Carl Gustav Jung

Bevezetés a tudattalan
pszichológiájába

Fordította:
NAGY PÉTER

A fordítás alapjául szolgált:

C. G. JUNG: ÜBER DIE PSYCHOLOGIE DES UNBEWUSSTEN.
IN: C.G. JUNG: ZWEI SCHRIFTEN ÜBER ANALYTISCHE PSYCHOLOGIE.
C. G. JUNG: GESAMMELTE WERKE. SIEBENTER BAND.
© WALTER VERLAG AG, OLTEN. 4. VOLLSTÄNDIG REVIDIERTE AUFLAGE 1989
 TARTALOM

Elıszó a magyar kiadáshoz __________________________________________________________2

Az elsı kiadás elıszava _____________________________________________________________2
Elıszó a második kiadáshoz__________________________________________________________2
Elıszó a harmadik kiadáshoz _________________________________________________________4
Elıszó a negyedik kiadáshoz _________________________________________________________4
Elıszó az ötödik kiadáshoz __________________________________________________________5
1. fejezet
A PSZICHOANALÍZIS _____________________________________________________________6
2. fejezet
AZ ERÓSZ-ELMÉLET ____________________________________________________________11
3. fejezet
A MÁSIK NÉZİPONT: A HATALOMVÁGY _________________________________________17
4. fejezet
A BEÁLLÍTOTTSÁGI TÍPUS PROBLÉMÁJA _________________________________________23
5. fejezet
A SZEMÉLYES ÉS A SZEMÉLY FÖLÖTTI VAGY KOLLEKTÍV TUDATTALAN __________35
6. fejezet
A SZINTETIKUS VAGY KONSTRUKTÍV MÓDSZER__________________________________43
Analitikus (kauzális-reduktív) értelmezés ______________________________________________44
A szintetikus (konstruktív) értelmezés _________________________________________________45
7. fejezet
A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAI _____________________________________48
8. fejezet
A TUDATTALAN MEGÉRTÉSÉHEZ. A TERÁPIA ÁLTALÁNOS ELVEI__________________60
Zárszó __________________________________________________________________________62

1
 Elıszó a magyar kiadáshoz
A tudattalan pszichológiá-járól írt mővemnek dr. Nagy Péter fordításában és dr. Jacobi Jolán
gondos felügyelete alatt készült magyar fordítása az elsı írásom, amely ezen a nyelven jelenik meg.
Néhány mástól eltekintve tehát elıször lát napvilágot eredeti mővem a keleti Európában. Nemcsak
azért vagyok nagy hálára kötelezve dr. Jacobi Jolánnak, mert a fordítás megjelenését lehetıvé tette,
hanem talán még sokkal nagyobb mértékben azért, mert e könyv átdolgozásánál és sajtó alá
rendezése közben ösztönzı segítségével és hasznos tanácsaival oly önzetlen módon támogatott.
Különösen jólesik, hogy ez az írásom immár közvetlenül szól a magyar olvasóhoz, ama nép fiához,
amely mindig eleven érdeklıdés jelét adta munkálkodásom iránt: ha közvetve is, de talán ezért való
hálám egy részét rója le ez a könyv.
A nyugati féltekérıl származó sok tanítványom között dr. Jacobi Jolán volt az elsı magyar; évek óta
dolgozik vezetésem alatt Zürichben, és e réven valóban alapos tudásra tett szert a tudattalan
pszichológiájának olyannyira szétágazó s nehéz területén. Ennek pompás bizonyítékát adta Die
Psychologie von C. G. Jung c. munkájával, amely elsırangú bevezetés mőveimhez. Az ı
tárgyismerete szavatol e fordítás pontosságáért és értelmi hőségéért is, ami e nehéz és kényes anyag
taglalásakor rendkívül fontos.
A jelen kísérlet legkevésbé sem próbál átfogó ábrázolás lenni, megelégszik azzal, hogy az olvasót a
tudattalan pszichológiájának legfıbb problémájával megismertesse, az orvosi tapasztalás által
kijelölt keretek között. Mivel írásomat csupán bevezetésnek szántam, a szellemtörténet sokrétő
vonatkozásaira: mitológiára, vallásra, filozófiára, primitív pszichológiára s a többire csak utalok.
Zürich, 1944 januárjában
A SZERZİ

Az elsı kiadás elıszava

A jelen kis munka akkor keletkezett, amikor a kiadó kívánságára az 1912-es Rascher-évkönyvben
megjelent Neue Bahnen der Psychologie (A pszichológia új útjai) c. tanulmányomat egy második
kiadás számára kellett átnéznem. E munka tehát a korábbi tanulmányt átdolgozott és bıvített
formában mutatja be. Abban a tanulmányban a Freud által inaugurált pszichológiai felfogásmód egy
jelentıs darabjának ábrázolására korlátoztam magam. Az utóbbi évek sokrétő s jelentıs változást
hoztak a tudattalan pszichológiájában; ez késztetett arra, hogy tanulmányom kereteit lényegesen
kibıvítsem. Egyes Freudról szóló fejtegetéseket megrövidítettem, ezzel szemben tekintetbe vettem
Adler pszichológiáját, s amennyire csak e mő keretei lehetıvé tették, megadtam saját nézeteim
általános irányvonalát is. Fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra, hogy ez a fejtegetés kissé
bonyolult anyaga miatt sok türelmet és figyelmet kíván. Eszembe sem jut e munkával kapcsolatban,
hogy az bármilyen szempontból is végleges érvényő vagy akár csak kielégítıen meggyızı lenne. E
követelménynek legfeljebb az itt felvetett problémákat egyenként taglaló terjedelmes tudományos
munkák felelhetnének meg. Aki tehát mélyebben be akar hatolni az itt érintett problémákba, annak a
szakirodalmat ajánlom. Az én célom pusztán általános tájékoztatást adni a tudattalan
pszichológiájának lényegét illetı legújabb felfogásokról. A tudattalan problémáját annyira
fontosnak és korszerőnek tartom, hogy nézetem szerint súlyos veszteség lenne, ha ez a mindeneket
oly közelrıl érintı probléma nehezen hozzáférhetı szakfolyóiratok hasábjaira számőzve a mővelt
közönség látókörén kívül könyvtári polcokon tengetné árnyékéletét. A most folyó háborút kísérı
pszichológiai jelenségek - mindenekelıtt az általános ítélıképesség hihetetlen elvakultsága, a
kölcsönös rágalmazási hadjárat, az elképzelhetetlen pusztítási düh, a hazudozás gáttalan árja, s az
ember képtelensége arra, hogy a véres démont megállítsa útjában - mindennél alkalmasabbak, hogy
a rendezett tudatvilág alatt nyugtalanul szunnyadó kaotikus tudattalant a gondolkodó ember számára

2
szembeszökıvé tegyék. Ez a háború kegyetlenül megmutatta minden kultúrembernek, hogy
alapjában véve még barbár, s egyszersmind azt is, hogy mily kegyetlen fenyítés vár rá, ha még
egyszer eszébe jutna saját rossz tulajdonságaiért szomszédját tenni felelıssé. Mert az egyes ember
pszichológiája azonos a népek lélektanával. Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s
amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is. Csak az egyes emberek
beállítottságváltozása lehet a kezdete a népek lelki átalakulásának. Az emberiség nagy problémáit
sohasem általános törvények, hanem mindig az egyes ember beállítottságának megújhodása oldotta
meg. Ha volt idı, amikor az önmagunkon való elmélkedés volt a szükséges és egyedül helyes út,
akkor mai, szerencsétlen korszakunk feltétlenül az. Aki azonban önmaga felett elmélkedik,
beleütközik annak a tudattalannak a korlátaiba, amely éppen azt tartalmazza, amit a
legszükségesebb lenne tudnunk.
Küssnacht (Zürich), 1916 decemberében
A SZERZİ

Elıszó a második kiadáshoz

Örömömre szolgál, hogy e kis írásom - sokak számára nem könnyen érthetı tartalma ellenére is - ily
rövid idı alatt már második kiadását éli meg. A második kiadás, kisebb változtatásoktól és
javításoktól eltekintve, lényegében változatlanul jelenik meg, bár tudatában vagyok annak, hogy
éppen az utolsó fejezetek sokkal bıvebb fejtegetést kívánnának rendkívül nehéz és újdonság voltuk
miatt, hogy általánosan könnyő megértésre találjanak. Az ott lefektetett alapelvek behatóbb
tárgyalása azonban olyan mértékben lépné túl egy többé-kevésbé népszerő tájékoztató mő kereteit,
hogy ezeket inkább egy most elıkészületben levı könyvemben taglaltam a nekik kijáró
alapossággal.1
Az elsı kiadás megjelenése után hozzám érkezett levelekbıl örömmel láttam, hogy a közönség
széles rétegeinek érdeklıdése az emberi lélek problémái iránt sokkal erısebb, mintsem reméltem.
Ezt az érdeklıdést talán nem kis mértékben arra a mély megrázkódtatásra vezethetjük vissza,
amelyet tudatunk a világháború révén elszenvedett. E katasztrófa látványa az embert tehetetlensége
érzésében önmaga felé fordítja; befele fordul, s mivel az egész világ inog, támaszt keres. Sokan még
a külvilágban keresik ezt; egyesek hisznek a csalfa gyızelemben és a gyızı hatalmában, mások
törvényekben és szerzıdésekben, megint mások a fennálló rend lerombolásában. Még nagyon
kevesen kutatnak önmagukban, saját bensejükben, még túl kevesen tették fel maguknak azt a
kérdést, hogy nem szolgálnák-e jobban az emberi társadalom ügyét, ha önmagukon kezdenék a
mostani rend átváltását, ha elıször és egyedül saját magukon, saját belsı államukon próbálnák ki
azokat a törvényeket és diadalokat, amelyeket minden utcasarkon prédikálnak, ahelyett, hogy ezt
embertársaiktól várnák el. Minden egyes embernek gyökeres változásra, belsı szakadásra, a
meglevı feloldására és megújulásra van szüksége, nem pedig arra, hogy embertársaira kényszerítse
ezt, a keresztény, felebaráti szeretet vagy a szociális felelısségérzés képmutató köntösében, vagy
bármi mást hirdetı szép szavakkal, amelyek tudattalan személyes hatalomvágyból fakadnak. Csak
az egyes ember magába szállása, az emberi lét lényegéhez, saját lényének, egyéni és szociális
adottságainak alapjaihoz való visszatérése lehet a mai világban uralkodó vakság gyógyításának
kezdete.
Az emberi lélek problémái iránti érdeklıdés ennek az önmagunkhoz való ösztönös visszatérésnek a
szimptómája. Munkám ezt az érdeklıdést kívánja szolgálni.
Küssnacht (Zürich), 1918 októberében
A SZERZİ

3
 Elıszó a harmadik kiadáshoz
Ez a mő a világháború alatt született, és jelentıs részében a nagy események pszichológiai
visszhangjának köszönheti létét. A háború elmúlt, s lassanként a hullámok is lecsendesednek. A
háború által felvetett nagy lelki problémák azonban nem szőnnek meg foglalkoztatni minden
gondolkodásra és kutatásra hajlamos ember szívét és elméjét. E körülménynek köszönheti ez a kis
írás, hogy túlélte a háborút követı idıt, és immár harmadik kiadásban lát napvilágot. Tekintetbe
véve azt a tényt, hogy a második kiadás megjelente óta hét év telt el, szükségesnek tartottam, hogy
jelentıs változtatásokat és javításokat eszközöljek, különösen a típusokról és tudattalanról szóló
fejezetben. A típusok fejlıdése az analitikus folyamat során c. fejezetet teljesen elhagytam, mivel
ezt a kérdést azóta alaposan taglaltam Psychologische Typen c. munkámban; erre kell tehát utalnom
e célból.
Aki csak megkísérelte, hogy egy tudományosan még alakulóban lévı, rendkívül bonyolult anyagról
népszerően próbáljon beszélni, igazat ad nekem abban, hogy ez nem könnyő feladat. A
nehézségeket még növeli az a tény, hogy az itt taglalt lelki folyamatok és problémák nagy része
sokaknak bizonyára teljesen ismeretlen. Egy s más netán elıítéletekbe ütközik, vagy önkényesnek
tőnhet: de kérem az olvasót, vegye figyelembe, hogy az effajta írásnak sohasem lehet célja a
meggondolások s a bizonyítás egyes részleteibe való behatolás, hanem legfeljebb anyagának
megközelítı ismertetése és az e réven való ösztönzés. Nagyon meg lennék elégedve, ha ez a kis
könyv ezt a célt elérné.
Küssnacht (Zürich), 1925 áprilisában
A SZERZİ

Elıszó a negyedik kiadáshoz

Egypár javítástól eltekintve a negyedik kiadás változatlanul jelenik meg. A közönség sokféle
reakciója nyomán megállapítottam, hogy a kollektív tudattalan, amelynek e könyv egyik fejezetét
szenteltem, különös érdeklıdésre talált. Ezért nem mulaszthatom el, hogy az olvasó figyelmét
felhívjam az Eranos-évkönyv (Rheinverlag) utolsó évfolyamaira, amelyek különbözı szerzık e
szempontból jelentıs munkáit tartalmazzák. Ennek a könyvnek egyáltalán nem igénye csaknem
átfogó tájékoztatást adni az analitikus pszichológia teljes területérıl; éppen ezért sok mindenre csak
utalok, és egyet-mást meg sem említek. Remélem, azért szerény célját teljesíteni tudja továbbra is.
Küssnacht (Zürich), 1936 áprilisában
A SZERZİ

4
 Elıszó az ötödik kiadáshoz
Az utolsó, változatlan kiadás óta hat év telt el; ezért szükségesnek láttam, hogy a mostani, új kiadást
alapos revízió alá vegyem. Ez alkalomból sok elégtelen részt irthattam vagy javíthattam ki, sok
feleslegest távolíthattam el. A tudattalan pszichológiájához hasonlóan komplikált és nehéz anyag
nemcsak új ismeretekre, de sok tévedésre is alkalmat ad. Még áttekinthetetlen új világrész ez,
amelybe kísérletképpen benyomulunk, s csak kerülı utak árán találhatjuk meg a helyes csapást. Bár
igyekeztem a lehetı legtöbb új szempontot beleágyazni szövegembe, mégis arra kérem az olvasót,
ne várja e területen a mai pszichológiai ismeretek összes sarkalatos pontjainak többé-kevésbé teljes
leírását. E széles rétegeknek szánt írásomban az orvosi pszichológia és saját kutatási irányzatomnak
csak egypár lényeges nézetét ismertetem, s ezt is csak egy bevezetés erejéig. Alapos ismereteket
csak a szakirodalom tanulmányozása és gyakorlati tapasztalatok révén szerezhetünk. Azokat az
olvasóimat, akik e területen alapos ismereteket kívánnak szerezni, nyomatékosan kell kérnem, hogy
ne csak az orvosi pszichológia és pszichopatológia fı mőveit tanulmányozzák lelkiismeretesen,
hanem a pszichológia-tankönyveket is. Így fogják a legegyenesebb úton felismerhetni az orvosi
pszichológia helyét és jelentıségét.
Ebbıl az összehasonlításból mindenki felismerheti majd, mennyire igazolt Freud panasza
pszichoanalízise „népszerőtlenség”-érıl, és az én érzésem, hogy távoli, elszigetelt vártán állok. Azt
hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy a modern orvosi pszichológia nézeteinek még nagyon
kevéssé sikerült az egyetemeken képviselt tudományba behatolniok, bár a múlttal ellentétben akadt
már néhány elismerésre méltó kivétel. Azoknak az új ideáknak, amelyek nemcsak elkápráztatni
akarnak, rendesen legalább egy emberöltıre van szükségük, hogy meggyökerezzenek; a
pszichológiai újításoknak még többre, hiszen ezen a területen szinte mindenki tekintélynek képzeli
magát.
Küssnacht (Zürich), 1942 áprilisában
A SZERZİ

5
 1. fejezet
A PSZICHOANALÍZIS
Az orvosnak, az úgynevezett „idegorvosnak”, ha betegein segíteni akar, feltétlenül szüksége van
pszichológiai ismeretekre; hiszen az ideges bántalmak, mindenesetre mindaz, amit „idegességnek”,
hisztériának stb. neveznek, lelki eredető, tehát logikusan lelki kezelésre szorul. Hideg víz, fény,
levegı, villamosság stb. legfeljebb átmenetileg, de legtöbbször egyáltalán nem hatnak. Hiszen a
betegnek épp a lelke szenved, és méghozzá a lélek legmagasabb és legösszetettebb funkciói,
amelyeket szinte már alig merünk az orvostudomány hatáskörébe utalni. Itt az orvosnak
pszichológusnak, azaz az emberi lélek ismerıjének kell lennie.
Régebben, alig ötven esztendıvel ezelıtt, az orvosok pszichológiai elıképzettsége igen gyenge
lábon állt. A pszichiátriai tankönyv csak elmebajok klinikai leírásával és rendszerezésével
foglalkozott, s az egyetemeken tanított pszichológia vagy filozófia volt, vagy a Wilbelm Wundt2
által bevezetett ún. kísérleti pszichológia. Charcot párizsi iskolájából, a Salpetričre-bıl indult ki az
elsı kezdeményezés a neurózisok pszichoterápiájára: P. Janet3 megkezdte korszakalkotó kutatásait a
neurotikus állapotok pszichológiájára vonatkozólag, és Nancyban Bernheim4 nagy sikerrel
elevenítette fel Liébault-nak5 az ı idejében már elfelejtett kezdeményét, a neurózisok szuggesztiós
kezelését. S. Freud fordította le Bernheim könyvét, amely döntı befolyással volt rá. Abban az
idıben még nem létezett a neurózisok és pszichózisok lélektana. Freudé a halhatatlan érdem, hogy a
neurózisok pszichológiájának alapjait lefektette. Az ı tanítása a neurózisok gyakorlati kezelésébıl
indult ki, vagyis annak a metódusnak az alkalmazásából, amelyet ı pszichoanalízisnek nevezett el.
Mielıtt e tan lényegének megismertetésébe kezdenénk, el kell mondanunk egyet és mást ezen
tanítás és az egyéb tudományok egymáshoz való viszonyáról. Különös színjáték ez, melyben
Anatole France mondása: „Les savants ne sont pas curieux” (A tudósok nem kíváncsiak) újra
beigazolódik. Az elsı nagyobb, e tárggyal foglalkozó mő6 gyenge visszhangra is alig talált, holott a
neurózisoknak egészen újszerő felfogását hozta. Egypár szerzı elismerıleg nyilatkozott róla, s aztán
a következı lapon folytatta a hisztériás esetek régi módon való taglalását. Körülbelül úgy jártak el,
mint az olyan ember, aki dicsérıen nyilatkozna a Föld gömbölyő voltának gondolatáról vagy
tényérıl, s aztán nyugodtan folytatná a korong alakú föld leírását. Freud következı munkái teljes
részvétlenség mellett jelentek meg, holott ezek, pl. éppen a pszichiátria területén már felmérhetetlen
jelentıségő megfigyeléseket tartalmaztak. Midın Freud 1900-ban az álom elsı valódi lélektanát
megírta7 (elıtte e téren a témához illı éjszakai sötétség uralkodott), a kollégák kinevették, s amikor
1905 táján a szexualitás pszichológiáját kezdte megvilágítani8, egyhangúlag szidalmazni kezdték.
Nem utolsósorban a tudósok e felháborodott rohama tette a freudi pszichológiát szokatlanul széles
körben ismertté, messze a tudomány határain túl.
Vizsgáljuk meg közelebbrıl ezt az újfajta pszichológiát. Már Charcot idejében tudták, hogy a
neurotikus szimptóma „pszichogén”, azaz a lélekbıl ered. Tudták azt is, éspedig a nancyi iskola
munkája nyomán, hogy minden hisztérikus tünetet szuggesztív úton is elı lehet idézni. Éppígy
ismerték, Janet kutatásai nyomán, a hisztérikus kihagyásos jelenségek pszichomechanikai feltételeit
(anesztézia, parézia, paralízis és amnézia)9. Azt azonban nem tudták, miként ered a hisztérikus
szimptóma a lélekbıl; a pszichikus okozati összefüggések teljesen ismeretlenek voltak. Az új
pszichológia kezdeteit Breuer doktornak, egy régi bécsi gyakorló orvosnak a nyolcvanas évek
kezdetén tett felfedezésétıl számíthatjuk. Volt egy fiatal, nagyon intelligens nıbetege, aki
hisztériában szenvedett, mégpedig a következı tünetekkel: jobb karját spastikus (merev) bénaság
érte, és idınként „abszenciái” (tudatkihagyásai) vagy homályállapotai voltak; beszédkészségét is
elvesztette, amennyiben anyanyelvén nem tudta kifejezni magát, csak angolul (ún. rendszeres
aphasia). Akkor e zavarok anatómiai elméletének megalkotásával próbálkoztak, holott a
karmőködés agylokalizációjában éppoly kevéssé volt zavar, mint egy normális embernél. A hisztéria
szimptomatológiája tele van anatómiai lehetetlenségekkel. Egy nı hisztérikus bántalmak

6
következtében teljesen elvesztette a hallását, mégis gyakran énekelt. Egyszer, amikor a beteg éppen
egy dalt énekelt, orvosa észrevétlenül a zongorához ült, és halkan kísérte: egyik versszakról a
másikra való átmenet közben megváltoztatta hirtelen a hangnemet, mire a beteg anélkül, hogy
észrevette volna, az éneket megváltozott hangnemben folytatta. Tehát: hall is - meg nem is. A
rendszeres vakság különbözı formái hasonló jelenségeket mutatnak fel. Egy férfi teljes hisztérikus
vakságban szenvedett. A kezelés során visszanyeri látóképességét, de eleinte sokáig csak
részlegesen: mindent lát, az emberek fejét kivéve. Környezetében minden embert fej nélkül lát.
Tehát: lát is - meg nem is. Nagyszámú hasonló tapasztalat eredményeképpen arra a következtetésre
jutottak, hogy csak a beteg tudata nem lát és nem hall, az érzék mőködése különben teljesen
rendben van. Ez a tényállás szöges ellentétben áll a szervi zavar lényegével, amely mindig
közvetlenül a szervek mőködését akadályozza.
E kitérés után forduljunk újra Breuer betege felé; a zavarnak nem voltak szervi okai, tehát
hisztérikus, azaz pszichogén esetként kellett felfogni. Breuer megfigyelte, hogy ha betegét
mesterséges vagy spontán homályállapotban arról beszéltette, ami emlékezés és fantázia formájában
benne felszínre vetıdött, állapota utána egypár órára mindig megjavult. Ezt a megfigyelését a
további kezelésben tervszerően felhasználta. A beteg maga ezt „talking cure”-nak (beszélgetı kúra)
vagy tréfásan „chimney sweeping”-nek (kéményseprés) nevezte.

A páciensnı halálosan beteg édesatyja ápolása közben betegedett meg. Érthetı módon képzelmei
legfıként ezzel az izgalmas korszakkal foglalkoztak. Ezen idıszak emlékképei homályállapotban
fotografikus hőséggel kerültek újra napvilágra, olyan, a legkisebb részletekig menı pontossággal,
hogy feltételeznünk kell: az éber emlékezet sohase lett volna képes ilyen plasztikus és pontos
reprodukálásra. (Az emlékezıképesség beszőkült tudatállapotban való ilyen gyakori felfokozódását
hiperamneziának nevezzük.) Igen különös dolgok kerültek így napvilágra. A sok elbeszélés közül az
egyik körülbelül így hangzott:
Egy éjszaka szorongva és félve virrasztott az erısen lázas beteg ágyánál, mert Bécsbıl egy sebészt
vártak, akinek meg kellett volna operálnia édesatyját. Anyja egy idıre eltávozott, és Anna (a
páciens) egyedül ült a betegágy mellett, jobb karját a szék támlájára fektetve. Éber álom állapotába
jutott, és úgy látta, mintha a falról egy fekete kígyó közelednék a beteg felé, hogy megharapja.
(Nagyon valószínő, hogy a ház mögötti mezın valóban voltak kígyók, amelyek a leányt már
régebben megijesztették, s így ezek adták a hallucináció anyagát.) El akarta érni az állatot, de
mintha megbénult volna; jobb karja, mely a szék támlájáról lógott le, „elaludt”, anesztéziás és
paretikus (érzéketlen és béna) volt, s amikor rápillantott, ujjai halálfejes kis kígyókká váltak.
Valószínőleg megpróbálta, hogy a kígyót megbénult jobb karjával őzze el, és így karja anesztéziáját
és bénaságát asszociálta a kígyóhallucinációval. Midın a látomás eltőnt, félelmében imádkozni
próbált; csakhogy ezúttal semmilyen nyelven nem tudott megszólalni, míg végre egy angol
gyermekversre bukkant, s aztán ezen a nyelven tovább tudott gondolkozni és imádkozni.
E jelenet közben lépett fel a bénulás és a beszédzavar: az eset elıadása a zavarokat is megszüntette,
s a beteg valószínőleg így tért a teljes gyógyulás útjára.
E helyen meg kell elégednem ezzel az egy példával. Breuer és Freud idézett könyvében egész sereg
hasonló példát találunk. Nagyon érthetı, hogy az effajta jelenetek igen mély benyomást hagynak, s
ezért hajlamos az ember a tünet keletkezésében kauzális jelentıséget tulajdonítani nekik. A hisztéria
területén akkor uralkodó, Angliából származó „nervous shock” elmélet, amelyet Charcot erélyesen
pártolt, alkalmas volt arra, hogy Breuer felfedezését megmagyarázza. Ebbıl eredt az ún. traumatan,
amely azt tanítja, hogy a hisztérikus tünet és (amennyiben tünetekbıl tevıdik össze a betegség)
maga a hisztéria lelki sérülésekbıl (traumákból) ered, amelyeknek hatása tudattalanul éveken át
eltarthat. Freud, aki eleinte Breuer munkatársa volt, bıséges bizonyítékokkal szolgált a
felfedezéshez. Bebizonyosodott, hogy a százféle hisztérikus tünet közül egyetlenegy sem a véletlen

7
eredménye, hanem mindig lelki események az okozói. Az újfajta felfogás széles teret nyitott az
empirikus munkának. Freud kutató szelleme azonban nem tudott hosszasan megállapodni a
felszínnél; máris mélyebb és nehezebb problémák merültek fel. Kétségtelenül világos, hogy a
nyomasztó szorongás ilyen percei, mint amit pl. Breuer kezeltje átélt, nagyon tartós benyomást
hagyhattak maguk után. De mi az oka annak, hogy ilyen, a betegség minden bélyegét világosan
magán viselı pillanatot egyáltalán átélhetett? Vajon a fárasztó betegápolás eredményezhet-e
ilyesmit? Hiszen akkor hasonló eseteknek sokkal gyakrabban kellene elıfordulniok; sajnos nagyon
gyakori a kimerítı betegápolás, és az ápolók idegzete rendszerint úgysem teljesen egészséges. E
problémára az orvosoknak van egy kitőnı válaszuk: „Az egyenlet ismeretlenje a hajlam
(diszpozíció).” Az illetı „hajlamos” effajta élményekre. Freud problémája azonban éppen ez volt:
miben áll a hajlam? A kérdés ilyetén felvetése logikus módon a lelki trauma elızményeinek
felkutatására vezetett. Gyakran láthatjuk, hogy izgalmas jelenetek egészen különbözıképpen hatnak
az egyes résztvevıkre, vagy hogy olyasvalami, ami az egyik embernek közömbös, vagy akár
kellemes is, a másikban a legnagyobb undort kelti: mint pl. béka, kígyó, egér, macska stb. Volt már
olyan eset, hogy nık nyugodtan segédkeztek a legvéresebb mőtéteknél, de ha egy macskához kellett
nyúlniok, félelmükben és undorukban minden tagjuk remegni kezdett. Tudok egy fiatal hölgy
esetérıl, aki hirtelen rémület következtében súlyos hisztériában szenvedett. Egy este társaságban
volt, és éjfél felé több ismerıse kíséretében hazafelé tartott, amikor hátulról hirtelen egy lovas kocsi
közeledett gyors ügetésben. A többiek kitértek elıle, ı azonban ijedtségtıl lenyőgözve az út
közepén maradt, s rohanni kezdett a lovak elıtt. A kocsis ostorát pattogtatta és káromkodott, de
hiába: a nı végigfutott a hosszú utcán, amely egy hídhoz vezetett. Itt elhagyta az ereje, s hogy a
lovak alá ne kerüljön, kétségbeesésében a vízbe akart ugrani. Szerencsére a járókelık ezt meg
tudták akadályozni. Ugyanez a hölgy a szentpétervári véres január 22-én véletlenül egy olyan
utcában volt, amelyet a katonák éppen sortőzzel „tisztogattak”. Körülötte holtak és sebesültek
rogytak a földre, ı azonban a legnagyobb lelki nyugalommal és igen céltudatosan kiszemelt egy
kaput, amelyen át egy másik utcába menekülhetett. E szörnyő pillanatoknak semmiféle
következménye nem lett; utána egészen jól érezte magát, sıt még jobb kedvő volt, mint rendesen.
Hasonló magatartást nagyon gyakran megfigyelhetünk. Ebbıl szükségszerően az következik, hogy a
trauma intenzitásának nincs önmagában való patogén (betegségokozó) értéke, csak ha a páciens
számára különös jelentıséggel bír. Ez azt jelenti, hogy a sokk egymagában nem okoz feltétlenül
betegséget, hanem hogy hatásossá legyen, sajátos pszichikai diszpozícióra kell találnia. Ez
megfelelı körülmények között abban áll, hogy a beteg a megrázkódtatásnak tudattalanul specifikus
jelentıséget tulajdonít. Ezzel megtaláltuk azt a kulcsot, amely a hajlam rejtélyét megnyithatná. Most
tehát azt a kérdést kell felvetnünk: melyek a kocsijelenet különleges körülményei? A félelem akkor
kezdıdött, amikor a nı a lódobogást meghallotta; egy pillanatra úgy érezte, mintha ennek valami
szörnyőséggel lenne kapcsolata, mintha ez az ı halálát vagy valamilyen más borzalmat jelentene;
ezután teljesen elvesztette az ítélıképességét.
A hatékony momentum látszólag a lovaktól ered. A páciens diszpozíciója, amelynek következtében
e jelentéktelen eseményre ilyen kiszámíthatatlanul reagált, abban kellett álljon, hogy az ı számára
valami különlegest jelent. Fel lehetne tételezni, hogy pl. lovakkal kapcsolatban egyszer átélt már
valamilyen veszedelmet. Ez valóban így is volt: kb. hétéves korában egy sétakocsizás alkalmával a
lovak megbokrosodtak, és ırületes iramban egy szakadékos partú folyó felé rohantak. A kocsis
leugrott, és rákiáltott, hogy ó is ugorjon le; de a kislány halálfélelmében alig tudta erre rászánni
magát. Az utolsó pillanatban mégis sikerült leugrania, míg a lovak s a kocsi a mélybe zuhanva
összezúzódtak. Hogy egy ilyen élmény nagyon mély nyomokat hagy, azt talán nem kell bizonyítani.
Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy egy hasonló helyzetre való ártatlan utalás miért vált ki
ilyen túlzott reakciót? Mind ez ideig csak annyit tudunk, hogy a késıbbi szimptómának elıjátéka is
volt a gyermekkorban. Az eset patologikus oldalát egyelıre még homály fedi. Hogy e rejtélyhez
közelebb férkızzünk, még további ismeretekre van szükségünk. Ahogy győltek a tapasztalatok, úgy
bizonyosodott be, hogy minden eddigi analizált esetben a traumatikus élmény mellett volt egy

8
különösfajta zavar, amely az erotika területére tartozik. Közismert, hogy a „szerelem” igen tágítható
fogalom, a mennytıl a pokolig ér, mindent, jót és rosszat, magasztosat és alantasat egyesít magában.
E felismeréssel Freud felfogásában lényeges nézetváltozás következett be. Ha azelıtt többé-kevésbé
Breuer traumatanának hatása alatt a neurózis okát a traumatikus élményben kereste, most a
probléma súlypontját egészen más irányba tolta el. Maradjunk a felhozott példánál: azt értjük, hogy
a lovak a páciens életében különleges szerepet játszottak, a késıbbi eltúlzott és nem helyénvaló
reakció azonban érthetetlen marad elıttünk. E történet beteges különlegessége abban rejlik, hogy
ártalmatlan lovak rémítik halálra. Emlékezzünk vissza arra a felismerésre, hogy a traumatikus
élmény mellett gyakran az erotika terén is találhatók zavarok; ebben az esetben is fel kellene
kutatni, hogy e tekintetben nem bukkanunk-e valami szokatlanra?
Az ifjú hölgy ismer egy fiatalembert, akit jövendıbelijének szemelt ki: szereti ıt, és azt reméli, hogy
boldogok lesznek. Egyelıre semmi mást nem találunk. A kutatást azonban nem szabad feladni a
felületes kérdezısködés negatív eredménye után. Ha az egyenes út nem vezet eredményhez, talán
kerülıvel célhoz jutunk. Tehát újra visszatérünk ahhoz a különös pillanathoz, amikor a páciens a
lovak elıtt rohant. Most a társaság után érdeklıdünk, s az után, hogy azon az estén milyen
alkalomból jöttek össze. A beteg legjobb barátnıjének búcsúvacsorája volt ez, aki idegessége miatt
hosszabb idıre egy külföldi üdülıhelyre utazott. E barátnı férjnél van, s mint halljuk, boldog; van
egy gyermeke is. A boldogságáról szóló közlést gyanakvással kell fogadnunk; ha ez valóban igaz
lenne, valószínőleg semmi oka nem lenne arra, hogy ideges legyen, és ápolásra szoruljon. Más
irányba terelve a kérdezısködést, megtudtam, hogy a pácienst, mikor ismerısei utolérték,
vendéglátója házába vitték vissza, mivel ez volt a legközelebb esı hely, ahol a késıi órán fedél alá
vihették. Itt kimerült állapotában nagy szívélyességgel fogadták. E pontnál a beteg megszakította
elbeszélését, feszélyezett és zavart lett, és megpróbált más tárgyra térni. Nyilvánvalóan hirtelen
valamilyen kellemetlen reminiszcencia merült fel emlékezetében. A beteg makacs ellenállásának
leküzdése után kiderült, hogy ezen az éjszakán még egy igen különös esemény játszódott le: a szíves
házigazda rövidesen lángoló szerelmi vallomást tett, ami, tekintettel a háziasszony távollétére,
nehéz és kínos helyzetet teremtett. Állítólag a nyilatkozat úgy hatott a páciensre, mint derült égbıl a
villámcsapás. Azonban az ilyen dolognak rendesen megelızı története is van. A következı hetek
munkája volt, hogy a hosszú szerelmi históriát darabonként elıássuk, míg végül a következıképpen
vázolható összkép állt elı.
E fiatal hölgy nagyon fiús gyerek volt, csak a vad játékokat szerette, kinevette a lányokat, és
menekült mindenféle nıies foglalkozás elıl. A pubertás idején, amikor a nemi probléma a közelébe
férkızhetett volna, elkezdett emberkerülıvé válni, győlölt és megvetett mindent, ami csak távolról
is az ember élettani hivatására emlékeztette, s a valóságtól távol esı fantáziavilágba menekült. Így
kerülte el kb. 24 éves koráig a sok apró kalandot, reménykedést és várakozást, ami ilyen korban a
nıket rendesen mélyen foglalkoztatja. Ekkor ismerkedett meg közelebbrıl két férfival, akik a köréje
nıtt csipkebokrot végre áttörték. A. akkori legjobb barátnıjének a férje volt; B. ennek legénybarátja.
Mindkettı megnyerte tetszését, de hamarosan úgy érezte, mintha B.-hez sokkal jobban vonzódnék.
Ennek következtében meghitt viszony szövıdött B. s a páciens között, és idestova már
eljegyzésüket tervezték. B.-hez való viszonya s barátnıje révén gyakran találkozott A.-val, akinek
jelenléte olykor érthetetlen módon ingerelte és idegesítette. Ebben az idıben a páciens egy nagyobb
társadalmi összejövetelen vett részt. Ismerısei is jelen voltak. Gondolataiba merülten álmodozva
játszott győrőjével, de a győrő hirtelen kicsúszott a kezébıl, s az asztal alá esett. Mindkét férfi
lehajolt érte: B.-nek sikerült megtalálnia. Sokatmondó mosollyal húzta a győrőt újra a leány ujjára e
szavakkal: „Tudja, hogy ez mit jelent!” Ekkor a pácienst különös, ellenállhatatlan érzés rohanta
meg; letépte a győrőt az ujjáról, és kidobta a nyitott ablakon. Ez érthetıen kínos pillanatot okozott,
úgyhogy röviddel késıbb erısen lehangolva el is hagyta a leány a társaságot. Kevéssel azután az ún.
véletlen úgy akarta, hogy a beteg nyári vakációját ugyanazon az üdülıhelyen töltse, mint A.-ék. A.-
né ebben az idıben már mind idegesebb lett, s gyakori rosszullétei miatt sokszor otthon maradt. A
leánynak így többször alkalma nyílt A.-val kettesben sétálni. Egy alkalommal csónakázni mentek. A

9
páciens pajkos és vidám volt, s hirtelen kiesett a csónakból. Úszni nem tudott, A. nagy nehezen
tudta csak megmenteni, s félájultan emelte a csónakba. Megcsókolta. E romantikus esemény
szorosan egymáshoz kapcsolta ıket. A páciens azonban e szenvedély mélységét nem engedte
tudatossá válni, nyilván, mert már régen hozzászokott ahhoz, hogy az effajta benyomásokon
túltegye magát, vagy - jobban mondva - ezek elıl elmeneküljön. Hogy önmagának ürügyet találjon,
csak annál inkább sürgette B.-vel való eljegyzését, és naponta gyızködte magát arról, hogy B.-be
szerelmes. E különös játék természetesen nem kerülhette el a nıi féltékenység éles tekintetét. A.-né,
a barátnıje, megérezte a titkot; ezzel növekedett idegessége. Az eredmény az lett, hogy A.-nénak
külföldre kellett utaznia, és kezeltetni magát. Búcsúvacsora közben a gonosz szellem
megkörnyékezte betegünket, s azt súgta neki: „Ma éjszaka egyedül lesz; valaminek történnie kell
veled, hogy visszakerülj a házába.” S valóban így is lett: különös viselkedése révén visszakerült a.
házába, s elérte, amit akart.
E feltárás után mindenki hajlamos annak a feltételezésére, hogy a körülmények ilyen láncolatát és
annak mőködését csak ördögi ravaszság képes kigondolni. A ravaszság kétségtelen; erkölcsi
értékelése azonban kérdéses, mivel erısen hangsúlyoznom kell, hogy drámai elıadásának
motívumai a páciens számára a legkevésbé sem voltak tudatosak. Úgy tőnt neki, mintha az
események maguktól peregtek volna, anélkül, hogy bármiféle indíték tudatosult volna benne. A
megelızı eseményekbıl azonban kiviláglik, hogy tudattalanul minden e felé a cél felé irányult, míg
a tudat azon igyekezett, hogy B.-vel való eljegyzését keresztülvigye. A másik útra irányuló
tudattalan kényszer volt végül is az erısebb.
Most visszatérhetünk kezdeti szempontunkhoz, ahhoz a kérdéshez nevezetesen, hogy a patologikus
(azaz különleges, eltúlzott) reakció miképpen érinti a traumát. Egyéb tapasztalatok alapján
feltételeztük azt, hogy ebben az esetben is a traumán kívüli erotikus zavarról van szó. Ez a
feltételezés mindenben beigazolódott, és ebbıl azt tanultuk, hogy a trauma, amely állítólag a
betegség okozója, nem több jó alkalomnál, amelyben valamilyen addig tudattalan tartalom,
nevezetesen egy fontos erotikus konfliktus megnyilatkozhat. Ezzel a trauma elveszti kizárólagos
jelentıségét, s helyére egy sokkal mélyebb és átfogóbb felfogás lép, amely szerint a betegség
okozója egy erotikus konfliktus.
Gyakran hallani a kérdést: miért éppen az erotikus konfliktus a neurózis oka, s miért nem
valamilyen más konfliktus? Erre csak azt lehet felelhetni: senki sem állítja, hogy ennek így kell
lennie, de kiderül, hogy leggyakrabban így van. Mindenféle felháborodott ellenvéleménnyel
szemben az a helyzet, hogy a szerelem10 problémái és konfliktusai alapvetı jelentıségőek az emberi
életben, és amint azt a gondos kutatás ismételten kimutatja, sokkal nagyobb jelentıségőek, mintsem
az egyén gondolná.
Ezzel az elavult traumaelméletet feladták; mert azzal a belátással, hogy nem a trauma, hanem egy
rejtett erotikus konfliktus a neurózis gyökere, a trauma elveszti kauzális jelentıségét11.

10
 2. fejezet
AZ ERÓSZ-ELMÉLET
Az elızı fejezetben leírt felismeréssel a trauma kérdése váratlanul feleletet kapott; itt azonban a
kutatás a szexuális konfliktus kérdésével került szembe, amely, mint példánk mutatja, sok abnormis
elemet is tartalmaz, s éppen ezért, legalább elsı pillantásra, egy közönséges erotikus konfliktussal
össze nem hasonlítható. Mindenekelıtt feltőnı és szinte hihetetlen, hogy csak a látszatnak kell
tudatosnak lennie, s a páciens igazi szenvedélye rejtett marad. Ebben a konkrét esetben legalábbis
nem vitatható, hogy az igazi kapcsolat sötétben maradt, míg a tudat látóterét teljes egészében a
látszat foglalta el. Ha ezt a tényt elméletileg igyekszünk megfogalmazni, körülbelül a következı
megállapításra jutunk: Minden neurózisban két tendencia nyilatkozik meg, amelyek egymással
szöges ellentétben vannak, s amelyek egyike mindig tudattalan. E tétel megfogalmazása
szándékosan igen általános; így szeretném érzékelhetıvé tenni, hogy bár a megbetegítı konfliktus
személyes momentum, de egyúttal az egész emberiségnek az egyénben megnyilvánuló konfliktusa
is, hiszen általánosságban jellemzıje a kultúrembernek, hogy meghasonlik önmagával. A neurotikus
ember csak egyik speciális esete a meghasonlott embernek, aki egyesíteni akarta magában a
természetet és a kultúrát.
A kultúrprocesszus közismerten az emberben mőködı állati ösztönök egyre tökéletesebb
megfékezése; szelídítési eljárás, amelyet a szabadságra éhes állati természet idınkénti lázadása
nélkül elképzelni sem lehet. A kultúra kényszerébe szorított emberiséget idınként el-elragadja ez a
mámor: az ókor a dionüszoszi orgiák keletrıl elıtörı hullámában élte ezt át, ami az antik kultúra
lényeges és jellemzı alkotórészévé lett. Ennek szelleme nem kis mértékben járult hozzá ahhoz,
hogy a Krisztus elıtti utolsó század számos szektájában és filozófiai iskolájában a sztoikus ideál az
aszkézisig fejlıdött, s hogy végül is ez idık politeista káoszából Mithrasz-kultusz és Krisztus
aszkézist hirdetı vallása született. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz
idején húzódott végig a nyugati emberiségen. A magunk korát már nehezebb megítélni. Az elmúlt
félszázad által felvetett forradalmi kérdések sorában ott szerepelt a „szexuális kérdés”, amely szinte
külön irodalmat teremtett. Ebben a „mozgalomban” rejlett a pszichoanalízis csírája is, amelyet
egyoldalú elméletalkotásában nem kis mértékben befolyásolt ez az irodalom. De hát senki sem
független teljesen a korabeli áramlatoktól. Azóta a „szexuális kérdést” politikai és világnézeti
kérdések erısen háttérbe szorították. Ez azonban nem változtat semmit azon az alapvetı tényen,
hogy az ösztönös emberi természet újra meg újra nekiütközik a kultúra állította korlátoknak.
Ezeknek a neve változhat; a lényeg mindig ugyanaz marad. Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig
állati eredető ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új
eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe
jutnak, mint az ösztönök. Ma például könnyő lenne megalkotni a neurózis politikai elméletét, mivel
a mai embert fıként politikai szenvedélyek izgatják, melyeknek a „szexuális kérdés” csak
jelentéktelen elıjátéka volt. Sıt valószínőleg kiderül még az is, hogy a politikai csak elıfutára egy
még sokkal mélyebben szántó vallásos megrázkódtatásnak. A neurotikus ember, anélkül, hogy ez
tudatossá válna benne, kora uralkodó áramlataiban sodródik, és ezeket jeleníti meg saját
konfliktusában.
A neurózis ti. szorosan kapcsolódik a mindenkori korproblémákhoz, és tulajdonképpen nem más,
mint az egyén sikertelen próbálkozása, amelyet az általános probléma egyéni megoldása irányában
tett. A neurózis: meghasonlás. E meghasonlás oka a legtöbb embernél az, hogy a tudat ki szeretne
tartani erkölcsi ideálja mellett, míg a tudattalan a saját (ellentett irányú) erkölcstelen ideálja felé
törekszik, amit pedig a tudat szeretne letagadni. Ez az a fajta ember, aki szeretne tisztességesebb
lenni, mint amennyire valójában az. Persze a konfliktus fordított is lehet: vannak olyan emberek,
akik látszólag tisztességtelenek, s a legkisebb erıszakot sem teszik önmagukon. Ha a mélyére
nézünk, akkor azonban ez is csak egy bőnös póz; a háttérben ott áll a morális oldaluk, amely éppúgy

11
a tudattalanba szorult, mint az erkölcsös emberek erkölcstelen természete. (A szélsıségeket
általában ajánlatos kerülni: mindig az ellenkezı véglet gyanúját ébresztik fel bennünk.)
Tartoztunk ezzel az általánosabb jellegő kitéréssel, hogy az „erotikus konfliktus” fogalmát
világosabbá tegyük. Most már áttérhetünk egyrészt a pszichoanalízis technikájára, másrészt a
terápia kérdésére.
A pszichoanalízis technikájával kapcsolatban nyilvánvalóan az lesz az elsı kérdés: hogyan
ismerhetjük meg a legrövidebb és egyben a legegyenesebb úton a páciens tudattalanában lefolyó
eseményeket? Az eredeti módszer a hipnózis volt: vagy kikérdezték a pácienst hipnotikus
koncentráció állapotában, vagy pedig ugyanebben az állapotban szabadon engedték fantaziálni.
Alkalmilag még ma is élnek ezzel a módszerrel, azonban a mai technikához képest ez kezdetleges
és gyakran elégtelen. Egy másik módszer a zürichi elmekórtani klinikáról indult ki: ez az ún.
asszociációs módszer12. Ez a módszer egzakt módon mutatja ki konfliktusok jelenlétét az érzelmi
színezető képzet úgynevezett komplexusaiban, amelyeket a kísérlet tipikus zavarai árulnak el13. A
legjelentısebb módszer azonban, amelynek révén a patogén konfliktus felismerésére juthatunk,
amint azt Freud elsıként kimutatta: az álomanalízis.
Az álomról elmondhatjuk, hogy az a tégla, amelyet a kımővesek eldobtak, és e módszer révén
sarokkıvé lett. Az álom, lelkünknek ez az illékony és szerény terméke csak a legújabb idıkben lett
megvetés tárgya. Régebben nagyra becsült jövendımondó, intı és vigasztalást hozó hírnök volt, az
istenek küldöttje. Ma mint a tudattalan küldöttjét használjuk fel; neki kell elárulnia azokat a
titkokat, amelyek a tudat számára rejtve vannak. És ezt meg is teszi az álom, egészen meglepı
pontossággal. A „manifeszt” álom, vagyis az az álomkép, amelyre visszaemlékezünk, Freud
felfogása szerint homlokzat, amely a ház belsejérıl elsı látásra semmit sem árul el, hanem ezt az
ún. „álomcenzúra” révén igen gondosan elrejti. Ha mármost, bizonyos technikai szabályok
figyelemben tartásával, az álmodót álma egyes részleteirıl beszélni hagyjuk, rövidesen kiderül,
hogy képzettársításai egy bizonyos irányban és bizonyos témák körül csoportosulnak, amelyeknek
egyéni jelentıségük van, és olyan értelmezésre vezetnek, amelyet az álom mögött eleinte nem is
mertünk volna sejteni; ez azonban - s ezt gondos összehasonlítással könnyen ki lehet mutatni - igen
finom és legkisebb részletekre kiterjedı pontos kapcsolatban áll az álomhomlokzattal. Ez a különös
gondolatkomplexus, amelyben az álom minden szála egyesül, a keresett konfliktus, egy bizonyos, a
körülményektıl függı variációban. A konfliktus kínos és inkompatibilis része Freud szerint annyira
fedett vagy feloldott az álom fogalmazásában, hogy vágyteljesülésrıl beszélhetünk. Ezek
természetesen csak igen ritkán nyilvánvaló vágyak beteljesülései, mint pl. az ún. testi inger okozta
álmokban, amilyen az alvás közben érzett éhség, amelyet egy kiadós ebéd álma elégít ki. Éppígy az
a szorongató gondolat, hogy most pedig már fel kellene kelni, s amely ellentétben áll a továbbalvás
vágyával, ahhoz a vágyteljesítı álomképhez vezet, hogy már felkeltünk stb. De az álmoknak csak
igen kis része ilyen egyszerő. Freud szerint vannak az éber tudat képzeteivel összeegyeztethetetlen
természető, tudattalan vágyak is. Vannak kínos vágyak, amelyeket legszívesebben nem vall be
magának az ember, s Freud éppen ezeket tartja az igazi álomképeknek. Pl. egy leány gyöngéden
szereti az édesanyját; azt álmodja azonban egy alkalommal, hogy anyja, végtelen fájdalmára,
meghalt. Freud felfogása szerint a leányban él az a számára tudattalan, igen kínos vágy, hogy anyja,
akivel szemben valamilyen titkos ellenállást táplál, bárcsak mennél elıbb hagyná el az
árnyékvilágot. A legkifogástalanabb gyermeknek is lehet ilyen rohama, amely ellen azonban a
legerélyesebben tiltakozna, ha rá akarnák bizonyítani. A manifeszt álom látszólag nem tartalmaz
vágykielégülést, sokkal inkább félelmet vagy gondot, tehát éppen a feltételezett tudattalan törekvés
ellenkezıjét. De tudjuk, hogy a túlzott aggodalom sokszor és jogosan éppen az ellenkezıjére
irányuló vágy gyanúját kelti. (A kritikus olvasó mindenesetre joggal kérdezheti: vajon az álom által
megjelenített aggodalom túlzott volt-e?) Ilyesfajta álom, amelynél vágyteljesülésrıl látszólag szó
sincs, számtalan van: az álomban feldolgozott konfliktus tudattalan, az lesz tehát a benne adott
megoldási kísérlet is. Az álmodó leányban kétségtelenül mőködik a vágy, hogy édesanyját
eltávolítsa; ez a tudattalan nyelvére fordítva annyit jelent, mint: meghalni. A leányt természetesen
12
nem lehet ezzel a szándékkal meggyanúsítani, mivel szigorúan véve nem ı alkotta az álmot, hanem
a tudattalan. A tudattalanban él az a - az álmodó leány számára meglepı - törekvés, hogy anyját
távolítsa el. Maga ez a tény, hogy ilyesmit álmodik, mutatja, hogy erre tudatosan egyáltalán nem
gondol. Egyáltalán nem is érti, miért kellene édesanyját eltávolítania. Tudjuk, hogy a tudattalan egy
bizonyos rétege mindazt tartalmazza, ami reminiszcenciák és emlékezés terén elveszettnek számít,
sıt tartalmazza mindazt, amit az infantilis ösztöntörekvésekbıl a felnıtt életében nem lehetett
felhasználni. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a legnagyobb része mindannak, ami a tudattalanból ered,
elsısorban infantilis jellegő: így ez a vágy is, amely tulajdonképpen igen egyszerően így hangzik:
„Ugye, papa, ha a mama meghalt, engem veszel feleségül?” Ez az infantilis vágykifejezés a
helyettesítıje egy új kelető - az álmodó leány számára ebben az esetben még felderítendı okokból -
kínos vágynak, hogy férjhez menjen. Ez a gondolat, vagy helyesebben az ennek megfelelı törekvés
komolysága, amint mondják, „leszorult a tudattalanba”, és ott szükségszerően infantilis módon kell
kifejeznie magát, mivel a tudattalan rendelkezésére álló anyag legnagyobb része infantilis
reminiszcencia.
Ennek az álomnak az esetében látszólag valami infantilis féltékenységrıl van szó. Az álmodó leány
szerelmes atyjába, s ezért szeretné az anyját félretenni az útból. Igazi konfliktusának nyitja azonban
ott van, hogy egyfelıl szívesen férjhez menne, másfelıl azonban nem tudja magát erre végleg
elszánni: sose tudhatja az ember, hogy is lesz majd; vajon az illetı tényleg illik-e hozzám? stb. Meg
aztán otthon is egészen kellemes, és mi lesz, ha el kell válni a mamától, és végleg felnıtté és
önállóvá kell lenni...? De azt már nem veszi észre, hogy a házasság gondolata komolyan a közelébe
férkızött és megfészkelte magát benne, úgyhogy már nem tud visszakapaszkodni a papához és a
mamához anélkül, hogy a sors által felvetett kérdést magával ne vinné a családba. Hiszen ı sem a
régi gyermek immár, hanem az, aki férjhez szeretne menni. Így tehát férfira vágyódva tér vissza. A
családban azonban az apa a férfi, s így rá irányul, a leány tudtán kívül, a férfira vonatkozó vágy. Ez
azonban vérfertızést (incesztust) jelent. Ezen a réven egy másodlagos incesztusintrika keletkezik.
Mármost Freud feltételezi, hogy az incesztusra irányuló vágy primer, és ez a tulajdonképpeni oka
annak, amiért a leány nem tudja rászánni magát a férjhez menésre. Emellett az ı számára a többi
felsorolt ok igen keveset ér. Én ezzel a felfogással szemben már régen arra az álláspontra helyez-
kedtem, hogy egy-egy incesztusvágy alkalmi elıfordulása nem bizonyít általános incesztushajlamot,
éppoly kevéssé, mint ahogyan egy gyilkosság ténye még nem bizonyít általánosan elterjedt
konfliktuskeltı gyilkolási vágyat. Nem megyek odáig, hogy kétségbe vonnám minden bőn
csírájának a létezését minden egyes egyénben. Azonban e csírák, s egy esetleges konfliktus,
valamint egy ezen alapuló személyiséghasadás között, ami tulajdonképpen minden neurózisban
fellelhetı, még igen lényeges a különbség.
Ha ugyanis közelrıl figyeljük egy neurózis fejlıdését, rendszerint találunk egy kritikus pillanatot,
amikor felmerült a probléma, s amely elıl a beteg kitért. Ez a kitérés pedig éppolyan természetes és
bárhol tapasztalható reagálás, mint az alapját alkotó lustaság, kényelemszeretet, gyávaság,
félénkség, tudatlanság és tudatosítás hiánya. Ha kellemetlen, nehéz vagy veszélyes valami, attól
rendesen vonakodunk, s inkább a tájára sem megyünk. Számomra ezek az okok önmagukban bıven
elegendık. A kétségtelenül meglévı és Freud által helyesen látott incesztusszimptomatológia
számomra másodrendő, inkább beteges jelenségnek látszik.
Az álom sokszor olyan, látszólag mellékes részletekkel foglalkozik, s ezáltal oly nevetséges lesz,
vagy kívülrıl nézve annyira érthetetlen, hogy legfeljebb csak csodálkozhatunk rajta; ezért mindig
némi ellenállást kell legyıznünk, mielıtt komolyan nekiülnénk, hogy az összezilált szálakat
türelmes munkával szétfejtsük. Amint azonban megtaláltuk egy álom valódi értelme felé vezetı
utat, azonnal az álmodó legsajátabb titkainak közepében vagyunk, és a legnagyobb
csodálkozásunkra azt látjuk, hogy a látszólag legértelmetlenebb álom is jelentıséggel telített és
tulajdonképpen csupa komoly és fontos dologról ad számot. Ez a felismerés valamivel több
tiszteletet követel tılünk az álmok jelentıségérıl szóló ún. babonával szemben, amelyet a mai kor
racionális áramlata oly mostohán kezelt.
13
Freud mondása szerint az álomfejtés „via regia” (királyi út) a tudattalan felé; az álomfejtés vezet be
a legmélyebb egyéni titkok közé, amiért is a lélek orvosának és a nevelıjének kezében az
álomanalízis felbecsülhetetlen értékő eszköz.
Az analitikus módszer önmagában véve nemcsak a speciális freudi pszichoanalízis, lényegében
számos álomelemzésbıl tevıdik össze, s a kezelés folyamán az álmok egymás után felszínre emelik
a tudattalan tartalmát, és a napvilág fertıtlenítı hatásának teszik ki; e munka folyamán sok értékes
és elveszettnek hitt „darab” is újra napfényre kerül. A dolgok ilyen állapotában nem is várhatunk
mást, mint hogy mindazok számára, akik hamis képzeteket táplálnak magukról, e kezelés eleinte
kínzásszámba megy, mivel engedelmeskedvén az antik misztikus mondatnak: „Add oda mindazt,
amid van; s akkor lesz mit befogadnod!”, oda kell adnunk legkedvesebb illúziónkat is, hogy valami
mélyebb, szebb, átfogóbb életre kelhessen bennünk. Rendszerint régi igazságok kerülnek így
napfényre a kezelés folyamán, s érdekes kuriózum, hogy mai kultúránk magaslatán ez a fajta lelki
nevelés még szükségesnek mutatkozik - az a fajta nevelés, amely több szempontból Szókratész
technikájával hasonlítható össze, ámbár az analízis sokkal nagyobb mélységekig jut el.
A kutatás freudi iránya azt igyekezett bebizonyítani, hogy a patogén konfliktus keletkezésénél az
erotikus, ill. szexuális momentumnak kiemelkedı jelentısége van. E teória szerint a tudat
tendenciája ütközik az erkölcstelen, elviselhetetlen, tudattalan kívánsággal. A tudattalan vágy
infantilis; ez azt jelenti, hogy ez a gyermeki múlt egyik vágya, mely sehogyan sem tud már
beleilleszkedni a jelenkorba, tehát elnyomjuk, mégpedig morális indítóokokból. A neurotikus ember
lelke gyermeki lélek, amely nehezen visel el önkényes korlátozásokat, melyeknek értelmét nem látja
be; igyekszik ugyan a morált elsajátítani, de ezúton meghasonlik önmagával: egyfelıl el szeretné
nyomni természetes törekvéseit, másfelıl fel akar szabadulni, és ezt a küzdelmet hívjuk
neurózisnak. Ha ez a konfliktus minden részletében világos, tudatos lenne, valószínőleg sohasem
lehetne neurotikus tünetek szülıje; ilyesmi csak akkor keletkezik, ha az ember képtelen felismerni
lénye másik oldalát, s problémáinak égetı voltát. Csak ilyen feltétellel keletkeznek e szimptómák,
melyek aztán a lélek elnyomott részét szóhoz juttatják. Tehát Freud szerint a szimptóma nem más,
mint elnyomott vágyak teljesülése, amelyek, ha tudatosakká lesznek, a morális meggyızıdéssel
heves összeütközésbe kerülnek. Mint már mondottuk, a lélek árnyoldala teljesen kivonja magát a
tudatos belátás alól; éppen ezért a beteg nem tud vele vitatkozni, nem tudja megjavítani, nem tud
vele megalkudni, vagy lemondani róla, mivel tulajdonképpen a tudattalan ösztönök felett már nem
képes rendelkezni: ezek a lélek tudatos részébıl kiszorultak, és önálló komplexusokká lettek,
amelyeket az analízisnek kell nagy ellenállás leküzdése árán újra engedelmességre szorítania.
Vannak páciensek, akik éppen azzal kérkednek, hogy ez az árnyoldal nem is létezik a számukra;
erısítgetik, hogy nincs semmiféle konfliktusuk, de nem látják, hogy ezzel szemben más, ismeretlen
eredető bajok állják útjukat, hisztérikus szeszélyek, önmagukkal s környezetükkel való örökös
kellemetlenkedés, ideges bélhurut, hol itt, hol ott jelentkezı fájdalmak, indokolatlan ingerültség, s a
közismert ideges szimptómák egész hada.
Azt vetették a freudi pszichoanalízis szemére, hogy felszabadítja a (szerencsére) elnyomott állati
ösztönöket az emberben, s ezáltal beláthatatlan szerencsétlenség okozója lehet. E félelembıl
világosan kitőnik, hogy az emberek mily kevéssé bíznak a mai morális princípiumok
hatékonyságában. Ez úgy tünteti fel a dolgot, mintha csupán a hivatalos morál tartaná vissza az
emberiséget a féktelenségektıl; pedig sokkal hatékonyabb szabályozó a szükség, mely a valóság
határait meghatározza, s e határok sokkal meggyızıbbek, mint az összes erkölcsi alapszabály
együttvéve. Igaz, hogy a pszichoanalízis tudatossá teszi az állati ösztönöket, azonban nem azért -
mint ahogy egyesek magyarázzák -, hogy aztán odavesse nekik a gyeplıt, hanem hogy elhelyezze és
elrendezze ıket egy értelmes egészben. Minden körülmények között elıny ugyanis, ha valaki
személyiségének teljes birtokában van; különben az elnyomott tartalmak más területen állnak
gátlólag útjába, éspedig nem a lényegtelen, hanem éppen a legérzékenyebb pontokon. Ha viszont
arra nevelik az egyént, hogy világosan lássa saját természetének árnyoldalait, akkor remélhetı, hogy
ezúton megtanulja embertársát is jobban megérteni és szeretni. A képmutatás csökkenése s az
14
önismeret növekedése csak jó hatással lehet embertársaink megítélése szempontjából; nagyon is
hajlamosak vagyunk tudniillik arra, hogy mindazt az erıszakot és méltatlanságot, amelyet saját
lelkünkre kényszerítünk, átvigyük embertársainkra is.
A freudi elfojtástan mindenesetre azt a látszatot kelti, mintha úgyszólván csak túl erkölcsös emberek
lennének, akik erkölcstelen ösztöneiket elnyomják. Az erkölcstelen ember, aki ösztöneit szabadon
kiéli, föltétlenül védett kellene legyen mindenféle neurózissal szemben. Természetesen, amint a
tapasztalat mutatja, nem ez az eset. Ez a fajta ember éppolyan neurotikus lehet, mint bárki más. Ha
ilyen embert analizálunk, felfedezzük, hogy nála egyszerően az erkölcsöt fojtották el. Ha az
erkölcstelen ember neurotikus, akkor Nietzsche találó formulája szerint a „sápadt gonosztevı”
képében jelenik meg elıttünk, aki nem áll cselekedete magaslatán.
Itt fel lehet vetni azt a nézetet, hogy a tisztességnek ezen csökevényei csak infantilis-tradicionális
konvenciók, amelyek a természetes ösztönéletet szükségtelen béklyóba verték, amiért is ki kell ıket
irtani. Az „Ecrasez l’infâme!” elvével tehát a „tökéletes kiélés” elméleténél lyukadnánk ki. Ez
természetesen fantasztikus és értelmetlen lenne. Azt ugyanis sohasem szabad elfelejteni - s ezt kell a
freudi iskola híveinek emlékezetébe idézni -, hogy az erkölcsöt nem kıtáblák formájában hozták le
a Sínai-hegyrıl, s kényszerítették rá a népre, hanem a morál az emberi lélek funkciója, amely
egyidıs az emberiséggel. A morált nem kívülrıl erıltetik ránk - végtére is a priori benne van
mindannyiunkban; nem a törvény, hanem maga a morális lényeg, amely nélkül az emberi közösség
együttélése lehetetlen volna. Ezért találkozunk erkölcscsel az emberi közösség minden fokán. Az
erkölcs ösztönös szabályozója minden cselekvésnek, sıt az állati csoportok együttélését is ez
határozza meg. Az erkölcsi törvények azonban mindig csak egy együtt élı emberi csoport határain
belül érvényesek; ezen túl megszőnik hatóerejük. E határokon túl már érvényes a régi igazság:
„Homo homini lupus” (Ember embernek farkasa). A növekvı kultúrával sikerül mind nagyobb
embertömegekre ugyanazt a morált kényszeríteni, anélkül azonban, hogy eddig sikerült volna az
erkölcsi törvényeknek az egyes társadalmi határokon túl, azaz az egymástól független társadalmak
csoportjai közti szabad térben is érvényt szerezni. Ott, mint hajdanában, ma is uralkodik a
törvénytelenség, a fegyelmezetlenség és a legvadabb erkölcstelenség, amit azonban hangosan csak a
mindenkori ellenség mond ki.
A freudi szabály olyannyira meg van gyızıdve a szexualitás alapvetı, sıt kizárólagos fontosságáról
a neurózisok terén, hogy e meggyızıdés következményeit levonva a korabeli erkölcsöt bátran
megtámadta. Ez kétségtelenül hasznos és szükséges volt; ezen a téren ugyanis a rendkívül
komplikált valósághoz képest túlzottan differenciálatlan felfogás uralkodott, és uralkodik még ma
is. Mint ahogy a korai középkorban a pénzüzletekkel való foglalkozás önmagában megvetendı
dolog volt, mivel akkor még nem született meg a finoman árnyalt, tapasztalati alapokon nyugvó
pénzüzleti erkölcs, hanem helyét csak egyfajta átalányerkölcs foglalta el, ugyanígy ma a szexuális
erkölcs terén még csak átalányszerő szexuális erkölccsel rendelkezünk. Ha egy lánynak törvénytelen
gyermeke születik, mindenképp elítélik, és senki sem kíváncsi arra, hogy voltaképpen tisztességes
ember-e ez a leány, vagy sem? A szerelem törvény által nem szentesített formája mindenképpen
erkölcstelen az emberek szemében, akár értékes emberek, akár pedig züllött alakok a szereplıi. Még
ma is a „mi?” bővöl meg bennünket, s megfeledkezünk a „hogyan?”-ról, nem vesszük tekintetbe a
cselekvı embert, éppúgy, mint ahogy a középkor számára a pénzüzlet nem volt más, mint a
csillogó, megkívánt arany, tehát éppen ezért maga az ördög.
Pedig egyáltalán nem ilyen egyszerő a dolog. Az erotika mindig kétes dolog, s mindig is az marad,
bármit mondjon is róla egy eljövendı törvényhozás. Egyfelıl az ember eredeti, állati természetének
része, s ez mindaddig így marad, amíg az embernek animális teste lesz. Másfelıl a szellem
legmagasztosabb megnyilatkozásaival rokon; virágzásra azonban csak akkor jut, ha szellem és
ösztön igaz összhangban állnak. Akár az egyik, akár a másik hiányzik, abból kár keletkezik, vagy
legalábbis olyan kiegyensúlyozatlan egyoldalúság, amely könnyen csúszhat el a beteges felé. Túl
sok állati eltorzítja a kultúrembert, túl sok kultúra beteg állatokat eredményez. Ez a dilemma

15
megmutatja mindazt a bizonytalanságot, amit az erotika az ember számára jelent. Az erotika
alapjában véve nagyhatalom, amelyet, akár a természetet, legyızhetünk és kizsákmányolhatunk,
mintha teljes aléltságban lenne. A természeten való gyızedelmeskedésnek azonban igen nagy az
ára. A természetnek nem elvi nyilatkozatokra, hanem türelemre és bölcs mérsékletre van szüksége.
„Erósz hatalmas démon”, mondja a bölcs Diotima Szókratésznek. Sosem gyızhetjük le teljesen,
vagy csak saját kárunkra diadalmaskodhatunk rajta. Nem ez a teljes természetünk, de mindenesetre
egyik legfontosabb aspektusa. Ebbıl következıleg a neurózis freudi szexuálteóriája igaz és
valóságos princípiumra épül. De az egyoldalúság és kizárólagosság hibájába esik, sıt elköveti azt az
elıvigyázatlanságot, hogy a megfoghatatlan erószt durva szexuálterminológiával próbálja
megközelíteni. Freud ebbıl a szempontból is tipikus képviselıje a materialista kornak14, amely azt
remélte, hogy meg fogja oldani a világ rejtélyeit egy kémcsıben. Késıbb, idısebb korában maga
Freud is elismerte, hogy elmélete nem kiegyensúlyozott, és erósznak, melyet ı libidónak nevez,
ellentétpárul a rombolási, ill. halálösztönt adta15. Hátrahagyott írásaiban így ír errıl: „Hosszas
habozás és tétovázás után elhatároztuk, hogy csak két alapvetı ösztönt fogadunk el: erószt és a
rombolási ösztönt... Az elsı célja mind nagyobb egységek megalkotása, és így a megtartás, tehát a
kötıdés; a másiké ezzel szemben az összefüggések feloldása, s ennek révén a dolgok elpusztítása...
Ezért halálösztönnek is nevezzük.”
Megelégszem ennek a megemlítésével, anélkül, hogy e felfogás kérdéses voltára behatóbban
kitérnék. Eléggé világos úgyis, hogy az életnek, mint minden folyamatnak, kezdete és vége van, s
hogy minden kezdet egyúttal a vég kezdete is. Freud gondolata alapjában véve az az egyszerő tény,
hogy minden folyamat energetikus jelenség, s hogy energia egyáltalán csak ellentétek közti
feszültségekbıl keletkezhet.

16
 3. fejezet
A MÁSIK NÉZİPONT:
A HATALOMVÁGY
Ennek az új lélektannak a problémáját mindeddig lényegében Freud szempontjából vizsgáltuk.
Kétségtelenül olyasvalamit láttunk itt meg, olyan igazságot, amelyre talán büszkeségünk,
kultúröntudatunk nemet mond; de még mélyebben bennünk valami igennel felel. Nagyon sok ember
számára ez ingerlı, ellentmondásra készteti ıket, sıt félelmet kelt bennük; ezért nem akarják
elismerni. Szörnyő az a gondolat, hogy az embernek „árnyoldala” is van, amely nemcsak apró
gyöngeségekbıl és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú. Az egyes ember
ritkán tud errıl; mert neki, mint egyénnek, hihetetlennek tőnik, hogy valahol vagy valamiképp
kénytelen túllépni saját határait. De ha ez az ártatlan lény tömeget alkot, alkalmasint ırjöngı
szörnyeteggé torzul, minden egyed csak a monstrum testének apró sejtje lesz, és mint ilyen, akarva,
nem akarva, nem tehet mást, ki kell elégítenie a bestia vérszomját, sıt minden erejével táplálnia kell
azt. Az emberi lélek árnyoldalának ezt a lehetıségét csak homályosan sejtjük, s e sejtelem miatt
nem akarunk róla tudomást venni. Vakon küzdünk az eredendı bőn gyógyító dogmája ellen, amely
pedig oly hihetetlenül igaz. Sıt az ember még önmagának is vonakodik bevallani e konfliktust, bár
kínosan tapasztalja jelenlétét. Érthetı módon az a pszichológiai irányzat - még ha bizonyos
tekintetben egyoldalúan eltúlzott is -, amely az ember árnyoldalát helyezi elıtérbe, rossz
fogadtatásra talál, sıt rémületet kelt, hiszen arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk e
probléma feneketlen mélyével. Egy sötét sejtelem azt mondja, hogy e negatív oldal nélkül nem
vagyunk egészek, hogy testünk van, amely - mint a testek általában - elkerülhetetlenül árnyékot vet,
s ha megtagadjuk e testet, nem vagyunk többé háromdimenziósak, hanem lapos és élettelen lények.
E test azonban állat, s állati lelke van, azaz az ösztönnek feltétlenül alávetett, élı rendszer. Az
árnyékoldal hozzánk tartozó voltának felismerése azt jelenti, hogy igent mondunk az ösztönnek, s
ezzel magunkra vállaljuk azt a hatalmas dinamikát, amely a háttérbıl fenyeget. Ettıl akar bennünket
a kereszténység aszketikus erkölcse megszabadítani, még azon veszély árán is, hogy az ember állati
ösztönvilágát leggyökerében támadja meg.
Világos-e elıttünk, mit jelent: igent mondani az ösztönre? Nietzsche igen komolyan akarta és
tanította ezt. Igen, ritka szenvedéllyel áldozta fel magát, egész életét az „Übermensch” eszméjének
oltárán, annak az embernek a gondolatáért, aki ösztöneire hallgatva túljut önmagán is. S hogy
fejezte be életét? Úgy, ahogy Nietzsche maga jósolta Zarathustrá-jában: a kötéltáncos halálos, intı
bukása lett a sorsa, azé az emberé, aki nem bírta ki, hogy „átugorják”. A haldoklóhoz így szólt
Zarathustra: „A lelked hamarabb halott lesz, mint a tested!” S a törpe azt mondja késıbb
Zarathustrának: „Ó, Zarathustra, bölcsesség köve, magasra dobtad magad, de minden feldobott
kınek le kell esnie! Magad mondtad ki megköveztetésed ítéletét. Ó, Zarathustra, messze dobtad el a
követ, de rád fog visszahullani!” Midın elkiáltotta maga fölött az „Ecce homo”-t, már késı volt,
mint hajdan, e szavak születésekor, s a lélek keresztre feszítése megkezdıdött a test halála elıtt.
Annak az életét, aki így tanított igent mondani az életre, kritikailag kell szemügyre vennünk, hogy e
tan hatását kutathassuk. Ha életét e szempontból vizsgáljuk, azt kell mondani: Nietzsche az
ösztönön túl élt, a heroizmus magaslati légkörében, s e magaslatot csak a leggondosabb diétával,
kiválasztott klímában, nevezetesen igen sok altató révén tudta csak elérni és megtartani - míg végül
is az agy megpattant az erıfeszítésben. Életigenlésrıl beszélt, s a saját élete az élet tagadása volt.
Túlzottan undorodott az embertıl, különösképpen az ösztöneinek élı emberállattól. Végül is nem
bírta lenyelni álmai kísértı varangyos békáját. A zarathustrai oroszlán ordítása minden, az
együttélés után kiáltó „magasabb rendő” embert visszakergetett a tudattalan barlangjába. Ezért nem
gyızhet meg bennünket az ı élete a tanításáról. Mivel a „magasabb rendő” ember is szeretne aludni
altató nélkül, szeretne életképes lenni Naumburgban és Baselban is, a „köd és árnyék” ellenére is,
nıt kíván és utódokat, érvényesülést és tekintélyt az emberi nyájban, számtalan köznapi szokást,

17
akár a nyárspolgárit is. Ez az ösztön, az állati életösztön, nem éltette Nietzschét. Beteges egyéniség
volt, de ez nem ártott sem nagyságának, sem jelentıségének.
De hát mi éltette, ha nem az ösztön? Valóban szemére vethetjük-e Nietzschének, hogy ösztöneit a
gyakorlatban megtagadta? Ebbe ı aligha egyeznék bele. Sıt bebizonyítaná - minden különösebb
nehézség nélkül -, hogy ösztöneit a legmagasabb fokon élte. Azonban hogy lehet az, kérdezzük
elámultan, hogy az emberi ösztönvilág ıt éppen az emberkerülésbe, a teljes elmagányosodásba, a
tömegen túli, undorától védett világba vezette? Úgy képzeljük, hogy az ösztön éppen összefőz,
párosít, nemz, a jó élet s az élvezetek, az érzéki vágyak beteljesülése felé kerget. Azt azonban
egészen elfelejtjük, hogy ez az ösztönöknek csak egyik lehetséges iránya. Nemcsak a
fajfenntartásnak, az önfenntartásnak is van ösztöne.
Nietzsche nyilván errıl az utóbbi ösztönrıl beszél, nevezetesen a hatalomvágyról (Wille zur
Macht). Minden egyéb, ami ösztönszerő, az ı számára csak a hatalomvágy kísérıje: a freudi
szexuálpszichológia szempontjából súlyos tévedés, az élettan teljes félreértése, egy dekadens
neurotikus balfogása. A szexuálpszichológia minden híve könnyedén be fogja bizonyítani, hogy
mindaz, ami heroikus és túlfeszített Nietzsche világ- és életszemléletében, nem más, csak az
„ösztön” félreismerésének és elnyomásának eredménye; ti. annak az ösztönnek, amelyet ez a
pszichológia alapvetınek tart.
Nietzsche esete egyfelıl azt mutatja, hogy mi a következménye a neurotikus egyoldalúságnak,
másfelıl, hogy milyen veszedelmeket rejt magában, ha túltesszük magunkat a kereszténységen.
Nietzsche kétségtelenül mélyen átélte az állati természet keresztény tagadását, s egy magasabb
emberi teljességre törekedett, túl jón és rosszon. Mindazok, akik a keresztény magatartás alapjait
komolyan bírálják, az általa nyújtott védelemtıl is megfosztják magukat. Az ilyen ember
elkerülhetetlenül kiszolgáltatja magát a benne lévı állati léleknek. Ez a dionüszoszi mámor
pillanata, a „szıke bestia” lenyőgözı megnyilatkozása, mely a mit sem sejtıt soha nem ismert
borzongás közben szállja meg. A megszállottság hérosszá, Istenhez hasonló lénnyé, emberen túli
nagysággá teszi, úgy érzi, hogy jón és rosszon 6000 lábnyira van túl.
A szemlélı pszichológus ezt az állapotot „azonosulás az árnyékkal” néven ismeri; e jelenség a
tudattalannal való összeütközés e pillanataiban a legnagyobb szabályossággal következik be. Ez
ellen csak a józan önkritika segít: mindenekelıtt is nagyon valószínőtlen, hogy éppen egy
világmegváltó igazságot fedeztünk volna fel; ilyesmi a világtörténelemben a legritkábban fordul elı.
Másodszor nagy gonddal kell az után kutatni, hogy hasonló eset máshol nem fordult-e elı?
Nietzsche pl. úgy is mint filológus, egypár nagyon jelentıs ókori párhuzamot találhatott volna,
amelyek bizonyára megnyugtathatták volna. Harmadszor figyelembe kell venni, hogy a dionüszoszi
élmény semmi más nem lehet, legfeljebb csak a pogány vallási formákba való visszaesés, tehát
alapjában véve ezzel semmi újat nem fedeztünk fel, s csak ugyanaz az eseménysor kezdıdhetne
újból. Negyedszer feltétlenül elıre kell látnunk, hogy a hangulat hısi-isteni magasságokig való
fokozását halálos biztonsággal fogja egy ugyanilyen mély hanyatlás követni. Így abba az elınyös
helyzetbe kerülhetnénk, hogy ezt az egész rajongást egy fárasztó hegyi túra méreteire
csökkenthetnık, amelyet az örökös hétköznap követ. Amint a patak a völgyet s a széles folyamot
keresi, amely a sík tájak felé törekszik, ugyanúgy az élet is nemcsak hétköznapok közt folydogál, de
mindent hétköznapivá is tesz. A szokatlan, ha nem akarjuk, hogy katasztrófához vezessen,
legfeljebb a mindennapok közé lophatja be magát, de azt is csak ritkán. A krónikussá lett heroizmus
görcsben végzıdik, s a görcs neurózishoz; vagy katasztrófához, vagy mindkettıhöz vezet. Nietzsche
e magasfeszültségen fennakadt. De ezzel az eksztázissal akár a kereszténység mellett is kitarthatott
volna. Ez legkevésbé sem felelet az állati lélekre; mivel az eksztatikus állat képtelenség. Az állat
követi élete törvényét, nem tesz sem többet, sem kevesebbet: akár jámbornak és engedelmesnek is
nevezhetjük. Az eksztatikus ember azonban átugorja az élettörvényt, s a természet szempontjából
rendellenesen viselkedik. A rendellenesség az ember kizárólagos elıjoga, akit öntudata és szabad
akarata alkalomadtán az állati természetbe kapaszkodó gyökereitıl „contra naturam” is eloldozhat.

18
Ez a sajátság a kultúra elengedhetetlen alapfeltétele, de a lelki betegségé is, ha eltúlozzák. Kár
nélkül csak egy bizonyos fokú kultúrát bír el az ember. A kultúra és természet vég nélküli
dilemmája alapjában a túl sok és a túl kevés kérdése, nem pedig vagylagos feltétel.
Nietzsche esete a következı kérdés elé állít bennünket: vajon az, ami a tudat s az árnyékoldal
összeütközése folytán megnyilvánult elıtte, nevezetesen a hatalomra való törekvés, felfogható-e
másodlagos, elnyomásos jelenségként? Vajon a hatalomvágy genuin-e, vagy csak valami
másodlagos? Amennyiben az árnyékoldallal való konfliktus szexuális képzetek özönét szabadította
volna el, tiszta lenne a helyzet; de másképp történt. Az egész csírája nem erósz, hanem az én
hatalma; ebbıl arra kellett következtetni, hogy nem az erósz, hanem a hatalomvágy volt elfojtva.
Véleményem szerint nincs tehát semmi alapunk azt feltételezni, hogy az erósz genuin lenne, a
hatalomvágy azonban nem. A hatalomvágy minden bizonnyal ugyanolyan hatalmas démon, mint az
erósz, éppoly régi és eredendı is.
Nem fogadható tehát el, hogy egy olyan életet, mint Nietzschéé volt, aki ritka következetességgel
élte át a természete alapját képezı hatalmi ösztönt egészen a tragikus végig, csalóka látszatnak
nyilvánítjuk ki; ezzel ugyanabba az igazságtalanságba esnénk, mint Nietzsche, aki ellenlábasáról,
Wagnerrıl így nyilatkozott: „Minden hamis benne; ami ıszinte, azt elrejti vagy elleplezi. Komédiás,
a szó teljes, jó és rossz értelmében.” Honnan ez az elıítélet? Wagner éppen annak az alapösztönnek
a képviselıje, amely Nietzsche figyelmét elkerülte, s amelyre Freud pszichológiája épült. Ha
Freudnál az után kutatunk, hogy e másik ösztönt, a hatalomvágyat ismeri-e, akkor ezt az „én-
ösztön” neve alatt találjuk. De pszichológiájában az „én-ösztön” csak tengıdik a szexuális
momentum bı, túlságosan is bı kifejtése mellett. Valójában azonban az emberi természet
elkeseredett és vég nélküli harc színhelye az én-elv és az ösztönelv között: az én csupa korlát, míg
az ösztön határtalan, s mindkét princípium egyenlı erejő. Bizonyos szempontból boldognak
mondhatja magát az ember, hogy csak az egyik ösztönrıl tud, és okosabb is óvakodni a másik
megismerésétıl. Ha a másik ösztönt is megismeri, már veszve van; a fausti konfliktus bővkörébe
lépett. Goethe a Faust elsı részében megmutatta, mit jelent az ösztön igenlése; a második részben
pedig, hogy mit jelent az én és borzongató tudattalan világának elfogadása. Mindaz, ami
jelentéktelen, kicsinyes és gyáva bennünk, visszahúzódik, elmenekül ez elıl - és erre van egy kiváló
eszköz: ilyenkor ugyanis felfedezzük, hogy az a „más” bennünk tulajdonképpen egy „másik”: egy
másik ember, aki mindazt, ami félelmetes és elitélendı bennünk, gondolja, teszi, érzi és kívánja.
Ezzel a szörny a kezünk közé került, s elégedetten indíthatjuk meg ellene a harcot. Ebbıl
keletkeznek aztán azok az idült allergiák, amelyeknek néhány mintapéldányát megırizte számunkra
az erkölcstörténet. Különösen átlátszó példa a már említett „Nietzsche contra Wagner, contra
Paulus” stb. eset. A mindennapi életben nyüzsögnek az ilyen példák. E mély értelmő eszköz révén
menekszik meg az ember a fausti katasztrófa elıl, amihez sem bátorsága, sem ereje nincsen. Aki
egész ember, az azonban tudja, hogy legelkeseredettebb ellensége vagy azoknak egész csoportja
sem ér fel azzal a leggonoszabb ellenféllel, azzal a „másikkal”, aki „keblében lakik”. Nietzschében
egy Wagner lakozott; azért irigyelte tıle Parsifalt; de ami még rosszabb: benne, Saulusban, Paulus
is lakozott. Ezért viselte Nietzsche a szellem stigmáját; át kellett élnie Saulusként a keresztre
feszítést, amidın az a „másik” elültette benne az „Ecce homó”-t. Ki tört össze a kereszt elıtt” -
Wagner vagy Nietzsche?
A sors úgy akarta, hogy éppen Freud egyik elsı tanítványa, Alfred Adler16 alapozott meg egy olyan
nézetet a neurózis lényegérıl, amely kizárólagosan a hatatom princípiumára épült. Nem kevéssé
érdekes; sıt különösképpen izgató látni, hogy ugyanazok a dolgok ellentétes megvilágításban
tökéletesen különbözık. Hogy az alapvetı ellentétet mindjárt elılegezzem, ki kell jelentenem, hogy
mindaz, ami Freudnál elızetes tények, szigorú kauzalitás következménye; Adlernál a végcél által
meghatározott elrendezés (arrangement). Vegyünk egy egyszerő példát: egy fiatalasszonyt beteges
félelmek kezdenek gyötörni. Éjszakánként velıtrázó sikollyal ébred holmi lidércnyomásos álomból,
nem tud utána megnyugodni, férjébe kapaszkodik, könyörög, hogy ne hagyja el soha, újra meg újra

19
szeretné hallani, hogy tényleg szereti ıt stb. Lassanként ebbıl ideges asztma fejlıdik; amely
rohamokban nappal is fellép.
A freudi iskola ebben az esetben rögtön a kórkép belsı, okozati összefüggése után kutat: mit
tartalmaztak az elsı, lidércnyomásos álmok? Vad bikák, oroszlánok, tigrisek; gonosz férfiak estek
neki: Mi jut errıl eszébe a betegnek? Egy olyan eset, amely még lánykoréban történt vele,
nevezetesen: a hegyek közt volt egy üdülıhelyen. Sokat teniszeztek, s amint szokás, a játékosok
összeismerkedtek. Volt ott egy fiatal olasz is, aki különösen jól játszott; s esténként ügyesen
gitározott. Ártatlan flört fejlıdött ebbıl, s egy holdfényes estén sétálni mentek. Ez alkalommal
„váratlanul” kitört az olasz temperamentum, a mit sem sejtı leány legnagyobb rémületére. Eközben
a fiú „úgy nézett rá”, olyan tekintettel, amelyet a leány sosem tudott elfelejteni. E tekintet üldözi ıt
még ma is álmaiban, még az ıt kergetı vadállatok tekintete is olyan. Vajon e tekintet tényleg csak
az olasztól származik? Errıl egy másik reminiszcencia tájékoztat bennünket: a páciens kb. 14 éves
korában. vesztette el atyját egy szerencsétlenség következtében. Atyja nagyvilági ember volt, és
sokat utazott. Kevéssel halála elıtt magával vitte egyszer leányát Párizsba; ahol többek közt a Folies
Bergčres-t is meglátogatták. Itt olyasmi történt, ami a leányban feldolgozhatatlan benyomást
hagyott. Miközben kimentek a színházból, egy kifestett nıszemély hallatlanul orcátlan módon
közeledett hirtelen atyjához. A lány ijedten pillantott az apjára, hogy az vajon mit tesz - s ekkor
ugyanazt a tekintetet látta, ugyanaz az állati tőz égett atyja szemében. E megmagyarázhatatlan
valami éjjel-nappal üldözte akkoriban. Atyjához való viszonya e pillanattól megváltozott. Hol
ingerlékeny volt, mérges és szeszélyes, hol túlzott szeretet tört ki rajta; majd ok nélkül sírógörcsöt
kapott, s egy idın keresztül, de csak ha atyja otthon volt, az asztalnál cigányútra ment a falat, minek
folytán fuldoklási rohamokat kapott, amelyeket egy-két napos teljes rekedtség követett. Amidın
atyja hirtelen haláláról hírt kapott; határtalan fájdalom lett úrrá rajta, ami hisztérikus nevetıgörcsben
csúcsosodott ki. Aztán rövidesen megnyugodott, állapota gyorsan javult, s a neurotikus szimptómák
szinte teljesen eltőntek. A múltra lassanként a feledés fátyla borult. Csak az olasz fiatalemberrel
kapcsolatos kaland kavart fel benne olyasvalamit, amitıl ı maga is megrémült. Ekkor gyorsan
szakított a fiatalemberrel. Pár év múlva férjhez ment. A jelenlegi neurózis csak a második gyermek
után kezdıdött, abban a pillanatban, amikor felfedezte, hogy férje egy másik nı iránt kezd
érdeklıdni.
Ebben az esetben sok minden kérdéses: mi pl. az anya szerepe? Az anyáról meg kell mondanunk,
hogy igen ideges volt, s minden lehetséges szanatóriumot és gyógymódot kipróbált. Neki is ideges
asztmatikus és félelmi szimptómái voltak. Amennyire csak a beteg vissza tud emlékezni, a szülei
között igen kimért volt a viszony. Anyja nem értette meg atyját. A beteg mindig úgy érezte, hogy ı
sokkal jobban megérti. Ezért kedvence is volt apjának, amibıl következıleg anyjához nem főzték
bensıséges szálak.
Ezek az adatok elégségesek ahhoz, hogy a kórtörténet lefolyását áttekinthessük. A mostani
szimptómák mögött olyan képzetek állnak, amelyek elsırendően az olasszal kapcsolatos élményre
utalnak, távolabbról azonban világosan atyjához kapcsolódnak, akinek boldogtalan házassága már
korán lehetıséget adott a kisleánynak, hogy megszerezze azt a helyet a családban, amelyet
eredetileg anyjának kellett volna betöltenie. E hódítás mögött természetesen az a képzet áll, hogy ı
az igazán atyjához méltó nı. Az elsı neurotikus roham akkor jelentkezik, amikor ez a képzet erıs
sérülést kap, valószínőleg ugyanazt, amelyet anyja kapott (s amely a gyermek elıtt nyilvánvalóan
ismeretlen volt). E szimptómák könnyen megérthetık, mint a csalódott és megcsúfolt szerelem
kifejezései. A fuldoklás azon a torokszorító érzésen alapszik, amely ismert kísérıjelensége olyan
erıs affektusoknak, amelyeket nem tudunk teljesen „lenyelni”. (Mint ismeretes, a nyelvi metaforák
gyakran utalnak hasonló fiziológiai jelenségekre.) Midın atyja meghalt, tudata halálosan
megrendült, „árnyéka” azonban nevetett, hasonlatosan Till Eulenspiegelhez, aki szomorú volt,
midın a hegyrıl lefele ment, s nevetett, ha a hegyre felkapaszkodott, mert mindig a következı
útszakaszra gondolt. Ha atyja otthon volt, zavartnak s betegnek érezte magát; ha elment, mindjárt

20
jobban lett, mint az a számtalan férj és feleség, akik még kölcsönösen rejtegetik az édes titkot, hogy
nem tartják egymást feltétlenül és minden körülmények között nélkülözhetetlennek.
A tudattalan annak idején bizonyos fokig joggal nevetett, ezt a következı egészséges korszak
teljesen bebizonyította. Sikerült neki a megelızı eseményeket a süllyesztıben eltüntetni. Csak az
olasszal való kalandja fenyegetett azzal, hogy az alvilágot újra felszínre hívja, de a leány gyors
mozdulattal csapta rá az ajtót, és sikerült is egészségesnek maradnia; a neurózis sárkánya csak akkor
mászott elı, amikor a feleség és anya szerepének teljességében már minden veszélyen túl érezte
magát.
A szexuálpszichológia erre azt mondja: a neurózis abban gyökerezik, hogy a beteg végsı fokon még
ma sem tudott atyjától elszakadni. Ezért idézi fel azt az olasszal kapcsolatos élményt, amelyben ama
titokteljes valamit felfedezte; ugyanazt az élményt, amely atyjával kapcsolatban oly megrázóan
hatott reá. Ezek az emlékek természetesen újra megelevenedtek a férfival való azonos tapasztalattal
kapcsolatban, amely a neurózist tulajdonképpen kiváltotta. Azt lehetne mondani, hogy a neurózis
alapja és tartalma az atyához főzıdı képzeletbeli infantilerotikus kapcsolat és a férje iránti szerelem
közötti konfliktus.
Ha azonban ugyanezt a kórképet a „másik” ösztön, nevezetesen a hatalomvágy nézıpontjából
szemléljük, egészen másként fest a dolog. Szülei sikertelen házassága kiváló alkalom volt a
gyermeki hatalomösztön megnyilatkozása számára. A hatalomvágy ugyanis azt követeli; hogy az én
minden körülmények között „fölül maradjon”, mindegy, hogy egyenes vagy kerülı úton. Az
„egyéniség integritását” mindenesetre meg kell ırizni. A környezetnek akár látszólagos kísérlete is,
hogy az alanyt bár csak a legkisebb mértékben leigázza, „férfias tiltakozást” (männlicher Protest)
vált ki Adler kifejezése szerint. Az anya csalódása és neurózisba való visszahúzódása kiváló
alkalmat nyújtott leányának arra, hogy fölülkerekedjék, hatalmát kiterjessze. A szeretet és a
simulékony viselkedés a hatalmi ösztön szempontjából közismerten kiváló eszközök a cél
eléréséhez. Gyakran az erényesség is arra szolgál, hogy a másik elismerését kikényszerítsük. A
leány szeretetre méltó, alkalmazkodó viselkedésével már gyermekkorában biztosítani tudta elınyös
helyzetét atyjánál, sıt sikerült anyja fölébe kerekednie - nem mintha annyira szerette volna az apját,
hanem mert a szeretet jó eszköz volt a fölülkerekedésre. Atyja halálhírére bekövetkezı nevetıgörcse
beszédes bizonyítéka ennek. Az ember hajlamos arra, hogy egy ilyesfajta kijelentést a szeretet
undorító leértékelésének, ha nem egyenesen rosszindulatú inszinuációnak tartson - de
gondolkozzunk egy pillanatra, s nézzünk körül a való világban. Vajon egyet sem láttunk-e a
számtalan ember közül, akik addig szeretnek, és addig hisznek is szerelmükben, míg céljukat el nem
érték, s utána úgy fordulnak el szerelmük tárgyától, mintha sosem lett volna semmi közük hozzá? S
végül: nem így jár-e el a természet maga is? „Céltalan” szerelem elképzelhetı-e egyáltalán? Ha
igen, úgy ez a legnagyobb erények közé tartozik, amely éppen ezért végtelenül ritka. Talán általában
hajlik az ember arra, hogy szerelme céljáról a lehetı legkevesebbet gondolkozzék; különben olyan
felfedezésre juthatnánk, mely saját szerelmünk értékét sokkal elınytelenebb fényben mutatná meg.
Az apa halálakor a páciens nevetıgörcsöt kapott - ekkor tehát végérvényesen felülkerekedett. A
nevetıgörcs hisztérikus volt, azaz pszichogén szimptóma, olyasmi, amely tudattalan motívumokból
ered, nem pedig a tudatos énbıl. Ez le nem becsülhetı különbség, amely egyúttal azt is megmutatja,
honnan és hogyan erednek bizonyos emberi erények. Az ellentétes indulatok a pokolba kerültek,
vagyis modern kifejezéssel, a tudattalanba, ahol tudatos erényeink ellenpárjai már régen
gyülekeznek. Ezért már erényességbıl sem akarunk hallani a tudattalanról; sıt egyenesen az erényes
bölcsesség teteje azt állítani, hogy nincs is tudattalan. Sajnos azonban mindnyájunkkal az történik,
mint Medardus fráterrel, E. T. A. Hoffmann Az ördög elixírjé-ben; valahol él egy testvérünk, egy
ijesztı, borzadályt keltı ember: saját, megtestesül, a vér kötelékével hozzánk láncolt alteregónk; aki
mindazt birtokolja, és gonosz szándékkal felhalmozza, amit mi a legszívesebben szınyeg alá
sepernénk.

21
Betegünkön akkor törtek ki az elsı neurotikus rohamok, amikor rájött arra a tényre, hogy atyjának
olyan oldala is van, amely fölött ı nem uralkodhatik. S ekkor világosodott meg benne, hogy mire is
volt jó anyja neurózisa: ha ugyanis olyasmire találunk, amit sem ésszel, sem bájjal uralmunk alá
hajtani nem tudunk, még mindig van egy „arrangement, amelyet a leány eddig nem ismert, de
amelyet anyja már korábban felfedezett: a neurózis. Így esett meg, hogy utánozni kezdte anyja
neurózisát. De, kérdezhetjük csodálkozva, mire szolgálhat a neurózis? Mi lehet az eredménye?
Akinek közvetlen környezetében elıfordult már egy határozottan neurotikus eset, jól tudja, hogy
ezzel mi mindent lehet „elérni”.
Nincs is jobb módszer a neurózisnál, hogy egy egész ház fölött zsarnokoskodjunk. Fuldoklási és
szívrohamok, mindenfajta görcs igen nagy hatást érnek el, amelyen alig tudjuk túltenni magunkat.
Elszabadulnak az együttérzés hullámai, ragaszkodó szülık magasztos aggodalma, küldöncök
futkosása, telefoncsengetés, elısietı orvosok, súlyos diagnózisok, alapos vizsgálatok, hosszadalmas
kezelés, jelentıs kiadások, s a nagy hőhó közepette fekszik az ártatlanul szenvedı beteg, akinek
még végtelenül hálásak is vagyunk, ha a „görcsöket” valahogy kibírta.
E felülmúlhatatlan „arrangement”-t (hogy megmaradjunk Adler kifejezésénél) fedezte fel a
gyermek, és alkalmazta ismételten sikerrel, ha atyja jelen volt. Az apa halálával mindez
szükségtelenné vált, mert most már végleg felülkerült. Az olaszt hamarosan félredobta, amidın a
leány nı voltát túlzottan hangsúlyozta, saját férfiasságára emlékeztetve egyidejően. Midın
megfelelı házassági lehetıség kínálkozott, a lány szerelmes lett, zúgolódás nélkül fogadta el a
feleség és anya sorsát. Minden a legjobb úton haladt, amíg felsıbbrendőségét meg tudta ırizni.
Amint azonban férje csak egy kis érdeklıdést is mutatott valaki más iránt, mint hajdanában, azonnal
az eredményes „arrangement”-hoz nyúlt, szóval közvetett erıszakhoz; most bukkant rá férje
lelkének arra az oldalára, amely fölött már atyjánál sem uralkodott soha.
Ez a betegség magyarázata a hatalompszichológia szempontjából. Félek, hogy az olvasó is úgy jár,
mint az egyszeri kádi, aki elıtt az egyik fél ügyvédje szónokolt. Mikor az befejezte, ezt mondta a
kádi: „Jól beszéltél; látom, igazad van.” Aztán a másik fél ügyvédje beszélt, s midın az is befejezte,
a kádi megvakarta a füle tövét, és így szólt: „Jól beszéltél; látom, neked is igazad van.” - Nem
kétséges, hogy a hatalomvágy egészen rendkívüli szerepet játszik az ember életében. Az is igaz,
hogy a neurotikus tünetegyüttesek rafinált „arrangement”-ok is, amelyek hihetetlen makacssággal és
ravaszsággal, kérlelhetetlenül követik céljaikat. A neurózis célra irányul. Ezzel a megállapítással
Adler nagy szolgálatot tett.
A két álláspont közül melyiknek van hát igaza? E kérdés sok fejtörést okozhat. A két magyarázatot
nem lehet könnyen összeegyeztetni, hiszen tökéletesen ellentmondanak egymásnak. Az egyik
esetben az erósz és sorsa a lényeges és döntı tény, a másik esetben pedig az én hatalomvágya. Az
elsı esetben az én mintegy az erósz függeléke; az utóbbiban a szerelem vagy szeretet csak eszköz
arra, hogy fölülkerülhessünk. Ha az én hatalma áll közel szívünkhöz, fellázadunk az elsı felfogás
ellen; akinek azonban az erósz a fontosabb, sosem fog tudni megbékülni az utóbbi felfogással.

22
 4. fejezet
A BEÁLLÍTOTTSÁGI TÍPUS PROBLÉMÁJA
Az elızı fejezetekben ismertetett két elmélet összeegyeztethetetlen volta egy olyan magasabb rendő
szempontot kíván, amelyben ezek mégis egységre juthatnak. Nem szabad az egyiket a másik
kedvéért elvetni, bármilyen kényelmes megoldás lenne is ez; mert ha a két elméletet részrehajlás
nélkül vizsgáljuk, nem tagadhatjuk, hogy mindkettı jelentıs igazságok letéteményese, s
bármennyire ellentétesek is, az egyik nem zárhatja ki a másikat. Freud elmélete oly nyilvánvalóan
egyszerő, hogy szinte fáj az embernek, ha valaki ellentétes állítással rést üt egységébe. De mindez
igaz Adler teóriájáról is. Ez is szembeszökıen egyszerő, és ugyanannyit magyaráz meg, mint Freud
elmélete. Nem csoda hát, ha a két iskola hívei makacsul ragaszkodnak egyoldalúságukban is igaz
elméleteikhez. Emberileg érthetı okokból nem szívesen adnának fel egy szép, kerek elméletet, hogy
egy paradoxont kapjanak cserébe, vagy ami még rosszabb, hogy elvesszenek az ellentétes
nézıpontok zőrzavarában.
Mivel mindkét elmélet nagymértékben igaz, vagyis tárgyukat látszólag megmagyarázzák, a
neurózisnak nyilvánvalóan két ellentétes aspektusa van, amelyek közül az egyiket Freud, a másikat
Adler tana ragadta meg. Mi az oka azonban annak, hogy az egyik kutató az éremnek csak egyik, a
másik pedig csak a másik oldalát látta meg? Miért hiszi mindkettı magáról, hogy egyedül ı a helyes
felfogás letéteményese? Nyilván azért, mert mindkét kutató pszichológiai alkata a neurózisnak csak
azt az oldalát láttatta meg velük, amely sajátságaiknak megfelel. Nem lehet feltételezni, hogy Freud
elé egészen más neurotikus esetek kerültek volna, mint Adler elé. Mindkettı nyilvánvalóan azonos
tapasztalatból indul ki; de mivel egyéni alkatuk folytán ugyanazt a dolgot különbözıképpen látják,
alapvetıen ellenkezı szempontokat és elméleteket fejlesztenek belıle. Adler azt látja, hogy egy
magát elnyomottnak és kisebb értékőnek érzı alany „tiltakozással”, „arrangement”-okkal és más
célszerő „mesterfogásokkal” igyekszik a maga számára a felsıbbrendőség illúzióját biztosítani,
mindegy, hogy szülık, nevelık, elöljárók, tekintélyek, helyzetek, intézmények vagy más effajta
dologgal szemben. Még a szexualitás is csak a „mesterfogások” között talál helyet. E nézet alapját
az alany (szubjektum) rendkívüli hangsúlyozása alkotja, amellyel szemben a tárgy (objektum)
sajátossága és jelentısége teljesen eltőnik. Csak mint elnyomó irányzatok hordozói jöhetnek
számításba. Azt hiszem, nem tévedek, ha feltételezem, hogy a szerelmi kapcsolat és egyéb, a tárgyra
irányuló vágy Adlernál is lényeges tényezı; neuróziselméletében még sincs olyan elvi jelentısége,
mint Freudnál.
Freud pácienseit fontos tárgyakhoz való kapcsolatukban és függıségükben látja. Az apa és az anya
nagy szerepet játszanak; bármilyen jelentıs befolyás vagy körülményváltozás következik be a
páciens életében, az egyenes okozati kapcsolatban áll ezekkel az ısi hatalmakkal. Elmélete egyik
alappillére az indulatátvitel fogalma, azaz a betegnek az orvoshoz való viszonya. Egy bizonyos
módon értékelt tárgyat mindig kívánunk, vagy ellenállunk neki; szüleinkhez való, kisgyermekkori
kapcsolatunk mintájára. Az alany alapjában véve csak vak gyönyör utáni vágyat érez. A vágy értékét
mindig sajátos tárgyaktól kapja.
Freud számára legnagyobb jelentıségő a tárgy, és determináló ereje szinte kizárólagos, míg az alany
meglepıen jelentéktelen marad, és tulajdonképpen nem más, mint a gyönyör utáni vágy forrása és a
„félelem helye”. Mint már hangsúlyoztuk, Freud ismeri az „én-ösztönöket”; de már ez a kifejezés
maga is arra mutat, hogy ég és föld különbség van az ı elképzelése szerinti alany és ama mindent
meghatározó hatalom között, amit ugyanaz az alany Adler számára jelent.
Mindkét kutató természetesen az alanyt a tárgyhoz való viszonyában látja; de mégis mekkora
szemléletbeli különbség! Adler azt az alanyt hangsúlyozza, amely biztosítja magát, és bármiféle
tárggyal kerül szembe, föléje próbál kerekedni; Freud viszont pusztán a tárgyat hangsúlyozza, amely
bizonyos meghatározott tulajdonsága révén az alany kéjvágyát serkenti vagy akadályozza.

23
E különbség nem lehet más, csak a vérmérséklet különbsége, az emberi szellem két típusának
ellentéte, amelyben az egyik a döntı befolyást túlnyomóan az alanyból, a másik viszont túlnyomóan
a tárgyból vezeti le. Egy közbülsı nézet, pl. a „common sense” (a józan ész) álláspontja szerint azt
kell feltételeznünk, hogy az emberi cselekvést az alany és a tárgy egyaránt meghatározzák. Ezzel
szemben mindkét kutató arra hivatkozik, hogy az ı elméletük nem a normális ember lélektanának
magyarázatát célozza, hanem a neurózis elméletét. Akkor azonban Freudnak saját esetei
egynéhányát Adler módszere szerint kellene kezelnie, Adler pedig kénytelen lenne volt mestere
szempontjait bizonyos esetekben komolyan figyelembe venni - ez azonban sem az egyiknél, sem a
másiknál nem fordult elı.
E dilemma a következı kérdés elé állított: vajon van-e legalább két különbözı embertípus, amelyek
közül az egyik inkább a tárgy, a másik inkább önmaga iránt érdeklıdik? És megmagyarázható-e ily
módon, hogy az egyik fajta ember csak az egyik megoldást, míg a másik csak az ellenkezıt látja,
aminek következtében egészen eltérı eredményekre jutnak? Mint mondottuk, nem hihetı az, hogy a
sors olyan elıvigyázatosan válogatná meg a betegeket, hogy egy bizonyos csoport mindig csak egy
bizonyos orvoshoz kerülne. Már régen feltőnt nekem, saját praxisomban és kartársaim
gyakorlatában egyaránt, hogy bizonyos esetek kiválóan megfelelnek az egyikünknek, míg más
esetekkel nem tud mit kezdeni. A kezelés számára döntı fontosságú, vajon az orvos és beteg között
kialakulhat-e jó viszony, vagy sem? Ha rövid idın belül nem alakul ki egy bizonyos természetes
bizalmi kapcsolat, a beteg jobban teszi, ha más orvost választ. Sosem féltem attól, hogy azt a
beteget, aki ellenszenves volt számomra, vagy természete tılem távol esett, más orvoshoz küldjem,
éppen a beteg legsajátabb érdekében. Ilyen esetekben ugyanis bizonyos vagyok benne, hogy nem
végezhetek jó munkát. Mindenkinek megvannak az egyéni korlátai, s éppen a pszichoterapeuta igen
jól teszi, ha ezeket sosem téveszti szem elıl. Túl nagy egyéni különbözıség vagy éppen
összeférhetetlenség mértéktelen és fölösleges ellenállást szül, amely nem is indokolatlan. A Freud-
Adler vita tulajdonképpen egyszerő paradigma, és a különbözı beállítottságú típusok speciális esete.
Hosszasan foglalkoztam a kérdéssel, és végül sok megfigyelés és tapasztalat alapján két alapvetı
magatartás vagy beállítottság-típus megállapítására jutottam: ezek az introverzió és az extraverzió.
Az elsı beállítottság normális esetekben habozó, elmélkedésre hajlamos, zárkózott embert
eredményez, aki nagyon tartózkodó, a tárgyaktól húzódozik, kissé mindig defenzívába szorul, és
szívesen rejtızik gyanakvó megfigyelés mögé. Az utóbbi normális esetekben elızékeny; szemmel
láthatóan nyílt és készséges lény, aki minden helyzetben feltalálja magát, könnyen köt új
kapcsolatokat, és gyakran gond nélkül és bizakodva merészkedik ismeretlen helyzetekbe, túltéve
magát esetleg jogos aggályokon. Az elsı esetben nyilvánvalóan az alany, az utóbbiban a tárgy a
döntı.
E megjegyzésekkel természetesen e két típusnak csak durva körvonalait adhatom17. A tapasztalati
valóságban e kétfajta beállítottság, melyre alább még visszatérünk, ritkán jelentkezik tisztán.
Sokféle variáció és kompenzáció lehetséges, úgyhogy gyakran nem könnyő a típust megállapítani. A
változatok alapja - egyéni ingadozásoktól eltekintve - a tudat egy meghatározott funkciójának, a
gondolkozásnak vagy az érzésnek az uralkodó volta, ami azután megadja az ember alapvetı
beállítottságának egyéni sajátosságát. Az alaptípus gyakori kompenzációja rendszerint
élettapasztalatokon alapul, amelyek révén sokszor nagyon is fájdalmas módon tanulja meg az
ember, hogy egyéniségét nem lehet szabadjára engednie. Más esetekben, pl. neurotikus egyéneknél
gyakran nem tudjuk, hogy tudatos vagy tudattalan beállítottságával van-e dolgunk, a személyiség
disszociációja révén ugyanis hol az egyik, hol a másik fele lép elıtérbe, s zavarja ítéletünket.
Ugyanebbıl az okból kifolyólag oly nehéz neurotikus emberekkel együtt élni.
Lényegbe vágó típusos különbségek valóságos létezése tette lehetıvé számomra, hogy a két vitában
álló neuróziselméletet mint tipikus ellentétek megnyilatkozását fogjam fel. E típusos különbségek
közül elıbb említett könyvemben nyolc csoportot írtam le18.

24
Ezzel a felismeréssel született meg annak a szüksége, hogy felülemelkedjünk a Freud-Adler-
ellentéten, és olyan elméletet alkossunk, amely nemcsak az egyikre vagy a másikra, hanem
mindkettıre egyaránt érvényes. E célból nem mellızhetjük a két ismertetett elmélet bírálatát.
Mindkét teória alkalmas arra, hogy egy nagyfeszültségő ideált, a heroikus álláspontot, a pátoszt
vagy meggyızıdést fájdalmas módon valamilyen banális realitásra vezessen vissza, ha ugyanis
ilyen dolgokra alkalmazzuk. Ezekre nem kellene alkalmazni, hiszen mindkét elmélet az orvos
fegyvertárából való gyógyító eszköz, amely éles és kíméletlen késként vág ki mindent, ami beteges
vagy káros. Ugyanezt akarta Nietzsche az eszmények destruktív bírálatával, amelyeket ı az emberi
lélek beteges kinövéseinek tartott (alkalomadtán valóban az is). Egy jó orvos, az emberi lélek igazi
ismerıje - Nietzsche kifejezésével élve - „kifinomultan érzékeli” az árnyalatokat, és egy lélek
valóban beteg területeire alkalmazva, mindkét elmélet gyógyítóan romboló hatású. Az egyes esetre
alkalmazott adagolásban gyógyít, de csak bajt okoz annak a kezében, aki nem tud mérni és
mérlegelni: ezek kritikai módszerek, és minden kritikának közös tulajdonsága, hogy ha szabad, sıt
szükséges valamit szétrombolni, feloldani vagy redukálni, akkor hasznos, de ha építeni kellene, csak
kárt okoz.
Szó nélkül mehetnénk el a két elmélet mellett, ha mindkettıt, mint a többi mérget, csak orvos biztos
keze alkalmazná. A lélek egészen rendkívüli ismerete szükséges ahhoz, hogy e marószereket
sikerrel tudjuk használni. Képesnek kell lennünk arra, hogy mindazt, ami beteges és haszontalan,
biztos kézzel válasszuk el az értékes és megırzendı részektıl. Ez a legnehezebb dolgok egyike. Ha
valaki egyszer alapos tapasztalatot akarna szerezni arról, hogy egy pszichologizáló orvos milyen
felelıtlen balfogást követhet el valamilyen nyárspolgári, áltudományos elıítélet alapján, akkor csak
elı kell vennie Moebius írását Nietzschérıl, vagy a különbözı „pszichiátriai” írásokat Krisztus
„esetérıl”. Ezek után mindenki „háromszoros jajt” fog kiáltani a felé a beteg felé, aki ilyen
„megértésre” talál.
A két neuróziselmélet nem általánosan alkalmazható elmélet, hanem, hogy úgy mondjuk, „helyi”
alkalmazásra váró szer. Mindkettı oldó és reduktív hatású. Mindenre azt mondják: „nem vagy több,
mint csak...” Megmagyarázzák a betegnek, hogy tünetei innen vagy onnan erednek, és
tulajdonképpen nem más, mint ez, vagy az. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy ez a redukció adott
esetben káros; de egy akár beteg. akár egészséges lélek általános áttekintésére egy reduktív elmélet
önmagában elégtelen. Az emberi lelket, akár egészséges, akár beteg, nem lehet csak reduktív úton
magyarázni. Persze hogy az erósz mindig és mindenütt jelen van, persze hogy a hatalomvágy áthatja
a lélek minden zegzugát; de a lélek nemcsak az egyik vagy a másik, vagy akár mindkettı, hanem az
is, amit ezekbıl alkot, vagy alkotni fog. Csak félig értünk egy embert, ha azt tudjuk, hogy benne mi
mibıl származott. Ha csak errıl volna szó, akár meg is halhatott volna már régen. Mint élıt azonban
nem fogtuk még fel; mert az élet nemcsak tegnapból áll, s az életet nem magyarázza meg, ha a mát
tegnapra redukáljuk. Az életnek holnapja is van, s a mát csak akkor értjük, ha ismereteinkben a
tegnap volthoz hozzácsatlakozhat a holnap. Ez érvényes minden pszichológiai életmegnyil-
vánulásra, még a beteges tünetekre is. A neurotikus szimptómák ugyanis nemcsak egyszer volt okok
következményei, legyen az infantilis szexualitás vagy infantilis hatalomvágy, hanem kísérletek is az
élet új szintézisére - de főzzük gyorsan hozzá: félresikerült kísérletek, amelyek azonban ettıl még
nem kevésbé kísérletek, értékesek és értelmesek. Belsı és külsı természető akadályok
következtében kifejlıdésre nem jutott csírák.
Az olvasó most nyilván azt kérdi: ugyan mi lehet a neurózis értelme és értéke, hiszen ez az
emberiség leghaszontalanabb és legvisszataszítóbb lidércnyomása? Mire lehet jó - az idegesség?
Csak arra, amire a jó Isten a legyeket és a többi haszontalan férget teremtette, vagyis hogy az ember
magát a türelem dicséretes erényében gyakorolhassa. Bármily buta is e gondolat
természettudományi szempontból, igen okos lehet a pszichológia szempontjából nézve, ha ugyanis
ez esetben „haszontalan férgek” helyett „ideges tüneteket” olvasunk. Maga Nietzsche, aki pedig a
butaság és a banális gondolat esküdt ellensége volt, nemegyszer elismerte, mily sokat köszönhet
betegségének. Gyakran láttam olyan embert, aki hasznosságát és létjogosultságát egy neurózisnak
25
köszönhette, amely megakadályozta abban, hogy döntı ostobaságokat kövessen el, és olyan életre
kényszerítette, amelyben értékes tulajdonságai kifejlıdhettek, holott ezek mind elhaltak volna, ha
ezt az embert a neurózis nem szorítja vasmarokkal a neki rendelt helyre. Vannak emberek, akiknek
életük értelme, igazi jelentıségük tudattalanukban rejlik, s tudatuk csak csábítást és zsákutcát
tartalmaz a számukra. Másoknál viszont épp fordítva áll a dolog. Ezeknél más is a neurózis
jelentısége. Ebben az esetben nagyon helyes a messzemenı redukció, míg az elsı esetben
egyenesen káros.
Az olvasó talán hajlik arra, hogy a neurózis ilyenfajta jelentıségének lehetıségét bizonyos
esetekben megengedje, de valószínőleg nem fogadja el a betegség ilyen átfogóan értelmes
célszerőségét minden banális, hétköznapi esetben. Például mi lehet a neurózis értéke az elıbb
említett asztma és hisztérikus félelem esetében? Megengedem: ennek az értéke nem kézenfekvı,
különösen, ha az esetet egy reduktív elmélet szempontjából nézzük, azaz az egyéni fejlıdés
árnyékoldalának álláspontjáról.
A két tárgyalt elmélet közös tulajdonsága, mint láttuk, az, hogy kíméletlenül felfednek mindent, ami
az egyén árnyoldalát képezi. E teóriák vagy - jobban mondva - hipotézisek feltárják elıttünk a
kórokozó momentum alkotórészeit. Ennek megfelelıen nem foglalkoznak egy ember értékeivel,
csak sötét foltjaival, amelyek zavaró voltuk miatt hívják fel magukra a figyelmet.
Az „érték” lehetıség, amelynek révén az energia kibontakozhat. Amennyiben „értéktelen” oldalunk
nyújt lehetıséget arra, hogy az energia kifejlıdésre jusson - amit pl. legvilágosabban a neurózisban
megnyilvánuló jelentékeny energiákban láthatunk -, annyiban ez is érték, de csak haszontalan és
káros energiamegnyilvánulásokat közvetít. Az energia önmagában ugyanis sem jó, sem rossz, nem
hasznos, és nem káros, hanem indifferens, mivel minden a formától függ, amelyben az energia
megnyilvánul. A forma ad minıséget az energiának. Másfelıl viszont az energia nélküli puszta
forma szintén indifferens. Az igazi érték létrejöttéhez egyfelıl energia, másfelıl értékes forma
szükséges. A pszichikai energia19 a neurózisban alacsonyrendő és nem értékesíthetı formában
nyilatkozik meg. Mindkét reduktív elmélet felfogása arra szolgál tehát, hogy ezt az alacsony értékő
formát feloldja. Így tehát mind a kettı oldószernek bizonyult. Ezáltal szabad, de indifferens
energiákhoz jutunk. Mindeddig az a felfogás uralkodott, hogy ez az újra megszerzett energia a beteg
tudatának rendelkezésére áll, vagyis tetszése szerint alkalmazhatja. Mindaddig, míg azt tartották,
hogy az energia azonos a nemi mozgatóerıvel, annak „szublimálásáról” beszéltek, feltételezve azt,
hogy a páciens számára az analízis segítségével lehetıvé válik a szexuális energiát „szublimálni”,
azaz nem szexuális területen, a mővészetben vagy valamilyen más, jótékony vagy hasznos
tevékenységben felhasználni. E felfogás szerint a betegnek módja van arra, hogy ösztönerıit
tetszése vagy hajlamai szerint szublimálja.
E felfogásnak van bizonyos létalapja, amennyiben az ember egyáltalán képes arra, hogy életének
határozott útvonalat tőzzön ki, amelyen végig kell haladnia. De jól tudjuk, hogy nincs az az emberi
elırelátás vagy életbölcsesség, amely képessé tenne bennünket arra, hogy életünknek biztos irányt
jelöljünk ki, legfeljebb csak apró útszakaszokra. E megállapítás mindenesetre a „szokásos”
életformára vonatkozik, nem pedig a „hısies”-re. Van ilyen életforma is, de kétségtelenül sokkal
ritkább, mint a másik. Errıl egyáltalán nem mondhatjuk, hogy életének alig vagy csak rövid
útszakaszokra tudna irányt jelölni. A hısies életmód feltétel nélküli; azaz sorsdöntı
elhatározásokhoz igazodik, amelyeknél az egy bizonyos irányt elfogadó döntés bizonyos feltételek
mellett érvényes a keserő végig. Az orvosnak rendesen csak emberekkel s nem szabad
elhatározásból lett héroszokkal van dolga, sajnos többnyire olyanokkal, akiknek állítólagos
hısiessége infantilis dac egy nagyobbra hivatott sors ellen, vagy fontoskodás, amely arra hivatott,
hogy érzékenykedı alacsonyabbrendőségüket elfedje. A mindenható hétköznapok közt sajnos ritka
az olyan rendkívüli jelenség, amely egyúttal egészséges is lenne. A szemmel látható hısiesség
számára alig jut tér, nem mintha a hısiesség követelménye nem jutna a közelünkbe! Ellenkezıleg:
éppen az a fájdalmas és terhes, hogy a banális mindennapok türelmünkkel, odaadásunkkal,

26
kitartásunkkal és önfeláldozásunkkal szemben banális követelményeket állítanak, amelyeknek
alázatosan és elismerésre váró hısies gesztusok nélkül kell megfelelni; ehhez azonban kívülrıl
láthatatlan hısiesség szükséges. Nem csillog, nem dicsérik, s mindennapi mezében örökké a
rejtettséget keresi. Ezek azok a követelmények, amelyek neurózist okoznak, ha nem teljesítjük ıket.
Hogy ezeket elkerüljék, már többen elhatározták életük döntı lépését, és volt bátorságuk megtenni,
még ha ez minden emberi számítás szerint tévedés volt is. Egy ilyen sors elıtt csak meghajolhatunk.
De, mint mondottuk, az ilyen eset ritka; a másik fajta alkotja a túlnyomó többséget. Ezek számára
az élet iránya nem világos, tiszta vonal. Az ı számukra a sors kusza, és túl sok lehetıséget rejt, de
ezek közül csak egy az ı igazi útjuk. Ki merné ezt az egyetlen lehetıséget elıre meghatározni, még
ha annyira ismeri is saját jellemét, amennyire ember számára csak lehetséges? Akarattal
kétségtelenül sok mindent el lehet érni. De súlyos hiba lenne bizonyos rendkívülien erıs
egyéniségek sorsa alapján saját sorsunkat is mindenáron akaratunk igájába hajtani. Akaratunk
meggondolásunk által irányított funkció; tehát megfontolásunk jellegétıl függı. Ha van egyáltalán
megfontolás, ennek racionálisnak, azaz ésszerőnek kellene lennie. De bebizonyította-e valaki, és
bebizonyítható lesz-e valaha is, hogy élet és sors megegyezik az emberi értelemmel, vagyis hogy
szintén racionális? Ellenkezıleg, jogosan tételezzük fel, hogy élet és sors irracionális, más szóval,
hogy végsı fokon az emberi értelem határain túl ered. Az események irracionális volta az ún.
véletlenben nyilatkozik meg, amelyet mi természetszerően kénytelenek vagyunk tagadni, mivel a
priori nem tudunk olyan folyamatot elképzelni, amely ne volna kauzális és szükségképpen feltételes
viszonyban, aminek következtében tehát véletlen nem volt lehetséges20. Gyakorlatilag azonban a
véletlen mindenütt megnyilatkozik, mégpedig oly szembetőnı, hogy kauzális filozófiánkat
nyugodtan félretehetjük. Az élet teljessége törvényszerő és nem törvényszerő, racionális és
irracionális. Ezért az értelem és az általa vezetett akarat nem vezet messze. Mennél jobban
kiterjesztjük a racionálisan választott irányt, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy ezzel kizártuk
az irracionális életlehetıséget, amelynek pedig éppannyi joga van a megnyilatkozáshoz. Kétség-
telenül igen célszerő volt az ember számára, hogy egyáltalán irányt adhatott életének. Az értelem
meghódítása az emberiség legnagyobb vívmánya; ezt teljes joggal állíthatjuk. De nem bizonyos az,
hogy ennek minden körülmények között így kell folytatódni. Az elsı világháború szörnyő
katasztrófája a legderőlátóbb kultúrnacionalisták számítását is vastagon keresztülhúzta. Így írt
Ostwald 1913-ban:
„Az egész világ megegyezik abban, hogy a fegyveres béke mai állapota tarthatatlan, s egyre
képtelenebbé válik. Az egyes népektıl szörnyő áldozatokat követel, amelyek messze felülmúlják a
kulturális kiadásokat, anélkül, hogy ezért bármiféle pozitív értéket kapnának cserébe. Ha az
emberiség megtalálná az útját-módját annak, amellyel a fegyverkezést a háborúkra, amelyek soha
nem fognak kitörni, és amely a nemzetek jelentékeny részét éppen legerısebb és legtermékenyebb
korában köti le a katonai kiképzéssel, s amellyel a mai állapot számtalan egyéb visszásságát
megszüntethetné, oly hatalmas energiát takaríthatna meg, hogy e pillanattól kezdve az emberiség a
kulturális fejlıdés elképzelhetetlen fokára hágna. A háború, valamint a személyes harc az akarati
ellentét feloldási lehetıségei közül a legrégibb ugyan, de a legcélszerőtlenebb is, mivel a
legnagyobb energiapazarlással jár együtt. A potenciális vagy aktuális háború kiküszöbölése
megegyezik az energetikus imperatívusszal, s éppen ezért napjaink legfontosabb kultúrfeladata21.
A sors ésszerőtlensége mást akart, mint holmi jóindulatú gondolkodók racionális meggyızıdése, fel
akarta használni a felhalmozott fegyvereket és katonákat - sıt még ennél is többet akart, borzalmas,
ırületes pusztítást kívánt, példátlan tömegmészárlást, amelybıl az emberiség talán le fogja vonni azt
a következtetést, hogy a racionális szándék mégis csak egyik oldala a sorsformálásunknak.
Amit az emberiségrıl általában el kell mondanunk, ráillik az egyes emberre is: hiszen az egész
emberiséget egyesek alkotják. Az emberiség pszichológiája azonos az egyes ember lélektanával. A
világháborúban a civilizáció ésszerő szándékával való szörnyő leszámolást értük meg. Amit az
egyes embernél „akaratnak” nevezünk, nemzeteknél „imperializmusnak” hívjuk: mert az akarat a
sors fölötti hatalom megnyilatkozása, azaz a véletlen kikapcsolása. A civilizáció racionális, akarat
27
és szándék révén keresztülvitt „célszerő” szublimálása a szabad energiáknak. Az egyes embernél
ugyanerrıl van szó. És valamint az általános kultúrorganizáció gondolatát ez a háború szörnyő
módon helyesbítette, ugyanúgy az egyes embernek is gyakran kell tapasztalnia saját életében, hogy
az ún. „diszponálható” energiák egyáltalán nem diszponálhatók.
Amerikában egyszer egy kb. 45 éves üzletembert kezeltem, akinek az esete szépen illusztrálja az
elıbb említetteket. Tipikus amerikai self-made manrıl van szó, aki egészen alulról küzdötte fel
magát. Szerencsés ember volt, és sikerült egy nagy jelentıségő üzleti vállalkozást alapítania, sıt
sikerült ezt úgy megszerveznie, hogy immár nyugalomba vonulásra gondolhatott. Két évvel azelıtt,
hogy elém került volna, le is köszönt. Mindaddig csak az üzletnek élt, arra összpontosította minden
energiáját, a sikeres amerikai üzletemberre jellemzı hihetetlen intenzitással és egyoldalúsággal.
Vásárolt magának egy pompás vidéki kastélyt, s úgy képzelte, hogy itt fog „élni” „élet”-en lovakat,
autókat, golfozást, teniszezést, „party”-kat értett. De elıre ivott a medve bırére. A „diszponálható”
energiákat e csábító lehetıségek nem vonzották, s makacsul ragaszkodtak valami egészen máshoz.
Pár héttel az annyira áhított, boldog élet kezdete után furcsa, bizonytalan közérzetet észlelt magán, s
néhány rákövetkezı hét elegendı volt, hogy mértéktelen hipochondriába süllyedjen. Idegileg
teljesen összeomlott. Ez az egészséges, ritka testi erejő, rendkívüli energiájú ember siránkozó
gyerekké változott. Ez véget vetett az uraskodásnak is: félelembıl félelembe esett, és hipochonder
nyőgölıdéseivel majd halálra kínozta saját magát. Felkeresett egy híres specialistát, aki helyesen
ismerte fel nyomban, hogy ennek az embernek kizárólag a munka hiányzik. Ezt a páciens is belátta,
és visszatért elıbbi elfoglaltságához. De - legnagyobb csalódására - most már az üzlet sem
érdekelte. Sem türelem, sem elhatározás nem segített. Semmiféle módon nem lehetett energiáit az
üzleti tevékenységre visszakényszeríteni. Állapota természetesen egyre romlott. Mindaz, ami azelıtt
eleven, alkotó energia volt benne, most szörnyő pusztító erıvel zúdult rá. Alkotó géniusza fellázadt
ellene, s ahogy azelıtt nagy világcégeket hozott létre, most démona a hipochondria cselvetéseinek
rafinált rendszerét dolgozta ki, amely ıt szinte megsemmisítette. Midın elém került, már
kilátástalan erkölcsi roncs volt. Mégis megpróbáltam világossá tenni elıtte, hogy ha ilyen hatalmas
energiát el is tudunk vonni az üzlettıl, a legfontosabb kérdés az, hogy mire fordítjuk? A legszebb
lovak, a leggyorsabb autó és a legszórakoztatóbb „party” sem feltétlenül vonzók az energia számára,
bár jó volna azt hinni, hogy az az ember, aki egész életét komoly munkában töltötte, jogosan fordul
élete második felében az örömök felé. Ha a sors az emberi józanság után igazodnék, így is kellene
lennie: elıbb a munka, aztán a jól megérdemelt pihenés. De minden irracionálisan történik, s az
energia neki tetszı esést kíván, különben egyszerően feltorlódik, és rombolni kezd. Korábbi
helyzetekre megy vissza, ebben az esetben egy 25 év elıtti szifilitikus fertızés emlékére. De ez csak
az elsı lépcsı volt az infantilis reminiszcenciák újraébredésére, amelyek a közbensı idıben szinte
teljesen eltőntek emlékezetébıl. Szimptomatológiájának irányát anyjához való eredeti kapcsolata
adta meg: ez is „arrangement” volt, hogy a (már régen halott) anya figyelmét és érdeklıdését magára
irányítsa. S még ez az állomás sem az utolsó: a neurózis célja az volt, hogy visszakényszerítse ıt
saját testébe, miután fiatalkora óta pusztán a feje után élt. Lényének egyik oldalát differenciálta, a
másik azonban tompa, szinte csak fizikai állapotban maradt. E másik oldalra lett volna most
szüksége, hogy élni tudjon. A hipochonder „depresszió” visszakényszerítette saját testébe, amelyen
eddig mindig keresztülnézett. Ha követni tudta volna a depresszió és a hipochondriás illúzió útját, s
az ebbıl az állapotból eredı fantáziákat tudatossá tehette volna, ez a szabadulás útjává lehetett
volna számára. Természetesen érveim nem találtak visszhangra benne, de nem is vártam mást. Az
ilyen elırehaladott esetet örökké lehet kezelni, de aligha lehet meggyógyítani.
Ez az eset világosan mutatja, hogy nem áll módunkban a „szabad” energiákat önkényesen
valamilyen racionálisan kiválasztott tárgyra átvinni. Ugyanez illik minden, látszólag szabad
energiára, amelyet a meg nem felelı formákból való reduktív kioldással nyerünk. Ezt az energiát,
mint mondottuk, a legjobb esetben is csak rövid idıre használhatjuk fel belátásunk szerint. A
legtöbb esetben azonban tiltakozik az ellen, hogy akár rövid idıre is elfogadja az értelem által elébe
szabott lehetıségeket. A pszichikus energia igen válogatós, és saját feltételeit akarja teljesíteni.

28
Bármennyi energia lehet jelen, s mégsem tehetjük hasznossá mindaddig, míg nem sikerül a
pszichikus energia lefolyásához nélkülözhetetlen esést létrehozni.
Az esést biztosító szintkülönbség kérdése kiváltképp gyakorlati probléma, amely a legtöbb
analitikus esetben fölmerül. Ha pl. bekövetkezik az az elınyös eset, hogy a szabad energia, az ún.
libidó22 értelmes tárgyat talál, úgy véljük, hogy ezt az átalakítást az akarat tudatos megfeszítésével
értük el. Ez azonban tévedés, mert a legnagyobb erıfeszítés sem lett volna elegendı, ha nem lett
volna ugyanakkor ebbe az irányba vezetı lejtıs energiameder. Hogy milyen fontos ez az esés, azt
akkor látjuk leginkább, amikor egyfelıl a legkétségbeesettebb erıfeszítéseket tesszük, másfelıl a
kiválasztott tárgy vagy a kívánt forma mindenki számára átlátszóan ésszerő, s az átalakítás mégsem
sikerül, hanem egyszerően megint csak újabb elfojtás keletkezik.
Számomra eléggé világos, hogy az élet ösvénye a lejtı irányába vezet. Nincs energia ellentétek
feszültsége nélkül; ezért kell megtalálni a tudat beállítottságával való ellentétet. Érdekes
megfigyelni, hogy a neurózisteória történetében az ellentétek kiegyenlítése milyen szerepet játszott:
Freud elmélete az erószt képviseli, Adler felfogása a hatalmat. A szeretet logikai ellentéte a
győlölet, vagy Erósz ellentéte Phobosz (a félelem); lélektani szempontból azonban a hatalomvágy.
Ahol a szeretet uralkodik, nincs hatalomigény, és ha a hatalomé a szó, a szeretet hiányzik. Az egyik
a másik árnyéka: erósz álláspontjának kiegészítı ellentéte a hatalomra való törekvés, a hatalom
hangsúlyozójának kiegészítıje az erósz. A tudatos beállítottság egyoldalú álláspontjáról nézve az
árnyék a személyiség egy alacsonyabb értékő része, amelyet ezért erıs ellenállással elnyomunk. De
az elnyomott személyiségrésznek tudatossá kell válnia, hogy az ellentétek közti feszültség
létrejöhessen, amely nélkül minden fejlıdés lehetetlen. A tudat bizonyos mértékig felül van, az
árnyék alul; mivel minden, ami magas, a mélybe vágyik, s a forró hideget keres, a tudat is, esetleg
anélkül, hogy sejtené, tudattalan ellentéte után kutat, különben stagnál, tehát elsivatagosodik és
elfásul. Az életet csak az ellentét lobbantja lángra.
Egyfelıl az intellektuális logika, másfelıl a pszichológiai elıítéletnek teendı engedmény bírta rá
Freudot arra, hogy az erósz ellentétét a pusztítás- és halálösztönben jelölje meg. Elıször is az erósz
nem azonos az élettel. De akinek azonos, annak mindenesetre a halál jelenti az ellentétet.
Másodszor mindenki a saját legmagasabb princípiuma ellentétének a destrukciót, a halált, röviden a
Gonoszt minısíti. Senki sem tulajdonít neki pozitív hatalmat az élet felett; ezért fél tıle, s ezért
kerüli el.
Mint már említettük, többféle fı princípiuma van az életnek s a világnézetnek, s ennek megfelelıen
ugyanolyan sok különbözı formája a kiegészítı ellentétnek. Fentebb két, véleményem szerint
legfontosabb ellentéttípust emeltem ki, amelyeket introvertált és extravertált típusnak neveztem.
Már William James-nek23 feltőnt e két típus jelentkezése; a gondolkodók között „tender minded” és
„tough minded” néven különböztette meg ıket. Ugyanígy fedezte fel Ostwald24 a nagy tudósok
között a klasszikus és romantikus típust. Tipizáló gondolatommal nem állok tehát egyedül, hogy
csak e két ismert nevet emeljem ki. Történeti kutatásaim folyamán láttam meg, hogy a nagy
szellemtörténeti vitakérdések közül nem egy e két típus ellentétén alapul. Ezek közül a
legjelentısebb a nominalizmus és realizmus közti ellentét, amely a platóni és a megarai iskola közti
különbségként jelentkezett, a skolasztikus filozófia örökölte, és Abélard-é a nagy érdem, hogy a
konceptualizmus neve alatt legalább megpróbálta összeegyeztetni a két ellentétes álláspontot25. E
vita folytatása napjainkig nyúlik, s a közelmúltban spiritualizmus és materializmus ellentéteként
nyilatkozott meg. Valamint a szellemtörténet általában, az egyes ember is részese e típusellentétnek.
Gondos kutatás nyomán kiderült, hogy e két típus elıszeretettel házasodik össze, mert - tudattalanul
- mindketten kiegészítı párjukat keresik. Az introvertált embert reflexív természete arra kényszeríti,
hogy mindent alaposan meggondoljon, mielıtt cselekszik. Ez természetesen lassítja cselekvését.
Félénksége és bizalmatlansága habozóvá teszi minden dologban, tehát állandó nehézségei vannak a
külsı világhoz való alkalmazkodásában. Az extravertált ember viszont pozitív viszonyban van a
dolgokkal, azok szinte vonzzák ıt. Minden új, ismeretlen helyzet csábítja, s ha azt reméli, hogy

29
valami ismeretlent tapasztalhat, szinte fejest ugrik bele. Rendesen elıbb cselekszik, és csak azután
gondolja át. Ezért cselekedetei gyorsak, mindenféle meggondolástól vagy habozástól mentesek. E
két típust szinte arra alkották, hogy szimbiózisban (együttélés) éljenek. Az egyik a meggondolást
képviseli, míg a másik a kezdeményezıképességet és a gyakorlati cselekvést. Ha két ilyen
különbözı típusú ember összeházasodik, megvalósíthatják az eszményi házasságot. Mindaddig,
amíg az élet sokrétő külsı feladataihoz való alkalmazkodás foglalja el ıket, nagyszerően
összeillenek. De ha a férfi már elég pénzt keresett, vagy ha nagyobb örökség hullik az ölükbe, és
ezzel az élet külsı nehézségeit kikapcsolhatják, jut idejük arra, hogy egymással foglalkozzanak.
Eddig egymásnak vetett háttal védekeztek a nehézségek ellen; most egymás felé fordulnak, meg
akarják ismerni egymást - és felfedezik, hogy sohasem értették egymást. Nem egy nyelven
beszélnek. Így indul a súrlódások hosszú sorozata, mely a két típus egymással való alapos
megismerkedéséhez vezet. E harc vad és elkeseredett, tele egymás lebecsülésével, akkor is, ha csak
egész halkan, a legbizalmasabb területen folyik. Ami érték az egyikben, gyarlóság a másikban.
Ésszerően úgy képzelnık, hogy az egyik saját értéke tudatában nyugodtan elismerhetné a másik
értékeit, és ily módon mindenféle konfliktus magától megszőnnék. Sok esetet láttam, amikor így
érveltek, és mégsem tudtak a megnyugtató célhoz eljutni. Ha normális emberrıl van szó, az e
kritikus átmeneti idıt többé-kevésbé simán átvészeli. Normális ugyanis az az ember, aki bármilyen
feltétel mellett meg tud élni, ha az életlehetıségnek az elengedhetetlen minimuma megvan. Sokan
azonban képtelenek erre: ezért nem túl sok a normális ember. Amit általában normális embernek
neveznek, tulajdonképpen az eszményi ember, s ilyenfajta szerencsés karakterkeverék a legritkább
esetben fordul elı. A többé-kevésbé differenciált emberek legnagyobb része olyan
életkörülményeket kíván, amelyek a viszonylagos biztosított táplálékon és fekvıhelyen túl is adnak
valamit. Ezek számára egy szimbiotikus kapcsolat megszakadása súlyos megrázkódtatás.
Nem magától értetıdı, hogy miért kell ennek így lennie. De ha meggondoljuk azt, hogy egy ember
sem pusztán introvertált, vagy csak extravertált, hogy mindkét beállítottság lehetıség mindenki
számára adva van, de hogy mindenki csak az egyiket fejlesztette alkalmazkodási funkcióvá
magában, akkor könnyen arra a feltevésre jutunk, hogy az introvertáltnál az extraverzió valahol a
háttérben fejletlen állapotban szunnyad, s az extravertáltnál az introverzió hasonló árnyékéletet él.
Valóban ez is a helyzet. Az introvertáltban is él valamelyes extravertált beállítottság; de ez
tudattalan a számára, mivel tudatát állandóan az alanyra irányítja. Látja ugyan a tárgyat, de csak
téves vagy gátló képzetei vannak róla, ezért lehetıleg távol marad tıle, mintha a tárgy valamilyen
veszélyes hatalom lenne. Hadd világítom meg egy egyszerő példával, hogy mire gondolok: két
fiatalember kirándul. Egy szép kastélyhoz érnek. Mindkettı szeretné látni a kastély belsejét. Az
introvertált így szól: „Szeretném tudni, milyen lehet belülrıl.” Az extravertált így felel: „Gyerünk
be” - és a kapu felé indul. Az introvertált visszatartja: „Talán tilos a bemenet”, s rendırség,
büntetés, vad kutyák stb. homályos képzetei támadnak fel benne. Az extravertált így felel: „Azért
megkérdezhetjük. Biztosan beengednek”, s az ı képzetei vidám öreg kapus, vendégszeretı háziúr és
esetleges romantikus kalandok körül csoportosulnak. Az extravertált optimizmusa révén be is jutnak
a kastélyba. Ekkor következik be a fordulat. A kastélyt belül átépítették, az egész csak egypár nagy
terem, amelyekben egy régi kéziratgyőjteményt helyeztek el. Történetesen az introvertált
fiatalember rajong ezekért: alighogy meglátja a kéziratokat, mintha egy csapásra átváltozott volna.
Belemerül a kincsek szemlélésébe, és elragadtatottan nyilatkozik róluk. Az ırrel beszélgetésbe
kezd, hogy a lehetı legtöbb tájékoztatást szerezze meg, s mivel az eredmény szegényes, a
szakember után érdeklıdik, hogy azonnal felkeresse, és kérdéseit neki is feltehesse. Félénksége
eltőnt; a tárgyak csábítóan csillognak számára, és az egész világ arculata szinte megváltozott.
Ezalatt az extravertált jókedve mind lejjebb száll, arca mindinkább elkomorul, és ásítozni kezd. Itt
nincs derék kapus, vagy lovagias vendégszeretet, romantikus kalandnak nyoma sincs - csak egy
múzeummá átépített kastély. Kéziratokat otthon is láthat az ember. Míg az egyik lelkesedése
fokozódik, a másik jókedve egyre alábbszáll: a kastély sivárnak tőnik a számára, a kéziratok
könyvtárra emlékeztetnek, a könyvtár az egyetemmel asszociál, az egyetem pedig tanulással és
fenyegetı vizsgákkal. Lassanként komor fátyol ereszkedik az elıbb oly érdekes és vonzó kastélyra.
30
A tárgy negatívvá változik. „Hát nem pompás”, kiált az introvertált, „hogy egészen véletlenül
felfedeztük ezt a csodálatos győjteményt” „Én borzasztóan unom magam”, válaszol a másik
leplezetlen rosszkedvvel. Ez bosszantja az elsıt, és elhatározza magában, hogy soha többé nem
indul útra egy extravertálttal. Az utóbbi bosszankodik a másik mérge miatt, és arra gondol, mindig
is tudta, hogy a másik egy tapintatlan egoista, aki önzı érdekei miatt eltékozolja a gyönyörő tavaszi
idıt, amit odakint sokkal jobban lehetne élvezni.
Mi is történt hát? Vidám szimbiózisban vándoroltak mindketten, míg a fatális kastély elé nem értek.
Ott a meggondolt (prométheikus) introvertált így szólt: „Meg kellene belülrıl nézni.” A cselekvı és
késıbb gondolkodó (epimétheikus) extravertált nyitotta meg az utat26.” És most megfordul a típus:
az introvertáltat, aki borzongott a bemenetel gondolatára, nem lehet innen elmozdítani, és az
extravertált elátkozza a percet is, amelyben a kastélyba lépett. Az egyiket a tárgy bővöli meg, a
másikat saját negatív gondolatai. Amikor az elsı megpillantotta a kéziratokat, sorsa már eldılt.
Félénksége eltőnt, a tárgy úrrá lett fölötte, s ı örömmel adta át magát neki. A másik azonban
állandóan növekvı ellenszenvet érez a tárggyal szemben, és hamarosan rosszkedvő szubjektuma
fogságába jut. Az extravertált és az introvertált szerepet cserélt. De az introvertált extraverziója más,
mint az extravertált extraverziója, és az extravertált introverziója is más, mint az introvertált
introverziója. Míg vidám összhangban sétáltak együtt, nem zavarták egymást, mert mindkettı
természetadta sajátosságai szerint élt. Pozitív magatartást tanúsítottak egymás iránt, mivel
beállítottságuk kiegészítette egymást. De csak addig egészítették ki egymást, amíg az egyik
beállítottsága a másikét magába foglalta. Jól látjuk ezt például a kapu elıtti beszélgetésben:
mindkettı be akar jutni a kastélyba. Az introvertált kétségei a felıl, hogy szabad-e bemenni,
érvényesek a másikra is. Az extravertált kezdeményezése szintén érvényes az introvertált számára.
Így az egyik beállítottsága magába zárja a másikat, és többé-kevésbé ez a helyzet, ha valaki a
számára természetadta beállítottságban van: a beállítottság ugyanis többé-kevésbé idomult a
közösséghez. Ugyanez illik az introvertált beállítottságára, bár annak mindig az alany a
kiindulópontja. Az alanyból irányul a tárgyra, míg az extravertált beállítottsága a tárgyból az alany
felé halad.
Abban a pillanatban, amikor a tárgy az introvertált alanyával szemben túlsúlyba kerül, és ezt
magához vonzza, beállítottsága elveszti szociális jellegét. Megfeledkezik barátja jelenlétérıl, nem
zárja többé magába, elmerül a tárgyban, és nem látja, hogy barátja mennyire unatkozik. Ugyanígy az
extravertált sincs tekintettel a másikra attól a pillanattól kezdve, hogy várakozásában csalódott, és
szubjektív képzeteire és hangulataira húzódott vissza.
Az eseményt a következıképpen fogalmazhatjuk meg: az introvertáltnál a tárgy hatására egy kisebb
értékő extraverzió került elıtérbe, míg az extravertáltnál kisebb értékő introverzió lépett a szociális
beállítottság helyére. Ezzel visszajutottunk ahhoz a mondathoz, amelybıl kiindultunk: ami az
egyikben érték, a másikban gyarlóság.
A kisebb értékő ellentétes funkciót pozitív élmények éppúgy felszínre hozhatják, mint negatívak.
Ha valóban felszínre kerül, érzékenység követi. Az érzékenység valamely meglévı kisebbrendőség
tünete. Ezzel a meghasonlás és félreértés pszichológiai alapja adva van, nemcsak két ember között,
de saját magunkkal is. A magasabb rendő funkció lényegét27„ autonómia jellemzi; önálló, lecsap
ránk, megbővöl és behálóz bennünket, úgyhogy nem vagyunk többé önmagunk ura, és nem tudunk
pontosan különbséget tenni magunk és mások között.
A jellem kifejlıdéséhez mégis igen szükséges, hogy a másik oldalt, a kisebb rendő funkciót hagyjuk
szóhoz jutni; nem bízhatjuk huzamosabb ideig másra személyiségünk egyik részét, hogy ı fejlessze
ki szimbiózisban; bármikor bekövetkezhetik az a pillanat, amikor szükségünk lesz a másik
funkcióra, s ez, mint az elıbbi példa mutatja, elıkészületlenül találhat bennünket. Ennek rossz
következményei lehetnek: az extravertált ennek következtében elveszti a számára nélkülözhetetlen
tárgykapcsolatokat, az introvertált pedig szubjektumkapcsolatát. Fordítva szintén mellızhetetlen,
hogy az introvertált olyan cselekvéshez jusson, amelyet a meggondolás és habozás nem gátol

31
örökösen, s az is, hogy az extravertált önmagán emelkedjék felül, anélkül, hogy ezzel kapcsolatát
veszélyeztetné.
Az extraverzió és introverzió esetében nyilvánvalóan két természetes, egymással ellentétes
beállítottságról vagy egymás ellen irányuló impulzusról van szó, amelyet Goethe valaha diastolénak
és systolénak nevezett. Harmonikus egymásutániságukban az élet ritmusát kellene megvalósítaniuk;
de úgy látszik, e ritmust csak a legmagasabb fokú életmővészet révén lehet elérni. Vagy teljesen
tudattalannak kellene lennünk ehhez, hogy a tudatos cselekedetek a legkevésbé se zavarhassák a
természet törvényeit, vagy a tudatosságnak még sokkal magasabb fokára kell hágnunk, hogy
képesek lehessünk kívánni az ellentétes áramlatokat. Mivel nem fejlıdhetünk visszafelé az állati
öntudatlanság irányába, csak a magasabb tudatosság felé vezetı nehezebb út marad nyitva
számunkra. Kétségtelenül emberfölötti ideál a tudatosságnak az a foka, amely lehetıvé teszi, hogy
az élet teljes igenlését és tagadását szabad akarattal és teljes szándékkal átéljük, mégis ez a cél.
Szellemiségünk mai foka csak azt teszi lehetıvé, hogy az igenlést tudatosan akarjuk, s a tagadást
legalább elviseljük. Ha ezt elértük, már messze jutottunk.
Az állandóan elırehaladó felismerési folyamat egyik további állomása az a belátás, hogy az
ellentétprobléma alapelvként benne rejlik magában az emberi természetben. E kérdés szabály
szerint az érett kor problémája. A beteg gyakorlati kezelése sosem kezdıdhet ezzel a problémával,
különösképpen nem fiatal emberek esetében. Fiatal emberek neurózisa rendesen a valóság ereje és
valamely elégtelen, infantilis beállítottság összeütközésébıl keletkezik, amelyet kauzálisan a
tényleges szülıktıl vagy szülıként megélt személyektıl való abnormis függıség, finálisan elégtelen
fikciók, azaz célok és szándékok jellemeznek. Ilyen esetben Freud vagy Adler redukciója valóban
helyén van. De gyakori az olyan neurózis, amely csak érett korban keletkezik, vagy súlyosodik
olyan mértékben, hogy a beteget pl. képtelenné teszi hivatása gyakorlására. Természetesen ezekben
az esetekben is ki lehet mutatni, hogy már ifjúságukban rendkívüli mértékben függtek szüleiktıl,
hogy minden lehetséges infantilis illúzió felmerült bennük, mindez azonban nem gátolta az illetıt
abban, hogy pályát válasszon, azon boldoguljon, megházasodjon, és olyan-amilyen házaséletet éljen
addig az érett korban bekövetkezı pillanatig, amíg az addigi beállítottság hirtelen fel nem mondja a
szolgálatot. Az ilyen esetben természetesen keveset használ, ha tudatossá tesszük a gyermeki
fantaziálásokat, a szülıktıl való függıséget stb., bár a folyamatnak ez is fontos része, és gyakran
nem is haszontalan. Ezekben az esetekben a terápia azonban akkor kezdıdik igazán, amikor a
páciens belátja, hogy nem apja vagy anyja állnak az útjában, hanem ı maga, vagyis személyiségének
tudattalan része, amely a szülık szerepét folytatja. Még ez a belátás is negatív, bármekkora legyen is
haszna; csak ennyit mond: „Belátom, hogy nem apám vagy anyám, hanem én magam állok a saját
utamba.” De ki az ıbenne, aki szemben áll vele? Mi személyiségének az a titokzatos része, amely
az apa és anya képe mögött bújt meg, és sokáig abba a hitbe ringatta, hogy bajainak oka kívülrıl
hatolt belé? Ez a rész a tudatos beállítottság ellenpárja, amely egy percig sem hagyja nyugodni, és
mindaddig zavarólag hat, míg az egyén el nem fogadja. Kétségtelen, hogy fiatal embereket elég
lehet megszabadítani saját múltjuktól; hisz még elıttük a vonzó jövı, telve lehetıségekkel. Elég
egy-két köteléket megoldani: az élni vágyás gondoskodik a többirıl. Más azonban a feladatunk
azokkal az emberekkel szemben, akik az élet nagyobb részét már maguk mögött hagyták, akiket a
jövı nem kecsegtet váratlan lehetıségekkel, akikre nem vár más, mint megszokott kötelesség és az
öregedés kétséges öröme.
Ha sikerül fiatal embereket eloldozni múltjuktól, azt látjuk, hogy szüleik képmását megfelelıbb
pótfigurákra viszik át: az anyához tapadó érzést a feleségre, az apa tekintélyét tisztelt mesterekre,
elöljárókra vagy intézményekre. Ez ugyan nem alapos megoldás, de praktikus út, amelyet az
egészséges ember öntudatlanul, tehát számba jövı gátlás és ellenállás nélkül szokott megjárni.
Más azonban a probléma nyitja a felnıtt számára, aki ezt az útszakaszt, esetleg több-kevesebb
nehézség árán, már befutotta. Már eloldotta magát a talán régen halott szülıktıl, feleségében az
anyát, férjében az apát kereste és megtalálta, atyákat és intézményeket tisztelt, maga is apává vagy

32
anyává lett, talán már mindez mögötte van, és megtanulta, hogy ami kezdetben ösztönzıje és
elégtétele volt, már csak ránehezedı tévedés, az ifjúkori illúzió egy darabja, amelyre részben
sajnálkozva, részben irigyen tekint vissza, mivel nem vár rá más, mint az öregkor és minden illúzió
vége. Itt nincs többé se apa, se anya; mindaz, amit illúzió formájában a világba s a tárgyakba
kivetített, most fáradtan és kifakultan, menthetetlenül visszatér hozzá. Mindaz az energia, amely e
kapcsolatokból visszaáramlik, lemerül a tudattalanba, s ott megeleveníti azt, aminek a kifejlesztését
eddig elhanyagolta.
Ha a neurózis által lekötött ösztönerıket felszabadítjuk, a fiatal embereknek új lendületet, reményt
és lehetıséget adunk életük még erısebb kiterjesztéséhez. Az élet e második felét élı ember
számára azonban az élet megújítását jelenti, ha a tudattalanban szunnyadó ellentétes funkciót
kifejlıdéshez segítjük. Ez a fejlıdés azonban már nem az infantilis kötöttségek megoldásán, az
infantilis illúziók szétrombolásán és a régi képek új figurákra való átvitelén, hanem az
ellentétproblémán keresztül vezet.
Az ellentét princípiuma természetesen az ifjúkori lelkialkat alapja is, és az ifjúkor lélektanának
elmélete ezt a tényt számba kell vegye. Freud és Adler nézetei csak akkor mondanak ellent
egymásnak, ha általános érvényre tartanak igényt. Mindaddig, amíg megelégszenek azzal, hogy
technikai segédképzetek maradjanak, nincs köztük ellentmondás, és nem zárják ki kölcsönösen
egymást. Az olyan lélektani elmélet, amely egy technikai segédeszköznél több akar lenni, feltétlenül
az ellentéti elven kell alapuljon; e nélkül legfeljebb a neurotikusan kiegyensúlyozatlan lelket
rekonstruálhatja. Nincs egyensúly és önmagát szabályozó rendszer ellentét nélkül. A lélek önmagát
szabályozó rendszer.

Elmélkedésünk korábban elejtett fonalát újra felvéve, azt mondhatjuk, most már világos, hogy miért
éppen a neurózisban rejtıznek azok az értékek, amelyekre az egyénnek szüksége van.
Visszatérhetünk a fiatalasszony esetéhez, és alkalmazhatjuk rá a most nyert felismerést. Képzeljük
el, hogy ezt a beteget „analizáltuk”, azaz a kezelés folytán világossá tettük a számára, milyen
tudattalan gondolatok rejlenek szimptómái mögött. Ezzel a szimptómák hatóerejét alkotó tudattalan
energiának újra birtokába jutott, s most az a gyakorlati kérdés merül fel, hogy mi történjék a
rendelkezésünkre álló energiával? A beteg pszichológiai típusát figyelembe véve ésszerő lenne, ha
ezt az energiát egy új tárgyra vihetnénk át: emberbaráti tevékenységgé vagy valami más hasznos
mőködéssé változtatnók. Rendkívül energikus emberek kivételes esetében (akik nem félnek attól,
hogy önmagukat vérig kínozzák), vagy olyan embereknél, akiknek számára az ilyen tevékenység
éppenséggel megfelel, járható ez az út, de a legtöbb esetben nem célravezetı. Mivel - nem szabad
megfeledkeznünk róla - a libidónak (ami nem más, mint a lelki energia) már megvan a tudattalan
tárgya, azaz a fiatal olasz, vagy valami hasonló reális ember, aki a helyettesítı szerepet betölti. Ilyen
körülmények között az effajta szublimálás természetesen éppannyira kívánatos, mint amennyire
lehetetlen. A legtöbb esetben egy valóságos tárgy jobban megfelel az energia lejtési irányának, mint
akár a legszebb etikai tevékenység. Sajnos, nagyon sokan mindig arról beszélnek, hogy milyennek is
kellene lennie az embernek, arról viszont soha, hogy valójában milyen. Az orvosnak azonban
mindig a valóságos emberrel van dolga, aki makacsul önmaga marad mindaddig, míg valóságos
lényét minden oldalról el nem ismerik. A nevelés csak a meztelen igazságból indulhat ki, nem pedig
az ideál csalóka délibábjából.
Sajnos, a legtöbb esetben nem adhatunk önkényesen új irányt az úgynevezett szabad energiának, az
a maga lejtését követi. Már régen megtalálta tárgyát, mielıtt mi az immár érvénytelen formából
kiszabadítottuk volna. Hamarosan felfedezzük, hogy nıbetegünk fantaziálásai, amelyek korábban a
fiatal olaszra irányultak, most az orvosra helyezıdtek át28. Az orvos vált a tudattalan libidó
tárgyává. Amennyiben a beteg semmi körülmények között nem akarja elismerni az indulatátvitel
tényét,29 vagy az orvos nem érti, esetleg félreérti a jelenséget, heves ellenállás keletkezik, amely az
orvossal való mindenféle kapcsolat lehetetlenné tételét célozza. Ebben az esetben a beteg elmegy, és

33
keres egy másik orvost, vagy olyan embert, aki megérti ıt. Ha e keresést is feladja, problémái
megoldásában megakad.
Amennyiben az orvosra való indulatátvitel bekövetkezik, és a páciens el is fogadja azt, megtalálja a
természetes formát, amely egyfelıl a korábbi forma helyébe léphet, másfelıl az energetikus
folyamat viszonylagosan konfliktusmentes lefolyását lehetıvé teszi. Ha hagyjuk, hogy a libidó saját
természetes irányát kövesse, meg fogja magától találni a számára kijelölt tárgy felé vezetı utat. Ha
nem ez következik be, akkor vagy a természet törvényei alól való önkényes lázadásról, vagy zavaró
befolyásról van szó.
Az indulatátvitel elsısorban minden lehetséges infantilis fantáziát kivetít, amelyet reduktív úton fel
kell oldanunk. Ezt az indulatátvitel feloldásának nevezték. Ezen a réven az energia újra egy meg
nem felelı formától szabadul meg, és mi újra a felszabadult energia felhasználásának problémája
elıtt állunk. Ez alkalommal is a természetre kell bíznunk, hogy még mielıtt mi a keresésére
indulnánk, kiválassza azt a tárgyat, amely a libidó irányának legjobban megfelel.

34
 5. fejezet
A SZEMÉLYES ÉS A SZEMÉLY FÖLÖTTI
VAGY KOLLEKTÍV TUDATTALAN
Felismerési folyamatunk ezzel új fázisába lépett. Az infantilis fantáziaátvitel analitikus feloldását
mindaddig folytattuk, amíg a beteg számára is elég világossá vált, hogy orvosát apjának, anyjának,
nagybátyjának, elöljárójának, tanítójának vagy más szülıi tekintélynek fogja fel. A tapasztalat újra
meg újra azt mutatja, hogy még messzebb menı fantáziák is fellépnek, amelyek az orvost mint
Megváltót vagy más, Istenhez hasonlatos lényt jelenítik meg - természetesen éles ellentétben a
tudatos józan ésszel. Az is kiderült, hogy ezek az isteni attribútumok átlépik a keresztény felfogás
kereteit, amelyben felnıttünk, és pogány formában jelentkeznek, pl. gyakran állati alakban.
Az indulatátvitel nem más, mint tudattalan tartalmak kivetítése. Elıször a tudattalan ún. felületes
tartalmait vetítjük ki, amelyeket álmokból, szimptómákból és fantáziákból ismerhetünk fel. Ezen a
fokon az orvos mint lehetséges szeretı kelti fel az érdeklıdést (esetünk fiatal olaszához hasonlóan).
Azután mindinkább apaként jelenik meg: a jóságos vagy a mennydörgı atya szerepében, aszerint,
hogy a beteg valóságos atyja milyen tulajdonságokkal bírt. Közben az orvos a beteg anyjaként is
feltőnik, ami ugyan már különös jelenség, de még a lehetıségek keretein belül van. Mindezeknek a
fantáziakivetítéseknek személyi reminiszcencia az alapja.
Végül is egészen eltúlzott jellegő fantáziaformák léphetnek fel. Az orvosnak titokzatosan félelmetes
tulajdonságai tőnnek fel: varázslónak vagy ördögi bőnözınek látszik, vagy a párhuzamos jónak:
üdvözítınek. Esetleg a kettı keverékének látszik. Értsük meg jól: nem a beteg tudatának tőnik így
fel szükségszerően, hanem olyan fantáziák kerülnek felszínre, amelyek az orvost ilyen formában
jelenítik meg. Ezeknek a pácienseknek gyakran nem fér a fejébe, hogy e fantáziák belılük magukból
erednek, és tulajdonképpen semmi vagy igen kevés közük van az orvos tulajdonságaihoz. E
tévedésnek az az oka, hogy az effajta projekciónak semmiféle személyes reminiszcenciaalapja
nincs. Alkalmilag be lehet bizonyítani, hogy a gyermekkor egy fázisában hasonló fantáziák főzıdtek
az apa és az anya személyéhez, anélkül, hogy erre akár egyik, akár másik bármiféle alapot is
szolgáltatott volna.
Freud egyik kis írásában30 megmutatta, mily erısen befolyásolta Leonardo da Vinci egész életét az a
tény, hogy két anyja volt. A két anya, vagyis a kettıs származás Leonardo esetében tény, de sok más
mővésznél is fontos szerepet játszik. Pl. Benvenuto Cellini is kettıs eredetrıl fantaziált. Ez
általános mitológiai motívum. Sok mondai hısnek két anyja van. E fantázia nem abból a valóságos
ténybıl ered, hogy a hısöknek két anyja lenne, hanem általánosan elterjedt, „ısi” kép, amely az
emberi szellemtörténet titkai közé tartozik, nem pedig a személyes emlékek területére.
A személyes emlékeken kívül mindenkiben adva vannak a nagy, ısi képek, ahogy Jakob Burckhardt
egyszer találóan megfogalmazta: az emberi elképzelés örökölt lehetıségei arról, ami ısidık óta
mindig is volt. Ennek örökletes volta magyarázza meg azt az alapjában véve különös jelenséget,
hogy bizonyos mondatémák és motívumok az egész Földön azonos formákban ismétlıdnek.
Azonkívül azt is megmagyarázza, hogy miért reprodukálhatják az elmebetegek pontosan
ugyanazokat a képeket és összefüggéseket, amelyeket már régi szövegekbıl is ismerünk. Ennek
néhány példáját hoztam fel Wandlungen und Symbole der Libido c. könyvemben.31 A legkevésbé
sem állítom a képzetek örökletességét, hanem csak az elképzelés lehetıségét, ami lényeges
különbség.
A kezelésnek ebben a stádiumában olyan fantáziák reprodukálódnak, amelyeknek az alapja többé
nem a személyes reminiszcencia, hanem a tudattalan mélyebb rétegének a megnyilvánulása, annak a
rétegnek, amelyben az általános emberi, ısi képek szunnyadnak. Ezeket a képeket vagy
motívumokat archetípusoknak (vagy dominánsoknak) neveztem. E fogalom tágabb megvilágításáért
az irodalomra kell utalnom, amelybıl a fogalom további fejlıdése nyomon követhetı.32

35
E fölfedezés felfogásunk további fejlıdését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell
különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az
utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntıl, és teljesen általános,
tartalmát mindenütt megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.33
A személyes tudattalan veszendıbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos
képzeteket, ún. küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz,
amelyek nem voltak elég erısek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen
tartalmakat, melyek az álomban különbözı formákban fellépı „árnyék” figurájának felelnek meg.34
Az ısi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind
érzések és gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek35, amelyeket a
tudattalanon mint ismereti forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk
meg. Pál apostol képzetei angyalokról, arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüsziosz
Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az archetípusok relatív önállóságán nyugszik.
Ezzel megtaláltuk a libidó tárgyát is, amelyet választ, miután kiszabadult az infantilis indulatátvitel
formájából. Lejtési irányát követve a tudattalan mélységeit keresi fel, és életre hívja mindazt, ami e
rétegben szunnyadt. Ekkor felfedezi a libidó azt a rejtett kincset, amelybıl az emberiség örökösen
merített, amelybıl isteneit, démonait kiemelte, és megalkotta mindazt a hatalmas ideát, amelyek
nélkül az ember nem lenne méltó e névre.
Vegyük példának az egyik legnagyobb gondolatot, amely a XIX. században fogantatott: az energia
megmaradásának elvét. Az elv szülıatyja Robert Mayer volt. Mayer orvos volt, nem pedig fizikus
vagy természetfilozófus, akiknek az érdeklıdési köréhez pedig egy ilyen idea megalkotása közelebb
állt volna. Igen fontos azonban tudnunk, hogy Mayer nem alkotta a szó igazi értelmében ezt az
ideát. Nem addigi képzetek vagy tudományos hipotézisek összetételébıl keletkezett, hanem úgy
sarjadt ki alkotójában, mint egy virág. Mayer így írt errıl Griesingernek (1844): „Nem íróasztal
mellett agyaltam ki ezt az elméletet.” (Ezután beszámol bizonyos fiziológiai megfigyelésekrıl,
amelyeket 1840-41 folyamán mint hajóorvos tett.) Így folytatja: „Ha fiziológiai kérdésekkel akarunk
tisztába jönni, akkor a fizikai folyamatok ismerete elengedhetetlen; feltéve, hogy nem vonzóbb
valakinek a kérdés metafizikai oldalát vizsgálni, ami engem végtelenül undorít. Ennek megfelelıen
a fizika mellett maradtam, s olyan elıszeretettel ragaszkodtam tárgyamhoz, hogy a távoli világrész,
amelyen átutaztam, a legkevésbé sem érdekelt (lehet, hogy ezért sokan kinevetnek), hanem
legszívesebben a fedélzeten maradtam, mivel ott szünet nélkül dolgozhattam. A hajón bizonyos
órákban olyan inspirációt éreztem, amelyhez foghatót sem azelıtt, sem azóta nem ismertem. A
surabajai partokon egy-egy ötlet villámlott az agyamon át, amelyeket serényen követtem, és azok új
meg új tárgyhoz vezettek. Az az idı elmúlt, de az akkor felmerült gondolatok nyugodt bírálata
megtanított arra, hogy mindez olyan igazság, amelyet nemcsak szubjektíve érzek, hanem objektíve
bizonyítani is lehet, de hogy ezt egy, a fizikában oly kevéssé járatos ember, mint én, megteheti-e,
nem tudom.”
Helm Energetiká-jában36 annak a nézetének ad hangot, hogy „Robert Mayer új gondolata nem
lassanként keletkezett, a hagyományos erıfogalmak mélyebb átgondolásából, hanem azok közé az
intuitíve megragadott gondolatok közé tartozik, amelyek más szellemi területrıl származva
hatalmukba kerítik az elmét, és arra kényszerítik, hogy a hagyományos fogalmat ezeknek
megfelelıen átalakítsa”.
Az a kérdés, hogy honnan származott ez az új gondolat, amely ilyen elemi erıvel nyomult a
tudatba? És honnan volt annyi ereje, hogy a tudatot teljesen hatalmába kerítve, még az elsı trópusi
utazás sokrétő benyomásaitól is teljesen eltéríthette? Ezekre a kérdésekre nem könnyő válaszolni.
Ha viszont elméletünket erre az esetre alkalmazzuk, a magyarázat így fog hangzani: Az energia és
megmaradásának elve ısi kép kell, hogy legyen, amely addig a kollektív tudattalanban szunnyadt.
Akkor viszont be kell bizonyítanunk, hogy egy ilyen ısi kép valóban elıfordult a

36
szellemtörténetben, és hatott is évszázadokon keresztül. A bizonyítékot erre nagyobb nehézség
nélkül megtaláljuk: a Föld legkülönbözıbb részein élı primitív vallások mind ezen a képzeten
alapulnak. Ezek az úgynevezett dinamisztikus vallások, amelyeknek egyetlen és lényegbevágó
gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erı37 létezése, amely mindennek a központja.
Taylor, az ismert angol kutató, valamint Frazer ezt félreértve animizmusnak nevezte. Valójában a
primitív népek az erıfogalmon nem lelket vagy szellemeket értenek, hanem olyasmit, amit
Lovejoy38 amerikai kutató találóan „primitive energetics”-nek nevezett. Ez a fogalom megfelel a
lélek, szellem, isten, egészség, testi erı, termékenység, varázserı, befolyás, hatalom, tekintély,
gyógyszer képzetének, éppúgy, mint ahogy bizonyos kedélyállapotoknak, amelyeket az affektusok
kiváltása jellemez. Bizonyos polinéziai törzseknél a „mulungu” (ez a primitív energiafogalom)
szellemet, lelket, démoni lényt, varázserıt, tekintélyt jelent; és ha valami bámulatos dolog történik,
az emberek „mulungu”-t kiáltanak. Ez az erıfogalom a primitívek istenfogalmának elsı
megfogalmazása is. A történelem folyamán ez a kép új meg új formát öltött. Az Ószövetségben a
mágikus erı az égı csipkebokorban és Mózes arcán világol; az evangéliumokban a lángnyelv,
melynek formájában a Szentlélek száll alá az égbıl. Ez Hérakleitosz világenergiája, „az örökké élı
tőz”; a perzsáknál ez a „haoma” vagy az isteni kegyelem tőzfénye; a sztoikusoknál ez az ıshı, a
sorserı. A középkori legendákban aura, dicsfény gyanánt jelenik meg a szentek feje körül, és ez a
láng lobog a kunyhó felett, melynek mélyén a szent eksztázisban hever. A szentek arcán ennek az
erınek a fénye, ennek a fénynek az ereje látszik. A régiek felfogása szerint ez az erı maga a lélek:
halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának az elve, s a buddhista és primitív nézet a
metempszichózisról (lélekvándorlás) az állandó megmaradás melletti határtalan változóképességét
fejezi ki.
Ez az idea tehát örök idıktıl fogva rányomta bélyegét az emberi gondolkodásra. Ezért áll készen
minden ember tudattalanában. Csak bizonyos feltételek szükségesek ahhoz, hogy újra elıtérbe
kerüljön. E feltételek Robert Mayer esetében nyilvánvalóan létrejöttek. Az emberiség legnagyobb és
legszebb gondolatai ezeken az ısi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek el. Már sokszor
megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ısképek? Azt hiszem, eredetüket
nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan
megismétlıdı tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik legmegszokottabb és mégis legmélyebb
benyomást keltı tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a
tudattalanban, legalábbis az ismert fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Nap-hérosz
mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a
fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az archetípus egyfajta készség az azonos
vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy látszik tehát, mintha a
tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek vésıdnének
be. Feltehetı ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlıdı szubjektív
reakciók bevésıdései.39
Ez a feltételezés természetesen csak kitolja a problémát, anélkül, hogy megoldaná. Semmi sem
akadályoz meg bennünket annak a feltevésében, hogy bizonyos archetípusok már az állatoknál
elıfordulnak, hogy tehát az élı szervezet sajátosságai közé tartoznak, vagyis röviden az élet
kifejezıdései, ami tehát nem szorul további magyarázatra. Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak
állandóan megismétlıdı tipikus tapasztalatok bevésıdései, hanem a tapasztalat szerint olyan erık
vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismétlésére irányulnak. Ha ugyanis egy
archetípus az álomban, a fantáziában vagy az életben feltőnik, sajátos „befolyást” vagy olyan erıt
hoz magával, amely numinózusan, azaz megbővölıen vagy cselekvésre ingerlıen hat.
„Miután így megbeszéltük az új gondolatoknak az ısi képek tárházából való eredetének ezt a
példáját, folytassuk az indulatátvitel folyamatának ábrázolását. Láttuk, hogy a libidó éppen ezekben
a látszólag zavaros és különös fantáziákban találta meg új tárgyát; ti. a kollektív tudattalan tartalmát.
Mint már mondtam, az ısi képeknek az orvosra való kivetítése nem kis veszélyt rejt magában a
további kezelésre. E képek tartalmazzák ugyanis az emberiség legszebb és legmagasztosabb
37
gondolatait és érzéseit, de magukban foglalják mindazt a szégyenletes tettet, gonoszságot is, amire
az ember valaha képes volt. Specifikus energiájuk révén (ezek ugyanis erıtıl duzzadó, autonóm
centrumokként viselkednek) megbővölik, hatalmukba kerítik a tudatot, és ennek következtében az
alanyt erısen befolyásolhatják. Ezt jól láthatjuk vallásos megtérések, szuggesztív befolyásolás és
különösen bizonyos szkizofréniaformák kitörése esetében.40 Ha a beteg nem tudja különválasztani
az orvos egyéniségét e projekcióktól, a megértés lehetısége megszőnik, és minden emberi kapcsolat
kizárttá válik. Ha azonban a páciens elkerüli e veszély Kharübdiszét, e képek introjekciójának
Szküllájába hull, azaz e tulajdonságokat nem az orvos, hanem saját számlájára írja. Ez semmivel
sem jobb. A projekció esetében a beteg ingadozik az orvos túlzott, beteges istenítése s a győlölködı
megvetés között. Az introjekciónál viszont vagy nevetséges önistenítésbe, vagy állandó morális
önmarcangolás állapotába jut. Mindkét esetben ugyanazt a hibát követi el: a kollektív tudattalan
tartalmait egy bizonyos személynek tulajdonítja, így azután vagy önmagát, vagy valaki mást istenné
vagy ördöggé tesz. Ez az archetípus egyik jellemzı hatását mutatja: elemi erıvel ragadja meg a
lelket és az emberi korlátok áthágására kényszeríti. Túlzást, felfuvalkodottságot (infláció!),
megkötöttséget, illúziót és megszállottságot okoz jó és rossz értelemben egyaránt. Ez az oka annak,
hogy az embereknek mindig szükségük volt démonokra, sosem tudtak istenek nélkül élni, kivéve a
„homo occidentalis” (a nyugati ember) egypár különösen bölcs példányát a közelmúltban, azokat az
„Übermensch”-eket, akik számára az „Isten halott”, tehát ık maguk lesznek istenekké, hideg szívő,
kérges koponyájú kisistenekké. Az istenfogalom ugyanis irracionális természető, szükségszerő
pszichológiai funkció, amelynek egyáltalán semmi köze az Isten létének kérdéséhez. Erre a kérdésre
ti. az emberi értelem sosem adhat választ; az Isten létezésének bizonyítékát még kevésbé tudja
valaha is felmutatni. Ez tulajdonképpen fölösleges is: egy mindenható, isteni lény gondolata
mindenkiben él, ha nem tudatosan, akkor tudattalanul, mivel ez archetípus. Valamiféle felsıbb
hatalmat érzünk a lelkünkben - ha ez nem tudatosan Isten, akkor legalábbis a „has”, mint Pál apostol
mondja. Okosabbnak tartom ezért, ha az Isten gondolatát tudatosan elismerjük; különben
egyszerően valami más lesz istenné, rendszerint egy silány és buta dolog, amit egy „felvilágosult”
tudat kigondolhat. Értelmünk már nagyon régen tudja, hogy az Isten igazi létét és mivoltát még csak
elgondolni sem tudja, nemhogy elképzelni, Isten léte egyszer s mindenkorra megválaszolhatatlan
kérdés. A „consensus gentium” (emberi egyezség) örök idıktıl fogva istenekrıl beszél, és örökké
fog is beszélni róluk. Bármily szépnek és tökéletesnek tartsa is az ember értelmét, meg lehet
gyızıdve arról is, hogy ez a szellemi funkcióknak csak egyik lehetısége, és a világ jelenségeinek ez
csak a neki megfelelı részét magyarázza meg. E körül azonban minden oldalon az irracionálissal
találkozunk, az értelemmel össze nem egyeztethetı dolgokkal. Az irracionális is pszichológiai
funkció, ez a kollektív tudattalan, míg az értelem a tudathoz van láncolva. A tudatnak szüksége van
az értelemre, hogy a világegyetem rendszertelen egyedi eseteinek káoszában felfedezze a rendet, és
azután, legalábbis az emberi körökön belül, megalkossa azt. Megvan bennünk az a dicséretes és
hasznos törekvés, hogy az irracionális káoszát kiirtsuk magunkból és magunk körül. Ezzel az
eljárással már látszólag igen messze jutottunk. Egy elmebeteg így szólt hozzám egy alkalommal:
„Doktor úr, ma éjjel szublimáttal fertıtlenítettem az egész mennyboltot, és mégsem találtam meg az
Istent.” Többé-kevésbé mindnyájunkkal ez történt.
Hérakleitosz, aki valóban nagy bölcs volt, már felfedezte minden pszichológiai törvény közül a
legcsodálatosabbat: az ellentétek szabályozó funkcióját. İ ezt enantiodromiának nevezte, azaz az
ellentétek váltakozásának, „amit úgy értelmezett, hogy egyszer minden átlendül az ellentétébe.
(Hadd emlékeztessek e helyen a korábban említett amerikai üzletember esetére, aki az
enantiodromia legtisztább példája.) Így a kultúra racionális beállítottsága szükségszerően
ellentétébe, azaz a kultúra irracionális elpusztításába torkollik.41 Nem azonosíthatjuk magunkat
értelmünkkel; az ember nem pusztán értelmes lény, nem tud csak az lenni, és nem is lesz soha csak
az. Ezt minden kultúrbonc jegyezze meg jól magának. Lényünk irracionális oldalát nem tudjuk
körtani, de nem is szabadna megtennünk. Az istenek halhatatlanok, de nem is szabad meghalniok.
Az elıbb azt mondtam: úgy látszik, az emberi lélekben mindig van valami felsıbbrendő
hatalomféle, s ha ez nem az isteneszme, bizony a has lesz azzá - Pál apostol kifejezésével élve.
38
Ezzel azt a tényt akarom kifejezni, hogy a pszichikai energiák legnagyobb részét mindig egy ösztön-
vagy képzetkomplexus egyesíti magában, s ezen keresztül az ént leigázza. Rendszerint ez az
energiafókusz annyira magához vonzza az ént, hogy az már azonosítja is magát vele, és azt hiszi,
hogy nem is kíván vagy igényel mást. Ez azonban kóros állapotot, monomániát, megszállottságot
eredményez, nagyfokú egyoldalúságot, amely a lelki egyensúlyt a legkomolyabban veszélyezteti.
Kétségtelen, hogy az ilyen egyoldalúságra való képesség sok siker titka, amiért is a civilizáció
minden erejével arra törekszik, hogy ilyen egyoldalú lényeket neveljen. A szenvedély, vagyis a
felgyülemlı energia, amely az ilyen monomániákban rejlik, ugyanaz, mint amit az ókoriak
„istennek” neveztek; ez él még a mai köznyelvben. Vajon nem mondjuk-e, hogy „ez vagy amaz az
istene”? Még azt hisszük, hogy mi akarunk, és magunk választottunk, és nem vesszük észre, hogy
már megszállottak vagyunk, hogy érdekünk az úr, aki minden hatalmat magához ragadott. Az érdek
így holmi istenfélévé lesz, amely, ha sokan elismerik, „egyházat” alkot, és a hívık serege rajzik
körülötte. Ezt szervezetnek nevezzük. Erre következik a bomlasztó visszahatás, amely az ördöggel
akarja előzetni Belzebubot. Ha egy mozgalom kétségtelen hatalomhoz jutott, az enantiodromia
közvetlenül fenyeget. Ez azonban nem hozza magával a probléma kívánt megoldását, mivel
dezorganizációjában éppolyan vak, mint az elızı szervezet volt.
Az enantiodromia kérlelhetetlen törvényét csak az kerülheti el, aki különbséget tud tenni önmaga és
tudattalanja között, de nem úgy, hogy elnyomja azt - mert akkor hátulról fogja megragadni -, hanem
azáltal, hogy mint önmagától különbözıvel néz szembe vele.
Ezzel az elıbb ábrázolt Szkülla és Kharübdisz-probléma megoldását elıkészítettük. A páciensnek
meg kell tanulnia különbséget tenni az én és a nem-én, azaz a kollektív psziché között. Így találja
meg azt az anyagot, amellyel meg kell birkóznia. Eddig meg nem felelı, beteges formákban heverı
energiái most igazi területükre leltek. Az én és a nem-én különválasztásának feladata, hogy az
embert én-funkcióiban biztosan talpra állítsa, vagyis lehetıvé tegye számára, hogy én-funkciójában
az ember biztos lábon álljon, vagyis így az emberi társadalomnak minden szempontból életképes
tagjává legyen. Ha bármit is elhanyagol ebben az irányban, az a tudattalanba süllyed, és annak
hatalmát erısíti, úgyhogy hamarosan az fenyegetheti, hogy a tudattalan elnyeli. Ez azonban súlyos
büntetést von maga után. Mint az ókori Szünésziosz megjegyzi, az „átszellemült lélek” (pneumatiké
psyché) istenné, démonná lesz, és ebben az állapotában szenvedi el az istenek büntetését: Zagreus
szétszaggattatását, amelyet Nietzsche is átélt elmebaja kezdetén. Az enantiodromia azonos az
ellentétpárokba való hasadással, amelyek az Istent és így az istenné vált embert jellemzik, aki az
istenekhez való hasonlatosságot éppen istenei legyızésével érte el. Amikor a kollektív tudattalanról
beszélünk, olyan szférában vagy problémafokon mozgunk, amely az ifjúság vagy sokáig infantilis
állapotban maradt személyek gyakorlati analízisénél egyelıre számba sem jöhet. Akiknek még le
kell gyızniük az apa- és anyaimágót, akiknek meg kell hódítaniuk az életnek azt a darabját, mely
minden átlagember természetes birtoka, azok számára jobb nem is említeni a kollektív tudattalant és
az ellentétproblémát. Aki azonban a szülıkkel kapcsolatos indulatátviteleit és ifjúkori illúzióit
leküzdötte, vagy az ezeken való felülemelkedésre legalább érett, annak beszélnünk kell az
ellentétproblémáról és a kollektív tudattalanról. E ponton már túljutottunk Freud és Adler redukciós
módszerének hatáskörén; többé már nem érdekel bennünket az a kérdés, hogy miként tehetnénk
hatástalanná mindazt, ami egy embert hivatása gyakorlásában, házasságában vagy az élet valamilyen
formájú kiterjesztésében megakadályozza, hanem az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a mélyebb
értelmet, amely az élet folytatását megkönnyíti, ha az élet több akar lenni, mint belenyugvás és
fájdalmas visszatekintés.
Életünk olyan, mint a Nap pályája. Ereje reggel állandóan erısbödik, míg forrón és ragyogón eléri a
delelıt. Ekkor következik az enantiodromia. További állandó elıbbre jutása erejének nem
növekedését, hanem csökkenését jelenti. Más tehát a feladatunk egy fiatal emberrel, mint az
öregedıvel szemben. Az elsınél elegendı, ha elhárítjuk az útból mindazt, ami a fölemelkedést és
kiteljesedést megakadályozná; az utóbbinál azonban meg kell erısítenünk a hanyatlás feltételeit.
Egy fiatal, tapasztalatlan ember könnyen azt gondolhatná, hogy járják csak az öregek a maguk útját,
39
velük már úgysem történik semmi különös, életüket valójában már leélték, ık már csak a múlt
megkövesedett oszlopai. Súlyos tévedés azonban feltételezni, hogy az életnek csak az ifjúsági,
kiterjeszkedı korszakban van értelme, hogy például egy nıt a menopauza után „elintézettnek”
tekinthetünk. Az emberi élet alkonyata legalább oly gazdag értelmő, mint a hajnala; csak értelme és
célja egészen más.42 Az embernek kétféle célja van: az elsı a természetes cél, az utódnemzés és a
fajvédelemhez tartozó összes többi tevékenység, amelyek közé tartozik a kenyérkereset s a
társadalmi helyzet is. Ha ez a fázis lefutott, kezdıdik a második: a kulturális cél. Az elsı elérésében
segít bennünket a természet és a nevelés; a másodikhoz szinte semmi sem segít. Sıt éppenséggel
hamis becsvágy uralkodik az emberekben, amely azt diktálja nekik, hogy az öregnek is olyannak
kell lennie, mint a fiatalnak, vagy legalábbis úgy kell tennie, bár legbensejében ebben már régen
nem hisz. Ezért oly végtelenül nehéz és keserő sokak számára a természetes fázisból a kulturálisba
való átmenet; görcsösen ragaszkodnak ifjúkoruk illúzióihoz, vagy gyermekeikhez, hogy ily módon
az ifjúságnak legalább egy részét megmenthessék. Ez világosan látszik azoknál az anyáknál, akik
életük egyetlen célját gyermekeikben látják, s úgy érzik, hogy a feneketlen semmibe hullanak, ha le
kell mondaniuk gyermekeikrıl. Nem csoda ezek után, hogy sok súlyos neurózis kezdıdik az élet
alkonyán. Ez szinte második pubertás, vagy Sturm und Drang-periódus, amelyet gyakran kísér a
szenvedély minden vihara („veszélyes életkor”). E kor problémáit nem oldhatjuk meg a régi
receptek szerint: az óramutatót nem lehet visszafelé forgatni. Amit az ifjúságnak a külvilágban
kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedı embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan
probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.
A reggelbıl a délutánba való átmenet korábbi értékek átértékelése. A szükség arra kényszerít
bennünket, hogy korábbi ideáljaink ellentétének értékét belássuk, eddigi meggyızıdéseink téves
oldalát felismerjük, eddigi igazságaink igazságtalanságát belássuk, és átérezzük, mily sok ellenállás,
sıt ellenségesség van abban, amit eddig szerelemnek tartottunk. Sokan azok közül, akik az
ellentétprobléma konfliktusába jutnak, mindazt, amit megelızıleg jónak és követendınek tartottak,
elvetik maguktól, és megpróbálják korábbi énjük ellentétét élni. Pályaváltoztatás, válás, megtérés,
mindenfajta pálfordulás a jellemzıje ennek az ellentétbe való átlendülésnek. Az ellentéthez való
ilyen gyökeres áttérésnek hátránya az a tény, hogy így a korábbi életet elnyomjuk, és újra éppannyira
kiegyensúlyozatlan helyzetet teremtünk, mint elızı állapotunkban volt, amikor a tudatos erények és
értékek ellentétpárjai még elnyomottak, tudattalanok voltak. Valamint az elızı korszakban az
ellentétes fantáziák tudattalan volta neurotikus zavarokat okozhatott, most hasonló zavarokat fog
okozni a korábbi bálványok elnyomása. Természetesen alapvetı tévedés lenne azt hinnünk, hogy ha
belátjuk egy érték értéktelenségét, vagy egy igazság igaztalanságát, ezzel meg is szüntettük az illetı
érték vagy igazság érvényét. Ezzel azok csak viszonylagossá váltak. Minden, ami emberi, relatív is,
mivel minden a bensı ellentétességen nyugszik, hiszen minden energetikus jelenség. Minden
energiát szükségszerően megelız az ellentét, amely nélkül energia nem létezhet. Szükség van
magasságra és mélységre, forróra és hidegre, hogy a kiegyenlítıdés folyamata, amely maga az
energia, létrejöhessen. Minden korábbi értéknek ellentétéért való megtagadására irányuló törekvés
éppolyan túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Amennyiben azonban általánosan elismert és
kétségbe nem vonható értékeket vetnénk el magunktól, veszteségünk végzetes lesz. Az így cselekvı
ember értékeivel együtt önmagát dobja el Nietzsche kifejezése szerint.
Nem az a kötelességünk, hogy az eddigi ellentétévé változzunk, hanem a korábbi értékeket meg kell
ıriznünk ellentéteik értékének elismerésével együtt. Ez konfliktust és meghasonlást jelent.
Természetes, ha valaki ettıl erkölcsi és filozófiai szempontból egyaránt fél; ezért még az ellentéthez
való átpártolásnál is gyakoribb kiút a megelızı állásponthoz való görcsös ragaszkodás. El kell
ismernünk, hogy ez a különben igen ellenszenves jelenség bizonyos hasznot rejt azért magában az
öregedı embereknél: legalább nem lesznek renegátok, megállnak a talpukon, és nem hullanak a
bizonytalan zőrzavarba; nem lesznek bukott emberek, csak elszáradó fák - „a múlt tanúi”, finomabb
kifejezéssel élve. De a kísérıjelenségek: a merevség, megkövültség, korlátoltság, a „laudatores
temporis acti” (a régi idık magasztalói) fejlıdésképtelensége nem szívvidító látvány, és káros is;

40
hiszen az a mód, amellyel egy igazságot, vagy valamilyen más értéket képviselnek, annyira merev
és erıszakolt, hogy magatartásuk visszataszítóbb, mint amennyire maga az érték vonzó - s így épp
céljukkal ellenkezı eredményt érnek el. Alapjában véve az ellentétproblémától való félelem
merevíti meg ıket: sejtik és magukban félnek Medardus barát rettentı testvérének megjelenésétıl.
Ezért lehet csak egy igazság, ezért lehet csak egyféleképpen cselekedni, különben nincs védelmünk
a fenyegetı összeomlás ellen, amelyet mindenütt sejtünk, csak magunkban nem. A
legveszedelmesebb forradalmár bennünk van, s ezt tudnia kell annak, aki egészségesen akar átjutni
élete második felébe. Kétségtelen, hogy így az eddig élvezett látszólagos biztonságot bizonytalan
meghasonlott állapotra, ellentmondó meggyızıdésekre cseréljük át. Az a legkellemetlenebb ebben
az állapotban, hogy látszólag nincs kiút belıle. A logika szerint „tertium non datur” (nincs harmadik
út).
A gyógykezelés gyakorlati szükségletei arra kényszerítettek bennünket, hogy útját és módját
keressük annak, miképpen lehetne e tarthatatlan állapotból kijutni. Ha az ember egy látszólag
legyızhetetlen akadály elé kerül, meghátrál, szakkifejezéssel élve: regrediál. Visszakapcsol azokra
az idıkre, amikor hasonló helyzetben volt, és megpróbálja az akkor sikeres eszközöket újra
alkalmazni. De az ifjúság hasznos eszközei az öregkorban semmit nem érnek. Segített-e azon a
bizonyos amerikai üzletemberen, hogy visszatért korábbi munkájához? Nem segített semmit. Ezért
a regresszió továbbmegy a gyermekkorba (ezért lesz gyerekes sok öreg neurotikus), és végül pedig
egészen a gyermekség elıtti korba. Elsı hallásra ez igen kalandos állításnak látszik; a valóságban
azonban ez nemcsak logikus, hanem nagyon is lehetséges.
Fentebb rámutattunk arra a tényre, hogy a tudattalannak két rétege van: a személyes és a kollektív
tudattalan. A személyes réteg a legrégibb infantilis emlékekkel véget ér; a kollektív tudattalan
azonban a preinfantilis kort is magában foglalja, azaz az ısök életének maradványait.
Míg a személyes tudattalan emlékképei bizonyos fokig feltöltöttek, hiszen átélt képek, a kollektív
tudattalan archetípusai feltöltetlenek, mivel személyesen át nem élt formák. Ha a pszichikus energia
regressziója még a preinfantilis koron is túlhaladva betör az ısök életének hagyatékába, akkor
mitológiai képek, archetípusok43 élednek fel. Eddig nem is sejtett belsı világ tárul fel elıttünk, és
olyan tartalmak jelennek meg, amelyek esetleg a legélesebb ellentétet alkotják eddigi
felfogásunkkal. E képek annyira intenzívek, hogy révükön természetesnek látszik, ha tanult emberek
milliói teozófiával és antropozófiával foglalkoznak. Ennek egyszerő oka az, hogy ezek a modern
gnosztikus rendszerek megfelelnek e belsı, néma élmények kifejezés utáni vágyának, jobban, mint
a meglévı keresztény vallásformák közül bármelyik, közülük a katolicizmust sem véve ki teljesen.
Az utóbbi ugyan a protestantizmusnál összehasonlíthatatlanul átfogóbb módon fejezi ki a szóban
forgó tényeket, dogmatikus és kultikus szimbolikája révén. De sem a múltban, sem a jelenben nem
sikerült elérnie még neki sem a hajdani pogány szimbolizmus gazdagságát, ezért tudott az utóbbi
életben maradni hosszú keresztény századokon át, majd bizonyos földalatti áramlatokat táplált,
amelyek a korai középkortól egészen az újkorig nem vesztették el teljesen életerejüket. A felszínrıl
legnagyobbrészt eltőntek ugyan, de változott alakban mindegyre visszatérnek, hogy kompenzálják a
modern tudati orientáció egyoldalúságát.44 Tudatunkat annyira átitatta a kereszténység, hogy szinte
az ı teremtménye; a tudattalan ellentétes álláspontot nem fogadhatja magába, egyszerően azért, mert
ez ellenkezik az uralkodó alapfelfogással. Mennél egyoldalúban, merevebben és megalkuvás nélkül
ragaszkodunk az egyik állásponthoz, annál támadóbb, rosszindulatúbb és összeegyeztethetetlenebb
lesz a másik, úgyhogy a kettı sikeres kiegyenlítésére pillanatnyilag kevés kilátás van. Ha a tudat az
összes lehetı emberi magatartásoknak legalább relatív érvényét elfogadja, már az ellentét sem
annyira összeegyeztethetetlen. Ez az ellentét közben megfelelı kifejezésformát keres, pl. a keleti
vallásokban (buddhizmus, hinduizmus és tanizmus). A teozófia szinkretizmusa (keverék és
kombináció) messzemenıen szolgálja ezt a szükségletet, ez magyarázza meg számos sikerét.
Az analitikus kezeléssel kapcsolatos foglalkozás során archetipikus természető élmények
keletkeznek, amelyek kifejezésre, megfogalmazásra várnak. Természetesen nem ez az egyetlen

41
lehetıség arra, hogy ilyen jellegő tapasztalatokra szert tegyünk; archetipikus élmények gyakran
spontán is fellépnek, mégpedig nemcsak ún. „pszichologikus” embereknél. Gyakran hallottam a
legcsodálatosabb álmokat és víziókat olyan emberektıl, akiknek lelki egészségét a szakember sem
vonhatja kétségbe. Az archetipikus élményt gyakran legszemélyesebb titkunkként ırizzük, mivel
lelkünk legmélyén érezzük találva magunkat. A nem-én egyfajta ıstapasztalata ez, a belsı
ellenlábasé, amely felszólít, hogy vele megbirkózzunk. Ekkor érthetı módon segítı párhuzamok
után kutatunk, s eközben könnyen megesik, hogy az eredeti élményt kölcsönzött képzetek szerint
értelmezzük át. Ennek tipikus esete Niklaus von der Flüe szentháromság-víziója.45 Hasonló példa
Szent Ignác látomásában a sokszemő kígyó, amelyet elıször isteni jelenésnek tartott, de aztán
ördögi kísértésként értelmezett. Az ilyen átértelmezések esetében a valóságos élményt idegen
forrásból kölcsönzött képekkel és szavakkal helyettesítjük be, olyan gondolatokkal és formákkal,
amelyek esetleg nem a mi földünkön termettek, és fıként nem szívünk szerint valók, csak
elménknek kedvesek, amely azonban nem képes világosan végiggondolni ıket, hiszen soha ki se
találhatta volna ıket. Hogy úgy mondjam, ebül szerzett jószág ebül vész el. A szurrogátum
árnyékszerővé és valószerőtlenné teszi az embert; az eleven valóság helyére üres szavakat tesz,
amivel kibújik az ellentétek világából, s valami sápadt, kétdimenziós sémavilágba vergıdik fel, ahol
minden eleven alkotóerı elhervad és kihal.
A preinfantilis idıbe való regresszió által létrehívott néma élményeknek nem pótlékra van
szükségük, hanem az ember életében és mővében való egyéni megformálásra. E képek az ısök
életébıl, szenvedésébıl és örömébıl születtek, s ismét életté akarnak válni mind élmény, mind tett
formájában. A tudattal való ellentétük miatt azonban nem ültethetık át közvetlenül a mi világunkba,
meg kell tehát találni azt az utat, amely a tudatos és tudattalan realitás között közvetíthet.

42
 6. fejezet
A SZINTETIKUS VAGY KONSTRUKTÍV MÓDSZER
A szembenézés a tudattalannal olyan folyamat vagy munka, netalán szenvedés, amelyet
transzcendentális funkciónak46 nevezünk, mivel e funkció reális és képzeletbeli vagy racionális és
irracionális tényeken alapszik, és a tudat meg a tudattalan között tátongó szakadékot hidalja át. Ez
természetes folyamat, az ellentétek feszültségébıl származó energiának a megnyilvánulása, és
bizonyos fantáziafolyamatok egymásra következésébıl áll, amelyek álmokban és víziókban spontán
jelentkeznek.47 Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg bizonyos szkizofréniaformák kezdeti
stádiumában. E folyamat klasszikus leírását találjuk például Gerard de Nerval Auréllá-jában, mely
önéletrajzi adatokon alapszik. Irodalmilag legjellemzıbb ábrázolása a Faust második része. Az
ellentétek egyesülésének természetes folyamatát választottam módszerem mintájává és alapjává,
amelynek az a lényege, hogy a természetes úton tudattalanul és spontán bekövetkezı folyamatokat
szándékosan hívjuk létre, és a tudatba s annak felfogásába integráljuk. Sok esetben az a hiba, hogy a
beteg nem leli meg útját és módját annak, hogy a benne lefolyó eseményeket szellemileg
feldolgozza. Ezekben az esetekben az orvosnak különleges kezeléssel kell beavatkoznia.
Mint láttuk, az elöljáróban ismertetett elméletek egy kizárólag kauzális-reduktív eljáráson
alapszanak, mely az álmot (vagy a fantáziát) az emlék alkotóelemeire vagy az alapját képezı
ösztönfolyamatokra bontja fel. Fentebb ez eljárás igazáról és határairól bıvebben szóltam. Ez az
eljárás elveszti hatóerejét, ha az álomszimbolika már nem redukálható személyes emlékekre vagy
törekvésekre, vagyis amikor az álomképek a kollektív tudattalanból kerülnek a felszínre. Ha ezeket
a kollektív eszméket a személyes területre akarjuk redukálni, az eljárás nemcsak értelmetlen, hanem
káros is; ezt saját gyakorlatomban kellett elég kellemetlenül tapasztalnom. Nehezen és hosszas
habozás után, végül saját balsikereimen okulva tanultam meg azt, hogy az orvosi pszichológia
kizárólagosan személyi irányzatát a fenti értelemben fel kell adnom, és a fentebbi ábrázolt irányba
kell továbbfejlesztenem. Elıbb alaposan meg kellett gyızıdnöm arról, hogy az „analízist”,
amennyiben csak feloldásból áll, szükségszerően szintézisnek kell követnie, és hogy bizonyos lelki
tartalmak szinte semmit sem jelentenek, ha csak feloldjuk, de értelemmel telítıdnek, ha nem
feloldjuk, hanem jelentıségükben megerısítjük és az összes tudatos eszközzel kiszélesítjük ıket
(ún. amplifikáció48). A kollektív tudattalan képeinek és szimbólumainak az értékét csak akkor
szabadíthatjuk fel, ha szintetikus kezelésnek vetjük alá. Amint az analízis a szimbolikus
fantáziaanyagot összetevıire bontja szét, ugyanúgy a szintetikus eljárás általános és érthetı
kifejezéssé integrálja ezeket. Ez az eljárás nem túl egyszerő; ezért egy példát mondok el, amelyen az
egész eljárást bemutathatom.
Egy nıbeteg, aki éppen a személyes tudattalan analízisének és a kollektív tudattalan felbukkanó
tartalmának kritikus határán állt, a következıket álmodta: egy széles patakon akar átkelni. A vízen
át nem vezet híd, mégis talál egy helyet, ahol átgázolhat. Éppen amikor nekiindul, egy nagy rák,
amelyik ott lapult a vízben, megragadja a lábát, és nem engedi el többé. A nı szorongással ébred.
Asszociációk:
1. Patak: Nehezen áthágható határ; - ezen az akadályon kell túljutnom; - biztosan arra vonatkozik,
hogy csak lassan jutok elıbbre; - a túlsó oldalra kellene jutnom.
2. Gázló: Lehetıség arra, hogy biztonságban a túloldalra jussak; - e lehetséges út; - másutt túl széles
a patak. A kezelés a lehetıség arra, hogy az akadályon túljussak.
3. Rák: A rák egészen elbújt a vízben, nem vettem észre; - a rák szörnyő, gyógyíthatatlan betegség
(visszaemlékezik X-nére, aki karcinómában halt meg); félek ettıl a betegségtıl; - a rák olyan állat,
amely hátrafelé megy - engem nyilván le akar húzni a víz alá; - szörnyen átfogott, rettentıen
megijedtem: - vajon mi nem enged a túlsó partra? Persze, már megint nagy jelenetem volt a
barátnımmel.

43
Ezzel a barátnıvel igen különös a helyzet. Évek óta tartó rajongó, a homoszexualitást súroló
barátságról van szó. A barátnı igen sok vonatkozásban hasonlít a betegre, és szintén igen ideges.
Mindketten igen erısen érdeklıdnek a mővészet iránt. Kettıjük közül a páciens az erısebb
egyéniség. Mivel kölcsönös kapcsolatuk túlzottan bensıséges, és ezáltal az élet egyéb lehetıségeit
túl határozottan kizárja, mindketten idegesek, és az ideális barátság ellenére sokszor vad veszekedés
folyik közöttük, amelynek ingerültségük az alapja. A tudattalan ezzel el akarja távolítani ıket
egymástól; ık azonban errıl nem akarnak tudomást venni. A jelenet rendesen azzal kezdıdik, hogy
az egyik úgy találja, még nem értik eléggé egymást, jobban ki kellene beszélniök magukat, mire
mindkettı lelkesen beszélni kezd. Ebbıl persze egykettıre félreértés támad, aminek minden
eddiginél hevesebb jelenet az eredménye. A veszekedés jobb híján már hosszú idı óta élvezetpótlék
mindkettı számára, amelyrıl nem szívesen mondanának le. Különösen betegem nem tudott
lemondani hosszú idın keresztül a meg nem értettség édes fájdalmáról, bár minden jelenet
„halálosan” kimerítette, és már maga is régen belátta, hogy ez a barátság túlérett, és csak hamis
ambíció hitette el vele, hogy ebbıl még ideált csinálhat. A betegnek már az anyjához való viszonya
is túláradó, fantasztikus volt, és anyja halála után érzéseit barátnıjére vitte át.

Analitikus (kauzális-reduktív) értelmezés49

A magyarázatot egy mondatban foglalhatjuk össze: „Belátom, hogy a folyó túlsó partjára kellene
jutnom (vagyis a barátnımhöz való viszonyomat fel kell adnom, mégis; sokkal jobban szeretném,
ha barátnım nem engedne ki ölelésébıl, azaz ollói közül); vagyis a megfelelı infantilis vágy:
szeretném, ha anyám újra magához vonna, rajongó ölelésével.” A vágy erıs homoszexuális háttere
miatt inkompatibilis, amelyet a tények már régen bebizonyítottak. A rák a lábát ragadja meg, mivel
a betegnek nagy, „férfias lába” van; barátnıjével szemben ı játssza a férfit, szexuálfantáziái is
ennek megfelelıek. A láb közismert fallikus szimbólum.50 Az álom teljes megfejtése tehát így
hangzik: azért nem akar elszakadni barátnıjétıl, mivel elfojtott homoszexuális vágyai vannak vele
kapcsolatban. Ezek a vágyak a tudatos személyiség tendenciáival morális és esztétikai szempontból
összeegyeztethetetlenek lévén, elnyomja ıket, és ezért többé-kevésbé tudattalanokká lesznek. A
félelem az elnyomott vágynak felel meg.
Ez a magyarázat természetesen a beteg magasfeszültségő barátságideáljának súlyos aláértékelése.
Az analízisnek ezen a fokán azonban már nem haragudott meg ezért a magyarázatért. Bizonyos
tények már régebben meggyızték e homoszexuális tendencia meglétérıl, úgy, hogy ezt a hajlamot
magától is beismerje, ha nem is volt neki kellemes. Ha tehát a kezelés jelenlegi állapotában ezt a
magyarázatot mondom el neki, már semmiféle ellenállásra nem találok benne. E nem kívánt hajlam
kínos voltát belátásával már régen legyızte. De azt felelte volna: „Minek is még analizálni ezt az
álmot? Csak ugyanazt mondja, amit már úgyis régen tudok.” Ez a magyarázat a betegnek semmi
újat nem mond, ezért érdektelen és hatástalan. A kezelés elején hasonló magyarázat lehetetlen lett
volna, egyszerően azért, mivel a beteg rendkívüli szemérmessége ilyesmit semmi körülmények
között el nem fogadott volna. A belátás „mérgét” nagy vigyázattal és a legkisebb adagokban kellett
beléje csepegtetni, míg a beteg jobb belátásra nem tért. Ha az analitikus vagy kauzális-reduktív
magyarázat már nem mond újat, csak mindig ugyanazt különbözı változatokban, elkövetkezett az
ideje annak, hogy erısen kell ügyelnünk a felmerülı archetipikus motívumokra. Ha egy ilyen
motívum kerül világosan az elıtérbe, bekövetkezett az a pillanat, amikor interpretációnk módszerét
meg kell változtatnunk. A kauzális-reduktív eljárásnak ebben az esetben bizonyos hátrányai vannak:
1. Mindenekelıtt nem veszi eléggé figyelembe a beteg asszociációit; pl. a „rák” betegséggel való
kapcsolata. 2. A különös szimbólumválasztás ténye is homályban marad. Miért jelenik meg pl. a
barátnı-anya éppen rák formájában? Szebb és plasztikusabb formát is választhatna, pl. hableányét.
Polip, sárkány, kígyó vagy hal ugyanazt a szolgálatot tenné. 3. A kauzális-reduktív eljárás
megfeledkezik arról, hogy az álom szubjektív jelenség, hogy tehát a rák nem vonatkozhatik
kizárólag a barátnıre vagy az anyára, hanem az alanyra, az álmodóra magára is utal. Az álmodó az

44
egész álom: ı a patak, a gázló és a rák, ezek csak az alany különbözı tudattalan tendenciáinak és
feltételeinek kifejezései. Ezért a következı terminológiát vezettem be: minden olyan magyarázatot,
amelyben az álom kifejezései reális tárgyakkal azonosíthatók, tárgyi síkon mozgó értelmezésnek
nevezek. Ezzel az értelmezéssel szemben áll az, amelyik minden álomrészletet, pl. az álom minden
személyét az álmodóra vonatkoztatja. Ez az eljárás az alanyi síkon mozgó értelmezés. A tárgyi
síkon mozgó értelmezés analitikus; mivel az álomtartalmat reminiszcenciakomplexusokra fejti fel,
amelyek külsı helyzetekre vonatkoznak. Az alanyi síkú értelmezés szintetikus, mivel az alapul
szolgáló reminiszcenciakomplexusokat a külsı körülményektıl elvonatkoztatva az alany tendenciái
vagy részeiként fogja fel és újra hozzákapcsolja ıket. (Az élményben nemcsak a tárgyat élem át,
hanem elsısorban önmagamat, de csak akkor, ha számot tudok vetni élményemmel.) Ebben az
esetben tehát minden álomtartalmat mint a szubjektív tartalmak szimbólumát kell felfognunk.
A szintetikus vagy konstruktív értelmezési módszer51 alanyi síkú értelmezésbıl áll.

A szintetikus (konstruktív) értelmezés

A páciens számára nem tudatosult, hogy a legyızendı akadály ıbenne magában rejlik: olyan határ,
amelyen nehéz átlépni, és amely a további haladásnak ellenszegül. Pedig lehetséges e határon
túlkerülni. Azonban épp ebben a pillanatban rendkívüli és váratlan veszély fenyeget: valami „állati”
(embertelen vagy emberen túli), amely hátrafelé és a mélybe megy, s az álmodót azzal fenyegeti,
hogy egész egyéniségét magával vonja. Ez a veszély olyan, mint egy gyilkos betegség, amely
titokban keletkezik valahol, és gyógyíthatatlan (mindennél erısebb). A beteg azt képzeli, hogy
barátnıje akadályozza és húzza le ıt. Amíg ezt hiszi, hatnia kell rá, „fel kell emelnie”, tanítania,
javítania kell; haszon és értelem nélküli idealista erıfeszítéseket kell tennie, hogy a mélybe ne
húzzák. Természetesen a barátnı is ilyen erıfeszítéseket tesz, hiszen az ı esete azonos a betegével.
Így, mint dühös kakasok ugranak egymásnak, és mindegyik megpróbál a másik feje fölé kerülni.
Minél magasabbra jut az egyik, annál magasabbra kell felküzdenie magát a másiknak. Miért? Mert
mindkettı azt hiszi, hogy a másik a tárgy, az ok. Ettıl az értelmetlenségtıl csak az alanyi szintő
felfogás szabadit meg. Az álom ugyanis azt mutatja meg a betegnek, hogy ıbenne magában van
valami, ami megakadályozza a határ átlépésében, vagyis az egyik helyzetbıl vagy beállítottságból a
másikba való átjutásban. A helyváltoztatásnak beállítottság-változásként való értelmezését
támogatják bizonyos primitív nyelvek kifejezései, amelyekben pl. az, hogy „indulófélben vagyok”,
így hangzik, „az indulás helyén vagyok”. Az álomnyelv megértéséhez sok párhuzamra van
szükségünk a primitív emberek pszichológiájából és a történelmi szimbolikából, mivel az álmok
lényegükben a tudattalanból eredtek, amely minden elmúlt fejlıdéstörténeti korszak
funkciólehetıségeinek székhelye. Ennek klasszikus példája J. Ging orákulumaiban „a nagy vízen
való átkelés”.52
Most aztán minden annak a megértésétıl függ, hogy mit jelent a rák. Elsısorban tudjuk, hogy az
olyasvalami, ami a barátnın tőnik fel (mivel ı maga vonatkoztatta a rákot a barátnıre), és olyas-
valami, ami már az anyján is jelentkezett. Hogy vajon anyja és barátnıje ezt a tulajdonságot valóban
birtokolják-e, ez a beteg szempontjából lényegtelen. A helyzet csak akkor változik meg, ha ı maga
megváltozik. Anyján már nem változik semmi, hiszen halott. És barátnıjét sem kényszeríthetjük
megváltozásra: ha viszont meg akar változni, ez az ı dolga. Az a tény, hogy ez a bizonyos
tulajdonság már az anyján jelentkezett, infantilis jelenségre mutat. Mi a titok a betegek anyjához és
barátnıjéhez való viszonyában? Közös az erıs, rajongó szeretetvágy, amelynek szenvedélyessége,
úgy érzi, teljesen hatalmába kerítette ıt. E kívánság tehát az erıs infantilis mohóság jegyét viseli
magán, amely közismerten vak. Ez a libidónak egy neveletlen, differenciálatlan és nem
emberiesített darabja, amely még az ösztön kényszerő jellegét viseli magán, tehát még szelídítetlen.
Erre tökéletesen megfelelı szimbólum az állat. De miért éppen rák ez az állat? A beteg ehhez X-né
halálos rákbetegségét asszociálja, aki halálakor ugyannyi idıs volt, mint most a beteg. Itt tehát X-
nével való utalásszerő azonosulásról lehet szó. Ennek kell utánanéznünk. A betegünk a

45
következıket meséli róla. X-né korán özvegyen maradt, igen életvidám asszony volt. Volt egy sor
kalandja különbözı férfiakkal, fıleg egy különös emberrel, egy tehetséges mővésszel, akit betegünk
személyesen is ismert, és aki rá különösen igézı és megbabonázó (fascináló) benyomást tett.
Azonosulás csak tudattalan, nem realizált hasonlóság alapján lehetséges. Mennyiben hasonlít
betegünk X-néhez? A beteget korábbi fantáziák és álmok egész sorára emlékeztethettem, amelyek
világosan azt mutatták, hogy benne is megvan a könnyővérő természet, amelyet azonban mindig
elnyomott, mert attól félt, hogy ez a homályosan sejtett tendencia erkölcstelen életre csábítja. Ezzel
egy újabb, igen fontos adalékot kaptunk az „állati” elem felismeréséhez: újfent ugyanarról a
szelídítetlen, ösztönös mohóságról van szó, amely azonban ebben az esetben férfiakra irányul. Ezzel
újabb okát látjuk annak, hogy miért nem tud elszabadulni barátnıjétıl: muszáj hozzá ragaszkodnia,
hogy annak a másik, érzése szerint sokkal veszélyesebb hajlamnak áldozatául ne essék. Ezért áll
meg egy infantilis homoszexuális fokon, amely azonban védelmére szolgál. (A tapasztalat szerint ez
egyike a leghatékonyabb indítóokoknak, amiért meg nem felelı, infantilis kapcsolatokhoz
ragaszkodunk.) De ebben a „veszélyes” tendenciában rejlik egészsége, a jövendı egészséges
személyiség csírája, amely nem retten vissza az élethez szükséges merészségtıl.
A beteg azonban más következtetésre jutott annak idején X-né sorsából. Hirtelen súlyos betegségét
és korai halálát a sors büntetéseként fogta fel az asszony könnyelmő életéért, amiért a páciens ıt
(önmagának sem vallva be) irigyelte. Midın X-né meghalt, a páciens komor erkölcsbírói képet
öltött, amely „emberi, nagyon is emberi” kárörömöt takart. Ezt büntetendı, állandóan X-né
példájával ijesztgette magát, ez tartotta távol az élettıl és továbbfejlıdéstıl, és ez terhelte meg egy
ki nem elégítı barátság kínjával. Természetesen számára nem volt világos ez az összefüggés; akkor
sosem ment volna bele. E megállapítás igazságát könnyő volt a már ismert anyagból bizonyítani.
Ezzel azonban nem jutottunk még az azonosítás történetének végére. A beteg utólag elmondta, hogy
X-nének nem kis mővészi tehetsége volt, amely csak férje halála után fejlıdött ki benne, és amely a
mővésszel való barátságához vezetett. Úgy látszik, hogy e képesség az azonosítás egyik lényeges
motívuma volt, ha visszaemlékezünk arra, amit a beteg elbeszélt: mily nagy és különösen
megbővölı hatással volt rá a mővész. Az ilyen fascináló hatás sohasem kizárólagosan egyik
személyrıl irányul a másikra, ez kapcsolatjelenség, amelyhez két személy szükséges, s a
megigézettnek megfelelı diszpozíciót kell magában hordoznia. Ennek a hajlamnak azonban
tudattalannak kell maradnia; különben nincs igézet. A fascináltság ugyanis kényszeres jelenség,
amelyet nem a tudat motivál, nem akarati folyamat, hanem a tudattalanból fölmerülı és magát a
tudatra ráerıszakoló jelenség.
Fel kell tételeznünk, hogy a betegnek a mővészéhez hasonló (tudattalan) diszpozíciója kell, hogy
legyen. Egy férfival azonosította tehát magát.53 Emlékezzünk az álom analízisére, amelyben a
„férfias”-ra való utalással találkoztunk (láb). A beteg valóban a fék szerepét játssza barátnıjével
szemben: ı az aktívabb, a hangadó, ı irányítja barátnıjét, és olyasmire is rákényszeríti, amit csak ı
maga kíván. Barátnıje határozottan nıies külsı megjelenésében is, míg a páciens szemmel
láthatóan férfias típus. Hangja is erısebb és mélyebb, mint barátnıjéé. X-nérıl mint igen nıies
asszonyról beszélt, aki lágyságában és szeretetreméltóságában hasonlít barátnıjéhez a páciens
szerint. Ez újabb nyomra vezet: a páciens ugyanazt a szerepet játssza barátnıjével szemben, mint
amit a mővész játszott volt X-nével szemben. Így teljesedik be tudattalanul X-nével és szeretıjével
való azonosulása. Így éli ki mégis könnyelmő hajlamát; de nem tudatosan, hanem tudattalan
tendenciái játsszák ezt, azaz megszállják, mint saját komplexusai tudattalan ábrázolóját.
Ezzel már sokkal többet tudtunk meg a rákról: ez a megszelídítetlen libidódarab belsı lélektanát
képviseli. A tudattalan identifikációk mindig ebbe torkollnak. Megvan az ehhez szükséges erejük,
tudattalanok lévén; tehát mindenfajta belátás és javító szándék számára hozzáférhetetlenek. A rák
tehát a tudattalan tartalmak szimbóluma. Ezek a beteget állandóan vissza akarják vezetni
barátnıjével való kapcsolatához. (A rák hátrafelé megy.) Barátnıjéhez való kapcsolata azonban
betegséget jelent: hiszen ettıl lett ideges.

46
Ez a részlet, szigorúan véve, még a tárgyi szintő analízis körébe tartozott. De nem szabad
elfelejtenünk, hogy ez ismeret birtokába csak alanyi síkon jutottunk, amely tehát ily módon igen
fontos heurisztikus, a felfedezés szempontjából értékes princípiumnak bizonyul. Gyakorlatilag
megelégedhetnénk az eddig elért eredménnyel; de teljesítenünk kell az elmélet követelményeit,
hiszen még nem aknáztunk ki minden asszociációt, és a szimbólumválasztás jelentıségét sem
magyaráztuk meg kielégítıen.
Most a betegnek abból a megjegyzésébıl indulunk ki, hogy a rák a patakban lapult, a víz alatt, s
hogy korábban nem látta. Nem látta eddig az éppen most megvilágított „tudattalan kapcsolatokat;
elrejtette ıket a víz. A patak az az akadály, amely megakadályozza, hogy a túlpartra kerüljön.
Akadályt pontosan ezek a tudattalan kapcsolatai képeztek, amelyek a barátnıjéhez főzték. A víz
tehát a tudattalant jelenti, jobban mondva a tudattalanságot, a rejtettséget, hiszen a rák is a
tudattalan, a tudattalanban rejlı dinamikus erı.

47
 7. fejezet
A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAI
Most az a feladatunk, hogy a még csak tárgyi síkon megérett kapcsolatokat alanyi szinten is
értelmezzük. E célból el kell vonatkoztatnunk a tárgytól, és a beteg szubjektív komplexusainak
szimbolikus megjelenítéseként kell tekintenünk ıket. Ha megpróbáljuk X-né alakját alanyi szinten
magyarázni, akkor valamelyest az álmodó lélekrésznek, azaz egy bizonyos aspektusának
megszemélyesítéseként kell felfognunk. Ezek szerint X-né annak a képmása, amivé a páciens lenni
szeretne, de mégsem akar. X-né tehát a beteg jellemének egyoldalú, jövıbe kivetített képét
ábrázolja. A titokzatos mővészt nem lehet alanyi síkra emelni, mivel a betegben szunnyadó
tudattalan mővészi tevékenység momentumát már X-né alakja fedi. Joggal lehetne azt mondani,
hogy a mővész a betegben lakozó férfielem képe, amelyet tudatosan nem realizál, és ezért ez a
tudattalanban marad.54 Ez bizonyos mértékig igaz, mivel a beteg e szempontból valóban áltatja
magát. Azt hiszi, hogy egészen rendkívülien finom, érzékeny és nıies lény, és a legkevésbé sem
férfias. Nagyon és ıszintén meglepıdött, amikor férfias vonásaira elıször felhívtam a figyelmét. De
a borzongató megbővölı elemet nem tudjuk elhelyezni férfias vonásaiban. Látszólag nyoma sincs.
Pedig valahol ennek is lennie kell, hiszen ezt az érzést ı maga produkálta.
Ha nem tudunk fellelni ilyen részletet az álmodóban magában, akkor - amint tapasztalatból tudjuk -
azt csak kivetíthette. De kire? Még a mővészhez tapadna? Hiszen az már régen eltőnt a beteg
látóhatáráról, és a projekciót még csak magával sem vihette, mivel ez ma is benne gyökerezik a
beteg tudattalanában, akinek különben ehhez az emberhez azon az egyszerő fascináló benyomáson
túl személyes kapcsolata nem volt. Inkább képzeletbeli alak volt a számára. Nem, az ilyen kivetítés
mindig aktuális; vagyis kell valahol lenni valakinek, akire ezt a részletet kivetítette, különben
érezhetıen benne lenne még.
Ezzel újra a tárgyi síkra jutottunk; másképpen nem találjuk meg a kivetítés alanyát. A beteg nem
ismer olyan férfit, akinek valamiféle jelentısége lenne a számára, rajtam kívül, aki orvosa lévén,
természetesen sokat jelentek neki. Azt gyaníthatjuk, hogy rám vetítette ki ezt a tulajdonságot.
Bizonyos, hogy én semmi ilyesmit nem vettem észre. De a rafináltabb dolgok sosem jelentkeznek a
felszínen, mindig a kezelésen kívül kerülnek napvilágra. Ezért óvatosan azt kérdeztem: „Ugyan,
milyennek lát, hogyha nincs itt nálam? Akkor sem változom?” Mire ı: „Amikor itt vagyok,
kellemes embernek látom; de ha egyedül maradok, vagy hosszabb ideig nem találkozunk, különös
módon megváltozik a képe. Hol eszményített alakban jelenik meg, hol viszont másképp.” Itt
elhallgatott. Tovább kérdeztem: „Igen? Milyennek?” İ: „Néha veszedelmes, szörnyő, mint egy
gonosz varázsló, vagy egy démon. Igazán nem tudom, hogy jut ilyesmi az eszembe. Hiszen nem
ilyen.”
Tehát ez a részlet nálam volt indulatátvitel formájában, ezért hiányzott az ı lelki kelléktárából.
Ezzel egy újabb igen fontos pontot ismerünk fel: engem kontaminált, azonosított a mővésszel; ı
tehát tudattalan fantáziáiban velem szemben X-né helyét foglalja el. Ezt a korábban felfedett anyag
(szexuálfantáziák) alapján könnyen bebizonyíthattam. De akkor én magam vagyok az akadály, a
rák, amely megakadályozza a túlpartra jutásban. Ha ebben a sajátos esetben a tárgyi síkra
korlátoznók magunkat, bizony nagy szükségünk lenne jó tanácsra. Hiába nyilatkoztatnám ki, „de
hisz én nem is vagyok a mővész, én nem is vagyok gonosz, sem varázsló stb.”; ez a beteget hidegen
hagyná - hiszen ezt ı is éppolyan jól tudja, mint én. A projekció továbbra is élne benne, és én
valóban lelki fejlıdése akadályozójává lennék.
Ezen a ponton már sok kezelés megakadt. A tudattalan ölelésébıl nem szabadulhatunk másképp,
csak ha az orvos önmagát alanyi szintre emeli, vagyis képpé nyilvánítja. Minek a képévé? Ez a
legnagyobb nehézség. „No igen” - feleli az orvos -, „a beteg tudattalanában lévı egyik képpé” - mire
az így felel: „Micsoda, én legyek férfivá, méghozzá borzalmas, fascináló gonosz varázslóvá vagy
éppen démonná? Nem, soha - ezt el nem fogadhatom, ez ostobaság. Inkább elhiszem azt, hogy maga

48
az.” És igaza is van, ha így beszél. Oktalanság, ha ilyesmit akarunk átvinni a személyére. Éppoly
kevéssé tőrheti el, mint az orvos, hogy démonná tegyék. A szeme különösen csillog, gonosz
kifejezés jelenik meg az arcán, ismeretlen, eddig sohasem tapasztalt ellenállás bukkan fel. Egy
csapásra kínos félreértés lehetıségét látom magam elıtt. Mi ez? Csalódott szerelem? Sértés,
leértékelés? Tekintete mint egy ragadozóé, valóban démoni. Szóval mégis démon volna? Vagy én
vagyok a ragadozó, a démon, és elıttem félelemtıl kínzott áldozatom ül, aki a kétségbeesés állati
erejével próbál védekezni gonosz varázslatom ellen? Mindez képtelenség, fantasztikus elvakultság.
Mire tapintottam rá? Milyen új húr pendült meg? Mindez csak múló pillanat. A beteg arckifejezése
újra megnyugszik, és szinte megkönnyebbülten mondja: „Különös, ebben a pillanatban úgy érzem,
mintha éppen azt a pontot érintette volna lelkemben, amelyen barátnımmel való kapcsolatomban
nem tudok túljutni. Szörnyő érzés, embertelen, vad, győlöletes. Nem is tudom leírni, milyen rémes
érzés. E miatt az érzés miatt e pillanatokban győlölöm a barátnımet, és megvetem ıt, bár minden
erımmel küzdök az érzés ellen.”
Ez a kijelentés új fénybe állítja a történteket: most én foglaltam el a barátnı helyét. A barátnın már
túlkerült, az elfojtás jege megtört. A páciens létének új fázisába lépett, anélkül, hogy tudott volna
róla. Most már tudom, hogy mindaz, ami fájdalmas és rossz volt barátnıjével való kapcsolatában,
rám helyezıdik át, igaz, hogy a jó is, de a titokzatos ismeretlen elleni heves vita közepette, amelyen
a beteg sohasem tudta túltenni magát. Tehát az átvitel új fázisba lépett, csak egyelıre nem látjuk
világosan, hogy mi az az ismeretlen x, amelyet rám vetít ki.
Egy bizonyos: ha a beteg megragad az átvitelnek ebben a formájában, a legkellemetlenebb
félreértések fenyegetnek, mivel akkor úgy kell kezelnie engem is, mint ahogy barátnıjét kezelte,
vagyis akkor az ismeretlen állandóan a levegıben lesz, és a legkülönbözıbb félreértéseket okozza.
Megint csak az lesz a vége, hogy bennem látja a démont; hiszen azt éppoly kevéssé fogadhatja el,
hogy ı maga lenne, mint hogy én vagyok az. Így keletkeznek a feloldhatatlan konfliktusok, s egy
feloldhatatlan konfliktus az élet megrekedését jelenti.
Egy másik lehetıség: a beteg újra régi védekezési módjához fordul, és keresztülnéz a sötét folton;
ami újabb elfojtás a tudat felszínén való megtartás helyett, ami pedig az egész módszernek
természetes követelménye. Ezzel semmit sem nyertünk, sıt ellenkezıleg: most az ismeretlen már a
tudattalanból fenyeget, ami lényegesen kellemetlenebb.
Valahányszor ilyen elfogadhatatlan elem merül fel, pontosan meg kell állapítanunk, személyes
tulajdonság-e az, vagy sem? „Varázsló” és „démon” alapjában véve olyan tulajdonságokat
jelentenek, amelyekrıl azonnal nyilvánvaló: nem egyéni emberi, hanem mitologikus tulajdonságok.
A „varázsló” és a „démon” mitológiai alakok, amelyek a beteget megrohanó ismeretlen,
„embertelen” érzésnek felelnek meg. Ezek a jelzık tehát nem alkalmazhatók egy emberi
személyiségre, bár rendesen intuitív, kritikus szemmel meg nem bírált ítéletek formájában mégis
embertársainkra szoktuk kivetíteni, kapcsolataink mindenkori kárára.
Az ilyen attribútum mindig arra mutat, hogy a személy fölötti vagy kollektív tudattalan tartalmát
vetítettük ki. Hiszen a „démonok” nem személyes emlékképek, s a „gonosz varázslók” sem, bár
ezekrıl valaha mindenki hallott vagy olvasott. Ha hallott is valaki a csörgıkígyóról, azért nem fog
csörgıkígyónak nevezni egy gyíkot vagy egy siklót, csupán azért, mert surranó zaja megijeszti.
Éppígy nem nevezzük embertársunkat démonnak, hacsak nem árad belıle tényleg valami démoni
hatáshoz hasonló. Ha ez valóban személyes karakterének egy darabja volna, akkor ennek mindenütt
meg kellene mutatkoznia, akkor ez az ember valóban démon volna. Ez azonban mitológia, azaz
kollektív psziché, és nem individuálpsziché. Amennyiben tudattalanunk révén részesei vagyunk a
történeti kollektív pszichének, természetesen tudattalanul démonok, varázslók stb. világában élünk,
mivel ezek olyan fogalmak, amelyek a legerısebb indulatokkal töltötték meg a megelızı korokat.
Éppígy részünk van istenekben és ördögökben, szentekben és latrokban. Értelmetlen lenne ezeket a
tudattalan lehetıségeket személyes számlánkra írni. Ezért feltétlenül szükséges meghúzni a lehetı
legélesebb határvonalat a személyes és a személytelen területe között. Ezzel természetesen nem

49
akarjuk letagadni a kollektív tudattalan tartalmának esetleg igen hatékony létezését. De a kollektív
psziché tartalma különbözik és szemben áll az egyéni psziché tartalmával. A naiv ember számára
ezek a dolgok sosem váltak el az egyéni tudattól, hiszen az isteneket, démonokat stb. sosem fogta
fel lelki projekciókként, azaz tudattalan tartalmakként, hanem mint magától értetıdı valóságot.
Csak a felvilágosodás korában látta be az emberiség, hogy istenek a valóságban nincsenek, ezek
csak projekciók. Ezzel végük is volt. A megfelelı lelki funkciónak azonban korántsem volt vége, ez
most a tudattalanba süllyedt, és ennek révén olyan libidótöbblettel mérgezte meg magát az ember,
amit azelıtt az istenképek kultuszában élt ki. A valláshoz hasonlóan erıs funkciónak az elfojtása az
egyéni pszichológiára is súlyos hatású. Ennek a libidónak a visszaáramlása rendkívülien megerısíti
ugyanis a tudattalant, annyira, hogy archaikus kollektív tartalmával hatalmas befolyást kezd
gyakorolni a tudatra. A felvilágosodás kora közismerten a francia forradalom rémtetteivel
végzıdött. Napjainkban is a kollektív psziché, a tudattalan destruktív erıinek lázadását éljük át.
Eredménye páratlan tömeggyilkosság.55 A tudattalan éppen ezt kereste. Helyzetét mértéktelenül
megerısítette a modern élet racionalizmusa, amely minden irracionálisat megfosztott értékétıl, és
ezzel az irracionális funkciót a tudattalanba süllyesztette. Ha a funkció egyszer a tudattalanba került,
onnan feltartóztathatatlanul és pusztítóan hat, mint egy gyógyíthatatlan betegség, amelynek, mert
láthatatlan, a gyökerét nem bírjuk kiirtani. Akkor az egyén és a nép egyaránt kényszerül az
irracionalitás átélésére, és legmagasabb idealizmusát, értelmének javát arra kell fordítania, hogy az
irracionalitás ırültségeit a legtökéletesebben alkossa meg. Ezt kicsiben betegünkön szemlélhetjük,
aki a neki irracionálisnak tőnı életlehetıség (X-né) elıl elmenekül, hogy ugyanazt beteges
formában barátnıjéhez való kapcsolatában magasztos önfeláldozásban élje át.
Nincs más lehetıség, mint hogy az irracionálist szükséges, mert mindig elıforduló pszichológiai
funkciónak kell elismernünk, és tartalmát nem konkrét (ez visszafejlıdés lenne!), hanem pszichikai
realitásként kell felfognunk, mivel ez hatásos, tehát valóságos. A kollektív tudattalan egy olyan
világ képe, amely ısidık óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából és ezeknek a priori voltából. E
képben bizonyos vonások, az ún. archetípusok vagy dominánsok az idık folyamán pontosan
körvonalazódtak, Ezek uralkodnak, ezek az istenek, azaz domináns törvények és princípiumok
képei, a képsorozatok átlagos szabályszerőségei, amelyeket a lélek újra meg újra átél.56 Amennyiben
ezek a képek a pszichikai események relatíve hő ábrázolásai, archetípusaik, azaz hasonló
tapasztalatok összehalmozódása révén kibontakozó általános alakjaik bizonyos általános fizikai
alapvonalaknak felel meg. Így lehetséges, hogy archetipikus képeket közvetlenül vihetünk át
szemléleti fogalmak formájában a fizikai eseményekre. Például az éter a lehelet vagy a lélek
hagyományos anyaga, amely a Föld minden világnézetében képviselve van; azután az energia, a
mágikus erı, amely szintén az egész világon elterjedt képzet.
A fizikai adottságokkal57 való rokonságuk miatt az archetípusok rendesen kivetítve jelennek meg,
mégpedig ha tudattalanok, akkor a mindenkori környezet személyeinek túlzott alá- vagy
túlbecsülése formájában, mindenféle félreértés, veszekedés, rajongás és bolondság elıidézıiként.
Ezért mondjuk: „istenít valakit”, vagy „ı az, akitıl X hányingert kap”. Ezek az okozói modern
mítoszképzıdéseknek, azaz fantasztikus híreszteléseknek, bizalmatlanságnak és elıítéleteknek.
Ezért az archetípusok igen fontos, jelentıs tények, amelyekre igen kell ügyelnünk. Nem szabad
egyszerően elnyomni ıket, hanem pszichikai kórokozó voltuk miatt pontos megfontolásra méltók.
Mivel rendesen projekció formájában jelennek meg, és mivel ezek csak ott rögzıdhetnek, ahol
ennek valamilyen alapja van, értékelésük és megítélésük nem könnyő. Ha valaki az ördögöt
embertársára vetíti ki, ez csak azért történhetik, mert azon az emberen tényleg van valami, ami a kép
rögzıdését megkönnyíti. Ezzel egy percig sem akarjuk azt mondani, hogy az illetı szinte ördög
lenne; ellenkezıleg: akár rendkívülien jó ember is lehet, de a kivetítıvel nem fér össze, ezért a kettı
között egy „ördögi” (azaz elválasztó) hatás mőködik. A kivetítınek sem kell ördögnek lennie, bár el
kell ismernie, hogy az ördögi benne is éppannyira megvan, sıt éppen ı esett csapdába elıször,
hiszen ı vetítette ki. Azért még nem ördögi, hanem éppolyan tisztességes ember lehet, mint a másik.
Az ördög megjelenése ebben az esetben azt jelenti, hogy a két ember (most és a közeljövıben)

50
összeférhetetlen, amiért is a tudattalan szétválasztja és egymástól távol tartja ıket. Az ördög az
„árnyék” archetípus egyik variánsa, vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes
aspektusa.
A kollektív tudattalan tartalmak kivetítésénél szinte szabályszerően fellépı egyik archetípus a
túlnyomóan félelmetes hatású „varázsló démon”. Jó példája ennek Meyrink Gólem-ja, vagy
ugyancsak Meyrink Tibeti varázsló-ja, a Denevérek c. könyvben, aki mágikus erejével elszabadítja a
világháborút. Meyrink ezt természetesen nem tılem tanulta, hanem szabadon alkotta saját
tudattalanából, képet és kifejezést kölcsönözve egy ahhoz hasonló érzésnek, mint amit betegem
énreám vetített ki. A varázslótípus elıfordul a Zarathustrá-ban is; a Faust-ban ez maga a hıs.
Ez a démonkép az istenfogalom egyik legalacsonyabb és legrégibb foka. Ez a törzs primitív
varázslójának vagy sámán-orvosának (Medizinmann) típusa, egy különleges képességő egyéniség,
aki mágikus erı hordozója.58 Ez az alak - amennyiben negatív, esetleg veszélyes aspektusú -
gyakran jelenik meg sötét bırő, mongoloid típusú ember formájában. Sokszor nehéz vagy alig
lehetséges az „árnyéktól” elválasztani, mennél inkább túlsúlyban van azonban a mágikus jelleg,
annál jobban sikerülhet ez a szétválasztás, aminek nem kis jelentısége van, hiszen a bölcs
öregember igen pozitív aspektusában is megjelenhetik.59
Az archetípusok felismerésével jelentıs lépést tettünk. Embertársaink mágikus vagy démoni hatása
ezzel megszőnik, mivel kellemetlen érzésünket a kollektív tudattalan meghatározható nagyságára
vezethetjük vissza. Ezzel azonban egészen új feladat elıtt állunk: az a kérdés, mi módon tisztázhatja
a helyzetet az én a pszichológiai nem-énnel. Megelégedhetünk-e az archetípusok hatékony
jelenlétének megállapításával, és magára hagyhatjuk-e ezt a továbbiakban?
Ezzel tartós disszociált állapotot hoznánk létre: az individuálpsziché és a kollektív psziché közti
állandó meghasonlást. Egyfelıl állna a differenciált és modern én, másfelıl egy négerkultúra-
féleség, egy primitív állapot. Így megkapnánk a mai való állapot képét: a civilizációs kéreggel fedett
sötét bırő bestiát világosan látnánk. Az ilyen disszociáció azonban rögtön szintézist és a kifejletlen
tulajdonságok fejlesztését követeli. Meg kell találni a lehetıséget a két rész egyesítésére; különben
elhatározásunk csak egy irányt követhetne: a primitív részt újra el kellene nyomnunk. Ez azonban
csak ott lehetséges, ahol még érvényes, tehát eleven vallásosság létezik, amely gazdagon kifejlett
szimbolikájával a primitív embert elég kifejezéshez segíti; más szóval e vallás dogmáinak és
rítusainak olyan szemléltetést és cselekményt kell tartalmazniok, amelyek a legısibb emlékekre
nyúlnak vissza. A katolicizmus esetében valóban ez a helyzet; ez a legnagyobb elınye és a
legnagyobb veszélye is.
Mielıtt az egyesítés lehetıségével foglalkoznánk, vissza kell térnünk a kiindulópontul szolgáló
álomhoz. Fejtegetésünk révén az álom, és annak leglényegesebb része, nevezetesen a félelem
számára tágabb magyarázatot kaptunk. E félelem a kollektív tudattalan tartalmától való primitív
rettegés. Látjuk, hogy a beteg azonosítja magát X-nével, amivel azt fejezi ki, hogy neki is van
kapcsolata a különös mővészhez. Nyilvánvaló, hogy az orvost a mővésszel azonosította, és azt is
láttuk fentebb, hogy én, alanyi síkon értve, a tudattalan varázslóalakjának egyik képe voltam.
Mindezt az álomban a hátráló rák szimbóluma fedi. A rák a tudattalan eleven tartalma, amelyrıl
tárgyi szintő elemzéssel nem deríthetünk ki minden lényegeset, s nem is hatástalaníthatjuk. Annyit
viszont elértünk, hogy a mitológiai kollektív pszichikus tartalom a tudat tárgyától eloldódott, és az
egyéni pszichén kívül mint pszichikai realitás konszolidálódott. A felismerési aktussal tételezzük az
archetípus valóságát; azaz pontosabban szólva a felismerés alapján posztuláljuk ilyen tartalmak
pszichikai egzisztenciáját. Nyomatékosan meg kell állapítanunk, hogy itt nemcsak felismerési
tartalmakról van szó, hanem olyan alanyon túli (transzszubjektív), messzemenıen autonóm
pszichikai rendszerekrıl, amelyek a tudatkontrollnak csak részben vannak alávetve, sıt
legnagyobbrészt valószínőleg teljesen függetlenek tıle.

51
Mindaddig, míg a kollektív tudattalan és az individuálpsziché megkülönböztethetetlenül összeforr,
minden fejlıdés lehetetlen, a határt nem lehet áthágni - hogy az álom képével éljünk. Ha az álmodó
mégis elszánja magát arra, hogy a határon átlépjen, a tudattalan megelevenedik, megragadja, és nem
ereszti. Az álom és a hozzá kapcsolódó anyag a kollektív tudattalant egyfelıl mint a víz mélyén
rejtve élı alacsonyrendő állatot, másfelıl mint veszélyes betegséget jellemzik, amelyet idıben
elvégzett operációval meg lehet gyógyítani. Hogy ez a jellemzés mennyire találó, azt már látjuk.
Mint mondottuk, különösen az állatszimbólum utal az emberen kívülire, azaz személyen túlira;
mivel a kollektív tudattalan tartalmak nemcsak az archaikus, specifikusan emberi funkcióformák
székhelyei, hanem az emberiség állati elıdeinek funkcióemlékét is tartalmazzák, hiszen ezeknek a
korszaka sokkal tovább tartott, mint a viszonylagosan rövid specifikus emberi lét.60 Az ilyen
tartalmak vagy - Semon kifejezésével - engrammák, ha mőködésbe lépnek, rendkívülien alkalmasak
arra, hogy a fejlıdést nemcsak megállítsák, hanem mindaddig visszafejlıdéssé változtassák, míg a
kollektív tudattalan által aktivált energiatömeg ki nem merül. Az energia azonban újra használható
lesz azáltal, hogy a kollektív tudattalannal tudatosan szembeállítjuk; ekkor újra számolhatunk vele.
Ezt az energetikai körforgást a vallások az istenekkel való kultikus kapcsolat révén
konkretisztikus61 módon hozták létre. Ez a mód azonban számunkra annyira ellentétes az
intellektussal és annak ismereterkölcsével, amellett a kereszténység történeti szempontból ezt már
oly alaposan túlhaladta, hogy a problémának ezt a megoldását nem mondhatjuk példásnak, de még
csak lehetségesnek sem. Ha azonban a tudattalan alakjait mint a kollektív psziché jelenségeit vagy
funkcióit fogjuk fel, ez nem kerül ellentétbe a legkevésbé sem intellektuális lelkiismeretünkkel. Ez a
megoldás racionálisan elfogadható. Ezzel lehetıséget nyerünk arra is, hogy törzsi történetünk
aktivált lelki tartalmaival tisztába jöhessünk. Ez megkönnyíti az eddigi határokon való átlépést,
amiért is találóan transzcendentális funkciónak nevezik, ami az új beállítottságba való
továbbfejlıdéssel jelent egyet.
Feltőnı, hogy mindez mennyire párhuzamos a hısmondával: a hıs és a szörny (a tudattalan
tartalom) tipikus küzdelme gyakran folyik le víz partján, esetleg gázlónál, különösen az indián
mítoszokban, amelyeket Longfellow Hiawathá-jából ismerünk. Frobenius62 gazdag bizonyítása
szerint a hıst (mint Jónást) a döntı harc folyamán a szörny rendesen elnyeli. A szörnyeteg
belsejében azután a hıs a maga módján megküzd a bestiával, mialatt az kelet felé úszik vele:
belsejének egy értékes részét vágja ki, pl. a szívét, amely éltette (éppen az értékes energiát, amely
megelevenítette a tudattalant). Ezzel megöli a szörnyet, amely partra vetıdik, itt a hıs, a
transzcendentális funkcióban újjászületve (Frobenius elnevezése szerint ez a Nachtmeerfahrt) újra
napvilágra lép, legtöbbször a szörny többi áldozatával együtt. Ezzel a korábbi normális állapot
helyreállt, mivel az energiájától megfosztott tudattalan elvesztette túlsúlyát. Így a mítosz igen
szemléletes módon ábrázolja azt a problémát, amely betegünket is foglalkoztatja.63
Ki kell emelnem azt a jelentıs tényt, amely az olvasónak már amúgy is feltőnhetett: ebben az
álomban a kollektív tudattalan veszedelmes és káros tény aspektusában jelenik meg. Ez onnan ered,
hogy a beteg fantáziavilága nemcsak hogy igen fejlett, de egyenesen túltengı, ami valószínőleg írói
tehetségével szorosan összefügg. Igaz, hogy képzelete beteges szimptóma, mivel állandóan
fantaziálásban tobzódik, mialatt az életet elengedi maga mellett. Nagyobb adag mitológia egyenesen
veszélyes lenne a számára, mivel még jelentıs külsı, át nem élt élet vár rá. Még nagyon kevéssé éli
a reális életet ahhoz, hogy máris megkockáztathassa álláspontja teljes megfordítását. A kollektív
tudattalan megrohanta, és azzal fenyegette, hogy megfosztja az eléggé ki nem töltött valóságtól. Az
álom értelmének megfelelıen tehát a kollektív tudattalant valamiféle veszélyként kellett
megjelenítenie, különben könnyen menedékhellyé tette volna a maga számára az élet követelményei
elıl.
Egy álom megítélésénél igen kell ügyelnünk arra, hogyan jelennek meg a figurák. A tudattalant
megszemélyesítı rák pl. annyiban negatív, hogy „hátrafelé megy”, és emellett az álmodót a döntı
pillanatban megragadja. A Freud által kidolgozott ún. álommechanizmusok (eltolások, visszájára
fordítások stb.) által félrevezetve azt gondolták, hogy az álomnak ún. „homlokzat”-ától
52
függetleníthetik magukat, mivel az álom igazi értelme e mögött rejlik. Ezzel szemben én már régen
azt az álláspontot képviseltem, hogy nincs jogunk az álmot célzatos megtévesztési szándékkal
gyanúsítani. A természet gyakran sötét és átláthatatlan, de sohasem ravaszkodik, mint az ember.
Ezért el kell fogadni, hogy az álom pontosan az, amivé lenni akar, sem több, sem kevesebb.64 Ha
valamit negatív aspektusában ábrázol, nincs alapunk annak feltételezésére, hogy a pozitívumot érti
rajta és így tovább. A gázlónál lévı archetipikus veszedelem annyira világos, hogy ezt az álmot
csaknem figyelmeztetésként is értelmezhetjük. Az ilyen antropomorf felfogást azonban el kell
vetnem: az álom maga nem akar semmit; önmagát megjelenítı tartalom csak, puszta természeti
tény, mint a diabetikusok vércukra vagy a tífuszbetegek láza. Csak mi látunk benne figyelmeztetést,
ha értelmesek vagyunk, és jól tudjuk magyarázni a természet jeleit.
Mitıl kell azonban óvakodni? A veszély kétségtelenül abban rejlik, hogy az átkelés pillanatában a
tudattalan hatalmába ejthetné az álmodót. Mit jelent ez az elhatalmasodás? A tudattalan betörése
könnyen megesik jelentıs változások vagy elhatározások pillanatában. A folyóhoz vezetı part az ı
eddigi helyzete, amelyben megismertük. Ezzel a helyzettel azonban neurotikus pangásba jutott,
mintha csak egy áthághatatlan akadály elé került volna. Az akadályt az álomban egy átgázolható
patak jelzi, nem látszik tehát túl komolynak. A patakban leselkedik azonban nem várt módon a rák,
amely a tulajdonképpeni veszedelmet jelzi, ami miatt a patak áthághatatlan, illetve annak látszik. Ha
ugyanis elıre tudtuk volna, hogy a veszélyes rák ezen a ponton leselkedik, talán megkíséreltük
volna máshol az átkelést, vagy egyéb óvóintézkedést tettünk volna. A mostani szituációban igen
kívánatos lenne, ha az átkelés valóban megtörténhetne. Az átkelés elsısorban a korábbi helyzetnek
az orvosra való átvitelét jelenti. Ez a nóvum. A kiszámíthatatlan tudattalan nélkül ehhez nem
kellene különösebb merészség. Láttuk azonban, hogy az indulatátvitellel archetipikus figurák
aktivitásának elszabadulása fenyeget, amit nem számíthatunk ki elıre. Kissé túl korán ittunk a
medve bırére, és közben „megfeledkeztünk az istenekrıl”.
Álmodó betegünk nem vallásos, hanem „modern” személyiség. A valaha megtanult hittant már rég
elfelejtette, és semmit sem tud arról, hogy az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor az
istenek beavatkoznak, vagy inkább olyan helyzetek, amelyek ısidık óta lelkünk legmélyéig
nyúlnak. Ezek közé a helyzetek közé tartozik példának okáért a szerelem, minden szenvedélyével és
veszedelmével. A szerelem a léleknek nem is sejtett hatalmait hívhatja a felszínre, amelyekre
jobban fel kellett volna készülnünk. A „religio”, az ismeretlen veszedelmek és hatalmak „gondos
számbavétele” itt a kérdés. Egy egyszerő kivetítésbıl szerelem keletkezhet, sorsintézı hatalma teljes
fegyverzetében: olyasmi, ami vakító illúziójával kiragadhatná ıt léte természetes folyásából. Jó
vagy rossz, isten vagy ördög fogja megrohanni az álmodót? Még nem tudja, de már
kiszolgáltatottnak érzi magát. És ki tudja, elég erıs lesz-e a komplikáció elviselésére! Mindeddig,
amennyire módjában állt, elkerülte ezt a lehetıséget, amely most megragadással fenyegeti. Ez olyan
kockázat, amelyet legszívesebben elkerülnénk, de ha nem tehetjük, jó adag „Istenbe vetett bizalom”
vagy a szerencsés végben való „hit” szükséges. Így váratlanul fölmerül a sorssal szembeni vallásos
magatartás kérdése.
Az álom álláspontja szerint az álmodó csak egyet tehet: óvatosan vissza kell húznia a lábát, mivel a
továbbhaladás végzetes lenne. Egyelıre nem hagyhatja el a neurotikus állapotot; mert az álom
semmiféle pozitív utalást nem tartalmaz a tudattalan felıl közeledı segítségre. A tudattalan
hatalmak még kérlelhetetlenek, és az álmodó további munkáját, mélyebb belátását kívánják meg,
mielıtt az átkelésnek valóban nekimerészkedhetnék.
Nem szeretném, hogyha ez a negatív példa bárkiben is azt az érzést ébresztené, hogy a tudattalan
feltétlenül csak negatív szerepet tölthet be; ezért hadd ismertessem itt még egy fiatalember két
álmát, amelyek a tudattalannak másik, elınyösebb oldalát fogják megvilágítani. Ezt annál
szívesebben teszem, mivel az ellentétproblémának az álom által megmutatott megoldása csak
irracionális úton, a tudattalan segítségével lehetséges.

53
Elıször meg kell ismertessem az olvasót az álmodó személyével; a megismerkedés nélkül ugyanis
szinte lehetetlen az álmok sajátos érzéstartalmába belehelyezkedni. Bizonyos álmok olyanok, mint a
legtisztább költészet, és ezért csak az általános hangulat ismeretében válnak érthetıvé. Az álmodó
egészen kicsiny külsejő, húsz évet betöltött ifjú. Megjelenésébe és kifejezéseibe egy leheletnyi
lányos vonás vegyül. Minden megnyilatkozása igen mővelt és jól nevelt emberre mutat; intelligens,
érdeklıdési köre határozottan intellektuális, az esztétikum nagy szerepet játszik benne. Jó ízlése és a
mővészet minden formája iránt való finom érzéke az elsı pillanatra szembetőntek. Érzelmi élete
gyengéd, lágy, enyhén rajongó. A kamaszkor jellegét viseli magán, de nıies elıjellel: a vad
kamasznak nyoma sincs benne. Korához képest kétségtelenül túl fiatal: nyilvánvalóan a megkésett
fejlıdés egy esetével állunk szemben. Ezzel összevág az a tény, hogy engem homoszexualitás
panaszával keresett föl. Mielıtt meglátogatott volna, a következıt álmodta: „Hatalmas, titokzatos
árnyékokkal teli székesegyházban vagyok. Úgy tudom, hogy ez a lourdes-i dóm. A közepén egy
mély, sötét kút van, nekem ebbe kellene leszállnom.”
Az álom nyilvánvalóan egy összefüggı hangulat kifejezése. Az álmodó a következıket jegyzi meg:
„Lourdes a misztikus gyógyforrás. Természetesen gondoltam rá tegnap, hogy gyógyulást keresek, és
önnel fogom kezeltetni magam. Lourdes-ban állítólag van egy ilyen kút. Valószínőleg kellemetlen
leszállni ebbe a vízbe. Hanem a templomban lévı kút nagyon mély volt.”
Mit árul el ez az álom? Látszólag teljesen világos, és megelégedhetnénk azzal, hogy az elızı nap
hangulatának költıi megfogalmazásaként tekintjük. Ezzel azonban sosem elégedhetünk meg. A
tapasztalat szerint minden álom sokkal mélyebb és jelentısebb. Azt gondolhatnánk, hogy az álmodó
költıi hangulatban jött az orvoshoz, hogy úgy kezd neki a kezelésnek, mint egy áhítatos
istentiszteletnek a titokzatos kegyhely misztikus félhomályában. Ez azonban egyáltalán nem egyezik
meg a tényekkel. A páciens pusztán azért jött az orvoshoz, hogy ama kellemetlen dolog,
nevezetesen a homoszexualitás miatt kezeltesse magát. Ez igazán nem költıi. Mindenesetre a
megelızı nap tényleges hangulatából igazán nem érthetjük meg, miért kellett volna ily költıi
módon álmodnia, mármint ha egy álom keletkezésénél ilyen közvetlen okozati összefüggést
egyáltalán elfogadhatnánk. Talán feltételezhetnénk azt is, hogy éppen a felkeresésemre okot adó
legkevésbé sem költıi alkalom volt mégis az álom elindítója. Föltételezhetnénk, hogy a páciens
éppen az elızı nap prózai hangulata miatt álmodik fokozottabban poétikusan, mint ahogy az egész
nap koplaló ember dús vacsoráról álmodik. Le nem tagadható, hogy az álomban a kezelés, a
gyógyítás és a kellemetlen eljárás gondolata elıfordul, de mindez a költıiség dicsfényében, vagyis
olyan formában, amely az álmodó eleven esztétikai és érzelmi igényének a leghatékonyabban
megfelel. Ez a kép ellenállhatatlanul vonzza, hiába sötét, mély és hideg a kút. Az álom hangulatából
valami túl fog nyúlni az alvás idıtartamán, a másnap reggelbe, éppen amikor alá kell vetnie magát
kellemetlen és prózai kötelességének. A szürke valóság így talán az álom érzelmeinek könnyő
aranyfüstjét kapja.
Ez hát az álom célja? Ez nem lehetetlen; tapasztalatom szerint a legtöbb álom kompenzatív
természető.65 A lelki egyensúly megtartása érdekében mindenkor a másik oldalt hangsúlyozzák. De
nemcsak a hangulatkompenzáció az álomkép egyetlen célja. Jelentıs a felfogás-korrektúra
momentuma is. A betegnek megközelítıleg sem volt elegendı fogalma arról a kezelésrıl, amelynek
alá akarta vetni magát. Az álom olyan képet ad neki, amely egy költıi metaforával jellemzi a rá váró
kezelés lényegét. Ez azonnal nyilvánvalóvá lesz, ha a dómhoz főzıdı asszociációit és megjegyzéseit
követjük:
„A dómról a kölni dóm jut eszembe. Már gyermekkoromban nagyon foglalkoztatott. Emlékszem,
hogy anyám mesélt róla elıször. Emlékszem arra is, hogy valahányszor egy falusi templomot
megpillantottam, mindjárt azt kérdeztem, ez-e a kölni dóm? Mindig azt kívántam, hogy egy ilyen
katedrálisban lehessek pap.”
Ezekkel az asszociációival a beteg nagyon lényeges gyermekkori élményre utal. Mint minden
hasonló esetben, ı is erısen kötıdik az anyjához. Ezen nem kell feltétlenül nagyon intenzív és jó,

54
tudatos kapcsolatot érteni, inkább valamilyen titkos, földalatti összeköttetés-félét, amely a tudatban
talán csak a jellem megkésett fejlıdésében, vagyis viszonylagos infantilizmusban nyilvánul meg. Az
ilyen tudattalan, infantilis kapcsolat természetesen erısen háttérbe szorítja a személyiség
kifejlıdését; semmi sem károsabb a fejlıdésre, mint egy tudattalan – szinte azt mondhatnók:
pszichikailag embrionális - állapotban való megragadás. Az ösztön ezért az elsı kínálkozó alkalmat
ragadja meg, hogy egy más tárggyal helyettesítse az anyát. Ennek az objektumnak és az anyának
bizonyos analógiát kell mutatniuk, hogy a helyettesítés megvalósulhasson. Betegünk esetében
tökéletesen ez a helyzet. A gyermeki fantázia intenzitása, amellyel a kölni dóm szimbólumát
megragadta, annak az erıs tudattalan szükségletnek felel meg, hogy anyját helyettesítenie kell. Ezt a
tudattalan szükségletet még növeli az a tény, hogy az infantilis kötöttség káros befolyással fenyeget.
Innen a gyermeki fantázia lelkesedése, mely a templom képzetét megragadta; hiszen az egyház a szó
teljes értelmében és minden vonatkozásában anya. Nemcsak „anya”-szentegyházról beszélünk,
hanem kebelérıl is; a „benedictio fontis” (a forrás megszentelése) szertartásában a keresztelıkutat
„immaculatus divini fontis uterus”-nak (az isteni forrás szeplıtelen méhének) nevezik. Azon a
nézeten vagyunk, hogy az embernek tudatosan ismernie kell ezt a jelentést ahhoz, hogy
képzeletében hathasson, és egy tudatlan gyermeket az ilyen vonatkozások nem ragadhatnak meg.
Bizonyos azonban az, hogy ezek az analógiák nem a tudaton keresztül, hanem egészen más úton
hatnak.
Az egyház egy magasabb szellemi síkon helyettesíti a szülıkhöz főzıdı pusztán természeti, szinte
„testi” kapcsolatot. Felszabadítja ezzel az egyént egy tudattalan, természetes kapcsolat alól, amely
szigorúan véve már nem is kapcsolat, hanem az ıskezdeti tudattalan azonosság állapota, amely
éppen tudattalan volta, tehát nehezen mozdíthatósága miatt erısen ellene szegül mindenfajta
szellemi fejlıdésnek. Alig lehetne meghatározni, hogy mennyiben különbözik ez az állapot az állati
lélektıl. Legkevésbé sem a keresztény egyház elıjoga az egyén kezdeti, állathoz hasonlatos
állapotából való kioldozására irányuló törekvés, és ennek lehetıvé tétele, mivel ez modern,
sajátosan nyugati megnyilatkozási formája egy, az emberiséggel talán egyidıs, ösztönös
törekvésnek. Ezt a törekvést minden, akár csak kevéssé is kifejlıdött és még nem degenerált
primitív népnél a legkülönbözıbb formákban mutathatjuk ki: ez az iniciáció vagy férfivá avatás
szertartása. Az ifjút kamasz korában a férfiak házába vagy valamilyen más beavatási helyre vezetik,
és ott családjától rendszeresen elidegenítik. Egyidejőleg bevezetik a vallási titkokba is, és ily módon
nemcsak egészen új viszonylatokba, hanem mint megújult és megváltozott személyiséget mintegy
újjászületettként „quasi modo genitus” egy új világba plántálják át. Az iniciáció gyakran a
legkülönbözıbb kínzásokkal van egybekapcsolva, körülmetéléssel vagy hasonlóval. E szokások
kétségtelenül ısrégiek. Szinte már ösztönös mechanizmussá váltak, külsı kényszer nélkül újra meg
újra reprodukálódnak, pl. a diákok „gólyaavatásaiban”, vagy az amerikai diákegyesületek még
sokkal messzebb menı hasonló eljárásában. A tudattalanba ezek ısi képek formájában vésıdtek be.
Amidın anyja a kölni dómról mesélt a kisfiának, ezt az ısi képet érintette meg, hívta életre. A
gyermek azonban nem talált olyan pap nevelıre, aki ezt továbbfejlesztette volna; a vezetés továbbra
is az anyja kezében maradt. Viszont a vezetı férfi utáni vágy a gyermekben tovább növekedett,
homoszexuális hajlam formájában. Talán nem történt volna ez így, ha egy férfi fejleszti tovább
gyermeki fantáziáit. A homoszexualitás felé való elhajlásra igen sok történeti elıképet idézhetnénk.
Az antik Görögországban, és más primitív közösségekben is, a homoszexualitás és nevelés szinte
azonosak voltak. E szempontból a serdülıkor homoszexualitása félreértett, de azért nem kevésbé
célszerő, férfi iránti szükséglet kifejezése. Talán azt lehetne mondani, hogy az anyakomplexusban
rejlı incesztusfélelem általában kiterjed a nıkre; én azonban úgy vélem, hogy az éretlen férfinak
igaza van, ha fél a nıktıl, mivel hozzájuk való kapcsolata rendesen balul sikerül.
Az álom jelentése szerint a páciens számára a kezelés kezdete homoszexualitása értelmének
beteljesülését jelenti: azonos a felnıtt férfiak világába való bevezetéssel. Mindaz, amit itt fárasztó és
messze nyúló magyarázatokkal kellett kifejtenünk a teljes megértés érdekében, az álomban egypár
jelentıs metaforába sőrítve olyan képben jelent meg, amely mindenféle tudós magyarázatnál
55
erısebben hatott az álmodó fantáziájára, érzelmi és értelmi világára. Jobban és értelmesebben
elıkészítette ez a beteget a kezelésre, mint az orvosi és nevelıi aranymondások legszebb
győjteménye. (Ezen az alapon tartom én az álmot nemcsak értékes információforrásnak, hanem a
nevelés hatásos eszközének is.)
Térjünk át a másik álomra. Elıre kell bocsátanom, hogy az elsı konzultálás alkalmával az említett
álommal egyáltalán nem foglalkoztam. Még csak meg sem említettem. Szó se volt semmi
olyasmirıl, ami az elıbb mondottakkal a legkevésbé is kapcsolatban lenne. A második álom így
hangzik:
„Egy nagy gótikus dómban vagyok. Az oltárnál egy pap áll. Barátommal elıtte állok, kis japáni
elefántcsont figura van a kezemben, és úgy érzem, hogy ezt fogják megkeresztelni. Hirtelen odajön
hozzánk egy idısebb hölgy, lehúzza a diákegyleti győrőt barátom ujjáról, és a magáéra húzza fel.
Barátom fél, hogy ez ıt valamiképpen megköti. Ebben a pillanatban csodálatos orgonaszó hangzik
fel.”
Most röviden csak az elızı napi álmot folytató és kiegészítı momentumokat akarom kiemelni. A
második álom kétségtelenül az elsıhöz csatlakozik: az álmodó újra templomban, tehát a férfivá
avatás állapotában van. Új alak is csatlakozott hozzá: a pap, akinek a megelızı helyzetben való
távollétérıl már bıvebben beszéltünk. Az álom azt igazolja, hogy homoszexualitása tudattalan
értelme most már be van töltve, tehát a további fejlıdés megkezdıdhetik. A tulajdonképpeni
iniciációs cselekmény, vagyis a keresztelés, kezdıdhetik. Az álomszimbolika megerısítheti azt,
amit az elıbb mondtam: nem a keresztény egyház elıjoga ezeknek a lelki átalakulásoknak a
keresztülvitele: ısi, eleven kép van mögötte, amely alkalomadtán az ilyen átváltozást kikényszeríti.
Az álom szerint egy kis japán elefántcsont figurát kell megkeresztelni. A beteg a következıket
jegyzi meg róla: „Kis, torz emberke volt, a férfi nemi szervre emlékeztetett. Különös, hogy éppen
ezt a szervet kellett megkeresztelni. De hiszen a zsidóknál a körülmetélés amolyan keresztelésféle.
Ez bizonyára homoszexualitásomra vonatkozik; mivel az oltár elıtt mellettem álló barátom éppen
az, akivel homoszexuális kapcsolataim vannak. Ugyanazon bajtársi egyesület tagjai is vagyunk. A
győrő bizonyára a kapcsolatunkat jelenti.”
Tudjuk, hogy a győrő a mindennapi használatban valamilyen kapcsolatot fejez ki, mint pl. a
jegygyőrő. Ezért a győrőt ebben az esetben nyugodtan felfoghatjuk úgy, mint a homoszexuális
kapcsolat metaforáját. Az a tény, hogy az álmodó barátjával együtt lép fel, ugyanezt jelenti.
Hiszen a kiküszöbölendı baj éppen a homoszexualitás. Ebbıl a viszonylagosan gyermeki állapotból
az álmodónak a pap segítségével egy, a körülmetéléshez hasonló szertartás révén felnıtt állapotba
kell átkerülnie. E gondolat tökéletesen megfelel az elızı álomhoz főzött fejtegetéseimnek. A
fejlıdés logikusan és szabályszerően fog folytatódni eddig a pontig archetipikus képzetek
segítségével. Ekkor látszólag hirtelen zavar támad. Egy idısebb hölgy eltulajdonítja a győrőt; más
szóval magára vonja azt, ami eddig homoszexuális kapcsolat volt, mire az álmodó félni kezd, hogy
új elkötelezı kapcsolatba bonyolódik. Mivel a győrő most egy nı ujján van, valami házasságfélének
kellett történnie, vagyis a homoszexuális kapcsolat heteroszexuális kapcsolatba menne át, csak elég
különösbe, mivel egy idıs hölgyrıl van szó. „Anyám barátnıje”, mondja a beteg. „Nagyon szeretem
ıt; szinte anyai barátnım.”
E kijelentésbıl világosan meglátjuk, mi történt az álomban; a beavatás feloldotta a homoszexuális
kötöttséget, és heteroszexuálissal helyettesítette be, az anyához hasonló nı iránti platonikus
barátsággal. Az anyához való hasonlóság ellenére ez a nı mégsem azonos az anyával. A hozzá
főzıdı kapcsolat azt jelenti, hogy a páciens túljutott az anyán, tehát részben legyızte a pubertásos
homoszexualitást.
Az új kötöttségtıl való félelem könnyen érthetı: egyfelıl az anyához való hasonlóság miatti félelem
- azt jelentheti, hogy a homoszexuális kapcsolat feloldásával végleg visszajutottunk az anyához -,
másfelıl a felnıtt heteroszexuális állapot újdonsága, és az ismeretlenségétıl való félelem (a vele
56
járó esetleges új kötelességek, házasság stb.). Hogy nem hátrálásról, hanem elırehaladásról van szó,
azt a felcsendülı muzsika bizonyítja. A beteg ugyanis igen muzikális, érzelmeit különösen az
ünnepélyes orgonaszó indítja meg. A zene igen pozitív érzelmet jelent a számára, ebben az esetben
az álom megbékítı kimenetelét, amely viszont alkalmas arra, hogy szép. magasztos érzelmeket
hagyjon hátra a következı reggelre.
Ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy a beteg eddig a pillanatig csak egy rendelésen látott, amikor
is egy általános orvosi anamnézisen kívül alig került szóba valami, azt hiszem, mindenki igazat ad
abban, hogy ezek az álmok meglepı anticipációk. Egyfelıl a beteg állapotát egészen különös és a
tudatnak idegen fénybe állítják, amely másfelıl a banális orvosi szituációt olyan szemszögbıl
mutatja, amely az álmodó szellemi sajátságaival összhangban van, és ezért alkalmas rá, hogy
felkeltse esztétikai, intellektuális és vallásos érdeklıdését. Ez a kezelés számára a lehetı
legkedvezıbb körülményeket teremti meg. Az a benyomása az embernek, ezeknek az álmoknak az
alapján, mintha a páciens a legnagyobb készséggel és reménykedéssel vállalta volna a kezelést,
készen arra, hogy gyermek voltát levesse, és férfivá legyen. A valóságban azonban egyáltalán nem
ez a helyzet. Tudata tele volt habozással és ellenállással. A kezelés további folyamán is
ellenállónak, húzódozónak mutatkozott, mindig készen arra, hogy korábbi infantilitásába
visszaessen. Álmai viszont tudatos magatartásának szöges ellentétei. A haladás vonalán mozognak,
és a nevelı pártjára állnak. Sajátos funkciójukat világosan megismertetik. Én ezt a funkciót
kompenzációnak neveztem. A tudattalan haladási irányzata és a tudat maradisága ellentétpárt
alkotnak, ami úgyszólván egyensúlyban tartja a mérleget. A nevelı szerepe azonos a mérleg
nyelvével.
Ennek a fiatalembernek az esetében a kollektív tudattalan képeinek igen pozitív szerepük van, ami
nyilván onnan ered, hogy nincs meg benne az a veszélyes hajlam, hogy a valóságot képzelettel
pótolja, és ezzel magát az élettıl elsáncolja. A tudattalan képek hatása sorsszerő. Talán - ki tudja! -
ezek az örök képek teszik ki azt, amit sorsnak nevezünk.
Az archetípus természetesen mindig és mindenütt mőködik. A gyakorlati kezelés azonban nem
követeli mindig, különösen fiatal emberek esetében, hogy ezzel bıvebben foglalkozzunk. Az
életforduló táján viszont nagyon fontos, hogy a kollektív tudattalan képeinek különös figyelmet
szenteljünk; ekkor forrásul és utalásul szolgálhatnak az ellentétprobléma megoldására. Ezeknek az
adatoknak a tudatos megmunkálása a transzcendentális funkciót mint a felfogásnak archetípusok
által közvetített, ellentéteket kiegyenlítı alakulását mutatja be. „Felfogás”-on nemcsak intellektuális
megértést értek, hanem átélésen alapuló megértést. Mint mondottuk, az archetípus dinamikus kép,
az objektív psziché egy darabja, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha autonóm valóságként éljük
át.
E folyamat hosszabb idıre kiterjedhet; általános ábrázolásának - ha ilyen leírás egyáltalán lehetséges
lenne annyiban nincs értelme, hogy ez a különbözı egyedeknél az elképzelhetı legkülönbözıbb
formákat ölti. Egyetlen közös vonásuk bizonyos archetípusok elıfordulása. Hadd említsem meg az
árnyék, az állat, az öreg bölcs, az anima, az anya, az animus, a gyermek archetípusát, hogy a
meghatározhatatlan számú helyzeteket ábrázoló archetípusokról ne is beszéljünk. Különös a
helyzete azoknak az archetípusoknak, amelyek a fejlıdésfolyamat célját vagy céljait jelenítik meg.
Az olvasó megfelelı tájékozódást nyerhet ezekrıl, Traumsymbolen des Individuationsprozesses66
(Az individuációs folyamat álomszimbólumai) és Psychologie und Religion (Pszichológia és vallás)
c. munkámban, valamint Richard Wilhelmmel közösen kiadott munkánkban: Das Geheimnis der
goldenen Blüte (Az aranyvirág-fakadás titka).
A transzcendentális funkció nem céltalanul folyik le; az ember legbelsı lényegének
megnyilatkozásához vezet. Mindenekelıtt pusztán természeti folyamat, amely esetleg az illetı
tudomása és hozzájárulása nélkül folyhat le, sıt az egyén ellenállása ellenére erıszakkal is utat tör
magának. E folyamat célja és értelme a már a fogantatáskor a magzatban rejlı személyiség minden
aspektusával együtt való megvalósítása. Az eredendı, potenciális teljesség megvalósítása és

57
kifejlesztése ez. A tudattalan e célból ugyanazokat a szimbólumokat használja, mint az emberiség
ısidık óta, ha valami egységet, teljességet, befejezettséget akart kifejezni, ilyenkor rendszerint a
négyesség és körszimbólumokat használta. Ezen az alapon neveztem el ezt a folyamatot
individuációs processzusnak.
Az individuáció mint természetes folyamat lett kezelési módszerem modellje és zsinórmértéke. A
tudat neurotikus állapotának tudattalan kompenzációja tartalmazza mindazt az elemet, ami a tudat
egyoldalúságát hatásosan és üdvösen korrigálhatná, ha ezeket tudatosan, azaz megértve és mint a
tudat valóságát integrálhatná. Nagyon ritka az olyan intenzitású álom, amely megrázkódtatásával a
tudatot kiveti a nyeregbıl. Rendesen az álmok túl gyöngék és érthetetlenek ahhoz, hogy a tudatra
alapos befolyással lehessenek. Ennek következtében a kompenzáció a tudattalanban közvetlen hatás
nélkül folyik le. Egy hatás mégis van; ez azonban indirekt, mivel a tudattalan ellenállás - ha
következetesen ügyet sem vetnek rá - olyan szimptómákat és helyzeteket teremt (arranzsál),
amelyek a tudat intencióit végül is állandóan keresztezik. A kezelésnek ennek következtében arra
kell törekednie, hogy az álmokat és a tudattalan egyéb megnyilatkozásait a lehetıséghez képest
megértse és méltányolja: egyfelıl, hogy megakadályozza egy idıvel veszedelmessé váló tudattalap
oppozíció keletkezését, másfelıl, hogy a kompenzációt mint gyógyító tényezıt a lehetıséghez
képest kihasználhassa.
Ez az eljárás természetesen azon a feltételen alapul, hogy az ember elérheti a teljességet, más
szóval, hogy lehet egészséges. E feltételt azért említem meg, mert kétségtelenül vannak olyan
egyének, akik alapjában véve nem teljesen életképesek, és könnyen tönkremennek, ha valamilyen
okból összeütköznek önnön teljességükkel. Ha ez az eset nem következik be, akár aggkorukig is
tengethetik életüket, de legfeljebb csak mint részegyéniségek, töredékek, akiket szociális vagy
pszichikai parazitizmus támogat. Az ilyen emberek gyakran (mások kárára) tipikus szédelgık, akik
csillogó mázzal takarják halálos ürességüket. Kilátástalan kísérlet lenne ezeket az itt ismertetett
módszerrel kezelni. Náluk csak a látszat fenntartása „segít”. Az igazság elviselhetetlen vagy
haszontalan lenne.
Ha egy esetet a megadott módon kezelünk, a vezetés a tudattalané, a tudaté viszont a kritika, a
kiválasztás és a döntés. Ha a tudat megtalálja a helyes utat, ezt a fejlıdést jelzı álmok igazolják;
máskülönben a tudattalan korrigál. A kezelés lefolyása szinte a tudattalannal való állandó
beszélgetésnek minısíthetı. Hogy ebben a helyes álomfejtésnek van a legnagyobb szerepe, ezt az
elmondottak, azt hiszem, már bebizonyították. De joggal kérdezhetné valaki, mikor lehetünk
biztosak az álom értelmezésében? Van-e egy akár megközelítıleg is megbízható kritériuma az
értelmezés helyességének? E kérdésre szerencsére igennel felelhetünk: ha egy álomfejtésben
melléfogtunk, vagy bármi más tökéletlenséget követtünk el, ezt esetleg már a következı álom
megmutatja. Pl. a korábbi motívum érthetıbb formában újra megjelenik, magyarázatunkat egy
ironizáló parafrázis vonja kétségbe, vagy közvetlen, erıs ellenállás szegül vele szembe. Tegyük fel,
hogy ezek a magyarázataink is balul sikerülnek, akkor elég hamar érezhetı lesz eljárásunk általános
eredménytelensége és semmitmondó volta abban, hogy vállalkozásunk kiürül, terméketlen és
értelmetlen lesz, úgyhogy orvos és páciens kétségben vagy unalomban fuldoklanak. A helyes
értelmezés jutalma megelevenedı lelki élet, a helytelen büntetése megakadás, ellenállás, kétség, és a
sivárság mindkettıjüknél fellépı érzése. Természetesen a páciens ellenállása is okozhat
megrekedést, pl. ha makacsul ragaszkodik túlhaladott illúziókhoz és infantilis igényekhez. Esetleg
az orvosból hiányzik a szükséges megértés, amint ez velem esett meg egy igen intelligens páciens
esetében, aki különbözı okokból gyanúsnak látszott elıttem. Kielégítı indulás után mindinkább úgy
éreztem, hogy álmainak interpretálásával nem a legjobb nyomon járok. A hibaforrást azonban nem
tudtam felfedezni, ezért megpróbáltam magam kétségeim igaztalanságáról meggyızni. Kezelési
óráim közben mindjobban ellaposodott a beszélgetés, és az eredménytelenség egyre érezhetıbbé
vált. Végül rászántam magam, hogy a következı alkalommal ezt elmondom a betegnek, annál is
inkább, mivel úgy láttam, hogy ı is észrevette. Az ezt megelızı éjszakán a következıt álmodtam:

58
Az országúton vándorlok, amely a lemenı naptól megvilágított tájon vezet át. Jobbra kastély áll egy
meredek dombon, amelynek legmagasabb tornyán valami erkélyfélén ül egy nı. Hogy jól láthassam,
annyira hátra kellett szegnem a fejem, hogy görccsel a nyakamban ébredtem. A nıben még
álmomban felismertem betegemet.
Ebbıl arra következtettem, hogy ha az álomban ennyire fel kellett néznem, a valóságban bizonyára
lenéztem páciensemet. Amint elmondtam neki álmomat magyarázatával együtt, rögtön gyökeresen
megváltozott a helyzet, és minden várakozást felülmúlóan haladt elıre a kezelés. Az effajta
tapasztalatok rákényszerítik az embert, hogy megfelelı tandíj lefizetése után megingathatatlanul
higgyen az álomkompenzáció megbízhatóságában.
Ennek a kezelési módszernek a problematikájával foglalkoztam az utóbbi évtizedek folyamán
minden munkámban és kutatásomban. Jelen munkámban a komplex pszichológiáról67 (ezzel a
névvel szeretném illetni elméleti kísérleteimet) csak általános tájékoztatást kívántam nyújtani, tehát
a messze ágazó, tudományos, filozófiai és vallásos implikációk figyelmen kívül esnek. E célból
olvasómat a fentebb idézett irodalomra kell utalnom.

59
 8. fejezet
A TUDATTALAN MEGÉRTÉSÉHEZ.
A TERÁPIA ÁLTALÁNOS ELVEI
Téved, aki azt hiszi, hogy a tudattalan valami ártatlan dolog, amivel akár társasjátékot is lehet
játszani. Kétségtelen, hogy a tudattalan nem veszélyes minden körülmények között; de ha mint
neurózis jelentkezik, ez jelzi, hogy a tudattalanban rendkívüli energia, robbanásveszélyes töltés
halmozódott fel. Óvatosnak kell lenni. Az ember nem tudhatja, mit vált ki, ha nekikezd az álmok
analízisének. Talán valami belsı és láthatatlan folyamatot indítunk ezzel meg, igen valószínően
olyasvalamit, ami késıbb úgyis napvilágra került volna - de lehet, hogy sosem bukkant volna fel.
Ártézi kutat fúr, és az fenyegeti, hogy vulkánt talál. Ha neurotikus emberrıl van szó, igen óvatosnak
kell lenni. Végül is azonban nem a neurotikus esetek a legveszedelmesebbek. Vannak látszólag
normális emberek, akiknek semmilyen különösebb neurotikus szimptómájuk nincsen - talán ık
maguk is orvosok vagy nevelık -, olyanok, akik még büszkék is saját normális voltukra, és a
jólneveltség mintaképei, nézeteik és szokásaik rendkívül normálisak, de normális voltuk csak egy
latens (lappangó) pszichózis mesterséges kompenzációja. Az illetıknek maguknak sincs fogalmuk
saját állapotukról. Sejtelmük talán csak abban nyilatkozik meg közvetetten, hogy a pszichológia és
pszichiátria rendkívüli módon érdekli ıket; vonzza, mint lepkét a láng. Mivel azonban az analitikus
technika megeleveníti a tudattalant, és felszínre hozza, ilyen esetben szétrombolja az üdvös
kompenzációt, s a tudattalan kitör immár feltarthatatlan fantáziák és az ıket követı izgalmi állapot
formájában, amely bizonyos körülmények között elmebajhoz vezet, vagy még elıbb az
öngyilkosságba kerget. Sajnos e lappangó pszichózisesetek nem túl ritkák.
Az ilyen esetekkel való találkozás veszélye mindenkit fenyeget, aki a tudattalan elemzésével
foglalkozik, még akkor is, ha igen tapasztalt és ügyes. Ügyetlenség, téves felfogás, önkényes
magyarázat és még sok más hasonló tönkretehet olyan eseteket is, amelyeknek nem kellene
feltétlenül rosszul végzıdniük. Ez azonban nem kizárólagosan a tudattalan analízisének a sajátsága,
hanem minden elhibázott orvosi beavatkozásé. Az az állítás, hogy az analízis az embereket
megbolondítja, természetesen éppoly buta, mint az az elterjedt nézet, hogy az elmegyógyász
bolondokkal való érintkezése következtében szükségszerően maga is megırül.
A kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E veszély egyik
legközönségesebb formája a baleseti hajlam. Az emberek legnagyobb része nem is sejti, hogy a
balesetek milyen nagy hányada pszichikai indíttatású, apró balesetektıl, elbotlástól, önmagunk
megütésétıl, ujjunk megégetésétıl stb. kezdve egészen az autószerencsétlenségekig, turista-
balesetekig; bárminek lehet pszichikai oka, ami már hetek vagy hónapok óta készül megvalósulni.
Sok hasonló esetet vizsgáltam meg, és gyakran tudtam olyan álmokat kimutatni, amelyek már
hetekkel az események elıtt önrombolási tendenciát mutattak. Minden ún. vigyázatlanságból eredı
balesetet meg kellene vizsgálni ebbıl a szempontból. Mindenki tudja, hogy ha valaki valamilyen
okból nincs jól hangolva, nemcsak kisebb vagy nagyobb balesetek érhetik, de olyan is, amely egy
lélektanilag megfelelı pillanatban akár az életét is kiolthatja. A közbeszédben azt mondjuk: „ez
éppen a kellı pillanatban halt meg”, ami az eset titkos pszichológiai kauzalitásának biztos érzésébıl
ered. Ugyanez okozhat vagy elnyújthat testi betegségeket is. A lélek rendellenes mőködése súlyos
testi károkat okozhat, mint ahogy a testi szenvedést a lélek is megsínyli, hiszen test és lélek el nem
választható, szinte egy és ugyanaz az élet. Ezért ritka az olyan testi betegség, amelynek lelki vetülete
ne lenne, ha esetleg oka nem pszichikai is.
Igazságtalan lenne, ha a tudattalannak csak elınytelen oldalát emelnık ki. Rendes körülmények
között a tudattalan csak azért elınytelen vagy káros, mert nem vagyunk vele harmóniában, vagyis
ellenkezésbe jutottunk vele. A tudattalannal szemben tanúsított negatív beállítottság, vagyis ennek
lemetszése káros, mivel ennek dinamikája azonos az ösztönök energiájával.68 Ha nincs
kapcsolatunk a tudattalannal, az egyértelmő az ösztönnélküliséggel és gyökértelenséggel.

60
Ha sikerül azt a funkciót elıidéznünk, amelyet transzcendensnek neveztem, vége az egység
hiányának, és a tudattalan elınyös oldalát élvezhetjük. Akkor ugyanis a tudattalan megadja mindazt
az ösztönzést és segítséget, amit csak a jótékony természet túláradó bıségében közvetíthet az
embernek. Olyan lehetıségei vannak, amelyek a tudatnak nem állnak rendelkezésére soha; hiszen
övé a teljes küszöb alatti (szubliminális) pszichikai tartalom, minden, amit elfelejtettünk, és amin
átsiklottunk, rendelkezésére áll archetipikus organizmusába ágyazva a számtalan elmúlt évezred
bölcsessége és tapasztalata.
A tudattalan állandóan tevékeny, és egyre újabb kombinációkat alkot anyagából, amelyek a jövı
meghatározásához segítenek. Szubliminális, prospektív (elıre tekintı) kombinációkat készít,
hasonlóan tudatunkhoz, csakhogy ezek sokkal finomabbak és nagyobb horderejőek, mint a tudatos
kombinációk. A tudattalan az ember elsırendő vezetıje lehet, ha az ellen tud állni a csábításnak.
A gyakorlati kezelés az eddig elért gyógyítási eredményhez igazodik. Az eredmény a kezelés
úgyszólván bármelyik fokán megmutatkozhat, a szenvedés fokától vagy idıtartamától függetlenül.
És fordítva is; egy súlyos eset kezelése igen hosszú ideig tarthat, anélkül, hogy a fejlıdés egy
magasabb lépcsıfokát érné el, vagy el kellene érnie. Viszonylag sok olyan ember akad, aki a
gyógyhatás elérése után, pusztán saját kifejlıdése érdekében a változásnak még újabb grádicsait
járja meg. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy súlyos esetnek kell lenni ahhoz, hogy valakinek az egész
fejlıdést végig kelljen csinálnia. A tudatosodásnak magasabb fokát azonban csak olyan emberek
érhetik el, akik eredendıleg hajlamosak és hivatottak erre, vagyis akikben megvan a képesség és
hajlam a finomabb differenciálódásra. Ebbıl a szempontból - mint tudjuk - rendkívül különbözık
vagyunk, akár az állatfajok, amelyek közt egyaránt találunk konzervatívakat és evolúcióra
hajlamosakat. A természet arisztokratikus, de nem abban az értelemben, hogy a differenciálódás
lehetıségét csak a magasabb rendő fajok számára tartotta volna fenn. Ugyanez a helyzet a pszichikai
fejlıdésképességgel is: nincs különösen tehetséges egyének számára fenntartva. Más szóval:
jelentıs fejlıdés eléréséhez nincs szükség különösebb intelligenciára vagy egyéb tehetségre, mivel e
fejlıdésben erkölcsi tulajdonságok segíthetik azt, akinek az intelligenciája nem elegendı. Egy
pillanatig sem szabad azonban azt hinnünk, hogy a kezelés általános formulák és bonyolult tételek
bemagoltatásából áll. Szó sincs róla. Mindenki saját módján és saját nyelvén hódítja meg azt, amire
szüksége van. Én itt intellektuális megfogalmazást adtam: a rendes praxisban azonban nem errıl
szokott szó lenni. A közbeszıtt kis gyakorlati példák jobb fogalmat adnak errıl.
Nem lepne meg, ha az olvasó még az elızı fejezetekben elmondottak után sem tudna magának
világos képet alkotni a mai orvosi pszichológia elméletérıl és gyakorlatáról; csak saját gyenge
szemléltetıképességemet hibáztatnám, amelynek aligha sikerülhetett az orvosi pszichológia tárgyát
képezı áttekinthetetlen gondolat- és élményhalmazt plasztikus képbe tömöríteni. Az álomfejtés
papíron talán önkényes, zavaros és mesterkélt; ugyanez a valóságban gyakran hihetetlen elevenségő
kis dráma lehet. Egészen más átélni az álmot és megfejtését, mint ennek langyos felöntését kapni
papiroson. Ebben a pszichológiában minden élmény; maga az elmélet is, még ott is, ahol a
legelvontabban viselkedik, közvetlenül az élménybıl ered. Ha én például egyoldalúságot vetek a
freudi szexuálteória szemére, ez nem jelenti egyben azt is, hogy az gyökértelen spekuláción
alapulna: az is valóságos tények hő lenyomata, amint a gyakorlati megfigyelés közben felmerültek.
Ha azután végeredményben egyoldalú elmélet nıtt ki belıle, ez csak azt mutatja, milyen objektív és
szubjektív meggyızı erıvel bukkannak fel ezek a tények. Az egyes kutatótól igazán nem
kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és ezeknek elvont
megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy
életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy elınyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem
a neurózispszichológián és egyoldalúságában nıttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén
jól felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem elıtt
volt Adler nézete és annak a kifejlıdése. Ezzel szinte kezdettıl egy konfliktus kellıs közepébe
keltem, s kényszerültem arra, hogy ne csak a meglévı véleményeket, hanem a sajátomat is
relatívnak, azaz egy bizonyos pszichológiai típusú megnyilatkozásnak lássam. Amint Freud számára
61
döntı volt Breuer fentebb említett esete, ugyanúgy az én felfogásom alapja is egy döntı élmény:
gyakorló féléves egyetemi hallgató koromban hosszabb idın keresztül figyeltem meg egy fiatal lány
szomnambulizmusát. Ez az eset lett doktori disszertációm tárgya is.69 Nem lehet érdektelen
tudományos munkásságom ismerıi számára mai gondolataimnak negyven év elıtt született
tanulmányommal való összehasonlítása.
Ezen a területen egyelıre úttörı munkát végzünk. Gyakran tévedtem, és sokszor kellett
megváltoztatnom nézeteimet. De tudom, és kiegyeztem azzal a ténnyel, hogy valamint éjszakából
lesz a nappal, ugyanúgy születik a tévedésbıl az igazság. Guilleaume Ferrero megjegyzése a
„misérable vanité du savam”-ról70 intés volt a számomra, és ezért sem féltem attól, hogy netalán
tévedek, s ilyesmi komolyabban soha nem aggasztott. A tudományos kutatómunka sosem volt
fejıstehén a számomra, vagy tekintélyszerzési eszköz, hanem a mindennapos, betegeken nyert
pszichológiai tapasztalatok árán kikényszerített, gyakran keserő vívódás. Ezért az elıadottak közül
egyes dolgokat nemcsak hideg fejjel írtam, hanem kissé a szívembıl is, amit a nyájas olvasó talán
tekintetbe vesz, ha az intellektuális vonalvezetést követve itt-ott nem teljesen kisimított törés
nyomára bukkan. Az elıadás zavartalan folyamát csak olyan esetben lehet elvárni, ha a szerzı már
alaposan megismert dolgokról ír. De ha valaki a segítés és gyógyítás vágyától ösztökélve új utakat
keres, olyan dolgokról is kényszerül írni, amelyeket tulajdonképpen még alig ismer.

Zárszó
Végezetül elnézést kell kérnem az olvasótól, hogy e néhány oldalon ily sok nehezen érthetı
újdonságot mertem mondani. Állok kritikája elébe, mert minden maga útján járó ember
kötelességének tartom, hogy tudtára adja a közösségnek, mit talált felfedezı útján: hővös vizet-e a
szomjazónak, vagy a terméketlen tévedés homoksivatagját. Az elsı megsegít, a második intésül
szolgál. Az új felfedezések igazságáról és tévedésérıl azonban nem a kortársak kritikája, hanem a
jövendı dönt. Vannak dolgok, amelyek ma még nem igazak, mivel talán nem szabad igazaknak
lenniük, míg holnap azzá lesznek. Így kell cselekednie mindenkinek, akinek az a sorsa, hogy a maga
útját járja a puszta remény jegyében, s annak nyitott szemével, aki tudatában van egyedüllétének, s e
magány tátongó veszélyének. Az itt leírt út sajátossága nem kevéssé fakad abból a ténybıl, hogy
immár nem korlátozhatjuk a valóságos életbıl származó és arra hatni is akaró pszichológiát az
intellektuális-tudományos álláspontra, hanem az érzelmi állásponttal is számot kell vetnünk, tehát a
lélek minden tényezıjével foglalkoznunk kell. Ebben a gyakorlati pszichológiában nem valamiféle
általános emberi lélekrıl van szó, hanem egyes emberekrıl, s az ıket közvetlenül szorongató
sokrétő problémákról. A pusztán az intellektust kielégítı pszichológia sohasem praktikus; mert a
lélek teljességét nem foghatjuk fel pusztán az intellektussal. Akár akarjuk, akár nem: a világnézet
kérdése elkerülhetetlen, mivel a lélek olyan kifejezésre vágyik, amely egészét öleli fel.

1
Psychologische Typen, 1921. Gesammelte Werke, VI.
2
Grundzüge der physiologischen Psychologie, 1873.
3
L’automatisme psychologique, 1889; Névroses et idées fixes, 1898.
4
Die Suggestion und ihre Heilwirkung, német kiadás: S. Freud 1888
5
Du sommeil et des états analogues, 1866. 17
6
Breuer und Freud: Studien über Hysterie, 1895.
7
Die Traumdeutung, 1900. (Álomfejtés, 1935, 1985)
8
Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie, 1905.

62
9
Érzéketlenség, gyengeség, bénaság, emlékezetkiesés.
10
Természetadta tág jelentésében, amely nemcsak a szexualitást foglalja magában. Ezzel nem akarjuk azt mondani,
hogy az erotika és zavarai a neurózis egyedüli forrása. Az erotikus zavar lehet másodrendő, és mélyebben rejlı
okoktól meghatározott. Van más lehetısége is a neurózis keletkezésének.
11
Kivételt képeznek az igazi sokkneurózisok, mint a gránátsokk, a „railway spine” stb.
12
Vö. Jung: Diagnostische Assoziationsstudien, 1906-1910. I-II.
13
Jung: Allgemeines zur Komplextheorie, Eidg. Techn. Hochschule, Kultur- und Staatswissenschaftliche Schriften,
1934.
14
Jung: Sigmund Freud als kulturhistorische Erscheinung, in: Psychologische Abhandlungen, IV. 119. old. és köv.
15
Ez a gondolat eredetileg tanítványomtól, dr. S. Spielreintól származik. (Vö. Die Destruktion als Ursache des
Werdens, in: Jahrbuch für psychoanalytische und psychopathologische Forschungen, 1912. IV. 1. füz. 465. old. és
köv.) Freud megemlíti e mővet. Freud maga a rombolási ösztönt Jenseitr des Lustprinzips c. mőve 5. fejezetében
vezeti be.
16
Über den nervösen Charakter (Az ideges jellemrıl), 1910.
17
A típusprobléma kidolgozását Psychologische Typen c. (4. kiad. 1941.) mővemben találhatja az olvasó.
18
Ez természetesen nem öleli fel az összes lehetséges típusokat. A különbségek további kritériumai: kor, nem,
tevékenység, ingerlékenység és fejlıdési fok. Típusalkotásom alapja a tudat négyféle tájékozódó funkciója: érzékelés,
gondolkodás, érzés, intuíció. Vö. Psychologische Typen, 490. old. és tovább.
19
Über die Energetik der Seele, 1928. c. könyvemre utalok e helyen.
20
A szigorú okozati felfogásnak a modern fizika véget vetett. Ma már csak „statisztikai valószínőség” létezik. Már
1916-ban utaltam a kauzális felfogás pszichológiai érvényességének föltételes voltára, amit annak idején erısen
nehezményeztek. Vö. Collected Papers on Analytical Psychology, 1920. 2. kiad. X. és XV. old.
21
Die Philosophie der Werte, 1913. 312. old. és tovább.
22
Azt hiszem, az olvasó már észrevette az eddig mondottakból, hogy én a Freud által bevezetett libidófogalmat, mely a
gyakorlati nyelvhasználat számára igen megfelel, sokkal tágabb értelemben használom, mint ı. Az én számomra a
libidó pszichikai energiát jelent, amely azonos értelmő a pszichikai tartalmak intenzitástöltésével. Freud a libidót,
elméleti feltevésének megfelelıen erósszal azonosítja, s különválasztja az általános pszichikai energiától. Így ír errıl:
„A libidó fogalmával egy mennyiségében változó erıt határoztunk meg, amellyel a nemi izgalom területén való
folyamatokat és áttételeket mérhetjük. A libidót megkülönböztetjük az energiától, amely minden lelki folyamatnak
általában alapja...” (Gesammelte Schriften. V. 92. old.) Más helyütt megemlíti Freud, hogy hiányzik a pusztítási
ösztön számára „egy, a libidónak megfelelı kifejezés”. Mivel azonban az ún. pusztítási ösztön is energetikus
jelenség, azt hiszem, egyszerőbb, ha a libidót a pszichikai intenzitások általános fogalmaként definiáljuk, tehát
egyáltalán nem mint pszichikus energiát. Vö. ehhez: Wandlungen und Symbole der Libido (A libidó változásai) 3.
kiad. 120. old. és tovább, valamint Energetik der Seele (A lélek energetikája) 9. old. és tovább.
23
Pragmatism. 1911.
24
Grosse Manner, 1910.
25
Psychologische Typen, 1936. 67. old. és tovább.
26
Vö. ezzel Spitteler Prometheus und Ehimetheus-ához irt magyarázatomat a Psychologische Typen-ben, 239. old. és
tovább.
27
Lásd: Psychologische Typen, 646. old. és tovább.
28
Az indulatátvitel fogalmát Freud vezette be, a tudattalan tartalmak kivetítésének megjelölésére.
29
Mások nézeteivel ellentétben nem vagyok meggyızıdve arról, hogy „az orvosra való átvitel” szabályszerő és a
kezelés sikeréhez nélkülözhetetlen jelenség lenne. Az indulatátvitel kivetítés, s e kivetítés vagy megtörténik, vagy
sem. Semmi esetre sem szükséges. Semmi esetre sem lehet „mesterségesen létrehívni”; hiszen per definitionem, csak
tudattalan motivációkból keletkezhetik. Az orvos vagy megfelel a kivetítés céljainak, vagy sem. Semmi sem biztosít
arról, hogy a páciens libidója természetes lejtéső; nagyon könnyen lehetséges, hogy egy sokkal jelentısebb kivetítési
tárgy lebeg a szeme elıtt. Az orvosra való kivetítés hiánya esetleg nagymértékben megkönnyíti a kezelést, mivel így a
valódi személyes értékek tisztábban az elıtérbe kerülhetnek.

63
30
Eine Kindheitserittnerung des Leonardo da Vinci, 1910. (L. d. V egy gyermekkori emléke, 1982.)
31
3. kiad. 1938.
32
Wandlungen und Symbole der Libido, 1938.; Psychologische Typen, 8. definíció, 596. old.; Über die Archetypen des
kollektiven Unbewussten, in: Eranos-Jahrbuch, 1934. 179. old. és tovább; Über den Archetypus, mit besonderer
Berücksichtigung des Animabegriffes, in:Zentralblatt für Psychoterapie IX. 5. füz. 1936.; Die psychologischen
Aspekte des Mutterarchetypus, in: Eranos-Jahrbuch, 1938.; Kerényi und Jung: Das göttliche Kind, 1940.; Kerényi
und Jung: Das göttliche München, 1941.; Wilhelm und Jung: Das Geheimnis der goldenen Blüte, 1929.
33
A kollektív tudattalan az objektív, míg a személyes tudattalan a szubjektív pszichét képviseli.
34
„Árnyék”-nak nevezem az egyéniség „negatív” részét, vagyis a rejtett, elınytelen tulajdonságok, a hiányosan
kifejlıdött funkciók és a személyes tudattalan tartalmainak summáját. Összefoglaló tárgyalását I. T. Wolff:
Einführung in die Grundlagen der komplexen Psychologie, 107. old. és tovább (Die kulturelle Bedeutung der
komplexen Psychologie, 1935.)
35
E fogalomhoz vö. Allgemeines zur Komplextheorie, in: Kultur- und Staatswissenschaftliche Schriften, XII. köt. 11.
old. és tovább.
36
Die Energetik nach ihrer geschichtlichen Entwicklung, 1898. 20. old.
37
Ez az ún. mana. Vö. Soederblom: Das Werden des Gottesglaubens, 1916.
38
The Monist, XVI. köt. 361. old.
39
Vö. Die Struktur der Seele a Seelenprobleme der Gegenwart c. kötetemben, Psychologische Abhandlungen III. köt.
1931. 144. old.
40
Egy behatóan elemzett eset található a Wandlungen und Symbole der Libido-ban; valamint Nelken: Analytische
Beobachtungen über Phantasien einer Schizophrenen, in: Jahrbuch für psychoanalytische und psychopathologische
Forschungen. 4. köt. 1912. 504. old.
41
E mondatot a múlt világháború alatt írtam le. Meghagytam eredeti formájában, mivel olyan igazságot tartalmaz, amely
a történelem folyamán még többször jelentkezni fog. Ez utóbbi mondatot 1925-ben írtam. Mint napjaink eseményei
mutatják, nem kellett sokáig várnunk az elıbbi kijelentés bebizonyosodására. Ki kívánná ezt a vad pusztítást? Mégis
mindenki teljes odaadással szolgálja a démont. O sancta simplicitas! (1942-es kiegészítés.)
42
E fejtegetéssel vö.: Die Lebenswende, in: Psychologische Abhandlungen III. köt. 248. old. és tovább.
43
Az olvasó nyilván észrevette, hogy itt az archetípus fogalmához egy eddig nem említett, új elem járul. E keveredést
nem szándékolatlan homályosság okozza, hanem az archetípus szándékos kibıvítése, az indiai filozófiában oly fontos
karmafaktor révén. Az archetípus létének mélyebb megértéséhez a karma-aspektus elengedhetetlen. Anélkül, hogy e
faktor részletesebb ábrázolásába bocsátkoznánk, létezését mindenesetre meg kell említenünk. Az archetípus
gondolata miatt kritikusaim sokszor súlyosan megtámadtak. Minden további nélkül megengedem, hogy e fogalom
vitatható, és nem csekély zavart okozhat. Azonban igen érdekel, hogy kritikusaim miként fejeznék ki másképpen a
kérdéses tapasztalati anyagot?
44
Vö. Paracelsica, 1942. c. írásomat és Psychologische Abhandlungen, V. köt.: Psychologie und Alchemie, 1944.
45
Vö. Bruder Klaus, in: Neue Schweizerische Rundschau, 1933. aug.
46
Csak utólag fedeztem fel, hogy a „transzcendentális” funkció fogalma a magasabb matematikában is elıfordul, mint a
reális és imaginárius számok funkciója.
47
Az álomsorozatok ábrázolását találja az olvasó a Psychologie und Alchemie-ben. Psychologische Abhandlungen, V.
köt.
48
Meghatározását lásd J. Jacobi: Die Psychologie von C. G. Jung, 1940. 100. old. és tovább.
49
A kétféle magyarázat hasonló felfogását találhatjuk Herbert Silberer igen jó könyvében. Probleme der Mystik und
ihrer Symbolik (A misztika és szimbolikájának problémái), 1914.
50
Aigremont: Fuss- und Schuhsymbolik, 1949.
51
Vö. Der Inhalt der Psychose, 2. kiad. Függelék. Más helyütt ezt az eljárást „hermeneutikus” módszernek neveztem.
Lásd Collected Papers on Analytical Psychology, 2. kiad. 1917.
52
Richard Wilhelm: J. Ging, Das Buch der Wandlungen, 1924.

64
53
Nem feledkezem meg arról a tényrıl sem, hogy a mővésszel való azonosítás mélyebb alapja a beteg bizonyos
alkotóképességén nyugszik.
54
A nıben rejlı férfi lélekrészt animusnak neveztem, míg a férfiak nıies lélekrészét animának. Vö. Die Beziehungen
zwischen dem Ich uud dem Unbewussten, 117. old. és tovább; valamint Emma Jung: Ein Beitrag zum Problem des
Animus, in: Psychologische Abhandlungen. IV. 296. old. és tovább.
55
Ezt 1916-ban írtam. Fölösleges megjegyezni, hogy mindez ma is igaz.
56
Mint már föntebb megjegyeztem, az archetípusokat megtörtént események effektusa- és lecsapódásaként is
felfoghatjuk, de éppúgy felfoghatók az eseményeket elıidézı tényezıként is.
57
Lásd Seelneprobleme den Gegenwart, 169. old. és tovább
58
Az orvos-varázsló képzet, aki szellemekkel érintkezik, és mágikus ereje van, olyan mélyen gyökerezik sok primitív
nép lelkében, hogy föltételezik „doktor”-állatok elıfordulását is. Az észak-kaliforniai achumavék különbséget tesznek
a közönséges prérifarkas és az „orvos-prérifarkas” között.
59
Vö. Archeteden des kollektíven Unbewussten. in: Eranos-Jahrbuch.
60
H. Ganz a tudattalan Leibniznél való szerepérıl (1917) szóló filozófiai disszertációjában idézte Semon
engrammateóriáját a kollektív tudattalan magyarázatára. A kollektív tudattalan általam meghatározott fogalma csak
bizonyos fokig fedi Semon törzstörténeti mneme-fogalmát.
61
Das Zeitalter des Sonnengottes. 1904.
62
Das Zeitalter des Sonnengottes, 1904.
63
Azoknak az olvasóimnak, akik az ellentétprobléma és annak megoldása, valamint a tudattalan mitológiai tevékenysége
iránt behatóbban érdeklıdnek, ajánlom Wandlungen und Symbole der Libido. Beitrage zur Entwicklungsgeschichte
des Denkens. 3. kiad. 1938., valamint Psychologische Typen, 4. kiad. 1942; és Die Archetypen des kollektíven
Unbewussten, in: Eranos-Jahrbuch, 1934, 1935. c. munkáimat.
64
Vö. ehhez Allgemeine Gesichtspunkte zur Psychologie des Traumes, in: Energetik der Seele (1928).
65
A kompenzáció fogalmát már Alfred Adler is messzemenıen alkalmazta.
66
Psychologie und Alchemie, in: Psychologische Abhandlungen V. köt.
67
Vö.: T. Wolff: Einführung in die Grundlagen der komplexen Psychologie; Die kulturelle Bedeutung der komplexen
Psychologie, 1935.
68
Vö. Instinkt und Unbewusstes, in: Energetik der Seele, 1928. 185. I.
69
Zur Psychologie und Pathologie sogenannter okkulter Phenomene, 1902.
70
Les lois psychologiques du symbolisme, 1895. VIII. köt. „C’est donc un devoir moral de l’homme de science de
s’exposer ŕ commettre des erreurs et ŕ subir des critiques, pour que la science avance toujours. ...Ceux qui sont doués
d’un esprit assez sérieux et froid pour ne pas croire que tout ce qu’ils écrivent est l’expression de la vérité absolue et
éternelle, approuvent cette théorie qui place les raisons de la science au-dessus de misérable vanité et du mesquin
amour propre du savant.” (A tudósnak tehát a tudomány elırehaladása érdekében erkölcsi kötelessége, hogy vállalja a
hibázás lehetıségét, és kitegye magát a kritikának. ...Akiknek elég komoly és hideg a szelleme, és nem hiszik
magukról, hogy mindig az abszolút és örök igazságot nyilvánítják ki írásaikban, azok egyetértenek azzal az
elmélettel, mely a tudomány érveit a tudós nyomorult hiúsága és hitvány önérzete fölé helyezi.)

65