Egy férfi és egy nő.

Találkoztak, egymásba szerettek,

szakítottak. Aztán úgy döntöttek, mégis együtt folytatják.

A NŐ ÍGY MESÉLI EL A TÖRTÉNETÜKET:

A másodszori szenvedélyes egymásra találás után Pennynek rá

kell ébrednie, hogy a szakításhoz vezető problémáik nem
szűntek meg – sem a családjaik, a környezetük ellenérzései a
választásukkal kapcsolatban. Boldogságát, hogy visszakapta
élete szerelmét, hamarosan szomorú esemény árnyékolja be,
mely rányomja bélyegét kapcsolatukra. Ahogy Iannek,
Pennynek is meg kell tanulnia, hogyan űzze el múltja démonait,
hogy új utakat találjanak egymáshoz, és többé ne kelljen
elválniuk.

A FÉRFI ÍGY MESÉLI EL A TÖRTÉNETÜKET:

Amikor egy zűrös éjszakán újra összejön Pennyvel, Ian úgy érzi,
révbe ért – még ha sejti is, hogy a jelentős korkülönbség okozhat
gondokat közöttük. Úgy tervezik, a lány vele tart kiküldetésére
a Bahamákra – ám előbb sort kerítenek egy bizonyos, jelentős
eseményre… Csodás életnek néznek elébe, de az események
gyorsan követik egymást, és Ian azt veszi észre, hogy Penny
személyisége formálódik, és ha nem akarja elveszíteni élete
szerelmét, neki is dolgoznia kell magán…
ABIGAIL BARNETTE

MÁSODIK ESÉLY
Ian
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Second Chance (Ian’s Story) by Abigail Barnette
Copyright © 2016 by Abigail Barnette
All rights reserved.

Fordította: Miklósi Zsuzsanna

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © TomasSereda és conrado / Shutterstock.com

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2017
Hungarian translation
© by Miklósi Zsuzsanna, 2017
 ELSŐ FEJEZET

A tragédiának nincsenek szabályai, bármikor bekövetkezhet.

Például egy átlagos napon, amikor épp a kocsmában sörözöl, és
igyekszel úgy időzíteni a másnaposságodat, hogy ne akkor üssön
be, amikor majd dolgoznod kell. Vagy egy formális összejövetelen
egy rettenetes lépcsővel rendelkező, csillogó manhattani
felhőkarcolóban, ahogy az Neil Elwood barátommal történt.
A barátnőm, Penny mellettem jött, miközben a parkoló felé
tapostuk a mostanra bokáig érő havat. A barátnőmnek nevezem,
de az elmúlt egy órát fel-alá rohangálással töltöttük, miközben
próbáltuk összegyűjteni a dolgokat, amikre Neilnek és a
feleségének szüksége lehet, miközben a kórházban várakoznak
Neil lányának rettenetes autóbalesete után, és Pennyvel nem volt
időnk definiálni a frissen újraalakított kapcsolatunkat.
Rápillantottam a nedves, vörös lábujjaira, amik kilógtak a
bonyolult, ezüstszínű magas sarkújából. Hamarosan el fognak
fagyni az ujjai, ha nem megyünk zárt helyre.
– Menjünk hozzád – javasoltam, miközben a vállára tettem a
kezem, és a kabátom alá húztam. Hosszú gyapjúkabát volt rajta,
de alatta csak egy pántos estélyi, mély hátkivágással. Nem úgy
volt öltözve, hogy átszelje New Yorkot egy hóviharban.
Penny bólintott és hozzám bújt, de nem szólalt meg, míg a
kocsihoz nem értünk. Vacogott.
– Maradsz éjszakára?
– Azt hiszem, jobb lenne. Inkább nem vezetnék most. – Azok
után, hogy mi történt Neil lányával és a szerencsétlen férjével, ez
tűnt a legbiztonságosabbnak.
– Helyes. – Egyenesen maga elé nézett, miközben elindult a
kocsi. – Nem szeretném, ha ma este már bárhova is mennél.
Legalábbis nem egyedül.
 Csendben ültük végig az utat, és az utcán parkoltam le.
Megnyugtatott a tudat, hogy ma este legalább senki sem fogja
ellopni a kocsimat. Életemben nem loptam még autót, de
feltételeztem, hogy a kellemetlen időjárás befolyásolná az akció
sikerességét.
Penny háza előtt megnéztem az órámat. Tényleg még csak fél
egy lenne? Az volt az érzésem, hogy legalább egy hét telt el ma
éjszaka. Az biztos, hogy úgy éreztem magam, mint aki öt napja
ébren van. A Pennyvel való kibékülés eufóriája és Neil
rémálmának szörnyűsége most ért utol, és teljesen kimerített.
Bár szerettem volna az előbbire összpontosítani, az utóbbi
teljesen lebénította az agyamat, mint reggelenként a hideg a
kocsim motorját.
Penny mögött caplattam fel a lépcsőn. Huszonhárom éves
lábai még elbírták, hogy egy negyedik emeleti lakásban lakik, lift
nélkül. Az én középkorú testemet ma este egyszer már
kifacsarták, és egyre jobban lemaradtam, mintha a gondolataim
lenyomtak volna.
Születése óta ismertem Neil lányát, Emmát. A francba is, hisz
Neil engem keresett meg ittasan és sírva, aznap este, amikor
megtudta, hogy Valerie terhes tőle. Lenyűgöző apa lett belőle, bár
Emma így is az anyja mérges természetét és hervasztó
arroganciáját örökölte. Mégis, Emma valahogy szerethetővé
tudta tenni ezeket a vonásokat.
– Ian – szólalt meg Penny a lépcső tetejéről. A folyosó sápadt
neonfényében a szeme alatti karikák még mélyebbnek tűntek. –
Jól vagy?
– Nem, Baba – válaszoltam őszintén. – De minden rendben
lesz, főleg, miután sikerült felmelegíteni téged.
– Ne miattam aggódj – mondta, miközben kinyitotta az ajtót
–, hanem Neilért és Sophie-ért.
– Ígérem, így lesz – feleltem, miközben beléptem a lakásba –,
de hadd aggódjak most egy kicsit érted, eltereli a figyelmemet.
 Penny lakótársa, Rosa a kanapén ült, sötét haja a nők között
oly népszerű, hanyag kontyban volt felhalmozva a feje tetejére.
Összeráncolta a szemöldökét, ahogy beléptünk, amit
bárdolatlanságnak tartottam, amíg eszembe nem jutott, hogy
amikor legutoljára találkozott Pennyvel, épp csúnyán
szakítottunk.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte ellenségesen.
A barátnőm ledobta a kabátját, amit épp időben elkaptam.
– Hosszú.
– Akkor foglald össze. – Rosa most rám nézett, szeme egy
pillanatra összeszűkült. – Legutóbb még nem voltatok együtt.
– De most már igen – felelte Penny fáradtan. – Tényleg
hosszú történet, de ígérem, mindent elmesélek, amikor Ian már
nem lesz itt, és nem ilyen fura az egész helyzet. Teljesen
kimerültem.
A fenébe is, itt állok előttük. Nem látják, hogy én is itt
vagyok?
– A főnöke családját szörnyű csapás érte ma este. Pennynek
be kellett vinnie nekik pár ruhát a kórházba. – Igyekeztem nem
számonkérő lenni, elvégre Rosa csak védeni akarta a lakótársát,
amit teljes mértékben megértettem. Penny azonban érzelmileg és
fizikailag is teljesen ki volt merülve. Arra volt szüksége, hogy
békén hagyják, és tenni akartam róla, hogy ez így is legyen.
Rosa arckifejezése megenyhült valamelyest.
– Furcsa is volt, hogy ilyen korán hazaértél.
– Nekem nincs olyan érzésem, hogy korán lenne – morogta
Penny, miközben lerúgta a szandálját. – Az viszont biztos, hogy
nem érzem a lábujjaimat.
– Jól van, ideje beállnod egy forró zuhany alá. – Olyan
voltam, mint a nővérem, aki a saját érdekükben dirigál
másoknak, de most tényleg Penny érdekében beszéltem. A forró
víz elmulasztja a vacogást. Ha ellenkezni próbálna, azt mondom
majd, hogy ez egy régi skót népszokás. Úgy biztosan megcsinálja,
különben attól tartana, hogy megbánt.
Penny nem mutatott semmilyen ellenállást.
– Jól van, csak megkeresem a köntösömet. Nyugodtan rakd
be a kabátodat a szobámba.
Penny hálószobája olyan kicsi volt, hogy alig bírtunk benne
mindketten egyszerre felállni. Az ágya alig volt százhúsz centi
széles, egészen eltörpült a nálam lévő száznyolcvan centis
franciaágy mellett. Ahogy felkapcsolta a villanyt, több száz apró
izzó gyulladt fel kör alakban a mennyezeten. Egyik bútor sem
illett a másikhoz, és a legtöbb ingósága műanyag ládákba szorítva
állt. A köntöse a bevetetlen ágy on hevert. Lehajolt, hogy kisimítsa
a lepedőt, és ha a hideg és a szél nem csípte volna ki ennyire az
arcát, azt gondoltam volna, hogy elvörösödött.
– Hagyjad – szóltam rá gyengéden. – Nem a rend alapján
foglak megítélni. Örülök, hogy itt lehetek.
– Igen? – Az alsó ajka remegni kezdett, ahogy rám nézett. –
Tényleg örülsz?
Muszáj volt megcsókolnom, nem tudtam ellenállni neki. Nem
tudom elégszer megcsókolni, hogy bepótoljam a külön töltött
időt. Lehajoltam, hogy megérintsem az édes, puha száját az
ajkammal, ő pedig belekapaszkodott a kabátom ujjába.
Butaság volt szakítani, egyszerűen nincs erre jobb szó.
Pennyvel összetartozunk, a különbségeink ellenére. Sokkal
fiatalabb nálam, kerek harminc évvel, ami szinte
elképzelhetetlen. Az életemet és a pályafutásomat a stabilitás és a
siker jellemezte, míg ő csak most kezdett bele a karrierépítésbe.
Ő még úgy gondolt a világra, mint ami tele van végtelen
lehetőségekkel, míg én azon aggódtam, hogy a testemen valahol
egy gyanús anyajegy bukkant fel, csak még nem vettem észre. De
mindez mit sem számított, amikor a karjaimba ölelhettem.
Elhúzódott, de közben rám nézett.
 – Nem akarok szakítani többet. Nem akarlak elveszíteni.
Főleg így, hogy most már tudom, milyen könnyű elveszíteni a
szeretteinket.
– Nem megyek sehova. – Ezt ugyan nem tudtam garantálni
neki, de ő se nekem, ezért inkább meg sem említettem. – Menj
zuhanyozni!
Hátat fordított nekem, majd a válla fölött visszanézett.
– Lehúznád a cipzáromat?
– Örömmel. – Annak ellenére, hogy min mentünk keresztül
ma este, és hogy majdnem meghúztam a hátamat, amikor pár
órája megdugtam egy konferenciaasztalon, a tudat, hogy
hozzáérhetek a meztelen testéhez, elterelte a figyelmemet a
nyomott hangulatomról. Lassan húztam le a cipzárt, és
gyönyörködtem a lassan előbukkanó bőrfelületben. A pánt
nélküli melltartóján elég vékony volt a fekete csipke, hogy lássam
alatta a napbarnított bőrét. A ruha lehullott róla, és Penny a
csípőjét ringatva hámozta ki magát belőle, észre sem véve, hogy
tudtán kívül mennyire szexi látványt nyújt így.
Kipattintotta a melltartója kapcsát, és megkönnyebbülten
felsóhajtott, miközben a földre dobta a ruhadarabot.
– Ez a melltartó gyilkos.
– Látom – motyogtam együtt érzőén, és az ujjammal
végigsimítottam a hosszú, vörös barázdát, amit a pánt vágott a
bőrébe. – Ha bármikor arra van szükséged, hogy megmentsenek
az ilyen gyilkos szerkezetektől, csak szólj.
Bár fáradt volt, mégis nevetett. Nem is tudatosult bennem,
mennyire hiányzott a nevetése.
Megragadta a köntöst, és megpillanthattam gyönyörű mellét,
ahogy magára vette. Mosolyogva felém fordult, miközben
megkötötte a köntös övét.
– Majd később jól szemügyre vehetsz. Most örülnék, ha újra
érezném a lábujjaimat.
Nyomtam egy csókot a homlokára.
 – Menj csak. Ha segítségre szorulsz, csak szólj.
Bár örömmel beálltam volna a zuhany alá vele, hogy a nedves
teste minden egyes porcikáját megcsókoljam, az este túl hosszúra
nyúlt, és érzelmileg túlzottan megterhelő volt. Most nem lett
volna ehhez energiám, ezért jobbnak láttam megvárni a
pillanatot, amikor majd képes leszek rá. Inkább majd a rossz
időjárásra hivatkozva kihagyom a holnap reggeli misét, és
Pennyvel a paplan alatt töltöm a délelőttöt a hideg kis
szobájában.
Rosa továbbra is a kanapén ült, és egyértelműen hallgatózni
próbált, miközben próbálta ezt leplezni. Miután Penny elment
zuhanyozni, leültem a kanapé másik felére, és igyekeztem úgy
tenni, mint akit érdekel a tévében látható rajzfilm.
– Ez a Family Guy? – kérdeztem, miközben egyértelműen
éreztem, hogy nem vagyok képben.
– Az Amerikai fater – vágta rá Rosa, és le se vette a szemét a
képernyőről.
A csokornyakkendőm kibontva lógott a nyakamban, most
végre kihúztam a galléromból. Bár nem tűnt fel eddig, hogy ott
van, megkönnyebbültem attól, hogy levehettem.
– Gondolom, magyarázatot szeretnél, és haragudni fogsz
rám, míg meg nem kapod.
– Aha.
Összehajtottam a nyakkendőt, majd újra kihajtogattam,
miközben beszéltem.
– Penny biztosan elmondja majd, mi történt, és kitér a
részletekre. Lényeg, hogy félreértés történt…
– A hazugság nem félreértés – vágott közbe ingerülten Rosa.
– Ez igaz, és tényleg hazudtam, de nem Penny-nek. – Miért
magyarázkodtam egy vadidegennek? Ráadásul egy lenéző,
húszéves vadidegennek?
Azért, mert szereted Pennyt, te barom. Szereted, és azt
akarod, hogy ezt azok is tudják, akiket Penny szeret.
 – A nővéremnek hazudtam – vallottam be. – Arról, hogy
miért váltam el. Erre különböző személyes okaim voltak. De
Pennyt sosem csaltam meg, és nem is hazudtam neki. Nem
ígérem, hogy nem fogom többet bántani, mert ezt nem
tudhatom. Ha mégis megbántanám, biztos vagyok benne, hogy
nem lesz szándékos, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy ezt
nehezen fogod majd elhinni.
Rosa végre rám nézett, és mintha a tekintetében kevesebb
düh lett volna, mint érkezésemkor.
– Nagyon kikészült miattad.
– Igen, tudom. Az az igazság, hogy én is eléggé kikészültem. –
A szakításunk napját, ami egyben hálaadás napja is volt,
rettenetesnek éltem meg. Egyik percben még úgy gondoltam
Pennyre, mint egy szinte állandó szereplőre az életemben, a
következőben pedig megszakított velem minden kapcsolatot csak
azért, mert túl hülye voltam, és túlzottan védtem a volt
feleségemet ahhoz, hogy elmondjam a családomnak, mi az igazi
oka annak, hogy véget ért a házasságunk.
– Azt elhiszem – mondta. – Elhiszem, hogy tényleg szereted
őt, lejátszotta nekem a hangüzeneteket, amiket hagytál neki.
– Most zavarba kellene jönnöm, igaz? Nem szégyellem azokat
a szánalmas üzeneteket, ha a Times Square-en kellett volna
elmondanom őket ahhoz, hogy visszaszerezzem Pennyt, azt is
megtettem volna. – Vártam már a pillanatot, amikor a szakítás
említésétől nem törnek rám szívinfarktus jellegű tünetek. Úgy
tűnt, hogy ma este még túl sok minden bizonytalan ahhoz, hogy
elmúljon ez a pánik.
Rosa oldalra billentette a fejét, mintha egy festményt
tanulmányozna, vagy egy rendkívül bonyolult metrótérképet
próbálna értelmezni.
– Elképzelhető, hogy rendes ember vagy, Ian, de Penny sok
látszólag rendes emberben bízik meg, akikről aztán kiderül, hogy
gyakorlatban mégsem olyan csodásak.
 – Papíron ötvenhárom éves elvált férfi vagyok, aki pár
hónappal ezelőtt vacsorára a leggyakrabban műanyag kanálról
lenyalogatott mogyoróvajat evett. – Penny biztosan említette
neki a mogyoróvajat.
Rosa meg sem lepődött a kijelentésemen, beigazolva ezzel a
gyanúmat.
– Igen, és vártál Pennyre. Nem úgy, mint más pasik…
– Ezért nem érdemlek dicséretet. – Nem bírtam elviselni,
hogy ilyen alacsony mércével mértek. – Nem volt hősies tett,
hogy egyszerűen tiszteletben tartottam őt.
Rosa arcára mosoly ült ki, bár láthatóan óvatos maradt.
– Rendben.
Úgy éreztem, a beszélgetés segített kicsit előrébb lépni afelé,
hogy ne utáljon annyira. Nem akartam eltolni az egészet, ezért a
tévére mutattam.
– Megmagyaráznád, kérlek, miért beszél ez a hal?
Amikor az epizód véget ért, mely bevallom, helyenként elég
szellemes volt, megjelent Penny, aki sokkal jobb bőrben volt a
zuhany után. Gyönyörű volt ma este, rövid, szőke haját szoros
hullámokba fésülte hátra, testét pedig csodálatosan körbeölelte a
bársony. Köntösben, vizes hajjal, a szeme alatt a rosszul lemosott
szemfestéktől fekete árkokkal is pontosan ugyanolyan gyönyörű
volt.
– Nem akarsz lefeküdni? – A kérdés inkább parancsnak
hangzott.
Nem volt szükségem noszogatásra.
– De igen, mielőtt elájulnék, és ráesnék a lakótársadra.
Követtem a szobájába, majd becsuktam magunk mögött az
ajtót. Rosa még az utolsó percben jó éjszakát kívánt nekünk.
Penny odalépett hozzám, és végigfutatta a kezét a
mellkasomon, fel a vállamra, majd le a feltűrt ingujjam mentén.
– A szmokingos férfiaknál sokkal szexibbek a félig levetkőzött
szmokingos férfiak.
 – Szólj, ha látsz egy félig levetkőzött szmokingos férfit, majd
jól elkergetem. – Nem akartam, hogy beleélje magát, hogy mi vár
rá, miután lefeküdtünk. – Én mindenesetre alig várom, hogy
megszabaduljak ettől, és beessek az ágyba, ahol csak aludni
szeretnék.
Sóhajtott egyet, de rám mosolygott.
– Igen, elég nehéz most ráhangolódni másra, azok után, ami
történt.
Megemlíthettem volna, hogy nehéz ráhangolódni a dolgokra,
ha az ember ötvenhárom éves, és pár órával korábban
szenvedélyesen kufircolt, de Penny nem szerette, ha felhoztam a
korkülönbséget közöttünk. Nem szerettem volna a kapcsolatunk
felmelegítése után egyből előhozakodni olyasmivel, ami
hozzájárult a szakításunkhoz.
Amikor Penny ledobta magáról a köntöst, azt kívántam,
bárcsak fiatalabb lennék.
Bebújt a paplan alá, és megpróbálta elrendezni az ágyneműt,
míg én levetkőztem.
– Ne haragudj, mostanában nem sok emberrel osztottam
meg az ágyamat.
Nem sokkal? A gyomrom hirtelen összerándult. Több mint
egy hónapig voltunk külön, természetesen nem volt irántam
semmilyen kötelezettsége eközben.
– Nem sokkal? – Igyekeztem nevetni, de továbbra is gombóc
volt a torkomban.
Penny felnézett az ágyazási kísérletéből, az arcára
zavarodottság ült ki.
Istenem, de kellemetlen! Megköszörültem a torkomat.
– Csak egy rossz vicc volt. Természetesen ha te… mármint…
Lényeg, hogy az nem változtatna semmin. Nem voltunk akkor
együtt, és…
 – Ian, nem gondoltam végig, amit mondtam – nyugtatott
meg gyorsan. – Csak hat hétig voltunk külön, ez idő alatt nem
feküdtem le senkivel.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
– Remek. Nem mintha számított volna, hisz nem tartoztál
hozzám, nyugodtan lefekhettél volna mással. Csak azt mondtad,
hogy „nem sok emberrel”, és arra gondoltam…
– Te lefeküdtél mással? – A hangjában ott volt a
kétségbeesés. A szakításunk egyik legfőbb oka Penny félelme volt,
hogy megcsalom majd. A volt barátja megcsalta őt, és ez
maradandó nyomokat hagyott benne. Bár nem minősült volna
megcsalásnak, ha lefeküdtem volna mással, elvégre szakítottunk,
a bizalma biztosan megingott volna bennem.
Életemben nem örültem annyira annak, hogy nem szexeltem.
– Nem. – Láttam, ahogy a megkönnyebbülés lassan kiül az
arcára. – Nem tudtam másra gondolni, csak rád. Nem voltam
önmagam, míg külön voltunk.
– Önmagad voltál – mondta, miközben felhúzta a térdét és
átkarolta. – Csak meg voltál bántva.
– Ahogyan te is. – Befeküdtem mellé az ágyba. Penny
lecsúszott a paplan alá, hogy mellém fekhessen, és a fejét a
vállamra tegye. Hetekig voltunk külön, de úgy foglalta el a helyét
a karom hajlatában, mintha mindig is ott lett volna.
– Megkaptam a hangüzeneteidet. – Ujjával a mellkasom
szőrzetét birizgálta, ahogyan azt számtalanszor tette már, amikor
álmosan feküdtünk összegabalyodva az ágyban.
– Igen, tudom. Rosa mondta, hogy lejátszottad neki az
üzeneteket. – A helyzet kezdett kínos lenni. – Tudom, hogy
szánalmas volt, és már-már zaklatásnak minősül.
– Megbocsátok – mondta. – Hiányzott az illatod.
Némán feküdtünk egymás mellett. Lehet, hogy nem volt több
mondanivalónk egymásnak, bár ez fura lett volna, figyelembe
véve, hogy milyen hirtelen jött a szakítás és a kibékülés is.
Valószínűleg nem ma kellett megbeszélnünk a még nem
kitárgyalt dolgokat. Ma este csak a karjaimba akarom zárni és a
hátát akarom simogatni, míg az elmém egy részét lebénítja az
aggodalom a barátomért.
Nem sokkal három után felvillant a telefonom kijelzője, a
gyári csengőhang felrázott álmomból. Penny valamikor átfordult
az oldalára, és békésen horkolt. A telefonra pislogtam, miközben
próbáltam leolvasni a nevet a kijelzőről.
Jaj, ne!
Egy ilyen korai hívás biztosan nem jelent jót.
A kezem remegett, miközben felvettem.
– Ugye minden rendben van?
– Nem, semmi sincs… – felelte Sophie, hangjából nyers
fájdalom sugárzott.
– Jézusom! – mondtam, és becsuktam a szemem. Tudtam,
mi az, amit nem mondott el. Neil ezt nem fogja túlélni.
– Beszélhetnék Pennyvel? – Jól gondolta, hogy együtt
vagyunk.
– Persze. – Megráztam Penny vállát, aki erre felriadt, és
zavartan pislogott rám a karácsonyi izzósor fényében.
– Ébresztő, Baba! – mondtam, miközben odanyújtottam neki
a telefont.
Istenem, milyen gyönyörű volt még ilyen álmosan és
zavarodottan is.
Gyönyörű és törékeny. Emma olyan fiatal volt. Fiatal, és
elnézve Penny elborzadt arckifejezését, miközben azt mondta a
telefonba, hogy „Jaj, ne!”, már nem volt közöttünk. Emma egy
szörnyű éjszaka alatt elhagyta a világunkat. A fiatalsága nem
nyújtott védelmet a halál ellen.
Ez Pennyvel is megtörténhet.
Valójában bárkivel megtörténhet, én ezt fájdalmasan jól
tudtam. Akár mindkettőnkkel is megtörténhet, miközben itt
ülünk az ágyban. Történhet gázrobbanás, vagy ránk szakadhat a
mennyezet. Az én halálom nem lenne akkora gond, többet éltem,
mint mások, és nem féltem a haláltól. Azt viszont nem akartam,
hogy ez történjen Pennyvel.
Ő befejezte a beszélgetést Sophie-val, és visszaadta a
telefonomat.
– Ian…
– Tudom. – Utáltam azt, hogy tudtam, mi történt. Utáltam
azt, hogy ez történt. Utáltam azt, hogy a barátaimra szörnyű
fájdalom vár most, és nem tehetek semmit, hogy segítsek nekik.
Kivert a verejték, ahogy tudatosult bennem a halál irányíthatat-
Ian véglegessége.
– Házasodjunk össze!
Eltartott egy ideig, míg rádöbbentem, hogy kimondtam
hangosan a gondolataimat, de egy másodpercre sem bántam
meg.
Penny szeme kikerekedett, és lassan pis logott kettőt.
– Lehet, ezt nem most kellene megbeszélnünk.
– Igenis most kell megbeszélnünk – vágtam rá, mivel
egyértelműen megőrültem. Mégis mi a picsát műveltem? Bár
nem olvastam erről semmilyen szakirodalmat, egy frissen elvált
férfinak jó eséllyel nem lenne szabad egyből összeházasodnia egy
nővel, akit kevesebb, mint fél éve ismer.
Az is aggodalomra adott okot, hogy egyáltalán nem féltem. Ez
sem volt azonban elég, hogy kedvemet szegje. Lehet, hogy
őrültség volt a lánykérés, de tudtam, hogy ez a helyes döntés.
– Közös életet akarunk kezdeni, nem igaz?
– Persze, igen. De szerintem nem…
– Akkor csináljuk! – erősködtem tovább. Azt se tudtam
hirtelen eldönteni, hogy ha van annyi józan esze, hogy
elutasítson, akkor örülni fogok-e, vagy összeomlók. – Menjünk el
hétfőn a városházára, és házasodjunk össze.
– Nekem az… az nem jó. Dolgoznom kell. Ezek után rengeteg
mindent nekem kell intéznem Sophie helyett.
 Megfogtam Penny kezét.
– Ebédidőben megyünk majd.
A korábbi, óvatos mosolyából most széles vigyor lett. Az
elkenődött sminkje és a párnától gyűrött bőre ellenére újból
belém nyilallt, milyen szép ez a lány.
– Ez tiszta marhaság – figyelmeztetett. – Egyáltalán nem így
terveztem.
Hát persze hogy nem. Hogy lehettem ilyen bunkó? Pennynek
nem volt korábbi házassága. Nem kapta még meg az esküvőt,
amiről minden nő álmodik, vagy legalábbis a popkultúra ezt
sugallja. Amikor találkoztunk, Penny egy huszonkét éves szűz
lány volt, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy hagyományos
értékrendet követ.
– Hát persze, hisz te vágysz a szép ruhára, a virágokra és a
tortára – mondtam, miközben szégyenkezve leszegtem a fejem. –
Sajnálom, olyan önző voltam.
– Nem mondtam nemet.
Felnéztem. A gribedli az arcán egyre mélyebb lett, ahogyan a
szemembe nézett.
– Csak arra utaltam, hogy igazából nem kérted meg rendesen
a kezemet. A „házasodjunk össze” nem hangzik rosszul, de ha
már le kell mondanom a ruháról, a csokorról és a tortáról, akkor
legalább térdelj le.
Ezt a hagyományt bezzeg tiszteli, morogtam magamban,
miközben lerúgtam magamról a paplant. Már letérdelni is elég
fájdalmas lesz a jéghideg padlóra, de utána még kellemetlenebb
lesz, ahogyan megpróbálok majd felállni. Az igaz szerelem a tét,
te idióta. Annyira azért nem nagy kérés. Térdelj csak le szépen,
és intézd el, hogy hozzád akarjon jönni feleségül.
Még gyűrűm se volt.
A padló hidegebb volt, mint a jég, ahogy hozzáérintettem a
térdemet. Bokszeralsóban megkérni Penny kezét nem tűnt igazán
romantikusnak, de a szeme úgy csillogott, mintha maga Mr.
Darcy térdelne előtte.
A pokolba! Bárcsak ne jutott volna eszembe az a seggfej. Túl
magasra tette a lécet mindnyájunknak.
Kinyújtottam a kezem Penny felé, aki örömmel fogta meg.
Kifújtam a levegőt, összpontosítottam egy pillanatra, majd
belevágtam.
– Penelope Parker, leszel… – Mi leszel? A feleségem életed
végéig? Remélem, annál azért sokkal tovább fog élni. Az ég
szerelmére, harminc év korkülönbség van közöttünk! – Leszel-e
az enyém életem végéig?
Megszorította a kezemet, és bólintott.
– Igen, Ian Pratchett, a tiéd leszek életünk végéig.
Hirtelen egyikünk se volt már olyan fáradt. Amikor
visszamásztam az ágyba, ami kecsesebben és könnyebben
sikerült, mint gondoltam, biztosan vigyázott rám a majdnem
meztelen lánykérések védőszentje, felé hajoltam, míg Penny
alattam nem feküdt, a karjaimba zárva.
– Rossz ember vagyok, amiért ennyire boldog vagyok most?
– suttogta, miközben megsimogatta az arcomat.
Megcsókoltam a tenyerét.
– Rossz ember vagyok, ha ennyire kanos vagyok most?
Megrázta a fejét.
– Az emberek furán reagálnak a tragédiákra.
– Általában az emberek boldogságot éreznek egy eljegyzés
hírétől – emlékeztettem. Nem hagyhatom, hogy lelkiismeret-
furdalása legyen azért, mert örömet érez az est egyetlen pozitív
fejleménye kapcsán. – Az is remek boldogságforrás, ha az ember
újra összejön azzal, akit nagyon szeret, és akivel korábban
szakítottak – tettem hozzá. – Ugye tényleg nagyon szerettél? –
kérdeztem egy rövid szünet után.
 – Nem, még mindig szeretlek, és örökké szeretni foglak. –
Felemelte a fejét, és száját a számra nyomta. Majd visszaejtette a
fejét az ágyra. – De ma este nem a testi értelemben.
– Megértem. – Megcsókoltam az orra hegyét, majd
melléfeküdtem. Penny odakúszott a párnákhoz, aztán a fal és az
ágy között matatott, hogy kihúzza az izzósort a konnektorból. Az
ablakon át gyenge, narancssárgás fény szűrődött be, amiben
láttam Penny fülét, a nyakának az ívét és a dereka lejtését. Azt
hittem, jól emlékszem ezekre a dolgokra, de most, hogy újból
láthattam őket, másképp festettek, mint az emlékeimben. Vajon
mit felejthettem még el róla ebben a rövid időben? Összeszorult a
szívem, ahogy belegondoltam, hogy milyen rövid ideig marad
velünk egy emlék. Eljön majd a nap, amikor Penny is elfelejt
rólam valamit.
Odabújtam mögé nagy kifliként, és átkaroltam a derekát. Azt
akartam, hogy a teste lenyomata beleégjen az érzékeimbe.
– Ugye ölelsz tovább? – kérdezte, miközben megragadta az
alkaromat.
Becsuktam a szemem, és beleszagoltam a hajába.
– Az örökkévalóságig.
 MÁSODIK FEJEZET

Másnap reggelre az egész várost fehér hótakaró borította a szürke

ég alatt. Úgy tűnt, az élet megy tovább a szokásos
kerékvágásában, szomorúsággal töltött el azonban, hogy hozzám
nagyon közel álló barátoknak teljesen megváltozott az életük az
előző éjjel.
Pennyvel szembeszálltunk a sarki apokalipszissel, hogy
eljussunk a lakásomba. Penny olyan erősen kapaszkodott a
műszerfalba, míg átmentünk a hídon, hogy teljesen kiment a vér
a kezéből. Bevallom, én is elég feszült voltam. A kocsik valahogy
veszélyesebbnek tűntek, mint korábban.
Amint kiléptünk a liftből, és megérkeztünk a lakásba, a
macskám, Ambrose szemrehányó nyávogással fogadott.
– Tudom, tudom – próbáltam nyugtatgatni, miközben
megindultam a konyha felé, hogy megetessem. – Ha kinéznél az
ablakon egy pillanatra, látnád, hogy komoly hóhelyzet alakult ki
tegnap este.
– Te jó ég!
Megtorpantam, ahogy igyekeztem kivenni az alsó szekrényből
a macskakaját. Penny a szakításunk óta nem járt a lakásomon.
Hirtelen eszembe jutott, hogy az elmúlt hetekben nem épp a
legszexibb életvitelt folytattam.
Ahogy felnyitottam a konzerv fedelét, átnéztem az amerikai
konyhából a nappaliba. Az U alakú, fehér kanapé támlája takarta
a dohányzóasztalon felhalmozott szemétkupacot.
Penny valósággal elborzadt, amikor megkerülte a kanapét, és
megállt a dohányzóasztal sarkánál. Lenézett a lábára, és
felsikított.
– Egy tócsa kiöntött sörben állok.
 – Nem tócsa – javítottam ki. – A padló miatt ne aggódj, le
van lakkozva.
– Sokra mész a lakkal, ha úgy bánsz az üvegekkel, mint egy
bowlingpályán a bábukkal – morogta, miközben tekintetével
porrá zúzta a maradék büszkeségemet. – Ian, egész idő alatt így
éltél?
– Nem egész idő alatt – vallottam be, miközben a nyakamat
vakartam zavartan, és elfordultam tőle.
– Már megint csinálod. – Összekulcsolta a karját a
mellkasán. – Már megint nem nézel rám.
Sóhajtottam. Felesleges volt vitába szállni vele, amikor rátört
a makacsság.
– Nem volt végig ilyen rossz a helyzet. Első héten hiányoztál,
de abban bíztam, hogy felhívsz majd. Azt gondoltam, visszajössz
hozzám. Ez csak azután történt, hogy rájöttem, hogy nem fogsz.
Könnyek szöktek a szemébe.
– Öt napig nem zuhanyoztam.
– Akkor igazán egy szavad sem lehet a szemétdombomra.
Ambrose hangosan nyávogott egyet, ezért kénytelen voltam
megszakítani a beszélgetést, hogy megetessem. Kiöntöttem az
ételt a táljába, a dobozt pedig a kukába dobtam.
Gyorsan megmostam a kezemet, és igyekeztem nem
tudomást venni a súlyos csendről, ami közénk ereszkedett.
Végül Penny törte meg a hallgatást.
– Nem akartalak ennyire megbántani – mondta, miközben a
nappalira mutatott. – Nem akartam, hogy ne vásárolj be többet,
vagy hogy túl sok mindent vegyél… Szóval nem akartam, hogy az
történjen, ami itt van. Hány instant levest ettél meg?
Biztos voltam benne, hogy az ereimben már kikristályosodott
a só a levesekből.
– Nem akartalak annyira megbántani, hogy ne is zuhanyozz.
Nem csoda, hogy Rosa ennyire haragudott rám, neki kellett
elviselnie a testszagodat.
 Penny még kabátban állt a nappalimban. Ez hirtelen rossz
jelnek tűnt. Megkönnyebbültem, amikor ledobta magáról, és
feltűrte a pulóvere ujját.
– Jól van, nem vagyok tisztaságmániás, de nem leszek képes
nyugodtan ülni a kanapédon, míg a dohányzóasztalodon
különböző penészgombák tenyésznek. Van egy szemeteszsákod?
Szerencsére több szemeteszsákom is volt. Szükség is volt
rájuk. Végigmentünk a nappalin, a konyhán és az étkezőn, és
minden egyes sörösüveggel és eldobott zsebkendővel egyre
kínosabban éreztem magamat.
Penny fintorogva feltartotta az egyik ilyen zsebkendőt.
– Szeretlek, de ugye ez nem arra szolgált?
– Dehogyis! Az étkezőben? – vágtam rá. – Nem igazán
izgattak ezek a dolgok – folytattam kis szünet után.
Sokkal többször sírtam, mint ahányszor kivertem.
Penny bedobta a zsebkendőt a többi mellé a szemetesbe.
– Őszintén szólva nekem sem ezen járt az eszem.
– Nem kell kitakarítanod – mondtam, ahogy elöntött a
lelkiismeret-furdalás, miközben Penny épp egy szendvics
celofáncsomagolását vette fel a földről és gyűrte be a szemetesbe.
– Az én disznóólam, nekem kell belefeküdnöm, vagy hogy tartja a
mondás.
– Pont ettől tartottam, hogy bele is fekszel. – Beledobta az
utolsó sörösüveget a zacskójába. – Tudom, hogy szelektíven kell
gyűjteni a hulladékot, de most vészhelyzet van.
A szemem sarkából végig Pennyt figyeltem, miközben
takarítottam a konyhában. Bár be-beszólogatott, úgy tűnt, nem
haragszik rám, és nem is idegesítem. Az biztos, hogy elborzadt a
takarítási szokásaimtól.
Nem mertem bevallani neki, hogy egyszer már takarítottam
magam után. Itt volt, és az otthonomban tevékenykedett, és
közben önmagát adta.
Úgy éreztem, minden megint a helyén van.
 – Ígérem, miután összeházasodtunk, nem kell majd ezzel
foglalkoznod.
Mosoly ült ki az arcára.
– Még mindig el akarsz venni feleségül?
– Hát persze! Ha a városháza nyitva lenne, már ma
megtenném. – A pániktól összeszorult a mellkasom. Egy
érzelmekkel teli, kialvatlan éjszaka közepén kértem meg a kezét.
Mi van, ha csak azért mondott igent, mert nem bírta kezelni a
helyzetet, és kimerült volt? – Persze csak ha még hozzám akarsz
jönni. Van, hogy az ember meggondolja magát, és megváltoznak
a tervek.
Penny hangosan felsóhajtott, és a szívére tette a kezét,
miközben összedőlt bennem egy világ.
– Jó, hogy ezt említed, nem is tudtam, hogyan hozzam fel a
dolgot.
Butaság volt azt feltételezni, hogy igent mond majd a tragédia
által befolyásolt, pánikszerű lánykérésemre.
– Komolyan beszéltem, tényleg feleségül akarlak venni. Azért
legalább az eljegyzés áll még?
Penny összevonta a szemöldökét.
– Továbbra is hozzád akarok menni ezen a héten, Ian.
– Tényleg? – Végre tudtam mosolyogni. – Ezt jó hallani.
Letette a kezében lévő szemeteszsákot.
– De előbb le kell fektetnünk pár alapszabályt a
házasságunkat illetően, rendben?
– Ez fairnek tűnik. – Ez egyben azt is jelentette, hogy a
házasságunk jobban fog majd működni, mint az első házasságom
Genával. Magát az esküvőt nagyon részletesen megterveztük, de
azt nem igazán gondoltuk végig, hogyan fog majd megváltozni az
életünk a szertartás után. Genával már egy ideje együtt éltünk a
frigy előtt, ezért más kihívásokkal kellett szembenéznünk.
Meg is volt, hogy mi lesz az első kérdés:
– Hol tervezünk lakni?
 Penny felvonta a szemöldökét.
– Úgy gondoltam, hogy odaköltözöl hozzám és Rosához.
– Ha… – Akaratomon kívül óriásit sóhajtottam és
kétségbeesetten néztem körbe a gyönyörű, tágas lakásomban,
amit úgy terveztem, hogy minden igényemet kielégítse. – Ha ez
tesz téged boldoggá.
– Ian, csak szívatlak. – Megrázta a fejét. – Rosa nem akar egy
házaspárral lakni, és a te lakásod sokkal szebb, mint a miénk.
Hála az égnek!
– Akkor ideköltözöl. – Legalábbis átmenetileg ez tűnt a
legjobb ötletnek. Még meg kell beszélnünk a júliusban kezdődő
nassaui szállodaprojekt kérdését. – Addig, míg el nem költözünk
a Bahamákra.
Penny harapdálni kezdte az alsó ajkát.
– Szeretnék időt hagyni Rosának, hogy új lakótársat találjon.
Innen sokkal közelebb van a munkahelyem, de nem akarok
beköltözni.
– A házastársak hagyományosan ugyanazon a helyen szoktak
lakni.
Penny bólintott, és leült az étkezőasztalhoz.
– Igen, és hagyományosan a házastársak nem szöknek meg
két nappal azután, hogy hetekig külön voltak.
Ebben igaza volt.
– Minden ismerősünk azt fogja gondolni, hogy őrültség az
esküvő – folytatta. – Lehet, hogy jobb lenne, ha nem tudnának
róla.
– Ha nem tudnának arról, hogy összeházasodunk? – Azt nem
tiltja a törvény?
– Tudom, hogy úgy hangzik, mintha el akarnám titkolni a
kapcsolatunkat, de esküszöm, nem erről van szó. – Megdörzsölte
a homlokát, és az asztalra könyökölt. – Hozzád akarok menni
feleségül. Most azonnal el akarom kezdeni a közös életünket, de
ezt a többiek nem fogják megérteni. Azt fogják gond olni, hogy
hibát követünk el, hiába győzködjük őket, hogy nem.
Leültem vele szemközt az asztalhoz.
– Félsz, hogy a végén még elhisszük, amit mondanak?
– Nem fogok hinni nekik. Egyszerűen nem szeretném
elrontani a boldogságunkat azzal, hogy meg kell védenünk
magunkat másokkal szemben.
Komoly kételyeim voltak, mielőtt elvettem feleségül Genát.
Mindenki arról biztosított, hogy minden a legnagyobb rendben
lesz. Mégsem így történt. Pennyvel nincs semmilyen kételyem, de
igaza volt abban, hogy mindenki megpróbál majd meggyőzni
arról, hogy az esküvő rossz ötlet. Ha a kapcsolatunkról ki is derül,
hogy nem volt több egy zaklatott, bolond flörtnél, ami egy idő
után csúnya véget ér, akkor is ő életem szerelme.
– Nekem tetszik a titkos esküvő gondolata. Olyan, mint a
Rómeó és…
– Nem, az egy rémes hasonlat – szakítottam félbe, mielőtt
örökre elátkozna minket.
– Tony és Maria se sokkal jobb hasonlat, igaz? – kérdezte a
homlokát ráncolva.
– Szerintem ne próbáljuk magunkat máshoz hasonlítani. Ha
össze akarunk házasodni, akkor összeházasodunk. Ez csak ránk
és Istenre tartozik.
– Pontosan. – Dobolni kezdett az asztalon. – Ugye nem…
– Nem micsoda? – kérdeztem.
– Ugye nem zavar, hogy nem lesz templomi esküvő? –
Hirtelen teljesen elhalkult a hangja. Megköszörülte a torkát,
mielőtt folytatta volna. – őszintének kell lennünk. Tudom, hogy a
nővéred nem kedvel engem, és ez részben azért is van, mert nem
vagyok katolikus. Valószínűleg sose leszek az. Nem szeretném, ha
úgy vennél el feleségül, hogy azt gondolod, csak idő kérdése, és
megtérek.
 – Nem gondolom ezt. – Önző módon azt fogom remélni
életem végéig, hogy egy nap megtér majd, de ez csakis az ő
döntése lehet. Igazi seggfejség lenne ráerőltetni a vallásomat. Az
unokaöcsém, Danny és a szentfazék nővérem képesek csak ilyen
seggfejségre. – Az csakis a te magánügyed, hogy miben hiszel, és
miben nem. De abban igazad van, hogy meg kell beszélnünk,
hogy mi az, amitől nem tágítunk. Nekem a gyermekem vallásos
neveltetése ilyen.
– Úgy érted, hogy meg akarod keresztelni, meg minden? –
kérdezte, és a szemöldöke szinte összeakadt aggodalmában.
Szerettem volna azt mondani neki, hogy meggondoltam
magam, és akár egy iszákos aratószentet istenítő
hippikommunában is felnevelhetjük a gyerekeinket, de
egyszerűen képtelen voltam rá.
– Keresztelő, meg minden, igen. Ha esetleg több időre van
szükséged, hogy átgondold…
– Mi van, ha nagyobb korukban úgy döntenek, hogy nem
akarnak többet vallásosan élni? Akkor mit fogsz csinálni?
A szívem hirtelen majdnem leállt, aztán felgyorsult a
pulzusom. Penny nem azon aggódott, hogy hogyan fogom őt
látni. Azt akarta, hogy tegyek ígéretet arra, hogy nem tagadom ki
a leendő gyermekeinket.
– Sose… – Elakadt a szavam. A Penny iránt érzett imádattól
egyszerűen elment a hangom. – Sose bántanám a gyerekeimet.
Nem taszítanám el őket magamtól, és biztosan nem tagadnám ki
őket.
– Helyes – felelte mosolyogva, de a mosoly gyorsan leolvadt
az arcáról. – Vannak gyerekek, akik félnek ettől.
Nem hinném, hogy bárki is überelni tudná a rémálmot, amit
a szülei rászabadítottak.
– Ahogyan te féltél tőle?
Beletörölte a tenyerét a nadrágjába.
 – Azt hiszem, elég jól tudod, miben nőttem fel. Az egész
gyerekkorom és a serdülőkorom egy részét annak szenteltem,
hogy igyekeztem megfelelni a szüleimnek. Majd megszakadtam,
hogy eleget tegyek a teljesíthetetlen elvárásaiknak. Attól féltem,
másképp nem szeretnek majd. Szeretném, ha a gyerekeim
mernének játszani, összekoszolni magukat, és képesek lennének
élvezni az életet.
– Engem úgy neveltek – igyekeztem megnyugtatni. –
Elhiheted nekem, ha nyolc testvéred van, elég gyakran mondják
azt, hogy „menj játszani”. A tisztaság pedig teljesen esélytelen.
Penny összerezzent.
– Nem csak a tisztaságról van itt szó. A jó jegyekről, a suli
utáni különórákról és igen, a vallásról is szó van.
Kinyúltam, hogy megfogjam a kezét, ami a fűtés ellenére
jéghideg volt. Megszorítottam a kezét, és mélyen a szemébe
néztem, hogy tudja, nem érzem magam kényelmetlenül, és
nincsenek kételyeim.
– Penny, nem leszünk olyanok, mint a te szüleid. Annál
mindketten bölcsebbek vagyunk.
Úgy tűnt, ettől ellazul, és az arcáról eltűnt az aggodalom.
– Nem tudom, miért vagyok ilyen feszült ezzel kapcsolatosan.
Te nagyon lazán veszed.
– A korral ellazulnak az emberek. – Viccnek szántam, de a
gondolat csúnyán arcon csapott. Amikor Genával feladtuk a
próbálkozást, lemondtam arról, hogy valaha apa legyek. Amikor
megismertem Pennyt, újra feléledt bennem a remény, de vele
együtt visszatértek a korábbi, reális félelmeim is. – Erről jut
eszembe, nekem fontos, hogy elmondjam, hogy túl vagyok az
életem felén. Amennyiben gyermekeink születnek, elképzelhető,
hogy egyedül kell nevelned őket, mielőtt húszévesek lennének.
– Igen, de az is lehet, hogy neked kell egyedül nevelned őket,
mielőtt húszévesek lennének – mondta, mint egy átlagos
húszéves lány, akinek a halállal való foglalkozás még épült be a
napi, lefekvés előtti rutinjába. – Bármikor beeshetek a metró elé,
vagy elüthet egy busz.
Eddig nem tudatosult bennem, milyen veszélyes a
tömegközlekedés. Ettől függetlenül igaza volt.
– A gyerekek lehetnek katolikusok – mondta, visszatérve a
kiindulópontra. – ígérem, nem fogom kritizálni azt, amit
tanítanak nekik, vagy azt, amiben hisznek. De ha megkérdezik
tőlem, hogy én miben hiszek, őszintén fogok válaszolni. Ez az,
amiből én nem engedek. Ja és négynél meghúzom a határt.
– A négy jónak tűnik.
– Ez a felső határ – hangsúlyozta. – Nem ez az elérendő cél,
hanem a maximum. És nem érdekel, mit mond az egyház, ha
nem akarunk épp gyereket, igenis fogamzásgátlót fogunk
használni.
– Korábban sem igazán foglalkoztam azzal a tanítással. – Az
óvszerre mindig is óvintézkedésként és egyben
fogamzásgátlóként gondoltam. – Most próbálkozunk egyébként?
A tegnapi hancúrozásunk az asztalon nem számít.
Penny megvonta a vállát.
– Összeházasodunk azok után, hogy körülbelül három
hónapig jártunk, majd hirtelen megint összejöttünk. Az emberek
egyébként is azt fogják gondolni, hogy terhes vagyok. Ennyi
erővel miért ne próbálkoznánk?
Összerezzentem. Bár már beszéltünk arról, hogy szeretnénk
közös gyereket, a próbálkozásaink Genával fájdalmasan
sikertelenek voltak. Lehet, hogy az Úr így próbált megóvni attól,
hogy hibát kövessek el, de az is lehet, hogy úgy határozott, hogy
az apaság nem nekem való.
– Tudod, hogy korábban is próbálkoztam már.
– Igen, most már tudom. – A hangjából keserűséget
hallottam ki, és zavartan lenézett a kezére. – Sajnálom.
– Nem, dehogy, ennél cifrábbakat is megérdemelnék. – Azt
mondtam neki, hogy azért ért véget a házasságom, mert Gena
nem akart gyereket. Azt nem mondtam el neki, hogy
próbálkoztunk, és amikor ez kiderült számára, akkor kezdődött a
kapcsolatunknak véget vető hazugság- és elhallgatáslavina. – El
kellett volna mondanom. Főleg azok után, hogy beszéltünk a
gyerekkérdésről. Elképzelhető, hogy nem lehet gyerekem. Az
orvos azt mondta, hogy nem velem van a gond, de mégis… –
Mély levegőt vettem, hogy elmondjam neki azt, amit eddig csak
Genának mondtam ki hangosan. – Mi van, ha velem van a baj?
Mi van, ha összeházasodunk, és úgy tervezzük, egy szép, kertes
házban neveljük a gyerekeinket, de ezt nem tudom megadni
neked?
– Akkor máshogyan lesz gyerekünk. – Elszégyelltem magam,
hogy mennyire egyértelmű volt ez a megoldás.
– Erre sose gondoltam.
– Akkor sem, amikor próbálkoztatok? – Penny megrázta a
fejét. – Semmi sem garantálja, hogy lesz biológiai gyerekünk,
Ian. Nem vagyok hajlandó lemondani az anyaságról azért, mert
ellenzed az örökbefogadást, ezért jobb, ha most válaszolsz
őszintén.
– Őszinte vagyok – kezdtem, de megakadtam Penny felvont
szemöldöke láttán. – Nem ellenzem az örökbefogadást –
kezdtem el újra. – Ha szívesebben fogadsz örökbe, nem is kell
próbálkoznunk biológiai gyerekkel. Ahhoz, hogy bárki is ránk
bízzon egy gyereket, valószínűleg pár hónapnál régebb óta kell
együtt lennünk, és valószínűleg többre lesz szükség, mint egy
sietős esküvőre, de nem zárnám ki ezt a lehetőséget. Azt
szeretném, ha boldog lennél, Penny. Azt szeretném, ha boldog
lennél velem.
Megfogta a kezemet és odahajolt hozzám.
– Tegyél boldoggá, és ne hazudj többet.
– Valóban kihagytam egy nagyon fontos információt –
hagytam rá –, de sosem akartalak szándékosan megtéveszteni.
 – Úgy értem, ne hazudj senkinek. Ne hazudj a családodnak, a
barátaidnak vagy a főnöködnek. Ne hazudj, mert hiába nem
nekem hazudtál, a hazugságaid bántottak minket.
– Ne hazudjak, de titkoljam el a házasságunkat? – kérdeztem
vissza. Nem terveztem senkit sem tudatosan megtéveszteni, de
elég ellentmondásosnak tűnt a két utasítás.
– Ne hazudj róla. Ha valaki megkérdezi, hogy házasok
vagyunk-e, mondd el neki. Azt előbb bocsátom meg, mint egy
hazugságot. – Az összes kikötése közül ebben a beszélgetésben ez
tűnt a legfontosabbnak. – Ebből sem engedek.
Megdöbbentett, milyen elnyúzottan feleltem neki.
– Sajnálom, hogy megbántottalak. Sajnálom, hogy ezt tettem
velünk.
Hosszan meredt rám, mint őzike a reflektorfényre.
– Rendben, megbocsátok. Sajnálom, hogy messzemenő
következtetéseket vontam le rólad amiatt, amit valaki más tett
velem. Ettől a perctől kezdve magunkra fogunk koncentrálni, és a
jövőnkre – mondta, miközben hátradőlt a széken.
Az erős, fehér fényben jól láthatóvá váltak a borostyánszínű
foltok a barna szemében. A haja, mely begöndörött attól, hogy
nem szárította meg lefekvés előtt, rövid hullámokban ölelte az
arcát. Teljesen elvarázsolt a szépsége és az őszintesége.
– Én is megbocsátok neked. – Te jó ég, egész meghatódtam!
– Ne hagyjuk, hogy ez közénk álljon. Mostantól fontos, hogy
őszinték legyünk egymással, és kommunikáljunk. Tartozunk
magunknak ennyivel.
Hirtelen megnyalta az alsó ajkát.
– Készülj fel, mindjárt nagyon őszinte és lényegre törő leszek.
Nem viccelt. Szabályosan rám vetette magát, és a székem
támlájához szorított, miközben mindkét kezével megragadta az
ingemet. Döbbenten felemeltem a kezem, ő pedig az ölembe ült,
és csókokkal bombázott.
Tiltakozva elfordítottam a fejemet.
 – Várj, még nem is zuhanyoztam.
– Nem érdekel – motyogta, miközben az államat csókolgatta.
– Igenis érdekelni fog, ha egy milliméterrel is közelebb
hajolsz a hónaljamhoz.
Az államat harapdálta, amitől összerezzentem.
– Szeretem a szagodat.
– Ezek szerint annyira ragaszkodsz ehhez, hogy fölösleges
megpróbálnom ellenállni? – Megragadtam a csípőjét, és
magamhoz húztam. Penny hátravetette a fejét, és nevetve beleült
az ölembe.
Csöngetett a lift.
Csak Dannynek és Annie-nek volt kulcsa a lakásomhoz.
Egyiküket sem látnám most szívesen.
Istenem, remélem, hogy a gondnok az, aki FBI-ügynököket
kísér fel, akik ki akarnak hallgatni v alamiért. Az lett volna még a
legjobb forgatókönyv.
Penny hátradőlt.
– Jött valaki?
Leemeltem magamról, és mögé álltam, bár tudtam, nem
maradhatok ott az örökkévalóságig. Penny olyan merev volt,
mint az én… Maradjunk annyiban, hogy borzasztó feszült volt.
Amikor a nővérem kilépett a liftből, Penny a foga között
sziszegett nekem.
– Van kulcsa a lakásodhoz? Ezt sürgősen meg kell vitatnunk.
– Ian? – Annie-t túlzottan lekötötte az, hogy levegye a
kabátját, ezért nem vett észre minket. – Végre kitakarítottál?
Reflexszerűen Pennyre pillantottam. Zsebre tettem a
kezemet, hogy elrendezzem magamat, mielőtt üdvözlöm Annie-t.
– Mit keresel itt? – kérdeztem a nővéremet, miközben puszit
adtam neki. Ettől a nemi szervem engedelmesen egy másodperc
alatt leeresztett. Elképzelhető, hogy örökre impotenssé váltam.
– Nem jöttél el a misére. – Akár le is játszhatott volna egy
felvételt anyánkról, annyira jól utánozta. Az is kísértetiesen
hasonlított anyára, ahogyan összeszorított szájjal Pennyre nézett,
majd újból rám. – Gondolom, a hó miatt nem jöttél, igaz? Én így
is simán el tudtam menni.
De Annie nem volt az anyám, és veszélyes lett volna erre nem
emlékezni. Tényszerűen közöltem vele a távolmaradásom okát,
hogy ezzel kicsit észhez térítsem.
– Nem, egy barátomnak meghalt a lánya tegnap éjjel.
Pennyvel be kellett vinnünk pár dolgot a kórházba.
Annie arrogáns arckifejezése azonnal eltűnt az arcáról.
– Jaj, Ian, úgy sajnálom!
Nem szerettem, amikor rosszul érzi magát. Persze ez butaság
volt, hisz a testvérem volt, és az évek során én is rengetegszer
éreztem már magam rosz-szul miatta.
– Nem tudhattad. Ne aggódj emiatt.
Legalább sikerült eléggé lecsillapítani ahhoz, hogy amikor
Pennyhez fordult, nem teljesen lekezelően beszélt vele. Még
mosolyogni is megpróbált.
– Nem tudtam, hogy itt vagy, különben csöngettem volna.
– Én se tudtam, hogy itt leszek, de örülök neki.
Érezhetően megfagyott közöttük a levegő. Mivel rendkívül jó
volt a szigetelés, tudtam, hogy a hűvös fuvallat Penny szavai után
söpört végig a szobán.
– Egyébként – folytatta Penny kis szünet után – az öcséd
ötvenhárom éves. Ha ki akarja hagyni a misét, hogy megdugjon,
az csak rá tartozik.
– Penny! – Tényleg rákiáltottam volna? Az emberek
általában kiabálnak, amikor egy medve épp arra készül, hogy
megtámadja őket, és Annie könnyen változott grizzlyvé, ha
provokálták.
– Nem, nem – felelte a fejét rázva. Lehet, hogy te igyekszel
kíméletesen bánni a nővéreddel, de erre én nem vagyok hajlandó.
Túl sokszor kellett már életemben ezt tennem.
 – Nem azért vezettem ide rossz útviszonyok között, hogy ezt
hallgassam – mondta Annie, és esküszöm, remegett az alsó ajka.
– Nem, azért vezettél ide rossz útviszonyok között, hogy
lelkiismeret-furdalást ébressz az öcsédben, amiért nem ment el
misére – fakadt ki Penny. – Mintha az anyja lennél. Értem én,
hogy csak ti ketten maradtatok egymásnak az óceán innenső
részén, de az öcséd felnőtt ember már.
– Igen, tényleg az. – Annie rám szegezte a tekintetét. – Te is
így érzel, Ian?
Elég nehéz helyzetbe kerültem. Pennynek igaza volt, Annie
tényleg elég kellemetlenül viselkedett most azzal, hogy letolt,
amiért kihagytam egy vasárnapi misét. De én már korábban
megtanultam kezelni a nővérem kényszeres mániáját, hogy
irányítsa a körülötte lévők életét.
Penny tudta ennek az okát, még ha nem is kapcsolta össze
egyelőre a dolgokat.
Viszont ha a feleségem lesz, az ő pártjára kell áll-nom, igaz?
– Annie, tudod, hogy szeretlek, de Pennynek igaza van.
– Rendben – felelte, és elkezdte visszavenni a kabátját.
– Kérlek, ne csináld ezt! – tiltakoztam erőtlenül. Ezt imádtam
a romantikus kapcsolataimban a legjobban: azt, ahogyan a
nővérem kiakad rajtuk minden ok nélkül.
– Haza kell mennem. Danny átjön vacsorázni. Szívesen
meghívnálak, de nem akarom, hogy úgy érezd, odaparancsollak.
– Annie odarontott a lifthez, és idegesen elkezdte nyomkodni a
hívógombot. – Majd később megbeszéljük.
– Mit kell ezen megbeszélni? – vágta rá Penny, hiába
próbáltam elhallgattatni a tekintetemmel.
– Annie, majd felhívlak – ajánlottam fel vigasztalásképp,
mire a nővérem nem válaszolt, csak némán beszállt a liftbe.
Megvártam, míg a lift hallótávolságon kívül kerül, mielőtt
Pennyhez fordultam volna.
– Ez meg mi a fene volt?
 Az égnek emelte a kezét.
– Nem is tudom, Ian. Szerintem a nővéred volt az, aki
berontott ide, és úgy viselkedett, mintha az ágyhoz láncoltalak
volna a szexrabszolgámként, hogy ne mehess misére!
Bár ez vicces volt, nem volt kedvem nevetni.
– Nekem úgy tűnt, hogy letámadtad a nővéremet, amiért
aggódott értem.
– Akkor jobb, ha ezt átgondolod. Azért jött ide, hogy
kioktasson és kritizáljon téged. Amint belépett, egyből
megjegyzést tett a takarítási szokásaidra.
– Te is kritizáltad a takarítási szokásaimat – jegyeztem meg.
– Igen, de én segítettem utána takarítani! Ő csak kritizálni
jött ide. Ha annyira aggódott volna, felhívott volna. Azért jött el
egészen idáig, hogy megbüntessen.
Nem tetszett, ahogyan Penny beszél a nővéremről, de
ugyanakkor nem tudtam volna ellenkezni vele.
– Nem kellett volna ezt így rázúdítanod.
– Megértem, ha haragszol rám, de nem sajnálom, amit
tettem. – Penny visszament a dohányzóasztalhoz, és összeszedett
pár sörösüvegkupakot, amit korábban nem vettünk észre. – A
nővérednek komoly hatalma van feletted.
– Azt akarod, hogy csak neked legyen hatalmad felettem? –
Ez talán nem volt fair részemről. Penny nem tett semmi olyat,
ami arra utalna, hogy irányítani akarná az életemet. A pokolba is,
én voltam az, aki felforgatta az életét, hogy költözzön el velem egy
idegen országba.
Penny leült a kanapéra, és ölbe tette a kezét.
– Nem. Nem szeretném, ha bárkinek is lenne hatalma
feletted. Úgy érzem, hogy túl régóta éled a mások által diktált
életet.
Éreztem, hogy sehogy sem fogom tudni vele megértetni a
kapcsolatomat a nővéremmel, és hogy annak ellenére, hogy
Annie folyamatosan beleszólt mindenbe, képtelen voltam neki
határokat szabni. Amikor fiútestvérünk és az ikertestvére
meghaltak, Annie mindenáron mindent az irányítása alatt akart
tudni, hogy biztonságban legyünk. Azok után, hogy Cathy
élettelen testét a karomba fogtam, azok után, hogy
megpróbáltam megmenteni őt és Robbyt, de mindhiába,
szükségem volt rá, hogy valaki irányítsa az életemet. Hosszú ideig
képtelen voltam önállóan boldogulni az után a szörnyű este után.
Lassan átmentem a szoba másik végébe, és megálltam a
kanapé mellett.
– Ez nem mindig volt így. Régen azt csináltam, amihez csak
kedvem volt.
– Miért hagytad abba? – kérdezte, mintha a világ
legegyszerűbb dolga lenne, hogy magamért éljem tovább az
életemet, amikor nem volt már miért élnem.
– Robby és Cathy miatt. – Penny felegyenesedett a szavaim
hallatán. – Úgy volt, hogy aznap átmegyek Cathyhez, és segítek
neki költözni, de iszonyatosan haragudtam rá. Hogyan állhatott
össze egy ilyen alakkal, miért nem hagyta ott, amikor először
megütötte? És miért nekem kellett rendbe hozni azt, amit ő
elrontott? Ezért nem mentem el. Ráhagytam Robbyra, hogy
elintézze a dolgokat. Ha elmentem volna, ahogyan megígértem…
– Akkor most te is halott lennél – fejezte be Penny a
mondatomat.
– Talán igen, talán nem. – Megráztam a fejemet. – Ők talán
még életben lennének. Az a lényeg, hogy bár tudom, hogy nem
szereted, ha emlékeztetlek erre, de tényleg fiatal vagy még,
Penny. Idővel talán majd rádöbbensz, hogy nem célravezető
mindig magadat helyezni előtérbe.
– Igazad van, fiatal vagyok – látta be –, de tudom, milyen az,
amikor az egész életedet úgy éled le, hogy senkit sem szeretnél
kiborítani. Tudom, milyen folyamatosan tojáshéjon lépkedni,
hogy mindenkinek megfelelj. Az a különbség, hogy a nővéred
akkor is szeretni fog, ha csalódást okozol neki. A szüleim nem
állnak velem szóba azóta az éttermes este óta.
Megtépázott lelkemben most bűntudat ébredt. Penny helyett
szakítottam meg a köteléket a szüleivel, amikor szörnyetegnek
neveztem őket, és még azelőtt otthagytam a vacsorát, hogy
felszolgálták volna az ételt. Akkoriban annyira elöntötte az
agyamat a düh azért, ahogyan a szülei bántak vele, hogy bele se
gondoltam, milyen hosszú távú következményei lehetnek a
tetteimnek.
– Így, jobban belegondolva, azt hiszem, tartozom egy
bocsánatkéréssel. – Átöleltem, ő pedig hozzám bújt. A megbánás
mintha megduplázta volna a testsúlyát.
– Már rég megbocsátottam ezért. Annyira nem nagy
veszteség ez nekem. – Penny a vállamhoz nyomta a homlokát. –
Felégettem egy hidat a nővéreddel az előbb.
– Igen, ezen nem fogja túltenni magát.
– Köszi, hogy próbálsz vigasztalni! – Gyengéden ellökött
magától.
– Legalább nem mondtad neki, hogy csúnya a babája. –
Felnevettem, amikor felidéztem ezt az emléket. – Penny őrjöngve
csapott le azon a napon a parkban, amikor a tökéletes első
csókunkat ítélkező bioanyák szakították félbe. Ahogy most is, a
dühe gyorsan megbánássá alakult.
– Szerettem volna, ha jól kijövök a családoddal. Ehhez képest
hálaadáskor szakítottam veled, a nővéredet meg elküldtem
melegebb éghajlatra. Sose fog megbocsátani nekem ezért.
– Nem, tényleg nem fog – mondtam, majd megvontam a
vállam. – De kit érdekel?
– Mi az, hogy kit érdekel? – Penny rendesen felült. – Ian,
neked nagyon fontos a családod…
– Igen, tényleg az, de ismerem a nővéremet. Mosolyogni fog
rád, mindenre bólogat majd, és nagyon jól nevelt lesz,
akárhányszor találkoztok. Fura lesz és kellemetlen. Minden
vacsora egy szenvedés lesz, de egy idő után majd megszokjuk. –
Penny halkan nevetett. Tudtam, hogy semmi kedve megszokni az
ilyesmit. – A családom tényleg fontos nekem – folytattam. – De
hétfőtől te leszel a családom. Tudom, hogy temperamentumos
típus vagy, mindig is tudtam. Ez egyáltalán nem riaszt el.
Mondjuk, örülnék, ha a szeretteim körében megpróbálnál
uralkodni magadon.
– Borzasztóan sajnálom – suttogta.
- Tudom – feleltem, és nyomtam egy csókot a homlokára. –
Ha van valami, amiben közös nevezőn vagyunk, az a lelkiismeret-
furdalás.

Minden télen átkoztam magam, amiért nem terveztem kandallót

a lakásba. A csiszolt betonpadló, a fűtőszálaknak hála, sosem hűlt
ki, és a lakásban állandóan kellemes húsz fok volt, de az
óratoronyablakok előtt felhalmozódott hótól és a szürke égtől
hidegérzete támadt az embernek.
Penny a kanapén feküdt hason, behajlított, csupasz lába a
levegőben kalimpált, mint egy metronóm. Az alkarjára
támaszkodott, miközben az előtte lévő laptopomra koncentrált.
– Itt azt írják – mondta, és ezzel kizökkentett a kölcsönkért
pólóm alól kikandikáló, meztelen feneke bámulásából –, hogy
házassági engedélyt kell szereznünk huszonnégy órával
korábban. Szóval nem tudunk hétfőn esküdni, csak kedden.
– Az az egy nap már nem fog megártani – feleltem, és
igyekeztem megint úgy tenni, mintha olvasnék.
Penny felém fordult, ravasz tekintettel a szemembe nézett.
– Biztos, hogy nem fogod bánni, hogy nincs templomi
esküvőnk?
Mit feleljek erre a fogós kérdésre?
– Két lehetséges válasz van erre, nem tudom, melyiket
mondjam.
 – Mindkettő az igazság?
– Igen.
– Akkor mondd mind a kettőt.
Sóhajtottam egyet, vagy inkább felhorkantam.
A két válasz nem állt túl messze egymástól.
– Örülnék-e, ha elvehetnélek egy templomban, hogy Isten
színe előtt szentesítsem a kapcsolatunkat? Persze, de már akkor
tudtam, hogy nem lehet többet egyházi esküvőm, amikor
elváltam Genától. Szóval igen, csalódott vagyok, de közben meg
nem is vagyok az, mert mindig is tudtam, hogy ez lesz.
– Nahát – mondta, és felült, maga alá húzva a lábát.
– És te? – Titkon szomorkodtam, amiért megfosztott a
korábbi gyönyörű látványtól. – Nem vagy csalódott, hogy nem
olyan esküvőd lesz, amilyen minden kislány álmodozni szokott?
– Mindegy. Úgysem olyan esküvőm lett volna, amilyet én
akarok.
Keresztbe fontam a karom a mellkasomon.
– A szüleid miatt?
– Igen.
– Sajnálom, Baba. – Együtt tudtam érezni vele. Bár az
esküvőnk Genával gyönyörű volt, és bár elsőre elborzadva
visszautasítottam a lagzit, mégis óriási siker lett, annak ellenére,
hogy minden egyes javaslatomat vagy kérésemet elutasították.
Azt hiszem, Penny nem volt erre kíváncsi.
– Mindegy is. Nem az esküvő miatt aggódom – folytatta
komolyan, mire elkezdtem félni –, hanem azért, mert
átugrottunk egy nagyon fontos párkapcsolati lépést. El se hiszem,
hogy e nélkül akarunk összeházasodni.
A pokolba. Tudtam, hogy észhez fog térni.
– Anélkül, hogy együtt éltünk volna?
Lassan megrázta a fejét, és az ölébe húzta a laptopot.
– Bejelöllek Facebookon – jelentette ki –, és vissza kell
igazolnod.
 Igen, újból feltűnt a csúnya korkülönbség.
– Majd elfogadom két hónap múlva, amikor bekapcsolom a
Facebookot.
– Komolyan azt mondtad, hogy „bekapcsolom a
Facebookot”? – kacarászott. – Figyelj, nem azért megyek hozzád,
hogy megváltoztassalak, de ezen azért muszáj lesz változtatni.
Ebből nem engedek.
– Engem nem izgat a közösségi média – tiltakoztam. – Ne
vedd személyes sértésnek. Van egy Facebook-profilom, de csak
azért, mert rákényszerítettek, hogy hozzak létre egyet.
– Te szegény – felelte, miközben gépelt tovább. Úgy éreztem,
ezt nem gondolta komolyan. Sóhajtott egyet, majd átnyújtotta a
laptopot. – Tessék, bejelöltelek. Ki is léptem, hogy be tudj lépni
és el tudd fogadni.
– Ha ez ennyire fontos neked. – Igyekeztem nem úgy tűnni,
mint egy mogorva vénember, miközben elvettem tőle a
számítógépet. Beléptem, és hunyorítva rákattintottam a két
egymás melletti fejet ábrázoló ikonra. Ahogy rákattintottam,
Penny egy apró fényképről mosolygott rám.
– Nagyon szép rólad ez a kép – mondtam szórakozottan,
mert tényleg szép volt. Iszonyatosan szexi is volt, és nem csak
azért, mert elfogult voltam. A képen még hosszú volt a haja, a
fedetlen vállán csak két fekete pánt futott végig, és több smink
volt rajta, mint amennyiben én valaha láttam. A háttér sötét volt,
a jobb felső sarokban egy lilás fénycsík futott, amiből
egyértelművé vált, hogy egy buliban vagy egy szórakozóhelyen
készült a kép. Nem valami kellemes érzés hatalmasodott el
rajtam.
– Köszi – felelte sugárzóan. – Szilveszterkor készült, pár
évvel ezelőtt. Azt hiszem, nem teljesen fair tőlem, hogy egy ilyen
régi képet használok profilképnek.
Ha azt mondom, betegesen féltékeny voltam, akkor még
szolid vagyok. Nem akarom, hogy bárki is így lássa Pennyt. Én
akartam ilyennek látni, de nem akartam, hogy más is láthassa.
Miféle ősember lett belőlem, hogy ilyeneket gondoltam?
Genáról nem gondoltál ilyeneket, emlékeztetett az agyam.
Lehet, hogy őt nem szeretted ennyire.
Ez az egy hülye mondat komoly kételyeket ébresztett
bennem. Persze hogy szerettem Genát. Még mindig vannak
pillanatok, amikor a maga nosztalgikus, keserédes módján
szeretem őt. Ezek a futó pillanatok csak addig tartottak, míg rá
nem döbbentem, hogy nem volt velem őszinte a házasságunk
alatt; a „keserédesből” pedig már csak a keserűség maradt meg és
a vele együtt járó dührohamok. Szerelmem Gena iránt
megkopott, de ugyanolyan valós volt, mint a Penny iránt érzett
szerelmem. Bár a két érzés más volt, ugyanolyan erejük volt.
Jó lett volna, ha ez a másság nem abban nyilvánult volna
meg, hogy átmenet nélkül váltogattam a „támogatom a feleségem
önkifejezési módjait és szexualitását” állapotból a „hé, haver,
veszed le a szemed a nőmről!” állapotba.
Megköszörültem a torkomat.
– Iszonyatosan szexi vagy a képen.
– Köszi, te is jól nézel ki a képeden.
A lábát átdobta a combomon, hogy az ölembe landoljon,
majd behajlította. A rajta lévő póló felcsúszott a köldökéig, ő
pedig szétnyitotta a combjait, ezzel gyönyörű látványt biztosítva
nekem…
Mégis mire gondolsz, te barom? Féltékeny vagy, hogy valaki
kisminkelve és fedetlen vállakkal láthatja, amikor te meg ezt
látod, mint most? Majd imádkozom az irracionális reakcióim
elmúlásáért, az biztosan segít majd. Azt lehet, nem említem meg
az imámban, hogy Pennyn nem volt bugyi.
Penny ki akarta venni az ölemből a laptopot, de leállítottam.
– Várj csak, ezt még beállítom. – A kurzorral a megfelelő
linket kerestem. Penny feljebb csúszott az ölemben közben.
 Majd később megfejtem, hogyan kell átállítani a kapcsolati
státuszomat.
 HARMADIK FEJEZET

A titkos esküvőnk reggele pontosan olyan felhajtással jött el,

mint amire számítottam, vagyis semmilyennel.
Ez egyáltalán nem zavart. Az előző esküvőm napja borzasztó
fárasztó volt attól a perctől, hogy felébredtem. Ma nem lesznek
csodaszép díszek, nem lesz körültekintően kiválasztott zene, nem
lesz hosz-szú mise, sem hajnalig tartó bulizás.
Bár ezeknek hiánya megnyugtatott engem, úgy éreztem
magam, mint egy seggfej, amiért megfosztottam Pennyt a mesébe
illő esküvőjétől. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam volna
kifizetni egy ilyen esküvőt, vagy nem bírtam volna kivárni, míg
megszervezzük.
Jaj, istenem, már megint ez van. Közeleg a pillanat, amikor
elkezdek azon aggódni, hogy a volt feleségemet jobban szerettem,
vagy hogy nem vagyok elég odaadó Pennyvel. Bár sokat
imádkoztam az esküvővel kapcsolatos kételyeim miatt, már
amennyi belefért a szabadidőmbe az elmúlt két napban, egyre
erősödött bennem a félelem, hogy össze fogom hasonlítani az
előző házasságomat a mostanival. Szerencsére a telefonom még
azelőtt megcsörrent, hogy teljesen lemondtam volna magamról.
– Burt! Szia. Pont veled akartam beszélni – mondtam,
miközben leparkoltam. – Ma hosszabb ebédszünetet tartok.
– Lustálkodsz most, hogy elmész? – kérdezte Burt gúnyosan.
– Nem lustálkodom, a városházára kell mennem. – Ez volt az
igazság. Burt majd azt gondolja, hogy a válásom miatt kell
odamennem, ő maga is átesett az adminisztrációs rémálmon.
– Szólni akartam, hogy most bocsájtottam el Kyle-t.
Ezt már három hónappal ezelőtt meg kellett volna tenned.
– Tényleg? Ezúttal mit rontott el?
 – Nem bírt együttműködni az engedélyes embereinkkel.
Abban bíztam, hogy majd belejön, de túl figyelmetlen.
Kiszálltam a kocsiból, lezártam a központi zárat, majd
elindultam a városháza felé.
– Majd megbeszéljük, amikor visszatértem az irodába. Óriási
a sor.
– Persze. – Hirtelen elhallgatott. – Sok sikert, kemény menet
lesz.
Tényleg az volt, de nem azért, amiért ő gondolta.
Életemben nem jártam még a Tiffany & Co.-ban, de tudtam,
hogy ott szokás eljegyzési gyűrűt venni. Reménykedtem, hogy
jegygyűrűjük is van, és valaki segít majd gyorsan dönteni.
Abban is reménykedtem, hogy Penny megbocsátja majd, ha
rossz méretű gyűrűt veszek.
Nem a filmből ismert, mostanra turistalátványossággá alakult
központi boltba mentem, hanem a Wall Streeten található,
kisebb lerakatba. Azon a munkán nem Burt ajánlatát fogadták el,
hanem végül George Yabu újította fel a régi Trust Company of
America bank épületét. Ahogy beléptem, egyből megértettem,
miért. Bár ezt nyilvánosan nem merném kimondani, de
egyértelmű, hogy Burt képtelen lenne egy ilyen teret
megálmodni. Besétáltam a földszinti részbe, és felpillantottam a
felső szintre az üvegmennyezeten keresztül. Nem az épületet
alakították bolttá, hanem a bolt húzta meg magát kényelmesen az
épület kérgében, klasszikus és modern építészeti stílusokat
ötvözve.
– Uram?
Kizökkentem az áhítatomból, és megfogadtam, hogy sosem
árulom el Burtnek, hogy valaha jártam ebben az épületben. Az
elegánsan öltözött nőre pillantottam, aki várakozón nézett rám,
és megköszörültem a torkom.
– Igen, egy gyűrűt szeretnék venni.
– Foglalt időpontot gyémántkonzultációra?
 – Én… – A francba. – Nem igazán. Ez alfélé hirtelen jött… –
Megvakartam a tarkómat, és a cipőmre pillantottam. – Ma
házasodunk össze titokban, afféle hirtelen felindulásból.
– Titkos esküvő? – A szeme felcsillant, mint a bal kezén lévő
gyűrű. – Az olyan romantikus. Bárcsak a menyasszonyommal mi
is ezt a megoldást választhatnánk.
Úgy beszélt a titkos esküvőről, mint valami egzotikus.
dologról.
Megláttam a lehetőséget, és megragadtam.
– Az ünnepek alatt jegyezték el?
Az eladó napbarnított arcán mosoly terült szét. Pennyre
emlékeztetett, csak magasabb volt, és sötétebb volt a bőre.
Mostanában mindenről ő jutott eszembe. Legalább most már
örültem, ha valamiről eszembe jutott.
A lány lelkesen bólintott.
– Újévkor, igen. Nagyon romantikus volt.
– Attól tartok, az én történetem nem olyan romantikus. –
Igyekeztem kihangsúlyozni az akcentusomat, mivel tudtam, hogy
a nők bolondulnak érte. – Hálaadáskor szakítottunk, és külön
töltöttük az ünnepeket. Majd találkoztunk egy buliban, és
rájöttünk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.
Az eladólány a mellkasára szorította a kezét. Éreztem, hogy
sikerült behálóznom, hiába nem volt időpontom.
Sóhajtva megvontam a vállam.
– Most már tudom, hogyan működnek ezek a dolgok, és hogy
időpontot kell kérni. Nem mintha több titkos esküvőt terveznék a
közeljövőben.
– Tudja, mit? – kérdezte a lány együtt érzőn mosolyogva. –
Azt hiszem, tudok segíteni. Várjon egy pillanatot.
Negyven perccel később jöttem ki a boltból, ahol tizenötezer
dollárt hagytam ott egy platina jegygyűrűért nekem és egy
csavaros gyűrűvel, amin buborékszerűen voltak elrendezve a
gyémántok.
 A buborékokról Penny jutott eszembe.
Már majdnem a városházán voltam, amikor megcsörrent a
telefonom. Kihangosítva vettem fel a hívást.
– Itt Ian Pratchett.
– Jó napot, Ian Pratchett! – üdvözölt egy férfihang vidáman.
– Mike Grabowski vagyok, keresett korábban egy esküvői
fotózással kapcsolatban?
– Igen, jó napot, Mike. – Nem tudtam, Penny akar-e majd
fotókat az esküvőről, de tanúra biztosan szükségünk lesz, és Mike
mindkét szolgáltatást reklámozta a honlapján. – Ugye a
tanúskodást is vállalja?
– Persze, semmi akadálya. Egy másik párral vagyok, akik
most mennek be, ezért lehet, hogy késem pár percet. Jó lenne, ha
mihamarabb ideérnének, most alig van sor.
– Pazar! – Féltem, hogy túl sokan lesznek majd, és ezért kell
elnapolnunk az esküvőt.
– Megkeresem, ha végeztem, nem hinném, hogy tíz-tizenöt
percnél tovább tartana. Kit keressek majd?
– Egy temetkezési vállalkozóra emlékeztető pasit. Egy
gyönyörű, szőke hölggyel leszek.
Igazi kihívás volt parkolóhelyet találni. Rápillantottam az
órámra, miközben siettem fel a lépcsőn, és tekintetemmel Pennyt
kerestem. Öt percet késtem.
Istenem, biztosan itt volt már, de hazament. Valószínűleg
épp kisírja a szemét valahol, mert azt hiszi, meggondoltam
magam.
A gondolatmenetemet egy becsapódó kocsiajtó zaja szakította
félbe.
Felnéztem.
Penny ott állt előttem.
Vékony, fehér hajpánt fogta hátra rövid, szőke haját, és a
kabátja alól egy térdig érő, fehér csipkeszoknya villant ki. Úgy
tűnt, nem vett észre, amitől még jobban örültem a széles
mosolyának, hisz így fest Penny, amikor rám gondol.
Ahogy felemelte a fejét, tekintete keresztezte az enyémet.
Akaratlanul is vettem egy mély levegőt. Nem bírtam kivárni, míg
elér hozzám. Lesiettem a lépcsőn, és mindvégig úgy vigyorogtam,
mint egy betépett lajhár. Ahogy elé értem, arcon csókoltam.
– Fehér ruhában jöttél!
– Hát persze, hisz ez az esküvőnk. – Az arcáról sütött a
boldogság, és a mosolya előhívta a gribedlijét, amit úgy
szerettem.
Megfogadtam, hogy életem végéig mindennap látni fog om azt
a gribedlit, és bármire képes leszek, hogy az arcára csaljam.
– Olyan… – Felnevetettem, mert nem akartam hinni a
szerencsémnek. – Olyan szép vagy.
– Te pedig a világ legszerencsésebb férfija vagy –
emlékeztetett.
– De még mennyire! – Átkaroltam a derekát, majd eszembe
jutott, amit Mike mondott az előbb. – Álljunk be a sorba addig,
amíg még nem túl hosszú.
Együtt felsétáltunk a hátralévő pár lépcsőn. A bejárati ajtó
mellett kiszúrtam egy fotóstáskás férfit. Felemelte a kezét, és a
nevemet kiáltotta.
– Ian Pratchett?
– Igen – feleltem, és elengedtem Penny derekát, hogy kezet
tudjak rázni a férfival. – Maga Mike?
– Igen, örvendek. – Penny felé nyújtotta a kezét, aki
összeráncolt homlokkal rázta meg.
– Felbéreltél egy fotóst? – kérdezte tőlem.
– Igen – feleltem, és megvontam a vállamat. Bele se
gondoltam, hogy esetleg megbántom azzal, hogy egy vadidegent
is belevonok az esküvőnkbe. – Szükségünk van egy tanúra, aki
nem tálal ki azonnal mindent a barátainknak, és úgy gondoltam,
biztosan szeretnénk pár képet az esküvőnkről.
 Penny lábujjhegyre állt, és két keze közé fogta az arcomat,
mielőtt csókot nyomott volna a számra.
– Annyira szeretlek.
– Akkor menjünk be, és házasodjunk össze. – Minél előbb túl
vagyunk rajta, annál jobb. Mindkettőnknek vissza kell mennie
dolgozni, és rengeteg nyomtatványt kellett még kitöltenünk,
hiába kaptuk meg a házassági engedélyünket előző nap. Penny
kézírása förtelmes volt, ezért inkább én töltöttem ki a papírokat.
Megtorpantam a sornál, ahol a neve állt.
– Megváltoztatod a nevedet?
Párás szemmel pislogott rám. Ez nagyon jót tett az
önbecsülésemnek.
– Igen – felelte széles mosollyal. – Pontosabban felveszem a
tiédet is, Penelope Parker-Pratchett.
Ahogy kimondta a végig alliteráló nevet, egyértelművé vált,
hogy először teszi. Nem akartam kinevetni, és igyekeztem ehhez
is tartani magamat.
– Ezt nem gondoltam végig – mondta, és lesütötte a szemét.
Reméltem, hogy nem gondolja meg magát. Nem kértem
volna tőle, hogy megváltoztassa a nevét, elvégre rendkívül sok
bonyodalommal járt a névváltoztatás, de így, hogy ő már
meghozta ezt a döntést, be kellett látnom, hogy bármennyire is
régi vágású hagyomány volt, nagyon tetszett az ötlet.
Letagadhatatlanul része leszek az életének, ha a nevem részben
szerepelni fog az övében.
Persze ha továbbra is titkos esküvőt akarunk, nem tűnt túl
praktikusnak a megoldás.
– Nem lesz könnyű titokban tartani az esküvőt, amikor
minden papírodat átíratod. Ez nem gond?
Penny összevonta a szemöldökét.
– Dehogy. Legfeljebb a bérszámfejtő megtudja, kit érdekel. –
Hirtelen elhallgatott. – Ugye nem bánod, hogy felveszem a
nevedet?
 Ha nem fogom vissza a lelkesedésemet, biztos rá fog döbbeni,
hogy milyen ősember is vagyok valójában.
– Dehogy. Tudom, hogy ettől régi vágású vagyok és valóságos
ősember, de kimondottan örülök neki. Hozzáadsz az
identitásodhoz. Ez nagyon komoly lépés. Lehet, hogy én is kérem
a nevem megváltoztatását.
– Te csak viccből mondod ezt, de tényleg van, aki meg is teszi
– magyarázta el nekem, egy hajszálnyit sértődötten.
Nem akartam, hogy azt higgye, kinevetem.
– Tudom jól. Mi lennénk a Parker-Pratchett család. Kicsit
kitolnánk a gyerekekkel, de vannak ennél sokkal rosszabb nevek
is.
– A Parker-Pratchett család – ismételte utánam döbbent
hangon.
Miután beadtuk az okmányainkat és a nyomtatványokat, már
csak várnunk kellett. Vártunk, egyre csak vártunk. Penny alig
szólalt meg, helyette tekintetével a termet fürkészte, olyannyira,
hogy kezdett az az érzésem támadni, valójában a menekülési
útvonalat keresi. Minden egyes perccel, amit szó nélkül
töltöttünk egymás mellett, egyre idegesebb lettem, és magamban
egyre durvábban szitkozódtam.
Le kellene beszélned az esküvőről. Penny eldobja a
fiatalságát. Nem hagyhatod, hogy ezt tegye. Nézz csak rá, épp
azon gondolkodik, hogy hogyan hozza ezt fel neked. Nem akar
csalódást okozni neked, főleg azok után, hogy látta, milyen
szánalmas vagy egyedül.
Nem bírtam elviselni magamat ennél tovább, kénytelen
voltam mondani valamit.
– Mikorra kell visszamenned?
– Deja egész délutánra elengedett – felelte Penny.
Ő kivette az egész délutánt, te pedig rohansz vissza a
munkába. Nem érdemled meg ezt a lányt.
 – Jó neked. Bárcsak én is kivehetném a délutánt, de van egy
megbeszélésem a Glynn szállodával kapcsolatosan…
Miért is hoztam fel azt a nevet? Penny azt hitte, hogy
megcsaltam Carrie Glynn-nel. Istenem, Penny tudta, hogy
lefeküdtem Carrie Glynn-nel. Most intett, hogy elhallgattasson,
amitől csak még rosz-szabbul éreztem magamat.
– Ne aggódj emiatt – mondta olyan higgadtan, hogy vagy
tényleg nem izgatta a dolog, vagy remek színészi képességei
voltak. – Találkozunk ma este?
Hogy találkozunk-e este? Egyáltalán miért kérdés ez? Lehet,
hogy nem akar veled találkozni ma este. Lehet, hogy mindjárt
észhez tér, és holnap beadja a válókeresetet.
– Hát persze! Ma lesz a nászéjszakánk. Abból csak egy van. –
Közelebb hajoltam hozzá, és halkabban folytattam. – Egyébként
is, el kell hálnunk a házasságot. A biztonság kedvéért legalább
kétszer.
Penny nevetve felhorkant, és be kellett látnom, hogy
elképzelhető, hogy az aggodalmam alaptalan volt.
A leendő feleségem mozdulatlanná dermedt, amikor recsegő
hangon egy ismerősnek tűnő számot mondtak be. Leellenőriztem
a sorszámunkat, majd megfogtam Penny kezét. Annyira izzadt a
tenyerem, hogy miután gyorsan megszorítottam a kezét,
elhúztam az enyémet, mintha a mandzsettagombjaimat
igazítanám meg.
– Mi jövünk.
Körbenéztem, hogy megtaláljam a fotóst, és gyorsan meg is
láttam, amint épp az egyik ügyintéző nővel flörtölt. Felemeltem a
kezem, hogy észrevegyen. Gyorsan odasietett hozzánk, és az
egyik asztalra mutatott.
– Erre jöjjenek! Ő Debbie, a gondjukat fogja viselni.
A nőn barna nadrágkosztüm volt, és láttam, hogy egy
másodpercre elborzad, ahogy ránk pillant. Furamód ez
egyáltalán nem zavart. Hirtelen semmi sem zavart már. Pennyvel
hamarosan megesküszünk. Pontosabban aláírunk egy papírt egy
tárgyalóteremben. Bármit is mondjon a bizonytalan, kishitű
agyam, a szívem sokkal okosabb volt. Tényleg ösz-sze fogunk
házasodni, és a kérdésben az egész városban csak Penny és az én
véleményem számított.
Penny megragadta a kezemet, én pedig követtem,
szándékosan fél lépéssel mögötte sétálva, csak hogy
gyönyörködhessek a látványban. Ügy ment, mint a
szupermodellek, a csípője diktálta a ritmust, míg a teste többi
része csak követte őt.
Nem akartam elrontani az esküvői képünket egy egyértelmű
merevedéssel, ezért inkább elnéztem mellette.
Debbie egy szürke, alig kidekorált szobába vitt minket. A
teremben elvétve kihelyezett pár dekor-elem sem volt
különösebben izgalmas. Annyi ilyen, pontosan egyforma irodát
terveztem életem során, hogy igazán nem tudtam haragudni az
unalmas design miatt. A hely messze nem hasonlított egy
szentélyre, és a rettenetes, lila virágot ábrázoló festmény előtt
lévő emelvény egyáltalán nem volt oltár.
Isten így is velünk lesz. Esküvőket ritkán szokott kihagyni.
Az anyakönyvvezető bejött és bemutatkozott, de annyira
izgatott voltam, hogy nem értettem a nevét. Alacsony volt, ritkás,
fekete hajjal. Az a Dunkin Donuts-reklám jutott eszembe, ami
akkor futott, amikor először Amerikába érkeztem, és amiben egy
férfi kijelenti, hogy „ideje kisütni a fánkokat”.
– Hoztak gyűrűt? – kérdezte, és elkezdtem matatni a
zsebemben, hogy elővegyem a gyűrűsdobozt. El se hiszem, hogy
elfelejtettem szólni róla Pennynek.
– Igen – feleltem, és bocsánatkérőn néztem a
menyasszonyomra. – Remélem, nem bánod, de úgy gondoltam,
ahhoz, hogy rendesen megadjuk a módját…
Kivette a kezemből a dobozt, és lassan kinyitotta, mintha
attól félne, hogy pókok fognak kiszökni belőle.
 Bár így belegondolva a pókok nem zavarták volna. Egyszer
„földi polipnak” nevezett egy pókot.
Végül felpattintotta a doboz tetejét.
– Te jó ég, te tényleg vettél gyűrűt!
– Majd be kell venni belőlük, de ma megfelelnek a célnak. –
Kivettem a kezéből a dobozt, és kinyitottam neki. Közben az
arckifejezését próbáltam megfigyelni, de az arcán nem látszódott
semmi. Reméltem, hogy kicsit pozitívabban reagál majd.
Kivettem a gyűrűket szaténágyukból, és odaadtam neki az
egyiket. – Tessék, fogd az enyémet, én fogom a tiédet.
Visszavisszük őket, mert rosszat választottam.
Már megint az a rohadt kétely szólalt meg bennem. Őt senki
sem hívta meg az esküvőre. Az, hogy Pennynek nem tetszik a
gyűrű, igazán nem jelenti azt, hogy a házasságunk halálra van
ítélve.
– Van gyűrű, és van tanú – mondta az anyakönyvvezető,
miközben a terem elején lévő emelvényre mutatott. – Készen
állnak?
Penny bólintott. A szeme mosolygott, de az ajka össze volt
szorítva, mintha próbálná magában tartani a belőle h amarosan
kirobbanó örömöt. Meg akartam csókolni a gribedlijét.
Miután az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy a jelenlévők
közül bárki tud-e olyasmiről, ami miatt nem tarthatjuk meg az
esküvőt, hozzám fordult.
– Akarod-e, Ian, az itt jelen lévő Penelope-ot hites
feleségedül?
– Igen. – Ez volt életem legkönnyebb kérdése.
Penny majd felugrott örömében a válaszomat hallva.
Ragyogva mosolygott rám.
– Ígéred-e, hogy életetek végéig szeretni, tisztelni és
oltalmazni fogod őt?
 – Bizony ám. – Imádta, amikor ilyen pimaszul válaszoltam.
Általában nem tudatosult bennem, de mindig odavolt a pimasz
csirkefogós oldalamért.
Penny felhorkant, ezért tudtam, hogy érzékelte és értékelte a
válaszomat.
– És te – mondta az anyakönyvvezető egyre hangosabban,
miközben Penny igyekezett nem nevetésben kitörni –, Penelope,
akarod-e Iant hites férjedül?
Bólintott, de nem mondott semmit, és ettől úgy éreztem
magam, mintha egy tűzőgéppel lőtték volna át a szívemet. De
Penny végül felnevetett, olyan hangosan és erősen, hogy fel is
horkant, és sikerült kimondania, hogy „Igen, akarom”.
Lehet, hogy direkt csinálta, vagy csak próbált ébren maradni,
de az anyakönyvvezető elkezdett nevetséges módon megnyomni
bizonyos szavakat, hogy kihangsúlyozza őket.
– Ígéred-e, hogy életetek végéig szeretni, tisztelni és
oltalmazni fogod őt?
Képtelen voltam rezzenéstelen arccal végignézni ezt a
mutatványt, miközben Penny a röhögőgörcscsel küzdött. Sikerült
uralkodnia magán, míg egy újabb „igent” ki tudott nyögni.
– Cseréljenek gyűrűt!
Megfogtam Penny kezét, és az ujjára húztam a gyűrűt. Túl
könnyen felment, biztosan nem találtam el a méretet.
– Most már az enyém vagy, igaz?
– Mindig is a tiéd voltam – felelte, miközben felerőltette a
gyűrűt a kezemre, majd megszorította a kezemet.
– Miután a házasság kötelékébe léptetek, és fogadalmat
tettetek előttünk, a rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem,
hogy New York Állam törvényei szerint mától…
Vajon bunkóság lenne rászólni, hogy siessen már?
Penny felnevetett, és mindketten elvesztünk. Könnyesre
nevettük magunkat, miközben a szegény fazon próbált drámai
hatás gyakorolni ránk. Megtöröltem a szememet, majd
elmorzsoltam egy könnyet Penny arcán a hüvelykujjammal.
– Férj – mondta ki végre az anyakönyvvezető – és feleség
vagytok.
– Végre! – Megragadtam Pennyt, aki megdermedt. Azonban
ahogy összeért a szánk, ellazult, és a csókja puha és édes volt,
mint mindig.
Végre az enyém volt.

Készítettünk pár képet az épület lépcsőjén, miután

visszautasítottuk, hogy beálljunk a giccses háttér elé, ahol
ilyenkor pózolni szoktak. Kifizettem Mike-ot, nagyvonalú
borravalót adtam, majd odaadtam neki a névjegyemet, hogy el
tudja küldeni az elkészült képeket. Ezután Pennyvel a kocsihoz
sétáltunk.
– Elvigyelek a lakásodra, ha úgyis szabad a délutánod? –
kérdeztem, és nem tettem hozzá, hogy és esetleg egy gyors
menetre ott is maradnék. – Elmehetek érted hazafelé a
munkából.
– Nem kell – felelte, és végigsimította a zakóm hajtókáját, a
kezét a mellkasomon felejtve. – Ha nem gond, elintéznék pár
dolgot, ha már ráérek. Mi lenne, ha nálad találkoznánk?
– Persze, az is jó. – Mégiscsak említenem kellett volna azt a
gyors menetet. Abban bíztam, hogy majd ő felhozza. – Ugye még
mindig van kulcsod a lakáshoz?
– Egy ideig megvolt, de… – Megvonta a vállát.
Szóval lehúzta a kulcsot a vécén, vagy bedobta a csatornába,
vagy valami ilyesmi. Én ennél sokkal gyerekesebb dolgokat is
csináltam már szakítás közben.
Elővettem a kulcscsomómat a zsebemből, és levettem egy
kulcsot a karikáról.
 – A munkahelyemen van egy tartalék kulcsom, de ezt ne
veszítsd el, hátha rosszul emlékszem, és mégsincs tartalék.
– Persze – felelte, és elrakta a táskájába. – Lehet, hogy ez
buta kérdés, de bánnád, ha átvinnék pár dolgot a lakásodba?
Csak hogy ott legyen, amikor szükségem van rá.
Mély levegőt vettem, és úgy tettem, mint akinek ezen
komolyan el kell gondolkodnia.
– Nem tudom, nem lenne az kicsit gyors?
– Fogd be! – Gyengéden ellökött, de a nyakkendőmnél fogva
azonnal vissza is húzott. Átkaroltam a derekát, és nem akartam
elengedni.
– Semmi kedvem visszamenni dolgozni…
– De vissza kell menned. – Sóhajtva hátralépett. – Mikorra
érsz haza?
– Hét körül – feleltem határozatlanul. – Hívlak, ha tovább
kell maradnom.
– Rendben. – Lábujjhegyre állt, hogy megint megcsókoljon. –
Este találkozunk, férjecském.
– Este találkozunk, asszonykám. – Követtem a
tekintetemmel, ahogy távolodott, és megvártam, hogy
visszaforduljon, hogy integethessek neki. Ezután beültem a
kocsiba, hogy visszavezessek a munkába.
– Boldognak tűnik – jegyezte meg Burt asszisztense, Rhoda,
ahogy átsétáltam az előtéren.
– Valóban? – kérdeztem, és picit visszavettem a
mosolyomból.
– Fütyörészett. – Átadott egy irattartót. – Itt vannak a
számlák a nyomdától.
– Burt komolyan rám sózza ezeket? – Én voltam az egyik
névadó tag a Pratchett & Baker irodában, ezért számos olyan
hétköznapi feladat hárult rám, amire egyáltalán nem
számítottam. Az egyik ilyen volt például a kifizetendő számlák
engedélyezése. Ma ez a szokásosnál jobban irritált. – Nincs erre
egy emberünk?
– De igen, az, aki minden mást elintéz errefelé. – Rhoda
alacsony és kerek volt, borzas haja mostanra inkább ősz, mint
szőke. Bár a hatvanas évei közepén járt, valószínűleg örökké
szenvedő irodai alkalmazottnak született.
– Ha szükséges, felhatalmazom, hogy hamisítsa oda az
aláírásomat. – Bedugtam az irattartót a hónom alá.
Amikor épp váltunk Genával, az irodámba menekültem.
Rengeteg éjszakát töltöttem a kanapén, a grafitszürke falakat
bámulva és azt figyelve, ahogyan az utcán elhajtó autók
lámpáinak fénye tükröződik a szemközti épület ablakaiban.
Miután Pennyvel szakítottunk, hasonlóképp kezdtem el
viselkedni. Akkor igazán üdítő volt, hogy belefeledkezhetek a
munkába. Most azonban irritált. Pennyvel akartam lenni, és meg
akartam ünnepelni az esküvőnket, lehetőleg vízszintes
pozícióban.
Vagy állva, esetleg enyhén döntve, nem vagyok válogatós.
Ledobtam a kabátomat és a zakómat a kanapéra, majd
gyorsan elrejtettem a jegygyűrűmet a fiókba, a pótlakáskulcs
mellé. Miután beléptem a gépembe, láttam, hogy három
üzenetem érkezett az asszisztensemtől, Trishtől. Dave
Spellmantól volt egy nem fogadott hívásom. Majd visszahívom
később, az még ráér. A következő üzenetből kiderült, hogy Carrie
Glynn nem jön el személyesen a mai megbeszélésre, hanem küld
maga helyett valakit. Ám legyen. A harmadik üzenet pedig
tájékoztatott, hogy Sophie Scaife keresett, a temetés pénteken
lesz, és nem kell visszahívnom.
Hátradőltem a székemben, és a tenyerembe temettem az
arcomat. A nagy boldogságban elfelejtettem, hogy Pennyvel
miért vállalkoztunk egy ilyen drámai lépésre. Felírtam, hogy
küldessek virágot a kápolnába, majd felemeltem a telefont.
– Már tudok róla – felelte Danny. – Anya elmesélte.
 – Nem ezért hívlak, atyám. – Akárhányszor felhívtam az
unokaöcsémet, hangsúlyoznom kellett, hogy a nagybátyjaként
vagy a gyülekezet tagjaként akarok vele beszélni. – Szeretném, ha
misét tartana valakiért.
– Hívd fel a parókiát, anya majd elintézi. – Danny
elhallgatott. – Az Elwood lányról van szó, ugye?
– Róla és a férjéről. Honnan tudsz erről? – A családom tudott
róla, hogy a világ egyik leggazdagabb emberével barátok
vagyunk, és ezt mindig is fur-csállották. Majdnem annyira
tartották ezt furcsának, mint én azt, hogy az, akivel az egyetemen
együtt kötöttünk el egy kocsit, mostanra közszereplő lett.
– A New York Postból.
– Jézusom! – Újból a tenyerembe temettem a fejemet.
Danny kis szünet után tette fel a kérdését.
– Van még valami, amiről szeretnél beszélni? Vagy esetleg
valaki?
Sóhajtottam.
– Az unokaöcsémmel szívesen beszélek róla, de a papommal
nem.
– Jól van, hadd tépjem le magamról gallért – felelte
szarkasztikusan, és lelki szemeimmel láttam, ahogyan forgatja a
szemét.
Óvatosan válogattam meg a szavaimat, hogy betartsam a
Pennynek tett őszinteségi ígéretemet anélkül, hogy elárulnám az
új titkunkat.
– Igen, újra együtt vagyunk Pennyvel. Ott volt a szombati
gálán, és egymást követték az események egy
konferenciaasztalon.
– Más szóval ahelyett, hogy átgondoltad volna a
párkapcsolatotokban lévő korábbi problémákat, inkább
megdugtál egy húszéves lányt.
– Huszonhárom – javítottam ki, bár tudtam, hogy ez nem
változtat a helyzeten.
 – Figyelj, én megértelek – mondta sóhajtva. – Penny
nagyon… nagyon vonzó…
– Vigyázz! – figyelmeztettem.
– Jaj, hagyd már. Te is tudod jól, hogy az. Csak attól tartok,
hogy megfeledkeztél arról, mi történt korábban. –
Családtagomként és a papomként Danny volt a bizalmasom,
miután Pennyvel szakítottunk. Mindent tudott arról, hogy Penny
nehezen bízik meg másokban, ahogyan arról is, hogy én nehezen
nyílok meg, és persze arról, hogy a kettő miért nem
összeegyeztethető.
– Dolgozunk rajta – ígértem. – Az, hogy újból együtt
vagyunk, nem jelenti azt, hogy a korábbi problémáink
szertefoszlottak. Viszont most már beszélünk róluk.
– Remek. Csak ne… ne siessétek el a dolgokat – javasolta.
– Mi… – Nem, nem mondhattam el neki, hogy már elsiettük
a dolgokat. Nem tehettem ezt fél órával a titkos esküvőnk után.
Penny ezt határozottan megtiltotta. Kénytelen leszek áthidalni
valahogyan a helyzetet. – Tisztában vagyunk vele, hogy vannak
megoldásra szoruló problémáink. De Penny megéri, Danny. Nem
csak azért, mert ő fiatal, én pedig válás utáni és életközepi
válságban vagyok. Ő tényleg megéri.
– Tudom, hogy megérti – látta be Danny. – Tudom, hogy
boldog vagy mellette. Támogatom, hogy boldog legyél, hogy
legyen valakid.
– Csak legyek óvatos – fejeztem be helyette. – Megtennéd,
hogy anyádat leállítod valahogy erről az egészről?
– Isten szolgája vagyok, Ian bácsi, nem maga Isten.
– Valószínűleg ő sem tudná megállítani. – Előrehajoltam az
asztalomon, miközben az itatóson könyököltem. – Vasárnap
találkozunk.
– Gondolom, Penny nem tart veled – vetette fel, és tudtam,
hogy közben mosolyog.
 – Azt hiszem, az nem lenne jó ötlet. – De egyáltalán nem
tetszett a gondolat, hogy egy fontos családtagom nélkül kell majd
elmennem a vasárnapi családi vacsorára. – Később még
beszélünk.
– Rendben – felelte Danny, és letette a telefont.
Család. Az ég szerelmére, Penny mostantól a feleségem!
Újra felemeltem a telefont, és Pennyt tárcsáztam.
– Máris hiányzom? – kérdezte.
– Tudod jól, hogy mindig hiányzol. – Az órámra pillantottam.
Húsz perc volt hátra a Glynn-megbe-szélésig. – Mi lenne, ha
hoznék valamit vacsorára ma este?
– Remekül hangzik – felelte, de érezhetően máshol járt az
esze.
– Rosszkor hívtalak?
– Nem, csak egy boltban vagyok épp.
– Én is eléggé elfoglalt vagy ok – mondtam, miközben a fülem
és a vállam közé szorítottam a telefont, és megnyitottam az e-
mailemet. Ma reggel mindent elrendeztem, de még egyszer át
akartam nézni a jegyzeteimet.
Elvégre most már egy családról kellett gondoskodnom, nem
cseszhettem el ezt a projektet.
– Akkor hagylak is. Otthon találkozunk.
Elbúcsúztunk, és egy ideig még mozdulatlanul ültem, miután
letettük a telefont. Rendkívül jólesett ennek a hívásnak a
természetessége.
A feleségem. Ez még nekem is új.
 NEGYEDIK FEJEZET

Ki volt zárva, hogy hatnál tovább bent maradjak az irodában.

Még Burt felvont szemöldöke sem bírt erre rávenni, amikor
visszautasítottam, hogy vele és a feleségével vacsorázzak.
– Sokkal… vidámabbnak tűnsz, mint az elmúlt hetekben.
Megismerkedtél valakivel? – kérdezte óvatosan. Elég lehangolt és
mogorva voltam az irodámban, amikor Pennyvel szakítottunk, és
kénytelen voltam megmagyarázni a viselkedésemet.
– Senki újjal. Viszont Pennyvel megint együtt vagyunk. –
Felvettem a kabátomat, és megigazítottam a gallérját. – Randim
van ma este.
– Érezd jól magad – felelte Burt, miközben összeráncolta a
homlokát. – Valamikor találkozhatnánk négyesben, te, Penny,
Julie és én. Tudod, Julie mennyire szeret főzni.
– Igen, tudom. – Burt felesége remekül főzött, nem is ezzel
volt a gond. Bármennyire is értékeltem a házias ízeket, nem
voltam benne biztos, hogy meg tudnám magyarázni a
kapcsolatomat Pennyvel Burtnek. Még mindig azt hitte, hogy a
partnerem ugyanúgy középkorú, mint én. Mit szólna, ha
megismerné a huszonhárom éves feleségemet? – Meg kellene
szerveznünk, még mielőtt elutazom.
– Remek – vágta rá Burt, és tudtam, hogy már a következő
héten fel fogja hozni a dolgot.
Amilyen érzelmes majom vagyok, elmentem Penny lakásának
környékére, hogy abból az étteremből vigyek vacsorát, ahol az
első randinkon ettünk. Kétszer is leellenőriztem, hogy nem
felejtették-e el a szerencsesütiket. Hazafele egyszerre voltam
izgatott és kimerült. A nap érzelmi töltete nem múlt el, de valahol
délután három óra körül azért jelentősen megcsappant a
lendületem.
 Istenem, remélem, nem fogok horkolva Pennyre borulni a
nászéjszakánkon.
Érkezésemkor a lakásban sötét volt, és elbizonytalanodtam,
hogy nem értettem-e félre az esti terveinket. Úgy emlékeztem,
hogy Penny itt fog rám várni.
– Penny? – kérdeztem habozva.
– Fent vagyok.
Nem kellett kétszer mondania. Ledobtam a vacsorát a
konyhapultra, és felfutottam a hálószoba lépcsőjén. Penny az
ajtóban várt. A ruhája… nagyon kevés dolgot takart.
A kombinéja valamilyen lenyűgöző, fekete anyagból volt. Az
anyagot díszítő apró, sötétebb színű pöttyök borzasztóan
frusztráltak. Szerettem volna gyönyörködni az alatta rejlő puha,
bársonyos bőrben, de azok a hülye pöttyök elvonták az ember
figyelmét.
Aki ezt a ruhadarabot tervezte, biztosan szadista volt.
Jóságos ég, Penny nem vett a kombiné alá bugyit, és az egész
ruhadarab arcpirítóan rövid volt.
Meglazítottam a nyakkendőmet, mire Penny felnevetett.
– Még ne. Gyere.
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a dolgozószobámba
fog vezetni. A fényeket valahogyan lejjebb vette.
– Itt van a legtöbb hely – magyarázta, miközben lábujjhegyen
a hifihez billegett. Bedugta a hangfal kábelét a telefonjába, most
pedig előrehajolt, hogy… ki tudja, mit csináljon. Én csak a
kombiné alsó szegélyére tudtam koncentrálni a combjai között.
Annak ellenére, hogy úgy viselkedtem, mint egy tinédzser fiú,
attól, hogy láttam egy félmeztelen nőt, sikerült meghallanom a
zenét.
– Várj – nyögtem ki, kiszáradt szájjal. – Ezt ismerem.
Penny óriási mosollyal fordult vissza felém.
– Ezek szerint nem vagy menthetetlen.
 A lágy gitárszó betöltötte a szobát, Penny pedig elindult
felém. Öntudatlanul is átkaroltam a karcsú derekát, ő pedig
hátrahajolt, hogy felnézhessen rám. A gribedlije mélyebb volt a
szokásosnál, és megesküdtem volna, hogy csillagok táncolnak a
szemében.
Penny a feleségem volt – afféle fura, nem konvencionális
módon. A karjaimban lévő, hihetetlen kedves lény volt minden
vágyam és rajongásom tárgya. Nem léteztek olyan szavak,
amikkel érzéseim mélységét ki tudtam volna fejezni felé. Ehelyett
inkább igyekeztem laza lenni.
Megköszörültem a torkom, és a hifi felé böktem az állammal.
– Elégedett vagyok magammal, hogy fölismertem.
– Annyira azért nem nagy szó, Ed Sheeran már legalább két
éve be futott – vágta rá nevetve.
Két év. Ezt úgy mondta, mintha az hosszú idő lenne. A dal
szövege, ami arról szólt, hogy milyen közösen megöregedni,
együtt, hirtelen nagyon aktuálisnak tűnt.
Penny ringatta magát a karjaimban.
– Ha nincs is lakodalmunk, szerettem volna egy első táncot a
férjemmel.
Végigsimítottam a tenyeremet a karján, de visszahúzta, hogy
összekulcsolhassa velem a kezét.
– Hordod a gyűrűt! – kiáltott fel boldogan felnevetve, amikor
megpillantotta a gyűrűmet.
– Munka után felvettem. – Lassan körbevezettem tánc
közben, másik kezemmel a derekát fogtam.
– Alig vártam, hogy én is felvehessem az enyémet. – A kezét a
vállamra rakta, és a fejét a mellkasomra hajtotta.
– Jól áll neked. – Egy pillanatra a semmit sem fedő
ruhadarabra pillantottam. – Ahogyan ez a kombiné is.
A szemét forgatva felemelte a fejét.
– Ha levenném, még jobban állna, igaz?
 – Olvasol a gondolataimban. – Megdöntöttem egy kicsit,
mire felnevetett. Imádtam a nevetését. Bár mit áltatom magam?
Az egész lényét imádtam.
Szétnyitotta az ajkát, és muszáj volt megcsókolni.
Kinyitotta a száját, és nyelvével az alsó ajkamat izgatta.
Felegyenesedett és elhúzódott tőlem, majd megrántotta az
összekulcsolt kezünket.
– Gyere!
Követtem a lépcsőn fel a hálószobába, és a csípője ringását
figyeltem, akárcsak azon az estén, amikor először feküdtünk le
egymással. Azon az estén veszítette el a szüzességét. Sose
gondoltam volna, hogy ez fontos lehet számomra, de most
nagyon is annak tűnt. Én voltam az egyetlen férfi, akit méltónak
talált arra, hogy beengedjen a testébe. Most pedig úgy döntött,
hozzám jön feleségül.
A hold ugyanúgy megvilágította a szobát, mint azon az estén,
amikor olyan szerelemmel és bizalommal lépett a karjaim közé,
hogy belefájdul a szívem, ha felidézem azt az emléket.
Penny az ágy felé indult, de én visszahúztam és
megpörgettem, mintha még most is táncolnánk. Óvatos
lépésekkel a falhoz irányítottam. Amikor a sarka a falhoz ért,
döbbenten sikított fel. Még a félhomályban is láttam, ahogy a
szeme elkerekedik a kíváncsiságtól.
Eszembe jutott az az este, amikor a lakása előtt csókolóztunk.
Ugyanez a kifejezés volt akkor is az arcán, a kíváncsiság és a vágy
elegye. Akkor pontosan tudtam, hogy mire vágytam.
Most, hogy már kicsit jobban ismertük egymást, tudtam,
hogy meg is tehetem.
Megragadtam a combját, mire felemelte a lábát, hogy a
derekam köré fonja, de én letérdeltem és a sarkamra ültem,
miközben átdobtam a combját a vállamon. Penny
meglepetésében mély levegőt vett, ahogy felgyűrtem a
kombinéját, bár eredeti helyzetében sem igazán zavart, és
felfedtem a lába között a fazonra nyírt, szőke háromszöget. A
mellkasa hangosan emelkedett fel és le. Ahhoz, hogy ne veszítse
el az egyensúlyát, lábujjhegyen kellett állnia, ezért segítőkészen
megragadtam a nyakamban lévő lábát, és széttártam a combjait.
– Itt szeretek a legjobban elidőzni. – Lassan beszívtam az
illatát.
– A földön? – Felkiáltott, hátradöntötte a fejét, és becsukta a
szemét. – Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni.
Ez igen.
Bizonyos dolgokra biztosan nem vállalkoznék, amikkel az
egyetem alatt a legtöbben kísérleteztek, de egy nap nagyon
szeretném, ha Penny kikötözne és rendelkezne felettem.
Ahogy a nyelvemmel a nyílásához értem, kiderült, hogy már
rég benedvesedett. Ízlelgettem az intim nedveit, egy pillanatra
beléhatoltam a nyelvemmel, mielőtt elindultam volna felfele.
Szétnyitottam nedves ajkaimat, gyengéden a számba vettem a
csiklóját, és szívni kezdtem. A csípője ringása és az egyre
hangosan zihálása arra késztetett, hogy elkezdjem körkörösen
nyalni, úgy, ahogyan szereti. Az egyik kezét a hajamba túrta, és jó
erősen belemarkolt. Vigyorogtam a lába között. Penny nem
érzékelte az erejét, amikor úrrá lett rajta a szenvedély.
A farkam annyira kemény volt, hogy komolyan attól féltem,
hogy úgy járok, mint azok a férfiak, akiknek orvoshoz kell
fordulniuk a Viagra-reklámban. Az orromat kitöltötte az illata, az
íze pedig ellepte a számat. Penny egyre jobban nyögött és
mozgatta a csípőjét, olyannyira, hogy attól féltem, elveszíti az
egyensúlyát.
– Várj, várj! – nyögte, miközben hátrahúzta a fejemet. A
holdfénynél kipirult arca úgy tűnt, mintha árnyékban lenne. –
Menjünk az ágyba. Ki akarok próbálni valamit.
– Ez nem elég jó ezek szerint? – kérdeztem viccelődve, ő
pedig összeborzolta a hajamat.
– Állj fel, és feküdj az ágyra.
 Igenis, asszonyom.
– Ne vetkőzzek le előtte? – kérdeztem, és már gomboltam is
ki az ingemet. A fejem fölött lehúztam a nyakkendőmet, és az
ingemmel együtt félredobtam. Minden egyéb ruhadarabomat
igyekeztem a lehető legkecsesebben lehámozni magamról.
Lehúztam az ágytakarót az ágyról, és lefeküdtem.
Penny odament az éjjeliszekrényhez, kihúzta a fiókot, és
addig matatott benne, míg meg nem találta a síkosítót.
– Remélem, ez elég lesz ahhoz, amit ki szeretnék próbálni –
mondta, és felrázta az üveget.
Ugye nem arra gondolt, hogy…
– Ez nem az, amire gondolsz – jelentette ki.
Felültem, és megragadtam a kombinéja szegélyét.
– Vedd le!
– Óvatosan, ne tépd el – figyelmeztetett –, drága volt.
Türelmesen megvártam, míg lehámozza magáról a
ruhadarabot, és csatlakozik hozzám. Ahogy bemászott mellém,
ráült a lábamra, és az üveget a farkam fölé tartotta. A síkosítót
egyenesen rápumpálta, én pedig felszisszentem a hidegtől.
– Te szegény. – Penny felnevetett és feljebb ült. A
szeméremajkai szétnyíltak sikamlós farkam körül, és ügyes
csípőmozgással lassan elkezdett csúszkálni rajtam. A fitymámat
egészen ráhúzta a makkra, majd lassan vissza. Közben egyre
hangosabban vett levegőt, és egyre jobban szorította hozzám a
csiklóját.
Messze ez volt a legkreatívabb dolog, amivel Penny eddig
előállt az ágyban. A szakításunk előtt fokozatosan egyre
magabiztosabb volt már, de általában akkor is én irányítottam.
Most viszont komoly kínzásoknak vetett alá.
Ha a házasságunk során továbbra is így fog fejlődni, lehet,
hogy nem élem túl az első öt évet.
Kitartóan csúszkált rajtam, időnként hangosan nyögött, és
biztosított róla, hogy ez milyen jó érzés. De még mennyire jó
érzés volt! A folyamatos ingerlés és a frusztráció, hogy
milliméterek választanak csak el a céltól, arra késztetett, hogy
megragadjam a csípőjét, és én magam húzgáljam fel-alá a
farkamon. A síkosító és Penny nedvei összekenték a combjait és a
hasamat, amitől az egész olyan dekadensnek és pajzánnak tűnt.
Felnézve láttam, ahogy egyik kezével a haját túrja, az arca pedig
eltorzul az összpontosítástól. Hirtelen felpattant a szeme, és
kiabálni kezdett.
– El fogok menni, Ian, el fogok menni!
Görcsösen összeszorította a combját, és a fejét hátravetve
óriásit nyögött.
Elélvezés közben az én nevemet kiáltotta, a csúcsra pedig a
testem pofátlan kihasználásával jutott el, ezt egyszerűen nem
bírtam tovább.
– Muszáj beléd raknom, különben meg fogok őrülni.
– Jól van – felelte, még mindig lihegve. Megemelte a csípőjét,
és hátrébb ült, magába engedve a makkomat, de semmi mást. Ezt
követően az ágyhoz szögezett a bokájával, és megragadta a
csuklómat.
– Ki fogsz nyírni, Baba – nyögtem, mert tényleg úgy éreztem,
menten meghalok. Tizenhét éves korom óta nem volt ennyire
kemény a farkam, az egész testem lüktetett a vágytól. Ez
bizonyára a szívinfarktus korai jele.
– Te mondtad, hogy belém akarod rakni – mondta ártatlanul,
és tovább mozgatta a csípőjét. Minden annyira csúszós volt, a
pinája, a farkam, a combja, az összes összeérő testrészünk, hogy
könnyen belenyomhattam volna tövig. A melle az arcom előtt
himbálózott, felemeltem a fejem, hogy megpróbáljam a számba
venni az egyiket.
Bármennyire is jól mulattam, ideje volt véget vetni ennek a
játéknak.
– Penny – lihegtem.
Ő szintén lihegve kérdezett vissza.
 – Mi van?
Megragadtam a derekát, leemeltem magamról, majd a hasára
fordítottam.
– Ez van.
Nevetve négykézlábra emelkedett. Pont időben vette fel a
pozíciót ahhoz, hogy tövig belecsúsztassam a farkamat.
Felpúposította a hátát, és mély, elégedett nyögést hallatott.
Próbáltam lassan csinálni, hogy tovább élvezzem körülöttem
lüktető punciját, az izmok kétségbeesett kapkodását, ahogy ki-be
húzogattam a farkamat, de Penny újra és újra tövig nyomta
magába, ezzel is gyorsabb iramot diktálva. Végül akkora erővel
kezdtem el dugni, hogy attól tartottam, kárt teszek benne.
– Erősebben! – kiáltotta, és megesküdtem volna, hogy a
lepedő szakadását hallom.
Ha azt akarta, hogy erősebben dugjam, akkor erősebben
fogom dugni, bár napokig bánni fogom utána. Megragadtam a
combját, és nem engedtem el, ahogy egyre mélyebben döftem
közben. Penny maga alá nyúlt, ujjai futólag megcirógatták a
belémélyedő farkamat. Szálkás teste még jobban megfeszült, és
amikor megéreztem a méhe jellegzetes lüktetését, négy gyors és
erős nyomást, mely mindig ugyanúgy zajlott, elveszítettem az
önuralmamat.
Nem akartam leállni. Azt akartam, hogy ez az aktus tartson
örökké. De minden jó dolognak eljön egyszer a vége, ahogy
ezúttal is. Egy másodpercre még megkapaszkodtam a szakadék
szélén, mielőtt eljött a szabadesés. A farkam megremegett, és
hangosan nyögve beleélveztem, miközben izzadtság csöpögött az
arcomról.
A homlokomat Penny hátára hajtva hagytam, hogy elöntsön
az endorfin. Éreztem, ahogy Penny szűk, megduzzadt pinája még
mindig lüktet a farkam körül. Mozdulatlan voltam, szerettem
volna a legvégsőkig kiélvezni minden egyes pillanatot. Amikor a
farkam túl érzékeny lett, kihúztam belőle, és az oldalamra
feküdtem, miközben a lábunk továbbra is össze volt gabalyodva.
– Nem bírok megmozdulni – motyogta Penny a párnába,
majd lassan felemelte a fejét, hogy kifújjon egy tincset a
szeméből.
Próbáltam segíteni neki betűrni a tincset a füle mögé.
– Olyan gyönyörű vagy most.
– Mindig gyönyörű vagyok, miután megdugtál – mondta
fáradtan nevetve. – Lehet, hogy reggelenként kellene ezt
csinálnunk, hogy utána egész nap jól nézzek ki.
– Csak én lennék képtelen megmozdulni utána. – A hátamra
fordultam. – Azt hiszem, most is tolószékre lesz szükségem. Vagy
egy hordágyra. Esetleg egy címkére a lábujjamon.
Ő is a hátára feküdt, majd grimaszolt.
– A könyvek és a filmek nem figyelmeztetnek a nedves foltra.
– Az egész ágy egy nagy, nedves folt. – A lepedő ragacsos volt
az izzadtságtól, a síkosítótól és az ondótól, a szobát pedig
fülledtre leheltük.
Pennynek korogni kezdett a gyomra.
– Megfeledkeztem a vacsoráról – motyogtam.
– Ne csináld! Éhen halok! – kiáltotta.
A szemem annyira száraz volt, hogy pislognom kellett. A
testemben lévő minden nedvesség beivódott a matracba.
– Mármint nem felejtettem el hozni vacsorát, csak
megfeledkeztem róla, míg meg nem kordult a gyomrod. Lent
vannak a zacskók.
– Akkor menjünk le. – Felugrott az ágyról. Úgy tűnik, nálam
sokkal gyorsabban tud regenerálódni.
– Menj csak. – Jobb, ha nem látja, ahogy morogva és
nyiszorogva letámolygok majd a lépcsőn. Penny felkapta a
kombinéját a padlóról, és szinte kiszökellt a szobából.
 Eszembe jutott, hogy mintha valahol azt olvastam volna, a
nők a harmincas éveikben vannak a szexuális csúcsukon.
Valószínűleg törött medencecsonttal fogok meghalni.
Mire nagy nehezen lekecmeregtem, Penny épp kilépett a
mosdóból. A csodás kombinéja nem gyakorolt már rám akkora
hatást most, hogy kielégítettem a szexuális vágyaimat. Ettől
függetlenül a feleségem még mindig iszonyatosan szép látványt
nyújtott benne.
A kanapén ettünk, a dohányzóasztalon lévő zacskóban ott
lapultak az extra szójaszószok, sokkal több, mint amire
szükségünk volt. Penny, ölében egy doboz sült rizzsel, épp az
arcától egy centire tartott kesudiós csirkére vetette rá magát.
Tényleg komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy éhes.
Az asztalra helyeztem a brokkolis marhámat:
– Valami nagyon fontosat elfelejtettünk.
A cinikus énem igazán emlékeztethetett volna arra: kevés az
esélye annak, hogy a szerencsesüti jóslatai újból olyan jól illenek
majd ránk, mint korábban. De Pennynek valóságos varázsereje
volt, és az életét folyamatos egybeesések és rejtett utalások
tarkították. Nem voltam benne biztos, hogy erről ő is tud,
elképzelhető, hogy pont a naiv tudatlansága volt olyan bájos.
– Nem felejtetted el! – kiáltott fel. Döbbenten pislogott rám,
amikor összesakkozta a dolgot. – Elmentél a mi éttermünkbe?
A mi éttermünk. Bár a közös életünk egyik fejezete drámai
véget ért, ez az étterem is egyike volt a számos szálnak, ami
mostantól összekötött minket.
Megköszörültem a torkom, és a szemembe váratlanul
könnyek szöktek.
– Találónak tűnt. Nemcsak az étterem, de a szerencsesütik is.
Mégsem mondhatom rájuk, hogy babonás baromság, hisz
megjósolták, hogy együtt leszünk.
Kivette a sütijét a csomagolásából, félbetörte, és kivette belőle
a papírlapot. A száját eltakarva döbbenten felnevetett.
 – „Ez egy igazán csodás nap. Gratulálok.” És nézd a
„Tanuljon meg kínaiul” sort!
Elvettem tőle a papírt.
– Feleség: csui ci.
– Még mindig babonás baromságnak tartod? – kérdezte
felvont szemöldökkel.
– Penny, katolikus vagyok. Nyolcvan százalékban babonás
baromságok felelnek azért, ami lettem. – Kettétörtem a sütimet,
és felolvastam az üzenetet. – „Értékelje azt, amije van.”
– Ez egy bölcs tanács – mondta Penny, miközben a testére
mutatott.
– Ez valójában nem az enyém… – Egy újabb falatot vettem fel
a pálcikámmal, és azzal hadonásztam Penny irányába. – Csak
kölcsönkapom tőled időről időre.
– Legalább értékes portékát hoztam ebbe a házasságba.
Penny ezt viccnek szánta, és nem akartam az az ünneprontó
figura lenni, aki minden viccet halálosan komolyan vesz, de
eszembe jutott a korábbi megjegyzése arról, hogy nem
szakíthatom el a kombinéját.
Rápillantottam, ahogy épp a kesudiós csirkéből evett még egy
falatot, és elgondolkodtam azon, hogy hogyan hozzam fel a pénz
kérdését. Valami derengett a válással foglalkozó honlapokról,
amiket végigböngésztem, hogy az anyagi inkompatibilitás okozza
a legtöbb feszültséget egy házasságban.
– Tudod… – kezdtem el, de elhallgattam.
Penny felnézett az óriási, barna szemével.
– Mit tudok? – kérdezett vissza.
– Fura erről beszélni. Gondolkodtam azon, amit mondtál,
hogy nem téphetem szét a kombinédat, mert drága volt. – Most
már végig kell mondanom. – Tudod jól, hogy ha pénzre van
szükséged…
 – Jaj, istenem, nem, dehogy! – Közben tiltakozva
hadonászott, és egy pillanatra azt hittem, félre fog nyelni egy
kesudiót ijedtében. – Nem azért mondtam…
Penny mesélt arról, hogyan nevelték fel, és hogy a szüleinek
fontosabbak voltak a külsőségek és a pénz, mint a belső értékek.
Amikor találkoztam velük, én is ugyanezt tapasztaltam rajtuk.
– Tudom jól. Azt is tudom, hogy érzékenyen érint ez a téma.
De most már házasok vagyunk. Előbb vagy utóbb együtt fogunk
élni. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de nem szeretném, ha egy
egyedülálló húszéves anyagi szintjén élnél New Yorkban, amikor
keresek eleget ahhoz, hogy jobb életet biztosítsak neked.
Penny mély levegőt vett, és lemondóan fújt egyet.
– Nem halok éhen, Ian. Nem fogok annyi fehérneműt venni,
hogy csődbe menjek…
– Nem, a legegyszerűbb, ha csináltatunk neked egy
hitelkártyát erre a célra. Örömmel fizetném a számlát,
kamatostul.
Az arcára kiülő fájdalom láttán azonnal megbántam a
viccemet.
Lenézett az elviteles dobozra az ölében.
– Nem akarlak kihasználni.
– Ha én ajánlom fel, akkor nem minősül kihasználásnak.
Nem fogom zokon venni, ha külön akarod tartani a pénzügyeidet.
De ha segítségre szorulsz a lakbérrel, vagy szeretnél új ruhákat
venni, vagy inkább taxiznál a metró helyett, nagyon szívesen
hozzájárulok a költségvetésedhez.
– Nem szeretném úgy érezni, hogy eltartanak. – Megvonta a
vállát. – Őszinte leszek, a megtakarítási számlámon öt dollár van,
az is csak azért, hogy ne szüntessék meg a számlát. A
folyószámlámon olyan kétezer dollár lehet, de még nem fizettem
lakbért ebben a hónapban. Nehezemre esik ezt bevallani neked,
de úgy érzem, őszintének kell lennem. Sok mindenben segítene,
ha több pénzem lenne, de nem felelsz a pénzügyi helyzetemért.
 – Ez szerintem nem így van. – Emberfeletti erőfeszítést
kellett tennem, hogy ne jelentsem ki, hogy ez az egész óriási
baromság. – Összekötöttük az életünket. Egyesítjük a
háztartásunkat. Szerinted bármelyikünk is boldog lenne attól,
hogy csak az egyikünk engedheti meg magának, hogy kényelmes
körülmények között éljen?
– Jó, de pontosan mit értünk kényelmes alatt? – kérdezett
vissza. – Az egy dolog, hogy a saját életviteledet fenntartod, és
megint más, amikor valaki betársul.
– Nem akartam, hogy így derüljön ki, kérlek, készülj fel a
sokkoló hírre: korábban már voltam házas. – A szarkazmus
valószínűleg nem volt célravezető egy ilyen beszélgetésben, de
nem jutott más eszembe. Aztán mégis megvilágosodtam. –
Penny, tisztában vagy azzal, hogy mennyi pénzünk van? –
Szándékosan használtam többes számot.
Penny lassan megrázta a fejét.
– Nem, úgy gondoltam, hogy ilyenről nem szokás beszélni.
– A feleségem vagy – emlékeztettem újra. – Egyébként is te
kezdtél el számokkal dobálózni.
Penny fintorgott.
– Azt már elmondtad, hogy háromszázezret keresel egy
évben. Azt is mondtad, hogy hétmilliót fogsz keresni ezen a
bahamai projekten.
– Van még hétszázezrem egy értékpapírszámlán, és további
négyszázezer különböző befektetési alapokban. Bár azokhoz jó
ideig inkább még nem nyúlnék hozzá. – Figyeltem, ahogy gyors
fejszámolást végez.
– Ian, ezek szerint egymillió dollár feletti vagyonnal
rendelkezel. – Annyira el volt hűlve, hogy majdnem felnevettem.
– Tudom, és még nagyobb lesz a bahamai hotelprojekt után.
– Elhallgattam. Nem akartam, hogy azt higgye, kérkedem, és
ugyanúgy a pénz a legfontosabb emberi adottság számomra, mint
a szüleinek, akik egész gyerekkorában erre tanították. – De
tudom, honnan származom. Fontos számomra, hogy ezt tudd.
Hihetetlenül szerencsés voltam világéletemben, mindent ennek
köszönhetek. Sosem dolgoztam olyan keményen, mint a szüleim
vagy mint Bill és Annie.
– Az én családomban nem igazán értékelték a kemény
munkát – mondta Penny a szemét forgatva. – Kivéve persze, ha
iskolai tanulmányokról vagy sportteljesítményekről volt szó.
Pénzügyekben mindig fontos volt, hogy úgy tűnjön, a gazdagság
magától értetődő.
– Ez kurva furcsa.
– Leginkább kurvára valószerűtlen. – Egy újabb falat ételt
nyomott a szájába, ezzel is lázadva az évek ellen, amikor a
tökéletes gyereket kellett alakítania. Nagyot nyelt, majd szinte
bocsánatkérőn folytatta. – Remélem, megérted, miért tűnhet
úgy, hogy elutasítom a pénzügyi ajánlataidat.
– Azt hiszem, igen – mondtam óvatosan –, de megtennéd,
hogy azért elmagyarázod?
Leszegte a fejét, és mosolygott.
– Az az érzésem, hogy ha elfogadom a pénzedet, megnyerek
egy versenyt, amin indulni sem akartam. A szüleim neveztek be
és kényszerítettek arra, hogy induljak. Úgy érzem, büszkék
lennének rám, amiért sikerült hozzámennem a gazdag pasihoz.
– A bemutatkozásunk után, mondjuk, nem tudom, mennyire
lennének büszkék. – A találkozó Penny szüleivel igazi katasztrófa
volt, biztosan nem loptam be magam a szívükbe.
Penny könnyes szemmel, mégis kemény tekintettel nézett
rám. Szinte éreztem a keserűségét a nyelvemen.
– Ha felhívnám most őket elújságolni, hogy házassági
szerződés nélkül hozzád mentem, és hamarosan többszörös
milliomos leszel, te lennél a világ legjobb embere.
Letettem a vacsorámat, és megfogtam a kezét.
– Nézz rám – mondtam, és lehajoltam, hogy egy szinten
legyen a fejünk. – Az, hogy a szüleid mit tennének, és hogy te mit
tennél, két teljesen külön dolog. És az égvilágon semmit sem kell
bizonyítanod, sem nekem, sem nekik.
Penny bólintott, de továbbra is bizonytalannak tűnt. Majd
hirtelen széles mosollyal folytatta, mintha ki akarná törölni
mindazt, amiről eddig beszéltünk.
– Nem tök szívás, hogy holnap reggel be kell mennünk
dolgozni?
 ÖTÖDIK FEJEZET

A házasságunk első napjai nagyon hasonlítottak arra, amikor

randiztunk. Azzal, hogy aláírtunk pár papírt a városházán,
kaptunk még egy esélyt. Úgy tűnt, a szakításunk mással történt
meg, nem velünk. Annyi különbség volt a korábbi időszakhoz
képest, hogy a nap végén vagy nálam, vagy nála aludtunk együtt,
miközben egész nap úgy tettünk, mintha nem lennénk házasok.
Igazi rosszalkodásnak tűnt ez így, mintha a tilosban járnánk.
Aztán sajnos eljött a péntek.
– Jól vagy?
Penny mögöttem ült az ágyon, és épp a cipőjét vette le.
Bolondultam volna a magas sarkújáért, ha épp nem a világ
legkevésbé szexi helyéről tértünk volna haza.
Levettem a mandzsettagombjaimat, és a tekintetünk
találkozott a tükörben.
– Nem igazán, de igyekszem. És te?
– Jól vagyok. Rosszul érzem magam, hogy nem érzem
magam rosszabbul. – A hangja elcsigázott volt, elárulta, hogy érzi
magát. De az én Pennym már csak ilyen volt, mindig kételkedett
magában, és félt, hogy valamit nem csinál helyesen.
– Nem igazán ismerted Emmát – emlékeztettem. – Nem
tehetsz róla, ha nem vagy szomorú.
– Sajnálom Sophie-t – mondta. – Neilt is sajnálom. Nem
ismerem őt, de el sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni a
gyerekedet. Sophie nagyon szerette Emmát.
Bólintottam. Én sem tudtam elképzelni, milyen rettenetes
lehet, de tudtam, hogy fest az érzés. Láttam Neil szemében,
ahogy odaléptem hozzá részvétet nyilvánítani. A tekintetében
nem volt más, csak végtelen fájdalom. Elfogadta az ölelésemet, és
tovább kapaszkodott belém, mint valaha, míg elmondtam az
ilyenkor szokásos „ha bármit tudok tenni” mondatot, amit anyám
újra és újra meghallgathatott.
Mégis mi a fenét tehetnék? Mit tehetne bárki? Egyszer már
láttam Neil arckifejezését, pontosan ugyanezt: anyámon, Robby
és Cathy temetésén. Az ilyen szertartások elvileg segítenek
lezárni az eseményeket, de azok, akik a legjobban szenvednek,
csak ekkor néznek szembe az új, megüresedett életükkel. Azt
sehogy sem lehet lezárni, amikor egy szülő elveszíti a gyerekét.
– Utálom a temetéseket.
Próbáltam levenni a zakómat, Penny pedig mögém állt, hogy
segítsen, mintha ma én lennék a sérülékenyebb. Átkarolta a
derekamat, és a hátamhoz nyomta az arcát, éreztem a teste
melegét a bőrömön. Megfogtam a csuklóját.
– Azt hiszem, le kell feküdnöm egy kicsit.
– Megértem – mondta halkan. – Menjek el?
Felé fordultam, miközben az ingemet gomboltam ki.
– Ne! Miért akarnál elmenni?
– Gondoltam, talán egyedül akarsz maradni.
A számhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam az ujjait.
– Ma végképp nem akarok nélküled lenni.
Túl ijesztő volt a gondolat, hogy magamra hagyjon most. Mi
van, ha vele is történik valami, ahogyan szegény Emmával és
Michaellel is történt? A gyász, amit ma láttam, és amit három
évtizede érzek, ma tényleg el tudna emészteni. Ezért megöleltem
Pennyt, és úgy kapaszkodtam belé, mintha ezzel meg tudnám
állítani az elkerülhetetlent.
– Pihenjünk le. – Megcsókoltam a homlokát, és belélegeztem
a samponja illatát.
Levetkőztünk és befeküdtünk az ágyba. Megnyugtató volt
érezni Penny meztelen testét az enyém mellett. Ő egyből elaludt,
és bár én is bóbiskoltam, nem tudtam elaludni. Idővel Penny
testmelege fullasztó hőséggé alakult, enyhe horkolása pedig olyan
lett, mintha betondarabokat próbálnék leturmixolni.
 Fel kellett kelnem. Elővettem egy tiszta pólót az alsóneműs
fiókomból, és felvettem a kényelmes, szürke
melegítőnadrágommal. Lementem a dolgozószobámba.
Cathy halála után megtartottam a rózsafüzérét. Pontosan
ugyanolyan volt, mint az, ami nálam volt az elsőáldozásomkor, és
ami most a koporsójában van. Nem szerveztünk virrasztást, az
egész család túlzottan sokkos állapotban volt, Cathy és Robby
testét pedig túlzottan elcsúfította a gyilkosság ahhoz, hogy fel
lehessen őket ravatalozni. Mégis megnyugtató volt, hogy amikor
az ikertestvéremet a földbe helyezik majd a templomkertben,
nála lesz valami, ami az enyém, nálam meg marad valami tőle.
Egy fekete gyűrűsdobozban tartottam az írószereim között, ahol
nem tudott elveszni, és ahol biztosan nem dobják ki. Ritkán
vettem elő, de most szükségem volt rá.
Leültem a rajzasztalomhoz, nem azért, hogy rajzoljak, hanem
imádkozni. Keresztet vetettem, és leszegtem a fejemet, miközben
elmondtam a Hiszekegyet. Az ima ismerős ritmusát követve
minden félelmem és kételyem elpárolgott. Nem volt más, amire
figyelnem kellett volna, teljesen kiüresedett a fejem. Csak az ima
szavai és Isten jelenléte volt most.
A negyedik gyöngynél tartottam, amikor Ambrose nyávogott
egyet. Felnézve megláttam Pennyt, aki a köntösömben állt
előttem, és az alsó ajkát harapdálta.
– Sajnálom, nem akartalak megzavarni.
Valójában Ambrose zavart meg. A macska úgy kavargott
Penny lábai között, hogy elsőre úgy tűnhetett, rajong érte, de
tudtam, hogy valójában így akarja majd elérni, hogy a feleségem
leessen véletlenül a lépcsőn.
– Nincs semmi baj. – Kicsordult a könnyem, de gyorsan
letöröltem. Észre se vettem, hogy sírtam. – Nem bírtam aludni,
úgy horkolsz.
– Nem is horkolok – állította. Felém és a rózsafüzér felé
mutatott. – Nem szeretnéd inkább befejezni, amit csináltál?
 Szinte már mosolyogtam.
– Nem, megvagyok. Isten nem csap le rád, ha nem fejezed be
az imádságot.
Penny olyan óvatosan jött közelebb, mintha a rózsafüzér
helyett egy kibiztosított kézigránát lenne a kezemben. Tudtam,
hogy kényelmetlenül érzi magát a vallástól, mivel a családjában a
vadkapitalizmus volt az igazi hitvallás. Penny nekem dőlt,
gyengéden megcirógatta a hátamat, és a vállamra tette a fejét.
– Kemény nap volt, igaz?
– Igen. – Megint meg kellett dörzsölnöm a szememet. Nem
szerettem mások előtt sírni, ebben makacs, büszke férfi voltam. –
Igazán remek lány volt.
Hosszan hallgattunk, miközben Penny a hátamat simogatta
és a nyakamba szuszogott.
– Az imádkozás segít?
Kihúztam magam. Sose gondoltam bele, hogy mit tesznek az
emberek, ha nincs olyan rituáléjuk, ami lenyugtatja őket.
– Nekem segít. Valamit tenned kell, amikor úgy érzed, elborít
minden, vagy tehetetlennek érzed magad.
– A sírás nem számít? – Penny maga se gondolta komolyan
ezt a viccet.
Annak ellenére, hogy Penny hitt a természetfelettiben, a
sorsban és a numerológiában, mégsem kommunikált semmilyen
felsőbb erővel, sem belsővel, sem külsővel.
– Mi a helyzet a jógával vagy a meditációval? Azt se szoktad
csinálni?
Megrázta a fejét.
– Nem igazán, bár tudom, hogy ez most biztos nagyon
sokkol.
Nem sokkolt a válasza, de öntelt seggfejnek tűnnék, ha ezt el
is mondanám neki, ezért csak mordultam egyet. Penny újból
elhallgatott, mint aki örül, hogy ez a beszélgetés magától
kifulladt.
 – Megmutatod?
Erre egyáltalán nem számítottam, a meglepetésem biztosan
kiülhetett az arcomra, mert gyorsan hozzátette:
– Nem tiszteletlen akarok lenni…
– Dehogyis, egyáltalán nem gondoltam, hogy az vagy –
nyugtattam meg gyorsan. Vajon meg tudom-e neki mutatni,
hogyan kell imádkozni? Ez komoly felelősséggel járt.
Valószínűleg csak arra volt kíváncsi, hogyan kell szakszerűen egy
rózsafüzérrel imádkozni, hogy ezt az információt is elmentse az
ijesztően okos fejébe. Nekem ennél többet jelentett a dolog. Bár
nem láttam nagy esélyt arra, hogy Penny betérjen katolikusnak,
komolyan kellett vennem ezt a felelősséget.
– Gyere ide. – Hátrébb löktem a székemet. Segítettem neki az
ölembe ülni, és a kezembe vettem a kezét. Elrendeztem a
gyöngyöket az ujjai között, és szomorúan mosolyogtam
magamban. Cathy, bemutatom Pennyt.
Mély levegőt vettem, és felemeltem a keresztet, hogy
megmutassam Pennynek.
– Először keresztet vetsz…
– Így? – Penny olyan mozdulatot tett, ami lehetett volna egy
jelzés a baseballban vagy egy légy elhessegetése.
Halkan kuncogtam.
– Majdnem. Megmutatom. – Megfogtam a kezét, és
elmutogattam neki: homlok, mellkas, bal váll, jobb váll. – Az
Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Összetartottam a két kezét. Belém nyilallt, hogy egy nap
ugyanezt teszem majd a gyerekeinkkel, és vágyakozás hasított
belém. Uram, tudod, mennyire vágyom rá.
Elég imával bombáztam már Istent, amiben gyereket kértem
tőle. Most ideje volt Pennyre összpontosítani.
– Mindig ezzel kell kezdeni, minden egyes imát.
– Értem.
 – A rózsafüzér az Apostoli hitvallással kezdődik. Hiszek egy
Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek
Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a
mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz
Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették,
meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon
feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a
mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és
holtakat. Hiszek a Szentlélekben. Hiszem a katolikus
Anyaszentegyházat; a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát; a
test feltámadását és az örök életet. Ámen.
Elég hosszúnak tűnt így, hogy egy nem hívőnek hadartam el.
– Nahát, ez elég nyomasztóan hangzik az ítélettel meg a
pokollal – mondta kételkedve.
Ebbe még sose gondoltam bele. Valószínűleg azért, mert a
keresztelőm óta folyamatosan emlékeztettek a saját
halandóságomra. Nem emlékeztem olyan időkre, amikor nem
voltam vele tisztában, hogy a halálom elkerülhetetlen lesz, ahogy
annak a következményeivel is, ha előtte rossz ember vagyok.
– Ezek csak az általános felhasználási feltételek –
magyaráztam idegesen viccelődve. – Az a célja, hogy
emlékeztessen arra, hogy te katolikusként miben hiszel. Mármint
ha katolikus vagy.
– Jól van, utána mi jön?
– Utána elmondjuk a Miatyánkot…
– „Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”, ez az, ugye? – vágott
közbe. Hümmögéssel feleltem, mire ő folytatta. – Azt ismerem,
Barbra Streisand megénekelte.
Bárcsak ne tette volna. Annie egyik kedvenc dala volt,
hálaadás és karácsony között legalább hatszor meg kellett
hallgatni nála.
– De mi azt mondjuk, hogy „bocsásd meg vétkeinket”
ahelyett, hogy „felejtsd el tartozásainkat”.
 – A diákhitelt még Isten sem engedi el neked, igaz? –
kérdezte sóhajtva.
– Nem gondoltam volna, hogy a te korosztályodból bárki is
ismeri Barbra Streisandet. – A tájékozottsága lenyűgözött,
feleannyi művészt nem ismertem, mint ő.
– Hát persze hogy ismerjük! – vágta rá, mielőtt visszatért
volna a lényegre. – Akkor ezek szerint…
– Jól van. Utána elmondasz három Üdvözlégyet. Egyet
minden gyöngynél. – Az ujját a következő csoport gyöngyre
raktam.
Isten azzal sem tehette volna egyértelműbbé, hogy áldását
adja ránk, ha személyesen megjelenik a szobában, és belecsap a
tenyerembe. Oka volt annak, ha Penny idejött most hozzám.
Annak is oka volt, hogy most kért meg, hogy mutassam meg neki
a rózsafüzért. Lehet, hogy Isten műve volt, lehet, hogy Cathyé.
Gyanítom, hogy közös együttműködés volt. Az üzenet akkor is
egyértelmű volt: jól döntöttem.
– Most már értem! – kiáltott fel Penny izgatottan. – Az
egymáshoz közel lévő gyöngyök mind az Üdvözlégyet jelzik, a
különálló gyöngyök pedig a Miatyánkot. Az Üdvözlégynek mi a
szövege?
– Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled.
Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek
gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.
Ámen. – Meg kellett köszörülnöm a torkomat a végére, bár az se
baj, ha megtudja, mennyire elérzékenyültem a közös
imádkozástól.
Alábecsültem a megérzéseit. Penny felém fordult.
– A szüleidre gondoltál ma, amikor Neillel és Valerie-vel
beszéltél.
A gyöngyökkel babráltam, amiket Penny fogott.
– Az anyukámra gondoltam.
 Eltelt egy perc, mire rádöbbentem, hogy ennél többet kell
mondanom.
– Apám meghalt tizenkét éves koromban. Anyának kellett
mindent elintézni egyedül. Nem elég, hogy felnevelt minket
kilencünket, de amikor Robby és Cathy meghalt, akkor… Akkor
nem volt kivel megosztania a gyászát. Nagyon megviselte.
– Ez természetes. – Penny együttérzése a világ
legmegnyugtatóbb dolga volt. Igazi tehetsége volt hozzá. –
Sajnálom, hogy ennyi mindent nem értek a családoddal
kapcsolatosan. Meg az életeddel kapcsolatban sem.
Nem az ő hibája volt, nem akartam, hogy magát okolja.
– Ezért nem vagyok épp egy nyitott könyv ezeket a dolgokat
illetően. – Óvatosan lefejtettem a gyöngyfüzért a kezünkről, és
zsebre vágtam. – Sosem beszéltem ezekről korábban.
Penny összevonta a szemöldökét.
– Azért a volt feleségednek meséltél ezekről, ugye?
– Tudott Robbyról és Cathyről, de akkor voltam vele, amikor
semmivel nem akartam szembenézni. – Nem voltam benne
biztos, hogy el tudom neki magyarázni, hirtelen hogyan lettem
képes arra, hogy beszéljek a bennem rejlő, mélységes
szomorúságról. – Nem tudom, mi változott meg. Lehet, hogy a
válás ráébresztett a saját halandóságomra, vagy az kavart fel, ami
Emmával történt… Mindenesetre hirtelen úgy érzem, erről
beszélnem kell, és imádkoznom kell.
Penny lecsúszott az ölemből, és megállt velem szemben.
– Akárhogy is, ugye tudod, hogy nem kell egyedül
megbirkóznod ezzel? Nem vagy köteles semmit se elmondani, de
ha szeretnél beszélni valamiről, meg foglak hallgatni.
Mosolyogtam, amennyire egy ilyen beszélgetés ezt lehetővé
tette.
– Szeretlek, és hálás vagyok, hogy vagy nekem.
A vállamra hajtotta a fejét.
– Én is – suttogta.
 Egy egész bekezdés tőlem nem fejezte volna ki olyan jól, amit
érzek, mint az ő egy mondata.

***

A rákövetkező hetekben Pennyvel kialakítottunk egy kényelmes,

bár titokzatoskodó életmódot. Ügyeltünk arra, hogy legalább két
éjszakát külön töltsünk, bár ez maga volt a pokol, és pontosan
felesben osztottuk meg az időnket, pont úgy, mint amikor még
csak jártunk. Hol ő aludt nálam, hol én aludtam nála, és akkor
mindketten úgy tettünk, mintha a lakótársa nem utálna.
Mindenkit megnyugtattunk, hogy nem sietjük el a dolgokat.
Penny nem kísért el a vasárnapi vacsorákra Annie-hez, és
szándékosan ködösen fogalmaztam, amikor Danny érdeklődött a
kapcsolatunk felől.
Már február volt, és egyszer sem hazudtam. Büszke voltam
magamra ezért.
Míg Penny meg nem kért, hogy mindenben legyek őszinte,
ráadásul mindenkivel, nem tudatosult bennem, hogy mennyire
hajlamos voltam nem az igazat mondani, ha ezzel
megkímélhettem valakinek az érzéseit, vagy ettől könnyebb lett
az ő és így az én helyzetem.
A feleségem előreláthatatlan módokon változtatott meg, és
éltem-haltam az együtt töltött pillanatokért.
Épp ezért kezdett zavarni a titkos házasságunk, még ha
szórakoztató is volt a közös titkunk. Vágytam rá, hogy minden
este Pennyhez mehessek haza, abba a lakásba, ami egyre inkább
kezdett a közös otthonunk lenni. Minden reggel mellette akartam
felébredni az ágyban, nem csak hetente párszor. És nagyon
szerettem volna már megválni a rettenetes matracától, amitől
kezdett elgörbülni a gerincem.
Bár a Valentin-nap egy olyan estére esett, amit általában
külön töltünk, a lakótársa kedvesen megkért minket, hogy
„takarodjatok át Ianhez”. Ezért megszerveztem a Penny számára
legtökéletesebb romantikus estét, legalábbis remélem. Még a
misét is ki fogom hagyni, hogy vele tölthessem a reggelt.
– Elmegyünk valahova ma este? – kérdezte Penny, miközben
a táskáját pakolta be estére. Még mindig nem hozta át hozzám a
ruháit, pár alsóneműt leszámítva, hogy ne keltse fel Rosa
gyanúját.
Penny ágyában feküdtem, ami felért egy középkori kínzással.
Komoly fájdalmaim voltak, de nem voltam hajlandó felkelni.
Meleg volt, és remek rálátásom nyílt Penny hátsójára, amit
csupán egy fekete selyembokszer takart, és a fedetlen keblére.
Nem válaszoltam a kérdésére, mert aggodalommal figyeltem
a combján terjedő libabőrt és ágaskodó mellbimbóit.
Aggodalommal és vággyal.
– Nem fázol? – kérdeztem ásítva.
– Nem igazán, megsültem a paplan alatt. – Elővett egy szexi,
vörös csipketangát a fiókból, és csúzliként kilőtte felém.
Elkaptam és az orromhoz emeltem, de hamarosan odajött és
visszavette tőlem. – Még nem is volt rajtam. Egyébként sem
válaszoltál a kérdésemre.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. – Kelletlenül
felültem, és mindkét lábamat a földre raktam. – De
meglepetésnek szántam.
– A meglepetésednek van dresscode-ja? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én úgy tervezem, hogy
pofátlanul jóképű leszek. – Az ujjaimmal végigfésültem a
hajamat, mint egy rossz férfi-modell.
Penny felnevetett.
– Fogd be!
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni egy
kellemes étterembe. Nem estélyi ruhás helyre, csak egy…
 – Kellemes étterembe – fejezte be a mondatot. – Rajtad
öltöny és nyakkendő lesz?
Mindig azzal viccelt, hogy úgy festek, mint egy temetkezési
vállalkozó, de az ébren töltött időm hetven százalékát öltönyben
töltöttem, vagy a munka, vagy a templom miatt. Annyira nem
zavart.
– Igen.
– Hát persze. – Összeráncolt homlokkal állt az apró
gardróbja előtt, ahova úgy voltak bezsúfolva a ruhák, hogy alig
lehetett megmozdítani őket. – Jól van, biztosan találok majd
valamit.
A telefonomra pillantottam. Már tizenegy óra volt. Korábban
sosem aludtam ilyen sokáig hétvégenként. Penny meleg és puha
teste remek ürügy volt arra, hogy kicsit kényeztessem magamat.
– Jól van, mennem kell. Be kell ugranom az irodába egy
értekezlet miatt. Utána el kell intéznem a romantikát.
Lezuhanyoztam a hihetetlenül kis fürdőben, körülöttem félig
üres flakonok csillogó hajat és puha bőrt hirdettek. Annyi volt
belőlük, hogy úgy tűnt, legalább kilenc nő lakik a lakásban, nem
csupán kettő.
Jobb, ha megszokod, hamarosan a te zuhanyzód is így fog
majd kinézni. Persze az egy másik zuhanyzó lesz, egy másik
országban. Emlékeztettem magam, hogy ne felejtsem el felvenni
a kapcsolatot a vízumot szervező ügyvéddel, Penny még nem volt
része a tervnek, amikor kifizettem a díjat.
Miután megígértem neki, hogy hatkor érte megyek, és
gyorsan megcsókoltam, elsiettem az irodába. Több zord építész
várt rám, akik a fél szombatjukat átdolgozták, csak hogy
vasárnap is bemehessenek az irodába. Türelmesen megvártak, én
meg elmondhattam nekik, hogy bár csodálatos munkát végeztek
a newarki irodaépületen, a megrendelő meggondolta magát, és
mindent újra kell kezdenünk.
 – Tudom, mennyire izgalmas csavarokat rajzolni – mondtam
bocsánatkérően, és tényleg sajnálatot éreztem, de sokkal inkább
magam iránt, mint irántuk. Ők tényleg csak rajzoltak, velem
viszont rendesen kicseszett a megrendelő. Kifizetik majd az új
tervet, de ez az egész munkarendemet felborította. Aminek a
nagy részét a Glynn-projekt tette ki.
Bár csak júliusra terveztük a költözést Nassauba, tudtam,
hogy addigra szükségem lesz egy működőképes tervre. A
Bahamákon minden energiámat a különböző engedélyek
beszerzése fogja lekötni, valamint az építési tervek megrajzolása,
miután Carrie jóváhagyta a végső változatot. Én fogom irányítani
a csapatot, amely tagjainak egy része a mi cégünktől érkezik
majd, de ott lesznek a Glynn-féle belsőépítészek is. Carrie
őrjítően haszontalan volt, ha döntéshozatalról volt szó.
Megértettem, hogy óriási vállalkozás lesz ez, amin potenciálisan
sok pénzt bukhat, de végtelenül frusztrált, amikor olyanokat
mondott, hogy az egyik javaslat alaprajza tetszett neki a másik
változat épületkiosztásával ahelyett, hogy végre letette volna a
voksát valamelyik mellett.
Aztán ott volt Penny. Amióta újra együtt voltunk,
elhanyagoltam a munkámat. Amikor szakítottunk, belevetettem
magam az egyetlen dologba, ami le tudott kötni. Most az akkor
hasznos tevékenység zavaró tényezővé vált, ami megakadályozott
abban, hogy együtt legyek a feleségemmel. A helyzet csak egyre
rosszabb lesz a projekt előrehaladtával, és erről Pennyt is
értesítenem kell majd. Még nem szántam rá magam, mert nem
akartam kipukkasztani a buborékot, amiben éltünk.
Túl sok időt töltöttem az irodában, ezért csak annyi időre
rohantam haza, míg átöltöztem, és meggyőződtem róla, hogy a
Pennynek rendelt ajándékok rendben megérkeztek. Utána kicsit
túl gyorsan hajtottam, hogy időben elérjek hozzá.
Rosa engedett be az épületbe, és ő is nyitott ajtót.
– Még nincs kész – mondta, a szemét forgatva.
 – Ez egyértelmű válóok.
A francba, miért hoztam fel a házasságot?
Szerencsére Rosa nem fogott gyanút.
– Akkor mostantól fürdőözvegynek foglak nevezni. – Az
ajtóra mutatott, ami mögött, feltételeztem, Penny épp
készülődött. – Valami jóval készültél ma estére?
– Elvileg meglepetésnek szántam. Penny hall engem, ha
suttogok?
– Valószínűleg nem. – Rosa a konyhapultra könyökölt, és
intett, hogy menjek közelebb. – Ne feledd, ítélkezni fogok.
– Úgy érzem, komoly nyomás nehezedik rám – jegyeztem
meg.
– Nagyon helyes.
Mély levegőt vettem, közelebb hajoltam, és suttogni kezdtem.
– Jól van. Elsőként elmegyünk a planetáriumba egy
fogadásra és előadásra a csillagképekben lévő romantikus
mítoszokról. Utána elmegyünk vacsorázni a Danielbe…
– Abba a Danielbe? Abba, ami megfizethetetlenül drága? –
Rosának kikerekedett a szeme.
– Igen, abba a Danielbe. – Majdnem meg kellett ölnöm
valakit, hogy asztalt tudjak foglalni. Sophie kapcsolatai megint
kihúztak a szarból. – Az egyik barátom felesége minden
manhattani étterembe tud asztalt szerezni. Nincs polip az
étlapon.
Rosa csalódottan megrázta a fejét.
– Utálom, hogy ennyire jól ismered Pennyt.
Ezen fennakadtam.
– Miért? Penny a legjobb barátod, nem akarod, hogy boldog
legyen?
– Persze hogy azt akarom, hogy boldog legyen. De szeretném,
ha nem egy ilyen elcseszett hullámvasút-kapcsolatban lenne
boldog. – Mivel nem szálltam vele vitába, folytatta. – Remek
munkád van, sok pénzed… Részedről semmi kockázat. Ha
komolyra fordul a dolog, és összeköltöztök vagy
összeházasodtok… te bármikor otthagyhatod az egészet, és nem
készülnél ki. Ő viszont igen.
– Igenis kikészülnék – feleltem. Rosa pontosan tudta,
mennyire kikészültem, amikor szakítottunk. Hallotta a
szánalmas hangüzeneteimet. – Sehogy sem tudom neked
bebizonyítani, hogy nem fogom soha elhagyni Pennyt, de lehet,
hogy benne bízhatnál egy kicsit jobban.
Rosa elgondolkodva csücsörített, majd bólintott.
– Ebben igazad van.
– Jól van, szerinted ez milyen? – Penny előlépett a
fürdőszobából. Lefele nézett, ahogy próbálta igazgatni nagyon
szűk, burgundivörös bársonyruháját. A mély dekoltázsa rengeteg
mindent megmutatott. Penny a vállán lévő, széles pánttal
babrált.
– Szerintem remek – mondtam, mire Penny összerezzent és
végre felnézett. A rövid haja régimódi hollywoodi hullámokba
volt rendezve, a frufruját hátracsatolta.
Ez majdnem olyan volt, mintha Marilyn Monroe-val mennék
randizni.
– Nem is hallottam, hogy megjöttél! – Penny odalépett
hozzám, lábujjhegyre állt, és nyomott egy puszit az arcomra. A
mélyvörös rúzsa bizonyára nyomot hagyott rajta, de
kitüntetésként fogom viselni az este során.
– Te jó ég, iszonyatosan jól nézel ki! – Hátraléptem, hogy
meg tudjam csodálni. – Úgy érzem, jobban is megerőltethettem
volna magam.
– Dehogy, tökéletes vagy így. – Összeborzolta a hajamat. –
Tessék, már nem nézel ki úgy, mint egy temetkezési vállalkozó.
– Milyen cipőt veszel fel? – kérdezte Rosa, hogy
emlékeztessen minket a jelenlétére.
Penny a lábára pillantott.
 – Valószínűleg a pántos, ezüst Betsey Johnson magas
sarkúmat.
– Jó döntés.
Az ajtónál várakoztam, míg Penny besietett a szobájába. Csak
egy pillanatra ment be, de úgy tűnt, órákon át kell tűrnöm Rosa
megvető pillantásait.
– Szeretném megjegyezni – mondta végül –, hogy szerintem
nem nézel ki temetkezési vállalkozónak. Ha bejönnének a férfiak,
az igazán idős férfiak, nekem tökre tetszene ez az öltöny.
– Köszönöm – feleltem, és megköszörültem a torkomat – ezt
az igazán kifacsart bókot.
– Ez van, ezt kell szeretni, Ian – mondta Rosa, és őszintén
felnevetett. Most először éreztem úgy, hogy talán meg tudunk
majd békélni egymással.
– Ian nem öreg! – kiáltotta ki Penny a szobájából.
– Ezt magyarázd el a térdemnek – feleltem, miközben a
zsebemben lévő kocsikulccsal játszottam. – A ma esti
programunk időhöz van kötve, ráadásul a lakótársad szerint
lehet, hogy szétporladok az este vége előtt.
– Jól van, jól van! – kiáltotta Penny és fél lábon ugrálva
előbukkant a szobájából. – Kész vagyok.
– Gyönyörű vagy – ismételtem el újra, és homlokon
csókoltam.
– Jó szórakozást. – kívánta Rosa, miközben Penny kinyitotta
az ajtót. Válasz gyanánt tisztelegtem neki, és a kocsihoz vezettem
Pennyt.
Kinyitottam neki az ajtót, majd becsuktam, miután beszállt.
Ahogy beültem a volán mögé, már jött is a kérdés:
– Hova megyünk?
Kinyitotta a fekete táskáját, és előhalászta belőle a
jegygyűrűjét, amit fel is vett.
Benyúltam a zsebembe, és én is elővettem a saját gyűrűmet.
Csak akkor viseltük őket, amikor együtt voltunk, és amikor nem
látott minket egy ismerősünk sem. Az nem zavart minket, ha
vadidegenek láttak minket, lehet, hogy észre se vették. Azért
mégis reméltem, igen. Alig vártam a napot, amikor minden
járókelőnek elmondhatom, hogy Penny a feleségem. Bár így
belegondolva talán ez kicsit túlzás lenne.
– A Természettörténeti Múzeum planetáriumába. –
Beindítottam a kocsit és sebességbe tettem.
– Ó, értem. Nem öltöztünk kicsit túl az alkalomhoz? –
kérdezte Penny bizonytalanul.
– Van egy koktélparti az esemény előtt, nem tudom, mi a
dresscode. – Megvontam a vállam, és reménykedtem, hogy jól
találtam ki a randit. – Akárhogyan is, te leszel az univerzum
legszebb nője ma este.
– Haha – felelte. – Remekül hangzik.
– Gondoltam, ha a tudomány találkozik a romantikával, az
biztosan tetszeni fog neked.
– Biztosan tetszeni fog, igen – mondta, és a kezét a
combomra rakta. A tenyeréből áradó forróság valósággal lyukat
égetett a nadrágomba.
A szakításunk után sem enyhült egy cseppet sem az őrült
vágy, amit iránta éreztem, amikor vele voltam, és az ehhez
kapcsolódó vágyódás iránta, amikor külön voltunk. Szomjaztam
mindenre, ami ő volt. A mosolyára, a nevetésére, minden egyes
nyögésére és sóhajára, minden álmos motyogására és
horkolására. Mindezt akartam, és attól tartottam, ez a vágyam
sosem fog beteljesülni.
Az este pontosan olyan volt, ahogyan elképzeltem. Koktélokat
szürcsöltünk a planetáriumban, miközben hallgattuk a
dzsesszzenekart. Penny látványosan úgy tett, mintha izgatnák a
megjegyzéseim az épület építészetével kapcsolatosan. Ezt követte
egy csodás előadás a görög mitológiáról és a hozzáillő
csillagképekről, ami alatt Penny odahajolt hozzám, és ezt súgta a
fülembe:
 – Szerinted feltűnne bárkinek is, ha kézimunkáznék egyet
rajtad?
Bár visszautasítottam az ajánlatát, bevallom, elég komolyan
fontolóra vettem.
A vacsora jól ment, mint mindig, egy etlen fennakadás volt
csupán.
– Miért költesz ennyi pénzt egy vacsorára egy drága
étteremben, amikor a legjobb estéinket elviteles kaja fölött
töltöttük el? – kérdezte Penny, ahogy áthajolt az asztal fölött.
– Azért, mert a kapcsolatunkban semmit sem csináltunk úgy,
ahogyan azt hagyományosan szokás. Úgy gondoltam, hogy egy
drága vacsora a feleségemmel Valentin-napkor igazán üdítő
változás lenne. – Viccnek szántam, de láttam, ahogy
elkomorodik. – Ne, nem úgy értettem!
Sikerült kipréselnie magából egy bizonytalan mosolyt.
– Sajnálom. Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. Tudod,
milyen fura tudok lenni néha.
A „fura” nagyon enyhe kifejezés arra a rombolásra, amit
Penny szülei okoztak az önbecsülésében gyerekkorában.
Létrehoztak benne egy valóságos aknamezőt, amire most
véletlenül ráléptem. Rendbe kellett hoznom a károkat.
– Miből gondolod, hogy boldogtalan vagyok veled? –
Tenyérrel felfele az asztalra raktam a kezemet, ő pedig megfogta.
– Nem gondoltam ezt, miután végiggondoltam. – Az
összekulcsolt kezünket nézte. – De mindig az az első gondolatom,
hogy nem vagy elégedett velem. Utána hülyén érzem magam,
amikor rámutatsz, mennyire boldog vagy. Aztán pedig azt érzem,
hogy biztos nem vagy elégedett velem, amiért ilyen buta vagyok.
– Megrázta a fejét, és halkan felnevetett.
– Nem gondolom, hogy buta vagy – nyugtatgattam. – Nem
vagyok boldogtalan veled, sem azzal, ahogyan alakul az életünk.
Csak el akartam vinni a gyönyörű feleségemet egy drága
étterembe vacsorázni, hogy eleget tegyünk a fogyasztói
társadalom elvárásainak ezen a meglehetősen olcsó ünnepen.
– Ez érthető. – Újra előbukkant az a Penny, akit én ismerek,
a többéves bántalmazás és szidalmazás rétegei alól. Segíteni
fogok neki, hogy örökre maga mögött tudhassa azokat az éveket.
Vacsora után a lakásomra mentünk.
– Még nincs vége a romantikának – jelentettem ki a liftben,
ahogy mentünk felfelé. – Nagyon látványos ajándékokkal
készültem.
Penny összerezzent.
– Jaj, ne.
– Mi az? – kérdeztem, miközben felkapcsoltam a lámpát.
– Én nem vettem neked semmit. – Megdörzsölte a homlokát.
– Annyira elfoglalt voltam a munkával, meg te is, nem is tudtam,
hogy fogunk-e ajándékozni, vagy hogy lesz…
– Nem azért vettem ajándékot, mert elvárok valamit cserébe.
– Nem tetszett az a gondolat, hogy az ember csak akkor kaphat
ajándékot, ha ad is valamit cserébe. Akkor az árucsere lenne. –
Nem kell természetben sem fizetned, akkor is megkapod őket.
– Tudom – felelte fáradtan felnevetve, és odament a
kanapéhoz, hogy lerogyjon rá. – Csak rosszul érzem magam. Én
is szeretném kimutatni, hogy mennyire szeretlek.
– Kénytelen leszel majd másképp kifejezni a szerelmedet.
Például szexuális ellenszolgáltatásokkal.
– Az már sokkal jobban hangzik – felelte. – Olyan lesz, mint
a Könnyű nőcskében, csak itt tényleg lefekszem majd veled, nem
pedig csak azt mondom mindenkinek.
Fogalmam sem volt, miről beszél, de lelkesen bólogattam.
– Pontosan. Ne mozdulj.
Az első ajándékot az étkezőasztalon hagytam, szépen
becsomagolva. Amikor odaadtam neki, gyanakodva nézett rám.
 – Nem is tudom, Ian. Ruhásdoboz, Valentin-nap…? Azt
hiszem, ez inkább neked lesz ajándék, nem nekem. – Leemelte a
doboz tetejét. – Bár jó nehéz.
A doboz az ölében volt, ő pedig összevont szemöldökkel
próbálta kicsomagolni az ajándékot.
– A műszál nem valami szexi… – Egy halk sikoly követte
szavait, ahogy kicsomagolta a dobozban lévő ruhaneműt. Felállt,
a nyolccsápos cucc a földre hullott.
– Ez egy polipos kezeslábas – magyaráztam, bár nem volt rá
szükség. Már elkezdte levenni a cipőjét. – Nem kell felpróbálnod,
ha nem akarod – mondtam. Nagyon nehéz lesz izgalomba jönni
valakitől, akin egy zsákszerű polipjelmez van. Persze nem
lehetetlen, de annyira nem ragaszkodtam hozzá.
– Hogyne akarnám! – Lerúgta a magas sarkúját, és belelépett
a ruhába. – Ez hihetetlen! Nem is tudtam, hogy van ilyen!
Odaálltam mellé, és segítettem neki, ahogy a másik lábára is
felhúzta a jelmezt. Belebújt a ruha ujjába is, én pedig segítettem a
cipzárral elrejteni a gyönyörű, szexi ruháját.
– Ez még nem minden. – Ráhúztam a kapucnit is, amiről
sárga polipszemek néztek vissza rám, míg Penny el nem fordult.
– Az emeleten romantikus hangulatot teremtettem, ami kiválóan
passzol az új, romantikus ruhádhoz.
Hagytam, hogy elöl menjen a lépcsőn, de sajnos ezúttal nem
tudtam megbámulni a hátsóját, mivel egy műszálból készült zsák
rejtette el. Ahogy sejtettem, ez a kezeslábas senkinek sem áll jól,
még Pennynek sem.
Penny megállt a hálószobaajtóban.
– Sötét van.
– Valóban. – Zsebre tett kézzel álltam mögötte. – A sötétség
is a hangulat része.
Kíváncsian nézett rám.
Az ajtó felé mutattam.
– Kapcsold fel a lámpát.
 Még jobban összehúzta a szemét. Egek, milyen gyanakvó egy
teremtés. Egy pillanat múlva nagyon bután fogod érezni
magad.
A szoba fénybe borult, Penny pedig felkiáltott. A csápjai
hullámoztak, ahogy az arcához emelte a kezét.
– Ez a legromantikusabb dolog, amit… – motyogta.
Lecseréltem a fehér ágyneműt egy olyan selyemhuzatra,
amire egy óriási, élethű polip volt festve.
Penny felém fordult, és úgy nézett rám, ahogyan általában az
általa imádott, élő polipokra szokott.
– Ez hihetetlen.
– Nem csak romantikus gesztusnak szántam. Szeretném, ha
otthonosan éreznéd magad. Tudom, hogy áthoztál pár dolgot – a
komódra mutattam –, de ebben a lakásban mindent a
lakberendező választott ki, sose vettem a fáradságot, hogy
lecseréljek bármit is. Utána pedig… – Nem voltam hajlandó
megemlíteni a válásomat, vagy egyáltalán tudomást venni a volt
feleségem létezéséről Valentin-napon, az új feleségem
jelenlétében. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy semmihez sem
ragaszkodom igazán, nyugodtan lecserélhetsz dolgokat, vagy
lecserélhetjük őket együtt.
– Nem romantikus akartál ezzel lenni? Te butus, te!
– Nem erre a reakcióra számítottam.
– Egyértelműen ez a legromantikusabb gesztusa az egész
estének. Persze ne érts félre, a planetárium, a drága vacsora,
mindez lenyűgöző volt – nyugtatott meg. – De ez? Ez mutatja
számomra azt, hogy ismersz, és hajlandó vagy részt venni a
hülyeségeimben, akkor is, ha nem érted őket. Szerintem ez a
világ legromantikusabb dolga.
Eszembe jutottak Rosa szavai korábbról. Lehet, hogy igaza
van. Tényleg ismerem Pennyt.
Odalépett hozzám, és megöleltem a hullámzó csápjaival
együtt.
 – Bármennyire is cuki vagy ebben az olcsó, műszálas
maskarában, szeretném levenni rólad ezt a ruhát, és úgy
megdugni, hogy elájulj a gyönyörtől.
Nevetve rácsapott a vállamra.
– Miért szeretnéd, hogy elájuljak? Az nem romantikus,
agykárosodást is kaphatok!
– Ez csak egy szófordulat – védekeztem. – Persze ha
ellenvetésed van…
– Nincs. Valószínűleg nem fogok elájulni, de attól még
próbálkozhatsz. Csak előbb hadd vegyek fel valami
kényelmesebbet.
Lassan lehúzta a kezeslábas cipzárját, miközben az ismert
vetkőzős dallamot dúdolta. A jelmez leesett róla, ő pedig kilépett
belőle, és megigazította a ruháját.

Amint megszabadult a poliptól, megragadtam. Olyan hevesen

szorítottam magamhoz, hogy döbbenten felkiáltott, és bevallom,
én is eléggé meglepődtem. Azt hittem, az este elterelte a
figyelmemet arról, hogy mennyire kívánom, de valójában csak
fokozta a helyzetet. Ha nem nyilvános helyen találkoztunk volna,
már rég letámadom.
Penny megragadta az alkaromat.
– Most azonnal magadévá akarsz tenni?
– Ez a szándékom. Persze csak ha nem gond.
Hátradöntötte a fejét, és felnevetett.
– Azt hiszem, általában nem szokás illedelmesen engedélyt
kérni az ilyesmire.
– Jól van, mit szólsz inkább ehhez? – Végigfuttattam a kezét
a hátán, majd megfogtam a tarkóját. Nem túl erősen, de
határozottan. – Le akarom tépni a ruhát rólad – mondtam, félig
suttogva, félig nyögve. – Rá akarlak dobni az ágyra, és
leírhatatlanul gonosz, perverz dolgokat akarok veled művelni,
míg csak nem bírsz tovább magaddal.
– Ne hagyd abba! – parancsolt rám izgatottan.
– Tetszik a javaslatod. – Lehúztam a ruhája cipzárját, de
olyan szűk volt, hogy nem esett le magától a földre. Helyette
lekonyult a felső része, Penny pedig megjátszott szűziességgel
próbálta eltakarni magát. Lejjebb húztam a ruháját, és felfedtem
a burgundivörös melltartót, aminek köszönhettem a ma esti
csodálatos látványt. Egy ujjal benyúltam a pántja alá, majd
meggondoltam magam, és a helyén hagytam. Ahogy lehúztam a
ruháját, megláttam az aprócska csipkebugyiját, ami tökéletesen
passzolt a ruhájához. A csipke alatt teljesen csupasz volt a bőre.
– Nagyon értékelem ezt a kezdeményezést. – Egy ujjal
benyúltam a bugyija széle alá. Én jobban szerettem, ha maradt
egy kis szőr odalent, de ha Penny a kedvemért akart tenni valami
igazán provokatívat, butaság lenne tiltakozni.
– Tudtam, hogy ma jó estém lesz – mondta nevetve.
– Az biztos. – Nem bírtam türtőztetni magam. Muszáj volt
megérintenem a mellét, vagy beletemetnem az arcomat. Az egyik
romantikusabb volt a másiknál. A tenyeremben éreztem a csipke
rabságában szenvedő, puha bőrt. Penny a tenyeremhez nyomta
magát.
– Levegyem? – ajánlotta fel.
Megráztam a fejemet.
– Még ne.
Az ágyhoz mentünk, Penny menet közben kilépett a
ruhájából. Melléfeküdtem, és a kezembe fogtam az arcát.
– Te vagy a legfontosabb dolog az életemben, Baba.
Nagyot nyelt, a vallomásom láthatóan meglepte.
Őt ismerve biztosan arról próbálta meggyőzni magát, hogy
van valami mögötte, miért mondom ezt.
Gyorsan megelőző csapást mértem rá, mielőtt elkezdhetett
volna kételkedni bennem.
 – Komolyan beszélek. Mindennél és mindenkinél fontosabb
vagy.
Ha Isten arra kérne, hogy válasszak közöttük, akkor nem
biztos, hogy Isten mellett állnék ki. Ez nagyon ijesztő volt. De a
szerelmem Penny iránt az elejétől kezdve ijesztő és csodálatos
volt egyszerre.
Penny megfogta az arcomat, és megcsókolt, hosszan elidőzve
az alsó ajkamon, mielőtt hátradőlt volna.
– Azt hiszem, a planetáriumban tettem egy ajánlatot, nem
igaz?
– Azt hittem, az az ajánlat csak a helyszínen volt érvényes. –
Végigsimítottam a karját. A bőre puhább volt, mint a
bársonyruhája.
– Nem. – Beleharapott a szájába, miközben mosolygott. – Ha
már nem készültem ajándékkal, talán elfogadnád ezt tőlem?
– Azt hiszem, ez remek ajándék lesz. – Penny meglepett a
második randinkon, amikor bejelentette, hogy jó a
kézimunkában. A „jó” nem felelt meg a valóságnak, életemben
nem tapasztaltam még ilyen gyönyört. Szinte jobban értett a
farkam kiveréséhez, mint én, pedig nekem volt már pár
évtizednyi tapasztalatom. Egy ilyen ajánlatot nem utasíthattam
vissza.
Feltérdelt, és az éjjeliszekrényhez nyúlt, hogy elővegye a
síkosítót.
– Majdnem elfogyott már – emlékeztettem. – Jó sokat
elhasználtál belőle a nászéjszakánkon.
– Pofa be, bízd csak ide. – A lábaim közé térdelt, és így remek
rálátásom nyílt a mellére abban a fantasztikus melltartóban,
valamint a lapos hasára.
Ami a fizikumot illeti, nem voltam túl rossz formában az
ötvenhárom évemhez képest, de azért nem voltam egy Brad Pitt.
Egyébként is fulladjon meg Brad Pitt, Penny egy hete fakadt ki
hisztérikusan, hogy nem hiszi el, hogy a színész már ötvenéves.
Alapvetően sok bátorság kell ahhoz, hogy levetkőzzek egy nő
előtt, de pechemre sorozatosan gyönyörű testű nőkkel hoz össze
a sors.
Jaj, Istenem, de rossz nekem.
A belső hangnak igaza volt. Annyira valóban nem volt komoly
probléma, hogy gyönyörű nőkkel kellett lefeküdnöm, de ahogyan
Pennynek, nekem is voltak időnként kételyeim.
A gondolatmenet azonban gyorsan félbeszakadt, amikor
Penny lehúzta a sliccemet, és benyúlt a farkamért. Az szinte a
kezébe ugrott, ő pedig elégedetten sóhajtott.
– Említettem már, hogy mennyire szeretem a péniszedet?
– Azt hiszem, nem, de most, hogy így mondod, sejtettem,
hogy kedveled. – Meglazítottam a nyakkendőmet, és
kigomboltam az ingem két felső gombját. Ahogy rámarkolt a
férfiasságomra, hátradőltem és becsuktam a szememet.
Ha választanom kell, hogy Penny kézzel vagy szájjal
kényeztessen, biztosan a kézimunkát választom. Természetfeletti
érzéke volt ahhoz, hogy mikor milyen erősen szorítsa, milyen
gyorsan csinálja, mikor lassítson, mennyire izgassa a makkot.
Letoltam a nadrágomat és a bokszeremet eléggé ahhoz, hogy
rendesen hozzáférjen mindenhez, ő pedig a kezében melegítette
fel a síkosítót.
Kezébe vette a vesszőmet, és gyengéden simogatni kezdte a
tövétől egészen a hegyéig. Ezt megismételte párszor, nem sietett
sehova. Úgy tűnt, ő is ugyanannyira élvezte a dolgot, mint én.
Amikor a fitymámat összehúzta a makkom fölött, vettem egy
mély levegőt, és amikor egyenesen a makkomra öntötte a
síkosítót, minden levegőt egyszerre fújtam ki.
– De hisz ez hideg!
– Igen, tudom – vágta rá mosolyogva, és lassú tempóban
folytatta. A makkom és a fitymám között lévő síkosító még
izgalmasabbá tette a dolgot, ahogyan az is, ahogy ujjaival
időnként megmarkolta az egész férfiasságomat. Amikor elért a
tövéhez, gyűrűt formált a mutatóujjával és a hüvelykujjával, és
úgy simogatott, miközben a másik kezével egy ugyanilyen
gyűrűvel ellentétes irányba haladt. Amikor az egyik gyűrű elérte a
farkam végét, lentről újrakezdte, így állandó izgatásnak voltam
kitéve. Amikor a hüvelykujjával végigsimított egy kritikus pontot
a makkomon, elkezdtem mozgatni a csípőmet.
– Szólj, ha túlzottan felizgatnálak. Szeretném, ha mindez
bennem kötne ki, amikor elmész – magyarázta, miközben két
kézzel markolta meg a farkamat.
– Baszd meg – sziszegtem, ahogy a két kezét ellentétes
irányba csavarta.
– Most mondtam, hogy az is lesz.
Pár percen belül megszűnt a világ, és már csak Penny kezét
éreztem a farkamon és a síkosító cuppogó hangját hallottam az
ujjai alatt. Majdnem eljutottam már a csúcsra, de olyankor Penny
mindig technikát váltott, hogy úgy vigyen megint közel a
gyönyörhöz. Belevágtam a sarkam az ágyba, és felkiáltottam.
– Hagyd abba!
Penny azonnal elengedte a lüktető férfiasságomat. Levette a
bugyiját, és rám ült. Felemeltem, és mélyen belényomtam a
farkamat. Az engem fogadó, forró nedvesség nem a síkosító m űve
volt, amit Penny be is bizonyított, ahogy az orrom alá nyomta a
bugyiját.
– Látod, mondtam, hogy szeretem a farkadat.
Elvettem tőle a csipkefalatkát, és mélyen beleszagoltam.
Réges-rég megjegyeztem már Penny illatát, bárhol felismerném,
de sosem tudtam betelni vele. Penny egyre gyorsabban
hullámzott a farkamon, ujjával közben a csiklóját izgatta, és
hangosan sóhajtozott.
– Te jó ég, kurvára beindultam attól, hogy kivertem a
farkadat.
Te jó ég! Ezt Penny mondta? Az én Pennym? Nem volt
szégyenlős az ágyban, de kettőnk közül én voltam az, aki
mocskosan beszélt az ágyban. Legalábbis eddig. Ez az egy
mondat elég volt ahhoz, hogy megszédüljek.
Az esküvő valamit felkapcsolt Pennyben szexuálisan, ami
miatt igazán nem panaszkodhattam. Lehet, hogy azért volt, mert
most már több tapasztalattal rendelkezett, magabiztosabb lett,
vagy a vacsoránál elfogyasztott pezsgő tette. Akárhogy is, nagyon
élveztem ezt a sokkoló változást.
Az ujjai és a csípője is egyre gyorsabban mozgott, és egyre
hangosabban nyögött, míg a pinája össze nem rándult
körülöttem, és hangos sikítás közepette el nem ment. Még
magához se tért, máris megragadtam a derekát, és átfordítottam.
A szeme kikerekedett az új érzéstől, ahogy tovább dugtam.
– Én, én… – nyögte ki, mielőtt a térdével átölelt volna, és egy
újabb, kevésbé erős hullám söpört át rajta. – Baszd meg, ne
hagyd abba!
– Nem igazán van választásom. – Megpróbáltam másra
gondolni, mint Penny teste, ami alattam feküdt, a melle, ami
minden lökésnél ugrott egyet a szexi melltartójában, a
könyörgése, hogy dugjam még, hogy még erősebben dugjam.
Nehéz volt elvonatkoztatni a fájdalomtól, ahogy belém
meresztette a körmeit, vagy a forró szájától, ahogy megcsókolt.
Senkinek sincs akkora önuralma, hogy ilyen helyzetben ne
menjen el. Hangosan nyögtem egyet, ahogy még egyszer tövig
belevágtam a farkamat, és minden idegvégződésemet elöntötte a
gyönyör.
Penny tovább csókolt, és mozgatta a csípőjét, a pinája még
mindig lüktetett.
– Már csak attól el tudnék menni most azonnal, hogy érzem,
ahogy lüktet a farkad – súgta a fülembe.
– Én pedig attól, hogy hallgatom, hogy ilyeneket mondasz. –
A hátamra feküdtem, és odahúztam magamhoz. – Hol tanultál
meg ilyen mocskosan beszélni?
 – Sokat jár az eszem a szexen mostanában – mondta, és
elégedetten sóhajtott, ahogy a vállamra hajtotta a fejét. – Azon
gondolkodtam, hogy milyen ember akarok lenni szexuális téren.
– Ha visszajelzésre van szükséged, az biztos, hogy nekem
nagyon tetszik ez a szexuálisan erőszakos Penny. – A hátát
simogattam, és hallgattam a légzését. Ő sokkal gyorsabban tért
magához ilyenkor, mint én. Én úgy éreztem magam, mint aki fél
óráig lépcsőn rohant felfelé.
– Köszönöm, nekem is tetszik – motyogta, és becsukta a
szemét. – Köszönöm.
– Én köszönöm! Ez hihetetlen volt.
– Nem, azt köszönöm, hogy ilyen jól érzem magam melletted.
Összeszorult a szívem. Egy nap Pennynek meg kell értenie,
hogy milyen csodálatos. Addig is emlékeztetni fogom,
akárhányszor csak kell, hogy végre ő is annyira szeresse magát,
mint amennyire én szeretem őt.
 HATODIK FEJEZET

Túl sok szívességet kértem Burttől, és ezért elnyertem méltó

büntetésemet valamikor március közepén.
– Pratchett – mondta, az irodám ajtajában állva. Már
kabátban volt, mert vannak olyan szerencsés emberek, akik még
a tizenegy órás híradó előtt el tudják hagyni az irodát.
Vannak olyanok, akik nem próbálnak meg egyszerre tervezni
egy hotelt, egy bevásárlóközpontot, személyzeti épületeket és hét
éttermet. Időnként pánikban felébredtem az éjszaka közepén,
azon aggódva, hogy ez a projekt túl nagy falat a csapatomnak,
akik ugyanúgy túlóráztak, mint én.
A számítógépemen az étteremkomplexum konyhájának
vázlatos alaprajza volt látható. Megdörzsöltem a szememet. Egy
beszélgetés Burttel jó kifogás volt, hogy levegyem a szemem a
képernyőről egy pillanatra.
– Igen?
– Ha ráértek péntek este, miért nem jöttök át a barátnőddel?
Szeretném megismerni. – Már harmadszorra hozta fel a
találkozót.
– Tudod…
– Mi az, szégyellsz minket? – kérdezte viccesen, de tudtam,
hogy idővel zokon fogja venni, ha nem megyünk el. Végül is miért
ne? Olyan régóta voltunk már üzlettársak, hogy megesett, hogy
együtt vacsorázunk.
– Dehogy, nem arról van szó. Csak… – Vettem egy mély
levegőt. – Nem szeretném, ha megbotránkoznál. Penny fiatalabb
nálam.
Burt megvonta a vállát.
– Julie is fiatalabb nálam.
 Teljesen más volt az, ha egy ötvenes éveiben lévő férfinak a
felesége most lett negyvenéves, és egy ötvenes éveiben lévő férfi,
akinek a felesége három évvel korábban még nem vásárolhatott
legálisan alkoholt.
– Penny huszonhárom éves.
Burt kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de
végül becsukta szó nélkül.
Helyette én folytattam.
– Figyelj, én nem szégyellem sem őt, sem magamat. Felőlem
mindenki azt gondol rólunk, amit akar, de figyelmeztetni
akartalak, hogy nem Genát fogom elhozni hozzátok vacsorára.
– Annak az új lány, gondolom, annyira nem örülne – viccelt
Burt kicsit feszengve.
Nem nevettem.
– Tisztában vagyok azzal, hogy egy megtestesült klisé lettem,
de jelenleg Penny a mindenem. Nem szeretném, ha fura lenne
neki az este, vagy te meg én kényelmetlenül éreznénk magunkat.
– Értem – mondta Burt, és bólintott. Majd, mintha most
jutna eszébe valami, újrakezdte a mondanivalóját. – Tudod,
mitől lenne kevésbé fura köztünk a viszony?
– Ha elmennénk hozzátok vacsorázni. – Forgattam a
szememet, de nevetnem kellett a kitartásán. – Persze, ott
leszünk. Szerintem tetszeni fog Penny, és biztosan szívesen
találkozik majd az üzlettársammal. Kezdi azt gondolni, hogy
senkinek se akarom bemutatni.
Bár nem panaszkodott, az elmúlt időkben egyértelművé vált a
beszélgetéseinkből, hogy nem örül annak, hogy ennyi időt töltök
az irodában, illetve, hogy sose jöhet be hozzám. Amikor
megjegyeztem, hogy én se jártam be hozzá, nagy nehezen
elfogadta, hogy igazam van, de tudtam, hogy Penny szemében az
legitimálná igazán a kapcsolatunkat, ha másoknak is
megmutatnám, hogy része az életemnek.
 – Megértem, hogy miért vannak fenntartásaid – felelte Burt.
Azt hiszem, segíteni akart, de ez nem igazán sikerült neki.
Hátradőltem a székemben, és összefontam a kezem.
– Miért?
– Az emberek szeretnek pletykálni. – Megvonta a vállát. –
Akkor pénteken várunk hétkor. És figyelmeztess, ha Penny
vegetáriánus, vagy allergiás bármire. A katasztrofális thai vacsora
után Julie paranoiddá vált.
– Valaki majdnem meghalt az előszobátokban a
mogyoróallergiája miatt. Ezek után érthető, hogy óvatosabb lett
– emlékeztettem. – Ne szolgáljatok fel polipot. Nem allergiás rá,
de a ti érdeketekben jobb, ha nincs az asztalon polip.
Burt felvonta a szemöldökét.
– Rendben.

***

– Jó leszek így? – kérdezte Penny, miközben próbálta lehúzni

a ruháját. – Nem túl rövid a ruhám?
– Ugyan, hisz majdnem eltakarja a térdedet. – Úgysem
tudnám sehogy sem megnyugtatni, ezért feladtam, és
becsöngettem. Nem tudom, miért aggódott ennyire, csodálatosan
nézett ki a fekete ruhájában, a szürke gyöngysorral.
Burt és a felesége, Julie, az Upper West Side-on laktak egy új,
György korabeli házban. Nemrég tatarozta az egész házat
belülről, amihez igénybe vette az egyik legújabb alkalmazottunk
segítségét. Ezt kedveltem Burtben, mindig megújult.
– Ian – nyitott ajtót Búrt. – Te pedig bizonyára Penny vagy.
Gyertek csak be.
– Jó estét! – mondta Penny félénken, ahogy beléptünk.
Tekintetével a csodás lépcső ívét követte. – Gyönyörű ház.
– Köszönöm – felelte Burt barátságos, de nem őszinte
mosollyal.
 Tudtam. Jó volt a megérzésem, hogy nem szabad
bemutatnom őket egymásnak. Burt kényelmetlenül érezte magát,
és ezt Penny azonnal meg is érezte.
– Julie a konyhában van? – kérdeztem, hogy oldjam a
feszültséget. Pennyhez fordultam, miközben Burt lesegítette róla
a kabátot. Én is levettem a sajátomat. – Csodálatos vacsora vár
rád, Penny. Julie apja a hatvanas évek egyik legünnepeltebb
szakácsa volt.
– Tőle tanult el mindent. – Búrt kinyitotta a szekrényt, és
elrakta a kabátjainkat. A nappali felé mutatott. – Kértek egy italt?
– Csak egy szódát szeretnék, ha van. – Csak akkor ivott
szódát vagy szénsavas vizet, amikor rossz volt a gyomra, gyakran
az idegességtől.
– Egy vodka-tonikot szeretnék. – Ez volt az egyetlen ital, amit
Burt rendesen tudott keverni.
Bevezetett minket a nappaliba, ahol egy nagyon modern,
fekete gránit bárpult állt a sarokban, alacsony pulttal és
rozsdamentesacél-mosogatóval. Burt és Julie direkt vendégek
fogadására alakították ki ezt a teret, nagyon szerettek társasági
eseményeket szervezni. Julie jól ismert volt a felsőbb körökben a
vagyona és az elbűvölő személyisége miatt. Burt pedig szeretett
lerészegedni és szivarozni.
– Ian? – A bár alatt található humidorra mutatott,
szivaroznék-e.
Megráztam a fejem.
– Onnan már csak egy lépés a cigi.
– Az egy eredeti Mark Rothko? – kérdezte Penny, egy kortárs
képet figyelve a falon. Majd hirtelen elvörösödött. – Sajnálom,
nem kellett volna rákérdeznem, igaz?
– Nem, dehogy. Imponál, hogy felismerted – nyugtatta meg
Burt, miközben öntött neki egy pohár szódát. – Julie örökölte az
apjától.
 Nem telt el úgy nap, hogy ne csodálkoztam volna rá Penny
csodálatos agyára. Ezerszer jártam már Burt házában, és szinte
észre se vettem a festményt, nemhogy a festőt felismerjem.
Őszintén szólva lehet, hogy egy Picassót se tudnék
megkülönböztetni egy Pollocktól. Festészetben a klasszikus
portrékat kedveltem jobban. El kell vinnem Pennyt a MoMÁ-ba,
hogy tanítson nekem egy s mást.
– Mondd, Penny, te mivel foglalkozol? – kérdezte tőle Búrt,
ahogy odaadta a poharat Pennynek.
– A Mode magazinnak dolgozom. Ez egy online divat- és
életmódmagazin az Y generációnak. – Mindezt olyan könnyedén
mondta, mintha egy saleselőadást tartana. – A főszerkesztő
asszisztense vagyok.
– Valakinek dolgoznia is kell – nevetett fel Burt. – Nem
tudom, mihez kezdenék Rhoda nélkül.
Eszembe jutott, hogy Burt hogyan beszél Rhodával időnként,
mintha ő lenne a hűséges, de nem túlzottan megbecsült
munkahelyi felesége. Remélem, nem ezt gondolta Pennyről is,
már az is elég baj, hogy Rhodával így bánt.
– A Mode részben Sophie Scaife tulajdonában van, tudod, ő
Neil Elwood felesége. – Miért kellett ezt hozzátennem? Mintha
így akarnám Pennyt jobb fényben feltüntetni.
Burt bólintott.
– Ismerős volt a név. Azt hiszem, Julie egy tanácsadói
bizottságban van valamelyik feleségével.
– Tudtommal most már csak egy felesége van – mondta
Penny, és zavartan nevetett.
– Ian! – kiáltott fel Julie, ahogy megjelent az ajtóban.
Gyönyörűen volt felöltözve, mint mindig. Ma este elnöki kékben
tündökölt, fehérszőke haja szigorúan hátra volt fésülve. Julié
egyértelműen a New York-i elithez tartozott. Előkelő státuszt és
sok pénzt jelenített meg, Grace Kelly -kiállásáról és eleganciájáról
nem is beszélve.
 Sosem értettem, mi a fenét keres Burttel.
A szoba közepén üdvözöltük egymást. A levegőbe cuppantott
a fülem mellett, mielőtt felkiáltott volna:
– Olyan rég láttalak! Azt hittem, hogy már a Bahamákon
vagy.
– Még nem, csak nagyon elfoglalt voltam. – Penny felé
mutattam – Például ez a lenyűgöző nő kötött le.
Julie az összes, tökéletesen elrendezésű és rendkívül drága
fogát megvillantotta, miközben Pennyre mosolygott.
– Örülök, hogy végre megismerhetlek.
– Örülök, hogy megismerhetem Ian barátait – mondta
halkan Penny. Szokatlanul szelídnek tűnt. Amikor a
családommal találkozott, akkor visszafogott volt, és megértettem,
hogy izgul. Most azonban másképp viselkedett, úgy, ahogyan a
szülei jelenlétében.
Nem gondoltam bele, hogy Burt és Julie mennyire
hasonlítanak a Parker szülőkre, legalábbis a felszínen.
Középkorú, gazdag, vonzó emberek voltak. A pokolba, még a
hajszínük is egyezett.
Valahogyan meg kellett nyugtatnom Pennyt, de hogyan?
– Penny! – kiáltott fel Burt, mint akinek hirtelen mond
valamit ez a név. Penny kihúzta magát, mintha attól tartana,
hogy le fogják szólni. – Elmentetek a planetáriumba? – fejezte be
Búrt.
Pennynek felcsillant a szeme.
– Igen! Te voltál a barát, aki elintézte?
– Pontosan – felelte Burt. – Remélem, beváltotta a hozzá
fűzött reményeket.
– Ian meglepett vele. Azt mondta, hogy bowlingozni
megyünk. – Ez volt az én Pennym. A hangjából eltűnt a
feszültség, és végre természetes mosoly ült ki az arcára.
– Én szívesebben mentem volna bowlingozni – mondtam, és
kacsintottam rá.
 – Nem is tudtam, hogy Ian ilyen romantikus – mondta Julie,
és furán nézett rám.
Julie és Gena jól kijött egymással. Ha jól tudom, még mindig
tartják a kapcsolatot. Ettől függetlenül sosem éreztem semmilyen
feszültséget Julie részéről emiatt. Ma este valahogy más volt a
légkör.
Feltételeztem, ez Penny miatt van.
Gena nem volt az a pletykálkodós típus, és nem gondoltam,
hogy különösebben érdekelné, hogy mi van velem, de nem
voltam benne biztos, hogy Julie nem szolgáltat-e majd neki
információkat. Természetesen erre nem volt ráhatásom, de a
gondolat mégis zavart.
– Nagyon is romantikus – vágta rá Penny széles mosollyal. –
Csak ezt nem szokta elismerni.
– Vigyázz, ez a lány tönkre fogja tenni a hírnevedet –
figyelmeztetett Burt viccelve.
– Milyen hírnevemet? – kérdeztem vissza, az italomat
szürcsölve.
– Azt, hogy te vagy a morgó medve az irodában – mondta
Burt nevetve, és én is nevettem vele.
– Az emberek mogorvának tartanak? – kérdezte Penny
hitetlenkedve.
– Már nem vagyok az. – Ezt mind neki köszönhettem. Sokkal
kellemesebb ember lettem, amióta nem voltam egy magányos,
szomorú seggfej.
– Akkor a vacsorát kizárólag csak dicsérheted – jelentette ki
Julie.
– Mi a mai menü? – kérdeztem. Ha Julie egész este fagyos
akar lenni velem, megpróbálhatom megenyhíteni azzal, hogy a
főztje iránt érdeklődöm.
– Bárányborda fehérrépapürével, spenóttal és
krumplipürével. – így már egy kicsit jobban hasonlított arra a
Julie-ra, akit én ismertem.
 – Nahát, ez lenyűgözően hangzik! – kiáltott fel Penny. – Jó
sok munkád lehetett vele, mindent egyedül csináltál?
Julie büszkén bólintott.
– Apám szakács volt. Messze nem vagyok olyan tehetséges,
mint ő, de a legjobbtól tanultam.
– Már felvázoltam neki a vérvonaladat, drágám – jegyezte
meg viccesen Burt. – Mi lenne, ha meg is kóstolnánk az ételt,
nem csak beszélnénk róla?
– Remek javaslat – mondtam.
Követtük Julie-t az étkezőbe, ahol négy főre terítettek meg
egy hosszú asztalnál. Voltam itt olyan vacsorákon, amikor húszán
ültünk az asztalnál, és akkor is pontosan olyan óriásinak tűnt a
helyiség, mint most.
Penny leült a székre, amit kihúztam neki.
– Nagyon szép a házatok – mondta Julie-nak.
A háziasszony úgy intézte az ültetést, hogy Burt-tel az asztal
egyik felén ültek, mi pedig Pennyvel velük szemben.
Végignéztem Pennyn, ahogy leültem mellé, ő hasonló
környezetben nőtt fel. Lehet, hogy kedvelte a hagyományos
dolgokat, ahogyan én inkább a modernért lelkesedtem. Persze ez
teljesen érthető volt.
Annyira szegényen nőttünk fel, hogy mindig az ultramodern
házak letisztultságára vágytam, nem pedig egy régi, lelakott térre,
amiben kilenc gyerek nőtt fel. Lehet, hogy Penny szívesebben élt
volna egy Martha Stewart-féle Barbie-házban.
– Köszönöm – felelte Julie, és kiment a konyhába. Nem is
nézett Penny szemébe.
Kérdőn néztem Burtre, aki megvonta a vállát.
Ezt majd később megvitatom vele.
Julie nagyon fura viselkedésének ellenére a vacsora jól
zajlott. Most, hogy végre megnyugodott, hála Montynak, a
polipnak, Penny aktívan részt vett a beszélgetésben, és pont
olyan élénk volt, mint amilyennek ismertem. Megdicsérte a
vacsorát, ami mennyei volt, mint mindig, és őszintén érdeklődött
Burt és Julie iránt.
– Hol ismertétek meg egymást? – kérdezte aztán a
cégtársamtól.
– Már régebb óta dolgozunk együtt, mint azt be szeretjük
vallani – felelte Burt nevetve. – Régebb óta, mint amióta élünk.
– Együtt kezdtünk el dolgozni, Carrie Glynn-nel együtt –
magyaráztam.
– Egy hónappal azelőtt kezdtem el ott dolgozni, hogy Carrie
elment. – Burt megrázta a fejét. – Milyen rémes időszak volt az.
– Most mi tesszük ki a fiatal építészeket ilyen rémes
időszakoknak. Erről jut eszembe, be akarom venni Charlotte
Allent a Glynn-csapatba.
– Az ki van zárva – vágta rá Burt. – Ő a legjobb munkaerő az
engedélyezési csoportban. Glynn majd kap valaki mást.
– Nem beszélünk munkáról vacsora közben – szólt ránk
kedvesen Julie, majd Pennyhez fordult. – Ne hagyd, hogy
megszegjék ezt a szabályt, különben egész este unatkozni fogsz.
– Eleget teszek a háziasszony kérésének – feleltem, de az
ügyet nem zártam még le. A Glynn-projektnek kell lennie a cég
prioritásának. Ez volt az eddigi legnagyobb projektünk. Nem
akartam, hogy a másodvonalbéli embereink dolgozzanak együtt
Carrie alkalmazottjaival. Tökéletes benyomást kellett tennünk.
Nem értettem, hogy Búrt miért nem tartotta ezt fontosnak.
– Szóval, Penny, érdeklődsz a divat iránt? – kérdezte Julie.
Penny gondolkodott egy kicsit a válaszán.
– Ezt nem mondanám. Ismernem kell a tervezőket, tudnom
kell, mik lesznek a trendek, de ez csak egy munka számomra.
– Értem. Mit tanultál? – kérdezett újra Julie.
– Kereskedelmet. Nagyon unalmas és hasznos. – Megvonta a
vállát. – Sokkal szívesebben tanultam volna valamilyen
tudományt. Tengerbiológiát leginkább.
 – Ian figyelmeztetett, hogy ne szolgáljunk fel polipot –
mondta Julie, illedelmesen nevetve. – Inkább hanyagoltam a
halakat.
– A polipok nem halak, hanem puhatestűek, csak nincs
páncéljuk. Ugyanúgy kopoltyújuk van, mint a halaknak… –
Penny elvörösödött. – Elnézést, nem akartam előadást tartani
róluk.
– Semmi vész – nyugtatta meg Burt, aki láthatóan jól
mulatott. – Az az érzésem, hogy mégiscsak sokat tanultál
tengerbiológiáról.
Penny nevetett és mosolyogott, de tudtam, hogy majd meghal
zavarában. Valaki, valószínűleg a borzasztó szülei ránevelték
arra, hogy szégyellnie kell azt, hogy ennyire vág az esze, és jól tud
megjegyezni apró részleteket.
– Nincs azzal semmi baj, ha az embert szenvedélyesen
érdeklik dolgok – jelentettem ki, és bár úgy tűnt, mindenkihez
beszélek, valójában Pennyt akartam megnyugtatni.
Julie egyetértett.
– Ez igaz. A barátaim különböző dolgokért rajonganak, a
művészetekért, a fényképészetért, a belsőépítészetért. Szerencséd
van, hogy egy olyan férfival vagy, aki támogat az érdeklődési
köreidben.
Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. A művészet, a
fényképészet és a belsőépítészet mind azok az érdeklődési körök
voltak, amik iránt Gena rövid ideig érdeklődött a házasságunk
során. Julie szándékosan választotta ezeket a példákat. Lehet,
hogy nem mindig voltam elég támogató az új feleségemmel, de
sosem értettem, hogy Gena hogyan tudja belevetni magát egy
teljesen új karrierbe, gondolkodás nélkül hátrahagyva az előzőt.
Ez nem volt kötelezően rossz dolog, csak valami a
személyiségében, amit sosem értettem meg igazán. Nem
haragudtam rá érte, és nem ezért váltunk el. Úgy tűnt, Julié
azonban haragszik rám emiatt.
 Nem rajongtam a gondolatért, hogy Julie-val kettesben
beszéljek erről. Semmi köze nem volt hozzá, mégis úgy érezte,
meg kell védenie Genát Pennytől.
Vacsora után Julie tiramisut szolgált fel egy fehér cukrászdái
dobozból, mert állítása szerint ő „szakács, nem cukrász”. Amikor
megittuk a második üveg bort is, felállt, és elkezdte összegyűjteni
az evőeszközöket.
– Hadd segítsek! – ajánlotta fel Penny, és már fel is állt,
mielőtt Julie visszautasíthatta volna. Penny összeszedte a
tányérokat, és követte Julie-t a konyhába.
Az ajtó még alig csukódott be mögöttük, Burt egyből
odahajolt hozzám.
– Szóval mondd… mi folyik itt?
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Hogy érted ezt?
– Vele – mondta Burt, és az ajtó felé mutatott.
Éreztem, hogy elvörösödik a nyakam, és a gallérom hirtelen
túl szűknek tűnt.
– Nem értelek.
Burt mély levegőt vett.
– Figyelj, Julie-val átbeszéltük ezt, miután elmondtad nekem.
Aggódunk érted.
– Ez most egy közbelépési kísérlet? – Igyekeztem barátságos
lenni, de nem igazán sikerült.
– Ian, ez a lány nagyon fiatal.
– Észrevettem, csak szülői engedéllyel vihetem el randizni. –
Utáltam, hogy így tudtam viccelni ezzel. Azt hittem, hogy már
nem aggódtam annyira a korkülönbség miatt, de ezek szerint a
felszín alatt továbbra is dolgozott bennem a probléma.
– Hidd el, megértem, miért vonzódsz hozzá. Szórakoztató,
energikus, és tele van élettel. Vicces is. Ez nagyon vonzó a veled
egyidős férfiaknak. – Burt hangja elhalt a mondat végén, a
tekintete pedig a távolba meredt.
 Nem tudott érdekelni, mire gondolt.
– Hidd el, már mindent végiggondoltam, amit mondani tudsz
ebben a témában. – Tényleg végiggondoltam mindent, majd az
összes ellenérvet elvetettem. – Nem a pénzemre hajt, mert a
szülei dúsgazdagok. Egyértelműen nem a külsőmért van velem.
Nem azt akarja, hogy a karrierjét mozdítsam előre. Nincs semmi,
amivel vissza tudna élni.
– Nem szólok bele abba, hogyan éljed az életedet – mondta
Burt, mintha nem pont ez történt volna az előbb. – De tudd, hogy
nem helyeslem ezt a kapcsolatot.
– Nincs szükségem az engedélyedre – emlékeztettem.
Egy pillanatig azzal a figyelmesen aggódó tekintetével nézett
rám, mint amikor egy problémát akar megoldani az irodában.
– Mi a helyzet a céggel? Azt végiggondoltad, hogy ez hogyan
érint majd minket?
Összevontam a szemöldökömet.
– Mi köze van Pennynek ehhez?
– Az ügyfeleinket szórakoztatnunk kell, nem igaz?
Koktélpartik, baráti vacsorák. Genát mindig magaddal vitted
ezekre, és ő mindig elbűvölő és kedves volt. Most pedig egy fura
lánnyal jelennél meg. Mit fognak gondolni az emberek?
– Azt, hogy egy mázlista vagyok, aki nem érdemli meg a nőt,
aki vele van? – A térdemen doboltam az ujjaimmal. Mennyei
érzés lenne most elszívni egy cigarettát, ez nagyban csökkentené
az erőszakos védelmezési vágyat, ami fiatalkorom óta először tört
most rám.
– Még mindig megteheted – mondta Búrt halkan.
– Micsodát? – kérdeztem habozva.
– Egy olyan nő, mint Gena, nem lesz sokáig egyedül. Miért
nem deríted ki, hogy nem lehetne-e rendbe hozni a dolgokat
közöttetek?
Eleget hallottam. Nem akartam az üzlettársammal
veszekedni a saját házában, és biztosan nem akartam egy rég
befejezett kapcsolat nem létező jövőjéről tárgyalni. Felálltam a
székből.
– Ian, ne…
Feltartottam a kezem.
– Ez a beszélgetés nem vett jó irányt. Szerintem jobb lenne,
ha máskor folytatnánk, amikor nem szabadulnak el az indulatok.
– De hisz nem szabadultak el az indulatok, Ian.
– De mindjárt fognak. – Valószínűleg sose fogok tudni
higgadtan arról beszélni, hogy a volt feleségem miért jobb, mint a
mostani. – Nem szeretnék tönkretenni egy egyébként remek
estét. Megkeresem Pennyt, és már megyünk is.
Burt nem próbált megállítani, ahogy elindultam a konyha
felé. Ahogy beléptem, egyből Pennyre néztem. Az
arckifejezéséből tudtam, hogy hasonló beszélgetést folytatott
Julie-val.
Annyira mérges voltam, hogy lyukat tudtam volna öklözni a
gipszkarton falba. Csak az önfegyelmemnek köszönhető, hogy
sikerült úgy tennem, mintha minden rendben lenne.
– Későre jár, mondtam Burtnek, hogy ideje indulnunk.
Újból Pennyre pillantottam, majd átvágva a széles, drágán
bútorozott konyhán, gyorsan megöleltem Julie-t, és nyomtam
egy kötelező puszit az arca mellé a levegőbe.
– Köszönjük a csodás vacsorát.
– Örülök, hogy eljöttetek. – Valóban úgy tűnt, hogy így is
volt. Burttel elégedettek voltak a kis akciójukkal. Julie Penny felé
bólintott. – Örülök, hogy megismerhettelek, Penny. Biztosan
találkozunk még a közeljövőben.
Na persze. Majd akkor, ha nem kezelnek már úgy engem,
mint egy gyereket, Pennyt pedig mint egy haszonleső nőcskét.
Penny mosolya feszült volt és őszintétlen.
– Remélem.
Burt elővette a kabátjainkat, és az ajtóban újból
búcsúzkodtunk. Penny mögött mentem a kocsihoz, kezemet a
derekán tartva, azt remélve, hogy így meg-védhetem Búrt és Julié
gonoszságától.
Amint biztonságban ültünk a kocsiban, Penny sírva fakadt.
A szívem majd megszakadt. Annyira bizonytalan volt
magában, és annyira próbált jó benyomást kelteni. Ezt az
erőfeszítést sajnos olyan emberekre pazarolta, akik még azelőtt
kialakították róla a véleményüket, mielőtt belépett volna a
házukba, de ezt sajnos Penny nem így fogja látni.
– Ezek szerint nem mentek túl jól a dolgok Julie-val. – Nem
tudtam, mi mást mondhatnék.
– Máskor is csinált már ilyet? – kérdezte.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon jobban érezné-e magát
attól, ha hazudnék, és azt mondanám, hogy ez gyakori volt nála.
De ha ez így lenne, sose mutattam volna be neki Pennyt.
– Nem, csak kitaláltam az arckifejezésedből. Ja és onnan,
hogy Burt négyszemközt tájékoztatott, hogy ez nem is annyira
közös vacsora, mint arra tett kísérlet, hogy beleavatkozzanak az
életembe.
Penny óvatosan itatta fel a könnyeit, hogy ne kenje el a
sminkjét.
– Hadd találjam ki: csak a pénzedre hajtok?
– Igen, és elvette az eszemet a fiatalságod és a szépséged,
arról nem is beszélve, hogy az elhamarkodott döntéseim kihatnak
majd a cégre is. Ja, és… – Elhallgattam, és káromkodtam egyet.
Semmi értelme annak, hogy elmondjam mindezt Pennynek, főleg
nem Burt javaslatát.
De már túl késő volt.
– Mi az? – Mivel nem válaszoltam, egyből újra rákérdezett. –
Ian, mi az?
– Előbb hadd… – Beindítottam a motort, és kiálltam a
parkolóhelyről.
– Miért nem felelsz? – kérdezte egyre hisztérikusabban.
 – Szeretnék minél messzebb kerülni a házuktól, hogy ne
ugorj ki a kocsiból és rohanj vissza hozzájuk. – Próbáltam
nevetni, de valójában tényleg ettől féltem. Penny provokáció
hatására vérengző fenevaddá tud válni. – Burt azt javasolta, hogy
„hozzam rendbe” a kapcsolatomat Genával.
Már a gondolattól is rosszul voltam. A házasságom
végnapjaiban végtelenül boldogtalan voltam. Mint valami
abszurd viccben, a szex lenyűgöző volt, de minden más csak
csúnya veszekedésekből és az irodában töltött magányos
éjszakákból állt. Burt nagyon jól tudta ezt, ahogyan Julie is.
Hogyan nevezhetik magukat a barátaimnak, ha azt akarják, hogy
visszatérjek ehhez a lehangoló élethez?
– Nem verted orrba? – kérdezte Penny, mert ő
legszívesebben ezt tette volna.
– Jó lett volna – vallottam be. – De nem vagyok az a
verekedős fajta, főleg nem az üzlettársammal.
– Akkor ezt előre elrendezték. – Penny kétségbeesése dühbe
csapott át. Minden joga megvolt hozzá, valószínűleg az egész
estét azzal töltötte, hogy igyekezett leküzdeni az
önbizalomhiányát, hogy Burték kedvében járjon.
De tudtam, hogy az egész kiindulópontja a jó szándék volt.
– Nem, Burt még azelőtt hívott meg minket vacsorára, hogy
tudott volna a korkülönbségről közöttünk.
– Akkor honnan szerzett tudomást róla? Miért hozták fel
mindketten ugyanazt a témát, ugyanakkor? – Az agya
gyorsabban pörgött, mint hogy kitalálhattam volna valamilyen
kifogást. – Elmondtad nekik, igaz? – suttogta.
Kiszáradt a torkom. Tiltakozni akartam, hogy nem ez történt,
de sajnos pontosan ez történt.
– Nem azért mondtam el, mert szégyellek, csak azt reméltem,
hogy így nem lesz majd olyan kellemetlen az este.
 – Azon aggódtál, hogy furák lennénk együtt? – A dühe most
ellenem irányult. – Úgy érzed, hogy előre figyelmeztetned kell a
barátaidat, mi a helyzet velem? Szégyellsz?
– Dehogyis – bizonygattam –, de tudom, hogy az emberek
hogyan gondolkodnak.
– Ki a fenét érdekel, hogy az emberek mit gondolnak?! –
kiáltotta. – Mit számít ez neked?
– Nem számít…
– Bizonyára elég naivnak tarthatsz, ha ezt kell magyaráznod
nekem! Pontosan tudom, hogy az emberek mit gondolnak, de el
tudok vonatkoztatni tőle. Ez csak akkor fontos, ha szerinted
fontos, és akkor sem rólad gondolnak rosszakat, hanem rólam!
– Valóban? – kérdeztem ingerülten. – Szerinted rólam nem
gondolják azt, hogy ennek a pasinak biztos kapuzárási pánikja
van?
– És az mégis mennyivel rosszabb, mint az, hogy azt
gondolják rólam, felszínes vagyok, és behálóztalak a pénzedért? –
szólt vissza dühösen.
Ebben lehet, hogy igaza volt.
– Tőled szinte elvárják, hogy kapuzárási pánikod legyen, Ian.
Ettől nem vagy rossz ember. Viszont attól, hogy veled randizok,
én egy haszonleső nőszemély lettem. Ravasz vagyok. Céda
vagyok. Két lábon járó szatíra vagyok, és mindezt hajlandó
vagyok mosolyogva eltűrni, mert szeretlek. De nem hagyom,
hogy kiakasszon, mert fontosabb vagy annál, hogy érdekeljen az,
hogy mások mit gondolnak!
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért csendben maradtunk.
Elmentünk a lakásához, és az utcán parkoltam le, mert tudtam,
mostanra bizonyára nagyon fáj már a lába a cipőjében. Kivettem
a táskámat a csomagtartóból, és követtem Pennyt az épületbe, fel
a lakásba, ami szerencsére üres volt. Pennyvel szó nélkül
lefekvéshez készülődtünk. Befeküdt az ágyba, és némán a fal felé
fordult.
 Sose feküdjetek le haraggal, hangzott fel Annie
figyelmeztetése a fejemben. Sokkal egyszerűbb lett volna
elaludni, és reggel foglalkozni ezzel a butasággal, de nem
szeghettem meg a házastársi boldogság egyik alapszabályát.
Genával a kapcsolatunk utolsó szakaszában túl sokszor
feküdtünk le dühösen, külön hálószobában. Nem akartam
ugyanezt megkockáztatni Pennyvel.
– Sajnálom – suttogtam. Hátulról megöleltem, és bár elsőre
összerezzent, hozzám bújt. – Azt hittem, rajtam csattan a
történet nagy része…
– Nem kell, hogy megvédj. – Be volt dugulva az orra.
Rettenetes érzés volt, hogy itt sírt mellettem némán, és én észre
se vettem. – Nem azért vagyok mérges, amit Julie vagy Burt
mondott, bár persze az is dühít, hanem azért, mert ennyire
rosszul érintett téged.
– Hé! – mondtam, és gyengéden megráztam a vállát, míg
felém nem fordult. – Bárki bármit mondhat, sose fog
megváltozni rólad a véleményem, rendben? Burt azt is
mondhatta volna, hogy látott, amint leszoptál egy kamionsofőrt a
benzinkútnál, akkor is itt lennék veled.
A példálózásomat hangos felháborodás fogadta.
– Jaj, fúj!
– Komolyan mondom. Csak azért, mert aggódom, hogy mit
mondhatnak rólunk mások, attól még nem változnak meg az
érzéseim irántad. Burt és Julie rettenetesen viselkedett ma este.
Ha tudtam volna, hogy képesek ilyenre, már rég nem lennénk
barátok, és természetesen nem mutattalak volna be nekik. Azt
hiszem, nem az zavar, hogy mit gondolhatnak rólam, hanem
dühít, hogy azt hiszik, beleszólhatnak a dolgaimba.
Sokáig nem mondott semmit. Végül ezt súgta a fülembe:
– Sajnálom, hogy kételkedtem benned.
 – Megértem, miért. Eléggé megtépázták az érzéseidet ma
este. – Megcsókoltam a homlokát, és ő odabújt hozzám. –
Kérhetek egy szívességet?
– Persze – motyogta a vállamnak.
– Felkelhetnénk és csinálhatnánk valamit? Még csak fél tíz
van, és kurvára ébren vagyok.
Nevetve a hátára fordult.
– Hála az égnek! Nekem is feltűnt, amikor lefeküdtünk, de túl
dühös voltam rád, hogy szóljak.
Biztosan van valami bölcs mondás a nevetéssel végződő
házastársi vitákkal kapcsolatban. Ha pedig még nem létezett,
akkor Pennyvel nekünk kell majd megfogalmazunk.

Másnap délutánig vártam, hogy felhívjam Julie-t. Penny Rosával

volt, így volt időm kitalálni, hogy mit akarok mondani, és
megfogalmazni, hogyan mondjam. Mégis, a gyomrom görcsbe
rándult a beszélgetés gondolatától is.
– Ian! – vette fel a telefont Julie. – Sajnálom, pont
lemaradtál Burtről.
– Semmi baj, tulajdonképpen veled szerettem volna beszélni.
– Kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Jegyzetelnem kellett volna. – A tegnap este miatt hívlak. Penny
nem árulta el, hogy mi hangzott el a konyhában…
– Ian, hadd…
– Kérlek, előbb hallgass végig. – Annyira fura volt ez az egész.
A szembesítés nem az erősségem, és most jobban kellett
intéznem a dolgokat, mint Penny szüleivel. – Tudom, hogy
Genával még mindig barátok vagytok, és ennek nagyon örülök.
Gena fontos nekem, és nem szeretném, ha a válásunk miatt
barátokat veszítene. De nem teheted…
Ez nem igaz, elvégre Julie-nak jogában áll bármit tenni.
Átfogalmaztam a mondanivalómat.
 – Értékelném, ha nem foglalnál állást ebben a helyzetben.
Nem kell kedvelned Pennyt, de ő nem Gena ellensége.
– Nem Gena miatt aggódom.
– Burt is ezt mondja. De igazán nincs szükség arra, hogy
aggódjatok a döntéseim miatt. Nagyon boldog vagyok, és nagyon
szeretem Pennyt. – Persze azt sehogy sem tudtam bebizonyítani,
hogy nem csak azért habarodtam bele egy fiatal nőbe, mert
korosodom, és pánikba esett az önbecsülésem. – Én döntöttem
úgy, hogy vele leszek. Nem fair őt büntetni, ha úgy gondoljátok,
hogy én hoztam meggondolatlan döntést. Őszintén szólva azt
hittem, ennél különb emberek vagytok.
Hosszú szünet következett, olyannyira, hogy
elgondolkodtam, Julie letette-e a telefont. Amikor újból
megszólalt, úgy tűnt, hogy legszívesebben tényleg rám vágná a
kagylót.
– Én pedig azt hittem, hogy különb vagy azoknál a férfiaknál,
akik lecserélik a feleségüket egy fiatalabb modellre.
– Nem ez történt, és ezt te is jól tudod. – Ha tényleg jóban
voltak Genával, és elég közel álltak egymáshoz azért, hogy
csuklóból utálja Pennyt, akkor ismerte a történetet. A barátaink
körében nem volt titok, hogy miért hiúsult meg a házasságunk.
– Elhagytad a feleségedet, mert nem lehetett gyereke. Régóta
hallgatok erről.
– Kérlek, ne tartsd magadban a kritikai megjegyzéseidet a
magánéletemről. – Igyekeztem jól nevelt maradni, de tudtam,
hogy ez nem fog sikerülni. – Nem én hagytam ott Genát, hanem
ő engem. És nem azért, mert nem lehetett gyereke, hanem mert
valójában sosem akart gyereket.
– Nekem ő nem ezt…
– Nem érdekel, hogy mit mondott neked. A házasságunknak
vége. Egyébként is hiba volt összeházasodni. Nem haragszom rá,
de hogy ha tényleg ezt mondta neked, akkor jó sok baromságot
hallgattál végig!
 Dühösen letettem a telefont, és a dohányzóasztalra dobtam.
Amikor megcsörrent, nem vettem fel. Túl dühös voltam, hogy
folytassam a beszélgetést, és le kellett higgadnom, mielőtt bárki
mással beszélni tudtam volna.
Ezek szerint Julie és Burt azt gondolták, hogy azért hagytam
el Genát, mert egy önző szörnyeteg vagyok. Ez egybevágott a
véleményemmel a témáról, pedig azt hittem, ezen már túltettem
magam. Miközben azon kellett volna aggódnom, hogy az
üzlettársam feleségével üvöltöztem az előbb, azon kezdtem el
gondolkodni, vajon feleslegesen tönkretettem-e egy jól működő
házasságot.
Ha nem hagytad volna el Genát, most nem lenne Penny a
feleséged, te barom. Az agyam érvelése elég meggyőző volt. Már
nem akartam Genával lenni. Amikor elváltam tőle, nyoma sem
volt új kapcsolatnak a láthatáron. Évek óta nem voltam olyan
boldog, mint most.
Ugyanakkor a vacsora körüli felhajtás aggodalomra adott
okot. Arra számítottam, hogy Annie nem fog örülni ennek az új
kapcsolatnak, de arra nem gondoltam, hogy mások hogyan
néznek majd ránk Pennyvel. Nemcsak azokra az idegenekre
gondoltam, akik furán néztek ránk az utcán, amikor kézen fogva
sétáltunk, hanem azokra is, akiknek a véleménye számított.
Káromkodva beletúrtam a hajamba. Legszívesebben
kihúztam volna szálanként. Ez nem fog magától megoldódni, sőt
a helyzet előbb romlani fog, mielőtt javulni kezdene.
Valahogyan biztosan jóvátehető a helyzet Burt-tel és Julie-
val, és elkerülhetőek a hasonló gondok a jövőben, csak fogalmam
sem volt róla, hogyan.
 HETEDIK FEJEZET

Április közepére kezdtem pánikba esni a költözés gondolatára.

Úgy volt, hogy júliusban költözünk, és még mindig nem volt meg,
hogy hol fogunk élni. Arra vártam, hogy Pennyvel együtt
utazhassunk a Bahamákra, és együtt válasszuk ki a házat, amiben
együtt fogunk lakni az elkövetkezendő időszakban, mint egy
rendes házaspár. Amikor világossá vált, hogy erre sajnos nem
lesz alkalmunk, nagyon csalódott lettem.
– Biztosan nem jössz velem? – kérdeztem utoljára, mielőtt
értem jött volna a taxi a reptérre.
Penny megrázta a fejét.
– Most már kicsit késő nemzetközi repülőjegyet venni.
– Megváltoztathatom a terveimet. Mehetnénk pár nap múlva
együtt…
– Ian. – A gyengéd, de határozott megszólítás elejét vette
minden további vitának. – Itt van a munkám, itt van az életem,
és ezt mind hajlandó vagyok feladni, hogy elmenjek veled a
Bahamákra élni, csak nem ma.
Tiszteltem és felnéztem rá, amiért ennyire lojális a
munkahelyéhez. Le kellett állítanom magamban a ragaszkodó,
idióta vágyat, hogy állandóan mellettem legyen.
A reptérre menet elgondolkodtam azon, hogy Penny valóban
hajlandó feladni az egész életét New Yorkban, hogy velem legyen,
én pedig önző módon azt akartam, hogy még korábban szakadjon
el onnan. Miért nem bírtam kivárni azt a pár hónapot? Ha nem
költöznék egy másik országba, akkor is elvárnám tőle, hogy adja
fel a munkahelyét, és költözzön hozzám?
Valahol igen, mert most már házasok voltunk. Persze ez csak
az összeköltözésre vonatkozott, a munkával kapcsolatos döntést
rábíztam.
 Majdnem az egész utat végigaludtam pár Dramamine-nak és
kétujjnyi whiskynek köszönhetően. Mire beértem a szállodai
szobámba, túl fáradt voltam bármihez, csak letéptem magamról
minden ruhadarabot, rázuhantam az ágyra, és áldottam az eget a
légkondiért. Még csak április volt. Milyen lesz az idő ebben a
trópusi pokolban júliusban?
Az érkezésem másnapján találkoztam az ingatlanügynökkel.
Nicole Pinder a szálloda előterében várakozott, kék BMW-je kint
várt minket, járó motorral.
– Hallottam az akcentusát a telefonban, gondoltam, hogy
nem fogja jól viselni a meleget – mondta viccesen. Amikor
felhívtam, a hangja alapján azt gondoltam, hogy egy nagyon fiatal
nővel lesz dolgom. Amikor személyesen találkoztunk, úgy
tippeltem, hogy középkorú lehet, bár sötét bőrén egy ráncot sem
láttam. A rutinossága, amivel megrázta a kezemet, és a belőle
áradó magabiztosság alátámasztotta az elméletemet.
Nicole egyből elkezdett lakásokat árulni, amint beültünk a
légkondicionált kocsiba.
– Öt házat fogok megmutatni, míg itt van. Kettőt meg tudok
mutatni ma, egyet holnap, a többit pedig… Kedden megy el?
Amikor ezt megerősítettem, folytatta a mondanivalóját.
– Kettőt meg tudok mutatni hétfőn. És ha nem találja meg,
amit keress… – Megvonta a vállát.
– Nem elég nagy a kínálat? – kérdeztem, és közben az út
mentén sorakozó pálmafákat figyeltem. Érthető, hogy miért
akarnak sokan itt élni. Ez a hely maga volt a mennyország. – Túl
sokat kértem? Nem reálisak az elvárásaim?
– Nem, dehogy, ne aggódjon. Biztosan fogunk találni valamit
– nyugtatott meg. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a házak
tetszeni fognak önnek.
Az első két ház egy kerítéssel körbezárt lakóparkban
helyezkedett el.
 – Az egyik a csatornánál van, a másik viszont a strandnál –
magyarázta Nicole, ahogy elhagytuk a magas vaskaput. – A
felesége biztosan nagyon örülni fog a strandnak.
– Az biztos. – Penny, a poliprajongó amatőr tengerbiológus
pár lépésre az óceántól? Valószínűleg örökbe fogja fogadni egy
csapat sellő, és nem látom majd soha többet. Ettől függetlenül
eléggé tartottam egy ilyen luxusingatlan hosszú távú bérleti
díjától. Szerencsére a Glynn-féle vállalat jelentős összeggel
támogatta a szigetre költözésemet.
A csatorna mentén lévő ház… aranyos volt. Más nemigen
szólt mellette. A ház kívülről rikító rózsaszín volt, és giccses,
fehér csikóhalak díszítették a kocsibeállót, a garázs ajtaját és a
bejárati ajtót. A ház belseje hasonló lakberendezési tehetségről
árulkodott, és a szobák túl kicsik voltak. Lehet, hogy én voltam
túl kritikus, de nem szerettem volna úgy felébredni minden
reggel az elkövetkezendő két évben, hogy oldalra kell
sasszéznom, hogy elférjek az ágy és a fal között. Már ha
egyáltalán befér egy ágy.
– És mint látja – mondta Nicole a süllyesztett nappaliban,
miután körbejártuk az ötszobás házat, amiben legfeljebb két
szobát és két fürdőt lett volna szabad kialakítani –, a ház
bútorozatlanul kiadó.
– Hála az égnek – csúszott ki a számon. – Elnézést.
Nicole kislányosan felnevetett.
– Semmi gond. Mindenkinek más az ízlése, ez nem tükrözi az
önét.
A mennyezetre ügyetlenül felrajzolt élénk rózsaszín
csikóhalakra néztem. Ez a ház valóságos rémálom volt.
– Az előző tulaj a kilencvenes években tatarozta a házat –
súgta meg bizalmasan Nicole, mintha félne, hogy más is
meghallja, amit mond.
Bár nem rémlett, hogy a kilencvenes évek ilyen giccses lett
volna, együtt nevettem vele.
 – Ez egyértelműen nem az, amit keresett – mondta,
miközben becsukta mögöttünk az ajtót. – De ez még ne vegye el a
kedvét az egész lakóparktól. Ez egy nagyon jó környék, kiválóak
az iskolák is. Gondolom, van gyereke, igaz?
– Még nincs – mondtam, és nem törődtem a döbbent
pillantásával. – Nézzük meg azt a házat, ami majdnem a
strandon van.
Ahogy bekanyarodtunk a kocsibeállóba, tudtam, hogy ez lesz
az igazi. Mindegy, hogy Nicole mit fog még mutatni ez után, ez
lesz a mi házunk. A házat ugyanúgy gipszvakolat borította, mint a
zsákutca többi házát, de ez élénksárga volt az előző ház rett enetes
hirtelen rózsaszínje helyett. Ez a szín vidámabb volt a napnál is,
akárcsak Penny.
– Amikor azt mondtam, hogy a ház a strandnál van, akkor azt
úgy értettem, hogy valójában nincs strand – magyarázta Nicole,
és nem az egy szinttel feljebb található bejárati ajtó felé indult,
hanem a ház hátsó feléhez, egy keskeny ösvényen a sövény
mellett. A dús, háromméteres növényzet egyben a szomszédoktól
is elszigetelte a hátsó kertet. Az ösvény kiszélesedett, ahogy
elmentünk egy széles ablak előtt. Itt alacsonyabb bokrok öleltek
közre egy kerek, földbe süllyesztett jacuzzit. Csodás, nyugodt kis
zug volt.
És egyben nagyon veszélyes is.
– Van lehetőség felszerelni egy kerítést, ha kisgyerekünk
lenne?
– Biztos vagyok benne, hogy megoldható – vágta rá egyből
Nicole. – Az ingatlan hosszú távra kiadó, megvásárlási joggal,
ezért a tulajdonosok szívesen elvégeznek pár alakítást.
Végre elértük a homlokzatot. Nicole-nak igaza volt, nem volt
strand. A kis kert egy tartófalban végződött, a ház egy apró
öbölben helyezkedett el a csatorna torkolatában. Egy magas,
fehér vitorlás haladt el mellettünk, Nicole pedig a rövid mólóra
mutatott.
 – Itt lehet úszni, de nem köthet ki. A hajójának a kikötőben
kell bérelnie egy helyet. – A felé mutatott a távolban. – A
lakópark magánstrandja nagyjából tíz perc sétára van, de erre
van egy csodás zátony, ha szeretnek búvárkodni. És nézzen csak
le!
Úgy tettem, ahogy mondta, és egy mélyedést pillantottam
meg az alattunk húzódó sziklában, mely egy medencét formált.
Pár szál érdekesnek tűnő hínár lengedezett a vízben.
– Mi ez?
– Egy természetes medence. Dagálykor megáll benne a víz.
Végighúzódik arra – mondta, és egy hosszú, keskeny csíkra
mutatott –, és mindenféle érdekes dolgokat találhat benne,
remeterákokat, tengeri csillagot, időnként kisebb halak is
rabságba esnek. Ritkábban, de kis polipok is előfordulnak benne.
Ez volt a mi házunk. Penny hitt a jelekben. Mi lehetett volna
látványosabb jel annál, hogy egy természetes akvárium alakult ki
a kertben?
A házat viszont még nem láttam belülről. Megfordultam,
hogy megnézzem először kívülről. A háromszintes ház
ugyanolyan keskeny és magas volt, mint a körülötte lévők.
Kellemes dőlésszögű nyeregtető díszítette, és az első emeleten
egy négyzet alakú terasz húzódott. A félkör alakú tornác benyúlt a
pázsitba.
– Mennyire bensőséges hangulatú a kert? – kérdeztem, a
többi épületre mutatva. – Például, ha a napozást veszem…
– Nekem az az elvem ilyenkor, hogy ha a szomszédot zavarja
a látvány, ne nézzen oda – mondta Nicole mosolyogva, miközben
elsétáltunk egy apró medencécske mellett.
Lehet, hogy a szomszédokat nem izgatja majd, mit csinálok,
de Pennyt lehet, hogy zavarja, ha belátnak. Gondolom, kénytelen
leszek beérni a piros-fehér pöttyös bikinijének a látványával. Már
rég nem láttam azt a ruhadarabot, kezdtem hiányolni.
 – Mióta házasok a feleségével? – kérdezte, miközben
kinyitotta a teraszajtót.
– Január óta. – Hogy repült az idő, és mégsem éreztük
magunkat még teljesen házasoknak. De ez nem tartozott Nicole-
ra.
Így is elég meglepettnek tűnt.
– Friss házasok, milyen romantikus!
– Igen, én magam vagyok a megtestesült romantika. És
egyben statikus is vagyok. Itt csak a vakolat repedt meg, vagy az
egész fal? – kérdeztem, és egy vékony repedésre mutattam, mely
a felettünk induló, az erkélyt tartó gerendától indult.
– Ha szeretné, felbérelhet egy független szakembert – felelte
Nicole higgadtan. – Egyáltalán nem vennénk zokon.
Ez jó jel volt. Elszomorított volna, ha nem tudunk beköltözni,
de természetesen, ha a ház veszélyes állapotban van, akkor nem
veszem ki.
– Mikor építették a házat?
– Új építésű – felelte, és közben félreállt, hogy előreengedjen.
– 2014-ben építették, eredetileg céges nyaralónak, de…
– De a cég csődbe ment – fejeztem be a mondatát.
Hunyorogva próbáltam megszokni a benti fényviszonyokat,
ahogy beléptem a csempézett helyiségbe.
– Ezen a szinten három háló és egy fürdő van – mondta
Nicole, aki azonnal lakásmutató üzemmódra váltott. Végignéztük
a kisebb szobákat, melyek mind optimálisak voltak
vendégszobának, és a jól felszerelt fürdőt.
A központi élettér egy szinttel feljebb volt. Napfény dőlt be az
ablakokon és az egy szinttel lejjebb elhelyezett világítóaknákon. A
lépcső egy óriási nappaliba vezetett.
– Mindenhol ez a csempe van a házban? – kérdeztem.
– Igen. Segít hűvösen tartani a lakást – magyarázta Nicole. –
Azért jól mutatna itt egy szőnyeg, nem gondolja?
 Elégedetten hümmögtem, ahogy végigjártam a nagyméretű
nappalit. Ez a ház sem volt berendezve, ami jócskán megnöveli
majd a kiadásokat, de így legalább Pennyvel együtt rendezhetjük
be az átmeneti közös otthonunkat.
A telefonom rezgett egyet a zsebemben. Hirtelen felötlött
bennem, hogy készíthetek képeket is. Kár, hogy nem jutott ez
eszembe a kertben, Penny így kénytelen lesz beérni az erkélyről
készített fotókkal.
Onnantól kezdve mániákusan lefényképeztem mindent. A
párkányokat, az óriási konyhaszigetet, a gyönyörű üveg- és sötét
faborítású konyhát, a klasszikus, plafonig érő, boltíves ablakokat;
ilyenek voltak a konyhán kívül a második emeleten található
szülői hálószobában is.
A szülői hálótól pár lépésre volt egy másik, szintén
nagyméretű háló.
– Ez tökéletes gyerekszoba – jegyezte meg Nicole
magabiztosan, mintha már tudná is, hogy biztosan ki fogom
venni ezt a házat.
Beszélnem kellett Pennyvel, nem lett volna fair nélküle
dönteni.
Nicole visszavitt a szállodába, és megbeszéltük a harmadik
ingatlan megtekintését másnapra, bár az már különösebben nem
izgatott. Tökéletesen jól láttam magunkat Pennyvel, amint az
óriási erkélyen reggelizünk, a hálószobánkban a tengeri szellő
fújja a függönyt, mi pedig az óriási gránit konyhaszigeten
dugunk, ami szerintem nagyobb volt, mint Penny ágya.
Akartam azt a házat.
Amikor egyedül voltam a szobámban, rápillantottam az
órámra. Pár perccel múlt délután kettő. Penny mostanra
kiheverte már a másnaposságot, amiben biztosan szenved a
tegnap este után Rosával. Elküldtem az e-mail-címére pár
fényképet, majd kikerestem a nevét a telefonkönyvemben. Végül
Skype-on hívtam fel inkább.
 Azonnal reagált.
– Ian!
Az arcára kiülő boldogságtól még rosszabb lett a honvágyam,
de igyekeztem elrejteni a mosolyommal.
– Hiányoztam, Baba?
– Annyira hiányzol. A ruhádban vagyok. – Eltartotta magától
a telefont, hogy megmutassa a fehér pólót, amiben ült. A
háttérben megpillantottam a liftakna jellegzetes üvegoszlopát.
Oldalra döntöttem a fejemet abban a reményben, hogy úgy
valahogy többet látok majd belőle.
– A lakásomban vagy?
Penny hezitált.
– Igen, ugye nem gond?
Nem szerettem volna, ha úgy érzi, hogy nem mehet el
hozzám, amikor én nem vagyok ott.
– Hogy lenne gond! Csak meglepődtem, azt hittem, Rosával
óriási bulit csaptatok tegnap este.
– Ez így is történt, végül itt kötöttünk ki. Brooklynban
voltunk egy bárban, és nagyon berúgtunk. Úgy gondoltam, nem
lenne biztonságos megpróbálni hazajutni. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Remélem, nem gond.
– Dehogyis. Szeretném, ha úgy kezelnéd azt a lakás, mint a
sajátodat. – Ezt már többször elmondtam neki, de ezek szerint
még párszor el kellett ismételnem. – Akkor sem küldtelek volna
el titeket, ha otthon lettem volna. Nyugodtan csinálj, amit
szeretnél a lakásban a távollétemben. Mászkálhatsz az
alsónadrágjaimban, feltúrhatod a dolgaimat. Csak a
padlásszobába ne menj, ott rejtettem el a holttesteket.
– Komolyan? – kérdezte csalódottan. – Én eddig a
szemétledobóban dobtam le őket.
Hangosan kuncogtam.
– Ott van kéznél a laptopom? Mutatni akarok valamit.
 – Várj. – A világ a kijelző másik felén elfordult. Egy pillanatra
felbukkant a dohányzóasztal csücske és Penny kifestett
lábujjkörmei, mielőtt újra visszavett volna. – Megvan.
– Küldtem egy e-mailt pár képpel. Kíváncsi vagyok, mit
szólsz hozzájuk. – Ezúttal a mennyezet jelent meg a képernyőn,
mire türelmetlenül felmordultam. – A pokolba is! Na jó, hívj
vissza, ha már beléptél a gépbe.
Megszakítottam a kapcsolatot, és úgy tűnt, az idők végeztéig
kellett várnom, mire a telefonom bejövő hívást jelzett. Mivel a
laptopról hívott, remek kilátásom nyílt a mellére, ami melltartó
nélkül, szabadon volt a pólóm alatt.
– Ezek az ingatlanjelöltek? – kérdezte a képernyőre meredve.
– Igen. – Kíváncsi voltam, hogy melyik képet nézi, de nem
kérdeztem rá. Az elrontaná a meglepetéshatást.
– Ejha – mondta pislogva. – Mi a buktató?
– Nincs buktató. – Tetszett az egyszerre rajongó és óvatos
arckifejezése. – Nézd meg a többi képet is.
Hallottam, ahogy kattint egyet. Egy idő után újra megszólalt.
– Oké… Ez nagyon jól néz ki. Megengedhetjük ezt
magunknak?
– Amiatt majd Carrie Glynn aggódjon – emlékeztetettem.
Nem mintha a támogatás mindent fedezne, de bőven
megfizethető volt a bérleti díj.
Továbbkattintott, míg újra megszólalt.
– Ez a ház eleje?
Biztosan azt a képet nézi, amit az erkélyről készítettem.
– Igen, és a fal túloldalán van egy medence a sziklában.
Elgondolkodtam, hogy vajon tisztában van-e vele, hogy
mennyire csillog most a szeme, és menynyire jól leolvashatók az
érzelmek az arcáról, őszinte boldogság és lelkesedés öntötte el.
Bárcsak eljött volna velem!
– Ez meg micsoda? Még egy háló?
 Én már csak gyerekszobaként gondoltam arra a helyiségre, de
nem akartam nyomást gyakorolni rá. Úgy terveztük, hagyjuk,
hogy Isten döntsön a sorsunkról. Ettől még persze
reménykedtem egy kicsit.
– Arra gondoltam, hogy nem baj, ha van még egy szoba.
Legalább két évig leszünk Nassauban. Használhatom
dolgozószobának, de ki tudja, később mi lesz. Lehet, hogy
szükségünk lesz még egy szobára…
Nem fejeztem be a mondatot, de Penny arcára egyre
szélesebb mosoly ült ki.
– Nagyon cseles, Pratchett.
– Én már csak ilyen cseles gyerek vagyok. – Megköszörültem
a torkomat. Megható volt, hogy egyszerre vagyok ilyen messze
Pennytől és ilyen közel a jövőnkhöz. – Ez volt a második ház. Az
elsőt le se fényképeztem, mert egyáltalán nem felelt meg az
igényeinknek. – Arról nem is beszélve, hogy megfeledkeztem
róla, hogy a telefonomon van fényképezőgép is. Ezt inkább nem
említettem meg, hogy ne kapjak szúrós megjegyzést a koromról.
– Holnap nézek még egyet és hétfőn még kettőt.
– Ha most kellene választanod egyet, melyik lenne a befutó?
– kérdezte, és tudtam, hogy mit akar hallani.
– Egyértelműen a sziklamedencést választanám.
Penny elégedettnek tűnt a válaszommal, és témát váltott.
Viccesen csücsöríteni kezdett.
– Miért nem vagy itt? – kérdezte.
Azért, mert az élet igazságtalan. Persze kicsit torz tükrön
keresztül láttam a dolgokat. Valószínűleg a legtöbben nem
tartanák igazságtalannak a hét számjegyű megbízást és a
trópusokra költözést.
Persze a legtöbb embert nem várta otthon egy gyönyörű és
szexuálisan egyre merészebb feleség.
– Hamarosan ott leszek. De tudod, mitől éreznénk magunkat
kevésbé magányosnak?
 Kimeresztette a szemét.
– Ha Skype-on szexelnénk?
Bingó.
– Hát, ha már így felhoztad… – Hátradőltem a keményített
párnáimon. – Itt vagyok, csábíts el.
Penny nevetve felhorkant.
– Legalább hadd menjek be a hálószobába, ott van a
vibrátorom.
Ettől az egy mondattól egyből ráhangolódtam a dologra.
Azóta szerettem volna látni a vibrátort használat közben, amióta
értesültem a létezéséről. Vajon rossz ember voltam, hogy
kihasználtam a vágyódásunkat egymás iránt, hogy életem
legerotikusabb látványában részesüljek?
Nem hinném.
 NYOLCADIK FEJEZET

Elég feszült volt a hangulat az irodában a katasztrofális vacsora

után Burtnél, illetve az azt követő telefonhívásom miatt a
feleségének. Az alkalmazottak előtt fenntartottuk a látszatot, de
igyekeztünk minél kevesebbet találkozni.
A változást más is észrevette. Az asszisztensem, Trish, aki
korábban sosem próbált meg pletykálni, egyből a tárgyra tért.
– Mi van veled és Burttel? – kérdezte, miközben becsukta
maga mögött az ajtót.
– Azt hittem, azért jössz, hogy megkérdezd, mit kérek ebédre
– motyogtam, és fel se néztem a számítógépről. Úgy tűnt, minden
nap ötször annyi e-mailt kapok a Glynn-vállalattól. – Megtennéd,
hogy végignézed ezeket, és megmondod, melyikre kell
válaszolnom nekem, a többire meg válaszolnál te?
– Ez attól függ, hogy mennyi túlórát szándékozol fizetni.
Trish magas, vékony nő volt rövid, sötét hajjal. Fehér bőrét
szeplők borították. A nyers modorából arra következtettem, hogy
valószínűleg egy komolyabban alkoholizáló, keményen mulató
motoros lehet a szabadidejében. Szinte biztos, hogy egyszer egy
tetoválást láttam kibukkanni a blézere alól.
– Akár a Tadzs Mahalt is megveszem neked. – Hátradőltem
és megdörzsöltem a szemem. – Te jársz odakint – mondtam,
miközben az ajtóra mutattam. – Mit mondanak a többiek?
– A legfőbb elmélet a szakmai féltékenység. – Trish leült a
kanapéra. Szürke nadrágkosztümje szinte pontosan passzolt a
kárpithoz. – Azt beszélik, hogy Burt féltékeny rád, amiért te
kaptad a Glynn-projektet.
Megvontam a vállam.
– Lehet, hogy az. Ő is kap ezért pénzt, de megértem, miért
érdekelte volna ez a lehetőség.
 Trish elég dörzsölt volt ahhoz, hogy tudja, itt még nincs vége
a történetnek.
– A másik elmélet szerint Charlotte Allen van az ügy
hátterében.
Erre felkaptam a fejem. Hátradőltem a székemben és
felnéztem.
– Igen?
– Azt beszélik, hogy esetleg rajta veszekedtek. – Trish
elhallgatott és kivárt, miközben valószínűleg a testbeszédemből
próbálta kiolvasni az igazságot.
Ez tökéletes megoldás volt. Ha az emberek azt gondolják,
hogy Burttel a nassaui csapaton veszekszünk, abbahagynák a
találgatást, és mindenki visszatérhetne a munkához.
– Ebben van valami – mondtam óvatosan.
– A jó ég szerelmére! – csattant fel Trish. – Nem akarok egy
szappanoperában dolgozni.
– Ez nem szappanopera – tiltakoztam. – Ez… teljesen
normális, az ilyesmi megesik egy munkahelyen.
– Igen, a szappanoperákban! – vágta rá.
– Figyelj, Burttel jó barátok vagyunk. – Pontosabban csak
voltunk. – Ettől függetlenül nem mindig értünk egyet. Nem
szeretné, ha átvenném a csapatomba Charlotte-ot, de attól még…
– Várj, a nassaui munka miatt veszekedtek Charlotte-on? –
Trish megrázta a fejét. – Tudtam, hogy hülyeségeket beszélnek az
emberek.
Zavartan néztem rá.
– Miért, mégis mi más miatt veszekednénk Charlotte-on?
Trish olyan lesajnálóan nézett rám, hogy attól hirtelen
elkezdett összeállni a kép.
– Trish – mondtam halkan. – Tudod, hogy nem izgatnak az
irodai pletykák, de egyértelműen van valami a háttérben, amiről
tudnom kell.
 – Hihetetlen, hogy eddig nem tudtál róla – mondta, és
lemondóan legyintett. – Mr. Baker viszonya Charlotte-tal eléggé
nyílt titok.
– Viszonyuk van? – Ez megmagyarázná, miért ragaszkodik
ilyen makacsul ahhoz, hogy ne vigyem magammal a lányt a
Bahamákra.
Trish bólintott.
– Nagyjából egy éve, igen.
– És nekem nem szólt senki? – Kivételesen utáltam, hogy
nem jutott el hozzám a hír. Általában az irodában figyelmen kívül
hagytam mindent, ami nem a munkával kapcsolatos. így is elég
feladatom volt, nem volt szükségem még személyes drámákra is.
– Mint mondtam, ez nyílt titok. Nem a mi hibánk, ha nem
figyeltél oda. – Megvonta a vállát. – Akkor ezek szerint nem
érzelmi alapon veszekedtek Charlotte Allenen Burttel.
– Nem, az ég szerelmére, boldog házas férfi vagyok! – Ó, a
picsába!
Trish elbizonytalanodott.
– Elfelejtettél volna megemlíteni valamit? Mert én nem
emlékszem esküvői meghívóra.
A pokolba!
– Hirtelen felindulásból történt. Nem említsd, kérlek,
senkinek. Senkinek, rendben? Még Burtnek se. Pontosabban neki
főleg ne!
– Tudod jól, hogy én csak hallgatom a pletykákat, de nem
terjesztem őket. – Úgy tűnt, még a feltételezés is bántja, hogy ezt
nem tudom róla.
– Most az egyszer kivételt kell tenned – mondtam neki. – Ha
még egyszer hallod ezt a nevetséges Charlotte-pletykát, azonnal
szakítsd meg valahogyan.
– És mégis mit mondjak? – kérdezte.
– Bármit. – Kicsit gondolkodtam. – Bármit, csak ne azt, hogy
titokban elvettem a barátnőmet. Burt még azt sem tudja.
 – Jól van, meglátom, mit tehetek. Bár lehet, hogy jobb lenne
hagyni a dolgot magától elhalni – javasolta.
– Te értesz ezekhez a dolgokhoz – mondtam, és intettem felé.
– Most menj, már attól mocskosnak érzem magam, hogy erről
beszéltünk.
Miután kiment, hátradőltem a székben, és a mennyezetre
meredtem. Régóta ismertem Burtöt, ezért tudtam, hogy
javíthatatlan nőcsábász. Valahol megértettem: mielőtt az első
házasságom szétesett, én is egy magabiztos, flörtölni szerető pasi
voltam.
De azt sose gondoltam, hogy Burt tényleg meg is csalná Julie-
t. Nem akartam ezt hinni. Egyszerűbb lett volna csak egyszerű
pletykának tekinteni az egészet, de ha Trish érdemesnek találta
elmondani, akkor valószínűleg volt alapja a dolognak.
A gyomromat savas düh kezdte el mardosni, ha
belegondoltam, hogy Burt ott ítélkezett a kapcsolatomról
Pennyvel, miközben ő egy éve csalja Julie-t. Mégis mi a fenét
képzelt magáról?
Felkaptam a telefonkagylót, és beütöttem Burt mellékének a
számát.
– Mondjad! – felelte.
– Beveszem Charlotte Allent a nassaui csapatba – jelentettem
ki.
– Valóban? – kérdezte Burt mérgesen.
– Igen. – Előre utáltam magam azért, amit mondani
készültem, és tudtam, hogy örökre tönkre fogja tenni a
barátságunkat és valószínűleg a munkakapcsolatunkat is. – És
bele fogsz egyezni, mert nem akarod, hogy Julie megtudja, hogy
más nőket dugsz.
Teljes csend fogadta a fenyegetésemet. Azt hittem, Burt
letette a telefont, de végül megszólalt.
– Nem tudsz semmit se bizonyítani.
 – Julie okos nő. Valószínűleg már most is sejt valamit, nem
igaz? – Még a rettenetes vacsora után is rosszul éreztem magam,
amiért Julie érzelmeit használom fel a férjével folytatott
háborúban.
– Ian… – kezdte Burt, majd hirtelen meggondolta magát. –
Jól van, keresd meg ezzel Allent. De egyvalamit le akarok
szögezni.
– Figyelek.
– Ez az erőfitogtatás igazán lealacsonyító. Nem számítottam
ilyen kicsinyes húzásra tőled. – Úgy dorgált meg, mintha egy
gyerek lettem volna, aki rosszul viselkedett.
– Így legalább most már ugyanazt gondoljuk egymásról. – A
vita le volt zárva. – Bízom benne, hogy ettől még
professzionálisan tudunk majd viselkedni mindketten.
– Aki professzionális, az nem zsarolja meg a másikat – vágta
rá.
Majdnem felnevettem a mondat abszurditásán.
– Dehogynem!
– Van még valami? – kérdezte röviden.
– Nincs semmi. – Letettem a kagylót, és akkor vettem észre,
hogy remeg a kezem. Az ilyen összetűzések lefolytatása nem
tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Életemben nem zsaroltam
még meg senkit. Gyarlónak éreztem magam, de egyben erősnek,
is és tudtam, hogy nem lenne szabad élveznem ezt az érzést.
Az viszont biztos, hogy az üzlettársi viszonyunk mostantól
megingott, ezért mihamarabb találnom kell egy másik megoldást.
Mire hazaértem, egy merő ideggörcs voltam. Mit tettem?
Hazafele menet újra és újra átvettem a történteket. Vajon
tönkremegy majd ettől a cég? Azt nem hinném. A
barátságunknak viszont biztosan véget vet. Már csak azt nem
tudtam, hogyan fog ez érinteni személyes szinten.
Megpróbáltam felhívni Pennyt, de nem vette fel. Tudtam,
hogy nálam tölti az éjszakát, de arra nem számítottam, hogy
mennyei illatok fogadnak, amint kilépek a liftből. Hirtelen semmi
másra sem tudtam gondolni, csak a vacsorára.
– Ételillatot érzek, szóval vagy itt van a feleségem, vagy egy
nagyon kedves betörővel van dolgom – mondtam az
előszobában. A lépcsőről láttam, hogy az étkezőasztal meg van
terítve. Ez szokatlan volt, mert általában étteremben ettünk, vagy
elhoztuk a vacsorát valahonnan. Penny odasietett hozzám.
A haja borzas volt, mintha most kelt volna fel, és úgy volt
kifestve, mintha készülnénk valahova. A ruhája pedig…
Nem tudtam róla, hogy Pennynek van ilyen szűk és ennyire
kivágott ruhája. A melle jól kirajzolódott, a ruha pedig olyan szűk
volt, és úgy tapadt a testére, hogy ennyi erővel akár meztelen is
lehetett volna.
– Én vagyok az. Van egy meglepetésem számodra.
Valami fontos történhetett a mai napon, csak nem tudtam,
micsoda. A dekoltázsától nehezemre esett gondolkodni.
– Nem ez az – tisztázta, és megfogta a kezemet. Óriási
lendülettel rántott be az étkezőbe, majdnem leestem a lépcsőn. –
Főztem vacsorát.
– Komolyan? – Fogalmam se volt r óla, hogy Penny tud főzni.
– Ez borzasztó kedves tőled.
– Igazi házi tündérnek érzem magam. – Az asztalra mutatott.
Végignéztem a tálakon, miközben leültem.
– Remek illatok! Eddig nem gondoltam, hogy éhes vagy, de
most éhen halok! Ez bárány?
Penny átnyújtotta a tálat.
– Igen. Utána olvastam a skót konyhának, és láttam, hogy jó
sok bárányt esztek.
Visszafogtam magam, hogy ne süssek el egy tipikus birkás
viccet.
– És clapshotot is csináltam, már ha tényleg így hívják ezt a
fehérrépás krumplipürét.
 – Igen, az a neve – feleltem. Penny honnan a fenéből tudta,
hogy pont ilyen nyugtató ételre vágyom? Szedtem a bárányból. –
Mi ez a nagy felhajtás?
– Ünnepelünk.
Összeszorult a torkom.
– Ugye nem…
A nyitott borosüvegre pillantottam az asztalon. Penny
valószínűleg nem azt akarja bejelenteni, hogy terhes.
– Visszamegyek az egyetemre.
Ez egyáltalán nem volt ünnepelnivaló dolog. Legalábbis
nekem nem. Visszamegy az egyetemre? Hisz akkor szabályosan
több ezer kilométerre leszünk egymástól. Ezt a hírt a
legfinomabb vacsora sem tudja lenyeletni velem.
Penny arca elkomorult, és rádöbbentem, hogy valószínűleg
úgy festek, mintha valami katasztrófáról értesített volna.
– Támogatlak. Csak megdöbbentem. Mikor hoztad meg ezt a
döntést?
– Még nem tudom, hogy bejutottam-e – vallotta be. – Most
jelentkeztem, de sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz, amikor
elkezdesz dolgozni, és én…
Másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy családot akartunk
alapítani, és hogy az én koromban milyen kevés idő van már erre.
Valaha egyetértettünk ebben. Most pedig… mindez füstbe ment?
Vajon önző seggfej voltam, amiért csak erre tudtam
gondolni?
Azt akartam, hogy Penny boldog legyen, mégis úgy éreztem
magam, mint akin átgázolt egy kamion.
– Jobb lett volna, ha ezt megbeszéled velem előtte. Nem arról
van szó, hogy nem szeretném, hogy továbbtanulj. Én csak…
Nagyon üres lesz így a ház.
Penny megtorpant.
– Várj, te azt hiszed, hogy nem megyek veled Nassauba?
 – Igen, miért, nem ezt mondod? – Megráztam a fejemet. Ez
nem jól jött ki. – Miről beszélsz akkor pontosan? Ne haragudj, de
minden olyan zavaros… Elég sok adrenalin dolgozik bennem
most a pániktól.
– Nassauba jelentkeztem egyetemre – magyarázta el
türelmesen. – Van egy karuk, ahol tengerbiológiát is tanítanak.
Úgy tűnt, életem legfurább napját éltem épp meg. Annyi
extrém érzés között ingadoztam rövid idő alatt, hogy kezdtem
belefáradni.
– Akkor tényleg belevágsz?
– Igen. Persze várjuk meg, hogy felvesznek-e, de úgy érzem,
hogy be fogok jutni.
Ez tetszett.
– Jó előérzetem van a dologgal kapcsolatosan – fejezte be a
magyarázatát.
– Maximálisan bízom benned. – És tényleg bíztam is. Benne
és Istenben. Isten miért ne adná ezt meg neki azok után, hogy
ennyit szenvedett, hogy bízzon magában. Előre is köszönöm,
Uram.
– Van még valami – folytatta. – Nassauban nem lesz
munkám, és nem igazán vet fel a pénz. Abban bíztam, hogy
esetleg, mivel ugye házasok vagyunk, és ezért a pénzügyeink…
Elhalt a hangja, mintha félne feltenni egy egyenes kérdést.
– A közös pénzünkből szeretnéd fizetni a tandíjat?
Rákönyököltem az asztalra, és összetettem az ujjaimat, míg
gyorsan kiszámoltam az egyetemi képzés költségeit. Azt hittem,
hogy majd csak sokkal később kell ilyesmivel foglalkoznom.
Fogalmam sem volt róla, mennyi a tandíj, de biztosan
megoldható valahogy.
Penny nagyot nyelt, és hümmögött egyet.
Megvontam a vállam.
– Részemről rendben van a dolog.
 Penny a mellkasára szorította a kezét, és jó hangosan
sóhajtott egyet.
– Hála az égnek. Azt hittem, mérges leszel, amiért nélküled
hoztam meg ezt a döntést.
Lenéztem a tányéromra, és megráztam a fejemet. Hirtelen a
vacsora olyan furcsának tűnt. Penny komoly döntést hozott ma
meg, míg én megzsaroltam az üzlettársamat. Ezért nem
érdemeltem kitüntetést.
– Nem neked kellett volna főznöd ezt a pompás lakomát.
Nekem kellene kényeztetnem téged, hisz téged ünneplünk.
Felállt és odalépett mellém. Nem tudtam, mire készül, míg le
nem húzta a bugyiját, és ki nem lépett belőle.
– Figyelek. – Ez lenne a jutalmam, amiért ilyen támogató
vagyok? Szólnom kellett volna, hogy erre semmi szükség,
ahogyan a vacsorára sem. A férjeként az volt a feladatom, hogy
mindenben támogassam.
Hirtelen megfogta a kezemet, és a lába közé rakta, benyomva
két ujjamat a nedves pinájába. Rájöttem, hogy eszembe ágában
sem áll visszautasítani egy ilyen jutalmat.
– Jól van – mondta mély, bársonyos hangon. – Előbb
együnk, mielőtt kihűl a vacsora. Majd később „ünnepelünk”.
Gyengéden elvette a kezemet, míg én zavarodottan néztem
rá. De Ian, ezt általában szex követi, panaszkodott egy hang a
fejemben. Biztosan az is lesz majd, de most legalább van
vacsora.
Egyszerre csak az egyik testrész igényeinek tehettem eleget.
Előétel gyanánt lenyaltam az ujjamat.
Legnagyobb örömömre Penny remek szakácsnak bizonyult.
Nehezemre esett nem betegre enni magam.
– Valószínűleg nem fog tetszeni a hasonlat, de hidd el, ez
igazi bók. – Idegesen felnevettem. – Ez a clapshot sokkal jobb,
mint Annie-é.
 – Ezt tényleg bóknak veszem – mondta Penny mosolyogva. –
Szerinted egy nap…
Sóhajtottam. Nem akartam erről beszélni, de tudtam, hogy
elkerülhetetlen lesz.
– Szerintem egy nap jól kijöttök majd egymással, és tárt
karokkal üdvözöl a családban?
– Nem… – Penny hezitált. – Azt akartam kérdezni, hogy
szerinted megosztana-e velem pár családi receptet.
Kiitta a borát, és öntött magának egy újabb pohárral.
– Ó, értem. Persze, biztosan.
Ki van zárva, hogy Annie bárkivel is megossza a receptjeit,
nemhogy Pennyvel. Valószínűleg azt kéri majd, hogy vele együtt
temessük el a szakácskönyvét, hogy más ne használhassa őket.
– Figyelj – mondta Penny sóhajtva –, beszélned kell a
nővéreddel.
– Beszéltem vele – tiltakoztam. Penny hitetlenkedve
csücsörített, és oldalra billentett fejjel nézett rám, mintha
próbálná megfejteni, hogy mire gondolok. Nem hazudtam,
tényleg beszéltem párszor Annie-vel.
– Tényleg beszéltem vele! Minden vasárnap egymás mellett
ülünk a misén.
– A templomban nem szabad beszélgetni, Ian.
Ebben igaza volt. Annie-vel általában csak köszöntünk
egymással, majd annyit mondtunk, hogy „béke legyen veled”, a
mise rendje szerint.
– Lehet, hogy épp nem a legjobb közöttünk a viszony, de az
nem jelenti azt, hogy nem beszélünk.
– Közelítsük meg a kérdést máshonnan, rendben? – Penny
felmutatta a bal kezét, hogy emlékeztessen a rajta lévő gyűrűre. –
A feleséged vagyok, Annie pedig a nővéred. Szeretnéd, ha a
feleséged és a nővéred kijönnének egymással, igaz?
Ez így volt, de Annie nagyon haragtartó volt, és ezt az egész
helyzetet tulajdonképpen Penny idézte elő. A nővérem olyan
bocsánatkérést várt, ami sosem fog bekövetkezni, feltéve, hogy
továbbra is Pennynek adok igazat.
A mennyezetre szegeztem tekintetem.
– Ez a vacsora sokkal jobban tetszett, amikor benned volt az
ujjam.
– Nekem pedig jobban tetszel, amikor nem vagy olyan, mint
egy strucc. – Penny megrázta a fejét. – Elutazunk hét hét múlva.
Komolyan úgy fogunk elköltözni egy másik országba, hogy nem
hozzuk ezt rendbe előtte?
– Penny, azt se tudom, hogy rendbe akarom-e ezt hozni a
nővéremmel.
Ez számomra is újdonság volt. Ha nem mondtam volna ki
fennhangon, nem is tudatosítottam volna magamban. Penny úgy
nézett most rám, mintha egy mozgó teherautóból dobtam volna
ki egy zsák kismacskát.
– Még mindig dühös vagyok – folytattam. – Ráadásul nem is
vagyok teljesen fair. Nem Annie hibája, hogy hazudtam neki, de
minden más, az erőszakosság, az, ahogyan irányítani akarja az
életemet… Abban mind igazad volt.
– És erre az a megoldás, hogy teljesen kizárod az életedből? –
A hangsúlyból egyértelművé vált, hogy ez pusztán költői kérdés
volt. – Vannak ezek a határoknak nevezett dolgok…
– Ha esetleg nem tűnt volna fel, amikor a nővérem először
berobbant ide bejelentkezés nélkül: Annie nem vesz tudomást a
határokról, ahogyan a családomban senki sem. – Úgy tűnt,
mintha teljesen diszfunkcionális lenne a családunk. Igaz, Penny
meg hagyta, hogy a szülei annyira beleszóljanak az életébe, hogy
még mindig alig tudta, mivel szeretne foglalkozni.
De Penny huszonhárom éves. Neked harminc éved volt,
hogy rendbe hozd a családi problémáidat, de sosem vetted rá a
fáradságot.
– Akkor lehet, hogy eljött az ideje, hogy megtanítsd őt rá. –
Penny elhallgatott, mintha belső harc dúlna benne. – Hadd
menjek el veled megint misére. Kezdjük ott. Hadd szokja meg a
gondolatot, hogy én, a rettenetes nőszemély, akinek a pártjára
álltál, tud olyan iszonyatosan kedves lenni vele, hogy szinte
rosszul lesz tőle.
– Nem tudom, Billnek mire terjed ki a biztosítása, Danny
fogszabályozóját sem fedezte. – A szarkazmus remek menedék
volt bármilyen kényelmetlen helyzetben.
– Ian, ez fontos nekem.
Annyira őszintén csengtek a szavai, hogy rosszul éreztem
magam a béna viccem miatt.
– A családodról van szó, és tudom, mennyire fontosak ők
számodra. Én is a családod vagyok, és… – Leszegte a fejét. –
Olyan sokat használom most a „család” szót, kezd az az érzésem
lenni, hogy már el is kopott. Nem szeretném, ha én maradnék az
összes családod, csak azért, mert választanod kellett köztük és
köztem. Azt szeretném, ha mindnyájan része lehetnénk az
életednek.
Nem tudtam, mit mondjak. Én is ezt szerettem volna, de a
büszkeségem és Annie büszkesége már azt is megakadályozta,
hogy egy hónapokkal ezelőtti vitán túltegyük magunkat. Mi lesz,
ha újabb konfliktus alakul ki közöttünk?
– Sose csináltam még ilyet – folytatta Penny. – Sose voltam
része semminek. Olyan voltam, mint egy háziállat, ami jól tudja
produkálni magát. Látom, hogy milyen kapcsolatod van a
testvéreiddel és az unokaöcséddel. Szeretném, ha én is ilyen
kapcsolatban lehetnék velük, és ez csak akkor fog bekövetkezni,
ha mi tesszük meg az első lépést.
Mi. Ennek a szónak a hatására omlott le végleg az
ellenállásom. Valóban szükségem volt a családomra. Soha ennyi
ideig nem haragudtam egy testvéremre sem. Bár a többi
testvéremmel ritkán találkoztam, az érzelmi kapcsolat hiánya
Annie-vel rosszabb volt, mint bármilyen távolság.
 – Jól van. Akkor a legjobb lesz, ha eljössz vasárnap a misére.
Meglátjuk, utána hogyan folytassuk.
– Jó ötlet. – Penny eltolta maga elől a tányérját. – Nem
tudom, te hogy vagy vele, de én jóllaktam.
Kénytelen voltam belátni, hogy bölcs döntést hozott.
– Én is. Még helyet kell hagyni a desszertnek.
Legfeljebb majd újramelegítem a maradékot, ha megéheznék
a fizikai tevékenységtől.
– Tudom, most azt kellene mondanom, hogy nem készültem
desszerttel, de…
– De hisz te vagy a desszert. Vettem az utalást ezzel a
bugyiból kilépős mutatvánnyal. – Istenem, imádtam a
humorérzékét. Hátratoltam a székemet, és a tányéromra dobtam
a szalvétámat. – Gyere ide, Baba.
Lassan odasétált hozzám, és az ölembe ült. Átkarolta a
nyakamat és hátradőlt. Csak a forró, nedves puncijára tudtam
gondolni, és arra, hogy milyen fájdalmasan közel vagyok hozzá,
mindössze a nadrágom és az alsógatyám választott el minket.
– Egyébként még sosem csináltuk így – duruzsolta.
– Széken ülve? – Ez biztosan nem lehetett igaz. – Pedig az
elég alap. Biztos sor került már rá.
Penny megrázta a fejét, és benyúlt közénk. Visszatartottam a
levegőt, miközben a sliccemmel matatott. A farkam már félig
kemény volt, nincs ilyenkor veszélyesebb a cipzár fémfogainál.
De Penny szakértelemmel szabadított ki.
– Nem. Sok mindent kipróbáltunk már, de ezt nem.
Tehetséges kezének hála, percek alatt fájdalmasan kemény
voltam, de ennél több előjátékra egyikünk sem vágyott. Penny
lábujjhegyre állt, én pedig aláhelyezkedtem. Lassan ráült a
farkamra, és a gyönyörtől összeszorítottam még a lábujjamat is.
– Biztosan csináltuk már felöltözve – emlékeztettem,
miközben próbáltam fenntartani a beszélgetésünket, bár
éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni.
 – Azt többször is.
Valóban. Egyik este a moziból jöttünk haza. Alig léptünk ki a
liftből, már nyitva is volt a sliccem. A szenvedélyünk egy része a
Deadpoolból származott. Bár nem tartom magam melegnek, azt
hiszem, Ryan Reynolds mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.
– Nem akarok egy hímsoviniszta seggfej lenni… -Egy
pillanatra elfelejtettem, hogyan kell beszélni, ahogy
megpumpálta a farkamat a puncijával. – De igazán meg tudnám
szokni ezt a fogadtatást.
– Vacsorával vár az asszonykád, és nincs rajta bugyi? Ezt én
is meg tudnám szokni.
Egyre gyorsabban mozgatta a csípőjét, és előrenyomta magát,
de a pozíció nem tette lehetővé, hogy teljesen behatoljak. Ez
valószínűleg ugyanolyan őrjítően hatott rá, mint rám.
A derekát fogtam, de egyik kezem felkalandozott a gerincén.
Beletúrtam a hajába, megragadtam a loboncát, hátradöntöttem a
fejét, és elkezdtem csókokkal borítani a nyakát.
– Várj! Ha el akarok menni, oda kell raknom a kezemet… –
lihegte.
– Váltsunk pozíciót. – Segítettem neki lemászni rólam, és
már el is indult a háló felé. Felálltam, és megragadtam a
csuklóját. Pennynek kikerekedett a szeme, és meglepetten sikított
egyet.
– Nem megyünk olyan messzire. – A kanapéhoz vezettem,
amire rá is löktem. Felemelte a fenekét, hogy berakjak alá egy
párnát. Ez az apró részlet rengeteget számított, érthetetlen, hogy
nem jutott korábban eszünkbe. Ahogy behatoltam, a makkom
minden lökésnél a G-pontját izgatta.
Ezt Penny maga magyarázta el nekem lelkesen, amikor
legelőször kipróbáltuk ezt a pozíciót.
Lassan hatoltam belé, minden egyes millimétert kiélvezve. A
ruhája felcsúszott a csípőjére, és tökéletes rálátást biztosított az
ujjára, amivel a csiklóját kényeztette. Annyira nedves volt, hogy
cuppanást hallottam minden alkalommal, amikor belédug-tam a
farkamat. Lehúztam a ruhája dekoltázsát, a mellei valósággal
kipattantak belőle, csak egy kis segítségre szorultak.
– Azt szeretném, ha kihúznád, és a mellemre élveznél –
nyögte.
Ez meg mi a franc? Megszólalt egy riasztó a fejemben, hogy
feltétlenül bizonyosodjak meg róla, jól hallottam. Bár hogyan
érthettem volna félre egy ilyen egyenes kérést?
– Micsoda?
– Azt akarom, hogy a mellemre élvezz. – Annyira tetszett ez a
mondat, hogy majdnem megkértem, hogy ismételje el újra.
Most már csak el kell intéznem valahogy, hogy a megfelelő
pillanatban ne nyomjam bele tövig a farkamat. Szerencsére
Penny megoldotta ezt helyettem, mert hátrahúzódott, és letérdelt
a földre a kanapé mellé. Mielőtt aggódni tudtam volna azon, hogy
ő még nem ment el, én elélveztem, és látványos csípőmozdulatok
közepette rálőttem mindent az utolsó cseppig.
A kiguvadt szemem láttára Penny hátradőlt a földön,
miközben továbbra is a csiklóját izgatta. A másik kezével elkente
magán a gecimet. A sarkát belevágta a földbe, és ütemesen
emelte a levegőbe a csípőjét.
– Te jó ég! – kiáltott fel.
De még ekkor sem állt le.
Az egész teste remegett, ahogy számomra már elviselhetetlen
élvezeteket csikart ki magából. Hamarosan az egész teste görcsbe
rándult, az arca sikolytól torzult el.
Jézusom!
Eltartott egy ideig, míg felfogtam, hogy hol vagyok. Teljesen
belefeledkeztem ennek a gyönyörű nőnek a látványába, aki a
vágytól megőrülve magát kényeztette, miközben beterítette az
ondóm. Már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán azt tudtam, hogy
hívnak.
Penny kinyitotta a szemét, és felkönyökölt.
 – Remélem, nem mentem ezzel túl messzire…
– Viccelsz? – Még mindig alig kaptam levegőt. – Azt hiszem,
életemben nem láttam ilyen szexi műsort. Szemlátomást nagyon
jól érezted magad.
Penny rám mosolygott, felfedve a gribedlit, aminek
köszönhetően egy másodperc alatt gyönyörű nőből imádnivaló,
cuki angyallá változott.
– Igen, ez így van.
– Gyere, kelj fel! – Ekkor vettem csak észre, hogy még mindig
fogtam a farkamat, és az utolsó cseppek összekenték a kezem. A
másik kezemmel felhúztam Pennyt a kanapéra.
Felkaptam a kanapé sarkában hev erő pokrócot, mert az volt a
legközelebb, bár elgondolkodtam azon, vajon miért van még
egyáltalán rajtam ruha, és beletöröltem magam.
– Fúj! Azt nem csak tisztíttatni lehet? – Ahhoz képest, hogy
most kente szét magán, Penny hirtelen elég prűdén kezelte az
ondót.
Lerogytam a kanapéra anélkül, hogy felhúztam volna a
sliccemet.
– Nem tudom, és nem is érdekel.
Penny is lefeküdt, a lábunk összeért. Te jó ég, még a cipő is
rajtunk volt.
– Ian?
– Igen, Baba?
– Köszönöm, hogy ilyen jó fej vagy az egyetemet illetően. –
Vagy az érzelmektől, vagy a fizikai megerőltetéstől száraz volt a
torka.
– Miért ne lennék az? – kérdeztem. – Igyekszem más
dolgokban is elég jó fej lenni.
– Nem tudom, lehet, hogy attól tartottam… – Nem fejezte be
a mondatot.
 – Hogy azt mondom, hibát követsz el, és nem tudhatod, mit
szeretnél? – Számomra egyértelmű volt, hogy Penny pontosan
tudta, mit csinál.
– Igen, pontosan. Sose tapasztaltam, milyen az, amikor
hisznek bennem. – Ezt olyan természetességgel mondta, mintha
nem lenne borzasztóan szomorú dolog. – Jó érzés.
„Jó érzés.” Kötelezővé tenném, hogy a szeretteink
támogassanak és bízzanak bennünk. Annie-vel emiatt jöhetett
létre közöttünk egy ekkora szakadék. Ezt nem azért tettem, mert
„jó érzés” volt, hanem mert elképzelhetetlen lett volna másképp.
Többszöri próbálkozásra sikerült csak felülnöm, ahogyan
neki is. Legalább mindketten jót nevettünk a lerokkantságunkon,
még ha az övé csak átmeneti is volt. Amikor végre újra a szemébe
nézhettem, tudtam, hogy nem hagyhatom ennyiben ezt a
beszélgetést.
– Penny, én mindig is bíztam benned.
Bólintott, és könnyek szöktek a szemébe. Most még nem
tudta elhinni, de idővel remélhetőleg elhiszi majd. És ha ezt nem
sikerül elérnem, akkor kudarcot vallottam a legfontosabb
feladatban, amit Isten rám bízott.
 KILENCEDIK FEJEZET

Amikor Penny lejött a lépcsőn, a virágmintás ruháját

rendezgetve, igyekeztem nem kinevetni. Elvégre templomba
mentünk, elvárható volt némi visszafogottság.
Amikor felvetette az ötletet pár nappal korábban, úgy tűnt,
hogy szívesen eljön velem megint misére. Azonban ahogy
közeledett a nagy nap, egyre idegesebb lett. Most, percekkel az
indulás előtt részemről egy kósza tekintet is elég lett volna ahhoz,
hogy óriási botrány robbanjon ki.
– Erre futotta – jelentette ki frusztráltan. A ruhája teljesen
rendben volt. Egy piros kardigán a sötétkék ruha fölé és
hozzáillő, piros rúzs. A nővéremnek biztosan meglesz majd a
véleménye a vörös rúzsról a templomban, de szerintem Istent
nem izgatták az ilyen dolgok.
– Úgy nézel ki, mint egy könyvtáros. Egy olyan könyvtáros,
akit szívesen nekidöntenék a könyvespolcnak, és…
Penny az égre szegezte a tekintetét.
– Jó, de milyennek lát valaki, aki nem perverz?
– De érzékeny vagy ma reggel! – mondtam, bár értettem
ennek az okát. Életében egyszer volt misén korábban, és a januári
vita óta nem találkozott a nővéremmel. Ha tényleg lépéseket
akart tenni a kibékülés felé, akkor nem maradt sok időnk, már
benne jártunk a májusban.
– Sajnálom, fáradt vagyok a munka miatt és e miatt az extra
stressz miatt. – Penny valóban nem volt valami jó bőrben. –
Iszonyatosan ideges vagyok.
– Reggeliztél? – Mostanra kialakultak a házastársi,
hétköznapi rutinjaink, és észrevettem, hogy Penny gyakran
elfelejtett enni. Nemcsak a reggelit, hanem bármelyik étkezést
előszeretettel kihagyta, ha túlzottan lekötötte egy feladat.
 Penny lebiggyesztett szájjal, mogorván bólintott.
– Igen, reggeliztem, bár most már bánom.
Az út a Szent Balázs-templomba rövidebbnek tűnt, mint
szokott. Alig volt időm rendbe szedni a gondolataimat. Beálltam
a parkolóba, de nem állítottam le a motort.
– Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod.
– De akarom. – Sóhajtott egyet, és a homlokára nyomta a
kezét. – Szeretném, ha túltennétek magatokat ezen a
veszekedésen, amit ráadásul én okoztam. Ez egy remek helyszín
erre, Annié nem eshet nekem Isten és az összes ismerőse színe
előtt.
– Vagy a fia, a pap előtt – tettem hozzá, és megfogtam a
kezét. – Jó előérzetem van – biztosítottam.
Sajnos mostanra Penny elég jól ismert ahhoz, hogy tudja,
mikor hazudok.
A szokottnál később érkeztünk, sokan már imádkoztak. Talán
így volt a legjobb, a mise hamarosan elkezdődik majd, és Annie-
nek így nincs alkalma beszélgetni Pennyvel.
– Nem gyújtasz gyertyát? – kérdezte Penny, miközben az első
sorok felé haladtunk.
Minden vasárnap imagyertyát gyújtottam a szüleim, a
fivérem, a húgom és az ő hasában lévő gyerek emlékére.
– Majd a mise után. – Tudtam, hogy Danny pillanatokon
belül meg fogja kezdeni a misét.
Miközben a megszokott helyem felé igyekeztünk, Annie ránk
pillantott a válla fölött. Az arckifejezésén jól látszott, hogy míg
eredetileg azért haragudott, mert késtem, most már hirtelen
azért haragudott, mert elhoztam Pennyt is.
Térdet hajtottam, majd Penny előtt ültem be a padba, hogy
ne neki kelljen Annie mellett ülnie. Bill kihajolt a nővérem
mögül, és megrázta a kezemet, majd Penny felé bólintott.
– Örülök, hogy látlak – mondta halkan.
 – Én is – felelte Penny, és bólintott. Annie-re rá se nézett,
helyette maga elé meredt.
Felcsendült az első ének, és mind felálltunk.
– Figyelmeztethettél volna – súgta oda Annie a fülembe,
kihasználva az általános hangzavart.
Eltúlzott arckifejezéssel emeltem a mutatóujjamat a szám elé.
– Misén vagyunk – artikuláltam jól láthatóan.
Annie szemében fellángolt a düh, én pedig az oltárra
szegeztem a tekintetemet.
A nyitó imák során végig Pennyt figyeltem. Ő érdeklődve
tanulmányozta Dannyt és a körülöttünk álló embereket, és
igyekezett megjegyezni minden apró mozdulatot és szokást.
Értékeltem, hogy ilyen lelkes diák. Ha nem is veszi fel a
vallásomat, fontos, hogy jól ismerje, ha másért nem, azért, mert a
gyerekeinket katolikusoknak fogjuk nevelni.
Vajon ez keltette fel Penny érdeklődését? Igazán meghat ó, ha
ez áll a háttérben. Ez a gyerekkérdés egyre stresszesebb volt
számomra. Fájdalmasan pontosan tudtam, hogy a
gyermeknemzés sokáig is eltarthat, de négy hónap védekezés
nélküli szex után kezdtem feladni a reményt. Mások egyéjszakás
kalandoktól esnek teherbe, ezért logikusnak tűnt, hogy nekünk
jobb esélyeink voltak, hisz hetente legalább háromszor
szexeltünk.
A stressz a termékenységre is kihat. A változások Penny
munkahelyén és a tény, hogy hamarosan ott kell majd hagynia a
céget, óriási nyomást gyakoroltak rá.
Eszembe jutott az az egy év, ami alatt Genával próbálkoztunk.
Rettenetesen frusztrált voltam, miután minden hónapban újabb
csalódást kellett átélnem. Ezek az emlékek annál is szomorúbbak
voltak, hogy tudtam, ha Pennyvel hasonlót élünk át, az szinte
biztosan az én hibámból történik.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy mennyire e köré
összpontosultak a gondolataim. Penny hamarosan visszamegy
tanulni, egyáltalán nem lenne praktikus, ha közben teherbe is
esne. Jelenleg azt szerettem volna, hogy valaki garantálja nekem,
egy nap gyerekünk fog születni. Természetesen tudtam, hogy ez
képtelenség.
Szeretnék kérni valamit, imádkoztam magamban. A Te
akaratodon múlik, hisz neked van egy terved számomra. De ha
adnál bármilyen jelet, az nagyban megkönnyítené a dolgomat.
A mise után Pennyvel kikecmeregtünk a padsorból, míg
Annie-ék hátramaradtak. Hátramentem a gyertyákhoz.
– Ez nem volt túl vidám – súgta oda Penny, miközben
meggyújtottam a gyertyát. – A nővéred egész idő alatt engem
bámult.
– De legalább fizikailag nem esett neked, ahogy gondoltad,
szóval tulajdonképpen remekül zajlott le ez a találkozó. – Egymás
után meggyújtottam öt gyertyát.
– Már el is mentek – jegyezte meg Penny, miközben a
templomból kifele áramló tömeget pásztázta. – Még csak el sem
búcsúzott.
– Akkor legalább nem kell vele beszélned. – Elővettem a
pénztárcámat, és egy bankót dobtam a perselybe. – Gyere,
szerezzünk ebédet. Vehetünk neked egy kubai szendvicset, azt
úgyis imádod.
Penny megnyalta a száját.
– Ez remekül hangzik.
Kifele menet megálltam, hogy megrázzam Danny kezét, mint
minden héten. A tekintete Pennyre ugrott, majd visszatért rám.
– Mentek anyához?
– Nem, mást terveztünk – feleltem zavartan.
– Kár. – Danny megfogta Penny kezét. – Örülök, hogy újra
látlak.
– Én is örülök. – Úgy tűnt, Penny most már szabadabban
lélegzett, miután mindenkivel találkozott, és lassan véget ért a
megpróbáltatása.
 Annie és Bill azonban kint, a lépcső alján várt ránk.
Bólintottam feléjük.
– Jövő vasárnap találkozunk?
– Mostantól járni fogsz misére? – kérdezte Bill Pennytől
mosolyogva.
Penny Annie-re pillantott, majd vissza Billre.
– Valamikor majd még eljövök.
– Nem kell elsietni a dolgot – mondta Annie olyan gyorsan,
hogy egészen meglepődtem.
Penny mosolyogva válaszolt.
– Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.
Annie felém fordult, és kifésülte a haját az arcából.
– Akkor átjöttök ebédre?
A francba. Annie így próbálta elérni, hogy kölcsönösen
figyelmen kívül hagyjuk korábbi, elfogadhatatlan viselkedését, és
újra jó viszony legyen közöttünk. Ha nemet mondok, azt fogja
gondolni, hogy Penny áll a döntés mögött, ugyanakkor Penny
beleegyezése nélkül igent sem mondhattam. Jó szar helyzetben
voltam.
– Örömmel megyünk – felelte Penny, és ezzel megoldotta a
helyzetet. Hálás voltam neki, mert tudtam, hogy szívesebben
enne meg egy tál üvegszilánkot, mint hogy a nővéremmel töltse
az időt.
De a kedvemért megtette mindezt.
Penny előttem ment, ahogy visszasétáltunk a kocsihoz. Csak
akkor kezdtünk el beszélni, amikor becsuktuk magunk után az
ajtót.
– Ha nincs kedved… – kezdtem el mondani, de ő csak intett.
– Nem, nincs semmi baj. Nem kerülhetem el a családodat
örökké, és nem akarom hagyni, hogy kerüljenek engem. – Penny
ráhajtotta a fejét a hűvös üvegre, és becsukta a szemét. –
Bekapcsolnád a légkondit? Melegem van.
 – Nagyra értékelem az erőfeszítésedet Annie-vel. Tényleg –
mondtam, miközben felcsavartam a légkondit, és megfogtam
Penny kezét. Ő nem fogta meg az enyémet, ezért békén hagytam.
Másodpercek múlva már aludt.
– Penny? – kérdeztem, ő pedig felriadt. – Jól vagy?
– Igen. – Felült az ülésében, és álmosan pislogott. – Csak
fáradt vagyok.
– Lehet, hogy elkaptál valamit. – Valami zavart; mintha
elfelejtettem volna valamit, amit sosem tudtam igazából.
Másképp nem tudtam leírni ezt az érzést. Gondolom, az Annie
körüli hiszti miatt volt az egész.
– Jézusom, Ian! – kiáltott fel Penny, egyik kezével az ajtóba,
másikkal a műszerfalba kapaszkodva. Elkalandozott a figyelmem,
és egy óriási fehér furgon útjába keveredtem.
– Sajnálom. – Mély levegőt vettem. A kezem remegett a
volánon, és nem csak azért, mert majdnem frontálisan ütköztünk
egy furgonnal. A hátsó tükörben megláttam még a furgont.
Még visszafelé is el tudtam olvasni a feliratot rajta.
Egy kibaszott pelenkaszállító furgon volt az.
Én kértem egy jelet, nem igaz? Penny terhes.
Igyekeztem a vezetésre koncentrálni.
– Azt hittem, hogy egy bicikliző gyereket látok – motyogtam.
– Légy óvatos! – parancsolt rám Penny.
Ez jó tanács volt, hisz még az is lehet, hogy baba van a
fedélzeten. Penny rettenetesen rossz hangulatban volt az elmúlt
héten. Ő persze a stressznek tudta be. Ma reggel említette, hogy
megbánta, hogy reggelizett. Persze, ez is betudható annak, hogy
izgult, hogy újra találkozik a nővéremmel. Leszámítva a
fantasztikus kis kalandunkat a kanapén, kitartóan
visszautasította a szexet, és bár legalább a derekamnak volt ideje
regenerálódni, ez egyáltalán nem vallott rá.
Az összes jelet ismertem, hisz minden hónapban izgatottan
figyeltem Genát, hogy mikor fedezem fel őket rajta.
 - Dőlj hátra! – motyogtam, és próbáltam lenyugtatni a cikázó
gondolataimat. – Felébresztelek, amikor odaértünk.
Nem akartam megkérdezni Pennyt, hogy szerinte terhes-e.
Először is leharapná a fejemet. Másodszor pedig valószínűleg
nem a nővéremhez menet szeretne erről beszélgetni. Kénytelen
voltam félretenni a gyanúmat egy kis időre, hiába furdalta az
oldalamat a kíváncsiság.
De vajon érezte? A fura tévéműsorokban szereplő,
tervezetlenül anyává váló nőket leszámítva az ilyesmit általában
érzik az emberek, nem? Ha ez így van, akkor valószínűleg
megemlítené a férjének. Persze az is elképzelhető, hogy Penny
egyáltalán nem terhes, és Isten csak arra akart emlékeztetni,
amikor majdnem frontálisan ütköztünk egy pelenkaszállító
furgonnal, hogy vezessek óvatosabban.
Józsefnek egy angyalt küldött, nem pedig egy Ford Ecoline-t.
Mire oda értünk Annie-hez, Penny pont elég régóta aludt már
ahhoz, hogy teljesen zavarodottan ébredjen. Pislogva nézett ki az
ablakon, majd letörölt egy nyálcsíkot a szája sarkából.
– Említettem már, hogy milyen szép vagy reggelenként? –
Ezen általában hangosan nevetett volna, most azonban csak
mogorván pislogott rám.
Annie és Bill egy keskeny, emeletes bungalóban lakott, mely
pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi emeletes
bungaló az utcában. Valószínűleg a belső terük sem különbözött
sokban. Az apró nappaliból lépcső vezetett az emeletre, a nappali
mellett az étkező volt, ebből nyílt a konyha. Én szerettem a
tágasabb tereket, de Annie gyerekkora házát akarta felidézni. Ügy
tervezte, hogy minél több gyerekkel népesíti majd be a házat, de
sajnos végül csak egyszer válhatott anyává.
Penny valahol a kocsi és a bejárati ajtó között feltámadt, és
újból az elragadó önmaga lett, ezért amikor Bill ajtót nyitott
nekünk, Penny lelkesen megölelte.
 – Én is örülök, hogy itt vagy. – Billt szokás szerint
kényelmetlenül érintették a szeretet fizikai megnyilvánulásai.
Miután Penny elengedte, Bill megrázta a kezemet. – Szia, idegen!
Örülök, hogy visszatértél.
Bár úgy tűnt, hogy a sógorom a visszatérésünket üdvözli,
valójában sosem mentünk el innen. Bill ugyanúgy nőtt fel, mint
mi, ezért könnyen meg-bocsájtott másoknak. Elvégre a család, az
család.
Annie előjött a konyhából, a nyakában kötény lógott.
– Most veszem ki a sültet a tepsiből.
– Segítsek valamiben? – ajánlotta fel Penny.
– Köszönöm, elboldogulok – felelte Annie. Alaposan
szemügyre vettem az arcát, hogy felfedezek-e rajta feszültséget
vagy nemtetszést, de egyiknek sem láttam nyomát.
– Foglalj helyet, Penny! – ajánlotta Bill, és a kanapéra
mutatott. – Szereted a Metset?
– Nem vagyok egy nagy baseballrajongó – mondta Penny
bocsánatkérően. – De szívesen tanulok.
Ez szemlátomást tetszett Billnek, mivel örökké pirospozsgás
arca még vörösebb lett, és elégedetten leült a foteljába, hogy
bekapcsolja a tévét.
– Mindjárt jövök – ígértem Pennynek, aki biztatóan
mosolygott rám. Tudta, hogy mire készülök.
Annie valóban épp a sült húst vette ki a tepsiből. Nem vett
észre egyből, amikor beléptem a konyhába, csak amikor
megszólaltam.
– Sajnálom.
A pecsenyelé mindenfelé szétloccsant, ahogy Annie
visszaejtette a sült húst a tepsibe, hogy könnyes szemmel
megöleljen.
– Nem, én sajnálom. Annyira sajnálom. – Annie vékony keze
döbbenetes erővel szorított.
 – Jól van, nem haragszom. – Legalábbis most már nem, de
ezt nem tettem hozzá, főleg nem úgy, hogy a mostani békülésünk
nem jelentette azt, hogy az összeveszéshez vezető viselkedés meg
fog szűnni.
Annie hátralépett, és megtörölte a szemét.
– Sokat gondolkodtam azon, amit Penny mondott. Nem
akartam ezt hallani, de igaza volt. Tényleg úgy kezellek, mintha a
gyerekem lennél.
– Csak meg akarsz védeni. Ez érthető, mind ilyenek vagyunk.
– Ez alatt a testvéreimet értettem. Annie ezt tökéletesen értette
úgy is, hogy nem kellett semmit sem kimondanom. Egyikünk
sem említette Robbyt és Cathyt. Legalábbis nekem nem említette
senki. Azt nem tudhattam, hogy egymás között miről beszéltek.
Halott testvéreink azonban mindig eszünkbe jutottak, amikor
úgy éreztük, egyikünk rossz vagy veszélyes döntést hoz az
életében.
– De nem tudlak megvédeni – folytatta. – Felnőtt ember
vagy, és neked kell meghoznod a döntéseidet. Penny pedig…
Örülök, hogy eljött misére.
– Ne éld bele magad, nem fog megtérni. Azért jött el, mert
segíteni akart rendbe hozni a dolgokat veled. – Nem tudtam,
hogy Penny örülne-e neki, ha tudná, hogy ezt elárultam, de
Annie-nek tudnia kellett, hogy helyén tudja kezelni a helyzetet.
– Valóban? – Annie megrázta a fejét. – Rendben. Penny
rendes lány. Bolondnak tartalak, amiért egy ilyen fiatal lánnyal
akarsz együtt lenni, de ő tényleg szerelmes beléd.
– Akkor ő a bolond – vicceltem.
– Menj csak! – Annie kihessegetett a konyharuhával. – Be
kell fejeznem az ebédet, ne legyél itt láb alatt.
Csatlakoztam Billhez és Pennyhez a nappaliban, ahol Penny
mindent megtett, hogy érdeklődést mutasson a baseball iránt.
Leültem mellé, Bill pedig rám nézett. Bólintottam, mire ő is
bólintott, és ennyiből mindketten tudtuk, hogy hányadán áll a
helyzet Annie-vel.
Danny a második játékrész végén futott be. A dzsekijét egyből
a lépcsőkorlátra dobta, amint megérkezett.
– Mi az állás?
– Null-null – felelte Bill.
Mellettem Penny megmerevedett. Nem nézett Danny
szemébe. Majd később megkérdezem, hogy ennek mi az oka.
– Szia, Penny! – mondta Danny, aki láthatóan nem érzékelte,
hogy Penny viselkedése megváltozott.
– Szia. – Szélesen rámosolygott az unokaöcsémre. -A
példabeszéded nagyon tanulságos volt.
– Komolyan? – Úgy tűnt, Danny nem tud mit kezdeni a
bókkal. – Örülök, hogy így gondolod.
– Sose gondoltam bele, hogy miről szól a Biblia, de így, hogy
valaki elmagyarázza a történeteket, máris sokkal érthetőbb az
egész. – Penny két felfele tartott hüvelykujjal támogatta meg a
fura bókját. – Csak így tovább!
– Mindig jó egy kívülálló véleményét hallani. – Úgy tűnt,
Danny jól mulat. – Főleg olyasvalakitől, aki nem azzal akar a
mennybe jutni, hogy az én seggemet nyalja.
– Óvatosan fogalmazzon, atyám – szólt rá Bill.
– Igen, atyám – vágott vissza Danny.
Az ebéd sokkal kellemesebben zajlott, mint gondoltam.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom felidézni,
miért tartottam tőle ennyire. Annie őszintén kedves volt
Pennyvel, bár azt éreztem, hogy nem tudja, hogyan
kommunikáljon valakivel, aki fiatalabb a fiánál. Időről időre rám
pillantott, mintha egy összetett rejtvényt próbálna megoldani.
Valószínűleg azon tanakodott, hogy mit keres velem egy ilyen
gyönyörű, okos és vicces lány. A szeme alatt lévő sötét karikák
ellenére Penny elemében volt. Mindenkinek kérdéseket tett fel,
Bill munkája és Annie kreatív albumjai után érdeklődve. Tudni
akarta, hogy mi a legnehezebb dolog egy pap életében, amire
Danny dicséretes módon nem azt felelte, hogy a cölibátus.
– Mi a helyzet veled? – kérdezte Annie. – Honnan jöttél?
Milyen a családod?
Penny lenézett a tányérjára, majd erőltetett mosollyal nézett
fel.
– Pennsylvaniában nőttem fel. A családom sokkal kisebb,
mint a tiétek, csak hárman voltunk a szüleimmel.
– Értem. Akkor olyan volt, mint mi hárman Bill-lel és
Dannyvel. Nagyon kellemes így hárman lenni, nem igaz? – Annie
jó szándékkal mondta ezt, de görcsbe rándult a gyomrom.
Korábban kifejtettem már neki, hogy mit gondolok Penny
szüleiről, de valószínűleg elfelejtette.
– Nem állunk nagyon közel egymáshoz a szüleimmel –
magyarázta Penny tárgyilagosan –, de ott van a legjobb
barátnőm, Rosa. Lakótársak vagyunk, és olyan, mintha egyszerre
lenne az anyám és a testvérem.
– A jó barátok nagyon fontosak. Van, hogy közelebb állnak
hozzánk, mint a családunk – helyeselt Bill.
– Te ezt honnan tudhatnád? – kérdezte Annie. – Nem is
tudod a legjobb barátod családnevét.
– Huszonhét éve ismerem Dale-t, nincs szükségem rá, hogy
tudjam a családnevét – jelentette ki Bill, és ezzel le is zárta a
vitát.
Amikor először találkoztam Bill-lel, a méretéből ítélve azt
gondoltam, hogy egy vadállat lesz. Helyette olyan volt, mint egy
apró nyuszi egy Disney-filmből, ami egy ősember testében
rekedt.
– Penny visszamegy az egyetemre – jelentettem be, hogy
visszatereljem a feleségemre a szót. Tudtam, hogy utál magáról
beszélni, de ha közelebb akar kerülni a családomhoz, akkor előbb
vagy utóbb fel kell fednie magáról valamit.
 – Persze csak ha felvesznek – emlékeztetett, és zavartan
leszegte a fejét.
– Biztosan fel fognak venni. – Kinyúltam, és az asztal alatt
biztatóan megszorítottam a térdét.
– Mi a terved? Kiegészíted a diplomádat, vagy masterre
iratkoztál be? – kérdezte Danny.
– Egyik sem. – Óvatosan megtörölte a száját a szalvétával. –
Már van egy BA-diplomám kereskedelemből, de olyan szakirányt
kellett volna választanom, ami igazán érdekel. Ezúttal ezt fogom
tenni. Tengerbiológusnak szeretnék tanulni.
– Ez igen! Milyen lenne, ha egy tudós lenne a családban! –
kiáltott fel Annie.
Szavai szívet melengetők voltak. Annie most először utalt
arra, hogy idővel Penny is része lehetne ennek a családnak.
– De ez nem jelenti azt, ugye, hogy Penny nem megy veled a
Bahamákra? – kérdezte Danny.
Penny nem értékelné, ha úgy beszélnénk róla, mintha nem
ott ülne mellettünk. Megköszörültem a torkomat.
– Nem, dehogy. Továbbra is úgy tervezzük, hogy együtt
költözünk oda.
– Az ottani egyetemre jelentkeztem. – Penny szeme
ragyogott. – Ian mutatott nektek képeket a házról? A parton van,
és a kert végében van egy természetes medence a sziklában.
– Nem is tudtam, hogy már megvan a házatok! – kiáltott fel
Annié félig mérgesen, félig izgatottan.
– Remélem, van vendégszoba, mert igazán rám fér egy kis
pihenés – viccelt Bill. – Persze csak ha már berendezkedtetek.
Nem akartam meghívatni magamat! – tette hozzá gyorsan.
– Nyugodtan hívasd csak meg magad – nyugtattam meg. –
Mindhárman elfértek, gyertek bármikor!
– Persze csak ha a munkám engedi. Van, akinek ütemtervet
kell követnie, és van, akinek isteni hivatást – jegyezte meg
Danny.
 Az ebéd végére minden a legnagyobb rendben volt megint.
Mostanra már azzal is megbékéltem, hogy az utolsó pár
hónapomat New Yorkban nem a nővéremmel töltöm.
Természetesen majd jönnek látogatóba, ahogyan mi is jövünk
hozzájuk, és minden rendben lesz közöttünk.
Remélhetőleg Annie addigra megtanulja tiszteletben tartani a
határokat. A konyhai beszélgetésünk alapján úgy tűnt,
alábecsültem a fejlődésre való képességét.
Nagyon reméltem, hogy ez a fejlődés kiterjed arra is, hogy
megvitassam vele a gyanúmat Penny állapotát illetően anélkül,
hogy Annie teljesen kiborulna.
Amikor felállt leszedni az asztalt, én is azonnal felpattantam.
– Hadd segítsek. – A szemem sarkából láttam, hogy Penny
ásít. Ő is felállt, hogy kövessen, de intettem neki, hogy álljon
meg. – Nagyon fáradtnak tűnsz. Maradj csak itt.
Visszahuppant a székére.
– Jól van, most az egyszer nem vitatkozom.
– Jobb, ha ledőlsz egy kicsit pihenni. Még helyet is csinálok
neked a kanapén – ajánlotta fel Danny lovagiasan.
Összeszedtem az evőeszközöket és a poharakat, és abban
reménykedtem, hogy Penny nem vette észre a felé vetett
pillantásaimat. A szeme alatt bőröndnyi méretű táskák voltak, az
arca pedig kipirult.
Igazam van. Tudtam, hogy igazam van.
Annie-nek meg kellett erősítenie. Követtem a nővéremet a
konyhába, megnyitottam a csapot a mosogatónál, és
beindítottam a konyhamalacot.
– Mit művelsz? – kérdezte, túl hangosan.
Rápisszegtem.
– Nem akarom, hogy hallja – suttogtam.
– Micsodát? – kérdezte most már ő is suttogva.
A konyhamalac nem szokott túl hosszan menni, ezért
lényegre törően kellett fogalmaznom.
 – Szerintem Penny terhes.
– Jézusom, Ian! – Annié megragadta a fülemet, és nagyon
erősen megcsavarta, mintha megint hatéves lennék.
Megcsíptem a karját, mire elengedett.
– Ian David Pratchett, rossz döntést hoztál…
– Először is, ha Penny terhes, az életem második legjobb
dolga lenne – jelentettem ki határozottan. – Másrészt nem
vagyok benne biztos.
– Miért nem kérdezed meg tőle? Még mielőtt a frászt hozod
itt rám – suttogta Annie.
– Pont ez az. Szerintem ő nem tudja. – Ez így hangosan
kimondva rettentő ostobaságnak tűnt. – Tudom, hogy ez
nagyképűségnek tűnik. De ti mindig tudjátok, hogy mi folyik
odabenn – mutattam zavartan Annie dereka felé. – De Penny
folyamatosan fáradt, és legalább egy menstruációja kimaradt…
– Ezek szerint együtt laktok? – kérdezte Annie.
Annyival egyszerűbb lett volna elmondani neki, hogy
összeházasodtunk. De Annie nem kérdezett rá, ezért nem egy
hazugságot kerülnék el azzal, ha felhoznám a témát. Papíron
egyébként Pennyvel tényleg nem laktunk együtt.
– Nem, de azért feljött ez a téma.
– Ha arról tudtok beszélni, akkor a terhességet is meg
tudjátok beszélni. De ez meglep tőled, Ian. Te hangsúlyoztad
Dannynek, hogy mennyire fontos óvatosnak lenni. – Elhallgatott
egy pillanatra. – Akkoriban, amikor még ezt kellett neki
elmagyarázni.
Papi gallér, vagy sem, Dannynek még most is ezt kellett
hallania, de az anyjának igazán nem kell tudnia, hogy a fia
nagyjából fél évig tartotta be a cölibátust.
– Hogyan hozzam fel a témát?
– Tegyél fel rávezető kérdéseket. Mikor menstruáltál
utoljára? Nem érzékeltél valamilyen változást az elmúlt időkben?
Ilyesmiket. – Annie kikapcsolta a konyhamalacot. – Nem akarok
egy vagyont fizetni az áramszámlámra, miközben tanácsadást
nyújtok a bűnös viselkedésed következményeiről.
– Nem kértelek rá, hogy… – Felmordultam. – Ne mondj
semmit Billnek, Dannynek vagy bárkinek, rendben? Legalább
addig ne, míg nem beszélek Pennyvel.
– Rendben. – Annié idegesen rágcsálta az alsó ajkát. – Ian,
ha Penny tényleg terhes, akkor ki kell állnod mellette. Az egész
életed megváltozna ettől. Készen állsz rá?
– Évek óta készen állok rá. – Túl sok hosszú év óta. Nem is
emlékszem olyan állapotra, amikor nem vágytam arra, hogy
gyerekem legyen. – Annyira akarom azt a gyereket, hogy már
szinte megriaszt.
– Ismerem ezt az érzést – emlékeztetett. – Bízz Istenben. Ha
ez része az Ő tervének, arról tudni fogsz. Mindennek megvan a
maga ideje, még akkor is, ha úgy érzed, rosszkor jön.
Ha bárki más mondja, Annie nyugtató szavai rendkívül
közhelyesnek tűntek volna. De Bill-lel olyan sokáig és olyan
fájdalmasan küzdöttek, hogy a szavai mögött érezni lehetett a
tapasztalat súlyát. Végül sikerrel jártak, igaz, nem olyan
mértékben, mint szerették volna. Csak bízni tudtam benne, hogy
mi is sikerrel járunk, és közben arra az eshetőségre is fel kellett
készülnöm, ha esetleg mégsem jön össze.
Emelkedett hangulatban hagytuk el Annie-ék házát, bár
Penny nem volt a legenergikusabb. A kocsiban tudtam, hogy
beszélnem kell vele, mielőtt újból elalszik. Megvártam, míg
elhagytuk Annie-ék környékét.
– Penny… – Leparkoltam a kocsival. Ezt jobb nem vezetés
közben megbeszélni.
Penny összevonta a szemöldökét.
– Miért álltunk meg?
Megvakartam a tarkómat.
– Mert van egy drogéria a sarkon. Szerintem vennünk kellene
egy terhességi tesztet.
 Hosszan hallgatott, majd felnevetett.
– Oké, nem hinném, hogy terhes vagyok, de azért
megnézhetjük.
– Mikor menstruáltál utoljára? – kérdeztem. – Egy ideje nem
panaszkodtál puffadásra vagy görcsökre, és nem vetted fel azokat
a fekete pamutbugyikat alváshoz…
– Ez feltűnt neked? – kérdezte elborzadva.
– Figyelj, ha terhes vagy, az nem tragédia. – Legalábbis
reméltem, hogy nem. Penny ötlete volt, hogy ne védekezzünk.
Lehet, hogy nekem kellett volna felelősségteljesebbnek lennem?
– Gyereket akarok tőled. Ha nem így lenne, ragaszkodtam volna
hozzá, hogy továbbra is védekezzünk.
– Igen, tudom, és én is így érzek. – Nyelvével benedvesítette
az alsó ajkát. – Csak nem gondoltam bele, hogy ilyen korán is
megeshet. Mások évekig próbálkoznak…
Igyekeztem visszatérni a pozitívabb szemszöghöz.
– Én sokáig reménykedtem minden hónapban, hogy utána
csalódjak újból. Hidd el, szerencsénk van.
Penny mosolygott, de kicsit olyan volt, mint amikor az ember
foghúzás előtt bátran mosolyog, hogy magát biztassa.
– Jól van, akkor hát… Akkor hát ugorjunk be a drogériába
és… és derítsük ki, terhes vagyok-e.
– Penny… – Megragadtam a kezét. – Bármi is legyen az
eredmény, minden rendben lesz.
Penny alsó ajka megremegett. Kinézett a szélvédőn, mintha
próbálná összeszedni a bátorságát.
– Nem szeretnék…
Kérlek, ne fejezd be a mondatot, nem akarom azt hallani,
hogy meggondoltad magad.
– …csalódást okozni. – Megint rám nézett, és megvonta a
vállát. – Nem szeretném, ha beleélnéd magad, majd lepisilek egy
tesztet, és lehet, hogy kiderül, nincs semmi.
 A szívem megállt egy pillanatra, eltartott egy ideig, míg
újraindult.
– Nem fogsz csalódást okozni, Baba. Ha majd eljön az ideje,
akkor eljön az ideje, csak most derítsük ki, mi a helyzet, rendben?
– Rendben. – Vett egy mély levegőt, és kinyitotta az ajtót.
Mielőtt kiszálltam volna, elrebegtem egy néma imát. Azt ígértem
neki, hogy minden rendben lesz, kérlek, segíts, hogy be tudjam
tartani az ígéretemet.

– Penny? – kérdeztem a fürdő ajtaján keresztül. – Mi a helyzet?

– Most jövök rá, hogy milyen nehéz lepisilni egy ilyen kis
célpontot – morogta.
Mindketten felrohantunk az emeletre, amint hazaértünk.
Penny két üveg vizet vásárolt négy terhességi teszttel együtt, ami
két-két darab volt két külön gyártótól. Mire végre kinyílt a
liftajtó, a hólyagja majdnem szétrobbant.
Az ajtó mögül egy elégedett nyögést hallottam.
– Attól féltem, hogy nem lesz eléggé tele a hólyagom.
– Úgy hallom, ezzel nem volt gond. – Egyáltalán hogy fért el
benne ennyi folyadék? Legalább egy teljes percen keresztül pisilt.
– Ez a lehető legkevésbé romantikus dolog, amit valaha
tettem – mondta nevetve. – Jól van, kész.
Beletúrtam a hajamba. Egek, úgy éreztem magam, mint azok
a férfiak a filmekben, akik zsebükben sziv arral mászkálnak fel-alá
a folyosón. Ha már most ilyen ideges vagyok, mi lesz majd, ha
eljutunk arra a pontra?
Persze most már más volt a helyzet, mint amikor anyám
szült. Akár még a szülőszobába is bemehetek Pennyvel, és én is
végignézhetem a szülést, hallhatom, ahogy felsír a baba, ahogy
először levegőt vesz…
Majd megszédülhetek, elájulhatok, és beverhetem a fejem a
kemény padlóba, fejeztem be a mondatot.
 Elléptem az ajtótól, és be kellett csuknom a szemem.
Az ajtó kinyílt, és én hátraléptem. Penny kezében egy
műanyag pálcával jelent meg. Az arckifejezése kifürkészhetetlen
volt.
– Nem kellett megvárnom a két percet – mondta, és
felmutatta a tesztet. – Egyből megjelent az eredmény.
– Akkor… – Elakadt a szavam. – Te… – próbálkoztam meg
újra.
– Kisbabánk lesz.
Penny mosolyának szépsége nem volt fogható a legszebb
napnyugtához, hegyi kilátáshoz vagy őszi lombkoronához, amit
valaha láttam. Sem ital, sem drog, sem semmilyen fizikai,
szellemi vagy kémiai emelkedett állapot nem árasztott el akkora
boldogsággal, mint a tudat, hogy a nő, akit szeretek, és akiért
mindennap hálát adok az Úrnak, a mi gyerekünket hordja a szíve
alatt.
Ugyanakkor minden túl gyorsan történt. Oly régóta vágytam
erre. Egy ponton már lemondtam róla. Végre megkaptam, amire
vágytam, de semmi sem olyan volt, mint amire számítottam.
Nem változott meg semmi, és nem is világosodtam meg.
Helyette minden csodásán kaotikusnak és izgalmasnak tűnt.
Penny megölelt, majd felkiáltott, és félredobta a tesztet.
– Bocs, remélem nem kentem rád egy kis pisit.
Megcsókoltam.
– Nem érdekel – motyogtam.
– Fúj! – nevetve belekapaszkodott a vállamba, majd ajka
elolvadt az enyém alatt.
Valahogyan eljutottunk az ágyig. Azt hiszem, egyikünk sem
tervezte, hogy ott kötünk ki, de nem tiltakoztam, amikor Penny
kihúzta az ingemet a nadrágomból, és az övcsatommal babrált.
– Gyerekünk lesz. – Penny az arcomtól pár centire nevetett.
– Igen! – Gyengéden a hátára fordítottam, fölé hajoltam, és
feltoltam a szoknyáját a csípőjére. Szándékos lassúsággal fedtem
fel a combját, a halvány rózsaszín bugyiját és a hasát, ami még
teljesen lapos volt, hisz túl korai volt még, hogy bármilyen jele
legyen a terhességnek.
Ettől még az alhasára hajtottam a fejemet, és a hasfalához
nyomtam a fülemet.
– Szerintem nem fogsz még semmit sem hallani. –
Érezhetően alig bírta türtőztetni magát, a teste folyamatosan
izgett-mozgott alattam.
– Tudom. – Megcsókoltam a hasát, majd benyúltam a
bugyijába, hogy lejjebb tudjam húzni. – Jobb, ha megszokod
majd a bolondságaimat. Még sosem volt terhes a feleségem,
teljesen odavagyok.
– Még sosem voltam terhes – felelte. – Én is odavagyok, de
szerintem attól még ünnepelnünk kellene.
– Én tudom, hogy szeretnék ünnepelni. – Megrántottam a
bugyiját, ő pedig felemelte a csípőjét, hogy megszabaduljon tőle.
– Ugye lehet ilyet csinálni? – kérdezte bizonytalanul nevetve,
miközben felegyenesedtem, hogy levegyem az ingemet.
– Én úgy tudom, hogy igen. – Befúrtam a fejem a lába közé,
és megcsókoltam a belső combját.
– Ez megmagyarázza, miért voltam olyan mogorva az elmúlt
időkben.
– Orális szex? – Úgy tettem, mintha nem érteném, mire utal.
– Jobb, ha tudod, hogy a technikám tökéletes!
– Valóban? – Hangosan nevetett, és sóhajtott, ahogy
elindultam felfele, a cél felé. – Igazad van, tényleg tökéletes.
Lustán beletúrt a hajamba. Felnéztem, hogy ízlelgessem az
álmodozó, elégedett arckifejezését. Felemeltem a fejemet.
– Nevetségesen szerelmes vagyok most beléd.
– Bizonyítsd be. – Nevetve nyomta vissza a fejemet a lába
közé.
Az biztos, hogy bebizonyítottam neki. Legalább ötven percen
keresztül nyaltam, szívtam és imádtam odalenn, míg bele nem
fájdult az állkapcsom. Amikor először elment, nem álltam le, és
Penny sem tiltakozott, ezért folytattam, bár a második
orgazmusánál majdnem beszakadt a dobhártyám, amikor
véletlenül fejbe rúgott. Utolsó alkalommal tekergeti a gyönyörtől
a nyelvem alatt, mielőtt végre megszólalt, lihegve.
– Most már elég volt, kérlek.
Felkúsztam a szájához, és megcsókoltam. Ő forrón
visszacsókolt, és a farkam szinte már fájdalmasan lüktetett a
kéjtől és a tudattól, hogy Penny érezhette a saját ízét a számon, és
ez szemlátomást a legkevésbé sem zavarta.
Penny benyúlt közénk, és rámarkolt a farkamra a nadrágon
keresztül.
– Mit szeretnél? Meg akarsz dugni, vagy verjem ki?
– Egyiket sem, túl fáradt vagyok. – Hangosan lihegve a
hátamra feküdtem. – Majd később elintézem.
Penny odabújt hozzám, és igyekeztem elvonatkoztatni attól,
hogy több hőt adott le, mint egy ipari radiátor. Nem bírtam
felfogni, hogyan lehetett még mindig rajta a kardigánja.
– Maradjon ez is titok még egy ideig. – Felém fordította a
fejét.
Összevontam a szemöldökömet.
– Rossz hírem van ezzel kapcsolatosan.
Zavartan felült az ágyban.
– Honnan tudhatná ezt bárki is?
– Elmondtam a nővéremnek, hogy szerintem terhes vagy.
Tudni akartam, hogyan közelítsem meg ezt a témát veled –
mondtam bocsánatkérőn. – Rá fog kérdezni, és a
megállapodásunk szerint nem hazudhatok neki.
– Elmondtad neki, hogy házasok vagyunk? – kérdezte Penny.
– Azt nem. Nem kérdezett rá. Gondolom, azt feltételezte,
hogy csak úgy felcsináltalak.
 – Remek. Ez igazán remek. – Az égnek emelte a kezét. – A
nővéred már így sem kedvel. Most én leszek a babiloni szajha,
amiért a házasság előtt teherbe estem.
– Az ég szerelmére, a nővérem nem újjászületett keresztény.
Tudja, hogy megesnek az ilyen dolgok. Ha esetleg froclizna ezzel,
emlékeztesd rá, hogy Mária is házasságon kívül esett teherbe.
– Persze, majd ellene fordítom a vallást, az biztosan remek
ötlet lesz. – Beletúrtam a hajamba. – Sajnálom, csak…
Szeretném, ha ez egy kis ideig csak a miénk lenne.
– Még mindig ott van a titkos esküvőnk – jegyeztem meg.
Penny bólintott, és megpróbálta diszkréten megtörölni a
szemét.
Felültem mellé, és átkaroltam a vállát.
– Penny, gyerekünk lesz. Neked meg nekem. Mi hozzuk a
döntéseket ezzel kapcsolatosan. Nem számít semmi más, csak
hogy boldogok legyünk.
Nekem dőlt, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Semmi baj. Úgysem tudnánk túl sokáig titokban tartani.
– Nem is akarom titokban tartani – mondtam.
Végigsimítottam a karját. – Annyira büszke vagyok rá, hogy te
vagy a feleségem és hogy gyerekünk fog születni. Mindenkinek el
akarom újságolni.
– Jól van – egyezett bele hosszú hallgatás után. Széles
mosollyal fordult felém. – Jól van, mondjuk el mindenkinek.
 TIZEDIK FEJEZET

Ha gyereked lesz, az sok mindenre megtanít. Például arra, hogy

soha ne mondd egy terhes nőnek, hogy túl sokat válogat a
nőgyógyászok között. Hogy teljesen mindegy, bárkit is választ,
csak néhány rövid hétig látja majd.
A tévedésem szerencsére nem került az életembe, és június
második hetében Penny és én végre elmentünk dr. Natalie
Turner Upper West Side-i rendelőjébe.
A váróban ültünk, amit békésnek és otthonosnak rendeztek
be, bordó szőnyegekkel és meleg, törtfehér falakkal. Úgy tűnt,
több száz űrlapot kell kitöltenünk. Mindent tudni akartak
mindkettőnkről: milyen műtéteken estünk át, milyen
gyermekbetegségeink voltak, milyen betegségek fordultak elő a
családban. Nem zavart, hogy meg kell adnom az egészségügyi
adataimat, különösen, hogy ilyen fontos dologról volt szó, de elég
lehangoló volt nézni, ahogy Penny egyik lapot fordítja meg a
másik után, míg én még mindig a rendszeresen szedett
gyógyszereimet próbálom beszorítani a rendelkezésre álló helyre.
Míg Pennyt néztem, ahogy végigszalad a családi
kortörténetről szóló részen, rájöttem, hogy nem csak azért van
könnyebb dolga az űrlapokkal, mert fiatalabb. Egyetlen
gyerekként, kiterjedt rokonság nélkül fogalma sem volt arról,
hogy előfordult-e rák, nyitott gerinc vagy agyvérzés a
családjában.
Istenem, ez ijesztően hangzott. Mi van, ha valami rettenetes
betegség vár a gyerekünkre, és még csak nem is tudunk róla? Mi
van, ha olyasmiről van szó, ami teljesen megváltoztatta volna a
véleményünket a gyerekvállalással kapcsolatban? Bármikor
történhetett ilyesmi. Nem akartam azt gondolni, hogy
megbánnám, de nem tudhattam, amíg nem voltam abban a
helyzetben.
– Kivették a vakbeled? – kérdezte Penny, a karom fölött
kukucskálva.
– Úgy hét évvel ezelőtt – feleltem szórakozottan, miközben a
tőlem telhető legnagyobb részletességgel ecseteltem a gyerekkori
mandulaműtétemet.
– Nincs is heged.
Azt hiszi, hazudok, hogy menőbbnek tűnjek?
– Laparoszkópos műtét volt. Vannak hegek. Közelebbről kell
nézni.
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy volt-e rák a
családban. Kipipáltam a négyzetet. Margaret nővéremet
mellrákkal kezelték a harmincas éveiben, és anyám is ebbe halt
bele. A kortörténetre vonatkozó rész olyan volt, mint a rossz
emlékeim mélyére tett, komor utazás.
– Penny! – szólította a nővér, épp amikor aláírtam az utolsó
lapot. Felálltunk, és az ajtó felé indultunk. A nővér alacsony,
középkorú, fehér nő volt, aki láncon viselte a szemüvegét,
sötétvörös hajszíne pedig nem túl gyakran fordult elő a
természetben. Felnézett rám, és azt mondta: – Ön az apa, ha jól
gondolom.
Nem volt igazán világos, mit gondolt. Azt hitte, hogy Penny
apja vagyok? Kis híján összerázkódtam a gondolatra.
– Igen, ő a férjem, Ian – válaszolt Penny, feltűnés nélkül
kijavítva az esetleges tévedést, és megerősítve a szerepemet, ha
mégsem volt tévedés.
– Nagyon örvendek. Én Renee vagyok, dr. Natalie
asszisztense. – Renee egy mérleghez vezetett minket, ahol
megmérte Penny súlyát, majd engem beterelt a vizsgálóba, Penny
pedig elment vizeletmintát adni.
Még sosem voltam szülészorvos rendelőjében. Amikor
meddőségi specialistához jártunk, Gena mindig inkább egyedül
akart túlesni a gyakorlati részen. Azt hiszem, valami virágosabbat
és békésebbet vártam, de ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik
klinika bármelyik vizsgálója: asztal, mosdó, görgős szék,
szekrények még egy szék a kísérőnek. Odahúztam a
vizsgálóasztal mellé; Penny mellett akartam lenni mindvégig.
Az egyetlen különbség az általam korábban látott vizsgálók és
e között a brosúrák és a falon látható plakátok voltak.
Közelebbről is szemügyre vettem az egyiket, amely a terhesség
előrehaladását mutatta be a fogantatástól a születésig.
Elborzadtam tőle.
Penny szervei ilyen drasztikusan elmozdulnak? Tűt szúrnak a
hasán keresztül a méhébe? Erre biztos, hogy nincs szükség. A
baba születését bemutató ábra eltúlzottnak tűnt: biztos, hogy
semmi sem tágulhat ki annyira, amennyire itt látszik. A
csontjainak is el kellene mozdulniuk, hogy ez lehetséges legyen.
Renee visszatért Pennyvel, én pedig bűntudatosan elléptem a
faltól, mintha azon kaptak volna, hogy tiltott dolgot nézegetek.
Kicsit úgy is éreztem, hogy ez titkos tudás, aminek csak az lehet
birtokában, aki terhes. Meg persze az orvosok. Én csak egy
betolakodó voltam a folyamatban, ami Penny testében zajlott. Az
én szerepem, legalábbis a fizikai szerepem, véget ért.
Miután Renee megmérte Penny vérnyomását, hőmérsékletét
és pulzusát, megkérte, hogy öltözzön át, majd kiment.
– Nektek ezt minden alkalommal végig kell csinálnotok, ha
orvoshoz mentek? – kérdeztem. Még mindig kóválygott a fejem a
rajztól, amin egy kesztyűs kéz felnyúl a hüvelybe, amit már betölt
a baba.
– Ja – vont vállat Penny, amitől összegyűrődött rajta a
papírköpeny. – Nektek nem?
Elgondolkodtam. Persze, megmérték a súlyom és a
vérnyomásom. Vizeletmintát is kértek, ha jobban belegondoltam.
És hogyne, a köpenyt is fel kellett venni, hogy megfogdoshassák a
golyóimat, a vizsgálat legkevésbé kellemes részéről nem is
beszélve.
– Hát, az éves rutinvizsgálaton igen. Csak ez az egész olyan…
keménynek tűnik – mutattam a plakátra a falon.
Penny szeme összeszűkült, míg én gyorsan végigpörgettem
magamban mindent, amit mondtam, ha esetleg gyorsan
mentenem kellene a helyzetet, mielőtt leharapja a fejem. De
meglepetésemre csak annyit mondott:
– Szerintem ez jó dolog. Komolyan veszik, hogy vigyáznak a
gyerekünkre.
Igaza volt.
Ezután már nem beszéltünk sokat. Penny kis papírkendővel
az ölében ült, és lábával dobolt az asztalon. Legyűrtem az erős
késztetést, hogy az asztal végénél található, állítható lámpát
babráljam. Amilyen nyugtalanok voltunk mindketten,
biztonságosabbnak tűnt csendben várni, mint véletlenül olyasmit
mondani, ami csak növeli a feszültséget.
Összerezzentünk, amikor az orvos bekopogott.
– Mindenki készen áll? – Dr. Turner hihetetlenül szép ázsiai
nő volt, és majdnem olyan magas, mint én. A szeme sarkában
szarkalábak látszottak széles, barátságos mosolya felett. – Dr.
Turner vagyok. A betegeim általában Natalie-nak szólítanak. És
maga Penelope… Nahát!
– Parker-Pratchett – mondta Penny enyhén elvörösödve. –
De mindenki csak Pennynek szólít. Nem gondoltam végig ezt a
kötőjelezést.
– Ó, én imádom. Valószínűleg ez a legjobb név, amivel valaha
találkoztam. – Dr. Turner rám nézett. – És ő bizonyára a férje.
Örvendek.
Bár melegen mosolygott, és barátságosan viselkedett, ruhái
szabása – fehér köpenye kihangsúlyozta a derekát – és
magabiztos kézfogása profizmusról árulkodott. Azonnal
megkönnyebbültem, hogy Penny és a gyerekünk jó kezekben lesz.
 – Úgyszintén – feleltem hálásan.
– Na, lássuk. – A doktornő a görgős székre ült, és kinyitotta a
nála levő mappát. – Pozitív lett a terhességi tesztje, és úgy
becsüli, hogy nagyjából a hatodik hétben lehet. Volt hányingere?
– Nem. Volt néhány reggel, amikor nem kívántam a reggelit,
de nem hánytam ki a belem, vagy ilyesmi. – Penny a köpenyét
babrálta, mintha vizsgázna, és félne attól, hogy rossz választ ad.
– Tapasztalt vérzést vagy pecsételő vérzést? – Az orvos
beszívta az arcát, miközben épp csak rápillantott mindarra, amit
olyan gondosan részleteztünk azokon a francos űrlapokon.
– Nem. De voltak görcseim.
Görcsök? Penny nekem ezt nem említette. Aggódnom
kellene?
– Bizonyára csak az ínszalagok helyezkedtek a medencéjében,
hogy helyet csináljanak a növekvő méhének. – Dr. Turner egy
pillanatra elhallgatott, majd hozzám fordult. – Itt azt írja, hogy
ötvenhárom éves.
– Ötvennégy leszek a jövő hónapban, ha az számít –
erősítettem meg.
– Vannak gyerekei? – Valamit írt a mappába, míg én
mocorogtam a széken. Az az igazság, hogy kicsit úgy éreztem,
mintha elítélne.
– Nem, ez az első. Úgy értem, az lesz.
A doktornő felnézett, majd visszatért a papírhoz, és tovább
jegyzetelt.
– Jelent némi rizikót, ha az apa idősebb. Általában az anya
életkorára koncentrálunk a terhesség alatt, de néhány új kutatás
azt sugallja, hogy az apa életkora is befolyásolhatja a kimenetelt.
Kiegészítő vizsgálatokra lehet szükség a második trimeszterben.
– Nem leszünk itt a második trimeszterben. Pár héten belül
elköltözünk a Bahamákra. – Bukfencet vetett a gyomrom; lehet,
hogy engem kellett volna a hányingerről kérdezni.
 – Milyen szerencsések! Imádom a Karib-tengert. Vágyom
vissza – mondta a doktornő ábrándos sóhajjal. – Szóval nem
lesznek itt hosszú távon, értem. Hiányozni fog a neve, Penny.
Penny kuncogott, de aztán visszakérdezett:
– Komolyra fordítva a szót, van valami, amit tudnunk kell az
ottani viszonyokról? Meg tudja mondani, hogy ott is el tudom-e
végeztetni ugyanazokat a vizsgálatokat, vagy hogy biztonságos-e
ott szülni?
Erre hogy nem gondoltam eddig? Úgy tűnik, hozzájárultam a
saját gyerekem elkerülhetetlen rendellenességéhez. Máris rossz
apa voltam.
–A világnak abban a részében magasabb a
gyermekhalandósági ráta, mint az Egyesült Államokban. – A
doktornő habozva beszélt, mint aki a tagadhatóságot akarja
bebiztosítani későbbre. – Ezt több tényező is befolyásolja. Nem
vagyok benne biztos, hogy mennyiben járul hozzá az ellátás
hozzáférhetősége. Lehet, hogy megengedhetik maguknak a
magasabb színvonalú ellátást egy jó kórházban, mégis azt
javasolnám, hogy térjenek vissza az Államokba a szülés idejére.
A rohadt életbe. Megdörgöltem az államat.
– Mi a helyzet a terhesgondozással?
– Ismét csak azt tudom mondani, hogy ha meg tudnak fizetni
egy jó szülészorvost vagy bábát, jobb kimenetelre számíthatnak.
De ezt alaposan gondolják végig. – Most semmi könnyed
viccelődés nem volt a hangjában.
Megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, a terhesség milyen
szakaszairól maradok le, ha Pennyt itt hagyom.
– Majd foglalkozunk ezzel, ha eljön az ideje – mondta Penny,
és bátor mosolya figyelmeztetett, hogy nem lesz úgy, ahogy én
akarom. Velem fog jönni, mindegy, hogy mit mondok.
– Rendben, akkor most foglalkozzunk azzal, hogy mi történik
odabent. Kérem, dőljön hátra – mondta dr. Turner, és kesztyűt
húzott. Összevont szemöldökkel bökdöste Penny hasát. – Hmm.
A méh helyzete nem felel meg a becsült hat hétnek… Nézzünk egy
ultrahangot, abból biztosan megtudjuk.
Miután biztosított arról, hogy „egy szempillantás, és itt van”,
magunkra hagyott minket.
– Kedvelem – suttogta Penny.
– Igen, nem semmi a nő. – Nem tudtam elszakadni a
gondolattól, hogy Pennynek és a gyerekünknek baja eshet a rossz
génjeim és az ostoba döntésem miatt, hogy elköltözünk az
országból. Ha ez bekövetkezik, a bűntudat… Nem viselném jól.
Mindketten jobbat érdemelnek.
Dr. Turner egy ultrahangkészülékkel tért vissza, és odahúzta
a vizsgálóasztal mellé. Nagy csörömpöléssel előhúzta a
kengyeleket az asztal végén.
– Kérem, csússzon lejjebb, és tegye fel a lábát.
Arra számítottam, hogy olyan vizsgálófejet használ majd,
amilyet a filmekben látni. Ehelyett egy hosszú és meglehetősen
fallikus rudat vett elő. Krisztusom, tényleg így ultrahangozzák a
terhes nőket?
Valószínűleg láthatóan reagáltam a látványra, mert Penny és
dr. Turner is csodálkozva nézett rám.
– Elnézést – mondtam, bár nem voltam benne biztos, mit
tettem. – Ez elég invazívnak tűnik.
– Várja ki a végét. Rákszűrést is végezhetünk a móka
kedvéért – humorizált az orvos.
Legalábbis reméltem, hogy csak poénkodik.
Penny hasonlóan érezhetett, mert egy bosszús „Ú!” hagyta el
a száját.
– Csak vicceltem. Az adatai közt szerepel egy elég friss
eredmény. – Dr. Turner gélt kent a vizsgálófejre, és becsúsztatta
Penny lábai közé. Penny grimaszolt egyet, de úgy tűnt, sokkal
kevésbé zavarja a dolog, mint amire számítottam.
 A doktornő egyik kezével a vizsgálófejet tartotta, a másikkal
pedig a készülékhez csatlakoztatott egeret mozgatta. Kattintott
párszor, és azt dünnyögte:
– Jól van… lássuk a szívhangot…
Annyira egyszerű hang volt. Ritmikus, gyors lüktetés. De az a
hang volt minden. A gyermekünk szíve, ami mi kettőnkből jött
létre, a mi vérünket pumpálta.
Dr. Turner elfordította a képernyőt, hogy láthassuk a
szemcsés képet. Nagy, fekete kör látszott, és benne
összetéveszthetetlenül egy test, óriási fejjel. A két oldalán a két
kisebb pötty a karokat jelentette.
– Az ott a gyerekük.
Úgy bőgtem… nos, mint egy gyerek. Lehajtottam a fejem,
rázkódott a vállam és patakzott a könnyem. Eltakartam a
szemem, és próbáltam visszanyerni az önuralmam, de hiábavaló
erőfeszítés volt. Éreztem, hogy a két nő megint engem bámul, és
próbáltam a kezemmel elhessegetni magamról a tekintetüket, de
nem emeltem fel a fejem.
– Elnézést. Csak egy… pillanatra van szükségem.
Penny nevetett, valószínűleg a bömbölésemen, de a
könnyeimet csak az állította el, hogy különben nem láttam volna
a képernyőt. A baba lebegett, ide-oda pattant, mint egy
flippergolyó.
– Érzel ebből valamit, Baba?
Penny a fejét rázta:
– Semmit.
– Hamarosan érezni fogja – mondta dr. Turner, miközben az
egérrel zöld vonalakat húzott a képernyőre. – Sokkal előrébb jár
hat hétnél.
– M-mennyivel előrébb? – kérdezte Penny tágra nyílt
szemmel.
– Körülbelül tízhetes lehet. Emlékszik az utolsó
menstruációjára?
 – Persze. – Penny felnézett a mennyezetre. – Azt hiszem,
korábban jött meg. És nem volt túl hosszú. Enyhébb volt, mint
általában, és csak úgy egy napig tartott.
Az orvos bólintott.
– Beágyazódási vérzése lehetett, és összetévesztette a
menstruációval.
– Az mit jelent? – Azonkívül, hogy kevesebb mint tíz hete
ittunk meg egy üveg bort. – Ha hamarabb tudtuk volna…
– Figyeljenek – mondta dr. Turner, aki mintha már ezerszer
hallotta volna a félelmeimet. – Jobb lett volna, ha tudják? Igen.
De az ott egy egészséges, erős kis mogyoró.
Penny felém fordult, a szeme a boldogság könnyeitől
csillogott:
– Az ott a gyerekünk.
Kezembe fogtam a kezét, és az ajkamhoz emeltem.
– Igen.
– Kinyomtatom a képet, hogy elvihessék – mondta a
doktornő. A képernyőn hagyta a képet, amíg kattintgatott, Penny
és én pedig le sem vettük a szemünket a gyerekről.
Hallottam más férfiaktól, hogy amíg nem fogták a karjukba a
gyermeküket, nem tűnt valóságosnak a számukra. Számomra
semmi sem tűnhetett volna valóságosabbnak, mint Penny keze a
kezemben, miközben először pillanthattuk meg a gyerekünket.
Mikor az orvos visszahúzta a vizsgálófejet, a kép eltűnt.
– Rendben, négy hét múlva újra ránézünk a babára. Itt
lesznek még? Mikor utaznak?
– Július végén megyünk – felelte Penny. – Szóval még itt
leszünk.
– Remek, akkor elutazás előtt még bekukkantunk a
motorháztető alá. – Dr. Turner ideadta a képet, és magunkra
hagyott bennünket, hogy Penny felöltözhessen.
Sokáig néztem a képet. Nem tudtam levenni róla a szemem.
– Nem tudom felfogni. Tényleg nem.
 – Nekem is elég hihetetlen. Egy kicsi embert láttam bennem
fickándozni – felelte Penny.
Miután eljöttünk a rendelőből, visszavittem Pennyt a
magazinhoz. Azon töprengtem, hogyan hozzam fel a dr. Turner
által felvetett, kényes témákat.
– A Bahamákon gondolkodtam…
– Veled megyek – jelentette ki Penny, mielőtt befejezhettem
volna. – Semmi nem történik ott, ami ne történhetne meg itt is.
Ha haza akarsz küldeni, hogy itt szülessen meg a baba, rendben,
de csak ha te is jössz. Nem fogom egyedül megszülni ezt a
gyereket, míg te egy trópusi paradicsomban hesszelsz.
A hangja a „viccelődő” és a „dühös” közötti határon táncolt.
Talán igaza van. Talán ostobaság lenne teljesen megváltoztatni a
terveinket, és itt hagyni Pennyt, anélkül hogy bármit segíthetnék
neki.
– Rendben – egyeztem hát bele, bár nem könnyű szívvel.
Penny a térdemre tette a kezét.
– És ne aggódj a másik dolog miatt, ami nyugtalanít.
– Milyen másik dolog miatt?
– A korod miatt – emlékeztetett. – Csak annyit mondott,
hogy néhány dolognak nagyobb a kockázata. Nem azt, hogy
biztosan beteg lesz a gyerekünk.
Rápillantottam.
– A fene essen beléd, hogy ilyen jól ismersz.
– Te is elég jól ismersz engem – válaszolta elégedetten.
– Tudom, hogy rögtön megguglizod a kockázatokat, ahogy
leülsz az asztalodhoz. – De akkor miért aggódom? Penny épp
eleget aggódik kettőnk helyett is, és az ő aggodalmának sokkal
több haszna van, mint az enyémnek lehetne.
Megálltunk a szerkesztőség előtt. A kinyomtatott képre
mutattam, amit az orvostól kaptunk.
– Megmutatod odabent?
Penny a fejét rázta.
 – Nem. Tudom, hogy pár hét múlva mindenképp itt hagyom
a magazint, de nem szerencsés, ha egy nő rögtön bejelenti, hogy
terhes. Mármint a munkahelyén.
Erre nem gondoltam, bár épp elég történetet hallottam
nőkről, akiket kirúgtak, vagy valami más módon büntette őket a
munkaadójuk. Penny tényleg azt gondolja, hogy az ő főnökei is
ezt tennék? Nem tudtam elképzelni róluk, de Penny döntése,
hogy kiteregeti-e ezt a személyes ügyet, vagy sem.
– Akkor nem bánod, ha magammal viszem? – kérdeztem. –
Szeretném megmutatni Annie-nek.
Penny épp csak egy kicsit tétovázott, mielőtt ideadta volna.
– Nyugodtan. Biztos vagyok benne, hogy odáig lesz.
Ó, Annie kiugrik majd a bőréből.
Remélem.
Penny és én azt terveztük, hogy nála fogunk találkozni este.
Számoltam a napokat, amíg végre nem kell elviselnem többé a
kínzóeszköznek is beillő ágyát. Mikor búcsúzóul megcsókolt, azt
mondta:
– Este találkozunk… Apuci.
– Nem és nem! – Ebből nem voltam hajlandó engedni. – Ez
nem fog menni. Ne csináld ezt még egyszer.
– Mi van? Nem hagyod majd, hogy a gyerekeink apucinak
szólítsanak? – ugratott.
Istenem. Valaki apucinak fog hívni. Apa leszek.
Apa vagyok.
– Ők megtehetik – adtam be a derekam. – De ha te mondod,
attól kiráz a hideg. – Megcsóváltam a fejem az önelégült, huncut
mosolya láttán. Amikor már azt hittem, nem tudom ennél jobban
szeretni, mindig túlszárnyalta a várakozásaimat. – Kifelé a
kocsimból, dilis nőszemély!
Néztem, ahogy belibben az épületbe, majd lenéztem a képre.
Abban a pillanatban én voltam a legboldogabb férfi New
Yorkban.
Az ultrahangfelvétellel a kezemben bekopogtattam a nővéremék
ajtaján.
Meglepetésemre Bill nyitott ajtót.
– Helló, lan! Téged is lehet látni? – Bill hátralépett, és intett,
hogy menjek be.
– Hol van Annie? – kérdeztem körbepillantva. –
Szabadnapos vagy?
– Néha előfordul – viccelődött. Ez nyilván egyike volt
azoknak a ritka napoknak: a tévében film ment, a fotel karfáján
pedig egy majonéztől foltos és kenyérmorzsás tányér díszelgett.
– Annie a plébánián van. Hé, csak nem egy ultrahangfelvétel
az a kezedben?
– A fenébe. Annie-nek akartam először elmondani. Bocs –
tettem hozzá gyorsan.
– Semmi gond. Én is azt akarom, hogy neki mondd el először.
Soha nem bocsátaná meg, ha én tudnám meg előbb. – A képre
mutatott: – Megnézhetem?
– Persze. – Odaadtam, és reménykedtem, hogy nem maradt
majonéz a kezén.
– Hűha. Szóval Penny terhes. – Kedvesen rázta a fejét. –
Örülök nektek. Összeházasodtok?
Egy pillanatig visszatartottam a lélegzetem.
– Erről is Annie-vel akartam először beszélni.
Bill félreértett.
– Engedélyt ad majd, bár nem hiszem, hogy szükséged lenne
rá.
– Nem, úgy értettem, hogy neki kellett volna először
elmondanom, hogy Penny és én már összeházasodtunk. –
Amikor Bill elsápadt, folytattam: – Még januárban.
– Lesz mit hallgatnod – füttyentett Bill.
 – Tudom. – Ezen nem lehetett segíteni. Annié majd úgy
reagál, ahogy. Behúzom a nyakam, és megvárom, amíg elül a
vihar.
Meglepetésemre Bill megölelt, és alaposan hátba vágott:
– Gratulálok! Megérdemled.
A gyereket biztosan. Ami az ölelést illeti… Valami retteneteset
tehettem előző életemben, ha azt érdemlem, hogy minden
bordámat egyszerre eltörjék.
– Köszönöm! – nyögtem.
Bill hátralépett.
– Penny hogy érzi magát?
– Izgatott. Egy kicsit ideges, azt hiszem, de ez valószínűleg
normális, nem? – tettem fel a költői kérdést. – Úgy értem,
képzeld el, hogy megtudod, egy másik ember növekszik benned.
Biztos fura érzés.
– Hát igen – helyeselt Bill. – Na és te?
– Mi van velem? – Egy pillanattal később rájöttem, azt
kérdezi, hogy érzek a terhességgel kapcsolatban. – Odáig vagyok
meg vissza. Olyan régóta vágytam erre, alig hiszem el, hogy
tényleg…
Mi a franc? Sírok? Tényleg sírtam, és még soha nem jöttem
jobban zavarba ettől. Sírtam Bill szeme láttára.
– Sajnálom. Nem tudom, mi a k… nyavalya van velem.
Bill nem igazán értékelte a színesebb szitokszavakat.
– A csudába, Ian, nem tudom, mit… – Elhallgatott, a
hangjában ijedtség, szánalom és szemrehányás keveredett. – Jól
vagy?
– Persze, persze – mondtam. Férfiasan szívtam egyet az
orromon, és kipislogtam a szememből a könnyeket. – Azt hiszem,
valami nincs rendben velem.
– Jaj már, a boldogság könnyei – próbálta mentegetni a
kiborulásomat Bill, annyi méltósággal, amennyit egy zokogó
középkorú férfi számára csak nyújthatott.
 – Egy kicsit zaklatott vagyok, az az igazság. – Kihasználtam
Bill döbbent hallgatását, hogy tanácsot kérjek tőle. – Az orvos
gyakorlatilag azt mondta, túl öreg vagyok ahhoz, hogy
szaporodjak.
– Ugye ezt nem így mondta? – Bill kiegyenesedett a
felháborodástól, amit helyettem is érzett.
– Nem, dehogy. De úgy tűnik, az elaggott spermám születési
rendellenességeket okozhat. – Gyűlöltem, hogy Pennynek emiatt
még több vizsgálaton kell átesnie. A „vizsgálat” orvosi értelemben
mindig azt jelenti, hogy tűket döfnek beléd, vagy valami még
rosszabbat. – Csak arra tudok gondolni, hogy miután semmi sem
történt, amikor Genával próbálkoztunk, talán valami nincs
rendben velem, és most valami genetikai terhet adok tovább a
gyermekemnek.
– Nézd, Ian… – Bill mélyet sóhajtott, mint akinek fogalma
sincs, hogyan segíthetne. – Ügy tűnik, Isten most ezt akarja
Pennynek és neked. Szóval csak örülj, míg nincs okod az
ellenkezőjére.
– Ez úgy hangzott, mintha Annie mondta volna – sikerült
elvigyorognom magam.
– A nővéred bölcs asszony. – Hátrapillantott a válla fölött,
mert meghallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó. – De ne áruld el neki,
hogy ezt mondtam, oké?
– Láttam Ian kocsiját a ház előtt, minden rendben? –
hallatszott Annie hangja a konyhaajtón túlról. Elömlött az arcán
a megkönnyebbülés, mikor meglátta, hogy békésen üldögélünk a
nappaliban.
– Minden oké – nyugtattam meg, majd felálltam, és
feltartottam az ultrahangfelvételt. – Mutatni akarok valamit.
Összeráncolt homlokkal sietett át a szobán. Egészen addig
nem simultak el a ráncai, amíg jól meg nem nézte a képet, és rá
nem jött, hogy mit lát. Akkor egyik kezével eltakarta a száját, és
felkiáltott:
 – Ó, ó, Ian, annyira örülök!
Bár Annie kicsi, akkora sebességgel ugrott a nyakamba, hogy
féllépésnyit hátratántorodtam, mikor átölelt.
Hátralépett, és imádattal nézte a képet.
– Jaj, annyira drága! Nézd a kis karját! Akkor már eléggé
terhes lehet, nem?
– Jobban, mint gondoltuk. – Kihagytam a beágyazódást
vérzésről szóló részt, hogy megkíméljem Bill érzékenységét. –
Decemberre várjuk.
Annie arca megnyúlt.
– De akkor már Nassauban lesztek.
– Tudom.
– De akkor hogyan…? – Annie megrázta a fejét. – Az lesz a
legjobb, ha leutazom hozzátok. Nincs vita. Segítségre lesz
szüksége.
– Hé, én is ott leszek! – tiltakoztam.
– Lefoglal majd a munkád. Ő pedig egyetemre szeretne járni.
Szüksége lesz rám. – Annie megsimogatta a képet. Majd éles
pillantást vetett rám: – Mikor házasodtok össze?
Megvakartam a tarkómat, és hirtelen támadt érdeklődéssel
tanulmányoztam a lépcsőt.
– Ami azt illeti…
– Ian David Pratchett, ez a gyermek nem jöhet úgy a világra,
hogy nem vetted feleségül az anyját! – Soha senki nem
vádolhatta volna Annie-t azzal, hogy haladó szellemű lenne. –
Penny ennél jobbat érdemel!
– Ó, hogyne, Penny sokkal jobbat érdemel nálam – értettem
egyet. – De mégis engem választott. Majdnem hat hónapja
házasok vagyunk.
Annie először kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, majd
becsukta, amikor a szavaim végre elértek a tudatáig.
– Tessék?
 – Januárban összeházasodtunk. – Csalódott arckifejezését
látva hozzátettem: – Csak mi ketten voltunk ott. Titokban
házasodtunk, és nem szóltunk senkinek. Te vagy az első.
– Én ezt most hallom először. – Bill közbeszólása éppolyan
szükségtelen volt, amilyen kevéssé meggyőző.
Szerencsémre Annie rá sem hederített.
– Nem akartad, hogy a családod ott legyen az esküvődön?
Nem akartál templomban nősülni?
– Elvált ember vagyok, Annie. Fel sem merült ez a lehetőség.
– Fájt, hogy ez így történt, de nem volt mit tenni.
Annie a vállamra csapott.
– Mindig vannak kivételek! Nem is vetted a fáradságot, hogy
utánanézz!
– Gena nem volt katolikus – mondta Bill. – És hazudott
arról, hogy gyereket akar. Ez már elég lett volna a házasság
érvénytelenítéséhez.
– Nem erről van szó. – Nem volt kedvem ehhez a
beszélgetéshez. Folytattam, hogy kicsit tompítsam az elutasítás
élét: – Penny és én úgy éreztük, hogy itt az ideje. Együtt akartunk
lenni, és úgy döntöttünk, hogy nem akarunk várni.
– És ha csak összeköltöztetek volna? – kérdezte Annie. Soha
életemben nem gondoltam volna, hogy az ő hithű katolikus
szájából fogom hallani ezeket a szavakat.
– Az még nem történt meg – magyaráztam. – Egyelőre
mindketten a saját lakásunkban élünk. De fontos volt számunkra,
hogy összeházasodjunk. Penny férje akartam lenni, ő pedig a
feleségem.
– Ez elég romantikus, azt meg kell hagyni – vett a védelmébe
Bill.
– Romantika ide vagy oda, el kellett volna mondanod! –
Annie egyik lábáról a másikra állt zavarában. – Ha tudom,
akkor…
– Bocsánatot kérsz?
 Megfeszült az állkapcsa. Nem akarta bevallani, hogy
bármiben is tévedett, de vitatkozni sem tudott velem. Inkább azt
mondta:
– Testvériesebb lehettem volna. Nehéz ez nekem. Annyira
fiatal, Ian, és nehéz nem aggódni azon, hogy esetleg nem tiszták a
szándékai.
– Tudom. – De mennyire, hogy tudtam. – Nem te vagy az
egyetlen az életemben, aki azt gondolja, hogy Pennynek sötét
hátsó szándékai vannak. De ő és én… Egyszerűen működik. Meg
kell bíznod a döntésemben. És különben is terhes, úgyhogy ez a
hajó már elment.
Annie lebiggyesztette az ajkát, és egy utolsó, sóvárgó
pillantással visszaadta a képet.
– Örülök neki. Mindkettőtöknek. Mondd meg neki.
Átkaroltam Annie-t, és szorosan magamhoz öle ltem. Azelőtt
is előfordult, hogy veszekedtünk, vagy nem értettünk egyet a
másik döntéseivel. Nem volt ebben semmi új, most mégis jobban
fájt.
– Tényleg szükségünk lesz rád, Annie – nyugtattam meg. –
És bármikor jöhetsz, amikor csak kedved tartja.
– Tudom – mondta a vállamnak. – Nem is tarthatnál távol.
Megtalálnálak, akárhová is mennétek.
A szeretet fura kifejeződése volt, de elfogadtam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Egy héttel azelőtt, hogy elindultunk volna New Yorkból,

elszabadult a pokol.
Minden reggel elsőként érkeztem meg az irodába, és jóval az
utolsó ember után távoztam, hogy mindent el tudjak intézni,
amit kellett, még mielőtt elhagytam volna a kontinenst. Ezért
amikor Trish már az ajtóban várt, amikor beértem hatra, egyből
tudtam, hogy történt valami, és hogy az a valami bizonyára nem
túl jó.
– Mi az? – kérdeztem tőle türelmetlenül. – Miért jöttél be
ilyen korán?
Trish sóhajtott egyet.
– Két rossz hírem is van, és legalább az egyiket nem tőlem
kellene megtudnod.
Körülnéztem az irodában. Teljesen egyedül voltunk. Már a
takarítók is elmentek.
– Akárkitől is kellene megtudnom inkább, jobb, ha elmondod
gyorsan, mielőtt beérnek a többiek.
– Burt meghalt.
– Micsoda? – Biztosan félrehallottam valamit.
– Tegnap este – folytatta Trish. – Még nem tudják a halál
okát. Az ágyban érte a halál, arra gondoltak, hogy talán álmában
rohamot kapott.
Az egész iroda tudta, hogy Burt epilepsziás, ez az ő
biztonságát is szolgálta. Pár évvel ezelőtt kapott egy
szívinfarktust, és nem volt a legjobb formában, de hát ki volt
abban?
Burt tényleg meghalt volna? Az nem lehet.
– De hiszen tegnap még beszéltem vele.
Ez mostanság ritkaságszámba ment.
 – Mi a másik hír? – Nem mintha Burt halálhíre nem lett
volna elég így hirtelen.
Trish grimaszolt egyet.
– Charlotte Allen lakásán halt meg.
Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „kibújik a szög a
zsákból”.
– Ian? – A vállamra tette a kezét. Azóta nem értünk
egymáshoz, amióta megráztam a kezét, mikor felvettem.
Valószínűleg attól tartott, hogy én is holtan esem össze előtte. –
Nagyon sápadt vagy, és ver a víz.
– Valóban? – Letöröltem a hideg verejtéket a homlokomról.
– Most meg mi a fenét csináljunk?
– Hívjuk fel a jogi osztályt. Csak beszélni akartam veled
előtte.
Összeszorítottam az orrnyergemet.
– Jól van. Hívd fel a jogi osztályt, de senki másnak ne szólj
erről, míg én nem beszéltem velük.
Összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy sűrű nap vár rám, de
nem számítottam igazi világvégére.
Bementem az irodámba, levettem a kabátomat, majd leültem
az asztalomhoz. Úgy meredtem magam elé, mintha
hatástalanítanom kellene egy bombát. Egyetlen elhamarkodott
mozdulat a levegőbe repíthet valamit. Az volt az érzésem, hogy a
mostani helyzet az én korábbi, felelőtlen döntéseimből
származott.
Ez persze nevetséges. Burt nem azért halt meg, mert balra
fordultam, és nem jobbra. Azért halt meg, mert egy szörnyű
betegségben szenvedett, ami minden előjel nélkül végzett vele.
A lehető legrosszabb helyen.
Részvétet kell nyilvánítanom Julie-nak. Mégis mi a fenét
fogok mondani?
– Trish! – kiáltottam ki az ajtón. – Hány óra van Madridban?
– Egy pillanat – mondta a kagylóba. – Dél.
 Felhívtam a Glynn nemzetközi központját, és beütöttem
Carrie irodájának a mellékét.
– Carrie Glynn irodája, miben segíthetek? – válaszolt angolul
enyhe spanyol akcentussal egy női hang.
– Ian Pratchett vagyok a Pratchett és Bakertől. – Olyan fura
volt a tudat, hogy ezt már nem fogom sokáig mondani. – Azonnal
beszélnem kell Miss Glynn-nel.
– Lo siento, Miss Glynn Tokióban van a héten. Kérjem meg,
hogy hívja vissza?
Az ujjam görcsösen kapaszkodott a kagylóba, ezért mély
levegőt vettem, hogy lenyugodjak.
– Az jó lenne. Mondja meg neki, hogy nagyon fontos ügyben
kerestem.
Miután letettem, eltartott egy ideig, míg le tudtam nyugtatni
zakatoló agyamat. Rengeteg mindent kellett elintézni, és csak
egyre több feladat adódik majd a nap során. Ezt a folyamatot
sajnos nem lehet megsürgetni.
Istenem, de dühítő ez az egész!
Hátradőltem a székemen, és gondolatban készítettem egy
listát. Miközben Trish úgy vadászta le a jogi osztály tagjait, mint
a Bosszúállókat, nekem is fel kellett hívnom a saját ügyvédemet.
Az üzleti érdekeltségeim, hirtelen úgy tűnt, veszélybe kerültek.
Be kell jelentenem a hírt az alkalmazottaknak, beleértve azokat
is, akik Burt projektjein dolgoznak. Nekik új vezetőségre lesz
szükségük. A versengés az előléptetésekért abban a pillanatban el
fog kezdődni, ahogy kimondom: „Burt meghalt”.
Ezt valahogyan tapintatosabban kell majd megfogalmaznom.
Egyvalamitől már előre tartottam, ami sajnos
megkerülhetetlen volt.
Beszélnem kellett Charlotte Allennel.
Fogalmam sem volt arról, hogy Burt milyen viszonyban van
vele. Nem tudtam, hogy ígért-e neki olyasmit, amit most nekem
kellene teljesítenem. A tény, hogy Burt a főnöke volt, könnyen
olyan helyzetbe sodorhat minket, amihez még több ügyvédre lesz
szükségünk.
Az egész délelőttöt őrült telefonálgatással töltöttem, míg
Trish az ügyfeleinket tájékoztató levelet fogalmazta meg.
Remélhetőleg nem fognak felszívódni a hír hallatán, de ezzel nem
volt mit tenni.
Hogy fogom irányítani a céget egyedül, egy másik
országból? Miért most kellett ennek megtörténnie?
Megkértem Trisht, hogy tíz előtt pár perccel hívjon össze
mindenkit a konferenciaterembe. Előbb Búrt asszisztensével
találkoztam, de Rhoda már értesült a hírről. Julié felhívta az
éjszaka közepén.
De a férje üzlettársát nem hívta fel. Igazán segítőkész volt.
Arra számítottam, hogy Rhoda sokkal jobban össze lesz
omolva, főleg a halál körülményei miatt, arról nem is beszélve,
hogy az elmúlt éveket Burt-nek szentelve élte le. Ehhez képest
szomorú volt, de meglepően összeszedett.
– Állj ki velem – mondtam neki –, amikor bejelentem a hírt.
– A junior partnereknek elmondtad már? – Felvont
szemöldökkel várta a válaszomat.
– Nem. Jaj, el kellett volna mondanom, igaz? – Őszintén
reméltem, hogy a szemgolyóm mögötti szúró fejfájás oka egy
egyszerű migrén, és nem valamiféle trombózis.
– Nem baj, simán kivághatod magad – nyugtatott meg. –
Mindenki ott lesz a teremben, elég, ha azt mondod, hogy azt
akartad, mindenki egyszerre értesüljön a hírről.
– Igaz. – Megtapogattam az öltönyöm zsebét, amiben a
beszédem volt. Amikor azonban beléptem a konferenciaterembe,
és megláttam a sok aggódó alkalmazottat, akik mind tudták, hogy
valami rossz dolog történt, csak nem sejtették, ez hogyan fogja
érinteni őket, tudtam, hogy nem olvashatok fel egy előre megírt
beszédet.
 Körbenézve láttam, hogy az aggodalom egyre jobban
elhatalmasodott rajtuk, valószínűleg az én arckifejezésem miatt.
– Jó reggelt! – mondtam, bár semmi jó nem volt ebben a
reggelben. – Rám hárult a feladat, hogy sajnálatos híreket
jelentsek be. Burt Baker váratlanul elhunyt tegnap este.
Vártam, hogy a döbbent morajlás elhaljon, de helyette csak
egyre erősödött.
– Kérem, kérem! – szóltam. Vajon megengedett volna
tapintatosan kiabálni velük?
– Tudom, hogy mind aggódnak. – Felemeltem a hangom,
hogy elnyomjam a pusmogást. – Megértem, ha kétségbeesnek
most a cég jövőjére gondolva, de nincs mitől tartaniuk. Kérem,
legyenek türelemmel, és biztos vagyok benne, hogy száztíz
százalékban meg fogunk felelni az ügyfeleink elvárásainak. –
Istenem, el se hittem, hogy tényleg ezt a klisét használom. –
Fontos, hogy ők is mielőbb megtudják, hogy ez a szörnyű
veszteség nem ingatta meg cégünk alappilléreit.
Minden egyes szempárból kétely sugárzott.
– Ide figyeljenek – mondtam sóhajtva. – Tudom, hogy Burt
értett ezekhez a dolgokhoz. Ő tudott jó lelkesítő beszédeket
tartani, míg én vagyok a mogorva fazon, akit mind kerülnek, és
aki lelép innen egy hét múlva. De engem ugyanúgy megráz ez a
hír, mint önöket. Keményen dolgoztam, hogy felépítsem ezt a
céget. Eddig minden problémából felálltunk, ebből is fel fogunk.
Ehhez viszont a teljes legénység segítségére szükségem lesz. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy minden úgy menjen tovább,
mintha mi sem történt volna. Jobbnak kell lennünk, mint
korábban voltunk.
Páran szipogtak, volt, akinek könnyes lett a szeme. Ezen
sajnos nem tudtam változtatni.
– Amint többet tudunk a temetésről, közzétesszük a hírt. Ha
bármilyen kérdésük van, Rhoda tudni fogja a választ, és ha
esetleg mégsem tudná…
 – Akkor majd kiderítem – fejezte be Rhoda a mondatomat.
Visszafogott nevetés söpört végig a tömegen.
– A legjobban úgy tiszteleghetünk Burt előtt, ha nem hozunk
rá szégyent. Munkára fel!
Nem ez volt a világ legjobb beszéde, de az én esetemben igazi
rekordnak számított.
– Szép munka volt, főnök! – dicsért meg Trish, miután
kiürült a konferenciaterem.
– Annyira nem szép, mint szerettem volna. A junior
partnereket előbb kellett volna tájékoztatnom. Hívd be őket az
irodámba. – Elhallgattam egy pillanatra. – Előkerült már Allén?
– Még nem – felelte Trish fintorogva. – Nem vagyok benne
biztos, hogy a jogi osztály hagyná, hogy a jelenlétük nélkül beszélj
vele.
– Részvétet akarok nyilvánítani neki, nem kirúgni. –
Összeugrott a gyomrom a gondolatra, hogy mennyire
elmérgesedhet ez a helyzet. – Ezt majd később elintézem.
Megfogadtam Rhoda tanácsát arról, hogy a cég egy egységet
képez, és mindenkivel egyszerre akartam közölni a hírt, és a
többi, és a többi, amitől a junior partnerek gyorsan
megenyhültek. Persze ez valószínűleg azért is volt, mert tudták,
hogy garantált előléptetések várnak rájuk.
Ezt majd át kell gondolnom hamarosan, de előbb szükségem
volt egy percre, amikor magammal foglalkozhatok végre.
Felhívtam Pennyt, még ha utáltam is magam érte. Ma volt az
utolsó napja az újságnál, de tudnia kellett arról, ami történt.
– Nem akarlak zavarni az utolsó napodon, de rossz hírem van
– mondtam anélkül, hogy köszöntem volna.
– Jaj, ne, mi történt? – Vidám hangja hirtelen el-komorodott.
– Burt meghalt.
Jól hallható volt a döbbeneté.
– Te jó ég! Mi történt?
 – Még nem tudom. Csak szólni akartam, hogy emiatt csúszni
fog egy kicsit az indulásunk. – Vagy sokat, azt még nem
tudhatjuk.
– Megértem. Segíthetek valamiben?
– Nem, nem, csak beszélnem kellett valakivel, aki nincs itt.
Csak későn fogok hazaérni. Nyugodtan aludj a lakásodban, és
fejezd be a pakolást. – Bele se tudtam gondolni abba, hogy
egyedül aludjak ma este, de Penny minek ücsörögjön a lakásban,
ha jobban is eltöltheti az idejét.
– Jól van, szólj, ha szükséged van valamire. És ha van rá
időd, hívj fel ma este is, rendben? – tette hozzá bizakodva.
Egészen halványan elmosolyodtam.
– Persze.
Elbúcsúztunk, és letettük a telefont, én pedig visszatértem a
karrierem legfrusztrálóbb napjához. Még mindig nem volt semmi
hírünk Carrie Glynn felől, és nem is tudtuk, mikor fog
jelentkezni. Trish azt javasolta, hogy ettől függetlenül azonnal
küldjük ki a levelünket az ügyfeleknek, a közelieknek futárral, a
többieknek expressz postával.
Két fontos hívás között összehívtam a junior partnereket, és
felosztottam közöttük Burt projektjeit. Rengeteg munkájuk lesz
majd velük, de az, hogy hogyan oldják meg a feladatokat, és főleg,
hogy mennyire maradnak közben emberségesek, segít majd
kiválasztani közülük az új társamat. És mivel most már nem
konzultálhattam Burttel, egyedül kell majd meghoznom a
döntést.
Trish, Rhoda és én benn maradtunk, miután mindenki
hazament. Végül őket is hazaküldtem.
– Biztosan ne hozzak neked vacsorát? – kérdezte Rhoda,
mint akit zavar, hogy pár óráig nem kell dolgoznia.
Megrázta a fejem.
– Köszönöm, nem kell. Még csak fél kilenc van, hamarosan
én is hazamegyek.
 Persze hazudtam.
Bent maradtam tizenegyig, azt remélve, hogy előkerül végre
Carrie Glynn. Addig a projekt még nem lefixált részeiről olvastam
a különböző megjegyzéseket. Elővettem a múlt évi teljesítmény-
felméréseket, hogy megállapítsam, ki lesz képes irányítani az
irodát a távollétemben, és ki az, aki elég gyorsan betanítható.
Általában Burttel együtt hoztunk meg ilyen komoly
döntéseket. Most pénzfeldobással is dönthettem volna, annyira
egyedül maradtam.
– Mr. Pratchett?
Felnéztem.
Charlotte Allen állt az iroda ajtajában. A haja hosszabb volt,
mint gondoltam, általában feltűzve hordta, most viszont csak úgy
a vállára omlott. A sápadt arcán nem volt smink, az ajka szinte
fehér volt. A vörös szeme és az alatta lévő, fekete táskák egész
napos sírásról árulkodtak.
– A biztonságiak engedtek be. Csak azért jöttem… – Lenézett,
és egy könnycsepp folyt végig az arcán.
Az embereket nem a tetteik határozzák meg. Nem tudom,
Burt miért volt Charlotte lakásán. Vajon viszonyuk volt? Vagy
csak a szexről szólt minden? Gyanítottam, hogy Búrt nem
kényszerítette rá, bár arra már rájöttem, hogy Burt nem az az
ember volt, akinek megismertem. Az viszont biztos, hogy az
előttem álló nő komoly kínokat élt át, és nem gondoltam, hogy
sokan vigasztalták volna a mai nap folyamán.
Épp ezért álltam fel az asztalomtól, és léptem oda hozzá tárt
karokkal.
Úgy zuhant az ölelésembe, mint egy tonna tégla, és hangosan
zokogni kezdett.
– Nagyon sajnálom – mondtam, és komolyan is gondoltam.
Tényleg nagyon sajnáltam, mert tudtam, hogy valami fontosat
veszített el.
Hátralépett és megtörölte a szemét.
 – Én…
Adtam neki egy zsebkendőt.
Elfogadta, és megtörölte az orrát, miközben folyamatosan
bólogatott, mintha próbálná összeszedni a bátorságát.
– Azért jöttem, hogy felmondjak.
Ez megkönnyítette a dolgunkat.
– A kedvemért megtenné, hogy azért elbeszélgetne a jogi
osztállyal? Ez egy elég… khm… szokatlan helyzet.
– Igen – nevetett fel szomorúan –, tényleg az.
– Nem kell itt találkozniuk, ha nem akarja. De az biztos, hogy
az ügyvédek kérdezni akarnak majd pár dolgot. – Egy pillanatra
elhallgattam. – Ha majd készen áll arra, hogy összepakoljon,
idejöhet munkaidőn kívül, hogy ne kelljen találkoznia senkivel.
– Köszönöm, ezt nagyra értékelem. Én… – Hirtelen
megtorpant.
– Igen?
– Sze-szeretnék elhozni valamit Burt irodájából. Nem
kirabolni akarom, csak… – A hangja elcsuklott, és némán sírni
kezdett.
– Vigyen el, amit szeretne, bízom önben. Csak ne verje
nagydobra. – Nem lett volna szabad ezt megengednem neki, de
biztos voltam benne, hogy amit Charlotte el akar vinni, az Julie-
nak úgysem kellene. A kérését nem a mohóság, hanem a gyász
motiválta.
Megkértem az épület biztonsági őrét, hogy kísérje vissza a
kocsijához, amikor végzett. Aztán én is bementem Búrt
irodájába. Minden pontosan ott volt, ahogyan előző nap hagyta.
Kisétált az irodájából a nap végén, és eszébe se jutott, hogy
többet nem fog visszatérni.
Ez miért nem rémisztett meg? Általában, ha egy hozzám
közel álló ember meghalt, a saját halandóságomon kezdtem el
merengeni. Talán most azért nem, mert olyan csúnyán
összevesztünk nem is olyan rég. Vagy talán még fel sem fogtam,
hogy mi történik. Akárhogy is, Burt halála furán távolinak tűnt,
hiába keveredtem bele a sűrűjébe.
Burt halála nem változtatta meg azt, ahogyan éreztem iránta
élete végére. Ugyanakkor segítettük egymást, hogy közösen
felépítsünk egy sikeres céget, mely ezután is virágozni fog. Az
érzéseim bonyolultak voltak, és valószínűleg még jó sokáig azok
is maradnak.
Lekapcsoltam a villanyt, és integettem a gondnoknak, aki a
folyosó másik felén ürítette ki a szemeteseket. Bementem a saját
irodámba, felkaptam a kabátomat, majd a szokásos módon
háromszor leellenőriztem, hogy nem felejtettem el semmit, és a
lifthez mentem.
A kocsimat az utcán hagytam, amikor visszaértem az
ebédemről az ügyvédemmel. Egy vékony, fiatal, szőke nő
támaszkodott neki. Virágos ruhája majdnem eltakarta a
mostanra látványosan kerek hasát.
– Mit keresel itt ilyen későn? – kérdeztem tőle, miközben
átöleltem. – Miért nem jöttél fel?
– Nem akartalak zavarni. – Penny hátralépett. – De nem
hagyhattam, hogy egyedül maradj ma este, amikor szükséged van
rám.
– Tényleg szükségem van rád – láttam be. – Nagyon is.
Burt halála eltolta egy héttel az indulásunkat, majd még
eggyel, míg végül már augusztus közepénél jártunk, és még
mindig nem volt egy épkézláb tervünk. Mivel napközben nem
volt semmi dolga, és a lakáskulcsát már rég átadta Rosa
barátnőjének, Amandának, Penny kezdett nyugtalan lenni.
A telefonom megcsörrent ebéd előtt, jelezve, hogy Penny
keres. Mostanában igyekezett nem hívni a munkahelyemen, ezért
az első gondolatom az volt, hogy valami baj van.
– Szia, Baba!
– Rossz hírem van – mondta és összeszorult a szívem. – Nem
megyek egyetemre.
 Ez tényleg rossz hír volt. Persze nem annyira rossz, m intha
kórházban lenne, de akkor is zavaró volt. Annyira várta már,
hogy visszamehessen tanulni.
– Micsoda? Hogyhogy nem vettek fel?
– Tartózkodási feltétel is van. – Úgy tűnt, jól fogadta a hírt. –
Annyira nem vészes, jelentkezhetek újra, ha már fél éve ott élünk.
Nemzetközi diákként kellett volna jelentkeznem, bár azt hiszem,
annak meg már lejárt a határideje.
– Ez annyira nem is rossz hír. Már nagyon terhesen kellett
volna bejárnod az utolsó órákra. – Nevettem az előttem
megjelenő képen. Ettől függetlenül korábban is beszéltünk már
arról, hogy a szülés és a félév vége túl közel van egymáshoz.
– Neked pedig nem kell azon aggódnod, hogy mihamarabb
eljussunk a Bahamákra. – Ebben is igaza volt. Már azért is
lelkiismeret-furdalásom volt, hogy egy hónap késésben voltunk
az ütemtervhez képest. Még rosszabbul éreztem volna magam, ha
lemarad az évkezdésről is.
– Biztosan csalódott lehetsz, Baba. – Bár a hangján nem
hallatszott, tudtam, hogy mennyire beleélte magát ebbe az
egészbe. – Azért megvagy?
– Történtek már rosszabb dolgok is. Csak jó lenne, ha lenne
valami dolgom itt. – Mivel nem volt már munkahelye, ahova
bejárt volna, a lakásból meg minden szórakozási lehetőség és
bútor eltűnt, érthető módon eléggé unatkozott.
– Szerintem zárkózz be a hálóba, és olvas egy könyvet.
– Nem akarok olvasni. Valami hasznosat akarok csinálni. –
Sóhajtott egy nagyot. – Sajnálom, hogy zavarlak, csak megőrülök
napközben a lakásban. Nem mehetek dolgozni, pár nap múlva
indulunk, ezért nem mehetek el vásárolni. Most még ez is… Jó
lenne, ha nem lennék állandóan szexéhes és mérges.
Volt, hogy egyszerre mindkettő rátört, ami pokolian
frusztráló volt a péniszemnek, de úgy terveztem, ezt majd csak
nagyon sokkal a baba születése után fogom megemlíteni.
 – Eljössz ma velem az orvoshoz? – kérdezte. – Tizenhét hetes
korban már meg tudják állapítani a baba nemét.
– Ott szeretnék lenni – kezdtem rá, és tudtam, hogy nagyon
csalódott lesz a válaszomtól. Legalább meg kellene próbálnod
odaérni. – Hánykor van?
– Negyed négykor, ugyanakkor, mint amikor legutóbb
kérdezted.
Tényleg tudtam már ezt az információt, csak elfelejtettem?
Többször is rákérdeztem volna?
– Tudod, mit? Szerintem elmegyek ma veled.
– Remek. Ott találkozunk?
Jó lett volna elmenni érte kocsival, de egyszerűen nem volt rá
időm.
– Persze. Háromkor ott leszek.
Csak hogy biztosan elsőnek érjek oda, és ne kelljen abban
kételkednie, hogy eljövök-e, már három előtt tíz perccel ott
voltam a rendelőnél. A váróteremben többen voltak, mint
legutóbb, és kicsit furán éreztem magam egyedüli férfiként.
Pennynek legalább nem kellett sokat keresnie, amikor
megérkezett. Farmerban és egy bő, combközépig érő tunikában
jelent meg. Odasietett, és nyomott két puszit az arcomra,
miközben én felálltam, hogy átengedjem neki a helyemet.
– Úgy örülök, hogy eljöttél – mondta hálásan, mielőtt
odament volna a recepcióhoz. Miután visszatért, leült, de
folyamatosan dobolt a lábával. – Ne haragudj, nagyon feszült
vagyok.
Összevontam a szemöldökömet.
– A költözés közepén vagyunk, és semmi sem úgy megy,
ahogy elterveztük.
– Igen, megőrülök ettől a helyzettől. – Most a combján
dobolt az ujjaival. – Alig várom, hogy lemenjen végre a költözés.
 Az első vizsgálat óta még egyszer jártunk dr. Turnernél. Ha
Burt halála nem húzza keresztül a számításainkat, a mostani
időpontot nem foglaltuk volna le.
Már két vizsgálat után is úgy tűnt, csak egy rutinvizsgálaton
vagyunk. Megmérték Pennyt, olyankor nem volt hajlandó a
mérlegre nézni, és nekem is megtiltotta, hogy odanézzek,
vizeletmintát vettek, és megmérték a vérnyomását. Még a baba
vérnyomását is megmérték.
Penny hanyatt feküdt az ágyon, és engedelmesen kigombolta
a nadrágját. A farmerja mostanra már nagyon nyomta a hasát,
lassan ideje volt, hogy belássa: kismamaruhákra van szüksége.
Többször megpróbáltam rávenni, hogy vegyen párat, míg itt
vagyunk, és óriási választékból válogathat, de ő azzal érvelt, hogy
butaság lenne azért venni dolgokat, hogy azokat is át kelljen oda
vinnünk, amikor egyszerűen meg tud rendelni bármit postán.
Az ápolónő, Renee Penny hasához tartotta az érzékelőt, és
mindketten visszatartottuk a lélegzetünket, hogy meghalljuk a
babánk szívdobogását.
De nem hallottunk semmit.
Renee sóhajtott. Úgy tűnt, ez elég gyakran megesik.
– Úgy látom, kicsit kéreti magát.
Penny idegesen felnevetett.
Még mindig semmi.
Renee megmozgatta a készüléket.
– Valaki nem túl kooperatív ma. – Majd Penny hasához
kezdett el beszélni. – Gyerünk, ne bujkálj!
– Legutóbb nem tartott ennyi ideig. – Penny hangjából
aggodalom csendült.
– Megesik, hogy többször kell próbálkozni – mondta Renee
megnyugtatóan, és újra megmozgatta az eszközt. Még mindig
nem hallottuk a dobogást.
A nő megrázta a fejét.
 – A kis szaros nem hagyja, hogy elcsípjük. Idehozom az
ultrahangot, az elől nem menekülhet.
Ahogy becsukódott az ajtó a nővér mögött, Penny becsukta a
szemét. Egy könnycsepp folyt végig az arcán.
Úgy tűnt, az ápolónő nem aggódik. Vajon lemaradtam
valamiről, ami ennyire feldúlta Pennyt?
– Ne sírj! – mondtam, és megpaskoltam a kezét. – Ne aggódj.
Azt mondta, hogy megesik az ilyen. Csak idehozzák azt a gépet, és
beléd nyomják azt a kurva nagy rudat, amitől már megint
elszégyellem magam…
Penny erre felnevetett a könnyei között, ami kicsit oldott a
csomón, ami a gyomromban volt. Minden rendben lesz.
Ha valami baj lenne, az orvos nem mosolyogva tolta volna be
a gépet a rendelőbe.
– Szóval nem együttműködő itt ma valaki?
Együttműködő? Tényleg ezt a szót használta? Ez a
szóválasztás egyértelműen szándékosan túl vidám volt.
Az ápolónő is visszatért.
– Rákennéd a gélt? – kérte tőle az orvos.
A hanghordozása elárulta, hogy a helyzet milyen súlyos lehet.
Teljesen más hangon beszélt, mint egy perccel korábban.
– Húzza fel a blúzát, kérem. – A nővér is hirtelen rendkívül
tárgyilagos lett. Valamilyen kék trutyit nyomott Penny hasára, és
egyikünknek sem nézett közben a szemébe.
– Ian? – Penny a kezemet kereste; egyből megszorítottam az
övét. A szeme könnyektől csillogott. Szerettem volna azt mondani
neki, hogy minden rendben lesz, de féltem, hogy a hangom
elárulna. Ez csak egy szörnyű félreértés – próbáltam neki némán
mondani. Hamarosan nevetni fogunk azon, hogy milyen bután
paranoiásak voltunk.
– Jól van, lássuk, mi a helyzet – mondta az orvos. Penny
hasára helyezte az ultrahangkészülék vizsgálófejét, miközben
szétkente a gélt.
 A kijelző olyan szögbe volt fordítva, hogy ne tudjunk rálátni.
Az én helyemről azonban elég volt egy kicsit előrehajolnom.
Kékesfehér pixelekben megjelent a kisbabánk nagy, kerek feje és
kis, rákszerű teste.
A teste nem mozgott. A képernyő alján, ahol a szívverésnek
kellett volna megjelennie, nem látszódott semmi.
Utólag belegondolva, jobban kellett volna reagálnom. Nem
lett volna szabad ilyen hirtelen megerősítenem Penny félelmeit.
Sajnos öntudatlanul sóhajtottam egyet, és Penny ennyiből is
megértette a helyzetet.
Az orvos felénk fordult, az együtt érző arckifejezése
ugyanolyan valós volt, mint amennyire mű a korábbi mosolya.
– Nincs szívhang, sajnálom.
Penny elengedte a kezemet, és a szemére szorította a kezét. A
mellkasa felemelkedett és megremegett a válla.
– Nézz rám, Baba, nézz rám! – kérleltem. Amikor rám nézett,
én is majdnem elhagytam magam. Nem tudtam elrejteni a
könnyeimet. – Minden rendben lesz.
Két hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában ültem, és
sírtam. Rejtély volt számomra, hogy ennyire más érzések hogyan
tudják kiváltani belőlünk ugyanazt a reakciót. Amennyire boldog
voltam aznap, annyira vigasztalhatatlanul szomorú voltam ma.
– Jöjjön, drágám – mondta a nővér, és odalépett Pennyhez
pár törlőkendővel –, hadd segítsek ezt letörölni.
– Készíthetünk egy hüvelyi ultrahangot, ha szeretné –
mondta az orvos, de érezhetően maga sem igazán hitt benne. – A
kórházba is beutalhatom, ha szeretné kikérni még egy orvos
véleményét. Attól tartok sajnos, hogy vetéléssel van dolgunk.
Bár vonzó volt a gondolat, hogy elmegyünk egy másik
orvoshoz, és ott kiderítik, hogy az egész egy szörnyű tévedés volt,
mi értelme lenne hiú reményeket táplálni még pár óráig?
– A kórházban mást állapítanának meg?
Az orvos továbbra is együtt érző maradt.
 – Nem. A méretek alapján azt mondanám, hogy tizenöt hetes
korban történt, valószínűleg a negyedik vagy az ötödik napon. Ők
sem tudnának mást megállapítani.
Penny ettől még hangosabban zokogott. Odahajoltam hozzá.
– Szeretnél elmenni a kórházba?
Megrázta a fejét.
– Nem, tudom, hogy igaza van.
Eszembe jutott, hogy milyen ideges volt, amikor ideértünk.
Felállt a szőr a hátamon. Penny tényleg tudta, hogy mit történt.
Egek, mi lett volna, ha nem kísérem el? Mi van, ha most
egyedül kellene itt lennie?
Szinte elhánytam magam a gondolattól.
Az orvos elmagyarázta a következő lépéseket. El kell menni a
kórházba. El kell végezni az eltávolítást, bármit is takarjon ez. A
nővér majd odaadja a papírokat. Igyekeztem figyelni, és
gondosan megjegyeztem minden információt, mert tudtam, hogy
Penny nincs most abban az állapotban. Ugyanakkor a szörnyű,
émelyítő valóság egyre erősebb hullámokban söpört át rajtam. A
babánk elment.
A babánk elment, és minden pontosan ugyanolyan volt, mint
egy pillanattal előtte. A falak nem dőltek le, a mennyezet nem
szakadt ránk. Az ajtó túloldalán a telefonok ugyanúgy csörögtek,
és a pokolba is, valaki épp hangosan felnevetett.
Mindenki más élete teljesen rendben volt, csak a miénk
omlott össze.
Segítettem Pennynek felülni, ő pedig belém kapaszkodott. Az
egész teste remegett a hullámokban rátörő sírástól.
Megcsókoltam a fejét, és megsimogattam a haját. A
magatehetetlenség ismerős érzése teljesen letaglózott, és úgy
éreztem, nem kapok levegőt.
Valahogy kijutottunk a rendelőből, és elhaladtunk a folyosón
kirakott újszülött fotók előtt. Sikerült megírnom egy csekket a
recepciónál, bár a kezem annyira remegett, hogy alig tudtam
fogni a tollat. Penny szipogva állt mellettem. Összekulcsolta a
karját, mintha így próbálná fizikailag összetartani magát. A
váróterembe érve viszont minden ereje elhagyta, a terhes nőkkel
teli szoba túl sok volt már neki.
– Vigyél ki innen! – suttogta, és átkaroltam, hogy gyorsan
kivezessem az épületből.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Dr. Turner utasítására bementünk a kórházba. Egy egyszerű

eljárás megóvja Pennyt attól, hogy otthon fejeződjön be a vetélés,
vagy utazás közben lépjenek fel komplikációk, és az egész ügy
véget ér, mire Nassauba utazunk.
Legalábbis fizikailag. Lelkileg kétlem, hogy valaha is vége
lesz.
A kórházban a recepciós, aki felvette Pennyt, alaposan
próbára tette a türelmemet. Feltételeztem, hogy egy párt, amelyik
csak most vesztette el a kisbabáját, legalább minimálisan
udvariasságra emlékeztető módon kezelnek, de Penny akárhogy
próbálta elmagyarázni, hogy az orvosa utasította, hogy jöjjön be a
kórházba, a nő egyre csak ismételgette, hogy nincs műtéti
időpont előjegyezve. Közölte, hogy telefonálnia kell, hogy
megbizonyosodjon afelől, van-e szoba, és tényleg dr. Turner
küldött-e bennünket. Ezt olyan hangsúllyal adta elő, mintha nagy
tehertételt jelentenénk, és megpróbálnánk beszökni a kórházba.
Mikor az ördögi nő végre felvett bennünket, egy műtős jött
tolókocsival – kórházi előírás –, és a kórház legrosszabb helyére
vezetett bennünket. Megértem, hogy bizonyos szempontból
ésszerű volt Pennyt a szülészeten megfigyelni, de ennyi erővel
akár egyenesen a pokolba is küldhették volna bennünket. A
babafotókkal és gyerekszobái dekorációkkal díszített előtér aligha
volt az a hely, ahová vágytunk. Penny becsukta a szemét és
befogta a fülét, miközben a műtős a szobájába kormányozta.
Kétségbeesése és szerencsétlensége arra ösztönzött, hogy még
inkább védjem, de nem volt mitől óvnom. Már megtörtént, és
nem tehettem semmit, hogy véget vessek az egésznek.
Várakozás közben nem nagyon szólalt meg. Bejött egy nővér,
aki bekötötte az infúziót, és megnyugtatta Pennyt, hogy nem az ő
hibája. Penny mindenképpen magát hibáztatta a történtekért,
akármennyire is utáltam ezt.
Miközben Penny átesett az orvosi eljáráson, én a logisztikával
foglalkoztam. Felhívtam az irodát, ahol Trish vette fel,
sértődötten. A bűntudatom várhatott, most Penny volt a
legfontosabb.
– Ma nem jövök be – mondtam Trishnek. – És ne továbbítsd
a hívásaimat.
– Mi van… Ügy értem, nem akarok kíváncsiskodni, de ez
komolynak hangzik. – Trish lehalkította a hangját – Valami köze
van Burthöz?
– Nem, semmi köze Burthöz vagy a céghez. – El akartam
magyarázni a helyzetet, de utáltam kimondani azokat a szavakat.
– A feleségem elvetélt.
– Ó, nagyon sajnálom. – Trish szavaiból valódi együttérzés
áradt. Utána nagy csend. – Amber majd intézi a dolgokat. –
Amber Davidson volt az a kezdő cégtárs, akiben ugyanúgy
megbíztam, mint Burthen, a cég ügyeit vitte velem együtt.
Ez meg is válaszolta a kérdést, hogy kinek az előléptetését kell
támogatnom.
– Rendben. Mi tartjuk itt a frontot. Szólj, ha valamire
szükséged van. – Az emberek ezt szokták mondani, hogy
kimutassák a törődésüket, én legszívesebben ráförmedtem volna
Trishre, hogy már senki nem tehet semmit.
– Igen, köszönöm. Viszlát – mondtam helyette, és letettem.
A várakozás, míg Penny visszajött a műtőből, kínszenvedés
volt. Fel-alá járkáltam a szobában, annak tudatában, hogy Penny
egy nagyon hasonló szobában szülhette volna meg a gyerekünket.
Milyen lett volna ott állni, és fogni a kezét, míg szül? Látni, ahogy
a gyerekünk először vesz levegőt. Szinte hallottam a sírását.
Igazi gyereksírást hallottam. Valahonnan a folyosóról jött.
Becsuktam az ajtót és bekapcsoltam a tévét. Nem azért, hogy
nézzem, hanem hogy kizárjam azt a hangot.
 Körülbelül egy órával azután, hogy Pennyt a műtőbe vitték,
bejött dr. Turner.
– Egy időre az őrzőben kell maradnia.
– Aggódnom kellene emiatt? – kérdeztem. Már belefáradtam
a mai nap meglepetéseibe.
Ha Pennyvel is valami baj lesz, össze kell szednem magam.
– Nem, nem – válaszolta. – Csak a saját megnyugtatásomra.
Nagyobb a vérzésveszély az eljárás után, ha a páciensnek
magasabb a vérnyomása. Az őrzőben jobban meg tudják figyelni.
Hamarosan visszahozzák.
– Azért volt… – Nem tudtam, hogy kérdezzem meg. Hirtelen
összeszorult a torkom. – Az én hibám, ugye? A korom miatt?
– Vetélés sok különböző ok miatt történhet, és sajnos nagyon
gyakori. Nem feltétlenül maga miatt történt. – Nem ez volt a
legmegnyugtatóbb dolog, amit mondhatott, de mégis valami.
– És mi van… – gyűlöltem kimondani a szót – a
maradványokkal?
– Az eljárás módja miatt nem javasoljuk a szülőknek, hogy
megnézzék. Genetikai vizsgálatra lehetőség van, amennyiben
érdekli – mondta részvéttel.
– Nem tudom, nem tudom, kell-e – ráztam meg a fejemet. –
Azt hiszem, nem.
– Rendben – bólintott dr. Turner. – Penelope-ot hamarosan
visszahozzák. Valószínűleg elesett lesz egy darabig. Fontos, hogy
pihenjen. A nővérnek adok utasításokat, és visszajövök, mielőtt
holnap kiengedjük.
– Köszönöm. – Utánanéztem, már félig kilépett az ajtón,
mielőtt eszembe jutott még valami. – Egy pillanatra várjon,
kérem. Meg tudná mondani… Lehet, hogy túl korai, de esetleg…
tudja a nemét?
– Az ultrahang alapján úgy gondolom, nőnemű volt.
Nő. Vagy legalábbis vaginája van. Ki tudhatja, mielőtt egy
gyerek képes meghatározni magát. Megjelent előttem egy
kislány, dundi karokkal, Penny szőke hajával, amint kéri, hogy
vegyem fel.
Megköszöntem dr. Turnernek, láttam, hogy kimegy, majd
összeomlottam. Az én kislányom. És soha nem tarthatom a
karomban. Sosem láthatom az arcát. Semmim nincs, csak az
elmosódott ultrahangfelvétel.
Elővettem a telefonomat, és kikerestem az eljárást, amint
Penny átesett. Egyszer olvastam róla, de bárcsak ne tettem volna.
Reméltem, Penny jól van, és nem érzett semmit.
Általában Istenhez fordultam, ha lelkileg bajban voltam, de
pillanatnyilag elmehetett a fenébe. Mérges voltam, senkire sem
haragudtam annyira, mint rá.
Miért tetted ezt vele? – kérdeztem magamban. Mi a fenéért
tetted ezt velünk?
Annie. Fel kell hívnom Annie-t. Ő tudni fogja, mit kell
csinálni.
Talán mégsem kellene felhívnom. Neki is több vetélése volt,
mielőtt ki tudta hordani Dannyt. Lehet, hogy ez az ok? A családi
genetika? Ha azt nézzük, hogy más testvéreink hogyan
szaporodtak, ez nem lehet az ok.
Valamikor el kell mondanom neki. Nem tehetek úgy, mintha
nem történt volna semmi.
A lelkészi hivatalban hívtam fel, ami valójában egy kis szoba
volt a templom alagsorában.
– Szent Balázs katolikus templom – vette fel.
– Ian vagyok – Visszafojtottam a lélegzetemet.
– Valamit….
– Jól vagy? – kérdezte, mielőtt folytathattam volna. – Nem
olyan a hangod, mint szokott.
Ő fogja a legjobban tudni.
– Penny elvesztette a babát.
– Ó, Szűzanyám – sóhajtotta Annié. – Jól van?
– Most volt a műtét. Hamarosan visszahozzák.
 – Nem volt más mondanivalóm, de nem akartam letenni a
telefont. Tanácstalan voltam, reméltem, hogy Annié tud valamit
mondani, amibe belekapaszkodhatok. – Mit tegyek?
– Amire neki szüksége van. – Annie határozott volt. – Adj
neki erőt.
– Nekem sincs – nevettem keserűen. – Ki ad erőt nekem?
– Én. És Danny.
A zaklatott nap folyamán elfelejtettem felhívni az
unokaöcsémet. Ő volt az első, akit lelki tanácsért fel kellett volna
hívnom. Ő azonban nem tudhatta olyan jól, hogy min megyünk
keresztül, mint az anyja.
Kinyílt az ajtó, és a műtős betolta a hordágyat.
– Mennem kell, visszahozták Pennyt – mondtam Annie-nek,
aki vállalta, hogy elmondja Dannynek, és megkéri, hogy jöjjön be
a kórházba.
– Nem, nem, ne mondd, hogy jöjjön ide. Még nem tudom,
Penny hogy van. – Ma nem volt másra szükségünk. – Majd
felhívom, ha szükségem van rá.
A műtőssel egy nővér is jött, együtt befektették Pennyt az
ágyba, aki egy pillanatra felébredt.
– Köszönöm – mormolta.
– Pihenjen, drágám – mondta a nővér.
– Lehúzhatnánk a rolót? – kérdeztem, és az ablakra
mutattam, amin dőlt be a napfény.
– Természetesen – válaszolta a nővér, mire a műtős
odament, és leengedte a rolót. A nővér eloltotta a lámpákat, csak
egyet hagyott égve az ágy fölött.
– Ian? – kérdezte Penny, miközben megpróbált felülni.
– Itt vagyok. – Az ágy szélén ültem. – Azt mondják, minden
jól ment.
Penny arckifejezése pontosan tükrözte a nappal kapcsolatos
érzéseimet. Semmi, egyáltalán semmi nem alakult jól.
– Szüksége van valamire? – kérdezte a nővér.
 – Csak fáradt vagyok – rázta meg a fejét Penny.
– Ha bármit szeretne, csak nyomja meg a jelzőt – mondta a
nővér, majd egyedül hagyott bennünket.
– Láttam egy kisbabát – szólalt meg Penny. – A hallban.
Ott… – Próbált valamit mutatni a kezével. – Mindegy.
– Sajnálom. Nem kellene itt elhelyezniük embereket,
amikor… – Nem fejeztem be a mondatot. – Miért nem pihensz
egy kicsit?
– Rendben. – Nagyot sóhajtott, elfordult, és pillanatok múlva
már csak a horkolása hallatszott.
Fölé hajoltam, félresimítottam a haját, hogy
megcsókolhassam az arcát. Odahúztam az ágyhoz a kemény
kórházi széket, és csak vártam, időnként elbóbiskolva, de Penny
minden mozdulatára felriadtam. Azonnal felébredtem, amikor
megpróbált kiszállni az ágyból.
– Nem kelhetsz fel, most volt műtéted.
– Ki kell mennem a fürdőszobába. – Hátrasimította a haját. –
Mennyi az idő?
Ránéztem az órámra.
– Fél kilenc.
– Csak? – Magam is meglepődtem. Úgy tűnt, hogy már egy
örökkévalóság óta itt vagyunk.
– Nem aludtál sokat. – Felálltam, és a karomat nyújtottam. –
Azt mondták, minden rendben ment. – Megismételtem, hátha
nem emlékezett rá, hogy korábban már mondtam.
– Ó, szuper. Már féltem, hogy csalódást okozok. –
Értékeltem, hogy tréfálkozni próbál, de nem igazán tudtam
nevetni. A kedvéért mégis megpróbáltam.
A fürdőszoba előtt vártam. Mikor kijött, megengedte, hogy
segítsek, bár gyanítottam, hogy nem volt rá szüksége.
Elhelyezkedett a takaró alatt, aztán feljebb állítottam az ágy
támláját.
– Hogy vagy? – kérdezte.
 – Nem valami jól, Baba, de azért most már jobban, hogy nem
kell miattad aggódnom. – Tudom, hogy egy egység voltunk, de
mégsem terhelhettem a szomorúságommal azok után, amiken
keresztülment. Kezembe fogtam a kezét, de még mindig kiállt a
kézfejéből az infúziós kanül, ezért gyengéden megfordítottam, és
megcsókoltam a tenyerét.
– Én jól vagyok – jelentette ki, de hangjában a düh elárulta,
hogy nem így van. – Azt hiszem, egyenesen rátérhetünk a gyász
öt fokozatára. Szükségünk van rá egyáltalán, ha csak egy
vetélésről van szó?
– Nem hiszem, hogy a gyászrendőrség őrizetbe vesz miatta. –
Én már az összes fázist végigjártam újra és újra egy ördögi
körben, a hangulatom hárompercenként változott, miközben
Penny azon aggódott, hogy egyáltalán jogos-e a gyász. – Te érezd
azt, amit neked kell érezned, én azt, amit nekem, és majd túléljük
ezt is – simogattam meg a haját.
Nem beszéltünk többet. Nem azért, mert nem volt
mondanivalónk, hanem mert nem tudtuk, hogyan kellene
elmondani.
– Dr. Turner azt mondta, hogy… – Kétségbeesetten el
akartam mondani Pennynek az egyetlen dolgot, amit a
kisbabánkról tudtam, de aztán meggondoltam magam. Nem
éreztem igazságosnak, hogy rázúdítsam.
– Mit mondott? – kérdezte Penny rémülten, így be kellett
fejeznem, amit elkezdtem.
– A felvételen úgy látszott… Szeretnéd tudni a baba nemét? –
Vártam, de Penny nem válaszolt. – Én szerettem volna, de ha te
nem akarod, megtarthatom magamnak.
Penny nagyot nyelt, és lassan bólintott.
– Igen, mondd meg.
– Kislány volt.
Most, hogy kimondtam, minden valóságosabbnak tűnt, mint
amikor csak én tudtam a titkot. Penny eltakarta a szemét.
 – Akarsz… Akarsz neki nevet adni? – kérdezte.
– És te? – kérdeztem, mert erre nem gondoltam.
– Nem tudom. – Penny hangjában minden fájdalom benne
volt, amit érzett. – Azt hiszem, nem.
Igazságtalannak tartottam, hogy ha a gyerekünk nem tudott
megszületni, nem lesz élete és végső nyugvóhelye sem. Legalább
nevet ne adjunk neki?
– Én adhatok neki nevet, és nem mondom meg neked, mit
választottam. – Nem akartam Pennyt elkeseríteni.
– Köszönöm.
Kopogás szakított félbe bennünket. Penny felült az ágyban.
– Szabad!
Aki belépett az ajtón, a megjelenéséből ítélve nem lehetett
nővér, csíkos pulóvert és laza nadrágot viselt. Dossziét tartott a
kezében, amiből fel sem nézett.
– Helló! – A helyzetünkhöz képest érzéketlenül vidám volt. –
Üdv – csicseregte, szőke fejét lehajtva, miközben a táblájára
jegyzetelt. – Helen vagyok, szociális munkás itt, a kórházban.
Mielőtt kiengedik, és hazaviheti a babát, meg kell néznie két
videót. Az egyik az újszülött újraélesztéséről, a másik a
biztonságos alvásról szól.
Elborzadva hallgattam, képtelen voltam egy szót is kinyögni,
hogy megállítsam.
Szerencsére Penny közbeszólt.
– Valami hiba történt. A mi gyerekünk meghalt.
A nő felnézett, tágra nyílt szemében tükröződött a felismerés:
ezt nagyon elcsesztem.
– Ó, te jó ég! Annyira sajnálom.
– Menjen el! – Túlságosan durva voltam? Nem érdekelt. Már
az is elég rossz volt, hogy azon az emeleten voltunk, ahol mások
legboldogabb pillanataikat élték át, miközben mi a
legborzasztóbbat, de hogy még azt is át kellett élnünk, hogy
összetévesztenek egy boldog párral, az már igazi kínszenvedés
volt.
Minden olyan friss volt még, és ez az idegen, még ha jót is
akart, újra megsebzett mindkettőnket.
A nő szó nélkül sarkon fordult és kiment, ha nem akart volna
durvának tűnni, szerintem futva távozott volna.
– Hát… – sóhajtotta Penny, mintha nem lehetne mit tenni. –
Ez… – Újra zokogni kezdett. Vigasztalni próbáltam, de eltolt
magától. – Hormonok. Tiszta szívás.
Nem hiszem, hogy csak a hormonok miatt volt, de nem
szóltam semmit. Majd később ő is rájön.
Amikor rám nézett, legszívesebben elfordultam volna, a
szeme annyira tele volt fájdalommal. Soha többé nem akartam
így látni.
– Istenem, meghalt. Tényleg meghalt.
– Igen, drágám, tényleg elment. – A műtéten túl voltunk, és
egy másik országba távozunk, de a gyász még nem ért véget.
Bármilyen messzire menekülünk, követni fog bennünket.
Penny hagyta, hogy megöleljem, de nem sírt. Lehet, hogy
elapadtak a könnyei. Én kettőnk helyett is sírtam, próbáltam a
zokogásomat elfojtani, arcomat a hajába rejtettem, hogy ne lássa
a könnyeimet.
Mikor a testét túl nehéznek éreztem, rájöttem, hogy újra
elaludt. A gyógyszer, amit kapott, teljesen kiütötte, de lehet, hogy
csak a lelki kimerültség tette. Nem tudtam, mennyit bír még el,
vagy én mennyit bírok ki. Azonnal beszélnem kellett egy orvossal.
Miközben Penny aludt, kilopakodtam a nővérpulthoz. A
csecsemőosztály ablaka a pult mögött volt. Igyekeztem nem
odanézni, se a hirdetőtáblára, ahol az aznap szüleikkel hazamenő
csecsemők neve volt kiírva. Sosem fogják őket úgy szeretni, mint
amennyire én szerettelek volna téged, gondoltam, és csaknem
újra összeomlottam.
– Segíthetek? – kérdezte a gólyamintás felsőben lévő nővér.
 Megtöröltem az arcom. Borzalmasan nézhettem ki.
– Igen, haza kell vinnem a feleségemet, teljesen össze fog
omlani, ha itt kell maradnia. – Ki fogok borulni, ha még egy
gyereksírást meghallok, vagy egy újabb boldog család ünnepel a
hallban.
– A négyesben van, ugye? – A nővér lenézett a pultra. –
Bocsánatot kérek az előbbiért. Általában kiragasztunk egy
matricát az ajtóra, hogy senki ne zavarjon.
– Ne aggódjon miatta – próbáltam folytatni a beszélgetést. –
Csak hívja az orvost.
– Dr. Turner holnap reggelig nincs bent – magyarázta
türelmesen.
– Biztos van ügyeletes. Csak nem hagyják magukra a nőket! –
csattantam fel.
– Az ügyeletes általában nem engedi el a betegeket ilyen
későn – mormogta, de felemelte a telefont.
A lift csengetett, és nagyszülők szálltak ki belőle, hatalmas
virágcsokorral és cumisüveg alakú lufival. El kellett tűnnöm
innen.
– Majd szóljon.
Az ügyeletes orvos, egy középkorú, fehér férfi, póthajnak
látszó frizurával, szerencsére az emeleten volt egy másik
páciensnél. Körülbelül húsz perc múlva már be is jött hozzánk.
Figyelmeztetés nélkül felkapcsolta az ágy felett a villanyt,
ettől Penny hirtelen felébredt, és hunyorgott a fényben.
– Jó napot! – mondta az orvos túl hangosan. Lehet, hogy a
vajúdó nők között szokott hozzá a hangos beszédhez. Vagy a zajos
útépítésnél. Bármelyik lehetett. – Hallom, haza akar menni.
– Hogyan? – Penny felült az ágyban. – Igen, hazamennék, ha
lehet.
– Rendben. Úgy tűnik, tartottak tőle, hogy erős vérzése lesz…
– nézett fel a papírjaiból. – Volt ilyesmi?
Penny megrázta a fejét.
 – Nem rosszabb, mint, mondjuk, két nappal a ciklusom vége
előtt. Elég, ha kisebb tampont használhatok.
– Azt nem használhat. Rengeteg dolog van, amit nem szabad,
majd minden benne lesz a zárójelentésben. – Úgy nézett fel, mint
aki minden kérdésünket megválaszolta, és alig várja, hogy
kimehessen.
Normális esetben elviselhetetlennek tartottam volna a
modorát, de ha ez azt jelentette, hogy Penny hazajöhet, akkor
hajlandó voltam eltűrni.
– Várjon, ez azt jelenti, hogy hazamehetek? – kérdezte
Penny, mintha nem tudná pontosan értelmezni az orvos szavait.
Örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki bizonytalan benne.
– Időbe telik, míg mindent összekészítünk, de nem tudom,
miért ne mehetne haza. – Még valami? – nézett ránk várakozóan.
– Semmi más – felelte Penny bágyadtan.
– Köszönöm a megértését – mondtam, és felálltam, hogy
kezet fogjak vele, de már kint is volt a szobából.
– Köszönöm a megértését? Te kérted, hogy hazamehessek? –
nézett rám Penny.
– Igen, én. Remélem, nem voltam túl tolakodó, de azt
hiszem, hogy itt maradni, ahol minden arra emlékeztet… – Nem
folytattam. Már így is túlléptem a határt.
– Nem baj, örülök, hogy megkérdezted. Utálok itt lenni. Ha
még valami babával kapcsolatos dolgot látok, én…. – Kezébe
temette az arcát.
– Telefonálnom kell – mondtam halkan. – Öltözz fel, egy
perc múlva itt vagyok.
Úgy mentem ki a hallba, mintha harcmezőre lépnék, de
szerencsére a látogatók már hazamentek. Négy nem fogadott
hívásom volt Dannytől, mióta kikapcsoltam a telefonomat.
– Hallottam, mi történt – szólt bele a telefonba. – Jól vagy?
És Penny jól van?
 – Egyikünk sincs jól. Hülye kérdés – feleltem a ronda
pasztelltapétához támasztva a homlokomat.
– Valamit meg kell tenned.
– Bármit – felelt gondolkodás nélkül.
– El kell menned a lakásunkba. Szedj össze minden
kisbabával kapcsolatos dolgot. Nincs túl sok. Azt hiszem, van egy
könyv az éjjeliszekrényén, és vannak terhesvitaminok a
gyógyszeres szekrényben. Bármit találsz, tedd a mosdó alá a lenti
fürdőszobában.
– A mosdó alá?
Behunytam a szememet, és megpróbáltam a kétségbeesést
eltüntetni a hangomból.
– Csak rejtsd el egyelőre. Később majd kitalálom, hogy mi
legyen velük.
– Rendben, van még valami, amit tehetek? – kérdezte.
Úgy éreztem, vigasztalni próbál anélkül, hogy nyíltan
kimondta volna, hogy rám férne. Nem volt rá szükségem,
egyelőre még nem álltam rá készen. Legalább huszonnégy órát
adok magamnak, hogy mérges legyek Istenre.
– Más nincs, csak ezt kell azonnal megcsinálni. Hazaviszem
Pennyt, amint megkapjuk az utasításokat. – Nem tudtam,
mennyi ideig tart. Reméltem, hogy Dannynek elég ideje lesz
átvizsgálni a lakást, mielőtt hazaérünk.
– Rendben. – Danny kicsit hallgatott. – Tudod, hogy ha
akármire szükséged van, bármilyen okból, én itt vagyok.
– Tudom és köszönöm.
Miután letettük, visszamentem a szobába, hogy megnézzem
Pennyt. A korábban viselt ruháját vette fel, a túl szűk farmert és a
tunikát, ami eltakarta a hasát.
Nevetve emelte fel az ingét, hogy megmutassa a lehúzott
cipzárat.
– Most még szűkebb.
 – Egy-két napon belül biztos elmúlik. – Ez nem hangzott túl
megnyugtatóan. Úgy döntöttem, nem mondok többet.
Miután egy nővér átvette Pennyvel a tudnivalókat,
elmehettünk. Elhúztunk a kórteremből, le a lifttel a kocsihoz.
Úgy menekültünk, mintha az életünk múlna rajta, pedig ami elől
futottunk, örökre velünk marad.
Közben egy szót sem szóltunk. Csak mikor beindítottam a
kocsit, akkor tört ki Pennyből a csillapíthatatlan sírás. Olyan
váratlan, hangos és éles volt, hogy fizikai fájdalmat éreztem.
Előregörnyedt, hisztérikus zokogással tört ki belőle a fájdalom.
Öklével püfölte a műszerfalat, miközben megpróbáltam
átölelni a vállát, hogy visszatartsam. Mikor ez sem állította meg,
megragadtam a csuklóit.
– Jól van, jól van. – Utáltam, hogy olyan szorosan kell
fognom a kezét. – Beindítod a légzsákot, és máris visszakerülünk
a kórházba.
Elborzadva saját magától, feladta az ellenállást. Szerintem
teljesen jogos volt, amit tett, én is valami hasonlóra vágytam
egész nap. Penny előtt azonban… Nem voltam képes rá.
Nem tudtam mit tehetnék, a karomba vettem, bár a
sebességváltó és a középkonzol közöttünk állt.
– Sajnálom, Ian, annyira sajnálom. – Az arca ráncos és foltos
volt a sírástól.
– Semmi baj, ki vagy borulva.
– Sajnálom, hogy elvesztettem a babát – hüppögte.
Megértettem, hogy Penny magát hibáztatta, de nem
nézhettem tétlenül, ellenvetés nélkül.
– Soha többet ne mondd ezt nekem – korholtam gyengéden.
– Nem te tehetsz róla. Soha egy pillanatig nem foglak hibáztatni.
A karomban tartottam, amíg annyira megnyugodott, hogy
képes voltam mellette vezetni, és mire hazaértünk, elaludt.
Leállítottam a kocsit, és az ő oldalához mentem, mikor kinyitotta
az ajtót.
 – Gyere! – A hátam máris bánta, amit tenni készültem.
Lehajoltam, és egyik karomat a térde alá csúsztattam, míg a
másikkal átkaroltam a hátát. Magamhoz ölelve bevittem a házba.

***

Hajnali három óra volt, és nem tudtam aludni. Reméltem,

hogy az unokaöcsém nem bánja meg az ajánlatát, hogy
„bármikor” hívhatom. Amilyen csendesen csak tudtam,
lementem, és feltárcsáztam Dannyt.
– Ian? – vette fel álmosan, pánikkal a hangjában. – Minden
rendben?
– Igen. Igen, minden rendben. – Nem, nem volt rendben
semmi. – Orvosilag Penny jól van.
– Ez nem volt meggyőző. – Danny hangja most már éberebb
volt. – Akarsz róla beszélni?
– Igen. – Most, hogy már volt valaki, akivel beszélhetek, nem
tudtam, mit mondhatnék. Jó, hogy Danny pap. Sok tapasztalata
van a gyász kezelésében.
– Azt hiszem, ki tudom találni az első kérdésedet. Tudni
akarod, Isten miért tette ezt veled.
Kénytelen voltam beismerni, hogy pontosan eltalálta.
– Igen. Nem annyira egyszerű, de ezt akarom tudni.
– Mint a lelkipásztorodnak, két választásom van. – kezdte. –
Mondhatom azt, hogy ez Isten terve volt, és soha nem fogod
megérteni a tragédiát most, de mindenre fény derül majd a
mennyben. Néha ez segít az embereknek.
– Mi a második változat? – Az első egyáltalán nem tetszett.
– Biztathatlak, hogy fordulj Istenhez vigaszért. Ahogy
ismerlek, egyik változat sem tetszik neked.
– Ez így van – helyeseltem. – Hogy fordulhatnék Istenhez,
amikor ezt tette velem?
 – Veled tette ezt Isten? – kérdezte Danny, és én azonnal
felismertem a tévedésemet. – Vagy ez veled és a feleségeddel
történt?
– Tudom, hogy ez mind a kettőnkkel történt. Persze hogy
tudom. De Penny nem hisz Istenben. Olyan… személyes ez az
egész.
– Az, hogy hiszel Istenben, nem akadályozza meg, hogy rossz
dolgok történjenek veled – magyarázta Danny a nyilvánvalót. –
Isten nem vesz célba téged személyesen, ahogy anyával sem tette.
– Úgy érzem, ez árulás. Akárhonnan is nézem. Olyan sokáig
imádkoztam, és Isten végre megadta, amit kértem. – Hirtelen
kiszáradt a szám, nyelnem kellett. – Aztán visszavette. Büntet
engem valamiért?
– Isten nem okoz halált, és nem leli örömét az élők
szenvedésében – felelte Danny. – Nem hoz létre életet, hogy
aztán ellopja.
– Bűnös életet éltem – emlékeztettem rá könnyezve.
Danny halkan nevetett.
– Engem nem kell emlékeztetned, én vagyok a gyóntatód.
Ezt általában visszautasítottam volna, de most igazából
megnyugtatott. Bármennyire is furcsa, Danny, aki az
unokaöcsém volt, minden bűnömet és hibámat jól ismerte. Ha ő
úgy gondolta, hogy a vetélés nem az én büntetésem volt, el kellett
hinnem neki.
Hogy meggyőzzön, Danny megkérdezte:
– És Penny? Tett valami olyasmit, ami ilyen súlyos büntetést
érdemel?
– Persze hogy nem.
Lehet, hogy részrehajló voltam vele, mert a feleségem volt, és
ugyan senki nem ártatlan, Penny meglehetősen közel állt hozzá.
– Gondolod, hogy Isten, akit szeretsz, és aki viszontszeret
téged, és szereti Pennyt és a babát, olyan Isten, aki megbünteti az
embereket, csak azért, hogy valamit bebizonyítson?
 Mielőtt még Jób történetére utalhattam volna, gyorsan
kiegészítette.
– Nem allegorikusan gondolom.
– Nem vagyok benne biztos. Nem szoktam így gondolni.
– Ha valami fájdalom ér bennünket, mindent hibáztatunk,
csak hogy jobban érezzük magunkat. Isten megérti ezt. A
korinthosziakhoz írt második levelében ő a könyörületes atya és a
megbocsátó Isten. Tudja, hogy dühös vagy. Tudja, hogy rá vagy
dühös. Ezért van itt – ha a dühön keresztül tud megvigasztalni,
legyél rá mérges, de ne büntesd magad a haragoddal. Ha
eltávolodsz Istentől, az még jobban megsebez. – Danny
elhallgatott. – Van kéznél egy bibliád?
– Nincs – ismertem el zavartan. – Már mindenünket
elszállították Nassauba.
– Szerencséd van, hogy pap vagyok. Nálam mindig van egy. –
Danny szünetet tartott, szinte láttam, ahogy lapoz, hogy
megtalálja a megfelelő szakaszt. – És kizártad lelkem a
békességből; elfeledkeztem a jóról. És mondám: Elveszett az én
erőm és az én reménységem az Úrban. Emlékezzél meg az én
nyomorúságomról és eltapodtatásomról, az ürömről és a
méregről! Vissza-visszaemlékezik, és megalázódik bennem az én
lelkem. Ezt veszem szívemre, azért bízom.1
– Isten könyörületessége minden reggel megújulhat, de az én
reggeleim egyre gyorsabban telnek mostanában. – Tudtam, hogy
minden megtörténik a maga idejében, de iszonyú nehéz volt nem
azt kívánni, hogy az én időmben történjen meg.
– A Biblia említ nálad idősebb embereket, akiknek gyerekük
született. Arról is szól, hogy a földön a kígyó okozta a
problémákat, szóval úgy gondolom, ezt némi kétkedéssel kell
fogadnunk – folytatta Danny –, de amikor minden remény
elveszett, Isten akkor is megtalálta a megoldást. Sosem tudhatod

1 Sira l. 3:17. Károli Gáspár fordítása.

meg földi életed során, hogy miért vesztetted el a gyerekedet.
Amíg ezt nem tudod elfogadni, nem lelsz békét. Természetesen
nem tudod egy pillanat alatt elfelejteni a kétségeidet. Miközben
Isten akaratának miértjét keresed, ne feledkezz meg a hogyanról.
Isten nálad nagyobb bűnösöknek is segített, a tiédnél
reménytelenebb helyzetben is.
Ezt az egészet vissza akartam utasítani. Még egy darabig
dühös akartam maradni és áldozatnak érezni magamat, de
miután Dannyt meghallgattam, egyik sem tűnt olyan
kívánatosnak. Istent gyűlölni megerőltető volt. Magamat
hibáztatni nem volt igazságos.
Nem maradt más, mint elfogadni Isten vigaszát.
– Van egy áldás ilyen helyzetre – folytatta Danny. – Akarod,
hogy átmenjek?
– Nem, telefonon is jó lesz. – Nem tudtam, Penny hogyan
érezne az áldással kapcsolatban, és a pillanat nem volt alkalmas
arra, hogy megkérdezzem.
Dannyvel együtt keresztet vetettünk.
– Áldott légy, Atyám, Teremtőm, aki életem és halálom vagy,
különösen, mikor szükségünk van vigaszodra. Ian és Penny
neked ajánlják a szerelemben fogant életet. Áldd meg őket most.
Nyugtasd meg lelkűket és erősítsd meg szerelmüket, hogy béke
legyen a szívükben és otthonukban. Krisztus Urunkon keresztül
kérünk erre.
– Ámen. – Kérlek, Istenem, kétszerezd meg ezt Penny
számára.
Ismét keresztet vetettünk. Utána Danny felsóhajtott.
– Most, mint az unokaöcséd, azt javaslom, feküdj le. Penny
nem tudja, hogy keressen vigaszt Istennél, neki tőled kell
vigasztalást kapnia. Nem tudsz neki segíteni, ha kimerült vagy.
– Ezt a főnökösködési hajlamot anyádtól örökölted –
morogtam. – De igazad van. Sajnálom, hogy zavartalak.
 – Semmiség. Ez egy huszonnégy órás szolgálat. – Ásított. –
Én mondtam, hogy bármikor.
Mikor letettük, felmentem az emeletre. Hosszú ideig álltam a
hálószoba ajtajában, alig tudtam kivenni Penny alakját a takarók
alatt. Dannynek igaza volt, Pennynek csak én maradtam. Ha én
elfordultam tőle, mert Isten becsapott, vajon Penny azt fogja
hinni, hogy ő csapott be engem?
Nem engedhettem meg, hogy így legyen. Véletlenül sem.
Akármilyen fájdalmat éreztem, nem engedhettem meg, hogy
Penny észrevegye.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

– El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk!

Pennyvel a bérelt autóban ültünk, az ablakon áradt be a forró
szellő. Nyakán egy izzadságcsepp gördült le és tűnt el a mellei
között a rózsaszín nyári ruha alatt. Elfordítottam a fejem.
– Felhúzhatnánk az ablakot, hogy bekapcsolhassam a klímát?
– Érezni akarom az illatokat – felelte nevetve. – Olyan
vagyok, mint egy kutya. – Végül csak felhúzta az ablakot, és
beállította a klímát. Áldott hűvös levegő áradt a nyílásokból.
Nassau augusztusban sokkal párásabb volt, mint New York,
és a pára miatt a hőmérséklet jóval többnek érződött, mint
harminchárom fok. A pólóm a hátamhoz tapadt, és mire a házhoz
értünk, már igencsak rám fért volna egy zuhany.
– Éhen halok – szólalt meg Penny az utasülésen
kornyadozva. – Keressünk egy boltot?
– Ma nem kell, Carrie asszisztense feltöltötte a hűtőt, és
megvette a legfontosabbakat. Bútorunk viszont pillanatnyilag
nincs más, csak az ágy – figyelmeztettem.
– Az jó móka lesz! Összebújhatunk, és filmeket nézhetünk a
laptopomon. – Penny képes volt a kényelmetlenséget is
szórakoztatónak találni.
– Még nincs internet se – tudattam komoran.
– Nem baj, rengeteg filmet töltöttem le. Persze nyilván
legálisan – nyugtatott meg azonnal Penny, bár kissé
bűntudatosan.
– A túléléshez szükséges dolgok – feleltem színlelt
együttérzéssel.
– Ahhoz az Ultron korát kell nézni – sóhajtott boldogan, és
kezét a térdemre fektette. – Nagyon várom, hogy lássam a
házunkat. Köszönöm, hogy ilyen jót választottál.
 – Ma lemehetnénk a partra, ha nem vagy nagyon fáradt. –
Nagy kő esett le a szívemről, hogy Pennyt újra mosolyogni
láttam. Tudtam, hogy még mindig gyászolt a minket ért veszteség
miatt, de reméltem, hogy valamennyit New Yorkban hagyott
belőle. Elégedett arca, legalábbis amennyit láttam belőle a
hatalmas napszemüveg mögött, visszaadta a reményt, hogy végül
minden rendben lesz.
A GPS végre a lakópark ismerős, fehér vaskapujához vezetett,
ahol a házunk volt. Megálltam és megmutattam az
igazolványomat a kapusfülkében posztoló őrnek.
– Isten hozta önöket itthon! – köszöntött bennünket, és
nekem ez több volt, mint szimpla üdvözlés. Ez volt az otthonunk.
A Nassauba költözést ideiglenesnek gondoltam, de két év nem
igazán tekinthető átmenetinek.
Ezúttal nem üzleti útról volt szó. Meg kell teremtenünk az
itteni életünket. Már csak Penny miatt is. Annál is inkább, mert
nem tudtam, az egyetem hogy alakul Pennynek. Újra jelentkezni
akart, ha megfelelt az itt-tartózkodással kapcsolatos
követelményeknek. Lehet, hogy nem is akar visszamenni az USA-
ba, amíg meg nem kapta a diplomáját. Erről még nem igazán
beszéltünk, ez érzékeny pont volt. Az elutasítás, a vetéléssel egy
napon történt, így különösen kegyetlen volt. Ha ő örökké itt akar
maradni, én komolyan megfontolom, csak hogy olyan békésnek
lássam, mint ebben a pillanatban.
A bevándorlási szakértő ügyvédünket át kell képeznem.
– Jaj, de cuki! – kiáltott fel Penny, miközben az élénk színűre
festett házak között haladtunk. – A miénk milyen színű?
– Sárga. – Hihetetlen, hogy nem küldtem neki képet a házról.
– Élénksárga. Rád emlékeztetett.
– Tényleg? – nézett rám kérdőn.
– Mert olyan boldog vagy. – Általában. Nem most. Ha a mai
nap egy kicsit feledtetni tudta a fájdalmát, én hálás voltam érte.
 Még mindig fogalmam sem volt róla, hogyan segíthetnék
neki. Ott voltam neki, eltemettem a saját fájdalmamat, de semmi
nem segített. Még mindig sírt éjszakánként, és emlegette a
kisbabát. Próbáltam érzéssel válaszolni, de közben eltéríteni őt a
témától, hogy ne szenvedjen. Még ez sem bizonyult helyesnek.
Kezdtem sejteni, hogy a technikám valójában önvédelmi
mechanizmus volt, nem őt támogatta.
Ebben a pillanatban viszont hasonlított arra a gondtalan
nőre, aki megmutatta, hogyan kell egy szálloda medencéjét
illegálisan igénybe venni, és ezt ki is akartam élvezni, amíg
tartott.
– Ó, egek! – kiáltott fel, mikor a felhajtóra kanyarodtam.
Ámulva nézett fel a háromszintes házra. – Ó, Ian, ez sokkal
nagyobb, mint amire számítottam! Úgy tűnik, gyakorlatilag
panziót nyitunk a barátoknak és rokonoknak, akik ingyen
vakációra jönnek. Majd foglalási rendet kell bevezetnünk.
Kinyitottam a csomagtartót, kiszálltam, és Pennyvel együtt
kivettünk a bőröndöket. Átvetette a vállán a hatalmas
sportszatyrot, miközben azt kérdezte:
– Nálad vannak a kulcsok?
– Remélem. Utálnám, ha vissza kellene mennem értük New
Yorkba. – Előhalásztam a kulcsokat.
A lépcső a házon körbefutó verandáról nyíló bejárathoz
vezetett. Penny félreállt, amíg kinyitottam az ajtót, de utána őt
engedtem előre.
Lassan lépett be.
Eszembe jutott, hogy elfelejtettem bizonyos dolgokat
lefényképezni, például az előcsarnokot, amely páholyként foglalta
keretbe a belőle nyíló, tágas teret. Azok a képek sem tudták
bemutatni az egész teret, amiket végül elkészítettem.
– Ó, Ian. Ez… – fordult vissza, ahogy belépett a nappaliba.
Felnézett a harmadik szinten lévő mennyezeti világításra. –
Honnan lesz ennyi bútorunk?
 – Azt hiszem, némi vásárlásba kell kezdenünk. – Lent
hagytam a bőröndömet, és követtem Pennyt, ő félúton felfelé a
lépcsőn ledobta a válltáskáját.
– Ugye itt fent vannak a hálószobák? – kérdezte. – Mert le
akarom vetni magam az ágyra.
– Ennyire megviselt a repülés? – Nem volt alapom rá, hogy
kritizáljam, már a lépcsőn járástól is kifulladtam.
Azt hiszem, hiányozni fog a lift.
Penny felért a széles lépcsőfordulóba, és megállt.
– Melyik a fő háló?
– Erre. – A könyökénél fogva másik irányba kormányoztam,
el a második hálótól. Mielőtt még megtudtam volna, hogy terhes,
megjegyeztem, hogy az lehetne a gyerekszoba. Nem akartam
most ezzel szembesíteni.
Különben is, meg akartam mutatni az ágyat.
Mielőtt legutóbb elutaztam Nassauból, a bérleti szerződés
aláírása után, megrendeltem egy egyszerű, magasított ágyat,
alatta tárolókkal. A fa fehérre volt festve, az ágykeret sima, nem
álltak ki fogantyúk a matrac alól, nem sérthették meg az ember
lábát. A költöztető, akit a Glynn Corporation bízott meg, Penny
imádott polipos paplanját terítette az ágyra, a lakberendező
emberei pedig szereltek egy csövet a mennyezetre, ahonnan
hófehér szúnyogháló lógott le körben. A tengerkék falakkal és a
magas ablakokon lengedező, hófehér függönyökkel mintha maga
a békés Karib-tenger költözött volna be a hálószobánkba.
– Gyönyörű! – Penny rávetette magát az ágyra, a hasára
fordult, és átölelte a polipot. – Gyönyörű vagy. Hiányoztál.
– Végre újra együtt! – évődtem. – Hagyjalak magatokra
benneteket?
Penny felült az ágyon, és a feje tetejére tolta a
napszemüvegét.
– Hol a fürdőszoba? Ugye az is fantasztikus?
 – Ó, igen, fantasztikus – mutattam rá a bejárat melletti
ajtóra. A fő fürdőszoba egy hosszú, keskeny helyiség volt a
végében szabadon álló fürdőkáddal, pont az íves, magas ablak
alatt. Jobbra többszemélyes zuhanyfülke volt paddal,
nyolcszögletű csempével burkolva, akárcsak a padló. Balra a
vécéfülke volt, átlátszatlan üvegajtóval. A fal mellett mindkét
oldalon mosdó, felettük nagy tükrök. A falak, a csempe és a
bútorok fehérek voltak, de a boltíves mennyezet a háló
tengerkékjével harmonizált. A tervező csodát tett ezzel a
helyiséggel a fekete kovácsoltvas fogantyúkkal, csapokkal és a két
szerény kristálycsillárral, már ha egy kristálycsillár egyáltalán
„szerény” lehet.
– Olyan, mint Hamupipőke fürdőszobája! – mondta Penny,
mielőtt rátenyerelt a bal oldali mosdópultra „Ez az enyém!”
felkiáltással.
– Azt reméltem, hogy az enyém lesz! – csettintettem színlelt
sértődöttséggel, de megadtam magam. – Nézhetnélek a
tükörben, míg zuhanyozol.
– Bármikor nézhetsz zuhanyozás közben – mondta felvont
szemöldökkel.
Ez szíven ütött. Ugyan mindig kedves volt velem, de a
kapcsolatunkból teljesen eltűnt a szexualitás és a fizikai
közeledés legkisebb jele is. Már régen túl voltunk a tiltott
időszakon, de nem éltünk a szabadságunkkal. Nem tudtam, hogy
a megjegyzése kezdeményezés volt-e a szexuális élethez való
visszatérésre, vagy csak képzelődtem.
– Meg kell nézned a kilátást az erkélyről – javasoltam, csak
hogy témát váltsak, nehogy valamilyen érzéketlen lépést tegyek.
Ahogy számítottam rá, Penny ugyanúgy élvezte a tenger
látványát, mint az egész házét.
– Mindennap itt akarok reggelizni – sóhajtott álmodozva. –
És ott akarok feküdni a medence mellett. Gondolod, hogy a
szomszédok belátnak?
 – Igen, de azt hiszem, hogy ha nem akarnak látni egy
meztelen felsőtesttel napozó nőt, akkor nem kell kinézniük az
ablakon. – Bolond lennék megfosztani magam ettől a csodás
látványtól csak azért, mert ők nem tudnak uralkodni magukon.
Ahányszor csak Penny belépett egy újabb helyiségbe, és
elbűvölve felkiáltott, gratuláltam magamnak a jól végzett
munkáért. Azt már tudtam, hogy imádja a nagy konyhát a
hatalmas főzőszigettel, de csodás volt, ahogy ragyogott akkor is,
mikor megtalálta a konditerem helyét az alagsorban, és hogy
milyen izgatott lett a kis beugróban lévő jacuzzitól.
– Rendben, azt hiszem, készen állok – jelentette ki végül, és
elindult a kis medence mellett a gyepen egyenesen a falig.
A vízszint alacsony volt, láthatóvá váltak a kis öblök, az
egyikben apró pikkelyek csillogtak. Penny lehasalt a füvön,
tenyerébe támasztotta az állát, és a perem fölé nyújtogatta a
nyakát.
Leguggoltam mellé.
– Mit gondolsz, el tudod viselni, ha itt kell élned?
A tűző napsütésben hunyorogva nézett fel rám.
Napfény csillogott a haján, naptól ragyogott a bőre, a tenger
közelében elégedett volt, mintha régen elveszett anyját találta
volna meg.
Bárcsak mindig így nézne ki.
Ez kicsit szánalmas volt, de meg akartam ünnepelni vele az új
kezdetet.
– Ahol te élsz, ott élek én is. – Visszafordult a medencéhez. –
Azt hiszem, kibírom ezt is.
Kis idő múlva felállt. Újabb jó dolog: csak pár percet töltött a
napon, és már lesült a háta. Rengeteg naptejre lesz szükségünk,
ha túl akarjuk élni ezt a klímát.
Bementünk, és felvonszoltuk a bőröndöket az emeletre, ahol
a tartalék szobában – amit el akartam titkolni Penny elől – már
fel voltak halmozva a ruháink és a személyes tárgyaink. Amit
lehetett, elpakoltunk az ágy alatti fiókokba, de a szekrényekre
várni kellett. Fogasaink sem voltak.
– Legalább vécépapír van – örvendezett Penny. – Az a
legrosszabb, amit költözködéskor elfelejt az ember.
Penny felajánlotta, hogy vacsorát készít, és amíg azzal volt
elfoglalva, én feltúrtam a dobozokat, hogy megkeressem a
vázlatfüzetemet, a ceruzáimat és a tollakat, meg a kis
ékszerdobozt, amiben Cathy rózsafüzérét szoktam tartani. A
rózsafüzér maga biztonságban lógott a nyakamban a pólóm alatt.
Nem akartam hordani, de ez volt a legbiztosabb módja, hogy ne
veszítsem el. Az út alatt folyamatosan ellenőriztem, hogy
megvan-e. Most áthúztam a fejemen, megcsókoltam és bedobtam
a dobozba, majd az egészet betettem az én oldalamon lévő
fiókba…
– Ian, itt vagy? – szólított Penny, én meg úgy csuktam be a
fiókot, mintha egy gyilkos fegyvert rejtenék el.
– Igen – kiáltottam vissza, miközben a lépcső tetejére
futottam.
Penny a nappaliból nézett fel rám.
– Rengeteg kaja van. Az étel nem probléma, de nincs semmi,
amiben megfőzzük és megegyük.
– Ah – bólintottam elgondolkozva. – És feltételezem, nincs
semmi, amit kézzel lehetne megenni.
– Ó! Van narancs! És egy darab cheddar sajt is – tette hozzá.
– Ha nem bánod, hogy harapnod kell a közösből.
– Remek, több marad nekem. – Nem mintha féltem volna
valami fertőzéstől, vagy ilyesmitől, már éppen elég időt
töltöttünk egymás szájában.
– Éhen halok, és igazán nem akarok elmenni sehova. Persze,
hogy van itt pizza-házhozszállítás?
– Én… – Jó kérdés volt, ami nekem soha nem jutott volna
eszembe. – Persze, megnézhetjük.
 Penny telefonján csodával határos módon működött a net,
rákeresett a Google-ben a pizzaházhozszállítás, Nassau, Bahamák
címszavakra. Türelmesen álldogáltam mellette, míg előjött az
eredmény.
– Nem fogod elhinni! – nevetett. – Van Pizza Hut és
Domino’s is!
– Ne! – kaptam ki a kezéből a telefont. – Ennyit a gondos
tervezésről, hogyan alkalmazkodjunk egy idegen országban.
– Biztos lesznek különbségek – ígérte meg. – És biztos
nehezen tudunk majd hozzájuk alkalmazkodni. Légy türelmes!
– De én most akarom a problémákat! – mondtam színlelt
tiltakozással.
– Ha szerencsénk van, elrontják a rendelést, és akkor igazán
boldog lehetsz – csúfolódott Penny, és kivette a kezemből a
telefont.
Meglepően hamar beesteledett. Az ég az egyik pillanatban
még vörösen izzott, a másikban meg már hidegkéken világított.
Nem volt átmenet a nappal és az éjszaka között, olyan volt,
mintha lekapcsolták volna a villanyt.
A repüléstől és a kicsomagolástól meg a szokatlan hőségtől
kimerülve, amit még a mennyei légkondicionálás sem tudott
enyhíteni, egy gyors zuhannyal lemostuk magunkról az út porát,
és bezuhantunk az ágyba.
– Be kell szereznünk ide egy tévét – jelentette ki Penny,
ahogy a sötétben feküdtünk. – Hozzászoktam, hogy van egy az
ágyam végében.
– Holnap jön a lakberendező katalógusokkal, amiket
átnézhetsz – emlékeztettem. – Ne felejtsd el megemlíteni neki.
– El se hiszem, hogy én választok összeillő darabokat, nem
pedig bevonszolok valamit a járda széléről – mondta ámulattal
Penny.
– Menj be a városba. – Tudtam, hogy nem fogom megbánni
az ötletemet. Penny volt az egyik legtakarékosabb ember, akit
ismertem. – Úgy gondoltam, valami iránymutatásra van
szükségünk. Korábban soha nem én vettem meg a bútoraimat.
– Igen, mert az exed rendezte be a lakást – kuncogott. –
Tudod, én huszonhárom vagyok. Te meg ötvennégy. Nincs
mentséged.
– Neked sincs. IKEA is létezik a világon.
– Ez aranyos, hogy azt hiszed, megengedhetem magamnak az
IKEA-t – simogatta meg a fejemet.
– Hiányzik Ambrose. Éjszaka ilyenkor szokta megpróbálni
elkapni a lábujjamat a takaró alatt.
– Ugye nem baj, ha nekem nem hiányzik Ambrose, mert
nekem is megtámadta a lábamat? – kérdezte Penny lágyan. –
Értem, értem – tette hozzá.
- Most ez az otthonunk, csak még nem olyan otthonos. Az
előbb úgy éreztem, hogy ez a hely kellemes. Most menjünk akkor
az igazi otthonunkba.
Fejem alá tettem a kezemet, és felnéztem az ágy fölötti
szúnyoghálóra. Ambrose egy perc alatt széttépte volna.
– Biztos elmúlik pár nap alatt. Nem a macska hiánya, hanem
a rossz érzés.
– Igen, igazad van. – Penny olyan sokáig mozdulatlan volt,
hogy már azt hittem, elaludt.
Egyszer csak megfordult az ágyban.
– Tudod, arra gondoltam, hogy keresek egy támogató
csoportot.
– Támogatót? Mihez? – csukott szemmel próbáltam kitalálni.
– Expatriótáknak?
– Nem. Az is jó ötlet lehet, ha valaki megmutatná, milyen itt
élni. De nem erről akartam beszélni. A terhesség elvesztéséről.
– Ó. – Ezzel nem tudtam mit kezdeni – Ha gondolod, hogy
segít neked…
– Neked segíthet. Biztos találunk pároknak valót. – Olyan
könyörgő hangon mondta, hogy csaknem beleegyeztem.
 Én másképp működtem, mint Penny. Sok veszteség ért már
az életben, Pennynek pedig ez volt az első. Neki áldás és átok volt
egyszerre, hogy még soha nem vesztett el senkit.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül mész – javasoltam
gyengéden. – Nem megyek csoportterápiára.
– Nem igazi csoportterápiára gondolok – folytatta. – Csak
találkoznánk olyan emberekkel, akiknek hasonló tapasztalatuk
van.
Még csak ez hiányzott. Nem elég a saját fájdalmunkat
elviselni, még másokét is meg kell hallgatni.
– Ha gondolod, hogy az ilyesmi jót tesz neked, teljes
mértékben támogatlak, de én túlságosan zárkózott vagyok.
– Rendben, csak egy ötlet volt. – Ezt olyan halkan mondta,
hogy tudtam, a könnyeit nyeli.
Fogalmam sem volt, mit tehetnék. A súlyos gyász fizikailag is
érezhetően állandóan vele volt. Én elnyomtam magamban az
érzést az összes többi fájdalommal együtt. Ha szabadjára
engedném, soha többet nem tudnám elfojtani. Akkor Pennynek
nemcsak a saját érzéseivel kellene foglalkoznia, hanem az
enyémekkel is. Ezt nem tehettem meg vele.
– Még túl korai – sóhajtottam, és azt hittem, legalább kis
időre megnyugszik. – Nem mondok örökre nemet, csak most
még képtelen vagyok rá.
Közelebb bújt hozzám, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Sajnálom, nem akarok rád kényszeríteni semmit.
– Tudom. – Megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az
ujjainkat a mellkasomon.
Ő elaludt, én nem. Felvettem egy nadrágot, és lementem az
erkélyre. Enyhe szellő borzolta a gyep melletti pálmafák leveleit,
és egy pillanatra azt hittem, hogy a halk suhogás a hullámok
hangja.
 Segíts rajtam, Istenem! – imádkoztam a korlátra
támaszkodva. Úgy tűnik, mindennap egy kicsivel távolabb kerül
tőlem.
Nem tudtam Istent hibáztatni, ha nem akart rajtam segíteni.
Isten és én nem voltunk valami jó viszonyban az utóbbi időkben.
Nem csak a jó időkben voltam hithű katolikus. A hitem segített
ép elmével túlélni a testvéreim elvesztését. Valóban volt olyan
idő, amikor haragudtam Istenre, és hátat akartam fordítani neki,
de sohasem éreztem úgy, hogy a szakításunk kölcsönös lett volna.
Most úgy éreztem, hogy ugyanúgy semmibe vett engem, ahogy én
őt, és ez megsebezte a lelkemet.
Az éjszaka csodálatos volt és tiszta, a lakópark fényei
fantasztikus látványt festettek az égre. Felnéztem, és hirtelen
eszembe jutott valami. A mai fontos éjszaka volt, és majdnem
hagytam, hogy észrevétlenül múljon el a költözködés közben.
Bementem a hálóba, és gyengéden felráztam Pennyt.
– Ébredj, Baba!
Megmozdult és felkönyökölt.
– Mi történt?
– Semmi, csak meg akarok neked mutatni valamit.
Kis nyögéssel felült, és felkapta az ágy végéről a köntösét.
Belebújt, megkötötte az övét, és követett. Az erkélyre vezettem,
hogy pontosan az alatt a csillagkép alatt álljunk, mint azon az
éjszakán, amikor a szerencsesüti megjósolta, hogy ő életem
szerelme.
– Mit akarsz nekem mutatni? – nézett körül kutatóan.
Mögé léptem, és átkaroltam a derekát. Egy kicsit morcos volt,
mert felkeltettem, de megfogta a kezem, és hozzám simult.
– Meg akartam mutatni neked, milyen messze jutottunk.
– Hm?
– Már egy éve volt.
Egy éve volt az a reggel, amikor az ágyamban ébredt,
másnaposan, hányásszagúan. Fura módon az volt az a pillanat,
amikor tudtam, hogy ő az igazi. Életem szerelme, ahogy a
szerencsesüti jósolta, amiben annyira hitt. Az első randinkön az
enyém megjósolta, hogy a nyár végére megtalálom az igazi
szerelmet, és tessék, a munka ünnepén itt volt ő.
Felém fordult.
– Egy éve…. micsoda?
– Szeptember hetedike. A nyár vége. A nap, amikor biztosan
tudtam, hogy te vagy a szerelmem, akivel szeretnék együtt élni.
Gondoltad volna, hogy itt fogunk állni?
Ujjai átkulcsolták az enyémet.
– Nem pont itt, de azt hiszem, tudtam, hogy együtt leszünk.
Nem csak a szerencsesüti miatt. Volt benned valami… Ismered
azt, amikor új kapcsolatba kezdesz, és úgy érzed, eltúlzod a
dolgokat, le kellene lassítani? Nem emlékszem, hogy veled
kapcsolatban valaha is így éreztem volna. Téged mindig hozzám
valónak éreztelek.
Beleszimatoltam a hajába.
– Te is pont jónak tűnsz nekem.
Egy darabig csendben álltunk, majd azt mondta.
– Nem sajnálok semmit, ha ez aggaszt.
Hogy tudott így olvasni a gondolataimban, amikor még én
sem voltam tisztában velük?
– Akaratomon kívül eltávolodtam tőled. Nem tart örökké,
csak amíg kitalálom, hogyan legyen tovább, de bármi is lesz,
mindig veled leszek.
– Dettó – mondtam, kölcsönvéve az egyik leggyakoribb
kifejezését.
Felém fordult és mosolyogva felnézett rám.
– Azt mondtad, dettó, ez imádnivaló.
– Nem érzem rosszul magam ettől, ha esetleg aggódnál. –
Lehajoltam, hogy megcsókoljam, és ő szenvedélyesen viszonozta.
– Boldog évfordulót – suttogta, mikor ajkaink szétváltak.
 Első éjszakánkon az első közös otthonunkban, a legelső
éjszakánkra emlékezve a köztünk lévő szakadék mintha csökkent
volna, a köztünk lévő tenger nem volt olyan viharos. A
reményeim nem voltak hiábavalók, csak ostobák. Nem tudjuk
elfelejteni a tragédiát, de túl tudjuk élni.
Azon az éjszakán, a sötét égbolt alatt a csillagok ismét egymás
felé vezéreltek bennünket.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Már két napja voltunk Nassauban, amikor bementem a Glynn

Corporation székhelyére. A cég egy modern irodapark egyik
emeletének egészét elfoglalta, és mindent felügyelt az első
kapavágástól az utolsó törölköző összehajtásáig a megnyitó
napján. Addigra az én szerepem a projektben már véget ér.
A vállalkozás méretét és az ütemezést tekintve arra
számítottam, hogy amikor bemegyek az irodába, folyamatosan
csörgő telefonok és fel-alá rohangáló emberek fogadnak.
Meglepődtem, hogy minden viszonylag nyugodt volt, amikor
beléptem az üvegajtón, és odasétáltam a recepcióspulthoz.
– Ian Pratchett – mondtam, és a zakómba nyúltam az
igazolványomért, amit futár szállított ki előző este. – Munkára
jelentkezem.
A recepciós rám pillantott sötét szemével, majd a pulton
villogó, kék fényre mutatott, ami mellett felirat állt: „Ha a kék
fény világít, vonalban vagyok.”
– Ó! – Hátraléptem, és leültem a várórészben.
Úgy két perc múlva magas, kreol bőrű, barna hajú nő lépett
elő az üvegtéglákból rakott fal mögül, amely elválasztotta a
recepciót az iroda többi részétől. Rövid ujjú, fehér blúzt és sötét
szoknyát viselt.
– Mr. Pratchett?
Felálltam, és kezet nyújtottam:
– Én vagyok. És ön?
– Adela Garda. – Megfogta a kezem, és feszesen megrázta. –
Én leszek az asszisztense, ha önnek is megfelel.
– Az attól függ. Megmérgezte már valamelyik főnökét? –
kérdeztem.
Először meghökkent, de aztán rájött, hogy csak viccelek.
 – Nem.
– Akkor részemről rendben. Akcentussal beszél. A madridi
irodából jött?
– Igen – mosolyodott el. – Önnek is van akcentusa, de nem
New York-i.
– Eredetileg glasgow-i vagyok. – Az ajtó felé intettem. –
Körbevezetne?
– Hát persze. – Az ajtó felé indult, majd hátrapillantott a
válla felett, hogy követem-e. – Megmutassam először az irodáját?
– Menjünk.
Az ideiglenes irodám nem volt akkora, mint a New York-i. A
berendezés kellemes volt: az íróasztal alighanem mahagóniból
készült, és valószínűleg többet nyomott, mint egy autó. Egy
ergonomikus szék és egy vadonatúj iMac várta, hogy használatba
vegyem, a képernyőn még ott volt a védőfólia.
– Ha bármi másra lenne szüksége, csak szóljon. Miss Glynn
fontosnak tartja, hogy mindenki a lehető legnagyobb
kényelemben dolgozzon. Jót tesz a munkamorálnak és a
hatékonyságnak. – Adela elegánsan karba tett kézzel várta, hogy
szétnézzek a szobámban.
– Nem szeretnék rögtön kívánságokkal kezdeni – mondtam,
felnézve a fejem fölött zúgó neoncsövekre –, de kérhetnék
néhány állólámpát, hogy ezeket soha többé ne kelljen
felkapcsolnom?
– Természetesen – előhalászta Blackberryjét a zsebéből, és
sebesen pötyögött a billentyűzeten. – Elintézem, mire visszajön a
mai ebédről.
– Ó, ebédelni megyek? – kérdeztem, és levettem a zakómat. –
Állófogas. Állófogasra is szükségem lesz.
– Miss Glynn-nel ebédel fél egykor. Felhívom, amikor
megérkezett az autó. – Adela fel sem emelte a fejét. – És egy
állófogas.
 Mint asszisztens, Adela nem egyszerűen ígéretes volt, hanem
zavarba ejtően túlbuzgó. Körbeszaladt velem az irodában,
megmutatta a pihenőszobát:
– De nem kell idejönnie, ha nem akar. Csak szóljon, mire van
szüksége, és egy pillanat múlva már ott is lesz – biztosított, és
megmutatta a konferenciatermeket is, amelyek közül az egyiket
számomra tartották fent.
– A csapata számára, ha megérkeznek. – Újra előhúzta a
Blackberryt. – Ketten már itt vannak. Összesen öten lesznek,
ugye?
– Hatan. – Miután Charlotte felmondott, új embert kellett
találnom a szerződésekhez. Biztos voltam benne, hogy a Glynn
Corporationnek is megvan a maga szerződésekkel és
engedélyekkel foglalkozó csapata, de olyasvalakit akartam, akivel
már dolgoztam együtt, és aki pontosan értette, milyen gyorsan
változom dühöngő őrültté a bürokratikus marhaságoktól.
Adela telefonja megcsörrent.
– Miss Glynn az. Felvehetem, vagy hívjam vissza később?
– Ha a nagyfőnök hívja, mindenképp vegye fel. –
Körbejártam a konferenciatermet, és próbáltam nem hallgatózni.
Nem mintha sokat hallhattam volna: Adela egyre azt
ismételgette, hogy „igen”, „máris” és „dolgozom rajta”, mint akit
arra programoztak, hogy mindenkinek a kedvében járjon. Nem
tudtam eldönteni, hogy ez ideális vagy inkább ijesztő
asszisztenssé teszi.
Letette a telefont, és megszólalt:
– Miss Glynn látni szeretné önt.
– A kötelező ebéd előtt? – viccelődtem, de Adela csak
pislogott.
Nincs humorérzéke. Akkor mégis inkább ijesztő.
Visszamentünk az irodába, két hatalmas, zárt, átlátszatlan
üvegajtó elé. Kinyitotta az egyiket, ami kis fogadóhelyiségbe
vezetett. A terem két végén két asszisztens ült az asztalánál. Ez
volt hát a forrongó epicentruma annak a rendezett kapkodásnak,
amelyre megérkezésemkor számítottam.
– Mr. Pratchett jött Miss Glynnhez – mondta az egyik
asszisztensnek Adela. A fiatalember felvette a telefont, beleszólt,
és értesítette Carrie-t, hogy megjöttünk. Majd felnézett, bólintott,
és azt mondta:
– Bemehetnek. – Mintha csak a királynőhöz nyertünk volna
bebocsátást.
– Köszönöm. – Kis híján meghajoltam.
A következő ajtópárhoz mentünk, amely szintén átlátszatlan
üvegből készült. Kinyitottam az egyiket, és beléptem.
Carrie irodája milliárdoshoz illő luxusról árulkodott.
Hatalmas ablaka az udvaron csobogó szökőkútra és buja, virágzó
bokrokra nézett. Íróasztala a terem közepét foglalta el, az ablak
alatt pedig hosszú chippendale komód állt. Carrie az íróasztal
fölé hajolva jegyzetelt egy füzetbe. Mikor beléptem, felnézett és
elmosolyodott.
– Ian! – Melegen üdvözölt, felállt, és kilépett az asztal mögül,
hogy kezet fogjon velem és csókot leheljen a levegőbe az arcom
mellett. Felszedett néhány kilót, mióta nem láttam, de jól állt
neki. Aranyszínű haja göndör hullámokban hullott a vállára,
mint Veronica Lake-nek. A bőre sápadtabb volt, ami nem illett a
trópusi környezethez.
– Carrie. Egy élmény, mint mindig. – Követtem, és helyet
foglaltam, míg ő is visszaült a székébe. Nem vettem le róla a
szemem: biztosra vettem, hogy van valami fontos, amit nem
vettem észre.
– Milyen volt a repülőút? – kérdezte, körbefordulva a
székkel, hogy elővegyen egy üveg Dalmore-t a komódból. Felém
kínálta.
– Annyira nem volt rossz, hogy reggel fél kilenckor italra
legyen szükségem. – Persze ő kínált meg, így nyilván semmi
rosszat nem látott benne. Talán ha milliárddolláros üzletet
vezetnék, én is innék napközben. Hozzátettem: – De a szükség és
a kívánság két különböző dolog, nem igaz?
Ragyogó mosolyt villantott rám, kétujjnyi italt töltött egy
whiskyspohárba, és elém tolta.
– Eddig hogy tetszik Nassau? – kérdezte. – Volt minden,
amire szükségetek volt, amikor megérkeztetek?
– Az asszisztenseid remek munkát végeztek, minden
szükségessel felszerelték a házunkat – füllentettem. Semmi
szükség rá, hogy egy túlhajtott személyi asszisztenst letoljanak,
amiért megfeledkezett az evőeszközökről.
– És a barátnőd? Tetszik neki itt? – Carrie egyszer már
találkozott Pennyvel, bár nem a legszerencsésebb körülmények
között. Hatalmas veszekedés lett belőle, hogy megcsaltam-e.
– Igazából a feleségem – javítottam ki, és megmutattam a
gyűrűt a bal kezemen. Jó érzés volt, hogy nyilvánosan
viselhetem.
Carrie felvonta a szemöldökét.
– Gratulálok! Nem is tudtam.
– Titokban házasodtunk össze januárban. – Kézenfekvő
magyarázat volt arra, miért nem hívtunk meg senkit. – Nem
vertük nagydobra.
– Sűrű év ez neked – jegyezte meg Carrie.
– Ahogy neked is. – Felé emeltem a poharam. – A szálloda
sikerére!
Koccintottunk és ittunk. Carrie egy korty után letette a
poharát.
– Átnéztem a végleges terveidet. Fantasztikusak! Hány ember
dolgozott ezeken?
– Négy. – Ha többen vannak, káosz lett volna az eredmény. –
Ők is megérkeznek még a héten.
– Felmerült bennem néhány kérdés… – Számítógépe az
íróasztalba épített, forgatható állványon állt. Hivalkodó. Felénk
fordította a képernyőt, hogy mindketten láthassuk. – Az
étteremmel kapcsolatban.
A rajzot Pete Meyer készítette, az építész, aki minden étellel
kapcsolatos tervet felügyelt, de én is ismertem az utolsó szögig.
– Mondd csak.
A büfé területére mutatott:
– Látod itt ezt a két beugrót?
Pete szélesen kanyarodó emeletet tervezett. A tartóoszlopokat
kör alakú pultok vették körbe, a görbület csúcsánál pedig két
további tartóoszlopot rejtettek a fal mögé. A fal két oldalára Pete
sekély bemélyedéseket tervezett, szintén pultokkal.
Carrie folytatta:
– A forgalomáramlási szakértőm azt mondja, hogy ezek
túlzsúfoltak lehetnek csúcsidőben. Ha valahogy ki lehetne
bővíteni és lekerekíteni őket, vagy egy pavilont tenni eléjük, a
vendégek zökkenőmentesen haladhatnának tovább a görbület
mentén.
– Körforgalmat szeretnél – mutattam rá.
– Tulajdonképpen igen – nevetett Carrie. – Ez csak egy példa
arra, hogy milyen apróbb változtatásokra lesz még szükség. A
szakértőim találkoznak a csapatoddal, ha m indenki megérkezett.
Nem elég, ha szép és jól tervezett épületet hozunk létre. Az kell,
hogy mindenféle frusztrációtól mentes élményt biztosítsunk a
vendégek számára.
– Értem. És ha jól gondolom, belsőépítészeid is vannak, akik
az állandó díszítőelemeket szeretnék megbeszélni. Azokat a
végleges terveken is fel kell majd tüntetnünk.
– Adela épp azt a találkozót szervezi, miközben beszélünk. –
Carrie hátradőlt a székében. – Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk,
Ian. Tudtam, hogy ha valaki képes arra, hogy megvalósítsa az
elképzeléseimet, te vagy az.
 – Ez igazán lélegzetelállító bók. – A képernyőre mutattam: –
Megkéred az asszisztensedet, hogy küldjön egy e-mailt a
változtatásokról?
– Természetesen – felelte. – Ha megbocsátasz, most
találkozóm van a jogi osztállyal. Utána átküldok hozzád valakit,
aki tájékoztat az amerikai és a bahamai nyilvántartási rendszer
közötti különbségekről.
Hát ez izgalmasan hangzott.
Ráadásul ráment a délelőtt hátralevő része, míg Adela fel
nem hívott, hogy megérkezett az autó, ami ebédelni visz. Addigra
épp annyira vártam, hogy szünetet tarthassak, amennyire a
munkába állást vártam aznap reggel.
Carrie nem velem jött az étterembe. Mikor beültem a
szedánba, ami a helyszínre vitt, kicsit úgy éreztem, mintha a
maffiával lenne titkos találkozóm. A helyszín egy előkelő étterem
volt a tengerparton, ahol egy őr kinyitotta nekem az ajtót, és
gyakorlatilag leszállított a hosztesznek, aki pedig Carrie
asztalához az étterem hátulsó részében.
– Ez az egész elég gyanúsan nézett ki – mondtam köszönés
helyett. – Hogy egy sofőr ismeretlen helyre visz, meg minden.
– Nem akarlak semmilyen törvénytelenségre rávenni –
nyugtatott meg. – Az ellenségeimet majd a tudtod nélkül
temetem a hotel alapzatába.
– Az építőnek azért majd szólnod kéne róla. – Felvettem az
étlapot.
Csevegtünk, amíg le nem adtuk a rendelést. Utána jött a
komoly beszélgetés.
– Kérlek, ne gondold, hogy ez bármilyen formában is
veszélyeztetné a szerződésünket – kezdte Carrie, vagyis bármi is
jött ezután, jó már nem lehetett –, de hallottam néhány aggasztó
dolgot a cégedet illetően. Ha jól értettem, Burt halála nem volt
mentes a… bonyodalmaktól.
 – Hát, volt egy kis zűrzavar – ismertem el fintorogva. Ó, a
francba, Carrie-nek elmondhatom. – Viszonya volt az egyik
alkalmazottunkkal. A nő lakásában halt meg.
– Uhh, igazi HR-es rémálom lehetett. – Carrie belekortyolt a
mojitójába. – Hogy sikerült per nélkül elküldenéd?
– Nem küldtem el. Felmondott. – Kissé előrehajoltam, nem
igazán értettem, honnan vette ezt a feltételezést. – Miért
gondolod, hogy kirúgtam?
Carrie látványosan eltúlzott mozdulattal megvonta a vállát.
– Mert én ezt tettem volna. Kedvesen rámutattam volna,
hogy a munkahelyi környezet kellemetlenné válhat számára, ha
marad, és végkielégítést ajánlottam volna.
– Na, ez az igazi HR-es rémálom. – Hogy jutott Carrie ilyen
magasra a szakmájában, ha ehhez hasonló kockázatokat vállalt?
Nem csoda, hogy azt hitte, per nélkül nem lehet megoldani a
helyzetet. – Sajnáltam, hogy elment. Nagyon jól végezte a
munkáját.
– Elpuhultál vénségedre, mi? – gyanúsított meg Carrie.
Megráztam a fejem.
– Nem, amennyire én tudom, én voltam a morcos főnök. Burt
mindenki barátja volt.
– A jelek szerint egyesekkel közelebbi barátságba került, mint
másokkal – bólintott bölcsen Carrie. – Biztos nem az a nő volt az
egyetlen.
– Csak nem gondolod… – Lehet, hogy Burt tényleg ezt
csinálta, és én nem vettem észre? Mindvégig, amíg üzlettársak
voltunk?
Carrie felvonta az egyik szemöldökét, és lehalkította a
hangját:
– Én a következőt tenném a helyedben: hívj könyvvizsgálót.
Lefogadom, hogy érdekes készpénzmozgásokra bukkantok majd.
– Tyű. – Megdörzsöltem a homlokomat. – Erre soha nem
gondoltam volna.
 – Mert nem vagy ösztönösen bizalmatlan az emberekkel
szemben. – Felemelte a poharát, mintha köszöntőt mondana.
– Nos, akkor köszönöm, hogy rám mered bízni az
épületeidet. – Nevetni próbáltam, hogy oldjam a feszültséget.
– Ez a projekt tényleg fontos nekem. Az, hogy egyben tudtad
tartani a csapatodat, miközben a cégednek ezzel kellett
megbirkóznia… Mondjuk úgy, meggyőzött arról, hogy érdemes
vagy a bizalmamra.
– A pillantása kiüresedett, és megkeményedett az arca.
Ez a cinikus asszony nem ugyanaz volt, akire évekkel
ezelőttről emlékeztem.
– Carrie, valami baj van?
– Lupusom van – mondta minden felvezetés vagy érzelem
nélkül. – És nem reagál a kezelésre.
– Ó… annyira sajnálom! – Fura volt, hogy ezt mondom
valakinek, aki, úgy tűnt, megbékélt a diagnózissal. – Nem tudok
túl sokat a lupusról. Ez…
– Ezt a kérdést nem lehetett jól befejezni. Végül arra
jutottam: – Ez elég komoly, nem?
Bólintott.
– Az én esetemben igen. Ezért is ragaszkodom hozzá, hogy a
projekt az ütemterv szerint haladjon. Ez a szállodakomplexum
lesz az én hagyatékom, még ha nem is leszek már itt, hogy
befejezzem.
– Ennyire súlyos?
– Ki tudja? Nem viszem túlzásba a reménykedést. Az
orvosaim sem. – Megvonta a vállát. Felötlött bennem, hogy az
ital a kezében talán több egyszerű délutáni lazításnál. Komor
arckifejezése csak megerősített ebben. – Enyém a világ összes
rohadt pénze, és végül belefutok valamibe, amiből nem tudom
kivásárolni magam.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre.
 – Ezért olyan fontos ez az egész. És ezért olyan fontos a te
munkád is. – Egyenesen a szemembe nézett. – Ha már nem
leszek, valakit elő kell léptetni. Üresedés lesz a vezetésben. Érted,
amit mondok?
– Én… – Érteni véltem. És egyáltalán nem volt ínyemre. –
Carrie, én nem vagyok üzletember.
– A saját építészeti vállalkozásodat vezeted, amit a semmiből
hoztál létre – emlékeztetett. – Semmi sem biztos. Nem állást
ajánlok neked, nem azt kérem, hogy mérlegelj bármit is,
legalábbis nem most. Csak szeretném, ha tudnád, hogy fennáll ez
a valószínűség.
Nem voltam benne biztos, hogy szándékosan mond-e
„valószínűséget” „lehetőség” helyett. A kettő között csak az volt a
különbség, hogy mennyire kényelmetlen számomra a gondolat.

***

Tovább tartott, mint vártam, hogy belerázódjak a dolgokba a

munkahelyemen. Végül is, sikeres vállalkozás tulajdonosa
voltam, mint Carrie rámutatott. Csak nem kell több mint egy hét,
hogy megtanuljam az emberek nevét, és hogy ki mivel foglalkozik
az irodában? De mintha köd borult volna az agyamra, soha nem
tudtam teljesen összpontosítani. Ez volt életem legfontosabb
projektje, de nem volt bennem elég lelkesedés, hogy lekössön.
Ha senki sem vette észre, milyen rosszul csinálod, nem
csinálhatod annyira rosszul, próbáltam vigasztalni magam egyik
este a kocsiban, úton hazafelé. Ettől csak még jobban
elhatalmasodott rajtam a pánik. A belső monológom ritkán volt
ennyire támogató.
Megcsörrent a mobilom. Nem ismertem a számot, de New
Yorkból hívtak, hát felvettem.
– Ian Pratchett.
 – Tudom. Téged hívtalak. – A száraz hang a vonal másik
végén eltéveszthetetlenül Rosához tartozott.
– Én is örülök, hogy hallak. – Magamban összevontam a
szemöldököm. – Épp vezetek. Nem tudod elérni Pennyt?
– Igen, nehezen érem el. Mióta odaköltöztetek. Mi van
veletek? – Követelőző volt a hangja, de tisztán és hangosan
kihallottam belőle a Penny iránt érzett, szinte anyai aggódást.
– Penny nem beszélt veled, mióta ideköltöztünk? – Ez nem
tűnt valószínűnek. Tudtam, hogy legalább egyszer írt neki SMS-t.
– Egyszer. Most pedig nem válaszol a hívásaimra, az SMS-
eimre, semmire. Még a Facebook-üzenetekre se. – Ezt az utolsót
úgy mondta, mintha a remény utolsó, kétségbeesett sugara lett
volna, mikor már minden más elveszett. Semmi sem
tudatosította jobban a Penny és köztem lévő korkülönbséget.
– Penny jól van – nyugtattam meg Rosát. – Nem tettem el
láb alól, ha esetleg amiatt aggódnál.
– Nem, amiatt aggódom, hogy ott van depressziósan és
érzelmi támasz nélkül – vágott vissza Rosa. – De azért jobban
teszed, ha nem tervezed, hogy elteszed láb alól.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne vágjak vissza.
Emlékeztettem magam, hogy Rosa csak jót akar Pennynek;
frusztrálta a helyzet, de nem engem okolt érte.
– Nincs egyedül. Itt vagyok neki.
– Igen, és dolgozol, elfoglalt vagy, ráadásul közvetlenül
érintett azokban az eseményekben, amik miatt most stresszel –
emlékeztetett Rosa. Majd valamivel szelídebben hozzátette: –
Nem személyeskedni akarok, Ian. De azt hiszem, rosszabbul van,
mint gondolod, ha elzárkózik az egyetlen közeli barátjától.
Erre nem gondoltam. Meg tudja osztani velem Penny az
aggodalmait, ha azokban nekem is részem van? Azt hittem, jó
köztünk a kommunikáció. Tény, hogy levert volt mostanában, de
ez normálisnak tűnt mindazok után, amin átmentünk.
 – Jár futni? – kérdezte Rosa. – Penny imád futni. Mert egy
kicseszett csodabogár. Jár futni?
– Nem tudok róla – ismertem el feszengve. – Legalábbis
nekem nem említette.
Miért nem vettem észre? Észre kellett volna vennem.
Figyeltem rá egyáltalán?
– Jó, de mi a helyzet a többi dologgal, amit szeret? Volt lent a
parton, hancúrozni az óceánban, meg ilyesmi? – folytatta Rosa.
– Nem. Egyik este lementünk… Én is azt hittem, hogy jobban
vonzza majd. Talán mert olyan hőség van… – Arra sem
emlékeztem, mikor volt utoljára a medencénél.
– Nem azért, mert hőség van, Ian. Mondom, a feleséged
depressziós. – Beletörődően felsóhajtott. – Utálom megkérdezni,
de ti… Mi van a szexszel?
Összerezzentem. Nem akartam olyasvalakivel beszélni a
szexről, aki minden bizonnyal hallott akció közben a lakás
nevetségesen vékony falain keresztül.
– Ez nem… A… ööö… vetélés óta nem… közösültünk.
Néma csend.
– Egy darabig nem is lehetett – emlékeztettem őt is és
magamat is. – Nem akarom erőltetni.
– Először is, ne ejtsd ki többé a szádon, hogy „közösülés”! –
mondta, és hallottam, ahogy megrázkódik. – Persze hogy nem
lenne jó, ha erőltetnéd. De ha hetek óta nem dugtál a
feleségeddel, az elég világosan jelzi, hogy valami nincs rendben.
– Értem, amit mondasz. Nem tudok vele mit kezdeni, de
értem. – Bár be kellett látnom, hogy valami baj van, teljesen
tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam rendet tenni Penny
fejében, ahogy a sajátomban sem. – Beszélek vele.
Én beszélek Dannyvel, a nővéremmel vagy mindazokkal az
emberekkel, akikkel alig beszéltem a költözés óta. Lehet, hogy én
is depressziós vagyok?
 Nem voltam misén, mióta ideköltöztünk. Nem is kerestem
magamnak gyülekezetei. Alig imádkoztam. A Pennyvel való
kapcsolatom meggyengült, a családommal és Istennel való
kapcsolatom pedig szinte nem is létezett.
– Megmondom neki, hogy hívjon fel – mondtam Rosának. –
Elmondom, hogy aggódsz miatta, és hogy én is aggódom.
Tulajdonképpen mindkettőnkért aggódom.
– Épp ezért van mindkettőtöknek szüksége valakire, akivel
beszélhettek, a saját kis kapcsolati buborékotokon kívül – felelte
Rosa. – Ha nem tudod rávenni, hogy hívjon fel, legalább hívj fel
te, és mondd el, hogy van, oké?
– Úgy lesz – ígértem, és letettem a telefont, ahogy
rákanyarodtam a behajtóra.
Az ajtóhoz vezető lépcsőkön elátkoztam magam, amiért olyan
házat vettem, aminek nem a földszinten van a bejárata.
Reméltem, hogy Penny jó hangulatban van. Ha igen, az
megkönnyítené a „mellesleg mindketten idült depressziótól
szenvedünk” témájú beszélgetésünket. Bedugtam a kulcsot a
zárba.
Ahogy kinyitottam az ajtót, komor gondolataimat rögtön
háttérbe szorította a gyomrom követelőzése. Penny főzött;
kiderült róla, hogy nagyon jó szakács, amiért hálás voltam. A
szívem nem bírta volna a sóval teli rendelt kajákat, ha még sokáig
azokon élünk.
- Minek van ilyen fantasztikus illata? – kérdeztem, ahogy
beléptem, és egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Ziláltan
néztem ki, az ingujjamat felgyűrtem és a galléromat is
kigomboltam. Mostanában azonnal letéptem magamról a
nyakkendőt, ahogy kiléptem a munkahelyemről, és a mai
nyakkendőm is csatlakozott a többihez a hátsó ülésen. Tessék,
Penny valószínűleg csodálatos vacsorával vár, én meg úgy nézek
ki, mint aki…
 A látványt, ami a konyhában fogadott, bizonyára csak
hallucináltam. Csak a kiéhezett, kanos képzeletem játszott velem.
Penny a pultnál állt, amit már kezdett megteríteni: ott voltak a
poharak, és ott volt a gőzölgő edény is, a káprázatos illatok
forrása. Nem tudtam, mire figyeljek, az ételre, vagy arra, hogy
Penny, a legmagasabb sarkú piros cipőt leszámítva, amit valaha
csak láttam, teljesen, csodálatosan meztelen.
– Sügér egészben sütve – mondta könnyedén, az ételre
mutatva. – Sült hagymával és paprikával. Ja, igen, és saláta.
Mi van? Miért beszél az ételről?
– Azt kérdezted, minek van ilyen jó illata – mondta, mintha
semmi különös nem történne. – Sügér egészben sütve, sült
hagymával és paprikával, és saláta.
Még soha nem fogott el ilyen ősemberi vágyakozás.
Ledobtam az aktatáskámat, és hatalmas léptekkel szeltem át a
konyhát. Elködösült szemmel nézett rám, az ajkai mintha néma
diadalkiáltásra nyíltak volna. Tényleg győzelmet aratott fölöttem.
Minden agysejtem elveszett, amivel értelmes gondolkodásra
lettem volna képes. Megragadtam, magamhoz rántottam, mintha
most érinthetném utoljára. Mintha el akarnák venni tőlem.
– Várjunk!
A reményeim összeomlottak, mikor megláttam az
aggodalmat az arcán. Kicsit eltolt magától, és én hátraléptem.
Nem a szex elveszett lehetőségét gyászoltam, hanem hetek óta az
első bensőséges érintését, amitől úgy tűnt, hogy tényleg
összetartozunk.
– Nézd, szóval, én… – kereste idegesen a szavakat, hogy
befejezze a mondatot. – Én nem akarok újra teherbe esni. Ha
belekezdünk, ezúttal képes lennél vigyázni?
Arra számítottam, hogy teljesen meggondolta magát az
elcsábításommal kapcsolatban. Eltartott egy pillanatig, hogy
felfogjam, mit mond.
 Nem akart teherbe esni, most nem; reméltem, hogy egy
napon majd újra meg szeretné próbálni, de megértettem, hogy
ennek nem ma éjjel van itt az ideje.
– Ha azt akarod.
– Igen.
– Rendben. – Nem tudtam tovább várni, hogy megcsókoljam.
Kezembe fogtam az arcát közben, a kezdeti gyengédség őrjöngő
vággyá erősödött bennem. Biztos voltam benne, hogy meghalok,
ha nem érinthetem a számmal bőrének minden
négyzetcentiméterét. Végigcsókoltam a nyakát, a vállát, éles
lélegzetvételei hajtottak tovább. A farkam sajgott a vágytól, hogy
hozzáérhessen, ezért megragadtam a combját, és a derekamra
rántottam. Kihasználva, hogy egy lábon egyensúlyozik,
felültettem pultra, hogy a lába közé állhassak, és szorosan
hozzásimuljak.
– Nehogy leverd a halat – suttogta.
Magasról tettem a halra, a tányérokra vagy a poharakra, de az
átkozott pult szerencsére elég nagy volt. Egyik kezemmel
tartottam a hátát, miközben magam felé húztam, hogy a számba
vegyem az egyik mellbimbóját. Hangosan beszívta a levegőt, és
ujjaival a hajamba túrt, egyszerre húzott közelebb és tolt el
magától. Minden figyelmemet lekötötte a kemény bimbó,
amelyet gyengéden tartottam a fogam között, és az, ahogy Penny
teste vonaglott, mikor a nyelvemmel körözni kezdtem.
– Ma rád gondoltam – zihálta –, miközben magamhoz
nyúltam. Nem elégültem ki. Kis híja volt, de várni akartam. Azt
akartam, hogy belém hatolj.
Ezt biztos csak álmodom. Bármelyik pillanatban
felébredhetek, bizseregve és összezavarodva. Féltem felnézni, de
végül megtettem.
– Már régóta vágyom rá, hogy benned legyek.
A francba, vajon ez érzéketlennek hangzott? Mintha
panaszkodnék, hogy nem töri magát eléggé?
 – Tudom – felelte. Megfogta a kezem, és a lába közé húzta. –
Én tényleg nagyon kívánlak. Érzed?
Olyan izgatott voltam, hogy remegett a kezem. Forró, nedves
puncijába nyomtam az egyik ujjam. A teste körém szorult, erősen
tartott, mintha soha nem akarna elengedni. Végigfutott a
gerincemen a hideg, felnyögtem.
– Kívánlak – mondta Penny, mintha nem jöttem volna rá
abból, ahogy a hüvelye hullámzott az ujjam körül. – Azt akarom,
hogy keményen dugj meg. Sikoltozva akarok elélvezni.
Lehúzta a sliccem, mielőtt még egy szót szólhattam volna. A
pult szélére igazítottam a csípőjét, és végighúztam a farkam fejét
a nedves nagyajkai között, mielőtt belehatoltam volna. Végig
magába fogadott, felemelte a csípőjét, hogy még mélyebbre
húzzon. Ahogy húsa bársonyos redői körbevettek, kis híján
elsírtam magam. Abban a pillanatban semmi sem győzött volna
meg arról, hogy létezik ennél jobb érzés.
Kivéve, ha meg is mozdulok. Nagyon jó volt mozdulatlanul
állni, a testébe feledkezve, de azt kérte, hogy dugjam meg
keményen, és semmire sem vágytam jobban. Penny a könyökére
támaszkodott, én pedig megragadtam a combját, hogy
megtartsam, és imádkoztam, nehogy leejtsem a padlóra,
miközben döngölöm. Nyöszörögve válaszolt minden lökésemre, a
homloka összeráncolódott az összpontosítástól.
Könyörögtem a túlizgult agyamnak, hogy felejtse el, milyen
rég nem szexeltünk, és legyen szíves tájékoztatni a péniszemet,
hogy nem versenyre neveztünk be. Penny nem akarja, hogy
benne menjek el, ez rendben is van, de ehhez szünetet is kellene
tartanom. Kihúztam magam belőle, amire csalódott hangot
hallatott. Aztán megváltozott a hangja, amikor lehajoltam a lába
közé, és a szeméremdombjára tettem a számat. A szenvedély
ijesztő erőt adott neki, és komolyan félteni kezdtem a hajamat,
amit ritmusra húzott és markolászott. De az esetleges kopasz folt
sem tűnt túl nagy árnak; a puncija illata és íze előkelő helyen állt
a kedvenceim listáján.
– El akarok menni – nyöszörgött el akarok menni. – Újra és
újra ismételte, minden alkalommal egy kicsit magasabb hangon,
míg a megfeszülő testéből éreztem, hogy már közel jár. De azt is
mondta, hogy magában akar érezni, ezért olyan közel vittem a
csúcshoz, amennyire tudtam, amíg éreztem, hogy a hüvelynyílása
megremeg, aztán felálltam, és ismét beléhatoltam. Kihúztam,
visszatoltam, és a hüvelye olyan keményen szorította meg a
farkam, hogy fájt. Hosszan felkiáltott, torokból, mintha az
orgazmus minden levegőt kifacsart volna a tüdejéből.
El kellett mennem. Túl régóta nem dugtunk. A kezem
hűséges társam volt az elmúlt pár hétben, de össze sem lehetett
hasonlítani Penny testének észvesztő szorításával a farkamon.
Vártam, míg az utolsó remegés is elül a puncijában, majd
kihúztam magam, és felkaptam a testét a pultról.
– Állj négykézlábra! – utasítottam, és engem is meglepett,
milyen agresszív vagyok. Ziháló nevetése és elégedett mosolya
megnyugtatott, hogy nem bánja, és gyorsan teljesítette a
kérésemet. Mögé térdeltem a kemény járólapon, és tisztában
voltam vele, hogy később fájdalmas árat fizetek ezért, de nem
érdekelt. Ebben a pillanatban úgy tettem, mintha sokkal
fiatalabb lennék. Penny izgalma arra biztatott, hogy folytassam;
felmordultam, és megragadtam a haját, ahogy belenyomultam.
Minden lökésre újabb kiáltás hagyta el a gyönyörű ajkait:
„igen” és „dugj meg” és „kérlek” és „ne hagyd abba”.
Egyszer régen megígértem neki, hogy legalább kétszer fog
elélvezni minden alkalommal, amikor szexelünk, és eddig
többször betartottam az ígéretem, mint ahányszor nem. Ez
alkalommal viszont csapatmunkára lesz szükség.
– Elégítsd ki magad – nyögtem, és reméltem, hogy kitartok,
amíg megteszi. De ahogy kimondtam, éreztem, hogy mindjárt
nem lesz visszaút. – Jaj, a francba, közel vagyok, Baba.
 – Várj, várj! – Penny elhúzódott, a farkam kétségbeesetten
lengedezett, miközben ő hátravetette a haját, és felém fordult,
még mindig térdelve. – Gyere a számba.
– Ó, Krisztusom! – Nagy szerencsém volt, hogy nem a
padlóra élveztem ott hely ben. Nyögve talpra álltam, aminek most
az egyszer több köze volt a vágyhoz, mint a rossz térdemhez, és az
ajkai közé nyomtam a farkam. Közel voltam, túl közel, túlságosan
vágytam rá, hogy megkönnyebbüljek a kínzó, egyre fokozódó
vágytól. A hajába mélyesztettem az ujjaim; póráznak használtam,
hogy még jobban ráhúzzam a száját a farkamra, ahogy a torkába
nyomultam. Penny keze eltűnt a lába között, ujjai gyorsan jártak,
és felnyögött. Bőröm minden centiméterének minden
idegvégződését egyetlen kétségbeesett vágy égette, hogy
elélvezzek – és hogy amikor ez bekövetkezik, olyan mélyen legyek
benne, amennyire csak tudok. Minden sejtemben szétáradt a
gyönyör. Csak a szájára tudtam figyelni a farkamon, az orgazmus
robbanására, ahogy minden önkontrollom elveszítettem. A
csípőm előre-rándult, a látásom elhomályosult. Olyan sokáig
tántorogtam a szakadék szélén, hogy azt hittem, már soha nem
érem el. Aztán megtörtént, és felkiáltottam a
megkönnyebbüléstől, ahogy elárasztottam a száját, és majdnem
fuldokolni kezdett. Amikor a látásom kitisztult, nedves foltokat
láttam a szája sarkában és az állán.
A keze még mindig a lába között volt, de nem mozdult.
Gyengéden kihúztam lankadó merevedésemet a szájából.
– Elélveztél?
Penny a fejét rázta, és a spermát próbálta letörölni az arcáról.
Lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
– Feküdj le! – kértem, és ő megtette, bár a szeme felpattant,
amikor a bőre a járólaphoz ért. Széttárta a lábát, felfedve középen
az élénk rózsaszín húst. A hüvelyébe csúsztattam két ujjamat, és
addig tapogatóztam, amíg ráleltem a G-pont megduzzadt, érdes
foltjára. – Szelíden vagy durván szeretnéd?
 – Durván. – Lenyúlt, hogy közben simogassa magát. – És
nagyon gyorsan.
Bár kimerült voltam, minden erőmet bevetettem, hogy
ujjhegyeimmel ütögessem a G-pontját. Penny meglepően erősen
szerette – ehhez hozzá kellett szoktatnom magam, mert
bármennyire is állította, hogy nem fáj, nekem brutálisnak tűnt.
Kétség nem fért hozzá, hogy élvezi: vonaglott, könyörgött és
sikkantgatott, míg végül az egész teste megfeszült, és felsikoltott.
A kezem begörcsölt, de nem hagytam abba, míg az orgazmusa
egy másikba nyúlt.
– Hagyd abba, hagyd abba! – kiáltott Penny, és kihúztam az
ujjam.
Ez tényleg megtörtént? Még mindig fel voltam öltözve. A
konyhapadlón voltunk. Felnéztem az ajtó fölötti órára. Bár az
egész csak húsz percig tartott, többórányi gyönyörnek tűnt, és a
testem is annak megfelelően fáradt volt.
– Mi volt ez? – kérdeztem, majd hozzátettem: – Nem mintha
panaszkodnék.
Penny ziháló mellkasa a hideg járólap ellenére izzadtságtól
csillogott.
– Végre ismét felizgultam. Sokat gondolkodtam, és rájöttem,
hogy csak félek.
– Félsz? – Hogy teherbe esik, te idióta. – Értem. Ezért
akartad, hogy kihúzzam.
– Aminek megvolt az az előnye, hogy a számba élvezhettél –
ugratott.
Felhúztam a sliccem, és felálltam, majd Pennyt is talpra
segítettem. Értettem, miért nem akar rögtön teherbe esni –
legalábbis azt hittem, hogy értem –, de egy részem mégis azt
kívánta, bárcsak minél hamarabb próbálkoznánk újra.
Ez nem volt tisztességes Pennyvel szemben. Ha több időre
van szüksége, akkor félre kell tennem az önzésemet, és
tiszteletben kell tartanom a kívánságát.
 – Nincs semmi kifogásom ellene. Az ellen sincs, hogy óvszert
használjunk, amíg úgy nem érzed, ismét készen állsz. Ha tudtam
volna, hogy ez a baj…
– Én sem tudtam, hogy ez a baj – mondta bűnbánóan. – Azt
hittem, egyáltalán nem érdekel a szex. Valójában… –
Elhallgatott. – Tudod, mit? Ezt a megbeszélést nem akkor kellene
lefolytatnunk, amikor meztelen vagyok, és sperma borít.
– Menj, öltözz fel, addig előveszem a tányérokat. Én már fel
vagyok öltözve – mondtam. Penny levette a kényelmetlennek
kinéző cipőjét, és eltántorgott. Az én lábam is remegett kicsit,
mikor a mosogatóhoz mentem, hogy kezet mossak.
Penny azért kerülte a szexet, mert félt, hogy teherbe esik.
Nekem is aggódnom kellett volna emiatt? Szívtelen vagyok,
amiért nem tettem?
Elővettem a tányérokat és az evőeszközöket, ahogy
megígértem. Penny szűk pamutnadrágban és ujjatlan felsőben
tért vissza. A bordázott anyag gyönyörűen kihangsúlyozta a
mellét.
– Az ebédlőasztalt holnap szállítják. – Odahúzott egy széket a
pulthoz. – Nagyon izgi lesz, hogy azt a helyiséget is
használhatjuk, akármire.
– Én már alig várom, hogy legalább egy étkezés alatt
kényelmesen ülhessek. – Kivettem némi zöldséget a hal alól, és
villámmal levágtam magamnak egy darabot a puha, omlós
húsból. – Mikor tanultál meg halat sütni?
– Egész nap nincs semmi dolgom, és internet is van a
világon. – Elvette tőlem a tálat, szedett magának a halból. –
Nincs kifilézve, légy óvatos.
Ez a nő ugyanaz, mint akit itt hagytam ma reggel? A jókedve
nem tűnt erőltetettnek. Nem foghattam csak a szexre. Jó voltam
az ágyban, de nem súlyos depressziót gyógyítóan jó.
 – Mielőtt felmentél, azt mondtad, meg akarsz beszélni
valamit, csak nem pucéran – kezdtem óvatosan. – Most nem
vagy meztelen.
– Az a te bajod – feleselt. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy
ez a szexnélküliség nem miattad volt. Inkább a spermád miatt.
Azt hiszem, attól féltem, hogy gyorsan újra teherbe esem, és
képtelen leszek meggyászolni a babát, és emiatt nem fogom
szeretni az új gyereket.
Krisztusom, azt hiszem, még soha nem hallottam semmi
ehhez foghatóan szomorút. Ez kavargóit Penny fejében egész idő
alatt?
– Miért nem beszéltél nekem eddig erről?
– Mert én sem tudtam, amíg el nem mentem arra a gyűlésre.
– Penny salátát szedett a tálból. – Azt hittem, egyszerűen csak
nincs kedvem a szexhez. Később elkezdtem aggódni, hogy soha
többet nem lesz hozzá hangulatom. Ma a csoportban az a nő
mondott valamit… Nem a szexről beszéltünk, csak azt javasolta,
hogy ne essek azonnal újra teherbe. És akkor jöttem rá, hogy
pont ettől tartottam.
Elvettem a tálat.
– Micsoda megkönnyebbülés. A szex is hiányzott nekem, de
még jobban aggasztott, hogy egy súlyosabb probléma tünete
lehet.
Legalábbis azóta aggasztott, hogy beszéltem Rosával. Hogy
lehet, hogy észre sem vettem, pedig mindennap láttam Pennyt?
Több időt töltöttem vele, mint bárki mással az életemben.
– Mint például, hogy eltűnik a libidóm, vagy haldoklóm? –
nevetett fel.
Ezzel nem tudtam viccelni. Túl nagy volt bennem a bűntudat,
amiért nem jöttem rá, hogy a problémáink Penny lelki
vívódásának a jelei.
– Mint például a depresszió.
Penny megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot.
 – Szomorú voltam a baba miatt, de nem vagyok depressziós.
– Mikor voltál utoljára futni? – kérdeztem, és amikor
válaszul csak hebegni tudott, folytattam: – Hol a futócipőd? Még
mindig nem csomagoltad ki?
– Én…
– Mi a helyzet Rosával? Felhívtad? Küldtél neki e-mailt? – Ez
úgy hangzott, mintha megkövetelném, hogy beszámoljon a
cselekedeteiről. Lágyabb hangon folytattam. – Aggódik miattad.
Azt mondja, küldött neked SMS-t, és nem válaszoltál.
– Beszéltél Rosával? – kérdezte, mintha hihetetlennek
találná, hogy a legjobb barátja és én önszántunkból szóba állunk
egymással.
– Igen.
– Akartam válaszolni – védekezett Penny. – Akartam
válaszolni, majd ha…
Valamit láthatott az arcomon, ami beléfojtotta a szót. Vagy
végre meghallotta, amit próbáltam megértetni vele.
– Azt hittem, jól vagyok.
– Már régóta nem vagy jól. – Igyekeztem, hogy megértőnek
hangozzon, és ne ítélkezésnek, de nem tudtam, mennyire
sikerült.
– Miért nem szóltál egy szót sem? – Óvatos volt a hangja.
Belekóstoltam a halba. Nem tudtam megállni. Túl jó volt az
illata, és farkaséhes voltam. Alaposan végiggondoltam, hogy mit
válaszoljak. A „nem vettem észre” nem lett volna sem
tisztességes, sem igaz. Igenis észrevettem. Csak nem tudtam
megnevezni a viselkedésében bekövetkezett hirtelen változást.
– Mert megértettem, hogy gyászolsz, és időt akartam adni
neked. – Ez sokkal jobban hangzott, mint a „nem tudtam”.
– Óh. – Penny is evett egy falatot, és úgy tűnt, közben
gondolkodik.
– Akarsz valakivel konzultálni? – kérdeztem. Az emberek ezt
szokták csinálni, nem? Javasolják a depresszióval küzdőknek,
hogy járjanak terápiára. – Kereshetünk egy terapeutát, ha
szükséged van rá.
Egyetlen diplomatikus szóval rövidre zárta a javaslatomat.
– Meglátjuk. Talán kis lépésekkel fogom kezdeni, például
újra futni kezdek.
Ha ezzel akarja kezdeni, én nem fogom lebeszélni róla.
– Vigyázz magadra ebben a hőségben.
– Nagyon óvatos leszek. – Megint elhallgatott, aztán azt
mondta: – Ne haragudj, nem is kérdeztem, milyen napod volt.
– Unalmas. De munka után sokkal jobb lett.
– Tudod, mit kellene ma csinálnunk? – kérdezte felélénkülve.
– Hm?
– Be kellene ülnünk a jacuzziba egy üveg borral, és a csillagos
ég alatt ejtőzni. Talán már lehűlt kicsit a levegő.
– Csodálatos ötlet. Előbb azonban, azt hiszem, fel kellene
hívnod Rosát. – Nem akartam, hogy még egy estét töltsön el a
legjobb barátja támogatása nélkül.
Rosának igaza volt: szeretem Pennyt, de nem lehetek minden
a számára. Szerethetem és oltalmazhatom, de nem tudom
megjavítani azt, ami elromlott. Ez nem azt jelenti, hogy baj van a
kapcsolatunkkal, hanem azt, hogy másfajta kapcsolatokra és
támogatásra is szüksége van.
Ugyanabba a hibába estem én is, nem igaz? Nassauba
költöztem Pennyvel, és azt hittem, elég, ha csak mi ketten
vagyunk, egyedül a paradicsomban. Szerencsére voltak emberek,
akik eléggé szerettek minket ahhoz, hogy kimondják az igazat: az
édenkertünk lakatlan szigetté vált.
Penny kövekből rakott ki segítségkérő üzenetet a parton, de
én nem láthattam a teljes képet, mert én is mellette álltam a
homokban.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Minden szabad percemben a Rosával folytatott beszélgetés járt az

eszemben. Munka közben nem v olt rá módom, de esténként,
amikor tévét néztünk Pennyvel az ágyban, vagy a medencénél
heverésztünk, vagy vasárnaponként a tengerparti séta közben,
figyeltem az arcát, mikor beszélt, és búskomorság jeleit kutattam.
Voltak jó napok. Újra elkezdett futni, és gyakrabban beszélt
Rosával. Hajlandó voltam az estéimből másfél órát feláldozni, ha
ez azt jelentette, hogy Penny nevetése betölti a házat.
Szerettem az estéket vele, de sok időt töltöttem a
stúdiómban. Megérkezésünk után nem sokkal kaptam egy
gondoskodó csomagot Dannytől, benne egy gyönyörű, bőrkötéses
rajzmappával, Derwent ceruzákkal és egy cédulával, amin ez állt:
„Rajzold ki magadból, te hülye”.
Utóirat: „Hívd fel a nővéredet.”
Kedves ajándék volt. Köszönőkártya helyett azt tettem, amit
kért, rajzoltam, amikor csak ráértem.
Felhívtam Annie-t is.
– Te kurafi!
Így kell beszélni egy testvérrel? Számítottam rá, hogy nem
örül, de a káromkodás már súlyos dolog volt a részéről.
– Hogy bánhatsz így a nővéreddel, hogy hetekig nem
telefonálsz? – Annie csaknem sikított. – Azok után, hogy másik
országba költöztél! Meg is halhattál volna!
A verandán járkáltam fel-alá, a napsütésben hunyorogva.
– Halottak nem küldenek Facebook-üzeneteket. Én pedig
küldtem. Biztos eltűntek az általad kiküldött kérések között.
– Azok automatikusan mennek ki.
– Sok dolgom volt!
 – Túlságosan elfoglalt voltál, hogy a saját családoddal
beszélj? Danny sem hallott felőled. Legalább gyóntál az új
papodnál?
Megvakartam a fejem.
– Ian. David. Pratchett. – Mintha látott volna a telefonon
keresztül. – Ezt nem hiszem el!
– Ahogy mondtam, nagyon elfoglalt voltam. És még nem
találtam gyülekezetét. – Szinte láttam, ahogy keresztet vet. Hogy
valaki nem jár el a vasárnapi misére? Elképzelhetetlen.
Kinyílt a bejárati ajtó, és Penny lépett be. Látta a kezemben a
telefont, és hang nélkül kérdezte:
– Annie?
Komoran bólintottam, Penny pedig eltúlzott óvatossággal,
lábujjhegyen bement a házba.
Rámosolyogtam és kacsintottam.
– Éppen a Google-t nézem. Három katolikus templom van
Nassauban – tájékoztatott Annie, anyánk hangján. – Mi a
fontosabb? Isten vagy a munkád?
– Penny – vágtam rá, mert már elegem lett a kioktatásból. –
Penny fontosabb, és most nagy szüksége van rám. Mi nem… –
lehalkítottam a hangomat – …nem kezeljük olyan jól a dolgokat,
mint gondoltam.
Egy pillanatra csend lett, majd Annié feszengve azt mondta:
– Értem. Akkor sajnálom.
– Penny jár egy csoportba. – Nem említettem, hogy a csoport
a három közül az egyik katolikus templomban van. – Kicsit
javultak a dolgok, mióta rájöttünk, hogy mennyire rosszul állunk.
– Ti ketten nem… Úgy értem, nincs veszély, hogy esetleg…
– Nem, nem. Mi nem… – Nem tudtam Pennyvel
kapcsolatban kiejteni azt a szót, hogy válás. – Ez a házasság
rendben van. Csak a résztvevők most rossz passzban vannak. De
nem egymás miatt…
 – Micsoda megkönnyebbülés – sóhajtotta Annie, mintha pár
hónappal ezelőtt nem utálta volna Pennyt. – Olyan kedves lány.
Nem is értem, miért van veled.
– Hé! Én egy sármos, jómódú ember vagyok, a munkámat a
legtöbb ember érdekesnek találja, mert fogalma sincs róla, mit
csinálok. Jó parti vagyok!
– Sármos? – kacagott Annie. – Jobb lett volna, ha nem hívsz
fel.
– Nem, nem, én emlékszem az összes kis barátnődre az
iskolából. Melyik volt az a nagy mellű, ronda arcú? Fiona? –
ugrattam.
– Flora – vágta rá gondolkodás nélkül. – Oh, te… nem
szégyelled magad!
– Ó, Annie – kuncogtam. – Nem is tudod, milyen jó hallani
téged.
– Akkor telefonálj gyakrabban – mondta csendesebb hangon.
– Nem te vagy az egyetlen, aki egyedül van.
Megfájdult érte a szívem.
– Nem vagy egyedül. És olyan hamar visszajövünk, hogy
észre sem veszed.
– Most hadd hiányoljalak – kérte. – De mondd, hogy van
Penny?
Fontolgattam, hogyan ne mondjak túl sokat. Nem akartam
visszaélni Penny bizalmával, de Annie is átesett azon, amin
Penny keresztülment. Meg akartam érteni.
– Amikor te… Nem akarok személyeskedni, de ebben a
családban nincsenek kötöttségek egyébként sem. Mikor te
elvesztettél egy babát, féltél, hogy újra terhes leszel?
– Borzasztóan – válaszolt azonnal. – Az első után még azt
sem engedtem meg Billnek, hogy megfogja a kezemet.
– Akkor ez normális? – Nekitámaszkodtam a korlátnak. A
horizonton egy fehér pont jelezte egy újabb kirándulóhajó
érkezését a szigetre. Esküszöm, egész flotta van ezekből.
 – Nincs normális gyász, lan. De ez nem meglepő. Tudod,
hogy ezek a csoportok párokat is fogadnak? – folytatta Annie.
Azt már nem. Hiába győzködtök.
– Nem tudtam. – Bűntudattal néztem a ház felé. – Mennem
kell. Pennyvel nem sok időt töltünk együtt mostanában.
Letettem, és bementem a házba. Penny jött le a lépcsőn az
apró, piros-fehér kockás bikinijében. Felém villantotta vakító
mosolyát, még a ritkán látott gödröcske is megjelent az állán.
– Megyek a partra. Velem tartasz?
– Úszni fogsz? – érdeklődtem a fürdőruhára utalva.
– Nem, sétálni – nevetett. – Komolyan, neked is le kéne
jönnöd. Sosem jössz velem úszni.
– Van egy úszómedencénk az udvaron – intettem arrafelé. –
És nincsenek benne cápák!
– Tudom, ettől olyan unalmas. – Elém állt, és megfogta a
kezem. – Gyere! A Karib-tenger cápái közmondásosan szelídek.
– Le merem fogadni – morogtam. – Mit szólsz ahhoz, hogy
begyalogolok veled a vízbe, ha hétvégén eljössz velem
vacsorázni?
– Ó! Ian Pratchett, csak nem randira hívsz? – kérdezte.
– Megegyeztünk? – érdeklődtem az arcát vizsgálva. Előző
nap és azelőtt is megpróbáltam rávenni, hogy mozduljon ki a
házból. Az, hogy a strandra akart menni, jó jel. Lehetne, hogy ez
egész héten így legyen?
– Rendben. De figyelmeztetlek, hogy le foglak fröcskölni.
– Én pedig figyelmeztetlek téged, hogy el foglak vakítani a
fehér vénembertestemmel.
– Ne aggódj. – Felágaskodott és megcsókolt. – Elég szőrös
vagy, senki nem fogja észrevenni.
Idejét sem tudom, mikor voltunk Pennyvel igazi randin, és
nagyon akartam, hogy ez jól sikerüljön. Ránk fért egy kis
szórakozás és boldogság.
A kirándulóhajók utasai már visszatértek a partról, más
turisták visszamentek a Paradise Islandre az all inclusive
szállodáikba. A Cafe Matisse nagyon népszerű hely volt, nem
akartam kockáztatni, ezért asztalt foglaltam.
– Még mindig nem mondod meg, hová megyünk? –
érdeklődött Penny, miközben a rúzsát ellenőrizte a kocsi
tükrében. – Csak annyit, hogy étterembe?
– Igen, igen. Egy nagyon jó hírű étterembe.
Befordultam a Bank Lane-re, és a György-stílusú Ansbacher
House épületét kerestem. Észrevettem a királykék napellenzőt, és
megálltam a parkolóőr pultjánál.
– Matisse – nézett fel Penny, miközben kiszállt az autóból. –
Élt valaha egyáltalán a Bahamákon? Úgy tudom, Nizzából
származik.
– Fogalmam sincs. – A legkevésbé sem érdekelt Matisse vagy
bármi más, amikor Penny úgy nézett ki, ahogy ma este. Egy kicsit
megnőtt a haja, a nyakáig ért, ezért kócos kontyba tűzte a
nyakában, a kiszabadult tincsek az arca körül repkedtek. A
tengerzöld ruhát a nyakába kötötte, a háta szabadon maradt. Az
anyag olyan vékony volt, mint egy pókháló, legszívesebben
letéptem volna róla.
Most egyáltalán nem volt időm arra, hogy halott francia
festőkkel foglalkozzam.
A Cafe Matisse udvarától az asszisztensem szerint el kellett
ájulni, oda foglaltam asztalt, pálmafák és fényes levelű trópusi
növények alatt ültünk.
– Milyen romantikus! – jegyezte meg Penny, ahogy kihúztam
a székét. Az ujjamat végighúztam meztelen hátán, és
visszafojtottam egy kis győztes mosolyt, mikor megborzongott.
 Lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett, miközben
helyet foglaltam.
– A borlapot, uram? – tette elém a menüt a főpincér.
Miután túlestünk a szokásos udvariassági formákon a
pincérrel és a sommelier-vel, Penny áthajolt az asztalon, a
gyertyafény vonzón táncolt a dekoltázsán.
– Olyan puccos minden ma este. Megkéred a kezem? –
érdeklődött nevetve.
– Ja, ja. Letérdelek, meg minden – kacsintottam az étlap
felett, aztán sürgősen áttanulmányoztam, van-e rajta polip.
– Észrevettem, hogy szándékosan mondod, hogy ja, ahelyett,
hogy igen – ráncolta a szemöldökét. – Legtöbbször azt mondod,
hogy igen, nem azt, hogy ja.
– Már teljesen amerikanizálódtam, de nem annyira, hogy
néha ne beszéljek tájszólásban – védekeztem. – Tudom, hogy
attól nedves lesz a bugyid.
– De Ian! – korholt, közben körülnézett, hogy valaki
meghallotta-e. Aztán azt suttogta: – Igen, ez igaz.
A menüt tanulmányozta, de közben a nadrágom alá
csúsztatta a lábát.
Igen. Ilyen estére vágytam. Egy kis kikapcsolódásra, hogy
minden olyan legyen, mint régen. Szükségem volt rá, és
Pennynek is. Hosszú ideje nem látszott ennyire boldognak.
Vacsora után hazafelé tartottunk. Arra gondoltam, hogy a
szófán lustálkodva egy üveg borral fejezhetnénk be az estét, de
aztán más ötletem támadt.
– Menjünk le a partra!
– Tényleg? – Penny meglepődött. – Rendben. Ma adunk a
romantikának.
– Gondoltam, hogy ha ilyen jól érezzük magunkat, miért ne
folytassuk tovább. – Igazság szerint a ház nem nyújtott semmi
változatosságot. Penny sok időt töltött ott egyedül és ez az én
hibám volt.
 – Rendben – mosolygott rám, és a kezét az enyémre tette a
sebességváltón.
A nappali forróság valamennyire csökkent, de nem volt
szellő, hogy a párásságot enyhítse.
Kibújtunk a cipőnkből, a kocsiban hagytuk, és lesiettünk a
lépcsőn a nyilvános strandra.
– Nézd a holdat! – ámult Penny, és az izzófehér korongra
mutatott, ami a normálisnál nagyobbnak tűnt a fejünk felett.
– Csodaszép! – mondtam, de nem azt néztem. Csak az
előttem álló, éteri lényre tudtam figyelni, akinek aranyhaja
ezüstté változott a holdfényben, szoknyája lebegett, ahogy egyre
beljebb lépkedett a vízbe. Akár egy sellő, aki hazatér.
Elégedetten néztem utána, miközben követtem. Ha valaki
látta, amint versenyt futott a hullámokkal, és a habokban táncolt,
az hihette, gyerekesen viselkedik, de ez nem volt igaz.
Ezekben a pillanatokban kortalan volt, mint aki hazaért. A
hullámok már a lábát nyaldosták, ő megfordult:
– Jössz?
– Inkább csak nézlek – válaszoltam, de valami utánavonzott,
még a feltűrt nadrágom is vizes lett.
Hozzám lépett, és a karomra hajtotta a fejét, én magamhoz
húztam, és együtt csodáltuk a tengert.
– Hallottam, amikor Annie-vel beszéltél a múlt héten. Nem
tudtam, hogyan hozzam szóba, de hallottam, amikor mondtad,
hogy nem találtál még gyülekezetet. Miért nem?
– Talán mert elfoglalt vagyok. – Nem akartam az igazi
életünkről beszélni. Azt akartam, hogy ez a békés buborék sohase
pukkadjon ki. Egy szótól is szétrobbanhatott.
Kifürkészhetetlen arccal nézett fel rám.
– Megpróbálhatnád a Szent Ferencet. Ahol a
csoportfoglalkozást tartják.
– Majd biztos találok egy helyet – védekeztem.
Nem tudtam eltéríteni.
 – Eljöhetsz velem a csoportba, hogy megnézd. Nem tudom,
mit vársz egy gyülekezettől…
– Majd én elintézem – válaszoltam frusztráltan. – Keresek
egy templomot. De nem most azonnal.
Kicsit megszorítottam a karját, és csendben lesétáltunk a
partra. Kéz a kézben sétáltunk egymás mellett, és reménykedtem
benne, hogy ez a beszélgetés véget ért.
De nem így volt.
– Miért nem vagy hajlandó eljönni velem a csoportba? –
firtatta. – Sok férfi eljön a feleségével. Nem csak a terhesség
elvesztéséről szól, hanem…
– Ne… – Megvakartam a fejem, és a víz felé fordultam. – Ne
vájkáljunk ma ebben.
Elengedte a kezemet és megállt, míg én tovább léptem.
– Ne vájkáljunk?
Szembefordultam vele, a gyomrom máris megfájdult az
idegességtől. Akármit mondhattam volna most, ebben a
pillanatban, ami hetek óta a legboldogabb volt, de én a lehető
legrosszabbat választottam.
– Nem úgy értettem, Baba – próbálkoztam, és hozzáléptem.
Penny hátralépett.
– Nem. Ne hívj Babának, amikor csak fölényeskedni akarsz
velem.
– Nem akarok fölényeskedni – mondtam, mintha nem ez lett
volna a legfölényeskedőbb mondat, amit valaki kimondhatott az
egész francos Földön. – Csak nem akartam, hogy ez előjöjjön.
Kellemes esténk van. Szépen felöltöztél, elmentünk egy jó
étterembe, a csillagok alatt sétálunk…
– És ettől eltűnik az összes problémánk, és már nincs miről
beszélnünk? – Hátrahajtotta a fejét és kezébe temette az arcát.
– Nem lehetne legalább egyetlen esténk, amikor nem
beszélünk róla? – Ez nem lehet olyan nagy kérés. – Jézusom,
Penny, hetek óta…
 – Hetek! Pontosan! Nem hónapok. Nem egy év. Nem…
bármilyen hosszú idő is kell, hogy egy baba elvesztését kiheverd.
Te étterembe mész vacsorázni, és úgy teszel, mintha minden
normális lenne. Te jól vagy, de én nem. És azt várni tőlem, hogy …
– Hogy én jól vagyok? – Azt hittem, rosszul hallok. – Hogy
lennék jól?
– Sosem beszélsz róla. Ez jellemző rád. Becsuktad magad
mögött az ajtót, és engem a másik szobában hagytál! Nekem
szükségem van rád. De azt sem tudom, hogy most gyászolsz, vagy
csak nem érdekel, vagy…
Átölelte magát, ettől megsajnáltam.
Mikor felfogtam, mit mondott, dühös lettem.
– Nem látod rajtam, hogy gyászolnék? – förmedtem rá,
fáradtan körbe-körbe járva. – Nem tudod, hogy gyászolok? Nem
jutott eszedbe, hogy esetleg miattad próbálom tartani magam?
– Nem akarom, hogy erős legyél! – szorította ökölbe a kezét.
– Nem kérdezted, hogy szeretném-e, hogy erős legyél. Én csak
beszélni akartam veled, és együtt végigcsinálni ezt az egészet. Ez
a kettőnk gyásza. Nem csak az enyém.
– Nem, nem csak a tiéd. De te sem kérdezted meg, hogy
nekem mire van szükségem. – A parton a távolban dudált egy
autó, ez ráébresztett, hogy milyen furcsa helyszínen folytatjuk a
beszélgetésünket. Túlságosan nyilvános volt a hely egy ennyire
privát beszélgetéshez.
– Én kérdeztelek – ismételgette. – Mindig kérdeztelek.
– Azt kérdezted, hogy akarok-e róla beszélni –
emlékeztettem. – Azt kérdezted, akarok-e a csoporthoz
csatlakozni. Soha nem azt kérdezted, hogy nekem mire van
szükségem.
Penny szeméből ömleni kezdtek a könnyek.
– Nem akarok róla beszélni – folytattam. – Még mindig nem.
Nem azért, mert nem érdekel. Azért, mert…
 Miért is? Miért nem tudtam válaszolni, mikor a feleségem itt
állt előttem, és kisírta a szemét, mert azt hitte, engem nem
érdekel, hogy meghalt a kisbabánk? Megvolt a válaszom, csak
nem mertem kimondani. Mi történne, ha elmondanám, mitől
félek igazán, mit érzek, mi történne, ha, Isten ne adja, még ennél
is borzasztóbb dolog történne velünk?
Azok a feltételezések távoliak voltak. A kétségbeesés, ami
Penny szeméből sugárzott, az valódi volt és elkerülhetetlen.
– Én nem… – Összeszorult a torkom, mintha nem akarná,
hogy beszéljek. – Én nem… én nem tudom, hogy veszítsek el még
valakit. Annyi embert veszítettem már el. Nem tudom, hogy
veszítsem el őket úgy, hogy ne vesszen el minden reményem.
Ezért nem gondolok többet rá, vagyis próbálok nem gondolni.
– Tagadod? Hogy érezheted magad ettől jobban? – kérdezte
Penny.
– Nem érzem magam jobban tőle, de attól sem, ha gondolok
rá. – Beletúrtam a hajamba. – Sohasem jobb. Ugyanúgy fáj, mint
aznap, amikor történt. És minél hamarabb elfogadtam ezt, annál
jobban éreztem magam.
– Nálam nem így működik. – Nehezen lélegzett. Istenem,
reméltem, hogy nem kap asztmás rohamot. Már így is borzasztó
bűntudatom volt mindenért, amit mondtam, de ha kórházba
kellett volna vinni, az végképp mindent elrontott volna. Úgy jött
felém, mintha meg akart volna ütni, és egy pillanatra azt hittem,
hogy meg is teszi, de nem emelte fel a kezét. – Nem tudom ezt az
egészet elfojtani, és úgy tenni, mintha nem zavarna, csak azért,
mert túl kellemetlen az érzés!
– Nem az, hogy kellemetlen – csattantam fel. – Ez a túlélés.
Képtelen vagyok mindennap azt érezni… azt, amit…
Elém állt, és megnevezte a borzalmat, amivel nem akartam
szembenézni.
– Amit én érzek.
Kétségbeestem. Megdörzsöltem az államat.
 – Azt sem akarom, hogy te így érezz. Azt hittem, ha
továbblépünk…
– Ez nyilvánvalóan a múltban sem működött neked. –
Megérintette az arcomat. – Talán ha ez nem működik,
megpróbálhatnánk valami mást? Együtt?
– Tudod jól, hogy képtelen vagyok bárkinek elmesélni, hogy
mi történt Cathyvel és Robbyval! Hogy gondolhatod, hogy képes
lennék egy idegenekkel teli szobában beszélni a kisbabánkról? –
Valakinek, aki, mint Penny, minden pillanatban kimutatta az
érzéseit, én elviselhetetlennek tűnhettem. Akkoriban nem
kaptam elég időt, hogy az érzéseimmel foglalkozzak, most pedig
Penny biztonsága érdekében nem mélyedhettem el az új
érzésekben.
– De nekem elmesélted – emlékeztetett. – Most miért nem
tudod megosztani velem, mit érzel?
Mert nem megy.
Mert az sem változtat semmin.
Mert nem tudok rajta változtatni.
Nem mondtam ki ezeket a gondolatokat. Csak megcsóváltam
a fejem, és azt válaszoltam:
– Mert képtelen vagyok rá.
Lehajtotta fejét, és szorosan összefonta a karját.
– Penny….
– Csak menjünk. – Elindult a kocsi felé. Előttem lépkedett,
nem szóltam utána. Csak néztem, ahogy megy, most egy másik
asszony volt, mint akivel a hullámokban álltam.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Mikor hazaértünk, egyikünk sem szólt egy szót sem. Felmentem

az emeletre, levetkőztem, kivettem a kontaktlencsémet,
lezuhanyoztam és lefeküdtem. Bekapcsoltam a tévét, de semmi
nem kötött le. Csak Penny járt az eszemben, hogy vajon mit
csinálhat egyedül a házban.
Nem hittem, hogy kárt tesz magában. De talán eszembe
jutott. Lehet, hogy ezért mentem le a lépcsőn. A konyhában
találtam rá, a szigetnél ült borús hangulatban, pohárral a
kezében. A palackból ítélve már nem az első volt. Nem hallatszott
más zaj, csak a falióra ketyegése. Penny csak nézett maga elé, a
telefonja sem volt nála.
– Penny!
Harag futott át kifejezéstelen arcán, de nem fordult felém. A
szájához emelte a poharat.
– Mi van?
– Nem jössz lefeküdni? – Bárcsak magamhoz szoríthatnám.
– Lehet – nézett rám. – Most én nem akarok beszélni. Menj
aludni.
– Rendben – engedelmesen elindultam, de aggódtam, hogy
mi lesz, ha később haraggal fekszünk le.
A nappaliban megtorpantam. A rajzstúdiómat a fölszinten
rendeztem be. Penny azt javasolta, hogy fent legyen, az üres
szobában, de úgy éreztem, ezzel feladtam volna a reményt, hogy
egy napon majd szükségünk lesz rá. Ugyan csak ideiglenesen
laktunk itt, és kicsi volt az esély, hogy gyerekszobának fogjuk
használni, nem akartam ezt beismerni azzal, hogy bebútorozom.
A rajzasztalomról felkaptam a vázlatfüzetemet. Soha nem volt
szándékomban Pennynek megmutatni. Most is majdnem
visszafordultam. Hosszú beszélgetésekkel és csoportterápiával
nem tudtam kifejezni az érzéseimet, de legalább valahogy be
kellett bizonyítanom, hogy vannak érzéseim.
Visszamentem a konyhába, ahol Penny a karjára hajtva fejét
a pultnál ült, előtte az üres pohár.
Melléléptem, a poharat és az üveget arrébb csúsztattam.
– Mi az? – emelte fel a fejét.
– Meg akarok neked mutatni valamit.
Felült, és kisimította a haját az arcából.
– Úgy tűnhet, hogy mindent elfelejtettem, de én is gondoltam
rá. – Átnyújtottam a vázlatfüzetet. Zavarodottan nézett fel rám. –
Nyisd ki.
Eltartott egy pár percig, míg rászánta magát, azután a szája
elé kapta a kezét. Mellette ültem a széken, és néztem a rajzomon
a békésen alvó csecsemőt, aki dundi kezét és lábát maga alá
húzva feküdt. A füzet megremegett Penny kezében, ezért
gyengéden elvettem tőle, és lapoztam egyet.
– Próbáltam elképzelni, milyen lett volna. – Megmutattam az
újabb rajzot, amelyen egy Penny és a saját magam vonásaiból
alkotott egyéves, totyogó kisbaba volt, lecsúszott pelenkával, a
kezében csőrös pohárral. – Ezt a pózt Danny babafotóiból
vettem. De arra gondoltam, ha a te szemedet örökölte volna…
Penny nem árulta el, hogyan érez a fájdalmam
megnyilvánulásával kapcsolatban. Kinyújtotta a kezét, majdnem
megérintette a papírt.
– Én reménykedtem, hogy a te szemedet örökli.
– Én nem szerettem volna, ha bármiben rám hasonlít –
tréfálkoztam. – Egy gyerek sem érdemel ekkora terhet.
Gyengéden megbökött.
– Van több is?
– Igen. – Megmutattam a következőt, egy vázlatot egy
kétévesnek látszó babáról, a fején meredező, rövid copfokkal.
– Ó, pont ezt csináltam volna, mikor már elég haja lett volna
hozzá. – Penny a könnyein keresztül nevetett.
 – A sógornőm, Patrícia hajat ragasztott a lányának, mert az
első születésnapjára nem nőtt elég. – Újra lapoztam, a legutolsó
vázlathoz, amit mostanában csináltam.
– Ez én vagyok? – érdeklődött Penny.
– Nem. – A rajzon lévő, fiatal nőnek hosszabb arca volt –
inkább az enyémre hasonlított, hiába állítottam, hogy nem
szeretném, ha úgy nézne ki, mint én –, és az orra nem volt olyan
egyenes, mint Pennyé. Egy kerítésen mászott át éppen. A kerítés
tetején kapaszkodott, miközben a távolban nézett valamit, amit
nem rajzoltam meg. – Nem, ez ő lenne.
Penny hosszan tanulmányozta a rajzot, minden vonalat
figyelmesen megnézett.
– Csak elképzeltem, amikor rajzoltam… – haboztam. –
Nemcsak azért, mert elvesztettük őt, hanem mert rájöttem,
hogy… lehet, hogy soha nem láthatom a gyerekemet felnőni.
Tudom, hogy ez mindenkivel megeshet, de ahogy közeledem az
életem végéhez, egyre nagyobb esély van rá. Csak látni akartam,
hogy nézne ki, reményeim szerint.
Penny egy szót sem szólt, teljesen rabul ejtette a rajz.
Óvatosan, hogy ne mázolja el a ceruzavonalakat, végigkövette az
áll kontúrját, majd az arcét is.
– Én nem mindig vagyok képes nyíltan kimutatni, amit érzek,
hogy mindenki láthassa – szólaltam meg. – Lehet, hogy soha
nem is tudom majd. Ez nem azt jelenti, hogy nem érzem. És azt
sem, hogy nem szenvedek. Minden alkalommal, amikor te sírsz,
és nem tudom, hogyan vigasztaljalak, minden alkalommal, mikor
kéred, hogy beszéljünk, és nem tudok megnyílni neked,
szenvedek, mert nem tudom megadni neked, amire szükséged
van.
Vonakodva felnézett a füzetből.
– Erre tényleg szükségem lett volna.
Nem tudom, hogy a rajzokra értette, vagy a gyászom
bizonyítékára, vagy mindkettőre.
 – Nehezen fejezem ki magam. Ez egy kicsit változott, mióta
veled találkoztam. Hé, sírtam Bill előtt! – nevettem a kínos
emléken. Szegény sógoromnak örökké kellemetlen emlék marad.
– Nem akarom kibeszélni az érzéseimet. Ha egyszer már kint
vannak, akkor nem tudod őket visszazárni.
– De minek magadban tartani? – Penny teljesen
összezavarodott. – Ian, ez nem egészséges.
Nem tudtam bebizonyítani az igazamat. Megvontam a
vállam, és megadtam magam az ostoba igazságnak.
– Lehet, hogy nem az, de így van, és ezt tiszteletben kell
tartanod.
Penny láthatóan segíteni akart rajtam, de még nem jött rá,
hogy nem tud mindent megoldani.
– Nagyon nehéz, mert én tudom…
– Tudod, hogy nekem mire van szükségem? – csóváltam a
fejem. – Penny, én itt vagyok neked, hogy meghallgassalak. De
ne kérd, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint te, ha nem állok rá
készen. – Lehet, hogy az egyoldalú beszélgetés nem volt kielégítő,
de ez volt minden, amit nyújtani tudtam. Megismételtem: – Ne
kérd, hogy ugyanúgy viselkedjek, mint te, ha nem állok rá készen.
– Sajnálom. Csak tudni szerettem volna, hogy nem csak én
megyek keresztül ezen. Úgy érzem, az egész világ továbblépett.
Olyan magányos voltam. Nem kell mindennap hallanom, csak…
Mikor azt mondtad, hogy ne foglalkozzak folyton vele, úgy
értettem, hogy te nem törődsz vele.
Most itt volt előtte a bizonyíték. A fájdalom gyűjteménye,
amit látnia kellett.
– Mi lenne, ha ezt elöl hagynám? A dolgozóban. És amikor
csak úgy érzed, hogy nem gyászolom őt eléggé, megnézheted.
Megnézheted az új rajzaimat is, és rá fogsz jönni, hogy én is
emlékszem rá anélkül, hogy beszélnék róla. Addig, amíg képes
leszek róla beszélni.
 Reméltem, hogy tényleg tudok majd róla beszélni. Minél
többet beszéltünk róla, annál valóságosabbnak éreztem. Lehet,
hogy ettől volt még fájdalmasabb.
Penny megtörölte a szemét.
– Rajzolsz majd még többet is róla?
– Persze. – Kisujjammal követtem az álla vonalát. – Agnes a
lányom, akkor is, ha soha nem találkoztunk.
– Agnes? Ezt a nevet adtad neki?
Összeszorult a szívem. Sokáig türtőztettem magam, és nem
mondtam ki hangosan a nevét, de most lankadt az éberségem, és
kicsúszott a számon. Penny könnyes borzadálya valahogy
csökkentette a rémületemet. Mégis úgy éreztem, hogy bocsánatot
kell kérnem.
– Jaj, sajnálom, azt mondtad, nem akarod tudni.
– Nem baj. Most már tudom. Hogy jutott eszedbe, hogy
Agnes legyen?
– Cathy bérmaszentje. – Nem láthattam az édes kislányomat,
akivel annyi emlékem volt, amik soha nem történtek meg.
Becsukta a füzetet, bár a lelkem tiltakozott. – Az asztalomon
hagyom. Ha bármikor bele akarsz nézni, ott lesz. Később majd
biztos képes leszek beszélni is róla. Megígérem.
– Már alig várom. Én csak nem akarlak… Nem akarlak
elveszíteni.
Ha rám lőtt volna, akkor sem lepődtem volna meg jobban.
– Miről beszélsz?
– Erről – mutatott a füzetre, ami világ legértékesebb dolgát
testesítette meg. – Neked ez a legfontosabb dolog a világon.
– Nem, nem az. – Hogy tudnám elhitetni vele? – Te vagy az.
– Azt mondod, hogy… – suttogta.
– Azért mondom, mert igaz. – Túlságosan ostoba és önző
voltam ahhoz, hogy meggyőzzem róla. – Tudom, mire gondolsz,
hogy mert az első házasságom azért ért véget, mert nem volt
gyerekünk, biztosan tőled is meg akarok majd szabadulni, Baba.
Nem akarom befejezni veled. Ha nem lesznek gyerekeink, talán
nem is vagyok apának való.
– Már apa voltál.. – Hangja elcsuklott, és könnyek csurogtak
végig az arcán, miközben küszködött a szavakkal. – Én
fosztottalak meg tőle.
– Nem igaz, nem te voltál. Már kértem, hogy ne mondj
ilyeneket. Az, hogy elvesztettük a babát, nem a te hibád. –
Dühömben átkozódtam, magamra voltam mérges. Hogy
hagyhattam, hogy ide jussunk? – Mit mondhatnék, vagy tehetnék
még, hogy bebizonyítsam, rád van szükségem? Rád, és nem arra
a képzeletbeli személyre, aki szerinted nekem kell!
– Semmit. Nincs más – mondta önsajnálat nélkül. – Nem
hiszem, hogy létezik olyan, hogy csakis én.
– De igen! – Tudtam, hogy létezik. Mindennap láttam, de őt
nem rajzolhattam le, nem írhattam körül. Csak azokban a
pillanatokban létezett, amikor Penny azt hitte, nem figyelek.
– Ian, te ezt nem érted. – A könnyei lassan elapadtak, de az
orra eldugult. – Mindig meg kellett felelnem a szüleimnek, hogy
egy kis elismerést kapjak.
– Tudom, hogy így volt.
– Nem. Most végig kell hallgatnod – folytatta, nem törődve a
közbeszólásommal. – Ez nem olyan dolog, amit te megoldhatsz,
vagy egyszerűen csak semmibe vehetjük, mert régen történt. –
Nem hagyott időt a válaszra, csak folytatta. – Egész életemben
azt szerettem volna, ha a szüleim büszkék rám, mert csak akkor
éreztem, hogy szeretnek. A figyelmük olyan volt nekem, mint a
kábítószer, mindent megtettem érte. Ismered azt, amikor a
kosárlabdacsapatok visszanézik a meccseiket videón, hogy lássák,
mit rontottak el, vagy mit lehetett volna jobban csinálni?
Bólintottam, és egyenesen a szemébe néztem, hogy lássa,
tényleg figyelek.
– Én ugyanezt csináltam a szüleimmel. Mindent újra meg
újra átgondoltam. Ha a mamám megdicsérte a frizurámat, újra és
újra ugyanúgy fésültem, egészen addig, amíg már nem vette
észre. Ha a papám érdekesnek talált valamilyen
természettudományos témát, amiről beszéltem, hasonlókat
kerestem az interneten, és tároltam őket, hogy ott legyenek,
amikor szükségem lesz rájuk. – Csóválta a fejét, közben a kezét
nézte. – Megtanultam, hogy legyek saját magam csaknem
tökéletes verziója, amilyet ők szerettek volna. Közben meg, azt
hiszem, sosem találtam ki, hogy legyek saját magam.
– Szeretnéd, ha olyan lennél, amilyennek én szeretnélek? –
Hányszor tartott inkább magában valamit, amit mondani akart,
vagy tett valamit kizárólag az én kedvemért?
A vacsorára gondoltam, és az utána következő szexre. Vajon
az neki is fontos volt, vagy csak a kedvemért ment bele? A
gondolattól megfájdult a gyomrom.
– Mindig – vágta rá azonnal. – Állandóan aggódom, hogy
nem vagyok elég jó. Ki kell találnom, hogyan legyek olyan,
amilyennek te szeretnél engem.
– Már most is az vagy, aki nekem kell. – Kezembe fogtam az
arcát és magam felé fordítottam, hogy bele tudjak nézni a
szemébe. Még sírástól és az alkoholtól vörösen is a legcsodásabb
barna árnyalata volt, amit valaha láttam. – Ne akarj tökéletes
lenni az én kedvemért. Nem számít, hogy most ki vagy, és ki
leszel öt év múlva, te vagy az, aki nekem kellesz. Te vagy a
feleségem, Penny Parker-Pratchett. Beléd szerettem, mert nem
olyan voltál, mint amire számítottam. Kérlek, ne próbálj nem
létező elvárásoknak megfelelni.
– Legyél velem türelmes – kérlelt suttogva.
A korábban kialakult szokásokat nem lehet egy beszélgetéssel
megváltoztatni, ezt jól tudtam.
– Addig fogom ezt ismételni újra és újra, amíg el nem hiszed.
Penny nagyot sóhajtott, és suttogva azt mondta:
– Szeretném, ha minden úgy lenne, mint korábban.
 Nem tudtam mit válaszoljak erre a kijelentésre. Csodás lenne
visszatérni a kezdődő szerelem gondtalan napjaihoz?
Természetesen igen. De akkor is voltak félelmeink és kétségeink.
– Én nem akarom.
– Miért? – fordult felém a pultra könyökölve.
– Mert akkor nem azok lennénk, akik most vagyunk. – Teljes
sebességgel rohantunk végig mindenen – jött a baba, a költözés,
a házasság. Nem csoda, ha összeomlottunk, de én napról napra
jobban szeretlek. Még a rossz napokon is.
– Aggódom, hogy minden napunk rossz nap lesz. És nem
tudom, hogyan tehetném jobbá.
– Megígérem, hogy nem lesz minden nap rossz. – Kezemet a
vállára tettem. – És még ha lennének is rossz napok, én akkor is
beléd szeretnék újra és újra, minden nyomorúságos pillanatban.
Örökkévalóságnak tűnt, míg csendben nézett rám. Aztán
megfogta a kezemet.
– Gyere. Menjünk lefeküdni.
Odafent megengedte, hogy kiszedjem a hajtűket a kontyából,
és kikössem a ruháját.
– Le kell mosnom a sminkemet – mondta, és közben a
könnyeivel még jobban összemaszatolta a szemét.
– Majd reggel – válaszoltam, és megcsókoltam az ajkát, ott,
ahol rúzs elmázolódott. – Pihenned kell.
– Nem akarok pihenni. – Kérlelve kereste a tekintetemet. –
Téged akarlak.
– Ittál – figyelmeztettem. – Még mindig dühös vagy rám,
csak nem tudsz róla.
Szomorúan mosolygott.
– Nem vagyok már dühös. Már értem a dolgokat.
– Örülök, hogy legalább egyikünk érti. – Kívántam őt – soha
nem volt olyan, hogy ne vágytam volna rá, de ma az elmúlt hetek
kellemetlen fénybe kerültek. – Tudod, hogy szeretlek. Tudod,
hogy kurvára szeretlek, de nem szeretnék semmit se csinálni csak
magam miatt, érted?
– Azt hitted, hogy miattad akarom? – Megrázta a fejét,
mintha a világ legnagyobb hülyeségét mondtam volna. – Nekem
van szükségem erre.
Több kérdésem nem volt. Megcsókoltam, puhán, lassan és
édesen, miközben a könnyei gurultak le az arcán.
Minden egyes nyögéssel és sóhajjal, a testünk találkozásával
és távolodásával újra elvesztünk egymásban. Nem tudom,
meddig tartott ez, úgy tűnt, az idő megállt. A teste vonaglott az
enyém alatt, egyik percben kemény volt, mint a szikla, másikban
pedig újból puha. Magához ölelt, megragadta a karom, a lábam,
és könyörgött, hogy ne hagyjam abba.
– Szeretlek – suttogta újra és újra.
Amikor a teste ernyedten feküdt alattam, és a sok
könyörgéstől teljesen berekedt már, visszavonultam, és egyedül
fejeztem be az aktust. Eddig soha nem ismert szinteken
kapcsolódtunk össze, de attól még nem kellett egyből
visszatérnünk a gyerektémához.
Penny felkönyökölt, és végignézett a hasamon és a
mellkasomon.
– Ez elég lenyűgöző volt.
– Inkább hozz egy törülközőt.
Felnevetett. A nevetését végre nem homályosította el a
szomorúság. Hirtelen visszafordult a fürdőszoba ajtajából.
– Köszönöm.
– Érted bármit – vicceltem álmosan.
– Nem. – Kedvesen elmosolyodott. – Úgy értem, hogy
köszönöm, hogy szeretsz.
Mintha lett volna más választásom.
Mostanában mindig későn értem haza, de ez fontos este volt. A
karácsonyi készülődés alatt honvágyunk volt – egy cserepes
pálmát díszítettünk fel, miközben Penny zokogott ezért úgy
döntöttük, hogy a hagyományainkat betartva a karácsony esti
vacsorát a szomszédságban lévő amerikai stílusú kínai
étteremből rendeljük.
Penny zárás előtt beugrott a Két Sárkány étterembe. Nekem
semmi dolgom nem volt, csak meg kellett jelennem. Megálltam a
felhajtón, és letéptem a nyakkendőmet. Ez is csatlakozott a hátsó
ülésen lévő nyakkendőtemetőhöz, amit meg kellett volna
szüntetnem, de nem ma, mikor Penny vár rám.
Belépve megszólaltam:
– Ez nem az én gyönyörű házam!
Penny utálta a Talking Headst, nem volt hát más
választásom, mint az összes lehetséges alkalommal a
szövegeikkel kínozni.
– Ez nem az én gyönyörű feleségem – folytattam a konyhába
menet. De ő volt az én gyönyörű feleségem. Csodásan nézett ki
ma este, ráadásul kínai kajás dobozokat csomagolt ki, én pedig
reggel óta nem ettem.
Ledobtam a zakómat a pult sarkára, ahol enni szoktunk.
Fogalmam sincs, hogy miért vásároltam étkezőasztalt, mikor
sosem használtuk.
Penny fenyegetően mutatott a zakóra.
– Nem! Menj, és rakd el a cuccaid!
Először meg kellett csókolnom. Ezt is tettem, mögé léptem, és
csókoltam a nyakát, amíg fel nem kiáltott. Utána teljesítettem a
parancsot, és az aktatáskámat a zakóval együtt a kanapéra
dobtam a nappaliban.
A konyhában kigomboltam az ingemet, és felgyűrtem az ujját.
Egy hosszú nap után legszívesebben meztelenre vetkőztem volna,
de Penny szerint nem volt higiénikus úgy vacsorázni.
 – Mi van benne? – érdeklődtem, ahogy leültem, és
kinyitottam egy dobozt. – Cso tábornok csirkéje. – Rendben, azt
szeretem. – Rendeltél tojásos tekercset?
– Persze hogy rendeltem tojásos tekercset! – A hangja fél
oktávval magasabb lett sértettségében.
Nem kellett volna kételkednem benne.
A konyhaszigetnél ültünk, cserélgettük a dobozokat, vettünk
belőle egy kicsit, aztán átadtuk egymásnak. Vettem a sült rizsből
a pálcikámra, és épp rágtam, mikor Penny érdeklődött.
– Mi volt az irodában?
Általában azt válaszoltam, hogy „hosszú”. Ma egyedül voltam
az irodában, így nem panaszkodhattam.
– Jól haladunk. Úgy néz ki, be tudjuk tartani Carrie
menetrendjét. Csak az utolsó engedélyre várunk, és ha megvan,
akkor jövő hónapban kezdődhet az építkezés.
Penny megkönnyebbülten sóhajtott. Neki ugyanolyan
fárasztó volt a munkabeosztásom, mint nekem, napokig alig
találkoztunk reggelenként. Egyre később értem haza a munkából,
és csak ájultan alvó Pennyt találtam és csinosan becsomagolt
vacsorát a hűtőben.
– Meg kell tudnunk, hogy alakul a szerencsénk – javasolta
hirtelen Penny. Előhúzott egy sütit a zacskóból, és egyenesen a
kezembe ejtette. – Te vagy az első.
Valami nem stimmelt a cédulával. Túl keskeny volt, túl
vékony, és láthatóan kézzel írták.
„Csináljunk egy kisbabát.”
Penny kézírása volt. Felismertem, de az izgalomtól nem
értettem pontosan, hogy mit olvasok. Inkább tréfálkoztam.
– Ha nem te készítetted, akkor nagyon kísérteties. Vagy
valakinek ma tönkretették a drámai bejelentését.
– Senki másnak nem szól. – Penny készen állt rá, hogy újra
próbálkozzunk. – Csináljunk egy kisbabát.
 Egyszerre lett úrrá rajtam az öröm és a rémület. Felkaptam
Pennyt a székről, és magamhoz szorítottam. Lehet, hogy
ünnepelni akartam vele. Lehet, hogy védeni akartam. Mikor
először eldöntöttük, hogy gyereket akarunk, az elhamarkodott és
naiv döntés volt. Most már ismertem a kockázatokat.
Csókoltam, amíg nem kaptam levegőt, végül a homlokához
támasztottam a fejemet.
– Biztos vagy benne?
– Igen, teljesen biztos – suttogta, és bólintott.
– Beszéltél orvossal? – Tudom, nyaggatásnak hangzott.
– Még nem – vonta meg a vállát –, de fogok.
– Én is veled megyek, ha nem bánod. Nekem is vannak
kérdéseim. – Olyan kérdések, amelyekre senki nem tudja a
választ, de mindenképpen meg akarom kérdezni, hogy azután
minden választ rosszul értelmezzek.
– Megértelek, én is szeretném, ha minden lépést együtt
csinálnánk – mondta határozottan.
– Mindent. Akkor is, ha úgy kell kiásnom magamat az
irodámból – ígértem meg.
Ő készen állt, de vajon én is? Én hoztam szóba először egy
hónappal ezelőtt, felajánlottam, hogy akármikor el akarja
kezdeni, én benne vagyok. Most már késő lenne kihátrálni.
Nagyszerű karácsonyi ajándékot kaptam.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Nem csak azért mondod, ugye, mert karácsony van, és szép
ajándékot akarsz adni nekem?
– Most lebuktam – csóválta a fejét az ostobaságomon. –
Nem. Azonban az időzítés szándékos volt. Mostanában nem
vagytok olyan jóban – mutatott a mennyezet felé –, szóval lehet,
hogy szerencsét hozna, ha ma hozzáfognánk.
Ez jól hangzott.
– De nem úgy, mint egy feladatnak – magyarázta.
 – Miért ne? – néztem az órámra. – Még rengeteg időnk van,
mielőtt elindulunk a misére.
Még nem döntöttem el, hogy visszatérek-e az egyházhoz.
Danny szelíden győzködött az utóbbi hetekben, Penny pedig
felajánlotta, hogy elkísér az éjféli misére, ha úgy határozok, hogy
elmegyek. Dicsérnem kell az Urat, hogy átsegített bennünket
ezeken a nehéz időkön a boldog időkig.
– Végre találkozhatsz Wattsszal – lelkesedett Penny. Már
sokat hallottam erről a Wattsról, de személyesen még nem
találkoztunk. Pennyvel gyakran kávéztak reggelenként, és együtt
jártak a csoportba, ahol megismerkedtek. Örültem, hogy Penny
talált magának barátot, és sajnáltam, hogy nem szakítottam rá
időt, hogy megismerjem.
– Ez volt a legfőbb szempontom. Tényleg nem terhes neked,
hogy velem jössz?
– Mondtam, hogy nem.
– Remek – dörzsöltem össze a kezem, jelezve, hogy ezt
elintéztük. – Rendben. Akkor kezdjük a fogantatással.
Penny megcsókolt, de nem voltam biztos benne, hogy tovább
is mehetünk. Mindkettőnknek le kellett zuhanyoznunk és ki
kellett csípni magunkat. Penny elhúzódott.
– Hé, én még nem néztem meg a sütimet. Széttörte a sütit, és
felolvasta, ami a cédulán állt.
– Az enyém nem olyan izgalmas, mint a tiéd. „Minden
napodat jól és okosan töltsd.”
Ez jó tanács volt, de összegyűrte a cédulát, és visszadobta a
dobozba.
Később, amikor a konyhát takarítottuk, felvettem a céduláját,
és elolvastam. A kis kígyó, hazudott nekem. A papíron igaziból ez
állt: „Az álmod valóra válik, amikor a legkevésbé számítasz rá.”
A cédulát becsúsztattam a zsebembe.
Mindig eltettem a legjobbakat.
Egy hónappal később Penny megint idegroncs volt, ezúttal más
okból. Egy ideig figyeltem, hogy körbe-körbe rohangál a házban,
a végén már attól tartottam, lyukat vág a padlóba, ezért
felajánlottam, hogy elviszem kocsival első nap az egyetemre.
Barátnője, Watts, aki kedves, harmincas bahamai nő volt
három elragadó gyerekkel, közbenjárt a férjénél, az egyetem
egyik tanácsadójánál, aki végül segített, hogy Penny
beiratkozhasson a téli szemeszterre, annak ellenére, hogy
rövidebb ideje tartózkodott a Bahamákon, mint fél év.
Nagyon hálás voltam neki, és már beszéltem is Carrie Glynn-
nel, hogy lepjük meg egy ingyenes vakációval az egész Watts
családot a Glynn Resortsban.
Kéz kezet mos, meg minden.
– Látod – mondtam, mikor behajtottunk a legfurcsább épület
elé, amit mostanában láttam –, nem nagy kerülő ez nekem.
– A sziget másik felén dolgozol – jegyezte meg Penny.
Körülbelül ötvenedszer ellenőrizte a táskáját.
– Nem olyan nagy a sziget. – Felé hajoltam egy csókért, de
teljesen lekötötte, hogy elnémítsa a telefonját, végül csak egy
puszit adtam az arcára. Felnézett, és láttam, hogy teljesen elönti
a rémület.
– Ó… jaj… istenem. Mindenki annyira fiatal – keseredett el.
A szélvédőn keresztül tanulmányoztam az épület felé sétáló
vagy a füvön üldögélő hallgatókat. Tényleg fiatalok voltak, de
Penny is az. Nem tudtam megítélni, mekkora korkülönbség lehet
köztük és Penny között.
– Tudod, hogy a korod miatti aggódás egy kicsit nevetséges,
ha összehasonlítod magad az én kiszáradt porhüvelyemmel?
Rácsapott a vállamra.
– Nem vagy vicces. És nem vagy kiszáradt. Vedd komolyan,
ez most rólam szól.
 – Tényleg rólad szól, ahogy kell. – Megcsókoltam a kezét. –
Olyan büszke vagyok rád, Baba.
– Ne! Ne! – Kirántotta a kezét az enyémből, és mindkét
kezével a levegőben csapkodott, mintha egy pókot akarna
elhessegetni. – Majd akkor legyél rám büszke, ha végeztem!
Elrontod a szerencsémet!
– Rendben – mondtam színlelt komolysággal. – Penny-
Parker Pratchett, nagyot csalódtam benned, ifjú hölgy, a
térdemre kellene hogy fektesselek.
– Vigyázz, lehet, hogy szavadon foglak! – figyelmeztetett.
Még egypár percig csendben ültünk. Keze már a kilincsen
volt, de nem szállt ki.
– Penny… – kérdeztem halkan.
– Igen?
– Általában jobb jegyeket kap, aki bemegy az épületbe. –
Nem akartam sürgetni, de dolgozni kellett mennem.
Nevetett, kicsit zaklatottan. Mutatóujját a homlokához
szorította.
– Igazad van, buta vagyok, úgy látszik. Meg tudom csinálni.
– Igen, képes vagy rá – nyugtatgattam.
Bólintott, és mély levegőt vett.
– Köszönöm.
– Ha csevegni akarsz napközben, csak hívj fel. Fel fogom
venni. És ha a többi gyerek bántani mer…
– Jaj, hagyd abba! – Végre igazából nevetett, nem csak
idegességében. – Rendben. Megyek már. De előbb még mondani
akarok valamit.
– Mit?
– Köszönöm – mosolygott rám, és az épület felé intett. – A
segítséged nélkül sosem lettem volna erre képes.
– Lehet, hogy én biztosítottam az anyagiakat, de az akarat a
tiéd volt. Ezt mind te érted el. – Próbáltam palástolni a
büszkeségemet.
 Penny bólintott, de makacsul összeszorított szájjal fogadta a
véleményemet.
– Oké, de legalább részben a te érdemed.
Gyors puszit nyomott az arcomra, kinyitotta az ajtót, és
kiugrott, vállán a futártáskával.
– Van pénzed iskolatejre? – szóltam utána, és ő nevetve
visszafordult, mielőtt bement az épületbe.
Utánanéztem. Az én gyönyörű, törékeny, briliáns feleségem,
aki még nem volt tudatában annak, mennyi mindent ajánlhat a
világnak, és mennyit adott nekem nap mint nap. Az én
kiváltságom volt, hogy figyeljem, ahogy kilép abból a szerepből,
amit egész életében játszott, és átlépjen abba, amit ő írt saját
magának. Lehet, hogy hálás volt nekem a hozzájárulásomért, de
ő azt csinálta, amivel én is küzdöttem az ő korában, és elbuktam.
Az álmait követte.
És én mindent megteszek, hogy sikerüljön valóra váltania
őket.