Escolar Documentos
Profissional Documentos
Cultura Documentos
1
9 Mikor mind a ketten eleget örültek,
Megolvasni a pénzt egy sírdombra dültek;
"Édes anyádasszony ezt neked küldötte, Toldi a tokjából egyenként szedte ki,
Maga dagasztotta, maga is sütötte, Bence pedig tartá a két markát neki.
És megparancsolta erős-kegyetlenül, És így szóla Bence: "No te öreg tenyér!
Hogy saját kezedbe adjam szegetlenül." Ilyet sosem kaptál, bezzeg viszkethetnél.[3]
Azzal átaladta, kést is adott mellé; De minek beszélek, a szám majd hibázik -"
Néki veti Miklós és ugyancsak szelné: Nem biz az, kerek szám lett: kijárta százig.
De nem hogy a cipó válna el derékon,
Hanem a kés tört el, pedig nem volt vékony. 14
11 15
Felvette a vasat lába mellől Bence: Nem is messze kellett fáradni avégett;
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence, Csak közel találtak egy szegény csapszéket:
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja, Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája: Oda illett volna Hortobágy síkjára.
Vert arany volt benne, nem kettő, sem Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte,
három, Bence nyerges lovát amellé kötötte;
Hanem amióta megvan a világon, Toldi pedig bément: sötét volt a házba',
(Pedig kenyerének javát már megette) Belevágta fejét a szemöldökfába.
Annyit sosem látott, azt erősítette.
16
12
"Hé kocsmáros! hol vagy? a teremburádat!
Hát Miklós nem örült a váratlan kincsen? Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz
Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen, világot?"
Szörnyűképen örült, ugrált örömében, "Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
A holnapi napot forgatá eszében: Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?"
Hogy' veszen majd fegyvert, szép ruhát "Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád,
magának! Egy csöppet se hozz, vagy hozz egy öreg
Hogyan veszi fejét a cseh Mikolának! kannát!"
Hogy' lesz ez? hogy' lesz az? - De hányféle Elühmgette magát a csaplár e szóra,
hogy-ot, Gondolván magában: most akadt ivóra.
Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!
17
13
2
Bence a tarisznyát béhozá ezalatt: Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom."
Miklósnak ugyancsak jól esett a falat, "Belém inkább uram: amúgy iszonyodom."
Rakta is szaporán, alig győzte nyelni, "Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros!
Három sem érkeznék vele versent enni. Tégy úgy, mintha innál." "Uram! nem lesz
Mikor pedig a nagy kanna megérkezett, káros?"
Mint a birkozásnak, neki gyűrekezett; "Ha csak ennyit tudtok," monda Miklós, "inni:
Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt; Igya meg a föld a maradékot: így ni!"
Bence megsokalta: "Az Istenért! megárt."
22
18
S végigönté a bort a szoba földjére:
"Árt, nem árt, én azzal keveset gondolok, Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy: "éjnye!"
Terád pedig kicsit tartozik a dolog; Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze, Verte a fejével a mestergerendát.
Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!" Széles jókedvében kurjantott nagyokat,
Avval odaadta az edényt Bencének: Ivott, megint táncolt: megint ivott sokat;
Reszketett a keze az öreg legénynek, De mértéket tartott az öreg cimbora:
Nem is bátorkodott inni egyszer sokat; Csak apránként fogyott a pintesből bora.
Mindig megolvasta titkon a kortyokat.
23
19
Egyszer elhallgatott, Miklós nem dorgálta;
Míg ezek történtek a felső asztalon, Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
A kemencénél megpendült a cimbalom: Elszaladt előle a boglyakemence,
Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban, Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
Már alutt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van. Toldi is beléunt a mulatozásba,
Toldi meg a kannát felkapá kezébe, Asztalon leborult két izmos karjára:
És kipattant vele vígan a középre: (Meztelen karjában dagadtak az erek)
Ivott is, táncolt is: majd leszakadt a ház, Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.
Bence mindig mondta: "Megárt a bor,
vigyázz." TIZENEGYEDIK ÉNEK
3
2 Hát mikor ráadták a nyalka szerszámot,
Mint illett neki, hogy ragyogott, csillámlott!
Aztán széttekinte Pesten és Budában, Mikor hátára ült jó gazdája Toldi,
Nézegette magát a széles Dunában: Körülnézte magát s elkezdett táncolni.
Duna folyóvíznek piros lett a habja, Akkor "hopp!" s mint a szél, aki most
Közepén egy barna csónak úszott rajta. szabadul,
A csónakban Toldi, nem egyéb, evezett, Vitte Toldit a ló oly kegyetlen vadul;
Messze felborzolta a lapát a vizet; Bence könnyes szemmel ballagott utána;
Fényes apró csöppek hulltak a magasból, Fájt, hogy búcsút sem vett tőle kis gazdája.
Mintha zápor esnék piros kalárisból.
7
3
Mi történt ezalatt a budai szélen?
Csakhamar is átkelt Toldi a nagy vízen, Hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem.
Megköté csónakját a budai részen, A király sátora vala ott felvonva;
Kiszállott belőle s nagy-sebesen méne, Tiszta kék selyemből volt a sátorponyva;
Hogy keressen olyat, ami neki kéne: Róla, mint az öklöm (ha kicsit nem mondok),
Szép aranyos fegyvert és ruhát magának, Lógtak köröskörül oly nagy arany bojtok:
Cifra új szerszámot jó Rigó lovának, Messze kiösmerszett a többitől, bátor
A Rigónak, akit hozott hű szolgája, Egymást érte ottan a sok úri sátor.
Mert otthon is az volt kedves paripája.
8
4
Drága karos rengők dagadóra tömve,
Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot; Bársonnyal bevonva, arannyal áttörve,
Dolmányán a szabó parasztot[1] nem hagyott, Álltak a sátorban gyönyörű szép renddel,
Mindenütt belepte az aranypaszománt; Kiknél szebbeket már nem képzelhet ember.
Vett sisakot, páncélt, hét tollú buzogányt, Egy öreg szék is volt a kellő középen,
Kopját is, gerelyt is, mindenféle fegyvert, Fényes drágakővel kipitykézve szépen,
Melyeket Budán a legjobbik kovács vert; Nagy arany körmével a földet karmolta,
Ezüstös, aranyos, sallangos szerszámot; Mely bársony pokróccal szinte bé volt vonva.
Egy szó annyi mint száz: mindent
megvásárlott. 9
4
Lobogó odafenn, csónak volt a habon. Monda Toldi, avval kezét összetette,
Széles utca a víz: ember a sövénye; Buzgón fohászkodva Istent említette.
Közepén a sziget nyúlik fel beléje,
Gyilkos sziget volt ez: már hetednap óta 15
Vérrel élt, mikép a vérszopó pióca.
Azután így szóla: "Vitéz! addsza kezed:
11 Te sem bántál soha, én sem sértettelek;
Ha haragunnál is, egy órád sincs hátra,
Egyszer jön a nagy cseh Buda vára felől, S a halálos ágyon ki meg nem bocsátna?"
Táncol nagy lovával a korláton belől; Erre a cseh nyujtá vaskesztyűs tenyerét,
Káromkodik csúnyán, a magyart böcsmérli: Hogy összeroppantsa vele Miklós kezét;
Hogy nincs, aki merje magát vele mérni. Észrevette Miklós a dolgot előre,
De ime hirtelen a pesti oldalon S a cseh barátságát jókor megelőzte.
Nagy örömzaj támad és nagy riadalom:
Ismeretlen bajnok fekete paripán 16
Vágtat a zászlóhoz és mérkőzni kíván.
Összeszedte Toldi roppant nagy erejét,
12 S megszorítá szörnyen a bajnok tenyerét;
Engedett a kesztyű és összelapúla,
Sisakellenzője le vagyon bocsátva, Kihasadozott a csehnek minden újja.[3]
Csúcsáról fehér toll libeg-lobog hátra; S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul,
Toldi (mert hisz' ő volt) a tollat levészi, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Mindjárt ott teremnek a király vitézi, Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.
S eveznek a tollal, mint hogy tisztök tartja, Elszörnyedt a bajnok Toldi erősségén.
A cseh bajvívóhoz a budai partra;
Vérszín a cseh tolla, fölcseréli vele: 17
A bajra hívásnak volt e dolog jele.
Aztán megragadta Toldi csak úgy kézzel,
13 Rángatta a csehet szörnyü erejével,
Ropogott keze közt, elolvadt a teste;
Ezalatt a várba gyors híradók mentek. Végre így könyörgött a cseh térdre esve:
A király lejött és sok nagyúri rendek, "Kérlek édes fiam! ne kivánd halálom,
A két bajnok pedig csónakon egyszerre Minden vagyonomat ím neked ajánlom,
Indult s érkezett meg a bajvívó helyre. ,Tizenkét vitéznek drága sok marháját,
Ott Miklós, mihelyest partot ért a lába, Vitézlő magammal minden apródságát.'"
Csónakát berúgta a széles Dunába:
Mintha korcsolyázna, futott az a habon, 18
Partba vágta orrát a pesti oldalon.[2]
Toldinak a szíve hajlott a kérésen,
14 "Legyen úgy" felelte, "marhádat elvészem,
De azt is korántsem magamnak kivánom,
Cseh vitéz kérdezé: miért cselekedte, Két vitézt megöltél: az anyjoknak szánom.
Hajóját a Dunán hogy eleresztette? Most, mint alamizsnát, megadom életed.
"Nem egyébért, vitéz" Miklós így felelt meg, Hanem tégy hit alatt erős igéretet:
"Hanem hogy egy csónak elég egy embernek: Hogy habár mély tenger nyelné el hazádat,
Egyikünknek itt ma gyászos lesz a vége, A mi országunkra mégsem teszed lábad."
S nem lesz a halottnak hajóra szüksége."
19
5
Mindent felfogadott a bajnok ijedten, Félek, nem magyar lesz; pedig nem lenne szép,
S békével mentek a csónak felé ketten: Ha más víná ki a magyar becsületét.
Hát egyszer a nagy cseh, nekihúzakodva,
Toldihoz hátulról hozzávág orozva. 3
Szerencse, hogy Toldi a Duna tükrében
Meglátta s megkapá a kardot kezében. "Egyébiránt, legyen magyar avvagy német,
Leborult a nagy cseh: "Kegyelem! irgalom!" Nagy csapástól menti meg a magyar népet;
"Eredj, kérd Istentől: útad megmutatom." El is veszi tőlem jutalmát gazdagon,
Toldi gyilkos öccse részét neki adom."
20 Toldi György e szóra csak úgy hűle-fűle,
Szétnézett, hallja-e más is őkivűle?
S amely kardot ő az álnok csehtől elvett, Összesúgtak-búgtak az úri emberek:
Avval adott néki örökös kegyelmet. Hogy gyilkos öccse van, annak örűltenek.
Íziben[4] elmetszé fejét a testétől,
Piros lett a nagy kard gazdája vérétől. 4
Toldi felmutatja a fejet a kardon,
Nagy rivalgás támad kétfelől a parton: Mikor pedig Miklós a csehet kiszabta,
Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak; S kisebbik darabját kardján felmutatta,
Buda nagy hegyei visszakurjongatnak. Tüstént parancsolá király ő felsége,
Tizenkét aranyos vitéz menjen érte.
TIZENKETTEDIK ÉNEK El is mentek azok szép zászlós sajkával,
S vitték a királyhoz Toldit nagy pompával.
,Király azért őtet fejéhez választá, A király szólt: "Bajnok! nyisd fel sisakodat,
És tizenkét lóra neki hópénzt adata.' Mondd neved s mutassad vitézi arcodat."
Ilosvai 5
6
7 "Én neked a földön ím kegyelmet adok;
Kérd Istent, remélem Isten is adni fog;
Akkor az urakhoz fordult a felséges Bírjad békességben birtokod, ha rád száll,
Király s ekkép tartott hatalmas beszédet: Nem volt az, mióta megvan, jobb gazdánál.
"Urak! hű vitézim! ide hallgassatok, És hogy haragosod ne legyen a szomszéd,
Mert nem tréfaság az, amit most hallotok: Íme bátyád önként neked adja részét:
Toldi György testvére ez a vitéz gyermek, Vértagadó testvér! nemde úgy van? érted?
S György azon van, hogyan ásson ennek Hogy ősi birtokod öcsédnek igérted?"
vermet,
Hogyan zárhatná ki öccsét örökéből, 12
Hogy' tagadhatná ki a nemzetségéből.
György meredt szemeket vetett a királyra,
8 Hej dehogy mert nem-et mondani szavára!
Mert villogott szeme, és iszonyú pogány
"Tudom minden csínyát, mert végére jártam; Harag sötétellett a király homlokán.
Azért most szemébe mondom neki bátran: "Jól van", mond a király, "igen a felelet?
Árván maradt öccsét parasztnak nevelte, Jól van! Erről még ma írsz öröklevelet;
Mert nagy erőt sejtett benne s irígyelte, Most pedig, miután így kipróbáltalak,
Mert attól félt, hogy a Miklós erős karja Mondom: udvaromnál többé ne lássalak."
Az ő hírét-nevét homályba takarja;
Mert - de'jszen tudja azt az ő gonosz lelke, 13
Öccsét rangja szerint miért nem nevelte.
Megszólalt most Miklós: "Felséges királyom!
9 Bátyám birtokára egy cseppet se vágyom;
A magamé sem kell, legyen tied, bátya,
"Azt is tudom, hogy ő ingerlé a minap, Teljék vele fösvény szived kivánsága;
S úgy talált megütni egy bosszantó inast; Csak azon könyörgök mostan felségednek:
Kivallák szolgái, mi módon tartatott Vegyen be sergébe, csupán közembernek;
A testvéröccsére embervadászatot. Jó az Isten, jót ad: megszerezi kardom,
Nem úgy van, Toldi György? de úgy van! a Amire szükségem leszen, avval tartom."
király
Minek volna, ha nem tudná, ki mit csinál? 14
Egy ilyen testvérre annyi rosszat kenni,
Ki csupán magától ennyire bírt menni!" Felelt a nagy király: "Ne légy olyan gyermek;
Hogyan vennélek én hitvány közembernek?
10 Királyi fejemhez választalak téged
S mán kezdve tizenkét lóra jár hópénzed."
Nagy tetszés követte a király beszédét, De míg ezt elmondta, azalatt leoldott
Zsenge korához ily ritka bölcsességét: Derekáról egy nagy cifra rezes kardot:
Toldi György pedig lesüté fejét mélyen, Gyémánt a cifrája, arany volt a reze,
Csakhogy a föld alá nem bútt szégyenében. Toldinak nyujtotta s monda: "Kösd fel, nesze!"
A király most szemét Miklósra vetette.
Vállát kegyelmesen meg-megveregette; 15
És monda nyájasan: "Ifju vitéz, állj fel:
Eladott a bátyád, de többször nem ád el. Semmit se mondhatna s adhatna királya,
Ami Toldinak ily örömet csinálna,
11 Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:
Dárius kincsének még oda sem nézne.[1]
7
Azért akarta is szépen megköszönni, Kalász-módra hullt az ellenség előtte,
De a szó nem akart a nyelvére jönni, Védte az erőtlent, a királyt, országot;
A király azonban nem neheztelt érte, Csuda-dolgairól írtak krónikákat.
Mert az együgyű szív nyelvén nagyon érte.
20
16
Senki sem állhatott ellent haragjának,
És hogy örömében ne maradjon hiány, De ingét is odaadta barátjának,
Hogy beteljék mindaz, amit szíve kiván, S ha nem ellenkedett senki az országgal,
Épen mintha álma kezdődnék most elől, Örömest tanyázott a víg cimborákkal.
Anyját látja jőni a korlátok felől. Nem hagyott sok marhát, földet és kincseket,
Elfelejtett mindent és futott elébe, Nem az örökségen civódó gyermeket:
Kimélve szorítá páncélos ölébe, De, kivel nem ér föl egész világ ökre,
Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett, Dicső híre-neve fennmaradt örökre.
Csak az öreg Bence rítt a hátok megett.
17
18
19