Você está na página 1de 21

Henry Dunant NAGY KÁROLY BIRODALMA, avagy a helyreállított SZENT

RÓMAI BIRODALOM ŐFENSÉGE HARMADIK NAPÓLEON személye által


című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5
Magyarország Licenc alatt van.
Based on a work at books.google.hu.
Permissions beyond the scope of this license may be available at
http://sites.google.com/site/legacyofhenrydunant/.

A mű magyar nyelvű fordítása az Árnyékcsoport


megbízásából készült.

Köszönet a fordítónak, aki névtelenül és önkéntesen végezte ennek az összetett és


tartalmas munkának anyanyelvünkre történő átültetését!

Budapest, 2011. február


A Római Birodalom
„A frankok közül elsőként szereztem meg a cézári címet, és vittem el a frankok nemzetének
Romulus nemzetségének antik birodalmának örökségét.”
NAGY KÁROLY

Ezen oldalaknak a célja megmutatni, hogy:

1. Romulusz és Augustus Birodalma sosem szűnt meg teljesen létezni, négy cézár és Nagy
Konstantin után az illusztris Nagy Károly, a franciák császára újította meg, akit III. Leó pápa
szentelt fel a rómaiak királyává a római Szent Péter bazilikában hatalmas tömeg éljenzése
közepette.
2. Ez a birodalom, megszakítás nélkül, évszázadokon át Szent Római Birodalomként maradt fent,
1806-ig, ez az a korszak amikor I. Napóleon kényszerítette a német császárt, hogy megváljon
augustusi, cézári és római királyi címétől, hogy mindössze csak az osztrák császári címet vegye fel
és tartsa meg.
3. Ez a Birodalom I. Napóleonnal folytatódott aki maga is Nagy Károly követője kellett, hogy
legyen, és ami jelenleg is III. Napóleon Császár alatt folytatódik, aki I. Napóleon örököse és
követője.

Voltaképpen I. Napóleon tette fel saját fejére, mint Nagy Károly, a lombárd királyok vaskoronáját,
és a Pontifex Maximus feltetette fejére Nagy Károly császári koronáját is, amely teljes gyorsasággal
jött Rómából Franciaországba erre a ceremóniára, amely 1804. december 2-án volt a Notre-Dame-
ban.

És amikor a nagy Császárnak 1811-ben fia lett a régi cézárok lányától, születésétől fogva a római
király címet viseltette vele.
Magát a római királyt is császárrá kiáltották ki 1815-ben, II. Napóleon néven.
III. Napóleon Császár, mint I. Napóleon és II. Napóleon jog szerinti utóda, a római császárok
egyetlen és valódi követője, mint Nagy Károly.

A Római Birodalom még mindig létezik; vezetője, ennek a Birodalomnak a feje III. Napóleon.
NAGY KÁROLY BIRODALMA,

avagy

a helyreállított

SZENT RÓMAI BIRODALOM

ŐFENSÉGE HARMADIK NAPÓLEON

személye által

Genf, 1859. május


Henry Dunant
Igazgatója és Elnöke a Mons-Djémila-i Pénzügyi és Ipari Társaságnak (Algír),
Tagja az Ázsiai Társaságnak (Párizs), a Francia Orientalisztikai Társaságnak, a párizsi és a genfi Földrajzi Társaságnak,
az Algíri Történeti Társaságnak, stb...
A történelem szerint az ókori Asszír Birodalom bukása után, és miután Salamon uralkodásának
dicsősége elhalványult követői körében, valamint Egyiptom elvesztette az első Fáraó dinasztiájának
tündöklését, egymást követve, lassan felemelkedett a világban, a történelmi idők kezdetén négy
nagy monarchia, akik egymás után, és átvették a hatalmat a birodalmak felett, majd hatalmas
hódításaikkal és bámulatos hatalmukkal elhomályosítottak minden másodlagos államot.

Amint azt I. Napóleon hű barátja, a bölcs Las Cases grófja mondja, az Üdvtörténet után – mely
olyan autentikus dokumentumokon nyugszik, mint a Szentkönyvek összessége – következnek azok
a történelmi idők, amikor megszületik maga a történelem.

Ekkor látjuk felbukkanni – a káldeusokkal vagy új asszírokkal és babilóniaiakkal – az első nagy


Monarchiát a négyből.

Az említett időszakban, a monarchia Nabukodonozor személyében testesül meg. Ez a hatalmas


kényúr, akinek fényűzéséből közmondás lett, Nimród Noé dédunokája követőjének tekinthető, ő az
első birodalom megalapítója a Földön, elfoglalta a fenséges Ninivét, leigázta Egyiptomot,
lerombolta Türoszt, leigázta a médeket és a perzsákat, meghódította Trákiát és Arábiát, bevette
Jeruzsálemet, és amennyiben hihetünk a történészeknek, az Indus partjáig, sőt, egészen
Spanyolországig, Afrika északi partjaiig terjeszkedett.

Nabukodonozor utódainak uralkodása alatt viszont nem maradt fent ennek a hatalmas birodalomnak
a pompája; és Nagy Kürosz, a második Monarchia megalapítója legyőzte Bél-sar-uszurt
(Másképpen Belsazár vagy Belsaccar, görögül Baltazár vagy Balthazár), leigázta Babilont és
egyesítette az első Asszír Birodalom részeit.

A perzsa monarchia hatalma, mely két évszázadon át tartott, meggyengült kevéssel Nagy Kürosz
után; és csodálatos hódításainak köszönhetően Nagy Sándoré lett a világbirodalom. E nagyherceg
lett Dareiosz Kodoman országainak ura, és győztes hadjáratot viselt Ázsiában a Gangeszig, és
Afrikában Líbia sivatagáig.

Nagy Sándor halálakor, hatalmas birodalmát feldarabolták és felosztották négy fő parancsnoka közt,
akinek utódait legyőzték a rómaiak, és így rájuk maradt ez a Világbirodalom, amely magába
foglalta a teljes civilizált földet.

A Római Birodalom, a legrettegettebb birodalom mely valaha létezett a földön. Öt évszázadon át


létezett annak legnagyobb kiterjedésében, és Nagy Konstantin idejében lett keresztény, majd
fokozatosan gyengült, elözönlötték a Barbárok, de újra erős és impozáns lett, jóllehet Nagy Károly,
egy más személyiség lévén, de ugyanannyi országot uralt, mint a régi nyugati császárok.

Halála után, Kr. u. 814-ben, a Római Királyi cím egy időre Franciaországban maradt, majd elkerült
Itáliába és Németországba, ahol sikerült megmaradnia a feudális úr személyében és ottmaradt
egészen a Germán Birodalom felbomlásáig, melyet I. Napóleon vitt véghez, és aki a Római Király
címét a saját családjába vitte.
Nagy Károly után egyáltalán nem ért véget ez a monarchia, hiszen ő újraalkotta; mivel területének
különböző Államokká való felosztása során, amely századról századra változott, világosan látjuk a
Latinok Császárságát folytatódni, valójában kettős megvilágításban, de folytatódik politikai és
vallási hatalomként is.

Tulajdonképpen, annak ellenére, hogy a Barbárok a régi Római Birodalmat felosztották és


feldarabolták, a latin Földön, az elkövetkező századok során egy római főpapot látunk a Cézárok
trónján, valamint egy Római királyt, aki az első császár megnevezést viseli, római prelátusokat, a
római Szent Birodalom hercegeit és grófjait, vallási és politikai római hatalom, római polgári
törvény, és római egyházi törvény, latin papság, szent latin nyelv, más fogalmakkal egy Szent Latin
Egyház, a Rómaiak Birodalma és egy latin nép; az Egyház és a Birodalom mindig együttesen
fennmaradnak, de nem nem folynak egybe.

A Római Birodalom nem maradt-e fent mindenki szemében? Csak hogy egyetlen tényt soroljunk,
amikor a német császárok fenntartották azt a követelésüket, hogy az összes zsidó, mindenestül, a
császári kamara tulajdonához tartozzon, arra hagyatkozva, hogy a zsidó nemzetet először a Római
Birodalomnak rendelték alá, és még a germán birodalom igazságszolgáltatásához tartozott.

Fennmaradt amikor a francia király, Szép Fülöp, engedve VII. Albert osztrák herceg, Németország
királya kérésének, letartóztatta államainak összes szerencsétlen zsidóját, a tanácsadói javaslatára, és
ugyanazon a napon megparancsolta nekik, hogy hagyják el Franciaország területét egy hónapon
belül, hogy kerüljenek a Császár uralma alá, aki a római uralkodók utódjaként saját tulajdonaként
követelte őket.

Ez a Birodalom Kr. u. 590 környékéig maradt fent, amikor a kiváló, I. Nagy Szent Gergely Pápa, a
Szent Könyvekre és Dániel próféciájára hivatkozva, azt a véleményt alkotta, hogy a Római
Birodalom Krisztus eljövetelének idejéig tarthat, „meggyőződve” mondja Dupin, „hogy a
Birodalom csak a világgal egyszerre érhet véget.”

Fennmaradt, amikor 1183-ban, Jean Bonaparte, Treviso nagykövete, római konzulként felesküdött a
békére Konstanzban, amely Itália szabadságát biztosította.

Fennmaradt, amikor VII. Piusz pápa átkelt az Alpokon, hogy felszentelje Párizsban Jean Bonaparte
illusztris leszármazottját akinek személyében megújult a Római Birodalom, melyet Nagy Károly
oly csodálatosan felépített. Napóleon visszahelyezte Franciaországot arra a helyre melyet el kellett,
hogy foglaljon a latin nemzetek közt, melynek ő a középpontja és szíve; és a Pápa, ami őt illeti,
megadta a császárnak azokat a címeket, amelyek ezer évvel azelőtt, Martell Károly fenséges
unokájának jártak.

A modern idők nagy hőse „Felkent uralkodó lett” ahogy Franciaország püspökei mondták. „ A
felszentelés által lett az, melyet az egyetemes egyház fejétől, a Pontifex Maximustól kapott.”

Napóleon nemsokára követte Nagy Károlyt amikor olyan befolyást gyakorolt a világ felett mint azt
Nabukodonozor, Nagy Kürosz vagy Nagy Sándor tették, és megadatta Franciaországnak
elsőszülöttségi jogot, mivel Nagy Károly elvitte a frankok nemzetének Romulus nemzetségének
örökségét az antik Birodalmat.

Az Új Nyugati Birodalom, melyet Kr. u. 800-ban állított helyre a Karoling törvényhozó (uralkodó),
olyanná állította vissza az ókori latin birodalmat mint amilyen a Konzulok idejében volt vagy a mint
a rómaiak európai uralkodása alatt, Publius Cornelius Scipio Africanus hódításaikor, vagy Julius
Cézár, vagy Cnaeus Pompeius Magnus idején volt.

Az ötödik századi nagy invázió úgy tűnt örökre véget vet ennek a Latin Birodalomnak amely
elvesztettnek tűnt. A vizigótok, az osztrogótok, a herulok, a frankok, a burgundiak, lombárdok, az
alánok, a szvébek, a gepidák, a vandálok, minden északi nép, pogányok és barbárok, akik
letelepedtek a latin földön; milyen különös jelenség! ahelyett, hogy a győztes jogával éltek volna,
hamarosan mind megkapták a rómaiak vallását, szokásait, hitét, törvényeit, és nyelvét, oly módon,
hogy az invázió ellenére új formában vitték tovább immár a Negyedik (Római) Birodalomként.
Egyházuk a szent latin egyház lett, szentnyelvük a latin, és történelmük, évszázadokon át az Egyház
és a Birodalom története lett.
Egy szóval, mind a tíz gót nemzet aki letelepedett a nyugati birodalomban rómaivá vált.
A Római Császárok adtak és elvettek királyokat; Nagy Károly és Napóleon, és az ő dicső utódai,
hatalmuk alá rendelték a római föld összes királyát, és még sokakat másokat.
A Második Nyugatrómai Birodalom vezetője uralta Neustrasia, Austrasia, Burgundia, Aquitania,
valamint Itália, Svábföld, Bajorország, Illíria, Szászország, és Pannónia területeit, és protektorátusa
a Pireneusokig terjedt ki. Hatalmának csúcsán lábainál hevert a civilizált világ összes uralkodója, és
maga a kereszténység vezetője is.

Az illusztris bagdadi Kalifa elküldte neki a jeruzsálemi lobogót és a Szent sír kulcsát, átadván így
Nagy Konstantin utódjának a Szent Helyek feletti hatalmat.
A harmadik nyugati birodalom első vezetője visszaadta Franciaországnak a császári szárnyakat,
odatelepítette a későbbiekre azokat akik háza címerpajzsát díszítik, olyan széles birodalmat kellet,
hogy birtokoljon, mint Pipin fia, és még csodálatosabban kellett hatalmát tündököltetnie.

A francia birodalom, föderatív területeivel együttvéve tíz államból állt: Franciaország,


Spanyolország, Portugália, Itália, Nápoly, Bajorország, Württemberg, Vesztfália, Szászország és
Hollandia.
A Szent Könyv próféciái amelyek említették a négy nagy monarchia egymást követő hatalomra
jutását, megjósolták ezt a rendkívüli jelenséget – melyet a Birodalom létezése jelent – több mint
ezer éven át, mintegy tíz független királyságra osztva, amelyek, időközben egymást gyengítették-
pusztították, de eközben mindig újra kiegészítették egymást, oly módon, hogy a gótok nyugati
földre történő inváziójától fogva egészen napjainkig, látjuk folytatódni, átalakulni, talán nevet
változtatni, de mindig latin, és a latin főpap uralma alá tartozik, elismervén a Birodalom fejének, a
Cézárok követőinek majdnem minden politikai kiváltságát és titulusát.

A Barbár invázió óta, ebből a borzalmas felfordulásból, vagy „földrengésből”, hogy a próféciák
nyelvezetét használjuk, felborult a társadalmi felépítmény, és a világ megváltozott; eközben a
negyedik monarchia nem semmisülhetett meg ezekben a félelmetes viharokban.

Franciaország az, aki Nagy Károly személyében kézben tartja az ügyet; Franciaország az, aki ezer
évvel később, és egy nagy felfordulás után a latin földön, I. Napóleon alatt, át kellett, hogy vegye a
Cézárok hatalmát, a birodalmi sasokkal és ezzel a túlerővel, amelyet már ezentúl nem veszthet el,
hála III. Napóleonnak.
Ami a többit illeti, ez a magas befolyás sokkal inkább illik Franciaországhoz, mint minden más
Hatalomhoz, legyen az a latin birodalmon belül, vagy kívül.

Franciaország mindig meg fogja tudni tartani az általa elfoglalt helyet, és a kiváltságot amelynek a
kormányok körében és más népek közt örvend. Ezt a politikai felsőbbrendűséget úgy tűnik minden
európai államon gyakorolja és az összes tanácsra kiterjeszti a világon; de feltétlenül tekintélyes
csatlósának és bizalmas szövetségesének kell, hogy tudja az összes valójában latin államot mint
például Szardínia, Két Szicília Királysága, Lombardia, egész Itália, Spanyolország, Portugália, és
Belgium.

Ami Afrika északi részét illeti, Franciaország eltökélt szándéka volt, hogy hatalmát oda
bevonultassa. Róma régi „háttérországa” a világ első nemzetének kultúrájának összes áldását és
jótékony hatását kellett, hogy megkapja, véget vetvén majd, ha kell, a barbár Marokkói
Birodalomnak.

Bossuet előre látta, megszólítván Algírt Ausztriai Mária Terézia spanyol infánsnő gyászbeszédében:
„Megadod magad, vagy elesel, Algír, a kereszténység földi maradványaitól gazdagon! „ Azt
mondtad fösvény szívedben: uralom a tengert, és markomban tartom a nemzeteket. Hajóid
könnyedsége önbizalmat adott, de falaidat megtámadják, mint egy csodálatos madarat, melyet a
sziklák közt, fészkében keresünk majd, ahol megosztja zsákmányát kicsinyeivel.”

Egy távolabbi jövő úgy tűnik az mutatja, hogy a latin föld minden állama mely a Francia
Birodalomhoz tartozik, ugyanolyan értelemben mint ahogy a Szent Birodalomhoz tartozott,
legalábbis erkölcsileg, Franciaország dicsősége, hatalma, nagylelkűsége és a nemzetek
felszabadítása iránt érzett szeretet miatt, és mivel ezeknek az Államoknak közös érdekeik, vallásuk,
nemzetségi hasonlóságuk volt, és Pártfogójuk természetesen a Francia Császár volt, aki e kiterjedt
Konföderáció élén fog majd állni.

Századok óta látható Franciaország végzete, a világ első számú nemzete és civilizáló népe kell,
hogy legyen.
Már XIV. Lajos százada kihasználta Franciaország felsőbbrendűségét, amely már akkortól megadta
Európának a hangot. Majd amikor a nagy germán államhatalom feloszlott, a Francia forradalom
megrendítette az egész latin földet; de Napóleon meghódította azt: erre az alkalomra meghozta a
törvényeket, jóváhagyta azokat az elveket melyek új korszakot nyitottak, leigázta Európát és
könnyedén megszerzett jogarokat és koronákat.

Franciaország a legfavorizáltabb ország, talán klímájának jellege, talaja gazdagsága, termései


különfélesége, lakossága jellegzetessége, a művészetek és tudományok helyzete miatt, egy szóban
mindazért, ami egy társasalom báját és a civilizáció dicsőségét jelenti.
A diplomácia francia nyelven beszél. A francia nyelv majdnem Európa nyelve lett.
Franciaország messze terjeszti befolyását, és külföldre viszi erkölcseit, termékeit, divatját és
ötleteit.
Napóleon törvénykönyvét a latin terület népeinek egy része elfogadta, a Rajna, a Duna, a Földközi
tenger és az Óceán közti területen.
Ugyanaz a helyzet a tízes számrendszerrel, amely Franciaországban látott napvilágot és idővel
minden latin népnél elfogadják, ahol eddig még nem honosodott meg.

Pénzügyi értelemben, Franciaország az első a latin nemzetek közt: pénzügyi kiválóságaival, akik
kézben tartják az elfoglalt országok legfőbb vállalatait, majdnem mindig képviseli magát a
kereskedelmi világban, napjainkban például azért, hogy létrehozza saját vasútvonalát mint
Oroszország, Ausztria, Lombardia, Spanyolország, Svájc, Szárd Királyság; és még a vállalatok
nevét is franciásították, olyan mértékben, hogy a Franciaországban használt címletek értékei és a
francia fémpénz lett az elfogadott; ezen kívül megnyíltak Párizsban a kölcsönjegyzések, és
Párizsban fizetik ki ezeknek az értékeknek a kamatát és osztalékát; a párizsi Tőzsde árfolyama
lökést adott a világ összes Tőzsdéjének növekedéséhez, vagy érezteti súlyát minden tőzsdei esés
idején.

Párizs nem érdemelné meg, bizonyos tekintetben, hogy inkább a világ fővárosa legyen, mint
Franciaországé, sőt, magáé a Latin Birodalomé? Palotái, műemlékei, körútjai, múzeumai, hídjai,
terei, sétányai, nem összehasonlíthatatlanul lenyűgözőek és fényűzőek? Mely város büszkélkedhet
azzal, hogy a Föld minden pontjáról érkezzen hozzá külföldiek áradata, hogy leróják hódolatukat?
Ahol a luxus, az ízlés, a művészetek a kultúra legmagasabb fokára jutott. És a város kereskedelme
és ipara! Mely másik város tudta volna Párizson kívül a legszebb Világkiállítás műsorát adni
Európának, a krími háború idején, a hallatlan általános jólét közepén? Hol találkozhatunk több
tehetséggel, tudománnyal, intelligenciával, fénnyel, és minden humán tudományban kiváló tudóssal,
és egy nála civilizáltabb nemzettel és egy szerethetőbb néppel?

Kiemelkedő, hogy minden barbár nép közül akik elfoglalták a Római Birodalmat, a frankok az
egyetlenek akik túlélték az idők forradalmait, és nevük és létezésük napjainkig fennmaradt.
Egyaránt figyelemreméltó, hogy már Nabukodonozor, az első monarchia nagy kényura idején,
Krisztus előtt hatszáz évvel, Segovesus és Bellovesus, Ambigat unokaöccse, a gallok királya,
háromszázezer fiatal harcos élén, megalapítani készültek Gallia Cisalpinát, eljutottak llíriáig; majd
beborítja a Germán Birodalmat számos intézményével, valószínűleg azoknak a frankoknak adtak
életet, akik, ezer évvel később, Galliát elözönlve, csak hazatértek országukba új és dicső nevet
hozva annak.
Ne feledjük Brennust és galljait, Róma elfoglalását és feldúlását, amely oly közel juttatta ezt a
születő várost vesztéhez, hogy már akkor, a Capitolium és maroknyi védelmezői nélkül, a
világbirodalom elbukhatott volna a frankok őseinek seregétől.
És nem kellett kevesebb mint Cézár, összes zsenialitásával, taktikájával, tapasztalatával, hadserege
rendjével és fegyelmével, hogy a gallok bejussanak a Római Birodalomba!
De I. Klodvig, a francia monarchia valódi alapítója, elvette a rómaiaktól hódításukat, és megkapta I.
Anastasius, bizánci császártól az Augustus címet, ami egyaránt megadta neki a római konzuli címet.
A római birodalom bukása, a Cézárok első birodalma, egybeesik, néhány év eltéréssel, a francia
monarchia megalapításával.

Franciaország olyan jól állt a latin államok élére, hogy a Közel-Keleten a nyugati keresztényeket
frankoknak nevezik. Frank negyedet mondanak, hogy megnevezzék a keleti városok részét ahol az
európai lakosság és keresztény nemzetek diplomáciai testülete lakik; és frank nyelvnek nevezik a
Földközi tenger tengerészeinek nyelvét.
Megfordítva, frankoknak nevezik a Közel-Keleti latinokat, Algériában és Észak-Afrikában a
franciákat római (rumi) néven nevezik.
Kétszer egy félévszázad során, Isten megadta a Bonaparte család számára a dicsőséget, hogy véget
vessenek az anarchiának amely mélyen elszomorította Franciaországot.

Első Napóleon mindörökre megérdemli a franciák elismerését és csodálatát, azért az energiáért és


ügyességért amellyel erős és hatékony gátat állított a vérszomjas tömeg frenetikus szenvedélyével
szemeben. Megszüntette a rendetlenséget és fosztogatást amely egész Franciaország területén
uralkodott, és amely kiújult minden nappal a zűrzavar miatt amely követte a forradalmat. Kiváló
rendőrséggel szerelte fel Franciaországot; csodálatos utakat hozott létre, hatalmas hidakat emelt a
folyókra és folyamokra, és elhozta Nyugat-Európának egyszerű és csodálatos törvényeit. Végül e
dicső hódítót tarthatjuk a modern idők legbölcsebbének és legalkalmasabb
vezetőjének(vagyonkezelőjének): újraszervezte a társadalmat, és uralkodása alatt az „emberi
szellem” ahogy ő mondta „három fontos hódítást vitt véghez: az esküdtszéket, az adó egyenlőségét,
és a tudat szabadságát.”

Katonái bálványa volt, akinek földi maradványait ezen a latin földön szórták szét, ahol bármerre
járva dicsőségének nyomaival találkozunk, mellszobra vagy képe az elszigetelt házikóktól a
nagyvárosok palotáig megtalálható.
Itália lelkesedéssel éljenezte. Egyiptom, a keleti népek, Izmael fiai hűek maradtak emlékéhez.
Neve, dinasztiája nem halványulhat el soha. „ a Császár nincs többé…De szelleme nem halt meg.”
Aki arra volt elhívatva, hogy nem csupán egyik pillére legyen a napóleoni építménynek, de annak
egyetlen támasza, és a koronázás által a nagy gondolatok terjesztőéjévé kellett, hogy legyen, és a
Császár nemes terveinek megvalósítója, aki őt nagy becsben tartotta. „ Azért lett nagy hogy méltó
legyen a rá váró sorsra.”

Európa minden uralkodója, vagy a családjaikból a hercegek, eljöttek és tiszteletüket tették I.


Napóleon örökösénél, aki Isten áldásával és a francia nép akaratából lett annak követője. „A nemzet
magát koronázta meg” és Franciaország hangja ünnepélyesen kikiáltotta a Császárt.
Nyugat bírája, III. Napóleon összegyűjti Franciaország fővárosában az európai nagyhatalmak
képviselőit, a párizsi kongresszus aláíróit; keleti hercegek, a Perzsa Sah, például lefordíttatják
műveit, hogy eljusson hozzájuk a bennük lévő tapasztalat bölcsessége: trónja elé hozzák ügyeiket és
alázattal jóindulatú elbírálását kérik.

Egy kiejtett szava elképeszti, egy tollvonása megnyugtatja Európát. Itália felszabadítóként fogadja
őt, aki a dinasztia vezető dicsőségével azonosítja személyét.
A régi Birodalmak minden géniusza a francia Birodalomban található meg: egy nagy uralkodó
hatalmának fensége, egy udvar ragyogása amely luxusával és ragyogásával magára vonja a világ
tekintetét, a források gazdagsága és a trón fényűzésének pompája, egy nagylelkű és értékekben
gazdag nép büszke és harcias bravúrja, az ízlés és a szellem egysége mely Görögországból eredt és
ott fejlődött ki, és az intellektuális élénkség mely az eleganciával, szépséggel, kifinomultsággal és a
legfejlettebb civilizáció bájaival társult.

A Szent Könyv próféciái, a Világ történelmével tökéletes egyetértésben, megmutatták nekünk a


jövőt, amit Ptolemaiosz a csillagász, vagy a történész Las Cases mutatott meg nekünk a múltban.
I. Nagy Szent Gergely azt mondta: „Amíg a Szentírás a bölcseket próba elé állítja, hogy a rejtett
igazságokat keressék, addig az egyszerű emberek számára a legtisztább igazságot adja.”
Ez a kiváló pápa azt is mondta, hogy a „Szentírás” sokban meghalad minden más tudományt és
minden „más bölcsességet” és nagyra értékelte Dániel próféciáit, és hozzátette: „ Minden ami a
Szentírásban egy misztérium, az az alázatunkat teszi próbára, mivel, amit nem érthetünk meg az
Igében, azt nem lehet gőgösen bírálni hanem alázattal kell szemlélni.”

Hozzáteszi: „Aki az igazságról akar beszélni, a Szentírásból kell, hogy merítsen, azért, hogy minden
amit mond a Szentírás talaján legyen megalapozva és rendszere azon nyugodjon.”
Noha magáról az Írásról mondja I. Nagy Szent Gergely pápa, hogy: „ egy levél az Istentől az
embernek” amelyből azt a megerősítést nyerhetjük, hogy a harmadik Nyugati Birodalom, melyet a
Napóleonok emeltek fel, valóban ennek a Római Birodalomnak a folytatása és lényege az utolsó
időkig megmarad.

Dániel próféciái kétféle tényből állnak amelyet gondosan meg kell különböztetnünk: a politika
tettei, és a vallásé, másképp az Egyház és a Birodalom történelme.

Ezt megfogalmazva, emlékeznünk kell, hogy e két rendbeli megfigyelés, bár jól
megkülönböztethető és jól meghatározott, bizonyos tekintetben elválaszthatatlanok. Így
Nabukodonozor látomása Dániel könyvében, e hatalmas négy fémből álló szobor fantasztikus
megjelenése, valódi célja, hogy felfedje a királynak és a prófétának a Birodalmak politikai
történetét; de a Dánielnek tett kinyilatkoztatás Jézus Krisztus Egyházának eljövetelét jelenti be, de
ezeknek vagy a politikához, vagy a valláshoz van közük.

A vallás és a politika, az Egyház és a Birodalom közti megkülönböztetést állandóan szem előtt kell
tartani a próféciák tanulmányozása során.
Kifejezetten és kizárólagosan a Birodalom történetéhez ragaszkodunk.

A próféták alakjai az emblematikus jövendölésekben se nem tetszőleges, se nem változó, vagy


találomra megjelenőek. Szimbólumuk egy nyelv és ez a nyelv úgy van lerögzítve mint az
egyiptomiak hieroglifái voltak, és mint a kínai írás legfőbb jelei, vagy mint a zene vagy az algebra
jelei. A próféciákban, ugyanazok a jelek mindig ugyanazokat a tárgyakat jelképezik anélkül, hogy a
gondolat egyetlen jelre korlátozódna. Így Sir Isaac Newton, a jeles csillagász, aki a próféciák
kutatásával foglalkozott azokban az években amikor szelleme a teljében volt, azt vallotta, hogy az
első amit tenni kell, hogy jól megértsük a próféciákat, hogy először megismerjük nyelvezetüket és
az általa használt képek és szavak átvitt jelentését.

Krisztus előtt 604-ben: 34 század már eltelt a világ megteremtése óta. A nagy Nabukodonozor
király, visszatért fővárosába hatalmas hódításai után, palotájában pihent, amikor Isten megzavarta
álmát egy gyönyörű álommal, mely annyira megragadó és nyilvánvalóan isteni volt, hogy
kifejezhetetlen zavar rázta meg egész lényét, és ébredésekor, bár képtelen volt álmát visszaidézni,
mélységesen meg volt róla győződve, hogy nagy dolgokat jelentettek neki, és ami szeme elé tárult
és ami képzeletét rabul ejtette az a mennyei Atya megnyilatkoztatása volt. Nyugtalanság fogta el, és
nem volt békéje míg meg nem ismerte jelentését és értelmezését.
E hatalmas egyeduralkodó, aki épp elpusztította Ninivét és Egyiptom királyát győzte le, a világ ura
lett; és két évvel azelőtt hatalmába kerítette Jeruzsálemet és fogságába ejtette a fiatal Dániel
prófétát, Juda királyi házának egyik hercegét.
Isteni szellemmel és természetfeletti bölcsességgel megáldva, Dániel megjelent Babilon királya
előtt, aki hiába értekezett birodalma bölcseivel és jósaival; Isten felfedte prófétájának
Nabukodonozor álmát és jelentését, így el tudta az ismételni egészében a királynak, ezzel megadva
neki a magyarázatot.
Íme az a csodálatos álom, ahogy az Dániel könyvében elhangzik (kaldeus nyelven) és értelmezése,
ahogy azt a próféta meséli a szent szövegben:

Dán 2.27
Dániel ezt válaszolta a királynak: "A titkot, amelyet a király kérdez, a bölcsek, varázslók, tudósok
és jósok nem tudják megfejteni a királynak.
Dán 2.28
De van Isten az égben, aki feltárja a titkokat és tudtára adja Nebukadnezár királynak, mi fog
történni az utolsó időkben. Ez az álom, amelyet fekvőhelyeden elméd látott:
Dán 2.29
Arról gondolkodtál, ó király, fekvőhelyeden, hogy mi fog történni. Nos, aki feltárja a titkokat, az
megmutatja neked, mi fog történni.
Dán 2.30
Én elnyertem e titok kinyilatkoztatását, nem mintha bölcsebb volnék, mint bármely más élőlény,
hanem azért, hogy a megfejtésről tudomást szerezzen a király, vagyis hogy megértsd elméd
gondolatait.
Dán 2.31
Amit láttál, ó király, az egy hatalmas szobor volt. Ez a szobor nagy volt és fényes, magasra
emelkedett előtted, és rettenetes volt a tekintete.
Dán 2.32
A szobor feje tiszta aranyból volt, melle és karjai ezüstből, hasa és ágyéka bronzból,
Dán 2.33
lábszárai vasból, lábai meg részben vasból, részben agyagból.
Dán 2.34
Ezt láttad, míg a (hegyről) le nem vált egy kő anélkül, hogy hozzáért volna valakinek a keze. Ez
eltalálta a szobor vas- és agyaglábát és darabokra zúzta.
Dán 2.35
Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a bronz, az ezüst és az arany, s olyanná lett, mint nyáron
a szérűn a por, amelyet felkap a szél, úgyhogy nyoma sem marad. A kőből pedig, amely eltalálta a
szobrot, egy nagy hegy lett, amely betöltötte a földet.
Dán 2.36
Ez volt az álom.
A jelentését is elmondjuk a királynak.
Dán 2.37
Ó király, te vagy a legnagyobb a királyok között. Az ég Istene királyságot, erőt, hatalmat és
dicsőséget adott neked.
Dán 2.38
Kezedbe adta az emberek fiait, a mező vadjait és az ég madarait, bárhol vannak, és téged tett meg
mindnyájuk urává. Te vagy az arany fő.
Dán 2.39
Utánad egy másik birodalom támad, egy nálad kisebb, majd egy harmadik birodalom, amely
bronzból való lesz, és uralma alá kerül az egész föld.
Dán 2.40
A negyedik birodalom kemény lesz, mint a vas. A vas mindent összetör, és összezúz. Miként a vas
mindent összezúz, ez is törni és zúzni fog.
Dán 2.41
Mivel úgy láttad, hogy lábai és ujjai részben agyagból, részben vasból vannak: Az a birodalom meg
fog oszlani, de azért lesz benne valami a vas szilárdságából. Azért láttad, hogy vas van keverve az
agyag sarába.
Dán 2.42
Mivel lábujjai részben vasból, részben agyagból vannak: az a birodalom részben szilárd, részben
törékeny lesz.
Dán 2.43
Ha a vasat agyagos sárral összekeverve láttad, ez azt jelenti: házasságok által össze fognak
keveredni, de eggyé nem fognak összeforrni. A vas ugyanis nem vegyül az agyaggal.
Dán 2.44
Ezeknek a királyoknak az idejében az ég Istene olyan birodalmat támaszt, amely nem szűnik meg
soha. Ez a birodalom nem száll át más népre. Összetöri és elpusztítja az összes többi birodalmat,
maga azonban állni fog mindörökké.
Dán 2.45
Ezért tehát jól láttad, hogy a hegyről levált a kő anélkül, hogy valakinek a keze hozzáért volna, és
szétzúzta az agyagot, vasat, bronzot, ezüstöt és aranyat. A nagy Isten megmutatta a királynak, mi
fog történni egykoron. Az álom igaz, és megfejtése megbízható."

A király, a csodálattól megérintve, felismerte az álmot amely olyannyira megrázta: tehát


nyilvánvalóan bizonyos, hogy az Örökkévaló Dániellel van és a megnyilatkozás értelmezése nem
kevésbé biztos és isteni mint a maga a látomás. A próféta két rejtélyt leplezett le és magyarázott
meg neki: a múltét és a jelenét. A jövő rejtélye az, hogy három birodalom követné az övét; és a négy
birodalom után jönne egy ötödik, Jézus Krisztus, Isten Fia és Isten földi megnyilvánulása, aki az
egész földön mindörökre uralkodna; egy birodalmat melyet meg kell töltenie vígsággal és örömmel,
dicső uralkodás, melyet annyira várnak az Egyház Atyái és melyet minden nap szólítanak a
keresztények imái és fohászai:

ADVENIAT REGNUM TUUM!


(Jöjjön el a Te országod!)
Az „Írás”, mondja Fénélon, „ végtelenül felülmúl minden más világi szerzőt naivságban,
élénkségben és nagyságban.”Dánielnek tett megnyilatkozás talán a legcsodálatosabb melyet Isten
Szelleme valaha mondott egy prófétájának, ezért a Megváltó gondosan azt mondja nekünk: „Aki
olvassa Dániel prófétát, nagyon figyeljen!” Valójában a próféta nemcsak megjósolja a jövendő
eseményeit, de megjelöli a korszakokat, a dátumokat, és az események időtartamát az évek pontos
és meghatározott időtartamával. Így kijelenti, hogy a babiloni fogság 70 évig tart majd, és 70 évig
tartott! hogy a perzsa király rendelete és az Úr halála között hetven hét telik el, vagy 490 év, és 490
év telt el! Ami rendkívülien kiemelkedő az az hogy a csillagász Ptolemaiosz, aki Krisztus után
másfél évszázaddal írt, felosztotta az időt, hogy jelölje a fogyatkozásokat, teljes mértékben úgy,
ahogyan azt hét és fél évszázaddal őelőtte Dániel próféta tette. Az ő csillagászati Kánonjából tudjuk,
hogy Ptolemaiosz úgy tekint erre a négy monarchiára mint egyetlen uralkodási sorozatra, melyet a
babiloni és asszír kaldeus királyokkal vezet be, Kürosszal és a perzsa királyokkal folytat, majd
Nagy Sándorral és Egyiptom és Szíria görög királyaival, majd a Latin császárokkal fejezi be!

Úgy mint Dániel szobránál a négy Monarchiából mindegyik csak akkor kezdődik el, amikor
folytatja az előzőt, Ptolemaiosz ugyanígy, királyi matematika Kánonjában, csak onnantól számítja a
Makedón királyokat amikortól legyőzték a perzsákat, és a római hódítókat csak attól a naptól, hogy
Nagy Sándor követőit helyettesítik anélkül, hogy törődne bárki korábbi létezésével is.
És ami rendkívüli, hogy a mi időnkben Las Cases grófja, nagy Történelmi Atlaszában, amely az
antikvitás legfőbb monarchiái elemző táblázatnál nyílik ki, egyaránt négyet ismer el amelyek
pontosan ugyanazok mint amelyeket Dániel próféta említ: az asszír monarchia, a perzsa monarchia,
a makedón monarchia és a római monarchia!

Egyike a legfontosabbaknak a próféciák tanulmányozásában, az hogy jól ismerjük fel a prófétai


területet.
Amikor a próféta a világról vagy a ”Földről” beszél, leggyakrabban a négyből az egyik Monarchia
hatalmas területének egyikére kell gondolni az adott időszakban. Nabukodonozor szobra rettenetes
látvány volt, de tündöklése kiváló volt, mert mindegyik Monarchia nagyon erős, tevékeny, rettegett,
kellett, hogy legyen, hatalmas és egyedi ragyogással körülvéve.

Nabukodonozor az aranyfej, és nemcsak saját személye, de a családja, a dinasztiája is. A mennyei


Isten aki birodalmát adta: „ kardom vagy” mondja neki Jeremiás könyvében. A világ ura, ez a
hatalmas hódító magasztalja és dicsőíti Dániel istenét; és uralma, amely olyan győzedelmeskedő
mint dicsőséges, közel fél évszázadon át tartott. De utána, unokája elvész a végzetes éjszakában
ahol a perzsák és médek három királya egyezséget köt és rajtaütnek a legyőzhetetlen Babilonon,
véget vetnek a káldeusok monarchiájának, és romjain új birodalmat alapítanak.
A fém változik, mert új népről van szó, mely más nyelvet beszél, és egy új dinasztia jön irányítani a
világot, követik az asszírokat, és Izrael népét kezükben tartják. Ezt a második Birodalmat a két kéz
és az ezüst mellkas jelképezi; kezdetekben ez egy két királyságból álló Birodalom, de egyesülnek
majd és egyet alkotnak. Ahogy az emberi testben a két kar a mellkas fölött helyezkedik el, a perzsák
és a médek egyesülnek és egy Államot és népet alkotnak majd.

Ez oda vezet minket, hogy észrevegyük, a négy monarchia kronológiája és relatív időtartama a
szobron a különböző emblémák egymáshoz viszonyított magasságával és elhelyezésével
mutatkozik meg, amelyek a monarchiákat ábrázolják.
Az univerzális Birodalom Kürosz része lett. Ez a jeles harcos, az antik idők hőse, akit becsben
tartottak és csodáltak, és egyidejűleg a „Felkent uralkodó lett”. Kétszáznegyven évvel előtte Ézsaiás
próféta hirdette érkezését ennek a hatalmas uralkodónak aki aminthogy felruházta őt a birodalom
hatalmával, kiadott egy ediktumot amely lehetővé tette a Zsidóknak, hogy hazatérjenek országukba.
Kürosz mondta Jeruzsálemnek: „ Légy újjáépítve!” és a szentélynek: „Légy újraalapítva!” Ő az az
ember akit Isten fenntartott magának, hogy megadja neki a királyságok uralását, hogy dicsőséggel
halmozza, és, hogy megbízza a tervei végrehajtásával.

A harmadik monarchiát a szobor hasa jelképezi amely ércből volt, és követte az ezüstöt,
beleötvöződve, minden távolság nélkül. Tehát egy harmadik Birodalom, egy harmadik nép, amely
követi a Perzsa Birodalmat, népét és nyelvét, a nemzetek irányításában és a héber nép uralmában.
Ez a birodalom, királyság, kevésbé ragyogó és gazdag, Nagy Sándor alatt csodálatos gyorsasággal
fejlődik. Huszonegy évesen a Makedón királyt a görögök legfőbb hadvezérévé nevezik ki;
huszonhat évesen Nabukodonozor és Kürosz trónjára lép, és a „föld és tengerek urának” hívatja
magát.

Halálakor, harminc év háború után, tábornokai felosztják négy királyságra hatalmas birodalmát,
amelyből kettő sokkal erősebb lesz a többinél, és az egyetlen akiknek a zsidó néppel volt
kapcsolata, a Szeleukidák görög birodalma Szíriában, és Jeruzsálemtől délre, a görög Ptolemaidák
királysága Egyiptomban: ezek az ércből készült combok és csípők.
A harmadik Monarchia területe Görögországból, Makedóniából, Trákiából, Kis-Ázsiából, Szíriából,
Egyiptomból, Cyreneből állt.
Itt helyes leszögezni a négy Monarchia földrajzát pontossággal, amelyből mindegyik megkapta
maga sajátos területét.

A speciális, mindegyik számára korlátolt az a terület melyet akkor foglalt el, amikor Jeruzsálem
bevételével szerves része lett a szobornak: tehát ez a dátum meghatározza, mind a négy monarchia
számára ezzel a konkrét időszakkal, mindegyik földrajzi elterjedését.
A szent Könyvekből megtudhatjuk, hogy Nabukodonozor Jeruzsálem bevételével kezdte hódításait.
Innentől fogva ő az aranyfej, és az első Monarchia területe teljesen és pontosan meg van határozva;
oly módon, hogy például sem Kis-Ázsia, se Egyiptom nem tartoznak hozzá, mert ezeket a
területeket csak Jeruzsálem leigázása után hódították meg.

Ami a második Monarchiát illeti, sem Egyiptom, se Líbia, se Cyrene, se Kis-Ázsia nem tartoznak
prófétikus területébe, mivel Kürosz már akkor elfoglalta Jeruzsálemet, amikor a perzsák bejöttek
ezekbe az országokba.
De ami a görögök Birodalmát illeti, Nagy Sándor már hatalma alá vette Görögországot, Kis-Ázsiát,
Örményországot, Szíriát, Egyiptomot és Líbiát amikor Jeruzsálem ura lett mindezek a területek a
harmadik Monarchia részei lettek.

Végül a negyedik Monarchia, azaz a rómaiak felségterülete, amikor maguk is, a szobor végtagjai
lesznek, felölelik azt a területeket melyeket már Krisztus előtt 65-ben meghódítottak, időszak
amikor Cnaeus Pompeius Magnus elpusztította az egyik érc combot, Szíriát aki Palesztina felett
uralkodott legalább kétszáz éve, és ahol 63-ban rohammal bevette Jeruzsálemet, de az megtagadta
hatalmát.
A negyedik profetikus Birodalom határai a Rajna, a Duna, Illíria hegyei, Líbia sivatagjai, az Atlasz
hegység és az óceán.
Nagyon fontos, a prófécia földrajzi szempontjából, megfigyelni, hogy minden monarchia, még
akkor is amikor már nem létezik domináns hatalomként, megtartja legalább saját területét ahelyett,
hogy beolvadna az őt követő Birodalomba. Más szavakkal, a szobor aranya nem válik ezüstté,
hanem arany marad, és az ezüst nem változik rézzé, se az érc vassá, minden tartomány vagy rész
amely valamelyik monarchiához tartozott nem tartozhat következő monarchiához, és minden
egymást követő birodalom felségterülete, a prófécia szerint, abból áll, amikor Jeruzsálemet a
birodalom leigázta, leszámítva azokat az Államokat vagy tartományokat amelyek már akkor más
monarchiához tartoztak. Így Pergamon királysága, melyet a rómaiaknak I. Attalosz Szótér hagyott
örökül, 132 évvel Jézus Krisztus előtt; Cyrene, melyet Apion király hagyott a rómaiakra 99-ben, és
Bithünia melyet 75-ben Nikomédész hagyott örökül; vagy Örményország, Trákia, Makedónia,
Achaea, amelyek a harmadik monarchiához tartoztak, az érc jelképezte őket, nem részei a latin
földnek vagyis a fémnek, bár Államai a rómaiak által le lett igázva Jeruzsálem bevétele előtt, amely
csak néhány évvel később történt meg.
Dávid és Salamon városa ő maga sem része egyikének se a négy monarchiából.

Ami a kronológiát illeti, mindegyik mind a négy monarchia, amely egyszerre jelenik meg a
látomásban, ahhoz, hogy megtudjuk a szoborba való belépésük idejét, nem kell keresnünk az
időszakot amikor létezni kezdtek, mivel mind a négyet körülbelül nyolc századdal Jézus Krisztus
előtt alapították; de azt az évet kell vennünk amikor uralmat kaptak a héberek felett és félresöpörték
a Birodalmat amely megelőzte őket.

Minden egyes fém a négyből a szoborban egy másik faj és egy másik nyelv uralmát jelöli, könnyű
felismerni minden egyes Monarchia saját területét. Továbbra is káldeus nyelven beszéltek a Tigris
és az Eufrátesz között; perzsa nyelven a Tigristől keletre; görögül az Eufrátesztől nyugatra, egész
Egyiptomban, Szíriában, Kis-Ázsiában, Trákiában, Makedóniában, egészen a Dunáig és az Illír
hegyekig; végül latinul a Rajna bal partján, a Duna teljes jobb partján, egészen a Földközi tengerig
és az Óceánig; sőt a nemzeti vallást latinul tartják napjainkig ennek az utóbbi birodalomnak a
területein!

A „vaslábak” ahol a római uralom Krisztus előtt 65-ben vagy 64-ben kezdődött, Cnaeus Pompeius
Magnus korszakával, amikor ez a neves parancsnok megfosztotta trónjától Antiokhosz Szótért, az
utolsó szeleukida uralkodót és hivatalosan gyarmattá csökkentette Szíriát és Jeruzsálemet. Ez a
negyedik monarchia egy sokkal harciasabb és erőteljesebb népé kellett, hogy legyen mint amilyen
bármelyik előző nép volt. A szobor két vaslába ábrázolta, mert ez a nép köztársaságpárti lesz ekkor
és két egyenlő hatalom irányítja: a Szenátus és Róma népe, « Senatus Populusque Romanus. »
A két „láb” nem jelképezheti a Római Birodalom kettéosztását Keleti és Nyugati Birodalomra, mert
a prófécia szerint követett szabály ami a monarchiák egymást követését illeti az emblémák
magassága szerint van a szobron és ez a felosztás csak négy századdal Jeruzsálem felosztása és
Cnaeus Pompeius Magnus érája után következett be.
Augusztus Cézárra, az első római császárra, úgy tekintettek mint a világ urára és mint egy földre
szállt Istenre, „divus Augusztus”. Hatalmas birodalma nyugodt volt, bölcsen szervezett, erősen
igazgatott, és hogy megünnepelje győzelmeit és az ebből következő mélységes békét bezárta Janus
templomát.

Uralkodása idejére esik a Megváltás, és a Megváltó születése, melyet az égi seregek és az Angyalok
Éneke ünnepeltek. Ez az esemény nem szerepel a szobron lévő emblémákon, mert a
Nabukodonozornak küldött látomás célja csak az volt, hogy a birodalmak politikai történetét fedje
neki fel. Három évszázadnyi borzalmas keresztényüldözés közben folyt a mártírok vére és lett az
egyház vetőmagja, ahogy azt Tertullianus mondta.

De amint a világ csodálkozására Nagy Konstantin felíratta Krisztus nevét a zászlókra és lobogónak
használta a keresztet, a világ megváltozott.
Ekkor Jézus vallása elterjedt, mint a fény, a világ egyik végéről a másikra, és a pogányság
összeomlott, mindörökre felforgatta a leghirtelenebb, legcsodálatosabb és eddig hallatlan
forradalom. In hoc signo vinces. A szobor lábai és újai részben vasból, részben cserépből voltak
aszerint, hogy ezt a birodalmat miként kellett volna lényegében felosztani. Nagy Konstantin a
papságot a keresztény egyházból mint állami testületet, püspökeivel, zsinatjaival, nemsokára
megjelent ennek az új hatalomnak « imperium in imperio » a fővárosa, tartományai, hadserege,
össze nem olvasztható keverék, egyesítve: Egyház, Birodalom, Kormány, Papság, Vallás és Politika.

Az emblémák viszonylagos magassága a szobron a négy monarchia sorsában határozza meg az idők
hosszát és egymást követését: az egyházi és a politikai megosztottság pedig, amely létrejött a
Birodalomban, kezdve a lábaktól és folytatódva minden egyes ujjban, ez a változás a tíz királyság
kialakulásával kellett, hogy megtörténjen, a lábtőből indulhat ki, amely a tíz ujj előtt található; és a
történelem megmutatja nekünk, hogy ez a bensőséges keveredés Kr. u. 312 körül kezdődött, míg a
tíz gót király érkezése a latin birodalomba egy évszázaddal később történt meg, és Kr. u. 476-ban
elfoglalták Rómát.

A vas és a fém a szobor lábainál keveredik, de nem elegyedhetett egyik a másikkal, egyesülniük
kellett, „emberi mag által” azaz, az Egyház és a Birodalom fajok és családok szövetségével fog
keveredni; és láttuk ugyanannak az apának fiait királyi trónon ülni, a másikat pedig főpap székén
ülni; vagy egyiket a hadseregben, másikat a kolostorban; egyik elöljáró, másik pap; egyik tábornok,
másik püspök! de Konstantin óta, soha Állam és Egyház, bár gyakran szorosan összefonódtak, nem
olvadhattak egymásba. Egy szóval, ahogy Guizot mondja: „ Amikor a Római Birodalom romjain
megjelentek a modern népek, két társadalom volt jelen: a hódítók és a keresztény papság. Ez a két
társadalom, bármennyire is különböző, kénytelenek voltak együtt élni; közeledtek egymáshoz és
szövetséget kötöttek, de nem mosódtak egybe; mélységesen különállóak maradtak.

„Az ötödik században” írja M. Guizot az Histoire de la Civilisation en France (Franciaország


Civilizációtörténete) című munkájában, „a látszat ellenére, inkoherencia volt a civil és a vallási
társadalom között, mert alapvetően ellentétes természetűek.”
Minden régi nép, főleg az első három monarchia népei elpusztították a legyőzött népeket, vagy
legalább rájuk kényszerítették törvényeiket, nyelvüket, szokásaikat, minden más Rómába
győztesként érkező hódító néppel ellentétben, ők a Római Birodalom fenntartására fordítottak
figyelmet.

Ennek a Birodalomnak fent kellett maradnia, aszerint, amit láttunk, hogy a vasnak az idő végezetéig
fent kellett maradnia. Az emblematikus szoborban ugyanakkor a tíz lábujj már vasból és földből
keveredve jönnek létre, a tíz király valóban a negyedik Monarchiából emelkedik ki, mert először
hadvezérek, királyság nélkül, seregük élén érkezve Ázsia sztyeppéiről, vagy Skandinávia jeges
területeiről a Birodalom tartományaira; de ezek a népek, ahogy letelepedtek a római provinciák
területére megosztják egymás közt a földeket, és minden egyes hadsereg saját tábornokát kiálltja ki
királynak. Így lesz Galliából Franciaország, Gallia Cisalpinaból Lombardia, Gallia Transalpinaból
Burgundia, Hispania Baeticaból Vandál Állam, Noricumból Gepidia lett; majd mindegyik királyság
teljes mértékben latinná vált.

Ez a tíz gót király, a történelem már megnevezte őket a számunkra, a frankok, a burgunidak, a
lombardok, a vizigótok, az osztrogótok, a herulok, az alánok, a szvébek, a gepidák, és a vandálok,
akik a latin földön telepedtek le, melyet az Óceán, az Adria, a Rajna és a Duna határolnak. Említjük
Attilát, Isten kardját, és az ő rettegett hunjait, mivel feldúlták és kifosztották a Római Birodalmat,
nem telepedtek le; sőt, nem is voltak a gót nemzetekkel egy nyelvcsaládból se egy fajból valók. A
hun inváziót, és a jövetüket a latin földre egy másik prófécia megjósolta.

Nem említjük az angolszászokat sem akik Nagy-Britanniában telepedtek le, mivel Anglia akkor már
nem tartozott a latin Birodalomhoz, és nem tartozik a prófétikus földhöz. Ez a sziget mely Krisztus
előtt 55-ben látta Julius Cézárt megérkezni, tizenegy évvel azután, hogy Cnaeus Pompeius Magnus
elfoglalta Jeruzsálemet, és a Rómaiak csak Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus császár
uralma alatt foglalták el, Krisztus után 43-ban, vagyis legalább százhat évvel azután, hogy a
vaslábak megkezdődtek a szoborban; Horatius, Augustus idején egy másik világot alakított ki
Angliából. Az ötödik század kezdetén ünnepélyesen kijelentették a római császárok, hogy nem
tartozik már a Nyugati Birodalomhoz: Honorius, egy hivatalos rendelettel, jogilag elválasztotta a
Római Birodalomtól, Gibbon a 409-s évre helyezi ezt a fontos eseményt. Anglia törvényei szászok
és nem rómaiak; a merloni parlament nem akarata bevezetni a római törvény egyetlen rendelkezését
sem. Amikor Nagy Szent I. Justinianus megalkotta halhatatlan törvénykönyvét a „Corpus Iuris
Civilis Romani-t”, akkor Nagy-Britannia már több mint egy évszázada levált a Birodalomról.

Nem helyezhetjük el Hollandiát, Poroszországot, és Németország népeinek nagy részét a latin


földbe, mert ezek a területek nem képezték a Római Birodalom részét amikor a vas követte az ércet
Jézus Krisztus előtt 65 környékén.

Milyen különös látvány, hogy ezek a barbár népek az invázió borzalmas századában, akik
egybeolvadnak a prófétikus földön és elárasztják azt vérrel, és szétszaggatván Nyugatot mégis
elismerik a Római Birodalom létezését, amelynek tagjainak vallják magukat, és a melynek tisztjei
és szolgái akarnak lenni! A vizigótok királya, I. Alarich aki kifosztotta Itáliát és Rómát, és a
„Birodalom tábornokának” hirdette magát; a gepidák, az alánok, a szvébek, a ”Birodalom
szövetségeseinek” hívták magukat; Odoaker, a herulok királya, miután bevette az örök várost,
megtartotta a római magisztrátus formáit, jelentette Konstantinápoly Császárának a császári
jelvényeket, következetesen kérte tőle a római patríciusi címet, és válaszában I. Anastasius
engedményezte kérését, „mint annak az embernek” írj levelében, „ akit a római szenátus választott,
hogy megvédje a Nyugati Birodalmat!” Nagy Theuderich, az Osztrogórok királya fenntartotta
Rómában a római törvényeket és irányelveket, amint azt Tours-i Szent Gergelytől megtudjuk ;
évről évre megadta saját tisztjeinek a konzuli és patríciusi címet a Nyugati Császár által, és Kr. u.
484-ben saját magának megadatta a konzulátust.

A frankok királya, Szent Klotild hitvese, a St-Martin de Tours-i templomban konzuli tunikában és
tógában fogadta a keleti nagyköveteket.
Gundobad burgundi király” patríciusnak „ nevezte magát és a” nagy Római Birodalom tagjának”.
Fia Sigismund azt állította, hogy őseinek „ római szíve volt.”
A tíz király és a tíz királyság ellenére, a Birodalom továbbélt és folytatódott a vasban.
hatvan évvel Odoáker után, Belizár, az osztrogótok és vandálok legyőzője egy időre visszaállította a
császári kormányzást Itáliában, Afrikában, Szicíliában, és Szardíniában.
Végül Kr. u. 800-ban, Karácsony napján, a római Szent Péter Bazilika a nép egyhangú kiáltásától
zengett: Életet és dicsőséget Nagy Károlynak, akit „Isten keze koronázott nagy és csodálatos
Római császárrá”.

Amikor a Szentatya feltette a magasztos Károly fejére a Cézárok koronáját, és a két segédkező
érsek feltették a „ nagy és békeszerető Római Császárnak” vállára a császári palástot, a nyugati
császári cím hatása akkora volt, hogy Iréné császárnő megremegett bele bizánci trónján, és olyan
fényűző volt dicsősége, hogy I. Niképhorosz-utódja a keleti trónon- által küldött nagykövetek,
eljöttek megalázkodni a nagy zseni lábai előtt aki kezében tartotta a világot.

Ez a vallásos uralkodó, vesztét közeledni érezvén, és összehívva a római népgyűlést Aix-la-


Chapelle-be, Kr. u . 815 szeptemberében, fia Lajos, akvitániai király koronázására, a következő
csodálatos szavakat mondta: „ A frankok közül elsőként szereztem meg a cézári címet és elhoztam a
frankok nemzetségének Romulusz nemzettségét. Kapd meg koronám, fiam, Krisztus áldásával, és
hatalmam nyomaival!”
A nyugati császári ünnepélyes címet, melyet Kövér Károly, nagy Károly dédunokája hagyott
elveszni Franciaország számára, több olasz herceg vitatta; majd Nagy Ottó, szász herceg és német
király, aki Itália királya lett, magához ragadta Nagy Károly diadémját 962-ben, és kényszerítette a
pápát, a zsinatot és Rómát, hogy hódoljanak be hatalmának és ismerjék el az ő jogát a Szent szék
felett. Utódai megtartották a cézári és római birodalmi vezetési rangot, amely hűbéruralmat adott
nekik Itália felett. Megkoronázásukkor, mely nagy pompában zajlott az Aix-i katedrálisban, mely
várost egy kortárs költő „ Roma secunda”-nak nevezett, megkapták Nagy Károly kardjával és
katonai vállszíjával, a császári koronát, arany gömbbel díszítve, amely az univerzális monarchia
jelképe; majd hűséget esküdtek latin nyelven a szent katolikus, pápai és római Egyháznak.

A szász házból, a császári korona átkerült Frankföldről, Svábföldről, Luxemburgból, és


Bajorországból és végül a Habsburg családban maradt, „melynek története”, mondja Las Cases,
„egész Európáé”, egészen a ház meggyengülésének pillanatáig, amikor is a napóleoni dinasztia
vette át helyét a császári méltóságban.
Akkor a világ olyan eseménysorozatot látott maga előtt, hogy vissza kell mennünk Nagy Sándorig,
Küroszig és a Cézárokig, hogy hasonló győzelmeket találjunk ahhoz a dicső hódítóhoz, aki
visszaállította Nagy Károly birodalmát. Marengo után, mely gyorsaságával és eredményei nagysága
által mindörökké híres maradt, Austerlitz, Jéna, Friedland, Eylau, Eckmûhl, Wagram, ahol a győztes
bátorságát csodálják, akik az osztrák monarchia után meginogtak a porosz monarchia mennydörgős
csapásaitól; Lutzen és Bautzen, a francia heroikus fiatalság dicsősége és büszkesége.

Majdnem teljes Európa meghajol a Császár előtt. A császári dinasztia minden európai uralkodó
házzal szövetséget köt. Első Napóleon Drezdában a királyok királya: körbevéve szövetséges vagy
hűbéres királyokkal, luxusa és tündöklése ázsiai uralkodónak láttatják őt. Csak a csaták közt tud
Franciaországgal foglalkozni, és eközben a nép választottja és képviselője a nemzet emlékeibe vési
a diadalok zaja közepén, egy olyan energikus impulziót mint az általa létesített intézmények
fennmaradnak utána.

A forradalom borzalmas viharai után, Napóleon újjáépíti a hatalmat és a fennhatóságot. Olyan


Szenátussal, mint Rómában, egy törvényhozó testület és tisztességes adminisztrációval látjuk újra
megjelenni a rendet, igazságot, és a társadalmi egyenlőséget; a közoktatás fejlődik és népszerű lesz;
világos védelmet kap az ipar, a művészetek és tudományok, és tapintható javulás mutatkozik a
lakosság anyagi és morális állapotában.

„ A Császár két ellenséges század közt volt közvetítő”, de nagyobb mint Nagy Károly, bevéste
szellemét százada emlékébe, és meglehetősen hosszas befolyást gyakorolt, mondja Sismondi.
Egyszerre harcos és törvényhozó, hódító és ügyes szervező, királyokat nevez ki, jogarokat oszt,
alkotmányt ad ki; létrehoz, újraéleszt, alapít, szépít; kiváltja és megbecsüli mindenhol az elismerést
mindenhol amerre jár, és végigjárja Európa fővárosait győzedelmesen, mindenhol elhinti a
civilizáció magjait, melyek egy nap majd meghozzák gyümölcsüket.
Bonaparte Cézár kezével küzd, Nagy Sándor gyorsaságával győzedelmeskedik, úgy meg tudja
magát kedveltetni mint Kürosz, és úgy hisz Istenben mint Nabukodonozor.

A régi rendszer a végét járta, de az idő hiányzott a latin föld adminisztrátor hőseinek, hogy
megszilárdítsák és megalapozzák az új rendszert, és békés célokat vigyenek véghez. Mindamellett „
a század embere maradt”, mondja Las Cases grófja; „uralma alatt Európát irányítottuk és mindenki
nagy „nemzetnek” ismert el minket.
„Franciaország, az ő dicsősége, felemelkedése, és virágzása, hatalma, ezek voltak ábrándjaim éjjel
és nappal” mondta Napóleon Szent Ilona szigetén!
A római király, 1811-ben március 20-án született, apja lemondása után örökölte a Birodalmat. Soha
király születése még nem okozott olyan örömet és mámort, se annyi visszhangot Európában mint a
Római király születése. A Kamarák elismerték Császárnak és nevezték ki császárnak 1815-ben
Második Napóleon néven.
1832. július 22-én hunyt el Bécsben.

A császári „nap” mely beragyogta az egész latin világot, a próféciában, elsötétült, és a Birodalom is
letűnt.
Franciaország, aki 1804 óta az európai társaság élén állt, 1815-től fogva, több mint harminc éven át,
három uralkodáson ment át, arányaiban nyugodt és békés, valójában, de politikai súly nélkül, hogy
végül katasztrófába torkoljon, amely felforgatta Franciaországot, és azután megrázta a latin földet.
Ámde egy új napnak kellett megjelennie a megjelölt időben. Harmadik Napóleonnak meg kellett
mentenie Európát az anarchiától, és vissza kellett adnia a „nagy nemzetnek” rangját a világban és az
világ népei közti döntő szerepét.
„ Nagybátyád csillaga rajtad van” mondotta egy kiváló királynő, túl hamar eltávozott, hogy élvezze
fia dicsőségét, a Párizsi Kongresszus során, hogy Európa sorsa fölött uralkodjon.- És Marengo
győztese már korán az mondta, ha az általa szeretett unokaöcsről beszélt: „Remélem, hogy felnő,
hogy méltó legyen a rá váró sorsra.”
„Franciaország nem tagadta meg az első császárt, akit „ egyáltalán nem lett kitagadva.” A francia
nép „Első Napóleon ügyét” támogatta azzal, hogy milliónyi szavazattal éljenzett Harmadik
Napóleon Birodalmát.

Korának ügyei élén járva, hogy irányítsa és vezesse azokat, a Császárnak úgy tűnik az a célja, hogy
megállítsa, vagy fékezze a forradalmi szellemet, hogy megvalósítson egy virágzó korszakot, mely
tartós békén nyugszik, és teljes Európához kell csatlakozni, bölcsességével és visszafogottságával.
Az Írás próféciái leleplezik nekünk, vagy megengedik, hogy feltételezzük, hogy a római király
örökösének uralma alatt, a jelen időkben, vagy többé-kevésbé, a közeljövő időszakban, a Nyugat tíz
királyságának tisztább és kivehetőbb megalakulását láthatjuk, és a lotaringiai uralkodóház
hanyatlását fogjuk látni, aki a latin föld eszméivel szemben homlokegyenesen más elveket képvisel.
Majd, a félsziget idegen megszállás alóli felszabadítása után, és annak olasz Konföderációvá való
újraszervezése után, Franciaország protektorátusa alatt, az Ottomán porta hanyatlását, és európai
hatalma végleges bukását és agóniájának megrázkódtatását követjük végig, mivel megkezdődött
„elszáradása” és gyorsan közeledik romjaihoz.

Az északi birodalom belső fejlődésében veszünk részt, melynek politikája ezentúl egyesítve van a
Nyugati Birodalom vezetésével.
A civil és vallási hatalom harmonikus együttműködését láthatjuk a latin földön, ahogy egy békés és
nyugodt időszak követi a három fő nemzetiséget garantálva, latin, teuton és görög-szláv, melyek
megosztják ma a Kontinenst.

A pápa, aki függetlenné vált a politikai kérdésektől és a latin Birodalom Monarchiájára


támaszkodott, aki az „ő legerősebb támasza”, látja majd meghajolni a félholdat a kereszt előtt; és
talán a jelenlegi generáció megéri-e megújulását, Jeruzsálem és annak ősi népe, Mandane fia dicső
ideje iránt.
Franciaország, akinek mindenhol van érdekeltsége ahol „igazságos és műveltséget terjesztő szerepe
van melyet érvényesít” Itália felszabadítását akarja. Már két századdal Első Napóleon előtt, IV.
Henrik akart az olasz nemzet védelmezője lenni: ennek a hercegnek az az élénk vágya volt, hogy
lesüllyessze az osztrák házat, aki folyamatosan le akarta győzni, és V. Károly német-római császár
óta egyetemes monarchiáról álmodott.

Az egész „latin föld” átveszi azokat a nemes civilizációs elveket amelyet Franciaország – a „nagy
nemzet” – zászlóján hord tudja majd megszerettetni és tiszteletben tartatni, még Keleten is, egészen
a föld legtávolabbi pontjain; és III. Napóleon Császár, Nagy Károly örököseként, a frankok
nemzetségének tartja fent az antik Romulusz fajának Birodalmát.