Anna Freud

A serdülőkori intellektualizáció

Arra a következtetésre jutottunk, hogy azokban a periódusokban, melyeket a libidó

felhalmozódása jellemez, az én általános attitűdje meghatározott védekezési módszerekké
fejlődhet. Ha ez így van, ez az én más, serdülőkori változásaira is magyarázatot adhat.
Tudjuk, hogy ebben az időszakban a legtöbb átalakulás az ösztönéletben és az érzelmi
életben zajlik, továbbá, hogy az én mindig keresztülmegy egy másodlagos módosuláson,
amikor nekilát az ösztönök és affektusok azonnali megfékezésének. Ez azonban semmi
esetre sem meríti ki a kamaszkori változási lehetőségeket. A serdülő az ösztönenergia
fehalmozódása következtében sokkal ösztönösebbé válik. Ez természetes és nem szorul
további magyarázatra. Ugyanakor morálisabb és aszketikusabb is lesz, amit az én és az
ösztönén közötti konfliktus magyaráz. Emellett értelmesebb lesz és intellektuális
érdeklődése élénkebbé válik. Nem világos azonnal, hogyan áll kapcsolatban ez az
intellektuális fejlődés az ösztönfejlődés haladásával, valamint az énhatóságok
erősödésével, mellyel az ösztönök hevesebbé váló rohamainak ellenállnak.
Általában véve azt várnánk, hogy az ösztönök vagy affektusok vihara fordított
viszonyban áll a személy intellektuális aktivitásával. Az ember intellektuális képességei
még a puszta szerelem állapotában is hajlamosak gyengülni, és józan esze kevésbé
megbízható ekkor, mint rendesen. Minél szenvedélyesebben vágyik ösztönimpulzusai
kielégítésére, rendszerint annál kevésbé hajlandó intellektusát rájuk összpontosítani és
ésszerűségüket megvizsgálni.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a serdülőknél a helyzet éppen ellenkező. A fiatalok egy
típusánál éppolyan hirtelen és meglepő módon bontakozik ki intellektusuk, mint amilyen
gyors más irányú fejlődésük. Jól ismert az a gyakori jelenség, hogy a latencia korú fiúk
minden érdeklődése a tényleges, objektív léttel bíró dolgokra összpontosul. Egyesek
felfedezésekről és kalandokról szeretnek olvasni, vagy a számtant és a mértant
tanulmányozzák, vagy a különös állatokról és tárgyakról szóló leírásokat falják, míg
mások a legegyszerűbbtől a legösszetettebb szerkezetű gépezetekre korlátozzák a
figyelmüket. Ami ebben a két típusban rendszerint közös, az az, hogy érdeklődésük
tárgyának konkrétnak – tényleges fizikai léttel bírónak – kell lennie, nem pedig a fantázia
termékének, mint amilyenek például a kora gyermekkor annyira kedvelt tündér- és
állatmeséi. A prepubertás kezdetén a latenciakor konkrét érdeklődése egyre inkább az
absztrakcióknak adja át a helyét. Különösen as Bernfeld által leírt – és az „elnyújtott
serdülőkor” fogalmával jellemzett – adoleszcensekben van meg a kielégíthetetlen vágy az
absztrakt témák minden oldalról való megvizsgálása, a róluk való gondolkodás és az erről
való beszélgetés iránt. Sok fiatalkori barátság alapja és fenntartója az ilyen témákon való
együtt elmélkedés és vitatkozás vágya. Ezeknek a fiataloknak igen széles az elvont
területeket és megoldandó problémákat érintő érdeklődési köre. Éppúgy megvitatják a
szabadszerelem vagy a házasság és családi élet, szabadúszó lét vagy hivatás, kalandozás
vagy letelepedés kérdését, mint a vallás vagy szabadgondolkodás filozófiai problémáit,
vagy a különböző politikai elméleteket, mint amilyen a forradalom vagy a teintélynek
való behódolás, vagy akár magának a barátságnak a lehetséges formáit. Ha sikerül hű
képet kapnunk a fiatalok beszélgetéseiről, mint alkalomadtán az analízisekben, vagy ha –
a serdülőkor sok tanulmányírójához hasonlóan – az adoleszcensek naplóit vagy
feljegyzéseit vizsgáljuk, nemcsak gondolataik mindenre kiterjedő és akadályt nem ismerő
áramlása ejt ámulatba bennünket, hanem a bennük megnyilváuló mély empátia és
megértés, az érettebb gondolkodókkal való nyilvánvaló fölényük is, sőt néha a
bölcsesség, melyet a legnehezebb problémák kezelésében mutatnak.
Véleményünk nyomban megváltozik azonban, ha tekintetbe vesszük, hogyan
illeszkednek be a serdülők intellektuális folyamatai az életükről alkotott általános képbe.
Meglepetten fedezzük fel, hogy ez a kiváló intellektuális teljesítmény kis mértékben vagy
egyáltalán nem befolyásolja a serdülő tényleges viselkedését. Mások lelki folyamatai
iránti empátiája nem akadályozza meg abban, hogy a hozzá legközelebb állókkal
szemben durva tapintatlanságot áruljon el. A szerelemről és a szerelmes kötelezettségeiről
alkotott emelkedett nézetei nem mérséklik hűtlenségét és érzéketlenségét, ami miatt
állandó bűntudata van különböző szerelmi ügyei során. Az a tény, hogy a társadalom
struktúráját gyakran sokkal jobban érti és sokkal jobban érdeklődik iránta, mint későbbi
éveiben, a legkevésbé sem segíti abban, hogy valódi helyét megtalálja a társadalmi
életben, mint ahogy érdeklődésének sokoldalúsága sem akadályozza meg benne, hogy
csak egy dologra koncentráljon – a saját személyiségére.
Különösen akkor, ha ezt az intellektuális érdeklődést analízis közben vizsgáljuk,
rájövünk, hogy itt a szó hétköznapi értelmében vett intellektualitástól valami egészen
elütő dologról van szó. Nem szabad azt feltétleznünk, hogy a serdülő – a felnőttekhez
hasonlóan, illetve ugyanúgy, ahogyan egy latencia korú fiú tanulmányoz egy gépezetet,
hogy darabokra tudja szedni, majd újból össze tudja rakni – azért tűnődik a különböző
szerelmi szituációkon vagy a szakmaválasztáson, hogy rájöjjön a helyes viselkedésre.
Úgy tűnik, hogy az ifjúkori intellektualitás csupán a nappali álmodozás szolgálatában áll.
Még a prepubertás ambiciózus fantáziáinak sem az a feladatuk, hogy valósággá váljanak.
Amikor egy ifjú arról fantáziál, hogy nagy hódító, nem érzi kötelességének, hogy a való
életben is bebizonyítsa bátorságát és kitartását. Szemmel láthatóan, a puszta gondolkodás,
spekulálás és vitatkozás is éppúgy kielégíti. Viselkedését más tényezők határozzák meg,
és nem szükségszerűen befolyásolják ezeknek az intellektuális tornamutatványoknak az
eredményei.
A serdülők intellektuális folyamatainak elemzésekor még egy meglepő dolgot találunk.
A közelebbi vizsgálat feltárja, hogy az őket alapvetően érdeklő témák ugyanazok, mint
amelyek a különböző lelki hatóságok közötti konfliktusokhoz vezettek. A lényegi kérdés
tehát az, hogyan viszonyul az emberi természet ösztönoldala az élet többi részéhez,
hogyan dönt a szexuális impulzusok gyakorlatba való áttétele és a róluk való lemondás, a
szabadság és a korlátok közé szorítás, és az autoritással szembeni lázadás és önalávetés
között. Mint láttuk, az aszketizmus – az ösztön határozott tiltásával – általában véve nem
váltja be a kamasz reményeit. Mivel a veszély mindenütt jelen van, legyőzésének számos
módját kell kieszelnie. A megfelelő eszköznek az ösztönkonfliktus gondolati szintre való
átültetése – intellektualizációja – tűnik. Ekkor az ösztöntől való aszketikus menekülést az
ösztön felé fordulás váltja fel. Ez azonban csak gondolatban megy végbe, intellektuális
folyamat. Az elvont intellektuális viták és spekulációk, melyekben a fiatal örömét leli,
nem a realitás által támasztott feladatok megoldására tett próbálkozások. Mentális
aktivitásuk inkább az ösztönfolyamatok iránti feszült éberségük jele, és az ottani
észleleteik elvont gondolatokba való átfordításának a kifejeződése. Az általuk konstruált
életfilozófia – mely a külvilágban forradalmat követelhet – valójában a saját
ösztönénjükben észlelt új, egész életük forradamasításával fenyegető ösztönkövetelésekre
adott reakció. A barátságról és az örök hűségről alkotott eszményeik az új és
szenvedélyes tárgykapcsolataik múlékonyságát észlelő énjük aggodalmának puszta
tükröződései. Az irányítás és támogatás iránti vágyódásuk a saját, erőteljes ösztöneikkel
szemben vívott – sokszor reménytelen – harcban nyílt kijelentésekké fogalmazódhatnak
az ember képtelenségéről, ami a független politikai elhatározásukat illeti. Látjuk tehát,
hogy az ösztönfolyamatok az intellektus nyelvére fordítódnak. Annak oka azonban, hogy
a figyelem miért így összpontosul az ösztönökre, az, hogy a serdülő egy más pszichikus
szinten próbálja megragadni őket és uralkodni felettük.
Emlékszünk, hogy a pszichoanalitikus metapszichológia a fejlődés során az ösztönökön
való úrrá levés első és legfontosabb lépésének az affektusok és ösztönfolyamatok
szóreprezentánsokkal való összekapcsolását tartja. Az ide tartozó írások a gondolkodást a
következőképpen jellemzik: „olyan próbacselekvés, amit viszonylag kis mennyiségű
megszállás áthelyezése kísér, az ezzel járó csekélyebb mértékű energiafelhasználással
(kisüléssel) együtt” (Freud, 1911, p. 221). Az ösztönélet ezen intellektualizációja, az
ösztönfolyamatok oly módon való megragadási kísérlete, mely a tudat által kezelhető
képzetekkel való összekapcsolásukon alapul, egyike az emberi én legáltalánosabb,
legkoraibb és legfontosabb szerzeményeinek. Nem énműködésnek, hanem az én egyik
nélkülözhetetlen alkotórészének tekintjük.
Még egyszer tehát, az a benyomásunk, hogy a „serdülőkori intellektualizáció” fogalma
alatt összefoglalt jelenségek egyszerűen az én egy általános attitűdjének – a hirtelen
libidófelhalmozódás speciális körülményei között létrejött – felnagyítását reprezentálják.
Erre az énfunkcióra, mely máskor magától értetődően, némán és mintegy mellékesen
teljesül, csupán a libidó mennyiségi gyarapodása irányítja a figyelmet. Ha ez így van, ez
azt jelenti, hogy az intellektus serdülőkori megerősödése – és talán a pszichotikus
megbetegedések kitörését jellemző pszichikus folyamatok intellektuális megértésében
mutatott figyelemre méltó előrébb jutás is – egyszerűen az én megszokott igyekezetének
része, hogy az ösztönökön a gondolkodás segítségével legyen úrrá.
Úgy gondolom, megemlíthetjük itt azt a járulékos felfedezést, melyhez ez a gondolatsor
vezetett bennünket. Ha igaz, hogy a libidinózus megszállás automatikusan mindig azzal a
követkeménnyel jár, hogy az én megkettőzött erőfeszítéssel próbálja intellektuálisan
átdolgozni az ösztönfolyamatokat, ez megmagyarázná a tényt, hogy miért teszi az
ösztönveszély olyan értelmessé az emberi lényt. Az ösztönélet nyugalmi periódusaiban,
amikor semmilyen veszély nem fenyeget, az egyén megengedhet magának egy bizonyos
fokú butaságot. Ebből a szempontból az ösztönszorongás hatása az objektív szorongás jól
ismert következményeihez hasonlít. Az objektív veszély és a depriváció az embert
intellektuális aktivitásra és nehézségei találékony megoldási kísérleteire ösztönzi, míg az
objektív biztonság és a javak bősége elkényelmesedett ostobaságra hajlamosítja. Az
intellektus ösztönfolyamatokra való összpontosítása az én objektív veszélyekkel
szembeni éberségének analógiája.
A kisgyermekek intelligenciájának a latenciaperiódus kezdetén bekövetkező hanyatlását
mindeddig másként magyaráztuk. A kora gyermekkort jellemző káprázatos intellektuális
teljesítmények szoros kapcsolatban állnak a nemek misztériuma iránti kíváncsisággal.
Amikor azonban ez a téma tabuvá válik, a tilalom és gátlás a gondolkodás más területeire
is kiterjed. Semmi meglepő nincs tehát benne, hogy a szexualitás prepubertáskori
lángralobbanásával, azaz a kora gyermekkori szexuális elfojtások összeomlásával az
egyén értelmi képességei régi erejük teljében élednek újra.
Ezt a szokványos magyarázatot most egy másodikkal is kiegészíthetjük. Lehet, hogy
nem pusztán arról van szó, hogy a latenciakorú gyerekek nem mernek elvont
gondolatokba feledkezni: lehet, hogy erre nincs is szükségük. A gyermek- és serdülőkor
az ösztönveszély időszakai, és az ilyen korú gyermekek „intelligenciája”, legalábbis
részben, arra szolgál, hogy segítse őket ennek a vészélynek a legyőzésében. Másrészt a
latenciában és a felnőttkorban az én viszonylag erős, és az egyén anélkül mérsékelheti az
ösztönfolyamatok intellektualizációját, hogy bármilyen kára származna belőle. Nem
szabad azonban elfelejtenünk, hogy – különösen a pubertásban – bármilyen káprázatosak
és figyelemre méltóak is ezek a mentális teljesítmények, javarészt terméketlenek.
Bizonyos szempontból ez még a kora gyermekkor csodált és nagyra értékelt intellektuális
teljesítményeire is igaz. Gondoljunk csak arra, hogy az infantilis szexuális kutatás, amit a
pszichoanalízis a gyermek intellektuális aktivitása legtisztább megnyilvánulásának tekint,
aligha vezet a felnőtt szexualitás valódi tényeinek megismeréséhez. Ez rendszerint
infantilis szexuális elméletek megkonstruálásával végződik, melyek nem a valóságot,
hanem a megfigyelő gyermek elméjében végbemenő ösztönfolyamatokat tükrözik.
A latenciában és a felnőttkorban az én intellektuális munkája összheasonlíthatatlanul
komolyabb, megbízhatóbb, és – mindenekfölött – sokkal szorosabb kapcsolatban áll a
cselekvéssel.

(Anna Freud: Az én és az elhárító mechanizmusok. Fordította Horgász Csaba. Budapest,

1994, Párbeszéd kiadó, 120-125. old.)