Arthur Phillips

Te vagy a dal
Jannak, természetesen

Így szüzek a Múzsák… Cupido, valahányszor anyja, Venus,

megkérdezte, a Múzsákat miért nem illeti nyilaival, azt válaszolta,
hogy oly szépnek, oly takarosnak, oly ildomosnak, oly
szemérmetesnek látja őket, s örökösen… muzsikával
foglalatoskodnak, hogy közeledvén hozzájuk, meglazítja íját,
bezárja tegezét és kioltja fáklyáját, mert szégyell és fél nekik ártani.
Francois Rabelais: Gargantua és Pantagriiel, 3: 31
 Prológus
Julian Donahue apja szerepelt egy Billie Holiday-felvételen.
Az apja imádta Billie zenéjét annak idején, amikor az már menő
volt, de még nem divat (egy rajongónak ez különbség). 1953
áprilisában, kimenőn a seregből négy nappal azelőtt, hogy
áthajózták Koreába – ahol (ki tudja?) az ő kilenckilós hozzájárulása
ahhoz a megmerevedett patthelyzethez talán a katonai áldozat
mutatójának éppen azt az utolsó emelkedését eredményezte, ami
szükséges volt a mérleg egyensúlyba hozásához, a vereség
megelőzéséhez és a vonalak fixálásához –, apja Virginiából
felvonatozott New Yorkba, és megnézte imádatának tárgyát a
Galaxy Theaterben, ami ma már – ha valaki a történelmi
nevezetességekre bukik – háromemeletes Banana Republic áruház.
Holiday bekeretezett fényképével a bal kéz felőli utolsó próbafülke
vajsárga falán.
Nem mintha szórhatta volna a pénzt, mégis a harmadik sor
közepére vett jegyet, korán érkezett, és életének legszebb perceiből
kilencvenet töltött ott, ingatta a fejét és sóhajtozott, félmosolyra
görbült szájjal, mígnem gondolkodás vagy tétovázás nélkül, saját
vágyának erején meglepődve elbődült – „Waterfront"! – a zsongó
majdnem-csendben, amikor a „My Man"{1} utáni taps elhalt, és
Billie a közönségnek háttal éppen a zenekarral egyeztetett,
aranyszín vádlija zárta az áramkört ezüst szoknyájának szegélye
és fekete cipőjének pántja között. – „I Cover the Waterfront"!{2}
Billie visszanézett a válla fölött. – Szólt valaki? – dorombolta
huncutul hátrasandítva, s a teremben elszórt nevetés bugyogott fel.
Billie megfordult, előrelépett, és szemét a reflektorok ellen ernyőzve
hunyorgott le az első sorokba.
– Te voltál? – szólította meg Julian apját.
– Igen, asszonyom.
 – És még udvarias is. – A közönség tapsolt. – Jóképű fehér
katona – merengett, és Julian apjának visszaemlékezéseiben az
évek folyamán Billie itt kissé elemelkedett a földtől, és minden más
zaj elhalt, ahogy istennője hűvösen szemügyre vette őt, ki ott
hunyászkodott lent, a lába magasságában: kisebb, mint egy
gyerek… egy hódoló. – Kértél egy dalt, szivi?
– Nagyon szeretném hallani az „I Cover the Waterfront"-ot,
Miss Holiday.
– Valóban? – Szemét le nem véve róla elfordította kicsit a fejét,
és odaszólt a zenekarnak.
– Fiúk, a csinos szürke ruhás katonánk a „Waterfront"-ot
szeretné, hát játsszuk el neki. Nem szeretnénk, hogy rossz jelentést
tegyen rólunk, nem igaz?
Julian apja később sokszor eltöprengett, vajon Billie ott fenn
átérezte-e azt a császárnői hatalmat, melyet felette gyakorolt. Szó
szerint bármit – mondogatta másodszülött fiának (akit egy
altszaxisról nevezett el, kinek első lemeze a fiú születése előtt egy
évtizeddel jött ki, merthogy a felesége – némely esetben másodszor
– megtorpedózta az összes előző javaslatát, úgymint Miles, Charlie,
Harry, Dizzy, Percy, Woody, Herbie, Teddy, Jimmy, Lionel, Dexter,
Lester, Wynton, Wardell, Hampton, Duke, Count, Chet, Nat, Hank,
Thad, Mal, Art, Max, Milt, Bix, Joao és Illinois) –, bármit megtettem
volna érte, Julian.
Billie beszámolt, és elkezdte a legeslegelejéről, csak
zongorakísérettel: „A várostól távol…” ezt a pluszt, a kihagyható
bevezetőrészt – a legtöbb énekes nem is ismerte, a legtöbb szóló
hangszeres sosem játszotta –, és a katona abban reménykedett,
hogy Holiday, megérezve, hogy ő más, mint az összes többi,
nagyobb kegyben részelteti, mint az átlag esdeklőket. Aztán Billie
belecsapott az első versszakba, a dal címét énekelte, belépett a bőgő
és a dob, a komolytalan rajongók pedig tapsoltak, mivel csak most
ismerték fel a dalt, és a katona fejébe betolakodott a gondolat: érte
bizony boldogan ölne. A szövegben Billie a vízparton várta
sóvárogva, hogy szerelme hajója visszatérjen. Azt a zenét énekelte,
amit ő hallani vágyott, neki énekelte, mintha Billie őérte epekedne,
aki hamarosan tengeren hajózik a háborúba, s a gondolat úgy
rezgett benne, akár egy éppen célba talált nyílvessző: miatta
megölné akár ezt a tisztet a balján, akár azt a fiatal nőt a jobbján.
Tisztában volt vele, hogy ez roppant különös. Nem volt ő erőszakos
ember, de akkor, állította később, ilyen érzés volt a szerelem.
Felemeltetett a zenei elragadtatás csúcsára, s onnét letekintve az
emberek világára, kész lett volna azt akár el is pusztítani.
Aztán a késztetés elmúlt. A második strófára már képes volt
megvizsgálni ezt az ajándékot és a valóságos nőt, akitől kapta.
Billie lehunyt szemmel énekelt. A katona nézte a szikrázó hajában
libegő hibiszkuszt, szinte az illatát is érezte. Elképzelte, hogy
szerepet kap valahol az életében, hogy milyen simán kijönne a
néger barátaival, hogy milyen könnyedén beleszokna a buzgó
üzletember szerepébe, s kiérdemelné a jogot, hogy hosszú, fenséges
éjszakákat igyon át a zenekarral, összehaverkodna Lester
Younggal vagy Jimmy Rowlesszal, s aztán Billie meg ő kilépnének
az üres utcára, és ő megigazítaná Billie nyakán a szőrmestólát. A
magányos utcalámpa fénykörébe érve egymásnak dőlnek… és ő
elsuttog egy poént arról, hogy egyik zenészbarátjuk mennyire
hasonlít egy borzebhez, és Billie finom nevetéséből lesz a nesz,
ahogy keze szorosabban markolja az ő bicepszét, összenyomva a
kabátja ujját… Ezen az estén a színpadon a csillaga szót énekelte,
mintha elfelejtette volna, hogy csillagos vagy csillogó szerepel a
szövegben, és a kettőből egy hibridet kovácsolt. A katona azzal
magyarázta, hogy miatta van zavarban.
Jött a középrész, és ő azon kezdett töprengeni, nem késő-e
megtanulni egy hangszeren, mert akkor Billie-vel utazhatna, és
nyugtalanság fogta el, hogy tényleg igazak-e a pletykák a
kábítószerezéséről, és tudta, hogy a dal – az ő dala – már túl jár a
felén. Nem mintha nem hallotta volna – hallott ő minden
lélegzetvételt, a lábcin minden tüsszentését, a seprű csiszi-
csoszogását a pergőn, minden egyes mély brummogást és
kopogást, ahogy a bőgős bal keze fel-le osont a hangszer fekete
nyakán, mint valami félbevágott, harciasan habozó pók –, csak épp
a dal nem üres eksztázisba ringatta, hanem megihlette ezekre a
gondolatgirlandokra. Elképzelte, hogy ez a dal szól egy partin
vagy esküvőn, lelki szeme előtt gyerekeket és hatalmas udvarokat
látott „Hozzád nagyon hasonló fiúkat” képzelt maga elé, mesélte
Juliannek. Látta, hogy megöregszik New Yorkban, vagy fiatalon
meghal Koreában, hogy megtanul jazzt játszani, vagy hősiesen
megmenti az egész szakaszát.
Billie befejezte a versszakot.
A tenorszaxis lépett előre a maga két körére. Nem Lester Young
volt, „az Elnök", akivel Billie olyan sok klasszikusnak számító
felvételt készített már, nem is Paul Quinichette, Young helyettese a
régi Count Basie-zenekarban, akit „az Elnökhelyettes” becenévvel
illettek, merthogy annyira koppintotta Young hangzását, hanem
egy Quinichette-kópia. Ennek a tenorosnak, a kópia kópiájának az
egyik jazzmagazin „a Házelnök” nevet adta, ami nyomban
levélírásra serkentette Julian apját, aki ezt kikérte magának, mivel
Getzet, Cohnt és Simset is bőven a fickó elé sorolta, és kijelentette,
hogy maximum „mezőgazdasági miniszter” lehet.
A középrésznél Billie ismét csatlakozott, elénekelte a refrént,
majd amikor befejezte, kinyitotta a szemét, a harmadik sor felé
mosolygott, és csókot dobott arra, amerre a rajongóját sejtette,
csakhogy az éppen leereszkedő fej reflektorok elvakították, így a
csók a céltól kissé balra sodródott.
A jobbján ülő nő a katona felé fordult – aki még úgy el volt
szédülve Holidaytól, akár Holiday a fényektől –, s mintha
megdöbbentette volna az énekes visszfénye a katona arcán, a nő
maga is elbódult. A szerelem szélére szédült a férfi iránt, aki ennyire
szerelmes az énekesnőbe. „Olyan tökéletes boldogság látszott az
arcodon – mondta a katonának később francia akcentussal –, de
csak egy pillanatig, aztán megint olyan szörnyen szomorú lettél.”
(„A szomorú arc, bizony, imádják a szomorú arcot” – viccelt Julian
apja, ahányszor fia rajtakapta, hogy fájdalom vagy emlék alatt
görnyedezik magányosan, mert azt hiszi, nem látják.)
Az éjszakát a nővel töltötte, aztán a következőt és a
rákövetkezőt is. Elrágódott a gondolaton, hogy mi lenne, ha
engedély nélkül kimaradna egy hétre vagy akár örökre, ám
ehelyett időben felszállt a vonatra, és elment a háborúba, ami véget
is ért jó egy hónappal az érkezése és alig pár héttel a sebesülése
után. Átesett több műtéten, előbb, hogy megmentsék a lábát,
aztán, hogy minimalizálják a fertőzésnek feláldozott mennyiséget,
aztán, hogy megóvják a művégtaghoz szükséges életképes részt, és
végül, elkerülhetetlenül, hogy megmentsék az életét teljes végtagja
elvesztésének igencsak tetemes árán. – Szeletekben vagdosták le,
mint a szalámit – mondogatta. – Tudja, mit, Sam? – utánzott egy
határozatlan feleséget a hentesnél. – Legyen inkább két kiló.
Vendégek jönnek.
Az utolsó műtét után egy katonai kórházban Japánban, de még
újabb műtétek fenyegetésével feje felett, kora este arra ébredt, hogy
egy ajándék várja. A nővérek hoztak egy lemezjátszót a szobájába,
33 1/3-os fordulatra állították, és egy bakelitlemez borítóját
támasztották mögötte a falnak: Billie Holiday profilja közelről –
keze kecses mozdulata egy dal szövegét illusztrálja, szeme csukva,
szája nyitva, feje hátradöntve –, és szürke kisbetűkkel: lady day at
the galaxy.{3}
Olyan fájdalom gyötörte, hogy szó szerint belesüketült (ami
vissza-visszatért egész életében), és olykor egy-két pillanatra nem
hallotta meg, amit mondanak neki, mert arra kellett
összpontosítania, hogy saját szenvedésének hangjait magában
tudja tartani. Ebben az esetben csak annyit hallott, hogy az egyik
nővér azzal fejezi be: „…Párizsból.” A francia nő elküldte a lemezt
Koreába, mivel Julian apjának nem volt módja értesíteni a
sebesüléséről és átszállításáról, s az ajándék (melyet a nő egy
lemezbolt kirakatában szúrt ki szülei lakásának közelében a rue
des Bons Enfants-on, egyszer ámuldozva végighallgatott, majd
sárga papírba és szalmába csomagolt, hogy megóvja) követte a
katonát körbe Ázsiában, ahogy sorban megszabadult a lába
darabjaitól utazása állomásain, egy sátorban a frontvonal
közelében, Szöulban, Tokióban, ebben a havas külvárosban.
Nem tudott felállni, még moccanni sem tudott, így a nővérek
feltették neki az A oldalt: „Violets for Your Eyes'', „Glad to be
Unhappy", „Them There Eyes",{4} „My Man”. A „My Man” volt
közvetlen azelőtt, hogy az énekesnő teljesítette a kérését, és csak
feküdt az ágyban, izzadva december dacára, haja a fejére tapadt,
akár az újszülöttnek, kötése nedves és sárga, ajka összepréselődött,
ahogy újabb láz verte ki testét. „…Akárhol jár az emberem, övé
vagyok örökre… Nagyon kedves. Köszönjük.”. Felharsant a taps, és
amikor halkult, a katona minden fájdalmát legyűrve
legszívesebben felkiáltott volna: „Waterfront"! A taps elhalkult,
először sercegéssé, aztán semmivé. A lemezjátszó karja a széles
fekete részen keresztül korcsolyázott a címke felé a két
feketerigóval a telefondróton, ami kottavonalakká alakul. A
sustorgás megszakadt, a kar hazarepült, a lemez megállt, ő pedig
bőgött, akár egy gyerek.
Aközben nyomta el az álom, hogy kétségbeesetten kiabált a
nővéreknek, jöjjenek és fordítsák meg a lemezt, kétségbeesettebben,
mint amikor orvosért kiáltott, ahogy feküdt a puha földön, és
szilánkos csontjai megannyi karomként téptek húsába. Amikor
felébredt a reggeli fényben a francia nőről szóló, morfium és láz
kuszálta álomból, a „Billie's Blues” ment, az a szám, ami az „I
Cover the Waterfront” után jött.
– Jó reggelt, katona – mondta egy új nővér. – Gondoltam,
szeretne egy kis zenét. És persze mindig jókor jön egy kis boldog
óra – tette hozzá, ahogy bekötötte az új zacskó morfiumot. A
„Stormy Weather", a „Willow Weep for Me” és az „Autumn in New
York” zárta le a B oldalt.{5} A múltját amputálták le; nemcsak a
hangját, de még azt is, hogy Billie az ő dalát énekli. Többé nem
hagyta, hogy a nővérek lejátsszák a lemezt, és eldobta a mellékelt
levelet, melyben gyengéden megemlítődött „egy feledhetetlen
koncert”. Az egyik nővér hazavitte a kitagadott lemezt, örült, hogy
új zenéhez jutott ebben az átkozott Japánban, és annyit játszotta,
hogy végül a fülébe mászott. Időnként dúdolgatta.
Egy-két héttel később, amikor Julian apja éppen ébren volt, ez a
nővér volt az ügyeletes, és az „I Cover the Waterfront"-ot fütyülte a
kórteremben. – A kedvenc dalom – mondta komoran a katona,
mire a nővér fütyülésről éneklésre váltott a „-terfront"-nál. Kicsit
még énekelt, hamiskásan, Holiday utánozhatatlan éneklését
utánozva, és a férfiban megrebbent valami – nem szerelem, csak
valami melegség, nem a nő iránt, csak a nő okán.
A nővér másnap visszahozta neki a lemezt. Ébren volt, bár az
ablak fele nézett, mert a nővérek a vérkeringés serkentése végett
most épp az oldalára fordították. A nővér, számára láthatatlanul,
feltette a lemezjátszó karját a B oldal elejére. Sziszegés hallatszott,
majd a taps összeforrt, és a katona a háta mögött saját hangját
hallotta: – „Waterfront"! „I Cover the Waterfront"! – Egy
összeillesztett pillanattal később Holiday vadul a torkát köszörülte,
és a zongorán felhangzott az első akkord.
– Tegye fel elölről – mondta a katona a párnába és nedves
karjába.
– Még el se kezdődött, aranyos – mondta a nővér.
– Kérem – mondta.
Ismét hallotta a saját hangját, az egész testből visszhangzott,
minden végtagban, egykori hangja. Meghagyták a felvételen. A
hangja számított, nélkülözhetetlen volt az apró, ám
megismételhetetlen élménynek a reprodukálásához, hogy ott ülsz a
Galaxy Theaterben egy bizonyos áprilisi estén, húsz hónappal
korábban, annak az időszaknak a férfijai és női között
(magyarázta évekkel később Juliannek, ahogy felidézte 1953-at a
fiú asztigmiás 1973-as képzeletének), és beleszerelmesedsz Billie
Holidaybe (a gyermeknek történelmi, kissé operai vagy George
Washington-i alak), és hogy leendő feleséged mellett állsz mit sem
sejtve, három perccel és tizenkilenc másodperccel azelőtt (plusz
számítsuk hozzá az énekesnővel történt szóváltást), hogy
megismerkedtek, azelőtt, hogy el kell válnod tőle, azelőtt, hogy a
lábad szétroncsolódik, és szép szabályos vágásokkal leszelik rólad,
s vele az örömbe vetett hitedet is, mígnem egy nap ismét hallod a
hangod egy kórházszobában, melynek koszos, drótos ablakából
sötétbarna hóra, sötétbarna égre és a szomszédos gyárak eregette
füstfelhőkre látni.
Évekig gyűjtötte annak az LP-nek a példányait. Barátoktól
kapta örömteli és bánatos alkalmakkor. Feleségétől kapott még
kettőt. A pluszból adott az arra méltó barátoknak, elküldte
katonacimboráknak. Gyakran feltette, évfordulókon (áprilisi
koncert, júniusi esküvő, felesége korai halála). Aztán évekig nem
lehetett kapni, amikor a jazz visszafejlődött népszerű műfajból
ínyencek csemegéjévé, és a lemezkészlete kettőre apadt.
A későbbi években Julian nem emlékezett, mit csinált az apja,
ami őt annyira felbőszítette, nem tudta felidézni, milyen leckét
akart adni az öregének. Biztosan az apja érdekében tette: arra azért
emlékezett Julian, hogy ez a barbár kiáltás rázza kamasz szívét.
Egyszerűen eldughatta volna a lemezeket, vagy eladhatta volna
őket egy boltnak, ahonnét – később, bölcs bűntudattal –
visszavásárolhatja. De nem, számára – noha az okát már nem
tudta visszahozni – létkérdés volt, hogy apja a magas ablakhoz
állított tolószékéből lássa, ahogy mindkét lemez máglyára kerül,
lássa, ahogy a lángok megolvasztják a bakelitet, áttörnek a
tasakon, míg a borítón Billie Holiday, közeli profilból, hátravetett
fejjel, tüzet nem okádott.
Melodramatikus lenne azt állítani, hogy Julian elpusztította az
apját, az viszont kétségtelen, hogy apja ezután soha nem nézett rá
úgy, mintha mi sem történt volna. A bűntett és a klasszikus jazz
CD-reneszánsza közti években a bűnbánó Julian sokat vadászott az
LP-re, noha hiába, és apjával azért csak eljutottak odáig, hogy
Julian megboldogult anyjáról beszélni nem vezetett automatikusan
– kimondott vagy hallgatólagos – célzásokhoz arra, hogy
megszentségtelenítette apja legértékesebb hitvesi relikviáját.
Mire évek múlva a Bird on a Wire katalógust megvásároló
lemezkiadó újra piacra dobott két Billie Holiday-koncertet egy CD-
n Summer Holiday{6} címmel, Julian már több hamis nyomot
végigkövetett, más koncertfelvételeket hozott haza, a „Waterfront”
stúdióverzióit, még egy Holiday-utánzó transzvesztitát is (/ Am
Billie!{7}, Stonewall Records, 1979). Az LP pótlására indított
kutatását titokban tartotta apja előtt, egyedül hallgatta meg a
lemezeket, hogy megóvja a csalódástól, de az öreg megtalálta ezt
az utolsó lemezt fia szobájában, és Julian arra ment haza, hogy ezt
hallgatja, láthatóan abban a hitben, hogy kegyetlen viccként lett
elöl hagyva. Julian akkor megmutatta neki a sikertelen kutatás
során akkumulált gyűjteményét, és apja, immár nevetve, kicsikarta
a tékozló fiúból az ígéretet, miszerint mostantól együtt bontják ki
és hallgatják meg a lemezeket.
 Tehát a Summer Holiday. 1985-ben Julian a filmiskolából
hazalátogatva magával hozta a bontatlan CD-t és mellé egy CD-
játszót, hogy rákösse apja özönvíz előtti hifijére. Prezentálta
legfrissebb felfedezését a hosszú, karcsú dobozban.
– Ránézésre lehetséges – vélte.
Apja elolvasta a borító szövegét. Az élő koncertfelvétel
helyszínei: State Theater, Minneapolis, 1952, és Galaxy Theater,
New York City, 1953. Tizennegyedik szám: „I Cover the
Waterfront”.
Julian szavát vesztve, ügyefogyottan igyekezett kibékíteni a
CD-játszót a kiöregedett hifivel, hogy a robotszerű kattogás mellett
mást is kapjon. A szükséges kábelhez be kellett ugrania a városba,
aztán még egyszer, ráadásul két boltba is egy ritka, méregdrága
átalakítóért. Mindkét visszatérésekor azt látta, hogy apja nem is
mozdult közben, ott ül ölében a bontatlan CD-vel. Némán nézte a
kezét, mialatt Julian fantáziátlanul káromkodott, ahányszor rosszul
dugta össze a kábeleket, vagy megszúrta ujját egy ólálkodó
fűzőkapocs.
Nem hagyta, hogy Julian egyből a tizennegyedik számra
ugorjon, vagy akár a tízesre, a Galaxyban elsőnek eljátszott dalra.
Először elutaztak a harminchárom évvel korábbi Minneapolisba, és
végighallgatták az egész műsort, amiben egy másik férfi azt
kiáltotta: – „God Bless the Child"!
– Amire Billie azt felelte: – Jól van, szívem, jó ötlet. – Julian
másfél koncerten keresztül figyelte apja arcát. Mit remél, hogy mit
fog érezni? Ha a fejhallgatós mérnökök helyreállították az egész
beszélgetést, és leporolták a Bird on a Wire archívumának bomló
szalagjait, vajon apja újra élvezi az illanó érzést, hogy van felesége,
lába, jövője? Julian figyelte az öreget: a szemét lehunyta, de
kétségtelenül ébren volt, mert csípőjét dörgölte, jobb oldala
geográfiai végét („Nincsreménység foka", így nevezte), ideges
gesztus, ám jó egy örök fájdalom enyhítésére. Nem tűnt
feszültebbnek, amikor a tizenhármas számot, a „My Man"-t taps
követte, sem amikor kék 14-es jelent meg a CD-játszó kijelzőjén, és
a taps zökkenőmentesen átfolyt, a taps, amelyben ott fészkelt saját
kezének hangja, az izgalma, az énekesnő iránti szerelme, amely
hamarosan elterelődik leendő felesége felé.
Julian gyermekkorának nappalijában az ő múltbéli tettei és apja
történelme várták a következő hangokat a két fekete dobozból a
padlón, várták, hogy új értelmet kapjanak, talán a végső értelmet.
Ha Julian viselkedése valaha is megbocsátható volt, és nem
menthetetlenül kegyetlen, akkor ez a pillanat dönti el. Ha a zene
valaha helyre tud állítani egy elveszett múltat, ez az a pillanat.
Megváltás! Mind vágyunk rá. De a zene más: a megváltás nélküli
dalokat is elviseljük. Visszatér hozzám, akit szeretek?
 Tél
Tom őrnagynak az Irányítás:
Motorok be, visszaszámlálás.
Lincoln-Mercury reklám

1
Julian Donahue nemzedéke volt a hordozható fejhallgatós zene
pionírja, így aztán már tizenöt éves korától elkezdte mindenhová
magával cipelni napjai aláfestőzenéit. Amikor huszonhárom éves
volt és zöldfülű a városban, Brooklyn Heights folyóparti korzóját
járta, a saját felfedezésének nyilvánította, kolonizálta a rászánt
óráival és a walkmanjével. Úgy beleszerelmesedett Manhattan
látképébe, akár a bordélyba először besomfordáló egy tapasztalt
hölgyeménybe. A fekete East Riveren játszó tükörképein merengett
szürkületkor, pirkadatkor vagy éjnek évadján, és minden glóriás
fény – egy toronyban, vagy felfűzve a Brooklyn Bridge
felékszerezett és szétterpesztett póklábai közé – valamiféle jelentést
sugallt, amely csak akkor válik érthetővé, ha hallhatóvá teszi a
zene, és szövegbe kódolják. Játszd csak, walkman, játszd, tekercselj
vissza és árassz el vele.
Aznap késő este, amikor először rendezett tévéreklámot, Julian
üldögélt az őszi időben, és Dean Villermant hallgatta a
walkmanjén, Manhattant bámulta, miközben úgy vette a levegőt,
mintha most tört volna felszínre egy mély merülésből, és olyan
érzése támadt, hogy egész életében soha többé nem lesz ennyire
boldog. Ez az inspiráló és bénító örömrengés valójában vágyakozás
volt, de mi után? Igaz szerelem? Feleség? Vagyon? A zene ennyire
nem volt specifikus. A „szerelem” a legtöbb hatásos dalban persze
szerepelt, de mindez – a zene, a fény, az évszak – többet sejtetett
ennél, mivel csalóka módon Julian csupán a vágyakozásra
vágyakozott. Érezte, hogy idegpályái kinyílnak és a világra
fordulnak, akár a műszakos napraforgók, ám ez a vágy mégsem
jutott enyhüléshez; teste előretörtetett, csak éppen minden céltól
függetlenül, habár Julian ezt még sok évig nem tudta, amíg be nem
bizonyította.
Ugyanis évekkel később, amikorra megszerezte mindezt –
szerelmet, feleséget, otthont, sikert, gyereket –, még mindig
ugyanúgy vágyakozott, ha ugyanazokat a dalokat hallgatta,
immár hordozható CD-játszón, amivel könnyen lehet ismételni, a
visszatekerés hangulatölő közjátéka (a motollák erősödő zihálása,
ahogy lemerül az elem) nélkül. Újra tisztán érezte. Lenyomta a
lejátszást, és még mindig vágyakozott.
Amikor először megnősült, Julian aggódott, mit érez majd egy-
egy dalnál, ha a házasság idő előtt kimúlik Rachel halála vagy
hűtlensége miatt (igen, elképzelte, már mielőtt megtudta, sőt talán
annyira élénken elképzelte, hogy ő okozta). És felkészült rá, hogy
Rachel miatt zenét fog veszíteni, ez a szerelem ára, a bejáratnál
eltépett jegy: feltételezte, hogy akár működik a házasság, akár
nem, sosem talál vissza a zenéhez, a régi dalokból kiszikkad az
ígéret, vagy eltömíti őket az emlék.
De nem, a zene tovább tartott mindennél, amit ihletett. Az LP, a
kazetta és a CD után, amikor a nász kezdett elemeire – frászra és
gyászra – bomlani, a dalok meglepték és visszanyerték korábbi,
pre-Rachelita jelentésüket, mintha nemcsak létrehívták, de el is
tüntették volna ezt a nőt, mintha teljes egészében az ő délibábjuk
lett volna. Újra a régi dalokat hallgatta évekkel később ugyanazon
a sötét korzón, amikor az összes CD-je már ott sorakozott minden
emberi találmányok legcsodálatosabbján, az iPodon, besorolva és
ujjbegyerészésére várva. Cserébe mindazért, amit elveszített, a
dalok most azt az érzést sugallták, hogy még van miért
vágyakozni, még mindig van, valami még közeleg, és minden, ami
eddig történt, csupán prológus volt egy elképzelhetetlenül
mélységes szerelemhez, amely még ezután ragadja majd el. Ha
volt bármi különbség, akkor az, hogy zeneéhsége nyomatékosabb
lett, napi öröm helyett inkább napi szükség.
Julian Donahue optimista zavarodottságban nősült, pesszimista
zavarodottságban vált el, és most a gyanakvó Elvália felé tartott,
egy rideg cölibátusvilágba. Keveset értett abból, mi történt ama két
nap között, amikor azt mondta, nem tud e nélkül a nő nélkül élni,
és amikor a felesége utolsó cucca (és az övéből is sok) elhagyta az
otthonukat. Ha erőnek erejével emlékezésre bírta magát, bizonyos
vitákat élt át újra, megértette, hogy azokat összefonódó okok
állványzata veszi körül, és előző viták ingatag romjaira épültek rá.
Megértette, hogy a régi viták csak részben lettek lebontva: vagy
kettejük kölcsönös megelégedésére, vagy egyikükére sem, vagy
Rachel (talán megjátszott) megelégedésére és az ő
megkönnyebbülésére, vagy az ő elégedettségére és Rachel fokozódó
neheztelésére, amire ő mindvégig vak maradt. Talán ez az egész az
alapvető összeférhetetlenség mocsarán imbolygott, a kölcsönös
szeretet és vágy dacára, melyet a felek valószínűleg éreztek az
elején. Na persze Carlton szerepét korántsem becsülte le, bár erre
bölcsebb volt nem gondolni, és ő remekül meg is tanulta lenyesni
ezeket a fraktálgondolatokat, mielőtt még kibimbózhattak volna.
Azon a napon, amikor Rachel bejelentette olthatatlan szomját
az ő távollétére, Julian végigböngészte zenei gyűjteményét, kereste
azt a dalt, amely megmagyarázza neki, még ha homályosan is,
otthona rideg légkörét, azt, ahogy a két mágneses fekete doboz
egymás körül köröz, szobáról szobára vonzza és taszítja egymást.
– Hadd mutassak valamit – mondta, a CD-polca előtt térdelve,
amikor Rachel belépett mögötte. – Carltonra gondoltam, és…
Valamiért csak itt van. Felismerte a bárgyú késztetést, hogy ne
gondoljon Rachelre soha többé, már aközben, hogy nem tudott
nem gondolni rá, talán mert a gondolatok megállításához tetemes
energia szükségeltetett. A lakásában még fényképek tanúskodtak
Eiffel-toronybéli csókokról és tengerparti arany naplementékről;
ezeket még nem dobta ki. Százszor megrajzolta a portréját, és 8
mm-es filmre vette, amit néha megnézett, amikor egyedül volt
otthon, és bekopogott a búslakodhatnék. Amikor állatos műsor
ment a kábeltévén, feltette a Summer Holiday CD-t, és elnémította a
tévét, ide-oda kattintgatott a távirányítón, újra és újra megtalálva a
Video Bemenetet: Rachel az oldalán fekve alszik, haja szétterül
mögötte és karja előrenyomva, mintha az eget szelné át; a
jegesmedve felágaskodik, és mindkét öklével átüti a jeget, hogy
elkapja a fókát; Rachel elhesseget az arca elől egy álombogarat; a
fóka nyolc harapással elfogyasztatik; „…A vízpartot járom én…”.
Újabban többet nézte az állatokat, és kevesebbet Rachelt, s néha
elfogta az érzés, hogy minden emberi viselkedést – de főleg az övét
– kielégítően megmagyaráznak a gonosz, versengő prérifarkasok, a
kicsinyükre vigyázó, gnúzabáló nőstény oroszlánok és a fasiszta
hangyák. Miután elvált Racheltől és visszatért a vadonba, órák
hosszat nézte az állatos adókat, mert segítettek neki elaludni. Aztán
az állatok maradtak később is, amikor homokzsákként püfölte az
új gondolatstruktúrákat, melyek megelőzhették, hogy a fájdalom
ráfröcsögjön az egész napjára; amikor képes volt azokra az évekre
gondolni és mégis elmenni dolgozni. Amikor képes lett a múltra
figyelni, megvizsgálni és nem csak érezni a fájdalmat, felmérni,
hogy Rachel milyen alaposan felőrölte és félrehajította őt, hogy
mennyire átfogó tévképzetet alakítottak ki egymásról, ezen idő
alatt a páviánok és delfinek némi stabilizáló reményt kínáltak az
eljövendő évekre, hamarosan pedig minden magyarázható lett az
állati viselkedéssel. A kereskedelmi törvény ellen tiltakozó agresszív
szakszervezetisek fenyegetett alfa státusukat fejezték ki; a
galériamegnyitók a csoportszellemet erősítették a hasonló
génállomány védelmében. Muszáj, hogy már gyógyuljon a szíve,
hiszen főemlős rokonaink vagy belehalnak az érzelmi traumába,
vagy gyorsan felépülnek belőle. A vadonban szinte minden faj
alomjába jut bizonyos számú életképtelen utód, melyeket az anya
és a testvérek éhhalálra ítélnek vagy egyszerűen felfalnak.
Azokat a késztetéseket, melyek valaha űzték Juliant – például
samponmodellek hajszolására és belasszózására –, az állatműsorok
megmagyarázták és hatástalanították. Az a régi viselkedés nem
több annál, mint amit számtalan gepárd is gyakorol: a mag
elhullatása. Egyre több élet csöpögött el belőle, megcsapolták az
állatvilág változhatatlan törvényei és nyugodt szokásai. Egész fajok
haltak már ki, s egy nap majd a miénk is kihal, vagy egy
felismerhetetlen valamivé fejlődik tovább, egy magasabb rendű
fajjá, amely nem fordít nagyobb figyelmet a mi megszállottan
katalogizált érzelmeinkre, mint amennyit mi az Australopithecus
gyötrelmeire, és erről a sok hiábavaló szívfájdalomról, amit mi
fontos vagy tragikus valamiként ölelünk magunkhoz, kiderítik
majd – a tévétudósok –, hogy mi is valójában: szimplán viselkedés.

2
Havazott, Julian ki sem dugta volna az orrát, csak hát elfogyott
a vécépapír.
A sarki bodegát akarta megcélozni, de erősen havazott, gyorsan
gyűlt a csend, úgyhogy inkább az Atlantic Avenue felé kóborolt el,
bele a csendes éjbe, megfeledkezve céljáról. A hó mögött a levegő
zöld volt, mint amikor az operatőr erős szűrőt tesz a kamera
lencséje elé. Egy leláncolt bicikli nyergén ingatag fehér szív
dermedezett. Járdaszéli tagbaszakadt szemeteszsákok öltöztek be
vidám hóembernek. Két pórázról elengedett vadászkopó
szólongatta a várost, akár boldog müezzinpár, bele-belevetődött a
púposodó hó-rakásokba, figyelmesen szag-olvasta az utca fehér
bekezdéseit, majd sárgával megjelölte az érdekfeszítő részeket.
Az eredeti késztetésére altájszorítóan emlékeztetett Julian
megállt az első helyen, egy jeltelen faajtónál, ahol a sima hójárdák
csizmanyomoktól szürke lucsokkal karamboloztak. Átlépett az
éjszaka egy lyukán, zajba, melegbe és fénybe.
– A mosdó?
Az izomtúltengéses, bonszaj fejű pultos állával a helyiség hátsó
része felé bökött, ahol a padlón a felhámló kék festőszalag és egy
rakás monitorhangfal trapezoid színpadot alkotott, amit
hangszerek foglaltak el, emberek nem. Női sikoly harsant fel,
kétszer, majd a harmadik után egy lány kipattintotta a mobilját. –
A Patkányban vagyok! – üvöltötte bele. – Te hol vagy? Tudom, hogy
havazik! – Julian, aki korban simán tíz-húsz évet vert bárkire a
jelenlevők közül, befordult a színpad melletti folyosóra. Egy
csupasz villanykörte és egy Hendrix-koncert repró plakátja alá,
amin csecsemőként még ott is lehetett volna, valaki hosszú szöveget
írt a falra görögül, aztán egy okosfehérje meg hazaiul azt: „Ez nem
poén, Stavros. Szétrúgom azt a Spárta-imádó seggedet.”
A telefonnal szemben két ajtó, nyilván a mellékhelyiségek, az
elsőn cikornyás, kézzel festett arany D. MELA-NOGASTER felirat,
felette valami rovarféle képe, ami a mellső lábát mossa/piszkolja, de
semmi utalás a nemi jellegre. A második ajtó ugyanezzel a finom
írással dicsekedhetett: C. SORDELLII, az illusztráción meg egy
kupacnyi féreg, mondjuk, még kevesebb nemi sajátsággal, már ha
ez lehetséges. Julian a férgeket választotta, és megrohamozta egy
fiatal nő tükörképe, aki az egyik neonrózsaszín fülkéből lépett ki a
farmerját gombolva. Látóterét megtöltötte a nő keze az
ezüstgombokon, aki aztán túlüvöltötte az ő csüggedt, hátráló
mentegetőzését:
– Nem tudsz olvasni, barom?
A falon a piszoár előtt kirakták a Patkánykalendáriumot az
elkövetkező fellépőkkel. Már egyetlen bandát sem ismert: 12 Dühös
Elmeápolt, Ifjonti Szájtátik, Magyar Állatorvosok, Disztotéka,
Selypítő Piktek, Spermatikus Tendenciák, Képzeletbeli Feleség,
Hosszú Bíborock, Otthon Kák, Megkattant Kurátorok,
Lányurológus, Bőgős Köcsög.
A vécéhasználatot egy itallal törlesztette a bárpult színpadtól
legtávolabbi végén. Megnézte a sárga karton borosdobozban
eladásra kitett, házilag írt demó CD-ket:
Cait O'Dwyer, Your Very Own Blithering Idiot {8}? A sör után
menni akart, egy szentimentális sétát tenni az iPodjával. A klub
kezdett megtelni. Minden egyes érkezővel egyre öregebb lett. Azt
már elfogadta, hogy idősebb a baseball-játékosoknál, idősebb az
asztronautáknál, idősebb a Play-Z'oy-modelleknél, idősebb a
rocksztároknál és az Oscar-díjas rendezőknél, de most
emlékeztették rá, hogy idősebb azoknál is, akik klubokba járnak
élőzenét hallgatni, ahogy a szülei annak idején. És úgy saccolta,
igaz is: igen, idősebb, mint az apja, amikor emlékei szerint szülei
eljártak a városba. Már a kabátjával birkózott, amikor egy banda
foglalta el a színpadot a terem végében. Julian felismerte a
farmerost a rózsaszín fülkéből.
A játék szabályai nem változtak Julian klubozós évei óta. A
banda előadta az archetipikus hangoló rituálét: a gitár fémaljzatát
csiklandozó jackdugó zizegése, mielőtt a helyére kattan; a pergőt
állítgató dobos jambikus 1-2 – szünet – 1-2-i; a rendkívül vicces
belsős poénok a basszusgitáros és a dobos között; az erőltetett
haverság, ami megkülönbözteti az embereket a szalag két oldalán.
De az énekes csaj arcát nem sötétítette el a mesterkéltség árnya,
ahogy átlépett a jelképes korláton a négyes utolsó tagjaként,
bőrcsizmája orrával megbökte a műsort, amit a padlóra
ragasztottak előtte egy hanyatt fekvő monitor mellé, és azt búgta a
gitárosának: – Légyszi, fakezű, játsszál rendesen.
 Ezen az első éjszakán a lány még csupán helyi érdekű jelenség
volt. Helyi bandája volt helyi haknival helyi bárban. A környékből
való volt, nyilvánvaló idegensége dacára: ír akcentusával elsütött
egy viccet egy étteremről az utcában, ami nagykanállal tapossa az
egészségügyi előírásokat. A műsor majdnem fele átdolgozás volt,
de a tömeg elég jól ismerte az eredeti nótákat, hogy a refréneket
vele kiabálja. Lehunyt szemmel énekelt, sötétvörös haja
fokozatosan az arcába hullott, végül mindkét kezével hátravetette.
Julian hátul állt, az ajtó közelében, kissé gyanúsan (legalábbis
magának) zúzmarás évei tekintélyes száma miatt, a lány meg,
micsoda véletlen, azt énekelte:

Te hátul álltál
Nem tudtad, miért
Nyúlhattam volna
Nyúltam is volna.

Ezek a kölykök olyan figyelemmel tisztelték meg a lányt,

amilyet nem adtak volna meg a szerelmükért sóvárgó első
hálozónak sem. Az ő figyelmét áhították; Julian látta a fiúk arcán,
és a lányokén is. Emelkedő csillag volt, és a tömeg iránta való
vágyába zavart neheztelés keveredett. Itt-ott panaszokat
mormoltak. A dalok között röviden hallott két fiút maga mellett: –
Régebben tök becsületes volt. Tavaly láttam. Egyszerűen nem
érdekelte, mit gondolsz – siránkozott az egyik, önkéntelenül is őt
bámulva, házi pilzenije két öklében, ágyékmagasságban. Julian
szakasztott ilyen fiúkat válogatott ilyen sörök reklámjába.
– Megváltozott? – nógatta meg a srácokat.
A fiú elmagyarázta, mielőtt a gitár elnyomta a hangját: –
Leszerződött.
Magától értetődő kereskedelmi ringyóság: Julian már azon az
első havas estén hallotta, egy flaneles kamasz élveboncolásában,
akit ő, Julian segített megteremteni, csak mert ez az ötven
embernek éneklő ír lány (akik boldogan vágtak át érte a világ-
radírozó havon) leszerződött egy olyan CD felvételére, ami talán
száztizennyolc példányban ha elfogy majd.
Julian Donahue rendező volt, és rendezőként azt figyelte, az
emberek most mit szeretnek és miért, így magában némán
megvágta a lány előadását. Kezének külső vonala hangsúlyos és
hosszú volt, amitől gesztusai még több kecsességet és
kifejezőkészséget kaptak. Finoman firkált alkar és melltartó nélküli
póló, hogy a gyapjú (valószínűleg fényvert, akár egy sátor belseje
nyári napon) láthatatlan felszínére néha kitüremkedő mell sejtelme
az elsuttogott obszcenitás erejével bírjon. Két kézzel markolta a
mikrofont, testét balra döntve, a rockos csajok tipikus beállása
minimum Janis Joplin óta. Julian tudta, hogy a lány azt szeretné, ha
a férfiak úgy éreznék, nekik énekel, de folyton lecsukta a szemét
vagy csak elbámult a fejük felett, hogy letagadhassa a felelősségét.
Julian évek óta nem volt ilyen bulin, de a jelek szerint semmit
nem hagyott ki. A vegasi énekes minden vacsoravendégnek a
szemébe néz, az első sorban ülő férfiakkal flörtöl, míg a közönség
többi része nevet, és senkit nem áltatnak, senkinek sem esik baja,
semmi nincs veszélyben a flitterek mögött. A rockos csaj viszont
veszélyben van, ahogy a flaneles bolond is, aki azt kívánja, bárcsak
a csaj nyitná ki a szemét és nézne rá. Ezeket a fiúkat hamarosan
elnyeli a nagyobb tömeg, akik ugyanilyen fantáziát dédelgetnek,
olyan vágytól émelyegnek, ami nem tér el az övéktől, és nem
örültek ennek a kilátásnak.
Julian szinte lehetetlennek találta, hogy ilyen körülmények
között ítéletet formáljon magáról a zenéről – az első hallás élményét
eltorzították a sípoló erősítők, csörgő poharak meg üvegek, a
csapos figyelméért kiáltozó emberek –, úgyhogy megvette a demó
CD-t, mert a csaj csinos volt, és azért is, hogy munkaszempontból
kicsit naprakészebb legyen. Lehetséges, hogy már illett volna
hallania róla. Majd megkérdezi Maile-t.
Az énekeslány letakarta a mikrofont, és rákiabált a
basszusgitárosra, leszidta egy melléfogásért. Az hátralépett egyet,
maga elé nézett és oldalra. – Nincs itt véletlen valaki, aki tud
basszerozni? – kérdezte a dal után a közönséget a csaj. – Nagy
segítség lenne nekünk. – Erre még a basszusos is nevetett, majd
lehunyta a szemét és bólogatott.
Amikor a lány kifulladt, pólója minden lélegzetvételnél
megduzzadt. Julian nem volt immúnis a gyönyörű fiatal nőkre,
akik fújtatóként táguló kebellel veszik a levegőt narancssárga tűz
előtt, de a vonzódás feltámadása után reflexszerűen rögtön a
vonzódás biológiai jelentését kereste, ami ugyan kódolt, ám csak
átmenetileg titokzatos. Egy ravasz evolucionista biztos
megmagyarázná: a nagy tüdőkapacitás demonstrálása arra utal,
hogy képes kihordani az utódot? A kitáguló mellkas annak a jele,
hogy a nőstény éppen tüzel? Julianre ugyanazt a hatás tette volna
egy mélyet lélegző színésznő egy kádtisztítót dicsőítő reklám
felvétele előtt, mint ez az énekesnő, aki nyomatja a maga tépett-
farmeres manővereit, hátát a gitárosának/feltételezhető fiújának
vetve. Egy-két nappal korábban volt egy pillanat, amikor egy
kávézós kiszolgálólány hirtelen kihúzta magát, és a mellkasa egy
óriási ásítás előjeleként kitágult, mire Juliant elfogta a késztetés,
hogy két kezét a bordák kinyíló harmonikájára tapassza, és ebből
némileg megértette, milyen gyönyör ígéretét látják a tévében azok
a skarlát torkú békák a másik erotikus felfújódásában.
Az énekes szeme most félig csukva volt, álmos megkaphatóság
árnyékolta. Juliant átmenetileg lekötötte a tüdőkapacitás, de
hamarosan meglátta a nyilvánvalót: az énekesek mellkasa zihál;
izzadnak; az énekesmadarak hátravetik a fejüket és vonaglanak,
vonítanak, lehunyják a szemüket. Az énekeseket furcsa
misztifikáció övezi, pedig csak bizonyos tehetséggel megáldott
emberek, szexuális vágyat ébresztenek olyan módszerekkel,
melyeket közülünk a legtöbben nem tudnak utánozni: hamis
párzási hívás, evolúciós cukkolás a belépődíj és a két ital minimum
áráért.
Kilépett a néma, fehér utcára, megvette a vécépapírt, és
hazament, ahol a bátyja, újra csak hívatlan vendég, a kanapén
fekve a Jeopardy! ismétlését nézte. – Kinyitottam egy üveg bort –
mondta Aidán, majd fagyos undorral ráüvöltött a tévére: – Kik a
piktek?

3
– Na jól van. Végeztünk. Klasszul haladsz, tényleg. Ne felejtsd
el, hogy milyen érzés volt, amikor úgy játszottál, hogy nem nézted
a kezedet. Klassz volt, nem? Ja, van egy ajándékom. – Cait
kihalászott egy CD-t a táskájából, és a kislánynak adta. – Én
szerintem ezek a legjobb zongorás rockszámok. És a legjobbat egy
lány játssza, majd meghallod. Előbb mind megtanulták a skálákat,
akkordokat és etűdöket, mint te. Válaszd ki, melyik a kedvenced,
és próbáld meg lejátszani, amit hallasz, anélkül, hogy kottából
olvasnál, oké? Legyen a napi gyakorlás része.
– Kip-kop.
– Ki az?
– Hü.
– Milyen Hü?
– Brühü.
– Jaj, nagyon vicces. Annyira vicces. A tévében lenne a helyed.
Ha lenne külön műsor a buta viccekből. Na, eljátszod nekem, amit
írtál?
A lány megrázta a fejét, nagyon kicsit és nagyon gyorsan, akár
a dacos kolibri.
 – Légyszi – noszogatta Cait. – Légyszi-légyszi. Na? Hát jó. –
Cait a billentyűkre tette a kezét, olyan fekvésben, hogy ne kelljen
átnyúlnia a tanítványa előtt. – Ez egy nagyon régi ír dal, apukám
szokta játszani nekem. Akarod hallani a szövegét? Nem túl vidám
dal.
– A jó dalok sose azok, nem igaz? – kérdezte a kislány rettentő
komolyan, és amikor Cait nevetett, sértett képpel megkérdezte: –
Mi olyan vicces?
– Te. Tudom, hogy érted, de tévedsz. Van egy rakás vidám dal is.
Hallgasd meg a CD-t, és majd meglátod.
– Miért kell abbahagynod?
– Jaj, kicsim, most mindjárt én fogok sírni. Túl sokat fogok
utazni, csak erről van szó. Nem lenne tisztességes veled meg a többi
kis lurkómmal szemben. Attól még látjuk egymást. És Sarah jó fej,
plusz nagyon klassz tanár. Szeretni fogod.
– Énekel majd velem?
– Nem. És erről jut eszembe. Figyelmeztetlek, hogy soha
semmilyen körülmények között ne hagyd énekelni. Rettenetes
hangja van. Viszont úgy eljátszik bármilyen zenét, amit csak
akarsz, hogy le a kalappal. Az összeset, betéve tudja Johnny
Bachot, meg a te imádott Eltonodat is. De ígérj meg nekem valamit.
– Megígérem.
– Még nem is hallottad.
– Akkor is megígérem. Én ilyen vagyok.
– Az jó, akkor nem is mondom meg, mi az, és mindig
mondhatom, hogy de megígérted, akármit is akarok
megcsináltatni veled.
– És neked ki mondja meg, hogy mit csinálj?
– Hogyhogy mit?
– Ki mondja meg, hogy nem gyakorolsz elég keményen?
– Látod, ez jó kérdés. Gondolom, a srácok a bandában.
 – Mi van, ha senki nem veszi meg a lemezedet?
– Hű. Hát, mm, akkor rögtön mérget csempészek Sarah
teájába, és megkérdezem, visszaveszel-e.
– Ideges vagy? Honnét tudod, hogy már nem kell leckéket
venned?
– Ez a jó kérdések napja. Tudod, a zenekarban nem én
zongorázom. De nem tudom. Gondolom, még mindig rám férne a
tanulás, de eljön a nap, amikor egyszerűen érzed, hogy készen
állsz, tudod? Jaj, jaj, ezt ne, légyszi. Ha sírsz, akkor én is tényleg
bőgni fogok. Gyere, inkább énekeljük ezt együtt.

4
Pár héttel korábban Julian Donahue felfedezte, hogy a „What's
Left"{9} – egy popdal, ami a magányában kísértette, és ami azon a
meggyvirágos reggelen szólt a hifijén, amikor megkérte Rachel
kezét – egyetlen magánhangzótól eltekintve tökéletesen egy
közelgő munkájához lett komponálva. Az „Eltűnök majd, nem
marad csak holt helyem” csupán egyetlen alfabetikus változtatással
„Eltűnök majd, nem marad csak hűlt helyem” lesz, és máris flottul
illik az új tűzhelytisztítóra, amely önzetlenül fejti ki hatását, míg
gazdái, az ügynökség által átküldött storyboard szerint, a parkban
mókáznak vagy az óceánparti szerpentinen autókáznak.
Így aztán a vasárnapot, a Patkány klub havas felfedezését
követő napot Julian egy stúdióban töltötte Queensben, noha az
olvadó trutyi zuhatagai miatt a hangmérnök kettő, az énekes
három órát késett. (Szerencsére a zenekar csak számítógépes
fájlként létezett.) Julian a keverőfülkében állva megnyomott egy
gombot, és hangja átúszott az elválasztó üvegen a szürke,
árnyékfoltos stúdióba, testetlen javaslatokat vitt egy nyolcszáz
dollár per óra tarifájú kaméleon-énekesnőnek lelkes apácaarccal és
elpuhult szerzetestesttel, arra nézve, hogyan produkálja az eredeti
szöveg fájdalmas veszteségérzetét, de azért kihangsúlyozva a
„hűlt” hívószót, hogy az a nő, aki megvette a Spray-Go-t, érezze
azt a felszabadító örömet, ami hagyományosan a hímszerepé, a
jégszívűé, azé, aki megbánás nélkül képes kisétálni, rá se hederítve
annak a fájdalmára, akit hátrahagyott (férj, tűzhely tisztító).
A keverőfülke hátsó falának dőlve figyelte ezt az ördögien profi
énekesnőt, aki addig vacakolt ott bent egy kis pult gombjaival,
amíg tökéletesen nem utánozta a dal eredeti énekesét, egy
kétslágeres popsztárt húsz évvel korábbról, ami még éppen belül
esett a célközönség zenei nosztalgiájának hatókörén. Ilyen könnyű
kiherélni egy dalt. A „What's Left"-et, amely oly régóta matadori
vonzerővel bírt Julian fejhallgatójában, elénekelheti egy hasonló
hang egy számítógépes, de azonos felállású banda zenéjére, és
egyetlen betű kicserélésével odakent hangok és rángó ritmus
egyvelege lesz, semmivel nem hipnotikusabb, mint bármelyik
egykalóriás reklámzene. – Remek, Louise. Ezt elcsípted.
Két hétre rá éppen egy hajkondicionáló reklámjának felvétele
zajlott, s látta, hogy a termékmenedzser felkel a vászonszékből, és
kényes sietséggel átmasírozik a színes padlón. – Hát ez így nem
lesz jó. – Akcentusát, kizökkenthetetlenül hivatalos modorát,
vakondokhoz való hasonlatosságát és terméke iránti heves
szeretetét az ügynökség röhögő grafikusai már töviről hegyire
kifigurázták. – Nem, Monsieur Donahue, elnézést a
makacsságomért, de nem világíthatja meg így a Terméket. – Fél
térdre ereszkedett az üvegpiedesztálon magasló hajkondicionáló-
torony mellett. – Ha ezt a túlzott kéket engedi rá, eltünteti az
alapvető saját árnyalatait. – Másik térdét is a padlóra engedte, és
két tenyerét a kondicionáló köré tette, hogy demonstrálja,
mennyire megváltozik a színe árnyékban.
Julian, Maile (az utóbbi négy hónapban a produkciós
asszisztense) és Vlada (az operatőr) tanácskozott, visszanyelve a
röhögést, gondosan kerülve a szemkontaktust. A délután
csigalassan telt, ahogy Maile az üvegpiedesztál előtt térdelve
ételszínezéket spriccelt, Vlada meg egyik gélt a másik után adta fel
a létrákon álló technikusoknak, közben Mr. Rousselet a monitort
figyelte Julian mellett, a két profi fürdőköpenyes szépség pedig, aki
nemsokára kamera előtt szappanozza majd a sörényét, messze
hátul ült egy TILOS A DOHÁNYZÁS tábla alatt, és egyik vékony
cigarettáról a másikra gyújtott az előző narancssárga parazsával.
Julian bedugta iPodját a stúdió cuccába, és fizikai
megkönnyebbülést érzett, ahogy a nap ostobaságát céltudat írta
leiül. Az aláfestőzene hatása, ahogy azt évtizedekkel korábban
megtanulta: a zene a banálisba is jelentőséget, líraiságot,
egyediséget olt. A harmadik dal, egy női hang: „Inkább meghalok,
mondta, mondta, és majdnem elhitte saját kis drámáját”. A zene
átsöpört a kockaszerű fekete szobán: a kínos gondolat, hogy az
ember túlságosan hisz a saját kis drámájában, mindent áthatott, itt
sebesen, akár a napszél, ott lépésben, de kíméletlenül, mint egy
vonuló hangyacsapat. Átszínezte Mr. Rousselet minden
mozdulatát: ahogy behajolt, a monitorra sandított, majd leguggolt
a Termék mályvaszín emlőkupolája elé, és maga spriccelt rá színt. A
zene megváltoztatta a két modell mozgását, akik titokban
megérintették egymás ujjhegyét árnyékos felhőjükben, és azt,
ahogy Vlada szomorúan belenézett a kéréseibe, miközben szerb
modorától minden egyszerre lett tragikus és jelentéktelen.
Julian hónapok óta nem vett át vagy töltött le új popzenét, így
először nem értette, hogyhogy nem ismerős neki a szám. Ja nem,
egy CD-t tényleg feltöltött, annak az ír csajnak a demóját a
klubból, két hete vette fel, de azóta se hallgatta meg.
Meglepetésként érte a stúdióban akkor délután, és később, ahogy
az alkonyi szürkület a manhattani házak felett lebegett, akár színes
köd a hajkondicionáló felett, ő pedig egy filmiskolás haverjával
sétálva igyekezett elütni az időt vacsoráig, aki a hétvégére jött csak
a városba; gyorsan emelkedett a csillaga Hollywoodban, de aztán
megtorpant, boldogan csinált jól fizetett tömegjeleneteket és
vágóképeket a végtelenségig, pedig a suliban azt hangoztatta – szó
szerint szinte kiabálta –, hogy az igazi auteur csakis a nagy
stúdiókon kívül dolgozhat, és mindent maga ír, forgat, rendez és
vág.
A demó CD kicsit sziszegett, itt-ott alacsony lett a jelszint is,
három dalban meg túllőtték a basszust, recsegett a fülében: a
durván kevert demó sorjás eredetisége, a demóé, ami megalapozta
a szerződést, melynek révén létrejön egy új CD a dalok tisztább
verziójával. A gitár már a legelső dal szólóbevezetőjét elrontotta. A
zene megállt, egy férfihang azt mondta: – Hoppá. – Ezt férfi és női
nevetés követte, majd újrakezdték a nótát; a hibát bent hagyták,
merész nyitány egy olyan anyaghoz, aminek fafejű és botfülű
lemezkiadó-vezetőket kéne lenyűgözni, ám amikor a zenészek
másodszor, immár rendesen eljátszották, Julian bizsergést érzett a
nyakán és a veséjében.
Másnap a forgatást szinte azonnal elnapolták; Maile mutatott
neki egy modellt, Julian pedig alaposan megnézte a nő arcát, azt az
arcot, melyet fénykép alapján választott, majd megrázta a fejét,
aztán a nő kezét:
– Köszönöm, de ma nem. Maile, írd alá a papírjait, a
bocsánatkérésemmel együtt. – Ez kicsit az ügyfél
marketingmenedzsereinek is szólt, akik kilátogattak a forgatásra; a
céges alvajáróknak, akik számára egy kamerák és lámpák között
töltött nap, nézve, ahogy egy rendező lazán elküld költséges
szépségeket, le van tojva a pénz, a munkájuk egyik bizsergető
járuléka, egy szippantás a dívapompából.
Pedig a modellek elküldése az utolsó pillanatban egyre
gyakoribb lett, és Julian újabban kezdte dühíteni a
modellügynökségeket élesedő mércéivel, melyeket ráadásul nem
volt hajlandó elmagyarázni. Még karrierje elején rájött, hogy egy
modell felvétele előtt az utolsó teszt az öregedés előjeleinek keresése
kell hogy legyen. Nem szimptómáké: előjeleké. Julian – gyakran
egy pillantásból – meg tudta mondani, hogy a legtöbb női arc
hogyan és hol csupán átmeneti verziója idősebb énjének. Néha már
tizenkilenc-húsz éves modellecskéknél is ki tudta szúrni a szégyent;
látta a bennük ólálkodó öregasszonyságot, míg az ideális arcok
(mint azé az ír lányé, most, hogy belegondol) nem árulkodnak,
nem mutatkoznak sebezhetőnek. Mások nyilván felbérelik ezeket a
nőket; nem volt rájuk exkluzív joga. Ám ő sosem vette fel azt a
megbecsült übermodellt, akinek sötét titkát megpillantotta. Hiába
fejlődött a CGI, még a legjobb retusálok sem tüntethetik el teljesen
az igazságot, és éppen ezért Julian ragaszkodott a mércéjéhez,
ehhez az ő szakmai titkához, és az összes reklámja – a prózai
padlótisztítótól, melyet egy fenségesen gyönyörű „háziasszony”
adott el, akit feltűrt ujjú oxford ingéről lehetett megismerni, a
túlfűtött szempillafestékig, aminek közelijén még a pórusok is
látszottak – mindig ugyanazt a paradox érzést keltette az
ügyfélben, a veszély és biztonság, kéjvágy és lelkesültség érzését. Jó
pár éve már a legkeresettebb rendezőnek számított a városban,
noha nemigen akadt olyan marketinges, aki meg tudta volna
magyarázni ennek okát.
Az utóbbi nyolc-tíz hónapban a probléma azonban fokozódott:
mind kevesebb nő akadt, akinek jövőbeli kora (még ha idősen
szépség is lesz) észlelhetetlen lett volna. A szokásosnál kissé
fiatalabbakat használt, de már az alsó határ is egyre jobban
kitolódott. Nem magyarázhatta ezt meg a dühöngő
modellügynökségeknek, mert nem akarta kiadni a titkait, de az
igazság szembeszökő volt: mind több és több nő lett csak
átmenetileg gyönyörű. Tisztában volt vele, hogy ez feltehetően
Carlton és Rachel hatása; bizonyos események maradandóan
befolyásolják az ember látásmódját. Ennek ellenére
elkámpicsorodva nézte a hatást, a szépség egyik fajtájának
fokozódó veszélyeztetettségét.
Rábökött hat lehetséges helyettesre a portfolióban, adott időt
Maile-nek, hogy lecsekkolja, elérhetők-e, felhatalmazta a sürgősségi
díj kifizetésére, és céltudatosan elhagyta a stúdiót, de csak hogy
felüljön az F jelű metróra, és hallgassa az iPodját.
Tehát Julian ül az F szerelvény egy szinte üres kocsijában. A
túlsó végében, egy hip-hoppal teli, karcsú iPodhoz drótozva,
cégrobotos öltözetű fiatal fekete férfi bólogat és motyog magában,
akár egy Talmud-tudós. Julian kissé még az elküldött modell
arcának és csalódottságának hatása alatt áll. A lánynak
mentoloscukorka-illata volt, ami nem nyomta el teljesen az iménti
zajos megtisztulás bizonyítékát, és most, a megdőlő szerelvény
narancssárga műanyag üléséről Julian a szemben ülő mérsékelten,
de nem lehetetlenül csinos lányt tanulmányozza. Ezt a csinosságot
ő sokkal többre becsüli, tekintve hogy mindennapi munkája a
nevetséges szépség formálása és kockáról kockára való megőrzése,
és a fejhallgatóban szerelmes dal szól, egy másik lány énekli, egy ír
lány, és a lehetőségek hatalmas arany mezejéről énekel, mely előtte,
Julian előtt terül el, nyugodtan kóborolhat rajta, a nap sosem
nyugszik le teljesen. Bizonyos fajta férfinak – a megfelelő dalnál –
fizikailag lehetetlen nem azt érezni (mielőtt eszébe jutna
gondolkodni), hogy a metrókocsiban szemben ülő lány is hall és
érez valamit, hogy ő lesz a sztárpárja ebben a nyálas-mázas
tájképben. A lány most fel is néz, mosoly közelg, de nem, a saját
zenéjét hallgatja a saját iPodján, talán egy siratót egy végzetes
tengeri utazásról, Julian pedig lehunyja a szemét, és Cait O'Dwyer
szövege elkezdhet bevésődni a memóriájába.
A Huszonharmadik utcánál kecmergett ki Manhattan
felszínére, pontosan ott, ahonnét elindult. A tiszta kék égből
hószerűség szitált. Visszatért a stúdióba, ahová Maile már
odavarázsolta az egyik kért lányt. Julian nézte, ahogy a sminkes
megnedvesíti az olasz modell ajkát. Minden ecsetvonás tovább
fokozta a lány lédús érettségét. Pontosan meghatározott
mennyiségű látható nedvesség szükséges ahhoz, hogy szexet
sugalljon, de még anélkül, hogy emlékeztetne az unalmas
biológiára vagy az orális higiéniára. – Egy pillanat. – Megállította a
sminkest, ahogy az ment volna tovább az olasz lány szemére. –
Még az ajkakra. Még. Egy kicsit. Még. És még. Kész… köszönöm.

5
Még 2006-ban Ian Richfield és Cait O'Dwyer egy közös
barátjuk révén jöttek össze, aki tudta, hogy mindketten akkor
menekültek el egy-egy tré bandából. E-mailben megbeszélték,
hogy Tan lakásán találkoznak. lan sörrel kínálta, háborús
sztorikkal szórakoztatták egymást, kitapogatták a közös
ismerősöket, majd Cait, nem túl nagy reményekkel, azt mondta –
Hát, próbáljuk meg.
És egész addig a pillanatig, idézte fel Ian gyakran, még minden
lehetséges volt. Utána elképzelte, hogy amikor Cait azt mondta,
„Hát, próbáljuk meg", ő nem szólt semmit, egyszerűen
megragadta a lányt, amelyik testrészét elérte és megmarkolhatta,
ledöntötte a padlóra, végigfuttatta a kezét több számmal nagyobb
pulóvere fölött és alatt, megragadta a tarkóját, és a lány arcát az
övébe nyomta, térdre esett, arcát Cait ágyékának szorította.
Nem. Nevetett, és azt mondta: – Ejha, odanézzenek. Jól van,
főnök, csináljuk, próbáljuk meg. – És részben mert reflexszerű volt
nála, amikor csak gitárt vett a kezébe, és részben mert látni akarta,
sandít-e ez a helyes ír csaj bármit is a zenéhez, elkezdte a Cure-féle
intrót Hendrix „Foxey Lady"-jéhez.{10} A lány biccentett, akár egy
sebész, és azt mondta, legyen egy terccel feljebb. Ian odább tette a
capót, és a lány totál hozta, nem hibázott, nem tévesztett szöveget,
még a rögtönzött dumát is lenyomta a lemezről – „Ez egy jó
bevezető” –, és még ennél is tovább ment: rákontrázott az ő
játékára, kitöltötte a neki hagyott helyeket, ötleteket adott. A
festékfoltos létrán ült, amit Ian az egyik házfestéses melóból emelt
el, de a dal felénél felállt, és feltekerte mindkettejük hangerejét:
„Nem bántalak én. Csak az enyém leszel, enyém”. Ian ezt a dalt –
amit nagybátyja egy régi CD-jéről tanult meg azon a napon,
amikor a szülei elektromos gitárt vettek neki – olyan vadsággal
játszotta, amiről mindig úgy vélte, csak egy figyelmes tömeg előtt
fellépő zenésznek adatik meg. A szólórészt kétszer játszotta,
basszus és dob nélkül is tartva a tempót, és még az ötletei sem
dadogtak. Ahogy az utolsó akkord zizegése szitált le a lakás
padlójára, még mindig megváltoztathatta volna a dolgokat, és
újabban, önostorozó merengéseiben lekapta válláról a gitárt,
fellökte a barna összecsukható fémszéket, száját Cait fülére
tapasztotta, keze redőkbe vonta a lány mellét, még mielőtt az
erősítő zizegése elhalt.
De nem. Nem tette meg. Volt egy pillanat. Ez a pillanat jött, várt
rá, és amikor ő továbbra is mozdulatlanul állt, örökre továbbment.
Az első nóta véget ért, és mind a ketten tudták: a hangzás
mindkettejük többszöröse volt. És tudták.
Hosszú csendben ültek, miközben a hang, amit csináltak,
végigutazott az utcán, ki a tengerre, fel a távoli csillagokba. Csak
az erősítő halk zümmögése maradt, és Ian attól félt (ahogy Cait
ránézett, ő meg azt fontolgatta, ráugrik), hogy a gitárja
hangszedője felveszi a szívverését, és lejátssza Caitnek. Nyelvét
felső ajkának nyomta, a spirális hüvelyk mintázatú fekete pengetőt
pedig ujjpercei fölött-alatt forgatta. Cait a táskájába túrt
cigarettáért, ami már nem volt ott, merthogy egy héttel korábban
letette a cigit, Ian meg a hűtőhöz ment még két sörért. Döntöttek.
A döntés közös volt, az indokaik azonban ellentétesek: Ian
gyáva volt, Cait könyörtelen, Ian védelmében szóljon, hogy ő nem
tudta, hogy a döntés örökre felvésődik, mint egy komor
márványtörvény. Ez a lány akarata volt, melyet attól a pillanattól
rezzenéstelen fegyelemmel tartatott be. Ha tudta volna,
mondogatta magának Ian, akkor Caitet választja a zenével
szemben, bármivel szemben. Csakis őt.
– Na és a „London Calling"?{11} – javasolta Cait. És ő mindent
eljátszott, amit csak kért. Tekintélyes zeneszókincsük és
zenehallgatási történelmük – a hosszú-hosszú felkészülés erre a
pillanatra – szinte redő nélkül fedte egymást. Ian egyre
obskúrusabb kedvencekkel licitált (Cramps, Creeps, Crito's
Apology, Crooked Bastards, Crud), de a lány szinte egyszer sem
ismert be tudatlanságot, alig-alig habozott, csak más hangnemet
kért, míg végül Ian már automatikusan az ő fekvését találta meg.
Soha senki nem tudott Iannel lépést tartani repertoár terén, pláne
annak beismerésére kényszeríteni őt, hogy gyéren áll a kanonikus
ír bandákból. Cait nem igazán tudott gitározni, de vele énekelte
egy Pogues nóta vokálját, „Ná-ná náá ritmus és fel a kvintre és
vissza és két ütem szünet érthetetlen hörgéssel”.
Ian különösen azt imádta, ahogy Cait az eredetileg férfi énekelte
számokat megoldotta: vagy egy az egyben énekelte a szöveget
(énekes csajt akar), aztán ujjongva, gonoszul kicsavarta leszbika
nótává, vagy megcserélte a szerepeket (énekes fiút akar), aztán
nyugodtan variálhatta, adta a neurotikus csajt, dühöngő csajt,
csábító csajt vagy vicces csajt. De a legjobb az volt, amikor
megtartotta a férfiszöveget, csak valahogy kiforgatta a jelentését,
maradtak az eredeti szavak, de az egész idézőjelbe került, mintha
azt énekelné, amit egyszer egy férfi, neki énekelt, és ő most csak
felidézi. Elvis Costello „Alison"-ja, egy féltékeny exszerető agyrém
balladája az ő szájában Alisont védte, és vonakodva elismerte a
közös felelősséget: a „Hallottam, hogy a kis barátom / levette a
ruhád” éppannyira szólt a lány bűntudatáról, mint a pasi
féltékenységéről.
– Mostanában ezzel szórakozok. Ha eszedbe jut valami… –
mondta Ian, és lejátszott egy akkordmenetet, Cait pedig pillanatok
alatt talált rá szöveget és egy olyan énekdallamot, amit Ian nagyon
szeretett volna maga írni, de tudta, hogy sosem menne neki, se
végtelen idővel, se végtelen zenetanulással, se végtelen terápiával. A
„Végtelen majmok” címet javasolta. Cait bölcsen leszavazta.
Két év elpöfékelt az óta a délután óta Williamsburgben. A banda
összes nótáját közösen írták. A banda összes döntéséből szinte
egyenlően vették ki a részüket (szinte – Cait egyre mágnesesebb
neve vonzotta hozzájuk az összes fényes jó szerencsét). És Ian
hozzáigazította személyiségét a Cait iránti érzései
értelmetlenségéhez, hiányuk köré formázta magát. Mintha
állandóan nehéz dobozt cipelt volna le egy meredek lépcsőn,
tartása a helyzetét tükrözte; meghajlott, görnyedt, hátrált még
álltában is. Fogát csikorgatta, ha erre gondolt, meztelenül állt a
tükör előtt a fürdőszobában, nézegette a neki kiutalt sápadt,
dudoros, ványadt, lógó tokot. Nem volt mit tenni. Az edzőtermileg
dizájnolt mesterkélt muszklibevonat semmi fontos pluszt nem
jelentene; ami hiányzik, az megszerezhetetlen.
Játék közben kicsit jobban kihúzta magát, Caitet figyelte, hogy
ad-e jelet, tükröződik-e az arcán az ő zenéje. A színpadon valami
feléledt és ott zizegett kettejük között, néha az első hangtól kezdve,
és ez az áramlat – még amikor Cait háttal állt is, ő meg éppen a
kezét vagy a pedáljait nézte – fűtötte a banda vonzerejének egy
részét. A férfiak bírták Caitet, de a nők – a közönségben, a
lemezcégeknél – látták, Cait hogyan néz őrá, megértették a belső
egyensúlyt, és Cait figyelmének eredményeképp vonzóbbnak
látták Iant is, mintha a lány kihozná belőle a legjobbat oda, ahol
mindenki láthatja. Ian őt képzelte oda, amikor haknik után egyik-
másik csajjal volt. Gyanította, hogy Cait ezt is tudja.
A színpadon kívül Cait bókokkal és ironikus főnökösködéssel
tette a helyére, és Ian inkább rá se nézett, amikor beszéltek. Cait
egyedül őt szólította a nevén a bandában, ezzel olyan véglegességét
társított a pozíciójához, ami szakmailag megnyugtató, érzelmileg
viszont lebénító volt. Amikor leültek zenét írni, vagy amikor
egyikük a másik elé tárta, amit magában készített, tehát kettesben,
ahol nem volt közönség, amely elnyelje a többletet, Ian úgy érezte,
a szobába bezsúfolódik a többi énjük is, meg nem élt életek és
megíratlan levelek, a leszavazott boldogság, és nem tudta
elképzelni, hogy Cait ezt ne látná. Vért izzadt, hogy segítsen
díszítgetni Cait félelmeit, meséit és hamis énképét, maradék
energiájával pedig önmaga többi részét rejtegette előle. Legjobb
formájában is annyit ért, mint egy gyerekrajz Caitről egy
fáradtabb napján.
Tisztában volt vele, hogy ez keserédes dolog és valamiképp
nélkülözhetetlen a művészethez. Csak hát égetett. Aki ezt érzi, az
azonnal elkapja kezét a tűzhelyről, de ő beleragadt ebbe a
pozícióba, centikre fájdalma forrásától, olyan sokáig, ameddig csak
előre látott a jövőbe, mert ha zenész akar lenni, ha meg akarja
védeni az egyetlen mély és igaz dolgot magával kapcsolatban, az
egyetlent, amit Caiten kívül szeret (de ami csak miatta mutatkozik
meg legerősebben), akkor bolond lenne otthagyni egy olyan
énekest, aki teljesen nyilvánvalóan be fog futni.
És Cait? Cait nem vette észre Ian fájdalmát, vagy ha igen, ez a
tudat csak fel-felvillant előtte, és ő azonnal letagadta, elviccelte.
Arra intette magát (gyerekkori papja hangján), hogy ne legyen
olyan hiú, hogy maga körül mindenkire statisztaszerepet oszt a
saját drámájában. Ennél is meghatározóbb, hogy a kétévnyi siker
arra a kifürkészhetetlen és meghamisíthatatlan babonára szoktatta
rá, miszerint helyzetük – akármi is az – működik, azt
megváltoztatni, sőt akár csak gondolni rá kockára tenne mindent,
amit elértek. Szakmai jó szerencséjük bármilyen százaléka függött
is a kölcsönösen érzett, ám elhallgatott feszültségtől, ahhoz elég
fontos volt, hogy csak egy pszichopata babráljon vele. Így aztán
sosem volt annyira fegyelmezett és koncentrált, mint amikor
kettesben dolgoztak Ian soros lakásán (sosem az övén).
És Ian, a cinkostárs olyan figyelemmel készítette elő a szobát a
jövetelére, mint amit a bűnöző fordít a legapróbb bizonyítékokra,
mindenki más minden jelét eltüntette az életéből, ugyanakkor nem
utalt arra sem, hogy lenne hely Caitnek. Ha valaki ott töltötte az
éjszakát, minden nyoma megsemmisítésre vagy szekrénybe került,
mire Cait megérkezett. Fényképek befiókozva, ajándékok eldugva,
mobil kikapcsolva, nem csak elnémítva; nem is akart a kijelzőre
nézni úgy, hogy Cait látja (plusz ha munka közben hívták, Cait
cöccögött, mint egy diri, és megkopogtatta képzeletbeli óráját a
csuklóján). Előrelátón levette a hangerőt az antik üzenetrögzítőn is,
ami amúgy az egész szobában közhírré tenné élete bonyodalmait.
Amikor zenét szereztek, Cait csak bólintott egy sikeres kísérlet
után, egy félrelépés után pedig a fejét rázva nevetett, és azt mondta
sznob brit akcentussal: – Attól tartok, ez bizony szar, az bizony. –
Amire ő a legdickensesebb kölyökhangján kérlelte: – Kérlek,
mamuci, nem próbálhatnánk meg még egyszer?
Könyörtelennek tartotta Caitet a fájdalom pillanataiban, de a
boldogság pillanataiban is, melyeket kéznyújtásnyira tőle élt meg,
ám Cait szabályai a jobb kezét a bal bokájához láncolták: semmi
nem alakulhat ki, semmi nem tetőződhet he, semmi visszafojtott
nem bukkanhat felszínre, semmi előzőleg elfogadott nem
sikkadhat el. Az ember nem beszélhet róla, hátha többé nem tud
róla énekelni. Ehelyett Ian figyelmét Cait folyton arra az
elektromossággal csodálatosan töltött levegőre irányította, amit
megszelídítettek és megtáncoltattak kettejük között.

6
Egy nyirkos reggeli kocogás boldogabbik vége, ahogy saját
látható lélegzetének jeges kis felhőin nyomakodott át. Mintha
cukkolni akarná ebben az immár több hónapos hangulatában,
akár a banderillero egy hitvány bikát, iPodja a régi tuti-biztos dalt
javasolta Juliannek, aki felnevetett a hideg levegőben: nyolcezer
kategorizált lehetőség közül éppen ez a dal. Saját iPodja gúnyolódik
vele. Még a gimnáziumban fedezte fel teljesen véletlenül a tuti-
biztos dal mágneses mezejét: ha véletlen megszólalt a rádióban
vagy egy válogatásszalagon, az előtte álló este könnyed kalandot
kínált, zen promiszkuitást. Ha azonban bármikor is szándékosan
használta a dalt punnyadó önbizalmának felpumpálására, nem
hatott; potenciája csak véletlenszerűen volt megcsapolható.
A dal egyszer egyetlen nap leforgása alatt elröpítette a
győzelemtől a véletlenen át a csodáig. Annak a napnak az emléke
most, kocogás közben darabokban visszatért, és az első darab nem
az egyik nő arca volt, vagy egy parfüm, még csak nem is az évszak
vagy az időjárás azon a napon, amikor megkapta hármas
koronáját. Nem, az első emlék egy régimódi fejhallgató párnás
korongjának érzése a fülén. Narancssárga volt (következő emlék),
ami azt jelentette, hogy az ezüst-kék kazettás walkmanhez
csatlakozott, ami pedig ezt a rendkívüli napot a megbízható
hordozható CD-játszók kora elé tette, vagyis valószínűleg 1988-ra;
akkor volt huszonhárom. És csak ekkor, a kalkuláció után jött
vissza az egész nap, a manhattani október. Ami azt illeti – másnap,
bizonytalanul abban, hogy ugyanazon a bolygón él-e, mint
mindenki más – javasolta is egy csapos barátjának, hogy legyen
Októberi Manhattan nevű ital, sőt mi több, megígérte, hogy
finanszírozza a kutatást és a szabadalmat, ha a barátja
reprodukálni tudja egy pohárban azt az élményt, melyet Julian az
előző tizenkilenc órában átélt, az érzést, miszerint az ő jóléte és az
egész világ jóléte között a fejhallgatóján keresztül kapcsolat van, és
hogy ennek a kapcsolatnak a felismerése mindig is
elkerülhetetlenül oda vezet majd, hogy idegenekkel ismerkedik
meg és fekszik le.
Vagy, mint a nevezetes napon, három idegennel egymás után.
Ha az ilyesmi statisztikai valószínűtlenség volna, akkor a kettő per
nap ötven százalékkal gyakrabban kéne, hogy történjen, pedig
sosem történt meg. Nem, valami lehetetlen történt aznap, meteor
landolt a lábánál sziszegő nyüszítéssel, széles állkapcsú borzeb
kívánt neki élénken „Jó napot", egy törött üveg visszanyerte
épségét. És bármelyik férfi meleg nosztalgiát érezne, ha ezzel a
dallal a fülében, visszanézne két évtized távolába.
Csakhogy az efféle nosztalgiához némileg azonosulnia kell a
visszaidézett és a visszaidéző énnek, és ahogy Julian most
elképzelni sem tudta, hogy akár csak szóba elegyedjen egy
idegennel, ahogy alig emlékezett a szexuális gerjedelemre, úgy a
derűn kívül semmit nem érzett a fiú iránt, aki azt csinálta oly sok
eónnal ezelőtt. Emlékezett a fiúra, de ilyen messziről nem hallotta a
gondolatait.
Végigkocogott az Atlantic Avenue-n, el a Patkány jeltelen ajtaja
mellett, mindenütt ezüst tengertájjá fagyott megolvadt hó, egy
pillanatra eszébe jutott Cait O'Dwyer hangja, és belehallotta a
dalba, amit éppen hallgatott. Két huszonéves lányt látott a járdán,
de ahelyett hogy a tutibiztos dal vágyakozást ébresztett volna
irántuk, a lányok közelsége valahogy tönkretette az iPodja
elektronikáját, a zenéből kiszívta az összes potenciát, a lányok
szétfoszlottak, amint alaposabban megnézte őket, és
ellenállhatatlanul eszébe jutott a becsült jövedelemadója.
 A „Never Gonna Love Anyone (but You)"{12} következett, ezer év
óta először. Annak idején sokat játszotta Rachelnek, a jegyességük
elején, mintegy ígéretként. Ott állt az új ágyon Rachel felett
terpeszben, ahogy az felébredt, a CD-vel együtt énekelt és biztatta
Rachelt, hogy szálljon be a refrénnél. Magának is énekelte
emlékeztetőül, kis csilingelő ösztökélésként, amikor nagy
csalódására felfedezte, hogy még a jegyesség sem változtatta
monogámmá.
Julian az esküvő előtt és után is megkóstolta a küszködő
színésznőket és lazuló modelleket, akiket munkája mellékesen
útjába sodort. Itt-ott mintát vett egy-egy ínycsiklandó
gyakornokból. Valaha kihívásként élte meg. Mire eljegyezte magát,
már inkább előhívás lett, előző győzelmek és szerelmes dalok
felidézése. A románc és a szex nem lett örömtelen – közel sem –,
inkább korábbi örömök felidézésének kellemes módja, végtelen
regresszió végtelenül csökkenő ismétlésekkel. Továbbra is úgy
nevette végig az italokat és csókokat, hogy minden része éber
maradt, a sors és románc érzése pedig éles, gondolatai nem
kalandoztak el, nem sandított az órájára ölelkezés közben,
ízlelgette testüket és az atmoszferikus közelséget, a vízben a
jégkockák akár fogröntgenek, a nő a színtelen fényű körmét
finoman végigfuttatja reklámtökély ajkainak halványrózsaszín
árkain, bronz vádlijának lehámozható kagylója összeér térdének
hátsó izmos H-ja alatt, ahogy az asztaltól a ruhatárhoz megy,
miközben egy közel sem rossz zongorista összefűzi az „All of Me",
„All of You", „All the Things You Are” és „All the Way"{13}
örökzöldeket.
Addigra Julian már eleget ízlelt ahhoz is, hogy legalább azt
tudja, egyáltalán nem arról van szó, amire ezek a sóvárgó dalok
céloznak. Ez a tudás azonban soha nem jelentett akadályt a
következő kalandnak.
 Mindig is monogám szándékozott lenni. Magáévá tette a
gondolatot, elvben és önmagára nézve is, főleg a barátnő-később-
jegyes-később-feleség felé. Csakhogy poligámból átlényegülni
monogámmá közel sem az az egyszerű ellágyulás, amivel a
popzene oly régóta kecsegtette. Sőt a jegyességgel csak szaporodott
más nők elcsábításának lehetősége, majd az esküvő után jelentősen
megsokszorozódott. Az igaz szerelmet propagáló dalok
váltakoztak szókimondó popzenével, mely egyfolytában
ismeretlen, szinte megismerhetetlen ködös gyönyört ígért az ő
szemében (nem is, várjunk, az ő szemében), és noha mindkét
dalféle hitelesnek tűnt, ugyanakkor mindkettő olyan
tapasztalatokra is utalt, melyeket még nem szerzett meg; még nem
azt az életet élte, amit a zene leírt, és (sejtette vele a zene) ez az ő
hibája. Mert bármennyire szerette a feleségét, élvezte a társaságát,
köteléküket egész életen át tartónak várta, sosem szabadult meg
sokáig a vágyakozás régi érzésétől, a vágyakozásétól valami iránt,
amiről nagy megdöbbenésére kiderült, hogy Rachel sem az.
Bátyja, Aidan, aki akkoriban tudott hűtlenségeiről, disznónak
tartotta.
– Ez a testi torkosság nem méltó hozzád – korholta, mire Julian
úgy érvelt, hogy az ő bűne nem igazán a torkosság.
– Akkor a képzelőerő hiánya – nyújtott be új vádat Aidan, és ez
fájt, noha olyasvalakitől jött, aki feltehetőleg még sosem ért nőhöz.
Fájt Juliannek, mert akkoriban még hatalmas képzelőerejű
embernek látta magát, művésznek, munkája szó szerinti
kommersz természete dacára. Aidan azonban megbocsáthatatlanul
rátapintott az igazságra: Julian nem tudta elképzelni – még
Rachellel sem –, hogy egy ilyen felállás hogyan működhet, ahogy
majd öregszenek, az öregség hogyan hat a szexre és romantikára,
mit szülhet a meghittség (megvetést vagy valami nehezebben
elképzelhetőt). És Aidan dorgálása tönkretette azt a következő
egypár alkalmat, amikor Julian mentességet adott magának a
házassági szerződés alól, nem művészet, hanem kudarc lett,
korábban méltatott művek gyenge koppintása.
Poligám életének legvége felé (nem először) egy homályos,
fetisiszta sikátorban bandukolt, hogy meglássa, hová vezet
(kóborlása közben saját képzeletét méltatva). Ez az utolsó játék úgy
kezdődött, hogy azt mondta, „Mondd el, mit csinálsz velem",
lépésenkénti elbeszélést követelve partnerétől. Majd azzá lett:
„Mesélj arról, amikor mással csináltad ezt", miközben vele csinálta.
Később: „Mesélj arról, hogy valaki ránk nyit, vagy az épület felé
tart, vagy a saját dolgát teszi, mialatt te ezt csinálod.” Még később
a legrokokósabb megszövegezésben a lány, akit a karjában tartott,
egy küszködő és végül elbukó színdarabíró, egy hosszú, Juliantól
nyolcszorosan eltávolított történetet regélt el: (1) egy étteremben
magányosan üldögélőnél felidézi az éjszakát, amit (2) egy durva
(kickboxbajnok) férfi karjaiban töltött, aki később izgatottan nézte
távcsövön át, hogy (3) az utca túloldalán a lakásában egy nő
meztelenül áll és telefonon beszél (4) a volt szeretőjével, aki abban a
pillanatban éppen azt csinálta (5) egy másik nővel, amit a volt nője
a telefonban neki mondott, aztán ez a másik nő később elment a
férfitól, és a kalandjáról beszámolt egy (6) közeli barátnőjének, aki
késeibb indiszkrét módon elismételte egy fittneszterem
szaunájában több, szinte csak ágyékkötős nő előtt, akik közül (7)
az egyik megszállottan vonzódott (8) egy másikhoz a szauna
hallgatóságából, aki történetesen az a nő volt, aki éppen Juliánt
ölelte.
Kellett lenni egy utolsónak; ez volt az utolsó. Aztán Julian
megváltozott. Ahogy azt gyakran remélik, de ritkán valósul meg, a
Julian megváltozásához szükséges ingert felesége terhessége
jelentette, a hatás pedig fotongyorsan megmutatkozott,
mikrohullámú átalakulás fiúból férfivá, kutyából emberré,
fantáziahiányosból fantáziadússá, már miközben ott térdelt a
fürdőszoba padlóján, fülét Rachel pocakjára szorítva. A változás,
melyet ígért, ám nem hozott el udvarlás, jegyesség, esküvő, nászút,
otthonteremtés, sőtt, még szeretett bátyja benne való csalódottsága
sem, most végre bekövetkezett. Ez az új érettség úgy
megkövérítette Julian ujját, hogy a jegygyűrű már nem tudott
lecsúszni róla.
S mintha régi mérgektől tisztulna meg, tudattalanja savas
féltékenységi álmokat köpködött fel. Azt álmodta, hogy Rachel a
veszetten szabados, ő pedig láthatatlan béklyóktól bénítva nézi
végig az árulásait, vagy alkalmi barátoktól szerez róla tudomást,
arra járó sötét alakoktól, sőt saját vihogó szüleitől. Ezek az álmok
perzseltek. Rángatózott, kezei belegabalyodtak a nyirkos
ágyneműbe, lerántotta a paplant Rachelről, mígnem az pofon
vágta, mire aztán felébredt, rémálom-rázottan és álmélkodva.
Ébren sosem volt féltékeny, legalábbis ilyen hőfokon, és a felesége
miatt pedig egyetlenegyszer sem, még egy pironkodó
zsarátnoknyit sem.
Amúgy más nők vonzerejének megszűnése nem volt se
fájdalmas, és tekintve, mennyi energiát ölt az előző húsz évben a
hajszolásukra és kerülésükre, se különösebben zavaró. Inkább
mintha végre elég erős antitesteket fejlesztett volna ki, hogy
szervezetét megóvja a fertőzéstől. Soha nem gondolta, hogy majd
korosodó szívtipró lesz. Mindig úgy vélte, a hűség végül
felülkerekedik, és amikor megtörtént, egy kis fekete-fehér
ultrahangképpel (az állhoz húzott térdek, a tengericsikó-gerinc, a
gyöngysor-csigolyák, az üdvözlésre szorított parányi öklök), Julian
hálával és gyöngéd, megbánás nélküli búcsúval nézett az elhaladó
nőkre. Ez az érzés sokkal közelebb volt a szerelemhez, mesélte
később Aidannek, mint amikor arra vágyott, hogy meghívja őket
vacsorára, sétáljon velük a parkban, megsimogassa az arcukat.
Látta őket, aztán sietett haza a feleségéhez, mert szeretkezni akart
vele, megcirógatni a haját, vagy csak nézni, ahogy manőverezik a
szobában azzal a képtelen hastáji csomaggal. Még amikor nevetve-
döbbenve rájött, hogy a babakocsit toló vagy kengurut viselő férfi
valójában még vonzóbb az egyedülálló nőknek, mint a jegygyűrűs
vagy (egyik haverja szerint) kopókölyköt sétáltató, a nőknek akkor
sem volt hatalmuk felette, és nevetését megkönnyebbülés színezte
át.
Rachel terhessége alatt és még két évig utána egy körülkerített
kertben élhetett a falakon virágzó indákkal, melyet a zene rég
beígért, de pontosan sosem írt le, és ebben a harminchárom
hónapban (dacára álmatlan éjszakáknak, szex nélküli heteknek,
maradandóan vaskos comboknak) úgy érezte, ő a legszerencsésebb
flótás a világon. Akármilyen zene volt körülötte, még lassabb
napokra és végtelen estékre vágyott.
– „Waterfront"! „I Cover the Waterfront"! – Julian azt látta, hogy
Rachel az ő fejhallgatóját nyomja pocakja csíkos páncéljára. – A
nagypapád énekel – mondta Rachel, állát a mellkasán nyugtatva,
és Julian szinte fuldoklott a szerelemtől.
A kérdés akkor és később is eszébe jutott: Ha nem lett volna
gyermekük, válhatott volna belőle valaha is igazi férj? Kíváncsi volt,
vajon Rachel is feltette-e magának ezt a kérdést, igaz, akkor még
úgy hitte, felesége nem tudott arról, hogy ő késve érkezett meg
ebbe a házasságba. Mindenesetre igazi férj lett. Imádta Rachelt
terhesnek, aztán imádta anyának, de imádta azt is, amikor
kettesben voltak, mintha csak most látná tisztán, mintha a gyerek
fókuszba hozná Rachelt, vagy kitisztítaná az ő homályos látását,
kiélesítené a hallását hangjának tónusára. – Mit bámulsz? –
kérdezte Rachel, elfordulva az irdatlan mozivászontól, amit a
Brooklyn Bridge lábának támasztottak, szembefordult vele, ahogy
a pokrócon lebegtek az emberek tengerén az augusztusi
szürkületben, melyet néha-néha megvilágítottak a Tara felé
hömpölygő polgárháború lövései. Julian csak meredt rá, erre az
arcra, amit, döbbent rá hirtelen, sosem nézett még meg részletesen.
– Te olyan… – A fejét rázta, és megfogta Rachel kezét. – Az már
igaz – mondta Rachel.
A „Never Gonna Love Anyone (but You)” véget ért, iPodja
pedig egy liverpooli popsztár country-svindlijét választotta, a „No
Inhibition"-t,{14} aminek az a refrénje, hogy „Megin’ itt a szerelem, ó,
szeretoninom”. Julian sprintelésre fogta.
Rachel kezét fogva mondta ki az igent virágzó magnóliaágak és
támogató csillagok alatt a barátok és a család tapsa kíséretében.
Jelen volt, amikor egy fej bukkant ki felesége vulvájának vérvörös
pirkadatából. És dermedten ült, torkában és szemében
rajzszögekkel, készen rá, hogy letépje a bőrt az arcáról, amikor
ugyanazt a kis fejet moha és termékeny föld födte el. És arról a
napról is visszatért. Az ember képes rá. Ő képes volt. Nem egészen
vissza, de ahhoz eléggé, hogy felfogja, nem ez az egyetlen, ami
valaha történt vagy történni fog vele, habár még akadtak napok,
minden erőfeszítése ellenére is, amikor alig-alig tudta remélni, hogy
bármi is történhet még, állatműsorokat és dalokat idézett
magában, bement a zuhany alá, csak bement és kijött.
Valósággal úgy rohant ki a zuhany alól, hogy lejátssza
Rachelnek a dalt, ami a fejében volt; utoljára próbálta, izgatottan
kiugrott a könnyező zuhanyból, hogy lejátssza neki a dalt, ami
mindent rendbe hoz: Melyik is volt? Melyik dal tud
megmagyarázni bármit is? A válogatáskazetta-kényszer, a
telitalálat idézet, a dal, ami pont a kellő hangot üti meg és
kimondja, amit ő nem tud – ez a romantikus vígjátékok mítosza, és
mint az összes ilyen, semmit sem ér, ha már eleget bántottátok
egymást. (Persze az ő munkája az volt, hogy még kevésbé hihető
mítoszokkal töltse meg az étert, miszerint az öröm és szerelem
például joghurtdobozban vagy hajlakkos flakonban található, bár
meg kell mondani, hogy valaha még hitte is, hogy ez úgy-ahogy
igaz, valaha.)
Rachel a stúdióban a forgatás közepén, egy ajándékkal: vászon
rendezői szék, a hátára ZSENI varrva. Harap-és-mosolyog reklám
volt, a karrierje elején, és az ülőke biztatása dacára nem ment neki,
már kezdett pánikolni, amikor Rachel megérkezett. A levegőben
chipszpor és hányinger lebegett, a 44., 444. vagy 4444. csapó,
szegény színész már láthatóan rosszul volt a közelgő chipsz
láttán… mi is volt a szöveg? Úgy ropog hogy beleroppansz. –
Komolyan? Istenem, Jules, nem csináltathatod meg vele még
egyszer – győzködte Rachel. – Jogalapja lesz beperelni, és én
képviselem is.
– És mit is csinált pontosan Rachel? Valahogy feldobta a
hangulatot, lenyugtatta a termékmenedzsert, a színésznek hozott
egy italt, súgott neki valamit, megérintette a vállát, valahogy elérte
azt, amit Julian nem tudott.
Julian az ajtaja elé ért, és az iPod valami modális szerzeteseket
ajánlott, húsz évvel ezelőtti őrület a gregorián énekekért,
emlékeztetve a legmenőbb reklámost, hogy az ember egyszerűen
soha de soha nem tudhatja, mi jön be. Állt a verandán a jeges
esőben és az érintőtárcsát tekergetve kereste az ír énekeslányt.

7
– Kisöcsi – nézett fel bátyja a kanapéról, ahol tollak, térképek és
blanketták fölött lebegett, akár keselyű a tetem fölött. – Te ilyen
ideiben futsz? Ez már önutálat.
Julian cuppogó cipőjével küzdött.
– Én úgy érzem, tizenkét órában maradtunk. És úgy érzem,
nem adtam neked kulcsot.
– Egy mély érzésű ember, aki hadilábon áll a tényekkel.
 A Juliannál majd' egy dekáddal idősebb Aidan sok éve már a
tényarzenáljával biztosította úgynevezett megélhetését. Felvértezve
öt szedett-vedett, befejezetlen MA-fokozattal – paleontológia,
kriminológia, orosz irodalom, szociális gondozás és Ottoman
történelem; a névjegykártyáján az állt: „Aidan Donahue,
többszörös diplomás (szakdolgozat előtt)” – keresztrejtvényeket
szerkesztett, és szócikkeket írt különböző ezoterikus
enciklopédiákba, valamint novellákat férfimagazinokba (Anna
Karenina álnéven, kinek nevében válaszolt életmódbéli és intim
higiéniás kérdésekre is). Lelkes versenyzője volt sorshúzásoknak,
betelefonálós rádióműsoroknak, magazintomboláknak, bárokban
rendezett kvízestéknek (ahol az elején részegnek és butának tettette
magát, felsrófolva a téteket olyan válaszokkal, hogy „Kilencedik
Henrik” vagy „Tudják, az a király, amelyik kiköpött olyan, mint a
kártyalap”). Ötvennégy éves korára krónikusan képtelen lett
megnősülni vagy főzni, viszont a kényszerbetegsége még kapóra is
jött, mert miniatűr bérleménye – minden oldalról körbefalazva
könyvekkel és játékokkal – ábécérendben volt, ahol csak lehetett.
Kedd esténként, bizonyos tényeket a hallgatás hímes mezején
hagyva, kapott némi pénzt egy létszámgondokkal küzdő közösségi
mentálhigiénés központtól, ahol elvált apáknak vezetett önsegítő
csoportot. A paleontológus majdnem-diplomája is ért annyit,
mintha pszichológiából lett volna, és Aidan határozottan terápiás
hatással volt az elgyötört apákra, akik érzelmileg ráhangolódtak a
fiaikra a dinoszauruszok tanulmányozása közben, és most,
korlátozott láthatással, erős érzelmi szakértelem terhelte őket egy
olyan szakterületen, melybe szuperszonikusan felnövő fiuk a
fitymáló anyuka fedele alatt már beleunt. A csoportterápia gyors
sikereket aratott, ahogy az a sok farfekvéses, tömör szülői érzelem
dagályos vitákba lett beleszublimálva olyan fontos kérdésekről,
hogy a T. rexnek volt-e tolla. „Semmi baj – vigasztalt Aidan. –
Jogotok van így érezni.”
Ritka madár volt az a kívülálló, aki mindkét testvért ismerte, de
az ilyen joggal várhatta volna, hogy Aidan pofákat vág az
irigységtől öccse pénze, pompája, kelleme miatt. Aidan volt a
magasabb, de eltekintve a hosszú orrtól a fabábszerű
mélyharapásos fogsor felett, és az alsó ajkat eltüntető, hibásan szőtt
fekete szakáll rongyszőnyegétől, hiányzott belőle Julian
szimmetriája és modern csomagolása. Mégis, magas szárú
edzőcipője és béna garbója, tengerikígyó lehelete és örökösen
pollenező frufruja ellenére állhatatos és szeretetteljes lenézéssel
viseltetett Julian iránt, ami egyenlő mértékű, csak ellentétes irányú
volt azzal a lenézéssel, melyet öccse táplált iránta. Aidan
lesajnálóan mondta nemegyszer, nevetve is közben: „Pöttöm, olyan
gyorsan nőttél fel az öreg árnyékában, hogy csak egy jó lábadnak
szabadna lenni: amelyiket érte a nap.”
– Bent vagyok a harmadik körben – közölte most, tenyerével
ütemtelenül dobolva a papírokon, melyek beborították Julian zöld
szélű üvegből készült kávéasztalát. – És elkelne a segítséged. Tudni
akarják, milyen színű Jaguart kérek, ha nyerek. Én soha be nem
ülnék abba az életveszélybe, de az eladási értéket tekintve mit
tanácsolsz?
Aidan hetekig-hónapokig saját világa zanótosát járta, vagy
felvette a telefont, vagy nem, ennek alapelvét Julian nem tudta
kiókumlálni (kivéve az Incidens idejében), majd visszatért Julian
civilizációjába fanfar nélkül, mintha csak tegnap látta volna öccsét.
Életét a kívülálló, néha még Julian is, könyörtelenül nyomasztónak
és klausztrofóbiásnak látta, amit a legkisebb lehetőségekből kapart
össze, és csálé helyeken élt, alacsony, hámló plafonok alatt,
kíméletlen anyagiak gúzsában. Aidan azonban optimista volt, és
ezekből a nem túl biztató anyagokból romantikus életet esztergált,
lelkes harcvággyal provokálta, majd rohamozta meg az ellenségeit:
vetélkedők producereit, szabadalmi ügyintézőket, rivális
domainnév-kufárokat.
– Virgoncnak látszol, Cannonball – mondta Aidan öccsének, aki
éppen izzadt, lucskos zokniját dobta a szennyes kosárba. Egyszer
végignézett Julianen, majd folytatta foglalatosságát, Racing Green
matricát ragasztott precíziósan a tombolapapír egy fekete helyére.
– Új Boleyn-lány van a karodon? – Aidan kinevezte magát minden
személyiség őrzőjévé, akit megszeretett, főleg Julianévá,
objektívnek és változhatatlannak látta őket, rigorózusan
megőrzendőnek eredeti állapotukban. Gyakori kritikái, úgymint
„Ez nem te vagy” és „Ez nem méltó hozzád", vagy Julian esetében
az „Annyira hasonlítasz Apához, J., hogy beledöglök",
szeretettjeinek tényszerűen jobb természetébe vetett hitét tükrözték.
Azon igyekezett, hogy kiöblítse öccséből a cinizmus, önimádat és
flörtölés korrózióját, melyek mindegyikéért apjukat okolta. –
Tudod, semmi örömöd nem lesz benne.
Aidan legelképesztőbb nézetei között – melyeket őszintén hitt,
vagy csupán az élvezetért, hogy bebizonyítsa őket szűkebb
elméknek, akik voltak olyan arcátlanok, hogy vitába szálltak vele,
majd miután a szűkebb elmék kapituláltak, rögtön meg is cáfolja
ezeket –, olyan változatos nézetek között, mint hogy „Shakespeare
csak verslábas pempőt produkált” és „A rabszolgaság gonosz volta
egyáltalán nem egyértelmű", Juliannek a legérthetetlenebb Aidan
zene iránti ellenszenve volt. Nem közöny, aktív ellenszenv. „Van egy
Bach-szonáta, amit nagyjából elviselek – engedte meg Aidan,
alapos erőfeszítést sejtetve, hogy esélyt adjon a zenének. – De a
zene minimum is szenvedélykeltő, kirekesztő, megosztó,
sznobizmusra és szolipszizmusra bátorít.”
– Meg tudod ezt állítani? – kérdezte Aidan homályosan, a
levegőbe intve, mintha méhek közelednének bozontos szakállához
letelepedési célzattal. – Próbáltam bekapcsolni a tévédet, de a
távirányítók hatalmas arzenálja kifogott rajtam. A jelek szerint
minden eszközből ugyanazt a márkát veszed, hogy a látogatóid
még véletlenül se tudják irányítani a környezeted, aztán
nárcisztikus örömöd leled abban, hogy a megmentésükre hívnak,
azaz infantilizálod őket, és a hős szerepében tetszelegsz.
Julian odament a hifihez, a könyvespolc mellett elhaladva
babonából megdörgölte a vörös velúr fényképalbum kopaszodó
gerincét, majd kikapcsolta João Gilberto halk énekét és gitárját. –
Hívatlanul beléptél, a távollétemben, fogtad az egyik
távirányítómat, mindez az én nárcisztikus hajlamaim miatt?
– Mellétrafáltál, jóuram. Magad is meginvitálhattál volna,
mondván, érezzem magam otthon, bekapcsolhattad volna te is ezt
a szörnyű nyávogó macskazenét, akkor sem állt volna
hatalmamban elhallgattatni, még a deista uralom eme csillogó
fekete szimulákrumaival sem, melyek úgy fekszenek kiterítve
előttem, mint megannyi villám. Te magadon kívül nem tolerálnál
más Zeuszt. – Aidan fel sem pillantva beszélt, erősen összpontosítva
rajzolgatott az egyik versenyűrlapra, s közben bajsza mögött
mosolygott pszichológiai jellemzésének geometriai tökéletességén
és hibátlan logikáján. – Az adminisztrátorok kértek egy térképet a
lakásomhoz – magyarázta a labirintusszerű rajzot –, hogy
kiszállíthassák a nyereményemet.
Nem volt értelme kigúnyolni Aidan hiszékenységét a kérdéssel,
hogy a játék díjkihordó furgonja vajon miért ne igazodna ki
Manhattan számozott utcáin. Julian nem is sejtette, mi lenne a
válasz, de tudta, hogy már létezik, ezért nem kérdezte meg. Aidan
csak azért is elmondta, megérezve, hogy ostobaság vagy
hiszékenység gyanújába keveredhet: nem azért, mert a
díjbizottságnak valóban térképre lenne szüksége, hanem mert – …
testületileg nem érdekük olyan partnerrel lépni közös vállalkozásra,
akiben a cinizmus olyannyira erős, hogy még egy ilyen egyszerű
játékba sem hajlandó belemenni. Ha kinevetem a térképet, ahogy
te, tudták volna, hogy kinevetem majd őket akkor is, amikor
elfogadom a pénzüket. Nem akarnak Bobby Fischert, aki
vigyorogva fogja az óriási csekket… – Elhalt a hangja, leszegte a
fejét. Bobby Fischer kínosan találó példa volt, Aidan pörgő
fogaskerekei már ki is verték az analóg érmét, mielőtt megálljt
parancsolhatott volna magának. – Rachel szeretettel üdvözöl –
fejezte be, esetlenül nyakon csípve egy új témát, s ezzel túl korán
adva át az üzenetet, amit később szándékozott tálalni,
fineszesebben, alkoholosabban.
Aidan ebédelni jött Julianhez óvatos nagykövetként, sógornője
hatalmazta fel a kvázi-kibékülés megtárgyalására, akit azóta
szeretett, hogy az gondját viselte az Incidens után. Csakhogy az
önkéntelen Bobby Fischer-utalás eszébe juttatta az Incidenst, ami
eszébe juttatta a nőt, akit élete megmentőjének tartott utána, ami
eszébe juttatta, hogy az megkérte, puhatolja ki a helyzetet Julian
otthonában, és a szavak már ki is buktak – „Rachel szeretettel
üdvözöl” –, százféleképp is árulkodó szavak, íme az ő bonyolult,
alaposan tréningezett elméjének kínos autonómiája.
– Sokat találkozol vele, ugye? – Julian irányt váltott,
törülközőben lehuppant a székre Aidannel szemben, úgy érezte,
szinte felér a feladathoz, hogy feltérképezze bátyja gondolatsémáit.
A pejoratív „mindentudó” ugyanúgy nem tisztességes, mint
semmi más jelző azokra a szerencsétlen számkivetettekre, akik
nem választották és nem tudják irányítani valamely népszerűtlen
jellemvonásukat. Aidan imádott válaszokat gyártani, amióta csak
az eszét tudta; nem tehetett róla. Egy ritka kérdés, amire nem volt
válasza: Mikor érezted először azt a tökéletes belső teljességet, amit
az nyújt, hogy válaszoltál egy tanár, egy szülő, egy másik gyerek
vagy egy tévés rajzfilmprofesszor kérdésére?
Aidan képtelen volt ellazulni megválaszolatlan kérdések
jelenlétében, és ha válasz közben félbeszakították, fizikai
kényelmetlenséget érzett, keserű ízt a szájában és sajgást a
végbelében. (Julian hatévesen: „Hogyan betűzöd, hogy papagáj?'1''
Aidan tizenhat évesen: „P-A-P…” Julian: „Várj, ne, tudom. A-G-A-J,
igaz?” Aidan: „Kérlek, ne csináld ezt. Ha tudod a választ, kérlek,
ne kérdezd meg.”)
Figyelembe véve egyesek negatív reakcióját, ha egy gyerek
múlja felül őket, Aidan sosem lehetett biztos abban, hogy dicséretet
kap, amiért igaza van. Biztos elismerést csak az anyjától várhatott,
és később Juliantól, de csak amikor Julian négy és tizenhárom év
között volt, és a langaléta lángelmében szinte földöntúli lényt látott.
(Julian tizenkét évesen egy biológia tankönyv fölött: „Honnét
tudjuk, hogy Lamarck tévedett, és Darwinnak van igaza?” Aidan
huszonkét évesen: „Cannonball, ha Lamarcknak igaza lenne, egy
lábunk lenne.”) így egy olyan környezetben, melyet általában
halálra bosszantott, genetikusan örökölt érzés lehetett az öröm,
hogy mindenről tud valamit. Mellesleg, ha Lamarck tévedett és a
másik tagnak van igaza, akkor Aidan genetikus mutációja
valamennyire hasznos is lett volna, vagy megélhetés, vagy
párosodás céljából. Nem így volt. Minek folytán domináns
személyiségjegyét az evolúciós biológia irrelevánsként elvetette (az
egyik ok, amiért Aidan évekig próbálta védeni az intelligens
tervezés elméletét; jó érzés lett volna a tudat, hogy létezésének
nyomós oka van).
Tizenöt éves korára olyan létfontosságú és reflexszerű lett
számára, hogy a tények a kisujjában vannak, hogy ekként
definiálta magát: mint maga a tudás, az adatok szuperhőse vagy
görög istene. És ezzel a tudatos önazonosítással egy csavarmenet
kezdett kivájódni elméjében. Mint a táncolni tanulók, akik fejlődés
közben úgy érzik, hogy a zene, amire oly rég gyakorolnak, mintha
lassulna, Aidan emlékezési és válaszadási sebességének is
gyorsulnia kellett, különben úgy érezte volna, hogy nem csupán
különc ereje apad, de ő maga, a lelke olvad el bensőjéből, mintha
kicsontoznák, csupán egy kupac buggyos bőr és foltos szakáll
maradna, amit a világ összes arra járó edzőcipője és magas sarkúja
megtaposhat-eltéphet. Amikor a húszas évei elején New Yorkba
költözött, amikor a sebesség még mindenek felett való volt
számára, úgy válaszolt meg minden kérdést – még idegeneknek is,
akik útbaigazítást kértek a metróban –, mintha nem csak a
válasznak lenne a birtokában, de azt is előre tudta, hogy felteszik
azt a kérdést. Válasza szívderítő módon már a kérdés befejezése
előtt elkezdődött.
Szóval az Incidens. Aidan ötvenhárom éves volt, szellemi ereje
csúcsán, amikor felhágott a televíziós kvízműsorok hegyének
legcsúcsára, és abban a ritka és tiszta levegőben bejutott
versenyzőnek a Jeopardy! – ha, egy olyan kvízműsorba, melynek
trükkje a kérdés-felelet megfordítása (Játékvezető: „A fővárosa
Párizs.” Versenyző: „Mi Franciaország fővárosa?”). Ez a műsor
régóta Aidan végzeteként világlott a távolban, megszállottan nézte,
statisztikailag elemezte, újra és újra jelentkezett rá, meditált rajta,
fontolgatta tanárokkal, bárbéli kvízkartársakkal, valamint azzal a
két megfelelően részeg lánnyal a főiskolán, akiket rávett, játsszanak
vele Vetkőzős Kvízt, ám akiket aztán sűrű bocsánatkérés közepette
elengedett, mielőtt a dolog elfajult volna.
Elérkezett a nagy nap. Jól teljesített, megfosztott trónjától egy
bajnokot, és még két teljes napig birtokolta azt a címet, több pénzt
nyerve, mint előtte három év alatt összesen, mígnem elérkezett a
szörnyűséges vég.
A negyedik napon, céljának biztos tudatában, akárha ősi
próféciát teljesítene be, nyitásként azon melegében letudott két
kategóriát: „Űrutazás” és „Az Alvilág”. A reklámszünet előtti pár
másodpercben Aidan a „Kinek a hibája?” oszlopból választotta az
1000 dolláros kérdést. A játékvezető felolvasta a kérdést, ami kék
alapon fehér betűkkel virított sok millió képernyőn szerte az
országban:

AZ 1347-ES FEKETE HALÁLT

A YERSINIA-PESTIS OKOZTA,
MELYET EZEK A HÍVATLAN BETOLAKODÓK
HOZTAK EURÓPÁBA.

Aidan megnyomta a gombját, a pódium reflektorai kivilágított

neve körül köröztek, a játékvezető a nevét mondta, és Aidan, arcán
ugyanazzal a szigorú elégedettséggel, melyet három napja viselt,
így felelt: – Kik a zsidók?
A műsor rajongói és Aidan öccse meg barátai sokáig vitáztak
arról, hogy az epizódot szabad volt-e egyáltalán sugározni, vagy ki
lehetett volna vágni csak ezt az egy pillanatot. Viszont ha így
történik, ki értette volna Aidan betonhallgatását a következő
huszonkét percen át, vagy azt, hogy még tippelni sem hajlandó az
utolsó, írott kérdésre?
– Óóóó, neeeem – felelte a játékvezető letörten. – Saul?
– Mik a patkányok? – kiáltotta be valósággal a dühödt
versenyzőtárs Aidan balján, ám a rendező perverz módon (vagy
bénult ámulattal) a kamerát Aidanen tartotta, akinek arca a
leolvasható gondolatok döbbenetesen széles skáláját mutatta,
vetítette ki tisztán a szakáll, bajusz és szemüveg dacára is. Tudta,
hogy „Patkányok” a válasz, pofonegyszerű. Még a „bolhák"-at is
elfogadták volna. Nem hitte akkor, sohasem hitte, hogy a zsidók
terjesztik a pestist. Életében nem volt antiszemita. Nem gyűlölt
egyetlen csoportot sem, kivéve az idiótákat, azaz mindenkit, aki
kevésbé intelligens nála, de intelligensebbnek hiszi magát. Voltak
zsidó barátai is (igaz, zömében már nem sokáig). Láthatóan ezek a
gondolatok suhantak át először.
Aztán annak a fájdalma, hogy nemcsak hogy tévedett (az orr és
a felsőajak körül a megfeszülő bőr, mely gesztust barátai és
családtagjai jól ismertek), de ráadásul eszelősnek, sőt gonosznak
látszik az országos tévében. Aztán, ahogy Aidan szeme
összeszűkül és lassan balra mozdul, mely szerencsétlen kifejezést a
tévé gyanúnak fordít le, a szemfüles néző látja, hogy Aidan csak
most veszi észre, hogy Saul Fish a minnesotai Saint Louis Parkból
bizony zsidó. Saul ezután megválaszolta szinte az összes kérdést,
több testhosszal nyerve a vetélkedőt, mivel Aidan egyszerűen
feladta, jelzőgombja érintetlenül lógott oldala mellett.
Aidan nem sok vigaszt lelt abban, hogy azt mondta magának,
a nagytétes kvízvetélkedőhöz szükséges szinaptikus kapcsolások
gyorsasága miatt még a legjobb játékosok agya is kihagy olykor
bizonyos idegpályákat (például az öncenzúrát), pusztán
kényelemből, és egy olyan agy esetében, mint Aidané,
elkerülhetetlen az a kockázat, hogy érintetlen információ
stoppoljon át az egyik memóriabankból („Bacilushordozók”) egy
másikba („Híres rasszista sértések", a betolakodó áthidaló szó
révén).
A felvétel és az adás közti hónapokban Aidan már-már
meggyőzte magát, hogy a producerek nem sugározzák szét
szégyenét a nemzetnek. Még a bárvetélkedőkhöz is visszatért
Harlemtől Brooklynon át Staten Islandig, ahol egy szombat este
sikerült úgy végeznie négyszáz dollárral, hogy a helyi erők puszta
mázlinak hitték. Aznap éjjel már-már a réginek érezte magát,
hazament, bekapcsolta a tévét, és meglátta a reklámot, amit
hónapokkal korábban, az első játék előtt felvettek vele a stúdióban:
„Hello, Aidan Donahue vagyok New York Cityből. Nézzenek
hétfőn a Jeopardy!-ban itt a WABC-n.” Győzedelmes debütálása
csak negyvennyolc órányira volt; korai levitézlése utána hetvenkét
órával következik.
Julian is látta ezt a tíz másodperces beharangozót, meg is
lepődött, hogy bátyja nem szólt róla, de feltételezte, hogy Aidan az
elején kiesett, és inkább megtartotta magának ezt a kis
megaláztatást. Így aztán értetlenül nézte Aidan laza hétfő esti
diadalát, és mivel nem érte el bátyját, hagyott neki egy gratuláló
üzenetet a rögzítőn, amit Aidan könnyek közt hallgatott le. A keddi
még imponálóbb győzelmet, az ellenfelek szerdai teljes
megsemmisítését, mely egy védtelen kenti város vikingek általi
kifosztásához hasonlított, és a csütörtöki Incidenst látta Aidan
öccse, a szerkesztői különböző magazinoknál és honlapoknál, a
kvízcimborái tucatnyi bárban, a zsidó nő, akivel közben kétszer
randevúzott – egyiküknek sem mondta el, egyikük sem tudta őt
elérni, ahogy ott ült lakásában a földön, ringatózva, miközben
felharsant az összetéveszthetetlen főcímzene.
Aidan csütörtök délutánja duzzadó remény és csappanó
önbizalom árapályában telt, hirtelen verejtékrohamok sodorták ki
ujjai közül a ceruzát, ahogy keresztrejtvényt próbált szerkeszteni.
Jön, ma este, egy órán belül, perceken belül – talán kihagyják ezt a
részt, szalaghibára hivatkoznak –, de nem, itt is van, „Űrutazás",
„Az Alvilág", most már bármelyik pillanatban, és most: „Kik a
zsidók?", és akkor maga az idő csikorogva megállt, és Aidan húsa
lángot fogott, és akkor az univerzum, ami közben egyetlen
dimenziótlan ponttá zsugorodott, felrobbant, mérgező hullámokat
és perzselő port lökve ki magából. A bubópestis zsidó felelősségének
empirikus ténye („immár nem csak tudósok közti
nézetkülönbség”) átszivárgott az intellektualitást színlelő iszlám-
fasiszta és holokauszt-tagadó honlapokra, lábjegyzetként a
biotörténész dr. Aden Donald Hughes, Ph.D. tudományosan
megtámadhatatlan munkásságához. Aidan bevétele hónapokra
elapadt, gondosan be kellett osztania Jeopardy! – nyereményét. A
bárokból kiközösítették, nem kapott megbízást cikkírásra, még a
fanszőrkezelésről sem. Nézte (ahogy még milliók) a kései éjjeli
jelenetet, amiben egy színész motorizált, térdig érő fekete szakállal
és nagyítós szemüvegben Jeopardy!-t játszik egy csuklyás ku-klux-
klanos és Klie Wiesel ellen, olyan kategóriákban, mint
„Gyűlöletbeszéd", „Zsidó Gonosz", „Azok a problémás négerek",
„Alsóbbrendű fajok” és „Indokolható gyerekgyilkosság”. (Wiesel
lenyűgöző felháborodást produkál.) Kötelességtudóan óránként
googlizta magát (mely gyakorlat korábban igen kevés, ám igen
pontos találatot eredményezett), és elolvasta a többtucatnyi
vezércikket szerte az országból, melyek az ő cafatjaiból készítettek
el érveik potpourriját: „A freudi elszólás működése” (Psychology
Today), „Odakozmálva az olvasztótégelybe” (New York Times), „A
veszélyeztetett faj: zsidodo” (Commentary), „Ez jó kérdés: Tényleg,
kik a zsidók?” (American Jewish World), „Tudáshiba vagy ízléshiba:
A reakciósebesség alapú vetélkedők szerkesztéséről” (Gameshows
com), „Saul Fish a mi hercegünk” (Temple Beth Israel Newsletter) és
„Az év 10 legbizarrabb tévés pillanata” {Entertainment Weekly –
címlapját betölti Aidan szemcsés arca, szeme gonoszul egészen
jobbra fordítva). Ez idő alatt egyetlen munkaajánlatot kapott, egy
első látásra is alig hihető felkérést, hogy működjön közre egy
tervezett Nemesítő gyermekversek kincsestárá-ban, mely ajánlathoz
segítőkészen mellékeltek egy mintát is:

Zsidó matektudós volt szegény pára,

Krisztusunk halálát ő meg nem bánta.
Gonosz logika űzte,
Maradt héber a beste,
És örökre alulról szúrta a fáma.

Előbb fájó döbbenettel, majd könnyes szörnyülködéssel, majd

motyogó zsémbeléssel vette tudomásul a hirtelen megjelenő
matricákat és stencilezett graffitiket New York-szerte saját gyászos,
zavart arcával közvetlen a hírhedt válasza utáni pillanatban.
Képmásának tucatjai, majd százai bámultak kábán és
megszégyenülten metrókocsik ajtajáról, stoptáblákról, közlekedési
lámpák oszlopairól, újságautomatákról, lökhárítókról, áruszállító
teherautók oldaláról és autópályák felüljáróira kifeszített óriási
lepedőkről. Kapott ledorongoló és gratuláló leveleket, még
házassági ajánlatokat is, ám addigra már eltökélten botladozott a
teljes összeomlás felé, melynek fenekén aztán az egyetlen hang,
ami elért hozzá, és ami lassan és bizonytalanul visszarángatta a
felszínre, az leendő exsógornője, Rachel hangja volt.
Rachel nem nyílt szánalomból kereste meg – amikor Aidan nem
hívta vissza Juliant, vagy nyitott ajtót a kínai kajás futárnak, csak
kicsúsztatta a pénzt az ajtó alatt –, hanem üzenetet hagyott,
mondván, utánanézett és megtudta, hogy Aidan mindenütt jelen
lévő arca egy képzős egyetemista műve, aki azért készítette a
fekete-fehér sematikus imázst, hogy átmenjen egy Virális
marketing nevű tárgyból. És Aidan végül csak reagált valaki
megkeresésére.
Elment Rachel lakására, aki arcán olyan nyílt szeretettel és
kedvességgel fogadta, hogy Aidan azt hitte, rászedték, és már
fordult, hogy hazarohanjon. Az utolsó pillanatban Rachel
korrigálta az arckifejezését, és azt mondta, olyan fagyosan, ahogy
csak tudta: „Megtudtam egy-két furcsa tényt, ami érdekelhet.” Ez
bevonzotta Aidant a lakásba, a csupasz falak és szedett-vedett
bútorok közé, mivel Rachel akkor költözött el Juliantól. Óvatosan
sorolta a tényeket: az egyetemista egy honlapon kezdte árulni a
matricákat és stencileket, hogy felmérje, milyen gyorsan terjed egy
kép egy közösség tudatában, de most már komoly pénzt keres,
köszönhetően az elképesztő sebességnek, mellyel Aidan arca
sokszorozódik. Rachel grátisz jogi tanácsai alapján Aidan
részesedést alkudott ki a honlap bevételéből, ami tisztes
jövedelemkiegészítést eredményezett. Ezután minden este ott
találta magát Rachel ajtajánál, néha még gyakrabban, a lépcsőn
várta meg, ha nem volt otthon, míg végül kapott kulcsot és egy
kijelölt kanapét.
És így ma kibukott a korai reveláció: „Rachel szeretettel
üdvözöl.”
– Sokat találkozol vele, ugye? – kérdezte Julian, szorosabbra
tekerve a törülközőt.
– Hallottál az engedélyezett műtéti beavatkozásról? – Aidan
magához tért. – Benne volt a mai lapokban. Egy új technika
lecsökkenti a nyitott szívműtétek számát, helyette lézeres izé lesz,
valamilyen szkópia, egy nap alatt kint vagy a kórházból. –
Megszívta a fogait. – Ez csak durva viselkedéshez vezet.
A tipikus Aidan-féle provokáló bakugrás. A vele elköltött
rendszeres szerda esti vacsorák után Rachel és Julian mindig
megvitatták, hogy Aidan valóban elhiszi-e, hogy hallgatói követik
ezeket a gondolati cikcakkjait, vagy szándékosan kapja ki az összes
kötőanyagot, hogy hallgatói könyörögjenek neki a
megvilágosításért. Nem lehetett fürgén egyetérteni, figyelmetlenül
rávágni, hogy „Abszolút igazad van, Aid”. Azonnal átlátta, amikor
valaki csak a kedvére akart tenni.
Rachel ragaszkodott hozzá, hogy mindkét lehetőség egy édes
gyermeki elme viselkedése, egy csodagyerek agyáé, amely élvezi
saját erejét, vagy csak felvág vele, és hogy ha Aidannek van
gyengéje, akkor csak az, hogy képtelen észrevenni, hogy a legtöbb
embert egyszerűen nem érdekli. „Ami igazán irigylendő vonás” –
mondta egyszer. Julian, aki általában bárki ellen megvédte Aidant
(magának tartva a gúnyolás jogát), a szerda esti vacsorák után a
támadó szerepét öltötte fel, pusztán mert élvezettel nézte, hogy
Rachel milyen könnyen és boldogan szökken fel a barikádra. „Ő
egy egyedi faj” – panaszkodott, mire Rachel kijavította: „Ő egy
egyedi ember.” Rachel készséges szeretete Aidan iránt Juliant
anyjukra, Pamelára emlékeztette, az utolsó nőre, aki Aidan
védelmezője volt harminc évvel korábban.
– Nem érted, mit akarok, mi? – kérdezte Aidan a fejét ingatva. –
Miért nem szólsz, hogy nem bírod a tempót?
– Oké, ráharapok. Milyen durva viselkedés következik a
kevésbé nyitott szívműtétből?
– Velem csak ne atyáskodj – lőtt vissza Aidan. – Nem méltó
hozzád. Szóval hová viszel ebédelni?

8
Nem valószínű, hogy egy zeneszám első hallásra meghódít
magának, bár lehetséges, hogy már elsőre elkapja füled a horga,
amire, találó kifejezéssel, „ráakadsz”. Gyakoribb eset, hogy az
agresszor valahogy ismerős, és ezt az ismerősséget felhasználva
hozzáférést nyer belső életed összetekeredett vezetékeihez. És akkor
birtokbavétel következik, kölcsönös birtokbavétel, mert ahogy a
dalt önmagad és történelmed részévé teszed, úgy az is területet
foglal, rebegő nyolcadokat plántál el a szívedbe.
A fertőzés pontos pillanata: Julian Donahue az F-vonat peronján
áll a York Streetnél, egy hámló plakát előtt, amin egy hanyatt
fekvő, kilógó nyelvű és beXelt szemű patkány vidáman tudatja,
hogy nemrégiben féregirtóval kezelték a környéket. A padlón Julian
lába közelében bizonyíték gyanánt rágcsálóbelsőség szorosan
összetekert arany-vörös tekercse. Közelebbről megnézve azonban
egzotikus hajpótlék fényes, rugószerű, felcsatolható forgószele,
tüszős kreálmány egy brooklyni fej arab-latin-afro-olasz csigáiból,
és a hajcsomó (még ha hamis is) látványa a koszos padlón eszébe
juttatja Rachel fóbiás ellenkezését, hogy kipecázza a csatakos-
szappanos szőrmedúzát a zuhany lefolyójából: „Te jössz, miszter –
mondta újdonsült jegyesének –, mert én soha az életben.” Az ír
lány énekel Julian iPodján, és ezúttal – miért ezúttal? –, ezúttal a
„Coward, Coward"{15} elején a lábcin az F-vonat érkezését jövendöli
meg, és a Julian mellett álló férfi merő egy izzadság. Az izzadság
szabályosan patakzik róla, rá az edzőruhájára és a kék
sporttáskára a kezében, szürke és repedezett ujjpercei között.
Carlton ugyanebből a kék anyagból készült batyuban szokott
utazni Julian hátán, a metrón mindig „hu-hu-hu!” örömkiáltást
suttogott Julian nyakába, és a basszusgitár motívuma ki-be jár a
lábcin mellett – eddig észre sem vette ezt a kirakószerűen
összejátszott ritmust, ösztökélő, hajt előre és tovább, és a szerelvény
nyíló ajtajának sóhaja cserébe felbátorítja a basszust meg a dobot.
Julian félreáll, hogy engedjen leszállni egy fess, szőke copfos
skandináv óriásnőt, aki némán nekikoccantja öklét a felszálló fekete
férfi izzadt öklének, és az ír lány azt énekli: „Nem is hagysz majd
nyomot?, kérdezte. / Nem is hagysz majd nyomot?” Rachel egy
veszekedéskor: „Nincs benned több? Alig vagy itt. Átmegy rajtad a
kezem", és a hátának ütődő ökle cseppet sem cáfolta. Az ír lány azt
énekli egy halk gitár meg a basszus-dob fonat felett, „A lány nem
szívességet kért tőle”. Julian ezúttal nem látja az énekesnőt, nem
idézi fel a testét, úgyhogy nincs fújtató, nincs fel-le járó mell, se
vonaglás. Ez csak hang, ahogy a vakok hallják a zenét. Az élmény
leszakad nemcsak minden racionális okról – svéd ököl? Összetekert
rágcsálópótlék? hu-hu-hu? –, de a zene forrásáról is: az ír lány teste
semmiért nem felelős ebben a táblatikkasztó egyenletben. A
testetlen hang megszűr és egyben okoz is minden érzést. Juliant
meghökkenti az érzések – megbánás, remény, bánat, akadozó
ambíció, sóvárgás – sűrű levesesfazeka. Ilyen koncentrációban és
mennyiségben nem előállítható e nélkül a hang nélkül, így a peron
utáni pillanattól kezdve vágyja ezt a hangot, mert olyan érzéseket
tár fel, melyeket a csendben nem lel meg.
 És a szerelem első sokkját követi a zaklatottság. Egy fiatalabb
Julian visszatette volna a tűt, visszatekerte volna a szalagot,
lejátszotta volna a dalt újra és újra, kiszívta volna belőle a velőt is,
hogy ne maradjon más, mint sűrű nosztalgia, ami csak évek múlva
hozzáférhető. De most, idősebb fejjel, tudatában annak, milyen
ritka az ilyen élmény, beosztotta a „Coward, Coward"-ot. Ha bármi
jelét adta annak, hogy gyengül, hogy fülbemászóvá üresedik,
átpörgette, az iPodot visszaállította véletlenszerű lejátszásra, hátha
közben a dal ismét feltöltődik, meglepi.
És az énekes így tett. Hozta azt a testetlen, arctalan, ajaktalan,
tüdőtlen, melltelen hangot, minden alkalommal más jelentés nélküli
anyagba lehelt lelket. Két hétre rá, egy Beethoven-szonáta utáni
csendben: díszes timpanon egy magas ablakon, amit még sosem
vett észre, egy házon, ami mellett naponta elment; egy hajléktalan
vékony, hegyes nyelvvel nyalja egy lekvárosüveg belsejét; Aidan
régi sztorija, hogy egy felesleges MRI-vizsgálatkor a hang néhai
anyjukat, Pamelát juttatta eszébe (a gép kíméletlen mágneses-
robotos kántálása: pam!pam!pam!pam!pam!pam!), ahogy a menny-
fehér próbakoporsóban feküdt; egy utcai gyümölcsárus
spriccelőjének párája Julian arcába, benne a gyümölcsök illata
(melyek pedig egy szamócás tea emlékét idézték fel, amivel egy
potenciális ügyfél kínálta Juliant évekkel azelőtt egy cseh
sörreklám-megbeszélésen), összekeveredve New York City parlagi
szemétjének százirányú szellőjével; és Beethoven csendje véget ér,
és az ír lány énekel, „Ha minden már csak íz, és nincs mit
kipróbálni”. A lány azt közli Juliannel, hogy ő tudja, ténylegesen
érti és meg tudja magyarázni mindezt – ablakot, lekvárt, pamot,
anyát, félelmet, halált, szemetet, teát, munkát –, minden
összepasszol egy olyan sémában, amiről Julian eddig nem is tudta,
hogy keresi.
Nem ment el az esze. Nem tulajdonította másnak, mint
véletlennek és sercegő agyműködésnek. Nem hitte, hogy a lány
valóban érti őt, vagy segíteni szeretne neki, de amikor a dal hatott –
benyomásokat gyűjtött, szűrt, tömörített és adott vissza –, az a
csodálatos ajándékérzés fogta el, hogy a fejhallgató egy különleges
kétirányú kapcsolat az ő elméje és a hang között, aminek tehát
muszáj tudnia őróla.

9
Az ír lány fellépett aznap este. Nagyobb tömeg verődött össze,
próbára téve a bár legális kapacitását, és Julian úgy látta, a lány
változott az elmúlt hetekben, talán fejlődött is. Kicsit
összeszedettebb volt mint előadó, mint egy idea és imidzs kivetítője.
Az előző haknin valami zavarta és kizökkentette, mint amikor az
újság színei elcsúsznak, és szentségtelen sárga aura lebeg
millimétertöredékre egy vicces képsor kutyájának élénkvörös teste
fölött. Talán a basszusgitáros hibái, vagy, ha annak a hipszter
sznobnak hinni lehet, a közelgő siker csábító suttogása miatt
lehetett. Mindegy: ezen az estén tisztább volt, még ha Julian látta is
rajta, ahogy a dalok között különböző hatások eléréséért
küszködik: a lazán ironikus urbánus csaj, a leendő junkie, a
kétségbeesett ír leányzó, kinek szerelme odaveszett a Bajok idején,
az infantilis iskolás, a szerető a kandalló mellett bársonyosan
pozsgás bőrrel, akár a rózsaszirom húsa. Ezek a változó szerepek
mind kicsit lógtak rajta, fiatalság kérdése, idegességé, vagy ami a
legvégzetesebb, őszintétlenségé (akármi legyen is az, amitől száz
énekes csupán szórakoztat, a százegyedik viszont az igazságot
közvetíti).
Julian próbálta összeegyeztetni azt, amit a színpadon lát, azzal
a hatással, amit a lány zenéje tesz rá, amikor ő maga nincs jelen. A
szakadék nem volt áthidalhatatlan, de tervezési problémát jelentett,
és csalódott a lányban, amiért nem ért fel a fejhallgatóban nyújtott
élményhez, és csalódott magában, amiért megint hagyta, hogy a
zene fantáziavilágba vezesse, amikor mostanra pedig már több
esze lehetne. Szakmai ösztönei azonban beindultak: ha, mondjuk,
ő rendezne a lánynak egy videoklipet, azt mondaná neki, hagyja a
fenébe a régi elképzeléseit az énekesekről, az összes nőről, aki lenni
szeretett volna kislánykorában, felejtse el az összes utánzott hangot
és az összes dicséretet, amivel elhalmozták, és egyszerűen
gondoljon inkább a szövegre, képzelje azt, hogy senki sem
hallgatja és soha nem is fogja, énekeljen önmaga ellen, mintha ő
csendben akarna maradni, de a dalok folyton áttörnének. „Még
arra se gondolj, hogy nekem tetszik-e", tanácsolta neki képzeletben.
– Akkor most mind igyunk egyet, oké? – mondta a lány, rövidre
vágva a füttyöket és tapsot. – Aztán még játszunk. Aztán megint
iszunk. És a többi. – Még a pia iránt köpülődő kelta szomj is
póznak tűnt, bár a fiatalabb férfiak, csapatokba verődve vagy
átmenetileg háttérbe szorult randipárjuk mellett állva, aromásnak
találták a gondolatot. Julian nézte, ahogy levonul a színpadról.
A banda még nem emelkedett a külön öltöző és egyéb
követelések magasságába, így a bár színpad felőli végét foglalták
el, távol Julian árnyékos posztjától az ajtónál. Egy flaneles helyet
szorított a lánynak. A banda barikádot emelt köré, székeket
csúsztatva oda. A basszusgitáros, akit a színpadon szapult, sápadt
és szeplős volt, sűrű hullámos haja középre felzselézve, valószínűleg
a második hónapnál tartort egy eltévelyedett punkfrizura
utóhatásának kezelésében. Fekete bársonyblézert viselt,
válltöméssel: Bowie '83, Ferry '85. A lány másik oldalán a gitáros
imbolygott: benzinkutas ing, kamionos sapka, fakó túrabakancs:
színtiszta, kíméletlen Seattle '92. A dobos: egy igazi Góliát fényes,
lebarnult fejjel és gondos kis szakállkával az alsó ajka alatt, ami azt
sugallta, jazzt is tud játszani, vagy éppen szétverni az ellenfél
focicsapat rajongóit.
 A lány kártyát osztott. Julian nem ismerte fel a játékot, de azok
négyen hamarosan a pultot csapkodták, fémpénzt dobáltak, és
lecsalózták egymást. Sok szerepet játszott a lány, a színpadon
kívül, de a közönség figyelő tekintete előtt. Kellett hogy passzoljon
a srácok közé: az a srác, aki történetesen lány. Főnökük és
legyőzőjük kellett hogy legyen, hallgatnia a szájalásukat és
kifogásaikat, és a lopva lehelt ezernyi letagadható csókjukat, mert a
jövőben lebegő lemezkiadó miatt a dobosnak és a
basszusgitárosnak főleg tudnia kellett, mennyire könnyen
lecserélhető. A ritmusszekció csak stabil alappal nyerhet bizalmat,
hacsak nem briliáns zenészek (ami ez a kettő nem volt), vagy
zeneszerzőtársai (a gitáros lazasága ezt az aurát sugározta), vagy a
szeretői, márpedig így elnézve a lányt a színpadon kívül, Julian
lefogadta volna, hogy egyik sem az. – Jaj, de nagy pech, fiúk –
cöccögött a lány, magához söpörve a nyereményt.
A tömeg szinte kizárólag olyanokból állt, akiket Julian
világában „önmegtagadó fogyasztó"-nak neveztek: akik hiú
módon hisznek abban, hogy rájuk nem hatnak a reklámok. Nem
ahhoz a fajtához tartoztak, akik autogramot kérnek a lánytól egy
szalvétára vagy egy közös képet mobiltelefonnal, így a fiatal srácok
csak ténferegtek, nem volt ürügyük odamenni hozzá. Ténferegni
azért ténferegtek. Még akik lánnyal jöttek, fél szemmel azok is őt
lesték a bárnál, ő pedig elefántcsont idegekkel tolerálta a zsongó
hímtekintetek kakofóniáját, miközben Julian azt figyelte, ahogy a
fiúk arcán átkacsáznak a kalkulációk és következmények: már
csak hónapokban, ha nem hetekben lehetett mérni azt az időt,
amíg olyan bárokban ül kvázi elérhetően, kísérő nélkül, amit ezek a
srácok is megengedhettek maguknak.
– Miss O'Dwyer? – nyitott a legeszesebb fiú, kerülve mások
közvetlen „Cait?"-jét. – Miss O'Dwyer, meghívhatom egy italra,
vagy húzzak el a vérbe?
 Sok minden szólt egy ilyen letámadás mellett, és a lány
válaszolt is:
– Nagyon kedves. Az enyém még tele van, de Basszer poharát
feltöltheted, és ha nem bánod, hogy legatyáznak kártyában, húzz
ide egy széket.
A basszusgitáros csúnyán meredt a hím betolakodóra, majd
felmordult:
– Ja, tele.
– Jaj, udvariasabban, Basszer – rótta meg Cait. – Nem lehet
mindenki basszusgitáros.
A bárpult másik végén a pultos osztott Juliannek még egy kör
újrahasznosítható papír söralátétet az oszlopból.
– Még egyet? Hé, maga volt már itt meghallgatni őt, ugye?
Bírja?
– Nem rossz.
– Ne már – csapolta Julian sörét a pultos.
– Nem rossz.
– De nem Glenn Miller, úgy érti. Ja, nem is, várjon csak… – A
pultos a kártyázó ír szépségre nézett, majd vissza. – Ismeri őt?
Maga lemezkiadós? Ügyvéd? Nem? Mr. Dee Ler? Kapitány, ó,
Kapitányom, maga az apja? Nem? Akkor aki tüsténkedik a
családnak, menedzseli a pénzeket, és annyira meg szeretné
dönteni, hogy golyóznak a golyói?
Nem, nem… nem! Baaa, én tudtam: a csaj kétéltű, mi? És ez
magának fáj, ne is tagadja. És nem bírja ezt a rettenetes ricsajt,
ezért leül csak hátul, aztán a végén diszkréten összekaparja,
hazarongyol vele a birtokára, ahol szomorúan szexel vele a
haldokló kandalló előtt, a komornyikja meg egy falba fúrt lyukon
át lesi. Rémes. Engedje el, haver. Ehhhh, de várjunk csak, maga
olyan homi-romisan öltözik. Jól van, feladom. – Bicepsze pólója
ujját feszegette, mellizma pedig eltorzította a két sokatmondó
dominikánus szerzetes képét, akik ujjhegyüket puszilva dobtak
csókot, felettük a kalligrafikus felirat: KEBELBARÁTOK. – Nem
árulja el nekem, semmi gond. De komolyan nem ért egyet, hogy
hibátlan a csaj? És maga nem homokos vagy zakkant? Akkor ez
generációs dolog.
– Még a maga mércéjével is be tudom bizonyítani, hogy nem
hibátlan – válaszolta Julian. – Kapásból tíz dolgot tudok, amivel
még inkább az lehetne, aki lenni akar, akinek maga és ezek mind
akarják, hogy legyen. Egyelőre egy rossz hatásfokú gépezet.
A banda újra elfoglalta a színpadot, megindult a zenélés, a
pultos tovább oltotta a szomjakat. Julian bizonyította igazát, azzal
foglalta el magát, hogy tizenegy söralátét üres hátát illusztrálta,
szokásos storyboard szignóját, a J. D-t különféle részletekbe rejtve,
a rajzokat 0-tól 10-ig számozva, a 0 volt Cait O'Dwyer ezen az
estén (felette egy ásító, unott Cupido kornyadt zászlóval, amin
KEZDETNEK ELMEGY áll), aztán minden soron következő rajz,
rendezői tanáccsal ellátva, több és több erővel és vonzerővel
mutatta egész a 10-ig: a pusztítás izzó, lebegő arkangyala, szájából
lángokat fúj, elégetve csészealjnyi szemű flanelinges
fiatalembereket, közben pedig egy pasas írótáblával és
laborköpenyének hajtókájára hímzett J. D. monogrammal
helyeslően bólogat, habár láthatóan még mindig nincs lenyűgözve,
inkább kicsit fáradt. Mindegyik gnómikus felirat körbevette az
illusztrációt: #1: Csak a saját ízlésedet szolgáld ki, senki másét. #2:
Sose félj attól, hogy utálnak és egy vasad sincs. #3: Csak azt
ismételd, ami lényeges; kíméletlenül szanálj. #4: Csak annyit
énekelj, amennyit érzel, vagy kevesebbet. #5: Utálj bennünket
nyugodtan. #6: Minden tanács hibás, még ez is: egy kis smink nem
ártana. #7: Sose ismerd be a példaképeidet, se a drága Anyut vagy
Aput, se a Szűz Máriát (versengés). #8: Nevess, amikor mások
szerint sírnod kéne – mi majd boldogan összekötjük a pontokat. #9:
A jóindulatú, súgó-búgó vámpírok már most is a romlásodra
szervezkednek. #10: Ó, Gnózis és prognózis. (Eddigre, tizenegy
elég jó rajz és több ital után Julian kiérdemelte, hogy zagyvaságot
firkálhasson.)
– Ezeket megtarthatja – tolta az alátéteket a pultosnak. –
Gyanítom, hogy a Kebel Barátokra is érvényesek – és a
pultos/Barát nevetése felért egy vallomással.
A lány valószínűleg megnézi, mielőtt eldobja, gondolta Julian,
vagy a pultos bekebelezi érte a dicsőséget, őrá ezzel Cyrano testre
szabott szerepét osztva. És akkor a lábcin elkezdte a „Coward,
Coward"-ot, és ő minden figyelmét a lányra fordította, és a zene
hatása majdnem olyan erős volt élőben is, mint a metrón.
Amikor a buli véget ért, Julian azonnal távozott, nehogy bármi
elrontsa a hatást. Egyenesen hazament, és megkönnyebbült, hogy
Aidan-mentes lakást talál. Fogott egy sört, bement a nappaliba, és
mert zenei étvágyát felfokozta, amit a Patkányban hallott és érzett,
hamarosan a CD-i között karambolozott, olyan értelmetlen zenei
idillbe merülve, amilyet az iskolai napok lazasága óta csak ritkán
élvezett. Véletlenszerű kényszerrel vágott át a gyűjteményén, egy-
egy dalt megállítva, az eltelt idő alig egy perce villogott a kijelzőn,
mert egy akkord vagy egy hang vagy a lemezborító szövege eszébe
juttatott egy másik dalt. Ez az énekes valamiben hasonlított arra, ez
a gitáros amarra, így sprintelt végig a gyűjteményén,
kapcsolatokat és viszonyok bizonyítékait tárva fel – közös
stúdiózenészt, közös szövegírót –, akár egy megrészegült
családfakutató. Julian kezében fogta ezt a CD-tokot, és a zenész,
aki megtöltötte zenével, valaha azt fogta a kezében. Megnyomta a
Lejátszást, hogy bebizonyítsa.
Kellett még sör és a Sundays, hogy a kapkodás illúziója
elolvadjon: ez a vizsla-üldözés bizony az ír lány példaképeire
irányult. Az összes imádott dal, amiből mintát vett, mind hozzá
vezetett, tehetségének genomjához, annak az egyre hatásosabb
demónak a gyökereihez. És most még gyorsabban pörkölt át a
korongjain, pillanatok alatt igazolva a gyanúit, ki-kiszúrva az
aljnövényzetben osonó ír lányt: egy akkord, egy vokális trükk, egy
hangszer fölött vagy ellen éneklés, egy leheletnyi frazír: Billie, Ella,
Janis, Alanis, Sinéad, Patti Smith, Edie Brickell, Annie Lennox.
Valószínűleg letagadná Madonnát, Stevie Nickset és Belinda
Carlisle-t, de a tényeken ez mit sem változtat. Megtorpant –
majdnem pánikba esett –, amikor rájött, hogy nincs semmi zenéje
mindabból, ami a lány tízéves kora óta készült, de aztán
lenyugodott, arra jutott, hogy akármi hiányzik is, a lány az ő
kedvenceit is tanulmányozta mintegy klasszikus szövegek
gyanánt, és továbbhaladt a következtetésekkel: Nico, a Pogues, a
Pixies, a Sugarcubes, a Sundays, PJ Harvey, Siouxsie, Courtney, a
Cranberries, a Jam, a Clash, a Sex Pistols, Paul Westerberg, Elvis
tuti és talán a másik Elvis is, Iggy Pop, egy U2-s kitérő, egy szeletke
Bowie, és Mick meg persze Keith, és Ray meg Dave, ugye,
kevesebb John és Paul, mint Shaun és Paul, Moz és Johnny, és…
Astrud meg Joáo? Nem, nem Astrud, egy kevésbé visszafogott
valaki. Juliette Gréco? Nem, de majdnem. Üldözte a lányt a brazil
zene őserdején át, félrelökve melankolikus bossa-királynőket és
tollkoronás szamba-hősnőket, belegázolva francia imitátorokba,
Shirley Bassey-remixekbe, norvég DJ-kbe bossa-felhanggal, szem
elől tévesztette prédáját, elvesztette hitét abban, hogy azt hallotta,
amit úgy vélte, hallott, ostobának érezte magát, túl sokat piált,
ingatag CD-tornyokat emelt a szőnyegen.
Aztán eszébe jutott, ahogy Elis Regina nevet, szinte
mániákusan, a Waters of March{16} vége fele 1974-ben. Meg is van, a
dal 3:11 pillanatában, újra meglelte hát az ír lány nyomát: az
MGM Stúdiósban, Los Angelesben, tizenhárom évvel a lány
születése előtt. Igaza van, tudta, hogy igaza van. Kétszer
végighallgatta a dalt, elképzelve, hogy a lány ugyanígy tett. Meg
tudta mondani, az mire figyelt benne, mit vett ki és vett át. És
amikor elaludt, kicsivel hajnali három után, Cait O'Dwyer
éneklésére aludt el.
Az ablak nyitva volt pár huzatos centire, Julian érezte a tavasz
korai ionját, oldalt fordult, és Carltont találta maga mellett a park
füvén, a lábujjait markolta, Julian pedig a fejét simogatta,
elszundikált és felébredt, olyan nyugodtan, ahogy egy jógi engedi a
légynek, hogy az arcán járjon. Lehunyta a szemét, kinyitotta,
orrában a tavasz illatai, tenyere alatt Carlton puha haja, a mókusok
a tejtől és mogyorótól illatos pelenkatáskát környékezik, a Cait
O'Dwyer-demó még megy… nem. Nem, ezt a zenét akkor nem
ismerte, vagyis ez nem a park, nincs fű, nincs lábujjmarkolás.

10
Ajándékok Cait O'Dwyernek 2009 januárja és márciusa között,
kivonat:
Rainer Maria Rilke Levelek egy ifjú költőhöz kötete a
lemezkiadójának egy szerelmes, de ellenállható tehetségkutató
asszisztenstől. Elfeledve, kinyitatlan és gyászolatlan a B-61 buszon
hagyva Fairwayból visszafele.
39 italmeghívás haknik szünetében, elhárítva a báj és bosszúság
különböző fokaival.
Rajzok, magnóra vett saját dalok és bekeretezett fényképek
zongoratanítványoktól búcsú- és hálaajándékként.
Házi muffinok és sütemények három tanítvány anyukájától.
Fuvarok haza, a végén jókívánságok, meleg ölelések, elnyújtott
kézfogások és egy szemtelen szájra-ugrás, a tanítványok apukáitól.
Anonim meghívó egy Biblia-csoportba, Jézus szeretetére
hivatkozva Cait iránt.
Személyesen átadott meghívó egy filmpremierre egy híres
angol filmsztártól, aki az évnek egy szakában Brooklynban lakott,
a volt feleségével szemközt. Visszautasítva, de sejtetve, hogy
szívesen fogadna további meghívásokat.
Tizenegy söralátét rajzokkal és okos tanácsokkal, amik
olyasvalakit sejtettek, akire maximum közepes benyomást tett,
valakit, akit Mick, a pultos úgy írt le, hogy „bukszás, idősebb,
méltóságteljes piás, arrogáns”. Megtartotta és megfontolta, mert
nem sokkal az anyja e-mailje után érkeztek, amiben óva intette a
félsikeres zenészek sorsától („utálnak és egy vasad sincs”), és pont
egy bizonytalan este után, amikor úgy érezte, nem ér annyit, mint
a nagyon is nyilvánvaló példaképeinek összege, és hogy már nincs
senkije, aki megmondja, amikor tré.
2 demó feltörekvő énekes-dalszerzőktől, kemény-lelenc
szakosztály.
Virágok, virágok, virágok.
Ajánlat Martine-től és Ricótól a másodikról, hogy összehozzák
egy pasival, nagyon jó srác, egy webdesigner barátjuk, édes-édes
pofa.
Bor egy nagybácsitól, aki eltökélte, hogy áttéríti a sörről.
Teakóstolók.
Egy tizenkettedik söralátét, ami majdnem meggyőzően,
közömbös találkozóra céloz, talán kicsit több mint majdnem,
tekintve Mick meséjét a megvesztegetésről…
Egy klubban nyomták Poughkeepsie-ben, kaptak az emeleten
egy privát helyet, nem egészen öltöző, de több mint a foglalt asztal.
Egy hosszú tálalóra, amit foltos, rojtos papírterítő takart, néhány
fóliába csomagolt szendvicset és pár üveg sört rakott ki egy koszos
Brooklyn Dodgers-sapkás öregember.
Jól játszottak aznap éjjel, a klub megtelt, a tömeg rajongóként
reagált. A banda úgy érezte, ez nagy dolog, és jó ómen is, egy
frissen felvágott kacsa szépen olvasható bensőségei: olyan helyeken
is várják őket hívek, ahol még nem is jártak. Cait meg akarta
ünnepelni Iannel, de amikor végeztek, és a magnóból bömbölő
Prince rázta az emeleti helyiségbe vezető falépcsőket, Iant nem
találta fent. Még mindig izzadva leheveredett a szivacsot
szivárogtató zöld kanapéra, és belemélyesztette körmét egy fias
narancs héjába.
– Ian hol van?
Dob előhúzott a kabátzsebéből egy lila bársony zacskót, mire
Cait megdobta az arcát narancshéjjal.
– Ne légy köcsög. Vidd azt ki innen. – A dobosok született
agylágyultak, de még mindig Ianre volt dühös.
Dob méltatlankodott, de eltette a füvet.
– Majd hazafele elszívom.
– Zseniális ötlet. Ian hová ment? – Utálta, hogy ilyen hangon
kérdezi.
– Még lent van a bárnál – felelte Basszer. – Valakivel találkozik.
Ez nem azt jelentette, mint Cait hamarosan megtudta, hogy a
bárnépet pumpolja azért, ami kijár az embernek az ő pozíciójában.
Nem, Basszer szerint megbeszélt találkozója van. Ian ebben a
pillanatban, amikor az emeleten kellett volna innia vele, vagy olcsó
örömöket halásznia a fedélközben, nyirkos ujjait éppen „barátnője”
ujjaiba fűzte, kinek létezéséről Basszer és Dob már tudott pár
napja, talán pár hete, míg Ian úgy kezelte őt, mint… mint… –
Hogy hívják? – kérdezte, és súlyos csizmáját a padlóra engedve ülő
helyzetbe lendítette magát. Dob hozott neki egy sört. – Csirió.
– Haver, ma este romboltunk – próbálkozott Basszer, leolvasva
főnöke hangulatát. – Láttad a fiúk arcát a „Blithering"{17} alatt,
Cait? Szerintem okoztál pár infarktust.
– Infraktust – javította ki Dob.
– Van a csajnak állása? – Ezúttal jobban sikerült a hangját
közömbösen zengetni, de maga is meglepődött, mekkora
erőfeszítésébe került, Ian persze szabadon intubálhatja az összes
fiatal csajt, akit csak meglát, ő még félhangot sem ad semmiféle
sértődésnek. De ez, ez a titkos barátnő, ez más: vakmerő, ezért
titkos, ezért ellenséges. És ő nem tett semmit, hogy ezt érdemelje.
Mind tisztában voltak egy komoly kapcsolat kockázatával ebben a
fázisban. Szinte szabotázzsal ért fel, úgyhogy nagyon remek
legyen a nő, ha Ian kockára teszi érte a saját és az ő jövőjét. – Ti
miért nem lent szórjátok a magvaitokat szanaszéjjel?
Nyikorgott a falépcső, és a pár feje búbja bimbózott ki a
feljáróból.
– Ó Chase – emelte a lány kezét a fejük fölé Ian, bejelentve párja
győzelmét nehézsúlyban. Aztán leejtette a kezét, és motyogva
megejtette a bemutatást: – Chase, Cait, Tim, Zig, Chase. – A férfiak
hátrahajtották a fejüket, amíg ki nem jött a torkukon egy-egy
semleges „Hello", amire Chase visszamormolta, hogy „Helló” és
„Hello”. Ian gyomrában olyan érzés támadt, amit barátai szülei
előtti kötelező gyerekkori gitározásokhoz társított. Még most is
mondhatta volna egyszerűen, hogy „Akkor holnap látjuk
egymást", és elmenekült volna valamivel, ehelyett csak állt ott,
ahogy sorsdöntő pillanatokban is a múltban, ezért aztán
mindenért, ami következett, csak a saját hülye fejét okolhatta.
– Üljetek le velünk – mondta Cait, és megpaskolta a kanapét
maga mellett kétoldalt. Dobra és Basszerra mutatva mondta Chase-
nek:
– Ezek a keselyűk már kiszívták belőlem az életet is. Elepedek
egy kis normális beszélgetésért.
– Chase (farmerban és blúzban is netten, mintha próbált, de
nem tudott volna alulöltözni az alkalomhoz) elfogadta a kínált
helyet a jobbján, és Ian – barom! lúzer! – nem tudta megállni, hogy
ne tegye azt, amire Cait utasította, átlépett Cait csizmáján az ő
kijelölt helyére. – Jó fej vagy, hogy idáig eljöttél megnézni a pasidat
játék közben. – Cait megfogta a gitárosa kezét. – Minden
alkalommal eljössz érte? Több helyünk lenne a furgonban. Jaj, de
gyönyörű a szemed! Ibolyaszín.
– Jézusom, köszönöm. Én imádom… nem tudom, Ian mondta-e
neked… biztos unod már, annyiszor hallottad… de a hangod,
olyan, egész rendkívüli.
– A pasid gitárja segít – szorította meg Cait Ian térdét.
– De köszönöm.
Cait megdicsérte Chase ruháját és haját, nevetett a lagymatag
viccein. Megadta a potenciális bandagyilkos betolakodónak a
mobilszámát, kérés nélkül, Chase pedig látható örömmel pötyögte
be csúcsmodell mobiljába. Lerítt róla, hogy az a fajta lány, aki
elkezdi majd kérdezgetni a fiúját, hogy tényleg muszáj-e menni
próbára, mert ma este van a két hónapos évfordulónk, és hogy azt
a haknit tényleg muszáj elvállalni, mert a nővérem a városba jön, és
úgy szeretném, ha találkoznátok, és jaj istenem, Cait hívott tegnap,
annyira sajnálom, de elfelejtettem megmondani, remélem, nem volt
nagyon fontos. – A városban rendezhetnénk egy csajos estét –
mondta Cait, még mindig Chase fiújának kezét fogva.
Ian úgy döntött, fejjel megy ennek a falnak, ehelyett azonban
jámboran engedélyt kért a főnökétől, hogy biliárdozhasson:
– Azt hiszem, lökök párat. – Várta, hogy elengedjék a kezét.
Chase-nek hízelgett, hogy koncentrált figyelmet kap ettől a
gyönyörű, emelkedő csillagtól, akiről fiúja csak a leghomályosabb
szakmai nyelven beszélt, és akire most rá sem hederített, holott az a
kezét fogta, ami természetes gesztus, nem fenyegető, tekintve régi
barátságukat és munkakapcsolatukat. Chase észrevette ezt koncert
közben is. Iannek semmi oka nem volt tagadni, mégis minden
erejével próbálta, közben meg az énekesnő olyan édes vele a maga
európai módján: – Naná, hogy veled van… egy igazi természetes
szépséggel. Biztosan tudod, hogy minden este elözönlik az eléggé
nem higiénikus ajánlatok. Valóságos dim sum büfé, de
határozottan nem étvágygerjesztő.
– Megyek játszani – ismételte Ian.
Cait rámosolygott, várt, várt, várt, majd elengedte a kezét.
– Te is biliárdozol, Chase? – kérdezte, ahogy Ian megszámolta a
golyókat és káromkodott, majd leszállt padlószintre megkeresni a
hiányzó hatost a székek alatt és a kőkori minihűtő mögött. –
Komolyan? Soha? Pedig lépést kell tartanod vele. Ha majd beleun a
rock and roll bálványságba, ő lesz a biliárdtermek baktere. Igaz,
velem nem bír, ami dühíti is ám. Hacsak nem azért színlel és veszít,
mert a főnöke vagyok.
Ian hasra feküdt és fél karral besöpört az asztalterítő alá, majd a
prédájával és tucatnyi porcicával állt fel.
– Soha nem győztél le. Amikor józan voltam.
Cait telefonja rezgett és zümmögött, és ő a kijelzőre pillantott.
– Eh, azt hiszem, ezt a segget meg kell csókolnom – mondta,
Chase-hez hajolva, hogy megossza a zeneipar eme titkát, a
szórványos őszintétlenség szükségességét. – Kérlek, még ne
menjetek, ez csak egy perc.
És Ian, a tehetetlenség és lendület örökös mintaképe némán
biliárdozott, barátnőjét a ritmusszekciónak hagyva. Esze ágában
sem volt azt éreztetni Chase-szel, hogy nem látják szívesen, hogy
nem fontos, amivel a lány később vádolta. Egyszerűen lebénult
(biliárdozó formában), így Cait utasításait követte. Chase megérzett
ebből valamit. Az emberi természet még egy nála is kevésbé
gyakorlott szakértője is látta volna, hogy Ian azt teszi, amit Cait
mond neki. Ez önmagában is elég zavaró lett volna egy újdonsült
barátnőnek, összevetve a biliárdozó alakot azzal az édes és menő
fiúval, aki három hete vette észre őt egy arab fűszerüzletben, tett
egy vicces megjegyzést a csicseri borsóra, elvitte őt egy múzeumba
egy dán filmre, majd egy bárba, ahol pétanque-ot játszottak.
 – Hogy van Chase? – kérdezte Cait egy hét múlva,
bűntudatosan, próbálva vezekelni az előadásért, igaz, a kotta
szerint ő csupán kedves volt, és nem volt benne biztos, hogy ne lett
volna joga még sokkal csúnyábban viselkedni, csak hogy
megértesse Iannel, mi forog kockán. – Bírom.
– Ja, ő is bírt téged.
– Ti ketten…?
– Min akarsz dolgozni? – vágott közbe Ian.
Miután Chase szakított vele (az elhúzódó tárgyalások során Ian
egy szánalmas pillanatban – és bármennyi narkotikumot hajlandó
lett volna egyenesen lüktető nyaki verőerébe injekciózni, hogy ezt
kitörölje az emlékezetéből – szabályosan kimondta, „De hát
gyakorlatilag rocksztár vagyok”), Ian megismerkedett egy másik
lánnyal. Ezúttal eltökélte, hogy Cait nem fog tudomást szerezni
róla, és az új lány sem látja soha Caitet. Csakhogy az új csaj, egy
ingatlanügynöknek öltözött cigánylélek, ijesztően intuitív volt és
erre büszke is, és valahogy folyton a tízesbe tippelt. Úgy megtalálta
Ian meséiben a réseket, ahogy a cigarettafüst beszivárgott a
haknikon viselt ingeinek szálai közé, és amint tekintete
megcirógatott egy gyenge ízületet, Ian élete megrepedt és a fájós
titkok kiborultak. – A pasim egy puhány pasi – dorombolta a lány,
amikor végleg otthagyta.
Cait mintha Ian bátyja lett volna, képes vízzel telt lufit kötni a
gardrób ajtajára, és távol lenni a diadal pillanatában, nem is kellett
látnia a lefröcskölt, leigázott kis ellent, boldog volt, még ha vacsora
közben aznap este Ian nem is szólt róla, nem is vallotta be a
szégyent, és így amikor a báty udvariasan elkérte a krumplit, az
felért egy háborús hurrával és örök felsőbbségének jeges
kinyilatkoztatásával, akár egy hódító ediktuma kiplakátolva egy
megtört és elfoglalt város minden egyes lámpaoszlopán.
Ian a padlón feküdt, lába az erősítőn, egy könyvből tanulgatott
pár új akkordot, ujjait nyújtogatta a szűkített 9-hez és bővített 11-
hez, és erősen próbálta kihallani, hogy a jazzesek miért vesződnek
ezzel. Kirakott egy ingatag C7b9#11b13-at, és újra meg újra
nekirontott. Megszólalt a telefon, szinte hangnemben, és Cait
dorombolta a rögzítőből: – Hello, szivi, te észveszejtő rocksztár. –
Ian abbahagyta a szegény akkord gyilkolását. – Rád gondoltam
éppen. – Felült, de uralkodott magán, nem vette fel a kagylót. – És
anyám mindig azt mondta, meg kell mondani valakinek, amikor
rágondolunk, hátha elüti egy busz, és később megbánjuk, hogy
elszalasztottuk az alkalmat. – Önkéntelenül is felnevetett. – Szóval
most, hogy ezt elmondtam, a mai nap a te busz elé lépős napod, ha
muszáj. Nem azt mondom, hogy kéne. Persze te döntesz, nekem
mindenesetre tiszta lenne a lelkiismeretem. Ha ez ugrik, úgymond,
akkor nekem agyalós kedvem van. Nincs valami klassz új zenéd
nekem, zsenikém? Átjöhetek?
Kíméletlenséggel nyitott; minden cselekedete a kíméletlenségre
épült; minden szavát vissza lehet vezetni a kíméletlenségére: mint
egy egész országon keresztülfutó folyó-rendszer, ami malmokat
hajt, farmokat öntöz, kék kertész-nadrágos kisgyerekeket nyel el.
Ian remélni sem merhette, hogy ő maga ilyen kíméletlen tud lenni,
de belement a játékba. Úgyhogy étvágyat és önelégült egyetemista
jókedvet öltött fel, ami nem nagyon passzolt rá. Csak erőtlenül és
árnyékból tudott harcolni, akár egy betegeskedő nindzsa. Nem is
számított rá, hogy személyesen el tudja ijeszteni Cait udvarlóit. Így
amikor Dob jelentette neki, hogy Caitet vacsorázni hívta egy híres
angol színész, aki a Patkányban látta őket, csüggedt bátorságának
szívtáji bizonyítékától túlhajtva Ian az internetről kinyomtatta a
férfi szexuális kalandjainak részleteit, részeg rasszizmusának és
házasságtörő kicsapongásainak válóperes vallomásait, és azt, ami
végül valóban sértette Cait amúgy toleráns érzékenységét: egy
tévéreklámot egy japán halüzemnek, amely a Greenpeace szerint
delfineket mészárol le. Ian névtelenül hagyta ezt a terhelő
bizonyítékhalmazt Cait nevére a Patkányban.
A lány persze megszimatolta Ian bűnrészességét. Ha Ian azt
hiszi, nagyon ravasz, akkor legyen meg ez a kis öröme, ahogy a
totyogónak is kell a gyarapodó önállóság érzése, különben a
fejlődése megakad. És ezzel vezekelt a Chase ellen elkövetett
esetleges bűneiért.
És örvendezett. Végre itt az öltözőszerelmek vége – hála édes
Szent Cecíliának, az ájtatos lányok és zenekaraik patrónusának –,
a lányoké, akik elfogadhatónak tartják, hogy kezdés előtt két
perccel csörgessék meg Ian mobilját, és elvárják tőle, hogy tizenöt
percig suttogjon tölcsérré formált tenyerébe, aztán végre becsukja a
telefont egy elmotyogott káromkodással, és egy bocsánatkéréssel
Caitnek, majd felcsoszogjon a színpadra, hogy úgy gitározzon,
mintha táncdal kottából csinálna látásvizsgálatot egy nyugdíjas
orgián.
Nem, Ian újra illően viselkedett, hurrá, kaparóoszlopot kínált a
klubjáró cicák körmeinek, aztán otthagyta őket az út szélén,
zsákba kötve. Raleigh-Durhamben a bizonyítékok alapján
egyszerre kettőt szolgált ki, habár másnap, amikor megérkeztek
Greensboróba pofátlan hat perccel a beállás előtt, lovagiasan
hallgatott.
– Még mindig bűzlesz tőlük, bébi – suttogta a fülébe Cait a
„Blithering” szólója közben aznap este, és látta, hogy a haj Ian
tarkóján kornyad és billeg, és minden rendben volt. Cait csak most
tudott nevet adni az érzésnek, ami úgy ömlött ki belőle, akár a
szennyvíztől fertőzött apály: távozó félelem volt, és a félelem fölött,
akár a szennyvíz fölött a pára, a szégyen, hogy éppen ő félt, és nem
is tudott róla, és most érezte, hogy visszatér a könnyű
félelemtelenség. Ha éppen nem színpadon van, egy olyan dal
közepén, amelyet azon a helyen talált, ami – mint némely
kvantumfizikai állapot – csak akkor jelenik meg, amikor Iannel
bizonyos távolságra állnak egymástól, és a saját kérdéseikre
koncentrálnak, akkor szívesen megbüntetett volna valakit a
félelméért és szégyenéért. De igenis színpadon van, és Ian igenis az
ő zenéjét játssza, és igenis úgy hangzik, ahogy megálmodta, szó
szerint zeneálmokban, amik majd' húsz éve kísérik, az óta a reggel
óta, amikor majdnem négyévesen zokogva ébredt, és jó egy órán
keresztül semmiféle szülői vigasztalás nem segített, mert a zene,
amit álmában hallott, felébredve elhallgatott, és nem tudta
visszahozni. („Hol van? – kérdezgette mosolygó, értetlen szüleit. –
Hová lett a zene? Miért nem játsszatok le megint? – Apja lábát
csapdosta, majd zokogva anyja ölébe esett. – Játsszatok le, légyszi,
légyszi!”)

11
Az Incidens után Aidan személyiségének élei eltompultak,
porózusak lettek, ahogy az anyjuk halála után is történt (de apjuké
után nem). A valósága és múltja iránti kétségek könnyen
megsebezték. Aztán a peremek ismét összeforrtak, és Aidan
visszanyerte szilárdságát. Amikor hétheti tartózkodás után Rachel
gyengéden megkérte, hogy szedje a sátorfáját, azért tette, mert
látta rajta, hogy kezdi visszanyerni a formáját.
Egyik este vacsora után Aidan azt mondta:
– Mindent köszönök, Rachel –, mire az megpaskolta a kezét, és
azt felelte:
– Nincs mit. Nem tettem semmi olyat, ami te ne tennél meg
értem.
Aidan bólintott, de aztán – elkerülhetetlenül és láthatóan –
elkezdett gondolkodni.
– Szerinted veled is megtörténhetett volna?
– Aidan, te sokkal okosabb vagy nálam, el sem tudom képzelni,
hogyan kerülhetnék valaha abba a helyzetbe, hogy ezt a hibát
elkövessem. Te is tudod, hogy én soha be nem kerülnék egy
vetélkedőbe.
– Tudom – vágta rá Aidan, majd észbe kapott. A kevéske
dopamin az okosabb szótól, aztán az elpárolgása a hiba szótól,
tehetetlensége, hogy a manőver dacára rávegye Rachelt a
megnyugtató formula spontán elismétlésére, „Persze bárkivel
megtörténhetett volna (azok közül, akik felbecsülhetetlenül ritka
intelligenciával bírnak)": Rachel felismerte bennük Aidan
egészségének jeleit, és mosolygott saját művén, ami viszont
bosszantotta a férfit. – Ne vigyorogj, mint egy csimpánz. Ha te
lennél egy ilyen műsorban, veled is megtörténhetett volna.
– Ezt nehéz megmondani, Aidan. – Most már cukkolta, örült,
hogy a réginek látja. – Neked elég speciális az agyad, tudod. Nem
is értem, hogy férhet el az a sok információ a…
– Ja, ja, ja. – Egész életében ezt a tökéletlen bókot hallotta (a
torzszülött iránti áhítatot). – De csak képzeld magad a helyembe,
ha mégis ott lennél, te is megcsinálhattad volna, igaz?
– Nem tudom, Aidan – felelte Rachel kimérten.
– Miért nem? Hogyhogy nem tudod? Az összes empátiát te
kaptad, amit Isten az emberiségnek adott. Az összeset. Én
egyértelműen semmit. Szóval válaszolj – követelte, kétségbeesetten
szerette volna hallani, hogy Rachel beismeri, véletlenül ő is
meggyalázhatott volna egy egész vallást egy vetélkedőben. – Te is
mondasz néha nem odavaló dolgokat, nem?
– Gondolom.
– Gondolod? Kitérő válasz. Sosem csináltál semmit úgy, hogy
nem tudtál parancsolni magadnak?
– Dehogynem – felelte halkan a nő, és Aidan azonnal
megbánta, hogy eszébe juttatta az egészet. Mégsem tudta
megállni, hogy ne nyomatékosítsa pirrhuszi győzelmét: – Szóval
veled is megtörténhetett volna. Köszönöm.
Másnap hazaköltözött, még éppen időben. Megszerette Rachelt,
ami nem meglepő, noha közben kétségbeesetten akarta, hogy
sógornője visszamenjen az öccséhez. Ennek a második vágynak az
ereje még inkább meglepte. Hét hét alatt beleszeretett a
gondolatba, hogy Rachel visszatér Julianhez. Hiányolta a szerda
esti közös vacsorákat, azt, hogy velük elengedhette magát, az
egyetlenek a világon, akikkel el tudta engedni magát. Hiányolta,
hogy autistán számolja köztük a koccanó mosolyokat és mosolygó
koccanásokat, hiányolta azt, ahogyan Julian viselkedett vele Rachel
előtt, hiányolta, hogy Rachel úgy megnevetteti Juliant, ahogy ő
sosem. Ezek az emlékek természetesen Carlton előttiek voltak, de
akkor is.
És amikor kiköltözött, így is fejezte ki háláját. Előrehajolt, hogy
megölelje Rachelt, testük vállnál ért össze, profilból ingatag fordított
V-t alkotva. Azt mondta:
– Bármit megtennék, hogy segítsek nektek újra összejönni. –
Szakálla Rachel vállára borult, fűszerillatot érzett a nő hajában.
Erőt vett magán, lerobbant szemüvegén át felfele bámult a
plafonra, és szaporán pislogva keresett valami más illatot. – Egy
kretén, ha nem könyörög neked, hogy menj vissza hozzá. – És
akkor Rachel elsírta magát, és Aidan zaklatottan ígérte: –
Visszahozom neked, amikor csak te vissza akarod kapni.
Aidan adoptálása nem jelentett áldozatot Rachel részéről. Aidan
megszállottan takarította a lakást, és megnevettette, saját nagy
elégedettségére (és leginkább ez tetszett Rachelnek: kielégítette
Aidant, pedig még csak hozzá sem ért). Profitált abból, hogy
mohón figyelte Aidan javulását, és az, hogy állandóan taktikáznia
kellett, hogyan a legjobb kezelni és segíteni neki, lekötötte a
figyelmét, amire nagy szüksége volt. Szerette megoldani mások
kirakósát, hasonlóan Aidan keresztrejtvény-imádatához. Mielőtt
felhívta az Incidens után, egy boldog órán keresztül kalkulálgatta,
hogyan a legjobb közeledni hozzá, és amikor eldöntötte, hogy nem
szabad együttérzést mutatnia, el kell rejtenie mélységes szánalmát,
az győzedelmes dedukció volt. Gyanította, hogy Aidan önutálattól
gyötörve bevackolta magát parányi lakásába, figyeli a szárnyaló
Google-találatokat, olvassa az őt félreértő és gúnyoló blogokat és
fórumokat, miközben mindenki figyelmen kívül hagyja azt az
egyszerű tényt, hogy a nyelvbotlás előtt szörnyen jól játszott, és
senki nincs ott kint, aki tudná, hogy Aidan a szerda esti vacsorákon
boldoggá tette az ő férjét, még gyászában is. Egyedül Rachel
sejtette, hogy Aidan álnéven beszáll a webes fórumokba, megvédi
magát, no nem az antiszemitizmus ostoba vádja ellen, hanem a
hülyeség brutális támadásaitól.
Az első pár nap után azt is megértette, hogy Aidan félig már
beleszeretett, minek eredményeképp azok a szerdák retrospektíve
új színt öltöttek. Ki tudta venni a férfi szerelmének furcsa alakját,
valószínűtlen kontúrjait és korlátait.

12
A Sunday Times terjedelmes portrét közölt Cait O'Dwyerről
„Énekes a küszöbön” címmel, melyet Julian olyan elmélyülten
olvasott el egyszer, majd még egyszer, akár a kódexet illusztráló
szerzetes.
Milton Chi cikke hízelgett, de egy bulvárújságíró ironikus
hangján, aki mintha felette állna a hízelgésnek, s olyan portrénak
sikeredett, amelyben a kérdező betolakodva főszerepet játszik,
elmés megjegyzéseket tesz alanyának, sejtetve, hogy az interjú egy
szikrázó flört egy részét rögzíti, mely flört aztán folytatódik bele a
pislákoló éjszakába, miközben az otthon hagyott előfizető
féltékeny öklében gyűrögetheti a tintás lapokat. A belepistult Mr.
Chi az interjú beteljesülését úriemberhez illőn utalások ködébe
burkolta, ugyanakkor kibújt belőle a rajongó félelme a
jelentéktelenségtől: „Boldog, legalábbis ezt gondolja róla az ember.
Őt nem érdekli. Nem vall be sem csalódást, sem megbánást. A világ
számára végtelenül izgalmas, mondja, és félresöpri a kérdéseket a
legyűrt szomorúságról. »Nem, jobban érzem magam, mint
szabadna.« Kemény fából faragták, ilyenek ők odahaza Wicklow
megyében, a lázadók székhelyén. Elárulja, hogy Michael O'Dwyer
rokona, aki az angol milíciák réme és korbácsa volt 1798-ban, és
hozzáteszi, 'Egy wickla nőben nem lehet bízni', majd nevet, veled
vagy rajtad, és már te sem bánod. Ő még a 'mi Caitünk', ahogy a
Pajkos Patkányban mondják, de nem mindig volt az, és nem
remélhetjük, hogy örökké az lesz, nem igaz?”
A fényképek között (online még több hozzáférhető) volt kettő a
klubból, és Julian ráismert a pillanatra; pár lépésre lehetett a Times
fotósától és ettől a pudli firkásztól. Az egyik fotón Cait illedelmes
képet vág a színpadon, mintha éppen megdicsérték volna
valamiért, ami büszkeség kérdése; a másikon egyik kezében a
fekete mikrofon, dühösen, üvöltés közben, csukott szemmel. „Bája
és tehetsége példátlan", állt kövér betűkkel egy keretben a cikk
közepén. A (nagy) lemezkiadó hatalmas terveinek részletei
(hasznos háttérinfó: az ipar örök válsága, a profit digitális eróziója,
Cait kosarában sok száz tojás ingatag piramisa), a tehetségkutató
olajozott dicsérete és akrobatikus reményei, az élettörténet –
művészien itt polírral, ott patinával –, az ír gyerekkor, a falu
húszmérföldnyire Wicklow Towntól, ahol a maimeó-ja még
kísértetekről és lidércfényekről beszélt, miközben az ifjú,
fűzfakarcsú Caitnek kellett a fiúkat férfikorba rángatni, mert
annyira készen állt már az életre, és a Nagy Költözés át a tengeren
tizennyolc évesen, némi bevándorlási cécóval, ami mostanra többé-
kevésbé megoldódott minden fél törvényes megelégedésére, és a
lelkesítő fejesugrás a Villagebe és Loisaidába és Harlembe és
Brooklynba, a jazz- és soul-kísérletek, a késő éjszakai
örömzenélések és komponálások és hősök és példaképek (a lista
szinte lemezre bontva megegyezett – pár új név kivételével, akikről
sosem hallott – Julian éjszakai spekulálásával), és aztán ez, a részlet,
melyet Julian újra meg újra meg újra elolvasott:

Azért is élvezet Ms. O'Dwyert előadás közben nézni, mert látjuk-

halljuk szégyentelen leplezetlenséggel megmutatkozó példaképeit,
megfigyelhetjük, hogyan használ és tesz magáévá olyan egymástól
eltérő keresztanyákat, mint Sinéad O'Connor, Janis Joplin, sőt akár
Billie Holiday. Amikor ezt mondom neki, a „Blithering” vokálját
citálva példának, Ms. O'Dwyer ezüst Claddagh gyűrűjével babrál,
többször is mondani akar valamit, majd meggondolja, mintha nem
volna benne biztos, hogy bölcs dolog kitárulkozni. Amikor aztán nem
hagyom annyiban, csupán ennyit mond: „Furcsa, hogy ezt mondja.
Sokat jár az eszemben mostanában. Ismerek egy érdekes pasast, aki
vitatkozna magával.” „Valaki, aki fontos magának?", ütöm a vasat.
„Amolyan tanácsadó, aki kiszúrja az összes hibámat. Ebben a játékban
előbb-utóbb elérsz egy pontra, ahol az emberek már félnek építő
kritikát adni. Na szóval ő azt mondja, a példaképeket el kell rejteni,
mert elvonják a figyelmet, versenyt jelentenek a fülnek.” És többet
nem hajlandó elárulni rejtélyes Svengalijáról. Ms. Cait O'Dwyer
igencsak enigmatikus személy, és ami szokatlan egy fiatal hölgynél,
akinek közelgő sikerét ennyire sokan jósolják, diszkréciója
természetesen jön, és megvan a maga bája, mintha legalább neki
rendesen felcsavarozták volna a fejét Írországban. Elmosolyodik és
leszegi a szemét, és a hatás döbbenetes, főleg mert érződik, hogy ez nem
begyakorolt, hanem őszinte szerénység, váratlan és lefegyverző.

Julian úgy saccolta, azóta adhatta az interjút, hogy ő látta és

részegen megrajzolta azokat a söralátéteket a rögtönzött
tanácsokkal, és próbálta felidézni, pontosan miket is tanácsolt. Ezek
szerint volt köztük valami a példaképek elrejtéséről, gondolta.
Nem, igen, biztos, hogy volt, bár ez még nyilván nem jelenti, hogy
róla beszélt a cikkben. Újraolvasta a bekezdést, és azt kívánta,
bárcsak lenne másolata az alátéttanácsokból. És a pultos odaadta
neki? És ő maga erre játszott? És Cait elolvasta, emésztette őket, és
most azok emésztik őt, és gyűrű-babrálva, vonakodva megemlíti az
érdekes pasast, akinek tanácsait megszívleli?
Igéző fantázia volt, hogy valamiképp adott a lánynak valamit,
valósággá tette azt a kölcsönös kapcsolatot, amit akkor érzett,
amikor Cait közvetlenül a fülébe énekelt. Tulajdonképpen
lehetséges.
Mert Milton Chi ugyan mesélhetett meghittségről, az
újságírónak, háromszáz millió szóval később, láthatóan gondja
akadt annak meghatározásával, mi is annyira egyedi ebben a
nőben, habár szöveget izzadt tapintható bizonyosságában, hogy
kétségtelenül van minimum egy dolog. Julian csak ámult-bámult
azon, hogy a cikk mennyire alulértékeli a zene erejét,
személyiségről és hírnévről hadovál ahelyett, hogy a dalokkal és
azok objektív erejével foglalkozna.
A lap alján dőlt betűk ígérték: Cait O'Dwyer a Pajkos
Patkányban lép fel, Brooklynban szombat este 10-kor.
Szombat este 10, összecsukható tábla terpeszben a homokon,
rágógumin és az oroszlánosan harapós márciusi éjszaka jégvíz-
tócsáin: Cait. Utolsó esély Unokáidnak is mesélheted.
– Az Alátétes Emberünk! – A pultos, ugyanabban a saját
bandáját reklámozó pólóban, felismerte Juliant. – A hölgy azt kérte,
hogy mutassam meg neki magát, ha ma eljön.
– Igen? – Tehát tényleg róla beszélt a cikkben. Látni akarja az
arcát. Julian nem emlékezett, hogy direkt neki hagyta-e az
alátéteket, hogy viccelt, hogy találkozni akart vele, és most sem volt
biztos benne, a pultos nem csak ugratja-e. – Hát egyelőre
hallgassunk, jó? A névtelenségért plusz borravaló jár.
Persze meglepetése és zavara örömbe torkollt: imponált a
lánynak. És régebben e révén megismerkedett volna vele; ugyanezt
a poént mondja a pultosnak, de aztán odamegy és bemutatkozik a
lánynak, telebeszéli a fejét azzal az éles évődéssel, amelynek
számtalan más alkalommal lett a vége steksz vagy szex. Most
viszont a vicc őszinte volt: nem akart megismerkedni vele.
Megkönnyebbülve látta, hogy a tömeg felér ahhoz a felhajtáshoz,
amit Milton Chi és fajtája művelt, és Julian, menedéket találva a
könyökök, kockás vadászsapkák és menő mellények között,
lesüllyedt egy haldokló kanapéra. Egy másik életben, egy másik
életben…
De ebben az életben, minden után, feltéve hogy a lány mindaz,
aminek reméli, ez bőven elég: elmondta neki, mennyire szereti a
zenéjét, és ő megköszönte, sőt komolyan is vette a javaslatait. Egy
férfinak, akinek ilyen történelme és korlátozott forrásai vannak,
mondta magában, ez már csodaszámba megy. Ahogy a kanapén
ülve hallgatta a hangoló basszusgitárost, elképzelte, mit fog érezni,
ha legközelebb hallja Caitet az iPodján, amikor is tudni fogja, hogy
egy kis mértékben neki énekel. Nagy levegőt vett: egy percen belül
ismét hallja majd énekelni. A tömegből fogja figyelni, a lány pedig
őrá gondol közben, és nem tudja, hol lehet. Szellem lesz a
gondolataiban, láthatatlan, de közeli. Úgy gondolta, ez a szerep
tökéletesen illik hozzá. (A következő pillanatban azonban
bugyborékoló zöld pánikot nyelt vissza: Mi van, ha mást nem tud
ajánlani a lánynak, ha nincs több használható tanácsa? Ha
mindent odaadott pár darab újrahasznosítható kartondarabon,
akkor elveszti az állását mint suttogó fantom, még mielőtt
megértené, hogy ez a hivatása.)
A demó CD-k eltűntek; a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy Cait
ne árulja őket tovább, bár azzal a tudattal, hogy ez a tilalom csak
feltüzeli közelgő felkenésének sistergő olaját. Elrepül egy stúdióba
egy nagy producerhez és nagy költségvetéshez, és mire onnét kilép,
átváltoztatja majd a nyomás és a magasság, és ezen az estén máris
jobban önmaga volt, Julian szerint, összeszedettebb, inkább illett a
színpadra, mint a bárba. Julian érezte spontán tanácsainak
összeadódó hatását.
Haját lazán hátrafogta arcáról; szeme ragyogott. Ha Julian nem
keresi, talán észre sem veszi a kozmetikumok leheletfinom hatását.
Nem várta volna ezt a visszafogottságot ebben a nem nőknek való
művészetben, de Cait pontosan annyit tett fel, amennyit ő kért
volna Sminkestől, ha egy reklámba beválogatja.
Énekelt. Képes volt érzelmeket produkálni és megmutatni
körvonalazott, fénylő miniatűrben, szerepjátszás vagy érzelgősség
nélkül, anélkül hogy „beleélte volna magát”. Például így énekelt
szerelmi csalódásról: felidézte a csalódást, aztán az emlék párlatát
énekelte el, és Julian (és még száz férfi meg nő) szeretett volna neki
segíteni azzal, hogy megbünteti fájdalma okát, vagy – némely
esetben – szeretett volna a fájdalom oka lenni. És akkor felidézték
saját csalódásaikat. Cait éreztetni tudta velük, hogy ő mit érzett
akkor, azt, amiről nem is tudták, hogy érzik ők is. A férfi, aki
bárgyún dadog, ha egy valóságos nő azt mondja, „Most vagy
soha", határozottan bólogatva ismétli, „Most, most", amikor egy
idegen nő énekli ezt lehunyt szemmel. „Mert most vagy soha / Nem
várok józanészre.”
Elővette a „Once I Loved"-ot{18} is – természetellenes, de sötéten
gyönyörű bossa és punk hibridként keltette életre, ami tökéletlen,
mégis küzd az életért, illesztései és csavarjai még vörösen izzanak –
és komolyan gondolta, hogy „Szerettem egyszer, és azóta fáj", és
Julian – aki mondhatta volna magáról, hogy „Szerettem egyszer,
de sok-sok évvel ezelőtt, amikor még más ember voltam” – azt
képzelte, a szerelem friss fullánkját érzi. Cait jobb volt ma. Akármit
csinált, erősödött benne.
Julian becsípett gondolatai botladoznak. Ahogy néz le a kába
fiúkra maga körül, ő is, mint ők tucatnyian, arra gondol,
megcsókolja Cait O'Dwyert, megmenti Cait O'Dwyert,
megnevetteti Cait O'Dwyert, megérinti meztelen hátát, megmossa
Cait O'Dwyert, lesúrolja róla a bár és a stúdió szagát. A
villanykörtékkel keretezett tükörbe nézve a lány hátrabillenti fejét,
hogy a szempillaspirálnak odakínálja szempillái teljes ívét, feltárva
jellegzetesen ír, zöld íriszének ritkán mutatott fehér fedelét, és ő, a
tükörképét nézve, Cait haját az arcához emeli, miközben szól a
zene, és kimennek a városba, majd egy bárpultnak dől Cait mellett,
hüvelykujja felderíti Cait felkarjának ráncos oltás-holdját, vagy
mellette áll holdfényes ír sziklákon erős szélben, vagy szeles Szajna-
parti kávézókban szemben a lemenő nappal, ami megvilágítja a
folyóparti fákat, csak az egyik oldalt, melegíti és bearanyozza Cait
lehunyt szemét.
És újabb dal ért véget. És a zabolátlan fantáziák márc-édes,
dohány ízű zaccot hagytak Julianben, és nevetett magán (tisztára,
mint az apja, hogy szőrmestólát terít Billie Holiday vállára), és
nevetett Cait O'Dwyer varázslatán, és kíváncsi volt, hogy a lány a
való életben friss szakítások folyamatos diétájára szorul-e ahhoz,
hogy friss érzelmeket tudjon szállítani kuncsaftjainak. Biztosan
kívánja és keresi a fájdalmat, már csak gazdasági kényszerből is.
Két hónapja nyers és harmonizálatlan volt; ezen az estén már
meglehetősen hatékony; hamarosan az a veszély fenyegeti, hogy
saját menő imitációjává csiszolódik. A célpont csupán pár mikron
szélességű, és a történelem nagy énekeseinek egyszerűen csak
sikerült felvételt csinálniuk abban a rövid időintervallumban,
miután megtanulták és mielőtt elfelejtették irányítani az erejüket.
Újra tisztán látta a lányt, ismét a rendező szemével. Cait
dilemma előtt áll: ha sikeres akar lenni, muszáj, hogy ő és az
érzelmei igaznak hangozzanak, muszáj a tömeget szó szerint
röviden magába szerelmesítenie; a megélhetése függ ettől az ősi,
öntudatlan történéstől. Csakhogy a legtöbb férfi átlátna rajta,
felismerné a hazugságot, s amint a cselfogás lelepleződik, a zene is
kudarcot vall. Vagyis annak érdekében, hogy egy férfi
kívánatosnak tartsa a trükkje leleplezése után is, az előadásában azt
is sejtetnie kell, hogy egy pillanat múlva kioltja ezt a közszemlére
tett érzelmet. Sejtetnie kell, hogy a színpadról lelépve újra magába
zárkózik, így ha te egy férfi vagy a közönségből, aki a szeretőjének
képzeled magad, azt is hozzá tudd képzelni, hogy van még, amit
nem oszt meg (egyelőre még veled sem). A mutatott érzelemnek
hordoznia kell az ígéretet, hogy csupán a cseppje egy tartalékolt,
ritkább valaminek.
Egyszóval Julian teljesen átlátott rajta. Látta, hogyan működik a
dolog, látta a zsinegeket és tükröket. Gyermeki rácsodálkozásának
fellobbanó lángja kihunyt, és úgy gondolta, ez így is van rendjén.
– És most egy új dal – mondta Cait O'Dwyer. – Még
csiszolgatjuk, szóval ha vacak, ne dobáljatok meg minket, légyszi.
Ja, igen, a címe „Gnózis és prognózis”. Basszernak szótárból kellett
kikeresni, mit jelent, csak mondom.
Julian ismerte ezt a nonszensz frázist. Nekidőlt a falnak, hosszú
pillanatokra elgyöngült, igyekezett kibogozni magát abból a
fantáziából, hogy távolból szereti a lányt, hogy átlát rajta. Hát, túl
fiatal, ez volt az első gondolata, de nem ragadt meg. Véletlenül egy
dal megírására inspirálta a lányt, és ez bizsergette.
Cait írt neki egy dalt. Nem is, írt belőle egy dalt, kivonta belőle,
mielőtt ő maga tudatában lett volna annak, hogy benne van. A
szavak nem jelentettek semmit, amikor leírta a söralátétre, de a
lány megtöltötte őket jelentéssel.
Az utolsó ráadás után kisurrant, maga után hagyva a Kebel
Barátok szólógitárosának a beígért megaborravalót és egy
tizenkettedik alátétet, egy önarcképet:
A megfáradt, öreg cowboy (borosta, táskás szemek), a sheriff
jelvényén a J. D., egy lerobbant vén gebén távozik, a
nyeregtáskában a Times összehajtott száma, visszanézve a gyűrött
cowboykalapja pereméhez érinti ujját, búcsút intve Cait
O'Dwyernek, aki a talaj fölött lebegve énekli a „Gnózis és
prognózis"-t egy csoport törökülésben trónoló rajongónak
benzinkutas ingben és kamionos sapkában. A rajz körül a felirat:
„Őt a megérdemelt reflektorfényben hagyva ellovagolt a
naplementébe.”
Aztán hazament – pislákolva hol tizennyolcnak, hol
nyolcvannak érezte magát –, és feltette a demót. A hanganyag
keverése miatt Cait hangja az ablak mellől szólt, mintha ő a
radiátorból, Julian meg a padlóról figyelné, ahogy a pingvinek
vitorláznak az Antarktisz vizében, akár igazi madarak a
levegőben. – Egy fiatal halnak nincs a halálról rémisztőbb,
lidércnyomásosabb képe, mint egy közeledő pingvin – mondta az
ausztrál hang a CD számai közti csorba csendben. A „Without
Time"{19} következett. Ezt elénekelte az első havas este és ma este is,
azt a sort a dallamos basszusra: „Akkor verj meg alázz meg, vagy
hagyj békén”. A demón ezt úgy kezdi, hogy suttogásból sikollyá
gyorsítja. A közepére hangja egy kóruslány édesen tiszta, finom
vibrátójává simul, de aztán a „békén” mintha zokogna, fuldokolna.
Erre emlékezett az első éjszakáról: ugyanezzel a fogással énekelte,
ami csak egy uvula-trükk.
Viszont ma este mást csinált, bár erre Julian csak most döbbent
rá: ma este nevetett közben. Mosolya görbülni kezdett még a „verj
meg” előtt, és a nevetésen keresztül énekelt, úgy tartva a dallamot,
akár egy tojást, hangja kellemesen erőlködött, mosolya
terebélyesedett, és jobban zihált, mint az erőtlenebb demóverzión.
Ez volt az egyik söralátét: Nevess, amikor mások szerint sírnod
kéne. És ez volt Elis Regina „The Waters of March” 1974, 3:11.
A nevetés nem illett oda, és a meghökkent basszusgitáros (Julian
most már látta, ahogy a nappalija padlóján rekonstruálta az
eseményt) egy pillanatig rühellte a változtatást, mivel neki kellett
cipelnie az összes állott pátoszt, míg Cait frissebb illatokra
vadászott. A tömeg viszont ujjongott; felismerték, hogy Cait a
szakítás újabb szilánkját találta meg azzal, hogy nevet saját kissé
émelyítő, sör áztatta könyörgésén durva szeretőjéhez, és ekkor –
csak ekkor, nem az első éjjel, nem a demon – Julian hitt neki: a lány
egyszer tényleg érezte ezt, és most végszóra újra átérezte. A
basszusgitáros értetlenségében melléfogott. Caitnek ki kell rúgnia,
mert így nem jut messze, vélte Julian.
A csendben: – A hím pingvinnek védenie kell a tojást a hosszú,
kemény tél folyamán. Az utód élete az apa törődésén múlik, és a
legkisebb hiba is halált jelenthet a ki nem kelt fiókának.
Carlton két héttel a második születésnapja után ment el, túl
későn felfedezett fülfertőzés, önmagában nem nagy probléma, de
egy másik harapós baktérium szimptómája, ami felforralta a vérét,
majd árral szemben felevickélt az agyába, gyötrődést és
hitetlenkedést szítva hosszú, hideg-meleg hónapokra.
Akár a meteortól talált bolygó, Julian és Rachel házassága
megbillent, majd új, bizarr pályára állt, régi irányával ellentétesen
forogva.
Pár héttel azután, hogy Carlton halálának mennydörgését és
árulását visszaszorította a szürke bánat dagálya, Julian a zenéhez
fordult, hátha attól visszakapja régi önmaga egy részét, valamit
abból a képességből, hogy vágyik valakire vagy valamire. Remélte,
hogy a zene legalább beszivárog a vágásokba, kisimít egy felületet,
hasznos lesz, visszafizeti az ő oly sokévi hűségét. És a zenének ez
sikerült, valamennyire, vagy csak véletlenszerű kísérőzene volt a
kvázi gyógyuláshoz, ami amúgy is végbement volna: Julian hébe-
hóba visszanyerte a kellemes beteljesületlenség érzését. Pár
párpercre saját agóniáját lecserélte jótékony popzenei sajgásra, ami
kétségtelenül kamaszos volt, de most furcsán specifikus: Rachelre
vágyott, a saját feleségére, úgy, ahogy még soha előtte, még akkor
sem, amikor megismerkedtek, és még nem volt az övé.
Nem arra a Rachelre vágyott, aki fiatalabb korában volt, sem
ahogy akkor volt, amikor munka után kényelmetlen csendben
voltak együtt otthon, azt próbálgatva, meddig bírják ki, hogy ne
beszéljenek róla, vagy barátok között felváltva öltöttek bátor arcot,
vagy csak belélegezték a feledést, röviden, egyszerre mindig csak
egy kortyot. Inkább arra a Rachelre vágyott, akit a fürdőszobában
talált, aki sugárzott a benne lévő fiút hirdető rózsaszín pluszjeltől.
Arra vágyott, hogy Rachel helyrehozza őt, feltöltse ugyanúgy,
ahogy abban a fürdőszobában létrehozta őt, ahogy megfoganta és
megszülte ott Julian Donahue-t.
A nagy vágyakozás ellenére azonban életében először kudarcot
vallott. Teste nem követte a szívét. Lealacsonyodott kémiai
közbeavatkozásig, idegcsillapítókig és potencianövelőkig, mégsem
tudta megindítani eldugult vérkeringését egyik irányba sem.
Hajlandó lett volna más nővel hálni, pusztán szivattyúszelelés
érdekében persze, hűsége bizonyítékaként (hunyoríts erősen, és
látod), de nem kívánt senkit.
Nem tudta megmondani, mikor lett biztos benne, hogy
Rachelnek viszonya van. Még azt sem tudta megmondani biztosan,
hogy csak Carlton halála után kezdte, vagy csak amikor ő
szexuálisan használhatatlannak bizonyult, de az, hogy Rachel
menekült tőle, és az, hogy ő szextelenül imádta, táplálta egymást.
Rachel az egész hímvilágtól elfogadott és adott cserébe vigaszt,
kivéve őt, és a távozása felé hömpölygő hónapokban úgy keringtek
egymás körül és ugrottak el egymástól, akár az azonos töltésű
részecskék. – Felteszek valamit neked. Carltonra gondoltam, és
eszembe jutott egy dal, ami arra emlékeztetett, amikor mi
találkoztunk, és…
 Kedden lenne Carlton fél-születésnapja. Három és fél éves lenne.
Julian megint elindította Cait demóját, véletlenszerű lejátszásra
állította, lefeküdt a nappali padlójára.
Mindennapjai során Julian továbbra is kötelességtudóan
megtekintette az összes megtekintésre szánt testrészt, a szexuális
szabadpiac városának díjtalan diáit: a reaktív bőrön viselt vékony
kardigánt; a fodrot egy ülő helyzetű, színesre szolizott
miniszoknyás combon; a közelgő tavasz csípőnacis-topos divatját,
hasak és rések tájképeit. De már soha semmi nem történt vele, túl
koros és sebzett volt, meglephetetlen. „Nézz rám, nézz rám, nézz
rám, nézz rám, kérlek.”
Egész mostanáig, jóval éjfél után egy sötét szobában, amikor is
Cait O'Dwyer hangja vagy csak a lélegzése simogatta, ő pedig
feküdt a padlón primer pénisszel, akár egy tomboló tinédzser, jó
egy éve először.

13
Rachel álmai rendre ismétlődtek. Például a tágas-ház álom
mindig áldás volt. Általában pozitív változást jósolt az életében. A
legegyszerűbb formájában Rachel felkel az ágyból, átsétál a soros
lakáson – kollégiumi szoba, garzon, a Juliannel közös lakásuk –, és
kellemes meglepődéssel konstatálja, hogy sokkal, de sokkal több
szoba van benne, mint gondolta. Minden új emelet, szárny vagy
torony egy-egy meg nem nevezett szükségletet elégít ki. Az új hely
bejárása azzal fejeződik be, hogy visszafekszik az ágyba – abba,
amiben valóban fekszik –, és álmában elalszik.
Mostanában azonban álmait nem átélte, hanem meghallgatta,
és fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. Carlton elé áll és
beszél, de mint egy díszletnek. Rachel álmában nem érez iránta
semmit. Carlton azt mondja: „Jó, szóval a tágas-ház álom. Lássuk,
körbejársz itt, és a mögött az ajtó mögött – mutat egy csukott
ajtóra – egy csomó szoba van.” Ezen az éjszakán Carlton unottan
előlépett, és azt mondta: „A tágas-ház álom.” És ennyi. „A nem-
bírsz-felébredni álom, aztán a Julian-és-a-modellek álom, aztán az
egerek-köröznek-a-haldokló-keselyű-körül álom.” Szinte az egész
repertoárját felmondta. „A kedves-molla-süteménnyel-kínál álom.”
Carlton megvetően ingatta a fejét Rachel csalódottságán, ahogy
Julian szokta, amikor szerinte nevetségesen viselkedett. Carltontól
sokkal jobban fájt. „A végtelen-szerelem álom", mondta Carlton
Julian gúnyos vigyorának árnyalatával, de attól, hogy az ő
babaarcán látta és az ő babaszájából hallotta, Rachel vigasztalanul
ébredt a szürke fényben.
Mindent kipróbált, mégis egyre süllyedt, csupán arra a rövid
időszakra elevenedett meg, amikor Aidant dajkálta. Előtte és utána
szégyentelenül falta az antidepresszánsokat (noha apja arra
nevelte, hogy higgyen az énben és a választásban, és még mindig
cöccögött, amiért a társadalom belezuhan a
„pszichofarmakényeztetésbe”). A tabletták sosem segítettek túl
sokat, ahogy a csoportos gyászterápia sem, vagy az egyéni terápia
egy egyedülálló, gyerektelen, tíz évvel fiatalabb nővel, aki
homlokát ráncolta és komolyan bólogatott, ahányszor Rachel a
bensőjében bugyogó fájdalomról beszélt.
Juliant illetően igen korlátozott remény élt csak benne. Nincs
egyetlen romantikus illúziója sem, mondogatta magának csendes,
érett büszkeséggel, melyet apja helyeselt volna. Férfiak tekintélyes
kollekcióján rágta át magát, hogy találjon valakit, de nem hogy
„boldoggá” tegye őt – nem ez a lényeg –, hanem hogy kauterezze
az ő kíméletlenül csöpögő sebeit. Julian – az összes hibája, bűne és
hiányossága ellenére – nem csak az övé volt, de bizonyos mértékéig
ő maga is volt, mintha a saját szervezete csak a Julianból való
transzfúzióval működhetne. Természetesen kiköpött Carlton volt, és
Carlton annyira volt életben, amennyire látta őt Julian szemében.
És akkor is él, ha a család, aminek része volt, túléli. Inkább egy
megcsappant család, ami együtt gyászol, mint hogy mindketten
külön kóboroljanak, elhagyva az összes helyet, ahol Carlton
létezett, megtagadva Carltontól a helyeket, melyek az övéi voltak.
Ezen túl pedig Julian az ő, Rachel történelme volt, az ifjú
feleségkora, az anyasága, ő maga mint áldozat és ő maga mint
ringyó. Életében az öröm mostantól szigorú korlátokat kapott, de
ha egyáltalán lesz öröm, Julian az egyetlen férfi, aki emlékeztetheti
rá, hogy milyen az. Julian adja a többit is, az élet hatalmas
többségét, aminek semmi köze az örömhöz.
– A temetésen annyira szerettem Juliánt – mesélte bólogató
agyturkászának. – Néztem, ahogy fuldoklik, és tudtam, hogy ez
közös ügyünk. De aztán ő nagyon hamar úgy gondolta, hogy el
fog múlni, érti?
– Igen.
– Még mindig fájt neki, nyilván, de láttam rajta, úgy gondolja,
hogy egy nap majd túl lesz rajta. És úgy éreztem, le akar engem
rázni, hogy túl lehessen rajta. Aztán még pár hónap, és nem lett
jobban, csak jobban ment neki a színlelés, engem magamra
hagyott, míg azt színlelte, hogy jó úton jár. És akkor…
– Mm-hm.
– …a legrosszabb az volt, hogy kezdett úgy tenni, mintha
átment volna valamin, és most már nekem is tudna segíteni. Mintha
végzett volna, és már elég erős lenne engem támogatni. Mintha
lenne egy terve.
– Értem.
Emlékezett saját unalomnak álcázott bánatára és dühére, a
végén, épp mielőtt elhagyta. Emlékezett, ahogy nézte Juliant,
elmosódottan és arctalanul a zuhanyfülke párás, foltos üvegén át,
amint a feneke közét fűrészeli egy új zöld kockaszappannal, és
emlékezett, hogy abban a pillanatban azt érezte, bármit meg
szabad csinálnia bárkivel a világon, csak ne kelljen ezt egyetlen
pillanatig sem tovább elviselnie. Itt tévedett.
– Miben tévedett?
– Akarom őt. Akarom, hogy az erős támaszom legyen. Nem
járkálhatok így tovább. Megmutatta, hogyan lehet jobban színlelni,
hogyan lehet tettetni néha azt, hogy elfelejtettem.
– Vissza akar menni? – kérdezte Rachel fejében a terapeuta,
akinek hetek óta a közelébe sem ment.
– Nem. Csak továbblépni. Végeztem.
Ágyban feküdt, a Carlton-álom és a terapeuta hangja elfakult. A
telefonért nyúlt, és emlékezetből tárcsázta Aidan számát.

14
Forgatás vége. A kockastúdióban nem maradt más, csak ő és
Maile, törökülésben a padlón, Bach csellószonátái a hangszóróból,
és fényes, narancssárga kínai kaja fehér bádogfogantyús
dobozokban a meggypiros kínai zodiákus-mintás matracon, ami
zsíros volt helyenként a padlótól, ahol a napi szépség vörös haját
harmincnyolcszor kikefélték, a kondicionált fürtök a Termék
cseppjeit csepegtették a fekete fára, mely hangot részben elfedte a
Rolling Stones, ami azért szólt, hogy az ügyfelet és az ügynökség
embereit abba a kellemes hitbe ringassa, hogy nemcsak az irodától
vannak távol, de jó messze repültek az egész robotélettől (így
ösztökélve őket további megbízásra Julian Donahue-nak).
– Ha szabad ezt mondanom, ma igazi rendezőnek látszottál –
jegyezte meg Maile.
Julian nevetett.
– De hát igazi rendező is vagyok.
– Tudom, sajnálom, nem így értettem. Filmrendezőt akartam
mondani. Ne haragudj.
– Semmi baj. „Igazi", nem úgy, mint az egész egzisztenciám és
a te fizetésed.
– Istenem, egyáltalán nem erre akartam kilyukadni. Úgy
értettem, hogy jobb vagy ennél. A reklámoknál. Így értettem.
– Miért, a hollywoodiakat jobban bírnád a reklámosoknál?
– Tudom, hogy mindenki elad valamit. De a filmesek legalább
próbálnak csinálni is valamit. Naivan hangzik, mi?
– Kicsit.
– Hát ez viszont rád vet rossz fényt, nem igaz? – kérdezte Maile
pimaszul.
Volt válasz Maile kihívásnak álcázott nyalizó bókjára, arra,
hogy úgy kezelte főnökét, mint egy alulteljesítő gyermeket, akinek
csupán ihletadó nőre van szüksége. Ez a válasz azonban nem
imponált volna az átmenetileg kvázi-szerelmes produkciós
asszisztensnek.
Julian évekkel korábban szégyellte magát olyan filmiskolás
barátai előtt, akik elég jól teljesítettek Hollywoodban, amiért
„tehetsége” vagy „víziója” nem volt elég erős, hogy ellenálljon az
első televíziós reklámajánlatnak, és később még jobban, amiért
tehetsége nem elég erős, hogy leküzdje a folyamatos ajánlatok
tehetetlenségét. Még azt sem állíthatta, hogy nem sikerült csinálnia
egy nagy filmet, mivel nem is próbálta. Emlékezett rá, hogy akart.
Szerette volna, ha még mindig akar, de már nem akart. Szeretett
volna művész lenni, nagy művész, de néha asztronauta is. Szerette
volna azt mondani Maile-nek, hogy elképzelt egy filmet, amit nem
tudott megcsinálni, mert félt a kudarctól, szomorú téma… de ez
bődületes hazugság lett volna.
A gyermeteg hitet, miszerint egy nap majd nagy filmeket
rendez, felváltotta a beképzelt felnőtt ámulata, hogy egy ilyen cél
valaha erkölcsi fensőbbséget élvezett, és Julian megpróbálta ezt,
viccesen, elmagyarázni az aranyos lánynak, akivel Mennyei
Malacon és Dühös Életrákon osztozott. Miért jobb filmet rendezni?,
faggatta. Az ő haiku-precizitással készített munkái is valós érzelmet
váltanak ki, de emellett – a láthatatlan érzelem végső, tapintható
bizonyítékaként – akciót is, több ezerszeresen: vásárlást, szavazást,
adományozást, divatirány-változást. Melyik Hitchcock-film kínált
ilyen empirikus bizonyítékot teremtője erejéről? Néhány ember pár
napig félt zuhanyozni? – Ha egy művész nagyságának igazi
mércéje a hatása, akkor zseni vagyok.
– Ezt te sem gondolod komolyan – mondta Maile. Őt figyelte,
közben mogyorót tett a szájába, és ajkaival finoman
szétroppantotta. – Talán azt hiszed, hogy komolyan gondolod,
pedig nem. – Ez az anyáskodás (Rachel szokta megvillantani
időnként) és az étel vörös szájba rakása az ember nőstényének
berögzült taktikája. Szexuálisan felajánlják magukat, s ezzel egy
időben kijelentik, hogy jobban értik potenciális párjukat, mint ő
saját magát. Az imádkozó sáska csupán leharapja a hímje fejét, de
azt is csak a móka után; az ember szétbomlasztja a párja
személyiségét még az öröm előtt. Maile javítana rajta. Maile ígér. És
ha ő beleegyezik az eljárásba, megkaphatja Maile-t egy időre,
addig a napig, amikor Maile elszörnyedve rá nem döbben, hogy
minden igyekezete ellenére becsapták, ő pedig ott áll majd előtte
erektáltan, de nem evolváltan.
– Tegyük fel, hogy annyi pénzed van, amennyit csak akarsz –
erősködött Maile. – Milyen filmet csinálnál?
Julian megkérdezte tőle – mivel Maile láthatóan ezt akarta –,
mik a kedvenc filmjei, és kötelességtudóan megszeppent képet
vágott, amikor a lány halott maestrókat sorolt fel a filmtörténet
legendás múltjából. Ezt a játékot ő már játszotta, túl sokszor, túl
régóta. Maile egy robogó folyó túlpartján állt, egy másik
országban, vadul integetve, ám a zuhatag elnyomta a hangját,
Julian pedig csak mosolygott és bólogatott. Később Maile majd így
fordítja le a beszélgetésüket:
 MARIE
Azt hiszed, naiv vagyok. Ez rád vet rossz fényt, nem igaz?
HUGH meg akarja csókolni, de MARIE becsukja a taxiajtót, és
rámosolyog az ablakon át.
HUGH
Hát, úgy tűnik, ideje jobb embernek lennem.
MARIE
(félénken) Úgy bizony. (A taxishoz) Tovább, Mr. Singh, tovább.
Fiatal még az este.
A stúdióidóből még maradt kilenc óra, bár nem volt értelme itt
rostokolni. De a forgatás végének zűrzavara még mindig vonzotta,
évek után is, az élet pillangópillanatainak egyike, ami után
kellemes majdnem-elégedettség marad, egy sokkalta jobb érzés,
mint a teljes elégedettség tompa, bűntudatos felfúvódottsága.
– Majd én bezárok, Maile. Köszi mindent ma.
A lány nem hallotta, vagy csak úgy tett. Elhallgattatta Bachot és
feltett egy saját CD-t, túl hangosan a könnyed csevejhez. Az első
szám a „Piccadilly” volt a Squeeze-től, és Julian felnevetett. Az
iPodján hónapok óta elő sem került. A zongoraintro minden
alkalommal meglepte; eszébe jutott (a testének), hogyan érezte
magát (a teste) tizenhat évesen a dal hallatán, lenyűgözve a képtől,
hogy egy fiatal nő melltartót vesz fel: „Bekapcsolja a kosarakat, és
felveszi a pulóvert”. Úgy kellett kiabálnia ültéből, hogy Maile hallja:
– Honnét ismered ezt a számot? – Úgy hangzott, mint egy
kilencvenéves, aki elámult egy koraérett totyogón. Maile csak
mosolygott, elfordult, elfoglalta magát azzal a munkával, ami alól
Julian az imént felmentette, a levegőben fél kézzel diszkréten
gitározott kicsit.
A következő dal – Julian régi szégyenletes kedvence, csak úgy
élvezhető, ha minden társadalmi összefüggés, divat és történelem
felfüggesztődik, habár Maile túl fiatal volt, hogy ezt értse –
kiemelte a székből. A lány felé lépett. Az még mindig a fekete
padlókocka túlsó felén volt, majdnem a falnál. Megfordult; biztos
meglátta főnöke tükörképét vagy árnyékát. – Használod még azt a
technikust? Alig akartam elhinni, hogy… – Elhallgatott, amikor
elkapta Julian tekintetét.
– Tudod, hogy nem kell maradnod.
– Ezt már mondtad.
Maile játékosan felmászott egy rakás vászon homokzsákra,
melyeknek a világítóállványokat kellett stabilizálni, és Julian előre
látott mindent, ami történni fog. Odamegy Maile-hez és táncol vele
egy percig, mielőtt megérinti, és ez a mostani pillanat lesz a
titokzatosság utolsó pillanata közöttük: szájak, nevetés, Mennyei
Malacos szájszag (ma este erotikus, nyolc hónap múlva taszító és
tapintatlan), ujjbegyei a melltartó tetejének fekete csipkéjén, jé, van
egy tetoválásod, a klimax (vagy ami valószínűbb, képtelenségének
kornyadt visszatérése), és onnét gyorsan tovább oda, hogy Ez meg
mit jelent? Ki ez a fényképen? és Ez nem működik, igaz?
Maile a homokzsákok kis dombjának tetejéről mosolygott rá.
– Meg akarod tartani holnap a reggeli megbeszélést Burgesszel?
Ajánlani fog neked egy másik anyaállatot. – És lassan felemelte
egyik lábfejét és a másik combjára fektette, jóga pózba. – Mit
mondsz, Julian Donahue?
– Nehéz kérdéseid vannak.
És a következő dal a CD-n Cait O'Dwyeré volt:

Nem maradt belőlem csak zacc

Hiába kérlek, el se csábítasz
Dadogok, azt vacogod,
hogy bolondod vagyok.

Ha Maile titokban megleste Julian iPodját, aztán hazament és

ravaszul megírt egy CD-t, miközben a Cosmó-t és A háború
művészeté-t olvasta, minden egyes számot gondosan úgy válogatva,
hogy a pillanatnak megfelelő vágyat keltse, akkor itt, a rendrakás
előtt jött a vallomásdal. De jaj, milyen rossz választás. És láthatta is
Julian arcán. Leszállt a zsákokról.
– Reggel első dolgom lesz felhívni az irodáját, és megmondani,
hogy sokáig forgattál.

Nem ebben reménykedtem, nem ez akartam lenni,

Ablakod lesve, nevem az üvegre lehelve,
De nem, ő nem lesz a tiéd, ha én sem leszek.
Nem fog az agyam?
Ne is figyelj, dadogok, habogok,
Túl sokat ittam.

Julian elképzelte, hogy Cait tapadókorongokkal lóg a lakása

külső falán Chelsea-ben, infraérzékelőkkel követi az ő mozdulatait,
parabolamikrofonokkal hallgatja le. És miután csinos
alkalmazottjával váltott egy „nem tudom, mire gondolsz, de
sejtem, és tagadok mindent” mosolyt a taxi sárga ajtajánál, amely
arra várt, hogy hazafuvarozza Maile-t a forgatókönyvíró
szoftveréhez, Julian megfordult, és iPodját gyorsan a „Blithering"-
hez pörgette: „Nem maradt belőlem csak dadogás, jegességed vacogás,
/ Nem akarhatod, hogy ez legyek”. Cait azt énekelte, amit ő nem
mondhatott el, és ugyan tudta, hogy ez jórészt véletlen, de a
véletlenek olyan súlyos abszurdummá híztak, hogy saját
munkatársa olyan dallal akarta elcsábítani, amiben Cait egy másik
nőt figyel, aki éppen elcsábítja az ő érdekes pasasát.
Szerette volna elmondani Caitnek mindezt és még többet, de ha
tökéletesen ki tudná fejezni magát, úgy hangzana, mint Cait egyik
dala. A saját CD-jét kéne elküldenie neki. Még jobb lenne, ha Cait
egyedül lenne egy szobában, és addig énekelne magának, amíg
meg nem értené őt.
 15
Rachel eleinte úgy gondolta, racionális döntést hozott, még ha a
döntés pillanata bosszú és gyűlölet rejtett áramlatán sodródott is a
látóterébe. Döntött: mivel természetes, tudattalan viselkedése
nyomorúságossá tette, megpróbált tudatosan Julianre hasonlítani,
úgy tenni, mint ő, hátha megízleli régi boldogságát, úgy kóborolni,
úgy fogadni az örömöt, hűvösen, megelégedve kis dózisokkal és
rövid szakaszokkal, könnyű mókával, idegenekkel parkokban és
bárokban, bámuló tekintetekkel a metrón, csevegéssel és
iszogatással, hazamenni velük vagy nélkülük, ahogy alakul.
Elbűvölő közömbösség – fekhetünk itt, elmehetek haza, süthetsz
rántottát, de én boldog leszek, és nem remélek többet egy kis
tányér rántottaboldogságnál.
Ám miután elhagyta Juliant, némi terápiával rájött, hogy ezek
szerint „valójában” mit csinált: keresett valakit, aki elvonja a
figyelmét a tűz és balzsam végeérhetetlen váltakozásától, arról,
hogy Carltonra gondol fájdalommal, majd illetlen örömmel, aztán
zsibbadtan és így tovább.
Végül, hónapokkal később, miután iszogatott kicsit és egyedül
feküdt a lakásában, arra jutott, hogy igazából mindvégig azt
próbálta meggátolni, mindhiába, hogy önmaga legyen, az asszony,
aki férjhez ment, akit megcsaltak, jóvátételként teherbe ejtettek, aki
megízlelte a boldogságot, majd hagyta a gyerekét meghalni. Úgy
szomjúhozott a feledésre, hogy azt száz férfitest sem olthatta el.
Menekülés közben kimerítette magát. A kifejezést Rachel egy
unalmas könyvben szúrta ki: menekülés közben kimerítette magát. A
gondolatot tüskék borították. Lelassított, hogy megvizsgálja,
folyton visszalapozott hozzá, utána semmit nem fogott fel, a
szavakat a fénybe tartotta, önmagára szabta. Az életrajzban egy
náci háborús bűnös menekült feleségére vonatkoztak, de gyökeret
fogtak Rachelben, szanaszét szórták spóráikat. Menekülés közben
kimerítette magát, és mostanában gyakran elgondolkodott egy
kerten. Látta magát, ahogy kinéz a konyhaablakon a burjánzó
indákra és tulipánágyásokra, a kiültetendő és megmetszendő
dolgokra. Julian is ebben a házban volt, és Carlton képei, meg a
kert, ennyit látott, mást nem.
Hogy lehet mind a kettő igaz: hogy ösvényt lát bizonyos
korlátozott nyugalomhoz, és hogy kétszer (talán háromszor is, attól
függ, miként értékelünk bizonyos cselekedeteket) igen közel járt az
öngyilkossághoz anélkül, hogy belegondolt volna? Nem esett
kétségbe, a kétségbeesés költözött őbelé, akár egy kosztos, aki
tetszése szerint jön-megy, rá se hederítve a házinéni által tisztelettel
betartani kért házirendre.
Üldögélt egyedül a sötétben egy nyitott üveg borral, és nem sírt,
nézte a falon a hatalmas képet, megvilágították az utcalámpák,
rajta sokkal fiatalabb önmaga egy férjjel és egy bársonyos orcájú
babával NEHÉZFIÚ feliratos kék baseball-sapkában. Úgy ment
lefeküdni, hogy másnapra tervezett, arra gondolva, akár találhat
kis dózis boldogságot a munkájában vagy az olvasásban. Ezzel egy
időben pedig egymás után kapkodta be az altatókat, míg ujjai a
port kotorták a narancssárga-barna műanyag tégely fenekén, és
még mindig az járt a fejében, mi rejtheti a másnapi boldogságot:
egy extravagáns desszert, egy ügyfél kiszolgálása meglepő
ötletességgel, vagy egy futás a Prospect Parkban?
Mindezt elmagyarázni másvalakinek roppant nagy erőfeszítést
igényelt, mivel csak egyedül érezte, és nem szeretett arról beszélni,
hogyan érzi magát általában, de éppen akkor nem. És Aidannek
elmagyarázni még több leleményességet igényelt. A lelkét
kidörzsölő Carlton-álmok után egyből meghívta vacsorára, de nem
volt valószínű, hogy érezni fog bármi fontosat Julian iránt, mire este
leülnek enni. Márpedig világos jelek kellenek Aidan cselekvésre
ösztönzéséhez, ha egyáltalán van bármi, amit tehet.
 Így hát kendőzetlenül megmutatta neki nyomorúságát, tudva,
hogy Aidan nem tud olvasni a szürkébb árnyalatokban. Nem volt
érzelmi színvak, de az élénkebb színeket kétségtelenül gyorsabban
vette. Ahol mások összerezzennek a melodrámára, ott Aidan
épphogy megsejdíti a boldogtalanságot.
Rachel tudta, hogy Aidan szerelmes belé, és azt is tudta, hogy
elkötelezett az ő boldogságának, már amennyire átlátta azt, és
hogy hajlandó önzetlenül szolgálni őt, Rachel pedig lelkiismeret-
furdalás nélkül kész volt kihasználni ezt a szolgalelkűséget. A tét
egyszerűen túl nagy. Azt igenis megfontolta, hogy ez nem
kegyetlenség-e, ám a szó nem érte el a relevanciaküszöböt. Ez az
elszántság talán egy gépezettől származott az agyában, amely
csak zakatolt tovább, nem törődve efféle finomságokkal, túlságosan
védte őt, semhogy kerülgesse „Aidan érzései"-t.
– Ki írta ezt, Aidan, tudod? – És a hippi tea dobozáról szavalta:
– A hold azt hiszi, hogy a szerelem, ami körül kering nagy
magnitúdója csillag pedig csupán egy kisebb sziklás bolygó. És ez a
bolygó egy távoli nap körül kering ami nem is tud forgó csodálójáról,
annyira leköti, hogy a galaxis fényes középpontja körül keringjen. Az
univerzum kerekei pörögnek, hajtják őket viszonzatlan és hiú
remények.
Tudta a választ, láthatóan, még mielőtt ő befejezte, és Rachel
látta rajta, hogy úgy fogja vissza magát a végéig, látta a szeretetet,
amit ez az önmegtartóztatás sejtetett. Aidan helyesen válaszolt,
majd megkérdezte:
– Hiszel benne?

16
Julian azért döntött úgy, hogy nem fekszik le az asszisztensével,
mert egy CD ezt mondta neki. Ez kétségtelenül valami mást
jelentett; saját rövid terápiájának legalább ennyi haszna volt. És
kezdetét vette a zenei klubok enyhülő évszaka, ahogy annak idején
megélte az újraéledő német film jeges évszakát, és befektető-
keresések forró évszakát, és divatbemutatók esős évszakát. Azt
mondogatta magának, hogy Cait O'Dwyer furcsán erős hatása
valójában nem azt jelenti, hogy az énekesnőre éhezik, hanem, mint
az apja is mindig, az élő zenére, és milyen csodálatos a hangoknak
eme városában élni, igazi privilégium.
Legélesebb emlékei apjáról és anyjáról együtt azok az éjszakák
voltak, amikor őt Aidan gondjaira bízták, és kiöltözve, akár a
filmcsillagok – anyja ibolyával a szőrméjében, apja fényes
nadrágjának szára feltűzve –, azt mondták, mennek „egy kis zenét
hallgatni”. Ez 1969-ben vagy 1970-ben lehetett, vagyis igen
régimódi dolgokat csinálhattak, igen régimódi előadásokat
láthattak; nyilván nem Woodstockba vagy Haight-Ashburybe
mentek szőrmében és öltönyben. Az ötéves Julian úgy aludt el,
hogy még régebbre képzelte vissza őket az időben, hímekbe vagy
tévéműsorokba, amiket látott, s ahogy ő elszundikált, ők pálmával
szegélyezett klubokban tapsoltak, szmokingos férfiakkal
dohányoztak, miközben gengszterek löktek ki a színpadra zokogó
énekesnőket.
Julian a Patkány kivételével évek óta nem járt klubokba. Most
egyaránt vadászott híres és ismeretlen nevekre, habár mindig nő
énekelt. Elrángatta Aidant tradicionális ír bandákra kelta
klubokban, igazi megpróbáltatás bátyjának, tekintve Aidan
érzéseit a zene iránt és irányelvét a nyilvános vécék kerüléséről. Az
egyik aranyos, vörös hajú, zöld szemű nő gyönyörűen énekelt és jól
hegedült, viccelt a dalok között, kedvesen ugratva mutatta be
zenésztársait, és a pub közönsége imádta, és Julian
szórakoztatónak találta, és abban a minutumban elfelejtette, ahogy
kilépett a járdára.
A tél halálhörgései közepette megnézett színpadi működés
közben tüskés skalpú, jajongó hárpiákat, akik fantompéniszt
szorongattak; jávai tündéreket kifejező kézzel és kifejezéstelen
arccal; rettenetesen csalódott alabamai protest dalnokokat; soul
királynőket, akiknek a hátsó világítás brokkoliszár-sziluettet
kölcsönzött; egy 1950-es évekbeli popénekest, aki igen rövid és elég
ironikus feltámadást élt meg egy felhőkarcoló forgó
tetőkabaréjában (mely előadást Aidan úgy ócsárolta, „műfogsoros
időskorúak szürcsölő dudorászása”); estélyis jazzdívákat
rutinmunkában, suttogva bájolgó elvált sebészek előtt
nővérpartnerekkel, akik tripla árú italokat kortyolgattak, és
feszengtek a köpeny meg a klumpa nélkül.
Egyik sem őneki énekelt, még akkor sem, amikor ránéztek, és
tovább éhezett Cait hangjára. Kilépett a zuhany alól, és Cait
hallatán vére sebességet váltott. Cait énekelt neki a metrón, és Julian
azt kívánta, bárcsak apja hallhatná, vagy ami még jobb, vele jönne
az egyik bulira. „Tudod, Cannonball, úgy van ez, ha elég mázlista
vagy, hogy lásd az egyik igazán nagy előadót élőben, más
emberként lépsz ki az ajtón, mint ahogy beléptél.”
Julian és Aidan apja felfújható figurák tervezésével, készítésével
és felállításával kereste kenyerét. Ez nem a Macy's hálaadásnapi
parádéjának pompája volt, a túlzsúfolt, alacsony haszonkulcsú
iparág csúcsa. Will Donahue ugróvárat kölcsönzött
gyerekzsúrokra, hatméteres patkányt pumpált fel szakszervezeti
sztrájkőröknek ragyás építési területeken. Cirkuszoknak és
múzeumi ajándékboltoknak készített játékok gyártását felügyelte.
(Néha, magát „pneumatikus zoológusának nevezve, a fiúk
szülinapjára imponáló sor lufiállatot tekert meg, volt köztük kopasz
sas, rókamanguszta, piranha, kockamedúza és felnagyított
plankton.) Céges partikra és tombolákra rendelést is felvett:
miniatűr felfújható utasszállító repülő, óriás felfújható
csokoládészelet, életnagyságú felfújható nukleárisrakéta-
alkatrészek, melyeket csak a mérnökök ismertek fel. Gyártott ezen
kívül – az üzlet jövedelmező, ám csekély része – „személyes
kényelmi figurákat", kizárólag személyes postai rendelésre: Légi S.,
Lebegő Vénusz, Súlytalan Tessa, Szívva-Fújva és a Csendes Éjek,
utóbbi csomagolásán Elvis Presley-szöveg,, Nem kell a sok duma,
térjünk csak a tárgyra”. Az üzletnek ez az ága sosem jelent meg a
házban, ahol a gyerekek boldogan nézegették apjuk rajzát a
felfújható rénszarvasról. Aidan azonban kételkedni kezdett az
apjában, amikor meglátogatta a társaság lelakott irodáit, talált egy
Légi S.-t, és azzal a meggyőződéssel ment haza, hogy Apa
felfújható, meztelen Anyákat gyárt. Szó szerint: – Teljesen úgy
néznek ki – mesélte a kilencéves Juliannek. – Te nem emlékszel
anyára, de én igen.
– De én is.
Egy éjjel egy mali énekest meghallgatva Julian arra ment haza,
hogy Aidan a Jeopardy! ismétlését nézi. Julian természetesen addig
nem szólalhatott meg, míg a műsor véget nem ért, és Aidan össze
nem adta a (győztes) pontszámát. – Ma este eszembe jutott, amit
apa mesélt a tokiói kórházban történtekről – mondta Julian, és sört
meg chipszet vitt a nappaliba. – Már javulgatott, de még sajnálta
magát, és…
– Mondta ő – gúnyolódott Aidan. – Az egyik klasszikus
módszere. Minél inkább hibáztatta magát az önsajnálatért, annál
kevésbé érezhette magát rosszul bárki más. Minél gyávábbnak
festette le magát, annál bátrabb volt. Egy nap összeszedtem a
bátorságom, megmondtam neki a magamét, és soha többé nem
kellett hallgatnom a háborús történeteit. Megszabadultam
bátorsága katekizmusától.
Így Julian megtartotta magának a történetet. Az apjuk a
kórházban a lábát nézte és sírt, amikor begurították egy fickót a
szobába, aki még nem tért magához a műtét után, és párlépésnyire
helyezték el. Apjuk megvizsgálta a fickó fél karját, mielőtt
felébredt. Jó érzés volt más csonkját nézni, azt mérlegelte, mi lehet
rosszabb, kar vagy láb. – Szóval a fickó felébred, Jules, nagydarab
pasas, tengerészgyalogos, kinyitja a szemét, és lenéz a karjára, amit
könyök fölött levágtak, aztán rám néz, és azt mondja: „Na, ennyit
a szexről.” Annyira nevettem, Julian, szinte jól éreztem magam. Fel
akartam érni a fickó eleganciájához, hát a lábamra mutatva
mondtam: „Kénytelen leszek ballal rúgni, különben kiraknak a
csapatból.” Soha nem voltam büszkébb magamra.
Aidan beszélni kezdett, elhallgatott, megint elkezdte kedvesebb
hangon, de meg kellett erőltetnie magát.
– Nem sokat gondolok rá, Cannonball. Tudod, ti ketten mindent
egész másképp éltetek meg – mondta felderülve –, köszönhetően
korábbi próbálkozásának a szülőség terén. Te minden tekintetben
jobban passzoltál az ízléséhez. Engem, hm, rejtvénynek tekintett,
és ő nem fejtett rejtvényt. Neked nem mondta el ezt a tanácsot?
„Egyedül jövünk ebbe a világba, sikoltva, fiam. Egyedül távozunk
belőle, talán megint sikoltva, ideális esetben nagyjából az
eszünknél. A kettő között eldöntöd, kit veszel el, kinek
engedelmeskedsz, kivel fektetsz be, kit utálsz, ezt mind egymagad.
Sok szerencsét.” Gyerekkoromban sokat hallottam ezt.
Az évek során apjuk amputációs vicceket gyűjtött („És az olasz
tudós azt mondja: »A béka, ha nincs láb, süket!«”). Ez vagy azt
mutatta, hogy apjuk bátor és kedves, aki nem akarta, hogy mások
feszengjenek mellette (Julian álláspontja), vagy hogy hamis
sztoicizmusával másokat kínoz, a közelében mindenkitől
megtagadja a fájdalmat, ha egy láb elvesztésénél kevesebbről van
szó (Aidan álláspontja).
A két képet nem lehetett összebékíteni. – Szerinted mennyi nője
lehetett, hogy egyszerre volt bátor és torz? – kérdezte Aidan. Ez
volt apjuk másik megoldatlan, megoldhatatlan titka: Juliant és
Aidant két különböző féllábú, felfújható várat és patkányt eladó,
koreai háborús veterán, Billie Holiday-imádó nevelte fel. Ezt
részben az okozta, hogy Aidan tizenhat, Julian nyolc volt, amikor
anyjuk meghalt. Juliánt olyan apa nevelte, aki kizárólag nyomorult
özvegyember volt, aki sosem ért más nőhöz, miután szívszerelme
meghalt, egyetlen vacsorarandevút kivéve, amiről korán jött haza.
és azt mondta tizenhárom éves fiának: „Sosem tudod, mikor
kezdesz túl öreg lenni valamihez. Csak azt tudod, amikor hirtelen
már túl öreg vagy.” (Ahogy Julian is tudta, hogy túl öreg már
popénekesekért lelkesedni.)
Aidan viszont állította, hogy őt egy szívtelen, alsóvégtag
vesztett, szoknyapecér szatír nevelte, aki lábának hiányát
túlkompenzálta péniszével, és akinek özvegységét végtelen „érzéki
torkosság” fémjelezte, mely vádat Julianre is rászegezte kicsapongó
éveiben, és szegezte még jóval azután is, hogy a szinte szerzetesi
Julian jó útra tért, vagy valaki jó útra térítette, ami majdnem
szakadékba vitte.
Az egyetlen bizonyíték, mellyel Julian alá tudta támasztani
Aidan elméletét, az a tagadhatatlan hatás volt, melyet fiatal
korában apja tett az ő barátnőire. – Mi történt apád lábával? –
kérdezte az egyik tizennégy éves lány, ahogy a konyhában ültek,
előttük a házi feladat kiterítve és semmibe véve.
– Elvesztette Koreában.
– Tévedés – szólt át apja a szomszéd szobából. – Nem
vesztettem el. Pontosan tudom, hol hagytam.
A lány nevetett, cseppet sem feszengett, nem pironkodott,
amiért a férfi meghallotta a kérdését. Julian érzett valamit, amit
nem tudott szavakba foglalni, de ami miatt utána pár napig mérges
volt az apjára.
– Mr. Donahue, kérdezhetek valami személyeset? – kérdezte
később direkten egy tizenhat éves barátnője. A lány mindig is furán
nézett az apjára, de Julian naivan feltételezte, hogy ez ugyanaz a
pillantás, mint számtalan fiúbarátjáé, a lopott pillantás a sérült férfi
hiányára.
– Halljuk, ifjú hölgy. Készen állok mindennemű kérdésre.
– Milyen érzés? Ott, ahol volt?
– Liz – szólt rá Julian, mert nem úgy kérdezte, ahogy a fiúk.
– Semmi baj, Cannonball. – Apja rámosolygott. – Nagyon óv
engem a fiam, Lizzie. Megmutatom neked, milyen érzés. – Feltolta
magát a székből, és odaintette a lányt. Az habozás nélkül felkelt a
szófáról, Juliant pillantásra se méltatva. A hifin az „Autumn in New
York” szólt, és később, amikor csak Julian hallotta azt a kései
Holiday-verziót, akár az iPodján, akár máshol, felrémlett benne az
émelyítő bizonyosság, hogy apja azt akarta, barátnője érintse meg
csípője obszcénul lecsippentett bütykét.
Liz úgy sétált felé, akár a nyilvános hipnózisra vállalkozó
önkéntes, megállt előtte és megborzongott, háttal Juliannek, aki
meg se bírta mozdítani saját két jó lábát.
– Jól van – mondta az apja. – Állj meg ott és hunyd le a szemed.
– Apa.
– Nem lesz baja, Tigris.
Az öreg előhúzta ingzsebéből az olvasószemüvegét, és finoman
fia barátnőjének fejére tette, fel egész a hajára. A lány hallhatóan
nagyobb levegőt vett, ahogy a szemüveg leérkezett, bár az öreg
ujja hozzá sem ért. – Csak az olvasószemüvegem. Most számolj
harmincig.
Liz engedelmeskedett, lassan mormolta a számokat, jól elhúzta,
Julian meg csak ült és ült és ült.
– Apa.
– Nyugodj már meg, J.
Huszonötnél apja igen óvatosan, észrevétlenül levette a
szemüveget, visszadugta a zsebébe. Harminchoz érve a lány
aggályos engedelmességgel nem nyitotta ki a szemét, míg az apja
azt nem mondta és megkérte, hogy vegye le a szemüveget. Liz érte
nyúlt, és meglepődött, hogy csak a haját tapintja.
– Tessék – mondta az apja. – Ilyen érzés.
Egy későbbi lány, tizennyolc már, ahogy Juliannel csókolózott a
magas tengerimentő állványon éjfélkor, körme alatt a pálló fehér
festék, bőre édes citromillata, a tó feketesége a nyári csillagképek
alatt, azt mondta: – Nagyon disztingvált. – Juliant már nem
döbbentették meg az efféle megjegyzések. – Hogy néz ki? – Tudta,
hogy a lány a Nincsreménység fokára gondol. – Sima? Sebes? –
Fura egy érzés, az biztos, féltékenynek lenni apád lábcsonkjára,
miközben egy népszerű lány a fülcimpádat rágcsálja.
– Tudod, milyen, amikor a homlokodon van a napszemüveg? –
suttogta Julian. Valaki valahol biztos próbált már csábítani ennél
furcsább szavakkal is; statisztikailag nem valószínű, hogy az ember
bármiben is a történelem legszélsőségesebb esete legyen. Julian
elérte a melltartó fehérselyem északi határát, és idegen földre hatolt,
magával csempészve apja dokumentációját.
– Emlékszel Pamela temetésének napjára? – kérdezte Aidan,
harmadszor kirándulva Julian hűtőjéhez sonkáért és sajtért.
– Nem igazán.
– Igen vagy nem, Cannonball. Igen vagy nem.
– Én maradok a „Nem igazán"-nál, köszi.
– Hát az én válaszom egy világos igen, és a legvilágosabb, hogy
téged magadra hagytak a nappaliban, miközben apa bátornak
tettette magát egy rokon vagy üzleti partner előtt, te meg bámultál
ki az ablakon és úgy tettél, mintha sütiznél. „Mmm, finom süti",
mondogattad, képzeletbeli sütit tömve a szádba, és közben
könnyek csorogtak az arcodon. Elmentem apáért, ő meg egy
darabig csak nézett téged, aztán békén hagyott. „Jobb, ha nem
zavarjuk, Aid", mondta, és mély nyomot hagyott bennem, hogy
milyen könnyen hagyja szenvedni a gyerekét. Egy hatéves
gyereket.
– Hét voltam.
– Nem, még hat voltál. Számtan: április július előtt jön.
Julian emlékezett egy éjfélkék bársony női kalapra, kockás és
réteges, egy haja vesztett koponyán, szemöldöke vesztett szem
fölött.
– Szerinted tényleg hajtotta a nőket? Még anya életében?
Aidan elengedte a füle mellett a kérdést.
– Visszagondolok rád meg a sütijeidre, és ahogy elnézlek most,
eléggé ugyanolyannak látlak. Magamat okolom érte. Rá kellett
volna vennem apát, hogy beszéljen veled, vagy nekem megtenni,
de beetetett, hogy jobb téged a saját érdekedben békén hagyni.
Még egyszer nem követem el ezt a hibát.
– Meg vagyok hatva.
– Nem, nem vagy, pedig illene. – Aidannak elfogyott a söre,
bontott másikat. – Tegyél meg nekem egy szívességet, rendben?
Tudom, hogy van egy új Boleyned már, de szeretném, ha
találkoznál valakivel. Nem fogok lelkifröccsöt adni. Csak azt
mondom, tedd meg a kedvemért. Találkozz a barátommal egy
italra. Elfogulatlanul.
– Honnét tudod, hogy érdeklem? Talán pont neked való.
– Most ne kezdjünk el rólam beszélni. Én tudom, nekem mi a
jó.
– Ha belegondolok, hogy te hoznál engem össze valakivel…
olyan érzés, mintha igen erős hallucinogén levelet nyeltem volna le.
– Julian azonban belement a csintalan vakrandiba, mert érezte,
hogy kész valamire, és talán éppen ez a Cait O'Dwyer-élmény
úgymond igazi jelentése. Belement, mert újabban sokat
gondolkodott apja magányos öregkorán, és azon, hogy vajon az ő
sorsa ezt megismételni, vagy hogy netán már el is kezdte. Sőt
újabban azon kapta magát, hogy elhiszi, helyes lenne örökre
egyedül maradni. Belement, mert Aidan szépen kérte, és mert ha
másra nem is, arra jó, hogy elterelje a figyelmét. Közben pedig
bizsergette a fantázia, hogy valami úton-módon Aidan mindent
tud, és Cait O'Dwyerrel akarja összehozni, és Julian kis híján
lemondta, mert nem így akarta, hogy találkozzanak, de aztán
visszatért földi pályára, és felkészült, hogy végigkínlódjon egy
ártatlan esti órát valami lehetetlen kvízkirálynővel.

17
Julian látta már őt vajúdni, kitágulva és inkontinensen, látta
Carlton halálos ágyánál reszketve és taknyosan, így aztán kikenni
magát egy randira kissé értelmetlen volt, ha nem kifejezetten
őszintétlen. Mint egy reklám. Mégis vacillált: kontaktlencse vagy
szemüveg, haj fel vagy le, szoknya vagy nadrág, olyasmi, amit még
Julian vett neki, vagy amit sosem látott.
Útközben odafelé azt mérlegelte, mit valljon be, miért kérjen
bocsánatot, mit kérjen a jövőre. Elballagott a kórház mellett, a
széles járdán cigarettázó beteghordók beszélgettek a teli
hordágyakra fittyet hányva, és hála duzzadt benne Aidan, az ő
termékeny házi zsenije iránt, amiért képes elővarázsolni az öccsét és
az ő reményeit.
Csak remények, csupán azok. A legjobb esetben is mérföldeket
kell mentegetőzni, hatalmas szégyenszakadékokat feltölteni,
elvárások erdejét kiirtani, emlékeknek helyet csinálni, hacsak Julian
is úgy nem jön, mint ő, nem újrakezdeni, hanem megint csak lenni,
csinálni tovább, elfogadni, hogy ezen a kései órán ez jobb, mint
bármi más ajánlat.
Julian már ott volt, üveg mögötti asztalnál ült semleges, saját
emlékek nélküli terepen, és ahogy az utca túloldaláról meglátta,
Rachel megcirógatott egy másik kis reménytollacskát: a
legrosszabb esetben Julian legalább látni akarta és beszélni, még ha
másért nem is, mint hogy végül csak válásra vigye a dolgot. Talán
végre újra helyesen olvassa a világot, nem őrjíti szomorúság, nem
szédíti ballépés: Julian itt van, és Rachel boldogabb volt, hogy itt
van, csak beszélgetni, mint bármikor, amikor egy idegen felé
tartott, aki vidám virágokkal és aromás mosollyal várta.
– Üdv.
– Rachel? – Látta Julianen, hogy mennyire meglepődött, és
reményei kannibalizmushoz folyamodtak, hogy még egy
másodpercet túléljenek: Julian meglepődött azon, mennyire jól néz
ki, milyen erősen hatott rá a látványa, rájött, hogy mennyire
hiányzik neki… – Te vagy Aidan „barátja"? – kérdezte Julian azzal
a kurta nevetéssel, ami azt jelezte, bosszúságot dolgoz fel és nyel le.
– Nem valami nagy vakrandi.
Rachel annyira csodálkozott saját hülyeségén, hogy egy
pillanatra a lélegzete is elállt, majd közömbösen sikerült kipréselnie:
– Jaj, Aidan.
– Különben se volt hozzá nagy kedvem. – Julian hellyel kínálta.
Valahogy megérkezett a kávé.
– Hát, én nem voltam vak – vallotta be. Aztán hazudott: – Azt
mondta, beszélni akarsz.
– Vicces fickó.
– Tudod, nagyon magányos.
– Aidan pontosan így szereti, hidd el.
– Dehogyis. Ne légy gonosz. Nem sokat segítettem neki.
– Biztosan tudom, hogy igen – mondta gyorsan Julian, mintha
Rachel elmaradt bókra vadászna. – Hálás vagyok érte.
– Nem miattad tettem – csattant fel, és legszívesebben kivágta
volna a nyelvét kávéskanállal. – Bocs.
Valaha, bizonyos specifikus körülmények között, kifejlesztette
azt a képességet, hogy hazudni tudjon Juliannek, ám a szelepek
elrozsdásodtak és beragadtak, és amikor egy gépies „Jól vagyok, és
te?"-vel felelt, Julian tekintetében a finom hitetlenkedést nem
egyensúlyozta együttérzés, és Rachel érezte, hogy minden
lehetőségére ajtó csapódik.
A mellettük egyedül ülő férfi halkan beszélt a mobiljába,
hátradőlve székén, csukott szemmel, másik kezét halántékára
szorítva, de hallani lehetett: – Igen, már az indulási kapunál
vagyok. – Megkönnyebbülve, hogy magukon kívüli eseményekre
figyelhetnek, Julian és Rachel nagy szemekkel nézett össze. – A gép
húsz perc múlva indul, ott leszek olyan… ja… ne várj meg. Én is. –
A férfi becsukta a mobilt, két tenyerét a szemére nyomta.
– Te is eljátszottad ezt velem? – kérdezte suttogva Julian.
– Nem emlékszem. És te?
– Igen, most már elárulhatom, nem voltam ott azon az
űrhajókilövésen.
– Ügyes. Aidan azt mondja, sok a dolgod.
– Hm? Ja. Jól megy. Sok a pénz, ha arról akarsz beszélni.
Erre, mintha törött beszélő baba lenne, aminek a zsinórja
megakadt a hátában, Rachel olyasmit mondott, amit későbbre
tartogatott, vagy akkorra se.
– Egyszer csináltunk egy nagyon szép babát –, aztán lenézett a
tejszínre a fémkorsóban a félregörbült tetejével, laza fogantyújával
és tompa ónozásával, és olyan rémesen érezte magát Juliannel, mint
egyedül.
– Nem lett valami erős immunrendszere – mondta Julian nem
durván, de álságosan közömbös vállvonással, mert nem akart
belemenni ebbe a dologba.
Rachel érezte, hogy el akar menekülni tőle, mintha ő Julian
gondosan ballasztolt egyszemélyes hőlégballonjának kötelein
lógna. Élt már Julian nélkül, és nem halt bele. Vannak barátai,
lehetőségei, van füle a jó tanácsra. Viszont nem kerget ábrándokat,
hogy azt higgye, az élet jobb lehet, ha sérült, ismerős formákból
rakják újra össze, és nem tékozolják el valami új keresésére. A gyári
állapotot nem lehet visszaállítani; csak a bomlást lehet lelassítani.
Ennek ellenére nem jutott eszébe semmi, ami ne lett volna túl sok,
túl gyors, túl sajnálkozó, túl könyörgő, hát azt mondta:
– Aidan hoz össze randit neked?
– Jó harminc éve nem hajlandó velem beszélni a szerelmi
életéről.
– Csak azért, mert tart tőled. Irigyel.
– Tudod, én tudom ám, mikor hazudsz.
– Bocs. – Tényleg tudja. – Azért volt benne jó is.
– Tudom, hogy volt. Tudom én. – Julian kavargó kávéjára
nézett. – Sok mindent szerettem. Sokáig. Még mindig.
– Tudnod kell, hogy nem miattad volt, mármint a vége. Nagyon
boldogtalan voltam más dolgok miatt, minden miatt.
– És többé nem lesz ilyen?
– Elhinnéd, ha azt mondanám, nem?
– Nem, azt hiszem, nem. – Nevettek.
– Azért hallani akarod?
– Nem kell, kösz.
Rachel nem akart semmit mondani az újra próbálásról, csak
látni akarta Juliant, és hogy Julian lássa őt, hogy Julian pár percig
kettejük fele legyen, csak emlékeztetőül, hogy megmutassa, tudnak
nyugodtan viselkedni, akár melegen is. Ennyi elég mára. De érezte
Julian ellenállását abban, ahogy kinézett az ablakon: elvágyott tőle,
kettejüktől. Amikor visszafordult, munkáról kérdezett, kiporciózta
a sármját, ami minden erőlködés nélkül jött neki, amikor csak meg
akarta csapolni, de ez ugyanolyan butaság volt, mint az, hogy ő
otthon szépítkezett Juliannek, aki már látta az összes intim
szörnyűségét. Juliannek mindig is megvolt az ereje elfakulni, mind
kevesebbet adni magából fogódzónak, önmagát lecserélni
szellemesség, pletyka, szakmai megjegyzések menő, mézesmázos
paneljeire. Csak most jutott igazán Rachel eszébe, mennyire
irritálónak találta ezt annak idején. Ezekben a haldoklásos
hónapokban ezt kizárta az agyából. Kezdett mérges lenni Julianre,
pedig nem tett vagy mondott semmit, amikor ő rátámadt. Mérges
most, miután azt remélte, hogy személye körül újrarendezheti
nyomorúságát és magányát. – Ne, elég. Nem fecsegni jöttem. És
könyörögni sem. Csak mondom. Beadhatjuk a válást, ha akarod.
Nem állok az utadba.
– Ha én akarom? Én még nem… nem is tudom, miért. Ha te
akarod, beadhatjuk. Ezért akartál találkozni?
– Azt telefonon is megmondhattam volna.
– Akkor meg mit akarsz? Megkérdezhetem, hogy mire volt az
összes többi pasas, ha nem arra, hogy a képembe dörgöld,
mennyire használhatatlan vagyok?
Rachel erre némi megkönnyebbülést érzett: Juliannek is vannak
kérdései, amiket feltesz magának, fényezve és fogalmazva,
számtalan elképzelt konfrontációban begyakorolva. – Nem hinnél
nekem. Komolyan, sokszor próbáltam hasznosnak érezni magam,
és szerintem te is. Általában szomorúak voltak, és jobban éreztem
magam, amikor felvidítottam őket.
– Szóval önzetlen lumpolás. Nem jutányosság, hanem
jótékonyság.
– Nem egészen. – Kielégíti a kíváncsiságát, bűntudatot is mutat,
ha Julian egójának ez kell, hogy aztán továbbléphessenek
aládúcolni veszteségeiket. – Beismerem ugyanazokat a bűnöket,
amiket mindenki. Ahogy neked is illene. De igazából nem ment.
Gyűlöltem mindenkit. Idegeneket hibáztattam, amiért nem
tudtam, mit kell tennem, hogy visszahozzam őt, visszahozzam
magunkat. Hogy rendbe hozzalak téged. – Ám Julian csak egy
pillanatra, egy pislantásra hagyta magát fókuszba lobbanni, aztán
ismét kihunyt, Rachelnek nem maradt ideje megtudni, igaza volt-e.
Egy nemtelen csecsemő babakocsiban műanyag kanállal verte saját
arcát, ledobta a kanalat egy adag almaszósszal a padlóra, visítani
kezdett.
– Az nem hiányzik – próbálkozott Julian.
– A minap nagyon furcsa dolog történt velem – mesélte Rachel.
– Kíváncsi vagyok, neked is volt-e ilyen. Egy idegen nő megszólít a
boltban, amikor éppen krémsajtot keresek, és nem is gondolok
másra, mint a krémsajtra, még őrá sem, és azt kérdezi, „Jól van?”.
Egy vadidegen. „Minden rendbe jön", mondta egy másik idős nő
az utcán. Rajtad is látják? Mert ha csak rajtam, akkor csak a
bolondját járatom magammal mindenben.
– Nem tudom. Én is kapok még részvétet. De én nagyon, én
próbálom, azt hiszem, igen erősen… nem akarom már. Meg
akarok szabadulni mindattól.
– Megőrültél? Persze hogy meg akarsz szabadulni, ember vagy.
– Julian hirtelen olyan képet vágott, mintha össze akarna omolni. Itt
kell elhallgatnia; elkapta. – Azt hiszed, én azt mondom, hogy ilyen
akarok lenni? Hogy szeretek a legérzelgősebb picsa lenni a földön?
De Julian, ez már a vérünkben van. Tartós állapot. Már nem
vagyunk olyanok, mint mások. Örökre kitettek a klubjukból.
Komolyan úgy gondoltad, hogy majd túl leszel rajta? Nem hiszed,
komolyan nem, ugye?
– Nem, persze hogy nem, de nincs valami középút…? – Julian
elhallgatott, várt, mintha Rachelnek lenne válasza, Rachel pedig
várt, hátha Julian kitalálja, mit mondjon még.
– Ha megtaláltad, áruld el, jó? – kérte Rachel. – Mert én egyedül
képtelen vagyok megtalálni.
Julian arca megint becsukódott, nem fog már semmit mondani,
és Rachelnek könnyedebb témák felé kellett volna evezni, sejtette,
de már sírt. – Sajnálom. – Retiküljében zsebkendő után kutatott.
Felállt; Julian nem. Egy pillanatot még várt, majd kimenekült a
szélbe és napfénybe, kesztyűs kezével megtörölte a szemét, de
közben kisöpörte kontaktlencséjét a szélbe, és félig vakon ment,
néha szinte rohant, vissza a lakásába, közben Julian arcának és
szavainak töredékes emlékei között keresgélt, hogy kimentsen és
eltegyen minden bizonyítékot arra, hogy nincs egyedül ebben az
egészben.
 Tavasz
Folyton remélem, hogy olyan vagy, mint én.
És küldök levelet…
Sundays, „M y Finest Hour"{20}

1
A tavasz késett, de ennek a gyereknek a születésnapja nem, és a
park kerítéséhez kötött lufik összementek a hidegben: színes
szilvák csokra a cukorkától maszatos-kék ajkak és a didergő bohóc
csörögve leejtett buzogányai felett. A járdáról a kerítésen át egy férfi
lesett be, akit egyik gyerek sem ismert, bár érzése szerint a
szülőknek illett volna.
Mint egy arrogáns miniszter, akit a forradalom száműzetésbe
kényszerített egy messzi országba, ahol csak taxisként tud
elhelyezkedni, és aki aztán úgy érzi, összes utasa épp annyira
megveti, ahogy ő megvetette az emigráns taxisokat hazájában még
a hatalmi elit tagjaként, így érezte magát a Reflex hajdani énekese.
A Reflexnek szerepelt egy száma egy filmben még 1991-ben, ez
volt a zenekar tizenkét éves pályájának csúcsa, melyben jutott
underground és főiskolai siker, de stadioncsillogás sosem. Mind a
film, mind az ő főcímzenéjük, a „Sugár Girl"{21} mérsékelt sikert
aratott (a bandának messze ez volt a legnagyobb), azonban ez sem
„lökte fel őket a következő szintre", ahogy a menedzsment
folyamatosan ígérte. Aztán született egy gyerek, és a dobos kiszállt,
tanár lett egy zeneiskolában. Még egy gyerek született, a
basszusgitárost laza állásba állítva apja étteremellátó cégében.
Újabb gyerek született, és a billentyűs-zeneszerző – zeneileg
létfontosságú a bandának, de olyan dagadt és ronda, hogy mindig
messze hátul játszott, és a videókból kivágták – beállt
zeneszerzőnek a helyi színházba. Babák vonultak végig Venice
Beachen apjuk kengurujába szíjazva – amit azok, ironikusan,
speckó fekete bőrrel, banda logókkal és fémtüskékkel viseltek –, és
a Reflex már nem létezett.
Nem sokkal az újszülött-konspiráció után, ami tönkretette
karrierjét és destabilizálta az életét. Alec Stamford szólógitáros-
énekes, aki biztos volt abban, hogy a banda vonzereje hol
érvényesült mindig is, New Yorkba költözött, és kiadott egy
szólólemezt, Still Standing{22} címmel, melyet iszonyú pénzen egy
hibázhatatlan Grammy-díjas slágergyáros producelt, de hát senki
sem tökéletes ugyebár. A lemezt még lehet látni hetvenöt centes
kosarakban brooklyni bodegák előtt, ahogy egérvékony gerince
figyelemért áhítozik.
Stamford alkalmi jogdíjcsekkekből élt, amelyek rövid ideig
megkövéredtek, amikor a Sugar Girl film megérett a DVD-
kiadásra, majd megint, amikor a „Sugár Girl” dalt felvették egy
énekesnővel és új szöveggel a Sugar Swirl Donuts reklámjának. A
„Ten Minutes to Midnight"-ot{23} Stamford maga vette fel újra a
Chevy Syncope reklámjának. Használhatták volna az eredeti
lemezfelvételt is, de akkor meg kellett volna osztoznia a
liszenszdíjon a kiadóval. Úgyhogy inkább felvette a dalt olyan
hasonlóan az eredetihez, ahogy csak tudta, régi zenésztársai helyett
órára fizetett stúdiózenészekkel, minek eredményeképp egymaga
fogyaszthatta el az egész tortát. Ennek persze megvolt az ára:
véglegesen elvesztette azt a hitét, miszerint a popzene nagyszerű
pillanatai megismételhetetlenek, olyan hópehelyszerű egyediség
rejtőzik a popban, ami kottavonalak között nem ejthető rabul. A
„Ten Minutes to Midnight” reklámváltozata miatt az eredeti
lemezkiadó beperelte Stamfordot és a Chevrolet-t, és csak azután
ejtették a pert, hogy mindkét verziót megvizsgálta és
különbözőnek találta a bíróság által megnevezett audiotechnikusok
csoportja.
Ezt követően a popzene-írás meghaladta erejét. Túl öreg és lassú
volt elkapni a zenei hullámok taraját, viszont nem elég magabiztos
semmibe venni őket, sosem tudta, hogy éppen „fejleszti", imitálja
vagy parodizálja önmagát, így végül feladta, és büntetésként a
klubokat járta, új bandákat nézett, majd a koncert után rájuk
keresett a Google-ben, aztán persze menthetetlenül önmagára is.
Ritka feltűnése egy-egy celebmagazinban hetekig melengette,
akár a nagy bumm halovány visszhangja alig érezhetően az
univerzum távoli peremén. Étvágya, akár egy korábban kövér
emberé, lassan hozzászokott a gyér hírnév bizonytalanabb
táplálékához, de sosem hagyta nyugton. Emlékeztette magát, hogy
a legtöbben minden siker nélkül is elélnek, és megpróbált úgy
viselkedni, mint ők, hírnévtelenségben élni, mintha tényleg
egyszerű taxis volna, nem pedig Reflex Köztársaság korábbi
miniszterelnöke.
Hogyan reagálna egy hírnévtelen ember?, kérdezte magától az
öntudat szent pillanataiban, és olyan feszült figyelemmel kémlelte a
hozzá beszélők arcát, akár az illegális bevándorló pincér, aki
kétségbeesetten igyekszik megérteni egy elmotyogott rendelést. A
kapott benyomás egyenetlen volt, mintha az egyszerű társalgást
szorgalmas, de nem túl tehetséges autodidaktaként tanulta volna,
ahogy saját arcát csipkedve igyekezett ébren maradni, miközben
gyertyafény mellett egy antik feliratokkal teli könyvet böngészett:
Érdeklődést mutatni, A másikat előtérbe engedni, Az azonnali
bocsánatkérés mindkét félnek örömet szerez.
Stamfordot válogatott – szükségszerűen költségfüggő –
hóbortjai vigasztalták az elveszett hírnévért és sorolták be érdekes
személynek, bizonyítékul arra, hogy a hírnév még benne
szunnyad. Például cvikkert viselt, amit apró betű olvasásához
csíptetett fel, és az öltözékéhez passzoló karkötőket, de
műanyagból, melyek csak az általuk hirdetett célok miatt
stílusosak, olyan összevissza a politikai spektrumon, akár maguk a
karkötők színei: ellenezte a hererákot (sárga), de támogatta az
izraeli telepeket Gázában (narancssárga). Haja, ez a fűzfalobonc,
számos lágyítót igényelt, melyek márkáihoz a pastun törzsiek
hűségével ragaszkodott, viszont haját a sarki üzbég fodrászatban
vágatta, s ő maga mondta meg a szükséges pengefajta számát,
kritizálta az ollótechnikát.
Az óhazában egy bukott vagy bukdácsoló rocksztárt az
ideológiailag tiszta megvetés sorvasztó sugara égette volna halálra,
minden személyeskedés nélkül. Mivel Alecból az lett, akit
ifjúkorában lenézéssel illetett, nem maradt jó választása. Saját
múltját elvetni mint fiatalos intoleranciát, kellemetlen, sőt
önpusztító lett volna: a múltja volt a jobbik énje. Régi státusának
visszaszerzése fiatalkori mércéjének elfogadását jelentette. A
megújult sikerrel majd feloldozást nyer mindenkitől, önmagától.
Addig is, ha mások szemében meglátta tükörképét, összerezzent.
Az, hogy a szólókarrierjének kudarca utáni kétségbeesésében
újra felfedezte tehetségét, ezúttal festőként, középutat jelentett a
névtelen robot és az előnytelen zenei ambíció között. Festés közben
azt érezte, most már biztosan művész, nem csupán a zenei
iparkomplexum egy lejárt konfekciója. Vették a képeit, kritikusok
tárgyalták a műveit, így a Reflex visszamenőleg át lett nevezve
mint egy nyugtalan kreatív erő előző inkarnációja a sok
médiumból az elsőben. Legitim ügyessége és reputációja
elégségesnek bizonyult, hogy másodvonalbeli galéria-jelenlétet
nyerjen neki New Yorkban, s korábbi karrierje előre is vetett
valamicskét hitelesítő fényéből; most igazi művész kell hogy
legyen, hiszen egyszer sikeres zenész volt. Inkább a műkritikusok
szipogó unalma, mint hogy a globális közöny darás,
megemészthetetlen kásáját kell lenyelnie. Lelki szeme előtt látott
egy művet a Világkereskedelmi Központról, ami fájdalmas, de igaz
dolgot árulna el.
 A galéria-kiállítások megerősítették benne azt az érzést, hogy
elkülönülve létezik más emberektől vagy akár élettelen tárgyaktól.
(Egyszer, nem sokkal a Still Standing gázsziszegő, szellősusogó
bukása után az a benyomása támadt, előbb majdnem egy teljes
percig, aztán heteken át vissza-visszatérőn, hogy az eladatlan CD-
kkel teli doboz a TriBeCa-i lakása padlóján ő maga, nem
metaforikusan, hanem valóságosan.) Amikor biztos volt a
valóságosságában, felhagyott az emberi interakció archaikus
formáinak (barátság, a gondolat, hogy más embereknek saját belső
életük van) figyelésével, és kiléptette magát a civilekkel hírnév-
éhínség idején kovácsolt szövetségekből. Aztán a megereszkedett
önbecsülés szakaszaiban újrakötötte ezeket a kötelékeket,
szégyenlősen, de nem valós báj nélkül. Újra a hamis
szerénytelenség mintaképe lett. dicsekedett, hogy „kedvelt alak”
volt a „szórakoztatás hímtelen mezején", s hangszíne mosolygós
belenyugvást sugallt, miszerint már rég nem az, és hogy az
alázatos bizonygatás, reményei szerint, azt tudatja az emberekkel,
hogy szórakoztatja saját sorsa, és biztos benne, hogy csupán
átmeneti áramszünet erejéig szenved.
Alec Stamford kétszer találkozott Cait O'Dwyerrel. A második
alkalom egy CD-megjelenés megünneplése volt egy másik
zenekartól a lány kiadójánál, mely eseményen Caitet egyszerre
méltatták a következő nagy dobásként, és kezelték egyszerű
aspiránsként. Alec figyelte, és idegesen, hátha emlékszik első
találkozásukra, hagyta, hogy a kiadó tehetségkutatóinak
anglomán főnöke vezesse oda némi felhajtással: „Cait, íme a
játékunk egy nagy öregje, akinek példáját bölcs lenne követned.”
Amikor a lány azt mondta, „Á, nagyon örülök, hogy
megismerhetem. Bírtam a Reflexet", a bölcs taktika azt a feleletet
kívánta, „Köszönöm", mintsem emlékeztesse a lányt, hogy látta
koncerten két hónappal korábban, aztán odament hozzá a
bárpultnál, megdicsérte, és még azt is mondta: „Én egy Reflex nevű
bandában énekeltem, de ez már történel…", amikor a lány
elfordult, hogy újabb hódoló bókjait fogadja, és Alee még állt ott
pár pillanatig, majd rájött, mennyire szánalmas, hát átmenekült
egy másik bárba a sarkon túl, ahol keményen ivott, és saját
tenyerét kellett csipkednie, míg véraláfutása nem lett, nehogy
lejátssza a zenegép két Reflex-számának egyikét, pedig ez volt az
egyik ok, amiért szerette ezt a bárt, ott lógni és várni, hátha valaki
felteszi, és akkor az emberek arcát nézni zene közben.
Azonban ez a második, méltóbb találkozás a Pulpy
Lemondhead Records partiján a Leering Queen CD-jének
tiszteletére egy hosszú beszélgetéshez vezetett, melynek első felét
Alec elpocsékolta arra, hogy kisakkozza, Cait emlékszik-e rá. Végül
amikor azt sugallta Caitnek, hogy még nem hallott róla, a lány
nem cáfolta meg, így hát nagyon lassan kiengedett a belső görcs, és
hagyta személyiségét kifelé nyomulni, míg egyenlő nem lett a
lányéval.
Nem volt immúnis Cait szépségére, de azt is látta, hogy a
vonzereje ennél több: öntudatlanul csíráztatta azt magában
szépséghiba nélkül. Cait még csak most kezdte megérezni
növekedésének hatásait, a zsémbes hírnevet, vagy karizmát, vagy
mi a neve. A hírnév nem pontos szó rá, hiszen sokszor korlátozott
vagy apadó hírnevű embereknek is jutott az bőven, miközben
objektívebben híresek (mint ő, Alec Stamford) pedig egy nap csak
úgy elveszthették azt teljesen. Nem nevezhető karizmának vagy
karakternek sem, mert ismert embereket azzal, akik kifejezetten
eltaszították a nézőket úgy hét-nyolc méterre, de aztán ott
tartották, megtörhetetlen pályán, akár egy mozdulatlanul lebegő
legyet, ami próbál kimenekülni a porszívó ráirányított csövének
sugarából. Annak idején a potencia szóra szavazott, még dalt is
próbált írni róla, csakhogy abban az időszakban igen kevés
örömének egyike az elvetélt dalok megsemmisítése volt, mely
kikapcsolódás oly ritkán adatott meg, hogy napokig is elhúzta,
felügyelve minden számítógépes fájl, kinyomtatott anyag,
próbaképpen felvett négysávos szalag eltüntetését.
Megemlített Caitnek egy zenei fesztivált, aminek a szervezéséről
éppen tárgyalásokat folytatott. – Nem biztos, hogy összejön, de
passzolna neked, már ha küldesz az irodámba egy CD-t a
dolgaiddal. – Kicsúsztatott egy névjegyet a bőrtokból. – És egy
galéria-bemutatóm is lesz nemsoká. – A lány mellett állva érezte,
hogy magába szívja Cait bőséges potenciáját. Átfolyt belé, és mint
egy álomban, amiben az embernek eszébe jut, hogyan kell
megcsinálni valami lehetetlent egyszerűen úgy, hogy ellazít és
csinálja (repülni, nyolcvannal futni, önfellációt végezni), izmai
emlékeztek, hogyan kell a potenciát birtokolni, megtartani és
kifejezni. Mások őt figyelték, ahogy Caittel beszélgetett. Még akkor
is kapaszkodni tudott a lány hatásába, amikor az a szoba másik
végében volt, de másnapra azért eltűnt.
Ahányszor beloggolt egy fórumra a lányról, mindig azt mondta
magának, ez az utolsó: csak kíváncsi, hogyan passzol az
univerzumba, így sosem írta le a jelszavát (vagy a hamis e-mail
címeit). Ezért aztán új személyazonosságot kellett kreálnia minden
alkalommal, amikor felélénkült kíváncsisága ösztönzésére lopva
tanulmányozta Cait vonzásának természetét oly módon, hogy a
hozzá vonzódókat tanulmányozta. Pár hónap leforgása alatt volt
caitfan, majd caitfan01 és caitfan02, egész caitfan16-ig, bár a
caitfan 11-et valaki elcsente előle, amikor túlságosan elvonta a
figyelmét egy Reflex-nosztalgiakoncert lehetősége.

2
– Itt a Maile, hol a Maile – flörtölt Maile, könyveket és leveleket
pottyantva Julian asztalára, de ő az iPodját hallgatta, így a
próbálkozás bedugaszolt fülekre talált. A modellügynökségek
évszakos kiadványai, a videorezümék a számlák, a konferenciákra
és produkciós társaságok nyári partijaira szóló meghívók között
dudorodott egy vastag kartonkorong, melyre fekete alapon pirossal
rányomták: POST COITUM OMNE ANIMAL TR1STE EST A
másik felén az Alec Stamford név, a hely és az idő, PREMIER,
CSAK MEGHÍVÓVAL, és egy Lower East Side-i galéria címe,
melynek tulajdonosa részt vett Julian és Rachel önkéntelenül vicces
Lamaze-csoportjában (egy idős dominikai hölgy tartotta egyedien
alkalmazott angol nyelven, aki a kismamákat „kis gömbböc"-nek
nevezte, úgymint „és kinyom aszt a babát, kisgömb-böc", ám az
egyetlen leszbikus párról finnyásan harmadik személyben beszélt,
közben a többiekre nézve: „Asz a két hölgy jobban megtanujja a
légszést”).
A latintudástól nem szenvedőknek a műsor címét lefordították a
koktélszalvéták egyik oldalán, így az ember a makkrózsaszín
garnélarákot vagy a valahogy vaginaszerű szardellás tortácskát a
vörös-fekete szavakon fogta: SZERETKEZÉS UTÁN MINDEN
ÁLLAT SZOMORÚ. A finomságokat terítő személyzetet inkább
fizikai vonzerejük, mint kiszolgálói képességük miatt válogatták,
majdnem-modellek fekete és skarlát majdnem-ruhában. A galériát
fekete kreppel girlandozták fel, egy bordélyra emlékeztetett, ahol
temetést tartanak saját halottjuknak. Az aláfestő zene, ami síró, kar
nélküli Vénuszokba és alvó, ártatlan faunokba rejtett
hangszórókból jött, a súlyos grindeore és a temetési
hegedűmuzsika közt váltakozott: „Violate Me Right Now” a
Repulsiontől, „The Sombre Coquetry of Death” a Hieronymous
Gratchenfleisstől, a „Compulsive Fucker” a Schoolyard Weaselstől,
majd egy gyászos dudadarab.{24}
Julian felismert barátokat és névtelen arcokat, mosolyogva-
bólogatva hallgatta az álcázott munkakéréseket, de a galéria
különös konfigurációját kihasználva rendszeresen hosszabb
egyedüllétet lopott magának, el-eltűnt a fülkékben a műanyag
pezsgőspohárban felszolgált proseccóval. Stamford képei mind
kicsik voltak, és mind a saját zárt fülkéjében lógott, amiben egy
embernek volt hely, maximum kettőnek összebújva. A jó kétszáz
vendég zöme a galéria főhelyiségében őgyelgett, ahol nem volt mit
nézni, hát evett és beszélgetett, közben pedig húszan-harmincan ki-
be jártak az egymásra lógó fekete és karmazsin függönyök között,
mintha hálószobába hatolnának be, vagy még tovább. Olyan
hatást keltett, akár egy mozgalmas vasárnap reggel, bűnösök
osonnak egyik gyóntatószékből a másikba, hogy újra és újra
meggyónjanak, még több és több penitenciát vegyenek magukra.
Maga a festő, akit fel lehetett ismerni a katalógusból, egy
noteszes fiatal nő fölé hajolt, százkilencven centije kicsit imbolygott
az italtól és az övvel behúzott hasától, amit szinte ironikusan viselt,
fogai annyira kifehérítve, hogy nem a fiatalság képét hívták elő,
amit visszaállítani vágyott, hanem a hasonlóan fehér koponyát,
amibe még kapaszkodtak, egy napégette marhafej moralizáló
fehérségét a sivatagban. – Tisztánlátást akarok provokálni, de a
misztérium világos képét is. Az átváltoztató és rettentő őszinteség
illúzióját. Gondoljon bele: egy szép fenék olyan, akár két egybenőtt
cseresznye, nem igaz? A természet repertoárja valójában
meglepően véges.
A fiatal nő, aki egy kisebb újságtól jött, hiába a galéria
próbálkozása, hogy kompetitív eseménytelenség estéjén nyissa meg
a kiállítást, viszonozta a provokációt: – Mit felel azoknak, akik
szerint a festményei puszta provokációk?
Alec feltárta a fénynek bariumfogait.
– Egy régi vicc jut eszembe. Egy apró idős hölgyike
Minneapolisból ellátogat Párizsba, először lánykora óta, és az
étteremben a desszertet á la mode kéri. Roppant büszke a
franciatudására. A pincér hozza is a tarte tatin-t, de a
fagylaltgombóc helyett egy darab kutyaszar van rajt, hattyú
alakba formázva. „Mais quest-ce que c'est que ga?” –, kiált fel. – Én
à la mode kértem!” – „Oui madame – feleli a pincér –, de a divat
változik.”
A festményeken cím helyett csak dátum és időpont szerepelt,
aranyozott gyászkoszorúban: például 2009. január 18., 11:17.
Mindegyik szexuálisan kifejező volt, de cseppet sem ingerlő. A
képek az embereket az érzelmi és fizikai meztelenség állapotában
ábrázolták közvetlen a nedves vágy elpárolgása utáni
pillanatokban. Dermedtség telepedett éppen az alanyokra, mintha
a verejték vagy más ragadós nedvek gyorsan sóvá csapódnának le.
A páros vagy magányos szerelmesek ágyban görnyedtek, vagy
vizet engedni hajoltak a kádba megereszkedett pocakkal, vagy
élesen megvilágított fürdőszobatükörben nézték testüket, csukott
ajtót bámultak, háttal feküdtek egymáshoz nem érve, vagy – két
izmos férfi esetében – egymástól elfordulva saját izmos
tükörképükkel néztek farkasszemet végtelenül tükör-tükröző, teljes
alakos tükrükben, a bicepsz, quadricepsz, trapézizom és farizom
akár vacsorára evett zsömledudorok, mintha arról akarnának
meggyőződni, hogy amit az előbb csináltak, az nem eresztette le
kemény munkával megszerzett fizikumukat.
Egyetlen vászon nem volt csak agresszíven lehangoló: egy nő
feküdt háton, lába függőlegesen a levegőben, egy férfi tartotta fél
kézzel a bokájánál fogva, közben a karóráját nézte, amin kívül
mást nem viselt. A nő arcát eltakarta felemelt lába, feneke és
minden figyelem expliciten ábrázolt duzzadt közepe. Az ember
tekintete önkéntelenül odavándorolt – Stamford perspektívája és
kompozíciója elég erős volt ehhez, még ha a téma nem is volt olyan
erőteljes vagy fényképszerűen részletgazdag –, de nem tudta
pusztán szexuálisan szemlélni, mint bejáratott bejáratot, mert
pontosan ebben a pillanatban, ahogy a potenciális apa
hátradöntötte a kritikus három-hat percre, lényegi természete
éppen megfordult, átalakult kimerítő kimenetté. Stamford
tisztelgett Courbet képe, A világ eredete előtt, és az adósságot
okosan azzal törlesztette, hogy hálából Van Eyck Az Amolfini
házaspár-jából is kölcsönzött: az ágy felett, a nő megemelt lába fölött
éppen láthatóan egy kerek konkáv tükör lógott, melyben éppen ez
a Courbet-kép tükröződött, mintha a szoba szemközti falán lógna,
ahonnét a jelenetet nézed észrevétlen, mintha abból a
tizenkilencedik századi vulvából kémlelnél ki a huszonegyedik
századi vulvára előtted, az összes émelyítő oszcillációval szexuális
vágy és termékenységi valóság, az anyaság házassággyilkos
diktátuma, a kéj-pusztító kényszerszülés között.
– Kérlek, ne hagyd, hogy ma kisgömböcnek hívjon. Nem bírom
ki – mondta a csatahajónyi Rachel útban az utolsó Lamaze-órára.
– Téged? Az én pocakomról beszélt.
Egy hónap múlva a Lamaze-tanár felhívta őket a kórházban. –
Készében tartja Isten drága ajándékát?
– Igen. Igen, tartom – mondta a könnyező Julian.
– Ész királynője alszik?
– Alszik.
– Ész nádon dönörű?
– Az bizony.
– Mondja meg neki is, rendben? Ész mondja meg, hogy szereti.
– Elmondtam, Mrs. Santana. És fogom is.
– Hello! Gondoltam, hogy te vagy! – zavarta meg egy hang
Juliánt a háta mögül a fülkében. Egy korábban fiatal lány állt
mellette a megtermékenyítési kép előtt, egy lány, aki valaha Maile
helyén dolgozott, és akivel ő egyszer-kétszer ágyba bújt, és aki
most egy másik galériában dolgozott, és aki kirívóan
megöregedett. – Mit gondolsz a zseniről? – Karját belefűzte
Julianébe, és puszit nyomott az arcára. – Egészen rémes, nem?
Mármint a képi megoldások. – Keze még Julian bicepszén
nyugodott, vagy ajánlkozásként, vagy azt sugallva, hogy a múlt az
múlt. – Igyunk egyet J-Do.
Kibújtak a függönyök között, és akkor Cait O'Dwyer azt
mondta – Hát, gratulálok – háttal állva alig pár lépésre tőle. A New
York-i médiaipar csekély népességének köszönhetően egy társasági
eseményen volt a lánnyal. Teste úgy reagált a beszédhangjára,
mintha a lány mögéje osont és meleg, lehetetlen valamit suttogott
volna a fülébe. Ajkába harapva figyelte, ahogy a lány lábujjhegyre
állva megcsókolja a festő leeresztett arcát, és egy hosszú pillanatig
fogja a kezét.
Julian kicsusszant korábbi alkalmazottja szorításából, izzadó
tenyerét megtörölte egy galacsinná gyúrt koktélszalvétába, és
visszavonult a férfimosdóba (az ajtóra egy igen élethű péniszt
festettek, hosszában kettévágva, akár egy fagylaltos banánt,
mindkét belső csatornáját megjelölték hibátlan latinnal, de fordított
R-es gyerekes macskakaparással). Tükörben újrakomponált arccal
lépett ki, nem volt benne biztos, hogy Caittel így kell találkozniuk,
de abban igen, hogy kell. Hetek óta nem látta, amióta elénekelte a
„Gnózis és prognózis"-t, és tisztában volt vele, hogy jobb is nem
találkozni, csakhogy a lány hatása azóta is inkubálódott, így a
döntés, hogy most odamenjen hozzá, természetesnek és
szükségszerűnek érződött.
A galéria túlsó végéből figyelte. Cait nem olvadt bele a tömegbe,
körvonalazva és mesterien megvilágítva állt akkor is, amikor
modellek és modellpincérnők imbolyogtak-mogorváskodtak
körülötte. A festő maga hozott neki italt, üvegpohárban, holott
mindenki más üres műanyag pezsgőspoharakat ropogtatott.
Széttárt tenyerét Cait ujjatlan topjának fehér hátára tette, lassú
körökben mozgatta birtoklón, és Julian csalódása olyan érzés volt,
mintha egy utcai támadó baseballütővel vágta volna hasba.
Fel sem ötlött benne, hogy Cait másvalakivel lehet. Nem volt
releváns a fantáziáihoz mostanáig, ahogy a festő lehajolva
sugdosott Cait fülébe, és elkapta Julian tekintetét a terem másik
végéből, farkasszemet nézett vele sugdosás közben, míg végül
Julian összeszedte magát, és úgy tett, mintha mellettük nézne
valamit. Most már számított; piszkosul számított, jobban, mint
hogy Rachel könnyek között menekült el a minap délelőtt, jobban,
mint a korábbi alkalmazott, aki most visszatért, italt nyomott a
kezébe, újra belekarolt és elindult vele.
– Mi újság a tévévilágban? Most is olyan alapos alapozást adsz
az embereidnek a világról, mint amit én kaptam? – Egy kanapéhoz
vezette, ahol Julian hátat tudott fordítani Caitnek és a művésznek. –
Akarsz találkozni a pasassal? – kérdezte a nő. – Láttam, hogy
nézted. Van vonzereje. Egy apró titok: a mi galériánk passzolta pár
hónapja. Meggyőződésem, hogy jól döntöttünk. – Most
könnyedebb popzene kandikált ki a halál-szex zenéből, és Julian
ráismert az egyik dalra a saját gyűjteményéből. – Céltudatos, ezt
elismerem.
A Reflex ott lapult valahol az iPodján. Julian kénytelen volt
háromszor megvenni az albumot, ahogy a zeneipar formátumtól
formátumig taszigálta, és csak most esett le neki, hogy az énekes
neve megegyezik a festőével. Az émelyítő igazság: Cait simán lehet
Alec Stamforddal, a zenésszel. Julian a filmes suli alatt egészen
odavolt a Reflexért, nézegette a borítófotókat meg a dalszövegeket,
szabad óráiban emellett nem sok mindent csinált, mélységet
fedezett fel a Reflex-dalokban, utalásokat obskúrus, de közös
élményekre, és rémlett neki a kölcsönös megértés érzése, ahogy az
ágyon fekve nézte a lemezborító hátát: „Szöveg – Stamford, Zene –
Vincent”. Hátrasandított a válla felett; a művész még ott állt, de
Cait O'Dwyer nem.
 – Olyan érzés, mintha én idéztelek volna meg ma este, Julian –
mondta a néhai alkalmazott. – Éppen rád gondoltam… Hahó? Jó,
gyere, bemutatlak, ha már úgy bámulod. – Odaintette a művészt.
A férfi megpuszilta a nő arcát, megfogta a kezét, és segített
Juliannek felidézni a nő nevét.
– Alec Stamford – mondta nevesített Heather –, ez Julian
Donahue, kismillió tisztelőd egyike, és maga is elismert művész,
több kedvenc samponreklámodban benne van a keze.
– Valójában Reflex-rajongó vagyok – bökött Julian a levegőbe,
amely éppen azt a dalt közvetítette, amit nagyon szeretett anno,
„Last One In, First One Out”.{25} – Lehetséges, hogy maga ugyanaz
az Alec Stamford?
– Azt hiszem. Néha jobban, néha kevésbé. – A magas férfi
megrázta Julian kezét, majd megmozgatta a vállát, és
hátrabillentette a fejét, hogy az orra mentén nézzen le rá. – Ami azt
illeti, ez a dal volt Springsteen egyik kedvence. – A basszus és a dob
kiszállt, és a vokálok visszafogott billentyűs akkordok fölött
suttogták: „Menj a kocsidhoz, engem a bár vonz | Búcsúzz csak el,
mindketten beérjük ennyivel”. A korábbi alkalmazott felnevetett,
megdörgölte Julian nyakát, majd egy pillanatra elnézést kért.
Stamford kikapott a levegőből két elhaladó italt, ám akkor
Julian a galéria hatalmas kirakata felé fordulva meglátta kint a
járdán a kabátját gomboló Cait O'Dwyert. Tudta, hogy nem lenne
kitartása más barátnőjének udvarolni, ezért arra jutott, a lány túl
korán megy el, hogy köze legyen a művészhez. Mentegetőzve
visszautasította az italt, gratul…
– Tényleg rohannia kell?
– Igen. Sajnálom.
Stamford a lányra nézett a kirakaton át.
– Ismeri Caitet?
– Kate-et? Nem.
 – Ó, hm, jó, de, öhm, Heather reklámot említett, nemde? Talán
szükségem lesz valakire a maga szakmájából. Dobjon meg a
névjegyével, mielőtt lelép. A galéria majd megkeresi nekem.
Julian a lehető legközönyösebben távozott, mielőtt Heather
Zivkovic visszajött volna a mosdóból, de mire az utcára ért, Caitnek
nyomát sem látta, csak bárokból és galériákból özönlő embereket,
és vacogott a foga az áprilisi levegőben, ahogy lenyelte reményeit.
Otthon egy szófán alvó Aidant talált, és online újraolvasta a
Times cikkét Caitról, kék fény az arcán, érdekes pasas, érdekes
pasas. Kiszemezgette a Google találatait a kiberhomályból, immár
ezernél is több, bár néhány csak pletyka, neve japán szövegből
igyekezett kitörni, vagy dühös házhoz kötöttek és csüggedt
cégrobotok napi háromszori esszéiből. Kinyomtatott egy beállított
fotót, amin Cait hátulról megvilágított kék füstben nevet, egy 1950-
es Claxton fotózta jazzklub-szépség unokája, egy merész kis
bombázó ükunokája, aki csupasz térdén nyugtatja állát a Côte
d'Azur forró homokján. Felfedezte a nemrég indult www
caitodwyer.com oldalt, átfésülte nyomok után.
A honlapot telenyomták szokásos propagandával, hogy eladják
Caitet és a zenéjét annak az univerzumnak, amelynek kurta a
figyelme, és belecsömörlött már az ingerekbe: e-mail listák,
turnédátumok, A zenekarról, Cait blog-ja. A Vendégkönyv-ben
szerepeltek New Yorktól távoli rajongók, például Los Angelesből, ez
még jogos, de olyan mitológiai falvakból is, mint Wichita és
Albuquerque. „Cait! Láttam a bulit a Veszett Kutyában tavaly
októberben, és soha nem felejtettem el. „Nyomjad! Stu.”
„Szerintem igazi költő vagy. És imáDlak. Beth P” „Mondd meg
Iannek, hogy CSÚCS!!! Mags és Michelle. Mondd meg neki, hogy
azok voltak a kedvenc ingeink. Ő majd érti! Ian! Hívj minket, ha
legközelebb a Háromszögben játszotok!” „A bulitok az Első
sugárúton szuper volt, egy életre a rajongód lettem, Cait. T-Bone.”
Akármennyire szükséges az effajta marketing, a gyerekektől jövő
rajongás ilyen özöne bizonyára feszélyezte, ha tényleg az a nő,
akinek ő remélte. „Megvettem a demódat a Vingt-Deux-ben, és
egész nap azt hallgatom, egyfolytában. Tudnod kell, hogy
szerintem nagyon klassz vagy. Bárcsak jobban el tudnám mondani.
Bárcsak tudnám, hogy te is tudod. Érezned kéne. Vagy nem lehetsz
egyszerre az és érezheted is azt??? GG.”
Letölthető Galéria: Cait oldalról megvilágítva dohányzik egy
sötét bárban, rajta tizenkilencedik századi, Toulouse-Lautrec-féle,
karmazsin-ezüst hálós kurtizán alsónemű, körülötte a banda; Ian a
színpadon egy erősítő elé ugrik, terpeszbe, bal keze akkordra
szétnyitva, jobb karja behajlítva éppen belecsap a húrokba, ez mára
már elsajátítandó jógapozíció, 1964 óta több ezer ilyen lemezborító
van; Cait fekszik egy kertben, felülről fényképezve, szeme
találkozik a kamerával, arcát és vörös haját számtalan, még csukott
és türelmes tulipán övezi, zöld szárak és biggyesztett, terhes levelek
mezeje a kép legszéléig, de ebben a sarjadó színben, Cait arcától
kétórányira egyetlen nyitott bimbó, lila, fehér erekkel, akár egy
szelet nyers marhahús; Cait színpadon, szemből, de a szeme oldalt
néz, szája körül a mosolyminimumot éppen elérő erőkifejtés; Cait
és a gitáros a stúdióban, nyakukban daganat-fejhallgató, valamit
megbeszélnek egy kapucnis pólós idősebb férfival, három művész a
kreatív konzultáció pillanatában, elfeledkezve a kameráról; a dobos
akcióban, kifejezéstelen arca a dobverők mögött belemosódik a
keleti paravánokba; a basszusgitáros pózol a Coney Island-i
vidámpark egy elhagyott játéka előtt, karba font keze kinyomja
bicepszét; Cait és három embere egy téli parkban nyurga, csupasz
fák között: a három férfi hason fekszik egy betonúton, csak
alsóban, egymáson, akár a farakás, az alvó dobos fölött mogorva
basszeros (bicepsz kinyomva), fölötte belenyugvó Ian, a hústorony
tetején pedig Cait szőrmeszegélyes és csuklyás dzsekiben, sál,
kesztyű, csizma és fincsin félrecsapott svájci sapka, lélegzete barack
nagyságú bárányfelhő.
Mit mondanak (és kik ők?) „Cait O'Dwyer hangja ébresztőt
harsog a bóbiskoló, ostoba, önelégült zenei biznisznek.” „Ha
egyetlen koncertre megy el ebben az évben, ebben az évszázadban,
ebben az eónban, az legyen ez a koncert.”
„Olyan tiszta és igaz zene, hogy elsírja magát. Ha nem, menjen
terápiára.” „Ír volt, de már a miénk. Ez az igazi amerikai zene
jövője.” Itt letölthető a Flambé cikke Caitről pdf formátumban:
„Gnózis és prognózis: egy egyszerű ír vámpír”.
A Flambé cikke szerint Brooklynban lakik egy teázó felett, ahol
azt a lila dobozos importteát veszi, amit még gyerekkorából ismer,
„amikor a szellemek napi valóság voltak, ám a szex csupán legenda
vagy rémálom, amiről sosem beszéltek”.

3
Így hát másnap Julian a Henry Streeten állt, alig negyed-
mérföldnyire saját lakásától, az épület előtt, amit azonnal felismert
a nyálcsorgató cikk indiszkrét sugalmazásaiból, földszinti kirakata
tele lévén teaeszközökkel. A kirakat mellett hivalkodásmentes
ajtócsengők: 1-TEÁTRUM IRODA, 2-M&R INC, 3-HARRIS, és
fölöttük ott lebegett a 4-CO'D. A lány demóját hallgatta az iPodján:
„Gyere, gyere, keress meg akármit mondok”. Jó sor, egy kínzó,
ellenállhatatlan nőt sugall, aki nem biztos a saját gondolataiban, de
felgyorsulva zúg beléd, O hallgató a számítógépednél, ki azon
tanakodál magadban, megéri-e az 1$/letöltés-kattintást, ahogy
Julian ott állt az ajtócsengő előtt, de meg nem nyomta.
Elmennének egy kávéra, próbálgatnák túlfejlett sármjukat. Az
övé lenne az udvarló szerepe, ha nem a rajongó-udvarló
ellenszenves és szentségtörő hibridjéé; ő a taraját villogtató gyík,
Cait pedig a közömbösen bóbiskoló gyíklány. Talán elkápráztatnák
egymást a személyiségükkel, az emlékeikkel, melyeket kizárólag
azért gyűjtöttek, hogy másoknak megmutassák, s így nyerjenek új
élményeket és még több emléket. Netán maguk is
meghökkennének, milyen könnyedén megy az egész, alig bírnák
kifizetni a kávét, máris rohannának fel az emeletre, szinte úgy
esnének be Cait lakásába, aztán szabályosan felfalnák egymást.
Vagy kezet ráznának, miközben a cappuccinohab gleccserei
még téli hetykeségükben pompáznak, kölcsönösen örömüket
fejeznék ki a találkozás miatt, kösz a tanácsokat, sok szerencsét a
karrierhez. Vagy vágyná megérinteni Cait arcát, de akkor
észrevenné szemében, hogy unja az ő idő koptatta felszíneit, ezt a
végeérhetetlen kávét, ami mélyen a megmászhatatlan Cappuccino-
Alpok alatt lötyög. Vagy Cait vétene végzetes hibát, mondana
valami otrombaságot, szerteszakítaná azt a vastagodó illúziót,
miszerint nem is fele annyi idős, ő pedig, leküzdhetetlen
ernyedtségében, halványan mosolyogna a csinos kis lányra, aki
még egy gyenge próbálkozást sem ér meg.
„Hideg van kint, keress meg", hajtogatta Cait, de nem volt
egészen igaz; az idő melegedett, és ez elég volt, hogy megtörjön a
varázs. Csak képzelődött. Ez csak popzene, nem egy valóságos nő a
földön.
Elfordult az ajtótól, és visszaindult az irodájába, szégyenkezve,
amiért leselkedett és bámészkodott. Utazás közben inkább
kinevette magát, nehogy megsajnálja magát. És amikor az irodai
asztalához ért, azonnal elfelejtette a szégyent és a bölcsességet,
ahogy a számítógépe életre kelt egy e-maillel, ami azt kérdezte:
„Miért nem nyomtad meg a csengőt? Miért nem ugrottál be?”
Az első kísérteties pillanat, amikor megértette, hogy figyelték,
elég volt ahhoz, hogy felélesszen mindent, amiből a metrón meg ki
akart nőni. Cait biztos figyelte őt az ablakából a magasból.
Visszajátszotta az egészet, most már teljesebb jelentéssel: nem ő tért
észhez, hanem Cait mutatta magát kettejük közül
magabiztosabbnak és érdekesebbnek. Megleste őt, árnyak és
ragyogás rejtették el finoman, ahogy ő lent vacillált, és miután jót
nevethetett félénk meghátrálásán, egyből leült és anonim, cukkoló
üzenetet írt az ő hivalkodó honlapjára: „Írjon Julian Donahue-nak":
„Miért nem nyomtad meg a csengőt? Miért nem ugrottál be?”
Hátradőlt. Cait valahonnét kitudta a nevét, a honlapját, a
munkáját? Cait gürcölt érte, mint egy magánnyomozó vagy
kristálygömb-csiklandozó boszorkánytanonc? Milyen óriási
lábnyomot és ujjlenyomatot hagyott hátra azokon a söralátéteken,
a galéria vendégkönyvében? És még hol? Ujjai annyira remegtek,
alig tudta forgatni iPodja érintőtárcsáját, a lány hangját kereste
ujjbegyével, és próbálta hozzáilleszteni ahhoz a látványhoz, hogy
pixelesen berobbant a világába.
Se válaszcím, se aláírás, semmi, csak gyönyörűen és eredetien
elhelyezett pixelek, hangja a fejében, az „Átvitt étterem” című dal
(vagyis robusztus akcentusából ezt hallotta ki, de aztán elolvasta a
címet a kijelzőn). Julian azonban nem reszketett a vágytól, hogy
rohanjon hozzá. Cait feltette a kérdést, pedig ugyanúgy tudta a
választ, mint ő: azért nem csöngetett be, mert az sematikus lett
volna, mindkettejüknek, és a lány anonim cukkolása bizonyította
ezt, bizonyította Caitet, beigazolta Julian legjobb gyanúit róla.
Hallgatta az iPodját, és felvázolta storyboardon, hogyan
találkoznának, de mivel zugíró volt, összes ötletét a tévéből,
filmekből és saját reklámjaiból nyúlta le. Minden közeledés, amit el
tudott képzelni, éppoly gyorsan lepörgött, mint az a vágya, hogy
becsöngessen, és a lány nevetett volna rajta, ugyanolyan hangosan,
ahogy ma. Használhatná Cait egyik számát egy reklámhoz.
Szerelem és megújulás képeivel párosítva a „Coward, Coward”
egész hatásos lenne. Ajándék Caitnek, kétségtelenül eredetibb a
virágnál. Tetemes jogdíjat is kapna érte. És egyes slágerek sokat
köszönhettek annak, hogy ízlésesen használták őket a megfelelő
reklámokban. Felhívatni Maile-lel a kiadóját, ragaszkodni, hogy
Miss O'Dwyer személyesen találkozzon a rendezővel: „Gondoltam,
érdekesebb, ha te ugrasz be.”
Nem, ez is csak egy tűrhető romantikus vígjáték elemeinek
átrendezése, amit azért ült végig, mert Rachelnek tetszett a színész.
Cait a fejét ingatná, mintha ő is az egyik kisfiú lenne a klubból,
akik a saját vállukat veregetik, hogy milyen bátrak, miközben
kikapnak tőle kártyában.

4
Napokig birkózott a kérdéssel, és arra jutott, hogy a probléma
nem az, hogyan találkozzanak, hanem hogy mikor, sőt talán hogy
miért. Miért nem ugrottál be? Mert még nem tudnak eleget. Még
kiélvezheti a nyomozás és felfedezés olyan örömeit, melyeket kis
híján elherdált. Cait nevet a türelmetlenségén. Még történhet valami
eredeti, olyasmi, amit egyikük sem ismert eddig, és ő majdnem
tönkretette ezt. Így hát uralkodott magán, nyugton ült és figyelt.
Cait repült ki az ajtón a csuklójára kötött póráz végén, nagyon
igyekezett rögzítve maradni a tüskés-nyakörvre-immúnis dán dog
nyakához. Az állat, színe az esőterhes esti felhőké, börleszk
rángatással cipelte végig a Henry Streeten. A szemközti bangladesi
kajálda ablakából a hangtalan látvány vicces némafilm
benyomását keltette.
A roppant eb egy kutyaparkba vontatta gazdáját Brooklyn
Heights túlsó felén. Az utcákat fehér barack, rózsaszín meggy és
hallucinációs-lila júdásfa virága szegélyezte, de a körbekerített park
a Brooklyn-Queens Expressway egy indájához fészkelte oda
magát, és a szél teherautók füstjét és meggyvirág-förgeteget szórt a
játszadozó kutyákra.
Cait kinyitotta a kaput, és az állat azonnal elszaladt tőle, be a
parkba. – Lars! Marad! – kiáltott Cait a dán ebre, ahogy az
elrobogott, rengett alatta a föld is, hajtotta rakétaerős heréje, hogy
megszagolja nyüszögő labramaták és bullterek, rottvavák,
uszmannok, spáncsik és terzslák ráncos fenékrózsáját. – Rendben.
Akkor jó kutya – tette hozzá, és elindult le a dombon az
emberkísérőknek szánt egyik ülőhely felé, menet közben a pórázos
vállát masszírozva. Ebben a korai órában – foglalkozását tekintve
szerzetesien korán – a nyolc kutyára ügyelő hat ember egyike volt.
Magában ült egy kövér, vén tölgyfa köré épített padon, és Julian
meg tudta mondani ilyen messziről is, hogy lehunyt szemmel
énekli azt, amit a fülhallgató éppen a fejébe táplál.
Ahogy Julian ballagott le a dombon, szinte hallotta őt, dacára a
forgalomnak, a kitartott autódudáknak, amik bossanova
trombitára vagy fuvolaakkordokra hasonlítottak, az ugató
kutyáknak, a légkalapácsoknak és spanyol kiáltásoknak, a
gumiknak, amik csikorogtak, akár gitárhúrokon a lusta ujjak.
Közelebb ment, a kerítés fölött figyelte a lányt. Olyan volt, mint
bármelyik introvertált fülhallgatós megszállott, az extraverzió
keskeny csermelyét bocsátotta ki, érzelmileg nem kötődött
közönséghez, mint az összes tinédzser szerte a világon, a
láthatatlan cintányérokat csattogtató miami lányok, a levegőben
lázasan szitározó mumbai fiúk.
Julian a pad mögötti kapun lépett a parkba. Érkezése – melyet
blokkolt Cait elől a fa és az iPodja – érdekességszámba ment, nem
lévén kutyája, ezáltal arra a tipikus gyermektelen úriemberre
hasonlított, aki a játszótéri délutánt ízlelgeti. Julian a tölgyfát
körbeölelő ugyanarra a padra ült le, csak Caittel pont ellentétesen,
ahogy az Antichthon bolygó valaha hiábavalón üldözte a Földet
pályáján.
Háttal a fájuknak Julian bekapcsolta a kézi memocordert, és
letette maga mögé, kicsit jobbra. Cait a „The Boy with the Thorn in
His Side"-ot{26} énekelte a Smithstől. Még ilyen körülmények között
is megindító énekesnek bizonyult, ahogy egy olyan dallamot
harmonizált, melyet feltehetőleg kamaszkora óta hallgatott.
Egymásnak ez a lassú kerülgetése – talán nem eltérő Lars
szagvizsgálatától, melyet éppen végzett egy újonnan érkezett,
hátán fekvő, reszkető fekete vadászkopón – végtelenséget sugallt,
fáradtságot nem, csüggedést nem, örökös meglepetést, elmúlt
szerelmek korlátozó vagy jóserejének végét. Cait ezt akarja tőle,
ezért kérte, hogy még ne ugorjon be. Julian még sosem csinált ilyet:
ülni észrevétlen, és fájdalommentesen kivonni egy nő
egyedüllétéből egy magánymintát, akár vércseppet egy szendergő
ujjbegyből, majd később visszaadni neki ajándékként, kivágva,
megcsiszolva és keretbe foglalva, ellátva új és összetett jelentéssel.
És mert sosem csinált még ilyet, futólag az az illúziója támadt,
hogy elmetszette múltja kötelékeit. Sosem nősült meg és költözött
szét, sosem élte túl Carltont, sosem pecázott ki és dobott vissza
hálótársakat, sosem randizott lányokkal gimiben, fiúként sosem
volt reménytelenül szerelmes, sosem találta mások iránta tanúsított
mély vonzalmát gyanúsnak, patologikusnak, bosszantónak.
Cait meg egyedüllétében is zenét lélegzett ki, iPodja hangjaiból
valami újat alkemizált. A padon ülést is valamivé fejlesztette, és
közben együtt élt azzal a hatalmas jószággal, amit alig tudott
irányítani. Julian lehunyta a szemét, és fürdött a lopott
pillanatokban, amíg Cait csak neki énekel.
Kinyitotta a szemét, és megismerte a gitárost, smirgli-szakáll,
mandarin-tetoválás, fülkarika, szemöldök-piercing, éppen lenyelt
egy böfögést, ahogy belépett a parkba tíz lépésre Juliantól.
Egyenesen feléje tartott, két kézzel vakargatva a fejét: vagy
támadás egy dermakológiai állapot megdöntésére, vagy tiltakozás
egy zenésznek szentségtelenül korai óra ellen. A gitáros vakon
elment mellette, kétlépésnyire, s amint megkerülte a fát, azt
mondta:
– Hé. Hé. Hé! – Cait abbahagyta az éneklést, és Juliannek máris
hiányzott. Zsebre tette a felvevőt. – Gonosz nő, még hasad a hajnal
– mondta a fiú.
– Légy olyan angyal, Ian, hajolj előre, hogy Lars kiélhesse
magát rajtad, különben rákapcsolódik arra a lassú csivavára, és
kettészakítja szegényt.
– Heréltesd ki.
– Megtenném, de a gyűjteményem így se fér el a lakásban.
– Mondanom kell valamit – folytatta Ian hosszú szünet után, és
Julian, aki most attól félt, hogy ők ketten szeretők, maradt, mert
tudni akarta, Cait vicces és okos-e, és azonnal tudni akarta, és úgy
akarta tudni, hogy neki ne kelljen bevonódni.
– Jaj, drágám, nem kéne fél térdre ereszkedned? Vagy
megvárnod, amíg felszedem Lars hegynyi termését?
– Vicces. Nem, figyelj. Szerintem kicsit még hitleresebbre kéne
venned a dolgot, csajszi – mondta Ian.
A park végében Lars a sárba gázolt egy kisebb állatot, majd
elügetett egy fához, s a vizeletét jó magasra felspriccelte, hogy
lelőjön egy mókust.
– Ha nem állítod meg Shulmant, úgy fogunk szólni, mint
bármelyik másik lemez, amit ő csinált. Egyszerűen nem
énekelhetsz csak elég jól. Tegnap olyan voltál, mintha, nem is
tudom, félnél előtte hibázni. Tudod, hog}' rám nem hallgat. Te vagy
a főnök, és ez a nagy lehetőségünk. Ha hagyod, hogy egyénbe
szabjon bennünket, nem kapunk még egy esélyt. Vagyis én igen,
de te nem.
– Mmm. Milyen férfiasak vagyunk reggel.
– Nem viccelek, Cait. Nem most van itt az ideje, hogy nagy
hirtelen udvarias bólogató baba legyél.
– Ezzel azt akarod sugallni, hogy…
 – Ne hülyéskedj már.
– Jobban éreznéd magad, ha azt mondanám, ki akarom rúgni
Basszert?
– Legalábbis rád ismernék.
Megállt előttük egy nő, kéken pislogó tüske állt ki a füléből, és
azt mondta Caitnek:
– Hé, te, a kutyád meghágja a kutyámat. – A park végébe
mutatott, ahol Lars éppen otthagyott egy láthatóan nem
traumaviselt németjuhászt.
– Ó, nagyon sajnálom. Bántotta?
– Kínos a kutyámnak, úgyhogy parancsolj a kutyádra most
azonnal.
– Aha, értem. Kínos. Hát ehelyett talán elmagyarázhatnám a
kutyájának a dolgokat? Talán csak olyasvalakitől kéne hallania,
akit magát is meghágtak legalább az utóbbi pár évben?
A nő kifejezően sóhajtott, majd eltrappolt a vizeletfelszívó
faforgácson.
– Van neked egyáltalán barátod? – kérdezte Ian.
– Vannak képzeletbeli barátaim. Azok nem húznak fel.
– És ott van persze Lars is.
– Ott bizony. Meg tudnád tanítani basszusozni?
Odahívta a kutyát, adott neki ínyencséget, pórázra fogta.
– Az egyik tanítványom megkérdezte, honnét tudom, hogy
kész vagyok rá, a lemezre meg minden. És nem tudtam mit felelni.
„Csak tudom", ezt mondtam neki. De elképzelhető, hogy
hazudtam. Vannak napok, mint tegnap Shulmannel, amikor úgy
érzem, magnó vagyok, ami valami tök régi szart játszik. –
Elindultak fel a dombon, és Julian a fa mögül figyelte őket, a kutya
húzta Caitet, a gitáros igyekezett tartani a lépést.
Julian várt, majd ahogy kerülő úton hazafelé tartott, észrevett,
akárha egy triceratopszra bukkant volna, egy ritka,
lenyomozhatatlan fizetős telefont, egy másik millennium
relikviáját. 411: Cait száma nem volt titkosítva, a második kisebb
csoda zsinórban. Tárcsázta. – Hallgatlak – ennyi volt, Cait
kijátszotta a „kimenő üzenet” kifejezést, majd a sípszó, Julian pedig
odatartotta a memorecordert a kagylóhoz, és rájátszotta Cait
hangpostájára saját a cappella verzióját a Smiths-dalra.
Julian várt. Egy hétre rá a „Gnózis és prognózis” szövege
megjelent Cait honlapján. Ha ez volt a válasza, akkor azt
bizonyította, hogy ugyanazt a tempót és mélységet kívánja, mint ő,
nyomozást, eredetiséget, felidézve Julianben ifjonti törekvéseit.
Kívánta továbbá tőle a távolságot, pontosabban csigavonalassú
közeledést, a jövő lehető legtovább halogatását, mivel a jövő őrült
gyorsan süvít. Nagyon bölcs lehet, hogy ezt már ebben a korban
tudja, gondolta Julian.
SZÖVEG

Ha kérdeznél tőlem valamit, halld a választ is:

Itt az első dózis, gnózis és prognózis.
Ha az engedélyem kell, hát engedem,
Csak ne mondd, hogy nem szóltam.

Láttam elég aléló vámpírt, de nem te vagy.

Kaphatsz az árnyékomból, de nem te vagy.
Adok a hírnévből. Nem, ez nem igaz.
Nem tudom, mire várok, de ne mondd, hogy nem te vagy az.

Hát mi vagy, unott Cupidóm, hajszolt hősöm?

Hol a metamorfózis, gnózis és prognózis?
Itt a sok kisfiú, a sok pisze-nózis
Bátrak és szelídek, de olyan édesek.
Gnózis és prognózis, ó, gnózis és prognózis.
Megsebzett a szerelem, és nem hegedt be?
Vagy lógnak rajtad a csajok, mindnek az kéne?
 Utálnak és vasam sincs, megkaphatsz.
Jobb, ha sose beszélünk? Megkaphatsz.
Megkaphatsz, de vagyok, aki vagyok: gnózis és prognózis.

A honlap beharangozta Cait részvételét a helyi kábeltévé

telefonos adománygyűjtő műsorában, ahol pénzt gyűjtenek
ingatlanfejlesztők elleni harcra, akik luxuslakásos felhőkarcolókkal
akarják megszórni a brooklyni vízpartot. Julian lemondta a
programjait, Aidant azzal védte ki, hogy fertőző beteg, bezárta az
ajtót, kikapcsolta a mobilt. Egy órával előtte már a szófán
táborozott, kezében a TiVo távirányító, és a közbeeső időben a parti
háremüket védő tengeri oroszlánokat nézte. Aztán Cait elénekelte a
Housemartins szívszorító balladáját, a területfejlesztést ellenző
„Build"-et,{27} a notórius ingatlan-Caligulának, a kilátásba helyezett
szörnyűség felelősének ajánlva, majd Blondie „Call Me"-jének{28}
tábortűz-duettes változatát Alec Stamforddal. A betolakodó irritálta
Juliant, bár Alecet a televízió és Cait közelsége igen kíméletlenül
pocakossá és középkorúvá tette (noha alig volt pár évvel idősebb
Juliannél). Rövid interjú következett, aztán Cait leült az egyik
egyszerű asztalhoz egy NE ENGEDJÜK ELLOPNI A VÍZPARTOT
szalag alá, és egy fekete telefont kezelt, tárcsás telefont, mintegy
bizonyítandó az ügy alacsony költségvetését és magas őszinteségi
fokát. Julian a százhetven centis plazmatévéjén nézte a szófán
fekve. Bizarr lenne felhívni, tisztában volt vele, ennek ellenére
mindig tárcsázott, ahányszor a pásztázó kamera megmutatta
Caitet a tétlen telefon mellett. Miután hat különböző hangnak
letette, végre azt hallotta: – Köszönjük a hívását, számíthatunk a
segítségére?
Várt, de a vágy, hogy Cait közvetlenül vele beszéljen, elnyomott
minden ellentétes impulzust. – Miss O'Dwyer? – A kamera egy vén,
szemüveges apácán időzött egy másik fekete telefonnál, aki
kifejezően társalgott a soros vízpartmegváltóval.
– Igen, üdvözlöm, köszönjük, hogy segít legyőzni ezeket a
szemeteket.
– Örülök, hogy elértem. Nem volt sok kedvem azzal az
apácával beszélni.
– Rám hajtott, el tudja képzelni? – mondta Cait.
– Nekem ugyanilyen tapasztalataim vannak az idős apácákkal.
Mi a helyzet a fickóval, akivel énekelt?
– Azért hívott, hogy felajánljon valamit, drága? – terelgette Cait.
– Azt hiszem.
– Ez egy nemes ügy. Nyúljon mélyen a zsebébe. A cerkám
remegve várja.
– Tudom. A kamera most pont mutatja. Tudta?
– Naná. Megérzem. Mindenkinek van valami képessége.
Julian kihangosította, és az elnémított képernyőhöz hajolt. Cait
egy hosszú asztal közepén ült az apáca és Stamford között. Lefelé
nézett, egy ceruzát görgetve az ujjpercein, fejével szorítva a kagylót
a vállához. – Nézzen fel egy pillanatra – kérte Julian. Cait
nyugodtan, lassan megtette, és Julian kimerevítette a képet épp,
ahogy a lány a szemébe nézett leeresztett szemhéja alól, és nem
várt mosoly került felajánlásra. – Remek. Köszönöm. Most nem
látszik olyan unottnak.
Nevetett.
– Köszönöm. Nem vagyok, de felajánlást kell fogadnom,
különben még gyanakodni kezdenek, elég elkötelezett vagyok-e a
vízpart ügyének.
– Persze. Sajnálom. Általában mennyit…
Cait felolvasta a felajánlási szinteket: társ, barát, patrónus,
aranyszintű donor, bajnok…
– Legyen a… nincs semmi a barát és a patrónus között?
 – Én nem látok.
– Mondjuk, felajánlom, hogy megveszem a lemezét, ha kijön,
jó?
– Oó, egy pillanat, ezt a „Készpénzérték"-hez írom.
– Felajánlom azt, hogy amikor énekel – folytatta lelassítva, mert
megkésve rájött, hogy kétségtelenül csirkefogónak hangozhat –,
valami nagyon különös történik velem, még ha csak magának
énekel is egy kutyasétáltatóban.
– Ejha.
– És azt hiszem, azok a söralátétek is onnét jöttek. Ziháló
nevetése a telefonból az asztalon győzedelmesen hangzott. Cait
megtöltötte a szobát, előzékenyen megszabadította attól az
érzéstől, hogy kukkoló.
– Á, igen, már dereng. Üdv. Ez aztán egyedi módja felhívni egy
lányt.
– Köszönöm.
– Örülök, hogy hallok felőled, J. D. Akkor, gondolom, ml
vagyunk az unatkozó Cupido fázison? Az bosszantott.
– Szerintem túl, de nem tudom, mi jön utána.
– Valami a barát és a patrónus között. Az alkalmasságod még
vita tárgya. És megkérdezhetem, pontosan hol voltál a parkban?
Azt hittem, a gitárosom csinálta azt a felvételt.
– Nem. Nem kérdezheted meg. Meg kell őriznem valamennyire
a titokzatosságomat.
– Á, emiatt ne aggódj, jól csinálod. Hogy nézel ki?
– Mit tudsz felajánlani te nekem? – válaszolt kérdéssel Julian.
– A délutáni betanításon erről nem volt szó, de kívánság is jöhet.
Van valami, amit szeretnél, ha felajánlanék?
Julian megnyomta a Lejátszást. Cait tovább emelte szemét a
kamera felé (egy pillanattal korábban), és halványan
elmosolyodott, majd elfordult, és feszült arccal valamit írt az
írótáblára. A kamera továbbpásztázott. Hasonló írótáblák voltak
különböző kvázi híres brooklyni arcok előtt: filmsztárok, aktivisták,
szakácsok, a Caitre álmosan lepillantó Stamford, MC Esher a Shoo
Bombazból, valamint kutyasétáltatók, parktervezők, zöldek előtt.
– Ajánld fel, hogy nem ugrasz bele oktalanul a filmezésbe, ha a
lemez beüt. Az énekesek szerepe a filmtörténetben rövid és
erőszakos, dühös rajongók írják.
– Megjegyeztem és felajánlom.
– Ajánld fel, hogy sosem játszol Vegasban.
– Nem az én döntésem, de megértem.
– Ajánld fel, hogy nem csinálsz lemezt Cait kegyetlen karmai
címmel, a borítóján visszafogott szadomazo témával.
– Rendben.
– Ajánld fel, hogy meglepsz engem. Továbbra is.
– Áll az alku.
Visszatekerte a TiVót, és megint kimerevítette a képet a
mosolynál. – Ajánld fel, hogy velem vacsorázol, de csak amikor
biztos vagy benne, hogy abszolút szükséges.
– Úgy lesz.
Julian elhevert a bőrszófán, feje a telefon mellett, és lehunyta a
szemét. Cait ott ült szemben, ott a széken. – Jól előadtad a színes ír
gyerekkort abban a Flambé-interjúban. Van benne igazság?
– Nem is hallottad még az én színes ír porhintésemet. Tudok
jobbat. A telefonok nem égnek itt, gondolom, belefér egy sztori.
Figyelsz?
– Nem is látok a fülemtől.
– Rendben. A daideó-m volt az egyetlen a tizennégy gyerekből,
aki megélte a nyolcéves kort. Aztán apám nyolc gyerek egyike volt,
akik mind életben maradtak, így nincstelenül nőtt fel. Amikor a
bátyám megszületett, Apa a Septimus nevet adta neki. pedig
elsőszülött volt, és ahogy nőtt, mesélt neki az összes halott
testvéréről őelőtte. Hosszú, részletes történeteket Fergusról, akit
éhség vitt el, Maryről és Connorról, akiket birkák támadtak meg.
Ne nevess: Sep meg én kiskorunkban rettegtünk a birkáktól.
Megrúgtam egy fiút az egyik farmon, aki rá akart venni, hogy
simogassak meg egyet. De semmi nem volt igaz belőle persze, csak
apa humora meg a félelme, gondolom, na meg egy kis babona. Azt
hiszem, tizenkettő voltam, amikor anyám elárulta, hogy csak mi
ketten voltunk. Sep nem értette a viccet. Apával azóta se nagyon
beszélnek.
– De te igen. Te értetted a poént.
– Remélem, te is. – Julian eltöprengett, Cait hol állna most,
hogyan változna meg az arca ebben a pillanatban. A legjobban az
tetszett neki, hogy az ablakpárkánynak dől, egy sziluett a távoli
fénypermet előtt, őt teszteli apró mozdulatokkal, hogy elég
feszülten figyel-e.
– Megértem az apád módszerét. Egy loccsantásnyi tragédia a
gyermekkorban megadja az élet alaphangját, bekalibrálja a
várakozásokat. Nincs nyomorultabb, kitartóbban csalódott felnőtt,
mint akinek tökéletes gyerekkora volt.
– Én is hallok majd a tiédről?
– Úgy lesz. – Szünetet tartott. – Tetszik a dalunk. Nagyon.
Hívhatom a mi dalunknak?
– Igen. De a jogdíjon nem osztozom, ezt jobb. ha tudod.
– Rendben. Azt hiszem, mára be kéne fejeznünk, Cait.
– Jogos. Nem szabad torkosnak lenni. Jó éjszakát, J. D.
A honlapja vendégkönyvében hagyott üzeneteket természetesen
mások is láthatták. Julian megpróbált beregisztrálni mint caitfan,
de az, valamint caitfan01-tól caitfan38-ig minden más is foglalt volt,
és caitfan39-ként görnyedezni a rajongók sorában nem bírt nagy
vonzerővel, hát álmoscupido lett. Napokig képtelen volt bármit is
írni, nem bírt elvegyülni a sokszorozódó caitfanok között, ezek a
szomorú emberek „Cait inspirálta” műveket és képeket töltöttek
fel, videókat linkeltek be, amin saját dalait énekelik neki, vagy
bevallják az érzéseiket, abban reménykedve, hátha tudomást vesz
létezésükről, álmoscupidónak végül annyi sikerült, hogy „Remek
adománygyűjtés. Képességeid már nagysebességgel fejlődnek. Ezt
még egy goromba öregember is elismeri. Vigyázz a birkákkal.”
„Kedves almoscupido – jött a válasz öt órával később egy
jellegtelen Yahoo! e-mail címról egy jellegtelen Yahoo! e-mail címre,
amit Julian a vendégkönyv és az e-mail lista miatt nyitott –, Öreges
és goromba dicséreted meleg fogadtatásra lelt, messze az éretlen
bégetésen túl. Évszázados tapasztalata szerint mit gondoljon erről
egy lány?” Az erről link egy esszéhez vitt egy blogon, amit egy
magányos srác felvigyázott a kibertajgán, aki megcsömörlött
műveltséggel véleményezett politikát, zenét és videojátékokat. Az
üres kommentárrészből ítélve a nagy senkinek bloggolt: „Nincs
elég nyájas pop az életedben? Szeretnél a szuperkúlokkal lógni és a
legfrissebb túlértékelt médiabéteszról fecsegni? Akkor itt egy tré ír
csajszi…”
Ez nem lenne szabad, hogy zavarja Caitet. Megérezheti a
művészhús ennek a babaméhnek a fullánkját? Ezt Cait maga
pecázta ki (ilyet barát nem küldene neki), elolvasta az utolsó keserű
szóig, és annyira képtelen volt kiverni a fejéből, hogy megosztotta
vele, hátha így csökken a hatása. Olyasvalakit keres, gondolta
Julian, akinek a pluszereje megvédi az ő pluszgyengéjét, és arra
kíváncsi, én vagyok-e.
Időről időre akadtak más szakadárok is, akiket még a
honlapjára is felengedett. Például miért nem tiltotta le egyszerűen
kétesvendéget, aki nyíltan gyalázta a saját vendégkönyvében?
„Gondolom, van bája ennek a hangtapétának, de komolyan, Cait
O'Dwyer – aki szerintem maga működteti ezt a honlapot –, minek
kell egy ilyen oldal, ahol az emberek dicsérnek? Nem érzed magad
hülyének, hiúnak, szánalmasnak?”
Egy héttel később „kétesvendég megint itt van, mert egy
haverom mondta, hogy milyen klassz az új nóta – Gnózis –, hogy
hallgassam meg azonnal és megváltozik a véleményem. Hát
meghallgattam. Gyér próbálkozás. Pár évig abba kéne hagynod,
ha az egód engedi, és igazi zenét hallgatni. Talán majd felnősz.”
Juliant felbőszítette közös daluk elutasítása, és mintha azzal,
hogy magára veszi a sértést, segíthetne Caitnek, azt írta a lány
számozott Yahoo! címére: „Biztos vagyok benne, hogy rengetegen
mondják, »Ne is törődj a fickóval! Klassz vagy!«, de valamiért ettől
sem érzed jobban magad: muszáj törődnöd vele. Azok az emberek
mind tévednek: nem szabad nem törődnöd vele, és nem »téved«
olyan szempontból, amitől jobban kéne érezned magad. Valami
oknál fogva neked hallanod kell, hogy egy gyerek Topekában azt
mondja, nem vagy jó. Legyen. Hallgasd meg azt a gyereket, érezd,
ahogy perzselnek az észrevételei, de aztán folytasd, amit csináltál.
Ha kell valaki, aki megkeresi az összes negatív hangot, én
megcsinálom neked. Ha el akarod őket hallgattatni, én boldogan
eltaposok bárkit, aki megnehezíti neked azt, hogy te te légy.
Másrészt ha kell egy válogatáskazetta, amin emberek
tehetségtelennek neveznek, én profi hangmérnökkel
megcsináltatom és a lakásodban elrejtett privát hangszórókból
bömböltetem, hogy felzaklató szidalmazásra zuhanyozz, étkezz és
borotváld a lábad, majd füttyszóra és caitségre ébredj.”

6
Dacára a kölcsönös kitárulkozásnak, a második-randis intimitás
illúziójának, sőt múzsaszerepének egy dal létrejöttében, mely
tapsorkánt aratott, nem találkozhatott Caittel, mert nem volt vele
egyenrangú. Hiába álmodott a lányról, Cait nem szenvedett hiányt
hasonlóan áhítat sújtotta rajongókban. És rajongógyiként vonzereje
a nullához közelített: egy középkorú férfi nem főnyeremény, ahogy
egy hároméves rajongó sem az. A Rolling Stonest – mint idős
polgárokat – aligha lelkesítheti, hogy most totyogók nemzete
panaszkodik, miszerint nem kapnak kielégülést. Cait sem kapna a
vele való találkozástól, legalábbis most még nem.
Cait pontosan az, ami valaha ő szeretett volna lenni, egy gép:
üzemanyag be, művészet ki. Ritka valamiből szorul rendszeres
infúzióra: érzésekből, melyeket átalakíthat azzal a benső
esszenciamixerével, hogy művészetet sajtoljon ki. És ha a
vágyakozás és várakozás olyan anyag, amiből ki tudja kovácsolni a
zenéjét, gondolta Julian, akkor adhat Caitnek valami értékeset.
Táplálhatja a tüzét; Cait énekelhet a tűzről; így ő is megérti a saját
tüzét; Cait vonzó, tüzes férfit lát majd benne; láncreakció lobbanhat
be, amely talán évekig nem alszik ki, már ha nem prezentálja
Caitnek túl hamar pusztán magát az embert.

Merész szemek a burkában

A maszkot én hordom
A vívó, a zsaru az üveg mögött
Téged néz, téged néz.

Ez csalás volt, mint egy buli előtt szándékosan megidézni a

tutibiztos dalt, de addig nyomkodta az iPodját, amíg ki nem köpte
Cait „Burká"-ját, folyamatos lejátszásra állította, majd
fényképezőjével bejárta a Court Streetet, az Atlantic Avenue-t és a
Flatbusht, el az arab Brooklyn kirakatai előtt, illóolajok és jemeni
utazási irodák, fordítók és közjegyzők és fűszeresek előtt. Próbálta
elkapni a fátyolban és hosszú ruhában, kéz a kézben sétáló nők
pillantását. Tudta, hogy csalás az a doromboló gondolat, miszerint
az egyik fekete függöny névtelensége mögött egy ír popénekes
vadászik őrá naponta. Az utcák túloldaláról fényképezte az eltakart
nőket, egyet meglepett egy csendes utcában, ahol a hőségben egy
meggyfa alacsony levelei alatt kitakarta arcát, hogy megtörölje a
homlokát. Azt hitte, akkor fényképez csak, amikor az arababák
nem figyelnek, de később, a számítógépén egyenesen ránéztek, és
az egyikük szeme sokkolóan zöld volt.
Lefényképezte Cait házát, a járdaszéli drámákat, a teázóból
kilépőket. Az ajtaját a szemközti bangladesi boltból célozta be.
Elkapta egy pár vitáját, egy másiknak a csókját; a megbotló
gyalogos vádló tekintetét, akinek első reakciója egyensúlya
visszanyerése után az volt, hogy megperdült és szembenézett az
alattomos járdával; egy kísértet-támadót fenyegető hajléktalant,
felemelt ökle, akár egy tizenkilencedik századi hivatásos ökölvívóé;
a hétvégi atlétapárt teljes Tour de France vértezetben, a férfi pocakja
a nagy szökésre vágyott a fekete spandexből, a nő levirágzott
hátsója úgy domborzott a tengerkék futónadrágja alatt, akár
tengerfeneki hegyláncok térképe; és magát Caitet, ajtaján kilépve,
felső és alsó része távol egymástól, míg Julian el nem forgatta a
lencsét, újra összerakta, elkapva, ahogy meglátogat előbb egy
Pilates-stúdiót, majd egy Nyüszögő Csigák nevű menő hajházat.
A szalonból igen lassan indult tovább, akár egy parádézó lipicai,
és amikor ivott a vizes palackból járás közben, oldalt pillantott,
mintha a frissítő eszébe juttatott volna egy epizódot, amit jobb
elfelejteni, és Julian még ekkor is olyannak látta, aki ritka mélységre
és empátiára képes. A fényképek azonban ezt nem kapták el, és
ahogy egyik unalmas kép a másik után villant fel a számítógépén
egy szimplán csinos lányról, aki vizes palackot fog, sértéseket
köpködött magára, nyögött az elpocsékolt lehetőség miatt, a
szépség miatt, melyet eltékozolt reklámtól csökött
inkompetenciájával.
Másnap négy tűrhető képet borítékba csúsztatott, amire ráírta
Cait nevét, majd a bangladesinél várt egy jelre. Jött is: ezüst sétabot,
sötét szemüveg. Julian megkérte a vakot, adja át a borítékot a
Teátrum tulajdonosának. Négy kép: Cait kilép az ajtaján, karját feje
fölé emelve, Kebel Barátok-pólója felcsúszik köldöktérítője fölé; Cait
beszélget a hot-dogárussal az Atlantic és a Hicks sarkán, valahogy
képes nevetést kicsikarni a néma, csálé arcú vén Szíriáiból a cserzett
bőrrel és bajuszfosztott ezüst szakállal; Cait esőkoptatta posztert
olvas egy villanyoszlopon, ami segítségért könyörög egy eltűnt
vénség megtalálására, aki eltekergett a szeretetotthonból; Cait,
háttal a kamerának, éppen ereszkedik az F metróvonal
állomásának szájába, mellette egy kőarcú férfi tart felfelé, mindkét
hóna alatt egy levégtaglózott, bögyös, ezüst kirakatbabával. Julian
várta az elutasító választ vagy – és szinte viccesnek találta, hogy ez
milyen értelmetlenül ijesztő – a hallgatást.

7
Eltolta a storyboardot, és kinyújtózott, megsimogatta a
szerencsehozó fényképalbum kopaszodó gerincét útban az
asztalhoz, hogy újra lejátssza a dalt, és megint hallja az apját: –
„Waterfront"! „I Cover the Waterfront"! – Megnézte az e-maileket:
Alec Stamford üzenetovábbja barátság és önreklám között
ingadozva: „Örülök hogy találkoztunk a galériában.
Remélmtetszett. Kapttt ajánlatokat. Látott híres arcokat.
Nemsokára egész oldalas cikk a Timesban. Klassz. Örülök még
nem haltam meg:9 valamikor EBéd? Vagy… a galéria honlapján
vannnak eladó munkám. Link lent. Vagy ebéd? Megbeszéljük, mit
cisnláhatnéánk együtt? Keressen. Béke velünk. A.S. A BlaekBerry®
okostelefonomról küldve.”
Sokkal személyesebb levél érkezett a hirek@caitodwyer. com
címről. Egy kattintás, egy új ablak, és máris Cait beszélt hozzá (és
még ezer másikhoz az e-mail listáján).
Újra stúdióban dolgozunk a legendás producerrel, Vince
Shulmannel, de addig is itt egy új dal, amit mellékesben
csiszolgatunk. Szóval ha rajongó vagy, lelkes vagy lelketlen, kattints
ide és letölthetsz valami újat. Kérjük, hogy ne csalj. Tudjuk, hogy
valóban rajongó vagy-e. Szörnyen menő számgépeink vannak a
szigorúan titkos banda főhadiszállásunkon, és ha nem-rajongó vagy és
megpróbálsz belehallgatni, elsüti a winchesteredet és elvágja a
hangkártyád torkát. Ezt most ingyen adjuk, és legközelebb
meghívhatsz minket egy italra.
Julian kattintott, thekeysunderthemat.mp3, és mint egy nimfa
vagy egy emlék, Cait áramlott ki egy pislogó szerverből egy
légkondicionált szobában egy üres épületben a Hudson partján,
kék és ezüst kábeleken átsuhant az ő lakásához, beleúszott az
iPodjába, ami a dokkolón dekkolt, kipányvázva, kitartóan pislogva:
Várjon. Várjon. Ne bontsa a vonalat. Ne bontsa a vonalat.

8
Julian a bangladesi deliben kávézott, és az új letöltést hallgatta
„Key's Under the Mat"{29}, ének és gitár, nyers keverés, kicsit
elkapkodott, kicsit sületlen. Aznap június elején a kevesek egyike
volt a világon, akik hallották. Úgy tippelte, sláger lesz; a dalban
megvolt az a bizonyos önbizalom, habár messze nem az ő
kedvence Cait számai közül. Zeneileg lehetett volna eredetibb, a
szöveg viszont elérte a célzott közönséget, az egyes szám egyetlen
személyt:

Az agyagtábla a hegyen, a kard a sziklában

Piazzasellő alél a szökőkútba magában
Skicces fiú, kulcs a lábtörlő alatt
Na ehhez legyen egy okos szavad!

A honlap vendégkönyve máris őrzött néhány buzgó

kommentárt: „Cait, nekem is jutott bőven a skicces fiúkból, szóval
totál értem a dalt. Köszönöm!”
 Cait kilépett a házból, hangsúlyosan Lars nélkül, bár Juliant
győzködte az iPodja: „Legyél csak merész, légy csak ötletes | És ne
aggódj, nem harap, kedves”. A lány nem tért vissza pár perc
elteltével, hát kifizette a kávét, de a ház ajtaja csak egy óra múlva
nyílt ki megint, akkor át tudott kelni az utcán azalatt, amíg a
nyitott ajtóból egy körben szőke férfi kerek drótkeretes
szemüvegben és A FINN SRÁCOK JÓL BlRJÁK pólóban az eget
szemlélte, lesz-e eső, tanakodott, tanakodott (Julian igyekezett
járását a fehér ajtó várható csukódási sebességéhez igazítani),
tanakodott, Julian már ezen az oldalon (melyik természetesebb egy
legitim látogatónak, így is csengetni, vagy az utolsó pár lépcsőn
felügetve elkapni a csukódó ajtót?), a finn kitartási bajnok
elengedte az ajtót, és elindult az utcán, észre sem véve Juliant,
akinek keze besiklott a fehér ajtó széle mellett és megvágta magát a
belső patinás rézzáron. Ha Cait bizonyítékot akar, hogy érdeklődik
iránta, hát itt van, vérrel írta a zárra.
Hiúsága teljében nem is kételkedett benne, hogy a dal azt
mondja, amit szerinte mond, bár Cait rávette, hogy eszement
rajongót imitáljon, miközben persze nagyon is látni akarta az
otthonát, a környezetét, a dolgait, a keretét, keresni valami jelet,
ami segít eldönteni, hogy kell-e neki ez a lány, vagy jobb, ha
elfelejti.
Megdörgölte lehorzsolt ujjperceit, elment a teázó belső
irodaajtaja előtt, majd fel a lépcsőn, a lehető leghalkabban, ám teste
– jetijárás, asztmalégzés, tüzérségszív – megzörgette az épületet
(ahogy egy igazi kukkoló teste nem tenné, mondta magának). A
lépcsőházban a tapéta zöld és dudoros volt, törtbársony,
megfoltozva keretezett képek kísérteteivel és egy gyilkosság vagy
desszert régmúlt fröccsenésével. Emeletenként egy lakás, minden
pihenő egyre jobban megvilágított. Jött az M&R, INC egy ajtóra
ragasztott papíron, ami előtt a babakocsi és a mindenféle méretű
cipők igencsak incifinci részvénytársaságot sejtettek. A harmadikon
árnyék mozdult a kukucskáló mögött. Hallotta is nyílni az ajtót,
ahogy ráfordult az utolsó lépcsősorra. – Üdv, Mrs. Harris – tippelt
hangosan, miközben felkapaszkodott a negyedikre, és ízlelgette
maga mögött egy idős asszony hmm-jét.
És akkor ott állt, Cait sekrestyéjében, a pihenőn a koszos
tetőajtó szűrte fényben, az ajtaján csupán egy fekete, kicsit keltás
fém 4-es. Ez az épületrész az övé, de facto privát tér, és noha ma
nem megy tovább, idáig csak behatolt, Cait ezzel a kis lépéssel is
közelebb vonta, és úgy rendezte a kellékeket, hogy új nyomokat
adjon, amiket mérlegelhet, katalogizálhat és megőrizhet: falnak
támasztott egykerekű, fölötte a szegsoron lógó eszközök vagy a
dán dogé, vagy egy divatos domina felszerelése: mindkét oldalán
szegecses, feketére égetett bőr nyakörv a DRÁGA LARS szavakkal,
egy fonott bőrpóráz, vastag, akár egy orosz kocsis kancsukája, és
egy nagyipari méretű doboz tele eldobható gumikesztyűvel. Mára
elég, ideje menni. Milyen lány ez, milyen nyomok utalnak az igazi
szívére ebben a dalban, mely gyakorlatilag arra kéri, hogy bizarr
bűntársa legyen?
Kutyaorr árnyéka mozgott a padló és az ajtó közti résben balra-
jobbra, vad mancscsattogás és szimatolás, a dán dog
határvizsgálata, egyelőre bizonytalanul ellenségesség és
vendéglátás között. Egy bátor „Jófiú, Lars!” kíváncsi hangot
eredményezett és több párás felkiáltójelet, melyek közvetlen az
ajtórés előtt sötétítették el a fapadlót. A pillanat tárgyára mutattak:
egy lábtörlőre, mely, ha majd Cait egy nap háziasodik és valaki
vörös feleségévé hízik, talán az otthonos WELCOME vagy ISTEN
ÁLDJA EZT AZ OTTHONT vagy TÖRÖLD MÁN MEG A LÁBOD
feliratot viseli, ám jelenleg csak talpdörzsölő hamis fűből
kiolvasható gyakorlatias LÁBTÖRLŐ-vel dicsekedett.
„Skicces fiú, kulcs a lábtörlő alatt | Na ehhez legyen egy okos
szavad.” Az utalások Artúr királyra és Mózesre stimmeltek; ha
valóban van kulcs a lábtörlő alatt, azt egy bizonyos férfikéznek
szánták, és elképzelte, hogy a bőre elolvad a vason, amennyiben
nem ő a kiválasztott. Úgy döntött, elmegy. Bekopogott az ajtón,
noha látta elmenni Caitet, és úgy érezte, valahogy össze van
zavarva a cselekmény: kopogni valaki ajtaján, aki nincs ott, mintha
a film vagy az idő visszafele futna. Aztán felemelte a lábtörlőt, és a
padló központi gerendájának egy mélyedésében ott hevert egy kis
ezüstkulcs. Úgy döntött, otthagyja, és a legközelebbi buli után
randira hívja Caitet. – Lars – mondta Julian, ahogy a kulcs
becsúszott a zárba, elfordult, majd visszafészkelte magát a lábtörlő
alá –, nekem azt mondták, nem harapsz. – Virágot küld neki, és a
kártyára ráírja, hogy hívja fel. Ideje távozni és hazamenni.
Benyitott.
Csúnyán alulemlékezett a várakozó kutya nagyságára. – Ki a
jófiú? – kérdezte a pónit, bár korántsem volt biztos a válaszban.
Lars ott ült előtte, de így is felért a melléig.
– Jófiú vagy, Lars? Hoztam neked bangladesi kutyasütit. – Lars
hasba bökte a betolakodót szögletes fekete fejével, és mivel
imponált neki az ezért kapott finomság, engedte a betörőnek, hogy
megsimogassa az állát, aztán erősen ágyékon bökte, hogy
visszaterelje magára annak könnyen elkalandozó figyelmét.
Julian imbolyogva állt a nappaliban, elszörnyedt, mert ezt egy
mániákus is megtehette volna, azon töprengett, nem kéne-e
figyelmeztetnie Caitet. Jobbra két ablak nézett a Henry Streetre, az
ablakpárkányt zöld fák csipkés csúcsai szegélyezték. Látta ezeket
az ablakokat lentről aznap, amikor idejött az épülethez, aztán
meghátrált. Szemközt a falnál a számítógép be volt kapcsolva, a
padlón CD-tornyok vontak horizontot a csapott hasú szófának,
mellette egy bolhapiaci tengerészláda gyertyatartókkal, és
magasan egy kandallópárkányon, a dán dog hatótávolságán kívül
egy műanyag tálban szürkülő M&M cukorkák. A szoba bal fala
padlótól a mennyezetig egyetlen tükör volt, mely az egész teret
visszatükrözte, az ablakokat, a számítógépet, a CD-ket és magát
Caitet. Magát Caitet. Magát…
Nem, nem is tükör, hanem festménytükör, amihez még
tükörkeretet is festettek, csak pár pontatlanság akadt rajta: az
ablakba festett fák múlt havi virágoktól fehérlettek; a festett asztal
csupasz volt; a képen a számítógép kikapcsolva, a szobában viszont
a Windows-logó egy elavult (túl szögletes-pixeles) verziója rótta a
fekete képernyőt álomtalan álomban; és maga Cait, keze Lars
fején, a falnak dőlve állt a két ablak között, ahol most Julian állt,
Larsot paskolgatva és tükörcaitet méregetve.
Cait nem állt lent az utcán. Julian szédelgett, bizonytalan volt
magában, akár egy tizenhat éves fiú, akit olyan szerencse és
lehetőség lepett meg, amit nem tudott tisztán elképzelni, de ami
életsiklató tektonikát ígért. Azon is töprengett, miért akarja ezt tőle
Cait, milyen vizsgát készített itt elő, milyen részleteket tart
relevánsnak. Odament a számítógéphez, Lars vele ügetett, indult és
megtorpant, mint ő, mintha a kutya vezetné vagy gúnyolná. Julian
a hüvelykujjával lenyomta a térköz billentyűt, ujját balra-jobbra
ingatva, hogy a lehető legtisztább ujjlenyomatot hagyja, ha a lány
esetleg azt keresné. A képernyő életre kelt futó programokkal,
ablakot nyitva a frissítő fuvallatnak: Cait iTunes könyvtára
megállítva egy dal közepén, harmincegy másodpercnél egy „Love
Theme from Dog Park"{30} című számban. A Lejátszás gomb révén
Cait megelevenedett, elénekelte azt a Smiths-dalt kutyákkal a
háttérben. Amikor ugattak, Lars nyüszített a lábánál, és Julian
elképzelte, hogy a lány előre látta az összes lépését és felfedezését,
ezért elkábította az állatot, hogy ő nyugodtan megvizsgálhassa az
otthonát. A korábbi csend után a zene furcsán kísértetiesnek hatott.
Életre keltette a tárgyakat a szobában, a fényképeket és ír szenteket
és inka termékenységi istennőket ábrázoló asztali szobrokat, a
rózsaszín és zöld gyurmabestiáriumot. Megállította a dalt.
Előhívta az e-mail ablakot. Egy üzenet volt benne, még cím
nélkül, elküldetlenül: „Tudni akartam a pillanatot, amikor ugrasz –
kezdte Cait a névtelen címzettnek. – Olyan sokáig vártál,
megtaláltad, amit kerestél? Ne gondolkodj, csak válaszolj.”
Hozzáadta a saját hivatalos honlapját a lány kedvenceihez Érdekes
Pasas címkével, és előreállította, hogy mögé kerüljön az Irish Times,
az óránként frissülő európai focitabellák oldala, a Glentoran
szereplése az ír Premier Ligában, egy link Septimus O'Dwyer
középcsatár életrajzához, statisztikáihoz és hátborzongató
fotójához.
A résnyire nyitott ajtó a festménytől jobbra a hálószobába
invitálta. Egy pillanatra átgondolta, hogy Cait tényleg ezt várja-e
tőle, és hogy milyen felajánlásszintet teremt neki ezzel barát és
patrónus között, majd belépett.
Egy hálószobája volt, ahogy a legtöbbeknek. Milyen különös a
csend (eltekintve Lars körmének manuális írógépétől a fenyőfa
padlón), milyen fura, hogy az egész bolygón éppen itt nem folyik
belé a zene, vágyakozást, megbánást vagy lehetőséget keltve. A kis
szoba zömét elfoglalta az ágy. Az egyik ablak alatt a falnak volt
nyomva, de még így is alig jutott hely a toalettasztalnak és a
szekrényajtó lengési szükségleteinek. Poszterek: Leonard Cohen
fiatalemberként, ikonikus képeken James Joyce (szemüvegben,
kalapban, bajuszban) és Samuel Beckett (farigcsált fakéregszerű
bőr a fekete pulóver és az ezüst haj töviskoronája között).
Toalettasztali mütyürkék: parányi ír zászló magáénak nyilvánítva
egy cserép afrikai ibolyát, diptichonkeret egy háromnegyedig
elhasznált Dyptique illatgyertya mellett. Ugyanaz a márka és illat,
amit Julian anyja szokott küldeni annak idején Párizsból, ötéves
korának illata. Az univerzumban éppen itt érezte saját
gyermekkorának illatát, az első nőét, akit valaha szeretett, mintha
Cait azt akarná, úgy fedezze fel őt, hogy közben tökéletesen
tudatában van korábbi életének minden stádiumával, hogy óvatos
hímösztönét legyőzve ne rejtsen el darabokat magából. A gyertyát
az orrához emelte, és anyja kedvenc fügeillatában a taktikázás
minden reménye szertefoszlott.
A diptichon-keretben: Cait szülei vagy nagyszülei, végtelenül
távol egymástól saját aranyszínre festett téglalapjukban. Caitet
kereste az arcukban, de nem tudott előcsalogatni hasonlóságot,
újabb bizonyíték arra, hogy a lány önmagát találta ki. Metszett
üveg édességtál tele nyakláncokkal, gyűrűkkel és tucatnyi rajzzal –
tollal söralátétekre –, melyek dalistennővé avanzsálásának lépéseit
illusztrálták. Az egyik asztalfiók gombján láncról lógó feszület, és
mindenhol gyertyák: mindenféle magasságokban és
derékbőséggel, frissek és olvadtak, oszlopok és kúpok, nyilak és
spirálok, a toalettasztalon, az ablakpárkányon, a padlón. Az ágy
vetetlen, két párna, de mélyedés csak az egyiken. A másik
merőleges erre, hosszában fektetve az ágy közepére; magához
szorítja, ha egyedül alszik. Úgyhogy ezt Caité mellé tette és egy
másik fej lenyomatát préselte rá, miközben Lars félrebillentette az
övét, úgy nézte.
A fügegyertya dominált, de lebegtek alárendelt illatok is: az
emeleti tavasz, a forgalom fölötti fák illata. És volt még egy, valami
más, erősebb a szekrényben, az ott lógó ruhák és blúzok közt
megbújva, még erősebb a habzó toalettfiókokban.
Csengő dermesztette meg a kétrét görnyedt Juliant.
– Hallgatlak – mondta Cait, mintha képtelen magyarázatra
várna. – Cait! Itt Alec. A környéken vagyok. Vagyis pontosan a ház
előtt, és gondoltam, megnézem, itthon vagy-e. Hívj, ha lesz egy
perced. Bejött egy igen klassz dolog, megindíthatja a hajódat. Béke
veled, barátnő.
 Lent a járdán, a zöldön túl, falhoz-lapult kémölelésből
kikémlelve Alec Stamford – nyűg, rivális vagy intő jelkép – éppen
eltette a mobilját, és bement a bangladesi delibe. Ahogy
perspektíva-kurtított alakja eltűnt, Julian a hipertudatos éberálom
extázisából idejekorán visszalökve az aggályok, következmények
és látszatok halandó világába, hirtelen meghallotta lelki füleivel,
hogy biztonságos távozásának ablaka csikorogva bezárul,
felpillantott és a fák csúcsa felett vízszintesen elnézve meglátta,
hogy egy kislány őt nézi a bangladesi deli épületének legfelső
lakásából. Fekete baseballsapkát viselt, azon nagy fehér x, és piros
pólót Che Guevara arcának felső felével, amely alatt pedig téglává
vált. Intett Juliannek, mintha régi pajtások volnának, vagy mintha
gyakran intene valakinek ebben a lakásban. Julian visszaintett,
kissé nyugtalanul, láthatatlansági ereje ezek szerint kontakthibás.
Stamforddal az árnyékos teázóban várt versenyt: dörgölte
fáradt szemét, szemlélte a teák választékát, válaszolgatott a
kiszolgálónak, kiszolgáltatta magát babramunkával, babrálta a
blazírt blézert a csobogó csipkékkel, amit szuvenír gyanánt vett
kölcsön. Amikor Stamford végre elhagyta őrhelyét, alig két perccel
azelőtt, hogy Cait befordult a sarkon elvinni a kutyáját sétálni, és a
vén Mrs. Harristől tudomást szerezni a látogatóról, Julian öt doboz
ír teával hagyta el a Teátrumot. Julian – mögötte az épület, Lars
némán az ajtónál, a varázskulcs izzása derengőn a love-törlő alól –
kimerülten és nyirkosan rogyott le a parti sétányon, mintha fürgén
tornászott volna, és Manhattan kirakósát nézte a folyón túl. Cait
még icipicit az orrában volt. Igyekezett megőrizni az illatait és
kibogozni saját bebogozott érzéseit: a szépség feltétele a genetikai
alkalmasság, annak feltétele pedig a bölcs evolúciós döntés,
gondolta kissé kétségbeesetten. A szépség státust kölcsönöz annak a
hímnek, aki birtokolja; mit kell még mondani a
samponmodellekről? De nem volt róla meggyőződve, hogy ezek a
régi ideák érvényesek itt. A következő hasonlat, ami enervált
állapotában eszébe jutott, és ami tagadhatatlanul megbizsergette,
nem biológiai volt: magasra emelkedett, egy oltárhoz az égben, egy
állati inkarnáció kíséretében, és bepillantást nyert egy különleges
istennő titokzatos kultuszába. Körülvették az ő tömjénjei és ikonjai
és zsoltárai, melyek egyikének sem volt sok köze a televizionált,
megmagyarázható majmokhoz és CGI dinoszauruszokhoz, amik
oly sokáig csillapították kétségbeesését és aládúcolták omladozó
apátiáját.
Ilyen érzés volt most az élet, újra vagy először. Énje egy része
ragaszkodott hozzá: odafent megbocsátást nyert, visszaengedték
abba a világba, ahonnét brutálisan száműzték. Amikor még
dévajul élt abban a világban, túl fiatal volt, hogy tudja, mit tehet az
emberrel az élet. Most esélyt kapott, hogy újrakezdje, bölcsebben,
mégsem bénította tudás vagy fájdalom. Most szíve mélyéből
vágyakozott, ennélfogva újabb esélyt érdemelt.
Nyomogatta az iPodját, egy-két hangból megállapítva, hogy a
véletlen lejátszás azt adja-e, amire vágyik. Funk, punk, mope, pop,
bop, hip-hop, swing, cool, acid, house, Madchester, Seattle,
Belleville, New Orleans, fehér Minneapolis, fekete Minneapolis,
Elefántcsontpart, Blue Note-hangulat, neobarokk filmzene,
örömzene, impresszionizmus, hard-core, cowboy sanzon, rai,
cigány, tangó, foxtrott, köv, köv, köv, mind lázasabban, és akkor
megérezte, már a nyitóakkordból, mielőtt még azonosította volna a
zenészt vagy azt mondhatta volna, ez kell. Abbahagyta az iPod
arcának ütlegelését, hátradőlt a padon, és csodálkozva, álmélkodva
érezte, hogy a világ lassan újra megnyílik előtte.
 Nyár

A beállás alatt megérintettelek…

Szívemben kértelek, „Vigyél magaddal”.
{31}
Smiths, „Paint a Vulgar Picture"

1
Árva lap Julian párnáján, szép kalligráfia, pépes merített papír:

Karjaid akkor nem így öleltek,

Szemed mélye tisztább színben játszott.
Lehet-e Érászt megkötni,
Ha szerelmesnek új öröm hoz mámort?

Ha elveszett szenvedélyt vallanék,

Milyen bíróság mondaná rám: hűtlen?
A hűség múló divat csupán,
Bár örömöt lelsz a szerelmi nyűgben.

Tudós irkákból téli gyújtós,

Mesterek képeit zálogba borért.
Szükségem volt kicsit bolondozni:
Hol a szerelem, mely mindennel felén?
– William Caldwell, 1924

Megszagolta a papírt: ez talán Cait illata. A lány felfedezte az ő

lakását és a kulcsa hegyvonulatprofilját, nyomokat keresett őróla.
És mire jutott? Julian próbálta megérteni, miért ezt a verset
választotta: Attól fél, hogy rosszul bánik majd Juliannel?
Figyelmezteti, hogy Julian fogja bánni, ha rosszul bánik ővele? Az
erőletett értelmezések elapadtak, és inkább belekapaszkodott az
izgalomba: Cait az ő szobájában volt, az ő életét szimatolta, az ő
ágyát érintette.
Az ő meg Rachel ágyát. „Számít – mondta Rachel aznap, hogy
beköltözött, hátat fordítva Julian előző ágyának. Csak a
hüvelykujjával bökött maga mögé. – Az megy, és viszi az összes
nyögdécselős emléket – jelentette ki. – Ma, vőlegényem, ma.” Még
aznap délután elmentek vásárolni. Julian buzgón együtt akart
működni, biztos volt benne, hogy ez a cselekedet nyakon csípi és
foglyul ejti rejtőzködő monogámiáját. Akkor valóban odavolt a
gondolatért – emlékezett rá most, ahogy ujjával Cait kézírását
követte a meghökkentő versen –, hogy ágyat vásárol ezzel az utolsó
nővel, a „míg a halál el nem választ” nővel, az egyetlen nővel.
Végigtrallíroztak egy matracokkal és rugós betétekkel teli üzleten,
belesüppedtek svéd habba, kéz a kézben bámultak fel csillagos
baldachinokra, faragott szánnal siklottak orosz havon, végül
kikötöttek Rachel első választása mellett.
És most Cait O'Dwyer megérintette a volt hitvesi, most különélő
ágyát. Addig mindössze praktikus bútordarabja ismét kissé vibrált,
pislogva feléledt, akár egy kétkedő fénycső. Ideje felhívni Caitet,
haladni valamerre. És Julian világának többi része ugyanezzel a
tétova fénnyel dadogott. Érezte, hogy Cait kerülgeti, bár nem
lehetett benne biztos, nem csak képzeli-e. Az irodaépületének
hallját védő új ukrán recepciós kétszer is jelentette:
– Egy hölgy kereste, Mr. Donahue.
– Üzenet?
– Nincs.
– Külföldi?
– Nehéz megmondani – hiszen akinek a neve nem k-n
végződött, külföldi volt.
Vörös haj? Angyali arc? Démoni erő aurája? – Julian ezt nem
kérdezte meg, inkább nem akarta hallani, hogy Mr. Polchuk
megerősíti vagy megcáfolja. Postaládája nyitva volt, pedig
becsukta, gardróbja csukva volt, pedig nyitva hagyta,
kabátzsebének füle vissza lett hajtva, pedig mindig kényszeresen
lesimítja, és Cait illata tűnt fel halványan a semmiből, akár egy
nyomorék szellem.
Felhívhatná. Hiszen akarja őt. Még azt is elhitte, hogy fizikailag
képes a nagy tettre, hiszen Cait hangja egy CD-n sokkal
hatásosabban felrázta régi ernyedtségéből, mint bármilyen
gyógyszer. Ám teltek a napok, nem hívta fel, és maga sem értette,
miért húzódozik a következő nyilvánvaló lépéstől. Fél az
elutasítástól, mint egy tinédzser? Nincs értelme, mint Maile-lel, nem
éri meg? Nem és nem. És mégsem telefonált. Kínos kombináció volt
ez a tehetetlenség és a tudatlanság az okát illetően.
Meghallgatta a „Burká"-t, az ő egyedi esetükre alkalmazta,
habár a dal kettejük táncának kezdete előtt datálódott:

Én hordom a burkát.
Én irkálom a firkát,
Én ülök a helyedre,
És lehelek a tükrödre.

Rajtam van a burka.

Az a kép rólam cirka
2001 őszi,
A félelem fojtó évszaka.
Nem csak te érzed furán magad ma éjszaka.

2001 szeptemberében Cait tizennégy éves lehetett és

Írországban élt, de Julian el tudott képzelni egy fotót, amely az
évszakhoz illő reakcióját mutatja.
Amikor Julian eldöntötte, hogy figyelik, a bizonyítékok egész
feltűnőek is lehettek: egy-két ital után Cait tekintete koccant le
ablakokról és tócsákról. Lyukakat töltött be az életében, akár
kátrány a járdán. Julian elképzelte, hogy ugyanazon a helyen
osztoznak, csak sosem egy időben, és imádta a gondolatot. Cait
otthagyta olvadó jéggel teli poharát az ő Scotch-üvege mellett, a
DVD-jét otthagyta megállítva annál a pillanatnál, amikor a
narrátor azt mondja egy bizonyos gyíkról, „Tízmillió év múlva
talán az emberi faj is ilyen lesz: hímek nélkül is fennmarad.”
Ha nem csupán azért áltatta magát mindezzel, hogy palástolja
gyávaságát, akkor Cait igen lassú léptekkel közeledett, még nem
állt készen a találkozásra, és átlós közeledése paradox, de
ellenállhatatlan szükséget árult el közelségre és halogatásra
egyaránt, amely szükség ugyanolyan erős és kitartó volt, mint
Juliané.
A lány habozását meg tudta magyarázni, ha a sajátját nem is. A
művészi ihlet iránti ijedt szükség teszi, tudta ő. Cait babonás, ezt
hamar kiolvasta, és volt oka attól tartani, hogy szerencséje nem tart
örökké. Erre Alec Stamford volt az élő bizonyíték. Noha Caitet már
nem kísértette a banshee-kről jajongó nagyija, az a fajta hit azért
nem veszett ki belőle. Sztársága még új és törékeny volt, művészete
épp csak kezdett kristályosodni, Julian pedig kiprovokált belőle egy
dalt, és tanácsokat adott neki, amiket az a cukrostáljában tartott.
Cait valószínűleg úgy érzi, meg kell tennie mindent, hogy maga
mellett tartsa szerencsehozó talizmánját, legalábbis egyelőre.
Cait múzsájának lenni egyelőre bőven elég, de nem tart örökké,
intette óva magát. Picasso múzsái a tegnapi megszáradt festékkel
utcára kerültek, és már jött is a következő, átlépve összeroskadt
elődjén. A művészt hajtó üzemanyagot nem lehet folyamatosan
egyetlen emberből felfúrni. Minél tovább kitart találkozás nélkül,
annál tovább kielégíti a lány igényeit, és az az övéit. De végül
mindenképp ugrania kell.
Mindez valószínűleg igaz, de közben, hallotta apja hangját,
„gyávaság és önsajnálat” is.
 – Hogyan mondtad meg neki? – Julian úgy tizennégy lehetett,
amikor megkérdezte apjától, hogyan mondta meg a francia
lánynak, akivel a Billie Holiday-koncerten találkozott, hogy már
nem az az ember, aki volt, talán már nem is az a férfi, akit ő akar. –
Hogyan mondtad meg? Biztos… csak aggódtál amiatt, hogy…
érted…
– Hogy túlságosan egylábú vagyok neki? Igen, eszembe jutott.
– Szóval felhívtad? Vagy írtál neki? Vagy csak megjelentél
Párizsban?
– Nem, nem, nem. Ahhoz túlságosan sajnáltam magam. Sokkal
okosabb tervem volt: úgy döntöttem, sosem beszélek vele többet,
visszasomfordálok Ohióba – persze az ő érdekében, érted, nemes
cselekedet részemről, persze a nemesség és az áldozathozatal
mindig kényelmes önámítás –, visszasomfordálok Ohióba, aztán
talán bátran öngyilkos leszek, de legalábbis vedelni kezdek, akár a
gödény.
– Mi? De miért?
– Mert nem tehettem, mondhattam, írhattam vagy kérhettem
tőle olyat, amit tisztességes kérni bárkitől is, nem engedhettem el
anélkül, hogy ne legyen bűntudata, nem ajánlhattam semmit
cserébe azért, hogy nem tartozom a szabvány lábszámú fickók
közé. És gyáva voltam. Féltem, hogy nemet mond, és attól is
féltem, hogy igent, csak éppen sose tudom meg, nem szánalomból
tette-e.
– És?
– És anyád magától eljött a kórházba San Diegóban, besétált,
mintha egy napot se hagytunk volna ki, mintha leveleztünk volna,
mintha megköszöntem volna neki a lemezt, mintha már mindent
tudott volna. Ami általában így is volt. De hát ilyenek a franciák.
Így, mint a kórházi ágyán nyüszítő apja, Julian nem telefonált,
nem csinált semmit, csak hallgatta Cait demóját, tervezgette,
hogyan inspirálja a távolból, várta, hogy az sétáljon be az összes
válasszal, az egész jövővel.

2
A „Key's Under the Mat” szövege apránként jött Caitnek.
Először a szökőkútba aléló sellő, s noha az alél nemrég lebegett fel
szókincse lefölözhető felszínére, köszönhetően a söralátétek aléló
vámpírjainak, nem az ő álmos Cupidójára gondolt, tudatosan nem,
még nem. A szöveg darabokban állt össze több nap alatt, szavak és
képek és rímek, és csak egészen a végén jött rá, mit alkotott:
meginvitált valakit, hogy törjön be a lakásába (habár még nem
szólt egy bizonyos személynek). Holdkóros dokumentum, kis híján
eldobta.
Aztán meggondolta magát, úgy döntött, egyszerűen kiveszi a
beazonosítható részleteket, de akkor megint megtorpant és
legyávázta magát. Ha ezt kapta, akkor nem fogja hagyni, hogy a
félelem cenzúrázza, elrontson egy ilyen ajándékot. A titkos forrás,
akitől ezeket az ajándékokat kapta, cukkolta, hogy valami
valóságosat tegyen kockára. Igenis elénekli, amint Ian összehozza
hozzá a megfelelő zenét.
És címzettje is lesz. A szöveg utolsó két szava, amit leírt, a
„Skicces fiú” volt. A ritmus jól kijött, az egyszerre puha és kemény
sk jól megindította a sort, vinnyogó vicsorgást produkált, kihívó
hangot. Ez a két szó késő éjjel ugrott be, ahogy a telefonos
adománygyűjtésről hazafelé sétált, és nyilvánvaló volt. Megérdemel
egy ilyen dalt a férfi. Eléggé elszórakoztatta őt, hogy ezt
megérdemelje, és talán észre is veszi. Ez tetszett neki a legjobban:
hogy a férfi észreveszi a részleteket, amiket ő részletekben rakott
össze.
Azonban nem reagált egy hétig, miután feltette a honlapra a
hevenyészett felvételt, két hétig, háromig: se e-mail, se söralátét
vagy egy jelentés, hogy ott volt valamelyik haknin, pedig újabban
megkérte a pultosokat, hogy szóljanak neki, ha felbukkan egy
fickó egymagában hátul, akire passzol Mick leírása az Alátétes
Emberről. Valahol elvesztette a férfit, miután azokat a szép képeket
csinálta, megmutatott neki valamit, ami taszította őt. Kár. Betöltött
egy zugot, és ezzel még nem is mondott semmit. Hiányzott neki a
férfi figyelme, jobban hiányzott, mint bevallotta, hiányzott a
kritikája és a füle és a szeme őrajta, néha úgy énekelt, hogy azt
képzelte, figyeli, csak láthatatlanul.

3
– Kiről beszélt a Times benyalós cikkében? Ki az az érdekes
tanácsadó?
– Azt hittem, te – mondta Új Basszer, miután Cait, akár egy
nyűgös Tudor, kivégezte elődjét, akit posztumusz átneveztek Első
Basszernek.
– Az a rajzos fickó az – mormolta Dob, nagyon lassan, és mint
gyakran, amikor el volt szállva, senki nem értette teljesen, miről
beszél. – Kérdezd Micket. Nekem ő mutatta meg az alátéteket. –
Szünetet tartott, majd nagyon módszeresen hozzátette: – Mondd
neki, mármint Micknek, mondd, hogy „Dob mondta, hogy
mondjam, hogy beszélj a rajzokról, amikről egyszer beszéltél
Dobnak, mert tudni akarom, és Dob nem tudja megadni az
információt, és hát látod a helyzetemet, Dob… nem… teljesen…
megbízható forrása a…” – Dob hanyatt dőlt, mintha
végrehajtották volna a halálos ítéletét.
Ian hanyagul bólintott, mintha oda se figyelne, az ember
gyorsan elfelejti, amit csak ukmukfukk udvariasságból kérdezett.
De még aznap, szerdán este egyedül beugrott a Patkányba, aztán
csütörtökön későn megint, de Mick egyik este se dolgozott. Aztán
Cait két estét lekötött nekik Jerseyben (akkor először tűnt fel neki a
„Skicces fiú” kifejezés a kulcsos nóta szövegében, és totál kiakadt),
a Patkány pedig nem hajtott a vasárnapi piásokra, úgyhogy
legközelebb csak hétfőn próbálkozhatott, akkor viszont csak azt
tudta meg, hogy szombaton, amikor ők a Rutgersen játszottak
egyetemistáknak, Mick felmondott a Patkányban, hogy több időt
tudjon szentelni a Kebel Barátoknak. Iannek esélye nem volt
megjátszani egy véletlen látogatást Mick lakására, így aztán
érdeklődése a „rajzos fickó” iránt kényszerből elhervadt, mígnem
két héttel később Cait átjött hozzá a zenét írni.
Ledobta kornyadozó, flitteres cigányszütyőjét a padlóra,
kihúzott belőle egy kartonhengert, Iannek dobta, odament a
hűtőhöz, azt mondta: – A poszter.
A megrázott hengerből a turnéplakát mintája bújt elő.
Nagyrészt a főzenekarról szólt, de az alsó ötöde róluk. Caitnek volt
arca olyan fotót választani, amin csak ő van, és nem a bandaképek
közül egyet, amiket közös pénzen csináltattak a múlt télen. Jó,
gondolta Ian, akinek agya van, úgyis világosan látja a világot és az
ő jövőjüket, ráadásul azokon amúgy is még Első Basszer van. – Ki
csinálta? Nem rossz kép – és ezzel még nem mondott semmit.
– Á, hosszú sztori. De a jóváhagyásod kell, mielőtt mondom a
menedzsmentjüknek, hogy nyomhatják.
– Kösz. – Megbánta. Cait úgy fogalmazta: „A jóváhagyásod
kell", ami egy munkaadó bókja, nem egy partner kényszere, és a
„Kösz” pedig egy meghízelgett alkalmazott csiripelése. Rohadt jó
kép volt: Cait szeme csukva, kint állt a háza előtt, kinyújtózva, nem
mintha pózolna, mintha ártatlannak mutatná magát, hanem
mintha egy nagyon vicces titkot hordozna állandóan. – Miért van
rajtad Kebel Barátok-póló?
– Szeretem a srácokat.
– Hm. Ja, én elmennék ennek a csajnak a bulijára. Ki csinálta?
– Egy, hm, egy… – Cait még jobban behajolt a hűtőbe, mintha
fajtiszta, iramlábú sört követne verseny közben, és Ian megértette a
hatalmas érzést, ami éppen megcsiklandozta a gerincét és az arcát:
még sosem látta Caitet feszengeni. Csak a hangjából és a fenekéből
tudott ítélni, de biztos volt benne, és univerzuma egyik zugában
látványos detonáció lobbant. Cait végre előbújt, a ravasz sört
üvegnyakon csípve.
– Hová dugtad a bontót, te bűnöző?
– A poszteren fel kell tüntetni a fotóst.
Mosolya, ahogy ott állt – egyik kézben sörösüveg, másikban
bontó – azt mondta, mindent tud, amit Ian gondol, és jól
szórakozik, de mindenki érdekében Ian most hagyja abba.
– Gondolom, igazad van. Nagy szerencsénk, hogy jártas vagy a
jogban.
– Ki csinálta a képet? – Ian próbálta viccesre venni, de egy
ismétléssel nyilvánvalóan több volt a kelleténél. Sok mindent
megadott volna, hogy visszamehessen és ne kérdezze meg újra.
És ezt Cait is tudja. Azzal az álszigorú hangjával le fogja zárni a
témát, ő pedig sosem meri többé előhozni, nehogy feltámadjon egy
igazi hurriCait. És tényleg: – Szerinted csinálunk is ma valamit?
Vagy üldögéljünk és mekegjünk egymásra, mint a veszett birkák?
– Nekem nyolc. Húzz ide egy széket, te díva. – A megszelídült
időjárásban eljátszott egy futamot, ami előző éjjel elalvás előtt jutott
eszébe, és amit úgy vett fel, hogy csukott szemmel ment át a
szobán. Cait teljesen őszintén mondta: – Mmm. Tetszik. – EZ a szó
ezen a hangon jelentette Iannek az egyik legnagyobb örömöt, mely
még jóval Cait távozása után is izgatja majd. Ilyen lehet, képzelte
el, üde napfényben a szerelmesed arcára ébredni.

4
Lekötöttek hat nyári egyetemet északkeleten egy három
zenekaros turné csúcspontjaként. A pénz szépen felkerekedett, és
minden éjjel ott ültek egy hátsó szobában vagy kint egy parkolóra
néző erkélyen, miközben a Nadrág Dilemma, majd a Kebel
Barátok játszott az egyre részegebb egyetemisták egyre szaporodó
tömegének, akik közül sokan ismerték Caitet. Sok reklámcuccot
elhordták.
A fellépések előtt Ian olvasott, telefonált vagy egy gitárt
pengetett csak úgy erősítés nélkül. Új Basszer és Dob félrevonult
ezt-azt szívni. Cait viszont mindinkább feltöltődött energiával,
ahogy közeledett az ő ideje. Próbált hunyni egyet, vagy enni kicsit,
de se az alvás, se az evés nem befolyásolta azt a változást, ami
várakozás közben érte el. Mire színpadra léptek, Cait már pár órája
félrevonulva ült, figyelme lepárlott olyan magas koncentrátumú
szérummá, amely a normálisnál kicsivel több életet vitt a tagjaiba
és az arcába. Ian látta, ahogy ennek szintje emelkedik a szeme
mögött.
És izzott nekik, ezeknek a részeg egyetemistáknak – ezt Ian is
elismerte. Egy hosszú forró nyáron talán csak ez az illó, pontos
korkülönbség kellett köztük és Cait között, tizenkilenc és
huszonkettő között: idősebb volt, de éppen csak; tudott dolgokat,
de még nem felejtett el dolgokat; ő már elkezdte, ami előtt azok
még idegesen toporogtak.
A turné végén a connecticuti Storrsban befejezték az utolsó
nótát, búcsút intettek és felvonultak az emeletre egy zsúfolt
irodába, hogy megbeszéljék, legyen-e ráadás – a legbutább
rockrituálé, amit tovább butított a szörnyű backstage: senki nem
akart itt fent lenni; aligha kell taps, hogy bárkit is előcsaljon innen.
Ettől függetlenül összebújtak a padlástérben, várták, hogy Cait
megítélje a lenti dobogás meg taps hangerejét és őszinteségét.
Amikor úgy vélte, a kérés megfelelően hihető, alázatos és
eksztatikus, leereszkedtek, és a ritmikus kérésből a taps
felszabadult, megkönnyebbült hálába csapott át.
 Ian letérdelt beállítani egy pedált, és Mick a Kebel Barátokból
átkiáltott a háta fölött Caitnek: – Alátétes Pasas a bárpult végében,
kislány – csak éppen Cait nem hallotta. Éppen elfordult, mielőtt
Mick szólt, és mert Mick nem akart olyannak látszani, aki a
színpad szélén állva próbálja magára vonni egy dögös énekesnő
figyelmét, úgy tett, mintha Cait hallotta volna, és megfordult, hogy
kimenjen. Iannek sikerült megállni, hogy a bárpult felé bámuljon.
– Mick, megtennél nekem valamit? – szólt Mick után, szemét le
nem véve pedáljairól. Farzsebéből előhúzta a mobilját, és Caitnek
hátat fordítva odadobta Micknek. – Diszkréten levideóznád nekem
az Alátétes Pasast? Hosszú sztori.
– Ian? – Cait hangja a háta mögött. – Ezer bocs, hogy
megzavarlak tetemes teendőid közepette, de megkérhetnélek
esetleg, hogy gitározz kicsit?
Kétszámos ráadást adtak, a Stonestól a „Monkey Man”-t{32} –
egy-két kisfiú tutira megőrült kicsit (Ian is még mindig a hatása alá
került, acélkék lúdbőr araszolt fel mindkét karján), amikor a kifutó
rész crescendójában Cait újra és újra azt énekelte, „Majom vagyok",
de Jagger fuldokló-csimpánzos halálhörgése helyett egy csak rá
jellemző nyögéssel, minden egyes nyögés szuggesztívebb, mint a
négy ütemmel korábbi –, aztán a „Gnózis és Prognózis"-t, ami
újabban meglepő erővel csörgette a csillárokat, s ez igazán Ian ügyi
kezét dicséri, merthogy mind a mai napig gőze se volt róla, miről
szól a szöveg. Pedig még a szót is kikereste egy online szótárból.
Később tulajdonképpen büszke volt arra a szuperügynökös
lazaságra, amivel Cait játékát játszotta. Nem színlelte; tényleg
elfelejtette figyelni Micket a tömegben, elfelejtette keresni a bajt
hozó Skicces Pasast, egész amíg a „Gnózis” után a taps
megrengette a termet, és Cait úgy tett, mintha nem hallaná az
italozási, házassági és szexuális ajánlatokat az ő szintje alatti
őszinte fiúktól. Megszólalt a magnó, a fényeket felkapcsolták, és
amíg Ian meg a többiek összepakoltak, Cait kiment a hátsó ajtón,
hogy a furgonban várja meg őket (általában aludt, evett vagy –
ahogy Ian egyszer meglepte saját meghökkenésére és Cait dühére –
sírt). Iannek csak ekkor jutott eszébe az embere, és nem tudta
megállni, hogy ne keresse mindenhol a riválisát és a kémjét, de
Mick nem került elő a mobillal, és a bárlátogatás – lecsekkolni,
hogy a Connecticut Egyetem Storrsba kihelyezett létesítménye
biztosít-e neki valamiféle szórakozást – nem bizonyult
gyümölcsözőnek: se Mick, se Skicces Pasas, se vonzó társasági
ajánlat.
Visszaautóztak a városba, mindegyik banda a saját
furgonjában, a Kebel Barátok és Mick ezek szerint elhajtottak a
mobiljával, mialatt Cait még a „Monkey Man"-t nyöszörögte. Cait
előtt csak nem hívhatta fel Micket kölcsöntelefonról, úgyhogy
Williamsburgbe érve jóval hajnal négy után hívta Mick mobilját,
aztán a sajátját, de csak hangpostákat kapott. Másnap kora reggel,
kétségbeejtő nyolc órakor Mick felhívta azzal, hogy az előző éjjeli
pultos egy barom, mert nekiadta a mobilt, hogy passzolja oda
Iannek, mert őt meghívták egy rögtönzött diákpartira. Igen, lopva
lefilmezte a Skicces Pasast: – Nyugi, haver. És különben is, hogy
megy ez? Cait veled végeztet megfigyelést? És még csak nem is
lázadsz a saját punciságod ellen? – Csakhogy a telcsi még
Storrsban volt, a csipás Mick pedig már egy koponyahasogtatóan
hangos vonaton vissza a városba.
Ianben felmerült, hogy elvonatozik északra, de félt, hogy bezárt
bárt vagy szabadnapos pultost talál, ezért inkább ismételten
telefonált, kezdte aznap este hatkor, mígnem huszonnégy órával
később végre beszélt a barommal, és azt a jó hírt kapta, miszerint a
mobilja (és a barom bocsánatkérése) előző nap óta úton van,
expressz, Brooklynba. Iannek már meg kellett volna kapni.
– Honnét szerezted meg a címemet?
 – A szerződésen volt.
Csakhogy az Cait címe. Jó pár órával korábban Cait a
nappalijában kinyitotta a Cait O'Dwyer Bandnek címzett dobozt, a
kartont Larsnak dobta rostdús táplálék gyanánt, és elolvasta az
egymásra ragasztott két öntapadós cetlit: „Bocs, öreg. Eltoltam.
Vince” és „Itt a videód, főnök. Mondd meg Caitnek, hogy Alátétes
Pasas 95 éves, de egészségére. Ja, csekkold a csajokat a végén. Ha
eltűnök, a zsaruk az ő kokszukban keressenek. Mick.” A saját
töltőjével keltette életre a ziháló mobilt, végignézte a bizarr
kétperces felvételt, majd átmásolta a számítógépére. A nagyobb
képernyőn a digitálisan absztrakt film, melynek az operatőre
mintha egy börtönvilágítás-tervező lett volna, kísérteties és
lenyűgöző szórakozást nyújtott:
A „Monkey Man” távoli, torz aláfestő zenéjére váltakoztak a
képek Mick arcáról, majd a padlóról, aztán a kavargó
tornádókáosz, ahogy a telefonnal körbepásztáznak: elmosódott
mennyezeti fények, kabuki arcok, madárijesztő Cait messze egy
reflektor sárga színpadon. A mobil mozgása abbamaradt, a
kamera a termen át a fa bárpultra és a legvégén ülő férfira nézett,
bár őt nemigen lehetett kivenni. Caitet hallgatta, és a zene ütemére
bólogatott. A „Monkey Man” végén tapsolt. Amikor Cait hangja
bekonferálta a „Gnózis"-t, felállt, leszámolt pár bankót a pultra, és
nekisimult a hátsó falnak, karját összefonta, feje leszegve, gallérja
felhajtva, aztán egy női hang, hogy „Jaj, istenem, tök jó voltál ott
fenn", a kamera hirtelen jobbra csúszott, és két kissé üveges
tekintetű egyetemista csaj bámult a kamera mögött álló Mickre, aki
azt mondta: „Tudom. És reméltem, hogy észreveszitek, ami jó is,
mert…", és a video megállt, a kép a lányokon kimerevedve,
pislogás közben.
Cait réges-rég megkérte Micket, hogy mutassa meg neki az
alátétművészt, mindhiába, de most akkor Mick pontosan mit akar
mondani neki, hogy ezt valami másik „főnök"-nek küldi? Alátétes
Pasas, almoscupido, Skicces fiú, JD, JD7201965ittyahoo.com:
immár volt arca, kellemes arca, stílusa és kora is, ami elképesztő
volt, még jobban megkülönböztette őt mindenki mástól Cait
fullasztó világában. Újra lejátszotta a videót. Hallotta magát, amint
felkonferálja az utolsó számot valahol kamerán kívül, barátja pedig
feláll, pénzt számol a pultra, és a falhoz simul. Cait újranézte, a
legjobb arcképnél megállította, kockánként visszavitte. Talán
csalódott. A következő kockán nem volt csalódás, csak icipici
nevetés. Cait próbált visszaemlékezni, csinált-e bármit, ami
kiábrándító vagy ostoba lehetett. De immár volt arca az ő
álmoscupidójának, nagyon kellemes arca, világfi arca, magabiztos
erő volt ebben az arcban és a tartásában.
Felhívta Iant, és csak közepesen lepődött meg, hogy a titokzatos
küldemény-mobil epilepsziásan rángani kezd az asztalon.
Elmosolyodott. – O, te kis sunyi.
*
„Gnózis és prognózis", mondta a hang Julian számítógépén a
videóból, amit a JD7201965ittyahoo.com címre kapott. Magát látta
egy falnak dőlni Connecticutban. A felbontás nem árulta el arcán
az örömöt, hogy Cait a közös dalukat énekli. A felvétel úgy öt
perccel azután kezdődött, hogy Cait kirúgott basszusgitárosa
befejezte a monológját Juliannek a bárpult végén, a maratoni
szóáradatot, ami elzsibbasztotta és bosszantotta Juliant, miközben
a ráadásra várt: – Sokan mondják ám, hogy az egészért fizetnie
kéne nekem. – A fiatalember kinyújtotta maga előtt az ujjait, és a
kézfejét nézegette. – Mindenki azzal jön, hogy „Kell neki a viszály,
és téged használ hozzá", én meg hogy „Én csak zenélni akarok,
érted”. De sokan mondják, aszondják, „Kihasznált téged.
Megmosta az arcát benned, és most vízjeles vagy. Ez a Pete Best-
féle út, haver. Olyan ez, mint a vudu, és te járkáló halott lettél.
Valahogy vissza kell szerezned önmagad, különben örökre így
járkálsz: az élők között, de nem közéjük tartozva. Mindenki kerül
majd, akár a leprást.” Én meg, „Ez csak hülye duma", de tudod,
látok itt valamit. Tényleg. Úgy érzem, tényleg érzem, hogy Cait
összetört valamit, ami nem az övé volt, és ezt nem szabad. Senki
nem kér rajta számon semmit. Csak énekel, és szépen néz ki, és azt
hiszi, mindent megtehet. De nem tehet, ugye?
A fiú lelépett a ráadás előtt, Julian az ablakon át nézte, ahogy az
utcán kidobja a taccsot, majd eltántorog.
– Köszönjük szépen, aranyosak vagytok. Jól van, akkor még
kettő. Itt van egy azoknak, akik nem is olyan kedvesek – és az új
basszusgitáros elkezdte a „Monkey Man” kéthangos bevezetőjét.
Julian újranézte a felvételt, próbálta elképzelni, Cait mire
gondolhatott, amikor végignézte, kit küldhetett őt kilesni. Talán azt
mondja ezzel, itt az idő találkozni, vagy azt mondja, öregesen
öltözik, festetnie kéne a haját, netán hogy egy láthatatlan
múzsához képest elég nyilvánvaló vagy, esetleg, hogy ne tapadj
rám.
„Majom vagyok!” Ian azonnal megnézte a felvételt visszakapott
mobilján, amint Cait lelépett. – Se levél, se semmi, csak a mobilod
egy dobozban – mondta Cait, és hála istennek. – Egy kis ringyó
nyúlta le? Vagy ezzel fizettél? – Hát szóval ez a Skicces Pasas. Ian
látta már korábbi haknikon. Nehéz volt kiszúrni, mert öreg volt,
legalább negyven, talán ötven, talán még több. Ráadásul kissé
nyálas volt, és nem csak a kora miatt: a rajzok, a névtelen kép a
poszteren, a virágcsokrok és rekesz borok, az elsuttogott telefonok,
amiket Cait a sarokban vagy kint bonyolított, a sütemények,
amiket Caitnek hoztak, de Ian gyorsan megevett, és még ki tudja
mi. Hát ha Chase-nek és Wendynek mennie kellett, akkor Skicces
Pasasnak is. Egyetlen jó kép volt a fickóról profilból, ahogy pénzt
tett a pultra ronda, fensőbbséges gesztussal. Annyira öreg volt,
hogy a gondolat, hogy ő+Cait, megnyugtatóan valószínűtlen volt,
mert ha – kevésbé megnyugtatóan – valószínű, akkor nem nagyok
Ian esélyei, legalábbis még pár évtizedig, amikorra a haja
megritkul, és szexuális energiája disztingvált és megbízhatatlan
lesz.
Ezúttal Iannek olyan ötlete támadt, ami méltó volt Caithez. A
központ lepattintotta röhejes másod-unokatestvérének a
hangpostájára. Üzenetet hagyott, felemlegetett családi
kapcsolatokat, egy szívességről lenne szó, nem vészhelyzet, de
jobban érezné magát, ha tudná, hogy uncsija kezeli a dolgot,
csörögj rám ezen a számon, ha van időd. Iannek nem kellett túl sok
melegséget színlelnie, mert unokatestvére sem volt oda őérte.
De tévedett: Stan nem volt hajlandó telefonon intézni,
ragaszkodott hozzá, hogy vacsorázzanak együtt egy kis olasz
helyen, ami mozi-maffiás hagyományáról volt ismert, így Ian
végigszenvedett két fogást, mire elterelhette a szót a közös
családtörténetről, amit Stan kielégíthetetlen étvággyal csócsált. Ian
összes emlékét idősebb unokatesójáról családi lenézés felhőzte: Ian
apja úgy vélte, hogy Stan apja a bohócok között is bohóc, és
valószínűleg korrupt is. Ian anyja Stan anyjának említésére kifújta
a levegőt, szótlan és tikkes lett, nem talált szavakat egy bizonyos
esemény züllöttségére, ami évekkel Ian születése előtt történt.
Azonban most vacsoránál Stan palástolatlan szeretettel beszélt Ian
szüleiről, nosztalgikus ködben emlegetve családi eseményeket.
Stan levetkőzött párat gúnyos-vonzó ifjonti modorosságaiból:
az önpromotáló, dudorodó zoknitartót, az erősebb régies brooklyni
akcentust, ami Iant mindig Tapsi Hapsira emlékeztette, a
„régimódi” nyomatékos dicséretként való használatát. Viszont
kialakított egy sokkal csontba vágóbb zsarumilyenséget, és Ian –
talán nem jogosan – még mindig karikatúrának tartotta.
Fekete öltönyt viselt, melynek halvány mintája – parányit
fényesebb feketével – csak bizonyos szögből volt látható, hogy
amikor a tyúklábak hirtelen moccanása egy pillanatra elvonja
gyanúsítottak és tanúk figyelmét arról, amit éppen mondanak,
Stan tanulmányozhassa a nyílt arcot, a mikromimikát, amit egy
CD-ROM oktatóprogramból tanult meg olvasni. A nyakkendő és a
díszzsebkendő ugyanabból a skarlát selyemből készült, jampeces
vonás egy munkásembernél, aki televíziós detektívekből és apja
keményebb rendőrkollégáiből rakta össze magát, valamint egy
környékbeli temetkezési vállalkozóból, akit megfigyelt, amikor
gyerekkorában három alkalommal elkísérte oda a szüleit, ahogy a
férfi olvasott a klienseiből és elhelyezte őket a koporsóköltség
létráján, bűntudatukból és hiúságukból merítve aranyozta meg a
mahagóni dobozt. Mobilján, névjegykártya-tartóján, óráján – mind
egy-egy ezüstostya – erősen polírozott monogram csillogott. Ennek
ellenére a többi zsaru szemében nem volt vicc, legalábbis nem
csúnya vicc, ő pedig nem bánta, ha időnként megjegyzést tesznek a
stílusára, amennyiben eltereli a figyelmet a magasságáról, erről a
sértésről, amit sosem bocsátott meg teljesen, noha alig volt
valamivel az átlag alatt, még bőven belül a legtöbb ember
tűréshatárán.
A maga részéről ő azzal vádolta fiatalabb unokatestvérét, hogy
férfitestben is gyerek maradt. Úgy öltözött és beszélt, mint egy
gyerek, gyerekzenét csinált, gyerekes életet élt, és ahogy ez a
története is mutatta, amit a mennyeien balzsamos borjú felett
mesélt, a felnőttek problémáin megrökönyödve botladozott a
világban. Valami perverz túl közel nyomakodott a srác főnökéhez,
és ahelyett, hogy erre azt tette volna, amit Stan tett volna – maga
intézi el, szemtől szembe elmagyarázza a valóságot a görénynek –,
Ian egyből szaladt a legfelnőttebb felnőtthöz, aki eszébe jutott. Stan
egész nap, minden áldott nap olyan embereknek segített, akik nem
tudtak megbirkózni a világgal, és ritkán nézte le őket, de az más,
ha a saját családjából jön hozzá egy férfi bőgve. – Kirúg, ha
megtudja, hogy én vagyok mögötte. Nem mondhatod el neki. –
Még ez is: Ian segítséget kér, de fél a lánytól, akit védelmez.
– Félted az állásodat? Azt hittem… ki is mondta… Kelly néni
mondta, hogy te vagy a legjobb gitáros Bruce Springsteen óta. –
Na tessék, gondolta Ian: Stan nyilván tudta, hogy ő és Kelly
mennyire nem bírják egymást, szándékosan hozta elő ezt a
dicséretes megjegyzést. Az egész beszélgetés nem úgy alakult,
ahogy Ian elképzelte. Stan ugyanaz a túlkompenzáló szemétláda
maradt, aki a családi összejöveteleken szívatta őt, hosszú hajú
buzinak nevezte még felnőttek előtt is. Az egészből máris
kiszikkadt a móka, és Ian csak magát hibáztathatta. Cait hibája.
– Mind aggódunk. Cait adja a bátrat, de ő is aggódik. Nem
ismerné el, de aggódik, és jogosan. – Ian elhallgatott, hogy
gondolkodjon, nem akart semmi olyasmit mondani, ami bajba
keverné. Megfontolta unokatestvére bűneit és Cait kegyetlenségét,
hogy legújabb fellángolását egy olyan dal szövegébe rejti, aminek a
zenéjét vele íratta meg. – Talán nem tartod sokra, amit csinálunk,
de…
– Miért mondod, hogy nem tartom sokra…
– …de egy idő után az ember kiszúrja a veszélyeseket.
– Ejha: egy megérzés.
– Azért neked szóltam, mert családtag vagy. – Iannek eszébe
jutott valami esküvői fogadás egy étteremben, olyan tizenegy
lehetett, vagyis Stan húsz és huszonöt között. Stan kihívta a
rendőrséget, amikor füvet szagolt a mosdó egyik fülkéjében, az
egyik vőfélyt le is tartóztatták volna, ha Stan apja, maga is zsaru,
közbe nem lép, és kioktatta fiát – miután az. egyenruhásokat
megdumálta tortával és borral – perspektíváról, kontextusról és a
mi-meg-őkről. És Ian most megbánta az egész csínyt: Stant
ráküldeni Skicces Pasas nyakára fantasztikusan bombasztikus lett
volna, de becsábítani ezt az imbecilist Cait életébe felesleges
gonoszságként dudorodott ki, még Cait mércéjével is, és mivel
egyik nem ment a másik nélkül, úgy döntött, ha későn is, de lefújja,
bocsánatot kér, amiért pocsékolta Stan idejét, hozzátéve, hogy jó
volt dumálni. – Tudod, minél tovább beszélünk, annál inkább úgy
érzem, hogy talán túlrea…
– Egy pillanat. – Stan szemöldökét felvonva nézett a mobiljára.
– Ezt fel kell vennem.
Ian az alkalmat kihasználva megnézte az üzeneteit, és
mindketten telefonáltak, miközben tányérjukon a szósz alvadt,
akár a száradó, sötétedő vér.
– Megvan a kabát? – kérdezte Stan a telefonját.
– Ian, én vagyok – hangpostázta Cait Ian fülébe, mintha
rajtakapta volna a béna viccen, megint megelőzte volna. – Én…
nekem… bocs, hogy így gagyogok. A szemedbe akartam
mondani, de valahogy túl… Istenem, tiszta hülye vagyok.
Kimondom, semmi handabanda, jó? Oké, én… én… én, jaj, Jéjzus.
Cait, mondd már. Oké, tessék: Ian, át kéne tennünk a próbát
három órára. Felhívod a fiúkat és elintézed? Köszi, édes.
– Van valami használható, vagy a mentősök összekavarták?
Klassz. – Stan becsukta a telefont. – Bocs, tesó, a gyilkosság
egyelőre elsőbbséget élvez ijedt zenészekkel szemben, de idővel ez
változhat. Jaj, ne sértődj meg, csak szívatlak. Éppen a lényegre
akartál térni.
Hát jó: Cait megérdemel egy kis dózis Stant.
– Zaklatja a fazon.
– Tudod a fickó nevét?
– Nem.
– Mit csinált? Belesett az ablakon? Szuszogott a telefonban?
Patkányt dugott a postaládába?
– Ja, ja, azt is. És még mást is. Sokkal többet.
 – Odaküldök valakit, hogy beszéljen a csajjal. Hogy mindenki
megnyugodjon.
– Én jobb szeretném, ha te intéznéd. Tudom, hogy te nem
keversz bele engem. És Cait bízni fog benned… kell neki egy
magabiztos ember. – Ian lenézett, mivel takarhatná el a száját.
Meghúzta a Chiantit.
– Kell nekem egy név vagy legalább leírás. Talán
megmutathatod az egyik kis koncerteteken, ha kibírom.
– Van róla videóm. Átküldőm e-mailen.
*
„Majom vagyok!", sikoltotta egy hang a kamerán kívül, mialatt
egy fekete bőrdzsekis fehér férfi, világosbarna haj, átlagos
magasság és testalkat, körülbelül negyvenöt éves, a fejét leszegve
tartotta, ki a fényből, mintha hozzászokott volna a figyelem
kerüléséhez, de végül hibázott, mind hibáznak, és Stan
kimerevítette a képet, a bár egyik fénye egy olyan ember arcát érte,
aki túl öreg volt egy ilyen helyhez. Stan elmentette a képet JPEG
formátumban, és átküldte a nyilvántartóba.

5
Új Basszer megint beteg volt, vagy még mindig, és Cait
megérdeklődte tőle, komolyan átgondolta-e a profi zenészlét
követelményeit, vagy inkább vegyen fel helyette egy tuberkulózisos
öregasszonyt. Új Basszer – egy hűtőszekrény, kávéskannányi
kezekkel és bolyhos pofaszakállal – nevetett és bocsánatot kért,
miközben sugárban izzadt, akár felnőtt képregényekben a
perverzek, majd mereven visszavonult a klub mosdójába, és
mennydörgő szorultságának onnét kihallatszó kirobbanó
szörnyűségét nem enyhítette az, hogy Cait utána lökte Iant egy élő
mikrofonnal. Új Basszer pár perc múlva előbukkant, agyagszínben,
de egyáltalán nem szégyellte a hangmintát, amit Ian a klub házi
hangrendszerén játszott le legfrissebb pergős szólójából, miközben
a pultos a polcait rendezgette estére.
– Jöhet a beállás, törékeny virágszálam? – kérdezte Cait.
– Miss O'Dwyer? – A terem sötét végéből filmelőzetesek és
biztonsági üzenetek mély hangja zengett. – Elnézést, hogy
megzavarom a… mi ez, amit hallunk? – Egy fekete öltönyös és
fekete selyem nyakkendős férfi mutatott a mennyezeti
hangszórókra. – Ez a zenéje?
– Ja, persze. – Egyelőre lassú lángon főzte a férfi és attitűdje
iránti azonnali ellenszenvét. – Ez az új stílus: fújhullám.
A férfi ünnepélyesen biccentett, és ezüst névjegytartóból adott
neki egy névjegyet:
– Egy feltételezett bűncselekmény ügyében nyomozok, és
tudomásomra jutott, hogy ön talán segíthet nekem ebben. – Ian és
Új Basszer egymással szemben guggoltak egy elektromos
hangolóba dugaszolva, melynek vezérlőfényeit igyekeztek a
megfelelő helyre irányítani. – Beszélhetnénk valahol négyszemközt
pár percet? – Az ilyen vonzó áldozat mindig fokozta azt az
elektromos töltést, melyet az érzés adott Stannek, hogy ő az érkező
védelmező.
Cait nyíltan nevetett ezen a hihetetlen közeledésen, a rendőrök
iránti bizalmatlanságát fokozta ez az esetlenül affektált
hivataloskodó titkolózás.
– Persze, ezeket a fiatal fiúkat meg kell óvnunk a felnőtt
kérdésektől. – Ian a pedáljaival és kábeleivel vacakolt. Dob a
combján dobolt a verőivel, Új Basszer nyögdécselt és Bőgős
Köcsög-pólójával megtörölte homlokát.
– Szóval maga rocksztár? Mint Madonna meg ilyenek? –
kérdezte a férfi, ahogy leültek egy asztalnál az ajtó közelében.
– Madonna? Aha. És ha jól tippelem, maga nem rajong ezért a
rémes ricsajért. Felteszem, nyomozó, Tony Bennettet még úgy-
ahogy elviseli, ha nagyon muszáj, de a zenetörténet véget ért
Sinatra halálával.
A férfi elmosolyodott.
– Ejha. Ez nagyon jó. Dolgozhatna az én szakmámban. Mindig
is lenyűgöztek azok az emberek, akiknek természetes adottság,
hogy olvasnak mások arcáról.
– Gyakran mondják is nekem, hogy olyan felügyelős vagyok.
– Nem, komolyan. Sok embert ismerek, akik nagyon keményen
megdolgoznak érte, hogy azt tudják, amit maga az imént.
Elképesztő adottság ez, kisasszony. És fején találta a szöget:
Sinatra-rajongó vagyok. Na és milyen a maga zenéje?
– Milyen? Olyan, ami magának nem tetszene.
– És ez bosszantja?
– Nem, felügyelő.
– Az ebben az országban mást jelent. Csak nyomozó vagyok.
Szólítson nyomozónak vagy Stannek.
A fickó a beállásra szánt időt zabálja fel a kamu kedvességével,
azzal, hogy nem hajlandó a tárgyra térni, ami valószínűleg Dobbal
és drogokkal kapcsolatos, és ami majd hetekre betesz a terveiknek,
a stúdiónak és minden másnak.
– Rendben, nyomozó. Mi szél hozta ide? Húú… ezt még sose
volt alkalmam mondani.
– Ó, én kétlem. Az óhazában nem akadt gondja a rendfenntartó
szervekkel, Miss O'Dwyer? Nem ér meglepetés, ha felhívom a
wicklowi gárdát?
– Nagyon szép. Remek lábmunka. Na jó, köröznek
sorozatgyilkolásért.
– Maga tényleg nem szereti Sinatrát? Komolyan? Nem ő a… a
magafélék nem tudják, hogy ő minden popéneklés forrása?
– Magam-félék? Ez rendkívül szűk kategória, felügyelő. A
magam nevében nem szólhatok, de azt elmondhatom, hogy a
magam-félék szerint jazzénekesként nem ért semmit: nem tudott
swingelni. És popénekesként sem ért semmit: nem tudott felizgatni.
Gengszterek udvari kóristája volt. Alig tudott hangnemben
maradni. Vizuális művész volt, nem énekes.
– A provokatív Miss O'Dwyer.
– És a provokációim miatt jött ide kihallgatni? Letartóztatni?
– Letartóztatni? Bocsánatkéréssel tartozom. Nem voltam
világos. Hadd kezdjem elölről. – A nyomozó kinyitotta fekete bőr
aktatáskáját, és kihúzott egy kék mappát, rajta fehér NYPD pecsét.
Videóról kinyomtatott profilképet fordított felé egy férfiról, amint
pénzt tesz egy bárpultra Connecticutban, és Cait szinte hallotta
saját hangját kiszűrődni a képből, ahogy azt énekli, „Majom
vagyok”.
– Látta már ezt a férfit? – kérdezte a nyomozó. Figyelte a lány
arcát, ahogy az a képet nézte, a szemmozgás vektorait, az
önkéntelen mikroizom-reakciókat a járomcsontoknál, a homloknál,
a szem és száj sarkában, a pupillatágulást, amint felnézett és azt
mondta:
– Láttam. – Zavartnak tűnt. – Persze, az a színész abban a
kémfilmben.
Stan nem tudta megmondani, hogy hazudik, viccel vagy
komolyan beszél, és saját zavarát már-már nevetéssel akarta
palástolni, de összeszedte magát, és még feszültebben figyelte a
lányt.
– Bajban van? – kérdezte a lány, és mosoly törölte le a nyomait
is annak, amit a férfi leolvasni remélt. – A rendőrségnek az én
segítségem kell a megmentéséhez? Valami írekkel kapcsolatos
probléma?
A lány nyíltan kineveti, ami szintén elrejti az igazságot. Stan
nem tudta megmondani, felismerte-e a képet vagy sem, és ezzel az
első ablak, amin át tisztán láthatta volna a lányt, egyértelműen
becsukódott.
– Örülök, hogy kicsit feldobhattam a napját, kisasszony.
– Jaj, ne vegye a szívére, felügyelő. Mondjon el mindent, kérem.
– Ha tényleg sosem látta még ezt a férfit, az rendkívüli…
– Rendkívüli – Miféle ostoba játék ez? Cait hallotta maga
mögött a színpadon Ian gitárját.
– …mert azt jelenti, hogy bőven időben érkeztem, vagy hogy
maga egyáltalán nincs is veszélyben. – Stan látta, hogy a lány
kineveti, de ahelyett, hogy a lány sértése kigyöngyöződve lepergett
volna róla, kínosan tudatában volt önmagának, projekciós
kudarcának. – Azonban van okom hinni, hogy talán mégis látta.
Sajnálom, de ez a helyzet. És kíváncsi lennék, mi oka lehet
hazudni. – Az utolsó szavaknál elmosolyodott.
A beszélgetés – melynek általános irányával tisztában volt,
amikor délután elhagyta a kapitányságot – most olyan helyekre
kacskaringózott, amit nem értett. A lány nem ismeri a szemétláda
arcát? Akkor az ő homoszexuális kuzinja vagy hazudik, vagy a
rendőrség idejével szórakozik. De Ian bőre felhólyagzana, ha egy
zsarunak kéne hazudnia. Akkor ismeri a szemétláda arcát, csak
letagadja? Annyira rémült, vagy bátor, vagy utálja a rendőrséget,
vagy talán azt hiszi, az egészet maga is elintézi publicitás nélkül?
– Ez itt egy ragadozó, egy szemétláda, aki azt élvezi, ha híres
nőket ijesztget. Csinálta már korábban is, rengetegszer, úgyhogy
mi csak figyelmeztetni próbáljuk.
– Hát akkor én biztonságban vagyok, mert nem vagyok olyan
szörnyen híres.
Stan lassan bólogatva méregette.
– Maga nagyon bátor, Miss O'Dwyer? Tud vigyázni magára?
Le a kalappal.
– Egyáltalán nem, felügyelő. De tegyük fel, hogy könnyen
megijedek. Miből gondolja, hogy ő fenyegetést jelent rám? Sose
láttam. Mi hozta ide azzal, hogy aggódnom kéne e miatt a férfi
miatt, akiről csak egy elmosódott képe van? És ha ez a szemétláda
tényleg annyira veszélyes meg minden, felügyelő, miért nincs róla
jobb képe? Tudja, olyan tiszta sorozat szemből és profilból, aminek
az alján számok vannak?
A lány nevet ezen a hiábavaló próbálkozáson, nevet rajta,
amiért hazugsággal igyekszik védeni tökfej kuzinja ostoba
megbízását, nevet rajta azzal, hogy nem kapcsoltatja ki azt a
szellentéskoncertet, ami még mindig recseg a fejük felett, de Ian
csenevész névtelensége útját állta, így hazudott tovább, egyre
gyengébben és gyengébben. – Panaszok érkeztek hozzánk
énekesnőktől, így most elég szoros megfigyelés alatt tartjuk a
gyanúsítottat.
– Milyen énekesnőktől?
– Nézze, kisasszony, hátrányban vagyok magával szemben.
Kaptam egy aktát és a maga nevét. Tudomásom szerint standard
védelmi megfigyelési lista vezetett a férfihoz, és láttuk, hogy figyeli
magát… ez a fénykép így készült. Van egy beépített csapatunk, a
Küklopsz csapat, melyet éppen ilyen természetű feladattal bíztak
meg. Ők készítették ezt a felvételt, aztán kaptam meg én az aktát,
hogy közöljem önnel, az NYFD hogyan kezeli ezt az ügyet, nem
vagyunk passzívak, sem abszolút kezdők. Kaptunk pár kemény
leckét. Régebben csak vártunk, azzal, hogy „Á, amíg nem
cselekszik, nincs gond”. De ez… ha megengedi, mesélek néhány
baljós igazságot arról, hogy megy az ilyesmi. – Feszengett a
szóáradat miatt, úgy állt neki, mint fiúnak az apja egyetemi
kardigánja, és mégsem volt képes a legegyszerűbb, legalapvetőbb
dologra a világon: befogni.
– Mmmm – nyögte a lány. – Véres a vége? Maga meg ott áll a
test fölött, hiába minden figyelmeztetése, ignorálták, a nő ignorálta,
és a góré – így mondják, ugye? –, a góré is ignorálta, és most, cc-cc-
cc, tessék, éppen olyan véres, ahogy előre látta, és felfordul a
gyomra, mégis odanéz, mert muszáj odanéznie. Langyos?
Önkéntelenül nevetett.
– Azok a kisfiúk ott biztos azt hiszik, maga a legfineszesebb
lány, akivel találkoztak. Jól van, megértem. Miss O'Dwyer,
megkapta a névjegyem. Ha úgy érzi, felnőttel akar beszélni erről,
hívjon. Nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség.
– Ne sértődjön meg, felügyelő, kérem. Kicsit undok vagyok,
tudom. Őszintén bocsánatot kérek. Mondja el, kérem: hogyan
kezeli az NYPD az ilyen ügyeket?
Beszívta a levegőt, hogy kimutassa, fogytán a türelme.
– Ismeri ezt a férfit?
– Nem.
– Sosem figyelt fel rá?
– Soha.
Még mindig nem tudta eldönteni, és most azért nevetett, hogy
palástolja bosszúságát a lány átlátszatlanságán.
– Megölt valakit? – kérdezte Cait.
– Nem tudunk róla. De már kihallgatták fenyegető viselkedés,
illetéktelen behatolás, zaklatás, deviancia és hasonló természetű
ügyekben.
– De ha nem követett el gyilkosságot, maga miért van itt
Brooklynban, azzal az igen imponáló névjeggyel, amin az áll, hogy
maga a gyilkossági osztály nyomozója egy manhattani körzetben?
– Időnként keresztbe dolgozunk – mondta, mintha egy okos,
dicséretet érdemlő gyereknek beszélne. – Ne áltassa magát. Nincs
jó helyzetben.
– Értem. Méltányolom, hogy eljött figyelmeztetni. Nyitva
tartom a szememet. Cserébe kérhetem, hogy a Küklopsz csoporttal
küldessen nekem listát a többi énekesről, akiket ez a férfi zaklatott?
Talán van, akit ismerek, és amúgy is nagyon szeretném tudni,
milyen társaságba kerültem, büszke legyek-e rá, vagy ne. – A lány
felállt, kezet nyújtott, amit ő elfogadott. A lány két kezébe vette és
megszorította a kezét, és azt kérdezte: – Mi a huligán neve?
A lány kezei – sápadt, fiatal, puha – megbabonázták, úgy
borultak az övére, akár a tulipán szirmai, bal keze két utolsó ujja
elért egész az ő mandzsettagombjáig, befészkelte magát az ing és
zakó közé, és amikor felnézett, csak annyit tudott kinyögni:
– Ezt nem árulhatom el. Ha nem zaklatja magát, nem
feketíthetjük be senki nevét.
A lány elmosolyodott. Egyforma magasak voltak.
– Azon merengek, felügyelő, hogy teljesen őszintén csevegtünk-
e?
A férfi távozása után roppantul élvezte a beállást.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte Ian heves közönnyel, aggódott,
hogy az az idióta máris elrontotta a tréfát, és kilógatta őt, hogy Cait
kedvére spriccelhesse gúnnyal.
– Imádom a beállást. Imádom imádom imádom. – Cait lángolt
és izzott, egy naprendszer meleg sárga középpontja, mely körül
ezek az excentrikusok keringenek koncentrikusan. Ian legalább
elég férfinak bizonyult, hogy felbérelje ezt a színészt, még
rendőrségi névjegykártyát is nyomatott. Ez hódolat, és annak
aranyos. Cait úgy döntött, belemegy a játékba, hagyja, hogy Ian
azt higgye, bolonddá tette, áthúzta a számításait, habár gyér
kvázi-kompetenciája az áthúzásra a szórakoztató és a szánalmas
közé esett. A színész is szórakoztatta, a komikus nagyzolás és
pózolás, a rögtönzési próbálkozások, melyek egyre görcsösebbek
lettek, ahogy mind sarkosabb sarkokba szorította. És ennek a sok
mókának az oka: az ő merengő rajzosa, megbecsült tanácsadója,
mind közül a legjobb fényképész, aki eltérően az összes többi
udvarlótól nem dörgölőzött azonnal neki, amint lehetett, hanem
azon igyekezett, hogy ő ne lássa a csinos arcát, ne tudja meg a
nevét, és aki, mint még aznap este felfedezi, igenis reagált a „Key's
Under the Mat” dalra, egyáltalán nem unta meg őt, hanem
bejutott a lakásába és leheletfinom jeleket hagyott neki. A színész-
rendőr és a beállás és a hakni után este hazament kiengedni Larsot
(és felmosni óceánnyi tévedéseit), majd köntösben és papucsban
lecsekkolta, a Glentoran vett-e értékelhető csatárt a következő
szezonra. És csak akkor fedezte fel webes könyvjelzői között az
Érdekes Pasast, és hirtelen az arca (Mick áldásával Iannek
továbbítva) és hangja (a telefonos adománygyűjtésről) és sármja (az
e-mailekből) és szeme (a képekről) és szellemessége és bölcsessége
(a rajzokról) kapott egy kellemes nevet és egy vicces állást, és Cait
bort kortyolgatva végignézte a klipeket a céges honlapján,
samponok, arcfestékek és tamponok felöltöztetve abba a tömérdek
haszontalan szépségbe.

6
Rachel szedte fel őt, noha hagyta, hogy Julian azt higgye,
fordítva volt, mialatt Rachel két másik férfi közeledését hárította el,
egyik durva, másik kisfiús. Akkoriban ilyen hatást váltott ki.
Egy szombat éjszaka hazafelé tartott derűsen (talán kicsit
személyisége mániákus vége felé, most már elismerte), elvált a
barátaitól egy parti után, lement a Second Avenue-i F
metróállomásra, lenyűgözte egy hegedűs zenéje (igen, határozottan
a mániákus vége). Ott állt és hallgatta, és nemsokára észrevett egy
férfit a peronpadon, aki őt figyelte zenehallgatás közben. Mi
vonzotta először Julianhez? Julian iránta mutatott vonzalma, az
biztos, arcán az élvezet, hasonlósága a… mindez már nem számít.
Ő úgy tett, mintha nem látná, hogy Julian figyeli, újra elmerült
abban, ahogy a kiskutyás vonó fel-le rángatta az utcazenész karját.
A férfi lábánál pár érme és gyűrött bankó csúnyította a hegedűtok
puha barna belsejét. Rachel, háttal a síneknek és annak a pár
embernek, akik fülhallgatójukat előnyben részesítve ignorálták az
élő zenét, bólogatott a darabra – Vivaldi –, és gyengéden egy
ötdollárost fektetett a tokba, a legnagyobb címlet négyszáz
százalékkal. Tudatában volt a padon ülő férfinak, aki maradt, míg
ő elég hosszan és elég alaposan hallgatta a zenét ahhoz, hogy (a
férfival együtt) elengedjen egy vonatot anélkül, hogy hátranézett
volna. A hegedűs hébe-hóba kinyitotta a szemét, minden
alkalommal mind nagyobb örömmel látva, hogy ugyanaz a nő
élvezi a zenéjét, s egyre nagyobb elkötelezettséggel játszott csak
neki. Rachelnek ez természetesen imponált, és érezte, hogy
vonzereje minden irányban kisugárzik belőle (kétségtelenül
mániás), és tudta, hogy a padon ülő férfi oda fog jönni hozzá, a
kisujját sem kell megmozdítania.
Hármasban élvezték privát történetüket és privát peronjukat,
míg utóbbi lassan ismét meg nem telt. Egy másik pasas figyelmét,
aki a túlsó végébe igyekezett szaporán, szintén elkapta a zenébe
burkolózott Rachel látványa, akár landoló repülőt az anyahajó
fékkötele. Rachelről a hegedűsre nézett, aztán vissza, aktatáskáját
egyik kezéből a másikba tette.
– Jó a srác? – kérdezte Rachelt.
– Csak hallgassa – mondta Rachel, és kíváncsi volt, Kispados
csodálója hogyan boldogul ezzel az akadállyal.
– Rendben. Jó vagy? – kérdezte az új pasas a hegedűst.
– A rajongód nem árulja el.
A zenész kinyitotta a szemét, rendületlenül játszott, szerényen
elmosolyodott, a fickót kikívánta ebből az éber álomból, az egyéves
metróhaknizás csúcspontjából.
– És pénzt illene adnom neki ezért? – faggatta a fickó Rachelt.
Az bosszúsan csak a fejét rázta, a fickó meg előhúzta zakójából
a tárcáját. – Mondjuk, hm, tíz dolcsit? Az elég? – Rachel még
mindig nem nézett rá, a hegedűs pedig fél szemmel húzta. –
Gondolom, tíz dolcsi kevés. – Összegyűrte a pénzt, és ledobta a
metrósínre, a titokzatos tócsák és elektromos kockázatok közé.
Patkányok kondenzálódtak a levegőből, hogy megvizsgálják
ehetőség szempontjából. – Akkor húsz dolcsi? – vette elő a bankót
tárcájából. A hegedűs épp arra nyitotta ki másik szemét is, hogy
lássa, amint mindenkori legnagyobb fizetsége levitorlázik a sínek
völgyébe. – Van itt egy ötvenes is, édesem. Csak szólj, ha úgy
gondolod, hogy ér ötvenet a srác. Szívességet teszel neki, és csak
annyit kell mondanod, hogy „kérem”. – Rachel beszívta a felső
ajkát, el se tudta hinni, hogy Kispados nem veti közbe magát. A
zenész lehunyta szemét, ahogy az ötvenes ellebegett. – Csak
egyetlen szó. Busás fizetséget juttatsz neki, ha megmondod nekem,
mennyit ér. Idenézz: ez a Ben Franklin jóképű fickó volt.
A hangosbemondó megköszörülte a torkát. Az állomásfőnök
hangja erős, színészi alttal kísérte a hegedűt, fekete hang, de Anglia
zamatával: – Nagyra becsült támogatóink, egy Brooklynba tartó F
szerelvény most hagyja el a Broadway-Lafayette állomást, és
várhatón megáll itt, az önök peronjánál, az önök utazási élvezetére,
mondjuk, három perc múlva. A társaság méltányolja az önök
rendkívüli türelmét és udvariasságát.
– Felém se nézel, hogy odaadjam a haverodnak a lét? Csak nem
leszbi vagy? Nagy kár lenne ezért a szép szájért. – A pénz előre-
hátra libegve egy tócsában landolt.
És akkor Rachel leugrott a sínek közé, csizmája barna
folyadékba csobbant. Felkapta a százast meg az ötvenest. A húszas
ráragadt a harmadik sínre, és amíg az összegyűrt tízest kereste, az
alagút színt váltott, mintha hőlámpa melegítené gyorsan. Julian
felpattant, de nem tudta, mit tegyen, és Rachel csak akkor kezdett
visszamászni a peronra, amikor a közeledő vonat zaja elnyomta a
zenét, és a patkányok mind elmenekültek. Már állt, amikor az első
kocsi elhaladt, bő tíz másodperccel azután, hogy felhúzta a lábát.
Beletette a 160 dollárt a hegedűtokba.
– Remekül játszol – mondta a fiúnak.
A fiú keze és hangszere az oldala mellett lógott, és próbálta
kihúzni magát.
– Szent szar, ez hihetetlen volt.
– Az, ugye? – Rachel hátranézett a felszálló bankárra. Ő most is
maradt, és végre, végre a padon ülő férfi azt mondta (elfojtva a
hegedűs épp hogy feléledt reményeit): – Ez rendkívüli volt. Kérem,
kérem, hadd hívjam meg egy italra, tojástekercsre vagy frizbizésre.
Később, a falafel fölött Rachel elismerte: – Azért ugrottam le,
mert tudtam, hogy maga figyel. Úgy éreztem, ez a maga ötlete, és
kíváncsi rá, hogy megcsinálom-e. Tetszett, amilyen képet vágott,
amikor lecsusszantam. Fel is ugrott, hogy megmentsen. Maga
természeténél fogva hőstípus?
– Most gúnyolódik velem? Maga volt a hős.
– Á, dehogy. – Mosolygott. – Csak játszottam, hogy kihozzam a
sodrából.
Annak idején mindezt tudta, emlékezett vissza Rachel, a
dolgokat saját céljai szerint rendezni, és mindenkivel elhitetni, hogy
maguk csinálják. Ami azt illeti, annak idején volt a
személyiségének egy mániákus vége.

7
Egy alternatív zenei hetilap recenzált egy Cait-koneertet L. A.-
ben. A Google-ben kékkel bejelölte a fontos részeket, s a
kinyomtatott oldalak némileg hizlalták a Julian asztalán vastagodó
Cait-aktát, miközben jégeső kelepelt rekedten irodája ablakán.

Az instant írpop-fenomén, Cait O'Dwyer játszott teltháznak a

Tarzan Szekrény e heti csütörtök este. A hûhó! A hisztéria! A humánum!
Csütörtök elõtt azt mondtam volna, ha még egy rohadt szót hallok
ennek a lánynak a kilátásairól, lelövök valakit. Ma leteszem a puskát,
és nektek is ezt ajánlom. Azonnal rátérek a hangjára és az ízlésére, de
hadd kezdjem a csendjeivel. A dalok közti szünetekben, vagy Ian
Richmond kompetenstõl remekig oszcilláló gitárszólói alatt, amikor a
csinos énekesnõ arca olyan mélységeket árult el, melyek illettek
azokhoz, amiket bámulatos hangja vájt, érezni lehetett a benne buzgó
erõt, pörgõ elmét és lüktetõ szívet. És amikor táncolt – szinte egy szál
Bundeswher feleségverõben –, annyi báj volt benne, mint abban a
balerinában, akit egyszer láttam, és akinek a hátizmai mintha olyasmit
akartak volna mondani és jelenteni, ami túlmutatott az én értelmemen,
mintha majom volnék egy felolvasóesten…

Julian elég ilyet olvasott már – Cait országszerte szaporodó

kibernyomait –, általában pár sor után meg tudta mondani, hogy a
recenzens nő vagy férfi, és hogy a cikkírót Cait, a nő vagy Cait, az
énekes vonzza. Ez az illető csak kezdőbetűket adott meg, MBR, de
Julian egy Barbot vagy Beekyt sejtett mögötte, olyasvalakit, aki
általában nem vonzódik nőhöz, és most magát is meglepte.
A szakadár hangok mérhetetlenül bosszantották Juliant, például
ennek a lapnak a honlapján ketesvendeg aktív billentyűzetének
megjegyzései: „Hazugságok és hazugságok némi kis hazugsággal
meghintve. »A hűhó!«? Te csinálod a hűhót! Ne bátorítsd a Cait
O'Dwyer-gépezetet. Az egész egy hazugság, amit csak neked
építettek fel. Ugyanolyan a hangzása, mint bármelyik közepes
énekesé. Hallod, amit mondasz? »Csinos!« Bírod a pólóját meg a
táncát, és lemész tőle majomba. ELÉG!”
Julian éppen meg akarta védeni, noha három nappal
ketesvendeg csapása után nem volt valószínű, hogy a csirkefogó
visszatér elolvasni Julian dorgálását, amikor jelzett az e-mailje, nem
a Yahoo!, hanem a céges, üzenet feladója kioszk11@copykween.com,
téma: Odafent vagy?
Kinézett irodája ablakán, le nyolc emelet mélységbe, a Kopy
Kween kirakatára az utca szemközti oldalán.
 5:02 PM Csinátlad már ezt másénekessel? Az nekem nem
nagyon tetsszene.
5:04 Nem, nem csináltam sosm. É ste?
5:06 Haha, nem tudok gépelni, és? De az emberek észrevettek
téged. Persze nem én, mások. Tudod, nem szeretnék a sok közül
egy lenni. Mondd meg most, én még megbocsátok. Futólag kedvelt
énekesek hosszú sora? Távkapcsolat Emmylou Harrisszel?
Rajtakaptak Alanis Morrisette kertjében?
5:09 Ha sok egyike lennél, nem rajzoltam volna egyetlen
alátétet sem. És megkérdezhetem, a főiskolai koncerteken miért
csappan meg az önbizalmad? Túlkompenzálsz. Fiatalok, de nem
hülyék. Nem kell nekik a rikító máz. Leénekeltél nekik. A jó
gyerekek megértik segítség nélkül is, a többivel meg ne törődj.
Azok vagy követik az okosakat, vagy kimennek hányni. Te
mindenképp tiszta vagy.
5:12 Jézusom. El is felejtettem, hogy azokat is láttad. És igazad
van. Utána már tudtam. Zavart valami, csak nem tudtam
megragadni, de te láttad. Talán túlságosan okos vagy hozzám.
Szégyellem magam. Ha így írják. Nem találom a helyesírás
ellenőrző gombot.
5:15 Ne szégy'd magad. Így is szerettek. Csoda? Talán jobb is,
ha egy tompított énedet látják. Az igazi elvakítaná őket, lesújtaná a
kábaság és reménytelenség.
5:16 Téged is?
5:18 Néha igen.
5:19 Találkozzunk egy italra?
Ott ült a villogó kurzor előtt, emelte kezét a billentyű felé, de
aztán elvitte mellette, inkább megdörgölte az arcát és
hátrasimította a haját. Az ablakhoz ment, hátha ki tudja venni a
lány alakját, de a látószög és jégeső összeesküdött ellene. Cait talán
jobban tudja, vagy talán csak türelmetlen. Elkezdett gépelni, majd
gyorsan kitörölte, mielőtt az elküldhette volna magát. És ha ez túl
korai – az elhasznált üzemanyag, az elhagyott múzsa –, ő nem
akarja elveszíteni mindezt. Azzal veszíti el Caitet, ha nemet mond,
vagy ha túl hamar elmegy vele? Talán ez egy teszt.
5:32 Azt hiszem.
5:32 Az üzenet nem közvetíthető. Ez egy ideiglenes cím, melyet
a PhreeMail bocsát a Kopy Kween ügyfelei rendelkezésére, és
jelenleg nem aktív.
Cait elment, míg ő vacillált. Azzal a reménnyel csillapította
szégyenét, hogy Cait tévesen erőnek vette a vacillálását. Úgy
döntött, vár egy napot, aztán felhívja. Elfogadja a bókot, hogy van
ereje, de nem vacillál tovább.
Egy nap múlva azonban, ahogy telefonált és letette a rögzítőnek
újra meg újra, Cait ismét L. A.-ben volt, aztán Cait O'Dwyer első
kislemeze a készülő Servicing All the Blue Men{33} albumról
letölthető lett Cait és a kiadó honlapjáról, valamint a Big 4 letöltő-
oldalakról, kilencvenhat óráig díjmentesen. A grátiszperiódus alatt
és után, az előző hetekben megtámogatva kora reggeli
rádióinterjúkkal és akusztikus előadásokkal szerte az országban,
valamint egy videóval, ami őrjítő gyakorisággal ment a főbb
klipcsatornákon, és slágerlista-kenegető haknikkal mind a négy
befolyásos késő esti talk show-ban (mialatt Julian vagy erős volt,
vagy vacillált), a „Without Time” – újrafelvéve, újrakeverve,
újramasterelve – rövid ideig a harmadik számú sláger lett az
országban, mely eredményhez Julian bölcs tanácsadószerepe és
félénk múzsasága nem tett hozzá semmit. „Fel fogja fedezni Cait
O'Dwyert – jósolta az egészoldalas hirdetés nyolc nagy
példányszámú lapban egyszerre –, és sosem felejti el azt a napot,
amikor találkozott vele.” „Hallotta?", érdeklődtek udvariasan a
hosszúkás metróplakátok, húsz egymás mellett, amikor Julian
felemelte szemét az F-en. „előzenekar cait o'dwyer, a pulpy
lemonhead records támogatásával", mormolta diszkréten a kisbetű
a kinti nagyobb plakátok alján, melyek egy befutottabb zenekar
közelgő amerikai és európai turnéját harangozták. Cait fotója a
sarokban volt: karját feje fölé emeli, így (Kebel Barátok) pólója
köldöke trópusa fölé csúszik. A fotókészítő E. Pasas néven szerepelt.
A plakátok befedték egy teljes háztömbnyi építési terület furnér
takarófalát nem messze Julian irodájától, a hámló papír alatt még
ki lehetett venni az odastencilezett HIRDETMÉNY NEM
RAGASZTHATÓ feliratot. Habár urbán-marketing kommandók
ragasztották fel az elmúlt huszonnégy órában, máris furcsán
avíttnak tűntek, mintha Billie Holidayt, Edith Piafot, Carusót
hirdetnék, vagy a Washington tábornok beiktatására rendezett
dzsigg-estét. Kettőt máris felülragasztottak Aidan arcával.
Maile már bent volt.
– Hahó. Ezt hallgasd – mondta egy friss rajongó nyilvánvaló
birtokosi büszkeségével, és lejátszotta a „Without Time"-ot a
számítógépén, saját tulajdonának nyilvánítva Caitet.
– Fülbemászó – mondta Julian. – Ki ez?
– Tudod, mi a gyilkos? Hogy fiatalabb nálam. El lehet ezt
viselni? És már itt tart. Öreg vagyok. Rossz hatással vagy rám.
Juliannek már két változatban is megvolt a dal: a demó, ahol
Cait és előző basszusgitárosa meglovagolják a fájdalmat, és ez a
befejezett termék, ami a sokkal gördülékenyebb basszussal jól
visszaadta az ironikus, szívreszelő nevetést, amit Cait az ő szeme
láttára fedezett fel azon az éjszakán a Patkányban. A felvett nevetés
egy hajszállal talán kevésbé hangzott autentikusan, mint amikor a
színpadon rátalált, de ehhez az embernek hallania kellett azt az
előadást, s tudni, hogy Elis Regina példáját diszkréten használta
ihlet és technika forrásául minden egyes felvételnél.
Cait nyilvánosan elérhető részét immár válogatás nélkül
odaszórták a szeszélyes világ elé, ami tagadhatatlanul
elszomorította Juliant. Úgy érezte, a lány elúszik egy olyan
országba, ahol ő csak sodródhat a nyomában, a vakkantásával
emlékeztetve a lányt, hogy ő, Julian különleges. Felvette a telefont,
visszatette.
És Cait egyetértett. Újabb anonim e-mail: „Igazad volt. Még
nincs itt az ideje, ugye? Bocs, bocs. Igazad van: kérlek, ne gyere a
közelembe! Ne mondj le rólam, kérlek. És íme! Ma már más a
világ, nem? Ha úgy döntenél, hogy figyelemmel kísérsz a hűvös
távolból…” és egy kék link elvitte egy oldalra, ahol előfizetők
hírességmegfigyeléseket küldtek be sms-ben New Yorkból, majd
azonnal leosztottak az oldal tagjainak, címek és térképek mentek
mobilkijelzőkre a hatékony kukkolás érdekében. A honlap szélén
egy csík óránként frissített Újonnan Robbanó Novákat sorolt fel, és
negyedikként a listán: Cait O'Dwyer; énekesnő. Julian előfizetett,
bankkártyaszámokat táplált a képernyőre, képzeletbeli pénzt
nyomon követni képzeletbeli szerelmét. Az alaptagsági áráért tíz
Sztárt jelölhetett meg, de csak őt választotta ki. Megtudta, hogy a
4886-ik azok között, akik Cait nyomát követik, mely szám 400-zal
haladja meg az előző napit. Aztán még gyorsan hozzáadta Alec
Stamfordot, remélve, hogy sosem jelennek meg geo-krono-
szinkronban. 32 másikkal együtt próbálta követni Stamford
mozgását a térben, s noha a szám stabilnak tűnt, telefonja szinte
azonnal informálta a festő helyzetéről: OBSZERVATORIUM.com
CSILLAGÁSZATI JELENTÉSE. CSILLAG ÉSZLELVE, 7:19 pm:
ALEC STAMFORD KAJÁT VESZ 67. UTCAI 'WHICH-WAYBEN.
TÉRKÉPÉRE KÜLDD: *88.
Ha Cait viccnek szánta, jó vicc volt. Ennyire veszi komolyan a
hírnevet. De ezen túl elismerte, és arra kérte őt, hogy elismerje azt,
hogy növekvő hírneve potenciálisan elhomályosíthatja az ő, Julian
vonzerejét. És talán a sajátját is. Ha Julian folytatni akarja, tudnia
kell, hogy mások is figyelemmel kísérik, áhítoznak az ő figyelmére.
Továbbra is különbözz mindenkitől, kérte tőle udvariasan és
fenyegetőn Cait. Bizonyíts.
(Cait valójában sokat kínlódott ezzel az e-maillel, ugyanis Julian
néma visszautasítása bizonytalanná tette, hogyan folytassa, sőt
folytassa-e egyáltalán.)
– Akarsz jövő héten Alec Stamforddal ebédelni? – szólt be Maile
a nyitott ajtón, asszisztenseken keresztül bonyolított meghívás,
mint az udvaroncok szervezte királyi esküvő. A galériaszolga, aki
Stamford nevében telefonált, üzleti ajánlatot adott meg témaként,
jelentette Maile, úgy kétheti munkáról lenne szó. Maile sosem
hallott a Reflexről, de úgy vélte, egy videoklip előrelépés lenne
Juliannek. – Akkor is rendezőt csinálok belőled, ha beledöglök –
mondta. Julian azonban azért ment bele a közös ebédbe, mert látni
akart valakit, aki ismeri Caitet, tanulmányozni valakit, aki már
átélte azt, ami Caitre vár.
A megbeszélt ebéd napjára minimum naponta értesítést kapott
a festő hollétéről. A jelentéseket nem lassította az aznap délelőtt
megjelent, rég várt Times-„portré” Stamfordról, amelyben Milton
Chi az első szótól buzgón fenegette kritikusi foga csillogó pengeélét:
Vannak művészek, akiket nem lehet kategorizálni, és ezt nem
bókként értem. Alec Stamford, kinek neve bátyánk bakelit-
gyűjteményéből tűnhet ismerősnek, mint előtte oly sok popsztár –
Sinatra, Tony Bennett, Ringo Starr – a festményeit nézetteti meg
velünk. Nem nagy meglepetés, hogy a képek rémesek.
Allegóriaköteleket dobnak felénk, azonban Mr. Stamford közel sem
elég erős művész ahhoz, hogy ezek a kötelek elérjenek hozzánk, világos
jelentést hordozzanak, és nem elég jó varázsló, hogy könnyedséggel,
utalásokkal töltse meg őket, hogy hagyja ötleteit erőlködés nélkül
lebegni éppen megértésünk hatókörén kívül, hogy lecsábítson
bennünket egy esztétikai szirtről. Művészete egyszerűen taszító, s
jobban belegondolva a zenéje is éppen ilyen volt.
Egy új haiti-thai fúzióban találkoztak, amit a galériaasszisztens
ajánlott, és amit Maile csupán főnöke cukkolására fogadott el.
Julian érkezett előbb, leültették, ám a menü kontemplálását egy
perc múlva félbeszakította remegő telefonja.
OBSZERVATORIUM.com CSILLAGÁSZATI JELENTÉSE.
CSILLAG ÉSZLELVE, 12:38 pm: ALEC STAMFORD, HAI-THAI
ÉTTEREM, 28. UTCA, TÉRKÉPÉRT KÜLDD: *88. Julian
körülnézett. Alecet sehol nem látta, és senki nem dugta éppen
zsebre a telefonját, miután helyzetjelentést tett a két évtizede
leszavatolt popsztárról. A provokatív művész rajongói nem
nyomták orrukat az étterem kirakatához, hogy meglessék, amint
Papa Doc Duvalier és Yul Brynner freskója alatt ebédel.
Stamford kilépett a mosdóból, már messziről hangosan
mentegetőzött a rémes kiszolgálásért ebben az étteremben, ahogy
elment a pincérek és az ebédelek mellett, majd leülve azonnal
előhozta a Times támadását, melyet „győzelem"-ként értékelt.
Aztán megvillantott néhány homályos szakmai lehetőséget
Juliannek. Egy szórakoztató-csatorna érdeklődést mutatott egy
dokumentumfilm iránt Stamford életéről, „átmenet zenéről
vászonra meg minden, az alapötletek konzisztenciája a
médiumváltás dacára”. Milton Chi kemény munkája ellenére, vagy
éppen azért, a galéria kért egy repis filmet a festés folyamatáról,
Stamford az üres vászonra mered, az ecset hirtelen repül,
dialógcsipetkék művészetről és példaképekről. – A maga neve
minden beszélgetésben előjött, mondanom se kell. – De azért
mondta.
Ezek közül semmi nem volt lehetetlen, csak valószínűtlen. Az
ellenben kínosan valószínű volt, hogy Alec Stamford bement a
mosdóba, és saját éttermi jelenlétét jelentette a rajongói oldalra. És
most – ahogy beszélt a művészkarrierjéről, majd régi zenéje
megújult és csendesen pezsgő elismeréséről, ahogy cvikkerén
keresztül olvasta a menüt, ahogy visszaküldte a bort azzal, hogy
„Jaj, hát ez azért nem járja, nem igaz?", miután ragaszkodott
hozzá, hogy a költő-pincér kóstolja meg és ismerje el, hogy
mosogatólé – a szakadék a férfi és a zene között fájdalmasan
nyilvánvaló lett Julian számára, mert azok a régi Reflex-dalok
jelentettek neki valamit akkor és most is. (Miután elfogadta az
ebédmeghívást, Maile letöltötte a „Sugár Girl"-t és egész estig azt
hallgatta a számítógépén, és Julian alig tudta leküzdeni a
késztetést, hogy kezét a lány vállára tegye.) Azonban az énekes
jelenlétében most erodáltak a dalok. Julian elképzelte, ahogy ez az
önpromotáló fickó írta azokat a régi nótákat – az igazán
klasszakat, melyek cinizmus és remény között egyensúlyoztak,
melyek reményt keltettek a gyengék iránt, akiket mindenki
szeretett volna nyerni látni, de úgysem fognak –, és groteszknek
találta a gondolatot. Julian attól félt, hogy a zene teljesen elvész, ha
Stamford még nagyobb baromnak bizonyul ez alatt az ebéd alatt.
És ő Cait barátja? Cait az önimádatnak ebbe az alagútjába lép be
éppen, ami ezt a férfit kreálta?
A legremekebb zenét gyakran nyomorult emberek csinálják,
okította apja több ízben. A bölcs rajongó gondosan igyekszik
semmit nem megtudni az olyan zene készítőiről, ami számít neki,
szemet huny a vadállat jazzdobosok vagy antiszemita zeneszerzők
életrajza felett, és mindenképpen elkerüli, hogy együtt ebédeljen
túlságosan befolyásolható romantikus ifjúkora – fárasztó módon
még élő popsztárjaival. Mit szólna az apja ahhoz, hogy beleszeret
egy lányba, aki felfelé tart a slágerlistákon?
– A múltkor este volt néhány nagy név a galériában. A
barátaim. Felismert valakit? A szokásos belvárosi banda. – Alec
lazán elejtette a neveket, Julian meg hagyta őket leesni.
– Felismertem azt az énekest – mondta a parádé után.
– Cait O'Dwyer? Így hívják? – De Stamford elfordult és
ráförmedt egy férfira az egyik szomszéd asztalnál, „Nem
zavarja?", bár Juliannek kimaradt, hogy az illető milyen bűnt
követhetett el.
– Mi? – kérdezte a vádlott.
– Én itt ülök – vitatkozott a festő.
– Zavar-e, hogy itt ül?
– Jézusom – köpte Stamford, hátat fordítva újdonsült
nemezisének. – Az ilyen emberektől migrént kapok, tudja, rémes,
rémes migrént. Néha az emberrel éppen azért bánnak rosszul, mert
ismert.
– Mesélje el, min dolgozik most – végszavazott Julian.
Ami azt illeti, Cait bizonyos szempontból majdnem pontosan
ilyen, mint ez a lakkbőr bokavédős bolond, aki addig billenti a
második üveget, míg annak kanyargós bornyelve lekonyul. Sajnos
ezek a varázslók és varázslónők is mind csak emberek. A
dédelgetett érzés, hogy Cait érti őt – tulajdonképpen neki énekel –
nemcsak hogy illúzió volt, de közhelyesen az, mint a
szerencseszámokba vetett hit, és nem csupán ilyen, de
manifakturált és manipulált illúzió, amit egy hallatlanul
ambiciózus (mint Stamford) előadó ekecselt össze edzők, piaci
tanácsadók és karriertervek segítségével.
Csak a halottak igaziak, csak ott tiszták. A halott énekes
felvételét nem csupán a gyengébb (és ezért érzelmileg
megbízhatóbb) technika különbözteti meg, de a tisztaság is, ami a
szalagon marad, ha a pusztán emberit elvetjük. Énekelj egyszer
szakításról szalagra, az művészet; csináld éjjelente fizetővendégek
előtt, énekelj kamaszérzelmekről ötven-, hatvan-, hetvenévesen,
ironikusan nevess újra meg újra a fájdalmadon, az már mesterség,
nem „fontosabb", mint amivel Julian kereste a kenyerét, talán még
annyira sem. És Cait tőle akar üzemanyagot? Bizonyítson, ne adja
fel, inspirálja? Táplálja kielégíthetetlen étvágyát a friss érzelmekre
és élményekre? Mint ez a férfi egy tányér banán és fenyérfű fölött,
amint azt taglalja, hogy szakítások és konfliktusok – valószínűleg
teljesen elkerülhetők, értelmetlenek és gyerekesek – hogyan lettek
átváltoztatva egy-egy „művé”.
– Van egy, öhm, hm, egy szellemesség itt valahol, ha
megtalálom – mondta Stamford szinte bocsánatkérőn, az evés
kezdete óta kissé leeresztve. – Maga, öhm, a maga – kezdte, de két
üveg bor és egy óra önkibeszélés után az átmenet nem sikerült
zökkenőmentesre. Az, hogy vég nélkül Alec Stamfordról beszélt,
nem okozott meglepetést, de azzal, hogy olyan agresszíven védte
az erre vonatkozó jogát, kivégezte Julian reményeit a munkára, az
ebédre, a zenészekre vonatkozóan.
Julian próbálkozott:
– Tavaly forgattam egy gyémánttársaságnak, jó sok lézer, erős,
de jól irányzott világítás, intim megjelenés, finom részletek, talán
ezt alkalmazhatnánk a… – Bohón azt hitte, hogy szakmai múltja a
beszélgetés tárgyát képezheti.
– Sosem toleráltam a gyémántokat meg gyöngyöket, és meg is
mondom, miért – felelte Stamford, s arcán a széles mosoly remek,
releváns anekdotát ígért. Ehelyett monológja eltekergett a
gyémántokról számítógépekre, kocsikra, autókázásra a Côte
d'Azuron, levendulamezőkre Provence-ban, a levendula parfümre,
a levendula színre a palettáján az új festménysorozatához,
barátságára Mick Jaggerrel, a kutyára, amit betanított, hogy
vizeljen, ahányszor ő major hatost fütyül, aztán elvitte a kutyát egy
barát házába, és a barát feltette az „All Blues"-t Miles Davistől, ő
pánikba esett, de mielőtt odaérhetett volna a CD-játszóhoz – hosszú
részletek, hogyan próbált elnyomakodni vendégek, pincérek,
megnevezett hírességek, bútorok mellett –, a kutya eláztatta az
egész helyet. Bárminemű kísérlet eltéríteni Stamfordot múltjától,
projektjeitől, terveitől, kolosszális túlerőbe ütközött. Ha itt lehet
nyerni megbízást, Juliannek igen türelmesen ki kell várni és az
eddiginél sokkal jobban odafigyelni.
 Csak azért maradt az asztalnál, hátha új információt hall
Caitről, napfoltnyi részletet a magánéletéről, de attól is tartott, hogy
olyasmit hall, ami stamfordita levendula színben festi le.
– És, öhm, maga? – mondta a festő a kávé fölött, de a kérdés
nyilvánvaló erőfeszítést igényelt, hiába volt begyakorlott,
elhangzáskor döccent. – Küldjön egy szalagot a galériámba.
Belenézek – mondta az ajtónál, majd eltűnt a forgalomban és a
tömegben.
Az utcán Julian előkotorta iPodján a Reflexet, Lost in the
Funhouse,{34} és megbizonyosodott róla, hogy az ereje igenis
csúnyán megkopott. A szöveg gyermeteg volt, a zene összecsapott,
még a hangszerek is csilingeltek és recsegtek, úgyhogy Julian
törlésre jelölte ki a lemezt, majd kikapcsolta az iPodját, nehogy a
fertőzés továbbterjedjen, mintha levegőben terjedő zenevírus
szabadult volna el.
Éppen elindult vissza az irodájába, amikor csengett a mobilja,
de Alec volt, úgyhogy a hangpostára hagyta.
– Ó, ó, ó – énekelte a festő, amikor Julian egy óra múlva végre
lehallgatta a vécén. – Csúnya fiú. Az utca túloldaláról figyelem, és
látom, hogy direkt nem vette fel! Szabad így kezdeni egy
munkakapcsolatot? Jól van, csak hogy tudja, erről jut eszembe,
valamit elfelejtettem megkérdezni. Miért nem csengetett be hozzá?
Láttam, hogy percekig ott áll, de nem csenget be. Aranyos lány.
Körbe-körbe forgott, motyogott magában, akár egy őrült. Miért
nem ugrott be?

9
Igazából persze ez semmin nem változtat, mondogatta
magának Julian, valami mégis megromlott. Ült az asztalánál,
lehunyta szemét a nap és a képernyők ellen, próbálta kihüvelyezni
a történetet, amit hetek óta mesélt magának, akadozó
alapítómítoszukat. Cait nem nézett le az ablakból és biztatta őt
még eredetibb viselkedésre, nem ő kezdte ezt az egészet. Alec,
éppen Alec ugratta be, így kezdődött az ő és Cait duettje. Ők ketten
sosem voltak egy organikus és originális titok, ami nem másból,
mint kettejük együtteséből szökkent szárba. Alec figyelte ki, lökte
őket egymáshoz. Ők ketten ennek a másodvonalbeli elmének a
produktumai.
Persze ez cseppet sem számít. Habár nem Cait kezdte, nem ő
derítette ki titokban a kilétét, később igenis elküldte neki a kulcsát,
beszélt vele a telefonos adománygyűjtésen, meghívta egy italra.
Julian nekiállt jegyzetelni, hogy ki csinált mit, mikor,
következésképp miért, hogyan találtak egymásra, még ha az
eredmény a jelenre nézve ugyanaz is. Csakhogy a hétköznapi
unalom kórusa már bezümmögött.
Ahogy történetük felfeslett előtte a papíron – mivel már nem
emlékezett, kinek a telefonhívását, e-mailjét vagy videóját ki
provokálta vagy mit jelentett –, okokat keresett, hogy miért ne
akarja Caitet, vigaszt keresett a gondolatban, hogy a lány olyan,
mint Stamford, hogy Stamford a jövőbeli énje. Már miközben ezt
érezte, tisztában volt vele, hogy ez gyerekes, hogy érzései
ugyanúgy feslenek fel, ahogy a történetük. És azzal is tisztában
volt, hogy annak idején Rachel is ezt a hibát találta meg benne, ezt,
hogy visszakozik az érzésektől, amikor csak kedve szottyan, hogy
büszke, amiért nem kapja telibe egy erős érzelem. Ha mindez
Stamford ügyködése, akkor Julian visszatérhet kényelmes
magányához, már ha nem rombolta le a gyereksztár nyughatatlan
hajszolása közben.
És megtörtént, és ő látta megtörténni: már miközben szárazon
nevetett Stamford titkán, otromba kezének munkáján és saját
kamaszos fantazmagóriáján arról, hogy valami egyedibe
keveredett, máris eltekergett Caittól, nem egy másik nőhöz, hanem
az állandó időskori jegesség előpróbájához, hogy habcsók jégtáblán
sodródjon ki végcélja felé, és az utazás már megkezdődött – Rachel
és Carlton lökte ki tengerre –, csak aztán Cait elvonta a figyelmét,
és ő ostobán odadörgölőzött a zenéhez és az imidzséhez, utolsó
erőfeszítésként, hogy elkerülje az egyetlen sorsot, amire valóban
alkalmas. És az elkövetkező három hétben fagyos levegő áradt
belőle, és érezte, hogy kis kalandja tovasiklik a terjedelmes,
túlnépesedett múltba.
Cait is biológia volt, most már végre látta, akárcsak a többiek.
Most már fel tudta mérni mikroszkopikus lényegtelenségét.
Hangokat csinált – képzeletbeli dolgokat, prüntyögő gigabájtokat
–, melyek megsimogattak és megremegtettek úgy kétmillió pár
dobhártya-membránt. Ebből talán félmillió ismerte fel ebben az ő
hangját. Kétszázezernek tetszett eléggé ahhoz, hogy vele énekelje a
refrént. Ötvenezren szerették annyira a zenéjét, mint Julian,
hallgatták úgy, ahogy ő, a napnyugtát nézve és gondolatban
múltba-jövőbe kalandozva. Kerek ezren fantáziálhattak róla. És
egy járvány kitörése esetén Cait és ők és Julian mind gennytüszőt
kapnak, okádnak, vérzik a fülük, nem tudnak uralkodni görcsölő,
perforáló beleiken, süket istenséghez kiáltoznak, és Cait digitális
felvételei kevésbé lesznek tartósak egy elnéptelenedett földön, mint
egy társasház, egy autó vagy egy autóreklám. Az emberiség
fejlődik és alkalmazkodik. Senki nem fog Cait zenéjének hálát adni
a faj fennmaradásáért.
És ahogy Julian hallgatott, Cait, mintha érezte volna, hogy
menekül, üldözni kezdte. Három napig egy filmdíszlet foglalta el
Julian utcáját, a forró júliusi járdát gondosan műanyag hóval fedték
be, és műanyag hó szitált egy kábellel felfüggesztett acélvályúból a
két szerelmes fejére, akik a gigantikus kamera kedvéért sírtak és
dideregtek. Két házzal feljebb, a lépcsőjén Juliant egy kávézóból
elemelt műanyag tálcányi hó várta. A felszínére sárgával, ami túl
sötét és fényes volt, hogy természetes legyen (és amit egy
szippantás citrom illatú fafénynek azonosított), azt írták, „Mindig
fiú akartam lenni. Ö[olvashatatlan] teazvagy", majd elfogyott a
hely.
Esős, szokatlanul hideg napok teltek el, aztán a lenti ablakon a
kondenzáció belülről megvilágítva halvány, fordított betűket rajzolt
ki. Tükröt tartott oda: „Repülsz velem?” vagy talán „Papul sse
Imé”. Vagy egy sovány férfi sovány lovon profilból, aki vékony
lándzsát ölel.
Felhívták egy könyvesboltból, ahol sosem járt: megérkezett a
rendelése. A boltban lezárt boríték várta a nevével és a „Ha én úton
vagyok” szavakkal, benne Yeats összes verse és az ír zene története.
Bohó, romantikus akrobatika egy igen fiatal nőtől, aki tanonc, aki
befejezetlen. Fele annyi idős, mint ő, és most buzgón bizonyítani
akar. A Yeats már megvolt Juliannek, Racheltől kapta, de azért
megvette a könyveket, és kisétált a napfénybe, el a virágüzlet
mellett, ahol a boltos rózsavízzel mosott fel, a küszöbön a
mosórongy minden húzásától megcsendült a vendégjelző csengő,
újra meg újra, és Julian odaért a kis parkhoz a háza közelében, egy
kert és egy kis játszótér, melyet Carlton óvatosan fedezett fel, kör
alakba rendezett padok egy volt istállósor sikátora és milliomosok
homokkő házfüggönye között. Az illatos ágak alatt kinyitotta a
borítékot, és egy könyvjelzőt talált benne, az ír vidék megfestett
panorámáját. Megvizsgálta az ajándékot, a könyveket és a
könyvjelzőt, felnézett a rövid sárga csúszdára, amit Carlton anno
hősiesen megült. Rachel tartotta vissza Juliant, megfogta a karját,
hogy Carlton maga álljon fel, amikor a kis fickó amott megbotlott,
és Julian oda akart futni hozzá. Rachel megszorította a karját, nem
hagyta beavatkozni. „Drágám, hagynod kell elesni. Neki nem lesz
baja, de neked…” Nevetett a Julian arcára kiülő fájdalmon.
Elfordította tekintetét a kínzó emléktől, kinyitotta a Yeats-
kötetet, megint becsukta.
Egy törekvő lányból újraalkotni egy istennőt se nem kívánatos,
se nem elvárható. Julian messze kiúszott erre a jeges tengerre, kicsit
gyászosan, kellemetlenül bölcsebben, el tanácstalan jegesmedvék
mellett. Pár hétig kerülte Cait zenéjét, sajtóbeli felbukkanásait,
webes létezését (nem egyszerű, mivel közzétették egy díjkiosztó
jelöltjeit, és mindenhol róla beszéltek).
És akkor jött a képeslap. Párizsi kép: egy öregember és egy
öregasszony egymásba karolva mennek az utcán. A férfin svájci
sapka, másik keze is a nő kezén, aki feltehetően a felesége hatvan-
akárhány éve. Fejük szöge összetart; elsuttogott vigaszt sejtet. Az
utca túloldalán két német katona masírozik az ellenkező irányba,
vállukon puska, arcukon gyanakvás és félelem. A képeslap másik
oldalán, saját neve és címe stilizált betűi mellett csupán egyetlen
nagy kérdőjel. Leült és hosszú percekig nézte a képet, majdnem
feltette Cait zenéjét, eltöprengett, tényleg ennyire előre láthat-e a
jövőbe. És ha igen? Lát életet sztárságának kihunyása után? Vele?
Aznap este kinyitott egy könyvet, amit addig ímmel-ámmal
olvasott – egy második világháborús mentőakció beszámolója –, és
észrevette a könyvjelzőt, az ír mezőket. Az egy-két dolláros
ajándék csendes meghittséget sugallt. Egy olyan tárgy, amiről Cait
tudta, hogy Julian csak akkor veszi elő, amikor egyedül van,
amikor fokozottan összpontosít. Óvatosan megfogta a szélén, és a
lámpa fényénél megvizsgálta a fák és az ereszkedő köd részleteit.
Megfordította, miközben a könyv sebességre kapcsolt, majd
leugrott az öléből, s a másik oldalán elolvasta a festő nevét és az
egyszerű címet: Wicklow látképe őszi esőben, 1909. Egymás mellé
tette a képeslapot és a könyvjelzőt.
Sokáig dolgozott, az ágyon storyboardokat kiterítve felvázolta
egy közönséges kupé felvételeinek beállításait, aminek az ára
zuhanni fog az őszi Munka ünnepe után. A szoba végében egy
Billie Holidayről szóló régi dokumentumfilm töltötte ki egy
szórakoztató-hírcsatorna üres óráit. A kamera állóképeken
pásztázott végig, aztán néhány szemcsés interjú következett,
amiket még nem látott, Billie szőrmébe öltözve beszélt szemcsés
férfiakkal 1950-es évekbeli hajjal és hanggal, akik előrehajolva
tolták oda a mikrofont. – Jövőre csinálunk még egy lemezt a Ray
Ellis zenekarral – mondta halkan, rekedt és lassú hangon, de a
narrátor kijavította: – Nem így lett. Holidayt négy nappal késeibb a
New York Metropolitan Kórházba vitték vesebajjal, és már csak
hetei voltak hátra. – Felvétel következett a temetésről, beszéltek
kicsit óriási hatásáról, majd vágás Jim Morrisonra, túl fiatalon ment
el, és a Père-Lachaise koszos zarándokaira. Julian elaludt. A tévé
kéket villódzott a fotóra a falon a tangóénekes Tino Rossi
temetéséről Párizsban, az idős francia nő sírt, a felesleges smink
úgy úszott le az arcán, akár termőtalaj árvíz idején.
A hívóazonosító csak annyit ismert fel, hogy PRIVÁT Az óra
makacsul hajnali hármat mutatott. Átaludhatta volna.
– Nem nézted véletlenül éjjel a Billie Holiday-filmet? – kérdezte
Cait.
– Néztem. Mennyi az idő? Hol vagy?
– Én nagyon odafigyeltem, de van valami, amit nem tudok róla,
és szeretnék.
– A családomnak történetesen kapcsolata van vele. Majd
egyszer elmesélem.
– Szerinted félt attól, hogy elveszíti a tehetségét?
– Véleményem szerint nem veszítette el. Én jobban szeretem a
késői felvételeit.
– Egyetértek. De az a kérdésem, hogy félt tőle, hogy elveszíti?
Tett lépéseket ennek megakadályozására, vagy csak reménykedett,
és reggelente megkönnyebbült, hogy még megvan?
– A drog talán a félelem kifejezése volt.
 – Kétlem. De ha félt, az azt bizonyítja, hogy erős volt, mert
leküzdötte a félelmét? Vagy a félelem azt jelenti, az éned őszinte
része tudja, hogy gyenge és lényegében álságos vagy, és egy igazi
tehetség, mint ő, sosem érezne félelmet?
– Jól vagy?
– Kérlek, próbálj meg válaszolni. Kérlek.
– Jó, jó. – Tino Rossi síró rajongója. Elfoglalt öreg szerelmespár
az elfoglalt Párizsban. Wicklow megye tájképe, 1909. Vörös velúr
fényképalbum, gerince fehérre kopva.
– Kérlek. Az igazat.
– Az igazat. Az igazság az, hogy aki olyan sokat belead
magából és az életéből a művészetbe, mint te, az természetes, hogy
fél művészete bárminemű kudarcától, mert az potenciális
fenyegetés az életedre. Így aztán jobban véded a művészetedet,
mint az egészségedet, vagy a boldogság megszokott formáit, ami
nekünk többieknek jut. És valószínűleg ebben osztozol minden
művésszel, akit tisztelsz, beleértve Billie-t is.
– Ó.
– Jól vagy?
– Hiányoztál, Julian. Még vagy? Vagy már nem vagy?
– Vagyok. Csak kicsit összezavarodtam, azt hiszem.
– Az megesik. Továbbra is tartsuk a távolságot? Most kicsit
butaságnak tűnik. Ne, várj, erre ne válaszolj. Csak pár percre
vagyok a városban, aztán egy ideig távol leszek. Ez pont jó is így
neked, mi? Erre se válaszolj. Jó éjszakát.
– Figyelj, kérlek, vigyázz magadra közben – mondta inkább
apaként, mint szeretőként.
– Megígérem.
Megajándékozta magát egy pillantással a hajnali 3:30-as
világra, elolvasta Cait honlapján a legfrissebb híreket, és
szembetalálta magát a gonosz kétes vendéggel: „Hánynom kell
kíméletlen hataloméhséged töméntelen körítésén, Cait O'Dwyer.
Mitól félsz annyira? Hogy nem hallgatunk meg, ha nem teszel fel
magadról fehérneműs képeket? Mind viselünk fehérneműt, szivi. A
95 recenzió, amit szinte vallásosan belinkelsz? Van valami kis
tehetséged, nem tagadom. De nagyon ijedt kislány lehetsz, ha
mindezt arra teszed fel.” Biztos ezt olvasta és akkor hívta fel.
Visszaaludt, apja és Billie Holiday szólt nagyon halkan a
hangszóróból. Caitről álmodott, nem meglepő, de Carltonról is.
Cait biztatta Carltont, hogy legyen bátor, lépjen előre és rázza meg
apja kezét. „Menj csak, kisember, hajrá.”
Rachel és Julian nagy partit adott Carlton második
születésnapjára, igazából felnőtt partit, jó partit, hacsak addigra
Rachel már le nem feküdt valamelyik vendéggel. Most már ez sem
számított. Két héttel később Carlton kórházban volt, haldoklott a
vérében lévő mikroszkopikus támadótól, amit addig se a szülők, se
a gyerekorvos nem vett észre, elvonta a figyelmüket a fülében lévő
másik mikroszkopikus támadó, elvonta csupán két nappal tovább
a kelleténél, és addigra egy kórházban voltak egy favonattal,
aminek arca volt és összekarcolt festése, a sínjeit négy-ötféleképp
össze lehetett állítani, de ami hidegen hagyta a sápadt és félig alvó
Carltont, pedig Julian egyik vasutat a másik után rakta össze neki,
ahányféleképpen csak tudta; az egyik csak kinyeri Carltonból a
győztes kuncogást, Julian nedves tenyerén tartotta a lokomotívot,
világoskék festék pattogzott a bőrére, Rachel meg ült az ágy
mellett, és simogatta az apró kezet, melyből kinőtt a piros cső meg
a fehér cső meg a szalagok gombái.
A hároméves Carlton nem volt még olyan világos jellem, mint a
tizenkét vagy húszévesek. Carlton merészségét, különleges
barátságát és titkos beszélgetéseit Aidan bácsikájával, első
közhelyes fényképét, zavarba ejtő és szívfacsaró kérdéseit a
lányokról: ezeket Julian előre látta. De a hároméves Carltont – mint
amilyen az anyja kezét fogó gyerek volt Julian mellett másnap este
a Huszonharmadik utcai metróperonon – sehogy se tudta
elképzelni. „Apa!” – kiáltotta a fiú, ahogy egy férfi lelépett a
beérkezett szerelvényről, majd nevetve továbbment. „Nem, Apa
dolgozik” – mondta neki az anyja, ahogy felszálltak. Julian
visszaült a padra, hagyta az F vonatot elrobogni, és iPodja emlékei
között kutatott. Nyolcezer dalon futtatta végig az ujját, mire Cait
megérkezett a fülébe, és arról énekelt neki, mit is érzett a
hároméves Carlton iránt. Újra meg újra lejátszotta a dalt, immár a
következő szerelvényen, felnyomta a hangerőt, hogy ellensúlyozza
a síneket és a csikorgást és a bumfordi magnót a földön, ki tudja,
kié, amiből egy Puccini-ária szólt. Egy A vonat zörgött-fénylett egy
sínnel arrébb, régi mozi két vonatról, melyek majdnem egyforma
sebességgel mennek, az arcok hatlépésnyire egymástól,
megszemlélhető, de némák, egy elérhetetlen párhuzamos világ,
valótlan ezekben a pörgetőskönyv-kockákban: a Mózest
zsebkönyvben olvasó hászid, a leendő modell a portfoliójával,
mesterien rá se hederítve a férfifigyelemre, a még mindig
főiskolásként öltöző harmincéves, a terhes lány kéz a kézben az
anyjával, egy kopasz férfi vízszintes csíkos matrózpólóban és
függőleges csíkos bohócnadrágban, nevető Carlton a
babakocsiban, Rachel a vékony fekete szögletes szemüvege fölött
egy aktába mélyed, Cait Julianre bámul, ahogy vonatuk búcsút
kattog, és Julian egyedül ment tovább az aládúcolt sötétbe.
Egy brooklyni járdán megint lejátszotta a dalt, és először
hallotta meg a szöveg mögött a távoli mennydörgést, kísérteties
effekt, alig tudta elhinni, hogy eddig észre sem vette. Pár
másodpercet visszahúzta a dalt, de mielőtt megint megtalálta volna
a hangot, iPodja kijelzőjén felvillant a haldokló akku rajza, majd a
kis képernyő kiürült. Az ég megnyílt és forró esőt loccsantott le.
Julian úgy futotta le az utolsó két sarkot hazáig, fel a lépcsőn, még
csöpögve beültette iPodját a töltőtrónjába, és újra lejátszotta a dalt.
A tucatnyi ismétlés semmit nem vett el az erejéből, Cait erejéből.
Amikor ő azt hitte, elsodródik a lány közeléből, Cait inkább csak
fokozta a szorítását. Julian lerogyott a padlón egyre terebélyesedő
víztócsába, átölelte a térdét, és úgy érezte, hányni fog, de aztán
csak zokogott.
Lehúzta a polcról a vörös velúralbumot, de nem nyitotta ki,
csak ringatózott és sírt és esőt törölt le az album fedeléről és azt
kívánta, bárcsak a fiát ölelhetné. A kétségbeesés – ezt a
kétségbeesést már a zene sem tudta művészetté konvertálni –
annyira megrázta, hogy elakadt a lélegzete, és amikor végre kapott
levegőt, első gondolata az volt, hogy bárcsak Cait vele lenne itt és
most, hogy látná, milyen jól érti őt és ő milyen jól érti Caitet,
hogyan tekint erre a pillanatra, amit együtt teremtettek, mintha
Cait szépsége és fiatalsága megölhetné a fájdalmat, melyet a zenéje
szabadított el benne.
Nézte a telefonos adománygyűjtésen. Cait mellkasa emelkedett,
szeme lecsukódott, és Julian kinyitotta az albumot.
Az öröm képei: egy medve, egy lufi, egy üveg, egy csecsemő,
egy új család. Ez kétszeresen is illúzió volt: szülői boldogság kósza
esőcseppjei verték a kialvatlanságnak, a ciklonszerű frusztrációnak,
az egymás mardosásának, és a Münchausen-szindróma komor
emlegetéseinek zavaros tengerét, és ezek a gondosan válogatott
fotók – a boldogság propagandái – szinte az ellenkezőjét
ábrázolták annak, amit egy egyévnyi film mutatott volna, és Julian
gyűlölte magát mindenért, amit elmulasztott, a figyelmetlenség és
önzőség megbocsáthatatlan bűneiért és annak a fiúnak a haláláért.
Az album is hazugság, hiszen Carlton természetesen nincs már, és
Julian sem apa, és giccses hiányzó végtagú párhuzamok jutottak
eszébe, és morgott rájuk, ahogy ujjai Carlton fólia fedte arcán
siklottak, és Cait azt énekelte, „Hagyd kint az esőben, az idő majd
meglep", és a négy hónapos Carlton arcán a korai próbamosoly
nem szúrta úgy szemen Juliant, ahogy várta, sem szíven a csupán
egy pillanatnyi elszállásra hatásos ópiumos önáltatás, hogy a fia
még él. Másvalami történt: Carlton továbbra is halott volt, de a
képek mégis boldoggá tették. A szükséges katalizátor Cait volt. Az
a nő egész emberként – a lélegzet, a hang, a test, a szellem és lélek
– keltette benne ezt az érzést, és talán mindig képes lenne azt
éreztetni vele, hogy Carlton jelen lévő öröm az életében, nem pedig
keserédes kín a múltból, vagy ellopott jövő. Caittel az életében el
tudja hinni, hogy lehet szabad és megkötött, fiatal és öreg, örömteli
és gyászoló, hogy megbocsátást nyert. A helyeslő mennydörgés –
odakint, a valóságban – olyan közelről szólt, hogy beleremegtek az
ablakok.

10
Remegett a zsebe, és az Obszervatórium jelentette Cait jelenlétét
egy Starbucksban kétsaroknyira. Higgadtan megkérdezte Maile-t,
kér-e kávét, a lifthez ballagott, majd az utcára kifordulva futásnak
eredt, és levegő után kapkodva esett be a kávézóba.
Nem volt ott, és Julian értette a viccet: most már muszáj látnia,
még ma, ebben a pillanatban.
– Mr. Donahue sebbel-lobbal – jött egy hang a skarlátszínű
Scuss-fotelből a fal mellől. – Majdnem betörte az ajtót,
szívemszotty.
– Hello, Alec.
– Tippeljen, kivel kávéztam az imént?
– Gőzöm sincs.
– Gyerünk, tippeljen.
– Rohanok, Alec. Várnak vissza.
– Telebeszélte a fejemet magáról.
– Kicsoda? – kérdezte Julian, elvitelre kérve a kávét.
 Még aznap este, ahogy lelépett az F vonatról Brooklynban,
újabb kék figyelmeztetés remegtette a mobilját: CSILLAG
ÉSZLELVE, 5:47 pm: CAIT O'DWYER, és a saját irodaházának
címe Manhattanben.
Úgyhogy vett néhány dolgot a bangladesinél, majd a teázón
keresztül bement Cait házába, kivette a kulcsot a lábtörlő alól,
adott Larsnak pár kekszet a hűtő tetején lévő befőttesüvegből, és
készített egy elfogadható rizottót két személyre. Belőtte Cait
érkezésének idejét, főzött, lassított, befejezte, majd leült a vacsora
elé, levette a fényeket, kinyitotta az ablakokat, válogatott
ezüstneműk és csorba tányérok között, sajtot vágott, krémes rizst
párolt, drága lila bort töltött a régi zöld poharakba, és a kutya füle
tövét vakargatva várt. Meggyújtott pár gyertyát, és várt.
Gyakorolta, hogyan köszöntse anélkül, hogy megijessze: – Hahó, a
konyhában vagyok. – És várt. Gyakorolta, hogyan beszélgessen
vele vacsora közben, elmesélte Alec kérését, hogy bejárhassa Julian
irodáját, és a meghívását egy filmpremierre, „amit
visszautasítottam ezért az ötletért, úgyhogy nagyon remélem, hogy
ízlik”. Várt, eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Rachellel
otthon együtt ettek, meg tudta számolni egy kezén, hány szót
szóltak, Rachel makacskodását, hogy ő felelős Carlton haláláért,
noha csak annyit mondott, „Szép kis anya”.
Odament Cait számítógépéhez, hogy zenét tegyen fel, és a
honlap vendégkönyvét nyitva találta egy félig megírt bejegyzésnél.
A méregtől fröcsögő ketesvendeg kurzorja sértés közepén pislogott:
„Te szomorú kislány, szánalmas vagy, miért nem nézel egyszer
tükörbe, és", és itt elfogyott a lendület. O csinálja saját magával.
Hát persze. Juliánt elöntötte az együttérzés, késztetést érzett, hogy
levegye Cait kezét a billentyűzetről, összefonja a mellén,
megnyugtassa, azt tanácsolja neki, hogy bocsásson meg magának,
és lépjen tovább, immár vele.
 Cait ágyán nyomta el az álom. ajtócsapódásra ébredt, de nem
volt ott senki. Levitte Larsot megnedvesíteni a vízcsapot, visszatért
a pompeji vacsorához és a maradék borhoz, amit az ablakon
kinézve kortyolt el. A következő pillanatban minden elmozdult, és
rohannia kellett, hogy Cait ott ne érje.

11
Szigorúan véve Stannek abba kellett volna hagynia ott, a
bárbéli látogatás, a telefonszám felajánlása után. Szigorúan véve az
énekesnőnek igaza volt: ez messze nem az ő munkája. Szigorúan
véve ha a lány azt állítja, sose látta a tagot, nincs mit tenni. A
családi szívesség ennél többet nem követel. A kuzinja felhívhatja, ha
valami tényleg történik, ha az egész nem csak egy csíny.
Ült egy padon a boksztermében, feneke alatt az izzadtság
egyre nagyobb W-je, kesztyűje a lábánál, könyöke le-lecsúszott
térdéről. Korán jött, és egymás után négy taggal öklözött – mind az
ő súlycsoportja és karhossza felett –, de megállta a helyét. Most a
ringnek háttal ülve nézte a hajléktalant, akit a tulaj beengedett, a
hátgépen aludt, karja a rúdra kulcsolva, a beállított súly épp
megtartotta, így minden hosszú, hörgő lélegzettel megemelkedett,
majd visszasüllyedt. Az ablakok feketéből Stan érkezése óta
kivilágosodtak, de a hobó még mindig fel-le lebegett a hónaljánál
lógva. Egy kartondobozból pitbull-kölyök figyelt.
A vitathatatlanul gyönyörű nőkkel az a helyzet, hogy tizenöt
éves korukra helyrehozhatatlanul megvetemednek. Tudják, hogy
mindig figyelik őket, és mert kihallják minden társalgásból
ugyanazt a nyáltermelő jelentésszintet, gyanakodnak minden
beszédre. A legbrutálisabb emberek, akiknek homlokán ott virít a
bujaságuk, csak azért tetszenek nekik, mert elmennek minimálisan
őszintének, ezért az ilyen nők kivétel nélkül gengsztereknél kötnek
ki. Ahogy öregednek, ahogy az a jelentésszint a társalgások során
egyre inkább megroggyan, és a smink többé már nem gletteli az
igazságot, úgy mind jobban rászorulnak a különleges bánásmódra,
ezért belőlük lesznek a legneurotikusabb középkorú nők,
legémelyítőbb öregasszonyok. Ez az énekeslány sem lesz kivétel.
A körülötte zsongó emberek azzal traktálják, hogy zseni, egy
istennő, hogy roppant fontos, ezért biztosan vágyik egy kis
normális életre, egy kis húsra a levegő- és salátadiéta alatt, és ha
okot keresünk, hogy miért is nem panaszkodott a perverz patkány
miatt, nem lőnénk mellé azzal, hogy (a) tetszik neki a dolog, mert
más, és (b) azt hiszi, ura a helyzetnek. Jóval azután is azt hiszi,
mindez az ő szórakoztatására van, hogy bárki, akinek látását nem
homályosította el maradandóan a lány akváriumából nyíló kilátás,
kancsal dilinyóst látna egyik kezében késsel, a másikban a
szerszámával. Biztos azt hiszi, simán elpaterolja a koszos vén
trottyot az üvegen túli hideg, száraz világba, amikor csak akarja.
De hagyni ezt az egész dolgot, szaván fogni a lányt… hátha a
kuzinjának igaza van, ha a patkány tényleg bajt jelent, és valami
mégis történik, akkor Stannek azzal kell élnie, hogy előre tudta és
mégsem tett semmit. És hát ez családi ügy is. Mert attól
függetlenül, hogy a kis Ian Richfield milyen együgyű lett – és ki
nem látta ezt előre, csak meg kell nézni Bill és Teresa Richfieldet, és
az egész meddő Richfield-ágat –, azért Teresa még diCanio. Ian (és
főnöke) félelmei jogosan tartanak igényt Stan idejére. Ha Ian nem
is említi a szívességet senkinek, majd ő fogja, ha ír egy sort
Teresának.
Kutatott a weben, talált fényképeket és chatoldalakat,
részleteket a lány rémes zenéjéből, amit kikapcsolt. Elolvasott egy
recenziót, ami zseninek nevezte, nemzedéke hangjának, hát
mélységes értetlenséggel újra meghallgatta a teljesen közönséges
zajt az énekléssel, ami – nagyon néha – szinte zenének volt
nevezhető (csak kevesebb erő, mint Rosemary Clooneyban,
kevesebb nüansz, mint Nancyban, kevesebb szenvedély, mint
Connie Francisben), de aztán újra belezuhant abba az eredetietlen
sikoltozásba, amit a srácok annyira bírnak. Nem értette, mit nem
vesz észre, és ez dühítette. A kávéját kilöttyintette a patkány
kinyomtatott képére, és káromkodott.
A fiatalabb srácok közül ketten hallottak már a csajról.
Valószínűleg hiba volt előhozni, mert igen hamar összevissza
beszéltek mindent – többen, nem csak az első két viccmester – Stan
„punk-rockos barátnőjéről", és hogy Stan talán elpuhult, a
gyilkosságról átnyergel hírességek bébicsőszködésére.
Stan még arra is vette a fáradságot, hogy beszélt az osztály
pszichodokijával az efféle esetekben tipikus jellemrajzokról. Vagy
egyszeri, vagy rendszeres fétis, magyarázta a nő. A veszélyesek az
egyszeri esetek. A rendszeresek nem mennek túl a bozótos
hereverésen, de akik nekik szóló üzenetet hallanak ki dalokból,
betörnek a házba, foglyot ejtenek romantikus hétvégére, pisztollyal
kényszerítenek lassúzásra, azok általában egyetlen hírességre
kattannak csak rá.
Megkereste Miss O'Dwyer házát, kintről körülnézett, jók-e a
zárak és van-e rács az ablakokon. Egy kis sugarú körön belül
megmutatta a perverz képét bártulajdonosoknak és boltosoknak.
Kiderült, hogy a görény állandó bútordarab az áldozat lakásával
szemközti deliben. Az aranyos öreg bangladesi pár belement, hogy
a rendőrséggel való együttműködés jeleként átirányozzák az egyik
biztonsági kamerát, hát Stan feltűrte az ingujját, felhágott a
létrájukra, és maga állította be az ajtókamera élességét, majd hátsó
helyiségben ellenőrizte a képet, míg bele nem fért az egész utca.
Vett nekik hozzá egy csomag írható DVD-t, és adott a kirakatra
nekik egy blöff matricát, miszerint a helyiséget rendszeresen
ellenőrzik civil ruhás rendőrök.
De ennél többet nem tehetett. Párszor átkocsizott a folyón, hogy
átnézze a DVD-ket a bangladeliben, de Iqbalék azóta nem látták
az elkövetőt, és a kamera nem vett fel semmit. Stan fejében
megfordult, hogy benézhetne az énekes lányhoz is: Minden
rendben? És egy délelőtt lett is rá ürügye. Átjött Brooklynba
utánállítani Iqbalék rendszerét, aztán kilépett a napra füstölni,
éppen arra készült, hogy becsönget a lányhoz, amikor az kilépett
házából egy hatalmas állattal, egyenesen elkocogott Stan mellett,
észre sem véve őt, és egy kis kutyafuttatóba vezette az ebet pár
házzal arrébb a State Streeten.
– Nahát, hogy pont itt futunk össze – szólt oda Stan, pár perc
előnyt adva a lánynak. Megállt a homokon, ahogy a dán dog
odament hozzá, megszagolta a cipőjét, aztán emelte a lábát. A
rendőr, akit kondicionáltak az évek, amikor spriccelő részegeket
terelgetett ki kapualjakból, könnyedén kikerülte, és ment tovább a
padhoz, ahol Cait figyelte érkezését foncsorozott napszemüvegben.
– Igen kecsesen kikerülte, felügyelő. Igazi Fred Astaire.
– Külön kiképzést kaptam efféle eshetőségekre.
– Szent szita! Az egy igazi pisztoly a kabátja alatt?
– Vagy csak örülök, hogy látom? Így érti?
– Nem, komolyan. Maga tényleg rendőr?
– Szép állat. – Stan letelepedett mellé a padra. – A vizelési
szokásai ellenére. Jut eszembe, az egyik barátját letartóztatták az
éjjel.
A lány feléje fordult, és tükrein keresztül nézte.
– A fickót, akinek a képét mutatta?
– Nem, nem őt. Miért, a barátja?
– Értem. És maga véletlenül Brooklynban járt, észrevett engem,
és gondolta, megáll és megosztja velem egy barátom
letartóztatásának örömteli hírét?
– Mondhatjuk. Erre lakik a nővérem. Nagyon közel állunk
egymáshoz. A fickó, akivel énekelt a tévében, megvan? A vízparti
hippiknek. Égimeszelő pasas, kicsit buzis. Oda kéne figyelnie, kivel
barátkozik.
– Úgy beszél, mint egy pap.
– Tegnap este letartóztatták ezt a barátját.
– Kit? Alecet?
– Holnap benne lesz a lapokban. Ajánlatot tett professzionális
hölgyeknek, sőt háromnak is, csak a harmadik történetesen egy
kollégám volt. Pech.
– Ugye nem annyira prűd, hogy azt gondolja, fel kéne
akasztani, amiért élt ezzel az alkalmi, egészen emberi gyakorlattal?
– Jómagam a törvény embere vagyok, de értem, mire gondol.
Bizonyos aktusokat ellenezni kell, de nem túl keményen elítélni.
Örülök, hogy nem az erkölcsrendészeten seggelek, mármint
szakmai szempontból. De nem ez az érdekes része, hanem az, amit
én is csak azért tudok, mert az egyik kollégám benne volt, és ez a
része magának is tetszeni fog.
– Remegek az izgalomtól, felügyelő. Nincs annál érdekesebb a
számomra, mint futó ismerőseim bűnös tettei.
Stan feléje fordult, saját tükörképét nézte a lány szemüvegén:
– Tetszik, ahogy ezt csinálja: igazat mond, de úgy tesz, mintha
hazudna. Tudja, figyelemmel kísértem ezt az ügyet a maga
kedvéért, a fickót a képen. És gondoltam magára. Maga aranyos
lány. Kétségtelenül átlagon felüli. De biztos unja már, hogy
mindenki királynőnek vagy prófétának tekinti.
– Szörnyen mély meglátás. Belül csak egy ijedt kislány vagyok,
és arra várok, aki átlát rajtam.
– Tessék, megint. Fogadok, hogy egész napos munka magát
megvédeni a hangyásoktól.
– Ez úgy hangzik, mintha reményteli jelentkező lenne az
állásra. Maga tényleg rendőr? Bevallom, az első találkozásunkkor
nemigen hittem el.
 Stan elmosolyodott és rágyújtott.
– Jézusom, de jó illat – mondta Cait. – Bárcsak még
dohányoznék.
– Valahol azt olvastam, hogy ártalmas – felelte Stan, és
megkínálta.
– Csirió.
Stan erőt vett magán és hallgatott, míg a lány rágyújtott, aztán
az szólalt meg elsőnek, ahogy a bűnösök mindig, ha teret kapnak:
– Csütörtök este fellépek. Gondolja, hogy veszélyben leszek attól
a szemétládától?
– Nehéz megmondani. Nem vagyok látnok. De ha ez meghívás
akar lenni a műsorra, inkább passzolok.
A lány kétszer bólintott – végre bevitt neki egy ütést a nagy tánc
közepette –, de gyorsan elnevette magát.
– Nem az volt. Későig dolgozik egy kellemes gyilkossági
ügyön?
– Nem. Nincs kifogásom. Csak nem gondolom, hogy feltétlen a
legjobb énjét látnám olyan körülmények között. Érti, a popzene.
– Nem biztos, hogy értem.
– Szerintem maga is tudja, hogy amit csinál, az átmeneti. Olcsó.
Gyerekeknek való. Megértem én: az embernek meg kell élni
valamiből. Nem tartom kevesebbre, amiért ebből fizeti a lakbért.
De messze nem ez a legérdekesebb magában.
– És maga látja a legérdekesebb részt?
– Ha az lenne a munkája, hogy nyúlnak öltözik egy
vidámparkban, meghívna, hogy nézzem meg és tegyek úgy,
mintha igazi nyúl lenne? Remélem, azért nevet, mert belátja,
mennyire találó a hasonlat. Énekeljen csak; akkor aggódnék, ha
komolyan nagy dolognak tartaná. Most pedig vissza az ügyre.
Akarja hallani a barátja letartóztatásának legérdekesebb részét?
– Ennél különösebb kérdést még nem hallottam, az egyszer
biztos.
– Nem mondom el, csak ha szépen kéri, kisasszony.
– Igen, kérem, nyomozó. Kérem, mondja el a barátom
letartóztatásának legérdekesebb részét.
– Elismeri, hogy kíváncsi? Szeretné, hogy elmondjam
magának, amit csak én tudok?
– Igen.
– Csalódott lenne, ha nem osztanám meg a titkos tudásomat?
– Az.
– Még egyszer kérje.
– Kérem, nyomozó, komolyan hallani akarom.
– Hát rendben, ha már könyörög. Először is, Mr. Stamford egy
úriembert is felbérelt a három hölgy mellett, akiket alkalmazni
szándékozott. Ez közepesen érdekes. Másodszor, a beépített rendőr
és a két igazi prostituált egyike vörös hajú volt; a másik barna, de
Stamfordnál volt neki egy vörös paróka előkészítve. Azt is
megkérdezte tőlük, tud-e valamelyikük ír akcentussal beszélni. Á,
felkeltettem a figyelmét, ugye? Nehéz megmondani a
napszemüvegtől. És a legjobb, hogy azt mondta nekik az
alkalmazás feltételeként, hogy mind a hárman egy bizonyos névre
hallgassanak.
– Mind a hárman?
– Mind a hárman. Mind ugyanarra a névre. Szeretne tippelni,
mi az a név? Úgyis van tehetsége a dedukcióhoz.
– Nem hinném, hogy akarom, de köszönöm az ajánlatot.
– Örömmel, Miss O'Dwyer.
– Azt látom magán, felügyelő.
Stan a mobiljára nézett.
– Mennem kell. De ha szeretné, a koncertje után szívesem
elviszem vacsorázni. Van egy hely, amit szeretek, és azt is
garantálom, hogy nem ismerik fel.
 – És Sinatra szól halkan a háttérben?
– Ha kibírja. – Felállt, kezet rázott a lánnyal.
– Azt hiszem, passzolok – mondta Cait. – De köszönöm az
ajánlatot, és főleg a cigit. Most hetekre elutazom, úgyhogy
biztonságban leszek minden szemétládától, de talán…
– Ha visszajön, meggondolja.
A lány nyíltan nevetett.
– Nem, nem, nem. Azt akartam mondani, hogy talán
időközben megveszi az új CD-met.
– Hűha. Sajnos azt kell mondanom, hogy én meg a maga
zenéje soha nem fogunk összejönni. Sajnálom.
A rendőr határozott léptekkel távozott, minden lépéssel kisebb
és torzabb lett Cait tükrös szemüvegén. Követte őt ide, Cait tudta,
és nem hitte, hogy azt hinné, van bármilyen leskelődő, akitől meg
kell őt védeni, bár hogy Ian mit akar ezzel az egésszel, azt most
már abszolút nem fogta.
A nyomozó lenézi a zenéjét: kétségtelenül vannak, akiknek nem
tetszik a hangja, ez logikus is, csakhogy olyan ritkán találkozott
ezekkel az emberekkel. Esze ágában sincs meghallgatni őt
énekelni, mégis elhívja vacsorázni. Vele akar lenni, de a hangjával
nem: furcsa megkülönböztetés.
De jaj, Alec, szegény Alec. Szegény Alec. Jézus kockás
kardigánban, szegény Alec.
Ugyanakkor Julian a tökéletes ellentéte ennek, vacsorát főz neki
a hangja miatt, talán csak amiatt, Yeatset olvas, remélhetőleg, a
hangja miatt. Mi más érdekelhetné őt benne? És a múlt este,
amikor egy viszonylag kis rohama volt – sokkal enyhébb, mint a
korábbi rohamok, amiket segítség nélkül vészelt át –, felhívta
Juliant az éjszaka közepén, akár egy rémült kisgyerek. Milyen
bizarr és szánalmas. Ki kellett volna bekkelnie minden segítség
nélkül. De amikor vele beszél, olyan gyorsan megnyugszik. Hacsak
nem éppen ezzel túlozza el Julian hasznosságát. Figyelembe véve,
milyen könnyedén segített, talán nem is igazán szorult segítségre.
Valószínűleg idejekorán telefonált, mert félt, hogy a roham
erősödik, de nem tette, és Julian véletlenül vonalban volt, amikor
elmúlt. Most biztos kárörvendezik, kis bolondnak tartja, mint
aznap, amikor némán ült, mintha azzal az italmeghívással valami
gyerekes javaslatot tett volna. Azt kívánta, bárcsak egy vonzó
valaki, mint Julian, mondaná azt, amit a törpe rendőr mondott:
„messze nem ez a legérdekesebb magában”. Bárcsak Julian
letartóztattatná magát miatta, mint szegény Alec. Bárcsak eljönne
legalább másnap este rizottót csinálni, amikor ő is otthon van.
– Lars, drágám, megyünk?
(Másnap az íróasztalánál Stan kölcsönkért fülhallgatón
hallgatta a lányt. Az egyik dal kicsit megérintette. Ha ki tudja
szűrni az ember a zajos rock 'n' roll-felesleget – Ian sztatikus
zörgését és a lány hébe-hóba sikolyait –, az alatt a lány olyasmit
csinál, ami tulajdonképpen hatásos.)

12
A dolog megfogalmazása igen kényes, Rachel maga sosem volt
benne biztos. Ő nem „rendezett meg egy öngyilkosságot azért,
hogy megtartsa Aidan figyelmét, vagy elnyerje Julianét”. Felesleges
lett volna; Aidanét bírta, és egy elrontott öngyilkosság csak elűzte
volna Juliant. És valójában nem is „kísérelt meg öngyilkosságot”.
Kétségtelenül meghívta Aidant vacsorára és aznap délután valóban
elöl hagyta a bort, és a felírt altatót, miután mindegyikből jókora
adagot lenyelt. De azt elfelejtette, hogy Aidan pont akkor jön; nem
neki szólt a műsor. És nem vett be annyit, hogy baja legyen,
legalábbis nem hitte, nehéz megmondani, mivel már nem
egyesével szedte a tablettákat – az hiábavaló volt, egy-kettő nem
használt, amikor rátört a fájdalom, úgyhogy cukorkaként
kapkodta be őket, amíg meg nem érezte a hatásukat. És néha
elfelejtette visszatenni a fedelet a barna üvegre, mert kit érdekel?
Talán megtalálja a gyerek?
Durva délutánja volt. Meglepetésként érte. Korábban hazajött a
munkából, mert hirtelen elfogta az érzés, hogy ha azonnal nem jön
el az irodából, az felrobbanhat. Olyan nap volt, mintha terroristák
járnának a városban, akik éppen az ő épületét szúrták ki. Az, hogy
ez nem logikus – hogy színtiszta hisztérikus baromság –, világos
volt, még mielőtt kilépett a liftből a hallba a gigantikus
szökőkutakkal és két Starbucksszal, mégis hazament, mert tudta,
hogy ez a hülye korai félelem csupán a közeledő bibliai kataklizma
előrengése, és két napig egyfolytában tépi majd a haját Carltonra
gondolva, ha nem kerül ágyba és álomba, mire tovább romlik a
helyzet. Aztán korán kel majd, csak kicsit lesz nem indokolatlanul
szomorú, holnap sokáig marad, és behozza a melót.
Úgyhogy lenyelt pár tablettát, és leöblítette egy szép
léggömbnyi zinnel – mesekönyvi kifejezés arra, hogy elragad és
magával visz, és beugrottak Zin Léggömbjébe –, és lefeküdt a szagos
kanapéra, amit az utcán vett egy héttel azután, hogy beköltözött
ebbe a lakásba, és érezte közeledni a tökéletes álmot, akár egy
ölelést vagy a feledés csókját, amikor Aidan dörömbölt az ajtón,
jellemző Aidanre, egyre hangosabban dörömbölt, mert ugye az
egyetlen lehetséges magyarázat a kizárására csakis az ő
bealtatózott félájultsága, nem hogy Aidan tévesztette el a napot,
vagy hogy ő mégsem akar ma vendéget fogadni, úgyhogy Rachel
a döngetett ajtó felé tántorgott, kétszer elesett, megvágta kezét a
borospohár egy kósza darabján, nagy nehezen lehúzta a makacs
biztonsági láncot, és kimázlizta a sok ellentétesen forgó tárcsa
helyes kombinációját.
– Mit csináltál? – nézett az üres gyógyszeres üveg címkéjére
Aidan. – Te buta, buta nőszemély. Tudod egyáltalán, mennyi egy
milligramm?
Aidan olyan feladatoknak látott neki, melyekre nem volt
képesítése: hánytatót diktált belé, bekötötte a kezét, aztán,
félbeszakítva, majd' egy órán át fogta a haját és törölgette a
homlokát, míg Rachel meghajolt a vécének; fürdővizet engedett
neki, és annyi sót meg habot adagolt bele, amiről hamarosan látta,
hogy túlzás, mivel csipkés Andokok emelkedtek a kád pereme fölé,
hát lelapogatta őket, és lenyisszantott tetejüket a mosdóba öntötte;
tiszta, megfelelő pizsamát keresett neki egy idegfeszítően aromás
lenge holmikkal tele fiókból; ült vele szemben, hallgatta, felelgetett
neki, hogy persze hogy szereti (az apai szeretet begyakorlott
hangján, megfestve a „vesztesége” iránti sajnálattal), és hogy az ég
szerelmére, Julian is, persze. Higgadtan bólogatott, amikor Rachel
makacsul azt hajtogatta, hogy nem akart ártani magának. Aidan
szeme időnként elködösödött, és attól félt, rájön egy „lakrimogén
roham", de megkíméltetett, és mentegetőzött, hogy csak meglepett,
dühös vagy stresszes (a habfürdő különösen megviselte), de az
igazság még neki is nyilvánvaló volt, aznap késő éjjel, amikor
Rachel bocsánatkérések közepette elaludt az ágyában, ő meg
álmatlanul forgolódott a szófán, és az járt a fejében, hogy ez a nő
meghal, ha ő nem jön. Az járt a fejében, hogy Rachel milyen
reményvesztett, és hogy képes lenne itt hagyni őt ebben a világban,
és akkor nem tud rágondolni, nem tudja védelmezni vagy szeretni
őt, és alkarjával fojtotta le könnyeit, míg pulóvere átázott és
számtalan reszketeg szállal kapcsolódott orrához, szájához és
szakállához.
Az Incidens után Rachel „ott volt neki", az efféle dolgok fakó
nyelvén szólva. Aidan közvetlen közel élt hozzá, a ruháihoz és
illataihoz. Anyja halála óta ő volt az a nő, akihez szó szerint a
legközelebb állt. És ezért szerette – nem egészen plátóian vagy
apaian, de amennyire ezekhez az ideálokhoz tartani tudta magát.
Ennél többet nem vall be, még Juliannek sem, még évtizedek múlva
sem. Mellesleg elég tisztán látta a dolgokat ahhoz, hogy megértse,
Rachel még nincs „túl” Julianen, soha nem is lesz, akárhogy
viselkedik is Julian. – Miért csinálod ezt magaddal? – kérdezte
akkor éjjel Racheltől, aki azt a szendvicset ette, amit nagy
vesződségesen ő készített neki, és borostás lábszára kikódorgott a
fehér fürdőköpeny alól, míg újra maga alá nem tűrte, és a
szobában fürdősó és Rachel más illatai érződtek. – Miért nem
hagyod és engeded el magad?
Aidan értette, hogy Carlton halála bánatot hagyott maga után.
Ő is szomorú volt, amikor történt, és azon a rémes temetésen is a
parányi koporsóval, amikor Rachel annyira messze volt
mindenkitől, és Julian képtelen volt segíteni neki. Aidan talán
leginkább Juliant sajnálta, aki láthatóan alkalmatlan lett, újra
felnőtlen. Világi vagányságát levetve maga is alig volt több egy
gyereknél, és Aidan úgy érezte, ő az egyetlen felnőtt, bánata
fegyelmezett és helyénvaló, a bánat az ő része, és nem ő a bánat
része, ahogy mindenki másnál látta. De most véget kellett ennek
vetni: hogy egy gyerek halála utáni gyász tovább tart, mint maga
a gyerek élete, ami produkált némi örömöt (bár nem minden nap!
Aidan még emlékezett szülői kiborulásokra, bár ezt már egyikük
sem ismerte volna el): ezt a problémát csak az emberi makacsság
okozza. Örökre kétévesnek lenni: mostanra Carlton épp annyira
volt a nyomorúság, mint az öröm forrása. – Ha belegondolsz, mi
minden történhetett volna vele egy hosszú-hosszú élet során, az
összes fájdalomra, amit elszenvedett volna, az összes nehézségre,
amit okozott volna, az összes személyiségre vagy emberre, akivé
vált volna, nem állsz meg egy pillanatra és mosolyodsz el? Mert ő
csak az az édes kis fickó, és örökre az is marad. – Rachel úgy nézett
rá, mint általában az emberek, amikor lemondtak arról, hogy
képes megérteni valamit.
 – Nagyon furcsa – mondta Rachel. – Olyan gyorsan
elfogyasztottam az embereket. Minden új ember egy pohár víz
volt, és az elején ki voltam tikkadva, de aztán minden pohár kicsit
rosszabb ízű volt, a víz koszosabb, és a végén már az első kortytól
öklendeznem kellett, tudod?
– Ja – mondta, bár korántsem volt világos neki, mire gondol
Rachel.
– Ó… – Megfogta majdnem-ex sógora kezét, azt a szőröset, és
Aidan először nem értette, kire gondol. – Julian olyan…
– Seggfej.
– Az.
– Tényleg még mindig szerelmes vagy belé? – kérdezte Aidan,
és Rachel anyai melegséget érzett a szakállas gyerek iránt az alig-
alig elfogadható szájszaggal és szemöldökének olajos nyomával
szemüvege tetején.
– Azt hiszem, legjobb lenne újra vele lenni. Vele öregedni meg.
Vele lenni szomorú. Folyton próbálkozom, apróságokkal, hogy
felfeszegessem és megnyíljon.
Aidan bólintott, mint a turista, aki egy ravasz idegen kifejezést
próbál lefordítani, de közben nem akar bugrisnak látszani a
külföldi előtt. – Meg kell ígérned nekem valamit. Azok a
tabletták… nem teheted ezt velem. Kegyetlenség. Te nem vagy
kegyetlen ember. Ígérd meg.
– Szörnyen fáradt vagyok, Aidan.
– Ígérd meg.
De Rachel már visszaaludt. Aidan pár hónapja felelőtlenül
megígérte, hogy leszállítja neki Juliánt, pedig semmi praktikus
ötlete nem volt, hogyan. Így most Rachel bünteti, fenyegeti a
kudarc miatt. Hiába elszánt Cupido ő, üres a tegeze, és az
absztinens, elszigetelt és okostojás életéből semmit nem tudott
kamatoztatni most, hogy volt célja az életben, most, hogy a
párközvetítés saját legmélyebb boldogságának kérdése lett.

13
Cait pályája azokat a heptilaterális differenciálegyenleteket
követte, melyeket a kiadója dolgozott ki a számára igen alaposan:
letöltések és CD-k és reklámanyagok eladási számai,
honlaplátogatottság, YouTube-feltöltések és Google kattintós
reklámok, műholdas és rádiós és video-előfordulás, emelkedő
elfogadási ráta a felnőtt és alternatív rockban. Tetszési skálája
szétnyílt 18 évesektől a 35-45-ös korosztályig.
A lekötött európai haknik révén a reklámfogaskerekek egymást
kapták el és forgatták meg. A kiadó európai irodái és a terjesztő
alügynökei sajtóanyagokat plakátoltak, raktároztak és küldtek
zenei újságíróknak, akik a CD-ket továbbpasszolták ambiciózus
asszisztenseknek, akik másodállásukban mint DJ-k játszották
Caitet Rómában, Prágában és Biarritzban, vagy inkább odaadták a
lemezeket lányoknak, az ajándékkal demonstrálandó, milyen
magasan csücsülnek a megismerhető divat íve fölött, akár tengeri
madarak, melyek elsőrangú szirti fészekhelyet kínálnak.
A turnéállomások felkerültek a caitodwyer.com-ra, és reggel
kilenckor kirepültek a levelezőlista tagjainak. Julian, aki egyoldalú
vacsorarandevújuk óta várta Cait hallgatásának végét, arra
gyanakodva, hogy túlságosan középkorúan és háziasan viselkedett,
az irodájába érve már ott találta az e-mailt: dátumok és klubok
Dublintől sorban keletre egész Budapestig. Nem volt benne biztos,
mit vár tőle a lány, de aztán tíz perccel azelőtt, hogy ebédelni indult
volna, megjött a második e-mail: „Ella Fitzgerald” küldött neki egy
mp3-at, amin Ella Fitzgerald énekelte az „April in Paris"-t.{35} És
aznap este egy „A Magányos Szakács"-nak címzett boríték bújt át
a levélnyíláson a szőnyegére, benne egyetlen gépelt oldal: Elbájol,
szórakoztat, megihlet, megkísért, lehengerel, elkápráztat. Lesz
jutalma? Aztán a turisztikai pornó: hotelek elszórva Európában:
Morgan le Fay, Lonsom Mews, L'Étoile Cachée, Santa Diabla, La
Torretta della Virgine Bianca, U Sárky, Vânătoarea, Gellért. Ez
eldöntötte a dolgot.
Állt a hallban, szagolta a papírt, felidézte Cait illatát a
komódból, amin a feszület lógott. Gondolatai előrerepültek a
hotelszobába, ahol Cait várja, levetkőzik neki, a román fogadóba,
ahol szeretők lesznek, a cseh klubba, ahol bizonyít Caitnek azzal,
hogy megadja az egyetlen útbaigazítást, ami kell, gyerekek, Cait a
gyerekeiknek énekel, házasság. Csak amikor a nappali nyitott
ajtaján át látta, hogy megy a tévé – egy imbolygó, hunyorgó
bokszoló kék párnás kesztyűvel a fülén –, akkor engedte ellibegni
az ábrándot. Amikor kinyitotta az ajtót, Aidan zsemlét vágott a
fejéhez, majd lehajolt a szirupos tofutéglák és félkész
keresztrejtvényének bányászterve fölé.
– Nem nagyon ízlik a Scotchod – mondta Aidan. – A címkén
kitalált tartán van. Idántalan, ezért osztálytalan. Tudsz egy
négybetűs szót, aminek q a harmadik betűje? Jobb, ha nem
használok betűszót vagy arab szót. – Julian kisétált Aidan
fecsegésének hatóköréből, és megérezte Cait illatát. Aidan meglepte
a lányt, aki most itt bujkál valahol a lakásban. A fürdőben a mosdó
csapja gurgulázott. Félrehúzta a zuhanyfüggönyt, a száz Rioja
borcímkét a burgundi csempékhez nyomva. Kinyitotta azokat a
szekrényeket, amikbe a lány belefért volna, és fiókokat, amikhez le
kellett volna pottyantania egy-két végtagot, akár egy meggyötört
kaméleonnak. Cait otthagyta illatát az ágyában, párnájára egy
hosszú hajszálat fektetett, óriási horgot, hogy bekapja álmában.
Csengő füllel megfordult, és berohant a fürdőbe a tűzlétrához, a
„Without Time"-ot dúdolva elég hangosan, hogy hallja saját
koponyáján keresztül. Aidan kiáltott át egy hatalmas sivatagon: –
Hé, érintkeztél Rachellel egyáltalán mostanság? Friss szikrák? – Az
ablak retesze nem volt rátolva. Kinézett az üres tűzlétrára, fel az
égnek, hátha Cait felmászott az épület oldalán.
– Tudod, én engedtem be – mondta Aidan, szeme a
bokszmeccsen, amikor Julian visszament a nappaliba.
Julian megnyomta a távirányítót.
– Te engedted be? – Leült Aidannel szemben. – Komolyan?
– Komolyan? Én néztem azt. Ja, itt akart hagyni neked valamit.
Tudod, döbbenetes nő.
– És beengedted? Mikor ment el? Komolyan beszélsz?
– Ja. Nyugi. Beengedtem. A kulcsommal. Beszélni is akartam
erről veled. Ez fontos. Tudod, még mindig a feleséged. Van egy
szereped, felelős…
– Ó. – Julian hátrahanyatlott a székben, a mennyezetre meredt.
Felnevetett. – Mikor ment el?
– Na tessék. – Aidan próbált úgy beszélni, mint egy zsidó
kerítő. – Nagyon felpörögtél. Szóval talán a régi szikra, he? Nagyon
érdekes. Jut eszembe, az inkák…
– Mikor ment el, A.?
– Honnét tudjam? Ha nem találtál semmit, hívd fel és kérdezd
meg. Azt hittem, már tudod, különben meg sem nyikkanok.
Tudod, ő meg te… bárcsak lenne adottságom elmagyarázni a
nyilvánvalót hülyéknek. – Aidan átment a konyhába. – Ez
minden? A borkészleted jól lezüllött. Újabb bizonyíték arra, hogy
az agglegényélet nem neked való.
– Nyisd ki, amit találsz. Tölts nekem is.
– Na szóval az inkák…
– Mikor volt itt?
– Többször is volt. Nem tudom. Oké, lebuktam, adtam neki
kulcsot. De figyelj, az inkák…
Szóval Rachel hagyott neki valamit, olyan valamit, amit ő
Caitnek tulajdonított. A verset, mi mást. Semmi értelme nem volt,
amikor azt hitte, Cait tette. Gondolataiból feszítőkötelet sodort,
hogy a verset Caithez kösse, és abból folytassa a történetüket,
amikor persze hogy Rachel hozta, világos és egyértelmű: Hol a
szerelem, mely mindennel felért?, kérdezte tőle Rachel, a kérdést az
ágyán hagyva, az ágyukon, amit egy másik életben együtt vettek.
Cait nem osont be ebbe a lakásába; ő osont be Caitébe. És
történetük szövetének újabb sarka feslett fel.
– Komolyan, figyelj már rám, Cannonball, ez fontos.
– Rögtön.
Viszont Cait küldte neki a hotellistát –, April in Paris” – cserébe
a veszteségért, új fejezetet írt kettejüknek éppolyan gyorsan, ahogy
a régi kitörölte magát. Visszakapcsolta a tévét Aidannek, bement a
hálószobába, és fellépett a netre. A hotelek stimmeltek Cait európai
hódításainak városaihoz, sorrendben is, Julian pedig járatokat és
szobákat foglalt a hotelekbe, még abban a városban is, ahol
Rachellel a mézesheteiket töltötték. A szeszélyes Párizs hűsége
megingott.
– Pár hétre Európába megyek – tért vissza Aidanhez és a pohár
borhoz.
– A megtévesztés ipara vagy egy új Boleyn lány miatt? Nem
érdekes, egyre megy.
– Vicces.
– Hallgass meg. Szerintem ez hiba. Komolyan. Néha a világ, az
élet…
Julian közbevágott:
– Mi volt az, hogy a gyorsabb szívműtétek durva viselkedéshez
vezetnek?
Aidan diadalmasan nevetett, és bevette a témaváltást. – Ha!
Kezdtem megijedni, hogy sosem kérdezed meg. Gondolj bele. –
Megszagolta a bort olyan erővel, akár egy porszívógyár, majd
sóhajtott. – Amikor kórházba mész egy kockázatos műtétre, a
Nagy Semmivel nézel szembe. Felnyitnak és elolvashatod, mit írtak
az artériáid falára. Lassú felépülés, nagy sebhely a mellkasodon,
nehéz légzés, megcsappant energia… nem tudsz mást csinálni,
mint gondolkodni. A halál közelsége felmelegít, megpuhít. Átírod a
végrendeletedet, jóváteszed a hibáidat. Magad köré gyűjtöd a
gyerekeidet, elmondod az embereknek, ami fontos, értékeled a
legapróbb apróságokat, például a vizelést. De mostantól… pfff.
Semmi kockázat, semmi felhajtás, egyetlen délután, bemész és már
jössz is ki, a szíved szinte jobb, mint volt, és már iramodsz is vissza
golfozni, kiabálni a parkolófiúval, várni, hogy a gyerekeid kérjenek
előbb bocsánatot. Add össze az összes szeretetet, amit az invazív
sebészet termel, és vond le az összes szeretetet, amit a gyors lézeres
műtét megakadályoz. Így veszik el a szeretet. Most komolyan. A
kedvemért. Kicsit lassú vagyok. Mi van Európában?

14
Julian jól odapakolt a hifinek, Cait éppen annyira szólt
hangosan, hogy a demó még ne recsegjen darabokra.
Rachel csengetett lent, riasztotta az izgatott Aidan (akit neki
kellett megnyugtatni), hogy Julian hosszabb időre elutazik még
ma, de Julian nem hallotta a csengőt, hiába hallotta Rachel (és
mindenki az utcán), ahogy a „Coward, Coward” és a régi
basszusgitáros remegteti az ablaküveget, akár a születésnapi
gyertyáit elfújó asztmás óriás. Rachel hívta Julian mobilját, de az
azt sem hallotta, és a hangpostán hagyott üzenetet is csak a taxiban
hallgatta le útban a JFK-re:
– J., hallod ezt? – Rachel biztosan a zaj felé emelte a telefont,
mert miközben Julian taxija bevánszorgott Queensbe, a
hangpostájáról hallgatta Caitet a parányi hangszórón át, majd újra
Rachel hangja vette át a főszólamot, és Cait le lett fokozva
vokalistának. – Tiszta tinédzser vagy, J.! Így bömböltetni a zenét.
Csak azért ugrottam be, hogy bon voyage-t kívánjak. Aidan
mondta, hogy üzleti útra mész Párizsba és azon túl. Add át
üdvözletem a kedvenc helyeinknek, jó? Klassz utat. Gondolok rád
odaát. Emlékszel a parkra a férfival, akit teljesen elleptek a
galambok? Őt mindenképp üdvözlöm. – Szünetet tartott, ami alatt
folytatódott a távoli, recsegő dal, mint egy kissé zenei forgalomzaj,
vagy mintha Rachel egy klubban lenne, vagy mintha a szülei
hívnák, hogy jó éjszakát, szép álmokat kívánjanak. „Jól van, most
már ágyba, Jules. És vigyázz a bátyádra.” „Várj, Apa, a banda jól
nyomja ma este?” „Jól bizony, kisember, jól bizony.” Rachel
folytatta: – Apropó, Párizs, megkaptad a képeslapomat? Az a kis
párocska annyira meghatott. Úgy emlékeztettek… nem is
tudom… nem ránk, persze, vagy talán mégis, ha franciák lennénk,
hm? És öregek. És mások. Viszlát, J. Pompás utat.
Nyolcszor meghallgatta az üzenetet a reptérig. Megint
elvesztett egy darabot a Caittel közös történelmükből, és megint
Rachel vette el, ráadásul úgy, hogy közben Cait a háttérben énekelt.
Úgy, hogy mialatt ő Cait hangjára pakolt a közös kezdetükhöz,
Rachel azt mondta, Nem, nem, ne olyan gyorsan.
Próbálta magát újra elkábítani Cait lehetőségeitől, újra
meggyújtani a fantáziák láncolatát: boldogság, szex, házasság,
gyerekek. Nagy levegőt vett a reptér semleges terében, száz sor állt
száz sorshoz, Carlton és Rachel kívül rekedt. Törölte az üzenetet, és
megkereste Caitet az iPodon; ő lesz eme kiemelt nap aláfestő
zenéje. A biztonsági ellenőrzésnél ugyan megvált tőle, de nem
kapcsolta ki a röntgengépnek, és előbb vette fel, mint a cipőjét.
Erről a terminálról repültek Rachellel nászútra, de azóta
átalakították, ezért bátran mehetett tovább, nem kellett félnie attól,
hogy kísérteteket riaszt meg az éttermeknél, az indulási kapunál. A
mosdóban hiába ugrált, hogy leöblítse a mozgásérzékelős vécét,
aztán szappanos kezét fel-le rángatta a csap alatt, egyszerre csupán
egy-két csepp vizet csikarva ki a mozgásérzékelős csapból.
A terminál hosszú szállítószalagján vitorlázott, el egy pihenő
mellett, ahol egy üzletember obszcén dolgokat visított egy
videojátékra. A mozgójárda végén két kisfiú futott egy helyben a
szalag mozgásával szemben. A rés egyre zárult, a fiúk lábmunkája
és Julian tétlensége egymás felé húzta hármukat, majd az idősebb
fiú intett az öccsének, a végtelen ösvény két szélére léptek, még
mindig az árral szemben kocogva, és Julian átsuhant köztük egy
beharangozó hang kíséretében: – A járda véget ér. Kérjük, óvatosan
lépjen.
Képtelen volt nyugton ülni – felzaklatta a képeslap és a köré
épített jelenetek elvesztése, komponálgatta szerelmi történetük
legfrissebb átdolgozását, éhezett Cait arcára, ugyanakkor aggódott
is, hátha rossz légkörben találkoznak: ó, igen. hello, ja, ez a banda, és
ő Julian, az én... szóval, alátéteket rajzol –, kínjában tanulmányozni
kezdte egy butik haszontalan ajándékait, meredt mellbimbójú
próbababákat Szabadság-szobros pólóban. Elfordult, vissza a
kifutóra néző hatalmas ablakhoz. Egy távoli gép nyelt el egy még
távolibb gépet, hátul kipottyantotta, és egyszer csak Cait O'Dwyer
és zenekara állt az indulási kapunál.
Az idegesség megalázó tünetei rohanták meg – tenyerek és
gyomor és száj –, mintha kénytelen lenne átélni azt a számtalan
szorongást, amitől megkíméltetett minden lánynál és nőnél, akit
csak tizennégy éves kora óta leszólított. Mindig azt hitte, az ilyen
szimptómák iránti természetes ellenállása az erkölcsi fittségében
rejlik, ami másokból hiányzik, ám most beleolvadt a butikba, hogy
vásároljon egy Yankees baseballsapkát, bogárszem napszemüveget
és egy csuklyás NEW YORK SZERETI A SZERELMESEKET
pólót, aztán meghúzta magát a felizgult kirakatbábuk mögött,
nézte, ahogy a zenekar a pulttól a párnás székekig jut – annyira
nem volt most érdekes pasas, amennyire csak lehetséges –, és arra
gondolt, hogy hazamegy.
Szólították az első osztályt, de Cait nem ment, így Julian tovább
sunnyogott a csokoládék és sárga játék taxik között, szorongatva
nyirkos, gyűrött első osztályú jegyét.
Caité volt az egyik utolsó sor, ami beszállt, és miután Julian elég
időt adott neki, hogy megkeresse helyét az Írországba vezető
alagútban, ő is előbukkant őrhelyéről, épp ahogy egy felerősített
hang az elkódorgott utasokat szólította, őt elsőnek, és leszegett fejjel
felszállt. A pilóta, aki a harmonikaajtó mögött a műszerekkel
babrált, fiatalabb volt nála majd' egy egész felnőttkorral.
Az ablaknál görnyedt, szomszéd nélkül. Egy katicabogár
valahogy bepréselte magát az ablak két plasztiklapja közé. Ahogy
elkezdett esni az eső, széttárta meggy vörös testét és csapdosott
szárnyával, az ovális keretet körbejárva kiutat keresett a sötétedő
kátyúból, s az esőcseppek dörögtek, akár a robbanások.
Az utaskísérő már zárta volna be az ajtót, amikor egy fekete
fiatalember érkezett, kifulladtan, száját eltakarva. Az utolsó üres
széket foglalta el, Julian jobbján. Divatosan hanyag öltözéke még
elment az első osztályra, talán színész, de nyugiját megcáfolta,
hogy milyen elkeseredetten kért egy pohár vizet még mielőtt leült,
majd pár perc múlva megint, miközben körülötte az első
osztályosok mimózát kortyolgattak műanyag pohárból, és
elkezdett vacakolni egy megelőző, vízben oldódó, megfázás elleni
vitamintégellyel, „kifejezetten gyakori repülőknek”. Képtelen volt
kockáztatni a fenyegető fertőzést, míg az utaskísérőt a vízzel
játszik, hát feladta, és az egyik fakózöld korongot a szájába tette,
ahol az sisteregni kezdett. Motyogott egy „Kösz szépen"-t a
pohárért, ami pár pillanat múlva megérkezett, és fakózöld
buborékok habzottak a szája sarkában.
A gép kitaxizott, egy madár repült mellette, a merev
fémszörnyet gúnyolta. A katicabogár hirtelen abbahagyta a
mozgást, ahogy az első osztályú rész elhagyta a talajt, még lehúzta
a turistaosztály súlya, és a bepánikolt esőcseppek elugrattak a
géptől, és a rezignáltan tűnődő katicabogár vörösből zöldre fakult.
A pilóta varázspálcája ügyes manipulálásával a földön mindent
játékká változtatott, majd szürke takarót húzott művére, és Julian
hátradőlt, lehunyta a szemét, rendetlenkedő hajtóművek csikk-
sercegését várva.
– Kér? – Szomszédja vízben oldódó immunitást ajánlott neki. –
Biztos? Ez egy kész Petri-csésze, még első osztályon is. – Julian nem
kért, mire a fiatalember az ülését ággyá döntötte. Julian azon
gondolkodott, hogyan mentse az iPodját vízre szállás valószínűtlen
esetén.
A pilóta egy romantikus döntött fordulóval ajándékozta meg az
utasokat, a sárga-narancssárga fényt végigkenve a kabinon első
osztálytól végig a turistaosztályig. Cait ott volt hátul, a fény
változása még több változást ígér neki odaátra. A katicabogár
világosszürkére kopott.
Julian kinyitotta a bűnügyi regényt, amit álcázásnak vett a
reptéri butikban. Bhunji Zsemko, egy mongol-montenegrói
nyomozó Párizsban találta magát, és beépült a Nagy Mecsetbe
Frinz Tishpát keresve, egy albán maffiafőnök elrabolt lányát. (Az
író, Homer Weindark eddig tizenhárom regénybe szőtte bele
vonakodó, diszlexiás zsaruját, mind egy-egy európai fővárosban
játszódott, kihasználva az amerikai közönség gyengéjét az
olyasmik iránt, mint a platz, az alprefektúra, a corrida.) Zsemko a
pisztolya után kapott, de elkésett. Az ütés a füle mögött érte, és
nekiesett az aranyerezetű Fülöp-Ágost bidének, Weindark
egyszerre szakértője az európai luxusvilág és alvilág
terminológiájának, Sötét Szuka hősnőt ragyogó mozdulattal
kibillentik egy ólmozott cinquecento ablakon, amely a Grand
Canalra néz.
 Tompa lila fény időzött még az égen, a tegnap utolsó jele, ahogy
viharok fölött repültek, melyek alatt az Atlanti-óceán vonult. Cait
csupán pár sornyira van mögötte. A gondolat melengette,
kényelmes volt, és Julian épp arra nézett fel a könyvből, hogy egy
katica alakú áttetsző burok elpárolog. Messze lent egy másik
kacsintgató gép hasított harántnyomot a felhők tengerén, árva
cápauszony a mérhetetlen, álomszerű messzeségben.
– Kávét? – kérdezte egy éneklő ír hang, és Julian a fekete
ablakba pillantott, hogy biztosan az utaskísérő legyen.
– Kérek – mondta Julian szomszédja.
– Hogyan kéri?
– Mint a bőröm – mondta a fekete férfi mosollyal, pózolva, és az
utaskísérő aznap este először érezte jól magát. Csöppentett bele pár
csepp tejet, megvizsgálta modellje arcát, tett hozzá még egy picit,
megkavarta, mérlegelte művét. – Egészségére – dorombolta.
– Ezt használta már – mondta Julian, mire szomszédja a jaguár
szexuális nyugalmával mosolygott, amit annak idején Julian maga
is érzett. – Ellopnám, de akkor jó sok tejet kéne innom.
Vacsora után kialudtak a fények, és a gép alatt, a Debussy-hold
és csillagok alatt, melyek színpadra siettek erre az átívelt éjszakára,
tucatnyi üreges, ezüst felhőoszlop gyulladt fel, akár a flipperben az
ütközők, felváltva kék és arany színben égtek pár-pár pillanatra, és
Julian úgy érezte, a keze átmenne rajtuk. „Alig vagy itt. Átmegy
rajtad a kezem.”
Rachel szavai a végső hetekben, csak visszatekintve fontosak, az
1A ülésen egy éjszakai gépen egy fantáziát üldözve Dublin felé, de
akkor csak egy a sok közül, amit mondott. „Elszigetelve minden,
de minden kockázattól. Tudod, látom rajtad, ahogy eldöntöd, »Én
sosem követem el azt a hibát. Én sosem követem el azt a hibát. Így
sosem fogok hülyének látszani. Én sose bántok így meg senkit,
vagy megyek olyan messzire, mint ő, vagy bántok meg mást, vagy
teszem nevetségessé magamat vagy mást. Nem lehet komolyan
venni azt vagy ezt, ezek csak emberek.« De már nem emlékszel,
milyen voltál előtte? Léteztél, mielőtt eltávolodtál mindentől. Én
emlékszem rád azelőttről. Én emlékszem.” Rachel mennyire
magabiztos volt, és ő mennyire kész hinni neki: ez volt hát a lényegi
probléma, nem Carlton halála vagy Rachel viselkedése. A
problémát az jelentette, hogy ő bizonyos értelemben elhatárolta
magát az élettől és a kockázattól, annyira betakarózott az
udvariasságba vagy félelembe, hogy lehetetlenné tette Rachel
boldogságát. Talán még meg is esküdött, hogy változtat ezen, már
nem emlékezett. Később, az ingaszerűen visszalendülő
bizonytalanságban Rachel visszavont minden szót, kitörölte ezt a
választékos vádat a Julianról készített végleges átiratából. De Julian
most ismét változást fogadott. Mindent komolyan vesz, elkötelezi
magát, beleveti magát az életbe, kezdve Caittel.
1B azt mormolta: – Franciaországban engedélyezett, ott igen –,
aztán görcsös, áramütéses rángással felriadt. Kihámozta magát
kagylóhéjából. Lehunyta a szemét, majd egyiket kissé kinyitva az
órájára sandított, káromkodott, és elővette a vitamintégelyt.
Megnyomta a hívógombot, a sárga utaskísérő ábra egy hús-vér
utaskísérőt hozott oda.
– A vitaminért kelt fel? – kérdezte Julian, ahogy a férfi lenyelte a
fortyogó zöld levet a műanyag pohárból, akár egy boszorkány egy
szülinapi gyerekzsúron.
– Maga hány éves? – kérdezte 1B válaszul. – Komolyan? Én
többet mondtam volna. Mindenesetre benne van a zónában a
gerinccsatorna-szűkülethez és az első koleszterinriasztáshoz. A
hererák első támadását megúszta, de már jön a másik. A sclerosis
multiplexet már majdnem végleg megúszta, de azért még pár évig
nagyon figyeljen minden bizsergésre a végtagjaiban. Folyton
hajolgatni kell a golyók elől. De egy úgyis eltalál. – Lekapcsolta a
lámpáját és hátradőlt, olyan egykettőre elaludt, hogy Juliannek
eszébe jutott apja története az alvó japánokról.
Julian is elmondta volna Carltonnak ugyanezt a mesét, ami
addigra családi ereklye lett. A hat-hét éves Carltonnak tetszett
volna. Juliannek is tetszett, sietve bújt ágyba az improvizált
fantáziákért, apja profilja a szürke ablak előtt, mögötte nyáron
még némi fény, kenőcsök és sör szaga, Julian asztalán egy
felfújható brontoszaurusz, és aztán egy fejezet a kedvenc
történetéből, végtelen történetek, amik apjának olyan természetesen
jöttek, mint a lélegzés: a jó és a rossz csirkekirályok, a háború a fiúk
szívéért, Defgidzsklisztán prémfarkasai, és a hosszú sorozat az alvó
japánokról, akikkel Julian álomba szenderült minden anyátlan
éjjelen jó egy évig.
A Fugu-hegyek lábánál megbúvó, eldugott falucskában a
történelem különleges alakulása egy szerzett állapothoz vezetett,
melyet aztán a természetes kiválasztódás bebetonozott a népesség
genetikai kódjába: ennek a falunak a lakói kilencven
másodpercenként pontosan harminc másodpercet aludtak, éjjel és
nappal, nappal és éjjel. Mindenkinek más volt a ritmusa: mindenki
a saját megváltozhatatlan időbeosztása szerint aludt és ébredt, így
ritka volt a tökéletes pár. De ha egy fiú találkozott egy lánnyal, aki
ugyanakkor aludt el, mint ő, sokkal több időt tölthettek együtt –
„életük háromnegyed részét, többet, mint mi itt", mondta Julian
apja, alig pár hónappal felesége halála után –, és ilyenkor a fiú
mindig szerette volna elvenni a lányt. A szülők azonban mindig
megtiltották az efféle jegyességet: ha a pár egyszerre alszik, ki
gondoskodik a gyerekekről, akik feltehetőleg más ritmusban
alszanak? Ki védi meg őket a medvéktől?
– Nem, nem, soha – morogta az egyik lány apja a kérőnek, aki
az áldásáért jött. Hosszú szürke szakállát ujjai között pödörgette, és
ahogy elaludt, felébredt mellette öreg felesége. – Mit mondott a
férjem a kérésedre, gyermekem?
A fiatal kémnek, Tasirónak, összetört a szíve, és most képtelen
volt elszalasztani a dicstelen alkalmat, melyet felkínált neki az élet.
Azt felelte hát: – Jakamoto asszonyság, a férje látja, hogy mennyire
szeretem a lányukat, hogy milyen jó férj leszek. Áldását adta. –
Jakamoto asszonyság mosolygott, és felkapta a teáskannát, hogy
az eseményt megünneplendő töltsön egy csészével.
Hamarosan Mr. Jakamoto is felébredt, felfrissülve, épp, amikor
töltötték a teát. Tosiro rebegő szempillákkal mondta: – Nagyra
becsült úr, feleséged örül nekünk, áldását adta frigyünkre. Az az
óhaja, hogy te is örülj nekünk. – És elaludt.
Arra ébredt, hogy Mr. Jakamoto van fent, a felesége alszik. –
Fiam, letértél a becsület útjáról. Sosem veheted el a lányunkat, és
minden vénnek elmesélem, milyen gonosz dolgot cselekedtél.
Rögvest távozz – mondta halkan, majd azonnal elaludt. Tosiro
felkelt, meghajolt az alvó férfinak, és kiment a házból. A kertből
felnézett az emeleti ablakra, ahol a csipkefüggöny mögött látta
szerelmét, kinek szemhéja már lefelé ereszkedett, és Tosiro leült a
kavicsos úton és elaludt.
– Ugye, kitalálja, hogyan vegye el? – kérdezte Julian az apját, és
később elképzelte, ahogy Carlton kérdezi őt.
– Nem lehet tudni – felelte apja Julian érdekében. Julian is
mindig így akart válaszolni Carltonnak, ugyanilyen fáradtan bölcs
hangon. – Holnap folytatjuk, kisember. Hosszú napod volt.
A későbbi epizódokban Tosiro (vonakodva) elhagyta a falucskát,
és a japán vidéket járta, s útközben gonoszul elbántak vele a
normálisan alvó japán emberek. Megverték, kirabolták, meztelenre
vetkőztették, fához kötözték és bekenték mézzel; végtelen sok
szorult helyzetben ébredt, melyekből kilencven másodperc alatt
kellett kiutat találnia. Julian apja hajlandó volt kínozni a
teremtményét, rajta keresztül bizonyítani az élet múlhatatlan és
megkérdőjelezhetetlen szörnyűségét; legalábbis Aidan így látta a
dolgot. – Ezt akkor mesélte, amikor anyátlan kisgyerek voltál –
álmélkodott később Aidan. – Nem valami jó ember.
A száműzött szerétőt egy kúpos kalapot és kék nyúlszőr
papucsot viselő szerzetes fogadta be, aki megtanította neki rendje
titkait, melyek segítségével Tosiro addig csúsztatta és konszolidálta
alvási szokásait, míg aztán többévnyi tanulás után képes volt úgy
aludni, ahogy egy átlagos japán. Amikor először aludt nyolc órát és
dolgozott tizenhatot a szerzetes földjén, a szerzetes közölte vele,
hogy távozhat, már nincs mit tanulnia. – De végre elfelejtettem a
bánatomat – tiltakozott Tosiro. – A boldogságnak mindig akkor kell
véget érni – felelte a szerzetes. – De mester, én boldog vagyok itt –
makacskodott Tosiro. – Nem, csak megtanultad elrejteni a
boldogtalanságod és álmokat szőni belőle.
Tosiro, kinek arcát nagyban elváltoztatták új alvási szokásai,
álnéven tért vissza falujába, és úgy tett, mint aki kilencven
másodpercenként harmincat alszik. Tudomást szerzett szerelme
házasságáról egy ocsmány hentessel, a pár szerelemtelen, viszont a
hagyományőrző szülők örömére teljesen szinkronizálatlanul alszik.
A hentes tolvaj is volt egyben. Kimért egy rendelést, és amikor a
vevő elaludt, egy könnyebb csomagot állított össze, és a nehezebbet
számlázta le. (Az is igaz viszont, ismerte el Julian apja, hogy
amikor ő aludt, néhány vevő levett a mérlegre rakott húsból, és a
táskájába dugta.)
A bosszúszomjas hős árnyékból nézte végig, ahogy a hentes
szidta szerencsétlen feleségét, ütötte, amíg el nem aludt, majd
felébredve azt várta, hogy az asszony felébredjen, és tovább
verhesse. Tosiro egy kampóra akasztott disznó mögött várta ki,
hogy elaludjon a csirkefogó. Akkor előbújt, megcsókolta szerelme
kezét, majd riválisát köpenyénél fogva felakasztotta egy
húskampóra, és elment mielőtt a hentes felébredt, hadd érezze a
goromba fráter az ördög jelenlétét, maga pedig visszatért az erdőbe
saját nyolc óra zzz-jére.
– Vissza fogja szerezni a szerelmét, és megtanítja úgy aludni,
ahogy ő – emlékezett Julian saját álmos jóslatára, ahogy most
elszundikált az 1A-n.
Egy éjszaka az erdőben arra riadt fel hosszú szundikálásából,
hogy szerelme áll fölötte némán zokogva. Nagy nehézségek
közepette, több éjszaka alatt követte diszkréten a fészkéhez,
éjjelente egy-egy útszakaszt megtéve, hiszen Tosiro sokkal többet
tudott haladni. – Azt hittem, meghaltál – nyögte.
– Nem, csak vándoroltam, tanultam, tervezgettem, hogy
visszatérjek érted, és most itt vagyok.
– Nem! Nem akkor, most! Órákig aludtál. – Undorral és
ellentmondást nem tűrően mondta ezt a lány, majd elaludt.
Harminc másodperc múlva újra azt mondta, sőt szinte köpte: –
Órákig!
Aztán megkezdte a lassú visszautat a faluba és a henteshez.
Kilencvenszer ébredt fel útközben, erdő és patak, hold és homok, és
Tosiro minden alkalommal szerelmet vallott neki, kérlelte, hogy
szökjön el vele, megígérte, hogy megtanítja hosszan aludni. De a
lány undora túl erős volt, így a kilencvenegyedik alkalommal
egyedül ébredt, és áldotta apja bölcsességét, amiért
megakadályozta ezt a rémálomfrigyet.
– Inkább a hentest választotta? – értetlenkedett az ifjú Julian.
– Nem mindenki olyan, mint te – magyarázta apja az ágy
mellett. – Nézd, Julian, a szerelem nem elég. Soha nem is volt. Azok
a mesék, amik ezt állítják, hazugságok – instruálta kedvesen a férfi,
aki még imbolygott a veszteségeitől. – Mindig van valami az „és
boldogan éltek” után. – (Ezt mondta? Amikor még gyerek voltál? –
kérdezte később Aidan. – És szerinted nem volt szánalmas, beteg
fazon? – Persze, hogy az volt – mondta Julian. – Ez oké. Csak te
nem akarod látni, hogy mi más volt még.)
Mint minden gyermekkori esti sorozatnak, ennek sem volt vége.
Kifulladt, aztán Julian magának olvasott, vagy apja a jazzről vagy a
baseballról csevegve kísérte álomba, vagy csak felkiabált egy jó éjt
a hifi mellől, kenőcsök, sör és felfújható nők rajzai közül.
Az alvók, mondta Julian apja évekkel később egy kórházban
Ohióban, abban a japán kórházban születtek, ahol ő
morfiumálomban lebegett, nem bírt sokáig kapaszkodni az
öntudatába, de nem tudott mélyre merülni a turbulens kábítószeres
álomba sem, miközben az igazi japánok tartották a fura
távolságot, csak szappanfoltos ablakon át látszottak, gereblyék és
levelek mögött, vaskerítés mögött mormoltak egymásnak a
földúton a hálós platánfák csupasz ágai alatt.
Julian sötétben ébredt, először nem is tudta, hol van, nem volt
benne biztos, mennyit aludt. Az iPodja lemerült. Így a fülhallgatót
bedugta az ülés karjának csatlakozójába. A rádiókat hallgatta, és
hamarosan meghallotta Caitet, hozzá énekelt, miközben
negyvensornyira mögötte aludt. A DJ-paródia úgy nevezte, „egy ír
angyal, fogságba esve legjobb álmaid alakjában” és lejátszotta a
„Gnózis és prognózis"-t, az ő dalukat, Julian ízlelgette a
csillagszemű sötétben, mögötte a szárnyon egy vörös villanófény
tartotta a ritmust a velúr égen és a lekörözött időzónákban, és Cait
újra álomba énekelte.
Legközelebb a természetellenes reggelre és vízbe csobbanó
vitamintabletta sistergésére ébredt. – Van egy-két komoly
íncsomója – tájékoztatta 1B. – Meg kéne nézetnie. – Odakint
üveges folyódelták, mint szívizom-erek egy zöld tetemben, a felhők
és a gép árnyékát mutatták fel. Julian könyvében az ablak
tükörképe a tavakat és zöld kockamezőket áttetsző áldozatokkal és
a párizsi mecsettel mázolta át. Alattuk a gép árnyéka dublini
autókat és menekülő madarakat nyársalt fel. Felhőszalagok
ragadtak a gépre, lebegtek a szárnyak mögött, ahogy a világ
nyikorogva és hidraulikus vakkantással ismét valósággá döccent.
Julian felöltötte a csuklyáját és szupermenő fülhallgatóját, az
ajtóhoz sietett, és elbújt a csomagszállító szalagok mögött, akár
Tosiro a felakasztott disznók mögött, Caitet figyelte, és várta a
tökéletes pillanatot.
Kora reggel szálltak le, de a távoli tárgyak máris fodroztak.
Julian előresietett a hotelhez. Lepj meg.
Lepj meg. Úgy vélte, a turné kezdete előtt nem mehet oda
hozzá, így Dublinban azonnal feltette Cait honlapjára minden bolt,
pub és régi barát címét, ahol a lány járt; a katedrálist, ahol üldögélt
a késő délutáni elfúló fényben és hallgatta, ahogy az orgonista
gyakorol és életre kelti a szobrokat, oszlopokat és üvegeket; még a
rendőrkapitányságot is, ahonnét késő éjjel kiváltotta dobosát –
csendélet a mozgó Caitről, egy kedves hello, bárcsak itt lennénk, a
láthatatlan múzsa által a fülébe lehelt ihlet. A város térképén
követte útjának állomásait, végleges útvonalát díszesen tekergő”
kígyónak rajzolta az ő arcával, fényes almát adott a kígyó-Cait
szájába, és egy önarcképet is rajzolt: mint kétkedő Ádám, a
fügelevélen J. D., óvatosan nyúl a csábító gyümölcsért, saját
ádámcsutkája magasan a torkában. Beszkennelte és elküldte neki
e-mailben a Morgan le Fay irodaházból, de amikor elérkezett a
turné nyitányának ideje, Cait diadalmas visszatérése Írországba,
képtelen volt belépni a klubba. Odakint járkált fel-alá, mert a bár
túl zsúfolt, túl közönséges volt, és az Ádám-Éva rajzot máris
avíttnak érezte. Valamit csinálni akart, amivel feltölti
mindkettejüket, mielőtt találkoznak, megtenni a tökéletes utolsó
lépést, mielőtt érintkeznek, valamivel helyettesíteni az elveszett
verset és képeslapot, Rachel zsákmányát, de az új rajz most már
csupán kínos volt, egy ócska poén. Semmi értelme nem volt tovább
húzni-halasztani. mégis visszament a hotelszobájába, és mialatt
Cait a város túlsó felén énekelt, ő úgy gubbasztott ott, akár a tévé
fölötti festményen a fába csavarodott Merlin, vagy a nyársorrúhal-
trófea az ágya fölött, az utazó töltőre ültetett iPodon a demót
hallgatta, úgy érezte, komoly esélye van a legröhejesebb ember
címre a földön, de Írországban minimum testhosszal nyerne.
Hat órával később a Smiths „London"-ja, a Clash „London
Calling"-ja és Lenny Kravitz „Mr. Cab Driver"-e{36} szólt az iPodján,
amíg el nem aludt a londoni taxi kemény bőrülésén. Carltonról
álmodott, aki fáradhatatlanul fecsegett, bölcs tanácsokat
osztogatott, ujjával csettintett valamire, ami saját skarlátszínű, mini
iPodján szólt. Amikor Julian felébredt, alig győzte kerülgetni Caitet.
Ő szólt a taxi rádiójában. A londoni buli plakátjai díszítették egy
autópálya hangfogófalát, újra meg újra kilesett rá a fél szemére
lehúzott görög hajóssapka alól. Hírneve szétterült, akár egy kiáradt
óceán.
És ott állt Cait a recepciónál Iannel, a ritmusszekcióval meg
valami menedzserrel, egy nagyhangú kopasz cockney-val, aki
felesleges rámenősséggel fordított a banda és a kapus között, dob-
és gitártokok tornyai a rézkeretes csomagkocsi karmazsinszín
velúrján, a menő boy talpig feketében, a szolgálati divat nem
marad le a művészvilágtól. Nem, nem itt, nem csoportban, nem
reggel, nem a hallban, nem ebben a fényben, nem zuhanyzás
nélkül, nem úgy, hogy a tiszta vágy rohama életre ne keltse, mint
egy orgona egy üres templomban, nem, hacsak nem Cait jön oda
hozzá, ahogy anyja apjához a kórházban, tekintet nélkül a lábára.
Julian olyan mélyre bújt a csillogó-villogó, kietlen hallba,
amennyire csak tudott, nem talált semmi szokásos cserepes
növényt, hát leguggolt egy áttetsző dívány mögött, előhalászta
sapkáját, csuklyáját és szemüvegét, majd egy tükrös oszlop mögé
bújt, és reménytelenül nézte a hall három tükrös falát, a tükrös
liftet, a tükröket a recepciónál, próbált olyan szöget találni, ahonnét
a tükörképe nem vetül Cait előtti felületekre. Elcsüggesztették
önmaga fordított, kétszeresen fordított és háromszorosan fordított
verziói, végtelenül megsokszorozódva minden irányba.
Jó sokkal az után, hogy Cait karneválja beszállt két tükrös liftbe
és eltűnt, Julian, bejelentkezve és felkulcsolva, megnyomta a 15-öt,
és a lift végébe állt. A 12.-en megállították. Volt annyi lélekjelenléte,
hogy azonnal leszegje a fejét, sapkája Yankees lógója hátrafele
lebegett a félhomályba. Ő lépett be, füléig felhajtott frottír
köntösben, sima lába végén hotelemblémás papucs. A tükör-fekete
márványpadló a térdéig mutatta meg, majd a kép felhős, meleg
sugalmazásba veszett. Megnyomta a hosszúkás SPA gombot, nem
nézett az imbolygó férfira, de a kulcsával játszott a háta mögött, az
aranyszámos műanyag fekete-gyémánt egyik kezéből a másikba
táncolt, ide-oda, ujjpercről ujjpercre, fejjel lefelé és fejjel felfelé, itt a
számjegy, ott az inverze.
A 13.-on egy Boston Red Sox-sapkás amerikai kisfiú szállt be az
apjával. A fiú könyörtelenül meredt Julian fejére, míg nem bírta
tovább tartani: – A Yankees tré. – Az apja rászólt, próbált
rámosolyogni a makacsul a padlóra meredő New York-szurkolóra.
A 15.-en kinyílt az ajtó, de Julian képtelen volt mozdulni, a lány
pedig hátra sem nézve megint megnyomta a SPA gombot. Egy
körben az állt: ŐRIZZE MEG HIDEGVÉRÉT. A SEGÍTSÉG ÚTON
VAN, de ez a lámpa nem gyulladt ki, és Julian attól tartott, elkiáltja
Cait nevét, vagy belülről kirágja az arcát, vagy hátrafele beleolvad a
fekete tükörbe, és csak elpárolgott Hirosima-árnyék jelzi majd,
hogy valaha létezett. Apa és fia a 18.-on szállt ki. Itt, itt, itt, itt az
idő. Ajkai nem működtek. Ők tudták, ha Julian nem is, hogy az
érintése roncsol; Cait az ő gőzölgő ujjlenyomataitól azonnal
erodálódna. Minden kezdet a vég kezdete lenne, még ha csak lopva
megcsiklandozná a frottírt, már az is megölné kettejüket,
gyilkosság lenne, még ha a kamerák a felső sarokban nem is
észlelnék. Cait elúszott a súlygépek lármájába és eukaliptuszillatú
gőzfelhőkbe, az ajtók bezárultak, és Julian lezuhant egész a hallig,
majd újra fellendült a 15.-re, kerekes bőröndjének fogantyújáról
csöpögött a pára.
A szobájában szapulta magát, fel is pofozta: Az életből mennyit
tölt még sóvárgással? A sóvárgás nem stabil állapot: fel kell
oldódnia valamivé. Rég elérkezett az ideje kihúzni a mérges tüskét
az ágyékából, lerázni a megbéklyózó múltat azzal, hogy új
tájaknak dörgölőzik. Ült az 1529-ben, harminclábnyira Cait
londoni otthona felett, és elképzelte, ahogy összekötözött lepedőkön
a függönytől a balusztrádra lendül, megvágja a lábát a
balkonablakon, amikor betöri az üveget, spriccel a vér, otthagy
DNS-t, tárgyi bizonyítékot, szívének cafatait… és mindegy, Cait
nincs ott, vissza a lifttel, vérezve nővért hívni. Időzónák söpörtek
ide-oda előtte. Előbb próbált ébren maradni, majd alva maradni,
akár egy japán hentes.
Az életből mennyit tölthet még sóvárgással? Felkelt, kiment a
hotelből, keresett egy helyet, hogy egyen, kicsit berúgjon, és
kitalálja, hogyan bűvölje, szórakoztassa, ihlesse, csábítsa O'Dwyert.
Elment egy játszótér mellett. Az óriási fahajónak – törzse feléig
homokra futva, az ágyúk teniszlabdákat lőttek kis ívben el az orr
mellett, oldalán a neve, HÓBORTOS – alig maradt legénysége a
szeszélyes esőben. Az orrárbocra függesztett hintán egy túl idős
lány, olyan tizenöt, lebegett közömbösen, próbált visszaszerezni
valamit, amit utoljára itt látott.
Aznap este látta Caitet énekelni a Liquide-ben, nagyobb hely,
nagyobb közönség, nagyobb zaj, az esős London engedelmesen
felkészült Caitre, és a lány félelmei dacára úgy fogadta mint
sajátját, nem Dublinét vagy New Yorkét, és London félelmetesen
unott kritikusai doromboltak és sóhajtoztak, odatartották neki a
pocijukat egy simire. Még sosem énekelt ilyen gyönyörűen. Újra
elképesztette Juliant, aki megesküdött, hogy megadja neki, amire
szüksége van és amit akar, az lesz, akinek Cait akarja, elkezdi, ami
csak következik, beolvasztja magát ezért a hangért, ezért a nőért.

16
Párizsban még mindig nem tudta, hogyan lenne a legjobb
továbblépni, bár azt eldöntötte, hogy Párizsban nem történhet
meg, és akkor a l'Étoile Cachée kapusa kezébe adott egy borítékot:

<<AU BOUT DE LA RUF QUINCAMPOlX, CE SOIR>>

Après la foule, toi seule.
Après la fête, ton souffle.
Dans l’ombre, je te trouve.
Après la chalcur de la danse,
Ta main, fraîche et sèche,
Pour prendre et surprendre.
Après le monde et ses monstres,
L’amour, calme, calme, calme.
Jean Seurat, 1949

Szótár és gimnáziumi franciatudás mellett is online fordításhoz

folyamodott és megtudta, hogy Cait döntött kettejükről: a rue
Quincampoix, ma este. Cait döntött. Rákényszerült, és ő nem fog
ellenkezni. A hotel halljában ülve megsétáltatta ujját a térképen.
Követte a térképet a rue Quincampoix-hoz, egy kanyargós
középkori mellékutcához, tele neonnal, galériával, korommal és
ingerlékenységgel. A délutáni hőségben bejárta egyik végétől a
másikig, hogy pontosan tudja, hová álljon éjfélkor, amikor Cait
otthagyja a zenekarát és rajongóit a le Nid d'Araignée-ben és idejön
az általa választott helyre. Az utca felső végén a versük domború
bronzba vésve díszelgett a falon.
Az utca alsó végén észrevett egy másik plakettet, kék zománc
fehér betűkkel. Az egybeesés kísérteties volt, elbátortalanító,
álomanyag:

ICI A ÉTÉ ASSASSINÉ PAR LES NAZIS

J. DONAHUE,
LE FRANC-TIREUR ET PARTISAN IRLANDO-FRANÇAIS, LE 23 AVRIL 1944. N'OUBLIONS
JAMAIS.

Ehhez elég volt a franciatudása. Ott állt, pislogott, keze félig

felemelve, hogy megérintse a porpermetezte szavakat, melyeket
Cait felfedezett a számára. Akkor most Cait az utca melyik végén
várja? A vershez küldi, közös pillanatukhoz? Vagy azért küldte a
verset, hogy idevezesse, hogy tudomást szerezhessen névrokona
meggyilkolásáról?
Ma este nem hallgatja meg, még az iPodon sem, zene nélkül vár
rá, füle ugyanúgy kiéhezik rá, mint a többi része. Egyedül evett,
aztán a rue Quincampoix tetejéről csigavonalban csámborgott
kifelé, el a ház mellett, ahol az anyja felnőtt, egy hajóval fel-le
utazott a fekete Szajnán, miközben Cait a meghódított városnak
adott szerenádot. A városnéző hajó reflektorai fénybe vonták a
folyó téglapartját, a folyóparti sétány vézna fáinak árnyékát
rávetítették a magasabb sétány falára, és az imbolygó, ágas-bogas
árnyak lecsúsztak a falakon, ahogy a hajó magával húzta fényeit a
folyón; a fák filmet néztek fákról, amik mozognak.
Az útvonal, amit Párizson keresztül választott, nem volt teljesen
véletlenszerű. Elkerülte a kis hotelt, ahol Rachellel egy hétig minden
nap sokáig aludtak. Hátat fordított, amikor a hajó elment az Eiffel-
torony mellett, és hangosan igeragozott, hogy ne hallja a
négynyelvű hangfelvételt semelyik helyről, ahol együtt voltak.
Párizs csak elég nagy, hogy elférjen benne két különálló, egymást
nem fedő szerelmes történet.
Ideális esetben olyan helyet kellett volna választaniuk, amihez
neki semmi történelme nem fűződik, és fontolgatta is a találkozó
elhalasztását, üzenetet hagyni Caitnek, hogy keresse az ismeretlen
Bukarestben, a semleges Berlinben, bárhol, ahol nincsenek
versengő emlékek, de nem volt hozzá energiája vagy bátorsága. A
gondolat, hogy megérintheti, sötétítőként borult mindenre, amit
látott, csinált, vett, olvasott, hallott és ízlelt.
A két nő – az egyik múltja koholmánya, a másik jövőjéé –
megharcolt Párizsért. Amikor a hajó valami újat írt le neki –
Napóleon csatáit, Richelieu manipulációit, elsietett intézkedéseket
egy járványra, egy palota leégését, melyet retorikai szikrától
meggyulladt kiszikkadt sérelmek okoztak –, hallgatta és igyekezett
beledolgozni az ő és Cait történelmébe. Amikor a fények túl
gyorsan vitték tekintetét egy póklábú hídra, ahol anno megcsókolta
feleségét, vagy az üzletház eresz-árnyaira, ahol egy zápor elől
kerestek menedéket, bedugta a fülét a fülhallgatóval, akár
Odüsszeusz egyik hajósa, és gondolatait inkább a Cait választotta
utcára fordította, a bronzba öntött versre.
Korán visszaért a rue Quincampoix-ra; Cait még színpadon
lehetett. Az utca tompaszögben fakult ki alatta, kétszer szelték át
keskeny utcák. Túl szűk a modern életnek, mégis válaszokat
pislogott a táguló világnak: GALERIÉ DART, DISQUES VINYLES,
24/24 SEXE. Megérintette a plakettjük alját, egy másik éra
randevúja a zene és a tömeg után.
Tucatszor végigjárta az egész utcát, elképzelte szürkének és
árnyékosnak hatvan évvel korábban, elképzelt egy régi filmet
magáról, ahogy azokban az időkben találkozik régóta ostromolt
szerelmével, kezének hűse, lélegzetének melege lehengerlő a világ
és szörnyei után.
Felkészült Cait összes lehetséges érkezésére, északról a vers felől,
ahogy őt meglepve otthagyja a klubot és legfrissebb diadalát, és
egyenesen idejön, fénytócsától fénytócsáig úszva. Vagy a közbenső
kereszteződésben bukkan elő, a most kinyíló teraszajtóknál, az
arab kiabálásnál, az utcára nyitott fényes bárnál tele vízipipával.
Vagy délről, az utca folyóhoz közelebbi sötét vége felől, a sarkon a
peepshow, ő pedig Cait felé megy, annál az ismeretlen ős küldte
bizarr képeslapnál találkoznak, ami élete legfontosabb pillanatában
érkezett meg, figyelmeztetésként vagy áldásként. Attól félt, hogy
túl sok időt tölt az utca bármelyik végén, hogy elszalasztja Cait
érkezését, hogy a lány azt hiszi, elutasítja őt, hogy elmegy
Kompromisszumként leült a vízipipás bárban, szőtt csövön
keresztül száraz gyümölcsöt és dohányt szippantott, az utca
mindkét rejtett végét szemmel tartotta, mialatt a testes arab tulaj,
akinek köményillatú volt a verejtéke, melegen üdvözölte, és New
Yorkról kérdezett, megosztotta Juliannel a titkot, miszerint a
Világkereskedelmi Központban dolgozó összes zsidó otthon maradt
azon a végzetes reggelen, mert figyelmeztette őket a központi
hatalmi apparátusuk.
Julian hallgatta az utcát, a foglalatát annak az ékkőnek, ami
majd Cait hangja lesz, ahogy köszönti, après le foule, első szavuk
egymáshoz élőben. A nyári hőség felfeszegette a harmadik emeleti
zsalukat, vitákat és nevetést szabadított fel, melyek leszitáltak az
ívmintába rakott téglákra és macskakövekre. Egy prostituált,
akinek ajánlatát hajnali egykor mosolyogva elhárította, most
visszatért, és megállt mellette:
– Unatkozom, nincs kedvem dolgozni, de úgy kell tennem.
– Egv ideig kísérte Juliant az őrjáratán, lefordította neki az utca
legjobb hangjait, a kétórai sikolyokat és nyögéseket, fenyegetéseket
és vicceket. A parfümjéről Juliannek egy régi filmiskolás barátnője
jutott eszébe, a divatok leúsznak a folyón Párizs török
prostituáltjaiig, hacsak a diákok és utcalányok költségvetése nem
esett mindig is egy sávba. – Azt mondja a nőnek, hogy hazug. A nő
azt mondja, nem érdemel ilyen jót – közvetített, majd azt kérdezte
– Engem nem akarsz, vagy senki nem? – de ez már nem közvetítés
volt. A hangjába lopózott gyengeséget észrevéve hozzátette: –
Vannak barátaim, akik talán tetszenek. – Robogók köröztek
dorombolva.
Caitet feltarthatták a rajongók vagy a sajtó, és Julian úgy
döntött, vár még, de aztán elérkezik az az óra, amikor Cait már
nem veszi a fáradságot, hogy eljöjjön, mert feltételezi, hogy úgyis
elment már. És ennél a gondolatnál megpillantotta messze délen, a
nekrológja és a szexklub mellett. Kocogásra fogta, majd elrohant az
öreg kínai mellett a lépcsőn; el a törött neon mellett, ami zümmögő,
rejtélyes GA-t ajánlott; el a török lányok makréla raja mellett, ahol
egy svéd vagy német tag, feje borotvált és csupasz hátán a
tizenhatodik századi világtérkép rajza, pénzt szedett be flangáló
alkalmazottaitól; és nem is Cait volt, csak az utca vándor
szórakoztatóinak egyike, aki félreértette buzgó közeledését. Julian
megtorpanására káromkodott, és megváltozott az arca, Julian
lábához köpött, és alaposan elgesztikulálta az érzéseit. A nő feje
fölött, az utca egyik keleti résében az ég színén megjelent az első
változás. Öt órával tisztelte meg Caitet, feltűnésmentesen és
feleslegesen, és abban a fényben ott volt Cait arca, hámlott, akár a
bőr, egy vonakodva kialvó utcalámpa hornyolt oszlopának alján.
A hotelbe visszaérve megkérte az Étoile Cachée éjszakai
portását, csengessen fel Cait szobájába. A hátranyalt hajú,
ceruzabajszú férfi oldalt döntött fejjel, fél szemmel mustrálta
vendégét, és részvétét mosolyogta.
– A hölgy kihajózott a kíséretével, uram, őszinte sajnálatomra.
– És az enyémre, az enyémre – mondta Julian, apja fáradt világi
bölcsességével, és fejrázással, ami átterjedt a kezére, majd az egész
testére, és mire a kulcsot bekaparta a zárba, és a vécére ért, már
remegett a láztól, olyan érzés volt, mintha álmodna, pedig közben
már beleokádott a vécébe, melynek falát tizenhetedik századi
kardvívó kézikönyv illusztrációival tapétázták ki. Aznap reggel
órákkal később, amikor láza merész magasságokba szökött, a
lovagok felvonták rá a szemöldökük, miközben kimérten
felhúzták, majd azonnal lehámozták szarvasbőr kesztyűjüket,
hogy aztán lassan megint felhúzzák.

17
Cait azt mondogatta magának, hogy előre kellett volna látnia.
Percekig ebből állt a roham: előre kellett volna látnia, ez járt a
fejében, habár nem volt más tárgya, mint a maró önvád, hogy előre
kellett volna látnia. A vécében volt kezdés előtt egy órával, és még
kezdés előtt öt perccel, sőt kezdés után tíz perccel is. Ian beküldte a
francia ruhatároslányt: halk ujjpercek a fülke faajtaján és: –
Hölgyem? Kér egy dolgot? – A tükörnél felépítette önmaga
hasonmását, azt mondta magának, hogy noha látnia kellett volna
előre, most már nincs választása, úgy kell tennie, mintha meg sem
történt volna. Ian odakint várt, és Cait látta saját tükörképét a
szemében, a szánalmában, a dédelgető ajánlatban, hogy kaphat
még időt, és ő gyűlölte, amit látott, és gyűlölte Iant, amiért
megmutatja neki. – Ne. Ne nyúlj hozzám. Menjünk. Azt
mondtam, elég. Ne érj hozzám. – A legrosszabb még eztán jött; ezt
is látnia kellett volna előre: förtelmesen énekelt, valószínűleg a
legpocsékabb fellépése a tizenhét év alatt, amióta énekel. Szeretett
volna meghalni, elmenekülni, nevet változtatni, felismerhetetlenre
karmolni az arcát. De még ennél is rosszabb volt – és persze ezt is
látnia kellett volna előre –, hogy mindenki ugyanúgy viselkedett. A
tömeg ugrált. A fiúk kikezdtek vele. A lányok táncoltak. Bandája
Franciaország meghódítását ünnepelte. A műsor után Ian úgy
vigyorgott, akár egy pederaszta bohóc: – Látod? Klassz voltál.
Imádtak. – Nem látják a különbséget a legjobbja és a legrosszabbja
között, miután ő megalázta magát a kedvükért, lenyelte a perzselő,
keserű pánikot, ami bezárta abba a guggolásnyi fülkébe, az alig
összepréselt fa mintáit bámulva a vécépapíron – a vigyorgó
arcokat, fantasztikus fegyvereket és aszott virágokat –, és végül
kiderül, hogy senki még csak oda se figyelt. Legszívesebben
visszament volna a hotelbe aludni, amíg el nem menekülhet ebből a
rémes városból. Nem mehet a rue Quincampoix-ra, most nem. Ha
Julian itt volt a ma esti haknin, ő biztos hallotta, ami történt,
messzire szaladna, nem lenne ott, még ha ő össze is szedné magát.
Ha valaki, Julian biztosan elszökne attól, amit ma mutatott.
Elveszítené őt, elveszítené az egyetlen esélyét egy értékes és tartós
valamire.
Így hát elvitték egy partira, ahol Ian nem hagyta békén.
Folyton lelökdöste Ian kezét a karjáról, de ő olyan volt, mint egy
bogár, a görbe-vézna farmeros lábaival, ragadós ujjaival az ő
karján, habzó folyadékait ajánlgatva: – Cait, találkoznod kell ezzel
a pasival, Cait, látnod kell a kilátást a hátsó ablakból, látni az Eiffel-
toronyt, Cait, ő Pierre, ezt kapd ki: Piaf férjének a segédje volt!
– Csíped a dicsőséget? – kérdezte Alec Stamford annyira
kontextustól függetlenül, hogy a férfi elsőre egy alacsony
költségvetésű film összecsapott speciális effektusának tűnt. – „Te
vagy Párizs szépe, Marie.” Ismered ezt a régi dalt? – Nem ismerte,
hát a szalmakalapos Alec eldúdolt egy régi-új dalt. – „Te vagy
Párizs szépe, Marie. Rólad beszél a la ville. / A mindenem voltál,
Marie, de most, ó, c'est la vie.” – A legutóbbi kényes publicitás után
szüksége volt egy kis vakációra, mondta. – Nem tudom, hallottad-
e, de volt egy kis összezördülésem a törvénnyel. Félreértés, később
így lett elkönyvelve, és a rendőri szervek a bocsánatkérésükkel
útnak engedtek, de ez persze már nem kerül bele a lapokba. Azt
hiszem, a jelenlevők közül csak te érted meg. Te most lépsz át a
tükrön, szomorú Alice. Én már letöltöttem a magam idejét ideát.
Kezdem úgy érezni, hogy én leszek a te vízipipázó hernyód,
tudod? – Kezét Cait tarkójára tette, mintha gyereket vagy pudlit
simogatna, és azt mondta: – A gitárosod egész jó – mintha keze
kifejezetten emiatt vándorolna a hajában. Ha nem mondta volna
azt, miközben arca lecsapott az övéhez – Ma este gyönyörűen
énekeltél –, akkor Cait is talán több bájjal hárítja el a rohamát,
talán meg megcsókolni is hagyja magát egy pillanatra, mert kit
érdekel… végül is Alec három dolgozó lányt is felbérelt az ő
szimulálására. Csakhogy Alec ezt mondta, mire ő elfordította a
fejét, és káromkodva ellépett tőle, elmondta minden
tehetségtelennek és semmirekellőnek, csalónak, ellenszenvesnek,
üresnek, jó hangosan részletezte letartóztatásának körülményeit. A
férfi ezt nem érdemelte meg, de ő nem volt olyan hangulatban,
hogy ezt elismerje, fekete Guinness-cunamival kimosott magából
minden emléket róla, a hakniról, a parti végéről és a rue
Quincampoix-ról, aztán ott ült a Madridba tartó hajnali vonaton,
feje Ian ölében, már amikor nem a fém vécéülőke fölött hajolt át, s
nézte a lent elsuhanó síneket.

18
Magánhangzóktól átszínezett és éles ékezetekkel meghintett
szokatlan mássalhangzók süvítettek el izgatottan reptéri
üdvözlőtáblákon, vonítottak kérdően kirakatokból: egy tengelyéről
lerángatott világ.
A Párizsban elvesztett napok és kilók, a szobájába érkező orvos,
a mocsok és az álmok után Julian felzárkózott a turnéhoz.
Eltökélte, hogy befejezi ezt, és furcsa szimptómáktól szenvedett.
Nem bírta hallgatni az iPodját: semmilyen zene – még Caité sem –
bűvölte el. Nem tudott aludni, mert állandóan az ő szemére,
mellére, farmerjára, ajkára és torkára gondolt, ugyanakkor azt sem
tudta elképzelni már, milyen is lenne egy találkozás, és nem értette
a Párizsban történteket. Carltonra gondolt, Cait azon ajándékára,
hogy visszahívta a fia emlékét az életébe, de időszakosan rátört a
bénító gyász, amikor képtelen volt Caitre gondolni, és nem akarta,
hogy bármi köze legyen hozzá ezután, amikor gyűlölte azért, hogy
olyasmit indított el benne, amit ő nem tud uralni.
Tisztában volt vele, hogy ez nem mehet így tovább, nem róhatja
örökké ezt a maga tervezte pokoltornácot (egy halott csecsemővel
osztozva, akár az igazi pokoltornácon), Cait körül körözve anélkül,
hogy megérkezne. Azzal álltatta magát, hogy a tökélyre vár, amit
Cait megérdemel, pedig valójában már csak bujkált, egyik
városban a másik után, és amikor megpillantotta a feléje tartó
magányos Caitet a bukaresti Vânătoarea árnyékos halljában,
berontott egy kamrába egy repedt mosdó mellé, amiben szilánkos
felmosórongy állt, berántotta maga mögött az ajtót, és rájött, hogy
nincs egyedül. A másik férfi sápadt, sovány és búsképű volt, szintén
előle rejtőzött, ajkát harapdálta és öklét halántékába nyomta,
visszatartotta a lélegzetét, imádkozott, hogy csak így ne lássa, és a
tükör túloldaláról Julian homlokának dőlt.
A turné bepöfögött a végállomásra, Budapestre. Az utolsó
koncert napján délben Julian feküdt az ágyban ebben az igen fura
hotelszobában a kabinfa lambériával, a kevés, szedett-vedett
bútorral, ahol az elegáns csillár és a boldog békeidők előkelősége
keveredett a KGB-s kihallgatószoba-stílussal és a modern üzleti
utazó elvárásszegény igényeivel: laptop-aljzat, spórolva feltöltött
minihűtő, fizetős kábelmenü szóló rejszolóknak. A tökély létezik,
makacskodott Julian; Cait nem fogad el kevesebbet, csak a tökélyt;
a tökély a jövőjükhöz vezető egyetlen út, az egyetlen mód
kielégíteni Cait igényeit, újra apa lenni – Carlton emlékének apja és
Cait apja is bizonyos értelemben –, az egyetlen út kiérdemelni a
szerelmét, újra teljes életet élni. Létezik – ebben tökéletesen biztos
volt – tökéletes megoldás, tökéletes befejezés és tökéletes kezdet,
olyan esemény, amely tökéletesen kipróbálatlan maradt más
nőkkel, tökéletesen mentes Racheltől, tökéletesen illeszkedik az ő és
Cait kémiai kötelékéhez.
Kivéve, ha egyszerre mindkettőt nem lehet. Kivéve, ha nincs
megoldás Cait és Carlton matematikai problémájára, nincs olyan
geometria, amelybe mindketten beleférnek. Égő fájdalommal
felugrott az ágyról, hogy nullára állítsa az agyát, hogy találjon
bármit, amit nézve gondolatai új barázdába döccennek. A zavarba
ejtően dekorált szoba falán csupán egy reprodukció lógott,
Rembrandttól a Danaé: Zeusz elment hozzá álmában, arany esővel
ébresztette. És akkor Juliannek beugrott a válasz. A tökély nem azt
követeli meg, hogy ugorjanak onnét, ahol állnak, hanem hogy
szelíd lépésekbe tördeljék az utat: a jövőt csak úgy lehet
megteremteni, ha előbb álmodunk róla. Csak egyikük engedheti
meg, hogy ébren legyen abban az első pillanatban. Az álomnak
még dajkálnia kell egyiküket, álomrostok nyúljanak át a pillanaton
hidat alkotva. Elmegy hozzá ma éjjel, amikor Cait már alszik. A
lány a karjaiban fog ébredni, épp csak feleszmélni, aztán megint
felébred, miután ő eljött, nem is lesz biztos benne, megtörtént-e
egyáltalán, és ez előkészíti a dolgot New Yorkra. Nincs valami
kemikália, ami elősegítené az eseményt, nem okozna
eszméletvesztést, csak mondjuk egy kis faktuális fókuszvesztést?
Egy párálló zsebkendő, egy sunyi staub, egy beporozott bársony
szemkötő, arany eső…
Cait eszméletlen lenne, legalábbis az elején. Jó lenne tudni
annyira magyarul, hogy megvesztegethessen egy gyógyszerészt, és
kérjen tőle egy fiola valamit, ami elgyengítené az emlékezetet, de
nem okozna fatális feledést. Mivel nem ismert rá szót, úgy döntött,
Cait szekrényében várja ki, amíg a lány elalszik.
Csakhogy a szobakulcs megszerzése – kémregényekben és
francia bohózatokban gyerekjáték – áthághatatlan akadályként
tornyosult elé. Ha hosszú rudat akar elgörbített akasztóval a végén,
ahhoz meg kell látogatnia a magyar szaküzleteket, és rendelkezni
egy tapasztalt profi szókincsével: szigetelőszalag, csipesz, maga nem
látott itt. Vagy Fosbury flop-technikával átugrani a recepciós
pulton. Lopni egy piros egyenruhát. Fülledten feláldozni magát a
vén, borostás ajkú szobalánynak, kiemelni az álkulcsot a foltos,
rongyos dirndli alól, miközben hátulról gyúrja, és nudlijának
nevezi. Végül ült a hallban, újságot olvasva egy vizelő kerub
mellett, míg megtörtént a kapusváltás, és a pajkos szemű fiatalabb
fickó, aki láthatóan tudatában volt Cait hírnevének, és meg akarta
védeni a fenyegetésektől, átadta az ügyet egy süket, kormótlan
férfinak, remegő ujjakkal, nyálas, örökké mozgó szájjal. Julian
hangja mégsem remegett, amikor kimondta – Öt nulla hat – és
magasra emelte szemöldökét, mintha hozzá lenne szokva, hogy a
kulcsok felső sorát nézi.
Kiment egy taxihoz. Az Angol-Magyar szótárban rámutatott a
lakatos szóra, a taxis bólintott, és németül kezdett beszélni,
miközben Julian kétrét görnyedve leakasztotta a kulcsot az
azonosító bilétáról. Megérkezve Julian rámutatott a vár szóra.
Csengett a telefon, amikor berobogott a saját szobájába, Cait
kulcsklónja a combját perzselte, az eredeti újra a magas kampón
lógott. Leült az ágy szélére, a lángoló kulcs immár a kezében. Most
nem vehette fel, most nem beszélhetett vele, nem adhatott neki
esélyt, hogy még jobban eltérítse vagy összezavarja. A telefon
elhallgatott. Egy perc múlva újrakezdte, ő pedig felkapta, még
mielőtt az első csengés elhalt: – Olvastad ezt a dolgot az új
Neuroscience-ben? – kérdezte Aidan az óceánon túlról. – Gondolom,
nem. Minek olvasnál bármit is, nem igaz? Ott van neked az a
rengeteg képernyő. Menj fel a netre, Cannonball. Még ma. Csak
ma van fent. Nincs Wi-Fid? Minek mész egyáltalán olyan helyre?
Itthon kéne lenned, főleg ha ezt meghallod. Na jó, figyelj. Mint
bizonyára tudod, a megbocsátást már rég megoldották, mármint
evolúciós szinten… hogy mire jó, mi hasznunk belőle, hogy
bizonyos mennyiség belőle egy csoportban sikerhez vezet, de túl
sok vagy túl kevés a kihaláshoz, és a többi. Na, ha most felmennél a
netre, elolvashatnád, hogy megtalálták a megbocsátásért felelős
agyi pályát. Ha gondoltál volna rá, tudnád, hogy elég hamar
megtalálták a frontális limbikus pályákon, de használja még a
hátsó cinguláris tekervényt, az orbitofrontális tekervényt, a bal első
frontális tekervényt és a precuneust! Mint sejtheted, ezek az
állomások minden egyénnél más és más méretűek. A moralizálási
szenvedélyünkről megint csak kiderül, hogy bizonyos emberek
agyszövetének bizonyos kis részével arányos méretű fétis. De ez a
megbocsátási agypálya, Jules… olyan elegánsan feltérképezték.
Rákötnek érzékelőkre és elektródákra, azt mondják, relaxációs
sémákat keresnek vagy mit, de amikor megnyugodsz, elkezdenek
apró hibákat véteni. Eltévesztik a nevedet. Rálépnek a lábadra.
Neked mennek vagy rád öntik a kávét. És a vizsgáló azt mondja,
„Hoppá, bocsánat”. És akkor látod a képernyőn: a másodperc két
harminchetedében, mielőtt az alany azt mondja, „Semmi gond”
vagy „Bánja a kánya", már ha mondja, egy villanás megy végig a
soron, tekervénytől tekervényig, akár a lámpások egy dombon a
régi időkben, jelezve, hogy tiszta a levegő. Döbbenetes, nem?
Nemsokára már hormoninjekciót kérhetsz ezekre a helyekre, kicsit
megnöveszted őket, és bumm, máris megbocsátó típus vagy.
Figyelsz rám, Julian? Elméletben – figyelj, Julian – elégségesen
megnövelt megbocsátási pályával – hallod? – nem lesz többé
megbocsáthatatlan cselekedet. Mikor jössz haza, öcsi? Itt szükség
van rád.
– Nem tudom.
– Jól van, akkor én vitatkozom helyetted, ha már lusta dög vagy.
Maradna megbocsáthatatlan cselekedet. Örökre
megbocsáthatatlan. Ha valakinek szüksége van rád, mert nélküled
meghal, és te mégis megtagadnád a segítséget, az
megbocsáthatatlan lenne, nem?
– Gondolom.
– Ideje hazajönnöd, abbahagyni a játékot. Túl öreg vagy már
játszani – mondta Aidan.
Julian kitört:
– Ezt éppen te mondod? Te bezzeg örökre gyerek maradhatsz
és…
– Ideje hazajönnöd, J. Ide, ahol szükség van rád.

19
Sötétkék ég és mozdulatlan, kék-szürke felhőszigetek, akár az
Égei-tenger egy kifakult, antik térképe, ez alatt lépett fel Cait a
Margit-sziget egyik rétjén felállított színpadon, európai turnéjának
utolsó állomásán. Tűzijátékok sírtak a fák, gyógyfürdők és a
Parlament fölött a túlparton. – A következő szám a „Servicing All
the Blue Men” – konferálta be Cait. Julian messze a tömeg végében
állt, ahogy azon az éjjelen, amikor először látta őt Brooklynban,
egy kis erdő szélén, ami itt-ott övezte a rétet, de ma este Cait kulcsa
az öklében volt, meglátogatja az alvó lányt, álomízelítőt ad neki
kettejük jövőjéből.
– Ma este jól megy neki. – Egy hang a háta mögül a sötét
erdőből, melyet átmenetileg kékre és narancssárgára gyújtanak a
telt fák között átszűrődő, olvadó tűzijátékok, aztán megint sötétség,
csak egy utókép Julian szemhéjának belsején, sápadtabb verziója
valakinek, akit ismert. – Persze én tudtam, hogy maga is rajongó.
– Alec? Alec?! Maga mit…?
– Tudja, a rajongókkal az a helyzet, Julian… – Megbotlott, majd
elkapott egy faágat, ami meghajlott a súlya alatt, és térdei külön-
külön megcsuklottak. Cowboycsizmáján valamilyen foltok. – …és
nekem elhiheti, volt bennük részem bőven, hogy van egy finom
határ. Cait meg én tudunk olyasmit a rajongókról, amit talán nem
is vesznek észre a magafajták a tévéreklámokkal meg a sok jeges
lattéval. – Az ég felrobbant és vörösen vérzett, démoni izzás
paródiáját kölcsönözve Alecnek, duzzadt szeme félig lehunyva.
Borostás volt, karja kitárva, akár egy másnapos Frankenstein-
szörny, ahogy hátat fordított a műsornak, szembefordult az
alacsonyabb férfival, betolakodva Cait és Julian közé. – Tudja, az
ember azt a rajongót szereti, akit nem ismer. – Kezét Julian vállára
tette. – Gyűlöli azokat, akik bemutatkoznak. Mint a klóros
cukorkát, cuncimókus. Ez szabály… – csatt!csatt!, a kezei Julian
arca elé ugrottak – megszeghetetlen szabály, vízesés-szabály. Ott
volt Londonban, nemde? Láttam lent a dühöngőben. Azt hiszi, Cait
csípi magát? Az a tömeg, akik elmentek minden Grateful Dead-
koncertre, dilis furgonokban követték a füstölő karnevált, azt hiszi,
a Grateful Dead bírta őket? Elfogadta a pénzüket, mert
megszenvedett vele, hogy játsszon nekik. Nem árt, ha tudja.
Alec le akart ülni a nedves fűre, de azonnal felállt, combja
hátulját csapdosva.
– Maga Reflex-rajongó volt. Biztos engem is így követett.
Persze, látom én is Cait vonzerejét. Hogyne látnám. De figyelem
magát, és nem értem… úgy értem, maga csak reklámokat csinál,
édes Bolívia, olyan szomorú ez a karácsonyi lap, csengettyűk koszos
bobtaileken.
És bumm, a búsarcú művész nedves szemmel elkapta Julian
arcát kétoldalt. – Annyira igyekeztelek figyelmeztetni. – Julian
hátratántorodott, de Stamford fogta a tarkóját, így a festő lábához
esett. – Ó. Akkor jó. Köszönöm – nyüszítette a festő, az arcát
törölgetve. – Én csak… komolyan… örülök, hogy tudom, hogy
csak az voltál. Ronda zene, fiam. Csak egy kis koszos, mocskos
öreg rajongó. Többet vártam tőled. – Tenyere élét szemébe dörgölte.
– Cait azt mondta rólad, „Csak egy rajongó”. Próbáltam
megértetni vele, hogy más vagy, de már kihúzta a számodat,
Pascal.
Julian addig mászott hátrafele, míg volt tere felállni,
elmenekülni a zokogó férfitól, belenyomakodni a tömegbe, pedig
nem is üldözték. A tömeg szétolvadt előtte, majd mögötte ismét
összeforrt, és a kék tűzijátékok alatt Cait énekelt:

A bús, bús férfiak értem zajongnak,

nekem dadognak, lenyelt sikolyukkal engem kalapálnak.
„Játszd megint a dalt", habogják. „Azt, amitől látok.”

Julian lökdösődött, visszalökték, itt agresszióval találkozott, ott

nevetéssel, inge hamarosan nedves lett az alkoholtól, s az alkalom
eksztatikus delíriuma beléje áramlott, bele a Stamford által
felfeszített térbe. Addig úszott előre, amíg Cait arcát nem látta
maga fölött, a lehető legelőrébb nyomakodott, majdnem a
pogózókig és a fémkerítésig, közben gyerekek lökdösték-
taszigálták. Ott megállt, kitárva magát Caitnek, hadd vizsgálja
meg az a lány ott a színpadon, nyakát nyújtogatta neki.
A turné jobban kifárasztotta Iant, mint a többieket, gondolta
Cait. Talán nem neki való ez a tartós nyomás. Ami komoly csalódás
lenne. A sikere nagy részét neki köszönheti. El sem tudta képzelni,
hogy Ian nélkül csinálja, de azért több energia kell ennél, mint
amennyit ma este produkál. – Ébredj, hereverő – kiáltott oda neki.
Ez kicsit meglódította a fiú szívét, de nem eléggé, úgyhogy a
hátának simult, mialatt Ian a szólóját játszotta a „Blue Men"-ben. A
fülébe suttogta: – Mindjárt jobb, szerelmem, ez az – és a hatás
tagadhatatlan volt; jól hallotta. Ő Ianen játszott, Ian meg a gitáron.
Látta a lenti arcokon, hogy valami történik, miatta történik. A
zenéjét Ianon keresztül szólaltatja meg, mellét a hátának nyomva, a
tarkójára szuszogva, ujjaival nadrágja övhurkait húzva. A
gitárszóló robosztus ereje, az ő. Új Basszer válasza a gitárszólóra,
az is ő. A sistergő lábcin, a tömeg, az önuralom közelgő tömeges
elvesztésének fokozódó izgalma és előszele: ez mind őbelőle jön. –
Kívánsz engem, Ian? – suttogta, és szavainak hatása Ian nyakának
bőrétől a gitár nyakát szorító keze feszültségéig terjedt, a kábelen át
bele az erősítőbe, az egyik pedált taposó lábába, és a gitár
kattogott, a levegő elektromos töltése sűrűsödött, és a tömeg ismét
feléje nyomakodott, vonzotta őket a Ian fülébe fújt levegő, kinézett
az arcok és testek tengerére, és nem válogatott közöttük, nem is
akart, ahogy távoli földek felfedezője sem akar különbséget tenni a
hullámok között, melyek elviszik a bársonyos éjszakában a
következő fűszeres kikötőig.
Ám aztán elhalt a taps meg a kiáltozás, Cait O'Dwyer
előresodródott, és elkapta Julian Donahue tekintetét egy
szeptemberi estén Budapesten, és lemosolygott rá döbbenten, majd
ravasz elégedettséggel.
Julian érezte, hogy megkönnyebbülés önti el arcát és mellkasát,
mert Cait így akarja a dolgot, talán mindig is így akarta, miközben
ő meg hátul gyáváskodott. Amint a tömeg élére lépett és elismerte,
hogy közéjük tartozik, Cait lemosolygott rá, és elfogadta őt. Cait
erre az ajándékra várt: hogy ő egy rajongó. Megkeresi a színpad
mögött, a hallban, a szobájában, mindegy, hogyan és hol; akármit
csinálnak, éppen eléggé egyedi lesz. Odaadja Caitnek saját
ifjúságát, melyből az utolsó cseppeket még ki lehet facsarni, mielőtt
végleg odalesznek. Áttestálja rá a múltját, átalakítva, akár egy
raktárházat: az évek, mielőtt megismerte volna, mostantól az övéi
lesznek, amolyan bevezető versszak, a házasság átdefiniálva mint
ami azért volt rossz házasság, mert nem vele kötötte. A fia olyan
fájdalom, melyet csak Cait segítségéve] tud magába fogadni, egy
történet, amit el kell mondania Caitnek, és Cait visszamondja neki,
megmagyarázva és megszépítve, és ez majd felhígítja ezt a szirupos
gyászt, ami kiszorította a vért az ereiből.
 Cait most rámosolygott ezen a zöld és fekete réten
Magyarországon, és egyetértett, hogy a többi már gyerekjáték lesz.
Nevetett, amikor Juliant taszigálták és lefröcskölték. Ott tartotta
lent a szemével, és beleszólt a mikrofonba, és Julian elfogadta
legújabb ajándékát: – És most egy új dal. Remélem, tetszeni fog.
Mit mondjunk róla? Mondjuk, hogy, hm, hogy zaklatott szerelmes
dal. „My Kind of Boy”.{37} – A magyarok lefordították és
félrefordították a „zaklatott” szót, Cait pedig tágra nyitott szemmel
énekelt, neki:

Hagyj hátra mindent, botladozást, veszteséget.

Hagyd mindet hátra, terheket, a kereszteket.
Gyere most elém, legyünk ketten egy pár.
Vagy talán mégsem, maradjunk a telefonnál.

Állj az ajtóm elé, várd ki, úgyis elmegy az eszem.

Várass meg alázz meg hagyj el, hogy az eső rám essen.
Az ujjaddal írd a ködbe a neved.
Mondd, hogy egy énekes nem elég jó neked.

Mit is tehetek?
Mi vagyok neked?
Mit tegyek most veled?

Közeledj, és maradj távol.

Ha nincsen tanú, a szó sumákol
Gyere, maradj, fordulj, játssz
A zsánerem, a zsánerem

20
Julian ment hozzá, majd futott hozzá, kifogyott a szuszból,
megint ment, zsúfolt utcákon, egy mérföldet a folyóparti
forgalomban, aztán a hotel feltűnt és eltűnt egy domb mögött,
aminek az elején szárnyas szobor állt, akár egy gyertyatartó. A
bárban iszogatva várt, nézte a ködlő hallt az üvegajtón át majd' két
órán keresztül, mígnem a zenekar hangosan megérkezett több
nemzetiségű stábbal és sleppel, középen Cait a dobossal kézen
fogva. Egy albínó menő ruhában és neonrózsaszín cipőben
kérdezett valamit tőle németül, és Cait azt felelte – Nein, baby – és
mindenki túl hangosan nevetett. Azt mondta a hódolóinak, hogy
mára elege volt. Lerázta a tiltakozásokat, míg csak a gratulációk
maradtak, úgy gyűjtötte be őket, akár egy fáradt hölgy a rózsát a
kertben. – Nem akarsz még inni kicsit? Tervezgetni a jövőt? –
kérdezte Ian.
– Holnap – mondta kimerülten. – Holnap, kicsim. – Két ujján
megpörgette a túlsúlyos kulcsot, és hívta a liftet. – Nagyon jól
játszottál az egész turnén, Ian. Sehol nem lennék nélküled, tudod?
– mondta, ahogy az ajtó záródott. – Köszönöm. Köszönök
mindent. – Ian csak bólintott, savanyú képet vágott magára a
csukott rézajtón, majd elfordult.
Julian még váratott magával két percet, aztán kisurrant a
hallba, ahogy a zenekar és a rajongók elfoglalták a bárt. Mégsem
várja meg, amíg Cait elalszik; már két perc is túl nagy kérés. Az
órája kismutatója akadozott a karszőrzetében, és megnyomta a Fel
gombot. A lift azonban nem akart jönni, csak akkor nyílt ki,
amikor megindult a lépcső felé, akkor mogorván felvitte, de lassan,
amikor csak tehette, tétovázott, kinyitotta a már majdnem
becsukott ajtaját, mert azt hitte, valaki szólt a folyosón. Minden
egyes emelettel megküzdött, több utasra áhítozott, Julian pedig
belenyomta öklét az ajtózáró gombba, míg annak braille fordítása
a bőrébe vésődött, dominót csinálva ujjaiból, és a lift boldogtalanul
emelkedett, halk hidraulikus sóhajjal. Cait emeletén az ajtó
dadogva kicsit kinyílt, majd ahogy Julian mozdult, azonnal
becsukódott, és visszarángatta a káromkodó férfit le, míg végre
sikerült kihámoznia magát a lift makacs öleléséből. Rávetette
magát a lépcsőre.
Fogta a kulcsát, Cait kulcsát, a kulcsukat, és addig állt a lány
ajtaja előtt, míg keze remegése csillapult. Biztos volt benne: nincs
ereje kiszámítani a következő röppályát, és biztos volt benne: Cait
sem akarja ezt tőle. Julian beledugta a kulcsát Cait zárjába, és
belépett Cait szobájába, betette Cait ajtaját, mozdulatlanul és
némán várt, míg szeme hozzá nem szokott Cait fényeihez és
sötétjeihez.
A balkonablak nyitva volt; szeme végre leolvasta azt a szürke és
sárga négyszöget, és a vékony csipkefüggönyt, ami flörtölő
szellemként libbent ki-be. A parti fények beszivárogtak a szobába,
de Cait nem állt a balkonon, nem ült a szobában, nem volt a
fürdőszobában, sem a hálószobában. Kitalált egy új lépést a
királlyal, megint sakkot adott, színpadi mosolya olyasmit jelentett,
ami caitértelmű volt és amit ő rosszul fordított le. A lány messzebb
látott, mint ő, aki fárasztó, öreg, vak. A zöld vashíd, ami mintha a
balkonjánál kezdődött volna, menekülő utat kínált Caitnek át a
Dunán.
Az ágyon nyitott bőrönd, koporsó lapos tetemnek. Megérintette
Cait párnáját. Levetette a cipőjét és zokniját, addig pörgette az
iPodját, míg Cait arca jelent meg a képernyőn. A bőröndöt letette a
padlóra, újra érezte Cait illatát, erősebben. Lehúzta az ingét, hogy
az orrához utat hagyjon, elhessintse a pia aromás bűzét. Nadrágja
és alsója lecsúszott róla, és befeküdt az ágyba, ami őrizte az ő
illatát, halványkék digitális arcmását a párnán.

21
Cait meztelenül feküdt Julian szobájában. Azt mondja majd
neki, ha belép, „Azt hittem, Párizs után hallani sem akarsz rólam.
Tudod, nem maradt semmi trükköm.” Vagy azt mondja, amikor
ott találja: „Ez nagy éjszaka neked és az énekeseknek, Julian
Donahue.” Előkészített érveket, amiket a férfinak meg kell
semmisítenie, keresztkérdésekre kell felelnie, és mielőtt bármi
történne, arra: Ha gégegyulladást kapok, ha kénytelen leszek
állatorvosnak menni, miről fogunk beszélgetni, és akarsz még
engem?, vagy Ha híres leszek, panaszkodni fogsz majd, ha a világ
előtt úgy teszek, mintha elérhető lennék, vagy viselnem kell a
gyűrűdet, mellém állsz fotózásokon, köszönetet kell mondanom
neked CD-borítókon?, és Ha most együtt alszunk, adsz utána is
tanácsot, vagy szabotálsz, féltékeny leszel a próbákra, a beszélgetős
műsorok flörtölő műsorvezetőire, arra, hogy megfogom Ian fenekét
színpadon, és bosszúból pingvinkosztümben jössz díjátadókra,
vagy otthon durcáskodsz és iszol? Gyorsan, a zenét nem említve
mondd el, miért üldöztél, mondd el, milyen mélységet láttál meg
bennem, de ne említsd a zenét. Van, amit talán most el kéne
magyaráznom magamról, és ami nem fog tetszeni… vagy annyi
időnk van, amennyit csak akarunk?
Felült, térdét melléhez húzta, elrendezte maga körül a takarót,
haját egy bizonyos kipróbált és megbízható halomba rendezte.
Lépteket hallott a folyosón, de a léptek harmadszor is elhaltak, nem
váltak kulccsá az ajtóban, visszafeküdt, s arra gyanakodott, hogy
Julian megint távol akarja őt tartani, félelemből, kegyetlenségből
vagy határozatlanságból. Azt mondja, nem, még nem, megint
türelemre inti, megint elhalasztja… meddig? Nyilvánosan
könyörögjön neki? A színpadról kérlelje? Hívja fel duettet énekelni
ezt az arrogáns férfit? Ha Párizs után nem mondott le róla, akkor
most miért? Julian előtt végigjátszotta az egész repertoárját, és a
válasz mégis nem, nem elég jó, nem lát benne olyan mitikus
„legérdekesebb részt", ami nem zene, márpedig a zene nem elég. A
„My Kind of Boy” rémes dal, és ezt csak most értette meg.
 Ott feküdt, tudatában a zajoknak és a zenekar rémes kora
reggeli indulásának sajtó, rádió és bécsi vakáció felé. A szekrényből
kivette Julian egyik ingét, és köntös gyanánt felhúzta, a lábát
belebújtatta a hotelpapucsba. Kiállt a balkonra, nézte a fényeket a
fekete folyón, a ritka autókat, cigarettázó taxisok sorát egy
szökőkút mellett. Ráfért volna egy cigi. Csalódottan, dühösen úgy
érezte, hogy kicsi és fiatal és kiszámítható egy ilyen férfi szemében.
Bement, felkapcsolt egy villanyt, kinyitotta Julian laptopját,
bőröndjét, aktatáskáját. Szakértő szemmel végigolvasta az iTunes
könyvtárat, de nem tudott meg olyasmit, amit már ne tudott vagy
sejtett volna, talán csak hogy egy kicsit túl sok van abból, amit Ian
„az öregedés rockja” néven gúnyol. Az e-mail fiók csupa munka, a
számítógépes fényképalbum üres. Elhozta a Yeats-kötetet, amit ő
küldött neki, benne a könyvjelző a wicklowi tájképpel, amit
dédapja festett, és egy másik könyvjelző egy másik helyen – egy
öreg pár a háborús Párizsban, kérdőjellel szöveg helyett. Tehát
valaki más is kérdezett tőle valamit, valaki New York-i bélyeggel.
Az aktatáskában talált egy aktát magáról: recenziók, cikkek,
internetes oldalak, az ő e-mailjei kinyomtatva, a Quincampoix-vers,
az ő meghívója és a hotelek listája, fényképek, amiket Julian
készített róla és fényképek, amiket úgy talált. Édes volt, de
egyben… mi is a találó szó? Elképzelte, hogy Julian másvalakiről
gyűjt össze ennyi mindent, és elképzelte, hogy még többet és
többet gyűjt őróla, mert akármennyit szerez is, valami mindig
hiányozni fog. Talán minél több mindent összegyűjt róla, annál
inkább látja, hogy nem az, akinek látni szeretné.
Aztán megtalálta azt, ami hiányzott ahhoz, hogy neki teljes
képe legyen Juliánról, a lyukat, amit megérzett: egy kis bőrtok egy
oldalzsebben, egymagában, egy tízszer tizenöt centis kis
fényképalbum. Újbőr-szaga volt, és nem látszott rajta kopás. A
hátára rápecsételték egy bőrműves nevét és a FIRENZE szót. Tíz
napja jártak Firenzében. Csak négy fénykép volt benne, hat
celofánzseb még üres. Az első régi volt, az 1960-s vagy 1970-es évek
elmosódott napfénye, egy férfi, szinte biztosan Julian apja, egy
gyönyörű nő mellett áll, aki szőrmét visel, haja darázsfészekbe
tornyozva. Az összes többin egy kisgyerek, először csak mint
nevető baba repül az utána kapó testetlen kezek hatókörén túlra.
Aztán már kövérebb, kis kék sapkában. Végül Julian puszilja egyik
felől, a másik felől egy nő, fekete haja a füle mögé tűrve,
gyémántgyűrűs ujjai a nevető baba tokáját csiklandozzák.
Ösztönösen a játékuk részévé akarta tenni, kivenni az egyik
saját képét a mappából, méretre vágni és becsúsztatni az albumba,
hogy Julian otthon vegye majd észre, s így tudassa vele, hol töltötte
ezt az éjszakát, már ha nem tudja most is. De akkor megtorpant. A
befejezett termék olyan… mi is a jó szó? Hamiskás lenne. Ez az
akkordmenet teljesen értelmetlen: szülők, baba, idősebb baba, Cait.
Ma este a színpadon úgy érezte, az egész teremtés csúcsán áll, most
pedig úgy, mintha tönkretenne valamit csupán azzal, hogy nézi.
Telefonon felhívta Julian New York-i lakását.
– Hajnali öt körül van, azt hiszem, és nem tudom, hol jársz, de
előbb-utóbb úgyis megkapod ezt az üzenetet. A hotelszobádban
vagyok Budapesten, nézek körbe, és a dolgokat kicsit talán, ööö,
tisztábban látom. Nem tudtam… nem jöttünk rá, hogyan is
csináljuk ezt, félig egv Smiths-dal, félig vacsorarandevú, félig vad
éjszaka a Gellért Hotel egy szobájában, félig ez és félig az, hm?
Nem egészen passzol, és nem tudom, nem így van-e rendjén. Nem
vagyok biztos benne. Vacillálok, miközben mondom. Engem meg
lehetne győzni, Julian. Úgy érzed, hogy meg tudsz győzni? – Kiállt
a balkonra Julian ingében, nézte a már sápadó eget, talán csak a
híd lámpáinak trükkje. – De ha a történet itt ér véget, attól még ez
elég jó történet, nem? Tudod, bennem sok lehetséges dolog van. Azt
hiszem magamról. Büszke vagyok rá, és arra, hogy nem szabok
korlátokat, hogy nem félek megtapasztalni. De valószínűleg bármi
azért én sem tudok lenni, ha érted, mire gondolok. Mert…
elmegyünk majd moziba meg minden, találkozunk egymás…
barátaival? Van egy fiad, azt hiszem, és az nem nekem való.
Untatlak? Talán, talán nekem való, honnét tudhatnám?
Lehetnék Cait néni vagy mi, és el kéne neki magyaráznod, miért
vagyok ott, vagy lemondani a talit, mert a kisember mumpszot
vagy mit kapott. Elfáradtam. Nem tudom. És nem tudom, hol van
ebben az egészben az a fekete hajú szép nő. Azt hiszem, te talán…
nem, magam sem tudom, mit hiszek, hogy te talán. Nagyon
otrombának érzem magam miattad, barátom, egy kicsit fiatalnak
és hülyének. Pár napra Bécsbe megyünk. Nem lepődnék meg, ha
nem hallanék rólad többet. Gondolom, fordítva se. Se az
ellenkezőjén. Annyit tudok, hogy neked sokkal több meglepetésed
és trükköd van, mint nekem. Gyanítom, hogy végtelenül kreatív
vagy, Julian. Szóval mi is legyen velünk? Szerintem a legjobb lenne
gyorsan kitalálnunk. Nem bírok ki több ilyen éjszakát.
Aidan boldogan vállalta a házőrzést öccse európai csatangolása
idejére, és ekkor éppen igyekezett mindent jobb állapotban hagyni,
mint amikor a tulaj elutazott. Az előbb fejezte be a sugárveszélyes
hűtő és a fürdőszoba tisztítását egy igen modern súrolószerrel, amit
a saját pénzén vett, és most ült a szófán ezt a hívást hallgatva,
tudta, mi lenne a legjobb mindenkinek, letörölte.

22
Julian kinyitotta szemét a szobára, ami barnán derengett a
majdnem nappali fényben, New Yorkba való hazarepülésének
reggelén. Az iPod képernyője üres volt. Megmosta az arcát,
próbálta kipislogni a közelgő másnaposságot, fizikait és másmilyet.
Felöltözött, összeszedte a dolgait, visszatette Cait bőröndjét az
ágyra, úgy hagyta a szobát, ahogy találta, ezúttal nem akart itt
hagyni magából semmit, mert az a kép most először egy bolondot
mutatott volna, egy vén bolondot, aki impotensen leskelődik, és
olyasmiért könyörög, amit Cait nem ad meg neki, mert hiszen ezek
után mit tud ő ajánlani a lánynak, kérdezte magától, pontosan
tudva a szomorú választ. Egy egész életnyi lumpolás után egy vasa
sincs, egy kirakat előtt áll, de nem maradt semmije, csak a vágy
halk kiáltása – „De én akarom” –, mintha annak lenne pénzbeli
vagy művészi értéke. És Cait tudja, hogy nincs.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy súly gurult be a szobába,
puffanva a lába mellé esett, majd kihajtogatta magát, és felállva Ian
Richfield lett, ébredező, kába, még a bőréből is alkohol párolgott. –
Jézus Krisztus – bámult Julianre. – Most csak szívatsz. –
Kitámolygott a folyosóra, rácsapott a lifthívó gombra, és fejét a
falnak támasztotta, elég keményen.
Így Julian a lépcsőn ment le a szobájába, hogy összepakoljon,
feltöltse az iPodját, elkezdjen ne gondolni többet erre az egészre.
Kulcsával kinyitotta az ajtót, de csak pár centire, aztán megállította
a belső biztonsági lánc.
Cait éppen rá tudta tolni a láncot, és most az ajtó mögött lapult,
félig felöltözve, bosszúsan, amiért csapdába esett. Az üzenet, amit
az előbb hagyott, tévedés volt. Nem akarja, hogy meggyőzzék.
Elege volt, és ezzel most már tisztában is volt. Nem akarja Juliánt,
nem akarja ezt tovább, a nélküle és előtte élt életének morzsáit, a
gyerekeit és előző feleségeit, ezt a tetemes múltat, amit Julian
eldugdos valahová, vagy az ő feje fölé tartja, összeveti ővele, régi
szomorúságok alatt görnyedezik Julian, amikor mellette kéne
állnia, ezt a tömérdek apró kis aknát, amire neki ügyelnie kéne. –
Figyelj, megtennél nekem valamit? – szólt ki.
– Bármit, bármit, én annyira…
– Most el kell mennem, és szeretnék méltóságteljesen távozni.
– Ne! Ne, ne… Mi… nekünk…
 – De igen.
– Kérlek, ne. Kérlek, ne. Kérlek. – A lány hallgatott. Julian várt
és várt, és ő hallgatott, és a lánc ott lógott. – Biztos vagy benne? –
kérdezte Julian, szorosan behunyva a szemét, mindent egyetlen
pillanatba sűrítve.
– Biztos. Megtennéd, hogy…
– Igen.
Julian visszament a lépcsőhöz, a könnyek az arcát csípték,
addig ment lefelé, amíg elfogytak a lépcsők, kinyitotta a hallba
vezető ajtót, aztán a másikat az utcára, és felballagott a hotel
mögötti dombra, és nézte, ahogy a lapos Pest a folyón túl
kivilágosodik, mint amikor a darab végén felgyúlnak a fények.
Mire visszament a szobájába, Cait kifosztotta, elvitte az összes
felhalmozott relikviát, csak azokat hagyta, amikben ő nem volt
benne. A kis fényképalbum a párnán hevert Rachel képeslapja, az
öreg párizsi pár mellett. Felemelte az ingét, az arcához tartotta,
beszívta Caitet. Az ágyában is érezte az együtt töltött éjszaka
nyomait.
 Ősz
A sláger, amit remélek
Akkor lesz, ha megbõgetlek, hát sírj!
Beautiful South, „Song for Whoever"{38}

1
A hosszú repülőúton haza, Cait illata az ingén, akár a legutolsó
két megpödörödött levél egy ősz-hideg ágon remegve, Julian addig
aludt, amíg Európa a hullámokba nem omlott. Amikor felébredt,
iPodja Billie Holiday Chicago Radio Broadcast, 1959{39} lemezét
javasolta, Julian pedig többször meghallgatta az anyja és Billie
hangját meg a legjobb zongoraszólókat, mígnem a zene egy
gyászosan villogó ikonnal kimúlt Grönland fölött.
Dean Villerman zongorista neve csupán néhány alapos
jazzenciklopédiában fordul elő, melyek származástanilag olyan
megszállottak, akár a Számok könyve, és talán fél tucat hébe-hóba
működő, más zenésznek szentelt honlapon, de persze még az
obskúrus lábjegyzetben feltűnő kísérőzenészek is gyakran valaki
kedvencei, és így volt ez Villermannel is. Fehér tánczenekarokkal
tűnt fel Délen, a második világháború előtt, egy kis fehér ficek, aki
fizikusnak tanult, és a jazztörténet apró betűinek egyes böngészői a
mai napig kitartanak amellett, hogy játszott egy kisebb szerepet a
Manhattan Projectben is. Igaz vagy sem, létezik egy fénykép egy
ünneplésről Los Alamosnál az első sikeres próbarobbantás után,
amin Oppenheimer és Leslie Groves koccintanak valamilyen itallal
egy pianínó előtt állva, amin egy görnyedt alak játszik, aki
könnyen lehet a fiatalabb kiadása annak a férfinak, akit Julian
látott negyvenhárom évvel később az utolsó fellépésén.
Atom ide vagy oda, 1941-ben és 1942-ben Dean Villerman nem
Új-Mexikóban, hanem Manhattanben volt, a Mintonban, a Clark
Monroe-ban és hasonló éjjeli helyeken lógott, nézte és hallgatta,
ahogy a bebop tervezőmérnökei kikalapálják a jazz ezen ágának
alapjait. A Villermanhez hasonló senkik türelmesen vártak, hátha
kicsit ők is beülhetnek, amire nem volt garancia, csak remény,
figyelték Monk kezét, ahogy kiókumlálta, mit is jelent a
bopzongorázás. Az aspiránsok hajlandók voltak megalázkodni,
bemenni egy hátsó szobába, és lejátszatni az „I Got Rhythm"-öt{40}
mind a tizenkét kulcsban, kórusonként kvinttel feljebb váltva, csak
hogy kiérdemeljék a jogot visszamenni és még tovább várni, addig
ülni és dohányozni, ameddig csak szükséges, hogy
megragadhassák a rettegett és áhított lehetőséget, amikor is
felhívják őket a színpadra jóval hajnali három után, Monk oldalt
áll, a plafont nézi, miközben például Villerman – kockás kardigán,
vastag szemüveg, hózentráger – játszik valamit, amire Bird nyolc
ütem után rálegyint, hogy „giccs”. De a bebop nem mandarin
nyelv vagy akár részecskefizika, és Villerman komoly zenész volt,
így végül csak rájött a nyitjára, beülhetett pár nótára Dizzyhez és
Birdhöz, és nem érezte magát ostobán, bár mindig olyasmit
morogtak
Enyém a ritmus. az első sorban vagy a színpad mögött, hogy –
fehér fiú lévén – utánozhatja, de mélyen belül, azon a névtelen
helyen sosem lehet azzá, nem viheti tovább.
Miután ráérzett, nem sokat ért el vele. Nem csinált lemezt
zenekarvezetőként, sem zenekartagként. A háború után egy
bennlakó iskolában tanított New Hampshire-ben – zeneelmélet,
magánórák, a klasszikus zene élvezete, a tehetséges gyerekeknek
egy kis jazztechnika –, időnként a Yankee Flyer-rel levonatozott a
városba, és egy-két este örökzöldeket játszott csendesen valami
étteremben.
Julian onnét ismerte Villerman nevét – ez már nagyon-nagyon
mély jazzrajongói tudás –, hogy Villerman 1959 májusában
egyetlen rádiófelvétel alkalmával játszott Billie Holidayjel, annak
egyik utolsó nyilvános fellépésén és szó szerint az utolsó
fennmaradt felvételen. Ezt a felvételt nem lehet megvenni. Julian
apja készítette Ohióban, az alkalomra nagy költséggel vásárolt
fekete Magenta-Sonic szalagosmagnót a fehér és aranyszínű, két
hangszórós Kidelio hifiberendezése elé állítva. Az évek teltével
Julian apja szalagját átmásolta magnókazettára, CD-re, majd a
számítógépére és iPodjára, és sosem talált belőle másik felvételt,
sem a Billie-rajongók oldalain, sem kereskedelmi kiadásban, sem a
világ internetre feltöltött audio és video terabájtjai között. Ebben az
egy esetben Julian egy fontos valami kizárólagos tulajdonosa volt a
földön.
Apja imádta a felvételt, de nem Billie miatt – rekedten és kábán
énekelt, és úgy húzta maga után a tempó, akár egy ekét –, hanem
a zongora miatt: akkordok, melyek örömöt és bánatot kombináltak
számtalan változatban és rejtélyes arányban, melyek a szólók alatt
az énekes egész életének szobrot állítottak, és támogatták, amikor
énekelt és botladozott, akár a hóna alá karolva, vagy mint a térdére
terített takaró. Még a kisfiú Julian is hallotta, hogy ritka, szinte
mennyei valami történt azon az estén a zongorán. Valami történt
aznap este. Valami leszállt és megérintette a zongoristát, a zene
egyre csak visszhangzott, mind messzebb és erősebben, „élőben a
Skyline Lounge-ból, a harmincnyolcadik emeletről fenn a chicagói
Excelsior Hotel tetején1 .
„Dean – a rajongók keresztnévvel illetik a zenészeket, amikor a
játékukat elemzik –, Dean úgy nyúlt a zongorához, mintha tudta
volna, hogy Billie a halált várja, és megáldotta, mintha tudta volna,
hogy ez fontos, és megnyugtatta, hogy minden rendben lesz",
mondogatta kedvtelve Julian apja.
Julian majdnem annyira szerette ezt a zongorázást, mint az
apja, de más okból tartotta nagy becsben a felvételt. Hallgassuk
figyelmesen: a „Dont Explain” közepén, amikorra hangminőségi
elvárásainkat leszállítottuk az 1959-ben „élőben-egy-
bárból/rádióról/szalagosmagnóra” szintre, és már-már észre sem
vesszük a másolás három generációjának sziszegését, 1978, 1988 és
2003 robogó ionjait, amikor lehunyjuk a szemünk, és átugorjuk az
álnok szakadékot a paleolit kori szalagosmagnó és a neolitikus hifi
között, akaratunkkal megerősítjük a gyenge és akadozó rádiójelet
a Nagy-tavak fölött, eltekintünk a mikrofonok minőségétől a
chicagói hotelben, az edénycsörömpöléstől, a zsivajtól – ó, igen,
noha a jampecos öltözékű és nők után füttyögető nosztalgiázók
tagadják, amikor manapság rád vakkantanak egy jazzklubban,
hogy csend legyen, de a jazz aranykorában bizony volt zsivaj, még
egy istennő legutolsó pillanataiban is –, a vacsorázók zsivajától,
akik nem gondolták, hogy tisztelettudó figyelmet érdemel a
háttérzene, hiszen ez az ő estéjük, költséges vacsorájuk, első vagy
utolsó randevújuk, kilátásuk a Chicago folyóra, az ő drámai
beszélgetésük a magánéletükről, amihez ez a haldokló énekesnő
csak könnyű kíséret… ha ezt mind elengedjük a fülünk mellett, és
leülünk az első asztalnál, és hallgatjuk Billie Holidayt meg a
zenekarát, akkor bizony az a sokk érhet bennünket, hogy halljuk
Julian francia édesanyját is, amint belép a nappaliba, és azt mondja
„Will, hová tetted a könyvemet? Mi? Ó, ó, ó", mindegyik „ó” egyre
csendesebb, majd a harmadik után suttogva még annyi, „Bocsánat,
szívem”.
Bocsánat, szívem! Suttogva! Azzal az akcentussal! Amikor még
fiatal és egészséges volt! Julian sosem lakott abban a házban, sosem
látta azt a szobát, csak fényképen, és alig emlékezett az anyjára a
betegség előttről. Aidan mesélte, hogy volt egy vörös bőr oldalú
bárkocsi, amiben felkapcsolódtak a lámpák, amikor kinyitották, s
amit ő a modern ember egyik legnagyszerűbb találmányának
tartott. Apjuk leült elé, obskúrus koktélokat készített egy
receptkönyvből (vörös borító és feketével az egyszavú cím,
Standish), amit a bár hamismárvány polcának támasztott.
„Bocsánat, szívem": ahányszor hallotta ezt a halk suttogást Billie
rekedt „Örömem és kínom – vagy „-ja előtt, Julian elképzelte apja
csendért könyörgő, tágra nyitott szemét, hogy mentse a felvételt, és
Billie Holiday újra anyjával birkózott apja figyelméért, és anyja
tudta, hogy visszavonul és győz, megint, mindig, öreg Billie
vereséget szenved az elsuttogott és győzedelmes, „Bocsánat,
szívem"-től.
Julian sosem tanulta meg a sok isz-t és esz-t, csak érzelmi
emelőként érezte őket, ezért Villerman zenéje adta neki a horizont
ideáját: egy énekes lamé ruhában, aki heteken belül meghal, egy fél
lábú férfi egy hifi előtt, francia felesége és négyéves csodagyerekük
és a késő tavasz illata egy kis vörös házban, tele felfújható
játékokkal és szakszervezetipatkánytervekkel, egy kivilágított
bárkocsi, Julian családjának élete, csak épp Julian nélkül.
Dean Villerman zongorája Chicagóban aznap este elkísérte
Julian anyját, amint harisnyában szobáról szobára caplatott, és
nem lehetett megmondani, hogy egy pohárcsilingelés az anyja
műve, egy vacsorázóé a Skyline Lounge-ban, vagy magáé Lady
Dayé. Nem lehetett megmondani, kinek az itala az az iPodján,
vagy a számítógépéhez csatlakoztatott hangszórókon a
nappaliban, amikor csak Julian megcsörgette a jeget saját
poharában szülei képe alatt a falon, és Holidayé alatt, és egy ír lány
fényképe alatt, aki megy le a metróba, ahonnét egy férfi két
kirakatbabával jön fel, és a kép sarkába tűzve a képeslap az öreg
párizsi párról. Mindennek dacára ott volt ez a zongoracsoda: ez a
távoli és páratlan játék, jó pár évtizedes, akusztikai zavarófüggöny
mögött és csak néha tisztán, akár egy elképzelhetetlen szépség, akit
egyetlen pillanatra pillanthatni meg egy négysávos autópálya
túloldalán éjjel.
 És 1988-ban, alig egy héttel azután, hogy Julian New Yorkba
költözött első reklámmunkája miatt, a pompázatos véletlen úgy
hozta (meleg október este sétáltak Aidannel a Central Parkban, egy
leterített pokrócról jazzrádió szólt, eseménynaptárt olvasott egy
bariton hang, „ma este a Nyolcad klubban", a név elgépelve vagy
félreolvasva „Dan Villerman” – nek), hogy tudomást szerzett a
zongorista jelenidejű létezéséről. Aidan habozás nélkül lemondta: –
Halaszthatatlan személyes ügyem van. – Így Julian egyedül ment.
A Nyolcad kis klub volt, hamarosan végleg bezárta kapuit,
ahogy a jazz ismét lelebegett az éjszakai élet gazdaságának
homokos tengerfenekére, és aznap este, amikor Julian megérkezett,
szinte kongott az ürességtől. Villerman már játszott, habár első és
negyedik látásra lehetett volna egy kisuvickolt csöves vagy vándor
zongorahangoló is. A hangzás azonban összetéveszthetetlen volt, a
zongora – ez esetben egy kopott vén pianínó – ugyanúgy
mágikusan átváltozott az emlékezet, megvilágítás, sőt
felmagasztalás kerregő alkímiai eszközévé. Villerman a
klaviatúráról fel sem pillantva játszott, rá se hederített az első
három asztalra, ahol igazi, figyelmes rajongók ültek. Bennlakó
iskolás diákok? Nagy memóriájú fanatikusok? Család?
Villerman megállás nélkül játszott, egymás után fűzte a dalokat
füzérbe. Juliannek néha az a benyomása támadt, hogy csak
akkordokat és skálákat játszik, régi gyakorlatokat, de olyan
átéléssel, hogy Julian nem is tudta, hová nézzen, mit kezdjen a
kezeivel, a pincérnő italkérdéseit eretnekien erőszakosnak érezte,
tiszteletlenségnek egy napfogyatkozás közben vagy egy halálra
ítélt törzs utolsó és felesleges háborús tanácsa alatt. Villerman
mitológiaian vén volt – szörnyen vén, apró és aszott –, de kockás
inge alsó gombjait rakoncátlan pocak feszítette. Előregörnyedt,
mintha lerántanák rojtos fekete nadrágtartójánál fogva, ami
ezüstkapcsokkal tartotta (övvel kötött) gyapjúnadrágját, vagy
lehúzná öregemberes bifokális szemüvegének súlya, a vastag
lencsék öregemberes keretben, amik eszelősen megtörtek mindent,
ha Julian néha átnézett rajtuk, amikor Villerman feje felemelkedett
és kissé balra fordult. Hideg októberi este volt, és ahányszor csak
kinyitották az ajtót, Julian hallotta, majd érezte a szelet és a
haldokló évszak illatát, de az öregember nem reagált a huzatra
vagy az ablakon-kopogó-kavics tapsra, ami gyorsan és
megkönnyebbülten elhalt nyilvánvaló közönye láttán. Csak a
megfelelő pillanatokban hagyta abba a játékot – és akkor is csak a
jobb kezével –, mintha jó előre összekomponálta és
összegyakoroltatta volna őket, csak egy borús akkordot vagy
sétálóbasszust hagyott a terem őrizetére, miközben ivott a mindig
teli jeges whiskyből maga mellett, a tiszta italt az egyetlen pincérnő
pótolta horpadt acélshakerből, rajta egy régi gin fél logója,
évtizedek óta kihalt márka.
Villerman a biztos részegek típusába tartozott, szokása és
modora hatodik évtizedének derekán is. Egyenletté redukálta
magát: alkohol bevitel és zongorajáték-kibocsátás. Már játszott,
amikor Julian belépett, és játszott három órával később is, amikorra
szó szerint Julian volt az egyetlen vendég a teremben. Nem tartott
szünetet, ami a jazzkatéter vagy a tökéletesen salakmentes
szervezet lehetőségét sugallta.
A teremnek oldalvást ülő zongorista valahogy minden irányból
visszahúzódott, szemét leszegte, belehajolt a zongorába, de közben
elhajolt az asztaloktól, behúzva lábait. Minél mélyebbre temette
magát a zongorába, annál édesebb lett a zaj, mintha lassan
megetetné magát egy éneklő oroszlánnal, amit ily módon csitít le.
Nem beszélt a közönséghez, nem vett tudomást arról, hogy az a
három asztal is megürül utolsó földi rajongóitól, nem nézett
senkire, csak a pincérnőre. „Köszönöm, kedves", mondta
túlartikulálva minden alkalommal, amikor az újratöltötte a
majdnem kiürült poharat, és újabb derűs-kedves dallam folyt kezei
közül és tekeredett Julianre az árnyékban a kilátszó téglafalnál a
ködös tükör alatt, amin a csorba aranyos logó ugyanazt a kihalt
gint hirdette, a „Bocsánat szívem” suttogta szirénkíséretét a zene
elapadhatatlan folyójának, ahogy Villerman részeg maradt és
Julian lerészegedett és a pincérnő – kinek sorsa aranyozott,
szimbolikus névtelenség és örök fiatalság ebben a történetben –
elfogadta Julian meghívását, hogy üljön le mellé és részegedjen le ő
is, noha ő nem szerette „igazából ezt a jazzes dolgot, inkább a
rendes zenét”.
Az öregember görnyedten, görcsösen, folyton csökkenő
korlátok szorításában hajnali négyig játszott. Akkor is csak azért
hagyta abba, mert a pultos megálljt parancsolt. Egy és négy óra
között két-három ember tévedt be és ki, de négyre csak Julian és a
személyzet maradt. – Elég, baby – szólt a csapos a színpadra, és
Dean keze azonnal, az ütem közepén leesett a zongoráról, és
combja alá furakodott. Ült, bólogatott a klaviatúrára, mintha
egyetértene vele. – Klassz játék volt – mondta a pultos. Villerman
felállt és nem meglepő módon kicsit támolygott; hét órája ült a
padon és hét órája részegedett. Ösztönösen, az instabil apával
töltött gyerekkor reflexeivel, Julian odalépett, és elkapta a
megtántorodó zongoristát. – Á, igen, köszönöm – mormolta az
udvariasan, fel sem nézve, ahogy Julian leültette egy székbe az ajtó
mellett. – Nagyon kedves. Néha elesek.
Villermanre a hakni után – a kapott pénzből levonva az előadó
diszkontitalait – huszonhét dollár számla maradt. A tárcájáért
nyúlt, ami vékony láncra volt erősítve. Julian nem engedte, a saját
pénzéért nyúlt, az első megbízása után vastag volt és nagyon
szerette volna visszafizetni a férfi szolgálatait, amiket a családjának
tett. – Hú, ez már baromi nyomasztó – morogta a lófarkas és
krokett-bajszos pultos. – Majd én állom. Kérem, csak… jó éjszakát,
viszlát.
Villerman valamiképp kisebb volt állva, mint ülve. – Köszönöm,
köszönöm, nagyon kedves – mondta egyes részegek rendkívüli
udvariasságával, ahogy Julian és a pincérnő kikísérték, meg sem
beszélve, mégis egyetértésben.
Amikor Julian apjánál diagnosztizálták a rákot, ami majd
vulgáris sietséggel megöli, Aidan egy halom saját szimptómával
válaszolt, melyek némelyike elég meggyőző volt, hogy
becsúsztassák az MRI koporsóba, ami körül a CT fánk kering.
Voltak felfakadó fekélyei, melyek nem reagáltak kezelésekre, és
rövid béketűrése, ami nem reagált semmiféle kritikára.
Megpróbáltatásainak hirtelen szakadt vége, apjuk halála előtt, az
MRI csőben, ahol a gép dörömbölő mágnesei anyjuk nevét
kiáltozták, és Aidan sírt ezen a misztikus epifánián a szűk fehér
térben, ahogy a pam név zengett körülötte, a zokogása belülről
rázta testét, miközben egy testetlen orosz hang egyre azt
hajtogatta, „Maradjon mozdulatlan, uram. Maradjon mozdulatlan,
uram, különben az eredmény nem lesz hiteles”. Ezután Aidant
kigyógyította a kórból egy magát „mentőűző pszichológus"-nak
definiáló ember, aki sürgősségi és mentőorvosokra tukmálta a
névjegykártyáját, sőt orvosi rendelők előtt várt egy bizonyos
csalódott tekintetre a távozó páciensek arcán.
Vele ellentétben Juliant, noha ő közelebb állt apjukhoz,
viszonylag hidegen hagyta a betegség híre. Azt mondogatta
magának, hogy ez az élet része, saját New York-i emigrációjának
része és rakománya (mely emigrációba elkísérte apja búcsúzó
figyelmeztetése, hogy „egyedül érkezünk a világba, sikoltva, és
egyedül távozunk”). Szomorú, nyilvánvalóan nagyon szomorú,
szerette az apját, de ahogy Aidan saját egészségzavara utolsó
fázisain ment át, és apjuk belépett a saját utolsó fázisába, Julian,
hajnali négykor, öt órával azelőtt, hogy visszarepült Ohióba
meglátogatni apját, a Broadway végén sétált egy pincérnő-
ínyencséggel, mindketten a csoszogó, idős jazz-zenész karját
fogták, aki gyermekien festett Julian fekete gyapjúkabátjában,
mivel Villerman, állítása szerint, a sajátját New Hampshire-ben
felejtette. A zongorista félénken azt is bevallotta, hogy nincs hol
megszállnia délelőtt 11-ig, amikor a vonata indul vissza északra.
Részben azért játszott megállás nélkül, hogy kitöltse az időt a
vonatig, gondolva, ha nem hagyja abba, nem teszik ki. Ahogy a
kisembert, aki az időt üti el „iskoláig", elnyelte a hatalmas
nagykabát, egyik karjával Julianbe karolva, a másikkal a
pincérnőbe, egy fiatal család torzképét alkották, és még inkább,
amikor mind a pincérnő lakásán kötöttek ki, és nézték, ahogy a
zongorista elhessegeti az álmot, felül a szófaágyon, amint
beköszönt a nap, nem a napkeltével, hanem az árnyékok
színváltásával a téglafalon párlépésnyire az egyetlen ablaktól.
Villermannek nem rémlett semmiféle rádiós hakni Billie
Holidayjel. Nevetett a gondolaton, hogy valaha efféle
magasságokra jutott volna. – Én inkább amatőr vagyok, Henry –
mondta Juliannek, miután felébredt, szeme még spicces-vidáman
csillogott szemüvegének hangszigetelt lencséje mögött. Julian
kedvesen mosolygott a vicces szerénységen, és megkérdezte,
gyakran játszott-e Holidayjel. Villerman pislogott, noha a felső
szemhéjnak (a bifokális elválasztás fölött) és az alsónak (alatta)
hatalmas, megnagyított távolságot kellett megtenni a
találkozáshoz. – Én mondom, kölyök, sose játszottam Billie
Holidayjel. Sose játszottam egyetlen olyan nagy sztárral se.
Juliannél ott volt a frissen átmásolt CD és az egynapos
hordozható CD-játszója, hát bedugaszolta Villerman fülének
szőrös, nagy G-hasítékát. Villerman azonnal csak egy zavart öreg
piás lett, akit meghökkent az űrkorszaki technika, de végül
meghallgatta, félig ébren, azt a zongorajátékot, amit Julian apja (és
Julian is) minden más zongorázásnál jobban becsült a
történelemben, többre, mint Petersonét, Tatumét, Monkét,
Hancockét, Frishbergét vagy Strazzeriét.
– Ki zongorázik? – kérdezte Villerman, egy-két perc után
kihúzva a dugót a füléből. – Van kávéja, drága? Vagy ginje? –
kérdezte a pincérnőt.
– Maga – makacskodott Julian.
– Nem, én sose játszottam így. Ez Jimmy Rowles.
Julian feltette az utolsó számot, szinte úgy nyomta vissza az
öreget a szófára, gyengéden elhessegette a tiltakozó kezeket,
helyére nyomta a fülhallgatót. – Hallgassa csak. – És figyelte az
öreg arcát, amint hallgatta, ahogy Billie Holiday bemutatta a
zenekart, azzal zárva, hogy „És a barátunk, Mr. Dean Villermann –
zongorán.” Billie '59-ben nem tudta rendesen a zongorista nevét;
valószínűleg az utolsó pillanatban ugrott be, és Billie kénytelen volt
belemenni, mert Mal Waldron vagy Hank Jones vagy, igen, Jimmy
Rowles lebetegedett, de az, ahogy eltévesztette a nevét, most 1988-
ban elég volt hozzá, hogy valamit kipiszkáljon Villerman zavaros
emlékezetének üledékkupacaiból. Az öreg szája kinyílt, a szófán
görnyedve felnézett, arca eltorzult, alsó ajkának izmai egymással
viaskodtak. – Billie – mondta. – Ez egy lemez? – kiabálta,
hangerejét a zenéhez igazítva, amit csak ő hallott. Julian levette róla
a fülhallgatót, és megkérdezte: – Chicagóban lakott 1959-ben?
– Ezek szerint ott – felelte. – Meghallgathatom megint az
egészet? – Csukott szemmel, de ébren (néha rikkantott valamit),
Dean Villerman végighallgatta élete teljesen elfelejtett egy óráját
harminc évvel korábbról. Julian szexuális kalandja aznap reggel
határozatlan időre el lett halasztva, mert a pincérnő elaludt a szófa
másik végén, úgyhogy Julian csak ült az egyetlen széken – a
Nyolcad klubból lopták, de leopárdbőr párnával álcázták –, és
Dean zenére reagáló arcát nézte. – Ki mondta, hogy „Bocsánat,
szívem"? – kiabálta végül Villerman. – Vagy csak álmodtam?
Aznap később, ahogy a pincérnő álmos, mosolygós csókja az
ajtónál még tapintható, ehető emlékként derengett, Julian elbeszélte
reggeli kalandját apjának, miután a nagy zongoristát elkísérte a
vonathoz, majd taxival a La Guardiára ment, és elrepült apja
kórházi ágyához. Ugyanazt a fülhallgatót bedugta apja fülébe is,
mely fül egy alakját gyorsan veszítő fejhez kapcsolódott.
Apja (megcsappant, megcsappanó apja) az egyik füldugót
kivette, amitől nagyjából titkosszolgálatos kinézete lett. – Mintha
csak tegnap történt volna. – Mosolygott, majd elfordult és hevesen
okádott. – Bocsánat.
– Semmi gond. Megtarthatod a fülhallgatót.
– Nem lesz rá szükségem ott, ahová megyek. Biztos forrásból
tudom, hogy a hangberendezés ott remek. Mesélj Deanről. Meg
lehet mondani ránézésre? Úgy néz ki, mint aki így játszott?
– Még maga sem tudja – felelte Julian. – Nem sok maradt abból
az emberből.
– Ismerem az érzést.
– Azt szoktad mondani, hogy Dean úgy játszott, mintha
megáldaná Billie-t, azt mondaná neki, hogy minden rendben lesz.
– Ja. – Apja lehunyta a szemét, hallgatta a zenét, el is
aludhatott, majd azt kérdezte: – Mit szólsz anyádhoz? Fele adás
alatt fel-alá trappolt a házban.
– Úgy is lesz, tudod. Apa – mondta Julian, kissé elfúló hangon.
– Mármint rendben.
– Tudom. Veled is. A dolgok többnyire rendben mennek
általában.
Apja vérengző reputációjú fájdalomcsillapítók kivégző-osztagát
szedte, de csak legyintett, hogy „ambiciózus, de hatástalan”. Az
emésztését azonban sikerült tönkretenniük, kivéve több napnyi
konkrét akcióhiány után egy hangos-szagos műsort, amin jól
mulatott, és a jelenlevőket is kommentárra cukkolta. – Ember ilyen
hangokra nem képes – dicsekedett, és Julian eleget hallott apja
életének utolsó heteiben, hogy igazat adjon neki: repülőgép-
hajtómű, konok gyermekzokogás, géppisztoly trillája több
városnyi messzeségben, haldokló madár szuszogása. – Lyukas
felfújható baba vagyok – mondta apja. – És egy olyan alvó japán.
Emlékszel? – Addigra hangja alig volt hallható, sokkal kevésbé,
mint teste többi zaja, és gyakran elaludt, hosszabban,
nyugodtabban.
A szagok, amiket produkált, ugyanilyen lehetetlenek voltak, és
még viccesebbek számára, ahogy kereste rájuk a megfelelő nevet,
hogy megnevettesse síró fiát: odaégett rántotta, erjedő
vaníliakivonat, kordit, szénanátha könny. – Érzed ezt? Érzed ezt?
Megőrültem, vagy ez…
– Penészes málna? – tippelt Julian, sírva-nevetve.
– Pontosan. Hogy tud ilyet egy ember, aki nem is eszik? Talán
csak kitalálom őket, és kinyomom a seggemen. Elképesztő ez a
folyamat – mondta, őszintén ámuldozva komikus halálán, mielőtt
elaludt, elevenen beteljesítve azt a mesét, melyet egy másik kórházi
ágyon talált ki.
Julian a kórház kertjét járta, figyelte, ahogy szélesedik a
szakadék betegek és egészségesek között. Abban a hét napban,
ahogy apja haldoklását nézte (az utolsó kettőn Aidannel együtt), és
az ohiói ősz belakkozta a fákat, Julian fel-felnyitotta Discmanjét,
átpörgette a magával hozott húsz CD-t, és mindig Billie Holidaynél,
Dean Villermannél és a „Bocsánat, szívem"-nél lyukadt ki,
kifacsarva könnyeit, hogy haldokló apjának száraz arcot
mutathasson, mert biztos volt benne, hogy az öreg ezt szeretné.
– Sajnálom az egészet – ezek voltak apja utolsó szavai.
– Milyen egészet? – kérdezte Julian.

2
 2
Brooklynba visszaérve feltette a Chicago Radio Broadcast, 1959-
et, és kicsomagolt, próbált ébren maradni, átkalibrálni magát.
Próbálta magának elmesélni a Caittel közös történetük végleges
verzióját, de nem maradt mit felmutatni belőle, és dühös volt Caitre
mindenért, amit elvett tőle, dühös, hogy őmellette nem lesz ott a
saját fia, amikor kórházi ágyon fekszik, dühös Carltonra, amiért
elárulta.
Este hétkor elaludt, és Cait ismét eljött hozzá. Kezei, azok a
hosszú kezek, melyekről hónapokkal korábban megállapította,
hogy a lány sajátságosságának bizonyítékai, megérintették az
arcát, végigkövették a régi és az új ráncokat a bőrén, a hús vásznát
az üres kereten, és Cait megcsókolta a szemhéját, és azt nyögte,
„Egész éjjel a te ágyadban vártalak”. Cait szempillái nedvesek
voltak, és Julian roppant hálás volt, hogy eljött a kórházba
elbúcsúzni, kikísérni őt. „Az ottani hifi nagyon jó lesz", mondta
Cait. Elsimította haját az arcából, és ajkát olyan finoman tette az
övére, hogy Julian hallotta köztük összepréselődni a levegőt. – Az
összes nő, akit ismertél – mondta Cait, de az ír akcentus eltűnt, és
Julian azt felelte – Tudom. – Ott feküdtek egymás mellett, Julian
keze végigsiklott Cait gitárdudor csípőjének gitárívén, a lány
lángjai vörösen izzottak, melegítették az ő arcát. – Bocsánat,
szívem – mondta Cait, és Julian arca melegedett, melegedett.
Arra nyitotta ki a szemét, hogy a szeptemberi nap melegíti az
arcát az ablakkeret oldalán bekukucskálva, az ágak nem voltak
elég magasak, hogy tovább védjék zavaros álmát. Kinyitotta a
szemét, és boldogság töltötte el, hogy erre az érintésére ébred, örök
idők óta létező boldogság, és szerette ezt a helyet ezen a napon, ezt
a babaházablakot, ezt az utolsó lélegzetvételt, mielőtt az a halk
hang, akár az elpukkanó buborék, véget vet a csendnek, és
meglöki a mozdulatlan pillanatot, amikor felhangzanak az első
kérdő gurgulázások Carlton bölcsőjéből.

3
Nem tudott uralkodni magán. Mind hosszabb és sötétebb
órákat töltött a kutyaparkban, hátha Lars kikönyörög egy reggeli,
esti, éjféli kiruccanást. Eleinte tekintettel volt a büszkeségére, és
kutyasétáltató szolgáltatást ajánlott szomszédainak, azt állítva,
hogy fontolgatja az előlépést kutyatulajdonossá, jó pár kora őszi
napot töltött jóval sötétedés utánig azzal, hogy figyelte két kövér
spániel mozdulatlanságát, egy gonosz pomerániai motorcsónak-
támadásait, és egy fekete labradort, amit állítólag vakvezető
kutyának képeznek ki, de ami olyan lelkesen vágta hasra magát
pocisimire minden elhaladó járókelőnek, hogy szerencsétlen
majdani vak gazdája annyiszor fog naponta a földre kerülni, mint
lelkes önkéntes a dzsúdóórán.
Egy hét elteltével Julian már nem vesződött az álcával, csak ült,
néha egy könyvvel, mindig az iPodjával, a kutyások figyelő
tekintete előtt, akik természetellenesnek találták a kutyátlan
szemlélőt. Visszajátszotta magában, mit fog mondani Caitnek, ha
eljön, a lány hogyan magyarázza meg a többhétnyi hallgatást, ő
hogyan értette félre utolsó aktusát. De nem jött, és Julian végigülte a
hűsülő évszakot, hibái és illúziói kitisztultak a tiszta levegőben.
Az október szokás szerint több ajánlatot hozott produkciós
cégektől, mint amennyit el tudott vállalni. Ennek megfelelően
szabta meg az árát. Társaságba járt, barátokkal és szakmai
érdekből, kliensekkel és ügynökségekkel iszogatott, ha kellett.
Maile gyengéd arckifejezéssel adta be a lemondását, mondván,
marad és segít helyettest keresni, ott állt azután is, hogy Julian
megköszönte neki a munkáját, és azt mondta, tökéletesen megérti,
hogy tovább, feljebb akar lépni. Ott állt; Juliannek még mondania
kellett volna valamit, de semmi vágyat nem érzett, hogy kitalálja,
mit. Egy huszonhárom éves fiút vett fel a helyére.
Nem bírt nyugton ülni az irodában amikor nem volt tennivaló,
hát ilyenkor ő meg az iPodja visszametróztak Brooklynba, pár
megállóval korábban szálltak le, és mentek a kutyasétáltatóba. Cait
sosem volt ott, és néha nem bánta, és egyszer fel sem tűnt neki,
csak mikor már eljött.
Egy novemberi hajnalon Julian talált egy borzebet, egy padon
ült a parti sétányon, és bámult át Manhattan-re. Elkocogott pár
kocogó téli sapkában és lycra nadrágban, de láthatóan senkié nem
volt a nehéz fülű, hosszú eb. Ült a padon, és nézte az East River
fölött világosodó eget, figyelte az új napra ébredő' várost. Valami
jelre, amit Julian nem érzékelt, az eb elkezdte ugatni a tornyokat,
rendre utasítani New Yorkot. Julian úgy látta, ő pontosan így
viselkedik: azt hiszi, számít a hangja, elégedetten a környező világ
urának képzeli magát, sosem tűnik fel neki, hogy a világ az ő
vonításától függetlenül is ketyeg. Valamikor nevetséges emberré
vált, bár nem tudta megmondani, mikor történt.
Megvan a saját verziója a „Bocsánat, szívem"-ből, jött rá. ahogy
leült az éneklő borzeb mellé, és nézte, amint Manhattan
felkapcsolja fényeit a kutya szavára. Rachel hagyott neki egy
üzenetet a hangpostán: „Tiszta tinédzser vagy, J.", és Cait énekelt a
háttérben. Apjától eltérően Julian ezt elvesztette, letörölte, egy
fontos dolog egyetlen létező felvételét, miközben a saját két lábán
rohangált lehetetlenségek után. Az apja szégyenkezne miatta.
„Cannonball, ha megtört ember vagy, az mindenkinek unalmas
körülötted. Ezt igyekezz nem elfelejteni. Remélem, nem felejted,
hogy ahhoz azért volt elég lábam, hogy ne legyek unalmas.”

4
Julian ott ült a tölgyfát körbeölelő padon, ahol annak idején
felvette, amint Cait magában énekel. Cait most sem volt itt, sehol
máshol sem, csak online (ahol a honlapja új gitárost jelentett be, és
egy celebmagazinban lehoztak egy fényképet, amin egy férfival
vacsorázik, akit a felirat, hihetetlen, New York-i
rendőrnyomozóként azonosított). Nem számított: az utána való
kutatás kiürített Juliánból valamit. Reflexszerűen tudomásul vette,
hogy Cait nincs ott, de már nem miatta járt a kutyasétáltatóba, már
nem nézett fel a szeme sarkából, ahányszor nvílt a kapu. Véletlen
lejátszásra állította az iPodját, így ritkán hallotta őt, bár egyszer,
amikor a „Coward, Coward” ment, ösztönösen Rachel hangjára
számított, amint szelíden kigúnyolja.
Mostanra már névről ismert pár kutyát, ismerte a tulajdonosok
személyiségét is. Ezen az estén egy fiatal nő, aki pár napja már
nyomorultul nézett ki, keserűen panaszkodott, hogy más kutyák
elvették a pitbullja sipító krokodiljátékát, és amikor más
tulajdonosok nevettek a mérgén, leült, és könnyekben tört ki. Julian
megvigasztalta, bemutatkozott, megvakarta a félénk eb állát,
odahozta neki a játékát. – Semmi baj – mondta, valószínűleg a
megfelelő mondat, akármi bántotta is a nőt.
Minden munkanap végén úgy várta a kutyákat, mint a legjobb
szórakozást, igyekezett nem betervezni késői meetinget, főleg mert
ahogy zsugorodtak a napok, a park is minden este korábban ürült
ki. Ezen az estén Lyle, a priapusi csivava eltemette magát a lehullott
levelekbe, és szexuálisan zaklatta az elhaladó kutyahölgyeket,
barna ropogással robbant elő, visítva, akár az autóriasztó, felugrott,
és elkapott egy lábat, ami körül nyögve forgott körbe-körbe,
csillogó vörös hímtagja hirtelen feleakkora lett, mint a teste, egy
óriásnő teljesen kinyomott rúzsa. A közeledésére közömbös
kutyahölgyek vagy lerázták, vagy nyugodtan álltak, miközben ő
ott örömködött a bokájuknál, nyelve ovális, füstölt lazaccsíkként
csüngött a szájából. Lyle gazdája, egy nagykabátos, puhakalapos
hipszter, aki egy helyi bár tulaja volt, nevetett, ahogy a kutyák
finnyás gazdái kiabáltak, „Húzz el!", és hozzátette, „Hallottad, Ly.
Húzd el a hölgyet!”
Lyle-hoz hasonlóan Julian élete is tele volt nőkkel, habár egy se
jutott eszébe, csak a feleség, akit cserbenhagyott és az ír énekesnő,
aki csak pára. Sikeres volt egy olyan területen, ami iránt nem
táplált szenvedélyt, de nem is szenvedett a hiányától. Legnagyobb
és legtisztább szerelme csupán pislantásnyi ideig tartott, és –
megállt, de végül befejezte a gondolatot, feltételezve, hogy ez a
kopott szó Carlton esetében legitim – tragédiába torkollt. És
hamarosan valami megváltozik, és valami más történik, amit
később lényegesnek értékel majd az örökösen átíródó
élettörténetében. És még több eseményt, embert és emléket halmoz
fel, kitisztít régi gondolatokat és átrendez részleteket, hogy új
jelentéseket emeljen ki, és megmagyarázza magának, mi is történt,
és így tovább. Mindez értelmetlen, gondolta, de ez a kopott szó,
mint kiderült, nem is olyan keserű az ember nyelvén. Egy ilyen
értelmetlenségnél rosszabb is lehetne.
Egy vadászkopó labdát ejtett a lábához, de felkapta és elhátrált,
amint Julian lehajolt érte. Julian felegyenesedett, és a kopó megint
ledobta neki a labdát – lassú vagy, haver! Julian átpörgette a 8146
dalt, fel és le, kereste ennek az érzésnek a visszhangját – a levelek
illata, a kanos csivava, a játékos kopó, az elfogadható
értelmetlenség –, és a legjobb, amit iPodja ajánlani tudott, egy régi
Reflex-nóta volt, amit elfelejtett letörölni, „I Could Sure Do Without
This",{41} de most egész más volt a hangzása, mint az
emlékezetében. Egy huszonöt éves fickó rémült elképzelése a
középkorúságról, nem állt össze se mint zene, se mint filozófia, itt,
immár a túloldalán mindannak. Kihúzta a dugókat a fejében lévő
lyukakból.
A domináns hang, ami becsavarodott az ürülő űrbe, az
autópálya volt, amely a park egyik határát alkotta. Emellett persze
néha-néha felhangzott egy vakkantás, kedvencüket szólongató
emberek kiáltása. Emellett volt egy-két madár, a fajukat
megtippelni se tudta, messze fent egy ideges mókus, a földön egy
ág vagy gally, a pad motyogása és saját testéé, egy térd recsegős
gumiszalag-nyüszítése, egy állkapocs tompa kaffogása, egy korgó
gyomor. De még emellett is lebegett valami leheletnyi, nehezen
megragadható. Nem a fejében volt, nem is szimptóma, mint a
fülzúgás; nem hallotta jobban, ha befogta a fülét. Kívülről jött, alig
hallhatóan. Amikor lehunyta a szemét, jobban hallotta; robogott,
halkan harsogott, majd eltűnt, és Julian lassan erre-arra forgatta a
fejét, mintha egy vén televízió antennafüle lenne, míg végül
megtalálta ismét, holdfényes hullám rézsútos dominódőlése, vagy
egymásnak ütköző atomok, mint izgatott játékos dobta kockák,
saját neve suttogva és összefolyva, de a szeretettelinél kevesebb
tónusban, egy rettenetes, táguló sokknak nem az eredetije, csak a
visszhangja, egy ijedt gyermekkori éjszaka iránytalan, közelgő
nyögései, amikor az álmatlanság és rémálom egybefolyik.
Aztán megint eltűnt, és többet nem találta meg. Kinyitotta a
szemét, már az utolsó kutyát is kivezették a parkból, az utolsó fény
is kihunyt, egyedül volt a hidegben és ködben, a Jehova tanúi
épületén a narancssárga digitális óra meglepte a késői idővel, és
elképzelte, milyen érzés lenne Rachellel egy másik élet, reggelente,
vagy vasárnap, vagy amikor mindketten munkába mennek, vagy
amikor úgy jön el az irodából, hogy tudja, Rachelhez jön haza, és
eltöprengett, vajon megint elcseszné-e.
Találtak egy házat messzebb Manhattantől, egy mérfölddel
lejjebb a Henry Streeten, hátul igazi udvarral, és Rachel megtanult
kertészkedni, igaz, nem túl jól. Mosogatáskor szerette nézni az
ablak fölé osonó indákat, akár szempillák az összehúzott szemen.
Megteríti az asztalt a rendszeres szerdai vacsoravendégnek –
Aidan önelégülten és éhesen görnyedt a leves fölé. A fény utolja az
ablakból. A gyertyák. A fekete tacskó, sintértelepi menekült (Rachel
javaslata a harmadik randira), kék szőnyegén horkolva. A polcon
az új fényképalbum az újra egyesített kollekcióval. A bekeretezett
kép a falon a korábbi családjukról, Carlton a NEHEZFIÚ-
sapkájában. A képeslap, amit Rachel küldött neki a megszállt
Párizsról a konyhai táblán. Mellette az örökbefogadó ügynökség
anyagai. Julian bort tölt, és a másik kezében tartott távirányítóval
lehalkítja a csellómuzsikát.
Öt órával később, a számítógép-monitor kék-fehér fénye. Csíkos
pizsamanadrág van rajta, mellkasán a szőr növekvő százalékban
ősz, és a számítógép fölötti polcon ott ül a Yeats-összes, amit Rachel
vett neki évekkel korábban. Balra pillant, át a félhomályos ajtón,
ahol csak Rachel lába látszik az ágyon, az ágynemű kék a családi
képről visszatükröződő számítógép fényétől. Türelmetlen
mutatóujja tovább ütögeti az egeret jóval azután, hogy az oldalnak
be kellett volna töltődni, és végül össze is áll, egyik szélső kocka a
másik után, és rákattint az Új dalok-ra, a fülhallgató gyorsan
bedugva a számítógép sematikus aljzatába, pár pillanatig csak
saját nyelvének és lélegzetének hangja, majd:

Kettőnk közös története

Életednek titokrésze
Ebből mi az, ami vicc volt csak?
Nem mondom, bogy nem volt jó
Vagy rólad, hogy egy utolsó
De a pillanat már elszaladt.
És mennyi is egy pillanat?
Elvetélt tervem, kihűlt vágyam,
Határozottan házas társam.

– Jössz lefeküdni, drágám?

A szerző megjegyzése
 A szerző megjegyzése
A könyvben számos dalcímet felhasználtam, néha kissé
átköltve, a következőktől: Adair-Dennis, Ahlert-Young, Joan
Armatrading, Chet Baker, Barry-David, Bix Beiderbecke, a
Beloved, a Blow Monkeys, David Bowie, Bretton-Edwards-Meyer,
Burke-Van Heusen, Eric Clapton, George M. Cohan, Leonard
Cohen, John Coltrane, Concrete Blonde, Vladimir Cosma, Elvis
Costello, Noel Coward, a Cranberries, Miles Davis, Blossom Dearie,
DePaul-Raye, Kenny Dorham, a Dream Warriors, Electronic, Duke
Ellington, EME az English Beat, Victor Feldman, Femi Kuti, Fine
Young Cannibals, Michael Franks, Dave Frishberg, Stan Getz,
Gordon-Warren, Jerry Gray, Gruber-Mohr, Haircut 100, Herbie
Hancock, Heyman-Green, a Housemartins, Joe Jackson, a Jam,
Leos Janácek, Jane's Addiction, Sharon Jones, Keane, Kern-
Hammerstein, Chris Keup, Kraftwerk, Rohan Kriwaczek, Leiber-
Stoller, Curtis Mayfield, Mercer-Herman-Burns, Mercer-Kosma,
Mercer-Schertzinger, George Michael, Ingrid Michaelson, Mo'
Horizons, Jack Montrose, Van Morrison, Brad Neely, Oliver Nelson,
New Order, Orhison-Dee, Charlie Parker, a Pet Shop Boys, Chan
Poling, Pomus-Shuman, Cole Porter, Prince, Robledo-Terriss,
Rodgers-Hart, Roxy Music, Sade, Carlos Santana, Krik Satie,
Scrapomatic, Seal, Wayne Shorter, Sigler-Wayne-Hoffman, Carly
Simon, Paul Simon, a Smithereens, a Smiths, Regina Spektor,
Steely Dan, Sting, a Style Council, Styne-Comden-Green, Stync-
Merrill, a Suburbs, a Sundays, Swing Out Sister, a The, They Might
Be Giants, Tanita Tikaram, Tuxedomoon, U2, Suzanne Vega, a
Violent Femmes, Antonio Vivaldi, Wang Chung, és Wilder-Palitz-
Engvick.
Valamint David Bowie-tól a „Space Oddity (Major Tom)”.

A KÖVETKEZŐKET ILLETI KÖSZÖNET:

Jul i a Buckna l l , Ga bri el Byrne, Gi na Centrel l o, Andrew Cors el l o, Da vi d Da l ev, Tonv
Denni ngcr, Chri s Ei gcma n, Jodi Ghorchi a n, Roger Greni cr, Jenni fer Hcrs hey, Ra j
Juta gi r, Al i ce Ka pl a n, Pa ol Kei ncg, Anna Lvovs ky, Peter Ma gya r, Jynne Ma rti n, Mi ke
Ma tti s ón, Peter McGui re, Da ni el Mena ker, Courtney Mora n, Beth Pea rs on, ASP DSP
FTP (a négy a já ndékot), FI IH FMR MMP (ha js zá l híjá n), OMR Pa ul i na Pori zkova , Mi ha i
Ra dul es cu, Ma rl y Rus off, Ni ck és Ma rya nne Shore, Ja ke Sl i ehter, Toby Tompki ns ,
Peter Turnl ey, Na ncy Vi gl i one, Donna Wi ck, Tony Wol bcrg, Da ni el Zel ma n, és
termés zetes en Ja n.

Ra ndom Hous e, New York, 2009

Thi s tra ns l a ti on publ i s hed by a rra ngement wi th Ra ndom Hous e, a n i mpri nt of
Ra ndom Hous e Publ i s hi ng Group, a di vi s i on of Ra ndom Hous e, Inc.
Európa Könyvki a dó, Buda pes t
Fel el ős ki a dó Ba rna Imre i ga zga tó
Tördel te a NextFX Kft.
Nyomta a Szeks zá rdi Nyomda Kft.
Fel el ős vezető Va dá s z Józs ef i ga zga tó
Kés zül t Szeks zá rdon, 2010-ben
Fel el ős s zerkes ztő M. Na gy Mi kl ós
Művés zeti vezető Gerhes Gá bor
A kötetet Va jda Péter tervezte
{1}
Az emberem.
{2}
A vízpa rtot já rom én.
{3}
La dy Da y a Ga l a xi s ba n (La dy Da y, a za z „Gyümöl cs ol tó Bol doga s s zony” Bi l l i e
Hol i da y beceneve.) (A ford.)
{4}
Szemed i bol yá ja , Örül ök a bol dogta l a ns á gna k, Azok a s zemek.
{5}
Vi ha ros i dő, Fűzfa , s írj értem, Ős z New Yorkba n.
{6}
Nyá ri va ká ci ó.
{7}
Én va gyok Bi l l i e!
{8}
A te s a já t da dogó i di ótá d
{9}
Ami ma ra dt.
{10}
Dögös cs a j.
{11}
London üzen.
{12}
Nem s zeretek s oha má s t (cs a k téged).
{13}
Mi ndenem, Mi ndened, Mi nden, mi te va gy, Mi ndvégi g.
{14}
Gá tl á s nél kül .
{15}
Gyá va , gyá va .
{16}
Má rci us vi zei .
{17}
Da dogó.
{18}
Szerettem egys zer.
{19}
Idő nél kül .
{20}
A l egs zebb órá m.
{21}
Cukros l á ny.
{22}
Ál l va ma ra dt.
{23}
Tíz perccel éjfél el őtt.
{24}
Mus t erős za kol j meg, A ha l á l ünnepél yes ka cérs á ga , Kénys zeres kefél ő.
{25}
Utol s óna k jön, el s őnek megy.
{26}
A fi ú tövi s s el a ol da l á ba n.
{27}
Építs .
{28}
Hívj fel .
{29}
Kul cs a l á btörl ő a l a tt.
{30}
Szerel mes téma a kutya pa rkból .
{31}
Fes s egy vul ga ri s képet.
{32}
Ma jomember.

{33}
Mi nden bús férfi s zol gá l a tá ba n.

{34}
Bol yongá s a z el va rá zs ol t ka s tél yba n.

{35}
Ápri l i s Pá ri zs ba n.

{36}
Mr. Ta xi s ofőr.
{37}
A zs á nerem.

{38}
Da l a ká rki ért.

{39}
Chi ca gói rá di óközvetítés , 1959.

{40}

{41}
Ezt s zíves en ki ha gyná m.