P. 1
Flow

Flow

5.0

|Views: 10.815|Likes:
Publicado porhirokin
A flow azt a fo1yamatot fogja vizsgálni, hogy miképpen érhetjük el a boldogságot a saját belső életünk feletti uralom segítségével. Ezt annak áttekintésével kezdjük, hogyan működik és milyen eszközök kel kontrollálható a tudat (2. fejezet), mert csak akkor tudunk uralkodni a lelkiállapotunkon, ha már ismerjük a szubjektív lelkiállapot jellemző tulajdonságait. Minden, amit tapasztalunk – legyen az öröm vagy fájdalom, érdeklődés vagy unalom –, információként jelenik meg az agyban. Ha képesek vagyunk irányításunk alá vonni és kontrollálni ezt az információt, eldönthetjük, milyen legyen az életünk.
A flow azt a fo1yamatot fogja vizsgálni, hogy miképpen érhetjük el a boldogságot a saját belső életünk feletti uralom segítségével. Ezt annak áttekintésével kezdjük, hogyan működik és milyen eszközök kel kontrollálható a tudat (2. fejezet), mert csak akkor tudunk uralkodni a lelkiállapotunkon, ha már ismerjük a szubjektív lelkiállapot jellemző tulajdonságait. Minden, amit tapasztalunk – legyen az öröm vagy fájdalom, érdeklődés vagy unalom –, információként jelenik meg az agyban. Ha képesek vagyunk irányításunk alá vonni és kontrollálni ezt az információt, eldönthetjük, milyen legyen az életünk.

More info:

Published by: hirokin on Dec 12, 2008
Direitos Autorais:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as DOC, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

12/29/2014

pdf

text

original

Az eddigiek alapján könnyen el tudjuk képzelni, hogy bárkiből lehet amatőr történész, de
továbbgondolva a dolgot, lehet-e vajon a laikusból tudós? Végül is olyan hosszú ideje hajtogatják már

86

nekünk, hogy ebben a században a tudomány már az intézményesített tevékenységek körébe tartozik,
és a nagy cégek csinálnak minden fontosat. Jól felszerelt laboratóriumok, bőséges anyagi források és
számtalan beosztott kísérletvezető szükséges ahhoz, hogy valaki a biológia, a kémia vagy a fizika
élvonalában dolgozhasson. Tény, hogy ha a tudomány célja az, hogy valaki Nobel-díjat nyerjen vagy
egy divatos, új területen kivívja a hivatásos kollégák elismerését, akkor az egyetlen alternatíva a szak-
területekre specializálódó és igen sok pénzt faló "hivatásos" tudomány. Az is igaz, hogy ez a
futószalagon gyártott, "sok pénz egyenlő jó eredmény" -forgatókönyv egyáltalán nem vezet sikerhez a
"hivatásos" tudományban. Noha a technokraták szeretnék velünk elhitetni, mégsem igaz az, hogy a
tudomány területén az áttörések kizárólag olyan csoportoktól erednek, melyekben minden kutató egy-
egy szűk területen jártas, és aho1 a legtökéletesebb felszereléssel dolgozhatnak. Az sem igaz, hogy
azokon a helyeken történnek a legnagyobb felfedezések, ahová a legtöbb pénz ömlik. Ezek a feltételek
segíthetnek abban, hogy az új elméleteket ellenőrizzék, de nem sokat tehetnek az új, kreatív elmélet
felbukkanásáért. Az új felfedezések még mindig úgy jutnak az emberek eszébe, ahogy Démokritosznak,
mikor a piactéren ült gondolataiba merülve. Azokat az embereket kedvelik, akik annyira szeretnek
játszani a gondolatokkal, hogy az ismert dolgok határain túlra kóborolva addig ismeretlen területeket
kezdenek feltérképezni.
Még a "normális" (vagyis nem "forradalmi" vagy alkotó jellegű) tudomány gyakorlása is szinte a
lehetetlennel lenne egyenlő, ha a tudós számára nem nyújtana élvezetet. Thomas Kuhn A tudományos
forradalmak szerkezete
című könyvében több okot is említ, amelyek miatt a tudomány "izgalmas" lehet.
"Azzal, hogy figyelmünket viszonylag elvontabb problémák kis körére összpontosítjuk, a paradigma
(vagy elméleti megközelítés) arra kényszeríti a tudóst, hogy a természet egy részét olyan részletességgel
és mélységben vizsgálja meg, amely máskülönben elképzelhetetlen lenne". Ezt az összpontosítást olyan
szabályok teszik lehetővé, melyek "behatárolják mind az elfogadható megoldások természetét, mind az
ezekhez vezető lépéseket". Kuhn szerint a "normális" tudománnyal foglalkozó tudóst nem az
igazságkeresés, a tudás átformálásának vágya vagy a létfeltételek javítása motiválja, hanem "az a
meggyőződés, hogy ha elég ügyes, olyan rejtélyt fog megoldani, amilyet előtte még senki sem, vagy
legalábbis nem ilyen jól". Kuhn azt is megállapítja, hogy "az átlagos kutatási paradigma izgalmát az
adja, hogy ... noha kimenetele előre megjósolható, az, hogy a kimenetel hogyan érhető el, nagyon is
kétséges. ... A sikeres ember bebizonyítja magáról, hogy kiváló rejtvényfejtő, és a rejtvény nyújtotta
kihívásnak nagy szerepe van abban, hogy rendszerint tovább folytatja munkáját." Nem csoda, hogy a
tudósok gyakran éreznek úgy, mint P.A.M. Dirac, a fizikus, aki a húszas években így írta le a
kvantummechanika fejlődését: "Nagyon érdekes játék volt, remekül eljátszottam vele." Kuhn leírása
arról, miért vonzó a tudomány, kifejezetten hasonlít azokra beszámolókra, amelyek a sziklamászásról, a
rejtvényfejtésről, a vitorlázásról, a sakkozásról vagy bármilyen más áramlat-tevékenységről szólnak.
Ha a "normális" tudománnyal foglalkozó tudósokat ilyen mértékig lelkesítik az intellektuális rejtvények,
melyekkel munkájuk során találkoznak, a "forradalmi" tudósokat – azokat, akik új utakat keresve
kitörnek a jelenleg létező tudományos paradigmák közül – még inkább a puszta élvezet mozgatja.
Gyönyörű példája ennek Subrahhmanyan Chandrasekhar, az asztrofizikus, akinek élete már-már
mitikus dimenziókba emelkedik. Még 1933-ban, amikor fiatalemberként elhagyta Indiát, és Kalkuttából
Londonba hajózott, írta le a csillagfejlődés egy olyan modelljét, amely idővel a feketelyuk-elmélet alapja
lett. Elképzelései olyan különösek voltak, hogy hosszú ideig senki sem fogadta el őket tudományos
berkekben. Végül a Chicagói Egyetem ajánlott neki munkát, ahol viszonylagos ismeretlenségben tovább
folytatta kutatásait. Az egyik róla keringő anekdota jól szemlélteti munkájával szembeni elköte-
lezettségét. Az ötvenes években Chandrasekhar a Wisconsin állambeli Williams Bay-ben tartózkodott,
az egyetem fő csillagászati obszervatóriumában; körülbelül nyolcvan mérföldre az egyetem központi
területétől. Azon a télen egy haladóknak indított asztrofizikai szemináriumot kellett tartania, és mivel
csak két diák jelentkezett rá, mindenki azt várta, hogy Chandrasekhar a következő félévre halasztja
vagy lemondja a szemináriumot, hogy ne kelljen vállalnia a bejárás kényelmetlenségét. Chandrasekhar
azonban nem mondott le és nem halasztott el semmit; hetente kétszer kanyargós mellékutakon
visszaautózott Chicagóba, hogy tanítsa az "osztályát". Néhány évvel később előbb az egyik, majd a
másik akkori tanítványa nyerte el a fizikai Nobel-díjat. Amikor ezt a történetet régebben mesélték,
általában azzal fejezték be, hogy sajnos a professzor maga sosem kapta meg a Nobel-díjat. Most már

87

nincs szükség erre az együttérzésre, mert 1983-ban Chandrasekhar maga is megkapta a fizikai Nobel-
díjat.
Gyakran ilyen kedvezőtlen körülmények között, a gondolatokkal való játékra ítélt emberek körében
következnek be azok az áttörések, amelyekre gondolunk. Az elmúlt évek egyik legjelentősebb
tudományos eredménye a szupravezetők elmélete volt. Két ötletgyáros, K. Alex Muller és J. Georg
Bednorz dolgozta ki az elmélet alapjait és végezte el az első kísérleteket Svájcban, a zürichi IBM-
laboratóriumban, amely nem kifejezetten eldugott hely, de nem is tartozik a tudományos szempontból
igazán nagyra értékeltek közé. Néhány évig a kutatók senkinek sem engedtek betekintést a
munkájukba, nem azért, mintha féltek volna, hogy valaki ellopja az eredményeiket, hanem mert
tartottak tőle, hogy kollégáik kinevetik az ő látszólag őrült ötleteiket. 1987-ben kapták meg munkájukért
a fizikai Nobel-díjat. Susumu Tonegawát, aki ugyanabban az évben a biológiai Nobel-díjat nyerte el, úgy
írta le a felesége, mint aki "mindig a saját feje után megy", és azért szereti a szumóbirkózást, mert az
egyéni erőfeszítést kíván, nem csapatmunkát – ugyanúgy, mint az ő munkája. A csillogó-villogó labora-
tóriumok és a hatalmas kutatócsoportok szükségességét valószínűleg túlértékelik egy kicsit. A
tudományos áttörések még mindig egyetlen emberi elme gondolatainak köszönhetők.
Ne azzal törődjünk azonban elsősorban, mi történik a hivatásos tudósok világában. A "nagy tudomány"
majd gondot visel magára, legalábbis reméljük, hiszen temérdek pénzt meg energiát fektettek bele,
mióta annak az egyetlen kicsi atommagnak a hasadása oly fontosnak bizonyult. Minket itt és most az
amatőr tudomány érdekel, az az öröm, melyet a hétköznapi ember a természeti jelenségek
megfigyelésében lelhet. Vegyük észre, hogy a nagy tudósok évszázadokig szinte kedvtelésből végezték
munkájukat, inkább azért, mert lelkesedtek az általuk feltalált módszerekért, mintsem azért, mert el
kellett végezniük feladatukat és el kellett költeniük a kormány által kiutalt vaskos költségkeretet.
Nicolaus Kopernikusz kanonok volt a lengyelországi Frauenburg katedrálisában, amikor befejezte a
bolygók mozgását leíró korszakalkotó értekezését, A csillagászi munka természetesen nem segítette
előre egyházi pályáján, és élete legnagyobb részében jutalma pusztán az esztétikai öröm volt, amit
rendszere egyszerű szépségének láttán érzett, ha összehasonlította a nehézkes ptolemaioszi modellel.
Galilei orvosi képzésben részesült, és az vezette egyre veszélyesebb kísérletek felé, hogy gyönyörűségét
lelte abban, ha megtalálta különböző tárgyak súlypontját. Isaac Newton 1665-ben megkapta
Cambridge-ben a diplomáját. Nem sokkal ezután az egyetem bezárt a pestis miatt, s ő ekkor
fogalmazza meg legnagyobb felfedezéseit. Newton két évet töltött el egy biztonságos és unalmas
eldugott vidéki helyen, és azzal múlatta az időt, hogy a gravitáció általános elméletéről szóló
gondolataival játszadozzon. Antoine Laurent Lavoisier, a modern vegyészet atyja, közhivatalnok volt és
a Ferme Generale-nak dolgozott, amely a forradalom előtti Franciaországban körülbelül az
adóhivatalnak felelt meg. Részt vett a mezőgazdasági és társadalmi reformokban is, de elegáns és
klasszikus kísérleteit élvezte a legjobban. Luigi Galvani, akinek közvetetten az elemek feltalálását
köszönhetjük, s aki az izmok és az idegek vezetőképességét kutatta, élete végéig gyakorló orvos volt.
Gregor Mendel szintén pap volt, és kísérletei, melyek megvetették a genetika alapjait, kertészkedési
szenvedélyéből nőttek ki. Amikor Albert A. Michaelsont, az első természettudományi Nobel-díjas
amerikait megkérdezték, miért szentelt annyi időt annak, hogy megmérje a fény sebességét, állítólag azt
felelte: "Mert szórakoztató volt". És, el ne felejtsük, Einstein a legfontosabb értekezéseit abban az
időszakban írta, amikor a svájci találmányi hivatalban dolgozott mint ügyintéző. Ők és még sok más
nagy tudós, akiknek a nevét megemlíthetném, nem ijedtek meg attól, hogy nem "hivatásosak" a maguk
területén, hogy nem hivatalosan támogatott, elismert emberek. Egyszerűen azt csinálták, amit szerettek.
Vajon napjainkban tényleg annyira más a helyzet? Tényleg igaz, hogy ha valakinek nincs diplomája és
nem dolgozik valamelyik nagy kutatóintézetben, akkor már semmi esélye sincs rá, hogy hozzájáruljon a
tudomány fejlődéséhez? Vagy ez csak egyike azoknak a nagyrészt öntudatlan erőfeszítéseknek,
amelyekkel minden sikeres intézmény igyekszik minél jobban misztifikálni saját működését? Nehéz
ezekre a kérdésekre választ adni, részben e azért, mert azt, hogy mi foglaltatik benne a "tudomány"
fogalmában, nagyrészt éppen azok az intézmények határozzák meg, melyek aztán ezt a
monopolhelyzetet kihasználják.
Semmi kétség, hogy egy laikus nem tud hobbiszinten hozzájárulni ahhoz a kutatáshoz, amelyhez több
milliárd dolláros részecskegyorsító kell. Szerencsére nemcsak ilyen speciális területek alkotják a
tudományt. Az a szellemi keret, amely a tudományos munkát lehetővé teszi, mindenki számára

88

elérhető. Csak kíváncsiságra van szükség, gondos megfigyelésre, az események fegyelmezett rögzítésére
és hogy módot találjunk arra, hogy megfigyeléseinket addig forgassuk, míg megleljük az őket mozgató
rejtett szabályokat. Szükség van még alázatra, hogy képesek legyünk a minket megelőző kutatók
eredményeiből tanulni, de elég szkeptikusak és nyitottak legyünk ahhoz, hogy visszautasítsunk olyan
meggyőződéseket, melyeket nem támasztanak alá a tények.
Ha ilyen tág értelemben nézzük, akkor több amatőr tudós van, mint gondolnánk. Vannak, akik
egészségügyi kérdésekkel foglalkoznak, és megpróbálnak megtudni mindent egy olyan betegségről,
amely őket vagy családjukat fenyegeti. Vannak, akik Mendel nyomdokaiban járva, amit csak lehet,
megtanulnak a háziállatok keresztezéséről, vagy új hibridvirágokat hoznak létre. Mások szorgalmasan
megismétlik régi korok csillagászainak megfigyeléseit a kertjükben felállított távcsővel. Vannak
botcsinálta geológusok, akik ásványokat keresve róják a vadont, vannak kaktuszgyűjtők, akik a
sivatagot járják új fajták után kutatva, és valószínűleg több százezer olyan ember él a földön, aki addig
tágította a látóterét műszaki kérdésekben, hogy már a tudományos színvonal határát súrolja.
Ezek közül az emberek közül sokat az a hit tart vissza készségei további fejlesztésétől, hogy sose lesz
belőle valódi, "hivatásos" tudós, és ezért hobbiját nem is kell komolyan venni. A tudomány műveléséhez
azonban nem kell jobb indok, mint a rendnek az az érzése, amit a kutató elméjében teremt. Ha az
áramlattal mérjük az értékét, nem pedig a sikerrel és az elismeréssel, akkor nagymértékben
hozzájárulhat az élet minőségének a javításához.

You're Reading a Free Preview

Descarregar
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->