Paul Watzlawick

A helyzet reménytelen, de nem súlyos

FORDÍTOTTA MÉREI FERENCNÉ

A FORDÍTÁST SZÉLL JENŐ ELLENŐRIZTE
AZ UTÓSZÓT FÜREDI JÁNOS ÍRTA
ILLUSZTRÁLTA TELTAMANTI BÉLA

Európa szívében volt egykor egy nagy birodalom. Ebben annyi

különféle, egymástól eltérő kultúra találkozott, hogy valamennyi
problémájuk ésszerű megoldása lehetetlen volt, és az abszurditás
vált az egyetlen életlehetőséggé. Az Osztrák-Magyar Monarchia
lakói - róluk van szó, ahogyan az olvasó nyilván sejti már - nemcsak arról
voltak híresek, hogy a legegyszerűbb kérdéseket is képtelenek
célszerűen megoldani, de arról is, hogy képesek akár a lehetetlent
valóra váltani - bár többnyire tökéletlenül. Anglia - ahogyan a szellemes
mondás tartja -minden csatáját elveszti, kivéve a döntőt. Ausztria
minden csatáját elveszíti, kivéve azt, amelyik kilátástalan. (Nem
csoda, minthogy a legmagasabb katonai kitüntetés ama tisztek
számára volt fenntartva, akik a vereség torkából csikarták ki a
győzelmet olyan akciók végrehajtásával, amelyek szöges
ellentétben álltak az általános haditervvel.)
A nagy birodalom ma egy parányi ország, de az abszurditás továbbra is lakói
életszemlélete maradt, és ez alól e sorok írója sem kivétel. Az élet valamennyiünk
számára reménytelen, de nem súlyos.
 Bevezető

»Most kérdem Önöktől: mit lehet várni az embertől, mint

olyan lénytől, aki ilyen fura tulajdonságokkal van megáldva?
Halmozzák csak el minden földi jóval, mártsák bele a boldogságba
a feje búbjáig, úgyhogy buborékok buggyanjanak a boldogság felszínére, akár a
víz tetejére; biztosítsanak neki olyan gazdasági jólétet, hogy ne maradjon semmi,
de semmi más tennivalója, csak az, hogy aludjék, mézeskalácsot egyék, és a
világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék - az ember csupa
hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot
csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is, és csak azért is
valami egészen végzetes ostobaságot, a gazdaságosságnak
ellentmondó esztelenséget kíván, csakis azért, hogy ebbe az
egész pozitív ésszerűségbe belekeverje a maga végzetes,
fantasztikus elemét. Éppenséggel a maga fantasztikus ábrándjait,
a saját roppant ízeden ostobaságait akarja biztosítani a maga
számára.*

* F. M. Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból. Fordította Makai Imre. ín:

Elbeszélések és kisregények, Magyar Helikon, 1973. 695-696. old.

Ezek a szavak Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij tollából

származnak, akit Friedrich Nietzsche minden idők legnagyobb
pszichológusának tartott. És mégis, ha beszédesebben is, csak azt fejezik
ki, amit a népi bölcsesség mindig is tudott: Próba nincs nagyobb soha, mint a jó
napok sora.
Itt az ideje felhagyni az évezredes dajkamesékkel, hogy a szerencse, a boldogság, a
megelégedettség az élet áhított céljai. Túlságosan sokáig beszélték be nekünk - és
mi reménykedve el is hittük -, hogy a boldogság hajszolásának jutalmául végül is
megkapjuk a boldogságot. A boldogság fogalma ráadásul nem is meghatározható,
így például a Hesseni Rádió Esti Stúdiójának hetedik adásában, 1972
szeptemberében a hallgatók tanúi lehettek egy kétségtelenül szokatlan vitának
arról, hogy »Mi a boldogság« (11).*

* A zárójelben lévő számok a könyv végén található

irodalomjegyzékre utalnak. (A szerk.)

E vita során négy különböző világnézet és tudományág

képviselőinek sem sikerült a látszólag oly magától értetődő
fogalom jelentésében megegyeznie - még a kivételesen megértő
(és türelmes) vitavezető fáradozásai nyomán sem.
Nincs ebben voltaképp semmi meglepő.
»Hiszen arról, hogy mi a boldogság, mindig is megoszlottak a vélemények«,
olvashatjuk a filozófus Róbert Spaemann esszéjében a boldog
életről. »Terentius Varro és az ő nyomán Szent Ágoston a
kérdésben 289 nézetet számlált össze. Minden ember boldog akar lenni,
mondja Aristoteles.« Majd Spaemann annak a zsidó viccnek a bölcsességére
hivatkozik, amelyben a fiú közli az apjával, hogy Katz kisasszonyt kívánja
feleségül venni. Az apa ellenkezik. Katz kisasszonynak nincsen hozománya. A fiú
erősködik, hogy csak Katz kisasszonnyal lehet boldog. Erre az apa:
»Boldognak lenni, no és mire mész vele?« (23)
Már maga a világirodalom is régen felkelthette a gyanút.
Szerencsétlenség, tragédia, katasztrófa, bűntett, bűn, téboly,
veszedelem - ebből áll a nagy irodalmi alkotások anyaga. Dante
Pokolja hasonlíthatatlanul zseniálisabb, mint a Paradicsom; ugyanez vonatkozik
Milton Elveszett Paradicsomára, a kifejezetten unalmas Megtalált Paradicsommal
szemben, a Faust első része könnyekre, a második ásításra ingerel.
Ne áltassuk magunkat: mik lennénk és hová jutnánk boldogtalanságunk
nélkül? Keservesen szükségünk van rá, a szó legvalódibb értelmében.
Rokonaink, a meleg vérű állatok sincsenek jobb helyzetben, mint
mi. Nézzünk csak körül az állatkertben: milyen szörnyű hatással
van a csodálatos teremtményekre, hogy megvédjük őket az
éhségtől, a veszélytől, a betegségektől (beleértve a
fogszuvasodást is). Az idegroncsok, a hisztériások állati változatát
tenyésztjük ki belőlük.
Világunk hovatovább belefullad a boldogságra vezérlő
tanácsok áradatába - nem nélkülözhetik hát tovább a mentőövet,
akik a boldogtalanságot szeretnék hajszolni. Nem maradhat
tovább a pszichiátria és a pszichológia féltékenyen őrzött titka a
boldogtalansághoz vezető mechanizmusok és folyamatok
ismerete.
Viszonylag sokan lehetnek azok, akik legjobb tudásuk és lelkiismeretük
szerint maguk barkácsolják össze saját poklukat. Mérhetetlenül többen vannak
viszont, akik ezen a területen tanácsra és segítségre szorulnak. Nekik ajánljuk ezt a
kis könyvet bevezetés és vezérfonal gyanánt.
Törekvésemet nem csupán az emberszeretet vezérli, hanem
politikai és gazdasági meggondolások is. Ahogyan az állatkertek
igazgatói kicsiben, úgy tűzik ki feladatul nagyban a jóléti államok
a célt, hogy az állampolgárok életét a bölcsőtől a koporsóig
biztonságossá és boldoggá tegyék. Az út e nemes cél felé többek közt azt kívánja,
hogy az állampolgárokat módszeresen és kérlelhetetlenül egyre inkább társadalmi
inkompetenciára neveljék. Az egész nyugati világban rohamosan emelkednek az
egészségügy és a szociális kiadások fedezésére fordított összegek.
Néhány példa: Thayer adatai szerint ezek a kiadások az USA-ban 1968 és 1970
között 11 milliárd dollárról 14 milliárd dollárra nőttek, vagyis 34%-kal
emelkedtek. Az újabb nyugat-németországi statisztikák szerint csak
az egészségügy napi kiadása 450 millió DM, vagyis 1950 óta
harmincszorosára nőtt. A Német Szövetségi Köztársaságban 10
millió beteg van, és az átlagos nyugatnémet fogyasztó élete során 36 000 tabletta
gyógyszert vesz be.
Képzeljük el, mi lenne velünk, ha ez a tendencia megállna, vagy - uram
bocsá' - visszaszorulna. Óriási minisztériumok és egyéb
mamutszervezetek mennének tönkre, egész iparágak jutnának
csődbe, és emberek milliói válnának munkanélkülivé.
Könyvünk ennek a katasztrófának az elkerüléséhez kíván csekély, de
felelősségteljes hozzájárulást nyújtani. A jóléti államoknak oly
égetően szüksége van lakosságuk egyre fokozódó gyámoltalanságára és
boldogtalanságára, hogy ez a feladat nem maradhat az egyes állampolgárok jó
szándékú, de kontár próbálkozása.
Ahogyan a modern élet minden területén, itt is állami irányításra van
szükség. Boldogtalan bárki lehet; de azt, hogy valaki boldogtalanná tegye magát,
meg kell tanulni, ehhez pedig némi tapasztalat, az a néhány személyes balfogás
még nem elég.
De még az idevágó, vagyis túlnyomórészt pszichiátriai és pszichológiai
irodalomban is igen gyéren és jóformán teljesen véletlenül vannak elhintve a
tárgyra vonatkozó utalások és használható információk. Tudomásom szerint csak
kevés kollégám merészkedett belenyúlni e darázsfészekbe. Dicséretes kivételek a
francia-kanadai Rodolphe és Luc Morisette Petit manuel de guerilla matrimoniale
[Gerilla-ábécé házasoknak] című könyvükkel (13), Guglielmo Gulotta
Commedie e drammi nel matrimonio [Komédiák és tragédiák a házaséletben] (8),
Ronald Laing Gubancok (11) és Mara Selvini Il Mago smagato - [A szórakozott
varázsló] (21) című munkái. Ez utóbbiban a neves pszichiáternő arra
mutat rá, hogy az iskolarendszernek szüksége van az iskolapszichológus
kudarcára ahhoz, hogy változatlanul, »csak így tovább« működhessen.
Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek Dan Greenburg barátom
könyvei: How to be a Jewish Mother [Hogyan lehet valakiből zsidó anya]*
(6) és a How to Make Yourself Miserable [Hogyan lehetünk szerencsétlenek] (7).

* Félreértések elkerülése végett idézzük itt a szerző bevezető

megállapítását: »a zsidó anyának nem kell zsidónak, sem anyának
lennie«. Az ír pincérnő vagy az olasz figaró is lehet »zsidó anya«.

E jelentős művet a kritikusok olyan őszinte vizsgálódásként

ünnepelték, »amely százezrek számára tette lehetővé, hogy valóban
üres életet éljenek«. És végül, de nem utolsósorban szólni kell
még az angol iskola három legszámottevőbb képviselőjéről:
Stephen Potterről, az Upmanship-tanulmányok szerzőjéről (18); Lawrence
Péterről, aki a »Péter-elv«-ét fedezte fel; (17); és végül a róla elnevezett
törvény világhíres szerzőjéről, N. Parkinsonról (15, 16).
Amit könyvünk hozzá akar tenni e kitűnő tanulmányokhoz,
nem egyéb, mint módszeres, alapvető és évtizedes klinikai
tapasztalatokon nyugvó bevezetés a boldogtalanság
leghasznosabb és legmegbízhatóbb mechanizmusaiba.
Fejtegetéseim azonban nem tekintendők teljességre törekvő
összegzésnek, csupán olyan vezérfonalnak vagy útmutatónak,
amely tehetségesebb olvasóimnak lehetővé teszi saját stílusuk
kialakítását.
 Mindenekelőtt: légy hű önmagádhoz...

Ezek az aranyat érő szavak Poloniustól, a Hamletben

szereplő főkamarástól származnak. Ügyünk (a boldogtalanság
hajszolása) szempontjából ez fontos, hiszen Poloniusnak azzal
sikerült elérnie, hogy Hamlet őt rejtekhelyén, a paraván mögött
»mint egy patkányt« leszúrja, hogy önmagához hű volt.
Nyilvánvaló: a hallgatózás ártalmairól nem járta még közmondás
az akkori Dániában.
Közbevethetik netán, hogy ez azért enyhén túlzó módja a
boldogtalanság megszerzésének, no de Shakespearenek
megengedhető némi költői szabadság. Az elv így is érvényben
marad.
Aligha tagadható, hogy lehet konfliktusban élni
környezetünkkel, főként embertársainkkal. Hogy azonban
boldogtalanságot saját kútfőből is tudunk meríteni - az bár köztudott -,
már jóval nehezebben érthető meg, és ezért nehezebb
továbbgondolni is. Könnyű partnerünknek szemrehányást tenni
ridegsége miatt, feltételezni a főnök rosszindulatát, náthánkért az
időjárást tenni felelőssé - de hogyan tudjuk napról napra megtenni saját
magunkat önmagunk legádázabb ellenfelévé?
A boldogtalansághoz vezető út a népi bölcsesség szavaival
van kikövezve. A józan ész rakta le őket, nem is beszélve az
egészséges néplélekről vagy a mélyben zajló történések iránti
érzékünkről. Végül is teljesen mellékes, hogy minek nevezzük ezt
a bámulatos képességet. Alapjában arról a meggyőződésről van
szó, hogy csupán egyetlen helyes felfogás létezik: a sajátunk. Ha
ezt a meggyőződést magunkévá tettük, hamarosan be kell
látnunk, hogy a világ a feje tetején áll. Ezen a ponton különülnek
el a hozzáértők a kontároktól. Az utóbbiak beérik azzal, hogy
olykor vállat vonnak, s azzal az ügy el van intézve. Aki azonban
önmagához és életszabályaihoz hű marad, az képtelen ilyen
gyarló megalkuvásra. Amikor választani kell a Van és a Legyen között -
aminek a jelentőségéről már az Upanisádok is beszélnek -, a
hozzáértő feltétlenül azt választja, hogy milyen legyen a világ, és elveti
azt, ami van. Élete hajóját, amelyet már a patkányok is elhagytak, a
kapitány tévedhetetlen biztonságával, hősiesen kormányozza bele
a viharos éjszakába. Szinte sajnálatos, hogy példatárából hiányzik
a régi rómaiak egyik szentenciája: Ducunt fata volentem, nolentem
trahunt - az engedékenyt vezeti, a vonakodót rángatja sorsa.
Mert valóban vonakodó az ilyen ember, méghozzá egész
különös módon. A vonakodás végül is öncéllá válik benne.
Miközben arra törekszik, hogy önmagához hű maradjon, a tagadás
szellemévé válik; ha ugyanis megszűnne tagadni, máris elárulná
önmagát. Már a puszta tény, hogy embertársai valamit
tanácsolnak, elég indíték az elutasításra, még ha az - tárgyilagosan
tekintve -megfelel is érdekeinek. (Az érettség - így szól a kitűnő aforizma -
az a képességünk, hogy akkor is helyesen cselekedjünk, ha azt szüléink ajánlották.)
Ám az igazi őstehetség még egy lépéssel továbbmegy, és hősies
következetességgel azt is elveti, ami saját maga számára a legjobb
megoldásnak tetszik - tehát az önmagának szóló saját javaslatait. Ily módon a kígyó
nemcsak a saját farkába harap, hanem fel is falja önmagát, ez pedig a
boldogtalanság oly állapotát teremti meg, amelyhez nincsen fogható.
Kevésbé tehetséges olvasóim számára ez az állapot persze csak fennkölt, de
elérhetetlen eszmény marad.

Négy játék a múlttal

Az idő állítólag begyógyítja a sebeket - ez igaz lehet, de nem

kell, hogy elriasszon. Hiszen az idő befolyása ellen nagyszerűen
lehet védekezni, és így a múltat a boldogtalanság forrásává tenni.
Erre a célra legalább négy - ősidőktől ismeretes - mechanizmus áll
rendelkezésünkre.

I. A MÚLT MEGSZÉPÍTÉSE

Némi tehetséggel még a kezdő is képes múltját olyan

rózsaszínű szemüvegen át látni, amely csak a jót és a szépet
ereszti át. Csak akinek nem sikerül a trükk, az emlékszik
serdülőkorára (gyermekkoráról nem is szólva) földhöz ragadt
realizmussal, mint a bizonytalanság, a világfájdalom és a jövőtől
való félelem időszakára, csak az nem fogja ennek a hosszú
időszaknak egyetlen napját sem visszasírni. A tehetségesebb
boldogtalanság-aspiráns viszont könnyedén fogja ifjúságát visszahozhatatlan,
elveszett aranykorként látni, és végtelen veszteséglistává tenni.
Az ifjúság aranykora, igaz, csak egy példa. Egy másik a szerelmi kapcsolat
felbomlása miatt érzett mély szomorúság. Tessék ellenállni a józan ész
és az emlékek sugallatának és a jóakaró barátoknak, akik be
akarják beszélni Önnek, hogy ez a kapcsolat már rég halálra volt
ítélve, és hogy Ön hányszor kérdezte fogcsikorgatva önmagától,
miként szabadulhatna ebből a pokolból. Egyszerűen ne higgyen
abban, hogy a szakítás messze a kisebbik rossz. Inkább győzze
meg saját magát x-edszer is, hogy a komoly, becsületes
»újrakezdés« ezúttal meghozza az ideális eredményt. (Nem hozza
meg.) Vezettesse magát a következő, rendkívül logikus
meggondolástól: ha a szeretett lény elvesztése ilyen pokoli fájdalommal jár, milyen
mennyei lehet majd a visszatalálás. Tartsa távol magát mindenkitől,
maradjon otthon, lehetőleg a telefon közvetlen közelében, hogy
azonnal és száz százalékosan kéznél legyen, ha üt a boldogság órája. De ha
mégis elunja a várakozást, forduljon a régi kipróbált recepthez, és teremtsen egy
minden részletében azonos kapcsolatot, egészen hasonló partnerrel -
bármennyire másnak tűnik is eleinte az illető.

2. LÓT ASSZONYSÁG

A múlthoz való ragaszkodás további előnye, hogy nem hagy

időt a jelennel törődni. Csak ha figyelmünket a múltra
összpontosítjuk, előzhetjük meg ama véletlent, hogy tekintetünket
akaratlanul, 90 vagy akár 180 fokkal is elfordítsuk, s akkor kénytelenek
volnánk megállapítani, hogy a jelen nemcsak a még több
boldogtalanság lehetőségét rejti, de olykor még boldogtalanságtól
mentes pillanatokat is tud nyújtani! Nem is beszélve azokról az új
dolgokról, amelyek egyszer s mindenkori pesszimizmusunkat
megingathatnák. Ebben a vonatkozásban csodálattal tekinthetünk
vissza bibliai példaképünkre, Lót asszonyságra. Hiszen
emlékeznek rá, ugye? »És mikor kivitték volna őket, monda az
egyik: Szaladj el, tartsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és
sehol az egész mezőn meg ne állj, ama hegyre szaladj, hogy el ne
vessz... És mikor az ő [Lót] felesége hátratekintett volna,
sóbálvánnyá változék.« (1 Móz 19, 17 és 26, Károli Gáspár fordítása.) Hogy
méltányosak legyünk Lót asszonysággal, el kell ismernünk: ami Szodomában és
Gomorrában történt, messze izgalmasabb volt, mint az élet
perspektívája egy kopár hegyen. De ő úgy intézte, hogy se az
egyik, se a másik ne juthasson neki!

3. A VÉGZETES POHÁR SÖR

W. C. Field, az amerikai filmvígjáték nagymestere »The fatal glass of

Beer« című filmjében bemutatja annak a szépreményű ifjúnak
feltartóztathatatlan, ijesztő lecsúszását, aki nem tudván ellenállni
a csábításnak, megissza élete első pohár sörét. Nem hunyhatunk
szemet a figyelmeztetően felemelkedő mutatóujj felett (még ha az
kissé remeg is Field elfojtott nevetésétől): hamar tettre hosszú bánat.
De még mennyire hosszú! Gondoljunk csak a másik bibliai
ősanyára, Évára, meg arra a falat almára...
Az effajta balsorsnak megvannak a maga eredendő,
tagadhatatlan előnyei. Ezeket sokáig szemérmesen elhallgattuk,
de felvilágosult korunkban többé már nem szabad elrejteni őket.
Bánat ide, bánat oda - tárgyunk szempontjából lényegesen
fontosabb, hogy az első pohár sör jóvátehetetlen következményei
minden további poharat - ha nem is mentenek, de megindokolnak. Más
szavakkal: rendben - itt állok tele bűntudattal, tisztábban akkor kellett
volna látnom, de most már késő. Akkor vetkeztem, most ballépésem áldozata
vagyok.
Az önmarcangolásnak ez a módszere persze nem eszményi, legfeljebb
elfogadható.
Nézzünk árnyaltabb megoldások felé. Mi történik, ha nincsen
részem az eredeti eseményben? Ha senki nem vádolhat
közreműködéssel? Nem kétséges, ebben az esetben merő áldozat
vagyok, és csak próbálja meg valaki áldozatstátuszomat
megingatni, vagy éppenséggel elvárni, hogy tegyek valamit a baj
ellen. Amit Isten, a világ, a sors, a természet, a kromoszómák és a
hormonok, a társadalom, a szülők, a rokonok, a rendőrség, a
tanítók, az orvosok, a főnökök és kiváltképp barátaink elkövetnek
ellenünk, oly súlyosan nyom a latban, hogy a puszta célozgatás, miszerint
tehetünk talán ellene valamit, már önmagában sértés. Ezen
túlmenően még tudománytalan is. Valamennyi pszichológiai
tankönyv arról szól, hogy a személyiséget a múltbeli - főként a
kisgyermekkori - események határozzák meg. És minden gyerek
tudja, hogy ami egyszer megtörtént, nem tehető meg nem
történtté. Mellesleg ebben rejlik a szakszerű pszichológiai kezelés
halálos komolysága (és hosszadalmassága).* Mert hova jutnánk,
ha egyre több ember győződne meg arról, hogy helyzete
reménytelen, de nem komoly? Nézzük csak meg Ausztria intő
példáját, amelynek valódi - bár hivatalosan makacsul tagadott - (a
pestises időkre visszanyúló) nemzeti himnusza a kedélyes ének:
»Oh du lieber Augustin, alles ist hin«. [Édes Ágost, jaj nekünk, oda most
már mindenünk.]
 A boldogtalanság igazi szakértőit még azok a ritkább esetek
sem rendítik meg, amikor a dolgok szabad és kiszámíthatatlan
folyása önmagától kártalanít a múlt traumáiért vagy kudarcaiért,
és az áhított jutalom ingyen az ölünkbe hull. A »most már késő, most
már nem is kell« szólam lehetővé teszi, hogy a méltatlankodás
tornyába zárkózzunk, és a múlt sebeinek folytonos nyaldosásával
megakadályozzuk a gyógyulást.
Ennek a játéknak a legtökéletesebb formáját - amely persze már zsenialitást
kíván - az jellemzi, hogy a múltat a jóért is felelőssé teszi, és belőle
kovácsol tőkét a jelen boldogtalanságához. Felülmúlhatatlan példa
erre annak a velencei kikötőmunkásnak az esete, aki a
Habsburgok kivonulása után azt mondta: »Átkozottak legyenek ezek az
osztrákok, akik megtanítottak minket naponta háromszor enni!«

* A jobb megértés érdekében ajánljuk az elmélyedést az idevágó irodalomban, pl.

Kubie (9) műveiben.

4. AZ ELVESZETT KULCS, AVAGY »CSAK ÍGY TOVÁBB«

Egy részeg áll az utcai lámpa alatt, és egyre csak keresgél

valamit. A rendőr kérdésére, hogy mit veszített el, azt válaszolja:
»a kulcsomat«. Most már ketten keresgélnek tovább. Egy idő után
a rendőr tudni akarja, vajon biztos-e abban a részeg, hogy éppen
ott veszítette el a kulcsot. A válasz erre: »Nem, nem itt, hanem arra hátrébb - de ott
túl sötét van.«
Abszurdnak találják? Ha igen, úgy Önök is rossz helyen tapogatóznak. Az
benne a jó, hogy az effajta keresés nem visz semmire azonkívül, hogy: »csak így
tovább«, vagyis tényleg semmire.
E megtévesztőén egyszerű három szó mögött: »csak így
tovább«, földünk egyik leghatékonyabb és legsikeresebb
katasztrófareceptje rejtőzik, amely évmilliók alatt fejlődött ki, és
egész fajok kipusztulásához vezetett. Olyan játék ez a múlttal,
amelyet állati elődeink már a Teremtés hatodik napja előtt is
ismertek.
Ellentétben azzal a fenti mechanizmussal, amely az okokért és
vétkekért a múlt eseményeinek kényszerítő körülményeit teszi
felelőssé, ez a negyedik játszma konokul és mereven olyan
megoldásokhoz ragaszkodik, amelyek egykor éppenséggel
kielégítőek, sikeresek, vagy talán az egyedül lehetségesek is
voltak. Minden ilyen alkalmazkodásnak az a buktatója, hogy idővel
a helyzetek változnak. Ez a negyedik játszma kiindulópontja.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen élőlény sem viselkedhet a külvilággal
szemben csak úgy találomra - ma így, holnap meg úgy. Az alkalmazkodás
létfontosságú szükséglete múlhatatlanul olyan magatartásminták kialakulásához
vezet, amelyek ideális célja a minél sikeresebb és fájdalommentesebb túlélés. A
magatartáskutatók számára eddig még tisztázatlan okokból, az állatok és az
emberek egyaránt arra hajlanak, hogy ezt a mindenkori, optimális alkalmazkodást
az örök, egyetlen megoldásnak tekintsék. Ez a naiv feltevés kettős vaksághoz
vezet: egyrészt az iránt, hogy az adott alkalmazkodás időközben
már messze nem a legjobb, másrészt az iránt, hogy rajta kívül
egyéb megoldások egész sora kínálkozott, vagy kínálkozik
legalábbis most. Ennek a kettős vakságnak kettős következménye
van: először, a választott megoldást egyre használhatatlanabbá
és a helyzetet egyre reménytelenebbé teszi; másodszor a
velejáró, fokozódóan kínos érzés a látszólag egyetlen logikus
következtetéshez vezet, ahhoz a meggyőződéshez, hogy csak így
tovább juthatunk el a megoldáshoz. És minél tovább tart ez a csak így tovább - csak
annál tovább növeljük a bajt.
Ennek a mechanizmusnak a jelentősége témánk
szempontjából kézenfekvő. Alkalmazására különleges képzettség
nélkül, még a kezdő is képes, sőt annyira elterjedt, hogy Freud
fellépése óta szakemberek nemzedékeit jó megélhetéshez
juttatta. Jegyezzük meg, hogy ők nem »csak így tovább« -
receptnek, hanem, tudományosan csengő szóval, neurózisnak
nevezik.
De nem az elnevezés, hanem a hatás a lényeges. Ez azonban mindaddig
biztosított, amíg a boldogtalanságaspiráns két egyszerű
szabályhoz tartja magát. Először: a problémák megoldásának
csupán egyetlen lehetséges, engedélyezett, ésszerű, logikus
megoldása létezik. Ha ezek az erőfeszítések még nem vezettek
célra, fokozásuk kívánatos. Másodszor, magát a feltevést, hogy csupán
egyetlen megoldás létezik, nem lehet megkérdőjelezni: a
próbálkozásnak csak e feltevés alkalmazásában van helye.

Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal

 De ki az, kérdezhetné a nyájas olvasó, aki olyan képtelen módon
viselkedne, mint az elveszett kulcs példájának a hőse? Hiszen
egészen pontosan tudja, és még meg is mondja a rendőrnek, hogy
amit keres, nem ott van, ahol ő keresgél. Megengedve, hogy
nehezebb valamit a sötétben (a múlt sötétjében), mint fényben (a
jelen fényében megvilágítva) megtalálni. De erről az adoma mit
sem bizonyít.
Haha - és mit gondolnak, miért tünteti fel a vicc a férfit részegnek?
Egész egyszerűen, hogy a csattanója elsülhessen: ilyen olcsó
módon szerez hitelt annak, hogy a férfival valami nincsen rendben; hogy tud
valamit, de úgy tesz, mintha nem tudná.
Vegyük szemügyre ezt a valamit. Margaret Meadtől, az
antropológustól származik az a találós kérdés, hogy mi a különbség
egy orosz és egy amerikai között. Az amerikai - mondja Mead - hajlamos ürügyül
fejfájásra hivatkozni, hogy egy nem kívánatos társadalmi
kötelezettség alól hitelt érdemlően tudjon kibújni; ezzel szemben
az orosznak ehhez igazi fejfájásra van szüksége. Ex oriente lux (keletről
jön a fény), mondhatjuk megint csak egyszer, hiszen el kell ismernünk, hogy az
orosz megoldás hasonlíthatatlanul jobb és elegánsabb. Az amerikai eléri ugyan a
célját, ugyanakkor tudja magáról, hogy csal. Az orosznak viszont nincsen
lelkiismeret-furdalása. Szabad keze van abban, hogy teljesen tetszése szerint a
számára hasznos mentséghez folyamodjék, de nem tudja - és éppen ezért nem
is felelős érte -, hogyan teszi meg azt. A jobb kéz úgyszólván nem tudja, mit
tesz a bal.
Minden nemzedék megteremti ennek a szakterületnek a nagy
ismerőit, akik sokszor ugyan rejtve ügyködnek és csak ritkán
válnak ismertté a nyilvánosság előtt. A gyengébb képességűek
napjainkban például csodálattal adóznak két férfinak, akinek
tehetségét most röviden bemutatjuk:
Egyikük az a bizonyos Bobby Joe Keesee, aki a United Press 1975. IV. 29-i
száma szerint az amerikai konzulhelyettes elrablásáért és
meggyilkolásáért jelenleg tölti húszéves börtönbüntetését a
mexikói Hermosilló-ban. Amidőn a bírók az ítélethirdetés előtt
megkérdezték, kíván-e az utolsó szó jogán valamit mentségéül mondani, azt
válaszolta: »There is nothing more I could say. I got involved in something I realize
was wrong«. A tettől való elkülönítésnek ezt az eleganciáját a
legjobb fordítás sem tudja visszaadni. Az első mondat jobb híján így
fordítható: »Nincs semmi hozzáfűzni valóm.« A második mondat
viszont már nem ilyen egyszerű. »I got involved« - ez egyaránt
vonatkozhat szándékos vagy önkéntelen tettre; ugyanis vagy »belekeveredtem
valamibe«, vagy »belementem valamibe«. Akárhogyan is értelmezzük, a
döntő mozzanat az azt követő »I realize« jelen idejű alkalmazása,
tehát »valami, amiről (most) tudom, hogy helytelen volt«. Más
szavakkal: amikor a tettet elkövette, nem volt tisztában vele.
Önmagában véve mindez alig tűnik figyelemre méltónak. Az ügy
csak akkor válik érdekessé, amikor tovább olvasunk, és megtudjuk, hogy Keesee
1962-ben az USA hadseregéből dezertálva, lopott repülőgéppel
Kubába repült. Az államokba való visszatérése után annak ellenére, hogy
állítása szerint a CIA megbízásából cselekedett, kétévi börtönre ítélték. 1970-ben
sikerült beférkőznie a palesztin gerillák által Ammanban fogva
tartott túszok közé, 1973-ban pedig mindenki meglepetésére az Észak-
Vietnamból szabadon bocsátott amerikai hadifoglyok között bukkant fel.
Kevésbé kalandosan, viszont annál gyakrabban volt képes Miké
Maryn arra, hogy nehéz helyzetekben úgyszólván alvajáróként
manőverezzen. Egy 1977. VII. 28-án megjelent újsághír szerint (10) addig 83
esetben támadták meg, rabolták ki, és négy ízben lopták el autóját. Mike Maryn
sem nem ékszerész, sem nem pénzkihordó. Támadói kisfiúk,
fiatalkorúak, felnőtt férfiak és több ízben nők voltak. Saját
magának sejtelme sincs arról, mi »ennek« az oka, és a
rendőrségnek sincsen jobb magyarázata, mint az, hogy
»alkalmatlan időben, alkalmatlan helyen tartózkodik«.
Ez mind szép - mondhatják Önök -, de ebből még semmit sem
tudunk meg arról, hogyan kell tennünk, hogy ilyen helyzetekbe juthassunk.
Még egy perc türelmet kérek.

Történet a kalapácsról

Valaki fel akar akasztani egy képet. Megvan hozzá a szög, de nincsen
kalapácsa. A szomszédnak van. Emberünk ezért elhatározza, hogy átmegy
kölcsönkérni. Ekkor kétségei támadnak: »Mi lesz, ha a szomszéd nem akarja
kölcsönadni a kalapácsot? Már tegnap is csak úgy futólag köszönt. Talán
sietett. De a sietség esetleg csak ürügy volt, és velem van valami
baja. Mi lehet az? Nem tettem ellene semmit; ez képzelődik. Ha
tőlem kérne valaki kölcsön egy szerszámot, én habozás nélkül
odaadnám. Vajon ő miért nem? Hogy lehet egy ilyen egyszerű
kérést elutasítani? Az ilyenek, mint ez a fickó, megkeserítik az
ember életét. És még azt képzeli, rá vagyok utalva. Pusztán azért,
mert kalapácsa van. Most már igazán elegem van.« Átrohan,
becsenget, a szomszéd ajtót nyit, de még mielőtt köszönhetne,
emberünk rákiált: »Tartsa meg magának a kalapácsát, maga
senkiházi!«
A hatás óriási, a módszer viszonylag egyszerű, ha nem is
nagyon új. Már Ovidius is megírta a Szerelem művészetében - bár
sajnos csak pozitív értelemben: »Tégy úgy, mint ki szeret: szavaid legyenek csupa
sebhely, / füllents ezt vagy amazt, elhiszi ő, hogy igaz. (...) ...a mű-
szerelemből, / mit csak színleltél, válhat igaz szerelem. «*
Aki képes Ovidius receptjét követni, könnyedén alkalmazhatja ezt a
mechanizmust a mi gondolatmenetünkre. A boldogtalanság
megteremtésére kevés alkalmasabb eszköz kínálkozik, mint a
gyanútlan partner szembesítése a hosszú, bonyolult fantáziálások
utolsó láncszemével, amelyben ő döntő, negatív szerepet játszik.
Zavartsága, döbbenete, az állítólagos értetlensége, megütközése,
magyarázkodása hibája miatt végképp bizonyítják, hogy természetesen Önnek van
igaza, hogy méltatlanra pazarolta kegyeit, és hogy már megint visszaéltek
jóságával.

* Ovidius: A szerelem művészete. Fordította Bedé Anna. Budapest, Európa

Könyvkiadó / Helikon Kiadó, 1982. 25. old.

Nyilvánvaló, hogy bármely technika legmesteribb alkalmazásának is vannak

határai, és ebben nem kivétel a kalapácsról szóló történet tanulsága sem. A
Colorado Egyetem szociológusa, Howard Higman ebben az összefüggésben a
»nem specifikus sajátosságról« (nonspecific particular) beszél, illetve ennek
visszahárításáról a partnerre. A példa szerint, amelyet Henry Fairlie idéz (4), a
feleségek például arra hajlanak, hogy a szomszéd szobából kiszóljanak: »Hát ez
meg mi?« Ilyenkor azt várják, hogy férjük felálljon, átmenjen, és rájöjjön, mire
gondolt a hitvestárs. Ebben az elvárásban ritkán csalódnak. Egy barátjának azonban
sikerült eme archetipikus helyzetben új trükköt alkalmaznia azzal, hogy a
ráirányuló fegyvert visszafordította. Dolgozószobájában ült, amikor felesége
átkiabált a lakáson: »Megérkezett?« Jóllehet a férjnek sejtelme sem volt, minek
kellett volna megérkeznie, azt felelte: »Meg!« Ekkor az asszony tudni akarta: »És
hová tetted?« A férj visszakiabált: »A többihez.« Ezt követően először
tudott házassága óta hosszasan, zavartalanul dolgozni.
De térjünk vissza Ovidiushoz, illetőleg utódaihoz.
Mindenekelőtt a híres francia gyógyszerész, Emilé Coué (1857-1926)
jut eszünkbe. Coué a (sajnos megint éppen pozitív irányú) önszuggesztió iskoláját
teremtette meg, amely abból áll, hogy bebeszéljük magunknak, egyre jobban és
jobban érezzük magunkat. Coué módszere azonban némi tehetséggel
megfordítható, és így a boldogtalanság szolgálatába állítható.
Most már végre eljutottunk oda, hogy az eddigiek gyakorlati alkalmazásával
foglalkozhatunk. Megértettük: elsajátítható annak a - céljaink számára
nélkülözhetetlen - állapotnak a megteremtése, amelyben a jobb kéz nem tudja, mit
csinál a bal. Ehhez egy sor gyakorlat kínálkozik:

1. Gyakorlat: Üljön le egy kényelmes, lehetőleg karosszékbe, csukja

be a szemét, és képzelje el, hogy egy érett, nedvdús citromba
harap. Némi gyakorlat után a képzeletbeli citromtól hamarosan
valóban összefut a nyál a szájában.

2. Gyakorlat: Maradjon továbbra is csukott szemmel ülve, és

irányítsa figyelmét a citromról a cipőjére. Kisvártatva észre fogja
venni, hogy valójában milyen kényelmetlen dolog is cipőt hordani.
Egyre megy, hogy korábban milyen komótosnak tűnt a cipője,
érezni fogja, hol nyomja a lábát, és hirtelen egyéb
kellemetlenségekre is rájön: égeti, dörzsöli, elgörbíti a lábujjait,
meleg vagy éppen hideg és hasonlók. Gyakoroljon kitartóan, amíg
az eddig természetes és jelentéktelen cipőhordás kifejezetten
kellemetlenné nem válik. Majd vásároljon új cipőt, és érzékelje,
hogy az üzletben kifogástalanul kényelmes cipő, rövid viselés
után, ugyanazokat a kellemetlen érzéseket keltette, mint a régi.

3. Gyakorlat: A székben ülve nézzen ki, kérem, az ablakon az égre. Látóterében

némi ügyességgel hamarosan számtalan pirinyó, buborékszerű
kört fog érzékelni, amelyek, ha nem mozgatja a szemét,
lassanként lefelé süllyednek. Hunyorításkor azonban újra
felszöknek. Vegye észre továbbá azt is, hogy minél inkább
koncentrál rájuk, a körök egyre többnek és nagyobbnak tűnnek.
Vegye fontolóra annak a lehetőségét, hogy veszélyes betegségről
van szó, mert ha a körök már egész látóterét betöltik, erősen
csökkent a látóképessége. Menjen el szemészhez. Az majd
igyekszik megmagyarázni, hogy a teljesen ártatlan mouches volantes,
vagyis a szúnyoglátás jelenségéről van szó. Ezek után két
feltevése marad. Vagy azt tételezze fel, hogy a szemésznek
kanyarója volt, amikor az Ön betegségét oktatták a medikusoknak
az egyetemen, vagy azt, hogy tiszta felebaráti szeretetből nem
akarja Önt gyógyíthatatlan betegségéről tájékoztatni.
4. Gyakorlat: Amennyiben a dolog a szúnyoglátással nem látszik
igazán sikeresnek, azért még egyáltalán nincs minden veszve.
Hallószervünk egyenértékű kitérési lehetőséget kínál. Menjen be
egy lehetőleg csendes szobába, és állapítsa meg, hogy hirtelen
zümmögést, zúgást, halk sípolást vagy hasonló egyenletes hangot
hall. Átlagos, mindennapi körülmények között ezt a hangot a
környezeti zajok elfedik; kellő buzgósággal azonban
megállapíthatja, hogy a hangot most már egyre gyakrabban és
erősebben érzékeli. Végül menjen el orvoshoz. Ettől kezdve a
harmadik gyakorlat érvényes, annyi eltéréssel, hogy az orvos az
ügyet normális tinnitusként akarja ártatlan színben feltüntetni.
(Külön utasítás orvostanhallgatóknak: a harmadik és negyedik
gyakorlat rájuk nem vonatkozik. Amúgy is eléggé elfoglalja őket
csak annak az ötezer tünetnek a felfedezése önmagukban,
amelyekre a belgyógyászati diagnózis épül - nem is szólva a többi
orvosi szakterületről.)

5. Gyakorlat: Most már kellően képzett és nyilvánvalóan tehetséges

is ahhoz, hogy készségeit saját magáról átültesse a környezetére.
Kezdjük a közlekedési lámpákkal. Bizonyára észrevette már, hogy
hajlamosak addig zölden világítani, amíg Ön közlekedik, majd
pontosan abban a pillanatban váltanak sárgáról pirosra, amikor már nem
kockáztathatja meg, hogy áthaladjon a keresztezésen. Álljon ellen értelme
sugalmazásának, miszerint zöld lámpa legalább olyan gyakran kerül útjába, mint
piros, és a siker máris szavatolt. Anélkül, hogy igazán tudná, mivel
sikerül elérnie, minden vörös lámpát a már elszenvedett
viszontagsághoz sorol, a zöldeket ugyanakkor észre sem veszi.
Igen hamar elérkezik az idő, amikor már nem tud szabadulni attól
az érzéstől, hogy magasabb rendű, ellenséges szándékú hatalmak
űzik rossz játékukat Önnel, s ezek hatása ráadásul semmiképp sem korlátozódik
lakóhelyére, hanem könnyedén követi Önt Oslóig vagy Los Angelesig. - Ha pedig
nem vezetne kocsit, akkor ehelyett arra jöhet rá, hogy a postán vagy a bankban
mindig az a sor a leglassúbb, ahová Ön állt be, vagy hogy
repülőgépe mindig a legtávolabbi kijárat előtt áll.

6. Gyakorlat: Most már tisztában van a sötét hatalmak működésével.

Ez a tudás újabb fontos felfedezéseket helyez kilátásba, mert
tekintete már kiélezettebb az olyan meglepő összefüggésekre,
amelyek fölött a tompa, iskolázatlan átlagintelligencia elsiklik.
Vizsgálja meg gondosan lakásának ajtaját, amíg csak fel nem
fedez rajta egy eddig még nem látott karcolást. Gondolkozzék el
rajta, vajon mit jelenthet: zsiványok egyezményes jele, vagy éppenséggel már
megtörtént betörési kísérlet nyoma, tulajdonának megrongálása, avagy valamiféle
különös jel, hogy házát sötét szándékból azonosítsák? Most is álljon ellent a
bagatellizálás kísértésének, de ne essen abba a hibába sem, hogy a dolog
mélyére hatol. A problémával csak gondolatban foglalkozzon,
mert feltevésének minden valószínűsítési kísérlete rontaná a
gyakorlat sikerének esélyét.
Amikor ezzel a gyakorlattal már kialakította saját stílusát, és fogékonnyá vált a
szokatlan, misztikus összefüggések iránt, egyhamar észreveszi,
hogy mindennapjaink mennyire át vannak szőve ilyen
sorsszerűségtől terhes bonyodalmakkal. Tegyük fel, a már régen
esedékes autóbuszt várja, s hogy agyonüsse az időt, újságot
olvas, de közben egyre az utcát kémleli. Hirtelen meg szólal hatodik érzéke:
»Most fog jönni!« Gyorsan odafordul, és valóban, a távolban, még
háztömbökkel odébb felbukkan az autóbusz. Bámulatos, nemde?
És ez még csak piciny példája látnoki képessége sokrétűségének,
amely éppen ott a legfontosabb, ahol az Ön szempontjából különféle hátrányok
vannak kilátásban.

7. Gyakorlat: Amint kellően meggyőződött arról, hogy valami gyanús

történik, beszélje meg barátaival és ismerőseivel. Nincs ennél jobb
módszer, hogy az igazi barátokat elhatároljuk azoktól a
báránybőrbe bújt farkasoktól, akik láthatatlanul részt vesznek a
játékban. Az utóbbiak ugyanis dörzsöltségük ellenére - vagy éppen
azért - azzal árulják el magukat, hogy el akarják hitetni Önnel: feltevésének az
égvilágon semmi alapja. De Önt ez nem fogja meglepni, hiszen
nyilvánvaló, hogy aki fondorlatosán akar ártani Önnek, nem fogja
bevallani. Sokkal inkább igyekszik képmutatóan a szerinte
alaptalan gyanút kiverni az Ön fejéből, és azon van, hogy baráti
jószándéka felől biztosítsa. S most már nem is csupán azzal lesz
tisztában, hogy ki mindenki részese a bűnszövetségnek, de azzal
is, hogy az egész dologban valóban kell valaminek lennie,
különben miért erőlködnének úgy azok a »barátok«, hogy
meggyőzzék az ellenkezőjéről?

Aki átrágta magát ezeken a gyakorlatokon, arra a belátásra jut, hogy nem csupán
Margaret Mead orosz embere, a férfi a kalapáccsal vagy az olyan született zsenik,
mint Keesee és Maryn lehetnek birtokában a bennük leírt készségeknek. Az utca
embere ugyanúgy képes ezzel a sajátos szellemi tréninggel eljutni arra a pontra,
hogy saját maga teremtsen súlyos helyzetet, anélkül, hogy sejtené, ezt magának
köszönheti. Ilyenképpen tehetetlenül kiszolgáltatva az elkerülhetetlen
eseményeknek, teljes hittel, kénye és kedve szerint szenvedhet tőlük.
Ehhez azonban még egy figyelmeztetés:

Egy marék bab

Persze azért nem ilyen egyszerű a magasabb régiók

megismerése, és az üzemzavar sem zárható ki. A legsúlyosabb
következményeket a következő történet szemlélteti:
Egy fiatalasszony halálos ágyán arra a fogadalomra bírta a
férjét, hogy halála után soha nem fog más nővel kapcsolatot
teremteni. »Ha ígéretedet megszeged, szellemként visszajárok, és
nem hagyok békét neked.« - A férfi eleinte tartja ígéretét, de néhány
hónappal felesége halála után megismerkedik egy másik nővel, és
beleszeret. Rövidesen minden éjjel megjelenik egy szellem, és
szemére veti fogadalmának megszegését. A férfi számára
kétségtelen, hogy valóban szellemről van szó, minthogy az
mindenről tud, ami naponta közte és az új asszony között történik, és még a
legtitkosabb gondolatait, reményeit és érzéseit is jól ismeri. A helyzet végül
elviselhetetlenné válik számára, és egy zen-mesterhez fordul tanácsért.
»Első asszonyod szellemmé vált, és mindenről tud, amit teszel«
- magyarázta a mester. »Bármit is csinálsz, bármit is adsz kedvesednek, tud
róla. Nagyon bölcs szellemnek kell lennie. Valóban, csodálatra
méltó az ilyen szellem. Amikor legközelebb megjelenik, alkudjatok
meg vele. Mondjátok neki, hogy ő úgyis olyan sokat tud, hogy
semmit sem lehet előtte eltitkolni, és hogy eljegyzésteket
felbontjátok, nem házasodtok össze, ha egyetlen kérdésteket meg
tudja válaszolni.«
»Mi az a kérdés, amelyet fel kell tennem neki?« - kérdezte a férfi.
A mester erre azt felelte: »Vegyetek egy jó maréknyi babot, és
kérdezzétek meg, hány szem bab van a kezetekben. Ha erre nem
tud felelni, tudni fogjátok, hogy ő csak fantáziátok szüleménye, és
nem fog többé zavarni.«
Amikor másnap éjjel megjelent az asszony szelleme, a férfi
hízelkedve mondta neki, hogy ő mindent tud.
»Így igaz - válaszolta a szellem -, és tudom, hogy te ma ama zen-mesternél
jártál.«
»Ha ilyen sokat tudsz - követelte a férfi -, mondd meg nekem, hány szem babot
tartok a kezemben?*
A szellem, amely felelhetett volna, ekkor már sehol sem volt. (18)
Látja, éppen ilyen rövidzárlatra gondoltam, amikor korábban arról szóltam,
hogy az ilyen problémával kizárólag gondolatban kell foglalkozni, és hogy a dolog
sikerének csak árthat a valóság vizsgálata. Amennyiben elkeseredése és
álmatlansága Önt a zen-mester modern megfelelője felé tereli,
úgy legalább olyan valakihez forduljon, aki az ilyen megoldásokat
semmire sem tartja. Tanácskozzon inkább Lót asszonyának
valamelyik utódával, aki hajlandó Önnel eljátszani a 2. számú játékot a
múlttal (lásd a 7.és köv. oldalon), s az Ön legelső gyerekkori
élményeinek segítségével rátereli Önt ama útra, melyen
gyakorlatilag vég nélkül keresheti tovább a probléma okát.

Az elriasztott elefántok

Az előző fejezetekben arról volt szó, hogyan lehet odáig

eljutni, hogy a jobb kéz ne tudhassa, mit csinál a bal. Most ennek
szöges ellentétéről lesz szó: nem a probléma előállításáról, hanem
elkerüléséről. A cél megint csak a probléma állandósítása.
Az alaptörténetet az az ember szolgáltatja, aki minden tizedik másodpercben
tapsol. Mikor megkérdik, mi az oka különös viselkedésének, a válasz a
következő: »Így riasztom el az elefántokat.«
»Elefántokat? Hiszen itt egyáltalán nincsenek is elefántok!?«
Erre ő: »Na ugye! Látja?«
A történet tanulsága az, hogy a rettegett helyzet vagy
probléma elhárítása avagy elkerülése egyrészt a látszólag
legértelmesebb megoldásnak tűnik, ugyanakkor biztosítja a
probléma fennmaradását is. Ebben rejlik az elkerülés haszna
céljaink szempontjából. A jobb megértést szolgálja egy további
példa: ha egy lónak az istállóban elhelyezett fémlemezen át
áramütést vezetünk egyik patájába, és röviddel előtte egy berregő
hang szólal meg, úgy az állat hamarosan ok-okozati
összefüggésbe hozza ezt a két érzékelést. Vagyis a berregő hang
minden megszólalásakor felemeli a megfelelő patáját, hogy
elkerülje az áramütést. Amikor az asszociáció a berregés és az
ütés között már megszilárdult, nincs többé szükség az
áramütésre. A berregés már önmagában kiváltja a pata
felemelését. Minden egyes elkerülési művelet megerősíti az
állatban (ezt tételezhetjük fel) azt a »meggyőződést«, hogy ily módon
sikerült a fájdalmas veszélyt elkerülnie.
Amit azonban nem tud, és amire ily módon soha nem is jöhet rá, az, hogy a
veszedelem már rég nem is létezik.*

* Az elkerülés ellentéte egyébként a kék virág romantikus hajszolása. Az elkerülés

tartósítja a problémát; a hit a kék virág (teljesen bizonyíthatatlan) létezésében
állandóságot biztosít a keresésnek.

Láthatjuk, itt már nem közönséges babonáról van szó. A

babonás cselekvések mániákusak, megbízhatatlanok, az elkerülés
hatásában viszont méltán bízhat a boldogtalanság-jelölt. A
technika alkalmazása egyébként sokkalta egyszerűbb, mint
ahogyan első látszatra tűnik. Lényegében azon múlik, mennyire tartunk
ki a józan emberi ész mellett, és mi lehet ennél értelmesebb?
Kétségtelen tehát, hogy legmindennapibb tevékenységeink tetemes része is
magában hordja a veszély egy-egy elemét. Mennyi veszéllyel kell számolnunk?
Észszerűen gondolkodva a minimálissal, de a legjobb, ha semennyivel
sem. A hivatásos bokszolás vagy a sárkányrepülés még a
vakmerőbbek számára is túl kockázatosnak tűnik. Autóvezetés?
Gondolja csak meg, hogy naponta hányan halnak meg, válnak
nyomorékká közlekedési baleset következtében. De a gyaloglás is sok olyan
veszélyelemet rejt magában, amit az értelem kutató tekintete
hamarosan felfed. Zsebtolvajok, kipufogó gázok, beomló házak, a
bankrablók és a rendőrség közötti tűzharcok, amerikai vagy
szovjet űrszondák fehéren izzó törmelékei - a sor vég nélküli -, és csak az
őrült teszi ki magát meggondolatlanul ezeknek a veszélyeknek. A
legjobb otthon maradni. De a biztonság ott is csak viszonylagos.
Mennyi veszélyt rejt a lépcső, a konyha, a fürdőszoba megannyi
csapdája, a csúszós padló, a gyűrött szőnyeg, vagy egész
egyszerűen a kés, villa, olló - nem is szólva a gázról, a forró vízről, az
elektromos áramról! Az egyetlen okos végkövetkeztetés minden
látszat szerint csak az lehet, hogy reggel már ne is keljünk fel. De
milyen védelmet biztosít az ágy a földrengéssel szemben? És mi történik akkor,
amikor az állandó fekvés felfekvésekhez vezet?
Ez azonban már túlzás. Az igazi nagy szakértők közül is csak
keveseknek sikerül olyan pallérozottá csiszolnia elméjét, hogy
valamennyi elképzelhető veszélyt - beleértve a légszennyeződést, az
ivóvíz fertőzöttségét, a koleszterint, a triglicerideket, az
élelmiszerek rákkeltő elemeit, valamint százféle egyéb veszélyt és
mérget - ésszel felérje, és aztán kerülni kezdje őket.
Az átlagember rendszerint nem képes arra, hogy értelmét erre
a mindent felölelő világnézetre és minden elképzelhető és
elképzelhetetlen veszély elkerülésére mozgósítsa, és ily módon
100%-ig a közsegély eltartottjává váljék. Nekünk, szerény
képességűeknek többnyire be kell érnünk részsikerekkel, de már
ezek is teljesen elegendőek lehetnek. Annyi kell csak, hogy józan
eszünket kitartóan egy részproblémára összpontosítsuk: a kés megsebezhet, tehát
kerülni kell; az ajtókilincseket valóban baktériumok borítják. Ki tudja, nem kell-e
a hangverseny közepette hirtelen WC-re sietnünk? Ki állíthatja
biztosan, hogy tévedésből nem éppen akkor nyitotta-e ki a zárat,
miközben arról akart meggyőződni, hogy jól becsukta-e? Az
épeszű tehát kerüli az éles késeket, könyökével nyitja ki az ajtót,
nem megy el a hangversenyre, és ötször is meggyőződik arról,
vajon jól zárta-e be az ajtót. Előfeltétel mindenesetre, hogy a
problémát ne veszítsük fokozatosan szem elől. A következő
történet arról szól, hogyan kerülhető ez el.
Egy vénleány, aki a folyóparton lakik, panaszt tesz a
rendőrségen a háza előtt pucéran fürdőző kisfiúkra. A felügyelő
kiküldi egy emberét, aki elrendeli, hogy a legénykék ne a ház előtt
ússzanak, hanem feljebb, ahol már nincsenek lakóházak. Másnap
a hölgy ismét telefonál: még mindig látom a fiúkat. A rendőr újból
a helyszínre megy, és még messzebbre küldi a gyerekeket. A
következő napon a felháborodott panaszos harmadszor is
rácsörget a felügyelőre, és méltatlankodik: »A padlásablakomból,
látcsővel még mindig látom őket!«
Nos, azt kérdezhetjük: mit tesz majd a hölgy, amikor a kisfiúk már végleg
kívül esnek látóterén? Talán hosszú sétákba kezd a folyó mentén, esetleg
megelégszik a biztos tudattal, hogy valahol meztelenül fürödnek. Egy valami
bizonyosnak látszik: a gondolat továbbra is foglalkoztatja. Az ilyen mélyen
rögződött gondolatokban az a legfontosabb, hogy képesek saját
valóságukat megteremteni. Ez a jelenség lesz a következő fejezet
tárgya.

Önmegvalósító jóslatok
 A mai újságban az Ön (és még nagyjából 300 millió azonos
csillagképben született sorstársa) horoszkópja óva inti egy baleset
lehetőségétől. Valóban történik valami Önnel.
Hát mégis van valami az asztrológiában.
Vagy netán...? Biztos Ön abban, hogy a baleset akkor is bekövetkezett volna,
ha nem olvassa el a horoszkópot? Vagy ha valóban meg lenne
győződve arról, hogy az asztrológia tiszta badarság? Utólag ez
persze nem tisztázható.
A filozófus Kari Poppertől származik az az érdekes gondolat,
amelynek - kissé laikusan megfogalmazva - lényege, hogy Ödipuszon azért
teljesedett be az orákulum borzalmas jóslata, mert tudott róla és
megpróbálkozott kitérni előle. Pontosan az vezetett a jóslat
beteljesedéséhez, amit elkerülése érdekében tett.
Most tehát az elkerülés további hatásával van dolgunk, nevezetesen azzal a
képességével, hogy adott körülmények között éppen azt hozza
létre, amit el kellene kerülni. Vajon milyen körülmények ezek?
Először is bármilyen előrejelzés a szó legtágabb értelmében, tehát
minden elvárás, aggodalom, meggyőződés, vagy egész
egyszerűen gyanú arra nézve, hogy a dolgok így és nem másként
történnek majd. Ez egyben azt is jelenti, hogy az illető elvárás
vagy kívülről, más emberek útján, vagy valamilyen belső
meggyőződés hatására alakul ki. Másodszor az elvárást nem
csupán elvárásnak, hanem olyan ténynek kell tekinteni, amely
előttünk áll, és amelynek elkerülése érdekében azonnali
ellenintézkedést kell foganatosítani. Harmadszor, a feltételezés
annál meggyőzőbb, minél többen osztják azt, vagy minél kevésbé
mond ellent a tényéktől már alátámasztott egyéb feltevéseknek, így
például elegendő már maga a feltevés is - legyen az akár
tényszerűen bizonyított, akár alaptalan -, hogy mások pusmognak
rólunk, és a hátunk mögött kinevetnek. Miután szembekerültünk ezzel a »ténnyel«,
természetes eszünk azt sugallja nekünk, hogy ne bízzunk
embertársainkban, és mert a titkolódzás fátyla átlátszó, jól
vigyázzunk, és a legkisebb gyanús jelre is figyeljünk fel. Most már
csak idő kérdése, mikor érjük tetten a többieket susmogáson,
titokzatos nevetgélésen, cinkos kacsintáson és helyeslő
rábólintáson. A jóslat beteljesedett.
Ez a mechanizmus azonban csak akkor működik valóban
kifogástalanul, ha Ön nem tudatosítja magában, mennyire járult
hozzá ehhez saját viselkedésével. Ahogyan az előző fejezetekből
már megtanulhatta, ez nem is olyan nehéz. Ha pedig a dologba
egyszer már belelendültünk, egyébként is megállapíthatatlan, de
teljesen lényegtelen is, hogy mi volt előbb: az Ön mások
szemében nevetséges, gyanakvó magatartása, avagy a többiek
magatartása, ami Önt gyanakvóvá tette.
Az önbeteljesítő jóslatok egyenesen mágikus,
»valóságteremtő« hatásúak, és tárgyunk szempontjából éppen
ezért rendkívül fontosak. Szilárd helyük van nemcsak minden
boldogtalanság-jelölt repertoárjában, hanem szélesebb társadalmi
keretek között is. Amikor például egy kisebbséget azért
akadályoznak meg abban, hogy bizonyos kereseti forrásokhoz
hozzájuthasson (legyen az akár mezőgazdaság, akár kézműipar),
mert a többség lustának, kapzsinak és mindenekelőtt »másnak«
tartja ezeket az embereket, úgy azok arra kényszerülnek, hogy
zsibárusként, csempészként, uzsorásként stb. tevékenykedjenek,
ami aztán a többség megvető véleményét »egyértelműen«
igazolja. Minél több stoptáblát állít fel a rendőrség, annál többen
követnek el közlekedési vétséget, ez pedig újabb stoptáblák felállítását
teszi »szükségessé«. Minél inkább érzi magát egy nemzet szomszédjától
fenyegetve, annál inkább fegyverkezik. A szomszédos nép pedig annál inkább
tartja saját fegyverkezését a helyzet parancsoló követelményének. Ekkor (a régen
várt) háború kitörése már csupán idő kérdése. Minél magasabbra
srófolják egy országban az adókulcsot, hogy az eleve
tisztességtelennek tartott adófizetők adócsalásait ellensúlyozzák,
annál inkább kényszerülnek csalásra a becsületes polgárok is.
Minden áruhiányról vagy áremelésről terjesztett jövendölés, ha
kellő számmal hisznek benne (függetlenül attól, hogy a jövendölés
»ténylegesen« igaz vagy sem), felvásárláshoz és ezáltal valóban áruhiányhoz vagy
dráguláshoz vezet.
Az esemény megjövendölése elvezet az esemény bekövetkeztéhez.
Előfeltétele csupán annyi, hogy önmagunknak jósolunk vagy
másokkal jósoltatunk valamit, és ezt tőlünk független vagy már
küszöbön álló ténynek tartjuk. Ily módon éppen odajutunk el,
ahova nem akartunk eljutni. A szakember számára azonban
világos, hogyan kerülheti el a megérkezést. Erről lesz szó a
következőkben.

Óvakodjunk a megérkezéstől
 It is better to travel hopefully, than to arrive, idézi R. L. Stevenson egy japán
közmondás bölcsességét. Szó szerint ez természetesen azt jelenti: jobb
remények közepette utazni, mint megérkezni; kissé
értelemszerűbben: az útra kelésben, nem pedig a célhoz érésben
rejlik a boldogság.
Persze nem csupán a japánok állnak hadilábon a megérkezéssel. Már Lao-ce
tanácsa is úgy szól, felejtsük el a művet, amint befejeztük. George
Bemard Shaw híres és gyakran plagizált aforizmája is eszünkbe
jut. »Két tragédia van az életben. Az egyik, ha hőn óhajtott
vágyunk nem teljesül. A másik, ha teljesül. « Hermann Hesse
Csábítójának hőse könyörögve szól vágyának tárgyához: »Óvakodj, te
szépasszony, fűzd szorosra ruhádat! Bájolj el, kínozz meg, de ne
hallgass meg!« Tudja ugyanis, »hogy minden valóság
megsemmisíti az álmot«. Hesse kortársa, Alfréd Adler kevésbé
költőien, de éppen ezért annál részletesebben járta körül ezt a
kérdést. Műve, amely rég megérett az újrafelfedezésre, egyebek
közt behatóan foglalkozik a megérkezéstől óvakodó örök utazó
életstílusával.
A jövővel folytatott játék szabályai - Adler után nagyon szabadon -
nagyjából a következők: a megérkezés - mind szó szerint, mind átvitt
értelemben - a cél elérését jelenti, így pedig a siker, a hatalom, az
elismerés és az önbecsülés fontos fokmérője. Fordítva pedig a
sikertelenség vagy még inkább a tétlen tengődés, a butaság, a
lustaság, a felelőtlenség vagy a gyávaság jele.
A sikerhez vezető út azonban rögös, először is, mert
erőfeszítést kíván, másodszor pedig, mert a legjobb igyekezet is
balul üthet ki. És ki akarná szaporítani a maga baját? Ne kövessük
hát rövidlátóan a »kis lépések politikáját«, ráadásul holmi józan,
elérhető cél érdekében, hanem helyezzük a célt lehetőleg
szédítően magasra.
Felteszem, hogy olvasóim számára nyilvánvalóak mindennek
az előnyei. A fausti törekvést, a kék virág keresését, az aszkétikus
lemondást az élet sekélyebb örömeiről a társadalom nagyra
becsüli, az anyai szívek pedig, ha lehet, még nagyobbat
dobbannak tőlük. De mindenekelőtt: még a legbutább is megérti,
hogy a távoli célok eléréséhez hosszadalmas, küzdelmes út vezet,
az úti előkészületek pedig sokrétűek és időigényesek. Senki sem
korholhat minket, amiért még el sem indultunk, és még kevésbé
illet kritika azért, hogy letértünk az útról, körben jártunk, vagy
akár hosszabb szüneteket iktattunk be. Épp ellenkezőleg, hősi
példák állnak előttünk a labirintusban való tévelygésről és az
emberfeletti feladatok kudarcáról, s ezek dicsfényéből valami ránk
is esik.
De ez még messze nem minden. A legfennköltebb cél elérése
is további veszéllyel járhat, amely a már említett idézetek közös
nevezője, nevezetesen a másnaposság. Erről a veszélyről pedig -
tudatosan vagy tudattalanul - a boldogtalanság-szakértő is tud. A még el
nem ért cél - bizonyára így akarja a Teremtő - kívánatosabb,
romantikusabb, átszellemültebb, mint amilyen a már elért cél valaha is lehet. Ne
ámítsuk magunkat: a mézeshetek idő előtt elveszítik mézízüket; a
messzi egzotikus városba érkezve a taxisofőr megpróbál átvágni;
a döntő vizsga sikeres elvégzése nem jelent lényegesen többet,
mint újabb váratlan bonyodalmakat és felelősségeket; az is
köztudott, hogy nyugdíjazás után sem várhatunk olyan sokat
életünk derűs alkonyától.
Ugyan már, mondhatnák a forróvérűek, hiszen akinek az
ideáljai ilyen véznák és vérszegények, az megérdemli, hogy végül
csak csalódás legyen része. De vajon nem létezik-e a
szenvedélyes indulat, amely kirobbanásával túlnő önmagán? Vagy
a szent düh, amely mámorító bosszúhoz vagy a jogtalanság
megtorlásához vezet, és helyrebillenti az igazság mérlegét a
világban? Ki az, aki ebben az esetben még a megérkezés »másnaposságáról«
merne beszélni?
Fájdalom - de a legtöbben még így sem érnek célhoz. Aki pedig kételkedik ebben,
olvassa el, amit egy olyan elhivatott, mint George Orwell mond e tárgykörről
A bosszú sem édes című esszéjében (14). Néhány oly mélyen
tisztességes, megbékítően bölcs gondolatról van szó, hogy
tulajdonképpen nem is volna helyük a boldogtalanság
vezérfonalában. Az olvasó azonban remélhetőleg megbocsátja
nekem, ha mégis megemlítem őket - éppen azért, mert oly jól illenek a
fenti témába.
1945-ben Orwell haditudósítói minőségében, többek között, a
háborús bűnösök fogolytáborát is meglátogatta. Itt volt tanúja
annak, amikor a kihallgatásokat végző fiatal bécsi zsidó az egyik
fogolynak, aki az SS-ben magas rangú politikai tisztséget viselt,
kegyetlenül rátaposott megnyomorított és torzzá dagadt lábára.
»Szinte bizonyosra vehető, hogy ez a rab koncentrációs
táborok parancsnoka volt, és kínzások, akasztások sorát rendelte el.
Röviden, hogy megtestesítette mindazt, ami ellen mi az elmúlt öt évben
harcoltunk...
Abszurditás lenne akár egy német, akár egy osztrák zsidónak a
szemére vetni, ha szenvedéseiért fizetni akar a náciknak. A jó ég
tudja, milyen számlát akart ez a fiatalember kiegyenlíteni; a
legvalószínűbb, hogy egész családját kiirtották; és
végeredményben még az a durva belerúgás egy fogolyba is
elenyésző csekélység mindahhoz a szörnyűséghez képest, amit a
hitleri rendszer elkövetett. De ez a jelenet és sok más, amit
Németországban láttam, világossá tették számomra, hogy a
megtorlás és a büntetés képzete gyermekded álomkép. Megtorlás
vagy bosszú tulajdonképpen nem is létezik. A bosszú olyan
cselekvés, amelyet addig szeretnénk megtenni, amíg nincsen
hatalmunk; amint azonban megszűnik a tehetetlenség érzése,
elmúlik a bosszú iránti vágy is.
1940-ben ki ne ugrott volna ki a bőréből örömében arra a
gondolatra, hogy SS-tiszteket lábbal taposni, megalázni láthat?
Ám mikor ez megtörténhet, már csak szánalmat és undort vált ki.«
Ugyanebben az írásában Orwell arról is szól, hogyan ment egy belga tudósítóval
együtt, néhány órával Stuttgart elfoglalása után a városba. A belga - és ki veheti
ezt rossz néven tőle? - még elutasítóbb volt a németekkel szemben, mint egy
angol vagy amerikai.
»...Egy keskeny gyaloghídon kellett átmennünk, amelyet a németek nyilván
hevesen védtek. A híd lépcsőjén kiterítve feküdt egy elesett katona.
Arca viaszsárga volt...
Amikor elhaladtunk a holttest mellett, a belga elfordította tekintetét. Már
majdnem túljutottunk a hídon, amikor bevallotta, hogy ez a katona volt
az első halott, akit életében látott. Úgy hiszem, mintegy 35 éves lehetett,
és négy évig folytatott a rádióban háborús propagandát. «
A »megérkezésnek« ez az egyetlen élménye meghatározó lesz a
belga férfi számára. A »boche-ok«-hoz* való viszonya alapvetően
megváltozik.

* A boche a francia nyelvben a németek gúnyos, pejoratív megjelölése.

»...Elutazásakor maradék kávéját azoknak a németeknek adta, akiknél el

voltunk szállásolva. Egy héttel korábban bizonyára megbotránkoztatta volna a
gondolat, hogy egy, boche-nak kávét ajándékozzon. De egész érzelmi beállítottsága
- így mesélte nekem - megváltozott a híd lábánál fekvő ,pauvre mort'
[szegény halott] látványától: hirtelen tudatára ébredt a háború
jelentőségének. Ha véletlenül másik úton megyünk be a városba,
talán elmarad az élmény, hogy egyet is meglát a háborúban elesett húsz
milliónyi halottból.«
De térjünk vissza eredeti témánkhoz. Ha még a bosszú sem
édes, mennyivel kevésbé az a megérkezés a vélhetően boldog
célhoz. Ezért: óvakodjunk a megérkezéstől. (S mellesleg: miért
nevezte Thomas Morus a boldogság ama bizonyos távoli szigetét Utópiának -
vagyis Sehol-sincs földnek?)

Ha igazán szeretnél, szívesen ennél fokhagymát

L'enfer, c'est les autres [a pokol: a többiek] - ez Sartre színdarabjának, az

Huit clos-nak [Zárt ajtók] zárómondata. Amennyiben Önnek, Kedves
Olvasó, az lenne a benyomása, hogy ezt a témát eddig még nem
is érintettük, hanem mostanáig a boldogtalanságnak csak a
bennünk rejlő okait kerestük - úgy tulajdonképpen igaza van. Itt az ideje,
hogy az emberi kapcsolatok mozgalmas pokla felé forduljunk.
Kíséreljük meg a témát némileg módszeresen megközelíteni. Bertrand
Russel már 70 évvel ezelőtt rámutatott arra, hogy a dolgokról szóló
kijelentések és a viszonyokra vonatkozó kijelentések szigorúan
elkülönítendők. »Ez az alma piros« - ez a kijelentés ennek az almának a
tulajdonságáról szól. »Ez az alma nagyobb, mint a másik« - ez egy olyan kijelentés,
amely a kél alma közötti viszonyt fejezi ki, tehát önmagában sem az egyik, sem
a másik almára nem vonatkozik. A »nagyobbnak lenni« egyik
almának sem tulajdonsága, ennél fogva merő ostobaság lenne, a
kettő közül egyikre is vonatkoztatni.
Ezt a fontos megkülönböztetést később Gregory Bateson, az
antropológus és kommunikációkutató ragadta meg és fejlesztette
tovább. Megállapította, hogy minden közlés tartalmazza mind a
két kijelentésfajtát; más szavakkal, minden kommunikációnak van
egy tárgyi és egy viszony szintje. Ennek alapján már jobban
érthető, hogyan lehet egy partnerrel - akármilyennel, de lehetőleg
minél közelebbivel - hamar bonyodalmakba keveredni.
Tegyük fel, a feleség megkérdezi a férjét: »ízlik neked a leves? Egészen új
recept szerint készítettem.« Ha ízlik a férjnek, habozás nélkül »igen«-nel felelhet,
és az asszony örülni fog. Ha azonban a leves nem ízlik, a férj pedig
nem törődik azzal, hogy feleségét elszomorítja, úgy egyszerűen
nemet mondhat. Bonyolultabb azonban az a (statisztikailag sokkal
gyakoribb) eset, amikor a férj a levest ugyan pocséknak találja, de
nem akarja megbántani a feleségét. Az úgynevezett tárgyi szinten (ami tehát a
tárgyat, vagyis a levest illeti) nemmel kellene válaszolnia. A viszonyszinten
»igen«-t kellene mondania, hiszen nem akarja a feleségét megsérteni. Mit mond
tehát? A válasz nem lehet »igen« és »nem«, a »jain« csak a németben létezik, ott is
csak viccként. A férj megpróbál valahogyan kibújni a kutyaszorítóból, és abban a
reményben, hogy felesége helyesen érti, azt mondja például: »Egész érdekes«.*
Esélye minimális. Ekkor már ajánlatosabb ismerőseimnek, annak a
házaspárnak a példáját követni, akiknél a feleség a nászútról
visszatérve, új otthonukban az első reggelihez nagy doboz
zabpelyhet tett az asztalra, abban a (viszonyszinten) jóhiszemű,
azonban (tárgyi szinten) téves feltevésben, hogy azt a férje szívesen enné. A férj
nem akarta feleségét megbántani, és elhatározta, hogy Isten neki, leküzdi a torkán,
de ha majd a doboz kiürül, megkéri feleségét, hogy ne vegyen többet. A
derék asszony azonban figyelmes volt, és mielőtt még az első
doboz tartalma teljesen elfogyott volna, máris ott állt a következő.
Mostanra, 16 év után a férj feladta a reményt, hogy kíméletesen
közölje, gyűlöli a zabpelyhet. Könnyű elképzelni, mit felelne erre
hitvese.

* A kommunikáció »felügyelői«, a purista nyelvkönyvírók bízvást

feltételezik, hogy létezik »helyes« kommunikáció, amelynek
nyelvtana egy idegen nyelvéhez hasonlóan elsajátítható. Ők
persze tudják a helyes választ is: »A leves nem ízlik ugyan, de
nagyon hálás vagyok neked a fáradságért, amit érdekében
kifejtettél.« Kizárólag az ilyen szakemberek nyelvkönyveiben borul ezek után a
feleség meghatottan férje nyakába.

A német köznapi nyelv - legalábbis ebből a szempontból -

valamivel még egyértelműbb, mint például az angol vagy az olasz.
» Would you like to take me to the airport tomorrow morning?« (Azaz: ,Volna
kedved holnap reggel kivinni engem a repülőtérre?' - Kinek van kedve
reggel 6 órakor a repülőtérre menni?) Vagy: » Ti dispiacerebbefar la cena
stascra? « (, Volna kedved ma este vacsorát csinálni?' -Természetesen nem
vagyok elragadtatva, hogy a munkából hazatérve még nekiálljak
főzni.) Ezek klasszikus példák. Persze tisztában vagyok vele, hogy
a »tulajdonképpeni« választ a két kommunikációs szinten külön-
külön kellene megadni. Tehát például így: »Nem, egyáltalán nem
vágyom a repülőtérre kimenni, de szívesen megteszem neked a
szolgálatot, hogy kivigyelek.«
A Nyájas Olvasó sejti már ennek a kommunikációs példának
a jelentőségét tárgyunk szempontjából. Mert ha a partner képes is
lenne a most vázolt módon válaszolni (de ki az, aki ilyen
dagályosan fejezné ki magát?), a másik így is addig ügyeskedhet,
amíg a helyzetből konfliktus nem lesz; hogy csak akkor hajlandó
elfogadni a szívességet, ha a partner valóban szívesen megy ki a
repülőtérre. És bárhogy is kapálódzik ellene, a tárgyi és a
viszonyszint keveredésének csapdájából nem tud kimászni. A
terméketlen vita végén mindketten dühösek lesznek egymásra.
Láthatjuk tehát: a recept viszonylag egyszerű, amint felfogtuk a
két kommunikációs szint közötti lényeges különbséget, és
képesek vagyunk nemcsak véletlenül, hanem tudatosan is
összezavarni őket. Az ilyen összezavarás általam ismert egyik
legépületesebb példája a fejezetcímben szereplő: a fokhagymáé
és a szerelemé.
Még a kezdőnek is könnyű effajta zavarokat előidéznie - ennek
magyarázata, hogy viszonyszinten nagyon nehéz beszélni. A tárgyakról - beleértve
a fokhagymát is -viszonylag könnyű társalogni - de a szerelemről?
Próbálják meg csak egyszer komolyan! Amilyen biztosan megöli
egy vicc csattanóját, ha elmagyarázzák, ugyanúgy az emberi
kapcsolatok látszólag legtermészetesebb formáiról való fecsegés
is szinte garantáltan torkollik egyre súlyosabb nehézségekbe.
Szívünk kölcsönös »kiöntésére« legalkalmasabb időpont a késő
este. Hajnali három órára azután még a legegyszerűbb témát is
sikerült a felismerhetetlenségig nyúzni, és mindkét fél eljutott
türelme végső határáig. Teljes a siker: szemhunyásnyit sem aludt
egyikük sem.
E módszer további finomítását szolgálja a kérdezés jellegzetes technikája és
a provokáció sajátos válfaja. Az elsőre ékes példa lehetne a
következő kérdés: »Miért haragszol rám?« Mikor pedig a kérdezett
legjobb tudomása szerint nem haragszik, és egyébként sem
haragos természetű. A kérdésben azonban benne rejlik, hogy a
kérdező jobban tudja, mi lakozik a kérdezett lelkében, vagyis
eleve tudja azt, hogy a »dehogy, egyáltalán nem haragszom rád«
válasz egyszerűen valótlan. Ez a technika a gondolatolvasás vagy
telepátia címszó alatt ismeretes, és azért olyan hatásos, mert egy hangulatról és
kihatásairól ítéletnapig el lehet vitázni, és mert a legtöbb embert
egy-kettőre izzó haragra gyújtja, ha negatív érzéseket
tulajdonítunk neki.
A másik trükk abból áll, hogy partnerünknek amennyire heves, éppannyira
homályos szemrehányásokat teszünk, például: »Eszembe jutott valami kellemetlen,
de elhatároztam, hogy mélyen hallgatok róla.« Mikor aztán az illető tudni
szeretné, hogy tulajdonképpen mi a fenét akar a másik, a csapdát
a következő megjegyzéssel zárhatjuk hézagmentesre: »Ha nem az
volnál, aki vagy, nem tennéd fel ezt a kérdést sem. A puszta tény,
hogy azt sem tudod, miről beszélek, világosan árulkodik arról,
milyen is vagy te valójában.«
A módszernek tiszteletre méltó előzménye van, hiszen
évszázadokon át jó hatásfokkal gyakorolták az úgymond zaklatott
lelkületű embereken. Némi ízelítőt nyújt ebből Rosencrantz és
Guildenstern taktikája, ugyanis a király megparancsolta, hogy
próbálják meg kifürkészni Hamlet lelkiállapotát. Amikor a királyfi
szóvá teszi, hogy »szemetekből látszik a vallomás, melyet
tartózkodástok nem bír elleplezni«, és arra kíváncsi, vajon miben sántikál a két
udvaronc, csak mellébeszélés a válasz. »Mit mondjunk, uram?« vagy »Mi célból,
uram?«, továbbá »Eszembe sem jutott, fenséges úr.« Azokban a ritka esetekben
pedig, amikor az illető kerek perec meg meri kérdezni, hogy a másik
miben látja őrültségének a jelét -nos, ilyenkor már maga ez a kérdés is
újabb bizonyítéka elmebajának: »Ha nem lennél bolond, tudnád, mire gondolunk«.
Ettől aztán akárkinek is eláll a szava - hisz az ilyen válasz mögött
zsenialitás rejtőzik: a helyzet tisztázásának félszeg kísérletét egy
csapásra a visszájára fordította. A másik tehát bolond mindaddig,
amíg a viszonymeghatározást: »mi épeszűek vagyunk, te pedig
bolond«, hallgatólagosan elfogadja, és bolondnak tekinthetjük
akkor is, ha ezt kétségbe meri vonni. Sikertelen kiruccanása után
önnön világából embertársai környezetébe az illető vagy
magatehetetlen dühvel tépheti a haját, vagy hallgatásba vonulhat vissza. De
ezzel csak még inkább azt bizonyítja, hogy milyen bolond, és a többieknek
mennyire igazuk volt. Lewis Carroll, az Alice Csodaországban (1) híres
szerzője másik népszerű Alice-regényében, az Alice Tükörországban
(2) ezt a mechanizmust már nagyon szépen leírta. A fekete és a
fehér királynő Alice szemére veti, hogy valamit le akar tagadni, és ezt szellemi
állapotának tudják be.
- De hát semmi értelme... - kezdte Alice a védekezést, ám a Fekete
Királynő közbevágott:
- Pontosan ezt kifogásolom! Hogy semmi értelmed! Mit gondolsz, mi haszna van
egy értelem nélküli gyereknek? Még egy viccnél is lényeges, hogy értelme legyen,
egy gyerek pedig fontosabb egy viccnél, remélem. Ezt akkor sem tagadhatod, ha a
fejed tetejére állsz.
- Nem szoktam a fejem tetején állva tagadni - vetette ellen Alice.
- Senki sem állította, hogy szoktál - mondta a Fekete Királynő -, én csak azt
mondtam, hogy akkor sem tagadhatod.
Olyan lelkiállapotban van - vélekedett a Fehér Királynő -, hogy
mindenképpen tagadni szeretne valamit, csak azt nem tudja, mit.
- Rosszindulatú, ellenszenves természet jegyezte meg a Fekete Királynő,
és ezután egy-két perces kínos csend következett. (2)
Ezt a taktikát sikeresen alkalmazzák azokban az intézményekben, amelyek
az ilyen állapotok kezelésére hivatottnak tekintik magukat. Az úgynevezett páciens
saját akaratából, szabadon dönthet, részt vesz-e a csoportüléseken
vagy sem. Ha a lehetőséget köszönettel elutasítja, úgy
jóindulatúan, ám komolyan felszólítják az indokok közlésére. Amit
ilyenkor a páciens mond, nem sokat számít, hiszen mindenképpen
ellenállásának megnyilvánulása, és éppen ezért kóros. Nem
marad tehát más választása, mint hogy részt vegyen a
csoportterápián, csak arra kell ügyelnie, ne látsszék meg rajta,
hogy ez az egyetlen lehetősége, hiszen ha saját helyzetét így ítéli
meg, az továbbra is ellenállását és makacsságát jelzi. Úgy kell tehát tennie,
mintha »spontán« kívánna részt venni, ezzel ugyanakkor azt is
elismeri, hogy beteg és terápiára szorul. Az elmegyógyintézet
jellegű nagy társadalmi rendszerekben ez a módszer az agymosás
tiszteletlen és reakciós nevén ismeretes. Ez az utalás azonban már túllép
vezérfonalam szerény keretein. Térjünk vissza inkább témánkhoz.
Az emberi kapcsolatok egyik hatékony zavaró eszköze tehát
az, hogy a partnernek mindössze két választási lehetőséget
kínálunk, és amint döntött, szemére hányjuk, miért nem a másikat választotta.
A kommunikációkutatásban ezt a mechanizmust az alternatíva illúziójának
nevezik, egyszerű alapsémája a következő: Ha X A-t tette, B-t kellett
volna, ha pedig B-t tette, A-t kellett volna tennie. Különösen jó példa található erre
Dán Greenburg már említett tanácsaiban zsidó anyáknak (6).
»Ajándékozzon Marvin fiának két sportinget. Amikor felveszi az egyiket, nézzen rá
szomorúan, és mondja azt: ,A másik nem tetszik? «
De a legtöbb ifjú is született tehetsége e szakterületnek és
könnyedén képes két vasat tartani a tűzben. A gyermek- és
felnőttkor ködös mezsgyéjén mi sem könnyebb számukra, mint
hogy követeljék szüleiktől a fiatal felnőtteket megillető elismerést
és szabadságot. Legyen azonban a felnőtt kötelességeiről szó,
mindenkoron visszavonulhatnak a kifogás mögé, miszerint még
túl fiatalok. Ha pedig papa és mama fogcsikorgatva kívánják, hogy
bár maradtak volna gyermektelenek, máris rájuk süthetik a
szívtelen mostoha bélyegét. Ez valahogyan a bécsi kabaréénekes,
Gerhard Bronner gyönyörű dalát juttatja eszünkbe a motorján száguldozó ifjú
titánról: »...igaz, sejtelmem sincs, hová megyek, de legalább gyorsan ott leszek...«
Mind a pszichiáterek, mind a pszichológusok tartoznak még annak magyarázatával,
miért hajlunk valamennyien arra, hogy bedőljünk az »alternatívák
illúziója« mechanizmusának, jóllehet minden nehézség nélkül utasítjuk el akár az
egyik, akár a másik alternatívát, ha azokat egyenként, egymástól függetlenül
kínálják fel nekünk. Minden boldogtalanság-jelöltnek hasznosítania kell ezt a
tapasztalati tényt, ha igaz odaadással akarja pokollá tenni emberi kapcsolatait.

Íme néhány egyszerű gyakorlat a kezdő számára.

1. Kérjen meg valakit egy bizonyos szívességre. Amint az illető

hozzálát, kérje gyorsan egy újabb elintézését. Mivel a két
szívesség csak egymás után teljesíthető, egyidejűleg nem, Ön
máris nyert: ha az első, már megkezdett elintéznivalót akarja
befejezni az illető, Ön amiatt neheztelhet, hogy a második kérést
semmibe veszi és fordítva. Ha aztán emberünket ez felbosszantja,
Ön sértődötten vetheti szemére: milyen kiszámíthatatlanná vált az
utóbbi időben.

2. Tegyen vagy mondjon olyat, ami tréfásan és komolyan egyaránt

felfogható. Azután partnere reagálásától függően vagy azt róhatja fel
neki, hogy egy komoly dolgot nevetségessé tett, vagy hogy nincsen humorérzéke.

3. Kérje meg partnerét, olvassa el ezt az oldalt, mégpedig azzal a

megjegyzéssel, hogy ezek a sorok pontosan az ő magatartását
tükrözik Önnel szemben. Abban a némileg valószínűtlen esetben,
ha igazat ad Önnek, egyszer és mindenkorra színt vallott Önnel
szembeni alakoskodásáról. Ha viszont - amire már jóval több az esély -
elutasítja az Ön állítását, Ön akkor is nyert. Itt az alkalom, amikor bebizonyíthatja:
most (hogy tagadott) sem tett mást, csak azt. Így szólhat hozzá: »Ha
alakoskodásodat szó nélkül tudomásul veszem, még inkább alakoskodhatsz velem
szemben; ellenben ha - mint éppen most -figyelmeztetlek rá, azzal alakoskodsz,
hogy azt állítod, nem alakoskodsz.«
 Ez csak néhány egyszerű példa. Az igazán tehetséges
boldogtalanság-jelöltek ezt a technikát olyan bizánci mesterfokra
fejlesztik, hogy a partner végül egészen komolyan kérdezi
magától: nem bolond-e valóban? Mindenesetre zúgni fog a feje. Mi
ellenben ezzel a technikával nemcsak a saját igazunkat és normalitásunkat
bizonyítottuk, hanem gondoskodtunk jó adag nyomorúságról is.
Hasznosnak mutatkozik a bizonyítékok ranglétrájáról
gondoskodni, amelyek mindegyike rögvest kérdésessé válik,
mihelyt a következő lépcsőfokra értünk. Laing már említett
Gubancok című könyvében (11) mesteri példák találhatók erre,
ezekben döntő szerepet játszik egy kulcsszó, az igazán. Tőle
származik a következő kitűnő példa is:
- Szeretsz?
- Igen.
- Igazán?
- Igazán!
- De igazán igazán?
Ezt a párbeszédet feltehetően ősember-üvöltés követi.
- És ha már éppen Laingnél tartunk, kézenfekvő megemlíteni egy
további taktikát:
A boldogságot és a boldogság érzését - amint már a bevezetőben
leszögeztem - nehéz - ha egyáltalán lehetséges - pozitív módon
meghatározni. Ez azonban még egyetlen erénycsőszt sem tartott
vissza attól, hogy a boldogságnak negatív jelentőséget
tulajdonítson. A puritanizmus nem hivatalos mottója, mint ismert,
így szól: »Azt tehetsz, amit akarsz, ameddig nem lelsz örömet
benne.« Kissé, de nem alapvetően másként fogalmazta ezt meg a
(bevezetőnkben ugyancsak említett) boldogság-vita egyik
résztvevője: »Azt hiszem, a jelenlegi világhelyzetben nem is
szabad boldogságról beszélni.« (3. és köv. old.) Arról azonban a hozzászóló
mindenesetre hallgatott, hogy a jelenlegi világhelyzet melyik történelmi korszakban
ne lett volna vagy ne lenne majdan »jelenlegi világhelyzet«. Elismerem, nehéz még
egy pohár friss víznek is örülni, amikor Nyugat-Bejrútban félmillió ártatlan civil
lakost a szomjhalál fenyeget. De még ha az egész világon egyszerre
törne is ki a boldogság, a pesszimista erénycsősz akkor sem
csüggedne. Kitartva Laing receptje mellett, ártatlanul örvendező
partnerének szemére vethetné: »Hogy mersz szórakozni, amikor
Krisztus meghalt érted a kereszten? Ö tán szórakozott?«
 »Légy spontán!«

Mindezzel együtt: a »szerelem és fokhagyma« témájának imént

számba vett változatai voltaképp ártatlan csetepaték csupán ama
robbanóerőhöz képest, mely a spontán viselkedésre serkentő - oly
megtévesztőén ártatlan - felszólításban szunnyad.
Az emberi kommunikáció struktúrájába beépíthető minden
gubanc, buktató és csapda közül bizonyára az úgynevezett »légy
spontán!« paradoxon a legelterjedtebb. Itt azután valóban szobatiszta, a formális
logika minden követelményének megfelelő paradoxonról van szó.
A logikai Olümposz kristálytiszta csarnokaiban a kényszer és
a spontaneitás (tehát minden, ami külső befolyástól mentesen,
szabadon, önnön bensőnkből fakad) összeegyeztethetetlen.
Valamit parancsra spontán módon tenni ugyanolyan képtelenség,
mint előre megfontolt szándékkal elfelejteni valamit, vagy
szándékosan mélyebben aludni. Az ember vagy spontánul
cselekszik, tehát saját szabad belátása szerint, vagy utasítást
követ, és akkor tevékenysége már nem spontán. A tiszta logika
alapján a kettő egyidejűleg nem megvalósítható.
De mit törődünk mi a logikával? Ahogyan leírhatom azt:
»Légy spontán!«, ugyanúgy mondhatom is - logika ide vagy oda; a papír és a
hanghullámok türelmesek. A közlés befogadója már nyilván kevésbé. Hisz ő
most mit tehet?
Ha az Olvasó ismeri John Fowles regényét, A lepkegyűjtőt, amúgy is
tudja már, mire akarok kilyukadni. Ez a gyűjtő olyan fiatalember,
akinek szenvedélye kezdetben a lepkékre korlátozódik, akiknek
szépségét teljes nyugalomban, újra meg újra megcsodálhatja.
Hiszen feltűzték őket gombostűre, és már nem tudnak elrepülni. A
baj csak akkor kezdődik, amikor beleszeret a szép diáklányba,
Mirandába és - teljesen a »csak így tovább« recept szellemében (lásd: 14. és
köv. old.) - ugyanazt a technikát alkalmazza. Minthogy a fiatalember
nem volt különösen jóképű, és egyébként sem tartott sokat
önmagáról, feltételezte, hogy Miranda nem fogja önként őt
választani. Ezért elrabolta a leányt, és gombostűk helyett egy
egyszerű falusi házban tartotta fogva. A puszta kényszertől azt
remélte és várta, hogy (egyre elviselhetetlenebb) fogságában Miranda
végül is majd csak szerelemre gyullad. Csak lassanként ébredt tudatára a »Légy
spontán! « paradoxon könyörtelen, kiúttalan tragikumának - éppen azt tette vele
lehetetlenné, amit el akart érni.
Hajánál fogva előráncigált példa? Túl »irodalmi«? Tessék, íme
egy sokkal mindennapibb helyzet, amelynek megteremtéséhez semmilyen
rendkívüli különcségre sincs szükség.
Az agyoncsépelt mintapélda: az anya, aki fiacskájától azt kívánja,
hogy házi feladatát ne csak kötelességből készítse el, hanem még
szívesen is. Amint az olvasó látja, ebben az esetben a puritanizmus már említett
definíciója a visszájára fordul. Ott arról volt szó: kötelességed, hogy ne élvezz;
most viszont a kötelességedet kell élvezned.
Tehát: mit lehet itt tenni? - kérdeztem már az imént is, merőben
szónokian, hiszen nincs kiút. Mit tehet az az asszony, akinek férje
nemcsak azt követeli meg, hogy testét bármikor rendelkezésére
bocsássa, hanem hogy ezt minden alkalommal élvezze is. Mit
tehetnénk, ha annak az imént említett kisfiúnak a bőrében
lennénk, akinek szívesen kell a házi feladatát elkészítenie? Feltételeznénk, hogy
vagy velünk van baj, vagy a világgal. Mivel a »világgal« való
összeütközéseinkben általában a rövidebbet húzzuk, nem marad
más hátra, mint hogy önmagunkban keressük a hibát. Ugye, nem
hangzik túl meggyőzően? Semmi aggodalom, az Ön kétségei
könnyen eloszlathatóak.
Képzelje csak el, hogy olyan családba születik, ahol -bármilyen okból is -
kötelező a vidámság. Pontosabban olyan családba, amelyben a
szülők alapelve: a gyermek napfényes derűje a szülői siker
legékesebb bizonyítéka. S aztán merjen csak egyszer is
rosszkedvű, kimerült lenni, félni a tornaórától, a fogorvostól, a
sötétségtől, vagy mondjuk, ne legyen kedve cserkésznek lenni. A
kedves szülők szerint nem egyszerű, múló hangulatról,
fáradságról, tipikus gyermeki szorongásról vagy hasonlóról van
szó, hanem szavak nélküli, ám annál hangosabb vádról - a szülők
pedagógiai alkalmatlansága ellen. A szülők pedig azzal fognak
védekezni, hogy felsorolják, mi mindent tettek, milyen áldozatokat
hoztak Önért és mennyire nincsen joga, de oka sem arra, hogy ne
legyen vidám.
Nem kevés szülő ezt olyan tökélyre viszi, hogy például azt
mondja gyermekének: »Most eridj a szobádba, és addig ki ne
gyere nekem, amíg nem vagy újból jókedvű!« Ezzel rendkívül
elegánsan - hisz közvetett módon - világosan kifejezésre juttatták: némi
jóakarattal és csekély erőfeszítéssel a gyerek képes lenne rossz
hangulatát jóra átprogramozni és a megfelelő arcizmok
beidegzésével azt a mosolyt létrehozni, amely újból feljogosítaná
őt, hogy mint »jó ember« a »jó emberek között« tartózkodhasson.
Ez az egyszerű taktika, melynek segítségével
elválaszthatatlanul kotyvasztható egybe (akár fokhagyma a
szerelemmel) a szomorúság és a morális kisebbrendűség - de
mindenekelőtt a hálátlanság -, rendkívüli jelentőséggel bír témánk
szempontjából. Rendkívül alkalmas ugyanis arra, hogy a másikban
mély bűntudatot ébresszen, s a bűntudatról aztán Ön kijelentheti:
nem erezhetné partnere, ha jobb ember lenne. Ha a
megátalkodott mindezek tetejébe még arra vetemedne, hogy
megkérdezze, hogyan lehet a tőle elvárt módon úrrá az érzésein,
jusson eszébe a már említett válasz, miszerint a jó ember ezt
magától is tudja, és nincs szüksége kérdezősködésre. (Eközben ne
feledje szemöldökét felhúzni és szomorú arcot vágni.)
Aki sikeresen túljutott ezen a kiképzésen, áttérhet
depresszióinak önálló előállítására. Viszont ilyen szempontból
edzetlen emberekben bűntudatot kelteni hiábavaló erőfeszítés.
Ezek az alakok ugyanis azok a vastagbőrűek, akik épp olyan jól
ismerik az érzelmi ingadozást, mint a szomorúság-szakértők, de
azt vallják, hogy az alkalomszerű szomorúság a mindennapi élet
elkerülhetetlen tartozéka, támad, aztán elmúlik, ki tudja, hogyan.
És ha ma este nem is, akkor hát holnap reggelre újból eltűnik.
Nem, ami a depressziót az effajta szomorúságtól megkülönbözteti,
az a képesség, hogy az ember önállóan alkalmazza, amit
gyermekkorában beléneveltek, vagyis szemére hányja önmagának: sem oka, sem
joga nincsen a szomorúságra. Ennek garantált következménye a depresszió
elmélyülése és tartósodása. Hasonló siker kecsegtet továbbá mindenkit, aki a józan
emberi ész hangjára és saját szívének sugallatára hallgatva, az illető
lelkére beszél, igyekszik őt felvidítani és arra biztatni, hogy szedje
össze magát. Ily módon ugyanis az áldozat a depresszióban
nemcsak a maga meghatározó szerepét töltötte be, hanem
kétszeresen is bűnösnek érezheti magát; egyrészt attól, hogy nem
osztozik a többiek rózsaszínűen optimista világnézetében, másrészt amiért
azok jószándékának ilyen keserves csalódást okoz.
Már Hamlet is teljesen tisztában volt a kínos különbséggel a melankóliás
világképe meg a környezetéé között, és ragyogóan értett ahhoz is, hogy azt saját
céljaira hasznosítsa.
»...Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden
kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és,
igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű
alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső
mennyezet, a lég, ez a felettes függő kiterjedt erősség, ez arany
tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem
nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily
remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok
tehetségei! Alakja, mozdulatai mily kifejező és bámulatos!
Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy
istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! És
mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben.
...« (22)
Az, hogy a »légy boldog!« paradoxont az ember saját maga
követeli-e meg magától, vagy mások írják elő a számára, nem bír
különösebb jelentőséggel. Azonkívül egyike csupán a »légy
spontán!* című alaptéma számos variációjának.
Amint már láttuk, gyakorlatilag minden spontán magatartás nyersanyagul
szolgálhat a kivédhetetlen csapdák készítéséhez: a spontán emlékezés vagy
elfelejtés követelménye; a vágy egy ajándék iránt és a csalódottság, ha azt »csak«
azért kapjuk meg, mert hangot adtunk kívánságunknak; a
próbálkozás, hogy erekciót vagy orgazmust akaratlagos
erőfeszítéssel hozzunk létre, s amely éppen az elérni kívánt célt
teszi lehetetlenné; a kísérlet arra, hogy elaludjunk, mert mindenáron el
akarunk aludni, vagy annak követelése, hogy erkölcsi
kötelezettségből szeressenek bennünket, s amely aztán
óhatatlanul megakadályozza, hogy szerethessenek.

Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben

Ha már a szeretetnél tartunk, következzék még egy fontos útbaigazítás. Már

Dosztojevszkij is figyelmeztetett rá, hogy a bibliai mondás: »Szeresd felebarátodat,
mint tenmagadat«, többet mond, ha a visszájára fordítjuk, vagyis: hogy
felebarátunkat csak akkor tudjuk szeretni, ha saját magunkat szeretjük.
Ugyanezt a gondolatot évtizedekkel később, kevésbé elegánsan,
viszont még pregnánsabban fogalmazta meg Marx (nem Károly,
hanem Groucho):* »Álmomban se jutna eszembe olyan klubhoz
tartozni, amelynek olyan emberek lehetnek a tagjai, mint én.« Ha
veszi a fáradságot, hogy ennek a szellemességnek a mélyére hatoljon,
akkor már jól felkészült a most következőkre.
Szeretve lenni mindig is titokzatos dolog: kérdezősködni,
hogy tisztábban lássunk, nem ajánlatos. A másik fél a legjobb
esetben egyáltalán nem tudja megindokolni szerelmét; rosszabb
esetben pedig olyan indokra fog hivatkozni, amelyet Ön eddig nem tartott a
legvonzóbb tulajdonságának; például egy anyajegyre az Ön bal vállán. Hallgatni ez
esetben is arany.

* Marx, Groucho vagy Gaucho (1890-1977), híres komikus, a három Marx fivér
közül a középső.

Most már világosabb, hogy mit tanulhatunk ebből témánk

szempontjából. Ne fogadja el egyszerűen hálásan azt, amit az élet
(nyilvánvalóan ugyancsak szeretetre méltó) partnere révén nyújt
Önnek. Rágódjék. A kérdést viszont, hogy miért, saját magának tegye fel, ne
neki, hiszen partnerének bizonyára van valami hátsó gondolata. Azt pedig
semmiképpen sem fogja elárulni Önnek.
Az emberi szeretet ugyanis olyan paradoxon, amellyel már nálam sokkalta
nagyobb szellemek is hiába próbáltak zöld ágra vergődni, és amelyre a
világirodalom leghíresebb alkotásai közül is nem egy épül. Vegyük
Rousseau Madame d'Houdetot-hoz írt levelének a következő
mondatát: »Ha Ön az enyém lesz, én veszíteni fogok, hisz akkor
majd birtokolom Önt, akit most tisztelek.« A kétszeri elolvasás segít. Amit
Rousseau - úgy tűnik -mondani kíván, a következő: aki nekem adja
magát, az már emiatt sem alkalmas arra, hogy imádjam. (Ez a csak látszólag
hibbant felfogás egy jól ismert déli országban mindennapos jelenség. Ott
ugyanis a szenvedélytől űzött udvarló pihenés nélkül ostromolja
imádottját, hogy elnyerje kegyeit, ám mihelyt a hölgy hagyja
magát meghódítani, máris megveti, hiszen tisztességes asszony
»ilyet« sohasem tett volna. Ugyanebben az országban érvényes az a - hivatalosan
persze soha el nem ismert -alaptétel: minden asszony szajha, kivéve az
anyámat, ő szent volt. Világos, hiszen anyámmal »ilyet«
természetesen nem lehetett megtenni.)
Jean-Paul Sartre híres könyvében, a L'étre ét le néant-[A lét és a semmi]-ben
a szerelmet a szabadság szabadságként való birtoklásának
hiábavaló próbálkozásaként határozza meg. Ezt írja: »Másfelől (aki
szeret) nem képes beérni a szabadságnak ama emelkedett
formájával sem, amely az önkéntes és kényszer nélküli kötődés.
Ugyan ki érné be az olyan szerelemmel, amely tiszta és pusztán a
bizalomnak felesküdött hűségként kínálkozik? Ugyan ki örülne, ha
azt kellene hallania: 'Szeretlek, mert önként vállaltam, hogy
szeretlek és mert nem akarok szószegővé válni; a magam iránti
hűségből szeretlek?' A szerelmes esküt kíván, ám az eskü
boldogtalanná teszi őt. Azt szeretné, hogy szabadon szeressék,
ám azt kívánja, hogy ez a szabadság mint olyan ne legyen többé
szabad.« (20) A szerelem különös és feloldhatatlan bonyodalmairól és a
látszólag irracionális magatartás számos más formájáról az
érdeklődő a norvég filozófus, Jön Elster »Ulysses és a szirének« (3) című
könyvében olvashat. A kezdőnek már az eddigiek is kielégíthették
boldogtalanság-igényét, a haladók viszont nem érhetik be
ennyivel. Ezekből az összefüggésekből ugyanis további tőkét lehet
kovácsolni, igaz, közülünk ez már csak a Groucho Marx
tehetségűek számára hozzáférhető. Ennek előfeltétele ugyanis,
hogy az egyén saját magát szeretetre érdemtelennek tartsa, így
mindenki, aki őt szereti, rögvest hitelét vesztette. Elvégre, aki arra
érdemtelent szeret, annak baj van a lelki életével. A mazochizmus
súlyos jellemhibája, neurotikus kötődés a kasztráló anyához,
morbid vonzódás mindenhez, ami alacsonyabb rendű: ilyen
magyarázatok kínálkoznak az illető hölgy vagy férfiú szerelmére, s
tehetik azt mindjárt elviselhetetlenné. A legmegfelelőbb diagnózis
kiválasztásához kívánatos némi pszichológiai ismeret, vagy
legalábbis önismereti csoportokban való részvétel.
Ezzel azonban nemcsak a szeretett lény, hanem maga a szerető
társ és a szerelem mint olyan is le lettek leplezve egész
szánalmas mivoltukban. Mi mást kívánhatunk még? Ezt a
dilemmát az általam ismert szerzők közül Laing ábrázolta
legjobban a Gubancokban (11). Megfogalmazását ezért szó szerint idézem:

»Nem becsülöm magam

Senkit se tudok becsülni, aki becsül engem.
Csak olyan valakit tudok becsülni - aki nem becsül engem
Jacket becsülöm mert ő nem becsül engem
Tomot megvetem mert nem vet meg engem
Csak megvetendő egyén
becsülhet olyasvalakit aki annyira megvetendő mint én
Akit megvetek azt nem tudom szeretni
Mivel Jacket szeretem nem tudom elhinni hogy szeret engem
Mivel bizonyíthatná?«

Mindez csak az első pillanatban tűnik abszurdnak, hisz az

ilyen felfogásból adódó bonyodalmak annyira kézenfekvőek. De ez
még aligha tartott vissza bárkit, hogy eljusson a
boldogtalansághoz, vagy amint Shakespeare mondja egyik
szonettjében: »Mindezt tudjuk, de kerülni ki tudja a mennyországot, mely e
pokol útja?«*
Legjobb tehát, ha mindjárt reménytelenül szeretünk bele
valakibe: férjes asszonyba vagy nős férfibe, katolikus papba,
filmcsillagba vagy operaénekesnőbe, így reménytelten utazhatunk
anélkül, hogy célhoz kellene érnünk. Továbbá pedig megtakarítjuk
magunknak a kiábrándító felfedezést, hogy a másik nagyon is hajlandó volna
velünk kapcsolatot teremteni - amitől egy csapásra elveszti minden
vonzerejét.

Az ember legyen nemes, segítőkész és jóságos

Hogyne segítenénk szívesen annak, akit szeretünk. Még ennél is jobb és

nemesebb olyan valakinek segíteni, akihez nem fűz különös
érzelmi kötelék, például egy idegennek. Az önzetlen segítség
emelkedett eszmény, és állítólag elnyeri a jutalmát.
De ez ne riasszon el bennünket, mert mint minden egyéb
jótéteményt, a segítőkészséget is kikezdheti a gondolat
szürkesége. Ezt már a szerelemről szólva is láthattuk. Hogy
kétségeket ébresszünk magunkban önnön segítőkészségünk
önzetlensége és tisztasága iránt, elegendő megkérdezni
magunktól, nem volt-e mégis valamilyen hátsó szándékunk.

* Shakespeare szonettjei. Fordította Szabó Lőrinc. Magyar Helikon.

1979, 129. szonett. 13-14. sor.

Vajon az sarkallt-e, hogy mennyei jutalmunkat biztosítsuk?

Hogy imponáljunk? Hogy csodáljanak? Hogy kicsikarjuk mások
háláját? Egyszerűen lelki másnaposságunkat szerettük volna kikúrálni?
Láthatjuk, a negatív gondolatok hatalma szinte nem ismer határt, mert aki keres, az
talál. A tisztának állítólag minden tiszta; a pesszimista viszont mindenben felfedezi
a lólábat és az Achilles-sarkat, vagy bármi egyebet, ami a pediátria
területéről hasonlatként adódhat.
Akinek ez fejtörést okoz, vegye csak elő az idevágó
szakirodalmat, az majd felnyitja a szemét. Rájöhet arra, hogy a
derék tűzoltó valójában rejtett piromániás, a hős katona pedig
tudattalanja mélyén rejtőző öngyilkos, illetve gyilkos ösztöneit éli
ki. A rendőr mások bűnözésével foglalkozik, hogy maga ne váljon
bűnözővé; a híres detektív csak alig burkoltan paranoid
beállítottságú; minden sebész álcázott szadista, a nőgyógyász
voyeur, a pszichiáter pedig Istennek akar látszani. Voila - ilyen könnyű
leleplezni a világ romlottságát.
De még az olyan segítő szándékú ember is, akinek nem
kenyere az ilyen »igazi« mozgatórugók felfedezése, a laikus
számára meghökkentő módon teheti pokollá a segítséget.
Képzeljünk csak el egy páros kapcsolatot, amely elsősorban az egyik
partner segítségére épül. Az ilyen kapcsolat természetében rejlik,
hogy két megoldás közül csak az egyikhez vezethet, és mindkettő
végzetes: a segítség vagy eredménytelen, vagy eredményes.
(Harmadik lehetőség megint csak nincs.) Az első esetben végül
még a legmegátalkodottabb segítő is megelégeli, és mélyen
csalódva, elkeseredve vonul vissza a kapcsolatból. A sikeres és
ezért a továbbiakban már felesleges segítség esetén pedig éppen
emiatt szakad meg a kapcsolat. Hiszen elvesztette célját és értelmét.
Irodalmi példaként különösen a 19. század megannyi regénye és librettója
ötlik eszünkbe, amelyekben a fiatal nemes életcéljául a démoni (valójában azonban
ártatlan és szeretetreméltó) prostituált megmentését és lelkének
megszabadítását választotta. Gyakorlati például azok a szinte
mindig intelligens, kötelességtudó, áldozatos asszonyok
szolgálnak, akik iszákosok, kártyások vagy bűnözők iránti
végzetes vonzalmukban szerelmük hatalmával akarják partnerüket a
jó útra téríteni. Ezek az asszonyok egészen a szomorú végkifejletig a férfiak »csak
így tovább« magatartására »csak így tovább« szeretettel és
segítőkészséggel reagálnak. Boldogtalanságesélyük
szempontjából ezek a kapcsolatok szinte tökéletesek, minthogy a
partnerek olyan módon illenek egymáshoz és oly mértékben
egymásra hangolódnak, ahogyan a pozitívabb kapcsolatokban
szinte alig lehetséges. (Ebben tévedett Jochanán rabbi, amikor azt
mondta: »Nagyobb csoda két egymáshoz illő embert összehozni,
mint amit Mózes művelt a Vörös-tengernél.«) Az ilyen
asszonyoknak áldozathozatalukhoz bonyolult, esendő férfira van
szükségük; ha azonban a férfi valamennyire is önállóan megáll a
lábán, a nő nem talál teret segítsége kifejtésére, és feleslegesnek
érzi magát. A férfi viszont elszánt segítséget igényel, hogy újra
meg újra hajótörést szenvedhessen. Az a női partner, aki a »kéz
kezet mos« elvének hódol, hamarosan kénytelen kilépni az ilyen
kapcsolatból. A recept tehát: keressünk olyan társat, aki »éppen
olyan«-sága révén lehetővé teszi és szentesíti, hogy a másik fél
»éppen olyan« lehessen, de ez esetben is óvakodjunk a célhoz
jutástól.
A kommunikációelméletben ezt a kapcsolatmintát kollúziónak
(összejátszásnak) nevezik. Ezen olyan körmönfont megegyezés, quid pro quo,
vagyis viszonyszinten (esetleg teljesen tudattalanul) létrejövő
megállapodás értendő, amelynek segítségével a másik partner
olyannak fogad el minket, amilyennek önmagunkat látjuk. A
beavatatlan most joggal kérdezhetné, minek kell ehhez a partner?
A válasz egyszerű: képzeljen el egy anyát gyerek nélkül, orvost
betegek, államfőt állam nélkül. Üres sémák, úgymond
percemberkék lennének csupán. Csak az olyan partner által
válunk »valósággá«, aki eljátssza nekünk a kívánt szerepet; nélküle álmainkra
vagyunk utalva, azok pedig mint ismeretes, festett egekbe néznek. De vajon miért
lenne hajlandó bárki is a mi kedvünkért eljátszani a kívánt szerepet? Ennek két
magyarázata lehet:

1. A szerep, amelyet az én »valódiságom« érdekében el kell játszania, azonos

azzal a szereppel, amelyet ő maga akar eljátszani, hogy önnön
»valódiságát« megteremtse. Első benyomásra igazán tökéletes
összjáték, nemde? Kérem, ne feledje azonban, hogy csak akkor
marad továbbra is tökéletes, ha semmiféle változtatás nem
történik. Hiszen már Ovidius is megírta az Átváltozásokban: semmi sem
állandó a világon, és a dagályt mindig apály követi. A kollúzióra
vonatkozóan ez annyit jelent, hogy a gyerekek végzetesen
hajlamosak arra, hogy felnőjenek; a betegek, hogy
meggyógyuljanak; s hogy ezzel a zökkenőmentes kapcsolat
boldogító érzését hamarosan a kiábrándulás apálya, majd a
kétségbeesett kísérlet követi, hogy a másik kitörését
megakadályozzuk. Ehhez is Sartre-t idézzük.
»Mialatt arra törekszem, hogy kiszabadítsam magam a másik hálójából, a
másik is arra törekszik, hogy kiszabaduljon az én hálómból; miközben én
megkísérlem a másikat leigázni, a másik is megkísérel engem leigázni.
Semmiképpen sem egyoldalú kapcsolatról van itt szó, amelynek a másik puszta
tárgya, hanem kölcsönös és zavaró kapcsolatokról.« (20)
Mivel minden összejátszásnak szükségszerű előfeltétele,
hogy a másik magától legyen éppen olyan, amilyennek én akarom, a helyzet
feltartóztathatatlanul a »légy spontán!« paradoxonba torkollik.
 2. Ez a végzetszerűség még nyilvánvalóbb, ha szemügyre vesszük
azt a másik okot, amely a partnert arra késztetheti, hogy eljátssza azt a szerepet,
amelyre nekünk van szükségünk, hogy »valódinak« érezzük magunkat -ez pedig a
fáradságos mutatványért járó valamilyen ellenérték. A prostitúció példája jut
ilyenkor azonnal az eszembe. A kliens persze azt kívánja, hogy a
nő ne csupán a »fizetség kedvéért« adja oda magát, hanem »valódi«
vágyból. (Láthatjuk, hogy a »valódiság« csodálatos fogalma mindenbe
belejátszik.). A látszat szerint a tehetséges kurtizán ügyesen tudja ezt az
illúziót felkelteni és fenntartani. A műfaj kevésbé tehetséges űzői
esetében viszont a vendég épp ezen a ponton józanodik ki. Ez a
másnaposság-érzés azonban egyáltalán nem korlátozódik a
szűkebb értelemben vett prostitúcióra; végzetesen hajlik arra, hogy
fellépjen minden olyan kapcsolatban, amelyben kolluzív elemek játszanak szerepet.
A szadista - hangzik az ismert éle - olyan valaki, aki kedves tud lenni a
mazochistához. Számos homoszexuális kapcsolat problémája,
hogy az illetők »igazi« férfival való kapcsolatra vágyódnak, de szomorúan kell
megállapítaniuk, hogy a másik maga is »csak« homoszexuális.

Az erkély című színdarabjában Jean Genet (5) mesteri képet fest

az ilyen kolluzív világról. Irma madám egy szuper bordélyház
vezetője, ahol a vendég - természetesen jó pénzért - hozzájuthat kiegészítő
szerepének megtestesítőjéhez. Egy helyen a madám felsorolja a
vendégeit: két francia király koronázási ünnepséggel és egyéb
szertartásokkal; egy admirális süllyedő torpedórombolójának
parancsnoki hídján; egy püspök az örökimádás állapotában; egy bíró,
amint ítél; egy generális a nyeregben; Szent Sebestyén; Krisztus
személyesen. (És mindez, miközben a városban tombol a
forradalom, és az északi kerületek már a felkelők kezére jutottak.).
De Irma asszony jó szervezése ellenére is újra meg újra sor kerül a kijózanító
üzemzavarra, hiszen a legjobb akarattal sem lehet elleplezni a tényt, hogy mindez
csupán fizetett játék, továbbá, mert a bérelt partnerek sokszor nem képesek vagy
nem is akarják szerepüket teljesen úgy eljátszani, ahogyan azt a vendég a saját
»valóságaként« megálmodja. Így például a »bíró« ezt mondja a »tolvajnőnek«:

A bíró ...Az én bírói létem a te tolvaji léted származéka.

Elegendő volna, hogy megtagadd... eszedbe ne jusson!... hogy
megtagadd azt, aki vagy - ami vagy, tehát aki vagy - és én máris
megszűnnék létezni... eltűnnék, semmivé
foszlanék. Megdöglenék. Volt, nincs. Senki se látta... így
tehát. ... De ugye nem tagadod meg? Ugye, nem tagadod meg tolvaji
mivoltodat? Az nagyon rossz lenne. Az bűn lenne.
Megfosztanál a létemtől. (Könyörögve) Mondd, kicsikém, mondd,
szerelmem, hogy nem tagadod meg!
A tolvaj (kacéran) Nem is tudom.
A bíró Hogyhogy? Mit beszélsz? Megtagadnád?... Mondd meg, hova? És
hogy mit loptál még?
A tolvaj (feláll; ridegen) Nem.
A bíró Na! Hová? Ne légy kegyetlen!
A tolvaj Ne tegezzen, legyen szíves!
A bíró Kisasszony. ... Asszonyom! Könyörgök! (Térdre veti magát) Látja?
így rimánkodok magának. Ne hagyja, hogy így kelljen várnom, míg
újra bíró nem lehetek! Mivé lenne a világ, ha nem volna bíró, mivé, ha
nem volnának tolvajok?

A színdarab végén Irma asszony nehéz munkanapjának, vagy pontosabban nehéz

munkaéjszakájának a végeztével beszédet intéz a közönséghez:
»Térjetek haza otthonotokba, ahol minden, igen, minden sokkal valótlanabb, mint
itt. ... Távozzatok! Menjetek jobbra. ... (Eloltja az utolsó lámpát) Hajnalodik. ...
Géppuskaropogás.«

Ezek a bolond külföldiek

Mint a legtöbb keserű igazság, Irma madám zárószavai nem

ébreszthetnek sok rokonszenvet elmondójuk iránt. Nem örülünk,
ha valaki emlékeztet saját világunk álságára. A mi világunk az igazi
világ; a mások világa a bolond, a hamis, a csalóka, a zűrzavaros.
Ebből pedig komoly tőke kovácsolható témánk számára.
Ne aggódjon senki, nem áll szándékomban (és még kevésbé vagyok
illetékes), hogy bölcs szóval vegyek részt abban a vitában, miért és hogyan jönnek
létre feszültségek valamely ország polgárai és az idegenből odaszármazott
kisebbségek között. A probléma világméretű: mexikóiak,
vietnamiak vagy haitiak az USA-ban, észak-afrikaiak
Franciaországban, indusok Afrikában, az olaszok Svájcban, a
törökök az NSZK-ban, nem is szólva a palesztinokról, örményekről,
drúzokról és sutákról. A sornak se vége, se hossza.
Szó se róla, a külföldiek elleni személyes felháborodáshoz,
elutasításukhoz elegendő már a pusztán személyes kapcsolat és
némi közvetlen megfigyelés is, akár honi talajon, akár idegenben.
Az étkezés utáni böfögés egykor a jó ebéd dicséretét jelentette;
időközben híre ment, hogy ez ma már nem szokás. Kevésbé
ismert viszont, hogy a japánoknál az időnkénti csámcsogás és a
levegő jól hallható beszívása a fogak között még ma is az
udvariasság jele. Vagy tudják-e, hogy Közép-Amerikában komoly
ellenszenvet válthat ki, ha valaki magasságát az Európában természetes gesztussal
(a vízszintesen tartott kézzel) jelzik? Ott csak az állatok magasságát szabad így
mutatni.
És ha már Latin-Amerikánál tartunk: a latin szeretőről (Latin Lover) mint
a férfiasság díszpéldányáról bizonyára még akkor is hallott, ha nem tartozik az
anglo-amerikai kultúrkörhöz. Ez a típus ugyanis leginkább ott garázdálkodik.
Alapjában véve kedves, ártatlan jelenség, szerepét a még ma is rendkívül merev
latin-amerikai társadalmi rend szabja meg. Minthogy ott az
úgynevezett jobb társaságban (legalábbis hivatalosan) igen szűk
korlátai vannak a házasság előtti romantikus kalandoknak, a latin
szerető megengedheti magának azt az epekedő modort, amely
tökéletesen megfelel a tüzes, érzékiségtől csepegő, ugyanakkor
semmi engedményre nem hajlandó világszép latin nők
magatartásának. Nem csoda tehát, hogy a latin-amerikai
népdalok (elsősorban a valóban nosztalgikusán szép bolerók) mindig
is a beteljesületlen, elérhetetlen szerelem fájdalmát, a beteljesedés küszöbén
visszavonhatatlan elválás vagy az ultima noche (az első és a végérvényesen
utolsó éjszaka) torokszorító gyönyörűségét dicsőítették a
legromantikusabban. Kellő számú ilyen éneket meghallgatva, a
külföldi lassacskán azért megkérdezi önmagától, vajon ez lenne minden? A válasz:
tulajdonképpen igen.
Ha azonban a latin szeretőt az USA-ba vagy Skandináviába exportáljuk,
máris kellően gondoskodtunk kapcsolatbeli bonyodalmakról. A
latin szerető ugyanis rutinosan tovább epekedne és ostromolná az
ottani széplányokat, akik viszont merőben más - nevezetesen sokkal
szabadabb – játékszabályokat ismernek, és ezért komolyan vennék
őt. Ez azonban készületlenül érné a latin szeretőt, hiszen saját
művészetének a szabályai szerint vagy elutasítás, vagy a nászéjszaka
kilátásba helyezése várna rá. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük a
várakozásteli hölgyek csalódottságából és a latin szerető
teljesítőképességébe vetett hit megrendüléséből származó
bonyodalmakat, hiszen emezt úgy nevelték, hogy csak az ultima noche során
kelljen bizonyítania. Újfent azt láthatjuk, mennyivel jobb remény telten utazni,
mint megérkezni.
 Amióta az olasz nők az utolsó évtizedekben szemlátomást
emancipálódtak, hasonló problémák nyomasztják az olasz férfivilágot.
Korábban az olasz férfi olyan tüzesen viselkedett, amennyire csak férfiúi
kötelességének tartotta. Nem sokat kockáztatott, hiszen (többnyire) határozottan
visszautasították. A férfiflört egyik alapszabálya így szólt: ha bármely nővel öt
percnél tovább vagyok egyedül, és nem nyúlok a szoknyája alá,
azt hiszi, homoszexuális vagyok. A bökkenő csupán annyi, hogy a
hölgyek azóta sokkal fogékonyabbak lettek a dolog iránt, és ha
hinni lehet az idevágó pszichiátriai statisztikáknak, az impotencia
miatt kezelt betegek száma egyre nő. A rutinszerű férfiasan-
szenvedélyes viselkedés csak addig veszélytelen, ameddig lehet
bízni abban, hogy a partnernő a »helyes« kiegészítő magatartást
veszi fel, és anyai jósággal elutasítja udvarlóját.
Velünk, európaiakkal viszont az USA-ban könnyen megtörténhet, hogy a
latin szeretőével szemben homlokegyenest ellentétes csapdába
esünk. Igen rövid az az idő, ameddig illik egyenesen egy idegen
szemébe nézni. Ha ezt csak egy másodperccel is túllépjük,
Európában, illetve az USA-ban igen különböző következményekkel
kell számolnunk. Nálunk a másik többnyire gyanút fog,
megszakítja a szemkontaktust, és látnivalóan
megközelíthetetlenné merevedik. Észak-Amerikában viszont
mosolyogni fog a férfiú (a hölgy még inkább). Ez még a
legfélénkebbnek is azt sugallja, hogy az illető különös
rokonszenvet táplál irántunk - úgymond szerelmet az első látásra
-, és a helyzet máris különös esélyekkel kecsegtet. Valójában
azonban nem erről van szó; csupán a játékszabályok mások.
Miért dobálom ezt a sok ál-etnológiai furcsaságot egy
fazékba? Nemcsak azért, hogy világpolgári tájékozottságommal
hencegjek, hanem egyszerűen azért is, mert e pompás recept
alapján fölöttébb kiábrándítóra főzhetjük saját külföldi
utazásunkat (illetve a külföldiek látogatását minálunk). Az elv
megint csak a lehető legegyszerűbb: minden ellenérv dacára,
teketória nélkül fogadjuk el, hogy saját viselkedésünk minden
körülmények között természetes és normális. Ily módon az adott
helyzetben minden »más« viselkedés esztelennek, vagy legalábbis
ostobának fog látszani.

Az élet mint játék

 Alan Watts amerikai pszichológustól származik az aforizma,
hogy az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya így
hangzik: ez nem játék, ez halálosan komoly. Nyilván hasonlóra
gondol Laing is, amikor a Gubancokban (11) azt írja: »Játszanak. Megjátsszák azt,
hogy nem játszanak. Ha jelét adom, hogy tudom, hogy játszanak, megszegem a
szabályokat, és büntetést kapok. «
Már eddig is több helyütt szóltunk a sikeres boldogtalanság azon
alapfeltételéről, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Ebben
az esetben Watts és Laing játékát saját magunkkal játsszuk.
Mindez nem haszontalan képzelődés. Ilyen és hasonló
problémákkal egy idő óta már a felsőbb matematika egyik ága, a
játékelmélet is foglalkozik. Erről a területről merítjük utolsó
ihletünket. Gondolhatjuk, hogy a játék fogalma a matematikusok
számára nem gyermekded, játékos jelentőségű. Számukra sokkal
inkább fogalmi keretről van szó, amelyben szigorúan
meghatározott szabályok érvényesek, s ezek aztán megszabják a
legmegfelelőbb játékmagatartást. Magától értetődik: az ember
attól függően számítja ki az optimális nyerési esélyeket, hogy
mennyire érti és alkalmazza következetesen a szabályokat.
Alapvetően fontos - tárgyunk szempontjából is - a nulla összegű és
nem nulla összegű játékok elkülönítése. Tekintsük meg először a
nulla összegű játékok osztályát. Ide tartozik mindaz a számtalan
játszma, amelyben az egyik játékos veszít, s ebből következően a
másik nyer. Nyerés és vesztés tehát, ha összeszámláljuk őket,
mindig nullát ad ki. Ezen az elven alapszik minden egyszerű
fogadás (ne törődjünk most azzal, hogy ilyenfajta játékok ennél
sokkal bonyolultabbak is léteznek).
A nem nulla összegű játékok viszont - mint már a nevük is mutatja -
olyan játékok, amelyekben a nyereség és a veszteség nem egyenlíti ki egymást. Ez
azt jelenti, hogy a nyerés és a vesztés összege nullánál nagyobb vagy kisebb lehet,
más szavakkal, az ilyen játékokban mindkét játékos (illetőleg, ha többen
vesznek részt, valamennyi résztvevő) vagy nyer, vagy veszít. Ez
csak az első percben tűnik zavarosnak, de rögtön eszünkbejutnak
a példák: vegyünk egy sztrájkot. Ebben többnyire mindkét
»játékos«, az üzem vezetősége és a kollektíva, egyaránt veszít.
Bár a továbbiakban a vitás kérdésekből az egyik vagy a másik fél
részére végleges előny származhat, de semmi esetre sem szükséges,
hogy a nyereség és a veszteség kiegyenlítse egymást.
Képzeljük el még azt is, hogy a sztrájkból következő
termeléskiesés a konkurens vállalkozás számára rendkívül
előnyös, hiszen a saját termékeiből sokkal többet tudott eladni,
mint korábban. Ilyenformán mégiscsak nulla összegű játékkal van
dolgunk, mert előállhat az a helyzet, hogy az első vállalatnak a
sztrájk folyamán létrejött vesztesége megfelel a másik cég
nyereségének. Ezt a számlát azonban az első cég vezetősége és
munkássága fizeti, minthogy mindketten vesztesek.
Helyezzük át mármost e problémát a matematika elvont
magaslatáról avagy üzemvezetőség és szakszervezet kollektív
csatározásainak elvont síkjáról az emberi kapcsolatok szintjére. Vajon a
társkapcsolatok nulla összegű vagy nem nulla összegű játékok? A
választ erre csak úgy adhatjuk meg, ha feltesszük magunknak a
kérdést, vajon helytálló-e, hogy az egyik partner »veszteséged a másik
»nyereségének« felelnek meg.
Régóta vitatott kérdés ez. Az a nyereség például, amely saját
igazunknak és a partner tévedésének bizonyításából
(veszteségéből) adódik, feltétlenül nulla összegű játékként
fogható fel, és sok kapcsolat valóban ilyen. Ehhez elegendő, ha
kettőjük közül az egyik életét olyan nulla összegű játéknak tekinti,
amely kizárólag a vesztés és a nyerés közötti eshetőséget hagyja
nyitva. Minden egyéb magától bekövetkezik, még ha a másik
filozófiája kezdetben nem is ide irányult. Ha tehát a
társkapcsolatok szintjén nulla összegűjátékot játszunk, biztosak
lehetünk benne, hogy a tárgyszinten a dolgokat lassan, de
biztosan megette a fene. A nulla összegű játékosok ugyanis -
amilyen megszállott rabjai a nyerni akarásnak és a másik túllicitálásának -
könnyedén figyelmen kívül hagyják, hogy van még egy nagy
ellenfél is, a (csak látszólag) nevető harmadik, az élet - vele szemben
pedig mindketten vesztesek.
Vajon miért fogadjuk el oly nehezen azt, hogy az élet nem
nulla összegű játék? Hogy emiatt közösen tudunk nyerni, mihelyt
nem akarjuk mindenáron legyőzni a partnert, csak azért, nehogy ő
győzzön le minket? Továbbá - ami a rutinos nulla összegű játékos
számára teljesen felfoghatatlan - hogy még a nagy ellenféllel, az élettel is
lehet harmóniában élni?
De megint csak olyan szónoki kérdéseket teszek fel, amelyekre már
Nietzsche is kereste a választ, mikor a Túl jón és rosszon egyik fejezetében
azt állította, hogy az őrület egyének között ritka, csoportokban,
nemzetekben, korszakokban viszont általánosan törvény. De miért
legyünk bölcsebbek mi, közönséges halandók, mint a sokkalta
nagyobb hatalmú nulla összegű játékosok, például a politikusok, a
honfiak, az ideológusok vagy akár a nagyhatalmak? Ess neki, ne
sajnáld - vagy ahogy Vilmos császár mondotta: sok ellenség nagy
dicsőség, még akkor is, ha kő kövön nem marad...
 Epilógus

Az alapszabály, amely szerint a játék nem játék, hanem

halálosan komoly, az életből olyan vég nélküli játékot csinál,
amelynek csak a halál vet véget. És - mintha ez nem lenne már
önmagában is eléggé paradox - megbúvik itt még egy ellentmondás: az egyetlen
szabály, amely ezt a halálosan komoly játékot befejezhetné, nem a játék
szabályainak egyike.
Különféle, végül is egyet jelentő nevei ismeretesek:
tisztesség, bizalom, tolerancia. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ezt
már gyermekkorunkban is mondogatták nekünk. Eszünkkel tudjuk is: de hinni csak
kevesek, néhány boldog tud benne.
Ha ugyanis elhinnénk, akkor tudnánk, hogy nemcsak
boldogtalanságunknak vagyunk kútfői, de éppúgy kovácsai lehetnénk
a magunk boldogságának is.
Dosztojevszkijjel kezdtük, vele is fejezzük be. Az ördögökben mondja az
egyik legmeghasonlottabb személyiség, akit Dosztojevszkij valaha is teremtett:
»Minden jól van... minden. Az ember boldogtalan, mert nem tudja,
hogy boldog. Csak azért. Ez minden, ez minden! Aki ezt felismeri,
mindjárt boldog lesz, mindjárt a következő pillanatban. ...«
A megoldás ilyen reménytelenül egyszerű.
 Irodalom

1. Carroll, Lewis: Alice Csodaországban. Ford. Kosztolányi Dezső, a

fordítást átdolgozta Szobotka Tibor. Budapest, Móra Kiadó, 1974.2

2. Carroll, Lewis: Alice Tükörországban. Ford. Révbíró Tamás. Budapest, Móra

Kiadó, 1980. 91. old.

3. Elster, Jon: Ulysses and the Sirens: Studies in Rationality and Irrationality.
Cambridge University Press, Cambridge, ill. Editions de la Maison des Sciences
del'Homme, Paris, 1979.

4. Fairlie, Henry: »My Favorite Sociologist.« The New Republic, 1978. X. 7. 43. 1.

5. Genet, Jean: Az erkély. Ford. Bognár Róbert. In: Jean Genet: Drámák. Budapest,
Európa Kiadó, 1986. 62-63. és 149. old.

6. Greenburg, Dan: Mow to be a Jewish Mother. Price (Stern) Sloane, Los Angeles,
1964.

7. Greenburg, Dan: How to Make Yourself Miserable. Random House, New York,
1966.

8. Gulotta, Guglielmo: Commedie e dramtni nel matrimo-nio. Feltrinelli, Milano,

1976.

9. Kubie, Lawrence S.: »The Destructive Potential in Humor.« Am. Journal of

Psychiatry 127: 861-6, 1971.

10. Maryn, Mike, idézve in: San Francisco Chronicle, 1977. VII. 28. 1. old.
96

11. Laing, Ronald D.: Gubancok. Ford. Tasnády Attila. Budapest, Helikon Kiadó,
1983. 24., ill. 7. old.

12. Mitscherlich, Alexander-Gert Kalow: Glück - Gerechtigkeit: Gesprache über

zwei Hauptworte. Piper, München, 1976.

13. Morisette, Rodolphe-Morisette, Luc: Petit manuel de guerilla matrimonial e:

L'Art de réussir son divorce. Fer-ron, Montreal, 1973.
14. Orwell, George: Revenge is sour. In: The Collected Essays, Journalism and
Letters of George Orwell. Harcourt, Brace and World, New York, 1968.

15. Parkinson, Cyril N.: Parkinsons Law and Other Studies in Administration.
Houghton Mifflin, Boston, 1957.

16. Parkinson, Cyril N.: Parkinsons Law and Other Studies in Domestic Science.
Houghton Mifflin, Boston, 1968. (Parkinson művei magyarul: Parkinson
törvénye, vagy az érvényesülés iskolája, ford. Szász L, 1964; Parkinson újabb
törvényei, ford. Szász I., Félix P., 1965; Parkinsonné törvénye, ford. Szász I.,
1970.)

17. Peter, Lawrence: The Peter Principle. Morrow, New York, 1969.

18. Potter, Stephen: The Complete Upmanship, Including Gamesmanship,

Lifemanship, One-Upmanship, Super-manship. Holt, Reinehart and Winston, New
York, 1971.

19. Ross, Nancy Wilson (szerk.): »The Subjugation of a Ghost«, in: The World of
Zen. Random House, New York, 1960.

20. Sartre, Jean-Paul: L'étre ét le néant. Essai d'ontologie phénomenologique. Paris,

1943.

21. Selvini Palazzoli, Mara ét ál.: 77 Mago smagato. Feltri-nelli Economica,

Milano, 1976.

22. Shakespeare, William: Hamlet. Fordította Arany János. Magyar Helikon, 1974.
52-53. old.

23. Spaemann, Robert: Philosophic als Lehre vöm glückli-chem Lében, ín: Neue
Zürcher Zeitung 270. 1977. 66. old.
 Utószó

Paul Watzlawickkal egy nagy nemzetközi kongresszuson

ismerkedtem meg. Számos országból jöttek össze a résztvevők, a
fogadáson bábeli nyelvzavar volt. Watzlawick láthatóan örömmel
beszélgetett partnernőjével, és nem kívánt másokkal társalogni.
Ezt úgy kerülte el, hogy a hölggyel azonnal nyelvet váltott, amint
egy társaság közeledett feléjük. Ha az idegenek angolul beszéltek,
ők franciára váltottak, majd spanyolra, portugálra, németre,
oroszra. Nem is tudtam figyelemmel kísérni, hogy tulajdonképpen
hány nyelven beszélgettek. Hivatalos előadása is a nyelvről szólt.
A változás nyelvéről, a terápiás kommunikáció eleméről, mely
egyik legsikeresebb könyvének is tárgya. Szenzációs előadó,
hallgatóságát képes órákra is lebilincselni, figyelmüket ébren
tartani. Ebből az előadásból értettem meg világosan, hogy ha
változást akarunk elérni, nem szabad direkten kommunikálnunk. A
direkt kommunikáció, a közvetlen közlések nyelvének időszaka
évekkel, évtizedekkel, vagy talán még több évvel ezelőtt lejárt.
Szerintem már az Úr is hibát követett el, amikor így szólt Ádámhoz
és Évához:

»... egész Földet neked

Ádám, csak e két fát kerüld, kerüld,
Más szellem óvja csábgyümölcseit,
S halállal hal meg, aki élvezi.«

(Madách Imre: Az ember tragédiája, 2. szín)

Az eredmény ismert. Viszont ha az Úr ismerte volna Watzlawickot,

ehelyett bizonyára a következőket mondta volna: »Nézd, Ádám, itt
van előtted e fa, javasolom, kóstold meg gyümölcseit. Kiváló
ízűek, ragyogó zamatúak, hazai termés. Ha eszel belőle,
kinevezhetlek főosztályvezető arkangyalnak. Rengeteg
beosztottad lesz, s gondjaikat, bajaikat magadra vállalhatod.
Foglalkozhatsz teljesítményükkel, tudományos, társasági és
magángondjaikkal, de elsősorban lehetőséged lesz arra, hogy te
állapítsd meg a fizetésüket, bruttósítsd a bérüket. Te pedig, Éva,
ha eszel a gyümölcsből, egyenrangúvá válhatsz a férfiakkal. Nem
oldalborda leszel ezentúl, hanem egyenrangú társ. Vállalhatsz
munkát, dolgozhatsz hivatalban, lehetsz tudós, mérnök, művész,
vállalhatsz második műszakot, harmadik műszakot. Egyszerre
lehetsz dolgozó nő, szerető, anya, minden. Vegyél csak e
gyümölcsből. « Biztos vagyok benne, ha így szólt volna az Úr, a gyümölcsök
még most is ott lógnának a fán.

Paul Watzlawick 1921-ben született a karíntiai Villachban. Itt járt iskolába,

majd egyetemi tanulmányait Velencében folytatta, ahol filozófiából szerzett
doktorátust. 1954-ben Zürichbe ment, ahol a C. G. Jung Intézetben
pszichoanalitikus képzést kapott, és pszichoterapeutava lett. Három év múlva
kezdte meg pszichoterápiás praxisát Bombayban, majd elfogadta az akkor
még viszonylag demokratikus El Salvador egyeteméhez tartozó
pszichoterápiás klinika vezetői állását, ahol három éven keresztül
tevékenykedett.
Egy repülőúton ismerkedett meg D. D. Jacksonnal, aki ekkor
a skizofrénia analízisével foglalkozott, és elfogadva meghívását, 1960-ban a
San Franciscótól 50 km-re délre fekvő Palo Altóba ment, ahol egyik
alapítója lett az itt működő Elmeegészségügyi Kutató Intézetnek
(MRI). A mai napig is itt dolgozik, s közben 1967 óta a Stanford Egyetem
professzora.
Gyakorlati pszichoterápiás munkássága mellett a
kommunikációs elmélet egyik legjelentősebb tudósává nőtte ki
magát. Könyvei a pszichológiai és pszichiátriai kommunikációs
elmélet legfontosabb elemei. Ezek, a legfontosabbakat kiemelve,
a J. Beavinnel és D. Jacksonnal írt Emberi kommunikáció gyakorlata (Pragmatics
of Human Communication. New York: W. W. Norton, 1967), majd az 1974-ben
megjelent, J. Wiklanddal és R. Fischsel írt Változás (Change. Principles of Problem
Formation and Problem Resolution. New York: W. W. Norton), végül az 1978-ban
egyedüli szerzőként írt Változás nyelve (The Language of Change. Elements
of Therapeutic Communication. New York: Basik Books).
Tudományos művein kívül I978-ban jelent meg a Használati utasítás
az Amerikába látogatóknak című könyve, melyet a Lufthansa referense
úgy ajánlott: ez egy olyan útikönyv, aminek benne kellene
foglaltatni minden Amerikába szóló repülőjegy árában. A
legnagyobb sikert számára A helyzet reménytelen, de nem súlyos című
könyve hozta. Ezzel emelkedett ki igazából a tudományos és a
pszichoterápiás tevékenység elefántcsonttornyából. Ez a könyve
olyan példányszámban jelent meg, amely más pszichológusok
számára csak álom lehetne. Négy hónapon keresztül foglalta el a Spiegel
sikerlistájának 2. vagy 3. helyét. Könyvét, amelyet eredetileg német nyelven írt,
lefordították angolra, hollandra, flamandra, franciára, olaszra, portugálra, svédre,
spanyolra, norvégra, s most nagy örömünkre szolgál, hogy megjelenhetett a könyv
magyar nyelven is.
Ezzel a művel a magyar olvasó egy olyan irodalmi műfajba
nyer betekintést, melyből viszonylag kevés jelent meg hazánkban.
Leginkább a közgazdaságtanba bepillantást engedő Norcoll
Parkinson könyvéhez hasonlítható, vagy talán a Murphy törvényeit bemutató
műhöz. A pszichológiai irodalomban magyarul eddig Laing
Gubancok és Tényleg szeretsz? című könyve jelent meg, mely viszonylag
hasonlítható ehhez a könyvhöz. Ezek nyelvezete azonban sokkal
bonyolultabb, sokkal szövevényesebb. Watzlawick itt úgy jelenik
meg, mint egy karmester, aki felhasználja a világirodalmat, a
filmművészetet, a képzőművészetet, az egyetemes kultúrát arra,
hogy bevezessen bennünket a lelki élet rejtelmeibe. Könnyed
olvasmányként megírt útmutatójában szinte láthatatlanul igazít el
minket a pszichiátriai alapfogalmak között, így a neurózis, a
depresszió és más pszichés zavarok kérdésében, rejtelmeiben.
Biztos vagyok benne, hogy azok az olvasók, akik ismerik az
idézett műveket, könnyebben igazodnak el Watzlawick
gondolatmenetében, de a tétel fordítva is igaz, az olvasók a könyv
megismerése után talán nagyobb kedvvel veszik kezükbe
Dosztojevszkij műveit, vagy mennek el a moziba megnézni Bunuel
vagy Woody Allen filmjeit.
Ezzel Watzlawick nemcsak a pszichiátriai műveltség növelését
segíti elő, az egyetemes kultúrának is komoly szolgálatot tesz. E
humoros formában megírt könyv abban az igen komoly
kutatómunkában gyökerezik, melyet Watzlawick és munkatársai
Palo Altóban immár harminc éve folytatnak. Erről a Palo Altóban megjelenő
Peni Sula Times Tribune munkatársának a következőket mondta: »Mi a
kommunikációt tanulmányozzuk és azt, hogy ennek eredményeit
hogyan lehet alkalmazni az emberi problémák megoldásában.
Nemcsak a családban, hanem a nagyobb egységekben, mint az
intézményekben és az iskolákban egyaránt. Egyszer talán eljön az
az idő, amikor valami lényegeset tudunk hozzátenni ahhoz, hogy a
nemzetközi kapcsolatokban hogyan lehet felhasználni
eredményeinket. «Ezeknek a problémáknak mindenütt ugyanaz a struktúrája.
Watzlawick A helyzet reménytelenben harminc év klinikai tapasztalatát
foglalja össze, s erről a következőket mondja: »Amit mi gondolunk
a saját új megközelítésünkről, az az: hogyan lehet felismerni,
miként kerülnek az emberek bajba - teszik magukat boldogtalanná -
amiatt, hogy ugyanazokat a megoldási formákat keresik,
amelyeket a múltjukban már kipróbáltak problémáik megoldására.
Lehet, hogy a megoldási módok egy időben sikeresek voltak, de
időközben a helyzet megváltozott. Nem alkalmasak többé. A
módszer nem működik többé. Például egy anya ugyanúgy próbál
bánni a fiával, mikor az 28 éves, mint ahogy akkor kezelte őt,
amikor még 8 éves volt. Örök emberi gyakorlat, hogy úgy próbálunk cselekedni,
mintha semmi sem változna, minden maradna a régiben, s ez vezet a
sikertelenséghez. A 'csak így tovább' magatartási formát nemcsak az embernél,
hanem az állatoknál is meg lehet figyelni. Azt is azonban, hogy amikor az
alkalmazkodás ilyen formája fennmarad, akkor ez a fajták kihalásához vezet. Csak
azok képesek a túlélésre, akik az új körülményekhez alkalmazkodni tudnak.«
Watzlawick az interjút így folytatja: »Remélem, segíteni tudunk az
embereknek, hogy megszűntessék 'csak így tovább' válaszformájukat. A
mi elképzelésünk egy olyan életképes rendszer, amely mindig alkalmazkodni tud,
mindig készen áll új helyzetek új megoldására.«
Watzlawick tudományos gondolkodásának alapja a két agyfélteke
tevékenységének éles szétválasztása. Megállapításai szerint az emberek
többségénél, a dominánsan jobbkezeseknél a bal félteke funkciója van
túlsúlyban. Ez az észlelést lefordítja a logikus, szemantikus
valóság nyelvére, és arra törekszik, hogy logikus, értelmezhető
módon kommunikáljon a külvilággal. Ez a túlsúly azt eredményezi,
hogy az ilyen személyek nem látják az erdőt a fától. A bal félteke
sérülése a beszéd, az írás, a számolás, az oksági gondolkodás
zavarát okozza. A jobb félteke a világ holisztikus felfogásának, a
kapcsolatok egészének, a gestaltszerű* megközelítésnek a színhelye. Az
emberi agyat képessé teszi a fogalomalkotásra, nyelvezete archaikus, a
zene áll közelebb hozzá. Veszélye a jobb félteke túlsúlyának, hogy
a személy nem látja a fákat, csak az erdőt. Sérülése esetén a
páciens képtelenné válik a folyamatos cselekvésre (pl. az
öltözködésre), képtelen az arcokat, valamint a geometriai alakzatokat
felismerni.

* Gestalt (nem.): alak, forma. Gestaltpsychologie a modern lélektan egyik ága.

A két félteke túlsúlyának megfelelően Watzlawick kétféle

nyelvezetet különböztet meg. A bal féltekéét: az értelemét, mely
objektív meghatározó, elemezhető, magyarázatokra alkalmas,
logikus, a tudomány nyelvezete. A jobb féltekéét: ez a jelképek
nyelvezete, a szintézisé, a totalitásé, a metaforáké és a
szimbólumoké. A bal oldali túlsúly az irányított gondolkodást
követi, a nyelvtan, a szemantika, a mondattan szabályai szerint
jár el. A jobb félteke nyelvezete az álmokhoz, a fantáziához
hasonló. Saját, illogikus szabályai vannak, megjelennek a
viccekben, a szójátékban és a sűrítésekben. A digitalitás, az
egyértelműség, a jelentés - pl. egy szóé - a bal félteke súlyára jellemző,
míg az analógiás gondolkodás, pl. egy térkép szükségessége, a
világkép mássága jellemzi a jobb félteke nyelvezetét.
Ennek megfelelően szerzőnk szerint a legtöbb
pszichoterapeuta hibája, hogy páciensükkel a bal félteke szabályai
szerint próbálnak kommunikálni, csak az okság és a logikai
gondolkodás eredői szerint. Elhanyagolják, hogy mondanivalójukat
a jobb félteke felé közvetítsék, és nem ismerik a kondenzált,
különleges kifejezésű jobb félteke nyelvét.
Ha csak a bal félteke nyelvezetével foglalkozik a terapeuta,
elhanyagolja a páciens értékeinek, elvárásainak, reményeinek,
félelmeinek, előítéleteinek valódi megértését. Watzlawick
szemléletének megfelelően a terápia feladata, hogy a páciens
fájdalomteremtő világképét megváltoztassa. Ezt úgy tudja elérni,
ha blokkolni próbálja a bal félteke kritikus gondolkodásmódját,
mely létrehozza a páciens úgynevezett illuzórikus valóságérzetét.
Ennek az illúziónak a megszüntetésével lehet a páciens világába
behatolni.
A technikák, amelyeket Watzlawick A változás nyelvezete című
könyvében leírt, olyanok, mint a paradoxon, a tünetváltás, az
átcímkézés, a szójátékok, a magatartáselőírás, a zavart okozó
technikák és a többi. Gyakorlatilag A helyzet reménytelen című
könyvében is egy ilyen új technikát alkalmaz, az indirekt
beszédet, a negatív átfordítás nyelvét. A La Liberia című francia lap
is ilyen címmel ismerteti a könyvet: »Én boldogtalan vagyok, Ön miért
nem?« A Spiegel kritikusa egy svéd példával jellemzi a szerzőt: az IKEA a
képtelen bútoráruház, Paul Watzlawick pedig a képtelen tudós. Ezt
a képtelen embert valóban a világ paradoxonjaiért érdekli az, ami
a beszélgetésben, szerelmi életben, művészetekben megjelenik. A
Die Presse kritikusa szerint az interdiszciplináris felismerés a szerző
munkájának igazi tárgya. Sokan Oscar Wilde paradoxonjával jellemzik:
»mindenről le tudok mondani, csak a luxusról nem«.
A könyv olvasása valóban nagy szellemi kalanddal ér fel. Bátorságot sugall,
hogy lássuk meg napjaink boldogtalanságát, és a boldogtalanság
megértetésével segít, hogyan tudjunk hibáinkon túljutni,
gyengeségeinket megismerni. Élesen világít rá korunk pesszimista
gondolkodására, mely lassan teljesen beissza magát életünkbe.
Az ő megközelítésében minden mássá válik, minden másként
érthető. Ha fel tudnánk támasztani Ferenc József császárt, már ő
sem azt mondaná, hogy »minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel
meg vagyok elégedve«, hanem a fenti nómenklatúra szerint ezt: »minden nagyon
csúnya, minden nagyon rossz, semmivel sem vagyok megelégedve«. Félő, hogy
ez a gondolkodásmód a mai magyar társadalomban is elfogadottá
vált. Divattá vált az elégedetlenség, a mindenben rosszat látás.
Az emberi kapcsolatokban az egymásra való figyelés helyett az egymással
szembeni indulatok jellemzőek. Buda Béla egyszer úgy jellemezte
ezt: »Mi itthon, Magyarországon kemény focit játszunk.« Ez ellen a
kemény foci ellen nagyon jó példa Watzlawick könyve. Alkalmassá
tesz bennünket arra, hogy a körülöttünk lévő világot másként
figyeljük. Segít minket abban, hogy másként cselekedjünk.
Figyeljük egyszer a metrószerelvényeket, nézzük meg, hogy miért
van az, hogy a középső kocsik állandóan zsúfoltak, az első és
utolsó kocsikban pedig könnyedén ülőhelyhez is tudunk jutni. De
érkezzünk meg csak egyszer Ferihegy repülőterére. Figyeljük
meg, hogyan rohan mindenki az útlevélvizsgálathoz, tolakodik,
hogy első lehessen, pedig tudja: a nemrég felépült nemzetközi
repülőtéren egyedülálló zsenialitással sikerült megoldani a
csomagszállítást, biztos, hogy az útlevélvizsgálat után még legalább fél órát
lehet várni a poggyászok megérkezésére. Ennek ismeretében is mindenki siet,
mindenki tolakszik, hogy azután többet várhasson csomagja megérkezésére.
Watzlawick szemléletének ismeretében nem fogunk sietni, és kevesebbet kell
várnunk.
Gondolkodásmódjának átvétele után könnyebben fogjuk
elviselni az élet nehézségeit, gondjait, nem törődünk azzal, ha
rosszat mondanak rólunk. Nem fog felmenni a vérnyomásunk,
nem lyukad ki a gyomrunk, hanem a híres színésznő humorával
gondolkodunk: »Nem baj, ha rosszat mondanak, csak beszéljenek
rólunk.« Könnyebb lesz az élet ringjébe beszállnunk. Jobban tudjuk
majd értékelni Papp László háromszoros olimpiai aranyérmes
bajnokunkat, aki nem elsősorban kemény ütéseivel, hanem elhajlási
technikájának tökéletességével vívta ki sikereit.
Kívánom minden olvasónak, hogy e könyv áttanulmányozása
után, az élet minden bokszmeccséből, minden ringjéből győztesen
kerüljön ki, és győzelmei után egy hálás gondolatot küldjön Paul
Watzlawick felé.
Füredi János
 Tartalom

Bevezető /7
Mindenekelőtt légy hű önmagádhoz… / 14
Négy játék a múlttal / 17
1. A múlt megszépítése / 17
2. Lót asszonyság / 19
3. A végzetes pohár sör /19
4. Az elveszett kulcs, avagy »csak így tovább« /23
Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal / 25
Történet a kalapácsról / 28
Egy marék bab / 38
Az elriasztott elefántok / 40
Önmegvalósító jóslatok / 45
Óvakodjunk a megérkezéstől / 48
Ha igazán szeretnél, szívesen ennél fokhagymát / 54
»Légy spontán!« / 68
Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben / 72
Az ember legyen nemes, segítőkész és jóságos / 77
Ezek a bolond külföldiek / 85
Az élet mint játék / 90
Epilógus / 94
Irodalom / 96
Utószó [Füredi János] / 99
Kiadta a Helikon Kiadó. Felelős vezető Molnár Magda igazgató.
Készült a Kner Nyomdában, Gyomaendrődön, (240) 1989-ben.
Felelős vezető Háromszéki Pál vezérigazgató. Hungarian translation ©
Mérei Ferencné, 1989. A fordítás alapjául szolgáló kiadások: Paul Watzlawick: The
situation is hopeless, but not serious (The pursuit of unhappiness). New York,
London, W. W. Norton and Company. Paul Watzlawick: Anleitung zum
Unglücklichsein. Zürich, Buchclub Ex Libris. © 1983 by Paul Watzlawick.
Felelős szerkesztő Adamik Lajos. A kötésterv és a tipográfia
Badics Ilona munkája. Művészeti vezető Szántó Tibor. Megjelent
5,67 (A/5) ív terjedelemben, 40000 példányban. HE 245 / ISBN 963 207 989 2
 »Bárki lehet boldogtalan, de külön erőfeszítést igényel, hogyan
tehetjük magunkat boldogtalanná. Akiből hiányzik a képesség, hogy
pokollá tegye az életét, hasznos tanácsokra lel e könyvben« - írja
művéről a szerző, a neves szociálpszichológus, aki elmeélről,
hozzáértésről és humorérzékről tanúskodó munkájában a
mindennapi viselkedést, magatartásmintákat elemzi. Ebben az
»ellenlelkitanácsadó«-ban a neves pszichiáter lelki »gubancaink«, kommunikációs
zavaraink Parkinson-törvényeit vagy Murphy-törvényeit fogalmazza meg, azzal a
nem titkolt szándékkal, hogy a humor, az irónia ráébreszthet bennünket, miként
tehetjük harmonikusabbá saját életünket.

65,- Ft