heoveeben született, Slamanar fővárosában, szegényes család sarjaként.

Anyja

G
egyszerű cseléd volt, apja pedig favágó. Már élete kezdetén is sok nyomorúságot kellett
megélnie. Gyermekkorában többször is meglopták az egykorú ifjak, és kihasználták,
majd megverték az idősebbek. Elnyomott éveire pedig csak ráadás volt, hogy apja
kezdeti becsületessége lassan átvedlett a búskomor reménytelenség rideg valójába. A
pénzhiány ételhiányt és feszültséget szült. Gyakran Arthurnak kellett lopnia élelmet a piacról, mivel apja,
Edward Davis erre utasította. Az idők folyamán ezért, egyre többször akadt dolga a városőrséggel, de
mivel túl fiatal volt, hogy tömlöcbe vessék, vagy csonkításra ítéljék, így kisebb-nagyobb büntetésekkel
bár, de sikerült kikerülnie a törvényt.

Teltek az évek, és a kis Arthur lassan betöltötte tizennegyedik életévét. Addigra a helyzet csak
rosszabbodott. Anyját elbocsájtották, azzal az indokkal, hogy kiöregedett a szakmából (ezt akkor még
nem értette Davis), apja pedig egyre inkább az alkoholba fojtotta bánatát. Egy szörnyű napon, Davis
születésnapja után egy héttel, Edward ismét részegen tért haza az ivóból, és erőszakos mivoltából
ordibálni kezdett asszonyával. Davis jól tudta milyen állapotban van az apja, és azt is, hogy ilyenkor
jobb, ha békén hagyja, hisz nem egyszer verte már meg, törte el a kezét vagy ütötte ki a fogát szegény
gyermeknek. Így, tehát Arthur nekidőlt szobája falának, s várta, mi sül ki ebből. Utólag
visszagondolván bár ne várt volna. Edward akkor túl messzire ment. Sosem volt még annyira
erőszakos a saját feleségével, de azon az éjszakán nem türtőztette magát. Nekitámadt a nőre, letépte róla
a ruhákat, s mikor Angelica, Arthur anyja ellenkezett, Edward e szavakat vágta hozzá:

„Te mocskos riherongy! Még szajhának sem vagy jó, nem hogy feleségnek! Na tedd a dolgodat, és
engedelmeskedj az uradnak!”

~ Azóta is álmaiban e három mondat visszhangzik fejében.

Angelica, hogy észhez térítse hőn szeretett férjét, egy pofonnal próbálkozott, ekkor nézett oda Arthur.
Látta, ahogy apja szemei tágra nyíltak, oly tágra, hogy másodpercek alatt kitágultak a hajszálerek
körülötte, s szinte vérben forogtak. Edward ekkor elővette favágó baltáját, és egy jól irányzott
suhintással elválasztotta az asszony fejét a testétől. Ez nem volt elég számára. Tovább csapott, végül
csak egy valami állította meg ámokfutásában. Egy kés, melynek hegye megcsillant a holdsugárban,
ahogy áthatolt a hátán, s kibújt mellkasán. Egyenest a szívébe talált a penge, mögötte pedig ott állt fia,
Arthur, fogva a konyhakés markolatát. Az apa térdre rogyott, Arthur kezéből kicsúszott a vértől a
markolat. Edward hátranézett, homályos, de ördögi tekintettel, majd ezt mondta:

„Te lettél volna a következő… korcs”

Arthur nem tudta mit tegyen. A sokk, mi az nap éjszaka érte, talán mindörökre megváltoztatta őt.
Képtelen volt feldolgoznia a történteket, s ott helyben elájult. Még érezte, ahogy anyja és apja meleg
vérébe hullt arca.
 ásnap a városőrség rontott be a házba, és azon nyomban elhurcolták az ifjú Arthur

M
Davist. Mintha csak másodpercek alatt történt, ahogy végigvonszolták a szinte
gyermeket a főtéren talpig véresen, és a városi börtön egyik tömlöcébe dobták egy falat
kenyérrel, és némi piszkos vízzel. Napokat töltött étlen szomjan, és nem tudta miért is
van itt. Arra sem emlékezett, hogy miért száradt rá az a sok vér, csupán szüleit
hívogatta az árnyékban, csöndesen, hogy hátha érte jönnek majd. De nem ők jöttek. Két láncvértes őr
nyitott be az ajtón, mi után a zár hangosan engedett magán, végül megfogták az ifjút és elvitték egy
másik terembe, ahol egy vödör hideg víz és egy rongy várta őt. Az őrök megparancsolták neki, hogy
mosakodjon meg, mert hamarosan elkezdődik a tárgyalása. Arthur nem értette milyen tárgyalásról
beszélnek ők, hisz ő nem bűnöző, csupán egy szegény fiú, aki néha lop, hogy megélhessen a család, de
nem ellenkezett. Miután lemosta magáról a vért és a tömlöc mocskát, átöltözött, majd jelzett az őröknek.
A két vaskalapos egy szót sem szolt, csak megfordították, és rácsatolták a béklyókat. Elindultak a városi
bíróságra. A bíró azon nyomban, mi után helyet foglaltak a nézők, kihirdette a vádat:

„A vádlott Arthur Davis. A vád pedig szülei kegyetlen lemészárlása.”

Ekkor jutott eszébe minden, ami aznap éjszaka történt. Oly gyorsan cikáztak az emlékképek fejében,
hogy teljesen kikapcsolt számára a külvilág, egyedül csak saját hangját hallotta mélyen belül. „Nem
én tettem, muszáj volt meg tennem. Nem tehettem mást.” Egyre hangosabban szóltak belül a hangok.
Oly mértékben megfeledkezett figyelni a bíróságon, hogy az ügyész hangja is csupán távoli suttogásnak
minősült. Csak akkor tért ismét észhez, mikor a bíró vagy harmadszorra is felszólította az ifjút, hogy
mesélje el az aznap éjjel történteket. Arthur felállt, majd odaült a tanúk padjához, végül el kezdte ecsetelni
mit látott, s hallott, és hogy valójában miben bűnös, és szerinte miben nem. Bár amilyen káosz volt
akkor lelkében, talán ő maga sem hitt volna beszédének, így nem is volt meglepő hogy a bírót nem győzte
meg. Nem tudott bizonyítékot felmutatni, és nem volt más tanú sem. Minden jel arra mutatott, hogy
Arthur ölte meg mind két szülőjét. Persze kihívhattak volna egy nagyvárosból egy nagyhatalmú papot,
aki elvégezte volna az igazság rituáléját, de hisz Arthur is csak egy nevenincs gyermek, akit
harmadnapra úgy is elfelejt a nép. A bíró nem gondolkodott sokat az ügyön, majd megfogta a mindent
eldöntő kalapácsot, végül kikiáltotta döntését:

„A vádlottat, Arthur Davist, az engem felruházott hatalommal élve, bűnösnek nyilvánítom. Az

ítéletem Halál! A halálnem bitófa a piactér porondján. Ítéletem végleges és megkérdőjelezhetetlen!”

Márbírónak.
épphogy lendült a kalapács, mikor a közönségből egy csuhás alak állt fel, s megálljt parancsolt a
Persze erre az ítélethozó azon nyomban feldühödött, és kérdőre vonta a tiltakozó illetőt. A
csuhás hátrahajtotta csuklyáját, és egy fejpántos, hosszú hajú, szakállas férfi arca meredt vissza rá.
Tekintetében a megértés és az igazságérzet szikrája csillogott, arcán kevergett a bölcsesség jele és a
harag árnyai. Szavait pedig valami ősi hatalom érdes hangja kísérte halkan.

„Nem fogod ezt a gyermeket halálra ítélni, Eldrith főszolgabíró! Húszévnyi száműzetés lesz
ítéleted, mely után még a mai nap végre kell hajtania az ifjúnak!” – szólt parancsolóan az idegen

„És ki vagy te, hogy ellenkezel a döntésemmel, csuhás?” – kérdezte haraggal kevergő hangon a
bíró

„Welarianus pásztor, Hoar felkent főpapja és a kormányzó személyes tanácsadója, itt van a
kezemben az ítélet joga, a kormányzó pecsétjével!” – mutatta fel az okiratot
 íri csend szállt a teremre, némán nézték végig a vendégek, ahogy kimért lépésekkel

S
odasétál a főszolgabíróhoz, átnyújtja a levelet, majd Arthur felé tekint. Amint az ifjú
elkapta az idegen tekintetét, végtelen nyugalom és biztonságérzet vette át a hatalmat
lelke felett. Arthur észrevette az amulettet, ami a pap mellkasán pihent, egy
aranykorong, mely egy fekete kesztyűs kezet ábrázolt, ami egy kétarcos érmét tartott
ujjai között. Ugyan ez az ábra ékeskedett az idegen fejpántján is, mely ezüstös színben pompázott. Egy
percnyi suttogás csupán, majd a bíró kimondta az ítéletet:

„A vádlottat, Arthur Davist bűnösnek nyilvánítom. Az ítélet húszévnyi száműzetés. Az ítéletet a mai
napon végre kell hajtani.”

Nemtárgyalás.
is mondott többet, csak felemelte az ítélethozó kalapácsot, majd koppant a fa, s bezárult a
A közönség lassan felállt, majd elindult a kijárat felé. Arthur is felkelt a padból, majd
elindult ő is kifelé, de ekkor Welarianus megállította, finoman a vállára tette kezét, majd rá mosolygott.
Kikísérte a gyermeket, végig vele volt, ahogy összeszedte Arthur egy tarisznyányi felszerelését, majd
kivonult a városkapun. Ekkor válaszút elé állította a gyermeket:

„Két választásod van, ifjú Arhur. Vagy egyedül próbálsz szerencsét a nagyvilágban, vagy velem jössz,
és kitanítalak Hoar szent hitére… látom benned a hit szikráját, remélem, helyesen döntesz.”

Aegyedül
döntés egyedül Arthuron állt. Érezte, hogy Welarianus jól fog bánni az ifjúval és tudta, hogy
képtelen lesz megélnie a tizenötödik életévét. Egy apró könnycsepp, mely kicsordult szeme
sarkából, ahogy visszanézett szülővárosára, végül megfogta a pap kezét, jelezvén döntését.