu/acs.htm2004.05.31. 17:08:15
Névtelen Normál lap
"háromkirályos-kereszténység"
"protokeresztény" fogalma vallástörténeti valóság.
Az a LELKÜLET-SZELLEMISÉG, amely a "Napkeleti Bölcseket

(mágusokat)" a betlehemi jászolhoz küldte, kétségtelenül "õsi",
méginkább kétségtelenül "õskeresztény" volt, hiszen másképp
nem üdvözölte volna az Eljövetelt és az Eljöttet "hozzátartozójaként"!
A "kereszthalál"-t követõ feltámadás utáni kereszténység

történelmében ezt a "napkeleti" hovatartozást háttérbe szorította az eredeti
Emberfia-Tanítás
és a zsidó ószövetségi hagyomány "írástudós" összeötvözése és
a "napnyugati" egyház-intézményesítés (Róma-Bizánc, stb.).
Nyomai azonban az un. maniheizmus és más "keleti" "eretnekségek" gyûjtõkosarában
töredékeiben megtalálhatók.
A Szent Korona Magyarországának bevett vallásai közül
ebbe az õshagyományba sorolható a
magyar unitárius hitvallás.
Szent István azért lett-lehetett Szent László megvilágosultságából

az egyetlen "apostoli király" Európában,
azért Õ kaphatta vissza a Szent Koronát, amit
az avar idõkben zsákmányoltak el a frankok, és
aztán Ottó császár talált meg a források szerint Nagy Károly sírjában az Acheni
Dómban, mert
a magyarság volt a korabeli EGYETLEN európai nép és HATALOM, amely
ezt a"vidéki-paganus hitet" élte és vallotta.
Az un. magyar "pogányság" valójában

"háromkirályos-kereszténység" volt!
http://szent-korona.hu/nvtelen.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:08:23

Névtelen Normál lap
A magyarság "érkeztette meg" Európába

az elsõ évezred "honfoglalásai" során ezt a "protokereszténységet",
ettõl viseltek a nyakukban (egyenlõszárú)keresztet Árpád honfoglalói!
Innen ered a szépséges "Babba Mária-Boldogasszony"
a csíksomlyói "Napba Öltözött Asszony"),
a "pogány" Karasun(sólyom)-röptetés Jézus születésnapján
(a Kassai-kódex 13.századi inkvizíciós perében), amibõl a
Karátson (Karaton:Atilla nagyapja, Nagykirály vagy régi nevén Te-Nyõ, vagy Ze-Ngõ,
kínaiul:Tan-Hu)-Karácson-majd legvégül Karácsony-ünnepünk lett.
A népi "csillagtudós" protokeresztény-szentkoronás lelkiség a magyarságot ma is

megkülönbözteti minden más európai néptõl és kultúrától.
Ez múltunk öröksége,
jövõnk záloga,
mai hivatásunk!
Eõry Karácson
SzKSz fõtitkár,
SzEM szóvivõ
http://szent-korona.hu/nvtelen.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:08:23

Az Õskirály
A szentkorona-készítõ
Õskirály-arcmás
Szent László hermává átalakításának minden bizonnyal
a legmagasabb fokú tisztelet
volt a hátterében, amellyel a kortársak a
krisztusi hõskirály Szent László
emlékének adóztak, aki
Szent István felmagasztalója,
alkotása tökéletesítõje,
a Szent Korona Intézmény
megteremtése mûvének beteljesítõje volt.
http://szent-korona.hu/azskirly.htm2004.05.31. 17:08:38
Herma: õskirályi arckép
A Szent Koronát
készíttetõ magyar uralkodó arcmása
(új tudományos megállapítás)
"...561 és 579 közt az Észak-Kaukázus és az Azóvi-tenger közt fekvõ régi Magyarország uralkodója
Atilla Irnik(=Irnák) nevû legkisebb fiának egyik leszármazottja volt, kinek nevét nem ismerjük.
*Ez az uralkodó, aki udvarával és népe jelentõs részével együtt az edesszai központból terjesztett szír
keresztényég híve volt, a bizánci és perza birodalmak közti békés állapot idején saját tudósaival és
szakembereivel megterveztette a Szent Koronát, és aranymûveseivel annak alapszerkezetét el is
készíttette.
*Ezek az aranymûvesek a magyarság több mint kétezer évi dél-kaukázusi tartózkodása idején
fejlesztették ki magasfokú technikai felkészültségüket és formavilágukat.
A Szent Koronát készíttetõ magyar uralkodót jelen ismereteink szerint azonosítani nem tudjuk, de
képmása valószínûleg ránkmaradt abban az arany fejszoborban, melyet a gyõri püspöki
székesegyházban Szent László-herma gyanánt õriznek, és 1400 körül datálnak. A herma koronája és
alapzata kétségkívül 1400 táján készült magyar ötvösmunkák, és nincs okunk abban sem kételkednünk,
hogy a fejszobor Szent László koponyaereklyéjét õrzi. Maga a szobor azonban sokkalta régibb ennél.
*Dr. Gallus Sándor (1910-1996) -aki1944-ben a szegedi tudományegyetem történettudományi tanszékén

adjunktus volt, amikor a háború Nyugatra, majd Ausztráliába sodorta, ahol az ausztrál bennszülöttek
õstörténetének kutatása terén szerzett nemzetközi elismerést- a University of Melbourne
történettudományi tanszékének felkérésére a '60-as években tartott elõadássorozatában elõször mutatott
rá, hogy a herma aranyfeje kifejezetten szasszanída stílusú munka, éspedig nem csupán az ábrázolás
módjában, hanem az ábrázolt személy haj-, szakáll és bajuszviseletében is. Gallus azt is kiemelte, hogy
az arany képmás kidülledt szemei és összeráncolt homloka egy nagyhatalmú személy halotti maszkját
idézik fel, aki holtában is parancsolóan néz a szemlélõre. Szerinte a szobor a magyarság egyik korábbi
hazájából származó, évszázadokkal a honfoglalás elõtt készült õs-képmás, amelyet az Árpádok hoztak
magukkal, mint egy nagytekintélyû õsük emlékét. Az arc megjelenítése kaukázusi típusú...Mikor aztán
késõ századok múltán ennek emléke már feledésbe merült, a szobor alkalmasnak látszott az utódok
szemében egy hasonlóan nagy magyar õs megjelenítésére, és Szent László koponyaereklyéjét ebbe az
arany fejbe foglalták..."
FORRÁSMUNKA:
Cím: AZ ORSZÁG KORONÁJA
Szerzõ: Endrey Antal (6800 Hódmezõvásárhely, Lelei út, Tanya 3287)
Kiadó:Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó Bt.Hódmezõvásárhely: 1999
http://szent-korona.hu/herma.htm2004.05.31. 17:08:42
http://szent-korona.hu/korona.jpg
http://szent-korona.hu/korona.jpg (1 of 2)2004.05.31. 17:08:48

http://szent-korona.hu/korona.jpg
http://szent-korona.hu/korona.jpg (2 of 2)2004.05.31. 17:08:48

Népi Szent Korona
http://szent-korona.hu/npiszent.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:09:33

Népi Szent Korona
http://szent-korona.hu/npiszent.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:09:33

http://szent-korona.hu/fej.jpg
http://szent-korona.hu/fej.jpg2004.05.31. 17:09:52
Történelem/Szent Korona
Történelmünk/Hagyományaink
A NEMZET KORMÁNYZÓJA
A Szentkorona-tan mai értelme

(Zétényi Zsolt, Püski:1997)
"Háromkirályos" õskereszténységünk
NÉPÜNK SZENT KORONÁJA
Szentkoronás nemzet/ nemzetkoronázás (Dr. Zétényi Zsolt: A hazatérés

évfordulóján, 2001.január 7. Budapest)
"AZ ORSZÁG KORONÁJA"
A történelemtudomány mai ismerete a magyarságról
http://szent-korona.hu/trtnelem.htm2004.05.31. 17:10:20
Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország Fõméltóságú
Kormányzója a XX. században jellemszilárdságban és a legszorosabb
értelemben vett hõsiességben a legkimagaslóbb államférfi volt.
Életveszélyesen összeégett testtel, a többszörös túlerõvel szemben

Otrantonál gyõzelemre vezetett híres tengeri csatája életpályája késõbbi
történetének igazi elõképe volt. A valóban és igazán csõcselék
„károlyimihályos” özönlése nyomán elsöpört Ó-Magyarország kevesebb,
mint 2 évtized alatt fõnixként kelt új életre olyan férfi keze alatt, akinél
alkalmasabb Fõméltóságú Kormányzója Mátyás királyunk óta nem
volt a szentkoronás magyar nemzetnek!
Utolsó intézkedése a megszálló német hadsereg ellenében

deportálásra összegyûjtött többszázezer zsidó-magyar sikeres
megmentése fegyveres erõvel, ennek az Európában és a Világban
mindörökre kimagasló, páratlanul becsületes és jellemes államfõi
életpályának a méltó, emberséges, keresztény, szentkorona-hû
betetõzése volt!
Adassék emlékének a legmagasabb fokú megbecsülés és tisztelet a

hálás utókortól, és imádkozzunk, hogy ne sokáig kelljen nélkülöznünk a
Hozzá hasonló Kormányost a mai pusztító vészek tépázta nemzet-
hajón!
SzKSz/SzEM-Figyelõ: EK/2001. november. 12.
http://szent-korona.hu/anemzet.htm2004.05.31. 17:10:24
Horthy Miklós mindennapjaihttp:
Horthy Miklós mindennapjai

http://www.demokrata.hu/03.html #Horthy Miklós mindennapjai
Részlet Bencsik Gábor: Horthy Miklós - a kormányzó és kora címû

kötetébõl
Emlékeztetnünk kell arra, hogy 1939-ben még mindig béke volt Magyarországon -
a legtöbb ember számára zavartalan béke, lassú, de tartósnak ígérkezõ anyagi
gyarapodással, az élet mindenféle hétköznapi örömeivel és bánataival. Az, hogy az
ország egyre inkább politikai kényszerpályán mozog, a legtöbb ember számára
nem volt érzékelhetõ. Ellenkezõleg, azt látták, hogy visszatért a Felvidék és
Kárpátalja, a revízió programja tehát sikeresen halad. A változások közül talán
leginkább az tûnhetett fel, hogy a társadalmi élet - ide értve az országos
ünnepségeket éppúgy, mint a falusi rendezvényeket - egyre "magyarabb" jelleget
ölt, egyre több a sújtásos ruha, egyre hangsúlyosabb mindaz, amit a nemzeti
karakterhez tartozónak gondoltak. A "nemzeti irány" sem megjelenésében, sem
hátsó gondolatokban nem irányult más népek ellen - a zsidóság elleni fellépés
nem nemzeti, vagy ha úgy tetszik, nacionalista alapokon nyugodott. Bárkiben
nagyon könnyen az az érzés kelhetett, hogy egy felemelkedõ, sikeres nép fia, egy
népé, amely végre elfoglalja méltó helyét a nemzetek közösségében.
A kormányzó a közemberek szemében ennek a felemelkedésnek a szimbóluma
volt, érthetõ hát, hogy nagy tisztelet övezte. Ez még akkor is igaz, ha a szélsõjobb
már megpróbálta kikezdeni Horthy tekintélyét, elsõsorban fiain keresztül, akiket
kicsapongó, léha emberekként igyekeztek beállítani. A nyilas propaganda ekkor
még csekély hatást gyakorolt. Majd csak a kommunista történetírás lesz az, amely
bõven merít ezekbõl a rágalmakból, hogy ezzel Horthyt is befeketítse.
A hetven év felett járó kormányzó tehát egy békésnek és sikeresnek mutatkozó
ország államfõjeként élte mindennapjait. Általában hétkor kelt, nyolckor a
feleségével reggelizett, majd átment a dolgozószobájába, ahol jelentéseket
hallgatott meg, intézte a folyó ügyeket. Ebédjét megint a felsége társaságában
fogyasztotta el, és gyakran ebédvendégeket fogadott. A délutánt - ha nem kellett
megjelennie valahol - az irodájában töltötte, tárgyaló partnerei itt keresték fel. A
munkarend nem volt olyan szertartásos és feszes, mint Ferenc József udvarában,
de bizonyos protokolláris szabályok itt is érvényesültek. Horthy mellett is
szárnysegédek teljesítettek szolgálatot, a kabinetiroda fõnöke és a katonai iroda
vezetõje rendszeresen jelentést tett az ügyek menetérõl. Horthyhoz kevés ember
volt "bejáratos", de még õk is megadták a formát, legalábbis bejelentkeztek. A
normális ügymenet az volt, hogy az illetõ a kabinetirodán meghallgatást kért,
vagy a kormányzó magához kérette.
Horthy a kor értelmezésében sportember volt, hetven éves kora felett is gyakran
úszott, lovagolt, nyaranta sokszor teniszezett. Mikor a fõvárosban tartózkodott,
kedvelt szokása volt kilovagolni a Vérmezõre. Ilyenkor lóháton vagy gyalog
http://szent-korona.hu/horthy.htm (1 of 5)2004.05.31. 17:10:32

kísérték, de ezt feltûnés nélkül tették, mert nem szerette a kiséretet. Mint menye
visszaemlékezésében írja, "néha lesétált a Várból a Duna-partra, és azt hitte, hogy
egyedül megy, de természetesen ilyenkor is kisérték".
Szívesen járt színházba, koncertre, operába. Zenében a klasszikus könnyû mûfajt
szerette: Puccinit, Lehárt, Johann Strausst, Kálmán Imrét. Néha maga is leült a
zongora mellé, és jó amatõr szinten szórakoztatta társaságát. Fiatal korában
festett is, kormányzóként azonban erre ritkán nyílott alkalma, csupán Kenderesen
vette elõ néha az ecsetet.
Vele kapcsolatban a visszaemlékezésekben szinte epitheton ornanssá, állandó
jelzõvé rögzült a vélemény: bár nem volt ragyogó elme, de... Akadnak, akik ezt
egyszerûen buta katonára fordítják le, ám ez tökéletesen hamis. Valóban nem volt
olyan briliáns politikus, mint Bethlen István, nem volt olyan elmélyült tudós, mint
Teleki Pál, nem volt olyan ötletdús, mint Gömbös Gyula, nem volt olyan szárnyaló
szavú, mint Apponyi Albert és nem volt olyan bölcs, mint Kánya Kálmán. De ezzel
valójában nem mondtunk semmit. Horthy intellektusával nem volt semmi baj,
képes volt összefüggések végiggondolására és elemzésére, képes volt kiválasztani
a munkatársait, és képes volt meghozni a fontos döntéseket. Föltehetõ, hogy
Bartók zenéjével és Kassák képeivel nem tudott volna mit kezdeni - de ha a
politikusok között ma ez lenne a próba, alighanem sokan elbuknának.
A másik állandó jelzõ a talpig becsületes. Ez már közelebb áll az igazsághoz. Már
többször említettük azt a bizonyos önként vállalt, íratlan becsületkódexet, amely
Horthy életét irányította. õ maga azt is kijelentette, hogy soha életében nem
hazudott, ami persze szó szerinti értelemben aligha áll, hiszen az ember
elhallgatásokkal, féligazságokkal is tud hazudni. Az azonban nem vitatható, hogy
Horthy a becsületességet alapvetõ értéknek tekintette, és a lehetõ mértékig ahhoz
tartotta magát.
Étrendjében nem volt különösen igényes, egyszerûen jóízûen evett, de nem
tulajdonított a dolognak különösebb jelentõséget. Szerette a halászlét, a gulyást,
de egyszer-egyszer szívesen emlékezett vissza a bécsi években fogyasztott
ételekre, például a szalontüdõre is. Feketekávét sokat ivott, sokszor még este is,
de attól még kitûnõen aludt. A feleségével együtt dohányoztak, de szinte kizárólag
csak ebéd utántól estig.
A kormányzó passziói közül említettük már a sportot és a vadászatot. Volt még
egy lelkének kedves ügy, amin sokat fáradozott: az öntözés. Nagy terveket
kovácsolt a magyar puszta termõvé tételére, öntözõcsatornák hálózatának
létesítésére, és különösen nagy reményeket fûzött a magyarországi rizstermesztés
elterjesztéséhez. A mindenkori kormány kellõ tisztelettel igyekezett is ezekbõl
valamit megvalósítani, és bizonyos tiszai öntözõmûvek el is készültek, de a
rizstermesztésbõl nem sok lett - az igazat megvallva inkább szerencséjére, mint
kárára a magyar mezõgazdaságnak. Horthy szerette hinni, hogy jó gazdálkodó, de
ebben valójában reménytelenül amatõr volt.
A család az estéket igen gyakran vendégek körében töltötte, Horthy István halála
után azonban az esti vendégjárás elmaradt, és a legtöbb este bridzseléssel telt: a

kormányzóhoz, feleségéhez és menyükhöz rendszerint a szolgálattevõ

szárnysegéd, valamelyik testõrtiszt vagy a kormányzói iroda egyik magas rangú
munkatársa csatlakozott negyedikként.
Az államfõi teendõk között kifejezetten kedvére volt a magas rangú vendégek
vadásztatása. Természetesen ennek az eseménynek is megvolt a politikai szerepe.
"Ha az ember szenvedélyes vadászt lát vendégül - olvasható az Emlékiratokban -,
szinte magától adódik a vele való érintkezés fesztelen volta. Ilyen körülmények
között a politikai megbeszélés is könnyebbé és nyíltabbá válik, mint egy
értekezleten." A gödöllõi vadászterületen szinte minden külföldi vendég
megfordult, akit rangja vagy politikai súlya fontossá tett, Canaris tengernagytól a
walesi hercegen át Ciano olasz külügyminiszterig. "A pathialai maharadzsa
mesterlövõnek bizonyult. Téli vaddisznóvadászaton a velem szomszédos állásban
állt egy keskeny úton. Közelében egyszerre a bokros sûrûségbõl két jó vadkan tört
ki, és nagy gyorsasággal iramodott át az úton. A maharadzsa levetette válláról a
bundáját, és villámgyorsan két lövést tett. No, gondoltam, ez a két kan alighanem
egészségesebben távozott, mint ahogyan érkezett. A hajtás után láttuk, hogy
mindkettõt szíven érte a halálos lövés."
Horthy személyes biztonságára természetesen testõrség vigyázott, de erre a
szolgálatra nem nagyon tartott igényt. Ebbeli nézeteirõl sokat elárul az a néhány
mondat, amelyet 1943-ban történt németországi látogatásáról jegyzett fel. "A
(hajó)keresztelõ után Hitler megmutatta nekem a Germania hajógyárat, mely
teljes üzemben volt. Felhívta figyelmemet arra a körülményre, hogy 'két államfõ
ilyen nyugodtan vegyülhet a munkások közé'. Látszott, hogy ezért különös
elismerést vár tõlem. A diktátorok rendszerint bizalmatlanok, és nyilván emiatt
tartotta ezt a jelenséget nem mindennapinak." A kormányzó Kenderesen
kifejezetten megtiltotta, hogy detektívek legyenek a közelében. Az illetékesek
természetesen nem merték betartani a tilalmat, a kastély parkjában és környékén
detektíveket helyeztek el, ha azonban Horthy észrevette, nyomban elzavarta õket.
A falubeliek nem minden kajánság nélkül figyelték ezt a bújócskát.
A kormányzó szülõfalujához különösen erõs szálakkal kötõdött, legszebb napjait
valószínûleg itt töltötte. Kedvelt szokása volt, hogy "otthon" végigjárta a portákat,
és ahol szép csikót talált, megvásároltatta a hadsereg számára - gondolható, hogy
a kormányzó ajánlásával a kenderesiek jó árat kaptak a lovaikért. Kenderesen
egyébként is szívesen idõzött, vadászruhájában nagyokat sétált, be-be tért egy
ismerõshöz egy kis beszélgetésre, vagy kilovagolt a határba. Egy alkalommal
elfelejtett imakönyvet vinni vasárnap a templomba. Egy talpraesett falusi leány
észrevette a dolgot, és a saját imakönyvét adta kölcsön. A mise végén
papírpénzzel bélelve kapta vissza. A plébános természetesen azonnal
gondoskodott arról, hogy legközelebb már ott legyen a padban a vadonatúj
imakönyv, nehogy a kormányzó úrral hasonló kellemetlenség történjék. Horthy
azonban nem vette igénybe a plébános elõzékenységét, most már szándékosan
kért kölcsön imakönyvet, hogy pénzzel bélelve adja vissza. Ez a kis játék aztán
évekig szokásban maradt.

--
Könyvek Horthyról
A közelmúltban három könyv jelent meg Horthy Miklósról, Magyarország egykori

kormányzójáról. A Gede Testvérek Kiadó Milotay István könyvét gondozta. A
szerzõ a korszak egyik legnépszerûbb újságírójaként jobbról bírálta Horthyt,
immár emigránsként visszapillantva az államfõre és országára. A következõ mû
reprint kiadvány, a kormányzót méltató megjelentetett kötet újranyomtatott
hasonmása. Elõször 1940-ben adta az olvasók kezébe a Stádium Kiadóvállalat. A
Horthy-barát és Horthy-ellenes nemzeti vonal szellemi termékei ritkaságnak
számítottak eddig. A harmadik könyv Bencsik Gábor új mûve, mely Horthy Miklós
életét "harag és elfogultság nélkül" dolgozza fel.
Milotay 1907-ben lépett az újságíró pályára, mint a konzervatív Budapesti Hírlap
munkatársa. 1913-tól az Új Nemzedék alapító fõszerkesztõjeként dolgozott, majd
írásaival a Magyarság címû lapot fémjelezte Pethõ Sándorral együtt. De az utak
szétváltak, mert Hitler hatalomra jutása után a magyar jobboldal is kettészakadt.
Milotay a németbarát táborba szállt, s céljai érdekében Új Magyarság néven
sajtóorgánumot indított 1934-ben. Támogatta Gömbös Gyula, majd Imrédy Béla
szociális reformterveit. Pethõ Sándor viszont késõbb létrehozta az "antigermán",
liberális Magyar Nemzetet.
A háború mindkét felet radikalizálta, így a konzervatív Milotay István is egyre
jobbra csúszott. Végül a hungaristák társutasa lett a magyar Charles Maurras. Az
életében közismert keresztény-nemzeti zsurnaliszta a kommunizmust tartotta a
legfõbb veszélynek, így Horthyék "kiugrási" kísérlete után Szálasi Ferenc
kormányát támogatta - kívülrõl. A szovjet megszállás után Nyugatra menekült, s
külhoni újságok hasábjain publikálta gondolatait. Ez a kötet is cikksorozat-füzér,
mely személyes emlékképekkel hitelesíti a szerzõ kortörténeti jegyzeteit. "Egy élet
Magyarországért" - "Ami Horthy emlékirataiból kimaradt" hirdeti a cím és a
sokatmondó alcím. A kormányzó memoárja csak intellektuális ürügy, hogy Milotay
megoszthassa élményeit az olvasóval. Bizalmas társalgását Bethlen Istvánnal,
Gömbös Gyulával, Kállay Miklóssal. Miniszterelnökökkel, politikusokkal,
katonákkal. Egy Horthy-interjú mûhelytitkainak, nagyhatalmú tanácskozók
folyosói suttogásának foglalata ez a kötet. Olyan, mint egy televíziós háttérmûsor
forgatókönyve. Megsózva a szerzõ cselekvõ történeti szerepvállalásának
rögzítésével. Nem tudományos munka ez, lábjegyzetekkel megtûzdelve. Maga a
mû - szakkönyvekbe kívánkozó - forrásanyag. Egy letûnt korszak tanújának törött
üvegcserepei ezek a rövid fejezetek. Amolyan önéletírással vegyes közéleti
elbeszélések, a múlt század modorában. Milotay szemüvegén keresztül bal
szemmel hunyorítva, a jobboldali lencsén át fókuszálva a valóságra.
A Nemzetek Európája Kiadó a Horthy Miklós címû füzetet dobta újra piacra. A
tanulmány végigpörgeti a két háború közti rendszer naptárlapjait. Születésétõl

kíséri végig a kormányzó pályafutását ez a nyolcvan oldalas kis életrajz, s Észak-

Erdély visszacsatolásáig futnak a sorok az idõben. Ekkor adta nyomdába fotókkal
illusztrált írását a névtelenségbe burkolódzó szerzõ. Közéleti, gazdasági, kulturális,
katonai tényeket, fejlõdési eredményeket sorakoztat fel a rendszer védelmében. A
konzervatív erények mintájaként mutatja be a birtokos s katona Horthyt.
Másként látták a "Legfelsõbb Hadurat" mindketten, másként értékelték társadalmi
rendszerét is. Sorsuk mégis ugyanaz lett. A Horthy-párti nagyközönség
zsebkönyve indexre került a háború után csakúgy, mint Milotay válasza a volt
államvezetõ-ellentengernagy visszaemlékezéseire. Két könyv, két nézõpont: egy
sors.
Bencsik Gábor közel háromszáz oldal terjedelmû Horthy Miklós címû kötete a
kormányzót tehetséges, konzervatív úriemberként jellemzi. Patriarchális légkörû
nemesi család sarja. A tengerésztisztbõl Ferenc József szárnysegéde, a közös
flotta utolsó parancsnoka lett s a háborúban is kitüntette magát. A szerzõ felmenti
Horthyt és Magyar Nemzeti Hadseregét a fehérterror felelõssége alól, mert Bencsik
szerint Prónay Pál és Ostenburg-Moravek Gyula tetteire nem adott parancsot.
Hibáit, korlátait és tévedéseit sem hagyja szó nélkül. A szerzõ azoknak szánja
könyvét, akik nem elõzetes feltételezéseik igazolását keresik benne. Az
olvasmányos, közérthetõ stílusban fogalmazott könyvet igényes formában
jelentette meg a Magyar Mercurius Kiadó.
Vass Krisztián
--

A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe

és ôrzôje
Szerzõ: Dr Zétényi Zsolt (Püski Kiadó, 1997)
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm
1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tûzô napsütésben, a várbeli királyi palota
kapuja elôtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.
Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint
úgynevezett elôkelôség. Áhítatos csendben mozdult elôre a sor. Izzott a kánikula.
Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaôr.
A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt.
hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar
nemzet, a magyar nép; hazánk.
És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelôdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság
voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A
korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat,
De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tûnô vad indulatot is, ami a nemzet külsô és belsô ellenségeiben a Szent
Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.
1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum
templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is
akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építômûvész, Kotsis Iván
Zétényi Zsolt jelen mûvében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét;
bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat.
Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megôrizve, a hazáját szeretô ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.
Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának)
nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbôl, se közéletünkbôl, se lelkünkbôl ne számûzzük
többé a Szent Koronát.
*Nemeskürty István
I. *
Elöljáró beszéd*
http://szent-korona.hu/szentkor.htm (1 of 166)2004.05.31. 17:11:49

A Szentkorona-eszme jelentôségérôl,
tartalmáról és egyediségérôl*
“Ahol a korona, ott van Magyarország”
*Révay Péter koronaôr, 1613.
Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és
méltatlanul mellôzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos,
évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló
alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek
“gyakorlatias” idôszakában.
Aligha van példa arra a helyét keresô Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés
állapotában lévô, a békeszerzôdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülô darabjai okozta sebek
által szenvedô Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó
eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékû igazi gyémántja a magyar
Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell
bányásznunk évszázadok rétegeibôl, elválasztva a múló idôvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a
maradandó kincstôl.
Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság,
történelmi meghaladottság, osztályérdekû misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelôl, az egekbe emelô
magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának
kijáró várakozással másfelôl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a
magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.
A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbôczytôl,
*Révay Péter koronaôrtôl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétôl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár
Kálmántól és a nagyhírû *Eckhart Ferenctôl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzôt
említsünk a könyvtárnyi irodalomból.
A kritikus, elerôtlenítô – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütô erejû képviselôje *Eckhart
Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvû szellemtörténeti, de pozitivista módszerû, regionális összehasonlító
szemléletû jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló
könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány mûvelôi többségének véleményét,
még akkor is, ha a leegyszerûsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista”
értéknélkülisége nem írható az ô rovására.
A ma is uralkodó – *Eckhart-követô – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó
Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-
tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelôen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek
felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent
István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fôrendek kívántak osztozni ezáltal a
királlyal a hatalomban. *Werbôczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármas-köny-vében… elméletet
dolgozott ki, mely szerint minden fôpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A
nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a
korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával
megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen
illeti meg”. (Id. mû 230. o.) A tankönyv 1995-ös bôvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri
Werbôczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következô részeket:
“A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae

Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát
egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyar-országon a
szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fôhûbérúr
uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az
adományozóra. A szent korona szerzi meg a hûtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)
“A királyi fôtulajdonjog fô tételei:
1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a
nemesek közössége (com-mu-ni-tas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni
Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).
2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).
3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes
hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).
4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára
háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hûtlenség elnevezés alatt értett
bûncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”
“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem
választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.
A korona elsô királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetû”
hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentôs hatalom nincs az országban, a királyi
hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”
A fejlôdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és
a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késôbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibôvül: a király és a
felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.
Mikor pedig a király kiiktatásával a fôurak idônként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond
fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságá--ra alapozza
intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat,
ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is,
amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.
A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek
szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözôdik a szent korona eszme
változásában is, amely azután *Werbôczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbôczy szerint már elsô királyunk
megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a
megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fôhatalommal és a kormányzással
együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a
fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak
tartjuk…” – írja Werbôczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbôczy Kézai Krónikájából
vette.)
A szent korona tehát Werbôczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezô nemesi
communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg.
Werbôczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az
elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetôs elmélet volt.
Ezzel a szent korona eszmével Werbôczy az una et eadem libertas elvébôl kiindulva a nemességnek azt a politikai
törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fôpapokkal és fôurakkal
ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai
harcához.
A nemesi jogegyenlôség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fôpapok és
bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi
függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor
*Werbôczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az
államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét,

jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési

viszonyok hûbéri elmaradottságán, a polgári erôk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát.
Megjegyezzük, hogy a Werbôczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak
megfelelô hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar
feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek
számít. A rendi országgyûlésbôl valóban nem is próbálták késôbb sem kirekeszteni e városok követeit.
A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét”
hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késôbb *Timon Ákos és más jogtörténészek,
történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernô, de fôként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és
*Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelôl azt állítva, hogy a
rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének
még választójoga sem volt; másfelôl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelôen
nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”
A korábbi kiadásokban szereplô “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre
retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követô “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt.
Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216
Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt

önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylô, itt nem
idézett szóvirágaitól):
Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetô feudalizmus volt, mert az
uralkodó és az adományos között nem volt szerzôdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár
Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli
érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza
szolgálatát, s nem a hûbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.
Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi
oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idôben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett
gyôzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága
érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával ôszinte
és állhatatos hûsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé
igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követôinktôl és akkori híveinktôl.”128 – 88-89.
A Szent Korona tanát Werbôczy összefoglalta, de nem ô dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla
XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel
megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegô királynak éppen a Szent Korona iránti hûség miatt kell
ellenállni.
*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ôsforrása a nemzet, ô ruházza
át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a
vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és
bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.
Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és
ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbôczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi
törvényben – Mária királynô távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent
korona közös hasznát tartjuk szem elôtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 –
67.
Amikor az esküszegô *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent
Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent
Korona nevében kormányozva.
A XV. század közepén, az 1440-es országgyûlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint –
szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérôl és a hatalom-átruházás elméletérôl, mint késôbb Werbôczy. “…

XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetôleg annak akkori képviselôi: az
országgyûlés. Ez a felfogás egyfelôl a magyar tradíciókból, de másfelôl – s ez kétségtelenül megállapítható – az
egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” “És a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenô
gondolattöredékekbôl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy
legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfû Gyula is.
Amikor Werbôczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbôczyanust
megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrôl, közjogi viszonyról beszél, amelynek
nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbôl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a
jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedô nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as
áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözô vagyoni állapotú, nem nemes és
nem magyar nemzetiségû polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettôl, a “natio hungarica”-tól teljesen
különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségû embereket jelölte, a magyar nép,
mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a
közös kultúra és a más népekhez képest eltérô érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a
szó legújabbkori értelmében vett nemzetrôl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szûkebb körre kiterjedô
kultúrnemzetrôl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet
uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)
A Szentkorona-eszme – Werbôczytôl függetlenül – létezô tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elôtt
évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetô az államfôtôl és a politikai
nemzettôl megkülönböztethetô és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is,
vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlôdésének irányát és jellegzetességét – felismerte,
összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy mûve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan
országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.
Mindenképpen idekívánkozik a kitûnô Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart
Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól
a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetô címervitában az ún. *Kossuth címer
mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérôl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a
koronához fûzôdô általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a
nemzetbôl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen
vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó
területekrôl, mint a nemzeti igények kifejezôjérôl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a
kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendûeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar
specialitás tehát.
Mi volt akkor az eltérô, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitûnô jogtörténész, aki
könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérôl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az
egyik, hogy a koronához fûzôdô tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges
koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az
uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelôt. Ezzel
szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely
elvont, csak ideálisan létezô koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona
vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettôl fogva fennállott. A
korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fûzte.” (152. 1.)
A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérô vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona
iránti hûség gondolata. Más országokban a hûség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban
nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához
hû. “Ez a hûség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány
jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe
kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)
Ebbôl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.
Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a

felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak
együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlôdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az
országgyûlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tôlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot
kontrolláló, sôt nem egy esetben elgáncsoló rendi erô mindig elônyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban
azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.
Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett
országaiban mindenütt megindította az erôszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok
földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A
városokban fegyveres erôszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elûzték a papokat és tanítókat, s a
protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a
nemességhez, mely abban az idôben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona
országaiban a nemesek minden támogatás elôl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “ô
felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.
Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király,
hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a
gálszécsi gyûlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is
készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok
polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó
nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte ôket a hasonló sorstól.
A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48
A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élô, a nemzeti jogfejlôdést összegzô és meghatározó
közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál,
különösen Angliában), de ezekbôl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezô
erôvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlôdött ki belôle az állam személyisége. Magyar-országon igen. Miért?
Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai
szükségszerûség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei
köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsô és külsô viszályok közepette nem
jelentették a fôhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig
Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelô közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen
zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett
társadalmi-politikai folyamatokban kereshetô a *Szent István elôtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen
folyamatok már csak nyomokban követhetôk oklevelekbôl és törvényekbôl, annál nehezebben, minél régebbi korokat
szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és
közjogával.
Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a
történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentôsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és
idôszerû magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…
Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar
alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya – címû tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy
a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsôsorban
szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.
Itt azonban elôször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály,
amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan,
elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébôl, szellemtörténeti és
jogászi értelmezésébôl és értékelésébôl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére.
És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával,
hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébôl az adatok lelkét
kivonatolva, a jogtudomány szûrôjén átszûrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti
és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.
Ez nem az adatgyûjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elôkészítô munka ugyanis épp annyira

értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb
részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezôbb, annál igazabb és hûbb képet ad a
szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok
megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy
elôsegítik.”318 – 29.
Olvassunk még bele *Révay Péter koronaôr 1613-as írásába:
“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérôen, miért volt oly nagyon aggályos és
buzgó Koronája ôrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem
átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a
csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elôadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár
hazaiak, akár idegenek, akik messzirôl meglátták e felségjelvényt, mondják meg ôszintén, nem fogta-e el ôket valami
páratlan tisztelet iránta. Elsôsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali
parancs folytán Magyarország elsô királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a
királyi homlok ékességéül és fenségére kell megôrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök
jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik,
szentségként imádják, és nem tudom, erôsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével,
magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is,
magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és
viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon
viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven
keresztül dicsôségesen tartja is, ha ezzel az ôsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye,
adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyû volna számos példával
bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettôt hozok elô. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott
királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerûen küzdött Muráddal, a
törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt,
egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsô Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elôtt
majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanô meg
nem erôsítette és újította ôket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsôségüket a
Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek
eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és
váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza
minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybôl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a
Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a
királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk)
elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bûnös, hanem a
vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.
Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzô, mind a XX. század hagyományelvû, a pozitivista
mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar
Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérô jellegérôl.
A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi
*Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem
feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen ôk egyúttal egy jellegzetes
irányzatot képviselnek.
A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirôl így szól az 1995-ös Magyar
Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedé-nek közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elôtt újra
felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább
mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló
pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hûbéri Európa” címû,

1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzô az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát
már az elsô századoktól a hûbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a
koronás királlyal azonosította. Ugyanô pedig huszonkét évvel késôbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a
király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és
minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevô közjogi fogalom lett”.»290 – 208.
Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselôi és
Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása
mindenekelôtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák
alapélménye 1849 átvészelhetô megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a
Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a
“minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.
Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan
nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbôczyanus ill. a késôbb
ugyanezt jelentô natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül
magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés
alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve,
mint az állampolgárok összességét.
Bár nyomós érv szól amellett, hogy cenzusos választójog esetén az országgyûlés csak a választásra jogosultakat
képviseli, helyesebb – a népszuverenitás akkor már elfogadott elvére tekintettel –, ha azzal a fikcióval élünk, hogy a
választásra jogosultak az egész nemzet érdekében kapták jogukat, mint a nemzet reprezentánsai. S a választójoggal
sajnálatosan nem bíró tömegek a nemzet részének tekintendôk. Ellenkezô esetben tagadnánk az 1848-as
törvényhozás döntéseinek egyenlôségelvûségét. Az állampolgári jogegyenlôség nem volt teljes, de a szabadság és
tulajdon mindenkit megilletett a törvények szerint, így téves lenne jogfosztott (s így a nemzethez nem tartozó) és
jogokkal bíró (a nemzethez tartozó) polgárokról szólni. Ebben az értelemben sikeres volt a reformkori követelés a
népnek “az alkotmány sáncaiba való beemelésérôl”. A különbség, az esélyegyenlôség hiánya akkor már a vagyoni-
gazdasági-tulajdoni viszonyok körében és nem az állampolgári alapjogok tekintetében volt drámai.
Ez a politikai nemzet a polgári kor Szentkorona-tanában a Szent Korona tagjainak összessége.
Helyesen írja Mikó Imre 1944-ben megjelent könyvében:
“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbôczy-anusban és a natio

Hungaricában gyökerezik, amelyek szintén magukban foglalták a magyarok és a nemzetiségek közül is mindazokat,
akik rendi kiváltságokkal rendelkeztek s mindezek maguk között, az una eademque nobilitas kebelében egyenlô
jogokat élveztek. De tovább fejlesztette ezt a nemzetfogalmat Deák, amikor a szabadság, egyenlôség és testvériség
szellemében a magyar nemzet fogalma alá vonta a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat is, amiképpen a 48-as
alkotmányreform alkalmával a magyar alkotmány sáncaiba bevették nemzetiségre való tekintet nélkül a hon
valamennyi lakóját. A magyar politikai nemzet Deák által alkotott fogalma tehát horizontális irányban magába
foglalta a hon valamennyi polgárát társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül,
vertikális irányban pedig szintén a hon összes polgárait, tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak.
Deák ezáltal tulajdonképpen nem teremtett új fogalmat, hanem amint maga mondja “az alkotmány alapelvei szerint”
járt el, amikor meghatározta a 48-ban megreformált történelmi alkotmányunk elveibôl önként következô magyar
nemzetfogalmat, amelyet ô politikai nemzetnek nevezett.” 309 – 329.
Íme a Szentkorona-tan, mint a nemzetiségi kérdés közjogi kulcsa, ahogyan egy soknemzetiségû birodalom
alapelvéhez illik. Összecsengenek ezzel a kisebbségi sorból jött Kocsis István szavai: “a Szent Korona a mindenkori
politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsôsorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a
jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerûen övezték hálával, szeretettel,
tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve
tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerûségbôl tartották meg. Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a
törvénytisztelô ember a Szent Korona országaiban, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a
Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelôsségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes

magatartás kultuszát erôsítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az
érvényesülését segítette elô.” 253 – 288.
Könyvünkben a Szentkorona-eszme kapcsán ilyen kérdésekre keressük a választ:
Hogyan látjuk ma a Szentkorona-tant?
Hatályos és élô, mostani életviszonyainkban élô és éltetô tanítással van-e dolgunk?
Van-e közjogi jelentôsége és jellege?
Milyen jellegzetes állomásai vannak a Szentkorona-tan kialakulásának?
Milyen állandó és változó elemei vannak?
Milyen jelentésmódosulásokon ment át?
Melyek a szükségképpen meglévô fogalmi elemek, s melyek hordoznak hangsúlyváltozásokat?
Melyek a fogalomból következô vagy vele szorosan összefüggô elvek?
Mi a Szent Korona tana és a történelmi magyar alkotmány kapcsolata?
A Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a legitimitás között milyen kapcsolat van?
A Szentkorona-tagság és nemzettagság, a Szentkorona-tagság és magyar állampolgárság, nemzettagság és
országgyûlési képviselet, második kamara és elszakított nemzetrészek, a Szent Korona és az ország területi
integritása egyaránt tárgya vizsgálódásunknak. Megkíséreljük a válaszadást ezekre a kérdésekre is.
Elöljáró szavainkban igyekeztünk részletesebb vázlatot nyújtani a Szent-korona-eszme történetérôl, tartalmáról és
jelentôségérôl. Mindazonáltal újra meg újra visszatérünk tárgyunk egy-egy részletéhez, vállalva a legszükségesebb
ismétléseket azért, hogy a sokszínû és fénytörésû drágakôhöz hasonlatos Tant több oldalról világíthassuk meg.
Számtalan szebbnél szebb, értékes szöveggel találkozhatunk a magyar közjog, politika és mûvészettörténet Szent
Koronával foglalkozó lapjain. Ezeket tudatosan és sûrûn közöljük, helyenként breviárium, szemelvénygyûjtemény
jelleget adva írásunknak (arab számmal közölve, hogy milyen sorszámon található a forrás az irodalomjegyzékben),
vállalva a lényegesnek, feltétlenül közlendônek tartott szövegek megkülönböztetését másoktól, elviselve a kerülni
kívánt önkényesség és méltánytalanság esetleges vádját.
Másutt bôvebben szólalunk meg. A Szent Korona tanának “mai értelmérôl”, jelentésérôl, arról, hogy egyes mostani
elképzelések – mint amilyen a külföldön élô magyarok állampolgársága, az országgyûlés második kamarája vagy a
magyarság választójoga határokra való tekintet nélkül – mennyire vezethetôk le a Tanból, vagy vissza a Tanra
(“Tan”-nak rövidítve a Szentkorona-eszmét), nemigen található irodalom. Itt nagyobb teret kell adnunk saját
gondolatmenetünknek, ügyelve a túlzott és erôltetett kapcsolatok, analógiák kerülésére, mégis látva és érezve a Tan
megközelítésének széles lehetôségeit a földtôl a végtelen egekig.
Hungariam esse Salvandam!

II.
A Szent Korona története
és a Szentkorona-tan
közjogon kívüli elemei*
Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

Sötét ködében? Századok éjjele
Nyugszik terajtad: mégis égô

Arculatod közibénk sugárzik.
(*Berzsenyi Dániel: *Nagy Lajos és *Hunyadi Mátyás címû költeményének elsô
strófája, 1800.)
A Szent Koronának misztériuma van. A korona tisztelete nem csak és kizárólag ésszerû megfontolásokat tükröz,
amint semmilyen hagyomány és nagy tiszteletnek örvendô érték, szokás vagy magatartási szabály nem épülhet
kizárólag észbeli, belátáson alapuló építôkövekre. A tisztelet egyfelôl vallási, másfelôl világi, a magas mûveltségbe
beépülô, vagyis a népmesék, népi vallásosság körébe tartozó elemekbôl tevôdik össze.
A közösség kollektív tudattalanja, elfelejtett emlékei és élményei, vágyai és érzései ugyanúgy benne vannak, mint a
mindennapi politikai és érdek-küzdelmek által meghatározott cselekvési, viselkedési módok, emberi-politikai
játszmák. A görögben a misztérium egyaránt jelent titokzatos szertartást, bizonyos ihletszerû lelkiállapotot és egy
megtisztult kedélyt, a “belsô valónak betelését”.
A Szent Korona valóban titokzatos eredetû, jelképes szertartáson fôszerepet játszó tárgy, az országos közügyekben
eligazodást meghatározó, rendezô közjogi tan és eszme, az országtagok számára a közügyek rendben-va-ló-ságának
érzése és tudata, maga a legitimitás.
A Szent Korona misztériumának, azaz nem mítoszának, hanem mítoszai rendszerének, titkainak legalább két,
alapjában jogon kívüli, azon túli (metajurisztikus) területe van. Az egyik maga a Szent Korona, mint tárgy, a másik a
Regnum Marianum. Mindkét összefüggés mítoszokat is jelent. Ezek nélkül nem érthetjük meg, nem élhetjük át a
Szentkorona-tant, amelynek megértéséhez átélésre, érzelmi érintettségre, rokonlelkûségre van szükség. Aki nem
akarja, vagy nem tudja rokonlelkûen megközelíteni a Tant, az nem fogja megérteni. Valahol itt is kereshetô a viták és
nézeteltérések nyitja.
Mi a Szent Korona?*
A Szentkorona-tan és története egybefonódik a Magyar Szent Korona, mint megbecsült, s mi több: szent tárgy
történetével, mégis úgy, hogy világosan látjuk, nem azonos a kettô.
Lássuk a Magyar Szent Korona rövid élettörténetét.
Könyvtárnyi mû foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megkímélendô az olvasó türelmét, csak kevés szerzôtôl idézünk
tárgyunk által megkívánt terjedelemben. A korona legfrissebb leírása Bertényi Ivántól, az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának professzorától olvasható 1996-os bôvített kiadású könyvében, “A
magyar korona leírása, képeinek szimbolikája” címû fejezetben. Ezt idézzük:
“… aranyból készült, rekeszzománc képekkel. Két részbôl áll. Felsô fele sötétebb, tisztább aranyból kimunkált négy
keresztpánt, a pántok 51–52 mm szélesek. Ezt a felsô koronarészt ábráinak latin nyelvû magyarázatai után a régebbi
szakirodalom latin koronának (corona Latina) nevezte el. A négy pánt aranyabroncson nyugszik. Ez vastagabb,
halványabb, nagyobb ezüsttartalmú, rekeszzománc képeit görög nyelvû magyarázatok kísérik. Ezért lett a neve görög
korona (corona Graeca), de minthogy megtalálható rajta a bizánci birodalom uralkodójának és fiának a képe, nevezik
bizánci koronának is. A korona magassága – a tetején található, ferdén álló latin kereszt nélkül – 127 mm. Az alsó
koronarész nagyobb átmérôje 216 mm, a kisebb 204 mm, az abroncs tehát nem szabályos kör alakú. Kerülete: 720
mm. Két oldalán négy-négy, 10–13 cm hosszú lecsüngô aranylánc látható, amelyeknek mindegyike lóhere formában
csoportosuló drágakövekben végzôdik. Hátul, középen, egy hasonló lánc csüng alá.
A görög és a latin koronarész alakjai egyaránt a középkor vallásos világába vezetnek bennünket. A görög korona
maga is két részre oszlik: egy alsóra és egy felsôre. A felsô részen elöl jobbról-balról fültôl fülig háromszög alakú és
félköríves oromzatok váltakoznak. Minden oromzat csúcsán 1–1 színes (vörös, kék, fehér) drágakô ül. Az oromzatok

zöldes mintázatai olyan zománceljárással készültek, amely a világosság felé fordítva az üveghez hasonlóan átlátszik
(translucid). Ez azért lehetséges, mert mezôik nem fémlemezre kerültek, hanem az oromdíszek rekeszfalait
máriaüvegre rakták fel, majd beolvasztás után ezt lecsiszolták. Hátul az oromzatokat nagy gyöngyök helyettesítik.
Elöl a felsô rész közepén, kiemelt helyen a trónuson ülô “világbíró” *Krisztus, görög szóval *Pantokrátor képe
látható. A *Pantokrátor fejét keresztes fénykoszorú övezi. Jobbját (görög szertartás szerinti mozdulattal) áldásra
emeli, baljában könyvet tart (“az élet könyvét”). A görög korona ábrái közül egyedül ô szerepel teljes alakban, a
többieknek csak mellképük látható. *Krisztus trónusának jobb és bal oldalán egy-egy ciprusfa (»életfa«) áll, a két fa
felett kör alakú mezôkben *Krisztus monogramja olvasható (bizánci szokás szerint görög betûkkel írva). Minthogy a
bizánci mûvészetben sokszor ábrázolják *Krisztust, amint éppen megkoronázza az uralkodót, a *Pantokrátor képe a
koronán a feudalizmus eszmerendszerének megfelelôen a koronával nyert uralkodói hatalom isteni eredetére utal.
A bizánci korona felsô részének hátoldalán, a trónuson ülô *Krisztussal átellenben fekete szakállas uralkodó képe
vonja magára a figyelmünket. Míg a *Pantokrátort ábrázoló oromzat 47 mm magas és 55 mm széles volt, az
átellenben lévô alaké kisebb, csak 40 mm magas és 45 mm széles. A görög felirat szerint e férfiú »Mihály, a rómaiak
(értsd: a bizánciak) császára, a *Dukász«. Teljes császári díszében pompázik elôttünk. Válláról a bizánci uralkodók
jellegzetes ruhája hull alá. Koronával ékesített fejét kékeszöld dicsfény övezi, jobbjában a bizánci császárok
hagyományos, a nyugat-európai jogarnak megfelelô jelvényét, a labarumot tartja, bal kezében kardmarkolat látható.
*Dukász Mihályt más, korabeli ábrázolások és leírások is hasonlónak mutatják, mint a koronán látható képe. Császár
voltát az is hangsúlyozza, hogy a zománckép betûi, amelyek ôt megnevezik, vörös színûek. (A bizánci császári
oklevelekben az aláírás mindig vörös betûs.) A görög korona zománcképei közül – ha átellenben is – egyedül
*Dukász Mihály portréja került a *Pantokrátorral egy sorba, s így megelôzte nemcsak az alsó részen megjelenített
világi személyeket, hanem az ott található arkangyalokat, illetve szenteket is. Mindez a császárnak, a Föld urának a
nagyságát, *Krisztushoz hasonlatos voltát hangsúlyozza: ô az égi hatalom földi hordozója.
A görög korona alsó részén nyolc négyszögletû, színes zománclemez váltakozik sima mezôkkel, amelyek
mindegyikében egy-egy nagyobb drágakô látható. A középsô koronatengely két oldalán, jobbról és balról, két
arkangyal mellképe tûnik fel: Mihályé és Gábrielé. Mindketten a korona középsô tengelye felé, azaz elôre néznek.
Kezükben három ágban végzôdô hírnöki pálca látható. A bizánci egyházi mûvészet gyakran ábrázolta így a két
arkangyalt. A mellképeken a fejek mellett jobbról-balról görög betûk jelölik – rövidítéssel –, hogy valóban Mihály,
illetve *Gábriel arkangyalé a két kép. A koronán feltehetôen nem pusztán díszítô szerepük van, hanem fontos eszmei
funkciójuk is. A bizánci hagyomány szerint Nagy *Konstantinnak az Úr angyala hozta le az égbôl a koronát és a
császári jelvényeket. Ismerünk olyan X. századi bizánci ábrázolást, amely szerint *Krisztus az égbôl koronát nyújt a
császár felé, *Gábriel arkangyal ezt az uralkodó fejére teszi, *Mihály arkangyal pedig kezébe adja a lándzsát. A két
arkangyal, akiknek képe a felsô rész *Pantokrátorával mintegy háromszöget alkot, a koronaabroncson egyértelmûen
a koronázás és az uralkodói hatalom égi eredetére utal.
A görög korona következô két ábrája jobbról és balról ismét párba állítható. *Mihály arkangyal mellett *Szent
György, Gábriel mellett *Szent Demeter – ugyancsak az ôket megnevezô görög betûkkel kísért – képét helyezték el.
Mindkettô a bizánci egyház kedvelt harcos szentje. Érthetô, hogy jobb kezükben mind a ketten lándzsát tartanak, bal
oldalukat pajzs oltalmazza. *Szent György Bizáncban a katonák védôszentje volt, az ô képe díszítette a császárok
zászlóit. (Bizánc bukása után az orosz cárok is címerükre, zászlajukra vették sárkányölô *Szent György alakját; e
jelenet a közép- és nyugat-európai vallásos mûvészetben is kedvelt volt.) *Szent Demeter, a bizánciak másik harcos
szentje, a vallásos hagyomány szerint, számtalanszor kelt ki sírjából s válságos pillanatban fehér lován megjelenve
visszafordította a barbár seregek áradatát, megverte a hun, szláv, avar és bolgár támadókat. *Szent György és *Szent
Demeter alakja tehát minden bizonnyal a barbárok elleni harcban az égiek segítségét jelképezô motívumként
kerülhetett a koronára.
Kétoldalt továbbhaladva hátrafelé, *Szent György mellett *Szent Kozma, *Szent Demeter mellett *Szent Damján
látható. A két orvosszent annak köszönhette népszerûségét, hogy a hagyomány szerint ingyen gyógyítottak.
Ábrázolásuk megfelel a bizánci mûvészet felfogásának: jobb kezüket a mellük elôtt tartják s orvosi mûszert fognak.
Az önzetlen égi tudomány közvetítôiként kerülhettek a koronára. Kozma és *Damján után két e világi személyiség
ábrázolása következik: az egyik *Bíborbanszületett Konstantin, a rómaiak (azaz: a bizánciak) császára, a másik
»*Geobitzász, Turkia hívô királya«. (*Geobitzászt a kutatók szinte kivétel nélkül Gézával azonosítják.) Ôk már
egészen hátra, *Dukász Mihály képe alá kerültek és ugyanúgy háromszöget alkotnak vele, mint elôl a *Pantokrátor a

két arkangyallal. Konstantin *Dukász Mihály trónörököse és társcsászára volt, képe sokban emlékeztet apjáéra:
koronás fejét ugyanolyan fénykoszorú övezi, koronájáról, akárcsak apjáéról, drágakövekben végzôdô aranyláncok
csüngenek alá. Konstantin ruházata is hasonló apjáéhoz. Bal keze kardmarkolatán pihen. (Zárójelben megjegyezzük,
hogy egyes kutatók a zománclemezen csak neve három elsô kezdôbetûjével (KON) jelölt alakot nem *Dukász
Mihály fiával, Konstantinnal, hanem a császár hasonló nevû fivérével és társcsászárával azonosítják.)
Míg Konstantint vörös színû betûk illették meg, Géza képén a kékes felirat azt jelzi, hogy király ugyan, de rangban
elmarad a császár és a társcsászár mögött. A szöveg »Turkia« megnevezése minden bizonnyal Magyar-országra utal:
a bizánci források az ezredforduló táján turkoknak nevezték a magyarokat. Külön figyelmet érdemel a *Géza király
címe mellé tett “hívô” jelzô: ez a görögben jelent hívô keresztényt, de van “hû” értelme is, ami célzás lehet arra,
hogy Géza hû barátja, szövetségese Bizáncnak. Gézát nemcsak Magyarország királyának nevezi a korona, hanem
uralkodóként is ábrázolja: fején korona van (persze nem olyan, mint *Dukász Mihályé és Konstantiné), de a fejét
nem övezi fénykoszorú. Jobbjában kettôs keresztet tart, de a kereszt alsó vízszintese csak egy szakaszon egyenes,
középsô része felül nyitott félkörök alakjában van kiképezve. Géza bal keze is kardon nyugszik. A koronán való
ábrázolása és elhelyezése tehát amellett, hogy megbecsülést, elismerést jelent, egyben azt is érzékelteti, hogy Gézát
mégsem lehet a bizánci uralkodókkal egyenlônek tekinteni.
A bizánci korona oromlemezei mögül drágakövekkel szegélyezett arany*pántok nyúlnak fel a koronacsúcs felé. A
négy pánt alul a görög koronának a *Pantokrátort és *Dukász Mihály császárt ábrázoló zománclemezei mögül,
illetve a két oldalon levô kis félkör alakú oromlemezek mellôl indul ki. Fenn középen a négy pánt négyszögletes
lemezben egyesül. E négy, egymást keresztezô pánt és a középsô lemez alkotja a latin koronát, amelyet szintén
zománcképek díszítenek. Tehát a bizánci koronapántra szerelték rá a latin korona keresztpántjait. A négy félpánt
mindegyikén két-két kép van, de a görög korona *Pantokrátort és *Dukász Mihályt ábrázoló oromlemezei ezekbôl
egyet-egyet szinte teljesen elfednek. A latin korona tetején a négyszögletes lemez szintén a trónusán ülô *Krisztust
ábrázolja, két oldalán egy-egy ciprussal, »életfával«. Feje körül keresztes fénykoszorú, jobbját áldásra emeli,
baljában “az élet könyvét” tartja. Feje mellett jobb-ról és balról egy-egy kör alakú mezôben a nap és a hold képe. A
*Krisztus-alakot középen kerek, csavarmenetes lyuk fúrja át, a korona tetején álló kereszt beillesztésére. Az
elmondottakból kitûnik, hogy a latin korona *Krisztus-ábrázolása, bár másként ül, mégis igen sokban emlékeztet a
görög korona *Pantokrátorára, egyes kutatók fel is tételezik, hogy annak utánzataként készült.
A latin korona elsô keresztpántjának alsó zománclemeze alig látható, mert a bizánci korona *Pantokrátora elfedi.
Csak a latin nyelvû névfelirat árulkodik arról, hogy *Szent Bertalan apostol képét helyezték a zománclemezre,
amelynek mintegy kétharmada hiányzik (szétporlott, csonka). Fölötte a zárt zománctábla fénykörrel övezett, ôsz
szakállú férfialakja könyvet tart a bal kezében, jobbjával a könyvre mutat. A felirat szerint *Szent Jánosé ez a kép. A
jobb oldali keresztpánt alsó, szakálltalan fiatal férfialakja *Szent Fülöp, fölötte a félkörrel övezett, *Szent Jánoshoz
hasonló, jobbját áldásra emelô szakállas férfi *Szent Pál.
A hátsó koronapánt alsó, *Dukász Mihály ábrájától elfedett zománcképén újabb szakállas apostol képe van: Szent
Tamásé; felette a fénykörrel övezett, baljában kézirattekercset tartó szakállas alak a latin felirat tanúsága szerint
*Szent Jakab. Végül a bal oldali pánt alsó képén levô apostol *Szent András, felette az ôsz szakállú, jobbjában
kulcsot, baljában kézirattekercset tartó férfi *Szent Péter.
A latin korona ábráinak magyarázata jóval egyszerûbb, mint a bizánci korona képeié: a bibliai Jézus *Krisztus és
nyolc apostola került a zománclemezekre. Mivel pedig a vallásos hagyomány szerint *Krisztusnak tizenkét apostola
volt, az is nyilvánvaló, hogy a kompozícióhoz valamikor hozzátartozott mind a tizenkét apostol zománcképe. Mivel
négy apostol zománclemeze teljesen hiányzik, ez azt jelenti, hogy a középkorban hagyományos tizenkettônek
tekintett apostolok sorozatát alaposan megcsonkítva helyezték a koronára.
Már eddig is volt szó néhányról azok közül a drágakövek közül, amelyek mind a latin, mind a görög koronát nagy
számban díszítik. A nagyalakú csiszolt és csiszolatlan zafírok, gránátkövek, rubinok és ametisztek mellett kisebb
igazgyöngyökbôl felfûzött egész sorok díszítik a koronát, illetve övezik körül annak alsó pántját. A sokszínû
gyöngyöknek, valamint a zöldes translucid oromzatoknak köszönhetô, hogy erôsebb megvilágításban a korona
egyszerre a legkülönbözôbb színekben ragyog fel.”58 – 11-16.
Ez a koronaleírás a hagyományos, kétévszázados, egyben többségi véleményt fejezi ki, hiszen az, hogy egy vagy két
egyesített koronáról beszélünk, a mértékegységet milliméterben adjuk meg, amint a XIX. századtól általános, vagy az

angol inch-ben, hogy hány apostolról szólunk, már keletkezéstörténeti állásfoglalás. Abból, hogy a korona *Szent
István idején már ebben a szerkezetben megvolt-e, történelmi, politikai következtetések adódnak. Az újabb nézetek
és a hagyományos felfogás között szakadéknyi a távolság. Az újabb, Csomor Lajos és elvbarátai által képviselt
felfogásnak nyomatékos teológiai, nemzetpolitikai, a nemzeti küldetéstudatot erôsítô mondanivalója van. Ennek a
küldetéses, szakmai (ötvös) és teológiai, ôstörténeti megközelítést képviselô véleménynek az ismerete
nélkülözhetetlen a Szentkorona-tan kutatói és hívei számára. E nézetek átfogó és lényeges részleteket jól kiemelô,
eredeti keresztény megközelítésû és közjogi elemeket is felölelô összefoglaló, elemzése a Molnárfi Tiboré 322, 323,
324. Csaknem olyan jelentôs a maga rövidségében, mint Kocsis István alapvetô fontosságú, történelmi-közjogi-
nemzetpolitikai értekezése.251
Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a magyar közjogi felfogás szerint: “A Szent Korona ereje végsô elemzésben
kétségkívül a nemzet akaratában van. … a magyar népléleknek vallásos hittel párosult hagyományos érzülete a Szent
Korona klenódiumát a puszta jelképen túl valóságos egyéni tényezôvé emelte… Ha azonban a szent korona valamely
sorscsapás következtében megsemmisülne, vagy annak használata másféle vis maior miatt lehetetlenné válnék, annak
pótlásáról, mint azt fentebb már említettük, a nemzet akarata teljes jogérvényességgel gondoskodhatnék.” 422 – 290.
Amikor a nemzeti akarat gyenge, a közösség bajban van, megnövekszik a szent tárgy fontossága, a nemzeti akaratot
erôsítô, erôt sugárzó jelentôsége, amint az napjainkban is látható. Amikor a nemzet élete kiegyensúlyozott viszonyok
közepette, akaratnyilvánításra képesen zajlik, akkor a tárgy misztériumával szemben megnövekszik a közjogi tanban
lévô misztérium ereje és súlya. Legjobb példája ennek a kiegyezés és az elsô világháború közötti idôszak, *Timon
Ákos közjogi munkálkodásának ideje, amikor a nemzeti akarat láthatólag erôsnek mutatkozott arra, hogy erôt adjon a
Szent Koronának a Szent Korona eszméjében, nem pedig a titokzatos Szent Koronától kérte, várta hiányzó erejét,
mint korunkban, amikor igen nagy szükség van a Szent Koronának adott nemzeti erô visszasugárzására.
A Korona történetérôl*
A Szent Korona története maga a magyar történelem. A tárgy és a hozzá fûzôdô eszme nem azonos, de nem is válik
el sorsuk, s mi több: nem érthetô egyik a másik nélkül. “A Szent Korona nem királyi ékszer, hanem az ország szent
koronája, s mint ilyen, jelképe a magyar államhatalomnak… A koronázás a kezdetben tiszta egyházi szertartásból
1205 óta válik fontos alkotmányjogi intézménnyé, amikor is *III. András koronázásakor esküt tesz arra, hogy
“országa jogait és a korona méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani.”87 – 358. Koronánk történelmünk hiteles tanúja.
*Bartoniek Emma írja 1939-ben megjelent kitûnô, A magyar királykoronázások története címû könyvében:
“Lássuk mármost a magyar Szentkoronának rövid történetét, hiszen ez a jelvény központjában áll az egész magyar
koronázási gyakorlatnak, s döntô fontosságú, elengedhetetlen tényezô a magyar királyi hatalom átruházásában.
Eléggé ismeretes, hogy Szentkoronánk két részbôl áll. Az alsó, nyílt koronát, tudjuk, *Dukász Mihály görög császár
küldötte *I. Géza magyar királynak mintegy 1075-ben, a hagyomány szerint, elismerésül azért az emberséges
bánásmódért, melyben Géza Nándorfejérvár dicsôséges elfoglalásakor a görög foglyokkal bánt. Hogy ezt a diadémet
valóban Mihály császár ajándékozta és valóban I. Gézának, az kitûnik a koronát ékítô képek felírásaiból, melyek
megnevezik mind Mihály császárt, mind pedig Gézát, »Magyarország (görögül: Turkia) igazhitû királyát« is. Ezen
tehát semmiféle szkepszis nem tud egy jottányit sem változtatni. Szentkoronánk másik része, a felsô, zárt korona,
melyet egy ma már ferdén álló kereszt ékít. Ez a felsô zárt korona az, melyet *II. Szilveszter küldött *Szent
Istvánnak, s melyet valószínûleg már *I. Géza korában összeillesztettek a *Dukász-féle nyílt koronával.
Szilveszter koronaadományát *Szent Istvánnak az a legendája beszéli el, melyet *Hartvik püspök szerkesztett
*Kálmán király korában, mintegy 1109 és 1114 között. Nincs ok, amiért hitelét kétségbe vonnám, s ez a legenda a
tanúnk arra, hogy mai Szentkoronánknak felsô, nem *Dukász-féle része az eredeti Szilveszter küldötte szentistváni
korona.
Igaz, *VII. Gergelynek, a pápai világuralom szenvedélyes elôharcosának egy 1075-ben írt oklevele azt állítja, hogy
*III. Henrik német császár, mikor magyar hûbéresét, Pétert 1044-ben trónjába visszahelyezte, a pápának,
helyesebben *Szent Péter apostolnak megküldötte a legyôzött *Aba Sámuel királyi lándzsáját és koronáját éspedig

azért, hogy »azok, mint az ország jelképei, eljussanak arra a helyre, hová a Magyarország fölötti fôhatalom
(principatus) tartozik«. Ne feledjük, Gergely mindenáron fôhûbér urává akarta magát tenni minden keresztény
fejedelemnek, így a magyar királynak is. Ezért Gergely elôadása csak részben lehet helyes. Mert ne feledjük azt sem,
hogy más, teljes hitelû német krónikák, melyeknek nem volt érdekük mást mondani, mint a puszta tényeket, csak a
lándzsa megküldésérôl tudnak. Így az Altachi Évkönyvek is, melyek pedig ennek a kornak magyar eseményeire máig
a legfontosabb forrásunk, hiszen egykorú magyar krónikáink is ezekbôl merítettek. És csak lándzsát látott a Szent
Péter bazilikában felfüggesztve az a milánói követ is, ki 1077-ben járt városa megbízásából Rómában, s ezt
krónikájában szintén megírja. Úgy hisszük, *VII. Gergely a koronát csak állítólagos fôhûbérúri igényei
alátámasztására tette hozzá a lándzsához, s ennek a koronaküldésnek csak annyi alapja van, mint a pápai
hûbéruraságnak Magyarország fölött, melyet *VII. Gergely ebben a levélben is, de más írásaiban is épp ily
meggyôzôdéssel hirdet. Különben is, még Gergely sem arról a koronáról szól, melyet Szilveszter küldött, – ez a
hiedelem csak azért terjedhetett el a magyar történetírásban, mert Gergely levelét sokan félreértették, s úgy
magyarázták, hogy Henrik azért küldötte volna *Aba Sámuel koronáját Rómába, mert az onnan jött.
Másfelôl tény az, hogy *III. Henrik császár *Aba Sámuel fölött nyert gyôzelme után (mikor pedig ennek lándzsáját is
elküldötte »*Szent Péter testéhez«) Pétert megkoronáztatta – »koronájába teljes joggal visszahelyezte« – és
sajátkezûleg intronizálta. A következô évben azután, mikor Henrik ismét meglátogatta magyar védencét, ez
lándzsával felajánlotta neki országát, melyet Henrik nyilván ugyanazon lándzsával vissza is adott neki – hûbér
gyanánt. Az is tény, hogy Péter után I. Endrét, I. Bélát, s mind az összes többi XI. századi magyar királyt
megkoronázták (*Szent László kivételével). Volt tehát királyi lándzsa is, korona is az országban azután is, hogy Aba
lándzsája Rómába került, s azelôtt is mielôtt *Dukász Mihály Szentkoronánk alsó részével I. Gézát 1075 körül
megajándékozta. (Pl. Salamon király 1063–1076. évi obulusain – ezüstpénzein – is fején koronával ábrázoltatik.)
Miért a pápához fordult *Szent István koronáért?
Mert a koronázás egyházi szertartás, s ezért koronáért is a keresztény egyház fejéhez kellett fordulnia. Tény viszont
az is, hogy *Szent István koronázásáról, tehát az új magyar királyság megalapításáról *III. Ottó német császár is
tudott, sôt azt melegen pártolta, s *Szent István a magyar keresztény államot a császár jóindulatú buzdítására és a
pápa áldása mellett alapította meg. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)
Melyik a többi, s legrégibb magyar koronázási jelvény? Már *Szent Istvánt is kereszttel kezében ábrázolják pénzein,
hosszú, lándzsanyélre tûzött kereszttel, éspedig nem kettôs, hanem egyszerû, de görög (egyforma hosszú szárú)
kereszttel. Legrégibb pecséteinken – *Szent László és *Kálmán idejébôl – országalmát is tart a király, szintén
kereszttel ékítve – mint ezt már fentebb is említettük. A kard is már *Szent István korának hagyománya – a
*Koppány vezér ellen induló még koronázatlan fejedelmet német vitézei lovaggá ütik – sôt ô *III. Ottó császártól
lándzsát is kapott ajándékba. Ezt a lándzsát kereszttel is szokták ékíteni. Imre király és öccse Endre, a késôbbi *II.
Endre viszályából tudjuk azt is, hogy a királyi (bírói) pálca mily fontos jelvénye a királyi hatalomnak. Mikor ugyanis
a Dráva partján egymással szemben álló két sereg királyi oldaláról Imre király egymagába átmegy Endre táborába,
csupán királyi pálcáját tartja kezében, mert ez a fegyver elég ahhoz, hogy öccsét kézenfogva ellenállás nélkül
kivezethesse fegyveresei közül és fogságba vethesse. Régi hagyomány, hogy *Szent István palástját adják rá az új
királyra.
Most már az a kérdés, hogy mai koronázási jelvényeink közül a szent koronán kívül, melyek kétségtelenül *Szent
István koriak? A palást, s talán még a jogar is. Mert a ma is használatos kard, országalma, s a többi ruhák, sôt a
kereszt is, kétségtelenül késôbbiek, legtöbbnek már stílusa is elárulja ezt. A palástra azonban – mely *Gizella
királyné és udvarhölgyei munkája, – rá van hímezve, mégpedig a sok javítás és átalakítás dacára ma is olvashatóan,
hogy azt *Gizella királyné ajándékozta a veszprémi egyháznak. Ebbôl az eredetileg miseruhának készült öltönybôl
alakították át a koronázási palástot.
A jogar (sceptrum) *Szent Istvánkorinak látszik – stílusa erre mutat – s egyike a legrégibb máig fennmaradt európai
királyi jogaroknak, ha éppenséggel nem a legrégibb. Mégis, teljes biztonsággal – adatok híján – nem lehet azt ma
már *Szent Istvánra visszavezetni, hiszen régisége ellenére késôbben is kerülhetett a magyar koronázási jelvények
közé. A kard kései darab, mintegy XVI. századi, késôbbi az országalma is, melynek korát elárulja a ráillesztett Anjou-
kori magyar címer, és késôbbi az apostoli kereszt is, mely mai alakjában szintén nem lehetett meg *Szent István
jelvényei között.
De lássuk most a magyar Szentkorona további sorsát. Tudjuk, mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve,

mégpedig elég primitív módon: a felsô, *Szent istván kori rész 1·5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az
*I. Géza-féle bizánci alsó koronához.
Ilyen nagyfontosságú esemény Szentkoronánk eléggé viszontagságos történetében nem fordult elô több. Az Árpádok
sajnálatos testvérharcai alatt ugyan sokat vándorolt egyik trónkövetelôtôl a másikhoz, azonban egészen *Bajor Ottó
ismeretes kalandjáig nem ismerünk róla semmi említésre méltó eseményt. Az említett Ottó a *Szent István-
nemzetség fiágának kihalta után, 1305-ben magyar királlyá választatván, Magyarországba utaztában a Szentkoronát,
melyet elôdjétôl, a lemondott *Venceltôl kapott meg, valahol Ausztriában, egy igen sokaktól járt országúton
elvesztette. Tudniillik a tokba rejtett Szentkorona – lehet, hogy a tokot híven ábrázolja a Képes Krónikának ezt a
jelenetet megörökítô képe – a kocsiról, melyen Ottó utazott, leesett, s azt csak jóval késôbb találták meg Ottónak a
keresésé-re visszaküldött emberei. A kor vallásos képzelete, melyet mélységesen áthatott Isten mindenekre kiterjedô
gondosságának hite, az Isteni gondviselés mûvét látta a Szentkorona csodálatos megtalálásában, s azt azzal
magyarázza, miszerint Isten nem akarta, hogy Magyarország megfosztassék az ô, angyal-küldötte koronájától. Tehát
a Szentkorona birtokosa már itten, a XIV. század közepei Képes Krónikában is Magyarország, és nem a király. Ottó
már kezdettôl gyenge és népszerûtlen uralmát megerôsíteni nem tudta, s ezért, hogy a hatalmas *Apor László erdélyi
vajda szövetségét megnyerje, ennek lányát óhajtotta feleségül venni. A vajda azonban a királyi kérôt fogságba ejtette,
a Szentkoronát pedig magához vette. Ottó rövidesen kiszabadult, de reményt vesztve feladta a küzdelmet a magyar
trón elnyerésére, s eltávozott az országból. A Szentkorona Apornál maradt, ki nem volt hajlandó azt a közben trónra
került *Károly Róbertnek átadni. Károlyt tehát egy más, *Gentilis bíboros, pápai követ által felszentelt koronával
koronázták meg, 1309-ben, míg az eredeti Szentkoronát Gentilis egyházi átokkal sujtotta, hogy azzal érvényesen
koronázni mindaddig ne lehessen, míg az *Károly Róbertnek kezére, vagy pedig a székesfehérvári káptalan birtokába
nem kerül. Ez utóbbi ugyanis mindeddig a Szentkorona ôrzôje. Végre is *Apor László 1310-ben mégis kiadta a
Szentkoronát, s Károlyt utolsó: negyedik magyar koronázásán azzal is meg lehetett koronázni. Ettôl kezdve a
Szentkoronát a biztos Visegrád vára idôkkel dacoló falai között ôrizték, vagy pedig Budán, a királyi várban. De a
királyi tárnokmester budai háza is volt ôrzôhelye Szentkoronánknak. A visegrádi várban történt Szentkoronánkkal az
1440. évi, már többször említett különös, de a korona végtelen nagy jelentôségére igen jellemzô esemény: a
Szentkorona elraboltatása *Erzsébet özvegy anyakirályné parancsára. Említettük azt is, hogy a királyné elítélendô
parancsát *Kottaner Ilona hajtotta végre, a királyné bizalmas udvarhölgye, ki ezt a feladatot pontosan és nem minden
leleményesség nélkül teljesítette. Bár igen érdekes a kalandos rablási história s az izgalmas utazás Visegrádról
Komáromba a királynéhoz, télvíz idején kocsin a befagyott Duna jegén át, mely meg is repedt a Szentkoronát szállító
kocsi súlya alatt, ezt itten mégsem mesélhetjük el újból. Itt csak annyit, hogy mikor Erzsébet megtudja, hogy a
pártján lévô urak hajlandók lettek volna az ô gyermekét megkoronáztatni, eleinte nem merte bevallani bûnét a
magyar urak elôtt, hanem nagyon megbánva fölöslegesnek bizonyult tettét, rá akarta bírni *Kottaner Ilonát, hogy
csempéssze vissza a koronát ismét Visegrádra. Azonban a szegény asszony, ki már eddig is rengeteg aggodalmat,
testi és lelki fájdalmat, lelkiismeretfurdalást állott ki bûne miatt, erre semmiképpen sem volt rávehetô, s
megfeledkezve a királyné iránti tiszteletrôl és szubordinációról, elég nyers válaszban tagadta meg az elôbbinél is
furcsább megbízás teljesítését. De az özvegy anyakirályné nem haragudott meg. Elhatározták, hogy rögtön
végrehajtják a koronázást, s *Kottaner Ilona Zsigmond király egy díszes, arany és vörös, fehér mintás öltönyébôl,
melyet késôbb miseruhává alakítottak át, éjnek idején a komáromi vár kápolnájába zárkózva, nagy titokban
megvarrta a kis László koronázási öltönyét: albát, (fehér inget), palástot, stólát (tehát ez is volt a koronázási ruhák
között, ami arra mutat, hogy a koronázási díszöltözet majdnem teljes papi ornátusnak felel meg), karkötôt (mint a
misézô papnál), keztyût (apátok, püspökök is viselnek ezt teljes díszben) és sarut. Ez a leírás igen fontos, mint
egyetlen és teljes hitelû felsorolása annak, hogy a magyar király koronázási öltözete milyen darabokból állott. (Itt
Zsigmond császárnak *Dürer által festett, ismert arcképére emlékeztethetek, melyben szintén van stóla, karkötô, s a
császár szinte mint misézô püspök ábrázoltatik.) Ezen elôkészületek után az özvegy anyakirályné bevallotta a magyar
urak elôtt, hogy a Szentkorona már nála van. L*átva a rossz benyomást, melyet ez a felfedezés *Garai Lászlóra, a
Szentkorona ôrzésével megbízott báróra tett, (ebbôl úgylátszik, hogy ez tényleg nem tudott a Szentkorona
elrablásáról) segítségül hívta *Cillei Ulrik mellé másik rokonát, Albert osztrák herceget. Az osztrák herceg felismerte
a helyzetet: ha Ulászló lengyel király eljut a magyar trónra, elvesznek a *Habsburg-háznak a magyar trón elnyerésére
táplált reményei, míg a gyermek László trónfoglalásából az osztrák ház elé fényes lehetôségek tárulnak. Lóhalálában
– a szó szoros értelmében, mert több lovat halálra hajszolt – Székesfejérváron termett tehát, éppen pünkösd napján,

melyre a kisded koronázását kitûzték. Már más helyt leírtuk a hirtelenében megejtett koronázást, melyen a magyar
országlakosoknak csak egy része jelent meg, a többi – a nagyobb és jelentékenyebb rész, köztük *Hunyadi János is –
a török veszedelem ellen legalkalmasabb királyjelölt: *I. Ulászló mellett állott.
Szentkoronánk XV. századi kálváriája *Kottaner Ilona merényletével még nem ért véget, sôt annak súlyosabbik része
csak most kezdôdött. A gyermek László pünkösdi koronázása után (1440. május 15.) – ez is eléggé ismeretes –
Szentkoronánk az özvegy királyné kezén maradt, ki azt féltékenyen ôrizte, s nem volt hajlandó az idôközben szintén
megkoronázott *I. Ulászlónak átadni.” 40 – 58-64.
Amint másutt olvasható, ekkor koronázzák meg *I. Ulászlót a *Szent István fejereklyetartóját addig díszítô
koronával, amelyet a székesfehérvári bazilikában lévô sírból vesznek ki. Az 1440. július 17-én kelt oklevélben az
országgyûlés szól a királyválasztási jogról és a királyi hatalom átruházásának jogáról, s a Szentkorona eszméjérôl is,
a Szentkoronát mindaddig megfosztva “hatályosságától, bármely jelentôségétôl, misztériumától és erejétôl”, amíg
meg nem kerül, egyúttal átruházva e tulajdonságokat az említett ereklyére. Tették ezt azért, mert az 1439-ben elhunyt
Albert csecsemô fia az adott helyzetben nem volt megfelelô, Ulászló volt “az alkalmas király”.
Kövessük tovább *Bartoniek sorait:

“A Szentkorona újból vándorútra indul tehát – híven kifejezve, szimbolizálva azt a szerencsétlen szakadást, mely a
magyar királyi hatalom birtokában ekkor bekövetkezett, s csak Mátyás uralomrajutásával, illetôleg 1464-ben történt
megkoronázásával ért véget. Nem egészen bizonyos, hogy a Szentkoronát *Erzsébet királyné hová rejtette és
továbbította, csak az bizonyos, hogy meglehetôsen viszontagságos utazás után az özvegy anyakirályné végre is
Habsburgi Frigyes római-német királynak, rokonának kezébe adja, mint zálogot 2500 magyar forintnyi
kölcsönösszegért! Ez a legnagyobb megaláztatás, melyet Szentkoronánk kilencszáz éves története alatt elszenvedett:
zálogtárgyként a Bécs melletti Hainburg várába vándorol, s osztrák földön és kézen marad 24 éven keresztül. Frigyes
persze – látszólag *V. László gyámjaként, ennek érdekében – nem akarja kiadni a Szentkoronát, nemcsak *I.
Ulászlónak, hanem magának gyámoltjának, *V. Lászlónak sem, mikor az 1453 januárjában tényleg átveszi az
uralmat Magyarországon. Ezzel aztán Frigyes nyíltan színt vallott, hogy magának akarja Magyarországot
megszerezni. Azonban 1464-ben – részben *II. Pius pápa, a híres Aeneas Sylvius Picco-lo-mini nyomására is, aki
pápasága elôtt *III. Frigyes szolgálatában állott – mégis csak kénytelen Szentkoronánkat Mátyás királynak kiadni.
Nem részletezhetjük itten azt a huzavonát, akadékoskodást, mellyel Frigyes Szentkoronánk visszaadását késlelteti,
sôt kijátszani szerette volna. Mátyásnak magas váltságösszeget kellett fizetnie Frigyes császár kezéhez, 80,000 frt-ot,
tehát harminckétszeresét annak a 2500 frt-nak, melyet Frigyestôl a Szentkoronáért anyagi nehézségbe jutott rokona:
Erzsébet kapott.
Az a méltatlan sors, melyet a Szentkoronának az utóbbi huszonnégy év alatt el kellett szenvednie, arra késztette
Mátyást és az országlakosokat, hogy törvényben gondoskodjanak ezentúl a Szentkorona kellô ôrzésérôl. Mindjárt a
koronázás utáni 1464. országgyûlés törvényben elôírja, hogy a király gondoskodjék arról, hogy a Szentkorona méltó
helyen, alkalmas személyek által ôriztessék, nehogy, amitôl Isten óvjon, ismét elidegeníttessék az országtól, ahogy ez
nemrégiben annak méltatlan és gondatlan ôrzése miatt történt, amibôl az országra jóvátehetetlen károk és
kimondhatatlan veszteségek származtak, s amiért a Szentkoronát az ország közössége pénzébôl vissza kellett váltani.
(1464: II. t.-c.) A törvény csak ennyit mond, a végrehajtást, úgy látszik, a királyra bízták, ekkor még nem voltak
szokásban a nagyon szabatos és részletes elôírások törvényeinkben. Ezek inkább irányelveket szabnak meg, melyeket
a gyakorlat, a kormányzás a lehetôség szerint alkalmaz a felmerülô esetekben és rendesen márcsak megtörtént
bajokat, jogsérelmeket akar reparálni.
Ezután végig a mohácsi vészig nem történt a Szentkoronánkkal említésre méltó esemény: Mátyás király halála után
*Corvin János, kit Mátyás utódjává dezignált, s ki ezért a Szentkoronát és a többi jelvényt is magánál tartotta,
készséggel átadta azokat szerencsésebb riválisának, *I. Ulászló cseh királynak, e néven második magyar királynak,
sôt ennek koronázásakor a menetben ô maga, Mátyás trónjelöltje vitte a koronát. Két évvel Ulászló koronázása után,
1492-ben, az ô elsô törvénykönyve már pontosan megszabja, hogy hol, s kiknek kell a szentkoronát ôrizniük.
(Beköszönt a nagy törvényhozási idôszak, Werbôczy korszaka, s Ulászló tizenöt éves uralkodásából hét
törvénykönyv maradt fenn.) Tehát az 1492: 3. artikulus elrendeli – itt már az országgyûlés beszél, elsô személyben,
nem a király, mint még Mátyás törvényeiben is –, hogy a korona ezentúl – mint eddig is – Visegrád erôs várában

ôriztessék, két koronaôr által, kiket az országgyûlés választ tagjai közül. A Szentkoronának és a koronázási
jelvényeknek tényleges ôre persze a visegrádi vár kapitánya volt, kinek az idônként választott koronaôrök a
Szentkoronát írásos elismervény ellenében adták át. 1498-ban a 25. artikulus elrendeli, hogy a koronaôrök ne papok,
hanem világi bárók legyenek, 1500-ban pedig a 23. artikulus megszabja, hogy koronaôrt csak kettôt válasszanak
éspedig a világi urak közül, a király, a bárók, prelátusok és a többi országlakosok együttesen.
A mohácsi vész elôtt a többi koronázási jelvény mindig követte a Szentkorona sorsát, kivéve azt a 24 évet, mikor
Szentkoronánk Ausztriában, *III. Frigyes császár kezén volt, hova a többi jelvényt nem vitték el. Hogy az akkori
koronázási jelvények közül ma csak a jogar, az országalma és a királyi palást vannak meg, azt már fentebb említettük.
Nem hagyhatjuk el a középkort a nélkül, hogy ki ne térjünk arra a rendkívüli fontosságra, melyre Szentkoronánk a
középkori magyar állami és politikai életben is szert tett. Ez már kiviláglik ugyan az eddig mondottakból is, hiszen
már eddig is láttuk, hogy a Szentkorona eszméje, még ennél is nagyobb jelentôségû.” 40 – 64-66
Folytassuk ugyancsak Bartoniektôl:
“A Szentkorona és a koronázási jelvények története az újkorban.

A magyar Szentkoronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól.
*Zápolyai János király, ki *Pe-ré-nyi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a
Szentkorona ôre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományos Visegrádon ôrzött koronához. Annál is inkább, mert
ekkor még Perényivel egy párton volt, ki csak az ô megkoronázása után állott át Ferdinándhoz, magával víve a
Szentkoronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szentkoronát valószínûleg visszavitték
Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is ôriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény
történt Szentkoronánkkal: a Zápolyai-párti *Bánffi János foglyul ejtette a török elôl a Szentkoronával menekülô
*Perényi Péter koronaôrt, s azt a Szentkoronával egyetemben az akkor Magyarországra tört *Szulejmán szultánnak
kiszolgáltatta. Szulejmán aztán átadta a Szentkoronát a nála hódolatra jelentkezô Zápolyainak. Jánosnál is maradt
Szentkoronánk egészen ennek haláláig, mikoris özvegye, *Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a *Fráter György
által közvetített békét *I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szentkoronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga,
fia *János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szentkoronát
*Castaldo császári tábornok vette át, ki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyûlésen ott
idôzô Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szentkoronánk állandóan az országban. Az ország nagy
része török kézre került és éppen azok a területek, melyeken eddig Szentkoronánk ôriztetett. A Habsburg-korban
ezért túlnyomólag Pozsony erôs várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de elôfordult az is, éspedig mindjárt
*I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sôt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek,
aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elôl
biztonságosabbnak látta.
A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendô királyt, hogy a Szentkoronát békésebb idôk
beálltával visszahozza Magyar-országra és Pozsonyban ôriztesse, (1606. 4. tc.) szintúgy az 1608. 4. tc., mely a
Szentkoronát corona regni-nek, az ország koronájának nevezi. *Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ô állandó
rezidenciáján tartotta magánál Szentkoronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás fôherceg unszolására végül
mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta ôriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól,
hogy ha az az országban van, valamelyik »rebellis« kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-
nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata gyôzött: *Rudolf 1608. június 12-én igen nagy
ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szentkoronát rejtô ládát Mátyás fôhercegnek s a kíséretében lévô nagyszámú s
fényes fegyverzetû magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után *II. Mátyás – az 1608. koronázás
utáni törvények 16. tc.-e értelmében – a Szentkoronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.
A XVII. sz. folyamán aztán a *Bethlen-féle felkelés idején, 1618-ban a Szentkoronát *Révay Péter koronaôr
kénytelen volt átadni a felkelôknek, s így az *Bethlen kezében elôbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre,
végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint *Bethlen Ferdinánd elôl visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi
nikolsburgi béke értelmében aztán a Szentkorona újból *II. Ferdinánd birtokába jutott.
*Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szentkorona ekkor

még az ô kezén volt. Ezen 1619–1622-i viszontagságos évek alatt a Szentkorona ôre, *Révay Péter gróf, állandóan a
Szentkorona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt *II. Ferdinánd
megbízottának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkezô Szentkoronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a
hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.
1644-ben, *I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szentkorona rövid idôre ismét elhagyta Pozsonyt, s
Gyôrnek a Duna által védett várában ôriztetett.
1683-ban a Szentkoronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. tc. újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az
országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna balpartján, hol Pozsony is fekszik, s innen a
Szentkoronát elôbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a
Szentkorona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik, – valóban azért-e, mert a
pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert *II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt
tanácsosnak látszott? Pozsonyba kerül vissza s ott marad aztán a Szentkorona 1712-tôl egészen 1784-ig, nem
számítva azt a rövid idôt, midôn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvô, erôs komáromi várban
ôriztetett.
Egyik legszomorúbb periódusa Szentkoronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-
éig a bécsi császári udvari kincstárban, *II. József rendeletébôl töltött, József többi országa koronái közé
elraktározva. Két igen aulikus fôúr volt akkor a koronaôr, az egyik, gróf *Balassa Ferenc, magyar neve ellenére a
magyarok esküdt ellensége is, s ezek valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás
közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki
azokra az ünnepélyekre, melyekkel a nemzet a hazatérô Szentkoronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az
általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral és
Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szentkoronát fogadó
országgyûlésen. A hazatérô Szentkoronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután
helyezték el a királyi várban, hol ettôl kezdve ôriztetik mind a mai napig. »Éljen a magyar szabadság«, a
felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szentkorona hazatértekor, s a kor legjobb magyar
költôi intéztek költeményeket »dicsô koronánkhoz«, az »egekbôl szállott szentséges ajándékhoz«, s a
történettudományban valóságos irodalma támadt a Szentkorona történetének.
A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szentkoronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd
1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.
Az 1848–49-i szabadságharc alatt, midôn *Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében *Windischgrätz hadai
elôl Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szentkoronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a
még csak alig elkészült Lánchídon, melynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra,
innen a koronaôr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd Debrecenbe. A világosi katasztrófa után
– ez eléggé ismeretes – *Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház
földjében három társa segítségével elásta a Szentkoronát és a jelvényeket rejtô ládát – nehogy az a császáriak kezére
kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szentkorona, s ezért másnap újból kiásták, s az Oláhországba vezetô úton két
fiatal fûzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szentkoronáját,
melyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s *Szent István palástja is sokat szenvedett a füzes
nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Buda-Pestre, hol *Albrecht fôherceg, a császár helytartója és
*Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig
volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert *Ferenc József személyesen akart meggyôzôdni róla,
hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás szállította fel vasúton Bécsbe a Szentkoronát, s a
vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán az
ifjú császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.
Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szentkoronánkat a magyar népnek,
mely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szentkoronát az illô, el nem múló áhítattal szemlélte.
Az 1916. december 30-ai koronázás utáni három napon, az ismét közszemlére tétetett ki a Mátyás templomban, s
akkor is a nép ezrei zarándokoltak szemléletére.
Attól kezdve a budai várpalotában ôriztetik a Szentkorona a nemzet legsúlyosabb megpróbáltatásai közepette is.
*Szent István király halálának az idén ünnepelt kilenc százados évfordulóján a magyar népnek és a külföld baráti

vendégeinek ismét alkalma nyílt a Szentkorona háromnapos áhítatos szemléletére, a magyar tudós világnak pedig a
Szentkorona beható tanulmányozására.” 40 – 174-178.
1918-ban, amikor az ôszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot –

ami a történeti alkotmány tükrében alkotmányellenesen az erre hivatott alkotmányos tényezôk mellôzésével történt –,
az 1919. évi XXXI. néptörvény megszüntette a koronaôri tisztséget, és az ôrzést a miniszterelnök és a
belügyminiszter kötelességévé tette.
Noha már 1918-ban, a köztársaság kikiáltása után terjesztettek a korona megsemmisítésére buzdító röplapot, a
koronát a forradalmak és a kommunisták diktatúra idején nem érte támadás.
Az 1918–19-es forradalmak idején, még a Károlyi-féle “Népköztársaság” alatt feloszlatták a koronaôrséget, és
megszüntették a koronaôri intézményt.
A kor viszonyait jól jellemzik *Ambrózy Gyula gróf, koronaôr feljegyzései:
“E napok egyikén egy orvosnövendék keresett fel, aki mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a
nyugtalanság kergette hozzám. Elômutatott egy röpiratot, »Mi történjék a magyar szent koronával?« cím alatt. Ebben
az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság
symboluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám
vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem
tudom, vajjon az illetô tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig *Károlyi Mihály egyik felbérelt
alakja, aki csak tôrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent és még energikusabban ajánlotta fel
szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta s így minden pillanatban el voltam
rá készülve, hogy tôrt, vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem
történt semmi, távozott s azóta sem hallottam róla.
Károlyinak azt ajánlottam fel, hogy *Vix-et, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a
királyi vár ôrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb
védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetônek, nem maradt más hátra,
mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike oly utasítást kapjon, hogy adandó esetben
azonnal az ôrség segítéségre siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, *Festetich Sándorral, az új
hadügyminiszterrel beszélni fog errôl, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban
találkoztunk *Festetich Sándorral, kitôl aziránt érdeklôdtem, vajjon van-e oly megbízható csapata, amelyre
mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg ô a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen
megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelô részét utasítsa, hogy szükség esetén
elsôsorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsôsorban a
mi személyünket kell nekik megvédeni!« volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom nem-e meggondolatlan vagy
megzavarodott válasza! Apponyi gróffal összenéztünk és továbbmentünk. Eszerint tehát a Károlyi-féle miniszterek
személye elôbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe
menjen, azonnal papírra vetettem.
Július 26-ika táján *Patay Tibor a Berlinben megjelenô »Vossische Zeitung« július 21-iki 199. számát hozta magával.
Ebben »Die Stefans Krone unter den Hammer« címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely
szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar szent korona elárverezésérôl *Kun
Bélával tárgyalt s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100.000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta
eleinte kissé valószínûtlenné tette a dolgot, de késôbb gondolkozván afelett, hogy félig-meddig tisztességes ember
egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a
hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán levô kövek a mai fogalmak szerint kevés értékûek s
így a korona legfeljebb csak mint nyersarany értékesíthetô. – Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyers
arannyal együtt csupán 30.000 forintra lett értékelve.”8 – 19-20.
A közfelfogás a Szent Koronában a magyar államiság jelké-pét látta. Ez a közmeggyôzôdés lehetett a korona
legnagyobb védelmezôje.

Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyûlés elnökébôl, a miniszterelnökbôl és

*Ambrózy Gyula gróf koronaôrbôl álló bizottság, Horthy jelenlétében felnyitotta a korona ôrzésére szolgáló
páncélkamrát, mindent rendbenlévônek talált.
Érdemes idézni a “Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok gondviselésérôl” szóló 1928. évi XXV. tc. indokolását
és szövegét, amely részletesen, a Szent Korona közjogi jelentôségének teljesen megfelelô módon szabályozta a
korona körüli teendôket és hatásköröket, az 1867 óta követett gyakorlatot kodifikálva.
“Az 1927. évi május hó 27-én a Felsôházban gróf *Ambróczy Gyula koronaôr egy interpelláció keretében adott
kifejezést azoknak a hazafias gyötrô aggodalmaknak, amelyeket ô a lezajlott szomorú emlékû két forradalom alatt a
Szent Korona biztonsága tekintetében elszenvedett és interpellációjában elmondotta, hogy a forradalmak alatt
átszenvedett gyötrô aggodalmai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy a legelsô adandó alkalmat meg fogja
ragadni arra, hogy erre a nagyfontosságú és alkotmányos jelentôséggel bíró kérdésre – a rendezés érdekében –
ráterelje a törvényhozás figyelmét.
A koronaôr akkoriban szíves volt rámutatni a rendezés szempontjából nagy jelentôséggel bíró kulcstartás kérdésére
és annak megfelelô, megnyugtató rendezését sürgette.
A miniszterelnök az interpellációra adott válaszában ismertette a Szent Korona gondviselése körül az idôk rendjén
kifejlôdött gyakorlatot és a rendezést a maga részérôl is szükségesnek találván, kilátásba helyezte egy, a koronaôr
bevonásával és vele egyetértésben kidolgozandó szabályzatnak a törvényhozás elé való terjesztését.
Ilyen elôzmények után keletkezett a tárgyalás alatt álló törvényjavaslat.
Általánosságban a törvényjavaslat az idôk rendjén kialakult és immár 1867 óta fennálló törvényes és tényleges
gyakorlatot tartalmazza és azzal szemben lényeges eltérést nem mutat.
Amidôn a törvényjavaslat a magyar királyi kormány alkotmányos felelôsségét és befolyását a Magyar Szent Korona
ôrzése és gondviselése körüli teendôkre is kiterjeszti, ezzel a koronaôri intézményt megnyugtató összehangban tartja
az 1848. évi törvényben lefektetett alkotmányos miniszteri felelôsség elvével.
Azzal az intézkedésével, hogy a koronaôr és a magyar királyi miniszterelnök közötti netáni ellentétek eldöntését az
országgyûlésnek tartja fenn, amelynek döntéséig a vitás kérdésben a végrehajtás függôben tartandó, a Szent Korona
biztonsága tekintetében messzemenô alkotmányos garanciát statuál.
Az egyesített bizottság azon a véleményen van, hogy amikor a Szent Korona ôrzése tekintetében legilletékesebb
férfiú, a Szent Koronának ma már egyedül élô törvényes ôre, koronaôri esküjére való hivatkozással egy, a kulcstartás
körül felmerült incidensbôl kifolyólag a törvényhozás elôtt feltárta azokat a súlyos aggodalmakat, amelyek ôt a
lezajlott két forradalom alatt a gondjaira bízott Szent Korona biztonsága tekintetében eltöltötték és a törvényhozástól
a kérdés intézményes rendezését kérte, sürgette, a miniszterelnök felelôssége tudatában és helyesen járt el akkor,
amidôn a koronaôr kezdeményezésére a vele egyetértésben és összhangban kidolgozott törvényjavaslattal a
törvényhozás elé lépett.” (Részlet a miniszteri indokolásból)
A Törvény így szól:
“I. Fejezet. Az országos koronaôrök hivatala.

1. §. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak (7.§) gondviselését, hivatali esküjükben fogadott hûséggel
és szorgossággal, az ország törvényesen megválasztott és hivatalukba beiktatott koronaôrei végzik.
A magyar királyi minisztérium hatósága és felelôssége a Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak
gondviselése tekintetében is fennállván, az ország koronaôrei e hivataluk ellátása körében ôket megilletô jogaikat és
kötelességeiket a törvényesen kinevezett magyar királyi minisztériummal egyetértésben, a jelen törvény
rendelkezései szerint, gyakorolják.
A minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti.
2. §. Ha a miniszterelnök a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságoknak helyes gondviselése és törvényszerû
magasztos rendeltetésük betöltésének biztosítása érdekében az ország koronaôrei által tett intézkedésen és eljáráson
felül még intézkedést vagy eljárást tartana szükségesnek, a koronaôröket a szükséges tennivalókra felhívja,
amennyiben pedig a felhívás veszélyes késedelemmel járna, a halaszthatatlan intézkedéseket maga foganatosítja.

A miniszterelnök közvetlenül tett intézkedései csupán az indokolt szükség tartamára maradnak hatályukban és
azokról – megtételükkel egy-idô-ben – a koronaôröket értesíteni kell.
A koronaôrök – amennyiben nem a 3. §-ban írt módon kellene eljárniok – a miniszterelnök felhívásait teljesítik,
esetleg közvetlenül tett intézkedéseihez pedig alkalmazkodnak és azok hatályosságát elômozdítják.
A miniszterelnök a jelen §. alapján tett intézkedéseirôl az országgyûlésnek haladéktalanul jelentést tesz.
3. §. Ha az ország koronaôreinek a miniszterelnök felhívása vagy intézkedése ellen olyan súlyos aggályaik volnának,
hogy a felhívás teljesítését és az intézkedés hatályosulásának elômozdítását lelkiismeretükkel össze nem férônek
vagy koronaôri esküjükben ütközônek tartanák, a felhívás vagy intézkedés ellen – aggályaik és javaslataik
elôterjesztése mellett – felszólalnak.
Amennyiben az ellentétek eloszlatása ezen az úton nem sikerülne, vagy pedig a felszólalás veszélyes halogatással
járna, a koronaôrök az országgyûlésnek azonnal jelentést tenni és jelentésük egy példányát – ugyanakkor – a
miniszterelnökhöz is eljuttatni kötelesek.
Az országgyûlés határozatáig a vitás kérdésben a végrehajtást függôben kell tartani, kivévén, ha a függôben tartásból
magára a Szent Koronára helyrehozhatatlan kár vagy közvetlen veszély származnék.
4. §. A koronaôri állás megüresedése esetében annak betöltése és a megválasztott koronaôr beiktatása iránt, a
törvényes vagy törvényesen szokásba vett rendelkezéseknek megfelelve, haladéktalanul kell intézkedni.
5. §. Az ország koronaôrei tennivalóinak ellátása tekintetében egymás között szabadon állapodnak meg.
6. §. Az országos koronaôr lakóhelyének minden változását, valamint – lakóhelyétôl való tartósabb távollét esetében
– tartózkodási helyét és annak változását a miniszterelnöknek bejelenti.
Az ország koronaôreinek az 1715: XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély vagy szükség esetében,
avagy, ha a miniszterelnök a koronaôröket erre egyéb esetben felhívja, az indokolt idôtartam alatt állandóan a Szent
Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzési helyének (8.§) közigazgatási területén kell tartózkodniok.
II. Fejezet. A koronaôrök gondviselésének tárgyai.

7. §. Az országos koronaôrök különös gondviselésének tárgyai: a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok, vagyis
a királyi pálca, az országalma, a koronázási palást és koronázási kard.
Gondját viselik továbbá a koronaôrök a nekik számbaadott és a páncélkamarában (8. §. elsô bek.) elhelyezett többi
tárgyaknak, amíg azok ott ôriz-tetnek és kiterjed még gondjuk magára a páncélkamarára, valamint az ahhoz
csatlakozó ôrszobára, illetôleg azok kellô biztosságot nyújtó állapotára.
A koronaôrök a páncélkamarában elhelyezett többi tárgyak számbavételét az ezekrôl a tárgyakról készített leltárnak
ilyértelmû záradékolásával, keltezésével és aláírásával ismerik el.
A leltározási eljárásnak részletes szabályait az országos koronaôrök meghallgatása után a minisztérium állapítja meg
és gondoskodik arról, hogy az eddig feleslegesen koronaôri gondozás alatt álló tárgyak más helyen nyerjenek
megfelelô elhelyezést.
III. Fejezet. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzésének helye és az ôrállás.

8. §. A Szent Koronát, a hozzátartozó drágaságokkal együtt, az ország székesfôvárosában, a királyi várpalotának
ezidôszerint is erre a célra rendelt páncélkamarájában a m. kir. koronaôrség állandó ôrállása mellett kell tartani és
szorgos és hûséges gondviseléssel ôrizni.
A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat más helyen és módon tartani és ôrizni nem szabad, kivévén az 1715:
XXXVIII. törvénycikkben említett fenyegetô veszély és szükség eseteit, amidôn az országgyûlés avagy –
halaszthatatlan esetben – a törvényesen kinevezett magyar királyi miniszterelnök intézkedik.
A miniszterelnök a jelen §. alkalmazása esetében is a 2. §.-ban kötelességévé tett módon teszi meg intézkedéseit.
9. §. Az országgyûlés együtt nem létében és ha törvényesen kinevezett minisztérium sem mûködnék, az ország
koronaôrei esküvel fogadott kötelességük és lelkiismeretük szerint intézkednek és járnak el.
10. §. A m. kir. koronaôrség parancsnokának kinevezése elôtt az ország koronaôreit meg kell hallgatni.
IV. Fejezet. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak kivitele a páncélkamarából.

11. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat a 8. §. második bekezdésében említett eseteken felül, ôrzésük
és tartásuk helyérôl csupán a miniszterelnök és az ország koronaôreinek tudtával és hozzájárulásával, valamint

legalább egyik koronaôr közremûködésével a gondosan mérlegelt törvényes vagy megokolt szükség tartamára szabad
kivinni, így:
1. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok rendeltetésének törvényszerû betöltése céljából az országgyûlés által
törvényesen kitûzött koronázási szertartáshoz és annak elôkészületi cselekményeihez;
2. a Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok biztonságának, épségének gondviselése, csorbítatlan megtartásuk
biztosítása, valamint romlandóságuk megelôzése és meggátlása céljából;
3. a törvényes, törvényesen szokásba vett hivatali és egyéb indokolt szemlék céljából, valamint – amennyiben ehhez
az országgyûlés is hozzájárul – az országos szertartásokhoz és ünnepségekhez;
4. a tudományos kutatás elômozdítása céljából.
12. §. A páncélkamara felnyitását igénylô minden esetben állami jegyzôkönyvet kell készíteni.
A jegyzôkönyvnek, az általános adatokon felül, tartalmaznia kell a lényegesebb mozzanatok és ténybeli adatok
kimerítô és pontos leírását, valamint szemléltetô vázlat kíséretében, a koronaládán alkalmazott pecsétek változásának
feltüntetését.
A jegyzôkönyvet – amennyiben jelen volt – a miniszterelnök, továbbá az országos koronaôr (koronaôrök) és a
miniszterelnök által a jegyzôkönyv készítésére esetenként felhívott államjegyzô írják alá. Fontos vagy ünnepélyes
esetekben – amennyiben jelen voltak – a jegyzôkönyvet aláírhatják még két közjogi méltóság és az országgyûlés két
házának elnöke.
A jegyzôkönyvbôl két eredeti példány készül, amelyek közül az egyiket az Országos Levéltárban, a másikat a
páncélkamarában kell elhelyezni. A páncélkamarában elhelyezett jegyzôkönyveket keletkezésük idôbeli rendjében,
sorszámmal ellátva kell tartani.
A jegyzôkönyv másolataiból a miniszterelnök egy-egy példányt megküld az országgyûlés két házának, az országos
koronaôröknek, egyet pedig a miniszterelnökség irattárában helyez el.
V. Fejezet. Belépés a koronaôrzô helyiségekbe.

13. §. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok tartására és ôrzésére rendelt páncélkamarába (8. §) csupán az
arra feljogosítottak léphetnek be.
Hogy kit kell feljogosítottnak tekinteni, azt a miniszterelnök és az ország koronaôrei egyetértôleg döntik el.
Mindenesetre a belépésre jogosultaknak kell tekinteni azokat, akiket a 11. §-nak 1–4. pontjaiban felsorolt
cselekmények elôkészítése vagy elvégzése céljából az országgyûlés, továbbá a minisztérium, illetôleg annak nevében
a miniszterelnök kijelöl, meghív, avagy kirendel és errôl számukra okmányt állít ki. Ezt az okmányt, melynek a
belépés célját és az okmány érvényességének idôtartamát tartalmaznia kell, a miniszterelnökön felül legalább is az
egyik országos koronaôr láttamozza.
A belépés tilalmának a m. kir. koronaôrség az ország koronaôrei által kiadott szolgálati és ôrállási utasítások szerint
szerez érvényt.
Az országos koronaôrök utasításai szabályozzák a páncélkamarához csatlakozó ôrszobába való belépést.
Az ország koronaôrei az általuk állandó érvénnyel kiadott utasításokat bemutatják a miniszterelnöknek.
VI. Fejezet. A kulcstartás.

14. §. A Szent Koronát rejtô koronaláda zárának kulcsa a miniszterelnököt, e kulcs két másodpéldánya közül egy-egy
példány pedig az ország koronaôreit illeti meg.
15. §. A Szent Koronát és a hozzátartozó drágaságokat rejtô páncélkamara három zárpárjának eredeti (elsô példányú)
kulcsai közül a felsô zárpár kulcsai a miniszterelnököt, a középsô és alsó zárpár kulcsai pedig az ország törvényesen
beiktatott koronaôreit illetik meg oly módon, hogy a hivatalába beiktatott koronaôr a beiktatáskor mindig elôdének
kulcsait nyeri el.
16. §. A páncélkamara három zárpárjának másodpéldányú kulcsait – a miniszterelnöknek és az ország koronaôreinek
pecsétjeivel ellátott páncélládácskába helyezetten – a m. kir. központi állampénztár páncéltermének e célra kijelölt
páncélszekrényében kell tartani.
A lepecsételt páncélládácska kulcsa, valamint a páncélládácskát tartalmazó állampénztári páncélszekrény egyik
kulcsa – ennek másodpéldányával együtt – a miniszterelnököt, az állampénztári páncélszekrény másik két zárának
eredeti és másodpéldányú kulcsai pedig az ország koronaôreit illetik meg.

17. §. A miniszterelnök a koronaláda és a 16. §-ban említett páncélládácska kulcsát, továbbá az állampénztári
páncélszekrénynek ôt megilletô (16. §) kulcsát – ennek másodpéldányával együtt – és végül a Szent Koronát
tartalmazó páncélkamarának ôt megilletô (15. §) eredeti kulcsait – saját pecsétjével lepecsételt külön-külön
borítékokba helyezetten – a miniszterelnökség házipénztára páncélszekrényének e célra kijelölt páncélfiókjában
tartja. Ebben a páncélfiókban más tárgyat elhelyezni vagy tartani nem szabad.
E négy, illetôleg az egyik koronaôr elhalálozása (18. §) esetén öt, mindkét koronaôr elhalálozása esetén pedig hat
borítékot tartalmazó miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók kulcsát a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának
és letéteinek kezelésére érvényes szabályok és gyakorlat szerint kell ôrizni.
A miniszterelnök a házipénztár rovancsolása alkalmával a miniszterelnökségi házipénztári páncélfiók
borítékletéteinek sértetlenségérôl meggyôzôdést szerez és az eredményt közli az ország koronaôreivel.
18. §. Akár a koronaôr életében törvényes ok alapján nyert felmentéssel, akár pedig a koronaôr elhalálozásával
szûnne meg a koronaôr hivatalviselése, a koronaôr birtokában tartott kulcsokat a m. kir. miniszterelnök
gondviselésébe kell adni.
A miniszterelnök a koronaôr hozzájuttatott kulcsait, a miniszterelnök pecsétjével lepecsételt borítékokba helyezetten,
a m. kir. miniszterelnökség házipénztárának említett (17. §) páncélfiókjában az új koronaôr beiktatásáig tartja.
Az elhunyt koronaôr birtokában tartott kulcsokat elsôsorban a koronaôr által e részben megbízott családtag vagy más
személy – kinek nevét és lakását a koronaôr a miniszterelnöknek bejelenteni köteles – szolgáltatja be a
miniszterelnökhöz. Ha ez nem történik meg, a kulcsok beszolgáltatásáról a hatósági közegek gondoskodnak. Ennek
részletes szabályait, valamint a koronaôr elhalálozásának kötelezô bejelentését a m. kir. igazságügy-mi-niszter,
illetôleg belügyminiszter rendelettel állapítják meg.
19. §. Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe és végrehajtásáról a m. kir. minisztérium, illetôleg saját
ügykörükben az illetékes miniszterek gondoskodnak.” (A Magyar Törvénytár 1928. évi kötetébôl.)
Emlékezetes mozzanata a Szent Korona történetének az 1933-as koronaôr választás, amikor báró *Perényi Zsigmond
és gróf *Teleki Tibor lett közfelkiáltással megválasztott koronaôr. Báró *Perényi Zsigmond megválasztott koronaôr a
következôket mondotta:
“Nagyméltóságú Elnök Urak! Mélyen t. Országgyûlés! (Halljuk! Halljuk!) Mély hódolattal köszönöm
koronaôrtársam és a magam nevében Ô fôméltóságának, a Kormányzó Úrnak legmagasabb elhatározását, hogy
bennünket a koronaôri méltóságra jelölni méltóztatott. És hálásan köszönjük az Országgyûlés egybegyûlt mindkét
Házának azt a kitüntetést, hogy bennünket megválasztani méltóztattak. Napjainkban a Korona ôrzése nem olyan
nagyfontosságú tény, mint hajdan volt, amikor ellenséges hadak járása idején elôdeink várakban ôrizték és
védelmezték. De mi még sem tartjuk a Korona ôrzését pusztán formalitásnak, dísznek, amely kötelezettséget nem
jelent. Mi ôrizni és ápolni akarjuk azokat a megszentelt nemes hagyományokat, amelyek a Szent Koronához
fûzôdnek, (Helyeslés) a nemzeti egység és összetartozás nagyszerû gondolatát.
Már az Árpádok alatt a királyi hatalomnak legfôbb kelléke a Szent Korona volt és csak azt tekintették törvényes
királynak, aki evvel a Koronával koronáztatott meg. Ebbôl önként keletkezett az a sajátos magyar közjogi felfogás,
hogy a Szent Korona volt az uralkodásnak, a legfôbb hatalomnak és jognak, az ország egész területe birtokának igazi
forrása és szimbóluma (Úgy van! Úgy van!) és az egész adományos nemesség tagja volt a Szent Koronának. Ez
képezte folyvást az egész testét: totum corpus sacrae co-ro-nae. Most a mi idônkben minden magyar ember
egyformán tagja a Koronának, (Úgy van! Úgy van!) származás, vagyon- és felekezetkülönbség nélkül egyforma
jogokkal. (Úgy van! Úgy van!) Csak a kötelezettségekben lehet köztünk különbség, (Úgy van! Úgy van!) mert azoktól,
akik erôsebbek és gazdagabbak, többet kívánunk. (Úgy van! Úgy van!)
Mélyen t. Országgyûlés! A magyar történelem századain át mély vallási kegyelet környezte a Szent Koronát,
keresztény legendák és krónikák hirdették és a hívôk erôs hittel hitték, hogy a Korona az egyház apostoli feje által
csodás módon isteni sugallatból és angyali közbenjárással adományoztatott. Ma is szentnek hisszük a Koronát. Törpe
nép, amely nemes eszményekre nem tekint fel tisztelettel, amely múltját semmibe veszi (Úgy van! Úgy van!) és így
önmagát, a maga faját alacsonyítja le. (Úgy van! Úgy van!) De boldog nemzet az és csak annak a nemzetnek van
jövôje, amely a múlt hagyományait és eszményeit a sors viharai között is megôrzi. (Úgy van! Úgy van!) Mert a múlt
az a szilárd alap, amelyre építeni lehet és az eszmények hevítenek munkára, küzdelemre és áldozatra. A Szent

Korona egyetértést, közösséget, békességet hirdet a magyarok között. És ha majd eljön az idô, alkotmányunk
szellemében külsô befolyás és kényszer nélkül, párt- és magánérdek félretolásával az egyetemes nemzet lesz hivatva
megvalósítani a Szent Koronának történelmi hivatását. (Élénk éljenzés.)
Mélyen t. Országgyûlés! A mai napon az országgyûlés mindkét háza ünnepi díszt öltött, ez a dísz a Szent Korona
iránti mély tiszteletet jelenti, de nem jelent örömöt és ünnepet. Régen volt örömünnepe a magyarnak, ma sincs
ünnepünk, (Úgy van! Úgy van!) mert szenvedés és fájdalom járja át ezt az országot. De mi mégsem csüggedünk,
mert bízunk az igazságos Istenben (Úgy van! Úgy van!) és tudjuk és hisszük, hogy a fájdalom kovácsol erôs lelkeket
és nagy cselekedeteket. És ha majd az erôs lelkekbôl új magyar élet támad, akkor mindaz, ami ma imádság, vágy és
akarat, meg fog valósulni és kivirul megint régi fényében *Szent István koronájának boldog és dicsô országa.
(Hosszantartó élénk éljenzés és taps.)
*Almásy László elnök: T. Országgyûlés! A most megválasztott koronaôrök ünnepélyes beiktatása ma délután 12 óra
45 perckor fog a királyi várpalotában megtörténni.
Felkérem az országgyûlésileg egybegyûlt felsôházi tagokat és képviselôket, hogy erre az ünnepségre testületileg
felvonulni méltóztassanak.” 463 – 627
1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév során közszemlére állították a Szent Koronát.
“Mint a királyság szimbólumát, közszemlére 1938-ban, a *Szent István jubileumi emlékév alkalmából állították ki
utoljára a Szent Koronát. Augusztus 16-án reggel fél 8-kor Horthy kabinetirodájának fônöke, a miniszterelnök, a
miniszterelnökségi államtitkár, a minisztertanács jegyzôje, valamint a két koronaôr megjelent a páncélkamra melletti
koronaôrségi ôrszobában. Felsorakozott a koronaôrség, megjelent a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. A
jelentéstétel után felnyitották a páncélkamrát, majd a koronát és a jelvényeket tartalmazó ládát átvitték a Várpalota
márványtermébe, s egy díszes emelvényre helyezték. Az emelvényre állított karosszékekben ült a két koronaôr,
mögöttük állt a koronaôrség parancsnoka és alparancsnoka. Az emelvény két oldalán teljes díszben a koronaôrség
három-három tagja állt ôrt. A közszemle augusztus 16–17-én reggel 8-tól este 8-ig, 19-én reggel 9-tôl délután 6-ig
tartott. (Augusztus 18-án szünetelt, mivel a koronaôrök az országgyûlés székesfehérvári ünnepi ülésén vettek részt.)
A közszemle három napja alatt 88000 ember látta a koronát. Megtekintette a Budapesten tartózkodó német és olasz
katonai küldöttség, Faruk egyiptomi király édesanyja két lányával; imádkozott elôtte *Pacelli bíboros, a késôbbi
*XII. Pius pápa is. A közszemle alkalmával a kutatók is végezhettek rövidebb vizsgálatot, de a fényképezéshez nem
volt szabad mesterséges fényt használniuk, és a koronát nem érinthették meg kézzel. Ugyanakkor vettek méretet az
illetékes szakemberek az új koronaláda és a tokok készítéséhez is. *Petrás István fényképfelvételeket készített
nemzeti ereklyénkrôl. 1938. augusztus 19-én délután 6 órakor ugyanazok helyezték vissza a koronát és a koronázási
jelvényeket ôrzési helyükre, akik három nappal korábban jelen voltak a kivételnél. A ládát fedô selyemtafotát a
kormányzó, a miniszterelnök, a két koronaôr és a minisztertanácsi jegyzô pecsétjével zárták le. Ezután a vasládát és a
koronázási palástot tartalmazó ládát visszavitték a páncélkamrába. A koronaôrség fegyverrel tisztelgett, a
miniszterelnök és a két koronaôr pedig bezárta a kamrát.”58 – 173.
A korona világháborús és háború utáni hányattatásairól tömören és szakszerûen beszél az 1990-ben elhunyt *Bölöny
József, aki közjogászként és történészként több alkalommal szerencsésen fejtette ki nézeteit mind a Szent Korona
története, mind – különösen – a Szentkorona-tan története ügyében, még a két világháború között, amikor legitimista
szemlélettel, a tények szigorú tisztelete alapján érvelt közjogi kérdésekben. Ôt idézzük 1978-ban megjelent cikke
részletével, amelyet a Szent Korona 1978. január 5-i visszatérésekor közzétett tudósítások és más írások
helyesbítésének szándékával jelentetett meg a Történelmi Szemlében:
“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

A legutóbbi távolléte elôtt szentségtörô kezek felhasználták még a koronát annak megkísérlésére, hogy legalizálják a
nyilas puccsot és ünnepélyessé tegyék a “nemzetvezetôi” eskütétel komédiáját. A korona és a koronaôrök ezzel
kapcsolatos szerepérôl *Radvánszky Antal számol be a 2. pontban feltüntetett munkájában.
*Radvánszky Albert báró koronaôr a következôket jegyezte fel 1944. november 4-nek eseményeirôl: “Perényi (a
másik koronaôr) hozza fel a koronát a várba (a márványterembe) és a hivatalos aktus után (Szálasi eskütétele) ismét

visszahelyezték azt a vasládába”, visszavitték ôrzési helyére, a várpincébe. Zárójelben a következô megjegyzést fûzte
ehhez Rad-vánsz-ky koronaôr: »Október 25-tôl november 6-ig *Radvánszky Albert vakbél-irritációval kórházban
feküdt és semmiben sem vett részt«. Rad-ván-szky ugyanis diplomatikusan beteget jelentett, mert nem akart jelen
lenni *Szálasi hivatali eskütételénél, aki ragaszkodott hozzá, hogy az esküt a Szent Koronára tegye le. Perényi
koronaôr ezzel szemben azt az álláspontot képviselte (ezt *Radvánszky Albert említette nekem – mondja tovább
*Rad-vánszky Antal – egy beszélgetés alkalmával 1948 nyarán), hogy Szá-lasi mindenképpen hatalmába tudja
keríteni a koronát, mivel a korona már nem volt a lezárt páncélkamrában, hanem csak a vasládában, melynek eredeti
kulcsa a miniszterelnökségen volt. Ezért nem akarta elhagyni a koronát és annak az állásfoglalásnak adott
elsôbbséget, hogy elkísérje azt az eskütételhez. Hiábavaló lenne azon vitatkozni, hogy Szálasi már akkor (1944.
november 4-én) megkockáztatta volna-e egy koronaôr közremûködése nélkül felhozatni a koronát a várpincébôl a
királyi palota márványtermébe.
Nem nélkülözi az érdekességet az sem, hogy mindkét koronaôr tagja volt a felsôház elnökségének – Perényi mint
elnök, Radvánszky mint elsô alelnök –, amely az eskütétel elôtti napon, november 3-án tüntetôleg lemondott
testületileg, úgyhogy az eskütétel napján a felsôház már csak korelnök vezetésével mûködhetett.
Mikor és milyen körülmények között hagyták el ezután az országot a történelmünkben leghosszabb ideig tartó és
legmesszebb vezetô útjukra a korona, és a jelvények közül a jogar, az országalma és a koronázási kard?
Erre a kérdésre szintén az 1963-ban Budapesten elhunyt utolsó koronaôr, *Radvánszky Albert báró feljegyzései és
szóbeli közlései nyújtják a leghitelesebb választ. Az elôbbieket vázlatosan ismerteti Komjáthy Miklós az Országos
Levéltárban található, 1945. december 20-án készült gépelt példány nyomán (Élet és Tudomány, 1978. jan. 6.),
úgyszintén a néhai koronaôr unokaöccse, *Radvánszky Antal a jelenleg – közlése szerint – az Országos Levéltárban
P 56675, fasc. 4. szám alatt elhelyezett feljegyzésekrôl még a koronaôr életében készített kézírásos kivonat és
nagybátyjának személyes közlése alapján (id. m.)
November 6-ról feljegyzi a koronaôr, hogy a koronaôrség Veszprémbe vitte a koronát a Magyar Nemzeti Bank
óvóhelyére. Ez a koronaôrök és a Szálasi-kormány egyetértésével történt. A vasládát a koronaôrök lepecsételték,
mielôtt átadták elszállítás végett a koronaôrség parancsnokának. November közepén a koronaôrök ösztönzésére a
koronázási palástot a pannonhalmi bencés fôapátságra vitték és *Kelemen Krizosztom fôapátnak adták át megôrzésre
és oltalomra. (A tokjában üveg alatt kifeszített palástot falra akasztva ôrizték Pannonhalmán egy nehéz függöny
mögött.) *Szôllôsi miniszterelnök-helyettes is elkísérte a palástot Pannonhalmára. Ezt az alkalmat felhasználták a
koronaôrök, hogy nyomatékosan közöljék vele azt a kívánságukat, hogy a szent koronát és a többi koronázási
jelvényt is átszállítsák Pannonhalmára. *Mindszenty József veszprémi püspök erôteljesen támogatta kívánságukat és
átadta Szôllôsinek *Serédi bíboros-hercegprímásnak e tárgyban hozzá intézett levelét. Szôllôsinek egy mellékesen
elejtett megjegyzésébôl következtettek arra a koronaôrök, hogy a nyilaskeresztes kormány a katolikus magas klérus
legitimista beállítottsága miatt ellenezte a korona pannonhalmi megôrzését. A koronaôrök azért akarták ezt a
megoldást elfogadtatni a kormánnyal, mert a fômonostor a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott és ôk, a
koronaôrök, esküjükhöz híven “meg akarták tartani a koronát az országnak”. A fejlemények teljes mértékben
igazolták a koronaôrök álláspontjának helyességét.
December 6-án a nyilaskeresztes kormány a már az 1715: XXXVIII. törvénycikknek a »fenyegetô veszély vagy
szükség esetére« utaló szakasza alapján a szent koronát a koronaôrök tudta és beleegyezése nélkül az osztrák határ
mellett fekvô Kôszegre vitette. Említésre érdemes, hogy még a nyilaskeresztesek de facto kormánya is súlyt helyezett
legalább a jogosság látszatának a megôrzésére ennél a cselekedeténél, ezért utólag írásban értesítette a koronaôröket,
akik ezt december 8-án kapták meg. Már másnap elindultak gépkocsin Kôszegre a korona után. Útközben megálltak
Sopronban, ahol akkor a Szálasi-kormány tartózkodott, hogy újból megkíséreljék rábírni a kormányt a koronának
Pannonhalmára vitelére. A kormány megtagadta ezt és »hatalmi eszközei alkalmazásának terhe alatt megakadályozta
a koronaôröket a továbbutazásban«. Szóbelileg azonban megígérte nekik Szôllôsi miniszterelnök-helyettes, hogy a
koronát Kôszegen elássák; errôl azonban ismételt szorgalmazásuk ellenére sem adott írásbeli közlést. Így csak 1945
tavaszán tudták meg a koronaôrök, hogy a koronát külföldre vitték.
*Radvánszky Antal a szent korona misztikus erejének kissé groteszk példájaként említi meg ezzel összefüggésben
azt a szélesebb körben ismeretlen tényt, hogy Ausztria amerikai megszállási övezetébôl Szálasi “külügyminisztere” a
menekült kormány nevében »jegyzéket« intézett az amerikai külügyminisztériumhoz 1945 június elején vagy május
végén, amelyben azt indítványozta, hogy a menekült Szálasi-kormánnyal tárgyaljanak Magyarország sorsáról, mert

ez még »a számûzetésben« is gyakorolja a teljes állami szuverenitást, mert birtokában van most is *Szent István
koronájának. Nevetve mutatta neki ezt az írásmûvet 1945 nyarán Svájcban Mr. Tyler, aki 1938-ig népszövetségi
pénzügyi fôbiztos volt Magyarországon és akinek, mint a magyar ügyek szakértôjének adták át ezt véleményezésre
az ausztriai USA megszálló hatóságok.
A korona és a koronázási jelvények további sorsáról összefoglaló áttekintést nyújt *Zsiday Csaba Budától
Augsburgig címû cikkében (Magyarország, 1978. jan. 8.). Megszólaltatja a *Pajtás Ernô ezredes, parancsnok
vezetésével amerikai fogságba esésükig a koronát kísérô és már 8, késôbb 6 fôre olvadt koronaôrségnek szerinte
utolsó élô tagját, *Bunda Józsefet is, akinek közlése szerint december 11-én vitték egy ponyvás teherautón a
koronaládát Veszprémbôl Kôszegre; 18-án lépték át az osztrák határt és a Salzburg melletti Mattsee községbe
mentek. Itt a nyilasok erôszakos fellépése és a front közeledése miatt a korona és a jelvények elásása mellett
döntöttek, ami május 5-én meg is történt a tóparton. Az egykori augsburgi kihallgató-csoport vezetôjének emlékiratai
szerint az amerikaiak felkutatták az elásott koronát, »amelynek belseje, bélése – a szövetrész – már teljesen el volt
rothadva, ki is kellett szedni belôle«.
Ehhez a most idézett közléshez meg kell jegyezni, hogy ezzel természetesen semmiféle károsodás sem érte a koronát,
mert abba minden koronázás elôtt a megkoronázandó király feje méreteinek megfelelô bélést készítettek. A korona
kerülete 72 cm, tehát mintegy 10–20 centiméterrel meghaladja a férfi fejméretet. Ennek áthidalására szolgált a
süvegszerû, különleges bélés, az ún. koppa, melyet a legutóbbi két koronázásra 1867-ben és 1916-ban a Váci utcai
Pórfi-féle kalapüzlet tulajdonosa készített. A tönkrement és kiszedett bélés tehát csak az 1916-os koronázásra készült.
A 7. hadsereg parancsnoka megengedte Pajtás ezredesnek, a koronaôrség parancsnokának, hogy a koronát elkísérje,
amikor beszállították Frankfurtba. 1956. augusztus 22-én az Actio Catholica egy magyar-német feliratú emléktáblát
helyezett el Mattsee-ben a plébánia falán ezzel a szöveggel: »Itt ôrizték 1945-ben a Magyar Szent Koronát«.
A Hétfôi Hírek 1978. január 16-i számában a tévé által készített filmrôl beszámoló cikk azzal egészíti ki a fenti
közlést, hogy a 22 tagú koronaôrségnek Bunda József mellett még két tagja van életben: a filmen szintén szereplô
Kocsis József, és Borbély János.
Bertényi Iván szerint »az amerikai kormány 1951-ben különleges jogállású tárgynak nyilvánította« a koronát (id.
cikk). A State Departement 1965 évi hivatalos nyilatkozata szerint a koronát »úgy kezelik, mint a magyar nép
speciális státusban lévô tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben«. Hazahozatala elôtt a
koronázási jelvényekkel együtt a történelmi amerikai erôdítménybôl, a Kentucky állambeli Fort Knoxból szállították
Washingtonba és a különgép a Washington melletti Andrews katonai légitámaszpontról indult velük haza az óceánon
át. Vance külügyminiszter idézte beszédében Carter elnöknek Losonczi Pálhoz, az elnöki tanács elnökéhez intézett
levelét, amely szerint büszkeséggel adja vissza “Magyarország népének ezt a felbecsülhetetlen értékû kincset,
amelyet megóvni a második világháború szörnyû pusztítása óta az Egyesült Államok számára megtiszteltetés volt”.87
– 359-361.
Jelképes epizódja a Szent Korona sorsának a Csehszlovák kormány 1946. április 10-én a nagyhatalmaknak átadott
jegyzéke, amelyben a trianoni határ megváltoztathatatlanságának elismerését, a magyar nemzetiségûek
Csehszlovákiából való áttelepítését, a pozsonyi hídfô átadását és – mint ki nem mondott garanciát – “*Szent István
koronájának, a revizionizmus jelképének” az Egyesült Nemzetek Szervezetének Múzeumába való elhelyezését
követeli. A magyar nemzet megalázását így kötötték össze a Szent Korona megalázásának kísérletével. Aki láncot
akar tenni a magyar nemzetre, fogságba veti a koronát!200
A korona sorsa – hazaérkezése után is – a magyar történelemhez hasonlóan alakult. A Nemzeti Múzeum
dísztermébôl csakhamar egy földszinti terembe került, nem kapva közjogi jelentôségének megfelelô elhelyezést és
ôrzést.
Az 1990–94-es országgyûlés sem foglalkozott a Szent Korona ôrzésével, bár egyes országgyûlési képviselôk, mint
ismereteink szerint *Sándorfi György, *Szilasy György, *Pap András éltek ilyen kezdeményezéssel a kormány
tagjainál.
*Maczó Ágnes, az országgyûlés mostani kisgazdapárti alelnöke pedig alkotmánytervezetében foglalkozik a Szent
Korona szerepével. Tervezetének 5. §-a szerint “A szuverenitás teljességét a magyar Szent Korona testesíti meg,
amely állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre”. Másutt szól a Szent Koronára tett eskürôl, és a tervezet
indoklásában ezt mondja: “Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent

Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar
közjog az állami fôhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül
a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a
szuverenitás teljességének a kifejezôje. A korona önálló, a király személyétôl független szerepe már a XIII.
században megjelent. Ezt követôen a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetôséggel is élt,
hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbôczy Hármaskönyve már a korona részének
tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent
Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történô
megjelenítése az új alkotmányban – történelmi hagyományainkra alapozva – újra régi szerepéhez juttatja a magyar
közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szûnik meg
láthatósága, az Országházban történô kiállítása lehetôséget ad arra, hogy a látogatók – megfelelô ôrzés mellett –
folyamatosan, az Országgyûlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket, mely ezáltal
nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élô részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány s az
országgyûlési képviselôk esküjüket a magyar Szent Korona elôtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az
Országgyûlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát
jelképezve van jelen.”289 – 100-101.
Az eddigiekbôl megbizonyosodhattunk arról, hogy a Szent Korona jelentésének és szerepének, mibenlétének

kérdésköre mennyire összetett, történelmileg és jelentéstanilag többrétegû. Érvényes ez a Szent Korona, mint tárgy
történetére és sorsára, eredetére és szerkezetére, példázva a Szent Korona népének és országának sorsát.
A Szent Korona eredete*

Közkeletû felfogás szerint “mai Szentkoronánk két részbôl van összeillesztve, mégpedig elég primitív módon: a
felsô, szentistvánkori rész 1.5 mm vastag aranyszögekkel van hozzászögezve az *I. Géza-féle bizánci alsó
koronához”.40 – 61.
A Szent Korona eredetérôl a vele kapcsolatos eseménytörténet és a tárgy leírása kapcsán is sokat tudhattunk meg,
amint az elôzôekben ez látható volt.
Ugyanakkor kiterebélyesedôben van egy új quasi tudomány, amely mûvészettörténeti, ötvösmûvészeti, fizikai,
teológiai eszközök igénybevételével törekszik a magyar Korona eredetének és szerkezetének feltárására. Ennek nagy
lökést adott a Korona hazahozatala az Amerikai Egyesült Államokból 1978-ban. Újra a magyar államra hárult a
koronázási jelvények méltó ôrzésének, megóvásának, esetleges helyreállításának kötelessége. Ekkor nyílt meg a
kutatás lehetôsége a magyarországi tudósok elôtt.
A koronázási jelvények tudományos igényû kutatásának összehangolására, a helyreállítás teendôinek
meghatározására a mûvelôdési miniszter történészekbôl, mûvészettörténészekbôl és restaurátorokból álló szakértô és
tanácsadó bizottságot létesített. E “koronabizottság” sürgetô feladata lett a foszladozó koronapalást megmentésérôl
való gondoskodás. A korona romlásával fenyegetô 1867-es cin forrasztások megbolygatását elhalasztották addig,
amíg változás nem észlelhetô, a palástot pedig kivonták a kiállított koronázási jelvények közül, helyreállításáig, a
további romlás lassítása végett sötétben elhelyezve.
Legalább ennyire fontos döntés volt egy nemzetközi tudományos ülésszak megrendezése a Magyar Nemzeti
Múzeumban 1981. szeptember 22–24. között a korona és a többi koronázási jelvény kérdéskörérôl.
Milyen elôzményekre támaszkodhatott a koronakutatás ebben az idôben?
Ennek tárgyilagos, torzítás nélküli leírása könyvtárnyi irodalom összefoglalását igényelné egy vaskos kötetben. Az
érdekelt kutatók saját eredményeik köré csoportosítják az eddigi adatokat, saját felfogásuknak megfelelôen értékelve
és rangsorolva ezeket. Az ilyen értékelô ismertetéseket akkor fogadhatnánk el minden tekintetben jónak, ha az
ismertetô szerzô eredményeit igaznak, nézôpontját ebbôl eredôen kifogástalannak tekintenénk. Elôfeltevés nélküli,
zárt logikai láncba illeszkedô, s minden tekintetben megdönthetetlen okirati és tárgyi bizonyítékokkal körülbástyázott
elmélet a korona keletkezésének idejérôl, módjáról, szerkezete kialakulásáról nem létezik. Vannak viszont a

valószínûség különbözô fokán álló elméletek.

A legnagyobb számban képviselt nézet szerint a Szent Korona két részbôl, az alsó, görög koronából és a felsô latin
koronából való egyesítéssel jött létre a X–XIII. században, s a két rész közül a latin korona lehetett a régebbi alkotás,
amely nagy valószínûséggel kapcsolatot hordoz *Szent István királyunkkal. Koronánk vitathatatlanul kifejezi az
uralkodói hatalom Istentôl való eredetét, és egyértelmûen utal a bizánci császársággal való szoros kapcsolatra.
A vázlatos teljességre és elemzésre való törekvés igénye nélkül felsorolunk néhány felfogást.
*Révay Péter koronaôr 1613-ban, majd 1659-ben megjelent könyvében a klasszikus felfogást képviseli, amely
szerint a teljes koronát *II. Szilveszter pápa adományozta *Szent Istvánnak. A koronát Nagy *Konstantin császár a
IV. század elsô harmadában ajándékozta I. Szilveszter pápának. (Ez az ún. konstantini hamisítvány, majd a
hamisított, ún. Szilveszter bulla valódinak elfogadásán alapul.) Révay leírása szerint *Szûz Mária zománcképe
látható volt a koronán.
1790-ben *Weszprémi István, a nagynevû debreceni orvos-tudós – miután megtekintette a Bécsbôl hazahozott,
Budán kiállított koronát – nem látta tarthatónak a teljes korona *Szent István-i eredetét, figyelemmel a görög korona
uralkodó képeire.
*Katona István a XVIII–XIX. század fordulóján határozottan állította, hogy a felsô koronarészt *Szent István
Rómából kapta, s *Koller József pécsi kanonok a két korona összeillesztését *III. Béla uralkodásának idejére (1172–
1186) tette.
*Franz Bock, korának szaktekintélye, német mûtörténész 1857-ben a bécsi udvar megbízásából vizsgálta a koronát.
Vallotta a két korona összeillesztését, s állította, hogy a latin korona 1000 elôtti római munka.
A kiegyezés után a Magyar Tudományos Akadémia bizottságot küldött ki *Ipolyi Arnold püspök vezetésével, amely
királyi engedéllyel vizsgálta a koronát 1880-ban. Ipolyi jelentést tett, és 1886-ban könyvet jelentetett meg a
koronáról és a koronázási jelvényekrôl. A latin korona római eredetét vallotta, nem titkolva bizonyos kétségeit.
Készített egy koronarekonstrukciót elsô királyunk koronájáról, elhelyezve rajta a mai koronáról hiányzó négy apostol
képet, ezzel mintát adva számos szobornak, az említett Szilveszter bullát valódinak fogadva el.
Az 1740 óta vitatott eredetû és valódiságú Szilveszter bullát *Karácsonyi János 1891-es tanulmánya XVII. századi
hamisítványnak állította, bizonyítékokkal alátámasztva véleményét. Ugyanezt tette a *Hartvik-legenda
koronaküldésre vonatkozó részével, 1150 körüli utólagos betoldásnak minôsítve azt.
*Hampel József, a magyar régészet késôbbi kiválósága, 1880-ban néhány órán át tanulmányozta a koronát. Kérdéseit
a sajtóban tette fel, mintegy megadva a modern kutatás feladatait, eltérve *Ipolyi Arnold véleményétôl:
A korona-pánton (felsô koronarészen) miért van nyolc apostol a tizenkettô helyett? Ha a korona felsô lemezei
eredetileg is koronának készültek, miért kellett a felsô-középsô lemezt, *Krisztus képét durván áttörni a tetôkereszt
megerôsítésére? Miért kellett a *Szent István koronájának tartott felsôrészt megcsonkítani, zománctábláit
megrongálni csupán azért, hogy összetoldozzák a jóval fiatalabb görög koronával?
*Pauler Gyula szerint a korona nyomtalanul eltûnt, miután *III. Henrik azt visszaküldte Rómába a ménfôi csata után.
A korona felsô része kapcsolatban lehetett *Szent Istvánnal, bár más változat is lehetséges.
Az orosz *Kondakov, elismert zománcmûvészeti kutató szerint egy aranyabroncsból és egy (eredetileg szentelt
kenyér beborítására használatos ortodox) bizánci “csillag”-ból van összetéve a korona, amelynek keletkezése XI.
századvégi, vagy XII. századeleji.
*Czobor Béla az 1896-ban három napra kiállított koronát megtekintve állította Kondakovval szemben, hogy az
aranypánt XIII. századi, noha annak zománcképei *Szent István korára utalnak.
1907-ben *Jean de Bonne Fon a magyar királyi koronát különféle korú elemekbôl álló hamisítványnak mondta, míg
*Frankhauser karlsruhei német levéltáros, a latin koronát *VII. Gergely pápa fennhatósági törekvését képviselô papi
körök hamisítványának tartotta.
1916-ban *Varju Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum történeti gyûjteményének igazgatója kiáll a latin korona
*Szent István-i eredete, eleve korona jellege mellett. Álláspontját késôbb tévesnek minôsítették.
*Otto von Falke, nemzetközi hírû német zománcmûvészeti szakértô 1928-ban nem mondott ellent a latin korona
*Szent István-kori eredetének, sôt annak zománcképeit egy 1000 táján mûködô milánói mûhelyhez kötötte.
Ezért az 1938-as *Szent István év idején már általános volt a nézet: a latin korona *Szent Istvánhoz és *II.
Szilveszter pápához kötôdik.
Epizódszerûen említhetjük *Percy Ernst Schramm kutatásait, aki állította, hogy *III. Ottó német császár és *II.

Szilveszter pápa kapcsolatában a császár volt a meghatározó. A kor német történésze *Thietmar merseburgi püspök
feljegyzésére hivatkozva állították, hogy *Szent István a császártól fogadott el koronát. Györffy szerint a szövegbôl
csak a koronázás császári támogatása, de nem császári koronaküldés következik.
*Tóth Zoltán a latin koronát *Szent István fejdíszének tartva, a koronát császári adományként elemzi, megállapítva,
hogy a mi zárt (pántos) koronánk a latin-germán koronafejlôdésnek felel meg. Nagy apparátussal bizonyítja, hogy a
*Hartvik-legenda koronaküldési története *Hartvik püspök kitalálása.
Az eddigiek a latin koronával foglalkozó elméletek. Jóval kisebb a görög korona korábbi irodalma.
A XVIII. század egyetlen komoly vitáját a magyarországi származású *Schwarz Gottfried keltette azáltal, hogy az
egész korona eredetét a bizánci udvarba helyezte, tagadva a pápával vagy *Szent Istvánnal való kapcsolatot. Ez a
vélemény egyházi oldalról, de a katolikus történetírók részérôl is teljes elutasítást kapott.
A kutatók többsége ma is elfogadja *Weszprémi István véleményét az ezerhétszázas évek végérôl, miszerint az alsó
koronarész görög betûkkel jelölt uralkodói: *Dukász Mihály, *Konstantin trónörökös és *I. Géza magyar király.
Megállapítják a Dukász Mihályt ábrázoló lemez fölösleges átfúrását, ebbôl következtetve arra, hogy a bizánci
koronarész sem teljes egészében maradt ránk.
Egyes kutatók – *Darkó Jenô és mások – az 1930-as évektôl állították, hogy a *Konstantin kép nem Dukász Mihály
fiát, hanem testvérét ábrázolja. Ezt *Moravcsik Gyula elvetette.
*Mathilde Uhlirz osztrák kutatónô 1951-ben megkísérli bizonyítani a magyar királyság német császári gyámság alatti
kialakulását.
1945 után (wiesbadeni) vizsgálatai alapján *Patrick J. Kelleher amerikai tudós 1951-ben publikálja eredményeit. A
latin korona pántjai eredetileg nem készültek koronának, azaz *Szent István nem viselhette a latin koronát – állítja.
Ugyanakkor a koronapántokat egy *Szent István birtokában volt evangéliumos könyv borítótáblájának részeiként
mutatja be. Szerinte a latin korona zománcképei a korabeli regensburgi mûvészet stílusát mutatják.
*Alfred Boeckler német mûvészettörténész 1956-ban jelenteti meg tanulmányát e kérdésrôl. Szembefordul Kelleher
és az ôt nagy vonalakban követô *Bárány Istvánné Oberschall Magda magyar kutató véleményével. Következtetése
szerint a latin korona sohasem illette *Szent István fejét. Ez a tény – mondja – nem kisebbíti a nemzeti ereklye
értékét és becsét. Az ugyanis a XII. századi magyar aranymûvesség értékes, kiváló alkotása.
*Deér József vitatkozik a *Gerevich és követôi által vallott ír származtatással, és a latin koronát a XIII. század elsô
vagy második negyedébôl, magyarországi mûhelybôl származtatja.
*Vajay Szabolcs, neves svájci magyar heraldikus és történész, Oberschall Magdához hasonlóan vitatja ezt a késôi
eredetet, lehetségesnek tartja a *Szent István koriságot, valószínûnek tekinti a korona XII. század eleji keletkezését.
Állítja és valószínûsíti a latin korona Aquitania-i vagy Szentföld-i eredetét. Felveti azt a gondolatot, hogy a korona
keresztje III. Béla idején helyet cserélt az országalma latin keresztjével, amely viszont *Szent István idejébôl való.
*Polner Ödön már 1943-ban, majd nyomában *Grexa Gyula, s a némileg hasonló gondolatokat hangoztató László
Gyula nyomán honosodott meg a feltételezés: a latin korona *Szent István ereklyetartójának teteje.
Nyomatékosan említjük Györffy György történeti tényként állított véleményét, miszerint István *II. Szilveszter
pápától koronát kapott. Utal rá, hogy *Szent István koronája és a mai korona összekapcsolását a mûvészettörténészek
nem tartják igazolhatónak és valószínûnek. Ugyanakkor elképzelhetônek véli valaminek a beépítését, ami elsô
királyunké volt. A görög koronát *Oberschall nôi koronának (*I. Géza felesége, a bizánci Szünadéné jelvényének),
míg *Györffy György Géza herceg koronájának, ugyanakkor *Boekler 1956-os mûvében késô középkori, legkésôbb
1440-ben készült tárgynak tartja, kivéve a zománcképeket, tagadva a nôi korona-elméletet.
*Deér József a legvalószínûbbnek azt tartja, hogy a görög korona csak a latin koronával való egyesítése után lett
uralkodói fejék, elôtte *III. Béla király felesége, *Antiochiai Anna magyar ötvösök által készített koronája volt.
*Dümmerth Dezsô 1977-es könyvében feltételezi, hogy *Szent István koronaabroncsa és a görög korona abroncsa
azonos lehet. A finomabb mûvû bizánci zománcokat pedig azért vették le egy másik görög koronáról, hogy az
eredetileg elsô királyunk fejét övezô koronára helyezzék. Mivel mások késôbbinek állítják a görög korona abroncsát,
ez a feltevés bizonyításra vár.
Térjünk vissza az 1981. szeptember 22–24-i tudományos ülésszakra. A korona sorsát érintô döntések mértéktartóak
voltak. Mellôzték a korona szétszedését, besugárzását, forrasztásainak megbolygatását, a folyamatos állapotfigyelés
mellett döntve.
A koronázási palást sötét helyre tétele a legkisebb elvárható óvintézkedés volt. A korona légüres térbe helyezését

vagy más különleges kezelését nem tartották indokoltnak.

Kovács Éva a koronáról folytatott újabb kutatási eredményeket összefoglalva elôadta, hogy a latin korona valamely
négyágú tárgy lehetett a román korból. Ezt forrasztották a korona tetején látható *pantokrátor-lemezhez.
*Györffy György és *Váczy Péter a görög koronáról hozott bizonyítékokat, amellett érvelve, hogy ez *I. Gézáé volt,
s ez lett a Szent Korona alapja.
Az ülésszakon – más tudományos eszköztárral – megismétlôdtek a korábban már kifejtett álláspontok, azzal a
lényeges eltéréssel, hogy az elsöprô többség szerint a Szent Korona nem ékesítette államalapító szent királyunk fejét,
mert ekkor még nem léte*zett; a két koronarész egyesítése a XI. századtól a XV. századig történhetett, szerzônként
más-más idôpont melletti érveléssel ezen idôtartamon belül.
Vannak azonban egyesek által “fattyúhajtások”-nak nevezett, tudományos elemzô kriti*kában méltatlanul nem
részesített – mert a hagyományos történészi-mûvészettörténészi szemléletmódtól és világlátástól gyökeresen eltérô –
tudományos eredmények és ezekre épülô nézetrendszerek, amelyek vázlatos ismertetésbôl sem hagyhatók ki, mint
egy jövendô szintézis mellôzhetetlenül mérlegelést igénylô elemei.
Az egyik ilyen jellegzetes irányzat a fizikus *Ferencz Csaba és társai nevéhez fûzôdik, markáns
természettudományos alapokon álló, fantáziadús elméletként illetve hipotézisként.
A másik, ehhez szellemiségében közelálló, ötvösmûvészeti alapo-zott-sá-gú, teológiai, ôstörténeti utalásokban
gazdag, szuverén hipotézis a *Csomor Lajos és társai által képviselt nézetrendszer. Csomor Lajos és *Ferencz Csaba
meghatározó egyéniségei ennek az irányzatnak.
Eredményeiket a hagyományos tudományossághoz érthetô módon kapcsolódó *Bertényi Iván és az új eredményeket
nagy meggyôzôdéssel, összegezôen, a katolikus teológia szemléletmódját felhasználva tolmácsoló *Molnárfi Tibor
összefoglalása nyomán ismertetjük.
“F. és tsai” szigorú kutatási követelményt követtek. A Koronát, mivel nyersanyagból készült vég-termék, tudatos,
átgondolt munkával létrehozott mûnek tekintették, amelynek szükségképpen “szerkezete” van, amely ép-pen ezért
vizsgálható. Megállapításaikat a) a tények, b) a levonható következtetések, c) a felvethetô lehetôségek (hipotézisek)
kategóriájába sorolták.
A tények közül a legfontosabb megállapítás a KORONA SZERKEZETÉRE vonatkozott. Kiderült, hogy a Szent
Korona egészét, úgy ahogy van, EGYETLEN MÉRTÉKEGYSÉG jellemzi. A mértékegység az angol hüvelyk (inch),
amelynek értéke 25,4 mm. Ez a mértékegység AZONOS A FELSÔ PÁNTOKRÁTOR kép, továbbá az ALSÓ
(ABRONCSON LÉVÔ) JÉZUS KÉP TRÓNUSÁNAK SZÉLESSÉGÉVEL, az 1 HÜVELYKKEL.
MINDEN MÉRET KIVÉTEL NÉLKÜL EGÉSZ SZÁM. “Két hüvelyk az ABRONCS magassága, a PÁNTOK
SZÉLESSÉGE, a ferdén álló KERESZT (függôleges) magassága, a FELSÔ, négyzet alakú PÁN-TOK-RÁ-TOR kép
oldalhossza, a homlokzati *PANTOKRÁTOR kép szélessége, magassága, az ABRONCSON a két kis gyöngyökbôl
álló gyöngysort rögzítô FÜLEK TÁVOLSÁGA, a 8 APOSTOLKÉP MAGASSÁGA, az abroncson a nyolc nagy
ékkövet tartalmazó mezô szélessége, azaz két kép távolsága… A hagyományosan corona graeca-nak és corona
latinának nevezett részeken ezek a két hüvelykes méretek a gyártáskor véglegesen kialakított méretek. MÁR
ENNEK ALAPJÁN LEHETETLENNEK KELL NYILVÁNÍTANI A RÉGEBBI hipotézist, miszerint a Korona KÉT
RÉSZE egymástól függetlenül, nem egymáshoz készült… Ha viszont… a Korona egységesen tervezett, akkor az
egyetlen tervet A TELJES KORONÁN RÉSZLETEIBEN IS MEG KELL TALÁLJUK következetesen és
hiánytalanul… Szembôl nézve az abroncs magassága két hüvelyk, a “corona latina” magassága az abroncstól mérve
3 (három) hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk és a szembôl nézeti átmérô 8 hüvelyk. Ezek pedig… (a XIII.
század óta *Fibonacci-ról elnevezett) számsorozat tagjai, amelyek az “aranymetszést” definiálják, az egymásutáni
tagok hányadosának határértékeként. A szereplô számok 1, 1, 2, 3, 5, 8. A következô tag (5+8=) 13 lenne s érdekes,
hogy az abroncson éppen 13 rögzítô fül tartja – egymástól 2 hüvelyk távolságra – a kis gyöngyök mindegyik sorát,
azaz a kerület 13×2=26 hüvelyk. Ezt a rendet KÜLÖN-KÜLÖN egyik rész se tartalmazza, a 3 és az 5 ugyanis az
EGYÜTTESÜKNEK – ÉS CSAK AZ EGYÜTTESÜKNEK – a sajátja.” “A Koronán tehát egy szigorú, következetes
REND tûnik a szemünk elé. A rend az arányokban az aranymetszést valósítja meg.”322 – 67–69.
A korona egyetlen szerkezetként való elkészítésérôl állapítják meg Csomor Lajos és munkatársai:

“Technológiai vizsgálat igazolja, hogy a kereszt felrögzítésére készült lyukat elôbb kifúrták a lemezen, majd
felperemezték a lyuk szélét és ebbe helyezték a keresztet. A lyuk pereme körül nem zománcoztak be egy gyûrû alakú
részt, a zománclemezeket pedig a pánton lezárták, sôt a *PANTO-KRÁ--TOR ruharedôi e gyûrû körül elfordulnak
eredeti irányuktól, vagyis a zománcozást AZ ELÔRE ELTERVEZETT FELTÉTELEK
FIGYELEMBEVÉTELÉVEL VÉGEZTÉK.
A kereszt tervezettségébôl az is következik, hogy – függetlenül attól: íves volt-e eredendôen a pánt– könyvtábla nem
lehetett semmiképpen, hiszen közepébôl merôlegesen kiállt volna a kereszt, mintegy 6 cm magasan, vagyis a könyv
kezelhetetlen lett volna.
A pántok csak 8 képet tartalmazhattak.
A keresztpánt készítésekor – elôször a zárólemez, felsô *Pantokrátorkép tartólemeze készült el, majd az alá
csúsztatták négy oldalról a pántok felsô végeit, amit odaszegeltek és odaforrasztottak. Ezt követte a képek (nyolc
apostolkép) foglalatainak, az eltervezett kövek, filigránok, gyöngyök foglalatainak pántra helyezése. HA TEHÁT
nem nyolc, hanem minden pánt egy képpel több lett volna (hogy 12 apostol legyen), akkor azt késôbb, az abroncshoz
erôsítés elôtt le kellett volna vágni, a végeken pedig láthatóak lennének ezeknek a foglalatoknak a maradványai.
Ezenkívül a pántokon a képek helyét (felülrôl nézve) behorpasztották.
Végül: amikor bevilágítottak a keresztpánt és az abroncs közé, szemmel is láthatták a keresztpántot lezáró
gyöngydrótokat, amelyek ott helyezkedtek el az alsó keresztpánt SZÉLÉTÔL A SZÉLÉIG. Ide tehát több kép nem
kerülhetett. Az is megállapítható volt, hogy ez a lezárás mind a négy alsó pánton megtalálható és kitapintható. A záró
gyöngydrótok az alkalmazott többivel azonos minôségû és felforrasztása azokkal egyidôs. “Ez pedig azt jelenti, hogy
a keresztpántot nyolc apostol képpel és egy *Pantokrátor képpel tervezték és készítették. Soha nem volt rajta a majd
kétszáz esztendeig eltávolítottnak vélt másik négy apostol képe… Felmerülhet azonban a kérdés, hogy nem
vághatták-e le a négy apostol képet a pántok FELSÔ végérôl. A keresztpánt tervszerû készítésének jele a felsô négy
apostolkép gyöngydrót keretezése is, ugyanis a nagynégyzet alakú lemez keretezô gyöngydrótja EGYBEN A NÉGY
FELSÔ apostolkép felsô gyöngydrótja. Ezeket a képfoglalatokat (a négy apostol kép befoglalását) ELEVE úgy
készítették, hogy a felsô szélükre nem forrasztottak keretezô gyöngydrótot, mert a készítô aranymûvesek tudták,
hogy a négyzet keretezô gyöngydrótja találkozni fog e foglalatok felsô szélével. Ez tehát azt jelenti, hogy a
pántoknak nemcsak az alsó végeit, hanem a FELSÔKET is gondosan megtervezték. Innen sem vághatták le az
apostolképeket.”107 – 52-53.
*Beöthy Mihály, *Fehér András, *Ferencz Csaba és *Ferenczné Árkos Ilona nézeteire *Pap Gábor
mûvészettörténész is hatással volt. Sarkalatos megállapításuk szerint a korona szembenézeti, oldalnézeti, továbbá a
ferdén álló kereszt csúcsától a függôk átlagos hosszáig szemlélt méretei az aranymetszés szabályai szerint tagolódást
mutatnak. A “kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbik részhez, mint a nagyobbik rész az egészhez” szabályát, az
“aranyarányt” (aranymetszést) írták le.
Másik megállapításuk szerint a korona tetején álló kereszt dôlésszöge hozzávetôlegesen megegyezik a földtengely és
az égi egyenlítô hajlásszögével, amint ezt 1975-ben *Bosnyák Sándor már felvetette.
Végkövetkeztetésük: a kor világszemlélete, kozmológiája jelen van a Szent Koronában! Mindebbôl következik
okfejtésük szerint, hogy a korona nem több különbözô korú alkotóelembôl tevôdik össze, hanem azt az 1000. év
körül egyszerre készítették.
“A hagyományos nézetet vallókkal szemben a koronát szintén megvizsgáló aranymûvesek egy csoportja – *Csomor
Lajos, *Csontos Béla, *Ludvigh Rezsô és *Poór Magdolna – több fontos kérdésben támogatta a mérnökök felfogását.
Ôk is megfigyelték az aranymetszés szabályának a követését s azt is vélelmezik, hogy az abroncs és a keresztpánt
tudatos tervezéssel, együtt készült. A mérnökökkel szemben azonban, akik úgy vélekednek, hogy (a világ koronái
sorában egyébként páratlan módon) a korona csúcsán álló kereszt eleve ferdére készült, az aranymûvesek elfogadják
a hagyományos álláspontot; szerintük a kereszt eredetileg egyenesen állt, s csak az utólagos erôs feszítô mozgás
következtében dôlt meg. (Ez egyébként érthetô is, hiszen a kereszt dôlésszögének az égi egyenlítô hajlásszögével
való megközelítô stabilizálása a véletlen, azaz a XX. századi forrasztás mûve.) A Dukász-kép foglalata tetején egy
nagyobb alkotórész letépésének a nyomát vélik felfedezni. Már a régebbi szakirodalom foglalkozott egy olyan
híradással, miszerint 1551-ben, amikor *Izabella királyné átadta *Ferdinánd királynak (1526–1564), illetve

megbízottainak a koronázási jelvényeket, a koronáról letört egy keresztet. Fia, *János Zsigmond állítólag egész
életében a mellén viselte ezt a keresztet, »mert akinél a kereszt van, ahhoz visszakerülnek a hiányzó részek is,
melyek a kereszt hatalmának alávetve hozzá tartoznak«. Az eddigi kutatók – amennyiben egyáltalán hitelt adtak a
vonatkozó utalásoknak – arra gondoltak, hogy a koronát a csúcsán álló kereszttôl fosztották meg, s az így 1551-ben
leszerelt kereszt helyébe került a ma ferdén álló. Az aranymûvesek által feltételezett elképzelés azonban, miszerint a
letört dísz a Dukász-foglalat tetején állhatott, lehetôvé teszi a kereszt letörésére vonatkozó híradás elfogadása mellett
is annak a vélelmezését, hogy a korona csúcsán álló kereszt a XVI. századnál jóval korábbi idôbôl is ránk
maradhatott.
Miután Csomorék megfigyelték, hogy az alsó koronapánton található Dukász Mihály, *Konstantin és *Géza
zománclemezei nem illenek be pontosan a foglalatukba, azt a következtetést vonták le, hogy eredetileg más képek
voltak a helyükben. Minthogy pedig a mérnök-kutatókhoz hasonlóan ôk is azon a véleményen vannak, hogy a korona
egységesen tervezett és kivitelezett aranymûves mû, datálása korábbi is lehet a XI. század harmadik negyedénél. A
Magyar Televíziónak adott interjújában, illetve a História címû folyóirat hasábjain *Csomor Lajos úgy vélekedett,
hogy a technológiai összehasonlító vizsgálatok alapján a teljes korona 750 és 1000 között készülhetett, azaz amikor
*Szent István élt, a korona már megvolt. *Ferencz Csaba pedig mindehhez hozzátette: nem zárható ki, hogy a korona
*Szent Istváné lehetett, ezt újra meg kell vizsgálni.
A mûvészettörténészek és a Szent Koronát késôbbre datáló kutatók véleményétôl eltérô felfogását Csomor Lajos
önállóan megjelent könyvekben, újság-, illetve folyóiratcikkekben s különbözô emigráns szervezetek vendégeként
nyugati körútjain tartott elôadásokban ismertette. Felfokozott népszerûsítô és “média”-tevékenységének
köszönhetôen nézetei csakhamar ismertebbé váltak, mint bármely más korona-kutató felfogása.
Csomor szerint a Szent Korona (a három említett zománctábla kivételével) már *Szent Istváné is lehetett, sôt még
régebbi.
Csomor újabb munkáiban is azt a felfogást vallja, hogy a három korjelölô képet kicserélték, foglalataikat utólagosan
hajtogatták. *Géza képe nem fért be a foglalatba, ezért a képbôl levágtak (szimmetriatengelye balra csúszott),
emellett a foglalat peremét simán ráhajtották a képre.
…A mûvészettörténészek 1986-os kritikájában felhozott érvek ellenére *Csomor Lajos és több követôje továbbra is
kitart a Szent Korona összeállításának a feltételezése mellett. A *Révai Péter könyvének elsô kiadásában szereplô
*Szûz Mária-kép megcsonkított párját, sôt magát a képet véli felfedezni Csomor a Tbilisziben ôrzött *Khakhuli
triptichon táblácskáján, amely-rôl megállapítja, kiegészítése esetén olyan magas és széles *Szûz Mária-kép nyerhetô,
amilyet a magyar Szent Koronáról leszereltek. (Azóta *Nyáry Éva személyében már mûvész is akadt, aki
kiegészítette s kiállításokon a Szent Korona zománctábláiról készült festményeivel együtt szerepelteti ezt a Mária-
képet.) Felfogása támogatására Csomor logikai érvet is felhoz: «akárhogy is van, logikus dolog elképzelni, hogy a
magyar királyok beavatási koronáján – egyben a magyar állam jelképén – ott kellett hogy legyen annak a Szûz
Máriának a képe, akire az országot bízták.«
…Csomor Lajos nyomán a Szent Koronát az ezredforduló elé datáló aacheni pap szerzô, *Szigeti István
hatvanoldalas füzetet szentelt a Szent Korona titkának. Számmisztikával foglalkozó fejtegetések nyomán azzal a
meglepô bejelentéssel »ajándékozza meg« az olvasót, hogy a magyar Szent Koronával koronázták császárrá *Nagy
Károlyt (768–814). Konkrét koronát nem említô adatokkal próbálja alátámasztani fejtegetéseit; ezek szerint
koronánkat Károly vagy zsákmányolta az avaroktól, vagy valamelyik avar kagántól (hódoló) ajándékként kapta.
Amikor Rómában eljátszotta, hogy *III. Leó pápa »ráerôszakolta« a koronázást, a magával vitt három nemesfém
aszta*lka egyikére helyezte a koronát, hogy a pápának csak utána kelljen nyúlnia, s könnyen az ô (Károly) fejére
tehesse. Az avaroktól való kincsszerzés dátumaként 796-ot említi, amikor *Erich friauli herceg tizenöt szekér aranyat
és ezüstöt zsákmányolt s ezt Aachenbe vitte. De ugyanazon évben *Nagy Tundum kagán hódoló úton járt Aachenben
– ô is vihette a koronát. Szigeti szerint *Nagy Károly a császárkoronázást követôen visszavitte magával koronánkat
Aachenbe. Fia és utóda, *Jámbor Lajos (814–840) szintén ezzel a koronával koronázta meg magát Károly
parancsára, majd Nagy Károlyt a Szent Koronával a fején temették el. *III. Ottó 1000-ben felnyitotta *Nagy Károly
sírját, »Károly-ereklyeként« magához vette annak mellkeresztjét és egyik fogát, de a források nem említik, hogy a
koronát is elvette volna. Ezt az »apróságot« Szigeti a*zzal hidalja át, hogy a korona, jogar stb. említése már
kimerítette volna egy sírrablás tényét, de hogy mégis elvitte, onnan tudjuk, hogy 1165-ben, a sír második feltárásakor
a korona és a jogar már nem volt a sírban. Ottó Rómába ment, ott átadta a koronát a pápának (Szigeti erre sem id*éz

forrást), a pápától került azután *Szent Istvánhoz, akit 1000-ben megkoronáztak vele… De megismerhetjük a korona
796 elôtti történetét is Szigeti munkájából: a koronát *Világosító Szent Gergely tervezte *III. Tiridates (294–324 k.)
örmény királynak, aki hosszú betegségébôl felgyógyulva kiengedte a szentet börtönébôl s 301-ben udvartartásával
megkeresztelkedett. A Szent Korona 304 és 308 között készülhetett. (A koronán szereplô *Szent Kozma és *Damján
303-ban szenvedett vértanúhalált.) 454-ben Avarairnál a Szasszanidák legyôzték az örményeket, a korona ezután
“valahogy” avar kézre került.
…*Szigeti István füzetéhez *Csomor Lajos ugyancsak A Szent Korona titka címmel a Szent Korona szerkezeti,
mûvészettörténeti és államjogi eredetét taglaló könyv vázlatát csatolta. Ebben jórészt megismétli korábbi tételeit
*Szent István egységes (a három korjelölô zománctábla nélküli) koronájáról s átveszi Szigeti István avar-
elképzelését: koronánkat az avar kagánok kincstárából rabolták el 795–796-ban. Ezt követôen azonban okfejtése
elválik Szigeti Istvánétól: a koronát olyan uralkodói ékszerkészlet részének tartja, amely egyaránt tartalmazott szkíta-
hun-avar, valamint keresztény jelképekkel készített darabokat. Az ékszerkészlet (beleértve a magyar koronázási
jogart is) szerinte belsô-ázsiai, iráni és mezopotámiai eredetû, kaukázusi technikák felhasználásával készült, egy
kaukázusi keresztény hun ötvösmûhelyben. Zománcképei tanúsága szerint a Szent Koronát valószínûleg a *Krisztus
utáni IV. században állították össze, egy kaukázusi keresztény hun uralkodónak, megrendelôje Katter hun király
lehetett. A *Geo-bitzász-kép kaukázusi volta, Csomor szerint, bizonyítja, hogy koronánk a VI. században *Gordás
kaukázusi hun király birtokában volt. …Így a magyar Szent Korona a keresztény csodaszarvas, Isten küldötte és Isten
földi képviselôje. Mint ilyen, szorosan kapcsolódik a magyarság történelmi szerepéhez és kárpát-medencei
küldetéséhez, küldetéstudatához – mintegy megtestesítôje mindezeknek”. Végezetül tézisszerûen is közli Csomor,
hogy koronánkon eredetileg *Szûz Máriának, valamint Raffael és Uriel arkangyaloknak a képe állott. “*Szûz Mária
képe egyben a Szent Lélek ábrázolása is volt, és ezen felül volt a magyar Szent Koronán egy olyan »liliomos
kereszt« is, amely kifejezetten a Szent Lélek jelképe. Ezzel tehát a magyar Szent Korona a Szentháromságot is
megjelenítette, mivel a felsô *Pantok-rá-tor-kép az Atyát, az oromzati *Krisztus-kép pedig a Fiút ábrázolja.”58 – 46-56.
Számtalan bíráló és megbélyegzô észrevételt vontak fejükre ezek a szerzôk. Lássunk néhány szemelvényt!
“Amint az 1978 utáni legújabb hipotézisekbôl láthattuk, a korona létrejöttét legkorábbra, az ezredforduló elé datáló,
az egész korona *Szent Istvánhoz kötését lehetségesnek tartó szerzôk felfogása szerint az összeillesztés problémája
fel sem merül, hiszen – szerintük – koronánkat (esetleg néhány zománckép kivételével) rögtön mai alakjában
alkották meg. Mint azonban *Váczy Péter rámutatott, az aranymetszés követelményeinek való megfelelés
önmagában még nem bizonyítéka az egész korona egységes, egyszerre való megtervezésének, megalkotásának.
Minthogy az aranymetszés szabályát a középkor ismerte és gyakorolta, vérében lehetett annak az ötvösmesternek is,
aki a korona felsô, latin részét összeillesztette az alsó, görög résszel. Váczy szerint a görög koronarész három
uralkodóalakja – az aranymûvesek ismertetett felfogásával szemben – beletartozik az alsó koronaabroncson ábrázolt
többi zománclemez sorába. *Konstantin zománcképének a kerete is ugyanabból az anyagból készült, mint a többi,
négyzetes görög kép. Foglalata, a piros betûk formája is tökéletesen azonos a fekete színû feliratokéval. A Géza-kép
kopottsága, zománc- és aranyszíne sem tér el lényegesen a görög sorozatképek jellemzô tulajdonságaitól. Végül
Dukász Mihály képe is beilleszthetô a görög korona alakjainak sorába. *Váczy Péter nem alaptalanul hivatkozik arra,
hogy ha a korona egyszerre, meghatározott terv szerint készült volna, magyarázatlan maradna a rajta alkalmazott
csúnya szegecselési eljárás. De – a feliratok nyelvén kívül – különbözik a latin korona a görögtôl a díszítések
alkalmazási módját, elhelyezését tekintve is. Így a korona egységes egészként való, korai datálását – miként számos
más, a koronával kapcsolatos feltételezést – távolról sem lehet bizonyítottnak tekinteni.” 58 – 57.
“A mérnökök kozmológiai elmélete, a szakrális célokat szolgáló korona egyfajta csillagászati eszközként, naptárként
való felfogása, e sorok írója szerint aligha képzelhetô el.”
“A tudományos… szakirodalom külföldön és hazánkban egyaránt el szokta utasítani az olyan próbálkozásokat, hogy
különbözô kronológiai, mitikus elemeket vonjanak be az egyes konkrét szakmai kérdések megoldásába…
idegenkednek a kutatók a számmisztikától, hiszen a számokat többféleképpen lehet csoportosítani, szorozni, osztani,
…”
“Amennyire helyeselni lehet új mûszerek (szemfenékvizsgáló tükör, gégetükör) bevezetését a kutatásokba, s így
egyes, korábban nem létezett részletek ötvösszemmel való megfigyelését, annál inkább ’övön alulinak’ kell
tekinteni… a személyeskedô hangvételû támadásokat, amelyekkel a nézeteit el nem fogadó mûvészettörténészeket a

sajtó hasábjain Csomor illette.” 58 – 57.
*Marosi Ernô, *Kovács Éva és *Lovag Zsuzsa 1986-ban a “Mûvészettörténeti Értesítô”-ben *Csomor Lajos
érvelésének ellenérveit foglalta össze.
*Marosi Ernô, követve az érdemes *Bogyai Tamást, barokk szóvirágnak tartja *Révay Péter koronaôr 1613-as
leírását, amelyben a korona hátoldalán Szûz Máriát írja le, amibôl a korona bizonyos képeinek késôbbi kicserélése és
ezáltal kormeghatározásra való alkalmatlansága következne.
*Lovag Zsuzsa a fizikusokat bírálja, mondván: a földtengely hajlásszögével nem lehet olyan korban operálni, amikor
a tudomány nem ismerte a föld-tengely fogalmát. Rámutat, hogy a corona Graeca valamennyi zománcképe azonos
színû, tehát egyazon mûhelybôl került ki, vagyis nem cserélték ki ôket.
*Kovács Éva leírása szerint a korona alkotórészei eredeti formájukat ôrzik, ezeket nem hajlították, zománcaikat nem
cserélték.
1989-ben *Bogyay Tamás a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség 1989-es konferenciáján, majd a
*Mojzer Miklós emlékkönyvben érvelt a koronaabroncs és a keresztpánt utólagos összeillesztése mellett – a Csomor
féle egyszerre való összeállítás ellen –, hivatkozva a két koronarész gyöngysorainak eltérô típusára és elôállítási
módjára.
*Péri József ötvös a Korona Bizottságban folytatott technikai vizsgálatai nyomán a Szent Koronában nem
egységesen megtervezett és elkészített koronát ír le.
Nem folytatjuk a latin és a görög korona összeillesztésével és az összeillesztés idôpontjának meghatározásával
foglalkozó terjedelmes irodalom taglalását, csupán arra utalunk, hogy *Mátyás király (így a Thúróczy krónika) elôtt
*Szent István elsô pénzein jelenik meg az ábrázolásokon a zárt magyar királyi korona.322 – 61
Nem szabad, hogy *Csomor Lajos és *Ferencz Csaba eredményei ellenhatásként a régi nézeteket meg merevítsék,
hanem inkább gerjesztô, élesztô erejükre és szerepükre van nagy szükség. Bízzunk ebben! Bízzunk a szemléleti
kalodáktól megszabaduló, elôítélettôl mentes új nemzedékben, amint bizakodnunk kell a Szent Korona megújuló
szerepében és hivatásában.
Szent Koronánk titka megfejthetetlen maradt mindmáig, s nagy valószínûséggel nem lesz ez másként a jövôben sem.
Hivatásának betöltéséhez, misztériumához hozzátartozik a titok. Hiszen amirôl szó van: arany és drágakô, gyöngy és
zománckép, de nemcsak arany és drágakô, gyöngy és zománckép, hanem sokkal több: Magyarország Szent Koronája.
Miért Szent?*
Szólnunk kell a Szent Korona és a koronázási jelvények közjogilag kifogástalan elnevezésérôl.
A Szent Korona 1978-as hazatérte után *Bölöny József lényegretörôen és pontosan írta meg véleményét a Sacra
regni corona címû cikkében (nem-hiába volt külön rovata a Történelmi Szemlében a különbözô közjogi és
terminusbeli, szóhasználati, idôpont-megjelölési hibák helyesbí-té-sé-re). Lássuk írásának idevágó részét:
“A Szent Korona
A közlemények általában “a magyar korona” hazaérkezésérôl, átadásáról, történelmi és mûtörténeti múltjáról
számolnak be, “a magyar királyi koronáról” beszélne*k. Csak *Nemeskürty István nevezi szent koronának (id. cikk)
és *Szuhay-Havas Ervin a Népszabadság karácsonyi számában.
*Szent István koronájának ezt a “szent” jelzôjét azonban semmi okunk sincsen mellôzni, még akkor sem, vagy talán
akkor a legkevésbé, ha ezt pusztán epitheton ornansnak, díszítô jelzônek tekintjük. Ezt a díszítô jelzôt ti. évezredes
hagyomány fûzi a koronához, amely ezzel a jelzôvel vált “az ezeréves magyar államiság szimbólumává”.
Mit is jelent koronánknak ez a “szent” jelzôje? A magyar “szent”, a német “heilige”, az angol “holy”, a francia
“sainte” jelzô kevés támpontot nyújt ennek tisztázásához. Nem kell azonban idegenben keresnünk a kérdés
eldöntését, mert a múlt század derekáig hivatalosan használt hazai latin nyelvünk világosan különböztet ebben a
kérdésben.

Nem a magyar “szent” és az idegen nyelvek hasonló jelzôinek elsôsorban megfelelô értelem szerint nevezi ti.
koronánkat, nem “sancta corona” néven, hanem sacra coronának. Szentnek (sanctus, -a) nevezi az Istent, a katolikus
egyház szentjeit, az Istennek tetszô személyeket és személyi fogalmakat. Sacer (sacra) jelzôt fûzött a szent,
megszentelt tárgyakhoz, dolgokhoz. Ez a “szent” jelzô jóval tágabb körû amannál. Nem függ szentté avatástól, még
csak vallási értelemben vett szentségtôl, Istennek tetszéstôl sem. A Szentatya (pápa) megszólítása Sancte Pater, az
apostoli Szentszék (pápaság, római Curia) latin neve Sacra Sedes (Apostolica). A régebben “Ô szent felségének” is
nevezett királyoknak ez a jelzôje latinul Sua Sacra-tis-si-ma Maiestas, mert sanctus (sanctissimus) csak kettô volt
közülük: *Szent István és *Szent László.
A sacra corona nem egy szentnek nyilvánított, vallási fogalom, hanem a katolikus egyház által szentté avatott s a
magyar nép által szentekként tisztelt nagy Árpád-házi királyainkon kívül a többi nagy királyunk által is viselt, általuk
mintegy megszentelt, a hagyomány által szentnek (sacra) tekintett évezredes jelvénye a magyar államiságnak (az
1836: II. tc. “az ország szentséges koronájának ôrjeirôl” rendelkezik), nem az uralkodó (rex), hanem az ország
(regnum), a magyar állam folyamatos fennállásának a jelképe. Nem sacra regum corona, hanem sacra regni corona.
Szentnek tekintik és nevezik már a XIII. század közepétôl (*IV. Béla többek között 1256-ban) a koronát, amely a
király személyét is megszenteli. 1388-ban már a dalmáciai városok is “Magyarország szent koronája” iránti
hûségüknek adnak kifejezést.
“A szent korona” ôrzésérôl rendelkezik már az 1464: II. tc. “az ország szent koronájának” ôrzésérôl az 1492: III. tc.,
az 1498: XXV. tc., az 1500: XXIII. tc., “Magyarország koronájáról” és a “Szent Koronáról” szól *Pe-ré-nyi Péter
1527. november 11-én elhangzott koronaôri esküje. Az 1655: XLV. tc. úgy rendelkezik, hogy a koronaôrök közül
“legalább egyikük állandóan a szent korona mellett maradjon”, az 1715: XXXVIII. tc. az ország szent koronája
ôrzésének helyérôl és ôrei megválasztásáról szól, az 1790: VI. tc. arról, hogy az ország szent koronája Budán
ôriztessék, az 1867: VI. tc. “az ország szent koronája ôreinek megválasztásáról” stb.
A szent koronát tárgyalják természetesen a legújabban idegen nyelven megjelent munkák is, így *Patrick J. Kelleher:
The Holy Crown of Hungary címmel (Róma, 1951), *Deér József: Die heilige Krone Ungarns címmel (Bécs, 1966),
*Radvánszky Antal: Das Amt des Kronhüters in Staatsrecht und Geschichte Ungarns címmel (Mainz, 1972),
*Bárányné Oberschall Magda: Die Sankt Stephans-Krone címmel (Bécs, 1974).
Anélkül, hogy ennek különösebb jelentôséget tulajdonítanánk, inkább csak az elnevezés megszakítatlan
folytonosságának jellemzésére említjük meg, hogy az Új Magyar Lexikon 1961-ben megjelent 4. kötetének korona
szócikke is a szent koronára utal és az 1962-ben kiadott 6. kötete tartalmazza a Szent Korona szócikket, amely
szerint “Szent Korona: a magyar királyi korona neve *I. István szentté avatása (1083) óta.”
A koronázási jelvények
Amint a koronát ôsidôktôl – ha talán nem is éppen István király szentté avatásától – szent koronának nevezték, úgy
nevezik 1928-ig úgyszólván kizárólag, és azóta is koronázási jelvényeknek – az 1928: XXV. tc. erôsen kifogásolható
utólagos szóhasználatával – “a hozzátartozó drágaságokat”, bár még a miniszteri indokolása is azt állapítja meg,
hogy “A korona és a többi koronázási jelvények (kiemelés tôlem B. J.) gondviselésére elsôsorban az ország
koronaôrei hivatottak.” A “drágaságok” a latin szövegekben elôforduló “clenodia” szolgai fordítása. A javaslat
eredeti helyes szóhasználatával szemben csak a képviselôházi bizottság javasolta, hogy a törvényjavaslat címének és
egész szövegének “koronázási jelvények” kifejezései helyébe “a hozzátartozó drágaságok” szavak tétessenek.
Még inkább kifogásolható az a szóhasználat, mellyel a koronázási jelvényeket a szent korona mostan történt
átadásával kapcsolatban is többnyire “koronázási ékszereknek” vagy “koronaékszereknek” nevezik. “*Szent István
koronáját és a koronázási ékszereket” említi a magyar-amerikai közös közlemény 1977. december 15-én, kijavítás
helyett átvette a hibát *Ber-té-nyi Iván a Magyar Hírlap december 18-i számában közölt Koronázási ékszereink címû
cikkének már a címében is. Melyiket nevezhetjük vajon ékszernek a koronázási jelvények közül? A királyi palást
ruhadarab (kisebb hibáit a koronázás elôtt a királyné szokta kijavítani); *Szent István kardja fegyver; a királyi pálca
(a különleges alakú és hosszúságú jogar helyesebb neve) épp oly kevéssé ékszer, mint ahogy nem az pl. a marsallbot;
az országalma lenne ékszer, melyet csak kézben lehet tartani?
Koronaékszerekrôl és koronázási ékszerekrôl beszélnek pedig többnyire a január 6-i ismertetések, vezércikkek,

hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga *Cyrus Vance és *Apró Antal.

A koronázási jelvények egyike sem ékszer, hanem a királyi hatalom jelvényei, melyekkel a nemzet övezte fel a
megkoronázott és ezzel teljes jogúvá vált királyát. Ezért latinul clenodia regni néven is nevezték ôket, ami
nyilvánvalóan az ország jelvényeit jelenti, nem pedig “az ország ékszereit”.
A koronázási jelvényekhez sorolható távolabbról még az esztergomi kincstárban ôrzött három kereszt: a kettôs
kereszt, az eskükereszt és a kiskereszt, az ún. pax vagy pacificale.
A koronázási jelvényviselôk az alábbi sorrendben következtek:
1. a fôkamarásmester az eskükereszttel;
2. a fôpohárnokmester *Szent István kardjával;
3. a tárnokmester a paxszal, vagyis kiskereszttel;
4. a horvát bán az országalmával;
5. az országbíró a jogarral;
6. a nádor, illetôleg az országgyûlésnek a nádori teendôkkel megbízott választottja a szent koronával.
Távolabbról: a nádort, illetve nádorhelyettest követô király elôtt oldalvást haladt jobbról
a rangban legfiatalabb püspök a kettôs kereszttel (apostoli kereszttel), balról a fôlovászmester az ország kivont
kardjával.
A koronázási ünnepélyeken az országgyûlés mindkét házának vegyes küldöttsége által készített és mint hiteles
leírást, jegyzôkönyvileg az országgyûlés elé terjesztett leírásai országos jelvényeknek is nevezték a koronázási
jelvényeket, a korábbi clenodia regni szóhasználatnak megfelelôen.
Az 1608. évi koronázás elôtti IV. tc. az ország koronájáról “és ennek a régi jelvényeirôl” (a latin szövegben:
clenodia) rendelkezik; a koronázás utáni XVI. tc. a koronáról “a lajstromba foglalt összes jelvényekkel együtt”; az
1715: XXXVIII. tc. azt határozza, hogy az ország szent koronája a hozzá tartozókkal együtt (cum suis accessoriis)
Magyarországon ôriztessék.”87 – 356-357.
Ezek a sorok magukért beszélnek, egyesítve a jogászi szakszerûséget és pontosságot a történelmi szemlélettel és
módszerrel.
Mária Országa*
“Regnum Marianum (a.m. Mária Országa), Magyarországnak *Szent László óta szokásos katolikus megjelölése;
kiinduló pontja *Szent István király országfelajánlása Szûz Máriának, halála elôtt. A királyság elsô századaiban
meglévô tisztelet (Máriás pénzek, zászlók, templomok, költemények, legendák) a barokk-korszakban a jezsuiták
vezetésével érte el tetôpontját a nevelésben, ekkor alakultak az elsô Mária-kongregációk” (katolikus hitbuzgalmi
egyesületek. A szerzô megjegyzése.) Így szól az 1941-ben megjelent Új Idôk lexikona, míg a század elején megjelent
legjobb magyar tárgyú lexikonnak, a Pallasnak nincsen ilyen címszava.
A komunista önkényuralom korszakának 1961-es ismerettára, az Új Magyar Lexikon pedig így említi: “Az
ellenreformáció idején (fôleg a 18. sz.-ban) a jezsuiták által kidolgozott állameszme, amely szerint Magyarországot I.
István Szûz Máriának ajánlotta fel, aki így az ország védnöke, sôt tulajdonképpeni uralkodója lett. Erre alapították
egyrészt a katolikus vallás egyeduralmi igényét, másrészt a királyi hatalom természetfelettiségét. A ~ eszméjében az
ellenreformációs Habsburg abszolutizmus és a magyar feudális uralkodó osztály szövetsége jutott kifejezésre. Az
ellenforradalmi Horthy-rendszer idején újból felelevenítették.”
Már ennyibôl is látható, mennyire más-más nézôpontból vizsgálható, világnézeti beállítottságtól függôen
különbözôképpen megítélhetô eszmérôl van szó. Némi történelmi és közjogi érzékkel azonnal tudható: kivételesen
jelentôs ez a tanítás mind vallási, mind nemzeti szempontból.
A Regnum Marianum, mint kifejlett eszme, a XVII. században jelenik meg *Istvánffy, *Pázmány, *Kopcsányi,
*Inchoffer mûveiben, támaszkodva a magyar király külsô hatalmaktól, de a rendektôl való függetlenségét kifejezô
Patrona Hungariae eszme tételeire, amely szerint a magyar királyok és az ország az istenanya különös védelmét
élvezik, mióta *Szent István felajánlotta országát a Szent Szûznek.
A kérdés tanulmányozásának kulcsa *dr. Máriás István 1943-ban megjelent “Nagyasszonyunk, hazánk reménye. A

szentistváni állameszme koronája” címû mûve308; *Németh László: A Regnum Marianum állameszme címû
tanulmánya 1940-bôl336/a; és *Waczulik Margit: A magyar barokk vallásos nemzeti öntudatának kialakulása címû
írása 1942-bôl451.
Eredeti, hivatkozásokban igen gazdag, katolikus szemléletû tanulmányok *Molnárfi Tibor írásai (“A korona”, vagy
“Alkotmányozás a Szentkorona-Tan (-Elmélet) függvényében” címû a kilencvenes évekbôl).323,324
*Németh László, aki nem azonos a “Minôség forradalma” írójával, részletes tanulmányában rámutat, egyetértve más
szerzôkkel: “a magyarság megtérésekor az ôsi istenasszony kultusza elôsegítette a keresztény értelemben vett
Istenanya, a Boldogságos Szûz kiválasztását”. “A magyar katolikus megújulás Máriatisztelete a magyar lélek
idôszerû igényeinek megfelelôen sajátos, normatív jelleget öltött. Néha más népeknél is találunk a Máriatiszteletben
nemzeti színt, de ez nem szilárdult ki olyan formában, mint a magyar Regnum Marianum.”
Megemlíti a legendát, ahol a Szent Szûz tervében “*Géza fejedelem születendô gyermeke viszi majd a fôszerepet. A
legenda… szerint a Szent Szûz megjelenik Gézának, és figyelmezteti a születendô gyermek hivatására.”
A protestáns *Heltai Gáspárnál *Szûz Mária helyébe – a *Hartvik-legendát követô *Bonfini szövegének magyar
fordításában – maga az Isten lépett.
Hazánk és nemzetünk “természetjogon” a Szent Szûz oltalma alatt állott minden idôben, mondja a szerzô, majd így
folytatja: “… az or-szág-fel-ajánlás lett a végsô és legjelentôségesebb, mondhatnók, jogi szerzôdés a Bol-dogasszony
és a magyarság között”.
A Németh által idézett *Szekfû szerint Heltainál így beszél *Szent István fôembereihez: “Én Magyarországot
ajánlottam már régen az *Szûz Mária Asszonyunknak, és azt választottam patrónának az magyarnak és az ô nevére
verettem az magyaroknak pénzét. Ez okáért állhatatos szóval szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami
veszedelem akarna jönni rátok, Ô az palástjával befedezi és megoltalmazza Magyarországot, mert Ô Patrona
Hungariae”.
Említi Németh – a katolikus-protestáns ellentét jellemzésére – *Magyari István könyvét, amely 1602-ben a
pápistákat újítóknak nevezi, akik bevezették többek közt “az Boldogasszony és több Szentek ünnepe ülését”.
Kimondja a bálványozás bûnét, amelyért az Úristen ostorozza a magyarságot.
Lássuk, hogyan ír a szerzô:
“A Mária-tisztelet *Szent István lelki életét és kormányzó tevékenységét egyaránt áthatotta. Legrégibb élettörténete,
a Legenda Maior elbeszéli, hogy a szent király a lázadó *Koppány ellen a Szent Szûz nevében kélt harcra, Konrád
támadása ellen is Máriához folyamodott segítségért, de éppenígy a Szent Szûz nevében bocsátott meg a személyét ért
bántalmakért. Kitetszik *Mária-tisztelete az Isten anyjának ajánlott egyházmegyék
és monostorok nagy számából is. Hogy a keresztény magyarság nagy családját Mária személyéhez kapcsolja, népét
haereditas Mariae, familia Ma-riana kifejezésekkel, a Szent Szûz házanépének és örökségének szerette nevezni.
Ez a törekvése különösen akkor nyilatkozott meg magasztos formában, amikor a kereszténység zsenge palántáját és a
magyar királyságot *Szent Imre váratlan halála folytán megfelelô utód nélkül kellett elhagynia. A bizonytalanság
hullámai közt mint egyedül biztos menedékhez, a Boldogságos Szûzhöz folyamodott: “Egek Királynéja, – esdekel fel
hozzá – a Te pártfogásodra bízom utolsó imámmal a szent Egyház püspökeit és papságát, a királyság fôembereit és a
népet”.
A magyarság és a Szent Szûz között fennálló bensôséges viszonynak elsô letéteményese tehát *Szent István király. A
késôbbi idôk folyamán is mint az elsô rex Marianus szerepelt a magyarság kegyeletében. Éppen azért, mert
mélységes hitével, államférfiúi bölcsességével, népe lelkének ismeretével, a helyzet világos átlátásával oly eszményi
és szilárd államot hozott létre, továbbá államát a külsô és belsô ellenséggel szemben hadvezéri rátermettségével meg
tudta védeni, a következô századok folyamán eszményképként állt utódai elôtt. Az eszményi állama a Boldogságos
Szûz különös védelme alatt álló magyar királyság volt, melynek kötelékében a keresztény magyar nép az erkölcsi
tökéletesedés útján haladva érheti el a földi jólét és az égi boldogság jutalmát. Ez az ideál, amely elôbb mint jámbor
elgondolás, majd mint állameszme jelentkezett, gyökerét alkotja a századok folyamán kialakult *Regnum
Marianumnak. Középkori királyaink, amint egyebekben, úgy ebben is *Szent Istvánt állították eszményként maguk
elé.
*Szent László a középkori lovag eszménye, templomok építésében, püspökségek, apátságok alapításában az elsô
szent király mûvének betetôzôje, egyben *Szûz Mária választott vitéze is, a középkori Regnum Marianum másik
jelentôs királyi személye.

A magyar középkori máriás kultusz szempontjából felemlíthetô a szabolcsi zsinat, amely a Szent Szûz tiszteletére
három ünnepet rendelt, Gyertyaszentelôt, Nagyboldogasszonyt, Kisasszony napját, amelyet *Fulbert, chartresi
püspök, *Szent István kortársa terjesztett el a nyugati országokban. *Géza, *Szent László és *Kálmán királyok ideje
még a clunyi reform behatását észlelteti. Kálmán kora a máriás történelem során azért is bír különös jelentôséggel,
mert a Hartvik-féle legenda e korban íródott és lett *Szent István Mária-tiszteletének kikerekített leírása, amelyre a
késôbbi idôk folyamán oly gyakran történt hivatkozás.”
…Az országfelajánlást tehát a barokk katolikus világ jogi ténynek, szerzôdésnek fogta fel, amelyben a szerzôdô felek
az Istenanya, illetôleg a magyarság. A nemzetet *Szent István képviselte. Az elgondolás szerint mindegyik szerzôdô
félre jogok és kötelességek hárultak. Amikor *Szent István országát, ifjú keresztény nemzetét és Koronáját Máriának
felajánlotta, a Koronával együtt átadott minden uralkodói jogot, amelyet a Szent Korona e kor elgondolása szerint
magában egyesített. A Boldogságos Szent Szûz valóságos királynô, sôt több lett mint királynô a hívô magyar
szemében. Jogot nyert a magyarság minden ügyének intézésére, még a király személyének megválasztására is, amint
késôbb látni fogjuk. A nagyhatalmú Szûz, akit szent Fia megdicsôített és maga mellé trónra helyezett, oly
hatalommal rendelkezett, hogy képes volt országát kormányozni.”336/a – 223-230.
*Szekfû Gyula az ötkötetes Magyar Történetben elsorolja a Regnum Marianum öt jogi alapelvét, úgy mint
– a király csak katholikus lehet,
– a király a fôurak tanácsa segítségével uralkodjék,
– a király az országban tartózkodjék,
– a király az országot szabadságban tartsa meg,
– a király esküt tegyen az alkotmányra.195 – IV. kötet-376.
Ez a magyar történelem optimista, öntudatot adó szemlélete. “A királyi hatalmat is elismerô rendi szellem, vallásos
érzés, s a mai ideáloknak a múltba való visszavetítése… teszik együttvéve a Regnum Marianum országának közjogi
tartalmát.” 195 – IV. kötet-374.
Ez a tan a királyi hatalom mérséklését, a nyugaton már meglévô abszolutizmus elhárítását is szolgálta a *Szent
Ágoston-i Civitas Dei felélesztésével, felújításával hirdetve olyan körülményeket, amelyek közepette a Ci-vi-tas Dei
(Isten országa) polgárai könnyen elérhetik az örök boldogságot.
Nem feledkezhetünk meg a Regnum Marianum népérôl, amelyet a jogi vonatkozások nemigen foglalkoztattak,
hiszen a jobbágyságnak nem voltak jogai a rendi állam irányításában.
A vallásos népi lélek, a maga alacsonyabb gyermeki mûveltségével és sajátos világlátásával átélt egy sajátos Mária
élményt, a máriás ország eszmevilágát. Ezt a világlátást erôsítette a török pusztítás tragikus vesztesége és a járványok
okozta halálfélelem.
“A búcsújáró helyek jelentôsége tehát a Regnum Marianum szempontjából a nép nemzeti öntudatának emelésében is
megnyilvánul. Általánossá lett a meggyôzôdés, hogy a földön nincs más olyan ország, ahol Mária annyiszor és oly
sok helyen mutatta volna meg csodás hatalmát, mint hazánk.”336/a A hívôk külföldrôl is felkeresik a “magyar”
Máriát. A sümegi csodás Mária az elsô csodát egy bécsi asszony könyörgésére mûvelte. (Sas-vár, Sümeg,
Boldogasszony, Máriavölgy voltak az ismert Máriás helyek.)
*Bálint Sándor, a szakrális néprajz kiváló tudósa mûvébôl is következtethetünk a népi vallásosság ôsi gyökereire:
“Az Emese-szimbólum (ide tehetjük: a csodaszarvas szimbólum, az életfa stb.) érteti meg velünk *Szent Istvánnak és
az Árpád-háznak feltûnô Boldogasszony kultuszát, az országnak az ô oltalmába ajánlását, mintegy a pogány
matriarchális világkép továbbélését, szublimációját is… Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot
építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az elsô országgyûlés mondai
színhelyén monostort.” “*Boldogasszony” *Bálint Sándor szerint feltehetôleg ôsi asszonyistenség neve, ahogyan azt
*Kálmány Lajos már a múlt században megírta. Ebbôl is következik a Boldogasszony kultusz régmúltba nyúló
folytonossága, sajátosan magyar jellege.41 – 228.
A Nagyasszony, a *Boldogasszony tiszteletét ôstörténetünk egyik nehezen vitatható tényének kell tekintenünk. Ôsi,
szkítakori nem keresztény, nem is egyszerûen pogány, hanem “ôs-kinyilatkoztatásból” jövô hagyomány birtokosai
vagyunk, amint azt *Badiny Jós is mondja.
*Szent Gellért legendájának Toldy-féle múlt századi fordításából egyértelmû, hogy a szent férfiú egyenesen
tanácsolta, miszerint Szûz Máriát hívják Magyarországon “Boldog-Asszonynak” vagy “ez világnak nagy
asszonyának”. Ez a népi hagyomány felhasználása *Szûz Mária elfogadtatására.

Olvassuk el ezután *Molnárfi Tibor néhány mondatos Regnum Ma-ria-num összefoglalását:

“A REGNUM MARIANUM NÉHÁNY MONDATBAN
A Szentkorona-eszme és ANNAK FÖLAJÁNLÁSA A SZENTKORONA ÁLTAL A NAGYASSZONYNAK
(gondolatilag beleértve azt is, hogy Ô azt elfogadta) Magyarországot mint KÖZÖSSÉGET részelteti abból a
föladatból, ami az Istenszülô feladata, az EMBERISÉG TERMÉSZETES ÉS (FÔLEG) TERMÉSZETFÖLÖTTI,
GONDVISELÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ ÉLETÉBEN. Népünknek ez a rendeltetése. Sorsunk és minden konkrét
történelmi feladatunk (évszázadok során valamennyi ütközésünk) ehhez kapcsolódik. Ezért irányul felénk az erkölcsi
élet legmagasabb fórumainak – nem egyszer – megrendült tisztelete, bizonyos szellemi áramlatok és történelmi
mozgalmak gyakran esztelen, izzó és indokolatlan gyûlölete, napi senkik ártó, életünkre kártékony és fájdalmas
romboló igyekezete. De ezzel függ össze összetöréseink, áldozataink és vereségeink ellenére is
legyôzhetetlenségünk, halhatatlanságunk is. Kétségtelen, hogy a “metafizikai történelemszemlélet” modern
világunkban nem általános. De ennek ellenére hatékony és igaz. *Mindszenty József Emlékirataim c. könyvében ezt
írja: “A magyarság a történelem folyamán, mint nemzet is találkozott Máriával *Szent István országfelajánlása
révén… kitörölhetetlenül bele volt vésve a magyar köztudatba, hogy Magyarország Mária országa. Ez a kapcsolat
nem üres szólam, nem jelentôség nélküli képzelgés”. A lényeget pedig így summázza: “A sajátosan magyar Reg-num
Marianum-eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig hûen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk
állami és társadalmi életünkben az evangélium tanítását.” Történelmi sorsunkat ebben a vonatkozásban így látta: “A
szent király fölajánlását történelmünkre kiható természetfölötti tényezônek fogtam föl… A Mária országa-eszme
mintegy kulcs volt a kezemben a magyar történelem hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzeti nagyság és a nemzeti
tragédiák megfejtéséhez”. Hasonlóképpen vélekedett a történelemtudós is. *Szekfû Gyula írta: Mária apostoli
országának, a Regnum Mariano-Apostolicumnak már alapításakor is isteni kegyelem mûködött közre, nagyobb
mértékben, mint más európai államoknál. Más keresztény államoknak Isten a protektora, de Magyarországnak ô az
alapítója, conditora is. Ezért Magyarország kezdettôl fogva nem egyszerû világi, profán állam, hanem sacrosancta
respublica, amelynek alapítása két vallásos momentumból tevôdik össze: az egyik a Szent Koronának Szilveszter
pápától küldése, a másik a KORONÁNAK A FELAJÁNLÁSA… SZÛZ MÁRIÁNAK.”
Az ismertetett Eszme testet ölt könyvekben, festményekben, szobrokban, templomokban, oltárképeikben stb. Ott
találjuk ezernyi magyar templomban, templom elnevezésben, fô- és mellékoltár képben. Közismert, hogy Máriát
csak általános koronával szabad ábrázolni. Ez alól csak a magyar Szent Koronával való ábrázolás a kivétel. A
magyar Szent Koronával ábrázolt Nagyasszony nemcsak hazánk templomainak ékessége, de ott van Rómában, az
altemplomban is *Szent Péter sírjától néhány méternyire. Megtalálható Jeruzsálemben, Názáretben stb.,
Csíksomlyóban is mint Babba Mária, mint litániánk “Szép Szûz Máriája”- Ott van a magyar nép eredetmondájában,
népmeséiben, életstílusában, népdalaiban. De ott van a politikai, diplomáciai, államközi kapcsolatokban is.
A Szentkorona-elmélet a Szent Korona tagságot NYELVTÔL, VALLÁSTÓL, FAJTÓL, NEMZETISÉGTÔL
függetlenül a SZENT KORONA TERÜLETÉN élô népekhez kapcsolja. Ma is a Szent Korona tagja (lehet) az, aki
elismeri a Nagyasszony fôségét, aki kinyilvánítja, hogy a Szent Koronához tartozik: része annak, legyen horvát,
szlovák, román stb. Ezzel a Szentkorona-tagság univerzális eszméjének érvényessége a népek közötti
egyenjogúságnak megalapozója, az emberi nem egységének is hirdetôje. Ez az egység tehát megnyilvánulhat
egyetlen államban, de lehet külön-külön szervezett részek Szentkorona tagsága is, mint volt nyolcszáz éven át
Horvátország és Magyarország esetében. Ha a történelem fejlôdése az autonómiák egységét tûzi napirendre, akkor a
Szent Korona tagjainak “magyar” hivatása “a *Boldogasszony népének hivatása lesz”, mint volt a politikai
fogalomként használt “hungarus” tagság idején. Ôk is a Gondviselés választottjaiként teljesítik a Gondviselés tervét,
amit a világtörténelem irányítója kijelöl a Szent Korona tagjának a világ végéig.”322 –26–27.
Mindazonáltal hiba lenne, ha a Szent Korona tagságot a Nagyasszony fôségének elismeréséhez kötnénk, mert ezen
eszme katolikus – és nem vallástól független – jellegû. Ezt *Mindszenty hercegprímás is elismerte. A Szent
Koronához tartozás, mint közjogi viszony, nem függ sem nyelvtôl, sem vallástól. Ennek megállapítása akkor is
nélkülözhetetlen, ha a Boldogasszony tisztelet túllép a római katolikus vallás keretein.
Mindezeket egybevetve: látjuk, hogy a Regnum Marianumban valóban egy különleges, történelemhordozó
eszmerendszert tanulmányozhatunk, amelynek ismerete nélkülözhetetlen a magyar közjog történetének
megértéséhez, s amely méltán érdemel nagy figyelmet a mai katolikus teológiában, a magyar eszmetörténet
múltjában és jelenében. Ha egy nép azonos a saját történetével, akkor elválaszthatatlan tôle a Regnum Marianum

gondolata. A Szent Korona misztériuma azonban nem azonos a Szentkorona-tannal. Mint jogon túli elemnek, mint a
kollektív tudattalanhoz kapcsolódó, abból táplálkozó ideának, a vallási tanítás mellett nagy jelentôsége van a
szentkoronás Mária-kultusznak. A Szentkorona-tan és a *Regnum Maria-num- mégis két elmélet, minden szoros
összefüggésüket és idôleges egybefonódásukat elismerve, amint a Boldogasszony Anyánk gyönyörû éneke és a
Himnusz is két szöveg és két dallam. Ahogy a két dallam azonos lelkiséget fejez ki, úgy a Regnum Marianum
sugározza a Szent Korona misztériumát, rejtélyét, mérhetetlen szellemi mélységét, gondviselés küldte erôt adva a
Szent Korona tanának.
A Regnum Marianum alapjául szolgáló *Boldogasszony imádás sajátosan magyar jellegét, hazafiságát, karizmáját,
bizakodást sugárzó erejét mu-tatja a XVIII. században elsô himnuszunknak tett ének:
Boldogasszony anyánk,
Régi nagy Pátrónánk!
Nagy ínségben lévén,
Így szólít meg hazánk:
Egyetérthetünk *Mindszenty hercegprímás 1947. augusztus 15-én, a Boldogasszony Év megnyitásán mondott
szavaival: “A múltnak tanulságai útmutatói a jövendônek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk testünktôl,
lelkünktôl idegen gondolatokba beöltöztetni. Ragaszkodunk tépett hazánknak a múltból örökölt, a jövôben híven
örvendô, kipróbált nagy történelmi alapjaihoz, s akár titokban, akár nyíltan, ápolni fogjuk fenntartó erôinket.” 310
III. *
A Szentkorona-eszme a középkortól a XIX. Századig*
“A magyarok nem olyanok, mint a többi népek, melyek egy

vereség után le vannak gyôzve.”
(Bölcs Leó, bizánci császár: Haditaktika, 904 után.)
A Szent Koronához jelképes jelentéstartalom is fûzôdik. Ez az uralkodó személyétôl elvonatkoztatott,

megkülönböztetett, szükség esetén kivételesen szembeállított, a magyar állam hatalmának teljességét kifejezô
jelentés a XV. században már közjogilag elsôbbséget élvez a magyar Szent Korona, mint szakrális jelentôségû tárgy,
a király személyét és hatalmát megtestesítô fogalmához képest.
Ez a Szentkorona-eszme és a Szent Korona elválaszthatatlan kettôsége, a corona regni (az ország koronája) és a
corona regia (királyi korona) megkülönböztetésének megfelelôen. A Szent Korona elsôdlegesen az ország koronáját
jelenti a történetileg kialakult szóhasználat szerint.
A Szentkorona-tanban az ország koronájának kifejezôdése, alkotmányos nézetrendszerré válása van jelen, folyamatot
és állapotot megtestesítve.
A középkorban elterjedt felfogás – az ókor görög, majd római filozófusai , mint Cicero, a híres köztársaságpárti
politikus, majd *Pál apostol tanításai, *Aquinói Szent Tamás XIII. századbeli nézetei és követôik nyomán – az
egyházat, illetve az államot élô – organikus – emberi szervezetként szem-lélte és írta le.
Szent Tamás szerint “az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület
embernek”. Az egyháznak és az államnak ilyen organikus felfogása már a XIII. század végén ismert volt hazánkban,
s a XV. századi felfogás azokat tekintette az ország tagjainak, akik az ország ügyeinek intézésében részt vettek.83 – 68-
74.
Ebben az értelemben a Szent Koronához tartoztak az országot irányító személyek, a XV. század végén a rendek, mint
a Szent Korona tagjai, míg más tekintetben az ország testét alkották a “Magyar Szent Koronaház tartozó” területek,

amelyen belül tagok voltak az egyes tartományok, országrészek, mint Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély és
más területek, mint pl. Raguza. Az ország, tehát egyúttal a Szent Korona tagja minden nemes, a városok és más
közületek.
Az egész magyar birodalom egy hatalmas test, amelynek feje az anyaország, de ugyanígy feje a király a rendi
“testnek”, amit nem területi értelemben kell felfogni.
Így a corpus mysticum Christi, *Krisztus titokzatos teste, mely *Krisztust fejként, a hívôket a test tagjaiként tekintô
katolikus egyházi felfogásban ismert, s oda is korábbi világi nézetek felhasználásával került, mintaként, de legalábbis
értelmezést könnyítô hasonló megoldásként tekinthetô az állami élet organikus szemlélete számára. A szerzôk
jelentôs része – különösen *Eck-hart Ferenc 1931 és 1941-es munkáiban – vallja, hogy az organikus államfelfogás
Werbôczynél már jelen van a fenti értelmezésekben, míg mások tagadják ezt.
A következôkben a Szentkorona-eszme alakulásának sarkalatos pontjait igyekszünk megvilágítani, számtalan –
jogtörténeti tanulmányból, különösen Eckhart igen részletes 1941-es könyvébôl jól megismerhetô, vagy általunk már
ismertetett – részletre nem térve ki.
*Szent István királyunk Imre herceghez intézett, a forráskutatók többsége szerint valóban Imre herceg életében
született Intelmei az elsô ismert magyar államelméleti alapvetést testesítik meg, a kor színvonalával egybevetve
kiváló megfogalmazásban. Noha *Eckhart csupán az általános egyházi szemlélet megjelenését látja benne ugyanúgy,
mint a koronát említô *Szent István legendákban és a Gesta Hungarorumban.
Az újabb kutatások – elsôsorban a kor kiváló kutatója, az 1988-ban elhunyt *Szûcs Jenô írásai – szerint az Intelmek
méltán tekinthetô magyar államelméleti mûnek, amelynek szövegezésében *Szent István részt vehetett, és
valószínûleg részt is vett, ha nem ôtôle származik a szöveg.
Többrôl van itt szó, mint általános keresztény tételek hangoztatásáról, hiszen már az is határozott célt fejez ki, hogy
mely tételeket tartotta fontosnak felvenni az Intelmek írója. Jól foglalja össze *Bartoniek a korona méltóságát,
tisztességét, becsületét megóvni szándékozó, mintegy a jó kormányzás tízparancsolatát adó sorokat:
“Sok szó esik a király koronájáról, (ekkor még nem nevezik szentnek) a korona méltóságáról, tisztességérôl,
becsületérôl. A király itt ismételten arra inti fiát, hogy tartsa meg a katolikus hitet, ha a királyi koronát tiszteletben
akarja tartani, mert hit nélkül sem itt e földön nem kormányozhat tisztességgel, sem az örök birodalomból vagy
»koronából« nem részesülhet. Gyarapítsa az egyházat, hogy koronáját dicsérjék, védje az egyházi rendet, mert ezzel
felmagasztalja dicsôséges koronáját, bíráskodjék igazságosan, mert ez a korona (ötödik) ékessége, és ítélkezzék
könyörületesen, mert akkor koronája ékes és dicséretes lesz: pártolja az idegeneket, s akkor koronáját mindenki
fenségesnek fogja tartani, kövesse ôsei példáját, s engedelmeskedjék nekik, – itt *Szent István nyilván saját magára
gondol – mert az engedetlenség lehelete szétszórja a korona leveleit. Az erények ékítik, teljessé teszik a koronát,
mondja végül *Szent István, s Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát.
*Szent István tehát az intelmekben egy képzeletbeli koronát állít fia elé, mely felöleli a király kötelességeit, azokat a
tulajdonságokat, melyekkel birnia s azokat a kormányzási elveket, melyeket követnie kell Szent Imrének s utána
mindenkinek, ki Magyarország felett uralkodik.”40–67.
Az Intelmek végén ez a mondat olvasható: “Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem
itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Amen!” Az egész királyi hatalmat, s amivel egyenlô:
magát a korabeli magyar államot és feladatait, erkölcsi elveit látjuk itt. Ahogy növekszik az alattvalók társadalmi,
politikai szerepe, úgy jelennek meg változások, eltolódások, lesz a corona regia-ból corona regnum. Az Intelmek
tükrözik nemcsak *Szent István erkölcsi-politikai elveit, hanem az akkori hatalmi viszonyokat is, a magyarországi
alkotmányosság akkori állapotát.
Így “A KATOLIKUS HIT MEGÔRZÉSÉRÔL” szólva a példamutatás és a jócselekedetek jelentôségét a “csak az
nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerûen küzd” parancsát közvetíti.
“AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL” elmélkedve rámutat a tunyaság, restség és hanyagság
veszélyeire az új hit megôrzéséért folyó munkálkodás során, nemkülönben az egyház nélküli kormányzás
lehetetlenségére, ami a kor “politológiai” alapkövetelménye volt. “*Krisztus testének” csonkításáról mint veszélyrôl
beszélve, a szerves (organikus) államszemléletet vetíti elôre egyházi keretben (az egyház = *Krisztus teste).
“A FÔPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRÔL” beszélve rámutat, hogy a kárhoztatásra méltó vétekbe esô fôpapot
“figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem

hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következôk alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az Egyháznak.”
“Vezetéslélektani” és politológiai tanács ez, hiszen miért vállaljon a király olyan összeütközést, “leszámolást”, amit
az egyház kialakult szervezete jobban kezel ill. végez, míg “saját hatáskörében” eljárva, az egész egyházzal kerülhet
összeütközésbe.
“A FÔEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRÔL” szólva mondja: “Az uralom negyedik dísze a fôemberek,
ispánok, vitézek hûsége, erôssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ôk országod védôfalai, a gyengék
oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ôk, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit
se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag,
gôg, gyûlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban
születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gôg és a gyûlölség.”
Nem elég ebbôl az evangélium üzenetének egyszerû tolmácsolását kiolvasnunk, hiszen másról is szó van, amikor így
ír: “…hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak”.
Itt a “hatalomgyakorlók” “mi” tudatának a hatalomból való tudatos részesedésének, annak fenntartásában való
érdekeltté tételének gondolatát, a “diszfunkcionális”, “mûködést rontó” eljárási módok elhárításának, végül is a
hatalom “legitimitásának”, elfogadottságának és hatékonyságának elérését, mint célt fedezzük fel.
Amikor pedig “AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL” értekezik, ily módon idézve a bibliából:
“Ítéletedet, Isten, bízd a királyra”; “Király vagy, az igazságosságot szereted” – az uralkodás és az ítélkezés jogát, az
igaz ítélet kötelességét jelenti olvasatunkban.
Olvasva ezeket a szavakat: “Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlô ügy kerül eléd vagy valamely fôbenjáró bûn
vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erôsködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és
mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne is ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a
hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ô megbízatásuk, hogy a
törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok
királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet
hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes
és ékes.”17 – 58.
Kivehetô ebbôl az elfogulatlan, pártatlan eljárás, a szakszerûség követelménye, a bíró törvényhez kötöttsége, a jó
kormányzás zsarnokoskodás nélkülisége, az “önkényuralom” elutasítása.
“A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL” szólva a középkori nemzetközi kapcsolatok, a
középkori központok elérése, külföldi katonai (kíséretek, testôrségek, lovagok), egyházi (szerzetesrendek, fôpapok),
gazdasági (kereskedôk, kézmûvesek, agrártechnikai ismeretek) tényezôkkel való érintkezések elônyeit,
országgyarapító hatásait értjük üzenetként.
A sokat idézett mondatnak: “Mert az egynyelvû és egy szokású ország gyenge és esendô”, ez a helyes értelme, hiszen
ebben az idôben újkori értelemben vett nemzetiségi politika nem volt, s e megjegyzések – amint *Györffy György
rámutat – nem itt honos, más nyelvûekre vonatkoztak.
“A TANÁCS SÚLYÁRÓL” olvasva a testület, királyi tanács különös súlyt kap királyi üzenetben: “A tanács állít
királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, gyôzelmeket ô arat, kerget támadó hadat,
behívja a barátokat, városokat ô rakat és ô ront le ellenséges városokat.”
Vajon írhat-e így abszolút hatalomra törô uralkodó? Semmiképpen.
E sorokban a testületi vezetés, a többféle érdek érvényesítésének és a tudás, tapasztalat szerepének felismerhetôsége
a nagyon figyelemreméltó. Itt van valahol a Szent Korona tagság csírája!
“A FIAK KÖVESSÉK AZ ELÔDÖKET” szavakkal a hagyománytisztelet, az apák szokásainak megbecsülése és
követése, s – micsoda bölcsesség! – “az idegenek dicséretére szert így teszel”.
A “nemzeti sajátosságok” jelszavával annyiféleképpen visszaélô “Trianon sújtotta” “európai integrációs” korunkban
milyen veretesen cseng: “Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a
görögöket latin módra?”
“AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL” címû rész a jó király ismérvének tartja a legnemesebb imádkozást, Isten
segítségül hívását a kormányzásban.
Vaskos valláslélektani és teológiai mûvek azóta nyugtázzák az Istennel való beszélgetés óriási erejét és gyógyító
jelentôségét. Ezer év távlatából szól a hatalom birtokosaihoz: “a folytonos imádkozás: a bûnöktôl megtisztulás és

feloldozás”. “Imádkozz… hogy a tétlenséget és tunyaságot elkergesse tôled, megajándékozzon az erények

összességének segedelmével, s így legyôzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet.”
“A KEGYESSÉGRÔL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRÔL” szólva mondja: “Kell,
hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt
istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát,
szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövô reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és
mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a fôemberekhez, avagy a
gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sôt mindenkihez, aki
hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfôbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erôszakot
szenvedôhöz, ôrizd szívedben mindig az isteni intést: “Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes
mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erôs, nehogy a
szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a
jövôben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase
harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy
elkerüld a bujaság minden bûzét, valamint a halál ösztönzôjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök
uradalomba bejutni. Amen.”17 – 61.
Mindezeket olvasva nem tarthatjuk igazi kérdésnek, hogy a Szentkorona-tan gyökerei visszanyúlnak-e *Szent
Istvánig. Kivételes, egyéni és közösségi sors nyújtotta adomány, ha valaki olyan hatalmas tekintélynek és hírnévnek
örvend évszázadok, s immár egy évezred elteltével, mint Szent István.
Méltán írta róla a történész az Isten- és nemzet-ellenes állam- és kormányforma végén, 1988-ban:
“Emlékezete köré olyan eszmerendszert rajzolt a magyar politikai gondolkodás, amely a feudalizmus évszázadai
során az államhatalom, az uralkodás, a függetlenség, a területi egység, a rendi törekvések szimbolikus kifejezôje volt.
A politikai gondolatok természetébôl adódóan ezek az elképzelések mindig történelmileg meghatározott, és éppen
ezért gyakran eltérô érdekeket fejeztek ki.
Istvánt halála után 45 esztendôvel szentté avatták. A szent jelzô azonban az ô esetében nemcsak vallási jelentést
hordozott, hanem nagyságának világi elismerése is volt. A szentté avatás egyszerre fejezett ki egyházi és dinasztikus
érdekeket. Az egyház az áhítatra ösztönzô apostoli szentet kereste István “példaadásában”, a királyok erôs kezû
elôdjüket, tetteik igazolóját találták meg benne. Árpád-házi királyaink ôt tartották ôsüknek: az ô jogán uralkodtak,
késôbb pedig az számított törvényes királynak, akit a Szent István koronájának tartott Szent Koronával koronáztak
meg. A korona az ô nagyságára emlékeztetve nyerte el a szent jelzôt.
A különféle társadalmi törekvések is a szent királlyal próbálták bizonyítani vágyaik s követeléseik igazát. A süllyedô
szabadok ugyanúgy az István kori jogaikra hivatkoztak, mint késôbb a kiváltságaikat féltô és védô köznemesek. És
az egyik legjelentôsebb parasztmozgalom részvevôi is – 1437-ben – a nagy király állítólagos oklevelét keresték,
amelyben – mint a *Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés során, hitték – szabadságjogaikról rendelkezett.
A szent királyra utalt a szentkorona-gondolatban kiteljesedô nemesi-rendi állameszme is. A király és a nemesek, a
nemesi nemzet között megosztott közhatalom elve azonban valójában az Istvánnál még meglevô királyi hatalom
túlsúlyának eszmei revízióját jelentette. Werbôczy a Szent Koronában, a korona tagságban – a királyokkal szemben
is – a nemesi szabadságjogok zálogát látta, és egyúttal kirekesztette ebbôl a köznépet.” 218 – 226.
Amennyire igaz tény, hogy a magyarság túlnyomó jobbágyparaszti része kívülrekedt a Szentkorona-tan keretein,
nem bírva a Szentkorona-tagság formális jogi elônyeivel sem, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet maga
nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, engedte be az addig jogfosztottakat az alkotmány sáncaiba, Európában
párját ritkító politikai bölcsességgel mondva le jogairól.
Az ún. rendi alkotmányt helyesen és méltányosan a kor társadalmi-politikai viszonyaiba ágyazva vizsgálhatjuk.
Amikor a Szent István kezenyomát viselô Intelmeket tanulmányozzuk, felismerve a X. század magyar uralkodójának
üzenetét jóról, rosszról, kormányzásról és imádságról, úgy, ahogy azok Imre herceghez minden bizonnyal eljutottak;
amikor a Szent István nevétôl és emlékétôl elszakíthatatlan Szent Koronában hazánk sorsát ismerjük fel; amikor a

magyar alkotmányosság története és hitünk szerint jelene kulcsfogalmának tartjuk a Szentkorona-eszmét, akkor a
magyar alkotmányosság központi eszméjét, a Szentkorona-tan egyik forrásvidékét kell látnunk az Intelmek-ben.
Az Árpádok korában a koronaeszme erôteljesen bontakozik ki, az oklevelek tanúsága szerint a magyarországi
mûvelôdésben igen jelentôs egyházi hatást hordozva.
A kora nemzeti sorskérdéseit taglaló testôríró, *Bessenyei György 1777-ben írta le ezeket a sorokat “a scithiai
pogány hitet” kényszerûen fellobbanni engedô I. András koráról, mintegy megmutatva a nem egyházias szemlélet
példáját.
“Magát a hitet megtagadták, azonban királyokat ugyanazon hit által kívánták szentelni, melyet a király koronázásban
ezáltal szentségnek lenni megismertek; különben pedig átoknak, veszedelemnek tartották.”462–43.
Íme a korona különleges ereje és jelentôsége: erôsebb a hitbéli ellenszenveknél és rokonszenveknél! Majd ezt
mondja:
“Soha a magyar korona erôs és állandó békességgel, szomszédaival kötött hasznos frigyekkel magát nem erôsítette.
Szomszédai minden idôben mind-nyájan ellenségei voltak körülötte, és csak akkor békéltek, ha gyô-zet-tet-tek. A
magyaroknak mindég verni kellett elôbb, ha frigyet akartak.”462 – 40
Felismerhetô a pogánykori és keresztény karizma bizonyos folyamatossága, amit *Eckhart *Deér József nyomán
említ:
“A magyar alkotmányfejlôdést még a nem hûbéri államokkal szemben is a királyi hatalom nagy ereje jellemzi, s ez
túlnyomó részben a magyar nemzet török faji jellegére vezethetô vissza. A fejedelmi család pogánykori karizmáját az
egyházi felkenésen és a koronázáson alapuló keresztény karizma csak még jobban megszilárdította, és olyan erôssé
tette, hogy még akkor is fennállott, ha gyenge egyéniségek viselték a koronát.”128 – 35.
Már a XIII. században a koronaeszmére utaló adatok láthatók az oklevelekben, hála az igen fejlett és kötelezô
formulákkal mûködô hiteles helyeknek, mindenekelôtt a kiváló kancelláriai gyakorlatnak.
Az Árpád-ház tagjai Szent Istvánnak köszönik a koronát. A közvélemény a Szent Koronával való koronázásból
eredezteti a királyi jogokat.
*Gentilis bíboros, pápai legátus 1309-i oklevelében szól a Szent Korona tiszteletérôl, “mert benne rejlik a királynak,
a királyságnak joga”.
A koronának misztikus erôt tulajdonítanak, a XIII. század közepétôl illetve a Sacra, Sanctissima (szent) jelzôvel.
A király személyét és méltóságát szoros kapcsolatban mutatja “a mi koronánk” (corona nostra v. corona nostra
regia). A király személyének kijáró hûség a koronát is illeti, a köteles hûség nemcsak az uralkodónak, hanem a
koronának is kijár (fidelis corona regie). Aki a korona érdekei ellen tesz, hûtlenséget (infidelitas) követ el, és a
korona hívébôl (fidelis corona regie) a korona hûtlene (infidelis corona nostra) lesz.
Az angol Magna Charta jelentôségével mérhetô 1222. évi Aranybulla 31. cikke szerint a *nádor ne engedje se a
királyt, se a nemeseket, se másokat az aranybullától eltérni, “hogy ôk is örüljenek szabadságuknak, és ezért nekünk
és utódainknak mindig hívek legyenek, s a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg”. Ezért a
XIII. század a corona regni, az ország koronája fogalmának elôtérbe kerülése a királyi koronával (corona regia)
szemben. Találóan mondja *Bartoniek, hogy “a Szentkorona eszméjének változásai… a magyar alkotmány
történetének leghívebb… kifejezôi: … azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók
egymáshoz való viszonya átment”.40 – 69.
Amikor tehát megjelenik a szabadságjogokat védô, történelmi alkotmányunk egyik alapkövének tekinthetô
Aranybullánk, azután nemsokára nemcsak az “ország koronája”, azaz a Szent Korona kerül az oklevelek fontos
szövegrészeibe, hanem egyúttal az a jelentés is uralkodó lesz, hogy a Szent Korona iránti szolgálatok és hûség az
államnak, az országnak teljesített kötelesség teljesítéseként értendôk, noha a király és az* ország szolgálata nem
válik el hangsúlyosan.
“A »Szentkorona« a XIII–XIV. században, tehát a Szent István-nemzetség fiágának utolsó tizedei alatt, s a nôág (az
Anjouk) nem egészen egyszázados országlásának idején, a következô értelemben említtetik. A magyar Szentkorona
eszméje kifejezi egyfelôl az alattvalóknak a királyhoz való viszonyát, másfelôl – s ez az Anjou-kor, a XIV. század
újítása – a Magyarországot körülvevô, hódított tartományoknak az anyaországhoz való viszonyát. Ezért van, hogy

Moldva, Havasalföld s a határmenti lengyel tartományok: Ladomér és Gácsország »a magyar Szentkorona

tartozékai«, fejedelmeik »a magyar királynak és magyar Szentkoronának esküsznek hûséget és tartoznak
engedelmességgel.« A szent korona reprezentálja ezenkívül a magyar államot a külfölddel szemben is: mik*or Nagy
Lajos 1382-ben Turinban békét köt Velencével, akkor az errôl szóló békeszerzôdés megszabja, hogy Velence a
kikötött hadisarcot fizeti a magyar királynak és utódainak, kik ôt az országlásban és koronában (!) követik, valamint
magának a koronának, mely Magyarországot reprezentálja. De ez a kor is a Szentkoronában látja még összpontosítva
az egész királyi jogot, vagyis mai fogalmaink szerint: az egész akkori magyar államot. Ez a tartalma a XIV.
században – az Anjou-korban – a »magyar Szentkorona« fogalomnak, ez az értelme a magyar Szentkorona
eszméjének.
A Szentkorona-fogalom tehát az Anjou-kor egész tartama alatt is – csakúgy, mint legelsô kezdetein – különálló
valami a király személyétôl:* személyfeletti. Személyfeletti *Apród János küküllei fôesperesne*k Nagy Lajosról írt
mûvében is, márpedig ez a munka híven tükrözi vissza a XIV. századvégi közvéleményt. De a Szentkoronának döntô
jelentôsége tûnik ki abból is, hogy* mily szívós következetességgel ragaszkodik az ország közvéleménye a valódi,
ôsi Szentkoronával való koronázáshoz *Károly Róbert uralomraléptekor. Ezért igyekszik minden trónkövetelô
mindenekelôtt azt hatalmába keríteni.”40 – 70-71.
Kivételes helyzetekben megmutatkozik a Szent Korona önálló jogalanyisága, személy (király) feletti jellege, mint
egyébként állandó jellegzetesség.
Amikor 1401-ben, mintegy fél esztendôre fogságba vetik *Zsigmondot az ország bárói, a felségjogokhoz tartozó
ügyekben az országtanács, mint az ország, a regnum, a rendek képviselôje intézi az ország sorsát, használva az akkor
megvésetett pecsétet:
“Sigillum sacre corone regni Hungariae”. Magyarország Szent Koronájának pecsétjét az ország, a Szent Korona
nevében használták, nem a király nevében. A fôhatalom a Szent Koronáé, az alattvalók a Szent Korona hívei. Van
persze elôzménye ennek, hiszen oklevelek tanúsítják, hogy a királyi adomány a koronának, ennélfogva a királyok
sorának teljesített hû szolgálatok következménye. A királyi kancellária még Zsigmond idején is a király méltóságát
és jelképét a Szent Koronát együtt tekinti az államhatalom alanyának. Mégis – bár beleértik a király személyét – a
Szent Korona primátusa a XIV–XV. században nehezen vitatható, azt pedig, hogy a király személye, s ezáltal a
királyi korona lenne meghatározó vagy elsôbbséget élvezô, még az igen óvatos Eckhart sem állítja.
A XIV. századtól a perben kihallgatott tanúkat “Istenben való hitükre és a király és az ô szent koronája iránti
hûségükre” esketik meg a királyi udvar parancsára.
Az erdélyi három nemzet 1459-ben történt unióba lépésekor Magyarország Szent Koronája iránti törhetetlen hûségét
fejezi ki. Bajcsy-Zsilinszky Endre írja 1944-ben kiadott, Genfben angolul megjelent könyvében a Szent-korona-
eszme nagy becsét hangsúlyozva:
“Aligha létezhetnék ékesebben szóló bizonyítéka a Szent István építette magyar állam oszthatatlan és rendíthetetlen
belsô egységének vagy a magyar állameszme és a magyar politikai géniusz meggyôzô erejû kisugárzásának, mint az,
hogy Erdély németségükre oly féltékeny, hideg és *önzô szászai, akik politikai szûklátókörûségükben sohasem
voltak képesek rá, hogy mint az Észak-Magyarországon élô, és az erdélyiekhez hasonlóan szintén a Rajna-vidékrôl
származó szepességi szászok, valaha is azonosítsák magukat fogadott hazájukkal akár lelkileg, akár jogilag, akár
társadalmilag, közös megállapodás útján építették ki a maguk különálló önkormányzatát, s fenntartás nélkül
illeszkedtek be a magyar állam eszmei és szervezeti egységébe. Alig pár évtizeddel azután, hogy *Mátyás király 1481-
ben szentesítette a szász “uni-ver-si-tas”-t, Nagyszeben polgármestere, *Altenberger megszerkesztette a szászok
nürnbergi, magdeburgi és iglói forrásokon alapuló jogszokásainak gyûjteményét. A szász jog e gyûjteményében
találjuk annak az eskünek a szövegét, amit beiktatásakor minden tisztségviselônek le kellett tennie:
»Esküszöm Istenre, a Szûz Máriára, a mennyek királynôjére, és minden szentekre, hogy minden tárgyalásomban
kötelességtudó és állhatatos leszek a mi Legkegyelmesebb Urunkhoz, Királyunkhoz és a Szent Koronához, szintúgy
a Testülethez, hogy annak minden erôm szerint becsületet szerezzek, hasznára váljak és elômozdítsam az igazság
szolgálatát; igazságot szolgáltatok nem tekintve sem barátra, ellenségre, sem gazdagra, szegényre; elhárítok minden
barátságot, nyereségvágyat vagy adományt; kiváltképpeni gonddal istápolom az özvegyeket és árvákat,
megoltalmazván ôket, ha szükséges, saját eszközeimen túl is; a Tanács üléseinek titkait csupán azok elôtt fedem föl,

akik arra jogosultak. Isten és minden szentjei úgy segítsenek!«

Ebbôl az ünnepélyes hûségeskübôl, amelyet épp azon nemzet egy tagja kellett hogy letegyen, amelyik a magyarságtól
és a magyar nemzettôl legtávolabb állt, kiviláglik, hogy mekkora is volt a Magyar Szentkorona varázsa, hatalma és
ereje. Mint abból is, hogy ugyanez az ellenállhatatlan szug-gesztív erô tette az ádáz és félelmet nem ismerô huszita
vezért, Giskrát, Mátyás király leghûségesebb zsoldoskapitányává, aki *személyesen intette Boroszló polgárait, hogy
maradjanak a jövôben is hûségesek a Szentkoronához.
Ha Erdély autonómiájának történelmi fejlôdését vizsgáljuk, a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ez az
autonómia teljes egészében egy olyan idôszakban jött létre, amikor – bár a Magyar Királyság kényes nemzetközi
helyzetben volt, s életére ránehezedett az oszmán-török elôretörés fenyegetése – az ország történelmének egyik
legfényesebb és legvirágzóbb korát élte, s hogy ennek az autonómiának mind az eszméje, mind a szervezete javarészt
Erdély három »nemzetének« unióján alapul. A fenyegetés és a szükség hatására, de nem a kényszerére, hanem
Erdély magyar, székely és szász népének megfontolt és szabad elhatározásából! És az is kétségtelen, hogy a
többévszázados elôkészítô munka nélkül, ami épp a legnagyobb veszedelem és a legmélyebb válság idején ért a
csúcspontjára, a politikailag független Erdélyi Fejedelemség nem tudott volna olyan magától értetôdô
természetességgel alakot ölteni, és a maga államiságában már a kezdet kezdetétôl olyan egészséges erôt és energiát
kifejteni. Erdély és népei a körülmények által rájuk kényszerített politikai függetlenség állapotába olyan
alkotmányszerkezet birtokában léptek át, amelyet a maguk szabad akaratából és jószántából akadálytalanul hoztak
létre.25–28-29.
Íme a Szentkorona-eszme szellemisége és hatalma!”
*Károly Róbertet trónralépésekor harmadszor is meg kellett koronázni Szent István koronájával, amint Mátyás király
is ragaszkodott már évekkel királlyá választása után (1464-ben) a Szent Koronával való megkoronázáshoz, erôsítve
ezzel a Szent Korona misztériumát.
A korona kultusz érdekektôl és politikai akarattól függô voltát, egyúttal a középkori értelmû nemzeti szuverenitás
megmutatkozását látjuk az 1440-es koronázáskor, amelyet az elsô igazi királyválasztásnak is nevezhetünk. Ekkor *I.
Ulászlót nem a távol levô Szent Koronával, hanem – politikai ésszerûségre hivatkozva – valószínûleg Szent István
fej ereklyetartójával koronázták meg a rendek, hangoztatva, hogy a király megválasztása, a hatalom átruházása, a
korona ereje az ô akaratuktól függ. Ekkor nagyot emelkedtek a rendek a királyi hatalommal szemben, igazi
alkotmányjogi tényezôvé váltak. “Az 1440-es évektôl kezdve pedig csaknem kizárólagosan az ország koronája
szerepel az oklevelekben…”.128 – 102-103
Már az eddig elmondottakból is kitûnt, hogy a korona némileg már a XIV. század utolsó évtizedeitôl kezdve, de még
inkább az 1440-es évek óta más jelentésû fogalommá lett, mint az elôzô korban volt. A fogalom kialakulása szerves
fejlôdés útján történt. Azelôtt a korona, rendesen a király személyével együtt, a királyi méltóságot jelentette, a
közjogi vonatkozások az ország lakosai és a király személye között állottak fenn, az alattvalók neki tartoztak
hûséggel. (Az idôk múlásával, a hatalmi viszonyok változásával a fejlôdô alkotmányos gondolkodás szükségesnek
tartotta, hogy a mindenkori király változó személyét valami állandó gyûjtôfogalom váltsa fel. A korona elôtérbe
nyomulása az Árpád- és Anjou-dinasztiák kihalása után azt jelenti, hogy a közjogi vonatkozások alanya állandósul, s
az a nehézkes mód, ahogyan eddig az államhatalom alanyát megjelölték, az egyes királyok személyének felsorolása,
az ôket egybefoglaló korona személyiségének ad helyet. Érthetô tehát, hogy azok a vonatkozások, amelyek régen a
király és az alattvalók között fennállottak, az államhatalom szubjektuma, a korona és az országlakók közt alakulnak
ki.)
A hûség, mely az ország lakosait eddig a kir*ály személyéhez és az ô koronájához fûzte, most már az ország
koronájához és csak azon keresztül a mindenkori királyhoz, a korona viselôjéhez, kapcsolja ôket. A személyes hûség,
amely sokban emlékeztetett a hûbéri hûségre, magasabb fogalommá, állampolgári hûséggé kezd átalakulni. Aki
hûségét kiváló szolgálatokkal bizonyítja, az »Magyarország szent koronájának állapotát állítja helyre és javítja«,
amint Zsigmond adományleveleiben hangsúlyozza, s az ilyenek jutalmazása mind a királynak, mind a szent
koronának hasznára van.
A XIV. század végétôl kezdve végbemenô nagy alkotmányos változást legjobban az a tény juttatja kifejezésre, hogy,
ha valamely elôkelô külföldi családot az ország rendjei maguk közé fogadnak, az miként *Stibor vajda és testvérei,

nemcsak a királynak fogad hûséget, hanem tiszteletet is »Magyarország szent koronája, továbbá a fôpapok és bárók
és az ország hû lakói, a nemesek közössége iránt.« Megígérik, hogy minden módon elômozdítják a királynak, az
ország szent koronájának, a fôpapoknak, báróknak és a nemeseknek tiszteletét, hasznát és elônyét, és semmiben sem
fognak velük szóval vagy tettel szembeszállni. De az ország fôtisztviselôi is hûségesküt tesznek a király mellett az
ország koronájának is.”128 – 102-103
A Szent Korona alattvalója az ország minden lakója, akár teljes jogú, akár nem, nemzetiségre tekintet nélkül. A
Szentkorona-tanban kifejezôdô magyar alkotmányos felfogás nem különböztet magyar és más, “az ország szent
koronájának alávetett nemzetû férfiak”, a Szent Korona alattvalói, mai szóval magyar állampolgárok között.
Más dolog persze a Szentkorona tagság. Ez csak a rendek tagjait, az országgyûlésben képviselteket illeti meg. A
XIV. század végétôl az országot nem a király birtokaként, hanem a korona hatalma alatt álló területként emlegetik.
Minden országrész vagy terület kisebb elidegenítése a korona sérelme, hiszen a korona egyesíti az országot, védi
egységét. A városok mint a király régi birtokai, ragaszkodnak közvetlen függésükhöz és elidegeníthetetlenségükhöz.
Ezek az elvek törvények sorában jelennek meg.
A hûtlenség vagy megszakadás esetén a háramlás ill. visszaháramlás alanya a Szent Korona. Hunyadi János
kormányzósága idején – amikor királyra háramlásról nem lehetett szó – vált állandó alkotmányos szabállyá.
Ismételten és hangsúlyosan említik a különbözô források Raguza (ma Dubrovnik) hûségét a Szent Koronához. A
raguzaiak nem a koronában látták a királyi hatalom jelképét, hanem a királyban a korona megszemélyesítôjét. Így
írnak a magyar királynak: “Megkaptuk a levelet, mely által kegyes koronátok kegyes volt velünk közölni…”; vagy:
“koronátok parancsai”.128 – 136
*V. László oklevele írja 1453-ban: “Az ország szent koronája ellen lázadt fel” a moldvai és havasalföldi vajda a
törökhöz való csatlakozásával.
A hosszan sorolható példák folytatása helyett nagy nyomatékkal kell ismét megemlíteni a nevezetes 1440. év “quasi
alkotmánylevelét” – ahogyan *Bartoniek nevezi –, mert az országlakosok akkor egyértelmûen kijelentik, hogy a
korona “érdemét”, azaz erejét, hatalmát nekik van joguk megállapítani, a királyi hatalmat ôk ruházzák a királyra, a
nép akaratával való koronázással. Az 1440-tôl 1464-ig távollévô korona fogsága alatt – amíg *III. Frigyes császár
kezén van – sem szenvedett zavart a királyi hatalom gyakorlása. Ez akkor is igaz, ha a következô országgyûlés
kétségbevonta az 1440-ben megválasztott *I. Ulászló koronázásának alkotmányosságát.
“Összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy a szent korona, amelynek szent jelzôje a XV. században gyakran elmarad, az
államhatalom alanyát jelenti: a királyi udvar felfogása szerint legtöbbször a mindenkori király személyét, más,
elsôsorban külfö*ldi felfogás szerint, az ország báróit vagy a királyt és az ország báróit együttesen; azokat akiket a
XII–XIII. században »reg-num« névvel jelölnek, az »országot«.
Amint a regnumnak, az országnak legrégibb idôtôl fogva területi jelentése is van, úgy a korona is kifejezi az ország,
sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom területét és védi ennek egységét, sérthetetlenségét, részeihez fûzôdô jogait.
Az ország, sôt ezen túlmenôen a magyar birodalom minden részének lakói a korona alattvalói; hûséggel tartoznak
neki, viszont ô joga*ikat tartja fenn és védi meg. A korona területi jogaihoz hasonlóan a hozzá tartozó egyéb jogok
sem idegeníthetôk el, így elsôsorban a korona jövedelmei, melyek régebben a király jövedelmei voltak. A királynak a
birtokokban rejlô joga a korona jogává válik, a birtokok tehát magszakadás vagy hûtlenség révén a koronára szállnak
vissza és tôle erednek, ha eladományozzák ôket.
A szent korona tehát a XV. században, *Werbôczy elôtti korban kialakult államszemélyiség, az állami cselekmények
jogalanya, melyet külföldön morális személynek tekintenek, akaratáról beszélnek és szerzôdésre lépnek vele.”128 –
140-141.
A XV. századnak két nagy üzenete van a Szentkorona-tanról. Az egyik szerint a nemesek joga a királyválasztás, ôk
testesítik meg a kor fogalmai szerint való népfelséget. A másik szerint a rendek, az ország ügyeinek intézôi –
értelemszerûen a nemesek, fôpapok, a XVI. század elejétôl véglegesen szabad királyi városok (ezáltal közvetve
polgáraik) – a “Szent Korona tagjai”. A Szentkorona-tagság, mint országtagság a magyar politikai gondolkodás egyik
legjellemzôbb, legmélyebb gyökerû fogalma.

A “Szent Korona teste” a középkorban nehezebben értelmezhetô. Teljes test, “corpus totum” gyanánt tekinti a
magyar rendiség elôször Magyarország és a melléktartományok területét, másodszor magát a magyar rendiséget,
1459-tôl a királlyal mint fejjel együtt. Ami nekünk a legfontosabb: a Szent Korona is testnek (corpus) tekintendô,
fejjel (a királlyal) és tagokkal (nemesekkel és nemesi jogú testületekkel).
A Szent Korona egész teste, így leírva nem található középkori oklevelekben, annál inkább a köztudatban. A Magyar
Szent Korona egész teste, melyben a fej a király, a tagok a nemesek és nemesi jogúak, majd 1848-tól az egész
nemzet, így kifejtve, mintegy “rekonstrukcióként”, talán túlszínezett, romantikus retorikával, mintegy kínálkozva az
Eckhart-i bírálatnak, *Timon Ákos XIX–XX. századi tollának terméke. Ezért mondják egyesek – így *Sarlós Márton,
a budapesti egyetem jogtörténész professzora az 50-es évek végén – hogy a Szentkorona-tan Timon kitalálása. Pedig
árnyalt valóságában ott van az a középkori oklevelekben, az összegezô *Werbôczy István nagy mûvében, és a
mûködô közjogban.
A feudális kor igazságszolgáltatásának növekvô igényei miatt halaszthatatlanul szükségessé vált egy átfogó
kodifikációs tevékenység. Amint a Hármaskönyvet megerôsítô királyi privilégium mondta, “az ország törvényeinek
és szokásainak… különbözô és sokféle magyarázata következtében… úgy az ítélô bírák, mint a perlekedô felek lelkei
nagy bizonytalanságok között hánykolódnak”.291a – 125
Az ország “szokásait és jogait” össze kellett írni már az 1498:6, majd az 1500:10 tc. értelmében. Miután *Ádám
ítélômester és a királyi udvarban mûködô kuriális bíróságok ülnökei nem jártak sikerrel, *Werbôczy István
országbírói ítélômester, a *Szapolyai János erdélyi vajdát támogató nemesi párt egyik vezéralakja kapott megbízást
Magyarország szokásjogának összegyûjtésére. Werbôczy összegyûjtötte az élô szokásjog testét, a történetileg
összegyûlt okleveles anyagra támaszkodva. Mûvébe belefoglalta még a köznemesség, az egyenjogúságra épülô
nemesi ország érdekeit szolgáló dokumentum-szövegeket, Mátyás, *II. Ulászló dekrétumait.
Ebben az idôben az íratlan jog, másnéven szokásjog (consuetudo, jus consuetudinarium) igen fontos, mondhatni:
legjelentôsebb forrása volt a magyar jognak. Werbôczy elfogadott elmélete szerint a dekrétumok igazi erejét,
szokásjoggá válását az állami szervek gyakorlatában hosszasan tartó alkalmazásuk adja, míg a nem alkalmazott
joganyag kiesik az országos jogból, hatályát veszíti. A szokásjog e jellegén írásbaf*oglalása nem változtat.
Érvényesüléséhez és gyökeressé válásához szükséges, hogy
– okszerû (rationabilis) legyen, “a közjóra irányuljon”,
– kellô idôn át tartó, “idôsült” (praescripta) legyen, azaz az elsô alkalmazástól legalább tíz év, míg a felségjogok
körében emberemlékezetnyit meghaladó idô teljen el,
– a szokás ismételt cselekvésben, gyakorlatban nyilvánuljon meg, azaz a cselekvések gyakoriak legyenek (frequentia
actuum).
A szokásjog szerepe lehet törvénymagyarázó, törvénypótló és törvényhozó, de mindenképpen nélkülözhetetlen.
Olyannyira igaz ez, hogy a XVI. századig nemigen hivatkoznak sem a bírói ítéletek, sem más oklevelek törvényekre
(dekrétumokra), hanem annál inkább “az ország régi szokására” (antiqua regni consuetudo).
Ezekbôl a formulákból elsôsorban, részben pedig római jogi ismeretekbôl és néhány dekrétumból tevôdik össze az
1514-ben elkészült és az országgyûlés elé terjesztett latin nyelvû munka: “Tripartitum corpus juris consuetudinarii
inclyti regni Hungariae” (Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve). A rendek az országgyûlésben
elfogadták e Tripar-ti-tu-mot, a király megerôsítô levélbe foglalta, de nem szentesítette, azaz nem látta el pecsétjével.
Nem hirdették ki a megyéknek való szétküldés bevett módján. Nem vált törvénnyé a fônemesi párt ellenirányú
érdekeltsége miatt, bár ezt bizonyító okiratokra nem hivatkoznak a jogtörténeti munkák.
Az egy és ugyanazon nemesi szabadság, a nemesi jogegyenlôség, az “una et eadem libertas” elve, amely szerint –
noha vagyonilag nem egyenlôk a rendek – nem illeti több a fôpapot és fôurat a nemesi szabadságjogokból, mint
bármelyik köznemest, ez volt *Werbôczy István merész és ilyen formában korábban más forrásokban ki nem fejtett,
noha a történelmi tényekbôl levezethetô adaléka a magyar szokásjoghoz.
A minket elsôsorban érintô közjogi vonatkozások némileg elszórtan, több helyen, de elsôsorban az I. rész 3. és 4.
címében (titulusában) és a II. rész 4. címében (titulusában) találhatók meg a következôk szerint:
“I RÉSZ 3. CZIM.

Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást

mikép ruházták át fejedelmünkre.
Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére
határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden fôpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak
egy és ugyanazon elôjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felôl, hogy a mi nemességünk, a
melybôl a báróság és minden egyéb fôuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt
kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékom röviden megmagyarázni.
1. §. A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a kit saját érdeme megnemesít,
mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni,
úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába
nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily
módon:
2. §. Midôn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából jöttek, több
tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére, a
tolvajok, rablók s egyéb gonosztevôk megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be,
mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlôen érdeklô
dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és
táborában, vérbe mártott tôrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdetô szó: mondván: »Istennek szava,
és az egész közönségnek parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel
vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen«.
3. §. Ezt a szokást a magyarok közt Szent István elsô magyar király, dicsôséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának
Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.
4. §. Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell
ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.
5. §. Azt állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába. Különben
nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert
mindnyájan ugyanegy nemzetségbôl, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.
6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletébôl, szent királyunk közremunkálása által az
igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Ôt önként királyukká választották és meg is
koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítô és a nem nemesektôl megkülönböztetô birtok
adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az
ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta;
ettôlfogva Ô tôle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva,
annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik
a másik nélkül nem történhetik.
7. §. Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi
méltósággal.”
Ez a rész *Thuróczy János 1488-ban megjelent *Kézai Simon XIII. sz. mûvét követô munkájából származik,
tükrözve az ôsi egyenlôség “radikális” gondolatát, a királyválasztás eszméjét.
“4. CZIM.
Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokkal és egyéb érdemekkel szerzik és

birtokadományozással erôsítik meg.

A valóságos nemességet tehát katonai élettel s tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel
lehet megszerezni.
Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár
pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes
iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.
megkoronázott fejedelmén kívül.”
“9. CZIM.
A nemeseknek négy fô és kiváltságos jogáról.

Ámbár pedig a nemeseknek a fejedelmi kiváltságlevelekbôl és rendeletekbôl kitetszôleg igen sok joguk van,
mindazáltal közülök négy a legfôbb, a melyeket ide iktattam.
1. §. Az elsô tehát az: hogy ôket elôzetes idézés vagy perbe hívás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek
unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.
2. §. Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk
felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sôt az erôszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség
tisztségét, czimét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig
letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.
3. §. Ha azonban a tett szinhelyérôl elfutott és ellenfeleinek kezei közül kimenekült; aztán nem máskép, hanem csak
idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet ôt elitélni és büntetni.
4. §. A második fôjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint elôbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem
állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek; sôt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva,
bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülök senkit, a törvény útján kívül és kihallgatása nélkül, sem
személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.
5. §. A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk határain belôl fekvô minden jövedelmeikkel, tetszésük
szerint mindenkor szabadon élhetnek; mindennemû jobbágyi szolgálat, adakozás alól, rovás és egyéb adó, vám és
harminczad fizetésétôl mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak
katonáskodni.
6. §. A negyedik és utolsó (hogy a többit mellôzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai
második, vagy melléknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek
megtartására minden magyar király, mielôtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és
kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök idôkre szabadságukban áll, annak el-lene szegülni és
ellene mondani a nélkül, hogy a hûtlenség vétkébe esnének.
7. §. A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes fôpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az
ország más elôkelôit, a kiket (a mint elôbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság elôjoga védelmez.
10. CZIM.
Hogy fejedelmünk az ország minden báró urának és

nemeseinek igaz és törvényes utóda.
Mivel fentebb azt mondottam, hogy minden nemesítésnek és birtokadományozásnak teljes hatalma fejedelmünkre
szállott át, azért szükséges megjegyeznünk azt is, hogy fejedelmünk minden báró úrnak és mágnásnak, az ország
többi nemeseinek és birtokosainak igazi és törvényes utódja, abban az esetben, ha valamelyikük örökösök és
maradék nélkül hal-
na el.
1. § Mert azoknak összes fekvô jószágai, és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva, *eredetileg Magyarország

szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak.
2. §. Ez oltotta belénk azt a törvényerôre emelkedett szokást, hogy minden egyedül álló és magára maradt személy, a
kinek igazi és törvényes örököse nincsen, birtokjogairól királyi jóváhagyás nélkül, örökre szóló joggal épenséggel
nem rendelkezhetik. Sôt azokat közbecsün felül még zálog czimen sem vallhatja be, a mint ezt alább a maga helyén
bôvebben elôadom.
3. §. Ezenkivül fejedelmünk valamennyi fôpap úrnak és egyházi férfiúnak is hasonlóképen igazi és törvényes utóda;
nem abban az értelemben, mintha a fekvô jószágokat és birtokjogokat az egyháztól elvehetné vagy elszakíthatná,
hanem abban, hogy ezeket (s megürülvén a fôpapi és egyházfôi székek) az egyházzal együtt kormányzás czéljából
eladományozza.”
“II. RÉSZ 3. CZIM
Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat?

Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e,
avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?
1. §. Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midôn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem
király, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma
ezeknél vala.
2. §. De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint
bármely birtok adományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással
együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták,
joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át. És így ettôl
fogva a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, a mint ez korunkban is
történni szokott.
3. §. A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot
sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell
hívnia és megkérdeznie a népet; ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? a kik ha igennel felelnek,
azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartják meg.
4. §. Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nép is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak itél és
írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen
végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerôre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.
5. §. Mégis mindezeket nem a nép, hanem különösen a fejedelem sta-tutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem
beleegyezése és megerôsítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen.
Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.
4. CZIM.
Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendûeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezés
Az I. rész 3. címe (“Nemességünk eredetérôl és arról, hogy az uralkodást mikép ruházták át fejedelmünkre”, és 4.
czíme (“Hogy a valóságos nemességet hadi szolgálatokból és egyéb érdemekkel szerzik és birtokadományozással
erôsítik meg”) szerepel a tankönyvekben, mint a Szent Korona tanának forrása. Ez helyes is így, hiszen a
hatalomátruházás és az országtagság valóban alapja a Tannak. Nem mellôzhettem az I. rész

2. cím felvételét (“Hogy úgy az egyházi, mint a világi személyek, egy és ugyanazzal a szabadsággal élnek”), azért,
mert a Szentkorona-tagság, mint a hasonlóképpen értelmezett, jóval korábbi egyháztagság egyenlô jogú tagokat
jelent és feltételez.
“Mindenekelôtt tudnunk kell, hogy azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel
foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.
1. §. És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség
kiszolgáltatására rendelt, méltóbbaknak tartják a világi személyeknél, mindazáltal e Magyarországnak minden fôpap,
egyházfô és báró urai és többi mágnásai, nemesei és elôkelôi nemességükre és világi javaikra nézve, a szabadság,
kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon elôjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely
nemesnek kisebb szabadsága. Innen, egy és ugyanazon törvény-nyel és szokással, és a törvényszékeken szintén
ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek, egyedül csak az emberdíj mennyisége tekintetében különböznek
egymástól.”430
Ugyanez okból nélkülözhetetlen az országtagság, azaz Szentkorona-tagság körének és ismérveinek pontos
ismeretéhez az I. rész 9 cím, a “Primae Nonus” (primae partis nonus titulus) ismerete (“A nemeseknek négy fô és
kivételt képzô jogáról), és a II. rész 4. cím arról, hogy “Kiket értünk a nép és kiket a köznép elnevezése alatt”.
Végül megemlítjük, hogy az ún. Szent Korona birtoktan olvasható ki a Hármaskönyv ismertetett I. rész 3. cZIm 6. §,
10 cZIm bevezetés és 1. §, valamint 13 cZIm 4. és 5. § szövegébôl. Ez utóbbi így szól:
“13. CZIM.
“4. §. Mert a királyi Felség (e Magyarország szent koronájának elôbb említett joghatóságánál fogva) bármely
elhaltnak, a kinek magva szakad, vagyis a ki örökösök hátrahagyása nélkül múlik ki, minden birtokjoga fölött
mindenkor teljes hatalommal szabadon (a mint akarja) rendelkezhetik, tudniillik: fenntarthatja magának, vagy
eladományozhatja, vagy ideiglenesen átruházhatja annak részére, a kinek inkább akarja.
5. §. És hogy az istentelen embereknek elkövetett gonoszsága büntetlenül ne maradjon; hogy a nemesség és
parasztság egyenlô értékûnek föl ne tünjék; s ismét, hogy a hûségnek a hûtlenséggel egyenlô jutalma ne legyen; tehát
a hûtlenek vakmerôségének és lázadásának megtörésére és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú
szabadosságának megfékezésére a mi eleink – ezt hozván magával a törvény szigora s a közjó is ezt kivánván, –
országos végezménynyel elhatározták és megállapították, hogy nemcsak valamely magvaszakadtnak (amint
elôadtam) hanem azoknak birtokjogai is, (még életükben) Magyarország szent koronájára háramoljanak s
következéskép adományozás alá kerüljenek, a kik konokul az ország alkotmánya ellen támadnak és ezáltal a királyi
felség méltóságát megvetik, és másokat a törvényes igazságon kívül önkénybôl és vakmerôen háborgatnak, hogy az
istentelenek megbüntetésének példája némelyeket elrettentsen, másokat pedig, a kik az ilyenek jószágait netalán
adományúl nyerik, annál inkább a hûséges cselekedetek gyakorlására és végzésére buzdítson.”430
A magvaszakadtak és hûtlenek utáni öröklés és háramlás az “Ôsiség eltörlésérôl” szóló 1848: XV. t.c. alapján attól
kezdve a magyar Szent Koronát illeti meg, mint a magyar állam jelképét, teljesen kikapcsolva az uralkodó személyét.
A Tripartitum 272 címet tartalmaz, a bevezetés 16, az I. rész 134, a II. rész 86, a III. rész 36 címet, titulust zár
magába, a címeket paragrafusokra osztva.
*Werbôczy már három év múlva Bécsben kinyomatta könyvét, s minden bizonnyal ô küldte el a megyéknek. A
jogkönyv közelismertséget kapott, a nemesség elfogadta, a bíróságok alkalmazták. Így a szokás útján kötelezô
erejûvé vált. Bevették a Corpus Juris-ba, a magyar “jogok testébe”, ennek állandó melléklete lett. A Tripartitum a
Corpus Juris Hungarici gerince. 1565-ben magyar fordítása megjelent Debrecenben. Nemcsak a “nemesség bibliája”,
s ezáltal történelemformáló tényezô lett, hanem a legismertebb magyar törvénykönyv, magánjogunk és közjogunk fô
forrása és formája. *Werbôczy mûve nélkül nem lett volna olyan 1848, mint amilyen volt.
A jogi formák és tételek határtalan kultusza és szerepe ültette el a nemességben a meggyôzôdést, hogy a
jogkiterjesztô törvények nemcsak jogaiból vesznek el, hanem meg is védik a parttalan jogkiterjesztéstôl, a

forradalomtól.
Tengernyi könyv és tanulmány foglalkozik Werbôczy mûvével. Nála találkozik a királyi hatalmat, mint királyok
sorát is jelképezô, fôhatalmat kifejezô koronaeszme az organikus államszemlélettel, az ország államtestként, mûködô
organizmusként való felfogásával. Tudatosan kapcsolja össze ôket Werbôczy azért, hogy a korona és regnum
közeledésében és néha felcserélôdésében megmutatkozó folyamatra feltéve a koronát, a nemesség egészének
szabadságát és egyelôségét mondhassa ki. Ezzel összefüggésben építi be munkájának építôkövei közé a
hatalomátruházás gondolatát és a nemesség eredetének elméletét. Ezért használja a *Kézai Simont követô *Thuróczy
János krónikájának történetét a kapitányok és a “rector” választásáról, az ôsi egyenlôség állapotáról, amelyben
mindenki maga választja elöljáróit, akár elôkelô, akár közember valaki.
*Werbôczy az “una eademque libertas”, az ôsi egyenlô szabadság gondolatát teszi szokásjog tétellé, a plebs kiválása
– amely a nemzeti közösség elleni bûn, azaz a hadi szolgálat megtagadása folytán való jogvesztés lehetett, amint “azt
állítják” – után maradó populus tagjainak jogait védelmezve, az ôsi szabadság és egyenlôség helyébe lépett rendi
szabadság és egyenlôség állapotában. Kifejti a választott királyság történelmi gyakorlattal igazolt elméletét, ugyanazt
mondván, mint az *I. Ulászló koronázásakor 1440-ben kiállított oklevél: az uralkodói hatalom a közösségtôl ered,
amint azt a Hármaskönyv I. részének 3. címe 6. §-a tömören leírja.
Mi a szerves, mi az új a korábbiakhoz képest, tehetjük fel a kérdést, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy ilyen nagy
összegzés azért is elismerést és méltánylást érdemel, ha “csupán” évszázadok okleveleit és bírói gyakorlatát fogta
egybe.
Az új és egyben régi tétel: minden nemes a Szent Korona tagja. Ezt a tételt vonta le a történeti fejlôdésbôl és a
politikai viszonyokból, amit annál is inkább megtehetett, mert az egyház már régen hirdette *Krisztus teste (az
egyház) tagjainak egyenlô szabadságát. Ebbôl következik, hogy minden nemes része a törvényhozásnak, miképpen
azt a XIII. század politikai gondolkodóihoz hasonlóan már Kézai mester vallotta és írta. Amint *Eckhart megjegyzi:
“gyûlést akkor hívnak össze véres karddal, amikor a közösséget egyenlôen érdeklô dolgok merülnek fel”. Werbôczy
Kézaitól ill. Turó-czytól idézett tétele a római jogra visszavezethetô népfelség elvébôl következô középkori gondolat
a közösségrôl, mint a hatalom forrásáról. Werbôczy mûve az egyenlô nemesi szabadság bizonyításával, a magyar
történeti folyamatosságban létrejött koronaeszme és a középkori magyar krónikákból átvett népfelség elve alapján
sugallja a magyar közjog és magánjog tételeit és szemléletmódját. Benne ezt, nem pedig a Hármaskönyvben is
megjelenô jobbágyi jogkirekesztés képviselôjét becsüljük, amely jogkirekesztés a kor társadalmi-politikai
viszonyaiból következett, *Werbôczy nevét a “feudális elnyomással” kapcsolva össze, noha ugyancsak belôle
vezethetô le a jogkiterjesztés eszméje. Tárgyunk a magyar Szent Korona tana, azonban nem a jogfosztás, hanem a
jogokban való részesedés elmélete, nem az alkotmány sáncain belül levôk és a kirekesztettek súlyos történelmi
feszültséget hordozó kapcsolatának ismerettára, hanem a hatalom gyakorlásának, szerkezetének a társadalom
történelmi létezését szolgáló – ezért a társadalmi feszültség alapját, a jogegyenlôtlenséget jogkiterjesztés útján a
történelmileg lehetséges idôben feloldó – eszméje.
Mielôtt rátérnénk a Szent Korona tanának Mohács utáni történetére, mindenképpen érintenünk kell Közép-Európa
más országai, a cseh és a lengyel állam koronaeszméje és a magyar Szentkorona-eszme összehasonlítását, azért mert
a magyar Szentkorona-eszme sajátos mivoltát még-job-ban érzékelteti.
Csehországban használják a corona regni Bohemie fogalmát. Eckhart – követve *Robert Flieder 1908–1909-ben
megjelent cseh nyelvû értekezését – rámutat:
“Ha összehasonlítjuk Flieder kutatásainak vázlatosan ismertetett eredményeit és különösen az idézett forráshelyeket
azzal, amit a magyar koronaeszme XIV–XV. századi fejlôdésérôl mondottunk, meglepôen sok rokonvonást találunk
a corona regni Hungarie és a corona regni Bohemie közt. Közös a korona összetartó ereje, az eszme területi
vonatkozása. Közös a korona szereplése nemzetközi szerzôdésekben. Egyaránt megvan a magyar és a cseh
koronaeszmében a koronához tartozó jogok, mind területi, mind pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége.
Mindkettônek fejlôdésében a király és a rendek mellett vagy felett álló államszemélyiség kialakulását kell látnunk, de
Csehországban erôsebb benne a rendi elem, mint nálunk. A corona és regnum azonosítása Csehországban hamarabb
megy vég-be, de ez a regnum mindenütt elsôsorban az ország nagyjait jelenti.”128 – 151.
Ugyanakkor – *Eckhart és *Benda Kálmán nyomán, különösen figyelve *Bartoniek Emma gondolatait – elismert

sajátossága a Szent Korona tanának az, hogy a gondolat a hagyomány szerint tisztelt egyetlen koronához, a magyar
Szent Koronához fûzôdik, szemben a Csehországban vagy másutt elfogadottal, amely nem kötôdik egyetlen
megfogható koronához. A magyar koronaeszme és Szent István koronája, avagy – azok által is elismerten, akik a
Szent Istvánhoz való tárgyi kapcsolódást vagy eredetet vitatják – a magyar Szent Korona elválaszthatatlan! A magyar
koronatan az európai mûveltséggel rokonítható, vagy ilyen kapcsolódása nem vitatható, de nem kölcsönöztük
idegenbôl, sôt nem zárható ki, hogy a csehországi kancelláriába tôlünk jutott el a gondolat gyökere.
A másik sajátosság a magyarországi fidelitas páratlan jellege, ami a koronához és nem máshoz való különleges
személyes kapcsolat alapján tett szolgálatokban és a szolgálatokat elismerô adományokban, adományrendszer és
koronaeszme elválaszthatatlanságában mutatkozik meg.
A corona regni Polonie-nek nincsen akkora súlya, mint akár a cseh koronaeszmének. Lengyelország történetének
fontos idôszakában *(Nagy Lajos lengyel és magyar trónon uralkodása idején szemben a magyar birodalommal,
majd amikor a litván *Jagelló Ulászló házassági szerzôdést kötött Hedviggel, *Nagy Lajos lányával, egyesítve
Lengyelországot és Litvániát, a litván uralkodó litvániai és oroszországi földjeit örökre Lengyelország koronájához
csatolva) a birodalmi egység és összetartozás jelképéül szolgált. A lengyel koronaeszme kezdeményeinek magyar
eredete még valószínûbb, mint a csehországié, azzal, hogy Lengyelországban a XV. század végén már “mint
idegenbôl vett fogalom”, nem játszik szerepet.”128 – 157.
Amint késôbb látjuk: Eckhart a kortársak szerint is túlértékelte a cseh és lengyel korona-eszmét a magyar rovására.
Megállapíthatjuk, hogy egyetlen Szentkorona-eszme van. Az amely Magyarország Szent Koronájához fûzôdik.
A magyar koronaeszme kétségtelen hatásaként megjelenik a gondolat néhány Szerbiával kapcsolatos középkori
oklevélben is.
A magyar Szent Korona és a Szentkorona-eszme széttéphetetlen kapcsolatához és a magyarországi
adományrendszernek a Szent Korona iránti hûséghez, tehát a koronaeszméhez kötôdéséhez hasonló gondolatokat
nem találunk a magyar birodalom határain kívül. Ez a két sajátosság a magyar Szentkorona-eszme eredeti, mással
össze nem hasonlítható voltának vitathatatlan bizonyítéka, egyben a Szent Korona tanának lényege.
Igazat kell adnunk *Bartoniek Emmának, amikor a két világháború között ezt írja:
“Mindebbôl tehát egészen kétségtelen, hogy a magyar Szentkorona eszméje egyfelôl sokkal régebben keletkezett,
mint északi és északnyugati szláv szomszédjai koronájáé, – már Szent István Intelmeiben felbukkan – másfelôl, hogy
azokkal tartalmilag sem egészen egyezik. Mert míg a szláv államokban a korona-eszme fôképpen a
hûbértartományoknak a lengyel, illetôleg a cseh anyaországhoz való viszonyát, tehát e két állam területi egységét
fejezi ki, addig nálunk elsôsorban az alattvalóknak az államhoz (királyhoz) való viszonyát.
Mindez kizárja tehát, hogy a magyar Szentkorona eszméjének akár keletkezésében, akár valamelyik késôbbi fejlôdési
fázisában cseh, vagy lengyel hatást tételezhessünk fel. Ilyen hatás, ez most már egészen világos, nem is volt, hanem
csak analógia. Ez az analógia is csak egy területen teljes, mégpedig a Magyarországhoz csatolt királyságoknak (vagy
melléktartományoknak) a Szentkoronához (ill. a magyar államhoz) való viszonyának kifejezésben, s ez is csak a
XIV–XV. században. Ez idôben Galícia, Ladoméria, Havasalföld és Moldva stb. valóban lényegében ugyanúgy a
magyar Szentkoronának hûbértartományi, azoknak fejedelmei alapjában véve úgy esküsznek hûséget királyainknak
és a magyar Szentkoronának, mint a sziléziai, vagy morva, vagy oppelni, vagy lausitzi fejedelmek a cseh királynak és
koronának, s akár a litván hercegek a lengyel királynak, illetôleg Szentkoronának. Még az idegen, egyenrangú
államokkal kötött, nemzetközi szerzôdésekben is éppúgy a cseh vagy lengyel korona képviseli ezeket az országokat,
mint a magyar Szentkorona a magyar királyságot az 1382-i turini békeokmányban. Ez azonban, ezt már fentebb is
hangoztattam, a magyar Szentkorona eszméjének csak egy része, igen kis, mondhatni legjelentéktelenebb része, s ez
is, úgy látszik, csak a XIV–XV. századra korlátozódik. A magyar Szentkorona eszméjének központjában mindig is
az alattvalóknak az államhoz való viszonya állott.”40 – 84.
A Werbôczy által elvégzett, a történelmi magyar közjog gerincét – ha nem is egybefüggôen – adó összegzés után
1867-ig következô idôszakot *Deák Ferenc mûve, az “Adalék a magyar közjoghoz” 1865-ben megjelent,
jellegzetesen magyar tárgyú és érvelésû lapjai nyomán tekintjük át. E munka a trónöröklési rendet meghatározó
Pragmatica Sanctiót és egyéb sarkalatos jellegû közjogi törvényhozást vizsgálja azért, hogy megvédje az 1848. évi
magyar törvények alkotmányosságát, mind tartalmukat, mind a törvényhozás módját illetôen. Célja világos,
nyilvánvaló. A minden jogászi körmönfontságot nélkülözô, ugyanakkor vas logikáról, fölényes törvény- és

történelmi ismeretrôl tanúskodó munka a magyar történeti alkotmányon alapuló jogfolytonosságot tartja a kiegyezés
alapfeltételének olymódon, hogy az 1848. évi törvényeket a történelmi jogfejlôdés legutolsó vitathatatlanul
alkotmányos, jogfolytonos vívmányainak tekinti.
Nézeteit *Lustkandl Venczel osztrák jogtudós “Das ungarisch-öster-reichische Staatsrecht” (A magyar-osztrák
államjog) címû, Magyarország alkotmányos önállóságát vitató tanulmányára válaszolva fejti ki. Lustkandl a Corpus
Juris Hungarici-ben leírtak ismertetésére és értelmezésére vállalkozik, összhangban a “megfelelô többi osztrák tételes
törvény” szövegével. A Corpus Juris Hungarici, a Magyar Törvénytár a XVI. századtól számos kiadást ért meg az új
törvényekkel kiegészítve.96 1628-tól Werbôczy Hármaskönyvét is magába foglalta. Ennek közjogi anyaga a
Hármaskönyv több helyén széttagolva, nem rendszerezve és elkülönítve található meg. Legmaradandóbb része a
gyorsabban módosuló magánjoghoz képest az* évszázadokig változatlan közjog. E részét alkalmazták és
hivatkozta*k rájuk 1945-ig.* *Lustkandl Venczel elhatárolja magát az ún. jogeljátszási vagy jogvesztési elmélettôl
(Verwirkungstheorie), mondván: “Egy nép éppen úgy nem veszítheti el jogát, mint ahogyan az uralkodóház sem,
csupán azért, mert valamelyik uralkodó jogtalanul járt el. De éppen azért, mert egy nép nem veszítheti el jogát,
Ausztria népei sem veszthetik azon jogaikat Magyarországgal szemben, melyek ôket a magyar alkotmány szerint
megilletik.” Erre mondja szellemesen *Deák: “Az alkotmányvesztés elmélete a magyar közjognak múltját
érintetlenül hagyja, csak a jelent támadja meg, hogy a jövônek tabula rasát csináljon. L. úr a múltat is meg akarja
semmisíteni, hogy ez által jog-alapot készítsen azoknak, kik a jövôt saját elméletök szerint akarják így is alakítani.
Egyik szemközt állva nyíltan, a másik oldalt kerülve támad: de czéluk ugyanaz.”118 – 171. Akár manapság is írhatta
volna ezt!
A jogvesztési elmélet lényege *Alexander Bach, az abszolutizmus belügyminisztere szerint – amint rendeleteiben írta
– az volt, hogy “Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztvén” kapjon új
jogállást. Ezzel indokolták 1849-tôl több mint egy évtizedig Magyarország jogfosztását. Erre válaszolta Deák:
“Ôseink… tiszteletben tartották a törvényeket s az örökösödést megállapító állami alapszerzôdéseket, s nem azon
elméletbôl indultak ki…, hogy midôn az egyik fél megsérti a viszonos szerzôdést, a másik fél az egész szerzôdést
megszüntnek tekintheti; hanem azt hitték: hogy a szerzôdés szent és sérthetetlen; s midôn az egyik fél attól bármi
részben eltért, a másik fél jogosan kívánhatja a szerzôdés szoros megtartását, a nélkül, hogy az tüstént felbontottnak
tekintessék.”118 – 112.
Ennél is veszélyesebb volt az önálló államiság tagadása az 1848 elôtti korszakra visszamenôlegesen, ezzel tagadva a
jogfolytonosságra épülô 1848-as törvények alkotmányosságát.
A közjog kifejezést tágabb értelemben a magánjoggal szembeállítható összes jogágazat, még szûkebb értelemben az
alkotmányjog megjelölésére használták a francia forradalom utáni polgári felfogás szerint. A közjog – alkotmányjog
alapkérdései: az állampolgárok jogegyenlôsége talaján elismert alapvetô jogok, a lakosság részvétele a hatalom
gyakorlásában, legalább képviselôin keresztül, s az elôb*bieknek megfelelô államhatalmi rend szabályozása. A
magyar közjog a feudális közjogból alakult át szervesen, mert – szemben a nyugat-európai abszolutista hatalom által
elnyomott ottani rendi és önkormányzati testületek és jogok sorsával – Magyarországon ezen rendi jogok az állami-
nemzeti önállóság védelmezôjének szerepét (is) játszották mindvégig, a rendek önkéntes jogkiterjesztô
döntéssorozatáig, végülis az 1848-as, ún. áprilisi – mert akkor kihirdetett – törvényekig.
A magyar közjog Mohács után évszázadokon át megtestesítette az önálló magyar államiságot azáltal, hogy a rendi
szokásjogi intézmények magyar közjoggá szervezôdtek. “Az ún. királyi Magyarországon a *Habsburg-ház az ún.
örökös tartományokhoz hasonlóan igyekezett az abszolút királyi hatalom elismertetésére, ez azonban megtört a
királyi Magyarország rendjeinek – gyakran az Erdélyi Fejedelemség katonai erejével is támogatott – ellenállásán.
Ennek az ellenállásnak az eredményeként létrejött feudális közjog együtt védte a rendi kiváltságokat és a magyar
államiságot. A rendi kiváltságok védelmezésének közös érdeke állította egymás mellé a katolikus és protestáns
rendeket, mindannyiszor, amikor a bécsi udvar önkénye a magyar államiságot végleges megsemmisítéssel
fenyegette. Az általuk képviselt önálló államiság védelmére pedig a rendek számos esetben a nemzet nagy többségét
is mozgósítani tudták. Így állott elô az a helyzet, hogy a bécsi udvarral szembeni ellenállásból kibontakozó és
megerôsödô feudális közjog Magyarországon – a reformkor egyes eseti kivételeitôl eltekintve – lényegében egészen
a kiegyezésig pozitív szerepet játszott a független államiság megôrzésében. Ezzel jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy
a viszonylag nem nagy lélekszámú magyarság a legkritikusabb idôszakokban nem csupán az Európára nehezedô
török nyomás elleni küzdelemnek volt jelentôs bázisa, hanem sikeresen tudott fellépni azokkal a törekvésekkel

szemben is, amelyek Közép-Európában egy második német birodalom létrehozását célozták.”*Kovács István tanulmánya
II8
*Bocskai István erdélyi fejedelem, akiben a protestáns rendek az Aranybulla 31. szakaszában rögzített fegyveres
ellenállási joguk letéteményesét találták meg, küzdött az Erdélyi Fejedelemség megôrzése, a rendi önkormányzat
megóvása és a protestánsok vallási egyenlôségének kivívása, azaz a vallásszabadság érdekében. Legnagyobb célja
mégis a magyar államiság fenntartása volt.
Bocskai végrendeletében írja:
“Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban olyan kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy
az erdélyieket is intjük, nem hogy attól elszakadnának vagy abban ellent tartanának, de sôt segéljék tehetség szerént,
és egyenlô értelembôl azon korona alá a régi mód szerént adják magukat.”298/a – 751.
A Bécsi béke (1606) kifejezte ezt az elképzelést. Éppen emiatt, az elfogadására összehívott országgyûlést szétverni
akaró *Rudolfot lemondásra kényszerítve választották királlyá *II. Mátyást, akinek választási feltételül szabta az
országgyûlés a Bécsi béke cikkelyeinek és más, rendi kiváltságokat szavatoló törvényeknek elôzetes beiktatását. A
vallásszabadság ebben az idôben a politikai önrendelkezéssel volt egyértelmû. A korabeli német közjogi irodalom is
megemlékezik *II. Mátyás magyar király 1608. évi koronázási esküjérôl. Ez az Aranybullára, az országgyûlés jogaira
és az ország-la-kók szabadságaira tett kijelentéseivel kifejezte a korlátozott monarchia királyi hatalmának korlátait.
Ekkor rögzítették törvényben – a koronázás után – a szokásjogilag kialakult kétkamarás országgyûlés rendjét és a
meghívhatók körét.
A XVII. század folyamán többször rögzítik törvényben a Hármaskönyv (II. rész, 3 cím) tételét: Magyarországon az
országgyûlés és a király – csakis ôk – együtt alkothatnak törvényt.
Bár *II. Mátyásmegválasztásakor és koronázásakor a koronázás elôtti törvénycikkekben megvalósuló választási
feltételek pótolták a királyi hitlevelet, de az ôt követô Habsburg királyok – különösen 1622, 1638, 1657-ben – a
magyar közjog summázatát, szinte az összes “alkotmánybiztosítékot” hitlevélbe foglalták. Magyarország rendjei a
közjogi biztosítékok rendszerének elfogadtatásával mind az ország önállóságát, mind pedig rendi kiváltságaikat
megerôsítették.
Amikor a vesztes török birodalomnak jelentôs engedményeket tévô Vasvári béke (1664) kiszolgáltatta az országot a
török rablóhadjáratoknak, s ez ellen fôúri és vármegyei ellenállás bontakozott ki, a felkelés leverése után a bécsi
udvar a “jogeljátszásra” hivatkozva törvényen kívül helyezte az országot (1670), *Zrínyi Péter horvát bánt,
*Frangepán Ferenc országbírót és *Nádasdy Ferencz gróf királyi helytartót törvénytelenül osztrák bíróság elé
állította és kivégeztette.
Nem telt el sok idô, amikor az 1681-es soproni országgyûlés újra megerôsítette és helyreállította az ország többször
megerôsített jogait és szabadságait, a X. törvénycikkben *megújítva az összes hitlevélben foglalt közjogi
biztosítékokat, több törvényt kiemelve, mintegy alaptörvények rangjára emelve. Így külön idézi a Hármaskönyv I.
rész 9. címét a nemesi kiváltságokról, beleértve az ellenállás jogát (ius resistendi), utalva *II. Endre király II.
törvényére, amely szerint: “soha nemes embert el ne fogjanak s meg ne nyomorítsanak valamely hatalmasnak a
kedvéért, hanem, ha elôbb perbe hívatott és rendes úton törvényt láttak rá.” Tiltakozás ez Zrínyi, Frangepán Nádasdy
törvénytelen elítéltetése miatt.
A török hódoltság után az udvar rövid ideig meghódított területként kezelte az országot, megkísérelve a magyar
államiság intézményes felszámolását. Erre azonban még az udvarhû arisztokrácia és a katolikus fôpapság sem látott
lehetôséget országgyûlési döntés nélkül.
A XVII. század utolsó közjogi törvényhozása az 1687. évi II. és III. törvénycikk, melyben a rendek lemondtak a
fegyveres ellenállás (Aranybulla 31. cikkelye) jogáról, és elismerték a *Habsburg-ház német és spanyol fiágának
elsôszülöttségi örökösödési jogát a magyar trónra, fenntartva a szabad királyválasztás jogát a fiág kihalása esetére. Ez
utóbbi kikötés az önálló magyar államiság létének dokumentálása volt.
Késôbb, a Rákóczi szabadságharc idején, a fegyveres ellenállást hatályos jognak tekintették, hivatkozva arra a való
tényre, hogy a rendek az ellenállási jogról a fegyveres erôszakkal való fenyegetés hatására mondtak le, mert a királyi
személynök az országgyûlésben megfenyegette ôket. A Szatmári béke (1711), majd az ezt követô 1712–1715 évi
országgyûlés törvényei azt fejezik ki, hogy az egységes közép-európai Habsburg birodalom, a Rákóczi szabadságharc
leverése ellenére nem hozható létre. Magyarország önálló államiságát és a rendi kiváltságokat még ekkor is el kellett
ismerni!

A Pragmatica Sanctiót határkônek tartja *Deák Ferenc a magyar közjog fejlôdésében. Egyesek szerint ez a különös
jelentôség Deák találmánya azért, hogy jogi alapja legyen a Habsburg házzal való alkudozáshoz, hiszen mondták: a
bécsi udvar is elfogadja a saját öröklését szabályozó “alapszerzôdést”.
Deák jogászi lángelméje alkalmas lett volna arra, hogy egy jelentéktelen törvényt sarkalatosra nagyítson, de nem ez
az igazság.
A Pragmatica Sanctio már elfogadásakor elismerten az ország alaptörvénye volt. A XVIII. századvégi közjogi
mûvek is megegyeztek ebben, hiszen az osztrák császárság területi alapját ezek a törvénycikkek adták a Német-
Római Birodalom felbomlása után, mint amelyek a Magyar Királysággal együttesen birtokolt területrészekrôl szóltak.
Mi is valójában a Pragmatica Sanctio? Így nevezik az ünnepélyes alakban kiadott fejedelmi edictumokat, s így a
*Habsburg-ház osztrák nôágainak örökös tartományokbeli örökösödési rendjét szabályozó császári rendelkezést, de a
magyar közjogban kizárólag az 1723. évi törvénykönyv részét alkotó I. II. III. törvénycikket “Ô császári és királyi
legszentségesebb felsége osztrák háza nôágának Magyarország szent koronájában s a régtôl fogva hozzá kapcsolt
részekben való folytonos királyi örökösödésrôl”.420
*Szabó Béla, korának kiváló közjogásza találóan, a jogászi közvélekedést kifejezve írta 1848 tavaszán megjelent
könyvében: “az 1723-ban megállapított, s törvényesített pragmatica sanctiónak nevezett pactum conven-tum az,
amibôl nemcsak mi magyarok, de Európa valamennyi igazi publicistája meríti honunk státusjogi állása iránti
ismeretét – és amibôl merítenie is kell…”383
*Kovács István egyetemi tanár Deák “Adalék”-ának reprint kiadásához 1987-ben írott utószavában, az
osztályszemléletû jogtörténetírás idején is elismeri:
“A magyar Pragmatica Sanctiót valóban már elfogadása idôpontjában olyan pactumnak, kétoldalú szerzôdésnek
fogták fel, mely a Habsburg-család számára biztosítja a nôág örökösödését, de nyújt valamit a magyar rendeknek is
azért, hogy lemondanak a fiág kihaltával rájuk visszaáramló királyválasztási jogról. Ez az elôkelôk, a fôrendek
számára különbözô címek, rangok, birtokok, privilégiumok személy szerinti adományozásában, az uralkodó
osztályok egésze irányában a hatalomban való részesedésük közjogi biztosítékainak fejlesztésében, illetve
megújításában, megerôsítésében jelentkezett. Ezek a közjogi biztosítékok egyben az önálló államiság létét is
kifejezik. Ezt egyébként már maga a pactum létrejötte is dokumentálja. Úgy tûnik, a magyar rendeknek még ebben az
idôszakban is volt elegendô erejük ahhoz, hogy tárgyalópartnerei és ne csupán alattvalói legyenek *VI. Károly
császárnak, aki egy világbirodalom uraként Európa legerôsebb hadseregét mondhatta magáénak. Ez annál figyelemre
méltóbb, mert erre az idôre az uralkodók már mindenütt megtörték a rendek hatalmát. Lengyelország kivételével
úgyszólván mindenütt kialakult az abszolút királyság politikai rendszere.”118
Mit mond errôl *Deák Ferenc *Lustkandl-lel vitatkozva?
“Azt állítja továbbá L. úr, munkája 307 lapján: “hogy az osztrák tartományok, legalább a sanctio pragmatica óta,
egységes össz-monarchiát képeztek, melynek Magyarország csak egy speciális része volt.”
Ime itt már L. úr nem csak “uniót” és “cointelligentiát” vitat Magyarország és az osztrák tartományok között, hanem
Magyarországot valóságos osztrák tartománynak nevezi! Tehát a kezdetben vitatott real uniót már a beolvasztásig
potencirozta. Mert ha az osztrák tartományok képezik azon egységes monarchiát, melynek Magyarország csak egyik
specialis része: akkor Magyarország sem lehet más, mint osztrák tartomány.
Mind Magyarországot, mind az ausztriai tartományokat törvényes örökösödési joggal ugyanazon fejedelem, együtt,
elválaszthatatlanul s feloszthatatlanul bírja. Magyarország tehát egyike azon országoknak, melyeket a fejedelem
ugyanazonossága s az elválaszthatatlan s feloszthatatlan birtoklás elve köt össze, s ily értelemben, de csak ily
értelemben, képeznek a közös fejedelem uralkodása alatt álló országok és tartományok egy monarchiát; ily
értelemben tartozik Magyarország a közös monarchiának birodalmához: de nem osztrák tartomány, hanem jogilag
önálló és független az osztrák népek hatalmától, mind törvényhozására, mind kormányzatára nézve. Ellenben azon
értelmezés, melyet L. úr az idézett sorokban felállított, megsemmisítené Magyarország alkotmányos önállását, s az
osztrák tartományokat Magyarország sorsának uraivá tenné. Pedig se ô, se más nem tudja soha bebizonyítani, hogy
Magyarország az osztrák népekkel valaha oly szerzôdésre lépett volna, melyben saját önállását azok akaratának alája
rendelte. Még a sanctio pragmaticát is, melyre L. úr a “mutua coin-tel-ligentia et unio” tekintetében oly gyakran
hivatkozik, nem az osztrák tartományokkal kötötte a magyar nemzet, hanem saját fejedelmével, a magyar királylyal.
Nincs abban, mint fennebb kifejtettük, oly értelmû szorosabb kapcsolat megállapítva, minôt a “mutua cointelligentia
et unio” szavakból L. úr magyarázgat. De ki van igenis mondva határozottan és világosan, hogy még azon egyetlen

kapcsolat is, mely a personal uniónak következménye, az uralkodóház azon ágainak, melyekre a nôági öröködés
megállapíttatott, végképeni magvaszakadtával teljesen megszûnik.”118 – 158-159.
Nem kívánjuk a közös ügyek könyvtárnyi vitájával untatni az olvasót. Ebben a vitában *Deák Ferenc és *Szabó Béla
is tagadja a reáluniót megalapozó közös ügyek létezését, míg mások elismerik közös ügyek létezését a közös
védelemhez szükséges mértékben, de tagadják, hogy ez ún. reáluniót hozott volna létre Magyarország és az örökös
tartományok között, megint mások – mint az újabb, 1945 utáni jogtörténetírás egyes képviselôi – elismerik a reálunió
tényét, a közös kormányzás meglétét bizonyos ügycsoportokra, tehát azt, hogy nemcsak a közös uralkodó, hanem
kölcsönösen intézendô államügyek, mint 1867-tôl a közös hadügy, külügy, pénzügy is összekötötte ezeket az
országokat. Mindezen viták gyökere mégis inkább az volt: közjogilag független, önálló alkotmánnyal bíró állam-e
Magyarország?
*Deák Ferenc a Corpus Juris, azon belül a III. Károly király II. törvénykönyve II. törvénycikke különösen 7. §-ának
alábbi szövegére: a III. Ká-
roly “Férfi Ivadéka magvaszakadtával” a *Habsburg-ház “Nô Ivadékára”, azaz *III. Károlytól, majd *I. Józseftôl,
majd *I. Lipóttól “Leszármazó, Törvényes, Romai-Katholika hitû, mind-két Nemû Utódokra, Austriai Fôhercegekre,
az Ô Legszents. Cs. és Kir. most országló Felsége által, már, Németországon belül és kívül fekvô, Örökös Országai
és Tartományaiban, Magyarországgal s a hozzá kapcsolt Részek, Országok és Tartományokkal eloszthatatlanúl és
elválaszthatatlanúl, kölcsönösen és együtt, örökösödésileg birandókban, megállapított Elsôszülöttségi Sor szerint, az
elôre bocsátott Jogon és Renden átteszik” (a trónöröklési jogot: a szerzô megjegyzése), a Corpus Juris szövegével, a
“Függetlenségi Törvény”-nek nevezett 1790/91. X. törvénycikk idézésével válaszol: “az ország rendeinek alázatos
fölterjesztésére ô felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nôágának az 1723:
1. és 2. t. czikkek által Magyarországban s kapcsolt részeiben megállapított öröködése ugyanazon fejedelmet illeti,
kit az a megállapított öröködési rend szerint elválaszthatatlanul s oszthatatlanul birandó, s Németországban és
Németországon kivül fekvô többi örökös tartományokban illet: Magyarország mindazonáltal kapcsolt részeivel
együtt szabad ország s kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (oda értve minden kormányszékeit)
független, azaz: semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs (idest: nulli alteri regno, aut populo obnoxium),
hanem tulajdon önállással és alkotmánnyal bíró (sed propriam habens consistentiam et constitutionem); annálfogva
törvényesen megkoronázott örökös királya által, tehát ô felsége és utódai, Magyarország királyai által saját
törvényei és törvényes szokásai szerint, nem pedig más tartományok mintájára kormányzandó és igazgatandó, a mint
azt az 1715: 3., s az 1741: 8. s 11. t. czikkek is rendelik.”118 (Kiemelés tôlem. Z. Zs)
Ilyen érvekkel fejtette ki nézeteit *Deák Ferenc a Pragmatica Sanctióról – amelyet így elôször csak az 1790–91-es
törvényhozás során neveztek –, s ami a legfontosabb: Magyarország független, önálló alkotmányos létérôl, az 1848-
iki törvények alkotmányos elôzményekre és hatályos, törvényként létezô alapokra épülésérôl, a jövô
államberendezkedésének alkotmányos voltáról vallott, a magyar közjogból – s ami vele azonos: történetébôl –
egyenesen következô nézeteit a nyilvánvalóság erejével és s hitelével, a történelmi alkotmányosság és
jogfolytonosság, a szerzôdések kötelezô megtartásának, “a törvénysértés nem alapít jogot” elvének szellemében,
bebizonyítva, hogy amit egyesek a magyar állami függetlenség csorbításának értelmeztek, az a magyar állami
függetlenség biztosítéka egy idôleges engedménnyel, a leányági trónöröklés elismerésével szemben. Ez az értelmezés
olvasható ki *Szluha Ferencnek, *II. Rákóczi Ferenc egykori hû emberének, nádori ítélômesternek a szavaiból,
amikor a trónöröklési törvénycikkek elfogadása elôtt emlékeztette a rendeket, felidézve Werbôczy Tri-par-titumának
a fiúsításról szóló tételeit: a hatályos magyar jog szerint a királynak joga van a fiúörökös nélkül elhalt, arra méltó
atya leányának fiúsítására. Ezért a rendek csupán alkalmazzák a régi törvényt egy ország-gya-rapító hôsi tetteivel
érdemes atya leánygyermekére azért, hogy az a fiúgyermek jogával követhesse atyját a trónon.
Íme a közjogi érvelés ereje és természete! *Szluha Ferenc 1722-ben szinte ugyanúgy érvel, mint *Deák Ferenc 1865-
ben: a trónöröklési törvények a régi magyar alkotmányosság, a Hármaskönyv szellemében születtek, biztosítékul
szolgálva a jelen és jövô alkotmányosságának.
Deák rámutatott: az 1723. évi II. törvénycikkben a “Corona” fogalmán “nem a királyi hatalom jelvénye, maga a
korona, hanem az állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”, hozzáfûzve, hogy “a corona szónak ezen
értelme gyakran fordul elô törvényeinkben, valamint más nemzetek közjogában is”.118 Nagyon fontos, hogy ezt más
nemzetek közjogában elfogadott elméletnek tünteti fel, ami – ahogyan az elôzôekben láttuk – teljesen nem, csak
bizonyos megfelelésekben igaz, de erôsíti az érvelés gyakorlati eredményességét, annak elfogadtatását, hogy nem

valami különleges, rendhagyó viszonylatban kaphat helyt az érvelés, hanem szokványos, ebbôl eredôen a *Deák által
adott magyarázat szerint vitathatatlan értelmezésrôl van szó.
Magyarország önálló alkotmányos létezése tehát nem valami közjogi bûvészmutatványra alapított igény, hanem a
társadalmi-politikai alapfolyamatokat megtestesítô magyar közjogban benne lévô, vitathatatlan tétel, amely
elismerést követel.
Hasonlóan, de még határozottabban érvel a reformkor kiváló közjo-gásza, *Szabó Béla, amikor szinte az 1848-as
alkotmányos változások másnapján így ír:
“Magyar-, Erdély-, Dalmát- ’s Tótország azon terrenumok, mellyeket a’ pragmatica sanctio egyesitett, ’s
“indivisibiliter”, és “ins-eparabiliter invicem, et insimul” összekötött. – Ezekbôl lôn azon magyar koronai
közbirodalom, mellyben a’ *Habsburg-Lotring család országlási jogszerü örökösödésén kivül a’ pragmatica sanctio
által állodalmi egység (Staatliche Einheit) van örök idôre megállapitva. Ezen országok azok, mellyeknek egymás
iránt pactált, ’s tagadhatatlan kötelezettségeik vannak, egy alkotmányos kormány alatt, ha bár különbözô igazgatási
formájok lenne is.
Ezen országokból alakított eloszthatlan állodalom, képezi a’ magyar korona egységét.”383 – 139.
Az “állodalmi egység” nem más, mint a magyar birodalom, a “magyar korona egysége”.
A magyar alkotmány vitathatatlan tételei követelnek maguknak életet!
A lényeget ragadja meg *Csizmadia Andor, az 1972-es egyetemi tankönyv szerzôje:
“Magyarország sem az által, hogy a Habsburg-dinasztiát királyi trónjára hívta, sem azáltal, hogy elôbb 1687-ben a
fiági, 1723-ban pedig a leányági örökösödést, a dinasztia többi országaival egyezô, de nem valamennyi leányágra
kiterjedô öröklési rendben, mégis önálló törvényhozási intézkedés által megállapította, sem végül azáltal, hogy e
megállapítással együtt a kölcsönös védelmi kötelezettséget az uralkodóház többi országaira nézve vállalta, és hogy e
kötelezettség teljesítése céljából bizonyos funkciókat e többi országokkal közös szervekre ruházott, állami
szuverenitását fel nem áldozta, tehát nemzetközi jogi egyéniségérôl nem mondott le. Kétségtelen ugyan, hogy a
Pragmatica Sanctio által biztosított állami önállóság, mely a magyar politikai törekvések nyomán 1848-ban sikeresen
bôvült, az 1867. évi kiegyezésben a közös ügyekkel bizonyos korlátozást szenvedett. Ez azonban nem befolyásolta a
szuverén magyar államiság fennállását. 291/a – 413.
Szabadságküzdelmeink és a Szentkorona-tan*
A magyar szabadságküzdelmek kivétel nélkül alkotmányvédô, alkotmányhelyreállító mozgalmak.
A *Bocskai István vezette nagy rendi, szabadság- és vallásvédô mozgalom a Hármaskönyv eszméit és tételeit vallja,
általában is, de különösen az ellenállási jog hangoztatásában. A felkelést megokoló kiáltvány szerint
“Magyarország különleges szabadságainak egyike, hogy bármelyik úr és nemes szabadon uralja jószágait, és hogy az
urak akarata ellen sem a király, sem a fôpapok nem helyezhetnek plébánosokat az ô jószágaikba, amelyek
használatában mind a mágnások, nemes urak, mind a szabad városok, mind Magyarország koronájának tagjai
békében és szabadon voltak.”128 – 251.
Azért, hogy a szabad királyi városok is igénybe vehessék a “cuius regio, illius religio” elvét, hogy az “akié a föld, azé
a vallás” tételére jogokat alapíthassanak, túllépnek a rendek a Hármaskönyvön a vallásszabadság érdekében.
Felkelésük – amelynek lényeges követelései, bizonyos engedményekkel bekerültek az 1606-os bécsi békekötésbe – a
Szent Korona jogukban megsértett tagjainak az Aranybulla 31. pontjában foglalt ellenállási jog alapján megvívott
sikeres küzdelme volt.
Bocskainak a történelmi magyar alkotmány és a Szentkorona-tan alapján maradását mi sem bizonyítja jobban, mint
az erdélyi országgyûléshez intézett fejedelmi elôterjesztése: “Erdély Magyarországba bekebelezve maradjon”,
nemkülönben 1606-os végrendelete: “Valameddig… a magyar korona ott Fönn, nálunknál erôsebb nemzetségnél, a
németeknél lévén, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”. Ez a Szent
Korona területe sérthetetlenségének, a magyar birodalom egységének deklarálása, amint az erdélyi rendek nem

sokkal késôbb mondják: “… egy nemzet és magyar birodalomnak nem kicsiny része vagyunk…” 128 – 249.
Nem csupán politikai megfontolás, hanem a Szent Korona közjogi tanának ismerete vezette *Bocskai Istvánt, amikor
a szultán által küldött koronát átvette, de nem koronáztatta meg magát, és nem viselte a magyar királyi címet, hiszen
az országnak volt királya. Hasonló meggondolás vezethette *Bethlen Gábort, amikor a besztercebányai országgyûlés
királlyá választotta, de ô nem kívánta megkoronáztatni magát, hiszen az ország jelképe kizárólag a Szent Korona volt.
*Bethlen Gábor és *II. Mátyás az akkor legkifejezôbb szavakkal mondják az 1615-ben Bethlen fejedelemségét
elismerô nagyszombati szerzôdésben: “És Erdélyt és a neki alávetett részeket Magyarország koronája
elválaszthatatlan tagjának tekintik és elismerik, és a korona jogának nem fognak sérelmet okozni…”.128 – 248.
A magyar alkotmányfolytonosságért folytatott küzdelem nagy erdélyi példája *Bethlen Miklós harca Erdély
alkotmányos jogállásáért a Rákóczi szabadságharc elôtt. Szabadságküzdelem volt az is, ha nem is fegyveresen
vívták. Alkotmányos elôjátéka a Rákóczi szabadságharcnak, egyúttal szilárd alap a szabadságharc leverése után.
Az Erdély közjogi alkotmányos jogállását meghatározó Diploma Leo-pol-dinum, az erdélyi rendek által Bécsbe
küldött *Bethlen Miklós és az udvar alkudozásai során kialakított szövegével, az erdélyi rendek által történt
elfogadása után, késôbbi változtatásokkal 1691. december 4-én lépett hatályba. Másfél évszázadig meghatározója
volt Erdély alkotmányos életének. Benne magyar marad Erdély közjogi státusa, mint a magyar korona országáé,
amelyben az uralkodó az országgyûléssel együtt alkotja a törvényhozó hatalmat.
Szépen ír errôl kitûnô munkájában *Kocsis István, Bethlen Miklós sikerét a Szentkorona-eszme gyôzelmeként
értékelve. Megítélésünk szerint igaza van. Bethlen Miklós a török hódoltság megszüntetése után méltán gyôztesként
fellépô, s ezzel a helyzetével nem a magyar korona elsôrendû szolgálatát feladatának tartó *I. Lipót Habsburg királyt
a magyar alkotmányosság elismerésére bírta rá a Szentkorona-eszme jegyében, elismerve a régi magyar törvényeket,
bár az Aranybulla ellenállási záradékának – Magyarország tekintetében már 1687-ben megtörtént – eltörlése mellett.
Olvassuk Kocsis sorait:
“Bethlen és az erdélyi rendek által nem kívánt módosítások ellenére sem tekinthetjük e diplomát másnak, mint az
Erdély magyar államiságát és régi, magyar közjogi státusát védelmezô erdélyi rendek rendkívül jelentôs
gyôzelmének.
Hogy *Bethlen Miklós viszonylag könnyen gyôzedelmeskedhetett az Erdély új helyzetét tárgyaló konferencián, azt
sokan, így a kérdés legjobb szakértôje, *Trócsányi Zsolt is a kedvezô idôponttal magyarázzák a török fronton a
birodalmi hadsereg újabb sikereket már nem ér el, fennáll egy komoly török ellentámadás lehetôsége, Vidint és Nist
vissza is foglalják, Thököly pedig megveri az Erdélyben tartózkodó birodalmi hadakat és a Habsburg-párti erdélyi
fôurak seregeit.
Van azonban *Bethlen Miklós közjogi gyôzelmének három másik, a szakirodalom által kellôen figyelembe nem vett
magyarázata is. Elsô: tárgyalópartnerei, a bécsi fôhivatalnokok járatlanok mind a magyarországi, mind az erdélyi
magyarközjogban, a központosítottabb, így egyszerûbb közjogi státussal bíró részébôl valók a Habsburg
Birodalomnak, a fejlettebb (az alkotmányossághoz jobban hozzászokott) erdélyi rendi társadalom bonyolult közjogi
helyzetét áttekinteni sem tudják, és ugyancsak alábecsülik az erôs, kipróbált intézményeire támaszkodó közjog
lehetôségeit. Második: Nem hisznek úgy igazukban, mint *Bethlen Miklós, aki hisz a Szent Korona misztériumában.
A harmadik a legkülönösebb: a Szent Korona misztériumában való hit az *I. Lipót magatartását is meghatározza…
Mit vett tekintetbe elsôsorban? Ha eltörli a rendi alkotmányt, a magyar korona országai valószínûleg
kormányozhatatlanokká válnak. De ha kormányozhatatlanná válnak, legalább lesz mire hivatkoznia a magyar
államiság felszámolásakor… Vagy megértette volna, hogy a magyar közjog és a dinasztikus érdekek között nem
kibékíthetetlen az ellentét? Ismerte-e, megértette-e a magyar közjogot, azaz tudatában volt-e magyar királyi jogainak
és kötelességeinek? Koronázási esküjét mindenesetre megtartja, pedig még legmegbecsültebb fôpaptanácsadója is
esküszegésre biztatja…
Hozzájárul ahhoz, hogy a *Szent István koriaktól kezdve minden törvény visszanyerje hatályát Magyarországon.
(Egy kivételével. Az országgyûléstôl az Aranybulla 31. Paragrafusának a törlését kéri, annak korszerûtlenségére
hivatkozva.)
És aláírja a *Bethlen Miklós megszövegezte, de alap-Diploma Leopol-di-num néven híressé vált erdélyi alkotmányt,
amely Erdély magyar közjogi státusát biztosítja és kimondja, hogy Erdély önálló államisággal ugyan, de a magyar

korona országa marad.”251 – 152-155.

Bethlen Miklós *Deák Ferenc-i tettet hajtott végre nehezebb körülmények között, egy gyôztes birodalommal
szemben sikerrel érvényesítve hazája alkotmányos alaptételeit.
*II. Rákóczi Ferenc híres manifesztuma 1703-ban a szabad királyválasztás jogának hangoztatásával, a nemzet
jogainak és szabadságának védelmében, a régi magyar alkotmány alapján áll. Az 1707-i trónfosztó, ónodi végzésben
a magyar országgyûlés – amikor így szólalt meg: “declaratum est: eb ura fakó, József nem királyunk többé” –, erre a
régi magyar közjogi alapra helyezkedik, vitatva az 1687-es országgyûlés döntéseinek érvényét a résztvevô rendek
fenyegetettsége miatt, vitatva ezáltal magát a királykoronázást és az Aranybulla által szavatolt ellenállási jog
eltörlését, mert “az ausztriai ház… az ország… ellenségévé változtatta magát”. Márpedig – mondja a magyar közjog
– az ország maga a Szent Korona. Mindig, amikor az ország jogairól, alkotmányáról, területi épségérôl, ugyanezek
sérelmérôl van szó, a Szentkorona-eszme alapján felépülô történelmi alkotmány a tét.
A rendi nacionalizmus megköveteli az ország javát és a nép védelmét szolgáló, kormányzásra alkalmas uralkodót,
amint a Regnum Marianum eszmevilága is arról szól, hogy a “… koronához nem volna a testnek és vérnek állandó
jussa, sem erôszakkal ahhoz nem juthatni, hanem, aki mennyei hivatalnak erejével választatik és akinek adatik a
Boldogságos Szûz kezébôl”.40 – 104.
Íme a vezérlô fejedelem udvara és országgyûlése által meghatározott vélemény egyfelôl, míg másfelôl a jezsuita
felfogásnak az “ország javát” az “Isten java” fogalmába beolvasztó gondolatelemei, hasonló meggyôzôdést
sugallnak: az uralkodó egy magasabb célt szolgál, Istenét és hazáét. A hatalom csupán eszköz a számára kötelessége
teljesítéséhez.
Nézzük az ónodi országgyûlés végzésének második, *I. Józsefet trónvesztetté nyilvánító articulusát:
“…függetleneknek nyilvánított érett elmével fontolgatván a most uralkodó I. József császárnak a mi királyi
koronánkra való képzelt igényét, melyrôl azt állítja, hogy a pozsonyi országgyûlésen az ország státusai és rendei
öröklésjogán neki juttatták, ugyanis ez az országgyûlési határozat így hangzik: Mi Lipót stb. stb. Midôn lelkünknek
egyéb gondjai között arra törekedtünk, hogy a mi ôsi Magyarországunknak régi boldog állapotát helyreállítsuk, azon
üdvös orvoslás is eszünkbe ötlött, hogy ebben az 1687-ik esztendôben, Szent Lukács napján szabad királyi
városunkba, Pozsonyba valamennyi praelatus uraknak, valamint báróknak, mágnásoknak és más nemeseknek
részére, a már említett Magyarországunk és hozzá kapcsolt részek statusainak és rendeinek egyetemes országgyûlést
hirdessünk, ahol a mi jelenlétünkben felséges elsôszülött fiunkat, József fôherceget jövendô királyukká és
uralkodójukká koronáznák, stb., – ebbôl a dekrétumból nyilvánvaló, fel lévén még állítva az eperjesi mészárlás és
zsarnoki hóhérság véres színpada, nagyon is az emlékezetünkben van ez és biztos értesülésünk van róla, mily szorult
helyzetben voltak akkor az ország fôrendei s életük és javaik milyen veszélyben voltak, Józsefet minden elôzetes
választás nélkül zsarnoki módon tolták a trónra, fenntartással letett esküje semmis, az erôszakosan kicsikart szavazás
törvénytelen, ismerjük továbbá zsarnokságának további folytatását, hogy t. i. annyi fondorlatos szerzôdés után
nemcsak az ország elôbbi szabadságát nem igyekezett helyreállítani, sôt ellenkezôen: atyja ténykedéseit
helybenhagyva s ô maga is zsarnoki módon uralkodott s az ország pusztításával, mely zsarnoki módon törekedett az
országot szolgaságba hajtani, nem hagyott fel s vérengzô fegyvereinek kegyetlenségét nem szüntette meg.” 30 – 24-25
A régi magyar alkotmány (*Szent István intelme) megszegése és zsarnoki kormányzás, a nemzet szolgaságba és
jobbágysorba süllyesztése a legsúlyosabb trónfosztási indokok.
*Bessenyei György 1804-ben írott mûvében teljesen egyértelmû, a kor felvilágosodott nézetei ismeretét tükrözô, a
hagyományos magyar alkotmányos felfogást kifejezô fejtegetésekkel találkozunk, megtapasztalva a magyar nyelv
alkalmasságát az elvont filozófiai mondanivalóra:
“… soha nemzet e földön nem ismértetett oly, mely koronájához, királyához forróbb és állandóbb hívséggel
viseltetett volna, mint mi és atyáink.”60 – 200
“A nemzet a korona dicsôségét s hatalmát a maga javával össze tudta olvasztani.”
“… a magyar koronának igazsága a magyar nemzetnek törvényében és szabad akaratjában gyökerezik annyi száz
esztendô alatt. Már ha ezen utolsó eltöröltetne amaz által, igaz ez, hogy annak csak erôben kellene magát
fenntartani…”61 – II.64

“Ki tészen királyt ot, ahol ország nints?… a királyt az ország szüli, és nem a király az országot.”60 – 261
Egybevetem ezzel *Berzeviczy Gergely: Ausztria uralma Magyarországon címû, 1790-ben kelt írását, az 1849-i
trónfosztás elôzményi iratát, bizonyosságaképpen annak, hogy függetlenségi nyilatkozataink hasonló közjogi
alapokon állottak.
“A déli napnál világosabb dolog, hogy a föld királyai és fejedelmei a feltételeket és kötött szerzôdéseket, melyek
alapján neki a legnagyobb hatalom adatott, pontosan betartani kötelesek és mivel az engedelmesség feltétele
kizárólag ehhez a feltételhez van kötve, ha a fejedelmek a megállapított szerzôdéseket nem tartják be, az
engedelmesség kötelezettsége is megszûnik. Tehát a szabad nemzetet egészben véve megilleti az a jog, hogy az olyan
királyt, ki a kötött szerzôdések, szabadságjogok és ígéretek ellenére a saját érdekét helyezi elôtérbe, kiváló
méltóságától megfosztani, ha egyszer azt látta (t. i. a nemzet), hogy elôterjesztései, kérései, vagy enyhébb eszközök
alkalmazása hiábavalónak bizonyultak. A magyar nemzet tehát *II. József uralkodót, kirôl tudva van, mily
fáradhatlan zsarnoki buzgalommal zavart össze mindent, ami nekünk szent volt, hogyan irányított mindent saját
akarata szerint s hogyan forgatta fel országunk szabad és törvényes alkotmányát, midôn annyi és oly hatalmas
felterjesztések még csak meghallgatásra sem találtak, – a magyar nemzetnek joga lett volna ezt a fejedelmet az
ország kormányzásától eltávolítani.
Ez a jog minket a természeti és népjog szerint megillet s ennek a pozitív ôsi jog sem mond ellent. Mert elsô
királyunk, *Szent István fiához, Imréhez írt intésének IV. fejezetében ezt mondja: “A bárókat, grófokat, nemeseket
atyáid és testvéreid gyanánt tekintsed, senkit közülük szolgaságba ne hajts, ôk ne szolgáljanak, de katonáskodjanak
neked, tartsd mindég emlékezetedben, hogy minden ember egyforma teremtmény, nehogy amazok erôssége a királyi
hatalom eltompulását jelentse, nehogy idegeneknek adják a te országodat, legyen rá gondod, hogy háborítatlanul
csüggjenek a királyi méltóságon és hogy országod mindég békeszeretô legyen.” *András király határozatában pedig
(1222:31. szakasz) ezt mondja: “Ha valaki a királyok közül az ország jogaival és szabadságával kerülne szembe, a
püspököknek, a jobbágyoknak és nemeseknek, együttesen és egyenként, most és a jövôben, valamint az utódoknak is
örök idôkre legyen joguk ellenállni és ellenmodani.” Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a Karok és Rendek az olyan
király ellen, ki az alaptörvényeket, az alkotmányt, a szabadságot megsérti, kényszerítô eszközöket is alkalmazhatnak
s ezek közé lehet számítani az illetô fejedelemnek a kormányzásból való elmozdítását is, akitôl nem lehet remélni,
hogy a törvényeknek megfelelôen uralkodjék; azon nem kell csodálkozni, hogy ezekre nézve kevés törvényt hoztak,
mert az országgyûlésen hozott törvényeket a királynak kell jóváhagyni; ez mégis annyira összefügg a mi
alkotmányunkkal, hogy ha határozataink mélyen hallgatnak is errôl, ez önmagából következik. Ezért nem akadály az,
hogy András király határozatának ez a záradéka 1687-ben Lipót alatt már elévült, egyébként a válságoknak kitett
diaeta ilyen alapvetô kiváltságban nem tud ítéletet mondani; de megmarad ennek érvényessége *Szent István idézett
szavaiban, kinek határozatában a törvénynek mindkét jelentôsége benne van: mikor ugyanis azt mondja: nehogy
idegeneknek adják át a Karok és Rendek az országot, ezt a jogot hallgatagon megadta. Túlságosan éltek is ezzel a
joggal *Bocskay és *Rákóczi, az osztrák udvar viszont, mely velük fegyverszüneteket, szerzôdéseket,
békeegyezményeket kötött, ôket mintegy függetleneknek s következôleg olyanoknak ismerte el, mint akik
törvényesen éltek ezzel a joggal.”30 – 46-47.
Végül olvassunk bele “A magyar nemzet függetlenségi Nyilatkozata” címû 1849. április 14-i országgyûlési döntésbe:
“A KÖZLÖNY, Debrecen 1849. április 21-iki 85. számából.

MI, A’ MAGYAR ÁLLADALMAT törvényesen képviselô nemzetgyûlés, midôn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk
által, Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és
tartományokkal egyetemben, az önálló független európai státusok sorába igtatjuk, ’s a’ hitszegô Habsburg-Lothringi
házat isten és világ elôtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük, ezen elhatározásunk
indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész müvelt világ elôtt, hogy e’ lépésre a’ halálig üldözött magyar
nemzetet nem tulzott elbizakodás, ’s nem forradalmi viszketeg: hanem a’ türelem végsô kimerültsége ’s az
önfentartás kénytelensége vezeté. Háromszáz esztendeje mult, hogy a’ magyar nemzet, szabad választás által az
osztrák házat, kétoldalu kötések alapján a’ királyi székbe emelé.
És e’ három század nem egyéb, mint a’ folytonos szenvedés három százada.

…Több izben történt, hogy e’ zsarnok rendszer ellenében, mellynek minden lépését vagy nyilt erôszak, vagy bûnös
ármány és cselszövés bélyegzé, a’ magyar nemzet, önfentartása végett, fegyveres védelemhez volt nyulni kénytelen.
És bár diadalmasan harczolta az igazságos védelem harczait, erejének használatában mindig oly mérsékelt, ’s a’
királyi szó iránti hitben mindig olly bizakodó volt, hogy gyôzelmes fegyverét azonnal letette, mihelyt királyai a’
nemzet jogait és szabadságait egy újabb alkukötéssel, egy újabb esküvel biztosították.
De hiában volt minden ujabb kötés; minden ujabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól egy ujabb hitszegés kezdete
volt, ’s a’ magyar nemzet országos életének megsemmisítésére intézett politicája soha nem változott háromszáz éven
át.
…És a’ magyar nemzet mind e’ mellett tiszteletben tartá a’ kapcsolatot, melly ôt kétoldalu kötésekkel ezen
dynastiához kötötte, ’s ha most az önfentartásnak természetes kötelességénél fogva e’ hitszegô háznak trónvesztését
és számüzetését elhatározza, ezen igazságos ítéletre csak azon tapasztalás által volt indítható, hogy a Habsburg-
Lothringi ház kérlelhetetlenül összeesküdött Magyarország státuséletének kiirtására, és önmaga tépte szét azon
kötelékeket, mellyek ôt a’ magyar nemzethez csatolták, mit Európa elôtt nyilt kérkedéssel be is vallott.
Több ok van, melly isten és világ elôtt minden nemzetet feljogosít, hogy a ’ felette uralkodott dynastiát trónjáról
számüzze. Illyenek:
ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütôkkel a’ nemzet elnyomására szövetkezik;
ha az esküvel szentesített alkotmány, ’s országos státusélet eltörlésére fegyveres erôszakkal támadja meg alattvalóit,
kik ellene fel nem lázadtanak;
ha erôszakkal eldarabolja, ’s megcsonkítja az ország területi épségét, mellyet fentartani megesküdött;
ha idegen fegyveres erôt használ saját alattvalóinak legyilkolására, ’s törvényes szabadságuk elnyomására.
Minden egyes ok elég bün arra, hogy a’ dynastia a’ trónt elveszítse.
A Habsburg-Lothringi ház példátlan hitszegéssel mind ezen bünt, együtt és egyszerre követte el, ’s elkövette a’
magyar nemzet statusélete eltörlésének határozott szándokából, elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyujtogatás,
öldöklés, kegyetlenség, a’ népjognak olly lábbaltapodása kíséretében, hogy e’ büneinek históriája felett elborzad az
emberiség.
Alkalmul ezen hitszegésre az osztrák háznak, azon törvények szolgáltak, mellyek az ország alkotmányának
biztosítására a’ mult 1848-ki tavasszal hozattak.
És azért mindezeknek alapján, az örökké való isten igazságára, ’s a’ mûvelt világ ítéletére hivatkozva, és nemzetünk
természetes jogaira ugy, valamint nehéz szenvedések alatt tettleg bebizonyított erejére támaszkodva, azon
kötelességnél fogva, melly minden nemzetet az önfentartásra ösztönöz, ezennel az általunk törvényesen képviselt
nemzet nevében kijelentjük és határozzuk, a‘ mint következik:
1.-ör. Magyarország a’ vele törvényesen egyesült Erdélylyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal
egyetemben, szabad, önálló és független európai statusnak nyilváníttatik, s’ ezen egész status területi egysége
feloszthatatlannak ’s épsége sérthetetlennek kijelentetik.
2.-or. A’ Habsburg-Lothringi ház, a’ magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nem különben
azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Slavoniának,
Fiuménak és kerületének, Magyarországtóli elszakítását, ’s az ország önálló statuséletének eltörlését fegyveres
erôszakkal megkísérteni, e végett idegen hatalom fegyveres erejét is a’ nemzet legyilkolására hasz-nálni nem
iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét ugy a’ prag-m-a-tica sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, melly
kétoldalu kötések alapján közötte ’s Magyarország között fenállott, ezen hitszegô Habsburgi, ’s utóbb *Habsburg-
Lothringi ház, Magyarország, ’s a’ vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti
uralkodásból ezennel a’ nemzet nevében örökre kizáratik, kirekeszttetik, a’ magyar koronához tartozó
minden czimek használatától megfosztatik, ’s az ország területérôl, ’s minden polgári jogok élvezetébôl
számkivettetik. A’ minthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és számüzöttnek a’ nemzet nevében
nyilváníttatik.”30 – 99-113.
E nyilatkozatok az alkotmányvédelem, azaz a nemzeti jogvédelem, a magyar alkotmányos intézmények

folyamatosságának szolgálata jegyében születtek a jogellenes, önkényes hatalomgyakorlás, alkotmánysértés,
azaz önkényuralom ellen. A magyar függetlenségi, trónfosztó nyilatkozatok és tervezetek az alkotmányosság
hagyományos intézményeire hivatkoztak, és hangsúlyozták a *Habsburg-ház súlyos szerzôdésszegését a nemzettel

szemben.
Nemcsak *Berzeviczy Gergely, hanem gróf *Széchenyi István is – a “Blick” néven ismert, Pillantás egy ismeretlen
visszapillantásra (Bach emlékiratára) címû mûvében – a szerzôdéses államfelfogást, mint a magyar alkotmányért
folyatott harc alaptételét fejti ki, mondván, hogy a forradalomban nem semmisülhettek meg “a szent egyezmények,
amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek, és amelyek ünnepélyes eskükkel nyertek
megerôsítést”.371 – 143.
Ez egybecseng a Függetlenségi Nyilatkozat szavaival: “… a *Habsburg-Lotharingiai ház… önmaga tépte szét azon
kötelékeket, amelyek ôt a magyar nemzethez kapcsolták”. *Kossuth 1849. április 14-i nemzetgyûlési beszéde is
kétoldalú szerzôdésekrôl beszél, hangoztatva a “koronázási alkukötéseket”.
*Széchenyi pedig azt mondja: “Magyarországgal tartós egyezség nem jöhet létre, amig el nem fogadják, hogy a
Pactum Conventum a Habsburg-Lotharingiai dinasztia és a magyar nép között egyáltalán nem bomlott fel, hanem ép
olyan szilárdan fennáll, mint az utolsó forradalom elôtt”.396 – 579-587.
Ez a felfogás rokon *Deák Ferencnek az “Adalék”-ban kifejtett véleményével, tehát azzal, hogy a szerzôdéseket –
még akkor is, ha a másik fél súlyosan megsérti azokat – meg kell tartani és megtartásukat ki kell követelni. Így
maradt a Pragmatica Sanctio az osztrák-magyar viszony közjogi hivatkozási alapja 1867-ben és utána, mint
“alapszerzôdés”.
Könnyen felvethetô, hogy *Kossuth és a Függetlenségi Nyilatkozat egy fordított jogeljátszási elméletet állít fel,
mondván, hogy az uralkodó ház eljátszotta jogát, noha azt állította késôbb, hogy a nemzet játszotta el a saját jogait.
Ki dönthetne el egy ilyen vitát? Ezért mondja Deák, hogy a jogokat nem lehet eljátszani, s ezért értelmetlen vita ez.
Valójában azonban *Kossuthnak is igaza volt, s az igazi kérdés a taktikai helyesség, a politikai célszerûség, azaz
hasznosság, amint ezt *Széchenyi is látta, ezen az alapon vitatva a trónfosztás helyességét. A közjogi viszonyok
többek között abban is különböznek a magánjogiaktól, hogy a közösség létkérdéseit fejezik ki. Amikor pedig az egyik
fél a másik – a nemzet – alkotmányos alapintézményeit, sarkalatos törvényeit leromboló tudatos magatartást tanúsít,
akkor ezen intézmények zavartalan mûködéséért éppen a szerzôdés felszámolása, ílymódon a súlyos szerzôdésszegés
következményeinek enyhítése, a szerzôdésszegô fél további szerzôdésszegéseinek elhárítása indokolt lehet. Amikor
például az egyik szerzôdô fél megtagadja a szerzôdés teljesítését, ad analogiam vállalása ellenére nyilvánvalóan nem
hajlandó alaptörvények megtartására, akkor a másik fél egyoldalúlag elállhat a szerzôdéstôl, vagy követelheti a
teljesítést, a szerzôdésszerû magatartást, az alkotmányos rend helyreállítását. Nyilván azt választja, ami érdekeinek
jobban megfelel. Ezért is ragaszkodott *Deák Ferenc a történelmi alkotmány helyreállításához, hiszen Magyarország
gyengébb helyzetében az “elállást”, a Függetlenségi Nyilatkozatot nem választhatta.
A szerzôdéses vagy más szóval hatalom-átruházási elmélet szerint ezek a függetlenségi nyilatkozatok indokolhatók
Hármaskönyv I. rész 3. címének 6–7. §-a és a II. rész 3. címének 2–4. §-a rendelkezéseivel, amelyek szerint a nép
(azaz a nemesség) ruházta a hatalmat a koronázással és királlyá választással “az ország szent koronájának
joghatósága alá, következésképpen fejedelmünkre és királyunkra” (I. rész 3. cím, 6. §), (ami jelképesen
megismétlôdik minden koronázáskor), és “a fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen,
kiváltképpen az isteni és természeti jogot sértô dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára
semmit sem cselekedhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet” (II. rész. 3. cím, 3. §). A Szent Korona
tagjai (I. rész, 4. cím, 1. §) a szervesség helyes értelme szerint jogosultak fenntartani a szent Korona
mûködôképességét úgy is, mint a nemzeti szuverenitás megtestesítôi, azé a nemzeti szuverenitásé, amely az elsô és
azóta minden királyt részeltetett a Szent Korona joghatóságából.
Erôsítik mindezt Molnár Kálmán szavai:
“Nem az aranybulla szavai adtak életet az ellenállási jognak s az 1688: IV. t.c. nem is szüntethette ezt meg. Mert
mélyebben gyökerezik az, mint törvények szavai: a lelkünkben kiirthatatlanul élô jogérzeten nyugszik.
Hiába törölte el a régi paragrafust az 1688. évi törvény, tovább élt és él a lelkekben, nem azokban a szavakban, amik
már valóban elavultak, hanem lényegében, abban az értelemben, hogy a jog nem kénytelen a jogtalanság elôtt
meghunyászkodni.
És hogy ez a jogérzet nemcsak a lelkekben élt, hanem a gyakorlatban is érvényesült, eléggé igazolja, hogy a
Bocskaiaknak, Bethleneknek, Rá-kó-cziak-nak szabadságharcát az ellenállási záradék eltörlése után folytatják
Thökölyék. *II. Rákóczi Ferenc és az 1848-as szabadsághôsök. Nem egyesek vállalkozásai és fészkelôdései voltak

ezek a harcok, hanem a nemzet jogérzete nyilvánult meg bennük. A nemzet jogi felfogását kétségkívül nem a
Rákóczi emlékét meggyalázó 1715: XLIX. t.c. fejezte ki, hanem az ô és bujdosó társainak emlékét megdicsôítô 1906:
XX. t.c., amelyik nem a jogsértô lázadók, hanem a jogvédô dicsô szabadsághôsök feje körül font glóriát. Mert a
magyar jogi felfogás különbséget tesz forradalom és szabadságharc között. A jog felforgatását célzó erôszak,
vagyis a forradalom sohase lehet jogosult. De jogosult a szabadságharc, mert a jog nem köteles
meghátrálni a jogtalan erôszakkal szemben. Ez az alkotmányjogi jogos védelem.
…1688 óta is, minden király hitlevele és esküje kiveszi az eltörölt ellenállási záradékot a megtartandó törvények
közül, mert érzi, hogy ez a jog olyan mélyen gyökerezik a magyar jogfelfogásban, hogy ezt sem a derogáló törvény
kifejezett rendelkezése, sem a hitlevelek és eskük folytonos ismétlései nem tudták onnan kiirtani.
Nem logikus tehát formáljogi szempontból a hitlevél szövegének ez a passzusa, de ismétlem: “éppen ez a
következetlenség teszi e szövegrész szépségét”, mert beszédesen mutat rá a magyar nép alkotmányos érzületére és
meg nem szüntethetô elszántságára alkotmányának védelmében.
Minden alkotmány igyekszik érvényesülését biztosítani, ezért u.n. alkotmánybiztosítékokat statuál. Mégis örök
igazság marad, hogy csak egyetlen valóságos alkotmánybiztosíték van: a nemzet ragaszkodása
alkotmányához, s önfeláldozó elszántsága annak megvédelmezésére. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.) Ha ez
megvan, ha a nemzet tagjai annyira magukénak tekintik alkotmányukat, hogy annak megvédése érdekében
szenvedni, magukat feláldozni készek, akkor az alkotmány biztosítva van. Ha ez az önfeláldozó elszántság hiányzik,
ha az én érdeke felette áll az alkotmány sérthetetlenségének, akkor a legszebben megfogalmazott
alkotmánybiztosítékok is üresen kongó, tartalom- és érték nélküli hatálytalan papirosgaran-ci-ák.” 318 – 22-23.
Összegezve: a magyar szabadságharcok az alkotmány visszaállításának, az ország függetlensége helyreállításának
küzdelmei. Sikeresnek tekintendôk annyiban, amennyiben az alkotmányos jogok megerôsödéséhez,
garantálásához vezettek, még a fegyveres harc bukása esetén is, feltéve, hogy összefüggés van (kimutathatóan
vagy valószínûleg) a szabadságharc teremtette (vagy utáni) társadalmi-politikai-közjogi helyzet és az alkotmányos
jogok megerôsítése között, akár évekkel, évtizedekkel a szabadságharc után.
Az Alkotmány kiterjesztése*
Láthattuk, hogy a *Szent István teremtette állam közjogi viszonyaihoz képest igen erôs hatalmi rétegzôdés
mutatkozott meg a középkor századaiban a földbirtokos fônemesség javára, a XIII–XIV. századra igen erôsen
megnövelve politikai-gazdasági hatalmát.
A köznemesség helyzete a XV. század végére látszik kiegyensúlyozott képet mutatni anélkül, hogy a nagybirtokos
fônemesség valódi súlya tartósan és jelentôsen csökkent volna. *Werbôczy mûvét méltán tekintik az egy és
oszthatatlan nemesi szabadság kodifikálásának, hangsúlyozva, hogy ô sem tudott volna nemlétezô szabadságokat
létezônek mutatni, ahogyan a nemesi jogegyenlôséget törvényalkotással nehezen lehetett (volna) esélyegyenlôséggé
változtatni. A Hármaskönyv az alkotmány kiterjesztésének, a nemesi egyenlôségnek deklarálása, de nem létrehozása,
a jogkiterjesztés helyzetének rögzítése egészen a XIX. századig a nemesi jogegyenlôség szellemében. Ez volt tehát
az elsô nagy jogkiterjesztés, még akkor is, ha ôsi jogokról volt szó valójában.
A jogkiterjesztés legnagyobb, történelmi tette a XIX. századi *Kossuth-i érdekegyeztetési elképzelés sikerre vitele az
alkotmány kiterjesztésével, az eddig kirekesztettek beengedésével (vagy visszaengedésével?) az alkotmány sáncaiba.
A nemesi elôjogok, a primae nonus, a Hármaskönyv I. rész kilencedik címe tekintetében nem egyszerûen
megszüntetésérôl, hanem a köznép és a nép közötti különbség eltörlésérôl van szó.
Mi a nép és a köznép közötti különbség? Errôl így szól a Hár-mas-könyv II. rész, 4. cím 1–2. §-a: “Kiket értünk a
nép és kiket a köznép elnevezése alatt?

nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendûeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezése
Az 1847/48. évi országgyûlési törvénycikkek szinte valamennyi rendelkezése, de különösen az V. törvénycikk “az
országgyûlési követeknek népképviselet alapján választásáról”, a VIII. törvénycikk “A közös teherviselésrôl”, A IX.
törvénycikk “Az úrbér és az azt pótló szerzôdések alapján eddig gyakorlatban volt szolgáltatások (robot), dézsma és
pénzbeli fizetések megszüntetésérôl”, a XI. törvénycikk “Azon ügyekrôl, mellyek eddig a földesúri hatóságok által
intéztettek”, a XIII. törvénycikk “A papi tized megszüntetésérôl”, a XV. törvénycikk “Az ôsiség eltörlésérôl” a rendi
nemzet és az alapjául szolgáló jogintézmények korlátainak feloldását jelentették számos következetlenséggel mind
magánjogi, mind közjogi tekintetben. Noha e törvények tételesen nem jelölik meg az érintett korábbi törvényeket, az
egybevetést, összehasonlítást elvégezték a kortársak. Így a Hármas-könyv milleniumi kiadása bôséges lábjegyzet
anyaggal pontosan követhetôvé teszi a régi törvények sorsát, világosan jelölve, hogy mely rendelkezések vannak még
hatályban és melyeket érintett a késôbbi jogalkotás.
A Hármaskönyv I. rész, 4. cím bevezetése és 1. §-a:[“Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles
tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezôvárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a
fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság
állapotának minden igája alól kikerül.
megkoronázott fejedelmen kívül.], ilymódon hatályon kívül került, amihez a Corpus Juris milleniumi kiadásának
szerkesztôje, *Dr. Márkus Dezsô törvényszéki bíró a következô megjegyzést fûzte:
“… A nemességet a birtoktól és viszont függetlenné tette a nemesi javak bírhatásának nem-nemesekre
kiterjesztésérôl szóló 1844: IV. t.cz., míg a kir. adományozást (melynek megszünte az ôsiség eltörlésérôl szóló 1848:
XV. t.czikknek volt természetes folyamánya) alakilag is megszüntették az 1852. nov. 29. kelt ôsiségi ny. parancs
(1852. R. G. Bl. 247.) 1., 4. és 5. §-ai, valamint az Id. törv.szab. I.R.3.§-a. Jelenleg tehát a nemesség adományozása
birtok adományozása nélkül történik.
… Ez idô szerint a nemesség adományozása nem szerez az illetônek semmi elôjogot a többi állampolgárral szemben,
úgy, hogy az ezen czímben foglaltak csakis történelmi jelentôséggel bírnak, az elsô mondat kivételével, mely a
nemesség adományozásának most is érvényes föltételeit tartalmazza.”
Ez az elsô, hatályban maradt mondat ennyi:
“A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi
adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.”
Ez a történeti alkotmánnyal bíró ország törvényalkotásának útja.
Mivel pedig a nemesség megszûnt elôjogokat adó közjogi fogalomként létezni, és a polgárok közötti egyenjogúság
lépett a nemesség és a köznép közötti megkülönböztetés helyére, a haza minden teljesjogú polgára tagja a
Szent Koronának. Ez volt az értelme és célja az érdekegyeztetési politikának és a jogkiterjesztésnek, éppen az
átalakítva meghagyható régi intézmények és a parancsolóan szükséges változások jó arányának megôrzése végett, a
volt történelmi uralkodó osztály politikai tapasztalatainak és társadalmi pozícióinak lehetséges megóvásával,
megnyitva a volt jogfosztott osztályok szellemi és anyagi felemelkedésének, nemzeti értékgyarapító szerepének
kibontakozását. Ez volt a múlt századi nemzeti liberális, vagy újabb kifejezéssel konzervatív-liberális program, úgy is
mint a romboló forradalommal sikerrel szembeállítható lehetôség.
*Kossuth Lajos 1833-ból keltezett, “A Magyar Fôrendek 1833-ban” cí-mû kéziratában ez olvasható:
“Mellyik Isten ütötte fel Werbôczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak örök természet
örök könyvét illetheti? Engedelmesség a törvényeknek! ez minden magános polgár mulaszthatatlan kötelessége. De a
törvényhozóra nézve a múlt ezredek minden törvénykönyvei csak olly tekintetbe jöhetnek, mint egy virág, mellynek
kelyhébôl azt, ami méz, a szorgalmas méhecske gondosan kiválogatja. Legyen szabad azonban ezen ellenvetést egy
más szempontból tekintenem. Werbôczy Hármaskönyve 1-ô rész 9-ik címjét s az odaszóló törvényeket változhatla-
nok-nak tartom én is annyiban, hogy a nemeseknek ottan biztosított személy- s vagyonbeli igazaikat és
szabadságukat (mindezt ép értelemben, s nem a törvénycsavaró magyarázat szülte szabályosságot, licentiát értve)

tôllök elvenni nem lehet; p. o. a magyar nemes tagja a Szent Koronának, melly viszont a nemzeti felség
jogainak képzô jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jussal bír; a magyar
nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon
élhet s a t. – Mindezek a jogok a társaságos élet eredeti szerkezetébe szôtt nemzeti felség talpkövén alapulnak, s azért
szentek, változhatlanok, elavulhatlanok. De kérdem én, mit veszít mindezek igazaiból a magyar nemes, ha törvény
által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében a vagyonában szintén senki sem
háborgathatja, hogy ô is birtoki tulajdonnal bír, hogy ô is tagja a nemzetnek, a Szent
Koronának, – valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen
törvényes jóvol-tok-nak érdeme nem abban áll, hogy vélök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet.
Nékem szabad a friss levegôt beszínom, szabad a nap élesztô melegének örülnöm, s veszítettem-é ezen
szabadságomból valamit azért, hogy az minden élôlénnyel, az utolsó féreggel is közös? Ilyen a polgári szabadságnak
áldása is. A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sôt
nô, sôt erôsödik. Ki az, aki javallani merje, hogy a magyar nemes mondjon le alkotmányos jussairól, hogy leszálljon
a néphez? s én leszek elsô, ki ôt, bármi hatalmas legyen is, a nemzeti felségsértés bûnével nyilván megvádolom. Nem
arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy ôtet magunkhoz felemeljük. Olly kincset
osztani meg tíz millió polgártársainkkal, melly a megosztás által nem fogy, csak az irigység ellenkezhetik, s ezen rút
vétken alapítnók mi szabadságunkat?”258 – 220.
*Kossuth Lajos ezen fejtegetése a nemesi-nemzeti reformellenzék nézeteinek legmagasabb színvonalon való
summázata, akár Weselényi “Balítéletek”, akár *Széchenyi “Stádium” címû mûvére vagy másokra gondolunk, amint
ezt Barta István találóan megjegyzi a fiatal Kossuthról írott mûvében, amely közli az idézett Kossuth szöveget is.
Így értjük meg, miért milyen érvekkel övezve bukkant fel a reformkorban a “primae nonus”, a nemesi elôjogok
általánossá tételének, az egész népre való kiterjesztésének igénye több vármegye véleményében.
Ezeknek a nézeteknek, a történelmi osztályok által vezérelt jogkiterjesztésnek, a magyar alkotmányos “forradalom”-
nak képviselôje a jogirodalomban *Szabó Béla, aki a Szentkorona-tagság, azaz országtagság kiterjesztését hirdeti
meg “e honnak minden lakója” számára, aki a népszuverenitással a jogok és az ország közjogi állapotával
összhangban levônek ítélt nemzet-szuverenitást helyezi szembe, aki a Szent Korona tulajdonjogát az ország
szuverenitása forrásának tartja, s más tulajdonjogot nem ismer el.
“Legyen a’ jövendô hongyülés akaratának nyilvánulandása bármilly irányu: engedtessék meg nekem annak
föltételezése, hogy az nem leend más, mint: a’ magyar monarchiai státusegységnek alkotmányos nemzeti formákbani
biztositása minden idôre. … egyszerûen kimondhatjuk: hogy magyarkoronai állodalomban eddig nemzet
csak a’ nemesség: az az nemzet tagjai eddig csak a’ nemesek; ’s gyakorlatból azok is, kik nemesi jogokkal bármikép
élnek.
E’ szerint e’ hon lakosinak mintegy tizenkilenczhuszad része nem nemzet. Ez csak nép. A’ nép – e’
tizenkilenczhuszadrész honlakói iránt, az lehetne a’ kérdés: valljon a’ nemzet tagjai közé felveendôk-e, minthogy egy
állodalomban egy nemzettel több népek létezhetvén, – ezt az állodalom hatályi (dynamicus) fogalma elkerülhetlenül
nem igényli. – E’ kérdést azonban, – ha más indok nem volna is, – maga az arány, melly e’ hon nemzete, ’s népei
között létez, – fölteendônek sem javalja; hanem mintegy kérdésben van a’ felelet, miszerint: e’ honnak minden
lakója nemzet tagjává teendô. És ne felejtsük, hogy nálunk érdekegység békésen csak az általános
nemzetesítés formájában létesithetô, – ’s érdekegység nem eszközölhetô, hacsak egyesek – még eddig különbözô
magán ’s közérdekei, a’ népiségek kimélése, ’s tiszteletben tartása által, egymás irányában ki nem egyenlittetnek.
…a’ magyar álladalomban létezô népek nemzetesitésének munkájánál, a’ magyarhoni földvagyon iránt olly
intézkedés, olly reform szükséges, hogy midôn általa a’ föld népe nemzetté lesz; a’ nemzet mostani tagjainak
földbirtok-viszonyai is a’ minden oldalróli érdekek szemügybeni tartása mellett kiegyenlíttessenek, kiigazíttassanak.
Mindenekelôtte ezekrôl értekezném, szükség némieket elôrebocsátanom. Státusszerkezetünk fôelvénél fogva, – mint
már fölebbi értekezésemben megmutatni igyekeztem, – a’ magyar monarchicus állodalomnak jogszerü alapja
nyugszik azon elvitázhatlan igazságon, miszerint: “egész magyarföldnek tulajdonosa a’ korona, ’s
ennek földtulajdonosi mine-mü-sé-gé-bôl folyik ki azon hatalomjog, mellyet fölségiségnek

(souveraineté) mondunk.”
…a’ magyar korona országai lakosinak tizenkilenczhuszad része nemzetté legyen, nem más szükséges, mint a’
magyar nemzetiség alapját közjogilag szélesbiteni” – az az ugy intézkedni, hogy a’ magyar korona terri-to-
riu-mán ne találtassék egy talpalatnyi földbirtok, mellynek különbözô közjogu természete
van.
Tudván jól, hogy miként a’ magyar állodalomban többféle (nemesi, városi, urbéri, praedialistai, inscriptionalis, ’s
isten tudja, milly szabadalmas) birtok van: ugy a’ birtokjogok, ’s kötelességek is különbözôk; – különbözô joggal ’s
kötelességgel pedig, – minthogy csak személy az, melly jogot gyakorolhat, ’s kötelességet teljesithet, ha bár a’ jog, ’s
kötelesség földbirtokra van is rakva – érdekegységet eszközölni nem lehet; – tudván továbbá azt, hogy
érdekegység nélkül nemzet tagjává válnia bárkinek is lehetetlen: …a’ magyar politikai nemzet
gyarapitásánál, ’s igy szilárditásánál, – bár hogy okoskodjunk, elsô, ’s elkerülhetlen teendônk, azon korlátolt
földbirtoknak felszabaditása, mellyet urbérinek mondunk. E’ fölszabaditás nem történhetik máskép, mint az urbéri
mindennemü viszonyok teljes – ’s ha észszerüen intézkedni akarunk, egyszerrei ’s nem fokonkinti megszüntetése
által.
…Mihelyt tehát az eddigi urbéres, birtokviszonyánál fogva önjoguvá tétetik: nincs nehézség ôt nemzeti taggá
átalakitni.
…Erre szükséges, hogy az eddigi nemzettag (nemesség) politikai jogaiban részesittessék.
…Itt csak az emlittetik meg: hogy státusrendszerünkben az, mit az V-dik törvény népképiselet-nek mond, valódilag
nemzeti képviselet. Hiszen ha azok, kik politikai jogokkal felruháztattak, népnek neveztetnek: hol van akkor a’
politikai nemzet?
…Midôn ekép nemzeti tagokká tétettek – ’s könnyen teendethettek, – mind azon honpolgárok, kiknek érdekük van,
akár földvagyoni, akár észi, akár erkölcsi vagyoni tekintetbôl, a’ magyar korona territoriumán leélni éltük napjait:
akkor biztositotta a’ magyar törvényhozás a’ monarchiai hatályi státusegységet, a’ magyar korona országinak téri
státusegységén, vagyis más szóval akkor leend: az önálló, független, ’s szabad magyar koronai
birodalomnak, igazi ’s valóságos szilárd nemzeti alkotmánya minden üdôre.”383 – 110-120.
Ezen sorok – még akkor is, ha csak *Kossuth és Szabó Béla sorait olvassuk – pontosan adják meg a jogkiterjesztés
közjogi alapját a Szentkorona-tan új értelmének megvilágításával: a Szent Korona tajga minden or-szág-la-kos, a
királyt is magában foglaló politikai nemzet. Ha ezután semmit sem írtak volna a Szent Korona Tanról, akkor is
elegendô lene a legújabb-kor közjogi kérdéseinek értelmezéséhez.
Pedig írtak még – nagyon is értékes és figyelemreméltó gondolatokat – a Tanról nagyon sokan. Mégis – ha csak
három nevet mondhatunk a sok közül, vállalva a leegyszerûsítés, az oktalan sommásság vádját – le kell írnunk
*Hajnik Imre, *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc nevét. *Hajnik Imre az összegzô és betetôzô, *Timon Ákos a híres
és nagy fantáziájú, *Eckhart Ferenc a legtöbb részletet tudó.
A jogtörténeti irodalom szerint *Hajnik Imre fô érdemének betudhatóan kapott a Szentkorona-tan a polgári
korszakban újabb tartalmat, csillogást, az eszme lényegének megôrzésével. Ekkor lett igazán része a Tan nemcsak a
történelmi osztályok, hanem az egész politikai nemzet közgondolkodásának. *Hajnik Imre fontos mûve a
“Magyarország az Árpádházi királyoktól az ôsiségnek megállapításáig és a hûbéri Európa” 1867-ben jelent meg.
Nézetei teljes részleteiben, mégis összefogottabban késôbbi mûveiben is tanulmányozhatók.
Figyelemreméltóan ír a királyi szék betöltése és a koronázás kérdéskörérôl 1872-ben megjelent munkájában.
“A trónutódlás ugyanazon nemével találkozunk e korszakban, mint a multban; csakhogy az Árpád családnak trónon
maradása századokon át, az örökösödési elvnek folyvást nevekvô fölényt szerzett a szabad választásé felett. Utolsó
Árpádkirályaink, jobbára már elôdeik életében királyokká kenetve, öröklés alapján irják magokat Magyarország
királyainak, kik a fôhatalmat határozott öröklési jog és rendnél fogva nyerték el. Az Árpádcsalád magvaszakadása
azonban a soha teljesen nem mellôzött választás elvét tolta ismét elôtérbe.
A trón elnyerésével összefüggô koronázás a késôbbi Árpádkorszakban egészen uj jelentôséget nyer.
A jogtalanságok ellenében, milyeneket az erkölcsi tekintélyében, valamint anyagi erejében megfogyatkozott
királyság elnézése, sôt nem ritkán istápolása mellett szenvedett a nemzet egyik-másik része, az országlakosok némi

biztositékot az esküben kezdtek látni, melyben a király koronázása alkalmával, talán már régibb szokás alapján, de
tudvalevôleg *II. Endre óta, az ország, a nemzet jogainak megtartását igéré. Innen, hogy a tizenharmadik századbeli
oklevelekben már gyakran történik hivatkozás a koronázási esküre, sôt *III. Endre ennek tartalmát még különösen
biztositó oklevelet, vagy, mint a késôbbi magyar közjog azt nevezé, koronázási hitlevelet (diploma inaugurale) is
adott ki. Szükségkép emelte ez a koronázás tekintélyét, a magyar alkotmánynak mintegy biztositékává avatva azt,
minek csak következetes fejleménye volt, hogy maga a korona a jogositott ország és ennek államhatalma képviselôje
gyanánt kezd jelentkezni a nemzet szemében, mely a tiszteletet, a mellyel az egykor erôteljes, vele hatalmát, de
egyszersmind védelmét is éreztetett királyság irányában viseltetett, átszállitotta mindinkább a koronára, és ettôl
származtatta le azt annak viselôjére.
Szóval, Sz. István koronája nevezetes fogalommá kezd válni és pedig, mint a nemzet közjogi életével összefüggô,
jogi fogalommá, mivel a korona Európában sehol sem birt, mindenütt a súlypont nem a koronázásban, hanem a
választásban feküdvén, sôt maga a koronázás, a mint az egyház középkori állása változtával régi értelmét veszitette,
mindinkább üres diszelgéssé válván. És hogy király és nemzet már e korszakban át voltak hatva a koronázás ezen
jelentôségétôl, a korona e magasztos fogalmától, melyet azonban csak is *Szent István koronájához kötött, oklevelek
bi-zo-nyit-ják, melyek nem csak a királynak, hanem a koronának is tett hûséges szolgálatokról szólanak, és
hangsulyozva a korona tekintélyét, annak a “szent” melléknevet adják; és a Robert Károly irányában követett eljárás,
kit öt izben megkoronáztak, mig végtére a Sz. István koronájával végrehajtott tekintetett teljes jogérvényünek, napnál
fényesebben bizonyitja, hogy a királyi hatalom tovább szállásánál a súlypont a nemzet beleegyezésével és jogai
biztositása mellett végrehajtott koronázásban keresendô mindinkább.”178 – 208-211.
Késôbb az “Egyetemes Európai Jogtörténet” 1891-es kiadásában ezt olvashatjuk:
“… a szent korona, minden szabad birtokjog forrásának (radix omnium possessionum) lett nyilvánitva, minden
szabad birtok élvezete azonban a birtokos egész családjának, de csak is ennek, biztositva; a család kihaltával a
rendelkezés annak birtoka felett ismét a koronára háromolván (1351-ki törvényhozás). A hazai földnek adományba
adása, vagy, mint azt nyugaton mondották volna, az infeudatio, ezzel teljesen végre volt hatva, a nyugatitól leginkább
csak abban eltérôleg, hogy minden szabad birtok közvetlenül a királyság irányában jutott függésbe, és így a birtok
közjogi forrása s ebbôl folyó közjogi természete el nem enyésztek.
…Magyar jellemét e rendi alkotmány a benne, minden hûbéri irány daczára, folyton uralkodó közjogi felfogásnak
köszönte, mely a szent korona fogalma s tanában nyert kifejezést.
Szent korona alatt kezdetben csak a magyar koronázási jelvényt értették. Idôvel azonban a koronázás az alkotmány
biztositékává vált, az alkotmányra ez alkalommal letett királyi eskü miatt, miért is azon felfogás létesült, hogy csak is
akkor, midôn a korona a király fejére illesztetik, ô az országnak és viszont ez neki megesküszik, nyeri a jogot királyi
hatalmának teljes gyakorlásához. Innét, hogy idôvel a királyi hatalmat és a benne foglalt jogokat a koronában
rejlôknek tekintették; szóval, a korona már a XIII-ik század végén, és a XIV-iktôl innen folyvást kifejezettebben, mint
a királyi hatalom és a királyi felségjogok képviselôje kezdett a nemzet szemében szerepelni.
A magyar királyi hatalom közhatalom lenni soha meg nem szünt. Felségjogai egynémelyikét (péld.
a hadtartási, biráskodási jogot stb.), ugyan a király hatalmas nagyokkal megosztani kénytelenült, a törvényhozás s
kormányzatban pedig elébb ezeknek, késôbb pedig a mindinkább területi közönségekbe sorakozó nemességnek is,
jelentékeny befolyást adni: de közvetlen uralma alól az ország területének bármely csekély része és az országlakosok
bármely szabad eleme sem volt soha, Magyarország leg-hû-bé-riebb korszakában sem, elvonva. A királyi mellett
még ugynevezett tar-to-mányuri hatalmat Magyarországban soha sem ismertek. De a királyság, mióta a
várszerkezettel önálló hadereje bukott és uradalmai adományba adásával önálló vagyonforrásai jobbára elapadtak,
kénytelen volt a nemzettel nagyobb mértékben összeforrni, ennek haderejében (banderiumi szerkezet) s vagyonában
(a nevekvô adók) támaszt keresni. Viszont pedig a nemzet, mióta a hazai földnek adományba adása be volt fejezve,
szorosabb függésbe jutott a királyságtól, mint sem az Árpádkirályok korában volt. Királynak és nemzetnek ezen,
noha jobbára hûbéri formák mellett, egyesülése egy közjogi egészben, a koronázáskor nyert külsô kifejezést, midôn a
korona, a királyi hatalom ezen jelképe, a nemzet beleegyezésével és kölcsönös eskü mellett, illesztetik a király fejére.
Innét, hogy idôvel a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az

alkotmányos közhatalomnak, vált jelképévé és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást
vevô közjogi fogalommá vált.
Az ország területe t. i. hovatovább a szent korona területének mondatik, a királynak e területre vonatkozó joga a
korona jogának és a királyi jövedelmek s javak a szent korona jövedelmeinek s javainak (peculium, bona S. Regni
Coronae). Minden szabad, önálló birtok a szent korona területén az uj birtokrend értelmében csupán a szent
koronától származhatván le, ez tekintetik minden birtokjog gyökerének (radix omnium possessionum), és csupán az,
ki ily szabad birtokot bir, áll közvetlen összeköttetésben a szent koronával vagyis ennek közvetlen hatósága alatt és
lehet egyszersmind e hatalomnak részese, vagy, mint azt kifejezték, a szent korona tagja (membrum Sacrae Regni
Coronae). És valamint az, kinek birtoka szétágazóbban gyökeredzett a szent koronában és ép azért élénkebb részt
vett a szent korona életében, ennek elôkelôbb tagja volt a kisbirtokú nemesnél: ugy viszont az, ki birtokát nem
közvetlenül származtatta le a koronától, nem állhatott ennek közvetlen hatósága alatt sem, hanem annak, kire
birtokjogát visszavezette; vagyis nem lehetett a szent korona tagja, azaz önálló részese a szent korona életének. Csak
is ott tehát, hol, mint az országgyûlésen, a koronát fején viselô fejedelem és a szent korona tagjai együtt voltak, volt
jelen a szent koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni Coronae) vagyis a közhatalom egész telje, miért is
csak ott fejthette ki a szent korona teljes mûködését, jöhetett létre törvény. És végtére a szent korona és ennek
tagsága értelmében alakultak a kormányzati viszonyok is, és velök függ különösen össze a magyar álladalmi
önkormányzat természete.
Szóval, a szent korona mindinkább azon kapocs, mely a magyar társadalom hûbériekké fejlôdô alkatelemeit
közjogilag összefûzi, és mely a XI-ik századtól innen hosszú idôn át a magyar államfogalomnak
tekinthetô.”179 – 232-234.
Hajnik Imrénél jelenik meg egyértelmûen kimondva a “Szent Koronának egész teste (totum corpus Sacrae Regni
Coronae)”, értve ezen a király és a Szent Korona tagjai együttes jelenlétének helyét, az országgyûlést.
A közjogi integritás, a Szent Korona országgyûléseken jelenlévô “egész teste”, a Szent Korona egységének tana, az a
felfogás, hogy a Szent Korona az állammá szervezôdött magyar nép (azaz a nemzet) megjelenítôje,
a Fôhatalom a Szent Koronában egyesült állampolgárok összességének közösségéé, mind-mind Hajnik mûve
nyomán vagy továbbfejlesztésével vált közismertté.
Amint láttuk, *Hajnik Imre gondolatai maradandóan formálták a Szentkorona-tant, de nem ô találta ki. *Timon
Ákosra még kevésbé mondható, hogy ô a szerzô, de *Werbôczy Istvánra sem.
Így mondhatja a kor kiváló alkotmányjogásza, *Concha Gyôzô, hogy a Szent Korona egysége az 1848-as
törvényhozással vált teljessé, mert ekkor egyesült a törvényhozásban az addig szembenálló országgyûlés és király.
Az elôbbiek ismeretében vitatnunk kell Eckhart két megállapítását, amit annál könnyebben megtehetünk, mert
önmaga szolgáltat adatokat a cáfolathoz.
Az egyik megállapítás: “A Hármaskönyv szentkoronatana nem lehetett kedvelt azoknak a nagy nemzeti
politikusainknak szemében, akik a parasztság millióit fel akarták emelni és jogokban részesíteni, kik a politikai
egyenlôség harcosai voltak. Hiszen a szentkoronatagság válsztófal volt nemes és jobbágy között.”128 – 294.
*Kossuth Lajos és *Szabó Béla idézett gondolatai az ellenkezôjét bizonyítják, különös tekintettel arra a tényre, hogy
a “rendek” fölemelni akarták a népet az alkotmány sáncaiba, nem pedig lerombolni az alkotmányt, földönfutóvá téve
saját magukat, a népet pedig meghagyva lesüllyedt állapotában. Ez a törekvésük – ha nem is eszményi módon –
sikerrel járt. Mindez a magyar alkotmányosságra hivatkozással, annak szellemében történt, éppen a Szent Korona
tana jegyében, a Szentkorona-tagság kiterjesztésével az országlakosokra. Etekintetben a politikai eseményekben
meghatározó politikai és eszmei szerepet játszó *Kossuth Lajos szava perdöntô.
A másik cáfolható megállapítás ugyancsak Eckharttól származik: “A Werbôczy-féle szentkoronatan a rendi világban
megôrizte az elôzô korszakban nyert jellegét, sôt a külpolitikai megpróbáltatások idejében a király és a nemzet
egyetértésének kifejezôje volt, de a nagy nemzeti feladatok megoldása, a liberális programm megvalósulása idejében
nem jutott jelentôs szerephez”128 – 296., míg másutt ezt írja: “Közjogi íróink az 1890-es évekig nem tulajdonítottak
különösebb jelentôséget a szent-ko-ro-na-tan-nak”.128 – 315. Ebbe a körbe tartozik az az állítás, amely szerint Deák
“nem alkalmazta a szent korona tanát azok között a szellemi fegyverek közt, amelyekkel oly kitartóan vívta meg
harcát az alkotmányosságért”.128 – 295.

Szó se róla, hogy a kitûnô kutató kioktatást érdemelne a történeti tények, források ismerete tekintetében. Azt sem
mondhatjuk felelôsséggel, hogy téves módszert alkalmazott volna, vagy következtetéseiben logikai hiba lenne.
Inkább a tények, források más világszemlélettel, más értéksorrendek figyelembevételével való megközelítése
tapasztalható Eckhartnál egyfelôl, bírálóinál másfelôl. Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy hány alkalommal
nevesített hivatkozási jogcím a Szentkorona-tan a jogkiterjesztésért folytatott küzdelemben, akkor egészen más
eredményre jutunk, mint hogyha azt vizsgáljuk: használnak-e a Szentkoronatan fogalmi körébe tartozó érveket,
fogalmakat, s a közjogi küzdelmek összhangban vannak-e, összeegyeztethetôk-e a Tannal, vagy ellentétesek annak
tartalmával, elerôtlenítik-e azt. A pozitivista szemléletû tudós nézete szerint egy közjogi, társadalomtudományi vagy
más jelenség meglétének, jelenlétének az a bizonyítéka, ha arra egyértelmûen hivatkoznak, érvként használják, néven
nevezik.
A mi esetünkben mirôl van szó? A XIX. század uralkodó eszméit hazánk is Nyugat-Európától eredeztette, a népfelség
elvét a francia forradalom szótárából, szellemi környezetébôl ismerve meg, nem Werbôczy Hár-mas-köny-vébôl,
pedig abban benne van az országlakosok szuverenitása. A változások ugyanakkor a történeti alkotmány alapján, a
független alkotmányos állam történelmileg kialakult közjoga alapján, a jogkiterjesztés és jogfolytonosság
szellemében folytak. Számtalanszor használják a beszédek, cikkek, törvénytervezetek és törvények a koronára, mint a
magyar államra való hivatkozást, a szentkoronatagság fontos közjogi tényként említését vagy a Magyar Szent
Korona Országai kifejezést, mint a magyar birodalom megjelölését. Mi ez, ha nem a Szent Korona tanának
állandó jelenléte a jogkiterjesztés és az annak elôfeltételéül szolgáló osztrák-magyar viszony
közjogi küzdelmeiben?
Igaz, hogy a magyar közjogi szemlélet, gondolkodás 1848-ban sokat merített a belga alkotmány elveibôl, hogy
érdeke volt az örökös tartományok alkotmányos státushoz juttatása is, éppen Magyarország helyzetének megerôsítése
végett.
Mi lett az eredménye mindezeknek?
Magyarország alkotmányos önálló államiságának az adott bel- és külpolitikai viszonyok között lehetséges közjogi
szavatolása az 1867. évi XII. törvénycikk, a kiegyezési törvény által, az országtagság, azaz a politikai nemzettagság
körének megnyitásával, a jogegyenlôség törvényi elismerésével az addig kirekesztett honpolgárok elôtt. Mi ez, ha
nem a Szent Korona tagság és test megerôsítése?
A politikai érdektelenség bizonyítására *Eckhart Széchenyire hivatkozik. *Széchenyi István valóban tett ironikus
utalást a Szentkorona-tannal kapcsolatban, amikor a nemesi tulajdonjog korlátairól elmélkedett.128 – 294. Ez a
viszonyokat megmerevítô korabeli “konzervatív” szemléletnek adott reflexió, nem pedig a Szentkorona-tan érdemi
elemzése.
Ugyanígy ítélhetjük meg *Sarlós Márton marxista jogtörténész írását a legkeményebb diktatúra éveibôl. Többek
között így ír Széchenyirôl:
“A Blick-ben egyenesen arra alapította az abszolutizmus jogtalanságát, hogy a forradalommal nem semmisülhettek
meg “a szent egyezmények, amelyeket az osztrák dinasztia és a magyar nemzet kötöttek és amelyek ünnepélyes
eskükkel nyertek megerôsítést.”
Önkéntelenül, de szükségszerûen felvetôdik ebben az összefüggésben: mi az oka, hogy e küzdelem folyamán a
kiegyezés és ellenforradalom közjogában a magyar alkotmány “palladiuma”-ként emlegetett ún. Szentkorona-
államtant nem használta fel *Széchenyi? A felelet egyszerû: nem is használhatta, mert ezt a szentkorona-államtant
csak késôbb találta ki *Hajnik Imre. Ellenben a történeti események véletlene folytán, *Széchenyi egyenesen a
koronával összefüggôen fejtette ki a Blick egyik helyén a pacta conventa-felfogást. Felháborodva írt azokról a
“ceremóniákról”, amelyeket az Orsovánál elrejtett magyar korona megtalálásakor rendezett a Bach kormány, hogy
“az ostoba tömegnek homokot szórjon a szemébe”. Ezt az ereklyét ugyan – írja Széchenyi – “mi sem szentnek nem
nevezzük (Széchenyi aláhúzása), mert hideg érc, még ha arany is, és még drágakövekkel díszes is, sohasem lehet
szent…, sem diplomatikai jelentôséget nem tulajdonítunk egy koronának”,még sem lehet egy ilyen “tiszteletreméltó
ereklyével” bohózatot játszani. Éles gúnnyal támadja a Blick azokat a “re-zi-denc-zsurnalisztákat”, akik a kormány
szolgálatában hirdették, hogy a korona felfedezésével, a gondviselés akaratából, a fölforgató-pártok elvesztették a
talajt lábuk alól. Egyszersmind ugyanilyen élességgel fejti ki a szent koronáról és az állam-szerkezetrôl vallott
felfogását. Ha a császár “István szent koronája helyett egy csákót, egy tábori sapkát, cilindert vagy kalábriait vagy

akár egy hálósapkát tenne a fejére, és esküt tenne azokra a pacta conventa-ra, amelyek ôsei és a magyar nemzet
között megköttettek és amelyek jog szerint is isten elôtt most is fennállanak és az esküt meg is tartaná…, akár a
csákót, kalapot, sapkát stb.… Magyarország lakossága ép olyan szentnek tartaná, mint a koronát.” “… Nem egy
élettelen koronában… van a paktált nemzeti viszonyok biztonsága, hanem az uralkodó esküjében… és az
elnyomottak energiájában”.
A Blickben részletesebb kifejtés nélkül, de egyre ismétlôdô motívumként, számos helyen újra meg újra elhangzik ez
a szerzôdéses államfelfogás. A Függelékben pedig az alaptörvények felsorolásánál a pragmatika szankció törvényeit
a rendek és királyi ház közötti kétoldalú szerzôdésnek nevezi. Az alkotmányos követelések alapelve a Blickben az,
hogy a nemzet és az uralkodó ház közti szerzôdések, a pacta conventa érvényesek és az uralkodóra is kötelezôek.”371
– 143-144.
A király és a nemzet közötti kétoldalú szerzôdésekre épülô államfelfogást nemcsak *Széchenyi, hanem Deák és
*Kossuth is vallotta. E felfogás szembeállítása a korona jelentôségével és szerepével nem szerencsés, de a szerzô
nem is a Szent Koronát kívánta becsmérelni és jelentékteleníteni. Mondanivalója más: a Szent Korona nem legitimál,
nem erôsít meg olyan személyt, aki ezt a magyar nemzettel szemben, a nemzettel elôdei által kötött szerzôdést
megszegve vagy a szerzôdéskötést megtagadva kívánja elérni. A fogságba esett Szent Korona nem ad a
rabtartónak hitelességet, hiszen az uralkodó a koronázással, esküvel és hitlevél kiadásával, azaz a nemzettel kötött
szerzôdéssel válik a Szent Korona tagjává, tehetjük hozzá.
*Széchenyi felfogása teljes összhangban van a Szent Korona tanával. A magyar történeti alkotmányról való
vélekedését jobban meg tudjuk ítélni, ha a magyar birodalom alapvetô törvényeit összefoglaló, 1864-ben kiadott
munkáját olvassuk, benne azokat a törvényeket, amelyek “a magyar nemzet alkotmányos öntudatát, politikai
életszívósságát, s mély ragaszkodását ôsi institutióihoz visszatükrözik”397 ahogy *Török János írja az elôszóban.
Legjobban pedig a Stádium alábbi szavai jellemzik *Széchenyi felfogását, amikor így ír a Hármaskönyv nemesi
kiváltásokat összefoglaló I. rész
9. címérôl:
“Egy bizonyos könyvben ez áll: »Mily rôffel ti mértek másoknak, olyannal fognak azok viszont nektek mérni.« S ha
nem akarjuk magunkat készakarva s legfájdalmasabban megcsalni, azt fogjuk találni, hogy ezen állítás valóságát, ti.
hogy azt büntetlen soha nem lehet megsérteni, minden század, minden esztendô, minden nap, minden óra
eltörülhetetlen betûkkel bizonyítja; minthogy bizodalmatlanság bizodalmatlanságot, gyûlölség gyûlölséget, önkény
önkényt, irgalmatlanság irgalmatlanságot, szóval: a nyomás ellennyomást okoz; s ha nem egy óra, egy nap, egy
esztendô, de minden bizonnyal s annál nagyobb erôvel – egy, két vagy több század leforgása után is.
S ha ezen isteni szót, mely az örök igazság magyarázta, nem akarjuk kétségbe vonni, azt sem tagadhatjuk, hogy a P
[artis] I-ae 9-us égi malasztját ennek utána mind kül-, mind belmegtámadások ellen csak úgy fogjuk köztünk örök
bátorlétben legbiztosabban fenntarthatni, ha annak férfihoz illô méltóságát hazánk minden lakosira
ruházzuk…”250 – 378-379.
Amikor *Deák Ferenc azt mondja 1865-ben az “Adalék…” lapjain:
“Egyébiránt is a törvényhozási jog nem 1790-ben lôn legelôször megállapítva. Ôsi joga volt ez a nemzetnek, melyet
századokon keresztül híven megôrzött… A fejedelem nem saját korlátlan hatalmával alkotta a törvényeket, hanem
összehíván a népet, megkérdezte, hogy ily törvények tetszenek-e vagy nem; és ha a nép azt felelte, hogy tetszenek,
akkor lett csak a törvény szentesítve; valamint gyakran a nép is, amit a közjóra nézve szükségesnek tartott
közakarattal elhatározta, írásban a fejedelem elébe terjesztette, s ha a fejedelem elfogadta, törvény lett belôle. Íme
nemzet és fejedelem között megosztott törvényhozó hatalom, s a mindenik részt egyaránt megilletô kezdeményezési
jog a régebbi idôkbôl”, akkor a Hármaskönyv II. rész 3. címét idézi, amirôl minden közjogi tankönyvben olvasható,
hogy a Szentkorona-tan Werbôczy féle összefoglalásának része.118 – 127. A Hármaskönyv I. rész 3. és 4. címe és a II.
rész 3. és 4. címe foglalja össze a Szentkorona-tan lényegét. Más helyen arról szól *Deák118 – 117. hogy “a koronát s
annak jogait az uralkodóháznak adta át a nemzet, nem az ausztriai tartományoknak…”, túl terjeszkedve a “korona”,
mint a királyi hatalom jelképe fogalmán. Egyértelmû az “Adalék…”118 – 82-83. amikor ezt mondja: “A ’Corona’

szó alatt állam, vagyis Magyarország mint állam értendô”. Világos beszéd.
*Deák Ferenc kiegyezést elôkészítô tárgyalásai és írásai számos helyen szólnak a “korona épsége” elvérôl.
Érvényesül ez az elv az ún. válaszfelirati bizottság tárgyalásai során ugyanúgy, mint magában a kiegyezési
törvényben. Deák is, más politikusok és közjogászok is hangsúlyozták a magyar korona országainak önállóságát és
épségben tartását. Így olvashatunk Deáknál “Szent István koronája területének” épségben tartásáról, amint a
“Magyarország koronája országai”, vagy “Szent István koronájának birodalma” megóvásáról. Gyakorlati ok
indokolta ezt: Magyarországot és a társországokat meg kellett különbözetni az osztrák örökös tartományoktól.
Alapkövetelménye volt ez a magyar közjogi gondolkodásnak.
Sikeresen érvényesült ez a lehetôségek keretei között a kiegyezési törvényben, “A magyar korona országai és az
Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekû viszonyokról, s ezek elintézésének
módjáról szóló 1867. évi XII. törvénycikk” szövegeiben:
“A magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekû
viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról.
Ô császári s apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta fel,
legmagasabb trónbeszédében, mellyel a jelen országgyûlést megnyitni méltóztatott:
Felszólítá az országgyûlést, hogy a pragmatica sanctiónak mint kölcsönösen elismert jogalapnak elveibôl kiindulva,
gondoskodnék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország- és társországainak a pragmatica sanctio által is
biztosított közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együttmaradásának életfeltételei
sértetlenül megóvassanak, egyszersmind pedig a fenn érintett közös ügyek alkotmányos elintézésénél egyrészrôl a
magyar korona országai, másrészrôl Ôfelsége többi országai és tartományai alkotmányos befolyása biztosíttassék.
Ôszinte örömmel üdvözölte az országgyûlés Ô császári s apostoli királyi felségének ezen legmagasb elhatározását,
mely szerint az alkotmányos kormányzat rendszerét az egész birodalomban megállapítani óhajtván, ezáltal trónjának
fényét s a birodalom erejét és hatalmát mindannyi népeinek a közügyek iránti érdekeltségére, mint természetszerû s
ennélfogva legszilárdabb alapra kivánta fektetni.
Ez okból Magyarország fôrendei és képviselôi nem mulaszthatták el gondoskodni oly módokról, amelyek lehetôvé
tegyék, hogy azon alapszerzôdés, amely az 1723. évi 1., 2. és 3. törvénycikkek által a felséges uralkodóház és
Magyarország között létrejött, amely egyrészrôl a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az
1723:1. és 2. törvénycikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészrôl pedig Magyarországnak
önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztosította, lényegében jövôre is sértetlenül fenntartassék.
Ennélfogva szükségessé válván, hogy a magyar korona országai és az Ôfelsége uralkodása alatt álló többi országok
között fennforgó közös érdekû viszonyok pontosan és határozottan kijelöltessenek, s hogy a két egymástól független
alkotmányos képviselet közti érintkezés módja eme közös viszonyok elintézése körül szabatosan megállapíttassék: az
országgyûlés erre vonatkozólag a következôkben állapodott meg:
1. §. Azon kapcsolat, mely egyrészrôl a magyar korona országai, másrészrôl Ôfelségének többi országai és
tartományai között jogilag fennáll, az 1723:1., 2. és 3. törvénycikkek által fogadott pragmatica sanctión alapszik.
2. §. Megállapítván ez ünnepélyes alapszerzôdés a *Habsburg-ház nôágának trónöröklési jogát, kimondotta
egyszersmind, hogy azon országok és tartományok, melyek a megállapított öröklési rend szerint egy közös uralkodó
alatt állanak, feloszthatatlanul és elválhatatlanul együtt birtoklandók. E határozottan kimondott elv folytán a közös
biztosság együttes erôvel leendô védelme és fenntartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a
pragmatica sanctióból származik.
3. §. De ezen megállapított kötelezettség mellett határozottan kikötötte a pragmatica sanctio azon föltételt is, hogy
Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék.”44 – 359-360.
Magyarország alkotmányos közjogi állását a teljeskörû országtagság, a Szent Korona tagságának a haza
minden polgárára való kiterjesztése jegyében nyerte vissza. A modern Magyarország polgári
eszmerendszerében kitörölhetetlenül jelen van Magyarország Szent Koronájának eszméje, mint a
jogegyenlôség és területi integritás biztosítéka, mint a történelmi ország és a legújabb kor találkozásának
szimbóluma.
IV.

Szentkorona-eszme a XX. században *

“Valami nagy-nagy Sors,
Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy ôs tanulság,
Amely kis népeket tanít.”
Ady Endre: “Szép magyar sors”
Ha beszélhetünk a magyar romlás századáról, akkor nekünk ez a XX. század, mind erkölcsi, mind gazdasági, mind
politikai tekintetben. Századunk sorsfordító évtizedeit, sorsdöntéseit követte a Szent Korona és eszméje. A
századunkra Trianont hozó, népünk és országunk szétdarabolását, az országterület 2/3-ának, a népesség több mint
felének elszakítását jelentô elsô világháború idején, 1916-ban elhunyt I. *Ferenc József király. *Károly királyt
megkoronázzák 1916. december 30-án, miután a koronázási hitlevelet az országgyûlés 36 tagú országos küldöttsége
megszerkesztette, és megállapította a koronázási királyi hitlevél és koronázási eskü szövegét, amelyet a király
elfogadott. Az országgyûlés képviselôháza 1917. január 23-án, fôrendiháza február 1-én fogadta el harmadik
olvasásban és emelte törvényerôre az 1917: III. törvénycikket:
“A királyi hitlevél szövege a következô:

Mi I. Károly Isten kegyelmébôl Ausztriai császár, Magyarország e néven IV., Apostoli Királya, Cseh, Dalmát,
Horvát-Szlavonországok, Galicia, Lodoméria, Ráma, Szerb, Kún és Bolgárországok, úgy Illyria, Jeruzsálem stb.
Királya, Ausztria fôhercege… mint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak Apostoli Királya adjuk
emlékezetül jelen hitlevelünk rendében: hogy,
1. Szentül és sértetlenül megtartandjuk, s királyi hatalmunkkal mások által is meg fogjuk tartani az 1723. évi 1. és 2.
törvénycikkekben megállapított királyi trónöröklést: – az 1791. évi 3. törvénycikk értelmében teljesítendô
koronázást: Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét,
szabadságát és területi épségét, valamint a Magyarországgal egy és ugyanazon állami közösséget képezô Horvát-,
Szlavon- és Dalmátországok integritását és országos alkotmányát. Szentülés szigorúan megtartandjuk, s királyi
hatalmunkkal mások által is megtartatjuk Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmát-or-szá-gok törvényesen
fennálló szabadalmait, kiváltságait, törvényszerû szokásait, és az eddigelé országgyûlésileg alkotott, s dicsô
Elôdeink, Magyarország koronázott Királyai által szentesített, valamint ezután országgyûlésileg alkotandó s
Általunk, mint koronázott magyar Király által szentesítendô törvényeit, minden pontjaikban cikkeikben és
záradékaikban úgy, amint ezeknek értelme és gyakorlata a Király és országgyûlés közös megegyezésével fog
megállapíttatni; kivéve mindazonáltal dicsôült II. András 1222. évi törvényének azon megszüntetett záradékát, amely
így kezdôdik: »Quodsi vero Nos«, ezen szavakig: » in perpetuum facultatem«. Mindezek biztosítására szolgáland
azon királyi eskünk is, amelyet jelen királyi levelünk tartalmára dicsô Elôdünk *I. Ferdinánd koronázási esküje
szövegének alapján koronáztatásunk alkalmával le fogunk tenni.
2. Az ország szent koronáját az ország lakosainak régi törvényes szokása, s a hazai törvények szerint az
országban fogjuk mindenkor tartatni, s a kebelükbôl valláskülönbségre való tekintet nélkül választott és megbízott
viliági személyek által ôriztetni.
3. Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak mindazon részeit és tartozmányait, amelyek már
visszaszereztettek és azokat, amelyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk
értelmében is, a nevezett országokhoz visszakapcsolandjuk.
4. Abban az esetben, melyet Isten kegyelme messze távoztasson, – ha az ausztriai fôhercegek mindkét nemének
magvaszakadása, elsôben is: a dicsô emlékezetû Ôsatyánk VI., illetôleg III. Károly; utána dicsôült I. József; végre:
dicsôült I. Lipót Császárok és magyar Királyok ágyékaiból leszármazó örökösök kihaltával bekövetkeznék, – a
királyválasztás és koronázás elôjoga az 1723. évi 1. és 2. törvénycikk rendelete szerint is visszaszáll Magyarország s
Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokra, s ezen országoknál régi szokásaik szerint az sértetlenül megmarad hajdani
érvényében és állapotában.

5. Amint fentebb az 1. pontban foglaltatik, valahányszor jövendôben ilyen koronázás Magyarországban

országgyûlésileg teljesítendô: Örököseink és Utódaink, a koronázandó örökös Királyok kötelesek lesznek
mindannyiszor ezen hitlevélbeli biztosítások elfogadását elôrebocsátani és arra esküt letenni.”
A miniszteri indokolás szerint “Százados gyakorlat az, hogy a magyar törvényhozás a Király Ô Felsége által
szerencsés felavattatása és megkoronáztatása elôtt az ország részére kiadott királyi hitlevélnek és a koronáztatásakor
letett királyi eskünek szövegét egész terjedelmében szószerint törvénybe iktatja. A jelenleg bemutatott
törvényjavaslat Ô Felsége IV. Károly király által 1916. évi december hó 28. napján, két nappal megkoronáztatása
elôtt kiadott hitlevelet és az 1916. évi december hó 30. napján történt megkoronáztatásakor letett esküjét tartalmazza
és iktatja törvénybe.”
“Felséges IV. Károly úrnak királlyá avatása és koronázása” tárgyában hozott 1917: II. törvénycikk szerint a
fentidézett 1723. évi 1. és 2. törvénycikkek által megállapított öröklési rend szerint Magyarország s Horvát-,
Szlavon- és Dalmátországokban a királyi trón Felséges IV. Károly úrra, fenttisztelt Fenséges Ottó úr elsôszülött fiára
szállott, aki az uralkodást, mint törvényesen jogosult örökös tettleg át is vette. Magyarország és társországainak
országgyûlésen egybegyûlt fôrendei és képviselôi szemük elôtt tartván a fent említett törvénycikkeknek tartalmát,
hódolati köteles hûségüknél fogva, legkegyelmesebb Urukat IV. Károly Ô Felségét a következô törvénycikkben
foglalt kegyelmes koronázási hitlevelének kiadása után, s az alább szintén beiktatott koronázási esküjének letétele
mellett, a mindenható Isten segítségül hivásával egyhangú örömnyilvánítások s ôszinte üdvözlések között
Magyarország Apostoli szent koronájával ünnepélyes szertartás szerint a székesfôvárosban Budapesten Karácsony
havának 30. napján Urunk 1915. évében megkoronázták.”
Így szólnak érdemleges részükben az utolsó magyar királykoronázás törvényei (nem idézve a Király és Királyné
részére koronázási ajándék felajánlásáról szóló 1917: IV. és V. törvénycikket), jelképesen megismételve a
Hármaskönyv I. könyve 3. címe 6. §-ában írott hatalomátruházás aktusát, amint mindegyik törvényes uralkodó
esetében is történt.
Ez volt a történelmi Magyarország utolsó fényes ünnepe, egyúttal a Szent Korona utolsó hivatalos, rendeltetésszerû
szereplése, a Szentkorona-tan látványos megnyilatkozása. Ebben az idôben különös dicsfény övezte Szent
Koronánkat a magyar birodalomban, mintegy tükörképeként a kiegyezés és az ezredéves Magyarország
közjogias életérzésének.
Ennek a kornak az embere volt *Timon Ákos, a Pázmány Péter Tudományegyetem Magyar Alkotmány- és
Jogtörténeti tanszékének vezetôje 1891-tôl haláláig, 1925-ig. Ô vitte a legnagyobb hírnévre, ismertette meg jogászok
nemzedékével és a szélesebb közvéleménnyel a Szent Korona tanát, s az ô neve lett a legszélesebb körben ismert a
Szentkorona-tan által. 1902-ben adta ki elôször “Magyar Alkotmány- és Jogtörténet különös tekintettel a nyugati
államok jog fejlôdésére” címû, sok kiadást megért tankönyvét, majd 1907-ben “A szent korona és a koronázás
jelentôsége” címû tanulmányát, sok más mûve mellett. E két mû a Szentkorona-tan legbôvebben, leggazdagabban
gyümölcsözô fájának tekinthetô.
Nem véletlen, hogy azok, akik akár történészi tudásuk, módszereik és új eredményeik felmutatása, hírnevük növelése
végett – mint *Eckhart Ferenc –, akár a történelmi Magyarországgal való osztályharcos szembenállásuk kifejezésére
– mint a marxisa önkényuralmi rendszer jogtörténészei és publicistái – támadási-elemzési célpontot kerestek
maguknak, megtalálták ezt *Timon Ákos személyében és mûvében.
Timon túlzó bírálata, a vele kapcsolatos fenntartások hangoztatása már azok körében is elôfordul, akik a történelmi
közjognak megértést követeltek, mint *Molnár Kálmán a két világháború között. Tárgyilagosságukat úgy
hangsúlyozták, hogy nemcsak a kor jogtörténeti iskolájával szembeszálló Eckharttól, hanem a másik “szélsôséget”
jelentô Timontól is elhatárolták magukat. Így került *Timon Ákos és mûve máig méltatlan helyzetbe. Ezért vár
elégtételre, tárgyilagos értékelésre mind a mai napig. Ehhez Timon értékének és színvonalának megfelelô külön
elemzô-értékelô tanulmányra, tanulmányokra van szükség. Biztató jel az 1995-ben *Mezey Barna szerkesztésében
megjelent “Magyar Alkotmánytörténet”, amely négy helyen hivatkozik *Timon Ákosra és idéz tôle.290 – 16-23-75-142.
Részletes elemzés nélkül is elôrebocsátjuk, hogy *Timon Ákos mûvének kilenctized részét helytállónak tekintjük,
amennyiben a Szentkorona-tan jelentését keressük a huszadik század elejének Magyarországán. Aki fenntartásos
utalásokkal és nyitva hagyott kételyekkel teletûzdelt, többféle jelentéssel felruházott oklevél-szövegelemzések
helyett azt keresi, hogy mi a történelmi magyar közjog alapképletének összegezése jogászi és történészi eszközök

együttes alkalmazásával, az olvassa el *Timon Ákos említett mûvein kívül, vagy azok helyett, mintegy
summázatként “A Szent Korona elmélete és a koronázás” címû Timon tanulmány 1920-as kiadását. Ennek lapjairól
idézzük “A szent korona elmélete” címû részt kisebb kihagyásokkal.
“A MAGYAR nemzet a koronát, Szent István koronáját szentnek tartja s ezzel a felfogásával a monarchikus
államformában élô *nemzetek között egyedül áll. Ez a felfogás a magyar nemzetben akkor vert gyökeret, akkor
lépett elôtérbe, amidôn egyfelôl a koronázás ténye alkotmányjogi jelentôséget nyert, elvesztette tisztán egyházi
jellegét, másfelôl kifejlôdött a korona közjogi fogalma, mysteriuma.
A koronázás nálunk is úgy, mint általán a középkori népeknél, a keresztény egyháztól vette eredetét és így
eredetében egyházi, nem államjogi, nem alkotmánybiztosító intézmény. Ez utóbbi jelentôségét csak akkor nyeri,
amidôn királyaink koronázásuk alkalmával nem csak az egyházi esküt, az úgynevezett »iuramentum iustitiae et
pacis«-t teszik le, hanem megesküsznek az alkotmányra: a nemzet jogainak, törvényeinek, kiváltságainak és
szabadságának fenntartására. Ezt okmányilag *II. Endre óta lehet igazolni. Ettôl az idôtôl számítjuk a koronázásnak
alkotmányjogi jelentôségét s innentôl kezdve tapasztaljuk annak a nagyfontosságú közjogi elvnek érvényre
emelkedését, hogy csak az tekinthetô a magyar állam törvényesen uralkodó királyának, akit Szent István koronájával,
a szent koronával a magyar nemzet megkoronázott.
…A magyar nemzetet – amint azt egykorú tudósítások igazolják – történeti föllépésétôl
kezdve napjainkig erôteljesebb közszellem, közjogi irányú felfogás és gondolkodás jellemzi
és különbözteti meg a nyugati népektôl. A magyar nemzet sohasem lelkesedett az egyénért vagy
egyénekért, hanem lelkesedett eszmékért, a közért. Ennek természetszerû következése, hogy a magyar nemzetnél az
egyéniség elve sohasem emelkedett az államiság elve fölé, hogy közéletében a magánjogi irány, a magánfüggôségi
viszony sohasem gyôzött a közjogi irány fölött.
…A nyugati hûbéri államszervezet alapelveinek és intézményeinek befogadása Magyarországon nem magánjogi,
hanem közjogi formákban történt. Az egyéniség elve a birtokaristokratia kifejlôdése következtében elôtérbe nyomul
ugyan, de nem emelkedik a köz, az államiság elve fölé, nem szüneti meg annak uralmát. Az egyéni hatalmak
korlátozása a köz, az állam érdekében nem magánjogi, nem hûbéri formákban történik, mint a nyugati államokban,
hanem közjogi formákban, a közhatalom eszméjének érvényre emelése mellett, mely a szent korona mysteriumában,
személyesítésében nyer kifejezést.
…Midôn a magyar királyság régi erejében megfogyatkozott és azt az uralkodó állást, amelyet egykoron az állami élet
terén elfoglalt, hovatovább elvesztette, midôn már közel állott a veszély, hogy a nyugati behatások következtében a
magyar nemzet közélete is magánjogi alapokra helyezkedik s ezen az alapokon kifejlôdik a patrimoniális jellegû
monarchia, mely az igazi államiság, a valódi közhatalom eszméjének egyenes negációja: akkor a magyar nemzet
erôteljes közszelleme, közjogi irányú felfogása mindinkább kifejleszti és elôtérbe lépteti a nemzetben gyökeredzô, a
királyt és a nemzetet együttesen megilletô közhatalom fogalmát. A magyar nemzetnek ez a törekvése, az államiság, a
közhatalom eszméje a személyes jellegû királyi hatalommal szemben a szent korona közjogi fogalmában,
személyesítésében nyert konkrét megvalósulást és létrehozta a szent korona elméletét, vagy ami egyet jelent: a szent
korona személyiségén fölépülô államjogi rendszert.
Az államnak élô organizmusként, személyként való felfogása az újabb közjogi tudomány egyik alaptételét képezi. Az
államnak ez a felfogása, valamint egyáltalán az állam elvont fogalma hiányzik a középkori népek és így a magyar
nép képzetében is. Az állam tulajdonképeni fogalmához és ehhez képest a valódi, az átruházott közhatalom
eszméjéhez a középkori népek késôbb is csak a római államjogi elvek behatása alapján jutottak el; holott ehhez a
magyar nemzet a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése, a szent korona személyesítése által valamennyi
nyugati népnél korábban eljutott.
A magyar nemzet az államot mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, a szent koronában látta
megtestesítve. Ehhez képest a szent koronát úgy fogja fel, mint egyfelôl a magyar államiság symbolumát, amely
kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelôl
személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, a királyt és a nemzetet együtt megilletô közhatalom birtokosát. A
szent korona mysteriummal bir: a fôhatalom bennrejlônek tekintetik.
Kétségbevonhatlan bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy az államiság, a közhatalom fogalmának kifejlôdése
nálunk kezdettôl fogva a szent koronához füzôdik. Már a XII. század végétôl kezdve az okmányok állandóan a király

személye mellett a korona érdekében kifejtett küzdelemrôl a korona iránti hûségrôl vagy hûtlenségrôl és a koronának
tett szolgálatokról szólanak. Mindezekben a kifejezésekben már az a képzet tükrözôdik vissza, hogy a király
felett egy magasabb eszmei egész áll, a szent korona, mely a királyt és a nemzetet együttesen magába
foglalja, mely mint ilyen azonos a patria, a haza fogalmával, amely elôzôje a mai állam, mint személyiséggel biró
organikus egység fogalmának.
Amidôn így állunk, a szent korona személyisége, vagy ami ezzel egyet jelent, mysteriuma kifejlôdött, ez képezte az
állami szervezet talpkövét, kiindulási alapját. Az állami élet és szervezet minden tényezôje közvetlen kapcsolatban
áll a szent koronával és attól nyeri éltetô erejét. Egyfelôl minden jognak és hatalomnak forrása a szent
korona, minden hatalom az államban a szent korona joghatóságából származik, másfelôl az összesség az
állam érdekében teljesítendô szolgálatok és kötelességek a szent korona felé irányulnak. A
XV. század okmányaiban már a királyok elsôsorban a szent korona jogáról, a szent korona iránti hûségrôl beszélnek,
amelybôl saját jogukat és a király iránti hûséget származtatják. Sôt az egyházi eredetû királyi fôkegyúri jogot (ius
supremi patronatus) is a királyi decretumok a szent korona jogának tekintik és az apostoli követség jelvényét, a
kettôs keresztet, a magyar nemzet saját cimerébe foglalta.
Az állami fôhatalom – ellentétben a nyugati népek fölfogásával – nem a király, nem a fejedelem személyéhez
füzôdô hatalom többé, hanem a szent korona hatalma (jurisdictio Sacrae Regni Coronae), az állami
felségjogok nem királyi felségjogok, nem személyes uralkodói jogok, hanem a szent korona jogai (jura Sacrae Regni
Coronae), amelyek a szent koronát, mint eszmei személyt illetik meg és attól szállanak át a királyra. Az
ország területe a szent korona területe, mely a maga egészében a szent korona uralma alatt áll, a királyi jövedelmek a
szent korona jövedelmei (bona vel peculia Sacrae Regni Coronae) és minden szabd birtokjog a szent koronától, mint
gyökértôl veszi eredetét (radix omnium possessionum). Ehhez képest a magyar adományrendszer, ellentétben a
nyugati államokban fennálló hûbéri birtokrenddel, nem magánjogi, hanem közjogi alapon nyugszik; nem a fejedelem
vagy más hûbérúr magánjogi, hanem kizárólag a szent koronát fején viselô király közjogi ténye. Innen az a jogelv
uralma, hogy a magyar adománybirtok közérdemek jutalma (laurea virtutis), mely jogosan csak a
köznek tett szolgálatok alapján vagy, mint már az aranybulla mondja: iusto servitio szerezhetô meg.
A szent korona közjogi fogalmának, mysteriumának következménye az is, hogy a magyar nemzet a szent koronában
egyesül királyával. Egykoron mindaz, aki szabd birtokjogát a szent koronától származtatta, tagja volt a szent
koronának (membrum Sacrae Regni Coronae) és ez alapon résztvett a szent koronát megilletô fôhatalmi jogok
gyakorlásában. Az állampolgári jogegyenlôség kimondása óta pedig az egész nemzet, a szent korona területének
összes lakói, a szent koronát fején viselô királlyal egyetemben alkotják azt az egységes közjogi egészet, azt az élô
szervezetet, amelyet régibb közjogunk a szent korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) nevezett,
napjainkban pedig államnak nevezünk. A szent korona tagsága az állampolgári
jogegyenlôségnek legerôsebb biztosítéka, mely nem ismer sem vallási, sem faji, sem rendi
különbséget, amint azt a multban a Hunyadiak, Zrínyiek és mások példái bizonyítják.
A szent korona személyiségének kifejlôdése hozta létre nálunk a valódi közhatalomnak, az állami hatalomnak tiszta
fogalmát, mely a nemzetben, az állammá szervezett népben birja gyökerét és annak akarata alapján koronázás útján
száll át a királyra. Ehhez képest a szent korona személyisége vagy mysteriuma és azzal kapcsolatosan a szent
korona egész testének (totum corpus Sacrae Regni Coronae) fogalma, mint a királyt és a nemzetet egybefoglaló
organikus egység, mely a fôhatalom tulajdonképeni birtokosa, nem egyházi eredetû fogalom, nem a középkori
»mysterium Christi« egyszerû utánzata, hanem valóságos államjogi constructio, mely a magyar nemzet
alkotmányfejlôdésének legsajátosabb alkotása és a mai alkotmányunknak, közjogi jogrendünknek is
középpontja. Ennek a tételemnek igazságát ma már a külföldi jogtudós világ is elismeri. Így Redslob, a rostocki
egyetemen az állam- és népjogok tanára, ezeket mondja: »A szent korona az a megtestesülés, mely a közéletet egy
összességbe forrasztja össze. Forrása a törvénynek és jogszolgáltatásnak. Egyszóval a szuverén jogok nem a
királyi felség attributumai, hanem a szent koronát illetik. A király és a nép az ô szervei, az ô hû sáfárjai, és nem
egyebek. A föld a szent korona dominiuma. Az állam jövedelme az ô tulajdona.«
A szent korona személyesítésében rejlô átruházott közhatalom eszméjét és lényegét már *Werbôczy
Hármaskönyvében oly világosan és határozottan formulázta, amint az egyik nyugati államnak, még abban a korban

Angolországnak alkotmányában sem találjuk. Werbôczynek idevonatkozó egyik fôtétele mondja: Miután a
magyarok… Szent Istvánt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek és
birtokadományozásnak joga és teljes hatalma az uralkodással és kormányzással együtt az összességtôl és az
összesség hatalmából az ország szent koronájára és következésképen fejedelmünkre és királyunkra átruháztatott.
…A ránk maradt pozitiv bizonyítékok kétségtelenné teszik, hogy a szent korona személyesítése és az azon felépülô
államszervezet nem Werbôczy-nek vagy más jogtudósnak találmánya, – mint azt egyes külföldi írók
vitatni akarják, – hanem a magyar alkotmány évszázados fejlôdésének eredménye, amelyet Werbôczy Hármaskönyve
már készen talált, sôt kellôképen és minden irányban figyelemre sem méltatott, mert a Hármaskönyv célja nem a
magyar alkotmányjog codificatiója volt, hanem inkább a magánjogé.
Amint az eddig elôadottak tanusítják, a magyar nemzet államszervezetének a nyugati hûbéri
államszervezettôl eltérô jellegét a szent korona személyesítésében, mysteriumában kell keresnünk. A szent
koronára vonatkozó jogelvek kifejlôdése állotta útját annak, hogy az állami lét fennállási alapját képezô állami
kötelék teljesen elveszítse közjogi jellegét és annak helyébe az egyéniség elvén nyugvó magánkötelék, a hûbéri
kötelék lépjen, sôt ellenkezôleg elôidézte azt, hogy az általános alattvalói kötelék közjogi jellege szilárdabb alapot
nyert azáltal, hogy a nemzet szabad tagjai, mint a szent korona tagjai, az államhatalom birtokosa
gyanánt tekintett szent koronával, mint állami személyiséggel közvetlen alattvalói viszonyba léptek. Az ország
különbözô nyelvû és nemzetiségû népelemeit a szent korona elmélete foglalta
össze egy organikus közjogi egységébe.
…Csak ott, hol a szent korona egész teste, vagyis a szent koronát fején viselô király és a szent korona tagjai jelen
vannak, alkotható törvény.
A magyar országgyûlés hatásköre tárgyi tekintetben korlátlan, minden állami ügyre nézve kivétel nélkül kiterjedhet.
Az állami fôhatalom, az állami szuverénitás teljessége az országgyûlést illeti meg a szent koronát fején viselô
királlyal egyetemben, aki egykoron az országgyûlésen személyesen jelen van és elnököl, majd a habsburgházbeli
királyok óta 1848-ig a nádor és a királyi személynök által helyettesítteti magát.
Már Mátyás 1462. évi meghivólevelében olvassuk, hogy: »mindazok az ügyek, amelyek az ország közjavát
tárgyazzák, az egész nemzet közös tanácsában, az országgyûlésen vitatandók meg és intézendôk el«. Világos
elismerése ez annak a jogtételnek, hogy az országgyûlés hatáskörébôl semmiféle állami ügy el nem vonható és
absolut fejedelmi jog gyanánt nem gyakorolható. A szent korona államszervezet, kezdettôl fogva
napjainkig absolut vagy fenntartott fejedelmi jogokat, amelyre az országgyûlés korlátozó befolyást nem
gyakorolhatna, nem ismer, kizárja azt a királyi felségjogok átruházott és így alkotmányos jellege. Nálunk a
közhatalmi jogok a királyt és a nemzetet egyesítô és megtestesítô szent koronától erednek, amelyek egykoron a
királyválasztás, újabban a trónöröklési rend és a koronázás útján szállnak át a királyra, miért is a királyi felségjogok a
törvényhozó hatalom által konstituált és korlátozott jogok. A magyar közjog ehhez képest csak a törvények által
konstituált és a törvényhozó hatalom által gyakorlásában módosítható felségjogokat ismer. Ezt az alkotmányjogi
felfogást juttatja kifejezésre az 1741:XI. törvénycikk 2. §-a, mely ekként hangzik: »Annál fogva a királyné
legmagasabb udvarában is, mindazokban, amik a neki engedett fôhatalomból folynak, magas belátása és királyi tiszte
szerint hû magyar tanácsosainak segítségével és tanácsával fog élni.«
Ime látjuk, hogy e törvénycikkben maga *Mária Terézia elismeri, miszerint a királyi felségjog, a királyt megilletô
legfôbb hatalom: suprema po-testas a magyar államban a nemzettôl eredô és a nemzet által átruházott, engedélyezett
hatalom, mely mint ilyen az* országos törvények alapján áll s azok rendelkezései szerint gyakorlandó.
…A szent korona elméletének lényege abban a közjogi felfogásban összpontosul, hogy az állami fôhatalom, a
szuverénitás a királyt és nemzetet szerves egységbe összefoglaló szent koronát illeti meg és hogy ehhez képest a
királyi hatalom a szent koronától eredô a nemzet által átruházott hatalom. Ennek az organikus felfogásnak
szükségszerû következménye, hogy ha a szent koronában egyesített fôhatalom egyik szerve vagy tényezôje
mûködésében tartósan akadályozva van, azt a másik szerv helyettesíteni és az állami lét fennmaradását a jogrend
folytonosságát biztosítani nemcsak jogosított, de kötelezett is. Ha nincs király, vagy mûködésében
akadályozva van, akkor a királyt megilletô közhatalmi funkciók a szentkorona hatalma alapján, amelybôl azok
erednek, a szent koronának másik alkotó részére, a nemzetre és annak képviseletében az országgyûlésre szál-la-nak
át. Az országgyûlés feladata a királyt megilletô hatalmi kör ellátásáról gondoskodni, részint közvetlenül, részint az

általa alkotott ideiglenes szervek útján.

…a szent korona jogán, mint a szent korona egyik szerve választotta meg az országgyûlés 1446-ba*n Hunyadi Jánost
és 1458-ban *Szilágyi Mihályt az ország kormányzójává (gubernator Regni), akik mint ideiglenes államfôk a
törvényszentesítési jogot is gyakorolták. Hunyadira nézve világosan mondja a törvény, hogy »a kormányzónak olyan
hatalma lesz, amilyen a királyi felségnek volna«.
A nádornak király-helyettesi minôsége szintén a szent korona elméletének egyik sajátos alkotása, melynek
hasonmását egyik európai államban sem találjuk. A király távolléte esetén a nádor hivatalánál fogva (ex officio) a
királynak szükségképeni helyettese, királyi helytartó (locumtenens regius). Egyfelôl a király az ô végrehajtó
hatalmának gyakorlását másra, mint a nádorra, át nem ruházhatja; másfelôl, midôn a király a szent korona területén
kívül tartózkodik, a végrehajtó hatalmat közvetlenül nem gyakorolhatja, hanem csak a nádor útján, aki nem
kinevezett királyi tisztviselô, hanem a szent koronának választott tisztviselôje, nem csupán a királynak, hanem a
királynak és a nemzetnek együtt, vagyis a szent koronának érdekeit képviseli, méltóságát a királytól és a nemzetet
képviselô országgyûléstôl, törvénybeiktatott választás útján nyeri és nem királyi kinevezés útján.
A nádori tisztségnek ez az alkotmányjogi jelentôsége abban a nagy küzdelemben, amelyet a magyar nemzet a
mohácsi veszedelem után a szent koronára vonatkozó jogelvek fenntartása érdekében az absolut hatalmi
törekvésekkel szemben idônkint vivott, mindinkább elôtérbe nyomult. A nádornak, mint a szent korona
tisztviselôjének, volt feladata a szent korona egész testének érdekeit képviselni, ehhez képest a király és a nemzet
között felmerült ellentéteket a jog és a méltányosság alapján kiegyenlíteni, az idegen tanácsadók káros befolyását
ellensúlyozni és a magyar nemzet ôsi alkotmányát minden jogtalan támadásokkal szemben megvédeni, mert a nádori
törvény világos szavai szerint ô a közbenjáró a király és a nemzet között (mediator inter regem et regnum).
…a nádori intézményben jut kifejezésre a szent korona elméletének az a követelménye, hogy a nemzetnek, a szent
korona tagjainak egyeteme is részesüljön a végrehajtó hatalom gyakorlásában és annak önkényszerû gyakorlását
lehetetlenné tegye. Ennek az ôsi magyar intézménynek hatása még a felelôs minisztérium alakítására vonatkozó
1848. évi 111. tc.-cikkben is feltalálható, melynek 2-ik §-a ekként rendelkezik: »Ô felségének az országbóli
távollétében a nádor és királyi helytartó az országban s ahhoz kapcsolt részekben, a korona egységének s a birodalom
kapcsolatának épségbentartása mellett, a végrehajtó hatalmat a törvény és alkotmány ösvényein teljes hatalommal
gyakorolja s ez esetben a mostani nádor, cs. kir. fôherceg Istvánnak személye hasonlóképen sérthetetlen.«.
…A politikai szabadságnak egyetemes közjogi alapja: a szent korona tagsága útját állotta annak,
hogy nálunk is, úgymint a nyugati rendi monarchiákban, külön elôjogokkal biró rendi testületek szervezkedjenek és
ezek az állami életben mint önálló közjogi jogalanyok szerepeljenek, az államhatalmi jogosítványok birtoklásában a
fejedelemmel osztozkodjanak. Magyarországon a szent korona közjogi fogalmának kifejlôdése óta napjainkig a
fôhatalmi jogoknak csak egyetlen alanya van és ez szent korona. Ezek a jogok – amint már fentebb kifejtettük – a
koronázás útján szállanak át a királyra, aki azokat alkotmányos módon, a szent korona tagjainak részvétele mellett
gyakorolta és gyakorolja jelenleg is. Ehhez képest nálunk sohasem voltak a fejedelem személyét megilletô uralkodói
jogok (Herr-scherrechte), aminôkkel a nyugati államokban találkozunk és amelyekkel szemben állottak a jogozott
rendi testületeket, mint külön jogalanyt megilletô rendi jogok (Ständerechte).
A közhatalmi jogok birtoklásának ez a magánjogi fogalmak szerint konstituált dualismusa és ez alapon az egész
állami életnek mechanikus széttagolása mindenkor ismeretlen volt a magyar nemzet állami életében. Minthogy pedig
a magyar királynak sohasem voltak személyes természetû, magánjogi formák szerint konstituált uralkodói jogai,
hanem csak a nemzetben gyökeredzô és a szentkoronától átszármazott valóságos közhatalmi természetû felségjogai:
ezek a jogok sohasem olvadhattak össze, sohasem voltak egyesíthetôk az osztrák örökös tartományok urát, majd
késôbb az osztrák császárt megilletô személyes természetû fejedelmi jogokkal.
A monarchia sohasem volt közjogi egység, nem volt a magyar és az osztrák birodalom felett álló állami szervezet. A
monarchiának, mint olyannak, nem volt saját külön állami hatalma, souverainitása, nem volt külön koronája, nem
volt külön törvényhozása, valamint nem volt soha egy ilyen közös állami hatalomnak alapját képezô
állampolgársága. A nemzetközi vonatkozásokban az ú.n. »osztrák-magyar monarchia« csak hatalmi egység, hatalmi
szervezet volt, melynek alapját két teljesen önálló és egymástól egészen független alkotmányfejlôdéssel biró állam
szövetkezése képezte oly célból, hogy egyfelôl az uralkodó személyének egysége, másfelôl a közös és együttes
védelem állandóan biztosítva legyen.
A magyar közjog nem ismeri a dynastiának, mint organizált jogalanynak fogalmát és így nem ismerheti annak

patrimoniális jellegû uralmát sem. A magyar király a fôhatalmat nem valamely dynastiától, nem az ô dynastiájának
akaratából, hanem a szent koronától birja – a törvény, a nemzeti akarat átruházása alapján.” 418 – 5-29.
*Timon Ákos hivatalos alkotmányjogászi és népszerûsítô szerepe hatott közre *Szekfû Gyula és *Molnár Kálmán
vele kapcsolatos fenntartásai kialakulásában hangoztatva, hogy személye nem hozható közös nevezôre a történetírás
vagy közjog mûvelôinek akkori körével. Az ôt ért bírálatot igyekeztek mûve fogyatékosságaival magyarázni,
elismerve bizonyos értékeit, ugyanakkor a “szent koronán nyugvó államfelfogás kritikátlan képviselôje”-ként
említve.318 – 27.
A huszadik századi Szent Korona állameszmét *Timon Ákos és a vele ellentétes nézeteket valló *Eckhart Ferenc
munkásságából ismerhetjük meg legjobban.
Vita a magyar közjog eredetiségérôl*
*Eckhart Ferenc, az elismert történész, 1929-ben kinevezést kapott a budapesti egyetem magyar alkotmány- és
jogtörténeti tanszékére, mint tanszékvezetô egyetemi tanár. Eckhart nem közjogász, nem is jogász ott, ahol a magyar
közjog nagysága, *Timon Ákos mûködött 1925-ig.
1931-ben “Jog és alkotmánytörténet” címmel tanulmányt ír “A magyar történetírás új útjai”, *Hóman Bálint
szerkesztette, címû kötetben. Ezzel indul egy viharos vita, melyet a kiváló történész, *Mályusz Elemér ismertet a
Századok 1931-es évfolyamában. A tanulmánykötet bemutatja az elsô világháború után Németországból elterjedô
szellemtörténeti módszert, azt, hogy a szellemtörténet milyen eredményekkel járt a magyar tudományban.
Eckhart vihart kavaró tanulmányáról így ír *Bertényi:
“Eckhart megállapította, hogy a századfordulón a magyar jogtörténet fejlôdésében törés következett be, a
tudományos igényû forrásfeltáráson és elemzésen alapuló korábbi törekvéseket népszerûség-hajhászó hazafias
jelszavak, frázisok váltották fel. Név szerint is elmarasztalta a nagy tekintélyû *Timon Ákost, aki nem tudományos
kritikával, nem a forrásokra támaszkodva, hanem “a jogtörténeti iskola keblén feszítô sovinizmus” által vezéreltetve
olyan ôsi, egyenletes és magasrendû fejlôdést tulajdonított a magyar nemzeti jogalkotásnak, amilyennek az európai
kontinens egyetlen más állama sem dicsekedhet. Hiányolta Timonnál és követôinél a külföldi jogfejlôdés
összehasonlító vizsgálatát is, s ennek kapcsán felhívta a figyelmet a lengyel, a cseh, a magyar gazdasági és társadalmi
fejlôdés hasonló voltára, a lengyel, a cseh és a magyar közjogi fejlôdés analógiáira. Majd egy olyan megállapítás
következik, amelyet inkább talán csak példának szánt az elôbbi tétel igazolására, de amely hatalmas politikai vihart
kavart. *Eckhart ugyanis kijelentette, hogy a cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király
személyétôl elvonatkoztatott fogalmáig, s a “corona regni” Magyarországon és Csehországban közel egy idôben
jelent meg mint az államhatalom szimbóluma, az állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése.”58 –
161-162.
A tanulmány kifejezi szerzôjének “históriai prakticizmusát”, a “jogi formalizmus” még legkevésbé nélkülözhetô
elemeivel is – szembefordulását, a közjogias történelemszemlélet teljes elutasítását, a magyar alkotmányfejlôdés
eredeti jellegének tagadását. Nézzük Eckhart fejtegetéseit:
“… Csak a dolgok lényegébe nem hatoló történeti tudatlanság és nemzeti önhittségbôl táplálkozó fantázia beszélhet
az angol és a magyar parlamentáris fejlôdés hasonlóságáról. A parlamentarizmus Angliában a gazdasági, társadalmi
és jogi adottságból sarjadzott ki, és egyedül csak ott sarjadzott ki, míg másutt mindenütt, így nálunk is, idegenbôl
átültetett nemes növény, mely a talaj szerint más-más módon virágzott ki.
…Fejlôdési hasonlóságok sokkal nagyobb mértékben találhatók meg hozzánk földrajzilag közelebb fekvô, velünk
szomszédos országokban. A magyar alkotmánytörténet analógiáját megtaláljuk a lengyel, de különösen a cseh
közjogi fejlôdésben. Ez elsô pillantásra nagyon meglepô, de ha az alkotmányfejlôdés tényezôit ismerjük, könnyen
megmagyarázható. A jogfejlôdés legfôbb tényezôi a gazdasági és társadalmi, ezen országokban megegyezôk voltak.
Ehhez járul, hogy a közjogi berendezkedés mindkét államban, épúgy mint nálunk, a frank-német jogfejlôdésrôl vette
mintáját, tehát a gondolati, a szellemi háttér is azonos volt.

Mindhárom országban az idegenbôl mintázott uralkodói hatalom a törzsi különállás erôszakos legyôzése után a 10–
11. Században létesült, és ez magyarázza meg a fejedelmi hatalom teljességét, mely Csehországban a
Németországhoz való hûbéri kapcsolat mellett is megvolt. Az uralkodó a nemzetségi kötelékek rovására növelte
mindenütt hatalmát, és a frank minta szerint gyakorolja a legfôbb törvényhozói, jobban mondva rendeletkiadási
jogot, s legfeljebb tanácsát hallgatja meg, melynek tagjai kíséretébôl, udvarának tisztviselôibôl és az egyházfôkbôl
állottak. Mindhárom országban az uralkodó az egyház legfôbb szervezôje és pártfogója. A fejedelem úgy a
cseheknél, mint a lengyeleknél a legfôbb bíró, a hadsereg vezetôje és az állam kormányzója, övé a hivatalszervezés
joga.
…A cseh rendi felfogás is eljutott a legfôbb állami hatalomnak a király személyétôl elvonatkoztatott fogalmára, és a
»corona regni« Magyarországon és a cseheknél is egyidôben jelenik meg mint az államhatalom szimbóluma, az
állam egész területének ezen szimbólum alatt való egyesülése. A »cseh korona tartományai« éppúgy az egész állam
területét akarja kifejezni, mint “a magyar szent korona tartományai”. A közjogi viszonyoknak ez az azonos fejlôdése
semmiesetre sem tulajdonítható véletlennek, hanem a már jelzett körülményeknek. A germán jogviszonyok hatása
alól az alacsonyabb mûveltségi fokon álló, környezô népek nem vonhatták ki magukat, s ezen hatások a megegyezô
gazdasági és társadalmi feltételek között olyan fejlôdést hoztak létre, melyet méltán kezdenek összefoglalóan közép-
eu-ró-pai jogfejlôdésnek nevezni. Ez azonban szintén nem teljesen különálló valami, hanem a középkori univerzális
keresztény mûveltség egyik hajtása.
…Meglepô biztossággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk ezer évére,
amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vettek át, a hírlapok
ezen küzdelmek visszhangja gyanánt ezerszer hangoztattak, úgyhogy az ma is mélyen gyökeredzik a köztudatban. Ha
ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, mint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában
közjogászaink teszik, vagyis azt, hogy a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének
maguk voltak a megalkotói, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a
jogtörténeti iskola keblét feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk. »A magyar alkotmány történeti alkotmány, több
mint ezeréves fokozatos fejlôdés eredménye, melynek gyökerei és alaptételei még az ôshazába nyúlnak vissza.
Hasonló magaskorú, egyenletes (!) alkotmányos fejlôdést, mely a nemzet szabad tagjainak a közügyek intézésében
való részvételét állandóan biztosította volna, a kontinens egyik állama sem mutat*hat fel.« »A magyar nemzet a szent
korona közjogi fogalmának kifejlesztése, személyesítése által az államiság és a valódi közhatalom fogalmához
valamennyi népnél korábban eljutott, s ezáltal elkerülte azt az alkotmányjogi fejlôdést, melyet a nyugati államok
államszervezeti fejlôdésében kezdetben hûbériségnek, késôbb pedig patrimoniális jellegû rendi monarchiának
neveznek«. Mindez az ô hitük szerint »a tudomány világánál forrásszerûleg« be van bizonyítva, idézi Timon
alkotmánytörténetét.
…Ha már a jogtörténeten el tudott terpeszkedni ez az apriorisztikus feltevésekbôl táplálkozó felfogás, hogy a magyar
jogfejlôdésben minden sajátszerûen magyar, amint sajátszerûen magyar a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, nem
csodálkozhatunk, hogy ez az elmélet korlátlanul úrrá lett közjogi irodalmunkon is. Természetes, hogy egy közjogi
rendszerbe legjobban beleillik a nemzet közjogi irányú alapfelfogása, közjogi szellem, mert felment minden további
történelmi rugók ismeretének szüksége alól. Pedig ha történeti alkotmányról beszélünk, és nem tiszta jogi foga-lom-
meg-határozások és jogelvek rendszerbe való fogl*alása alapján adjuk elô a közjogot, ha helyt adunk a történelmi
dinamikus elemeknek is, akkor a közjogászt is kötelezi a kritika mint minden történelmi tudomány éltetô eleme. Nem
lehet egységes jogi elgondolás alapján készült rendszert belehelyezni elmúlt idôkbe, hanem az elmúlt idôk közjogi
felfogását azokból magukból kell megérteni és jellemezni.
… specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl
évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté, a rendi kiváltságok legfontosabb biztosítójává. Így
sajátszerûen magyar a hiteles helyek intézménye, mely az egyházi jognak a hiteles pecsétrôl hirdetett elve alapján
fejlôdött ki, és amelynek köszönhetô, hogy a magyar jog már a 13. században egységes rendszert alkotott, és fel bírta
venni a küzdelmet minden idegen jogi hatással. Hogy mennyire erôs volt a magyar jog, az legjobban kitûnik abból a
körülménybôl, hogy a szentszéki törvényszékek a világiaknak eléjük tartozó ügyeiben a magyar jog szerint ítéltek, és
felsôbb hatóságuk ezekben éppen úgy a királyi udvar volt, mint a világi bíróságoknak. Nem egészen szokatlan
jelenség-e az egyházi bíráskodás terén, hogy bonyolultabb ügyeket, melyekben a hazai jogszokás nem volt eléggé
ismert, vagy ahol bizonyos szabályt kellett a hazai jogszokásnak megfelelôen felállítani, ahol tehát, mai szóval élve,

döntvényrôl volt szó, az egyházi bíróságok gyakran önként vagy királyi felszólításra a királyi udvarba terjesztettek
fel, hol megállapították, hogy a magyar jogfelfogás mit kíván az adott esetben?
…A magyar jogi fejlôdésben is határozottan igen nagy befolyása volt a hûbérjogi felfogásnak, sôt alkotmányunk
kifejlôdése a hûbérjogi felfogás hatása alatt és nem valami sajátszerû magyar közjogi irányú szellem irányítása
mellett ment végbe, bizonyítékául annak, hogy a középkori univerzális mûveltség hatása alól ebben a tekintetben sem
vontuk ki magunkat.
…Az Aranybulla a nyugati, magasabb fokon álló hûbérjogi felfogás érvényesülését, az ezen érvényesülés érdekében
folytatott küzdelem eredményét tárja elénk. A király magát az egész ország hûbérurának tekinti, alattvalói is ennek
tartják, ebbôl a királyra nézve ugyanazon kötelezettségek járulnak, mint a hûbérúrra, az alattvalóknak vele szemben
ugyanazon kötelességei, de jogai is vannak, mint a hûbéreseknek a hûbérúrral szemben. Ez elsô pillantásra paradox
állításnak látszik, de csak olyan mentalitás mellett, minôt az uralkodó jogtörténeti iskola gondolkozásunkban szinte
meggyökeresített, amely szerint a hûbériség éles ellentétben áll a nemzeti fejlôdéssel, megakadályozza a nemzeti
alkotmány létrejöttét. Ez pedig téves állítás. Minden rendi alkotmány a hûbéri jogfelfogásból indult ki, melynek
alapja a szerzôdéses viszony hûbérúr és hûbéres között, melybôl mindkettôre egyformán származnak jogok és
kötelezettségek.”131 – 240-253.
Ezekkel az idézetekkel Eckhart felfogásának fény- és árnyoldalait arányosan igyekeztünk bemutatni, amint a
méltányosság megköveteli annak rögzítését is, hogy a Szent Korona tanáról alkotott nézeteit nem szabad megítélni az
1941-ben megjelent, adatokban igen gazdag könyve, “A Szentkorona-eszme története” és 1946-ban kinyomtatott
tankönyve (Magyar alkotmány- és jogtörténet) nélkül. E késôbbi mûveiben tompította nézeteit, sôt tartózkodott az
ítélkezô hangvétel túlságba vitelétôl.
Nemcsak a méltányosság, de a tények iránt kötelezô tárgyilagosság és Eckhartnak a késôbbi alkotmánytörténeti
irodalomra tett meghatározó hatása is megköveteli, hogy 1946-os tankönyvébôl szószerint idézzük “A szentkorona-
eszme” címmel írottakat.
“A korona, a királyi hatalom jelképe, a XIII. században kezd Angliában és Franciaországban, mint a királyi
hatalomhoz tartozó, attól el nem idegeníthetô birtokok tulajdonosa szerepelni. Az egyház, amely egyfelôl a hívek
szabadságjogait védelmébe vette a zsarnok királlyal szemben, másfelôl a királyi hatalmat anyagi alapjainak a
megôrzésével akarta fenntartani. Az erre szükséges ingatlanok alkották a korona jogát (ius coronae). A XIII. és a
XIV. században, mint láttuk, mind az angol, mind a magyar, majd késôbb a francia királlyal is koronázásakor esküt
tétetett le a pápa, hogy koronája jogait megtartja és az elveszetteket visszaszerzi. Hogy mely birtokok tartoznak ide,
az a XVI. századig nem volt megállapítva. (1514:1. tc.) Ez a király megítélésétôl függött, aki »a királyi korona
sérelmére« eladományozott jószágokat idônként visszavette, hogy »a korona szabadságát« helyreállítsa, miként az az
egyház támogatásával a XIII. században ismételten megtörtént.
A király személye és méltósága, melyet a koronázással nyert el s amelynek jelvénye a korona, szorosan
összefonódnak és azért a királyi oklevelekben gyakran van szó a korona tiszteletérôl, dicsôségérôl, hasznáról.
Mindaz, ami a király személyét és méltóságát emeli, növeli a koronát is tekintélyben, vagyonban, ami pedig a
királynak erkölcsi vagy anyagi kárt okoz, a korona sérelmeként szerepel. A hûség, amellyel az alattvalók a királynak
tartoznak, a koronára is átszármazott. Aki a király ellen fellázad, hûtlenséget követ el a koronával szemben. A
hûséget az alattvaló elsôsorban katonai erények gyakorlásával mutatja ki s ha ez a hûség áldozatkészségrôl tesz
tanuságot, »a szentkorona híve« megérdemli, hogy a király ôt adományban részesítse. Az ilyen, mint a király
mondja: »nekünk és a mi királyi koronánknak« (nobis et coronae nostrae regiae) tett szolgálatot.
A XIV. század óta a korona nemzetközi szerzôdésekben is, mint az állam jelképe szerepel, elôször 1381-ben a turini
békében, amelyben a velencei köztársaság évi adófizetésére kötelezi magát a királynak és »a királyságot képviselô
koronának«. Az Anjou-korban még a király és a korona együtt képviselik az államot, pótolják a hiányzó
államfogalmat. Mikor 1401-en Zsigmondot az ország bárói fogságra vetik és ôk gyakorolják a koronából eredô
királyi jogokat, a korona egyedül marad az államhatalom alanya, az országnagyok a korona felhatalmazásából
(auctoritate juris-dic-tio-nis sacrae coronae) intézkednek, az inerregnum idejére megvésetik a szent korona pecsétjét
ezzel a körírással: “Magyarország szent koronájának pecsétje” (sigillum sacrae coronae regni Hungariae), a pecsétet
ôrzô kancellár pedig a szentkorona kancellárjának címét vette fel.

*Zsigmond uralkodása alatt a király személye egyre inkább háttérbe szorul az ország koronája (corona regni
Hungariae) mögött, mikor az államhatalomról van szó. Ez a szemlélet, a korona, mint az államhatalom alanya,
jelképe az ország lakosságának szélesebb rétegeiben is elterjedt, nem maradt meg a királyi kancellária gyakorlatán
belül. Erre alkalmat adott elsôsorban az az eljárás, amely szerint a perdöntô eskütételt megelôzô tanu-ki-hall-
gatásoknál minden rendû és rangú tanút »Istenben való hitükre és a király, meg az ô szent koronája, (avagy
Magyarország szentkoronája) iránti hûségükre« eskették meg, kötelezték igazmondásra. Ez az eskü gyakran nagyobb
tömegek jelenlétében hangzott el, így a nádori közgyûléseken. A hûség, amely az ország lakosait eddig a király
személyéhez és általa a koronához fûzte, a XV. század óta az ország koronájához és azon keresztül a mindenkori
királyhoz, a korona viselôjéhez kapcsolta. A személyes hûség, amely sokban emlékeztetett a hûbéri hûségre,
magasabb fogalomnak, az állampolgári hûségnek adott helyet. Az országot lakói nem a király, hanem a törvényben is
a szentkorona országának tekintik: (1439: 16. tc.) »Magyarország szentkoronájának alattvalói.« Bármely országrész
vagy kisebb terület leszakítása annyit jelent, mint a szentkoronától való elidegenítés. Ha viszont visszaszerez a király
valamit, ami az ország területébôl elveszett, az újból »a szent korona tulajdonába« kerül vissza.
A korona nemcsak területileg jelentette az államot a XV. században. Ha nincs király, a korona védi meg az alattvalók
jogait, a korona az államérdek alanya. A király jövedelmei a koronáéivá válnak, a királyi kincstár a szentkorona
kincstárává. A magtalanok és a hûtlenek birtokai a szentkoronára szállnak vissza. Így lesz a korona öröklési joga a
birtokokban a királyi adomány forrásává a XV. század második felében.
A szentkorona nemcsak a szûkebb értelemben vett magyar királyság, hanem a magyar király hatalma alatt álló, egész
terület egyesítôje is. Miként Angliában már a XIII. században a koronában látták a birodalom területi felségjogának
jelképét, úgy Magyarország melléktartományai is a szentkoronának vannak alávetve a XV. században “a szentkorona
orsz*ágai”, ami a magyar királyság “szuverénitását” fejezi ki idegen területek felett. Ezzel a felfogással találkozunk a
dalmát köztársaságok, fôleg Ragusa, de Velence írásaiban is.
A koronában, mint az államhatalom birtokosában, részeseknek a külföldön, különösen Velencében a királyon kívül a
nagyurakat, az ország báróit is tekintették, akik a királyt választották, tanácsában jelen voltak, az ország fontosabb
ügyeiben résztvettek.
Tágabb körû volt már ebben az idôben a cseh korona, amelyet a király személyétôl teljesen elválasztva, a rendek
képviseltek. A »corona regni Bohemiae« a cseh államterület feletti szuverénitás alanya, amely egyesíti magában az
egyes területek feletti uralmat. Ha új területek csatlakoznak a cseh királysághoz és elismerik ennek felsôbbségét, a
hûségeskü a koronának jár ki. A korona (koruna æeská) a cseh birodalmi terület védôje, az államterület
integritásának képviselôje. Nemzetközi szerzôdésekben, mint szerzôdô fél szerepel, akárcsak a magyar korona.
Vannak olyan szerzôdések a XIV. századból, melyeket a magyar király, illetôleg a magyar korona kötött a cseh
koronával. Míg a XIV. században a korona inkább a királyi méltóságot jelentette, a XV. században már kizárólag a
rendek képviselték. Ez a változás azzal függ össze, hogy a huszitizmus idejében a rendi országgyûlés keríti
hatalmába az állam vezetését. A rendek a korona nevében lépnek fel, kötnek szerzôdést az újonnan választott
királlyal és kötelezik ôt arra, hogy tartsa meg »a korona tagjainak« jogait.
Mind a magyar, mind a cseh koronaeszme kifejlôdésében a király és a rendek felett álló államszemélyiséget kell
látnunk. Mindkét koronaeszmében megvan a koronához tartozó területi és pénzügyi jogok elidegeníthetetlensége.
Míg azonban az eszme Csehországban nem fûzôdött valamely reális koronához, Magyarországon a hagyományos
szentkoronához van kapcsolva. Sajátossága még a magyar koronaeszmének a csehvel szemben a hûség gyakori
hangoztatása, ami közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesített a szentkorona és az alattvalók
között.
Az egyházi eredetû koronaeszmén kívül a középkorban még egy általánosan elterjedt, ugyancsak az egyházi
gondolatkörbôl származó államelmélettel találkozunk: az államnak emberi szervezetként való elgondolásával.
Eredetét az egyháznak korporatív szemléletébôl veszi: az egyház *Krisztus misztikus teste (corpus mysticum
Christi). Ez a felfogás *Szent Pál tanításán alapszik. Ô tekinti a hívôk közösségét *Krisztus egységes testének és
*Krisztust a test fejének. Az organikus szemléletet a középkor gondolkozása az egyházi közösségrôl az államra is
átvitte. Minden ország, minden királyság a publicisták szerint test, amelynek tagjai vannak. Angliában már a XIII.
század végén feltûnik az a gondolat, hogy az ország test, területének részei pedig tagjai a testnek. A XV. század
folyamán pedig egyre sûrûbben találkozunk az állam antropomorfikus szemléletével, amelyben keresztény és
klasszikus gondolatok fonódnak össze. A német választófejedelmek a XIV. században testnek tekintették a

birodalmat és a birodalom koronáját, tagoknak az egyes országokat. Az egyházi eredetû koronaeszme és az

államtestgondolat egyesülése itt már megtörtént és a cseh birodalom kiépülése idejében *IV. Károly alatt ugyanezt a
szemléletet ott is alkalmazták.
Az organikus államszemlélet egyházi közvetítéssel Magyarországon is gyökeret vert. A királyi tanács már a XV.
században testnek tartja magát. A század közepén intézményessé vált országgyûléseken megjelent rendek is
használják a törvények bevezetésében azt a képet, hogy ôk az ország testét alkotják, az egész testnek, vagyis az
ország összes tagjainak képviseletében jelennek meg. Minden nemest az ország tagjának tekintettek, amint ezt
*Hunyadi János nemesítô oklevelei bizonyítják, amelyekkel a megnemesítetteket az ország tagjai sorába emelte. Az
országtest tagjai azok a városok is, amelyeknek jogában állott az országgyûlésen megjelenni. De nemcsak a szûkebb
értelemben vett országot tekintették testnek, hanem az egész birodalmat, a magyar szentkorona alá vetett összes
területeket is.
A koronaeszme és az organikus államszemlélet eredetileg egymástól különálló és hosszú idôn át külön fejlôdô
gondolat volt, mindkettô az egyházi eredetû európai mûveltség alkotó része. A XIV–XV. századtól kezdve már
voltak a két gondolatnak érintkezô pontjai, melyek lehetôvé tették tartalmi összevegyülésüket. A legfôbb állami
hatalomban, amely azelôtt kizárólag a királyé volt s amelyet a korona jelképezett, ekkor már mások is részt vettek,
sôt a királlyal egyenlô rangúakká és jelentôségûekké váltak. Azok, akik régtôl fogva a »regnumnak« a tagjai. A
korona másfelôl az ország területét, a birodalom területi összetartozását is jelentette, miként a regnum is minden
idôben. Könnyen érthetô tehát, hogy itt is, ott is felbukkan a koronagondolat és az organikus szemlélet
összeolvasztása, nem állambölcselôknél vagy jogtudósoknál, hanem a gyakorlati életben: a királyi kancelláriában.
Beszélnek a XV. században »az egész cseh korona közösségérôl«, ami mutatja, hogy a korona a cseh rendek
gondolkozásában korporatív fogalommá fejlôdött. Angliában is szó volt a már e század elején a korona tagjairól.
Magyarországon a koronagondolat és az államtest képének összekapcsolása *Werbôczy István, a magyar szokásjog
összegyûjtôjének mûve volt. Tripartitumának alapelve az »una et eadem libertas«. Az ország jogainak tárgyalása
azzal kezdôdik, hogy minden fôpap, báró és nemes ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezi, a fôúrnak nincsen
nagyobb szabadsága a köznemesnél. Ezt a tételt Werbôczy a nemesség eredetérôl szóló történeti elbeszéléssel
támasztja alá, amely szerint minden nemesség egyformán jött létre. Miután a magyarok, a közösség, minden
külömbség nélkül királyt választottak, mondja Werbôczy, a nemesítés és a birtokadományozás jogát a közösség a
maga akaratából “az ország szentkoronájának joghatóságára” és következésképpen a koronázással a királyra ruházta.
»Ettôl fogva már az egész nemesség eredete bizonyos viszonos átruházásnál és kölcsönös kapcsolatnál fogva annyira
összefügg, hogy el nem szakítható és egyik a másik nélkül nem történhetik«, mert a fejedelmet a nemesek választják,
a nemeseket pedig a fejedelem teszi azokká. »Az ilyen nemeseket az említett részesedés- és összeköttetésnél fogva a
szent korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának alávetve
nincsenek.« Az egész nemesség tehát a királytól van, viszont a királyi hatalom az egész nemességtôl. Minden nemes
egyformán a szentkorona tagja és csak az ô akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. Erre a tételre nem
mint közjogi tanra, hanem a nemesi egyenlôség, a nemesi »demokrácia« bizonyítása végett volt Werbôczynek
szüksége.
Azt, hogy a király jogait a rendek beleegyezésével végbemenô koronázással nyeri el, s így azt a rendek reá
átruházzák, már 1440-ben megállapították. Az az állítás azonban, hogy minden nemes a szentkorona tagja a
Tripartitum elôtt sehol sem fordul elô, de természetes lehetett Werbôczynek, hiszen már a XV. század közepén
elismert tény, hogy minden nemes tagja az országnak. Werbôczy korában pedig a köznemesek is megszerzik és
törvényben biztosítják maguknak a királyi tanácsban való részvétel jogát s így birtokába jutnak annak a kiváltságnak
is, amely eddig az elôkelôt a köznemestôl elválasztotta.”130 – 114-120.
Nincsen olyan nagy különbség akár *Timon Ákos és *Eckhart Ferenc szövegei között, hogy ne lehetne jó képet
alkotni a Szent Korona tanáról. Aki tehát csak Eckhart 1946-os tankönyvét olvassa el, azt nem éri meglepetésszerûen
Timon vagy *Hajnik fejtegetése, eltekintve a pátosztól, illetve annak hiányától. Az eltérés a szerzôk világnézetében,
a magyar történelemhez és közjoghoz való kapcsolatuk, viszonyuk eltérô voltában, értékeik és érték-sorrendjeik
különbözôségében keresendô és található. Hajnik és Timon jogászok voltak, a magyar közjog elkötelezett hívei és
mûvelôi. Ôk a közjogot szerették és találták meg a történelemben, míg Eckhart a történész az empirikusan
megragadható, oklevelekben élô történelmet kereste a közjogban. Ahol nem talált történelmet, ott tagadta a közjog

létezését.
Nézzük meg az 1931-es esztendô néhány okiratát, parlamenti jegyzôkönyvet és értekezést. A kor levegôjét érezve
felfedezhetjük a sokat dicsért és esetenként – mint történetünkben is – semmibevett közjogi gondolkodás sajátos
voltát. Az országgyûlés képviselôházának 494. ülésén, 1931. április 29-én *Kálnoki Bedô Sándor országgyûlési
képviselô felszólalásában többek között ezt mondta:
“Mint jogász meg kell állapítanom, hogy a jogi oktatással szemben bizonyos történeti tendenciák érvényesülnek.
Megengedem, hogy a közélet túlságosan el van jogászosodva és némelykor azokat a pozíciókat is, ahol nem jogászi
képesítésre van szükség, jogászokkal töltik be. Helyesnek tartom tehát azt, hogy a túleljogászosodás a magyar
közéletben a szükséges mértékig visszaszoríttassék; ez azonban nem érinti a jogi oktatás kérdését. A jogi oktatást
meg kell hagyni a mai jogi oktatás színvonalán s illetve visszafejleszteni nem szabad. Már ezelôtt két évvel egyik
költségvetési beszédem keretében rámutattam egy feltûnô jelenségre, arra, hogy Budapesten a jogtörténeti tanszékre
kineveztek egy nemjogászt és már akkor is aggodalmamat fejeztem ki aziránt, hogy egy nemjogász ember a
jogászifjúságnak kellôkép tudja-e elôadni az alkotmány és jogtörténetet és kellôkép tudja-e erre a jogászokat tanítani.
Aggodalmam, sajnos, bevált, mert olyan vita vetôdött fel a napokban a magyar közéletben a jogtörténet és általában a
történetírás körül, amely nem kívánatos.
Igen t. Ház! Annak dokumentálására, hogy ifjúságunknak bizonyos új irányban való tanítása, egész alkotmányos
jogtörténetünknek bizonyos új irányban való átdolgozása mennyire nem kívánatos, különösen nem a külföld felé való
vonatkozásban, errenézve csak a következôket kívánom az illetô egyetemi tanár úr állásfoglalásából felolvasni
(olvassa): »Meglepô biztonsággal és csalhatatlanul hivatkoznak jogtörténészeink és közjogászaink alkotmányunk
ezer évére, amely jelszót a század elején lefolyt közjogi küzdelmek parlamenti harcosai hihetetlenül gyorsan vették
át. Ha ezeréves alkotmány alatt a folyamatos közjogi fejlôdést értjük, amint ezt a jogtörténeti iskola s nyomában
közjogászaink teszik, úgy ezt a felfogást nem a tudományos kritikát kiálló források adatainak, hanem a jogtörténeti
iskola keblén feszítô sovinizmusnak a lapjára írhatjuk.«
Az Aranybulláról például ilyen megállapítást olvasunk: »Az Aranybulla a nyugati magasabb fokon álló hûbérjogi
felfogás érvényesítését, az ezen érvényesülés érdekében folytatott küzdelem eredményét tárja elénk« stb.
Az pedig egyszerûen kétségbeejtô, amit a magyar szent koronáról tanítanak. Tudományos dologról lévén szó, én itt
ezt csak demonstrálni akartam. Nem kívánok itt az illetô professzorral tudományosan perbe bocsátkozni, semmi
közöm az ô tudományos meggyôzôdéséhez, ez egészen az ô dolga. (*Pakots József: Betörnek a történelem
szentélyébe ezek a barbárok!) Nem ebbôl a szempontból teszem a kérdést szóvá, hanem abból, hogy itt megindult
egy tudományos folyamat, amely lehet a legkiválóbb erôk tendenciája s lehet a legnagyobb jóhiszemûséggel eltelve,
de ennek dacára mindenesetre rombolást végez. (Úgy van! Úgy van! Jobb felôl.) Rombolást végez két irányban:
elôször az ifjúság lelkében, másodszor pedig a külföldön a mi megbecsülésünk értékelésében. Szomorúan kell
megállapítanom, hogy ezekre a tanításokra már hivatkoznak a külföldön s velünk szemben citálják saját
professzorunk tanítását.
Tovább megyek. Saját fülem hallatára nyilatkozott meg egy nagyon elôkelô francia ember, aki – miután véletlenül az
illetô professzor úrnak germán neve van – azt mondotta: Persze, a magyar alkotmány fejlôdése is germán kézbe van
letéve.
Nagyon jól tudom, – ismétlem – hogy a tudományba beleszólni nem szabad, de a tudomány is bizonyos megérzéssel
kell, hogy legyen, és bizonyos történelmi hagyományokat és relikviákat respektív kézzel kell hogy kezeljen. A mai
kor úgyis elég sivár és ha a mai kornak van valami feladata, az a visszaemlékezés és a multakból való
táplálkozás elsôsorban. (Úgy van! Úgy van!) Ne igyekezzünk minden átértékelni, úgyis elvégzi azt az idô, –
sajnos – de sajátmagunk ne segítsünk ebben.
Arra kérem az igazságügyminiszter urat, hogyha csakugyan komolyan szóbakerül a jogi oktatás reformja, akkor
méltóztassék különös figyelmet fordítani arra, hogy a jogászképzés milyen irányba és milyen kezekbe kerül.”
Erre így válaszolt *Zsitvay Tibor igazságügyminiszter:
“A felszólalások során hallottam *Kálnoki Bedô Sándor t. barátomnak egy igen érdekes megjegyzését, aki a
jogászképzéssel kapcsolatban egy vitát hozott ide, amely a jogtörténeti tanszék ezidôszerinti budapesti professzora és

általában a magyar jogászi világ közt folyik. Senki nálam jobban nem tiszteli és nem becsüli az egyetemi
tanszabadságot. (Halljuk! Halljuk!) Az a meggyôzôdésem azonban, hogy ez a tanszabadság az igazság és nem
tévedések hirdetésére való. (Úgy van! a jobboldalon.) Nem arrogálom magamnak a jogot, hogy egy tudományos
vitában ítéletet mondjak, ezt a tudományos fórumok fogják megtenni, kétségtelen azonban, hogy nem nézhetem
nyugodtan és elismeréssel azt a mûködést, amely olyan szellemet visz a magyar jogtörténet tanításába, amely a
magyar jogászi lelkülettôl és az általános magyar jogászi gondolkodástól idegen.
(Si-mon András: A jogtörténészekével szemben is idegen! Timonnal szemben is idegen!)
Meg kell vallanom, fájdalmasan érintett az a lekicsinylô hang, amellyel a magyar jogtörténet egyik kiváló elhúnyt
egyéniségének munkásságát lebecsülték. *Timon Ákos egyénisége nem kezelhetô úgy, mintha soviniszta lett volna,
aki csak túlzásokkal foglalkozott és az ô lelkes magyar érzése, amelyet tankönyvében kifejezésre juttatott, nem
kezelhetô úgy, mintha az a tudományos színvonalról való leszállását jelentené. (Úgy van! A jobboldalon) Emlékszem
arra, amikor Timonnak ez a könyve megjelent és tudom, hogy amikor Timonnak ez a könyve a magyar ifjúságnak, az
egyetemen levô ifjúságnak, az elsô éveseknek kezébe került, milyen óriás hatással volt és azt tartom, hogy a magyar
jogtörténetben az olyan kifejezések, amelyek a magyar jogtörténet jelentôségét lelkesen is aláfestik, méltó helyen
vannak, mert ha valaki: a magyar jogász büszkén gondolhat a magyar jogfejlôdésre és a magyar jogászi múltra, a
magyar jogtörténet tanulságaira. (Úgy van! a jobboldalon.) Ha tehát a t. professzor úr szakítani kíván azzal az
iskolával, amely eddig közmegelégedésre mûködött és ezt azzal kezdi, hogy egy tiszteletreméltó régi professzor
mûködését lekicsinyli, akkor én a magam részérôl azt mondom, hogy nemcsak Timon professzor, aki szavaiban talán
igazán sok lelket is öntött és könyvében igen sok és szép virágos koszorút font a magyar jogalkotó géniuszra, hanem
sokkal szárazabb magyar jogászok is olyan álláspontot vallanak, amely merôben ellentétes a professzor úr újító
törekvéseivel. (Úgy van! Úgy van jobbfelôl. – *Simon András: Visszafelé nem lehet történetet csinálni!)
*Grosschmid Bénirôl senki sem mondhatja, hogy költôi fantáziával dolgozik, de egyike a legnagyobb magyar jogászi
elméknek. Grosschmid Béninek olvastam egyszer egy értekezését »Gladstone és az ingatlan zálog« címmel s ebben a
nagyszerû mûvében utal ô arra, hogy az ôsi magyar jog, amely *Werbôczyben testesült meg, milyen sok
hasonlatosságot mutat, nemcsak az akkori, hanem a ma is hatályos angol joghoz. S amikor ô ezt a kérdést odavetette
a közvélemény elé és a tudomány asztalára, akkor érezte azt a kötelességet, hogy ezt a kijelentést ne csak odadobja,
hanem széjjelboncolgatva alapos bizonyítás tárgyává is tegye. Így jelent meg az 1928-ik évben az a nagyszerû
kétkötetes tanulmánya, amelyet minden magyar jogásznak ismernie kellene és amelyet talán ismer a jogtörténet
professzora is. Mondom, talán, mert következtetéseibôl az ellenkezôre is lehetne következtetnem.
Ez a könyv »Werbôczy és az angol jog« címmel jelent meg. Ennek a munkának I. fejezete a következô címet viseli:
»Több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk.« Azt érti ez alatt, hogy a mai angol jogban több van Werbôczybôl,
mint amennyi van az ôsi magyar jogból a mai hatályos jogunkban. Azt mondja (olvassa): »hogy az 1848 elôtti hazai
birtokjogai mai angol jog mezején élô valóság alakjában jelennek meg szemeink elôtt, mintegy halottaikból
feltámadva és a modern lét keretibe sajátosképpen beilleszkedve.«
Azt mondja továbbá (olvassa): »A mai angol jogban, annak intézményei, fôképpen pedig jogmûveltségi jellemében
több van Werbôczybôl, mintsem mibennünk. – Amidôn az angol szöveget forgatom, mintha csak Werbôczyt
hallanám.« Ezeket az általánosságban tartott kijelentésett két köteten át bizonyítja.
Azután így folytatja (olvassa): »Az angol honon kívül egyedül mi magyarok valánk képesek a monarchikus szabad
alkotmányt az arra legkedvezôtle*nebb illetô évszázadokon keresztül is megôrizni. A magyar alkotmány a
szent korona elmélete által talán még az angolt is elhomályosító grandiozitású szellemi és
nemzeti alkotás.«
Ezt nem *Timon Ákos mondotta, akit talán túlfûtött a saját tárgya iránti lelkesedés; ezt egy olyan magyar jogászi
elme mondotta, aki a magyar magánjogban, a legnehezebb jogászi problémákban elmerülô száraz, de világos
koponya.” 238 – 189-190-205
*Gróf Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter pedig a tanszabadságra hivatkozva elhárította a miniszteri beavatkozás
igényét. Ô ugyanis jól tudta, amit talán Eckhart nem érzett, hogy politikai, pontosabban nemzetpolitikai kérdésrôl
van szó, ami nem miniszteri utasítások ügye.
Mit szóltak a tudomány képviselôi? A hozzászólások a kor közjogászaitól (*Molnár Kálmán, *Egyed István és
mások) történészekig (*Szekfû Gyula, *Hóman Bálint, *Mályusz Elemér…) szélesebb kört öleltek fel.

Eckhart nem maradt magára, hiszen olyan elismert tudós állt mellé – nem egyedül –, mint Mályusz Elemér, a
középkori történelem jó ismerôje.
Itt nem lehet célunk a vita nem kis teret igénylô vázlatos ismertetése sem. Nézzünk azért egy-két szemelvényt
Molnár Kálmán, akkor pécsi egyetemi tanár, közismert közjogász és alkotmánytörténész 1931-ben megjelent
munkájából, amely címében is súlyos mondanivalót hordoz (Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar
alkotmányfejlôdés jellegzetes közjogi iránya?). Lássunk ebbôl néhány reflexiót Eckhart dolgozatára:
“…az alig félremagyarázható szavak dacára se értjük, hogy mi kifogása van *Eckhart Ferencnek az ellen, hogy
jogtörténészeink és közjogászaink “alkotmányunk ezer évére” hivatkoznak. Azt talán csak nem tételezi fel *Eckhart
Ferenc alkotmánytörténészeinkrôl és közjogászainkról, de egyetlen épeszû magyarról sem, hogy az ezeréves
alkotmányunkra való hivatkozással azt akarnák jelezni, hogy alkotmányunk ma is ugyanaz, mint volt ezer év elôtt,
vagy akárcsak azt, hogy ezeréves alkotmányunk folyamatosan, megszakítások és zökkenések, stagnálások és
idônkinti visszaesések nélkül fejlôdött az ezer év elôtti alapokból. Annyira soviniszták (nem akarunk a szerzô által
használt ennél a kifejezésnél erôsebbet alkalmazni, még ha találóbb volna is az), talán csak még se vagyunk mi
magyarok, hogy olyan illuziókba ringassuk magunkat, mintha már “a honfoglaló magyarok oly fejlett alkotmányos
viszonyok között éltek volna, aminô még a XX. században is kevés nemzetnek adatott meg osztályrészül.”
Az ezer év.
Alkotmányunknak az éles gúny céltáblájává tett évezredére ilyen együgyû eszmekörben még talán soha senki sem
hivatkozott, de teljes joggal hivatkoztunk és hivatkozhatunk alkotmányunk ezerévére (az ezeréves
alkotmányfejlôdésre) abban az értelemben, hogy alkotmányunk egy évezreden át a vérszerzôdésben megnyilvánuló
alkotmányjogi alapgondolatból, hatalmas mérföldjelzôkön át (aranybulla, *III. Endre törvényei, ôsiségi törvény,
*Zsigmond törvényei, nádori törvények, *II. Ulászló törvényei, 1608., 1688., 1723., 1791., 1848., 1867. stb. stb. évi
törvényeken keresztül) nagyban egészben a jogfejlôdésnek rendes, bár gyakran göröngyös, néha meredek, néha lejtôs
útján, sôt itt-ott az országútról letérôk, s abba csak késôbb újra visszakanyarodó dülôútjain, – de mindig a nemzet
egész múltjával szakító és azt megtagadó forradalmi átalakulás nélkül torkollott bele ezerév múlva
alkotmányjogunk jelenébe.
És nehogy itt is a tudományos kritikát kiálló egykorú források biztos adatainak hiánya miatt a történeti tények
ismeretének fogyatékosságával vádoltassunk, meg kell említenünk, hogy ebbôl a szempontból egészen közömbös,
hogy a vérszerzôdés a szerzôdéskötésnek milyen formaságai mellett jött létre, sôt az is, hogy formaszerû
szerzôdéskötésként valóban létrejött-e, s sikerül-e történészeinknek e szerzôdés létrejöttét a tudományos kritikát
kiálló források adataival bizonyítani; nekünk elég az, hogy államiságunknak már csaknem bölcsôjénél *Anonymus
korában a vérszerzôdésben foglalt elvek úgy élnek a magyar köztudatban, mint alkotmányos életünknek kezdettôl
fogva érvényesülô alapjai.
Nemzeti önrendelkezés.
De *Eckhart Ferenc a jogtörténeti iskola kebelét feszítô sovinizmus lapjára írja jogtörténészeinknek és
közjogászainknak azt a tanítását is, hogy: “a nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi
berendezésének maguk voltak a megalkotói” s ezt a felfogást szerinte: “a tudományos kritikát kiálló források adatai”
egyáltalán nem igazolják.
*Eckhart Ferenc itt abba a hibába esik, aminek helytelenségére ô maga figyelmeztet, amikor találó szavakkal
formulázza azt az – elvben legalább is – közkeletû axiómát, hogy: “a történeti kritika legfontosabb kelléke, hogy az
egyes korokat a maguk gondolatkörében, a maguk szemüvegén át nézzük, és ne vigyünk a múltba fogalmakat,
amelyek teljesen idegenek tôle.” Már pedig *Eckhart Ferenc csak akkor vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy a
“nemzet tagjai maguk intézték ezer év óta sorsukat, közjogi berendezésének maguk voltak a megalkotói”, ha az
önsorsáról rendelkezô nemzetet csak olyan alkotmányjogi keretek között tudja elképzelni államéletünk elsô
századaiban is, amilyen kereteket csak jóval késôbbi századok gondolatköre és világnézlete teremthetett meg a
nemzeti önrendelkezés formája és biztosítéka gyanánt. Csak akkor vonhatja kétségbe alkotmányfejlôdésünk ezer
éves voltát, ha alkotmányjogunk késôbbi vagy éppen mai terebélyes fáját keresi az ezer év elôtti források világánál, s
nem elégszik meg azzal, ha megtalálja azt a magot, azokat a csírákat, amelyekbôl mai alkotmányjogunk hatalmas

lombozata kisarjadt és fejlôdésnek indult.

Mert ha minden kort a maga gondolatkörében nézünk, akkor igenis az Anonymus szerint már Etelközben létrejött
vérszerzôdésben megtaláljuk azt az Eckhart által ismételten megcsipdesett “közjogibb irányú jogérzetet”, amelyet a
magyarság még “az ôshazából hozott magával”.
Amikor ugyanis az államélet bölcsôkorát élô nemzet az állama megszületésének emlékét a vérszerzôdés
gondolatkörébe beállítva szemléli, s az állami élet fundamentumát az akkori kor felfogása szerint az érvényesülés
legtöbb biztosítékát nyújtó formában megállapított abban a szabályban látja, hogy akik a vezért szabad akaratukból
választották fejükké, azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, – továbbá, hogy: amit a (a
hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak,” – ebben igazán bajos nemlátni a csíráját
azoknak a politikai jogoknak, amelyek a mai alkotmányosság magvát képezik, s észre nem venni a honfoglalásnak és
az azt követô államszervezésnek azt a közjogi jellegû eszmekörét, amely oly élesen elüt a germán hódítóknak
személyes vállalkozásaitól, s kíséretüknek (Gefolge) a vezérhez való viszonyától.
A vérszerzôdésnek az abszolut fejedelmi hatalmat kizáró, s a közügyek intézésének az arra hivatottak
közremûködésével való gyakorlását parancsoló rendelkezései bizony ma is élô alkotmányjogi szabályok, amelyeket a
nemzet még “az ôshazából hozott magával”, s amelyre mint fundamentumra épültek fel ezeréves alkotmányának
felsôbb emeletei.
Az aranybulla
Körülbelül így állunk a késôbbi jogfejlôdés korszakos jelentôségû történelmi forrásaival szemben is, amelyek közül
csupán az aranybullát ragadjuk ki, hogy *Ekchart Ferenc idevágó megállapításaira néhány megjegyzést tehessünk.
Forradalmi megmozdulás eredménye-e az aranybulla?

Már *Eckhart Ferencnek az a másoknál is elôforduló megállapítása, hogy az aranybulla forradalmi megmozdulás
eredménye, nélkülözi a jogi szabatosságot, mert hiszen maga *Eckhart Ferenc is jelzi azt, ami az aranybulla
bevezetésében világos szavakkal olvasható, hogy az aranybulla nem új jogokat csikart ki a királytól, hanem a királyi
joggal valóvisszaélések megszüntetését célozta. Már pedig az aranybullának ezt az alapirányzatát nem szabad olyan
kifejezéssel elhomályosítani, amely kifejezés jogi fejtegetés kapcsán alkalmazva természetszerûleg csak jogi
értelemben azaz a jogi terminus-technikus jelentésében szerepelhet, – mint ilyen az alkotmányfejlôdés igazolt
egyenes vonalával szemben egészen helytelenül és a források adataival ellentétben az alkotmányfejlôdés
megszakítására mutatna.
Még az aranybullának a végrendelkezési jogról rendelkezô IV. cikkére, amelyet Eckhart nem alaptalanul az eddigi
öröklési rendet megváltoztató újításnak tart, még erre a IV. cikkre sem alkalmazható a forradalmi jelzô, mert egy
régi, bármily fontos és jelentôs szabály megváltoztatása nem forradalom, legalább is a szó jogi értelmében.
Ha az aranybullának a régi szabadságot visszaállító rendelkezései közé néhány újítás be is csúszott, ez az aranybulla
bevezetô szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség ezirányban sürgetô kéréssel ostromolta II. Endrének, sôt már
királyi elôdeinek füleit, s *II. Endre “az ô kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván”, teljesítette a kérést, amihez
még azt a sokatmondó két szót is hozzáfûzi: “uti tenemur”, vagyis kijelenti, hogy királyi kötelességének ismeri, hogy
népének következetesen megnyilvánuló óhajtását teljesítse. Szinte bámulatos, hogy már a XIII. század elején úgy jön
létre az aranybulla, mint a késôbbi törvények: a nép óhajtását teljesítô királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis
nem forradalmi úton, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerû útján. Aki az ilyen változtatást
forradalminak nevezi, az abból a lehetetlen alapgondolatból indul ki, hogy az alkotmány a jog rendes medrében nem
változhatik, s minden változás forradalom eredménye.
Volt-e az aranybullának aktuális jelentôsége?

De azt is mondja *Eckhart Ferenc, hogy az aranybulla IV. cikkének engedménye “éppen úgy nem lépett életbe, mint
az aranybulla egyéb engedményei”. Továbbá, hogy “az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben csekély aktuális
jelentôséggel birt. A király nem tartotta meg a benne foglalt engedményeket, bár néhány év múlva újabb okmányban
ismételte meg ôket. Az aranybullával nem kezdôdött új korszak az alkotmányfejlôdésben”.
Meddô dolog volna vitába bocsátkozni afelett: kezdôdik-e az aranybullával új korszak az alkotmányfejlôdésben. A
történelemnek korszakokra osztása a tudományos rendszerezés kérdése, s e tekintetben egyszerûen tudomásul kell

vennünk, ha másnak a mieinktôl eltérô véleménye van. Hogy azonban az aranybulla a magyar alkotmányfejlôdésben
csekély aktuális jelentôséggel bírt volna, ennek az állításnak már a szemébe kell néznünk.
Ha a jogi formalizmusnak ebbe a régi korba alig beleillô gondolatkörében vizsgálnánk a kérdést, akkor azt lehetne
mondanunk, hogy valóban kevés közvetlen hatása volt az 1222. évi dekrétumnak, hiszen már 9 év múlva, 1231-ben
eltörölte azt *II. Endrének egy újabb dekrétuma. Jus posterius derogat priori. Csakhogy ha ezt az újabb dekrétumot
megnézzük, azt látjuk, hogy ez csak formailag váltja fel, de lényegileg “megismétli” (amint Eckhart mondja) az
aranybullát, néhány olyan változtatással, ami az aranybullában nem érvényesülô egyházi befolyásnak nyitja meg az
útját. Az 1231-iki dekrétum ugyanis az esztergomi érsek által kimondható egyházi átok biztosítékát teszi az 1222-iki
dekrétumnak a fegyveres ellenállás jogát elismerô utolsó cikke helyébe.
De IV. Bélának 1267-iki és III. Endrének 1290-iki dekrétumai is az aranybulla újabb átírásai és megerôsítéseiként
jelentkeznek, *Nagy Lajos pedig a nemesség kérésére már nem is az aranybulla késôbbi átírásait, hanem annak elsô
szövegét erôsíti meg az 1351. évi ôsiségi törvényben.”
A tudományos kritikát kiálló források adataival nem igazolt ugyancsak merész állításnak tûnik fel tehát Eckhartnak
az a megállapítása, hogy “aktuális, közvetlen hatása az aranybullának az alkotmányfejlôdésben egyáltalában nem
volt és ebbôl a szempontból ép oly meg nem valósított törvény volt, mint a középkorban számos más törvényünk”.
Hiszen látjuk, hogy a nemzet már az aranybullát közvetlenül követô korban (és nemcsak késôbb!) állandóan az
aranybullában lefektetett szabályokban ismeri fel jogrendjének alapjait, amelyeknek újabb és újabb megerôsítéseit és
biztosításait királyaitól állandóan követeli és meg is kapja, sôt – amint mindjárt látni fogjuk, – az aranybulla
rendelkezései az állami életben gyakorlati alkalmazást is nyernek.
A jogászi szemlélet
*Eckhart Ferenc azt állítja, hogy a “jogi mûveltségû magyar ember történeti felfogása homlokegyenest ellenkezésbe
jutott a történeti mûveltségû magyar ember szemléletével.” Ámde, ha ez a megállapítás, nem ugyan általánosságban,
de szórványosan fedi is a tényeket, ennek nem okvetlenül a jogászok történelmi ismereteinek vagy történetszemléleti
módszereinek fogyatékossága az oka. Lehet ennek más oka is: a történeti adatoknak helytelen jogi megítélése, vagyis
a téves jogászi szemlélet egyik-másik történészünknél.
A jogászi szemlélet szempontjából a formalizmus szerepére és jelentôségére kell reámutatnunk.
Rendkívül érdekes jelenség, hogy a jogi formalizmus egyrészt a jogalkotásban, másrészt a jogszabályok
értelmezésében és alkalmazásában merôben ellentétes irányú fejlôdést mutat.
A jogalkotás fejlôdési vonala a formalizmus irányában halad. A szokásjog kötetlenebb formái egyre inkább háttérbe
szorulnak az írott jogalkotás kötöttebb formáinak térfoglalása következtében, mert 1. ezáltal válik a jog biztosabbá;
erre céloz Werbôczy is: “ami összevetésbôl ered, nem annyira bizonyos, mint a határozottan kifejezett”, 2. ezáltal tud
a jog az élet egyre gyorsabbodó ütemével lépést tartani; utal erre Werbôczy is: “a törvény úgy különbözik a
szokástól, mint a rögtönös a folyamatostól (tamquam mo-men-taneum et successivum), mert a hallgatólagos dolgok
lassubb lépésben haladnak, mint a nyiltan kifejezettek. A szokást a nép tulajdonképen be sem hozhatja rögtönösen,
hanem csak folyamatosan”. (HK. Elôb. 11. c. 2. §)
Viszont a már létrejött, kialakult jogszabályok értelmezésénél és alkalmazásánál a fejlôdés vonala éppen
ellenkezôleg, a merev formalizmus béklyóinak feloldása felé halad. Amíg a jogalkotás fokozódó formalizmusa
biztosabbá, – a jogértelmezés és jogalkalmazás csökkenô formalizmusa önlényegével összhangzóbbá, igazságosabbá
teszi a jogot.
Bizonyos igaz, hogy a jog a formák világa. A jog valóban mindig forma, de csak az alaposan képzett jogász látja meg
azt, hogy a jog nem csupán forma, hogy a jog külsô formáinak burkában az anyagba halhatatlan lelket lehelô lényeg
valósul meg, és kell, hogy megvalósuljon, mert különben a jog burkából elszállt lélek után hulla marad vissza, amely
fertôz és pusztít. A kezdô jogász csaknem mindig paragrafusjogász. Csak a formákat látja, amit persze jóval
könnyebb észrevenni és meglátni, mint az elvont lényeget. A kezdô jogász rendszerint csak a törvényszavakat, a
szavaknak Pro-krusz-tesz ágyába szorított jogfogalmakat és jogtételeket boncolgatja, – míg a valóban képzett jogász,
nem a formákon felül vagy azokon kívül, hanem a formákban megtalálja a jog lelkét, a jognak azt a transzcendentális
magvát, aminek felismerésére a jogvilág szélesebb területét átölelô, abban tájékozódni tudó, a jogi szemlélethez
hozzászokott jogászi szem szükséges. Jogi tanulmányaink elsô napjaiban tanuljuk, de csak sok tanulás után megy át
vérünkbe, a római jogásznak klasszikus figyelmeztetése: scire leges non est, verba earum tenere, sed vim ac

potestatem. (Celsus. Dig. XXVI.)

Az elmondottak nemcsak a mai jog felismerésére és alkalmazására vonatkoznak, hanem a jognak a történeti
szemléletére is, anélkül, hogy a mult jogát a mai jogfelfogás szemüvegén keresztül néznénk. Áll ez fôkép az
alkotmányjog fejlôdésének történeti szemléletére, ahol a jogszabályok a régi korban kevésbbé voltak szavakkal
fixirozva, mint a magánjog területén, – ahol (t.i. az alkotmányfejlôdésben) az élet hétköznapjain a jog nem csapódott
le olyan éles formákban, mint a magánéletviszonyokat naponkint rendezô és megrögzítô tényekben, oklevelekben, “a
tudományos kritikát kiálló források adataiban”. A régi korok közjoga inkább a jogi közfelfogásnak, a nemzet
jogalkotó géniuszának, a személyileg hol kiválóbb, hol gyengébb hatalomkezelô ellen vívott folytonos harca – néha
elnézô és megalkuvó, néha türelmetlen és intranzigens küzdelme – az érvényesülésért. Itt az érvényesült formáknak
esetleg még oly biztos felismerése sem juttat bennünket közelebb a nép jogi felfogásának, a jogi forma lényegének és
igazi tartalmának felismeréséhez.
Az alkotmányfejlôdés jogi szemléleténél bizonyára nem apodiktikus igazságok tehát azok, amiket *Eckhart Ferenc
formuláz: “törvény és szokás, törvény és oklevél olyan viszonyban állnak egymással, mint jogi prog-ramm és jogi
élet. A jogi tények és ezek alapján a jogelvek az oklevelekbôl ismerhetôk meg. Ha az oklevél ellentmond a
törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô.”
Amit Macaulay az angol jogfejlôdésre vonatkoztatva megállapít, bizonyos fokig nálunk is igaz: “Most közönségesen
úgy tartják, hogy a kormányt, mely kénytelenség nélkül túlhágja hatalma korlátjait, szigorú megróvás alá kell venni a
parlamentben, s azon kormánynak, mely nagy szükség által kényszerítve, s tiszta szándokból lép túl hatalomkörén,
haladéktalanul felmentési határozatot kell kérnie a parlamenttôl. De a XIV. és XV. századbeli angolok nem így
gondolkodtak… Míg a kormányzat szelleme általában szelíd és népszerû volt, (pl. nálunk *Nagy Lajos) hajlandók
voltak fejedelmöknek némi szélesebb tért engedni. Ha oly célokra, melyek közönségesen jóknak ismertettek, a
törvényen túlcsapongó erélyt fejtett ki, (pl. nálunk Szent István, vagy I. Mátyás), nemcsak megbocsátották neki, sôt
megtapsolták, s míg kormánya alatt biztosságot és jólétet élveztek, nagyon is készek voltak elhinni, hogy aki
neheztelését magára vonta, mind megérdemelte. Azonban ez engedékenység nem volt határtalan; nem cselekedett
bölcsen, amely király sokáig bízott az angol nép ez engedékenységében. Megengedték olykor az alkotmányosság
vonalát áthágnia: de maguk részére is kötelezték a jogot, e vonalat átlépni, valahányszor a király visszaélései által
felriasztattak. Ha nem elégelvén egyesek alkalmi elnyomását, nagy tömegeket merészelt elnyomni, alattvalói tüstént
a törvényekre, s ha ez nem volt elég, a csaták istenére hivatkoztak.
…Nem azért engedelmeskedtek ôseink, mert természetükben volt, hogy az erôsebb elôtt meghajoljanak, hanem azért,
mert az okos parancsok iránt tanusított engedelmességnek közvetlen hasznát látták és mert a nagyságnak önként
meghódoltak. Ki ne látná, hogy az ilyen viszony nem abszolutizmus, nem biztosít állandó engedelmességet, mert
csak addig áll fenn, míg megvan az egyén felsôbbsége…” “A király az elsô magyar ember, de nemcsak neki van
joga, s az övé nem szentebb a nemzeténél. A nemzet akarata emelte a trónra, miként, hite szerint, a királyságot is a
nemzet alkotta meg.
…Bizony az alkotmánytörténeti fejlôdés vizsgálatánál nem áll az, hogy a jogelveket elsôsorban az oklevelekbôl
ismerjük meg, és ha az oklevél ellentmond a törvénynek, úgy utóbbi mindig mellôzhetô. Fôkép nem alkalmazhatók
ezek a szépen hangzó irányelvek a magyar alkotmányfejlôdés vizsgálatánál, ahol sok évszázados, a nemzet jogászi
géniuszát meg nemértô és sokszor csak a fizikai erôre támaszkodó uralom olyan jogi tényeket, olyan okleveleket,
olyan diplomákat, a tudományos kritikát kiálló források olyan adatait létesítette, amiket a magyar nép soha, –
nemcsak a ma szemüvegén át nézve, hanem a múltban sem, – soha jogosnak el nem ismert, amit – sokszor
fogcsikorgatva – csupán tûrt, várva, amíg saját jogalkotó géniuszának szava megszólalhat és meghallgatást
követelhet.
Nálunk az alkotmányfejlôdés terén évszázadokon keresztül olyan dualizmus érvényesült, ahol az egyszerû jogi
formulákkal operálni nem lehet, ahol az oklevél tanusága mellett a törvény nemcsak mindig nem mellôzhetô, de
rendszerint nem mellôzhetô, sôt ahol még a törvény is csak a magyar népnek egyébként kétségkívül megállapítható
államszervezô koncepciójával összemérve s azon átszûrve magyarázható. Mert nálunk az élet nemcsak olyan eseteket
produkál, amikor a jogélet nem alkalmazkodott a törvényhez, de olyan eseteket is, amikor a nép jogi meggyôzôdése
sem királyi szentesítéssel megpecsételt törvényi formát ölteni nem tudott, sem a gyakorlati életben való érvényesülést
kiküzdeni nem bírta, és mégis jog volt, vagy jog maradt, mert mint Werbôczy mondja: nem a cselekvések, hanem a
nép jogi meggyôzôdése teszi a szokásjogot.

S ha *Grosschmid Béni helyesen állapítja meg, hogy létezhetik szokásjogi tétel, amely valamely régen érzett, de
alkalom híján eddig meg nem nyilvánulhatott jogi meggyôzôdésnek felel meg, ezt a magyar alkotmányfejlôdés
történeti szemléleténél nem szabad figyelmen kívül hagynunk ott, ahol a népnek egyébként tisztán és bizonyíthatólag
jelentkezô jogi meggyôzôdése hosszú idôkön keresztül nemcsak jogszabályokban lecsapódni, de még csak jogi
aktusokban érvényesülni sem tudott.
*Eckhart Ferenc tiszta megértéssel és szépen fejtegeti a középkori szokásjog jelentôségét, s a törvénnyel szemben
kétségtelen predomináló szerepét. Nem látja azonban a szokásjogban a spirituális elemnek a materiális tények
(oklevelek) felé emelkedô jelentôségét. A jogi meggyôzôdésre csupán az eredménybôl tud következtetni, pedig
éppen a magyar jogélet kutatójának soha se szabadna elfelejteni, hogy a magyar jogfelfogás megtermékenyítô és ható
erôit sokszor olyan tereken is ki lehet mutatni, ahol a gondolat a tények viliágában jelentkezô akadályokat leküzdeni
nem bírta, s így oklevelekben le nem csapódhatott. A magyar jogi felfogást nemcsak a pozitívumokban lehet
feltalálni, hanem a negatívumokban is. Ez a szellem néha fegyveres ellenállásban (szabadságharcokban), néha csak
grava-me-nek-ben, néha a vis inertiae. a passiv resistentia alkalmazásában jelentkezik, de a magyar
alkotmányfejlôdés kutatásánál és megismerésénél még sem mellôzhetô, sôt gyakran nagyobb jelentôséggel bír, mint
a jogélet tényeit megrögzítô és bizonyító okiratok.
…Mert a történelmi kritikát kiálló források adataival nem lehet megelégedni, azokat jogászilag kell mérlegelni. Ha
igaz is az, hogy “a királyi adományokat egyformán megtaláljuk a hûbériség helyett” Magyar-, Cseh- és
Lengyelországban, azt is vizsgálni kell, hogy egyforma-e ezen országokban az adományok jogcíme? a jogcím
fogyatékossága ugyanolyan elbírálásban részesült-e? a kellô jogcím nélküli adományok visszavonásában ugyanazok
a szempontok érvényesültek-e? ki, hol és hogyan érvényesítette ezeket a szempontokat? milyen kötelezettségek
terhelték az adományost? milyesetekben érvényesült a király háramlási joga? stb., stb. – mert enélkül csak
látszathasonlóságokra, nem pedig lényegbeli, nem jogi hasonlóságokra lehet reámutatni.
Az a magyar jogtörténeti irodalom, amelyet Eckhart olyan általánosítva vádol tudatlanságból fakadó elfogultsággal
és sovinizmussal, – az már régen figyelmeztetett a magyar jogfejlôdést befolyásoló külföldi hatásokra.
Valamennyi jogtörténészünk, még Timon is, reámutat arra, hogy állami szervezetünk alapintézményét: a királyságot
Szent István nyugati mintára szervezte, és hogy a királyi udvart is e mintára rendezte be. Nem meglepô tehát
Eckhartnak az az állítása, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországban “a fejedelem udvarában is csaknem
ugyanazokat a hivatalnokokat találjuk a frank-német minta befolyása alatt.” És ha Eckhart hozzáteszi, hogy “bár
késôbb a XII. században a comes palatii helyét Csehországban a prágai Burggraf, Lengyelországban meg a Wojwoda
foglalja el, lényegükben ezek is legelôkelôbb rendi hivatallá alakultak át”, – ezzel bizony *Eckhart nagyon kevéssé
elégíti ki a tudásvágyunkat abban a tekintetben, hogy mit takar az itt is jelentkezô csaknem szócska, a “csaknem
ugyanazon hivatalnokok” hatásköre és alkotmányjogi jelentôsége mennyiben volt ugyanaz Cseh- és
Lengyelországban, mint nálunk?
Azt is jól tudja régi jogtörténeti és közjogi irodalmunk, hogy a koronázás intézményének kialakulásánál az egyház
erôs befolyása mutatható ki. Tudja persze, hogy nem csupán Magyarországon koronázták meg a királyokat. Arra is
reámutatott már *Concha, hogy a totum corpus sacrae regni coronae fogalmának elsô kialakulásánál az egyházi
felfogás (corpus mysticum) indító lökését kaptuk, s így a korona misztikájának gyökerei is ide vezethetôk vissza. És
mikor Eckhart azt jegyzi meg, hogy a rendi korszakban nálunk is megvan, mint mindenütt a rendi alkotmányokban
“az uralkodó és alattvalók viszonyának hûbéri eredetû szerzôdéses felfogása, mely a koronázási esküben, választási
feltételekben sôt a törvények szerzôdésszerûségében nyilvánul meg” (320. 1.), – elfelejti igazolni azt, hogy
mindazokban az államokban, ahol királyokat koronáztak, válsztási kapitulációkat létesítettek, s a királytól esküt
kívántak, ezeknek az ünnepélyes aktusoknak ugyanaz a közjogi tartalma, ugyanaz az alkotmánytörténeti és közjogi
jelentôsége volt-e, mint nálunk.
Viszont amikor *Eckhart Ferenc megállapítja, hogy “specifikusan magyar intézmény a nemesi vármegye, mely a
frank-bajor mintára alakított királyi vármegyébôl évszázadok során fejlôdött önkormányzati szervezetté”, s
megjegyzi azt is, hogy a fejlôdés kezdetleges fokán a cseh- és lengyel castellanusnak a magyar megyeispánnal
azonos a hatásköre, – akkor jusson eszünkbe az is, hogy ennek a késôbbi fejlôdési stádiumában legspecifikusabb
magyar intézménynek a genezisénél az idegen hatásokra, sôt a cseh- és lengyel hasonlóságra is, már a régi soviniszta
alkotmánytörténészek is reámutattak.
Mindez azt bizonyítja, hogy régi magyar alkotmánytörténészeinknek is volt európai látkörük, és nem a magyar

glóbusz malomalatti szemszögébôl nézték a magyar jogfejlôdést.

Nem hitték azt, hogy “lehet Európa közepén egy nép, mely magát az európai kultúrközösségbôl kizárva,
mûveltségének egyik legfontosabb ágában, a jogban teljesen önálló fejlôdést vett” – nem felejtkeztek meg a középkor
univerzálisztikus mûveltségérôl, s ennek jelentôségérôl a magyar alkotmányfejlôdés szempontjából, – de igenis
meglátták és kidomborították egyrészt a külföldi jogfelfogásnak a magyar jogfelfogástól eltérô jelenségeit, másrészt a
nálunk idegen magból kinôtt intézmények magyar vonásait, a magyar ágat az idegen fán, vagyis keresték és
megtalálták a magyar jogalkotó géniusz munkáját és ennek eredményeit. Reámutattak arra, hogy telt meg az idegen
keret fokozatosan magyar tartalommal, magyar lélekkel.”318 – 5-14, 44-45.
A konzervatív legitimistának tartott Molnár Kálmán ezen nézetei széles közjogászi véleményt jelenítettek meg.
*Hóman Bálint és *Szekfû Gyula “Magyar Történetében” olvashatjuk:
“A szentkorona-tan kialakulása tekintetében Eckhartnak az a megállapítása, hogy az újkori magyar

alkotmányfejlôdésben oly nagy szerepet játszó elmélet mai, illetôleg XVI. századi alakjában Verbôczy fogalmazása,
mindenesetre helytálló. Ebbôl azonban korántsem következik, hogy ’a szentkorona tanának megalkotása a kéréssel
csak mellékesen foglalkozó Verbôczy egyéni genialitásának mûve’ volna. Verbôczy e pontban is az élô jogot
kodifikálta és öntötte szabatos formába. A szentkorona-tan kialakulása kétségtelenül a XV. században következett be,
mikor a legitim dinasztiának Máriával magva szakadt. Alkotóelemei pedig… már az Anjou-korban
felismerhetôk.”195 – II. 618-619.
A kornak elismert közjogásza volt *Tomcsányi Móric, aki “A magyar közjog és jogtörténet téves szemlélete” címû
tanulmányában Eckhartnak a magyar közjogot érintô alaptételeit veszi bírálat alá:
“Azon kell kezdenem, hogy amikor Eckhart az ellen a beállítás ellen hadakozik, hogy a magyar jogfejlôdésben
minden sajátszerûen magyar, hogy a magyar alkotmányfejlôdés minden részletében egészen páratlanul áll a világon,
akkor igazán felesleges erôkifejtést végez, mert ilyeneket a magyar jogtudomány egy komoly mûvelôje sem állított
és nem is állíthatott soha. Lehetnek, lehettek írók, akik tételeik megformulázásában itt-ott a helyes irányzás mellett
túllôttek a célon, de még ezek sem tüntették fel a magyar specifikumot olyan soviniszta módon, a mint erre *Eckhart
Ferenc nem kis iróniával utal. Ha pedig elôfordultak túlzások, ezeket a tárgyilagos tudományos birálat mindig a kellô
mértékre szállította le. Eckhart fôhibája azonban ott van, hogy ô meg hyperkritikus, sôt a jogi tényeket egyáltalában
nem kellôképen értékelô jogi szemléletével a másik szélsôségbe esik s még ezen is túlmegy, amikor elvitathatatlan
jogtörténeti és közjogi tételeket von tagadásba, aminôk például a magyar alkotmányi jogfejlôdés közjogi szellemû
alapirányának s több szempontból sajátos közjogi vonásainak megállapítása. Ebben van voltaképen Eckhartnak
sarkalatos tévedése. Mert azt tárgyilagos vizsgálat mellett nem lehet tagadni, hogy a magyar jogfejlôdés is ki volt
téve hûbéri behatásoknak s ennek nyomai meg is állapíthatók jogtörténetünk során, annak egyes szakaszain, de ezzel
szemben az is megállapítható, hogy e behatások nem hatották át jogéletünket a gyökeréig s a külszínen maradó
idegen nyomok, a hûbéries formák ellenére alkotmányi jogéletünk fejlôdése alapjában, lényegében határozottan
közjogi szinezetû, sôt annyira közjogias és egyes intézményeiben különlegesen magyar is, hogy valóban kevés hozzá
hasonlót mutat az európai jogrendszerek története. Eckhart kritikai nyilait voltaképen *Timon Ákos felé röpítgeti, de
túlbuz-gal-má-ban nem veszi észre, hogy nem csak Timon alkot-mány-jogtörténeti munkáját ostromolja, hanem
szembe találja magát más, mondjuk kevésbbé sovén jogtörténész-auktoritásokkal is, így pl. hogy csak egyet említsek
a szinte kritikán felül álló *Hajnik Imrével. Lássuk csak, mit mond Hajnik, “Egyetemes európai jogtörténet” címû
munkájában (IV. kiadás, 1896.) a vitatott tételekre nézve; mit mond az a Hajnik, aki nem is a magyar alkotmányjog
történetének, hanem az egyetemes európai jogtörténetnek volt egyetemünkön a professzora. A X.–XIV. századok
Magyarországáról szólva, Hajnik azt írja, hogy Szent István a keresztény európai irányt nem a nemzeti közszellem
elnyomásával és a nemzeti lét sajátos magyar alapzatainak mellôzésével honosította meg, hanem olykép, hogy a
keleti törzséletbôl megmentett közszellem továbbra is otthonos maradt, minek következtében Szent István s utódai
országában közjogi egységgel, a hûbéri szakadozottságtól való mentességgel találkozhatni (112.1.). A Szent István
alkotta királyság egy nemzet fölébe helyezett közhatalom természetével bír, mely a hûbéri királysággal legfeljebb
csak külsô formában egyezett. Az ország közjogi egysége nem bomlott fel soha, mint a magánuralmak
keletkezésével nyugaton. (136.1.)…”421 – 3-4.
Az utóbbi évtizedek tudományosságát képviseli *Kardos József 1992-es könyve, számos korábbi tanulmányával

együtt. A *Habsburg Ottó rövid elôszavával megjelent könyvében a “felülmúlhatatlan és tévedhetetlen” Eckhartról
többek között így beszél:
“…*Eckhart Ferenc megállapította, hogy a századforduló idején a jogtörténetben a tudományos igényû

forrásfeltáráson és elemzésen alapuló kutatói és oktatói törekvéseket, gyakran hazafias jelszavak és történeti dogmák
váltották fel, amelyek szerint a magyar jogfejlôdés minden más ország jogalkotásánál tökéletesebbet produkált. (…)
A könyvben található adatok tömege valóban imponáló: megannyi eredeti forrás, fontos utalás. És mindezek nyomán
kialakul a szentkorona-eszme hiteles története.
…Az is kiderül a könyvbôl, hogy a koronához fûzôdô elképzelések a hatalmi-politikai érdekeknek megfelelôen
hogyan alakultak, és milyen célokat szolgáltak. A szentkorona-eszme – a magyar politikai gondolkodás története –
Eckhart mûvében, a források hatalmas tömegének megszólaltatásával, meggyôzô elemzéssel tárul az olvasó elé.”250 –
365.
“Nem szerepelhetett céljai között, hogy kesztyût dobjon a hatalom birtokosainak. Valóban nem kívánta megsérteni a
hivatalos nemzeti és államérdekeket, sôt, még a sokat hangoztatott nemzeti közvélemény illúzióit sem akarta vagy
merte kigúnyolni, lerombolni. Valójában az volt a célja, hogy tudományágát megszabadítsa azoktól a terhektôl,
amelyek véleménye szerint akadályozzák a felzárkózást a korszerûnek tartott nyugati polgári tudományossághoz.
Mint már jeleztük – a szellemtörténeti irány térhódítását is segítségül híva, arra hivatkozva, a forrásbázishoz
ragaszkodva, a gazdasági és társadalmi tényezôket, a külföldi hatásokat is figyelembe véve, kívánta revízió alá venni
a századforduló után felülkerekedett jogtörténeti irányzatokat, amelyek véleménye szerint tudományos (ui. polgári)
kritikát kiálló forrásalappal nem rendelkezô spekulációkkal, célzatos konstrukciókkal, hangzatos jelszavakkal,
hazafias dogmákkal terhelték meg a jogtörténetet. Ezekkel szemben, igaza tudatában, a szellemtörténetet, a
tudományos kutatás szabadságának hivatalos meghirdetését is magamögött érezve, vonultatta fel helyenkint
kíméletlenül éles bírálatát. Törekvései során azonban Eckhart áldozatává lett annak a demagógiának, azoknak az
illúzióknak, melyeknek egyik megnyilvánulási formájával szemben, akarva-akaratlanul ô maga is hadakozott. E
hamis ideológiától vezetve hitt a “tiszta tudományban” és ennek hivatalos elismerésében. Ezért állt értetlenül a viták
forgatagában, a szellem, amit maga bocsátott ki, föléje kerekedett. Hiába hangoztatta, magyarázta azután, hogy a
szellemtörténet érdekében írta tanulmányát, még a történelmi materializmus “bélyegét” is rásütötték, tanári
mûködésének megakadályozását is követelték. (…)”217 – 168-169.
Az utóbbi évtizedek (részben kényszerûen marxista szemléletû) jogtörténetírása tanulmányozható *Horváth Pál198,
*Vargyai Gyula439,440 és *Kovács Kálmán munkáiban. A kilencvenes évek terméke *Timon Kálmán egyértelmûen
elismerô hangú, méltató cikke.419
Igen nehéznek kell ítélnünk a Szentkorona-tan irodalmának méltó értékelését a “jogtörténetírás jogfolytonossága és a
tudomány szabadsága” jegyében ma is író és szakértôként említett olyan jeles szerzô esetében, aki 1981-ben leírta az
alábbi sorokat:
“A történelmi tanokra, mítoszokra hivatkozó, irredenta politikát folytató uralkodó osztályok a második világháború
tragikus viharába sodorták az országot. Ez a vihar és az azt követô események azonban elsöpörték a kizsákmányoló
osztályokat. A felszabadulás után a magyar népet már nem lehetett történelmi illúziókkal, mítoszokkal félrevezetni.
Az 1945 végén összeült nemzetgyûlésben, az államhatalom tárgyában folyó vitában ugyan még elhangzott a szent
koronára hivatkozó hozzászólás: “Az az észrevételem a köztársaságra vonatkozó törvényjavaslattal szemben –
mondta *Schlachta Margit, a reakciós Keresztény Nôi Tábor képviselôje, a nemzetgyûlés 1946. január 31-i ülésén –,
hogy a szent koronára vonatkozólag nem tartalmaz semminemû intézkedést”. “A magyar föld a szent korona földje, a
szent korona minden jognak a gyökere.” A történelem kerekét azonban már nem lehetett visszafordítani. Ebben a
történelmi mítoszok sem segíthettek. Az 1946. évi I. tc. Magyarország államformájául a köztársaságot rendelte el, és
az államhatalom kizárólagos forrásául és birtokosául a magyar népet tette meg. A társadalmi viszonyok gyökeres
megváltoztatása végleg fikcióvá változtatta a szentkorona-tant.”216 – 467
Elismerve, hogy a történetírás útján sokan forgolódnak, ha igazi pálfordulásokat nem is igen tapasztalunk, belátva,
hogy a marxista-leninista korszakban sokmindenre rákényszerültek emberek – noha voltak fokozatok és kivételek –,

mégis feltesszük a kérdést: lehet-e, szabad-e erkölcsileg hiteltérdemlônek tekinteni ugyanezen szerzôktôl megírt,
korában más elôjellel taglalt ugyanezen kérdésekrôl szóló írásokat.
Nagy igényességgel, közjogtörténeti és nemzetpolitikai érzékenységgel foglalkozott a Szent Korona tanával *Kocsis
István. “Eckhart valójában nem egyebet tesz, mint azt, hogy tanulmányában megtámadja azokat, akik a történelmi
magyar közjogot jelentôsnek, ráadásul eredetinek tekintik. Tanulmányának eszmeisége nem új: a századforduló
polgári radikálisaitól kölcsönzi, akik – mint *Jászi Oszkár – megkérdôjelezték koruk magyar államának jogállam
mivoltát. De ha a kiegyezés kori magyar állam nem jogállam: nem valódi alkotmányos monarchia, akkor nem
ismerhetik el (rendi) alkotmányos monarchiának ez állam jogelôdjét, az 1848 elôtti rendi Magyar Királyságot, illetve
Erdélyt sem.
Eckhart központi tétele az, hogy a magyar országgyûlés sem 1848 elôtt (a rendi korszakban), sem 1867 után (a
polgári korszakban) nem valódi részese a törvényhozói hatalomnak. A közjogi vitának politikai vonzata is van, hisz a
két világháború közötti magyar törvényhozás kinyilvánítja a Trianon utáni magyar állam és a történelmi
Magyarország közötti jogfolytonosságot. Akik a jogfolytonosság ellenzôi, azok Eckhart-pártiak, akik
védelmezôi, azok Eckhart-ellenesek” – írja “Történészek a kereszten” címû könyvében 1994-ben.250
“A Szent Korona Tana” címû, rövid idôn belül két kiadást (1995, 1996) megért könyvében így magyarázza a
Szentkorona-tan közjogi, történészi vitájának hátterét:
“Mi az Eckhart és Molnár (és elvbarátaik) ellentétének megértésére kétféle magyarázatot tartunk hitelesnek.
Egyik szemléletbeli különbséget vesz tekintetbe:
Eckhart és tanítványai (mai közjogtörténészek többsége) szerint a közjog célja nem nemzeti sorskérdésekre, hanem
társadalmi helyzetre irányul. Azaz a közjogi küzdelmek célja szerintük a társadalmi rend megváltozatása.
A legfôbb cél Eckhartnál tehát éppen az, ami akármennyire nemes cél, nem lehet a közjogi küzdelmek célja. Így a
polgárosodás (mint cél) sem lehet az. De az lehet az ország területi integritásának, szuverenitásának a megôrzése,
mind a törvényhozói, mind a végrehajtói hatalom megosztása a király és a nemzet képviselôi között: azaz az
alkotmányosság ôrzése, megtartása. A polgárosítás a közjogot nem megváltoztatja, hanem kiterjeszti az általa
biztosított szabadságjogok hatályát minden országlakosra. A jogkierjesztés a közjog legfontosabb intézményeit
viszont nem gyöngíti, hanem erôsíti.
A Deák-tanítványok, *Molnár Kálmán és elvbarátai szerint a közjogi küzdelmek célja a Szentkorona-eszme közjogi
tanná válása után az volt, ami történelmünk nehéz évszázadaiban valóban legfôbb célja volt a magyar nemzet
közjogra hivatkozó képviselôinek: a magyar államiság megtartása. Tehát nem társadalmi helyzetre, hanem nemzeti
sorskérdésekre irányult.
A másik magyarázat lélektani.
Lélektani oka éppen annak van, hogy *Eckhart Ferenc és tanítványai nem képesek felfogni *Deák Ferenc
közjogászi, közjogtörténészi személetét.
Miért képtelenek felfogni, hogy a törvénysértés jogot nem alapít, elvet *Deák Ferencnek nem kellett kitalálnia: hogy
Deák idejében ezen elv érvényesülésének már legalább hatszáz éves múltja van, hogy az Aranybulla korában már a
jogfejlôdés meghatározó elve? (Hisz nyilvánvaló, hogy ennek az elvnek az alapján valósult meg a kiegyezés, hogy
Deák úgy tudta érvényesíteni akaratát a kiegyezést elôkészítô tárgyalásokon, hogy következetesen hivatkozott ez
elvre mint a magyar jogfejlôdés alapelvére.)
A következôket vegyük elsôsorban tekintetbe: Deák drámai élménye csak az átvészelhetô 1849. Az Eckharté az
átvészelhetetlennek tûnô Trianon.
Trianon elôkészítésekor alkalmatlan és méltatlan magyar politikusok megcsúfolják a magyar közjogot, megcsúfolják
a Szentkorona-tant: az Eckhart negatív élménye, hogy a megcsúfolhatatlan a gyakorlati életben megcsúfoltatott.
Másik negatív élménye Ekchartnak: Európa hangadó politikusai semmi mást sem tesznek, mint hivatkozva a
wilsonismusra lábbal tapossák a wil-so-nismust. (Wilson ellenfeleivel versengve tapossa saját régi eszményeit.) A
két negatív élmény kiöli Eckhart tudatából az abban való hitet, hogy bármi állandó, bármi megbecsült, bármi szent és
sérthetetlen lehet. Mint a trianoni pszichózis többi áldozatainak lelkébôl, az övébôl is minden hitet kiszorít a
bizonytalanság és igazságtalanság és gátlástalanság meghatározta új hit. Az új hit, ami a hitetlenség.

Eckhart és tanítványai a saját lelkükben levô bizonytalanságot és hitetlenséget vetítik vissza a

múltba.”251 – 214-215
Az 1918–19-es forradalmak vezetôi, mindenekelôtt *Károlyi Mihályék, elvetik és megtagadják a Szent Korona tanát,
míg a Trianon utáni magyar politika segítségül hívja, hivatkozva a jogfolytonosságra a történelmi Magyarország
közjogával. Ezért megbecsülhetetlen nemzetpolitikai jelleget kap minden hiteles vagy hiteles helyrôl, tudós tollából
származó vélemény. Forrásaink magukért beszélnek, és jelentôs hányaduk érdekelheti a “mûvelt nagyközönség”
körét.
*Timon Ákos elméletének, okfejtésének elméleti, elemezô bírálatát közvetve kiolvashatjuk a vitaírásokból, nem
annyira az elutasító Eckhart, mint a vele vitatkozók részérôl. Megismételjük, hogy *Timon Ákos érdemei szerint való
megítélésre vár!
Timon bizonyára nem tévedhetetlen a Szent István elôtti magyar közjog szilánkokból, inkább emlékekbôl való
összerakásakor. Túlzásba esik akkor, amikor a magyar közjogot a történelem elsô számú mozgató erejének fogja fel,
nem értékelve kellôképpen, hogy a magyar közjog a magyar történelem közjogi küzdelmeinek terméke, a történelmi
korok társadalmi-gazdasági-politikai viszonyai által meghatározott módon. Talán nincs igaza abban, hogy a Szent
Korona teljes testérôl beszél a XV. században, holott ilyen szóhasználatra nincsen okirati bizonyíték. Felróható neki a
közjog és a közjog-történet bizonyos keveredése, megkülönböztethetetlensége. Hiszen a történelmi alkotmányosság
viszonyai között a közjog részben azonos a saját történetével, mégis pontosan tudni kell elemeinek származási idejét,
a jelen hatályos jogát és kapcsolódásait úgy keresve a múltban, hogy pontosan megállapítható legyen: mi a jelen, a
múlt és a régmúlt terméke, s mi ebbôl az élô jog.
Nem szerencsés tudományos munkában a patetikus stílus. Aki azonban ismeri és olvassa sarkalatos törvényeinket,
sokat felismer bennük a Timon féle stílus sajátosságaiból. A támadhatóság forrása, ha a Szentkorona-tan hatályos
közjogi tételeit jogtörténeti munkában találjuk, amely egyébiránt helyesen írja alcímként: “A szent korona közjogi
fogalmához fûzôdô államszervezet kora 1308-tól 1608-ig, illetôleg 1723-ig, mely elôadja a szent korona közjogi
fogalmának kifejlôdését, s az ehhez fûzôdô jogintézmé-nyeket.”417
*Timon Ákost olvasva látható, hogy széleskörû forrásanyagot használ, nemzetközi összehasonlításokat is végez,
munkája folyamatosságot mutat elôdeivel, különösen Hajnik Imrével. 1917-es kiadású tankönyvében közölt Szent
Korona tana igenis hitelesen tükrözi a tizenkilencedik század végének és e század elsô évtizedeinek Szentkorona-
tanát.
Világosan kell látnunk, nem Timon személyérôl és mûvérôl, hanem a történelmi alkotmányosság elfogadásáról, az
évszázados jogintézményekben és a rájuk épülô új intézményekben megtestesülô jogfolytonosságról, végülis arról van
szó, hogy közjogi érték-e a jogfolytonosság és a történeti alkotmány.
A politikai nemzet nem úgy szerzi jogait, hogy valamilyen deus ex- ma-china, vagy akár Werbôczy mûve folytán a
nemesek tagjai lettek a Szent Ko-ronának, hanem úgy, hogy a közjogi küzdelmek juttatják ôket oda a társadalmi-
politikai viszonyok és az általuk hordozott történelmi-kulturális hagyomány (közjogi magatartási módok, minták)
által meghatározottan. (Szent István koronája iránti tisztelet és ragaszkodás, hûség, szabadságelvûség értékeinek
megbecsülésével.)
Ez a szó legnemesebb és szerves értelmében vett, jelent és jövôt alkotó, múltbeliségében megváltoztathatatlan, a
jelen és jövô szükségletei és kihívásai szerint hajlítható hagyomány testesül meg a kizárólag Szent István-i
koronához és nem máshoz fûzôdô ragaszkodásban, hûségben, az évszázados függetlenségi, alkotmányvédô
harcokban, az egy és oszthatatlan nemesség, majd a teljes nemzet Szent Korona tagságában, a minden gazdasági-
társadalmi különbség, az alkotmány sáncaiból 1848-ig kirekesztett népi tömegek csonka értékû honpolgársága
ellenére élô, a korona alattvalóiban, minden honosban a teljes nemzetben megtestesülô magyar Szent Korona tanában.
A történelmi magyar közjog kérdésköre tágan értelmezendô a fentiek szerint. A magyar közjog széles útja ezért nem
téveszthetô össze az oklevelek keskeny ösvényével.
*Kocsis István mondja *Deák Ferenc jogtörténeti és politikai munkásságát példaértékûnek tekintve, hogy a XIX.
század második felének magyar közjogtörténészei “a maguk várait ugyanazon kôsziklára építik. E váraknak némely
tornya túl cifrának tûnik, hasznavehetetlennek. E tornyokról be lehet bizonyítani, hogy hasznavehetetlenek, de a
kôsziklát kiemelni a vár alól e sikerületlen tornyok *miatt, ez bizony rettenetes igazságtalanság”.248
Igaz ez a történelmi magyar közjog kôsziklájára, a Szent Korona tanára is. Semmilyen építmény nem teheti azt

tönkre.
Az államforma és a jogfolytonosság kérdése*

A magyar történelem sajátos, más országokétól eltérô voltából következik az alkotmányosság és jogfolytonosság, az
alkotmányos államélet folyamatosságának különleges jelentôsége, az alkotmányos jogfolytonosság és jogfolytonos
alkotmányosság kivételes fontossága, jelenléte a jogtudomány, törvényalkotás s mindenekelôtt a politika céljai,
törekvései, elérendô és megóvandó értékei sorában.
Ennek oka egyfelôl állandó külsô fenyegetettségünk, amely egyúttal az alkotmányos államélet veszélyeztetettségét
jelentette, másfelôl a Habsburg uralkodók törekvése az alkotmányos élet csonkítására, az alkotmányon kívüli módon,
biztosítékok nélkül való kormányzásra.
Ezért tulajdonítottak oly nagy fontosságot a királykoronázásoknak, amelyek a hitlevél ill. választási feltételek és
koronázási eskü által újra meg újra szavatolták az ország önálló alkotmányos életét. A királykoronázás tehát maga
volt a jogfolytonosság. Nem véletlen, ahogyan a jogfolytonosság alaptételére hivatkozik Deák az “Adalék…”-ban,
két esztendôvel a kiegyezés elôtt, az alkotmányonkívüli állapot idején: “Változhattak tehát s változtak is törvényeink
és azon jogok, melyek e törvényeken alapulnak. Csak azon elv nem változott, mely minden alkotmányos
monarchiának alapelve, hogy bármely változtatás vagy módosítás jogosan csak az összes törvényhozás által, vagyis a
fejedelem és nemzet közös egyetértésével történhetik.”118 – 90.
A jogfolytonosság 1867-ben helyreállt.
Az 1918–19-es forradalmak sutba dobták, oda akarták dobni az egész magyar történelmet a Szent Koronával és
tanával együtt. Ez volt bukásuk és az általuk okozott temérdek kár és romlás fô oka.
1919–20-ban a ténylegesen megcsonkított, nagyobbrészt megszállt ország törvényhozói, az osztrák monarchia
megszûnésének és az utolsó magyar király 1918. november 13-i, az államügyektôl, azaz a hatalomból való
visszavonulást kimondó nyilatkozatának tényével számolva, kellett, hogy rendelkezzenek alkotmányosságról,
jogfolytonosságról, államformáról. Aki a kor közjogi és politikai irodalmát kezébe veszi, viták és jogi fejtegetések
oldalainak tízezreit olvashatja legitimisták és szabad királyválasztók közötti közjogi küzdelmekrôl, további
bonyodalmakat látva azáltal, hogy az alapjában legitimista *Horthy Miklós kormányzó és köre nem akarta *IV.
Károly trónra ültetését, elsôsorban a létezô nemzetközi fenyegetéstôl, az ország katonai lerohanásától tartva, ill. erre
hivatkozva.
Jelentôs szemléletbeli távolságot mutathat a jelenkorban írott alkotmánytörténet a két világháború közötti idôszakról
szólva. Pillantsunk bele az 1995-ös “Magyar Alkotmánytörténet” tankönyvbe, felkészülve a politikai érdektelenséget
sugalló, ezért a korabeli közjogi mûvekhez képest érthetôen távolságtartó elôadásmódra. Mit mond az
alkotmányfejlôdés jellemzôirôl a két világháború közötti Magyarországon?
“A forradalmakat múló betegségnek, a “Tanácsköztársaságot” pedig egyenesen “szellemi vérbaj”-nak tekintô
hivatalos kortársi szemlélet, közjogi irodalom és az uralkodó politikai irányzat egyaránt a jogfolytonos történeti
alkotmány járszalagjához való visszatérésben látta az alkotmányos krízis megoldását. Jogfolytonosságról szóltak a
kormányzati erôk vezéralakjai, a tömegbefolyáshoz jutott sajtó cikkei, s nem hallgatták el, hogy a kontinuitás
fonalának felvételével a politikai rendszer legitimációját szolgálják. Annak az újjáépítendô struktúrának az elméleti
alátámasztását kísérelték meg, amelyet egyaránt jellemeztek keresztényinek és nemzetinek, s amelyben a
hatalomgyakorlás teoretikus sarokpontját újólag a szentkorona-tanban fedezték fel.
Az alkotmányos élet eklektikusan megtervezett szerkezetében így azután igencsak ellentétes hatásmechanizmusok
érvényesültek. Az állampolgári egyenjogúság meglétét tételezô szentkorona-tan ugyanis jól megfért a végrehajtó
hatalom túlsúlyának fokozódásával, az államfôi jogkör tekintélyelvet követô kiszélesítésével, a parlamentarizmus
visszafogott alkalmazása a választójog kismérvû, meglehetôsen bonyolult módon realizált kiterjesztésével, az
önkormányzatok – területiek és testületiek – racionalitást is követô újraszabályozása pedig a szabadságjogok egyre
szigorodó törvényi-rendeleti szabályozásával és gyakorlatával.
A demokratikus átalakulás hónapjait, a bolsevik megoldási kísérlet viharait túlélô, majd erôre kapó politikai erôk, az
államhatalmat újrateremtô, s parancsnoki pozícióit birtokba vevô csoportok – korábbi és késôbbi jelentôsebb
nézeteltéréseik ellenére – álláspontjaik teljes azonosságát regisztrálhatták a forradalmaknak mint alkotmányfejlesztô

módszernek kategorikus elutasításában, kárhoztatásában, s ebbôl is fakadóan a történeti alapon fejlôdô,

jogfolytonosságra alapozó magyar alkotmányosság újrateremtésének szükségességében. A jogfolytonosság egyöntetû
igenlése azonban távolról sem jelentette e fogalom sematikus, azonos tartalommal megtöltô értelmezését.
A legitimista alapra helyezkedô csoportok reprezentánsai, vagyis azok, akik *IV. Károly ominózus nyilatkozatától
eltekintve továbbra is a *Habsburg-ház e tagját tisztelték Magyarország királyaként, az alaki jogfolytonosság
definíciójával, s annak érvényre juttatásával próbálkoztak. Tételezé*sük szerint a királyságban megtestesülô nemzeti
akaratképzés változatlansága a megkoronázott király és az 1918 novemberéig mûködô kétkamarás országgyûlés
újbóli együtt létezését, együtt munkálkodását követelte. “A jogszabályok alkotása, változtatása és eltörlése csupán az
alkotmány értelmében erre hivatott tényezôk által eszközölhetô” – szögezte le a közjogi irodalom egyik jeles
mûvelôje, *Molnár Kálmán. A fenti, lakonikusan idézett, álláspont “az ország további sorsáról” történô döntés jogát
tehát a király és a hajdanvolt törvényhozás két házának jogkörébe utalta.
A belpolitikai változások fô irányát meghatározó politikai körök, a szabad királyválasztás elvének harcos hívei
azonban a jogfolytonosságnak merôben más fogalmát adták. Az általuk, s a támogatásukra sietô közjogtudósi gárda
által képviselt tan szerint ugyanis megszûnvén Magyarországon a nemzeti fôhatalom szerveinek mûködése, az
alkotmányos alapkérdésekrôl a nemzet maga vált jogosítottá dönteni. “A jogfolytonosság az az állapot, amely
állapotban csakis a törvényben gyökerezô erôk és hatalmi tényezôk vannak hivatva, és képesek arra, hogy valóban
törvényt alkossanak, az az állapot, melyben csakis alkotmányunkban körülírt tényezôk hoznak törvényt, és nem ezen
kívül álló tényezôk” – fejtette ki az anyagi jogfolytonosság teóriáját a korszak meghatározó politikusa, *Bethlen
István.
Az európai nagypolitika történései és a hazai erôviszonyok egyaránt a szabad királyválasztók állásait erôsítették, s a
számukra kedvezô atmoszférát ki is használták “az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom
ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. évi 1. törvénycikkben.”
Majd a következô cím olvasható a tankönyvben:
“A szentkorona-eszme reneszánsza az alkotmányozás folyamatában”

Így folytatja:
“Bármilyen markáns különbségek jelentkeztek is a forradalmak után újraépítkezô politikai elit egyes, élesen
elkülönülô csoportjai között az alkotmányos “hogyan tovább” alapkérdéseiben, a politikai megosztottság mégsem
okozott drámai fordulatokat. Számos alapkérdésben ugyanis sikerült közös nevezôre jutniuk. Azonosan ítélték meg
ugyanis a forradalmak okozta károkat, s késôbb a trianoni békediktátumot, s teljes volt a nézetazonosság a
monarchikus államforma igenlésében is. A királyság intézményét azonban nem csupán a tradíció erejével
magyarázták s védelmezték, de Werbôczyig visszavezetett szentkorona-eszmében találták fel az újra építkezô
rendszer régi-új formájának ideológiai megalapozását. “A legnagyobb nemzeti szerencsétlenségre spekulázó
hazardôrôk” korona elleni koncentrált rohamát kárhoztatva a húszmilliós magyar állam egységének megtestesítôjét a
szent koronában lelték fel. S a szent korona tana a királyság, a monarchikus államforma restaurációját hozta magával.
S történt ez annak ellenére, hogy az 1919 utáni magyar törvényhozás majoritásának véleménye szerint a királyi
hatalom gyakorlása megszûnt, s a pragmatica sanctio majd kétévszázados uralmának végére is pont került, ám a
“nemzet fôhatalmának perszonifikációját” változatlanul a szent koronához kötötték.
A szentkorona-eszme tézisének továbbfejlesztése s közmeggyôzôdéssé tétele, az alkotmányjogi célok követésén túl,
konkrét és nagyon is kézzelfogható politikai eredményekre vezetett.”290 – 220-221.
A jogfolytonosság követelményének, a történelmi alkotmányoz való visszatérésnek a kérdésében nincsen nézeteltérés

a kor szereplô között. Annál inkább annak értelmezésében.
Molnár Kálmán szigorúan a Deáktól már idézett alaki jogfolytonosságot hajlandó elfogadni azzal, hogy az
államforma kérdését aláveti az elvnek, azaz annak szigorú megtartásával államforma-változtatást is lehetségesnek
tart, elméleti-logikai alapon:
“Minden állam alkotmányában – legyen az évszázadok gyakorlatában kialakult történelmi alkotmány, avagy a multra

való tekintet nélkül egyszerre készített kartaalkotmány, – szükségképpen vannak rendelkezések arra vonatkozólag,
hogy az alkotmány változtatásának, az alkotmányjogi reformoknak mi az elôírt jogi rendje. Azt az alkotmányjogi
sarkigazságot, hogy a jogfejlôdésnek az alkotmányjog elôírások által megjelölt módon, az alkotmány által erre
felhatalmazott szervek útján kell végbemennie, – ezt az alkotmányjogi alapelvet nevezzük jogfolytonosságnak.
Az annyira elterjedt félreértések és félremagyarázások elkerülése céljából két irányban szeretném a jogfolytonosság
fogalmát megvilágítani.
A jogfolytonosság nem csupán magyar alkotmányjogi alapelv, hanem általában alkotmányjogi alapelv. Minden
állam törvényei elôírják az alkotmányfejlesztés módját és szerveit, vagyis jogi rendjét, mert amely államban ez a
kérdés rendezetlenül maradna, ott anarchia lépne a jogi rend helyébe. Az állam ambiciózus vezérjelöltek
erômérközéseinek szinterévé válnék, ahol: aki bírja, az marja! A jogfolytonosság követelménye tehát általános
jogdogmatikai alapelv, az alkotmányjogi gondolkozásnak mellôzhetetlen elôfeltétele.
Hogy magyar közjogunk a jogfolytonosság fogalmát jogdogmatikai alapelvbôl erôsen hangsúlyozott jogtétellé
léptette elô, vagy ha úgy tetszik: fokozta le, ennek az oka az Ausztriával való jogi kapcsolatunkban, osztrák területen
székelt s osztrák államjogi behatásoknak erôsen kitett uralkodóink gyakori alkotmánysértéseiben keresendô. Azért
hangsúlyozza annyira *Deák Ferenc a jogfolytonosság elvét, hogy lehetetlenné tegye az állam alkotmányának
egyoldalú fejedelmi akarattal való megváltoztatását, – hogy minden reformot a koronás királyból és a törvényes
országgyûlésbôl álló szuverén törvényhozó szerv akaratához kösse, s a törvényhozó szerv mindkét tényezôjének
egyenrangúságában és egyformán mellôzhetetlenségében a magyar állam függetlenségének biztosítékát találja, s
idegen érdekek szolgálatára való felhasználását lehetetlenné tegye. A jogfolytonosság elve tehát ennyiben nálunk
fontosabb volt, mint olyan államokban, ahol az uralkodót egyik államának szempontjai és törekvései másik
államának kárára nem befolyásolhatták. Amíg a jogfolytonosság másutt csak jogdogmatikai alapelv, addig
nálunk az állami függetlenség és öncélúság legszilárdabb biztosítékává is lett.
Másirányú félreértésekkel szemben pedig azt kell hangsúlyoznom, hogy a jogfolytonosság fogalma merôen alaki
ismérveket ölel fel, a jogfejlôdés tartalmi elemei a jogfolytonosság szempontjából közömbösek. Vagyis az
alkotmányszerû törvényhozásnak nincsenek olyan jogi korlátai, amelyek a tervezett reform tartalmát illetôleg
megkötnék a kezét. A leggyökeresebb változások is megfelelnek a jogfolytonosság követelményének, ha az
alkotmányszerû törvényhozószerv az alkotmányjogban elôírt módon teszi azokat törvényekké. Így az 1848-i egészen
mélyreható reformok, amelyek állami, társadalmi és gazdasági rendünket gyökerestül alakították át, az
alkotmányszerû szervek alkotmányszerû közremûködésével jöttek létre, s ezért kétségkívül megfelelnek a*
jogfolytonosság követelményének.
A jogfolytonosság fogalma tehát éppen nem azonos a legitimitás, vagy a restauráció fogalmával,
amivel a közjogi tudatlanság összekapcsolta. Az alkotmányszerû szervek akár az államformát is megváltoztathatják,
a jogfolytonosság legkisebb s*érelme nélkül. Minden bármilyen nagyjelentôségû reform a szuverén szerv
szempontjából egyszerûen célszerûségi, azaz politi*kai kérdés, amelynek a jogfolytonosság formai forgalmához
nincs kö-ze.”321/a – 3-4.
*Egyed István, a kor kiváló, a kormánypárti szabad királyválasztó törekvésekhez közelálló közjogásza hangsúlyozza
az anyagi jogfolytonosság követelményét, azaz a törvények tartalmának jelentôségét jogfolytonossági szempontból.
“Az alkotmányhoz való hûség biztosítja az alkotmány folytonosságát, azaz a jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy
az alkotmány módosítására csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát mindenkinek a
jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg annak módosítása törvényes úton meg nem történt.
Forradalmi eszközök igénybevétele épúgy veszélyes, mint puccs-szerû kísérlet. Ilyenek csak akadályozhatják az
alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik érvényét. A jogfolytonosságot elôbb helyre kell állítani és a
jogfejlôdést ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült az uralkodó hosszas
ellenállásával szemben kivívni az 1848-as alapra való helyezkedést.
A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út
mellôzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévô intézményekben kell
gyökerezniök, az alkotmányfejlôdés irányával számolniok, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniok. A
magyar nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ôsi intézményeihez: a királysághoz, az országgyûlési

rendszerhez, a megyei önkormányzathoz. Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék
megszûnt követküldési jogát a fôrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a felsôház ôsi egyenrangúságát legújabban
állítottuk vissza, a nádori intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos irodalomban állandóan
visszatér. Az államfôi hatalom gyakorlásának jelenlegi szabályozásánál i*s Hunyadi János kormányzósága szolgált
mintául.
Vajjon nem lehetünk-e boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos útmutatást tud
adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.” 134
– 248-250.
*Bölöny József hasonló nézeten van a jogfolytonosság kérdésében, mint *Molnár Kálmán, de kénytelen engedményt
tenni a tartalmi kérdések, azaz az anyagi jogfolytonosság irányában.
“Az erôszakos vagy eröltetett alkotmányváltoztatások alkotmányválsághoz vezetnek és ezen keresztül az

államhatalmat gyakorló szerveknek a tekintélyét ássák alá. Többnyire egyébként is súlyos idôkben vonják el
ílymódon önmaguk alól a szilárd alapot és helyezik úgyszólván légüres térbe az államhatalmat. Minden
alkotmányváltoztatásnak elengedhetetlen elôfeltétele tehát, hogy korszerû természetes fejlôdést tükrözzön vissza, de
legalább ennyire elengedhetetlen kelléke az is, hogy ez a változtatás az állam akaratának kifejezésére az alkotmány
szerint feljogosított szervek által alkotmányos alakban történjék.”88 – 18.
A legitimisták véleménye azért is korlátozódott az alaki jogfolytonosság védelmére és hangoztatására, mert ahhoz
törvényes királyra és törvényes kétkamarás országgyûlésre van szükség. Ha pedig a törvényes király visszakapja
közjogi szerepét és hatáskörét, akkor újra kezdôdhet a legitim törvényalkotás. Legitimista állásponton volt *Timon
Ákos és csoportja is.
A szabad királyválasztók vitatták IV. Károly trónigényét azért, mert az örökös tartományok és Magyarország
együttes birtoklása a birodalom szétesésével és az osztrák köztársaság létrejöttével megszûnt. Így a Habsburg család
elvesztette a Pragmatica Sanctióban szavatolt öröklési jogát, mert az együttbirtoklást elôíró Pragmatica Sanctio
hatályát vesztette a birodalom megszûnésével. A királyválasztás hatalma ezzel visszaszállt a nemzetre.
A trónbetöltéssel kapcsolatos vitákat, lehetôségeket, közhangulati adalékokat és nemzetpolitikai szempontokat jól
mutatja meg *Szabó Dezsô 1937-ben kelt tanulmánya “A magyar trón problémája és Ausztria” címen.384 A szerzô
megoldandó, elodázhatatlan feladatnak tartja a trón betöltését, megjegyezve, hogy “egészen másféle államforma és
megoldás volna minden szellemi elgondolása és emberi vonzalma szerint való.” Ugyanakkor ezt idôszerûtlennek és
halálos veszélyt hordozónak tartja. Így, mintegy a kor lehetôségeinek és követelményeinek talaján maradva
megállapítja:
“Ha van probléma melynek vizsgálatánál vissza kell szorítani minden szenvedélyt: úgy ez az a probléma.
Visszaszorítani az ént minden elgyökerezett vonzalmával vagy gyûlöletével, minden pro vagy contra mániájával,
minden rögzött gondolataival és jövôbe nyúló zsákmányszimataival. A feladat ez és csak is ez lehet: Úgy tölteni be a
magyar trónt úgy alkotni meg az új magyar királyságot, hogy ez az intézmény az egyetemes magyarság
életérdekeinek, fejlôdésének, védelmének a legszélesebb egységet, a legtöbb biztonságot jelentô legfôbb
megszervezése legyen. A legelônyösebb és legtöbb védelmet adó kapcsolatokat jelentse kifelé, a többi európai
államokkal szemben, a legegyetemesebb egységet s a nemzeti munka tömegeinek legegyetemesebb bevonását a
történelem-építésébe befelé: a nemzet bel-életében.
Azt hiszem: a probléma ilyen vonalú megállapítása ellen becsületes elme nem tehet semmi kifogást. Mert csak és
csupáncsak ez lehet a probléma tartalma: a nagy történelmi közösség, az idôtlen idôktôl jövôben épülô magyarság
életérdekei, fejlôdési lehetôségei, életvédelme. Minden más szempont bevitele e probléma vizsgálatába: eltiprandó
történelmi bûn és emberi gazság. Egy történelmi közösséggel: egy nemzettel, egy fajjal szemben semmilyen egyénnek,
családnak, intézménynek, vagy osztálynak nem lehetnek semmiféle jogai s minden ilyennek felemlegetése cégéresen
kó-mi-kus csalás. Királyság és Egyház, alkotmány és osztály, törvény, hagyományok: mind a történelmi közösség
orgánikus életformái, fejlôdési szervei, életbiztosításai. Mihelyt valamelyik elveszti ezt az értelmét, történelmi

funkcióját s mint elavult, vagy történelmi gátlássá romlott tényezô csak hátrányára van a közösségnek:
megsemmisítendô. Mert minden felségjog, minden jog mögött egyetlenegy örök, transcendes felségjog van: a nemzeti
munka egyetemének felségjoga: életérdeke, fejlôdési lehetôsége, életbiztonsága. A Dei gratia-féle mókák ma már a
múlt enyhe csiklandásai közé tartoznak.”
A magyar trón kérdésének ötféle megoldási formáját vonultatja fel:
1. Nemzeti királyság magyar vérû királlyal szabad választójogon.

2. Habsburg-reatauráció illégitim (legitimista) alapon vagy szabad választó jogon: Magyarország különségének,
önállóságának teljes megtartásával.
3. Habsburg-restauráció personális únióval vagy még szorosabb kapcsolatban Ausztriával.
4. Personális únió valamelyik szomszéd királysággal (Jugoszlávia, Románia).
5. Önálló nemzeti királyság valamelyik nyugati dinásztia családjából választott királlyal.
Azért tesz egyenlôségjelet a legitimista és az “illégitim” megjelölés közé, mert azzal is jelzi a Habsburg restauráció
alkotmányos voltának szerinte lehetetlenségét. Sorra veszi a megoldási lehetôségeket a felsorolás sorrendjében.
A nemzeti királyság magyar vérû királlyal szerinte lehetetlen:
“Mi az ég kétágú csodáját jelent egy magyarvérû király? Honnan, melyik ôs turáni-szumír csodából kaparjuk elô? A
taszilókrácia valamelyik tagját emeljük Szent István trónjára? Milyen elônyös kapcsolatokat, várható védelmet
jelentene ez kifelé? Milyen termékeny egységet jelentene befelé? El lehet-é képzelni, hogy az arisztokrácia többi
tagjai kórusba gyakorolt alázattal elfogadnák örökös legfôbb tekintélynek, szentnek és sérthetetlennek ezt a
szerencsés kollegájukat? És a magas klérus? És a magas katonai méltóságok? És a magas bürokrácia? És a zsidó
kápitalizmus? És a különbözô habsburgi pártok? A folytonos megvesztegetések és pumpolások, puccsok és árulások
anarchikus kavargása lenne az ország élete. És mikor az új király az utolsó paraszt utolsó ingét is rávesztegetné
királysága megtartására: az összecsapó hullámok elsepernék nemcsak trónját, hanem a magyarság minden
életbiztosítékát is.”
“Egy másik megoldás a szumír-parszi önképzôkör zsenge tájékáról kínálkozik: Válasszunk ki egy fajmagyar
parasztgyermeket és azt neveljük fel királynak. Gyönyörû! És aztán tojáshéjba keveredünk.
Végül: némelyek úgy akarják mégis turánice megoldani a kérdést, hogy a *Habsburg-ház valamelyik ágát nevezzük
ki árpádházi rokonnak némi ódon okmányban megbújó hajdankori házasság révén. Hát ez móka. Ez vicc, mintha ma
badacsonyi bornak neveznôk a világtengert. Azért: mert nyolcszáz évvel ezelôtt egy macskanyöszörgôs
parasztlegény ettôl a bortól köpött hosszút a sümegi sárállásba.”
A legitimista változatról így szól:
“A második megoldási mód: a *Habsburg-dinasztia, illetôleg Ottó rájuttatása a magyar trónra. Azzal az eskûbe és
törvényben biztosított feltétellel: hogy az örökös ág örökre lemond a régi Monárchia minden más trónigényérôl s
csak a teljesen különálló és független Magyarország királyságát tartja meg.”
“Egy becsületes szerzôdésben mindkét fél ad és mindkét fél kap. A Pragmatica Sanctio lényegtartalma az: hogy a
magyar nemzet vállalja az akkori területekkel és akkori hatalmi eszközökkel rendelkezô ausztriai Ház örökös
királyságát: mert a Habsburg-dinasztia akkori területeiben és hatalmi lehetôségeiben biztosítva látja a jövôre nézve
a magyarság állandó védelmét. Természetes: amint az akkori területek és hatalmi lehetôségek elvesztek a *Habsburg-
ház számára: a magyarságnak is megszûnt minden kötelezettsége e családdal szemben.”
“Tegyük fel, hogy valakinek igen nagy kiterjedésû földjei vannak, szomszédjának pedig rendkívül nagy
állatállománya van. Szerzôdést kötnek: a szomszéd minden évben áthajtja bizonyos idôre trágyázásra állatait ezekre a
területekre. Ezeknek birtokosa pedig minden évben az összes területek termésének bizonyos hányadát adja a
szomszédnak.”
“Mármost: tegyük fel, hogy a szomszéd eladja állatait, vagy pedig ezek valami kólikában elpusztulnak. De a
szomszéd azért továbbra is követeli az évi terméshányadot. Akkor: ez egy tipikusan legitimista szomszéd lesz. Csak
bíróságot nem fog kapni, mely követelését megítélje. Nem, még akkor sem: ha a szerzôdés hiányosan vagy

tökéletlenül van megfogalmazva.

Az sem kevésbé rokkant érve az illegitimistáknak: hogy amint “Szent István koronája” újból megérinti a Habsburg
homlokot: az elszakított részek románjai, tó*tjai, németjei, horvátjai, szlovénjai, szerbei saját áramvonalas
sebességgel fognak visszarohanni Magyarországgá. Csak is a faji öntudatában megtarolt, a természet alaptörvényeitôl
elbódított népben lehet ilyen gyermekded maszlagolásokkal boldogulni. Végzetes vakság volna, ha mi, ami
megrontott faji öntudatunkkal úgy látnók a dolgot, hogy az eltépett részek idegen nemzetiségeinek odasodródása a
testvérfajú impériumokhoz: csupán az erôszak ténye és nem a vér természettörvényi parancsa volt.
És ezt akkor lehet elhitetni velünk: mikor a minden emberi és természeti törvény szerint magyar Dunántúl, melyet
ellenségeink is nekünk hagytak: szemünk s az államhatalom minden szeme elôtt fokról-fokra sikkasztatik át német
földdé! Tudom, hogy a volt Monárchia minden államában vannak agg fôtisztek, ódon bürokraták, virgoncabb
kalandorok és rozoga Rubidók, akik szeretnék megint egybepuccsolni a természetellenes és bûnös osztrák-magyar
gazdálkodást. De ezeket a hulladékelemeket összetéveszteni az illetô népek történelmi akaratával? a legvégzetesebb
ostobaság volna.”
“A magyar magyarság nagy tömegeiben egyáltalán semmiféle gyökerek nem szálasodtak a Habsburg dinasztia felé.
A magyar múltnak az a része, melyet a Habsburg uralom határozott meg, igazán sok mindenre volt alkalmas:
gyógyulhatatlan sebek ejtésére, a magyar faj fejlôdési lehetôségeinek megfojtására, a magyar lélek eltaposására stb.,
de nem ilyen gyökerek kifejlésére. Hiszen ezek igazán beteg, masochista gyökerek volnának. Ennyire halálraítéltak
pedig mégsem vagyunk.”
“Mi lenne, ha a magyar vér, a magyar jövô biztonsága lenne a hadi bázisa a habsburgi visszaszerzô vágynak? Joggal
magunkra vonnák a füg-getlenségüket féltô népek gyûlöletét és bûnbak lennénk egész Európa szemében. Vajjon
nincs megokolva azoknak aggodalma: akik a régi dinasztia visszatérésében befelé és kifelé egyaránt súlyos veszélyt
látnak? Befelé: a régi bûnök visszatérését, a magyarság folytonos kiszorulását az élet minden lehetôségébôl, a munka
tömegeinek védtelenségét, kilátástalan*ságát. Kifelé: a népek gyûlöletét a magyarság ellen olyan ügyért, mely éppen
a magyarság a legkevésbé érdeke. Folytonos háborús veszélyt. Olyan háborúért, melyben a magyarság azért fizetne
vérével: ami halált jelent rá.”
A *Habsburg-ház visszaültetésérôl perszonális unióban, vagy még sorosabb kapcsolatban Ausztriával így elmélkedik:
“Ezelôtt két-három évvel egy reggeli napilapban, mely Mag*yarországnak nevezi magát, egy vezércikk jelent meg,
mely alá a *Pethô Sándor név volt inflagrantizálva. Ebben a nyomtatásban a szerzô, ki, mint a magyar történelem
tanára, hosszú éveken át tanította az ifjúságnak a magyarság államalkotó képességét: a gúny legjutányosabb,
másodkézbôl kapható eszközeivel rontott a függe*tlen, önálló Magyarország eszméjének, melyet hóbortos Don
Quijoték girhes, göthös, életre képtelen Rossinantéjának nevezett. Minden más országban, ha nem más elem: az
ifjúság örökre némává hûsítette volna az újságíró szellemességét. De nálunk a turullá tollazott svábbogár szárnya alá
húzódó ifjúságtól nyugodtan bele lehet rúgni a magyarság legszentebb, legtragikusabb életkérdéseibe. Azután a
szerzô kifejti, hogy a magyarság számára egyetlen lélegzésre alkalmas okszigén van: újból egyesülni Ausztriával a
Habsburg Ház áldása alatt.”
“A magyarságnak abból, ha közös dinasztia alatt egyesül újból valamilyen formában Ausztriával: semmi elônye,
haszna nem lehet. A magyarságra bármily formájú egyesülésbôl Ausztriával csak kár és veszély hárulhat.
Mert:
1. Az így közös sorsba kényszerült kettôs birodalom külpolitikájában természetesen a dinasztia érdekei volnának
döntô irányításúak. A dinasztia hatalmi érdekeiért a magyarság életérdekei háttérbe szorulnának, vagy súlyos
sérelmeket is szenvednének. Magyarország, a magyarság külpolitikai szempontból megint senki és semmi volna
Európa szemében.
2. De azért a dinasztia hatalmi politikájának s az egész nem a mi érdekeink szempontjából irányított külpolitikának
minden kockázatát a magyar vér, a magyar jövô, a magyar föld viselné. Ausztria legfennebb új zsákmányadagot
kapna a “szövetséges” “testvérország” testébôl.
3. A gazdasági viszonyokban és az elkerülhetetlen közös költségek viselésében megint megkezdôdnék az áldatlan
küzdelem, melyben Ausztria a saját fajú dinasztiával megint elônyben részesülne.
4. A magyar néphadsereg nem fejlôdhetnék a magyar lélek, magyar kultúra, magyar nyelv, magyar demokrácia és
magyar szolidáritás olyan legegyetemesebb, leghatalmasabb szervévé, mint a független Magyarországban.

5. Az Egyházban, a bürokráciában, a hadseregben, de más tereken is, a németség továbbra is döntô elônyben
részesülne a magyarság fölött: Magyarországon.
6. A sok apróbb-nagyobb sérelem miatt egy új meddô kakasviadal fejlôdne ki a két ország között. Az ebben a
viadalban való hôsi részvétel olyan politikai konjunktúrává lenne, hogy elvonná az ország politikai erôit a magyarság
legfontosabb szociális, gazdasági, kulturális problémáitól.
7. Mivel az ilyen uniós helyzetben a dinasztiának még több szüksége volna az uralkodó osztályok engedékenységére
és támogatására: a magyar munka kizsákmánylása még korlátlanabb lenne, mint eddig. A magyar munka milliós
tömegei, eltiltva a szervezkedéstôl, a munka egyetemes védelme s a szükséges föld nélkül nyomorlázukban
gyönyörködhetnének egy új közjogi kakasviadalban.
8. A Németországhoz sodró nehézkedés az osztrák németség jelentékeny részében: nem napi divat, nem múló
konjunktúra, hanem: természeti erô. Ezzel a természeti erôvel a dinasztia halálos ellentétben állana. Hasonló
természeti erôkkel állana szemben a Habsburg Ház, ha bármily formában visszaszerzô politikát folytatna a régi
osztrák birodalom országai ellen. E természeti erôk elfojtására, megtörésére mi volnánk a történelmi poroszlók.
Kívánjuk ezt a dicsôséges szerepet? Biztosítékot jelent ez a szerep a magyar jövô védelmének, szabad egyéni
fejlôdésének?
9. Elvesztené Magyarország az önállóság minden nagylehetôségû, semmivel meg nem fizethetô elônyét. Errôl külön
fejezetben lesz szó.
10. Ez uniós kísérlet Németországot könnyen olyan politikára vezethetné ellenséges szomszédainkkal, hogy: ha
bekövetkezô események kavargásában gyôzelemre zökkenne: nemcsak Ausztriát nyelné el, hanem végleg
megosztozkodnék Magyarországon ezekkel az országokkal.
Tehát: egy új Ausztria-Magyarországból a magyarságra csak kár, sorvadás, tragédia, halál következhetik.”
A Romániával vagy Jugoszláviával elképzelhetô perszonális únióról, mint negyedik megoldási változatról talán még
nagyobb kétellyel szól:
“Ezek után röviden intézhetjük el a negyedik megoldási formát: personális únió Romániával vagy Jugoszláviával.
E tervezgetések mögött két inkább gyermekded remény bújik meg:
1. Hogy a velünk urlakodójában egyesült ország széles arányú autonómiát fog adni a Magyarországból uralma alá
jutott résznek. Ebben az autonómiában aztán a magyarság úgy megerôsödik, hogy egy szép reggel önmagától
visszabumerángol hozzánk.
2. Hogy az uralkodójában velünk egyesült ország segíteni fog nekünk visszaszerezni zsákmánykollegáitól az elvett
részeket.
Sajátságos a magyar társadalom (ha van ilyen) politikai gondolkodása. Hogy ezer éven át idegen életformákba,
természetellens viszonyokba voltunk torzítva: állandóan csak természetellenes: a természet törvényei, legmélyebb
erôi ellen törô megoldásokat tudunk elképzelni. Amint belpolitikánkban sorsunk intézését, a nemzeti biztonság,
fejlôdés és vagyon ôrhelyeit idegeneknek vagy renegátoknak osztottuk el, azzal a természettörvényileg hülye
diplomáciával, hogy asszimilálunk: külpolitikai látásunk alapja is az a hit: hogy a körüllevô népek és fajok faji
öntudata, természetes szolidáritása a mi szép szemünkért olyan állapotra rothad, mint a miénk. Így hiszik még ma is
sokan, hogy a horvátok a mi hôsi visszaszerzésünkben fognak mellettünk fringiát ragadni a szerbek ellen, hogy a
tótok a mi megfájdult fogunk számára meg fogják rágni a cseheket és már hallottam olyan beszédet is, melyben az
erdélyi románok a magyar himnusz éneklésével rontottak a regáti románok ellen. Mikor fogjuk belátni, hogy a
magyarságra biztosított fejlôdést és jövôt jelentô viszonyt e népekkel nem a természeti erôk kijátszásával vagy azok
ellen folytatott harccal: hanem az erôk közös érdekbe rendezésével termtjük meg? Vagy az a magyarság jövô
biztonsága, ha folyton váltakozó vérbosszú agyarkodásává tesszük Kelet-európát?”
“Különben: ez a román vagy jugoszláv únió hasonló bajokkal volna gazdag, mint az egyesülés Ausztriával. Az
autonóm területen, ha egyáltalán volna ilyen, a fajok érvényesülése elsôsorban a dinasztia hajlamától függne. És
bármily irányban nyilatkozna ez a hajlam: állandó áldatlan harcokra adna alkalmat. A gazdasági viszonyok rendezésé
és a közös ügyek finanszírozása és személyi ellátása is hasonló veszélyekkel járnának. Aztán a két fôváros
használatával mindenik ország megrövidítve érezné magát. A dinasztia helyzete végtelenül nehéz lenne s a két szék
között állandóan a padalattiság veszélye fenyegetné. A románok elkeseredését magyar katonákkal, a magyarokét
román erôkkel kényszerülne megfékezni. A két nép gyûlölete végzetesen nône egymás ellen a kirobbanásig stb., stb.

Ilyen biztonságért adnók oda az önállóság, a függetlenség semmivel meg nem fizethetô elônyeit?”
És végül az ötödik megoldásról:
“Így jutunk el az ötödik megoldáshoz: a magyarságnak valamelyik nyugaterurópai dinasztia családjából kell hozni új,
független történelmi életének királyát. Talán az angol, talán az olasz királyi családból. Vagy, ha ez komoly
veszélyekkel járna: valamelyik északi dinasztiából. Döntôen fontos: hogy ne legyen sem német, sem szláv.
Bármilyen lesz is a megoldás, az új önálló független magyar királyság történelmi életének elengedhetetlen feltételei
lesznek a következôk:
1. Az új király semmiképpen sem lehet osztály-király, vagy puccs-király. Minden ilyen kísérlet minden halált
megérdemel. Oda kell módosítani az alkotmányt, hogy az új királyság megteremtése nyilvánvalóan és minden
csalafintaság nélkül a magyarság egyetemének ténye legyen.
2. Bármilyen lesz ez az egyetemes nemzeti döntés: minden más nézetnek azonnal el kell hallgatnia s bele kell
illeszkednie az új királyság alkotó egységébe.
3. Minden alkotmányos biztosítékot meg kell teremteni, hogy a magyarság sorsa a maga életérdekei szerint teljesen
független legyen az új királyság alatt a Monárchiának az érdekeitôl, honnan az új királyi Házat hoztuk.
4. Az új királyság megteremtésével egyidejûleg olyan belpolitikai rendszer megalkotását, mely a nemzeti munka
milliós tömegeinek egyetemét neveli a történelmi építés tényezôjévé, önsorsuk irányítóivá: állammá. Hogy az új
királyság ebben a legegyetemesebb rétegben lássa minden érdekét, erejét, biztosítékát.
5. Ugyanakkor egy olyan külpolitikai folyamatot kezdeményezni, mely a béke folytonos éber vigyázásával a
nagyhatalmakkal szemben: Kelet-Európa és a Balkán államait igyekszik egy olyan védô és gazdasági szövetségbe
szervezni melynek keretében mindenik állam biztosítéka lesz mindenik állam független sajátos egyéni fejlôdésének.
És nemcsak katonai erejében lesz biztos bármilyen veszély ellen, hanem gazdasági nyomások ellen is biztosítja
ezeket az államokat.”
Végül alkalmat talál *Szabó Dezsô a királyság kapcsán nemzetpolitikai nézetei felvillantására.
“Mert bármit mondanak a mai felzilált napok beteg látású, megfizetett vagy jövô zsákmányt szimatoló lelki
nyomorékjai és kalandorai, bármit maszlagol osztályérdek, idegen klerikális imperiálizmus: az önállóság gazdag
lehetôségeit semmilyen egyesülés nem pótolhatja. Egy egyéni arcú, alkotó képességû nép csak a maga saját külön
történelmi mûhelyében építheti meg a maga orgánikus erôi, legmélyebb életérdekei szerint sajátos arcú kultúráját,
külön történelmi katédrálisát. Csakis a magyar pszihé, a magyar nyelv, a magyar kultúra, az orgánikus magyar
történelmi célok egységében épülhet meg az a Magyarország, melynek nélkülözhetetlen értelme lesz az európai
népek sorában s amely legszélesebb emberi fejlôdést jelenti nem csak a magyarságra, hanem a magyar történelmi
munka minden munkására.
Nem lehet egészséges, nagyot alkotó szervezet az, melyben egy másik idegen szervezet életakarata is meghatározó
tényezô.”
“Csakis egy teljesen független, önálló nemzet egyetemében fejlôdhetik ki az a történelmi megérzés, látás, ideológia,
mely mint a közösség összes életösztönének eredôje: a legbiztosabb kialakító, rányító ereje az egészséges politikai
életnek. Csakis egy független, önálló Magyarországban, ahol a dinasztia és a nemzet érdekei azonosak, alakulhat ki
az a külpolitikai hagyomány, melynek csakis a magyarság védelmi és fejlôdési lehetôségei az irányítói. Csakis egy
ilyen Magyarországban épülhet meg az a belpolitikai ideológia, mely az élet minden terén a nemzeti munka tömegei
egyetemének az érdekeit nézi s a dinasztiával az észkényszer erejével láttatja be, hogy hatalma akkor nyugszik a
legbiztosabb alapon, ha az ország belpolitikai rendszere ezt a legszélesebb réteget neveli a történelmi építés
meghatározó tényezôjévé. És így nemzeti és dinasztikus érdek egyaránt, hogy anarchikus étvágyú, kényszerítô
hatalmú uralkodó osztályok ne fejlôdjenek ki. A modern királyságban királyság és demokrácia elválaszthatatlan
érdekközösséget jelentenek.
Csakis egy önálló, független Magyarországban valósíthatja meg a magyarság az egészséges nemzetalkotás történelmi
feladatát. A dinasztia, melynek minden érdekét és jövôjét csak Magyarország jelenti természetszerûen belátja, hogy
csakis a magyarság erejével lehet a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, magyar történelmi célok és
életérdekek nagy egységébe hozni a nemzeti munka minden rétegét és hogy csak egy ilyen nagy egység igazi
biztosítéka uralmának. A nemzetalkotás e termékeny munkájában a magyar faj szükségszerûen visszaszerzi magának

mindazt az anyagi és szellemi tényezôt, mely múltja, történelmi munkája s száma után megilleti. A kulturális építés
és szociális igazságtétel ez egyetemes nemzeti politikájában a sunyi, ádáz faji politikák megszünnek s az ország
egységes mûhelye lesz egy sajátos arcú nagy történelmi alkotásnak.
Aki járt Franciaországban, Angliában: az tudja, mit jelent egy önálló független ország nemzeti királysága. A
dinasztia, melynek csak egy országa, egy fôvárosa van: egész életét itt tölti. A fôváros, a fôváros vidéke, a vidék
egyes pontjai a királyi hatalom, a királyi bôség ösztönös alkotásaiban kapják a szépség, az egészség, a kenyérkereset
jótéteményeit. Azután az udvartartás, a magyar nyelv, magyar lélek, magyar kultúra, mûvészet és irodalom és
magyar ipar messziható szétsugároztatója lehet kifelé és befelé. Mennyi életlehetôséget jelent ez s a magyar fejlôdés
és egység milyen gazdagságát. Ha szabad közönségesen mondani meg a lényeget: ha már királyságunk van, legyen
hasznunk belôle. Ez pedig csak egy független önálló királyságból lehet. Az ausztriai közösség alatt hordtuk a
királyság minden terhét, minden elônye nélkül.
És hiában: a magyarság csa akkor lesz külön számos tényezô a világ szemében: ha függetelenül, önállóan építi meg a
maga történelmi életét. Köztudomású, hogy egészen az összeomlásig az egész külföld tudatában mint Ausztria
szerepeltünk, egy kissé egzotikus szeglete a habsburgi birodalomnak. A magyar lélek, magyar sors, magyar
szenvedés és életakarat számára nem voltak szavak a világ szótárában.”
“Bár tántorogva, megmarcangolva, vérzôn, de mégis önállóak vagyunk: többet tudott meg rólunk a világ, az
érdeklôdés, a megismerni akarás több mozdulatával fordult felénk, mint az utolsó négyszáz év alatt. Csak a
határozott vonalú, egylelkû, önálló egyéniség ember a világ szemében és a világnak igaza van. Csak az önálló,
független Magyarország élet a magyarság számára, minden mutyi-monárchia halált jelent neki. Van olyan érdek,
amiért egy történelmi közösségnek érdemes odaadni az életét?”
“Az új királyság megszüntetné a mindenféle király-csinálók, királyi-vigécek, király-szimatosok kisded játékait és
sunyi izgatásait. De megszüntetné a diktatúra-lunátikusok, a bolondnál bolondabb politikai szekták s a nagypipájú, de
kevésdohányú (és ez a dohány is rossz német bagó) “vezérek” vakondtúrásait és beteg ártásait. Megszüntetné a
szörnyû német propaganda hódítását Csonka-Magyarország nyugati Erdélyében: Dunántúlon. Hiszen már akadnak
gazemberek, akik azt a halálos, gyilkos maszlagot terjesztik, hogy a magyarságnak legbiztosabb helye volna a német
birodalom kebelében. Hát ez igazán biztos volna és elénekelhetnôk: Odabenn már nem fáj semmi. Különben ez a
tétel már kifakadt egy német politikus gôgjébôl egy magyar-német kereskedelmi tárgyaláson:
– A magyarságnak bele kell nyugodnia, hogy csak egy nyelv-sziget lesz a nagy Németbirodalomban. – Az új
királyság acél egységében megszervezett Magyarország bevehetetlen vár lesz minden német kísérlet számára.”
Ezekkel a szabad királyválasztó és egyúttal nemzetépítô gondolatokkal lehetett vitatkozni. Nem túlzottan borúlátó-e
ez a vélemény a térség kis népei együttmûködésének lehetôségeit illetôen, vagy a közép-európai államszövetség sok
tanulmányban taglalt lehetôségeit tekintve? Bizonyára igen.
A történelem sajnos nem cáfolta meg borúlátását.
A szabad királyválasztás gondolata, politikai érv rendszere, – a minden hatalom a nemzettôl ered – alaptételére épülô
közjogi felfogás törvényekben öltött testet.
“Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami fôhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésérôl” szóló 1920. I.
törvénycikk elôadója, *Turi Béla prelátuskanonok, ismert közjogi író hasonló érvekkel lépett fel, mint a közjogász
*Kmety Károly vagy *Pollner Ödön és más szabad királyválasztók, akik többségben voltak az akkori politikában és
társadalomban, s fôleg a középrétegek soraiból kerültek ki, szemben a nagybirtok és a felsôpapság szûkebb körére és
támogatóikra, valamint bizonyos középbirtokos, fôleg dunántúli körökre támaszkodó királypártiakkal.
Turi Béla elvetette a legitimisták állítását, miszerint csak a formai jogfolytonosság, azaz a király hivatalbahelyezése
és a forradalmi jog között lehetne választani. Rámutatott: alkotmányunk legfôbb elve a fôhatalom megosztottsága a
király és az országgyûlés között. Minden hatalom a nemzettôl ered, amint azt *Werbôczy is leírta, mint az ôsi
alkotmány tételét. Ez a Szent Korona jogelméletének alapja.
“A szent korona tana szerint a szent koronában, amely forrása és átszármaztatója minden hatalomnak, ebben a szent
koronában a nemzet él. A korona a nemzetnek eleven megtestesítôje… A szent korona annak a közhatalomnak a
kifejezôje, amely a nemzetben bírja gyökerét és a királyra, a királyi hatalomra is csak a korona útján, a koronázás
által a nemzettôl ruháztatik át. Az, hogy a szent korona a közhatalomnak az átruházója és minden közhatalomnak a

birtokosa, az onnan van, mert a koronához tartozik az államnak az egész népe, mint szoktuk mondani, a szent korona
minden tagja. És ha a szent korona jogelmélete szerint is a szent korona magában egyesíti az államhatalom összes
alkatelemeit, akkor csak világos, hogy ha ezeknek az alkatelemeknek, tényezôknek, közjogi szerveknek mûködése
megszûnik, akkor a nemzet joga az, hogy ennek pótlásáról gondoskodjék.” “Mikor a nemzetnek minden tagja, tagja a
szent koronának, aki a közhatalomban akár közvetve, akár közvetlenül valamiképpen részt vesz, akkor világos, hogy
ôsi alkotmányunk szellemében jártunk el, amikor a nemzet egyeteméhez fordultunk.” “Magyarországon az
alkotmány élô »organizmus«, a nemzetgyûlés összeülése által éppen az alkotmányos élet folytonossága állt helyre.”
»A nemzetgyûlés – mint mondta – a szent koronában élô jogán akar intézkedni, a szent koronában foglalt államfôi
hatalom gyakorlásáról akar gondoskodni.«
*Ruppert Rezsô a Földmûves Párt részérôl egyetértésérôl biztosította a törvényjavaslat elôterjesztôit: »Ez a javaslat
deklarálja a nemzetnek azt a függetlenségét, amit 1879-ben az ô tragikus bukásával fel kellett adnia.« 1867 után a
nemzet »elnemzetietlenedett, keresztény erkölcsei megfogyatkoztak, és ennek eredményeként következett be 1918.
október 31. és 1919. március 21. is. Ruppert Rezsô szerint azonban az elôterjesztett javaslat segítségével
folytathatjuk ezeréves alkotmányos életünket. Ezt a folyamatosságot a szentkorona-eszméhez történô visszatérés
biztosítja.« A Szent korona nem egyszerûen képviselôje a nemzet fôhatalmának az állam fôhatalmának, hanem
valóságos perszonifikációja, sôt megtestesülése. Hogy analógiát hozzak fel, a mi szent koronánk hasonló a szent
ostyához, amelyben *Krisztusnak a teste és a vére valósággal jelen van, pedig hiszen csak egy pici fehér pehelyrôl
van szó.”216 – 449.
A jogfolytonosság helyreállítása és az államforma (királyság) kérdésében nem, csak a trónbetöltés ügyében vitázó
nemzetgyûlés elfogadta az említett 1920. évi I. törvénycikket.
Ennek körülményeit elemzôen, jól ismerteti *Kocsis István.
“Milyen törvényes alapon hívták össze 1920-ban a nemzetgyûlést?

Alkotmányunk alapelveinek megfelelôen az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta alakult ideiglenes kormányok a
nemzethez fordultak, hogy a nôkre is kierjedô általános, titkos, egyenlô, közvetlen és kötelezô választójog alapján
válassza meg az akaratának képviseletére hivatott nemzetgyûlést.
A nemzetgyûlési képviselôválasztások ennek folytán az ország mindazon részeiben megtartatván, amelyekben a
választást ellenséges megszállás lehetetlenné nem tette, a megválasztott nemzetgyûlési képviselôk az 1920. évi
február hó 16. napján Budapesten az országgyûlés képviselôházának helyiségeiben egybegyülekeztek és
nemzetgyûléssé alakultak.”
Miért nem lehetett volna e nemzetgyûlés összehívása nélkül helyreállítani a jogfolytonosságot?
Mert Magyarország utolsó jogszerûen megválasztott törvényhozó szerve, az 1910. június hó 21-re törvényszerûen
összehívott országgyûlésnek képviselôházát 1918 novemberében törvénytelen körülmények között feloszlatták, azaz
önfeloszlatásra kényszerítették, fôrendiháza pedig ugyanazon a napon e határozatot tudomásul vette és tanácskozásait
berekesztette, miáltal az országgyûlés mûködése is megszûnt. »Mindezeknél fogva az állami fôhatalom gyakorlása az
alkotmány rendes formái között lehetetlenné vált.«
A nemzetgyûlés az 1920: I. törvénycikkben a magyar állami szuverenitás törvényes képviseletének nyilvánítja
magát, olyannak, amely a magyar történeti alkotmány értelmében az államhatalom gyakorlásának további módját is
jogosult rendezni.
A törvényhozó hatalmat fenti törvénycikk szerint a nemzetgyûlés gyakorolja, de csak ideiglenes törvényeket hozhat.
Mert az 1920. I. tc. a jogfolytonosság helyreállításának útján még csak az elsô lépés, s az ideiglenesség csak akkor
szûnik meg, amikor a jogfolytonosság teljesen helyreáll.
1926-ig, a jogfolytonosság helyreállításáig, gyakran hangoztatják is a korabeli politikai élet hangadói, politikusok és
közjogászok egyaránt, hogy a nemzetgyûlés szuverenitása korlátozott s az általa alkotott törvények ideiglenesek.
Mit tehetnek törvényesen a nemzetgyûlés tagjai a jogfolytonosság teljes helyreállításáig? Jogszabályokat alkothatnak
az élet követelményeivel, szükségleteivel számolva, de anélkül, hogy a jogfolytonosság elvét bármiképpen
megsértenék.
A nemzetgyûlés mûködése tehát mindaddig jogszerû, amíg el nem tér attól a céltól és rendeltetésétôl, amely semmi
más nem lehet, mint a régi alkotmány helyreállítása.
Ami pedig *Károlyi Mihály és társai 1918. ôszi törvénytelen hatalomátvétele és 1919. aug. 6-a között

törvényhozásnak nevezve történt, az alkotmányjogilag érvénytelen és abszolúte megsemmisül. Ahogyan az 1920. évi
I. tc. ezt kimondja:
»9. §. Az úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt
kibocsátott mindennemû rendelkezései érvénytelenek. Hasonlóképpen érvénytelenek az úgynevezett nemzeti
tanácsoknak és szerveiknek mindennemû rendelkezései és határozatai is.
Az Országos Törvénytárból az oda beiktatott úgynevezett néphatározat és néptörvények törö*ltetnek.
Felhatalmazza azonban a nemzetgyûlés a minisztériumot arra, hogy az úgynevezett népköztársaság szerveinek
rendelkezéseit, amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges, az alkotmány keretében saját
felelôsségére ideiglenes hatályban tarthassa, vagy helyettük új rendelkezéseket állapíthasson meg. Addig is, amíg a
minisztérium ebben a tárgyban intézkedik, az úgynevezett népköztársaság szerveinek rendelkezései ideiglenesen
alkalmazásban maradnak, amennyiben tartalmuknál fogva az alkotmánnyal, a fennálló törvényekkel és törvényerejû
szokásjoggal nem ellenkeznek, vagy törvényes felhatalmazás körében keletkeztek és még megszüntetve nem lettek.
A minisztérium továbbá felhatalmaztatik, hogy a törvényhozás további rendelkezéséig rendelettel megtehesse azokat
az intézkedéseket, amelyek az úgynevezett tanácsköztársaság szerveinek rendelkezéseivel létesített állapot
megszüntetésére és a jogrend helyreállítására szükségesek.
Utasíttatik a minisztérium, hogy amennyiben a jelen §-ban említett rendelkezések tárgyában a törvényhozás további
intézkedése szükséges, evégbôl mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyûlés elé.«
S ami 1919 augusztusa után történt?
»10. §. A nemzetgyûlés az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta az alkotmányos jogrend és a jogbiztonság
helyreállítása végett alakult kormányok és tagjaik rendeleteinek érvényességét elismeri; felhatalmazza azonban a
minisztériumot, hogy ezeket a rendeleteket a szükséghez képest hatályon kívül helyezhesse, módosíthassa vagy
kiegészíthesse. Utasittatik egyúttal a minisztérium, hogy amennyiben e rendelkezések a törvényhozás hatáskörébe
tartozó ügyekre vonatkoznak, mielôbb megfelelô törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyûlés elé.«…
Az államfôkérdésrôl az 1920: I. tc. még csak a következôket mondja ki:
»12. §. A nemzetgyûlés addig, amíg az államfôi hatalomgyakorlásának mikéntjét ténylegesen rendezi és ennek
alapján az államfô tisztét tényleg átveszi, az államfôi teendôk ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül
titkos szavazással kormányzót választ.«
A nemzetgyûlés késôbb, az 1921: XLVII. törvénycikkben kimondja a *Habsburg-ház trónfosztását, de azt is, hogy
Magyarország államformája
a királyság marad. »Az 1723. évi I. és II. tc.-ben foglalt pragmatica sanctió, amely az Ausztriai Ház trónörökösödési
jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás elôjoga a nemzetre visszaszállt.«
És: »A nemzet a királyság ôsi államformáját változatla-
nul fenntartja, de a királyi szék betöltését késôbbi idôre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy ez iránt arra
alkalmas idôben javaslatot tegyen.«251 – 276-277-278.
A súlyos közjogi összecsapások során óhatatlanul felvetôdött a népszuverenitás és a nemzet-szuverenitás eszméjének

ütközése. Mondhatná bárki, hogy a “hatalom birtokosa a nép”, “minden hatalom a népé” Rousseau óta közismert elve
nem ellentétes a Szent Korona tanával, hiszen a XIX. század nagy közj*ogi tette éppen az volt, hogy a népet
beemelték a magyar alkotmány sáncaiba, a nemzettagságot kiterjesztve rá. Ez így igaz.
Mégis, mi a baj a népszuverenitással?
Molnár Kálmán is, mások is látták, hogy a történelmi magyar közjogi felfogással szembehelyezkedô vagy azt nem
ismerô polgári radikális, szociáldemokrata, szabadkômûves körök a francia forradalom eszméire hivatkozva a
hagyományos magyar felfogással ötvözött szabadelvûség alapjain kiépített magyar állam és társadalom
lerombolására, felforgatására törnek, noha a népszuverenitást csak szavakban érvényesítették, a valóságban még
rövidéletû 1918–19-es tragikus országlásuk során sem érvényesült a nép szuverén, félelemnélküli, titkos döntése.
A népre hivatkozva, szavazatait felhasználva, tudatlanságával, elesettségével, gyengeségével visszaélve bármilyen
uralom létrehozható, többségi szavazással az egész magyar történeti alkotmány Szentkorona-tannal együtt
eltörölhetô. Feltéve, hogy legfôbb elv a népszuverenitás. “De ha a nép-szuverenitás elvével visszaélve bármely
agresszív kisebbség rávehetné a többséget még a Szentkorona-tan hatálytalanítására is, akkor nemcsak a
jogfolytonosság nem lenne többé helyreállítható, de minden törvény, a legszentebbnek és legsérthetetlenebbnek

nevezettek is, szánalmassá, megcsúfolhatóvá, megtagadhatóvá: nevetség tárgyává válnának.” 251 – 279.)
Szinte látjuk a liberális jogok harcosait, amint felhördülnek a jogállam alapelvének tagadása láttán.
Csakhogy nem az alkotmányos hatalomgyakorlás modern elveit utasítjuk el, hanem megállapítjuk, hogy egy elv
látszólag ütközik a Szentkorona-tannal. Ezért használja Molnár a nemzet-szuverenitás elvét.
“Ha átérezzük a jogfolytonosságnak a jogfejlôdés nyugodtsága és zavartalansága szempontjából való

felbecsülhetetlen jelentôségét és pótolhatatlan értékét, a részletekben mutatkozó kisebb-nagyobb nehézségek dacára a
magyar jogásznemzetnek meg kell találni azt a formulát, amely az ôsi jogrendhez visszavezet, amely bennünket
multunkkal újra összekapcsol.
De ha valóban meg akarjuk találni ezt a kapcsolatot, úgy elôbb mindenesetre ismernünk kell és át kell értenünk, sôt
átéreznünk ôsi alkotmányunk szellemét, ki kell ezt hámoznunk azoknak az idegen elméleteknek ködgomolyából,
amellyel politikusainknak a francia forradalom eszmekörébe átlendült része alkotmányjogunkat beburkolni igyekszik.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népfelség elvének s a népszu-ve-ré-ni-tás tanának nincs gyökere a magyar
alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverénitásának hordozója nem a nép, nem a tömeg, hanem az állami létre
szervezett nép vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.
A szuverénitás nem a népé, hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a szent korona jelképez és képvisel: amely
szent koronában az államélet két fôtényezôjének: a királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze
felbonthatatlan egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két fôtényezô közül egyik se ragadhatja
magához ôsi alkotmányos jogrendünk szellemének megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben
gazdag felemelô küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a szent koronában megtestesült nemzetszuverénitás ne
alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó fejedelmi szuverénitássá, akkor meg kel találnunk a módját annak
is, hogy a szent korona szuverénitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó népszuverénitássá
átvedleni.
A múlttal való kapcsolatot csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak úgy kapcsolhatjuk
össze, ha távoltartjuk magunktól a magyar államfelfogástól merôben idegen népszuverénitásnak forradalmi
eszmekörben született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra felemelkedünk a szent korona tanának,
vagyis a nemzet-szu--ve-ré-ni-tás-nak arra a magyar horizontjára, amelyrôl ôseink ezer éven át az állami szer-vezet
alapvetô kérdéseit áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves fennállását annyi balszerencse
között s oly sok viszály dacára biztosították.”316/a – 41-42.
E szavakkal jelentôs részben egyetérthetünk, bizonyos részét csak megfelelô értelmezéssel fogadhatjuk el, az alaki
jogfolytonosság elméletének paradoxonaként. Való igaz, hogy a Szent Korona szuverenitása idôben, térben, erôben
össze nem mérhetôen nagyobb, mi több: más mint a népszuverenitás. Tudjuk ugyanakkor, hogy mind a történelmi
régmúltban, mind azóta királykoronázásról királykoronázásra, évszázadról évszázadra a nemzet volt az, amely saját
szuverenitását a Szent Koronának adta, erôsítve egymást nemzet és Szent Korona. A magyar nemzet nem tudott
volna létezni úgy, ahogy létezett évszázadokig, Szent Korona nélkül, de a Szent Korona is elvesztette volna valódi
közjogi hatalmát nemzet és ország nélkül.
A Szent Korona tanában jelen lévô népfelség elve a közjogi és történelmi-politikai értékek, (mint a Tripartitum I.
rész 9 címében foglalt nemesi szabadságok, a nemzeti-vallási függetlenség és az önkormányzatiság elve) tiszteletén
és követésén alapuló nemzeti szuverenitást jelenti. Ezért nem azonosítható a számszerû többség bármilyen
akaratának tiszteletben-tartását követelô, az értéknélküliség jegyében fogant liberális demokrácia felfogással. A
tömegdöntések paradox, diszfunkcionális, a tömegre is káros következményeirôl, a tömeges tévedés
önkényuralomhoz vezetô, bár számtanilag kifogástalan számos példája ismeretes. A diktatúrák létrejötte sok esetben
tömegdöntések, választások folyománya volt azáltal, hogy a leendô diktátort parlamentáris úton juttatták politikai
szerephez. Nem kell ehhez Hitler, Mussokini vagy Franco esetére szorítkozni, hiszen a második világháború utáni
un. “népi demokratikus átalakítás”, azaz önkényuralmi hatalomátvétel kommunista szereplôi is választott politikai
köztisztségeket értek el. (Rákosi Mátyás parlamentáris úton, választások útján lett országgyûlési képviselô és
miniszterelnök helyettes, így kerülve a diktátori szerepbe való átcsúszás lehetôségének helyzetébe).
A tömegdöntések megítélését tovább árnyalja az a körülmény, hogy a demokrácia felfüggesztése bizonyos
helyzetekben elônyösebb, mint fenntartása.
*Arnold Toynbee a neves történész mondja Ikeda kelet-ázsiai buddhista vezetôvel folytatott beszélgetésében:

“Egyetértek azzal, hogy a legfontosabb a tömegek moralitásának szellemi képességének emelése. Kétségtelenül ez az
egyetlen biztos út a politikailag oly égetôen szükséges megjavításához. De lehet, hogy az idôtényezô korlátozó
módon hat majd. A felgyorsult technikai változás ezzel arányosan fokozta a társadalmi és politikai változás
sebességét. Lehet, hogy egy katasztrófa jóval elôbb rászakad a tömegekre, semhogy idjük lenne elérni azt az erkölcsi
és szellemi színvonalat, amelyen a veszélyes szint fölé tudnánk emelni a politikát.”
“Látom a meritokrácia kormányzásának gyengéjét, mint ahogy megértem a szellemileg és erkölcsileg mûveletlen
választók parlamentáris demokráciájának veszélyeit is. Attól tartok, hogy az emberiség megdöbbentôen rossz
politikai elôéletét még túlszárnyalhatja jövendô teljesítményének silánysága.”
“A közönség felismerte a politikusok kétszínûségét és alkalmatlanságát, de azt nem tudja, hogyan válasszon
tiszteletreméltóbb vezetôket. A politikusokból való igen elterjedt kiábrándultság, mivel nem követte reform,
veszélybe sodorja a demokráciát.”
“Még ha a világ jelenlegi válságos helyzetébôl az következne is, hogy csak egy idôleges világdiktatúra menthetné
meg az emberiséget attól, hogy önmagát kiírtsa, ihletet meríthetünk a köztársasági rómaiak példájából, akik az
idôleges diktatúrából többször is vissza tudtak térni az alkotmányos kormányzáshoz, mihelyt a diktatúrát megkívánó
állapot elmúlt. Úgy kell viselkednünk, mint az utasoknak, akik alávetik magukat egy kapitány parancsnokságának,
amíg úton vannak, de természetesen visszanyerik személyes cselekvési szabadságukat, mihelyt veszélyes utazásuk
véget ér.” Majd így szól a nem választottakból álló elituralomról, elismerve a népi ellenôrzés nélkülözhetetlen voltát:
“Azt a kormányzó meritokráciát, amelyre gondolok, nem népi választással kellenefelfrissíteni. A demokráciának,
akár közvetlen, akár képviseleti, az egyik legrosszabb vonása az, hogy a demokratikus politikusok kísértésbe esnek,
hogy saját megválasztásukat vagy újraválasztásukat tekintsék legelsô feladatuknak, és inkább ezt tartsák szem elôtt
tevékenységükben, mint amit igazi közérdeknek hisznek. Ezt a gyengeséget példázza az amerikai elnökök története
Jackson korszaka óta és az athéni hadvezérek (sztratégoszok) története az athéni demokrácia Periklész utáni
korszakában. Támogatnám egy választásos, képviseleti, demokratikus alkotmány fenntartását a kormányt ellenôrzô
népi szerv felfrissítésére, de mint a kormányzó meritokrácia felfrissítésének módszerét, elvetem a választást. Azt
látnám szívesen, ha ez a kormányzó testület részben kooptálással, részben kinevezéssel újulna meg, a kinevezetteket
pedig társadalmilag és kultú-rá-li-san fontos nem-politikai és nem gazdasági intézmények jelölnék ki.”
Ikeda válasza: “A modern demokráciában a többség számára az a tendencia, hogy negatív módon vegyen részt
pozitív helyett, az értelmiségi elit számára pedig, hogy növekvô ellenôrzést gyakoroljon. Ebben az értelemben a
jelenlegi helyzet úgy látszik közel áll az Ön elképzeléséhez a meritokráicáról. De félek, hogy ha ez az Ön
meritokráciája megvalósulna, akkor a szakadék a tömegek és az elit között hangsúlyozottabbá és mélyebbé válna.”
“A meritokrácia és a demokrácia ugyanolyan magas fokú erkölcsöt, széles szellemi látókört és helyes ítéletet kíván
az emberektôl. Ha a tömegeknek nincsenek meg ezek a tulajdonságai, egyik említett rendszer sem létezhet.”436a – 186
A népfelség – s ezen túlmenôleg általában a tömegek döntéshozó szerepének – erôs fenntartással való megítélése,
nem tagadva az “általában a demokrácia a viszonylag legjobb politikai rendszer, mert nem találtak még ki jobbat.”
közhelyét, számos nyugati szerzônél jellegzetesen fellelhetô. Ilyen klasszikus mû *José Ortega y Gasset spanyol
szerzô “*A tömegek lázadása” címû könyve. A tömegeknek a szabadságból a diktatórikus rendszerek felé
menekülésérôl, erre irányuló késztetésérôl *David Riesman készített tanulmányt “A magányos tömeg” címen.
Folytathatnánk a sort.
Nem kell tehát *Molnár Kálmánra, vagy más konzervatív magyar szerzôkre szorítkoznunk akkor, amikor a
demokráciát és a közösségi nemzeti érdek viszonyát az eszköz és cél kapcsolatában látjuk. A demokráciát eszköznek
tekintjük egy magasabb, primátust élvezô érték, a közösségi érdek szolgálatában, nem tartva a közösség, a
társadalom sorsát meghatározó végsô célnak vagy parancsnak. Az így értelmezett demokráciát érték- és
szabálytudatos egyének részvételével látjuk elfogadhatónak és célravezetônek.
Azt akarjuk-e mondani mindezzel, hogy nem fogadjuk el a többségi döntések politikaformáló érvényét? Azt akarjuk
mondani, hogy az összetartó értékek és szabályok ismerete, akár tudattalan döntésmeghatározó szerepe nélkül
bizonytalan hosznosságú, esetleg célszerûtlen és káros döntések születhetnek.
A Szent Korona-tagság az értékek és szabályok önkéntes követôinek közössége, a történelmileg kialakult normák és

fontossági sorrendek, a jóról és rosszról évezredek során kikristályosodott nézetek és döntések világa, maga a
kultúrális-történelmi-lelki minôséget kifejezô magyar nemzet.
Jól tudják ezt a magyar közjog apostolai. Hiszen ôk értik legjobban: min-den hatalom forrása a nemzet. Az orsovai
földbôl kiásott korona nem adott legitimitást, hitelességet a trónbitorlónak, ahhoz, hogy Szent Koronaként
viselkedjék, a magyar nemzetre volt szükség. Egyetérthetünk a jogfolytonosság egyik értelmeként a Trianon utáni
jogászi és politikusi vélemény azon tolmácsolásával, amely szerint: “A jogfolytonosság nem az, amit a
népszuverenitás jogánál fogva a nemzet megtévesztett vagy megfélemlített többsége megállapít, mert ha az lenne,
akkor minden alkotmányos forma illuzórikussá válna. Akkor nem is lehetne beszélni formai alkotmányokról és
annak törvényes szerveirôl. Ahogy a népszuverenitás elvével *Károlyi Mihályék visszaéltek, úgy mások is
visszaélhetnek, kik valameny-nyire forgatni tudják a manipuláció fegyverét. Megtévesztéssel, ügyes manipulációval
egy ügyes kisebbség megfelelô körülmények között rá tudja kényszeríteni akaratát a többségre. Többségnek nevezve
önmagát megsemmisítheti a jogfolytonosság elvét is, és hatálytalaníthatná a Szentkorona-tant, ha az hatálytalanítható
volna. A jogfolytonosság helyreállításának ezért legfôbb garanciája a Szentkorona-tan hatálytalaníthatatlansága.”251 –
279.
Felfogásunk szerint – egyetértve az aggodalmakkal – nem kell a népszuverenitás elvét elutasítanunk, hanem
történelmi alkotmányunkkal kell összhangba hoznunk olymódon, hogy a népszuverenitás sem lehet eszköz bizonyos
nemzeti alapértékek és intézmények megsemmisítésére.
A Szent Korona tana azért nem sérthetô a népszuverenitás és intézményei, országgyûlés, helyi önkormányzatok vagy
népszavazás által, mert sérthetetlen történelmi-jogi-erkölcsi alapérték, mint alkotmányos jogálla-mokban a
jogegyenlôség elve, vagy a nép önrendelkezési joga, vagy a vallásszabadság.
Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint értelmezett magyar nemzeti szuverenitás elônyei a népszuverenitáshoz
képest?
Elônye, hogy nem rombolja le a hagyományos értékeket, társadalom és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi
államalkotó és szervezô tényezôk, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait összhangba hozza a XIX–XX. századi
politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári tulajdonnal és a szabadságjogokkal. Elônye, hogy az általa hordozott
közösségi szabadságeszményt, amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint nemesi elôjogok)
formájában jelenhet meg, megfelelô történelmi helyzetben képes általánossá tenni az egész társadalomra való
jogkiterjesztés formájában. Elônye, hogy lehetôvé teszi a népszuverenitás bizonyos történelmi helyzetekben – mint a
XIX. századi polgári átalakulás – veszélyes, mert értékromboló elméletének és gyakorlatának meghaladását. Ennek
igénye, a tömeg legitimáló hatásának és minden jó tôle való származtatásának kételyekkel való szemlélete korunkban
megjelenik olyan világhírû történetfilozófusnál, mint az angol *Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál, mint
az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának
tekintett *Max Weber fejtegetései egy szûk politikai vezetôréteg uralkodásáról, a “kis szám” törvényérôl.
Gondoljunk a XVIII–XIX. század francia alkotmányainak sorára és Franciaország vérzivataros forradalmaira, vagy
akár a XX. század utolsó évtizedének “rendszerváltó”, de inkább csak változtató országgyûlési választásaira
hazánkban. Ezekbôl láthatjuk, hogy mire képes a tudatlan, primitív testi szükségletei, vélt jóléti érdekei szerint
cselekvô, értéknélküliségben szenvedô, vallástalan, istentelen, értelmiség és politikus (politika) ellenes tömeg. E
tömeget kell állammá szervezett magyar nemzetté emelni a Szent Korona-eszme jegyében, mintegy példát adva a
népszuverenitás régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és történetileg szerves
mivoltára tekintettel joggal és okkal külön-böz-te-ten-dô meg a francia forradalom tanításától, a forradalmi rombolás
eszményétôl a konzervatív demokrácia eszméjeként.
A Szent Korona tanának burkolt normatív tartalma, magatartási szabály jellege éppen úgy van, mint jogértelmezô
szerepe, egyúttal alkotmányos alapértékek hordozója történelmi köntösben, érvényesen.
Ha fellapozunk egy “Politológia” tankönyvet, annak politikai értékekrôl szóló fejezetében találunk a Szent Korona
tanában benne rejlô értékeket, mint a szabadság, egyenlôség, igazságosság, demokrácia.
Ugyanígy tehetünk egy “Alkotmánytan” tankönyvvel, amelynek szuverenitás, nemzeti és etnikai kisebbségek jogai,
az államterület, a képviseleti demokrácia, az állampolgárság, a szabadságjogok, a hatalommegosztás, mint érték és
államszervezési elv, az országgyûlés, a köztársasági elnök, a helyi önkormányzatok és történelmi típusai címû
fejezetei összefüggésbe hozhatók a Szent Korona tanával, mint amiben ezek történelmi elôzményei, régibb formái

benne vannak ugyanúgy, mint jelenleg érvényes elméleteik és szavazási elveik, intézményeik. Ez akkor is így van, ha
a magyar Szent Korona helyébe a “magyar állam” vagy “a magyar állami fôhatalom” fogalmait helyezzük el, hát
még, ha azt a viszonylatrendszert is beleértjük, ami a Szentkoronatan tükrében az országgyûlés és államfô,
állampolgárok és országgyûlés, állampolgári jogok és országgyûlés, területi integritás és honvédelem, állam és
egyház kapcsolatában feltárható és kimunkálható.
A Szent Korona, mint közjogi-történeti-erkölcsi érték és többkiterjedésû jelenség nem szorítható normaszövegbe,
nem jogtétel, így nem helyezhetô hatályon kívül. Értelmezése, értékelése a tudomány és az alkotmányjogi bíráskodás
feladata.
Mennyire határozza meg a Szentkorona-tan az államformát?
Figyelmesen szemlélve az 1920-as évek eseményeit, láthatjuk, hogy milyen óvatosan szövegezték meg az 1920. évi
I. törvénycikket, amikor azt írták: “A nemzetgyûlés, mint a nemzeti szuverenitás kizárólagos törvényes képviselete,
megállapítja, hogy a királyi hatalom gyakorlása 1918. évi november 13-án megszûnt.” Nem nyilatkoztatták ki
törvényileg a királyság államformáját, de három héttel késôbb, 1920. március 18-án a 2394/1920. ME. számú
miniszterelnöki rendelet megállapítja: “Magyarország ezeréves államformáját nem változtatta meg” t.i. az 1920. évi
I. törvénycikk.
Ezen idôszak parlamenti vitáiban fel sem vetôdik a királyság államformájának kétségbe vonása vagy megtámadása.
Mégis kiolvasható egyes felszólalásokból a királyági államformától független Szent Korona felfogás.
*Rupert Rezsô felszólalásában, a *Habsburg-ház trónfosztását kimondó és a királyság államformáját is rögzítô 1921.
évi XLVII. törvénycikk vitájában felveti: a magyar állam neve “a szent koronának állama vagy közönségesen
Magyarország” lehetne. Mérvadónak azt tekinti, hogy kizárólag a Szent Korona lehet a fôhatalom alanya. “A
királysági államforma… nem zárja ki, hogy a nemzet alkotmányos küzdelmet – a szabadságának és függetlenségének
kedvezô és ezért örökös szent korona-államformának épségben hagyása mellett – a kormányforma megváltozatása
érdekében ne folytasson.”333 – 13. kötet, 123-124.
Hasonlóan nyilatkoznak mások is.
Nem férhet kétség hozzá, hogy a magyar nemzet történetének egy szakaszán, Szent István királyunk idején vette fel a
királyság államformáját, s a Szent Korona tanával jellemezhetô közjog az Árpád-ház kihalása után, az Anjou
királyok idején vált általánossan elismertté, amint alkotmánytörténetében *Timon Ákos is írja *Hajnik Imrével
egyezôen. A Szent Korona a magyar királysághoz kötôdik eddigi története során. A Szent Koronának megfelelô
kormányforma tehát: a királyság.
Aki azonban tüzetesebben tanulmányozta a Szent Korona és tana történetét, az láthatja, hogy koronánk mentes
mindenféle függôségtôl és alárendeltségtôl, beleértve királyt vagy királyságot is. Fogalma az államfô és az
országgyûlés kapcsolatáról szól többek között, az államfôvel a tisztség betöltésekor kötött szerzôdést a koronázás,
hitlevél és eskü formalitásai által jelenítve meg. Ez a szerzôdés azonban megköthetô nemcsak királlyal, hanem
mással is, nem koronázás útján, hanem más szerzôdéses formában.
A királyság legutóbbi magyarországi korszakáról, s így magáról az államformáról így ír *Nemeskürty:
“1920–1944 között nem csupán elhanyagolható frázis volt királyságunk intézménye, hanem egy sajátosan magyar
jogfelfogás érvényesítése az elképzelhetô legellenségesebb európai közegben.”
“Az alkotmányos monarchia magyar értelmezésével természetesen együtt jár a vallás és az erkölcs alkotmányos
erkölcs nélkül királyság intézménye elvileg el sem képzelhetô.
A Magyar Királyság vallotta, amit *Berzsenyi Dániel fogalmazott meg tartós érvénnyel: az erkölcs a társadalom
alapja, sôt létfeltétele. Az állam irányítói igen nagyot léptek elôre az értelmezés tekintetében. Míg ugyanis az 1918
elôtti királyság egyértelmûen és fenntartások nélkül a római katolikus vallást tekintette mintegy államvallásnak és a
katolikus fôpapságra támaszkodott, addig 1920 után más keresztény felekezetek is a korábbinál sokkal jelentôsebb
szerephez és megbecsüléshez jutottak és nem csak azért, bár ez is jelképes gesztusnak tekinthetô, mert a kormányzó
és például Bethlen miniszterelnök a kálvinista felekezethez tartozott. Mi több: 1938 elôtt az izraelita vallást az
államirányítás megbecsülte, a felsôháznak például két zsidó fôpap is tagja volt.”323

Ugyanakkor figyelemreméltóak a Szent Koronában egy sajátos köztársaság szerkezetét felismerô Sándor András
sorai:
“Ad Sacram Coronam

A Szentkorona-konstrukció egyedülálló Európában. Ez szakrális (tehát fiktív, transzcendens és szimbolikus
hatalommal felruházott) materializált szimboluma s közmegegyezéssel, valamint a hagyomány kötelezô erejével,
hordozója a nemzet (a “társadalom”, a “démosz”) hatalmának. Nem a mindenkori uralkodó hatalmi jelvénye, hanem
a hatalom forrása, a nemzet (a politikailag teljes jogú természetes személyek) “megbízólevele” a mindenkori
uralkodó számára. Mivel a nemzet “a Szent Korona teste”, a Szent Korona hatalmi státusának közvetítésével, a
mindenkori uralkodóra a társadalom – a priori bizalommal – egy életre, de a funkció gyakorlása során bebizonyult
alkalmatlanság esetén visszavonásig átruházza a politikai döntési jogokat. A parlamentáris alkotmány ezt tetszés
szerint módosíthatja egészen addig, hogy a döntési jogok átruházása csak a kormányfô kinevezésére, a parlament
feloszlatására és új választás elrendelésére vonatkozó döntési jogokat foglalja magába, a további döntési jogok a
parlament és a kormány között oszlanak meg.
Ez azonban nem érinti a Szent Korona fôhatalmát, mely a nemzet fôhatalma.
Eszerint a Szent Korona a történelmileg stabil demokrácia alkotmányos biztosítéka. Éppen ezért
a Szent Korona – Magyarországon – nincs összekötve a születéssel öröklôdô monarchia intézményével és a
klasszikus monarchikus államformával: ez csak addig állt fenn, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a
nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig sub specie Sacrae Coronae. Ennél
fogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság struktúráját testesíti meg. A Pragmatica Sanctio-t egy jórészt
Habsburg-földbirtok-politika révén kedvezményezett nem magyar eredetû arisztokráciával fogadtatták el és a
körülmények (egy keleti-balkáni nyomással szemben nyugati védôernyô alá integrálódás) kényszere alatt.
Ennek a “sajátos köztársaságnak” azonban lényege az állandóság és a rugalmas változékonyság egységes szerkezete.
A Szent Korona stabilitás-fenntartó szerepével *Kossuth “kormányzó elnök”- tisztsége, mely élethossziglan, illetve
alkotmányosan körülírt bizalmatlanság nyilvánításával visszavonásig érvényes, jobban összefér, mint az akár hét
évenként rendezett elnökválasztás.
Ez a nemzeti történelmi folytonosság ôrzôinek meggyôzôdése. A civilizációt fenyegetô nemzetközi elfajult-
liberalizmus Magyarországon hatalomba beerôszakolt képviselôi az ország egész 1100 éves történelmével szemben
tagadó álláspontot foglalnak el. Ennek a civilizáció-romboló globalitás-képviseletnek a magyar parlamentben való
jelenléte emberi-jogi nonsens, és így az ország jelenlegi helyzetét exlex állapottá teszi. A jelenlegi parlament
jogosulatlan alkotmányozásra.”373
Tartalmilag az sem kizárható, hogy az államfôi hatalmat egy testület gyakorolja felelôsséggel. Itt jegyezzük meg,
hogy a magyar királyok ténylegesen nem voltak felelôsségre vonhatók, ilyen törvény nem született. Ez a felelôtlen
állapot – ha látunk is példát a felelôsségre vonás elmaradására, a gyakorlati felelôtlenségre hazánkban ott is, ahol erre
mód lenne – szigorúan szabályozott helyzetté változtatandó.
A jogfolytonosság helyreállt az 1926-os, immár nem nemzetgyûlés, hanem országgyûlés megalakulásával. A Szent
Korona tana és a rajta nyugvó történelmi alkotmány újra mûködött. A Szentkorona-eszme gyôztesen, mert
megerôsödve, közmeggyôzôdéssé, a nemzeti tudat még fontosabb elemévé válva került ki a húszas évek közjogi
harcaiból.
A kilencvenes évek közjog-történetírása, alig néhány évvel az eszmetörténetre is ránehezedô, nemzetietlen, a magyar
szellemi életben maradandó nyomokat hagyott marxista-leninista önkényuralom elmúlta után így értékeli egyetemi
tankönyvében a “Szentkorona-eszme reneszánsza”-ként említett jelenség nemzetpolitikai eredményeit:
“A területi revízióra irányuló törekvések jobb, s hatásosabb elméleti megalapozását várni sem lehetett egyéb más
teóriától. A történelmi országterületre való igény összekapcsolódott a szent koronával, a szent korona területi
kisugárzó erejének misztikus hatásában való hittel. A magyar államiság e szimbólumában megszemélyesített
fôhatalom a nemzeti királyság eljövetelét, s a területi integritás helyreállítását prognosztizálta a hatalom számára,
amelyet egyébiránt, mint azt *Bleyer Jakab formulázta, “nem magyar ajkú testvéreink, akik most az idegen elnyomás
keserveit nyögik sóvárogják”.
A nemzet fôhatalmának perszonifikációjához való ragaszkodás, a szent korona “szent ostya” jellegének

hangsúlyozása a területi revízió tudományos-publicisztikai elôkészítésén túl hathatós védelmet nyújtott az

alkotmányfejlôdés totalitárius mintáinak olykor erôteljesen csábító, vagy éppen ajánlott hazai alkalmazásával
szemben is. A rendszer e vonzó, bár kétségtelenül a múltba visszatekintô legitimációs rekvizítuma hasznos
szolgálatai-kat tett, s vitális nemzeti érdeket védett, midôn Gömbösék “öncélú magyar államának” új ezredéve helyett
a korábbi ezredévhez való ragaszkodást jelölte meg követendô magatartásként. S mindez az ôsi alkotmány, a
jogfolytonosság, a hagyományos – s a parlamentarizmus adott rendszerével is számoló – szentkorona-tan fenntartását
jelentette. Az idegen jelszavak elutasítása, az ôsi alkotmányhoz ragaszkodás posztulátuma mondatta Egyed Istvánnal,
a kor kiemelkedô konzervatív közjogászával: “Bennünket egész nemzeti múltunk az abszolutizmus elleni küzdelemre
kötelez.”
Végezetül a szentkorona-tan alkalmazási körérôl szólván, említést kell tennünk e teória belpolitikai használatra szánt
üzenetérôl is. Az osztályok, rétegek és csoportok békés együtt- és egymás mellett élésének társadalmi gyakorlatára
törekvô rendszer a hétköznapok sokszor riasztó, s gyakorta kirívó ellenpéldái mellett is szükségesnek tartotta, hogy a
szentkorona-tanban a magyarság demokratikus tradícióinak jellegére mutasson rá. A szent korona uralta és
megjelenítette országban olyan idilli képet láttatott, amely-ben “a kis alkalmazott egyenlôvé válik a bankárral, az
állam nem ismer osz-tály-okat, a szentkorona-tagságban egyetlen testté olvad a nemzet, minden polgár egyenlô tag,
feladatuk a szerves együttmûködés.”290 – 451.
Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a magyar állampolgárok egy részének jogfosztását jelentô ún. zsidó-
törvények – noha nemzetközi nyomásra ill. hatásra születtek az akkori “európai” mércéhez képest a legenyhébb
változatot képviselve – ellentétesek voltak a Szent Korona tanával, hiszen a Szent Korona tagjait, magyar
állampolgárokat juttattak másodrendû sorba anélkül, hogy egyedi eljárásban bizonyították volna egyéni
bûnösségüket, ami persze nyilván lehetetlen lett volna. Az viszont megfelelt a történeti alkotmány szellemének és a
Szentkorona-eszme szellemiségének, hogy a magyar állam szervei és tisztségviselôi és egyszerû magyar
állampolgárok, tehát a Szent Korona tagjai igyekeztek a formális jogfosztás hatásait ellensúlyozni, ami a német
birodalmi megszállásig többé-kevésbé sikerült, sôt még a katonai megszállás után, 1944 nyarán is megakadályozta
Horthy Miklós kormányzó a budapesti zsidóság elhurcolását.
Ez a német birodalmi, majd a szovjet katonai megszállás korszaka.
Ez már a magyar állam szuverenitásának elvesztése, amikor a Szent Korona és eszméje a számûzetés és hallgatás
állapotába kerül.
V. *
A Szent Korona eszméje a Millecentenárium idejében*
“Elôször a Dicsôség hullott le,

Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona,
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, –
Maradt a Csend.

(*Reményik Sándor: “Hulló csillagok”

Az ezerszáz esztendôs évfordulón visszatekintve történelmünkre, látjuk: volt benne szenvedés, tragédia és fájdalom,
de benne volt a dicsôség, hatalom, Szent Korona, kettôs-kereszt, hármas-halom, szabadságküzdelmek, hit és remény.
Ha csak a millennium idejének országát vetjük egybe napjaink sivár, országtestben és lélekben egyaránt csonka
hazájával, akkor is szakadéknyi a távolság. Mert száz esztendeje egy nagy, virágzó, történelmi ország ünnepelt, nem
árnyoldalak nélkül, de mégis töretlenül. És mit látunk most? Csonka szellemet és erkölcsöt, csonka országot, ahol az
anyaméh a magzatok temetôje, ahol városnyi népességgel kevesebb a nép évrôl évre, ahol tombol a testi-lelki
nyomorúság, ahol a nép választott vezetôi lemondtak nemcsak elszakított területekrôl és elszakított nemzetrészekrôl,
hanem magáról a néprôl is, történelmérôl, múltjáról és jövôjérôl, ahol a gyilkosok a megbocsátás erényére oktatják
ki az áldozatokat, az áldozatok pedig a gyilkosok hatalmára szavaznak.
Okkal mondhatjuk, hogy a romlásnak századában élünk. Mégis: vannak lehetôségeink. Az önkényuralommal való
szakítást sikerre kell vinnünk. Ebben méltó szerephez kell juttatnunk a történelmi közjogi hagyományt, különösen
pedig a Szent Korona eszmét, amely jelen van, hatálytalaníthatatlanul és elpusztíthatatlanul. Meg kell szólítanunk.
A Szent Korona tagsága a XX. század végén*

Egy kitûnô, ausztráliai magyarság kiadásában megjelent nemzetpolitikai kiadványban olvassuk *Csapó Endrétôl a
következô sorokat:
“Gyakorlati eredményként azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyûlés olyan törvényeket, amik törvényes
és jogi keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül. Ilyen határozatot hozni a magyar
népnek szuverén jogában áll. Hozzanak olyan törvényt, ami szerint: a magyar alkotmány a magyar nemzet tagjának
tekint minden magyart, függetlenül attól, hogy mely államnak állampolgára.
Emeltessék a nemzet fogalma alkotmányjogi képletté, mert érzéseiben is, vágyaiban is és reméljük, felemelkedésében
is: egy a nemzet!”
“Nem összeegyeztethetetlen sem a demokratikus felfogással, sem a köztársasági alkotmánnyal, mert a Szentkorona-
tan állandósult (statikus) nemzeti hagyomány és államjogi filozófia, a demokrácia viszont csupán a jelen idôk
korszelleme, a köztársaság pedig a jelen idôk államigazgatási kerete, de nem megtestesítôje a magyar népnek. A
magyar nép, mint a Szent Korona tagjainak összessége, csak ennek az egész nemzetet összefogó
filozófiának az értelmében lehet közjogilag is teljes egységet alkotó képlet, szemben a jelenlegi közjogi állapotokkal
és a köztársasági államhatárokkal, amik kirekesztenek – és amelyek elfogadják, hogy kényszerû idegenségben és
jogfosztottságban tartanak – minden harmadik magyart.”
“A feladat adva van: a nemzet egy harmada ma nem élheti életét a nemzet részeként, csak azért, mert idegen állam
polgárává tették. Ennek a kornak az a bûne, hogy állampolgári kategóriákra szaggat kultúrköri kategóriákat. Az
államhatárok alapján a gyakorlatban bûncselekménnyé válik részükre a nyelvi-, a történelmi-, az érzelmi-, a vallási-
és a kulturális örökség megvallása és gyakorlása. A védekezés módját ezzel szemben a nemzet fogalmának közjogi
és alkotmányos tényezôvé való avatásában látjuk. Ehhez nem kellenek nemzetközi jogi szabályok, ez a magyar
nemzet “belügye”, amit ha az egész magyar nemzet magáévá tesz, olyan erôforrást állít a megmaradás talapzatául,
amit semmiféle nemzetközi szerzôdés, trianoni vagy párizsi “békeszerzôdés” le nem dönthet!”
Mindezt átérezve elôrebocsátjuk, hogy minden magyar érdekeinek védelmét (nyilván a lehetôségek legvégsô
határáig) nem közvetlenül a közjogi nemzetfogalom által, hanem más alkalmas és célszerû módon lehet és kell
szolgálnunk, a közjogi és a kulturális-nyelvi nemzet kettôsségének elismerésével és ügyünk szolgálatába állításával.
Milyen elvek mentén határozható meg a nemzet fogalma? Meghatározható-e egyáltalán? Milyen alkotmányos
lehetôségei vannak a magyar államnak az egész magyar kultúrnemzet tekintetében? Várhatunk-e mindent az
államtól, azaz mi a szerepe a társadalomnak?
Ezek a nemzetstratégia körébe tartozó kérdések. Sokat írtak, beszéltek róluk századunkban, elég, ha a politikusok

sorából Teleki Pálra, mint sok közül az egyik legnagyobbra gondolunk, vagy a Magyar Szemle folyóirat emlékezetes
1937-es “Mi a magyar” címû kötetérôl, vagy az 1943-as szárszói írótalálkozóról és annak ötven év múlva összehívott
1993-as eszmei utódáról teszünk említést.
A közelmúltban is több tanácskozás zajlott nemzetstratégiai kérdésekrôl, mint például a “Magyar Paradigmák” címû
konferenciák, melyeknek anyagát “Magyar Jövôkép. Egy minôségi magyar paradigma” címmel 1996-ban adták ki.
Ilyen tanácskozás volt a Magyarok Világszövetségének IV. világkongresszusa, amely több értékes és gyakorlatban
használható gondolatot mutatott fel. Nézzünk ez utóbbiból néhány, tárgyunkkal összefüggô szemelvényt.
Így foglalja össze *Borbély Imre a “Magyar Paradigmák” konferenciák végkövetkeztetéseit az MVSz IV.
Világkongresszusa “Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén” címû kiadványában:
“1. A cél a következôképpen hangzana: tudásközpontú nemzetfejlesztés és a magyar integráció alkotmányos

feltételeinek megteremtése.
Az erre vonatkozó szövegjavaslatom:
A tudásnövelés és az alkotókészség fejlesztése a civilizációs fejlôdés alapja; az emberi tudás és alkotás a
legnemesebb humánus értékek létrehozója, hordozója és katalizátora. A jövô társadalmai hatékony mûködésének és
javuló életminôségének alapja a tudásszint emelése. Az egyén szempontjából a legjobb szociális segély a rugalmas
kompetenciaváltás és -növelés lehetôségének szavatolása. A fentieket is figyelembe véve a magyar állam minden
rendelkezésére álló eszközzel bátorítja és támogatja az egész magyar nemzet tudásszintjének folyamatos emelését,
valamint kiváló tehetségeinek legmagasabb szintû képzését.
2. A következô cél a magyar integráció.
Szövegjavaslat:
A Magyar Köztársaság a magyar állampolgárok hazája, valamint az országon kívül élô magyarok anyaországa.
Indoklás: Az anyaország fogalom szerencsésebb a védôhatalomnál, és egyben tágabb is. Az anyaország nemcsak
véd, hanem támogat, gyarapít, gazdagít, integrál.
3. A Magyar Köztársaság elnöke az összmagyarság egységének megjelenítôje. Feladata a nemzet egészének
érdekképviselete.
Indoklás: Az elnöknek politikai nézeteitôl, vallásától, egyéb kötôdéseitôl függetlenül alkotmányos kötelessége az
egész nemzet érdekképviselete. Ez érvényes mind az országon belül, mind pedig a külképviseletben. Az elnöknek a
retorika, valamint a szimbólumteremtés eszközeivel a nemzeti integrációt, kohéziót és szintézist kell erôsítenie.
Kötelessége az egyes magyar nemzetrészeket “széttartó pályára állító” törvények elutasítása. Mivel ez a feladatkör
tágabb a mostaninál, a Köztársasági Elnöki Hivatal és az elnök jogkörének bôvítése elkerülhetetlen. E funkcióból
következôen a jelenlegi alkotmányos hatalommegosztás újragondolásával közvetlen elnöki fennhatóság alá kellene
vonni a HTMH-t, (jelenleg a miniszterelnökség szervezetében elhelyezkedô Határon túli Magyarok Hivatala), a
felállítandó magyarságkutató, stratégiai, nemzetpropaganda intézetet, valamint a Kárpát-medencei népek történelmét
kutató intézetet. A Köztársasági Elnöki Hivatal mûködtetése alkotmányosan leszögezett költségvetési keretbôl
történne, amely a GDP egy bizonyos minimális százaléka lehetne, és amelyet a mindenkori kormány a szükségnek
megfelelôen bôvíthetne. A dolgok logikájából fakadóan az elnökválasztásban részt kell vennie az egész magyar
nemzetnek. Célszerûnek tûnik az elnöki mandátumot hat évre kiterjeszteni egyszeri újraválaszthatósággal egybekötve.
4. A határon túl élô, önállóan szervezôdô magyar nemzetrészek általános, titkos és közvetlen választással létrehozott
testületei küldötteket delegálhatnak a magyarországi felsôházba, akik felszólalási és szavazati joggal bírnak az
általuk képviselt nemzetrészek sorsát érintô kérdésekben.
Indoklás: Arra az esetre, ha a kétházas parlament nem kapja meg a szükséges szavazatokat, alternatívaként egy olyan
parlamenti bizottság alkotmányos létrehozása tûnik megfelelônek, amelyben a határon túli magyar szervezetek is
képviseletet kaphatnak. A magyar állam felelôsséget vállal a határon túl élô magyar közösségekért, és a
rendelkezésére álló eszközökkel támogatja önálló gyarapodásukat szülôföldjükön. Ennek megfelelôen a magyar
állam a magyarországi vagy nyugati magyar tôkének az elszakított nemzetrészek gazdaságát, kultúráját erôsítô
vállalkozásait adó- és vámkedvezmények formájában támogathatná.
5. A magyar állampolgárságra jogosult minden magyar. Magyarnak tekintendô mindenki, aki e minôségét vállalva
magyar eredetû és kultúrájú.
Indoklás: Ezzel elkerülhetô lenne a második és harmadik világbeli tömegek esetleges visszaélésszerû, pusztán formai

magyarrá válása.
6. Befogadó országként Magyarország az önazonosságában különösen veszélyeztetett szórvány magyarságot
kiemelten kezeli.
Indoklás: Az egyesült Európán belül, fôleg francia és német nyomásra a menekülôk és bevándorlók elosztásában
mindinkább körvonalazódik egyfajta kvótarendszer, mely értelmében a bevándorlási nyomás megoszlana az egyes
tagországokon belül. Ez ellen például Portugália úgy védekezik, hogy alkotmányosan leszögezte, befogadó
országként Brazíliát elônyben részesíti. Tekintettel küszöbön álló európai integrációnkra, ily módon elkerülhetô
lenne az olyan helyzet, hogy tamil bevándorlókat legyen kénytelen Magyarország befogadni és letelepíteni,
miközben nem áll módjában ugyanezt megtenni a szórvány magyarsággal. Míg a határon túl élô tömbmagyarság
esetében a szülôföldön való megerôsödés célszerû, addig a szórvány magyarság tekintetében nem szabad szem elôl
téveszteni az utolsó generációs magyarok nagy arányát, akik bár magyarnak születtek és magyarként nevelkedtek,
gyermekeiket nem magyar iskolába adják, és otthon kevert vagy nem magyar nyelven beszélnek. Ezekben az
esetekben az anyaországi befogadás reális önazonosság-mentô intézkedésnek bizonyulhat, mely egyébként a
fogyatkozó népességû ország szûk értelemben vett érdeke is.
(Ezek azok az alkotmány-kiegészítô javaslatok, amelyek konferenciánk szûkített végkövetkeztetéseként
megszülettek. Fontosnak tartjuk, hogy az indítvány belekerüljön a kongresszus zárónyilatkozatába, és ekként súlyt
kapva a magyar alkotmányozó gyûlés elé kerüljön.)”335 – 83-85.
Ugyanitt olvashatjuk *Hódi Sándor “Tézisek egy új nemzeteszmény megteremtéséhez” címû mûvét. Talán a
legfontosabb része ez:
“Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon

túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, és ez így lesz mindaddig, amíg a
nemzet mint közös vállalkozás az életvitel szempontjából elônyös “kedvezô befektetéssé” nem válik.
*Csoóri Sándor ide vonatkozó gondolatait idézve azonban »gyakran kell rádöbbennünk arra, hogy mi, értelmiségiek,
»küldetésünktôl megittasulva«, felülrôl akarjuk megváltoztatni az országot, s ehhez a megváltoztatáshoz készülünk
átalakítani a rendszert.« Pedig, mint mondja, »épp nekünk kellene – s kellett volna – leginkább tudnunk, hogy eddig
még egyetlen rendszer se váltott meg eredménnyel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülô nép képes új
rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagy
távlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.«
Várható-e ez a nemzeti összefogás a magyarság részérôl? A nemzeti kérdés felerôsödése, elôtérbe kerülése
progresszív gazdasági-politikai folyamatokat eredményezhet, amennyiben az elnyomott emberek tömegei nemzeti
közösségekbe szervezôdve – pontosabban nemzeti közösségüket megszervezve – igyekszenek szembeszállni más
népek elnyomó hege-mo-nista törekvéseivel. A magyarság esetében, amely – határon innen és túl – hosszú évtizedek
óta mérhetetlen kizsákmányolásnak van kitéve, régen megérett a helyzet a nemzet újjászervezôdésére.
III. A nemzeti összetatozásának intézményes feltételei és lehetôségei
A határon túli magyarok jogi helyzete intézményi megoldást tesz szükségessé. Ez a megoldás a határon túli
magyarság részérôl az autonómiák megvalósítását és a Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsok létrehozását jelenti, a
Magyar Köztársaság részérôl pedig a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának a
védelmét.
1. Az autonómiák megvalósítása
A határon túli magyar kisebbség, függetlenül létszámától, napjainkra mindenütt eljutott a politikai
helyzetfelismerésnek arra a szintjére, hogy autonómiák, kollektív jogok nélkül nincs esély a megmaradásukra.

Az autonómia igénye, a kollektív jogbiztonság követelése indokolt és szükségszerû védekezés a magyar nemzetrészek
részérôl az utódállamok nemzetállam-koncepciójára, amely egyébként védtelenné, kiszolgáltatottá teszi ôket a
magyarüldözéssel, jogfosztással, a társadalmi, gazdasági és politikai esélyegyenlôséggel szemben.
Az autonómiatörekvések a magyar nemzetrészek önvédelmét jelentik. A védekezés emberi jog, aminek a nemzeti
kisebbségek esetében alkotmányos alapot kell adni. Mivel az erre irányuló jogalkotás és alkotmányozás ez idô tájt a
többségi népek dühödt nacionalizmusába ütközik, az autonómiák létrehozása erôsebb és határozottabb kiállást
követel mind a határon túli nemzetrészek, mind pedig a magyar állam részérôl.
Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással, függô helyzetüknél fogva akár a hatalom részérôl, akár külsô
támogatással egymással szembeállíthatók és kijátszhatóak, az autonómiák létrehozása terén egyik legsürgôsebb
feladat a magyarság Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsának a létrehozása belsô választásokkal.
Nem várhat a magyarság arra, hogy helyette majd mások rendezik a kisebbségi kérdést. Mivel az autonómiák
létrehozása, a kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétporladásának a megakadályozását jelenti, a
magyar állam számára ez a feladat kell, hogy legyen a legfôbb politikai államcél.
2. A magyar állam szerepe

Mivel a jelenlegi államhatárok létrejöttekor olyan helyzet alakult ki, amelyben a magyar nemzet jelentôs része új,
idegen államokba került, az autonómia igénye és a kollektív jogbiztonság követelése a határon túli magyar
kisebbségek részérôl az önvédelem mellett a nemzetben való gondolkodást jelenti.
A magyar állam és a magyar alkotmányozás, noha a nemzet egyes részei külsô kényszerítô körülmények folytán
maradtak kívül az államhatárokon, a nemzet mint szuverén kultúrközösség helyett kizárólag az állampolgári
jogviszonyra épül. Minthogy minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam a nemzetbenvaló
gondolkodást illetôen sajnálatos módon lépéshátrányban van a határon túli kisebbségekkel (azok
autonómiatörekvéseivel) szemben.
Annak ellenére, hogy minden harmadik magyar a határokon kívül él, sem a jogvédelem, sem a képviseleti lehetôség
nincs biztosítva számukra. A határon túli magyarság nincs jelen sem a politikai, sem a köztestületi, sem a civil
társadalmi szférában, s amíg ez így van, addig a nemzetrôl mint szuverén kultúrközösségrôl ténylegesen nem
beszélhetünk. (Kiemelés tôlem Z. Zs.)
Ezen a téren az új alkotmánytervezet sem jelent elôrelépést. Az új alkotmánytervezet I/3. bekezdése, amelynek az
utolsó mondata foglalkozik a nemzet egyharmadát kitevô területileg elszakított és kitaszított milliókkal, így hangzik:
»A külpolitikai államcélok mellett kiemelt fontosságú kérdés a határon túli magyarságért való felelôsség
kinyilvánítása.« Ennyi, és semmi több. Dicséretes a határon túli magyarságért való felelôsség kinyilvánítása, ez
azonban önmagában véve nem sokat ér. A Magyar Köztársaság alkotmánya a felelôsségérzet kinyilvánítása mellett
konkrét formában rögzítse a különbözô országokban élô magyarok személyi és jogi autonómiájának védelmét.
Ezeknek az új alkotmányos rendelkezéseknek az alapján a mindenkori magyar kormánynak kötelessége kell, hogy
legyen minden lehetséges eszközzel védeni és oltalmazni a magyar nemzet tagjainak az érdekeit. Ezen túlmenôen az
új alkotmánynak, amely arra lenne hivatott, hogy helyreállítsa az ezeréves magyar alkotmányosságot, olyan értékeket
kell tartalmaznia, amelyek nemcsak a magyar állam függetlenségét jelképezik, hanem a magyar történelem
folytonosságát és a világ magyarságának összetartozását. Ennek az összetartozásnak, vagyis a világ magyarsága
anyaországhoz való kapcsolódásának az országos képviseletben kell érvényesülnie. A magyar országgyûlés
hagyományos kéttáblás rendjének biztosításával – a második kamarában – a különféle társadalmi szervezetek,
egyházak, szakmai érdekképviseletek, tudomány stb. mellett biztosítani kell a határon túli magyarság
képviseletét.”335 – 68-71.
Tanulságos a következô felszólalásrészlet: “… hazánkban található egy olyan szellemi szekértábor, amelynek tagjai
nagy publicitást kapó munkásságukban a nemzettudat alapját támadják, vagyis a nemzet objektív, intézményes létét
vonják kétségbe. Azt tartják: mivel egzaktul nem lehet a “magyar” tartalmát meghatározni, akkor az nem is létezik.
Nem létezô nemzetnek pedig hogyan is lehetne nemzettudata – ami szerintük egyébként sem más, mint elôítéletek
halmaza –, oldják meg álságos-ártatlanul a kreált kérdést. Bár álláspontjukat illenék legalább olyan alapos
monográfiákkal megcáfolni, mint amilyenekre ôk nem sajnálták a fáradságot, nézetükkel szemben addig is, a nemrég
elhunyt nagy zsidó filozófust, *Jesajahu Leibovitzot idézném. Ô, azokkal vitatkozva, akik a palesztin állam

szükségességét arra hivatkozva vonták kétségbe, hogy a palesztin nemzet valójában nem is létezik, a következôket
monda: »Én is a zsidó nép nemzeti és állami függetlenségét kívánom, de az elképzelhetetlen, hogy az egész ország
Izrael államához tartozzék, amikor él itt egy másik nép is. Ez ilyen egyszerû. Létezik és kész.« Bizony, ez ilyen
egyszerû. A magyar nemzet, és az összes Kárpát-medencei nemzeti kisebbség, nálunk és szomszédainknál, »létezik
és kész«. No de milyen ez a létezô magyar nemzet, mennyire nevezhetô nemzetnek, és mennyire csak magyarul
beszélô populációnak? Ha tapasztalataimra vagy azon közvélemény-kutatási adatokra gondolok, amelyek szerint a
hazai lakosság csupán hat százaléka érzékeny a nemzeti sorskérdésekre, és csak ugyanennyi tartja fontosnak a
sajtószabadságot is, akkor lassan már ott tartunk, hogy újjá kell teremtenünk a nemzetet.” (*Székely Kecskés János)
335 – 73.
*Duray Miklós “A magyarságpolitika szemléletváltozást igényel” címû gondolatai igen figyelemreméltóak:
“A nemzet! Legújabban hadilábon állunk a nemzettel mint fogalommal, és mint entitással is. Nyilvánvalóan azért,
mert a magyar nemzet egységes történelmi fejlôdésének folytonossága Trianon után megszûnt. A csaknem kizárólag
egy országot, egy hazát lakó nemzet egysége a “boldog békeidô”-ként jellemzett múlté lett, a nemzet politikailag
szétesett.
A nemzetnek az új korban – ellentétben az alattvalóságot középpontba helyezô középkorral – alapvetô jellemzôje az
egy nyelv, egy kultúra. Számos példa mutatja azonban mind Európában, mind a tengeren túlon, hogy ez a két tényezô
még nem elegendô sem a nemzettudat, sem az összetartozás-tudat kialakulása szempontjából. Ha elegendô lenne,
akkor nem lennének svájci németek, sem a jobbára egy nyelvet, de eltérô történelmiséget hordozó amerikaiak,
kanadaiak és angolok. Ez is mutatja, hogy a nemzet a nyelv és kultúra meghatározó hatása mellett legalább ilyen
mértékben politikum, azaz három klasszikus tényezô függvénye is: közös történelmi tapasztalatok birtoklása a múlt
tekintetében, közös feladatok megvalósítása a jelenben, valamint közös elképzelések a jövôt illetôen. Sôt mondhatjuk:
e hármas közösségformáló tényezô jóvoltából él és mûködik a nemzet, és ez határozza meg egy nemzet stratégiáját is.
A magyarság esetében a XX. század folyamán a jelenhez és a jövôhöz kapcsolódó közös vállalások és tervek
esetlegesek vagy hiányoznak, tehát a stratégia alapelemeinek sora foghíjas. De nem csupán ez a gond.
Meghatározható-e vagy egyáltalán kialakulhat-e egy átfogó stratégia, ha tisztázatlan marad néhány alapvetô kérdés,
melyek közül illusztrációként a leglényegesebbeket kell említenem.
A haza fogalma zavarossá vált számunkra, mert a nemzet lakóterülete és az ország, amelyben ôshonosként él a
magyarság, nem azonos. Helytelenül használjuk az anyaország fogalmát is, hiszen anyává senki sem válhat
amputáció révén, csak szüléssel, azaz kibocsátással.
…Az elsô és eddig egyetlen maradandó kísérletet a kettôsség áthidalására *Illyés Gyula tette a szellemi haza fogalma
és a kettôs kötôdés kapcsolatrendszerének meghatározásával. Filozófiailag ennél jobb konstrukció eddig nem
született. A társnemzeti kapcsolatrendszer elmélete sem lépi túl az illyési elképzelést, de bôvíti azt, mivel a kettôs
kötôdést a magyar nemzetrész és a másik nemzet (szomszéd nemzet vagy a magyar nemezt részével együtt élô nemzet)
között, illetve az egész magyar nemzet és a másik (szomszéd) nemzet között jogilag is meghatározható partneri
kapcsolatként képzeli el.
…A nemzetstruktúra alakulása végsô soron politikai kérdés, mert politikai szándék és akarat nélkül minden
változtatási kísérlet csak elméleti kérdés marad. Pontosabban: a politikai szándékot megelôzôen az egész para-dig-
ma-tikus kérdés. Azaz a nemzet alapkérdéseit illetôen kialakult-e vagy sem a nemzeten belül egy paradigmális
állapot? Van-e közmegegyezés azt illetôen, hogy a nemzet politikailag szétszakított részei összekapcsolandók-e vagy
sem?
Ez a kérdéskör három irányból közelíthetô meg:
– a konfliktusos megoldás, tehát a nemzet területi újraegyesítése;
– a nemzeti eutanázia elfogadása, azaz a részek asszimilálódásának és a lakóterületek magyar etnikai kiürülésének a
siettetése;
– az adott helyzetbôl eredô új politikai kapcsolatrendszerek kialakítása, azaz politikai reintegráció.
…A magyarság Trianon utáni állapota a szétdarabolt nemzet politikai reintegrációját igényli. Az európai integrációs
folyamat keretében ez a kettôs integráció felvállalását jelenti. Ezen belül a nemzet reintegrációja nem állítható

szembe az európai integrációval.

A reintegrálódás egy új nemzetstruktúra és nemzetfogalom kialakítását igényli, mert csak így teremthetôk meg a
nemzet összetartozásának lehetôségei és feltételei. Két lényeges szempontot kell betartani ebben a vonatkozásban. Az
egyik, hogy a magyarság nyolc különbözô politikai közegben él, a másik szempont, hogy a megoldásnak nem a
szomszéd népek érzékenységére kell tekintettel lennie, hanem arra, hogyan illeszthetô a nemzet reintegrációja a
korszellemhez, melynek vitathatatlanul egyik fô elve az integráció és mozgatórúgója az integrációs készség, a másik
elve pedig a szubszidiarizmus.
Európa átszervezôdésében jelenlévô két fô rendezô elv teremti meg a magyarság politikai reintegrálódásának elvi
feltételeit, melyek szerint kézenfekvô, hogy a szétdarabolt magyarságot politikailag föderális nemzetként kezdjük
kezelni, ugyanakkor a nemzetstruktúráját a szubszidiaritás elve alapján kell értelmezni. E megközelítésnek lesz
néhány jelentôs gyakorlati következménye, melyek áttekintését érdemes röviden számba venni. Abból a ténybôl kell
kiindulni, hogy a Magyarországon kívül élô magyar közösségek nem rendelkeznek jogi alanyisággal, ennek
megfelelôen rendezetlen, illetve korlátozott a jogállásuk és korlátozott a nemzetközi megjelenési lehetôségük is.
Ezért Magyarországnak kell felvállalnia a védôhatalmi feladatokat, illetve úgy kell átalakítani Magyarország
alkotmányos rendjét – még a NATO-ba és az Európai Unióhoz való csatlakozás elôtt –, hogy az ún. határon túli
magyarok jogilag ne idegenként legyenek kezelve Magyarországon. Ezzel párhuzamosan támogatni kell a magyar
nemzetrészek közösségi törekvéseit jogalanyiságuk és lakóterületükre vonatkozó különleges státus megszerzéséért,
vagy területi autonómia kialakításáért.
Mindezek felvállalása és megvalósítása nem csupán a hivatali értékrend változását igényli, hanem alapvetô
szemléletváltozást is. A politikusoktól és a politikától fôleg azt, hogy az ország-, illetve nemzetpolitikát ne cseréljük
fel a pártpolitikával. (Kiemelés tôlem. Z. Zs.)
Összegezve: egy új magyar paradigma szükségeltetik.”335 – 40-44.
*Somodi István a Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttmûködési Bizottsága negyven szervezete nevében
terjesztette elô az “Állásfoglalás az alkotmányozás ügyében” címû tervezetet, amely többek között *Molnárfi Tibor,
*Pecze Ferenc és *Sándor András munkája. Ez bevezetô bekezdések nélkül a következô:
“Tekintettel arra, hogy az 1919. évi három hónaptól eltekintve évszázadok óta fennálló törvényes állapot 1944.
március 19-én megszûnt, és szünetelése 1991-ig, a szovjet megszállók kivonulásáig tartott, érvénytelennek kell
tekinteni az azóta meghozott, “alkotmánynak” nevezett rendelkezéseket, és az ország új alkotmányának létrehozását
– vagy a folyamatos magyar történeti alkotmányozás új fejezeteinek kidolgozását – az 1944. március 19-ét megelôzô
jogfolytonosság helyreállításával kell megkezdeni. Mivel törvénytelenség jogot nem alapozhat meg, ez idô szerint a
történeti alkotmány tekintendô magyar alkotmánynak. A jelenlegi parlament túlságosan esetleges – egyetlen
négyéves ciklusra, ráadásul labilis politikai hangulatok alapján megválasztott – testület ahhoz, hogy illetékesnek
legyen tekinthetô az alkotmányozásra. Ezért a Magyarok Világkongresszusának álláspontja az, hogy az
alkotmányozást az országgyûlés vegye le napirendjérôl A hovatovább tartalmatlan közéleti divatszóvá szürkülô
“modernizálás” öncélú követelésének ezen a területen nincs helye. Itt a modernizálás csak a valóban indokolt,
megérett változások törvényesítését jelentheti.
Ha az idô és a társadalmi igény erre megérik, a nemzet akarata választhat az alkotmányozási tevékenység lehetséges
irányai között: dönthet új, “írott alkotmány” megalkotása vagy a meglévô “történeti alkotmány” továbbfejlesztése
mellett. A Világkongresszus nincs abban a helyzetben, hogy részletekbe menô javaslatokat tegyen, de szükségesnek
tartja, hogy néhány fontos kívánalmat rögzítsen, hangsúlyozva, hogy az alkotmányozás munkája nem térhet el az
ezeregyszáz éves államiságunk történetében kialakult idôtálló alapelvektôl. Egyetértve a nemzeti közvélemény ismert
észrevételeivel – az alternatívák hiánya, a széles körû, alapos megvitatás igénye, a hatalommegosztás
rendezetlensége, a választási rendszer alapelveinek tisztázatlansága stb. – ezek a következôk:
1. A nemzetgyûlés értelemszerûen a nemzet gyûlése, tehát a társadalomnak – a nemzeti közvéleménynek – idôt,

lehetôséget, megfelelô kereteket kell kapnia elhatározásainak kialakítására és kinyilvánítására, megvitatására.
További súlyos probléma, hogy a magyar nemzet a szétszakítottság és a szétszóródás következtében csaknem

negyven százalékban a jelenlegi anyaországi határain kívül él. Bármely ország állampolgára is, anyanyelve,
nemzetisége, identitása magyar; mint ilyennek, anyaországát illetôen méltányos igényei, jogai vannak. Ezeknek az
igényeknek az érvényesítése érdekében részt kell kapnia az anyaországi alkotmányozási folyamatban.
Magyarország alkotmányáról csak alkotmányozó nemzetgyûlés dönthet, és olyan, amelyben részt
vesznek a szomszédos országokban élô magyar nemzettömbök és a diaszpórában élô magyarok küldöttei is.
2. A magyar államiság alkotmányos alapja sohasem az uralkodói vagy más hatalom volt. Jelképe és
megtestesítôje évszázadok óta a Magyar Szent Korona. E tényt a ma élô generációk alig ismerik, mert a
“gauleiter garnitúra” kiirtotta a politikai köztudatból. A Szent Korona tanát mint államszemléleti elméletet korábban
is érték kritikák, de ha a felfogás érdemét tekintjük, nincs okunk annak lényegét a feudalizmus kísértetei közé sorolni.
Eltekintve a fogalom kultikus hagyományainkban gyökerezô, tiszteletteljesen elvont kifejezésbeli megjelenésétôl, jogi
tartalma a történeti fejlôdés során demokratikussá vált: a rendiség idején az uralkodó és a nemesség összességének,
a jogegyenlôség korában az állampolgárok összességének, a nemzet egészének megtestesítôje. Jelentôsége
független az államformától (királyság vagy köztársaság), a hatalom a nemzettôl ered, és ezt a hatalmat
visszavonásig csak megosztja az uralkodóval, újabb idôkben az uralkodó nélküli állammal. Az új alkotmánynak is
ezen a felfogáson kell alapulnia, ez a történelmi jogfolytonosság és a csorbíthatatlan demokrácia biztosítéka.
3. Rendezésre váró jogi problémák különösen:
a) Magyarország államformája 1946. február 1-ig királyság volt. Sorozatos változásai a nemzeti függetlenség
elvesztésének, majd helyreállításának különféle periódusaiban történtek, a népakarat valóságos próbája nélkül. A
békekötés elôtt korlátozott volt az állami szuverenitás; 1949-tôl 1990-ig a “népköztársaság” elnevezés önkényes és
tartalom nélküli volt; 1990-ben a visszaalakulás köztársasággá csak egy négyéves ciklusú országgyûlés mechanikus
határozmánya. Nincs számottevô ellenzôje a köztársasági államformának, de egy ilyen súlyú kérdést
népszavazással kell eldönteni, amely törvényessé teszi a változást.
b) Az új alkotmánynak kétkamarás országgyûlést kell rendszeresítenie. Az alsóház a népképviselôk háza, a
felsôház a nemzet háza. Ez utóbbiban foglalnak helyet a társadalmi munkamegosztás képviselôi, az egyházak és az
anyaország határain kívül élô magyarság küldöttei. A törvénytervezetek két szinten történô megvitatása biztosítja
azok alapos kritikáját.
c) Aggodalommal látjuk, hogy az 1990. évi döntések következtében a négyéves ciklusokra monolitikus
kormányhatalom jön létre, amely a választási gyôztesek önkorlátozó intelligenciája híján parlamenti diktatúrává
fajulhat. Ez egyaránt ütközik ôsi felismerésekkel, így az Aranybulla “jus resistendi et contradicendi” cikkelyével, és
a modern demokráciák mûködésének parlamenti elveivel. A mindenkori kormánnyal szemben a bizalmatlansági
kérdés felvetésének korlátlannak kell lennie. Vissza kell állítani a miniszteri felelôsség elvét és gyakorlatát, amely
már az 1848. évi törvényekben, az elsô felelôs minisztérium megalakulásakor helyet kapott.
d) Normális viszonyok között magától értetôdô lenne, de esetünkben újólag hangsúlyozni kell, hogy a korlátozások
nélküli választójog (szavazati jog) a külföldön élô magyar állampolgárt is megilleti.
4. Mellôzhetetlen tartalmi elemek:
a) Nem könnyû, de lényeges tétel az állampolgár, különösen a szûkös viszonyok között élô dolgozó állampolgár és
családja létbiztonságának problémája. E kérdés nem hárítható el a liberális gazdaságfilozófia szintjén. A megoldás
ugyan nem folyamodhat a “sztálini típusú” alkotmányok formális munkajogi kinyilatkoztatásaihoz, de
elengedhetetlen, hogy magát a követelményt emelje törvényerôre: a sorsa alakulásában vétlen ember nem kallódhat-
pusztulhat nyomorban, betegségben, tudatlanságban. Nyilvánvalóan ide értôdik a közegészségügy és a közoktatás
problematikája is. A nemzet fennmaradása – hogy ne mondjuk: “újratermelése” – érdekében ennek alkotmányos
garanciáját az államnak vállalnia kell. Ahogy Veres Péter már 50 éve megfogalmazta: ebben a hazában nemcsak a
gazdagnak, gátlástalannak, erôszakosnak, de minden dolgos magyarnak és gyermekének emberi szinten kell élnie. A
garanciavállalás lehet deklaratív, erre a törvényhozás már felépítheti konkrét szabályzatrendszerét.

b) Egy ilyen viszontagságos sorsú kis nép életében a nemzeti szolidaritásnak létfontosságú szerepe van. A “Minden
magyar felelôs minden magyarért” morális kötelessége cáfolhatatlan, de jogszabályi keretbe nem foglalható.
Alaptörvényi rögzítést kíván viszont az a követelmény, hogy maga az állam vállalja a lehetséges mértékû felelôsséget
azokért a magyarokért, akik szuverenitásának területén kívül élnek. E szándék deklaratív megállapítása módot nyújt
a törvényhozásnak, hogy általánosságban és esetenként jogszabályokat, döntéseket hozzon a külföldi magyarság
lehetséges oltalma érdekében, hogy az állam szervei ezek alapján gyakorlati intézkedéseket tegyenek, és hogy a
társadalom civil szervezetei saját területükön eljárjanak.
c) Különösen az utolsó fél évszázad tapasztalatai alapján, az alkotmánynak hangsúlyosan tartalmaznia kell az
államfô, a kormányfô, a miniszterek és az országgyûlés teljes és feloldhatatlan elkötelezettségét a nemzeti érdek
elsôdlegessége iránt, amit nemzeti irodalmunk “A haza minden elôtt” posztulátumában rögzített. E kötelezettség
kiterjed a nemzeti érdek külpolitikai, gazdasági, információs, kommunikációs – szükség esetén fegyveres –
eszközökkel történô védelmére. Megszegése az alkotmányban elvileg megállapítandó nemzet- és hazaárulás. E
deklaráció alkotmányos lehetôséget nyújt a törvényhozásnak, hogy konkrét jogszabályi rendelkezéseket hozzon a
nemzeti érdek elômozdítására, illetve a nemzeti érdek elárulásának megakadályozására és szankcióra.
5. Minthogy az ország ezekben az órákban az “Európához való felzárkózás” bizonytalanságában él, és az az
államélet számos területén is feszültségeket teremt, a kongresszus nyomatékosan felhívja a figyelmet a helyzet
veszélyeire.
Az alkotmányos állapotot az Európai Unióhoz való esetleges csatlakozásra való tekintet nélkül, azt megelôzôen kell
helyreállítani. A csatlakozás az állami szuverenitás bizonyos korlátozásával jár, de nem jelentheti a nemzeti
szuverenitás szûkítését. Bármiféle integrációban a részt vevô nemzeteknek joguk van ragaszkodni történelmileg
kialakult értékeik, rendszereik megôrzéséhez, ha azok nem sértik az integráció tagjainak jogos érdekeit. Megoldások
még bizonyos érdekütközések esetén is kimunkálhatók. Az Alkotmányozó Nemzetgyûlés munkája során vegye
figyelembe: ha a csatlakozás nem az integráció és a nemzeti szuverenitás (a nemzetek kulturális és történelmi
egyedisége) optimális arányában jön létre, hanem financiális alávetettséggel és kulturális uniformizálódással jár, ez
nemcsak a kis nemzetek túlélését veszélyezteti, hanem magát az integrációt is elindítja a belsô bajok gyors
jelentkezésének útján.
Ez nem közönséges, hanem egész nemzeti jövônket befolyásoló lépés lesz. Jóllehet nemegyszer mostoha módon bánt
velünk, édesanyánk mégiscsak Európa. De az az édesanya az európai kultúra és nem az európai börze.
Szuverenitásunk könyöradományokért, tál lencsékért, balek módon vállalt cordon sanitaire-státusért – magyarán:
bagóért – nem eladó és nem tôzsdei alku tárgya. Véget kell vetni a tékozló fiú szerepét önként vállaló stílusnak, mert
ha nem állunk emelt fôvel, átgondolt, saját feltételekkel Európa elôtt, a végén nekünk is csak moslék marad.
Egy évezrede európai nemzet, európai állam vagyunk; európai eszményekért, Európa zavartalan fejlôdéséért
véreztünk évszázadokon át; a világnak európai színvonalú értékeket adtunk; népünk elvárhatja, hogy Európa is így
fogadjon bennünket. Ehhez elengedhetetlen, hogy saját alaptörvényünk deklarálja európaiságunkat, egyben
megkövetelje nemzeti érdekeink nemzetközi szerzôdésekben fel nem adható oltalmát.”335 – 91-96.
Nélkülözhetetlenül fontos, eredeti gondolatokat, felismeréseket és teendôket tartalmaz *dr. Marácz László –
*Sebestyén István (Amsterdam-Zürich, 1995.) “Magyarságtudat és nemzeti stratégia” címû nemzetstratégiai
vázlata,301 amely ugyanúgy a Magyarok Világszövetsége Tájékoztatójában jelent meg, mint *Fekete Gyula
“Nemzeti Káté”-ja.145 Ez utóbbi korábbi változata megjelent a Magyar Fórum 1994. december 22-i számában. Ide
sorolható Marácz László: “A Magyar fordulat” címû, nyugaton megjelent, gyökeres változást sugalló tanulmánya.
Visszatérve a nemzet-fogalomhoz, a XVIII. század óta ismertek olyan fogalmi elemek, amelyekbôl a polgári nemzet
fogalma felépíthetô. (Ezeket még Sztálin is alkalmazta évtizedekig használt nemzetfogalmához.)
Általánosan elfogadott fogalmi elem: a közös nyelv, a közös nemzeti kultúra, a terület közössége és mindezek
történelmi kialakulása. Mások – mint *Bihari Mihály – hozzáteszik ehhez a közös lélek vagy lelki alkat, a közösség
organikus jellege és a közös kollektív jogok birtoklásának ismérvét. 335 – 51-57.
A közös lélek két forrásból táplálkozik: az emlékekbôl és a vágyból a közösségben élésre. *Renan, a franciák sokat
idézett múlt századi gondolkodója szerint “a nemzet mindennapos népszavazás”, létének feltétele: közös múltbéli
dicsôség és a közös akarat a jelenben. Hasonló gondolatot idézhetnénk Ortega tollából, ahol a közös jövô jelenik meg

a nemzetek összetartójaként. *Györffy István írja: “A magyarság nem test, nem vér, hanem lélek kérdése.”
Idézhetnénk gróf *Klebelsberg Kúnót, a két világháború közötti nagy kultúrpolitikust, vagy *Csekey István
alkotmányjogászt ugyanebben az értelemben. Klebelsberg így ír “Neonacionalizmus” címû cikkében:
“Még nagy népeknél is, amelyek igen nagy kiterjedésû hazában óriási lezárt nyelvterületet alkotnak, vita tárgya, hogy
melyik országrészben maradt fenn tisztán a faj. De ha még a nagy nemzeteknek is csínján kell bánniok a fajiság
kérdésével, mit kezdjen ezzel a jelszóval a maroknyi magyarság, amely bele van ékelve a germán, szláv és román
elemek közé? De ha faji álláspontra helyezkednénk, akkor, hogy csak a hegycsúcsokról beszéljek, baj lenne a
Zrínyiekkel, József nádorral, Petôfivel, Damjanichcsal, Erkellel, Munkácsyval, Semmelweisszel és annyi mással
legjobbjaink között, akik nélkül a magyar haza nagyságát s mûvelôdését el sem lehet képzelni.
Ellenfeleinkben úgyis mindig megvolt a törekvés arra, hogy túlozzák a magyar nemzet csekély számát. Ha faji
álláspontra helyezkednénk, a tízmillió magyarból igen jelentékeny számot le kellene ütni. Ezzel szemben a politikai
okosság azt kívánja, hogy magyarnak tekintsünk ebben az országban mindenkit, aki velünk érzelemben, lelkiségben
és nyelvben teljesen s fenntartás nélkül összeolvad.”244
Ennyit a közös lélekrôl.
A közösség szerves (organikus) jellegérôl *Herder, az eredethez viszonyúló nemzetszellem, nemzetkarakter,

nemzetgéniusz kapcsán szól. A népszellem (Volksgeist) az ôsi nemzeti gyökerekbôl, az égtájból, az életmódból, a
neveltetésbôl teremti a nemzet szerves egységét. Ez a *Renan-i közös lélekhez képest többet merít a közös eredetbôl,
a velünk született közösségbôl, mint a választott közösségbôl, amellyel szembeállítható. Amikor a magyarság
többkultúrájú közegben, kulturális, nyelvi kihívások közepette él, akkor a velünk született *Herder-i szerves
közösséggel egyenrangú lesz a Renan-i közös lélek, “a mindennapos népszavazás”, vagy ahogy Michalle, Renan
kortársa mondja: “A nemzet egyetlen roppant szolidaritás”. *Herder pontosítandó Illyés szavaival: “magyarnak lenni
vállalás és nem születés kérdése”, hozzátéve, hogy a vállalás sorsvállalást és viselést, magatartást és életvitelt jelent,
nem szavakat és kijelentéseket. *Márai Sándorral szólva: “Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás.”
Szondi Lipót, a sorsanalízis megalkotója pedig bebizonyította, hogy választásaink örökölt (örökítô) anyagaink, azaz
születésünk által meghatározottak. Közös a sorsunk.
A közös nyelv, a közös kultúra, a közös terület, a történelmi kialakulás és a beláthatatlan ideig így maradás
általánosan elismert fogalmi elemei mellé letettük tehát a szerves közösségek (a népszellem), a közös lélek (a közös
választások) nemzetképzô ismérvét.
Lássuk végül a közös jogok nemzetképzô jellegét:

A közös jogok az adott államhoz kötôdést, az államalkotás, a hatalomban való részvétel jogát jelentik mind a
többségi, mind a kisebbségben lévô közösség számára. Jelentik a más nemzetektôl való elkülönülés jogát. Ahogy
Bihari mondja:
“… nincs egészséges nemzeti tudat, csoporttudat sem anélkül, ha nem tudom, nem azonosítom, nem identifikálom
különbözôségemet mástól, és ezt nem élhetem, nem vallhatom meg. A nemzethez tartozás kollektív jogának
részeleme a más nemzetektôl való elkülönülés, az elkülönülés tudatos és nyilvános megvallásának, az autonómiának,
önrendelkezésnek a lehetôsége, és a kollektív jogok hordozása. A nemzet itt kötôdik a demokráciához. Csak abban az
esetben fonódik egybe a nemzetlét a demokráciával, a nemzet csak akkor válik igazi, nemcsak államalkotó, hanem
hatalmat befolyásoló tényezôvé, ha ezek a kollektív jogok megilletik.”335 – 56.
Duray csupán három nemzetformáló tényezôt említ: a nyelvet, a kultúrát és a politikumot: a közös tevékenységet és a
közös elképzeléseket.
Sokan vallják, hogy új nemzetstratégiára, elismert nemzeteszményre, közösségi tudatra és nemzetszervezésre van
szükség. Ezek nem a fogalomalkotás kérdései.
Számtalan fogalomalkotási vita bizonyítja, hogy vannak igen szilárdan létezô jelenségek, nemcsak a
társadalomtudományban, hanem másutt is (nézzük például az elektromosságot, amelynek tulajdonságait jól ismerjük,
de meghatározása vitatott), amelyeknek definíciókba öntése nem jár elônnyel. Amint *Bruhács János a

kisebbségvédelemmel is foglalkozó nemzetközi jogász 1988-ban írta, a dolgok magukért beszélnek (res ipsa
loquitur). Nemzetközi egyezmények sora született a kisebbségvédelem tárgyában, meghatározás nélkül. A
kisebbségvédelem pedig mûködik több helyen, sajnos nem térségünkben, ahol nem azt vitatják, hogy ki a kisebbségi,
hanem a kisebbségvédelmet utasítják el. Ugyanígy: nem azt kérdezik, hogy ki a magyar, hanem a magyarságot
üldözik, pontosan, meghatározás nélkül tudva: mi és ki a magyar. Pecze Ferenc is helyesen állapítja meg 1995-ben,
egyetértve Kaltenbach Jenôvel, hogy a fogalmi meghatározásra pazarolt fáradozás terméketlen és gyakran tévútra
tereli a gyakorlati törekvéseket, vagy egyenesen hátráltató jellegû.348
A magyar nemzet, mint nyelvi-kulturális közösség közjogi megjelenítése akkor lenne szükséges, ha ezt a közösséget
külön jogosítványokban, megkülönböztetésben kívánnánk részesíteni, aminek számos indoka lehetne, figyelemmel a
magyar nyelv és kultúra veszélyeztetettségére, a hagyományos értékek rangvesztésére, s egy bizonyos határozottan
érzékelhetô “magyarellenességre”, annak számos megragadható jelével és tünetével együtt. A magyarság, mint érték
igényel jogvédelmet, ehhez azonban egyes jogterületek tételes szabályainak ilyen tartalmú árnyalt kodifikálása (a
magyar nyelvû kultúra, kiemelten a magyar nyelv, régiség, népi hagyomány, határainkon túl élô magyar nyelvû
népcsoportok jogainak védelme) szükséges, nem pedig elsôsorban a kultúrnemzet fogalmának törvényi
meghatározása.
Több indok szól e vélemény mellett.
Minden fogalom-meghatározás magában hordozza a hibát, ami normaszövegben megsokszorozódik, súlyát illetôen
akaratlanul magára a védendô tárgyra – a magyarságra – zúdítva tudományos, kulturális és politikai viták minden
indulati salakját és szennyét. Elég, ha áttekintjük a nemzetfogalomról zajló vitákat az utóbbi tíz esztendôben, vagy
elemezzük a nemzeti és etnikai kisebbségek fogalmának meghatározása körül a nemzeti és etnikai kisebbségek
jogairól szóló 1993. évi LXXVII. tv. elôkészítése során elhangzottakat, ahol a kettôs kötôdésû kisebbségek egyszerre
követelték a kisebbségi többletjogokat, és tiltakoztak a “nem magyar” minôsítés ellen.
Megállapíthatjuk, hogy sem a magyar kultúrnemzetnek, sem a nemzeti és etnikai kisebbségnek nincs normaszöveg
rangjára emelhetô, s egyben tudományosan kifogástalan meghatározása, ugyanakkor viszonylag nagy biztonsággal
eldönthetô, hogy ki sorolható adott esetben a magyar kul-túr-nem-zethez és ki valamely kisebbséghez, különös
tekintettel a szabad identitásválasztás elvére és gyakorlati szempontokra. Amint sok országban nem ismerik el a
“pozitív diszkrimináció” (a kisebbségi sorban élô személyek hátrányos helyzetének többletjogokkal való
kiegyenlítése) nálunk használatos fogalmát, mert minden megkülönböztetést helytelenítenek, úgy nálunk is sokan
helytelenítik a hangsúlyozott “többletjogosítványokra” hivatkozást, nem vitatva az esélyegyenlôtlenségek
csökkentésének fontosságát, akár kisebbségi, akár szociális hátrányokkal küzdô, vagy más csoportokat érintenek is
ezek. Azért van ez így, mert a “pozitív diszkrimináció” kicsengése és háttér jelentése azt sugallja, hogy a társadalom
egy része elônybe kerül egy más részhez képest, pusztán a jog erejénél fogva. Ugyanilyen feszültséget keltene a
társadalom vélt vagy valódi többségének, vagy a hozzá kapcsolódó értékeknek olyan védelme, amely e személyi kör
alkotmányszövegben per definitionem való megjelölésével és elônyös, azaz más közösségek hátrányos
megkülönböztetésével történne.
Ezek az aggályok az alkotmányos jogegyenlôséggel és társadalomlélektani konfliktusokkal kapcsolatos végtelen
eszmefuttatásba torkollnának, elvezetve ahhoz a kérdéshez: jár-e annyi elônnyel a magyar kultúrnemzet alkotmányos
meghatározása és jogosítványainak rögzítése, mint amilyen nehézségeket és vitákat okozhat a jogalkalmazásban és a
politikában? S akkor még föl sem tettük a kérdést: lehetséges-e a pusztán szöveg szintjén megnyugtató megoldás? A
múlt században, 1843-ban *Szontagh Gusztáv adott egy meghatározást a politikai nemzetrôl, összefoglalva korának
politikai-filozófiai nézeteit:
“Nemzet – azon népesség összessége, mely közös független álladalom és haza által összeköttetve önálló polgári
társasággá alakult, s történetileg mint erkölcsi személy saját politikai életet él. Nemzet a haza polgárjai egésze, nép
annak saját fajú és nyelvû részei. Egy hazában ennélfogva csak egy nemzet lehet, de nép (népiség, népfaj) többféle,
sôt egy s ugyanazon néptörzsök sarjadékai több államban lakhatnak. A nemzetiség alapítója pedig azon nép, mely
hont szerez s álladalmat alkot. E tette által népbôl nemzetté válik és saját népiségét nemzetiséggé emeli, ráütvén a
szerzett honra s alkotott társadalomra s a nyilvános élet folyamára nevét jellemét és nyelvét. Honnét következik,

mikép… nálunk minden, mi a politikai élet egészéhez tartozik, csak úgy lehet nemzeti, ha magyar…”437 – 40.
Ez a meghatározás a magyarság akkori szerepének és helyzetének megfelelt, kivéve a nemzetiségi-kisebbségi kérdés

árnyalt értékelését, amire viszont Európa-szerte sem volt példa, amint nem volt példa az 1849-es országgyûlési
nemzetiségi törvényre.
Ez a meghatározás megfelel a politikai nemzet (állampolgárok összessége) és a kultúrnemzet (egynyelvû,
egykultúrájú közösség) kettôsségének és az egyesítés igényének. Ezzel a kettôsséggel küzd a huszadik század
közepéig szinten minden meghatározási kisérlet, azzal, hogy a magyar népesség a magyar birodalomban volt fele
aránya a csonka országban kilenctizedére nôtt, s így a Szontagh féle meghatározás mutatis mutandis, a kisebbségek
jogainak, önkormányzatának, hatalomban való részesedésének alkotmányos rögzítése után (lásd az 1993-as Európa-
szerte páratlan magyar kisebbségi törvényt) elfogadhatónak tekintendô. Alkotmányos normaszövegként nem
használható, mert az állampolgári jogegyenlôség mai európai értelmezése, a politikai nemzet minden tagjára való
alkalmazhatóság nehézségei, az államtól elszakadt, nem magyar állampolgár nemzettagokra illesztés lehetetlensége,
a magyar és nem magyar állampolgárok, a mai magyar állam területén élôk és a külföldön lakók egyenlô jogi
helyzetének megteremthetetlensége, idegen államok jogától függôsége miatt megold-hat-lan a jogi formába öntés.
Ha megnézzük a legnagyobb nemzeti tragédiákat elviselt német állam alkotmányát: “… német az, aki német
állampolgárságú, vagy mint menekült, illetve mint kényszeráttelepített a német néphez tartozik, úgyszintén akinek
házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelô német birodalmi területen ilyenként
elismerést nyer”. (A Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye, 116 cikk), vagy a spanyol alkotmányt: “Az
alkotmány, amely a spanyol nemzetnek, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának a felbonthatatlan
egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók önkormányzathoz való jogát és a
közöttük meglévô szolidaritást” (Spanyolország alkotmánya, 2 cikk), akkor azt látjuk, hogy a “német”, “spanyol”
fogalmát az állampolgárokra használja, nemzetiségre tekintet nélkül. Példák sorát említhetnénk, beleértve olyan
esetet – mint Anglia alkotmánya –, amikor egyáltalán nem határozzák meg a politikai nemzet fogalmát.
Találkozunk tehát közjogi, politikai nemzet-meghatározással, de olyannal, amely egy kultúrnemzetet
megkülönböztetve kiemel valamely ország népei közül, az ismert alkotmányok között nem találunk.
A közjogi-politikai nemzetet nem téveszthetjük össze, sôt meg kell különböztetünk a nyelvi-kulturális
nemzetfogalomtól a magyar nemzet esetében is, e kettôségben védve a kulturális nemzetet a politikai nemzet által, és
erôsítve a védô politikai nemzetet a kulturális-nyelvi nemzet által.
Végül, de mindenekelôtt – visszakanyarodva a Szentkorona-eszméhez és történelmi alkotmányunkhoz – az szól a

magyar kultúrnemzet alkotmányos meghatározása ellen, hogy a magyar történelmi állameszme a politikai
nemzetegység alapján áll, egybefogva a politikai nemzet fogalmába valamennyi itt élô népet,
tartózkodva a nyelvi, “faji” hovatartozás közjogi jelentôségre emelésétôl, nem tapintat vagy óvatosság, hanem
megingathatatlan nemzetstratégiai megfontolás alapján. Ezt a közkeletû felfogást tolmácsolja *Csekey István, a
kolozsvári egyetem tanára, 1943-as mûvében.
“A történelem a magyarságnak, amióta ide vezérelte a Kárpátok medencéjébe, az öncélúságon felül más, európai
hivatást is jelölt ki. Sokkal többet, mint a maga fajának védelme. Mint rokontalan kis nemzet rendezôjévé vált a
Duna-medence sokféle népének. Már a nyelv és faj fölött álló állameszme, amelyet fôleg az 1938-i *Szent István év
óta – ez volt kilencszázadik évfordulója az elsô magyar király halálának – *Szent István-i gondolatnak szokás
nevezni, magában hordta a kötelességet, hogy az itt élô népek életlehetôségét biztosítsa. Így vált a magyarság
kötelességévé a több feladat vállalása és a többre való hivatás. Így tölthette be népek fölötti nagy európai hivatását és
válhatott Nyugat és a kereszténység védôbástyájává. Minden jogi és népi elzárkózás és öncélúság nemcsak magasabb
európai hivatásunk megvalósításában lett volna akadály, de a velünk együtt élô nemzetiségek kulturális, szociális és
gazdasági elmaradottsága visszahatott volna a mi fejlôdésünkre is.
Mindezt a többletfeladatot és többlethivatást csak olyan nemzet oldhatta meg sikerrel, mely a nagy keleti térségekrôl
magával hozta az ars reg-nan-di et gubernandi különös mûvészetét, s a nemzetek fölötti állameszmét, azaz nem
rekesztette ki magából a fajilag, nyelvileg vagy jogi szervezetükben idegeneket. A magyarság e magasabb rendû

hivatásának csak olyan méltányos és egyensúlyos államkoncepcióban felelhetett meg, mint amilyen volt a Szent
Korona közjogi fogalma és a politikai nemzetegység elve.
… A Kárpát-medence népeinek összefogását is újból létrehozhatja a vérségi rokonság, a földrajzi és
politikai egymásra utaltság és összetartozóság tudata.
… a magyar állameszme tipikusan jogi konstrukció. A Kárpát-medence népei életének jogi alaprendje pedig a
magyar állam alkotmánya. Bár ez az alkotmány a magyar nemzeti léleknek egyik legsajátosabb
alkotása, mégsem csak a magyar fajta számára készült. A magyarságnak a Kárpátok medencéjében
lakó népeket megszervezô és kormányzó hivatása folytán alkotmányunk éppúgy népek fölötti, mint
nemzetfogalmunk, vagyis az egész nemzet alkotmánya.101
E sorok bizonyos messzeségbôl jövônek és ódivatúnak hathatnak az ötven esztendôs marxista-pozitivista-
internacionalista jogtudományon vagy publicisztikán nevelkedett olvasónak egészen addig, amíg el nem gondolkodik
a történelmi Magyarország történelmi-közjogi valóságán és igazságán, s egybe nem veti az ötven éves
nemzetpusztító önkényuralom tragikus tényeivel és hazugságaival. Ha ezt megtette, rádöbben e sorok – mutatis
mutandis és retorikai hangsúlyoktól mentesen érvényes – üzenetére.
A kérdéskör megértéséhez nélkülözhetetlen *Egyed István “Politikai nemzet, népi nemzet” címû 1939-es
tanulmányának ismerete:135 – 16-17.
“A világháború után a nemzet kifejezésnek olyan értelmezése indul el hódító útjára, amely ezt a fogalmat ismét egy
kezdetlegesebb fejlôdési fokra: a fajisághoz, illetôleg népiséghez akarja visszavinni. Amíg a háború elôtt a nemzet
szó nálunk inkább politikai és jogi fogalom volt és ilyen módon összetartotta az állam területén élô népeket
nemzetiségükre tekintet nélkül, a háború után német hatásra kifejlôdik és hódítani indul a nemzetnek a népiséggel
azonosított fogalma. A nemzet e felfogás szerint az az embertömeg, amelyet a határokon túl is összetart a közös faj, a
közös nyelv és irodalom. A közös haza fogalma tehát háttérbe szorul, a földrajzi határok elenyésznek, s a nemzet
mint eszmei egység köti össze az egy fajhoz tartozókat, az egy nyelvet beszélôket. Amíg a régi nemzetfogalom a
nemzetet területi, statikus alakjában fogja meg, az új fogalom eszmei, dinamikus egységgé teszi. A nemzet
fogalomnak ezt az átalakulását nagyon szépen ismerteti Ottlik László 1930-ban megjelent tanulmányában.
A nemzetfogalom tisztázása szempontjából érdemes még megemlíteni azt a vitát, amely 1934-ben *Asztalos Miklós
és *Szekfû Gyula között keletkezett. Asztalos szerint nálunk a nemzet kifejezésnek francia felfogása hódított, amely
felfogás a nemzetet az állammal kapcsolja össze. Az ellenkezô felfogás a német, amely a nemzetet a népiséggel tartja
egynek; ez a felfogás ott hódít, ahol a nemzetnek nincs meg a lehetôsége az állami létre. Asztalos erôsen hibáztatja a
háború elôtti nemzetiségi politikát, mert az elhanyagolta a magyarság megerôsítését és mit sem tett a nemzetiségek
beolvasztására.
*Szekfû Gyula: “Népiség, nemzet és állam” címû tanulmányában rámutat az Asztalos gondolatmenetébe csúszott
ellentétre, mikor a népiségfogalom alapjára helyezkedve kifogásolja a háború elôtti kisebbségi politikánkat. Szekfû
szerint a népiségfogalom elfogadásával lemondanánk multunkról és jövônkrôl, lemondanánk arról a magyar államról,
amely békésen fogott össze a magyarral annyi más nemzetiséget; nekünk nem szabad német mintára a népre alapítani
az államot, hanem folytatni kell Eötvös és Deák liberális politikáját. Helyesen mutatja ki Szekfû, hogy mindkét
nemzetfogalom tulajdonképen hatalmi mechanizmus az illetô nép számára; a franciás nemzetfogalom
egyenest követeli a más népek beolvasztását, a német fogalom kizárja a nemzettestbôl az
idegent, viszont bevonja az idegenben élô németeket. Utóbbi fogalommeghatározás tehát teljesen a mai
németség testére van szabva, de nekünk használhatatlan.”
Majd így folytatja: “Az ismertetett két nemzetfogalomnak elfogadását azonban nemcsak azért kell mellôznünk, mert
egyik sem felel meg nemzeti politikánk irányának; hanem sokkal inkább azért, mert mind a két nemzetfogalom
tendenciózus, politikai célokat szolgáló, holott helyesen csak olyan nemzetfogalmat tehetünk magunkévá, amely
magasabb elvi alapokon épül, amely nem módosul változó idôk követelményei szerint, – olyan nemzetfogalmat, amely
a magyarság igényeinek minden idôben és minden körülmények között megfelel.”135 – 19.
Hazánkban máig jellegzetes és széles körben ismert, a nemzeti *értékek elsôdlegességét valló mai politikai
irányzatok egyik eszmei forrásaként tekinthetô népi irodalom, amelynek virágzása a két világháború közötti

idôszakra esett. Az Egyed István által is említett, a népiséggel azonosított nemzetfogalom a népi irodalomban
valóban a közös faj, a közös nyelv, irodalom körében találta meg tárgyát és egyben alanyát. A “közös faj”
vagyinkább “fajta” nem biológiai, antropológiai hanem szellemi értelemben, a magatartási módok, a hasonló
ösztönös viselkedési-kultúrális minták, ízlés, érzésvilág, szellemiség és stílus közösségében nyilvánult meg anélkül,
hogy ennek pontos meghatározása létezett volna. *Németh Lászlót kárhoztatták is ellenfelei azért, mert a kis-magyar
szemlélet , a magyar kultúrnemzet híve volt, szakítva a területi revízió és a politikai nemzet primátusával, az idegen
ajkú vagy szellemû közösségeket a nemzettôl is idegennek tekintve. Ez a magatartás és szemlélet érthetô és
megmagyarázható dolog volt a magyar kultúrában, mint közegben élô és munkálkodó szellemi emberek részérôl.
Látnunk kell azt is, hogy a közíróként és politikusként a népi irányzathoz tartozó *Bajcsy-Zsilinszky Endre a legter-
mé-sze-te-seb módon képviselte a történelmi alkotmányosság és a *Szent Istváni állameszme gondolatkörét
ugyanúgy, mint a történelmi ország helyreállításának igényét.
Nem véletlen, hogy a trianoni elárultatás, nemzetgyilkossági kisérlet után, amikor a történelmi ország nem
magyar népeinek fogadatlan prókátorai megtagadták a magyar történelmi alkotmányt, az erkölcsi kultúra
emberei az “egyedül vagyunk” és a “magunk revíziója” felismerésének jegyében a megtagadott magyarság “a
magyar kultúrnemzet” köreibe vetették minden reményüket, a magyarság és a térség többi népeinek viszonyát a “mi”
és az “ôk” helyzetében szemlélve. Különösen nem véletlen ez a “Minôség forradalma”, s különösen a címével is
sokat mondó “Kisebbségben” írójának, a magyarság szellemi-morális felemelésének és megerôsítésének parancsát
valló szerzônek az esetében.
Nem véletlen az sem ,hogy az ízig-vérig jogász szemléletû és kultúrájú, frontkatonaként harcolt, fajvédô, majd a
nemzeti radikális, majd kisgazdapárti politikusként mûködô Bajcsy-Zsilinszky az exigenciák azaz lehetôségek és
követelmények tudományába – ahogy *Kossuth nevezte a politikát – belekóstolt, *Szabó Dezsô nyomdokain népi
gondolkodású ember haláláig vállalta a Szent Korona tanát, mint követelményt és lehetôséget a
Szentkorona-tagság legnagyobb meghatározó csoportjának, a magyarságnak megmentésére, elismerve a *Németh
László-i vállalkozás nagy jelentôségét, de tudva, hogy egy nép élete nemcsak irodalom és erkölcs, hanem, még-in-
kább képesség a cselekvésre a közösségi létért népen belül és együttélô népek között egyaránt.
Az elôbbiekben olvashattunk arról: hogyan látta a törekvések és értékek szerepét *Szekfû Gyula. Mégsem
haszontalan egy 1996-os elemzés néhány sora a Népiség, nemzet, állam címû Szekfû tanulmány summázatáról:
“…a népiség fogalom alkalmazása a magyar nemzet belsô koalíciójának megteremtése érdekében igenis szükséges
dolog. A nép anyagi felemelése, ôsi kultúrájának felkutatása és annak a magas kultúrával való összeolvasztása, a
nemzeti törekvéseknek a népi szükségletekkel való teljes összehangolása a nemzeti megújulás feltétele. A történelmi
Magyarországnak tehát át kell alakulnia népi Magyarországgá úgy, hogy ez a változás ne jelentsen hanyatlást, a
kultúrának, a történelmi formáknak és igényeknek a feladását. Más a helyzet az államfogalommal: nem mondhatunk
le eredendô államkoncepciókról: az államhatáron (értve ezen a történelmi határt, a Kárpát-medencét,) belül minden
egyes – kicsi és nagy – nép szabad legyen, egyik a másikat el ne nyomja! 92 – 48
Bízva abban, hogy sikerült megmutatnunk a nemzetfogalmak alapképletét, el kell hagynunk a fogalmi viták
tanulságos, de ingoványos területét, csupán utalva arra Egyed István szellemében, hogy a magyar megoldás valahol a
két nemzetfogalom határán van. Ehhez azonban szükségtelen a könyvtárnyi meghatározás. Magyarország
történeti alkotmánya szerint nekünk a Szent Korona tanát kell figyelembe vennünk
alkotmányos vagy tágabban vett közjogi megoldások keresésekor.
Mit mond errôl a magyar közjog, például *Tomcsányi Móric 1943-as tankönyve? Ezt:
“A szent korona tana tehát mai nap is érvényben van, s abban az 1848-as alkotmányjogi reformok sem
hoztak lényegbe vágó változást. Változás csak azon a ponton történt, hogy míg 1848 elôtt politikai jogokkal bíró
nemzettagokul s így a szent korona tagjaiul is csak a földbirtokkal bíró nemesek tekinttettek, addig a 48-as
reform következtében a szent korona tagsága a honpolgári jogegyenlôség elve alapján
kiterjeszttetett az állam összes tagjaira, a kiváltságos és nem kiváltságos rendi tagozódás megszûnvén.
Megszûnt ezzel kapcsolatban a szent koronának az ország területére vonatkozó fôtulajdonjoga, fôföldesurasága is. A
régi jogrendszer szerint ugyanis a jogok s nevezetesen a politikai jogok megszerzésének alapja az ingatlanbirtok volt

s az ország területe is a szent koronáé; az akkori terminológia szerint a szentkorona nemcsak minden hatalom forrása,
hanem minden birtokjog gyökere is (radix omnium possessionum). A király azonban a szent korona jogán az ország
egyes részeit honfiúi érdemek jutalmául, öröklési joggal és kötelezettséggel, az egyeseknek adományozta, akik ezzel
nemesekké s a szent korona, illetôleg a jogokkal bíró nemzet tagjaivá váltak. A család magvaszakadása esetén aztán
a nemesi birtok visszaszállt az ország fôföldesurára, a szent koronára (ôsiség). 1848 óta a nemesi birtokjog megszûnt
a szent korona tagságának alapja lenni s a tagság kiterjed általában a honpolgárok összességére, a
politikai jogokkal bíró honosokra.”422 – 289.
A magyar történeti alkotmány szerint a közjogi értelemben vett (politikai) nemzet az állampolgárok összessége.
A magyar nemzet nem közjogi, szociológiai-kulturális, általános értelmû fogalma pedig az elôbbi “kultúrnemzeti”
meghatározások szerint állapítható meg.
Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetnek kettôs jelentése van olymódon, hogy mindegyik jelentése
önállóan használható.
Pontosítsuk az elôbbieket úgy, hogy a közjogi értelemben vett nemzet a Szent Korona tagjainak
összessége. Ez az összesség közös szociológiai-gazdasági érdekek és törekvések által kapcsolódik, kapcsolódhat
egymáshoz, részben tényleges, részben lehetséges közösség részét alkotva.
Kik a Szent Korona tagjai 1997-ben Magyarországon?
Két csoportból tevôdnek össze. Az egyik csoport a magyar állampolgárok összessége.
A másik csoportot a Szent Korona tagjainak – magyar állampolgároknak – azon leszármazottai alkotják, akik a
magyar állampolgárságot kérik.
A Szent Korona tagjainak leszármazói a magyar jog szerint magyar honosok lettek, majd a magyar állampolgárságról
szóló 1879. évi L. törvénycikk ugyanúgy, mint a jelenleg hatályos 1993. évi LV. törvény a ius san-guinis, a
leszármazás elvére épült. (Születésénél fogva magyar állampolgárrá válik a magyar állampolgár gyermeke. 1993. évi
LV. tv. 3.§. (1) bek.)
Magyarország Szent Koronájának területe és tagjainak (állampolgárainak) köre az ún. békeszerzôdésekkel csorbult a
tények szerint, de nem csorbult a virtuális jog szerint, mert a Szent Koronát, mint eszmei testet nem lehet
csorbítani, amint ez a Szent Korona személyiségének sérthetetlenségébôl, mert szellemi jellegébôl,
misztériumából következik. Ebbôl ered, hogy azok a személyek, akiket vagy akiknek felmenôit egyébként hatályos
jogi aktusokkal, szerzôdésekkel megfosztották a koronához való kapcsolódástól, a Szent Korona államától
igényelhetik e kapcsolat visszaállítását. A leszármazók joga azon alapul, hogy ôk a leszármazás, azaz születés
tényénél fogva megszerezték volna a magyar állampolgárságot, azaz a Szent Korona tagságot, ha felmenôjük nem
veszítette volna el magyar állampolgárságát önhibáján kívül.
Mivel a Szent Korona tagság magyar állampolgársághoz fûzôdik, anyanyelvre való tekintet nélkül, ezért
anyanyelvre való tekintet nélkül igényelhetô legyen a magyar állampolgárság, pusztán a magyar
állampolgártól leszármazás ténye alapján, úgy hogy az állampolgárság megadása nemzetbiztonsági vagy szociális
okból bíróság elôtt megtámadható határozattal megtagadható ill. elhalasztható.
Mindez a Szent Korona eszméjének szellemében történô törvényhozással történhet, mert
közvetlenül a Szent Korona eszmére, mivel nem jogi norma, nem közvetlen jogforrás, nem szoktak igényeket
alapítani.
Egy ilyen törvényhozás elôtt alapos hatásvizsgálatot kell végezni, a várható elônyök és hátrányok gondos
mérlegelésével.
Melyek az elônyök? Az elszakított nemzetrészek tagjai biztonságérze-tének növelése, a szellemi-kulturális értelemben
vett magyar nemzet kiszolgáltatottságának csökkentése. Hiszen jogosan számítanak a magyar állam védelmére.
Különössen indokolt lehet a szórványban élô, megmaradásában erôsen veszélyeztetett, utolsó generációs, a csonka
ország határain kivül, a Kárpát-medencében kényszerkisebbségként lakó nem magyar állampolgárok nyugatra
emigrálásának, a magyarság számára elveszésének meggátolása kedvezményes honosítással és letelepedési
feltételekkel.
Milyen hátrányokra gondolhatunk? A magyar állam területének és gazdasági helyzetének korlátaiból ered, hogy nagy
tömegek betelepülése gazdaságilag is, biztonságpolitikai szempontból is nehéz helyzethez vezetne, különös tekintettel

az idegenajkú magyar állampolgárokra. A határon túlra szakadt nemzetrészek számára Magyarország

felszívóállammá válhat, tárt kapuival serkentve az utódállamok magyarságának kivándorlását, a kisebbségbe szorult
tömegek menekülését szülôföldjükrôl.
Mondhatja bárki: nem kell mindjárt a legrosszabb nemzetpolitikai változatra gondolnunk, de ha ilyen rossz
kilátásaink lennének, akkor is kötelességünk a segítség.
Kérdezheti valaki: ugyan miért kell állampolgárságot adnunk nem magyar anyanyelvû Szentkorona-tag
leszármazottaknak? Aki ezt kérdezik, az vagy nem ismeri a magyar történelmet, vagy nagyon is ismeri. Ha ismeri,
arra gondol, hogy az idegenekkel való együttélés sok gondot-bajt okozott, végül az ország feldarabolását hozta.
Vonjuk le tehát a következtetést, különítsük el a népeket etnikai alapon. De hiszen ez Trianon kudarcának az oka!
Mert lehetetlen okot és célt jelölt meg, akár képmutatásból, akár tudatos megtévesztés, akár tudatlanság miatt. Ha
nem ismeri valaki történelmünket, akkor nem tudja, hogy történelmi együttélésük más etnikumokkal
létformánk, létezési módunk volt már a törzsszövetség korában. Ebben az együttélésben sajátítottuk el a Kárpát-
medencei, Közép-európai birodalmi léthez, dunavölgyi vezetô szerephez szükséges készségeket. Ennek a magyar
birodalomnak a történelmi-népi kohójában alakult ki Magyarország történeti alkotmánya és ennek központi eszméje:
a Szentkorona-tan. Amint egy megcsonkított, végtagjaitól megfosztott ember maradék teste nem változtat
szerkezetén, vércsoportján, öröklött adottságain azért, mert nincsenek végtagjai, ugyanúgy nem változtathat alapvetô
értékein és eszméin egy megcsonkított ország. Ha megteszi, akkor már nem ugyanaz az ország.
Írásunk a Szent Korona tanáról, a benne rejlô lehetôségekrôl szól. A magyar alkotmányos gondolkodás
sohasem különböztette meg az ország lakóit anyanyelv szerint. Ezért nem olvashatunk a magyarság
kiemelt, megkülönböztetett jogi helyzetérôl. A magyarság megkülönböztetett szerepe nem jogi különbség, hanem
államalkotó és szervezô erôben megmutatkozó adottság volt. Számbeli aránya alig volt rosszabb a Mohács elôtti,
történelmi országban (85%), mint a mai csonka Magyarországon (98%) (népszámlálási adat). Ez a történelmi
országra Mohács idején jellemzô 85%-os arány napjainkra a 325.000 km2-es, kilenc részre szakított országterületen
48%-ra csökkent!
A csonka ország kapuinak megnyitása elôtt viszont a legrosszabbra is gondolnunk kell: a határon kívülre rekedt
magyarság eltûnésére ôsi szállásterületeirôl, éppen a maradék magyar állam döntése által meggyorsítva.
Milyen jogi lehetôség van a magyar állampolgárság elnyerésének törvényi biztosítására?
“Az 1921. július 26-án hatályba lépett trianoni békeszerzôdés értelmében magyar állampolgárnak az a személy volt
elismerhetô, akinek illetôsége az ország új határain belül volt, vagy a magyar állampolgárságba optált, s errôl ún.
opciós nyilatkozatot kapott.
Állampolgársági rendelkezéseket tartalmazott még az elsô és a második bécsi döntôbírósági határozat is, ezeket
azonban az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény hatályon kívül helyezte.
A Magyarország és Csehszlovákia között a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény (kihirdetve
az 1946. évi XV. tv.-nyel) az áttelepülés tényéhez, az 1949. február 10-én aláírt magyar-román egyezmény
(kihirdette az 1949. évi XIV. tv), az 1940. augusztus 30-i és 1949. február 10-i lakóhely alapján történt jegyzékbe
vételhez kapcsolta az állampolgárság megszerzését vagy elvesztését.
A kettôs állampolgárságú személyek állampolgárságának rendezésérôl Bulgáriával, Csehszlovákiával,
Lengyelországgal, Mongóliával, az NDK-val, Romániával és a Szovjetunióval kötött egyezmények (1959. évi 27.
tvr., 1961. évi 6. tvr., 1962. évi 4. tvr., 1978. évi 5. tvr., 1970. évi 17 tvr., 1980. évi 2. tvr. és 1958. évi 1 tvr.)
szóltak.”255 – 2. A kettôs állampolgársági egyezmények a szerzôdés felmondásával vagy közös egyetértéssel történô
megszüntetésével hatályukat vesztették.
Ma nemzetközi szerzôdés nem korlátozza a kettôs állampolgárság létrejöttét, s a többes
állampolgárság a magyar jog számára elfogadható, bár jogrendszerek összeütközésével jár, ezáltal nehézséget okozva.
Állampolgársági törvényünk (1993. évi LV. törvény, Ápt.) 2. §. (2) bek. szerint: “Azt a magyar állampolgárt, aki
egyidejûleg más államnak is állampolgára – ha a törvény másként nem rendelkezik –, a magyar jog alkalmazása
szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni.”
“A kettôs (többes) állampolgárság megítélése jogrendszerenként változó. Ma már egyre inkább terjedôben van az a
nézet, hogy az állampolgárság megadása az egyes államok belsô ügye, s nem célszerû a többes állampolgárság
eseteinek csökkentését nemzetközi szerzôdések útján megkísérelni. Az államoknak inkább a többes

állampolgárságból eredô konfliktusok rendezésében kell együttmûködniük az ilyen tárgyú nemzetközi szerzôdések
alapján.
A magyar állampolgársági jog hagyományosan tolerálja, hogy a magyar állampolgár egyidejûleg más állam
állampolgára is legyen, további állampolgárságot akár saját akaratnyilatkozatával, akár egyéb módon szerezzen.
Ezzel összhangban az elmúlt években felmondással vagy közös megegyezéssel megszûntek azok a korábbi
nemzetközi szerzôdéseink is, amelyek a kettôs állampolgárság eseteinek kizárásáról szóltak.
A többes állampolgárság, mivel kétségtelenül a jogrendszerek kollízió-ját (ütközését) eredményezi, tisztán jogi
szempontból nem kívánatos jelenség. Ugyanakkor a személy akarat szabadságának elvét sértené, ha a jogszabály
ôket az állampolgárságok közötti választásra kényszerítené” mondja a kommentár a nyugatra szakadt
magyarokról.”252 – 6.
Ugyanakkor a törvény kimondja: “A magyar állampolgárok között az állampolgárság keletkezésének, illetôleg
megszerzésének jogcíme alapján különbséget tenni nem lehet.” (4. §. (1) bek.)
A honosítás feltételei között pedig ott van a 8 éves ill. egyes esetekben 3 éves Magyarországon lakás, a biztosított
megélhetés és lakóhely, a magyar nyelven alkotmányos ismeretekbôl letett vizsga. Akinek felmenôje magyar
állampolgár volt, annak egy éves Magyarországon lakást kell igazolnia. Nyilvánvaló, hogy e feltételeknek a trianoni
határokon túl élô magyarság nem tud eleget tenni, nem beszélve a nem magyarokról.
Még egy igen lényeges szempont az, hogy “Általában követett gyakorlat, hogy az állam nem részesíti védelemben
334 – 121.
valamely állampolgárát olyan állammal szemben, amely azt ugyancsak saját állampolgárának tekinti.”
Összegezve: Magyarország törvényhozása alkothat olyan törvényt, amely megnyitja a kérelem alapján honosítás
lehetôségét azok számára, akiknek legalább egy felmenôjük magyar állampolgár volt. Módosíthatja a választójogi
törvényt és az alkotmányt oly módon, hogy a magyar állampolgárok lakó- és tartózkodási helyükre való tekintet
nélkül választójoggal rendelkezzenek. Ez alapos vizsgálódást és hatáselemzését igénylô politikai döntés a várható
elônyök és hátrányok egybevetésével. Az elemzés fô szempontja a jogosultak érdekvédelme a volt kommunista
országokban, ha állampolgárságot kapnak. A “nyugati emigránsok és menekültek” állampolgársága és választójoga
nem jelent nehézséget.
Mit adna ez a szabályozás a jogosítottaknak? Választójogot Magyarországon, szabad utazási, így beutazási
lehetôséget, és azt, hogy más országnak büntetôjogi felelôsségrevonás végett nem adhatók ki, ha Magyarországon
tartózkodnak.
Mit nem adna? Nem adna lakóhelyet és megélhetést, szavatolt letelepedési lehetôséget, és nem tudná megvédeni
azon állammal szemben, amelynek ugyancsak állampolgára. Nem tudná megvédeni a többségi hivatalosság és a
többségi társadalom lélektani elutasításától, esetleg gyûlöletétôl.
Az állampolgárság kérdéskörét az említett hatáselemzéssel, az utódállamok jogi-alkotmányos hátterének
vizsgálatával elvi döntésre alkalmassá kell tenni, majd ehhez képest kell elôkészíteni a törvény- és
alkotmánymódosítást.
A nem magyar anyanyelvû személyek, azok tehát, akik a mostani szóhasználat szerint “nem magyar nemzetiségû”-
ként jelölik meg magukat, szerintünk a következô elvek alapján igényelhetnének magyar állampolgárságot:
Tekintettel arra, hogy a trianoni és párizsi békeszerzôdések közkeletû értelmezése szerint ezek a Magyarországon élô
nem magyar népek önrendelkezési jogát, tehát Magyarország Szent Koronájától való elszakadási szándékukat
juttatták érvényre, s ennek számos hivatalos megnyilatkozásban és magánközlésben kifejezést adtak, vélelmezni kell
az ezen népekhez tartozó személyek azonos véleményét. Lehetôséget kell azonban adni arra, hogy e személyek
bizonyíthassák a Szent Koronához való hûségüket, illetve valószínûsíthessék azt. Ez történhetne annak
bizonyításával, hogy
– négy nagyszülôjük közül legalább három, távolabbi felmenôik közül négy magyar állampolgár volt;
– maguk vagy egyik felmenôjük sem volt tagja a magyar nemzetiségûekkel szemben ellenséges pártnak vagy
szervezetnek, különösen olyannak, amelynek tagjai magyarok megkínzásában, megölésében vagy kitelepítésében
részt vettek, ôket tulajdonuktól megfosztották, ellenük gyûlöletre uszítottak, vagy más súlyos jogsértést követtek el.
Elvileg természetesen már egy Szent Korona tag felmenô igazolása megalapozhatná az igényt.

A magyar állampolgárság megadása lehetséges, de nem egyetlen és hatásában a Szent Korona tagjai lehetséges teljes
körére valószínûleg ki nem terjedô döntés, az állampolgársághoz igazodó választójog pedig minden különösebb jogi
nehézség nélkül kiterjeszthetô a bárhol élô magyar állampolgárokra.
Ebben a kérdésben az 1994-ig mûködô parlament nemcsak nemzeti közömbösség, hanem ügyrendi hibák miatt sem
volt sikeres.
A Szent Korona tagságának teljeskörûségébôl következik, hogy a választójog megilleti a külföldön élô magyar
állampolgárokat, függetlenül attól, hogy milyen politológiai érvek szólnak mellette vagy ellene, s természetesen attól
is, hogy ezek a szavazatok milyen politikai irányzatot segítenek majd.
A magyar állampolgárság és választójog ügyével azonos, bizonyos tekintetben nagyobb súlyú kérdés a teljes
magyarság országgyûlési képviselete állampolgárságra és választójogra való tekintet nélkül.
Az egyik csoportot a volt történelmi országrészekben kisebbségi sorban élô, magyar állampolgársággal nem
rendelkezô magyarok alkotják. Az ô választójoguk nem magyar közjogi értelemben vett választójog. Ezt magyar
törvényben nem lehet szabályozni azért sem, mert választójoga csak magyar állampolgároknak lehet. Itt másról,
népcsoportképviseletrôl van szó. A küldöttküldés joga formálisan a határon túli magyar szervezeteket, vagy – ami
ennél még elfogadhatóbb volna – az egyes magyar népcsopor-tok országonként megalkotandó Nemzeti Tanácsait
illetné meg.
Az országgyûlési küldöttküldés legitim, politikailag és közjogilag elfogadható módja a következô elvek alapján
képzelhetô el a határon túli nemzetrészek tekintetében:
– lehetôség szerint a kulturális nemzet teljes körére ki kell terjedjen, azaz általános és teljeskörû legyen;
– a lehetô legnagyobb mértékben szabad akaratnyilvánítást jelentsen, azaz titkos szavazással történjék;
– a titkos szavazással megválasztott testületek ugyancsak titkos szavazással, titkos jelölés útján válasszák meg
képviselôiket;
– az elszakított nemzetrészek képviselete hatáskörileg és szervezetileg különüljön el a népképviseleti úton választott
magyarországi országgyûlési képviseleti testülettôl, országgyûlési második kamara részeként.
A Kárpát-medencén kívülre szakadt nemzetrész tekintetében a közvetlen választás is járható út, úgy, hogy az ô
választójoguk a magyar választási törvényen alapul, míg a nem magyar állampolgár magyarok szervezetek, vagy
azok által országonként létrehozott Nemzeti Tanácsaik révén küldenének képviselôket, ugyanúgy mint más
szervezetek (magyarországi önkormányzatok, egyházak, kamarák, szakszervezetek stb.). Ez utóbbi lenne a
népcsoportképviselet.
A hazától távolbaszakadt magyar állampolgárok más magyar állampolgárokhoz hasonló választójoga
összeegyeztethetô a népcsoport képviselettel. Ennek alapján a külföldön élô magyar állampolgárok nemcsak
választójogokat gyakorolhatnak a képviselôházba küldött országgyûlési képviselôk megválasztásakor, hanem egy
másik, népcsoport-képviseleti választáson, képviselôiket elküldhetnék az országgyûlés második kamarájába is. Az
élet eldöntené, hogy melyik képviseleti forma válna be jobban azzal, hogy együtt is létezhetnek.
A külföldi magyarok képviselete semmiképpen nem érintené azon országok iránt meglévô kötelezettségeiket,
amelyeknek polgárai. A képviselet célja éppen a magyar nemzet közérdekû ügyeiben való részvétel, a lakóhelyen
való megmaradás és az egységes önkormányzati elvek kimunkálása jegyében.
Az elôkészítést és végrehajtást a határon túl mûködô magyar szervezetek tanácskozásán megállapított elvek és
szabályok szerint kell, mert így célszerû, elvégezni. A Magyarok Világszövetsége kiépített, egész földünket átfogó
hálózata most ezt a szervezetet teszi legalkalmasabbá a tanácskozás megszervezésére, megfelelô állami költségvetési
támogatással.
Ennek a testületnek – Nemzeti Fôtanácsnak – több feladata lenne, el kel-lene készítenie a magyarságra jellemzô
legfontosabb mai ismeretanyagot (személyi, anyagi, szellemi katasztert), és egy magyar rendezési javaslatot.
A magyarság személyi kataszterének elveit, különösen pedig azt, hogy ki a magyar a pusztán gyakorlati
szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen gyakorlati szemszögbôl, évekig lehet vitatni. Ezért egy ilyen
tanácskozást célszerûen kell elôkészíteni, számolva a regisztráció minden kisebbségi sorban lévô számára
veszélyérzést hordozó voltával. Ezen teendôk idôszerûségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az erdélyi
magyarság körében fél évtizede létezô követelés a magyarság önmegszámlálása, a közvetlen belsô választások
megtartása és a teljes belsô, területi autonómia-statútumok megfogalmazása.
Vagy össze kell állítani a választók névjegyzékét, vagy olyan idôtartamú választásokat kell tartani, amelyek során a

választók listája egyidejûleg készül a szavazással. A választónak aláírásával kell igazolnia a személyi adatait
feltüntetô listán vagy azt: anyanyelvem magyar, vagy azt: a magyar nyelvet beszélem, magyar vagyok.
Így választanák meg azokat a személyeket (elektorokat), akik már közvetlenül titkosan szavaznának a magyar
országgyûlés második kamarájába küldendô képviselôk személyérôl. A közvetlen választásnak nem elvi, csak
célszerûségi, taktikai akadályai vannak. A választói névsorok megsemmisítését garantálni kellene.
A második kamara régi, történelmi magyar közjogi intézmény, amelyet felsôtábla néven
ismertek a XVII. század elejétôl, majd a XIX. század második felében fôrendiházként szabályozták hatáskörét.
1920–1926. között nem mûködött, majd 1926-tól 1945-ig megint létezett. Azóta nem állították vissza.
A második kamara felállítását, *Samu Mihály professzor cikkei szorgalmazták elôször, de ma már többen
kardoskodnak melette, a tudomány mûvelôitôl a politika területéig. Tény az, hogy évszázados multú intézményrôl
van szó. A mai Európában, sôt világszerte túlnyomó többségben vannak a kétkamarás parlamentek.
Ezért mind a közjogi hagyomány, a jogfolytonosság, mind a külföldi példa és tapasztalat, mind a magyarországi
közjogi-társadalmi-politikai viszonyok a felsôház visszaállítása mellett szólnak. A második kamara a szakmai szûrô,
a társadalmi érdekek többoldalúsága által indokolt érdekképviselet fóruma lehet, szóhoz juttatva a szakmai,
érdekképviseleti, önkormányzati egyházi képviselôket, az értelmiségi-szellemi élet független szereplôit, az országban
képviseletre jogosan igényt tartó határon túli magyar népcsoportokat és magyarországi nemzeti kisebbségeket.
Megítélésünk szerint helyet érdemelnek itt mindazok a nem magyar népcsoportok – legyenek határokon belül vagy
kívül – amelyek egyéneik által a történelmi Szent Korona tagjai voltak, feltéve, hogy részvételüket meg tudják
szervezni. Így nem szlovák, német, román, délszláv kisebbségi, hanem egyszerûen szlovák, német, román,
délszláv képviselet mûködne a magyar országgyûlés második kamarájában. Ilyen képviseletet népcsoportonként
egy küldött látna el, feltéve, hogy a népcsoport bizonyos számú tagjának képviseletét igazolni tudná. Ilyen
képviseletet a Szent Korona tagságot elnyert nem magyar népcsoportok kaphatnának, külön
kimunkált ismérvek szerint.
A magyar és a nem magyar népcsoportok képviselôinek mandátumát egy erre a célra megválasztott felsôházi
mandátumvizsgáló bizottságnak kell majd igazolnia.
Ügyelni kell arra, hogy választópolgárok által titkos szavazással megválasztott képviselôházat elsôbbség illesse meg,
s ismételten megszavazott határozatainak kihirdetését a második kamara ne akadályozhassa meg. A második kamara
tekintélyét az általa képviselt érdekek, értékek, szakmai szempontok és tapasztalatok, azaz a vélemény
közösségi-nemzeti súlya és jelentôsége, nem pedig önmûködô hatásköri szabályok adják meg.
Ez szolgálja a két kamara közötti egyeztetési jellegû, tapasztalatösszegzô együttmûködést a hatalmi vetélkedéssel
szemben.
Így lesznek az utódállamokból kisebbségként szemlélt magyar népcsoportok közjogilag nemzetrészekké, válik a
politikai nemzet nemzetrészek, népcsoportok szövetségévé, beleértve a nem magyar anyanyelvû
népcsoportokat, akiknek “államalkotó”, azaz hatalomban részes szerepét az államalapító nemzet történeti alkotmánya
és a Szent Korona tana szellemének megfelelôen ismerhette el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993.
évi LXXVII. törvény.
Okkal tehetik fel nekünk a kérdést: nem jár-e veszéllyel, nem jelent-e oktalan kihívást határon túli nemzetrészeink
terhére az ilyen gondolatok nyílt tárgyalása. Számos magyar és határainkon túli szervezet és közéleti személyiség
vetette fel az egyetemes magyarság képviseletének, állampolgárságának és választójogának ügyét. Ezekre a
javaslatokra érdemleges választ kell adni a Szent Korona tanának szellemében. Hiszen ezeket a kérdéseket éppen a
magyarság fenyegetettsége miatt, a veszélyeket ismerve tesszük fel. Mindez üres szóvirág lenne, ha a “hogyan?”
válasz nélkül marad.
A megoldási módok és javaslatok sorára van szükség ahhoz, hogy ezek értelmét, hasznát és esetleges veszélyeit fel
lehessen vetni. Közép- és Kelet-Európában megoldásra vár a szétszakított népcsoportok föderatív alapon való
összefogása testvéreikkel hogy csak a legnagyobb, az orosz népcsoportok helyzetére hivatkozzunk. Ennek a
nemzetközileg elfogadott, elfogadandó népcsoport-együttmûködésnek a rendszerébe kell illeszteni a magyar
népcsoportok együttmûködésének és képviseletének ügyét, akár egy közép-európai egyezmény keretében, amelyet
államközi szervezetek (EBESZ), Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet, Egyesült Nem-zetek Szervezete,
a Közép-Európai Együttmûködés Szervezetei és olyan tekintélyes társadalmi szervezet, mint az Európai

Népcsoportok Uniója (FUEV) segítségével kellene révbe juttatni. E szervezetek hallgatólagos, elvi egyetértésének
elérésével, minden nemzetközi egyezség nélkül is jó esélye lehet a magyar népcsoportok (nem egyének!) második
kamarai képviseletének.
A közjogi értelemben vett, azaz politikai nemzet fogalmát másodlagos nemzetnek is szokták nevezni.87 Ez jelenik
meg a nyugat-európai (spanyol, francia, német) alkotmányokban is.
Igen, de mi a magyar kultúrnemzet? Hiszen ezt az “elsôdleges” nemzetet védi a másodlagos nemzet, a Szent Korona
tagság, amely 85%-os arányú magyar népelem jellegadó közremûködésével született, s amely éppen ezért nem
fordítható az államalapító nép ellen, ellenkezôleg, annak államfelfogását, szellemiségét örökíti és hordozza tovább a
népcsoportok békés együttélése és a Szent Koronához való hûség jegyében.
A jogszabályban közvetlenül és igazságosan alkalmazható, a védendô érdekeket egyértelmûen, minden kár nélkül
szolgáló nemzet és magyarság meghatározás lehetetlen. Okoz-e annyi nehézséget a meghatározás hiánya, mint
amennyi hátrányt egy rossz meghatározás okozhat nemzetpolitikailag és a jogalkalmazás terén, figyelemmel arra,
hogy a politikai nemzet fogalma nem vitatható, míg a magyar kultúrnemzet fogalmát soha európai tartózkodásunk
idején nem határozták meg? Felelôsen mondhatjuk: a magyarság azonosítása, mint sok más népé is, nehézség nélkül
lehetséges. Ellenségeinknek nem az a gond, hogy ki a magyar, hanem az: még mindig van és még mindig magyar.
Hadd idézzek egy tanulmányból, ami a most elhalt alkotmánytervezettel kapcsolatban született:
“A határainkon túl élô magyarság jog- és érdekvédelme

Történelmi tény: a török birodalmi terjeszkedés Magyarországot három részre szakította. Az I. világháborút lezáró
Versailles-i békeszerzôdés a magyar nemzetet öt részre.
Az öt – azóta kilenc – részre szakított magyar nemzet de facto olyan vérveszteségeket szenvedett el 1920 óta,
amelyre a zsidó holocaustot és a lengyelek megharmadolását kivéve e században nincs példa.
Még súlyosabb a helyzet az elcsatolt területeken, különösen Szlovákiában, ahol a Csehszlovák állam kettéválását
követôen is – Európában egyedülálló módon – az ott élô magyarok jogilag nem (sem. Z. Zs.) egyenlôek az
államalkotónak tekintett szlovákokkal (Benes dekrétum).
A fentiekbôl következôen a magyar alkotmánynak minden állami szerv részére alkotmányos alapelvként kell
meghatározni a határokon túl élô magyarság jogegyenlôségének elérését, illetôleg mindazon kisebbségi jogok
biztosítását, amelyeket a magyar alkotmány és törvények az itt élô kisebbségek részére biztosítanak.
Az új alkotmány tervezetének meg kell fogalmazni – az állami feladatokon túl – a magyar társadalom, az
egyesületek, társadalmi szervek, állampolgárok e cél érdekében kifejtendô tevékenységének módját és kereteit is.
A magyar nemzet elszakadt részeinek sorsát nem szabad a napi politikai harcok részévé tenni, ebbôl következôen
olyan alkotmányos alapelvek és szabályok megfogalmazása szükséges, amelyek a parlamenttôl az államfôig, a
kormánytól az önkormányzatokig alapvetô alkotmányos kötelezettségként határozzák meg a tôlünk elszakított
magyarság jog- és érdekképviseletét.”448 – 18
A mostani magyar alkotmánylevélben, az 1949. évi XX. tv. 6. §. (3) bekezdésében 1989. október 23. óta ez áll: “A
Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való
kapcsolatuk ápolását.” Nagyon kevés ez egy “rendszerváltoztató” alkotmánymódosításban.
Milyen alkotmányerejû szöveg képzelhetô el az erôs nemzeti elkötelezettség és a nemzetközi politikacsinálók
ízlésének megfelelô jellegtelen kisállami viselkedés határai között?
Példaképpen, vitaindítónak ilyen sorokat képzelünk el:
“… (1) bek. A Magyar Köztársaság Magyarország Szent Koronájának állama. Minden lehetséges
és megengedett eszközzel képviseli, védi és oltalmazza a magyar nemzet tagjainak érdekeit.
… (2) bek. A Magyar Köztársaság a nemzetközi jog szabályait tiszteletben tartva új szabályok elfogadását
kezdeményezve és támogatva, mindent elkövet a hazai és határain túlra szakított magyarság jogainak, érdekeinek és
létfeltételeinek megóvása érdekében.
… (3) bek. A Magyar Köztársaság joga és kötelessége, nemzetközi tevékenységének alapvetô, másnak alá nem
rendelhetô célja a történelmi magyar államtól elszakított területeken ôshonos magyar nemzetrészek jogainak védelme
és képviselete.”
A polgári jogalkotás klasszikus elvének szokták említeni Rousseau szavait “az állampolgár és az állampolgárság”
mindenhatóságáról és arról, hogy “az államon belül minden társulást fel kell számolni hogy… semmilyen más,

rivális jogintézményt ne ismerjen”448 – 20.

Elterjedt vélemény szerint a fejlett polgári államok – Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország –
negatív értékítéletét hozná az olyan közösségvédô törvényalkotás, amely nem vezethetô vissza az egyének jogaira.
Ezt némileg eltúlzott félelemnek tartjuk, de nem alaptalannak. Az általunk adott szövegjavaslat jól védhetô. Alább
nem adhatjuk, mert nem érdemes.
Végül megemlítjük azt a kevéssé ismert tényt, hogy több ország védi határon túli nemzetrészeit törvényszövegbe
foglalt módon és erre a célra létrehozott intézményekkel. A román alkotmány 7. §-a szerint: “Az állam támogatja a
kapcsolatok erôsítését az ország határain kívüli románokkal; az állampolgárságuk szerinti állam törvényei
betartásával az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságuk megôrzéséért, fejlesztéséért és kifejlesztéséért
cselekvôen fellép.”
A dél-tiroli német-osztrák nemzetrészek érdekében folytatott osztrák küzdelem a dél-tiroli rendezéshez vezetett. Az
olaszországi Dél-Tirolban mûködô németnyelvû autonómia létesült, szavatolt közszolgálati helyekkel. Az itteni
német anyanyelvûek aránya 65–90%-ra emelkedett 1991-ig.
Horvátország új alkotmánya 10. cikkelyében mondja ki, hogy “a más államokbeli horvát nemzetrészeket a Horvát
Köztársaság különös gondoskodásban és védelemben részesíti”, amit társadalmi szervek létezése bizonyít.
Németországban minisztériumi szervek foglalkoznak az országon kívüli nemzetrészekkel, nem beszélve az
egyesületek széles körérôl.
Ahogy Horvátországban a Hrvatska Matica, úgy mûködik Szlovákiában a Matica Slovenska, és fôhivatal foglalkozik
a határon túli szlovák nemzetrészekkel. Szerbiában a Szerbián kívüli szerbek minisztériuma mûködik és társadalmi
szervezetek, mint a Matica Srpska vagy a Szerbek Világszövetsége. Szlovénia alkotmánya fokozott figyelemmel
gondoskodik a szomszédos országokban élô szlovénekrôl és a vendégmunkásként vagy kivándoroltként külföldön
élôkrôl.348 – 966-967. Mellesleg Szlovénia kisebbségi politikája a legkevésbé kifogásolható a környezô országok
közül, jogi szabályozása mintaszerû.
Mindezekhez az országokhoz képest a határon túl élô magyar nemzetrészek számaránya és helyzete a legrosszabb.
Nekünk ezért nagy szükségünk van a Szentkorona-tan erejére, nem felejtve, hogy a Szent Korona
teste fogalmába az állampolgárok és a területek elválaszthatatlanul beletartoznak. Ott kell
óvnunk nemzettagjainkat, ahová a történelem állította ôket a történelmi országtest bármely részén.
A Szent Korona integritása*

Amikor az országterület testérôl beszélünk, ezt azonosnak tekintjük a Szent Korona testével. Az ország teste
mint földrajzi valóság spiritualizálódik a Szent Korona szellemi testében.
Az ország, mint organikus test területi és ettôl különbözô közjogi értelmet hordoz.
Pancratius néven az eperjesi evangelikus lyceum tanára, *Pancrátz Mihály adott ki ismert közjogi tankönyvet 1668-
ban. Errôl mondja *Eckhart, hogy: “Ez az ország, a szent korona integritása gondolatának elsô – és hozzátehetjük,
utolsó – elméleti kifejtése, amely… a gyakorlati politikusoknál csaknem maradék nélkül érvényesült és a magyar
koronaeszmének legerôsebb hajtása volt.”128 – 299-300. Bevezetô gondolatunk magva is *Pancrátz Mihálytól
származik. Így ismerteti Eckhart Pancratiust:
“Ez az ország »valami misztikus test és mind fejbôl, mind tagokból áll.« A fej a király, a tagok a négy rend: a
fôpapok, a bárók, a nemesek és a szabad királyi városok. Magyarország »egységes testét« egyforma szükségességgel
ez a két lényeges rész alkotja, mert nem állam (respublica) a tömeg uralkodó nélkül, sem az uralkodó polgárok
nélkül. Az ország tagjai »tágabb jelentésben« a Magyarországba bekebelezett országok, püspökségek, hercegségek,
megyék, tartományok és városok, »amelyekbôl egykor állott vagy ma áll.«. Ezek között vannak nemesebbek: azok
»az országok, fejedelemségek, hercegségek, amelyek egykor Magyarország szent koronájába bekebeleztetek és a
következô idôkben különféle fordulatok miatt vagy egészen elvesztek, vagy az ország iránti engedelmességben
megmaradtak.« Az elveszettek között felsorol minden a magyar király uralmának valaha alávetett országot, így Cseh-
és Morvaországot is és Ausztriának nagy részét.
»A korona iránti hûségben megmaradt tagok« közül nemesebbek: 1. a kapcsolt országok, 2. a püspökségek, 3. a

vármegyék, 4. a grófok és bárok uradalmai, a nemesek birtokai, végül a szabad királyi városok. Az ország nemnemes
tagjai pedig azok a városok, falvak, amelyek nem közvetlenül a koronának vannak alávetve, hanem az ország rendei
közül valakinek a felsôbbségét ismerik el. Az ország szûkebb értelemben vett tagjai a karok és a rendek, »akik a
királyi szent koronának és következôleg a királyi felségnek közvetlenül alatta állnak és akiket a szent királyi felség
az ország gyûlésére királyi levéllel meghív.«”128 – 298-299.
Amikor az idézett szerzô nemesebb, korona hûségében megmaradt tagként, tágabb értelemben kapcsolt országok,
püspökségek, vármegyék, fôúri uradalmak, nemesi birtokok és szabad királyi városok kimerítô felsorolását
alkalmazza, hozzátéve, hogy az ország nem-nemes tagjai az ország rendei közül valakinek a felsôbbsége alatt álló
városok, falvak, akkor Magyarország területét, az ország testét mutatja be, mint a Szent Korona tágabb értelemben
vett tagjait. Ez Magyarország integritásának a Szent Korona tanában való pontos megjelenítése: az országterület
teste a Szent Korona teste. A Szent Korona teste ugyanúgy szent és sérthetetlen, mint más eszmei test, mint a
legnagyobb példa, a corpus Christi. A misztikus testek nem sebezhetôk földi, anyagi eszközökkel.
Az ország területe az 1790. évi országgyûlés felfogása szerint is test, az egyes országrészek e testnek tagjai, amelyek
elszakadtuk után visszatérve a testtel egyesítendôk. Mint Torontál, Temes és Krassó vármegyék írják: “A Bánát
hosszabb idôk és esztendôk által, mint tag a testébôl elszakasztva mindaddig hagyatott, míglen a felséges haza
tekintetes rendei szám nélkül való panaszaira és kéréseire” Mária Terézia 1777-ben “azon ország tagját és részét a
testhez és az országhoz visszakapcsolta és összve egyesítette.”128 – 285.
Ugyanilyen tartalmú okiratok olvashatók a partiumbeli megyék visszacsatolása vagy Erdély ügyében. “Erdélyt, mint
Magyarország elválaszthatatlan tagját bírták és kormányozták már a fejedelmek megválasztásától és Magyarország
megalapozásától kezdve és a magyar államnak részét tette.” “A magyar király és az ország több békekötésben
kívánták Erdélynek, mint elválaszthatatlan tagnak a visszatérését.” “Mit fejez ki az, hogy valamely terület vagy
tartomány az ország testének tagja? Ugyanazt, amit a magyar szent koronához való tartozás” – mondja Eckhart, majd
idézi az alsótábla 1825. évi egyik határozatát: “Erdély ugyan is Magyarországnak legrégibb s tôle elválaszthatatlan
egy olly valóságos része, melyet Magyarországtól hajdan a viszontagságos sors zajai szakítván el, most annak
szorosabb összeköttetését ismételve és méltó jusson kívánunk.”128 – 287.
Az ország testének integráns, “teljesen és szorosan beletartozó tagjai és kap-csolt részei (partes adnexae)” vannak. Ez
utóbbiak: Horvátország, Dal-má-cia, Szlavónia, melyek “szövetség által Magyarországhoz kapcsolt
testek”, azaz a Szent Koronához, s ezáltal Magyarországhoz kapcsolódnak. A kapcsolt részeket a korona
kapcsolja az ország testéhez, nekik külön testük van.
“A magyar szent korona országainak tényleges területe közjogi szempontból három részre oszlott:
1. a szûkebb értelemben vett Magyarország területére (ideértve a volt Erdélyt és a határôrvidéket);
2. a Horvát-Szlavon társországok területére (az ide bekebelezett határôrvidékkel együtt); jogilag ide tartozott
Dalmátország is, amely azonban tényleg osztrák tartomány volt;
3. Fiume és kerületére, mint a magyar szent koronához külön testként (separatum sacrae regni coronae adnexum
corpus) csatolt területre.
A szûkebb értelemben vett Magyarország területe a Kárpátoktól a Duna és Száva vonaláig terjedt. A drávamelléki
magyar megyék: Szerém, Ve-rôcze, Pozsega és Valkó jogállás tekintetében semmit sem különböztek a többi magyar
megyéktôl.”88 – 137.
A rendi országgyûléseken, így az 1832–36-os országgyûlésen szólnak “a szent korona testérôl és a szent korona
testébe való visszatérésrôl, visszakebelezésrôl, vagy visszatestesítésrôl”.128 – 200.
Bölöny megkülönbözteti a csak közjogi természetû követelést a nemzetközi jogi követeléstôl. Kizárólag közjogi
követelés volt a mellék-or-szá-gok, mint Bukovina, Bosznia, Galicia, mint a történelem során a Szent Korona által
birtokolt területekre irányuló igény. Ilyennek tekintették a társország Dalmácia visszaszerzését is. Szerintünk
valamely történelmileg a Szent Korona részét, tagságát, testét alkotó területre emlegetett történeti, etnikai vagy más
jogalap mindaddig közjogi igény, amíg nemzetközi jogvitát nem indítanak vagy nemzetközi fórumon nem jelentik be
a területváltoztatási igényt.
Amikor az 1938. évi XXXIV. törvénycikk a Felvidék, az 1939. évi VI. törvénycikk Kárpátalja és az 1940. évi XX.

törvénycikk Erdély egy része tekintetében megállapítja, hogy egy-egy országrészünk “visszatért a Magyar Szent
Korona testébe”, régi magyar közjogi hagyományt követ, az ország testének, mint a Szent Korona testének
sérthetetlenségét erôsíti meg.
Ennek szellemében közjogi kötelességet rögzít a királyi koronázási hitlevél 3. pontja: “Magyarország és
társországainak mindazon részeit és tartományait, amelyek már visszaszereztettek s azokat, amelyek Isten
segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmében is, a nevezett országhoz és
társországaihoz visszakapcsolandjuk.” Ez az ígéret, teszi hozzá *Bölöny, akkor válik idôszerûvé, ha
visszafoglaltatnak olyan területek, melyek korábban a magyar szent korona fennhatósága alatt álltak.88 – 133.
*Donászi Ferenc 1941. évi kiadású mûvében a történelmi felfogást és a kor szellemét fejezi ki, amikor így szól: “A
Szent Korona testének titokzatos egysége forrasztja egybe a Kárpátok lombkoronázta lejtôjétôl le a kéklô Adriáig
*Szent István birodalmát.”58 – 164.
Amint a jelenkor Szent Korona tagságáról szóló fejtegetéseinkbôl is kitûnik, ez a tagság szerves összefüggésben van
Magyarország közigazgatási területeivel egyrészt azért, mert a *Pancrátz Mihály XVII. századi ilyen tartalmú
fejtegetéseit a politikai közvélemény vallotta és hirdette, tehát, hogy a Szent Koronának Magyarország és a kapcsolt
részek területei tagjai és egyúttal testének részei, másrészt azért, mert a nemesség országgyûlési képviselete, a
követküldés vármegyénként történt, az alsótábla tagjai ezért nemcsak a nemességet, hanem a vármegyék
önkormányzó közösségeit, magukat a vármegyei önkormányzatokat, a vármegyéket, mint közigazgatási területeket
képviselték.
*Timon Ákos szavaival egyetérthetünk:
“Nagyfontosságú intézménye a magyar alkotmánynak a király végrehajtó hatalmának korlátozása szempontjából a
vármegyei önkormányzat és autonómia erôteljes kifejlôdése: a magyar törvényhatóság intézményének létesítése. Ez
is a szent korona közjogi fogalmának, személyesítésének eredménye. A szent koronára vonatkozó jogelvek
alapján fejlôdött ki a vármegyei közönség, az unversitas nobilium fogalma. A vármegyék
közönsége, mint a szent korona tagjainak közönsége, egyezôleg az angol grófság (county shire) közönségekkel,
egyrészt az ország törvényei értelmében az állami átruházás alapján, az állami élet minden ágában saját területén,
saját közegei által önállóan gyakorolja a végrehajtó hatalmat, amit ma állami önkormányzatnak (selfgovernement)
nevezünk; másrészt saját belügyeit – törvény korlátain belül – önállóan intézi és szabályozza. Ez utóbbi a
tulajdonképeni autonómia.
Mindenik megye, mint nemesi közönség, mint a szent korona tagjainak egyeteme: universitas nobilium, élén a király
személyét képviselô fôispánnal, kicsiben magát a szent korona egész testét, az államot teszi jelenvalóvá.
Osztozik a szent korona hatalmában és mint szerves egész, mint élô organizmus, önállóan vesz részt a szent korona
életében. A nemzeti közfelfogás a mindinkább megszilárduló fejedelmi hatalomérzettel szemben a vármegyéket a
XVII. századtól kezdve a magyar alkotmány védôbástyái gyanánt tekintette. A történelem tanusága szerint a megyék
ezt a nagyjelentôségû alkotmányjogi feladatot mindenkor kellô sikerrel teljesítették.”418 – 26-27.
A Szent Korona területének integritása mindig rugalmasan az ország-la-ko-sok érdekeivel és lehetôségeivel együtt
értelmezendô. Erre nemcsak az erdélyi fejedelmek (*Bocskai, *Bethlen) megnyilatkozásai, hanem a legújabb kor is
számos példát ad. A trianoni béketárgyalásokon így javasolt és kért népszavazást az elszakítani akart területek
hovatartozásáról *gróf Apponyi Albert, holott határozott nézete volt a történelmi ország integritása.
Ugyanígy járt el *gróf Bethlen István az igazságos rendezést megközelítô 1938–40-es bécsi döntések elôtt 1933-ban
tartott cambridgei és londoni elôadásain, amikor olyan dunai államszövetség körvonalait vázolta, amelyben
Szlovákia, Kárpátalja és Horvátország “teljes nemzeti autonómiával és önrendelkezési joggal” rendelkezne, s
szabadon dönthetne hovatartozásáról, Erdély pedig önálló államiságot kapna.63/a
Az erdélyi kérdésnek a történelmi Magyarországon belül, de az önkormányzás legnagyobb fokával, magyar, német
és két román bánság létrehozásával való rendezését javasolta *Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944-ben Genfben
kormánytámogatással megjelent “Transsylvania Past and Future” címû munkájában.25
Mindezek a javaslatok, beleértve a Kárpát-medence-i népcsoportok és területek szövetségének gondolatát is,
megfelelnek a Szent Korona integritás-eszméjének.
A területileg sérthetetlen magyar állam az önkormányzatok sokaságát, a nemzetiségek, más nyelvû Szent Korona
tagok megmaradását ôrzô, s ezáltal az egész épségét szolgáló testületek sorát tartotta életben. Amint egy újabb

összegezésben olvashatjuk a dualizmus koráról: “Az állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény,
alkotmány) létrehozott területi és egyházi autonóm szervezôdési formák biztosíthatják a népcsoport, nemzetiség
önmegôrzését, belsô fejlôdését:
1) A törvényi szabályozás ugyan csak az egyéni jogokat ismerte el, azonban a közigazgatást szabályzó valamennyi
törvényben következetesen érvényesítette a nyelvtörvény elôírásait.
2) Az általános közigazgatási rendszertôl eltérô regionális egységek (székely, szász székek, kun kerületek) saját
választott közigazgatási tisztviselôi karral biztosították az önigazgatást.
3) Ahol a területi autonómia az egyházi autonómiával összekapcsolódott (Pl. erdélyi szászok), ott biztosított volt az
évszázadokon keresztüli fönnmaradás, az identitás megôrzése.
4) Az egyházi autonómia biztosíthatja a nemzetiség (népcsoport) önmegôrzésén túl a gazdasági és kulturális fejlôdést:
• ha önálló egyházi kerület szervezhetô (melyben az ott élô lakosság elkülönülhet a többségi nemzet
egyházszervezetétôl);
• ha az önálló egyházmegye egyházi méltóságait maga választhatja (azok nem függnek a többségi nemzet egyházi
fôméltóságaitól,);
• ha ugyan nem rendelkeznek területi autonómiával, de az egyházmegye területén kompakt tömbökben élnek;
• ha az egyházi szervezet fennmaradásához, mûködéséhez anyagi alapokat (pl. Birtokok), költségeket alkotmányosan
biztosítja az állam (szerb, román, szlovák, ruszin példa);
• ha az etnikum a világi értelmiségi vezetôit (politikusait) is bevonhatja az egyház vezetésébe, a gazdasági, kulturális
életének, intézményrendszerének kialakításába.”
A magyar történelem Mohács óta szüntelen küzdelem azért, hogy a Szent Korona eszme a
maga teljességében érvényesüljön, hogy a szellemi test és a valóságos országtest ne különbözzék hogy az
eszme testté váljék. Jól érzékeltetik ezt az életérzést *Prohászka Lajos Vándor és bujdosó c. sokat vitatott
tanulmányának sorai:
“Költôinknek és minden nemzeti hôsünknek állandóan visszatérô, búsongó szólama, hogy a magyarságot a végsô
elmúlástól mindig csak csoda óvta. Csoda, hogy ellenséges népek gyûrûjébe fogva, az egyetemes látókörû élettôl
elzárkózva, a függetlenségért vívott örökös harcok közt szétszóródva és megfogyatkozva, magunkat ámítva és
egymással torzsalkodva, mégis fennmaradtunk, hogy “él nemzet e hazán”. Csoda, hogy sok katasztrófánk és odvas
bûneink ellenére, rossz helyre téve és rossz vérrel megátkozva, mindig volt valamilyen szent erô, amely a letarolt
életet újra kinövesztette és a csapzott magyar arcot felemelte, amely úgyszólván helyette gyôzött.
Bujdosásra vagyunk kárhoztatva, “húz a Haláltó”, rendre ki-kiszakadunk a misztikus corpusból. Ez már nekünk
történeti rendeltetésünk, ha tetszik, átkunk: amióta itt vagyunk ezen a földön, sohasem lehetünk egészen itthon.
Ámde rendeltetésen túl, úgyszólván történetfelettileg él a misztikus corpus eszméje, amely az elbujdosottakban is
ébrentartja a visszatérés vágyát és úgy tekinteti velük a bujdosást, ahogy népmeséink bujdosó hôsei tekintik: mint
megváltást az átok alól. Ezzel azonban a bujdosás is némiképen vallásos jelleget ölt. A magyarnak bujdosva
kell elérnie azt a szerves egységet, amelyet a szent korona eszméje jelképez és amely – a bujdosás
ideje alatt is, az idegenben és a sötétségben is – átfogja, nem ereszti el, hanem úgyszólván maga felé vonzza és
világít neki. Tehát szent bujdosás, mert végül is belôle fakad a megváltás… Ebbôl érthetô a politikum és a
költészet örök, szinte elválaszthatatlan kapcsolata a magyar kultúrában. A költészet mindig elbujdosás a politikai
valóság elôl, de soha ki nem lobogó vágy a nemzettest szent egysége után. Ezért joggal mondhatjuk, hogy egész
kultúránkat ennek a bujdosó költészetnek romantikus szelleme határozza meg, “csupa legendák és jelek”, csupa
utalás a végzetre és a közelgô halálra. De ’legendákon és jeleken’ túl ott lebeg – talán csakugyan utólérhetetlenül,
talán soha meg nem valósíthatóan, ám mégis irányítólag és meghatározón, – a szent korona klasszikus eszméje. A
magyar szellem tehát nincs – mint ahogy a németrôl mondtuk – folyton útban a klasszika felé, hogy egy váratlan
pillanatban azzá váljék, hanem csak mintegy a túlsó partról, a vergôdésbôl, a bujdosásból tekint feléje, tudva, hogy
mint Platon barlangba zárt, bilincsbe vert emberei, csupán idônként elsuhanó árnyát pillanthatja meg.
Corpus sacri Doloris. Alighogy a magyar megtelepül ezen a tájon, bujdosás lesz az osztályrésze. Testét örökké sebek
borítják, tagjait folyton a széthullás veszedelme fenyegeti. Amióta Európával egy vallásos eszme alapján
sorsközösséget vállalt, ennek jegyében sohasem sikerült önmagát tartósan megvalósítania. Csak történeti

pillanatokra, Szent István, *Szent László, III. Béla, *Nagy Lajos, *Mátyás, talán még a kiegyezés utáni kor ezek a
pillanatok, amikor mintha rövid idôre megszûnt volna az átok, és az eszme magyar testté válhatott. De csak azért,
hogy utána menten el is vesszen és a bujdosósors töltse be a századokat. A megvalósulásnak e ritka pillanatait nem
tekintve, nem a szent korona corpusának vagyunk tagjai, hanem a fájdalomé. Könnyben, kínlódásban, aszályban
vagyunk élô test, megcsonkultságunkban függünk össze egymással, akár akarjuk ezt a tagságot, akár nem. A
valóságban a sacre Regni Dolor, az ország szent fájdalma a magyarság egész létének igazi jelképe, keresztút,
töviskorona… de épp ezért a megváltásnak is az ígérete. Mert reménnyel élteti a csonkult valóságot és
ôrzi a széttépett tagokat egymásnak.”355 – 156-171
A millecentenárium korára jellemzô, erôt adó, kordokumentumként felhasználható dolgozatok születtek a Magyar
Szellemi Alapítvány és a Magyar Jövôért Alapítvány “Hogy Magyarország magyar ország maradjon…” jelmondatú
pályázatára. A “nemzet szellemi energiáinak mozgósítása, az értékes országépítô gondolatok összegyûjtése”
jegyében díjat nyert “Magyar Formula az államhatárokról” néven nem nevezve, mégis valóságosan a Szent Korona
integritásáról szól, a történelmi magyar állameszme értelmezésérôl az 1990-es években, amikor Magyarország a
történelmi vakság példáit mutatta fel a “területi követelések”, valójában a területváltoztatások lehetôségét is kizárni
akaró “alapszerzôdések”-ben.
A Szentkorona-eszme jegyében, a hatályos nemzetközi jogrenddel összhangban ezt mondhatjuk Magyarország
határairól és területi épségérôl, mint virtuális épségrôl:
“Magyarország mostani határait az ország több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét elszakító,
igazságtalan és a térségben súlyos viszályok magvait elhintô 1920-as Párizs környéki kényszerbékék határozták meg,
elutasítva a magyar nép jogát az önrendelkezésre, megtagadva a népszavazás lehetôségét. Ezeket a határokat újabb
békeszerzôdés rögzítette 1947-ben, Párizsban, némileg súlyosbítva ez elôzô diktátumot. Az európai status quo-t védi
az 1975-ös Helsinki Záróokmány és más nemzetközi okmányok. E határok Magyarország terhére – a nemzetközi
jogba ütközô jogtalan támadás vagy kényszer esetét kivéve – nem változtathatók meg.
A magyar nemzet elszakított, jelenleg idegen államok területén lévô, csaknem ezeréves magyar állami létre
visszatekintô részeinek nem hagyták meg a békeszerzôdésekben és más okmányokban elôírt szûkös jogokat sem,
még kevésbé a háborítatlan közösségi-nemzeti létezéshez szükséges, az etnikai, kulturális, biológiai, gazdasági
továbbéléshez, a szülôföldjükön való közösségi és egyéni megmaradáshoz nélkülözhetetlen önkormányzati
jogosítványokat.
Ezért Magyarország
– kifejezve eltökéltségét minden, a békeszerzôdéseket aláírt, azokért felelôs nagyhatalmak által az említett jogokat
intézményesen szavatoló nemzetközi rendezésre,
– vállalva a közép- és kelet-európai népek kapcsolatainak igazságos és méltányos szabályozására irányuló
munkálkodást,
– megkülönböztetés nélküli, azonos jogokat követelve a kisebbségi sorba taszított közép- és kelet-európai
nemzetrészeknek, az önrendelkezési jog kölcsönös elfogadása és tisztelete alapján,
– az elszakított magyar nemzetrészek tekintetében igényelve magának a garantáló (más névvel: védô) hatalom
szerepét a békeszerzôdések aláíró nagyhatalmaival közösen,
– kijelentve, hogy nem mondhat le és nem alkudhat a határain túlra szakadt nemzetrészek önrendelkezésérôl,
– mert nem hordozza az elszakított nemzetrészek választásokon kinyilvánított szuverenitását,
– mert a békés nemzetközi viták elôre való kizárása az államok szuverén egyenlôségének elvébe, s így nemzetközi
jogba ütközik,
– mert az egyértelmûen rögzített határok ismételt garantálása a nemzetek közösségében általában nem szokás,
– mert az elszakított nemzetrészekben nem hagyhat kétséget felelôssége és segíteni akarása iránt, s ezért nem
mûködhet közre gondjaik leplezésében, reményvesztésük elôidézésében,
jelenlegi államhatárainak bármilyen megerôsítését igazságtalan történelmi megaláztatása jelképes megismétlésének
tekinti,
nem kívánja a mostani határainak bármilyen szerzôdéses garantálását vagy vele szemben területi követelésekrôl való
lemondást – mint lehetetlen és súlytalan kikötést –, s maga sem tesz ilyen nyilatkozatokat.

A jelenleg közép- kelet-európai határok a népek önrendelkezési jogát ígérô béketervek nyomán az önrendelkezést
jelentôsen sértô, világháborúhoz vezetô békék termékei. A történelem jelenkori tényei jelzik és kikényszerítik a
népek önrendelkezési jogának elsôbbségét a határok öncélú, lehetetlen és jogfosztást leplezô megörökítésére irányuló
törekvésekkel szemben.
A határok nem az önrendelkezés határai, s az önrendelkezés nem a határok önkényes, jogfosztó
megvonásának és megörökítésének lehetôségét jelenti.
Az államok között igazi béke ára a népek, nemzetek és részeik nyugalma és biztonsága a jogok lehetô legnagyobb
teljességében.
A határok és területek védelme kizárólag elvi alapokon nyugodhat. Ez az elvi alap: az önrendelkezés joga, a népek és
nemzetek egyenjogúsága és egyenlô méltósága.” 462.
Az erôs, céljait világosan ismerô és képviselô, világos nemzeti stratégiával bíró Magyarország megtalálja támogatóit
és történelmi jósorsát. A Szent Korona integritása Magyarország sorskérdése. Az 1920
június 4-én aláírt trianoni békediktátum a Szent Korona ország testének több, mint kétharmadát, a magyar
kultúrnemzet egyharmadát szakította le az ország törzsérôl. Ezt ismételte meg az 1947. február 10-én aláírt párizsi
béke-dik-tá-rum azzal a súlyosbítással, hogy a pozsonyi hídfôben lévô Oroszvár, Duna-csún, és Horvátjárfalu
községeket is Csehszlovákiához csatolták. lehetôvé téve a Bôs-Nagymarosi vízierômû szlovák változatának
egyoldalú megépítését, az országhatár megváltoztatását, a mérhetetlen környezetrombolást magyarlakta területen.
Aki Magyarország huszadik századi feldarabolását európai botrányként és jogtalanságként, Közép-Európa
sorskérdéseként, a keresztény kultúrkör súlyos jövôbeli gondokat okozó kudarctüneteként, robbanás elôtti
helyzetként vizsgálja – akár csak az utóbbi százhúsz évre korlátozva kutatásainak idôhatárát –, könnyen tapasztalja a
“nincs új a nap alatt” igazságát.
Népek sorsáról, háborúról és békérôl, Magyarország európai hivatásáról, a térséget nemzetünkkel együtt sújtó
szerencsétlenségrôl, önrendelkezésrôl, az erôszak elvetésérôl, a meglévô helyzet elviselhetetlenségérôl, árulásról és
dunavölgyiségrôl, türelmetlen sovinizmusokról és türelmes, kiszolgáltatott, kisebbségi sorban élô népcsoportokról,
igazságosságról és politikai realitásokról olvashatunk, hallhatunk újra meg újra. Nem jelent kivételt a határok
megváltoztatásának ügye sem.
A Magyar Nemzetgyûlés 133. ülésén, 1947. június 24-én *Sulyok Dezsô idézte *Nenni olasz külügyminiszter 1946.
október végén adott nyilatkozatát: “Nemzetek és emberek sorsa felett sohasem lehet az utolsó szót
kimondani… A revízió szó nincs benne a békeszerzôdésben, de benne van olyan dolgokban, amelyek erôsebbek,
mint a szerzôdés: lelkiismeretünkben és akaratunkban.” (Elhangzott a párizsi békeszerzôdés ratifikációs vitájában.)
A magyar társadalom nem jelentéktelen része – beleértve az értelmiség tekintélyes hányadát – hiábavaló
múltbarévedésként, haszontalan emlékkergetésként tekint az egyetemes magyar nemzet európai ügyére, a területének
több mint kétharmadától, lakosságának több mint felétôl megfosztott Magyarország helyzetének feltárására irányuló,
megnyugvást szolgáló törekvésekre. A “bûnös nemzet” vádjának több évtizedes gonosz tétele egyetlen európai nép
tudatába sem ivódott olyan erôvel – a német nép mellett –, mint az erkölcsileg-gazdaságilag tönkretett, megalázott
magyar nép történelmet és erkölcsöt veszített lelkébe. Pedig a múlt birtoklása a legkisebb szükséges feltétele a
közösségek megmaradásának.
Amint *Ortega, a nagy spanyol gondolkodó a “Tömegek lázadása” címû mûvében kifejti: a nemzeteket
ugyanannyira a közös jövô is összetartja, vagyis az az ígéret, amely a közösségnek közös terveket, vállalkozásainak
tekintélyt, derûlátást és átütô erôt ad. A jövôhöz nem juthatunk el a múlt átlépésével, oda a múlton
át vezet az út.
Az egyetemes magyar nemzet súlyos válságban van. Fogyása már-már megállíthatatlan, az utóbbi tizenöt évben
félmillió lélekkel van kevesebb a csonka országban. A válások, az alkoholizmus, az öngyilkosságok statisztikai
mutatói vészesen “elôkelô” helyezést jeleznek a nemzetközi összehasonlító számsorok elején. Nem jobb a helyzet a
lakosság egészségi állapotával és várható élettartamával sem. Az elszakított területek magyar lakossága Erdélyven
abszolút számban növekedett (1880–1992) között 1.045.098–1,598.938), számarányát illetôen azonban csökkent
(26,1%-ról ill. az 1910-es 31,6%-ról 20,7%-ra) (1.664,000 fô). Ugyanez a helyzet Kárpátalján (25,7%–12,5%) és

Szlovákiában (23,1%–10,8%). Az 1941-es adatokhoz képest a fogyás mind abszolút, mind relatív mértékben
határozott irányzat.
Egészen tragikus a volt Jugoszlávia magyar lakosságának helyzete. (Vajdaság: 22,9%–16,9%, Horvátország: 2,8%–
0,5%, Szlovénia: 1,4%–0,4%). Itt jelentôsen fogy a magyar lakosság (Mura-vidék: 17,7–8,5%), falvak tûnnek el,
emberek tízezrei menekültek el. Az Ôrvidék (Burgenland) lakossága is abszolút és relatív fogyást mutat (11.162–
4.147, 4,2%–1,5%).
Ez a demográfiai helyzet kulturális gazdasági-politikai térvesztéssel, az anyanyelven való oktatás töredékére
szorításával, a többséginek deklarált népek térnyerésével járt. Nô a csonka országba, illetve a nyugatra irányuló
bevándorlás. A bevándorlók-menekültek között fájdalmasan nagy a fiatalok és az értelmiségiek száma.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, az Európa Tanácsban és 1975-tôl az Európai Bizottság és Együttmûködési
Értekezelt keretében jelentôs (bár nem elég hatékony, nemzetközi kikényszerítés lehetôségével gyakorlatilag nem
járó) jogvédô dokumentumokat fogadtak el. Ezeknek a kisebbségi sorban élô népcsoportokra nézve alig volt
foganatja. Jellemzô tény, hogy az Európai Unió Tanácsa 1991. december 17-én “Vezérelvek a kelet-európai és
szovjetunióbeli új államok elismeré*séhez” címû dokumentumnak sem tudott érvényt szerezni. Az emberi és
kisebbségi jogokat és szabadságokat semmibeveô országokat, Szlovákiát és Romániát, majd Orosz-or-szágot
felvették az Európai Tanácsba, és uniós felvétellel kecsegtetik ôket. Oroszország könyörtelen fellépése az
önrendelkezési jogukért harcoló, a föderációba tartozó népek (lásd csecsenek) ellen, Románia nemzetállami,
kisebbségellenes tanügyi törvénye és Szlovákia nyelvtörvénye az Európában legnagyobb, kisebbségi sorban élô,
anyaországgal rendelkezô népcsoportja (a magyar) beolvasztása vagy elûzése végett, majd a “lakosságcsere”
legújabb felvetése* – súlyos tények, s nem hagyhatnak kétséget és illúziókat a nemzetállami beolvasztó törekvések
könyörtelen valósága iránt.
Elôrehaladott etnocídium folyik. Ez azonban a magyar népcsoport életereje és kultúrális gyökereinek
eltéphetetlensége, a szülôföld éltetô hatása, nemkülönben a magyarság erôs politikai (egyesület és párt)
szervezettsége miatt kudarcra ítéltetett törekvés. Veszélyes-e mindezek tükrében a kisebbségi sorba szorított magyar
népcsoport megmaradásának minden célszerû eszközzel való szolgálata? Nincs veszítenivalónk. Aki idôt nyer, életet
nyer. Az a veszélyes, ha nem használunk minden jó és alkalmas eszközt. Ez a háromnegyed évszázad tapasztalata.
Mondhatja valaki, mondják is: a maradék országot is megsemmisíthetik a kisebbségi sorba szorult nemzetrészekkel
együtt. Tévedés! Egy nép nem pusztulhat bele abba, hogy életlehetôségeit – azaz puszta
létezését – védelmezi és követeli. Belepusztulni csak a lemondásba lehet. Helyesen mondja *Tôkés László:
“…egy politika szempontjából döntô, hogy melyek annak célkitûzései. Ha a magyar külpolitika eleve nem tart
lehetségesnek egy politikai célt, s arról önként lemond, akkor nyilvánvaló, hogy azt a célt soha nem fogja elérni.”
Most, amikor a magyar számarányát tekintve az elsô helyrôl a másodikra szorult vissza Európa kisebbségi sorú
nemzeteinek sorában az orosz mögött, különös súlya van Alekszij moszkvai ortodox pátriárka tartalmilag nem
újdonságszámba menô kijelentésének: “Amíg a nemzetiségi problémát nem vagyunk képesek
megoldani, addig veszély fenyegeti a békét Európában, ahol hatalmas mennyiségû fegyver
halmozódott fel.” (Elhangzott Genfben, az ENSZ megalapításának 50. évfordulóján.)
Visszatekintve a népszövetség kisebbségvédelmi rendszerére, amely szándéka szerint garantálta a nemzetiségi vagy
kisebbségi jogokat és az ehhez szükséges mértékben nemzetközi jogilag korlátozta az államok szuverenitását, teljes
kudarcot látunk. Pedig viszonylag jelentôs kisebbségi jogokat rögzített a Párizs környéki békék kisebbségvédelmi
rendszere, jogorvoslati lehetôséggel. (A panaszok a népszövetség fôtitkárához kerültek, s ha az elfogadta, a
kisebbségi bizottsághoz továbbította, ahol 1939-ig 885 panasz akadt el, míg az állandó nemzetközi bíróság 8 esetben
hozott döntést.)
Tudjuk, a békeszerzôdés okozta válságot nem oldotta meg a kisebbségvédelmi rendszer.
Az 1945-tôl figyelemmel kísérhetô új nemzetközi jog a népcsoportjogokat individuális emberi jogként szabályozta,
elutasítva a közösségi jogokat és a nemzetközi garanciákat. Mivel a két világháború közötti kisebbségvédelmi
rendszer nem hozta meg a várt eredményr, elutasították a garanciák intézményes megoldását. Ez “a fürdôvízzel
együtt a gyermeket is kiöntötték” esete volt. Lassan azonban újra megjelent a nemzetközi szervezetek hatásköre
emberi jogi sérelmek orvoslására az Európa Tanács keretében 1953-tól, majd az ENSZ mechanizmusában 1976-tól.
Ez utóbbi azáltal vált lehetôvé, hogy 1966-ban a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának

nevezetes 27. cikke elismerte: a nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektôl “nem lehet
megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat
vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” Az 1976-ban hatályba lépett szerzôdés megindította a
közösségi jogok ismertté válásának idôszakát, egyértelmûvé téve, hogy bizonyos jogok közösen gyakorolhatók és
érvényesíthetôk.
Terjedelmes jogi irodalom tárgyalja a kollektív jogok kérdéskörét, mint elméleti kérdést akkor, amikor létezô valóság
a finnországi svédek 1920-tól nemzetközileg garantált önkormányzata, a spanyolországi baszkok és katalánok
évszázados jogainak új, törvényhozási és végrehajtó hatalommal bíró önkormányzatként való 1979-es törvényi
szabályozása, a “dél-tiroli modell”-ként ismert 300 ezer németajkú ember önkormányzatát garantáló (1992-ben
nyugvópontra jutott) olaszországi rendezés, a belgiumi németek 1992-ben elismert önkormányzata, nem beszélve a
25 – legtöbbször egy nyelvû – svájci kanton több etnikum évszázados együttélését jelentô példájáról. Ezzel még nem
teljes a felsorolás…
Mindenekelôtt ezekre a kétoldalú nemzetközi megállapodásokon és – ha nem elismerten is – tradíciókon nyugvó
példákra kell hivatkoznunk. A nemzetközi szerzôdések – mivel sok résztvevô igényeit, érzékenységét és korlátait
veszik figyelembe – bizonytalanabb és gyengébb jogokat ismernek el. Ezért is elmosódó a határ a tételes nemzetközi
jog (hard low) és az ajánlások (soft low) között. Az Európa Tanács 1993-ból való 1201-es ajánlása értékes alap a
területi autonómia nemzetközi elismeréséhez, viszont az ugyancsak az ET keretében született Európai Kisebbségi
Keretszerzôdés, amely 1995. február 1-jén nyílt meg aláírásra, már némi visszalépést jelent.
Figyelmet érdemelnek azok a szerzôdések, amelyek nem hangsúlyozzák nyíltan államok kötelezettségeit nemzeti
kisebbségekkel szemben, hanem régiókról, nyelvekrôl beszélnek. Ilyen szerzôdés az ET Önkormányzatok Európai
Chartája (1985. október 15.,), a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája (aláírásra megnyílt 1992. november 5-
én) és a területi önkormányzatok és hatósági önkormányzatok határmenti együttmûködésérôl szóló egyezménye.
Mindazonáltal világosan látható a volt kommunista (európai) térség egyes kisebbségeinek válságos helyzete. A
nemzetközi példák és a sokat emlegetett nemzetközi normák érzéketlenül hagyták a nemzetállam jelszavától vezetett
államokat, melyek kettôs értelemben (az 1921-es, 1947-es területi utódlás, illetve a diktatúráktól való jogutódlás
értelmében) is utódállamok.
Így jutottunk vissza kiinduló tételünkhöz: az eltiport kisebbségi, népcsoport-jogok magukkal rántják a sárba a tôlük
elválaszthatatlan, az önrendelkezési jogra tekintettel megvont határokat. Az önrendelkezés eszméje és joga
meghatározóvá lett.
Nincsenek elfogadott határok önrendelkezési jog nélkül, ahogy nincs önrendelkezési jog sem az igazságosság és az
elfogadhatóság jegyeit kifejezô határok nélkül.
Helyesen írja *Dobos László 1994-ben: “A magyarság XX. századi történelmének legnagyobb drámája:
megosztottságunk. A háború utáni évtizedek mélyében érlelôdött a történelmi igazságtalanság elleni lázadásunk. A
történelem hazug hordalékának rétegein áttörve jutottunk el az együvé tartozás, a magyar egyetemesség
gondolatához: az igazságkeresés tûz alatt tartott útjára.
Az önrendelkezés válik rendezô elvvé a térségben… az önrendelkezés öröme és réme járja be Közép-Kelet-Európát.”
Erre rímel *dr. Eva Maria Barki szava:
“…az 1966. évi emberjogi egyezmények… (lásd a polgári és politikai jogok idézett egyezségokmányát és a
gazdasági, kultúrális és szociális jogokról szóló ugyanakkor született egyezségokmányt; mindkettô az ENSZ
alapokmányban hivatkozott önrendelkezési jogot definiálja) a népek önrendelkezési jogát elsô alkalommal emelték
kötelezô nemzetközi joggá (ius cogens).”
Ezen két egyezmény elismeri a népek “döntési” és “alakítási” igényét politikai státuszuk tekintetében, mintegy
szubjektív jogot az önrendelkezésre. Elismerést nyert a népek – ide tartoznak a népcsoportok is, vagy egy nép részei,
ha erre igényt jelentenek be – nemzetközi jogalanyisága, amint azt tekintélyes szerzôk elismerik. (Gros-Espiell)
A magyar népcsoportok önrendelkezési joga a magyar nemzetstratégia, s ezáltal a külpolitikai alapkérdése. Nem
helyezhetô egy sorba az európai integrációvala és a szomszéd államokkal való jóviszonnyal. Aki azt állítja, hogy
lehet magyar politika az elszakított nemzetrészek érdekeinek primátusa nélkül, az nem állít mást, mint hogy lehet
magyar politika magyar nemzet nélkül.
A jelenlegi határokat csakis azon feltevésben fogadhatta el az elszakított népcsoportok anyaországa, hogy e
népcsoportok elfogadható szintû létezése, még a legrosszabb nemzetközi viszonyok közepette is szavatolt. Ha ez a

feltevés megdôl, ha az igazságtalan határmegállapítás az etnocí-di-um-mal párosul, nem beszélhetünk sem

önrendelkezési jogról, sem elfogadott határokról. Márpedig ez történt!
Hallatlan mértékû szellemi, erkölcsi, gazdasági és politikai romlás közepette sem adhatjuk fel a hitet a szentistváni
gondolat valamilyen korszerû átértékelésében és megvalósításában. “A dunai népek ôsi gyökerû, de új alapozású
testvérisége és együttmûködése útján” (Bajcsy-Zsilinszky), népünk ezeréves európai és dunai hivatása szellemében.
Mert akik Trianonra világos fejjel és felelôsségteljesen emlékeznek, azoknak hinniük kell a magyar nemzetben és
hivatásában, de legalábbis küldetéstudata felébredésében. A hit csodákra képes, ha akarattal párosul!
Jogfolytonosság – történeti alkotmány –

sarkalatos törvények*
“Szentkorona tanról, Szentkorona-elméletrôl szoktunk beszélni, noha az nemcsak tan, nem csak theoria, hanem
gyakorlati államfelfogás, közjogi meggyôzôdés az államéletrôl, államhatalomról, szuverenitásról, államszervezetrôl,
ezért valósággal egy közjogi rendszer, foglalata a magyar közjog folyton élô alapelveinek, tükre a
magyar állami élet jellemzô vonásainak és sajátosságainak”, mondja a századelején a közjog egyetemi tanára,
*Kmety Károly.247 – 17.
A Szent Korona tana a magyar alkotmányfelfogás alapja. Mivel nem írott jogi vagy szokásjogi jogtételrôl, hanem egy
eszmerendszerrôl van szó, hatályon kívül nem helyezhetô, törvényhozási úton
megközelíthetetlen, megdönthetetlen.
A jogfolytonosság fogalma nem található meg a kézikönyvekben, mégis jól megérthetô és körvonalazható. Az
ismétlôdô királykoronázási formulák, esküszövegek és koronázási hitlevelek Magyarország törvényeinek és
szokásainak, szabadságainak, mentességeinek és kiváltságainak megtartásáról a jogfolytonosság kifejezôi. Errôl
beszél *Deák 1866. február 22-i országgyûlési felszólalásában: “Magyarország közjogának egyik alapelve az: hogy
törvényt alkotni, módosítani vagy eltörülni csak a király és nemzet egyetértésével lehet. Másik alapelve az: hogy a
törvényhozó hatalomnak azon részét, mely a fejedelmet illeti, csak a koronázott magyar király gyakorolhatja.
Harmadik alapelve az: hogy a király koronázás elôtt köteles kiadni a koronázási hitlevelet, melyben ünnepélyesen
ígéri, hogy az ország jogait, szabadságát s törvényeit szentül megtartja és másokkal is megtartatja. E három közjogi
alapelv ellenében miként nyughatnánk meg abban: hogy alkotmányunk, melyet állami alapszerzôdés szentesített
törvények és királyi hitlevelek ünnepélyesen biztosítottak, s melyet soha csak egy óráig sem volt jogos megszüntetni,
hadd szüneteljen tovább mindaddig, míg annak lényeges részét át nem alakítjuk. (Igaz!)”117 – 284.
Amikor az 1919 utáni idôszakban fellángoltak a legitimisták és szabad királyválasztók vitái, ez a felfogás az alaki
jogfolytonosságot hirdetôk, fôleg legitimisták, érvelésében jelenik meg, de megfelel a hagyományos magyar
felfogásnak. *Bölöny József a kor ma is érvényes nézetét közvetíti: “… a modern államjogi felfogás és ennek
nyomán a mindennapi szóhasználat az alkotmányos állam fogalmához nemcsak az állami élet mûködési rendjének a
meghatározását kívánja meg, hanem azt is, hogy az államhatalom gyakorlásában az állampolgárok is
részesedjenek, egyéni és politikai szabadságuk biztosítva legyen. Ahol ez hiányzik, ott nem is
beszélhetünk állampolgárokról, hanem csak alattvalókról. … Az alkotmány fogalmából következik, hogy az állami
akarat kijelentésére csak az alkotmány által meghatározott tényezôk jogosultak, mégpedig kizárólag a magában az
alkotmányban meghatározott módon. Az állam nevében mások által vagy más módon tett nyilatkozat vagy
elhatározás jogilag irreleváns. Az erôszakos alkotmányváltoztatás tehát nem alkalmas arra, hogy a megváltoztatott
rendelkezéseket érvényes jogszabály jellegüktôl megfossza, megakadályozhatja azonban hatályosulásukat és a
hatalmi úton helyükbe tett tényleges szabályokat juttathatja érvényre.”88 – II.6.
A legitimisták, királypártiak kisebbségben lévô, de nagy nevekkel (*Apponyi Albert, *Andrássy Gyula, *Károlyi
József, *Cziráky György) jelzett tábora, akiknek nézeteit a pécsi egyetem többször idézett tanára, Molnár Kálmán
képviselte többek között, *Kmety Károly jellemzése szerint érzelmi, politikai, állam-célszerûségi, jogfolytonossági
indítékoktól vezetve az addig uralkodó Habsburg család tagjainak trónöröklését követelte. Anélkül, hogy a Habsburg
trónigények indokoltságát, hasznosságát és célszerûségét eldöntenénk, el kell ismernünk, hogy a húszas évek
elejének nemzetközi viszonyai között az egyébként saját személyében is legitimista rokonszenvet hordozó *Horthy
és köre az ország érdekében, nemzetközi veszélyek és katonai támadások elkerülése végett ill. ezekre hivatkozva

hárította el *IV. Károly visszatérési törekvéseit, majd mondatta ki a nemzetgyûléssel a trónfosztást, bár egyesek
családi érdekekrôl írnak. Ebbôl is következôleg a jogfolytonosság alaki elmélete, amely a király alkotmányos
részvételét követelte az alkotmányos életben, nem lehetett elegendô egy alkotmányos hatalom legitimitásához.
Mi a legitimitás? Nemcsak a fogalom szûk, a régi fejedelmi családok történeti szerves fejlôdéssel kapcsolódott
uralmi jogát, – beleértve annak fenntartását és visszaállítását – jelentô, a napoleoni háborúk után kialakult értelmében
használták a kifejezést, hanem ma elfogadott jelentése szerint is. Eszerint általánosan a jog és törvény uralmát
értjük rajta. A fôhatalom legitim birtokosai az alkotmány által meghatározott módon nyerik el hatalmukat, akár
trónörökösödés vagy királyválasztás, akár más, köztársasá-gokban szokásos módon. Az alkotmányosságnak, a
folyamatosság értelmében is nagy jelentôsége van tehát. Ezért írja *Egyed István: amint “Az államforma és a
jogfolytonosság kérdése” címû fejezetünkben részletesen idéztük – nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út
mellôzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévô
intézményekben kell gyöke-rez-niök, az alkotmányfejlôdés irányával szá-mol-niok, alkotmányos
berendezésünk összhangját fenntartaniok.”134 – 250.
A legitimitás nem egyszerûen a történelmi jogintézményeknek és az alkotmányfejlôdés irányának való megfelelés,
hanem a köz általi elfogadottság, a “nemzet akarata” szerint ítélhetô meg. A közakarat és történetiség szerves
együttesében érthetô a “nemzeti szuverenitás” fogalom, mint a jogfolytonosság és legitimitás alapja. A húszas-
harmincas évek jogirodalmában *Molnár Kálmán, *Bölöny József és mások, ezen – általunk osztott – felfogás
szellemében utasították el a népszuverenitás leegyszerûsített változatát, amely szerint a nép mindent és mindennek az
ellenkezôjét megteheti szavazás útján, megtagadhatja történelmét, közösségének szerves fejlôdését, végsô soron
öngyilkos lépéseket határozhat el.
A század elején átértékelôdésen ment át a legitimitás fogalma, elsôsorban Max *Weber munkásságában. “A
hangsúlyt egy államhatalom legitimitásának megítélésében nem a hatalmi váltás alkotmányjogi formáinak betartására
helyezte, hanem az adott államhatalom társadalom általi elfogadottságára. Ebben az értelemben legitim egy
államhatalom (alapuljon az királygyilkosságon vagy forradalmon), ha az megfelelô érvekkel igazolni tudja magát, és
az adott társadalom elfogadja azt. Weber ezzel az átértelmezéssel ténylegesen létezô mechanizmusokra tapintott rá,
és mivel a társadalmi fejlôdéssel századunkban felfokozódott az igény az államhatalom igazolása iránt, ill. stabil
állam csak társadalmi elfogadottsággal tud tartósan fejlôdni, bevetté vált a szociológiai és
politológiai irodalomban a legitimitás ilyen fajta értelmezése. Fogalmi pontosítással a legitimitást egy államhatalom
igazolása hatékonyságának, és ennek révén az államhatalom társadalmi elfogadottságának tekinthetjük. Ezt az
állapotot különbözô mechanizmusok és folyamatok révén tudják az államok elérni – ezek a legitimációs
folyamatok.”66 – 286.
A társadalmi elfogadottságnak tartósnak és kiszámíthatónak kell lennie, feltételezve a hatalom hasonló
tulajdonságait. Ez pedig a történelmi alkotmányos értékek és intézmények elfogadása, a hatalom által elfogadtatása,
jogilag visszahelyezése, társadalmilag bevetté tétele által elômozdítható és erôsíthetô. A közjogi nemzet és a politikai
hatalomgyakorlók számára egyaránt elônyös helyzet hozható létre ily módon, mert a közösségi értékek rehabilitálása
az igazi közösségi összetartó erôk megerôsítését, a hitelességre és tartós berendezkedésre törekvô hatalom tartós
legitimációs alapját, társadalmi hátterét jelenti. Ezek a közösségi értékek és kapcsok önmozgást idéznek elô a
társadalmi csoportokban. Ezáltal újabb értékek, értéksorrendek, társadalmi megoldási módok, programok tûnnek fel,
szerves törést nem okozó változásokat hozva a politikai hatalomban.
Az erôszakos alkotmányváltoztatás a legitimitás tagadása. A Szent Korona és tana maga a
legitimitás. Mit mond errôl a közjogi irodalom?
“Az erôszakos alkotmányváltoztatás történhetik alulról: az államhatalom gyakorlására jogosított tényezôk akaratát
figyelmen kívülhagyva vagy azzal szembehelyezkedve, mikoris szûkebb értelemben vett forradalommal, vagy pedig
felülrôl, éppen az államhatalmat gyakorló tényezôk vagy azok egyike által, amikoris államcsínnyel, illetôleg az
alkotmány félretétele esetén: abszolutizmussal, önkényuralommal állunk szemben. Bekövetkezhetik végül az állami
szuverénitást sértô külsô hatalmi beavatkozás következtében. Elvileg mind a három ugyanazt jelenti: az
alkotmánnyal ellenkezô tényleges állapot uralomra juttatását. A külsô hatalmi kényszert egy nemzet és annak egy
tényezôje sem ismerheti el a maga részére jogforrásnak vagy akárcsak kötelezô erejû rendelkezésnek sem. Az alulról,

illetve felülrôl jövô forradalommal ellentétben, az utóbbi esetben a nemzetnek egy tényezôje sem mûködik közre az
alkotmány erôszakos megváltoztatásában, illetôleg ennek az állapotnak a fenntartásában. Nemis annyira az
alkotmány megváltoztatása, mint inkább érvényesülésének felfüggesztése következik tehát be ilyenkor.
Amennyiben ezek az erôszakos változtatások nem irányulnak az államhatalmat gyakorló szervek félretételére, úgy
fennáll annak a lehetôsége, hogy ezek a szervek utólag törvényesítik a változásokat. Ellenkezô esetben azonban egy
hosszabb-rövidebb ideig állandósuló helyzettel és ez alatt az idô alatt érvényesülô forradalmi alkotmánnyal vagy
abszolutista uralommal kell számolni. Természetszerûleg a forradalmi alkotmánynak is legelsô és legfontosabb
rendelkezése épen az államhatalom gyakorlásának a szabályozása lesz, minthogy azonban ezeknek az újonnan
alakított, illetve szabályozott állami szerveknek alapja nem a korábbi jogi helyzetben gyökerezik, forradalmi
jellegükhöz kétség nem férhet.
Az állam hatalmát tényleg gyakorló szerveknek a forradalmi jelleget nem saját beismerésük adja meg. Mint a jog
egyéb terén is, itt sem az elnevezés, hanem a lényeg a döntô. Minden uralom csak addig alkotmányos, tehát addig
nem forradalmi, amíg vagy az alkotmányon nyugszik és szigorúan betartja annak mindenrendelkezését, vagy pedig –
ha ezt vis major lehetetlenné teszi – addig is, amíg az alkotmány uralmát teljes egészében helyre tudja állítani,
ideiglenes hatállyal teszi meg – a szükséghelyzetre támaszkodva és ezáltal igazolva – az államélet fenntartására
múlhatatlanul szükséges intézkedéseket.
A magyar alkotmány legfôbb jellemvonása, hogy a történelem folyamán a kor
követelményei szerint fokról-fokra fejlôdve érte el mai állapotát, a nélkül, hogy ennek a
fejlôdésnek a folytonosságát erôszakos úton megszakították volna. Ily módon vált
Magyarország alkotmánya a legtipikusabb példájává az ú. n. történelmi alkotmányoknak,
szemben a korábbi fejlôdéssel legtöbbször össze sem függô, annak figyelembevétele nélkül forradalom vagy oktroj
útján életbelépett, mesterségesen alkotott írott vagy charta-alkotmányokkal.”88 – II.6-7.
Mindezek tükrében és a történelmi tények ismeretében meg kell állapítanunk, hogy az 1944–1949 között idegen
megszállás alatt, erôszakos hatalomkisajátítás útján önkényuralmi hatalomgyakorlást a nemzet csaknem egészének
jogfosztásával kikényszerítô, a “Népköztársaság” alkotmányának nevezett 1949. évi
XX. törvénnyel jelképezett hatalomváltozás felfüggesztette a történelmi
magyar alkotmány hatályát, legitimitás nélküli államhatalmat erôltetve a
magyar társadalomra. Az 1949-es “alkotmány” visszamenôleg jelképezi, már az 1944. március 19-i
szuverenitásvesztést. Ismeretes, hogy az
1989–90-es magyarországi politikai –alkotmány – jogi
fordulat az 1990-es demokratikus hatalmat az 1945–48-as, Szovjetunió által megszállt
polgári, közép-Európában legszabadabbnak tekintett, koalíciós rendszer jogutódának
nyilvánította, ha nem is nagy hangsúllyal. Ennek több oka volt. Az önkényuralmi hatalomátadókhoz a
legközelebb állt, egy bizonyos kommunista-polgári együttmûködést jelképezett a korszak, benne
olyan kommunista erôfölénnyel, amelyet szívesen láttak volna a magyarországi demokratikus fordulat után. A kor
számos politikai szereplôje életben volt. Nem volt véletlen az akkori országgyûlési elnök, a kisgazdapárti Varga Béla
jelképes szereplése (az új országgyûlés megnyitása) az ugyancsak koalíciós szereplô idôsebb dr. Antall József fiának
miniszterelnöksége idején. Az 1944–48-as idôszakot nevezhetjük a csonka szuverenitás idôszakánakis, kivéve a
világháborús hadszíntér átvonulását, amikor katonai diktatúra volt az országban. Nem tagadhatjuk a korlátozott
cselekvôképesség helyzetében is helytállásra törekvô politikusok és katonák szerepét és nem vonhatjuk kétségbe
becsületességüket, kivéve, ha tények esetenként ennek az ellenkezôjét bizonyították! Igaz ez a megállapítás olyan
különbözô formátumú személyekre, mint *Horthy Miklós kormányzó vagy *dálnoki Miklós Béla vagy akár *Tildy
Zoltán, *Nagy Ferenc és *Kovács Béla, vagy *Varga Béla. A kivételek közé kell sorolnunkaz önkényuralomra törô
politikusokat.
A csonka szuverenitású politikai rendszer egyetlen mentsége az lehetett volna, hogy egy alkotmányos
hatalomgyakorlást készított elô sikeresen. Mivel pedig a siker elmaradt ezt az idôszakot a politikai süllyedés,
nem pedig az emelkedés korának tartjuk, szemben az 1919. utáni korszakkal, amely egy bizonyos alkotmányos
rendezôdéshez vezetett.
Így az 1945–48. közötti korszak polgári politikájanak állandó megalkuvása a vis majorként tekinthetô kommunista

nyomulás elôtt, az önfelszámolásig menô hátrálás, százezrek szovjet fogságba hurcolásának tudomásulvétele,
százezrek kirekesztése a választójogból, bûntelen tízezrek súlyos megbüntetése és jogfosztása magyarázható politikai-
katonai kényszerekkel, de az ismert tragikus, nemzetpusztító diktatúra, mint bekövetkezett eredmény teljességgel
hiteltelenné teszi a korszak alkotmányjogi vagy politikai tényeinek, – akár a köztársaság kikiáltásának – örökségként,
folytatandó, legitimáló elôzményként való hiteles említését.
Megítélésünk szerint politológiailag lehet legitim, fél-legitim és önkényuralmi korszakokban vagy az
alkotmányosság különbözô fokozataiban gondolkodni, az alkotmányos megítélés azonban csak legitim
és illegitim, alkotmányos vagy önkényuralmi hatalomgyakorlást különböztethet meg,
figyelembevéve az adott hatalom egyedi jellemzôit. Találóan fejti ki *Samu Mihály a diktatórikus államról és az
erôszakról szóló soraiban:
“Az átfogó társadalmi fejlôdésre tekintettel megállapítható, hogy a diktatórikus államok sajátos legitimációt is
alkalmaznak, az uralom jogosultságát bizonyos érvekkel igazolják. Ezek azonban kigondolt, hamis,
félrevezetô érvek; emiatt jellemzik a diktatúrákat a csalás mechanizmusának vagy a hazugság rendjének.
Mindezek alapján összegezhetô úgy, hogy a diktatórikus államok az elidegenültség magas fokát képviselik az egész
társadalommal való szembenállás, az ellenôrizetlenség, a hatalommal való visszaélés, az erôszak és a személyes
függés, az állami tevékenység amoralizmusa és hamissága következtében.”370 – 220.
Amennyiben ez igaz, akkor érthetôen állapítja meg sokak véleményét kifejezve *Kocsis István:
“Az 1990. évi rendszerváltoztatás idején viszont a magyar nemzet képviselôi visszariadtak attól, hogy a
jogfolytonosság helyreállításának kérdését érdemben felvessék.
Nem könnyû felfogni, miért riadtak ettôl vissza…
Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a
helyreállításnak a tervezete sem vethetô papírra egyik napról a másikra…
Igen, nem könnyen felfogható és nem könnyen kivitelezhetô kérdésrôl beszélünk.
De legalább a jogfolytonosság helyreállításának a szándékát ki kellett volna azonnal nyilatkoztatniuk azoknak,
akiknek megadatott, hogy felelôs beosztásban részt vállalhassanak a rendszerváltoztatás irányításában.”253 – 288.
Majd így folytatja: “De a magyar nemzetnek nem kell feltétlenül éppen azt a megoldást választania, amelyik együtt
jár mindannak a tagadásával, ami múltjában értékes. Ragaszkodhat a sajátosan magyar közjoghoz, a történelmi
magyar alkotmányhoz, a Szent Korona tanához – semmi másra, mint önvédelmi ösztönére hallgatván, s kijelentvén,
hogy ami történelme során a legveszélyesebb helyzetekben mindig megmentette, az nem
megsemmisítendô, nem kicserélendô. Ez esetben a magyar politika irányítói, illetve a magyar nemzet képviselôi
egyszer csak oktalannak és jogszerûtlennek fogják nyilvánítani az ezeréves magyar jog és az egész magyar
történelem megtagadását, és – helyreállítva a közjogfolytonosságot a Szent Korona védelme
alatt, a Szent Korona tana által érvényesülô törvénysértés jogot nem alapít elve alapján – megteremtik a közjogi
feltételeit a magyar nemzet megmaradásának, megerôsödésének.
Utóbbi megoldás választása esetén mely idôponthoz köthetik a magyarság képviselôi a jogfolytonosság
helyreállítását? A jogfolytonosság megszakításának napja elôtti naphoz, azaz 1944. március 18-hoz.
Értelemszerûen következik fentiekbôl, hogyha a magyar nemzet nem tagadja meg azt az alapelvet, amely
évszázadokon át meghatározta a magyar jogfejlôdést, azt az alapelvet, mely szerint törvénysértés jogot nem alapít,
akkor semmi mást nem mondhatunk, mint azt, hogy Magyarország ma is a Szent Korona
országa.”253 – 290.
Ám az alkotmányos hatalom legitimitásának folyamatosságában és folytatásában kifejezôdô alkotmányos
(jogállami) jogfolytonosságot meg kellene különböztetnünk a jogalkotás és jogalkalmazás technikai
folyamatosságától. Pusztán az a tény, hogy az elmúlt önkényuralmi rendszer jogszabályaink jelentôs,

bár egyre fogyó hányada hatályos és érvényes jog jelenleg is, másik hányadának keletkezése idejében
volt hatályosságát és érvényességét a jogtudomány, a jogalkalmazás és a törvényhozás nem vitatja, még nem jelent
alkotmányos jogfolytonosságot.
Mi történt ebben az ügyben egyáltalán?
A kormány 1990. augusztus 30-án –1025/1990. (VIII. 30.) Korm. sz. alatt – határozatot hozott a Jogtalan Elônyöket
Vizsgáló Bizottság létrehozásáról. A bizottság céljául azt jelölte meg, hogy segítse elô az állampolgárok
igazságérzetét sértô, az elmúlt rendszerhez kötôdô társadalmi igazságtalanságok feltárását, valamint jogszerû
rendezésük kidolgozását; feladatául adta annak vizsgálatát, hogy milyen törvényes formákban szüntethetôk meg a
társadalmi igazságosságot sértô indokolatlan elônyök, továbbá hogy javaslatokat fogalmazzon meg a kormánynak a
feltárt jelenségek jogi rendezésére.
A kormányhatározatban megjelölt feladat végrehajtásának elôkészítése végett *Antall József miniszterelnök
szakértôi bizottságot hozott létre, “hogy az 1949 és 1990 között elkövetett, a társadalmi igazságérzetet sértô
magatartások, illetve elônyök megítélésének, a felelôsség megállapításának elveirôl és jogi feltételeirôl
szakvéleményt dolgozzon ki”. A bizottság tagjait 1991. február 14-én kelt, sajátkezûleg aláírt levélben kérte fel a
munkában való részvételre.
A bizottság – amelynek vezetôje *dr. Vékás Lajos, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora* volt, tagjai pedig
*dr. Békés Imre, *dr. Bihari Mihály, *dr. Király Tibor, *dr. Schlett István, *dr. Varga Csaba, az egyetem tanárai –
elsô lépcsôként öt munkaanyagot készített, azzal a szándékkal, hogy belsô viták során alakítsa ki közös véleményét.
Ezek az írások 1991 májusában készültek el, majd az anyagot – tájékoztatás végett, a folyó munkálatok irányának
jelzeteként 1991. augusztus 12-én a bizottság elnöke megküldte a miniszterelnöknek.
Azt követôen a bizottság a résztanulmányok legfontosabb, közös elvi megállapításait együttesen aláírt
Szakvéleményben foglalta össze, s ezt 1991. szeptember 30-án juttatta el Antall Józsefnek. A miniszterelnök 1991.
október 22-én kelt levelében köszönte meg a bizottság vezetôjének és tagjainak “színvonalas munkáját”, “értékes
tanulmányát”, amelyekben “a tudományos megközelítés alkalmazásával – mind a kormányzat, mind a szakmai és
szélesebb közvélemény számára feltárták e rendkívül súlyos probléma megoldási lehetôségeit”.
A Szakvélemény a Magyar Jog 1991. novemberi és a Társadalmi Szemle 1992. 1. számában olvasható. A felkért
személyek a magyar jogtudomány elismert szaktekintélyei, köztük budapesti egyetem rektora. Maga a felhívás –
1991. február 14. – meglehetôsen késve történt meg. Fél év alatt elkészült a válasz. Igen nagy idô ez egy valódi
rendszerváltozásban, egy igazi rendszerváltásban, még akkor is, ha csak “jogállami forradalom” van, amint az
Alkotmánybíróság megállapította.
A szakértôk tömören szóltak a legitimitásról, a legalitásról, a kontinuitásról és a jogellenességrôl (jogtalanságról).
»A szerzôk tisztában vannak azzal, hogy a rendszerváltozás nyomán a társadalomban széles körben felmerült az
elmúlt rendszerben elkövetett igazságtalanságok helyrehozása iránti igények jogi vonatkozásai az alábbiakban
kiemeltnél lényegesen összetettebbek és bonyolultabbak. Elegendô a problematika szerteágazó szálaival
kapcsolatban a tulajdonjogi, kártérítési és kárpótlási, továbbá társadalombiztosítási kérdésekre utalni. Azon túl, hogy
a törvényhozás a magánjogi problémákkal kapcsolatban már több vonatkozásban állást foglalt (kárpótlási törvény, a
volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérôl szóló törvény stb.), a jelenlegi viták is arra ösztönözték a
szerzôket, hogy – a témával összefüggô egyéb vonatkozások jelentôségét elismerve – mondanivalójukat egyrészt az
általános jogelméleti, másrészt a büntetôjogi problémákra koncentrálják. Tették ezt abban a reményben, hogy –
fôként a jogelméleti összefüggések kifejtésének segítségével – a témakörben jelentkezô más problémák
megoldásához is elméleti fogódzót tudnak nyújtani.
Elvi éllel szeretnének rámutatni ugyanakkor a szerzôk arra, hogy a szankcionáló – s fôként a büntetô jellegû – jogi
eszközök alkalmazása nem helyettesítheti az igazságtalanságot elszenvedettek és kárvallottak gondjainak enyhítését,
erkölcsi és anyagi rehabilitációját.
1. A legitimitásról
A múlt rendszer nem rendelkezett legitimációval, mert a hatalom önkényesen, a nemzet megkérdezése
nélkül alakította ki a hatalomgyakorlás intézményeit; erôszakkal határozta meg a tulajdonviszonyokat, az ország

politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedését. Az egymást követô “választások” nem nyújtottak a választóknak
befolyásolási lehetôséget a rendszer alakítására, a hatalom az idegen megszállók garantálta feltételek között és saját
erôszakszervei oltalmában mûködött.
2. A legalitásról
A hatalom legitimációjának hiánya azonban nem jelenti a jog legalitásának hiányát. A jogot ugyanis lehet minôsíteni,
de létezését nem lehet valamely kritikai gondolattartalom (természetjog, joghelyességi maxima, igazság, erkölcs)
igazolásától függôvé tenni. E szerint az elviselhetetlen vagy elfogadhatatlan jog is jog, mert a jog a hatalom által
létrehozott és szankcionált szabályrendszer. A Magyar Népköztársaságnak volt tehát egy funkcionáló
jogrendszere, mégha az számos alapvetô vonatkozásban nem is felelt meg a demokratikus államberendezkedés és
a jogállamiság elveinek.
Ennek a jogrendszernek az érvényét több okból sem lehet kétségbe vonni. Egyrészt a múlt rendszerben alkotott
jogszabályok túlnyomóan nagyobb tömege ma is hatályos normaként mûködik. Másrészt élnek azok a jogviszonyok,
amelyek a korábbi évtizedekben alkotott (jobbára ma is hatálybanlévô) jogszabályok alapján születtek: a tulajdonjogi
viszonyok, a családi viszonyok, a munkaviszonyok, a társadalombiztosítási- és nyugdíjviszonyok, az államigazgatási
jogviszonyok stb. máig is tartó és a jövôre is kiterjedô létezésének tényei mutatják, hogy volt egy “legális” magyar
jogrendszer. Ezt a jogrendszert meg lehet változtatni, de csak új törvények (jogszabályok) alkotása útján. Eszerint a
Magyar Köztársaság nem tiszta lappal indul, hanem magával hordozza a múlt jogi örökségét: mind a
jogszabályok, mind az élô jogviszonyok formájában.
3. A kontinuitásról
A múlt rendszer joga tehát a Magyar Köztársasában tovább él; sôt hatályosnak tekinthetô számos 1949-et, 1945-öt
megelôzôen alkotott vagy akár múlt századi törvény is. Mindebbôl az következik, hogy a magyar jog – valószínûleg
hosszú évszázadokra kiterjedôen – folyamatosan egymásba kapcsolódó szabályok szövedéke.
Az 1989–1990. években bekövetkezett rendszerváltozás, illetôleg államforma- és kormányforma-változás a
kontinuitás keretében zajlott, mert nem volt olyan forradalom, mely a múlt rendszer teljes
intézményrendszerét és jogrendszerét annullálta volna.
4. A jogellenességrôl (a jogtalanságról)
A korábbi magyar jog legalitásából és a kontinuitásából következik, hogy egy cselekmény jogellenességét csak az
elkövetés idôpontjában hatályban volt jogszabályhoz képest lehet megállapítani. Ez a tétel a
jogbiztonság követelményének tesz eleget. Következik belôle, hogy akik az adott idôszakban hatályban volt
jogszabály szerint eljárva okoztak másoknak sérelmet (személyi sérelmet, vagyoni kárt, társadalmi hátrányt), hoztak
államigazgatási határozatot, folytattak bûnügyi nyomozást, emeltek vádat, hoztak bírói ítéletet, mûködtek közre
határozatok, büntetôítéletek végrehajtásában: nem jártak el jogellenesen. Tetteiket lehet erkölcsileg, politikailag
negatívan minôsíteni, elmarasztalni, de nem lehet jogellenes magatartásnak értékelni.
Ennek megfelelôen a jogellenesség köre azokra a cselekményekre korlátozódik, amelyek végrehajtásuk idôszakában
(“pillanatában”), az akkor hatályban volt jogszabályokkal szemben álltak, azokat is sértették. Ebben a körben
viszont a “jog” fogalmát szigorúan kell értelmeznünk, csak azok a szabályok jogszabályok, amelyek az alkotmányban
(az 1949. évi alkotmányban), illetôleg a jogalkotásról rendelkezô törvényekben és törvényerejû rendeletekben
meghatározott jogszabályi hierarchiában helyet foglaltak. Ezen túl megkívántatik e jogszabályok publikus jellege,
vagyis hogy a Magyar Közlönyben (hivatalos lapban) közzétételre kerültek.
Természetszerûleg nem alkotja a jog anyagát a korabeli “politikai döntés”, a telefonon adott utasítás, a
pártfegyelemnek engedelmeskedés stb. Az “informális csatornák” nyomán elkövetett azok a cselekmények,
amelyek ebben az értelemben “parancsra” történtek, de szemben álltak az érvényben volt
jogrenddel: jogellenes magatartások.
Összefoglalva megállapítható tehát, hogy a jogtalan elônyök szerzését, illetôleg a jogtalan hátrányok okozását csak
az elôbbi értelmében felfogott, a tételes joghoz kötött személet szerint lehet jogilag értékelni és elbírálni.«

A Szakvélemény magáért beszél. Kézzelfogható megállapítása az elmúlt önkényuralmi rendszer kényszerû

tudomásulvételén kívül egyrészt az, hogy a kárvallottak erkölcsi és anyagi rehabilitációját elválasztja a
“szankcionáló”, “igazságtételi” jogi eszközöktôl, helyesen mondván, hogy ezek nem helyettesítheik egymást,
másrészt az, hogy az elkövetés az önkényuralmi elkövetés idôpontjában hatályos jogrend szerint vizsgálható, tehát
formálisan akkor van jogellenesség, ha korabeli jogi normába ütközik a cselekmény.
*Moór Gyula ugyanezt a véleményt fejti ki, amikor létezônek tekinti a bitorló hatalom által teremtett jogviszonyokat:
“Aki a forradalmi jog keletkezésének lehetôségeit tagadná, az ellentétbe jönne a világtörténelem tanúságával, amely
azt bizonyítja, hogy jogsértésbôl (hódításból, bitorlásból, forradalomból, vagy államcsínybôl) igen gyakran új jog
keletkezett. A forradalmi tényeknek jogalkotó a hatalmát a legitimista felfogás is elismeri a közjogi postliminium
intézményében, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a bitorló hatalom olyan jogviszonyokat
teremthet, amelyeket a visszatérô legitim hatalom is elismer, mert elismerni kénytelen. (Például a
magyar 1920. I. tc. 9. §). De pusztán elméleti megfontolások alapján is erre az eredményre kell jutnunk, mert ha a
forradalmi jog lehetôségét tagadnók, akkor azt állítanánk, hogy a jog csak legitim úton jöhet éltre, vagyis mindig
csak a tételes jog elôírásai szerint. Ez azt jelenti, hogy a régebbi jog, amely az újabb jog létrejövetelét szabályozza,
szintén csak egy még régebbi jog szabályai szerint jöhetett létre. Ez a visszavezetés sem mehet ad infinitum. Fel kell
vennünk végre egy olyan elsô jogot, amely nem jöhetett létre egy még elôbbi jog elôírásai szerint – mert elôtte még
nem volt jog –, hanem eredetileg önmaga erejére támaszkodva keletkezett. Ez pedig ugyanaz, mint a forradalmi jog,
mert ez is, mint önmaga erejére támaszkodó jog keletkezik.”325/a – 182.
Más helyen – Radbruch német szerzôvel, a relativista értéktani elmélet képviselôjével vitatkozva – így ír: “… a
jogfilozófiának módjában áll a jog helyességének végsô értékmérôjét meghatározni; ez az értékmérô nem lehet a
jog maga, sem a mûvészet, sem a tudomány, hanem csupán az erkölcs. Az igaz, hogy a különbözô erkölcsi
felfogások közül nem lehet az értékmérô gyanánt alkalmazandót pusztán tudományos érvek segítségével
kiválasztani; a jogfilozófiának azonban módjában áll tudományos érvekkel való indokolás nélkül is, valamely
határozott erkölcsi felfogás alapjaira helyezkedni, s az értékmérôül elfogadott végsô erkölcsi alapelveket megjelölve,
segítségükkel a jog helyességét megítélni. Nem szükséges tehát, hogy tartózkodjék a jog értékelésétôl és pusztán a
politikai pártállások elméletévé váljék.”325/a – 266.
*Radbruch végül 1945 után eljut oda, hogy “… jobb bármiféle törvény, mint semmiféle, mert legalább
jogbiztonságot teremt. De a jogbiztonság nem a jog által megvalósítandó egyetlen és döntô érték. A jogbiztonság
mellé két másik érték lép: a célszerûség és az igazságosság”. “… a jogot – a pozitív jogot is – nem
tudjuk másképp definiálni, mint rendként és szabályként, mely értelmének megfelelôen az igazságosság szolgálatára
hivatott.”457 – 387.
Radbruch nézetei a súlyosabb jogsértések ügyében megegyeznek korunk értékelvû jogászainak az önkénnyel és
az erkölcsnélküli, értéktagadó jogalkotással való folyamatosságot megtagadó véleményével. A
magyarországi “rendszerváltoztató” törvényalkotás mégis teljes egészében az önkényuralommal “kényszerûen”
vállalt, az 1989-ben jelentôs pártállami érdekeket hordozó megegyezéssel létrehozott, Alkotmánybíróság által is
diktált jogfolytonosság alapjára helyezkedett.
Egyezik ez az Alkotmánybíróság 1992. március 15-i határozatában foglaltakkal, amelyben megállapítja “az 1944
december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bûncselekmények
üldözhetôségérôl” szóló, az Országgyûlés 1991. november 4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenességét, a
mai napig hatóan helyrehozhatatlanul lefékezve az önkényuralmi
bûncselekmények üldözését. A határozat indokolása szerint: “a rendszerváltás a legalitás alapján ment
végbe… A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezetô alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend
jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelezô erejüket ebbôl származtatva jöttek létre.
A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az “Alkotmány
elôtti” és “utáni” jog között. Korábbi határozatában pedig feltette a kérdést, “hogy a rendszerváltás egyszeri, sajátos
történelmi követelményei hogyan valósíthatók meg alkotmányosan, a jogfolytonosság alapján maradva”.
Nem tesznek tehát különbséget a jogalkotás és jogalkalmazás technikai folyamatossága és az értékbeli

folyamatosság, a legitim hatalom folytonossága és megszakítottsága között. Így lesz a jogbiztonság az

értéknélküliség állapota, a gyilkosok biztonsága a volt és leendô áldozatoké helyett.
Látható mindebbôl, hogy mind a tudomány, mind az alkotmánybíráskodás emberei az önkényuralmi rendszerrel való
“kényszerû” jogfolytonosság alapján állnak. Ugyanakkor napnál világosabb, hogy a történelmi magyar
alkotmányosság – a Szent Korona és eszméje súlyának és méltóságának – helyreállítása
kizárólag az országgyûlés hatásköre és felelôssége.
Miért nem volt ilyen határozott törekvés 1990–1997 között a szabadon választott parlamentben?
Mert
– nem volt Magyarországon forradalom;
– az ország népe és értelmisége az elmúlt évtizedek anyagelvû, materialista nevelésének súlyos örökségét
hordozza erkölcseiben, tudatában, világnézetében;
– az ország népe tekintélyelvû beállítottságú, minden változást felülrôl vár, képtelen a politikai
nyomásgyakorlásra, a politika rászorítására a jónak tartott magatartásra;
– a közvéleménynek nincsen egybefüggô nemzetképe, hiányzik belôle az összetartó “mi” tudat, hiányzik, a
veszélyérzete és a védekezési képessége;
– az ún. rendszerváltoztató elit nem különb, mint a közösség, amelyet képviselni lenne köteles, ennek
megfelelôen hiányzott belôle a gyökeres változtatáshoz szükséges bátorság, belátás, kockázatvállalási készség, a
közösségi-nemzeti érdekek és értékek feltétlen és önfeláldozó szolgálatára való képesség, gazdasági súlya vagy
jelentôs tömegháttere nem volt, még a kelleténél is jobban alkalmazkodott;
– Magyarországon az önkényuralmi rendszer vezetô rétege önként adta át a politikai hatalom felsô vezetôi
helyeit, részben megválasztva ehhez tárgyalópartnereinek körét, lényegesen befolyásolva az ún. ellenzéki ke-rek-
asztal és a hatalom közötti 1989-es megegyezések tartalmát, hatalmi túlsúlyára támaszkodva.
A rendszerváltoztatás helyzetébe került értelmiségi kör nem rendelkezhetett nemzeti felhatalmazással (választáson
elért legitimációval),érezte a hatalom túlsúlyát, nem tudta pontosan lemérni, meddig terjed ellenfelének
tûrôképessége. Ehhez képest szabad, demokratikus választás során demokratikus hatalom született, majd a Magyar
Demokrata Fórum nemzeti elkötelezettséget hirdetô pártja nevében eljárt néhány személy és a Szabad Demokraták
Szövetsége erôsen nemzetidegen, nemzetközi kötôdésû, meghatározó kozmopolita elemeket hordozó pártja szûk
kör által áttekintett egyezséget kötött. A hatalmat birtokló, de a tényleges hatalom 30%-ával sem rendelkezô
“keresztény-nemzeti” koalíció még az egyezségbôl adódó lehetôségeket sem használta ki.
Ezen események értékelése a történetírás feladata lesz.
Tény, hogy az 1990. május 2-án összeült országgyûlésben jelentôs kisebbségbe kerültek a nemzeti érdek és
elkötelezettség taktikai és egyéni érdekszempontok liberális illúziók nélküli határozott képviseletét, a
következetesen véghezvinni kívánt békés forradalmat szolgáló erôk. Ez akkor is így van, ha a
túlnyomó többség a nemzeti érdekek képviseletét nyíltan nem tagadta meg.
Ilyen viszonyok között nagy eredmény volt a történelmi magyar címer alkotmányba foglalása 1990 nyarán, a
Szent Korona beemelése a kilenctized részben átalakított 1949. évi XX. törvénybe, remélve, hogy ez csak
az elsô lépés. A címer-vitából idézünk:
“Ha megnézzük, hogy is került le a korona errôl a címerrôl, akkor azt látjuk, hogy a
szent korona levétele az
ország címerérôl mindig a magyar jogrend, a nemzeti alkotmány és a függetlenség
felszámolását célzó politikai törekvések szimbolikus kifejezôje volt. Tehát tévedés az, hogy ez a
magyar szabadság jelképe lett volna.
Mire gondolok? 1670-ben az ellenreformáció, az abszolutizmus idején, *I. Lipót vette le a koronát a
magyar címerrôl. Azután a kalapos király *II. József volt az, aki a magyar alkotmányosság
semmibevétele jelzéséül eltüntette a magyar koronát. És végül kérdezem önöket, tisztelt képviselôtársaim, hogy
1848-ban ki tüntette el a koronát? Nem *Kossuth Lajos, aki ahhoz elég kiváló közjogász volt, hogy ilyen
botor lépésre szánja el magát hanem *I. Ferenc József. Tette ezt 1848. március 4-én, amikor az

olmützi alkotmánnyal Magyarországot a tartományok egyikének rangjára süllyesztette le, és

ennek jelzéséül megsemmisítette a történelmi magyar címert. Abban az idôben Magyarországon eltûnt a korona
a címerrôl azokban az országrészekben, ahol az osztrák abszolutizmus uralkodott. Nem
találnak Önök olyan iratot, amely *Kossuth Lajos kézjegyével úgy szólt volna, hogy elrendelte a korona levételét.
*Kossuth a *Habsburg-ház jelképének az eltüntetését rendelte el, a magyar korona pedig
nem volt soha a *Habsburg-ház jelképe, hanem a magyar alkotmányosság és függetlenség
jelképe volt.”157
Még a korábban, 1989 júniusában jelentek meg az alábbi sorok:
“Mindent összevetve, a régi koronás magyar címer visszaállítása, alkotmányba foglalása indokolt, tekintettel a
következôkre:
1. A koronás címer a legrégibb magyar címer, s mint ilyen – a címertan tudósai szerint is – a
legértékesebb.
2. A nép elfogadja és szereti.
3. A rajta levô magyar Szent Korona a magyar állam önállóságának, az államhatalom
teljességének, a magyar nemzet szuverenitásának, végsô soron az ezeréves magyar
államnak a jelképe. Már a királyság államformájának virágzásakor is elsôsorban ezt a jelentést hordozta, az
országot, a fôhatalmat, s nem a királyságot, mint intézményt jelképezte. Ezért
használata nem köthetô államformához.
4. Az ún. *Kossuth-címer a történelmi magyar címer változata. Nevezhetjük csonka címernek azért, mert hiányzik
róla a történelmi magyar címer lényeges eleme, a Szent Korona.
5. A korona levételének indokául 1849-ben a Habsburg-Lotharingiai Ház törvénytelen intézkedései, így *I. Ferenc
József koronázás nélkül trónraültetése szolgáltak. Történelmi tény, hogy az 1849-es magyar állam nem volt
köztársság a függetlenségi nyilatkozat után sem, *Kossuth Lajos pedig európai emigrációjában
használta a koronás magyar címert.
Kétségtelen, hogy a Kossuth-címer XX. századi használatában szerepet játszott az az óvatosság, amellyel az érintett
rendszerek – az 1918-as *Ká-rolyi Mihály vezette polgári demokratikus köztársaság, vagy az 1946-os Magyar
Köztársaság – elhatárolták magukat a királyság intézményétôl. Ez némileg azért is érthetô – ha a címerváltoztatást
nem indokolja is –, mert mindkét köztársaság királyságot váltott fel. Az is magától értetôdik, hogy ilyen elôzmények
után 1956-ban a köztársasági, koalíciós idôk címeréhez nyúltak vissza.
1989-ben negyven évi “népköztársasági” múlt után igazán minden alap megvan arra, hogy a “Magyar Köztársaság” a
tudomány által is javasolt történelmi magyar címert, a Szent Koronát jelképként hordozó, az ún. Kossuth-címer
minden elemét tartalmazó régi, a nép által becsült jelképet válassza hivatalos jelvényéül.
A koronás magyar címer mellett alkotmányba kell iktatni *Kölcsey Ferenc és *Erkel Ferenc
Himnuszát, valamint *Vörösmarty Mihály és *Egressy Béni nemzeti dalát, a Szózatot.
Rögzítendô az is, hogy az állami zászlón és a hadilobogón a történelmi magyar címert kell
feltüntetni, míg a nemzeti zászló címer nélkül használható.
A magyar nemzet tiszteletét és megbecsülését élvezô, ennek megfelelô védelmet érdemlô nemzeti jelképek:
– a magyar Szent Korona,
– a Szent Jobb,
– a jogar,
– az országalma,
– a palást.
Az államfô, az országgyûlési képviselôk, a bírák és miniszterek, továbbá az országgyûlésnek közvetlenül alárendelt
országos tisztségek viselôi és a fegyveres erôk tábornokai Magyarország Szent Koronájára tegyenek
esküt.”456 – 36-37.
A Szent Korona tiszteletének, jogaiba való visszaállításának egyik újabb fejleménye az a határozat tervezet, melyet
*G. Nagyné Maczó Ágnes és az azóta tragikusan elhunyt *Dr. K. Csontos Miklós terjesztett az országgyûlés elé

1996. június 5-én “a Szent Korona és drágaságai ôrzésérôl és gondviselésérôl”. Ennek értelmében az országgyûlés
által kiválasztott koronaôrök gondoskodnának az országgyûlés épületében erre rendelt páncélkamrában elhelyezett
Szent Koronáról és a hozzá tartozó drágaságokról. A javaslatot azóta nem tárgyalták.
Jellemzô tény, hogy amire 1990–1994 között nem tudott sort keríteni a “keresztény-nemzeti” jelzôvel illetett
kormány, a Lánchíd mûvésziesen kifaragott koronás címereinek elhelyezését a letakart Kádár-címer helyére, a
“szociál-liberális”, nemzeti színûnek túlzással sem nevezhetô kormányzat végezte el. Így kivánta a poltikai érdek, az
alkotmányosság látszata. A Szent Korona megbecsülése már kívül esik az írott alkotmányon és a
nyugat Európára figyelô politikai célszerûségen. Ez már a történelmi alkotmány, az annyiszor megtagadott,
kigúnyolt, jelenben élô magyar történelem világa.
Az elmúlt évtized eseményei mégis elômozdították a korona jelentôségének és közjogi szerepének ismertté válását, s
ezáltal a történelmi alkotmány emlékezetben tartását.
Milyen esélye van a jogfolytonosság kinyilvánításának? Ez egyszerû országgyûlési döntéssel (törvénnyel)
kimondható. Alapját megadja az ismertetett, miniszterelnöki felkérésre készült szakvélemény, amely ugyancsak
megállapítja az önkényuralmi korszakról, hogy “a múlt rendszer nem rendelkezett legitimációval”.
Lényegesebb az, hogy milyen teendôket jelent a jogfolytonosság ma az állam számára.
Nem teljesen járható út az eltelt igen hosszú idô miatt az 1920. évi I. törvénycikk megoldása, amely szerint: “az
úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt
kibocsátott rendelkezései érvénytelenek”, de a kormány “amennyiben a jogrend és jogbiztonság érdekében
szükséges, az alkotmány keretében saját felelôsségére ideiglenesen hatályban tarthassa” azokat.
A jogfolytonosság bizonyos idôponttól – amely nézetünk szerint 1944. március 19. – való vállalása azt a
megállapítást követeli meg, hogy a jogfolytonosság ebben az idôpontban megszakadt. Megállapítandó a
következô idôszakban hozott jogszabályok legitimitás nélküli jogalkotótól való származása azzal, hogy a
törvények tekintetében az országgyûlés, más jogszabályok tekintetében a kibocsátó szerv
(kormány, miniszter stb.) dönt hatályban tartásukról vagy hatályon kívül helyezésükrôl,
egységes elvek alapján. A keletkezésre visszamenô hatályú hatályon kívül helyezés általános szabályként nem
követhetô azzal, hogy ez nem lehet akadálya “igazságtételi” jellegû kártérítési vagy
más kárenyhítô, elégtételt nyújtó törvényalkotásnak. A jogbiztonság és kiszámíthatóság
elve egyfelôl, az igazságosság elve másfelôl gondos mérlegelést követel, annak egybevetését, hogy jár-e annyi
elônnyel egy törvényi szabályozás, mint amennyi felesleges hátrányt és zavart okoz. Ha nem jár annyi elônnyel, ez
nem jelentheti az igazságtételi jellegû rendezés meghiúsulását, hanem más jogi vagy
politikai, erkölcsi hátterû szabályozáshoz vezethet.
Nem kerülhetjük meg a kérdést: milyen alkotmányos szabályozás lesz a jogfolytonosság jogrendjének alapja?
vissza kell térni a Szent Korona tanán nyugvó történelmi
Válaszunk:
alkotmányhoz.A történeti alkotmányhoz való visszatérés gondolata komolyan fel sem vetôdött az utóbbi tíz
esztendô alkotmányelôkészítô munkálatai során a hivatásos alkotmányelôkészítôk részérôl sem, de a tágabb jogász
szakmában sem. Annyira, hogy igazi viták sem folytak errôl, eltekintve társadalmi fórumokat, mint a Magyarok
Világszövetségének Nemzeti Együttmûködési Bizottsága, mely szót emelt a történeti alkotmány és a Szent
Korona tana mellett. Meggyôzôdésünk, hogy szakmai elôítélettôl és a szakmai kiközösítéstôl, peremre
szorulástól való félelemmel állunk szemben.
Hogy is szól ez a túlnyomó, elutasító vélemény? “Összességében elmondható, hogy polgári alkotmányfejlôdésünk
két nagy idôszakában, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt, valamint a dualizmus rendszerében fontos
eredmények születtek a polgári alkotmányosság kiépítése terén, azonban írott alkotmány nem jött létre és a jogok
védelme, valamint a demokratikus hatalomgyakorlás terén sem alakult ki olyan szilárd keret, amely alapul szolgálna
annak kijelentésére, hogy az íratlan alkotmány rendszere következetesen kiépült volna.400 – 26.
A hatalommegosztás és az emberi-állampolgári jogok elismerésének és gyakorlásának tekintetében lehet idézni
*Csekey Istvánt, aki leírja a magyar és a külföldi alkotmányfelfogás különbségét: “… A magyar alkotmányjogi

felfogás szerint a szabadságjogok is inkább a polgároknak a közösségben elfoglalt helyzetét, a nemzet életébe való
bekapcsolódási eszközeit jelentették, nem pedig az állam céljai elé emelt bástyákat, amelyek a közösségtôl idegen
egyénnek államtalan vagy államellenes szabad teret biztosítanak. Azt is meg kell mondani, hogy a magyar alkotmány
az államhatalmi ágak merev elválasztásában sem utánozta a nyugati demokráciákat.”101 – 18-19.
Túlzás ebbôl azt a következtetést levonni, hogy nem volt nálunk alkotmány, mert “hiányzott hazánkban az emberi
jogok klasszikus garanciarendszere és a hatalommegosztás következetes kiépítése”.400 – 26
Az a körülmény, hogy a francia forradalmi deklaráció követelményeit mennyire találhatjuk meg történelmi
közjogunkban, lehet elemzés tárgya. Ugyanakkor tény az egyenlô nemesi szabadság létezése a XV. századtól jól
felismerhetôen, majd ennek kiterjesztése minden or-szág-la-kosra. A XIX. században ez az esélyegyenlôtlenségek
ellenére vitathatatlan. Jogegyenlôség és esélyegyenlôség pedig merôben eltérô fogalmak.
A nemesi, majd állampolgári alapjogokat éppen a koronázás, eskü és hitlevél övezi másutt nem tapasztalt
biztosítékokkal, a sarkalatos törvények újra, meg újra való megerôsítésével. A hatalommegosztás elve pedig jobban
érvényesült akár a századfordulón is, mint az alkotmánybírósági törvénymegsemmisítô hatáskörrel korlátozott
mostani csonka parlamentarizmus idején, nem beszélve a hatalommegosztást nyíltan semmibevevô, az alapjogokat
korlátozó 1918–1919-es polgári és szocialista diktatúrákról, amelyekben kormány gyakorolt törvényhozási jogokat,
az élet és szabadság nem részesült kellô védelemben.
Az 1949, de különösen 1956 utáni deheroizáló, mítoszromboló magatartás tükrözôdik még az 1993-ban írt alábbi
sorokban:
“Az ’ezeréves alkotmány’ valódi hiányosságait a Szent Korona elmélete sem tudta ellensúlyozni. Ez a teória
valójában a király és a nemzet együttesében látta a hatalomgyakorlás forrását, amelyet a korona misztikuma ötvözött
volna egységes egésszé. A nemzet azonban a polgári fejlôdés elôtt nálunk sem jelentette a magyar lakosság egészét,
de még a nemesi egyenjogúság sem létezett soha a valóságban.”400 – 24-25 Vajon hol jelentette a polgári fejlôdés elôtt
a nemzet a lakosság egészét? Mióta lehet a jogok meglétét mérni? Most jobban létezik állampolgári egyenjogúság,
mint annakidején nemesi? Mi a “soha” jelentése?
Azonban még ezek az alkotmánylevél-párti szerzôk is elismerik újabban a történeti jogfejlôdés értékeit: “amely nem
alkotmány, mégis megfogalmazott olyan tételeket, amelyek általánosítva és más körülmények közé helyezve érvként
alkalmazhatók az alapjogokat tiszteletben tartó demokratikus jogrendszer kialakítása érdekében. Ilyen például a 28.
cikkelyben foglalt rendelkezés: »Ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki se merje ôt megvédeni«.
Fontos elveket és elôírásokat rögzített *Werbôczy 1514-es hármaskönyve is, különösen az egyenjogúságról és annak
biztosítékairól. Akkor természetesen még csak nemesi jogegyenlôségrôl lehetett szó. Az 1723. évi törvénykönyv
Pragmatica Sanctio néven ismertté vált szabályai a trónöröklés rendjérôl szóltak, a törvény azonban emellett lényeges
garanciákat is megfogalmazott az ország törvényeinek és szokásainak tiszteletben tartását illetôen. A 102. cikkely
például kimondja, hogy a végrehajtó hatalom (a Helytartótanács) a törvények keretei között, és azok végrehajtása
érdekében mûködik. Tovább erôsödött a hazai jogintézmények garanciarendszere az 1791-es törvénykönyvben,
amely 12. cikkelyében, egyebek mellett, kimondta: »… a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának
hatalma Magyarországban és a hozzá kapcsolt részekben… a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az
országgyûlésre törvényesen egybegyûlt országos karokat és rendeket közösen illeti meg s rajtok kívül nem
gyakorolható… a bíróságoknak törvénnyel megállapított vagy megállapítandó szervezete királyi hatalommal nem fog
megváltoztattatni, sem a törvényes ítéletek végrehajtása parancsokkal gátoltatni«.
Ténylegesen, jogi formába öntve a 48-as márciusi törvények hoztak áttörést a polgári alkotmányosság
megközelítésében. Mint ismeretes, egységes alkotmányt nem fogadtak el, a jogalkotás mégis a polgári alkotmány
fontos építôköveit hordta össze. A szabadságjogok terén kiemelést érdemel a sajtószabadság rögzítése és a kor
szinvonalán való garantálása (1848: XVIII. tc.), de volt elôrelépés a vallásszabadság, a nemzetiségi jogok biztosítása
körében, továbbá számos más kérdésben is. Az államszervezetre vonatkozóan jelentôs volt a független és felelôs
Minisztérium (kormány) jogállásának rendezése, a miniszteri felelôsség szabályozása és a népképviselet kereteinek
megteremtése, beleértve a választójog kiterjesztését.
…A szabadságharc leverése után ez az alkotmányos fejlôdés természetesen megszakadt, a kiegyezést követôen
azonban újabb jelentôs lépések történtek az alkotmányosság kiépítésében. A dualista beredezkedés lehetôvé tette, ,

hogy az alapjogok és az állami mûködés döntôen nemzeti jelleggel, a kor követelményeinek megfelelôen fejlôdjenek.
Kiemelhetô többek között a személyes szabadságot az adott viszonyok között korszerûen garantáló büntetô
törvénykönyv (1878:V. tc.) és a hozzá kapcsolódó büntetô perrendtartás (1896:XXXIII.tc.), de a sort még hosszan
folytathatnánk. A közhatalom oldalán immár a bíráskodás is több ponton közeledett a polgári alkotmányos
keretekhez. Elvi jelentôségû tételt rögzített a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV. törvénycikk, amikor 1.§-
ában kimondta: »Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik. Sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok
egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak.«
Mindezek a polgári alkotmányosság szempontjából egyértelmûen pozitívan értékelhetô eredmények azonban nem
feledtethetik azt a tényt, hogy Magyarországnak még a dualizmus idôszakában sem született alkotmánya.”400 – 24-25.
Ugyanakkor vitatják a személyi szabadságjogok rendszerének teljes kiépülését, az egyesülési és gyülekezési jog
megfelelô szintû szabályozását, a hatalom ellenôrzöttségének kellô mértékét, a hatalmi ágak elkülönülésének kellô
fokát. Ezzel szemben tény, hogy az alapvetô szabadságjogokat gyakorolhatták az ország polgárai, a
hatalommegosztás pedig mûködött, jobban, mint a térség más országaiban, s jobban, mint sok alkotmánylevéllel
(chartával) rendelkezô országban, akár napjainkban.
A történeti alkotmánynak korunkban is vannak pártfogói. A magyar jogtudomány 1992-ben elhunyt nagy öregje,
*Szabó József, *Bíbó István barátja és sorstársa határozottan tette le voksát a történelmi alkotmányfejlôdés mellett.
“1848-ban régi, félfeudális alkotmányunkat a többi európai példát követve átalakítottuk, és az akkor is, ma is
legdemokratikusabbnak talált angol parlamentáris rendszert fogadtuk el, amelyhez már 1848-ban a két nép
küzdelmeinek hasonlósága vezetett el, s amely 1949-ig közmegelégedésre meg is maradt. Ma viszont valahogy
nehezen találunk vissza az angol útra. Az angol Magna Charta mintájára (1215) nekünk is volt a szabadságjogokat
elôször biztosító Aranybullánk. És volt az angol történelmi Alkotmányhoz hasonló, történelmi
szabadságainkat biztosító történelmi alkotmányunk, mely megvédett uralkodóházaink állandó
próbálkozásaitól, mellyel a rendeleti kormányzás bevezetésére törekedtek. A történelmi alkotmány helyett
kényszerítették ránk 1949-ben felülrôl-kívülrôl, a mi akaratunkkal mit sem törôdve azt a
tanács-típusú alkotmányt, amelyet egészen más kultúrájú és történelmû népek számára
agyaltak ki, rájuk is erôszakkal kényszerítették, és náluk sem vált be.
Így most, amikor régi Európánkba visszatérünk, de népünk legtanultabb része, iskoláink, egyetemeink, sôt
Tudományos Akadémiánk a romokból alig eszmélve néz újra a megtalált jövendô felé, kiderült, hogy a zûrzavarból
visszatéréshez valahogy tudatosítani kellene ébredezô népünkkel, a nép által sorsának intézésére végre újból
szabadon választott parlamentjével, amely sorsáról régi parlamenti rendszere értelmében egyedül rendelkezhet, hogy
ez a rendszer 1848-ban nem véletlenül, hanem az angol parlament több évszázados kísérletei után került hozzánk,
amikor a forradalmak kora után született, akkor ifjú Európába beléptünk. S ezt az alkotmányt, mely nálunk is bevált,
megpróbáltuk megvédeni elsô, 1848–1849-es szabadságharcunkban és a két világháborút követô polgári
korszakokban is. Nem véletlenül, hanem nagyon is megfontolva, a szintén sok évszázados angol tapasztalatok
tudatos követésével.
Igaz, 1848-ban, a fordulatkor *Széchenyi, *Eötvös, *Batthyány kezében volt az ország sorsa. Ôk megértették, hogy a
történelmi alkotmány nem csupán egy charta, melynek sorsa ki van szolgáltatva a véletleneknek, hiszen egy okmány
széttéphetô, félreérthetô, megtagadható, hanem egy nemzet valódi Bibliája, amely
történelmének alapelveit rögzíti. És semmi köze nincs a napi kormányzási problémák részleteihez.
(Kiemelés tôlem. Z. Zs.) Erre példát egyedül az angol alkotmányban találtak. Így nem véletlen, hanem végzet az,
hogy ôk épp ezt az alkotmányt vették mintául európai életünk sorsfordulóján. Az angol alkotmány sem akadályozza a
brit birodalmat napi gyakorlati problémái megoldásában. Változnak a törvények, a politikai szerkezet, még a
vallások, a felekezeti, nemzeti és osztályharcok is. De alkotmányukat, amely szintén nem lehet napi viták tárgya,
azért még nem törölték el. Uralkodó családjaikkal is voltak nehézségeik – néha a lefejezésig vagy a lemondatásig. De
alkotmányuk lényegét – hogy az ország irányítása csak demokratikus lehet, vagyis hogy a
népképviseleti parlament fölé más hatalom, sem a királyé, mégkevésbé egy bíróságé vagy egy népvezérként föllépô
közigazgatási szervé, kik elnyomhatnák, nem rendelhetô – ez nem befolyásolta.

Mi most nem egészen ezt követjük. Negyvenéves szenvedés után váratlanul és ma sem igazán tisztázott okokból
visszakaptuk 1848-as parlamentünk szabadságbiztosítékait. És mit csináltunk? Kaptunk demokratikus kormányt és
többnyire demokratikus ellenzéket. De az a társadalom, amelybe ez a politikai szerkezet beágyazódott már nem az,
amelyben korábban mûködött. Nincs már igazi értelmiségünk, tulajdonos polgárságunk és
parasztságunk, tanult, szakmai tudására kényes iparos és szakmunkás rétegünk. Túlnyomó részük elpusztult, világgá
ment, kihalt.
A megmaradtak mûveltsége nem bizonyult elegendônek. Zokszó nélkül eltûrték, hogy pár héttel, sôt nappal a
fordulat elôtt, a volt állampárt utolsó országgyûlése és kormánya, saját érdekeit tartva szem elôtt, maga fektesse le
azokat a jogi kereteket, amelyek a fordulat végrehajtásában meghatározó szerepet fognak játszania, mintegy elôre
irányt és kereteket szabva neki. Ennek során történelmi alkotmányunkról – mint nemlétezôrôl –tudomást sem vettek,
és hoztak helyette egy új, fél-sztálinista alkotmánylevelet, mely azóta is állandó módosításra szorul, már kétszer
módosították is, de a hibás jogi alapozás miatt ez nem eredményezett javulást. Ha az alapok
változatlanok maradnak, az eredmény nem lehet kétséges, érdemi változást vagy javulást
nem várhatunk.”385 – 151.
*Deák Ferenc páratlan szemléletességgel írja le a történeti alkotmány lényegét, a maradandó és a változó együttlétét,
kölcsönhatását, a megtartva változtatás történelmi példáit, a magyar közjogon edzett jogászi elme világosságával
mutatva meg a jogi hagyomány és újítás helyes értelmét.
A költségvetés kapcsán így láttatja az intézmény kifejlôdését, eredetét, a “magyar alkotmány alaptörvényeibôl
származó” voltát. “Hajdan az állam rendes költségvetései s azoknak a nemzet elébe terjesztése mindenütt ismeretlen
volt. A régiebb korban, még alkotmányos országokban is, csak egyes subsidiumok megajánlására lônek megszólítva
a nemzet képviselôi; de rendes költségvetés elô nem terjesztetett. A közjogi viszonyok tisztább fejlôdésével jutottak
csak oda más országok is, hol e részben jelenleg állanak. Némelyek korábban, mert elôbb fejlôdhettek, másoknak e
szerencse késôbben jutott. A leglényegesebb közjövedelmek, a rendes köz-adózás, a rendkivüli adózások fölött,
nálunk is mindig az ország határozott. Így volt ez más alkotmányos országokban is mind addig, míg államviszonyaik
a fejlôdésnek azon fokára nem jutottak, mely a közgazdálkodás terén az államköltségvetésnek elôterjesztéséhez
vezetett. És épen azért, mert a magyar király és a magyar nemzet belátták, hogy ezen általában minden alkotmányos
országban már elfogadott újabb rendszer sokkal czélszerübb, s belátták azt is, hogy az állam költségeinek tetemes
szaporodása, mely a közterheket szerfölött neveli, pontosabb és szigorúbb megrostálását kívánja a költségek minden
egyes tételeinek, jónak látták 1848-ban, más nemzetek példájára, s az ország alkotmányos jogának alapján
elhatározni: hogy ezentúl részletes költségvetés terjesztessék a magyar országgyûlés elébe. Ez által az adó
megszavazásának csak elôzményei és alakja lettek újak, de a jog maga nem új; hanem az alkotmányosság általános
elvébôl, különösen pedig a magyar alkotmány alaptörvényeibôl származó.”118 – 149.
Szemléltetôen állítja elénk a történeti alkotmány alakítását, majd szól a parlamentáris kormány eszméjérôl, mint
aminek “elveit és tartalmát” hiába keresnénk a régi jogban.
“A magyar király és a magyar nemzet közötti viszonyokat, a törvényhozás alakját és körét, a kormányzat és
közigazgatás formáit, törvények határozták meg, de ezen törvények nem zárták ki a tökéletesités lehetôségét, nem
fosztották meg az államot azon jogától, hogy saját érdekében idônként új törvényeket alkothasson, gyakran eltérôket
a régiektôl, néha, midôn kellett, azokkal ellenkezôket is. Számos példát lehetne felhozni arra, hogy mind a nemzet,
mind a király jogai idônként másként alakíttattak. Az ország legfôbb és legfontosabb hivatalának, a nádori hivatalnak
betöltésénél, hajdan a királyi jog terjedtebb volt, mint késôbbi idôkben. A nemzetnek tettleges ellentállási jogát, mely
az aranybulla végzáradékában foglaltatik, mint veszélyest, a törvény eltörölte. Változott az országgyûlések alakja, s
az összes nemességnek személyes megjelenhetési joga elôbb megyénként több, s utóbb csak két követ küldhetésére
szoríttatott.
Alkotmányunk történelmi alkotmány, nem egyszerre készült, hanem a nemzet életébôl fejlett ki, s a
nemzet szükségeihez és a kor igényeihez képest mind a nemzet jogait, mind a királyi jogokat illetôleg, lényegben és
formában, idônként változásokon ment keresztül. Némely törvényeink elveit s tartalmát hiába keresnôk a régiebb

korban, mert azok az általános míveltség nagyobb fejlettségének s a közjogi eszmék Európaszerte bekövetkezett
átalakúlásának szüleményei. Ilyen például a parlamentaris kormány eszméje. Hajdan Európában mindenütt szûkebb
vagy tágabb rendi alkotmányok állottak fenn. Kizárólag vagy legalább túlnyomólag a magasabb osztályok
gyakorlották a közjogokat, minthogy nagyobb míveltsé-gök-nél fogva arra képesebbek voltak. De késôbb, terjedvén
a míveltség, fokonként tágabbak lettek a korlátok; míg végre az általános jogosúltság elve gyôzött, s a rendi
alkotmányt más országokban is képviselet váltotta fel. …A parlamentaris kormány eszméje szoros logikai
következménye volt a népképviseletnek, mely, parlamentáris kormány nélkül, csonka s a czélnek meg nem felel.
Lehet-e józanon állítani, hogy, mivel Magyarországnak rendi alkotmánya volt, s mivel az elôbbi törvények
népképviseletet nem ismertek, az ország arra legyen kárhoztatva, hogy a rendi alkotmányt népképviselettel soha föl
ne cserélhesse, …mert a mi nem volt, annak lenni nem szabad, még akkor sem, ha az összes magyar állam vagyis a
király és nemzet egyesült akarata úgy kivánná?”118 – 88-89.
A miniszteri felelôsség elvérôl bebizonyítja, hogy inkább a formában új:

“Vannak újabb törvényeink között olyanok, melyek nem elvben s lényegben, hanem inkább formában újak, s csak
tisztább, határozottabb és rendszeresebb alkalmazását írják körül a régibb törvényekben is elôforduló elveknek. Ilyen
például a miniszteri felelôség. Mindazt, a mi az errôl szóló 1848. évi törvényben foglaltatik, ily alakban hiában
keresnôk akár Magyarországnak, akár más országoknak régiebb törvényeiben. De az elv maga nem volt új
Magyarország törvényhozása elôtt, s már a XVI. században, világosan és határozottan kimondotta azt a magyar
törvény. Ugyanis az 1507:7. t. cz. azt mondja: hogy ha valaki a király tanácsában az ország szabadsága, közjava és
törvényei ellen nyilván és vakmerôen cselekednék, azt: a tanács többi tagjai kötelesek a legközelebbi
országgyûlésnek név-sze-rint bejelenteni, s az ország rendei; vétkének mértékéhez képest, meg fogják büntetni. Ki
van ebben mondva nem csak a felelôsség elve, hanem az országgyûlésnek bíráskodási hatalma is.”118 – 89.
Hivatkozik az 1741. évi VIII. törvénycikk tartalmára, amely örök idôkre kizárta az országgyûlés jogát a nemesi
adómentesség tárgyalására, korlátozására.
Egyszerre látjuk a történelmi alkotmány rugalmasságának és a belôle következô jogkiterjesztésnek tömör
bemutatását.
“Igaz, hogy azon korban a szabadalmazott osztályok, pedig azokból állott az országgyûlés, a szabadság
leglényegesebb részének az adómentességet tekintették, ezt akarták örök idôkre biztosítani, midôn ama törvényben
kikötötték, hogy különösen az adómenetességre vonatkozó törvények soha országgyûlési egyezkedések tárgyai ne
lehessenek. De gyôzött végre az igazság szava, s a szabadalmazott osztály maga rontotta le ezen korlátokat, midôn
1848-ban királyi helybenhagyással szentesített törvény által minden adómentességi kiváltságot eltörölvén, az
általános köz-adózást megállapította. Bizonysága ez annak, hogy a törvényhozó hatalomnak korábbi törvények sem
vethetnek gátot, s a király és nemzet egyesült akarata rendes törvényhozás útján módosíthatja vagy eltörölheti az
ilyen törvényeket.”118 – 134.
Ugyanez a szemlélet jellemzi a közjog számos szerzôjének munkásságát szinte kivétel nélkül. *Csillag Gyula 1871-
ben “A régi Magyar Alkotmány és az 1848-ki és 1867-ki évek közjogi alkotásai” címû mûvében így ismerteti az
1848-iki áprilisi törvényeket:
“Nem pillanatnyi rögtönzésnek eredményeit, hanem egy, a korszerû reform felé következetesen törekvô korszak
munkájának diadalmas befejezését képezik a 48-iki alkotások, és ámbár azok régi alkotmányunkkal összevetve új
tünemények gyanánt mutatkoznak, valóságban új, a nemzet elôtt addig ismeretlen hangzású elveket nem mondottak
ki.
Sôt valójában az ôsi alkotmány lényege még azontúl is fennmaradt, bár nevezetes módosulásokon
ment keresztül. Ugyanis az 1848-iki törvények nem tettek egyebet, hanem csak kiterjesztették azon jogokat és
kötelességeket, melyet ôsi alkotmányunk az egyes honpolgárokra, jobban mondva, azok osztályaira megállapított.
Régi alkotmányunkban a legsarkalatosabb jogok, – a személyes szabadságnak, sérthetetlenségnek, a föld szabad
birtoklásának a törvény útján kivüli letartóztathatatlanságnak joga Verbôczy I. 9. értelmében csak a nemességet
illeték meg, ellenben a közadók összes terhei a nem-nemesekre súlyosodtak.

Az 1848-ik év e régi törvényeinkben gyökerezô jogokat és kötelességeket egyaránt általánositá, a nemesség jogait a
nem-nemesekre, a nem-nemesek kötelezettségeit a nemességre kiterjeszté. És éppen ebben rejlik roppant fontossága
az 1848-iki törvényhozás reformjainak; ebben rejlik a jogegyenlôségi és közteherviselési eszmének egymást
kölcsönösen föltételezô hordereje.
E lényeges ujitásokon s azok folyományain kivül, milyenek voltak a népképviselet, az úrbér, úri hatóság
megszüntetése, az ôsiség eltörlése és az általános fegyverviselési kötelezettség akkor legalkalmasabb módozatának
tartott nemzetôrség felállítása, – a 48-iki törvények az ország államterülete és kormányzási rendszere körül hoztak be
lényeges reformokat. Ámde e reformok sem egy korszak szeszélyes vágyaiból eredtek, hanem az ôsi
alkotmány szellemébôl folytak, és a nemzet régibb törvényeiben, közjogi hagyományaiban gyökereztek.
Mert ki mondhatja azt, hogy Erdély uniója által az 1848-iki törvények jogtalan és önkényes annexiót tettek, midôn a
történet csalhatlan tanulságai szerint e terület sz. Istvántól a Zápolyákig szoros kiegészitô része volt az
anyaországnak, és ezen közjogi elv daczára az 1848-iki törvények csak úgy mondták ki az uniót, ha Erdély rendei is
csatlakozni akarnak. – Van-e nyoma ezen eljárásban annak, mit némelyek e törvénynek jellemérôl állítanak, – a
forradalmi despotismusnak? vagy erôszakos újitásnak?
Avagy ki mondhatja újnak, ismeretlennek nemzetünk elôtt a kormányfelelôsség elvét, melynek csiráit már *Kálmán,
*II. Ulászló törvényeiben, az 1790-iki országgyûlés irományaiban, és a nemzet szakadatlan erre irányzott
törekvéseiben feltalálhatjuk. Az elv, a lényeg nem új, csak a forma, a ministeri kormányzat tûnik fel újnak az 1848.
év közjogi alkotásaiban.
És daczára, hogy az eddigi felelôtlen kormánytestületek helyébe az egyéni felelôsségre alapitott ministeri
kormányrendszert állitották, az igazgatás alsóbb rétegeit, a másodlagos törvényeket meghagyták régi állapotunkban,
nem reformáltak mindent egyszerre, nem nivellirozták a régi szokásokat, sôt a történeti fejlôdésen alapuló közjogi
heterogeneitást híven megôrizték. A hatóságokat addigi jogállásukban meghagyták, a Jászkún, Hajdukerületek
történetileg alakult különjogait fenntartották, és igy nem állott szándékukban oly franczia izlésü felelôs ministeriumot
felállitani, mely egyenlôsitett departementok, communeok nélkül nem képzel lehetô kormányzást!
És így 1848-iki átalakulásunkról is áll az, mit *Tocqueville az elsô angol forradalom szerencsés kimenetele oka
gyanánt hoz fel. »Az elsô angol forradalom, – így szól, – midôn az ország egész politikai alkotmányát feldönté, és
magát a királyságot is megszünteté, a másodlagos törvényeket csak igen felületesen érinté, a szokáson, a gyakorlaton
pedig úgyszólván mit sem változtatott. A jogszolgáltatás és a közigazgatás megtarták addigi alakjaikat, ugyanoly
eljárást követtek, mint annakelôtte«. E ragaszkodás a régihez oly erôs volt, hogy még azon legszükségesebb
intézkedések sem tétettek meg, melyek a felelôs ministeriumnak a megyei rendszerrel való összeegyeztetése
tekintetében múlhatatlanok gyanánt jelentkeztek.
Az 1848-iki törvényhozás más intézkedéseiben sem követett forradalmi irányt, sôt a törvényes, bölcs mérséklet
útjáról le nem tért. Nem az alkotmányon kivül állók döntötték le – mint másutt – a nemzettest tagjait elkülönitô
politikai korlátokat, hanem az aristocratia, a régi populus maga volt, mely azokat a nemeskeblü emberszeretetbôl és
jogérzetbôl félretolta és a nemzetet egy testbe egyesité. Ez a magyar aristocratia elévülhetetlen dicsôsége, ez jogosit
fel bennünket azon óhajtásra, vajha az 1848-iki magyar aristocratia példája iskolája lenne a jövendô magyar
demokcratiának! A tulajdon szentsége féltékenyen megôriztetett, a jus quaesitum sért-het-len-sége irányelvül
tekintetett; az egyházi tized eltörlésénél követett eljárás is fényesen igazolja, mert törvényhozásunk, ha radicál vagy
forradalmi irányban halad, egyszerûen eltörlöttek jelenthette volna ki azt, miután beszedésének addigi alapja az
egyháziak katonáskodási kötelessége megszünt, nem, ezt nem tevé, hanem csak az egyházirend önkénytes
lemondását ig-tatá törvénybe örök emlékéül e rend tanusitott fényes áldozatkészségének.
Egyéb intézkedéseiben sem haladt rohamos léptekkel elôre, példa erre az, hogy a vallásszabadságot nem mondta ki,
sôt a törvényesen bevett vallásfelekezetek számát egy újjal növelé.
És így igaza van *Szalay Lászlónak, midôn az 1848-iki törvényeket ekként jellemzi:
»Az 1848-iki april 11-én szentesített törvényczikelyek az 1830–1848-iki korszak organikus törekvéseinek, nem a
zavaros márcziusi pezsgésnek eredményei lévén, az akkor mindenünnen felénk zajlott forradalommal szemközt
conservativ törvények voltak a szó legnemesb értelmében. Erôs, igen erôs dolognak kellett történni, hogy azon év,
mely e törvények alkotásával kezdôdött, forradalommal végzôdjék.
Vessünk egy futó pillanatot reájok.
Eltörölték a jobbágyságot, de a volt földesurak igényeit a nemzeti becsület védpajzsa alá helyzeték. A politikai jogok

gyakorlatát parányi censushoz, nem kiváltságolt osztályokhoz kötötték, de a néhai kiváltsá-gol-takat egyelôre
meghagyták ama jogok élvezetében, még azon esetre is, ha vagyonuk nem ütötte meg a censust…
És ha törvényhozóink ily lelkiismeretesek voltak a tulajdonjog szentségének, a jus quaesitumnak megôrzésében a
‚munkaszervezés’-nek s a socialismus egyéb ábrándjainak e napjaiban, szintoly lelkiismeretesek, mert józanok és
eszélyesek voltak a politikai organizmus mûködésének szabályozása körül; megtartották a két kamarai rendszert, sôt
a felsôházat további intézkedésig illetlenül hagyták akkor, midôn a Párisban adott példára másutt versent
kiküszübölték a paireket az országházból. A népképviselôket, sôt még a képviselôház elnökét is három évre
választották akkor, midôn másutt négy hétre új – vagy legalább megujitott elnök került ki az urnából. A
sajtótörvénybe beleirták a tetemes cautiókat, melyeknek lefizetéséhez kötötték az idôszaki lapok megjelenését akkor,
midôn másutt anathema mondatott azokra, kik ilyesminek követeléséhez jogot kivánnak adni az államnak. Hogy
mindent egy szóba foglaljak, még csak nemis cathalogizálták az embernek, a polgárnak alapjait akkor, midôn másutt
mások az “észjog dióhéjban”-féle prologusokkal vélték kizárhatni a törvényhozásból örök idôkre az absolutismust.«
De az 1848-iki törvényeknek a jelzett nagy elônyök mellett fogyatkozásaik is vannak. Azon viszonyok megoldásához
ugyanis, melyek hazánk és az örökös tartományok közt a pragmatica sanctio értelmében fennállottak, határozott
törvény által nem láttak, bár azokat korántsem tagadták, midôn ô felsége mellé egy felelôs ministert állitottak, kinek
feladata lesz befolyni azon ügyekbe, melyek hazánkat a többi örökös tartományokkal együtt közösen érdeklik. Pedig
ha valamikor, úgy most, a felelôs kormány fel-álli-tá-sakor volt szükség ezek körülirására, mert mig régi
alkotmányunkban Ausztriával a “modus vivendi” lehetséges volt az által, hogy a király a közjövedelmek körül oly
tág hatáskörrel és számadással nem kötelezett kezelési jogokkal birt: addig az 1848-iki törvények a felelôs kormányt
felállítván, az ország valamennyi közjövedelmeit az országgyûlés megszavazása és hova-for-ditásuk ellenôrzése alá
helyezték és igy az összeütközések elkerülése érdekében a közös ügyek fogalmának tisztázását, szabatos
körvonalazását egyrészrôl a pragmatica sanctio kapcsának fenntartása, másfelôl a parlamenti kormány megélhetése
szempontjából mulhatlanúl szükségessé tették.
Az 1848-iki törvények nem nyúltak be a darázsfészeknek tartott munkába, a viszonyt megoldottnak, a helyzetet
tisztázottnak, az alkotmányos lételt biztositottnak tartották azáltal, hogy a nádort a király távollétében annak “alter-
ego”-jává tették és igy egy roppant optikai csalódás következtében megállapítottnak gondolták az országnak minden
külbefolyástól, idegen nyomástól ment független kormányzatát.”118 – 130-136.
Ennyit a történelmi alkotmány múltjáról. Meddig tartott ez? 1944 március 19-én Magyarország szuverenitása,
független államisága elveszett. Ezen a napon a német birodalom hadserege vonult be az országba, az ország
alkotmányos vezetôjének akaratát kijátszva. Az idegen megszállás 1991 júniusáig tartott, amikor a másik megszálló
hatalom, a Szovjetunió hadserege kivonult. Hálás történészi feladat lehet a megszállás és önkényuralom különbözô
szakaszainak egybevetése, annak bemutatása, hogyan mélyült alávetettségünk 1944 október 15-e, a sikertelen
fegyverszünet, a háborúból való “kiugrási” kísérlet kudarca után.
“Ne feledjük, hogy a királyság intézménye azért szûnt meg, mert egy ellenséges nagyhatalom és annak kiszolgálói
1944. október 15-én erôszakos államcsínnyel megszüntették. A megszûnés tehát külsô behatás következménye. A
köztársaság 1946. február elsejei kikiáltása a de facto tények tudomásulvétele volt, ráadásul szintén külsô,
nagyhatalmi ösztönzésre, ami nem csoda, hiszen a gyôztes hatalmak már 1920-ban is egy feudális múlthoz történô
görcsös, reakcionárius ragaszkodásnak ítélték az akkori nemzetgyûlési döntést Nagy Ferenc, 1946-ban
miniszterelnök, aki, mint írja, a köztárssági államforma híve volt, így fogalmazott: voltak, akik »azzal érveltek, hogy
ne a szovjet megszállás alatt kiáltsuk ki, hanem várjuk meg, amíg a nemzet szuverenitásának birtokába jut. Mintha a
képviselôk érezték volna azt, ami késôbb bebizonyosodott, hogy a köztársaság kérdésének felvetése mögött
a kommunista párt és a Szovjet áll. (Mivel) az NKVD emberei 1946 nyarán letartóztatták és elhurcolták *gróf
Pálffy Gézát (1902–1952, Szibéria) és Lajos Ivánt, akikrôl mindenki tudta, hogy a királyság hívei, ebbôl az erôszakos
cselekménybôl következtettem, hogy a köztársasági államforma kérdésének már a felvetésében benne volt a Szovjet
keze.«
…Láttuk, hogy a tragédiát mi okozta: egy veszélyes pillanatban a józan helyzetfelismerés hiánya (háborúba
lépésünk), valamint a máséra sandító nagyhangú elégedetlenek kielégítésére kitalált zsidótörvény és az abból
következô 1944-es borzalom.

Kívánatos lenne egyre megtépázottabb nemzeti önérzetünk érdekében, ha közvélemény és tudomány egyaránt
figyelembe venné: 1920–1944 között nem csupán elhanyagolható frázis volt királyságunk intézménye, hanem egy
sajátosan magyar jogfelfogás érvényesítése az elképzelhetô legellenségesebb európai közegben.
Az alkotmányos monarchia magyar értelmezésével természetesen együtt jár a vallás és az erkölcs alkotmányos
erkölcs nélkül királyság intézménye elvileg el sem képzelhetô.” 332 – 307.
Az alkotmányos monarchia *Nemeskürty István-féle elôbbi értelmezésével a legnagyobb mértékben egyetérthetünk.
Egy új korszak kezdetét, a

teljes és korlátlan önkényuralom idôszakát jelenti a
“Magyar Népköztársaság Alkotmánya” néven ismert, 1949. augusztus 19-én egy legitimitás
nélküli “országgyûlés” által elfogadott 1949. évi XX. törvény, amely mindmáig a Magyar Köztársaság Alkotmánya,
az 1989. október 23-i, köztársaságot bevezetô alkotmánymódosítás és más módosítások szövegével együtt. Igaz,
hogy szinte az egész alkotmányszöveg kicserélôdött 1989-tôl, de az 1989-es sarkalatos módosítás is
legitimitás nélküli parlamenttôl származott.
1990. május 2-án, még idegen megszállás alatt, formailag szabad választások után alakult meg az új országgyûlés. A
jogtechnikai jogfolytonosság megmaradt az önkényuralmi rendszerrel, az alkotmányos jogfolytonosság létrejött az
1946-ban kikiáltott köztársasággal, de a történelmi alkotmány folytonossága nem állt helyre. Átmeneti,
provizórikus állapotban élünk, nemcsak alkotmányjogilag, hanem gazdaságilag, erkölcsileg,
kulturálisan is.
Az ilyen országgyûlés és politikai rendszer, nézetünk szerint átmeneti, idôleges, feltételes legitimitást, azaz
hitelességet, elfogadottságot élvez. A feltételes legitimitás mindaddig tart, amíg az állami élet kiegyensúlyozott
alkotmányos folyamata helyre nem áll, vagy meg nem hiúsul. Történeti alkotmánnyal bíró országban a
szabadságjogok tényleges érvényesülése és a társadalom alapvetô mûködôképessége fenntartása mellett a
kiegyensúlyozott alkotmányos élethez hozzátartozik a történeti alkotmány helyreállítása,
vagy a vele való végleges szakítás a népszuverenitás elve alapján.
A nem vitatott közjogi törvényesség alapján álló, mert általános, egyenlô választójoggal, titkos szavazással
létrehozott országgyûlés törvényes, de a feltételes legitimitás állapotában van azért, mert
– a választók nem ismerik a politikai értékeket, közösségi tudatuk hiányzik, ítélôképességük súlyosan torz és hiányos;
– a helyes értékítélet kialakítása valótlan és célzatos tömegtájékoztatás és befolyásolás miatt tartósan akadályt
szenved;
– az országgyûlés illegitim erôk parlamenten kívüli politikai egyezsége folytán csonka szuverenitású, az
Alkotmánybíróság törvénymegsemmisítési és burkolt törvényalkotási jogköre miatt;
– a meghatározó gazdasági, törvényhozási, alkotmányozási, politikai folyamatok jellegét és irányát sok tekintetben és
jórészt máig hatóan a hatalomátadó illegitim politikai erôk és szövetségeseik határozták meg az 1989-
es, közjogilag nem legitim ellenzékkel kötött egyezség(ek)ben.
A történelmi alkotmány, nemkülönben a lélek és erkölcs folytonosságát helyre
kell állítani. Az elsô törvényhozási feladat. A második az egész nemzeté.
A történelmi alkotmány helyeslése és egyedüli járható útként említése általános a magyar közjogi irodalom 1945
elôtti szerzôinél. Érveik velejét Deák mellett már *Szabó Béla, a jogkiterjesztés közjogi apostola, leírta az 1848-as
törvényalkotás idején:
“Mert nem levén a’ magyar nemzet fölött olly intézkedô hatalom, melly akarata nélkül a’ közélet rendét
megállapithassa, vagy megváltoztathassa: a’ magyar politikai életben ezer év óta mai napig használtatott a’ minden
idôbeni alakulhatás (Constituirung). – A’ magyar állo-da-lomnak nincs charte-ja (mitôl minket mentsen is meg a’
nemzetek istene), mellyben papirra leirva volna az országrend (Landesordnung), vagy az ország-szer-ke-zet
(Landesverfassung). Nálunk ez az életben van. Nálunk a’ nyilvánult közéletbôl vonatik le a’ szabály – a’ törvény –
mintegy utólagosan: nem pedig az elméletben álló törvény elôlegesen szabályozza a’ mikép módosulandó, és

formálandó közéletet …nálunk nagyszerû tévedés volna kivánni, hogy »a’ magyar státusélet rendje, ’s módja,
minden idôre, sôt még hosszabbra is, valamelly chartával, megállapittassék.« – Mert ez által két baj egyikébe
mulhatlanul bele sodortatnánk. Tudniillik: vagy a’ chartát minduntalan változtatnunk kellene, midôn a’ polgári élet
igényei azt a’ szabadság fogalmánál fogva megkivánnák; vagy a’ charta szilárd föntartása mellett, a’ polgári közélet
olly határok közé szorittatnák, mellyekben csak rövid idôre is, elôre nem látható körülmények miatt, kénytelenek
volnánk érezni, hogy nincs meg az, mit a’ charta megadni akart. Mindkét esetben ott volnánk, hogy azt, mint ki nem
elégitôt kellene tekintetnünk. Azért okszerûen tovább is maradnunk kell azon rendszernél: miszerint a’ minden
évbeni alakulhatás elvénél fogva, a’ polgári közélet nyilvánulását ezután is törvénynyé olly alakban tegyük,
millyenben jelenkorig – a’ mult ország-gyü-lésen is történt.
Ugy, – de ha ezt teszszük, – ezután is corpus juris-os és municipium-os nemzet maradunk.”383 – 153.
Majd késôbb: “Hazai törvénykönyvünkrôl, a’ corpus juris-ról – azt mondotta egy administrator ur, miszerint “azért
hizott meg annyira, hogy se magával ne birjon, se más hasznát ne vegye”. Bizony mondom méltóságos ur! ezen
elménczkedés illetlen ’s méltánytalan mondás, ’s ne mondjam, elbizott tudatlanság volt. Mibôl lehet a’ magyar
státusszerkezetet megtanulni? – ’s ha máshonnan megtanulhatjuk is, – ennek valóságát bebi-zo-nyit-ni: mint a’
nevetségessé tenni akarandott curpus jurisból? – Igaz, hogy egy kis exegesis kell hozzá. – Én két könyvet ismerek,
mellyekben tartalmazott igazságokon nem kétkedem; ezek a’ biblia és corpus juris. Azt, mint vallásos keresztény
ember, ezt mint a’ magyar állodalom honpolgára, kizárólagos, ’s egyedüli kalauzomul választám, természetesen illô
exegissel. ’S remélem ezekkel az élet útain nem tévedek el. Bocsánat uram, – ’s uraim a’ kitérésért! –”383 – 154.
*Bölöny József ugyanebben a szellemben fejti ki nézeteit csaknem száz évvel késôbb:
“Az alkotmányfejlôdés kérdésének helyes megítélésénél elsôsorban azt kell szem elôtt tartanunk, hogy a fejlôdés
mindig csak természetes folyamat lehet. Amint mesterségesen igyekeznek ennek irányt szabni vagy akár csak a
fejlôdés ütemét gyorsítani, már fejlesztéssel álunk szemben. A fejlesztést pedig már csak fokozati különbség
választja el a teljes vagy részleges felforgatástól.
Alkotmányfejlôdés és alkotmányfejlesztés között csaknem akkora különbség van, mint általában a történelmi és az
írott vagy charta-alkotmány között. A történelmi alkotmányoknál minden olyan reform, amely nem az alkotmány
fejlôdését tükrözi vissza, szükségképen annak felforgatását jelenti, még akkor is, ha bevallott célja az alkotmány
fejlesztése, vagy ha mindössze a fejlôdés természetes folyamatát óhajtja meggyorsítani. Az alkotmányfejlôdés
ugyanis hosszadalmas folyamat, nem máról-holnapra megy végbe, hanem a közvéleménynek fokról-fokra kialakult
felfogását és meggyôzôdését juttatja kifejezésre. Az alkotmány bármilyen módosítása csak akkor számíthat
állandóságra, ha azt a nemzet jogi meggyôzôdése kívánja. Egyik legnagyobb jogtudósunk, *Frank Ignác szerint azok
a legjobb és legerôsebb törvények, melyek már írásbafoglalásuk elôtt a szokásban mintegy élve gyökeret vertek. A
történelmi alkotmányok természetes fejlôdése ilyen lassanként meggyökeresedett jogszabályok sorozata, vagy
legalább is olyanoké, melyek szükségességérôl a köztudat már törvénybeiktatásuk elôtt meg volt gyôzôdve.
Aki tehát az alkotányreformmal az alkotmány természetes fejlôdését kívánja törvényhozási úton kifejezésre juttatni, s
nem annak erôszakolt fejlesztésére vagy más szóval: felforgatására tör, az csak olyan alkotmányjogi kérdéseket vihet
a törvényhozás elé, melyek megoldását a közfelfogás szükségesnek és idôszerûnek tartja és a megoldás irányát is már
elôre látja. Vagy amint néhai *Puky Endre jutott más úton ugyanerre az eredményre a közigazgatási bíróság 1941. I.
13-i teljes ülésén tartott utolsó évnyitó beszédében: “Alkotmányváltoztatásnál a beavatkozásnak az egészséges
fejlôdés akadályai elhárításán túl nem szabad terjednie.”
A másik lényeges szempont ennek a kérdésnek a megítélésénél, hogy a fejlôdés fogalmilag mindig csak
elôrehaladást jelenthet. Az alkotmány történelmi fejlôdése során túlhaladott jogintézmények felujítására irányuló
kísérlet sohasem fejezhet ki természetes folyamatot.”88 – II.8-9.
Mi a teendô a jelen viszonyai mellett?

Térjünk vissza a Corpus Juris-hoz? Igen! A szabadon választott országgyûlés törvényeinek ott a
helye. A történelmi alkotmány visszatérését azonban nem elegendô kinyilatkoztatni. Az ötven éves
megszakítás törést jelent a közjogi szokásokban, a nem legitim szervezetektôl származó létezô, most ható,
évtizedeken át életviszonyok tömegét alakító szabályok visszamenôlegesen, azaz életviszonyok tömegére hatóan

érvényesen nem változtathatók meg.
Ideillenek *Deák szavai az országbírói értekezlet 1861. február 25-én tartott ülésén, “régi törvényeink
visszaállításáról”.
“Az 1848-dik évi törvények hazánk institutióinak új alakot adtak; más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok
alkotásában alapul szolgált, s ezen uj alak teljesen és tökéletesen demokratián alapul. A közbejött események
meggátolták a részletes kifejlôdést. Következett a szomorú emlékû 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk
rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1848-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha
minden, mi ekképen támadott, gyûlöletes lôn, még azon részében is, mit talán mi magunk sem intéztünk volna
máskép, gyûlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt.
De a 12 év folytán az absolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek,
miket mellôzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik felett csak a legnagyobb óvatossággal lehet rendelkezni.
Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kivánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyûlésileg
alkotott régi törvények lépjenek ismét életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta, hogy a
magánjogviszonyok megzavartassanak, vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon.
Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a fôszabály az, hogy a
magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.” Hozzátehetjük: aránytalanul,
célszerûtlenül, a közösségi érdekekkel ellentétesen.117 – 161-162.
Ugyanakkor a közösség értékrendje jóról-rosszról, célszerûrôl-célszerûtlenrôl, igazságról-igazságtalanságról, a jó
célszerûségérôl és az igazság hasznosságáról, az anyagi javak és erkölcsi értékek jelentôségérôl és szerepérôl
tragikusan változott meg.
Ezért törvényekkel kapcsolódhatunk a történelmi közjoghoz, olyan magatartási szabályokkal, amelyek szervesen
kapcsolódnak a régi joghoz, ugyanakkor eligazítanak a jelen legszükségesebb közjogi teendôit illetôen.
Közjogunk az 1741. évi 8. törvénycikk óta nevesítve, azelôtt értelemszerûen ismerte a “sarkalatos” jelentôségû, súlyú
törvények fogalmát. Ekkor szól a törvény az ország “Sarkalatos Jogairól” (jura cardinalia), s ez-idôtôl találkozunk
ún. alaptörvényekkel (jura fundamentalia), mint a sarkalatos jogok biztosítékaival. Szokás a sarkalatos törvényekrôl
mint megváltoztathatatlan feudális jogokról rosszalló értelemben szólni, különösen a XIX. század jogfolytonosságot
és ezeréves alkotmányt hangoztató konzervatívjaival szemben. Mindazonáltal hiba volna a fürdôvízzel együtt a
gyereket is kiöntve szakítani a jogfolytonosság, ezeréves alkotmány és sarkalatos jogok fogalmával. Sarkalatos
törvények a legfontosabb jogokat szavatoló, ezért alkotmányos jellegû alaptörvények, mint a történelmi alkotmány
részei. *Szabó Bélát olvasva láttuk, hogyan tért vissza a XIX. század közjogtudománya a hagyományos
alkotmányhoz, a XVIII. század végének alkotmánylevéllel kísérletezô politikusai és tudósai, *Martinovics, *Hajnó-
czy, *Berzeviczy után. Az alkotmánylevél megjelenése 1919-ben, majd 1949-ben az ország súlyos
szerencsétlenségét és romlását jelezte, csakúgy, mint a vérrel megszentelt Kossuth-címer.
Hajnóczy alaptörvénynek tekinti a Hármaskönyv primae nonusát a nemesi szabadság biztosítékairól és az azt
megerôsítô 1736-os törvényt. A “De comitiis” c. mûvében Hajnóczy alaptörvényeknek tekinti azokat, “amelyek a
nemzet jogait általánosságban meghatározzák, a törvényhozó és végrehajtó hatalom között a határvonalat
meghúzzák, ingó vagy ingatlan tulajdon szerzésének, valamint a megsértett jogrend helyreállításának módját
megmutatják, a bûncselekmények büntetését megállapítják, az államigazgatás költségeit, a külsô biztonság s a belsô
nyugalom biztosításának rendjét meghatározzák, mindezeknek azonban csak a belsô és legfontosabb alapjait
szövegezik meg.”291,44 (sic!)
Hajnóczy mondatai az alaptörvényekrôl máig szólóan határozták meg a közjog gerincét.
*Kovács István akadémikus 1988-ban elismeri a rendi alkotmányosság eredeti értékét, amikor arról ír, hogy létrejött
“Magyarországon egy sajátos rendi alkotmányosság, mely az országgyûlés és az államszervezet feudális jellegének
érintetlenül hagyása mellett az országgyûlés számára mindazokat az alkotmányos garanciákat igényelte, amelyeket a
felvilágosodás politikai irodalma elsôsorban a polgárság érdekeinek szolgálatában, a polgárság képviselôibôl álló
törvényhozó szervek számára munkált ki (vagy elevenített fel, az abszolút hatalommal kormányzó uralkodók által

felszámolt rendi képviselet intézményekre utalással). Ezáltal a felvilágosodás által népszerûsített és ebben az idôben
már a francia forradalom deklarációjában is tükrözôdô alkotmányos elvek Magyarországon kettôs arculatot kaptak:
védelmezték a rendi kiváltságok retrográd rendszerét, egyben kifejezték a nemzeti függetlenségi jogi biztosítékait.”118
*Széchenyi postumus munkájában az ôsszerzôdést, az Aranybullát, a koronázási esküt, a hitlevelet, a bécsi és linzi
békét, a Pragmatica Sanctiót, 1791-es közjogi törvényeket és a vallásszabadságról és nyelvrôl szóló késôbbi
törvényeket sorolja a sarkalatos törvények közé.397
*Toldy Ferenc hasonló összeállítást közöl. “A Magyar Birodalom Alaptörvényei” címû 1861-ben megjelent
gyûjteményében.420
Ezek jelentették a történelmi magyar alkotmányt.
Meggyôzôdésünk, hogy a történelmi közjog és jelen mostoha viszonyaink között sarkalatos (alap) törvényekkel
teremthetjük meg a szerves kapcsolatokat. A sarkalatos törvények a közjog egy-egy területét ölelnék fel, mint az
alapvetô jogok és szabadságok, az államforma (országgyûlés – államfô – kormány viszonya és hatásköre), az
igazságszolgáltatás (bíróság, ügyészség), az önkormányzatok, a tulajdonviszonyok (gazdasági-, pénzviszonyok),
alapvetô intézmények (második országgyûlési kamara, közigazgatási bíróság, alkotmánybíróság, mint az
országgyûlés csonka szuverenitásának tényezôje), létrehozása vagy megszüntetése és más alapvetô kérdések akár oly
módon is, hogy meglévô törvényeket sorolnánk a sarkalatos törvények közé.
*Tölgyessy Péter véleménye szerint:
“A politikai fordulatot, a társadalmi rendszerváltást, ha az valóban bekövetkezik, nem elôzheti meg, hanem csak
követheti az új alkotmány megalkotása”, amint ezt 1989 júniusában írta. Ô végsôsoron az alkotmánylevél (charta)
helyeslôje, mint szinte mindenki a jelen jogászi közvéleményében. Ugyanakkor a Szabad Demokraták Szövetsége
képviseletében írott cikkében mégis ezt mondja:
“A demokratikus jogállam megteremtése valószínûleg nem egy egyszeri, heroikus alkotmányozó aktus, hanem egy
viszonylag hosszabb folyamat eredménye lehet, aminek nem a kezdete, hanem feltehetôleg csak a betetôzése lesz a
valóban új, immár nem posztsztálinista alaptörvény megalkotása.
A magyarság közjogi gondolkodásában sohasem volt kitüntetett szerepe egyetlen kartális alaptörvénynek. Ellenben
az országlakosok kölcsönviszonyait nálunk már igen korán nem csupán a nyers érdek és hatalom uralta, hanem
valami szokásszerûség, majd utóbb bizonyos intézményesség is kormányozta. A nyugat-európai államokkal
egyidejûleg Magyarországon már a XVII. század elején a király hatalmát korlátozó, illetôleg a rendek jogait
szavatoló »alaptörvényeket« állítanak az ország közjogának középpontjába. A rendi »alkotmányosság« úgynevezett
sarkalatos törvényekben lefektetett igényei és rendszabályai kiinduló pontját adták a modern magyar alkotmányosság
kiformálódásának. Az 1848-as, illetve 67-es törvények megteremtették a kor színvonalán álló alkotmányos
berendezkedés alapjait, viszont a kiegyezés kompromisszuma a sarkalatos törvényeken nyugvó közjogi rendszert
nem váltotta fel egyelten alkotmánytörvénnyel. Félô, hogy az alkotmányos törvények sokasága az “álmennyezet”
szerepére kárhozatja a tervezett alaptörvényt. Mindezért úgy vélem, közjogi hagyományainknak megfelelôen
helyesebb volna a demokratikus átmenet idôszakában nem egy lezárt “évtizedre szóló” alkotmányban, hanem inkább
a mindenkori szükségletekhez, politikai erôviszonyokhoz jobban igazítható sarkalatos törvényekben
gondolkodnunk.”429 – 18-21.
Az errôl szóló irodalom nagy többsége – legutóbb *Szabó József – egyetért abban, hogy a törvények között nem
célszerû egyszerû és minôsített többség elôírásával különbséget tenni.
“Átvettük és tiszteletben tartjuk az utolsó marxista kormánynak azt az elgondolását is, hogy ezentúl kétféle
törvényünk legyen. A magasabb az alkotmányban rögzített törvény, az alacsonyabb a közönséges. Ezzel a törvények
utóbbi kategóriája leértékelôdik, a régi kormány- vagy kormányfôi rendeletek szerepét veszi át, míg az
alkotmánytörvények, melyek megváltoztatásához kétharmados parlamenti többségre van szükség, alig változtathatók,
mert a legtöbb párt vagy koalíció nem képes ekkora támogatást megszerezni.”385 – 155.

E törvényeknek jó elôkészítéssel, a szabályozás szükségességének a közjogi elôzményekhez és a kor megérlelt

követelményeihez való igazodásával, pontosan elôírt feltételek szerint megszerkesztett hatástanulmányo-kon kell
alapulniok.
Noha nem alkotmánylevelekrôl van szó, mégis célszerû az ilyen törvényalkotás megerôsítése alkotmányozó
nemzetgyûlés, valamint népszavazás által. A sarkalatos törvények alapelveirôl szóló törvényt, vagy annak
kérdésekbe foglalt kivonatát lenne célszerû népszavazásra bocsátani. Bár nem új alkotmány elfogadásáról van szó, a
szabályozás (államformára és alkotmányos jogfolytonosságra kiterjedô) jellege népi megerôsítést igényel.
A törvényalkotásra általában korlátozás nélkül jogosult országgyûlés, miként azt az újabb szerzôk (lásd Samu Mihály
és mások cikkeit) kifejtik, nem lehet elfogulatlan jó és végleges bírája egy olyan törvénycsomagnak, amely saját
szerepét, hatáskörét is meghatározza. Ezért az alkotmányozó nemzetgyûlés és népszavazás elvileg nélkülözhetetlen.
Amikor ebben a fejezetben történeti alkotmányról, sarkalatos törvényekrôl és jogfolytonosságról írtunk, akkor a
Szent Korona tanához való visszatérésrôl, a vele történô egyesülésrôl, a tan és
a történelem szükségképpeni találkozásának feltételeirôl szóltunk. Ezen
visszatérés és egymás-ra-ta-lálás Magyarország sorsának nagy kérdése.
VI. *
Összegezés
(Következtetések és teendôk)*
A Szent Korona tanának tanulmányozása megerôsített bennünket abban, hogy most is érvényes,
mérhetetlen mélységû jogi és erkölcsi, a nemzeti sorsot kifejezô, jelképezô
tanítás, rendszer, elmélet, sorsmagyarázat van a kezünkben. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, meg
tudjuk-e szólítani.
Meghatározása lehetetlen és szükségtelen. “Lényegében nem tartoznak oda a nevek, a terminológia. Ugyanezek
egyhelyütt kongó szólamok, másutt mélységes tartalom kifejezôi. A Szent Korona, mint az állam megjelölése, a
Szent Korona tagsága, a Szent Korona országai, javai, jövedelmei, a hozzájuk fûzött gondolatkört sem ki nem
merítik, sem meg nem jelölik, sem ahhoz olyképpen nem tapadnak, hogy használatuk elejtése bizonyos
vonatkozásban az eszme csorbulását, vagy feloldását jelentené”.318 – 29-30.
Ezért nincs értelme a Szent Korona tan meghatározásokba szorításának, hiszen ezáltal csorbulást, jelentésváltozást
idéznénk elô.
Ez nem jelenti azt, hogy – noha nem jogtétel – közjogi értelme ne lenne határozott és félremagyarázhatatlan. A Tan-
tól távol áll minden kétértelmûség. Ugyanakkor jogszabályban való kifejtése lehetetlen.
Maga a magyar alkotmánytörténet, mint történelmünk gerince, mutatja fel valóságosan és jelképesen a krónikákban,
törvénykönyvekben és másutt, a hatalomátruházás (ôsszerzôdés, királykoronázások, mint királyválasztások), a
hatalommegosztás, a jogkiterjesztés, a Szent Koronában benne lévô nemzeti szuverenitás (amelyet késôbb
népszuverenitásként emlegettek a jogkiterjesztés 1848-iki törvényei szellemében), a törvénysértés jogot nem alapít
(amint azt az alkotmányos szabadságok megerôsödése mutatja minden önkényuralmi idôszak és annak megtagadása
után), és az alkotmányos jogfolytonosság elvének mûködését és érvényesülését.
vallási, etnikai megkülönböztetést. Teszi ezt nem vakon, hanem tagjai jólétének, a közösség virágzásának érdekében,
nem engedve, hogy az egyenlôség bármely tagjának vagy csoportjának rovására érvényesüljön. A szervesség elvébôl
következôen a közösség kiegyensúlyozott létezését jelenti. Ezért nem engedi az együttélés felforgatását, a közösségi
értékek csorbítását, így a közösség jellegét meghatározó magyar kultúra szerepének célzatos korlátozását és
eljelentéktelenítését, a keresztény erkölcsi és történelmi felfogás rangvesztését. Nem engedi azért sem, mert
egyenlôségelvûsége nem öncélú, hanem a hagyományos értékekben (és velük együtt) való közösségi létezés eszköze.

A hatalom megosztott gyakorlásának alapelveként való elôírásával kizárja az önkényuralmi hatalomgyakorlást, amint
a hatalom erôszakos megszerzését vagy birtoklását is.
történelmi magyar önkormányzati elv érvényesülését, azaz szavatolja a demokratikus hatalomgyakorlást és a
népcsoportok egyen-jogúságát. A Tan a történelmi magyar alkotmányfejlôdésnek Ma-gyar-ország Szent Koronája
elvont fogalmában és a hozzá kapcsolódó közjogi intézményekben megérlelôdött összegezô, a történelmi-közjogi
(írott jogi és szokásjogi) folyamatokban ill. ezek jogirodalmi feldolgozásaiban kifejezôdô alapvetése, amelynek nincs
A Szent Korona, mint az állami fôhatalom jelképe és alanya, mint elvonatkoztatás nem azonos a Szent Koronával,
mint tárggyal, de nem is szakítható el tôle. A Szent Koronában egyesül hagyományos felfogás szerint a mindenkori
államfô és a magyar nemzet. Helyesebb azt mondanunk, hogy benne, mint a magyar nemzet jelképében egyesül a
nemzet két alkotmányjogi tényezôje, a nemzet többsége és az államfô. Ennek megjelenési módja az az országgyûlés,
amelynek hatásköre nem csonkítható a Szent Korona és a hatalommegosztás elvének sérelme nélkül. A
hatáskörcsorbítás intézményes példája az Alkotmánybíróság, amely “a parlamenti kormányformába nem illeszthetô
be, mert a parlament fölé rendelt ilyenfajta bíróság a hatalmak megosztásának elvét megsértve – pedig ez a polgári
rend kialakulásának, illetve megmaradásának egyik alapfeltétele – a törvényhozás hatalmát fogja bitorolni, bár nem
is a nép közvetlen választottja, és a negyvenéves elnyomatás után bíráinak jogi képesítése, különösen az
alkotmányjog vonatkozásában több, mint kétes. Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy kilenc embert
mennyivel könnyebb döntéseiben befolyásolni, mint több száz parlamenti képviselôt. S mi több, az alkotmánybírák
elsô csoportját maga a volt állampárt nevezte ki.”385 – 155.
A Szent Korona egyesíti és jelképezi az alkotmányos közhatalom egészét, a

törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat és annak megosztását visszavezetve az államfô és a nemzet többi tagjai
közötti hatalommegosztásra (választási, kinevezési és jelölési rendszer által).
A Szent Korona tagjai a magyar állampolgárok és a Szent Korona tagok nem magyar állampolgár leszármazottai
bizonyos feltételekkel (a magyar kultúrnemzethez tartozás vagy a Szent Korona iránti hûség más módon való
összességét fejezi ki. A nemzetállam magyar értelme a közjogi nemzet államát jelenti, amelynek alapítója és
jellegének meghatározó eleme a magyar nép, de amelyben a hatalom része, “államalkotó” minden más, történelmileg
együttélô, közjogilag elismert népcsoport. Ez a sajátos kulturális-etnikai összetétel, benne a magyar kultúra
meghatározó arányával és szerepével, kap védelmet a Szent Korona által, mint annak teste.
A magyar állam nemzetállam, mert a közjogi nemzet állama, de nem “nemzeti” állam, mert
nem célja az alapító és állam jellegét adó nép uralmának más népcsoportok célzott beolvasztásával való teljessé
tétele. Amint *Kmety a század elején írta még a magyar dominancia jegyében, “A magyar faj ingeniumával
(tehetségével, alkotó szellemével – Z. Zs.) alkotott alkotmányosságban az idôk folyamán a faji uralom színezet is
elenyész, s a politikai nemzet már kora századokban megszûnik ethno-graphikus fogalom lenni: a ’hungarus’ névvel
büszkén nevezi magát nemcsak a faj magyar, hanem a magyar szabadság minden részese”, nos ez mutatis mutandis a
magyar nemzetállam alapelve korunkban: nemzeti és állampolgári egyenjogúság a politikai szabadság teljessége a
társadalom kulturális jellegének, a magyar nyelv és kultúra szerepének tisztelet-ben-tar-tá-sával. A Tan nem tûri a
népcsoportok vetélkedését, egyéneik és csoportjaik oltalmazása által követelve meg a társadalmi békét, aminek
feltétele a kisebbség és a többség egyenlô jogvédelme.
A Szent Korona az állami fôhatalommal járó ismérvek és jogosítványok összességével bír, s mint ilyen
megtestesíti az ország területét és szabadságát mind valóságosan, azaz jelenvalóságában, mind
virtuálisan, azaz történelmileg. Megtestesíti az ország önkormányzati rendszerét, területét és tagjait egyaránt, úgy,
hogy a terület és tagság egymással szorosan összefügg, elszakíthatatlan. “Hungaria semper libera”, Magyarország
örök szabadsága törvényeink visszatérô fordulata. “E libertas belül az alkotmányos vagy politikai szabadságot, kifelé
az állami függetlenséget, a magyar állam szuverenitását jelentette.”247. – XI.

Szót kell ejtenünk a Szent Korona fôtulajdonjogáról is (radix omnium possessionum), amelyrôl általános vélemény,
hogy az Ôsiség, azaz a visszaháramlás lehetôségének megszûnésével 1848-ban hatályon kívül került. Szabó Béla
elmélete szerint az egyetemes magyar földtulajdonjog a Szent Koronát illeti úgy, hogy
másoknak csak birtokjoga, de nem tulajdonjoga lehet. Így a Szent Korona tulajdonával a magyar állam
rendelkezhetik a birtokossal szemben,383 – 72-83. bár Szabó ezt már nem mondja ki. “Nem veszi észre, hogy
elméletével az államszocializmusnak nyit teret.” 128 – 307.
Mivel minden földtulajdon a Szent Koronától származik és rá visszavezethetô, s más örökös híján az állam örököl,
az állam alkotmányos joga a nem magyar állampolgároknak vagy jogi
személyeknek való közvetlen vagy közvetett föld elidegenítés, ezzel a Szent
Korona érdekkörébôl való földkivonás megtiltása.
Végül jelképes, de egyben valóságos biztosíték az, hogy a magyar állam országgyûlésének, végrehajtó és bírói
hatalmának tagjai a magyar Szent Koronára tesznek esküt, a közhatalmat a magyar Szent Korona nevében
gyakorolják, és a Szent Korona nevében vonhatók felelôsségre.
A Szent Korona tagjait megilleti a közös test vérkeringésében való részvétel lehetôsége és joga, akár állampolgárság
és választójog, akár a magyar országgyûlés felsôházának soraiban népcsoport, azaz szervezeti képviselet, akár más
lehetséges, hasznos és célszerû módon.
A Szent Korona sérthetetlensége jegyében, az önálló nemzetstratégia szerint, annak szellemében kell cselekednie a
Szent Korona testét képviselô magyar államnak a Szentkoronatagság-törzsének, a magyar kultúrnem-zet-nek, a
Kárpát-medence primus intes pares-ének megerôsítése, a Du-na-völgy valamennyi népe érdekében.
“Közép-Európa háromnegyed évszázada alatt bizonyossá vált, hogy a soknemzetiségû Osztrák–Magyar Monarchia
helyére nemzetközi kényszerrel odaállított utódállamok sora, a sok többnemzetiségû ország a nemzetközi feszültség
széttagolása szülôföldjén, a magyar állam területének csaknem egyharmadra, lakosságának felére csökkentése, a
magyar nép soha nem sejtett szellemi-erkölcsi-gazdasági-biológiai pusztulása.
olyan puskaporos hordó, amelynek gyújtózsinórját el kell oltani, még a robbanás elôtt.
Aki azt hiszi, hogy a magyar tragádia, az elszenvedett valóban páratlanul igazságtalan békekötések puszta tényének
megismerése felkelti a világ bûntudatát, és jóvátételre, pusztán erkölcsi indítékok alapján cselekvésre készteti a
bûnös és erkölcstelen békék bábáit, az mélységesen téved. Látjuk, hogy hasonló erejû és érdekû hatalmak, nem a
morális felháborodás, hanem a hatalmi érdekek azonossága alapján segítettek bennünket. Ezért nem kapunk
segítséget a mille-cen-te-ná-riu-mi évfordulón felötlô segélykérô terveinkhez. Nem látható olyan érdek
és akkora erô a világpolitikában, amilyenre és amekkorára szükségünk lenne.
Ez a helyzet nem maradhat így!
I. A magyar kérdést, mint közép-európai kérdést, mint a nemzetközi béke és biztonság kérdését és mint egy nemzet
tragédiáját – így együtt – európai kérdéssé kell tennünk. Hazánk geopolitikai helyzete, népünk hagyományai és
kultúrája nélkülözhetetlenné tesz bennünket a térségben, mint országépítô, mint Európa sorsában illetékes, tenni tudó
országot és népet. Hinnünk kell igazságunkban, s mikor hiszünk és hitet mutatunk, ezzel meg kell gyôznünk a világ
sorsformáló erôit. A nagyhatalmak sem nyerhetôk meg, ha mi nem hiszünk magunkban, s ha hiszünk, másokat is
megnyerhetünk, nem csak a nagyhatalmakat.
A magyar ügy igazsága nyilvánvalóvá, kézenfekvôvé teendô. El kell érnünk, hogy senki ne kapja fel a
fejét Magyarországon tudatlanul vagy ellenszenvvel, ha Trianont vagy a határon túli magyarokat emlegetik.
A magyar ügyet mindennapossá kell tennünk. Le kell vennünk az ünnepi megemlékezések szónokainak dobogójáról.
Sajtóban, rádióban, te-le-ví-zió-ban, elôadótermekben, mûvészetben és mindenekelôtt az iskolában és a templomban

a mindennapi kenyérrel emlegessük együtt.

A magyar ügyet égetôen idôszerûvé kell tennünk. Mindennapi gondjaink, gazdasági, erkölcsi, politikai feladataink
megoldása, vitatása során meg kell találnunk a szolidaritás, az egyetemes népi létezés nézôpontjait, megoldási
módjait. Le kell vetni a lélektani béklyókat.
Szakítanunk kell azzal a téveszmével, hogy a kis, csonka Magyarország egyedül boldogul, hogy a határon túlra
szakadt nemzetrészek nélkül könnyebb, vagy, hogy egyáltalán lehetséges nélkülük az állami-nemzeti létezés. Csonka
Magyarország elveszett az elszakított nemzetrészek nélkül, képtelen betölteni az egész
magyarságot terhelô dunavölgyi hivatást, nem tudja ellátni a gazdasági-kulturális kovász, a térség mozgatójának, a
nélkülözhetetlen egyeztetônek, közvetítônek, szervezônek, ha kell vezetônek és a térség megmentôjének a szerepét, a
történelmi magyar szerepet. Nem tudja mindezt ellátni egyedül, mert csak része az egésznek, mert népi ereje, hite,
erkölcse és gazdasága kevés.
Az egész magyarságot megtagadó magyarság, az egész Magyarországot megtagadó Magyarország pusztulásra
ítéltetik. A magyar nép együtt emelkedik fel, vagy együtt pusztul el. Aki a nép kisebb-nagyobb
hányadát feláldozza egy vélt túlélés vagy továbbélés reményében, legyen szó határon belüli vagy azon túlra szakadt
nemzetrészekrôl, a megmenteni vélt részét is halálra ítéli, magát kitéve a közösség megvetésénak.
Vessük el a csonka magyar szemléletet, a “kis Magyarország” lélektani csapdáját. Éppen most, amikor a csonka
ország pusztul, sorvad, gazdasági ereje, népességszáma és erkölcse hanyatlik? Éppen most kell még nagy
magyar személet is, amikor magán sem tud segíteni a fogyó ország? Igen, éppen most és éppen ezért.
Ahogyan egyesek irracionálisnak látják egy nyomorgó szegényember sok gyermeket vállaló magatartását, úgy tûnhet
ennek egy szegény kis ország még szegényebb testvéreiért kiterjesztett karja. Pedig mindkét esetben a
megmaradásról van szó.
Hová vezettek az elmúlt évtizedek mérsékelt, “realista” lépései, a “racionális” politika lépései? A legképtelenebb,
legirracionálisabb, a legeslegrosszabb eredményhez. A térségben a magyar nép rendült meg legjobban közösségi
tudatában, veszélyérzetében, védekezési képességében.
Ezért tûzzük ki célként a jó, az értékes, a racionális stratégiai eredményt, – megfordítva az elôbbi logikát. Racionális
és értékes eredményeket rövidebb távon, elsô látásra nem mindig racionális döntések sorozata után. A
“helyzetkövetô, a racionális” nemzetellenes politika irracionálisan rossz, káros és pusztító eredményeit cseréljük fel a
helyzetteremtô, a dolgok mélyebb, nem mindig tudatos viszonylatait, a nemzeti tudatban éltetô, veszélyelhárító
tartalmait ésszerû megfontolásokkal egyesítô nemzetpolitika racionális, hasznos és értékes, mert közösségvédô,
teremtô eredményeire.
II. A közösséget tudásban és érzésben kell megerôsíteni. Tudásközpontú nemzeteszményre van
Össze kell gyüjtenünk és kezelhetôvé kell tennünk a tudást. Meg kell állapítani a sok országban élô
magyar nép elhelyezkedésére, népességszámára, kultúrájára, vallására, mûvészetére, politikai, közjogi és gazdasági
helyzetére jellemzô adatokat, lehetôleg az idegen állam szerveinek, sta-tisz-ti--káinak kiiktatásával.
Ebbôl a célból kérdéstípusokat és típusokon belül sorozatokat kell kialakítani az egységes kezelhetôség érdekében. E
kérdésekre a magyar szervezetektôl, lelkészektôl, tanult emberektôl és másoktól kell választ kérni. A magyar nép
teljes anyagi és szellemi állapotára kiterjedô kérdések a létezô, volt és leendô iskolák, a létezô, volt és leendô kultúra,
lélekszám, föld, egyesület, levéltár, vallás, politikai szervezet jellemzôitôl az együttélô népekre jellemzô
A megszerzett ismereteket rendszerezni kell, és kezelhetô, bármikor megjeleníthetô, elôhívható
felhasználásával. E tevékenység jelentôs része a már meglévô ismeretek tömörítésével, rendszerzésével,
logikai összefüggéseinek feltárásával történhet, míg a másik része az új ismeretek gyûjtése és rendszerezése.
A munka nem nélkülözheti a szilárd értékelvûség eligazító szerepét, a közös szellemi-erkölcsi értékeket és eljárási
módokat azonos elvonatkoztatási szinten, a nemzetpolitikai gyakorlatban alkalmazható módon összefoglaló nemzeti
charta formájában megjelenítve. E nemzeti minimum vezérli az ismeretanyag gyûjtését egyfelôl, másfelôl pedig
éppen az összegyûlt és elemzett tudásanyag segítségével újítható meg. Végül: a feldolgozott és rendszerbe foglalt,

állandóan megújított nemzeti ismeretanyag (személyi, anyagi, szellemi kataszter) alapján készítendô el a
feladatjegyzék. Megállapítandó: kinek, mit kell tenni a magyar nép személyi, anyagi és szellemi megmaradása,
fejlôdése, az együttélô népek hasznos és békés együttélése érdekében, példát nyújtva, kulcsot adva az igazi közép-
európai békéhez.
III. A nemzeti kataszter és annak elemzése szolgál alapul a teendôk jegyzékének kimunkálásához, abból
kiindulva, hogy a magyar kérdés Közép-Európa kérdése, megoldási módja a magyarság Európája, a nemzetek
Európája.
Ezért magyar rendezési javaslatra van szükség.
A javaslat képviselôje és elôterjesztôje a magyar állam. A javaslat a jelentôs részben társadalmi úton szerzett és
elemzett tényekbôl következik. A javaslat tételeit az egész magyar nemzet képviselôinek kell kimunkálniuk egy
magyar nemzetgyûlés vagy országgyûlési második kamara (felsôház) minden magyar közösséget képviselô
tanácskozása alapján, vagy más módon.
A javaslatot tehát legitim (elismert és hiteles képviseletre jogosult) összmagyar Fórumnak kell elfogadnia.
A társadalmi ismeretszerzés és elemzés állami költségvetésbôl támogatandó. Ennek lehetséges szervezete egy
társadalmi szervezet, amely személyileg, szervezetileg és anyagilag (szavatolt
költségvetési részesedéssel) alkalmassá tehetô e nagy nemzetpolitikai feladatra.
A magyar rendezési javaslat felöleli a Kárpát-medence területén – a történelmi magyar területeken – élô magyar
népcsoportok közjogi, politikai, kulturális és gazdasági viszonyaival kapcsolatos teendôk tételes felsorolását
(csomagterv) és a végrehajtás kívánatos idôrendjét (idôrend).
A csomagtervet és idôrendet magában foglaló intézkedési terv alapját a részletesen kimunkálandó magyar
önrendelkezési alapelvek jelentik.
Az önrendelkezési alapelvek gerincét a következô tételek alkotják:
– az önrendelkezés joga minden népet, így a magyar nép egészét és nemzeti közösségeit egyaránt megilleti;
– a magyar nép önrendelkezését minden jogilag lehetséges módon, így közigazgatási-területi és más önkormányzatok
útján és népszavazással gyakorolja (a Kárpát-medencei autonómia terv kimunkálásánál a nemzetközi példákat
figyelembe kell venni, mint amilyen a “Dél-Tiroli” rendezés, vagy az Aland Szigetek önkormányzata);
– a határokon túlra szakadt nemzetrésznek természetes joga az anyanemzettel
való egyesülés, a nemzetek egysége és oszthatatlansága elvének megfelelôen;
– a magyar közösségek a nemzetközi béke és biztonság iránt érzett felelôsségük alapján önmérsékletet tanusítanak
önrendelkezési joguk gyakorlása során, ha népi-nemzeti fejlôdésük közjogi, kulturális és gazdasági feltételeit
nemzetközileg elismert és szavatolt szerzôdésekben biztosítják, feltéve, hogy e feltételek ténylegesen érvényesülnek;
– Magyarország, mint anyaország, amelynek létezése az egész magyar nemzet létezésétôl függ, jogosult és köteles a
más államok területén élô magyar közösségek nemzetközi jog által szavatolt jogainak képviseletére mindaddig, amíg
e közösségek meg nem vonják e jogosítványt (garantáló hatalom).
IV. Magyarország mindent tegyen meg a magyar intézkedési terv egyeztetésére, elfogadtatására az utódállamokkal és
a nemzetek közösségével. Amennyiben e törekvései bizonyítottan a leggondosabb eljárással sem vezetnek
eredményre záros határidôn belül, érvényesíteni kell az önrendelkezési jogok teljességét. Ebben az esetben nyíltan fel
kell vetni a határok megváltoztatásának igényét.
Kérdezheti valaki: a magyar nép testi-szellemi nyomorában, emlékezet-ki-hagyásos, múltjavesztett állapotában,
amikor a magyar történelem és Szentkorona-eszme fényévnyi távolságra van megtiport magyar társadalmunktól,
szabad-e, érdemes-e elérhetetlennek látszó eszméket kergetni. Hitünk szerint: szabad és érdemes.
Errôl gyôznek meg *Prohászka Lajos kissé emelkedett, filozofikus, *Babits Mihály valósághoz kötôdôbb és *Deák
Ferenc közjogi retorikájú, érzelmet és gyakorlatiasságot sugárzó szavai:
“Corpus sacrae coronae. Több ez, mint puszta szervezô alkotmányjogi fogalom, mint állami létünk alapelve, ahogy
fôként Werbôczy megformulázása alapján szoktuk tekinteni. Az egész magyarságnak egységes, élô

összeforradása ez egy olyan jelképes erôben, amelyet úgyszólván önmaga fölé

emelt, hogy soha ki ne szakadhasson belôle, valóban objektivált, tárgyiasított, hogy megkösse
magát vele. Az örök magyarság jelképe ez; a honi földre borulás, hit az örökké megtépett, örökké megcsonkított
“A magyar ebben a változó viliágban “posztulál” valami állandóságot. Elsôsorban már országának állandóságát. Ez a
“szent korona területe”, egységes és változhatatlan, ezer esztendô óta. Más nemzetek növelhetik, vagy elveszthetik
birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem
tanusága szerint minden toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei elôbb-utóbb újból
összenôttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes
és teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az ô szemében
nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.
Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe
és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer megsérthetik,
kormányozhatnak nélküle, vagy ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt
akkor is élônek és érvényesnek fogja tekinteni.”18 – 70.
“T. Ház! (Éljenzés és taps.) Nehéz idôk, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén állott nemzetünk.
De az isteni gondviselés, midôn egyrészrôl annyi szenvedéssel sújtott, másrészrôl erôt ébresztett keblünkben, hogy el
ne csüggedjünk és a veszélyben forgó hazát még forróbban szeressük. Adja Isten, hogy tanultunk
légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kik egyek voltunk szenvedésben, egyek legyünk
mûködéseinkben is. (Helyeslés.) …Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, mit tôlünk hatalommal elvettek,
hanem egy másikat, újat, idegenszerût… De nekünk adott alkotmány nem kell (Általános helyeslés);
mi visszaköveteljük ôsi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerzôdések
által állapíttatott meg s a nemzet életébôl fejlett ki; azon alkotmányt, melyet idônkint a kor kivánatihoz mi magunk
alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok
szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerzôdések szentsége, ellenünk az anyagi erô.
Ennyi baj és veszély között kettôre lesz fôként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az
engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít,
egyaránt bûn volna a nemzet ellen.”117 – 169-170.
Záró szavak
Magyarország Szent Koronájának eszméje a magyar társadalom történetileg
kialakult közjogi-politikai értékeinek megtestesülése, kifejezôdése, összegezôdése. Amint
az eszméknek, elveknek és intézményeknek, e Tannak is önálló létezése, társadalomformáló ereje van, különösen
akkor, ha a közösség felismeri benne saját történeti örökségét, lelkiségét. Páratlan kincs van birtokunkban,
csak értenünk kell titkait!
A Szentkorona-eszme jegyében szervesen megépült ország, a Szent Korona Magyarországa
jelképesen, mégis valóságosan, történelmileg jelenvaló parancsként és követelményként olyan értékek hordozója,
mint: a történelmi alkotmányosságon alapuló jogfolytonosság, a hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok
és vallások egyenjogúsága, a közigazgatási, vallási és etnikai önkormányzáson nyugvó államszervezés, az egyén-nek
a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek részeseként való oltalmazása a jogegyenlôség alapján, s mindezeket
egybefogóan: a magyar nép országalapító, közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki által, a Szent
Koronához való hûség jegyében.


elvesztett országhoz, a Szent Korona Magyarországához, Magyarország Szent Koronája
és az elszakíthatatlanul hozzáfûzôdô – világnézeti, vagyoni és származási korlátokat nem ismerô, de a haza iránt való
feltétlen hûség és kötelesség igényét hordozó – eszme és történelmi cselekvési példák segítségül hívásával.
Szerkesztés: SzKSz/SzEM-Hiradó
Dr. Eõry Karácson

A Szent Korona fénybe vonja az országot

...Már csak utólag játszhatunk el a gondolattal: mi minden történt volna másképp,
ha nincs a Magyarországot megnyomorító döntés, ha továbbra is összetartó erõ
marad a Szent Korona-tan, az az eszme, amelyrõl ma már egyre kevesebben tudnak,
és amely jóval több mint a Szent Koronához fûzõdõ legenda. C.Tóth János Misterium
Hungarorum címû munkájában így fogalmaz: "Az ember számára bár felfogható,
ugyanakkor felfoghatatlan, érthetõ és érthetetlen, megfejthetõ és örök titok
egyszerre. Ez a titok jelenti a Szent Korona misztériumát. Ennek mi magyarok -
tudva vagy nem tudva, akarva vagy nem akarva - valamennyien részesei vagyunk. A
Szent Korona-tan mai értelme címmel 1997-ben jelent meg a Püski Kiadónál
Zétényi Zsolt könyve. A szerzõt Bunyevácz Zsuzsa kereste fel.
Bunyevácz Zsuzsa: dr. Zétényi Zsolt ügyvéd. Mi is pontosan az a Szentkorona- tan?

Dr. Zétényi Zsolt: A Szentkorona-tan a magyar történelem során a
hatalom gyakorlásának helyességérõl és mikéntjérõl kialakult
nézetrendszer, amely természetesen a korai évszázadokban nem
rendszerbe foglalva, de jól felismerhetõen jelent meg. Sõt, még az
õsszerzõdésnek nevezett vérszerzõdésben is már meg vannak a
nyomai. S amely aztán a XIV. századtól kezdve egészen a XIII. század
végétõl, a XIV. század elejétõl egészen jól felismerhetõ nézetek együttesét
jelenti, amelyet Tripartitum nevû szokásgyûjteményében Werbõczi
István országbírói ítélõmester foglalt össze. Azt fejezi ki, hogy a hatalom
megtestesítõje, a legfõbb hatalom alanya a Szent Korona, amely erejét, hatalmát a
nemzettõl kapja, és az uralkodó valójában a Szent Koronától kapja azt a hatalmat,
amelyet azután meg is oszt a nemzettel és megosztva gyakorolja.
Bunyevácz Zsuzsa: Mondhatjuk-e azt, hogy a magyar Szent Korona a világon elõször
testesíti meg a néphatalom elvét? Más országok koronáihoz fûzõdnek-e hasonló eszmék?
Dr. Zétényi Zsolt: A néphatalom, vagy ahogy korunkban népszuverenitásnak nevezett
felfogás ilyen kifejezõ rendszerbe foglalva ismereteim szerint a Hármas könyvben
(Tripartitum) van meg legkifejtettebb, legragyogóbb módon. A magyar Szent Korona
eszme különlegessége a következõkben van. Elõször is abban, hogy ez a különleges tisztelet
és megbecsülés, aminek a lényege az, hogy a fõhatalom teljességét reprezentálja, képviseli
maga a Szent Korona, kizárólag a Szent István koronájának tulajdonított magyar Szent
Korona testéhez kötõdik. Lényeges elem, hogy közös a hatalom gyakorlása: a király és a
nemzet együtt gyakorolhatja a hatalmat. A Szent Korona tagjai a nemzet és a Szent
Korona feje, caput regni a király. Ez a közös törvényalkotás páratlan a Szent Korona
jegyében, erre nem tudunk más külföldi példát. A magyar alkotmányos küzdelem azt a
nézetet és azt az alaptételt fejezte ki, hogy csak közösen és hagyomány által
meghatározott módon szabad és törvényes a hatalom gyakorlása.
Bunyevácz Zsuzsa:Tanították-e valaha is a Szentkorona-tant? Ilyen szempontból legitim-e

a mai magyar állam?
http://szent-korona.hu/aszente.htm (1 of 4)2004.05.31. 17:12:05

Dr. Zétényi Zsolt: A Szentkorona-tant, mivel nem foglalták sohasem törvénybe, tehát
szokásjogi tételrendszer, ezért nem is hatálytalanították. Magyarországon 1946-ban
kiáltották ki a köztársaságot, ez némi szakítást jelentett a hagyományos jogrendszerrel, nem
kifejezetten a Szentkorona-tannal csak, hanem a korábbi jogrenddel. Napjainkban
valójában számos tekintetben felfedezhetõ a folyamatossága az 1944 elõtt jogrenddel,
hasonló jogintézmények jönnek létre, sorolhatnánk ezeket, de a magyar állam nem
deklarálta azt a szándékát, döntését, amely szerint a mai magyar állami hatalom szerves
folytatása a megelõzõnek. Tehát annak, amely 1944. március 19-én az ország idegen
nagyhatalmi megszállásával megszûnt. Ez a folyamatosság a történelmi magyar
állammal deklaráció formájában expressis verbis, azaz kimondottan nem történt meg.
Ennek megfelelõen a mai magyar jog a meghozott törvények tételes szövege alapján áll, és
mivel a Szentkorona-eszme ebbe a tételbe és rendszerbe nem tartozik bele, ezért a
Szentkorona-eszmét nem tekinthetjük úgy, mint amely élne Magyarországon.
Hatálytalanítva sincsen, mert ahhoz olyan törvényhozási aktus kellett volna, amely
kifejezetten kimondja ezt, de ilyen döntés nem született. Ezért a Szentkorona-eszme élõ
alkotmányos jelentõsége elismerésre vár.
Bunyevácz Zsuzsa: Földrajzilag mi jelentette a Szent Korona testét? Hogyan módosult a

Szentkorona-eszme a XX. században, hiszen közben volt Trianon, átestünk egy
kommunista diktatúrán, most pedig a globalizáció veszélyével kell számolnunk.
Dr. Zétényi Zsolt: A Szentkorona-eszme minden önkényuralmi hatalomgyakorlást
kizárt. Ha a hatalom osztatlan, egyetlen tényezõ kezében összpontosul, legyen az bármi,
akkor az már nem felel meg a Szentkorona-eszmének, legyen az kommunista párt, vagy egy
olyan uralkodó, amely nem veszi igénybe az alkotmányos intézményeket, így az
országgyûlést. A Szent Koronának teste is van és volt a múltban, ez a test jelentette a
nemzettagokat, a felsorolt nemeseket, fõpapokat, az ország valamennyi polgárát a
XIX. században és az uralkodót, de jelentette az egész ország területét is. Fölvetheti
valaki - errõl feltétlenül beszélni kell -, hogy a Szentkorona-eszme ezek szerint valamilyen
vallásos és vizionista eszme. A vallásos részre azt tudjuk válaszolni, hogy a hívõ emberek
számára vallásos, mert egy isteni hatalomközvetítést is jelent. Azt kell mondjuk, hogy a
Szent Korona nem a mindennapok elmélete. A Szent Korona nem arra buzdít, hogy
háborúkat kell indítani az elõbb felsorolt területek visszaszerzésére. Elsõdleges szempont az,
hogy a történelmi országok területén létezhessen és virágozhassék a történelmi
nemzettagság. A Szentkorona-eszme - felfogásom szerint - nem feltétlenül a legkevésbé
megvalósítható változatot, azaz a történelmi Magyarország azonnali helyreállítását fejezi ki,
hanem azt, hogy a történelmi Magyarország történelmi és népi hagyományai, tehát a
magyar nyelv és kultúra, beleértve a politikai kultúrát is, az életben maradjon és valóban
létezhessen.
Bunyevácz Zsuzsa: A Szentkorona-tan csak a magyar nemzetiségûekre vonatkozott, vagy

minden Kárpát-medencében élõre? Az európai csatlakozás küszöbén mit jelent
számunkra a Szentkorona-tan?
Dr. Zétényi Zsolt: Ez három nagyon lényeges idõszerû üzenetet is hordoz. Az egyik üzenet
az interetnikus együttélés történelmi modelljeinek kétségtelen, tagadhatatlan
létezése, ez az egyik mai üzenet is, amely megfelel a nyugat-európai uniós régiós
elvárásoknak. A másik az emberi jogok felfogásában mutatható ki, magyarán az a
sajátosság, hogy Magyarországon az emberi jogok isteni, természetjogi eredete nem

egyszerûen a papírra leírt szövegbõli származtatása a jognak, - megvolt Verbõczi idején és a

korábbi idõkben is -, tehát ehhez nem szükséges nekünk az angolszász
természethagyománynak az átvétele, ez a magyar felfogás szerint soha nem így volt, mert
mindig isteni természetjogi elvekhez igazították a törvényalkotást. A
népszuverenitásnak az abszolutizálását kell elvetnünk, és arra kell rámutatnunk, hogy az
az elmélet, amely Rousseau-nál jelenik meg Nyugaton a XVIII. században, hogy a hatalom
gyakorlása a nép által valósulhat meg, ez valójában a nemzetszuverenitás formájában
Magyarországon a XV-XVI. század fordulóján már kimutathatóan jelen volt. Sõt,
amennyiben a régebbi dokumentumokat, az említett vérszerzõdést tekintjük, a szuverenitás
forrását jelentõ nemzetszuverenitás Magyarországon több évszázaddal elõbb volt meg,
mint Rousseau-nál.
Bunyevácz Zsuzsa:Az elmondottak alapján úgy tûnik, hogy a Szentkorona-tan

"eurokonform". Mi kellene ahhoz, hogy hivatalosan is visszatérjünk ehhez a
jogrendszerhez?
Dr. Zétényi Zsolt: A Szentkorona-tan több is, mint eurokonform, ezzel pusztán azt
mondjuk, hogy ez a hagyomány lényegét illetõen megfelel azoknak a követelményeknek,
igényeknek, amelyeket a nemzetközi közösség, különösen Európai Unió támaszt. A
Szentkorona-eszme élõvé tétele a magyar jogi hagyomány élõvé tételét követeli meg, tehát
azt, hogy nemcsak a törvények tartalma az irányadó, Ez feltétlenül olyan
országgyûlési aktust igényel, amely szerint az országgyûlés kijelentené, hogy a mai magyar
állam jogfolytonos utóda az 1944. március 19-i idegen hatalmi megszállással
megszûnt államnak. Másfelõl ki kellene jelentenie, hogy a magyar állam nem
jogfolytonos utóda a több évtizedes önkényuralmi rendszernek, még akkor sem,
hogyha jogszabályainak egy részét, kisebb-nagyobb hányadát azért alkalmazza, mert azok
megfelelnek a célnak, azok technikailag alkalmasak.
Bunyevácz Zsuzsa:A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy mindannyiszor, amikor a

nemzet eltávolodott a Szent Koronától, említhetném, mondjuk a Tanácsköztársaságot, akkor
valami nagy baj történt.
Dr. Zétényi Zsolt: Magyarország saját magához találna vissza, hiszen ahogy Révai
Péter koronaõr írja az 1600-as években: Ahol a korona, ott van Magyarország. A másik
pedig a kézzel fogható példák kora, amely példák azt bizonyítják, hogy a Szent Korona
bármilyen megtagadása, elutasítása, akár tévedésbõl, akár világnézeti alapon, mindig az
országnak egy sötét, balszerencsés, mondhatni tragikus korszakát jelentette. És feltûnõen
nagy egybeesés fedezhetõ fel a Szent Korona megtagadása és az ország
tönkremenetele, az ország lét-nemlét határára sodródása között. Ugyanakkor azt is
elmondhatjuk, hogy a Szent Korona rehabilitációja az mindig az ország
felemelkedésével együtt járt. Ezek a jelképes gesztusok a felvirágozás kezdetét
jelentették, a magyar nemzet magára való találását, illetve saját magával való szakítását
fejezte ki. Pusztán annak a gesztusnak, amely fölemeli a Szent Koronát, amely rangossá
teszi, és amely fényt ad neki, ápolja, védi, ennek a gesztusnak nemzetóvó szerepet kell
tulajdonítanunk és ténylegesen nemzeterõsítõ hatása van.
A Szent Korona-tant felfogni és megérteni egyet jelent a beavatottsággal, ami eddig csak kevés földi
halandónak adatott meg, de nekünk, kései utódoknak arra kell törekednünk, hogy

mindannyiunknak megadattassék! - írja C.Tóth János Misterium Hungarorum címû könyvében.
Forrás: http://www.netlap.hu/vasarnapiujsag/03bunyevacz010415.htm

Jókedvet
Jókedvet, bõséget….
vagyis tisztességre alapozott jólétet akar mindenki,

nemcsak aki a Magyar Himnuszt imádkozza!
Mit tegyünk, hogy ne önérdekû szerencselovagok,

gátlástalan haszonlesõk és hatalomátmentõk, nemzetlét
helyett vazallusi függõséget és ebbõl maguknak
befolyást, sõt egyeduralmat kovácsoló hatalombitorlók
nemzetidegen körei uralkodjanak? A megoldást õseink
már régen megtalálták, amikor a Szent Koronát emelték a
legfõbb méltóságra, és semmilyen más hatalmat nem
ismertek és nem tûrtek el a Nemzet és az Ország fölött!
Erkölcsrõl, ésszerûségrõl, szervezésrõl, intézményesítésrõl,

jogalkotásról és tartós eredményt ígérõ mindenféle alkotó
munkáról a Szent Korona szabadsága és méltóságot adó
fõhatalma alatt lehetett csak minden korban beszélni.
Szépséges zenemû ez, amelybõl egyetlen ,,hangszer” sem
hiányzik, hiszen a ,,zenekar” tagjai az egész nemzettest,
vagyis a Szent Korona tagjai! A ,,karmester” pedig a
történelem maga! ,,Historia est Magistra Vitae... Az élet
mestere a történelem.” Másfelõl az is igaz, hogy amíg nem a
karmesterre figyelnek a zenészek, addig akárhány kiváló
tehetség is csak hangzavart produkál – ami eleinte kelleme
zsongás a gyülekezõ közönségnek, de ha elhúzódik, jönnek a
füttyök. Persze a legjobb vezénylet sem pótolhatja a jó
darabot, sõt még a legjobb darab, karmester és zenekar is
bukhat egy ízléstelen közönségen! Napjaink tanúsága a
bizonyíték rá, hogy él és éled ez az ízlés! „Állj közénk és
mondjuk: Hála Égnek! Van még lelke Árpád nemzetének!”
A Lincolnnak tulajdonított mondás ma is érvényes: A

keveseket kis ideig, a sokakat hosszasabban lehet
félrevezetni, de valamennyiünket örökre megtéveszteni
lehetetlen! – Ez persze csak a Biblia ismétlése, amely
kinyilatkoztatja: ,,Semmi sem marad elrejtve, ami ki ne
derülne... Amit ma fülbe súgva hallotok, azt holnap a
háztetõkrõl hirdetik”. Egyenként és mindnyájunknak legfõbb
kötelességünk, hogy addig böngésszük a Szent Korona ,,
partitúrát”, amíg végre megértjük: itt van az új elõadás ideje!
Nehogy szégyent valljon velünk a „karmester”,
tanítómesterünk, a TÖRTÉNELEM!
http://szent-korona.hu/anonymus.htm (1 of 4)2004.05.31. 17:12:52

Jókedvet
A Kelet Népe, a magyarság megmaradásának záloga – a

Legnagyobb Magyar és a hozzá hasonlóan jeles kortársai
szerint: az Alkotmány és a Nemzeti Lét. A kettõ együtt,
elválaszthatatlanul. És ezt a történelem mindig is igazolta.
Felmerül azonban a ma jogos kérdése, hogy miért? Azért, mert
az alkotmányos mentalitás nemzeti létünk elválaszthatatlan
velejárója.
Semmihez sem ragaszkodott hívebben, igazabban a

mindenkori nemzet. Ebben a ragaszkodásban leli értelmét és
magyarázatát mindenfajta magyar virtus, a nemzeti jellem, a
polgári és katonai erények serege – mint ahogy enélkül cél és
értelem nélkülivé süllyednek ezek az értékek nemcsak mások,
hanem a saját szemünkben is.
Azonban nemzeti lét és alkotmány, mint elválaszthatatlan

sajátos egység, egyáltalán nem magától értetõdõ adottság,
hanem ellenkezõleg, történelmi vívmányunk. S mint ilyen, de
önmagában is felbecsülhetetlen érték. Megkockáztathatjuk:
nyelvünkkel egyenértékû, fenntartó erejû és hatású szellemi
örökségünk. Hasonló a velünk együtt élõ népek közül egyrõl
sem mondható el. Kossuthot a bécsi forradalom népe azért
emelte vállára, sõt, szavára még lecsillapodni is hajlandó volt,
mert õ követelt alkotmányt az osztrákoknak.
Mindjárt elfelejtõdtek a ,,nemzetiségi” ellentétek!
Ez a fajta magyar vonás egyszerre volt elismerést keltõ és

követendõ még a riválisoknak is. Ebben rejlik a titka és útja
módja annak, hogy ,,mit ránk kentek a századok, lemossuk a
gyalázatot”! – Szentjeink és Nobel-díjasaink serege,
vértanúságunk, ’56-os önfeláldozásunk, páratlan
kultúrnyelvünk és a többi külön-külön voltak és máig lehetnek
rokonszenvesek mások szemében, de nemzeti elsüllyedésünk
ellen nem volt soha elég a rokonszenv! Teret kell újra
kitöltenünk és nem hézagot, mint már jelenleg! Fajsúlyunk
több mint elegendõ, hogy újra be- és kitöltsük azt a teret, ahol
sok évezrednyi múlt biztosítja a szilárd alapot.
Nemzeti önazonosságunk lényegét a Szent Koronához

tartozásunkban újra felfedezni olyan kiterjedés, ami újra kitölti
nemzeti életterünket, mégpedig úgy, hogy nem másoktól
ragadja el azt, amiben gyarapszunk, hanem legsajátabb
bensõnkbõl teremti! Olyan magával ragadó és példamutató
lesz ez, mint a jó futballmeccseken volt egykor, ahol az igazi
teljesítményt az ellenfelekben is értékelte a szurkolótábor.

Jókedvet
Egyedül a magyarság van jelenleg abban a helyzetben a

Kárpát-medence népei közül, hogy önszántából, feltétlenül és
egyetemesen, elsõként vesse újra alá magát a Szent Korona
államrendjének. Mégpedig elsõ lépésként a jelenlegi
államkeretekben.
Ezt jelenti a NEMZETKORONÁZÁS, vagyis a politikai

fõhatalom személytelen intézményesítése, össznemzetivé
tétele, ezáltal mindenféle ,,egyeduralom” vagy korláttalan
befolyás törvénytelenítése! — Ez szervesen magában foglalja
mind az angol alkotmányos monarchia, mind az amerikai
elnöki berendezkedés összes konstruktív elemét, azoknak ma
már egyre inkább kiütközõ belsõ gyengeségei és bénító
korlátai nélkül.
Ebben az õsrégi-vadonatúj rendszerben szóba sem jöhet a

nemzeti akaratnyilvánítás fajsúlytalan szavazattömeggé
degradálása, amely valójában nem demokrácia, hanem
népgúnyolás! Ehelyett döntõ szerepet kap a valódi társadalmi
önkifejezés, ami nemcsak idõszakos, eseti, és ezért talmi
értékû, napi politikai irányítású voksolásokban, hanem
folyamatosan, a parlamenti felsõházban, a valós társadalmi-
közéleti tekintélyen alapuló, mindenkor pártfüggetlen súllyal
érvényesülhet.
Így lesz a Szent Korona korunkban már ténylegesen, valódi

forradalmi megújulásként mindenkié, és ezáltal újra a közjog
legfõbb letéteményesévé. Így válhatunk mindörökké és
valamennyien — bár különbözõ rendû-rangú, de egyenértékû
szerves részeivé, és ilyenként egy legfensõbb egységben
egyenlõvé! S ez az egyenlõség ezáltal szûnik meg üres
szóvirág, politikai maszlag lenni. Mert senkit sem gátolhat
törvényesen semmi abban, hogy a Szent Korona méltóságából
fakadó szabadságot élvezze!
Mikor lehetne mindez idõszerûbb, mint éppen napjainkban,

amikor a dologtalanság egyre inkább a javak bõségével jár
együtt azok rovására, akik azt szorgos munkával elõállítják?!
Amikor mindez éppen az 1945 óta eltemetett és elfelejtetni
igyekezett igazi népfelség: a Szent Korona Intézmény lábbal
tiprásával történik. Amikor nemcsak, sõt, kevésbé a társadalmi
elit, hanem sokkal inkább a közemberek helytállásán és
felelõsség-érzetén áll vagy bukik a nemzet jelene és jövõje,
akik joggal csömörlöttek meg a hitehagyott, érdek- és

Jókedvet
hatalomhajhász napi politikától, és kerülik el a

szavazóhelyiségeket.
A feladat tehát adott, minden rendû és rangú egyén,

szervezet, politikai párt, különösen valamennyi történelmi
Egyház feladata: a NEMZETET VISSZAVEZETNI a Szent
Koronához, vagyis tulajdon ÖNMAGÁHOZ! Ezzel
helyreállítani a legteljesebb harmóniát múltbéli önmagunkkal,
vállalni küzdelmes jelenünket és minderre a kipróbált, ezredév-
erõs fundamentumra alapozni a BIZTOS JÖVENDÕT!
Merjük felismerni végre, hogy a jókedv a bõség forrása és

sohasem fordítva, ahogy a hamis próféták hirdetik! Az igazi
kérdés ma is az, ami volt: ,,Rabok legyünk, vagy
szabadok?” Megtanulhattuk, hogy sosem csupán „régi
kardunk”, hanem a Szent Korona igazsága tett mindenkor
legyõzhetetlenné bennünket, Õ tesz most és a jövõben
is, ha visszatérünk Hozzá, ha hazatérünk!
Anonymus
1997. november 3.

Nemzetpolitikai Tömörülés a SZENT KORONA államrendért
Együtt a SZENT KORONA államrendért!

Társadalmi összefogás a Szent Korona alkotmányos
rendjének helyreállításáért
Állásfoglalás és Cselekvési Program

A SZENT KORONA nélkül
a társadalom gyökeres megújítása és valódi felemelkedése kudarcra van ítélve.
A Szent Korona
ösztársadalmi közjogi alapintézménye az
állami fõhatalom személytelenítése
és ebben a fõméltóságban mindenkinek a részesedése a "szentkorona-tagság" által. Ez a
méltóságteljes tagság
ebben a senkit meg nem illetõ fõhatalomban
http://szent-korona.hu/nemzetpo2.htm (1 of 4)2004.05.31. 17:13:22

nemcsak a szentkorona-hûség és önzetlen szolgálat erkölcsi hozománya, hanem

szilárd és átfogó, a magyarság és a kárpát-medencei társnemzetek történelmében kiérlelt
alkotmányos személyiségi közjog,

egész történelmünk sûrítménye és öröksége!
A Szent Korona közjogi alapintézmény

minõsége semmivel sem "alacsonyabbrendû" a
titokteljes, személyfeletti, szakrális minõségénél.
Ahogy az emberi test hívõ értelemezésben "Isten temploma", ugyanúgy
a Szent Korona, mint közjogi alapintézmény a
teste a benne rejlõ szakralitásnak,
temploma ezredéves államiságunknak.
Legszentebb õsi hagyományaink szerint ezért lett a Szent Korona a
Boldogasszony Szûzanya Koronája, és lettünk
a nemzet és az egész keresztény világ szemében
Mária Országa - Regnum Marianum!
Mai közéletünkben vezetésre és politikai szereplésre azok méltók, akik felismerik, és belátják,
hogy
elsõrendû közfeladat
Parlementen belül és kívül szentkorona-eszmeiséget képviselni,
és kötelezik magukat ennek érvényre juttatására. Ez a
nélkülözhetetlen alappillére
mindenfajta jobbító törekvés és társadalmi elõmenetel megvalósithatóságának!
A közéletben a legjobb szándék és a legderekabb erõfeszítés is vágyálom és utópia
szentkoronás-megújulás nélkül.
Az emberek tudata, gondolkodása és ebbõl eredõ
felelõs magatartás
a záloga mindezeknek. Ez a
nemzetkoronázás,
ami a szentkorona-eszmeiségû erkölcsi-gondolati felemelkedés, megtisztulás és
a valós, közvetlen és haladéktalan államrendszer-reform közjogi keresztülvitele együtt!
A megvalósítás példája
a legutóbb a századelõn, az 1919-es kommün után történtek! Ma is
nemzetgyûlés
össztársadalmi fóruma illetékes és emiatt szükséges a
történelmi alkotmányos jogfolytonosság

helyreállításához! A feladat mérete rendkívüli, hiszen most nem 4 és fél hónap, mint 1919 után
a jogfolytonosság megszakadásának idõszaka, hanem
máig 56 év 1945-tõl számítva,
amikor az önrendelkezés látszatával
törölték el ténylegesen a magyar törvényességet,
sõt a Szent Koronával egyetemben a társadalom tudatából is kitörölték! Elõször
1945-tõl 1991-ig a megszálló szovjethatalom
fegyveres erejének, azután
1991-tõl napjainkig külsõ-belsõ hatalmi befolyás
törvényen kívüli fenyegetésének engedve!
Nemzetgyûlés döntése hívja új életre a

kétkamarás országgyûlést!
Alsóház a pártok,
Felsõház az alkalmas fõrendek,
a nemzet hiteles, vezetõ intézményeinek és hiteles történelmi és jelenkori személyiségeinek
törvénykezési és törvény jóváhagyási fóruma,
amelyeket a törvénykezésben a
felvigyázó, össznemzeti szentkorona-tagság
színe elõtt a mindenkori
Fõhatalmú Szent Korona
hagyományos és örökös állammrendje követelményei vezéreljenek!
Az államformát csakis nemzetgyûlés,

a személyek, közösségek, szervezetek, pártok, történelmi egyházak képviselõinek
gyûlése,
a teljes nemzet határozhatja meg,
akár királyság, akár köztársaság lesz
a Szent Korona csorbíthatatlan, örökös fõségével
ez az így szentesített, ebbõl fakadóan alkotmányos államforma!
A Nemzetgyûlés döntései nyomán összeülõ új,

kétkamarás Országgyûlés feladata
a tételes törvényeket és jogszabályokat
a történeti alkotmánnyal és a Szent Korona fõségével összhangba hozni!

A fõszabály Deák Ferenc, a haza bölcse "Törvénysértés jogot nem alapít" alkotmányos elve
alapján az, hogy
minden hatálytalan, ami 1945 után történt
a törvényen kívüliség idején, a
visszaállított Szent Korona Államrend, a
nemzetgyûléssel létrehozott
kétkamarás Országgyûlés elõtt!
Kivétel ez alól akár véglegesen akár átmenetileg az a törvény, jogszabály vagy rendelkezés, amit
az új
szentkoronás-törvényhozás a Szent Korona erejébõl
annak nyilvánít!
A megújuló történelmi egyházakkal karöltve a
szentkorona-jogrendszer
lesz képes megtisztítani, megújítani, minden kényszerû méltatlanságtól megszabadítani
gazdaságot, társadalmat, kultúrát, erkölcsöt, közéletet minden területen!
Ez napjainkban
a nemzet feladata és hivatása!

Erre a fõfeladatra kell minden szellemi-erkölcsi-anyagi erejét határokon innen és
túl összpontosítani!
Minden más, bármely alapvetõen fontos munka csak ezután következhet!

A hazatérés évfordulójának ünnepén.

2001.január 7.
Magyarország Szent Koronája harmincháromhároméves számûzetésébõl

1978. január 5-én érkezett vissza Magyarországra. A fogság évtizedei
alatt szellemi és politikai elnyomás pusztító súlya nehezedett a történelmi
országra, határokon belül és kívül egyaránt. Sötét mélységekbe
süllyedésünket jól érzékelteti a romlás kezdetén, a trianoni országrontás
után papírra vetett költemény Reményik Sándor tollából – mert a friss
fájdalom szólaltatta meg a leghitelesebb szavakat -
“elôször a dicsôség hullott le,
Aztán a hatalom,
Aztán a korona,
Aztán a szabadság,
Azután a hit,
http://szent-korona.hu/ahazatrs.htm (1 of 10)2004.05.31. 17:13:44

Aztán a remény, –
Maradt a csend.
( Reményik Sándor: “hulló csillagok”

Mindazonáltal, a hazaszállítás óta a szent korona tisztelete, ismertsége és

eszméje a millennium idejében örvendetesen megerõsödött, tüneményesen
emelkedõ Szent Korona képét, a sötétség oszlását mutatva. Magyarország Szent
Koronája kiemelt helyre került az Országházban, de korántsem mondható
kifogástalannak nemzetpolitikai és eszmei elfogadottsága. Örvendetesen
megerõsödött a Szentkorona tudománynak nevezhetõ öszetett megközelítésû
tudomány, melynek eszköztára a politikatörténettõl az egyház- és
mûvészettörténettõl, régészettõl, néprajztól a teológián át az alkotmánytörténetig
terjed, s többezer oldalnyi, nem biztos, hogy széles körben olvasott új
eredménnyel gazdagított bennünket. Megerõsödtünk meggyõzõdésünkben,
elvesztett országhoz, a Szent Korona Magyarországához világnézeti, vagyoni és
származási korlátokat nem ismerõ, de a haza iránt való feltétlen hûség és

kötelesség igényét hordozó cselekvési példák segítségül hívásával.
Különösen kétféle, megtapasztalt tévedésre figyeljünk gondosan. Az egyiket

mûvelt, orvos barátomtól hallottam így: „Szentkorona-tan? Hát tudod ennél
hiábavalóbb, sõt veszélyesebb dolgot keveset tudnék mondani.” Ez arra
figyelmeztet bennünket, hogy a szentkoronás gondolatkör nem lehet egy zárt kör
ügye, mint valamely lovagrend belsõ dolgai Nyitnunk kell a még tájékozatlan,
rokonszenvezõ vagy közömbös, de lelke mélyén fogékony tömeg irányába azért,
mert a Szent Korona mûködéséhez rokonlelkû emberi közösség szükségeltetik.
Szentkoronás nemzetre
van szükség!
A másik tévedés a királykoronázásnak, mint minden rossz orvosságának sûrû

emlegetése. Ez már a Szentkorona-tan egyoldalú értelmezése. Való igaz, hogy a
jogfolytonosság a királysági államformánál szakadt meg, de az államforma
(királyság vagy köztársaság) a jogfolytonosság helyreállításának csupán egyik,
kétségtelenül nagyon fontos, az erre hivatott népképviseleti fórum által
eldöntendõ kérdése. Az állami fõhatalom tényezõi közül a király, mint államfõ
hatalmát a Szentkorona által a nemzettõl kapja, nem pedig a nemzet a királytól,
következésképpen legitim államfõ nem lehet nemzet nélkül, a nemzet azonban
önmagában örök, mindig legitim hatalomforrás, amely csak a Szentkorona
hatalmát nem csorbíthatja. A Szentkorona életéhez és mûködéséhez a
szentkoronás gondolatrendszerben, létformában, lelkiségben élõ nemzet
nélkülözhetetlen.
Ezért ceterum censeoként mondjuk: Szentkoronás nemzetre,

nemzetkoronázásra
van szükség!
Ez azért is nagy követelmény, mert
Szent Koronánk több fénytörésû drágakõ, többrétegû aranybánya,
mely több értéket, több egymást erõsítõ jelentést hordoz.
Egyik értelme
a kultusz, a szellemi kisugárzás, a misztérium, mely a magyar nemzet korunkbeli

küldetésére figyelmeztet, a beteg világ meggyógyításának hivatására, a Szent
Kozma és Damján képi üzenetének jegyében. Az Istentõl kapott Korona az „Égi
élõ igazságot”, annak üzenetét hordozza, ezen igazság méltó szolgálatát szabva
meg nemzetünknek a Magyarok Nagyasszonyának (azaz a Szûz Máriának s
egyben a Nagyboldogasszonynak) való országfelajánlás égi elfogadásával. Hiszen
– amint Kocsis István írja – „ a Szent Korona Isten gondolata a magyar létrõl,
magyarságról, magyar küldetésrõl…”

Másik értelme
a Szent Korona változásában is maradandó közjogi tana, amelynek másodlagos

jelentõségûvé vált, bár nem sutbadobott része a koronázás közjogi menete, vagy az
államforma kérdése, míg elsõdleges jelentõségû része a korunkban közvetlen
értelmet és üzenetet hordozó elvekben fejezõdik ki.
Melyek a Szentkorona-tan
idõszerû elemei:
A Szent Korona
egyfelõl
a magyar államiság symboluma, amely kifelé
más államokkal szemben
a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát jelképezi;
másfelõl
személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, az államfõt és a nemzetet

együtt megilletô közhatalom birtokosa.
A szent korona közjogi mysteriummal bír:
a fõhatalom bennrejlõnek tekintetik;
A történelmi alkotmányosságon alapuló jogfolytonosság

az államforma megválasztásának lehetõségével;
A hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok és vallások
egyenjogúsága és békés együttélése;
A közigazgatási, vallási és etnikai
önkormányzáson nyugvó államszervezés;
Az egyén-nek a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek

részeseként való oltalmazása a jogegyenlôség alapján;
Mindezeket egybefogóan: a magyar nép országalapító,
közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki által,
a Szent Koronához való hûség jegyében.
Különösen kiemelendõ:
A Szentkorona-eszme a népszuverenitás magasabb rendû, nem rousseau-i, hanem a

középkori vox populi vox dei (a nép szava isten szava) jegyében álló, a nem a nép
istenítését, hanem benne isten akaratát megnyilatkozni látó változatát, a
nemzetszuverenitást jeleníti meg, a nyugati jogállamokban is ismert és elismert
természetjogi felfogásnak megfelelõen. Ez nem a népszuverenitás – sohasem
létezett – parttalanságát, hanem értékek (mint a természetjog tételei különösen az
angolszász világban, s mint a Szentkorona-tan) által való korlátozottságát fejezi ki.
A nép döntése mindíg elismert korlátok között érvényesül, hiszen az emberi élet
vagy más alapértékek tagadásáról ugyanúgy nem lehet népszavazást tartani, mint

adózási és más kérdésekrõl, így több országban az alkotmányról sem törvényi

tilalom folytán és ésszerûségi okból.
A törvénybe nem foglalt Szentkorona-tan semmiképpen nem lehet sem

törvényhozás, sem népi döntés tárgya.
Ugyanígy téves a Szentkorona-eszme irredenta-agresszív eszmeként való

emlegetése, amelyre nincs több ok, mint a magyar nép agresszív – irredenta
népként említésének. A Szentkorona-eszme ugyanis nem közvetlen hatalmi-
politikai, hanem eszmei-morális síkja a gondolkodásnak és cselekvésnek, amely a
közösséget nem készteti önmaga veszélyeztetésére, indokolatlan – erõszakos
nemzetközi fellépésre, amint ennek történelmi példáját sem ismerjük, amint a két
világháború utáni bécsi döntések nem minõsíthetõk támadó háborúval való
fenyegetésnek, vagy agresszív vagy nemzetközi jogilag törvénytelen aktusoknak.
Hangsúlyosan kell hivatkozzunk a Szentkorona-eszme
regionális összetartó erejére
a lényegébõl következõ önkormányzati, más szóval autonómia-elv
rá hivatkozással való képviseletére és érvényesítésére
a közép-európai térségben. Gondoljunk arra, hogy a Szent Korona-

tagságban társországok, vármegyék, országrészek, szabad királyi
városok, egyházak, tehát mai szóval testületi és területi, személyi elvû és
közigazgatási autonómiák szerves rendszere
mûködött évszázadokon át.

Más szerzõkkel együtt mondjuk, hogy a Szent Koronában szervezett nemzeti

önazonosság és a nemzetek közötti érintkezés általa meghatározott módja a mai
napig tartalmaz hiteles mondanivalót. Szellemében vissza lehet utasítani a nemzeti
sokféleség megtagadására felszámolására irányuló világtendenciákat anélkül, hogy
a nacionalizmus eszközeit vetnénk be. A világegységesítõ, globalista törekvések
lényege ugyanis a nacionalizmusból eredõ hibák nehézségek fölnagyítása és a
nacionalizmussal együtt a nemzeti önazonosság elutasítása.
A Szentkorona-eszme olyan antiglobalista eszme is, amely a

nacionalizmus jegyeit keletkezésétõl fogva nem viseli magán, ezért
hatásos ellenszere a nemzeti értékeket tagadó globalizmusnak, s ezért
sebezhetetlen. Erõssége a sajátosság képviselete és védelme soviniszta
nacionalizmus nélkül,s az a tény, hogy a közös történelmi múltú népek
közösségének- együttélésének mintája, s egyúttal a magyar nemzet
önazonossága megõrzésének nagyon fontos eszköze lehet.
A Szent Korona tanítása – idõben megelõzve a sokat hivatkozott nyugat-

európai és amerikai deklarációkat – azonosságmegõrzõ, az értékellenes
nemzetköziséget hitelesen elutasító, a nemzetek közötti békét és együttmûködést
valóságként felmutató gondolatkör, amely választási lehetõséget nyújt, ha úgy
tetszik, harmadik utat jelent a nemzeti bezárkózás és a nemzetközi gazdasági és
kulturális egynemûsítés jegyében történõ értékvesztés állapotai között. Még
rövidebben szólva: ehhez az egész világon páratlan, különleges
államszemélyiséghez , a Szent Koronához fûzõdõ nézetrendszer, az emberi jogok és
alapvetõ szabadságok megóvásának hatásos eszköze, a legújabb kor kihívásaira
adható hiteles közép európai és egyben magyar válasz annak a gondolatnak a
jegyében, hogy Magyarország és a Közép-Európai térség érdekei végsõ soron
megegyeznek.
Magyarország páratlanul értékes, élõ eszmei-politikai hagyomá-nyaival

a térség megváltójának szerepét töltötte és tölti be. Nemhiába nevezte
1956-ban népek Krisztusának a költõ Márai Sándor. Magyarország, a
szentkoronás gondolkodás és politikai gyakorlat megerõsödése Közép-
Európa létérdeke, míg Magyarország létérdeke Közép-Európa szellemi-
anyagi-államszervezési újjáépítése szentkoronás hagyomány
nemzetmegtartó szellemében. a nyugat-európai euroatlanti értékekkel
ha kell, okos összhangban, ha kell anélkül, a legfõbb cél : a
nemzetmegtartás értékõrzõ és gyarapító szolgálatában. Ehhez kell
cselekvõ, öntudatos magyarság.
Ezért kell a nemzetkoronázás,

a szentkoronás lelkiség befogadása.
Nem minden szentkoronás hagyomány ami szépen hangzik, hanem csak az, ami a
magyar történelem véres századaiban, történelmében és közjogában gyökerezik. Ezért ,
bár derék dolog
nem minden a szónoklás,

a hangszálak zengetése és Himnusz éneklése,
mert amint Kodály mondta:
„nem elég magyarnak születni,

a magyarságot meg is kell tanulni!”
Ehhez adjon Isten a Szent Korona népeinek erõt és kitartó akaratot,

így nem maradhat el az eredmény!
Isten óvja a Szent Koronát, Isten óvja Magyarországot!

2001. január 6.
A Szent Korona Hazaérkezése 23.évfordulójának emlékére!
Zétényi Zsolt

MINDENKINEK,
MINDENKINEK, aki JÓT AKAR!

Amire mai világunkban itthon és külföldön minden igazszándékú embernek, szervezetnek, egyháznak,
pártnak többletként a meglévõihez szüksége van, az nem valamilyen "hiánypótlás", hanem egy
FELISMERÉS:
"...Mit tegyünk, hogy ne önérdekû szerencselovagok, gátlástalan haszonlesõk és hatalomátmentõk,

nemzetlét helyett vazallusi függõséget és ebbõl maguknak befolyást, sõt egyeduralmat kovácsoló
hatalombitorlók nemzetidegen körei uralkodjanak? A megoldást õseink már régen megtalálták, amikor
a Szent Koronát emelték a legfõbb méltóságra, és semmilyen más hatalmat nem ismertek és nem
tûrtek el a Nemzet és az Ország fölött!..."(http://szent-korona.hu/anonymus.htm)
Annak a felismerésérõl van tehát szó, hogy EGÉSZ MULTUNK szolgál PAJZSUL védelmünkre! Ez a
pajzs nem más, mint a SZENT KORONA INTÉZMÉNY! Ezért van arra múlhatatlanul szükség,
hogy VALÓSÁGOS - nem a hamis(ított)!- TÖRTÉNELMÜNK legyen pajzsunk és bástyánk, ami -ti. a
valódi történelem- a múlt/jelen/jövõ EGYÜTT: ahogy a költõ mondja: "..az idõnek árja..."! Ezt az
"áradást" kell egyfajta "vízerõmûként" mûködtetnünk!
Erre épült az a szentkorona-mozgalom, amely 2001. január 7-én hirdette meg az "Újra Együtt" jelszóra
épülõ újraegyesülését a Kárpát Medencének (http://szent-korona.hu/message.htm), és április 6-ától a
SZENTKORONA-EGYSÉG MOZGALOM (SzEM) nevet vette fel mint társadalmi tömörülés,
amelyben a kezdeményezõ SZENT KORONA SZÖVETSÉG (http://szent-korona.hu/felhivas.htm)
és a megújuló MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE nyomában máig az összes '56-osok, a
Munkástanács, a Vitézi Rend, a Felvidék, Erdély, Délvidék, Õrség és máig 50-nél több
szervezet jelentette be csatlakozását!
A máig érvényes programot a http://szent-korona.hu/nemzetpo2.htm címen lehet megismerni, de a
részletek a Szent Korona Honlap (www.szent-korona.hu) teljes tartalmát kitöltik, ahol a különbözõ
rovatokban egyre növekvõ közérdeklõdés mellett
bel- és külföldrõl eddig 30 országból, köztük Izraellel, és ezen a honlapon 2001. május 13 után 2002.
nyaráig a napi események szintjén is követtük a történéseket.
A SzEM nem volt "párt", mert nemzetpolitikája (http://szent-korona.hu/jelsz.htm) a történeti

alkotmány, a Szent Korona Államrend kereteibe illett, nem a jelenlegi rendszerébe, amelyben -
ti. ebben az elkövetkezendõ régi-új Rendszerben- a kétkamarás Országgyûlés mind az
idõszakonként változó pártképviseleti Alsóház, mind a tartós összetételû Felsõház az
össztársadalmi érdeknek lesz valódi kifejezõje a SZENT KORONA Fõhatalom és benne a
szentkorona-tagság össztársadalmi részvételének örökös érvényesülése és hatálya alapján! A
http://szent-korona.hu/mindenki.htm (1 of 5)2004.05.31. 17:18:09

MINDENKINEK,
SzEM jelszó ezért volt a

"se jobbra se balra: FEL" ( http://szent-korona.hu/hsvti.htm )!
Mindez tanulságos elõzménye volt a mai sejt-szervezõdésnek!

A tapasztalat megmutatta, hogy a Szent Korona államrend erõszakkal megbénított mûködésének
egyedül a lakossági akarat, a közvetlen demokrácia alkalmazása vethet véget! Amíg ez az
akarat kifejezésre nem jut, addig bármely más politikai vagy szervezeti erõfeszítés szükségszerûen
hiábavaló!
Átgondolásra üzenjük ezeket Mindenkinek! A feladat mindenkié, hogy újraépítsük Szent István
örökségét, azt társadalmi rendszert, amelyben mindenki csorbítatlanul megõrzi saját
önazonosságát, de EMELLETT szolgálattevõje egy KÖZÖS, és EZÉRT LEGFELSÕBB RENDÛ
intézménynek, amelyet elõdeink a SZENT KORONA névvel illettek! Ílymódon összetartozik
minden egyén, szervezet vagy párt, ha a fenti szolgálatra kész! Ezáltal EGYESÜL MINDEN
NEMZETÉPÍTÕ ERÕ! Ide tartoznak azok is, akik NEM MAGYAROK nemzetiségük
szerint ("gente Hungarus" Deák Ferenc megnevezésével), de másnyelvû-szokásúként is TAGJAI
(1848 és 1867-tõl tételes törvény szerint is) a Szent Koronának ("populus Hungaricus").
"Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?!" (valljuk Szent István-Bethlen

Gábor...és az összes nagy elõdök!: http://szent-korona.hu/skirlyk.htm nyomán)

MINDENKINEK,

MINDENKINEK,
Boldogasszony Anyánkhoz Ezért-Ezzel Fohászkodunk!
Édesanyja, Nagyasszonya Igaz magyar fiaknak,

Pátrónája, Pártfogója Régi magyar hazánknak!
Tehozzád járulunk, sírva leborolunk,
Légy anyja fiaidnak!
Reánk tekints, mert senki sincs, ki sorsunk boldogítsa!

Igaz szívét és jó szemét Aki reánk fordítsa.
Sok véres sebünket, panaszos ügyünket
Aki elõbbmozdítsa.
Mindenfelé nyomorúság szorongatja népünket,

Majd száraz ég, majd zápor, jég veri el termésünket.

MINDENKINEK,
Most szívünk szomorú, fél, hogy lesz háború,

Kétség gyötör bennünket.
Békességben, csendességben tartsd meg hû szolgáidat,

Becsületben és bõségben Örökös Országodat!
Szánd meg, ó Jó Anya, Magyarok Asszonya,
Hû magyar jobbágyodat!
Jó hírnévnek, magyar vérnek gerjeszd vidám újultát,

Királyáért, hazájáért vitéz vére buzdultát!
Engedd, hogy hõs karja mindig föltarthassa
Az ellenség lándzsáját!
Így zokogunk, így hódolunk, Mária, szent nevednek;

Így remélünk, halunk s élünk jó anyai szívednek.
A magyar Szent Hazát s Angyali Koronát
Ajánld föl az egeknek!
A Fohász forrása: Gimesi gyüjtemény, 1844 -Amadé László
énekelték Paloznak templomában 2000. október 8-án a 286. számú énekben a Magyarok Nagyasszony ünnepén,
a Milleniumi zászlóátadáskor és
Karl-Josef Rauber c. érsek, apostoli nuncius díszpolgárrá avatásakor
Ligetvári Ferenc KM miniszter, a Szent István Lovagrend Nagymestere és a
SZENT KORONA SZÖVETSÉG fõtitkára jelenlétében.

Dr
A SZENT KORONA
NÉPEI és ORSZÁGAI
http://szent-korona.hu/message.htm (1 of 30)2004.05.31. 17:18:31

Dr
ÚJRA EGYÜTT!
Emlékezõ Ünnepély Budán
A Szentkorona-hazaérkezés 23.évfordulóján
2001.január 7-én
SZENT KORONA
INTERNET FÓRUM
Összefoglaló
Dr. Eory Karácson
Témakezdés 22 October 2000 11:31
A SZENT KORONA INTÉZMÉNY! Nem(csak) páratlan mukincs, hagyomány, "tan", jelkép, címerelem
stb. Lényegét tekintve ÁLLAMFORMA. Mégpedig olyan, amelyben az állami fohatalom
SZEMÉLYTELEN, minden és MINDENKI fölött álló, tehát a legmagasabb tisztségviselok (pl. király, államfo
stb.) is ALÁRENDELTEK! Ugyanakkor ez a személytelen fohatalom TÁRSADALMASÍTOTT azáltal,
hogy a Szentkorona-tagság EGYETEMES, mindenkire megkülönböztetés nélkül kiterjed, tehát SZEMÉLYES! A
Szent Korona MÉLTÓSÁGA ezáltal mindenkié, amibol nemcsak az összes "emberi jogok", hanem pl. olyan
"aranybullás" magyar alkotmányos jog is következik, mint a "ius resistendi et contradicendi", vagyis az
ELLENÁLLÁS és ELLENTMONDÁS KÖTELESSÉGE! (Tehát nemcsak "joga"!) Zsigmond magyar
király (és német-római császár) azért adományozott birtokot Péter grófnak, mert az fegyveresen felkelt oellene
(!), amikor a Szent Korona ellen cselekedett -ti. o, a király! Így MÜKÖDÖTT ez az Európában teljesen
ismeretlen államforma már az 1300-as évek elején! Ami nyilván a sokkal régebbi korát bizonyítja!
Ennyit BEVEZETÉS céljából!
1.Hozzászólás/Kérdés posted 23 October 2000 05:07
● Ofelsége, a Szent Korona

Dr
● Ezredévnyi történelem a Szent Korona tükrében

● A Szentkorona-tan
● Nemeskürty István: A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és orzoje
● AZ ÁRPÁDOK HAGYATÉKA
● A Szent Koronáról...
● HL: Szent Korona
● DR. K. CSONTOS MIKLÓS (FKGP)
● A Szent Korona útja a Parlament épületébe
● Az Országházban a Szent Korona
● A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA (tervezet)
Dr. Eory Karácson
1.Válasz posted 23 October 2000 10:27
Kedves Hozzászóló!
Köszönöm a segítséget! A boséges adalék bárkinek lehetoséget ad, hogy kicsit búvárkodjon, és keresse a maga
legrokonszenvesebb fogódzóját. Majd magam is szolgálok hasonlókkal, amiket a lista nem tartalmaz, pedig nem mai
keletuek, és megjárták a Net-et is! De ebben is érvényes "mutatis mutandis" a régi igazság -hadd mondjam
régiesen-:"habent sua fata libelli" ("a könyveknek megvan a maguk sorsa"), ami a honlapokra is érvényes úgy látszik...
Különösen, ha "olyanok"...
Minden korok legnagyobb kihívása a "fától az erdot" látni, MEGLÁTNI!
Ide kívánkozik egy analógia, hadd legyek "képletes" a gondolatébresztés kedvéért! Vajon a mai kereszténység minden
történelme, irodalma, muvészete, képei, szertartásai, szokásai, vagyis a teljes 2000 esztendeje (ami pedig "csak" 11
ember, egy "futbalcsapatnyi" létszámú "lelkes" KÖZEMBER indíttatásából lett minden KORUKBELI hatalom és tekintély
ELLENÉRE az, ami ma...) elég lenne-e ahhoz, hogy az Evangéliumnak nemhogy egyetlen könyvét, de olyan "kis" részletét,
mint a Hegyi Beszéd rekonstruáljuk? Ami pedig igencsak a "lényeg", vagyis az "erdo"? Ama "Nagy Kerek Erdo"!
Nos, vajon abban az óriási "anyagban", ami most megérkezett, van-e olyan, amibol a most indult rovatunk bevezeto
soraira lehet ismerni? Pedig legnagyobb részük ÉPPEN ERROL szól!
Barátsággal köszöntöm a mai nagy, sot szent napon, amikor -ugyebár, a költóvel szólva- "...úgy született a szabadság,
hogy a pesti utcán folyt a vér..."! Tegyük együtt ezt a szabadságot a Szent Korona idotlen szabadságává!

Nekem az a gyanúm, hogy a Szent Korona-tant, azaz a "nemzeti együvé tartozás" egy sajátos megfogalamzódását, az
Árpád-ház kihalása hívta életre. A politikai magyar nép ugyanis ragaszkodott az Árpád-házhoz, annak tagjaiban látta
természetes vezetõit, õket szinte vakon követte. Hiányát pótolni kellett és mivel más uralkodóházzal az Árpád-ház nem volt
behelyettesíthetõ, ezáltal születhetett meg ez az elvont eszme. Már majdhogynem, a magyarok istene. Nagy kár, hogy nem
jutott el a tömegekhez igazán, mert természeténél fogva alkalmas a nemzeti platform szerepére, ahol pártoktól és
világnézettõl, vallástól függetlenül egyek lehetnek a magyar ( és nem csak a magyar, hanem a vele ezeréves szimbiózisban
élõ népek) emberek.
2.válasz posted 24 October 2000 09:29

A "Szentkorona-tan" helyett inkább a "szk.-tanítás" a helyes, mert a különbséget jelzi a "tan"-ok (ezekbol boven van...) és
a "tanítás" között, amit gondolom közösen "érzünk"!
A "tanítás" azért is megfelelobb a TARTALOM kifejezésére, mert az KORONKÉNT alakul-formálódik, ahogy a korok
felfogóképessége, nyelvezete más és más. Ezért MÁS a mi korunké és különbözik elodeinkétol, de a JELENTÉS attól még
UGYANAZ! Persze ez a koronkénti "másság" korelál is, sorrendjük, egymásmellettiségük a FEJLODÉS! Amit MA a Szent
a mai
Korona TANÍTnekünk, azt "igy" még nem "tehette", ahogy most! Éppen ezt a "meghallást", "lefordítást",
mondanivalót kell feltárni! Ebben pedig kulcsmondat, Kedves Hozzászóló, hogy:"...alkalmas a nemzeti platform
szerepére, ahol pártoktól és világnézettol, vallástól függetlenül egyek lehetnek a magyar ( és nem csak a magyar, hanem a
vele ezeréves szimbiózisban élo népek) emberek...."! Erre csak Bánk bán "Hogy úgy van!.."-jával felelhetek, tehát:ITT A
LÉNYEG! Fogadja gratulációmat a gondolati telitalálathoz!
A "mikor találták ki" kérdés -ugye ebben is egyetértünk- már történelem, mégpedig "szakállas"! Ebben (is ti.
történelemben, mint az informatikában is) jómagam diplomás ember volnék (ami nem mindig szégyen...), és mint ilyen
úgy tartom -sok okból- hogy félezer évvel az Árpádok elott már a MEGLÉTE felismerheto ennek a tanításnak! Sajátos
módon a legteljesebben a Koránban (!) van leírva....Ezért érdekelte a mohácsi gyoztes török császárt leginkább a Szent
Korona.... De a tudománynál, ami aztán nagyon is "alakul" (idonként rohamosan is...) a "tanítás" és a mai mondanivaló

Dr
sokkal FONTOSABB!

Karácson,
ki tudnád fejteni, hogy mi a lényegi különbség (és hasonlóság) a Szentkorona-tan és a népfelség elve között?
Ha jól értem, ezek vannak kb. logikai értelemben egy szinten, azaz mintha a Szentkorona-tan inkább legitimációs elv lenne,
ami az alkotmányos berendezkedés és a kormányforma konkrét kérdését eléggé nyitva hagyja. Vagy tévedek?
3.válasz 24 October posted 2000 21:01

A téma szépsége valóban kimeríthetetlen, MINDENKI megmozdul, aki egy kicsit is odafigyel, hát még ha komoly a figyelem!
Korántsem csupán a szilaj-életeros pusztai nép a multban-jelenben, mégha a "lovas-íjász" magatartás tényleg találó leírása
is annak, ami itt alapveto kézség kell legyen, nemcsak követelmény!
A végén kezdve: a "népfen(l)ség" elv vagy inkább eszme "kistestvér" a Szentkorona-nemzet eszméhez képest.
Utóbbi ugyanis a nép felett még egy kategóriát posztulál, nevezetesen a NEMZET fogalmát! Ami a KÖZÖS ESZME-ERKÖLCS
alapján SZERVEZETT nép! Vagyis képben kifejezve: a "nép" olyan, mint a marék vaspor az asztalon, amit egy kisebb szello
szanaszét fúj. Ha aláteszünk egy mágnest, szépségesen rendezodik a porhalom: tehát SZÉP és RENDEZETT (mindketto!)
állagú lesz ugyanaz a "por(nép)"! EZT nevezzük NEMZET-nek! Ami "mágnes" nélkül nincs. Mellesleg nemhogy szello, de
SEMMI el nem fújja a "mágnesezett vasport"!
Amibol az is következik, hogy ha elvesszük a mágnest, egy darabig még olyan -látszólag!- a por, mintha a "régi" állapotú
lenne, de egy kis szello már szétborzolja, a nagyobb elfújja.... Amibol jön még sokminden, pl., hogy a "Szentkorona-
tanítás" erkölcstan a javából! Találóan mondja Berzsenyink: "..minden nép támasza, talpköve a TISZTA ERKÖLCS, mely
ha elvész, Róma ledol és rabigába görnyed...". Íme a költo így tárta fel a valódi történelmi "matematikáját" a "rabigába
görnyedésünknek"! Ami egyedülállóan és kizárólag 1945 TERMÉSE, ti. a "Szentkorona-tudat" elfelejtetése, és nem
Trianoné, sem semmilyen szerencsétlenségünkké! És ebben a megvilágításban MÁIG SINCS igazi "visszaváltozás" - ami
nemcsak "elmélet", hanem sajnos NAPI VALÓSÁG, mindnyájan érezzük a borünkön!
Az un. európai felvilágosodás eszmekörébol eredo "népfelség", "népszuverenitás" a belole levezetett és keletkeztetett
közjogi gyakorlat, az un. "demokrácia" sajátosságai alapján minosítheto. Ennek meghatározó eleme a szavazati
joggyakorlás, a "minden válsztópolgár egy szavazat" elv alapján. A közjó, a helyes-helytelen, az államvezetésre
alkalmasság - alkalmatlanság össztársadalmi mérlegelése a "többségi elv" alapján szavazati többség vagy kisebbség
kérdésévé transzformálódik! A "nép" tehát ebben a felfogásban mint a személyekbol összetevodo SOKASÁG önmagában
ÉRTÉKMÉRO, az egyetemi tanár ugyanúgy egy szavazat, mint az utcasepro, vagy a nagytokés.....! Ebbol értheto, hogy
miért tartotta Churchill a demokráciát a legrosszabb kormányformának....! Abban azonban tévedett, hogy "jobbat még nem
találtak ki..."-ahogy fogalmazott!
Az alkotmányával társadalommá RENDEZETT nép, a NEMZET, mint a szuverenitás hordozója olyan társadalmi minoség, ami
úgy viszonylik a "nép"-hez, mint egy rakás tégla az épülethez! Ennek a MAGASABB szuverenitásnak a kifejezodését már
nemcsak a személyek "darabszáma", leadott szavazatszáma minosíti. A társadalom INTÉZMÉNYEI ezáltal válnak politikailag
meghatározó jelentoséguvé. A társadalom valós összetettsége tud ezáltal leképzódni - ami általában a parlamenti
felsoházakban kapja meg kifejezési formáját. Mind a természetes személyek és pártjaik, mind a jogi-testületi személyek,
mint determináns társadalmi komponensek érdekek és érdekellentétek mentén rendezodnek! Az ÖSSZERENDEZO elv
megléte vagy hiánya a dönto a társadalmi minoség tekintetében! Ilyen VEZÉRELV csak a részeket meghaladó és
egyszersmind mindent magábafoglaló lehet. A SZENT KORONA éppen ennek a SZEMÉLYTELEN mindenek
felettiségnek az össztársadalmi érvényu, ezredéves testetöltése, ugyanakkor a megkülönbeztés mentes SZEMÉLYES
Szentkorona-tagság a mindeneket magába foglaló egyetemesség társadalmasítása! A Szentkorona-tanítás
tehát nem "népfelség", hanem annál "magasabb" társadalom rendezo elv. Nem más, mint a nemzetszuverenitás
elmélete és MUKÖDOKÉPES gyakorlata! Azért múködoképes, mert a HATALOM személytelenítését és
egyideju társadalmasítását képes -multban ugyanúgy mint a JELENBEN- megvalósítani!
Ezért nem tévedtél, hanem nagyon is helyesen láttad meg és találóan fogalmaztad meg, hogy a Szentkorona-tan "..
legitimációs elv, ami az alkotmányos berendezkedés és a kormányforma kérdését .....nyitvahagyja...". Valóban! Azonban ez
a "nyitottság" a legkevésbé sem enged "szabadosságot", mert MINDENKI a Szentkorona-tagságban egyenlo, de az
önkifejezés ebbol eredo szabadsága csakis a mindenféle jogcsorbítás kizárásával, tehát körültekinto egyéni és társadalmi
moralitással valósítható meg!

Kedves Karácson, kezdem "nem megbánni" hogy hagytam rábeszélni magam a fórum indítására...
Egyetlen kérdésem van. Az elmélet mellett talán nem lenne haszontalan egy gyakorlati kérdésekkel foglalkozó topic-ot
indítani. Én rögtön azzal kezdeném, hogy az elsõ hallásra igen rokonszenves elmélet hogyan kezeli azt az elvet a

Dr
gyakorlatban, ami azt hiszem minden demokrácia alapja, hogy a nép soha, semmilyen körülmények között nem lehet
kiszolgáltatottja az általa létrehívott, megválasztott hatalom hatóságainak?
Ha gondolod, erre már a másik topicban válaszolhatnál.

A VÁLASZ a bevezeto mondatban benne van! Az "ellenállás kötelessége" jogelv és JOGGYAKORLAT a megfelelo
praxis, ami "vírusölo" hatású!
Amit a demokrácia feltételeként és ismérveként megfogalmaztál, hogy ti.: "..a nép soha, semmilyen körülmények között
nem lehet kiszolgáltatottja az általa létrehívott, megválasztott hatalom hatóságainak..." az nem kevesebbet mond, mint azt
(ami TÉNY), hogy a "demokrácia" korunkban puszta FIKCIÓ, Churchill jogosan szídta...! Hiszen mi másból áll a napi
életünk, mint annak lépten-nyomon tapasztalásából, hogy az általad mondott "feltétel" NEM teljesül!
A kérdés ezért nagyon is helyénvaló, és azt jelzi, hogy az "elemek"-tol gyorsan haladunk a felsobb "emeletek"-re....
Ami az "új topicot" illeti, talán -legalábbis egyelore- ne "osztódjunk", hiszen itt sem az "elmélet" a fontos ebben a rovatban
sem, sot! Az csak a gondolati fogódzók miatt szükséges és hasznos, de mindenképpen PRAKTIKUS célból! "Elmélet"-tel
Dunát lehet rekeszteni, MOST már a GYAKORLAT van történelmi napirenden!
Ez az a pont, ahol fel kell tárni az eddig rejtett -nem rejtegetett!- részleteket! Ehhez alkalmasint TECHNIKAI tanácsodat,
segítségedet kérném! Olyan információk ezek, amelyek már voltak a Net-en, de aztán sok okból lekerültek, "lesodródtak"
onnan. Most folyik a "felélesztés", de jó lenne, ha éppen ezért közelebbrol megtanácskozhatnánk a dolgot!

Felfogásom szerint a népfelség elvének csak egyik összetevöje a többségi elv. A másik az önrendelkezési elv, vagyis hogy a
nép nem csak a képviselöit választhatja meg, hanem azt is, hogy mely politikai közösséghez kiván tartozni. Mig az elöbbi
jog erösen institucionalizálódott az elmúlt kétszáz év alatt, addig az utóbbi megmaradt a nyers vadság állapotában. Az
idevágó kérdésekben mindmáig szinte csak a fegyveres eröszak az egyetlen müködöképes döntési procedúra. Van ehhez
hozzáfüznivalód?

Attól tartok, hogy az idén elmúló század az eroszak körmönfontabb formáit is produkálta a fegyveresnél, amire
Trianon és a nagyhatalmi bíráskodás többi esete szemléletes példák!
A "nyers vadság" találó jellemzése az "önrendelkezés" terén uralkodó tényleges állapotoknak! Ezt a Szentkorona-
szellemiség öntudatos felelosséggel váltja ki. Az "öntudat" a Szentkorona-tagság szerves alkotórésze, a
felelosség pedig a kötelességet táplálja! Mindezek a legszorosabb összefüggésben vannak a VALÓDI
önrendelkezéssel, azonban semmi közük nincs sem a vadsághoz, sem semmiféle eroszakhoz! Schweitzer
figyelmeztetése:"..szükséges, hogy az ember úgy éljen, ahogy gondolkodik, mert másképp úgy fog gondolkodni,
ahogyan él...." arra emlékeztet, hogy a "nyers vadság" elemi ero, de arra is, hogy LÉTEZIK olyan felsobbség,
ami képes azt "megszelidíteni"!

Számomra a "Szentkorona-tan" eddig tanulmányozott és ismertetett része két dolgot vet fel:
Egyik az, hogy teljesen logikus, egyáltalán nem emészthetetlen, hiszen valamennyien ilyen elvek szerint próbálunk
nekikezdeni a hétköznapoknak. Mindennap. Aztán hogy estére mi lesz belõle, azt számos más tényezõ akarja befolyásolni.
Nem akarok a mai nappal elõjönni, de jelzem, ez IS egy tipikus nap volt, amikor olyan információk birtokába jutottam a
sajtótájékoztatókon, amelyek igencsek elgondolkodtattak...
A másik: végeredményben a "Szentkorona" név semmi más, csak hát nevet kellett adni a gyereknek. Karácson ill. azok,
akik a Társaság jogelõdjét létrehozták a gondalati és gyakorlati szabadságeszmét fogalmazgatták, csiszolgatták, és utána
tették rá a "Szentkoronát", azaz elõbb az elmélet született meg és utána találtak neki nevet. Javítsatok ki ha nem így
történt!

OSEINK számtalan nemzedékei "..azok, akik... a gondalati és gyakorlati szabadságeszmét fogalmazgatták, csiszolgatták, és
utána tették rá a "Szentkoronát". Akiktol mi, mai és holnapi nemzedékek ÖRÖKSÉGBEN kaptuk mindezt! Azt hiszem
elég, ha a legelso viszhangra utalok: képre és szövegre egyaránt!
Talán azt fuzném csak hozzá, hogy "ha nem lenne, ki kellene találni", annyira "természetes" - mondod Te, és

Dr
tökéletesen igazad van, abban sincs semmi kijavítani való, hogy:"..elobb az elmélet született meg és utána találtak neki
nevet ..", mert ez a "tyúk vagy a tojás" találóskérdés...Nem az a fokérdés ezen a helyen, hogy a keletkezés rejtelmeit
részleteiben felfedezzük, hanem az, hogy ráébredjünk arra, hogy ez a "gayakorlat+tanítás" nagyonis VAN! Hatalmas
TÖRTÉNELMI ALKOTÁS(UNK)! Ez -hadd idézzem Kölcseytol- "..a Ház, amit oseink építettek...", és LAKTÁK is ezt a házat
MINDIG, kivéve minket, akik 1945 ÓTA magunkat zártuk ki belole! Ezt teljes joggal nevezhetjük nemzeti amnéziának!
EBBEN van az elmúlt 55 esztendo igazi szingularitása a történelmünkben! Emiatt egyfajta derülátó megjegyzés a részedrol,
hogy: " valamennyien ilyen elvek szerint próbálunk nekikezdeni a hétköznapoknak..".
Innen kezdve nagyon sok minden tolul az ember nyelvére a ".. számos más tényezo.." témaköreiben, és ebben bizony van,
ami "...szomorúsággal tölt(het) el..." bárkit, nemcsak Téged, sok-sok un. "információ" zúdulhat az emberre
sajtórájékoztatókon, de épp ezért a KÖZÖS leckénk, az ÉBRESZTO! Amit mindenki magán kell elkezdejen...!

Az alábbi szöveget az USA minden állami iskolájában, minden reggel kórusban felmondják a
tanulók. A szertartás rendszerint úgy zajlik, hogy az iskola igazgatója az iskolarádióban elömondja, s a tanulók,
osztálytermeikben felállva, fedetlen fövel, jobb kezüket mellük elött keresztben a szivükre téve, tekintetüket büszkén a
zászlóra függesztve, hangosan és jól érthetöen mondják vele. Ezt az eljárást törvény irja elö, mint ahogy azt is,
hogy a lobogót minden osztályteremben (mint ahogy minden állami hivatalban és biróságon is) jól látható helyen, tiszta
állapotban és egészében véve méltó módon kell kifüggeszteni.
I pledge allegiance to the flag of the United States of America and to the Republic for which it stands, one
Nation under God, indivisible, with liberty and justice for all.
Hüséget fogadok a Magyar Szentkoronának s az Országnak, melyen általa uralkodunk, egy Nemzet Isten alatt,
oszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenkinek.
Pontos a forditás? Vagy ez már túlzott nyugatmajmolás lenne?
Azért adom a szolgaibb forditást is...
Hüséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok zászlajának és a Köztársaságnak, melyet jelképez, egy Nemzet Isten alatt,
oszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenkinek

Ismét gratulálok, Kedves Hozzászóló!
Figyelemre méltó az analógia! Az amerikai történelem, mint egy üstökös-szeru mutációja az európainak, olyan tanulságokat
hordoz, amelyeknek valódi tartalma nagyrészt máig rejtve van a felismertetés elol. Nem véletlen, hogy a világmagyarság
legszámosabb populációja amerikai, és az különösen nem, hogy a magyarság az amerikai nemzet és társadalom milyen
vitális folyamataiban és eseményeiben játszott kiemelkedo szerepet!
Történelmi BIZONYÍTÉK ez arra, hogy amirol most "íróasztalnál" beszélgetünk, a nemzeti LELKISÉG, a legfelso szintu
öntudat, közösségi érzület milyen történelmi HATÓERO, amennyiben VALÓSÁGOS!
Hadd emeljek ki azonban csak két momentumot az okhalmaznak meghatározó elemeiként. Az egyik az, hogy "az egy
Nemzet"-"One Nation" posztulátuma az "under God"- "Isten alatt" viszonylatban ezt az Egy-séget az "emberfeletti" fenség
szférájába emeli! Az "Isten áldd meg a magyart..." szellemében! Ettol lesz "nem-elyomás", és nem "smelting-pot" azaz
olvasztótégely egy heterogén elemekbol keletkezo homogenitás - persze az eszme síkján csupán, ami önmagában
bármilyen magasrendu is, még MESSZE van a gyakorlati megvalósulástól!
A sokat emlegetett "olvasztótégely" terméke az "olvadék", amely olyan homogén massza, vegyülék, amelyben az
alkotórészek elvesztették eredeti identitásukat akár valamely "nemes" közcél érdekében akár nagyon is alantas, elnyomó,
aláveto, önzo hatalomvágy szolgálatában. Az "ÖTVÖZET" mint pl. a bronz, ugyancsak integráns egysége a heterogén,
különnemu alkotórészeknek, amilyen a réz és a cink, de ebben az alkotóelemek ténylegesen "alkotók" maradnak,
megtartva egyedi, azonosítható identitásukat, de közöttük a KAPCSOLAT válik eltéphetetlenül szorossá! Ez a sajátos
kapcsolat produkál olyan tulajdonságokat, amellyel külön-külön egyik rész sem rendelkezik! Ahogy a VÉRSZERZODÉS
kapcsolta történelmileg össze a társulókat, ugyanúgy, ahogy abban a pont 2000 évvel ezelotti SZENTaktusban,
amelyre a vasárnaponkénti katolikus misében emlékezünk: "--Ez az én véremnek kelyhe, az Új ás Örök Szövetségé...",
amelyhez a "saját vér" szükségeltetik a saját kereszthordozásunk által! A "vitam et sanquinem" "életünket és vérünket"
fogadalom ez, ahogy ama nevezetes parlamenti eseménykor a Rendek fogadtak huséget a gyermekét dajkáló királynonek,
és sorolhatnánk!
A másik momentum, hogy a "..mindenünk e zászló, sose hagyjuk el..." (itt gondoljunk pl. a nándorfehérvári Dugonics
Titusz 544 évvel ezelotti esetére...) a JELKÉP meghatározó szerepét demonstrálja! Atilla király (!) és az Árpádok, így a
magyarság TURUL-ja amibol a sasmadár államszimbólum mindenfelé elszármazott (pl. a TIROL osztrák tartomány nevébe,
amelynek a zászló szinei is a pros-fehér-zöld, de az amerikai felségjelvénybe is!) vezeti azt a sort, amihez a hitleri
horogkereszt, mint az osi svasztika-Napkerék leszármazottja, a "vörösök" sarló-kalapácsa és a többi is tartozik.
A Szentkorona-tanításban azonban a bármilyen magasrendu jelképi eszmeiségnek a MEGHALADÁSA valósult
meg! A Szent Korona -jelzo és nemzetiség nélkül, mert MINDENT meghaladó "minoség"- ugyanis jelképbol az
"eo-ipso" (önmagából való) INTÉZMÉNY lett! Annak a legfelsobb rendu társadalmi képletnek a
FÓRUMA, amelyet a jelképekben és azok elotti tisztelgés által, mint "Isten alatt" a legmagasabb, mindnyájunk fölött
állót tisztel bármely érett társadalmi közösség!
A "személyfeletti", de ezért szükségképpen SZEMÉLYTELEN intézmény formális

Dr
gondolati képtelenségét a Szentkorona-tagság egyetemessége és INDIVIDUÁLIS

személyessége "varázsolja" vissza kézzelfogható valósággá, megélheto sot
ÉLETFAKASZTÓ társadalmi erové! Ez a "megélés" TÖRTÉNT a magyarság -számos heterogén nép
ötvözetének- történelmében ezredéve(ke)n át! Ha pedig tudományos vezérelv az -mint ahogy az- hogy a tudományos
valóság próbája a gyakorlat, akkor a Szentkorona-"elmélet" valós érvényét ezredéves GYAKORLAT igazolta!
Mindezek alapján az a fogadalom-szöveg, amelynek "fordítása" a kérdés volt, talán a következoképpen hangzana:
"Hódolok a Szent Koronának, aki maga az Ország, maga az oszthatatlan Nemzet,
aki uralkodik Isten alatt, szabadsággal és igazsággal mindenkinek."
8.Hozzászólás/Kérdés
Nagy kár, hogy nem jutott el a tömegekhez igazán

Nos, kedves Hozzászóló, bizony ELJUTOTT! Ha nem is a "tömegekhez", mert a "tömeg", a tudatfogyatkozásba csábított,
vagy inkább beleterelt sokaság jelensége leginkább csak ujabbkori történelmünk -persze régi gyökerekbol eredo-
szörnyszüleménye, de a NÉP legszélesebb köreihez mindenesetre! Ezt legutóbb az a megragadó kiállítás bizonyította
szemléletesen, amely a Szentkorona-ábrázolások csodálatos boségét, formagazdagságát, sokszínuségét, mint a meghitt
népi LELKISÉG tükrözodését mutatta be.
Bármennyire furcsán hangozzék is, bizony olyannyira a benso sajátunk ez nekünk magyarságnak, mint az anyanyelvünk,
amit persze az ember a szülotol tanul. Hogy ez a fajta érzékenységünk vajon az osöktol ered-e, akiknek a "gén" szintre
betáplált és ezáltal örökített sajátossága ez, vagy olyan egyetemes EMBERI jellegzetesség, ami MINDENKI sajátja, csak a
kedvezo, nevelo, kifejleszto társadalmi közeg híján vagy ilyen birtokában satnyul, sorvad el, vagy ellenkezoleg fejlodik és
virágzik ki, talány! Magam a két változat közül az utóbbit tekintem valóságos oknak. Tapasztalatból mondom ezeket, amit
nemcsak ITTHON, a "...Kárpátoktól le az Aldunáig..." gyüjthettem, hanem legnagyobb ámulatomra a Fekete Afrika
közepében is! Ottani nem-keresztény ember kért tolem eligazítást abban, hogy lehet-e imádkozni a Szent Koronához!
Igennel feleltem. Ez 1998 augusztusában történt, amikor "itthon Európában" a Templomos Lovagrend olasz Nagymestere
arra kért engedélyt II.János Pál pápától, hogy a Rend a Szent Koronát a védoszentjei között tisztelhesse! MEGKAPTA az
engedélyt! Ami egyszersmind azt jelenti, hogy 1998-tól a Szent Korona a katolikus Egyház szentjévé vált!
Az a Pápa döntött így, aki a legelso a pápák közül abban, hogy születési jogon a Szentkorona-tagság részese.
Azért, mert szülei az Osztrák-Magyar Monarchiában, az akkori Árva Vármegye Trianonban Lengyelországhoz csatolt
területén éltek a pápa születésekor 1920-ban. A deáki törvények szerint a tételes közjogban a "populus Hungaricus", a
politikai magyar nép része volt a Szentkorona-tagság révén minden országlakos, nemcsak a nemzetiségüknél
a POLITIKAI NEMZET
fogva magyarok, akiket a törvény a "gente Hungarus" megkülönböztetéssel jelölt! Ennek
értelemben vett magyarságnak, a MAGYAR NÉPNEK szolgáltatta vissza az Egyesült
Államok a 33 éves leggondosabb megorzés után a Szent Koronát 1978. január 6-
án, vizkeresztkor! Ekkor vette kezdetét az ÚJJÁSZÜLETÉS folyamata, amely 1998, a visszajövetel 20.
évfordulóján a NEMZETKORONÁZÁS nevet kapta.

Kedves Karácson,
gondolod, hogy van esély a ius resistendi et contradicendi túlzott gyakorlásában megtévedt tót, oláh, rác, horvát
és német testvéreinket visszatériteni a Szentkorona-tagságba? Mi van, ha nem akarják?

GONDOLOM! De hadd sarkítsam, TUDOM! Igyekezni fogok rávezetni Veled együtt a többi olvasót is arra, ahogy már
sokakkal tettem, hogy miért ilyen BIZONYOS ez, ígérem! De haladni lépésenként lehet -legalább is egyelore, aztán
jöhetnek majd a "szárnycsapások", amikor majd a "repülés" lesz napirenden! A "sietség" azonban NEM a történelem útja,
akinek ura és PARANCSNOKA a Teremto!
Egy-két konkrét dolgot azonban most mindjárt: Azt mondod, hogy:"... a ius resistendi et contradicendi túlzott
gyakorlásában megtévedt tót, oláh, rác, horvát és német testvéreinket..". Mintha ezek a NEMZETTÁRSAINK valaha is
SAJÁT akaratnyilvánításuk lehetoségének birtokában szakadtak volna el a Szent Koronától! Mintha Rákosit "illetékesnek"
tartatnók magyarság-ügyekben csak azért, mert "hívó szavára" százezrek vonultak ki a Hosök terére annakidején!
Közismert, hogy Trianon ellen milyen hevesen tiltakoztak LEGITIM képviseleti szervek pl. a tótok részérol éppen a
budapesti Antant képviselet vezetojénél, és sorolni lehetne a példákat! A soproni népszavazás is ezek közé tartozik
természetesen, de ahhoz képest közelmultbeli Beregszász-történet is! Ez esetben is nagyobb számarány szavazott a
"Beregovo" városnév visszamagyarosítására, mint a magyar nemzetiségu lakosok számaránya! Az erdélyi románságnak

Dr
"elege van" Bukarestbol, a ruszinok ennél is "keményebbek"...Mindez elégséges sot fölös bizonyítéka annak, hogy a
nemzettársi "elégedetlenség" NEM az aranybullás "jus resistendi" gyakorlása volt, ami csakis a Szent Korona nevében
és érdekében, tehát a LEGSZENTEBB, mert legtisztább közérdekbol lehetséges per definitionem, tehát "fogalmilag"! Az o
"lázadásuk" -amibe oket kivétel nélkül mindegyiküket belekényszerítették!- bizony a Szent Korona elleni fellépés volt,
aminek meg is itták a levét a mai napig bezárólag! TÖBBET szenvedtek és szenvednek, mint a nemzeti magyarság! A
(nemcsak) keleti bülcsesség tanítja: "Jobb meghalni, mint becstelenségbe esni, mert az életet elveszteni egy pillanat, a
becsület elvesztése azonban szüntelen kín"!
Nos, VALÓBAN! Az EGÉSZ TÉRSÉG a Kárpát medencében olyan FORGÓSZÉL színtere lett az elmúlt tíz évben -elég csak a
délvidéki VILÁGPROBLÉMA eseményeire utalni-aminek "nyugodt" közepe éppenséggel a "második BÉCSI" (már nem
trianoni!) elválaszóvonalak közé zárt "magyar" terület! Ez a vihar semmiféle eurounionizálással nem csillapítható le,
mert éppen emiatt a vihar miatt és annak gyurüzo és naponta bokrosodó következményei miatt ilyesmirol szó sem lehet a
GYAKORLATBAN! Ezért a Szent Korona az EGYETLEN menedékünk most is, mint VOLT
annyiszor, mert csak BENNE egyesülhet újra a NEMZET a jelenlegi választóvonal-"határokra", nemzetiségekre és
mindenfajta "másságokra" tekintet nélkül, azokat ÖTVÖZVE!
A jelszó tehát:"ÚJRA EGYÜTT"! Ennek jegyében tanácskozik Budapesten 2001 vízkeresztjén (január 7-én
vasárnap délután 2 órai kezdettel) a "Szent Korona Országainak és Népeinek Összefogása a Kárpáth
Medencében" témájú konferencia. A "gondolatébreszto tanácskozás" meghívottja MINDENKI, akinek mondanivalója van
a kérdésben! Rendezo a Szent Korona Szövetség, házigazda a Budai Nemzeti Kör, díszelnök Tempfli József Nagyváradi
Püspök.Az ALKALOM a Szentkorona-megérkezésének 23-dik évfordulója, ezért a meghívottak között van az Egyesült
Államok budapesti nagykövete is! Errol is bovebbet késobb, de a szervezok mindenki támogatására és együttmuködésére
számítanak, aki SAJÁT ügyének tekinti az eseményt! EZ a fórum erre az egyik LEGALKALMASABB, miután vezetoi
személyesen kinyilvánították rajtam keresztül, aki a Szent Korona Szövetség fotitkára vagyok, az ÜGY iránti
elkötelezettségüket!
Írod, hogy:"...A Szentkoronának a szentek egyességébe való felvétele is problematikusnak tünik dogmatikai
szempontból..". Nem értem teljesen tisztán. Ketto jelentése lehet gondolatodnak. A "szentek egyessége", vagy a "szentek
közössége", esetleg mindketto. Az "egyesség" mindenesetre INTEGRITÁS értelmu, amiben semmifajta "különbözoség"
nincsen! A Szent Korona NEM felségjelvény, hanem transzcendens megfogalmazásban MAGA a nemzet LELKE, amely az
EMBERISÉG "meglelkesítoje"! Mint ilyen a Szuzanya-Boldogasszony "koronája"! Vallási-kanonizált értelemben vett
"szentsége" is vitathatatlan, amit a pápai legújabb megnyilatkozás csak megerosített! Méltán foglal helyet tehát akár a
szentek "közösségében", akár a szentek "egyességében", hiszen az Atya-Fiú-Szentlélek(Szuzanya) Hármasság jegyeit
viseli "testi" alakjában is, amit természetesen semmit sem csorbít az otromba megszentségtelenítési kísérlet a "klapos-
király" korszakban, hogy politikai mesterkedés szolgálatában megpróbálták a Szuzanya képének kicserélésével
meghamisítani, vagy ahogy többen következtetnek erre, "hatóerejét" meggyengíteni! Az ábrázolási jelkép-nyelv EGÉSZE a
képi ábrázolásnál beszédesebben, az évezredes BOLDOGASSZONY képrendszer nyelvén, ha úgytetszik tehát "száznyelven"
beszél, és HATÁSA, ahogy azt legszemléletesebben éppen a JELENKOR történelme, dicsoseges országházi
MEGÉRKEZÉSE bizonyítja, mitsem csorbult!
A "dogmatikai szempontból" megfelelést tekintve ezért úgy gondolom, hogy a mélységi belegondolás és megfontolás mult,
jelen és jövobeli követelményeinek is bízvást MEGFELELÉS mutatkozik!

Valóban sok kérdés merül fel, mert ennyire átfogó "szövetség" ma gyakorlatilag elképzelhetetlen, mivel a történelem
eddig nem erre ment. Mondhatni azt is, hogy a határok nem csak fizikailag épültek fel.
Viszont Kedves Karácson érdekelne, hogy a megközelítésetek a cigányok-helyzetét miként kezeli? Azt gondolom, hogy
legelõször a közvetlen környezetünkben lehet elveiteket a gyakorlatba átültetni, mivel megette a fene, ha a közvetlen
környeztetben sem mûködik...

Semmiféle út, így a történelem útja sem "egyenes", mehet erre-arra, de azért IRÁNYTARTÓ! Feltéve, ha "rendes" útról van
szó, ami valahonnan valahová AKAR elvezetni. A Szentkorona-nemzettársak külso ero(szak) hatására, amit a belso
gyengeség tett kivédhetetlenné, letértek a közös útról, azóta tévelygünk mindnyájan! Eleink ezt a mostani állapotot
tartották abszolút elképzelhetetlennek, pedig mégis bekövetkezett! Amit mi most hasonlóan "elképzelhetetlennek" látunk,
azzal KÖNNYEBB dolgunk lesz, hiszen nem évezredes hagyományt kell megmásítani, csupán egy amúgy is zavaros és
kusza század évtizedeit kell helyretenni a rendes-törvényes állapotok ujrafelépítésével!
KÖZÖS erovel menni fog! Másképp elképzelhetetlen, de a "magyar" magyarság demarkációs vonalon
innen és túl kell jó példával eloljárjon, és a "kis"magyar állam KELL, hogy VEZESSE ezt a rekonstrukciót,
márcsak központi helyzete és külkapcsolatai miatt is! Ezért megint csak telitalálat, Kedves Hozzászóló, amit mondasz,
hogy:"..legeloször a közvetlen környezetünkben lehet elveiteket a gyakorlatba átültetni, mivel megette a fene, ha
a közvetlen környezetben sem muködik.."! Pontosan az történt a '19-es "szovjet.köztársaság" véres és jogtipró katasztrófa-
idoszaka utáni újjáépítéskor. Legeloször a TÖRTÉNELMI ALKOTMÁNY megszakított folytonosságát kellett
helyreállítani, amit az akkori parlament és az átmeneti hatóságok által elokészített ás összehívott össztársadalmi
NEMZETGYULÉS tett meg. Ezen az így újra muködésbe hozott alkotmányos, a Szent Korona RENDÍTHETETLEN

Dr
foségének ismét hódoló, ezredéves társadalomerkölcsi és közjogi alapon szervezodött egészen 1945-ig a demokratikus
pártképviseleti rendszer a kétkamarás országgyuléssel, és jöttek létre a parlamentáris rendszernek megfelelo hatalmi
ágak, az állam élén álló, az amerikai elnõki hatalomhoz hasonló hatáskörrel rendelkezo kormányzóval.
Nem ismeretlen tehát a "kivitelezés" útja sem, bár a FELADAT hatalmas a "fejetlenség" félszázados
viszonyai után!
"Cigány"-kérdésben: A Szentkorona-tagság nem személy vagy népcsoport függo! Ugyanúgy részesei a cigányság,
mint bárki más! Ugyanakkor egy és oszthatatlan is, tehát MINDENKI ugyanazt a rangot élvezi, mint a Szentkorona-
méltóság részese! Ez az alapállás. Ebbol legelsosorban KÖTELEZETTSÉG származik az ehhez a SZEMÉLYES, de mégis
KÖZJOGI méltósághoz illendo társadalmi magatartásra, viselkedésre, a népcsoprtbeliek egymásközti viszonyaiban és
másokhoz fuzodo kapcsolataikban!
Ahogy a személyiség.lélektan ismeri a "kiesebbrenduségi komplexust", úgy jelenik meg a hasonló, roszz szóval a
"kisebbségi" népcsoportok estében, amit a valós megrázkodtatások és társadalmi egyensúlyzavarok váltanak ki. A Szent
Korona éppen az a TEMPLOM mindnyájunk számára, ahol MINDENKI menedékre talál, de senkinek a rovására nem
mehet ez a védelem!
11.Hozzászólás/Kérdés posted 05 November 2000 19:22

"! Ez a kép lett a jelvénye a Szent Korona Szövetség kezdeményezésére 20001.január 7-ére összehívott
rendezvénynek"
Ahol majd kiosztják az ÖRÖK ÉLET PIRULÁKAT?
Ami még kérdéses maradt, és nem tudtok kitáncolni a körbõl. A Szent Korona milyen idõnként hívja össze az országgyûlést,
milyen adótörvényekre készül? Marad a privatizáció után elõállt tulajdonosi struktúra, vagy a Szent Korona valami mást
forgat a "fejében"?
Ki írja majd alá a Szent Korona helyett és nevében az EU csatlakozást (nincsen keze..). "Mi MINDANNYIAN" nyilatkozunk
majd a Schengeni Egyezményrõl, Információs Társadalomról, Státustörvényrõl stb.? Vagy senki? Milyen társadalmi
berendezkedésben gondolkodik a Szent Korona?
11.válasz posted 05 November 2000 23:39

Bizony, valami egészen MÁST "...forgat a fejében.."! Ami ugyanis "nem illik" Hozzá, azt természetesen leveti magáról,
mint ahogy a víz is lepereg a kacsa tolláról! Deák Ferenc máig érvényes kijelentése:" A törvénysértés jogot nem alapít!"
Ami tehát a Szent Korona jogát sértette vagy sérti, arra semmiféle joga nem lehet senkinek. A Szentkorona-
jogfolytonosság az a "tétel", aminek az érvényességét senki sem nehézményezheti, mert ami azt megsértette, az EROSZAK
volt! Ebben az "eroszakban" élünk a mai napig 1945 óta! Amit 1990 óta csinálunk, az csak kétségbeesett kísérlet a
lábraállásra - miközben "..a dudva, a muhar, a gaz lehúz..."!
Itt következik a híres lábdobbantás, ami mindenkor a "kardotrántás" indítása volt: Eb ura fakó! NEM a '45 utáni
áltörvényesség "jogfolytonossága" a mérvadó, hanem a Szent Korona, ami jogi nyelven a TÖRTÉNELMI
ALKOTMÁNYUNK FOLYTONOSSÁGA!
Kedves Hozzászóló, és Mindnyájan! Szó sincs "fetisizmusról", sem légvár kergetésrol! Persze, hogy a mindenkori JELEN
nemzedék cselekedetei szükségeltetnek, és azok döntik el, hogy jó vagy rossz sorsra jutunk! De BEKÖTÖTT SZEMMEL ki
tud értelmesen tenni bármit is? Hozzá még megkötött kézzel-lábbal is! Szó sincs arról, hogy ez így volna muszály! De
SENKI le nem veszi a kendot a szemünkrol, se a guzsbakötöttségünket meg nem szünteti! Ez az, amit magunk kell
megtegyünk! Pontosan ez lesz a FELÉBREDÉS azonnali és közvetlen következménye! Mert attól a pillanattól kezdve
MINDEN jog és '45 utáni szabály, elvárás, kötelezettség, "szokás", eljárás, ítélkezési rendelkezés stb. stb. ÉRVÉNYTELEN
azon kívül, amit a Szent Korona alatt ujraalkotott törvényhozás nem szentesít, nem vesz át, nem tart hatályban!
Legyen az BÁRMI! Tetszenek már érten?!
A "... a Szent Korona helyett és nevében..." a mindenkori TISZTSÉGVISELOK kell eljárjanak, ahogy tették -idonként
rosszul, de annyira rosszul sosem, mint a "szentkoronátlanított" '45 utániak...- mindenkor! De majd az EGÉSZ társadalmi
közegbol lehet "meríteni" a megbízandókat! Nem pedig abból a tojáshéj vékony, sokszorosan leszerepelt mai "elitbol",
amitol a fele népességnek még az életkedve is elmegy, és esze ágában sincs még szavazni sem elmenni, nemhogy a
közügyekbe, ami "elitista vadászterület" lett, beleártani magát! Hol ad a MAI RENDSZER olyan rangot minden
emberfiának, mint a Szentkorona tagság SZÜLETÉSI JOGA? "Rang" helyett legfeljebb rangkórság az adomány, de
attól arról koldul boldog-boldogtalan!
Az EU csatlakozás ugyanaz a kérdés, ami elott eleink legutóbb 140 esztendeje álltak! Az "alkotmánytalan", császár-uralta
Ausztria és a Szent Korona fosége alatti alkotmányos Ország kellett szótértsenek egymással! Akkor is most is ugyanaz a
Senki és semmi nem "uralkodhat" fölöttünk,sem EU, sem senki, csakis a
megoldás!
Szent Korona!Tehát a SAJÁT törvényünk-alkotmányunk, amiben az ALKALMAZKODÁS ésszeru mértékben és

Dr
jogszeru módon természetesen mindenkor benne volt és van! Beleértve természetesen a KÖLCSÖNÖSSÉG
követelményét is! Ha a Szent Korona "társul", akkor az érintettek mindegyike "jól kell járjon"!
Egyelore "koldusok" vagyunk, de csak addig, amíg ÖNMAGUNK nem leszünk ismét!
A Szent Koronának "nincsen keze", mert az O keze a Te kezed, kedves Hozzászóló, meg az enyém, meg a többieké,
mindnyájunké! Nem lesz ebbol "összevisszaság"? Kérdezhetnénk, de ha belegondolunk, belátjuk rögtön, hogy az IGAZI
fetisizált "közakarat" igazából az eddigi "szentkoronátlan"! Mert kicsoda mondta meg eddig, hogy mi a jó és mi a
rossz? Az "illetékes" ugyebár. Az illetékesség pedig felsobbség szülte volt, ami ellen ELVBEN is csak a sokszorosan
manipulált "választások" voltak ellenszerül! Hol volt itt az "ellentmondás KÖTELESSÉGE"?! Még a jog is inkább csak
"szavakban" van, és különben sem érvényesül... Milyen állampolgári méltóság az, amit ügyvédi csur-csavar juttathat csak
érvényre nagyritkán?! A méltóság-méltatlanság önmagából érthetok! EZ az, amihez a Szentkorona-tagság és nem
ügyvédi furfang ad valóságos jogosítványt nekünk, akik felett az EGYETLEN fennsobbség a Szent
Korona! Akit ugyanúgy KELL süvegeljen az államfo is, mint bármelyikünk a "legalsó" sorban akár! Ez az a bizonyos
"virtus", ami az ALAPJA minden Országnak! ILYEN társadalmi berendezkedésben gondolkodott a Szent Korona fosége
alatti társadalmunk, és élte a napi életét SZABADSÁGBAN, senki elott és alatt nem turve semmiféle "görnyedést"!
A "..a Szent Korona "tanítása", és a fetisizmus között.." a különbséget házifeladatnak adnám legszivesebben Nektek,
akik követtétek akár csak az eddig felvetodött gondolatokat! A fetisizmus értelmezése kell csak világos legyen, ami nem
más, mint magunkfaragta bálványok imádása, az a téveszme, hogy alattvalói lennénk valaminek, ami ténylegesen nálunk
alacsonyabbrendu... Tessék csak belegondolni abba, hogy hogyan is viszonyolunk valójában -nem elméletben, puszta
szavakban, hanem tényleges magatartásunkkal ahhoz a valamihez, amit "pénz"-nek hívunk?!
Az állami fohatalom személytelenítése EGYÜTT-EGSZERRE az ebben szerves részesítésével mindenkinek, és ennek a
TÁRSADALOM-FELFOGÁSNAK A TÁRGYIASÍTÁSA a legmagasabb rendu képzomuvészet és szimbólikus kifejezésmód
eszközeivel, amit a Szentkorona-mutárgy kultúrkincsként és a töretlen történelmi hagyomány megszentelte módon
megtestesít csak akkor választható kétfelé, ha pl. egy könyvnek a betüi és lapjai a tartalomtól elszakíthatók lennének! A
Szent Biblia ugyanúgy, mint a Szent Korán vajon nem keltik fel a fetisizmus gyanuját? Ha igen, akkor "fétis" a Szent
Korona..., de csak akkor...De ha bárki pl. a PÉNZ fetisizálása helyett a Szent Korona fetisizálásában merül el, az aligha lesz
veszedelmes társadalmi jelenség!

Nos ezen a ponton már én is bekapcsolódok újra a beszélgetésbe, ugyanis megfogalmazást nyert, amit sejtettem. A Szent
Korona minõség dolgában közel azonos, ha éppen nem teljes mértékben azonos az "isten" fogalmával, és takarja a
magyarság kollektív tudattalanja fogalmát, azonos a magyar kultúrával és annak hordozóival, mind a múltban mind a
jelenben.
Tehát egy elvonatkoztatott mindnyájónkat befogadó egész.
A keresztény univerzializmus alapja ugye az, hogy valamennyien isten teremtményei, gyermekei lennénk. A magyar
univerzalizmusnak tehát az alapja pedig az, hogy a Kárpát medence lakói a Szetnt Korona tagjai.
Végsõ soron ezek szerint egy rugalmasan alakítható ideológiai keretrõl van szó, ami egyébiránt magyar hegemóniát
feltételez.
Vajon ez a tan, avagy hit mitõl lehet szimpatikus egy szerb számára?

"...Vajon ez a tan, avagy hit mitol lehet szimpatikus egy szerb számára? (posted 18 November 2000 21:25)..)-hangzik egy
friss kérdés. Rövid válasz:mert a Szentkorona-öntudat nem ismer származási, nemzetiségi, sem SEMMILYEN
elkülönülést vagy különbségtételt (még vallásit -vagyis nemcsak felekezetit a kereszténységen BELÜL- sem)!
Azzal, hogy Newton ismerte fel (..a lepottyanó alma "estében") a tömegvonzási törvényt, senki sem tekinti "angol"-nak a
fizikát, bármennyire büszke legyen is egy angol Newton angolságára. Ezt tessék továbbgondolni! Hiszen a "keresztény
univerzalizmus" -ugyanebbol a postából idézve- gondolatisága valóban "elvonatkoztatott mindnyájónkat befogadó egész"-
nek mutatja a Szentkorona-minemuséget, amibol miképpen következhetne egy szerb, egy román, egy szlovák vagy
akár egy afrikai ibó (KONKRÉT a példa!) érdektelensége? Bizony NEM következik ilyesmi, hanem éppen az
ELLENKEZOJE!
"... Hol van arra példa, hogy egy európai nemzet miniszterelnökeit más hatalmak kivégzik?(Battyhányi, Nagy Imre)..
(posted 18 November 2000 22:22)" - nos, bár Nagy Imre kivégeztetése nem annyira "idegen hatalom" muve volt, ahogy
Batthyányié is "belügy" volt annakidején, ez a "stílus" nagyon is mélyen gyökeredzik az emberiség történetében a
földkerekség számos pontján elofordulásából ítélve! A közös vonás ezekben a "gyökerestol kiirtatás" szándéka, amikoris a
"fej(ek)" a mindenkori elsoszámú célpont! Saját portánknál maradva a Szentkorona-foség volt és MARADT a
bevehetetlen bástya! SEBEZHETETLEN mivolta következtében egyfelol, másfelol a MINDENKI általi "megelevenítés" okán! "..
Régi nagy Pátrónánk..."-at ezért énekeltük és MÉLTÁN himnuszként Kölcsey Hymnusza elott, és azóta is MINDKETTOT! (A
"korona" latin szó latin "nonemu"-sége gramatikailag tesz egyenloségjelet a Boldogasszony-Szuzanya noisége és a
szóalakiságból eredo szenkorona-noiség között!)
Ami az "üldöztetés" kérdést illeti sajátos tény, hogy "magyarüldözés"-rol NINCS történelmi adat Trianon illetve 1848-49
elott, ahogy a Kárpát Medencében nem üldöztek SOHA egyetlen népet sem a Szentkorona-foség idejében! Még az

Dr
un. zsidótörvények sem a "népiség" ellen irányultak, hanem az akkori európai közfelfogásban "hegemonisztikus"-nak
ítélt befolyást és az ennek szemszögébol minosített közállapotokat akarták befolyásolni! E tekintetben is abból indultak ki,
hogy az a fajta "elony", amit a zsidóság ért el a társadalomban, nem a valódi kvalitásból, hanem olyanféle sajátos
"érdekérvényesítésbol" ered, ami az "odatartozás"-t tekinti elsodlegesnek és KIREKESZTI a "nemodatartozó" többieket.
Ehhez hasonló "antidiszkriminációs" esetek számosan vannak a mai ázsiai államokban, ahol a KÖZÉRDEKET képviselo
állam törvényeket hoz a társadalom "belso" diszkrimináiós jelenségeinek a kompenzálására, és a VALÓDI
érdekegyenloség érvényesítésére! Korántsem azért, mert a kínaival szemben a malájt, vagy a burmaival szemben a
szingalézt "szeretné" jobban, hanem azért, hogy ne csak ne "érezze" senki magát "alsóbbrendunek" ugyanegy állam
polgáraként, hanem VALÓSÁGOSAN sem lehessen azzá! TERMÉSZETES, hogy, SENKI nem hozható hátrányosabb
helyzetbe a polgártársánál azért mert zsidó mert cigány, mert kínai, mert ilyen vagy olyan sajátsága ELTÉR a
mindenkori "átlagostól", vagy többségtol! Ha mégis érvényesül a társadalomban "spontán" módon ilyesmi-és itt
ugyanúgy árthat a "többség" a kisebbségnek, mint egy "kisebbség" a többségnek!- , az KÖZÉRDEK sérelme!
Mindenhol! Nálunk ennél is TÖBB! Mert ez a Szent Korona sérelme!
A "...bizalmatlanság ébredt a Szentkorona-eszme iránt...(posted 19 November 2000 03:51 )" megfogalmazás a fentiek
fényében tökéletesen értheto, hiszen ki ne "kételkedne" például a keresztény-eszmében mondjuk az inkvizíciós eretnek
üldözések láttán! A "keresztény-eszme" és a KERESZT azonban ugyanúgy nem azonos, mint a "Szentkorona-eszme
(tan)" és a Szent Korona! Az "eszme" korfügvény mindenkor, és a "tempora mutantur" vagyis a "korok változást
szenvednek", változásnak vannak alávetve (akár tetszik akár nem...)! A KERESZT értelme FELADAT minden korok
emberei számára, ugyanígy a Szent Korona jelentése, MEGÉRTÉSE FELADAT a mi számunkra,
a MA embere és társadalma számára! Ennek jegyében éltek TUDATOS életet eleink, és rendezték a
közügyeket! Ennek rekvizítuma a történelmi ALKOTMÁNY, ami definiciószeruen FOLYAMAT és FOLYAMATOSSÁG!
Jelen egyszeruen NINCS múlt nélkül! Ezért "magyar" jelen sincsen ALKOTMÁNYOS
FOLYTONOSSÁG nélkül, ami minálunk a Szent Korona FOSÉGE alattiságot FELTÉTELEZI! Ugyanis ilyen
FOSÉG alatt éltünk MINDENKOR, és MI azoknak a leszármazottai vagyunk, akik így rendezték be az életüket! A SAJÁT
BORÜNK nem olyasmi amibol kibújhatnánk, de miért is akaródzna kibújnunk, amikor ez a "bor" sebezhetetlen
VÉDOPÁNCÉL is amellett? Ami nemcsak bennünket véd, hanem MINDEN EMBERFIÁT hasonlóképpen, bárki is
helyezkedik a védelmébe, az oltalma alá BÁRHOL a földkerekségen nemre, fajra, vallásra, borszínre és mindenre tekintet
nélkül, amiben csak egyik ember a másiktól különbözhet!
Ezért nem szabad semmiféle "Szentkorona-olvasat(eszme, tan, stb.)" minosége és a Szent Korona között identitást
gondolni! "Lássátok feleim a szemetekkel...!" Azt tudniillik, hogy mi is valójában! INTÉZMÉNY, amely az állami
fohatalmat személyteleníti, mindenfajta rivalizálást, hatalmi harcot, "kiskirálykodást", egyeduralmat KIZÁRVA,
hiszen az ilyesmi eleve és mindörökre tabu ezáltal! NEM elnyerheto, NEM megszerezheto, NEM BIRTOKOLHATÓ, NEM
adható-veheto sem "demokratikusan" sem SEHOGY! Csupán VAN, de "megérinteni" TILOS! Nyúlni érte, "küzdeni"
érte ennélfogva ÉRTELMETLEN! Ezt kell megérteni, és ez nem lehet nehéz, ha MINDEN nemzedék minden néprétege
ÉRTETTE a történelem során! Nem feltétlenül "tisztán", dehát micsoda a "történelem", ha nem az, hogy TISZTÁN
legyünk képesek a dolgokat ÉRTENI! "Historia est magistra vitae", tényleg a "történelem az életünk
tanítómestere"! A Szent Korona ÖSSZTÁRSADALMI jelentését és JELENTOSÉGÉT csak a "királytalanodás" történelmileg
"kialakult" viszonyai mutatják kristálytisztán a mai nemzedékek számára! Ebben áll a mi KÖTELESSÉGÜNK, hogy
TOVÁBBVIGYÜK és felmutassuk, hogy milyen világraszóló TÖRTÉNELMI MU az az alkotás, amit eleink örökségül
ránkhagytak a SZENT KORONA INTÉZMÉNY alkotmányos rendszerében! Ennek a felismerésnek a társadalmi
tudatosítása méltán viseli a NEMZETKORONÁZÁS nevet! Ezzel kell "...újra belerajzolni a Kárpát Medencébe a
magyar népességet ...(posted 19 November 2000 09:11)", és az összes benne éloket EGYENLOKÉPPEN! A "versengés"
pedig csakis abban létjogosult közöttünk, mármint "népességek" -hadd mondjam úgy, hogy NEMZETTÁRSAK között- hogy
melyikünk éli meg és valósítja meg az "ÚJRA EGYÜTT" állapotokat! Tekintsetek FEL Kedves Eszmetársak, akik ebben a
rovatban közösen csiszolódunk a "nemzetkoronázás" jegyében, a kezdõlapon látható KÉP részleteire! Még írás is van rajta:
REGNORUM (felül) FUNDAMENTUM VIRTUS(alul), vagyis a NAGYCÍMERÜNK és az alapjául szolgáló "eszme":
Minden ország alapja a tisztesség, amit a MAGYAR "virtus" szó még a " haláltmegveto bátorság"
értelemmel is felruházott az idok során, alkalmasint abból a tapasztalatból eredoen, hogy "tisztesség" csak olyan
közösségben-társadalomban van, ahol "meghalni" is tudnak ezért! A Szent Korona volt és maradt "az", amiért -éppen
azért, mert "aki" nekünk!- mindent, az életet is áldozni ÉRDEMES!
A Szent Korona NEM ORSZÁGFÜGGO, SEM NÉPFÜGGO, tehát eo ipso (vagyis önmagában) KOR- és IDOFÜGGETLEN! Ami
nem is csoda, hiszen KÖZJOGI RENDSZER az, amirol szó van! Olyan, amelyben SZEMÉLYTELENÍTVE van az állami
FOHATALOM, ebben azonban a RÉSZVÉTEL a legteljesebben és egyetemesen korra, rendre, fajra, vallásra és mindenfajta
különbözoségre és egyediségre tekintet nélkül BIZTOSÍTVA van MINDEN EMBERNEK! Ez pedig már a legkonkrétabb,
egyáltalán nem "képes" beszéd, hanem HÚSBAVÁGÓ MAI nyelvezet, ésFÉLREÉRTHETETLEN!
Csak egy konkrét példa ennek a tényezonek a gyakorlati jelentoségére: éppen 23 esztendeje, 1978. január 6-n
vízkeresztkor 33 éves legszigorúbb orzése után a Szent Korona az Egyesült Államokból -a Fort Knox szupererodbol, ahol az
USA államkincstár aranyfedezete van elhelyezve- Budapestre érkezett vissza a "magyar népnek"! A "magyar nép"
-"populus Hungaricus"- tételes törvényben meghatározott közjogi terminus (muszó). Jelentése a Deák Ferenc
eloterjesztésében született 1867-es TÖRVÉNY meghatározása szerint NEM a nemzetiségére nézve magyar (latinul a "gente
Hungarus"), hanem a kárpát-medencei születésu ÖSSZES NÉPESSÉG, akik a Magyar Királyságnak a földrajzi
tájegységgel megegyezo akkori határán belül területén éltek vagy onnan származtak! AZOKÉ lett tehát MEGORZÉSRE a

Dr
Szent Korona 23 évvel ezelott, akik a Szent Korona népei-országai voltak, akiké ezredéves KÖZÖS TÖRTÉNELMÜK
során mindig is volt! ÍGY kell tehát a szenkorona-orzést FELFOGNI és TELJESÍTENI! Ez pedig csak úgy lehetséges, ha 21
ágyulövéssel, ÁLLAMFO elotti tisztelettel nemcsak fogadjuk OT, a SZENT KORONÁT az országházban -ami ugyancsak az
EGÉSZ(!) és nemcsak a csonka ORSZÁG háza- egy NEMZETKÖZÖSSÉG országának a
háza, hanem MEGVALÓSÍTJUK is azt az INTÉZMÉNYT, ami sohasem szünt meg, csak
ELELEJTTETTÉK velünk! Magyarokkal és nem-magyarokkal egyformán, és a következmények is egyformán
sujtanak MINDNYÁJUNKAT azóta is! Mindaddig, amíg fel nem ébredünk!
Ezt a fajta ébredést mondjuk NEMZETKORONÁZÁS-nak. Azért, hogy kelloen kidomborodjon a teendo: az ugyanis,
hogy "alulról" kell ennek a felébredésnek építkeznie! Mint minden IGAZI építkezésnek a világ kezdete óta, ahogy
a Megváltó születését is egyszeru pásztoroknak jelentette az Angyalhirnök... és 11 ember alakította át a "világbíró"
Római Birodalmat! Nem a cézárok légiói és nem is a sztálini "hadosztályok" voltak a meghatározók! Hanem az
INFORMÁCIÓ, az IGAZ hír, a JÓHÍR, amit görögül úgy mondtak, hogy EVANGÉLIUM...!
Az "EU címer" pedig úgy jön ide, hogy egy pap, mint Szuz Mária hagyományos, 12 csillagos koronáját adta be annak
idején pályázatként az illetékes bíráló bizottságnak, akik azt ELFOGADTÁK! A Szent Korona pedig Szuzanya-fejék lévén a
Boldogasszony-Szuzmária, mint a Magyarok Királynoje és Védo Asszonya a magyar történelmi hagyományban Szent István
óta, és ezt a római katolikus kánon páratlan és egyedi módon átvette, befogadta! Semmiféle más koronát, még a német-
római császári koronát sem "viselhette" a Szuzanya-Mária, csakis a szentkoronát! Ennek II. János Pál által megáldott
kicsinyített mása díszíti a 2000-dik évforduló szentévének kezdete ünnepléseként a Mátyás-templom Boldogasszony-
oltárszobor homlokát tavaly óta!
Íme így találkozik régmúlt a legmaibb jelennel, amint az nem is lehet másképp!
...nem igazán látom, hogy a globalizmust hogyan kezelik eme elvek követõi?...elismeri, hogy a "Szent Korona tan" -
nevezzük így - sem rekedhet meg a "határoknál", legyenek azok fizikai vagy nyelvi, nemzeti, vallási határok. Ha
pedig nem rekedhet meg, akkor jön a gubanc, ugyanis attól kezdve már a "NAGY NEMZET" azaz az egész földgolyóbis
ügye áll velünk szemben, benne a pigmeusokkal és az eszkimókkal, akik ugye hát soha nem is hallottak a Szent Koronáról,
de lehet a nagy magyarságunkról sem..

Bizony pontosan EZ a helyzet! Ez az igazi szenkorona-beszéd! Ezért LEBEG a Szentkorona-kép a címerképek
felett. A 2001. január 7-i Meghívó http://euroastra.com/szentkorona/ nagycímeres Szentkorona-képe és a címer
közötti fehér csík ezt az elválasztást, mint egy légpárna mutatja! A régi-szép kultúrnyelv, a keresztény
szimbólika nyelvén ezt fejezi ki a Boldogasszony-Szuzanya Koronája! A Boldogasszony, mint "...régi Nagy
Patrónánk..." a Mindenség Királynoje, aki a világ legnépesebb keresztény közössége, a Római Katolikus Egyház
kánonja szerint KIZÁRÓLAG A SZENKORONA fejékkel ábrázolható a Csillagkorona (az EU címer mintája!)
mellett! Ezen a szimbólikus-eszmei-kanonikus bázison járult hozzá II. János Pál pápa 1998-ban ahhoz, hogy az
egyik legrégibb katolikus közösségnek, a Templomos Lovagrendnek a Szent Korona a VÉDOSZENTJE lehessen!
Ezt a tartalmat tudatosította a fekete Afrika szülötte MOHAMEDÁN barátom, aki IMÁDKOZIK a Szent
Koronához (szintén 1998. óta)!Bizony "az egész földgolyóbis ügye" tehát! AZOKÉ (is), akik a
"magyarságunkról" alkalmasint soha sem hallottak AZELOTT. Annyit azonban MÁRIS tudnak a magyarságról, hogy
az Szentkorona-nép és ettol kezdve MAGUK is ilyenné szeretnének lenni! Nem "elvileg" mondom ezeket, Kedves
„euroASTRA Fórumfigyelok és Olvasók, hanem konkrétan és VALÓSÁGOSAN! Bizony MEGINDULTUNK a
"NAGY NEMZET" irányába...
Íme, így ...integrálódik eme tan a világba..!.A "..kizárást, az elhatárolódást…" teljességgel
KIZÁRVA! Mind elméletben, mind a gyakorlatban! Utóbbit ezredéves történelem PRÓBÁJA tanuságával,
Kedves Hozzászóló és Mindnyájan! Ami igazán éppen azért nem semmi, mert merthogy ..2000-et írunk, illetve
nemsokára 2001-et...! Ezért a ...a státustörvény alapján kezelni kívánt kérdések egyetemessé válását...
a Szent Korona FOSÉGE alatt kezelni SEMMIFÉLE PROBLÉMÁT nem vet fel, hiszen a MAGÁTÓL ÉRTETODO
kategóriába sorolódnak az ilyenfajta kérdések! A továbbgondol(kod)ás hadd legyen a kedves Olvasó(k)
házifeladata!
Így fest tehát a VALÓSÁGBAN Szentkorona-nézopontból

... kicsit messzebbrõl nézni magunkat, olyan messzirõl, ahonnan
Magyarország csak egy iszonyúan kicsike pont a világban...!

Dr
Akár "..1944-es meg hasonló törvényekkel foglalkozunk...", akár leutazunk Taszárra "..megkukkolni az F-18-
asokat...".
A LEGSZEBB azonban valóban az, ahogy
..a Szent Korona „hogy illeszkedik”

az Információs Társadalomhoz..."!
NÉLKÜLE NINCS ez a társadalom! A mai Magyarországon remélem NEMSOKÁRA TAPASZTALJUK majd, hogy ez mit
jelent! A "tárgyi" feltételek adottak, KÉSZEN áll MINDEN, a mindenkori úttörok, és utódaik több évtizedes küzdelme és
munkálkodása érlelte meg a napvilágra jövetelt, ami már aligha várathat sokáig magára! Ahogy a Bibliában olvassuk: "...
Illés "eljön, és helyreállít mindent...". Nos, már itt is van! Nemsokára "..a háztetorol fogják hirdetni..."!
Ne higgye senki ezt üres beszédnek, inkább jusson eszünkbe, hogy alig 10 éve még a Szovjetúnió volt az ügyeletes
"örök", "lebírhatatlan" Góliát! Ki merte-tudta az agyaglábait mustrálni?! Kevesek... Mégis MEGSEMMISÜLT! Ahogy a
"látható" így tunt el a süllyesztoben, úgy kerül a "láthatatlan" ÚJRA a színre! Pártok és politikájuk ide vagy oda... ITT
csak az EMBERSÉG nyom a latba, ahogy az EMBER(FIA), a TEREMTO-Atyánk és a mindeneket fenntartó
BOLDOGASSZONY-Szûzanyánk Hármasság uralják a Szent Koronát!
Összegezés
(Következtetések és teendõk)
Szent Korona
Tanának tanulmányozása megerõsített bennünket abban, hogy
most is érvényes, mérhetetlen mélységû jogi és erkölcsi, a nemzeti

sorsot kifejezõ, jelképezõ tanítás, rendszer, elmélet, sorsmagyarázat
van a kezünkben.
Rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, meg tudjuk-e szólítani!

Meghatározása lehetetlen és szükségtelen. “Lényegében nem tartoznak oda a nevek, a
terminológia. Ugyanezek egyhelyütt kongó szólamok, másutt mélységes tartalom kifejezõi. A
Szent Korona, mint az állam megjelölése, a Szent Korona tagsága, a Szent Korona országai,
javai, jövedelmei, a hozzájuk fûzött gondolatkört sem ki nem merítik, sem meg nem jelölik, sem
ahhoz olyképpen nem tapadnak, hogy használatuk elejtése bizonyos vonatkozásban az eszme
csorbulását, vagy feloldását jelentené”.318 – 29-30.
Ezért nincs értelme a Szent Korona tan meghatározásokba szorításának, hiszen ezáltal
csorbulást, jelentésváltozást idéznénk elõ.

Dr
Ez nem jelenti azt, hogy – noha nem jogtétel – közjogi értelme ne lenne határozott és
félremagyarázhatatlan. A Tan-tól távol áll minden kétértelmûség. Ugyanakkor jogszabályban
való kifejtése lehetetlen.
Maga a magyar alkotmánytörténet, mint történelmünk gerince, mutatja fel valóságosan és

jelképesen a krónikákban, törvénykönyvekben és másutt, a hatalomátruházás (õsszerzõdés,
királykoronázások, mint királyválasztások), a hatalommegosztás, a jogkiterjesztés, a Szent
Koronában benne lévõ nemzeti szuverenitás (amelyet késõbb népszuverenitásként emlegettek a
jogkiterjesztés 1848-iki törvényei szellemében), a törvénysértés jogot nem alapít (amint azt az
alkotmányos szabadságok megerõsödése mutatja minden önkényuralmi idõszak és annak
megtagadása után), és az alkotmányos jogfolytonosság elvének mûködését és érvényesülését.
A Szent Korona minden hozzá hû tagját védelmében részesíti, nem ismerve nyelvi, vallási,
etnikai megkülönböztetést. Teszi ezt nem vakon, hanem tagjai jólétének, a közösség virágzásának
érdekében, nem engedve, hogy az egyenlõség bármely tagjának vagy csoportjának rovására
érvényesüljön. A szervesség elvébõl következõen a közösség kiegyensúlyozott létezését jelenti.
Ezért nem engedi az együttélés felforgatását, a közösségi értékek csorbítását, így a közösség
jellegét meghatározó magyar kultúra szerepének célzatos korlátozását és eljelentéktelenítését, a
keresztény erkölcsi és történelmi felfogás rangvesztését. Nem engedi azért sem, mert
egyenlõségelvõsége nem öncélú, hanem a hagyományos értékekben (és velük együtt) való
közösségi létezés eszköze. A hatalom megosztott gyakorlásának alapelveként való elõírásával
kizárja az önkényuralmi hatalomgyakorlást, amint a hatalom erõszakos megszerzését vagy
birtoklását is.

történelmi magyar önkormányzati elv érvényesülését, azaz szavatolja a demokratikus
hatalomgyakorlást és a népcsoportok egyenjogúságát. A Tan a történelmi magyar
alkotmányfejlõdésnek Magyarország Szent Koronája elvont fogalmában és a hozzá kapcsolódó
közjogi intézményekben megérlelõdött összegezõ, a történelmi-közjogi (írott jogi és szokásjogi)
folyamatokban ill. ezek jogirodalmi feldolgozásaiban kifejezõdõ alapvetése, amelynek nincs
A Szent Korona, mint az állami fõhatalom jelképe és alanya, mint elvonatkoztatás nem azonos a
Szent Koronával, mint tárggyal, de nem is szakítható el tõle. A Szent Koronában egyesül
hagyományos felfogás szerint a mindenkori államfõ és a magyar nemzet. Helyesebb azt
mondanunk, hogy benne, mint a magyar nemzet jelképében egyesül a nemzet két alkotmányjogi
tényezõje, a nemzet többsége és az államfõ. Ennek megjelenési módja az országgyûlés, amelynek
hatásköre nem csonkítható a Szent Korona és a hatalommegosztás elvének sérelme nélkül. A
hatáskörcsorbítás intézményes példája az Alkotmánybíróság, amely “a parlamenti
kormányformába nem illeszthetõ be, mert a parlament fölé rendelt ilyenfajta bíróság a hatalmak

Dr
megosztásának elvét megsértve – pedig ez a polgári rend kialakulásának, illetve megmaradásának

egyik alapfeltétele – a törvényhozás hatalmát fogja bitorolni, bár nem is a nép közvetlen
választottja, és a negyvenéves elnyomatás után bíráinak jogi képesítése, különösen az
alkotmányjog vonatkozásában több, mint kétes. Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy
kilenc embert mennyivel könnyebb döntéseiben befolyásolni, mint több száz parlamenti
képviselõt. S mi több, az alkotmánybírák elsõ csoportját maga a volt állampárt nevezte ki.”385 –
155.
A Szent Korona egyesíti, jelképezi és bírja az alkotmányos közhatalom egészét, a

törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat és annak megosztását visszavezetve az államfõ és a
nemzet többi tagjai közötti hatalommegosztásra (választási, kinevezési és jelölési rendszer által).
A Szent Korona tagjai a magyar állampolgárok és a Szent Korona tagok nem magyar
állampolgár leszármazottai bizonyos feltételekkel (a magyar kultúrnemzethez tartozás vagy a
Szent Korona iránti hûség más módon való kinyilvánítása által).
A magyar nemzet közjogi fogalma a fenti értelemben vett Szent Korona tagok összességét fejezi
ki. A nemzetállam magyar értelme a közjogi nemzet államát jelenti, amelynek alapítója és
jellegének meghatározó eleme a magyar nép, de amelyben a hatalom része, “államalkotó”
minden más, történelmileg együttélõ, közjogilag elismert népcsoport. Ez a sajátos kulturális-
etnikai összetétel, benne a magyar kultúra meghatározó arányával és szerepével, kap védelmet a
Szent Korona által, mint annak teste.
A magyar állam nemzetállam, mert a közjogi nemzet állama, de nem “nemzeti” állam, mert nem
célja az alapító és állam jellegét adó nép uralmának más népcsoportok célzott beolvasztásával
való teljessé tétele. Amint Kmety a század elején írta még a magyar dominancia jegyében, “A
magyar faj ingeniumával (tehetségével, alkotó szellemével – Z. Zs.) alkotott alkotmányosságban
az idõk folyamán a faji uralom színezet is elenyész, s a politikai nemzet már kora századokban
megszûnik ethnographikus fogalom lenni: a ’hungarus’ névvel büszkén nevezi magát nemcsak a
faj magyar, hanem a magyar szabadság minden részese”, nos ez mutatis mutandis a magyar
nemzetállam alapelve korunkban: nemzeti és állampolgári egyenjogúság a politikai szabadság
teljessége a társadalom kulturális jellegének, a magyar nyelv és kultúra szerepének
tiszteletbentartásával. A Tan nem tûri a népcsoportok vetélkedését, egyéneik és csoportjaik
oltalmazása által követelve meg a társadalmi békét, aminek feltétele a kisebbség és a többség
egyenlõ jogvédelme.
A Szent Korona az állami fõhatalommal járó ismérvek és jogosítványok összességével bír, s

mint ilyen megtestesíti az ország területét és szabadságát mind valóságosan, azaz
jelenvalóságában, mind virtuálisan, azaz történelmileg. Megtestesíti az ország önkormányzati
rendszerét, területét és tagjait egyaránt, úgy, hogy a terület és tagság egymással szorosan

Dr
összefügg, elszakíthatatlan. “Hungaria semper libera”, Magyarország örök szabadsága

törvényeink visszatérõ fordulata. “E libertas belül az alkotmányos vagy politikai szabadságot,
kifelé az állami függetlenséget, a magyar állam szuverenitását jelentette.”247. – XI.
Szót kell ejtenünk a Szent Korona fõtulajdonjogáról is (radix omnium possessionum),

amelyrõl általános vélemény, hogy az õsiség, azaz a visszaháramlás lehetõségének
megszûnésével 1848-ban hatályon kívül került. Szabó Béla elmélete szerint az egyetemes
magyar földtulajdonjog a Szent Koronát illeti úgy, hogy másoknak csak birtokjoga, de nem
tulajdonjoga lehet. Így a Szent Korona tulajdonával a magyar állam rendelkezhetik a birtokossal
szemben,383 – 72-83. bár Szabó ezt már nem mondja ki. “Nem veszi észre, hogy elméletével az
államszocializmusnak nyit teret.” 128 – 307.
Mivel minden földtulajdon a Szent Koronától származik és rá visszavezethetõ, s más örökös híján
az állam örököl, az állam alkotmányos joga a nem magyar állampolgároknak vagy jogi
személyeknek való közvetlen vagy közvetett föld elidegenítés, ezzel a Szent Korona
érdekkörébõl való földkivonás megtiltása.
Végül jelképes, de egyben valóságos biztosíték az, hogy a magyar állam országgyûlésének,
végrehajtó és bírói hatalmának tagjai a magyar Szent Koronára tesznek esküt, a közhatalmat a
magyar Szent Korona nevében gyakorolják, és a Szent Korona nevében vonhatók felelõsségre.
A Szent Korona tagjait megilleti a közös test vérkeringésében való részvétel lehetõsége és joga,
akár állampolgárság és választójog, akár a magyar országgyûlés felsõházának soraiban
népcsoport, azaz szervezeti képviselet, akár más lehetséges, hasznos és célszerû módon.
A Szent Korona sérthetetlensége jegyében, az önálló nemzetstratégia szerint, annak szellemében

kell cselekednie a Szent Korona testét képviselõ magyar államnak a Szentkoronatagság-
törzsének, a magyar kultúrnemzetnek, a Kárpát-medence primus intes pares-ének megerõsítése, a
Dunavölgy valamennyi népe érdekében.
“Közép-Európa háromnegyed évszázada alatt bizonyossá vált, hogy a soknemzetiségû Osztrák–

Magyar Monarchia helyére nemzetközi kényszerrel odaállított utódállamok sora, a sok
többnemzetiségû ország a nemzetközi feszültség és a kisebbségi sorba taszított népcsoportok
pusztulásának pusztító tüneteit mutatja.
széttagolása szülõföldjén, a magyar állam területének csaknem egyharmadra, lakosságának felére
csökkentése, a magyar nép soha nem sejtett szellemi-erkölcsi-gazdasági-biológiai pusztulása.

Dr
olyan puskaporos hordó, amelynek gyújtózsinórját el kell oltani, még a robbanás elõtt.
Aki azt hiszi, hogy a magyar tragádia, az elszenvedett valóban páratlanul igazságtalan
békekötések puszta tényének megismerése felkelti a világ bûntudatát, és jóvátételre, pusztán
erkölcsi indítékok alapján cselekvésre készteti a bûnös és erkölcstelen békék bábáit, az
mélységesen téved. Látjuk, hogy hasonló erejû és érdekû hatalmak, nem a morális felháborodás,
hanem a hatalmi érdekek azonossága alapján segítettek bennünket. Ezért nem kapunk segítséget a
millecentenáriumi évfordulón felötlõ segélykérõ terveinkhez. Nem látható olyan érdek és akkora
erõ a világpolitikában, amilyenre és amekkorára szükségünk lenne. Ez a helyzet nem maradhat
így!
I. A magyar kérdést, mint közép-európai kérdést, mint a nemzetközi béke és biztonság kérdését
és mint egy nemzet tragédiáját – így együtt – európai kérdéssé kell tennünk. Hazánk
geopolitikai helyzete, népünk hagyományai és kultúrája nélkülözhetetlenné tesz bennünket a
térségben, mint országépítõ, mint Európa sorsában illetékes, tenni tudó országot és népet.
Hinnünk kell igazságunkban, s mikor hiszünk és hitet mutatunk, ezzel meg kell gyõznünk a
világ sorsformáló erõit. A nagyhatalmak sem nyerhetõk meg, ha mi nem hiszünk magunkban, s
ha hiszünk, másokat is megnyerhetünk, nem csak a nagyhatalmakat.
A magyar ügy igazsága nyilvánvalóvá, kézenfekvõvé teendõ. El kell érnünk, hogy senki ne kapja
fel a fejét Magyarországon tudatlanul vagy ellenszenvvel, ha Trianont vagy a határon túli
magyarokat emlegetik.
A magyar ügyet mindennapossá kell tennünk. Le kell vennünk az ünnepi megemlékezések

szónokainak dobogójáról. Sajtóban, rádióban, televízióban, elõadótermekben, mûvészetben és
mindenekelõtt az iskolában és a templomban a mindennapi kenyérrel emlegessük együtt.
A magyar ügyet égetõen idõszerûvé kell tennünk. Mindennapi gondjaink, gazdasági, erkölcsi,
politikai feladataink megoldása, vitatása során meg kell találnunk a szolidaritás, az egyetemes
népi létezés nézõpontjait, megoldási módjait. Le kell vetni a lélektani béklyókat.
Szakítanunk kell azzal a téveszmével, hogy a kis, csonka Magyarország egyedül boldogul, hogy a
határon túlra szakadt nemzetrészek nélkül könnyebb, vagy, hogy egyáltalán lehetséges nélkülük
az állami-nemzeti létezés. Csonka Magyarország elveszett az elszakított nemzetrészek nélkül,
képtelen betölteni az egész magyarságot terhelõ dunavölgyi hivatást, nem tudja ellátni a
gazdasági-kulturális kovász, a térség mozgatójának, a nélkülözhetetlen egyeztetõnek,
közvetítõnek, szervezõnek, ha kell vezetõnek és a térség megmentõjének a szerepét, a történelmi
magyar szerepet. Nem tudja mindezt ellátni egyedül, mert csak része az egésznek, mert népi

Dr
ereje, hite, erkölcse és gazdasága kevés.
Az egész magyarságot megtagadó magyarság, az egész Magyarországot megtagadó

Magyarország pusztulásra ítéltetik. A magyar nép együtt emelkedik fel, vagy együtt pusztul
el. Aki a nép kisebb-nagyobb hányadát feláldozza egy vélt túlélés vagy továbbélés reményében,
legyen szó határon belüli vagy azon túlra szakadt nemzetrészekrõl, a megmenteni vélt részét is
halálra ítéli, magát kitéve a közösség megvetésénak.
Vessük el a csonka magyar szemléletet, a “kis Magyarország” lélektani csapdáját. Éppen most,
amikor a csonka ország pusztul, sorvad, gazdasági ereje, népességszáma és erkölcse hanyatlik?
Éppen most kell még nagy magyar szemlélet is, amikor magán sem tud segíteni a fogyó ország?
Igen, éppen most és éppen ezért. Ahogyan egyesek irracionálisnak látják egy nyomorgó
szegényember sok gyermeket vállaló magatartását, úgy tûnhet ennek egy szegény kis ország még
szegényebb testvéreiért kiterjesztett karja. Pedig mindkét esetben a megmaradásról van szó.
Hová vezettek az elmúlt évtizedek mérsékelt, “realista” lépései, a “racionális” politika lépései? A
legképtelenebb, legirracionálisabb, a legeslegrosszabb eredményhez. A térségben a magyar nép
rendült meg legjobban közösségi tudatában, veszélyérzetében, védekezési képességében.
Ezért tûzzük ki célként a jó, az értékes, a racionális stratégiai eredményt, – megfordítva az elõbbi
logikát. Racionális és értékes eredményeket rövidebb távon, elsõ látásra nem mindig racionális
döntések sorozata után. A “helyzetkövetõ, a racionális” nemzetellenes politika irracionálisan
rossz, káros és pusztító eredményeit cseréljük fel a helyzetteremtõ, a dolgok mélyebb, nem
mindig tudatos viszonylatait, a nemzeti tudatban éltetõ, veszélyelhárító tartalmait ésszerû
megfontolásokkal egyesítõ nemzetpolitika racionális, hasznos és értékes, mert közösségvédõ,
teremtõ eredményeire.
II. A közösséget tudásban és érzésben kell megerõsíteni. Tudásközpontú nemzeteszményre van

Össze kell gyüjtenünk és kezelhetõvé kell tennünk a tudást. Meg kell állapítani a
sok országban élõ magyar nép elhelyezkedésére, népességszámára, kultúrájára, vallására,
mûvészetére, politikai, közjogi és gazdasági helyzetére jellemzõ adatokat, lehetõleg az idegen
állam szerveinek, statisztikáinak kiiktatásával.
Ebbõl a célból kérdéstípusokat és típusokon belül sorozatokat kell kialakítani az egységes

kezelhetõség érdekében. E kérdésekre a magyar szervezetektõl, lelkészektõl, tanult emberektõl és
másoktól kell választ kérni. A magyar nép teljes anyagi és szellemi állapotára kiterjedõ
kérdések a létezõ, volt és leendõ iskolák, a létezõ, volt és leendõ kultúra, lélekszám, föld,

Dr
egyesület, levéltár, vallás, politikai szervezet jellemzõitõl az együttélõ népekre jellemzõ

A megszerzett ismereteket rendszerezni kell, és kezelhetõ, bármikor megjeleníthetõ, elõhívható

felhasználásával. E tevékenység jelentõs része a már meglévõ ismeretek tömörítésével,
rendszerzésével, logikai összefüggéseinek feltárásával történhet, míg a másik része az új
ismeretek gyûjtése és rendszerezése.
A munka nem nélkülözheti a szilárd értékelvûség eligazító szerepét, a közös szellemi-erkölcsi

értékeket és eljárási módokat azonos elvonatkoztatási szinten, a nemzetpolitikai gyakorlatban
alkalmazható módon összefoglaló nemzeti charta formájában megjelenítve. E nemzeti minimum
vezérli az ismeretanyag gyûjtését egyfelõl, másfelõl pedig éppen az összegyûlt és elemzett
tudásanyag segítségével újítható meg. Végül: a feldolgozott és rendszerbe foglalt, állandóan
megújított nemzeti ismeretanyag (NEMZETI személyi, anyagi, szellemi
KATASZTER) alapján készítendõ el a feladatjegyzék. Megállapítandó: kinek, mit kell tenni
a magyar nép személyi, anyagi és szellemi megmaradása, fejlõdése, az együttélõ népek hasznos
és békés együttélése érdekében, példát nyújtva, kulcsot adva az igazi közép-európai békéhez.
III. A Nemzeti kataszter és annak elemzése szolgál alapul a teendõk

jegyzékének kimunkálásához, abból kiindulva, hogy a magyar kérdés Közép-Európa kérdése,
megoldási módja a magyarság Európája, a nemzetek Európája. Ezért magyar
rendezési javaslatra van szükség. A javaslat képviselõje és elõterjesztõje a magyar állam. A
javaslat a jelentõs részben társadalmi úton szerzett és elemzett tényekbõl következik. A
javaslat tételeit az egész magyar nemzet képviselõinek kell kimunkálniuk egy magyar
nemzetgyûlés vagy országgyûlési második kamara (felsõház) minden magyar közösséget
képviselõ tanácskozása alapján, vagy más módon. A javaslatot tehát legitim (elismert és hiteles
képviseletre jogosult) összmagyar Fórumnak kell elfogadnia.
A Nemzeti Kataszter Szolgálat bázisú társadalmi ismeretszerzés és

elemzés életrehívása állami költségvetésbõl támogatandó. Ennek szervezete a Szent
Korona Szövetség MEGLÉVÕ TÁRSADALMI SZERVEZET, amely
személyileg, szervezetileg és anyagilag -mind a Nemzeti Kataszter szolgálati jövedelmébõl
mind szavatolt költségvetési részesedéssel- hivatott e nagy nemzetpolitikai feladatra.
A magyar rendezési javaslat felöleli a Kárpát-medence területén – a történelmi magyar

területeken – élõ magyar népcsoportok közjogi, politikai, kulturális és gazdasági viszonyaival
kapcsolatos teendõk tételes felsorolását (csomagterv) és a végrehajtás kívánatos idõrendjét

Dr
(idõrend). A csomagtervet és idõrendet magában foglaló intézkedési terv alapját a részletesen

kimunkálandó magyar önrendelkezési alapelvek jelentik.
Az önrendelkezési alapelvek gerincét a következõ tételek alkotják:
– az önrendelkezés joga minden népet, így a magyar nép egészét és nemzeti közösségeit egyaránt
megilleti;
– a magyar nép önrendelkezését minden jogilag lehetséges módon, így közigazgatási-területi és

más önkormányzatok útján és népszavazással gyakorolja (a Kárpát-medencei autonómia terv
kimunkálásánál a nemzetközi példákat figyelembe kell venni, mint amilyen a “Dél-Tiroli”
rendezés, vagy az Aland Szigetek önkormányzata);
– a határokon túlra szakadt nemzetrésznek természetes joga az anyanemzettel való egyesülés, a

nemzetek egysége és oszthatatlansága elvének megfelelõen;
– a magyar közösségek a nemzetközi béke és biztonság iránt érzett felelõsségük alapján

önmérsékletet tanusítanak önrendelkezési joguk gyakorlása során, ha népi-nemzeti fejlõdésük
közjogi, kulturális és gazdasági feltételeit nemzetközileg elismert és szavatolt szerzõdésekben
biztosítják, feltéve, hogy e feltételek ténylegesen érvényesülnek;
– Magyarország, mint anyaország, amelynek létezése az egész magyar nemzet létezésétõl függ,
jogosult és köteles a más államok területén élõ magyar közösségek nemzetközi jog által szavatolt
jogainak képviseletére mindaddig, amíg e közösségek meg nem vonják e jogosítványt (garantáló
hatalom).
IV. Magyarország mindent tegyen meg a magyar intézkedési terv egyeztetésére, elfogadtatására
az utódállamokkal és a nemzetek közösségével. Amennyiben e törekvései bizonyítottan a
leggondosabb eljárással sem vezetnek eredményre záros határidõn belül, érvényesíteni kell az
önrendelkezési jogok teljességét. Ebben az esetben nyíltan fel kell vetni a határok
megváltoztatásának igényét.
Kérdezheti valaki: a magyar nép testi-szellemi nyomorában, emlékezetkihagyásos,

múltjavesztett állapotában, amikor a magyar történelem és Szentkorona-eszme fényévnyi
távolságra van megtiport magyar társadalmunktól, szabad-e, érdemes-e elérhetetlennek látszó
eszméket kergetni. Hitünk szerint: szabad és érdemes. Errõl gyõznek meg

Dr
Prohászka Lajos kissé emelkedett, filozofikus, Babits Mihály

valósághoz kötõdõbb és
Deák Ferenc közjogi retorikájú, érzelmet és gyakorlatiasságot

sugárzó szavai:
“Corpus sacrae coronae. Több ez, mint puszta szervezõ alkotmányjogi fogalom, mint állami
létünk alapelve, ahogy fõként Werbõczy megformulázása alapján szoktuk tekinteni. Az egész
magyarságnak egységes, élõ összeforradása ez egy olyan jelképes erõben, amelyet úgyszólván
önmaga fölé emelt, hogy soha ki ne szakadhasson belõle, valóban objektivált, tárgyiasított, hogy
megkösse magát vele. Az örök magyarság jelképe ez; a honi földre borulás, hit az örökké
megtépett, örökké megcsonkított corpusnak végül mégis diadalmas helyreállítódásában.”355 –
160.
“A magyar ebben a változó viliágban “posztulál” valami állandóságot. Elsõsorban már

országának állandóságát. Ez a “szent korona területe”, egységes és változhatatlan, ezer esztendõ
óta. Más nemzetek növelhetik, vagy elveszthetik birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy
eleven test, melyet sem vagdalni, sem toldani nem lehet. A történelem tanusága szerint minden
toldás vagy hódítás hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei elõbb-utóbb újból
összenõttek. De amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és
teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az õ szemében nagyobb és
igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó helyzetek.
Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi területe és

birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az alkotmányt ezerszer
megsérthetik, kormányozhatnak nélküle, vagy ellene. Ha századokig tart is
így, az igazi magyar az alkotmányt akkor is élõnek és érvényesnek fogja
tekinteni.”18 – 70.
“T. Ház! (Éljenzés és taps.) Nehéz idõk, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén
állott nemzetünk. De az isteni gondviselés, midõn egyrészrõl annyi szenvedéssel sújtott,
másrészrõl erõt ébresztett keblünkben, hogy el ne csüggedjünk és a veszélyben forgó hazát még

Dr
forróbban szeressük. Adja Isten, hogy tanultunk légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kik egyek
voltunk szenvedésben, egyek legyünk mûködéseinkben is. (Helyeslés.) …Alkotmányt nekünk is
akarnak adni, de nem azt, mit tõlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat,
idegenszerût… De nekünk adott alkotmány nem kell (Általános helyeslés); mi
visszaköveteljük õsi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem
kölcsönös szerzõdések által állapíttatott meg s a nemzet életébõl fejlett ki; azon
alkotmányt, melyet idõnkint a kor kivánatihoz mi magunk alkalmaztunk, s mi
magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit
századok szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerzõdések szentsége,
ellenünk az anyagi erõ.
Ennyi baj és veszély között kettõre lesz fõként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra.
Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség
nem kényszerít, egyaránt bûn volna a nemzet ellen.”117 – 169-170.

2001.január 7.
Magyarország Szent Koronája harmincháromhároméves

számûzetésébõl 1978. január 5-én érkezett vissza Magyarországra. A
fogság évtizedei alatt szellemi és politikai elnyomás pusztító súlya
nehezedett a történelmi országra, határokon belül és kívül egyaránt.
Sötét mélységekbe süllyedésünket jól érzékelteti a romlás kezdetén,
a trianoni országrontás után papírra vetett költemény Reményik
Sándor tollából – mert a friss fájdalom szólaltatta meg a
leghitelesebb szavakat -

Dr

Aztán a hatalom,
Aztán a korona,
Azután a hit,
Maradt a csend.
(Reményik Sándor: “hulló csillagok”

Mindazonáltal, a hazaszállítás óta a szent korona tisztelete, ismertsége és

eszméje a millennium idejében örvendetesen megerõsödött, tüneményesen
emelkedõ Szent Korona képét, a sötétség oszlását mutatva. Magyarország Szent
Koronája kiemelt helyre került az Országházban, de korántsem mondható
kifogástalannak nemzetpolitikai és eszmei elfogadottsága. Örvendetesen
megerõsödött a Szentkorona tudománynak nevezhetõ öszetett megközelítésû
tudomány, melynek eszköztára a politikatörténettõl az egyház- és
mûvészettörténettõl, régészettõl, néprajztól a teológián át az alkotmánytörténetig
terjed, s többezer oldalnyi, nem biztos, hogy széles körben olvasott új
eredménnyel gazdagított bennünket. Megerõsödtünk meggyõzõdésünkben,
elvesztett országhoz, a Szent Korona Magyarországához világnézeti, vagyoni és
származási korlátokat nem ismerõ, de a haza iránt való feltétlen hûség és
kötelesség igényét hordozó cselekvési példák segítségül hívásával.
Különösen kétféle, megtapasztalt tévedésre figyeljünk gondosan. Az egyiket

mûvelt, orvos barátomtól hallottam így: „Szentkorona-tan? Hát tudod ennél
hiábavalóbb, sõt veszélyesebb dolgot keveset tudnék mondani.” Ez arra
figyelmeztet bennünket, hogy a szentkoronás gondolatkör nem lehet egy zárt kör
ügye, mint valamely lovagrend belsõ dolgai Nyitnunk kell a még tájékozatlan,

Dr
rokonszenvezõ vagy közömbös, de lelke mélyén fogékony tömeg irányába azért,

mert a Szent Korona mûködéséhez rokonlelkû emberi közösség szükségeltetik.
van szükség!
A másik tévedés a királykoronázásnak, mint minden rossz orvosságának sûrû
emlegetése. Ez már a Szentkorona-tan egyoldalú értelmezése. Való igaz, hogy a
jogfolytonosság a királysági államformánál szakadt meg, de az államforma
(királyság vagy köztársaság) a jogfolytonosság helyreállításának csupán egyik,
kétségtelenül nagyon fontos, az erre hivatott népképviseleti fórum által
eldöntendõ kérdése. Az állami fõhatalom tényezõi közül a király, mint államfõ
hatalmát a Szentkorona által a nemzettõl kapja, nem pedig a nemzet a királytól,
következésképpen legitim államfõ nem lehet nemzet nélkül, a nemzet azonban
önmagában örök, mindig legitim hatalomforrás, amely csak a Szentkorona
hatalmát nem csorbíthatja. A Szentkorona életéhez és mûködéséhez a
szentkoronás gondolatrendszerben, létformában, lelkiségben élõ nemzet
nélkülözhetetlen.
nemzetkoronázásra
van szükség!
Szent Koronánk több fénytörésû drágakõ, többrétegû aranybánya,

Egyik értelme
a kultusz, a szellemi kisugárzás, a misztérium, mely a magyar nemzet korunkbeli
küldetésére figyelmeztet, a beteg világ meggyógyításának hivatására, a Szent
Kozma és Damján képi üzenetének jegyében. Az Istentõl kapott Korona az „Égi
élõ igazságot”, annak üzenetét hordozza, ezen igazság méltó szolgálatát szabva
meg nemzetünknek a Magyarok Nagyasszonyának (azaz a Szûz Máriának s
egyben a Nagyboldogasszonynak) való országfelajánlás égi elfogadásával. Hiszen
– amint Kocsis István írja – „ a Szent Korona Isten gondolata a magyar létrõl,
magyarságról, magyar küldetésrõl…”

Dr
Másik értelme
a Szent Korona változásában is maradandó közjogi tana, amelynek másodlagos
jelentõségûvé vált, bár nem sutbadobott része a koronázás közjogi menete, vagy az
államforma kérdése, míg elsõdleges jelentõségû része a korunkban közvetlen
értelmet és üzenetet hordozó elvekben fejezõdik ki.
idõszerû elemei:
A Szent Korona
egyfelõl
a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát jelképezi;
másfelõl
személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, az államfõt és a nemzetet
együtt megilletô közhatalom birtokosa.
közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki által,
A Szentkorona-eszme a népszuverenitás magasabb rendû, nem rousseau-i, hanem a
középkori vox populi vox dei (a nép szava isten szava) jegyében álló, a nem a nép
istenítését, hanem benne isten akaratát megnyilatkozni látó változatát, a
nemzetszuverenitást jeleníti meg, a nyugati jogállamokban is ismert és elismert

Dr
természetjogi felfogásnak megfelelõen. Ez nem a népszuverenitás – sohasem

létezett – parttalanságát, hanem értékek (mint a természetjog tételei különösen az
angolszász világban, s mint a Szentkorona-tan) által való korlátozottságát fejezi ki.
A nép döntése mindíg elismert korlátok között érvényesül, hiszen az emberi élet
vagy más alapértékek tagadásáról ugyanúgy nem lehet népszavazást tartani, mint
adózási és más kérdésekrõl, így több országban az alkotmányról sem törvényi
tilalom folytán és ésszerûségi okból.

emlegetése, amelyre nincs több ok, mint a magyar nép agresszív – irredenta
népként említésének. A Szentkorona-eszme ugyanis nem közvetlen hatalmi-
politikai, hanem eszmei-morális síkja a gondolkodásnak és cselekvésnek, amely a
közösséget nem készteti önmaga veszélyeztetésére, indokolatlan – erõszakos
nemzetközi fellépésre, amint ennek történelmi példáját sem ismerjük, amint a két
világháború utáni bécsi döntések nem minõsíthetõk támadó háborúval való
fenyegetésnek, vagy agresszív vagy nemzetközi jogilag törvénytelen aktusoknak.

a lényegébõl következõ önkormányzati, más szóval autonómia-elv
a közép-európai térségben. Gondoljunk arra, hogy a Szent Korona-
tagságban társországok, vármegyék, országrészek, szabad királyi
városok, egyházak, tehát mai szóval testületi és területi, személyi elvû és
közigazgatási autonómiák szerves rendszere
Más szerzõkkel együtt mondjuk, hogy a Szent Koronában szervezett nemzeti

önazonosság és a nemzetek közötti érintkezés általa meghatározott módja a mai
napig tartalmaz hiteles mondanivalót. Szellemében vissza lehet utasítani a nemzeti
sokféleség megtagadására felszámolására irányuló világtendenciákat anélkül, hogy
a nacionalizmus eszközeit vetnénk be. A világegységesítõ, globalista törekvések

Dr
lényege ugyanis a nacionalizmusból eredõ hibák nehézségek fölnagyítása és a

nacionalizmussal együtt a nemzeti önazonosság elutasítása.

nacionalizmus jegyeit keletkezésétõl fogva nem viseli magán, ezért
hatásos ellenszere a nemzeti értékeket tagadó globalizmusnak, s ezért
sebezhetetlen. Erõssége a sajátosság képviselete és védelme soviniszta
nacionalizmus nélkül,s az a tény, hogy a közös történelmi múltú népek
közösségének- együttélésének mintája, s egyúttal a magyar nemzet
A Szent Korona tanítása – idõben megelõzve a sokat hivatkozott nyugat-

európai és amerikai deklarációkat – azonosságmegõrzõ, az értékellenes
nemzetköziséget hitelesen elutasító, a nemzetek közötti békét és együttmûködést
valóságként felmutató gondolatkör, amely választási lehetõséget nyújt, ha úgy
tetszik, harmadik utat jelent a nemzeti bezárkózás és a nemzetközi gazdasági és
kulturális egynemûsítés jegyében történõ értékvesztés állapotai között. Még
rövidebben szólva:
ehhez az egész világon páratlan, különleges államszemélyiséghez ,

a Szent Koronához fûzõdõ nézetrendszer, az emberi jogok és alapvetõ
szabadságok megóvásának hatásos eszköze, a legújabb kor kihívásaira
adható hiteles közép európai és egyben magyar válasz annak a
gondolatnak a jegyében, hogy Magyarország és a Közép-Európai térség
érdekei végsõ soron megegyeznek.
Magyarország páratlanul értékes, élõ eszmei-politikai hagyomá-nyaival

a térség megváltójának szerepét töltötte és tölti be. Nemhiába nevezte
1956-ban népek Krisztusának a költõ Márai Sándor. Magyarország, a
szentkoronás gondolkodás és politikai gyakorlat megerõsödése Közép-
Európa létérdeke, míg Magyarország létérdeke Közép-Európa szellemi-

Dr
anyagi-államszervezési újjáépítése szentkoronás hagyomány

nemzetmegtartó szellemében. a nyugat-európai euroatlanti értékekkel
ha kell, okos összhangban, ha kell anélkül, a legfõbb cél : a
nemzetmegtartás értékõrzõ és gyarapító szolgálatában. Ehhez kell
cselekvõ, öntudatos magyarság.

Nem minden szentkoronás hagyomány ami szépen hangzik, hanem

csak az, ami a magyar történelem véres századaiban, történelmében és
közjogában gyökerezik. Ezért – bár derék dolog – nem minden a szónoklás,
a hangszálak zengetése és Himnusz éneklése, mert amint Kodály mondta:

Ehhez adjon Isten a Szent Korona népeinek erõt és kitartó akaratot, így nem
maradhat el az eredmény!
Isten óvja a Szent Koronát, Isten óvja

Magyarországot!
2001. január 6.
A Szent Korona Hazaérkezése 23.évfordulójának
emlékére!

Dr
SZENT KORONA SZÖVETSÉG
Eszméljünk rá, hogy

a SZENT KORONA KÖZÖSSÉGE
az európai történelemben példátlan,
erõszak nélküli közös út népeink és országaink számára!
Ezredéves közös történelmünk vívmánya a

SZENT KORONA INTÉZMÉNY
az államhatalom olyan személytelenítése,
amely a Szentkorona-tagság által

Dr
MINDENKIÉ!
Csak rajtunk múlik, hogy

JÁRJUK A KIPRÓBÁLT, ÉVEZREDES UTAT
ÚJRA EGYÜTTT!
Vízkeresztkor, Budán
A XII. Kerületi Kultúrpalota Csörsz utcai Színháztermében
Ezt ünnepelte a népes és értõ hazai és külországi Közönség
A SZENT KORONA VISSZAÉRKEZÉSE
23. ÉVFORDULÓJÁN!
Levél: H-1364 Budapest, Pf. 159 Tf: 06-1 468 2253 Fax:06-1 468 2254; M:06-70 214-1109
Pénzforgalmi jelzõszám: 12010611-00514038-00100008
Internet: www.szent-korona.hu

Események
Hírek - Események
Miért nem a mi embereink …?!
A SZENT KORONA FOGADALOM
Népakarat vagy bankárország?
„…merjünk magyarok lenni…!”

Igazul radikalizálódni!
Cselekvésbõl a megértés!
Pomáz: Szentkorona-sejt
Ál-magyar örökség
Mi a különbség?
Temesvári mögöttes...:Közlemény!
Erõnk az erõtlenségben!
Merre keressük...?
"Csak tiszta forrásból..."!
http://szent-korona.hu/hires.htm (1 of 5)2004.05.31. 17:18:38

Események
Közös!
Fény és árnyak...
Meghívás
EU-csatlakozás
540 esztendõ üzenete
Felszabadító Szent Korona
Húsvéti Áldás
Rend és Vitézi Rend
Sérthetetlen Biztonság
Szentkorona-sejtek Megalakulása
SZENT KORONA Intézmény
A Szentistváni Mû
Nemzetfeletti Állam
Szent Korona Közösség

Communitas Sacrae Coronae

Események
Szent Korona Népakarat
Szent Korona Államiság

Csopak, Szent Korona fogadalom
Zebegény Üzenete
Imádkozzunk és dolgozzunk!
"Döntõ lépés!"
Nemzeti iránytû
PÁRTVILÁGVÉGE!
„M A G Y A R H A J D A N K O R”
Szent Korona Szövetség állásfoglalás 2003.március 15.-én

Egyetemes nemzetpolgári államrendszer: a Szentkorona-tan
„Tiszta Kézzel, Szívvel és Lélekkel a Nemzetért…” FÓRUM
Alázatból nagyság....Orbán Viktor
Üzenet a Hazának!
Petíció!
Gyõzelemre!
Köztársaság, nem "részvénytársaság":a Szent Korona Népe!
Magyarnak lenni biztos befektetés a jövõbe....miniszterelnöki hitvallás!
Mentalitások...
"Az ország számít..!" Miniszterelnöki nyilatkozat a Vasárnapi Újságnak
Lõszerosztás?...Kampányhumor...
Grespik...
Jó kedvvel, bõséggel..."
Hírünk Párizsban...!

Események
"Így írtok ti."...: egy beszámoló a Népszabadságból

Quo vadis MIÉP...Egy leváltás története... és a Tanulság...?!
Szent Korona Mise
Gyarapodó MVSZ
Magyar a magyar miniszterelnök...
Bizalommal Gratulálunk!
Méltó megemlékezés a 45. évfordulón! Ismerõs a forrás!
Kommunizmus Sztalingrádja Budapest" 1956. október 23.
Bábel(ek)...
Világszövetség!
Van Remény!
sten, Hazánkért térdelünk elõdbe...
új évezredbe indulásunk szentkorona-áldásos alkalmából
Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján szállítják a koronát
Esztergomba
MVSZ: ELÕRETEKINTÉS!
A Szent Korona vértanui!
A barguzini temetõ titkai és az Akadémia...
ermõföld :"piac"vagy szuverenitás?
Dr. Tanka Endre: Magyar Nemzet, 2001.június 30.
"Kötelezõ" politikai zsákutca? - Földkérdés!
A Szent Korona Országa: Múlt, Jelen és Jövõ
Elõre és Vissza az Évezredes Szentkorona-Alkotmányossághoz!
001. június 28: A VIDÉK LELKE AZ EGYHÁZ
A Miniszterelnöki Kabinet konferenciája a Parlamentben
Státustörvény és Szent Korona!
2001.június 9: "MI FOLYIK ITT?!" - NEM csupán "Székely-ügy"!
Csíksomlyó 2001. június 2-4: "A Napba Öltözött Asszony"
Pünkösd elé!
GYERMEKNAP-2001:Szent Korona elõtt a gyermekek!
2001. május 20:A Szentkoronás-Országház elsõ miniszterelnöke válaszolt a
Vasárnapi Újság kérdéseire!
A feltámadott Petõfi

Események
2001. április 26-án: Gyõzött a méltányosság-MVSZ siker!

Húsvéti Feltámadás a SZENT KORONA fényében
2001. árilis 4-e nagy eseménye:Újra napvilágon az ORSZÁG-zászló alapjai
Parlamenti megemlékezés 2001. február 25-én a kommunizmus
áldozatairól
Adófelajánlás
Világhírünk...

Miért nem a mi embereink …
Miért nem a mi embereink …?!

(Postánkból)
-----Original Message-----
From: SzKSz/HCF [mailto:mail@szent-korona.hu]
Sent: Monday, May 10, 2004 11:19 AM
Cc: Elnök/Tempfli
Subject: ismerõsök
Importance: High
Bárcsak hasonló következetességgel rakná –rakta volna!- tele a mi táborunk a biztosan idetartozó
emberekkel a különbözõ posztokat annakidején! Ez az, amit nem tudott megtanulni senki a jó
oldalon! Nem azért, mert nem akarta volna! Dehogynem akarta! Csak nem tudta, mert valóban
lehetetlen! Pedig amíg ez meg nem történik, addig hiába az „ész, erõ és oly szent akarat”!
Antall József a halálos ágyán kérdezte meg egy idõs, közeli, ma is közismert, magas egyházi
hivatalban lévõ és közszeretetnek örvendõ barátjától, hogy mondaná meg az öszinte véleményét a
kormányáról és õmagáról! Az illetõ legelsõ helyen felelte, hogy számosan vannak a közvetlen
környezetében, akiket régen menesztenie kellett volna! Antall megkérdezte a neveket, meg is kapta
rá mindjárt a választ öt prominens személyt illetõen. Erre elgondolkodott, és azt kérdezte: „Mondd,
ha holnap elküldöm õket, kiket tegyek a helyükre?!”
Ezért „dörzsölik a kezüket” a „túloldalon”…! Ezért emberfeletti lecke az istálló kitakarítása ettõl a
felhalmozódott trágyától! Heraklész sem érezte magát elég erõsnek hozzá! Emiatt gondolt egyet, és
a mondabeli folyó vizét vezette bele az istállóba! AZ KIMOSOTT MINDENT, amit kellett!
Ez a folyó nem más, mint saját történelmünk vize! A (sok) ezer éves államiságunk és annak
intézménye, amit Szent Korona néven örököltünk! A siker titka ezért az, hogy teljesüljön a
fogadalom! Ehhez mindenekelõtt megfogadni kell a hûséget! Addig nem csoda, hogy mindenfelé a
régi silányság üti fel a fejét minden bokorban, hiszen õket folytatjuk államként a mai napig!
Hogyan lehetnének a „szent humusz”, az „õs buja föld” az erõforrás, amikor a „régmúlt virágok”
legfeljebb a „bódító illatuk” okán kapnak megbecsülést?
Lesznek, mert vannak megfelelõ emberek, de azokat nem az 1945-tõl teremtõdött ál-magyar
rendszer tudja színra léptetni! Addig nem lesz „együtt” az Ország, amíg ál-ország marad!
Schmitt Pálnak tökéletesen igaza van! Csak együtt lehet! Ezért kell az Ország és ugyanezért
http://szent-korona.hu/emb.htm (1 of 3)2004.05.31. 17:18:44

alkalmatlan az ál-ország!
SzKSz/SzEM-Figyelõ
EK
From: Györe Dániel [mailto:gyored@akii.hu]
Sent: Monday, May 10, 2004 10:12 AM
To: bennszulottek@yahoogroups.com
Subject: [polgari-korok] Medgyessy régi ismerõsei a PSZÁF-ot irányító tanácsban
[cikk] Medgyessy régi ismerõsei a PSZÁF-ot irányító tanácsban
Medgyessy Péter miniszterelnök régi ismerõsei is feltûnhetnek a PSZÁF irányító

tanácsban, akiket a kormányfõ jelölt a testületbe pénteken.
2004.05.10 09:57 Magyar Nemzet
A tanács elnöke Farkas István, a Magyar Exporthitel Biztosító Rt. igazgatóságának, valamint a
Magyar Export-Import Bank Rt. igazgatóságának az elnöke lehet.
Farkas az 1970-es és a '80-as években a Pénzügyminisztériumban dolgozott, majd 1989

szeptembere és 1990 májusa között Medgyessy Péter pénzügyminiszter helyettese volt. A Horn-
kormány idején átmenetileg bankprivatizációs kormánybiztos és ezzel együtt az Állami
Vagyonkezelõ Rt. elnöke volt.
A tanács tagjának jelölt Asztalos László, az Atlasz Biztosító igazgatóságának elnökhelyettese, a

rendszerváltás elõtt a KISZ KB-ban, majd 1986-89 között az MSZMP KB tanácsadó testületében és
a Hazafias Népfront ügyvezetõ alelnökeként tevékenykedett. Dolgozott a Pénzügyminisztériumban,
és nyolc éven keresztül töltötte be az Állami Biztosításfelügyelet elnöki tisztségét. Asztalos 1998-
tól 2001. januárjáig a Focus Befektetés Minõsítõ Rt. igazgatóságának tagja volt, ebben az
idõszakban Medgyessy Péter a cég felügyelõbizottságában foglalt helyet.
Együtt bukkant fel a jelenlegi kormányfõvel az Atlasz Biztosító Rt.-ben is: Medgyessy a
kormányváltásig az rt. igazgatóságában is szerepet vállalt. A tanács másik tagja Náray László, a
PSZÁF jelenlegi elnökhelyettese lehet, aki korábban az Országos Tervhivatalban, a
Pénzügyminisztériumban dolgozott és a felügyelet elõdjénél, az Állami Pénz- és Tõkepiaci
Felügyeletnél szintén elnökhelyettesi pozíciót töltött be. A harmadik jelölt Miklós Gábor, a Magyar
Külkereskedelmi Bank Rt. vezérigazgató-helyettese, 1971 óta dolgozik a pénzintézetnél, tagja a

GIRO Elszámolásforgalmi Rt. igazgatóságának is.
A jelenlegi elnök, Szász Károly távozásával a PSZÁF operatív irányítását Mátrai Miklós, az Allianz
Hungária Rt. vezérigazgató-helyettese veszi át, a két helyettese Schiffer Péter és Kun János lehet.
Forrás: ma.hu
HAJRÁ MAGYARORSZÁG! HAJRÁ MAGYAROK!

A SZENT KORONA valójában nem címerelem, nem múzeumi tárgy, nem is csupán jelkép, hagyomány, nemzeti ereklye vagy "tan", eszme,
A SZENT KORONA INTÉZMÉNY

A SZENT KORONA valójában nem címerelem, nem múzeumi tárgy, nem is csupán jelkép,
hagyomány, nemzeti ereklye vagy "tan", eszme, hanem INTÉZMÉNY! Zsigmond király 1403-as
oklevelének fogalmazása szerint „Isten kegyelmébõl törvényesen Magyarország koronájában mi
elnökölünk (praesidimus)”. Elnökölni testületben lehet, valamely intézménynek a keretében!
Magyarország Szent Ország-Koronája –ahogy a 11. század végétõl nevezték- tehát nem királyi
fejdísz, hanem állam-intézmény.
Az Alkotmánybíróságnak 2000.-ben hozott 26. sorszámú állásfoglalása szerint a Magyar

Köztársaság a szentkorona fogalmán címerdíszt és mûtárgyat ért. A valódi, az intézményi
értelmezés, mint történelmi jelentés tehát a jelenlegi, az 1945 óta jogfolytonos államiság
fogalmi kereteit meghaladja. Az 1945 elõtti történelmi magyar államiság és annak egész
történelmi alkotmánya viszont erre épült! Révai Péter koronaõr errõl az intézményrõl írja 1613-
ban, hogy: Ahol a korona, ott van Magyarország. Ebbõl kényszerûen következik, hogy ahol ez
az intézmény nincs, ott nincs Magyarország! C.Tóth János Misterium Hungarorum a
„Magyarok Titka” címû könyvében azt írja, hogy a Szent Korona felfogása és megértése egyet
jelent a beavatottsággal, ami eddig csak kevés földi halandónak adatott meg, de nekünk, kései
utódoknak arra kell törekednünk, hogy mindannyiunknak megadattassék! Azért szükséges ez,
mert ennek ismeretében ott folytathatjuk nemzeti és állami létünket, ahol 1945-ben az
elháríthatatlan kényszerek abbahagyatták velünk, és ezáltal megszabadulhatunk minden
méltatlan terhünktõl, ahogy a SZENT KORONA SZÖVETSÉG-nek a Hõsök terén karácsony
másnapján osztott röpiratában olvasható.
A Szent Korona mint intézmény lényegében ÁLLAMREND. Ebben az államrendben az állami

fõhatalom személytelen, minden és mindenki fölött álló, senkié nem lehet, sem személy sem
párt, sem szervezet nem szerezheti meg, nem vetélkedhet senki a megszerzéséért! A
közhatalom, mint önrendelkezõ fõhatalom személytelenítése azt jelenti, hogy a hatalom osztatlan
közmegegyezéssel ki van emelve a társadalomból. Az elismert egyedüli hatalombirtokló
Személyiség a Szent Korona, és mint ilyen, mindenek feletti! Hagyományos ábrázolásain
angyalok tartják, de mindig elválasztva ábrázolják az országcímer felett, vagy a Boldogasszony-
Szûzanya fején!
A személytelenített, a szentkorona-fõhatalom azáltal társadalmasított, hogy a személyes

Szentkorona-tagság, mint EGYETEMES NEMZETPOLGÁRI MÉLTÓSÁG mindenkire
megkülönböztetés nélkül kiterjed. Ennek az egyetemes szentkorona-tagságnak egyetlen feltétele
a SZOLGÁLAT! A legmagasabb tisztségviselõk is-akár király akár fejedelem vagy államfõ-
szolgálattevõk, régi szép magyar szóval jobbágyok! Ilyen méltósággal rendelkezõ nemzetpolgárt
http://szent-korona.hu/nr1.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:18:53

A SZENT KORONA valójában nem címerelem, nem múzeumi tárgy, nem is csupán jelkép, hagyomány, nemzeti ereklye vagy "tan", eszme,
ruház fel a maga nemében Európában elsõ alkotmánylevél, az 1222-ben kiadott Aranybulla nem
az ellenállás és ellentmondás jogával, hanem a kötelességével (ius resistendi et contradicendi és
nem ius resistentiae et contradictiae)! A Himnuszban erre, az ilyen magyarra kérjük az
Istenáldást, nem az országra, nem a magyarokra. Ebben az államrend-felfogásban a társadalom
építõkockája és egyben épülete a szabad, felelõs és önálló egyén, a megtestesült Szent Korona,
a nemzetpolgár, aki a letéteményese, talapzata minden társadalmi, politikai, és személyes
erkölcsi magatartásnak, ilyenként és személyesen a szentkorona-méltóság „atomja”, de egyben
teljes birtokosa is! Ez a fajta öröklõdõ méltóság, mint személyiségi alkotmányos közjog, emeli
fel a kiszolgáltatott, jogfosztott, megtévesztett, média-prédává és gátlástalan testi-lelki
szipolyozás áldozatává vált mai tömegembert a felelõsségteljes nemzetpolgári létbe, a Szent
Korona közösségébe (Communitas Sacrae Coronae).
Ez a szolgálat-alapú társadalom alapképlete, szemben a hatalom-alapú társadaloméval! A

folytatásban megvizsgáljuk, hogy miként mûködött mindez Szent Istvántól a magyar
államiságban az egész magyar történelmen keresztül egészen 1945-ig bezárólag! Ennek a
vizsgálatnak nemcsak az lesz az eredménye, hogy történelmünknek a közkeletû felfogástól
egészen eltérõ képe tárul fel, hanem az is, hogy világosan kirajzolódnak a mai teendõk.
Valóságos, használható kulcsot kapunk a jelenlegi társadalmi válság megoldásához, ha történelmi
örökségünk birtokában, szabad õseink örökébe lépünk! (Folytatjuk!)
Budapest, 2003. december 29. EK www.szent-korona.hu info@szent-korona.hu 06-70-
5724563
Megjelent: A MAGYARNemzetõr 2004. január 21.-i számában

A nemzet védelme Jogán
A Nemzet védelme jogán
A jogtiprással szembeszállni – kötelezõ, jogos önvédelem !!!
1. A Szent Korona Intézménye és az ezen alapuló magyar alkotmány biztosította országunk

fennállását és virágzását több mint ezer éven át.
2. A Szent Korona összetartó erejének köszönhette nemzetünk, hogy képes volt újjászületni a
törökdúlás, a Habsburg uralom és az 1919-es vörösterror után.
3. A Szent Korona történelmünk folyamán legyõzhetetlen védelmet nyújtott a betolakodó
hatalombitorlók és féktelen önkényuralom ellen.
4. 1222-ben az Aranybulla személyes kötelességgé tette az ellentmondást és ellenállást,
valahányszor veszélybe kerültek a Szent Korona egyetemes jogai és érdekei.
5. A Szent Korona védte meg a Kárpát-medence egységét.
6. A Szent Korona évezredes összhangot teremtett, békés és egyenrangú együttélést biztosított a
Kárpát-medence minden nemzete számára.
7. A termõföld a Szent Korona tulajdonából nem kerülhetett idegenek kezébe, a jelenleg is érvényben
levõ angol és spanyol jogrendhez hasonlóan.
8. Hazánk, mint a Szent Korona Országa a virágzó gazdaság, a jólét és a nyugalom birodalma volt.
1944/45-ben az országunkat megszálló idegen hatalmak megtagadták a Szent Koronára alapított

jogrendünket, és törvényellenes önkényuralmat vezettek be. Az 1990-ben végrehajtott ,,rendszer-
reform“ ezen a helyzeten csak enyhített, de gyökeresen nem változtatott! A legitim Szent Korona
államiságát nem állította vissza!
Ennek az állapotnak elkerülhetetlen következményei lettek:
1. A Kárpát-medence szerves területi, gazdasági, politikai, nemzeti összetartozása felborult.

2. A korábban virágzó gazdasági élet összeomlott, a Kárpát-medence népei elszegényedtek.
3. Az önkényuralom kilátástalan adóság-csapdába sodorta Magyarországot.
4. A puszta létfenntartásért küzdõ nemzet hite és önbecsülése megrendült, kultúrájának
fennmaradása veszélybe került.
5. A közakarat valóságos érvényesülése helyett, a közélet, a gazdaság és társadalom az öntörvényû
pártvilág uralma alá került.
Csak kétkamarás parlamentben érvényesülhet mindig a teljes Nemzet akarata.
A Szent Korona nemzetének képviselete az alsóházban a pártokkal, a felsõházban az egész Nemzet
bizalmából kiküldöttekkel érvényesül.
A szentkorona-tagság össztársadalmi felügyelete mellett lehetetlen a közakarat kijátszása.
Hazánk, Nemzetünk válságos helyzetét, a mostani ál-magyar rendszert csak a Szent Korona
Intézmény helyreállítása szünteti meg!
Felvirágzásunk a Szent Korona Intézmény visszatérésének törvényszerû következménye, mert
csak ez szabadít meg méltatlan terheinktõl.
Ezáltal lesz semmis a jelenlegi kamatfüggõség.
Minden 1 milliárd Dollár hitel után 16 év leforgása alatt 11 milliárd volt a kamat, ami még a
dédunokáinkat is szegénységbe és kiszolgáltatottságba taszítja!
Minden magyarnak szent kötelessége küzdeni a Nemzet megmaradásáért, amelynek feltétele a
Szent Korona jogfolytonosságának helyreállítása egy Nemzetgy•lés útján!
Az EU-tagság viszonyait csak a feltámadt Szent Korona államrend törvényhozó szerveinek
megfontolása és döntése határozhatja meg érvényesen, ennek hiányában minden meghozott döntés
http://www.szent-korona.hu/Rpirat.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:19:04

A nemzet védelme Jogán
közjogilag érvénytelen!
Felhívás
Felhívunk minden Hazafit, minden falut, várost, közéleti és magán egyesületet, közösséget,
polgári kört, akik a Haza sorsáért felelõsséget vállalnak, hogy a Szent Korona intézményes érvényre
juttatás érdekében, alakítsanak országszerte
Szentkorona-sejteket!
Ezek a sejt-szervezetek válasszanak ki maguk közül erkölcsileg kifogástalan, becsületes
képviselõket, akik méltóan fogják képviselni közösségüket az elkövetkezendõ Nemzetgyûlésben,
amely Nemzetünkre és az Országra érvényesen kimondja a Szent Korona Intézmény
megszakítatlan érvényének akaratát. Ezáltal tudja a Nemzet ott folytatni, ahol 1945-töl
abbahagyatták vele azok az elháríthatatlan kényszerek, amelyektõl ebben a Nemzetgyûlésben fog
tudni megszabadulni!
A Szent Korona Intézmény két alapelve
1. A közhatalom, mint önrendelkezõ fõhatalom személytelenített, a társadalomból kiemelt, mert

senkié nem lehet, sem személy sem szervezet nem szerezheti meg.
2. Egyedüli és egyszemélyes oszthatatlan részese, élõ ,,tagja,, ennek a közhatalomnak egyedül a Szent
Korona szolgálattevõje, mint nemzetpolgár, aki ezáltal a ," megtestesült" Szent Korona.
SZENT KORONA SZÖVETSÉG Elnöksége
Bõvebb információ: Szent Korona Honlapcímén: http://www.szent-korona.hu/

e-mail címünk: info@szent-korona.hu Tel.: 06-70 57 245 63
A sejt-szervezetek megválasztott képviselõi jelentkezzenek a következõ címen:
Szent Korona Szövetség Koordinációs Iroda MVSZ-Magyarok Háza 1052 Budapest Semmelweis u.
1-3. félemelet
Az országszerte kialakuló Szentkorona-sejt hálózat híreirõl rendszeres tájékoztatást a Szent Korona Honlap és a Szent László
internetes világrádió ad.
Felhívjuk magyar testvéreinket, hogy ezt a szórólapot sokszorosítsák és juttassák el az egész Nemzethez!
http://www.szent-korona.hu/Rpirat.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:19:04

http://szent-korona.hu/fogad.htm
Égi Atyám!
Hallgasd meg fohászkodó könyörgésemet és szívbéli hûségem fogadalmát!
Az Emberfia , a Te Fiad, aki istenszülõ Égi Szüz Anyánkkal,

Nagyboldogasszonyunkkal, Magyarország Patrónájával, a Világ szentkoronás Királynõjével
együtt a Mindenhatóság hatalmával és a legyõzhetetlen istenanyai szeretettel kormányozza
Benned és Általad a teremtett Világmindenséget.
A megtestesült Ige teremtõ akarata adta õseimnek a Szent Korona hatalmát és égi
méltóságát, hogy hatalmas Vezérlõjük, áldozatos életük mindenkor világító Fényessége, örök
életpéldájuk és legyõzhetetlen Védelmezõjük legyen. Ebben a rendíthetetlen hitben és
törhetetlen, örök Szövetségben éltek õseink nemzedékrõl nemzedékre a legõsibb idõktõl,
ebben nyertek megerõsítést és végsõ diadalt minden megpróbáltatásukban, ez a Szent Korona
ékesíti Égi Anyánkat Szent István Királyunk megszentelt kezétõl!
Ebben az õsi hitben fogadom Én, [név], hogy szabad elhatározásomból és megmásíthatatlan
akaratomból ezennel õseim örökébe lépek! Magamat, szeretteimet, hozzátartozóimat és
minden embertársamat, akiknek sorsában életem folyamán osztozom a Szent Korona iránti
hûségben az áldozatos szeretet minden eszközével megõrzöm! Egyéni és közösségi életemet a
Szent Korona iránti hûség sziklaszilárd alapjaira helyezem, és minden erõmmel törekszem,
hogy ide embertársaimmal, test-véreimmel, nemzetemmel együtt visszatérjek, ha magam vagy
mások gyarlósága letérítene a Hûség útjáról!
Teremtõ Atyám, Szent Fiad, a valóságos Isten és valóságos Ember, megtartó Szent
Szûzanyánk, aki a Szent Koronával ékesítve a földöntúli Jóság szeretetével tekintesz most
reám, akinek szent színe elõtt e mindörökre szóló fogadalmat teszem , erõsíts meg e
szándékom és akaratom teljesítésében! Add, hogy bárhol éljek is a Földkerekségen,
megõrizhessem õseim szent hagyatékát, megtartsam nemzetünk gazdag, élõ mûveltségét,
nemes és tiszta tudását, mûvészi kincseit, nyelvünket, a Kárpátok koszorúzta õsi
Anyaországunkat, gyönyörûséges tájaival, dúsgazdag természeti kincseivel, és azokat
http://szent-korona.hu/fogad.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:19:39

http://szent-korona.hu/fogad.htm
gyermekeimnek és utódaimnak felemelve továbbadhassam! Erõsíts lelkemben és testemben,

hogy mindenben a Te égi Törvényedet kövessem, hogy mindenkor a Te fenséges égi
adományod, a SZENT KORONA, õseink angyali szent csillagának fénye vezéreljen!
Miképpen e fogadalmam szerint élek ezután, Isten engem úgy segéljen!
Csopak, Szent István Plébániatemplom, 2003. augusztus 17.

Budapest, Szent István Bazilika, 2004. január 6.
[1]
Név
Cím
Levél: H-1364 Budapest, Pf. 159 Tf: 06-1 468 2253 Fax:06-1 468 2254; M:06-70 572 4563
www.szent-korona.hu
[1]
Akik névszerint kívánnak feliratkozni az esküt letettek közé, akik névre szóló fogadalmi díszoklevelet kérnek, azok a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG postacímére (Budapest, 1364 Pf. 159.) küldjék el a név és cim adataikat. Akik cselekvõen és szervezetten is részt kívánnak venni a
szentkorona-húségbõl fakadó soronlévõ közfeladatokban, azok a fogadalom alapján ezt a Szent Korona intézményi folytonossága érvényesítéséért
akár a Szent Korona Szövetségben (1052. Budapest, Semmelweiss u. 1-3), akár önálló sejt-szervezetekben tehetik!
http://szent-korona.hu/fogad.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:19:39

http://szent-korona.hu/alfag.gif
http://szent-korona.hu/alfag.gif (1 of 2)2004.05.31. 17:19:44

http://szent-korona.hu/alfag.gif
http://szent-korona.hu/alfag.gif (2 of 2)2004.05.31. 17:19:44

http://szent-korona.hu/alapsz.htm
A SZENT KORONA SZÖVETSÉG

Egyesületi Alapszabálya
Alapítva: 1920.
Módosítva: 1989.,1994.,2001.,2002. 01. 06.
http://szent-korona.hu/alapsz.htm (1 of 17)2004.05.31. 17:20:05

2003. 11. 29.
A SZENT KORONA SZÖVETSÉG

Alapszabálya
Újraalapítva: 1989,1994. 12. 12.

Módosítva: 2002. 01. 06., 2003.11.29.
1. Általános rendelkezések
a) Egyesület neve: SZENT KORONA SZÖVETSÉG

b) A Székhelye: 1052 Budapest, Semmelweiss utca 1-3 (MVSZ-Magyarok Háza)
c) Az Egyesület pecsétje: Szent Korona Szövetség körirat által képzett belsõ részen a
Magyar Szentkorona stilizált rajza, levéljele a Szentkorona-kép kiegészülve alul az „IN
ASPERIS ET PROSPERIS” íves jelmondattal.
d) Az Egyesület célja a Szent Koronának a magyar államiság rendjében intézményi
hagyományos jelentõsége biztosításáért folytatandó munkálkodás. Társadalmi,
kulturális szinten kifejezésre juttatása a nemzet legfõbb hatalmát és méltóságát jelentõ
Szent Korona jelentéstartalmának.
E tevékenység a Khtv. (1997. évi CLVI. törvény –A közhasznú szervezetekrõl) 26.§ c)

pontjában felsorolt közhasznú tevékenység fajták közül különösen az alábbi körre terjed:
1. Kulturális örökség megóvása (6)

2. Nevelés és oktatás, ismeretterjesztés (4)
• A magyar történelmi tudat ápolása, ébrentartása.
• A nemzet történelme során keletkezett jelképek létrejöttének és szerepének széles
körû ismertetése és méltatásuk elõmozdítása.

• A nemzeti sajátosságoknak és kulturális értékeknek a társadalmi életben való

érvényesülése érdekében kifejtett oktató, nevelõ, meggyõzõ munka.
• A keresztény - keresztyén ökumené, erkölcsiség és hit egyetemes szellemi
értékeinek a mai magyar társadalmi és állami életben való elmélyítése, minél
szélesebb körû és hiteles megjelenítése, terjesztése és a megvalósításukban
példamutatás.
3. Tudományos tevékenység: történelmi-levéltári kutatás (3)
4. Mûemlékvédelem (7)
5. Határon túli magyarsággal és térségi vagy más etnikumokkal, mint a Szent Korona
történelmi-hagyományos vagy új csatlakozó tagjaival kapcsolatos tevékenység (13)
• A világban szétszórtan élõ magyarság, így pl. a Kárpát-medencei és csángó
magyarság és a világmagyarság
nemzeti összetartozás-érzetének megerõsítése és elmélyítése.
• A történelmi társnemzetekkel a társadalmi egyesülés és a hagyományos
államközösség újrateremtésének megvalósítása érdekében munkálkodás.
6. Euro-atlanti integráció elõsegítése a Szent Korona hagyományos egyetemessége,
köztiszteleti-morális és szakrális szentsége alapján. (19)
• A Kárpát-medence térségi újra egyesülés vagy más térségi népekkel új
nemzettársi szövetség létrehozásának kimunkálása vallási, kulturális, gazdasági,
társadalmi és közéleti szinten annak érdekében, hogy a nemzeti, kulturális, vallási,
nyelvi különbözõségek megõrzésének és ápolásának intézményes biztosítása legyen
az állami-közéleti összetartozás legfõbb vonzereje.
• A különbözõ közérdekû adatbázis rendszereknek és alapnyilvántartásoknak
egységes nyilvántartásba egyesítése az adatokat létrehozó, fenntartó és kezelõ gazda-
intézményekkel együttmûködve, és az adatokhoz a törvény keretei között az
össztársadalmi hozzáférés biztosításával átfogó társadalmi, kormányzás-megalapozó
és közigazgatás-támogató tudásanyag létrehozása. Ennek a személyi, családi,
közösségi, társadalmi, kulturális, gazdasági, tudományos vonatkozású
ismeretanyagnak a teljeskörû szolgáltatása a SZENT KORONA SZÖVETSÉG önálló
és saját jogú informatikai eljárásával. Az ezáltal megvalósítható Nemzeti Kataszter
Szolgálat (NKSZ) hálózatának országos kiépítése, mûködtetése, az adatok
naprakészen tartásában és hiteles értesülések szolgáltatásában közremûködés, a
magyar nép és az együtt élõ népek hasznos és békés együttélésének, ezáltal a tartós
közép-európai békés felemelkedésnek, a tudásközpontú információs társadalomnak a
megalapozására..

• A Szent Korona intézményes államrendjének megteremtése érdekében a

tudásközpontú nemzeteszmény és a termékeny közösségi érzések megalapozása
közhasznú szolgáltatásokkal a Nemzeti Kataszter Szolgálat (NKSz) útján.
Az Egyesület
e) fent felsorolt célkitûzéseit közös fellépésein, valamint tagjai és tagszervezetei, gazdasági
vállalkozásai és az együttmûködõ társadalmi szervezetek és állami intézmények lehetõségein
keresztül törekszik elérni;
f) közhasznú szolgáltatásaiból, amelyek nem pénzbeli juttatások, a természetes és jogi
személy tagjain kívül korlátozás nélkül részesülhetnek azok is, akik nem tagjai a szervezetnek;
g) vállalkozási tevékenységet csak közhasznú céljainak megvalósítása érdekében, azt nem
veszélyeztetve végez;
h) gazdálkodása során elért eredményét nem osztja fel, azt az 1. d) pontban részletezett
céltevékenységre fordítja;
i) közvetlen politikai tevékenységet nem folytat, szervezete pártoktól független, azoknak
anyagi támogatást nem nyújt;
j) az alapszabály változtatása esetén a nyilvántartásba vételi kérelmet a vonatkozó
közgyûlési jegyzõkönyvvel az Egyesület elnöke–az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5.
fejezet b.) pontban írt korlátozás kivételével- vagy a fõtitkár terjeszti be a Fõvárosi
Bírósághoz.
2. A tagsági viszony keletkezése, a tagok jogai és kötelezettségei
a) Az Egyesület tagja lehet minden természetes és jogi személy, ha elfogadja az Egyesület

alapszabályát, annak az 1.d) pontjában részletezett célkitûzéseit, ezek megvalósítására, a
megvalósításban való tevékeny közremûködésre kötelezettséget vállal és a megállapított
tagdíjat rendszeresen megfizeti.
b) A tagsági viszony szükséges és elégséges elõfeltétele a 2002. január 6-i közgyûlésen
elfogadott Tagsági Eskü letétele a közgyûlésen a szavazóképes tagság vagy a Vezetõség
legalább három tagja elõtt, vagy Szentkorona Fogadalom letétele, ha a fogadalom tartalmát
az Elnökség az érvényes képviseleti szabályok szerinti aláírásával jóváhagyta. A jelentkezési
lap kitöltése és az illetõ egyénnek vagy szervezetnek két tag részérõl történõ ajánlása a
Tagsági Esküt vagy helyette a Szentkorona Fogadalmat nem pótolja és nem helyettesíti.
Tagszervezet esetén a szervezet vezetõjének eskü- vagy fogadalomtétele a felvétel elõfeltétele.

c) A tagként jelentkezõ egyén vagy szervezet részérõl a b) pont szerintiek teljesítését az

Egyesület Vezetõsége igazolja és teszi a tagságot érvényessé. Történelmi egyházak helyi
szervezete, egyházközsége a helyi egyházi szervezet plébános-lelkész vezetõjének
irányításával a sejt-szervezetre vonatkozóan a j) pontbeli szabályozás értelemszerû
alkalmazásával, azonban minden meglévõ adottsága fenntartásával és minden külön
feltétel nélkül minõsül szentkorona-szövetségi sejt-szervezetnek.
d) A tagokról az Egyesület vezetõsége tagnyilvántartást vezet, melynek alapján kerül
kiadásra a tag névre szóló igazolványa, melyen a Tagsági Eskü vezetõségi igazolással történt
hiteles letételének vagy a Szentkorona Fogadalom letétele elfogadott bejelentésének dátuma
és sorszám tüntetendõ fel a tag személyi adatai mellett.
e) Alapító tag megjelölés illeti az Egyesületet létrehozó tagokkal együtt azokat, akik az elsõ
100 sorszámmal bíró igazolvánnyal rendelkeznek. Az Egyesület vezetõsége ezt a kört
kétharmados szavazattöbbséggel bõvítheti.
f) Az egyesületi tagdíj aktív keresõk számára havonként felajánlható összeg, de legalább
100,– Ft, nyugdíjas és munkanélküli segélyen élõ személyek számára legalább havi 50,– Ft.
Egyedi elbírálás mellett esetenként az utóbbi kategóriába tartozók részére a Vezetõség
idõleges halasztást adhat a tagdíjfizetésre. A tagszervezetek tagdíja a taglétszámukkal arányos
ill. a belépéskor felajánlott összeg. A tagdíj a tag által vállalt és teljesített közremûködés vagy
szolgáltatás alapján a Vezetõség egyetértésével megállapított vagyonértékû hozzájárulás is
lehet. A fentiek szerinti tagdíjak negyedévenként is fizethetõek ill. teljesíthetõk.
g) Aki tagdíját egy éven keresztül nem fizeti vagy vállalt más vagyonértékû
közremûködését nem teljesíti, és az elmaradás pótlását az év letelte elõtt történõ
figyelmeztetés és felkérés ellenére az év végéig az elvárható mértékben meg sem kezdi,
tagsági viszonyát elveszti, és a tagsággal járó jogokra és szolgáltatásokra nem tarthat igényt.
Tagsági viszonyát elveszti, aki semmiféle aktivitást nem tanusít az Egyesület társasági
életében két éven át. Tagsági viszonyát elveszti az a tag is, aki Tagsági Esküt vagy
Szentkorona Fogadalmat nem tesz le a b.) és c.) pontokban foglaltak szerint, vagy akinek
személyét a Szövetségi Ítélõszék a tagsággal összeférhetetlennek minõsíti.
h) A jogi személyiségû tag (szervezet) tagsági viszonya alapján vállalt visszatérõen
ismétlõdõ támogatást biztosít az Egyesület számára.
i) A tag jogosult a közgyûlésen részt venni, és kötelezettségvállalása szerint a részfeladatok
megvalósításában közremûködni. A közgyûlésen személy szerint és csoportosan is
indítványokat tehet, amikre nézve kérheti a szavazatra bocsátást. Jogosult továbbá minden
olyan szolgáltatást térítésmentesen igénybe venni, amelyeket az Egyesület a közgyûlés eseti
határozata és/vagy az alapszabály hatályos rendelkezése szerint mindenkori tagjai számára
alanyi jogon biztosít.

j) A teljes jogú tag minden tisztségre választható. A tagok létszámkötöttség nélkül

megalakítható helyi csoportokba, szervezetekbe (sejt-szervezet) tömörülhetnek. A sejt-
szervezet a szövetségi központi szervezet Alapszabályának hatálya alatt áll a célkitûzéseket
és az általános érvényû rendelkezéseket, valamint a szövetségi vezetõséggel és egymással a
szükséges, folyamatos kapcsolattartás és a tevékenységrõl a kölcsönös tájékoztatás
kötelezettségét tekintve, de egyébként önállóan szervezi meg a saját mûködését, beleértve a
saját vezetõségének a létrehozását is. A helyi vagy térségi öntevékeny sejt-szervezet a helyi
felelõs személy által a szövetségi Elnökségnek a megalakításról írásban tett bejelentésének
az írásbeli visszaigazolása után tekintendõ létrejöttnek.
k) A teljes jogú tagsági minõség általában a b.) és c.) pontokban foglaltak teljesülése után
minden késõbb belépettet megilleti, hacsak ennek gátló akadálya bármikor nem mutatkozik.
Gátló akadályok ügynöki titkos szervezetekben tagság, vagy ilyen megbízásból folytatott
mindenkori tevékenység miatt a Szövetségi Ítélõszék ezzel összefüggésben, vagy a szentkorona-
eszmeiséggel összeegyeztethetetlen magatartás alapján hozott kifogásoló határozata.
l) A tagság szavazati joggal rendelkezik és a Közgyûlésben közvetlenül, vagy a Vezetõség
útján közvetve dönthet tiszteletbeli tagok és tiszteletbeli tisztségviselõk megválasztásáról,
amikor is köztiszteletben álló és az Egyesület célja érdekében áldozatot hozó és/vagy
eredményesen tevékenykedõ személyeket tüntet ki.
m) Pártoló tag lehet az, aki az Egyesület célkitûzései szerinti tevékenységet aktív tagsági
viszony létesítése igénye nélkül anyagilag saját felajánlása szerinti összegekkel, vagy más
értékelhetõ módon támogatja.
n) Tagsági várakozási idõ alkalmazásáról a tiszteletbeli tagság és tisztség vonatkozásában
esetenként az Egyesület vezetõsége dönt. Nincs várakozási idõ, amennyiben a felvételt kérõ a
b.) és c.) pontbeli feltételeket teljesíti, vagy eddigi közismert társadalmi tevékenysége és
életvitele ezt indokolja.
o) A nem teljes jogú tagsággal rendelkezõk, vagyis a várakozók, a tiszteletbeli tagok és
pártoló tagok szavazati joggal nem bírnak, de az összejöveteleken, közgyûlésen részt
vehetnek, tanácskozási joguk van, és eseti elbírálás szerint részesülnek az Egyesület tagi
szolgáltatásaiból. A tiszteletbeli tisztségviselõk tanácskozási jogon kívül szavazati joggal is
rendelkeznek, amelyet a vezetõségi és/vagy közgyûlési határozathozatalban érvényesíthetnek.
p) A tagsági viszony megszûnik a tag halálával, kizárással, tagsági kötelezettségek nem
teljesítésének vezetõségi határozatban történõ megállapításával ideértve a b.) és c.) pontbeli
feltételek teljesületlenségét, és kilépési szándék bejelentésével.
Kizárást csak fegyelmi határozat vagy a Szövetségi Ítélõszék összeférhetetlenséget kimondó
határozata mondhat ki.

3. A közgyûlés
a) Az érvényesen teljes jogú tagok összessége alkotja az Egyesület legfõbb szervét, a

közgyûlést, mely határozatait a 8.a) pont kivételével egyszerû szótöbbséggel hozza.
b) A közgyûlések nyilvánosak. A közgyûlést rendesen félévenként, de legalább naptári
évenként egy alkalommal össze kell hívni.
c) A közgyûlés összehívásának feladata az Egyesület elnöké. Meg nem erõsített elnöki
megbízatás esetén az ügyvezetõ elnök közgyûlést a Vezetõség közgyûlést összehívási
határozata esetén hívhat össze.
d) A közgyûlést összehívhatja a vezetõség többségi határozata alapján a fõtitkár, a
vezetõségnek a felénél nagyobb létszámú csoportja, valamint a tagság legalább 25%-a is.
e) A közgyûlés összehívása akkor történik érvényesen, ha valamennyi érvényes tagsággal
rendelkezõ tagot a közgyûlés helyérõl, idõpontjáról és a tárgyalni kívánt napirend felõl
legalább 5 nappal korábban kiértesítik. A kiértesítésen szerepelnie kell a közgyûlés
jellegének, az azt összehívó, illetve összehívók nevének.
A meghívóban figyelmeztetni kell a címzettet, hogy mely esetben lesz a közgyûlés
határozatképes, s ha ez nem következik be, az esetben az összejövetel minek minõsülhet, és
amennyiben nem határozatképes a közgyûlés a megjelentek kellõ száma hiányában, úgy
mely idõpontban kerül sor a következõ közgyûlésre, aminek azonos napirenddel való
megtartása mellett arra nézve is figyelmeztetést kell tartalmaznia a meghívónak, hogy a
megjelentek számára tekintet nélkül határozatképes lesz. E második közgyûlés idõpontja az
eredetileg meghirdetett naptári idõponttól nem lehet távolabb 8 napnál.
f) A közgyûlés akkor határozatképes, ha az érvényes tagsággal rendelkezõ tagok 50%-ot
meghaladó számban vesznek azon részt. Az e) pontnak második bekezdésében írt
figyelmeztetés szerint megtartásra kerülõ közgyûlésen a napirenden nem szereplõ ügyeket
nem lehet tárgyalni.
g) Ha a közgyûlésen a tagság létszámának a felét meghaladó jelenlevõ van, úgy legalább 5
tagnak az aláírásával írásba foglalt, napirenden nem szereplõ ügyet is tárgyalhat a közgyûlés,
ha a napirendbe azt többségi szavazattal felveszi.
h) A közgyûlés hatáskörébe tartozik az Egyesület alapszabályának módosítása, az elnök
személyének a megválasztása, tisztségviselõk esetleges lemondásának elfogadása, illetve
lemondatása, a közgyûlés által vagy közgyûlési idõközben a vezetõség részérõl kiküldött
bizottságok közgyûlési beszámoltatása, a pénzügyi elszámolás elfogadásának, illetve nem
elfogadásának joga, a tisztségviselõk kinevezése, beszámoltatása, kinevezés megerõsítése a

rendes tisztújításkor illetve a mandátum lejártával, és a fegyelmi bizottság határozatainak

felülvizsgálati joga. A Szövetségi Ítélõszék döntése nem felülvizsgálható, a közgyûlés azonban
többségi határozattal felülvizsgálatot kezdeményezhet az ítélõszéknél.
i) A közgyûlés új tisztségeket alapíthat, így ítélõszéki tagságot, tiszteletbeli örökös elnököt,
tiszteletbeli elnököket és alelnököket, vezetõségi póttagokat, az elnöki szék betöltetlenségének
idejére megbízott ügyvezetõ elnököt, titkárt, fõtitkárt választhat. Ténylegesen betöltött
tisztségek megszüntetésérõl a közgyûlés az érintett tisztségviselõ beszámoltatása mellett a
mandátum lejártakor, és a vezetõség 2/3-os indítványozó határozata alapján dönthet.
j) A közgyûlés határoz az Egyesület vagyona, kezelése és hovafordítása felõl. Megállapítja
az Egyesület évi költségvetését.
k) Az Egyesület feloszlását, megszûnése kimondását kétharmados többséget meghaladó
szavazattal határozhatja el.
l) Minden egyéb kérdésben a közgyûlés szótöbbséggel határoz. Szavazategyenlõség esetén
az elnök, vagy bármely okból távollétében vagy az ügyvezetõ elnöki joggyakorlás
korlátozottsága esetén a fõtitkár szavazata dönt. Megerõsítés felfüggesztése miatt ügyvezetõ
elnök nem élhet döntési joggal.
m) A közgyûlés határozatait nyílt szavazással, a vezetõség által a közgyûlési szavazás
megkezdése elõtt szövetségi pecséttel hitelesített szavazólappal rendelkezõ tagok általi
felmutatásának a levezetõ elnöktõl a közgyûlésen szükség esetén felkért két számláló biztos
által egybehangzó megállapítása alapján hozza.
n) A tisztségviselõk megválasztása titkos szavazással történik, tehát az elnöké, a vezetõségi
tagoké és vezetõségi testületi határozattal történõ elõterjesztés alapján a bizottsági tagoké. A
közgyûlés a levezetõ elnök eseti indítványára szótöbbséggel tisztségviselõ választás esetében
is dönthet a nyílt szavazás mellett. Elnöki vagy más tisztség betöltésének megerõsítése
ügyében titkos szavazás a levezetõ elnök ilyen indítványának elfogadása esetén szükséges.
o) A közgyûlés az elnököt, vezetõséget, bizottságokat és tisztségviselõket évente legalább
egy ízben beszámoltatja. Dönthet a beszámolók elfogadása felõl és kimondhatja az illetõ
tisztségviselõ felelõsségét, amely esetben felfüggesztõ vagy felmentõ határozatot hozhat
p) A többségi szavazásra és a szavazásban való részvételre vonatkozó általános szabályok
szerint közgyûlési határozattal történik a felügyelõ szervet képezõ ellenõrzõ és számviteli
bizottságok jelentésének elfogadása. A jelentés az elnök éves beszámolójának
elmaradhatatlan kiegészítése, amelyrõl az évi záró közgyûlés hoz határozatot. Ügyvezetõ
elnök helyett a mindenkori hivatalban lévõ fõtitkár illetékes a vezetõségi éves beszámoló záró-
közgyûlési elõterjesztésére.
q) A közhasznúsági jelentés elfogadásáról határozatban dönt a közgyûlés az elnök vagy a
fõtitkár által elõterjesztett vezetõségi éves beszámolóval egyidejûleg. A közgyûlés esetenként

az elnök vagy a vezetõségi indítványt ismertetõ fõtitkár elõterjesztése alapján határozattal

dönt pénzbeli és vagyoni juttatás odaítélésérõl a cél szerinti tevékenység elõmozdítása
érdekében.
r) Befektetési tevékenység esetében az Egyesület saját eszközeibõl történõ értékpapír,
társasági tagságból eredõ vagyonértékû jog, ingatlan és más egyéb hosszú távú befektetést
szolgáló vagyontárgy szerzésére irányuló tevékenység esetén a befektetési szabályzat
elfogadásáról vezetõségi indítványon alapuló elnöki vagy a vezetõségi indítványt ismertetõ
fõtitkári elõterjesztés alapján a közgyûlés határozattal dönt.
s) Vállalkozási tevékenység esetében, amely a jövedelem- és vagyonszerzésre irányuló
vagy azt eredményezõ gazdasági tevékenység, ide nem értve a bevétellel járó cél szerinti
tevékenységet, valamint a közhasznú tevékenységhez nyújtott támogatást, az elnök vagy a
hivatalból helyette eljáró, és a vezetõség vonatkozó indítványát elõterjesztõ fõtitkár
beszámolójának elfogadásáról a közgyûlés határozattal dönt.
4. A Vezetõség-Elnökség
a) A vezetõség rendes tagjai az Egyesület állandó tisztségviselõi: az elnök, a fõtitkár, a

négy alelnök, a titkár, a pénztárnok és a háznagy, összesen 9 fõ. A vezetõséghez tartoznak
szavazati joggal a tiszteletbeli tisztségviselõk. A közgyûlési határozattal választott póttagok
tárgyalási joggal rendelkeznek, és abban az esetben vesznek részt szavazati joggal a
vezetõség munkájában, ha a rendes tagok eseti, bejelentett akadályoztatásuk miatt nem tudják
feladatukat ellátni. A póttagok száma legfeljebb a mindenkori vezetõségi rendes létszám. Ezt
a létszámot a közgyûlés megváltoztathatja. Az egyes tisztségviselõk hatáskörét és részletes
feladataikat a jelen szabályozáson túlmenõen a Mûködési és Szervezeti Szabályzat szükség
esetén részletesen meghatározza, ill. azokat a mindenkori változó követelményeknek
megfelelõen módosítja. A vezetõségi tagokat a vezetõség javaslata alapján az Elnöknek vagy
a hivatalból helyette eljáró, és a vezetõség vonatkozó javaslatát elõterjesztõ fõtitkárnak az
egyes jelöltekre vonatkozó eseti indítványára a Közgyûlés választja, és bízza meg a
vezetõségi tisztség és a vonatkozó feladatok ellátásával. A vezetõségi tagsági ill.
tisztségviselõi megbízás az Alapszabályban foglaltak betartásának és a megbízás szerinti
feladatok felelõs ellátásának kötelezettségével a közgyûlési határozattól számított 3 évre szól.
A tisztségviselõi megbízás a lejáratkor korlátlan számú ismételt megbízással
meghosszabbítható. Betöltött tisztség meghosszabbításának közgyûlési felfüggesztése esetén
keletkezik az olyan ügyvezetõ tisztség, amely a 7. fejezet c.) pontjában foglalt kiértesítési

szabályok alapján számított érvényességtõl kezdõdõen 6 hónapig biztosítja a tisztség

korlátozott érvényû betöltését. A korlátozásról elnök, alelnök és fõtitkár esetében a közgyûlés,
más vezetõi tisztségek esetében a tisztség meghosszabbítás közgyûlési döntése alapján a
vezetõség soronkívüli határozattal dönt. A 6 hónap elteltével a tisztség megüresedik, ha
közgyûlés idõközben nem dönt az utólagos megerõsítésrõl, vagy új tisztségviselõ
választásáról. Ilyen módon megüresedett tisztséget további 6 hónapig az a tiszteletbeli
tisztségviselõ elláthatja, aki az érintett tisztség címzetes/tiszteletbeli birtokosa, és a
vezetõséget értesíti a rendes tisztség átmeneti elfogadásáról. A megüresedés utáni egy éven
belül a közgyûlés hivatalból, határozattal dönt a tisztségbetöltés vagy az elnök és a fõtitkár
kivételével bármely más rendes tisztség megszüntetésérõl
b) Az Egyesület életét, közhasznúsági tevékenységét a Vezetõség irányítja az
Alapszabályban foglaltak betartásával és betartatásával, és látja el az egyesületi tagok,
tagszervezetek és más, a feladatok ellátásához szükséges alkalmas megbízott más személyek
és szervezetek szükség szerinti bevonásával az idõszerû egyesületi teendõket. A vezetõségi
tagok nemcsak magyar állampolgárok lehetnek, de csak a Szent Korona történelmi
alkotmányos hagyomány szerinti régi és új tagjai körébõl választhatók.
c) A Vezetõség a b) pont szerinti irányító tevékenységét vezetõségi döntések alapján végzi.
A Vezetõség elnöki indítványra negyedévenként tart rendes ülést. Sürgõsség vagy más
indokolt esetben a vezetõségi ûlést a fõtitkár, vagy a Vezetõség többségi tagsága is
összehívhatja. A Vezetõség testületi Határozatait egyszerû szótöbbséggel hozza meg. A
vonatkozó döntéseket vezetõségi ülésen a közgyûlések közötti idõszakban hozott, a
vezetõségi ülésrõl felvett jegyzõkönyvbe foglalt határozatok tartalmazzák. A vezetõségi
ülések az Egyesület mûködésének tárgykörében a közgyûlésekkel azonos módon mindenkor
nyilvánosak. Jogszabályi elõírások a személyiségi jogokra, az adat- és titokvédelemre
vonatkozóan korlátozhatják az ülések nyilvánosságát. Az üléseket az idõszerû feladatokra
figyelemmel ajánlott napirenddel az Elnök vagy a Fõtitkár hívhatja össze elõzetes értesítési
kötöttség nélkül, a vezetõségi tagsággal egyeztetve a tárgytól függõen megjelölt lehetséges
legrövidebb határidõre. Eseti jelleggel a Vezetõség ülését bármely vezetõségi tag hasonló
módon kezdeményezheti az Elnök vagy a Fõtitkár útján, vagy az õ tartós, kényszerû
akadályoztatásuk esetén közvetlenül a vezetõségi tagoknál. A Vezetõségi ülésen a napirendet
a jelenlévõk szótöbbséggel módosíthatják, illetve kiegészíthetik, azonban az elnöki ill. az ülés
kezdeményezésekor tett napirendi ajánlás csak az Elnök, távollétében a Fõtitkár vagy az ülés
kezdeményezõje egyetértésével mellõzhetõ. Az ülés határozatképes, ha azon az Elnökön vagy
helyette a Fõtitkáron kívül a Vezetõség többi tagjai közül legalább 4 tag, összesen 5 fõ részt
vesz. Az Elnököt távollétében a fõtitkár személyesen, vagy jelenlévõ alelnök, vagy más
tisztségviselõ az ülés tárgyában esetleg egyedi feladatkörét tekintve közvetlenül illetékes

vezetõségi taggal közösen képviseli. Vezetõségi ülés egyhangú, vagy a résztvevõk egyszerû
többsége által meghozott döntését az elnök és a fõtitkár, bármelyikük távollétében vagy
akadályoztatásuk esetén helyettük alelnöki és titkári, az elõbbiek akadályoztatása esetén a
tárgyalásos határozathozatalban az ülésen a levezetõ elnök által felkért jegyzõkönyvvezetõ és
egy vezetõségi tag által hitelesített jegyzõkönyv tartalmazzák.
d) Az Egyesület vezetõ tisztségviselõje nem lehet olyan személy, aki olyan más közhasznú
társadalmi szervezetnél töltött be vezetõ tisztséget e szervezet megszûntét követõ két évig,
amely más szervezet az adózás rendjérõl szóló törvény szerinti köztartozását nem egyenlítette
ki.
e) A vezetõ tisztségviselõ, illetve az ennek jelölt személy köteles valamennyi érintett
közhasznú szervezetet elõzetesen tájékoztatni arról, hogy ilyen tisztséget egyidejûleg más
közhasznú szervezetnél is betölt.
f) Sem közgyûlési sem vezetõségi határozathozatalban nem vehet részt az a személy, aki
maga vagy közeli hozzátartozója, élettársa (továbbiakban együtt: hozzátartozója) a határozat
alapján kötelezettség vagy felelõsség alól mentesül, vagy bármilyen más elõnyben részesül,
illetve a megkötendõ jogügyletben egyébként érdekelt. Nem minõsül elõnynek az Egyesület
cél szerinti juttatásai keretében a bárki által megkötés nélkül igénybe vehetõ nem pénzbeli
szolgáltatás, illetve az Egyesületnek a tagja részére a tagsági jogviszony alapján nyújtott, az
Alapszabály szerint járó juttatás.
5. Az elnök
a) Az Egyesületet az elnök –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban

írt korlátozás kivételével- egyszemélyben, távollétében, korlátozott képviseleti joga vagy
akadályoztatása esetén a fõtitkár személyesen, vagy két alelnök személyesen és együttesen
képviseli hatóságok és harmadik személyek elõtt, más társadalmi szervezetek irányában, és
elnököl a közgyûlésen, valamint a vezetõségi üléseken. Õ tartja a kapcsolatot – a fõtitkár ill.
esetenként a Vezetõség e célra felkért más tagjai útján – a tagokkal, illetve azok csoportjával,
és a cél szerinti ill. a közhasznúsági tevékenységet ellátó tagi vagy más együttmûködõ
személyekkel és szervezetekkel.
b) Az elnöki megbízás hároméves idõtartamú. A lejárat elõtt megtartandó közgyûlés az
elnököt tisztségében megerõsítve újabb ciklusra megválaszthatja. Ha a közgyûlés

határozatképes formában történõ összehívását bármi is akadályozná az elnöki ciklus lejárta

elõtt, s azt követõen kerülne sor a közgyûlésre, az elnök a következõ választásig ügyvezetõ
elnöki minõségben marad meg hatáskörének teljeskörû gyakorlásával és változatlan
képviseleti és helyettesítési rendben addig, míg új elnököt nem választ a közgyûlés. A
közgyûlés az elnök tisztségének megerõsítését határozattal felfüggesztheti. Ez a rendelkezés a
4. fejezet a.) pontjában foglaltak szerint az elnöki tisztség korlátozott érvényû betöltését vonja
maga után. Az erre az esetre érvényes elnöki jogkör korlátozás részleteit a közgyûlés
határozatban állapíthatja meg. Részletes közgyûlési rendelkezés hiányában a felfüggesztett
megerõsítés alapján ügyvezetõ elnök ügydöntõ szavazásra nem jogosult, és önálló
intézkedésekre, levelezésre, ezen belül különösen pénzügyi önálló utalványozásra, közgyûlés
összehívására és általában mindenfajta rendes képviseleti mûködésre, beleértve a pénzintézeti
önálló intézkedést és képviseletet is, a vezetõség elõzetes megerõsítõ határozata esetén és az
abban foglaltak szerint jogosult.
c) Ha bármi okból a közgyûlésen nem jelenik meg az Elnök, tisztét a Vezetõség tagjai közül
a fõtitkár személyesen, a fõtitkár kényszerû akadályoztatása esetén a jelenlévõ tiszteletbeli
elnök, vagy az érvényesen megválasztott jelenlévõ alelnök, vagy a Vezetõség jelenlévõ
legidõsebb tagja, mint korelnök látja el.
Ugyanígy kell az elnök helyettesítésében eljárni a Vezetõség ülésein is.
d) Az elnöknek –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt
korlátozás kivételével- és a fõtitkárnak önálló, értékhatár nélküli utalványozási joga van. Az
alelnököknek együttesen, a Vezetõség többi tagjai közül bármelyik tagnak a pénztárnokkal
együttesen van utalványozási joga a Vezetõség határozata által meghatározott összeghatárig,
vagy ilyen meghatározás hiányában 50.000,- (=ötvenezer)Ft értékig.
Nem tartozik ide az összejövetelek során használt terem bérének kiutalása, az ezzel és a
rendes mûködéssel összefüggõ kiadások, de 50.000,- Ft felett ezeket is utólag a Vezetõséggel
szükséges jóváhagyatni.
e) Az elnök –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás
kivételével- és a fõtitkár jogosult levelezése, beadványai elkészítése során az Egyesület
nevének használata mellett elnöki ill. fõtitkári minõségének feltüntetésére és az Egyesület
pecsétjének használatára. A pecsét használat csak eseti helyettesnek határorzott célból történõ
használatra engedhetõ át. A vezetõségi pecséthasználatra egyebekben a c), d) pontokban írt
helyettesítési és utalványozási ill. képviseleti szabályozások a meghatározók.
f) Az elnök –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás
kivételével- vagy vezetõségi határozat alapján a fõtitkár a fegyelmileg felelõsségre vonás alá
kerülõ tag vagy tisztségviselõ ellen fegyelmi eljárást kezdeményezhet, ennek kapcsán
képviseletével általában más vezetõségi tagot, tisztségviselõt érintõ fegyelmi ügyben kettõ

más tisztségviselõt megbízhat, aki(k) a fegyelmi indítványt elõterjeszti(k). Elnökkel szemben

felmerülõ felelõsségrevonás esetén a fegyelmi indítvány elõterjesztõje a Szövetségi Ítélõszék
elõzetes tájékoztatása és iránymutatása mellett a vezetõség nem érintett tagjaiból álló,
vezetõségi határozattal létrehozott eseti fegyelmi testület.
g) Munkavállaló alkalmazása esetén az elnök –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5.
fejezet b.) pontban írt korlátozás kivételével-vagy a fõtitkár, mindkettejük
cselekvõképtelensége esetén az alelnökök egyike és a titkár együttesen gyakorolja a
munkáltatói jogokat is.
h) Az elnök, –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás
kivételével-vagy a fõtitkár ill. egyéb különleges esetben a fenti szabályozás szerint az elnököt
helyettesítõ más tisztségviselõ a közgyûlésen csak szavazategyenlõség esetén szavaz.
6. Bizottságok
a) Az Egyesület célszerinti ill. közhasznúsági tevékenységének felügyeletét a részfeladatok

teljesítése, valamint a belsõ ellenõrzés hatékonysága érdekében bizottságok útján látja el.
b) A felügyeletet ellátó szervezet részei:
1. ellenõrzõ bizottság,
2. számvizsgáló bizottság,
3. fegyelmi bizottság.
c) Amíg az Egyesület tagsága nem éri el a 100 fõt, és az éves bevétel nem haladja meg az
ötmillió Ft-ot a Vezetõség tagjai közül az egyik jogvégzettségû tag látja el az ellenõrzõ
bizottság vezetését, általa felkért két másik nem választott tisztségviselõ taggal együtt látva el
a rá háruló feladatokat.
d) A számszakilag helyes ügyvitelt és ügykezelést háromtagú bizottság vizsgálja felül és
ellenõrzi. Tevékenységét havi idõszakonként teljesíti és az eredményekrõl és tapasztalatokról
a közgyûlésnek számol be. A közgyûlések közötti idõszakba a Vezetõség elé terjeszti
vizsgálata eredményét és tapasztalatait, amiket a Vezetõség pénztárnoki feladatot ellátó tagja
mûködésével kapcsolatban szerzett.
e) Amennyiben az éves bevétel meghaladja az ötmillió Ft-ot, nem lehet a felügyelõ szervet
képezõ ellenõrzõ bizottság és számvizsgáló bizottság elnöke vagy tagja, illetve
könyvvizsgálója az a személy, aki
1. a Vezetõ Szerv elnöke vagy tagja,
2. az Egyesületnél más tevékenységre irányuló munkaviszonyban vagy munkavégzésre
irányuló egyéb jogviszonyban áll, ha jogszabály másképp nem rendelkezik,

3. az Egyesülettõl cél szerinti juttatásban részesül – kivéve a bárki által megkötés nélkül
igénybe vehetõ nem pénzbeli juttatásokat, és az Egyesülettõl az Alapszabály szerinti
célnak megfelelõ, a tagsági viszonyból eredõen nyújtott juttatásokat,
4. a fentiekben meghatározott személyek hozzátartozója.
f) A fegyelmi bizottság feladatait a Vezetõség egyik jogvégzett tagja kell hogy ellássa két
másik, nem vezetõségi tag bevonásával. Az általuk hozott fegyelmi határozatokról a
haladéktalanul meghozandó intézkedések foganatosítására a vezetõségnek, majd a
következtetések teljeskörû levonása és a további teendõk végett a közgyûlésnek számol be a
bizottság vezetõje.
g) A fegyelmi eljárás alá vont tag védelmére felkérhet egy egyesületi tagot is, egyébként az
általános polgári jogi szabályok az irányadóak a védelem ellátásában. Védõ igénybevétele
nem kötelezõ.
h) A fegyelmi határozat ellen az érintett, illetve az Egyesület elnöke–az ügyvezetõ
elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás kivételével-, vagy az elnököt
helyettesítõ jogkörében a fõtitkár is fellebbezéssel élhet a közgyûléshez.
i) A fegyelmi vétségekrõl szóló és megalkotandó kódex felõl a bírósági bejegyzést követõ
elsõ közgyûlés hivatott határozni, a Vezetõség elõterjesztésére. A kódex tárgyában a 2002.
január 6.-i ünnepi közgyûlés határozattal a Szövetségi Ítélõszék(SzI) létrehozataláról
személyi összetételérõl döntött. A Szövetségi Ítélõszék elnöke a mindenkori Nagyváradi
Megyéspüspök, aki a szövetség örökös tiszteletbeli elnöke.
j) Amennyiben az éves egyesületi bevétel ötmillió forint fölé emelkedik, az ellenõrzõ és
számvizsgáló bizottságok (együttesen: Felügyelõ Szerv) hatáskörét és mûködését részletesen
szabályozni kell, beleértve a személyi apparátus megfelelõ kiegészítését az
összeférhetetlenségi szabályok betartásával.
k) A Felügyelõ Szerv ellenõrzése kiterjed a mûködés és gazdálkodás teljes körére. Ennek
során a vezetõ tisztségviselõktõl jelentést, a munkavállalóktól pedig tájékoztatást vagy
felvilágosítást kérhet, a könyvekbe és iratokba betekinthet, azokat megvizsgálhatja.
l) A Felügyelõ Szerv tagja a Vezetõ Szerv ülésén tanácskozási joggal részt vehet, illetve
részt vesz.
m) A Felügyelõ Szerv köteles a Vezetõ Szervet tájékoztatni és annak összehívását
kezdeményezni, ha arról szerez tudomást, hogy a mûködés során az intézkedésre jogosult
Vezetõ Szerv döntését igénylõ jogszabálysértés vagy súlyos érdeksérelemmel járó mulasztás
történt; a vezetõ tisztségviselõk felelõsségét megalapozó tény merült fel.
n) A Vezetõ Szervet a Felügyelõ Szerv indítványának megtételétõl számított 30 napon belül
kell összehívni. E határidõ eredménytelen eltelte esetén a Felügyelõ Szerv is jogosult a
Vezetõ Szerv összehívására.

o) A törvényes mûködés helyreállítása érdekében az arra jogosultak által teendõ

intézkedések elmaradása esetén a Felügyelõ Szerv köteles haladéktalanul értesíteni a
törvényességi felügyeletet ellátó szervet.
7. Vegyes rendelkezések
a) A közgyûlések összehívása elõtt a tagság számára a világhálón és a szövetségi irodában

a fõtitkár útján közszemlére, illetve betekintésre kell bocsátani a tagok névsorát.
b) Ha a közgyûlést nem az elnök hívja össze, úgy az összehívást kezdeményezõk számára a
hiteles tagnévjegyzéket a vezetõségnek lemásolásra illetve postai címzésre alkalmas
formában biztosítania kell, illetve kiadni szükséges a Vezetõség (elnök és két másik
vezetõségi tag) által hitelesített másolatot.
c) Az a tag, aki a számára sérelmes közgyûlési határozattal nem ért egyet, arról történt
tudomásszerzést követõen, 30 napon belül a sérelmes határozat bíróság általi megváltoztatását
kérheti. Az a határozat tekinthetõ érvényesnek a taggal szemben, amelyet vele jegyzõkönyvi
kivonat útján, a határozat meghozatalát követõen 8 napon belül közöl az Egyesület elnöke. Az
ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás esetén a kiértesítés
a fõtitkár személyes hatásköre és feladata. A közlés megtörténtének igazolása ajánlott
küldeményként postára adással történik. E határidõ elmulasztása a sérelmezhetõ határozatot
érvénytelenné teszi, ha arra az érintett ugyancsak 8 napon belül hivatkozik.
d) A tag tartózkodási helyének, lakcímének változását a Vezetõség tagnyilvántartásért
felelõs tagjának bejelenteni tartozik 30 napon belül. Ennek elmulasztása esetén az érdekelt
semmikor nem hivatkozhat érvénytelen kézbesítésre, ha annak sikeressége emiatt hiúsul meg.
e) A vezetõségi és közgyûlési ülésekrõl minden esetben jegyzõkönyvet kell vezetni, azokat
összekapcsolva szükséges megõrizni. A jegyzõkönyvet vezetõ személyét és a hitelesítõt a
levezetõ elnök jelöli ki.
f) A jegyzõkönyvek megõrzése, az alapszabály módosítása tárgyában hozott határozatoknak
15 napon belül az Egyesületet nyilvántartó bírósághoz történõ bemutatása az elnök feladata az
ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás kivételével, amikor
hivatalból a fõtitkár jár el.
g) Az elnök –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás
kivételével- a jegyzõkönyvet minden esetben aláírja, így a 7.c) pontban írt esetben is.
h) Az Egyesület nyilvántartást vezet, amelybõl mind a közgyûlés, mind a Vezetõség
(továbbiakban: vezetõ szerv) döntéseinek tartalma, idõpontja és hatálya, illetve a döntést

támogatók és ellenzõk számaránya, lehetõség szerint a személye megállapítható.

i) Az Egyesület alapítványt hozhat létre, díjakat tûzhet ki, kitüntetéseket adhat. Mindezen
körben a közgyûlés illetékes határozni, az odaítélést a Vezetõség javasolja.
j) Az Egyesület mûködésével kapcsolatosan keletkezett iratokba való betekintés bárki
számára biztosított. Az eseti irat betekintési igényt a titkárságon kell bejelenteni, amely az
iratkezelési általános szabályok szerint gondoskodik a vonatkozó iratok rendelkezésre
bocsátásáról, szükség esetén a tárgytól függõen megkeresve az illetékes tisztségviselõket. Az
Egyesület irataira és kezelésükre a hivatalos iratok kezelésére vonatkozó általános
rendelkezések és szabályok alkalmazandók.
k) Az Egyesület közhasznú mûködésének módja, a közgyûlés által elfogadott évközi vagy
éves beszámolók, a szolgáltatások igénybevételi módja és minden egyéb közérdekû
értesülések nyilvánosságra hozatala a Magyar Távirati Iroda (MTI-Országos Sajtószolgálat:
OS) útján értesített napisajtó és az Egyesület saját internetes honlapja útján történik. A
Közgyûlés és a Vezetõség döntéseit az érintettekkel az elnök, az ügyvezetõ elnökségre
vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás esetében a Vezetõség nevében a fõtitkár-a
határozat kihirdetésével, az érintettek részére jelenlétük esetén is írásban, ajánlott postai
küldeményben a hivatalos irat kézbesítésre vonatkozó szabályok szerint közli.
l) A jelen alapszabályban nem szabályozott kérdésekben az 1989. évi II. törvény és azt
kiegészítõ jogszabályok az irányadóak.
m) Szövetségi egyszámlás és adományok fogadásával összefüggõ pénzforgalom kezelésére
szolgáló bankszámla nyitásáról és banki szerzõdéskötésekrõl ill. kötelezettségvállalásokról a
vezetõség eseti határozata alapján az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.)
pontban írt korlátozás figyelembevételével az elnök vagy a fõtitkár személyesen és önállóan
jogosult rendelkezni. A szövetségi folyószámlák felett a 4. fejezet a.) pontja szerinti rendes
vezetõségi tagok páronként együttes aláírással jogosultak rendelkezni. A folyószámlás
bankposta címzettje kötelezõen a mindenkori pénztárnok.
8. Záró rendelkezések
a) Az Egyesület megszûnik, ha feloszlását a közgyûlés minõsített (kétharmados) többséggel
kimondja.
b) Ha tagsága 10 fõ alá esik.
c) Ha a feloszlatását jogerõs hatósági határozat kimondja, vagy jogszabály rendeli el.
d) A megszûnés minden esetében szükséges közgyûlési határozatban dönteni az egyesületi
vagyon további sorsáról.

SZENT KORONA SZÖVETSÉG ELNÖKSÉG


JEGYZÕKÖNYV
JEGYZÕKÖNYV
Felvéve: az MVSZ-MagyarokHáza Bólyai János Termében, Budapest, V. ker. Semmelweis u. 1-
3-ban 2003. november 29-én 17óra 20 perc kezdettel
Tárgy: SZENT KORONA SZÖVETSÉG éves beszámoló rendes közgyûlése
Jelen vannak: a Szent Korona Szövetség tagsága a (2 lapon) csatolt jelenléti ívek szerint,
valamint az Elnökség tagjai közül a távollevõ +Tempfli József megyéspüspök-elnök
képviseletében is dr. Eõry Karácson fõtitkár, Szalay Ferenc alelnök Papp Ernõ titkár, Szalayné v.
Koczkás Edit pénztárnok, Dr. Csabai Csaba c. alelnök, Juhász László c. alelnök.
Megválasztásuk után:
Levezetõ elnök: Szalay Ferenc
Jegyzõkönyvvezetõ: Papp Ernõ
Jegyzõkönyv-hitelesítõ: lg.v. Gálházi István
Az Elnököt távollétében az Alapszabály Az Elnök c. 5, fejezetének c) pontja alapján helyettesítõ

dr. Eõry Karácson fõtitkár a megjelentek regisztrációja után, amelyben minden regisztrált
egyesületi tag lepecsételt szavazókártyát kapott, másfél órával a meghirdetett kezdési idõpont
után azzal a nyilatkozattal nyitotta meg az Alapszabály A Közgyûlés c. 3. fejezete c) pontja
szerint a Vezetõség határozata alapján összehívott közgyûlést, hogy az alapszabályi
rendelkezések és a meghívóban írtak szerint a megjelentek létszámától függetlenül
határozatképes a napirendi kérdéseket illetõen. Ezután a közgyûlés a Himnusz eléneklésével
kezdetét vette.
Napirend elõtt Tempfli József Nagyváradi Megyéspüspök, örökös tiszteletbeli elnök, mint
tisztségviselõ elnök, aki a 2002. július 6-i megüresedés után vállalta az Alapszabály A
Vezetõség-Elnökség c. 4. fejezet a) pontja alapján, mint az elnöki tisztség címzetes/
tiszteletbeli birtokosa a megüresedett tisztség betöltését, de operációja miatt nem jelenhetett
meg a közgyûlésen, a fõtitkár útján küldött üzenetében imáját és áldását adta a közgyûlés
munkájára! A fõtitkár által felolvasott üzenetében, amelynek másolata a jegyzõkönyv
melléklete, felhívta a figyelmet arra, hogy „58 év óta, mint államalakulat nem lehettünk, és
ma sem vagyunk még(!) a Szent Korona Országa.” A szolgálaton alapuló Szent Korona
államrend lényegét ismertetve, mint amelyre a magyarság és a Kárpát Medence összes
népeinek történelme alapozva volt, megállapította, hogy ennek feltámadása jövendõnknek is
záloga. Hangsúlyozta, hogy „Európa sem járhat eredményesen más utat”. Ezért „a mai
feladat a szentkorona-államrend újjáépítése bármilyen államformában! Akár az EU-ban,
akár azon kívül!” Erre a munkálkodásra kérte Püspök Atya mint szövetségi Elnök, Isten
áldását és a Szentlélek Úristen megvilágosító kegyelmét a felelõsségteljes és bölcs
döntésekhez azzal az intéssel, hogy „a bölcsesség a legkiválóbb emberi tulajdonság, amely a
tudást és az életszentséget is felülmúlja.”
Az elnöki távollét miatt elnöklõ Dr. Eõry Karácson fõtitkár ezután Szalay Ferenc alelnököt
http://szent-korona.hu/jkv1129.htm (1 of 9)2004.05.31. 17:20:14

JEGYZÕKÖNYV
javasolta a közgyûlést levezetõ elnökének. Nevezett a felkérést elfogadta, ezután került sor a
javaslatról szavazásra. A jelenlevõk szavazólapjuk felmutatásával egyhangúan, tartózkodás és
ellenszavazat nélkül megválasztották levezetõ elnöknek Szalay Ferencet. Az elnöklõ fõtitkár
ennek alapján felkérte a levezetõ elnököt, hogy a meghívóban hirdetett napirenddel a levezetõ
elnöki teendõket lássa el.
Levezetõ Elnök felkérte egyzõkönyv vezetõnek Papp Ernõ titkárt, jegyzõkönyv-
hitelesítõknek lg.v.Gálházi Istvánt és Dr. Horkovics Kováts Jánost, akik a jelölést elfogadták.
Ezután a közgyûlés szavazott a jelölésrõl, és ellenszavazat nélkül, az érintettek tartózkodása
mellett a kijelöléseket jóváhagyta.
Levezetõ Elnök ezután ismertette a jegyzõkönyvhöz csatolt Meghívóban a tagságnak az
Alapszabály A Közgyûlés c. 3. fejezetének e) pontja szerint postán megküldött és az
Alapszabály Vegyes Rendelkezések c. 7. fejezetének k) pontja szerint a napisajtóban az MTI
útján közzétett napirendet, majd szavazást kért a napirend elfogadásáról: amelyet a KGY
egyhangú szavazással elfogadott. Ezután az Alapszabály A Közgyûlés c. fejezetének p) és q)
pontjai alapján a LE felkérte a Fõtitkárt, hogy az 1. napirendi pont keretében terjessze elõ a
Vezetõség éves beszámolóját a 2004-es célkitûzésekre is figyelemmel.
Fõtitkár az 1. napirendi pont keretében az Elnökség 2003. szeptember 30-i határozatában
foglaltak alapján a SZKSZ elmúlt közel 2 évi tevékenységérõl többek között kiemelte a
következõket:
A szokásos idõköz két éves beszámoló között kényszerûségbõl közel két évre meghosszabbodott.
Idõközben a képviselettel összefüggõ bírósági eljárás elhúzódása miatt nem volt lehetséges
közgyûlés összehívása. Ennek az eljárásnak az érdemi része csak a 2003. november 11-én
jogerõre emelkedett 36. számú végzéssel zárult le. Az Elnökség a 2003. szeptember 26-án
meghozott Végzés kézhezvétele után késlekedés nélkül, már szeptember 30-án összeült, és
döntött a közgyûlés összehívásáról.
Az eltelt közel 2 esztendõrõl általánosan az mondható el, hogy állnunk kellett és álltuk a sarat
abban a néha szószerinti értelemben vett sárözönben, amely nemcsak ránk, a tagságra és a
vezetõség tagjaira zúdult legtöbbször a korábbi elnökség egyes tisztségüktõl megválni
kényszerült tagjai részérõl, hanem az országra is a közben történt közéleti események
következtében. A 2002. január 6-i legutolsó közgyûlésen megerõsítettük fogadalmunkat a
fáradozásra a Szent Korona Országa megmentéséért. Az elvégzett munkát az minõsíti, hogy
mennyiben sikerült az elõrehaladás ennek a célnak az érdekében.
A XX. században 1920-ban elõször vált a szentkorona-ügy méltó képviselete nemzetpolitikai
céllá és feladattá azáltal, hogy ebbõl a célból társadalmi szervezet alakult, a Szent Korona
Szövetség! A mozgalom feltámadása 1989-ben következett be, de ebben a beszámolóban csak az
utolsó két év történéseirõl lehet beszámolni. Ezek közül kiemelkedik a 2002. január 18-án a
Magyarok Világszövetségével kötött Együttmûködési Szerzõdés. Az örök idõkre szóló
szövetséget a két szervezet között b.Perényi Miklós, az utolsó koronaõri méltóság birtokosának,
az MVSZ alapítójának és 2002. májusától posztumusz örökös tiszteletbeli elnökének parlamenti
székfoglaló beszéde vezeti be a Szent Korona jelentõségérõl a nemzeti célok megvalósulásában.

JEGYZÕKÖNYV
A szerzõdés része az MVSZ részérõl a Magyarok Háza székházának felajánlása közös

használatra. A szerzõdés alapja annak kinyilvánítása, hogy a két szervezet alapszabályai oly
módon egészítik ki egymást, hogy együtt alkotnak egységet, ami a két szervezet legszorosabb
együttmûködésére predestinál a nemzet boldogulására. A szerzõdést a mi részünkrõl a teljes
Elnökség az akkor még örökös tiszteletbeli elnökünk, +Tempfli József megyéspüspök
részvételével és jelenlétében írta alá, így az rögtön az aláíráskor érvénybe lépett részünkrõl. Az
MVSZ részérõl a szentesítés a 2002. májusi küldöttgyûlésen közfelkiáltással történt! Ennek
alapján kerülhet most sorra a sz ennek megfelelõ székhelyváltoztatás alapszabályi módosítása,
amint a naprendben a 4. pontban majd sorra kerül.
Az Elnökség sorozatos üléseken történt egyeztetések és ennek megfelelõ erõfeszítések révén
törekedett arra, hogy megvalósuljon a közéleti részvétel a szentkorona-ügy elõrevitele érdekében.
Tovább erõsödött jelenlétünk a világhálón, ahol a Szent Korona Honlap a legjelentõsebb létezõ
fóruma lett a világ minden részérõl, folyamatosan megmutatkozó érdeklõdésnek. Annak ellenére,
hogy a magyar nyelv szinte kizárólagos a honlapon, több mint 30 országban a Föld minden
sarkából naponta 5-600-szor nyitják ki a lapot, és olvassák a tartalom különbözõ részeit. A
terjedelem is folyamatosan bõvül. Mindez bizonyítja, hogy a szentkorona-ügy egyre inkább a
világmagyarság érdeklõdésének homlokterébe kerül!
A hazai közélet eseményei közül kiemelkedett az országgyûlési és az önkormányzati választások,
majd idén az EU-népszavazás. Az elnökségi konzultációkon történt egyeztetések alapján a
rendelkezésünkre álló eszközökkel –Internet, Távirati Iroda, sajtó, rádió, televízió- folyamatosan
hangot adtunk a közéleti szereplõk minõsítésének a szentkorona-eszmeiség nézõpontjából. Ennek
érdekében „Figyelõ” jegyzéssel folyamatosan résztveszünk a különbözõ nyílt internetes fórumok
eszmecseréiben, vitáiban is, amennyiben azok építõ szándékúak. A második ogy.-i választási
forduló után az elnökség levélben kereste meg a leköszönt miniszterelnököt is, majd a
késõbbiekben ezt a megkeresést, nyilvánosságra hozta a napisajtóban (Magyar Nemzet),
amelyben -mielõtt a tisztség betöltésére a felajánlkozás az örökös tiszteletbeli elnök részérõl
megtörtént volna- felajánlás történt a megüresedett elnöki szék betöltésének jelöltségére is.
Folyamatosan figyelemmel kísérve a közéletet a szentkorona-államiság felé vezetõ úton jelentõs
lépésnek minõsíthettük a volt vezetõ kormányzó, most ellenzéki párt szövetségi átalakulását is,
amelyben szintén oroszlánrésze van a szövetségi elnökjelöltségre annakidején érdemesnek ítélt
volt miniszterelnöknek.
+Tempfli József Püspök Atya szerepvállalása fordulópontot jelentett az 1920.-ban elindult
szentkorona-mozgalomban. Ezzel egyszerre végeszakadt egy folytonos bizonytalanságnak és
rendezetlenségnek, amely abból eredt, hogy a Szentkorona 1978-as hazaérkezése után az ügy az
állambiztonsági szolgálatok figyelmének elõterébe került. Ennek következtében olyan személyek
befolyása alá került a Dr. Kállay Miklós által 1989-ben feltámasztott mozgalom, akiket nem a
szentkorona-eszmeiség vezérelt. Ennek hatására az eredeti egység a 1900-as évek elején
felbomlott, és a vezetésben az eszmeiségtõl idegen érdekek és törekvések érvényesültek. Az
fenyegetett, hogy a szentkorona-ügy az idõs korosztályok nosztalgiázó elemeinek közéletileg
érdektelen és fõleg hatástalan gyülekezetévé süllyed. Ennek vetett eredményesen gátat a 2002.

JEGYZÕKÖNYV
január 6-i szövetségi közgyûlésünk, majd az elnökségi képviseletben beállt gyökeres változás. A
kútmérgezés is csak a vészes következményekbõl ismerhetõ fel. A megoldás az alapos
víztisztítás, amely után mi is új életre kelhettünk!
Jelentõs további történések között kell említeni a világesemények közül a Fatimai jelenések és az
oroszországi bolsevizmus fejleményeit. Az 1917-es Fatimai jelenések közvetlenül megelõzték az
orosz-bolsevik rémuralom kialakulását és térhódítását. 29 évvel késõbb, a világháború végeztével
1946. május 13-án XII. Pius pápa a Világ Királynõjévé koronázza a Fatimai Szûzanya szobrát.,
miután az események már világhírûek lettek. A Szent Korona Országa Szent István korona-
felajánlásával 1000 évvel ezelõtt is így kezdõdött! Ebbõl keletkezett a Szent Korona államrend,
amit mi 1000 éven ált éltünk és tanultunk, Európa most tette az elsõ lépést! Közben a bolsevista
gyászidõket elnyelte az idõ, bár mérhetetlen testi-lelki pusztulást és kárt okoztak, bennük a mi
végveszélybe sodortatásunkat is. Ebben az összefüggésben nyer értelmet a már 2001. augusztus
15-én a Csopak-Paloznak plébániáról elindult egyházközségi szentkorona-mozgalom. 2002.
szeptember 26-án a csopaki Szent István rk. plébániatemplomban a Fatimai Szûzanya
szobormását koronázza meg az utoljára Zita királyné koronázásakor történt szertartással a
Veszprémi Érsek a Szentkorona másával. Így kapcsolódtunk össze Európa lelki fejlõdésével a
saját hagyományunk alapján, de már ezer évet magunk mögött hagyva ebben a szellemiségben.
Csopakon 2003-ban ebben a templomban a Szentkoronával ékesített Szûzanya szobor elõtt került
sor szentkorona-fogadalomtételre. Ez a szentkorona-hasonmás adott különleges tartalmat a
pomázi Magyar Vár Tábor zárórendezvényének és a svájci Lousanban a magyar emigráció
emlékmiséjének, ami ismételten bizonyította, hogy milyen hatással van a szentkorona-
szellemiség a világon bárhol élõ magyarságra. Ezek az élmények buzdították lg.v. Ajtós József
esperes plébánost az egyházközségi szentkorona-mozgalom további megerõsítésére.
Kezdettõl nagy hatásuk volt a leányágon IV. Béla királyunktól leszármazott Dr. Horkovics
Kováts János kezdeményezésére az Emberfia Alapítvány keretében megindult szentkorona-
fogadalom mozgalomnak, amelynek fogadalom-szövege a csopaki szertartás alkalmával tovább
nemesedett. A következõ esemény az idei Karácsonykor a Hõsök terére szervezett fogadalom-
szertartás, amelyre a készületek között szerepel egy tájékoztató-mozgósító röplap elkészítése is a
közremûködésünkkel.
A minél szélesebb nyilvánossággal a kapcsolatfelvételt szolgálja a 2003. tavaszán az Elnökség
által megindított „Országjáró Gyûlés” mozgalom is a „Szent Korona-Miért?” címmel. Ennek a
rendezvényei közül Nagyecseden merült fel a szentkorona-ügy térségi szervezõdésének
megszervezése, illetve ennek a lehetõsége az idõközben tagtársunkká vált körünkben jelenlévõ
Szücsné Murguly Margit kezdeményezésére. Hasonló osztódással terebélyesedés reális célkitûzés
az ország más vidékein is!
Végül, de nem utolsósorban kell értékelni a Világrádió és Tv internetes adások ez évben
lendületbe jött megvalósítását, amely Juhász László elnökségi tagtársunk személyes
áldozatvállalásának gyümölcse javarészben! A kezdeményezés perspektívában a csirája lehet a
régvárt, valóságos, kulturális értékhordozó és szentkorona-szellemiségû média rendszernek,
amely Szent László neve alatt az egész Kárpát Medencét és Európát is elérhetné a technikai és

JEGYZÕKÖNYV
egyéb feltételek már kialakított szintje alapján, ha a megfelelõ finanszírozás megoldást nyer.
Összefoglalva elmondható, hogy az elmúlt közel 2 esztendõben valóban sikerült számos fontos
tekintetben megindulni a 2002. januári közgyûlésen elhatározott irányban, miután a valóságos
szentkorona-hûséget az álságostól sikeresen elválasztottuk!
Levezetõ Elnök a fõtitkári beszámoló elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a beszámolót
tartózkodás és ellenszavazat nélkül egyhangúan elfogadta.
Levezetõ Elnök indítványozta a 2. napirendi pont tárgyalását. Idõközben v. Koczkás Editnek
pénztárnok családi okokból el kellett távozzon. Ezért felkérte a fõtitkárt, hogy a közhasznúsági
jelentéshez kapcsolva ismertesse a pénztárnoki írásos jelentést is.
Fõtitkár a 2. napirendi pont keretében a közhasznúsági jelentés körében vázolta a szövetségi
célkitûzések közé már 2001-ben felvett nemzeti kataszter szolgálat létrehozatalára tett
erõfeszítések eredményeit. Ebben 2002 február-márciusban szerzõdéskötés teljes elõkészítéséig
sikerült eljutni, ami a Fõvárosi Közigazgatási Hivatalban valósult meg. A választások után
személycsere a hivatal vezetésében azonban törést okozott, a munkát mégsem lehetett elkezdeni.
Idén tavasszal ébredt újra az érdeklõdés kormányzati körökbõl, az eddigi sorozatos tárgyalások
azonban még nem hoztak eredményt. A technológia, amellyel rendelkezünk jelenleg abban lenne
a leggyorsabban hasznosítható, hogy létrejöjjenek a mezõgazdasági EU-támogatások
fogadásának informatikai feltételei. Ennek ellenére sincs komoly esély jelenleg a szaktárca
ellenérdekûsége miatt, amit a hasonló korábbi magatartása okozta tetemes nemzetgazdasági
károk és veszteségek leleplezõdésétõl való félelme motivál elsõsorban.
A közhasznúsági tevékenység természetesen nem merül ki a gazdasági lehetõségek körével, mert
ide tartozik a fõ célokat szolgáló minden járulékos tevékenységünk is. Közöttük a párbeszéd és a
minél szélesebb körû nemzeti felvilágosítás a szentkorona-államrend mibenlétérõl, tartalmáról,
jelentõségérõl, az érdekében tehetõ és teendõ erõfeszítésekrõl, a megvalósítás lépéseirõl és
folyamatáról. Az idetartozó események közül kiemelkedik a Magyar Rádió elnökével kialakult
munkakapcsolat és az a megállapodás, hogy a Szentkorona-eszmeiség körében rendszeres,
egyelõre néhány perces adás valósuljon meg, kezdetben valószínûleg a Vasárnapi Újság
keretében. Ebben a rovatban a célkitûzés a legfontosabb tudnivalók és a közéleti események
folyamatos nyomon követése a szentkorona-eszmeiség szemüvegén keresztül, amely nagy
érdeklõdést keltett már akkor is, amikor 4 évvel ezelõtt hasonló rovat indult egy internetes
magazinnál!
A pénzügyi beszámoló a pénztárnoki jelentés szerint a 2002. éves bevételeket a tagdíjból befolyt
38.600,-Ft és tagi kölcsönbõl (Dr. Eõry K.tól) befolyt 16.000,-Ft-al összesen 54.600,-Ft-ban
állapítja meg. Ebbõl az informatikai munka eszközei és költségei 92.300,-Ft-ot tettek ki. A
bankszámlával kapcsolatos költség, amire a volt elnök, Kiss Imre jogszerûtlen és szabálytalan,
alapszabály-ellenes pénzkezelése miatt kényszerültünk, 16.000,- Ft, összesen 108.300,-Ft-ot tett
ki. Az idei, 2003-as évben pénzforgalom nem volt a pénztárban, mert minden kiadást az
elnökségi tagok saját erõbõl fedeztek.
A fenti feszültség egyik oka nyilvánvalóan az, hogy az elõzõ közgyûlés óta a szokottnál hosszabb
idõ telt el, és a tagság a kialakult szokás szerint a közgyûlésen szokott tagdíjbefizetést tenni.

JEGYZÕKÖNYV
Ennek a gyakorlatnak a megváltoztatására van szükség, annak érdekében, hogy pénzügyi

fedezetlenség a mindennapi mûködési kiadásokban ne okozzon mostanság sûrûn elõadódott
lehetetlenülést! Ezzel összefüggésben a következõ közgyûlés, amelynek idõpontja 2004. január 6-
án lesz már remélhetõleg könnyíteni fog a jelenlegi nehéz helyzeten.
Levezetõ Elnök a fõtitkári beszámoló elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a beszámolót
Levezetõ Elnök indítványozta a 3. napirendi pont tárgyalását. Ezért felkérte a fõtitkárt, hogy
ismertesse az Elnökségnek a tagsági és szervezeti kérdésekre vonatkozó határozati javaslatait.
Fõtitkár a 3. napirendi pont keretében ismertette az új képviselõ nyilvántartásba vételével
kapcsolatban a bíróságokon lefolyt eljárás kimenetelét. Eszerint a bírósági folyamat ugyan
jelentõsen elhúzódott az ítélõtáblák létrehozatali folyamatának is köszönhetõen, ahová az ügy a
Legfelsõbb Bíróságtól áttételre került 2003. márciusában, de végül is minden tekintetben
eredményesen zárult. A közgyûlés 2002. január 6-i határozataiban semmi jogellenest nem
találtak, következésképpen a közben eltelt idõben annak alapján tett intézkedéseink
törvényessége sem vált kétségessé. Az egyetlen vita az elõzõ képviselõ Kiss Imre törlésének
kérdése körül maradt fenn, amelyet mi azért kértünk eszközölni, mert jóllehet a volt képviselõ
ismeretében volt a megbízatása lejártának, sorozatosan visszaélt azzal, hogy a nyilvántartás az õ
személyét ismerte el. Ezt a magatartását a mai napig nem hagyta fel. A bíróság azonban bírói
gyakorlatra -nem jogszabályra- hivatkozva legutóbb a múlt hónapban benyújtott ilyen tárgyú
kérelmünknek sem adott helyt a legutóbbi, jelenleg még nem jogerõs végzésével. Hangsúlyozta
ugyanakkor, hogy Kiss Imre ellen perindításban van lehetõség jogorvoslatra. Kiemelte ez a
legutóbbi végzés azt is, hogy az új képviselõ bejegyzésének bírósági részrõl csupán a közgyûlési
megválasztás ill. megerõsítés lévén a feltétele, ennek megtörténte után az új képviselõ
bejegyzésével a korábbi egyidejûleg törlésre kerül.
Az Alapszabály A Vezetõség-Elnökség c. 4. fejezetének a) pontja szerinti jelen esetben, az
elnöki megbízatás nem közvetlen választással, hanem az elõzõ elnök megbizatásának alapszabály
szerinti lejárata következtében érvényes rendelkezés szerint valósult meg. Ilyenkor a
megüresedett tisztséget a tiszteletbeli tisztségviselõ elláthatja, ha erre nyilatkozatot tesz. Ilyen
esetben a következõ közgyûlésen, illetve legkésõbb egy éven belül közgyûlésen kell az így
keletkezett elnöki megbízatást megerõsíteni. Ezzel teljesül a bírói gyakorlatban elvárt feltétele is
annak, hogy az új képviselõ bejegyzésre, a korábbi pedig egyidejûleg törlésre kerüljön. A fõtitkár
mindezekre tekintettel tette meg javaslatát +Tempfli József megyéspüspök 2002. július 6-ától
érvényes elnöki megbizatásának megerõsítésére.
Levezetõ Elnök az elnöki megbízatás megerõsítésére elõterjesztett fõtitkári indítvány
elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot tartózkodás és ellenszavazat nélkül
egyhangúan elfogadta. LE megállapította, hogy az Alapszabály A Közgyûlés c. 3. fejezetének
n) pontja szerint a SZENT KORONA SZÖVETSÉG Közgyûlése egyhangú szavazással
megerõsítette +Tempfli József megyéspüspök 2002. július 6-ától hatályos elnöki
megbizatásának érvényességét!
Fõtitkár ugyanezen napirendi pont keretében ismertette az idõközben történt elnökségi

JEGYZÕKÖNYV
megüresedéseket. Elsõ helyen szólt arról, hogy a SZENT KORONA SZÖVETSÉG korelnöke,
Deák András alelnök 2002 õszén elhunyt. Kérte a jelenlévõket, hogy néma felállással
emlékezzenek meg szeretett és tisztelt tagtársunkról, aki egész életét a hazafias kötelesség
teljesítésének szentelte. Abban is oroszlánrésze volt, hogy 2001.-ben létrejött az õ névadásával a
Szentkorona-Egység Mozgalom (SzEM), amely a hazafias szervezeteknek a Szent Korona
ügyének megvalósulásáért létrehozott, a maga nemében elsõ társadalmi tömörülése volt.
A KGY ezután néma felállással adózott néhai Deák András emlékének!
További két alelnöki tisztség azáltal üresedett meg, hogy dr. Hallama Máriusz és Dr. Dragon Pál
akik 2002. január 6-án a közgyûlésen sem meg nem jelentek, sem magukat ki nem mentették, a
nekik 30 napos elfogadási határidõvel megszavazott alelnöki tisztséget sem fogadták el.
Az így megüresedett tisztségek betöltésére elõször javasolta v.Ajtós József esperes plébános,
Szent István Lovag, a SZENT KORONA SZÖVETSÉG tagja megválasztását. Sajnos azért
nem jöhetett el a közgyûlésre, mert 5 községben látja el a szentmisék bemutatását, és emiatt
szombat délutánra két községben kellett misét bemutatnia.
Levezetõ Elnök az alelnöki tisztség betöltésére elõterjesztett fenti fõtitkári indítvány elfogadását
szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot tartózkodás és ellenszavazat nélkül egyhangúan
megszavazta.
Fõtitkár másodjára javasolta a jelenlevõ lg.v.Tesch Ferenc tagtársunkat, az Etikai Bizottság
tagját a megüresedett alelnöki tisztségre megválasztani.
szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot a jelölt tartózkodása mellett ellenszavazat nélkül
megszavazta.
Fõtitkár harmadjára javasolta a jelenlevõ Dr. Horkovics Kováts Jánost, aki a Magyar Vár
Alapítvány elnökeként és a szentkorona-fogadalom ügyének kezdeményezõjeként közismert, a
megüresedett alelnöki tisztségre megválasztani.
szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot a jelölt tartózkodása mellett ellenszavazat nélkül
megszavazta.
Fõtitkár a tagfelvételi eljárásra vonatkozóan indítványozta, hogy az Alapszabály A tagsági
viszony keletkezése, a tagok jogai és kötelezettségei c. 2. fejezet b) pontja szerint a Tagsági
Esküre, továbbá minden az esküre vonatkozó szakaszban írtak változatlanul legyenek
alkalmazhatók a Szentkorona Fogadalom letételére is azzal a feltétellel, hogy a fogadalom
tartalmát az Elnökség az érvényes képviseleti szabályok szerinti aláírásával jóváhagyta.
Levezetõ Elnök a tagfelvételre vonatkozóan a Szentkorona Fogadalom érvényességére
elõterjesztett fenti fõtitkári indítvány elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot a
ellenszavazat nélkül, egy tartózkodással megszavazta.
Fõtitkár a szervezeti kérdések témakörében elõadta, hogy a tevékenység máris elérte az ország
távoli vidékeit is, és a jövõben még fontosabb lesz a jelenlét minden országrészben. Ennek
hatékony megvalósítása, a szükséges folyamatosság és a helyi körülmények és adottságok
ismerete teszik szükségessé az Alapszabály A tagsági viszony keletkezése, a tagok jogai és

JEGYZÕKÖNYV
kötelezettségei c. 2. fejezet j) pontja kiegészítését a következõkkel: A tagok létszámkötöttség

nélkül megalakítható helyi csoport(ok)ba, szervezet(ek)be (sejt-szervezet) tömörülhetnek. A sejt-
szervezet a szövetségi központi szervezet alapszabályának hatálya alatt áll a célkitûzéseket és az
általános érvényû rendelkezéseket, valamint a szövetségi vezetõséggel és egymással a szükséges,
folyamatos kapcsolattartás és a tevékenységrõl a kölcsönös tájékoztatás kötelezettségét tekintve,
de egyébként önállóan szervezi meg a saját mûködését, beleértve a saját vezetõségének a
létrehozását is. A helyi vagy térségi öntevékeny sejt-szervezet a helyi felelõs személy által a
szövetségi Elnökségnek a megalakításról írásban tett bejelentésének az írásbeli visszaigazolása
után tekintendõ létrejöttnek.
Levezetõ Elnök a sejt-szervezetek alakítására vonatkozóan elõterjesztett fenti fõtitkári indítvány
elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot a ellenszavazat és tartózkodás nélkül,
egyhangúan megszavazta.
Fõtitkár a fenti témakörben a 2.fejezet c) pontja kiegészítését javasolja a következõkkel:
Történelmi egyházak helyi szervezete, egyházközsége a helyi egyházi szervezet plébános-lelkész
vezetõjének irányításával a sejt-szervezetre vonatkozóan a j) pontbeli szabályozás értelemszerû
alkalmazásával, azonban minden meglévõ adottsága fenntartásával és minden külön feltétel
nélkül minõsül szentkorona-szövetségi sejt-szervezetnek.
Levezetõ Elnök az egyházközségi sejt-szervezetek alakítására vonatkozóan elõterjesztett fenti
fõtitkári indítvány elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot ellenszavazat és
tartózkodás nélkül, egyhangúan megszavazta.
Levezetõ Elnök ezután indítványozta a 4. napirendi pont tárgyalását. Ezért felkérte a fõtitkárt,
hogy ismertesse az Elnökségnek az egyéb kérdésekre vonatkozó határozati javaslatait.
a) Fõtitkár az Alapszabály Általános rendelkezések c. 1. fejezet b) pontja szerinti
székhely megváltoztatására tesz indítványt a Magyarok Világszövetségével 2002. január 18-
án kötött, fentiekben ismertetett tartalmú szerzõdéses megállapodás alapján.
Levezetõ Elnök az egyesületi székhelyre vonatkozóan elõterjesztett fenti fõtitkári indítvány
elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot ellenszavazat és tartózkodás nélkül,
egyhangúlag megszavazta. A LE kihirdette, hogy a mai naptól az Egyesület székhelye: 1051
Budapest, Semmelweis utca 1-3 (MVSZ-Magyarok Háza)
Fõtitkár az Alapszabály Általános rendelkezések c. 1. fejezet j) pontja szerinti elõírásnak
módosítását javasolja a most közgyûlési határozattal megerõsített új elnök nagyváradi
lakóhelyére és az ügyviteli követelményekre tekintettel a következõk szerint: „az alapszabály
változtatása esetén a nyilvántartásba vételi kérelmet a vonatkozó közgyûlési jegyzõkönyvvel az
Egyesület elnöke –az ügyvezetõ elnökségre vonatkozóan az 5. fejezet b.) pontban írt korlátozás
kivételével- vagy fõtitkára terjeszti be a Fõvárosi Bírósághoz.”
Levezetõ Elnök a nyilvántartásba vételi kérelmekre vonatkozó alapszabályi elõírást módosító
fenti fõtitkári indítvány elfogadását szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot ellenszavazat és
tartózkodás nélkül, egyhangúlag megszavazta.
Levezetõ Elnök felkérésére lg.v. Tesch Ferenc, Dr. Horkovics Kováts János alelnökök,
Juhász László elnökségi póttag, Kincsesné Salca Mária, lg.v.Gálházi István, Komjáthy

JEGYZÕKÖNYV
Tivadar Tamás tagtársak szólaltak fel és tettek a következõ közgyûlés tárgysorozatába

illeszkedõ indítványokat., amelyek hangszalagos rögzítésre kerültek. A jelen közgyûlés ugyanis
nem térhetett el a kitûzött napirendtõl.
Fõtitkár a 4. napirendi pont utolsó részeként indítványozta, hogy a közgyûlés támogató
határozattal erõsítse meg, hogy 2004. január 6-án kerüljön sor méltó ünnepi megemlékezésre
a Szent Korona 1463-ban, 540 évvel ezelõtti visszaszerzésérõl Vitéz János nagyváradi püspök
közbenjárására Hunyadi Mátyás váltságdíjával, Mátyás király megkoronázásának évfordulójáról,
ami 1464 Húsvétjának Nagycsütörtökén történt, és a Szentkorona 1978-as hazaérkezésének 26.-
dik évfordulójáról!
Levezetõ Elnök a fenti ünnepi programot támogató közgyûlési határozat hozatalra vonatkozó
elõterjesztést szavazásra bocsátotta. A KGY a javaslatot ellenszavazat és tartózkodás nélkül,
egyhangúlag megszavazta.
Levezetõ Elnök: Az ünnepi közgyûlést befejezettnek nyilvánítja, és kéri a jelenlévõket, hogy
felállva, közösen énekeljék el a Szózatot.
A Szózat eléneklésével befejezõdött a

Szent Korona Szövetség 2003. november 29-i éves beszámoló rendes közgyûlése!
Kmf.
Jegyzõkönyv lezárva:2003. november 29-én. 20 óra 05 perckor
Mellékletek:
1. Jelenléti ívek 2 lap
2. Az elfogadott Alapszabály
3. +Tempfli József megyéspüspök elnöki üzenete
4. Meghívó
A jegyzõkönyvet átolvastam és az abban foglaltak hiteles voltát aláírásommal igazolom.

Budapest, 2003. december 1.
v.-lg. Gálházy István +Tempfli József megyéspüspök

felkért hitelesítõ sk. szövetségi elnök sk.

Miért volt képes a Szent Korona Intézményrendszer több, mint ezer éve keresztül mindenki által megbecsült intézményként mûködn
Kérdés: Hogyan tudott a Szent Korona Intézmény több mint

ezer éven keresztül a legnagyobb közmegbecsülésnek
örvendve fennmaradni?
Válasz: Azért, mert általa érvényesült a történelmi

alkotmányban foglalt, a Nemzet teljességére kiterjedõ
demokrácia!
Ennek az Intézménynek alapja a szolgálat! A
közhatalom senkié nem lehet, azt sem személy, sem
párt, sem szervezet, csak egyedül a Szent Korona
birtokolhatja. A társadalom minden tagja a Szent
Korona része megkülönböztetés nélkül. A
szentkorona-tagság egyetlen feltétele a szolgálat!
Ebben az államrendben valósulhat meg az olyan kétkamarás törvényhozás a

Parlamentben, amelynek
• Alsóházában foglalnak helyet a pártok képviselõi.

● A Felsõház a nemzetrészek, intézmények és közmegbecsülésnek örvendõ
személyiségek képviselete.
Csak a becsületes, tisztességes, erkölcsileg fedhetetlen képviselõk Parlamentje teheti
újra hivatásához méltóvá a törvényhozói tevékenységet!
A Parlament Felsõházában az össznemzeti megbecsülésnek örvendõ szervezetek,

intézmények, az egyházak, az államalkotó nemzetiségek, az ezredéves életét
továbbfolytatni akaró, megújult mai társadalom teljes keresztmetszete képviselteti magát.
A képviselõk feladata a Szent Korona érdekeinek képviselete és amennyiben

ehhez az elváráshoz méltatlanul tevékenykedik, nincsen helye a törvényhozásban!
http://szent-korona.hu/megm.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:20:20

Miért volt képes a Szent Korona Intézményrendszer több, mint ezer éve keresztül mindenki által megbecsült intézményként mûködn
A kettõs állampolgárság alkotmányos következménye a Szent Korona államrendnek, mert

az eleve biztosítja az alkotmányos alapját a magyar nemzet újraegyesítésének, és lehetõvé teszi,
hogy nemzetünk legtehetségesebbjei minden államvezetõi tisztség szolgálatát elláthassák!
Így kel új életre a szolgálat alapú demokrácia, mely Magyarország történelmében már
bizonyította felsõbbrendûségét!
● Vidék és város,
● parasztság, fizikai és szellemi munkásság,
● Egyház,
● a Nemzet, a Haza
csak a SZENT KORONA érdekét szem elõtt tartva képes valódi fejlõdésnek indulni!
A SZENT KORONA INTÉZMÉNY

ezeréves történelmünkben mutatta fel értékét,
és ezért egyetlen biztosítéka a biztonságos Jövõnek !
Általa érvényesül a mindenkori közakarat,
és az erõszakkal szétszakított nemzetrészek újra egyesülnek!
SZENT KORONA SZÖVETSÉG ELNÖKSÉGE

Elnök:+Tempfli József megyéspüspök
Fõtitkár: Dr. Eõry Karácson
Alelnökök: Ajtós József, Szalay Ferenc, Tesch Ferenc
Titkár: Papp Ernõ
Pénztárnok: Koczkás Edit
Tagok: Dr. Csabai Csaba, Juhász László, Dr. Szabó Lukács
http://szent-korona.hu/megm.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:20:20

AZ ALFA ÉS AZ OMEGA – SZENT KORONA UNIÓ
„„M A G Y A R H A J D A N K O R”
ALFA és OMEGA - A SZENTKORONA UNIÓ
Mottó: „Nem, mint magyar ember, de mint európai

vallom azt, hogy ez az a forma, ami végeredményben
Európának tarka népeit megmentheti…”
(gr. Teleki Pál)
Neves közéleti szereplõk a nemzet ügye melletti elkötelezettség jegyében a közelmúltban

felhívásban tûntettek az uniós csatlakozás ellen. Fellépésüket súlyos és alapos indokkal
támasztották alá. Álláspontjuk hitelességéhez, szándékaik komolyságához nem fér kétség. A
támogatásukra felszólító röpirat végkövetkeztetése szerint a Szent Korona Országa
összeférhetetlen volna a jelenlegi adottságok és belépési feltételek között az uniós tagsággal!
Mielõtt az ilyen – és a folyamatos történések sodrában egyre szaporodó hasonló –

megnyilatkozások vizsgálatába fognánk, hadd emeljük ki azt a tényt, hogy 1978. január 6.-a, a
Szent Korona negyedszázada történt hazatérése óta a Szent Korona, mint legfelsõbb rendû
államintézmény, mint maga az Ország, a közéleti szereplõk fogalom-használatában most elõször
jelent meg napi politikai érvénnyel. Ezt a figyelemre méltó fejleményt, amely a gondolkodó elit
horizontján a nemrég hivatalosan közzétett – inkább megvallott – 2 millió szentkorona tisztelgõ-
látogatói számot nagyságrenddel meghaladó valódi méretû társadalmi mozgalom örvendetes
visszatükrözõdése, csak üdvözölni lehet. Rögtön szükséges rámutatni azonban arra, hogy –
egyszerûen fogalmazva – 58 év óta mint államalakulat nem lehettünk és ma sem vagyunk még (!)
http://szent-korona.hu/hajdanh.htm (1 of 20)2004.05.31. 17:20:43

a Szent Korona Országa! Az ok - ismét egyszerûen fogalmazva - az a tény, hogy ennek a

jelenlegi államiságunknak az alapjai nem azonosak az ezer esztendõs, a szentistváni államéval! A
törvényi, az alkotmányos alapokban csupán látszólagos az önrendelkezés. Valójában 1945-ben
és utána a külsõ katonai – politikai, késõbb máig tartó idegen érdekbefolyásra alapozott
társadalmi és gazdasági kényszer hatására, amely ugyancsak mindmáig a mindebbõl eredt belsõ
gyengeséggel párosult, államiságunkban minõségi és gyökeres változást jelentõ törés,
megszakadás következett be! Ennek következtében államiságunk ”idegen” lett. Az 1945-tõl
kikiáltott „köztársaságok” ezért nem tekinthetõk a megelõzõ ezeréves történelem szuverén
folytatásának. Az a „Magyar Köztársaság”, amelynek az Európai Unióba lépését 2003. április 12-
én választópolgárként véleményeznünk kell, tehát NEM MI VAGYUNK!
Európa a keresztény vallás- és társadalomtörténet kétezer éves, saját képére formált alapjaira
épülve, ezzel azonosulva mutat egységes, és a világ minden más kulturális és földrajzi egységétõl
eltérõ, önálló és sajátos arculatot. Az európai kereszténység elõtti görög-római alapokon
megvalósult antikvitás államépítkezésének a római császárkorral beköszöntött új lendülete a Kr.
utáni elsõ századokban megtört. A magyarság történeti hagyományában, „Isten ostora” képében
megjelent Atilla megállítására a római birodalom teljes hadereje sem volt elegendõ a catalanum-i
ütközetnek, majd azt követõen, Róma ellenállás nélküli erkölcsi meghódolásának, a pápa és a
más módon keresztény Atilla kölcsönös tisztelgõ találkozásának tanúsága szerint. A nem
keresztény Római Birodalom gyors politikai- hatalmi összeomlása korszakában a katolikus római
pápaság szellemi központja vette át az erkölcsi- kulturális közös nevezõ, a megújuló társadalmi
építkezés összerendezõje szerepét. Ennek a folyamatnak abba a kritikus szakaszába kapcsolódott
bele a korabeli magyar társadalom, amikor az akkori európai közösség gerincét alkotó keresztény
egységnek az egyházszakadással, a nyugati-római és a keleti-bizánci egyház szétválásával vége
szakadt. Ebbe a kétpólusúvá vált európai környezetbe az Atilla-örökséget öntudatos méltósággal
ápolni meg nem szûnõ korabeli magyar keresztény társadalmi közösség olyan
államberendezkedéssel illeszkedett be, amelyet osztatlan elismerés övezett Róma és Bizánc
részérõl egyaránt. Ezt a fajta csatlakozást megvalósító szentistváni magyar állam képes volt a
saját arculatát megõrizve már III. Béla (1172-1196) uralkodásának idejére az archiregnum
(=mintaország) címet és elismerést kivívni, majd másfél évszázaddal késõbb az Anjou-korszak
elején az „országok királynõje” (regina regnorum) lett Európa szemében! Manuel bizánci császár
utódjának jelölte III.Béla magyar királyt, miközben Szent László királyunk a Szentkorona-
intézmény, mint szentistváni mû mibenlétének és jelentõségének felismerõje és szentesítõje,
apostoli elõdje szentté avattatójának Piroska leánya a Kelet-Római birodalom császárnéi
méltóságát viselte! Freisingeni Ottó német püspök II.Géza (1141-1162) idején 1147-ben ámulva
jelenti császárának a Magyarországon útja közben tapasztalt közrendet és biztonságot. Nemcsak a
királyi tekintélyt és méltóságot, azt, hogy ”…mindannyian úgy engedelmeskednek az
uralkodónak, hogy nemcsak nyílt ellentmondással ellene izgatni, hanem még titkolt suttogással
sérteni is bûnnek tartanák…”, hanem azt is, hogy a magyarok milyen élénken vesznek részt a
közügyekben, sûrûn megtárgyalva ezeket, miközben a korabeli Nyugat-Európában 1140-tõl

tömegével kezdik üldözni az eretnekeket, elkezdenek rettegni az Antikrisztustól, az ördög

uralmától, miközben a Pápa annak próbált érvényt szerezni, hogy amint vasárnap, úgy szombaton
sem legyen szabad embert ölni a „treuga Dei”, „Isten békéje nevében”!
A Nagyboldogasszony-Szûzanya, Magyarország Védasszonya, a szentistváni ország-felajánlás

örökségeként a Szent Koronával felékesített, azt mindörökre viselõ és ezáltal megelevenítõ Égi
Királynõ, egy 1284-bõl származó királyi oklevél megfogalmazásával a ”dicsõséges szûz,
koronánk megõrzõje” (virgo gloriosa conservatrics coronae nostrae) minden korokra érvényes
kifejezése a magyar államiság lényegét alkotó Szentkorona-államrend legfõbb sajátosságának. Ez
a lényegi vonás, amely az európai feudalizmustól, annak királysági államformájától a magyar
államberendezkedést mindenkor gyökeresen megkülönböztette, az állami fõhatalom
személytelenítése!
A szentistváni országfelajánlás, a Nagyboldogasszony-Szûzanya megkoronázása a szent

országkoronával, amely formájában kereszténység elõtti õsi hagyaték, míg egészében keresztény
remekmû (Ferencz Csaba: Szent István koronája 2002. Heraldika Kiadó, Akadémia nyomda 136.
old.) alkotta meg a Szent Korona államrendet a Kárpát-medencében, az emberi méltóságra
épülõ társadalmi béke és felemelkedés örök idõkre szóló megalapozásaként! A mindenre
kiterjedõ vizsgálatok és kutatás mára tisztázta, hogy a szentkorona teljesen egyedi. Középkori
Nyugat-európai, illetve bizánci koronákon és rekesz-zománcképeken sem arányokban, sem
méretekben nem találhatók a szentkorona-mûtárgy jellegzetességei. (U.ott. 94.old.) Ezek között a
ferde kereszt és görög-latin feliratok hármas együttesének ókeresztény jelképisége közvetlenül
tanúskodik arról, hogy nem fejdísz, nem ékszer, nem uralkodói személyes tulajdon, hanem az
egyetemes birtoklás és hatalom, az összetartozókat magába foglalás, a „hozzátartozás”
kifejezése. A Szent Korona iránti áldozatos hûség tehát a hozzátartozás, a méltóságteljes
szentkorona-tagság, a nemzetpolgárság ismérve és feltétele! Ez a „magyarság” fogalom
történelmi, valóságos jelentése! Sajátos szövetség ez, miként a Vérszerzõdés volt, amelynek
megkötése után – amint Anonymustól tudjuk – a résztvevõ törzsek a „hétmagyar” nevet vették
fel, ezzel a magyar szó „szövetség” jelentéstartalmát kifejezve! Így vált a magyarság a Szent
Korona iránti áldozatos hûségre felesküdöttek közössége! Ugyanerre a hûségre, más szóval a
szentkorona-alkotmány, a törvények õrzésére és megtartására volt kötelezõ felesküdnie a
Habsburg-ház tagjainak, vagy bárkinek, mielõtt Szent István koronájával megkoronázták volna!
Amennyire gyökeresen keresztényi, de a megelõzõ korok õsi jelképeit mindenben megõrzõ

mûvészet alkotta a Szentkorona minden jelképét, ugyanúgy egyedi az állam-intézmény, amelyet
kifejez és megtestesít, és amely úgyszintén a legteljesebben keresztényi, de egyszersmind
megõrzõje az egyetemes – görög eredetû szóval katolikus – õsmúlt értékeinek
A magyarság tudatában – messze õsmúltunkban gyökerezõ hagyományai alapján – éles és világos

a különbségtétel a szentkorona és a király személye között. Már a szentistváni Intelmek is a

király alávetettségét hangsúlyozzák a szentkoronában kifejezésre jutó, eszmei - erkölcsi

fensõbbségnek. Ezzel az államalapító tételesen lefektette egy Európában egyedülálló
államrendszer alaptézisét, az állami fõhatalom személytelenítését és ezáltal mindenkori
csorbíthatatlan személy felettiségét. Olyan meghatározó axiomatikus alaptétel ez, mint a
geometriában a párhuzamosok viselkedése a végtelenben! Ha abból indulunk ki, hogy soha nem
találkozhatnak a szokásos közismert euklédeszi, ha azt posztuláljuk, hogy találkoznak, a
világegyetemre ablakot nyitó Bolyai-geometria az eredmény. Ha az állami fõhatalom személyes,
akkor a szokásos, a hatalom és uralom központú államiság, ha személy feletti, személytelenített,
senki, sem személy, sem csoport, sem intézmény által nem kisajátítható, nem birtokolható a
fõhatalom, akkor a szolgálat-központú szentkorona államrend az ebbõl a posztulátumból
fakadó következmény! A Magyarok Világszövetségének alapítója, 2001-tõl a világszövetségi
küldöttgyûlésen közfelkiáltással megválasztott örökös tiszteletbeli elnöke, báró Perényi
Zsigmond koronaõr (Conservator Sacrae Coronae) méltóságába emeltetésekor és abban a
parlamenti beszédében, amely a Szent Korona Szövetség és a Magyarok Világszövetsége 2002.
január 18-án megkötött örök idõkre szóló együttmûködési szerzõdésnek (http://szent-korona.hu/
szerz118n.htm ) praeambuluma lett, ezeket mondotta: „..a Szent Korona volt az uralkodásnak, a
legfõbb hatalomnak és jognak, az ország egész területe birtokának igazi forrása és szimbóluma…
Most a mi idõnkben, minden magyar ember egyformán tagja a Szent Koronának, származás,
vagyon- és felekezeti különbség nélkül egyforma jogokkal. Csak a kötelességekben lehet köztünk
különbség, mert azoktól, akik erõsebbek és gazdagabbak, többet kívánunk”
Ebben az államrendben a senki által nem kisajátítható, el nem nyerhetõ személytelenített

fõhatalom a társadalom fölé magasodik mindenkinél magasabbrendû, személy- és
intézményfeletti, ennélfogva mindeneket vonzó, felfelé törekvésre sarkalló, de soha el nem
érhetõ, meg nem ragadható Fenn-ség! A hagyomány megfogalmazásával „angyali korona, szent
csillag”. Hiteles történeti képi ábrázolásain a Szentkoronát angyalok tartják, az országcímerrel
nem érintkezik, mindig felette lebeg, attól elválasztva! Magyarország Szent Koronája (Sacra
Corona Regni Hungariae) ennél fogva országkorona (Landeskrone) és nem királykorona
(Königskrone), vagyis intézmény és nem fejdísz. Az országgyûlésre 1386-ban Székesfehérváron
összegyûlt rendek a tanácskozás megkezdése elõtt Szent István ereklyetartójára tett kézzel arra
esküsznek, hogy „bárkivel szemben az állam javát és az ország, a Szent Korona érdekét tartjuk
szem elõtt, és még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellene szegülünk neki és
eredményesen megakadályozzuk…”. Magyarországon az országkorona (Corona Regni) fogalma
már általános használatban állt száz évvel korábban, mint Angliában, ahol csak 1135 körül
történik az elsõ hivatkozás a Corona Regni Britannicae-ra. (Endrey Antal: A Korona Országa,
2002.) A történeti források tanúsága szerint az archiregnum, a „mintaország” nem-magyar
etnikumokból álló népessége számára különösen a határmenti bánságokban a mindenkori
uralkodótól független összetartó hatalom a Szent Korona, és a sokrétû és egyre gyarapodó
népegyveleg buzgón, öntudatosan munkálkodik a szentkorona-tekintély felemelésén és
erõsítésén! (U.ott.30.old.) Másfél századdal késõbb a térségben élõk számára valóban a Szent

Korona városaik békéjének és jólétének legfõbb biztosítéka!
A Szent Korona (Sacra Corona) elnevezés a korábbi Ország-korona (Corona regni) nevet 1256-
tól váltja fel, mint a legfõbb államhatalom birtokosa, amelynek az ország minden lakosa
hûséggel tartozik. A „szent” jelzõ összekapcsolódik az ország-korona névvel (Sacra Regni
Corona). (U.ott) Az 1302-bõl származó pecsét felirat (Sigillum Cibiniensis Provinciae ad
Retinendam Coronam: a szebeni tartomány pecsétje a korona támaszára) az ország összes
népeinek a politikai nemzet, magyarok, székelyek, erdélyi és szepességi szászok, besenyõk,
kunok, jászok, horvátok, dalmátok, bosnyákok, mindennemû déli, északi és egyéb szláv és más
népcsoportok, a városi polgárok sokféle rétegeinek közös ragaszkodását és hûségét fejezi ki a
Szent Korona fõhatalmához akkor, amikor az Árpád-ház férfi ágának kihalása utáni esztendõben
az országnak a trónviszályok miatt királya sem volt! Ezért tudott az Országtanács Magyarország
Szent Koronájának Pecsétje (Sigillum Sacrae Coronae Regni Hungariae) alatt hozott
intézkedéseivel a Szent Korona képviseletében uralkodni, mint pl. 1401-ben, amikor Zsigmond
királyt fél évig várfogságban tartották. Ebben az idõben a királyi kancellár (mai kifejezéssel
miniszterelnök) a Magyarság Szent Koronájának kancellárja (Sacrae Coronae Regni Hungariae
Cancellarius) címet vette fel.
Az autonóm vármegye a 13. század elején már bizonyítottan mûködött, a választott képviselõi
rendszert a megyei önigazgatásban és a királyi törvénynapok népgyûlésein IV.Béla vezette be. A
törvénynapok 1277-tõl országgyûlési törvényhozó testületként (generalis congregatio regni)
mûködtek, amelyet a király tartozott összehívni. A királyi tanács tagjait az országgyûlés
választotta. Törvény mondta ki, hogy a választott tanácsnak a hozzájárulása nélkül a király
minden intézkedésre érvénytelen. A bírói hatalmat az országgyûlésen választott országtanácstól
kinevezett országbírák és a vármegyék választott bírái, részben más országos tisztségviselõk
gyakorolták. Így nyilvános közösségi ellenõrzés alatt állt az árpádházi szentkorona-
államhatalom minden ága.
Az Országtanács 1386-os szentkoronás pecsétjének felirata:”Magyarország országlakóinak

pecsétje” (Sigillum Regnicolarum Hungariae) Mária királynõ fogsága idején, amikor az országot
az Országtanács irányította, a bizonyítéka annak, hogy a pecséten a korona jelentése a nemzet, és
nem a király! Egy évvel késõbb, amikor férjét, a Nagy Lajos király, Mária apja udvarában
nevelkedett Zsigmondot társuralkodóvá koronázzák, kötelezi magát, hogy „Magyarország Szent
Koronája vagy az ország bármely lakosa vagy az említett Magyarország ellen kötött” minden
szerzõdést és szövetségeket érvénytelenít. Bizonyítékául a Szentkorona intézményi jelentésének.
Az ellene elkövetett cselekedetek mind az országlakosok, mind maga az ország elleni
cselekedetnek számítottak. A szentkorona-intézmény testület, amelyben a király (=elnök)
elnököl! Zsigmond 1403-as oklevelének fogalmazása szerint „Isten kegyelmébõl törvényesen
Magyarország koronájában mi elnökölünk (praesidimus)”. A Szentkorona-intézmény valós
érvénye Spalato városa 1388-as levelében tükrözõdik, amely a békekötést szorgalmazza

Velencével annak érdekében, hogy a dalmát városok „Magyarország koronájának védelme és

urasága alatt maradhassanak.” Zsigmond ezért írja 1403-ban a Velencei Köztársaságnak, hogy
Dalmácia jog szerint Magyarország koronájának van alávetve”! Százötven évvel korábban 1227-
ben II. András a dalmáciai Klissza várát avval adja egyik hívének kezére, hogy azt
„Magyarország koronájának becsülete érdekében, Spalato és Trau városai javára és biztonságára”
õrizze! Tanúsítva, hogy a Szentkorona-intézmény becsülete és a hozzátartozó jogok „java és
biztonsága” elválaszthatatlanok egymástól. Másfél századdal késõbb a térségben élõk számára
valóban a Szent Korona a városaik békéjének és jólétének legfõbb biztosítéka!
Mindezekkel elválaszthatatlanul összefügg, mint egyenes következmény, ennek az európaitól

alapvetõen eltérõ sajátos államrendszernek a másik pillére. Ez a jellegzetesség a személytelenített
fõhatalom társadalmasítása a Szentkorona-tagság által. Ez a tagság a fõhatalmú Szent Korona
részévé, méltóságának csorbíthatatlan osztályrészesévé teszi és emeli fel a társadalom minden
egyes tagját! Az elvont társadalmi fõhatalom ezáltal a közösség, a társadalom minden
polgárában megszemélyesül mindenfajta megkülönböztetés nélkül fajra, nemre, vallásra,
nyelvre, bármiféle személyi egyediségre tekintet nélkül.
A szentkorona tagság õsi gyökerû eszméje a keresztény középkor központi gondolata, „Krisztus
titokzatos teste” (Corpus Mysticum Christi) jegyében már 1219-ben oklevelesen tûnik fel III.
Honorius pápa levelében az esztergomi és kalocsai érsekekhez, akiket viszályuk beszûntetésére
hív fel, mert „ebbõl egész Magyarországon botrány keletkezhetik általatok, kik annak fõ tagjai
vagytok”. (U.ott.72.old.) Károly Róbert országgyûlési meghívója mindenkinek szól, „…akik
magukat országunk tagjainak tartják…”! Az Ország és a Szent Korona azonossága ennélfogva
a magyar politikai nemzet élõ együttesét fejezi ki, a királyt, mint az állam legmagasabbrendû
tisztségviselõjét és minden nemzetrészeket együtt és egymás mellett a Szentkorona-fõhatalom
alárendeltségében!
A Szentkorona-tagság egyetlen szükséges és elégséges feltétele az áldozatos szolgálat! Ilyen

méltósággal rendelkezõ nemzetpolgárt ruház fel a maga nemében Európában elsõ
alkotmánylevél, az 1222-ben kiadott Aranybulla nem az ellenállás és ellentmondás jogával,
hanem a kötelességével (ius resistendi et contradicendi és nem ius resistentiae et contradictiae)!
A Himnuszban erre, az ilyen magyarra kérjük az Istenáldást, nem az országra, nem a magyarokra.
Ebben az államrend-felfogásban a társadalom építõkockája és egyben épülete a felelõs és önálló
egyén, a nemzetpolgár, aki a letéteményese, talapzata minden felelõs társadalmi, politikai, és
személyes erkölcsi magatartásnak, ilyenként és személyesen a szentkorona-méltóság „atomja”, de
egyben teljes birtokosa is! Ez a fajta öröklõdõ méltóság, mint személyiségi alkotmányos közjog,
emeli fel a kiszolgáltatott, jogfosztott, megtévesztett, média-prédává és gátlástalan testi-lelki
szipolyozás áldozatává vált mai tömegembert a felelõsségteljes nemzetpolgári létbe, a Szent
Korona közösségébe (Communitas Sacrae Coronae) a földkerekség minden társadalmában, de
különösen itt, a Kárpát-medencében, a Szent Korona ezer esztendõs országában, amelyet a XV.

század óta a szentistváni országfelajánlás hitével a lengyel kincstárnok Késmárk felvidéki

városhoz intézett, 1438-ban írt levelének megfogalmazása szerint Regnum Marianumnak,
Mária Országának neveznek.
Az idõ, a történelmi tapasztalat bizonyította számunkra, hogy a Szent Korona tagjának lenni nem
alávetettség, hanem szabadság és biztonság! A horvát országgyûlés 1616-ban Erdély, mint a
Szent Korona elválaszthatatlan része kérdésében I. Ferdinándhoz intézett felirata megállapította:”
Semmilyen úr nem foglalta el hatalommal Horvátországot, hanem a mi egykori utolsó királyunk,
a boldog emlékezetû Zvoinimir halála után szabad elhatározásunk alapján egyesültünk
Magyarország Szent Koronája körül.” A horvátok 1795-ben, amikor már Nagy-Horvátország
létrehozása lett a végcéljuk, a Szent Korona jogán támasztottak területi követeléseket az akkor
még török uralom alatt álló egyes országrészekre. A szabadságjogok érvényesítésére a törekvés a
Szent Korona egysége, mint védõpajzs keretein belül még a 19. században is meghatározta a
horvát magatartást. Így õrzõdött meg a Szent Korona intézményében a másfélszázados
szétszakítottság ellenére is a csorbíthatatlan egység! Ez a kitartás a szentkorona-törvényesség
mellett tette lehetetlenné, hogy a Habsburg uralkodók az országrészeket, sõt egész
Magyarországot az osztrák örökös tartományokhoz csatolják. A Habsburg uralkodók azonban az
idõk során egyre inkább kezdték felismerni, hogy a szentkorona-hûségben rendíthetetlen magyar
„rebellis” magatartás mennyire segíti saját birodalmi törekvéseiket is! I. Ferenc (1792-1835) az
1805 évi országgyûlési záróbeszédében így méltatta a magyar részvételt a napóleoni háborúkban:
„Tulajdonotokká tettétek azt a veszedelmet, amely engemet, királyotokat és a Szent Koronát,
amelynek tagjai vagytok, fenyegeti.” A királyné tetvére, Károly Ambrus fõherceg országgyûlési
bemutatkozásakor 1808-ban, mint frissen kinevezett esztergomi érsek így beszélt: „Szentül
megtartandó kötelességem között azt tartom, hogy Magyarország, mely nekem most hivatalomra
nézve is hazám, koronája méltóságát és fényességét megtartani, és minden igyekezettel szüntelen
öregbíteni iparkodjam, és mivel a törvények értelme szerint a Szent Korona feje a király, tagjai
pedig a státusok és rendek, a fõ és tagok közt virágozzon a legszorosabb egyetértés…”
Hunyadi János kormányzása alatt 1454-ben írt levelében Raguza városállam – a mai Dubrovnik –
„Magyarország koronája tagjának” nevezi magát, és hasonló iratokban „”szent Magyarország
tagja és része” névvel illeti magát. A korona szentsége átszállott az országra és alkotó részeire
mind a lakosok, mind a testület vonatkozásában. A királyi oklevelekben és országgyûlési
iratokban a különbözõ városok és tartományok a Szent Korona tagjai. A Velencei Állam
(Signoria) diplomáciai iratai szerint a magyar király kötelezettség vállalásai akkor hatályosak, ha
azokat Magyarország koronája -mint a fõhatalom birtokosa - is megerõsíti. Ezek a források
tanúsítják, hogy nemzetközi jogilag volt értelmezve és elismerve a Szent Korona mint közösség.
Az õsi hun-magyar államfelfogás az uralkodó égbõl származtatott tekintélye mellett az egyenlõ

rangú szabad vitézek és közösségeik jogainak hasonló jelentõséget tulajdonított. A Szent Korona
tagsága ugyanolyan védelem volt a társországok, Bosznia, Horvátország, Dalmácia, Ráma (ma

Hercegovina), Szerbia, Havasalföld nem-nemes polgárai, mint a magyar fõurak részére. Az

ország legmagasabb méltóságai az archiregnum mintaországában egyaránt nyitva álltak magyar
és nem-magyar, nemes és nem-nemes polgárok elõtt! Fényes bizonyítékaként a lovasbirodalmi
államszervezet legjobb öröksége megõrzésének. A nemzeti közösség „Magyarország Szent
Koronája közössége” elnevezéssel a király eseti távollétében – pl. Zsigmond idején aki amikor
1411-ben német vagy 1419-ben cseh királlyá választották, sem amikor 1433-ban a pápa német-
római császárrá koronázta és emiatt évekig, 1413-tól 6 évig volt távol – a király közrehatása vagy
akár utólagos törvény szentesítése nélkül önmagát kormányozta.
A szentkorona-nemzetpolgárság fogalma egy tõrõl fakad a nemzetkoronázás fogalommal.

Mindkettõ a társadalom teljességére kiterjedõ Szent Korona tagságot, a társadalom tagjainak a
szentkorona-intézményben nyújtott és személyes áldozathozatallal elfogadott és ezáltal létesült,
fenntartott és örökített egyesülését, cselekvõ összetartozását, nemzetalkotó testvériségét jelenti a
magán- és közéletben egyaránt. Szent István király a Csillagok Királynõjének egész országát
„minden élõivel és javaival” ajánlotta fel, mint a Szent Korona testét alkotó egész nemzetet. Az
esztergomi székesegyház 1188-ban készült fõbejárati felirata hírdeti: „Fogadd el Kegyes Szûz
Mária és kormányozd országomat” (Suscipe virgo pia mea regna regenda Maria)!
Nagy Lajos 1351-es „õsiségi törvénye” foglalja írásba az „egyugyanaz a szabadság” (unus
eademque libertas) õsi alapelvét, amely a Szent Korona tagjainak, Magyarország minden
polgárának csorbíthatatlan és egyenlõ joga. Innen már csak egy lépés volt, hogy az ország, a
Kárpát Medence területének minden lakosa a szentkorona-tagságban részesüljön az 1848-as
országgyûlésen. Az 1848-as reformtörvények minden tekintetben a szentkorona-államrend, az
õsi magyar alkotmány alapján álltak, biztosítva Magyarország függetlenségét és
fejlõdõképességét.
Kossuth Lajos már 1833-ban a szentkorona-állameszme nevében fejtette ki: „A magyar fõ

rendek” címû mûvében, hogy miért kell a Szent Korona tagjainak tekinteni a jobbágyokat is! Az
elnyomó gépezet nem véletlenül látta ezért éppen benne az elsõszámú ellenséget, és ítélte hatéves
kegyetlen börtönre 1837-ben. Letöltenie 3 évet kellett pincebörtönben embertelen körülmények
között. Az önkény azonban nem törte meg. Áldozatos helytállásával a fogságban tett szert olyan
erõre és képességre, amely élete nagyobb, az emigrációban töltött felében a Szent Korona
nemzetpolgári szabadságának világhíres apostolává tette. A forradalmi kormány és a hadsereg is
megmaradt a Szentkorona-hûségben! A szentkoronás nemzeti címer díszíti a honvéd
egyenruhákat és a zászlókat mindenhol ugyanúgy, mint a „Kossuth bankót” is! Az 1849-es
trónfosztás ebben semmi változást nem hozott! Világos bizonyítékául annak, hogy a nemzet
világos különbséget tett a király, a királyság európai-feudális intézménye és a Szent Korona
nemzetintézménye között!
A Habsburg uralom 1848-tól az õsi magyar alkotmány semmibevételének kifejezésére az

országcímert megfosztotta a felette elhelyezkedõ Szentkorona képétõl! Az 1947-es

„köztársasági” 5-Forintos érméken ezt a koronátlanított címert, minõsítették Kossuth-címernek!
Így, ebbõl az eredetileg császári önkényuralmi torzításból keletkezett a mára, tudatlanságra
támaszkodó un. liberalizmusból nemzeti jelképpé emelni próbált „Kossuth címer” téveszméje.
Ennek a torzulásnak a legkevésbé a Szent Korona szabadságáért élt-halt Kossuthhoz, Werbõczy
Hármaskönyve szakavatott jurátus megtestesítõjéhez volt köze, még kevésbé az 1848/49-es
szabadságharcban a Szent Korona szabadságáért és alkotmányáért a királyi méltóságot
megkoronázatlansága okán bitorló önkényuralkodó ellen fegyvert ragadó, háborút viselõ, az
Aranybullában, 1222-ben lefektetett ellenállási kötelességét teljesítõ nemzethez.
A Szent Korona és tagjai közötti személyes viszony a Szentkorona szolgálatban jutott

kifejezésre. A királyi adománylevelekben az adományozó a Szent Korona, a királya nevében lép
fel. A szolgálatok közé tartoztak a katonai természetûeken kívül olyan békés tevékenységek is,
mint az erkölcsös magaviselet. Nem a király személyének, hanem a szentkoronának tett
szolgálatok voltak az adományozás indokai, leggyakrabban a hûség (fidelitas), a szentkorona
becsülete (honor), jóléte (commodium), haszna (utilitas), védelme (defensio), oltalma (tuitio),
állása (status) és szabadsága (libertas) elõmozdítása, gyarapítása. A Szent Korona szabadsága
magában foglalta a nemzetpolgárok védelmét és közbiztonságát is.
Az ország három részre szakadása idején idegen nemesembernek minden esetben külön
törvénycikkely adott engedélyt letelepedésre. Az 1572-es országgyûlési engedély indoklásában az
áll, hogy az illetõ „a harcmezõn számos helyen hûséges szolgálatokat teljesített Magyarország
Szent Koronája érdekében”. A Szent Korona és nem a király volt a végsõ fórum, amely az
országba való befogadást jóváhagyta. Erdélyben 1543-ban az erdélyi országgyûlés rendelettel
tiltja a gyulafehérvári egyház javainak adományozását „olyanoknak, akik nem Magyarország
Koronájának alávetett országokból jöttek”. Az ország, mint olyan már régen elveszett, a Szent
Korona iránti hûségben mégis fennmaradt „Magyarország örökös szabadsága” (Hungariae
semper libera)
Ennek a hûségnek a jutalma volt a királyi adományként kapott minden nemesi cím és minden
adomány. Erre a felfogásra kötelezte idegenbõl érkezett összes uralkodóit a magyarság, és
aranybullás kötelességéhez híven ösztönözte õket minden lehetséges módon, szükség esetén a
fegyverek erejével is, ahogy ennek kimagasló példája a 300 éve megindult Rákóczi
szabadságharc volt. Amikor „kiújultak a híres-neves magyar nemzet régi sebei”„ jelszóval a Pro
Patria et Libertate feliratos zászlót a „Szövetséges”(!) Státusok és Rendek Vezérlõ Fejedelme, a
27 esztendõs Rákóczi tót jobbágyai Esze Tamással az élükön elsõnek emelték magasra!
Most múlt 900 éve, hogy Könyves Kálmánt horvát királlyá koronázták Tengerfehérváron. Az
eseményt horvát-magyar történész konferencia méltatta Zágrábban, illetve Dalmáciában,

amelynek tárgya a horvát és magyar népet, mint Szent István koronájának tagközösségeit 816
éven át összetartó kapcsolatok voltak! Ezek szervesen épültek a még régebbi múlton, hiszen az
ókori Salona, a királyi Spalato, a mai Split és Aquincum – Budapest között a „via concordia”
római országútja már az ókorban közvetlen összeköttetést teremtett! A konferencia
kinyilvánította, hogy a Horvát Történeti Intézet Igazgatója, Mirko Valenticty szavaival –
„Horvátország és Magyarország a történelem során erõsen egymásra voltak utalva, és ez ma is
fennáll. Szellemi, gazdasági és földrajzi-közlekedési kapcsolatainknak mélyre hatoló gyökerei
vannak…Kötelességünk, hogy felhívjuk a mai világ figyelmét Európa legrégibb uniójára,
amely eleddig a leghosszabb ideig állott fenn.” (Heti Válasz II.évf. 50.szám 2002.12.13. A közös
múlt üzenete, Kiss Gy.Csaba – Ladányi István)
A szentkorona-közösség az államalkotó nemzetpolgárság körében egyre szélesebb népréteget

ölelt fel. Minden más nemzetet messze megelõzve a szabad nemzetpolgárság már az
Árpádkorban felölelte a népesség több mint egyharmadát, és ez a kör egyre szélesedett. A
polgárság ilyen aránya a korabeli Európában teljesen ismeretlen volt. A mezõvárosok lakossága
révén a jobbágyság Hunyadi Mátyás korában ténylegesen már nemzetpolgári rangot ért el. A
mintegy nyolcszáz mezõváros széleskörû önkormányzattal rendelkezett, mielõtt ezt a fejlõdést az
1514-es u.n. parasztfelkelés, majd a török hódoltság és az ország részekre szakadása
visszavetette. Báthory Andráshoz 1524-ben írott levelekben Werbõczy István országbíró „ az
ország Szent Koronája alattvalóinak” egyenlõségét hangsúlyozza, külön megnevezve a zsidó
vagy cigány származásúak idetartozását is!
Báthory Gábor erdélyi fejedelem a Habsburg II. Mátyással 1613-ban kötött egyezségében arra
vállal kötelezettséget, hogy „sem Erdélyt, sem más megyéket, azok várait…másként, mint most
nem fogja birtokolni, nem fogja elidegeníteni Magyarország koronájától”. A Szent Korona
részének tekintette tehát Erdélyt, a független fejedelemséget maga az erdélyi fejedelem és vele
egyetértésben a Habsburg uralkodó is! Ebben a szentkorona-egységben látta Bethlen Gábor, a
legnagyobb erdélyi fejedelem is az ország egységének zálogát. A magyarság is minden területi
veszteséget a Szent Korona egysége elleni sérelemnek tekintette, és fáradhatatlanul igyekezett
ezeket orvosolni. A 17.-18. században számos törvény született a törököktõl visszafoglalt
városoknak és területeknek a Szent Korona felségterületéhez való visszacsatolására, ahogy történt
a 20.században a terület-visszacsatolási döntések idején is! Annak bizonyságaként, hogy az un.
„területi revíziós politikát” Trianon után nem valamiféle revans indulat, vagy pláne nem a
szomszédos népek elleni megtorlási szándék vezette! A „visszacsatolások” akkor is a Szent
Korona egységébe és védelme alá egy történelmi közösségbe visszafogadás jegyében történtek.
A történelmi, politikai nemzet a horvátok, szlovákok, németek, ruténok, erdélyi románok és
minden nemzetiség, a „hungarusok” szentkorona-közössége volt. Ennélfogva mind megmaradtak
népi mivoltukban, ezért a származási magyarság (gente hungarus) senkit nem zaklatott! Békében
és a Szent Korona szabadságában, a törvények közös védelme alatt éltek és virágoztak. Vészek
idején vállvetve vettek részt a közös haza védelmében. Az önálló Erdély politikáját a horvát-

dalmata Martinuzzi György kovácsolta, Nándorfehérvárnál a szerb Dugonics Titusz áldozta életét
a magyar lobogó védelmében, Szigetvárnál a horvát bán Zrínyi Miklós önfeláldozása állította
meg a török elõrenyomulást, a végvárakban a magyar és horvát vitézek együtt állták a török
ostromát. Thököly Imre és II.Rákóczi Ferenc leghívebb katonái szlovákok és ruténok voltak,
aminek a korabeli tót népdal beszédes kifejezõje: „Keljetek fel szlovákok, védjétek meg magyar
hazánkat!” Ezt a sok nemzetiségbõl és országból egybeötvözött, Európában mindmáig példa és
elõzmény nélküli egységet a Szent Korona teremtette meg a Kr.u. 2. keresztény évezred elsõ
ötszáz éve során, és amikor az állami-területi egység a következõ évszázadokban felbomlott, a
Kárpát Medencében élõ népek maguk tettek hitet, és maradtak meg a szentkorona-hûségben.
Megõrizték közösségük eszméjét, majd mindenkor, amikor önrendelkezésük gyakorolható lett,
helyreállították állami egységüket.
A szentkoronás soknemzetiségû magyar nemzet 1000 éves történelme a mából visszatekintve

ilyen összképet mutat. Elõdeink ezt így még sem nem láthatták, sem nem értékelhették!
Ugyanakkor minden idõkben a kortársak feladata és felelõssége volt és maradt, hogy a
mindenkori változó viszonyok és közgondolkodás szerint érvényes választ adjanak a
szentkorona-államrend megvalósításának kihívására.
Sokat emlegetett nemzeti megmaradásunk kétségtelen ténye nem más, mint évezredes
küzdelmeink gyõzelme! Az alkotmányos, törvényes rend, a szentkorona-államiság iránti
ragaszkodás volt mindenkor a „magyar szabadság” lényege és tartalma! Az ennek megtartásáért
vívott harcokban szerzett „jó hírért névért, az szép tisztességért” hagytak hátra mindeneket
õseink! Megmaradásunk ennek a küzdelemnek a számtalan csatavesztés ellenére a végsõ diadala!
Nem kudarcos, sem nem vesztes, hanem éppen ellenkezõleg gyõzelmes nemzet vagyunk a
történelem tanúsága és mércéje szerint!
Ezért hittel és bizalommal mehetünk mindnyájan elõre. Szent István óta minden akadályt
gyõzelmesen leküzdve 1945-ig járta ezt az utat a magyarság, és ezért újra és továbbra is ezen fog
haladni a következõ évszázadok felé.
Történelmi tény, hogy kivétel nélkül minden nemzedék tudatában volt annak, hogy – gróf Teleki
Pál szavaival – „nemzeti létünk attól függ, hogy a Szent Istvánról elnevezett gondolatot
magunkban újra erõssé tesszük, ha majd sikerült nekünk ezt a világgal is megismertetni”.
A magyarság nemzedékeinek évezredes helytállása, tántoríthatatlan hûsége és ragaszkodása Szent

István eszméihez vezetett oda, hogy mi, a mai nemzedék a nekünk szóló feladatot
felismerhessük! Nekünk a szentkorona-államrendet a maga teljes, való mivoltában a világgal is
meg kell ismertetnünk! Azonosulnunk kell gróf Teleki Pál hitvallásával: „Nem, mint magyar
ember, de mint európai vallom azt, hogy ez az a forma, ami végeredményben Európának tarka
népeit megmentheti…” Az állam és az egyén, a kötelezõ hagyomány és csábos szabadság, az
európai közösség és nemzeti különállóság harmóniáját az európai típusú hatalomeszme a

történelemben soha nem tudta megteremteni! Sem Nagy Károlynak, akirõl számos történész
szerint bebizonyosodott, hogy õt is és korszakát is a koraközépkori „dicsõséges egység” 300 éves
történetét visszamenõleg hozták létre törvényesítési és hatalmi okokból, sem bármely eddigi
célszerûsítõ eszközzel és tömegpusztító gátlástalansággal nem lehetett Európában az addig
követett hatalomközpontú állameszmével - a neves közíró német történészt idézve – „a humanista
szellemnek megfelelni”!
A mi szentistváni állameszménk a béke állandósulása, mert az együtt élõ embercsoportok,

nemzetek, nemzetiségek, foglalkozások, városok és falvak egyetértése és egymást megértése
érvényesül benne. Az ilyen állameszme az európai jövõnek egyedüli megmentõje, szolgálója
lehet, és mint ilyen hozzá fog járulni ahhoz –ismét Teleki Pál szavaival- „ha Isten megsegít, és
botor fõvel nem teszünk kárt önmagunknak, hogy ilyen Európa épüljön fel a mi segítségünkkel
is…” Ez az erõ 1000 esztendeig minden nehéz idõben fenntartott bennünket.
A történelmünkben példa nélküli törés 1945-ben történt, amikor idegen hatalmaktól országvezetõ
szerepbe „emelt” réteg-értelmiségünk, a gondosan beleplántált, beépített ügynöksereggel
elárasztva, - mintegy a régen vágyott szerepbe helyezés ellentételeként – hátat fordított Szent
István államának! A szentkorona-államrend, a magyar történelmi alkotmányosság bevált alapjaira
továbbépítkezés helyett a magyar-idegen minták szolgai másolása, az un. „népfelségi
demokrácia” kedvéért! Ekkor ugyanaz történt, mint az arisztokrata Károlyi Mihály
békemozgalmis álruhába bújtatott hataloméhes rombolása és aknamunkája idején, ami a
vörösterror, majd Trianon szálláscsinálója lett. Az 1945-ös önjelölt „szentkoronátlan” politikai
elit „köztársasága” tárta szélesre a kapukat a szovjet-bolsevik Rákosi-Kádár-féle
„népköztársaság” elõtt, és amelynek az 1989-90-es „megszabadulás” még 1956 világraszóló
áldozata és példamutatása után sem tudott véget vetni!
Mai köztársaságunk így lett jogfolytonos az 1945 utáni anti-Magyarországgal, és ez a

gyökértelen ál-magyar köztársaság sodorja most a nemzetet az Európai Unióba! Méghozzá
olyan kormányzattal az élén, amely egyenes örököse és folytatója annak az 1945-ben született
kakukk-fióka államiságnak, amelynek semmiféle történelmi alapja nincs, mert soha nem is volt
arra, hogy „magyar” nevet viseljen!
A Nemzet azonban minden tudathasadásos állapota ellenére él, sõt a Kossuth tér kétmilliós
akaratnyilvánítása 2002. április 13-án, Budavár Dísz-téri elfoglalása 2002. május 7-én, a
szentkorona látogatók hárommilliós seregének tisztelgése a felelõs önigazgatás nemzetpolgári
szabadságszeretetébõl vezérelt, a Szent Korona köré fõnixként összesereglõ polgári körök életre
támadása bizonyítja, hogy a saját képében és csakis õsei nyomdokain kívánja pályafutását
folytatni! A Kárpát Medencében ugyanúgy, mint a Szent Korona bonthatatlan és romolhatatlan
egységében bárhol a Földkerekségen!

Trianon után megélt és túlélt világégés és nyomában a Kárpát Medence nemzeteinek mindmáig
tartó gyötrelmes sorsa a tanúsága annak, hogy végsõ veszedelmünk, menthetetlen elnyeletésünk
egyetlen ellenszere, közös boldogulásunk biztos záloga ma sem lehet más, mint a Szent Korona
nemzetközösség mindnyájunk közös szándékából születendõ feltámadása! Trianont nem
balekségünkért, sem nem „szentkoronás királyaink iránti hûségünkért kaptuk méltó jutalmul” –
ahogy egy közíró saját alapvetõ történelmi látóképességének hiányában írta abban a balhitében,
hogy ”…Szentkoronáért kellett odaadnunk cserébe az egész õstörténetünket, vallásunkat,
szokásainkat, örökölt õsi erkölcsi értékeinket, nyelvünk eredetét – az egész múltunkat”!
Szánalmas tévedés olyat gondolni, sõt leírni, hogy „…csak a minden viszontagságot kibíró
génjeinknek és Isten csodájának köszönhetjük, hogy – egyedül a keletrõl jött népek közül
túlélhettük a genocídiumot”, betetézve azzal a megállapítással, amit valódi történelmünk
ismeretének tökéletes hiányában lehetett csak megfogalmazni, hogy „amióta (a Szentkorona)
megvan, azóta nincs magyar történelmünk…”, és mindennek betetõzéseként, hogy „a
Szentkorona ….a középkorból visszamaradt sokfájdalmú feudalizmusunk kegyeletes tiszteletben
tartott ereklyéje…” volna! (A Magyarok Világszövetsége és a Szentkorona Szövetség, Palotás
Pál, Seattle, KAPU XV.évf. 2002. 14. 25-31.old.) A „korona fényében tündöklõ ügyeskedõk”
kiábrándító élménye vagy az úgymond „dzsentri világ nyegle úrhatnámsága”, a Szentkorona
nevében hozott, néha méltatlan bírósági ítéletek és más visszatetszõ társadalmi tapasztalatok
bármennyire is érthetõvé teszik a hasonló elfogultságot, de semmiképpen nem mentik!
A szentkorona-eszmeiség felõli legteljesebb tévhiedelmeket tükrözõ idézett írásra, amelynek

szerzõje – különös, de néha sajnos látszólagos ellentmondásként -II. világháborús vezérkari tiszt,
és a benne kifejezõdõ gondolkodásra a király, a királyság összetévesztésére a Szent
Országkoronával, a XX, század elõtt sohasem volt példa történelmünkben. Jeles gondolkodóink
ugyanakkor már feltették korunk égetõ kérdését! A trianoni országvesztés, a háborúvesztések, a
törvénytelen önkényuralom, a testi-lelki terror fél évszázada, a kiábrándító rendszerváltás, a még
kiábrándítóbb 2002-es választások tükrében az önvizsgálat már nem elodázható! Mi történt, mi
történik velünk? A válasz világos! A közélet és közgondolkodás eltorzulására itt felhozott példa,
mint állatorvosi ló tanúsága szerint nyilvánvaló nemcsak a lényeges kapcsolat, hanem az ok-
okozati összefüggés is! Bizonyosan nem a szentkorona-eszmeiség mondott csõdöt a XX.
századra! Ellenkezõleg! Mára nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak a magyarság és vele a Kárpát
Medence összes népei jövendõjének záloga ezeréves közös államéletünk szentkorona-
szellemiségének a feltámadása, hanem a közös Európa sem járhat eredményesen más utat!
Ennek feltétele azonban a magunkra találás! A múlt XX. századi önkívületes kábultságból, amely
minden felvilágosultnak látszó „nyugatos” szemlélet és ebbõl származott közéleti-kulturális
befolyás, politikai fõszerepjátszás mellett, sõt éppen ezért már Világostól kezdve, de különösen
1918-19 után fõleg a gondolkodás és a közélet felelõseinek körében szedte „értelmiségi”
áldozatait!
Az „értelmiség árulása” világjelenség! Máig embermilliók pusztulását hozta magával az

„izmusok” embertelen önkényével, amelyek közül egyik sem lett volna életképes a kliens-
kiszolgáló szellemi emberek porhintõ, fedezõ, kendõzõ, álságos alátámasztása nélkül. Sem a
minden effélére szakosodott legfõbb eszköz, a tömegmédia nélkül. A magyarság szellemi
süllyedése azonban az általános elfajzás jelenségén belül különösen tragikus, hiszen azt követõen
uralkodott el, és lett mindent megbénító nemzeti-társadalmi járvány, hogy az elõzõ,
sokszázados korszak „kiváltságos” rendiségét maga a nemesi rendnek hívott addigi
nemzetpolgárság szüntette meg 1848-ban, és vette be maga mellé – Kossuth szavaival – az
alkotmány védõsáncai mögé emelve a szentkorona tagságba az összes országlakosokat! Errõl a
szentkorona-méltóságról megfeledkezés okozta a máig tartó hasonlíthatatlan katasztrófa-
sorozatot, nem a szégyenletes trianoni összeesküvés országrontása, hiszen a szentkorona-
államrend szellemisége, hagyománya kevesebb mint 20 év alatt puskalövés nélkül volt képes a
veszteség jelentõs orvoslására!
Trianon utolsó mesterséges államalakulata, Jugoszlávia is eltûnt a minap a történelem színterérõl.

Ami a történelmi Magyarországból Trianon után megmaradt az elvérzett, feláldozta magát
elõször 1945-ben, mint úgynevezett háborús vesztes, majd 1956-ban mint a „népek Krisztusa”.
Következett a „száll alá a poklokra…”, de 2000. január 1-e és 2002. április 13-a bizonyítja, hogy
feltámadóban van! Vezércsillaga újra a Szent Korona! Ma ugyanúgy, mint mindenkor, népe a
hûségesek magyar és nem-magyar nemzetei szerte a Kárpát Medencében! Nem Nagy-
Magyarország, hanem a Szent Korona Országa, a Szent Korona Nemzetszövetség van
feltámadóban, mint a történelmi Európa legrégibb és elsõ uniójának örököse, mint a mai Európa
része és biztos támasza ebben a kulcsfontosságú központi térségben!
A szentkorona-államrendet tartósan, bár részlegesen elõször Buda 1541. szeptember 2-i eleste
hatálytalanította, azonban így is csupán a megszálló török államhatalom érdekterületén. A
nemzet, az országlakosok, a Szent Korona tagjainak hûsége és ragaszkodása minden
országrészben fennmaradt. A nemzet a politikai-hatalmi viszonyok kedvezõre fordulásával, a
török megszállás megszûntekor igyekezett a lehetõ legteljesebb rekonstrukcióra. A Habsburg
dinasztia a magyar királyi, tehát alkotmányos felségjogainak elismertetését csak a szentkorona-
államrend akkori hagyományos követelményeinek legalább formális elfogadásával tudta csak
elérni és biztosítani. Minden kísérlete az önkényuralmi feudális, császári rendszer, az osztrák
örökös tartományokban Európa-szerte alkalmazott, az ottani viszonyokban hagyományos, bár
növekvõ ellenállást és elégedetlenséget természetszerûen gerjesztõ berendezkedés kiterjesztésére,
Magyarország nyílt alávetésére – mai kifejezéssel gyarmatosítására – sikertelennek bizonyult. A
Habsburg birodalmi erõszakszervezetek, rendõrség, katonaság túlereje ellenére, amely
nemzetközi támogatással kiegészülve nyílt összeütközésekben a Szent korona-alkotmányosság
szabadságát védõ nemzeti erõvel szemben általában diadalmaskodott, a nemzeti önrendelkezés
útját erõhatalommal sorozatosan elzárta – így a Bocskai felkelés, a Wesselényi összeesküvés,
Thököly kuruc felkelése, a Rákóczi szabadságharc történéseiben. A magyar alkotmányos rend
azonban minden érte folyt fegyveres küzdelem veresége ellenére végül mégis érvényesült.

Másodszor az 1848/49-es szabadságharc katonai veresége nyomán történt meg a szentkorona-

államrend megtagadása, ismét az államhatalom oldaláról. A Világostól Ferenc József
megkoronázásáig eltelt 18 önkényuralmi esztendõ a szentkorona-államrend felszámolására
módszeresen végrehajtott kísérlet volt. A társadalomra a tényleges államhatalom az
erõszakszervezetek alkalmazásával kényszerítette rá azt a gyakorlatban. Amit az 1848/49-es
szabadságharc fegyveres ereje nem tudott elérni, a magyarság õsi alkotmánya szabadságjogai
helyreállítását, az ország területi egysége megtartását a Szent Korona államrendje szerint, azt
ugyanúgy meghozta az 1867-es fordulat, Ferenc József megkoronázása, mint az 1687-es
pozsonyi országgyûlés! Akkor a török kiûzése után ereje teljében lévõ Habsburg I. Lipót vállalt
kötelezettséget a szentkorona-államrend helyreállítására, az elõzõ század nemzeti szabadság
küzdelmeinek hatalmi és fegyveres leveretései ellenére! A koronás uralkodót alkotmányos
kötelességeinek betartására késõbb a nemzet az Aranybulla törvénye szerint, az ellenállás
kötelességének teljesítésével a Rákóczi szabadságharcban szorította rá! A katonai vereség
ellenére a koronás király, III. Károly (1711-1740) ismét kötelezte magát a szentkorona-alkotmány
betartására és fenntartására és az évente összehívott országgyûlés útján az alkotmányos
önigazgatás-alapú ország-kormányzásra! Ez az alkotmányos uralkodói magatartás és a közel 30
éves békés újjáépítés állította a magyarságot a Habsburg dinasztia mögé, amikor minden európai
hatalom rátámadt, hogy részt szerezzen az osztrák „örökös tartományok”-ból! A Szent Korona
államrendet elfogadó királynõ a magyar nemzet katonai erejével és adótámogatásával képes
volt a birodalom megvédésére!
Felemelkedés, virágzás következett 1867 után is, amely évszázadok viszontagságai után a béke
és a jólét közel félévszázados korszakát hozta a Kárpát- Medence népeinek, a Szent Korona
Országának! Az 1848/49-es szabadságharc vérvesztesége, majd a rákövetkezõ önkényuralom
azonban idõközben már megrendítette a társadalom önbecsülését, ami fokozatosan egyre
nagyobb teret nyitott a közjogi hagyományainkkal ellentétes külsõ befolyásnak a közélet minden
területén. A társadalmi rangjukhoz méltatlanná vált közéleti szereplõk a szentkorona-hûség
helyett a hûtlenség történelmünkben példátlan mélységeibe süllyedtek. Az 1918-19 évi
önkényuralmi államcsíny volt a következmény, amely az alkotmányosság, a szentkorona-
államrend érvénytelenítésével újra megpróbálkozott. Ezúttal nem idegen uralkodóház, hanem a
demokratikus jelmez, a népfelség hamis jelszavai voltak a magyar közéletbe férkõzött romboló
erõk spanyolfalai. A nemzetet azonban felrázták a bekövetkezett súlyos csapások, és legkiválóbb
képviselõivel az élen elsõ dolga volt a történelmi ország törvényes alapjainak a helyreállítása.
Kormányzói felelõs vezetéssel az újra érvényre jutott szentkorona-államrend ismét összefogta, és
fényes sikerrel irányította a nemzeti erõket a trianoni békeszerzõdés kényszerével szétroncsolt
ország erõszak nélküli talpra- és helyreállítására
.
A különbözõ izmusokban testetöltött öntörvényû európai hegemonizmus második világháborús
vereségét kihasználó, és ebbõl újraéledt szovjetbolsevik kommunizmus egyeduralmának 1945-

ben, a gyõztes európai-atlanti hatalmak formális egyetértésével bevezetett korszaka ismét a

szentkorona-államrend kiiktatásával vette kezdetét. Az áldemokratikus kulisszákat a közjó
szolgálatának hirdetett könyörtelen önkényuralmi rendszer teljeskörû bevezetése váltotta fel. A
nemzeti önazonosság paralizálása a szentkorona-alkotmányosság célzatos és szervezett
kiiktatásával ezúttal történelmünkben elsõ ízben terjedt ki az egész társadalomra, az intézményes
és egyéni-személyes életviszonyokra egyaránt!
A szovjet katonai megszállás fedezetével kialakult helyzet újult erõvel ismét a felszínre hozta az
1918-19-es politikai destrukciót, amely ezúttal végleges hatalombitorlásra rendezkedett be. A
szovjet- és világkommunizmus ideológiai fegyverzetével intézményesített terror megsemmisítette
még a csíráit is minden valódi társadalmi érdekérvényesítésnek.
Az 1848-as törvényekkel az 1867-es kiegyezés óta össztársadalmi méretûvé szélesített

szentkorona-tagság ellenállási felelõssége ezzel az elvérzett történelmi nemzetpolgárság helyett
ténylegesen ránehezedett az intézményes terror sújtotta társadalom minden rétegére a
kollaboránsok kivételével. Erre a kihívásra adott olyan választ a nemzet, amelyet 1956
forradalma, a „kommunizmus Sztálingrádja” a szentkorona méltóságra emelkedés
össztársadalmi tûzkeresztsége fémjelez!
A teljes alávetettséget és kiszolgáltatottságot az idegen katonai megszállás és a társadalmat

közösségi alapjaiban szétromboló önkényuralom új, a szovjetbolsevik mintára bevezetett totális
elnyomó államgépezet nyílt, majd burkolt fenntartására alkalmas államrendre alapozta. Egy
évtized azonban elég volt ahhoz, hogy a szentkorona-eszmeiség méltóságával az elsõ kínálkozó
alkalmat felhasználva 1956-ban a jogfosztott csonkaországba kényszerített nemzet világra szóló
példáját adja a szentkorona-államrend alapja, az önkény elleni fellépés és ellenállás aranybullás
kötelezettsége teljesítésének! Ez a forradalom és szabadságharc világméretekben leplezte le az
álnépuralom és álmunkáshatalom igazi arcát, amelynek elrejtése a világhatalomra törekvés
eddigi fõfegyvere volt! A bekövetkezett megtorlás, majd a rákövetkezõ besúgó-rendszer
teljeskörû kiépítése után az önkényuralom önmagát, mint történelmünkben mindig a Szent
Korona jelenlétével próbálta törvényesíteni az 1978. január 6-án megtörtént hazahozatallal, majd
múzeumi kiállításba zárással. A nyílt diktatúra, majd az idegen katonai megszállás megszûnte
után azonban ezáltal életre kelt az 1920-ban az 1918-19-es államcsíny bukása után már Szent
Korona Szövetség néven megindult mozgalom a szentkorona-nemzetpolgárság ezeréves
hagyományának ápolására.
Minden szentkorona-üggyel összefüggõ kérdés, jelenség, esemény, különösen a polgári

szervezõdések tevékenysége 1978. január 6-a, a Szentkorona visszaérkezése után a III/III.
belügyi szervezet hatás-és érdekkörébe került! Ezért hamvába holt dr. Kállay Miklós, az utolsó
magyar alkotmányos miniszterelnök fiának 1989-es kezdeményezése a Szent Korona Szövetség
újjáalakítására Szent Korona Társaság néven, majd 1990. januárjában a szervezet párttá alakítása

az elsõ szabad választáson indulásra! A III/III szervezet gondoskodott arról, hogy elvágja a
szentkorona-intézmény visszaútját a bénultságából ébredezõ magyar társadalomba! Nem rajtuk
múlt, hogy törekvésük sem 1998. februárjában, a Szent Korona Unió alakulásakor, sem 2002.
január 6-án a szentkorona-mozgalom újjászervezésekor nem sikerült. Az „õszült idõskor” vagy
papi reverenda képében rejtõzõ ügynök „vezetõk”, majd megbízott un. „szakértõ tanácsadó”
fiatal követõik leleplezõdtek. Az 1920-ban született szentkorona-mozgalom a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG 2002. január 6-i ünnepi közgyûlésén megtisztult és magára talált ( http://szent-
korona.hu/jkv16n.htm ), ahogy internetes honlapjának ( www.szent-korona.hu ) világszerte
elterjedtsége és többszázezres olvasó-látogató tábora bizonyítja!
Az un. rendszerváltás korszakára átmentett diverziós apparátus mindent megtett ugyan a

szentkorona-mozgalom hatástalanítására, de a Szentkoronának a Szövetség 1999. márciusi
törvényhozási kezdeményezésére történt áthelyezését 2000. január 1-én az Országházba, és
ezáltal a közfigyelem ráterelését az ezeréves alkotmányosság visszaállítására, nem tudta
megakadályozni. A szellem kiszabadult a palackból! Erejét a Kárpát Medence népei és nemzetei
ezeréves közös múltja szentesíti és hitelesíti! A Szent Korona Unió, mint társadalmi tömörülés a
Budai Várban 1998. február 28-án született meg a mai sok-sok ezer „polgári kör” elõfutáraként,
de egyben potenciális zászlóvivõjeként is! Az eltelt 5 esztendõ megteremtette a feladat
végrehajtásának, a történelmi Ország, a szentkorona-államrend újrateremtésének uniós zászló alá
most gyülekezõ táborát!
Mindezek érvényesüléséhez nemzetközpontú közéletiség volna szükséges Parlamenten belül és

kívül a konstruktív média-nyilvánosság legteljesebb támogatásával! Ehelyett jelenlegi
adottságaink gyökeresen mások. A 2002 áprilisi fondorlatos vereséget még a nyertesek botrányos
leleplezõdése ellenére is elfogadó, a reváns törvénykezés hálójában, folytonos védekezésbe
szorítva egyre szánalmasabban vergõdõ ellenzékiség a parlamentben, porhintõ kriminalizálás,
és a mesterkedésre, félrevezetésre szakosodott, tömegproletarizáló médiahatalom álságos
pótléknyilvánossága a parlamenten kívül látszólag járhatatlannak mutatják a se nem balra, se nem
jobbra, hanem meredeken felfelé vezetõ sors szabta utunkat.
Mégis bealkonyul a szalonellenzék-korszaknak és Ludas Matyi sem magányos farkas többé! A

Gondviselés tekint ránk a parlament kupolája alól. A Szentkorona oltalmazó hatalma milliós
sokaságot vonzott csodamód a Kossuth térre azon a napsugaras, felejthetetlen április 13-án. Mára
ezek a milliók még inkább csodamód készek és képesek arra, hogy egyszerre cselekedjenek, ha
kell, hogy kitörjünk végre a már-már ránk záruló örökös kelepcékbõl! Vissza- és fel a régi
szabadságba, amiben nem paktumgyárosok csûrés-csavarása, hanem a Szent Korona õsi és
egyetemes nemzetérdekei körül zajlik majd ismét a közélet, a valódi elhivatottság és rátermettség
jegyében, amelyet a most feltámadt magukra ébredõ milliók igazi, 1956-os egyszívûsége
újrateremt, hitelesít és így tart fenn mindörökre!

Az ide, ebbe az Egységbe visszavezetõ elõrenyomulásában lehet csak vezetni régi öntudatát
fokozatosan éppen visszanyerõ szentkoronás nemzetünket! Más vezetést nem tûrhet magán,
ahogy tette ugyanezt minden korban! A járható utat ilyen hivatott vezetés alatt eddig mindig
sikerült megtalálnunk mindenkor megmaradva a szentkorona-hûségben! A mai feladat, a
szentkorona-államrend újjáépítése bármilyen államformában! Akár az EU-ban, akár azon
kívül!
Önmagunk, a Szent Korona Országa valóságos rekonstrukcióját sem NATO tagságunk, sem a
bekövetkezhetõ EU-tagságunk nem akadályozhatja meg! Sõt segítheti, különösen akkor, ha a
valódi, a történelmi nemzet-célunkért, az önmagunkhoz visszatalálásért munkálkodó vezetés
érvényesül! Az EU népszavazás igen-nem aránya kiszámíthatatlan, ahogy az volt törvényszerûen
a 2002. áprilisi választás is ilyen közéleti álságban! Létezik azonban érvénytelen népszavazás is,
ha egy elég nagy számú távolmaradás szótlansága, a mai helyzetben „sem igen, sem nem”
érvényesül! Ez esetben még idõben lehet az országgyûlési választást is és a népszavazást új
vezetéssel még a 2004-es belépés elõtt vagy alkalmas idõben utána megismételni!
Európa legnyugatibb országában, Portugáliában az 1917 május 13 és október 13 között három

falusi parasztgyerek látnoki élményei, az un. Fatimai Szûzanya (http://szent-korona.hu/boldog.
htm )látomások a hitélet és a társadalmi és közélet legégetõbb kérdéseinek az európai
történelemben addig példátlan erejû és hatású összekapcsolását eredményezték. Az eseményeket
a 25. évfordulón 1932, május 16-i levelében a lisszaboni apostoli nuncius jellemezte:” Fatima
igazi áldás Portugália számára. Biztos vagyok benne, hogy Mária ezt a nemzetet, amelynek
ezeréves történelme oly sok igazi keresztény dicsõ tettet mutat fel, mindig meg fogja oltalmazni,
és a szörnyû veszélytõl, amely az egész emberi társadalmat fenyegeti, meg fogja menteni.” A
portugál társadalom 1936-38-ban a véres spanyol polgárháború szomszédságában megõrizte
belsõ békéjét. Ennek hatására húsz érsek és püspök, élükön a bíboros pátriárkával, ezer pap és
félmillió hívõ az egész nemzetet felajánlotta Szûz Máriának, mint Égi Anyának. XII. Pius pápa a
jelenések 25. évfordulóján kiadott körlevelében kezdeményezte a Fatimai Boldogasszony szobor
megkoronázását. A bíboros pátriárka, az egész püspöki kar, az állam és a társadalom képviselõi
jelenlétében 1942. október 31-én a pápa az egész világot a Béke Királynõjének oltalmába
ajánlotta. A szobor-koronázásra 1946-ban május 13-án került sor megünnepelve az ország
fennállásának 800 éves emléknapját és a 300 éves évfordulóját annak, hogy a szentistváni
országfelajánlás nyomdokain a Szûzanya 1646-ban Portugália Patrónája lett.
A koronázó XII. Pius pápa ünnepi beszédében nemcsak Portugália, hanem a Világ Királynõje
elõtt fejezte ki a jelenlévõ francia, olasz, belga, holland, észak-és délamerikai hívõk hódolatát. Az
eseményrõl készült hollandiai híradás szerint ezzel megnyílt az út Európa új kereszténnyé
válásához! A portugál államfõ nyilatkozata szerint az eseményt úgy értékelte, hogy az a lélek
gyõzelme az anyag felett, amelynek híre már 1942-ben Amerika, Óceánia, Kína, India,
Oroszország és a világ más, legtávolabbi vidékeit megszólaltatta. Megkezdõdött 1946-ban a

Fatimai Szûzanya szobor zarándoklása. Egy berlini pap 1945. október 13-án tette a
kezdeményezõ javaslatot az európai zarándoklásra, hogy a szobor járja be Európa fõvárosait és
püspöki városait „egész Oroszország határáig, hogy megáldja ezt az országot is.” A
kezdeményezést Maastricht tette 1947. szeptemberében, a zarándokút Spanyolországon,
Franciaországon, Belgiumon és Luxemburgon át vezetett Hollandiába. Ezután következett 1948-
ban az öt éven át tartó világkörüli diadalút! Magyar pap, Kardos Illés kezdeményezésére halála
után 1964. május 12-én a jelenések helyszíneit összekötõ „magyar keresztút” stációi után
felszentelték a Szent István kápolnát az országfelajánló szent király márványszobrával és fején
Szent Koronát viselõ Fatimai Boldogasszony ( http://szent-korona.hu/Maria.jpg )szobrával a
mellette álló Kisjézussal és a történelmi Ország nagy címerével. Ez a „fatimai zarándokszobor”
1997-ben kezdte magyarországi zarándokútját Seregély István egri érsek kezdeményezésére.
Ennek az évnek a karácsonyán született meg a Szent Korona Szövetség gondozásában a
„Felhívás a Nemzethez” kiáltvány ( http://szent-korona.hu/felhivas-htm )a Szentkorona-
államrend helyreállítására, amely 1998. január 17-én, a Szentkorona visszaérkezése 20 éves
évfordulóján került nyilvánosságra. Ezzel megtört az önkényuralmi belsõ bomlasztás ereje, amely
az 1920-ban indult szentkorona-polgármozgalmat 1989-ben újjáélesztõ Kállay Miklós
kezdeményezését 1990-ben megtörte. Egy évre rá, 1999. márciusában fordult törvényhozási
kezdeményezéssel Orbán Viktor miniszterelnökhöz a SZENT KORONA SZÖVETSÉG.
Elnöksége a Szentkorona múzeumból kihozatala és országházi áthelyeztetése érdekében, amellyel
Kállay Miklós újraalapító elnök Antall József miniszterelnöknek 1990-ben tett javaslatát
elevenítette fel! Így érkezhetett meg a Szentkorona 2000. január 1-én az Országházba, ahol
ezideig több, mint 3 millió látogató tisztelgett elõtte!
A Szent Korona köré sereglett, az 1956-os egységbe forrott 2 millió 380 ezer ember 2002. április
13-án a Kossuth térre és morajlottak fellelkesülve a Budavárt elözönlõ tízezrek a Dísz téren
május 7-én, valahányszor az ünnepi szónokok a Szentkoronát emlegették! Így született Közép-
Európa legerõsebb társadalmi ereje, a „polgári körök” mozgalom, így érkeztünk vissza ugyanoda,
ahonnan ezer esztendeje elindultunk és így találkoztunk az örök értékekre újraeszmélt
Európával! Azzal az Európai Unióval, amely szimbólumával a Boldogasszony-Szûzanya 12
csillagos koronáját választotta. Ennek a találkozásnak a jegyében koronázta meg 2002. október
26-án Tempfli József a SZENT KORONA SZÖVETSÉG örökös tiszteletbeli elnöke és jelenlegi
elnöke köszöntõjének felolvasásával a fatimai Miasszonyunk szobormását a csopaki Szent István
templomban a Szentkorona másával Márffy Gyula veszprémi érsek Ajtós József csopaki
plébános kezdeményezésére ( http://szent-korona.hu/koronazas01.wmv ).
Mindszenthy József, a mártír hercegprímás 1973. október 13-án mutatta be Fatimában ünnepi
szentmiséjét. Szentbeszédében ezeket mondotta: ”Nekünk magyaroknak Lourdes-ban az elsõ
világháború elõtt csak egy állomásunk volt az ottani keresztúton. Ma itt Fatimában egész magyar
kálváriánk van. Ez annak a jele, hogy keresztünk enyhülés helyett súlyosbodott. De Szûz Mária
hazánk reménye! Ti, portugálok velünk együtt maradjatok Szûz Mária elõszombatos népe! Fac

hoc et vives, Portugalia! Tedd ezt és élni fogsz Portugália –és tegyük mi hozzá, hogy élni fogsz
szentistváni Magyarország – a világ veszélyei és eszeveszettsége idején és utána….mindörökké.
Amen.”
Örök idõkre érvényes szózatát a Boldogasszony-Szûzanya 1980 óta máig tartó folyamatossággal
immár a Szent Korona Országának déli határvidékérõl, a mai Boszniában Medjugorjebõl, alig
800 km-re Budapesttõl nap mint nap megerõsíti! Üzeneteinek szüntelenül ismételt
vezérmotívuma egy felszólítás: „Álljatok ellen a Gonosznak! Ne hagyjátok magatokat
megtéveszteni!” Tanúsítva ezzel, hogy a „Gonosz” maga a megtévesztés! A Szentírásból pedig
tudjuk, hogy „gyilkos az kezdet óta”!
Hungariam esse salvandam! Magyarország megmentésre van ítélve! Ehhez azonban elõször
vissza kell foglalnunk! Újra és mindörökre
a Szent Korona Országává kell emelnünk Magyarországot!
A SZENT KORONA SZÖVETSÉG Elnöksége

2003. április 4-én
FELSZABADULÁSUNKÉRT!

JEGYZÕKÖNYV
JEGYZÕKÖNYV
Felvéve: a XII. Kerületi Mûvelõdési Központ (MOM) Kupolatermében, Csörsz u. 18.-ban

2002. január 6-án 19 órai kezdettel
Tárgy: Szent Korona Szövetség évkezdõ ünnepi, tisztújító és tagságigazoló rendes közgyûlése
Jelen vannak: a Szent Korona Szövetség tagsága a csatolt jelenléti ívek (3 lapon) szerint,
valamint az Elnökség tagjai közül Papp Ernõ elnöki titkár, Hanyecz Mihály háznagy, vitéz
Koczkás Edit pénztárnok és a távollevõ Kiss Imre elnök képviseletében dr. Eõry Karácson fõtitkár
Levezetõ elnök: Szalay Ferenc
Jegyzõkönyvvezetõ: Kincsesné Salca Mária
Jegyzõkönyv-hitelesítõk: Dr. Csabai Csaba és Juhász László
Az Elnököt távollétében helyettesítõ dr. Eõry Karácson fõtitkár a megjelentek regisztrációja után,
amelyben minden regisztrált egyesületi tag lepecsételt szavazókártyát kapott, az ünnepi
közgyûlést megelõzõ ünnepség bevezetõjeként többek között a következõket mondta:
A mai ünnepség megemlékezés arról, hogy a Szent Korona 24 esztendeje,1978-ban ezen a

napon – 33 éves távolléte után - visszatérhetett Budapestre az Egyesült Államokból.
Hallottunk a visszatérés politikai körülményeirõl is. A Kárpát-medence egységének, az itt
élõk történelmi-társadalmi közösségének kifejezõje, a Szent Korona, akkor - egyelõre - a
Nemzeti Múzeumban kapott helyet, a koronázási jelvényekkel együtt. A Szent Korona
Szövetség Alapító tagja, dr. Grigássy László javaslatára történt, Vezetõség által tett
törvényhozási kezdeményezésre került át 2000. január 1-én a szentkorona-fõhatalomhoz illõ
helyre, az Országház épületébe. A magyar nép az utolsó 56 "amnéziás" év alatt sem felejtette
el, hogy a Szent Korona mit jelent, bizonyítja a parlamenti helyén máig több mint kétmillió
látogatója. Múzeumi tárgyként tízszer ennyi idõ, több, mint két évtized alatt összesen csak
ennek töredékét tette ki a látogatói száma.
A fõtitkár bemutatta az internetes Szent Korona Honlapot – mozivászon méretû vetítõvászonra

kivetítve, amelyen mindenki által jól láthatóan "fellapozták" a 2001. augusztus 15.-i
Nagyboldogasszony ünnep alkalmából a dunántúli katolikus plébánosok által a templomaikban
vidéken –Veszprém és Somogy megye 153 plébániáján- kihirdetett ünnepi körlevelet a
szentkorona-intézmény és államrendszer feltámasztására.
Tempfli József nagyváradi katolikus püspök úr, mint örökös tiszteletbeli elnöktõl jött
üzenetként, az õ ünnepi imája és áldásaként, aki a közgyûlés idején Nagyváradon folyó
ökumenikus szertartás miatt nem lehetett jelen, a kivetített körlevél, a „vidék lelke az egyház”
kormányzati jelmondat szemléltetõ példája volt, és a teljes szövege felolvasásra került a
http://szent-korona.hu/jkv16n.htm (1 of 19)2004.05.31. 17:21:31

JEGYZÕKÖNYV
vetített képrõl.
Ezután Vígh Kristóf, a neves ifjú templomi zeneszerzõ megkezdte a Szent Korona Oratórium c.
mûve szövegének és zenés részleteinek elõadását, amelynek õsbemutatója 2001. december 8-án
meghiusult, jórészt kifogásolható szervezési hibák miatt a szövetségi elnök részérõl. A zenemû
szövege versben kivetítve volt végigolvasható, miközben a zeneszerzõ zongorán elõadta a
zenekarra, kórusra és szólistákra írt zenemû átiratát.
Ezt követõen Somogyi László tiszteletes, az Óbudai Református gyülekezet lelkésze

mondott felemelõ imádságot és áldotta meg az ünneplõ közönséget. Szolgálatát a jelenlévõk
nagy tetszése kísérte, majd ismét a Mise oratórium következõ részleteinek elõadása
következett versben és zenében. Az ökumenikus szertartást Lehoczky Endre, a csepeli
evangélikus gyülekezet lelkésze folytatta ima- és áldásosztó szolgálatával. Õ az egyetemes
keresztény imádságot, a Miatyánkot imádkozta el énekhangon. Rázmány Csaba unitárius
püspök tisztelettel kimentette magát.
Az ünnepi program befejezõ része az összes jelenlévõ ünnepélyes eskütétele volt. Az eskü
szövege a képernyõre kivetítve volt követhetõ. A mondatonkénti elõolvasást az elnöklõ Dr. Eõry
Karácson végezte. A jelenlevõk fennhangon, felállva mondták el a teljes szöveget, amelyet a
késõbbiekben a közgyûlés közfelkiáltással a csatolt Tagsági Eskünek nyilvánított. Az eskü
szövegét minden meghívott a Meghívóval együtt elõre megkapta. Ezentúl a tagság elsõdleges
feltétele az eskü letétele. A továbbiakban elfogadott szabályozás szerint a Jelentkezési Lapon
történõ feliratkozás és a tagdíjfizetés sem jogosít eskütétel nélkül a tagságra. Aki nem teszi le az
esküt, a régi tagsága megszûnik.
Az ünnepségi bevezetõ után szünet következett, amelynek során befejezõdhetett a regisztráció.
Eõry Karácson fõtitkár ezután, másfél órával a meghirdetett kezdési idõpont után azzal a
nyilatkozattal nyitotta meg a közgyûlést, hogy az az alapszabályi rendelkezések és a meghívóban
írtak szerint a megjelentek létszámától függetlenül határozatképes a napirendi kérdéseket
illetõen.. Ezután a közgyûlés a Himnusz eléneklésével kezdetét vette.
Napirend elõtt Patrubány Miklós, aki kimentette magát, mert éppen utazás közben volt a
közgyûlés idején külföldrõl hazatérõben, mint a Magyarok Világszövetsége elnökének képében
kért szót dr. Szilvássy György, a Honfoglalás 2000 Egyesület elnöke és ismertette a Magyarok
Világszövetségének írásbeli üzenetét és kezdeményezését arról, hogy legyen ezentúl minden év
második vasárnapja a 'Szabadság Magyar Napja'! Ez a nap az 1568-as tordai országgyûlés

JEGYZÕKÖNYV
évfordulója, amelyen - a világon elõször - mondták ki a "lelkiismereti szabadság jogát", amely

országgyûlési nyilatkozat által a törvény szerint egyenjogúvá vált a hazánkban gyakorolt összes
vallás: a katolikus, evangélikus, református mellett az unitárius is.
A jelenlévõk közfelkiáltással csatlakoztak a javaslathoz, - amelyet az MVSZ elnöke majd ezután

fog nyilvánosságra hozni a január 7-i madéfalvi vérengzés emlékére.
Az elnöklõ Eõry Karácson fõtitkár ezután Szalay Ferenc tagtársat javasolta a közgyûlést levezetõ
elnökének. Nevezett a felkérést elfogadta, ezután került sor a javaslatról szavazásra. A jelenlevõk
szavazólapjuk felmutatásával egyhangúan, tartózkodás és ellenszavazt nélkül megválasztották
levezetõ elnöknek Szalay Ferencet. Az elnöklõ dr. Eõry fõtitkár ennek alapján felkérte a levezetõ
elnököt, hogy, hogy a meghívóban hirdetett napirenddel a levezetõ elnöki teendõket lássa el.
Levezetõ Elnök felkérte egyzõkönyv vezetõnek Kincsesné Salca Máriát, jegyzõkönyv-
hitelesítõknek dr. Csabai Csabát és Juhász Lászlót, akik a jelölést elfogadták.
Levezetõ Elnök szavazást kért a napirendrõl, amelyet a KGY egyhangú szavazással elfogadott.
Közfelkiáltással erõsítette meg a közgyûlés az esküszöveget is, mint a jegyzõkönyvhöz csatolt
Tagsági Esküt.
Az 1. napirendi pont keretében dr. Eõry Karácson megtartotta közhasznúsági jelentés tárgyú
fõtitkári beszámolóját az Elnökség 2001. december 15-i és 2002. január 4-i határozataiban
foglaltak alapján a SZKSZ elmúlt évi tevékenységérõl, és többek között kiemelte a következõket:
Még a 2000. december 8-i közgyûlés hozta határozatba azt, hogy a Szövetség vétesse fel
magát a közhasznú szervezetek közé. Ezt követõen több mint négy hónapos egyeztetési
munkával a 2001. április 12-i jóváhagyó közgyûlésre elkészült az 1994. dec.12-i eredeti
alapszabály korszerûsítése. Eközben 2001 elsõ nagy ünnepére a hazaérkezés 23.
évfordulójára, 11 ország (szomszédok és nagyhatalmak) képviselõit hívtuk meg, mert a Szent
Korona népeinek jövõjérõl volt szó. Március 15-ét elõkészítendõ az MVSZ-szel, a Vitézi
Renddel és számos más nemzethû szervezettel sajtóértekezletet is tartottunk, a Szent Korona
egységmozgalom zászlóbontásával.
2001. április 6-án indítottuk el a Szent Korona Egységmozgalmat (röviden: SZEM). A
március 12-i közgyûlésen elfogadtuk a bíróságnak ill. a törvényes elõírásoknak megfelelõen
módosított alapszabályt, - amely alapján a Fõvárosi Bíróság május11-i joghatállyal végzéssel
jegyezte be az egyesületet a közhasznú fokozatú nyilvántartásba az 1994. december 12.-i
alapításától érvényes hatállyal.
A közgyûlési határozatnak megfelelõen tehát, hogy közhasznú társasággá válhasson a Szent
Korona Szövetség, az alapszabályt úgy kellett módosítanunk, hogy megfeleljen az 1997-ben
hozott CLVI-os törvénynek, amely a közhasznúságról szól. A 26. paragrafus 6. bekezdésében
például a kulturális örökség megõrzésének vállalását írják elõ. Az óriási vászonra kivetített
honlapon volt látható mindenkinek, mit ír errõl az alapszabályunk. A törvény 19. bekezdése
pl. elõírja az Euro-Atlanti integráció elõsegítésének vállalását, - mi azonban ehhez

JEGYZÕKÖNYV
hozzátettük, hogy ezt a kötelezést a Szent Korona hagyomány érvényre juttatásával tartjuk
lehetségesnek és támogatjuk, mert ez ad lehetõséget a történelmi nemzeti önrendelkezés
megõrzésére és a trianoni keserves „örökség” megoldására..
Az újonnan vállalt feladatok között nagy szerep jut a Nemzeti Kataszter Szolgálat
kialakításának. Jelentõs munkát fektettünk a feltételek biztosításába. Az SZKSZ-t a munka
megindítására ösztönözték olyan támogatási ígéretekkel is, amelyek teljesen alaptalannak
bizonyultak. Határozott tendencia is tapasztalható volt arra, hogy pl. a Sas utcai irodabérlet
ügyében olyan helyzet keletkezzék, ami veszélyeztethetné az egyesület jóhírét, a vezetõk
szavahihetõségét. Ezek a próbálkozások azonban mégsem tudtak kárt okozni, sõt kifejezetten
helyzeti elõnyöket hoztak részünkre. Ilyen egyebek között az, hogy többszöri kiutazással
sikerült személyesen felfrissíteni korábbi külföldi bankkapcsolatokat, amelyek a
késõbbiekben jelentõsen segíthetik az elõremenetelt a fejlesztésben. A kormányzati
illetékesekkel történt sorozatos egyeztetések nyomán az ügyet végül a Budapesti
Közigazgatási Hivatal karolta fel, az erre vonatkozó elõszerzõdést 2001. december 28-án
kötötte meg a Hivatalvezetõ államtitkárhelyettes a fõtitkárral, miután december 27-én
befejezõdött a nemzetbiztonsági átvilágítása.
A Szent Korona Egységmozgalom idõközben megtorpant, jóllehet igen nagy volt az
érdeklõdés, 50-nél több szervezet jelezte, hogy részt kíván venni a Mozgalomban. A munka
megkezdésekor azonban nem az elõzetesen közösen kimunkált szerzõdés és mûködési
szabályzat szerint történtek a szervezõ lépések a SZKSZ elnöke részérõl, ami mindmáig tartó
bizonytalanságot eredményezett. Az idõszerûség bizonyítéka ugyanakkor, hogy az eszme
közjogi-társadalmi, nemzetpolitikai érvényesülésére dunántúli katolikus plébániák Veszprém
és Somogy megyékben buzdításunk és segítségünk eredményeképpen önállóan
kezdeményeztek Szentkorona-mozgalmat dr.Ajtósi József esperes plébános, Szent István
Lovag, a Szent Korona Szövetség tagja vezetésével, aki a bevezetõ ünnepségen felolvasott
körlevél szerzõje.
Az április 12-i közgyûlés arról is határozott, hogy az 1997 karácsonyi
„Felhívás a Nemzethez” kiáltvány társadalmi megismertetésére elõsegítjük a Szent
Korona Mise Oratórium bemutatását, közadakozásból elõteremtve a költségeit. A
szervezési munka közben azonban kiderült, hogy nem mûködhet az eddigi kizárólagos
módon az elnöki intézkedési forma a banki ügyekben, az új alapszabály szerinti
átszervezéstõl azonban Kiss Imre elnök a Vezetõség javaslatai és testületi döntései
ellenére is elzárkózott.
2001 december végére kiderült, hogy a Szent Korona Szövetség megszokott
elnöki kézben tartott posta-kezelésében ugyancsak komoly zavarok mutatkoztak. Bár
kézbesítették az elnök címére pl. az APEH értesítéseit, de a megfelelõ lépések ennek
ellenére elmaradtak. E miatt törölték a Szövetséget a közhasznú szervezetek közül, az
1%-os adófelajánlás hozzáférhetõsége megszünt, amit csak az év utolsó napjaiban
sikerült a Vezetõségnek az APEH támogató megértésével megszereznie annak ellenére,
hogy megmagyarázhatatlan körülmények között az SZKSZ vonatkozó összes irataival

JEGYZÕKÖNYV
teli irattáskát december 26-án ismeretlenek a fõtitkári gépkocsiból menet közben

ellopták. A fõtitkári feljelentés alapján folyik a rendõrségi nyomozás
A szövetségi célok és az áprilisi közgyûlési határozatok legeredményesebb
megvalósulásaként értékelhetõ májusi csíksomlyói búcsún történt kapcsolatfelvételek és a
medzsugorjei Mária-jelenéseknél tett augusztusi látogatás tanulságain kívül a 2000. december
8-i nemzetszentelõ ünnepség a Szent István Bazilikában, amelyet a Magyarok Házában az
MVSZ-szel közös ünneplés követett, amelyben a nemzetkoronázás ügyének a
világmagyarságra kiterjesztését vállalta az MVSZ vezetõsége. A Szent Korona Mise
oratórium elõadásának kudarca azonban a médiákban is nagy társadalmi visszatetszést szült
különösen azért, mert a szövetségi elnök is a sikeres megvalósulás ellen mûködõ
tendenciáknak adott tápot tényleges magatartásával, és nem támogatta a vezetõség e téren tett
erõfeszítéseit. Ennek ellenére azonban a kitûzött fõ cél, a szentkorona-ügy minél szélesebb
társadalmasítása a Bazilikát megtöltõ ünneplõk kétezres létszámából kézzelfogható volt,
miközben a szövetségi tagság tájékozatlan része a Bazilikabeli ünnepség idején az elnöki
„ellenszervezés” okán a Mátyás templomba gyülekezett! Ez az elnöki magatartás súlyos
feszültséget keltett Kiss Imre elnök és Tempfli József tiszteletbeli elnök, nagyváradi püspök
között, aki méltósága szerint mind a Bazilika mind a Mátyás templomban a fõcelebránsi
szerepére készült! Az elnökség az eset kapcsán nyilt levélben határolta el magát az elnök
semmivel nem indokolható magatartásától, amelyet 2001. december 15-én vezetõségi
határozattal erõsített meg, amelyben intézkedett a soros tisztújító közgyûlés haladéktalan
összehívásáról. Hasonlóan elhatárolódott ebben a határozatában az elnökség a 2000.
december 8-i közgyûlésen történtektõl is, amelyen résztvenni sem lehetett az egyidõben folyt
Bazilikabeli szertartás és a Magyarok Házában folytatódó ünnepség következtében, és
amelyeket semmiféle vezetõségi elõzetes egyeztetés nem elõzött meg elnöki részrõl, és
intézkedései is számos pontban jogellenesnek, és elfogadhatatlannak minõsültek. A megfelelõ
kifogásokat az elõírt határidõkben mind a fõtitkár mind az elnöki titkár megtették az elnök
értesítésével az érvényes Alapszabály 7. fejezetének c) pontja alapján, és ezáltal a vonatkozó
határozatok érvénytelenné váltak.
Végül, de nem utolsósorban mind az elmúlt év, mind a következõ idõszak kiemelkedõen
fontos elemévé lett az a szövetségi nyilvánosság Szent Korona Honlap (www.szent-korona.
hu) az interneten, amely tavaly decemberi kezdetek óta máig negyedmillió érdeklõdõt vont
be a szentkorona-ügyekbe 33 országból, napi 1-2 ezres látogatottsági létszámmal. Ez a fórum
belföldön mintegy 60%-os részvételt jelent, ami nagyságrendekkel növelte meg a SZKSZ
ismertségét, és szélesíti ki napról napra azoknak a körét, akik a szövetségi célokkal
egyetértenek, ezek megvalósulásáért képesek és hajlandók dolgozni bármely célszerû
együttmûködési formában. Összességében elmondható, hogy a Szent Korona Szövetség újra
arra a pályára lépett, amelyre az alapító, néhai Kállai Miklós szánta és indította! Ebben kéri a
Vezetõség a tagság további támogatását –zárta a közhasznúsági éves beszámolót a fõtitkár,
amelyre a december 8-i évzáró közgyûlésen azért nem kerülhetett sor, mert nem volt bent a
rendes vezetõségi egyeztetés nélkül rögzitett napirendben!

JEGYZÕKÖNYV
Levezetõ Elnök a fõtitkári beszámoló elfogadását szavazásra bocsájtotta. A KGY a beszámolót

Deák András napirend elõtti, a fõtitkári beszámolót kiegészítõ és támogató felszólalásában a
SZEM létrehozásáról emlékezett meg.
Kiemelte, hogy A Szent Korona Szövetségnek ki kell küszöbölnie a mûködését zavaró
körülményeket. A Szent Korona Szövetség alapvetõ célkitûzése kell legyen, hogy
minél több országgyûlési képviselõ érvényesítse munkájában a Szent Korona
szellemiségét. Ennek érdekében minõsíteni kell a parlamenti jelölteket a
választópolgárok megfelelõ tájékoztatása céljából.
Elmondta, hogy õ tett javaslatot az V. kerületi Önkormányzat Dísztermében tartott
április 6-i naggyûlésen a Szentkorona-Egység Mozgalom megteremtésére illetve
elnevezésére.. Nem engedi meg, hogy ezt a kezdeményezést bárki is kisajátítsa! Erre
Kiss Imre elnököt is felszólította, másokat is értesített errõl, de levelére sehonnan nem
kapott választ. Javaslatot tesz az eskü szövegének kiegészítésére: „Sehol semmiféle
besúgó. Istentelen, nemzetrontó szervezetnek nem szolgálok, nem vagyok, NEM
VOLTAM, és nem leszek tagja.” Hozzászólását írásban is átadja, és a
jegyzõkönyvhöz kéri csatolni-zárta tapssal kísért felszólalását.
Levezetõ Elnök csatolta az iratokhoz az átvett írásokat, és felkérte vitéz Koczkás Edit
pénztárnokot, a 2. napirendi pont elõadját, hogy tartsa meg az elõzetes pénzügyi beszámolóját.
A 2. napirendi pont keretében a pénztárnok ismertette az írásban összeállított pénzügyi
beszámoló adatait. Megállapította, hogy az elmúlt nyáron, augusztusban lebonyolított
Szentkorona Tábor bevételi és kiadási beszámolója a december 8-i közgyûlés tárgya volt. Az
összes többi, a szövetségnek a fõtitkári beszámolóban most összefoglalt szövetségi tevékenység
költségeinek, az ezekhez felhasznált forrásoknak és a tényleges ráfordításoknak a feldolgozása a
december 31-i évzárlatnak megfelelõen most van folyamatban. Ezektõl a szövetségi mûködési
költségektõl eltérõ pénzügyi fejezet volt a 2001. december 8-án a Szent István Bazilikában
megrendezett Szent Korona Mise õsbemutatóval kapcsolatos bevételek és kiadások.
Elmondta, hogy2001-ben jelentõs támogatások érkeztek a Szent Korona Mise bemutatójának

költségeire.
Bevétel eddig:295 000.- alapítványoktól
404 000.- önkormányzatoktól
200 000.- MVSZ-hitel
30 000.- dr. Eõry Karácsontól
összesen: 929 000.- Ft
Kiadások: kotta, nyomtatás, papír, irodaszerek, plakátok, utazás,

hangszerbérlés és -szállítás, sajtótájékoztatás, egyéb pluszköltségek
Összesen: 1 024 820,- Ft.

JEGYZÕKÖNYV
Számottevõ károk keletkeztek a bemutató kényszerû, és elfogadható indokok nélküli elmaradása

miatt. Ezek közül a rendezés dologi költsége 500 000.-, annak következtében, hogy a mise
bemutatóját az elõadás kezdetekor akadályozták meg! A mise elmaradása miatti anyagi kár
minimuma: kb. 800 000.- Ft.
A szervezés során igen nehéz volt figyelemmel kísérni a pénzügyeket. Nagy késéseket okozott,
hogy az elnök egyedül kezelhette a banki számlát. Az elnökség ezért testületi ûléseken hozott
határozatokkal igyekezett a helyzeten változtatni, de az elnöki együttmûködés hiánya ezeket
megakadályozta. Ennek következtében állt elõ a 2001. december 15.-i vezetõségi határozatban
rögzített helyzet, amely szerint a mise-célokra beérkezett forrásokból mintegy százezer forint a
tábor-költségekre került az elnök úr által felvételre, amelyet most a Mise Gondozó Bizottság
írásbeli felhívására kell rendezni.
Hasonló esetek kizárására a vezetõség határozatban döntött 2001. december 15-én új bankszámla
nyitásáról a Raiffeisen Bankban, ahol ennek következtében maradéktalanul érvényesülnek a
korábbi döntéseknek megfelelõen a vezetõségi együttes pénzfelvétel szempontjai.
A beszámoló zárásaként azt javasolja elfogadásra a közgyûlésnek, hogy az alapszabályi új
rendelkezések között tett vezetõségi indítvány szerint fogadja el, hogy a jövõben az elnökség
bármely két tagja együtt kezelhesse a bármely szövetségi folyószámlát.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsájtotta, és a közgyûlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül

egyhangúan elfogadta az elhangzott pénzügyi beszámolót, amelynek írásos anyagát a
jegyzõkönyvhöz csatolta, és felkérte dr. Eõry Karácson fõtitkárt, hogy a 3. napirendi pont
keretében ismertesse a Vezetõség 2001. január 4.-i ülésén kidolgozott határozati elõterjesztéseket.
A 3. napirendi pont keretében a fõtitkári elõterjesztés határozati javaslatainak elsõ csoportja az
érvényes alapszabály rendelkezéseinek pontosítására, szükség esetén a törvényes keretek közötti
módosítására illetve kiegészítésére vonatkoztak. A vetítõ vászonra, mindenki által jól olvashatóan
volt látható barna szinnel az érvényes alapszabály érintett része, és benne kék, jól
megkülönböztethetõ színnel és dõlt betûvel feltüntetve a javasolt módosítás.
Levezetõ Elnök: Ügyrendi szavazásra bocsátja, azt a kérdést, hogy a közgyûlés az egyes
alapszabályi fejezetekrõl sorrendben egymás után külön-külön, vagy az összes módosításokról
egyben döntsön-e. A KGY ellenszavazat és tartózkodás nélkül egyhangúan döntött arról, hogy
fejezetenként fog szavazni a javasolt módosításokról.
Fõtitkár a döntésnek megfelelõen az

1.fejezet záró, j.)pontjában írt kiegészítést a vetített szövegbõl elolvassa.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja az 1 fejezet j.) pontban elõterjesztett alapszabály

módosításokat. A közgyûlésûlés résztvevõi közül az igazolt tagság ellenszavazat és tartózkodás
nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor kapott
szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta az 1. fejezet j.) pontját érintõ változást,

JEGYZÕKÖNYV
amely ezzel határozatra emelkedett.
Fõtitkár indítványa:
2.fejezet b.),c.),d.),g.),k.),l.),n.),o.) és p.)pontokban A tagsági viszony szükséges és
elégséges elõfeltétele legyen: vagy a ma, 2002. január 6-i közgyûlésen letett eskü, vagy az
ezután 3 (három) vezetõségi tag elõtt letett eskü. Az eskü elmaradása esetén a régi tagság
szûnjön meg. Tagszervezet esetén a szervezet vezetõje tegye le az esküt. Tiszteletbeli
tisztségviselõk is választhatók legyenek. Az SZKSZ névre szóló igazolványt ad ki az így
igazolt tagságnak.
Kérdés : Kincsesné Salca Mária: az elnök úrtól kapott tértivevényes levelet, tárgya: 1/
C/2002. fegyelmi határozat. Arról szól, hogy ha eljön erre a mai közgyûlésre, akkor
automatikusan kizárja magát a Szent Korona Szövetségbõl. Az elnök úr és a fegyelmi
bizottság elnöke írta alá. Most mi lesz?
Válasz Fõtitkár: Ilyen szabály, aminek a megsértésére a levél hivatkozik nincsen. A

vezetõség nem tud fegyelmi bizottságról sem, sem pedig eljárásról. Késõbb rátérünk a
Szövetség Ítélõszékérõl szóló határozati javaslatra.
Kérdés: Khun István: Miért nincs itt az elnök? Úgy tudja, csak az elnök hívhatta volna
össze a közgyûlést. A meghívó levél is késõbb, 8 napon belül érkezett, ez szabálytalan.
Tesch Ferenc: Mint az etikai bizottság tagja, de még soha semmit nem kapott meg írásban.
2001 dec. 8-án személyesen szólt az elnök úrnak, hogy sok a szabálytalanság, és rendet
kellene tenni. Érdemi választ nem kapott.
Válasz Fõtitkár: Az elnök nem kizárólagos jogosultja a közgyûlés összehívásnak. Az elnök

feladatává teszi az alapszabály 3. fejezet c.) pontja ezt, kivéve az ügyvezetõ elnök esetét. A
d.) pont azonban a jelenleg ill. eddig érvényes alapszabályban egyértelmûen úgy
rendelkezik, hogy a vezetõségnek a felénél nagyobb csoportja ugyancsak hívhat össze
közgyûlést bármifajta elnöki közremûködés nélkül! Ez történt a jelen esetben.
A postázás megérkezése sajnos, különösen ünnepi idõszakban bizonytalan. Nem elõírás
azonban a postázás, a Honlapon például már december 16-ától rajta volt a közgyûlési
meghívó. Késõn kapott értesítésre egyébként a távollévõ hivatkozhat esetleg alappal,
azonban a jelenlegi szabályok szerint is létszámtól függetlenül határozatképes a közgyûlés.
Az elnök úr nem mentette ki a hiányzását. Ilyen esetben, vagy bármilyen okból történõ
hiányzása esetén az érvényes alapszabály 5. fejezet c.) pontja alapján a fõtitkár személyesen
helyettesíti ill. képviseli az elnököt.
Észrevétel: Kun István: Ha az elnök megmakacsolja magát, rendkívüli közgyûlést kell

összehívni, amely leváltja az elnököt.

JEGYZÕKÖNYV
Levezetõ Elnök: Errõl most nincs szó, rendkívüli közgyûlés intézménye sincs az alapszabályban.
Szavazásra bocsátja a 2 fejezetben az eddig elõterjesztett alapszabály módosításokat. KGYûlés
résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat és tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap
ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok felmutatásával
egyhangúan megszavazta a 2. fejezetben a b.),c.),d.),g.),k.),l.),n.),o.) és p.) pontjait érintõ
változásokat, amelyek ezzel határozatra emelkedtek.
Fõtitkár határozati indítványa folytatólag:
3. fejezet c.),d.),f.),h.),i.),l.-s.) pontokban javasolt változtatásokat a kék szinnel kivetített

szövegbõl ismerteti. Egyebek között értesítés beérkezése 5 nappal elõbb elég legyen. Az
érvényes tagság legyen mértékadó az érvényes határozathozatal tekintetében. A tisztújítás
most esedékes az eddig érvényes szabály szerint, a három évvel ezelõtti választást vagy
megerõsíti a közgyûlés, vagy nem, de a megerõsítést függeszthesse is fel. Legyen
Szövetségi Ítélõszék, (a mindenkori nagyváradi megyéspüspök, mint örökös tiszteletbeli
elnök elnökségével) amelynek döntése felül nem vizsgálható, - de közgyûlés
kezdeményezhessen erkölcsi ügyekben felülvizsgálatot az ítélõszéknél. Ténylegesen
betöltött tisztséget csak 2/3-os vezetõségi támogató határozattal lehessen közgyûlésen
megszüntetni.
Kérdés : Kincsesné Salca Mária: most mi lesz, ha az elnök nincs itt, pedig kapott
meghívót, és nem mentette ki magát?
Válasz Fõtitkár: A közgyûlés munkáját ez nem zavarja. Az elnökség az alapszabály szerint

járt el, törvényt nem sértett, az elnök a tértivevények, és a 22-i kelettel megkezdõdött
ellenlépéseinek, a vezetõségi tagokhoz intézett lebeszélõ, indulatos telefonhívásainak
tanusága szerint már december 20-án kézhezvette a meghívót. A tagnévsor átadására
Kincsesné S. Mária tagtársunktól tértivevényes ajánlott levélben december 20-án megkapott
felhívást az alapszabályi kifejezett rendelkezés ellenére (7. fejezet b.) pontja) figyelmen
kívül hagyta. A jelen tisztújító közgyûlésen az elnöki tisztség megerõsítésének
felfüggesztése és az ebbõl eredõ, mindenben szabályozott feltételekkel keletkezõ ügyvezetõ
elnökség megfelelõ elõkészítõ lépés a helyzet mielõbbi végleges rendezéséhez. Az elnökség
határozatait hajthatja végre, önállóan nem intézkedhet. Az elnök csak egyik tagja az
elnökségnek. Az érvényes alapszabály 4. fejezetének b.) pontja szerint a Vezetõség irányítja
az Egyesület életét és közhasznú tevékenységét. Az elnök csak egyik tagja az elnökségnek,
felelõs szerv az elnökség, amely az elnöki instrukcióra hivatkozva ezt a saját felelõsségét
nem háríthatja el!
Az elnöki funkciójában meg nem erõsített ügyvezetõ elnök még legfeljebb fél évig
mûködhet, ha addig nem döntene újabb közgyûlés az ügyben. Ennek leteltével az ügyvezetõ

JEGYZÕKÖNYV
tisztség megüresedik, amit további féléven belül lesz módja a közgyûlésnek határozattal
rendezni részletes szabályozás szerint.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a 3 fejezetben elõterjesztett alapszabály módosításokat.

KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat és tartózkodás nélkül a kitöltött
eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok
felmutatásával egyhangúan megszavazta a 3. fejezet c.),d.),f.),h.),i.),l.-s.) pontjait érintõ
változásokat, amelyek ezzel határozatra emelkedtek.

4. fejezet a.) és c.) pontokban javasolt változtatásokat a kék szinnel kivetített szövegbõl
ismerteti egyebek között arról, hogy az eddigi hét elnökségi tag helyett a jövõben legyen
kilenc tag. És legyen legfeljebb ugyanannyi póttag. A vezetõség tagjai – szavazati joggal –
a tiszteletbeli tisztségviselõk is. Betöltött tisztség meghosszabbításának közgyûlési
felfüggesztése esetén keletkezzen az ügyvezetõi tisztség legfeljebb hat hónapra. Ha újabb
közgyûlés nem erõsíti meg, vagy nem választ újat, akkor megüresedik az ilyen a tisztség. A
jövõben egy elnökségi tag legyen elegendõ a felkért jegyzõkönyvvezetõ mellett a
vezetõségi ûlések jegyzõkönyvei hitelesítéséhez.
Kérdés : Kincsesné Salca Mária: a javaslat igen sok helyen emleget a fõtitkárnak szánt
feladatot. Ha a 2001. december 8-i közgyûlés leváltotta a fõtitkárt, akkor mire alapozza a
fõtitkár úr, hogy most jogos az alapszabály-módosítást elõterjesztenie, és egyáltalán, részt
vennie az elnökség munkájában?
Válasz Fõtitkár: Az érvényes alapszabály 7. fejezetének c.) pontja elõírja, hogy csak olyan
határozat tekinthetõ érvényesnek a taggal szemben, amit vele a vonatkozó jegyzõkönyvet
mellékelve az elnök írásban közöl.a határozat meghozatalától számítva 8 napon belül. Ha az
érintett ugyancsak 8 napon belül írásban közli, hogy nem kapott értesítést, a sérelmezett
határozat érvényét veszti. Az értesítés elmaradásának tényközlõ levelezése igazoltan
megtörtént az elnökkel a fõtitkári és az elnöki titkári posztokkal kapcsolatban, ami
érvénytelenítette a vonatkozó határozati részeket, és ezzel két vezetõségi hely megüresedése
sem történt meg.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a 4. fejezetben elõterjesztett alapszabály módosításokat.

felmutatásával egyhangúan megszavazta a 4. fejezet a.) és c.) pontjait érintõ változásokat,
amelyek ezzel határozatra emelkedtek.

JEGYZÕKÖNYV
5. fejezet a.)-tól h.) pontokban javasolt változtatásokat a kék színnel kivetített szövegbõl
ismerteti egyebek között arról, hogy Az 1999 februárjában meghosszabbított elnöki
megbízatást, amely a 3 évre szólt, a közgyûlés nemcsak megerõsítheti, hanem a
megerõsítést felfüggesztheti. Így keletkezik olyan ügyvezetõ elnök tisztség, amely a javaslat
szerint ügydöntõ szavazásra és más önálló intézkedésekre nem jogosít. Fegyelmi indítványt
sem kezdeményezhet önállóan ügyvezetõ elnök.. Elnök elleni fegyelmi indítványt a
Szövetségi Ítélõszék meghallgatása alapján a vezetõségnek az ügyben nem érintett tagjaiból
összeállított fegyelmi testület vizsgálhat.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja az 5. fejezetben elõterjesztett alapszabály módosításokat.

felmutatásával egyhangúan megszavazta a 5. fejezet a.)-tól h.) pontjait érintõ változásokat,
6. fejezet h.) és i.) pontokban javasolt változtatásokat a kék színnel kivetített szövegbõl
ismerteti egyebek között arról, hogy az alapszabály 2001 májusi 10-i jogerõre emelkedése
utáni elsõ közgyûlés feladata lett volna a fegyelmi vétségrõl szóló kódex megalkotása. Ez a
2001. dec. 8-i közgyûlésen lett volna esedékes, de akkor elmaradt. A vezetõség Szövetségi
Ítélõszék létrehozására tesz javaslatot. Tagjai legyenek a mindenkori nagyváradi
megyéspüspök, aki jelenleg Tempfli József, és a Szövetség nagyrabecsült közjogász és
koronakutató tagja, dr. Zétényi Zsolt.
Javaslat: dr. Halász József: az alapszabály neveket ne tartalmazzon!
Válasz Fõtitkár: vannak tisztségek, amelyeket feltétlenül konkrét személyhez kell kötni, mert a
feladatuk olyan nagy súlyú.
Kérdés: Szatkányi Attila:Mi lesz, ha román embert tesznek oda, hiszen pl. a csángóknál csak
román papok vannak?
Válasz Fõtitkár: Nagyváradi püspöknek sohasem méltatlan személyt még sohasem neveztek ki,
de ha ilyesmi bármikor mégis megtörténne, az alapszabályt a közgyûlés mindenkor megfelelõen
megváltoztathatja.
Javaslat: dr. Halász József: megismétli a javaslatát: személyek nevét nem szabad az
alapszabályban rögzíteni.

JEGYZÕKÖNYV
Javaslat: Kincsesné Salca Mária: A Szent Korona Szövetség tagjai közül „egy fõpapot és egy
megbecsült jogászt” írjunk az alapszabályba, és külön közgyûlési határozatba foglaljuk a nevüket.
Észrevétel: Hanyecz Mihály: a püspökség évszázadok óta, történelmileg, Nagyváradhoz kötõdik.
Hozzászólás Szûcs Gyula: Református ugyan, de tudja, hogy a katolikusoknál olyan hierarchia
van, hogy a pápához kellhet folyamodni.
Hozzászólás Juhász László: Nagyvárad csak a Trianon óta nincs Magyarországon, - de meddig?!
Hozzászólás Petráss László: sem dátumot, sem személyekrõl szóló döntést nem kell beleírni az
alapszabályba.
Hozzászólás Dr. Eõry Karácsonné: alapszabályba csak elveket kell foglalni, a konkrét neveket a
jegyzõkönyv tartalmazza.
Hozzászólás Tesch Ferenc: Csak akkor változtassuk a szöveget, ha egyenesen a Hágai Bíróság
kötelez rá bennünket!
Válasz Fõtitkár: Összegzi a javaslatokat, és a módosítást így terjeszti elõ: legyen a szavazásra
bocsátandó szövegben: a 2002. január 6-i közgyûlés döntött az Ítélõszék személyi összetételérõl.
Az ÍSZ elnöke a mindenkori nagyváradi megyéspüspök, aki a Szövetség örökös tiszteletbeli
elnöke. Az alapszabály rajta lesz a honlapon, azt mindenki elolvashatja, de a jegyzõkönyvet nem.

KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, 1 ellenszavazattal és tartózkodás nélkül a kitöltött
felmutatásával egyhangúan megszavazta a 6. fejezet h.) és i.) pontjait érintõ változásokat,
.
7. fejezet a,),b.),c.),e.),f.),g.),h.) és m.) pontokban javasolt változtatásokat a kék színnel

kivetített szövegbõl ismerteti egyebek között arról, hogy ha nem az elnök hívja össze a
közgyûlést, akkor köteles a tagok névsorát postai címzésre alkalmas formában, hiteles
másolatban, átadni a vezetõség tagjainak. A Szövetség folyószámlái felett a rendes
vezetõségi tagok páronként együttes aláírással jogosultak rendelkezni.

JEGYZÕKÖNYV

felmutatásával egyhangúan megszavazta a 7. fejezet a,),b.),c.),e.),f.),g.),h.) és m.) pontjait
érintõ változásokat, amelyek ezzel határozatra emelkedtek.
Cégszerû aláírás az Alapszabályon: A SZENT KORONA SZÖVETSÉG ELNÖKSÉGE,

piros körpecséttel, tisztségviselõk neve nélkül.
Levelezési címek és más adatok, amelyek azonban a nyilvántartási adatokban ugyanúgy
nem jelentenek változást, mint az elfogadott egyéb módosítások sem.
A Szövetség új postafiók címe:
1364 Budapest, Postafiók 159.
Telefonszám: (1)468-2253,
Fax: (1) 468-2254,
Mobil: 06(70)214-1109.
A pénzforgalmi jelzõszám: 12010611-00114370-0010005
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a Honlapon megjelenõ és a bírósági aktába leadandó

Alapszabály cégjelzés új tartalmát és a levelezési címekre és telefonszámokra, valamint a
bankszámlaszám feltüntetésére vonatkozó elõterjesztett fõtitkári javaslatot, amelyek a szövetségi
levélpapirokon fognak az eddigieket csak részben felváltva felkerülni.
felmutatásával egyhangúan megszavazta az Alapszabály záró aláírására és a levelezési
adatokra vonatkozó elõterjesztést, amely ezzel határozatra emelkedett. Ezzel befejezõdött az
Alapszabálynak a vezetõségi javaslatnak megfelelõ megújítása.
Ezután az Alapszabály 3. fejezetének a korábbi szavazással már kiegészített n.) pontjában írt
felhatalmazása alapján indítványozta, hogy a közgyûlés nyílt szavazással döntsön a 2002.
január 4-i vezetõség határozat javaslatai szerint a Fõtitkár útján ezután elõterjesztendõ új
tisztségviselõk választásáról. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat és
tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor
kapott szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta a levezetõ elnöki indítványt,
amely ezzel határozatra emelkedett.
Ezután felkérte a Fõtitkárt, hogy terjessze elõ a vezetõségi tisztségek megerõsítése és új

tisztségviselõk megválasztása tárgyában a vezetõség 2001. január 4.-i ülésén kidolgozott és
egyidejû vezetõségi határozatba foglalt személyi javaslatokat.

JEGYZÕKÖNYV
Fõtitkár elõterjesztése a Vezetõség határozati indítványáról a tisztségek megerõsítése ügyében:
Felhívja a figyelmet, hogy tisztújító közgyûlésen vagyunk: a közgyûlés vagy

meghosszabbítja az elnököt pozíciójában, vagy újat választ, vagy a most megszavazott,
érvényes módosításnak megfelelõen felfüggesztheti a megerõsítését.
Hozzászólás: Boemelburg Lajos: a megerõsítés felfüggesztést javasolja, hiszen az elnök

nem jött el, de nem is mentette ki magát.
Hozzászólás: Csepregi László: ha lejárt a három év, új elnököt kellene választani.
Hozzászólás: Dr. Eõry Karácson fõtitkár: Még csak most hoztunk létre ítélõszéket. Még
folyamatban vannak az elnök ügyei. A határozati javaslat tehát: függesszük fel az elnök
megerõsítését.
Hozzászólás:Kincsesné Salca Mária: ezzel ért egyet, mert az elnök nincs jelen, és nincs
mód meghallgatni õt, pl. az esetleges mulasztásairól, tehát ugyanúgy az elnök
meghallgatását kéri, mielõtt a közgyûlés dönt arról, hogy tisztségében maradjon-e, mint
ahogyan 2001. dec. 8-án kérte a fõtitkár meghallgatását, mielõtt meg akarták szüntetni a
tisztségét.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja Kiss Imre most lejáró elnöki tisztségének kérdésében a
megerõsítés felfüggesztését az elhangzott indítvány szerint. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt
tagság, ellenszavazat és tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a
helyszini tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta Kiss
Imre eddigi elnök, H-2000 Szentendre, Dunakanyar 17. sz. alatti lakos személyét érintõen a
mandátumokra vonatkozó érvényes szabályok alapján most lejáró elnöki tisztség
megerõsítésének felfüggesztését. Ezzel az elõterjesztés határozatra emelkedett.
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Vezetõség határozati indítványáról betöltött tisztségek

megerõsítése tárgyában:
Indítványozza, hogy a jelen tisztújító KGyûlés az Alapszabály 4. fejezet a.) pontja alapján a
rendes tisztségviselõk közül erõsítse meg újabb 3 évre tisztségükben a fõtitkárt, elnöki titkárt, a
háznagyot és a pénztárnokot, amely tisztségeket a sorrendben utolsó, 1999. februári tisztújítás
óta Dr. Eõry Karácson 1225. Budapest, Dániel út 44/b. alatti lakos, Papp Ernõ, SK-94501.
Révkomárom, Eötvös utca 59/25 sz. alatti lakos, Hanyecz Mihály 1172. Budapest, III. utca 14.
sz. alatti lakos és a 2001. április 12-i közgyûlésen történt megválasztása óta vitéz Koczkás Edit
1146 Budapest, Hungária krt. 141/b. alatti lakos töltenek be.

JEGYZÕKÖNYV
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a hivatalban lévõ rendes tisztségviselõk megerõsítését az

elhangzott indítvány szerint. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat és
tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor
kapott szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta a mandátumokra vonatkozó
érvényes alapszabályi rendelkezés szerint a Dr. Eõry Karácson fõtitkár, Papp Ernõ elnöki
titkár, Hanyecz Mihály háznagy, és vitéz Kockás Edit pénztárnok megerõsítését
tisztségükben. Ezzel az elõterjesztés határozatra emelkedett.
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Vezetõség határozati indítványáról a tisztségek

megerõsítése ügyében:
Indítványozza a 2001. december 8-án a közgyûlés által alelnöki tisztségek megüresedése

miatt választott új tisztségviselõk közül Dragon Pál 2000 Szentendre, Eper u. 10 sz. alatti
lakos és dr. Hallama Máriusz 1113 Budapest, Kosztolányi Dezsõ tér 5. sz. alatti lakos
tisztségükben megerõsítését. Tekintettel arra, hogy a nevezettek meghívásuk ellenére nem
jelentek meg, és távolmaradásukat ezideig nem mentették ki, a javasolt megerõsítés feltétele
legyen az Alapszabály 7. fejezet c.) pontja szerint történõ kiértesítésük után 15 napon
belül az elnökségnek címzett elfogadó nyilatkozat.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a 2001. december 8 óta hivatalban lévõ alelnök
tisztségviselõk megerõsítését az indítvány szerint. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság,
ellenszavazat és tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini
tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok felmutatásával szótöbbséggel,1 ellenszavazattal és 2 fõ
tartózkodásával megszavazta a mandátumokra vonatkozó érvényes alapszabályi rendelkezés
szerint a Dragon Pál és Hallama Máriusz megerõsítését alelnöki tisztségükben azzal a
kiegészítéssel, hogy a megerõsítés érvényességének feltétele nevezettek elfogadó nyilatkozata a
hivatalos értesítésüktõl számított 15 napon belül. Ezzel az elõterjesztés határozatra emelkedett.
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Vezetõség határozati indítványáról a új tisztségviselõ

személyekre:
A közgyûlés imént hozott határozatával 7-rõl 9 fõre bõvült vezetõségbe alelnöki tisztségre
javasolja megválasztani a jelenlévõ Deák András 5000. Szolnok, Mária u. 39. sz. alatti
lakost, és a levezetõ elnök Szalay Ferenc 1146. Budapest, Hungária krt. 141/b. alatti lakos
tagtársakat.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a közgyûlés elõbbi határozatával 9 fõsre kibõvült

JEGYZÕKÖNYV
vezetõségi testületbe Deák András és Szalay Ferenc alelnökké választását az elhangzott

javaslatnak megfelelõen. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat nélkül az
érintettek tartózkodásával a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini
tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta az indítványt.
Ezzel az elõterjesztés határozatra emelkedett.
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Vezetõség határozati indítványáról a vezetõségi póttagságra:
Javasolja az Alapszabály 4. fejezet a.) pontja alapján a Vezetõség póttagjának a jelenlévõ

Dr. Szabó Lukács 4026 Debrecen, Piac u. 10. sz. alatti lakos, jelenlévõ Dr. Halász József
6723 Szilléri sugárút 49/a sz. alatti lakos, jelenlévõ Dr. Csabai Csaba 5000 Szolnok,
Szapáry u. 36. sz. alatti és jelenlévõ Juhász László 1139 Budapest, Szegedi út 12. sz. alatti
lakos tagtársakat.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a közgyûlés elõbbi határozatával létrehozott vezetõségi

póttagság tisztségre az elhangzott javaslatnak megfelelõen a felsorolt személyeket. KGYûlés
résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat nélkül az érintettek tartózkodásával a kitöltött
felmutatásával egyhangúan megszavazta az indítványt. Ezzel az elõterjesztés határozatra
emelkedett.
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Vezetõség határozati indítványáról az örökös tiszteletbeli

elnökké a megszavazott alapszabálymódosítások között örökös tiszteletbeli elnökké nyilvánított
nagyváradi Megyéspüspök, Dr. Tempfli József mellett tiszteletbeli elnökségre:
Javasolja a Vezetõség 2001. december 4-i határozatának elõterjesztési indítványa szerint a

kimentése mellett jelen nem lévõ Dr. Zétényi Zsolt 1066 Budapest, Zichy Jenõ u. 22. sz.
alatti lakos tagtársnak korábbi elfogadó, feltételes szóbeli nyilatkozata alapján a
megválasztását. A megválasztás az Alapszabály 7. fejezet c.) pontja alapján történõ
kiértesítése után 30 napon belül a Szent Korona Szövetség Elnökségéhez címzett címzett
elfogadó nyilatkozata szerint váljék hatályossá.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a tiszteletbeli elnökség betöltését az elhangzott javaslatnak

megfelelõen. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat és tartózkodás nélkül a
kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor kapott szavazólapok
felmutatásával egyhangúan megszavazta az indítványt. Ezzel az elõterjesztés határozatra
emelkedett.

JEGYZÕKÖNYV
Fõtitkár elõterjesztése folytatólag a Szövetségi Ítélõszék társelnöke tisztségre:
Javasolja a Vezetõség 2001. december 4-i határozatának elõterjesztési indítványa szerint a

kimentése mellett jelen nem lévõ Dr. Zétényi Zsolt 1066 Budapest, Zichy Jenõ u. 22. sz.
alatti lakos tagtársnak a megválasztását korábbi szóbeli nyilatkozata alapján. A
megválasztás nevezett távollétében legyen hatályos, ha az Alapszabály 7. fejezet c.) pontja
alapján történõ kiértesítése után 30 napon belül a Szent Korona Szövetség Elnökségéhez
címzett SZI társelnöki tisztség betöltését elutasító nyilatkozat nem érkezik a kinevezett
részérõl.
Levezetõ Elnök: Szavazásra bocsátja a Szövetségi Ítélõszék társelnöke tisztség betöltését az

elhangzott javaslatnak megfelelõen. KGYûlés résztvevõi közül az igazolt tagság, ellenszavazat
és tartózkodás nélkül a kitöltött eskülap ellenében a regisztráláskor ill. a helyszini tagdíjfizetéskor
kapott szavazólapok felmutatásával egyhangúan megszavazta az indítványt. Ezzel az
elõterjesztés határozatra emelkedett.
Fõtitkár ezzel befejezettnek nyilvánítja az alapszabály-módosítás közgyûlési elfogadását és az

alapszabály érvényes rendelkezése szereinti tisztújítást.
Hozzászólás: Dr.Halász József (újonnan választott elnökségi póttag): A közgyûlés

elvégzett munkáját méltatva azt emeli ki, hogy a Szentkorona-eszmét meg kell valósítani a
közéletben, a közigazgatásban, az állami és a politikai életben, és ezzel minden
vonatkozásban meg kell szüntetni mindenfajta diktatúrát, ahogy ez most a Szent Korona
Szövetségen belül megtörtént! Ebben a nemzetépítõ, nemzetkoronázó munkában a Szent
Korona Szövetség megújulva és megerõsödve, már a megtisztultság szellemében fog tudni
résztvenni. Ehhez tisztelettel felajánlja a saját tisztségében tehetõ erõfeszítései mellett az
elnöksége alatt mûködõ, a szentkorona-eszmeiség gyakorlati megvalósításának
programjával a Gondoskodó Magyarország megteremtésére megalakult Pajzs Szövetség
Párt szövetségesi közremûködését.
Hozzászólás: Vígh Kristóf zeneszerzõ: Méltatja a Közgyûlés példamutatóan eredményes

munkáját, a Szent Korona Szövetség rangjához és méltóságához mindenben méltó, az
eddigi hátráltató, ellentmondásos helyzet felszámolására tett intézkedéseit. Utal a Szent
Korona Mise 2001. december 8.i õsbemutatója elmaradásának fájdalmas tényeire, a
közadakozási országos gyûjtésre, amely az egész nemzetet szólította meg, de amely mégis
kudarcra lett kárhoztatva olyan ellenzõk ellenállása miatt, akik között sajnálatosan
felsorakozott a korábbi szövetségi elnök! Az õ megerõsítését a mostani közgyûlés az
elnökségi beszámoló megismerése és megfontolása alapján a sok egyéb ok mellett ezért is
méltán függesztette fel, és megfelõen korlátozta képviseleti jogait. Üdvözölte az Elnökség

JEGYZÕKÖNYV
más tagjainak, közöttük a fõtitkárnak a megerõsítését, és tájékoztatta a közgyûlést, hogy a

Szent Korona Mise ügyét a megerõsített tisztségviselõk mindenben és teljes mértékben
támogatták. Ezzel a segítséggel és önzetlen támogatással a háttérben tavasszal sor kerülhet
az új, és a szövetségi szervezeten belüli eddigi gátló tényezõk mostani kiküszöbölése után
feltétlenül sikeres bemutatóra.
Válasz: Dr.Eõry Karácson tisztségében megerõsített fõtitkár:A megerõsített régi, és a

megválasztott új Elnökség és a maga nevében megköszöni a közgyûlés hosszú és
fáradságos munkájában, az elhangzott záró hozzászólásokban a Vezetõség munkája iránt
megnyilvánult megértést, és mind a közgyûlésen megjelent, mind a kimentett távolmaradók
részérõl szóban és írásban hasonlóan kinyilvánított egyetértõ támogatást. Megállapítja,
hogy az ünnepi tisztújító közgyûlés a valóságos szentkorona-hûséget az álságostól
eredményesen megkülönböztette és elválasztotta! Az ennek alapján a megtett intézkedések
megõrizték a Szent Korona Szövetség teljes egységét, mert azzal az egyetlen méltó és
alkalmas módszerrel vetettek gátat mindennemû külsõ beavatkozásnak és belsõ
széthúzásnak, hogy megerõsítették a szövetségi Alapszabály, ezáltal a szentkorona-
szellemiség, a nemzet legszentebb alkotmányos hagyománya, az aranybullás
önkormányzatiság betûjét és szellemét!
Befejezésül kérte a közgyûlést, hogy tekintese meg a Szent Korona Honlapról a 2001.
december 8-án a budapesti Szent István Bazilikában a Szent Korona Szövetség Vezetõsége
és a közremûködõk széles tábora által megrendezett, az adománytevõ önkormányzatok, a
kormányzati díszvendégek, a Szent László és Szent György Lovagrendek, a Vitézi Rend, a
Magyarok Világszövetségének elnöke, vezetõi és tagjai, pártvezetõk és a közélet számos
szereplõje, a Koronázó Fõtemplomunkat megtöltõ 2000 fõs ünneplõ, szentkorona-tisztelõ
sereg részvételével megrendezett nemzetszentelõ ünnepi misérõl készült video film
összefoglalót, amelyet a Szent László TV. készített a helyszínen.
Video-film képpel és hanggal 3,5 percben a Szent Korona Honlapról a közgyûlés nagy
tetszésétõl kísérve.
Levezetõ Elnök: Az ünnepi közgyûlést befejezettnek nyilvánítja, és kéri a jelenlévõket, hogy

felállva, közösen énekeljék el a Szózatot.
A Szózat eléneklésével a
Szent Korona Szövetség 2002. január 6-i, vízkereszti
tisztújító, számvetõ és tagságigazoló ünnepi közgyûlése befejezõdött!
Kmf.
Jegyzõkönyv lezárva:2002. január 7-én. 0 óra 25 perckor

JEGYZÕKÖNYV
A közgyûlés jegyzõkönyvét összeállította:

Kincsesné Salca Mária felkért jegyzõkönyvvezetõ
Mellékletek:
1. Jelenléti ívek 3 lap
2. Az elfogadott Alapszabály
3. Tagsági Eskü-lap
4. Deák András írásban is benyújtott hozzászólása
A jegyzõkönyvet átolvastam és az abban foglaltak hiteles voltát aláírásommal igazolom.

Budapest, 2002. január 8.
felkért hitelesítõk

Beilage:

TAGSÁGI ESKÜ
A Szent Korona Szövetség tagjainak és vezetõinek kötelezõ esküje
A Szent Korona 1978. évi visszatérése 24. évfordulójának napján 2002. január 6-án
Tartott ünnepi tisztújító és tagságigazoló közgyûlés
Egyhangú határozata alapján
Én ……………………………….
LAKCÍM:
E
sküszöm a Szent Koronára,
Hogy híven teljesítem kötelességeimet, amelyekkel
Istennek, Hazámnak, Embertársaimnak,
Az Emberiségnek tartozom.
http://szent-korona.hu/tageskn.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:21:40

Beilage:
A
Szent Korona Államrend újrateremtéséért,
az Alapszabályban írt célok megvalósításáért
Minden tõlem telhetõt megteszek, ha kell önként és önzetlenül.
Sújtson a nemzet megvetése, ha bármikor méltatlannak bizonyulnék
A Szentkorona-tagság méltóságához!
S
ehol, semmiféle besúgó, istentelen, nemzetrontó szervezetnek
nem szolgálok, nem vagyok, és nem leszek tagja.
A Szent Korona elõtt vállalom és viselni tartozom a felelõsséget múltbeli és
mindenkori tetteimért,
Isten engem úgy segéljen!
Az Esküt a 2001. január 6-i ünnepi közgyûlés nyilvánossága elõtt, vagy elõttünk letette:
Hitelesítõk A SZENT KORONA SZÖVETSÉG Elnökség

2002. január 6-án közgyûlésen megválasztott/ megerõsített tagjai
http://szent-korona.hu/tageskn.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:21:40

javaslat
„feles” törvény-szöveg tervezet
Ünnepi megemlékezés a magyarság

alkotmányosságáról
http://www.alkotmany.ngo.hu/javaslat1.htm
Egy nemzet erkölcse és kultúrája a múlt mûve. Akár az anyanyelv. Közéjük sorolható a nemzet
a1kotmánya is, amely évszázadokon át összetartó abroncsa volt közösségi életünknek.
Elevenen mûködõ alkotásunk. S ha a nyelvet folyamatosan ápolnunk kell, fejlesztenünk,
hozzáigazítanunk az idõk változásaihoz, ugyanezt kell tennünk törvényt teremtõ képességünkkel
is.
Különösen manapság, az európai integráció és a világméretû eltömegesedés korában, amikor
eredetiségünk minden értékére múlhatatlanul szükségünk van. Bartók és Kodály a XX. század
elején sem divatból teremtették meg a népzene reneszánszát, hanem azért, hogy pontosabban
tudjuk, kik vagyunk, mik vagyunk és hogy a múlt hatalma hogyan segítheti életünket. A magyar
alkotmány ugyanolyan hagyományunk, mint a néphagyomány. Teremtsük meg mi is a
reneszánszát!
1.§ Az alkotmányos hagyományok természetébõl, mai helyzetébõl következik, hogy az
ünneplésként hozott rendelkezéseket ki kell egészítse a történeti alkotmány fogalmi
behatárolása, fõbb elveinek leírása.
(01) Az alkotmány valamely elképzelést, szellemiséget képviselõ államszabályozási
alapelvekbõl és a rájuk támaszkodó megállapodásokból, döntésekbõl, elõírásokból (a
törvényhozásban axiómaként kezelt alaptörvényekbõl) összeálló valóságos emberi mûvet jelent.
(02) A magyar „alkotmány” szót jól jellemzik általános jelentésének rokon értelmû
megfelelõi: szerkezet, csinálmány, építmény, épület, létesítmény, emberi mû.
2.§ A magyar történeti alkotmány az államot alapító nemzet (politikailag szervezett nép)
állam-alkotó akaratára vezethetõ vissza.
(01) A magyar történeti alkotmány szellemisége (az egyes emberek közösségének érték-
választó és értéket követõ szándéka, képessége) érvényesül a nemzet életében, és korról korra a
változó feltételekhez viszonyulva gyakorolt hatást a törvényekre, majd a törvények közül
kiemelkedõ alaptörvényekre, amelyek eszközei voltak az alkotmány szellemisége
érvényesítésének. A magyar történeti alkotmányt az alkotmány szellemisége és a leírt törvényi
http://szent-korona.hu/alkotmjv.htm (1 of 11)2004.05.31. 17:22:20

javaslat
majd alaptörvényi szövegek együtt alkotják (teljes alkotmányosság). A kettõ közül az alkotmány
szellemisége a meghatározó.
(02) Az alkotmányos szellemiség léte, folytonossága a nemzet létét, folytonosságát jelenti, az
alkotmány folytonossága az állam létéhez, folytonosságához kötõdik. A magyar állam nagyobb
politikai szövetségbe, egységbe a nemzeti létének megtartásával léphetett be (erre jelentett
megoldást a Habsburg korban a perszonálunió).
(03) Az alkotmányos akaratot megfogalmazó, érvényre juttató cselekedet volt kezdetben a
lényegi kérdésekrõl alkotott törvények meghozatala, majd az alaptörvények alkotása az
országgyûlésekben, polgári korszakban pedig a külön e célra megválasztott testületek,
alkotmányozó nemzetgyûlések munkája. Magyarország alkotmánya egy az alapelveiben erõs,
ugyanakkor alaptörvényeiben a változó történelmi helyzetekhez elveinek feladása nélkül
illeszkedni képes történelmi alkotmány.
3.§ A történeti alkotmány alapvetõ elvei és tételei az alkotmány mibenléte, a nemzeti
meggyõzõdés és a szokásjogi gyakorlat szerint a következõk voltak:
(01) Az alkotmány nem szüntethetõ meg, de alaptörvényei jelentõs mértékben reformálhatók,
fejleszthetõk,
(02) Törvényszegés jogot nem alapít, ami nyilvánvalóan következik abból, hogy a törvény
eszköz az alkotmányos szellemiség érvényesítéséhez, hiszen az eszköz sérelmébõl nem
következik az értékválasztás jogosultságának csorbulása.
(03) A nemzet minden hatalom forrása, idegen hódító vagy belsõ önkény ezt nem
kérdõjelezheti meg az alkotmányra támaszkodó törvényekkel legalizáltan.
(04) Az állami fõhatalom hajdanán a nemzet bizalmából szállt a szent koronára.
(05) A szent koronát mint az állami fõhatalom alanyát személyiségnek tekintjük, amely
hordozza egyfelõl a nemzet alkotmányos szellemiségét, másfelõl pedig jogi személyként
törvények majd alaptörvények keretében írásba foglalt jogok és kötelességek letéteményese.
Tehát az állami szuverenitás a szent koronát illeti.
(06) Csak korlátozott hatalom gyakorolható. A fõhatalomból az állam egyes szervezetei,
tisztségviselõi csak megosztottan részesedhetnek.
(06.a) Rendi korszakban a törvényhozó hatalmat a király és az országgyûlés csakis közösen,
azaz egymással megosztottan gyakorolhatta, a végrehajtó hatalmat gyakorlása pedig a király
és az autonóm vármegye között volt megosztva.
(06.b) Polgári idõkben a hatalmi ágak a modern kor hatalommegosztási elveit követve
részesedhettek a szentkorona fõhatalmából. A fõhatalom meg nem osztható elemei
elszakíthatatlanul kötöttek a szent koronához.
(07) A koronához való viszonyán nem változtathatott sem a „fõ”, a király, majd „osztott fõ”-
ként a polgári korszak megosztott hatalmi ágainak intézményei, sem a „tagok”, a nemzet illetve
annak képviseletében az országgyûlés, vagy bármilyen más képviselet. A korona tagjai és fõje
alkották közösen a korona testét.
(08) A hatalomátruházás, a fõhatalomból való részesedés feltétele volt a király esetében a
koronázási eskü (más tisztségviselõk esetében ugyancsak eskü) letétele az ország törvényeinek,

javaslat
alkotmányos jogainak védelmére és megtartására, a koronához való hûségre. Ezt követõen

mehetett végbe a koronázás a szent koronával (más tisztségviselõk esetében a hivatalba lépés).
Elvileg a koronához hûtlen királyt (tisztségviselõt) a nemzet megfoszthatta tisztségétõl (az
alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás joga sõt kötelessége).
(09) Abban az idõben, amikor az alaptörvényeket és törvényeket már megkülönböztették
egymástól:
(09.a) Az alaptörvények határozták meg az államélet döntõ kérdéseit (államforma, unió, a
Szent Korona tagjainak köre, stb) Az alaptörvények az alkotmány lényegét nem érintik.
(09.b) az alkotmányon alapuló, országgyûlés által alkotott törvények az alkotmányban elvileg
körvonalazott társadalmi viszonyok normatív és szankcionált, aktuális kifejtései. A különbözõ
idõkben meghozott, írásba foglalt törvények a társadalmi fejlõdést követõ, a jogfolytonosság
elvének megfelelõ tartalmúak.
(10) A Szent Korona fõhatalmából részesedõ önkormányzatok autonómiája az egyik
legfontosabb megnyilvánulása az államalkotó nemzet alkotmányos értékválasztó és érték-
érvényesítõ (ellenõrzõ) szerepének. Az egykori vármegyei politikai közélet megszûntével
felerõsödött a köztestületi-kamarai és civil szervezeti politizáló közélet jelentõsége.
(11) A valamilyen módon megosztott hatalom részesei egymáshoz képest függetlenek voltak a
maguk területén, de ugyanakkor együttmûködésre ösztönözte õket az egységes fõhatalomból való
részesedés.
(12) A mellérendelés elve szerint a Szent Korona tagjai között alapvetõen a politikai
egyenlõség, a mellérendelés elve érvényesült vagyonra, vallásra, nyelvre (nemzetiségre) való
tekintet nélkül. Ez más szóval az egyenlõ alkotmányos szabadság elve mind személyre, mind
vallásra, mind vagyonra, mind a nemzetiségekre tekintettel. A nemzetiségek egyenlõségébõl
következik tágabban a népcsoportok egyenlõségének elve is.
(13) A történelemben fokozatosan, lépésekben szélesedtek ki a kiváltságok, autonómiák, a
Szent Korona tagság és egyéb jogok körei a jogkiterjesztés elve szerint. Ez alól kivétel volt az
államalapítást követõen a rendiség kialakulása, amelynek tapasztalatait követõen született meg az
Aranybulla ellenállási záradéka. Az 1848-as jobbágyfelszabadításban viszont a szentkorona tagjai
körének kiszélesítésében érvényesült a jogkiterjesztés elve.
(14) A „törvényszegés jogot nem alapít” elve szerint a törvénynek ellentmondó uralmi
rendelkezés nem érvényes – de ha erõszakkal mégis kikényszerítették, akkor az erõszak
megszûnte után sosem voltnak kellett tekinteni.
(15) A korona fõhatalmából következõ tulajdonjoga alatt értették, hogy a szent koronáé volt
az ország területe, bányakincse (föld és a föld méhe), a víz, a levegõ és általában mai szóval
minden természetes monopólium tulajdona (amelyek korlátlanul újra nem állíthatók elõ, amelyek
a nemzeti lét fontos feltételei és amelyek használatára csak a szentkorona tagja lehetett jogosult),
valamint ugyanezen elv szerint a közintézmények üzemeltetésének joga, pénzverés joga,
hadsereg tartásának joga, a bíróság a Szent Korona nevében hirdethetett ítéletet – mindez a
korona tulajdonát képezõ javak elzálogosításának, eladásának, a korona hatóköre alóli
kivonásának tilalmával.

javaslat
(16) Jutalmat, birtokot vagy egyéb adományt az állam javaiból csak a szent koronának, tehát a
nemzetnek tett szolgálatokért lehetett kapni. Birtokot csak honosított személy kaphatott, idegen
állampolgár nem.
(17) A szent koronához kötõdõ hûség emelkedett eszmeisége hatotta át a társadalmat alkotó
autonómiák sokrétû rendszerét is. Az alkotmány szellemiségébõl és azt kifejezõ, érvényre juttató
írott törvényekbõl majd alaptörvényekbõl álló állami alkotmányhoz hasonlatos volt az államon
belüli (ugyancsak személyként felfogott) autonómiák kultúrája, amely a természetes személy
autonóm lététõl (a szemléletesség kedvéért: szellemiségétõl és írásba foglalt jogaitól és
kötelességeitõl) kezdõdõen kiterjedt az egyesületi, gazdasági, önkormányzati autonómiák
bonyolult, idõben egyre gazdagabb rendszerének minden elemére.
(18) A Szent Korona alkotmányosságának elengedhetetlen szerves alkotóelemét, tartozékát
jelentette az autonóm létezésre jogosult és autonóm létezésre képes természetes személyekbõl
álló társadalom (politikai nemzet), valamint a tényleges, valós tartalmú szervezeti autonómiák
nemzetet átfogó rendszere.
4.§ Megbecsülve és védve az alkotmányos társadalmi értékrendet, kultúrát, hagyományt

az országgyûlés a következõ rendelkezéseket hozza:
(01) A nemzeti alkotmányos hagyományok ápolásának a közéleti, oktatási, kutatási költségeit
reális mértékben a költségvetésnek önállóan kell finanszíroznia közvetlen megajánlott tételként,
adókedvezménnyel és más módon.
(02) Elérendõ cél, hogy megszûnjön minden hivatalos, félhivatalos vagy csak tendencia
szerûen érvényesülõ tiltása az alkotmányos értékekre való hivatkozásnak.
(03) A Corpus Juris Hungarici (történelmi magyar törvények) teljes fellelhetõ szöveganyagát
1000-tõl 1949-ig (a Kovachich testvérek gyûjteményével együtt) hozzáférhetõvé kell tenni a
legszélesebb nyilvánosság számára latin és magyar nyelven, korabeli stílusában és mai
fogalmazással, régebbi és késõbbi jegyzetekkel, bevezetõkkel, elemzõ tanulmányokkal és
legfontosabb okleveles forrásokkal együtt, úgy a kutatás mint az oktatás és az általános
közérdeklõdés számára idõvel javuló elõkészítésben.
(04) A szent koronával kapcsolatos, a közvetlen alkotmányjogi kérdéseken túlmenõ
ismereteket, kutatásokat a Corpus Juris Hungaricihez hasonló megbecsülésben kell részesíteni, és
legszélesebb nyilvánosság számára hozzáférhetõvé kell tenni - mind az akadémikus eddigi
„hivatalos” álláspontokat, mind az akadémikus álláspontot megkérdõjelezõ, attól eltérõ
álláspontú kutatásokat és kutatási hátteret nélkülözõ további elképzeléseket.
(05) Az országgyûlés a millenniumi évforduló második évében köztestületi kamarát hív életre,
amely közfeladatként a történeti (azaz teljes) alkotmányosság kérdésének vizsgálatát, közismertté
tételének elõmozdítását végzi köztestületi formában.
(06) Az országgyûlés elõírja a történeti alkotmányos hagyomány, az alkotmányosság
évenkénti ünneplését egyrészt az államalapító Szent István király ünnepéhez kapcsolódóan,
augusztus 20-án mind az állami, mind önkormányzati szinten, másrészt az 1848-as márciusi
események ünnepéhez kötõdõen, március 15-én állami és önkormányzati szinten valamint iskolai

javaslat
keretekben.
(07) Ez az ünnepi törvény szorgalmazza, hogy a törvényhozók a jövõben legyenek tekintettel
arra, hogy szent István által alapított államban élünk, és ezért a sarkalatos kérdéseket tárgyaló,
érintõ törvényekben emlékezzenek meg a bevezetõben az elmúlt ezer év vonatkozó emlékeirõl
bibliográfiai hivatkozással, szövegszerû idézéssel vagy akár elemzõ megjegyzéssel együtt (vallás-
szabadság, szólás-szabadság, állampolgárok közötti megkülönböztetés tilalma stb).
5.§ A magyar alkotmányos hagyomány magán viseli eredetünk, történelmünk, kultúránk

lenyomatát oly mértékig, hogy alkotmányos értékek nevében folytatott közjogi küzdelmek sora
történelmünk egyik vezérfonalának tekinthetõ. Legnagyobb szabadságharcainkat alkotmányos
célokért vívtuk, a szabadságharcokat lezáró békekötések az alkotmányosság helyreállítását
hozták. Alkotmányos létünk gyökereirõl és jelentõs fordulatairól megemlíthetjük:
(01) A magyarok honfoglalást megelõzõ, szkíta koráig visszavezethetõ a nemzet (politikailag
szervezett nép) ragaszkodása az értékrendjéhez hû hatalom ideájához. A pajzsra emeléssel
fejedelemmé választás megegyezés jellegû hatalmat jelez a törzsek és a fejedelem között. A
honfoglalást követõ évben tartott ópusztaszeri országgyûlés ténye rendezett, megyezéses hatalmi
viszonyok emléke.
(02) Szent István Intelmeiben hangsúlyos szerepet kapott az önkényt kerülõ, a mértékletes, a
tanácsokat mérlegelõ hatalomgyakorlás erkölcsi és ésszerûségi parancsa, ami megfért az eltökélt
államférfi, keménykezû uralkodó és sikeres hadvezér alakjával.
(03) Szent István és Szent László, általában a királyság elsõ, mai szóval szakrális korszakában
hûségesnek az isteni igazsághoz kellett lenni. Felségsértés alatt az isteni akarat megsértését
értették, és csak ezen keresztül az isteni akaratot végrehajtó király megsértését.
(03.a) Az õket követõ korok (Európa szerte) szaporodó hivatalú, bürokratizálódó és leépülõ
eszmeiségû világának gyengébb, önkényeskedõ királyai nem várhattak el olyan tiszteletet,
mint elõdeik. A hûség, hódolat Magyarországon ettõl kezdve a szakrális kor királyi
teljhatalmának jogutódjául elismert szent koronát illette meg.
(03.b) Felségsértést ettõl kezdve a Magyar királyságban az általános felfogás szerint a király
is elkövethetett a Szent Korona ellen.
(03.c) A korona tisztelõi hûségesek maradhattak az isteni igazságokat meghivatkozó
emelkedett eszméikhez a Szent Korona tiszteletében.
(03.d) Az uralkodók e korban Európa szerte az elvi igazságot megilletõ odaadó hûség helyett
egyre inkább személyüknek szóló engedelmességet vártak el, hogy saját hatalmuk akár öncélú
megtartásán munkálkodhassanak egyre nagyobb erõvel, egyre önkényesebb királyként. Velük
szemben fogalmazták meg az alkotmányos biztosítékokat Magyarországon, idõvel egyre
határozottabb formában.
(04) Az Anonymus Gesta Hungarórumából ismert alkotmányos jellegû garanciákat tartalmazó
vérszerzõdés-szöveg legalábbis Anonymus korának (Aranybulla elõtti korszak!)
gondolkodásában már mindenképpen az alkotmányos szellemiség kiforrott megfogalmazásának
létét bizonyítja (amely a Gesta állítása szerint a megelõzõ századokban is élõ szemlélet,

javaslat
hagyomány volt).
(05) Az 1222-es Aranybulla (II. András) az elsõ oklevél, amelyben az alkotmányosság
védelmének intézményesített garanciája is megjelenik (ellenállási záradék).
(06) Az 1351-es oklevél (Nagy Lajos) 11. törvénycikkében kimondja minden nemes egy és
ugyanazon szabadságát.
(07) Az 1351-es oklevél (Nagy Lajos) bevezetõjében kimondott, a földtulajdon védelmére
kialakított õsiség intézményének következtében a köznemesség nem válhatott az arisztokrácia
kiszolgáltatottjává. A birtokos elveszítette a birtok elidegenítéséhez való jogát, viszont a
köznemesség mint egész megmaradt, az ország megõrizhette sok nemzedéken át a politikai
életben a birtokára támaszkodva önálló véleményû, a nemzethez azaz a szent koronához és annak
alkotmányához hû társadalmi réteget. A föld járadéka a rendi korszak kiteljesedõ idõszakában
úgy finanszírozta a kiterjedt politikai közéleti tevékenységet, hogy érdekeltsége hosszú idõn át
egybeesett a nemzeti kötelékekkel.
(08) A Szent Korona király és országgyûlés feletti fõhatalmának ideája Zsigmond király
idején már megjelenik a törvényekben (oklevelekben hamarabb is kimutatható), és ettõl fogva a
magyar alkotmányos gondolkodás sarokpontjává vált. Zsigmond a hajdani szent királyokat illetõ
hûséget saját maga ellenében is a szent koronát megilletõnek jelenti ki (1390. évi Peter Comes
oklevele)
(09) Mátyás király törvényeiben a vármegyék autonómiáit oly mértékben megerõsítette, hogy
ettõl kezdve lehetett beszélni a végrehajtó hatalom megosztásáról a király és a vármegyék között.
(10) Országgyûlési határozat 1440-bõl, I. Ulászló koronázásakor „…a koronázás mindig az
országlakók akaratától függ és a korona hatékonysága s ereje az õ jóváhagyásukon alapul”.
(11) Werbõczi István Hármaskönyvében (1514) elõször kerül összefoglalásra a teljes magyar
joganyag részeként az alkotmányos közjog, és ebben módszeres kifejtésre a Szent Korona
fõhatalma. Ez a könyv sok évtizedes munka eredményeként született és évszázadokra a magyar
jogi gondolkodás sarokkövévé vált.
(12) Az 1526-os mohácsi csatavesztés óta számítható hagyomány szerint a magyar nemzet
nagyobb politikai egységbe csak államisága, alkotmányossága és ezzel nemzeti léte formális
megtartásával léphet be.
(13) A Habsburg-kort végig kisérték az alkotmányos értékeket, az önálló államiságot védõ
közjogi küzdelmek:
(13.a) hol a trónra lépõ uralkodóval folytatott vitákban az alkotmányra (alkotmányos elvekre
és alaptörvényekre) leteendõ koronázási eskütõl kezdõdõen az (alkotmány-) sérelmi
országgyûlési viták hosszú során át, idõnként a megszakadt jogfolytonosság helyreállításával,
hol pedig fegyveres harcot is vállaló szabadságküzdelmekben.
(13.b) A perszonál-unió Európa szerte ismert formájában tartotta meg Magyarország sajátos
állami-közjogi önállóságát és tagolódott be egyúttal a Habsburg-ház révén az európai
birodalmi hatalmi szerkezetbe.
(14) Az 1848-as törvények a Szent Korona tagságot kiterjesztették minden állampolgárra és
ugyanakkor megtartották a Szent Korona közjogi szerepét.

javaslat
(14.a) A polgári korszak ekkor született alaptörvényei: a 31, az uralkodó által is szentesített
törvény, amely lerakta a polgári állam intézményi alapjait (polgári jogállamiság,
népképviselet, jobbágyrendszer megszüntetése (feudalizmus felszámolása) - egyedül a bíróság
függetlenségének megteremtése maradt el 1861-ig.
(15) Az 1848-as küzdelmek kiindulópontja az alkotmányos magyar kormány ellen intézett
hadüzenet nélküli fegyveres támadás volt a frissen alakult osztrák nemzeti kormány részérõl,
amely egy birodalmi kormány hatásköreit törvénysértõen igényelte. A katonai küzdelmek
elbukását követõen 15 évvel, 1867-ben Deák Ferenc vezetésével közjogi elven, a jogfolytonosság
helyreállításával született meg a kiegyezés a Habsburg házzal.
(15.a) A polgári kor 1867-ben hozott alaptörvényei: megszûnt az 1849 óta tartó
abszolutizmus, elismerték a 48-as áprilisi törvényeket és kialakították a közös érdekû ügyek
intézményeit (az Osztrák-Magyar monarchia létrehozása)
(16) A Madách Imre által az Ember Tragédiájában megrajzolt falanszter és a XIX-XX.
századi elidegenedés úgy is felfogható, mint a modern kor alkotmány-levélre (alaptörvényre)
redukált alkotmányosságának, beszûkült emberségû társadalmának megnyilvánulása.
(17) A XIX. sz. végén Deák Ferenc közvetlen környezetébõl indulóan a XX. sz. közepéig
több nemzedék majd félszáz jogelméleti gondolkodója „Szent Korona tan” néven foglalta össze
a magyar alkotmányosságnak a Szent Korona közjogi fõhatalmán alapuló, több mint 500 éves
rendszerét – és egyeztetni törekedett azt a modern polgári társadalom világával.
(18) Az ország trianoni szétszakadása következtében a magyar nemzet jelentõs részei, a
szentkorona alkotmányosságában évszázadokig élõ nem magyar anyanyelvû népek és
nemzetiségek kerültek a magyar állam határán túlra. A békekötés szövegét alaptörvényként
iktatták be.
(19) A világháború végén a népköztársaság kikiáltása megszakította a magyar alkotmányos
viszonyokat, amelyeket 1920-26 közötti alkotmányozó nemzetgyûlési munkával állítottak helyre
(19.a) a polgári kor alaptörvényei közé számítható ebbõl az idõbõl az 1920/I-es törvénnyel
kezdve az alkotmány helyreállításáról egészen az 1926-os törvényig a felsõház
megalakításáról hat év számos törvénye.
(20) Az 1944. márciusi német megszállással ismét megszakad a magyar történeti
alkotmányosság jogfolytonossága (mint történt korábban I. Lipót alatt, II. József idején, 1848
után vagy 1918-ban).
(21) A Szovjetunió kényszerítésére, amely ideiglenesnek mondottan 46 évig megszállta
Magyarországot, megalkották az 1949. évi XX. törvényt, amelyben az „alkotmány” kifejezést
maga a törvény szövege leszûkítette az „alaptörvény” fogalmára, kifejezni kívánva ezzel az
ország államiságának.korlátozottságát, az országlakosok alkotmányos akaratának elfojtását.
(21.a) Ettõl kezdõdõen a törvényhozás kereteiben ennek az alaptörvénynek az alapján hozták
a törvényeket. A hagyományos tágabb értelemben az alkotmányról ez az alaptörvény nem tett
említést.
(22) 1989-ben a rendszerváltásnak nevezett fordulat során jelentõsen módosították az 1949-es
alaptörvényt. Ennek a módosított alaptörvénynek a hatályáról a bevezetõ megállapítja, hogy: „új

javaslat
alkotmány elfogadásáig”.
(23) Az 1989 és 2000 között hozott módosító törvények a kommunista hatalom
alaptörvényének szellemét lényegesen átalakították (a mai német alkotmányt mintának véve), de
nem változtattak alaptörvényre leszûkített voltán.
6.§ Az évezredet felölelõ alkotmányos emlékeinkkel és megélt önazonosságunkkal
lehetünk teljes értékû társadalom, államalkotó nemzet mind a mai világban mind az
elkövetkezõ nemzedékek életében. Az egyesülõ Európa egyenjogú, önérdekét érvényesíteni
képes tagjai akkor lehetünk, ha megnyugtatóan képesek vagyunk rendezni alkotmányosságunkat.
Tudjuk, hogy a nagyvilágban korunkban az egész Földet és közelebbrõl Európát behálózó,
integráló, nemzetek fölötti politikai, gazdasági, kulturális szervezõdések kisebb jelentõséget
tulajdonítanak az alkotmányosságnak, és ezzel megnehezedik az alkotmányosság feltétlen
vállalása. Ez azonban nem ok rá, hogy ne is emlékezzünk arra, ami a magyar létet, a magyar
identitást ezer éven át meghatározta. A magyarság számára a polgári korszak nem a megelõzõ
rendi korszak abszurdumig vitt tagadásában született, hanem régi korok értékeit, szépségeit
megõrizni igyekvõ megújító cselekvéssorban.
(01) Az alkotmányos politikai test a rendi társadalom kezdetétõl 1848-ig maga a nemesség,
1848-tól jogkiterjesztésnek köszönhetõen az ország minden választópolgára (azok, akik a
cenzusnak megfeleltek). Azonban a rendi korszakban sem csak a nemesi társadalom értékrendjét
fejezte ki, hanem áthatotta a teljes magyarságot. Ennek emlékét õrzik a Mátyás király mesék. A
magyarság alkotmányos hagyománya a népmûvészetek mintájára a magyar kultúrkincs szerves,
elhagyhatatlan részét képezi.
(02) Az alkotmányos lét evidenciáit a magyar irodalom, népmese (!), zene, mûvészetek
világából is meríthetjük.
(03) Az alkotmányos szolidaritás, lelki kultúra kötelékeinek felfedezéséhez, elfogadásához,
felelõs érvényesítéséhez a mai körülmények között forrásként a történelmi alkotmányosságunk
adódik. Az alkotmányosság aktuálisan is fontos alapelveit, azok megfogalmazását a magyar
alkotmányosság érzelmileg megélt, értelmileg rendezett emlékeibõl építkezve nevezhetjük meg
(mint ahogy anyanyelvünkön fogalmazhatjuk meg mai mondanivalónkat is).
(04) A határokon átnyúló nemzetintegráció gondolata találkozik a közösen megélt, és a
határon túl élõk körében a magyar államban élõknél felfokozottabban vállalt alkotmányos
hagyomány szellemiségével.
(04.a) Az elsõ világháborút követõen nagy tömbökben határon túlra került magyar
nemzetrészek és a XIX-XX. században jelentõs létszámban távoli országokba került magyarok
személyenként és közösségeikben szintén a szentkorona alkotmányosságának örökösei.
(05) A Regnum Hungariae emléke a Kárpát medencében élt népeknek közös európai gyökér,
mai szóval regionális közös kulturkincs. A szentkorona alkotmányosságában évszázadokat
megélt nem magyar anyanyelvû népeknek is vállalható kulturális öröksége a magyar, régebbi
latin nevén „hungarus” alkotmányosság, amelynek esetleges vállalását a magyarság csak tiszta
szívvel üdvözölheti.
(06) A magyarság legszebb álma teljesülne be, ha a környezetét adó régió a teljes

javaslat
alkotmányosság elvét képviselõ történeti alkotmányos hagyományhoz kötõdéssel léphetne az

Európai Unióba, ha a globalizmus viharait a teljes alkotmányosság védelme alatt élhetné át,
illetve ha a globalizmus ígéretes jövõjére a teljes alkotmányosság lelki-közjogi eszközeivel
rendelkezve tekinthetne – és ha a teljes alkotmányosságra saját maga mint erõsödõ nemzet
képessé válhatna.
(07) A felvilágosodás kori alkotmánylevélre egyszerûsített alkotmányszemlélet feltételezte,
hogy a népképviseleti parlament, az idõnkénti úgynevezett alkotmányozó nemzetgyûlés, majd ezt
kibõvítve a tudományos haladás, újabban a civil szervezetek közéleti aktivitása megfelelõen
pótolni képes az államalkotó nemzet (politikailag szervezett nép) alkotmányos szellemiségét
hangsúlyozó teljes alkotmány fogalmi rendszerét. A XX. századi diktatúrák sok más történelmi
tapasztalattal együtt arra figyelmeztetnek, hogy nem csak a környezetvédelemben van szükség a
minél átfogóbb ökológiai modellekre, hanem az állam legfõbb alapelveit megfogalmazó
alkotmány esetében is.
7.§ Megemlékezésünkkel hitet teszünk amellett, hogy lehet és érdemes az alkotmányosság
történelmi korszakokon átnyúló történetében erõt és energiát áldozva tájékozódni.
(01) A történeti alkotmányosság sajátossága, hogy korokon átívelõ volta miatt képes „örök
emberi” normákat állítani a mindenkori hatalom elé. Ezzel szemben az alkotmányos alaptörvény
vagy alkotmány-levél sokkal jobban kiszolgáltatott az adott korszak hatalmi erõviszonyainak
(02) A történeti alkotmányosság sajátja, hogy a korábbi idõkben született törvényeinek,
alaptörvényeinek szövegeiben az adott korszak konkrétumai késõbb már nem értelmezhetõek,
ezért egyre inkább csak a bennük esetlegesen felfedezhetõ szimbolikus tartalom, tanulság
értelmezhetõ.
(03) A történeti alkotmány sajátja, hogy feltételezi, ösztönzi a Szent Korona tagjainak
személyes és kollektív autonómiáit, autonóm létezését, ezért a falanszteri, elidegenedett,
kiszolgáltatott emberi viszonyok javításához elvi alkotmányos keretet, támaszt kínál.
(04) A történeti alkotmány az alkotmányos szellemiség és az alaptörvények
megkülönböztetésével hasonlóképpen jár el, mint korunkban a jogpolitika és a jogtechnika
megkülönböztetése.
(05) Mai falanszter-ízû, nagymértékben elidegenedett világunkban meglepetésként szolgálhat,
ha elgondoljuk, hogy ezeréves történelmünk legelején is az állam alkotmányát milyen
határozottan emberi alkotásnak, emberi értékek, felelõsség és cselekvés függvényének tekintették
(mégha számunkra szokatlan jelképekbe csomagoltan is), amelyért küzdeni, amelyet tovább
fejleszteni emberi-politikai feladat.
(06) A történeti alkotmány alaptörvényeit idõrõl idõre a változó feltételekhez mérten újra kell
rendezni, elemezni, frissíteni, esetleg egységes szerkezetbe foglalni. A történelmi alkotmány
egységes szerkezetbe foglalt alaptörvényeit az alkotmány-levéltõ az különbözteti meg, hogy az
alkotmánylevelet nem kell egyeztetni a történetileg kialakult alkotmányos elvekkel, a társadalom
alkotmányos történetileg formálódott alkotmányos szellemiségével.
címhez vissza

javaslat
Elemzési szempontok a szövegtervezethez:

1) elsõ a tartalmi kérdés: mi az értelmi kuszaság, hogyan lenne jobb a logikai építkezés?
– Az alkotmányos gondolatkört nem szabad jelentõségétõl megfosztva kezelni (abból csak
„lekezelés” sülhetne ki a legpatetikusabb mondatokba ágyazva is). Nézzünk szembe: az
alkotmányos gondolatok teljes mélysége miféle átfogó horizontot jelent!
2) hogyan lehet a mondatokat érthetõbben és mégis tömörebben fogalmazni? – Megtartva
a lényeget (hogy az alkotmányos fogalmak lényegükbõl fakadóan alkothatják társadalmi
gondolataink vezérfonalát, ha nem zárkózunk el elõle), a javaslat nem jelenti a konkrét
mondatokhoz való ragaszkodást. A találóbb, tömörebb, a lényeget el nem hanyagolva
emelkedettebb, jobb megfogalmazásnak a kezdeményezõk is csak örülhetnének.
3) hogyan lehet „jogszabályibb” fogalmazású? – Mert a § jelek önmagukban nem
eredményeznek kodifikálásra kialakított szöveget (ha ez valóban külön mûfaj; egyébként a §-
jelek egy köztisztviselõ kérésére kerültek a szövegbe, amelynek az eredeti 50 oldalasról való
tömörítésében mindenképpen segítségül szolgáltak). A 4.§, a rendelkezõ rész kivételével az 1-
2-3. és 5-6-7. §-ok azért kerültek megfogalmazásra, mert nem hivatkozható meg egyszerûen,
hogy miben is áll az alkotmányos hagyomány! Egy címer esetén elég a címer rajzát mellékelni,
egy fõváros esetében elég a város nevét megadni – azonban az alkotmányos hagyomány
esetében a rajz mellékelése nem járható út, a megnevezés pedig kevés, mert évtizedeken át
(mai egyetemi tankönyvekig hatóan!) lényegében tilos volt oktatni fogalmi mibenlétét, a
korunkban szokatlan kötöttségét mind a legszélesebb értelemben vett néphez-nemzethez mind
a hatalmat gyakorlókhoz, máig nem ismerik szokatlanul igényes logikai építményét,
„alkotmányát”. A megemlékezõ törvényben az alkotmányosság jellege és története fõbb
vonalai vázolásának célja, hogy valóban a magyar alkotmányos hagyományról emlékezzen
meg a törvény.
A teljes szöveg vázlata

Az alkotmányos hagyomány elvi mibenléte
1. Az alkotmányos hagyományok természetébõl, mai helyzetébõl következik, hogy az

2. A magyar történeti alkotmány az államot alapító nemzet (politikailag szervezett
nép) állam-alkotó akaratára vezethetõ vissza.

javaslat
3. A történeti alkotmány alapvetõ elvei és tételei az alkotmány mibenléte, a nemzeti

meggyõzõdés és a szokásjogi gyakorlat szerint a következõk voltak:………
A rendelkezõ rész
4. Megbecsülve és védve az alkotmányos társadalmi értékrendet, kultúrát, hagyományt

az országgyûlés a következõ rendelkezéseket hozza:………
Az alkotmányos hagyomány tényei
5. A magyar alkotmányos hagyomány magán viseli eredetünk, történelmünk, kultúránk

lenyomatát oly mértékig, hogy alkotmányos értékek nevében folytatott közjogi
küzdelmek sora történelmünk egyik vezérfonalának tekinthetõ.
6. Az évezredet felölelõ alkotmányos emlékeinkkel és megélt önazonosságunkkal
lehetünk teljes értékû társadalom, államalkotó nemzet mind a mai világban mind az
elkövetkezõ nemzedékek életében.
7. Megemlékezésünkkel hitet teszünk amellett, hogy az alkotmányosság történelmi

korszakokon átnyúló történetében erõt és energiát áldozva lehet és érdemes
tájékozódni.

javaslat
Elemszési szempontok
a szöveg végén - külön oldalon
„feles” törvény-szöveg tervezet
ünnepi megemlékezésként
a magyarság alkotmányosságáról
Egy nemzet erkölcse és kultúrája a múlt mûve. Akár az anyanyelv. Közéjük sorolható a nemzet
a1kotmánya is, amely évszázadokon át összetartó abroncsa volt közösségi életünknek.
Elevenen mûködõ alkotásunk. S ha a nyelvet folyamatosan ápolnunk kell, fejlesztenünk,

hozzáigazítanunk az idõk változásaihoz, ugyanezt kell tennünk törvényt teremtõ képességünkkel is.
Különösen manapság, az európai integráció és a világméretû eltömegesedés korában, amikor

eredetiségünk minden értékére múlhatatlanul szükségünk van. Bartók és Kodály a XX. század elején
sem divatból teremtették meg a népzene reneszánszát, hanem azért, hogy pontosabban tudjuk, kik
vagyunk, mik vagyunk és hogy a múlt hatalma hogyan segítheti életünket. A magyar alkotmány
ugyanolyan hagyományunk, mint a néphagyomány. Teremtsük meg mi is a reneszánszát!
1.§ Az alkotmányos hagyományok természetébõl, mai helyzetébõl következik, hogy az

ünneplésként hozott rendelkezéseket ki kell egészítse a történeti alkotmány fogalmi behatárolása,
fõbb elveinek leírása.
(01) Az alkotmány valamely elképzelést, szellemiséget képviselõ államszabályozási alapelvekbõl és

a rájuk támaszkodó megállapodásokból, döntésekbõl, elõírásokból (a törvényhozásban axiómaként
kezelt alaptörvényekbõl) összeálló valóságos emberi mûvet jelent.
(02) A magyar „alkotmány” szót jól jellemzik általános jelentésének rokon értelmû megfelelõi:
szerkezet, csinálmány, építmény, épület, létesítmény, emberi mû.
2.§ A magyar történeti alkotmány az államot alapító nemzet (politikailag szervezett nép) állam-
alkotó akaratára vezethetõ vissza.
(01) A magyar történeti alkotmány szellemisége (az egyes emberek közösségének érték-választó és
értéket követõ szándéka, képessége) érvényesül a nemzet életében, és korról korra a változó
feltételekhez viszonyulva gyakorolt hatást a törvényekre, majd a törvények közül kiemelkedõ
alaptörvényekre, amelyek eszközei voltak az alkotmány szellemisége érvényesítésének. A magyar
http://www.alkotmany.ngo.hu/javaslat1.htm (1 of 12)2004.05.31. 17:22:39

javaslat
történeti alkotmányt az alkotmány szellemisége és a leírt törvényi majd alaptörvényi szövegek együtt
alkotják (teljes alkotmányosság). A kettõ közül az alkotmány szellemisége a meghatározó.
(02) Az alkotmányos szellemiség léte, folytonossága a nemzet létét, folytonosságát jelenti, az

alkotmány folytonossága az állam létéhez, folytonosságához kötõdik. A magyar állam nagyobb politikai
szövetségbe, egységbe a nemzeti létének megtartásával léphetett be (erre jelentett megoldást a Habsburg
korban a perszonálunió).
(03) Az alkotmányos akaratot megfogalmazó, érvényre juttató cselekedet volt kezdetben a lényegi
kérdésekrõl alkotott törvények meghozatala, majd az alaptörvények alkotása az országgyûlésekben,
polgári korszakban pedig a külön e célra megválasztott testületek, alkotmányozó nemzetgyûlések
munkája. Magyarország alkotmánya egy az alapelveiben erõs, ugyanakkor alaptörvényeiben a változó
történelmi helyzetekhez elveinek feladása nélkül illeszkedni képes történelmi alkotmány.
3.§ A történeti alkotmány alapvetõ elvei és tételei az alkotmány mibenléte, a nemzeti

meggyõzõdés és a szokásjogi gyakorlat szerint a következõk voltak:
(01) Az alkotmány nem szüntethetõ meg, de alaptörvényei jelentõs mértékben reformálhatók,

fejleszthetõk,
(02) Törvényszegés jogot nem alapít, ami nyilvánvalóan következik abból, hogy a törvény eszköz az
alkotmányos szellemiség érvényesítéséhez, hiszen az eszköz sérelmébõl nem következik az
értékválasztás jogosultságának csorbulása.
(03) A nemzet minden hatalom forrása, idegen hódító vagy belsõ önkény ezt nem kérdõjelezheti meg
az alkotmányra támaszkodó törvényekkel legalizáltan.
(04) Az állami fõhatalom hajdanán a nemzet bizalmából szállt a szent koronára.
(05) A szent koronát mint az állami fõhatalom alanyát személyiségnek tekintjük, amely hordozza
egyfelõl a nemzet alkotmányos szellemiségét, másfelõl pedig jogi személyként törvények majd
alaptörvények keretében írásba foglalt jogok és kötelességek letéteményese. Tehát az állami
szuverenitás a szent koronát illeti.
(06) Csak korlátozott hatalom gyakorolható. A fõhatalomból az állam egyes szervezetei,

tisztségviselõi csak megosztottan részesedhetnek.
(06.a) Rendi korszakban a törvényhozó hatalmat a király és az országgyûlés csakis közösen, azaz
egymással megosztottan gyakorolhatta, a végrehajtó hatalmat gyakorlása pedig a király és az
autonóm vármegye között volt megosztva.
(06.b) Polgári idõkben a hatalmi ágak a modern kor hatalommegosztási elveit követve

javaslat
részesedhettek a szentkorona fõhatalmából. A fõhatalom meg nem osztható elemei elszakíthatatlanul

kötöttek a szent koronához.
(07) A koronához való viszonyán nem változtathatott sem a „fõ”, a király, majd „osztott fõ”-ként a
polgári korszak megosztott hatalmi ágainak intézményei, sem a „tagok”, a nemzet illetve annak
képviseletében az országgyûlés, vagy bármilyen más képviselet. A korona tagjai és fõje alkották
közösen a korona testét.
(08) A hatalomátruházás, a fõhatalomból való részesedés feltétele volt a király esetében a koronázási
eskü (más tisztségviselõk esetében ugyancsak eskü) letétele az ország törvényeinek, alkotmányos
jogainak védelmére és megtartására, a koronához való hûségre. Ezt követõen mehetett végbe a
koronázás a szent koronával (más tisztségviselõk esetében a hivatalba lépés). Elvileg a koronához hûtlen
királyt (tisztségviselõt) a nemzet megfoszthatta tisztségétõl (az alkotmányellenes hatalomnak való
ellenállás joga sõt kötelessége).
(09) Abban az idõben, amikor az alaptörvényeket és törvényeket már megkülönböztették egymástól:
(09.a) Az alaptörvények határozták meg az államélet döntõ kérdéseit (államforma, unió, a szent
korona tagjainak köre, stb) Az alaptörvények az alkotmány lényegét nem érintik.
(09.b) az alkotmányon alapuló, országgyûlés által alkotott törvények az alkotmányban elvileg

körvonalazott társadalmi viszonyok normatív és szankcionált, aktuális kifejtései. A különbözõ
idõkben meghozott, írásba foglalt törvények a társadalmi fejlõdést követõ, a jogfolytonosság elvének
megfelelõ tartalmúak.
(10) A szent korona fõhatalmából részesedõ önkormányzatok autonómiája az egyik legfontosabb

megnyilvánulása az államalkotó nemzet alkotmányos értékválasztó és érték-érvényesítõ (ellenõrzõ)
szerepének. Az egykori vármegyei politikai közélet megszûntével felerõsödött a köztestületi-kamarai és
civil szervezeti politizáló közélet jelentõsége.
(11) A valamilyen módon megosztott hatalom részesei egymáshoz képest függetlenek voltak a
maguk területén, de ugyanakkor együttmûködésre ösztönözte õket az egységes fõhatalomból való
részesedés.
(12) A mellérendelés elve szerint a szent korona tagjai között alapvetõen a politikai egyenlõség, a
mellérendelés elve érvényesült vagyonra, vallásra, nyelvre (nemzetiségre) való tekintet nélkül. Ez más
szóval az egyenlõ alkotmányos szabadság elve mind személyre, mind vallásra, mind vagyonra, mind a
nemzetiségekre tekintettel. A nemzetiségek egyenlõségébõl következik tágabban a népcsoportok
egyenlõségének elve is.
(13) A történelemben fokozatosan, lépésekben szélesedtek ki a kiváltságok, autonómiák, a szent

korona tagság és egyéb jogok körei a jogkiterjesztés elve szerint. Ez alól kivétel volt az államalapítást

javaslat
követõen a rendiség kialakulása, amelynek tapasztalatait követõen született meg az Aranybulla

ellenállási záradéka. Az 1848-as jobbágyfelszabadításban viszont a szentkorona tagjai körének
kiszélesítésében érvényesült a jogkiterjesztés elve.
(14) A „törvényszegés jogot nem alapít” elve szerint a törvénynek ellentmondó uralmi rendelkezés
nem érvényes – de ha erõszakkal mégis kikényszerítették, akkor az erõszak megszûnte után sosem
voltnak kellett tekinteni.
(15) A korona fõhatalmából következõ tulajdonjoga alatt értették, hogy a szent koronáé volt az
ország területe, bányakincse (föld és a föld méhe), a víz, a levegõ és általában mai szóval minden
természetes monopólium tulajdona (amelyek korlátlanul újra nem állíthatók elõ, amelyek a nemzeti lét
fontos feltételei és amelyek használatára csak a szentkorona tagja lehetett jogosult), valamint ugyanezen
elv szerint a közintézmények üzemeltetésének joga, pénzverés joga, hadsereg tartásának joga, a bíróság
a szent korona nevében hirdethetett ítéletet – mindez a korona tulajdonát képezõ javak
elzálogosításának, eladásának, a korona hatóköre alóli kivonásának tilalmával.
(16) Jutalmat, birtokot vagy egyéb adományt az állam javaiból csak a szent koronának, tehát a
nemzetnek tett szolgálatokért lehetett kapni. Birtokot csak honosított személy kaphatott, idegen
állampolgár nem.
(17) A szent koronához kötõdõ hûség emelkedett eszmeisége hatotta át a társadalmat alkotó
autonómiák sokrétû rendszerét is. Az alkotmány szellemiségébõl és azt kifejezõ, érvényre juttató írott
törvényekbõl majd alaptörvényekbõl álló állami alkotmányhoz hasonlatos volt az államon belüli
(ugyancsak személyként felfogott) autonómiák kultúrája, amely a természetes személy autonóm lététõl
(a szemléletesség kedvéért: szellemiségétõl és írásba foglalt jogaitól és kötelességeitõl) kezdõdõen
kiterjedt az egyesületi, gazdasági, önkormányzati autonómiák bonyolult, idõben egyre gazdagabb
rendszerének minden elemére.
(18) A szent korona alkotmányosságának elengedhetetlen szerves alkotóelemét, tartozékát jelentette

az autonóm létezésre jogosult és autonóm létezésre képes természetes személyekbõl álló társadalom
(politikai nemzet), valamint a tényleges, valós tartalmú szervezeti autonómiák nemzetet átfogó rendszere.
4.§ Megbecsülve és védve az alkotmányos társadalmi értékrendet, kultúrát, hagyományt az

országgyûlés a következõ rendelkezéseket hozza:
(01) A nemzeti alkotmányos hagyományok ápolásának a közéleti, oktatási, kutatási költségeit reális
mértékben a költségvetésnek önállóan kell finanszíroznia közvetlen megajánlott tételként,
adókedvezménnyel és más módon.
(02) Elérendõ cél, hogy megszûnjön minden hivatalos, félhivatalos vagy csak tendencia szerûen

javaslat
érvényesülõ tiltása az alkotmányos értékekre való hivatkozásnak.
(03) A Corpus Juris Hungarici (történelmi magyar törvények) teljes fellelhetõ szöveganyagát 1000-
tõl 1949-ig (a Kovachich testvérek gyûjteményével együtt) hozzáférhetõvé kell tenni a legszélesebb
nyilvánosság számára latin és magyar nyelven, korabeli stílusában és mai fogalmazással, régebbi és
késõbbi jegyzetekkel, bevezetõkkel, elemzõ tanulmányokkal és legfontosabb okleveles forrásokkal
együtt, úgy a kutatás mint az oktatás és az általános közérdeklõdés számára idõvel javuló elõkészítésben.
(04) A szent koronával kapcsolatos, a közvetlen alkotmányjogi kérdéseken túlmenõ ismereteket,

kutatásokat a Corpus Juris Hungaricihez hasonló megbecsülésben kell részesíteni, és legszélesebb
nyilvánosság számára hozzáférhetõvé kell tenni - mind az akadémikus eddigi „hivatalos” álláspontokat,
mind az akadémikus álláspontot megkérdõjelezõ, attól eltérõ álláspontú kutatásokat és kutatási hátteret
nélkülözõ további elképzeléseket.
(05) Az országgyûlés a millenniumi évforduló második évében köztestületi kamarát hív életre, amely
közfeladatként a történeti (azaz teljes) alkotmányosság kérdésének vizsgálatát, közismertté tételének
elõmozdítását végzi köztestületi formában.
(06) Az országgyûlés elõírja a történeti alkotmányos hagyomány, az alkotmányosság évenkénti

ünneplését egyrészt az államalapító Szent István király ünnepéhez kapcsolódóan, augusztus 20-án mind
az állami, mind önkormányzati szinten, másrészt az 1848-as márciusi események ünnepéhez kötõdõen,
március 15-én állami és önkormányzati szinten valamint iskolai keretekben.
(07) Ez az ünnepi törvény szorgalmazza, hogy a törvényhozók a jövõben legyenek tekintettel arra,
hogy szent István által alapított államban élünk, és ezért a sarkalatos kérdéseket tárgyaló, érintõ
törvényekben emlékezzenek meg a bevezetõben az elmúlt ezer év vonatkozó emlékeirõl bibliográfiai
hivatkozással, szövegszerû idézéssel vagy akár elemzõ megjegyzéssel együtt (vallás-szabadság, szólás-
szabadság, állampolgárok közötti megkülönböztetés tilalma stb).
5.§ A magyar alkotmányos hagyomány magán viseli eredetünk, történelmünk, kultúránk

lenyomatát oly mértékig, hogy alkotmányos értékek nevében folytatott közjogi küzdelmek sora
történelmünk egyik vezérfonalának tekinthetõ. Legnagyobb szabadságharcainkat alkotmányos célokért
vívtuk, a szabadságharcokat lezáró békekötések az alkotmányosság helyreállítását hozták. Alkotmányos
létünk gyökereirõl és jelentõs fordulatairól megemlíthetjük:
(01) A magyarok honfoglalást megelõzõ, szkíta koráig visszavezethetõ a nemzet (politikailag

szervezett nép) ragaszkodása az értékrendjéhez hû hatalom ideájához. A pajzsra emeléssel fejedelemmé
választás megegyezés jellegû hatalmat jelez a törzsek és a fejedelem között. A honfoglalást követõ
évben tartott ópusztaszeri országgyûlés ténye rendezett, megyezéses hatalmi viszonyok emléke.

javaslat
(02) Szent István Intelmeiben hangsúlyos szerepet kapott az önkényt kerülõ, a mértékletes, a
tanácsokat mérlegelõ hatalomgyakorlás erkölcsi és ésszerûségi parancsa, ami megfért az eltökélt
államférfi, keménykezû uralkodó és sikeres hadvezér alakjával.
(03) Szent István és Szent László, általában a királyság elsõ, mai szóval szakrális korszakában
hûségesnek az isteni igazsághoz kellett lenni. Felségsértés alatt az isteni akarat megsértését értették, és
csak ezen keresztül az isteni akaratot végrehajtó király megsértését.
(03.a) Az õket követõ korok (Európa szerte) szaporodó hivatalú, bürokratizálódó és leépülõ
eszmeiségû világának gyengébb, önkényeskedõ királyai nem várhattak el olyan tiszteletet, mint
elõdeik. A hûség, hódolat Magyarországon ettõl kezdve a szakrális kor királyi teljhatalmának
jogutódjául elismert szent koronát illette meg.
(03.b) Felségsértést ettõl kezdve a Magyar királyságban az általános felfogás szerint a király is
elkövethetett a szent korona ellen.
(03.c) A korona tisztelõi hûségesek maradhattak az isteni igazságokat meghivatkozó emelkedett

eszméikhez a szent korona tiszteletében.
(03.d) Az uralkodók e korban Európa szerte az elvi igazságot megilletõ odaadó hûség helyett egyre
inkább személyüknek szóló engedelmességet vártak el, hogy saját hatalmuk akár öncélú megtartásán
munkálkodhassanak egyre nagyobb erõvel, egyre önkényesebb királyként. Velük szemben
fogalmazták meg az alkotmányos biztosítékokat Magyarországon, idõvel egyre határozottabb
formában.
(04) Az Anonymus Gesta Hungarórumából ismert alkotmányos jellegû garanciákat tartalmazó

vérszerzõdés-szöveg legalábbis Anonymus korának (Aranybulla elõtti korszak!) gondolkodásában már
mindenképpen az alkotmányos szellemiség kiforrott megfogalmazásának létét bizonyítja (amely a Gesta
állítása szerint a megelõzõ századokban is élõ szemlélet, hagyomány volt).
(05) Az 1222-es Aranybulla (II. András) az elsõ oklevél, amelyben az alkotmányosság védelmének
intézményesített garanciája is megjelenik (ellenállási záradék).
(06) Az 1351-es oklevél (Nagy Lajos) 11. törvénycikkében kimondja minden nemes egy és
ugyanazon szabadságát.
(07) Az 1351-es oklevél (Nagy Lajos) bevezetõjében kimondott, a földtulajdon védelmére kialakított
õsiség intézményének következtében a köznemesség nem válhatott az arisztokrácia kiszolgáltatottjává.
A birtokos elveszítette a birtok elidegenítéséhez való jogát, viszont a köznemesség mint egész
megmaradt, az ország megõrizhette sok nemzedéken át a politikai életben a birtokára támaszkodva
önálló véleményû, a nemzethez azaz a szent koronához és annak alkotmányához hû társadalmi réteget.
A föld járadéka a rendi korszak kiteljesedõ idõszakában úgy finanszírozta a kiterjedt politikai közéleti

javaslat
tevékenységet, hogy érdekeltsége hosszú idõn át egybeesett a nemzeti kötelékekkel.
(08) A szent korona király és országgyûlés feletti fõhatalmának ideája Zsigmond király idején már
megjelenik a törvényekben (oklevelekben hamarabb is kimutatható), és ettõl fogva a magyar
alkotmányos gondolkodás sarokpontjává vált. Zsigmond a hajdani szent királyokat illetõ hûséget saját
maga ellenében is a szent koronát megilletõnek jelenti ki (1390. évi Peter Comes oklevele)
(09) Mátyás király törvényeiben a vármegyék autonómiáit oly mértékben megerõsítette, hogy ettõl
kezdve lehetett beszélni a végrehajtó hatalom megosztásáról a király és a vármegyék között.
(10) Országgyûlési határozat 1440-bõl, I. Ulászló koronázásakor „…a koronázás mindig az

országlakók akaratától függ és a korona hatékonysága s ereje az õ jóváhagyásukon alapul”.
(11) Werbõczi István Hármaskönyvében (1514) elõször kerül összefoglalásra a teljes magyar
joganyag részeként az alkotmányos közjog, és ebben módszeres kifejtésre a szent korona fõhatalma. Ez
a könyv sok évtizedes munka eredményeként született és évszázadokra a magyar jogi gondolkodás
sarokkövévé vált.
(12) Az 1526-os mohácsi csatavesztés óta számítható hagyomány szerint a magyar nemzet nagyobb
politikai egységbe csak államisága, alkotmányossága és ezzel nemzeti léte formális megtartásával léphet
be.
(13) A Habsburg-kort végig kisérték az alkotmányos értékeket, az önálló államiságot védõ közjogi
küzdelmek:
(13.a) hol a trónra lépõ uralkodóval folytatott vitákban az alkotmányra (alkotmányos elvekre és
alaptörvényekre) leteendõ koronázási eskütõl kezdõdõen az (alkotmány-) sérelmi országgyûlési viták
hosszú során át, idõnként a megszakadt jogfolytonosság helyreállításával, hol pedig fegyveres harcot
is vállaló szabadságküzdelmekben.
(13.b) A perszonál-unió Európa szerte ismert formájában tartotta meg Magyarország sajátos állami-
közjogi önállóságát és tagolódott be egyúttal a Habsburg-ház révén az európai birodalmi hatalmi
szerkezetbe.
(14) Az 1848-as törvények a szent korona tagságot kiterjesztették minden állampolgárra és

ugyanakkor megtartották a szent korona közjogi szerepét.
(14.a) A polgári korszak ekkor született alaptörvényei: a 31, az uralkodó által is szentesített
törvény, amely lerakta a polgári állam intézményi alapjait (polgári jogállamiság, népképviselet,
jobbágyrendszer megszüntetése (feudalizmus felszámolása) - egyedül a bíróság függetlenségének
megteremtése maradt el 1861-ig.

javaslat
(15) Az 1848-as küzdelmek kiindulópontja az alkotmányos magyar kormány ellen intézett hadüzenet
nélküli fegyveres támadás volt a frissen alakult osztrák nemzeti kormány részérõl, amely egy birodalmi
kormány hatásköreit törvénysértõen igényelte. A katonai küzdelmek elbukását követõen 15 évvel, 1867-
ben Deák Ferenc vezetésével közjogi elven, a jogfolytonosság helyreállításával született meg a
kiegyezés a Habsburg házzal.
(15.a) A polgári kor 1867-ben hozott alaptörvényei: megszûnt az 1849 óta tartó abszolutizmus,
elismerték a 48-as áprilisi törvényeket és kialakították a közös érdekû ügyek intézményeit (az
Osztrák-Magyar monarchia létrehozása)
(16) A Madách Imre által az Ember Tragédiájában megrajzolt falanszter és a XIX-XX. századi
elidegenedés úgy is felfogható, mint a modern kor alkotmány-levélre (alaptörvényre) redukált
alkotmányosságának, beszûkült emberségû társadalmának megnyilvánulása.
(17) A XIX. sz. végén Deák Ferenc közvetlen környezetébõl indulóan a XX. sz. közepéig több
nemzedék majd félszáz jogelméleti gondolkodója „szent korona tan” néven foglalta össze a magyar
alkotmányosságnak a szent korona közjogi fõhatalmán alapuló, több mint 500 éves rendszerét – és
egyeztetni törekedett azt a modern polgári társadalom világával.
(18) Az ország trianoni szétszakadása következtében a magyar nemzet jelentõs részei, a szentkorona
alkotmányosságában évszázadokig élõ nem magyar anyanyelvû népek és nemzetiségek kerültek a
magyar állam határán túlra. A békekötés szövegét alaptörvényként iktatták be.
(19) A világháború végén a népköztársaság kikiáltása megszakította a magyar alkotmányos

viszonyokat, amelyeket 1920-26 közötti alkotmányozó nemzetgyûlési munkával állítottak helyre
(19.a) a polgári kor alaptörvényei közé számítható ebbõl az idõbõl az 1920/I-es törvénnyel kezdve
az alkotmány helyreállításáról egészen az 1926-os törvényig a felsõház megalakításáról hat év
számos törvénye.
(20) Az 1944. márciusi német megszállással ismét megszakad a magyar történeti alkotmányosság
jogfolytonossága (mint történt korábban I. Lipót alatt, II. József idején, 1848 után vagy 1918-ban).
(21) A Szovjetunió kényszerítésére, amely ideiglenesnek mondottan 46 évig megszállta

Magyarországot, megalkották az 1949. évi XX. törvényt, amelyben az „alkotmány” kifejezést maga a
törvény szövege leszûkítette az „alaptörvény” fogalmára, kifejezni kívánva ezzel az ország
államiságának.korlátozottságát, az országlakosok alkotmányos akaratának elfojtását.
(21.a) Ettõl kezdõdõen a törvényhozás kereteiben ennek az alaptörvénynek az alapján hozták a

törvényeket. A hagyományos tágabb értelemben az alkotmányról ez az alaptörvény nem tett említést.
(22) 1989-ben a rendszerváltásnak nevezett fordulat során jelentõsen módosították az 1949-es

javaslat
alaptörvényt. Ennek a módosított alaptörvénynek a hatályáról a bevezetõ megállapítja, hogy: „új

alkotmány elfogadásáig”.
(23) Az 1989 és 2000 között hozott módosító törvények a kommunista hatalom alaptörvényének
szellemét lényegesen átalakították (a mai német alkotmányt mintának véve), de nem változtattak
alaptörvényre leszûkített voltán.
6.§ Az évezredet felölelõ alkotmányos emlékeinkkel és megélt önazonosságunkkal lehetünk teljes

értékû társadalom, államalkotó nemzet mind a mai világban mind az elkövetkezõ nemzedékek
életében. Az egyesülõ Európa egyenjogú, önérdekét érvényesíteni képes tagjai akkor lehetünk, ha
megnyugtatóan képesek vagyunk rendezni alkotmányosságunkat. Tudjuk, hogy a nagyvilágban
korunkban az egész Földet és közelebbrõl Európát behálózó, integráló, nemzetek fölötti politikai,
gazdasági, kulturális szervezõdések kisebb jelentõséget tulajdonítanak az alkotmányosságnak, és ezzel
megnehezedik az alkotmányosság feltétlen vállalása. Ez azonban nem ok rá, hogy ne is emlékezzünk
arra, ami a magyar létet, a magyar identitást ezer éven át meghatározta. A magyarság számára a polgári
korszak nem a megelõzõ rendi korszak abszurdumig vitt tagadásában született, hanem régi korok
értékeit, szépségeit megõrizni igyekvõ megújító cselekvéssorban.
(01) Az alkotmányos politikai test a rendi társadalom kezdetétõl 1848-ig maga a nemesség, 1848-tól
jogkiterjesztésnek köszönhetõen az ország minden választópolgára (azok, akik a cenzusnak
megfeleltek). Azonban a rendi korszakban sem csak a nemesi társadalom értékrendjét fejezte ki, hanem
áthatotta a teljes magyarságot. Ennek emlékét õrzik a Mátyás király mesék. A magyarság alkotmányos
hagyománya a népmûvészetek mintájára a magyar kultúrkincs szerves, elhagyhatatlan részét képezi.
(02) Az alkotmányos lét evidenciáit a magyar irodalom, népmese (!), zene, mûvészetek világából is
meríthetjük.
(03) Az alkotmányos szolidaritás, lelki kultúra kötelékeinek felfedezéséhez, elfogadásához, felelõs

érvényesítéséhez a mai körülmények között forrásként a történelmi alkotmányosságunk adódik. Az
alkotmányosság aktuálisan is fontos alapelveit, azok megfogalmazását a magyar alkotmányosság
érzelmileg megélt, értelmileg rendezett emlékeibõl építkezve nevezhetjük meg (mint ahogy
anyanyelvünkön fogalmazhatjuk meg mai mondanivalónkat is).
(04) A határokon átnyúló nemzetintegráció gondolata találkozik a közösen megélt, és a határon túl
élõk körében a magyar államban élõknél felfokozottabban vállalt alkotmányos hagyomány
szellemiségével.
(04.a) Az elsõ világháborút követõen nagy tömbökben határon túlra került magyar nemzetrészek és
a XIX-XX. században jelentõs létszámban távoli országokba került magyarok személyenként és
közösségeikben szintén a szentkorona alkotmányosságának örökösei.
(05) A Regnum Hungariae emléke a Kárpát medencében élt népeknek közös európai gyökér, mai

javaslat
szóval regionális közös kulturkincs. A szentkorona alkotmányosságában évszázadokat megélt nem

magyar anyanyelvû népeknek is vállalható kulturális öröksége a magyar, régebbi latin nevén „hungarus”
alkotmányosság, amelynek esetleges vállalását a magyarság csak tiszta szívvel üdvözölheti.
(06) A magyarság legszebb álma teljesülne be, ha a környezetét adó régió a teljes alkotmányosság
elvét képviselõ történeti alkotmányos hagyományhoz kötõdéssel léphetne az Európai Unióba, ha a
globalizmus viharait a teljes alkotmányosság védelme alatt élhetné át, illetve ha a globalizmus ígéretes
jövõjére a teljes alkotmányosság lelki-közjogi eszközeivel rendelkezve tekinthetne – és ha a teljes
alkotmányosságra saját maga mint erõsödõ nemzet képessé válhatna.
(07) A felvilágosodás kori alkotmánylevélre egyszerûsített alkotmányszemlélet feltételezte, hogy a

népképviseleti parlament, az idõnkénti úgynevezett alkotmányozó nemzetgyûlés, majd ezt kibõvítve a
tudományos haladás, újabban a civil szervezetek közéleti aktivitása megfelelõen pótolni képes az
államalkotó nemzet (politikailag szervezett nép) alkotmányos szellemiségét hangsúlyozó teljes
alkotmány fogalmi rendszerét. A XX. századi diktatúrák sok más történelmi tapasztalattal együtt arra
figyelmeztetnek, hogy nem csak a környezetvédelemben van szükség a minél átfogóbb ökológiai
modellekre, hanem az állam legfõbb alapelveit megfogalmazó alkotmány esetében is.
7.§ Megemlékezésünkkel hitet teszünk amellett, hogy lehet és érdemes az alkotmányosság

történelmi korszakokon átnyúló történetében erõt és energiát áldozva tájékozódni.
(01) A történeti alkotmányosság sajátossága, hogy korokon átívelõ volta miatt képes „örök emberi”
normákat állítani a mindenkori hatalom elé. Ezzel szemben az alkotmányos alaptörvény vagy alkotmány-
levél sokkal jobban kiszolgáltatott az adott korszak hatalmi erõviszonyainak
(02) A történeti alkotmányosság sajátja, hogy a korábbi idõkben született törvényeinek,

alaptörvényeinek szövegeiben az adott korszak konkrétumai késõbb már nem értelmezhetõek, ezért
egyre inkább csak a bennük esetlegesen felfedezhetõ szimbolikus tartalom, tanulság értelmezhetõ.
(03) A történeti alkotmány sajátja, hogy feltételezi, ösztönzi a szent korona tagjainak személyes és
kollektív autonómiáit, autonóm létezését, ezért a falanszteri, elidegenedett, kiszolgáltatott emberi
viszonyok javításához elvi alkotmányos keretet, támaszt kínál.
(04) A történeti alkotmány az alkotmányos szellemiség és az alaptörvények megkülönböztetésével

hasonlóképpen jár el, mint korunkban a jogpolitika és a jogtechnika megkülönböztetése.
(05) Mai falanszter-ízû, nagymértékben elidegenedett világunkban meglepetésként szolgálhat, ha

elgondoljuk, hogy ezeréves történelmünk legelején is az állam alkotmányát milyen határozottan emberi
alkotásnak, emberi értékek, felelõsség és cselekvés függvényének tekintették (mégha számunkra
szokatlan jelképekbe csomagoltan is), amelyért küzdeni, amelyet tovább fejleszteni emberi-politikai
feladat.

javaslat
(06) A történeti alkotmány alaptörvényeit idõrõl idõre a változó feltételekhez mérten újra kell
rendezni, elemezni, frissíteni, esetleg egységes szerkezetbe foglalni. A történelmi alkotmány egységes
szerkezetbe foglalt alaptörvényeit az alkotmány-levéltõ az különbözteti meg, hogy az alkotmánylevelet
nem kell egyeztetni a történetileg kialakult alkotmányos elvekkel, a társadalom alkotmányos történetileg
formálódott alkotmányos szellemiségével.
címhez vissza

1) elsõ a tartalmi kérdés: mi az értelmi kuszaság, hogyan lenne jobb a logikai építkezés? – Az
alkotmányos gondolatkört nem szabad jelentõségétõl megfosztva kezelni (abból csak „lekezelés”
sülhetne ki a legpatetikusabb mondatokba ágyazva is). Nézzünk szembe: az alkotmányos gondolatok
teljes mélysége miféle átfogó horizontot jelent!
2) hogyan lehet a mondatokat érthetõbben és mégis tömörebben fogalmazni? – Megtartva a

lényeget (hogy az alkotmányos fogalmak lényegükbõl fakadóan alkothatják társadalmi gondolataink
vezérfonalát, ha nem zárkózunk el elõle), a javaslat nem jelenti a konkrét mondatokhoz való
ragaszkodást. A találóbb, tömörebb, a lényeget el nem hanyagolva emelkedettebb, jobb
megfogalmazásnak a kezdeményezõk is csak örülhetnének.
3) hogyan lehet „jogszabályibb” fogalmazású? – Mert a § jelek önmagukban nem eredményeznek

kodifikálásra kialakított szöveget (ha ez valóban külön mûfaj; egyébként a §-jelek egy köztisztviselõ
kérésére kerültek a szövegbe, amelynek az eredeti 50 oldalasról való tömörítésében mindenképpen
segítségül szolgáltak). A 4.§, a rendelkezõ rész kivételével az 1-2-3. és 5-6-7. §-ok azért kerültek
megfogalmazásra, mert nem hivatkozható meg egyszerûen, hogy miben is áll az alkotmányos
hagyomány! Egy címer esetén elég a címer rajzát mellékelni, egy fõváros esetében elég a város nevét
megadni – azonban az alkotmányos hagyomány esetében a rajz mellékelése nem járható út, a
megnevezés pedig kevés, mert évtizedeken át (mai egyetemi tankönyvekig hatóan!) lényegében tilos
volt oktatni fogalmi mibenlétét, a korunkban szokatlan kötöttségét mind a legszélesebb értelemben
vett néphez-nemzethez mind a hatalmat gyakorlókhoz, máig nem ismerik szokatlanul igényes logikai
építményét, „alkotmányát”. A megemlékezõ törvényben az alkotmányosság jellege és története fõbb
vonalai vázolásának célja, hogy valóban a magyar alkotmányos hagyományról emlékezzen meg a
törvény.
címhez vissza

javaslat

Az alkotmányos hagyomány elvi mibenléte
1. Az alkotmányos hagyományok természetébõl, mai helyzetébõl következik, hogy az

2. A magyar történeti alkotmány az államot alapító nemzet (politikailag szervezett nép) állam-
alkotó akaratára vezethetõ vissza.
3. A történeti alkotmány alapvetõ elvei és tételei az alkotmány mibenléte, a nemzeti
meggyõzõdés és a szokásjogi gyakorlat szerint a következõk voltak:………
A rendelkezõ rész
4. Megbecsülve és védve az alkotmányos társadalmi értékrendet, kultúrát, hagyományt az

országgyûlés a következõ rendelkezéseket hozza:………
Az alkotmányos hagyomány tényei
5. A magyar alkotmányos hagyomány magán viseli eredetünk, történelmünk, kultúránk

lenyomatát oly mértékig, hogy alkotmányos értékek nevében folytatott közjogi küzdelmek
sora történelmünk egyik vezérfonalának tekinthetõ.
6. Az évezredet felölelõ alkotmányos emlékeinkkel és megélt önazonosságunkkal lehetünk
teljes értékû társadalom, államalkotó nemzet mind a mai világban mind az elkövetkezõ
nemzedékek életében.
7. Megemlékezésünkkel hitet teszünk amellett, hogy az alkotmányosság történelmi
korszakokon átnyúló történetében erõt és energiát áldozva lehet és érdemes tájékozódni.
címhez vissza

Szerkesztési megjegyzések
Vissza a szövegjavaslathoz

1) elsõ a tartalmi kérdés: mi az értelmi kuszaság, hogyan lenne jobb a logikai építkezés? – Az
alkotmányos gondolatkört nem szabad jelentõségétõl megfosztva kezelni (abból csak „lekezelés”
sülhetne ki a legpatetikusabb mondatokba ágyazva is). Nézzünk szembe: az alkotmányos gondolatok
teljes mélysége miféle átfogó horizontot jelent!
2) hogyan lehet a mondatokat érthetõbben és mégis tömörebben fogalmazni? – Megtartva a

lényeget (hogy az alkotmányos fogalmak lényegükbõl fakadóan alkothatják társadalmi gondolataink
vezérfonalát, ha nem zárkózunk el elõle), a javaslat nem jelenti a konkrét mondatokhoz való
ragaszkodást. A találóbb, tömörebb, a lényeget el nem hanyagolva emelkedettebb, jobb
megfogalmazásnak a kezdeményezõk is csak örülhetnének.
3) hogyan lehet „jogszabályibb” fogalmazású? – Mert a § jelek önmagukban nem eredményeznek

kodifikálásra kialakított szöveget (ha ez valóban külön mûfaj; egyébként a §-jelek egy köztisztviselõ
kérésére kerültek a szövegbe, amelynek az eredeti 50 oldalasról való tömörítésében mindenképpen
segítségül szolgáltak). A 4.§, a rendelkezõ rész kivételével az 1-2-3. és 5-6-7. §-ok azért kerültek
megfogalmazásra, mert nem hivatkozható meg egyszerûen, hogy miben is áll az alkotmányos
hagyomány! Egy címer esetén elég a címer rajzát mellékelni, egy fõváros esetében elég a város nevét
megadni – azonban az alkotmányos hagyomány esetében a rajz mellékelése nem járható út, a
megnevezés pedig kevés, mert évtizedeken át (mai egyetemi tankönyvekig hatóan!) lényegében tilos
volt oktatni fogalmi mibenlétét, a korunkban szokatlan kötöttségét mind a legszélesebb értelemben
vett néphez-nemzethez mind a hatalmat gyakorlókhoz, máig nem ismerik szokatlanul igényes logikai
építményét, „alkotmányát”. A megemlékezõ törvényben az alkotmányosság jellege és története fõbb
vonalai vázolásának célja, hogy valóban a magyar alkotmányos hagyományról emlékezzen meg a
törvény.
http://www.alkotmany.ngo.hu/szerkesztesi_megjegyzesek.htm2004.05.31. 17:22:48
Alkotmányossági Forum
Tragikus táblázatok Mikro-makro-

ökonómia
Egy mondat
*A honlap
Explorer
keresõre
készült*
az
alkotmányról
Más
fórumok
*A honlap a
vitákat követve
bõvül*
Nem erkölcsi vagy nemzetiségi kérdés volt - az elcsatolt vasútvonal
2004 április 17. MEGHÍVÓ a III. Alkotmányos vitanapra - írásokból

60 éve szakította meg a német megszállás a magyar alkotmányosság hatályát, s "jogfenntartó
az máig nem állt helyre nyilatkozat" a magyar
2004 március 19 - MEGHÍVÓ a megemlékezõ II. Alkotmányos vitanapra - közreadott alkotmányosság
írásokból megszakadásának 60-
ik évfordulóján
2004 február 27. Meghívó az I. Alkotmányos vitanapra - Az elõadásokból

2004 febr 4. A Százak Tanácsa állásfoglalása az alkotmányról
Áttekintés az alkotmányosság kérdésérõl
2004 febr eleje I. általános bevezetõ - II. logikai alapok - III. gazdaság-elméleti alapok régi dokumentumokból
Magyar
Alkotmányossági Alkotmányos tények,
evidenciák (vita-indító)
Jószolgálati
Testület Magyar kiáltvány 2003.
2003 április 10 * május 31. *
július 5. * augusztus 30. * március
október 24. * november 29 *
december 19 * 2004 január 3.
http://www.alkotmany.ngo.hu/index.htm (1 of 3)2004.05.31. 17:23:01

2004 jan Ne higgy az "irodalmárnak"? ...

Közjogi erejû lépés lehetõsége az alkotmány ügyében? - válaszok egy
2004 jan
kérdezõ levélre
Párhuzamos kezdeményezések
KIÁLTVÁNY - A magyarsághoz és a vele együttélni kívánó népekhez, közösségekhez
2003 nov - 2004 jan kísérõ jelenség
FELHÍVÁS - A szentkorona sejtjeinek szervezésére - (A Szentkorona Szövetség)
2003 dec-2004 jan Tiltakozó levél * Tiltakozásomat fenntartom vegyük-e komolyan?
Történelmi alkotmányunk jogán ... (az uniós csapdában, 2003) c. kötet

2003 dec
írásai
2003. nov 10-12. Sárospataki Konzervatív kör - és Miskolci felhívás aláírókkal (2003 nov 30.) felhívás (nov 12)
2003. nov 3. Konferencia: Alkotmányosság és alkotmány - esélyek és kudarcok, 1956-tól hozzászólás
2003. okt 3 Birodalmi unió és az európai alkotmányosság kincse
A hivatalos álláspont elemzése alkotmány és alaptörvény ügyben (dr Zlinszky
2003 szep 25. Jánosnak a Demokrata 2003. szeptember 18-i számában megjelent interjúja
kapcsán)
2003 szept 15 Vitaindító táblázat az alaptörvény és alkotmány különbözõségérõl
2003 aug 30 Alkotmányozás - ezúttal külsõ kényszerre?! szórólap
Sajtóközlemény az "önkényuralmi §" törlésének követelésérõl és a magyar
2003 aug 17. történelmi alkotmányhoz visszatérésrõl tartandó népszavazás közös sajtóközlemény
kezdeményezésérõl
2003 aug 13 levél Mádl Ferenc és Szili Katalin részére az "önkényuralmi §" törlésérõl
2003 aug 1 Tiltakozó közlemény a T/4486. sz. "Új alkotmány" törvényjavaslat ellen
nyári anyag-gyûjtés
2003 nyara (különféle elméleti írások, dokumentumok)
dr Csihák György (Zürich) tartott elõadást "Magyarország Szent Koronája - és

2003. május 31.
a magyar közjogi rendezés kérdései ma" címmel
2003 márc 28-29. Meghívó II. Uzsora-konferenciára (az elsõ 1902-ben volt) Közlemény
AB beadványok és a
2003. február Elõadások 2003 márciusi rendezvényünkre
válasz
Alkotmányról az EU kapujában II. - írásos anyagok - meghívó * (vélemény
2003. jan. 24-25. nyilatkozat
"alkotmány szellemû" EU-ról)
2002. nov. 30. levél Hajrá Magyarország Irodának
2002. nov. 25. Nyílt levél (és melléklete) Szili Katalinnak, az Országgyûlés elnökének

2002. nov. 14. meghallgatási kérelem parlamenti bizottságokhoz

2002. okt. 21. Konferencia kötet: Alkotmányról az Európai Unió kapujában megvásárolható
2002.szep. 13-14. Alkotmányról az Európai Unió kapujában - írásos anyagok - meghívó NYILATKOZAT
2002.aug.18. 3 rádióinterjú
2002. aug. 6. Alaptörvény és alkotmány különbsége - problémafelvetés
2002. jún. 24. Földrõl és EU-ról, lényegrõl és a kiskapuk rendszerérõl - megjegyzés
2002. máj. 6. Ontológia és alkotmány - vitaindító, egy hozzászólás, egy olvasmány
2001. dec. 15. Az alkotmányosság korunk kihívása - meghívó - elõadásvázlatok nyilatkozat
2001. okt. 20. 1956 jelentõsége a magyar alkotmányosságban - meghívó - elõadásvázlat
2001. június Az évezred köszöntése c. kötet (.rtf file-ban)

Szövegjavaslat ünnepi törvényre az alkotmányról (§-ba szedett esszé
2001. márc. 30. felhívás
stílusban)
2000. dec. 19. Búcsú az évezredtõl c. kötet (.rtf file-ban)
2000. május 22. Magyarok V. Világkongresszusa, alkotmányossági szekció - program felhívás
2000. febr. 24. Nemzet és alkotmány - vitanap, elõadásvázlatok
1999. dec. 10. Az MVSZ elnökségéhez - konferencia, elõadásvázlatok levél
1999. Alkotmányos piacgazdaságot c. 1996-os tanulmány megjelenése (1999-ben)
régi meghívók, elõadások
tanulmányok, érdekességek
2002-es naptár alkotmányos örökségünkrõl

New Page 1
Vissza a fõoldalra Délvidék 1944-45 VMDK konferencia
Tragikus - táblázatok (terv: az alábbi kijelentéseket indokló táblázatok csatolása)
Tragikus folyamat: akaratlan - szándékosan?

Fáradt agy rémképei: önsajnálat - létezõ veszélyek?
Megjegyzés: Igen, ez "genocídium".

A magyarság sorsában sokan érzik azt, hogy
szándékos elveszejtés áldozata, amely ellen
a saját állama hosszú ideje nem védi meg máig tartóan.
A külföldi magyarság kialakulásáról
Ukrajnai magyarság
Erdélyi magyarság sorsa
Szerbiában a magyar autonómia sorsa
Benes dekrétumok Szlovákiában és Csehországban
Magyarországon: Zacsek Gy. parl. felszólalás 1994-ben
Meglepõen nyílt írást közölt a Magyar Nemzet
Torkos Matild tollából EuroAtlantisz címmel,
miszerint valóban világpolitikai elhatározottság van
az általunk kínnal megélt megpróbáltatások mögött.
(Magyar Nemzet 2002. november 30. szombat,
Látó-Tér, EuroAtlantisz, 4-5. oldal)
A második világháborút követõ nemzetközi egyezmények népirtásnak, ismert latin szóval
http://www.alkotmany.ngo.hu/a_sirt_hol_nemzet_.htm (1 of 10)2004.05.31. 17:24:29

New Page 1
genocidiumnak nevezték azt a sokrétû, kívülrõl hatalmi erõvel kényszerített és belsõ hatalmi
apparátussal is kiszolgált, népet, nemzetet, kulturát felszámoló cselekvést (vétket), aminek veszélyét a
jelen elmérgedt helyzetben fel kell idézni, hiszen sajnálatos módon sietõsen akarnak keresztül erõltetni
a magyar parlamenten, az uniós megállapodásban olyan kijelentéseket, amelyek
1. alapvetõen sértik a magyar alkotmányt,

2. szembenállanak minden társadalomtudományi, közgazdasági tudományos józansággal, amelyek
tehát józan ésszel és normális állapotban csak fogalmi képtelenségnek tekinthetõk,
3. radikálisan szûkítik be a magyar nemzet, a magyar kormány mozgásterét a magyarság, az
állampolgárok érdekében tehetõ lépések területén
4. „tíz-tizenöt éves perspektíva és utána az özönvíz” jelszóval felelõtlenül vágják el a lehetõséget a
következõ nemzedékektõl, hogy szabadon és emberi méltósággal, alkotmányos szolidaritástól
övezve élhessenek - magyarként.
A XX. század genocidiumai folytatásának kifogásolása nem baloldali vagy jobboldali állásfoglalás, nem
centrum vagy periféria kérdése. Genocídiumra épülõ nemzetközi rendezési törekvések nem szolgálhatók
ki sem egyének sem csoportok, testületek, államok részérõl.
A genocidium (genocidiális folyamatok) kiszolgálása helyett az alkotmányos szolidaritás

megoldását kell választani – és az Európai Unióval való kapcsolatunkat az alkotmányos elvek
(esetünkben a magyar alkotmány elvei) alapján kell rendezni.
A népirtás, genocídium fogalmáról:
- az 1955. évi 16. törvényerejû rendelet a népirtás bûntettének megelõzése és megbüntetése tárgyában
1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény kihirdetésérõl II. Cikk szerint:
„A jelen Egyezmény népirtás alatt a következõ cselekmények

bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint
olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való
elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;

b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerõszakolása,
melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai
elpusztulásának elõidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a
születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erõszakos átvitele.”[1]

New Page 1
A XX. századi történelmünkrõl, annak a genocídium fogalmát kimerítõ közismert eseményeirõl,

amelyek folytatása fél évszázada történetesen ismert nemzetközi egyezményeket is sért, már nem
mondhatjuk, hogy fogalmunk sincsen róla. Fogalmunk éppen lehet róla. A felelõsségteljes cselekedet
érdekében, a fogalomalkotás segítésére emlékeztetõként:
Az a) pontot idézik fel az ország lakosainak halomra öldösése 10- és 100-ezer szám a
legkülönfélébb okból nem is katonaként a fronton, de szembetûnõen a hátországban, nemcsak
háborúban, de a békaajánlat elfogadása után, majd az úgymond megszállt békeidõben is az elsõ
világháborútól kezdõdõen (természetesen nemcsak a mai Magyarországon, hanem az elszakított
területeken is, esetenként még távolabbra hurcolva).
A b) pontba érthetõk a vallásháborúk, amelyek kora nem múlt el, most éppen totálisan a vallás
fogalmának felszámolásáig ható küzdelem folyik (és ezzel gondolkodásunk alapjait veszítjük el,
pótolhatatlanul, a degenerálódás veszélyének kitéve, de errõl hallgatnak a nyilvánosság fórumai, és
szemérmes áltudományossággal legfeljebb a modern élet mellékkövetkezményének nevezik).
A c) ponthoz tartozik a XX. század, azon belül példaként idézhetõ
o Trianon területi és egyéb megszorító intézkedés-halmaza,
o a milliós tömegben és idõnként államilag is szervezett-támogatott kivándorlás folyamata, késõbb
o az etnikai nemzetfogalmat abszolutizáló német befolyás, megszállás,
o a kommunista osztályharc,
o az államosítás majd
o az idegen érdektõl irányított privatizáció mint a nemzettõl a gazdasági létfeltételek elvonásának

az államosítást betetõzõ további lépése,
o a szomszéd országokban változatlanul fennálló hátrányos megkülönböztetés mint politikai-

gazdasági-kulturális nyomás (a manapság elõtérbe került Benes dekrétum csak egy sok közül),
o a nemzetközi pénzrendszer kizárólagosságának erõltetése mint a nemzeti önkontroll,

önszervezés pénzügyi eszközének teljes felszámolása,
o a liberális gazdaságpolitika címen a társadalom további ellehetetlenítése „lebutított”,

demagogizált „rendszerváltozás” és „demokrácia” fogalmak takarásában,
o a kisvállalkozások rendszerének piaci verseny címszóval monopolérdekeknek való ismételt,

New Page 1
pontosabban az utolsó 12 évben is folytonos kiszolgáltatása.
o De ide tartozik a nemzeti szolidaritás intézményeinek megtagadása, szétverése, vagy csak

megépítésüknek elmulasztása sõt igényének gúny tárgyává tétele is.
o Ide tartozik az alkotmány el-nem ismerése az egyébként széles körben érvényesülõ állandó
kultúrharc részeként (amelyben a magyar kultúra kiteljesedése helyett állami eszközökkel
követelnek Magyarország területén állandó öncenzúrát, önrombolást, valóságos önmegsemmisítést).
o Ide tartozik a szabad sajtó meg-nem engedése, elfojtása – pl minden elképzelhetõ média-
technikai eszköz állami vagy magán-monopol ellenõrzés alá vonásával, a minimális törvényes vagy
alkotmányos védelem reménye nélkül a szólás és informálódási szabadság érvényesíthetõségében
(az internetes elõfizetések megemelésének eszközéig).
A d) pontot idézi
o a járványszerûen elterjesztett, szorgalmazott, népszerûsített (gazdasági és egyéb szabályozókkal

tömegméretekben egyenesen kikényszerített) abortusz gyakorlata (Magyarországon a „legális”
abortuszok száma az ötvenes évek óta 5 millió fõ, lényegében minden második megfogant gyermek;
a határon túli adatok nem ismeretesek a magyar lakosság körében).
o A megszületõ gyerekek sorsa pedig ijesztõ mértékben fordul alkoholizmusba (jelenleg kb

egymillió fõ, ami a felnõttek több mint 10 %-a),
o öngyilkosságba (a nyolcvanas évek évi 4000 öngyilkossága mára még mindig 3000 fölött van),
o hajléktalan létbe (amirõl a természete miatt csak becslések lehetnek)
o és egyéb devianciába (például a jelenleg 30-40%-os dislexiába)
Az e) pont szerint
o klasszikusan ilyen volt a janicsárság intézménye hajdanán, de
o ugyanezt eredményezi ma a csalárd módon hivatkozott tanszabadság (vagy éppen egységes

alapellátás) túlerõltetése a szülõk és az önazonosságot jelentõ közösség ellenére,
o a szülõk és a tágabb közösségek értékeit tudatosan felszámoló széles körû oktatási törekvés,
nyomás, a pénzügyi és sajtónyilvánosságbeli valamint politikai háttérerõkre vagy éppen csak rest
értetlenségre támaszkodva (többek között a nemzeti hagyományok eltagadásával, az alkotmányos
hagyományok egyenesen tiltásával, az államéletben változatlan figyelmen kívül hagyásával – a

New Page 1
parlament oktatási bizottság vezetõje 2002 novemberben például mintegy elégedettségét fejezte ki,
hogy nem kell más érvet találnia az alkotmány kulturális vonatkozásainak megtárgyalására,
minthogy nincsen a bizottság napirendjén, de a választások elõtt sem tárgyalta a kulturális bizottság
az alkotmányos hagyomány körüli teendõket).
o Emlékezhetünk, hogy ennek az átnevelésnek a szándékosságát a szocialista ideológia nem

tagadta, csak ma lett kevésbé õszinte a világ, és választotta egyebek mellett a pedagógiai feladatok
jogviszonykénti átértelmezését.
o A szülõk kompetenciáját intézményesen megszakítják az iskola kapujában (az 1993-as

iskolaszék intézménye a helyzethez mérten nevetséges, megszégyenítõ).
o Ide tartozik a gyerekekkel szemben különösen hatásos média-terror
o A kábítószer "mérsékelt" elfogadtatásának szorgalmazása az iskolák közegében is, vagy a

prostitúció mint legális minta, életpálya kezelése a sajtóban, a homosexualitás mint "választható"
identitás megjelentetése kiskorúaknak a sajtóban és törvénykezésben.
o Az ezer oldalról megterhelt, megnyomorított család belsõ intim, bizalmi szférájának álszent
módon a jog elé citálásával (a család intézményének támogatása helyett) a gyerek-szülõ családi
viszony európai mintájának erõszakos, azaz diktatórikus felszámolási kísérletét éljük.
Ott tartunk, hogy gyanút kelt minden „szakmai” érvelés, mert a manipulálás eszközeként nincsen
elvárható határ, a totális pszihikai, anyagi bekerítés bevallott és fennen hírdetett ”piaci” eszközként
szerepel, amely ellen nem nyújtanak védelmet a hatóságok, a rendõrség, bíróság, a törvényhozás.
Elmosódott a határ a szakmai érvek és a szakmai zsargonba csomagolt átejtés között a törvényhozás, a
kormányzás, sõt a közigazgatás, a bíróságok tevékenysége területén is. Hiányzik az alkotmányos ernyõ
végsõ biztonsága, bizalmi háttere, hiányzik az alkotmányosan számonkérhetõ „valóságos”politika.
Mindezt kétségbe lehet vonni, mint az emberek millióit tönkre tevõ, szándékos tettek sorozatát. Az
utólagos belemagyarázás hibájának veszélyével szemben mára azonban a jelenségek ismertek, és mégha
véletlenként adódtak volna is, együttes hatásukat felismerve a mulasztás ma már semmiképpen nem
menthetõ, nem folytatható. Minden jel szerint nem a puszta véletlennek köszönhetõk, hanem amúgy
meglévõ frontvonalak eszközeként kaptak megerõsítést, együttes szerepet az alkotmányos ûrben a
kívánatos társadalmi változások helyett eltorzulásokká vadult folyamatok, cselekedetek. De hát éppen
ezt a fajta kíméletlen, totális eszköztárú, a másikat a létébõl nemzedéken belül vagy a nemzedékek
hosszabb során át kiszorító konfliktusmegoldást, „küzdelmet” ítéli el a genocidiumot tiltó nemzetközi
egyezmény! Ebben a folyamatban egyetértõ felekké, tudatos cinkossá nem válhatunk sem a saját
kárunkra, sem esetleges rövidtávú hasznunkra.
Hogy nemzetközi trend volna a népességcsökkenéshez vezetõ nagy mennyiségû abortusz, netán a
dislexia, alkoholizmus, a lakosságnak a vagyonából állami eszközökkel való kiforgatása? Ez a

New Page 1
felelõsségen nem változtat. Különösen ha minálunk egyértelmûen kimutatható a kulturális és a

gazdasági tudatos leépítés hatása e trend kialakulásában
A népirtásban az önálló entitást jelentõ népet, nemzetet zilálják szét, teszik arctalan tömeggé
különféle, többnyire állami kényszerítéssel elfogadtatott eszközökkel. Ez nem modernizálás, nem
társadalmi innováció, nem a civilizáció diadala, nem felelõs gazdaságpolitika, hanem felelõtlen uralom,
diktatúra vagy annál is rosszabb, valamely politikai-kulturális elfajulás. Ebbõl állt a XX. század
történelme, a gazdasági és politikai monopóliumok mindent elsöprõ térnyerése. Tehát genocídiumnak
tekinthetõ ebben az értelemben a társadalmi kapcsolatok szétverése (és az újjáépülésük intézményes
eszközökkel való meggátolása), a teljes értékû politikai lét lehetetlenítése (és ami a csúcs, a felelõs
politika lehetõségének elvi, fogalmi tagadása!), a kultúra rombolása, a gazdasági alapok elvonása (a
piacot megkerülõ minden tõkekoncentráció, a gazdasági újrakezdést gátoló megszorítások, a
társadalmilag értelmetlen monopóliumok elleni állami védelem megtagadása), általában az állami
önkény és a magántulajdonú monopólium összjátéka, a csalárd társadalom-szabályozás, az iskolai és
egyetemi oktatásból valamint a sajtóból az érdemi, lényegi információk tartós és módszeres kívül
szorítása – ebbõl a szemszögbõl maga a globalizmus joggal minõsíthetõ mint egy mindent, az egész
Földet átfogó genocídiumnak (veszélyének, tényének?), amelynek nem sok köze van a szabad
versenyhez, társuláshoz, ellentétek jószándékú feloldásához, létünk javításához (nincs hozzá semmi
köze).
Miért kell nekünk önszorgalommal túlteljesíteni a kikerülhetetlen katasztrófákat, miért kell saját
felelõsségünket is súlyosbítani a minimális óvintézkedések elkerülésével – az alkotmányos elvek
megtagadásával?
2002.nov.18.
[1]Egyes vélemények szerint erkölcsi jellegében idõvel az euthanázia is a felsorolt tevékenységekhez

sorolható.
Vissza az oldal tetejére

New Page 1
Az a XX-ik század ... - a Tiszahát grafikáiból

New Page 1

New Page 1

New Page 1

New Page 1
Vissza a fõoldalra * genocidium oldalhoz *
Zárónyilatkozat
A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezésében 2003. október 24-én és 25-én
nemzetközi tanácskozást tartottunk Újvidéken az 1944 végén, 1945 elején a Délvidéken lezajlott
magyarellenes atrocitások feltárásának eredményeirõl. A rendkívül nagy érdeklõdést kiváltó
tanácskozás résztvevõi megvitatták a beterjesztett Zárónyilatkozat tervezetét, amelyre több
kiegészítõ javaslat hangzott el. A szöveg véglegesítésével megbízott Csorba Béla, Matuska Márton
és Dr. Ribár Béla akadémikus az alábbiakban összegezzük munkánkat.
1. A beterjesztett tanulmányok és a korábbi ismeretek alapján leszögezzük, hogy a jelzett idõben a

délvidéki magyarok között a konstituálódó második Jugoszlávia hatalmi és pártszervei irányításával és
közremûködésével, a helyi lakosság egy részének cselekvõ részvételével tömegesen végeztek ki
magyarokat, kollektív bûnösséggel vádolva kollektív büntetéssel sújtották õket. A felelõtlen kivégzések
sok helységben tömeges lincseléssé fajultak. A cselekményt a hivatalos szervek akkor is, és a késõbbi
évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bûnösöket vontak volna felelõsségre szabályos
eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki
hadifogoly honvédeket. Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk, de mindenképpen több
tízezerre tehetõ. A kivégzettek nevét, esetleges bûnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket soha
sem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bûnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat
elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog. Zsablya és Mozsor teljes
maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktõl megfosztva örökre kitiltották
lakóhelyükrõl. Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat még nem
mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták õket, ügyükkel az illetékes
hivatalos szervek nem foglalkoztak. Bízunk abban, hogy Crna Gora és Szerbia államközösség
hamarosan elfogadja az UNESCO 2000. évi jelentésének ajánlásait (Összefoglaló a volt elnyomó
rendszerek biztonsági archívumairól), beleértve a jogsértések áldozatainak jogát az okozott károk
megtérítéséhez és jóvátételéhez, valamint az elkobzott javak visszaszolgáltatásához való jogot éppúgy,
mint az emberi jogok ellen elkövetett bûnök felelõseinek azonosításához való jogot.
2. A magyar állam a tömegmészárlás kezdetén értesült az eseményekrõl, ennek ellenére a nemzetközi

nyilvánosság elõtt nem foglalkozott velük. A párizsi béketárgyalásokon nem tette szóvá, ezzel megszûnt
annak lehetõsége, hogy kedvezõ tárgyalási pozícióból vethesse fel.
A második Jugoszlávia felbomlásának folyamatában, valamint a Szerbia és Montenegró államszövetség

létrejötte után a magyar állam szintén nem tette szóvá a kérdést. A délvidéki vérengzés kérdésében tehát
az anyaország, mint szuverén állam nem nyilatkozott hivatalosan. Szükségesnek tartjuk, hogy a Magyar
Tudományos Akadémia kezdeményezze és serkentse és támogassa ebben a tárgyban a kutatásokat,
valamint a tanulmányok publikálását. Ugyanezt elvárjuk a Szerb Tudományos és Mûvészeti
Akadémiától és a jelenleg alakulóban levõ Vajdasági Tudományos Akadémiától. A további munka
http://www.alkotmany.ngo.hu/2003_okt_delvidek_1944_45.htm (1 of 3)2004.05.31. 17:24:34

New Page 1
sikere érdekében fiatal kutatók ösztöndíjazásával lendíteni kell a munkán.
Az anyaországra és a tudományos intézményekre háruló felelõsség annál is inkább fontos, mert a szóban
forgó események elõtt, a magyar hatósági szervek által elkövetett hasonló cselekmények egyoldalú
hangoztatása az egész magyar nemzetre, de különösen a Délvidéken élõ magyarokra káros
következményekkel jár.
3. A második Jugoszláviának érdeke volt a vérengzés elhallgatása, olyan kezelése, ahogyan a magyar
állam eddig tette. A tudományos kutatás ezt a kérdést csak az állampolitika szemszögébõl vizsgálta,
hamis beállításban tálalta. A miloseviæi állam nem sokat törõdött azzal, hogy az eset megtörtént, és még
azzal sem, hogy a délvidéki magyarság elsõ politikai szervezete, a történelmi VMDK megnyitja a
kérdést a szerb és a magyar tudományos akadémiák elõtt, de - akárcsak a titói rezsim - nem segítette,
inkább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában, s nem volt hajlandó meghallani a magyarság
követelését, hogy a katonai közigazgatás idején, a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkességet
hatálytalanítsa és elhárítsa következményeit. A vajdasági parlamentben ugyan foglalkoztak már az
üggyel, tekintve azonban arra, hogy a szóban forgó események a központi hatalmi szervek - illetve az
általuk bevezetett katonai közigazgatás - irányításával történtek, a mai állam központi szerveire tartozik
a következmények elhárítása is.
4. A vérengzés során körülbelül harminc magyar lelkészt, köztük egy püspököt is kivégeztek, s az
érintett egyházak még nem nyilatkoztak ügyükben.
5. Tekintettel arra, hogy az eddig jórészt elérhetetlen levéltári anyagok egyre inkább kutathatókká
válnak, a további munkában az alábbi feladatokat tartjuk elsõdlegesnek:
a) Az eddig felhalmozott anyag kezelésére nélkülözhetetlenné vált egy központi adattár

létrehozása, intézményi kezelése. Az anyagok közé be kell iktatni az eddig felállított
emlékhelyek dokumentált nyilvántartási listáját.
b) Szükség van helységenként leírni az eseményeket, összegezni az áldozatok számát, s

összeállítani a minél teljesebb helyi áldozati névsort. Különösen hiányosnak minõsül a bánsági
részek eseményeinek ismerete, az ottani áldozati névsor. Sokatmondó, hogy a tanácskozásra
nem készült bánsági tanulmány. A további kutatómunkához jó alapul szolgálnak az eddig
elkészült monográfiák, és az itt beterjesztett tanulmányok.
c) Össze kell állítani és közzétenni a témával foglalkozó cikkek, publikációk és kéziratok

bibliográfiáját.
d) Az eddigi kutatások eredményét - beleértve a könyv alakjában kiadott monográfiákat -

hasznos lenne elektronikus módszerrel feldolgozni és a világhálóra feltenni.
6. Szükségét látjuk, hogy az akkori események tényét beépítsük az utódok tudatába.

New Page 1
7. A vajdasági magyar pártok feladata, hogy a kérdést átléphetetlen küszöbként odategyék a szerb
kormány elé.
8. A Zárónyilatkozat szövegének véglegesítésével megbízott testület úgy ítéli meg, hogy a fentiekrõl
levélben tájékoztassa a délvidéki magyar politikai pártokat, a Magyar Tudományos Akadémiát és a most
formálódó Vajdasági Tudományos Akadémiát.
Újvidéken, 2003. október 27-én.
Csorba Béla s.k. Matuska Márton s.k. dr. Ribár Béla akadémikus s.k.

New Page 1
Vissza a fõoldalra *
Makroökonómia 2003. második félév
-0-
Mikroökonómia 2003. elsõ félév
A "Mikro-makro-ökonómia" oldal nem szerves része

az Alkotmányossági Mûhely honlapjának, átmenetileg került ide.
http://www.alkotmany.ngo.hu/mikro_makro_elolap.htm2004.05.31. 17:24:40
New Page 1
Vissza a fõoldalra * vissza Mikro-makro ökonómia elõlaphoz
Makroökonómiai vizsgakérdések
(frissítve 2003 december 16-án)
Óravázlatok, segédanyagok
* Alapábrák árrugalmasság és Marshall-kereszt (lassú!)
(frissítve 2003 november 16.)
* Jelölések; két-, három-, négy-szektoros modellek; nemzeti szl-k
(jövedelemáramlási számláknál frissítve 2003 november 16.)
* Fogyasztási kereslet függvény (lassú!)
* Árupiacból a beruházási részpiac IS görberendszere (lassú!)
(frissítve 2003 november 16.)
* Likvid pénztartásról a pénzpiac LM görberendszere (lassú!)
(frissítve 2002 május 11.)
* Az IS-LM egyensúlyi pontsorok közös metszéspontja
* Összesített keresleti függvény IS-LM-bõl
* A munkapiaci foglalkoztatásból munkakínálati görbe (lassú!)
* Az összkínálati függvény
* Az összkereslet-összkínálat együttes egyensúlyi ábrája
(frissítve 2002 május 11.)
--------------------
http://www.alkotmany.ngo.hu/makrookonomia.htm (1 of 2)2004.05.31. 17:24:44

New Page 1
Tisztelt Hallgatók!
A fóliás óravázlatokban két fajta hiba is elõfordulhat:
1. a word szövegszerkesztõ nem minden gépen adja vissza az ábrákat egyformán, ezért eltolódások
lehetnek a más gépen való megjelenítéskor
2. elírások is lehetnek a szöveg közben, amik ütköznek a tágabb szövegkörnyezettel – az ilyenekre
való figyelmeztetést külön megköszönném.
Remélem, hogy hasznukra válik az óravázlatok lekérdezése.
Fáy Árpád
óraadó
http://www.alkotmany.ngo.hu/makrookonomia.htm (2 of 2)2004.05.31. 17:24:44

New Page 1
"... ha magadban beszélgetsz, "... töprengnél, de eszmét

õ, a zsarnokság kérdez, tõle fogan csak elméd néznél, de csak azt látod,
képzeletedben eszmélnél, de eszme mit õ eléd varázsolt, ..."
se vagy független, ..." csak övé jut eszedbe,
Egy mondat a zsarnokságról

Illyés Gyula, 1950.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsõben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó õr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hûvös

ítéletében: bûnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan
pattogatott "vigyázz"-ban,
"tûz"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
http://www.alkotmany.ngo.hu/egy_mondat_a_zsarnoksagrol.htm (1 of 8)2004.05.31. 17:24:57

New Page 1
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj

"pszt"-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergõdõ jajsikolyban,
a csöndet
növelõ néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogarában,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban,
meg abban,
megállt a kapualjban;
abban, hogy a "halló"

közben - érzed - a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergõdõ Laokon-mód:
vonat, repülõ, sínpár,

New Page 1
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van

nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operákban,
a trombitában,
ott van az utca sarkán

az éppoly harsány -
vígan vagy kongó zordan
feszülõ kõszoborban,
az van a derûtelten
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van

az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek

New Page 1
dadog az idegennek,
ahogy, mielõtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
elõtte már a vágyban,

New Page 1
mert szépnek csak azt véled

mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak,

s bedõl a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
õ, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más.

határsáv, hol fény pásztáz
aknamezõ; a csillag:
kémlelõ ablak,
a nyüzsgõ égi sátor:

egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,

New Page 1
templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;
húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van

minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben:
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
ez égig érõ rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

New Page 1
mint víz a medret,

követed és teremted;
kémlelõdsz ki e körbõl?
õ néz rád a tükörbõl,
õ les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruhád anyagába,
beivódik, evõdik velõdig;

töprengnél, de eszmét
tõle fogan csak elméd
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit õ eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdõtûz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tapodtad;
s így rád is õ vigyáz már,
gyárban, mezõn, háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;

New Page 1
ha eszel, õt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,,
mindenki szem a láncban;
belõled bûzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed

dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában:
mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,
a dal is, az ilyen hû,
akármilyen mû,
mert ott áll
eleve sírodnál,
õ mondja meg ki voltál,
porod is neki szolgál.
Vissza az elejére

New Page 1
Vissza a fõoldalra alkotmány kérdéséhez kötõdõ honlapokból
dr Csapó József: A magyar állampolgárság, 2003 aug 8
Közlemény: EU csatlakozás "Így nem", Bp 2003. január 5.

(január 7-én közzé téve)
Ausztrália 2003. január 8.
Nehézsúlyúak a civil-pályán januar 9.
Nem mindenki ért egyet Ausztráliában január 11.
Levél: Canada, Jablanczi Sándor 2003. január 9.
Kincsesné levelei 2003.

Az "alkotmányozó hatalom" kifejezés
a népszavazás szabályozásában január 12.
-o-o-o-
"Szabad Magyarországért Mozgalom"
Eu-tiltakozás honlap:
www.szmm.internetmedia.hu, http://www.stana.hu/csillagosveny/
"ÖSSZEFOGÁS A FENNMARADÁSÉRT MOZGALOM" www.fennmaradas.hu
TÁRSASÁG A TERMÉSZETJOG-ALAPÚ GAZDASÁGOKTATÁSÉRT
Az EU-ról rovatban friss, a sajtóban meg nem jelent elemzõ írások
Internet Polgári Kör Honlapján
vitázó levelekkel szerepel az EU kérdése: www.polgari-kor.hu
a belõle kivált Benszülöttek csoport honlapja www.stana.hu
EU honlap vállalkozás www.euro.hu
A keresõbe írva a "konvent" szót 3, az "alkotmány" szót 4 találat érkezett 2003. jan 12-én
http://www.alkotmany.ngo.hu/2003_tovabbi_alkotm_forumok.htm2004.05.31. 17:25:03
New Page 1
Vissza a fõoldalra * Vissza a további fórumok elõlaphoz
Dr. Csapó I. József
A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG ELNYERÉSE

AZ ANYAORSZÁG HATÁRAIN TÚL ÉLÕ MINDEN MAGYARNAK LÉTÉRDEKE
1997-ben, amikor az Állampolgárságról szóló Európai Egyezményt az Európa Tanács aláírásra

megnyította, s amelyet elsõként Románia írt alá, gyökeresen megváltozott a kettõs-
vagy többes állampolgárság európai nemzetközi jogban meghatározott helyzete.
Az Európai Állampolgársági Egyezményhez mellékelt hivatalos Magyarázó Jelentés az

alábbi megállapításokkal igazolja az új Egyezmény létrejöttének szükségszerûségét.
Az 1930. évi Hágai Egyezmény az Állampolgársági Jogszabályok Konfliktusáról, 3.

szakaszában elõírja: ”minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az
állampolgárai”.
Az 1963. évi Egyezmény a többes állampolgárság korlátozását szorgalmazta.

Az Európában 1963 óta végbement változások hatására az Európa Tanács
felülvizsgálta a többes állampolgárság elkerülésének elvét és olyan szabályozókat
javasolt, amelyek lehetõvé teszik, hogy érintettek egy másik állam
állampolgárságának elnyerésekor származás szerinti állampolgárságukat
megtarthassák !
A Magyarázó Jelentés 14. pontja a következõket tartalmazza: "Az 1989 óta Közép- és Kelet-
Európában végbement demokratikus változások eredményeként felmerülõ problémák
még inkább kihangsúlyozták az állampolgárságról szóló új Egyezmény
szükségességét. Gyakorlatilag ezen új demokráciák mindegyike rákényszerült, hogy
új állampolgársági és idegenrendészeti törvényeket alkosson. Ezen a téren egy átfogó
Európa Tanácsi Egyezmény léte fontos mérce.”
Az Európai Állampolgársági Egyezmény a természetes személyek állampolgárságára

vonatkozó elveket és szabályokat, valamint többes állampolgárság esetén a katonai
kötelezettségre vonatkozó szabályokat fogalmazza meg, amelyekkel az aláíró államok
belsõ jogának összhangban kell lennie.
A 2. cikkely (a) pontja szerint az „ ’állampolgárság’ valamely személy és egy állam
http://www.alkotmany.ngo.hu/2003_csapo_i_jozsef_allampolgarsag.htm (1 of 7)2004.05.31. 17:25:10

New Page 1
közötti jogi köteléket jelenti, és nem utal a személy etnikai származására”. E

rendelkezés rendkívüli jelentõsége abban áll, hogy például a romániai magyar
nemzetiségû természetes személy romániai állampolgár, de nem román! Ezért van
például kiemelt jelentõsége annak, hogy az Európai Alkotmánytervezetben citizens’ righst –
citoyenneté fogalmat használnak és nem a nationality – nationalité minõsítést! Egyébként, a Magyarázó
Jelentés utal a Nemzetközi Bíróság Nottebohm Ügy kapcsán hozott határozatára,
mely szerint „az állampolgárság egy jogi kötelék, melynek alapja a kötõdés társadalmi ténye, a lét, az érdekek
és az érzelmek valódi kapcsolata, együtt a kölcsönös jogok és kötelezettségek létezésével (Nottebohm Ügy,
ICJ Report, 1955, 23. old.).
A 2. cikkely (b) pontja értelmében a „’többes állampolgárság’ ugyanazon személy által
két vagy több állampolgárság egyidejû birtoklását jelenti”. Tehát egy természetes
személyt egyidejûleg két- vagy több álllamhoz is köthet jogi kötelék! Figyelem: a
személy és az állam közötti jogi kötelékrõl van szó!
A 3. cikkely 1. pontja szerint „Minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy
kik az õ állampolgárai.” A 2. pont értelmében pedig „Az ilyen törvényt más államok
kötelesek elfogadni amennyiben az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi
egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében
általánosan elismert jogelvekkel.” Tehát minden állam saját joga szerint dönt, s e
döntést más államok kötelesek elfogadni! Nincs szükség államok közötti egyezményre, hogy adott
állam belsõ jogrendjében saját állampolgárairól, illetve természetes személyek állampolgárságáról rendelkezzen.
A Magyarázó Jelentés e témáról a következõképpen ír: „Az emberi jogokra vonatkozás
jogalkotás fejlõdésével a második világháború óta egyre inkább elismerik, hogy az
állam diszkrecionális jogainak gyakorlása során ezen a területen figyelembe kell
venni a személyek alapvetõ jogait, nevezetesen azt, hogy az állampolgársághoz fûzõdõ
jog egy inherens emberi jog, amelyet a nemzetközi jog elismer és azt is, hogy az
államnak az állampolgársághoz kapcsolódó ügyek szabályozására vonatkozó jogkörét
behatárolja azon kötelezettsége, hogy biztosítania kell az emberi jogok teljes körû
védelmét.” Például: a szülõföldhöz való jogot!
A 4. cikkely (c) pontja pedig elõírja: „senkit sem lehet önkényesen megfosztani
állampolgárságától.” A Magyarázó Jelentés szerint ez a pont az Emeri Jogok
Egyetemes Deklarációjának 15. cikkelye (2) bekezdésébõl került át, s általános
védelmet biztosít, amely különösen jelentõs a jelen Egyezmény 7. cikkelye
tekintetében, amely az állampolgárság törvény erejénél fogva történõ vagy az aláíró
állam kezdeményezésére történõ elvesztésére vonatkozik.
Az V. Fejezet rendelkezik a kettõs állampolgárságról.
A 15. cikkely elõírja, hogy aláíró állam belsõ jogában meghatározhatja, hogy „(a) azon
állampolgárai, akik egy másik állam állampolgárságát megszerzik, vagy azzal
rendelkeznek, megtarthassák-e állampolgárságukat vagy elveszítsék azt, illetve
(b) hogy állampolgárságának megszerzése vagy megtartása függ-e egy másik
állampolgárságról való lemondástól vagy annak elvesztésétõl.” A Magyarázó Jelentés
szerint „a 15. cikkely specifikusan jelzi, hogy az Egyezmény nem korlátozza az aláíró
államok jogát abban, hogy engedélyezzék a többes állampolgárságot. … Az, hogy egy
állam engedélyezheti-e a többes állampolgárságot attól függ, hogy vonatkoznak-e rá

New Page 1
ezzel ellentétes kötelezõ érvényû nemzetközi kötelezettségek.”
A 16. cikkely a korábbi állampolgárság megõrzése tárgyában a következõképpen

szabályoz: „Egy aláíró állam egy másik állampolgárságról való lemondást vagy
annak elveszítését nem teheti állampolgársága megszerzésének vagy
megtartásának a feltételének, amennyiben az ilyen lemondás vagy elvesztés
nem lehetséges, vagy méltányosan nem követelhetõ.” Tehát e rendelkezés is
mérvadó! Ugyanis, az új Európai Egyezmény éppen azért született meg, hogy a
kettõs- vagy többes állampolgárság nemzetközi jogi keretét megteremtse! A
Magyarázó Jelentés értelmében „Ez a rendelkezés azt kívánja biztosítani, hogy senkit
ne akadályozhassanak meg egy állampolgárság megszerzésében vagy megtartásában
csak azért, mert nem nem lehetséges vagy nehéz egy másik állampolgárásgot
elveszteni. A méltánytalan, tényszerû vagy jogi követelmények meglétét minden
egyes esetben azon aláíró állam nemzeti hatóságainak kell vizsgálnia,
amelyeknek az állampolgárságáért a személy folyamodik.”
A 17. cikkelynek megfelelõen „(1) Egy aláíró állam egy másik állampolgársággal
rendelkezõ állampolgárait ugyanazon jogok és kötelezettségek illetik azon aláíró állam
területén, mint a másik aláíró állam állampolgárát.” A Magyarázó Jelentés szerint „Az
(1) bekezdés azt az alapelvet tartalmazza, hogy a többes állampolgárok annak az
aláíró államnak a területén, amelyben laknak, azonos eljárást kell, hogy élvezzenek,
mint a csak egyetlen állampolgársággal rendelkezõ személyek, például a szavazati jog,
a tulajdonszerzés vagy a katonai kötelezettségek teljesítése tekintetében. Ezeket a
jogokat és kötelezettségeket azonban bizonyos körülmények között nemzetközi
megállapodással módosítani lehet (lásd például a VII. Fejezetet a katonai
kötelezettségek tekintetében).” E cikkely (2) bekezdésének (a) pontja foglalkozik a
diplomáciai és konzuli védelemmel. Megállapítja: „a nemzetközi jog szabályait
betartva, az aláíró állam nyújthat diplomáciai vagy konzuli segítséget vagy védelmet
olyan állampolgára javára, aki egy másik állampolgársággal is rendelkezik.
Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy az Európai Unió egy tagállama nyújthat
diplomáciai vagy konzuli segítséget egy másik Európai Uniós tagállam
állampolgárának, amennyiben az utóbbi állam nem képviselteti magát egy harmadik
ország területén.”
És ne feledjünk egy igen fontos elõírást:
A VI. Fejezet az állami jogutódlás és az állampolgárság összefüggésérõl szól.
A 18. cikkely értelmében „(2) Állami jogutódlás eseteiben minden érintett aláíró állam
az állampolgárság megadásáról vagy megtartásáról szóló döntéshozatal során
különösen az alábbiakat köteles figyelembe venni: (a) az érintett személynek az
államhoz fûzõdõ valódi és tényleges kapcsolatát, (c) az érintett személy akaratát, (d)

New Page 1
az érintett személy területi származását.” A (3) bekezdés pedig ilyképpen rendelkezik:

„Amennyiben az állampolgárság megszerzése a külföldi állampolgárság elvesztésének
függvénye, a jelen Egyezmény 16. cikkének rendelkezéseit kell alkalmazni.” Anélkül,
hogy a Kárpát-Medencei magyarság jogutódlási problémáiról és következményeirõl
értekeznék, csupán a 16. szakasz elsõdrendûségére utalok vissza! A Magyarázó
Jelentés szerint „Az 1978. évi Bécsi Egyezmény az ’államok jogutódlását’ úgy
határozza meg, mint az egyik állam másik által történõ helyettesítését az adott terület
nemzetközi kapcsolataiért viselt felelõsség tekintetében. … Ezek az elvek
vonatkoznak az aláíró államokra, függetlenül attól, hogy jogutód vagy jogelõd
államok.”
Adalékként néhány tisztázó fogalom a Magyarázó Jelentés értelmezésében.
- Az állampolgársági jog területén a „jogállamiság” fogalmának relevanciáját
az egyes államok alkotmányos és jogi tradícióinak fényében kell látni. Néhány
alapvetõ kritérium: a döntéseket szilárd jogalapon kell hozni, a jogszabályt
azzal a céllal kell értelmezni, hogy védelmezze az állampolgárok jogait és
szabadságait, a jogszabályokat abban a szellemben kell értelmezni, amelyben
azokat meghozták.
- A „valódi és tényleges kapcsolat” kifejezést elõször a Nemzetközi Bíróság
használta a Nottebohm ügyben. Ez az érintett személynek az állammal való
„lényegi kapcsolatára” utal. Ezért az állampolgársági jog kötelékének
összhangban kell állnia az illetõ személynek az állammal való tényleges
kapcsolatával.
- „Az érintett személy folyamatos tartózkodási helye” az állami jogutódlás
idején, az állami jogutódlással érintett területen vagy a jogelõd állam területén
levõ folyamatos tartózkodási helyére vonatkozik
- A „területi származás” nem vonatkozik a személynek sem az etnikai, sem
pedig a társadalmi származására, hanem arra, ahol az illetõ személy született,
ahol szülei vagy nagyszülei születtek, vagy egy feltehetõen létezõ belsõ
állampolgárságra. Ezáltal ez hasonlít a ius soli és a ius sanguinis alapelvek
alapján történõ állampolgárság megszerzésének eldöntésére alkalmazott
feltételekre. (Mai példa: Románia Állampolgársági Törvényének módosítása,
mely szerint „10-1. § Azok az egykori román állampolgárok, akik 1989.
december 22-e elõtt nekik fel nem róható okok miatt veszítették el román
állampolgárságukat, vagy ezt az állampolgárságot az õ akaratuk nélkül vonták
meg tõlük, valamint ezek másodfokig való leszármazottai, kérésre
visszakaphatják vagy nekik visszaadható a román állampolgárság, az idegen
állampolgárság megõrzése mellett és a lakhelynek az országban történõ
állandósításával vagy ennek külföldön való megtartásával, amennyiben
megfelelnek a törvényben elõírt feltételeknek." (Hatályos 2003. június 9-tõl,
megjelent: Románia Hivatalos Közlöny I. rész, 399. szám, 3-5. old.).
- “Állampolgárság-vesztés” (16. cikkely) nem követelhetõ meg ott, ahol ez
nem lehetséges vagy méltányosan nem követelhetõ – e bekezdés különösen
fontos azokban az államokban, ahol bizonyos esetekben a többes

New Page 1
állampolgárságot rendszerint nem engedélyezik.

- A “folyamatos tartózkodási hely” kifejezést azért használják, hogy
összhangban álljon a “résidece habituelle” francia fogalommal, amelyet az
1963. évi és a jelen Egyezmény, valamint más, közelmúltban készült
dokumentum is alkalmaz.
Ami pedig a katonai kötelezettség teljesítését illeti, értelmetlenek a riasztgatások.
A 21. cikkely (1) bekezdése értelmében „Két vagy több aláíró állam állampolgárságával
rendelkezõ személyeknek csak az egyik aláíró állam iránti katonai kötelezettségüket
kell teljesíteniük.” Ebben az esetben már valóban szükség van államok közötti
megegyezésre, hiszen a (2) bekezdés szerint „Az (1) bekezdés alkalmazásának
módozatait az aláíró államok közötti külön megállapodások határozhatják meg.” A
Magyarázó Jelentés értelmében a többes állampolgárságú személy katonai
kötelezettségeit rendszerint abban az aláíró államban teljesíti, amelyben az illetõ
személy folyamatosan tartózkodik. Ám az ilyen személy szabadon választhat, hogy
katonai kötelezettségét egy másik olyan aláíró államban teljesíthesse, amelynek
szintén állampolgára és amelyben van kötelezõ katonai szolgálat.
Nyilvánvaló:
A kettõs- vagy többes állampolgárság intézménye a demokratikus jogállam sajátja.
Az állampolgárságra vonatkozó szabályozás az állam saját joga.
Az állam saját állampolgáraira vonatkozó belsõ szabályozását az Európai

Állampolgársági Egyezményt aláíró államoknak el kell fogadniuk.
Nincs kötelezettség arra, hogy az állampolgárságot megadó állam azzal az állammal

(vagy államokkal) kössön megállapodást, amelynek állampolgára hozzá folyamodott
állampolgárságának elnyeréséért.
Alapelv, hogy a kettõs vagy többes állampolgárság ne járjon a korábbi államolgárság

elvesztésével! Bár aláíró állam szabadon rendelkezhet e kérdésben, az Egyezmény
szelleme és betûje az állampolgárt védi és a kettõs vagy többes állampolgárság
intézményének belsõ jogban való szabályozását sürgeti!
A kérdés: nemzeti hovatartozás alapján el lehet-e nyerni kettõs

állampolgárságot? Igen!
Jogállamokban alkotmány, törvény szabályozza, hogy a nemzethez tartozó személy

milyen feltételeknek megfelelõen nyeri el a nemzete képviseletét ellátó anyaország

New Page 1
állampolgárságát. Spanyolország a határain túlról most vár kb. 1 millió spanyol

származásút, hogy megadja a spanyol állampolgárságot!
De közelebbi példával is élhetünk: Romániában minden horvát nemzetiségû romániai

állampolgár – horvát állampolgár is és horvát útlevele is van; a moldvai románok
tízezrével kapják meg a román állampolgárságot.
A romániai 21/1991. sz. Állampolgársági Törvény, amelyet 2000-ben

módosítottak és a Hivatalos Közlöny 98. számában újraközöltek, már korábban
elismerte a kettõs- vagy többes állampolgárságot.
A II. Fejezet rendelkezik az állampolgárság elnyerésérõl.
Az 5. szakasz értelmében a román állampolgárság elnyerhetõ születéssel,

örökbefogadással, kérésre.
A 10. szakasz elõírja, hogy román állapolgárságot lehet adni az egykori román
állampolgároknak, akik kérik annak visszaszerzését, az idegen állampolgárság
megtartásával és az állandó lakhely országon belüli állandósításával vagy külföldön
való megtartásával.
A 10-1. szakasz értelmében azok az egykori román állampolgárok, akik 1989.

december 22-e elõtt nekik fel nem róható okok miatt veszítették el román
állampolgárságukat, vagy ezt az állampolgárságot az õ akaratuk nélkül vonták meg
tõlük, valamint ezek másodfokig való leszármazottai, kérésre visszakaphatják vagy
nekik visszaadható a román állampolgárság, az idegen állampolgárság
megõrzése mellett és a lakhelynek az országban történõ állandósításával vagy
ennek külföldön való megtartásával, amennyiben megfelelnek a törvényben elõírt
feltételeknek. (Hatályos 2003. június 9-tõl, megjelent: Romániai Hivatalos Közlöny I.
rész, 399. szám, 3-5. old.).
A 23. szakasz rendelkezéseinek megfelelõen a román állampolgárságot elveszíthetik:

az állampolgárság visszavonásával, az állampolgárságról való lemondással, egyéb a
törvény által meghatározott módon.
A 24. szakasz elõírja: a születés szerinti állampolgárságot nem lehet megvonni.
A szülõföldjén magyar nemzeti önazonossággal megmaradni óhajtót erõs érzelmi és

tudati szálak kötik a magyar nemzethez. Ezen együvé tartozás szilárdabbá tételének
és jogi kötelékkel szentesítésének alapvetõ feltétele a magyar állampolgárság nemzeti
hovatartozás alapján való elnyerése.
Szüksége van-e az erdélyi magyarnak a kettõs állampolgárságra, illetve román

New Page 1
állampolgárságát megtartva, a magyar állampolgárságra ?

Ki adhat választ e kérdésre ?
Az illetékes a polgár, mert õ a jogalany. Neki van joga, hogy kérelmével egy másik
államhoz forduljon s kettõs vagy többes állampolgárságot megszerezzen.
A másik illetékes az állam, amelyhez a polgár kérelmével fordul, mert minden állam
saját joga szerint határozza meg, hogy kik az állampolgárai!
Miként válaszol az állam a polgár kérésére ? A belsõ jogrendszeréhez tartozó-,
valamint a nemzetközi állampolgársági jogszabályoknak megfelelõen!
Általános alapelv, s egyben a nemzetközi közjog alapelve, hogy az állampolgársági
ügyek minden állam belsõ joghatósága alá tartoznak.
Amint láttuk, a Román Állampolgársági Törvény nem tiltja a kettõs állampolgárságot,
s a román állampolgárság visszaszerzése akkor is lehetséges, ha valaki másik állam
polgára és állandó lakhelye nincs Romániában !
Számtalan polgár él Romániában, akinek kettõs állampolgárságuk van. Ezek jó része
nemzeti hovatartozás alapján részesült kedvezõ eljárásban, például a moldvai
állampolgárok, akik az utóbbi idõben tízezrével kapták meg a román
állampolgárságot - nemzeti hovatartozásuk alapján! A romániai horvátok pedig
mindannyian horvát állampolgárok !
A nemzeti hovatartozás alapján elnyerhetõ kettõs állampolgárság tehát nem utópia,
hanem a nemzethez tartozás köteléke és a szülõföldön való megmaradás egyik fontos
biztosítéka.
Magyarországnak, - ha törvényhozó és végrehajtó hatalmat gyakorló közképviselete egységes nemzetben

gondolkodik -, belsõ jogrendjét megfelelõképpen módosítva, halaszthatatlanul meg
kellene jelenítenie azt a feltételrendszert és jogi szabályozást, amely alkalmas a
nemzethez kötõdés, az anyaországhoz kötõdés szavatolására, oly módon, hogy a
magyar nemzetiségût szülõföldjén való megmaradásra késztesse. Ezen kötõdés
szilárdabbá tételéhez alkotmánymódosításra is szükség lenne, hiszen, ha a
nemzethez tartozás alkotmányos joggá válik, s az állampolgárság elnyerésében is
kifejezõdik, akkor a nemzettársak teljes és tényleges egyenlõsége is valóra válik,
anélkül, hogy szülõföldünkrõl le kellene mondanunk.
Aztán döntse el a polgár - és senki más helyette -, akar-e élni a lehetõséggel, hogy
nemzetéhez kötõdve otthonának érezze anyaországát, anélkül, hogy feladná
szülõföldhöz való ragaszkodását !
2003-08-08

New Page 1
A klasszikus európai alkotmányosság a Magna Chartával és az Aranybullával kezdõdött.

Klasszikus európai fogalmak szerint a hatalom, erkölcs, tudás egymás mellé rendelendõ.
A természetjog, a klasszikus európai alkotmányosság, és az ENSZ alapelvei szerint a készülõ európai unió
nem alkotmányos szervezõdés – hamis az uniós alapszerzõdést alkotmánynak nevezni.
És mindezek alapján ki kell nyilvánítani, hogy magyar fogalmak szerint
lényegi különbség van az alkotmány és az alaptörvény között, a magyar alkotmány nem alaptörvény!
Meghívó
III. Alkotmányos vitanapra
– április 17. -
A rendezõ szervezetek:
Alkotmányossági Mûhely, Százak Tanácsa
Idõpont:
2004 április 17-én, szombaton délelõtt,

gyülekezõ 9 órától, program 10 órától délután 5 óráig
Helyszín:
„Református gyülekezeti terem” Budapest, X., Bihari u. 9/a. (megközelíthetõ 3-as villamossal Örs
vezért terétõl, illetve a Metró Ecseri úti megállójától az Örs vezér tere felé az elsõ megállónál- a
villamos a Bihari úton halad, bejárat a mellékutcából – parkolási lehetõség a Bihari utca és Belényessy
utca saroknál)
Üdvözlettel
Fáy Árpád
http://www.alkotmany.ngo.hu/2004_aprilis_17_3-ik_alkotmanyos_vitanap_meghivo.htm (1 of 4)2004.05.31. 17:25:21

New Page 1
Nyilatkozat az alkotmányért
Célunk az alkotmányosságért kiálló kezdeményezések, törekvések találkozásának segítése, felülemelkedve
a napi politika szempontjain - és nem a társadalmi-politikai ellentétek kiélezése.
Meggyõzõdésünk ugyanakkor, hogy nem szabad engedni a kísértésnek, hogy „fegyelmezetten hallgassunk”
a gondolkodásunkat, értékítéletünket meghatározó alkotmány stratégiai kérdéseirõl - a reálpolitika taktikai
sikerei érdekében.
A magyar alkotmány alapelvei - mint a magyarság kétségtelen kincsei - önazonosságunk támasztó
oszlopai, amelyek jól illeszkednek az Aranybulla és a Magna Charta idejéig visszamenõen a legnemesebb
európai hagyományokhoz, s a modern idõkben az ENSZ számos természetjogi elvet alapul vevõ
szellemiségéhez. Ezek erõsebbek minden hatalmi kényszernél, politikai taktikánál, önkényuralmi
elõírásnál - legyen szó belsõ törvényrõl, vagy nemzetközi önkényrõl.
A magyar alkotmányos jövõ csak az alkotmányos hagyományainkhoz való élõ kapcsolat
kialakításával képzelhetõ el. Úgy kell rendezni a magyar közjogot, hogy a történelmi alkotmány magvát
jelentõ alapelveket az alkalmazott törvények és nemzetközi szerzõdések ne sértsék, hiszen ezek az elvek
Európa, az emberiség közös kincsei.
A történelmi alkotmány tudomásul vétele tehát nem pártpolitikai kérdés, hanem a magyar közélet
szereplõinek kötelezettsége egyeztetésre és összefogásra.
Százak Tanácsa 2004 február 4. - Alkotmányossági Mûhely és Fórum …
Százak Tanácsa 2004 február 4.

New Page 1
III. alkotmányos vitanap programja:

2004 április 17-én, szombaton gyülekezõ 9 órától, elõadások 10.00-tól délután 5 óráig
Európa - alkotmány és autonómia

Fáy Árpád: Autonómia és a pénz - az emberi személy ügyében, a közösségeken belül, nemzetek
között
Tudós Takács János: A „tökéletes társaság” és az autonómia
dr Eva Maria Barki szovátai beszéde (2004.04.02-i e-mail részlet felolvasása)
dr Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke levelének ismertetése
Dupka György: A kárpátaljai magyar autonómia törekvésekrõl
Hódi Sándor a vajdasági autonómiakoncepcióról (felolvasás a Légüres térben c. kötetébõl)
Takács András: Honi Nemzeti Tanács kezdeményezésrõl
Hévizi Józsa: Autonómia a magyar történelemben és Európában
dr Detre Csaba: Diaszpórában élõ nemzetek és a nemzeti autonmóia
dr Kellermayer Miklós: Egyetemi autonómia Magyarországon
dr Andrásfalvy Bertalan: „A falu autonómiája” a föld javainak használatában és „az európai jog”
(külön postai írásos meghívót a III. vitanapra nem küldünk - FÁ)
És egy kapcsolódó rendezvény a Filozófiai Vitakörben:

2004 április 30-ig utolsó rendezvényünk, 2004 április 23-án 15.30-kor
A magyar szentkorona eszmeisége

(Magyar Állami Földtani Intézet, Ebédlõ: Bp. Stefánia út 14.):
Részlet Eva Maria Barki levelébõl: .................
1. Az erdélyi magyarság nem kisebbség, hanem nép. A nemzetközi jog ezt a megkülönböztetést nép és etnikai
kisebbség között azért is teszi, mert a két Emberjogi Paktumban, a Covenant on Civil and Political Rights és a
Covenant on Economic, Social and Cultural Rights elsö cikkélyében a nép (peoples) fogalom szerepel és a
népnek jár az önrendelkezési jog, valamint ugyanígy az ENSZ kartájának 1. cikkelyében. Egy nemzeti
kisebbség vagy népcsoport esetében talán vitatni lehetne, hogy jár-e az önrendelkezési jog minden formájában,
egy nép esetében semmiképpen sem.
Hadd utaljak itt a román nemzetközi jogászra, az ENSZ Special Rapporteurre CRISTESCU-ra, aki a nép
fogalmához a következö kritériumokat sorolja fel: a) szociális egység tiszta identitással és saját jellemzõkkel,
b) egy territoriumhoz való kapcsolódás.
CRISTESCU azt is hangsúlyozza, hogy nem szabad összekeverni egy népet, egy etnikai, vallási vagy nyelvi
kisebbséggel. Tehát felejtsék el a kisebbségi jogokat, mert a kissebbségjogok koncepciója nem passzol, több
számmal kisebb a cipõ. Önöknek jár az önrendelkezési jog minden formájában, és nem csak a belsõ autonómia.

New Page 1
Ez azért fontos, mert ebbõl adódik, hogy nem a maximumot, hanem a minimum jogokat tettszenek követelni.
2. Ez az önrendelkezési jog egy kényszerítõ jog - ius cogens - ami azt jelenti, hogy minden e jog ellenében
megkötött szerzõdés semmis és ami azt is jelenti, hogy ez a jog nem tagadható meg és errõl a jogról nem is
lehet lemondani. Ennek is utána tudnak olvasni a román nemzetközi jogász CRISTESCU-nál. Tehát az
önrendelkezési jog gyakorlásáról csak és kizárólag a nép dönthet. Sem a magyar kormány, sem a román
kormány, semmilyen párt, minden ellenkezõ békeszerzõdés vagy alapszerzõdés semmis, minden koccintás
hatástalan, mert: a nép a szuverén és senki más.
3. A harmadik dolog, amire utalni szeretnék, hogy nem szabad és nem is lehet más autonómia mintákat
lemásolni. Mert nincs olyan európai példa, amelyet követni lehetne, a déltiroli autonómiát is csak korlátozottan
lehet összehasonlítani., ami a megilletõ jogok tartalmát illeti. Minden nemzetiségi probléma más és más,
minden nemzetiségi problémát a történelmi, jogi, szociológiai és a specifikus néppszichológiai adottságok
alapján kell megoldani. Nincsen még egy olyan nemzetiségi probléma Európában, amely az erdélyihez
hasonlítana. Erdélynek egy több mint 1000 éves saját történelme van, amely folyamán önálló állam is volt.
Erdély és Románia között nincs közös történelem, nincs közös kultúra, sõt két különbözõ kultúrkör ütközik. Ez
egyrészben nehezíti a dolgot, másrészben ebbõl következik, hogy a föderalizáció és egy autonóm Székelyföld
valamint egy autonóm Erdély nélkülözhetetlen.
De van sok pozitív elem is. Erdély hagyománya nem csak a többszázéves békés együttélés a magyar, román és
német nép között, hanem Erdély hagyománya a tolerancia, a szabadság és az önrendelkezési jog, az autonómia
is. Erdély az autonómia bölcsõje. Ezt is tolmácsolni kell a nyugat felé. Mert ezt nem tudják, és akkor nem értik
meg a problémákat.
Nehéz munka elé néznek, sok csalódás volt és lesz, sok hanyattesés volt és lesz. De végeredményben az
önrendelkezést el fogják érni, mert tartósan semmiféle hatalom, semmiféle diplomácia a világon nem tudja
megakadályozni az önrendelkezést, a román kormány sem. Csak akarni kell és követelni. És dolgozni és
harcolni. Akkor a siker biztos lesz…..

New Page 1
III. Alkotmányos vitanap - 2004 április 17.

● Tudós-Takács János: A "tökéletes társaságról"
❍ megjegyzésekkel a lábjegyzetekben - FÁ - Tudós-Takács János: A "tökéletes társaságról"
● dr Eva Maria Barki szovátai levele kisebbségrõl vagy néprõl (2004.04.02.)
● dr Hódi Sándor: 3 lépcsõs vajdasági autonómia tervek 1992-bõl
● dr Kellermayer Miklós: Egyetemi autonómia Magyarországon (Egyetem nélkül az Európai

Unióba)
● dr Balogh Sándor: Gondolatok az új EU alkotmány-javaslatról
● Székely Nemzeti Tanács kiáltvány és hírek
● Csapó József elemzése a bukaresti elutasító véleményrõl
● Fáy Árpád: Autonómia és "igaz-pénz"
● Hévizi Józsa: Autonómia és biztonságpolitika - integráció
http://www.alkotmany.ngo.hu/2004_aprilis_17_irasokbol.htm2004.05.31. 17:25:30
New Page 1
Vissza a fõoldalra *vissza 2004 március 19 elõlaphoz
Tudós-Takács János
A-tökéletes társaság
(Elõadás vázlat)
Az arisztotelészi-szenttamási filozófiában a társaság /societas/ több személy összefogása abból a célból,

hogy a közjó érdekében tevékenykedjenek,
Tétel: Az emberek a természettörvény /lex naturalis/ alapján társadalmat /societas/ alkotnak.
Bizonyítás: Az emberek a természettörvény alapján irányulnak e földi élet boldogságára. Ámde ezt
csakis társadalomban érhetik el. Tehát a természettörvény alapján társadalmat alkotnak.
Az altétel /minor/ bizonyítása: Az egyes ember csak mások segítségével kaphat nevelést, oktatást a
különféle tudományágakból; a gyermekek mások segítségét igénylik a megélhetésükhöz, az öregek a
testi betegségeikben stb. Ezenkívül: társadalmi munkamegosztás szükségessége.
Tételünk ellentmond Rousseau és Hobbes nézetének.
Kétféle társaság létezik: tökéletes /societas perfecta/ és tökéletlen.
Tökéletes társaság az, amely:
a/ természeténél fogva a legfõbb jóra irányul a javaknak egy bizonyos nemében,

b/ amely nem része ezért más társaságnak,
Tökéletlen az a társaság, amely
a/ egy másik társaság céljára irányul a javaknak egy bizonyos nemében,

b/ amely ezért része egy másik társaságnak.
Az embernek két legfõbb java van:
a/ a földi élet természetes boldogsága,

b/ az örök élet természetfeletti boldogsága.
Ennek megfelelõen két tökéletes társaság létezik:
http://www.alkotmany.ngo.hu/2004_a_tokeletes_tarsasagrol.htm (1 of 3)2004.05.31. 17:25:35

New Page 1
a/ az állam, amely természeténél fogva a földi boldogságra, azaz az állampolgárok jólétére, a

közjóra irányul
b/ a Jézus Krisztus által alapított egyház /történetileg igazolható, hogy Jézus Krisztus történelmi
személy, egyházat alapított/, amely az ember természetfeletti örök boldogságára irányul.
Ebbõl következik, hogy:
1/ Az állam nem része más nagyobb egységnek, tehát nem szorul természeténél fogva más államok vagy
államszövetségek /illetve államszövetség/ részérõl kiegészítésre, ebbõl ered az állam szuverenitása. Ha
mégis társul más állammal önkéntesen, akkor azzal nem alkot substantiális létegységet /amilyet a test és
a lélek alkot egymással/, hanem csak esetleges /accidentális/ egység jön létre, amely a természettörvény
alapján az állami szuverenitást nem szüntetheti meg.
2/ A Krisztus által alapított egyház nem része más nagyobb egységnek /például az államnak/, hanem a
maga vonalán a maga nemében, vagyis a hitelvek hirdetésében és önmaga kormányzásában
szuverén, tehát nem tûr ebbõl a szempontból állami beavatkozást. Az egyház tagjai egyszersmind
állampolgárok is, és mint állampolgárok kötelesek teljesíteni állampolgári kötelességeiket, de hitük
gyakorlásában teljesen szabadnak kell lenniük minden állami kényszertõl.
3/ Politikai vonalon lehet ellentét az egyházpolitika és az állam politikája között, de ez nem érinti a hit és
erkölcsi kérdéseket. Az egyház csak hit- és erkölcsi elveket írhat elõ az államnak, a közjó konkrét
irányításába nem szólhat bele, hiszen az állam is tökéletes társaság.
4/ Az államot, mint tökéletes társaságot a szintén természettörvényen alapuló családok alkotják. A

család tökéletlen társaság, mert a természetes rendben az állam céljára /a közjóra/, a természetfeletti
rendben pedig a Krisztus által alapított egyház javára, az ember természetfeletti örök boldogságára
irányul. Ezért a családoknak is meg kell tartaniuk egyrészt az állam törvényeit /a család tagjai
állampolgárok/, másrészt alá vannak vetve Isten törvényeinek, amiket a Krisztus által alapított egyház
terjeszt az emberek elé /a család tagjai Isten teremtményei/.
5/ Mindazonáltal amit a család maga is el tud végezni, abba az állam nem szólhat bele /subsidiaritas
elve - XI. Piusz (1922-32) is hangoztatta 1931-ben/. Az állam egyáltalán nem szólhat bele a gyermekek
valláserkölcsi nevelésébe /ezt a jogot, ami természetjog/, sokszorosan megsértette a bolsevista állam /
lásd: "kettõs nevelést"/.
6/ Mivel a szülõk elsõdleges feladata a gyermekeik nevelése, az eszük használatával még nem
rendelkezõ gyermekeket csakis akkor szabad megkeresztelni, ha ezt a gyermekeik valláserkölcsi
nevelésére kötelezett szülõk kérik. Ebben az esetben azonban feltétlenül teljesíteni kell kérésüket.
7/ A szülõk joga és kötelessége gyermekeik nevelésérõl és tanítósáról gondoskodni, ezért:
a/ az államnak nincs joga ebbe beavatkozni /subsidiaritas/,

New Page 1
b/ az állam nem foszthatja meg a másik tökéletes társaságot, a Krisztustól alapított egyházat a
gyermekek valláserkölcsi nevelésének lehetõségétõl /egyházi iskolák/.
8/ A család tagjai alá vannak vetve a természettörvénynek /például annak, hogy ártatlan embert soha,
semmi körülmények közöst sem szabad meggyilkolni, tehát az artificialis abortusz semmilyen
körülmények között sem megengedett/. Ez alól az államnak nincs joga felmentést adni /ez beavatkozás
lenne a másik tökéletes társaság rendeltetésébe/.
---------
Az államnak, a Krisztus által alapított egyháznak és a családnak összhangban kell funkcionálnia. Ahogy
nincs kettõs igazság /duplex veritas/, úgy nincs kettõs jog; sem. A zavartalanul funkcionáló egyház és
család minden szuverén állam gránit fundamentuma!
---------------

New Page 1
Vissza a fõoldalra *vissza 2004 március 19 elõlaphoz
Tudós-Takács János
A-tökéletes társaság
(Elõadás vázlat - megjegyzéseket lásd a négy lábjegyzetben:[1])
Az arisztotelészi-szenttamási filozófiában a társaság /societas/ több személy összefogása abból a célból,

hogy a közjó érdekében tevékenykedjenek,
Tétel: Az emberek a természettörvény /lex naturalis/ alapján társadalmat /societas/ alkotnak.
Bizonyítás: Az emberek a természettörvény alapján irányulnak e földi élet boldogságára. Ámde ezt
csakis társadalomban érhetik el. Tehát a természettörvény alapján társadalmat alkotnak.
Az altétel /minor/ bizonyítása: Az egyes ember csak mások segítségével kaphat nevelést, oktatást a
különféle tudományágakból; a gyermekek mások segítségét igénylik a megélhetésükhöz, az öregek a
testi betegségeikben stb. Ezenkívül: társadalmi munkamegosztás szükségessége.
Tételünk ellentmond Rousseau és Hobbes nézetének.[2]
Kétféle társaság létezik: tökéletes /societas perfecta/ és tökéletlen.
Tökéletes társaság az, amely:
a/ természeténél fogva a legfõbb jóra irányul a javaknak egy bizonyos nemében,

b/ amely nem része ezért más társaságnak,
Tökéletlen az a társaság, amely
a/ egy másik társaság céljára irányul a javaknak egy bizonyos nemében,

b/ amely ezért része egy másik társaságnak.
Az embernek két legfõbb java van:
a/ a földi élet természetes boldogsága,

b/ az örök élet természetfeletti boldogsága.
Ennek megfelelõen két tökéletes társaság létezik:
http://www.alkotmany.ngo.hu/2004_megjegyzessel_a_tokeletes_tarsasagrol.htm (1 of 6)2004.05.31. 17:25:44

New Page 1
a/ az állam, amely természeténél fogva a földi boldogságra, azaz az állampolgárok jólétére, a

közjóra irányul
b/ a Jézus Krisztus által alapított egyház /történetileg igazolható, hogy Jézus Krisztus történelmi
személy, egyházat alapított/, amely az ember természetfeletti örök boldogságára irányul.
Ebbõl következik, hogy:
1/ Az állam nem része más nagyobb egységnek, tehát nem szorul természeténél fogva más államok vagy
államszövetségek /illetve államszövetség/ részérõl kiegészítésre, ebbõl ered az állam szuverenitása. Ha
mégis társul más állammal önkéntesen, akkor azzal nem alkot substantiális létegységet /amilyet a test és
a lélek alkot egymással/, hanem csak esetleges /accidentális/ egység jön létre, amely a természettörvény
alapján az állami szuverenitást nem szüntetheti meg.[3]
2/ A Krisztus által alapított egyház nem része más nagyobb egységnek /például az államnak/, hanem a
maga vonalán a maga nemében, vagyis a hitelvek hirdetésében és önmaga kormányzásában
szuverén, tehát nem tûr ebbõl a szempontból állami beavatkozást. Az egyház tagjai egyszersmind
állampolgárok is, és mint állampolgárok kötelesek teljesíteni állampolgári kötelességeiket, de hitük
gyakorlásában teljesen szabadnak kell lenniük minden állami kényszertõl.
3/ Politikai vonalon lehet ellentét az egyházpolitika és az állam politikája között, de ez nem érinti a hit és
erkölcsi kérdéseket. Az egyház csak hit- és erkölcsi elveket írhat elõ az államnak, a közjó konkrét
irányításába nem szólhat bele, hiszen az állam is tökéletes társaság.
4/ Az államot, mint tökéletes társaságot a szintén természettörvényen alapuló családok alkotják. A

család tökéletlen társaság, mert a természetes rendben az állam céljára /a közjóra/, a természetfeletti
rendben pedig a Krisztus által alapított egyház javára, az ember természetfeletti örök boldogságára
irányul. Ezért a családoknak is meg kell tartaniuk egyrészt az állam törvényeit /a család tagjai
állampolgárok/, másrészt alá vannak vetve Isten törvényeinek, amiket a Krisztus által alapított egyház
terjeszt az emberek elé /a család tagjai Isten teremtményei/.
5/ Mindazonáltal amit a család maga is el tud végezni, abba az állam nem szólhat bele /subsidiaritas
elve - XI. Piusz (1922-32) is hangoztatta 1931-ben/. Az állam egyáltalán nem szólhat bele a gyermekek
valláserkölcsi nevelésébe /ezt a jogot, ami természetjog/, sokszorosan megsértette a bolsevista állam /
lásd: "kettõs nevelést"/.
6/ Mivel a szülõk elsõdleges feladata a gyermekeik nevelése, az eszük használatával még nem
rendelkezõ gyermekeket csakis akkor szabad megkeresztelni, ha ezt a gyermekeik valláserkölcsi
nevelésére kötelezett szülõk kérik. Ebben az esetben azonban feltétlenül teljesíteni kell kérésüket.
7/ A szülõk joga és kötelessége gyermekeik nevelésérõl és tanítósáról gondoskodni, ezért:
a/ az államnak nincs joga ebbe beavatkozni /subsidiaritas/,

New Page 1
b/ az állam nem foszthatja meg a másik tökéletes társaságot, a Krisztustól alapított egyházat a
gyermekek valláserkölcsi nevelésének lehetõségétõl /egyházi iskolák/.
8/ A család tagjai alá vannak vetve a természettörvénynek /például annak, hogy ártatlan embert soha,
semmi körülmények közöst sem szabad meggyilkolni, tehát az artificialis abortusz semmilyen
körülmények között sem megengedett/. Ez alól az államnak nincs joga felmentést adni /ez beavatkozás
lenne a másik tökéletes társaság rendeltetésébe/.
---------
Az államnak, a Krisztus által alapított egyháznak és a családnak összhangban kell funkcionálnia. Ahogy
nincs kettõs igazság /duplex veritas/, úgy nincs kettõs jog; sem. A zavartalanul funkcionáló egyház és
család minden szuverén állam gránit fundamentuma!
---------------[4]
[1] Ez a vázlat az általam csatolt lábjegyzetekkel csak az elõadóknak készült. Az õ tájékoztatásukra

választottam ezt a lábjegyzetes formát, hogy így érzékeltessem a vitanap szervezõi szándékot, az
elképzelt kapcsolódást a bevezetõ elõadáshoz. – Fáy Árpád
[2] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezõje (FÁ): Rousseau szerint az ember nem
eleve társas lény, csak a magántulajdon tette társassá; ezért nevezhetõ Marx elõfutárának is. Hobbes
szerint pedig az ember embernek farkasa, a társaslét csak tanítás eredménye; történetesen a
marxizmusban ezáltal lehet az állam esetleges elhalását felvetni. Rousseau az áteredõ bûn tanával
szakítva fogalmazta meg az eredendõen jó ember feltevését, akit csak a nevelés ronthat el. Ezért lehetett
nála a társadalmi befolyástól mentes természetbe való visszavonulás egyfajta megoldás.
[3] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezõje (FÁ): Ennek a tömör kiinduló
gondolatnak a kibontása összhangban van azzal a meghatározással, hogy az alkotmány a nemzet
államalkotó akarata. Tehát az állam mögött feltételezett „élõ nemzeti közösséggel” és annak akaratával.
- Mert mire irányul ez az akarat – teheti fel a mai kérdezõ. Például arra, hogy legyen-e állam vagy sem?
Vagy pedig arra, hogy milyen legyen ez az állam? Utóbbi esetben beszélhetünk arról, hogy ez az
„akarat” vagy talán „választás”, államalkotási „koncepció” szól arról is, hogy milyen az emberképünk,
vagy azon alapszik? Vajon magányos embereket képzelünk el, akik esetlegesen társas lények, vagy
olyanokat, akik eleve társas lények (méghozzá térben és idõben egyaránt?!)? Vagy elképzelünk olyan
államot, amelynek az ember esetleges, „lecserélhetõ”, másodlagos tartozéka, vagy olyan államot

New Page 1
„igénylünk”, akarunk”, tartunk természetesnek, amely az ember társas lényiségébõl következik, amely
eszköze, közege az emberi személyes lét kiteljesedésének, régi szóval az embert Isten képmásának tekinti
– és ennek biztosítékaként az egyházat elismeri – „tökéletes társaságként”? (… az arra képes, alkalmas
egyházat …)
[4] Szóbeli rákérdezés után, a 2004 április 19-i vitanap szervezõje (FÁ): Az április 17-i „Autonómia,
alkotmány, unió” címû rendezvény bevezetõ elõadásának vázlata a fenti szöveg. Kifejtésre itt a tökéletes
és tökéletlen társaság klasszikus fogalma került. Ebben a fogalomhasználatban teljes értékû autonómiája
mint közösségnek csak az államnak és az egyháznak van. Amit ma autonómiának nevezünk, az itt relatív
autonómiának nevezhetõ. Tehát relatív autonómiának nevezhetõ valamely területi autonómia,
foglalkozási vagy gazdasági autonómia és egyéb. Ezen autonómiák létjogának (megkérdõjelezhetetlen
létjogának) indokaként a XX. században a szubszidiaritást nevezték meg, amelyet nem csak a családokra
lehet értelmezni.
Az autonómiákon belül lehet pozitív normát érvényesíteni. A negatív normaként az államnak mint a
közjó végsõ korlátjának a mai autonómiáknak alá kell magukat vetniük.
Az autonómiák létének tehát elõfeltétele az a közösség, amely képes a pozitív norma-adásra úgy, hogy a
két természetes társaság által megjelenített külsõ korlátokat nem lépik át.
Összeáll tehát egy olyan logikai kép, mely szerint a mai értelemben vett autonómiának egyrészt feltétele
az az élõ közösség, amely a pozitív normaadásra képes (és bizonyos értelemben e képesség és a
megfelelõ akaratuk õk létükkel jogosultak is az autonómiára), másrészt a befoglaló keretet jelentõ állam
sem egy elvi adottság, idegen keret, hanem feltételezi a nemzet élõ politikai közösségét (és annak
államalkotó akaratát, államra vonatkozó „koncepcióját”), a nemzet pedig feltételezi az önálló emberi
személyiséget (Isten képmását, akit nem kívülrõl vezérelnek, mint valamely tömeg alkotóelemét, hanem
akit a lelkiismerete, felelõs, értelmes, önálló, szabad akarata vezérel).
A mai világban ezt a kiinduló szemléletet nem mindenütt tartják számon, sok a kavarodás. Azonban a
részletekben való kétségtelen változások, a részletek fejlõdése ne tévesszen meg minket, ezután is meg
kell tartanunk a kiegyensúlyozott összképet (ember – nemzet – állam, és azon belül a relatív
autonómiák).
Az államok kiterjedése sok szempont szerint alakulhat. Az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb az
élõ nemzeti közösség, mint alap. A nemzetek államokra vonatkozó akarata nem lehet teljesen egyforma.
Tehát kialakulhatnak sémák, de minden nemzet pozitív normáit is érvényesíti az alkotmányában, az
államában. Azonban ez a pozitív (térben és idõben) „össznemzeti” norma-adás nem korlátlan. Az
autonómiáknak éppen az a funkciója, hogy egyes csoportoknak a pozitív normaadásban külön teret
engedjen.
A modern állam hangsúlyozottan nem avatkozik bele a tudomány, a mûvészet, az igazságosság

kérdéseibe, ezeknek „autonómiát” biztosít önmagával szemben. Azonban ezen autonómiáknak nem

New Page 1
egyedüli forrása az „állami önmegtartóztatás”, hanem az eddigi gondolatokat alapul véve, adott
helyzetben a teljes társadalom önszabályozására megalakított állam és az illetõ relatív autonómiát
igénylõ csoport kölcsönös megállapodása. Ennek a megállapodásnak, hogy tartós lehessen, feltétel az
autonómiát igénylõ csoport autonómiára való belsõ képessége is.
Mindehhez feltûnõen jól illeszkedik a PTK 1993-as módosításával létrehozott „köztestület”

intézményének általános szabályozása, amelynek egyes konkrét eseteit adják a foglalkozási kamarák,
gazdasági kamarák, hegyközségek, a Magyar tudományos Akadémia, stb.
Ami bizonytalan, az az állam és a nemzet közötti kapcsolatot jelentõ alkotmány ügye. Már jól ismert
ügyekben az alkotmányosság szellemiségét akkor is lehet érvényesíteni, ha a tulajdonképpeni alkotmány
éppen tiltás alatt van, azaz mint olyat közvetlenül nem ismerik éppen el (lásd a mai, 1944. március 22-
tõl tartó állapotot). Azonban ennél sokkal nagyobb probléma az, amikor új, ezután kialakítandó
szabályokról, megfogalmazandó elvekrõl van szó, amelyekhez a tisztán rendbe tett alkotmányosság
nélkül hozzá sem tudunk fogni. Ilyen a ma használatos hitelpénz-formájú szabályozás kérdése.
Tudjuk, hogy
• a pénznek közvetítõ eszköznek kell lennie az emberek egymás közti gazdasági elszámolásaiban
(ez az ember eredendõen társas voltából következik),
• szükség van a kifejezetten gazdasági szervezettségre, rutinokra, társadalmi önszabályozásra

(amire az embert értelmes volta alkalmassá teszi),
• az állam mint „tökéletes társaság” a végsõ kerete a gazdasági szabályozásnak, tehát az állam
mint a gazdasági szabályozás cselekvõje felelõs azért, hogy gazdaság területén se sérüljenek a
tudomány, az igazságosság szempontjai,
• azaz a pénznek, mint közvetítõ eszköznek, társadalmi rendszernek nem lehet olyan mértékû
önmozgása, amely alapvetõ társadalmi értékeket sérthetne. Tehát a pénznek (és gazdaságnak)
eszköznek kell lennie a természetes személy önálló életvitelét szolgálva, a különféle élõ emberi
közösségeket szolgálva.
A kör teljessége kirajzolódott. Egy átfogó, közös képben érintettük az embert és közösségeit,
kiemelkedõen az államot, azon belül pedig a relatív autonóm szûkebb élõ közösségeket – továbbá szóba
került a társadalmi önszabályozás eszközeinek kérdése (itt a pénz került említésre), állami és szûkebb
autonómiákon belüli használhatósága.
A szubszidiaritás elve már az államon belüli autonómiára való jogosultságot jelenti. á Ezen jogosultság
elismerésének hagyománya a magyar történelem egyik fontos vezérfonala volt mindig, ameddig vissza
tudunk tekinteni. á Ezen jogosultság fontos kérdése jelenünknek mind az Európai Unió mind a határon
túlra került nemzetrészek szempontjából. á De ezen jogosultság fontos és újszerû feladványa a jövõben

New Page 1
a pénzhasználat alkotmányosságának ügye. Ez olyan kérdés, amin egész nemzetünk sorsa is

megfordulhat, és kihívást jelent a kontinens, sõt az egész emberiség elõtt.
Az alkotmány a nemzeti, társadalmi, állami kérdések áttekintésének gyújtópontja, kulcsa.

New Page 1
Alkotmányossági Mûhely és Fórum - Meghívó

A klasszikus európai alkotmányosság a Magna Chartával és az Aranybullával kezdõdött.
Klasszikus európai fogalmak szerint a hatalom, erkölcs, tudás egymás mellé rendelendõ.
A természetjog, a klasszikus európai alkotmányosság, és az ENSZ alapelvei szerint a készülõ

európai unió nem alkotmányos szervezõdés – hamis az uniós alapszerzõdést alkotmánynak nevezni.
És mindezek alapján ki kell nyilvánítani, hogy magyar fogalmak szerint
lényegi különbség van az alkotmány és az alaptörvény között, a magyar alkotmány nem

alaptörvény!
Meghívó
II. és III. Alkotmányos vitanapokra
– március 19-20. – április 17. -

A rendezõ szervezetek:
Alkotmányossági Mûhely, Százak Tanácsa
Idõpont:
II. vitanap 2004 március 19-én, pénteken délelõtt, gyülekezõ 9 órától, program 10 órától délután 5 óráig
III. vitanap 2004 április 17-én, szombaton délelõtt, gyülekezõ 9 órától, program 10 órától délután 5
óráig
Helyszín:
http://www.alkotmany.ngo.hu/2004_marc_19_2-ik_alkotmanyos_vitanap.htm (1 of 4)2004.05.31. 17:25:50

New Page 1
„Református gyülekezeti terem” Budapest, X., Bihari u. 9/a. (megközelíthetõ 3-as villamossal Örs
vezért terétõl, illetve a Metró Ecseri úti megállójától az Örs vezér tere felé az elsõ megállónál- a
villamos a Bihari úton halad, bejárat a mellékutcából – parkolási lehetõség a Bihari utca és Belényessy
utca saroknál)
Üdvözlettel
Fáy Árpád
Nyilatkozat az alkotmányért
Célunk az alkotmányosságért kiálló kezdeményezések, törekvések találkozásának segítése,

felülemelkedve a napi politika szempontjain - és nem a társadalmi-politikai ellentétek kiélezése.
Meggyõzõdésünk ugyanakkor, hogy nem szabad engedni a kísértésnek, hogy „fegyelmezetten

hallgassunk” a gondolkodásunkat, értékítéletünket meghatározó alkotmány stratégiai kérdéseirõl -
a reálpolitika taktikai sikerei érdekében.
A magyar alkotmány alapelvei - mint a magyarság kétségtelen kincsei - önazonosságunk

támasztó oszlopai, amelyek jól illeszkednek az Aranybulla és a Magna Charta idejéig
visszamenõen a legnemesebb európai hagyományokhoz, s a modern idõkben az ENSZ számos
természetjogi elvet alapul vevõ szellemiségéhez. Ezek erõsebbek minden hatalmi kényszernél,
politikai taktikánál, önkényuralmi elõírásnál - legyen szó belsõ törvényrõl, vagy nemzetközi
önkényrõl.
A magyar alkotmányos jövõ csak az alkotmányos hagyományainkhoz való élõ kapcsolat

kialakításával képzelhetõ el. Úgy kell rendezni a magyar közjogot, hogy a történelmi alkotmány
magvát jelentõ alapelveket az alkalmazott törvények és nemzetközi szerzõdések ne sértsék, hiszen
ezek az elvek Európa, az emberiség közös kincsei.
A történelmi alkotmány tudomásul vétele tehát nem pártpolitikai kérdés, hanem a magyar
közélet szereplõinek kötelezettsége egyeztetésre és összefogásra.
Százak Tanácsa 2004 február 4. - Alkotmányossági Mûhely és Fórum …

New Page 1
II. vitanap programja: 2004 március 19-én, pénteken délelõtt 10 órától délután 1 óráig
Közgazdasági szabályozás – alkotmány - unió

Fáy Árpád: A közgazdasági szabályozás alkotmányosságának jelentõségérõl
Loppert Csaba: Szociáldemokrata értékek és közgazdasági szabályozás
Z. Kárpát Dániel: Az unió szabályozási terveiben a magyarság gazdasági önszervezési

lehetõségeirõl – felkért hozzászóló
Pavics Lázár: Alkotmányos értékek megfoghatatlansága és a konkrét közgazdasági számok
Rozgonyi Ernõ: Küzdelmek és elméleti rálátás a közgadaságszabályozásra
Dr Kindler József: Erkölcsi értékek és szabályozási lehetõségek
Kérdések, megjegyzések
Délután 2 órától
Tájékoztató jogfenntartó nyilatkozat ismertetése, aláírása

Európa széles közvéleményéhez és kormányaihoz.
Megemlékezés 1944. március 19-rõl

Eszmei különbségek a magyar alkotmány megítélésében a nemzeti mozgalmak körében:
Alkotmányossági Mûhely, Százak Tanácsa, valamint Aquinói Szent Tamás Társulás (Rászlai
Tibor), Magyar Nemzeti Front (Rozgonyi Ernõ), Magyarok Világszövetsége (Zétényi Zsolt
elõterjesztésében), Összmagyar Testület (Bartis Ferenc), Sárospataki Konzervatív Kör (Kiss Endre
József), Szabad Magyarországért Mozgalom (Takács András), Trianon Társaság (Galla János),
Vitézi Rend, és Bernáth Zoltán bíró magánvéleménye
Befejezésként: könyörgés-ima
az emberi személyiséget tisztelõ társadalompolitikáért, társadalmi intézményrendszerért, a diktatúrát
fogalmilag kizáró európai magyar történelmi alkotmányért.

New Page 1
III. vitanap programja: 2004 április 17-én, szombaton délelõtt 10 órától délután 5 óráig
2004 április 30 elõtti utolsó rendezvényünk.
Európa - alkotmány és autonómia

Fáy Árpád: Az autonómia fogalmáról határon túl és határon innen, Európában
Tudós Takács János: A „tökéletes társaság” és az autonómia
dr Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke levelének ismertetése
Áttekintés a határon túli magyar autonómiák helyzetérõl, a határon belüli autonómiákról, és az

európai Unióban az autonómiák jövõjérõl (felkérések folyamatban, részletes meghívó a www.
alkotmany.ngo.hu c. honlapon lesz olvasható, külön postai írásos meghívót a III.
vitanapra nem küldünk - FÁ)
"... Alkotmányunk … fontos elve a személyes jogok nagy tiszteletben tartása.
Nálunk a státus eszméje, véve azt ó-görög vagy új francia értelemben, ismeretlen. A státus nálunk nem nyelte el az
egyént, inkább állíthatni, hogy az egyéni jog magasabban áll a státus jogánál. Példákat idézhetnék fel arra, a
személyi szabadság mind politikai, mind magánjogi tekintetben mi féltékeny gonddal biztosíttaték a közhatalom
elnyomása ellen, a személy egy szent oltár volt, melyet tilos illetni, hajléka egy erõs vár, melybe a bíró is, kezében
ítélettel, csak bizonyos formák közt léphet. Inkább szívesen tûrtünk némely veszélyt, mi érhetett, semhogy a
törvény nagyon is korlátozzon cselekvéseinkben. Századok óta elvesztõk népi szerepünket az európai nemzetek
között, de honn a magyar polgár mindig oly szabad volt, mint szabad az angol. Soha nem engedtük magunkat a
státus szörnyeteg s meddõ eszméje által elnyeletni, mely mindenben minden akar lenni; mindig a státus fölébe
helyeztük a nemzetet, mint népfajt, és e fölébe a személyt, mint erkölcsi lényt..."[1]
[1] 1861-es levélbõl részlet (Szemere Bertalan, Páris. febr. 4.).

EGYÜTTMÛKÖDÉSI SZERZÕDÉS
A
Szentkorona-Egység Mozgalom (SzEM)
létrehozására
1) A SZENT KORONA SZÖVETSÉG kezdeményezésére 2001. március

12-én tartott sajtótájékoztatón összehívott, 2001. április 6-án megtartott
gyûlésükön a jelenlevõ társadalmi szervezetek és személyiségek közös
akarattal elhatározták, és fogadalmat tettek, hogy azon fognak
munkálkodni, hogy a
SZENT KORONA fõhatalmának jogfolytonossága visszaállíttassék.
A nemzet boldogulását, békés életét csak az
ezeréves alkotmányos jogfolytonosság
helyreállításával lehet biztosítani.
2)A szerzõdõ szervezetek lerögzítik, hogy a nemzet fogalmán a teljes

társadalmat, minden részét és tagját értik, megkülönböztetés nélkül,
egyenlõ jogokkal.
3)A szerzõdõ szervezetek a hagyományos Szentkorona-eszmeiség

alapján a
SZENT KORONA tagságát a teljes Kárpát Medencében élõkre
kiterjedõen értik, tekintet nélkül azok nemzeti, nyelvi és vallási

hovatartozására.
http://szent-korona.hu/szem.htm (1 of 3)2004.05.31. 17:27:26

4)A szerzõdõ szervezetek a SZENT KORONA tagságába beleértik a
világ bármely táján élõ, a Szentkorona-eszmeiségét magukénak

vallókat.
5)A szerzõdõ szervezetek megállapodnak, hogy a Szentkorona-

eszmeiség alapján minden nemzeti kérdésben együttmûködnek és közös
álláspontot alakítanak ki, és képviselnek. Az összefogásnak -a fõ
célkitûzésre és közös meggyõzõdésükre tekintettel- Szentkorona-Egység
Mozgalom (rövidítve: SzEM) elnevezést adnak. A SzEM mûködtetése
önálló jogi személyiség nélküli társadalmi tömörülésként, a résztvevõk
között létrejött jelen magánjogi szerzõdésben és annak mellékleteiben
szabadon vállalt kölcsönös kötelezettségek és egymásnak biztosított
jogok alapján történik.
6)A szerzõdõ szervezetek megállapodnak, hogy az együttmûködés itt

vállalt kötelezettsége mellett
fenntartják önrendelkezésüket és önállóságukat,
beleértve az együttmûködésbõl való bármikor, joghátrány nélküli

kilépésüket.
7)A CÉLFELADATOK meghatározása elõre, az
éves és idõszaki tervben történik
a SzEM-ben résztvevõk közös elhatározásával. Az így meghatározott

feladatokat a jelen Szerzõdés idõszakonkénti Mellékletei tartalmazzák.
8)A Szent Korona Államrend helyreállítása céljából folytatott közös

tevékenység szervezése és összehangolása a jelen Szerzõdés 1. számú
Mellékletében meghatározott, a tagok számára készült Mûködési Rend
szerint történik.

Budapest, 2001. április 6-május 18.
•
Aláírás: (szervezetek és egyének)
•
A lista nem nyilvános!

TERVEZET
SZEM Együttmûködési Szerzõdés (ESZ) 1.sz. Melléklete.
Szentkorona-Egység Mozgalom (SZEM)

társadalmi tömörülés
Mûködési Rend
I. Irányelvek:
1.) A Szentkorona-Egység Mozgalom (rövidítve: SZEM) résztvevõi

mindazok a szervezetek és egyének, akik a SZEM létrehozására megkötött
Együttmûködési Szerzõdést (ESZ) aláírják, vagy annak ismeretében a
csatlakozási szándékukat hitelesen kinyilvánítják. A tagság tartalmi feltétele az
ESZ-ben vállalt kötelezettségek érdemi teljesítése kinek-kinek a saját körében
adott lehetõségei és az együttmûködésben kifejtett tényleges közremûködése
körében.
2.) Az alapítók nyilvános üléseken kinyilvánított többségi szándéka szerint a

SZEM nem bejegyzett ill. nyilvántartott szervezetként, hanem saját, a
mindenkori törvényes rend keretei között, a társadalmi és a keresztény erkölcs,
a Szent Korona iránti hûség szellemében, a tagság többségi egyetértése
alapján kialakított rendje szerint mûködik.
3.) A SZEM résztvevõi közül a szervezetek saját Alapszabályuk

rendelkezései alapján mûködnek tovább az abban meghatározott belsõ rend
szerint. A tömörüléshez tartozásuk nem minõsül szervezeti csatlakozásnak,
mert ez az összefogás szervezetek közötti szerzõdéses kapcsolat. Ilyen
szerzõdéses kapcsolatlétesítés ügyében az intézkedési jogosultságra az egyes
alapszabályok erre vonatkozó szabályai érvényesek.
4.) Az ESZ szerinti együttmûködés kétirányú. Ennek keretében egyfelõl a

tagok egyedi lehetõségeikhez mérten kölcsönösen támogatják egymást a saját
tevékenységi körükhöz tartozó feladatok ellátásában. Értelemszerûen ezek a
tagszervezeti vagy egyéni feladatok nem ellentétesek az ESZ-ben vállalt
kötelezettséggel, hanem annak megvalósulását segítik elõ a maguk egyedi
http://szent-korona.hu/mkdsir.htm (1 of 6)2004.05.31. 17:27:43

TERVEZET
módján és eszközeivel. Másfelõl minden tag lehetõségeihez mérten vállal részt

az ESZ-ben vállalt közös célkitûzés, a Szent Korona Államrend helyreállítása
megvalósításából, és az idõszakonként, valamennyi résztvevõ bevonásával
egyeztetett, erre a célra rendszeresen ülésezõ Résztvevõi Tanács (RT)
keretében meghozott többségi határozattal kitûzött közös feladatok
megvalósításából.
5.) A résztvevõk a közös cselekvés összehangolásának és szükség szerinti

irányításának céljából Küldötti Bizottságot (KB) alakítanak. A KB
összetétele, taglétszáma és az abba delegáltak köre valamennyi résztvevõ
többségi határozata alapján kerül megválasztásra és idõszakonként
felülvizsgálatra.
6.) A résztvevõk mindenkorra és egyhangúlag támogatják a SZENT

KORONA SZÖVETSÉG (SZKSZ) állandó és folyamatos részvételét a KB-
ban, folyamatos szervezõ és irányító közremûködését a közösen kitûzött
feladatok végrehajtásában. A SZKSZ, mint az összefogás kezdeményezõje, a
Fõvárosi Bíróságon a társadalmi szervezetek hatósági nyilvántartásában
közhasznú szervezetként bejegyzett, 2001. május 11-i hatállyal jogerõsen
módosított Alapszabályának fõ célkitûzésével elkötelezett, köztiszteletnek
örvendõ szervezete a magyar államiság rendjében a Szent Korona intézményi
hagyományos jelentosége biztosítá-sának, a Szent Korona intézményes
államrendje megteremtésének.
II. A SZEM mûködése:
1.) Az összefogás résztvevõinek tanácskozási és döntéshozatali fóruma a

Résztvevõi Tanács (RT)
a.) Részvétel és képviselet

A RT-ban a SZEM minden szerzõdött résztvevõje tanácskozási és
szavazati joggal vehet részt. A résztvevõ szervezetek a SZEM-RT-ban
alapszabályuk ill. hatósági nyilvántartásuk szerinti hivatalos
képviselõjükkel (vezetõ/elnök), akadályoztatása ill. kényszerû távolléte
esetén a Vezetõ által a tanácsülésen a részvételre írásban
meghatalmazottjukkal képviseltetik magukat. A résztvevõ szervezeti
vezetõk, vagy igazolt felhatalmazással a meghatalmazottjuk érdemi

TERVEZET
állásfoglalásra jogosultak minden olyan kérdésben, amely a RT-ban

tárgyalásra kerül. Kényszerû távollét esetén a RT ülésére a távollévõ
tanácstagok –akár tagszervezeti vezetõk, akár egyének- írásban
foglalhatnak állást a napirendi kérdésekben. Szavazati joga távollevõ
tanácstag nevében a meghatalmazottnak a távollévõ tag vagy
tagszervezeti vezetõ által elõzetesen, írásban kifejtett állásponttal
egyezõen van.
b.) Tanácsülés
Az ülésezõ RT a jelenlévõ teljesjogú résztvevõk vagy maghatalmazottaik
többségi határozatával választja meg a jelenlévõ RT tagok körébõl a
tanácskozás elnökét, aki levezeti az ülésen a napirendi kérdések
megtárgyalását, a határozathozatalt és az általa felkért
jegyzõkönyvvezetõ és más kisegítõk (pl. szükség esetén
szavazatszámláló, mandátum vizsgáló, jelenlét igazoló személyek)
közremûködésével.
Szavazategyenlõség esetén az elnök szavazata dönt. A RT Elnökének

megbízatása a következõ RT ülésig terjed, amikor újraválasztására vagy
új elnök választására kerül sor. Az elnök az ülések közötti idõben a RT-al
kapcsolatos, a tanácsülés elé tartozó ügyekrõl gondoskodik. Részt vesz a
KB munkájában és ülésein, ezáltal figyelemmel kíséri a RT ûlésen hozott
határozatok végrehajtását, és az idõközben történõ bizottsági
kezdeményezéseket. A résztvevõk 1/3-ának írásbeli indítványa, vagy a
KB vonatkozó határozata, vagy az ügyek ismeretében tett saját
kezdeményezése alapján összehívja a RT következõ ûlését.
c.) Határozatok
1.) A RT határozatait az ESZ szerinti tevékenységek, a mûködés és
a résztvevõi csatlakozás körébe tartozó kérdésekben szótöbbséggel
hozza a SZEM minden résztvevõjére kiterjedõ érvénnyel.
2.) Az ESZ-ben szabályozott, a SZEM alapelveit, a résztvevõk
jogait és vállalt kötelezettségeit érintõ vagy szerzõdés módosítási
kérdésekben –kivéve a résztvevõi csatlakozás jóváhagyását- a RT
2/3-os többséggel hoz határozatot.
3.) Az összefogást feloszlató döntéshez egyhangúság kell.

TERVEZET
2.) A SZEM tevékenységek összehangolásának, eseti célfeladatok

kezdeményezésének, a közös munka irányításának, a RT határozatai
végrehajtásának fóruma a Küldötti Bizottság (KB).
a.) Részvétel és képviselet

1.) A RT többségi szavazással hozza létre a Küldötti Bizottságot
(KB).
2.) A KB tagságra azok választhatók, akik személyesen, vagy
kényszerû távollétük esetén írásban, meghatalmazottjuk útján a RT
ülésén a plénum elõtt vagy az elnöknek tett bejelentéssel
jelentkeznek, és vállalkoznak a KB feladataiban tevékeny részvételre.
3.) A KB létszáma legkevesebb 7, legfeljebb 25 páratlan számú fõ
lehet.
4.) Küldött a KB-ban az ESZ-ben szerzõdött résztvevõ szervezet
képviseletében a szervezet vezetõje, vezetõségének/elnökségének
tagjai, vagy az ESZ-ben résztvevõ egyén saját személyében
lehetnek.
5.) A KB tagság érvénye 2 éves idõtartamra szól. Ezen idõtartamon
belül a RT a küldötti bizottsági tagságot megfelelõ indoklással,
szótöbbségi határozattal vonhatja vissza. Ezen túl a bizottsági tagság
a RT következõ tagsági szavazásáig tart, amely a tagság
megerõsítésérõl és/vagy a jogosult jelentkezõk körébõl az új és/vagy
kiegészítõ tagok jelölésérõl dönt.
6.) A KB állandó tagja a SZENT KORONA SZÖVETSÉG
(SZKSZ). A KB tagság folyamatossága alapján a SzKSz ellátja a
társadalmi nyilvánosság elõtt a SZEM szóvivõi képviseletét.
7.) A SZKSZ szükség szerint, a KB eseti döntéseinek megfelelõen
fogadja, kezeli és igazolja a SZEM céljaira szolgáló közhasznú
pénzadományokat, az Alapszabálya szerinti intézkedési és
ellenõrzési rendjében, a KB és a RT elõtti beszámolás és
beszámoltatási kötelezettséggel.
b.) Mûködés
1.) A KB testületi tevékenysége a RT-nak a személyes jelenkezésük
alapján választott, a feladataikra alkalmasnak ítélt küldötteket
megbízó határozatával kezdõdik.
2.) Szükség esetén a KB küldöttek –esetenként meghívott
szakbizottsági részvétellel, vagy anélkül- testületi tanácskozást
tartanak, amelyen többségi határozattal döntenek a Küldöttek által

TERVEZET
felvetett és/vagy a szakértõ bizottságokban elõkészített és

tanácskozásra ill. döntésre elõterjesztett kérdésekben. A Küldöttek
tárgyalási és szavazati jogukat egyenként és személyesen
gyakorolják. A testületi ülést mind a Küldöttek mind a KB Elnöke
(MR.II/b.)4-6.pont) összehívhatják. Az ülés akkor határozatképes, ha
a küldöttek fele + 1 fõ jelen vannak.
3.) A KB az országos- ill. közérdekû feladatkörök ellátására
testületi határozattal Szakértõi Bizottságokat hoz létre. A
szakbizottságok elõirányzott száma 25, létszámuk egyenként 5 fõ
szakértõ, egyikük a bizottság vezetõje. A KB tagjai gondoskodnak a
megfelelõ képzettségû és létszámú, az összefogási célokkal
azonosuló, az ESZ-ben szerzõdött résztvevõk körében vagy azon
kívül megfelelõ szakbizottsági személyek bevonásáról. A
szakbizottsági munkákban a KB tagok mandátumuk idején és/vagy
azon túl személyesen közremûködnek a szakértõi és/vagy vezetési
tevékenységben.
4.) A KB tanácskozó üléseinek rendjét és idejét maga határozza
meg. Tagjai közül elnököt választ.
5.) A KB választott Elnöke a bizottság általa bevonandó más
tagjaival együtt gondoskodik a bizottsági tevékenység
összehangolásáról, szükség esetén ülés összehívásáról, a RT soros
elnökével a kapcsolattartásról és a bizottsági ülések levezetésérõl, a
határozatok dokumentálásáról, a RT összehívásáról.
6.) Az Elnök megbizatása 2 évre szól. Tisztségébõl ezen idõn belül
indokolt esetben a KB szótöbbségi határozatával visszahívható,
megbizatásának lejárta után újraválasztható.
III. Érvényesség
1.) A Mûködési Rend (MR) az Együttmûködési Szerzõdés mellékleteként annak

szerves része.
2.) Rendelkezéseit a szerzõdött résztvevõk a szerzõdés aláíráskor egyetértõleg
elfogadják, és tudomásul veszik.
3.) A MR megváltoztatására a RT illetékes a szerzõdésmódosításra vonatkozó
minõsített szavazással hozott határozattal.
4.) A MR mindenkori hatálya és érvénye a feloszlatásig tart.
Kelt: Budapest, 2001. április 6-május 18-június 26.

TERVEZET
Aláírások: (a lista nem nyilvános)

Elõremutató Trianon-
Elõremutató,
építõ Trianon-stratégiát!
Minden magyar figyelmét megérdemli
az igényeseknek mértékadó napisajtóban megjelent két írás
(teljes terjedelmükben a http://szent-korona.hu/nma.htm és a http://szent-korona.hu/rgyeks.htm
címeken )!
Kezdõ és befejezõ sorokat idézünk:"...Pár hónappal ezelott egy távol-keleti nagykövetségi

fogadáson a francia kultúrattaséval beszélgettem, és szóba került az erdélyi magyarság kérdése.
A kultúrattasé rosszallóan jegyezte meg: „Az erdélyi területeken nem lenne semmiféle
nemzetiségi probléma, ha a magyarok a második világháború idején nem üldözték volna el a
románokat, és nem telepítettek volna a helyükre kétmillió magyart...”.
A Magyar Nemzetben megjelent cikk zárómondata így kezdõdik:"...Nyolcvanegy évvel a trianoni
diktátum után ideje lenne sikeresebb kommunikációs politikát kialakítanunk...".
Hasonlóan a második írás kezdõ megállapítása:

"..A magyar társadalom világviszonylatban is az élen áll a lelki betegségek terén...
Egy frusztrált, depresszióba esett társadalom
hogyan tud megfelelni az újabb és újabb kihívásoknak?...".
A befejezõ gondolat: "...a XX. század végi, XXI. század eleji Magyarország fordulathoz érkezett...
A nemzeti integritás új kibontakozása pedig nem nemzetállamot fog jelenteni, hanem a nemzeti
kultúra, a nemzeti értékek, a nemzeti jellemszilárdság, a nyelv, az összetartozás új motivációs
erejét...a globalizálódó világ figyelmét is felhívjuk valami olyanra, ami ezer év óta él, küzd és
éltet, mint a sajátosan (nemcsak-)magyar
kultúra és virtus....".
Ez a "valami" a Szent Korona, ami nem más, mint ezeréves történelmi és különleges
alkotmányos személyiségi közjog Európa szívében, és ettõl elválaszthatatlan gyökeres
államintézmény-államrendszer!
Ezzel lehet és kell "elõjönnünk", mert ebben van az, ami nélkül áldozatai maradunk a trianoni
hazugságözönnek ugyanúgy, mint a társadalmi kiábrándultságnak!
http://szent-korona.hu/el.htm (1 of 4)2004.05.31. 21:09:59

A Szent Korona közjogi intézmény rendszere ugyanis a legmaibb EU normák mércéjével is

olyan "nem-gazdasági érdekû", történelmi-hagyományos értéknek minõsül, amely a "tõke
szabad áramlása" legfelsõ polcra helyezett általános követelményének körén kívül esik, mégpedig
annál magasabbrendû, az elfogadott szuverenitás körébe sorolt minõsítéssel!
Ezért elõször
a Szent Koronához csatlakozzunk újra mindnyájan,
akik a Kárpát Medence térségében élünk!
Ezáltal erõtlen, kiszolgáltatott, hanyatló országokból és népekbõl
ismét erõs, hatalmas és egységes Ország,
Szentkorona-Nemzetszövetség leszünk!
A Szent Korona oltalma alatt szabad csak az EU-ba belépnünk!
Másképp kivédhetetlen alávetettségre vagyunk ítélve kiszolgáltatott jelen
helyzetünkben!
MINDENKI "tudja" EU és Világközösség szerte, hogy
a "szentkorona" valami egészen "különleges" dolog, hiszen
az USA õrizte Cerberusként 33 évig, most pedig
milliók zarándokolnak el az Országházba, hogy láthassák.
ELÉG csak ennyit "tudni", a többit türelmesen ELMONDANI és
fokról fokra, lépésrõl-lépésre MEGÉRTETNI kell!
A szentkorona-hazatérés ez év január 7-i 23-ik évfordulós ünnepén

"Újra Együtt" jelszóval meghirdetett ünnepségünkre
MIND A 11 SZOMSZÉDÁLLAM elfogadta meghívásunkat.
Voltak akik el is jöttek, mások kimentették magukat, pl. a Kárpát Medencén kívüli, de érdekeltként
szintén meghívott USA, Anglia és Németország.
Egyetlen bíráló szót sem ejtett senki!
Közben a szentkorona-látogatás iránti folyton növekvõ közérdeklõdés mérete csak
a '39-es visszacsatolást és '56-ot jellemezte!
EZT kell megfontolnia "mindenkinek, aki jót akar"!
IDE várunk és elvárunk mindenkit!

Minden elõ van készítve!

A többit már KÖZÖSEN KELL véghezvinnünk!
"Se jobbra, se balra: FEL!"

A Trianon-kérdés idõszerûségérõl a napisajtóból:
Magyar Nemzet: http://www.magyarnemzet.com/news/fullstory.php/aid/30015.html (ez a cím
már nem található!)
Idõszerûtlen témák
Ludwig Emil
Munkatársunktól
Felküldve: 2001. augusztus 09.
7 . oldal
Egy minapi rádióbeszélgetésben vetõdött fel a kérdés: van-e bármi aktualitása, egyáltalán van-e
még értelme Trianont emlegetnünk. Nem csupán szájmagyarkodás-e, netán szomszédaink
oktalan és szükségtelen provokálása a történelmi országhatárok kérdését szóba hozni, hiszen a
politikai határok elõbb-utóbb úgyis feloldódnak az egységesülõ Európában. Az is
meggondolandó, hogy az 1920-as döntés óta már a negyedik generáció lakja a Kárpát-
medencét, a XXI. századi fiatalokat minden más jobban érdekli, mint az Osztrák– Magyar
Monarchia felbomlásának naftalinszagú históriája. Igen ám – vett fordulatot az élõ
stúdióbeszélgetés –, csakhogy elég egy menetrendszerû tavaszi árvíz a Felsõ-Tisza-vidéken, vagy
egy kiadós ciánszennyezés a Szamos romániai területén, és mindjárt megkerülhetetlenné válik
bizonyos történelmi elõzmények és összefüggések felemlegetése. Továbbá bárminõ illetlenségnek
tûnik is kedves szlovák szomszédaink elõtt egy bizonyos hétszázezres magyar kisebbség létérõl
szót ejteni, a tényszerû hírekbõl semmiképpen sem maradhat ki, hogy éppen most, az emberi
szabadságjogok európai beteljesedésének korszakában hozott a pozsonyi parlament egy
példátlanul reakciós döntést a felvidéki magyarok demokratikus népképviseletének
meghiúsítására.
Az esti rádiómûsor idõszerû témái közt szerepelt az elmúlt napok rendkívüli hõsége is, ezzel
összefüggésben a globális felmelegedés, illetve hazai élõvizeink aggasztó állapota. A Balaton
vízszintje, annak dacára, hogy a Sió-csatornát már negyedik éve nem nyitották ki, a nyáron
megint fél métert apadt, a déli parton homokpadok bukkantak felszínre. Egy másik friss hír
szerint a Mosoni-Dunából egyszerûen eltûnt a víz, Gyõr térségében több hajó szárazra került.
Ez utóbbi baj azonban nem írható a világméretû környezetszennyezés számlájára, a Dunán
éppen egy kisebb árhullám vonul le. A szigetközi ágba történetesen azért nem jut víz, mert a
szlovákok önhatalmú folyamelterelése óta az õ kezükben van a vízmegosztás lehetõsége, és ha
nem adagolnak elég mennyiséget Magyarország felé, legfeljebb leshetjük az éltetõ vizet, és
udvariasan panaszkodhatunk miatta. Mindenki elõtt ismert, hogy immár nyolcadik éve
hektikus vita tárgya országaink között a méltányos – és a természet megóvása érdekében
halasztást nem tûrõ – vízmegosztás. Eddig bármilyen szemmel látható eredmény nélkül. A
Szigetköz élõvilága máris súlyosan megsínylette az 1993. október 23-án, a pozsonyi kormány
egyoldalú politikai döntésének megfelelõen végrehajtott dunacsúnyi vízrablást. A szlovákok
megbánást nem mutató cinizmusát pedig mi sem jellemzi jobban, minthogy a közelmúltban

hivatalos helyen kiadott, magyar nyelven is hozzáférhetõ idegenforgalmi kiadványban olyan

fényképpárt közöltek egymás mellett, amelynek aláírása szerint a bõsi duzzasztás következtében
újra vízzel telt meg a természetes folyamág, holott ennek tényszerûen az ellenkezõje igaz.
A magyar diplomácia mozgásterét évtizedek óta sajnálatosan leszûkíti, hogy bármely jogos
problémánk, sérelmünk felvetésekor – legyen szó a kisebbségi jogokról vagy környezeti
vészhelyzetrõl –, azonmód elhangozhat velünk szemben valamiféle területi revízió vádja,
amellyel szemben hagyományosan nem számíthatunk semmiféle nemzetközi megértésre.
Nos, ennyiben sajnálatosan „idõszerûtlen” a trianoni témakör szóba hozása.

Húsvéti Felköszöntõ!
A Magyar Demokrata c. hetilap ma megjelent húsvéti számában "A nem létezõ
jobboldalhoz" c. fõszerkesztõi írás felvetése egyedülálló (mármint a magyar sajtóban) és
hiánypótló! A zárszó a csattanó: "...Ha a nemzet meggyógyulhat, rendbe teszi magán a
megtépázott ruhát, a társadalmi formát is...."
Végre kezdi felismerni a magyar értelmiség, hogy ideje a "bal-jobb" mániából felébredni -
amibõl az össznemzet amúgyis régesrég kiábrándult- és nem egyik vagy másik oldalon,
hanem felül keresni a kijáratot abból a mély verembõl, ahová a politikai elit akkor -
természetesen nem teljesen magamagától, de közhatalmi szerephezjutásának akkori
parttalan eufóriájában történelmünkrõl könnyelmûen megfeledkezve!- '45-ben letaszította
a nemzetet és az országot!
Aki "társadalmi formát" emleget, az már közelít a fõkérdéshez, ami nem más, mint a
Szent Korona Intézménye! Nem a "címerdísz", nem is a "mûtárgy", és még csak nem
is az "eszme", a "tan", sem nem a "jelkép", hanem a közjogi INTÉZMÉNY!
A SZENT KORONA -alapintézmény ugyanis -mint a harmadnapra feltámadt Krisztus,

akinek a képmása Megváltóként és Teremtõként a szentkorona-mûtárgy fõalakja- "...
vincit, regnat et imperat...:gyõz, uralkodik és parancsol..."- felettünk található és
keresendõ, nem pedig "jobbra-balra"...!
A közjogban ezt a felsõbbséget állami fõhatalomnak nevezik, ami a "gyõzõ-uralkodó-

parancsoló" személytelen intézményi szentkorona-természet. Szoros és elválaszthatatlan
egységben a másik, a személyes szentkorona-tagság intézményével, amely egyszerre és
egyidejûleg teszi "tabuvá", elérhetetlenné, megragadhatatlanná, kisajátíthatatlanná az
államhatalmat bárki személy vagy párt részérõl, és osztja szét azt minden egyes tagjára a
szentkoronás-társadalomnak! Olyan méltóságot kölcsönözve a teljes társadalomnak
nemzetiségre, nyelvre, kultúrára és minden egyediségre vonatkozó személyválogatás
nélkül, ami nemcsak páratlan alkotmányos személyiségi közjog, hanem a maga
szeretetteljes egyetemességével is egyedülálló, a kereszténységben csak a Húsvét
http://szent-korona.hu/hsvti.htm (1 of 2)2004.05.31. 21:13:37

lelkiségével, a mindenkire kiterjedõ megváltás eszméjével rokonítható!
Ez a szentkorona-intézmény lebeg felettünk!

Ma már az Ország(háza) szívében, és
azokéban a milliókéban, akik öregek vagy
fiatalok, sõt gyerekek szûntelenül
zarándokolnak a látására! Ilyen mértékû
közfigyelmet semmiféle politikai mozgalom
és esemény nem volt képes kelteni vész-
századunk történetében csak a '39-ben
megkezdõdött "visszacsatolás" és az '56-os Forrás
Forrás szabadság küzdelem!
Mindez pedig sokkal több, mint "államforma" kérdése! Ez a Szent Korona Államrendszer
megújítása, újrateremtése, a nemzetkoronázás! Ez ad újra méltóságot, rangot, becsületet
a szentkoronás-nemzetnek, és képes orvosolni a több mint félszázados kegyetlen és
reménytelen számkivetettségünkben szerzett "diu tina inclitae gentis Hungarae
vulnera..: régi sebeit a Hírneves magyar nemzetnek ...". A 300 éve kibontott Rákóczi-
zászló ugyanezt hirdette!
Ideje tehát sorakoznunk! A zászló újra lobog, ahogy nemsokára a '45-ben meggyalázott
Ereklyés Országzászló is hamarosan fog a megújult MVSZ és sokak jóvoltából!
Ebbe a táborba szólítsa a nemzetet mindenki, akinek tehetsége, módja és lehetõsége van a
szólásra! A húsvéti feltámadás ünnepén imádkozzunk magunkra találásunkért!
Államformától függetlenül ez a mai értelmiség történelmi leckéje és FELADATA!
Vörösmartyval szólva: "...EZ a mi dolgunk, és nem is kevés!..."
Minden Húsvéti Jókívánatokkal és üdvözlettel:

SZENTKORONA-EGYSÉG MOZGALOM (SZEM)
http://szent-korona.hu/hsvti.htm (2 of 2)2004.05.31. 21:13:37

GENERAL PROPOSAL
GENERAL PROJECT PLAN

NATIONAL KADASTER SERVICE
HUNGARY (NKSH)
HISTORY and FUNDAMENTAL PRINCIPLES
After their victorious freedom fight in the 17th century AD, the independent SWISS Cantons
(Switzerland’s regional governments) introduced to Europe what was a unique process of STATE
ADIMINISTRATION. This was based on the notion of a “KADASTRE”, which means the
collection, cataloguing and description of the country’s assessment data. This encompasses
the linkages of all significant information by applying them in a structured and organized way to
all parcels of land, both public and private.
This inventory provides a most appropriate and effective basic process for the building and
administrative base of the country’s national assets. By doing this they invented something with
real significance, which was recognized by the then Queen of the Austro-Hungarian Empire,
Maria Theresa, who praised and admired the functional effectiveness of Switzerland’s
Government Administration System. The innovative Queen ordered a study of the Swiss
invention, to determine how the principles could be tailored and applied to the whole Realm of
the Hungarian-Austrian Empire.
The scholars of the famous Monk’s Order of Mercy accomplished this study in about twenty
years. By then, the son of the Queen, the emperor Josef II, was the reigning monarch, and in 1782
ordered that the appropriately tailored Swiss KADASTER System be introduced throughout the
empire. This resulted in the LAND DESCRIPTION also known as Military Land-Survey I,
II, and III.
Four years later, King George of England followed the lead of Emperor Josef and introduced the
same concept across the entire British Empire, this was implemented through the Ordnance
http://szent-korona.hu/genpro.htm (1 of 10)2004.05.31. 21:26:06

GENERAL PROPOSAL
Survey of Great Britain over the course of the following years. The well-known and glorious
history of these big powers in the forthcoming ages had impressively proved the significance and
high importance of the “KADASTRE” concept invented by the “little” Switzerland. Without this
secret of the government’s efficiency there would be no proper public and private asset
administration system, functional taxation and value system. In fact, without this important
process, there would have been no effective economy, no public, local or central government
administrative efficiency and no adequate, respectable political leadership anywhere in what
is known to as the “Western world”.
As society in the early 1950s began to move into the computer age, it was again recognized that
the 300 years old KADASTRE-concept provides a unique and highly logical foundation on
which to create an INTEGRATED DATA BASE for public administration. This would allow
the collection, cataloguing and management of a very large number of relevant data sets that
could be used to maintain and retrieve—in both civil and public/governmental contexts—
information that allows for the effective, efficient management of a nation’s collective assets.
This was the birth of the so-called “MULTI PURPOSE KADASTRE (MPC) ”[http://szent-
korona.hu/erdmehn.gif; http://www.kozinfo.hu/terkiad/1992/eorykaracson.htm]
At the core of this idea is a simple fact: with every process, event, fact—be it environmental,
social-cultural, or political—there are certain features and patterns (customs, traditions, languages
etc.) and resources either of natural or human origin, that can be linked to something in common.
It is through the development of a consistent and comprehensive assessment capability that can
be applied across a nation, from rural to urban settings, through a census and other information-
gathering techniques, that a common framework can be devised and applied. That means that
any and every parcel of land can be identified and viewed as a spatial, land-related object.
This allows for the creation of various types of archives, libraries or existing computer data about
descriptive, narrative or viewing information in visual, oral, textual or picture form, and all of
them can be tied together using their related, spatial position on the earth’s surface.
The computer technology available from about 1975-80 was only capable of handling the space-
relationship. Since than the notion of a spatial database or land-related information systems
(LRIS) has emerged to become what is commonly known as the Geographic Information
Systems (GIS).
On the basis of over two hundred years experience of the Swiss, the Austro-Hungarian Empire
(and even the British), and following the state-of-the-art unique Research and Development work
(R&D) in the 80s, the concept of the MPC and the G.I.S technology as described above were
joined together resulting in the development of what is now called the “GLOBAL
KNOWLEDGE MACHINE (GKM)”[http://szent-korona.hu/gkmmehn.gif]. Through this
newly invented technology, unlimited kinds and amounts of existing real data and relevant

GENERAL PROPOSAL
information can be stored, maintained and retrieved together with the LAND PARCELS
within the State borders of the various countries. Data collection of this kind (i.e. the
implementation of such GKM) provides a powerful and all embracing information supply.
Both the most senior levels of government leadership as well as the individual and corporate
members of any society need such a National Service. This information capacity - defined and
named as the National Kadaster Service (NKS) - is of the utmost significance for, and of
tremendous impact on, any and every community as well as the country as a whole.
Any kind of data used or needed either in commercial, socio-economic and public sector or
government, or in other sectors at both national and international levels (i.e. UN, World Bank,
EU, INTERPOL etc.) are managed currently either manually, automated or semi automated
manner (most frequently by the latter method). Until recently it was not possible to integrate all
of these types of data into a unified system such as a national or regional GKM.
One reason for this is that the required computer capability was not available. The other reason is
that no solution had yet been invented in terms of practical implementation i.e. with affordable
time and money investments.
Neither the current computer technology nor the sophisticated computer networking framework,
on which the NKS is built on, needs computer giants or the loading and storage of the data
resource in any single or privileged central mainframe. Systems and information can remain in
their already existing original location where they are usually managed by the different data
hosts. In the realm of the NKS are used out the whole benefit of the distributed systems
technology. The numerous data sets exist independently and physically separated from each other
at different locations. However, the systems are designed to be integrated and to allow for
information to be accessed by authorized users, as though all the information were stored in one,
huge mainframe. Consequently the system works as though all information were stored in a
single computer.
RELEVANCE TO HUNGARY
The challenge for all nations is to meet the real time, immediate needs of society. Success or
failures in this area can determine the potential success or failure of any country. Two significant
challenges mark the current path of HUNGARY as a nation:
• To accomplish the NATION’s-CROWNING [http://szent-korona.hu/ahazatrs.htm]

which is an all-embracing social-cultural-moral-economic-political development

GENERAL PROPOSAL
movement for penetrating the holycrown-mindedness of the region’s historical heritage into
the whole society for the move into the next millennium and facing the challenge of EU-
membership.
• To successfully realize the transition to THE HOLYCROWN-RULE [http://szent-
korona.hu/english.htm] which means to restore the constitution of our historical state
[http://szent-korona.hu/alkotmjv.htm] for the safeguard of the region’s millennium age-old
multi-national sovereignty and solid socio-economic & cultural wellbeing of East-Central
Europe for the future.
The nations globally are confronting with the very same situation, which Hungary faces today.
They have to devise a solution of capturing critical information; the merit and value of have been
clearly proven by the course of our long history. This learning of a GOVERNANCE
TECHNOLOGY, which in it’s ancient manual form has proved itself for a valuable common
heritage of our age, is to re-introduce in a shape of this state-of-the-art distributed information
systems technology into Hungary. The preconditions to realize these are:
• to maintain a determined experienced and uncompromised strong political leadership as

was the case through ten centuries in the Realm of the Holy Crown as an Empire of
Constitution;
• to establish the National Kadaster Service Hungary (NKSH) Assessments and Value
System Service Hungary – as an established nation of Europe cannot avoid this fundamental
step of creating it’s own socio-economic foundation of Sustainable Development with the
same or higher levels of expectations as contemporary nations through the implementation of
the most advanced NKS.
• Because of state of the art technology, Hungary will more enjoy not only the direct
benefits of an organized socio-economic development but also reach a sophisticated level in
the current evolution of the global information society. In fact, Hungary will be able to take a
significant short cut and achieve in less than three years what it took decades to achieve for
Western Europe.
• The implementation of the NKS together with the re-establish of a Holy Crown Rule will
place the quality of life in Hungary comparable to that of the leading powers today, thereby
providing her with what will be one of the most capable and most effective stable governance
in the world.
• The result of an NKS implementation creates the desirable condition of real and reliable
access to administrate KNOWLEDGE for individuals, as well as corporate and government
bodies, thus influencing the entire lifestyle of all communities. This can only create and
facilitate the information society, which is the prerequisite of the successful future of every
nation of our planet!

GENERAL PROPOSAL
Because of these significant implications, the implementation of the NKS is inevitable

considering the current socio-political situation in Hungary. The most important factors are the
strong and common desire and motivation by the leadership and the society at large to reorganize,
to share goods appropriately and honestly based on accurate knowledge of real needs, and to
improve the standard of living of everyone. These measures, based on valid information, will be
institutionally secured at all times and also available to all levels of decision-makers, planners
and to all to whom it would be important in Hungary’s society. All of these conditions are
exceptionally relevant and met in Hungary today.
IMPLEMENTATION
The NKS project implementation typically requires a total investment of US$11-14 Dollars per
Capita (approx.10million inhabitants) The value of the project is about 150 Million USD i.e.
around 0.5% of one year’s GDP only, which is enough for the full three years of
implementation of the NKS (GDP calculated at the value of about 38 Billion Dollars).
The major parts of the implementation are:
A: Data Collection phases comprising the full coverage of updated Surveying and
mapping of the whole country as well as incorporating the Demographics and Social-Cultural-
Resources-Environmental-Assessments-Facilities Infra-structure Data.
B: Service Facilities, comprising the provision of access for all major users from
government to individual and corporate users and the necessary computer access from within
the whole country.
C: Maintenance and Upgrading, ensuring the continuous updating of all data handled
by the system.
The major milestones of the implementation will be structured according to the geographical
and administrative areas. Accordingly, the first implementation phase would cover the Capital
Budapest and the 17 County’s major cities comprising the full functionality of the A-B above,
relating to the cities area, within the first two years. During the first two years, we would be also
ready with the rural areas –townships and villages comprising the A-B above as in the big cities.

GENERAL PROPOSAL
Gradually the whole country would be implemented according to the geographical areas with the
next three years. This provides nation-wide full functionality comprising the A-C above by the
year 2006.
The entire implementation procedure will be managed by a specially applied NKS PROJECT
MANAGEMENT corporate-team with the direct participation and contribution of the most
experienced, authoritative and responsible individuals and arms-length aids of the Holy Crown
Federation (HCF) by INFORT-Hungary/Austria and by GEOREF-Canada during the entire
duration of the project. It provides the fundamental steering and monitoring ability through all
phases of the implementation, including the appropriate financing and the customisation of the
NKS abilities to the country’s needs and particularities. The continuous changing and modifying
of these needs will be followed by the regular activities of the STEERING COMMITTEE (SC)
throughout the entire project, from the very beginning until the final implementation. As a result
the operation at all levels can be taken over by the SC personnel with the full guidance and
forthcoming support of the Contractor –the INFORT-GEOREF Corporate-Team as a joint
undertaking behind the HCF as a nonprofit NGO for an unrestricted period of time.
The continuous workflow and the strict schedule recommended for covering the whole country
from the very start of the project (last quarter of 2002) demands the appropriate allocation of
the NKS project funds (NKSF). This availability should reach 30% of the project value in
October 2002 under the auspicious of the Steering Committee representing the country’s
leadership to be appointed by the State President. The disposition about the NKSF should be
in the hands of the responsible Project General Manager (PGM) as the leading representative
of the above Contractor and the Secretary General of the Holy Crown Federation.
The project value should be rectified according to the actual status of:
• The fundamental data sets (e.g. surveying and mapping, census, budget-finance, banking,
central and local government administration etc. etc.);
• Computer-network development in the rural areas;
• Full service availability in every communities of the country
All the above—based on the required need of the communities-- will be secured across the entire
country during the project implementation period.
CONCLUSION
The Holy Crown Rule reconciliation program can be secured and realized by the
implementation of the National Kadaster Service Hungary (NKSH) as the nation’s

GENERAL PROPOSAL
[1][i]
fundamental information infrastructure facility. As well, transparent, accountable,
effective and professional governance will be guaranteed. This will result in the needed
objectivity, reliability and up-to-date information supply for all levels of planning, decision
making and execution procedures at all levels of government, corporate or civil applications.
• The NKSH will demonstrate the full commitment of the Holy Crown Federation in
support and providing adequate and equal development towards the renewal of Hungarian
society. The country will be a highly attractive sample-state for the Carpathian-Basin
countries and a venue for both domestic and international investors because the NKS will
demonstrate the stability and transparency of the country in a socio-economic context.
• The continuous income in the form of service charges, which will be derived from the
users of the NKS, will return the invested funds (about 0.5% of GDP) from the project-start
until the end of the full implementation period. The net income in the form of these service
charges will reach the net invested amount of the whole NKS annually as the minimum direct
HCF revenue from the investment after full implementation.
• The information service revenue part of the GDP will increase annually by about 50-60%
from the time of project completion in 2003 until 2006 when the GDP would have doubled,
resulting from the fundamental economic impact of the basic information stream secured by
NKS. This income level will reach and exceed the economic significance and performance of
the revenue capacity of other major natural and economic resources revenue of the country.
The INFORMATION INDUSTRY represents the highest production volume also in the
United States economy.
• Besides the current governmental Family Support Program (FSP), and the Széchenyi
Economic Advancement Program (SEAP) will be supported and enhanced. The NKS will
reach, sustain and manage with full transparency and accountability both micro- and
macro-economic levels. The implemented NKS will usher in a STRONG AND TRUE
HUNGARY after the country’s 1000th. anniversary in the year 2001.
Dated on: 12. October 2001. Budapest.
Presented by:
Dr. K. Eory
Secretary General
HOLY CROWN FEDERATION

GENERAL PROPOSAL
www.szent-korona.hu
[1][i]
Addendum:http://www.kancellaria.gov.hu/tevekenyseg/esemeny/2000/01/0101.htm A Szent
Korona útja a Parlament épületébe - milleniumi események 2000.01.01;
http://www.ktg.gau.hu/KTI/alkpiac/korona/24.htm : Összegezés
..........
„II. A közösséget tudásban és érzésben kell megerõsíteni. Tudásközpontú nemzeteszményre

van szükségünk, egészséges közösségi érzésekkel.
Össze kell gyüjtenünk és kezelhetõvé kell tennünk a tudást. Meg kell állapítani a
sok országban élõ magyar nép elhelyezkedésére, népességszámára, kultúrájára, vallására,
mûvészetére, politikai, közjogi és gazdasági helyzetére jellemzõ adatokat, lehetõleg az idegen
állam szerveinek, statisztikáinak kiiktatásával.
Ebbõl a célból kérdéstípusokat és típusokon belül sorozatokat kell kialakítani az egységes

kezelhetõség érdekében. E kérdésekre a magyar szervezetektõl, lelkészektõl, tanult emberektõl és
másoktól kell választ kérni. A magyar nép teljes anyagi és szellemi állapotára kiterjedõ
kérdések a létezõ, volt és leendõ iskolák, a létezõ, volt és leendõ kultúra, lélekszám, föld,
egyesület, levéltár, vallás, politikai szervezet jellemzõitõl az együttélõ népekre jellemzõ
A megszerzett ismereteket rendszerezni kell, és kezelhetõ, bármikor megjeleníthetõ, elõhívható

felhasználásával. E tevékenység jelentõs része a már meglévõ ismeretek tömörítésével,
rendszerzésével, logikai összefüggéseinek feltárásával történhet, míg a másik része az új
ismeretek gyûjtése és rendszerezése.
A munka nem nélkülözheti a szilárd értékelvûség eligazító szerepét, a közös szellemi-erkölcsi

értékeket és eljárási módokat azonos elvonatkoztatási szinten, a nemzetpolitikai gyakorlatban

GENERAL PROPOSAL
alkalmazható módon összefoglaló nemzeti charta formájában megjelenítve. E nemzeti minimum

vezérli az ismeretanyag gyûjtését egyfelõl, másfelõl pedig éppen az összegyûlt és elemzett
tudásanyag segítségével újítható meg. Végül: a feldolgozott és rendszerbe foglalt, állandóan
megújított nemzeti ismeretanyag NEMZETI személyi, anyagi, szellemi
KATASZTER alapján készítendõ el a feladatjegyzék. Megállapítandó: kinek, mit kell tenni
a magyar nép személyi, anyagi és szellemi megmaradása, fejlõdése, az együttélõ népek hasznos
és békés együttélése érdekében, példát nyújtva, kulcsot adva az igazi közép-európai
békéhez……
III. Nemzeti kataszter és annak elemzése szolgál alapul

a teendõk jegyzékének kimunkálásához, abból kiindulva, hogy a magyar kérdés Közép-Európa
kérdése, megoldási módja
a magyarság Európája, a nemzetek Európája.

……………….
Nemzeti Kataszter Szolgálat

bázisú társadalmi ismeretszerzés és elemzés életrehívása
állami költségvetésbõl támogatandó.
Ennek szervezete: a
Szent Korona Szövetség
MEGLÉVÕ TÁRSADALMI SZERVEZET,

amely személyileg, szervezetileg és anyagilag mind
a Nemzeti Kataszter Szolgálat jövedelmébõl, mind
szavatolt költségvetési részesedéssel
hivatott e nagy nemzetpolitikai feladatra.

GENERAL PROPOSAL
Deák Ferenc
közjogi retorikájú, érzelmet és gyakorlatiasságot sugárzó szavai:
„Mellettünk jog és törvény …. ellenünk az anyagi erõ.
Ennyi baj és veszély között kettõre lesz fõként szükségünk:
szilárdságra és óvatosságra.
Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol
arra szükség nem kényszerít, egyaránt bûn volna a nemzet ellen.”

www.szent-korona.hu

http://szent-korona.hu/kepek/Maria.jpg
http://szent-korona.hu/kepek/Maria.jpg2004.05.31. 21:29:09
http://szent-korona.hu/BM2.jpg
http://szent-korona.hu/BM2.jpg2004.05.31. 21:30:16
Ország-Korona
"AZ ORSZÁG KORONÁJA"

"... fel tudunk vázolni egy elképzelést a Szent Korona létrejöttét illetõen, amely jogos
munkahipotézisül szolgálhat a kutatás további irányára nézve:
*561 és 579 közt az Észak-Kaukázus és az Azóvi-tenger közt fekvõ régi Magyarország uralkodója
Atilla Irnik(=Irnák) nevû fiának egyik leszármazottja volt, kinek nevét nem ismerjük.
*Ez az uralkodó, aki udvarával és népe jelentõs részével együtt az edesszai központból terjesztett szír
keresztényég híve volt, a bizánci és perza birodalmak közti békés állapot idején saját tudósaival és
szakembereivel megterveztette a Szent Koronát, és aranymûveseivel annak alapszerkezetét el is
készíttette.
*Ezek az aranymûvesek a magyarság több mint kétezer évi dél-kaukázusi tartózkodása idején
fejlesztették ki magasfokú technikai felkészültségüket és formavilágukat.
*A Szent Korona megtervezõi a koronához szükséges, az ábrázolandó személyt és megjelenését illetõen

részletesen elõírt zománcképeket Edesszából kívánták megrendelni, amihez abban az idõben a fennálló
politikai viszonyok közt a perzsa uralkodó és a kapcsolattartás biztosítása szükséges volt.
*Ugyancsak a perzsa birodalom területérõl, vagy azon túl fekvõ, csak Perzsián keresztül elérhetõ
országokból kellett a korona ékköveit és drágagyöngyeit is beszerezni.
http://www.szent-korona.hu/orszgkor.htm (1 of 4)2004.05.31. 21:33:33

Ország-Korona
*Khoszroesz Anusirván a fentieket szívesen biztosította, sõt barátsága jeléül ezeket a magyar
uralkodónak részben vagy talán egészben is ajándékul adta.
*A Szent Korona még Anusirván("halhatatlan lelkû")uralkodása alatt(531-579)elkészült, aminek az

emlékezete a magyarság körében késõbb feledésbe merült, a Közel-keleten azonban fennmaradt....
*A magyar történelembõl nagyon is ismert II. Szulejmán szultán(1520-1566) 1529. évi magyarországi
hadjáratának naplójában olvashatjuk, hogy a Szent Koronát Szapolyai János megkoronáztatása céljából
Budára vivõ török seregben a korona õrizetévek megbízott pasa "lóháton összegyûjtvén a bégeket,
elõhozatta a királyoktól viseltetni szokott koronát, s megmutatta nekik, ezt mondván: Ez a korona
Nusirván idejébõl maradt fenn" [Török-magyarkori emlékek, Budapest, MTA.1893.,343-344.old.] Az
ehhez fûzött lábjegyzet szerint "Pecsevi azt állítja, hogy õ hallotta a magyaroktól ezt a nyilatkozatot:a
korona 3000 esztendõs; Iszkandertõl (Nagy Sándor) örökölte Nusirván, s ettõl szállott mi reánk.(I.
köt.139)
Továbbá Mohammed Emin nagyvezír 1768-ban azt írta Kaunitz hercegnek, hogy az osztrák császár,
mint a Nusirván idejébõl maradt korona örököse- egyedül érdemli meg az "imperator" címet.
*...Figyelemre méltó, hogy a hagyomány nem azt állítja, hogy a Szent Korona "Nusirván koronája" volt,
hanem azt, hogy az "Nusirván idejébõl maradt fenn", és tõle "szállott mi reánk....
*Õseinkrõl tudjuk 6. századbeli bizánci forrásokból, hogy Justinianus császár idejében a Kaukázustól
északra, a Kubán folyó és az Azóvi-tenger közt éltek, és ekkor "létszámban igen hatalmasak és hadi
tapasztalatokban gazdagok" voltak.
*Szent Izidór szevillai püspök 600 körül írt Etymologiae címû munkája is hasonló képet fest róluk, azt
pedig örmény szerzõk írásaiból tudjuk, hogy hogy ebben az idõben volt egy Madzar vagy Magyar nevû
jelentõs városuk az Észak-Kaukázusban, Derbent közelében, számos téglából és kõbõl emelt díszes
épülettel, melyek romjait örmény utazók még a 19. században is megcsodálták
*...Õseink a turáni népek szervezési elvei alapján felvették a khur vagy khor nevet, amelynek jelentése A.
Ungnad szerint "szövetség" vagy "egyesülés" volt...vagyis a "magyar" név nem etnikumot jelzett,
hanem politikai fogalom volt.
Idõvel a kh g-vé módosult és gur vagy gor lett belõle...
*Már a Kr.e.13. századból származó egyiptomi papirusz a magurok országát említi, egy Kr.e 735
körüli asszír forrás pedig Guriánia néven ismeri a területet. A magur elnevezés a sumér eredetû, de az
akkádban, héberben és a vogulban is ismert "lakott föld, ország" jelentésû ma-szócskának a gur, gor
népnév elé illesztésébõl született. "Fordított" szóösszetételek a középkori magyar nyelvben gyakoriak
voltak (a helységnevekben ma is élnek, pl. Királyszentistván Balatonfûzfõ mellett) A Nimród mondában
szereplõ Magor név ebbõl az országnévbõl veszi eredetét, és ennek ujabb változatábó származott
magyar nevünk.
*...Ilyen hatalmas és erõs népnek az uralkodója, aki nyilván ebben a városban székelt, bizonyára
rendelkezett megfelelõ anyagi forrásokkal, hogy a Szent Koronát képes legyen megrendelni,

Ország-Korona
megterveztetni és aranymûves szerkezetét elkészíttetni, és megfelelõ nemzetközi összeköttetései is voltak,

hogy a koronához szükséges ékköveket, drágagyöngyöket és zománcképeket beszerezze....
*A Szent Koronát készíttetõ magyar uralkodót jelen ismereteink szerint azonosítani nem tudjuk, de
képmása valószínûleg ránkmaradt abban az arany fejszoborban, melyet a gyõri püspöki
székesegyházban Szent László-herma gyanánt õriznek, és 1400 körül datálnak. A herma koronája és
alapzata kétségkívül 1400 táján készült magyar ötvösmunkák, és nincs okunk abban sem kételkednünk,
hogy a fejszobor Szent László koponyaereklyéjét õrzi. Maga a szobor azonban sokkalta régibb ennél.
*Dr. Gallus Sándor (1910-1996) -aki1944-ben a szegedi tudományegyetem történettudományi tanszékén

adjunktus volt, amikor a háború Nyugatra, majd Ausztráliába sodorta, ahol az ausztrál bennszülöttek
õstörténetének kutatása terén szerzett nemzetközi elismerést- a University of Melbourne
történettudományi tanszékének felkérésére a '60-as években tartott elõadássorozatában elõször mutatott
rá, hogy a herma aranyfeje kifejezetten szasszanída stílusú munka, éspedig nem csupán az ábrázolás
módjában, hanem az ábrázolt személy haj-, szakáll és bajuszviseletében is. Gallus azt is kiemelte, hogy
az arany képmás kidülledt szemei és összeráncolt homloka egy nagyhatalmú személy halotti maszkját
idézik fel, aki holtában is parancsolóan néz a szemlélõre. Szerinte a szobor a magyarság egyik korábbi
hazájából származó, évszázadokkal a honfoglalás elõtt készült õs-képmás, amelyet az Árpádok hoztak
magukkal, mint egy nagytekintélyû õsük emlékét. Az arc megjelenítése kaukázusi típusú...Mikor aztán
késõ századok múltán ennek emléke már feledésbe merült, a szobor alkalmasnak látszott az utódok
szemében egy hasonlóan nagy magyar õs megjelenítésére, és Szent László koponyaereklyéjét ebbe az
arany fejbe foglalták..."
A "magyarok istene" fogalmáról fenti munkában a következõk olvashatók:
*"...Az Ábrahámmal kapcsolatos zsidó mítoszokban szereplõ Melkizedek is Él papja volt, aki bor és
kenyér áldozatot mutatott be Ábrahám gyõzelme örömére, és akinek Ábrahám tizedet fizetett, vagyis
alattvalója volt. Él csak annyiban volt a pátriárkák, "Ábrahám, Izsák és Jákob Istene" -ahogy Õt a
Biblia ismételten nevezi-, hogy a sivatagból Kánaánba özönlõ zsidó törzsek az Õ tiszteletét az ott élõ
szkítáktól és más kánaáni népektõl átvették, és az északi zsidó királyság, Izra-él nevében, valamint a
perzsa vallásból hasonló módon kölcsönzött fõa angyalok, Mika-él, Ráfa-él, Gábri- és Uri-él héber
elnevezésében és számos zsidó személynévben -mint Ezeki-él, Dáni-él, Jo-él, Sámu-él, Netáni-él, stb.-
megörökítették....
*William Culican angol történész Élt, mint istenséget "jóságos Atya és az emberiség teremtõje"
színében jellemzi...Az Él-tisztelet központja az Eluhátnak nevezett Edessza városa....Melkizedek nem
szemita fõpap volt, hanem az egyiptomiak által szkíta alapításúnak mondott Sálem ("Sólyom") városa,
a késõbbi Jeruzsálem papkirálya....
*Élt tisztelték még Jézus idejében is az északi zsidó állam megsemmisítése és lakosainak elhurcolása
után a gyõztes asszírok által Galileába telepített mezopotámiai népek leszármazottai, kik közé Jézus
édesanyja, Mária és rokonsága is tartoztak. Élhez fohászkodott Jézus a keresztfán, mikor így kiáltott
fel: "Él, Él, miért hagytál el engem?"

Ország-Korona
*A déli zsidó állam, Júdea lakói annyira nem értették Él nevét és fogalmát, hogy azt hitték, "Illést
hívja"."...Az Él-tisztelet általános elterjedése és szerfölött nyájas és békés volta... kifejezetten a rendkívül
vérszomjas és bosszúálló természetû szemitákat civilizáló és békésebb életmódra nevelõ nagy uralkodó
képét tárja elénk (ti.Nimród, a Nagy Vadász személyében, akinek fiai Hunor és Magor, akiknek
csodaszarvas története, a magyar eredetmonda Kézai Simon Gesta Hungarorum -ában és a Tarih-i-
Üngürüsz-ben található)....
*Ez az õsi, Egyisten-hiten alapuló mély vallásos szellem magából Nimród egyéniségébõl és az általa
alapított birodalom alapelveibõl sugárzott ki, és ez hatotta át a magyarság nemzeti egyéniségét és
legõsibb állami intézményeit... Ennek már évszázadokkal Álmos és Árpád honfoglalása elõtt meg kellett
történnie..."
FORRÁSMUNKA:
Cím: AZ ORSZÁG KORONÁJA
Szerzõ: Endrey Antal (6800 Hódmezõvásárhely, Lelei út, Tanya 3287)
Kiadó:Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó Bt.Hódmezõvásárhely: 1999

A történelemtudomány a magyarságról
A történelemtudomány mai ismerete a magyarságról

"....A Magyarság azoknak a népeknek az ötvözete, amelyek az újkõkortól a középkorig telepedtek le a
Kárpát Medencében. Ezek az újkõkor, a rézkor és a bronzkor közel-keleti eredetû, a sumérokkal rokon
népei, akiket a
Kr.e 6.századtól a szkíták követték, majd a hunok a Kr.u.5. századtól, az avarok a 6.
századtól, a magyar-nevûek pedig a 9. századtól, a besenyõk következtek a 11. században,
majd a kunok a 13. században...
A Magyarság-népötvözetet figyelemreméltó nemzeti-nyelvi egység jellemezte, amely teljesen
elkülönülve volt képes különbözõként fennmaradni a nagyobb lélekszámú Indo-Európai környezõ
népektõl...Ezt a "magyar"-ságot alkotó népeket a 19. századtól kezdve Turáni, Sumír, Szkíta, Hun,
Avar és Magyar nevekkel illették, amelyek mind ugyanahhoz a népi-nyelvi csoporthoz tartozóknak
tekinthetõk..."
Friss régészeti adalék:

Forrás: Magyar Nemzet http://www.mn.mno.hu/index.mno?cikk=36715&rvt=7
Szkíták és hunok
2001. október 13. 1:00
Ablonczy Bálint
http://www.szent-korona.hu/magyar.htm (1 of 6)2004.05.31. 21:34:20

A vaskorban, a Kr. e. VI. század közepe táján az iráni eredetû, lovas nomád szkíta törzsszövetség a
Fekete-tenger északi partjáról északnyugati irányba terjeszkedett, s körülbelül egy évszázad múltán
vették birtokba az Alföldet. A késõ bronzkori lakosság egy része tovább élt térségünkben, és
színesedett thrako-kimner elemekkel. Erre a kevert lakosságra terjesztette ki uralmát a szkíta
törzsszövetség, a korszakot innentõl kezdve szkíta-kornak nevezzük.
Ebbõl az idõbõl származó település, és a jóval késõbbi hun korszakból származó temetõ
maradványai kerültek elõ 2000-ben a Salgótarjánhoz közeli Ipari Park II. területén. Ezután indult meg a
feltárás, amelyet a Nógrád Megyei Múzeum megbízásából Vaday Andrea, az Akadémia
Régészettudományi Intézetének munkatársa végzett. A régészeti lelõhely a Tarján-patak mentén
emelkedõ dombhát lankáin, vízjárásokkal szaggatott területen fekszik, nem messze fontos ókori utaktól
és közlekedési csomópontoktól. A többek között Salgótarján városa által támogatott ásatás összegyûlt
anyagát – edényeket, ékszereket, csatokat, más használati tárgyakat – a megyei múzeumban
megrendezett kiállításon tekinthetik meg az érdeklõdõk.
Õsi aranykincseink nyomában

2001. december 15.
Forrás: http://www.mn.mno.hu/index.mno?cikk=46343&rvt=7
Metz Katalin
(Párizs)
Ki gondolná, hogy nekünk, Kárpát-medencei kis népnek is van olyan aranykincsünk, amely ámulatba
ejti a franciákat. Októberi megnyitása óta valósággal zarándokolnak a látogatók a gall fõváros közelében
fekvõ saint-germain-en-laye-beli Musée des Antiquités Nationales páratlan szépségû kastélyába, ahol –
jobbára – a Magyar Nemzeti Múzeum birtokában lévõ, történelem elõtti leleteket állították ki.
Párizsból az aranykincsek nyomába eredtünk.
Csekély, 475 darab magyarországi aranytárgy
vakítja el a látogatót a mi nemzeti múzeumunkkal
egyenrangú francia régészeti múzeum földszinti
termeiben. Az idõ mély kútjába pillant az ember,
hisz a történelmi Magyarország területérõl
származó kincsek Kr. e. 3000-tõl a római hódítás
kezdetéig nyúló
Stilizált madár formájú bronzfibula, a Kr. e. X.

századi kelta kultúra remekmûve (Északi-
Kárpátok)periódusból valók.
Kalauzunk, Jean-Paul Guillaumet
mûvészettörténész nem gyõzi magyarázni: nemcsak a mi, hanem az európai õskornak is párját ritkító
leletei. A küllemében, falra helyezett kommentárjaival, tárgyi elhelyezésében is lenyûgözõ régészeti
tárlat Szabó Miklós régészprofesszor, franciaországi vendégtanár – és nem utolsósorban a MAGYart

miniszteri biztosa – munkáját dicséri, aki a korszak neves szakértõje.

Barangolunk az arany karperecek, fibulák, kezdetleges kösöntyûk, gyûrûk, veretes lószerszámok között,
s azon ámuldozunk, hogyan is voltak képesek hajdan a nemesfém ilyen kifinomult megmunkálására. A
nõi nem dicséretére persze, az ékszerek vannak túlsúlyban. És ha mindehhez hozzátesszük, hogy egy
többszázados királyi rezidencia pazar palotájában kapott hajlékot a magyar kiállítás, alig hiszünk a
szemünknek. Itt élt a XVI. század elsõ felében I. Ferenc; s amikor kiderült, hogy hosszú évekig
tartózkodott Párizs elõvárosának monumentális kastélyában a Napkirály, már nem csodálkozunk az
épület, a kápolna és a park fenséges látványán.
A MAGYart mostanság a régészeti tárlatok évadja. A nagy sebességû TGV-t kell igénybe vennünk
ahhoz, hogy egy nap alatt megforduljunk Lyonban. Mivel környékén nagyszabású római lelõhelyek
találhatók, két régészeti múzeumot is meglátogatunk, ahol frissiben nyílt meg a Római kori Pannónia,
illetve a Kelták Magyarországon címû kiállítás. Mindkettõ Szabó Miklós régészprofesszor koncepciója
alapján és rendezésében. Az elõbbi a Gall–Római Civilizációs Múzeumban (amely május 31-ig tart
nyitva) többnyire a Budapesti Történeti Múzeum anyagából, az utóbbi a Musée Saint-Romain-en-Gal
termeiben.
A magyarokban reflexszerûen él a rossz beidegzõdés – írja Jacques Lasfargues, a Pole Archéologique du
Rhone igazgatója a Figaro Rhone-Alpes hasábjain –, hogy a franciák nem szeretik, nem ismerik õket. S
mi tagadás, a sztereotípiákon kívül nem sokat tudtak rólunk. „Pedig ha a Kr. elõtti V. és a Kr. utáni V.
század közé ékelõdõ ezeréves periódusra gondolunk, voltaképp »unokatestvérek« volnánk, közös
nagyszülõkkel”– folytatja a tudós. Ugyanaz a kelta nép lakta az akkori nyugat- és kelet-európai térséget
a brit szigetektõl a Kárpát-medence nyugati feléig. A magyarok õsi földjében föllelt, páratlanul gazdag
tárgyi leletanyag azonos kultúra, mégpedig a hallstatti kultúra jegyeit viseli. Az ékszerek vagy a
fegyverek csaknem azonosak a Bourgogne környékén kiásottakkal. A lelõhelyek pedig hasonlóan
szervezett civilizációra utalnak. A Dunántúlon a nyugati kultúrához kapcsolódó törzsek, keleten pedig a
sztyeppékrõl beáramló, lovas kultúra leletei igazolják, hogy Kr. e. 450-ig egymás mellett élt ez a kétféle
civilizáció. Ekkor érkeznek ide a szkíta népek, amelyek az állati motívumok elszaporodásának jegyében
új, formagazdag kultúrát, mûvészetet hoznak (tõrök, karperecek, urnák, edények, pénzérmék, halotti
sztélé, amelynek oldalán a négykerekû szekér elsõ ábrázolását látjuk stb.).
Szívfájdalommal mond le a krónikás – a szabott terjedelem okán – a Római kori Pannónia címû
(ugyancsak hónapokig látogatható) kiállítás szemlézésérõl. Miután a római provincia (mint birodalmi
mezsgye) stratégiai fontosságú volt, a kelta lakosság kultúrája lassacskán elegyedett, elrómaiasodott,
aminek roppant érdekes stiláris keveredés lett az eredménye. Ennek az asszimilációnak a lépcsõfokait
követi nyomon a tárlat szebbnél szebb õsi tárgyak szemléltetésével, a pompásan rekonstruált római
kétkerekû szekértõl a már-már dekoratív, majd egyméteres hun üstig, a tálak, amforák, urnák,
üvegkancsók, érmék, istenszobrok sokaságával: õsrégi kultúránk egymásra rétegzõdését, sokszínûségét,
szerteágazó gyökereit példázva. Aztán a történelem elõtti korokból vissza a szupergyors TGV peronjára.
Adieu, õskor, adieu, Lyon, adieu, Párizs!
Szakirodalom:

Aczél József, Szittya-Görög eredetünk (Budapest, 1926), Szatmári, Garfield, NJ, 1975.
Badiny, F. J., Káldeától Istergamig, I (1971) - II (1981), Buenos Aires.
Badiny, F. J., The Sumerian Wonder, School for Oriental Studies, University of Salvador, Buenos Aires,
1974.
Badiny, F. J., Mah-Gar a Magyar, Buenos Aires, 1976.
Badiny, F. J., Az Istergami oroszlánok titka, Buenos Aires, 1979.
Badiny, F. J., A magyar nemzet történetének kis tükre, Buenos Aires, 1984.
Badiny, F. J., Az Istenes honfoglalók, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1986.
Bakos Ibolya, Öseink nyomdokain Közép Ázsiában, Bern, 1983.
Baráth Tibor, Tájékoztató az újabb magyar östörténeti kutatásokról, Montreal, 1973.
Baráth Tibor, The Early Hungarians, Montreal, 1983.
Baráth Tibor, A magyar népek östörténete, Montreal, 1988.
Baráth Tibor, Östörténetünk orientalista szemléletben, Montreal, 1988.
Baráthosi Balogh Benedek, Elpusztult hunos véreink, Magyar Kultúra Kiadása, Buenos Aires, 1976.
Baráthosi Balogh Benedek, Szumírok, Szittyák, Östuránok, Hidfö, San Francisco.
Bartha Antal, Magyar östörténeti tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.
Biró József, A Szabirok östörténete, Buenos Aires, 1986.
Biró József, Szabir-Magyar történet ösi gyökerei, Buenos Aires, 1986.
Blaskovics József, A Magyarok története, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus, Cleveland,
1988.
Bobula Ida, Kétezer magyar név sumir eredete, Montreal, 1970.
Bobula Ida, A sumir-magyar rokonság kérdése, Buenos Aires, 1982.
Bobula Ida, Origin of the Hungarian Nation, Danubian Press, Astor, Fla., 1982.
Bóna István, Az Avarok Kincsei, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1986.
Bóna István, A hunok és nagykirályaik, Corvina, Budapest, 1993.
Childe G. V., The Danube in Prehistory, Oxford U. P., London, 1929.
Csobánczi Elemér, Östuránok, Sydney, 1963.
Csomor Lajos, Magyarország szent koronája, Vay Ádám Múzeum Baráti Köre, Vaja, 1988.
Dienes István, A honfoglaló magyarok, Corvina, Budapest, 1978.
Dúcz László, A közöttünk élö Turulmadár, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993.
Dümmerth Dezsö, Az Árpádok nyomában, Panoráma, Budapest, 1977.
Endrey Antal, The Origin of Hungarians, Hawthorn Press, Melbourne, 1975.
Endrey Antal, A Magyarság eredete, Magyar Intézet, Melbourne, 1982.
Endrey Antal, Magyar történelem, Boldogasszony Kiadó, Hódmezövásárhely, 1992.
Érdy Miklós, A Sumír, Ural-Altaji, Magyar rokonság kutatásának története, Gilgamesh, New York,
1974.
Érdy Miklós, Belsö-ázsiai utam az Ujgurok hazájába, New York, 1983.
Érdy Miklós, Az Ordos-pusztai Magyarok: valóság vagy legenda?, Árpád Könyvkiadó Vállalat,
Cleveland, 1990.
Erdélyi István, Ázsiai lovas nomádok, Gondolat, Budapest, 1982.
Fehér M. J., Nagy G., Szkítak és Magyarok, Magyar Kultúra Kiadása, Buenos Aires, 1976.
Fehérné Walter Anna, Az ékírástól a rovásírásig, Magyar Öskutatás, Buenos Aires, 1975.

Fekete Zsigmond, Hol volt hol nem volt Pribina országa, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1978.
Fettich Nándor, A Zöldhalompusztai szkíta lelet, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1928.
Fischer Károly Antal, A magyar östörténetírás hanyatlása, Budapest, 1904.
Forrai Sándor, Az Ösi Magyar Rovásírás, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1994.
Foyta István, Honnan származtunk, Buenos Aires, 1961.
Galgóczy János, A sumír kérdés, Gilgamesh, New York, 1968.
Gosztony Kálmán, Összehasonlitó szumér nyelvtan, Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, 1977.
Götz László, Keleten kél a nap, Püski, Budapest, 1994.
Györffy György, ed., Honfoglalás és régészet, Balassi Kiadó, Budapest, 1994.
Haraszti Endre, The Ethnic History of Transylvania, Danubian Press, Astor, Fla., 1971.
Harsányi Fedor, Elödeink, Magyar Öskutatás, Buenos Aires, 1975.
Hóman B., Szekfü Gy., Magyar történet, Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Katona Sándor, Östelepes népünk - kettös népnevünk, Somogyi Zoltán Kiadása, 1993.
Kiszely István, Honnan jöttünk?, Hatodik Síp Alapítvány, 1992.
Kolozsvári G. Endre, Aranykincsek hulltak a Hargitára, Népszava, Budapest, 1990.
Kolozsvári G. Endre, A Magyarok Istenének elrablása, Titokfejtö, Budapest, 1993.
Köhalmi Katalin, A steppék nomádja, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
Köpeczi Béla, ed., Erdély rövid története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
Kramer S. N., The Sumerians, University of Chicago Press, 1963.
Kristó Gyula, Az augsburgi csata, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.
László Gyula, A nagyszentmiklósi kincs, Corvina, Budapest, 1977.
László Gyula, Östörténetünk, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980.
László Gyula, 50 rajz a honfoglalókról, Móra, Budapest, 1982.
Ligeti Lajos, ed., A magyarság östörténete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
MaCartney C.A., The Magyars in the Ninth Century, Cambridge U. P., London, 1930.
Magyar Adorján, Elméletem ösmüveltségünkröl, Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, 1978.
Magyar Adorján, A magyar nyelv, Budapest, 1992.
Makkay János, A tiszaszölösi kincs, Gondolat, Budapest, 1985.
Nagy Sándor, A magyar nép kialakulásának története, Hidfö, San Francisco, 1987.
Nemeskürty István, Hunok és Magyarok, Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1993.
Németh Gyula, ed., Attila és Hunjai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
Novotny Elemér, Sumer=Magyar, Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, 1977.
Novotny Elemér, Sumir nyelv - magyar nyelv, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1978.
Oláh Béla, Édes magyar nyelvünk szumír eredete, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1980.
Oláh Imre, A Nimrud hagyomány, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1985.
Orbán Árpád, Nimrud király népe - a Magyarok östörténete, Csíkszereda, 1942.
Orbán Árpád, Déli magyar öshaza, Szatmári, Garfield, NJ, 1976.
Országh József, Magyar hit vagy szellemi nyomor, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1977.
Padányi Viktor, Vérbulcsu, 1955.
Padányi Viktor, Dentumagyaria, Editorial Transsylvania, Buenos Aires, 1963.
Paliga S., "Thracian terms for 'township' and 'fortress', and related place-names", in World Archeology,
Vol. 19, No. 1, 1986.
Páll János, A magyar vallás, A Kanadai Magyar Egyház Kiadása, 1992.

Pesti József, Két rádió-beszéde, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1980.

Pesti József, Mit akartok az östörténettel ?, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1982.
Püspöki Nagy Péter, A tények erejével, Püski, New York, 1985.
Radics Géza, Eredetünk és öshazánk, 1993.
Sára Peter, A Magyar Nyelv Eredetéröl Másképpen, Arculat Bt., Budapest, 1994.
Simon Zoltán, Dicsöség a sasnak és az égnek, Vancouver, 1978.
Somogyi Ede, Szumirok és Magyarok, Gilgamesh, New York, 1968.
Szelényi Imre, Szumér-magyar rokonság, Hidfö, München, 1961.
Szilvay Gyula, A magyar és testvér népek östörténete, Hidfö, San Francisco, 1984.
Szöcs István, Antiszumir álláspontok kritikája, Szatmári, Garfield, NJ, 1984.
Szülejmenov Olzsasz, Sumér és Ázsia, Szatmári, Garfield, NJ, 1977.
Thúry József, A Magyarok eredete, öshazája és vándorlása, Hidfö, San Francisco, 1988.
Tolsztov Sz. P., Az ösi Chorezm, Szatmári, Garfield, NJ, 1986.
Tóth-Kurucz Mária, Aranyfonal, Cleveland, 1990.
Tökei Ferenc, ed., Nomád társadalmak és államalakulatok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.
Trugly Sándor, Griffek és Oroszlánok Népe, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994.
Varga Géza, Székely rovásjelek Hun tárgyakon, Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1996.
Varga Zsigmond, Az ösmagyar mitológia szumír és ural-altáji öröksége, Hidfö, San Francisco, 1956.
Vágó Pál, A Vérszerzödés ereje, Ösi Gyökér, Buenos Aires, 1976.
Zajti Ferenc, Magyar évezredek, Budapest, 1939.
Zakar András, A sumer hitvilág és a biblia, Szatmári, Garfield, NJ, 1972.
Zakar András, A sumér nyelvröl, Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen, 1975.
Zakar András, Elhallgatott fejezetek a magyar történelemböl, Duna Könyvkiadó Vállalat, Fahrwangen,
1976.
Zakar András, A sumér és akkád ékjelekröl, Szatmári, Garfield, NJ, 1976.
Zakar András, Fordulópontok történelmünkböl, Szatmári, Garfield, NJ, 1987.
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Az 1. (Benidormi) Magyar Östörténeti Találkozó Elöadásai és
Iratai, Zürich, 1991.
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Magyarok östörténete, Zürich, 1992.
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Az Elsö (Szegedi) Iskola Elöadásai és Iratai, Zürich, 1993.
Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, A 2. (Zürichi) Magyar Östörténeti Találkozó Elöadásai és Iratai,
Zürich, 1993.
FORRÁS: THE CONTROVERSY ON THE ORIGINS AND EARLY HISTORY OF THE HUNGARIANS
© Copyright Charles Dombi

korona
A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és õrzõje
1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tûzõ napsütésben,
a várbeli királyi palota kapuja elõtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát.
Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos,
munkás, diák volt, mint úgynevezett elõkelõség. Áhítatos csendben mozdult elõre a sor.
Izzott a kánikula.
Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási

jelvény mellett ült a két koronaõr.
A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát
mormolt.
hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent
Korona: a magyar nemzet, a magyar nép; hazánk.
És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelõdni, hogy 1920 és 1946
között királynélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után
államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a res
publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat,
De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tûnõ vad indulatot is, ami a nemzet külsõ és
belsõ ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben
legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.
1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt
Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona
díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is akadt a szovjethatalom megszállta
országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építõmûvész, Kotsis Iván
Zétényi Zsolt jelen mûvében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm (1 of 2)2004.05.31. 21:36:19

korona
tanának lényegét, történetét; bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az

idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat. Tudományos tárgyilagosságát mindvégig
megõrizve, a hazáját szeretû ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.
Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi

tudatunk (megtartásának) nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbõl, se
közéletünkbõl, se lelkünkbõl ne számûzzük többé a Szent Koronát.
Nemeskürty István
A kötet
tartalomjegyzéke (link kapcsolat nélkül)

szövege (a könyv tulajdonképpeni szövege)
névmutatója (link kapcsolat nélkül)
bibliográfiája
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm (2 of 2)2004.05.31. 21:36:19

SZENT KORONA HONLAP
Alapszabály
Fõoldal
Figyelem!
Hírek/Események
euroASTRA Fórum
Arhívum
Kincstár
A Szent Korona
Története
Felhívás
(1997 Karácsonyán)
Anonymus
Történelem
E-Mail
A SZENT KORONA
NÉPEI és ORSZÁGAI
http://www.szent-korona.hu/ (1 of 29)2004.05.31. 21:56:32

ÚJRA EGYÜTT!
Emlékezõ Ünnepély Budán
A Szentkorona-hazaérkezés 23.évfordulóján
2001.január 7-én
SZENT KORONA
INTERNET FÓRUM
Összefoglaló
Dr. Eory Karácson
Témakezdés 22 October 2000 11:31
A SZENT KORONA INTÉZMÉNY! Nem(csak) páratlan mukincs, hagyomány, "tan", jelkép,

címerelem stb. Lényegét tekintve ÁLLAMFORMA. Mégpedig olyan, amelyben az állami
fohatalom SZEMÉLYTELEN, minden és MINDENKI fölött álló, tehát a legmagasabb
tisztségviselok (pl. király, államfo stb.) is ALÁRENDELTEK! Ugyanakkor ez a személytelen
fohatalom TÁRSADALMASÍTOTT azáltal, hogy a Szentkorona-tagság EGYETEMES,
mindenkire megkülönböztetés nélkül kiterjed, tehát SZEMÉLYES! A Szent Korona MÉLTÓSÁGA
ezáltal mindenkié, amibol nemcsak az összes "emberi jogok", hanem pl. olyan "aranybullás"
az
magyar alkotmányos jog is következik, mint a "ius resistendi et contradicendi", vagyis
ELLENÁLLÁS és ELLENTMONDÁS KÖTELESSÉGE! (Tehát nemcsak "joga"!)
Zsigmond magyar király (és német-római császár) azért adományozott birtokot Péter grófnak,
mert az fegyveresen felkelt oellene(!), amikor a Szent Korona ellen cselekedett -ti. o, a király!
Így MÜKÖDÖTT ez az Európában teljesen ismeretlen államforma már az 1300-as évek elején! Ami
nyilván a sokkal régebbi korát bizonyítja!
Ennyit BEVEZETÉS céljából!
● Ofelsége, a Szent Korona

● Ezredévnyi történelem a Szent Korona tükrében
● A Szentkorona-tan
● Nemeskürty István: A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe és orzoje
● AZ ÁRPÁDOK HAGYATÉKA
● A Szent Koronáról...
● HL: Szent Korona

●DR. K. CSONTOS MIKLÓS (FKGP)

●A Szent Korona útja a Parlament épületébe
● Az Országházban a Szent Korona
● A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ALKOTMÁNYA (tervezet)
Dr. Eory Karácson
1.Válasz posted 23 October 2000 10:27
Köszönöm a segítséget! A boséges adalék bárkinek lehetoséget ad, hogy kicsit búvárkodjon, és keresse a
maga legrokonszenvesebb fogódzóját. Majd magam is szolgálok hasonlókkal, amiket a lista nem tartalmaz,
pedig nem mai keletuek, és megjárták a Net-et is! De ebben is érvényes "mutatis mutandis" a régi igazság -
hadd mondjam régiesen-:"habent sua fata libelli" ("a könyveknek megvan a maguk sorsa"), ami a
honlapokra is érvényes úgy látszik... Különösen, ha "olyanok"...
Minden korok legnagyobb kihívása a "fától az erdot" látni, MEGLÁTNI!
Ide kívánkozik egy analógia, hadd legyek "képletes" a gondolatébresztés kedvéért! Vajon a mai
kereszténység minden történelme, irodalma, muvészete, képei, szertartásai, szokásai, vagyis a teljes 2000
esztendeje (ami pedig "csak" 11 ember, egy "futbalcsapatnyi" létszámú "lelkes" KÖZEMBER indíttatásából
lett minden KORUKBELI hatalom és tekintély ELLENÉRE az, ami ma...) elég lenne-e ahhoz, hogy az
Evangéliumnak nemhogy egyetlen könyvét, de olyan "kis" részletét, mint a Hegyi Beszéd rekonstruáljuk?
Ami pedig igencsak a "lényeg", vagyis az "erdo"? Ama "Nagy Kerek Erdo"!
Nos, vajon abban az óriási "anyagban", ami most megérkezett, van-e olyan, amibol a most indult rovatunk
bevezeto soraira lehet ismerni? Pedig legnagyobb részük ÉPPEN ERROL szól!
Barátsággal köszöntöm a mai nagy, sot szent napon, amikor -ugyebár, a költóvel szólva- "...úgy született a
szabadság, hogy a pesti utcán folyt a vér..."! Tegyük együtt ezt a szabadságot a Szent Korona idotlen
szabadságává!

Nekem az a gyanúm, hogy a Szent Korona-tant, azaz a "nemzeti együvé tartozás" egy sajátos
megfogalamzódását, az Árpád-ház kihalása hívta életre. A politikai magyar nép ugyanis ragaszkodott az
Árpád-házhoz, annak tagjaiban látta természetes vezetõit, õket szinte vakon követte. Hiányát pótolni kellett
és mivel más uralkodóházzal az Árpád-ház nem volt behelyettesíthetõ, ezáltal születhetett meg ez az elvont
eszme. Már majdhogynem, a magyarok istene. Nagy kár, hogy nem jutott el a tömegekhez igazán, mert
természeténél fogva alkalmas a nemzeti platform szerepére, ahol pártoktól és világnézettõl, vallástól
függetlenül egyek lehetnek a magyar ( és nem csak a magyar, hanem a vele ezeréves szimbiózisban élõ
népek) emberek.

A "Szentkorona-tan" helyett inkább a "szk.-tanítás" a helyes, mert a különbséget jelzi a "tan"-ok (ezekbol
boven van...) és a "tanítás" között, amit gondolom közösen "érzünk"!
A "tanítás" azért is megfelelobb a TARTALOM kifejezésére, mert az KORONKÉNT alakul-formálódik, ahogy a
korok felfogóképessége, nyelvezete más és más. Ezért MÁS a mi korunké és különbözik elodeinkétol, de a
JELENTÉS attól még UGYANAZ! Persze ez a koronkénti "másság" korelál is, sorrendjük, egymásmellettiségük
a FEJLODÉS! Amit MA a Szent Korona TANÍTnekünk, azt "igy" még nem "tehette", ahogy most! Éppen ezt a
"meghallást", "lefordítást", a mai mondanivalót kell feltárni! Ebben pedig kulcsmondat,
Kedves Hozzászóló, hogy:"...alkalmas a nemzeti platform szerepére, ahol pártoktól és világnézettol, vallástól
függetlenül egyek lehetnek a magyar ( és nem csak a magyar, hanem a vele ezeréves szimbiózisban élo
népek) emberek...."! Erre csak Bánk bán "Hogy úgy van!.."-jával felelhetek, tehát:ITT A LÉNYEG! Fogadja
gratulációmat a gondolati telitalálathoz!
A "mikor találták ki" kérdés -ugye ebben is egyetértünk- már történelem, mégpedig "szakállas"! Ebben (is ti.
történelemben, mint az informatikában is) jómagam diplomás ember volnék (ami nem mindig szégyen...),
és mint ilyen úgy tartom -sok okból- hogy félezer évvel az Árpádok elott már a MEGLÉTE felismerheto
ennek a tanításnak! Sajátos módon a legteljesebben a Koránban (!) van leírva....Ezért érdekelte a mohácsi
gyoztes török császárt leginkább a Szent Korona.... De a tudománynál, ami aztán nagyon is
"alakul" (idonként rohamosan is...) a "tanítás" és a mai mondanivaló sokkal FONTOSABB!

Karácson,
ki tudnád fejteni, hogy mi a lényegi különbség (és hasonlóság) a Szentkorona-tan és a népfelség elve
között?
Ha jól értem, ezek vannak kb. logikai értelemben egy szinten, azaz mintha a Szentkorona-tan inkább
legitimációs elv lenne, ami az alkotmányos berendezkedés és a kormányforma konkrét kérdését eléggé
nyitva hagyja. Vagy tévedek?

3.válasz 24 October posted 2000 21:01

A téma szépsége valóban kimeríthetetlen, MINDENKI megmozdul, aki egy kicsit is odafigyel, hát még ha
komoly a figyelem! Korántsem csupán a szilaj-életeros pusztai nép a multban-jelenben, mégha a "lovas-
íjász" magatartás tényleg találó leírása is annak, ami itt alapveto kézség kell legyen, nemcsak követelmény!
A végén kezdve: a "népfen(l)ség" elv vagy inkább eszme "kistestvér" a Szentkorona-nemzet eszméhez
képest. Utóbbi ugyanis a nép felett még egy kategóriát posztulál, nevezetesen a NEMZET fogalmát! Ami a
KÖZÖS ESZME-ERKÖLCS alapján SZERVEZETT nép! Vagyis képben kifejezve: a "nép" olyan, mint a marék
vaspor az asztalon, amit egy kisebb szello szanaszét fúj. Ha aláteszünk egy mágnest, szépségesen
rendezodik a porhalom: tehát SZÉP és RENDEZETT (mindketto!) állagú lesz ugyanaz a "por(nép)"! EZT
nevezzük NEMZET-nek! Ami "mágnes" nélkül nincs. Mellesleg nemhogy szello, de SEMMI el nem fújja a
"mágnesezett vasport"!
Amibol az is következik, hogy ha elvesszük a mágnest, egy darabig még olyan -látszólag!- a por, mintha a
"régi" állapotú lenne, de egy kis szello már szétborzolja, a nagyobb elfújja.... Amibol jön még sokminden,
pl., hogy a "Szentkorona-tanítás" erkölcstan a javából! Találóan mondja Berzsenyink: "..minden nép
támasza, talpköve a TISZTA ERKÖLCS, mely ha elvész, Róma ledol és rabigába görnyed...". Íme a költo így
tárta fel a valódi történelmi "matematikáját" a "rabigába görnyedésünknek"! Ami egyedülállóan és kizárólag
1945 TERMÉSE, ti. a "Szentkorona-tudat" elfelejtetése, és nem Trianoné, sem semmilyen
szerencsétlenségünkké! És ebben a megvilágításban MÁIG SINCS igazi "visszaváltozás" - ami nemcsak
"elmélet", hanem sajnos NAPI VALÓSÁG, mindnyájan érezzük a borünkön!
Az un. európai felvilágosodás eszmekörébol eredo "népfelség", "népszuverenitás" a belole levezetett és

keletkeztetett közjogi gyakorlat, az un. "demokrácia" sajátosságai alapján minosítheto. Ennek
meghatározó eleme a szavazati joggyakorlás, a "minden válsztópolgár egy szavazat" elv alapján. A közjó, a
helyes-helytelen, az államvezetésre alkalmasság - alkalmatlanság össztársadalmi mérlegelése a "többségi
elv" alapján szavazati többség vagy kisebbség kérdésévé transzformálódik! A "nép" tehát ebben a
felfogásban mint a személyekbol összetevodo SOKASÁG önmagában ÉRTÉKMÉRO, az egyetemi tanár
ugyanúgy egy szavazat, mint az utcasepro, vagy a nagytokés.....! Ebbol értheto, hogy miért tartotta
Churchill a demokráciát a legrosszabb kormányformának....! Abban azonban tévedett, hogy "jobbat még
nem találtak ki..."-ahogy fogalmazott!
Az alkotmányával társadalommá RENDEZETT nép, a NEMZET, mint a szuverenitás hordozója olyan
társadalmi minoség, ami úgy viszonylik a "nép"-hez, mint egy rakás tégla az épülethez! Ennek a MAGASABB
szuverenitásnak a kifejezodését már nemcsak a személyek "darabszáma", leadott szavazatszáma minosíti. A
társadalom INTÉZMÉNYEI ezáltal válnak politikailag meghatározó jelentoséguvé. A társadalom valós
összetettsége tud ezáltal leképzódni - ami általában a parlamenti felsoházakban kapja meg kifejezési
formáját. Mind a természetes személyek és pártjaik, mind a jogi-testületi személyek, mint determináns
társadalmi komponensek érdekek és érdekellentétek mentén rendezodnek! Az ÖSSZERENDEZO elv
megléte vagy hiánya a dönto a társadalmi minoség tekintetében! Ilyen VEZÉRELV csak a részeket
meghaladó és egyszersmind mindent magábafoglaló lehet. A SZENT KORONA éppen ennek a
SZEMÉLYTELEN mindenek felettiségnek az össztársadalmi érvényu, ezredéves testetöltése,
ugyanakkor a megkülönbeztés mentes SZEMÉLYES Szentkorona-tagság a mindeneket magába foglaló
egyetemesség társadalmasítása! A Szentkorona-tanítás tehát nem "népfelség", hanem annál
"magasabb" társadalom rendezo elv. Nem más, mint a nemzetszuverenitás elmélete és
MUKÖDOKÉPES gyakorlata! Azért múködoképes, mert a HATALOM személytelenítését és
egyideju társadalmasítását képes -multban ugyanúgy mint a JELENBEN- megvalósítani!
Ezért nem tévedtél, hanem nagyon is helyesen láttad meg és találóan fogalmaztad meg, hogy a
Szentkorona-tan "..legitimációs elv, ami az alkotmányos berendezkedés és a kormányforma kérdését .....
nyitvahagyja...". Valóban! Azonban ez a "nyitottság" a legkevésbé sem enged "szabadosságot", mert
MINDENKI a Szentkorona-tagságban egyenlo, de az önkifejezés ebbol eredo szabadsága csakis a mindenféle
jogcsorbítás kizárásával, tehát körültekinto egyéni és társadalmi moralitással valósítható meg!

Kedves Karácson, kezdem "nem megbánni" hogy hagytam rábeszélni magam a fórum indítására...
Egyetlen kérdésem van. Az elmélet mellett talán nem lenne haszontalan egy gyakorlati kérdésekkel
foglalkozó topic-ot indítani. Én rögtön azzal kezdeném, hogy az elsõ hallásra igen rokonszenves elmélet
hogyan kezeli azt az elvet a gyakorlatban, ami azt hiszem minden demokrácia alapja, hogy a nép soha,
semmilyen körülmények között nem lehet kiszolgáltatottja az általa létrehívott, megválasztott
hatalom hatóságainak?
Ha gondolod, erre már a másik topicban válaszolhatnál.

A VÁLASZ a bevezeto mondatban benne van! Az "ellenállás kötelessége" jogelv és JOGGYAKORLAT a
megfelelo praxis, ami "vírusölo" hatású!
Amit a demokrácia feltételeként és ismérveként megfogalmaztál, hogy ti.: "..a nép soha, semmilyen
körülmények között nem lehet kiszolgáltatottja az általa létrehívott, megválasztott hatalom hatóságainak..."
az nem kevesebbet mond, mint azt (ami TÉNY), hogy a "demokrácia" korunkban puszta FIKCIÓ, Churchill
jogosan szídta...! Hiszen mi másból áll a napi életünk, mint annak lépten-nyomon tapasztalásából, hogy az
általad mondott "feltétel" NEM teljesül!

A kérdés ezért nagyon is helyénvaló, és azt jelzi, hogy az "elemek"-tol gyorsan haladunk a felsobb
"emeletek"-re....
Ami az "új topicot" illeti, talán -legalábbis egyelore- ne "osztódjunk", hiszen itt sem az "elmélet" a fontos
ebben a rovatban sem, sot! Az csak a gondolati fogódzók miatt szükséges és hasznos, de mindenképpen
PRAKTIKUS célból! "Elmélet"-tel Dunát lehet rekeszteni, MOST már a GYAKORLAT van történelmi
napirenden!
Ez az a pont, ahol fel kell tárni az eddig rejtett -nem rejtegetett!- részleteket! Ehhez alkalmasint TECHNIKAI
tanácsodat, segítségedet kérném! Olyan információk ezek, amelyek már voltak a Net-en, de aztán sok okból
lekerültek, "lesodródtak" onnan. Most folyik a "felélesztés", de jó lenne, ha éppen ezért közelebbrol
megtanácskozhatnánk a dolgot!

Felfogásom szerint a népfelség elvének csak egyik összetevöje a többségi elv. A másik az önrendelkezési
elv, vagyis hogy a nép nem csak a képviselöit választhatja meg, hanem azt is, hogy mely politikai
közösséghez kiván tartozni. Mig az elöbbi jog erösen institucionalizálódott az elmúlt kétszáz év alatt, addig
az utóbbi megmaradt a nyers vadság állapotában. Az idevágó kérdésekben mindmáig szinte csak a
fegyveres eröszak az egyetlen müködöképes döntési procedúra. Van ehhez hozzáfüznivalód?

Attól tartok, hogy az idén elmúló század az eroszak körmönfontabb formáit is produkálta a
fegyveresnél, amire Trianon és a nagyhatalmi bíráskodás többi esete szemléletes példák!
A "nyers vadság" találó jellemzése az "önrendelkezés" terén uralkodó tényleges állapotoknak! Ezt a
Szentkorona- szellemiség öntudatos felelosséggel váltja ki. Az "öntudat" a Szentkorona-tagság
szerves alkotórésze, a felelosség pedig a kötelességet táplálja! Mindezek a legszorosabb
összefüggésben vannak a VALÓDI önrendelkezéssel, azonban semmi közük nincs sem a vadsághoz,
sem semmiféle eroszakhoz! Schweitzer figyelmeztetése:"..szükséges, hogy az ember úgy éljen,
ahogy gondolkodik, mert másképp úgy fog gondolkodni, ahogyan él...." arra emlékeztet, hogy a
"nyers vadság" elemi ero, de arra is, hogy LÉTEZIK olyan felsobbség, ami képes azt
"megszelidíteni"!

Számomra a "Szentkorona-tan" eddig tanulmányozott és ismertetett része két dolgot vet fel:
Egyik az, hogy teljesen logikus, egyáltalán nem emészthetetlen, hiszen valamennyien ilyen elvek
szerint próbálunk nekikezdeni a hétköznapoknak. Mindennap. Aztán hogy estére mi lesz belõle, azt számos
más tényezõ akarja befolyásolni. Nem akarok a mai nappal elõjönni, de jelzem, ez IS egy tipikus nap volt,
amikor olyan információk birtokába jutottam a sajtótájékoztatókon, amelyek igencsek elgondolkodtattak...
A másik: végeredményben a "Szentkorona" név semmi más, csak hát nevet kellett adni a gyereknek.
Karácson ill. azok, akik a Társaság jogelõdjét létrehozták a gondalati és gyakorlati szabadságeszmét
fogalmazgatták, csiszolgatták, és utána tették rá a "Szentkoronát", azaz elõbb az elmélet született meg és
utána találtak neki nevet. Javítsatok ki ha nem így történt!

OSEINK számtalan nemzedékei "..azok, akik... a gondalati és gyakorlati szabadságeszmét fogalmazgatták,
csiszolgatták, és utána tették rá a "Szentkoronát". Akiktol mi, mai és holnapi nemzedékek ÖRÖKSÉGBEN
kaptuk mindezt! Azt hiszem elég, ha a legelso viszhangra utalok: képre és szövegre egyaránt!
Talán azt fuzném csak hozzá, hogy "ha nem lenne, ki kellene találni", annyira "természetes" - mondod
Te, és tökéletesen igazad van, abban sincs semmi kijavítani való, hogy:"..elobb az elmélet született meg és
utána találtak neki nevet ..", mert ez a "tyúk vagy a tojás" találóskérdés...Nem az a fokérdés ezen a helyen,
hogy a keletkezés rejtelmeit részleteiben felfedezzük, hanem az, hogy ráébredjünk arra, hogy ez a
"gayakorlat+tanítás" nagyonis VAN! Hatalmas TÖRTÉNELMI ALKOTÁS(UNK)! Ez -hadd idézzem
Kölcseytol- "..a Ház, amit oseink építettek...", és LAKTÁK is ezt a házat MINDIG, kivéve minket, akik 1945
ÓTA magunkat zártuk ki belole! Ezt teljes joggal nevezhetjük nemzeti amnéziának! EBBEN van az elmúlt
55 esztendo igazi szingularitása a történelmünkben! Emiatt egyfajta derülátó megjegyzés a részedrol, hogy:
" valamennyien ilyen elvek szerint próbálunk nekikezdeni a hétköznapoknak..".
Innen kezdve nagyon sok minden tolul az ember nyelvére a ".. számos más tényezo.." témaköreiben, és
ebben bizony van, ami "...szomorúsággal tölt(het) el..." bárkit, nemcsak Téged, sok-sok un. "információ"
zúdulhat az emberre sajtórájékoztatókon, de épp ezért a KÖZÖS leckénk, az ÉBRESZTO! Amit mindenki
magán kell elkezdejen...!

Az alábbi szöveget az USA minden állami iskolájában, minden reggel kórusban
felmondják a tanulók. A szertartás rendszerint úgy zajlik, hogy az iskola igazgatója az iskolarádióban
elömondja, s a tanulók, osztálytermeikben felállva, fedetlen fövel, jobb kezüket mellük elött keresztben a

szivükre téve, tekintetüket büszkén a zászlóra függesztve, hangosan és jól érthetöen mondják vele. Ezt az
eljárást törvény irja elö, mint ahogy azt is, hogy a lobogót minden osztályteremben (mint ahogy
minden állami hivatalban és biróságon is) jól látható helyen, tiszta állapotban és egészében véve méltó
módon kell kifüggeszteni.
I pledge allegiance to the flag of the United States of America and to the Republic for which it
stands, one Nation under God, indivisible, with liberty and justice for all.
Hüséget fogadok a Magyar Szentkoronának s az Országnak, melyen általa uralkodunk, egy
Nemzet Isten alatt, oszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenkinek.
Pontos a forditás? Vagy ez már túlzott nyugatmajmolás lenne?
Azért adom a szolgaibb forditást is...
Hüséget fogadok az Amerikai Egyesült Államok zászlajának és a Köztársaságnak, melyet jelképez, egy
Nemzet Isten alatt, oszthatatlan, szabadsággal és igazsággal mindenkinek

Ismét gratulálok, Kedves Hozzászóló!
Figyelemre méltó az analógia! Az amerikai történelem, mint egy üstökös-szeru mutációja az európainak,
olyan tanulságokat hordoz, amelyeknek valódi tartalma nagyrészt máig rejtve van a felismertetés elol. Nem
véletlen, hogy a világmagyarság legszámosabb populációja amerikai, és az különösen nem, hogy a
magyarság az amerikai nemzet és társadalom milyen vitális folyamataiban és eseményeiben játszott
kiemelkedo szerepet!
Történelmi BIZONYÍTÉK ez arra, hogy amirol most "íróasztalnál" beszélgetünk, a nemzeti LELKISÉG, a
legfelso szintu öntudat, közösségi érzület milyen történelmi HATÓERO, amennyiben VALÓSÁGOS!
Hadd emeljek ki azonban csak két momentumot az okhalmaznak meghatározó elemeiként. Az egyik az,
hogy "az egy Nemzet"-"One Nation" posztulátuma az "under God"- "Isten alatt" viszonylatban ezt az Egy-
séget az "emberfeletti" fenség szférájába emeli! Az "Isten áldd meg a magyart..." szellemében! Ettol lesz
"nem-elyomás", és nem "smelting-pot" azaz olvasztótégely egy heterogén elemekbol keletkezo homogenitás
- persze az eszme síkján csupán, ami önmagában bármilyen magasrendu is, még MESSZE van a gyakorlati
megvalósulástól!
A sokat emlegetett "olvasztótégely" terméke az "olvadék", amely olyan homogén massza, vegyülék,
amelyben az alkotórészek elvesztették eredeti identitásukat akár valamely "nemes" közcél érdekében akár
nagyon is alantas, elnyomó, aláveto, önzo hatalomvágy szolgálatában. Az "ÖTVÖZET" mint pl. a bronz,
ugyancsak integráns egysége a heterogén, különnemu alkotórészeknek, amilyen a réz és a cink, de ebben
az alkotóelemek ténylegesen "alkotók" maradnak, megtartva egyedi, azonosítható identitásukat, de
közöttük a KAPCSOLAT válik eltéphetetlenül szorossá! Ez a sajátos kapcsolat produkál olyan
tulajdonságokat, amellyel külön-külön egyik rész sem rendelkezik! Ahogy a VÉRSZERZODÉS
kapcsolta történelmileg össze a társulókat, ugyanúgy, ahogy abban a pont 2000 évvel ezelotti
SZENTaktusban, amelyre a vasárnaponkénti katolikus misében emlékezünk: "--Ez az én véremnek kelyhe,
az Új ás Örök Szövetségé...", amelyhez a "saját vér" szükségeltetik a saját kereszthordozásunk által! A
"vitam et sanquinem" "életünket és vérünket" fogadalom ez, ahogy ama nevezetes parlamenti eseménykor
a Rendek fogadtak huséget a gyermekét dajkáló királynonek, és sorolhatnánk!
A másik momentum, hogy a "..mindenünk e zászló, sose hagyjuk el..." (itt gondoljunk pl. a nándorfehérvári
Dugonics Titusz 544 évvel ezelotti esetére...) a JELKÉP meghatározó szerepét demonstrálja! Atilla király (!)
és az Árpádok, így a magyarság TURUL-ja amibol a sasmadár államszimbólum mindenfelé elszármazott (pl.
a TIROL osztrák tartomány nevébe, amelynek a zászló szinei is a pros-fehér-zöld, de az amerikai
felségjelvénybe is!) vezeti azt a sort, amihez a hitleri horogkereszt, mint az osi svasztika-Napkerék
leszármazottja, a "vörösök" sarló-kalapácsa és a többi is tartozik.
A Szentkorona-tanításban azonban a bármilyen magasrendu jelképi eszmeiségnek a
MEGHALADÁSA valósult meg! A Szent Korona -jelzo és nemzetiség nélkül, mert MINDENT meghaladó
"minoség"- ugyanis jelképbol az "eo-ipso" (önmagából való) INTÉZMÉNY lett!
Annak a legfelsobb rendu társadalmi képletnek a FÓRUMA, amelyet a jelképekben és azok elotti tisztelgés
által, mint "Isten alatt" a legmagasabb, mindnyájunk fölött állót tisztel bármely érett társadalmi
közösség!
A "személyfeletti", de ezért szükségképpen SZEMÉLYTELEN intézmény
formális gondolati képtelenségét a Szentkorona-tagság egyetemessége
és INDIVIDUÁLIS személyessége "varázsolja" vissza kézzelfogható
valósággá, megélheto sot ÉLETFAKASZTÓ társadalmi erové! Ez a "megélés"
TÖRTÉNT a magyarság -számos heterogén nép ötvözetének- történelmében ezredéve(ke)n át! Ha pedig
tudományos vezérelv az -mint ahogy az- hogy a tudományos valóság próbája a gyakorlat, akkor a
Szentkorona-"elmélet" valós érvényét ezredéves GYAKORLAT igazolta!
Mindezek alapján az a fogadalom-szöveg, amelynek "fordítása" a kérdés volt, talán a következoképpen
hangzana:
"Hódolok a Szent Koronának, aki maga az Ország, maga az oszthatatlan
Nemzet, aki uralkodik Isten alatt, szabadsággal és igazsággal
mindenkinek."
Nagy kár, hogy nem jutott el a tömegekhez igazán

Nos, kedves Hozzászóló, bizony ELJUTOTT! Ha nem is a "tömegekhez", mert a "tömeg", a

tudatfogyatkozásba csábított, vagy inkább beleterelt sokaság jelensége leginkább csak ujabbkori
történelmünk -persze régi gyökerekbol eredo- szörnyszüleménye, de a NÉP legszélesebb köreihez
mindenesetre! Ezt legutóbb az a megragadó kiállítás bizonyította szemléletesen, amely a Szentkorona-
ábrázolások csodálatos boségét, formagazdagságát, sokszínuségét, mint a meghitt népi LELKISÉG
tükrözodését mutatta be.
Bármennyire furcsán hangozzék is, bizony olyannyira a benso sajátunk ez nekünk magyarságnak, mint az
anyanyelvünk, amit persze az ember a szülotol tanul. Hogy ez a fajta érzékenységünk vajon az osöktol ered-
e, akiknek a "gén" szintre betáplált és ezáltal örökített sajátossága ez, vagy olyan egyetemes EMBERI
jellegzetesség, ami MINDENKI sajátja, csak a kedvezo, nevelo, kifejleszto társadalmi közeg híján vagy ilyen
birtokában satnyul, sorvad el, vagy ellenkezoleg fejlodik és virágzik ki, talány! Magam a két változat közül
az utóbbit tekintem valóságos oknak. Tapasztalatból mondom ezeket, amit nemcsak ITTHON, a "...
Kárpátoktól le az Aldunáig..." gyüjthettem, hanem legnagyobb ámulatomra a Fekete Afrika közepében is!
Ottani nem-keresztény ember kért tolem eligazítást abban, hogy lehet-e imádkozni a Szent Koronához!
Igennel feleltem. Ez 1998 augusztusában történt, amikor "itthon Európában" a Templomos Lovagrend olasz
Nagymestere arra kért engedélyt II.János Pál pápától, hogy a Rend a Szent Koronát a védoszentjei között
tisztelhesse! MEGKAPTA az engedélyt! Ami egyszersmind azt jelenti, hogy 1998-tól a Szent Korona a
katolikus Egyház szentjévé vált!
Az a Pápa döntött így, aki a legelso a pápák közül abban, hogy születési jogon a Szentkorona-
tagság részese. Azért, mert szülei az Osztrák-Magyar Monarchiában, az akkori Árva Vármegye Trianonban
Lengyelországhoz csatolt területén éltek a pápa születésekor 1920-ban. A deáki törvények szerint a tételes
közjogban a "populus Hungaricus", a politikai magyar nép része volt a Szentkorona-tagság révén
minden országlakos, nemcsak a nemzetiségüknél fogva magyarok, akiket a törvény a "gente Hungarus"
megkülönböztetéssel jelölt! Ennek a POLITIKAI NEMZET értelemben vett
magyarságnak, a MAGYAR NÉPNEK szolgáltatta vissza az Egyesült
Államok a 33 éves leggondosabb megorzés után a Szent Koronát 1978.
január 6-án, vizkeresztkor! Ekkor vette kezdetét az ÚJJÁSZÜLETÉS folyamata, amely 1998,
a visszajövetel 20. évfordulóján a NEMZETKORONÁZÁS nevet kapta.

Kedves Karácson,
gondolod, hogy van esély a ius resistendi et contradicendi túlzott gyakorlásában megtévedt tót,
oláh, rác, horvát és német testvéreinket visszatériteni a Szentkorona-tagságba? Mi van, ha nem
akarják?

GONDOLOM! De hadd sarkítsam, TUDOM! Igyekezni fogok rávezetni Veled együtt a többi olvasót is arra,
ahogy már sokakkal tettem, hogy miért ilyen BIZONYOS ez, ígérem! De haladni lépésenként lehet -
legalább is egyelore, aztán jöhetnek majd a "szárnycsapások", amikor majd a "repülés" lesz napirenden! A
"sietség" azonban NEM a történelem útja, akinek ura és PARANCSNOKA a Teremto!
Egy-két konkrét dolgot azonban most mindjárt: Azt mondod, hogy:"... a ius resistendi et contradicendi
túlzott gyakorlásában megtévedt tót, oláh, rác, horvát és német testvéreinket..". Mintha ezek a
NEMZETTÁRSAINK valaha is SAJÁT akaratnyilvánításuk lehetoségének birtokában szakadtak volna el a
Szent Koronától! Mintha Rákosit "illetékesnek" tartatnók magyarság-ügyekben csak azért, mert "hívó
szavára" százezrek vonultak ki a Hosök terére annakidején! Közismert, hogy Trianon ellen milyen hevesen
tiltakoztak LEGITIM képviseleti szervek pl. a tótok részérol éppen a budapesti Antant képviselet vezetojénél,
és sorolni lehetne a példákat! A soproni népszavazás is ezek közé tartozik természetesen, de ahhoz
képest közelmultbeli Beregszász-történet is! Ez esetben is nagyobb számarány szavazott a "Beregovo"
városnév visszamagyarosítására, mint a magyar nemzetiségu lakosok számaránya! Az erdélyi
románságnak "elege van" Bukarestbol, a ruszinok ennél is "keményebbek"...Mindez elégséges sot fölös
bizonyítéka annak, hogy a nemzettársi "elégedetlenség" NEM az aranybullás "jus resistendi"
gyakorlása volt, ami csakis a Szent Korona nevében és érdekében, tehát a LEGSZENTEBB, mert
legtisztább közérdekbol lehetséges per definitionem, tehát "fogalmilag"! Az o "lázadásuk" -amibe oket
kivétel nélkül mindegyiküket belekényszerítették!- bizony a Szent Korona elleni fellépés volt, aminek
meg is itták a levét a mai napig bezárólag! TÖBBET szenvedtek és szenvednek, mint a nemzeti
magyarság! A (nemcsak) keleti bülcsesség tanítja: "Jobb meghalni, mint becstelenségbe esni, mert az
életet elveszteni egy pillanat, a becsület elvesztése azonban szüntelen kín"!
Nos, VALÓBAN! Az EGÉSZ TÉRSÉG a Kárpát medencében olyan FORGÓSZÉL színtere lett az elmúlt tíz évben
-elég csak a délvidéki VILÁGPROBLÉMA eseményeire utalni-aminek "nyugodt" közepe éppenséggel a
"második BÉCSI" (már nem trianoni!) elválaszóvonalak közé zárt "magyar" terület! Ez a vihar semmiféle
eurounionizálással nem csillapítható le, mert éppen emiatt a vihar miatt és annak gyurüzo és naponta
a Szent Korona
bokrosodó következményei miatt ilyesmirol szó sem lehet a GYAKORLATBAN! Ezért
az EGYETLEN menedékünk most is, mint VOLT annyiszor, mert csak BENNE
egyesülhet újra a NEMZET a jelenlegi választóvonal-"határokra", nemzetiségekre és mindenfajta
"másságokra" tekintet nélkül, azokat ÖTVÖZVE!
A jelszó tehát:"ÚJRA EGYÜTT"! Ennek jegyében tanácskozik Budapesten 2001 vízkeresztjén (január
7-én vasárnap délután 2 órai kezdettel) a "Szent Korona Országainak és Népeinek Összefogása a
Kárpáth Medencében" témájú konferencia. A "gondolatébreszto tanácskozás" meghívottja MINDENKI,
akinek mondanivalója van a kérdésben! Rendezo a Szent Korona Szövetség, házigazda a Budai Nemzeti Kör,

díszelnök Tempfli József Nagyváradi Püspök.Az ALKALOM a Szentkorona-megérkezésének 23-dik

évfordulója, ezért a meghívottak között van az Egyesült Államok budapesti nagykövete is! Errol is bovebbet
késobb, de a szervezok mindenki támogatására és együttmuködésére számítanak, aki SAJÁT ügyének tekinti
az eseményt! EZ a fórum erre az egyik LEGALKALMASABB, miután vezetoi személyesen kinyilvánították
rajtam keresztül, aki a Szent Korona Szövetség fotitkára vagyok, az ÜGY iránti elkötelezettségüket!
Írod, hogy:"...A Szentkoronának a szentek egyességébe való felvétele is problematikusnak tünik dogmatikai
szempontból..". Nem értem teljesen tisztán. Ketto jelentése lehet gondolatodnak. A "szentek egyessége",
vagy a "szentek közössége", esetleg mindketto. Az "egyesség" mindenesetre INTEGRITÁS értelmu, amiben
semmifajta "különbözoség" nincsen! A Szent Korona NEM felségjelvény, hanem transzcendens
megfogalmazásban MAGA a nemzet LELKE, amely az EMBERISÉG "meglelkesítoje"! Mint ilyen a
Szuzanya-Boldogasszony "koronája"! Vallási-kanonizált értelemben vett "szentsége" is vitathatatlan, amit
a pápai legújabb megnyilatkozás csak megerosített! Méltán foglal helyet tehát akár a szentek
"közösségében", akár a szentek "egyességében", hiszen az Atya-Fiú-Szentlélek(Szuzanya) Hármasság
jegyeit viseli "testi" alakjában is, amit természetesen semmit sem csorbít az otromba megszentségtelenítési
kísérlet a "klapos-király" korszakban, hogy politikai mesterkedés szolgálatában megpróbálták a Szuzanya
képének kicserélésével meghamisítani, vagy ahogy többen következtetnek erre, "hatóerejét" meggyengíteni!
Az ábrázolási jelkép-nyelv EGÉSZE a képi ábrázolásnál beszédesebben, az évezredes BOLDOGASSZONY
képrendszer nyelvén, ha úgytetszik tehát "száznyelven" beszél, és HATÁSA, ahogy azt legszemléletesebben
éppen a JELENKOR történelme, dicsoseges országházi MEGÉRKEZÉSE bizonyítja, mitsem csorbult!
A "dogmatikai szempontból" megfelelést tekintve ezért úgy gondolom, hogy a mélységi belegondolás és
megfontolás mult, jelen és jövobeli követelményeinek is bízvást MEGFELELÉS mutatkozik!

Valóban sok kérdés merül fel, mert ennyire átfogó "szövetség" ma gyakorlatilag elképzelhetetlen,
mivel a történelem eddig nem erre ment. Mondhatni azt is, hogy a határok nem csak fizikailag épültek fel.
Viszont Kedves Karácson érdekelne, hogy a megközelítésetek a cigányok-helyzetét miként kezeli? Azt
gondolom, hogy legelõször a közvetlen környezetünkben lehet elveiteket a gyakorlatba átültetni, mivel
megette a fene, ha a közvetlen környeztetben sem mûködik...

Semmiféle út, így a történelem útja sem "egyenes", mehet erre-arra, de azért IRÁNYTARTÓ! Feltéve, ha
"rendes" útról van szó, ami valahonnan valahová AKAR elvezetni. A Szentkorona-nemzettársak külso ero
(szak) hatására, amit a belso gyengeség tett kivédhetetlenné, letértek a közös útról, azóta
tévelygünk mindnyájan! Eleink ezt a mostani állapotot tartották abszolút elképzelhetetlennek, pedig mégis
bekövetkezett! Amit mi most hasonlóan "elképzelhetetlennek" látunk, azzal KÖNNYEBB dolgunk lesz, hiszen
nem évezredes hagyományt kell megmásítani, csupán egy amúgy is zavaros és kusza század
évtizedeit kell helyretenni a rendes-törvényes állapotok ujrafelépítésével!
KÖZÖS erovel menni fog! Másképp elképzelhetetlen, de a "magyar" magyarság demarkációs
vonalon innen és túl kell jó példával eloljárjon, és a "kis"magyar állam KELL, hogy VEZESSE ezt a
rekonstrukciót, márcsak központi helyzete és külkapcsolatai miatt is! Ezért megint csak telitalálat, Kedves
Hozzászóló, amit mondasz, hogy:"..legeloször a közvetlen környezetünkben lehet elveiteket a
gyakorlatba átültetni, mivel megette a fene, ha a közvetlen környezetben sem muködik.."! Pontosan az
történt a '19-es "szovjet.köztársaság" véres és jogtipró katasztrófa-idoszaka utáni újjáépítéskor. Legeloször
a TÖRTÉNELMI ALKOTMÁNY megszakított folytonosságát kellett helyreállítani, amit az akkori
parlament és az átmeneti hatóságok által elokészített ás összehívott össztársadalmi NEMZETGYULÉS tett
meg. Ezen az így újra muködésbe hozott alkotmányos, a Szent Korona RENDÍTHETETLEN foségének
ismét hódoló, ezredéves társadalomerkölcsi és közjogi alapon szervezodött egészen 1945-ig a
demokratikus pártképviseleti rendszer a kétkamarás országgyuléssel, és jöttek létre a parlamentáris
rendszernek megfelelo hatalmi ágak, az állam élén álló, az amerikai elnõki hatalomhoz hasonló hatáskörrel
rendelkezo kormányzóval.
Nem ismeretlen tehát a "kivitelezés" útja sem, bár a FELADAT hatalmas a "fejetlenség"
félszázados viszonyai után!
"Cigány"-kérdésben: A Szentkorona-tagság nem személy vagy népcsoport függo! Ugyanúgy részesei
a cigányság, mint bárki más! Ugyanakkor egy és oszthatatlan is, tehát MINDENKI ugyanazt a rangot
élvezi, mint a Szentkorona-méltóság részese! Ez az alapállás. Ebbol legelsosorban KÖTELEZETTSÉG
származik az ehhez a SZEMÉLYES, de mégis KÖZJOGI méltósághoz illendo társadalmi magatartásra,
viselkedésre, a népcsoprtbeliek egymásközti viszonyaiban és másokhoz fuzodo kapcsolataikban!
Ahogy a személyiség.lélektan ismeri a "kiesebbrenduségi komplexust", úgy jelenik meg a hasonló, roszz
szóval a "kisebbségi" népcsoportok estében, amit a valós megrázkodtatások és társadalmi egyensúlyzavarok
váltanak ki. A Szent Korona éppen az a TEMPLOM mindnyájunk számára, ahol MINDENKI
menedékre talál, de senkinek a rovására nem mehet ez a védelem!

"! Ez a kép lett a jelvénye a Szent Korona Szövetség kezdeményezésére 20001.január 7-ére
összehívott rendezvénynek"
Ahol majd kiosztják az ÖRÖK ÉLET PIRULÁKAT?

Ami még kérdéses maradt, és nem tudtok kitáncolni a körbõl. A Szent Korona milyen idõnként hívja össze
az országgyûlést, milyen adótörvényekre készül? Marad a privatizáció után elõállt tulajdonosi struktúra,
vagy a Szent Korona valami mást forgat a "fejében"?
Ki írja majd alá a Szent Korona helyett és nevében az EU csatlakozást (nincsen keze..). "Mi MINDANNYIAN"
nyilatkozunk majd a Schengeni Egyezményrõl, Információs Társadalomról, Státustörvényrõl stb.? Vagy
senki? Milyen társadalmi berendezkedésben gondolkodik a Szent Korona?

Bizony, valami egészen MÁST "...forgat a fejében.."! Ami ugyanis "nem illik" Hozzá, azt természetesen
leveti magáról, mint ahogy a víz is lepereg a kacsa tolláról! Deák Ferenc máig érvényes kijelentése:" A
törvénysértés jogot nem alapít!" Ami tehát a Szent Korona jogát sértette vagy sérti, arra
semmiféle joga nem lehet senkinek. A Szentkorona-jogfolytonosság az a "tétel", aminek az
érvényességét senki sem nehézményezheti, mert ami azt megsértette, az EROSZAK volt! Ebben az
"eroszakban" élünk a mai napig 1945 óta! Amit 1990 óta csinálunk, az csak kétségbeesett kísérlet a
lábraállásra - miközben "..a dudva, a muhar, a gaz lehúz..."!
Itt következik a híres lábdobbantás, ami mindenkor a "kardotrántás" indítása volt: Eb ura fakó! NEM a '45
Szent Korona, ami jogi nyelven a
utáni áltörvényesség "jogfolytonossága" a mérvadó, hanem a
TÖRTÉNELMI ALKOTMÁNYUNK FOLYTONOSSÁGA!
Kedves Hozzászóló, és Mindnyájan! Szó sincs "fetisizmusról", sem légvár kergetésrol! Persze, hogy a
mindenkori JELEN nemzedék cselekedetei szükségeltetnek, és azok döntik el, hogy jó vagy rossz sorsra
jutunk! De BEKÖTÖTT SZEMMEL ki tud értelmesen tenni bármit is? Hozzá még megkötött kézzel-lábbal is!
Szó sincs arról, hogy ez így volna muszály! De SENKI le nem veszi a kendot a szemünkrol, se a
guzsbakötöttségünket meg nem szünteti! Ez az, amit magunk kell megtegyünk! Pontosan ez lesz a
FELÉBREDÉS azonnali és közvetlen következménye! Mert attól a pillanattól kezdve MINDEN jog és '45 utáni
szabály, elvárás, kötelezettség, "szokás", eljárás, ítélkezési rendelkezés stb. stb. ÉRVÉNYTELEN azon kívül,
amit a Szent Korona alatt ujraalkotott törvényhozás nem szentesít, nem vesz át, nem tart hatályban!
Legyen az BÁRMI! Tetszenek már érten?!
A "... a Szent Korona helyett és nevében..." a mindenkori TISZTSÉGVISELOK kell eljárjanak, ahogy
tették -idonként rosszul, de annyira rosszul sosem, mint a "szentkoronátlanított" '45 utániak...- mindenkor!
De majd az EGÉSZ társadalmi közegbol lehet "meríteni" a megbízandókat! Nem pedig abból a
tojáshéj vékony, sokszorosan leszerepelt mai "elitbol", amitol a fele népességnek még az életkedve is
elmegy, és esze ágában sincs még szavazni sem elmenni, nemhogy a közügyekbe, ami "elitista
vadászterület" lett, beleártani magát! Hol ad a MAI RENDSZER olyan rangot minden emberfiának,
mint a Szentkorona tagság SZÜLETÉSI JOGA? "Rang" helyett legfeljebb rangkórság az adomány, de
attól arról koldul boldog-boldogtalan!
Az EU csatlakozás ugyanaz a kérdés, ami elott eleink legutóbb 140 esztendeje álltak! Az "alkotmánytalan",
császár-uralta Ausztria és a Szent Korona fosége alatti alkotmányos Ország kellett szótértsenek egymással!
Senki és semmi nem "uralkodhat" fölöttünk,
Akkor is most is ugyanaz a megoldás!
sem EU, sem senki, csakis a Szent Korona!Tehát a SAJÁT törvényünk-alkotmányunk,
amiben az ALKALMAZKODÁS ésszeru mértékben és jogszeru módon természetesen mindenkor benne volt és
van! Beleértve természetesen a KÖLCSÖNÖSSÉG követelményét is! Ha a Szent Korona
"társul", akkor az érintettek mindegyike "jól kell járjon"!
Egyelore "koldusok" vagyunk, de csak addig, amíg ÖNMAGUNK nem leszünk ismét!
A Szent Koronának "nincsen keze", mert az O keze a Te kezed, kedves Hozzászóló, meg az enyém, meg a
többieké, mindnyájunké! Nem lesz ebbol "összevisszaság"? Kérdezhetnénk, de ha belegondolunk, belátjuk
rögtön, hogy az IGAZI fetisizált "közakarat" igazából az eddigi "szentkoronátlan"! Mert kicsoda
mondta meg eddig, hogy mi a jó és mi a rossz? Az "illetékes" ugyebár. Az illetékesség pedig felsobbség
szülte volt, ami ellen ELVBEN is csak a sokszorosan manipulált "választások" voltak ellenszerül! Hol volt itt
az "ellentmondás KÖTELESSÉGE"?! Még a jog is inkább csak "szavakban" van, és különben sem
érvényesül... Milyen állampolgári méltóság az, amit ügyvédi csur-csavar juttathat csak érvényre
nagyritkán?! A méltóság-méltatlanság önmagából érthetok! EZ az, amihez a Szentkorona-tagság és nem
ügyvédi furfang ad valóságos jogosítványt nekünk, akik felett az EGYETLEN fennsobbség a
Szent Korona! Akit ugyanúgy KELL süvegeljen az államfo is, mint bármelyikünk a "legalsó" sorban
akár! Ez az a bizonyos "virtus", ami az ALAPJA minden Országnak! ILYEN társadalmi berendezkedésben
gondolkodott a Szent Korona fosége alatti társadalmunk, és élte a napi életét SZABADSÁGBAN, senki elott
és alatt nem turve semmiféle "görnyedést"!
A "..a Szent Korona "tanítása", és a fetisizmus között.." a különbséget házifeladatnak adnám
legszivesebben Nektek, akik követtétek akár csak az eddig felvetodött gondolatokat! A fetisizmus
értelmezése kell csak világos legyen, ami nem más, mint magunkfaragta bálványok imádása, az a
téveszme, hogy alattvalói lennénk valaminek, ami ténylegesen nálunk alacsonyabbrendu... Tessék csak
belegondolni abba, hogy hogyan is viszonyolunk valójában -nem elméletben, puszta szavakban, hanem
tényleges magatartásunkkal ahhoz a valamihez, amit "pénz"-nek hívunk?!
Az állami fohatalom személytelenítése EGYÜTT-EGSZERRE az ebben szerves részesítésével mindenkinek, és
ennek a TÁRSADALOM-FELFOGÁSNAK A TÁRGYIASÍTÁSA a legmagasabb rendu képzomuvészet és
szimbólikus kifejezésmód eszközeivel, amit a Szentkorona-mutárgy kultúrkincsként és a töretlen történelmi
hagyomány megszentelte módon megtestesít csak akkor választható kétfelé, ha pl. egy könyvnek a betüi és
lapjai a tartalomtól elszakíthatók lennének! A Szent Biblia ugyanúgy, mint a Szent Korán vajon nem keltik
fel a fetisizmus gyanuját? Ha igen, akkor "fétis" a Szent Korona..., de csak akkor...De ha bárki pl. a PÉNZ

fetisizálása helyett a Szent Korona fetisizálásában merül el, az aligha lesz veszedelmes társadalmi jelenség!

Nos ezen a ponton már én is bekapcsolódok újra a beszélgetésbe, ugyanis megfogalmazást nyert, amit
sejtettem. A Szent Korona minõség dolgában közel azonos, ha éppen nem teljes mértékben azonos az
"isten" fogalmával, és takarja a magyarság kollektív tudattalanja fogalmát, azonos a magyar
kultúrával és annak hordozóival, mind a múltban mind a jelenben.
Tehát egy elvonatkoztatott mindnyájónkat befogadó egész.
A keresztény univerzializmus alapja ugye az, hogy valamennyien isten teremtményei, gyermekei
lennénk. A magyar univerzalizmusnak tehát az alapja pedig az, hogy a Kárpát medence lakói a
Szetnt Korona tagjai.
Végsõ soron ezek szerint egy rugalmasan alakítható ideológiai keretrõl van szó, ami egyébiránt magyar
hegemóniát feltételez.
Vajon ez a tan, avagy hit mitõl lehet szimpatikus egy szerb számára?

"...Vajon ez a tan, avagy hit mitol lehet szimpatikus egy szerb számára? (posted 18 November 2000
21:25)..)-hangzik egy friss kérdés. Rövid válasz:mert a Szentkorona-öntudat nem ismer származási,
nemzetiségi, sem SEMMILYEN elkülönülést vagy különbségtételt (még vallásit -vagyis nemcsak
felekezetit a kereszténységen BELÜL- sem)! Azzal, hogy Newton ismerte fel (..a lepottyanó alma
"estében") a tömegvonzási törvényt, senki sem tekinti "angol"-nak a fizikát, bármennyire büszke legyen is
egy angol Newton angolságára. Ezt tessék továbbgondolni! Hiszen a "keresztény univerzalizmus" -
ugyanebbol a postából idézve- gondolatisága valóban "elvonatkoztatott mindnyájónkat befogadó egész"-nek
mutatja a Szentkorona-minemuséget, amibol miképpen következhetne egy szerb, egy román, egy
szlovák vagy akár egy afrikai ibó (KONKRÉT a példa!) érdektelensége? Bizony NEM következik
ilyesmi, hanem éppen az ELLENKEZOJE!
"... Hol van arra példa, hogy egy európai nemzet miniszterelnökeit más hatalmak kivégzik?(Battyhányi,
Nagy Imre)..(posted 18 November 2000 22:22)" - nos, bár Nagy Imre kivégeztetése nem annyira "idegen
hatalom" muve volt, ahogy Batthyányié is "belügy" volt annakidején, ez a "stílus" nagyon is mélyen
gyökeredzik az emberiség történetében a földkerekség számos pontján elofordulásából ítélve! A közös vonás
ezekben a "gyökerestol kiirtatás" szándéka, amikoris a "fej(ek)" a mindenkori elsoszámú célpont! Saját
portánknál maradva a Szentkorona-foség volt és MARADT a bevehetetlen bástya! SEBEZHETETLEN mivolta
következtében egyfelol, másfelol a MINDENKI általi "megelevenítés" okán! "..Régi nagy Pátrónánk..."-at
ezért énekeltük és MÉLTÁN himnuszként Kölcsey Hymnusza elott, és azóta is MINDKETTOT! (A "korona" latin
szó latin "nonemu"-sége gramatikailag tesz egyenloségjelet a Boldogasszony-Szuzanya noisége és a
szóalakiságból eredo szenkorona-noiség között!)
Ami az "üldöztetés" kérdést illeti sajátos tény, hogy "magyarüldözés"-rol NINCS történelmi adat Trianon
illetve 1848-49 elott, ahogy a Kárpát Medencében nem üldöztek SOHA egyetlen népet sem a
Szentkorona-foség idejében! Még az un. zsidótörvények sem a "népiség" ellen irányultak, hanem
az akkori európai közfelfogásban "hegemonisztikus"-nak ítélt befolyást és az ennek szemszögébol minosített
közállapotokat akarták befolyásolni! E tekintetben is abból indultak ki, hogy az a fajta "elony", amit a
zsidóság ért el a társadalomban, nem a valódi kvalitásból, hanem olyanféle sajátos "érdekérvényesítésbol"
ered, ami az "odatartozás"-t tekinti elsodlegesnek és KIREKESZTI a "nemodatartozó" többieket. Ehhez
hasonló "antidiszkriminációs" esetek számosan vannak a mai ázsiai államokban, ahol a KÖZÉRDEKET
képviselo állam törvényeket hoz a társadalom "belso" diszkrimináiós jelenségeinek a
kompenzálására, és a VALÓDI érdekegyenloség érvényesítésére! Korántsem azért, mert a kínaival
szemben a malájt, vagy a burmaival szemben a szingalézt "szeretné" jobban, hanem azért, hogy ne csak ne
"érezze" senki magát "alsóbbrendunek" ugyanegy állam polgáraként, hanem VALÓSÁGOSAN sem lehessen
azzá! TERMÉSZETES, hogy, SENKI nem hozható hátrányosabb helyzetbe a polgártársánál azért mert
zsidó mert cigány, mert kínai, mert ilyen vagy olyan sajátsága ELTÉR a mindenkori "átlagostól",
vagy többségtol! Ha mégis érvényesül a társadalomban "spontán" módon ilyesmi-és itt ugyanúgy árthat
a "többség" a kisebbségnek, mint egy "kisebbség" a többségnek!- , az KÖZÉRDEK sérelme!
Mindenhol! Nálunk ennél is TÖBB! Mert ez a Szent Korona sérelme!
A "...bizalmatlanság ébredt a Szentkorona-eszme iránt...(posted 19 November 2000 03:51 )"
megfogalmazás a fentiek fényében tökéletesen értheto, hiszen ki ne "kételkedne" például a keresztény-
eszmében mondjuk az inkvizíciós eretnek üldözések láttán! A "keresztény-eszme" és a KERESZT azonban
ugyanúgy nem azonos, mint a "Szentkorona-eszme(tan)" és a Szent Korona! Az "eszme" korfügvény
mindenkor, és a "tempora mutantur" vagyis a "korok változást szenvednek", változásnak vannak alávetve
(akár tetszik akár nem...)! A KERESZT értelme FELADAT minden korok emberei számára, ugyanígy a
Szent Korona jelentése, MEGÉRTÉSE FELADAT a mi számunkra, a MA
embere és társadalma számára! Ennek jegyében éltek TUDATOS életet eleink, és rendezték a
közügyeket! Ennek rekvizítuma a történelmi ALKOTMÁNY, ami definiciószeruen FOLYAMAT és
FOLYAMATOSSÁG! Jelen egyszeruen NINCS múlt nélkül! Ezért "magyar" jelen sincsen
ALKOTMÁNYOS FOLYTONOSSÁG nélkül, ami minálunk a Szent Korona FOSÉGE
alattiságot FELTÉTELEZI! Ugyanis ilyen FOSÉG alatt éltünk MINDENKOR, és MI azoknak a leszármazottai
vagyunk, akik így rendezték be az életüket! A SAJÁT BORÜNK nem olyasmi amibol kibújhatnánk, de miért is
akaródzna kibújnunk, amikor ez a "bor" sebezhetetlen VÉDOPÁNCÉL is amellett? Ami nemcsak
bennünket véd, hanem MINDEN EMBERFIÁT hasonlóképpen, bárki is helyezkedik a védelmébe, az
oltalma alá BÁRHOL a földkerekségen nemre, fajra, vallásra, borszínre és mindenre tekintet nélkül,
amiben csak egyik ember a másiktól különbözhet!

Ezért nem szabad semmiféle "Szentkorona-olvasat(eszme, tan, stb.)" minosége és a Szent Korona között
identitást gondolni! "Lássátok feleim a szemetekkel...!" Azt tudniillik, hogy mi is valójában!
INTÉZMÉNY, amely az állami fohatalmat személyteleníti, mindenfajta rivalizálást, hatalmi
harcot, "kiskirálykodást", egyeduralmat KIZÁRVA, hiszen az ilyesmi eleve és mindörökre tabu ezáltal!
NEM elnyerheto, NEM megszerezheto, NEM BIRTOKOLHATÓ, NEM adható-veheto sem
"demokratikusan" sem SEHOGY! Csupán VAN, de "megérinteni" TILOS! Nyúlni érte, "küzdeni" érte
ennélfogva ÉRTELMETLEN! Ezt kell megérteni, és ez nem lehet nehéz, ha MINDEN nemzedék minden
néprétege ÉRTETTE a történelem során! Nem feltétlenül "tisztán", dehát micsoda a "történelem", ha nem
az, hogy TISZTÁN legyünk képesek a dolgokat ÉRTENI! "Historia est magistra vitae",
tényleg a "történelem az életünk tanítómestere"! A Szent Korona ÖSSZTÁRSADALMI jelentését és
JELENTOSÉGÉT csak a "királytalanodás" történelmileg "kialakult" viszonyai mutatják
kristálytisztán a mai nemzedékek számára! Ebben áll a mi KÖTELESSÉGÜNK, hogy TOVÁBBVIGYÜK és
felmutassuk, hogy milyen világraszóló TÖRTÉNELMI MU az az alkotás, amit eleink örökségül ránkhagytak a
SZENT KORONA INTÉZMÉNY alkotmányos rendszerében! Ennek a felismerésnek a társadalmi
tudatosítása méltán viseli a NEMZETKORONÁZÁS nevet! Ezzel kell "...újra belerajzolni a Kárpát
Medencébe a magyar népességet ...(posted 19 November 2000 09:11)", és az összes benne éloket
EGYENLOKÉPPEN! A "versengés" pedig csakis abban létjogosult közöttünk, mármint "népességek" -hadd
mondjam úgy, hogy NEMZETTÁRSAK között- hogy melyikünk éli meg és valósítja meg az "ÚJRA EGYÜTT"
állapotokat! Tekintsetek FEL Kedves Eszmetársak, akik ebben a rovatban közösen csiszolódunk a
"nemzetkoronázás" jegyében, a kezdõlapon látható KÉP részleteire! Még írás is van rajta:REGNORUM
(felül) FUNDAMENTUM VIRTUS(alul), vagyis a NAGYCÍMERÜNK és az alapjául szolgáló "eszme":
Minden ország alapja a tisztesség, amit a MAGYAR "virtus" szó még a " haláltmegveto
bátorság" értelemmel is felruházott az idok során, alkalmasint abból a tapasztalatból eredoen, hogy
"tisztesség" csak olyan közösségben-társadalomban van, ahol "meghalni" is tudnak ezért! A Szent
Korona volt és maradt "az", amiért -éppen azért, mert "aki" nekünk!- mindent, az életet is áldozni
ÉRDEMES!
A Szent Korona NEM ORSZÁGFÜGGO, SEM NÉPFÜGGO, tehát eo ipso (vagyis önmagában) KOR- és
IDOFÜGGETLEN! Ami nem is csoda, hiszen KÖZJOGI RENDSZER az, amirol szó van! Olyan, amelyben
SZEMÉLYTELENÍTVE van az állami FOHATALOM, ebben azonban a RÉSZVÉTEL a legteljesebben és
egyetemesen korra, rendre, fajra, vallásra és mindenfajta különbözoségre és egyediségre tekintet nélkül
BIZTOSÍTVA van MINDEN EMBERNEK! Ez pedig már a legkonkrétabb, egyáltalán nem "képes" beszéd,
hanem HÚSBAVÁGÓ MAI nyelvezet, ésFÉLREÉRTHETETLEN!
Csak egy konkrét példa ennek a tényezonek a gyakorlati jelentoségére: éppen 23 esztendeje, 1978.
január 6-n vízkeresztkor 33 éves legszigorúbb orzése után a Szent Korona az Egyesült Államokból -a Fort
Knox szupererodbol, ahol az USA államkincstár aranyfedezete van elhelyezve- Budapestre érkezett vissza
a "magyar népnek"! A "magyar nép" -"populus Hungaricus"- tételes törvényben meghatározott
közjogi terminus (muszó). Jelentése a Deák Ferenc eloterjesztésében született 1867-es TÖRVÉNY
meghatározása szerint NEM a nemzetiségére nézve magyar (latinul a "gente Hungarus"), hanem a kárpát-
medencei születésu ÖSSZES NÉPESSÉG, akik a Magyar Királyságnak a földrajzi tájegységgel megegyezo
akkori határán belül területén éltek vagy onnan származtak! AZOKÉ lett tehát MEGORZÉSRE a Szent
Korona 23 évvel ezelott, akik a Szent Korona népei-országai voltak, akiké ezredéves KÖZÖS
TÖRTÉNELMÜK során mindig is volt! ÍGY kell tehát a szenkorona-orzést FELFOGNI és TELJESÍTENI! Ez pedig
csak úgy lehetséges, ha 21 ágyulövéssel, ÁLLAMFO elotti tisztelettel nemcsak fogadjuk OT, a SZENT
KORONÁT az országházban -ami ugyancsak az EGÉSZ(!) és nemcsak a csonka
ORSZÁG háza- egy NEMZETKÖZÖSSÉG országának a háza, hanem MEGVALÓSÍTJUK
is azt az INTÉZMÉNYT, ami sohasem szünt meg, csak ELELEJTTETTÉK velünk!
Magyarokkal és nem-magyarokkal egyformán, és a következmények is egyformán sujtanak
MINDNYÁJUNKAT azóta is! Mindaddig, amíg fel nem ébredünk!
Ezt a fajta ébredést mondjuk NEMZETKORONÁZÁS-nak. Azért, hogy kelloen kidomborodjon a teendo:
az ugyanis, hogy "alulról" kell ennek a felébredésnek építkeznie! Mint minden IGAZI építkezésnek
a világ kezdete óta, ahogy a Megváltó születését is egyszeru pásztoroknak jelentette az
Angyalhirnök... és 11 ember alakította át a "világbíró" Római Birodalmat! Nem a cézárok légiói és nem is a
sztálini "hadosztályok" voltak a meghatározók! Hanem az INFORMÁCIÓ, az IGAZ hír, a JÓHÍR, amit
görögül úgy mondtak, hogy EVANGÉLIUM...!
Az "EU címer" pedig úgy jön ide, hogy egy pap, mint Szuz Mária hagyományos, 12 csillagos koronáját adta
be annak idején pályázatként az illetékes bíráló bizottságnak, akik azt ELFOGADTÁK! A Szent Korona pedig
Szuzanya-fejék lévén a Boldogasszony-Szuzmária, mint a Magyarok Királynoje és Védo Asszonya a magyar
történelmi hagyományban Szent István óta, és ezt a római katolikus kánon páratlan és egyedi módon
átvette, befogadta! Semmiféle más koronát, még a német-római császári koronát sem "viselhette" a
Szuzanya-Mária, csakis a szentkoronát! Ennek II. János Pál által megáldott kicsinyített mása díszíti a
2000-dik évforduló szentévének kezdete ünnepléseként a Mátyás-templom Boldogasszony-oltárszobor
homlokát tavaly óta!
Íme így találkozik régmúlt a legmaibb jelennel, amint az nem is lehet másképp!
...nem igazán látom, hogy a globalizmust hogyan kezelik eme elvek követõi?...elismeri, hogy a "Szent
Korona tan" - nevezzük így - sem rekedhet meg a "határoknál", legyenek azok fizikai vagy nyelvi,
nemzeti, vallási határok. Ha pedig nem rekedhet meg, akkor jön a gubanc, ugyanis attól kezdve már a
"NAGY NEMZET" azaz az egész földgolyóbis ügye áll velünk szemben, benne a pigmeusokkal és az
eszkimókkal, akik ugye hát soha nem is hallottak a Szent Koronáról, de lehet a nagy magyarságunkról sem..


Bizony pontosan EZ a helyzet! Ez az igazi szenkorona-beszéd! Ezért LEBEG a Szentkorona-kép a
címerképek felett. A 2001. január 7-i Meghívó http://euroastra.com/szentkorona/ nagycímeres
Szentkorona-képe és a címer közötti fehér csík ezt az elválasztást, mint egy légpárna mutatja! A
régi-szép kultúrnyelv, a keresztény szimbólika nyelvén ezt fejezi ki a Boldogasszony-
Szuzanya Koronája! A Boldogasszony, mint "...régi Nagy Patrónánk..." a Mindenség Királynoje,
aki a világ legnépesebb keresztény közössége, a Római Katolikus Egyház kánonja szerint
KIZÁRÓLAG A SZENKORONA fejékkel ábrázolható a Csillagkorona (az EU címer mintája!)
mellett! Ezen a szimbólikus-eszmei-kanonikus bázison járult hozzá II. János Pál pápa 1998-ban
ahhoz, hogy az egyik legrégibb katolikus közösségnek, a Templomos Lovagrendnek a Szent Korona
a VÉDOSZENTJE lehessen! Ezt a tartalmat tudatosította a fekete Afrika szülötte MOHAMEDÁN
barátom, aki IMÁDKOZIK a Szent Koronához (szintén 1998. óta)!Bizony "az egész
földgolyóbis ügye" tehát! AZOKÉ (is), akik a "magyarságunkról" alkalmasint soha sem
hallottak AZELOTT. Annyit azonban MÁRIS tudnak a magyarságról, hogy az Szentkorona-nép és
ettol kezdve MAGUK is ilyenné szeretnének lenni! Nem "elvileg" mondom ezeket, Kedves
„euroASTRA Fórumfigyelok és Olvasók, hanem konkrétan és VALÓSÁGOSAN! Bizony
MEGINDULTUNK a "NAGY NEMZET" irányába...
Íme, így ...integrálódik eme tan a világba..!.A "..kizárást, az elhatárolódást…"
teljességgel KIZÁRVA! Mind elméletben, mind a gyakorlatban! Utóbbit ezredéves történelem
PRÓBÁJA tanuságával, Kedves Hozzászóló és Mindnyájan! Ami igazán éppen azért nem semmi,
mert merthogy ..2000-et írunk, illetve nemsokára 2001-et...! Ezért a ...a státustörvény
alapján kezelni kívánt kérdések egyetemessé válását... a Szent Korona FOSÉGE alatt
kezelni SEMMIFÉLE PROBLÉMÁT nem vet fel, hiszen a MAGÁTÓL ÉRTETODO kategóriába
sorolódnak az ilyenfajta kérdések! A továbbgondol(kod)ás hadd legyen a kedves Olvasó(k)
házifeladata!
Így fest tehát a VALÓSÁGBAN Szentkorona-nézopontból

... kicsit messzebbrõl nézni magunkat, olyan messzirõl,
ahonnan Magyarország csak egy iszonyúan kicsike pont a
világban...!
Akár "..1944-es meg hasonló törvényekkel foglalkozunk...", akár leutazunk Taszárra "..
megkukkolni az F-18-asokat...".
A LEGSZEBB azonban valóban az, ahogy
..a Szent Korona „hogy illeszkedik”

az Információs Társadalomhoz..."!
NÉLKÜLE NINCS ez a társadalom! A mai Magyarországon remélem NEMSOKÁRA TAPASZTALJUK majd,
hogy ez mit jelent! A "tárgyi" feltételek adottak, KÉSZEN áll MINDEN, a mindenkori úttörok, és utódaik
több évtizedes küzdelme és munkálkodása érlelte meg a napvilágra jövetelt, ami már aligha várathat
sokáig magára! Ahogy a Bibliában olvassuk: "...Illés "eljön, és helyreállít mindent...". Nos, már itt is van!
Nemsokára "..a háztetorol fogják hirdetni..."!
Ne higgye senki ezt üres beszédnek, inkább jusson eszünkbe, hogy alig 10 éve még a Szovjetúnió volt az
ügyeletes "örök", "lebírhatatlan" Góliát! Ki merte-tudta az agyaglábait mustrálni?! Kevesek... Mégis
MEGSEMMISÜLT! Ahogy a "látható" így tunt el a süllyesztoben, úgy kerül a "láthatatlan" ÚJRA a színre!
Pártok és politikájuk ide vagy oda... ITT csak az EMBERSÉG nyom a latba, ahogy az EMBER(FIA), a
TEREMTO-Atyánk és a mindeneket fenntartó BOLDOGASSZONY-Szûzanyánk Hármasság uralják a
Szent Koronát!
Összegezés
(Következtetések és teendõk)
Szent Korona

Tanának tanulmányozása megerõsített bennünket abban, hogy
most is érvényes, mérhetetlen mélységû jogi és erkölcsi, a

nemzeti sorsot kifejezõ, jelképezõ tanítás, rendszer, elmélet,
sorsmagyarázat
van a kezünkben.
Rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele, meg tudjuk-e

szólítani!
Meghatározása lehetetlen és szükségtelen. “Lényegében nem tartoznak oda a nevek, a
terminológia. Ugyanezek egyhelyütt kongó szólamok, másutt mélységes tartalom
kifejezõi. A Szent Korona, mint az állam megjelölése, a Szent Korona tagsága, a
Szent Korona országai, javai, jövedelmei, a hozzájuk fûzött gondolatkört sem ki nem
merítik, sem meg nem jelölik, sem ahhoz olyképpen nem tapadnak, hogy használatuk
elejtése bizonyos vonatkozásban az eszme csorbulását, vagy feloldását jelentené”.318
– 29-30.
Ezért nincs értelme a Szent Korona tan meghatározásokba szorításának, hiszen

ezáltal csorbulást, jelentésváltozást idéznénk elõ.
Ez nem jelenti azt, hogy – noha nem jogtétel – közjogi értelme ne lenne határozott
és félremagyarázhatatlan. A Tan-tól távol áll minden kétértelmûség. Ugyanakkor
jogszabályban való kifejtése lehetetlen.
Maga a magyar alkotmánytörténet, mint történelmünk gerince, mutatja fel

valóságosan és jelképesen a krónikákban, törvénykönyvekben és másutt, a
hatalomátruházás (õsszerzõdés, királykoronázások, mint királyválasztások), a
hatalommegosztás, a jogkiterjesztés, a Szent Koronában benne lévõ nemzeti
szuverenitás (amelyet késõbb népszuverenitásként emlegettek a jogkiterjesztés 1848-
iki törvényei szellemében), a törvénysértés jogot nem alapít (amint azt az
alkotmányos szabadságok megerõsödése mutatja minden önkényuralmi idõszak és
annak megtagadása után), és az alkotmányos jogfolytonosság elvének mûködését és
érvényesülését.
vallási, etnikai megkülönböztetést. Teszi ezt nem vakon, hanem tagjai jólétének, a
közösség virágzásának érdekében, nem engedve, hogy az egyenlõség bármely
tagjának vagy csoportjának rovására érvényesüljön. A szervesség elvébõl
következõen a közösség kiegyensúlyozott létezését jelenti. Ezért nem engedi az
együttélés felforgatását, a közösségi értékek csorbítását, így a közösség jellegét
meghatározó magyar kultúra szerepének célzatos korlátozását és eljelentéktelenítését,
a keresztény erkölcsi és történelmi felfogás rangvesztését. Nem engedi azért sem,

mert egyenlõségelvõsége nem öncélú, hanem a hagyományos értékekben (és velük

együtt) való közösségi létezés eszköze. A hatalom megosztott gyakorlásának
alapelveként való elõírásával kizárja az önkényuralmi hatalomgyakorlást, amint a
hatalom erõszakos megszerzését vagy birtoklását is.
A Szent Korona tana kizárja az önkényuralmat és a kisebbségek elnyomását.

Biztosítja a történelmi magyar önkormányzati elv érvényesülését, azaz szavatolja a
demokratikus hatalomgyakorlást és a népcsoportok egyenjogúságát. A Tan a
történelmi magyar alkotmányfejlõdésnek Magyarország Szent Koronája elvont
fogalmában és a hozzá kapcsolódó közjogi intézményekben megérlelõdött összegezõ,
a történelmi-közjogi (írott jogi és szokásjogi) folyamatokban ill. ezek jogirodalmi
feldolgozásaiban kifejezõdõ alapvetése, amelynek nincs normaszövegszerû
meghatározása.
A Szent Korona, mint az állami fõhatalom jelképe és alanya, mint elvonatkoztatás

nem azonos a Szent Koronával, mint tárggyal, de nem is szakítható el tõle. A Szent
Koronában egyesül hagyományos felfogás szerint a mindenkori államfõ és a
magyar nemzet. Helyesebb azt mondanunk, hogy benne, mint a magyar nemzet
jelképében egyesül a nemzet két alkotmányjogi tényezõje, a nemzet többsége és az
államfõ. Ennek megjelenési módja az országgyûlés, amelynek hatásköre nem
csonkítható a Szent Korona és a hatalommegosztás elvének sérelme nélkül. A
hatáskörcsorbítás intézményes példája az Alkotmánybíróság, amely “a parlamenti
kormányformába nem illeszthetõ be, mert a parlament fölé rendelt ilyenfajta bíróság
a hatalmak megosztásának elvét megsértve – pedig ez a polgári rend kialakulásának,
illetve megmaradásának egyik alapfeltétele – a törvényhozás hatalmát fogja bitorolni,
bár nem is a nép közvetlen választottja, és a negyvenéves elnyomatás után bíráinak
jogi képesítése, különösen az alkotmányjog vonatkozásában több, mint kétes. Az nem
szorul különösebb magyarázatra, hogy kilenc embert mennyivel könnyebb
döntéseiben befolyásolni, mint több száz parlamenti képviselõt. S mi több, az
alkotmánybírák elsõ csoportját maga a volt állampárt nevezte ki.”385 – 155.
A Szent Korona egyesíti, jelképezi és bírja az alkotmányos közhatalom egészét, a

törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat és annak megosztását visszavezetve az
államfõ és a nemzet többi tagjai közötti hatalommegosztásra (választási, kinevezési
és jelölési rendszer által).
A Szent Korona tagjai a magyar állampolgárok és a Szent Korona tagok nem

magyar állampolgár leszármazottai bizonyos feltételekkel (a magyar
kultúrnemzethez tartozás vagy a Szent Korona iránti hûség más módon való
összességét fejezi ki. A nemzetállam magyar értelme a közjogi nemzet államát
jelenti, amelynek alapítója és jellegének meghatározó eleme a magyar nép, de
amelyben a hatalom része, “államalkotó” minden más, történelmileg együttélõ,
közjogilag elismert népcsoport. Ez a sajátos kulturális-etnikai összetétel, benne a

magyar kultúra meghatározó arányával és szerepével, kap védelmet a Szent Korona

által, mint annak teste.
A magyar állam nemzetállam, mert a közjogi nemzet állama, de nem “nemzeti”

állam, mert nem célja az alapító és állam jellegét adó nép uralmának más
népcsoportok célzott beolvasztásával való teljessé tétele. Amint Kmety a század
elején írta még a magyar dominancia jegyében, “A magyar faj ingeniumával
(tehetségével, alkotó szellemével – Z. Zs.) alkotott alkotmányosságban az idõk
folyamán a faji uralom színezet is elenyész, s a politikai nemzet már kora
századokban megszûnik ethnographikus fogalom lenni: a ’hungarus’ névvel büszkén
nevezi magát nemcsak a faj magyar, hanem a magyar szabadság minden
részese”, nos ez mutatis mutandis a magyar nemzetállam alapelve korunkban:
nemzeti és állampolgári egyenjogúság a politikai szabadság teljessége a társadalom
kulturális jellegének, a magyar nyelv és kultúra szerepének tiszteletbentartásával. A
Tan nem tûri a népcsoportok vetélkedését, egyéneik és csoportjaik oltalmazása által
követelve meg a társadalmi békét, aminek feltétele a kisebbség és a többség egyenlõ
jogvédelme.
A Szent Korona az állami fõhatalommal járó ismérvek és jogosítványok

összességével bír, s mint ilyen megtestesíti az ország területét és szabadságát mind
valóságosan, azaz jelenvalóságában, mind virtuálisan, azaz történelmileg.
Megtestesíti az ország önkormányzati rendszerét, területét és tagjait egyaránt, úgy,
hogy a terület és tagság egymással szorosan összefügg, elszakíthatatlan. “Hungaria
semper libera”, Magyarország örök szabadsága törvényeink visszatérõ fordulata.
“E libertas belül az alkotmányos vagy politikai szabadságot, kifelé az állami
függetlenséget, a magyar állam szuverenitását jelentette.”247. – XI.
Szót kell ejtenünk a Szent Korona fõtulajdonjogáról is (radix omnium

possessionum), amelyrõl általános vélemény, hogy az õsiség, azaz a visszaháramlás
lehetõségének megszûnésével 1848-ban hatályon kívül került. Szabó Béla elmélete
szerint az egyetemes magyar földtulajdonjog a Szent Koronát illeti úgy, hogy
másoknak csak birtokjoga, de nem tulajdonjoga lehet. Így a Szent Korona
tulajdonával a magyar állam rendelkezhetik a birtokossal szemben,383 – 72-83. bár
Szabó ezt már nem mondja ki. “Nem veszi észre, hogy elméletével az
államszocializmusnak nyit teret.” 128 – 307.
Mivel minden földtulajdon a Szent Koronától származik és rá visszavezethetõ, s más

örökös híján az állam örököl, az állam alkotmányos joga a nem magyar
állampolgároknak vagy jogi személyeknek való közvetlen vagy közvetett föld
elidegenítés, ezzel a Szent Korona érdekkörébõl való földkivonás megtiltása.
Végül jelképes, de egyben valóságos biztosíték az, hogy a magyar állam

országgyûlésének, végrehajtó és bírói hatalmának tagjai a magyar Szent Koronára
tesznek esküt, a közhatalmat a magyar Szent Korona nevében gyakorolják, és a Szent
Korona nevében vonhatók felelõsségre.

A Szent Korona tagjait megilleti a közös test vérkeringésében való részvétel

lehetõsége és joga, akár állampolgárság és választójog, akár a magyar országgyûlés
felsõházának soraiban népcsoport, azaz szervezeti képviselet, akár más lehetséges,
hasznos és célszerû módon.
A Szent Korona sérthetetlensége jegyében, az önálló nemzetstratégia szerint, annak

szellemében kell cselekednie a Szent Korona testét képviselõ magyar államnak a
Szentkoronatagság-törzsének, a magyar kultúrnemzetnek, a Kárpát-medence primus
intes pares-ének megerõsítése, a Dunavölgy valamennyi népe érdekében.
“Közép-Európa háromnegyed évszázada alatt bizonyossá vált, hogy a

soknemzetiségû Osztrák–Magyar Monarchia helyére nemzetközi kényszerrel
odaállított utódállamok sora, a sok többnemzetiségû ország a nemzetközi feszültség
Közép-Európa sorsát jelképezi a szétszakított magyar közösség helyzete, nyolc

országban való széttagolása szülõföldjén, a magyar állam területének csaknem
egyharmadra, lakosságának felére csökkentése, a magyar nép soha nem sejtett
szellemi-erkölcsi-gazdasági-biológiai pusztulása.
A magyar kérdés tehát Közép-Európa sorskérdése, az európai béke és biztonság

kérdése, olyan puskaporos hordó, amelynek gyújtózsinórját el kell oltani, még a
robbanás elõtt.
Aki azt hiszi, hogy a magyar tragádia, az elszenvedett valóban páratlanul igazságtalan
békekötések puszta tényének megismerése felkelti a világ bûntudatát, és jóvátételre,
pusztán erkölcsi indítékok alapján cselekvésre készteti a bûnös és erkölcstelen békék
bábáit, az mélységesen téved. Látjuk, hogy hasonló erejû és érdekû hatalmak, nem a
morális felháborodás, hanem a hatalmi érdekek azonossága alapján segítettek
bennünket. Ezért nem kapunk segítséget a millecentenáriumi évfordulón felötlõ
segélykérõ terveinkhez. Nem látható olyan érdek és akkora erõ a világpolitikában,
amilyenre és amekkorára szükségünk lenne. Ez a helyzet nem maradhat így!
I. A magyar kérdést, mint közép-európai kérdést, mint a nemzetközi béke és

biztonság kérdését és mint egy nemzet tragédiáját – így együtt – európai kérdéssé
kell tennünk. Hazánk geopolitikai helyzete, népünk hagyományai és kultúrája
nélkülözhetetlenné tesz bennünket a térségben, mint országépítõ, mint Európa
sorsában illetékes, tenni tudó országot és népet. Hinnünk kell igazságunkban, s
mikor hiszünk és hitet mutatunk, ezzel meg kell gyõznünk a világ sorsformáló erõit.
A nagyhatalmak sem nyerhetõk meg, ha mi nem hiszünk magunkban, s ha hiszünk,
másokat is megnyerhetünk, nem csak a nagyhatalmakat.
A magyar ügy igazsága nyilvánvalóvá, kézenfekvõvé teendõ. El kell érnünk, hogy

senki ne kapja fel a fejét Magyarországon tudatlanul vagy ellenszenvvel, ha Trianont
vagy a határon túli magyarokat emlegetik.
A magyar ügyet mindennapossá kell tennünk. Le kell vennünk az ünnepi

megemlékezések szónokainak dobogójáról. Sajtóban, rádióban, televízióban,
elõadótermekben, mûvészetben és mindenekelõtt az iskolában és a templomban a
mindennapi kenyérrel emlegessük együtt.
A magyar ügyet égetõen idõszerûvé kell tennünk. Mindennapi gondjaink,

gazdasági, erkölcsi, politikai feladataink megoldása, vitatása során meg kell találnunk
a szolidaritás, az egyetemes népi létezés nézõpontjait, megoldási módjait. Le kell
vetni a lélektani béklyókat.
Szakítanunk kell azzal a téveszmével, hogy a kis, csonka Magyarország egyedül

boldogul, hogy a határon túlra szakadt nemzetrészek nélkül könnyebb, vagy, hogy
egyáltalán lehetséges nélkülük az állami-nemzeti létezés. Csonka Magyarország
elveszett az elszakított nemzetrészek nélkül, képtelen betölteni az egész
magyarságot terhelõ dunavölgyi hivatást, nem tudja ellátni a gazdasági-kulturális
kovász, a térség mozgatójának, a nélkülözhetetlen egyeztetõnek, közvetítõnek,
szervezõnek, ha kell vezetõnek és a térség megmentõjének a szerepét, a történelmi
magyar szerepet. Nem tudja mindezt ellátni egyedül, mert csak része az egésznek,
mert népi ereje, hite, erkölcse és gazdasága kevés.
Az egész magyarságot megtagadó magyarság, az egész Magyarországot megtagadó

Magyarország pusztulásra ítéltetik. A magyar nép együtt emelkedik fel, vagy
együtt pusztul el. Aki a nép kisebb-nagyobb hányadát feláldozza egy vélt túlélés
vagy továbbélés reményében, legyen szó határon belüli vagy azon túlra szakadt
nemzetrészekrõl, a megmenteni vélt részét is halálra ítéli, magát kitéve a közösség
megvetésénak.
Vessük el a csonka magyar szemléletet, a “kis Magyarország” lélektani csapdáját.

Éppen most, amikor a csonka ország pusztul, sorvad, gazdasági ereje, népességszáma
és erkölcse hanyatlik? Éppen most kell még nagy magyar szemlélet is, amikor magán
sem tud segíteni a fogyó ország? Igen, éppen most és éppen ezért. Ahogyan
egyesek irracionálisnak látják egy nyomorgó szegényember sok gyermeket vállaló
magatartását, úgy tûnhet ennek egy szegény kis ország még szegényebb testvéreiért
kiterjesztett karja. Pedig mindkét esetben a megmaradásról van szó.
Hová vezettek az elmúlt évtizedek mérsékelt, “realista” lépései, a “racionális”

politika lépései? A legképtelenebb, legirracionálisabb, a legeslegrosszabb
eredményhez. A térségben a magyar nép rendült meg legjobban közösségi tudatában,
veszélyérzetében, védekezési képességében.
Ezért tûzzük ki célként a jó, az értékes, a racionális stratégiai eredményt, –

megfordítva az elõbbi logikát. Racionális és értékes eredményeket rövidebb távon,
elsõ látásra nem mindig racionális döntések sorozata után. A “helyzetkövetõ, a

racionális” nemzetellenes politika irracionálisan rossz, káros és pusztító eredményeit

cseréljük fel a helyzetteremtõ, a dolgok mélyebb, nem mindig tudatos viszonylatait, a
nemzeti tudatban éltetõ, veszélyelhárító tartalmait ésszerû megfontolásokkal egyesítõ
nemzetpolitika racionális, hasznos és értékes, mert közösségvédõ, teremtõ
eredményeire.
II. A közösséget tudásban és érzésben kell megerõsíteni. Tudásközpontú

nemzeteszményre van szükségünk, egészséges közösségi érzésekkel.
Össze kell gyüjtenünk és kezelhetõvé kell tennünk a tudást. Meg kell

állapítani a sok országban élõ magyar nép elhelyezkedésére, népességszámára,
kultúrájára, vallására, mûvészetére, politikai, közjogi és gazdasági helyzetére
jellemzõ adatokat, lehetõleg az idegen állam szerveinek, statisztikáinak kiiktatásával.
Ebbõl a célból kérdéstípusokat és típusokon belül sorozatokat kell kialakítani az

egységes kezelhetõség érdekében. E kérdésekre a magyar szervezetektõl,
lelkészektõl, tanult emberektõl és másoktól kell választ kérni. A magyar nép teljes
anyagi és szellemi állapotára kiterjedõ kérdések a létezõ, volt és leendõ iskolák, a
létezõ, volt és leendõ kultúra, lélekszám, föld, egyesület, levéltár, vallás, politikai
szervezet jellemzõitõl az együttélõ népekre jellemzõ tudásanyagig terjedhetnek.
A megszerzett ismereteket rendszerezni kell, és kezelhetõ, bármikor megjeleníthetõ,

elõhívható állapotba kell hozni a kor informatikai csúcstechnológiájának és
ismereteinek felhasználásával. E tevékenység jelentõs része a már meglévõ
ismeretek tömörítésével, rendszerzésével, logikai összefüggéseinek feltárásával
történhet, míg a másik része az új ismeretek gyûjtése és rendszerezése.
A munka nem nélkülözheti a szilárd értékelvûség eligazító szerepét, a közös

szellemi-erkölcsi értékeket és eljárási módokat azonos elvonatkoztatási szinten, a
nemzetpolitikai gyakorlatban alkalmazható módon összefoglaló nemzeti charta
formájában megjelenítve. E nemzeti minimum vezérli az ismeretanyag gyûjtését
egyfelõl, másfelõl pedig éppen az összegyûlt és elemzett tudásanyag segítségével
újítható meg. Végül: a feldolgozott és rendszerbe foglalt, állandóan megújított
nemzeti ismeretanyag (NEMZETI személyi, anyagi, szellemi
KATASZTER) alapján készítendõ el a feladatjegyzék. Megállapítandó: kinek,
mit kell tenni a magyar nép személyi, anyagi és szellemi megmaradása, fejlõdése, az
együttélõ népek hasznos és békés együttélése érdekében, példát nyújtva, kulcsot adva
az igazi közép-európai békéhez.
III. A Nemzeti kataszter és annak elemzése szolgál alapul a

teendõk jegyzékének kimunkálásához, abból kiindulva, hogy a magyar kérdés Közép-
Európa kérdése, megoldási módja a magyarság Európája, a nemzetek
Európája. Ezért magyar rendezési javaslatra van szükség. A javaslat képviselõje
és elõterjesztõje a magyar állam. A javaslat a jelentõs részben társadalmi úton

szerzett és elemzett tényekbõl következik. A javaslat tételeit az egész magyar

nemzet képviselõinek kell kimunkálniuk egy magyar nemzetgyûlés vagy
országgyûlési második kamara (felsõház) minden magyar közösséget képviselõ
tanácskozása alapján, vagy más módon. A javaslatot tehát legitim (elismert és hiteles
képviseletre jogosult) összmagyar Fórumnak kell elfogadnia.
A Nemzeti Kataszter Szolgálat bázisú társadalmi

ismeretszerzés és elemzés életrehívása állami költségvetésbõl támogatandó. Ennek
szervezete a Szent Korona Szövetség MEGLÉVÕ
TÁRSADALMI SZERVEZET, amely személyileg, szervezetileg és anyagilag -
mind a Nemzeti Kataszter szolgálati jövedelmébõl mind szavatolt költségvetési
részesedéssel- hivatott e nagy nemzetpolitikai feladatra.
A magyar rendezési javaslat felöleli a Kárpát-medence területén – a történelmi

magyar területeken – élõ magyar népcsoportok közjogi, politikai, kulturális és
gazdasági viszonyaival kapcsolatos teendõk tételes felsorolását (csomagterv) és a
végrehajtás kívánatos idõrendjét (idõrend). A csomagtervet és idõrendet magában
foglaló intézkedési terv alapját a részletesen kimunkálandó magyar önrendelkezési
alapelvek jelentik.
Az önrendelkezési alapelvek gerincét a következõ tételek alkotják:
– az önrendelkezés joga minden népet, így a magyar nép egészét és nemzeti

közösségeit egyaránt megilleti;
– a magyar nép önrendelkezését minden jogilag lehetséges módon, így közigazgatási-

területi és más önkormányzatok útján és népszavazással gyakorolja (a Kárpát-
medencei autonómia terv kimunkálásánál a nemzetközi példákat figyelembe kell
venni, mint amilyen a “Dél-Tiroli” rendezés, vagy az Aland Szigetek
önkormányzata);
– a határokon túlra szakadt nemzetrésznek természetes joga az anyanemzettel való

egyesülés, a nemzetek egysége és oszthatatlansága elvének megfelelõen;
– a magyar közösségek a nemzetközi béke és biztonság iránt érzett felelõsségük

alapján önmérsékletet tanusítanak önrendelkezési joguk gyakorlása során, ha népi-
nemzeti fejlõdésük közjogi, kulturális és gazdasági feltételeit nemzetközileg elismert
és szavatolt szerzõdésekben biztosítják, feltéve, hogy e feltételek ténylegesen
érvényesülnek;
– Magyarország, mint anyaország, amelynek létezése az egész magyar nemzet

létezésétõl függ, jogosult és köteles a más államok területén élõ magyar közösségek
nemzetközi jog által szavatolt jogainak képviseletére mindaddig, amíg e közösségek
meg nem vonják e jogosítványt (garantáló hatalom).

IV. Magyarország mindent tegyen meg a magyar intézkedési terv egyeztetésére,

elfogadtatására az utódállamokkal és a nemzetek közösségével. Amennyiben e
törekvései bizonyítottan a leggondosabb eljárással sem vezetnek eredményre záros
határidõn belül, érvényesíteni kell az önrendelkezési jogok teljességét. Ebben az
esetben nyíltan fel kell vetni a határok megváltoztatásának igényét.
Kérdezheti valaki: a magyar nép testi-szellemi nyomorában, emlékezetkihagyásos,

múltjavesztett állapotában, amikor a magyar történelem és Szentkorona-eszme
fényévnyi távolságra van megtiport magyar társadalmunktól, szabad-e, érdemes-e
elérhetetlennek látszó eszméket kergetni. Hitünk szerint: szabad és érdemes.
Errõl gyõznek meg
Prohászka Lajos kissé emelkedett, filozofikus, Babits

Mihály valósághoz kötõdõbb és
Deák Ferenc közjogi retorikájú, érzelmet és

gyakorlatiasságot sugárzó szavai:
“Corpus sacrae coronae. Több ez, mint puszta szervezõ alkotmányjogi fogalom,
mint állami létünk alapelve, ahogy fõként Werbõczy megformulázása alapján szoktuk
tekinteni. Az egész magyarságnak egységes, élõ összeforradása ez egy olyan jelképes
erõben, amelyet úgyszólván önmaga fölé emelt, hogy soha ki ne szakadhasson belõle,
valóban objektivált, tárgyiasított, hogy megkösse magát vele. Az örök magyarság
jelképe ez; a honi földre borulás, hit az örökké megtépett, örökké megcsonkított
“A magyar ebben a változó viliágban “posztulál” valami állandóságot. Elsõsorban

már országának állandóságát. Ez a “szent korona területe”, egységes és
változhatatlan, ezer esztendõ óta. Más nemzetek növelhetik, vagy elveszthetik
birtokaikat. Magyarország olyan, mint egy eleven test, melyet sem vagdalni, sem
toldani nem lehet. A történelem tanusága szerint minden toldás vagy hódítás
hamarosan lehullott róla, s viszont elvágott részei elõbb-utóbb újból összenõttek. De
amíg ez nem történt volna is meg, a magyar mindig csak ugyanazt az egységes és
teljes földdarabot tudja hazájának tekinteni. Az ezeréves jogállapot az õ szemében
nagyobb és igazabb valóság, mint a politika véletlenjei által teremtett változó
helyzetek.

Ugyanily eszményi állandóság az alkotmány, a magyarságnak mintegy erkölcsi

területe és birtokállománya. Ez ismét szilárd pont a világegyetemben. Az
alkotmányt ezerszer megsérthetik, kormányozhatnak nélküle, vagy
ellene. Ha századokig tart is így, az igazi magyar az alkotmányt
akkor is élõnek és érvényesnek fogja tekinteni.”18 – 70.
“T. Ház! (Éljenzés és taps.) Nehéz idõk, vészteljes évek mentek el fölöttünk.
Végenyészet szélén állott nemzetünk. De az isteni gondviselés, midõn egyrészrõl
annyi szenvedéssel sújtott, másrészrõl erõt ébresztett keblünkben, hogy el ne
csüggedjünk és a veszélyben forgó hazát még forróbban szeressük. Adja Isten, hogy
tanultunk légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kik egyek voltunk szenvedésben,
egyek legyünk mûködéseinkben is. (Helyeslés.) …Alkotmányt nekünk is akarnak
adni, de nem azt, mit tõlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat,
idegenszerût… De nekünk adott alkotmány nem kell (Általános helyeslés); mi
visszaköveteljük õsi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem
kölcsönös szerzõdések által állapíttatott meg s a nemzet életébõl
fejlett ki; azon alkotmányt, melyet idõnkint a kor kivánatihoz mi
magunk alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni;
azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesítették.
Mellettünk jog és törvény állanak és a szerzõdések szentsége, ellenünk az anyagi
erõ.
Ennyi baj és veszély között kettõre lesz fõként szükségünk: szilárdságra és

óvatosságra. Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott,
hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt bûn volna a nemzet
ellen.”117 – 169-170.

2001.január 7.
Magyarország Szent Koronája harmincháromhároméves

hordozó cselekvési példák segítségül hívásával.
Különösen kétféle, megtapasztalt tévedésre figyeljünk gondosan. Az

egyiket mûvelt, orvos barátomtól hallottam így: „Szentkorona-tan? Hát
tudod ennél hiábavalóbb, sõt veszélyesebb dolgot keveset tudnék
mondani.” Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy a szentkoronás
gondolatkör nem lehet egy zárt kör ügye, mint valamely lovagrend belsõ
dolgai Nyitnunk kell a még tájékozatlan, rokonszenvezõ vagy közömbös,
de lelke mélyén fogékony tömeg irányába azért, mert a Szent Korona
mûködéséhez rokonlelkû emberi közösség szükségeltetik.
van szükség!
A másik tévedés a királykoronázásnak, mint minden rossz orvosságának
sûrû emlegetése. Ez már a Szentkorona-tan egyoldalú értelmezése.
Való igaz, hogy a jogfolytonosság a királysági államformánál szakadt
meg, de az államforma (királyság vagy köztársaság) a jogfolytonosság
helyreállításának csupán egyik, kétségtelenül nagyon fontos, az erre
hivatott népképviseleti fórum által eldöntendõ kérdése. Az állami
fõhatalom tényezõi közül a király, mint államfõ hatalmát a Szentkorona
által a nemzettõl kapja, nem pedig a nemzet a királytól,
következésképpen legitim államfõ nem lehet nemzet nélkül, a nemzet
azonban önmagában örök, mindig legitim hatalomforrás, amely csak a
Szentkorona hatalmát nem csorbíthatja. A Szentkorona életéhez és
mûködéséhez a szentkoronás gondolatrendszerben, létformában,
lelkiségben élõ nemzet nélkülözhetetlen.
nemzetkoronázásra
van szükség!
Szent Koronánk több fénytörésû drágakõ, többrétegû

aranybánya,
Egyik értelme
a kultusz, a szellemi kisugárzás, a misztérium, mely a magyar nemzet
korunkbeli küldetésére figyelmeztet, a beteg világ meggyógyításának
hivatására, a Szent Kozma és Damján képi üzenetének jegyében. Az
Istentõl kapott Korona az „Égi élõ igazságot”, annak üzenetét hordozza,
ezen igazság méltó szolgálatát szabva meg nemzetünknek a Magyarok
Nagyasszonyának (azaz a Szûz Máriának s egyben a

Nagyboldogasszonynak) való országfelajánlás égi elfogadásával. Hiszen
– amint Kocsis István írja – „ a Szent Korona Isten gondolata a magyar
létrõl, magyarságról, magyar küldetésrõl…”
Másik értelme
a Szent Korona változásában is maradandó közjogi tana, amelynek
másodlagos jelentõségûvé vált, bár nem sutbadobott része a koronázás
közjogi menete, vagy az államforma kérdése, míg elsõdleges jelentõségû
része a korunkban közvetlen értelmet és üzenetet hordozó elvekben
fejezõdik ki.
idõszerû elemei:
A Szent Korona
egyfelõl
a magyar nemzet szuverénitását, nemzetközi önállóságát
jelképezi;
másfelõl
személyesítve, mint a nemzetben gyökeredzô, az államfõt és a
nemzetet együtt megilletô közhatalom birtokosa.
közösségalkotó és fenntartó szerepének elismerése mindenki
által,
A Szentkorona-eszme a népszuverenitás magasabb rendû, nem rousseau-
i, hanem a középkori vox populi vox dei (a nép szava isten szava)
jegyében álló, a nem a nép istenítését, hanem benne isten akaratát

megnyilatkozni látó változatát, a nemzetszuverenitást jeleníti meg, a

nyugati jogállamokban is ismert és elismert természetjogi felfogásnak
megfelelõen. Ez nem a népszuverenitás – sohasem létezett –
parttalanságát, hanem értékek (mint a természetjog tételei különösen az
angolszász világban, s mint a Szentkorona-tan) által való korlátozottságát
fejezi ki. A nép döntése mindíg elismert korlátok között érvényesül,
hiszen az emberi élet vagy más alapértékek tagadásáról ugyanúgy nem
lehet népszavazást tartani, mint adózási és más kérdésekrõl, így több
országban az alkotmányról sem törvényi tilalom folytán és ésszerûségi
okból.

emlegetése, amelyre nincs több ok, mint a magyar nép agresszív –
irredenta népként említésének. A Szentkorona-eszme ugyanis nem
közvetlen hatalmi-politikai, hanem eszmei-morális síkja a
gondolkodásnak és cselekvésnek, amely a közösséget nem készteti
önmaga veszélyeztetésére, indokolatlan – erõszakos nemzetközi
fellépésre, amint ennek történelmi példáját sem ismerjük, amint a két
világháború utáni bécsi döntések nem minõsíthetõk támadó háborúval
való fenyegetésnek, vagy agresszív vagy nemzetközi jogilag törvénytelen
aktusoknak.

a lényegébõl következõ önkormányzati, más szóval autonómia-
elv
a közép-európai térségben. Gondoljunk arra, hogy a Szent
Korona-tagságban társországok, vármegyék, országrészek,
szabad királyi városok, egyházak, tehát mai szóval testületi és
területi, személyi elvû és közigazgatási autonómiák szerves
rendszere
Más szerzõkkel együtt mondjuk, hogy a Szent Koronában

szervezett nemzeti önazonosság és a nemzetek közötti érintkezés általa
meghatározott módja a mai napig tartalmaz hiteles mondanivalót.
Szellemében vissza lehet utasítani a nemzeti sokféleség megtagadására
felszámolására irányuló világtendenciákat anélkül, hogy a nacionalizmus

eszközeit vetnénk be. A világegységesítõ, globalista törekvések
lényege ugyanis a nacionalizmusból eredõ hibák nehézségek fölnagyítása
és a nacionalizmussal együtt a nemzeti önazonosság elutasítása.

nacionalizmus jegyeit keletkezésétõl fogva nem viseli magán,
ezért hatásos ellenszere a nemzeti értékeket tagadó
globalizmusnak, s ezért sebezhetetlen. Erõssége a sajátosság
képviselete és védelme soviniszta nacionalizmus nélkül,s az a
tény, hogy a közös történelmi múltú népek közösségének-
együttélésének mintája, s egyúttal a magyar nemzet
A Szent Korona tanítása – idõben megelõzve a sokat hivatkozott

nyugat-európai és amerikai deklarációkat – azonosságmegõrzõ, az
értékellenes nemzetköziséget hitelesen elutasító, a nemzetek közötti
békét és együttmûködést valóságként felmutató gondolatkör, amely
választási lehetõséget nyújt, ha úgy tetszik, harmadik utat jelent a
nemzeti bezárkózás és a nemzetközi gazdasági és kulturális
egynemûsítés jegyében történõ értékvesztés állapotai között. Még
rövidebben szólva:
ehhez az egész világon páratlan, különleges

államszemélyiséghez ,
a Szent Koronához fûzõdõ nézetrendszer, az emberi jogok és
alapvetõ szabadságok megóvásának hatásos eszköze, a
legújabb kor kihívásaira adható hiteles közép európai és
egyben magyar válasz annak a gondolatnak a jegyében, hogy
Magyarország és a Közép-Európai térség érdekei végsõ soron
megegyeznek.
Magyarország páratlanul értékes, élõ eszmei-politikai hagyomá-

nyaival a térség megváltójának szerepét töltötte és tölti be.
Nemhiába nevezte 1956-ban népek Krisztusának a költõ Márai
Sándor. Magyarország, a szentkoronás gondolkodás és
politikai gyakorlat megerõsödése Közép-Európa létérdeke, míg

Magyarország létérdeke Közép-Európa szellemi-anyagi-
államszervezési újjáépítése szentkoronás hagyomány
nemzetmegtartó szellemében. a nyugat-európai euroatlanti
értékekkel ha kell, okos összhangban, ha kell anélkül, a legfõbb
cél : a nemzetmegtartás értékõrzõ és gyarapító
szolgálatában. Ehhez kell cselekvõ, öntudatos magyarság.

Nem minden szentkoronás hagyomány ami szépen hangzik, hanem

csak az, ami a magyar történelem véres századaiban, történelmében
és közjogában gyökerezik. Ezért – bár derék dolog – nem minden a
szónoklás,
a hangszálak zengetése és Himnusz éneklése, mert amint Kodály
mondta:

Ehhez adjon Isten a Szent Korona népeinek erõt és kitartó akaratot,

így nem maradhat el az eredmény!
Isten óvja a Szent Koronát, Isten óvja

Magyarországot!
2001. január 6.
A Szent Korona Hazaérkezése 23.
évfordulójának emlékére!

Eszméljünk rá, hogy

a SZENT KORONA KÖZÖSSÉGE
az európai történelemben példátlan,
erõszak nélküli közös út népeink és országaink számára!
Ezredéves közös történelmünk vívmánya a

SZENT KORONA INTÉZMÉNY
az államhatalom olyan személytelenítése,
amely a Szentkorona-tagság által
MINDENKIÉ!
Csak rajtunk múlik, hogy

JÁRJUK A KIPRÓBÁLT, ÉVEZREDES UTAT
ÚJRA EGYÜTTT!
Vízkeresztkor, Budán
A XII. Kerületi Kultúrpalota Csörsz utcai Színháztermében
Ezt ünnepelte a népes és értõ hazai és külországi Közönség
A SZENT KORONA VISSZAÉRKEZÉSE
23. ÉVFORDULÓJÁN!
Levél: H-1364 Budapest, Pf. 159 Tf: 06-1 468 2253 Fax:06-1 468 2254; M:06-70 214-
1109

Jelszó
Kattints a képre!
http://szent-korona.hu/jelsz.htm (1 of 2)2004.05.31. 21:57:20

Jelszó
http://szent-korona.hu/jelsz.htm (2 of 2)2004.05.31. 21:57:20

Nemzetk jelszó
NEMZETKORONÁZÁST
a
SZENT KORONÁVAL!
MINDENKINEK
újra és mindenkorra egy és ugyanazon szabadságot!
SENKINEK
soha többé semmiféle egyeduralmat!
MINDENÜTT
tisztességet, rendet, biztonságot!
SEHOL
garázdálkodást, kiszolgáltatottságot, nyomort!
MINDENBEN
felelõsséget, elõrelátást, következetességet!
SEMMIBEN
visszaélést, szipolyozást, kisemmizést!
KORONÁS NEMZETET!
http://szent-korona.hu/nemzetk.htm2004.05.31. 21:57:37
számûzetésébõl 1978. január 5-én érkezett vissza

Magyarországra. A fogság évtizedei alatt szellemi és politikai
elnyomás pusztító súlya nehezedett a történelmi országra,
határokon belül és kívül egyaránt. Sötét mélységekbe
süllyedésünket jól érzékelteti a romlás kezdetén, a trianoni
országrontás után papírra vetett költemény Reményik
Sándor tollából – mert a friss fájdalom szólaltatta meg a
leghitelesebb szavakat -

Aztán a hatalom,
Aztán a korona,
Azután a hit,
Maradt a csend.
(Reményik Sándor: “hulló csillagok”

Mindazonáltal, a hazaszállítás óta a szent korona tisztelete, ismertsége

és eszméje a millennium idejében örvendetesen megerõsödött,
tüneményesen emelkedõ Szent Korona képét, a sötétség oszlását
mutatva. Magyarország Szent Koronája kiemelt helyre került az
Országházban, de korántsem mondható kifogástalannak nemzetpolitikai
és eszmei elfogadottsága. Örvendetesen megerõsödött a Szentkorona
tudománynak nevezhetõ öszetett megközelítésû tudomány, melynek
eszköztára a politikatörténettõl az egyház- és mûvészettörténettõl,
régészettõl, néprajztól a teológián át az alkotmánytörténetig terjed, s
többezer oldalnyi, nem biztos, hogy széles körben olvasott új
eredménnyel gazdagított bennünket. Megerõsödtünk
meggyõzõdésünkben, Magyarországnak nincsen más útja és
lehetôsége: vissza kell találnia az elvesztett országhoz, a Szent Korona
Magyarországához világnézeti, vagyoni és származási korlátokat nem
ismerõ, de a haza iránt való feltétlen hûség és kötelesség igényét

SZENTKORONA SEJT-SZERVEZETEK LÉTREHOZÁSA
SZENTKORONA SEJT-SZERVEZETEK MEGALAKULÁSA

1. Fogalom: A szentkorona-sejt(szervezet) társadalmi tömörülés kötetlen taglétszámmal.
Olyan személyek alkotják, akik a Szent Korona Intézmény megszakítatlan érvényének
jogérvényes közakarat nyilvánítása érdekében
együttmûködnek egymással és többi, ugyanebbõl a célból
létrejött sejtszervezettel a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG összehangoló iránymutatásával.
2. Cél: A szentkorona-sejtekbe tömörülés célja

társadalmi méretûvé kiszélesíteni a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG, mint bejegyzett közhasznú társadalmi
szervezettnek 1920-ban megkezdett munkálkodását a
Szent Koronának a magyar államiság rendjében intézményi hagyományos jelentõsége
biztosításáért annak érdekében, hogy ÉRVÉNYRE jusson a közélet minden szintjén a
nemzet legfõbb hatalmát és méltóságát jelentõ Szent Korona intézményi jelentéstartalma.
3. Mûködés: A szentkorona-sejt létrejötte a bejelentkezéstõl számítódik, amely a Röplap-

Felhívás-ban vagy a lábrészben megadott, telefonszámon, posta- és gépposta címen
írásban, vagy személyesen a sejtszervezet képviselõje útján történik a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG Elnökségénél. A szentkorona-sejt, vagy egymással összehangolva mûködõ
sejtcsoport feladata a mûködés helyén a szokásos, vagy alkalmasan megválasztott, de
mindenkor nyilvános és minden tekintetben dokumentált módon a lakóssági környezet
megszólítása, és gyûlésbe hívása. A megszólítottak létszáma különbözõ és tetszõleges
lehet, pl. háztömb, lakótömb, lakóssági körzet, község része vagy egésze, kerület, vagy
bármely kisebb vagy nagyobb lélekszámú népesség-csoport. Sem egyesület, sem egyház,
sem párt sem bármely más társadalmi vagy egyéb szervezet nem tartozik ebbe a
fogalomkörbe! A hangsúly a népesség-csoport minõségen van, mert ezekbõl a
csoportokból, az összehangolt tevékenység és annak országos méretûvé szélesedése útján,
keletkezik végeredményként a teljes népesség elérése és megszólítása!
4. Hitelesség: A polgárok megszólítása társadalmi érvényességének másik feltétele a

megszólítottak népességi kör mivoltán kívül a hitelesség. Ez azt jelenti, hogy az összehívás
okirati-tárgyi bizonyító anyag birtokában nyer jelentõséget! Az ilyen értelemben
megszólítottak azok, akikhez a megszólítás bizonyíthatóan eljutott. Ez az érvényesen
megszólított kör nem azonos az összejövetelen ténylegesen megjelenõ létszámmal!
További feltétele a közhitelességnek a megszólítás pontos és közérthetõ tartalma! Ezek a
gyûlés pontos helye, naptári napja, idõpontja és a tárgya! Ez utóbbi célszerûen,
egyöntetûen és minden félreértést kizáróan a „Szent Korona Intézmény megszakítatlan
http://szent-korona.hu/sejtsz.htm (1 of 2)2004.05.31. 21:58:18

SZENTKORONA SEJT-SZERVEZETEK LÉTREHOZÁSA
érvényének szándéknyilvánítása”kell legyen!
5. Összehangolás: A szentkorona-sejtek egymáshoz hasonló vagy egymásétól lényegesen

eltérõ népességi környezetben keletkeznek. Ennek megfelelõen a népességi környezetük
megszólítása más és más kérdéseket vethet fel. A tevékenységük során szerzett
tapasztalatok a többi sejtszervezet számára is feltétlenül hasznosak. Ezért van szükség
összehangolásra és a sejtek tevékenységének nyomon követésére a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG közremûködésével. Ez az egyetlen, ilyen tevékenységre bejegyzett,
közhasznú egyesületi szervezet, és erkölcsileg feddhetetlen, közismert és az egész Kárpát
Medence Anyaország elõtt köztiszteletnek örvendõ személyiség, Tempfli József
nagyváradi megyéspüspök elnöksége alatt mûködõik.
SZENT KORONA SZÖVETSÉG ELNÖKSÉGE

Elnök:Tempfli József Megyéspüspök
Fõtitkár: Eõry Karácson
Alelnökök:Ajtós József, Szalay Ferenc, Tesch Ferenc
Titkár: Papp Ernõ
Pénztárnok: Koczkás Edit
Tagok: Csabai Csaba, Juhász László, Szabó Lukács
Szervezõ Iroda: 1052 Budapest, Semmelweis u. 1-3, MVSZ-MAGYAROK HÁZA, félemelet
Pénzforgalmi jelzõszám: ERSTE Bank, 11600006-00000000-11310080
_____________________________________________________________________________________
http://szent-korona.hu/sejtsz.htm (2 of 2)2004.05.31. 21:58:18

A SZENT KORONA (II
A SZENTISVÁNI MÛ
Az I. részben láttuk, hogy a SZENT KORONA intézmény a szolgálat-
alapú társadalom alapja, szemben a hatalom-alapú társadalommal!
Most tekintsünk bele történelmünk korszakaiba abból a nézõpontból,
hogy miként mûködött mindez a magyar államiságban az egész
magyar történelmen keresztül egészen 1945-ig bezárólag! Már ennek
a vizsgálatnak a bevezetéseként kimondhatjuk, hogy amennyire
gyökeresen keresztényi, de a megelõzõ korok õsi jelképeit
mindenben megõrzõ mûvészet alkotta a Szentkorona minden jelképét,
ugyanúgy egyedi az állam-intézmény, amelyet kifejez és megtestesít,
és amely úgyszintén a legteljesebben keresztényi, de egyszersmind
megõrzõje az egyetemes -görög eredetû szóval katolikus- õsmúlt értékeinek. Az egyházszakadás után
kétpólusúvá vált európai környezetbe az európaitól eltérõ módon keresztény Atilla szellemi örökségét
öntudatos méltósággal ápolni meg nem szûnõ korabeli magyar keresztény társadalmi közösség olyan
sajátos államberendezkedéssel illeszkedett be, amelyet osztatlan elismerés övezett Róma és Bizánc
részérõl egyaránt. A szentistváni országfelajánlás, a Nagyboldogasszony-Szûzanya megkoronázása a
szent országkoronával, amely formájában kereszténység elõtti õsi hagyaték, míg egészében keresztény
remekmû alkotta meg a Szent Korona államrendet a Kárpát-medencében, az emberi méltóságra épülõ
társadalmi béke és felemelkedés örök idõkre szóló megalapozásaként! A mindenre kiterjedõ vizsgálatok és
kutatás mára tisztázta, hogy a szentkorona-mûtárgy teljesen egyedi. Jellegzetességei sem arányokban, sem
méretekben nem találhatók meg a középkori nyugat-európai, illetve bizánci koronákon és rekesz-
zománcképeken. Ezek között a ferde kereszt és görög-latin feliratok hármas együttesének ókeresztény
jelképisége közvetlenül tanúskodik arról, hogy nem fejdísz, nem ékszer, nem uralkodói személyes
tulajdon, hanem az egyetemes birtoklás és hatalom, az összetartozókat magába foglalás, a
„hozzátartozás” kifejezése. Ezt a fajta Európához csatlakozást megvalósító szentistváni magyar állam
képes volt a saját arculatát megõrizve már III. Béla (1172-1196) uralkodásának idejére az archiregnum
(=mintaország) címet és elismerést kivívni, majd másfél évszázaddal késõbb az Anjou-korszak elején az
„országok királynõje” (regina regnorum) lett Európa szemében! Manuel bizánci császár utódjának
jelölte III. Béla magyar királyt, miközben Szent László királyunk a Szentkorona-intézmény, mint
szentistváni mû mibenlétének és jelentõségének felismerõje és szentesítõje, apostoli elõdje szentté
avattatójának Piroska leánya a Kelet-Római birodalom császárnéi méltóságát viselte!
A magyarság tudatában – messze õsmúltunkban gyökerezõ hagyományai alapján – éles és világos a

különbségtétel a szentkorona és a király személye között. Már a szentistváni Intelmek is a király
alávetettségét hangsúlyozzák a szentkoronában kifejezésre jutó, eszmei - erkölcsi fensõbbségnek. Ezzel az
államalapító tételesen lefektette egy Európában egyedülálló államrendszer alaptézisét, az állami fõhatalom
személytelenítését és ezáltal mindenkori csorbíthatatlan személy-felettiségét. A társadalom feletti
Személyiség, a SZENT KORONA, a senki által nem kisajátítható, el nem nyerhetõ fõhatalom birtokában
a társadalom fölé magasodik, mindenkinél magasabbrendû, személy-és intézményfeletti, ennélfogva
mindeneket vonzó, felfelé törekvésre sarkalló, de soha el nem érhetõ, meg nem ragadható Fenn-ség!
Magyarország Szent Koronája (Sacra Corona Regni Hungariae) ennél fogva országkorona

A SZENT KORONA (II
(Landeskrone) és nem királykorona (Königskrone), vagyis intézmény és nem fejdísz. Magyarországon az

országkorona (Corona Regni) fogalma már Szent István uralkodásának végén általános használatban
állt száz évvel korábban, mint Angliában, ahol csak 1135 körül történik az elsõ hivatkozás a Corona
Regni Britannicae-ra. A Szent Korona (Sacra Corona) elnevezés a korábbi Ország-korona (Corona Regni)
nevet 1256-tól váltja fel, mint a legfõbb államhatalom birtokosa, amelynek az ország minden lakosa
hûséggel tartozik. A „szent” jelzõ összekapcsolódik az ország-korona névvel (Sacra Regni Corona).
A történeti források tanúsága szerint az archiregnum, a „mintaország” nem-magyar etnikumokból álló

népessége számára különösen a határmenti bánságokban a mindenkori uralkodótól független összetartó
hatalom a Szent Korona, és a sokrétû és egyre gyarapodó népegyveleg buzgón, öntudatosan
munkálkodik a szentkorona-tekintély felemelésén és erõsítésén! A XIII. század végére a SZENT
KORONA a térségben élõk számára városaik békéjének és jólétének valóban a legfõbb biztosítéka! Az
ország összes népeinek a politikai nemzet, a magyarok, székelyek, erdélyi és szepességi szászok,
besenyõk, kunok, jászok, horvátok, dalmátok, bosnyákok, mindennemû déli, északi és egyéb szláv és más
népcsoportok, a városi polgárok sokféle rétegeinek közös ragaszkodását és hûségét a Szent Korona
fõhatalmához egy 1302-bõl származó pecsét (Sigillum Cibiniensis Provinciae ad Retinendam Coronam:
Szeben Tartomány Pecsétje a Korona Támaszára) felirata fejezi ki akkor, amikor az Árpád-ház férfi
ágának kihalása utáni esztendõben az országnak a trónviszályok miatt királya sem volt! (Folytatjuk!)
Megjelent: A MAGYARNemzetõr 2004. február 4.-i számában

Õskirály képmás
http://szent-korona.hu/skirlyk.htm2004.05.31. 22:01:14
Isten Hazánkért térdelünk elõdbe.
Isten, Hazánkért térdelünk elõdbe....

Ezzel az õsi fohásszal vette kezdetét Csopak község, a balatoni Aranypart szentistváni alapítású központjában Szent István Templomban a Nagyboldogasszony ünnepi nagymise a SZENT KORONA SZÖVETSÉG fõtitkára, a községi elõljárók, a meghívott
díszvendégek, az üdülõk és a községi hívek jelenlétében. Az 1985-ben felavatott új templomot megtöltõ hívõsereg Szent István egy évvel ezelõtt megkapott szent ereklyéje elõtt ünnepelt, és hallgatta áhitattal buzgó lelkipásztorának szívbõl jövõ szavait az oltárképi
ország-felajánlásról, Mária Országáról, a diadalmas, mindnyájunkat felemelõ Szent-Koronáról.
A szentbeszédet a milleniumi ünnep alkalmából az alább hasonmás-eredetiben olvasható plébánosi körlevél felolvasása helyettesítette, amelynek többszáz másolatát a hívek a szentmise után egytõl-egyig szétkapkodták!
A körlevél szerzõje, az egyházközségi szentkorona-mozgalom kezdeményezõje, a SZENT KORONA SZÖVETSÉG és a Szentkorona-Egység Mozgalom Küldötti Bizottságának tagja, vitéz Ajtós József László CSR esperes plébános úr körlevele postán
eljutott Veszprém- és Somogy megye mind a 153 egyházközségébe, a püspöki kar tagjaihoz, és mintegy száz hazai és külföldi közéleti személyiséghez, közöttük külön is Magyarország miniszterelnökéhez, aki feleségével és más közjogi méltóságokkal együtt
eközben az esztergomi szentkorona-szentmisén ünnepelt.
http://szent-korona.hu/isten.htm (1 of 3)2004.05.31. 22:03:36


A szentmise befejezõ könyörgése Eszterházy Pál, magyarország nádora imáját idézte. Ezt olvasta fel az esztergomi szertartáson a Szent Korona jelenlétében Paskai László bíboros prímás is az eredetinek kivonatos formájában. A teljes szöveget a mai szent
ünnep, az új évezredbe indulásunk szentkorona-áldásos alkalmából ide csatoljuk:

R e g n o r u mF u n d a m e n t u m V i r t u s
Regnorum
FundamentumVirtus
Az Országok Talpköve az Erény

Ez a felirat keretezi az elcsatolt nyugat-magyarországi Õrvidék (Burgenland) egyik
falusi templomának színes ablakán a Szent Korona Országainak Nagycímerét és felette -
a címerpajzstól fehér színnel kifejezett elválasztással- a lebegõ Szent Korona képét.
2000. október 22-tõl 2001. május 20-ig a kép mondanivalója fémjelezte

és adott tömör kifejezést
az euroASTRA Szent Korona rovat tartalmának .
2001. május 20 óta ennek az internetes írásmûnek az archív változatát védjegyként

hitelesíti ez a kép.
Enélkül megjelenõ "Szent Korona" állományok és

ilyen címû rovat az euroASTRA fórumai között
már nem az eredeti anyag részei!
http://szent-korona.hu/regnrm.htm2004.05.31. 22:04:33
http://szent-korona.hu/cimerkicsi.jpg
http://szent-korona.hu/cimerkicsi.jpg2004.05.31. 22:05:10
Archív euA-Fórum
Az interneten 2000. október 22-én kezdõdött el és 2001. május 20-án zárult le a "SORSKÉRDÉSEK-
Szent Korona" euroASTRA Fórum .
2001. május 21-tõl archív állapotban a Szent Korona Honlapon hasonmásban, tehát az eredeti
formában és tartalomban elérhetõ a 34 html lap terjedelmû, a maga nemében a szentkorona-
irodalomban úttörõ írás-anyag (kb. 9 A4-es oldal felel meg 1 html lapnak) html-oldalanként az eredeti
lapoknak megfelelõ idõrendi sorrendben a következõ sorszámokkal:
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31.
32. 33. 34.
Kapcsolat az archívált euroASTRA Fórum rovatvezetõjével
Kattints a képre!
http://szent-korona.hu/archveua.htm2004.05.31. 22:05:39
Népakarat vagy bankárország
Népakarat vagy bankárország?

(Postánkból)
Sent: Saturday, May 22, 2004 8:56 AM
To: 'Bennszülöttek'
Cc: Elnök/Tempfli
Subject: népakarat vagy bankárország
Importance: High
„…amit tett, arra épült, hogy a gondviselés szolgálattal bízta meg….”

Bocskai Istvánnal együtt mindenki így cselekedett a mi szolgálat alapú szentkorona-
államrendünkben, de nem a bankárországban, amely az 1945-ben bevezetett börtönország
egyenes folytatása!
A vidék ma is szentkorona-párti, aminek nemsokára az eddigieknél is láthatóbb jelét fogja adni,

és azok szavára hallgat, akik ugyanígy éreznek és gondolkodnak!
SzKSz/SzEM-Figyelõ
EK
From: Nemzeti Hirhalo [mailto:hirhalo@nemzetihirhalo.hu]
Sent: Saturday, May 22, 2004 7:51 AM
To: mail@szent-korona.hu
Subject: [Lapszemle] Merészel-e fittyet hányni a kormány a népakaratra?
2004.05.22. 7:42
-st-
A Fidesz-petíció parlamenti tárgysorozatba vételét sürgette Orbán Viktor pénteken a hajdú-bihari

Nagykerekiben, a Bocskai István emlékére rendezett ünnepségen. Mint mondta, hétfõn arról dönt
az Országgyûlés, hogy a jövõben merre halad Magyarország: a népakarat ellenében vagy a
népakarat által megjelölt irányban.
"Hétfõn kiderül, hogy az Országgyûlés napirendre veszi-e és megkezdi az ott rögzítettek vitáját,
vagy fittyet hányva több mint egymillió ember akaratára, elutasítja azt" - mondta, a nemzeti
petícióra összegyûjtött 1.117.000 aláírásra utalva.
http://szent-korona.hu/npakb.htm (1 of 2)2004.05.31. 22:25:02

Népakarat vagy bankárország
Orbán Viktor kijelentette, nagy a bizonytalanság az országban, szembe kell nézni a

munkanélküliséggel, az áremelkedésekkel, a vidéki gazdák kiszolgáltatottságával.
"Az ország ugyan belépett az Európai Unióba, de mindez a probléma itt maradt, és ezeken csak
magunk lehetünk úrrá" - fûzte hozzá.
Bankárország van Magyarországon, viszik a közvagyont, ha adnak, duplán veszik vissza, nekik
csak a vagyon, a haszon számít, de ezzel szemben épül a nemzeti összefogás - mondta Orbán
Viktor. Közölte, az ellenzéki képviselõk mindent megtesznek a nemzeti petícióban is rögzített "jó
irány" érdekében, de "egyedül nem megy", ezért kérte hallgatóit, hogy menjenek el az európai
parlamenti választásra és világosan fejtsék ki változtatási akaratukat.
"Ha elég sokan fognak szavazni, akkor június 13. után a változás be fog következni" - mondta.
Hozzátette: ha a vidékiek kevesebben mennek el, átadják a jogot a döntésre a városiaknak.
"Ezt ne tegyék, a magyar vidék mutassa meg a budapestieknek, hogy változtatást akarnak!" -
jelentette ki Orbán Viktor.
"Bocskai István üzenete az európai parlamenti választás elõestéjén az, hogy olyan képviselõkre
van szükség, akik kizárólag a nemzeti érdeket tartják szem elõtt" - közölte a Fidesz elnöke.
Az egykori erdélyi fejedelem történelmi szerepét méltatva úgy fogalmazott: minden, amit tett,
arra épült, hogy a gondviselés szolgálattal bízta meg.
Kifejtette: Bocskai István mércét állított a magyarság elé, példát mutatva arra, hogy a hit
megtartó ereje és a küldetéstudat átsegít a nehéz idõkön.
Bölcskei Gusztáv református püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi

elnöke Bocskait idézve a nemzeti függetlenség és szabadság fundamentumának nevezte, hogy
"egyik magyart a másikkal ne rágassák, ne étessék".
"Egymás hitéért, meggyõzõdéséért senki ne rágalmazzon, ne üldözzön senkit" - tette hozzá a
református püspök Nagykerekiben.(MTI)
http://szent-korona.hu/npakb.htm (2 of 2)2004.05.31. 22:25:02

http://szent-korona.hu/pomw.htm
Az összefoglaló csak annyiban szorul helyesbítésre, hogy a Szent

Korona kizárólagos fõhatalma és abban mindenki részessége a
személyes szolgálat által nem az elõadó nézete, hanem egész
történelmünk alapja, a Szent-istváni államrend, a SZENT KORONA
Intézmény meghatározó tartalma!
http://szent-korona.hu/pomw.htm2004.05.31. 22:25:52
Polgári-kör
„…merjünk magyarok
lenni…!”
Szent István és Európa: Orbán Viktor teljes
beszéde
"Az Európai Unió nem KGST, amelyet felülrol irányítanak és megmondják, hogy mi
jó nekünk" - hangsúlyozta Orbán Viktor a "Szent István és Európa" címu konferencián.
2003-08-19 23:39:55
Mélyen Tisztelt Köztársasági Elnök Úr, Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Úr, Elnök
Urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért, hogy meghívtak ide maguk közé
ezen a napon. Egyúttal megköszönöm azt a kezdeményezést is, amelyet a Professzorok
Batthyány Köre és a Szabad Európa Központ elindított, vagyis hogy minden évben
egyszer, Szent István ünnepének eloestéjén a nemzeti érzelmu, közéletben
tevékenykedo emberek jöjjenek össze és vessenek számot azzal, hogy miként áll
Magyarország az európai nemzetek között. Vessenek számot azzal is, hogy hazánk szem
elott tartja-e saját céljait és érdekeit, és a céljaihoz vezeto úton jár-e még? Amikor az
idei konferencia címét kézhez vettem, egyszerre voltam boldog és lettem óvatos. "Szent
István és Európa" - így szól a cím. Hóman Bálint intése jutott eszembe, aki a
következoket mondta: "az ünnepi lázban Szent Istvánt mindenki magáénak vallja, rá
hivatkozik, nevével kérkedik, eszméivel saját eszméit keresi, politikájában nem az
igazságot, csak önigazolást szeretne fellelni."
Nem könnyu ezt a csapdát elkerülni. Ezért engedjék meg, hogy a mai napon kissé
rendhagyó módon idézzem meg Szent István emlékét. Ortega írja valahol, hogy egy
korszak helyes értelmezéséhez nem elég azt tudni, hogy mit tettek meg, hanem azt is
tudni kell, hogy mit nem tettek meg. Hasonlóképpen az egyiptomi temetkezési
rítusokban ismeretes volt, hogy amikor az eltávozott lélek megjelent a túlvilági bírák
elott számadásra, akkor azokat a bunöket sorolta fel, amelyeket nem követett el. Ha
ebbol a nézopontból tekintünk a Szent Istváni életmure, akkor azt mondhatjuk, hogy
István király nem fogadott el maga fölé hubérurat, vagyis nem adta fel az ország
függetlenségét. Nem hozott hosszú távú célok és elvek nélküli döntéseket, nem
http://szent-korona.hu/polgri.htm (1 of 5)2004.05.31. 22:27:13

Polgári-kör
engedte, hogy Magyarországot idegen érdekek elsodorják, vagy eltérítsék

saját útjáról. Nem a vetomaggal takarékoskodott, mert tudta, hogy akkor bajban
lenne az aratáskor. Nem élte fel, nem kótyavetyélte el az ország javait.
Elnök Urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Miért tunik természetesnek, hogy az államalapítás után ezer esztendovel, már az

Európai Unió küszöbén állva, a jövot kutató ünnepi ülés címében egy ezer évvel ezelott
élt férfi neve áll? Talán több ez, mint fohajtás az elodök elott. Több mint tisztelet a
hagyománynak, vagy megbecsülése a múltnak. Sokan érezzük úgy, hogy Szent István
máig ható érvénnyel megadta a magyar nemzet hivatását és küldetését.
Valahogy úgy, hogy lennie kell Európa szívében, a Kárpát-medencében egy eros,
gazdag, független és szabad országnak. Lennie kell egy államnak, amelyet magukban
bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak, a saját szájuk íze szerint.
Lennie kell egy olyan államnak, amely az idegenbe szakadt és az anyaországban élo
magyarok közös tulajdona.
Elnök Urak, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az államalapító királyunkról szóló konferenciáknak van egy visszatéro

igazságtalansága: az asszonyokról sohasem esik szó. Márpedig nem kétséges, hogy azt
az életmuvet, amelyet Szent Istvánnak tulajdonítunk, Gizella nélkül Szent István sem
végezhette volna el. Konferenciánk címében nemcsak Szent István neve áll, hanem
Európa is. Vajon kinek mi jut eszébe Európáról? A csillagásznak nyilván a Jupiter
második mellékbolygója. A muvésznek valószínuleg "Európa elrablása". A
természettudósnak talán az Europium, a 63-as atomszámú elem. A hívoknek
nyilvánvalóan a kereszténység. A földrajztudósnak az eurázsiai kontinens nyugati része.
S a nyelvésznek minden bizonnyal ötven különbözo nyelv ötlik fel gondolatai között.
Ennél azonban sokkal izgalmasabb kérdés, hogy mi jutott volna eszébe Szent Istvánnak,
ha azt a szót hallja uralkodása idején, hogy Európa? Semmi. Szent Istvánnak semmi
sem jutott volna errol eszébe, hiszen földrészünket csak a XIII. Század óta illetik ezzel a
névvel. Legkevésbé tehát az jutott volna eszébe, hogy mintegy márkajegyként,
hivalkodóan, saját, vagy az ország neve mellé tuzve azt mondja, hogy "európai
uralkodó", vagy hogy "európai állam". Beérte azzal is, hogy hazáját Magyarországnak,
ot, magát Rex Ungarorumnak nevezték. Hiszen Magyarország nem Európán kívül, vagy
Európa mellett, hanem benne, Európa testében fogant. Hogy ez mennyire így van,
érdemes föllapoznunk egy korabeli krónikát, jelesül a ködös Albion népeinek egyik
legendás történetét, amely arról szól, hogy az angol és skót hagyomány szerint
Vasbordájú Edmund utódját gonosz tanácsadók arra akarnak rávenni, hogy Edmund két
fiát ölje meg. Ezért féltestvéréhez, Olafhoz, a svéd királyhoz vitték a gyermekeket, hogy

Polgári-kör
ott végezzenek velük. Azonban Olaf, aki buzgó keresztény volt, elborzadt ettol a tervtol,
és titokban Magyarországra küldte a két fiút, hogy a "kegyes voltáról híres István
udvarában" menedéket kérjenek. A királyfiak Szent Istvánhoz jöttek menedéket kérni és
ezt meg is kapták az apostoli királytól, hiszen Magyarország nem Európán kívül, nem
mellette, hanem benne, Európa testében fogant.
Kedves Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
István korában még ismeretlen volt az a sóvárgás, vágyódás, amellyel Európát az

elmúlt évtizedekben emlegettük. Akkor még mércét sem jelentett, úgy ahogyan mi
értettük a szocializmus során. Valószínuleg a második világháború után született meg az
az érzés, amely Európát mérceként állította a magyarok elé. Akkortájt, amikor Eurázsia
elso felébol a másodikba, Európából Ázsiába kerültünk a szocializmus és a szovjet
katonai megszállás következtében. Ez a korszak 1990-ben végetért. Jövore még a
pecsétet is ráütjük ennek a korszaknak a végére. Magyarországon talán mindenki azt
várja az Európai Uniós csatlakozástól, hogy annak az egész nemzet minden polgára
nyertese legyen. De hogy ez valóban így legyen, ahhoz megfontolt, okos és bátor
döntésekre van szükség. Okos döntéseket pedig akkor hozhatunk, ha pontosan
megértjük az Európai Unió természetét, és az unió és Magyarország közötti kapcsolatot.
Bach német volt, Michelangelo olasz, Tolsztoj orosz, Orwell angol, Bartók pedig magyar.
Az európai nemzeti kultúrák összessége adja ki azt, amit ma európai kultúrának
nevezünk. Ha arra kérem Önöket, hogy tegyenek egy kísérletet és soroljanak fel öt nagy
nevet, vagy muvet az európai kultúrából, majd tegyék maguk elé Európa országhatárok
nélküli térképét, amelyen jelöljék be az alkotások helyét, akkor valószínuleg szinte
kivétel nélkül mindannyian eloször országhatárokat fognak berajzolni a térképre.
Figyeljék meg, hogy szinte kivétel nélkül mindannyian így járunk el. Ha meg akarjuk
rajzolni Európa kulturális térképét, akkor nem tudjuk elkerülni azt, hogy bejelöljük, vagy
legalábbis magunk elé képzeljük a jelentos kultúrnemzetek országainak határait.
Európában minden jelentos kulturális teljesítmény az útrabocsájtó néphez, az
azonosságot jelento nyelvhez és az országhoz, mint hazához fuzodik. Ezeknek az
országoknak a nagyobb dicsoségére jöttek létre ezek a szellemi teljesítmények, s ez
akkor is így van, ha megrajzoljuk az országhatárokat, és akkor is, ha nem.
Kedves Barátaim, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sot, ha jobban belegondolunk, vannak Európában olyan népek -, mint például a

magyar, a lengyel, vagy a német -, amelyeket a legnehezebb idokben éppen a saját
nemzeti kultúrájuk segített fennmaradni. Nem tudom, hogy a többi európai nyelv is
olyan találékony-e, mint a magyar, nem tudom, hogyan nevezik más nyelveken azt a
térképet, amelyen nincsenek országhatárok. Mi magyarok az ilyet vaktérképnek

Polgári-kör
nevezzük. A térkép lehet vak, mi azonban ne legyünk azok. Ne tegyünk úgy, mint ha mi,
a XXI. Század gyermekei nem látnánk a térképen ezeket a vonalakat. Jövo ilyenkor,
amikor majd ismét összeülünk megbeszélni az ország közös ügyeit, már azt mondhatjuk,
hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. A tárgyalások során, hosszú éveken
keresztül, több ezer oldalon mondta el nekünk az Európai Unió, hogy mit várnak el
tolünk. Mi a legjobb tudásunk szerint nem kis áldozatokat hozva, megpróbáltunk
megfelelni. A kérdés azonban ma már másképpen hangzik, talán inkább úgy, hogy mi
mit várunk el magunktól, az Európai Unió tagjává lett Magyarországtól? Mit várunk el
magunktól a gazdasági életben, a nemzetpolitikában, az oktatás ügyében, vagy éppen a
kulturális életben? Többé már nem az a kérdés, hogy mit vár el tolünk az Európai Unió,
hanem az, hogy mi mit várunk el magunktól. Az a kérdés, hogy mit várunk el a kettos
állampolgárság ügyében, a kórház-privatizáció ügyében, vagy éppen az adók
kérdésében. Most már úgy van, hogy aki a magyarok érdekeit képviseli, az egyúttal az
Európai Unió érdekeit is képviseli, hiszen mi magyarok is az Európai Unió vagyunk. A
közéletben felbukkanó félreértések elkerülése érdekében talán érdemes feltennünk a
kérdést: mi nem az Európai Unió? Az Európai Unió nem gyógyszer, amely beteg és
válságban lévo nemzetgazdaságokat meggyógyít, és talpra állít. Az Európai Unió nem
KGST, amelyet felülrol irányítanak és megmondják, hogy mi jó nekünk. Az Európai Unió
nem edzotábor, ahol jóindulatú trénerek önzetlen tanácsai révén meg lehet erosödni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az Európai Unió egy verseny, ahol lehet nyerni, vagy veszíteni, lehet jó vagy rossz
pozíciókat elfoglalni, de a versenyre mindenképpen itthon kell felkészülni, s a
felkészüléskor csak a saját eronkre és a saját eszünkre támaszkodhatunk. Ha helyt
akarunk állni a versenyben, ismernünk kell magunkat, az erosségeinket és a
gyengeségeinket. Csak így tuzhetünk ki elérheto célokat és csak így találhatjuk meg a
kituzött célhoz vezeto utat. A saját utunkat, amely elvezet a sikerhez. Eloször is
mondjuk ki, hogy mi magyarok sohasem voltunk gyarmattartóak. Ezért nem érdemes
mintául vennünk olyan nemzeteket, amelyek gyarmatosítás útján gazdagodtak meg és
lettek erosek. Klebersberg Kunó 1926-ban a következoket tanácsolta nekünk: "minden
jó politikának eloföltétele az, hogy ne spekulatív módon eszeljük ki, ne külföldi elemeket
ültessünk át, hanem a magyar nemzet nagy életszükségleteibol pároljuk le azt a
surítményt, amelyet aztán nekünk való politikának lehet nevezni." Megfogadva
Klebersberg Kunó gondolatait és számot vetve azzal a ténnyel, hogy Trianon óta már
ásványkincsekben sem vagyunk gazdag ország, úgy tunik, hogy nekünk, magyaroknak a
munka marad az egyetlen eroforrásunk.
Ne reménykedjünk abban, hogy másoktól szerezhetünk. Ne reménykedjünk abban,

hogy váratlanul kincseket fogunk találni. Ha fel akarunk emelkedni, ha gazdagabbá

Polgári-kör
akarunk válni, akkor csak és kizárólag a saját munkánkra támaszkodhatunk. Ezért

olyan Magyarországra van szükségünk, amely munkát biztosít minden dolgozni akaró és
dolgozni tudó embernek. Ezért olyan fontos Magyarország esetében az adók kérdése.
Hiszen egy olyan nemzet esetében, amely csak a saját munkájától remélheti a
megélhetését, elengedhetetlen, hogy megérje munkát vállalni és elengedhetetlen, hogy
az elvégzett munkát megbecsüljék. Ha a magyar emberek tudása nem hasznosul, ha
nem éri meg dolgozni, ha a gazdák nem tudnak megélni a földjükbol, akkor aligha
emelkedhet fel Magyarország. Churchill egy helyütt azt tanácsolta a világ minden
közgazdászának, hogy "az a nemzet, amely adókkal kívánja felemelkedését biztosítani,
olyan, mint aki ül egy vödörben, és a vödör fogantyújánál fogva akarja saját magát
felemelni:" Talán joggal látjuk úgy, hogy itt keresendok a mai gazdasági válság okai is.
Itt találhatjuk meg a választ arra, hogy miért apadnak egyre a hitelek, és miért
szaporodnak egyre a problémák. Ma - kevesebb, mint egy évvel az uniós tagság elott -
úgy tunik, hogy szem elol tévesztettük a saját adottságunk és képességünk szerint való
utat. Úgy tunik, hogy uniós tagtársaink, akik egyben versenytársaink is, mind a maguk,
finn, portugál, vagy éppen olasz útjukat járják. Ezért van szükségünk a Széchenyi Terv
folytatásaként is, de annál tágasabb, szélesebb, a gazdaságon túltekinto Szent
István Tervre is, amely körvonalazza majd azt a magyar modellt, amelytol
minden magyar és minden magyar család a felemelkedését remélheti.
Kedves Barátaim!
Néhány hónappal az Európai Uniós tagság kezdete elott azzal a tanáccsal

szolgálhatunk a magunk számára, hogy az Európai Unióban is merjünk magyarok
lenni! Merjünk magyarok lenni a gazdaságban, a közéletben, a határon túli magyarok
ügyeiben és a szellemi életben is. Ha merünk magyarok lenni, akkor sikeresek is
lehetünk. Meggyozodésem szerint augusztus 20. ma azt üzeni a magyar nemzetnek,
hogy légy önmagad, mindenki más már foglalt! Köszönöm megtisztelo
figyelmüket!
forrás: orbanviktor.hu

Igazul radikalizálódni
Igazul radikalizálódni!
(Postánkból)
Sent: Friday, May 21, 2004 8:33 AM
To: 'bennszulottek@yahoogroups.com'
Subject: radikális
Importance: High
"... ha nem un. "radikalizálódunk" ezek MEGMARADNAK..."

„Végsõ kérdés : mi az, hogy radikalizálódni ?”
Gróf Teleki Pál errõl így írt: „Nem mint magyar, hanem mint európai vallom, hogy ez az a forma,
amely Európa tarka népeit megmentheti”! Ez a „forma” a mi történelmi alkotásunk nemcsak
szent, de sérthetetlen is, csak nem mértékadó 1945 óta! Mûködésbe hoznunk ezt a Széna téren
Orbán Viktor felidézte „másik Magyarországot”, ami azért „másik”, mert az mértékadó benne,
ami szent és sérthetetlen, amióta magyarság létezik, pedig csakis együtt lehetséges, és ebben
nincs pardon! Nem követelni –mert úgysincs kitõl- és nem tiltakozni –mert a „balkörmû gazok”
úgyis kinevetnek- kell, hanem ragaszkodni ugyanúgy radikálisan, ahogyan a kereszténység is
keletkezett annakidején!
SzKSz/SzEM-Figyelõ
EK
From: Maróth András [mailto:marot@vnet.hu]
Sent: Friday, May 21, 2004 1:59 AM
To: bennszulottek@yahoogroups.com
Cc: 1956-oktober-23@yahoogroups.com
Subject: [polgari-korok] Re: Gyurcsányék lepedofilozzák Kerényit? - Kampány fiktív honlappal
Néhány órája kezelt a fogorvos, néhány sört "bekaptam", mert fáj.......................

Lehet, ezért mondom : radikalizálódnunk kell ! Dacára, hogy Saci (velem együtt) békés
természetû.Mi (fiuk) már az óvodában hierachiába szervezõdtünk, erõ alapján.
Késõbb tiszteltük (bár nem biztos szerettük) a JÓ TANULÓT !
Följebb lépve csak azt becsültük, ki gyorsabb volt nálunk (nem biztos, hogy értelmesebb,
gyakorlatiasabb; hiszen ez késõbb derült ki). Most "meglett", nevezhetjük öreg (hiszen 18 éves
http://szent-korona.hu/rad.htm (1 of 2)2004.05.31. 22:28:11

Igazul radikalizálódni
korunkban mily marha öregnek képzeltük mostani magunkat) emberként méltatlannak érzem akár
egy betüt is "szentelni" ilyen - Gyurcsán féle - emberekre.
De, ha nem un. "radikalizálódunk" ezek MEGMARADNAK !
Még nem mondtam - félreértés ne essék - nem tartozom a vagyonos emberek ellenségei közé
(semmiféle "irígységfaktor" nem leledzik bennem), csupán az elsõ fél, vagy egymillió
meglétének "tiszta" voltát kell(!) igazolni.
Ugyanis, mint vállalkozó, éppen ez az "apróság" hiányzott nálam ! Mert a tisztes megélhetéshez
(ha valaki valamihez ért) tõkére nincs szükség.De Milliárdokat - munkával, tehetséggel - nemigen
lehet szerezni. Ha lehet, Gyurcsány úr nyilván közkinccsé teszi 8 millió Magyarnak. Kik majd
befektetik a hajdan szigorúan õrzött (én már csak tudom, mert véletlenül - motorral -
odatévedtem, Szemes helyett) kormányüdülõbe.
Végsõ kérdés : mi az, hogy radikalizálódni ?
Ha durva lennék (persze nem vagyok) az arab nyelvet kéne ismernem.Most jut eszembe. Az
Irakiak értik a Palesztinokat? Ha jól tudom mindkettõ Arab.
Szeretettel:
Maróth András
1 42 11 30 1178
1073 Bp. Akácfa u. 62. I./14.
32-25-492
(30) 60 35 100 x négyzetgyök lg 0,3010
An.: Vinkler Emilia (nem "Finkler")
http://szent-korona.hu/rad.htm (2 of 2)2004.05.31. 22:28:11

http://szent-korona.hu/titk.htm
Ál-magyar örökség
(Postánkból)
Átkeresztelt diktatúra
Huber János
Forrás: Hetek, 2004.május 6.
Titkosszolgálati jelentés
Átkeresztelt diktatúra
Lehet, hogy csak annyi történt, hogy a diktatúrát átkeresztelték

demokráciává? Amíg az állampárt titkosszolgálatainak iratait nem hozzák
nyilvánosságra, addig sem meger•síteni, sem cáfolni nem lehet azokat a
feltételezéseket, hogy egyes cégek ma is egykori titkosszolgálati
„feketepénzeket” mozgatnak, és a gazdasági, politikai és médiaelit egy
jelent•s része nem a saját tehetségével, hanem „ügynöki” múltjának és
kapcsolatainak köszönhet•en futott be karriert – derült ki Kenedi János
történésszel, a téma szakért•jével készített interjúnkból. A viták
kereszttüzében álló kutató szerint olcsóbb lenne a magyar alkotmányt
amerikai mintára kiterjeszteni a köziratok feltétlen megismerésére, mint a
titkolózási téboly.
Kenedi János. A lopott jószágon él•sködik Magyarország? Fotó: Somorjai L.
http://szent-korona.hu/titk.htm (1 of 5)2004.05.31. 22:29:54

– Gálszécsy András, az iratátadást felügyel• háromtagú bizottság egyik tagja március 7-

én a Vasárnapi Híreknek azt nyilatkozta: „nincs titkosszolgálati lobbi”. Mi a véleménye
err•l?
– Még e nyilatkozaton belül megcáfolta önmagát. Lobbi „nincs, de vannak a Magyar
Köztársaság hírszerz• és elhárító érdekeit figyelembe vev• emberek”, használta a
szómágiát az Antall-kormány titkosszolgálatokat felügyel• minisztere. Ez csak játék a
szavakkal. De annak már a fele se tréfa, hogy a kormányrendelet szerint Gálszécsy úr
hivatalát a Miniszterelnöki Hivatal biztosítja, fizetése a mindenkori köztisztvisel•i
illetményalap tízszerese. Megdöbbent•, hogy egy kormányhoz berendelt köztisztvisel•
teszi ki az egyenl•ségjelet a Magyar Népköztársaság és a III. Magyar Köztársaság
közé, pontosabban az 1990. február 14-én megsz•nt Állambiztonsági F•csoportf•nökség
négy jogutóddal rendelkez• ügyosztályának a jogállamhoz tartozó iratai és a
parancsuralmi rendszerben kezdett feladat ellátásához szükséges iratállomány közé.
Az is megdöbbent•, amit korábban a Heteknek adott interjúban kifejtett: •t, „akit 1950-ben
internáltak, ki képviseli?” Szerinte az SZDSZ-esek bizonyosan nem. Ha ki is vennék
részüket a törvényes iratfelszabadításból, Gálszécsy úrnak akkor is „elege van abból,
hogy olyan személyek, akik az 50-es években még Lenint, Sztálint és Rákosit éltették
(…), majd a demokratikus ellenzékhez csatlakoztak, most mint megfigyeltek kérnek
maguknak helyet”. A kormányköltségvetésb•l tehát Gálszécsy úr a kormányt mint afféle
szalámirudat szeleteli. Leválasztja az SZDSZ-t koalíciós partnerér•l, mondván, hogy míg
„90 százalékuk Rákosinak tapsolt, addig (•) marhavagonban volt…”. Felfogását
érvényesítend• Gálszécsy úr szembe megy a magyar alkotmánnyal, közelebbr•l annak a
tudományos megismerést és információs kárpótlást garantáló cikkelyeivel. Szembe
megy az ENSZ kulturális szervezetének, az UNESCO-nak 1995-ben kihirdetett
állásfoglalásával is, miszerint „Minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról.
Minden embernek joga van tudományos, történelmi kutatáshoz. Az elnyomás
áldozatainak joguk van kárpótlásra, kártérítésre.”
– Gálszécsy úrnak mindenképpen logikusnak t•n• érvei vannak, hogy miért nem a teljes
nyilvánosság híve, egyes ügyek kiszivárgása ugyanis mai is emberi és államérdekeket
veszélyeztethet.
– Igen, vannak, és komolyan megfontolásra érdemesek. Néhány olvasható abban a
nyilatkozatban is, amelyb•l az imént Ön idézett. „A magyar gazdasági hírszerzés
szerencsére szép eredményeket ért el a hetvenes, nyolcvanas években. Ennek
eredményeként az akkori Magyarország gépiparában, vegyiparában, gyógyszeriparában
olyan fejlesztések is történhettek, amelyekre egyébként mindenféle tilalmak – például a
COCOM-lista – miatt aligha kerülhetett volna sor. Ha mindezeket korlátozás nélkül
nyilvánosságra hoznák, ahogy egyesek szeretnék, akkor bizony a nagy nemzetközi
cégek egy része kaphatna az alkalmon, és szabadalombitorlás vagy más hasonló
jogcímeken sok milliárdos kártérítési pereket akasztathatna a Magyar Köztársaság
nyakába, mert a köztársaság folyamatosan létezik.”
– Önnek is látnia kell: Gálszécsy András az egész társadalmat érint• dilemmát tárt a
nyilvánosság elé. A Népköztársaság titkosszolgálatai által elkövetett tettekért
felel•sségre lehetne vonni a mai magyar államot.
– Így van. És ezzel Gálszécsy úr kimondja: nem történt rendszerváltás, lopott
jószágokon él•sködik a III. Magyar Köztársaság. Helyesebb talán „komp-ország
katonáját” mondani, hiszen a COCOM-lista kijátszásával a Magyar Népköztársaság a

Szovjetuniónak szállított tiltott jószágokat. A hidegháború miatt illegitim módon szerezte

meg azokat, s továbbította a Varsói Szerz•dés katonai szervezetének és a KGST-
országok gazdaságának. A VSZ és KGST reszortfelel•s Magyarország afféle közvetít•
volt, és a közvetítés hitele érdekében keverte a „gulyáskommunizmus” levesét, illetve
építette a „legvidámabb barakkot”. Igaz, a rubeladósságtól eltekintve ezért az ország
lakosságát bruttó 23 és fél millió dollár, azaz nettó 16 és fél millió dollár adósság
terhelte, hogy az akkori országimázst finanszírozzák. Más szóval a nemzetközi
szalonképességért, mint ez az MSZMP PB 1989. március 21-ei ülésén kiderült, ahol a
minisztertanács elnöke, Németh Miklós számot adott arról, mit nem lehet tovább titkolni,
ha az ellenzék és a hatalom közti kerekasztal-tárgyalásokon netán nyélbe ütik a
párttörvényt. Gálszécsy Andrásnak ezzel a mérlegadattal kéne összevetnie a saját
költség-haszon elméletét.
– Ha ez igaz is, mi következik bel•le a néhai III. F•csoportf•nökség irataira nézve, még
inkább arra a szelekcióra való tekintettel, amelyet a Felügyel• Bizottság gyakorol?
– El•ször is, Gálszécsy úr alaposan megfenyegette az állampolgárokat, hogy saját
jólétüket kockáztatják, ha emberi jogaikat kívánnák gyakorolni, mert az államnak sokba
kerülne az igazság feltárásának következménye. Másodszor, a tényfeltárás olyan
gazdasági tranzakciókat súrolna, amelyek érinthetik a „velünk él• demokrácia”
haszonélvez•it. Harmadszor, azok a pjt-k, vagy bt-k, amelyek a pártállam
nagyvállalatain belül és kisszövetkezeteiben tenyésztek, kolosszális t•két forgató
nyugati és keleti cégeken keresztül fialtatják az egykori és mai adófizet•k pénzét.
Így olyan magánbankok, off-shore telephely• vállalatok is érintettek lehetnek,
amelyeknek csakugyan semmi közük ahhoz, hogy a diktatúra demokráciává lett
átkeresztelve Magyarországon. Negyedszer, a gazdasági és ipari kémkedés
eredménye aránylag konszolidált gazdagodáshoz vezet, ellentétben a kiszámíthatatlan
maffiab•nözéssel összefonódó katonai hírszerzéssel és elhárítással. A volt Szovjetunió
egyes országaiban van min•ségi tényfeltáró újságírás, Lengyelországban, Bulgáriában,
Szlovákiában szintén, tessék olvasni!
– Ez lenne a magyarázata annak, hogy míg Tóth András államtitkár gyakran nyilatkozik
a polgári titkosszolgálatok iratátadással kapcsolatos feladatairól is, addig a III/IV-es
jogutóda, a Katonai Biztonsági Hivatal és a Katonai Felderít• Hivatal illetékesei
hallgatnak?
– Igen, és ez az ötödik válaszom el•bbi kérdésére. Ma a NATO-tag Magyarország
rejtegeti, hogy a Varsói Szerz•dés idején a NATO-titkok megszerzésére utasította
ügynökeit. Nemzetközi terrorizmus idején nem biztos, hogy okos dolog
bizalmatlanságot kelteni a valamennyi magyar állampolgár s még az idelátogatók
védelméért is felel•s titkosszolgálatok iránt. Ez árt a külkapcsolatoknak és a
biztonságpolitikának. Hiszen legfeljebb Gálszécsy és Boross úr vélelmezi, hogy kell•
biztonságban tartja a „nemzeti kincset”, azaz a külföldre telepített ügynököket, vagy
azokat, akik az itteni diplomáciai karban, vagy a kereskedelmi, üzleti életben leltek
menedéket.
Épp a közelmúltban ítélte börtönbüntetésre a koblenzi bíróság Kercsik Sándort, a
jelenleg Svédországban orvosként praktizáló volt magyar ügynököt. Testvérével, Imrével
együtt •k is futárai voltak az 1989-ben hazaárulásért életfogytiglanra ítélt C. L. Conrad
CIA-tiszthelyettes hálózatának. Kercsik Sándor utazásonként kapott 500 dollárt a NATO
nukleáris védelmi terveinek soros részleteiért, míg Conrad a feladat végrehajtásáért

egymilliót kapott. Az összeg nem számít, elég, ha az olvasók ráklikkelnek a (www.dss.

mil/ training/espionage/rec.pdf) honlapra, ott megtalálják a magyar kémek lexikális
adatait, a róluk szóló nemzetközi sajtóadatbázissal együtt.
Az oldalt a kalifornai Montereyben rendszeresen frissítik a Security Research Center
Defense Security Service jóvoltából. A honlapon olvashatunk Janos Szmolka magyar
kémelhárító tisztr•l, aki 1977-ben beszervezte a magyar származású, Argentínában él•
O. A. Gilbertet, akinek 3 ezer dollárt adott 16 filmtekercsért, és felajánlott még 100 ezret
további amerikai katonai titkokért. Tomasso Morati ejt•erny•s a vincenzai amerikai
repül•bázis adatait, S. J. Ratkai pedig az amerikai tengeri hadviselés titkait adta el a
Magyar Néphadsereg operatív tisztjének. És nemcsak a lebukott kémekkel jár így a
magyar rögeszme. Boross Péter a fejét csóválja a tévében: „milyen csúnya volna, ha az
unoka megtudná, mit is m•velt nagyapó az Állambiztonsági Szolgálatnál”. Kattintson rá
az olvasó a foia.fbi.gov weblapra! Egymillió hidegháborús iratot szabadított fel D. P.
Moynihan szenátor és bizottsága 1997 és 2000 között az FBI archívumából, s
folyamatosan kerülnek fel az internetre a szabadon olvasható oldalak, mi több,
lel•helyük, annotációjuk is.
– Mibe kerül ez?
– Jóval kevesebbe kerül az amerikai adófizet•nek, mint a titkolódzási téboly fenntartása
a magyarnak. A hazudozás, titkolódzás ára jóval nagyobb, mint a nyilvánosság
költségei. Az Ön kérdésére ez a hatodik válaszom. Olcsóbb lenne megalkotni
egyetlen, amerikai mintájú Freedom of Information törvényt, s a magyar
alkotmányt amerikai mintára kiterjeszteni a köziratok feltétlen megismerésére, mint
szüntelenül toldozni-foldozni az adatvédelmi törvényt, a titoktörvényt, az egyes
közbizalmi személyekr•l ciklusról ciklusra változtatott törvényeket.
– Jó-jó, de a sebesség is sokba kerülne.
– Ha kell, Nurminál is gyorsabban futunk. Az ÁSZTL felállításáról rendelkez• törvényt
2002 karácsonya el•tt fogadta el a parlament, 2003. április 1-jén lépett hatályba. Egy nap
se telt el, s a kormány már rendeleti úton felülírta a törvényt, holott erre a parlament 90
napi gondolkozási id•t adott. 89 napot se aludtak rá, habozás nélkül kiherélték az
amúgyis medd• törvényt – ez volna kérdésére a hetedik válaszom.
– A Kádár-rendszer hálózatának védelmére volna a titkosításnál jobb eszköz? Mit
tettek az Egyesült Államokban a Moynihan-bizottság jelentése után?
– Nyugodtan visszavonhatták volna a magyar hálózatot a tanúvédelem mintájára.
Tizenöt év a rendszerváltás óta nem volt elegend•?! Feltéve, ha valóban életvédelemre
szolgál a titkosítás.
– Mi másra?
– Pénzre.
– Mármint hogy áruba bocsáthatják a szigorúan titkos iratokat?
– Hát „zsarolási adatbankot” nem robbantanának, annyi szent. A politikai és üzleti
körök között gyakran volt titkosszolgák a közvetít•k.
– Pártok között?
– És fölöttük és alattuk is. „Korunk h•sét”, Földi Lászlót ország-világ ismerheti. Pályáját
a BRFK III/III-asnál kezdte a rendszerváltás el•tt. Az Antall-kormány idején a KDNP-hez
tartozó Füzessy Tibor titokminiszter nevezte ki ezredessé a III/I-es hírszerzés
jogutódjánál, az Információs Hivatalnál. Itt lett m•veleti igazgató, majd a Horn-kormány
alatt Washingtonba akkreditált külügyér. Nikolits István MSZP-s titokminiszter rendelte

haza, majd menesztette a „Nyírfa-ügyben” való „különleges jártasságáért”. Több, mint

négy évvel az el•tt, hogy a csendestársból cs•dbiztossá átlényegült szocialista képvisel•,
Csintalan Sándor megjelent volna, 1998. szeptember 12-én, Földi a Magyar Hírlapnak
azt nyilatkozta: „Kölcsönlakásban lakunk, kölcsönautóval járunk, a feleségem fizetéséb•l
élünk, és alkalmi munkát vállalunk, hogy megéljünk.”
Alig telt el két hónap, s Földi 53 millió forintért kivásárolta a 75 százalékig állami
tulajdonban lév• Postabank Defend •rz•-véd• Kft-jét a hitelintézet biztonsági vezet•jét•l,
Csonka Jen•t•l, az ORFK korábbi f•kapitányának titkárától. Újabb három hónap múlva a
Defend már megnyerte a Szerencsejáték Rt. •rzésére kiírt pályázatot, 100 millióért
szerz•dést kötött a Bizományi Keresked•ház és Záloghitel Rt. •rzésére, s cégr•l- cégre
emelkedett egyre feljebb a Fidesz-korszak pályaívén. „A privatizáció során csak úgy
lehet nagyot kaszálni, ha az ember képes politikai támogatókat szerezni” – nyilatkozta a
Magyar Demokratának 1999. április 15-én, csak hetekkel azt követ•en, hogy az FKgP
alelnöke, a parlament honvédelmi bizottságának elnöke, Lányi Zsolt a Magyar Hirlapban
kijelentette: bízik benne, hogy „az ezredes konkrét tapasztalait és véleményét az új
kormány felhasználhatja”. A „kaszálás” árából Földi be is vallott valamennyit Bárdos
András keresztkérdéseire az RTL Klub Akták cím• tévém•sorban, 1999. június 20-án.
Kövér László titokminiszter kívánságára az • cége vásárolta meg 1,5 millióért azt a
magnókazettát Faragó Lajos egykori operatív tisztt•l, mai magánnyomozótól, amelyet
Orbán Viktor miniszterelnök bizonyítékként nyújtott be – Pokorni Zoltán fideszes
képvisel• 1996-ban történt megfigyelésér•l – a „magyar Watergate-ügyet” vizsgáló
parlamenti bizottságnak.
– Ön szerint az állambiztonsági iratok titkosításából a gazdasági jöv• rajzolódik ki?
– Ha kutatni lehetne, akkor ezt meger•síthetném, vagy cáfolhatnám. Külföldi tudományos
forrásokból csak annyi állapítható meg, hogy a nemzetközi piac szerepl•i között
számosan mozgatják az állambiztonsági szolgálat „fekete pénzeit”. A KGB-ét, a
Stasiét, a bolgár politikai rend•rségét bizonyíthatóan is. A magyar forrásokból csak az
ÁVH „háztáji gazdasága” ismerhet• meg. A Minisztertanács 4353/1949-es határozata
felülírta még a BM-re vonatkozó jogszabályokat is. Az 1950. január 1-jével létrejött,
önálló Államvédelmi Hatóság önellátásra rendezkedett be. S•t, még korábban is, Péter
Gábor helyettesének, Tímár Istvánnak – aki nem is oly rég, a Szerz•i Jogvéd• Hivatal
f•igazgatójaként vonult nyugdíjba – az irányításával, Transelektro néven export-import
vállalatot alapított a BM: ÁVH-útlevelet árultak Napóleon-aranyért, perzsasz•nyegért,
svájci órákért stb., szabadságot kínáltak muzeális érték• festményekért. Kicsit a
„kolhozba”, nagyot a magánzsebbe. Ha a Fidesz fejl•dési pályaívét folytatná az
MSZP, az ország visszatérne erre a sajátos ál-magyar útra.

Mi a különbség
Mi a különbség?
(Postánkból)
From: Fõtitkár/Dr. Eõry [mailto:fotitkar@szent-korona.hu]
Sent: Tuesday, May 04, 2004 9:29 AM
To: 'kincsesne'
Cc: Elnök/Tempfli
Subject: RE: [polgari-korok] Temesvár - ott legalább történt valami!
Importance: High
Kedves Marika!
A közgyûlésre nem tudott megérkezni, a jegyzõkönyv helyett –ami április 26-án érkezett a
bíróságra ( a „közgyûlés” szóra van kapcsolva, a címe a honlapon http://szent-korona.hu/jkvb.
htm )- nem szeretnék beszélni!
Ezt a kérdést már talán nem is egyszer körüljártuk. Ezért nem mélyednék mos újra el benne. A
„Mi a különbség?” kérdésre azonban kötelességem válaszolni! Ehhez mindenekelõtt hadd
kérdezem meg Marikától, hogy:
1) Kik elõtt válik Kiss „hihetõvé”?
2) Hol „mindenütt” van ott Kiss?
3) A „megemlékezés, táboroztatás, szervezés, nyüzsgés, deklarálgatás” a hamis
képviselés ki(k)ben és mennyiben viszi elõre az egyesületi cél megvalósulását?
4) Kinek „nemfontos” az a tény, hogy a tagság nem tekinti már elnöknek?
Ezek amolyan költõi kérdések, tehát bennük van a felelet!
Több kérdésem voltaképpen nincs, mert az „addigi tevékenység” folytatódásához legalább annyi
pénz kellett volna, amit Kiss Imre egyszerûen ellopott évrõl évre a kasszánkból, éppen azért,
hogy az „addigi tevékenységet” folytatni tudja! A lánya hasonlóan lopta el az udvarlója, Prónay-
Balázsfalvy Attila vadonatúj autóját és rabolta ki a lakását –tudtam meg a kárvallottól
személyesen, miközben megfenyegették, hogy álljon el a feljelentéstõl, amit tanuk igazoltak a
feljelentésre megindult rendõrségi eljárásban, a „nem tudjátok kik állnak mögöttem” jeligével!
Engem Kiss csak faxon feljelentett, hogy szökni készülök, amikor Nagyváradra tartottam éppen
Püspök Atya hívására! Õ is hivatalos volt ugyanoda, de durván és arcátlanul visszautasította a
püspöki, személyes meghívást! Tudta, hogy megyek, ekkor írta a debreceni bíróságra a feljelentõ
faxot! Engem a határon lefogtak, de a találkozó nem hiusult meg, mert Papp Ernõ velem volt, õ
tudott továbbmenni! Ennek köszönhetjük Tempfli Atya elnökségi ügyének végsõ sikerét! Magam
viszont emiatt voltam „odabent” 2002 augusztus 22-tõl 2003. március 11-ig, amivel az utolsó
http://szent-korona.hu/mi.htm (1 of 6)2004.05.31. 22:31:30

Mi a különbség
töredékét is letöltették rajtam annak, ami a Legfelsõbb Bíróság szerint a „büntetõ anyagi jog
kirívó megsértése” minõsítést kapta a 2003. november 18-i tárgyaláson –amiért majd
kártérítenek, ha a 2003. december 13-án elindult rehabilitációs perem befejezõdött!
A „honlap és az email nem elegendõ” tétel teljesen igaz! Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne
volna szükséges! Amit azon felül „teszünk”, mint elnökség, az a már mondott jegyzõkönyvben és
az elõzõ, a 2003. november 29-i közgyûlés jegyzõkönyvében (az interneten az alapszabályhoz
csatolva olvasható) benne van. Ehhez olvasásra ajánlom még a http://szent-korona.hu/szkvr.htm
oldalt is a Vitézi Rend és a SZENT KORONA SZÖVETSÉG szerzõdését, ami a közgyûlésen
közzétételre és szentesítésre került, de a jegyzõkönyv a tartalomra csak utal. A MVSZ-
szerzõdésünknek köszönhetõen legalább fedél van már a fejünk fölött. Ennek a Vitézi Rend
ügynek a következményeit hadd ne vetítsem elõre, Marikára bízom! Április 26-án ottvoltam az
elsõ sejt megalakításon. Az anyag hamarosan látható-hallható lesz a honlapon, amely újra a
mindennapokban él, mint régen, amiért több mint 30 országból nyitották ki óránként majd
százszor! A sejt-ügy –ha úgy halad, ahogy eddig- az augusztusi ünnepekre már „tapintható” lesz
az összes országrészekben!
Mindebben egy szó sem vonatkozik Kiss Imrére, sem arra a „hiányra” amit az õ mûködése
„kitölt”! Papp Ernõ felvidéki tábora, amihez fogható ebben a Kiss-„hiányban” soha sem volt,
közben izmosodott, szépült, idén a második nyári évadja lesz! A „határ” közben elmúlt
õhozzájuk, most intézi a pénzügyi támogatást hozzá! Eddig saját erõbõl csinált mindent. Nem
esélytelen más „rendezvény” sem, amit majd mi, a nem-hamis szervezet szervezünk! Azonban
semmit nem azért, hogy „gyõzzünk”!
„Non nobis, Domine, sed nomine tuo, da gloriam!” („Ne nekünk, hanem a Te Nevednek adj
dicsõséget, Urunk!”)
Ez volna tehát dióhéjban a különbség az elnökség vezette „látszat SzKSZ” és a Kiss Imre-féle
hamis között! A gyõzelmet mindenesetre rábízzuk az IGAZSÁG erejére!
Szeretettel üdvözlöm, és várom azokkal a program-javaslataival, amelyeket a november 29-i

közgyûlésen ismertetett!
Karácson
From: kincsesne [mailto:kincsesne@mail.datanet.hu]
Sent: Tuesday, May 04, 2004 3:02 AM
To: SzKSz/HCF
Subject: Fw: [polgari-korok] Temesvár - ott legalább történt valami!
Importance: High

Mi a különbség
Kedves Karácson!
Mit csinál a Szent Korona Szövetség, - az elnökség és a tagság - 2002. jan. 6. óta?
Kiss Imre azóta is mindenütt ott van, gyûlést tart, megemlékezést tart, szervez, táboroztat(?)
képvisel (- az más kérdés, hogy kit!) - nyüzsög, nemcsak deklarálgat (interneten).
Ez teszi õt hihetõvé kívülállók elõtt, és ennek SzKSz-beli hiánya teszi nemfontossá azt a tényt,
hogy a tagság nem tekinti már elnöknek.
Én például jó néven vettem volna, ha a Szövetség addig megszokott tevékenysége folytatódik,

KIBÕVÜLVE, KORREKT VEZETÉSSEL. (Mise bemutatása, tábor, elõadások... Ne felejtse el, akik
a honlap megszüntetését megszavazták 2001. dec. 8-án, azok közül egy sem olvasta!!! - a honlap
és az e-mail nem elegendõ!!!) Ehelyett a Szövetség tevékenysége erõsen leszûkült. (A fõtitkár e-
mail-jeire!) Ezért nem lehet Kiss Imrét a megérdemelt helyére tenni. Õ tölti ki azt a hiányt, amit a
SZKSZ leszûkült tevékenysége HAGY.
Ha ez így folytatódik, nem csodálkozom, ha K.I. gyõz, - az pedig igazságtalan lenne.
A jelenlegi SZKSZ csak LÁTSZAT-SZKSZ.

K.I. SZKSZ-e pedig HAMIS.
Mi a különbség?
Miért nem gyõzhet az igazság?
Üdv: KSM
::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::
----- Original Message -----
From: SzKSz/HCF
Cc: Elnök/Tempfli
Sent: Monday, May 03, 2004 3:39 PM
Subject: [polgari-korok] Temesvár
"... A Szent Korona Szövetség célja a nemzeti

szimbólumunk iránti tisztelet elmélyítése, a
magyarságtudat erõsítése, a magyar hagyományok
megõrzésére való ösztönzés..."
Ez a „Kiss Imre-féle” cél, szemben a valódival, amelyet az 1920-ban alapított és a

Fõvárosi Bíróságon bejegyzett valódi SZENT KORONA SZÖVETSÉG Alapszabálya

Mi a különbség
tartalmaz, és amely nem más, mint : „a magyar államiság rendjében a Szent Korona
intézményi, hagyományos jelentõsége biztosításáért munkálkodás”!
Ennek a kettõsségnek a megértéséhez a következõket szükséges tudni:
Minden szentkorona-üggyel összefüggõ kérdés, jelenség, esemény, különösen a polgári

szervezõdések tevékenysége 1978. január 6-a, a Szentkorona visszaérkezése után a III/
III. belügyi államvédelmi szervezet hatás-és érdekkörébe került! Ezért hamvába holt dr.
Kállay Miklós, az utolsó magyar alkotmányos miniszterelnök fiának 1989-es
kezdeményezése a Szent Korona Szövetség újjáalakítására Szent Korona Társaság néven,
majd 1990. januárjában a szervezet párttá alakítása az elsõ szabad választáson indulásra!
A III/III szervezet gondoskodott arról, hogy elvágja a szentkorona-intézmény visszaútját a
bénultságából ébredezõ magyar társadalomba! Nem rajtuk múlt, hogy törekvésük nem
sikerült. A „melldöngetõ szentkoronás-hagyományõrzés” képében elnöklõ „õszült
idõskor” vagy papi reverenda képében rejtõzõ ügynök „vezetõk” és összes utódaik
leleplezõdtek. Az 1920-ban született szentkorona-mozgalom a SZENT KORONA
SZÖVETSÉG 2002. január 6-i ünnepi közgyûlésén megtisztult és magára talált (
http://szent-korona.hu/jkv16n.htm
), ahogy internetes honlapjának ( www.szent-korona.hu ) világszerte elterjedtsége és
többszázezres olvasó-látogató tábora bizonyítja!
Az un. rendszerváltás korszakára töretlenül átmentett diverziós apparátus mindent
megtett ugyan a szentkorona-ügy hatástalanítására, de a Szent Koronának a SZENT
KORONA SZÖVETSÉG Elnökségének1999. márciusi törvényhozási kezdeményezésére
történt áthelyezését 2000. január 1-én az Országházba, és ezáltal a közfigyelem ráterelését
az ezeréves államrend visszaállítására, nem tudta megakadályozni. A szellem kiszabadult
a palackból! Erejét a Kárpát Medence népei és nemzetei ezeréves közös múltja szentesíti
és hitelesíti! A Szent Korona Unió, mint társadalmi tömörülés a Budai Várban 1998.
február 28-án született meg a mai sok-sok ezer „polgári kör” elõfutáraként, de egyben
potenciális zászlóvivõjeként is! Az eltelt 5 esztendõ megteremtette a feladat
végrehajtásának, a történelmi Ország, a szentkorona-államrend újrateremtésének uniós
zászló alá most gyülekezõ táborát!
Temesvár ugylátszik arról nevezetes, hogy olyasmik történnek ott, amelyek az eredeti,
dicséretes szándékoktól és céloktól eleve eltérítés sorsára szánnak! Nyilván senkinek a
résztvevõk közül nem volt fogalma a fentiekrõl, sem az un „országos elnök” Kiss Imre
személyérõl! Ezért a félrevezettetésért természetesen csakis Kiss Imre a felelõs, de az õ
egész hamis fellépése sem von le egy jottányit sem a résztvevõk õszinte buzgalmának
értékébõl!
Az ocsút a tiszta búzától elválasztani már 2000 évvel ezelõtt sem volt könnyû feladat!

Mi a különbség
Ezért a résztvevõket, a közremûködõket és mindnyájukat, ismeretlenül is, oda számítjuk,

ahová igaz törekvésük õket sorolja: a SZENT KORONA hûségesei közé!
Dr. Eõry Karácson fõtitkár

From: Nemzeti Hirhalo [mailto:hirhalo@nemzetihirhalo.hu]
Sent: Monday, May 03, 2004 1:21 PM
To: mail@szent-korona.hu
Subject: [Közlemény] Megalakult a Szent Korona Szövetség Temesváron
Nem mindennapi esemény színhelye volt az elmúlt hét végén a temesvári
Gerhardinum Katolikus Líceum amfiteátruma. Népes budapesti kirándulócsoport
– élen a Szent Korona Szövetség országos vezetõivel – találkozott itt a
nemzet szinbólumának temesvári tisztelõivel.
Beköszöntõjében Kiss Imre, a szövetség budapesti elnöke a hallgatóság elõtt
ismertette a Szent Korona-tan fontosabb elemeit. Hangsúlyozta, hogy az
egységet ma is szimbolizáló korona századokon át a soknemzetiségû
Magyarország olyan jelképe volt, melyet minden népcsoport elismert. És a
korona-tan a kezdetektõl nem rekesztett ki senkit a nemzet testébõl,
nemzetiségre és vallási hovatartozás nélkül élvezhette védelmét. A Szent
Korona Szövetség célja a nemzeti szimbólumunk iránti tisztelet elmélyítése,
a magyarságtudat erõsítése, a magyar hagyományok megõrzésére való ösztönzés.
Ezeknek a céloknak a felkarolására és temesvári népszerûsítésére szükségessé
vált egy helyi tagozat létrehozása – mondotta a szónok, és a jelenlévõk
egyhangú döntése alapján létrejött az új civil szervezet. Elsõ ülésén a
tagozat Pálkovács Istvánt választotta elnökévé, alelnöke, Somogyi Attila
pedig a fiatal generáció képviselõje.
***
"A Szent Korona Orsovánál volt 1849-tõl 1853-ig elrejtve. Az elásás helyén a
Szent Korona ittlétének emlékére 1855-ben "koronakápolnát" építettek. A
kápolna a Duna vize alá kerülvén emlékül a Koronát tisztelõk ezen táblát
állították" – olvasható azon az emléktáblán, amelyet a Szent Korona

Mi a különbség
Szövetség tagjai május 1-jén, szombaton az orsovai római katolikus templom

falán helyeztek el. A Temesvári Püspökséget Msgr. Tamáskó Péter Pál kanonok,
Marosi fõesperes, temesvár-gyárvárosi plébános képviselte, aki az ünnepi
szentmise keretében elhangzott beszédében az esemény nemzetmegtartó,
értékõrzõ üzenetét hangsúlyozta.
A szentmisét követõen került sor az emléktábla-avatásra, majd pedig a
koszorúzásra, amellyel a Szent Korona Szövetség, a Cserkész Szövetség és a
Temesvári Püspökség tisztelgett nemzeti jelképünk elõtt.
Az ünnepség további részében dr. Franz von Klimstein püspöki levéltáros
történelmi visszapillantóját hallgatták meg az egybegyûltek, amelyben az
elõadó röviden vázolta az akkori eseményeket, a korona elrejtésének és
megtalálásának körülményeit.
Nyugati Jelen / Temesvár [ 2004-05-03 ]
Buda Géza
_____________________________________________

A Magyar Szent Korona

Enviado por

Dados do documento

Direitos autorais

Formatos disponíveis

Compartilhar este documento

Compartilhar ou incorporar documento

Opções de compartilhamento

Você considera este documento útil?

Este conteúdo é inapropriado?

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

A Magyar Szent Korona

Enviado por

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

A SZENT KORONA – A MAGYAR NEMZET JELKÉPE ÉS ÔRZÔJE

A Szent Korona – a magyar nemzet jelképe

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (1 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (2 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (3 of 166)2004.05.31. 17:04:12

jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési

Ehhez a következô megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetô, a közelmúlt

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (4 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (5 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (6 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (7 of 166)2004.05.31. 17:04:12

“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbôczy-anusban és a natio

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (8 of 166)2004.05.31. 17:04:12

Hungariam esse Salvandam!

Isten óvja Magyarországot!

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

Nyugszik terajtad: mégis égô

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (10 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (11 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (12 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (13 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (14 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (15 of 166)2004.05.31. 17:04:12

Kövessük tovább *Bartoniek sorait:

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (16 of 166)2004.05.31. 17:04:12

Folytassuk ugyancsak Bartoniektôl:

“A Szentkorona és a koronázási jelvények története az újkorban.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (17 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (18 of 166)2004.05.31. 17:04:12

1918-ban, amikor az ôszirózsás forradalom megszüntette a királyság államformáját, és kikiáltották a köztársaságot –

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (19 of 166)2004.05.31. 17:04:12

Amikor 1920. március 22-én a hercegprímásból, az országbíróból, a nemzetgyûlés elnökébôl, a miniszterelnökbôl és

A Törvény így szól:

“I. Fejezet. Az országos koronaôrök hivatala.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (20 of 166)2004.05.31. 17:04:12

II. Fejezet. A koronaôrök gondviselésének tárgyai.

III. Fejezet. A Szent Korona és a hozzátartozó drágaságok ôrzésének helye és az ôrállás.

IV. Fejezet. A Szent Koronának és a hozzátartozó drágaságoknak kivitele a páncélkamarából.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (21 of 166)2004.05.31. 17:04:12

V. Fejezet. Belépés a koronaôrzô helyiségekbe.

VI. Fejezet. A kulcstartás.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (22 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (23 of 166)2004.05.31. 17:04:12

“A korona és a koronázási jelvények utolsó vándorútja

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (24 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (25 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (26 of 166)2004.05.31. 17:04:12

Az eddigiekbôl megbizonyosodhattunk arról, hogy a Szent Korona jelentésének és szerepének, mibenlétének

A Szent Korona eredete*

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (27 of 166)2004.05.31. 17:04:12

valószínûség különbözô fokán álló elméletek.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (28 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (29 of 166)2004.05.31. 17:04:12

vagy más különleges kezelését nem tartották indokoltnak.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (30 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (31 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (32 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (33 of 166)2004.05.31. 17:04:12

sajtó hasábjain Csomor illette.” 58 – 57.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (34 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (35 of 166)2004.05.31. 17:04:12

hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga *Cyrus Vance és *Apró Antal.

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (36 of 166)2004.05.31. 17:04:12

file:///D|/Dokumentumok/kitalalt_kozepkor/A_SZENT_KORONA___A_MAGYAR_N.HTM (37 of 166)2004.05.31. 17:04:12

hivatalos közlemények, az ünnepség alkalmával maga Cyrus Vance és Apró Antal.