Húsz évvel ezelőtt…

A huszonegy éves Sophie egyik éjszaka eltűnik. Semmi nyom

nem marad utána, csak egy edzőcipő a roskatag régi mólón és
kongó űr legjobb barátnője, Frankie szívében.

Húsz év múlva…

A tenger partra dob egy holttestet. Sophie bátyjának

unszolására Frankie visszamegy a tengerparti kisvárosba.
Elárasztják az emlékek, melyeket a tragikus eset óta próbál
elfelejteni.
Vajon mi történt pontosan Sophie-val azon az éjszakán? És
vajon tudja-e valaki, hogy korábban mit követtek el ők ketten
Sophie-val ugyanazon a mólón?

Frankie hátborzongató leveleket kap, és mindenütt Sophie

kísértetét véli felfedezni. A régi ismerősök ellenségesek vele
szemben, mintha mindenki elhallgatna előle valamit.

Pedig valaki tudja az igazságot…

 A mű eredeti címe:
LOCAL GIRL MISSING

Penguin Books, London

Copyright © Claire Douglas, 2016

Fordította: Megyeri Luca

Szerkesztette: Pavlov Anna

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2017

Hungarian translation © Megyeri Luca, 2017
Cover design © Tericum Kiadó, 2017
 Claire Douglas

LÁNY A MÓLÓN
 CSÜTÖRTÖK

Első fejezet

Frankie

MA, ebéd után, ezen a borús délutánon tudtam meg, hogy már
nem élsz.
Ki se látszom a rengeteg papírmunkából, amikor a mobilom
megcsörren az íróasztalon. Ismeretlen szám. Felveszem.
– Francesca Howe? – A bársonyos férfihang lyukat éget az
emlékezetemben. Vidékies, meleg hanglejtése nem illik bele a
minimalista stílusú irodámba, amely a szüleim hoteljének
legfelső emeletén található és a Gherkinre néz. A hangja inkább a
szülővárosomból, Somersetből ismerős, ahol hajnalonként
sirályok sírnak, a hullámok csapkodják a kikötőgátat, a levegőt
pedig betölti a hal és a sült krumpli illata.
– Daniel? – kérdezem rekedten, miközben
megkapaszkodom az asztal sarkába, hogy lehorgonyozzam
magam a jelenbe, és nehogy visszaszédüljek a múltba.
Csupán egyetlen oka lehet, hogy felhív ennyi év után.
Méghozzá az, hogy hírei vannak. Rólad. – Rég beszéltünk –
kezdi zavartan. Egyáltalán honnan tudja a számom?
 Mint egy újszülött borjú, remegő lábbal felállok az asztaltól.
Az eső áztatta ablakhoz támolygok, amely a városra néz. Érzem,
ahogy a tüdőm megtelik friss levegővel, miközben egyre
szaggatottabban lélegzem. – Van valami híred Sophie-ról?
– Igen. Megtalálták.
Hirtelen kiszárad a szám. – Életben van?
– Nincs – feleli halkan, hosszas, néma csend után.
Elképzelem, hogy festhet most a bátyád. Régen magas és csontos
volt, úgy nézett ki, mint aki beteg. Folyton feketében járt,
holtsápadt arcához jól illett szintén fekete, csapzott haja. Olyan
volt, mint egy vámpír a horrorfilmekben. Hallom a hangján,
hogy próbálja összeszedni magát. Ha jól emlékszem, még sosem
láttam sírni; még az eltűnésedkor sem, és akkor sem, amikor a
rendőrség már nem kerestetett tovább mentőcsónakokkal a
tengeren, miután megtalálták a fél pár Adidas cipődet a mólónál.
Én azt hittem, beleestél a Bristoli-csatornába, és magával
ragadott az ár. A bátyád akkor sem sírt, amikor rajtunk kívül
már mindenki megfeledkezett rólad, Sophie Rose Collier, a hol
félénk, hol vicces, huszonegy éves, oldcliffe-i lányról, aki azon a
bizonyos éjszakán eltűnt az egyik szórakozóhelyről. A lányról,
aki képes volt sírni a tévéreklámokon, aki odáig volt Jarvis
Cockerért, és aki nem tudott anélkül felbontani egy doboz
kekszet, hogy fel ne falta volna az egészet. – Csak a
maradványait találták meg Brean közelében… Frankie, tudom,
hogy ő az. Illik rá a személyleírás. – Furcsa, hogy Frankie-nek
szólít, bár te is mindig így hívtál. Már évek óta nem voltam
senkinek „Frankie”.
Igyekszem nem belegondolni, milyen lehetsz, miután
csaknem két évtizedet töltöttél a tengerben, vagy elképzelni,
hogy mit találhattak meg belőled a parton, a breani
szeméttörmelékben. Talán a lábadat a kecses bokáddal, vagy a
hosszú, napbarnított karod. Borzasztó, hogy most így kell hogy
elképzeljelek, mégsem tudom elhessegetni a gondolatot.
Most már tudom, hogy nem vagy életben. Nem vagy többé
„eltűnt személy”. Most már nem ringathatom magam abban a
tudatban, hogy csak gondoltál egyet és elmentél, mondjuk
Ausztráliába vagy Thaiföldre. Mindig is el akartunk utazni egy
hátizsákos túrára Délkelet-Ázsiába, emlékszel? Utáltad a hideg
téli hónapokat. Emlékszem, hosszú órákig álmodoztunk arról,
hogy elmenekülünk a városon átsüvítő, jeges szél elől, ami
folyton rázta a fák csupasz ágait és homokot szórt a házak elé,
amit gyakran a fogaink között is éreztünk. Holt szezonban
Oldcliffe szürke volt és nyomasztó. Nem voltak turisták, hogy
mozgalmassá tegyék a várost.
Kilazítom a blúzom nyakát a nyakamon. Nem kapok levegőt.
A félig nyitott ajtón át látom Nellt, amint odaát gépel. Vörös
haját ide-oda csavart kontyba tűzte a feje tetején.
Visszaülök az asztalhoz, és belesüppedek a forgószékbe. A
telefon égeti a fülem. – Nagyon sajnálom – motyogom magam
elé.
 – Frankie, próbálj megnyugodni! – Hallom a szél hangját a
háttérben, a fékcsikorgások és a járókelők csacsogásának
egyvelegében. – Sajnos számíthattunk rá. Fel voltunk rá
készülve. – Vajon melyik városból hív? Végül hol kötött ki a
bátyád? – Még azonosítani kell a maradványait. A dolgokat az is
megnehezíti, hogy… – kezdi egy nagy sóhajtással – túl sok időt
töltött a vízben. Azt mondták, a jövő hét közepére talán
elkészülnek vele.
Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán nem sok minden
maradt, amit azonosítani lehetne. Hányingerem van. – A
rendőrség tudja már, mi okozta a halálát?
– Továbbra is csak annyit mondanak, hogy ittas volt, és a
tengerbe esett a mólóról. Hogy nem kellett volna ott
tartózkodnia azon a mólón. Baleset volt. Eddig csak ennyit
tudunk. Bár én ezt nem nagyon hiszem el – folytatja kissé dühös
hangon. – Az az érzésem, hogy valaki többet is tud, mi történt
azon az éjszakán, Frankie. Valakinek tudnia kell, mi történt a
húgommal.
Most legszívesebben a hajamat tépném, de ehelyett inkább
arrébb lökök egy iratköteget az íróasztalon. A talpára állítom azt
a bekeretezett fényképet, amelyen egy póni hátán ülök, apám
pedig büszkén, győzedelmes mosollyal feszít mellettem. Ő
mindig Francescának hívott. – Hogy érted ezt?
– Az eltűnése éjszakáján Sophie nagyon félt. Azt mondta,
menekül valaki elől. – Hogy mi?! – Érzem, ahogy a fülemben
elkezd lüktetni a vér. Még erősebben markolom a telefont. – Ezt
eddig nem mondtad!
– A rendőrségnek említettem, de nem foglalkoztak vele.
Sophie mindig is ijedős, paranoiás volt. Szerintem beszedettek
vele valami ismeretlen vacakot. Tudod, hogy a diszkódrogok
már akkor is népszerűek voltak. Sophie önszántából sosem tett
volna ilyet, ezt biztosan tudom. Legbelül mindig is éreztem. Ő jó
kislány volt – folytatja elcsukló hangon. – A legjobb, akit
ismertem.
Daniel nem tudja, hogy mindketten speedeztünk az Ashton
Court Fesztiválon, igaz, Sophie? Megígértetted velem, hogy nem
árullak el. Emlékszem, ahogy suttogtunk, egymás szavába
vágva, és percről percre, egyre jobban bepörögtünk.
Lehunyom a szemem, hogy felidézzem az ominózus
éjszakát. A sarokból nézted, ahogy az emberek fel-le ugrálnak a
Born Slippy ütemére a Pincében. 1997. szeptember 6. volt,
szombat. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni a dátumot. Én a
táncparkett másik szélén beszélgettem a DJ-vel, de mire
megfordultam, már nem láttalak. Eltűntél a dohányfüstfelhőben,
a tömegben. Akkor nem vettem észre, hogy bármitől is félnél. Ha
bármi baj lett volna, elmondtad volna; mert mindent
megbeszéltünk egymással. Én voltam a legjobb barátnőd, nem
igaz?
– Segítenél nekem, Frankie? – folytatja Daniel, a hangja
hirtelen sürgetővé válik. – Mindenképpen tudni akarom, mi
történt vele valójában. Valakinek tudnia kell, mi zajlott le ott,
akkor a mólónál.
– Azt a mólót akkor már lezárták. Elkorhadt a fa, így
veszélyesnek nyilvánították.
– Tudom, de ettől még simán jártunk rajta. Ennek ellenére
nem hinném, hogy egyedül ment oda. Valaki biztosan vele
tartott – mondja kétségbeesve. Megszakad érte a szívem.
Bármennyi év telt is el, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt az
éjszakát. A bátyád azonban még szörnyűbb helyzetben van.
Annyi megválaszolatlan kérdés cikázik a fejében, hogy képtelen
nyugodni tőle. – Senki sem akar már beszélni a dologról. De te,
Frankie… te talán rá tudod venni őket.
Daniel természetesen felkereste a helyszínt. Biztos voltam
benne, hogy megteszi. Szerető bátyádként mindig is
védelmezett.
– Hát nem is tudom… amióta Londonban élünk, egyszer
sem mentem oda vissza – kezdem megrettenve. Kamaszkorom
óta csak arra vágytam, hogy elmeneküljek onnan. Igaz, ott
nőttünk fel, és három generáció óta ott él a családom, így
mindenki furcsállotta, hogy el akarok költözni, mégis
klausztrofóbiám volt abban a tengerparti városban.
A városban, ahol a múlt sötét titkai sosem merülnek
feledésbe.
És sosem bocsáttatnak meg.
 – Kérlek, Frankie, tedd meg a régi idők emlékére! Ő volt a
legjobb barátnőd, ráadásul az egész társaságot ismerted. Te talán
nem akarod tudni, mi történt vele?
– Dehogynem! – vágom rá azonnal, miközben
elgondolkodom, hogy tizennyolc év után valóban visszatérjek-e
Oldcliffe-be. Megesküdtem, hogy soha többé nem teszem be oda
a lábam, de most nincs más választásom. – Rendben, mikor
menjek? – Remélem, Daniel nem hallotta meg a keserű sóhajt a
kérdésem után.
A vállamra terítem a piros szövetkabátom, és a létező
leghitelesebb hangon átszólok Nellnek, hogy haza kell mennem,
mert nem érzem jól magam. Nell elkerekedett szemekkel bámul
rám, mert sosem szoktam beteg lenni, de én rá se nézek, csak
kiszaladok az irodából, ki az esőbe. Legalábbis amennyire
sikerül magas sarkú cipőben és szűk ceruzaszoknyában.
Gyorsan fogok egy taxit, és leroskadok a hátsó ülésre. Úgy
érzem, mintha egy ringlispíl forogna a fejemben. A vádlim fázik
a hideg bőrüléstől, miközben Islington felé tartunk.
Nagyon szíven ütött a halálhíred.
Ennyi volt, vége.
Beleborzongok, ha felidézem a Daniellel folytatott
telefonbeszélgetést, ahogy nyugodt hangján győzköd, hogy
térjek vissza Oldcliffe-be, hogy együtt feltárjuk a múltat.
Ennek már sose lesz vége.
 Emlékszem, amikor először láttalak, 1983 szeptemberében,
az első nap az iskolában. Hétévesek voltunk. Te az osztály előtt
álltál, Mrs. Draperrel, a tanárnővel. Olyan elveszettnek és
szerencsétlennek tűntél a vékony szálú hajaddal, az olcsó, kék
keretes szemüvegedben. A valaha fehér, kinyúlt zoknid
lecsúszva lötyögött a vékony bokádon. A térdeden egy koszlott
ragtapasz virított, a zöld egyenruhád széle pedig le volt
szakadva. Amikor Mrs. Draper megkérdezte, ki jelentkezik
önként, hogy segítsen neked, nyomban feltettem a kezem.
Látszott, hogy szükséged van egy barátra.
A ház szokatlanul üresnek és tisztának látszik, most, hogy
más szemmel nézek rá – a te szemeddel. Vajon mit gondolnál
róla? Végigmérnéd a háromszintes házamat, és azt mondanád,
hogy bejött nekem az élet? Vagy inkább, ahogy szoktál, kaján
mosollyal viccelődnél rajtam, hogy még mindig apuci kislánya
vagyok?
Ahogy megállok az előszobai tükör előtt, egy sikeres,
harminckilenc éves nő néz vissza rám. A hajam még mindig
fényes és sötét, a fodrászomnak hála nincsenek ősz hajszálaim,
csak néhány szarkaláb a zöld szemem körül. Most vajon öregnek
látnál? Szerintem igen. Neked legalább nem kell már
foglalkoznod az öregedéssel. Te most már mindig megmaradsz
frissnek és fiatalnak, örök huszonegy évesnek.
Elfordítom a fejem a tükörtől. Ideje csomagolnom.
Felszaladok a hálószobába. Daniel azt mondta, szervez nekem
egy helyet, ahol megszállhatok. Az egyik barátjának van ott egy
nyaralója, és mivel februárban holt szezon van, olcsóbban kiadja.
Reggel indulok, autóval.
Muszáj valamivel lefoglalnom magam. Leveszem a Louis
Vuitton bőröndömet a ruhásszekrény tetejéről, és kinyitva az
ágyon hagyom. Sok kérdés zakatol a fejemben: Hány napra
csomagoljak? Vajon mennyi ideig fog tartani? És ami a
legfontosabb, hogy fogom mindezt megmagyarázni Mike-nak?

A földszinten, a konyhában vagyok, vadul hámozok és

szeletelek, amikor meghallom Mike köszönését. Ezt a konyhát
még ő újította fel nekem szívességből, tavaly, még mielőtt
összejöttünk, bár már előtte is ismertem, mert segédkezett az új
hotel átalakításában. Mike erős, robusztus ember. Szőke haja és
erős állkapcsa azonnal megtetszett nekem, annak ellenére, hogy
tulajdonképpen semmi közös nincs bennünk. A csillogó, fehér
konyhabútor és a Corian burkolatú munkalap mind a
kapcsolatunkra emlékeztet – kívülről tiszta és új, belül viszont
már meglazultak a zsanérok, és leszakadt az egyik fiók.
A rádióban felcsendül a zene. Hagyom, hogy Rachmaninov
dallamai átmossák az agyam, és megnyugtassák a felborzolt
idegeim. Egy nagy pohár merlot is segít. Már elindítottam két
adag mosást, összecsomagoltam holnapra, és elkezdtem főzni a
vacsorát. Mike meglepődve néz rám, nemcsak azért, mert itthon
talált – többnyire sokáig maradok az irodában –, hanem mert
főzni lát.
 – Valami baj van, Fran? – Fran. Mennyivel felnőttesebben
hangzik, mint a Frankie! A Fran egy szofisztikált, érett személyre
utal, aki köszönőviszonyban sincs a régi Frankie-vel. – Te sírsz?
– Dehogy, csak a hagyma – füllentem neki, miközben
megtörlöm a kezem a kötényemben. Odalépek hozzá, hogy egy
csókot nyomjak az arcára. Imádom, amikor borostás!
Téglaporszagot áraszt.
Mike gyengéden eltol magától. – Nagyon koszos vagyok.
Lezuhanyozom – mondja, majd kisétál mellettem a konyhából.
Néhány perccel később már hallom is a vízcsobogást a
fürdőszobából.
Vacsora közben mesélni kezdek rólad.
– Őt eddig még sosem említetted – mondja Mike
marhasülttel és répával teli szájjal. Ez igaz. Senkinek sem
beszéltem rólad, Soph. Sem Mike-nak, sem a kollégáimnak, sem
annak a néhány barátomnak, akik egyáltalán vannak, sőt, még a
volt férjemnek sem. Olyan szoros kapocs volt közöttünk, hogy
ha beszéltem volna rólad, azzal a régi énemet is feltártam volna.
Muszáj volt tiszta lappal indulnom. Csak így voltam képes
megküzdeni mindazzal, ami történt.
Kortyolok egy nagyot a borból. – Ő volt a legjobb gyerekkori
barátnőm – kezdem, miközben remegő kézzel visszateszem a
poharat az asztalra. A villámra szúrok egy krumplicikket, és
mélyen a szószba mártom. – Nagyon közel álltunk egymáshoz.
Anyám szerint össze voltunk nőve, mint a sziámi ikrek. Már
tizennyolc éve, hogy Sophie eltűnt, de csak ma tudtam meg,
hogy megtalálták a… maradványait. – Leteszem a kezemből az
evőeszközt. Elment az étvágyam.
– Csak ennyi idő múltán? Kóklerek! – fakad ki Mike
elmélyülten a fejét ingatva, bár nem tudom kiolvasni világos
szeméből, mit is gondol valójában. Azt hittem (vagyis inkább
reméltem), hogy több kérdést fog feltenni rólad; hogy hol
találkoztunk először, mennyi ideje ismertelek, vagy hogy milyen
voltál, de nem tette. Szívesen elmeséltem volna, hogy kilencéves
korunkban saját táncot koreografáltunk Madonna „True Blue”
számára; hogy neked újságoltam el először, hogy csókolóztam
Simon Parkerrel a biciklitároló mögött, vagy amikor kiöntötted
nekem a szíved, hogy mennyire hiányzik az apád, akit alig
ismertél, vagy azt, amikor egyszer felültettelek a vállamra, és
annyira nevettél, hogy a nyakamba pisiltél. De inkább magamba
fojtom barátságunk apró emlékeit, lenyelem a vörösborral,
miközben Mike zavartalanul folytatja az evést. A komótos rágás
közben úgy forog a szája, mint a betonkeverő. Most
legszívesebben az arcába önteném a poharam tartalmát, csak
hogy kicsikarjak tőle valamilyen reakciót. Az egyik barátnőm,
Polly mindig azt mondja, Mike olyan merev, mint egy odaégett
pirítós. Mondjuk, ebben van valami. Tudom, hogy nem
rosszindulatból nem érdeklődik, csupán hiányzik belőle az
empátia.
Kíváncsi lennék, megfogalmazódott-e már valaha benne,
mennyire nem működik a kapcsolatunk. Már réges-rég
megbántam, hogy felajánlottam, hogy költözzön hozzám, de egy
gyenge pillanatomban megsajnáltam, amiért egy holloway-i
lepusztult lakásban lakik, feleannyi idős diákokkal, mint ő.
Aztán, három héttel ezelőtt, épp amikor le akartam vele ülni
beszélgetni, hogy közöljem, ez így nem mehet tovább, felhívott
anyu, hogy apu stroke-ot kapott. Apámra kellett volna
hallgatnom. Mindig is óva intett az összeköltözésektől,
mondván, ha az ember megosztja egy férfival a lakását és az
életét, azután már nehéz megszabadulni tőle, mivel erős kötődés
alakul ki közöttünk, anyagilag és érzelmileg egyaránt, mint egy
erős csomó két cérnaszál között. Most viszont már nincs erőm
kiszállni ebből a kapcsolatból. Nincs erőm kibogozni a csomót.
Inkább felállok az asztaltól, és a szemetesbe kotrom a vacsorám.
Lefekvéskor beavatom Mike-ot a terveimbe.
– Sophie bátyja, Daniel szerzett nekem szállást. Kibérelek
egy nyaralót – kezdem, miközben kilépek a szoknyámból, és a
széktámlára dobom.
Mike felül az ágyban. Izmos, szinte szőrtelen felsőteste
meztelen. Még mindig nagyon vonzódom hozzá, annak ellenére,
hogy tudom, a kapcsolatunk nem vezet sehová. – Ilyen rövid
időre? – kérdezi felvont szemöldökkel, miközben figyeli, ahogy
kigombolom a blúzom. – Holt szezon van, és tudod, mennyire
utálom a hoteleket – vonom meg a vállam. Mivel eleve egy
hotelben dolgozom, a szabadidőmben nem kívánok hotelben
megszállni. Nem akarok embert látni, és nem akarom, hogy
kiszolgáljanak.
 – De miért pont most? Azt mondtad, tizennyolc évvel ezelőtt
tűnt el. Miért vártatok eddig a dolgok felkutatásával?
Bosszantanak a kérdései. Miért nem érti? Miért nem fogja fel,
hogy az, hogy megtalálták a maradványaidat, fordulópontot
jelent? – Mert most tudtuk csak meg biztosan, hogy Sophie
halott – vágom rá durcásan.
– Még sosem jártam Oldcliffe-ben – mondja elmélázva,
miközben felfedez egy apró pöttyöt a felkarján. Ha arra céloz,
hogy elkísérne, biztos, hogy visszautasítom.
– Szerintem nem sokat veszítettél – vágom rá nyersen,
miközben belebújok a selyem hálóingembe. Semmiképp sem
akarom, hogy velem tartson. Most kell egy kis egyedüllét, hogy
levegőt kapjak.
– Tök jó lehetett felnőni a tengerparton.
Eleresztek egy hűvös mosolyt, és összeborzadok a
tengerparti pasztellrózsaszín förmedvény emlékére, ahol a
gyerekkoromat töltöttem. Még szerencse, hogy apámnak volt
annyi esze (és pénze), hogy még az ingatlanválság előtt
megszabadult tőle, és vett helyette egy londoni lakást. Felhajtom
a paplant, és bebújok Mike mellé az ágyba.
– Mennyi ideig maradsz? – kérdezi, miközben magához von,
és a nyakamhoz bújik. A vádlimon érzem a hideg lábát.
– Nem sokáig – felelem, majd lekapcsolom a lámpát. –
Remélem, csak néhány napot. Nem hagyhatom itt sokáig a
hotelt, főleg most, hogy apu… – nyelek egy nagyot, képtelen
vagyok kiejteni a szót a számon. Apám, aki mindig is aktív és
strapabíró volt, most már csak önmaga árnyéka.
Magatehetetlenül fekszik egy kórházi ágyon, még beszélni sem
tud. Túl hirtelen történt. Nem tudom feldolgozni. Fáradtságra
hivatkozva arrébb húzódom, és hátat fordítok Mike-nak.
Csendben várok, amíg meg nem hallom az ütemes horkolást.
Érzem, ahogy a végtagjai elnehezültek. Felkapom az ajtóra
akasztott köntösöm, és lábujjhegyen kilopakodom a konyhába. A
koromsötétben leülök az asztalhoz, és töltök magamnak még egy
pohár bort. A marhasült illata még mindig átjárja a helyiséget. A
mosogatógép apró, piros kijelzője villogva adja a tudtomra, hogy
a program lejárt. Olyan, mint egy ufó a sötétségben.
Az évek során sokat küzdöttem azért, hogy rendbe hozzam
az életem, hogy sikeres legyek, és hogy továbblépjek – hogy ne
gondoljak mindennap rád. Úgy érzem magam, mint egy báb,
amelynek a selyemgubója lebomlott, és az egész világ szeme
láttára meztelenné vált.
Jason. Végre eszembe jutott a neve.
Jó nagyot kortyolok a boromból, de a szívem még mindig
kalapál. Az igazságra mindig fény derül, Soph, és vele együtt a
sötét titkunkra is, amiről soha nem szóltunk senkinek. Eddig.
 Második fejezet

Sophie

1997. június 26., szombat

Késő éjszaka van. Lehet, hogy ez most egy értelmetlen zagyvaság
lesz, mert kicsit berúgtam, mégis muszáj leírnom, nehogy reggelre
elfelejtsem.
Frankie végre hazajött!
Ma este találkoztam vele. A Mojo's pultjánál állt két srác között,
akiket nem ismerek. (Az egyik matt részeg volt, az biztos.) Háttal állt
nekem, de még így is nyomban tudtam, hogy ő az. Sötét, fénylő,
egyenes hajáról bármikor felismerném. Sűrű, vastag hajszálai vannak,
mint egy kínai játékbabának. Egy teveszínű műszőrme kabát volt rajta
(legalábbis remélem, hogy nem volt igazi), hosszú, fekete csizmával.
Ahogy elnéztem a tömegben, egy kicsit újra elfogott az irigység, mert
még annál is gyönyörűbb, mint ahogy emlékeztem rá. Mellette
alulöltözöttnek és slamposnak éreztem magam a farmeromban és az
Adidas cipőmben (pedig új, és pont az a tengerkék kollekció, amire már
ezer éve vágytam!).
Ahogy megfordult, és megpillantott, széles mosolyra fakadt. Sietve
megszabadult a hódolóitól, akik rátapadtak, majd elindult felém a
tömegben, mint egy hatvanas évekbeli filmsztár. Francesca Howe. A
legjobb barátnőm. Mögötte mindenki elhalványult a háttérben, mintha
Frankie színes lett volna, a tömeg pedig fekete-fehér.
 – Úristen, Sophie! Ezt nem hiszem el! Hogy vagy? – kiált
sikongatva és hadonászva. Láttam rajta, hogy már erősen spicces, pedig
még csak fél kilenc volt. Sosem bírta az alkoholt. Nyomban a nyakamba
ugrott YSL Paris parfümfelhőjével, amit védjegyeként még a tanítási
napokon is magára fújt. Ahogy az orrom belefúródott a kabátjába,
molyirtót éreztem rajta. Biztos turkálóban vette.
Aztán kartávolságnyira eltolt magától, hogy szemügyre vehessen. –
Hogy megváltoztál! Nagyon jól nézel ki! – Tudtam, hogy az
alapozómra, a kiszedett szemöldökömre és a kontaktlencsémre gondol. –
Mutasd, milyen magas lettél! De kicsi vagyok melletted! – tette hozzá
nevetve. Nem akartam neki bevallani, hogy törékeny testalkata mellett
én érzem magam debellának. Frankie olyan alacsony, mint Kylie
Minogue, de hatalmas mellei vannak. Ezt is mindig irigyeltem tőle a
suliban. Én még mindig olyan lapos vagyok, mint egy vasalódeszka.
– Mi minden történt veled? – kérdezte felhúzva tökéletesen
formázott szemöldökét. Láttam, hogy gondolkodnia kell, hány éve
hagyta is ott az oldcliffe-i iskolát. Én pontosan emlékszem rá, hogy négy
éve történt, 1993-ban. – Már olyan rég? – csodálkozik, amikor elárulom
neki.
A 12. év végén ment el. A szülei kivették a gyenge osztályunkból,
hogy beírassák egy elit, bristoli bentlakásos suliba, hogy jobbak legyenek
az eredményei. Igaz, ígéretet tettünk egymásnak, hogy tartani fogjuk a
kapcsolatot, ami egy ideig sikerült is, ám később Frankie egyre
ritkábban látogatott haza. Később aggódni kezdtem, hogy csak vidéki
hülyeségeket tudok írni a leveleimben. Gondoltam, neki biztosan
izgalmasabban telik az élete a dzsigolóktól és díváktól hemzsegő
Bristolban. Mostani élete bizonyára köszönőviszonyban sincs a
lakóteleppel, ahol anyával és Daniellel éltem. (Sőt, még most, az
egyetem alatt is ott lakom.) Így lassan megszűnt közöttünk a levelezés,
és a gimi befejezése óta nem is hallottam felőle. Azon a nyáron még
néhányszor együtt lógtunk, de aztán újra eltávolodtunk, mivel én
visszamentem Warwickba, neki pedig pótfelvételire kellett mennie.
Persze ezt nem említette, mégis tudtam, mint ahogy azt is, hogy nem
szívesen jár abba a magániskolába. A mi családunkban én vagyok az
első, aki egyetemre jár. Azt hittem, nyaranként majd találkozni fogunk,
de Frankie alig látogatott haza. Egyszer összefutottam az anyukájával a
Safewayben. Akkor elmesélte, hogy Frankie és néhány pénzes haverja
kibéreltek egy házat egy teljes évre, tehát nem csak addig, amíg az iskola
tart. Úgy láttam, Maria aggódik miatta. Az ötletgazda szerepét persze
Frankie apjára kente, mondván, hogy mindig is elkényeztette a lányát.
Egyébként sosem hibáztattam Frankie-t, amiért távol maradt. Ha lett
volna hova mennem a szünidők alatt, én se jöttem volna vissza.
Néha arra gondoltam, talán túl fájdalmas számára a hazatérés,
mert arra emlékezteti (vagy inkább emlékeztetem), ami Jasonnel történt,
tizenhat éves korunkban. Azon a nyáron valami megváltozott
közöttünk. Azelőtt bármiről tudtunk beszélni egymással, az eset után
azonban képtelenek voltunk rá, mivel már Jason nevének említése is
eszünkbe juttatta azt a szörnyűséget, amit közösen követtünk el.
– Hogy érzed magad Warwickban? – kérdezte tőlem Frankie. –
Mindig is te voltál az okosabb kettőnk közül. Angol irodalmat tanulsz,
ugye, amit mindig is akartál?
 Csak bólintottam, mert zavarba hozott a figyelmessége. Frankie
mellett mindig fontosnak érezhette magát az ember. Ilyen volt ő. – És
veled mi van?
Frankie csak legyintett egyet. Emlékszem, halványkék, hullaszínű
körömlakkot viselt. – Végül Cardiffban kötöttem ki. Üzleti tudományok
szakon végeztem, ahogy apám akarta – vonta meg a vállát.
– Ez nagyszerű! – vágtam rá biztatóan, pedig valójában azt
gondoltam, mennyire unalmas lehet. – Itt maradsz a nyár folyamán?
– Igen – felelte belém karolva. – Apu azt szeretné, hogy a
hotelmenedzsmentben dolgozzak. Persze hiába – tette hozzá nevetve,
hátravetett fejjel. – És te? – Frankie beszédstílusa megváltozott, kissé
affektált.
– Nem is tudom. Még csak most kezdtem munkát keresni.
Leginkább a nyomtatott sajtó érdekel. – Nem akartam elárulni neki,
hogy kétlem, hogy valaha is normális munkát találnék. Szerintem itt
ragadok Oldcliffe-ben életem végéig, akárcsak anyám és a bátyám, és a
„jó agyam” ellenére ugyanebben a koszos kis part menti
újságosbódéban fogok dolgozni, kagylótörmelékek és bunkók között,
mint ahogy most is.
Ez Frankie-vel biztos nem esne meg. Bár én jobb tanuló voltam, és
egy neves egyetemre is felvettek, ez még nem jelent semmit. Frankie
szülei gazdagok, és bármennyi pénzt elköltenének a gyerekükre. Nekem
az egyetem az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak innen.
– Nagyon hiányoztál, Soph! – folytatta Frankie komoly,
szeretetteli hangon. – Nélküled nem volt olyan jó az iskola.
 Ebben egyetértettünk. Frankie hiánya bennem is mély nyomot
hagyott. Ő volt az első barátnőm. És egyben a legjobb is.
Frankie odavonszolt a bárpulthoz, elővett egy köteg pénzt, és
rendelt két pohár Diamond White koktélt. A következő órát
beszélgetéssel töltöttük, hogy mi minden történt az évek alatt, ki milyen
zenét szeret, vagy hogy milyen társaságba járunk. Persze mint mindig,
most is kiderült, hogy egyezik az ízlésünk. Miközben beszélgettünk,
úgy éreztem, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Egy új,
Pince nevű klubról is mesélt nekem, amely nemrég nyílt meg a
belvárosban, és ahol mindig indie zene szól. Megígérte, hogy egyszer
engem is elvisz. Ezután szóltak a pincérek, hogy hamarosan zárnak.
Miután megkaptuk az italunkat, próbáltam a szememmel megkeresni
Helent, a barátnőmet, akivel együtt érkeztem, de már nem láttam sehol.
Frankie rendelt egy újabb koktélt, koccintottunk. – Csirió, Soph! A
legutóbbi boldog nyarunkra! A múlt nyáron már kénytelenek voltunk
belecsöppenni a való világba. Felnőttünk, munkába álltunk,
kötelezettségeink vannak.
Persze nem mentünk egyből haza. Spiccesen, egymásba karolva
elbotladoztunk a tengerig, letelepedtünk a gátra, és élveztük, ahogy a
víz nyaldossa a lábunkat. A levegő páradús volt a forró nap után. Nem
tudtuk abbahagyni a beszélgetést.
Éjfél előtt nem kerültem haza, most pedig nem tudok aludni az
izgalmaktól.
Frankie visszatért! Újra itt van a legjobb barátnőm! Már nagyon
hiányoltam. Igaz, jól érzem magam az egyetemen, és ott is szereztem
nagyszerű barátokat, de vele senki nem ér fel.
 Frankie-t a legkedvesebb gyermekkori emlékeim között tartom
számon. Még görkorcsolyázni is ő tanított meg. Sokszor aludtam náluk,
egy lakályos tetőtéri szobában a szülei szállodájában. Emlékszem,
villásreggelit kaptam a tengerre néző étkezőben, amit eléggé
szokatlannak találtam, mivel anya és Daniel mindig az ölükben ettek a
tévé előtt. Néha kimentünk a régi mólóhoz sörözni, vagy épp
tánclépéseket gyakoroltunk az én (jóval szerényebb) szobámban. Az
osztályban mindig a hátsó padban ültünk, hogy nyugodtan
röhöghessünk Mr. Marrow parókáján.
Persze Frankie ismeri a rossz tulajdonságaimat is. Ez a régi
barátságok hátránya. De most nem hagyom, hogy bármi is elrontsa a
kedvemet. Még mindig úgy örülök neki!
Ez életem legjobb nyara!
 PÉNTEK

Harmadik fejezet

Frankie

SZÜRKE és nyomasztó az ég Oldcliffe-On-Sea-ben. A felhők olyan

alacsonyan állnak, hogy úgy érzem, kinyújtott karral
megérinthetném őket. Balra a homok sárbarna, a tenger vize
pedig inkább koszos mosogatóléhez hasonlít. Előre kell
hajolnom az autóból, hogy lássam a hullámokat, olyan messze
kezdődnek. Néhány magányos, gumicsizmás ember kószál csak
a parton. Csuromvizes kutyáiknak botokat dobálnak a gondosan
összehúzott széldzsekijeikben.
Elhajtok a mellett a strand mellett, ahol gyerekként a
nyarakat töltöttük. Apám itt tanított meg úszni. Az egykori
szabadstrand most körbedeszkázva, szomorúan áll, mint egy
faképnél hagyott szerelmes az első randin. A nagy móló azonban
mit sem változott, fénylő, vörös felirat és art deco mintázat
díszeleg rajta.
Az út ellenkező oldalán viktoriánus, tengerre néző
vendégházak és szállodák sorakoznak teraszaikkal. Elhajtok a
szüleim hajdani hotelja mellett, ahol felnőttem. A babarózsaszín
házfal azóta ízlésesebb, halványkék árnyalatot kapott.
A városközpont is mintha szalonképesebb lenne; a
diszkontboltok és kifőzdék között néhány kávézó és étterem is
felbukkant, de a város legnagyobb része így sem változott,
mintha megállt volna az idő az ötvenes években. Sajnos a
szórakozónegyedet azóta sem szüntették meg, ahonnan folyton
dübörög az ízléstelen zene, és a játékautomaták villódzó fényei
irritálják az ember szemét. Persze gyerekkorunkban imádtuk. Az
összes zsebpénzünket az automatákba dobáltuk.
Gondolom, nyaranta még mindig tele van a város
turistákkal. Házaspárok sétálgatnak a part mentén, a gyerekek
homokvárakat építenek, a nyugdíjasok egymás mellett
ücsörögnek a padokon, az otthonról hozott szendvicseikkel és
termoszaikkal, a kamasz szerelmesek pedig kézen fogva
bicikliznek. Télen azonban Oldcliffe egy elhagyatott
szellemváros, amely eszembe juttatja a múlt minden kellemetlen
emlékét.
Ahogy a városközpontból balra, a part menti útra hajtok,
megpillantom azt, amit már soha többé nem akartam látni. A
viktoriánus relikvia úgy emelkedik ki a zavaros tengerből, mint
egy oszlásnak indult szörny. Acéllábai roskadozni látszanak
saját súlya alatt. A régi móló – a hely, ahonnan eltűntél. Imádtad
ezt a mólót, én viszont mindig is gyűlöltem. Ahogy közelebb
gurulok, látom, hogy még lepusztultabb, mint akkor. A mólótól
néhány méterre található a lakótelep, ahol te és Daniel felnőttél.
Még mindig olyan ismerős minden, mintha az agyamba
tetoválták volna a város térképét.
Félreállok a Range Roveremmel, és leállítom a motort. Csak
ülök, bámulom a mólót, és hagyom, hogy az emlékek magukkal
sodorjanak. Kamaszként gyakran kijöttünk ide Jasonnel,
Daniellel és a barátaival. Bár a mólót 1989-ben lezárták, de ez a
tény kicsit se riasztott vissza minket. Nagyszerű volt ott
tanyázni, távol a belvárostól. Itt nyugodtan sörözhettünk, és
zavartalanul hallgathattuk a Blur- és Oasis-számokat a
hordozható CD-s magnómon. Persze sosem merészkedtünk el a
pavilonig, a móló végén, mert hallottuk a kocsmákban keringő
rémtörténeteket, például a móló építőjéről, aki a tengerbe esett,
és állítólag még most is visszajár kísérteni, vagy a hálóinges
fiatalasszonyról, aki újszülöttjével együtt a vízbe vetette magát,
miután elhagyta a férje. Abban sosem voltunk biztosak, hogy
igazak-e ezek a legendák, mindenesetre izgalmas volt rettegni
tőlük.
A móló most elhagyatottan, lezárva áll, BELÉPNI
ÉLETVESZÉLYES felirattal, bár nem lenne nehéz átmászni az
összetákolt kerítésen. Legalábbis régen biztosan megtettük
volna.
Egy ideig elücsörgök az autóban. Hallgatom, ahogy az eső
kopog a szélvédőn, és nézem a habzó hullámokat, melyeket úgy
felvert a szél, mintha vicsorgó, nyáladzó fenevadak lennének. A
külvárosban megálltam tankolni az idefelé vezető úton. A
korábban csak manógarázsként emlegetett benzinkutat már egy
Shell váltotta fel. Látod, Soph, már ez sem a régi. A bejárat előtt
újságok sorakoznak az állványon. „HOLTTESTET SODORT
PARTRA A VÍZ” – virít az egyik főcímlapon. Szörnyű, hogy
ilyen személytelenül emlegetnek.
Sosem felejtem el, amikor eltűntél. Másnap édesanyád
körbetelefonált, amikor észrevette, hogy nem mentél haza.
Először azt gondolta, biztos nálam aludtál vagy Helennél, de
miután hiába keresett minden barátnődnél, bejelentést tett a
rendőrségen. Akkor már huszonnégy órája nem láttunk. A
rendőrség mindannyiunkat kihallgatott. Egyszerűen eltűntél,
senki sem értette, hogy történhetett, amíg meg nem találták a fél
pár cipőd a régi mólónál. Ekkor lezárták a nyomozást, mondván,
halálos baleset történt.
Az újság címlapja égeti a szemem, úgyhogy inkább elkapom
a fejem.
Indulnom kell, mindjárt három óra. Nem várathatom tovább
Danielt.
Kedvetlenül beindítom a motort, de még mielőtt gázt adnék,
valami szemet szúr. Valaki a korhadt korláthoz támaszkodik.
Bármikor a vízbe eshet. Csak a sziluettjét látom. Hosszú haja
keretében egy szív alakú arc rajzolódik ki. Az biztos, hogy nő. És
rád hasonlít. A gyomrom görcsbe rándul. Te mégsem lehetsz,
biztos csak képzelődöm, bárki erre járhat, bár a mólót lezárták;
rothadt deszkáin hatalmas lyukak tátonganak. Ezen már senki
sem tud végigmenni anélkül, hogy ne esne bele a vízbe. Hirtelen
a szürke felhők közül előbukkan a nap, és rátűz a mólóra, szinte
megvakít. Ösztönösen becsukom a szemem, fekete pontok
cikáznak előttem. A következő pillanatban a nap újra elbújik, és
a móló ismét üres. Biztos csak a napfénytől káprázott a szemem.

A hétvégi ház, amelyet Daniel szerzett nekem, egy magas

sziklatömb tetejére épült, és éppen a régi mólóra néz. Kiszárad a
szám, mire felkanyarodom a nedves Hill Streetre, a tengerparti
útról jobbra. A terepjáróm többször is megbillen a kátyúktól,
mire végre a betonozott, egyenes szakaszra érek, a Beaufort
villasor citromsárga-fehér épülete elé. A viktoriánus
épületegyüttest kiugró ablakok és cifra tetőormok díszítik. Az
egyforma villák fagylaltszínekben sorakoznak egymás mellett;
kivétel nélkül mindegyik az Oldcliffe-i-öbölre és a régi mólóra
néz, mint a házsártos öregasszonyok vasárnaponként, a ház
előtti padokon. A villanegyed – még a rozoga móló ellenére is –
mindig is a város előkelő részének számított, parkjait csakis a
lakók használhatták.
Leparkolok a kavicsos kocsibeállóra, egy aranymetál
Vauxhall mellé. A bejáratnál a kaput szegélyező, alacsony falon
egy férfi ücsörög keresztbe tett lábakkal. Valamit körmöl a
jegyzetfüzetébe. Még ennyi év múltán is azonnal megismerem
Danielt. Csúcsos álla, hosszú orra mit sem változott. Sötét, fürtös
haja, amit régen folyton félresöpört az arcából, most is a
homlokába hull. Az autó hangjára várakozón felnéz, majd a füle
mögé csúsztatja a tollát.
 Reszket a kezem az idegességtől, miközben behúzom a
kéziféket. Ehhez képest sétagalopp értekezleteket tartani, kezelni
a nehéz ügyfeleket vagy az elcsigázott alkalmazottakat. Próbálok
kecsesen kiszállni a kocsiból a szűk farmeremben és a tűsarkú
csizmámban. Hirtelen arcon csap a hideg levegő.
– Frankie? – Daniel felpattan és felém igyekszik. Még
mindig hihetetlenül vékony és magas. Fekete farmert visel,
hosszú, sötét esőkabáttal. Csíkos sálja az állát takarja.
Becsúsztatja a jegyzetfüzetét a dzsekije belső zsebébe. Messziről
még mindig huszonhárom évesnek látszik, épp annyi idősnek,
mint amikor utoljára láttam, de közelebb érve már feltűnik, hogy
az idő sokat lágyított az éles vonásain. Fekete hajában néhány
ősz hajszál virít, és a bőre is érdesebb lett. Emlékszem, a BMX-én
láttam először. Folyton a lakótelep körül száguldozott, miközben
igyekezett lenyűgözni minket az akrobatikus mutatványaival.
Akkor kilencéves volt, most negyvenegy. És nagyon férfias.
Érzem, hogy kissé elpirulok.
Félszegen megöleljük egymást. Ahogy végigmér, megereszt
egy félmosolyt. Kíváncsi vagyok, csalódott-e a látványban. – Te
nem változtál semmit, Frankie Howe! – mondja lenyűgözve,
amitől megkönnyebbülök. – Még mindig olyan vagy, mint egy
igazi lady. – Eszembe jut, ahogy gyakran heverésztünk Sophie-
val együtt Daniel szobájában, ő meg felhúzott szemöldökkel és
ragyogó szürke szemével kajánul ugratott minket.
– Már el is felejtettem, hogy Lady Frankie-nek hívtál –
szólok nevetve.
 – Igen, mert divatbaba voltál – vágja rá, miközben félresöpri
a haját a szeméből. Az ismerős mozdulattól könnybe lábad a
szemem, de gyorsan visszanyelem a könnyeim. Sosem voltam
sírós fajta, ellentétben veled, Sophie. Még ugrattalak is vele,
hogy biztos tele van a kút a házatoknál.
– Nem voltam divatbaba – felelem zavaromban, kissé
élesebben, mint kellene, bár tudom, hogy a válasz úgyis süket
fülekre talál. Mindig is a „szállodatulajok lánya” voltam, míg te
és Daniel a lakótelepi gyerekek, a hatvanas években épült
házakkal és a lepusztult garázssorral.
Daniel előhalássza a kulcsot a zsebéből. – Na gyere, Lady
Frankie – folytatja viccelődve –, megmutatom a kastélyodat.
Utánatipegek a hosszú folyosón. A magas mennyezetet
díszes párkány határolja. A lépcsőt bézsszínű, puha szőnyeg
fedi. A lépcső mindkét oldalán két számozott ajtó található. – A
lakosztályod az első emeleten van – mondja, mert észreveszi,
hogy megállok az egyik bal oldali ajtó előtt. Továbbmegyünk az
emeletre, egy széles, négyzet alakú előtérbe, ahol egy boltíves
ablak és további két ajtó fogad. Odalépek az ablakhoz, és
rápillantok az öbölre.
– Nagyszerű a kilátás – szólok, miközben titkon újra
elszomorodom. Nem akarom minden áldott nap a mólót nézni,
azt az átkozott helyet, ahol eltűntél, pontosabban meghaltál.
Érzem, ahogy Daniel mögém lép. Kezét a vállamra teszi. –
Kár, hogy a mólóra néz, ugye? Sajnálom – teszi hozzá, mintha
olvasna a gondolataimban. – Gondoltam, nem akarsz a
városközpontban megszállni. Ezek a szobák sokkal szebbek. Egy
igazi ladynek valók. – Kedves, hogy próbál felvidítani.
Megfordulok. Csak néhány centire állunk egymástól. – Nagyon
jó lesz itt – füllentem neki. – Jól döntöttél, és úgyis csak néhány
napig maradok… – Ahogy találkozik a tekintetünk, elcsuklik a
hangom. Még a levegő is megváltozik körülöttünk. A tizennyolc
év kimondatlan szavai ott lebegnek a fejünk fölött.
Végül Daniel töri meg a szemkontaktust, és a bal oldali ajtó
felé fordul. A fehérre festett faajtón egy krómacél négyes szám
látható. Halkan beilleszti a kulcsot a zárba, és szélesre tárja az
ajtót. Áporodott a levegő, érezni lehet, hogy a helyiség sokáig
zárva volt.
Árnyékként követem, miközben körbevezet a kellemes, tágas
apartmanban. A falakat neutrális színekre festették. A kicsi, de
kétszemélyes fürdőszoba a hátsó kertre néz, ahol a kukákat
tárolják, mellette pedig egy modern főzőfülke kapott helyet. A
nappali hatalmas, öblös ablaka a szürke tengerre néz. A
mahagóniparketta nyikorog a csizmám talpa alatt. A lakás
divatosan bútorozott. A halványszürke bársonykanapéból és az
üvegasztalból ítélve inkább egy fiatal párnak szánták, semmint
egy kisgyerekes családnak. A plazmatévé alatt egy szép
mintázatú, kovácsoltvas kandalló található, mellette kisebb
farakással. A helyiség valójában luxuslakásnak is beillik, csak
hiányzik belőle az élettel teli rezgés, mivel hosszú hetekig nem
laktak benne.
 – A haverom azt mondta, jövő péntekig tudsz maradni.
Meglepő módon lefoglalták a hosszú hétvégére. Egyébként
maradhatnál tovább is.
Remélem, Daniel nem vette észre, hogy elsápadtam. A
rosszullét környékez, ha belegondolok, hogy egy teljes hetet itt
kell töltenem.
– Még nem tudom, meddig tudok maradni – mondom
gyorsan –, most én viszem az egész szállodát, mivel apám…
Daniel elkomolyodik. – Tudom, olvastam. Biztos nagyon
sokkoló számotokra – teszi hozzá felém fordulva.
Meglepetten rábámulok. Csak egy apró bekezdést írtak róla a
helyi újság üzleti rovatában. Titkon abban reménykedtem, hogy
senki se olvasta a helyi ismerősök közül. Apám mindig is büszke
ember volt.
– Igen, elég súlyos az állapota… – Igyekszem lenyelni a
gombócot a torkomban.
Daniel megsimogatja a karom, majd gyorsan zsebre vágja a
kezét, mintha megijedne a szituációtól.
Nem mondom el neki, hogy szerintem apám meg fog halni,
és a két hotel vezetése rám marad. Ráadásul egy harmadik
szálloda megnyitása is folyamatban van, így nem tudok
hiábavaló vállalkozásokra időt fecsérelni. Azt, hogy egy rövid
időre eljöttem, csakis Daniel és a régi idők kedvéért tettem. Meg
persze érted. Értünk.
– Mennyi apartmanból áll ez a ház? – kérdezem az ablakhoz
lépve. Mindjárt beesteledik. Daniel utánam lép.
 – Kettő lent, kettő fent. De mivel holt szezon van, úgy
tudom, csak az egyik lenti lakást bérelték ki a hétre – mondja
fintorogva. – De megleszel itt, nem? Vagy zavar, hogy egyedül
maradsz ebben a kísérteties házban? – teszi hozzá vigyorogva.
Olyan ismerős a nevetése! Épp olyan, mint a tiéd. És ez teljesen
kiborít. – Nem hiszek a szellemekben – közlöm elutasítóan.
– Még Gretában sem? Aki azóta is a csecsemőjét siratja, mert
a kettős gyilkossággal akarta megbüntetni a hűtlen férjét?
– Jaj, hagyjál már! – felelem nevetve, miközben játékosan
belecsípek a karjába. – Te aztán semmit sem változtál! Még
mindig olyan vagy, mint egy idegesítő fiútestvér, aki folyton
csak bosszantani akar.
Daniel vállat von, de látom rajta, hogy a megjegyzésem
elismerésnek tekinti. Hirtelen eszembe jut, mennyire
hiányozhatnak neki a testvéri civakodások, amióta eltűntél.
Talán az ittlétem téged és a gyermekkorát juttatja eszébe.
Megeshet, hogy valójában nincs is szüksége a segítségemre
ahhoz, hogy kiderítse az igazságot. Most biztos felelevenednek
benne a múltbéli emlékek. És mindaz, amit elvesztettünk.

Amíg Daniel felhozza a poggyászomat a csomagtartóból,

elhúzom a függönyöket a nappaliban. A móló fekete árnyékot
vet a sötét égen. A két százéves lámpaoszlop úgy világítja meg a
törött deszkákat, mint egy reflektor a színpadon. A pavilon
boltozatát szinte csak sejteni lehet a távolban, mintha egy folt
lenne a horizonton. A látványtól végigfut a hátamon a hideg,
úgyhogy inkább behúzom a függönyt. Visszamegyek a
konyhába, hogy főzzek egy teát, és meghatódva látom, hogy
valaki – vagy Daniel, vagy a tulajdonos – friss kenyeret, tejet és
teát készített be számomra.
– Nem emlékszem, hogy cukorral iszod-e – mondom immár
a nappaliban, két bögrével a kezemben. Daniel a kanapéra
heveredik, a csomagjaimmal a lábánál. Már a kandallót is
begyújtotta.
– Nem, így is elég édes vagyok – feleli széles mosollyal,
miközben elveszi tőlem az egyik bögrét. – Köszi!
– Te vetted a tejet és a teát?
– Gondoltam, jól jöhet – vonja meg a vállát. – Te mi mindent
hoztál ebben a bőröndben? Legalább egy tonna.
– Jobb, ha nem tudod – mondom viccelődve, miközben
mellé kuporodom. – Köszönöm, hogy bevásároltál nekem! –
Megérintem a karját, de érzem, hogy Daniel feszült lesz, így
elkapom a kezem, és csendben maradok.
Hosszú ujjaival megmarkolja a bögrét, és megfújja a teát,
mielőtt belekortyolna.
– Szóval, mi minden történt veled a hosszú évek alatt? –
kérdezem könnyed hangon. Legalábbis próbálom.
Daniel összeráncolja a homlokát. Látom, hogy erősebben
markolja a bögrét. Észreveszem, hogy egy egyszerű
karikagyűrűt hord a jobb kezén. Megkérdezem, kitől kapta.
Daniel először nem válaszol, így aggódni kezdek, hátha
megbántottam a kérdezősködéssel. Azt hiszem, az esetek
többségében intuitív vagyok: többnyire tudom, mi az a kérdés
vagy mondat, amellyel megtörik a jég. Erre nagyon büszke
vagyok, mert óriási kincs a munkám során, de az efféle helyzet
etikettjét nem ismerem. Mit tudsz mondani a legjobb barátnőd
testvérének, egy nappal azután, hogy megtalálták a húga
holttestét?
Daniel rám pillant. Bögréjét még mindig a szájához tartja. –
Egy kissé félresiklott az életem – vonja meg a vállát, mégis
szégyent látok az arcán. – Tudod, hogy van ez… – Válaszképpen
csak bólintok. Emlékszem, Soph, mennyire aggódtál a bátyádért.
Daniel megbukott az érettségin, és munkát sem keresett. Attól
féltél, örökre Oldcliffe-ben ragad. – Aztán úgy döntöttem,
követni fogom az álmaimat, ami a zene.
– Még mindig játszol abban az együttesben? – Igyekszem
nem mutatni, de megsajnálom Danielt. Emlékszem arra a vacak
zenekarra, amelyikkel hétvégenként Bristolba utazott, hogy
ilyen-olyan pubokban játszhasson. Daniel nem volt rossz gitáros,
az énekesük, Sid viszont hamisan énekelt, de senkinek se volt
szíve megmondani neki.
– Á, már nem! – feleli kuncogva. – Rájöttem, hogy
műelemzésben sokkal jobb vagyok, így jelentkeztem a
főiskolára, újságíró szakra, hogy a zenéről írhassak.
– Ez igen! Akkor mégis elkerültél innen?
 – Ennyire meglep? – nevet fel keserűen. – Miért, mit
gondoltál? Hogy a McDonald’sban dolgozom, vagy heroinista
lettem?
– Nem, dehogy! – vágom rá nem túl meggyőzően.
– Néhány évig a zenéről írtam, a Melody Maker-nél
dolgoztam. Londonba költöztem. Azok voltak a szép idők! –
meséli mosolyogva, mint akinek eszébe jutott egy kellemes
emlék. – Jelenleg a helyi lapnál dolgozom szerkesztőként.
– Visszaköltöztél? – Lerí az arcomról a megvetés, bárhogy
igyekszem is palástolni.
– Igen, nemrég hazaköltöztem – feleli Daniel kissé
ingerülten. – Ez az otthonom, és így közelebb érzem magam
Sophie-hoz. Nem menekülhetek el örökre. Mint ahogy te sem.
– De én nem tudok maradni – mondom most már
szégyenkezve, és lehajtom a fejem. – Amikor a szüleim
megvették a londoni szállodát, a legjobb megoldás az volt, ha
velük tartok. Olyan volt, mint egy újrakezdés, ne neheztelj rám
emiatt, Dan.
– Nem neheztelek – vágja rá nyersen. – Végül is most,
amikor számít, itt vagy.
Felnézek. Daniel ugyanúgy bámul rám, ugyanolyan
arckifejezéssel, mint régen. Mintha keresztüllátna rajtam.
Emlékszem, Sophie, mindig azzal ugrattál, hogy tetszem neki.
Néha én is észrevettem, de sosem gondoltam rá, hogy összejöjjek
a bátyáddal. Csak flörtöltem vele, és párszor – de tényleg nagyon
ritkán – gondoltam arra, hogy nem tiltakoznék, ha megcsókolna.
Ez azon a nyáron történt, amikor megismerkedtünk Jasonnel.
Belekortyolok a teámba. Érzem, hogy megint elpirultam.
Néhány pillanat múlva Daniel megtöri a csendet. – És veled
mi minden történt? Gondolom, aranyéleted van – kérdezi
vigyorogva, amit nem tudok viszonozni. Aranyélet. Igen, egy
kívülálló mindig ezt gondolja, ha rám néz. Van pénzem, szép
otthonom, és egy szállodalánc igazgatójaként dolgozom. Csak
azt nem tudja senki, hogy a lelkem egy része meghalt azon az
éjszakán, amikor eltűntél.
Daniel feszülten figyel, így rázendítek a szokásos mesémre,
hogy feleségül mentem egy befektetési tanácsadóhoz, akit
imádtam; hogy akartunk gyereket, de nem estem teherbe, és
hogy megcsalt a kolléganőjével, majd elváltunk, ahogy ez lenni
szokott. A tartásdíjról nem teszek említést, pedig részben abból
sikerült megvásárolnunk az új hotelt, és persze arról sem szólok,
hogy ezek után nem igazán bízok meg a férfiakban, még az
olyan rendes emberekben sem, mint Mike.
Miközben mesélek neki, Daniel a teáját issza, és együttérzőn
bólogat. – Sajnálom, hogy ilyen kellemetlenségeket kellett
átélned – mondja, miután befejeztem a mondandóm. – Én nem
házasodtam meg. Nem találtam meg az igazit. – A szemem újra
a karikagyűrűjére téved. Azért csak volt egy fontos nő az
életében. Daniel szomorkás mosolyától megdobban a szívem.
Mintha a gyász és az irántad érzett szeretete érett férfivá
formálta volna. Azelőtt hiányzott belőle az érzelmi intelligencia.
Régen, talpig fekete ruhájában, a depresszív zenéivel olyan volt,
mint egy meg nem értett művész, ami furcsán párosult a
nemtörődömség boldogságával. Leonnal ellentétben, aki a
nyomasztó verseivel olyan volt, mint egy üldözött.
– Kitaláltam valamit! – szólal meg hirtelen. – Mivel csak egy
hétig tudsz maradni, jobb, ha nyomban nekilátunk a dolognak.
Már épp szólásra nyílik a szám, hogy egy hetet sem tudok
maradni, de Daniel arckifejezése elnémít.
– Van valami ellenvetésed? – kérdezi, mintha olvasna a
gondolataimban. Valójában van. Iszonyú sok a dolgom.
Gyakorlatilag egy napot sem maradhatnék távol a munkától,
nemhogy egy hetet. De hogy mondjam meg neki anélkül, hogy
érzéketlennek, szívtelennek látszódjak? Gyorsan megiszom a
maradék teát, majd a fejemet rázva azt felelem, nincs
ellenvetésem.
– Akkor jó – folytatja –, mert felhívott a rendőrség. Sikerült
több információt szerezniük.
Érzem, hogy izzadni kezd a tenyerem. – Micsodát?
– A hosszú évek alatt Sophie teste bomlásnak indult a
tengerben. A mentőbúvárok egy lábat találtak, ami egyezik
Sophie méretével. Ráadásul még az Adidas cipő is rajta volt.
Borzasztó.
Daniel elsápadva folytatja. – Megkérdezték, szerda reggel el
tudnék-e menni azonosítani a holttestet. A cipő egyébként
egyezik azzal a fél párral, amelyet a parton találtak. Velem
tartanál? Azt hiszem, egyedül nem tudnám végigcsinálni – teszi
hozzá kétségbeesetten.
Jólesik, hogy Danielnek szüksége van rám.
– Természetesen. – Eszembe jut az a kék Adidas cipőd.
Mindig abban voltál, szinte le se jött a lábadról.
Daniel feláll. – Most jobb, ha megyek. Holnap reggel itt
leszek érted. Fél tízkor megfelel? – Igyekszik vidáman szólni, de
a hangja erőltetetten cseng. – Szerintem Leonhoz menjünk
legelőször. Mi a véleményed?
Tessék? Leon? Rémületemben majdnem félrenyelem a teát. –
Úgy tudom, Leon külföldön dolgozik – felelem sajnálkozást
színlelve. – De sebaj, ki a következő a listán? – folytatom
gyorsan, miközben én is felállok.
– Leon már hazaköltözött, Frankie – vonja fel Daniel kérdőn
a szemöldökét. – Azt hittem, tudsz róla.
Daniel ötletétől a hajam is égnek áll. Rongybabaként
zuhanok vissza a kanapéra.
Ha tudtam volna, hogy újra kell látnom Leont, biztos, hogy
soha nem jöttem volna vissza.
 Negyedik fejezet

Sophie

1997. július 4., péntek

A múlt héten láttam egy szexi srácot Frankie-vel. Leon
McNamarának hívják. Félig ír, akárcsak én. Sötétbarna hajú, és olyan
gyönyörű szeme van, amilyet még életemben nem láttam. Pont olyan
indigókék, mint a Levi’s 501-esem.
Leon. Imádom a nevét, olyan különleges. Sokkal jobb, mint a
Daniel, James, Simon vagy a többi unalmas fiúnév. Igazi indie! Ami
nem csak abból áll, hogy milyen zenéket hallgat – mellesleg nemcsak
Oasist, hanem olyan együtteseket is, amikről az életben nem hallottam,
és többnyire állatnevűek, mint például a Buffalo Springfield, a The
Byrds vagy az Animals. Leon csendes és komoly srác. Sokat olvas.
Persze nem Playboyt, mint Daniel, hanem klasszikusokat is, mint
például A nagy Gatsby vagy a Meggyőző érvek. Eszméletlen, hogy Jane
Austent is olvas, de sosem henceg vele, nem úgy, mint néhány
évfolyamtársam. Leon születetten intelligens. Ő is lakótelepen nőtt fel,
de nem itt, hanem Breanben. Úgy tetszik, hogy csupa ellentmondás!
Informatikát tanul, de közben verseket ír, Jane Austent olvas, és sokat
kocsmázik.
Egy bibi van csak. Máris elmagyarázom.
Frankie tegnap éjjel mutatott be Leonnak a Pincében. Amióta
összefutottunk Frankie-vel, szinte mindennap találkozunk, csak úgy,
mint régen, mintha nem is lett volna az a három év. Ugyanott
folytattuk, ahol abbahagytuk.
Frankie egyébként a szülei szállodájában dolgozik, reggel tíztől
délután kettőig. A szobák rendjét ellenőrzi, néha ágyneműt is cserél.
Ehhez képest nagyon jól megfizetik, sokkal többet keres, mint én azzal,
hogy ragacsos halat és olajos sült krumplit sózok el a turistáknak abban
a bodegában. Hát igen, ez az előnye annak, ha a szüleinek dolgozik az
ember. Egyébként én is korán végzek, háromkor, úgyhogy együtt tudjuk
tölteni a délutánt. Ha Frankie-vel vagyok, úgy érzem magam, mint
tinikoromban; ugyanazokat a dolgokat csináljuk, mint akkor: kisétálunk
a nagy mólóhoz, vagy vattacukrot eszünk a parton, miközben a
jövőnket tervezgetjük. Esténként gyakran elmegyünk valahová,
legtöbbször a Sirályba. A hely elég gáz, büdös is, de legalább olcsó a sör.
A hét vége felé, ha már elfogy a pénzünk, előfordul, hogy csak
kimegyünk a régi mólóhoz Daniellel és a haverjaival, Síddel és Ade-del
az együttesből, néhány doboz Red Stripe társaságában. Órákig el
tudunk ott ücsörögni, és persze mindig előkerülnek a rémtörténetek,
például Gretáról és az újszülöttjéről. A végén már annyira be szoktam
parázni, hogy nem bánom, ha Daniel hazakísér.
Hű, de elkalandoztam. Térjünk vissza Leonra.
Szóval a Pince tök jó hely, és tegnap, mivel csütörtök volt, olcsóbb
volt a belépő. Hihetetlen, hogy az egyetemi éveim alatt Oldcliffe így
felzárkózott, hogy ilyen menő helyek is nyíltak a városban! A Pince –
meglepő módon – az egyik legnagyobb étterem pincéjében található.
Külön bejárata van, és csak olyan zenét játszanak, amit én szeretek.
Kicsi, füstös hely, de imádom. Nem tudom, hogy csinálja, de Frankie
mindenkit ismer, népszerűbb, mint valaha. Főleg a fiúk körében. Tehát
ott tartottam, hogy bemutatott Leonnak.
Ő épp a pultnál állt, cserzett bőrdzsekijében, sötét farmerében és
kopott motoroscsizmájában, egy korsó sört szorongatott a kezében.
Amikor rám pillantott azokkal az elképesztő szemeivel, a lélegzetem is
elakadt. Nem figyelt fel rám különösebben, csak elmotyogott egy hellót a
söre felett. Frankie melléfurakodott, miközben rendelt magunknak két
Diamond Whitest, majd beszédbe elegyedett egy másik fiúval, engem
pedig ott hagyott Leonnal. Csak feszengve álltunk egymással szemben,
kínos csendben.
– Gyakran jársz ide? – kérdeztem végül, égő arccal, miközben
zavaromban észre se vettem, hogy mit mondok. Leon egy pillanatra
meglepődött, de aztán arca kedvessé vált, és rám villantotta a szemét.
Egyszerre nevettük el magunkat, megtört a jég.
– Bocs, olyan hülye vagyok – motyogtam, miközben a kisujjam
körmét rágcsáltam. Mindig is béna voltam azokkal, akik tetszettek
nekem.
– Semmi baj – felelte röviden. – Még nem láttalak itt – folytatta
érdeklődve.
– Hétéves korom óta lakom itt, de nemrég elköltöztem az egyetem
miatt.
– Értem – mondta, miközben odaadta a koktélt, amit Frankie a
kezébe nyomott. Ahogy hozzám ért a keze, úgy éreztem magam, mint
akit áramütés ért. Leon válla felett láttam, ahogy Frankie csókot formáló
szájjal csücsörít rám, amitől megint elvörösödtem.
 – Én csak néhány éve lakom itt – folytatta Leon. Reménykedtem,
hogy nem veszi észre, mennyire zavarban vagyok. Elmesélte, hogy
Írországban nőtt fel, majd nyolcéves korától Breanben éltek. – Csak
tavaly költöztem ide. A bátyámmal és a barátnőjével lakom együtt a
Dove Wayen. – Majdnem felkiáltottam örömömben: csak kétutcányira
lakik tőlünk! – Szeretek Lorcannal lakni. Ő legalább békén hagy, és azt
csinálhatok, amit akarok. – Leoón azt is elmesélte, hogy informatikát
tanul Bristolban, ahová heti egyszer jár be, a maradék idejében pedig
egy biztosító informatikai osztályán dolgozik. Beszédén hallottam a
nyugati orrhanggal vegyített ír tájszólást. Említettem neki, hogy
anyukám is ír származású.
Miközben kortyolgattam a koktélomat, hallgattam, ahogy beszélt,
majd elárultam neki, mi a nagy vágyam, azt, hogy írással szeretnék
foglalkozni.
– Író akarsz lenni?
Félresöpörtem a hajam az arcomból, hogy lazának tűnjek. – Aha.
Nekem csak az számít, hogy könyvek vegyenek körül.
– És mik a terveid az egyetem után?
– Megpályáztam néhány állást. Tavaly nyáron gyakorlaton is
voltam, így legalább van mit beleírni az önéletrajzomba. Néhány hét
múlva megyek egy állásinterjúra, egy kis kiadóba, London
külvárosában.
Láttam az arcán, hogy most lenyűgöztem.
– Ez nagyon jól hangzik! És milyen munkakörben?
– Szerkesztői asszisztens. Valójában felelős szerkesztő szeretnék
lenni, de arra nagy a túljelentkezés. – Azt persze nem említettem neki,
hogy már túl vagyok két sikertelen állásinterjún és azt se tudom, hogy
hány tucat megválaszolatlan levélen.
– Én költő akarok lenni, de a szüleim azt akarják, hogy rendes
munkám legyen – mondta, két mutatóujjával idézőjeleket formálva. –
Szerintük az egyetemnek semmi értelme.
– De azt azért nem ellenzik, hogy informatikát tanulsz, ugye?
– Abba csak azért nem szólnak bele, mert legalább pénzt keresek
vele – vonta meg a vállát. – Már ezelőtt is volt munkám, de a szüleim
nagyobb perspektívát látnak az informatikában. Tudod, a számítógép a
jövő… – tette hozzá viccesen, szülői hangszínt utánozva. Közben
láttam, hogy átsuhant valami a fején, amitől az arca szomorú, komoly
és talán bölcsebb is lett. Legszívesebben megöleltem volna.
– Leülünk? – mutatott egy éppen felszabaduló kis asztal felé a
sarokban. Megkönnyebbülten bólintottam, mert így legalább nem
láttam Frankie-t, aki pasikkal körbevéve csacsogott vidáman, de hébe-
hóba rám sandított, és szerelmes arckifejezésekkel cukkolt.
– Szóval költő vagy? – kérdeztem, miközben letelepedtünk az
asztalhoz. A vállunk összeért a szűk sarokban, így megéreztem az
aftershave-je illatát. CK One, Calvin Kleintől. Mindig is jó volt a
szimatom.
Leon bólintott, majd belekortyolt a sörébe. – Igen, verseket és
dalszövegeket írok, bár sajnos egy hangszeren sem játszom.
– Nem ismered véletlenül a bátyám, Daniel Colliert? Magától
tanult meg gitározni, együttesben is játszik.
– Mintha már hallottam volna a nevét – ráncolta össze a
szemöldökét, ami nem vet rá jó fényt, mivel Oldcliffe-ben mindenki
ismeri Danielt. Legalább olyan népszerű, mint Frankie. Ők ketten
szociális lények, velem ellentétben.
Ezután a zenéről beszélgettünk. Kiderült, hogy még csak nem is
hallottam a Buffalo Springfieldről, így megígérte, hogy kölcsönadja az
egyik albumot.
– Jez egy pöcs, de meg kell hagyni, a zenéhez ért – mondta a DJ-re
mutatva, aki épp egy Bluetones-számot kevert be.
– Miért pöcs? – kérdeztem nevetve.
– Nézz rá! – veti oda Jez felé biccentve, aki a keverőpultot
támasztva éppen egy miniszoknyás, platformcsizmás szőkét fűzött. –
Mindig lóg rajta valami csaj, de csak azért, mert DJ.
– Mi az, féltékeny vagy? – kérdeztem nevetve.
– Mivel a legszebb lánnyal ülök itt, ezért nem – mondta, majd
kortyolt egy nagyot a söréből.
– Persze, mindenkinek ezt mondod! – ugrattam oldalba bökve,
mire felém fordult, közelebb hajolt hozzám, és olyan mélyen nézett a
szemembe, hogy a lélegzetem is elállt.
– Hát itt vagytok! – Frankie volt az. Csípőre tett kézzel megállt
mellettünk, és teljesen megölte a pillanatot. – Gyere Sophie, táncoljunk!
Te is szereted ezt a számot. – Észre se vettem, hogy a Babies megy a
Pulptól. Frankie elrángatott az asztaltól, még mielőtt tiltakozhattam
volna. A vállam mögül visszapillantottam Leonra, aki nevetve
megvonta a vállát, és tovább sörözött. Legszívesebben bokán rúgtam
volna Frankie-t. – Miért zavartál meg minket? – sziszegtem felé a
táncparketten.
 Frankie hirtelen elkomolyodott. – Felejtsd el, Soph, nem hozzád
való.
Kezdtem dühbe gurulni. – Hát ezt meg honnan tudod?! –
Mérgemben a táncot is abbahagytam.
De Frankie csak legyintett kezében az üveg Diamond White-tal. –
Csak egy kicsit pszichopata. Ennyi. Nem tekinti válasznak, ha nemet
mondasz.
Végigfutott a hátamon a hideg. – Hogy mi?!
– Ja, nem úgy értem, nálam nem próbálkozott – szabadkozott
Frankie a döbbenetem láttán.
– Honnan ismered ilyen jól? Jártatok?
– Dehogy, csak szeretett volna! – rázta meg Frankie nevetve a sötét
haját, de amikor meglátta, hogy nem osztozom a jókedvében, az ő
arcáról is lefagyott a mosoly. Most már Frankie sem táncolt.
– Nézd… – kezdte Frankie a szavakat keresve. – Amikor először
megláttam, nagyon megtetszett. Egyszer csókolóztunk, úgy egy
hónapja. Talán túl rámenős volt. Egyszerűen nem hagyott békén.
– Járni akart veled?
– Igen. Végül is nagyon jóképű, csak valahogy nem az én esetem.
Nincsenek tervei, nem ambiciózus. – Próbáltam mondani valamit Leon
védelmében, de Frankie belém fojtotta a szót. – Némi túlzással azt is
mondanám, hogy zaklatni kezdett. Végül jól érthetően elmagyaráztam
neki, hogy nem érdekel, és kész. Egy kicsit meg kellett fenyegetnem,
csak így értett a szóból. Legalábbis remélem.
Összeszorult a szívem.
 – De most barátok vagytok, nem? – kérdeztem, mert eszembe
jutott, hogy a múlt héten együtt láttam őket a Mojo's-ban.
– Igen, de először nem ezt szerette volna – bökte ki Frankie egy
erőltetett félmosoly kíséretében, mint aki titkot rejteget. – De bízom
benne, hogy most már ő is csak barátként tekint rám. – Frankie ezután
lassan, csukott szemmel táncolni kezdett, mint aki bízik a világ
jóindulatában.
Legszívesebben toporzékoltam volna dühömben, bár végül is nem
Frankie hibája, hogy Leon fel akarta szedni. Tánc közben végigmértem
Frankie-t. Fekete-fehér miniruhájában és hosszú fekete csizmájában
igazi bombázó volt. Hát persze, hogy megtetszett Leonnak. Frankie
mellett labdába se rúghatok.
A szememmel megpróbáltam megkeresni Leont, de hiába
pásztáztam végig a tömeget, a sűrű dohányfüstben nem láttam sehol.
Éjjel egy óra után indultunk haza. Frankie végig Jezről csacsogott
nekem, aki (természetesen) randira hívta.
Csak ma reggel vettem észre, hogy valaki egy cetlit rejtett a
kabátzsebembe. Egy összehajtogatott ruhatárjegy volt, egyik oldalán
számmal, másik oldalán egy üzenettel. Valaki biztos megvesztegette a
ruhatárost, hogy csempéssze a zsebembe. Nyomtatott betűkkel az alábbi
üzenet állt rajta: „Találkozzunk a régi mólónál, pénteken, este hétkor!
L.”
 Ötödik fejezet

Frankie

AMIÓTA megérkeztem, most maradtam először egyedül az

apartmanban, és bár majdnem tizennyolc éve nem láttam
Danielt, mégis hiányzik a megnyugtató jelenléte és a támogatása.
Érte megérte eljönnöm erre az istenverte helyre.
A hűvös nappali magas mennyezetén árnyékok cikáznak,
érzem, hogy hideg a parketta a talpam alatt. Rádobok még
néhány fahasábot a tűzre, és a kandalló mellé kuporodom. A tűz
egyre magasabbra táncol, szinte eléri a kandalló tetejét. Mélyen
beszívom az égő fa illatát. Kicsit kaparja a torkom.
Még mindig Daniel búcsúszavai visszhangoznak a fejemben.
Leon újra a városban van, és ami még rosszabb hír, hogy holnap
találkoznom kell vele. Még egyszer átgondolom, milyen
kifogásokat tudnék még felhozni, hogy ne kelljen itt maradnom:
az egyik szállodával problémák adódtak, apámnak szüksége van
rám, Mike leégette a házat. De hiába töröm a fejem, tudom, hogy
holnap el kell kísérnem Danielt, mert ha nem teszem, Leon
esetleg elárul valamit azokból a dolgokból, amiket jobb, ha
eltitkolok. Daniel nem tudhat semmit a múltunkról. Nem
kockáztathatok.
Remélem, te se árultál el neki semmit, Soph. Megígérted.
Ugye nem adtad ki magad Leonnak sem?
 Enyhe fuvallat suhan át a nyakamon. Miért érzem úgy, hogy
figyelnek? Csak egy nagyobb széllökés süvít át az ablak résein,
majd le a kéményen, amitől a lángok fellobbannak. Ijedtemben
hátraugrom. Mintha kísértetek járnának itt. Félelmetes.
Igyekszem nem gondolni a nehéz, krémszínű drapéria mögötti
kilátásra, a hajóabroncs sötét árnyékára, a móló rothadó
deszkáira és a szörnyű dolgokra, amelyek évekkel ezelőtt
történtek. Az eső olyan hangosan kopog az ablaküvegen, mintha
egy eszelős őrült zörgetné egy kés hegyével.
Innék egy pohár bort. Most.
Kimegyek a konyhába, és elveszek egy üveg vöröset a
mikrosütő mellől. Éreztem, hogy stresszes napoknak nézek
elébe, így betáraztam néhány üveggel. Leülök a tévé elé, de a
vihartól ugrál a kép, úgyhogy dühösen kikapcsolom. Megőrülök,
ha akár egy éjszakát is itt kell töltenem. Már bánom, hogy
beleegyeztem, hogy eljöjjek.
A városközpontban kellett volna szobát foglalnom, egy
olyan hotelben, amely az impozáns nagy mólóra és a tengerparti
sétányra néz. Például egy olyan szállodában, ahol felnőttem.
Ezek az apartmanok lehet, hogy elegánsabbak, mint a belvárosi
vendégházak, de télen nem a legkellemesebb egy szikla tetején
lakni. A múltamat ismerve különösen nem. Olyan elszigetelten
érzem itt magam! Miért van az, hogy valahányszor egyedül
vagyok, eszembe jut az összes horrorfilm, amelyet valaha is
láttam?
 Vágyakozva gondolok az islingtoni otthonomra. Pedig
megszoktam már a magányt; eltekintve a rövid házasságomtól
és a néhány még rövidebb élettársi viszonyomtól, mindig is
egyedül éltem. De London más. Ott mindig hallom a város
ismerős hangjait, a közlekedés morajló zaját, a dudálásokat, a
rendőrautók szirénáit, a tinik kiabálását és a repülők távoli
zúgását, amelyek mind arra emlékeztetnek, hogy nem vagyok
egyedül, távol a civilizációtól. London még az éjszaka közepén
sem csendes. Már el is felejtettem, milyen ijesztő tud lenni a
néma csend.
Eszembe jut Mike, ahogy koszos ruhában, a sáros cipőjével
végigtrappol a lakáson, és rendetlenséget hagy a konyhában.
Hirtelen idegesíteni kezd, hogy az otthonomban tanyázik.
Megcsörren a mobilom. Mike nevét írja ki, mintha olvasna a
gondolataimban.
– Mike? – Szakadozik a vonal, de a pohárcsörrenésekből és a
háttérzenéből hallom, hogy egy bárban van.
– Csak tudni akartam, épségben megérkeztél-e? – kérdezi.
Szép gesztus tőle, csak azt sajnálom, hogy ez mindent elárul a
kapcsolatunkról. Mike házasságot és gyereket szeretne tőlem –
olyan dolgokra vár, amiket sosem fogok megadni neki. Bár
sosem beszélgettünk erről, de tudom, hogy szerelmes belém.
Érzem, ahogy megcsókol, vagy titkon rám pillant, amikor azt
hiszi, nem látom, vagy ahogy cirógatja, csavargatja a hajam
tévénézés közben. Én azonban képtelen vagyok viszonozni az
érzéseit. Mike csak tetszik, de komolyabbat nem tudok
elképzelni. Legalábbis nem vele. A szívem mélyén tudom, hogy
nem ő az én emberem, ez az igazság, Soph. Csak megsajnáltam,
amikor találkoztunk. Tudod, milyen vagyok – minden elveszett
lelket meg akarok menteni.
Megnyugtatom Mike-ot, hogy biztonságban megérkeztem,
de ahogy ecsetelni kezdem, milyen isten háta mögötti hely ez,
izgatottan a szavamba vág: – Tudod, arra gondoltam,
leugorhatnék hozzád néhány napra, hogy ne legyél egyedül!
Nem szívesen hallom, hogy magányosan ücsörögsz abban a
lakásban. Úgyis olyan kevés időt tudunk együtt tölteni, mert
mindig késő estig dolgozol. Most úgyis ráérek és…
– Mike, nem romantikus hétvégére jöttem ide, hanem hogy
segítsek Danielnek a nyomozásban! – A válaszom kissé élesebbre
sikerült a kelleténél.
– Frankie… – Szakadozik a vonal, ezért arrébb sétálok, hátha
az ablaknál jobb a vétel. – Mindig elmarsz magadtól… Mondd
meg őszintén, ha nem akarsz velem lenni… Néha olyan hűvösen
viselkedsz…
– Rossz a vonal, alig hallak! – folytatom kiabálva, majd a
vonal teljesen megszakad. Leroskadok a kanapéra, a mobilom
még mindig a markomban szorongatom. Töltök magamnak még
egy pohár bort. Nem tudom, miért, de eszembe jut Jason.

Emlékszel arra, Soph, amikor megismertük Jasont? Anyám

befogta a szálloda konyhájába, hogy segítsen sült babot és
karácsonyi pudingot készíteni. Jason szakácsnak készült. Akkor
volt tizenhét éves, egy évvel idősebb, mint mi, és a legdögösebb
srác, akit valaha is láttunk (mind a tizenhat évünkkel). Sötét,
hullámos haja volt és napsütötte bőre. Abban az évben
szokatlanul forró volt a június. Mi éppen a strandról
igyekeztünk hazafelé. A cipőnk homokos volt, a hajunk
csimbókos a sós tengervíztől, a bőrünk pedig ragadt a naptejtől
és a vattacukortól. Gyorsan ledobtuk a törülközőket és a
strandtáskát az étkezőbe, miközben természetesen a fiúkról
pletykáltunk. Jason az egyik fenyőfa asztalnál ült anyámmal, aki
állásinterjúra hívta. Próbált komoly arcot vágni (későbbi
bevallása szerint), hogy érettnek és megbízhatónak tűnjön a
nyári munkához. Még most is tisztán emlékszem, mi volt rajta,
amikor először megakadt rajta a szemem. Egy sötétzöld pólót
viselt, aminek az elején egy nap volt, bőszárú, agyonhordott
farmerral. Egy dögcédulaszerűség lógott a nyakában. Imádta az
efféle dolgokat, emlékszel, Soph? A halála éjszakáján is ezt
viselte.

Egy kisbaba sír valahol, hangosan és kitartóan. A hangjára

felriadok, mert elbóbiskoltam a kanapén, a nyakam
elgémberedett a bíbor párnán. Felülök, megmasszírozom a
nyakam, nyújtózkodok, hogy összeszedjem magam. Egy üres
borosüveg néz vissza rám a dohányzóasztalról. Ránézek az
órámra. Éjjel két óra van. A tűz kialudt a kandallóban, mindjárt
megfagyok. Kíváncsi vagyok, honnan jöhet a síró csecsemőhang.
Az előbb úgy tűnt, az épületből, bár Daniel azt mondta, a
földszinti apartman kivételével az egész ház üres.
Feltápászkodom a kanapéról. A lábam teljesen elzsibbadt. A
függöny széthúzva lóg az ablaknál, megint látom a mólót, a
kísérteties kilátással. A két viktoriánus stílusú utcai lámpa
büszkén ágaskodik a mólónál, halványsárga fénnyel pislákolnak
a ködfátyol mögül. Hirtelen összezavarodom. Úgy emlékszem,
behúztam a függönyt. Sőt, biztos vagyok benne. De ahogy az
ablakhoz lépek, hogy ismét behúzzam, meglátlak, ahogy ott állsz
a mólón, a ködben. Hosszú ruhádba belekap a viharos szél, és a
hajad az arcodba fújja. Pislogok néhányszor, biztos csak a
szemem káprázik. Túl sokat ittam, még félálomban vagyok. A
következő pillanatban a móló újra üres. Még szép.
Valójában sosem hittem a kísértetekről szóló legendákban,
amikkel gyerekkorunkban szédítettük egymást. A racionális
gondolataim ellenére mégis kiráz a hideg, ezért gyorsan
összerántom a függönyt. Most már nem látom a mólót. És téged
sem.
Gyorsan kiszedem a laptopom a poggyászomból, hátha
visszazökkent a valóságba. Elhelyezem a térdemen. Úgyis
dolgoznom kellene. Rengeteg a teendő az új szállodával,
szemmel kell kísérnem a felújítását, és alkalmazottakat kell
felvennem. Szerencsére apám még korábban szerzett egy ügyes
menedzsert, Stuartot, csakhogy még a betegsége előtt
megígértem nekik, hogy ezentúl többet segítek, hogy nyugdíjba
mehessenek. Anyám most nem tud részt venni a munkában,
mert minden percét apám mellett tölti. Hirtelen elfog a
lelkiismeret-furdalás, hogy nem vagyok mellette.
Pénteken egyébként, idefelé jövet én is meglátogattam aput.
A kórteremben szokatlanul meleg volt, zöldségpüré- és
fertőtlenítőszag egyvelege keringett a levegőben. A szemem
megtelt könnyel a látványtól: ott feküdt mozdulatlanul,
infúzióval a karjában. Az én erős, dolgos apám, akit mindig is
imádtam, egyik napról a másikra gyenge öregember lett. Három
hét telt el az agyvérzése óta, de alig javult valamit az állapota.
Anyám épp csak felpillantott, amikor beléptem. Meg sem
lepődött, hogy reggel lát ott, pedig többnyire munka után
szoktam bemenni a kórházba. Anyu megállás nélkül
tevékenykedik körülötte; hol apám szakállát törli meg, hol az
őszülő haját cirógatja, hol nedves ruhát tart az ajkaihoz. Feszült
arckifejezéséből láttam, hogy úgy gondolja, nem látogatom aput
eleget. Legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy most, hogy
mind a ketten itt vannak, valakinek az üzlettel is kell
foglalkoznia. Ha pár naponta bejövök, anyu sértettségében csak
keresztülnéz rajtam. De inkább nem szóltam semmit, próbáltam
csak arra gondolni, hogy apu miatt vagyok itt. Ahogy közelebb
húztam egy széket az ágyhoz, amely csikorgó hangot hallatott a
járólapon, anyu nyomban rám pillantott.
– Mondd, Francesca, muszáj ekkora lármát csapnod? –
förmedt rám elgyötört arccal, de én nem feleltem semmit, csak
megfogtam apu elnehezedett, hideg kezét. – Apu – szóltam
halkan, mert tudtam, hogy hallja, amit mondok. – Hogy érzed
magad? Kényelmesen fekszel? – Apám kinyitotta a szemét, és
igenlő válaszként kettőt pislogott. A nemet az egy pislogás
jelenti. Néhány nappal ezelőtt beszéltünk a kezelőorvosával, aki
azt mondta, apám bal, bénult oldalán érzékelhető javulás, de azt
senki se tudja megmondani, felépül-e valaha. És ha igen, mikor.
Rámosolyogtam apámra, és finoman megszorítottam a kezét.
Azt nem tudtam biztosan, hogy érzi-e egyáltalán.
Viszonzásképpen próbált visszamosolyogni szegény, de csak
egy grimasz lett belőle. – Itt hagyom a munkát néhány napra,
mert Oldcliffe-be utazom. Mit szólsz hozzá? Tizennyolc éve nem
jártam ott. De képzeld, apa, megtalálták Sophie holttestét.
Emlékszel a bátyjára, Danielre? Megkért, hogy segítsek neki
kideríteni, hogy… – Ekkor apám köhögése félbeszakította a
mondatomat. Dühösen rám nézett, láttam, hogy mondani
szeretne valamit.
Anyám persze nyomban ott termett, kis híján felborítva a
székemet. – Alistair! Semmi baj, drágám.
– Ne aggódj, apu! – suttogtam könnyekkel küszködve,
anyám válla felett. – Csak néhány napra megyek el. Addig
Stuartra bíztam a hoteleket, tudod, milyen ügyes!
Apám tovább köhögött, amitől visszhangzott a szoba.
Borzasztó volt.
– Most inkább menj – szólt rám anyám anélkül, hogy rám
nézett volna –, ne szomorítsd apádat!
 De most, hogy itt ülök egyedül az apartmanban, belém hasít,
hogy apám, állandó oltalmazom, nem a hoteljei miatt aggódott.
Inkább arra próbált figyelmeztetni, hogy ne jöjjek vissza
Oldcliffe-be.
Rémülettel tölt el, ha arra gondolok, hogy kétségbeesést
láttam a szemében. Hogy eltereljem a gondolataim, megpróbálok
felmenni a netre. Naná, hogy itt nincs wifi. Szerencsére van 4G a
mobilomon. Gyorsan előkotrom a táskámból, csakhogy térerő
sincs. Mérgemben a kanapéra hajítom a telefont, a laptopommal
együtt.
Igyekszem nem belegondolni, hogy működő telefonvonal és
internet híján gyakorlatilag teljesen el vagyok zárva a
külvilágtól. Így még távolabb érzem magam Londontól, az
otthonomtól. Az alsó szintről jövő gyereksírás most szokatlanul
megnyugtat, így legalább tudom, nem én vagyok az egyetlen,
aki nem tud aludni a viharban. Még ennyi év után is gyakran
eszembe jut, hogy talán egyszer az én gyerekem sírását fogom
hallani a szomszéd szobából. A szívem mélyén persze tudom,
hogy ez már lehetetlen, de azért álmodozom róla.
Mivel mást nem tudok tenni, felveszem a hálóingem, és
ledőlök az ágyra. A gondolataim Leon, Jason és persze
körülötted forognak – a szellemekről a múltamból. A kisbaba
közben egyre hangosabban sír. Amikor végre elalszom, akkor is
te jelensz meg álmomban, ahogy a mólónál állsz, félig mezítláb,
fél pár cipőben. Fehér, bokáig érő, lenge ruhát viselsz, pedig
tudom, hogy az eltűnésed éjszakáján farmerban voltál.
Miközben álmomban közeledem feléd, hirtelen megfordulsz, és
egy hatalmasat sikítasz, én pedig, mint egy keljfeljancsi, felülök
az ágyban. Reszketek. A hálóingemből csavarni lehet a vizet.
A kisbaba továbbra is kétségbeesetten sír.

Reggel egy autó szüntelen dudálását hallom, ami nem

használ sem a fejfájásomnak, sem a gyomorgörcsömnek.
Dühösen széthúzom a függönyt. Daniel rozsdás tragacsa áll az
út közepén.
Meglep, hogy már itt van. Ahogy felpillant, észreveszi, hogy
az orrom az ablakhoz tapasztva figyelem, mire kezével
sürgetően int, hogy menjek le.
Gyorsan megigazítom a hajam a kandalló feletti tükörben,
kirúzsozom a szám, majd felkapom a táskám, és kiviharzom a
lakásból. A ház most csendes. A kisbaba bizonyára elaludt az
éjjeli sírás után – velem ellentétben. Az egyes lakásban egy teljes
család lakhat, gondolom, próbálják kihasználni a holt szezont,
hogy pihenjenek, bár az elmúlt éjszakából arra következtetek,
hogy ők sem alhattak túl jól az ordító csecsemő mellett.
A lépcső aljára érve zár kattanását hallom. Sajnálom, hogy
nem értem le néhány másodperccel korábban, így
bemutatkozhattam volna a szomszédaimnak. Megnyugtatna a
tudat, hogy valóban vannak még emberek a házban, még akkor
is, ha idegenek. Mielőtt kilépnék a kapun, megakad a szemem
egy A4-es barna borítékon. A földön hever, gyűrött és piszkos.
Az én nevem áll rajta, géppel írva. Gyorsan felveszem. Nincs
rajta postai pecsét. Vajon ki írhatta?
Feltépem, és kihúzom belőle az egyetlen lapból álló,
nyomtatott betűs levelet, amelyet halálfélelmemben nyomban el
is ejtek.
Három szó áll a lapon: TUDOM, MIT TETTÉL.
 SZOMBAT

Hatodik fejezet

Frankie

MEGRÖKÖNYÖDVE állok a bejárat előtt, a betűk elfolynak a

szemem előtt. Honnan tudja bárki is, hogy itt vagyok? Csak
tegnap délután érkeztem. Nagy erőfeszítésébe kerülhetett az
elkövetőnek géppel papírra vetni ezt a gonoszságot, majd
személyesen eljuttatni hozzám. Tegnap este hatkor még biztosan
nem volt itt a levél, mivel lekísértem Danielt a kapuig, és még
azt is megvártam, amíg odafutott a kocsijához a szakadó esőben.
Lehet, hogy akkor már lesben állt valaki, kint, a viharos
sötétben? Még a gondolatától is rosszul vagyok.
Az üzenet csak egyet jelenthet.
Valaki tud a dologról. De Soph, ígéretet tettünk egymásnak,
hogy senkinek sem áruljuk el! Valaki mégis tudja, mi történt
Jason halálának éjszakáján.
Hirtelen kopogást hallok a ház bejárati ajtaján.
Összerándulok a félelemtől, és gyorsan elrejtem a levelet a
táskámba, a borítékkal együtt. Daniel áll az ajtóban, ugyanabban
a fekete kabátban, amiben tegnap bőrig ázott. Dühös
arckifejezése mindent elárul. – Csak szépen, ráérősen, ugye,
Frankie? – morogja a csíkos sálja mögül. – Egy félórája várok rád
a kocsiban. Mi a fenét csináltál idáig?
Csendesen tipródom magamban, megmutassam-e neki a
levelet. De végül is ő az egyetlen, aki tudja, hogy itt vagyok. Mi
van, ha ő lopakodott vissza éjszaka? Vagy az is lehet, hogy
reggel tette ide, majd visszaült a kocsiba, mintha csak akkor
érkezett volna.
Az eszem persze azt súgja, Daniel sosem tenne ilyet, hiszen
mindig is mellettem állt, mint ahogy most is, mégis hallgatok a
levélről. Inkább elmotyogok egy bocsánatkérést, és
utánakullogok, majd beülök az anyósülésre. Már az is épp elég,
hogy újra találkoznom kell Leonnal, nem hiányzott még egy
ilyen dolog. Még csak reggel van, de már most úgy érzem,
mintha átment volna rajtam egy úthenger.
– Bevallom neked, Frankie – szólal meg Daniel, miközben
letér a tengerparti útra –, hogy sosem bírtam Leont.
Közben igyekszem elterelni a gondolataimat a levélről és
Jason-ről. Danielnek fel sem tűnik a zaklatottságom, csak az utat
bámulja. Ahogy szorítja a kormányt, világos bőrén át látom az
ereit. – Fürtökben lógtak rajta a nők. Egyszer megkérdeztem
Sophie-t, mit eszik rajta annyira. Azt felelte, hogy Leon annyira
mély! Még hogy mély! – horkan fel nevetve. – Gondolom, ez a
csajoknál a depressziós, kattant kuka eufemizmusa.
– Ha valaki, akkor te ismerted Sophie-t. Tudod, hogy egy
ábrándos romantikus volt. Azt mondta, Leon olyan volt, mint
egy hős a kedvenc regényeiből; álmodozó és mogorva, mint
Heathcliffe vagy Mr. Darcy.
Bevallom, sosem értettem igazán, mire gondolsz, Soph.
Sosem faltam a regényeket úgy, mint te vagy az apám. A
klasszikusokat pedig különösen nem. Te viszont folyton bújtad a
könyveket. Kicsit idegesített is, amikor egymásnál aludtunk, és
te pletykálás helyett inkább olvasni szerettél volna.
Mindig is odavoltál, hogy Leonnak milyen kifinomult ízlése
van, mennyire ért az irodalomhoz, és rajongtál a rettenetes
verseiért. Egyszer én is elolvastam egyet. Az éjjeliszekrényeden
találtam az Anna Karenina vagy a Jane Eyre lapjai között, már
nem emlékszem, és amikor kimentéi a fürdőbe, nem tudtam
megállni és elolvastam. Eléggé beteges volt. Legalábbis
szerintem. Hogy együtt lesztek, amíg meg nem haltok.
Rápillantok Danielre. A bátyádban nincs semmi mélység.
Mindig is extrovertált és barátságos volt, mintha hirdetőtáblán
mutogatta volna az érzéseit.
Sophie, mondd, hogy nem a bátyád tette! Ő sosem írna
anonim levelet, gyáva dolognak tartaná. Daniel az egyik
legbátrabb, legőszintébb ember, akit ismerek. Emlékszem,
mesélted, hogy Daniel nyolcévesen édesanyátok védelmére kelt
az erőszakos apátokkal szemben, holott ő maga is rettegett tőle.
És annak ellenére, hogy mindig is link volt, lógós és céltalan,
sosem hazudott anyukádnak, mert látta, hogy apátok folyton
hazudik.
 Lehunyom a szemem, és az arcom a kezembe temetem.
Daniel még mindig Leonról beszél.
– Leon nagyon erőszakos volt. Birtokolni akarta Sophie-t. Az
eltűnése éjjelén is veszekedtek. Aztán szakítottak, majd néhány
héttel azután Leon elhúzott külföldre dolgozni. Mindenesetre,
biztos vagyok benne, hogy legalább veled szóba áll.
Én kevésbé vagyok biztos benne, de ezt inkább nem említem
Danielnek. Hirtelen felötlik bennem a gondolat, hogy nem Leon
írta-e a levelet.
Csörög a telefonom. Fejest ugrom a táskámba. Mike-tól
kaptam üzenetet. – Örülök, hogy rádöbbentem, milyen szívtelen
görény vagy, Fran. Köszönöm a figyelmet. – Csak úgy süt az
üzenetéből a gyűlölet. Részemről már csak egy sóhajtásra futja.
– Mi az, Franks? Valami baj van? – fordul felém Daniel.
– Ó, semmi, csak egy üzenet az exemtől – felelem színlelt
nyugodt hangon, miközben visszateszem a mobilom a táskámba.
Hátradőlök az ülésben, és megmasszírozom a halántékom.
Felidézem magamban a tegnapi eseményeket, amikor nem
tudtam elérni Mike-ot, majd részegen hagytam neki egy
üzenetet, hogy köztünk mindennek vége, és mire hazamegyek,
húzzon el a lakásomból. Nem voltam biztos benne, hogy
megkapta-e, mert alig volt térerő, de azt hiszem, efelől már
semmi kétség, megkapta. Már régóta tervezgettem ezt, de
beütött apám betegsége, és nem volt lelkierőm hozzá. Önzés volt
részemről, hogy eddig hitegettem Mike-ot, miközben jól tudtam,
hogy a kapcsolatunk nem vezet sehová. Te biztos már
hónapokkal ezelőtt azt javasoltad volna, hogy hagyjam ott, Soph.
Most, hogy eljöttem otthonról, tökéletes alkalom volt arra, hogy
szünetet tartsunk. De az, hogy részegen adtam a tudtára,
ráadásul hangpostán, megbocsáthatatlan.
– Tegnap szakítottam a barátommal telefonon – mondom
Danielnek, miközben még mindig csukva pihentetem a szemem.
– Részeg voltam, és hirtelen jött, nem tudtam uralkodni
magamon. Nem fogadta túl jól.
– Aha – hümmög Daniel, de nem szól egy szót sem.
– Már régóta haldoklott a kapcsolatunk. – Idegesít Daniel
reakciója, ezért a homlokomat masszírozva tovább
magyarázkodom. – Tudom, nem illik az ilyesmit telefonon
elintézni. Ráadásul spicces is voltam.
Ahogy kinyitom a szemem, Daniel önelégült mosolyát látom.
Előrébb hajolok.
– Most mi van?
– Te nem változtál semmit, Lady Frankie! Mindenkinek
összetöröd a szívét, aki az utadba kerül.
– Én? Dehogy!
– Hát persze, hogy nem… – mosolyog gúnyosan. Miközben
szemügyre veszem a profilját, az erős állkapcsát, a hosszú orrát,
a sötét haját és a fehér bőrét, elgondolkodom, hogy vajon az ő
szívét is összetörtem-e.
– Leon egyébként nem tudja, hogy megyünk – közli Daniel
hidegvérrel, mire majdnem infarktust kapok.
– Micsoda? Nem szóltál neki, hogy meglátogatjuk?
 – Évek óta nem láttam – kezdi kissé szégyenkezve. – És
amúgy sem voltunk túl jó viszonyban. Nem emlékszel? Egyszer
összeverekedtünk… behúztam neki… napokig monoklisan
járkált – folytatja Daniel büszkén, az értetlen tekintetem láttán.
Emlékszem arra a veszekedésre. Nem sokkal azután történt,
hogy eltűntél, Soph, de azt a mai napig nem tudom, mi volt a
kiváltó oka. Mindenkinek pattanásig feszültek aznap az idegei,
mire a rendőrség a helyszínre ért. Néhány nappal később
felbukkant néhány kölyök. A tanúvallomásuk szerint látták,
ahogy egyedül kószáltál a sétányon. Ezután megtalálták a fél pár
cipődet a régi móló kitört korlátjánál. A rendőrség végül arra
jutott, hogy túl sokat ittál, elindultál haza, majd beleestél a vízbe.
– Ha jól emlékszem, azért neked is felrepedt a szád.
– Bizony. Mondtam, hogy nagyon erőszakos volt – teszi
hozzá Daniel mosolyogva.
– És honnan veszed, hogy Leon újra a városban van? Lehet,
hogy nincs is itt – kérdezem idegesen.
– De igen. Leon bátyja, Lorcan említette Sidnek, hogy Leon
néhány napja hazatért külföldről. A bátyjánál lakik, abban az
ezeréves házban. Hihetetlen!
– Szerintem rossz ötlet, hogy csak úgy beállítunk hozzá. Évek
óta nem találkoztunk vele. – Emlékszem, legutoljára azon a
nyáron láttam Leont, amikor eltűntél. Épp akkor költöztünk
Londonba. Daniel és az anyukátok akkor már nem voltak
Oldcliffe-ben. Új életet akartak kezdeni, távol a régi, szomorú
emlékektől. Persze megértem őket. Oldcliffe-ben már nem Anne-
ként és Danielként emlegették őket, hanem a tragikus sorsú
családként. Mindenhol szánakozva bámultak rájuk, bárhová is
mentek. Az emberek elkerülték őket az utcán, mert nem tudták,
mit mondhatnának. Az összes üzletben és kocsmában róluk
pletykáltak. Én tudom, mit éreztek, mert én is ugyanazt éltem át.
„Nézd, az ott nem Sophie Collier barátnője?” Ne érts félre, Soph,
büszke voltam rá, hogy a barátodként emlegetnek, csakhogy
nélküled Oldcliffe már sosem volt olyan, mint régen.
Mindannyian úgy éreztük, nem maradhatunk egy olyan helyen,
ahol boldog voltál és élettel teli. A halálod a mi életünket is
teljesen megváltoztatta, nem élhettünk ugyanúgy tovább.
Szerintem Leon is így érzett, mert az eltűnésed után néhány
héttel ő is elköltözött. A pletykák szerint csak utazgatott a
nagyvilágban. Kilenc hónappal később összefutottam vele egy
sohói bárban. Rólad beszélgettünk. Minden rólad szólt, Soph,
erre a szavamat adom. Nem akartam lefeküdni vele, csak
részegek voltunk, és szomorúan nosztalgiáztunk a múltról.
Másnap reggel persze amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt.
Hagyott egy üzenetet az éjjeliszekrényemen, hogy nagy hiba volt
együtt aludnunk, és hogy nagyon megbánta. Azóta nem is
láttam.
Soph, ne haragudj, hogy elárultalak. Nagyon sajnálom.
Danielnek persze fogalma sincs semmiről. Istenem, hogy
gyónjam meg neki? Borzasztó, milyen aljas dolgot tettem.
Kibámulok az ablakon, hogy elkerüljem Daniel tekintetét. A
régi móló ma is a köd homályába vész, csak a sejtelmes
körvonalait látom. Az öbölben szürkébb a tenger, mint a parttól
távolabb eső részeken. Menet közben a viktoriánus házakat
modern ikerházak váltják fel. Végül megérkezünk a
Madártelepre. A Starling utcában üzletsorok fogadnak. A
csúnya, szürke betonépület árkádja alatt fodrászat, kisállat-
kereskedés és vegyesbolt üzemel. A szeméttárolónál egy csapat
fiatal tanyázik, úgy, ahogy mi tettük annak idején, csupán az
öltözetünk különbözik.
– Itt lakik Leon? – kérdezem viszolyogva. A ház még
rosszabb állapotban van, mint ahogy emlékeimben élt. Még
jobban leamortizálódott az évek folyamán.
Daniel bólint, mire elszomorodom. – Ugye te már nem laksz
itt, Dan?
Daniel megvetően rám néz. – Tulajdonképpen már nem. De
ha itt laknék is, akkor mi van? Ne legyél már ilyen sznob!
Szégyenemben elvörösödöm. Tényleg sznob lennék?
Daniel lekanyarodik balra, a Dove Wayre. Emlékszem, csak
néhány utcányira laktatok innen.

Megállunk egy háromkapus sarokház végén, az

ötvenkilences házszám előtt. A garázs mellett egy rozsdás, zöld
Renault áll, kerék híján téglákkal alátámasztva. A mi időnkben
Leon egy kiselejtezett Ford Cortinával járt. Emlékszem,
mennyire utáltad.
 – Drukkoljunk, hogy még itt találjuk Leont! – szólal meg
Daniel, miközben kiszállni készül a kocsiból. Ijedtemben
elkapom a kabátujj át.
– Várj, Daniel…, valamit el kell mondanom.
– Mit? – kérdezi megnyugtatóan, kezét a kilincsen tartva.
Legszívesebben mindent kitálalnék neki, de nem akarom
szétrombolni a rólam felépített illúzióját.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
Nem, nem vagyok képes rá, így válasz helyett csak az
ajkamba harapok, és reménykedem, hogy Leon nem fog szólni
az esetről.
– Nos?
– Mindegy, ráér, nem érdekes. – Látom Daniel arcán a
csalódottságot, de nem kérdez tovább, csak szótlanul kiszáll az
Astrából. Követem őt, mi mást tehetnék, pedig minden porcikám
tiltakozik ellene.
Megállok a ház előtti járdán. Közben megint szitálni kezd az
eső. A garázsról sok helyen lepattogzott a hajdani piros festék,
összességében inkább bádogszínűnek látszik. Minden sokkal
kisebb, szürkébb és nyomasztóbb, mint ahogy az emlékeimben
élt. Minden olyan lepusztult, és mintha összement volna. A
lakóházat úgy építették meg, hogy a kaput csak a garázs mellett,
a kopár kerten keresztül lehet megközelíteni. Ahogy Danielt
követve belépek a nagy fakapun, úgy érzem, mintha
birtokháborítást követnék el, és valaki szüntelenül figyelne. A
gazos kertben egy rozsdás hinta és egy törött biciklikerék hever.
A szomszédos házakat leylandi ciprus és drótkerítés választja el
egymástól. Az előkertben egy alacsony fal éles határt húz a
postaláda és a gazos udvar között. Árnyékként lépkedek Daniel
nyomában a kerti betonösvényen, majd lélegzetvisszafojtva
megállok mögötte, miközben bekopog a hátsó bejárat
üvegajtaján.
Számolom magamban a hosszú másodperceket, mire az ajtó
végre kinyílik.
Leon áll a küszöbön. A haja még mindig sötét és hullámos,
néhány ősz tinccsel átszőve. A bőre napbarnított. Vajon még
most is tetszene neked, Soph, ha látnád? Szerintem, igen.
Londonban, a hosszú évek alatt bankárokkal, ügyvédekkel,
orvosokkal és üzletemberekkel randiztam; csupa menő
metroszexuális férfival – amíg meg nem jelent Mike. Az tetszett
benne, hogy ő természetesen is vonzó és szexi volt, akárcsak
Leon vagy Daniel. Nekik nem kell órákat állni a tükör előtt, hogy
felkeltsék egy nő érdeklődését.
Leon magassága kitölti az ajtókeretet. Szúrós szemmel
méregeti Danielt.
– Mit akarsz? – veti oda Danielnek.
– Beszélnünk kell.
Ezután Leon felém fordul, majd néhány másodpercre
elnémul, miközben méregetjük egymást, kin hogy fogott az idő
vasfoga. Végül Leon rám néz. – Helló, Frankie! Hallottam,
visszatértél.
 Görcsbe rándul a gyomrom. Ezt meg honnan tudja? Lehet,
hogy ő írta a levelet. Ugye Soph, nem szóltál neki arról, amit
tettünk?
– Szia, Leon. – Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de
mintha megbénultak volna az izmaim.
– Gyertek be! – mondja Leon, miközben félrelép az útból.
– Mióta vagy itthon? – kérdezem, miközben besétálunk a
régi konyhába. Berendezése a régi vidéki faházakra hasonlít,
magnóliamintás tapétával. A hűtőszekrényt egy macskás
gyerekrajz díszíti, Stena Line kompot ábrázoló hűtőmágnessel
rögzítve. A konyhát vizesruha- és fehérítőszag járja át.
– Csak néhány napja – feleli Leon, miközben feltesz egy teát.
– Nem maradok sokáig, mert nem férünk el. Öt gyerek és egy
unoka mellett képzelhetitek… – teszi hozzá grimaszolva.
Szívesen megkérdezném, hogy miért jött vissza, és hogy mi
történt vele az elmúlt években, de képtelen vagyok megszólalni.
Daniel mintha olvasna a gondolataimban. – Miért jöttél
vissza? – kérdezi Leontól ingerült hangon.
– Lejárt a szerződésem – feleli Leon egy vállrándítással. –
Hazajöttem, hogy felmérjem az itthoni lehetőségeket, aztán majd
meglátjuk, mit hoz a jövő. – Felméri a lehetőségeket… Leon
azelőtt sosem mondott volna ilyesmit. Túl földhözragadtnak
találta volna. Úgy tűnik, mintha előre begyakorolta volna a
szövegét, mintha számított volna rá, hogy jövünk. – Menjünk be
– int Leon a kezével az ajtó felé. Egy pillanatra megtorpanok,
hátha most még beszélhetek Daniellel, de ő hátat fordít nekem,
így utánamegyek a nappaliba. Az ebédlőként is funkcionáló
helyiségben egy kővel burkolt kandalló áll, felette falhoz
rögzített plazmatévével. A kilencvenes évekbeli virágmintás
függöny helyett, amire emlékeztem, most faredőny van.
Muszáj beszélnem Daniellel. Mi van, ha Leon csak úgy
kiböki, mi történt köztünk. Lehet, hogy Daniel furcsának találná,
hogy nem szóltam neki a dologról, és már nem bízna meg
bennem. – Dániel – szólok suttogva a kanapén –, valamit el kell
mondanom Leonnal kapcsolatban.
– Micsodát? – csak most látom, milyen karikás a szeme.
Végre elmondhatnám neki, de Leon betoppan a gőzölgő
teával a kezében.
– Itt van tej és cukor, szolgáljátok ki magatokat – mondja a
tálcára mutatva, majd lehuppan a szemközti székre. Bokáját a
másik térdére teszi. Mindig is így szeretett ülni. Közben tejet
öntök a teámba.
– Megtalálták Sophie holttestét – kezdi Daniel, bevezető
nélkül. Meglep, hogy ilyen nyers.
Leon előrehajol, és elvesz egy csészét a tálcáról. Kérgesebb a
keze, mint régen. Te mindig azt mondtad, hogy selymes, finom
csontozató keze van. Amolyan művészkéz. – Megtalálták a
holttestét? – ismétli Leon. – Hogyhogy?
Megint úgy hangzik, mintha begyakorolta volna a
mondandóját. Bizonyára futótűzként terjednek a hírek ebben a
kisvárosban, ráadásul Sophie a helyi lap címoldalán is szerepelt.
Nem értem, minek ez a színjáték.
 – Mi az, hogy hogyhogy? – vág vissza Daniel a szemét
forgatva. – Úgy, hogy meghalt, baszd meg!
Leon elsápad. Fáradt szemekkel először Danielre bámul,
majd rám. Vágni lehet a csendet a szobában, csak a tűz pattogása
hallatszik a kandallóban. Leon a kezébe temeti az arcát. Egy
pillanatra úgy látom, sírni fog. Visszateszem a teáscsészém a
tálcára, és leguggolok mellé. – Erre számítani lehetett, Leon –
teszem a térdére a kezem vigasztalásképpen.
Leon felemeli a fejét, és mélyen a szemembe néz. Nem tudok
olvasni az arcából.
– Én azért nem adtam fel a reményt – mondja, miközben
eltolja a kezem, mint aki sértve érzi magát az érintésemtől.
Miközben visszaülök a helyemre, Daniel furcsán néz rám. – Igen,
ez mindannyiunkat kiborít – mondja Daniel gúnyosan. – De
mondd csak, Leon, mi történt pontosan azon az éjszakán?
– Miért akarod felhánytorgatni a múltat?
– Mert szerintem Sophie-t meggyilkolták.
– A rendőrség mit mondott?
– Azt, hogy baleset volt – szólok közbe. – Sophie a tengerbe
esett. Életveszélyes volt az a móló, már akkor le kellett volna
zárni.
León megköszörüli a torkát. – Biztosan halálos baleset volt –
mondja nekem címezve. Danielre rá se néz. – Egyszerűen
beleesett a tengerbe.
– Ja, ezt akarod elhitetni velünk, ugye? – szól Daniel
ingerülten.
 Leon feláll, két kezét ökölbe szorítja. – Mit jelentsen ez,
Danny fiú? Mondd csak ki bátran, pontosan mire gondolsz!
Daniel feláll, farkasszemet néznek egymással, amitől kicsit
színpadiasnak fest a jelenet. – Hagyjuk már ezt! – csattanok fel.
Más körülmények között akár vicces is lehetne a kakaskodásuk.
Vajon Daniel most tényleg azt gondolja, hogy Leon bántotta a
húgát, vagy egyszerűen csak féltékenységből utálja Leont? Vajon
azt hiszi, hogy most belenézek Leon szemébe, és elsétálok vele a
naplementében, mint egy giccses romantikus filmben? Csak mert
te odavoltál érte, Soph, nem jelenti azt, hogy ezzel más is így
van.
Hála Istennek, Daniel végül észbekap, és lehajtott fejjel
visszaroskad a kanapéra. A szemközti falon egy Füles-kép néz
vissza ránk a Micimackóból. A véletlen összhang mosolyra
fakaszt, de inkább elfojtom és rosszallón Leonra pillantok, aki
végre visszaül a székre.
– Kérlek, Leon! Csak mondd el, mi történt, és már itt se
vagyunk.
– Annak idején mindent elmondtam a rendőrségnek. Mint
ahogy Danielnek is – mondja durcásan.
– De ez már nagyon régen volt, és szeretnénk pontosan
megtudni, mi történt Sophie-val. Miért ment egyáltalán a
mólóhoz? Talán találkozott valakivel? Téged ez egyáltalán nem
érdekel? – szól Daniel.
Leon felsóhajt. – Dehogynem, de én sem tudok semmiről.
Azt hittem, szerelmesek vagyunk egymásba, amíg… – Leon
némán rám mered, amitől jéggé fagyok. Tudom, mit jelent ez a
nézés. Azt, hogy mindent tud, igaz, Sophie? Tudja, mit tettünk
Jasonnel, és ezt sosem bocsátotta meg neked.
– Amíg? – néz rá Daniel kérdőn.
– Amíg nem szakítottunk egy hatalmas veszekedés után.
– Min vesztetek össze? – Daniel egyre türelmetlenebb.
Leon megrántja a vállát. Továbbra is engem figyel, sötét
fürtjei az arcába hullanak. – Szerintem te tudod a választ,
Frankie.
 Hetedik fejezet

Sophie

1997. július 5., szombat

Szörnyű dolgot tudtam meg Leonról. Bárcsak ne jöttem volna rá!
Pedig minden olyan jól alakult. Tegnap este randiztunk először.
Hétkor találkoztunk a régi mólónál, ahogy meghagyta az üzenetben.
Leültünk a partra egy rakás dobozos ciderrel, és zenéről, a
gyerekkorunkról és az álmainkról beszélgettünk, hogy egyszer majd
elszabadulunk Oldcliffe-ből. Leon az apámról is kérdezett. Bár tudtam,
hogy egyszer előkerül ez a kérdés, mégis belém hasított a fájdalom.
Eszembe jutott, ahogy üvöltve anyám fölé magasodik, majd végre
eltűnik a házból. Rettegve néztük Daniellel anyám feldagadt, vérző
arcát. A vér a gombabarna szőnyegre is lecsöppent. Én hatéves voltam
akkor, Daniel pedig nyolc. Rengeteget bántotta anyát, aki aznap végleg
besokallt. Még az éjjel összepakoltunk, és 300 mérföldet utaztunk
Durhamből, hogy végre menedéket leljünk egy anyaotthonban.
A vezetéknevünket Collierre változtattuk, hogy apám ne
találhasson meg. (Anya ötlete volt, Christopher Reeve szerepe alapján,
a Valahol, valamikor-ban, ami a kedvenc filmje volt.)
Leon mereven nézett rám, válaszra várva. – A szüleim még
kiskoromban elváltak. Azóta nem láttam apámat – feleltem neki. Leon
megsejthette, hogy nem szívesen beszélek róla, mert csak finoman
megszorította a kezem, és egy szót se szólt. Ezután elsétáltunk a régi
mólóhoz, és csókolóztunk a naplementében. Még sosem éreztem senkit
ennyire közel magamhoz. Csodás volt vele lenni.
Most viszont szörnyen érzem magam azok után, amit Frankie-től
hallottam.
Ma benéztem hozzá munka után. Tudom, hogy nevetségesen
hangzik, de egy kicsit ideges voltam amiatt, vajon Frankie mit szól
ahhoz, hogy összejöttünk Leonnal. Azt beszéltük meg, hogy a
szállodájuknál találkozunk, de csak késve érkeztem, mivel forró nyári
nap volt, a strand tele volt nyugdíjasokkal és turistákkal, és így nem
tudtam időben elszabadulni. Már majdnem négy óra volt, mire végre
odaértem.
A Grand View Hotel egykor elegáns lehetett, de később, szerintem
az ötvenes években, valakinek az a páratlan ötlete támadt, hogy átfesse a
Wham bár fájdalmasan rózsaszín árnyalatára, így már messziről rikít a
főút menti szállodák sorában.
Frankie apja, Alistair nyitott ajtót. Már vagy három éve nem
találkoztam vele, de mindig is kedveltem őt. Gyerekkorunkban mindig
körülugrált, valahányszor csak átmentem hozzájuk. Szerintem azért,
mert Frankie egyke, így az apja örült, hogy a kislányának társasága
van. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy mivel nekem nem volt apám,
felnéztem rá. Alistair mindig is jól nézett ki; nagyszerű humora volt és
jól öltözködött (főleg egy apukához képest). Bevallom, tiniként kicsit
bele is zúgtam.
– Sophie Rose Collier! – kiáltott fel, amikor meglátott. – Nicsak, a
vándormadár visszatért! Hogy megnőttél!
 Legutoljára tizennyolc éves koromban látott. Szemüveges, vézna,
esetlen tini voltam még, és épp az egyetemre készültem, így Alistair,
miközben betessékelt a házba, végig az iskola felől érdeklődött, hogy
milyen szakot választottam, vannak-e angol irodalom tankönyveim, és
milyenek voltak a jegyeim. Emlékszem, mindig is nagyon érdekelte,
hogy hogy tanulok.
Most, hogy újra találkoztam Alistairrel a szállodájukban, a
gyermekkoromat juttatta eszembe. A hotel semmit sem változott; a hallt
még mindig aranymintás, vörös padlószőnyeg borítja, a krémfehér falak
előtt pedig nehéz fabútorok sorakoznak. A mennyezetről hatalmas
üvegcsillárok lógnak. A levegőben vörösbor és méhviasz illatának
egyvelege kering.
Alistair egy ablak melletti székre ültetett, ahonnan ráláttam a
zsúfolt tengerpartra. A vékony függönyt meglengette a nyári szél a
nyitott ablak előtt, amelyen behallatszott a közlekedés és a kinti bárok
zenéjének kakofóniája. (Ezt a szót most tanultam! Tegnap éjjel
olvastam egy könyvben.) A szálloda hallja egyébként üres volt, a
vendégek bizonyára mind kimentek a partra, vagy az utcán andalogtak.
Szívesen maradtam volna, hogy beszélgethessek Alistairrel, de már alig
vártam, hogy elmondjam Frankie-nek a dolgot, pedig tudtam, hogy nem
lesz túl boldog tőle.
– Szerinted túl korán van még egy pohár borhoz? – kérdezte
Alistair a legnagyobb meglepetésemre, miközben odasétált a helyiség
másik végén álló bárpulthoz. Bár már huszonegy vagyok, anyum még
most sem kínálgat szeszes itallal. Igaz, ő maga is antialkoholista. Ezért
szeretem Alistairt, ő mindig is felnőttként, tisztelettel kezelt. Már
gyerekkoromban is mindig kikérte a véleményemet. Persze anyu is
meghallgatott, ő is nagyszerű ember, de mindig is rengeteget dolgozott,
hogy fel tudjon nevelni minket, így sosem volt ideje semmire.
Már épp válaszolni próbáltam Alistairnek, amikor Frankie
átsuhant a szálloda hallján, így Alistair nyomban vele kezdett el
foglalkozni. Frankie, mint mindig, most is pazarul nézett ki rövid,
virágmintás strandruhájában. Sűrű haját befonta, a bőre pedig már
most csokibarna, amit az olasz származásának köszönhet. (Az anyukája
nápolyi.) Frankie mellett úgy érzem magam, mint egy sápatag
égimeszelő. Alistair folyton azt mondogatta, hogy én egy angol rózsa
vagyok, Frankie pedig egy kreol szépség. Szívesebben lettem volna az
utóbbi.
Felálltam, hogy üdvözöljem Frankie-t. Nyomban a nyakamba
ugrott. Nagyon izgatott volt, láttam, hogy valamit nagyon szeretne
elmesélni. Nem akartam letörni a jókedvét.
– Hát akkor, magatokra hagylak titeket, lányok! – mondta Alistair,
miközben láttam, hogy töltött magának egy pohár bort. Miközben
elindult az ajtó felé, ahonnan felbukkant, láttam, hogy elidőzik még egy
darabig. Alistair mindig is szeretett a közelünkben lenni.
– Mondd csak, Sophie, nincs kedved itt dolgozni? Elkelne a segítő
kéz, az elkövetkezendő két hónapra minden szobát lefoglaltak, neked
meg úgyis iskolaszüneted lesz.
Nyomban izgatott lettem az ajánlata hallatán, mert emlékszem,
Frankie mennyit keresett itt. – És mit kellene csinálnom?
– Ó, csak ágyazni, bekészíteni a tiszta csészéket a tálcákra, néha
porszívózni, ilyesmit… – felelte Alistair egy kézlegyintés kíséretében.
 – De jó, akkor együtt dolgozhatnánk! Szuper lenne, nem, Soph? –
Frankie örömében megragadta a karomat.
Alistair elfogultan rámosolygott Frankie-re. Irigyeltem a
kapcsolatukat, egyáltalán azt, hogy Frankie-nek van apja, aki egy
ujjcsettintésre bármit elintéz neki, és örömet tud okozni a lányának.
– Nagyszerű! Holnap már kezdhetsz is!
Eszembe jutott az a nyomorult bódé, a nagy hasú, krumpliorrú,
élvhajhász főnökömmel, Stannel, aki folyton az olajos halak mögül
méreget, (természetesen nem csak engem, hanem az összes fiatal lányt
Oldcliffe-ben), így nyomban örömmel beleegyeztem.
Alistair végül egy elégedett mosollyal eltűnt, Frankie pedig belém
karolt, és lementünk együtt a partra. Frankie végig Jezzről csacsogott,
de én csak fél füllel tudtam rá figyelni, mert végig azon járt az eszem,
hogyan hozakodjam elő Leonnal.
– Nézd csak, mit kaptam aputól! – mondta lelkendezve, miközben
hirtelen megállt az út közepén, ami miatt egy kerekesszékes nő
majdnem belehajtott. Frankie persze ezt észre sem vette, csak kivett a
táskájából egy Nokia telefont. Kicsit irigykedtem, hogy igazi mobilja
van. – Nézd, végre van saját telefonom! Már száz éve könyörögtem
érte. – A kezembe nyomta, mire nézegetni kezdtem, mintha egy űrlény
lenne egy másik bolygóról. – Kártyás telefon, apu már fel is töltött rá
egy tízest.
Frankie mindig úgy beszélt, mintha mindent csak az apjától kapna,
amit egy kicsit furcsállottam. Nem tekintette a szüleit egységes párként,
az mintha nem is számított volna, hogy az anyja egész nap takarít és
főz a szállodában. Nagyon kedvelem Alistairt, de meg kell hagyni, ő
mindig csak a vendégek körül lebzselt, általában egy pohár itallal a
kezében, míg a felesége a konyhában robotolt. Gyakran láttam az arcán,
hogy nem találja a helyét, mintha csak véletlenül csöppent volna a saját
szállodájába, miközben vígan elcsevegett bármelyik vendéggel, aki az
útjába akadt. Mindig is társaságkedvelő volt, a semmiről is kiválóan
tudott beszélgetni. Mintha azt gondolta volna, hogy nem azt az életet
éli, amit eredetileg szeretett volna. Egyébként Frankie egyszer elárulta,
hogy a szállodájuk eredetileg az anyai nagyszüleié volt, és miután
nyugdíjba vonultak és hazaköltöztek Olaszországba, egyetlen
gyermekükre, Mariára hagyták az üzletet. Alistair korábban
angoltanárként dolgozott. Mindig is érdekelt, vajon megbánta-e, hogy a
tanítást szállodára cserélte, annak ellenére, hogy az utóbbival nyilván
többet keresett.
Alistair tudta, hogy gyerekkoromban mennyire szerettem olvasni.
Frankie nem volt egy kifejezett könyvmoly, ezért Alistair folyton engem
traktált a klasszikusokkal. Néhány könyvet még a kezembe is nyomott.
Még mindig ott áll a polcomon az 1984 és a Szép remények. Mind a
kettőt tőle kaptam. Az volt a hét fénypontja, amikor Alistairtől könyvet
kaptam, amelyen gondosan végigrágtam magam, hogy aztán arra
gondoljak, milyen jót fogunk beszélgetni róla. Nagyon nagy
veszteségnek tartottam, hogy Alistair felhagyott a tanítással egy
szálloda kedvéért.
– Tök jól néz ki a telő, Frankie, de szerinted ki fog felhívni, ha a
társaságban az égvilágon senki másnak nincs mobilja? – nyújtottam
vissza neki a telefont.
– Hát, vonalas telefonról is hívhatnak, nem?
 – Engem ne kérdezz, fogalmam sincs, hogy működik – feleltem
nevetve. Frankie visszadobta a mobilt a táskájába, és újra belém karolt.
Megérkeztünk a tengerpartra, és leültünk a gátra. Túl hangos volt
most nekem a város; a gyerekek sikongatása a vízben, a sirályok
vijjogása az ételek körül, az üzletsorok felől bömbölő zene, az emberi
beszédfoszlányok és a nyárra felállított óriáskerék csilingelő hangja.
Akkora zaj volt, hogy megfájdult a fejem. Legszívesebben egy békés,
zöld mezőn lettem volna, mondjuk Warwickshire-ben. Egyre jobban
vágytam arra, hogy örökre eltűnjek Oldcliffe-ből.
– Tetszik az új körömlakkom? – kérdezte Frankié, aki levette a
papucsát, és kinyújtotta a lábát. Sötétlilára voltak kifestve a lábujjain a
körmei. – Dolly Mixnek hívják a színt. Tök jó, nem?
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb színt kell vallanom.
– Tegnap este randiztam Leonnal – böktem ki hirtelen, és éreztem,
hogy Frankie megmerevedik, még a lábujjait is elfelejtette mozgatni.
Frankie felém fordult. Macskaszeme összeszűkült, orrcimpája
remegett mérgében.
– Mi?! Randiztál Leonnal? Mikor? Hogyhogy?
Ekkor mindent elmeséltem neki. Elmondtam, hogy írt egy üzenetet,
hogy randizzunk a régi mólónál. – Csak kétutcányira lakik tőlem, hát
nem nagyszerű?
– Szerintem nem. Túl kicsi ez a város – felelte Frankie fintorogva.
– Igen, tudom, de…
– Nem ismered őt, Sophie – folytatta Frankie hidegen, majd az.
ujjára tekerte néhány hajszálát, és erősen megrántotta. (Már meg is
feledkeztem erről a rossz szokásáról. A suliban minden
stresszhelyzetben ezt csinálta. Csodálkozom, hogy még mindig milyen
sok haja van.)
– Szerintem meg de! – csattantam fel durcásan.
– Miért? Csak mert tegnap este együtt voltatok néhány órát?
Legszívesebben rávágtam volna, hogy igen, de ehelyett inkább azt
feleltem: – Leon jó fejnek tűnik.
– Lefeküdtél vele?
– Semmi közöd hozzá! – Még hogy az első randin? Persze, hogy
nem, de ezt nem akartam Frankie orrára kötni.
– Azelőtt mindent elmeséltünk egymásnak – mondta sértődötten, és
a szeme elkerekedett. – Emlékszel? Nekem mesélted el először, amikor
elvesztetted a szüzességed James Forresterrel.
Csakhogy amikor legutoljára meséltünk egymásnak a szexuális
életünkről, annak már több mint három éve. Úgy látszik, Frankie nem
veszi észre, hogy már nem vagyok az a szemüveges, fogszabályzós,
stréber szerencsétlenség, mint a gimiben, aki csüngött minden szaván.
Önálló ember lettem, kiléptem Frankie árnyékából. Elköltöztem, és
kialakítottam a saját életemet, mert nélküle is boldogulok, bár bevallom,
a gimi utolsó két évében és az egyetemen is, mindig is úgy éreztem,
mintha a lelkem egy része hiányozna. Tudom, hogy gáz, de Frankie
társaságában nagyobb az önbizalmam. Mellette úgy érzem, bármire
képes vagyok. Tudom, hogy ha ő is arra az egyetemre járna, ahová én,
sokkal többet mulatnék, éjszakáznék és kockázatos dolgokat tennék,
amikhez nélküle nincs bátorságom.
– El akartam mondani neked, de…
– Szóval az egyáltalán nem érdekelt, hogy Leon mit művelt velem?
 – Miért, mit művelt? Csak nem bántott? – Felszökött a hangom az
idegességtől. – Tetszettél Leonnak, csak te hátat fordítottál neki. Nem
csoda, hogy megsértődött. És aztán? – Utálok veszekedni, főleg
Frankie-vel.
– És aztán? – ismételte meg gúnyosan Frankie, majd megpördült,
és leugrott a kőfalról a sétány felőli oldalon. Dühösen belebújt a
tangapapucsába, és a karjára vette a táskáját. – Hát jó, ha szerinted így
minden rendben van, ám legyen! De majd jusson eszedbe, hogy én
figyelmeztettelek!
Frankie felé fordultam. – Kösz, de már nagylány vagyok, tudok
magamra vigyázni – vetettem oda, miközben a lábammal kalimpáltam
és végig arra koncentráltam, hogy ne remegjen a hangom. Frankie-vel
már elég sokat veszekedtünk, hiszen hétéves korunktól ismerjük
egymást, de amióta újra találkoztunk, mindketten a legjobb formánkat
hoztuk; olyanok voltunk, mint egy szerelmespár a kapcsolatuk kezdetén.
Frankie ezután várt egy pillanatig, majd mélyen a szemembe
nézett, mintha azt fürkészné, őszinte lehet-e velem. – Járni fogsz vele? –
kérdezte végül a homlokát ráncolva.
– Franks, Leon nagyon tetszik nekem, és én is neki – feleltem,
miután könnyedén megvontam a vállam.
– Akkor jobb, ha tudsz róla valamit – közölte Frankie sejtelmesen.
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy most újabb drámai, pikáns részletek
következnek arról, hogy Leon hogy szedte fel Frankie-t. – Micsodát? –
kérdeztem védekezésképpen összefonva magam előtt a karom.
– Leon Jason unokatestvére.
Erre a válaszra nem számítottam.
 Nyolcadik fejezet

Frankie

DANIEL néma csendben ül mellettem a hazafelé vezető úton.

Továbbra is szemerkél az eső. A fehér, vastag felhőtakarót végül
elnyeli a tenger a régi móló végében.
Daniel lefékez a villa előtt. Csak bámul maga elé a sötétben.
A ház koromsötét, a vastag elválasztó sövény feketén magaslik a
kert szélén.
A távolban egy esőkabátos nő sétál felénk, ernyővel a
kezében. Rápillantok Dánielre. Az arca szokatlanul komor.
Felidézem magamban a Leonnal folytatott beszélgetésünket.
Talán valami rosszat mondtam? És vajon mire gondolt Leon,
amikor azt mondta, szerinte tudom, hogy miért szakítottatok.
Talán Jasonre célzott? Mégis elmondtad neki, Soph?
Megértelek, ha igen. Leon átható pillantása olyan, mint az
áramütés. Ezt én is jól tudom. Egyszer azt mondtad, Leon úgy
tud nézni azzal az átható kék szemével, mintha egyenesen a
lelkedbe látna.
Pontosan tudtam, mire gondoltál. Ki tudja, én is mit
mondtam volna, ha éppen akkor nem csörög a telefonom.
Megkönnyebbülve halásztam ki a táskámból. Amint megláttam
Stuart nevét a kijelzőn, motyogva elnézést kértem, és fontos
hívásra hivatkozva kisiettem a házból.
 A kertben ácsorogtam, miközben telefonáltam, és majdnem
lefagyott a lábam a vékony csizmámban. Stuart hosszú elnézések
közepette arról tudósított, hogy összekevertek valamilyen fontos
megrendelést, így előreláthatólag csúszni fog az új szálloda
megnyitása. Miközben átrágtuk Stuarttal a lehetőségeket,
igyekeztem mindvégig higgadt maradni, ami nagyon nehéz volt
úgy, hogy Leon és Daniel bent várnak a válaszomra. Furcsán
éreztem magam, hogy Oldcliffe-ben hív valaki munkaügyben; a
két különálló világom egybeolvadni látszott, és ez nyugtalanná
tett. Igyekeztem kiszorítani a tudatomból téged, Danielt és
Leont, hogy Stuartra tudjak koncentrálni, és minél jobb
megoldást találjunk a problémára. Nem tudom, mennyi ideje
lehettem kint, de egyszer csak éreztem, hogy valaki áll a hátam
mögött. Ahogy megfordultam, Daniel ácsorgott a fű szélén.
Próbált úgy tenni, mint aki nem hallgatózik. – Később
visszahívlak – mondtam Stuartnak. – Ne felejtsd el felhívni a
szállítót. Ha kell, könyörögj neki, Pault pedig figyelmeztesd a
nevemben. Ez már nem az első eset, hogy hibázik. – Bedobtam a
telefonom a táskámba. Daniel jelenléte a megszokott, otthoni
életemből újra visszarántott Oldcliífe-be.
– Gyere, húzzunk innen – mondta komor arccal, miközben a
kerti ösvényen a kapu felé indult. Szaladnom kellett, hogy lépést
tartsak vele.
Azóta egy árva szót se szólt hozzám.
– Valami baj van? – kérdezem tőle. A hangom megtöri a
néma csendet az autóban.
 – Mit értett Leon az alatt, hogy te tudod, miért szakítottak a
húgommal? – kérdezi Daniel, miközben rám se pillant. Mindent
el kell mondanom neki őszintén.
De mégis hogy csináljam? Leon valószínűleg nem szólt neki
Jasonről. Szerintem teljesen más dologról beszélhettek.
– Nem megyünk el enni valahová? Ott tudnánk beszélgetni
is.
Daniel végre megenyhül és felém fordul.
– Hát, nem is tudom. Ma még be kellene ugranom a
szerkesztőségbe…
– Ugyan már, enni kell!
– Hát akkor ez esetben nem mondhatok nemet – feleli
jókedvűen, de érzem a hangján, hogy nem őszinte a nevetése.
– Bánt valami, Dan?
– Nem is tudom, Franks – kezdi magába roskadva –, úgy
érzem, ezzel semmire se megyünk. Sosem fogom tudni
kideríteni, mi történt a húgommal – mondja szélesre tárja a
karját.
– Daniel, lehet, hogy tényleg nem fogjuk tudni kideríteni, mi
történt Sophie-val – mondom csendesen, a karját simogatva.
Daniel szeme erre elsötétül, és elrántja a karját. – Erre még
gondolni is rossz! Nem bírom elviselni. Muszáj megtudnom az
igazságot, Frankie! – Most legszívesebben lecsókolnám Daniel
arcáról a fájdalmat.
– És mi történt Anne-nel? – jut eszembe hirtelen. Még van az
édesanyádról egy halvány emlékem, Soph. Emlékszem a kék
nővérruhájára, a meggyötört, ráncos arcára és a festett szőke
hajára, ami túl harsány volt a bőrszínéhez. Egyedülálló szülő
volt, egy elhagyott családanya, aki agyondolgozta magát.
– A körülményekhez képest egész jól van. Sophie eltűnése
után visszaköltözött Írországba, a testvéréhez. Ott, a farmon,
megismerkedett Timmel. Jó fej fickó. Később össze is
házasodtak. Szoktam látogatni, de ő már nem akar ide
visszajönni. Anyám úgy gondolja, baleset volt az egész, hogy
Sophie megcsúszott és beleesett a tengerbe. Ugyanazt gondolja,
mint a rendőrség – mondja Daniel szomorúan és kimerültén.
– Mert lehet, hogy ez az igazság – felelem csendben. – Lehet,
hogy tényleg csak egy tragikus balesetről van szó.
– Nem, ennél több történt, az biztos.
– Honnan tudod?
– Mert ismerem, azaz ismertem a húgomat, Frankie. Nagyon
közel álltunk egymáshoz, tudtam, hogy milyen valójában.
Márpedig a halála előtt nem önmaga volt. Valami zavarta.
Valami nem stimmelt vele. Bárcsak jobban odafigyeltem volna
rá! – ingatja a fejét szomorúan. – De nem tettem, mert túlságosan
lefoglalt a saját életem. Most, így visszatekintve egyértelmű,
hogy a húgomnak valami baja volt.
– Utólag könnyű bölcsnek lenni, Daniel. Ráadásul te magad
is szinte gyerek voltál, még csak huszonhárom éves. Egyébként
meg én voltam a legjobb barátnője, és észre se vettem, hogy
bármiféle problémája lenne.
Ami persze nem teljesen igaz.
 Daniel válaszképpen felsóhajt. – Mire gondolt Leon? Miért
vesztek össze? – kérdezi újra.
Fészkelődni kezdek az ülésben. Nem árulhatom el neki az
igazat, mégis mondanom kell valamit. – Figyelmeztettem
Sophie-t Leonnal kapcsolatban. Szóltam neki, hogy Leon nem jó
ember… – Kezdek rosszul lenni.
– Miért, mit csinált? – kérdezi szigorúan Daniel.
– Mert… mert engem is megkörnyékezett, és amikor
visszautasítottam, zaklatni kezdett, meg leselkedett utánam.
Iszonyú rémisztő volt az egész.
Daniel komor arccal hallgat.
– De történt még más is. – Szinte meg kell erőszakolnom
magam, hogy beszéljek, annyira szégyellem a dolgot.
– Lefeküdtem vele. Úgy egy évvel azután történt, hogy
Sophie eltűnt. Egyszer összefutottunk Londonban. Sokat
beszélgettünk Sophie-ról. Én túl sokat ittam, és…
– Ő pedig kihasználta.
– Azt hiszem, mindketten kihasználtuk egymást – javítom ki
Danielt egy hosszú sóhaj után.

Daniel újra elfordul tőlem. Mindketten nézzük, ahogy az

esernyős nő közeledik. Drótszerű, ősz haja van, és szemüveget
visel. Elhalad a kocsi előtt, a Beaufort-villák felé tart. Ahogy
küzd, hogy megtartsa az ernyőt a viharos szélben, úgy látszik,
mintha egy láthatatlan emberrel viaskodna. Az asszony megáll a
bejárati ajtó előtt, és kotorászni kezd a táskájában. Lehet, hogy ő
az anonim levélíró? Előhalássza a kulcsát, majd kinyitja az ajtót.
Biztos csak egy vendég; talán a síró kisbaba nagymamája.
Emlékszem, Daniel azt mondta, ezen a héten csak egy apartman
lesz foglalt. Az asszony felénk pillant, miközben lerázza az
esernyőjét, és a lépcső tetejére teszi. Miután bezárja maga mögött
az ajtót, néhány másodperc múlva kigyulladnak a fények az
egyik alsó szinti lakásban.
– Menjünk el a pubba – vetem fel Danielnek. – Beszéljük
meg, mi legyen a terv következő része. Csak néhány napom van,
tudod, hogy nem tudok többet maradni.
Daniel mosolya megváltoztatja az arcát. Most épp olyan,
mint ahogy az emlékeimben élt. – Hát jó, meggyőztél, mint
mindig, Lady Frankie.
Daniel sebességbe teszi a kocsit, én pedig megkönnyebbülve
csatolom vissza a biztonsági övét. így nyertem néhány órát, hogy
ne kelljen még visszamennem az apartmanba. Miközben Daniel
tesz egy ipszilon-fordulatot, furcsa dolgot látok az apartmanom
ablakában. Valaki bámul minket, arcát az üvegnek nyomva.
Megfagy az ereimben a vér. Te vagy az, Sophie? Szinte
kitekeredik a nyakam, ahogy igyekszem szemmel tartani a
furcsa látványt, de Daniel már tovább is hajt a part melletti úton.

A Sirály alig változott az elmúlt húsz évben. Ugyanaz a

kasmírmintás tapéta éktelenkedik a falon, és ugyanazok a
kivörösödött arcú férfiak állnak a bárpultnál, a sörüket
dédelgetve, többnyire ápolatlan, büdös kutyáikkal. A levegőben
még mindig sültkrumpli-, ecet- és ázottkutya-szag terjeng, épp
úgy, ahogy régen. Még a mennyezetről lógó műanyag madarak
és a kitömött sirály is megvan a kirakatban. Olyan, mint egy
időkapszula.
A pub egyébként a város szélén áll, a viharos tengerre és a
strandra néz, ami egyre keskenyedik, minél távolabb sétálunk
rajta, így mire a régi mólóhoz ér az ember, már nem is talál
strandot. A sarokban egy asztalnál egy középkorú férfi ücsörög
söröskorsóval a kezében, és egy pletykalapot olvasgat. Sörhasa
van, de sötét, vékony szálú hajáról azonnal felismerem. Ez
Lorcan, Leon bátyja.
Daniel köszönésképpen odabiccent a csaposnak és a
pincérnőnek. A testes, nagy mellű nő idősebb lehet nálam,
egérszürke haját loknikba csavarta. Gyorsan Daniel mögé
húzódom, nehogy Lorcan észrevegyen.
– Daniel, drágaságom! – szól harsányan a nő a pult mögül,
erős nyugati tájszólással. – Rég láttalak. Lefoglalnak a fránya
papírok, mi?
Daniel elvigyorodik. – Ja, tudod, hogy megy ez, Helen. Sok
munka, semmi kikapcsolódás.
A nő felvihog, majd észreveszi, hogy ott vagyok. A
tekintetünk találkozik. Most már tudom, ki ő. Helen Turner, a
barátnőd a lakótelepről.
 Arcáról hirtelen lefagy a mosoly. – Frankie? – csettint a
nyelvével a fejét rázva. – Szóval igaz a hír, visszajöttél.
Tudom, hogy nem kellene meglepődnöm rajta, hogy a
pletyka úgy terjed Oldcliífe-ben, mint a mexikói hullám, de már
elfelejtettem, milyen egy kisvárosban élni.
Hirtelen melegem lesz ebben az áporodott levegőjű
kocsmában. Végül is bárki írhatta a levelet a múltamból, hiszen
úgy tűnik, kivétel nélkül mindenki tudja, hogy itt vagyok.
Helen mogorván fixíroz a söröskorsó felett, amit éppen
eltörölget. Emlékszem, mennyire nem kedvelt a suliban. Mindig
is azt gyanítottam, hogy ellenszenvének oka az volt, hogy ő
akart lenni a legjobb barátnőd, és féltékeny volt rám. Biztos
repesett az örömtől, amikor az utolsó két évre másik iskolába
mentem. Emlékszem, Helen mennyire dühös volt, amikor mi
ketten újra összefutottunk ugyanebben a bárban, és akárcsak
azelőtt, megint elválaszthatatlanok lettünk. Tudom, hogy
sajnáltad őt, ezért hagytuk, hogy velünk tartson a Pincébe
szombat este. Látszott, hogy Helen legtöbbször csak egy
utánfutó volt számodra.
Helen sosem volt egy szépség, de az évek sem kegyelmeztek
neki. A sós tengeri levegő kitágította a pórusait, érdessé tette
egykor bársonyos bőrét. Az orra is vörös lett. – Hogy vagy,
Helen? – kérdezem tőle, tájszólás nélkül, ami ritka jelenség
ebben az isten háta mögötti kocsmában.
– Nicsak, de sznob lett valaki – feleli Helen vihorászva, mire
a kocsma férfivendégei is kórusban röhögni kezdenek. – És ez a
cicoma! – Helen végigmér, mire valóban túlöltözöttnek érzem
magam a fekete nadrágomban, a vörös gyapjúkabátban és a
selyemsálban. – Mé’ jötté’ vissza?
Érzem, hogy dühömben elvörösödöm. – Hát…
– Nyögd már ki, szivi! – szól közbe egy alacsony, köpcös,
kopasz, szemüveges férfi. Olyan, mint egy tipikus
kocsmatöltelék a vígjátékokban.
– Frankie hozzám jött látogatóba – szól közbe Daniel.
– Télleg? – kérdezi Helen elkomorodva. – Nem is tudtam,
hogy ti ketten tartjátok a kapcsolatot. De furcsák az emberek! –
mondja, majd önmagának választ adva megvonja a vállát. –
Miért nem ültök le? Frankie, te mit iszol?
– Fehérbort. A házi is jó lesz – teszem gyorsan hozzá, mielőtt
még Helen gúnyos megjegyzést tenne, vagy inkább pezsgőt
ajánlgatna.
– Én pedig egy korsó sört kérek. Kösz, Helen. – Daniel kicsit
arrébb húz a bárpulttól a könyökömnél fogva. – Helen szolgálhat
némi hasznos információval – súgja a fülembe. – Elég jó
viszonyban volt Sophie-val, nem?
– Hát szerintem nem igazán – vágom rá hűvösen, mivel még
mindig Helen viselkedésén bosszankodom, amiért leszólta a
ruhámat, és sznobnak nevezett.
Nem tudjuk kikerülni Lorcan asztalát, így amint elmegyünk
mellette, felnéz. Amint találkozik a tekintetünk, leteszi az
újságját, és megtörli a száját a kézfejével. – Gondoltam, hogy te
vagy – mondja hangosan, mire Daniel nyomban visszafordul. –
Frankie Howe.
Legszívesebben ráordítanék, hogy most már Francesca
Bloom-nak hívnak, de inkább nem teszem, nem hiányzik Helen
és a kocsmatöltelékek újabb csípős megjegyzése. Lorcan egy
festékfoltos overallban ücsörög az asztalnál. Ahhoz képest, hogy
Leon bátyja és Jason unokatestvére, nem olyan jóképű, mint ők.
Olyan, mintha Lorcan a szülők csúnya vonásait örökölte volna,
Leon pedig a szépeket. A húszas évei közepén még viszonylag
jóképű lehetett, a hetyke, ír sármjával, amire sok nő bukik, de
hiába olyan kék a szeme, mint Leonnak, Lorcan szemei túl közel
ülnek egymáshoz, az orra túl horgas, az álla meg túl hosszú
ahhoz, hogy jóképűnek lehessen nevezni.
Emlékszem, egyszer a Pincében Lorcan belecsípett a
fenekedbe. Te finoman arrébb toltad, legalábbis úgy emlékszem,
kedves mozdulattal utasítottad vissza. Mind részegek voltunk,
ráadásul tizennyolc évvel ezelőtt történt, így az arcodat néha
másnak látom, mintha arckifejezésed komollyá, nevető szemed
riadttá vált volna. Leon végül odajött, és elhúzta onnan Lorcant,
aki eloldalgott a cigifüstös tömegben.
Tetszettél Lorcannak, ezt biztos te is tudod. Bejöttél neki,
ezért rád mozdult, az öccse barátnőjére.
– Minden rendben, Franks? – kérdezi Daniel
aggodalmaskodva. Teljesen kizökkent a gondolataimból. Lorcan
incselkedő vigyorral bámul rám.
 – Hallottam, hogy hazajöttél – szól foghíjas mosolyt
villantva.
– Leon mondta? – kérdezem, de Lorcan csak tovább
vigyorog, miközben az orrát fogdossa. – Ez egy kisváros.
Gyorsan terjednek a hírek. – Ezzel nem mondott újdonságot.
Lorcan félbehajtja az újságját, és a hóna alá csapja. – Na jó, én
lelépek. Nem fogom egész nap a felhizlalt egótokat hallgatni.
Sok dolgom van még, ugyanis házakat festek. – Lorcan feláll,
mire elképedek a magassága láttán. Már el is felejtettem, milyen
hatalmas. Magasabb Danielnél, és sokkal testesebb, erősebb is.
Félreállok, hogy Lorcan elférjen mellettem.
– Hát nem irigylem azt, akinek a házát festi – mondja Daniel
szárazon, miközben mindketten Lorcan után nézünk. –
Legurított már pár pohárral.
Erre felnevetek, és megkönnyebbülök, hogy Lorcan már
nincs itt. Leülünk a megüresedett asztalhoz, Helen pedig
kihozza az italokat, és felveszi az ételrendelést. – Valami
eszembe jutott Lorcan-ről – suttogom Daniel fülébe, miután
Helen elment.
Daniel belekortyol a sörébe. – Úristen, már megint micsoda?
– Lorcan odavolt Sophie-ért. Egyszer be is próbálkozott nála,
a Pincében, de Leon közbelépett.
– De Lorcan akkor már házas volt, nem?
– De, csakhogy ez nem tartotta vissza. Leon mondta, hogy a
bátyja nagy nőcsábász.
 – Mit akarsz ezzel mondani? – méreget Daniel a söre mögül.
– Gondolod, hogy Lorcannek köze van Sophie halálához?
– Azt nem tudom, de te magad mondtad, hogy Sophie félt
valakitől. Lehet, hogy Lorcan volt az.
Daniel hirtelen elsápad. – Lehet, hogy Lorcan megőrült
Sophie-ért, és a Pincéből kimenet követte őt? Ott volt Lorcan
aznap éjjel a helyszínen?
– Nem is tudom… nem emlékszem – felelem az emlékeim
közt kutatva. – Szerintem…
– Szerinted, mi?
– Szerintem Sophie találkozott valakivel a mólónál.
Méghozzá egy olyasvalakivel, aki nem volt aznap a Pincében. –
Daniel összeráncolt szemöldökkel hallgat. – Vajon miért ment
oda úgy, hogy nem is szólt nekünk? Te nem találod ezt
furcsának? – kérdezem tőle.
– Dehogyisnem – vágja rá Daniel elkeseredetten. – Ezért is
fogtam bele ebbe az egész átkozott nyomozásba, Franks. Sophie
nem az a fajta volt, aki csak úgy, szó nélkül lelép. Egyáltalán
nem volt jellemző rá az ilyesmi.
Daniel iszik még egy kortyot a söréből. Mindketten a
gondolatainkba merülve hallgatunk. Közben megjelenik Helen a
héjában sült krumplinkkal. A tányéromat feltűnően odacsapja az
asztalhoz, így a salátám egy része az asztalra potyog. Jól látható
mozdulattal visszateszem a darabokat a tányérra, mire Helen
úgy tesz, mint aki nem veszi észre, és finom mozdulattal leteszi
Daniel elé a másik tányért.
 – Tudod – szól Daniel, miközben teli szájjal Helen felé
biccent, aki dudorászva törölgeti az asztalokat. – Beszélnünk
kellene vele. Helen ott volt aznap éjjel a Pincében. Emlékszem rá,
mert Sid kavart vele.
– Sid?
– Úgy van. Emlékszel rá? Sid nagy fazon volt; néhány évvel
idősebb nálam. A bandánk tagja volt, de mindig is szarul
énekelt. Végül feleségül vette Helent. Most ketten üzemeltetik a
kocsmát.
– Igen, emlékszem Sidre. Olyan borzalmasan énekelt, hogy
azt tényleg nem lehet elfelejteni. Csodálkozom, Helen hogy
tudott vele összejönni, pláne összeházasodni! – mondom,
miközben a krumplimba döföm a villát. – Az még hagyján, hogy
hamisan énekelt, azt mondtuk róla, hogy olyan ronda, hogy az
anyján kívül nincs ember, akinek tetszhet.
– Hát igen. Mindenesetre Helen értékes információkkal
szolgálhat. Egy próbát megér.
Lehetséges, hogy Helen többet tudott az életedről, mint én?

– Ez annyira bosszantó! – fakad ki Daniel, miközben

kisétálunk a pubból.
A változatosság kedvéért még mindig esik az eső, a viharos
tenger hullámai erőteljesen csapkodják a hínáros, iszapos, sziklás
partot. Daniel előttem lépked az Astrája felé, én pedig igyekszem
lépést tartani mögötte a magassarkúmban. – Csak tudnám, miért
van az az érzésem, hogy itt mindenki többet tud, mint amit
elmond – szól Daniel, miközben megáll a kocsi előtt. A szél és az
eső zaja miatt szinte kiabálnia kell, hogy halljam, amit mond. –
Leon, Lorcan és Helen is… szerintem valamit eltitkolnak előlem.
– Érzem Daniel csalódottságát, miközben azt is, mintha rám is
haragudna. Pedig nem én tehetek róla, hogy Helen nem beszélt
velünk.
Amikor Daniel rákérdezett Helennél, mit tud arról a
bizonyos éjszakáról, Helen nyomban rávágta, hogy nem
emlékszik, és az arcán is látható volt, hogy nemigen jutunk vele
messzebbre. Ugyanakkor mindvégig kerülte a szemkontaktust,
amiből egyértelmű volt számomra, hogy tud valamit. Sosem
bíztam benne; mindig is bunkó volt velem a suliban, ami, úgy
látszik, húsz év után sem változott.
– Ne legyél paranoiás. Ez már nagyon rég történt. – Hogy is
magyarázhatnám el Danielnek, hogy néhány ember számára
csak egy lány vagy a sok közül, aki sok-sok évvel ezelőtt eltűnt.
Számunkra persze ennél sokkal többet jelentesz.
– Szerintem holnap látogassuk meg Lorcant. Szeretnék
többet is megtudni róla.
– Daniel, holnap vasárnap van! – hüledezek. – Amit Lorcan
biztos a családjával tölt.
– Tőlem viszont valaki elrabolta a családom, és ez a valaki
akár ő is lehetett, úgyhogy nem érdekel, tudnom kell az
igazságot!
 Daniel rám pillant, hogy szálljak be a kocsiba, de én
megrázom a fejem. – Inkább sétálok. Jólesne a friss levegő. – Még
három óra sincs, nem akarok még visszamenni az apartmanba. –
Bolond vagy? Zuhog az eső, és mindjárt besötétedik.
Azt mégse mondhatom Danielnek, hogy inkább
kilométereket gyalogolok az esőben, semmint hogy
visszamenjek abba a kísértettanyába. Hálátlannak tartana. Végül
is szép ez a hely, csak túl elhagyatott, a baljós kilátásról nem is
beszélve.
– Nem, jó lesz így – bizonygatom kitartóan.
– Később felhívlak – mondja, majd beül a kocsiba, és
becsapja az ajtót. A haja csurom víz. – Biztos, hogy sétálni
akarsz? – kérdezi ismételten, a szemöldökét ráncolva.
– Nagylány vagyok már, Daniel – felelem nevetve, mert
emlékszem, egyszer te is ezt mondtad nekem, amikor aggódtam
érted Leon miatt. Bárcsak hallgattál volna rám!
Daniel melegen elmosolyodik. – Mindig is makacs voltál,
Lady Frankie! – mondja csillogó szemmel. Most legszívesebben
utánaszólnék, hogy jöjjön el velem az apartmanba, hogy ne
legyek egyedül, de nincs merszem hozzá. Igaz, Daniel említette,
hogy nem nős, mégis, az nem jelenti azt, hogy nincs senkije. A
karikagyűrűjéből ítélve bizonyára létezhet valaki az életében.
Hirtelen átsuhan egy kép az agyamon, hogy Daniel megcsókol,
majd levetkőztet, de nyomban elszégyellem magam, hogy a
bátyádról álmodozom.
 – Holnap, fél tizenegy körül érted jövök – kiáltja Daniel,
miközben kikanyarodik az útra.
Az utcák kihaltak, a levegőt megtölti a friss esőillat és a hínár
szaga. A sirályok vészjóslóan vijjognak, ami azért egy kicsit
megrémít. Már el is felejtettem, mennyire utálom ezeket a
„repülő patkányokat”, ahogy apám mondta mindig. Hirtelen
bevillan a tegnapi kép, ahogy az ágyon feküdt, elernyedve és
hörögve. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy biztos valami
fontosat akart közölni velem.
Miközben a járdán sétálok, vízszintesen kell tartanom az
esernyőmet, hogy ne fordítsa ki a szél. Inkább feladom, és ahogy
van, vizesen bedobom a táskámba. A szabadság furcsa érzése jár
át, ahogy ömlik rám az eső: az arcomba és a hajamra. Igyekszem
mélyen be- és kilélegezni, hogy megszabaduljak a sok stressztől,
ami az elmúlt hónapokban ért. Úgy érzem, mintha az eső
kimosná belőlem a feszültséget.
Istenem, hogy lett az életem egyszerre ennyire bonyolult?
Megállok a Grand View Hotel, a szüleim régi szállodája előtt.
Szinte rá sem lehet ismerni. A gyermekkoromat idéző
csipkefüggöny teljesen eltűnt az ablakokból, helyette fehérre
festett zsalukat használnak, az épületet pedig halványkékre
festették át. Még most is magam előtt látom, ahogy apám
büszkén áll a bejárati ajtó előtt, az utcát kémlelve, kényelmes
vászonnadrágjában és vasalt ingében. Olyan fiatal volt és jóképű!
A vállamra dobom a táskám, és gyorsan továbbmegyek.
Elsétálok a szomszédos szállodák és vendégházak mellett, amíg
el nem érek a szórakozónegyed villódzó fényéig. Néhány percre
behúzódom az árkádok alá, és hallgatom, ahogy egy
tinédzserfalka biztat egy pattanásos fiút az egyik motoros
játékgépnél, instrukciókat kiáltozva, hogy mikor forduljon balra
vagy jobbra.
Újra kilépek az esőbe. Miközben átmegyek az úton, le a
tengerhez, a hangos zene üteme és a kamaszok kiabálása végig
elkísér. Ropog a homok a lábam alatt, miközben végigmegyek az
üres sétányon. Elhaladok az aranycsúcsú toronyóra és a strand
mellett. A nyári hónapokban felállított trambulinnak,
óriáskeréknek és csúszdának most nyoma sincs. A cipőm sarka
megcsúszik, ahogy lekanyarodom a régi móló sötét árnyéka felé.
Itt már csendesebb a város; az üzletek és kávézók megritkultak,
csupán néhány nagyobb hotel áll a parton az előtt a domb előtt,
ahol az apartmanom is található. Inkább úgy döntök, mégsem
megyek át az úton, hanem maradok az öntöttvas padokkal
szegélyezett sétányon. A távolban látom a régi mólót. Zuhog
rám az eső, de nem érdekel.
A mobilom rezegni kezd a zsebemben. A csengést meg se
hallottam a tenger morajlásától és a zuhogó esőtől. A kijelzőn
megpillantom Mike nevét. Bűnbánóan felveszem. Mike azért
többet érdemel egy részeg hangüzenetnél.
– Szia – köszönök neki félve.
– Fran? Mike vagyok – mondja zavarában, feleslegesen.
Rossz a térerő, ezért arrébb sétálok a víztől. Befogom az egyik
fülem, hátha jobban hallom, mit mond. – Jól vagy? – kérdezi.
 Még dühében is aggódik értem. – Ne haragudj – mondom
válaszképpen, a könnyeimmel küszködve. – Nem kellett volna a
hangpostán keresztül üzengetnem. Igazad van, tényleg gyáva
vagyok.
– Sok mindenen mentél keresztül mostanában – mondja
együttérzőn. Gondolom, azt szeretné, hogy fogadjam vissza, de
tévedek. – Megértelek. Csak azt akartam kérdezni, maradhatok-e
még ezen a héten a lakásban, amíg távol vagy?
Igyekszem palástolni előtte a csalódottságomat. Már nem
akarok együtt lenni vele, de azért bántja a büszkeségem, hogy
nem harcol értem. Legszívesebben azt mondanám, költözzön ki
most azonnal, de ennyire nem lehetek könyörtelen. Mindig azt
mondtad, túl kegyetlen vagyok a pasikkal, igaz, Soph? De ez
csak azért volt így, mert nem találtam meg az igazit. Illetve
egyszer, azt hiszem, igen…, de akkor meg ő nem akart engem.
– Remélem, hamarosan otthon leszek – mondom halkan.
– A haverom bérel valahol egy lakást, oda beköltözhetek, de
csak a jövő héten. – Közben megint akadozni kezd a vonal, ezért
belekiabálom a telefonba, hogy természetesen maradhat a hét
végéig. Ezután a vonal végleg megszakad, én pedig csak nézem,
ahogy ömlik a mobilomra az eső. Gyorsan visszacsúsztatom a
zsebembe.
Most már végleg szakítottunk. És ezt legalább már ő is
tudomásul vette, annak ellenére, hogy először haragudott rám.
Nem tudom pontosan, mit érzek most, megkönnyebbülést vagy
inkább csalódottságot.
 Továbbsétálok. Az üres utcák jól tükrözik a hangulatomat.
Mostanra már besötétedett, így még jobban érzem, hogy egy
ember sincs körülöttem. A távolban látom a régi móló
bejáratánál álló lámpaoszlopok sejtelmes, halvány fényét a
szénfekete égen. Hirtelen lépések zaját hallom a hátam mögött,
ezért szedni kezdem a lábam. Igyekszem nem pánikba esni,
hiszen hiába van sötét, nincs késő, délután négy óra lehet.
Londonban ilyenkor még nyugodt szívvel kimegyek az utcára
egyedül. Valami van ezen a helyen, amitől alapvetően elfog a
rettegés.
Hátrapillantok a vállam felett, de csak egy csuklyás alakot
látok a zuhogó esőben. Sötét kabátot és bakancsot visel. Az
alkatából ítélve akár férfi is lehetne, de ahogy elnézem a méreteit
és a karcsúságát, inkább nőre tippelek. Nem tudom, miért
találom olyan ijesztőnek; talán az agresszív kisugárzása vagy a
nagy, durva léptei teszik. Az ösztöneimre hallgatva futni kezdek;
átrohanok az úton, majd fel a vizes emelkedőn, a Beaufort Villa
felé. Hallom, ahogy az idegen szintén sietni kezd mögöttem,
mire majd’ eláll a lélegzetem. Lehet, hogy követ valaki?
Tovább szaladok, de a magassarkúmban nehezen veszem az
akadályokat, többször is megbotlom a gödrökben. A hangos
léptek tovább követnek. Úgy tűnik, mintha a nevemet mondaná,
de lehet, hogy csak a szél zúgását hallom. A szívem már a
torkomban kalapál, mire leizzadva eljutok a domb aljáig,
mégsem állok meg. Az idegen már a sarkamban van, muszáj
elmenekülnöm innen. A lábaim már teljesen elgyengültek, mire
végre átbotorkálok az úton. Nem nézek hátra, csak egyenesen a
bejárati ajtóhoz szaladok.
Reszkető kezekkel ásom elő a kulcsot a táskámból, miközben
már szinte érzem, ahogy egy jéghideg kéz megragadja a vállam.
Minden erőm össze kell szednem ahhoz, hogy ne sikoltsak fel.
Végre kinyílik a zár, én pedig megkönnyebbülten bezuhanok a
lépcsőházba.
Miközben becsukom az ajtót, látom, hogy az alak ott áll a
beállónál, a kocsim mellett. Kapucniját szorosan a fejére húzta, a
kezét pedig zsebre vágta. Nem látom tisztán a vonásait, csak
néhány hajtincse lóg ki a kapucnija alól. Látom, hogy szőke. Egy
szív alakú arc néz vissza rám.
 Kilencedik fejezet:

Sophie

1997. július 5., szombat

Még most is alig hiszem el, hogy Leon Jason unokatestvére!
Lehet, hogy tudat alatt azért vonzódtam Leonhoz, mert Jasonre
emlékeztet.
Egyforma sötét hajuk és kék szemük van. Az ír tekintetet mindig is
ellenállhatatlannak találtam. Miután Jason meghalt, egy ideig
mindennap eszembe jutott, mert gyötört a bűntudat, majd mint egy
kagylóhéj levált a régi önmagámról, én pedig továbbléptem, elmentem
egyetemre, és igyekeztem úgy gondolni Jasonre, mint egy régi kedvenc
játékra, amire már nincs szükségem, csak sosem volt szívem kidobni,
így inkább besuvasztottam a szekrény aljára. Tudtam, hogy ott van,
még akkor is, ha próbáltam nem gondolni rá.
Amióta visszajöttem Oldclíffe-be, olyankor is bevillan az agyamba
fáson, amikor a legkevésbé számítok rá. Például, amikor nézem a
kedvenc tévésorozatomat, vagy szárítom a hajam, vagy elmerülten
olvasok valamit.
Szörnyű egybeesés, hogy Leonnal ugyanott csókolóztam először,
ahol Jason meghalt.
Persze megkérdeztem Frankie-t, honnan tudja. „Tényleg azt
mondta Leon, hogy Jason az unokatestvére? Biztos, hogy nem
tévedsz?”És ami a legfontosabb: „Tudja, hogy mit műveltünk vele?”
 Erre Frankie még jobban berágott. „Persze, hogy nem tudja!”
sziszegte. „Szerinted olyan hülye vagyok, hogy elmondom neki?”
Ezután elkapott a karomnál fogva, és végigcibált a sétányon. Nem is
gondoltam volna, hogy ekkora erő van egy ilyen apró teremtésben.
Közben végig duruzsolt a fülembe, hogy az anyjától tudja, hogy Jason
Leon unokatestvére, és hogy jobb, ha távol tartom magam Leontól, ha
nem akarom, hogy fény derüljön a titkunkra.
Csakhogy én képtelen vagyok távol tartani magam tőle. És nem
tudok úgy vele lenni, hogy közben ne osszam meg vele a történteket.
Egyébként is, még csak tizenhat évesek voltunk, szinte gyerekek.
Fiatalok voltunk és hülyék, Jasont pedig szerettük, folyton rajta
csüngtünk mind a ketten. Honnan tudhattuk volna, hogy ez lesz a
vége?
Csak tudnám, mitől van ilyen rossz előérzetem? Mintha előre
sejteném, hogy a múltam fogja tönkretenni a jövőm.
Mert végül is a mi hibánk, hogy meghalt, csak mindvégig titokban
tartottuk.
Frankie-vel megöltük Jasont.
 Tizedik fejezet

Frankie

PRÓBÁLOK megnyugodni, bizonygatom magamnak, hogy ez

hülyeség, mégis táncolnak az idegeim. Az apartmanban az
összes lámpát felkapcsolom. Magamnak is alig merem bevallani,
de tudom, hogy te követtél. Persze a józan eszemmel tudom,
hogy nem lehettél, mivel halott vagy, én pedig nem hiszek a
szellemekben. Nem akarok hinni bennük.
Csakhogy amint belépek a nappaliba, és ledobom a táskám a
földre, nyomban szemet szúr, hogy valaki járt itt. Nehéz
megmagyarázni, de valahogy más az atmoszféra, és a szoba
illata is más. Virágillat van. A függönyt széthúzva hagytam, de
valaki összehúzta. A könyvet, amit olvastam, szintén nyitva
hagytam, de most becsukva hever a kanapén. Lekuporodom a
dohányzóasztal jobb sarkához. A szívem megint egyre
hevesebben ver. Amikor felnéztem Daniel autójából, láttam,
hogy valaki áll az ablakomban. Azt hiszem, a te arcodat láttam.
De próbálom meggyőzni magam, hogy csak a pára hagyott foltot
az üvegen.
Borsózik a hátam. Soha nem volt semmiféle mentális
betegségem, csak anyám mély depresszióját néztem végig
gyerek- és kamaszkoromban. Apám „epizódoknak” nevezte
ezeket az időszakokat. Ezt egyébként senkinek sem említettem,
még neked sem, Soph. Igyekeztem kizárni a tudatomból, amikor
anyám napokig bezárkózott a hálószobába. Képtelen volt
felkelni, még az én kedvemért sem. Aztán apám nagy nehezen
elküldte orvoshoz, hogy anyám gyógyszert írasson fel magának.
Olykor elutazott valahová, hogy meggyógyuljon, de apám
sosem árulta el nekem, hogy hová, hogy megóvjon engem a
történtektől. Most már tudom, hogy biztos befeküdt kezelésre
valamilyen pszichiátriai intézménybe. Miután visszatért, egy
ideig megint jól volt. Egészen a következő mélypontig. Minden
depressziós epizódot úgy kezelt, mintha meg sem történt volna;
nem akart velem beszélni róla. Lehet, hogy az ő fejében ezek
valóban meg sem történtek. Idővel persze ez mély szakadékot
okozott közöttünk, amit már sosem tudtunk áthidalni, így egyre
közelebb kerültem az apámhoz. Vele mindig tudtam, hányadán
állok, mert az ő érzései kiszámíthatóak voltak. Anyám viszont a
végletek embere volt; vagy rám telepedett és agyonszeretgetett,
vagy teljesen elhanyagolt. Végül az vált gyakoribbá, hogy
egyáltalán nem foglalkozott velem. A lelkem mélyén mindig is
féltem attól, nehogy megörököljem tőle az „epizódjait”.
Gyorsan előásom a mobilom a táskámból, és felhívom
Danielt.
Hangposta. Mérgemben a kanapéra hajítom a mobilt.
Megpróbálom összeszedni magam. Tudatosan, egyenletesen
lélegzem. Nem vagyok egy hisztérika, igyekszem mindenre
racionális magyarázatot találni. Azt mindig lehet. Lehet, hogy az
a nő nem is követett, és csak egy véletlen egybeesés folytán
hasonlított rád. Egyszerűen csak egy furcsa szerzet volt, és
megijesztett. Lehet, hogy a függönyt is én hagytam széthúzva,
mert fáradt voltam reggel, alig aludtam valamit. A könyvet is
biztos én tettem az asztalra. Lehet, hogy a szálloda takarítónője
járt itt, bár az sajnos azért nem valószínű, mert az apartmanokat
mindig az új vendégek érkezése előtt takarítják, és azután, hogy
távoztak.
A következő néhány órában próbálom elterelni a figyelmem,
bekapok két melegszendvicset, és bekapcsolom a tévét. Egy
ostoba vetélkedő megy, a kép összevissza ugrál. Legurítok kis
híján egy üveg bort, de még most sem nyugszom meg.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy valaki figyel. És
valaki követett. Ez nem lehet véletlen. Láttam, hogy ott állt a
parkolóban. A „londoni énem” persze nyomban ráripakodott
volna, hogy ki az és mit keres itt, de amióta visszajöttem
Oldcliffe-be, újra gyámoltalan kislánynak érzem magam. Nem
akarok újra a „bizonytalan Frankie” lenni. Most már Fran
vagyok, egy magabiztos, sikeres, felnőtt nő.
Ez a hely nem tesz jót nekem. Túl sok itt a rossz emlék. És túl
sok a szellem.

Másnap reggel úgy érzem magam, mintha az Idétlen időkig

egy szürreális epizódjába csöppentem volna. Az a kisbaba
megint sírt egész éjszaka, valahányszor felsírt, úgy éreztem,
mintha kést döftek volna a szívembe. Hosszú éveken át
kétségbeesetten vágytam egy gyerekre, szinte a rögeszmémmé
vált; bármit megtettem volna, hogy kisbabám legyen. Miután
átestem a meddőségi kezelésen, és végre teherbe estem, néhány
nappal a tizenkettedik hét előtt elvetéltem. Sosem felejtem el azt
a szörnyű érzést, fizikailag és érzelmileg is nagyon megviselt.
Akkor úgy éreztem, a vérzéssel együtt a maradék reményem is
elveszett. Ez volt a büntetésem Jason miatt. Nem érdemlem meg,
hogy boldog legyek. Ezt követően persze minden utcasarkon egy
termékeny nőt láttam, aki körül egy halom gyerek nyüzsgött,
ami mindig csak arra emlékeztetett, hogy nekem már sosem
lehet egy sem. Hat hónappal később Christopher elhagyott egy
kolléganőjéért. Mindig is érdekelt volna, mi lett volna erről a
véleményed. Mármint Cristopherről. A szívem mélyén azt a
gondolatot dédelgettem, hogy biztos gyűlölted volna, és egy
önelégült bunkónak nevezted volna, aki csak hülyített engem.
Amikor rajtakaptam azzal a nővel, Christopher persze fűt-fát
ígért, hogy szakít vele, és jobb férj lesz, de már késő volt. Nem
tudtam megbocsátani neki, és beadtam a válópert. Azóta senkit
sem engedtem magamhoz igazán közel. Még Mike-ot sem. Nincs
szükségem rá, hogy bántsanak. De ennek már három éve, Soph,
és most már újra szerelmes akarok lenni.
Ez történik, ha éjjel felriad az ember. Túl sok emlék tör elő
benne, elkezd agyalni a dolgokon, és elmerül az önsajnálatban.
Hogy ne halljam a gyereksírást és az emlékeim zakatolását,
bevettem két altatót, néhány pohár borral leöblítve, és kábultan
elaludtam a kanapén. Cserébe most szörnyen hasogat a fejem.
 Lezuhanyozom, és felveszek egy farmert meg egy pulóvert.
Remélem, másik cipőt is hoztam, és nem kell megint a
kényelmetlen magas sarkú bokacsizmába bújnom. A konyha
sarkából három üres borosüveg kandikál ki. Muszáj elmennem a
boltba utánpótlásért.
Épp zabkását melegítek a mikrobán, amikor hirtelen
kopognak az ajtón. Ijedtemben hátraugrom. Kintről nem jöhet
senki, mert csengetnie kellett volna a kapunál. Lábujjhegyen
kisettenkedek az előszobába, és kinézek a kukucskálón. A
domború üvegen Daniel torzított alakja tűnik fel.
– Hogy jutottál be? Ki nyitott kaput? – rontok rá, amint
feltépem az ajtót.
– Az a nő a földszinten – feleli nyugodtan, a vállát
vonogatva. – Épp kifelé indult. Miért bámulsz így rám?
– Nem igazán örülök, hogy csak úgy, bárkit beenged. Nem
tudhatta, hogy a barátom vagy. Egy idegen is bejöhetett volna.
– Jaj, Franks, ne legyél már paranoid!
Hogy mondhatnám el Danielnek a rejtélyes levelet és a
tegnapi üldözőmet anélkül, hogy ne fedném fel Jasont és a
múltat? Most nagyon egyedül érzem magam.
– Gyere be – mondom, miközben szélesre nyitom az ajtót. –
Még nem reggeliztem. – Daniel utánam jön a konyhába. – Kérsz
egy kis zabkását?
– Nem, kösz, már ettem – feleli a fejét rázva.
 A konyhapultnál állva kanalazom a számba a zabkását.
Zavarban vagyok, hogy Daniel közben néz. Néhány falat után
beteszem a tányért a mosogatóba.
– Nyugodtan reggelizzél, miattam ne zavartasd magad –
mondja. Közel állunk egymáshoz az apró konyhában. Szinte
klausztrofóbiám van. Daniel tekintete a kiürült üvegekre téved. –
Uram atyám, Franks! Te ennyi bort megittál?
– Két magányos éjszakát töltöttem már itt, a semmiért.
Próbáltalak hívni tegnap este, de ki voltál kapcsolva.
Daniel meglepetten bámul rám. – Semmiféle hívás nem
érkezett tőled. Bár itt elég szar a vétel, ez igaz. – Daniel arca
meglágyul, közelebb húzódik és megfogja a kezem. – Ne
haragudj. Tudom, én kértem, hogy gyere ide… és te eljöttél –
folytatja az arcomat fürkészve. – És ezért nagyon hálás vagyok.
Sajnálom, hogy nem vagyok jobb barát. Több időt kellett volna
veled töltenem esténként, csak tudod ez nem megy könnyen,
mert… – Daniel megköszörüli a torkát. Láthatóan
kényelmetlenül érzi magát. Vöröslő arccal folytatja: – Az van,
hogy együtt élek valakivel. Nemrég ismertem meg…
Tehát van barátnője. Igyekszem úrrá lenni a
csalódottságomon, de csak nyomja a lelkem.
– Értem – felelem, kerülve a tekintetét, mert félek, hogy
olvasni tud a szememből.
– De tudja, hogy éreztem irántad – teszi hozzá kurtán,
halkan.
 Felnézek. A tekintetünk találkozik. Ezt azelőtt sosem vallotta
be, bár mindig is sejtettem. Te mindig ugrattál vele, Soph, én
pedig, igaz, nem viszonoztam a bátyád érzéseit, mégis jólesett,
hogy tetszem neki. Vajon másképp alakultak volna a dolgok, ha
szemet vetettem volna rá? Régen sosem néztem Danielre
férfiként. Mindig csak a te bosszantó bátyádat jelentette
számomra. Szégyellem bevallani, Soph, de valahogy nem
éreztem elég jónak magamhoz. Nem volt benne ambíció; nappal
lógott, éjjel meg csak a rocksztárt játszotta. Most már tudom, mit
hiányoltam eddig: azt, hogy valaki megnevettessen, és kedves és
hű legyen hozzám, mint a leg-igazabb barát. Tudom, most mit
mondanál erre, Soph, hogy Mike éppen ilyen volt. Nos ez igaz,
csakhogy Mike nem mozgatott úgy meg, mint Daniel.
Közelebb húzódom Danielhez, megsimogatom az arcát. A
bőre hideg és érdes. – Daniel – kezdem suttogva. Mélyen egymás
szemébe nézünk, én pedig csak arra vágyom, hogy a számon
érezzem az ajkait. Közelebb hajolok hozzá, de amint egymáshoz
ér a szánk, Daniel elhúzódik, mint akit darázs csípett meg. –
Frankie, ezt nem tehetem, ne haragudj. – Daniel elfordul, és
végigsimít a haján.
– Te és én… mi nem… Bassza meg! – fakad ki, miközben
belerúg a konyhaszekrény ajtajába. Én csak csendben nézem,
ahogy viaskodik önmagával.
– Semmi baj, Daniel – szólok végül. – Most már, hogy
tudom, van valakid, nem kellett volna, hogy megcsókoljalak. Ne
haragudj.
 Daniel megpördül, és vádlón rám néz. – Régen tényleg
szerettelek – mondja szomorúan. – Megvárlak a kocsiban – teszi
hozzá, majd becsapja maga mögött az ajtót.
Félve lépek ki a lépcsőházba, hátha újabb levél vár a
földszinten. A lábtörlő üres, viszont a postaládából egy nagy,
barna boríték lóg ki, mintha a levelesláda nyelvet öltene rám.
Minden erőmet összeszedve kikapom a levelet a ládából. Nem
lep meg, hogy az én nevem áll a címzett helyén. Sietve feltépem
a borítékot, de nyomban újra görcsbe rándul a gyomrom. Ezúttal
csupán egyetlen szó áll a papíron, nagy, vastag, nyomtatott
betűkkel szedve: GYILKOS.
 VASÁRNAP

Tizenegyedik fejezet

Sophie

1997. július 13., vasárnap

Amióta Frankie felnyitotta a szemem, már háromszor találkoztam
Leonnal, mégis képtelen voltam eddig szakítani vele.
Tegnap éjjel, amikor negyedszerre randiztunk, már majdnem
megtettem. Nem halogathatom tovább, azok után, amit tettünk.
Azóta is rémálmok gyötörnek az augusztusi forró éjszakáról. Még
csak tizenhat évesek voltunk. Akkor voltam először részeg, hála
Frankie-nek, aki elcsent néhány üveg töményet az apja bárszekrényéből.
Hárman lementünk a régi mólóhoz; ott úgysem kapnak el, ha
bömböltetjük a zenét. Én meg voltam győződve arról, hogy Jason belém
szerelmes, csak az volt a baj, hogy Frankie is ugyanezt érezte. Most, ha
visszagondolok, nagyon megalázó volt, ahogy versengtünk érte.
Nyilván Frankie tetszett neki, nem én. Nevetségesen viselkedtünk.
Talán ha tisztán láttam volna, ez sosem történt volna meg, és Jason
még mindig élne.
Most már tudom, hogy képtelen leszek rászánni magam, hogy
elmondjam Leonnak a dolgot.
 A bűnnel együtt jár a hazudozás is.
Már megint elkalandoztam.
Szóval tegnap este találkoztam Leonnal a régi mólónál. Miközben a
rothadt, napközben felmelegedett fadeszkákon ücsörögtünk, eszembe
jutott, hogy pontosan itt láttuk Jasont legutoljára élve. Végül néhány
doboz Red Stripe után már kellő bátorságot gyűjtöttem, és előrukkoltam
a témával.
Amikor Jasonről kérdeztem, Leon meglepetten bámult rám. „Te
ismerted Jasont?” – kérdezte a szemöldökét ráncolva. Leon szúrós
szemekkel nézett rám, miközben elmeséltem, hogy Jason Frankie
szüleinél vállalt nyári munkát, és hogy mi hárman eléggé
összebarátkoztunk.
Miközben beszéltem, Leon fogta a kezem, és a hüvelykujjával a
tenyeremet dörzsölgette. „Mindnyájunkat nagyon megrázott a halála”
– mondta végül. Ekkor már kerülte a tekintetem; egy korhadt fadarabot
bámult, ami a lábánál hevert. „Nagyon közel álltunk egymáshoz. Csak
fél évvel volt idősebb nálam. Nemcsak az unokatesóm volt, hanem a
legjobb barátom is. Végül a tengerben találtak rá. Megfulladt. A
toxikológiai jelentés szerint nagyon magas volt a véralkoholszintje, ami
hozzájárulhatott a halálához. Gyakran eszembe jut, vajon nem
önszántából tette-e.”
Egy pillanatra halálra rémültem, amiért majdnem kikotyogtam a
teljes igazságot. Úgy érzem, mintha a kimondatlan szavak égetnék a
torkomat. Az ajkamba harapok, nehogy többet mondjak Leonnak a
kelleténél.
 „Miért…?”- kérdeztem dadogva. Már a szám is kiszáradt. Nyeltem
egy nagyot. „Miért gondolod, hogy öngyilkos lett?”
„Jason rengeteget piált. És drogozott is. Az anyja – apám húga –
alkoholista volt. Tizenhét éves korában kirúgta Jasont otthonról. Jason
azért jött ide, hogy új életet kezdjen. Sok problémája volt.”
Emlékszem, amikor Jason mesélt a szüleiről. Az apját csak nap-
lopónak emlegette. Sok közös volt bennünk, talán ezért is kedveltem
annyira. Jason volt az első szerelmem. Csakhogy Frankie-nek is.
Jason Frankie-t szerette. Ebben mindig is biztos voltam. Jasonnel
sok közös volt bennünk, mert hasonló családi háttérrel rendelkeztünk.
Sokat beszélgettem vele a strand eldugott helyein vagy a régi mólónál.
Néha úgy éreztem, elhanyagoljuk Frankie-t a filozófiai értekezéseink
közben. (Bár ezt Frankie sosem vallotta be. Nem az ő stílusa. Frankie
sosem beszél a gyenge pontjairól.) Én persze láttam rajta, mert folyton
el akarta terelni a témát, ha Jasonnel éppen elmélyültünk egy
beszélgetésben. Mindig is éreztem, hogy Jason csak barátként tekint
rám.
„És hogy van Jason kishúga?” – kérdeztem Leontól. „Jason mindig
rajongva beszélt róla.” Csak egyszer láttam a kislányt, Jason temetésén,
kétségbeesetten álldogált egy idősebb nő mellett. Tizenkét éves lehetett,
szép kislány volt, nagy kék szemekkel, mint Jasonnek.
Leon rám nézett, tekintete ellágyult. „Egy ideig nálunk lakott.
Viszonylag jól van. Boldognak tűnik. Most tizenhat éves. A szüleim
imádják. Gondolom, azért is, mert nincs lányuk. De miért vagy olyan
szomorú?”– fagyott le hirtelen az arcáról a mosoly.
 „Csak mert… tragikus, ami Jasonnel történt” – feleltem,
könnyekkel küszködve.
Leon megfogta a kezem, és az ölébe húzott. Erős karjai között
biztonságban éreztem magam. „Jasonnek sok problémája volt, nem volt
könnyű neki – suttogta a nyakamba bújva. – Kamaszkorában szexuális
problémái voltak. Nehéz volt elfogadnia önmagát.”
Leon nyakát átkarolva, ültömben kihúztam magam, hogy a szemébe
nézhessek. „Hogy érted ezt?”
„Úgy, hogy meleg volt. Nem tudtad?”
Éreztem, ahogy kiül az arcomra a döbbenet. „Jason meleg volt? De
hát odavolt Frankie-ért! Látszott rajta!”
„Nem, nem – rázta meg Leon a fejét, miközben fürtjei a szemébe
hullottak. – Jasonnek sok lány barátja volt, de sosem vonzódott
hozzájuk. Tizennégy éves korában vallotta be nekem. Azt is mondta,
hogy nem akkor jött rá.”
Hát, erről fogalmam sem volt, pedig nagyon sokat beszélgettünk.
Bárcsak elmondta volna!
A mai munka során (időközben otthagytam Stant és a bodegát, és a
keddeket kivéve minden reggel a hotelben dolgozom) elmondtam
Frankie-nek, amit Leontól megtudtam. Éppen ágyneműt cseréltünk az
egyik kétágyas szobában. Frankie úgy maradt az egyik paplannal a
kezében, és elsápadva hallgatta a szenzációt. Egy pillanatig azt
gondoltam, Frankie hányni fog, de végül összeszedte magát. Sajnáltam
őt, mert láttam rajta, hogy ugyanazt gondolja, amit én – hogy Jason
szerelmes volt belé. Talán ez segített neki eddig abban, hogy
továbblépjen és enyhítsen a bűntudatán, erre most ettől is
megfosztottam. Néhány perc múlva tudott csak megszólalni. Azt
suttogta, ne áruljam el Leonnak, mit tettünk. Ezután kiviharzott a
szobából, így folytathattam az ágyazást egyedül.
A nap hátralévő részében nem szólt hozzám, mintha az én hibám
lett volna, hogy Jason meleg. Bár tudom, azon is bosszankodott, hogy
még mindig nem szakítottam Leonnal. Őszintén szólva, nem tudom,
meddig fog tartani a kapcsolatom Leonnal. Tudom, hogy ilyen nagy
titokkal a hátam mögött nem tarthat örökké.
 Tizenkettedik fejezet

Frankie

IGYEKSZEM eltemetni a múltat, Soph. Csak nagy fájdalmak árán

léptem túl Jason halálán. Új életet kezdtem Londonban,
továbbfejlesztettük a szállodákat, amik most szinte teljesen rám
maradtak. Korábban anyám jelentette az üzlet hajtóerejét, apám
pedig inkább a vendégekkel foglalkozott, azonban amióta
nyugdíjba mentek, belevetettem magam az üzleti részébe,
mondhatni sikeresen, legalábbis eddig. Néhány hónap múlva
megnyitjuk a harmadik szállodát is. Ez már nem olyan lesz, mint
a gyermekkorunk ósdi szállodái, hanem boutique-hotel,
gyönyörű bútorokkal, wifivel, pehelypuha ágyneműkkel és
márkás piperecikkekkel. Az a fajta hotel lesz, ami napi
huszonnégy órában várja az igényes vendégeket, és ahol nem
csak a nyári hónapokban van telt ház. Nem úgy, mint a szüleim
régi szállodájában, ahol csak a főszezonban bukkantak fel
vendégek.
Mind ez idáig próbáltam menekülni a múltam elől, de most,
úgy érzem, utolért, és kezd kicsúszni a lábam alól a talaj.
Próbáltalak meggyőzni, hogy ne találkozz többé Leonnal,
mert rettegtem attól, hogy kikotyogod a titkunkat. Te mindig is
kedves voltál és lojális; jobban bíztál az emberekben, mint én.
Hittél bennük, mert azt hitted, hozzád hasonlóak. Most
fogalmam sincs, végül elmondtad-e Leonnak, hogy közünk van
az unokatestvére halálához, és rettegek, hogy egyszer bosszút áll
rajtam.
Remeg a kezem, miközben a szörnyű levelet szorongatom.
Olyan, mintha a papírdarab önálló életre kelne, és teljesen
alárendelne magának. Úgy érzem magam, mint egy csapdába
esett kisállat, amely beletörődve várja, hogy a ragadozó
végezzen vele.

Keresztülvágok az esőn, és beülök az autóba, Daniel mellé.

Még mindig remeg a kezem, miközben a borítékot szorongatom.
Daniel komor arccal ül a kormány mögött. Ha nem lennék
ilyen ideges a levél miatt, most zavarban lennék, amiért
majdnem megcsókoltam. – Ne haragudj – mondja Daniel
elpirulva, de közben nem néz rám.
Mivel nem reagálok, rám néz. Észreveszi a borítékot a
kezemben. – Mi ez?
Szó nélkül a kezébe nyomom, mire gyorsan átvizsgálja. –
Kitől kaptad?
Mindenről beszámolok neki: az üzenetekről, meg hogy
valaki követett tegnap este.
– Miért nem szóltál eddig erről?
– Mert nem tudtam, hogy mondjam el. És azt sem, hogy
bízhatok-e benned – felelem, miközben előveszek egy
zsebkendőt a táskámból.
 – Hogy bízhatsz-e bennem?! – kérdezi szúrós szemekkel. –
Hétéves korod óta ismersz! Vagy azt hiszed, én küldtem ezeket
az ocsmányságokat?
– Nem, természetesen, nem… csak… – felelem a fejem
rázva, miközben az arcát kémlelem, hátha felfedezek rajta egy
árulkodó jelet. A jobb szeme tikkelni kezd.
– Csak mi?
– Amikor bejöttél, ma reggel, a levél már itt volt? Láttad a
postaládában?
– Azt hiszem, nem – feleli elgondolkodva.
– Ezek szerint valaki akkor dobta be, miközben nálam voltál.
– Lehet, nem tudom – feleli Daniel az állát vakargatva. –
Szerintem észrevettem volna a postaládában.
– Valaki tudja, Daniel… – kezdem egy nagy sóhaj után –,
valaki tudja, mit követtünk el Sophie-val annak idején.
Csak most vettem észre, mit mondtam. Vágni lehet a csendet
kettőnk között. Csak az eső kopogása és az ablaktörlő zaja
hallatszik. Daniel leállítja a motort, és egyenesen rám néz.
– Mit csináltatok, Frankie?
Ebben a pillanatban érzem, hogy megbízhatok Danielben.
Biztos nem menne a rendőrségre, mivel nem akarja sárba tiporni
a neved.
– Jason a mi hibánkból halt meg – kezdem suttogva,
miközben cafatokra tépem a papír zsebkendőt az ölemben. –
Igaz, baleset volt, de mi is ott voltunk vele, a helyszínen.
 Ezután apránként beszámolok Danielnek mindarról, amiről
úgy érzem, tudnia kell.

Amikor először megláttuk Jasont a szállodában, mindketten

halálosan odavoltunk érte – ezt persze nem említem Danielnek.
Még neked sem vallottam be, mennyire rajongtam Jasonért,
bár gondolom észrevetted, hogy folyton flörtöltem vele. Azon a
nyáron történt, hogy végleg lebeszéltem magam Dánielről.
Honnan is tudhattam volna, hogy Jason homokos? Sosem
említette, tizenhat évesen pedig nem voltam elég okos ahhoz,
hogy észrevegyem. Jasont egy szexi, dögös srácnak láttuk, aki
idősebb volt, ráadásul még kedves is – mindkettőnkkel,
egyformán.
Ahogy teltek-múltak a hetek, szoros barátság fonódott
közöttünk, és folyton együtt lógtunk. Jasont láthatóan nem
zavarta, hogy vihogó kislányok rajongják körül. Sőt, szívesebben
időzött velünk, mint Daniellel és a haverjaival. Tudtam, hogy
nehéz gyerekkora volt, mivel mindenről beszámolt neked.
Szerintem úgy gondolta, sorstársak vagytok, hasonló családi
háttérrel. Ne haragudj, Soph, de akkor azt gondoltam, biztosan
nem tetszel Jasonnek, hiszen akkoriban még rút kiskacsa voltál,
csak később váltál gyönyörű hattyúvá. Azonban neked volt
kivételes intelligenciád és a sziporkázó agyad, ami bizonyára
lenyűgözte Jasont; veled bármikor filozofálhatott olyasmikről,
ami engem viszont cseppet sem érdekelt. Egyfelől naiv kislány
voltál, másfelől viszont sokkal érettebb a korodnál. Mivel
édesanyátok éjt nappallá téve dolgozott, gyakran magatokra
voltatok utalva Daniellel. Erről persze anyukád nem tehet,
érzelmileg és anyagilag is megterhelő volt számára, hogy
egyedülálló anyaként nevelt benneteket. Apádról sosem
beszéltél, legfeljebb csak annyit, hogy egy erőszakos barom volt.
Anyukád mindent megtett, hogy semmiben se szenvedjetek
hiányt.
Egyszer, egy augusztusi, esős éjszakán azt találtuk ki, hogy
hárman kimegyünk a régi mólóhoz és berúgunk. A kisváros
hátránya, hogy mindenki tudta, hány évesek vagyunk, így nem
vásárolhattunk alkoholt. Jason szeretett inni – visszagondolva
már látom, hogy akkor is alkoholproblémái voltak. Hogy
elkápráztassam Jasont, elhatároztam, hogy lenyúlok a szüleimtől
egy-egy üveg vodkát meg rumot.
Te rúgtál be a leghamarabb, mivel törékeny kis piszkafa
voltál. A piától aztán felbátorodtál, és úgy viselkedtél, mint még
sohasem. Megrökönyödve néztem, ahogy Jasonnal flörtölsz, az
ölébe ültél és átölelted a nyakát. Ez persze nem zavarta Jasont,
élvezte a kitüntetett figyelmet, én viszont halálosan féltékeny
voltam a kettősötökre. Ahogy teltek-múltak az órák, egyre
részegebbek lettünk. Jason kólájával hígítottuk a töményeket, de
attól persze nem hatottak kevésbé.
Arra már nem emlékszem pontosan, melyikünk kezdte a
vitát, de a lényeg, hogy a vita komoly veszekedésbe torkollott.
Ha a fiúkról volt szó, mindig én győztem (és szerettem is
győzni), ha viszont a tanulásról, abban te előztél meg.
– Szóval, hosszasan civakodtunk Sophie-val – ecsetelem
Danielnek, kissé szépítve az eseményeket –, Jason pedig
megpróbált csitítani minket. Sophie ezután finoman ellökte,
tényleg csak egy kicsit, és nem szándékosan, de Jason annyira
részeg volt, hogy elveszítette az egyensúlyát, nekiesett a korhadt
korlátnak, és hét méter magasból a tengerbe esett.
Tudtuk, hogy Jason tud úszni, mert gyakran hülyéskedtünk
vele a strandon, de a nagy hullámok és a rengeteg alkohol miatt
mégsem tudott a felszínen maradni, így elborzadva néztük,
ahogy elnyeli a tenger.
Nem tudtuk volna megmenteni, hiszen mi is legalább
annyira részegek voltunk, és akkoriban még egyikünknek sem
volt mobiltelefonja. Talán el kellett volna rohannom segítséget
hívni; fel kellett volna ébreszteni a szomszédos házak lakóit, de
nem tettem. Nem tettünk semmit. A félelem teljesen
megbénított, és rettegtünk, hogy bajba kerülünk, így inkább
tétlenül néztük, ahogy egy életerős fiatalember belefullad a
tengerbe.

Miután befejezem a mondandómat, vágni lehet a csendet a

kocsiban. A régi emlékek újra nyomasztani kezdenek, Daniel
arcára pedig kiül a döbbenet, mintha pörölykalapáccsal zúztam
volna szét a rólam alkotott ideális képét.
 – És Sophie elmondta Leonnak, hogy valójában mi történt? –
kérdezi tárgyilagosan, rekedt hangon, mintha órák óta nem
szólalt volna meg.
– Ez az, amiről fogalmam sincs. Szerintem el akarta
mondani neki, mert nem akart hazudni Leonnak, ugyanakkor
félt is. Miért? Gondolod, hogy Leon írta nekem a leveleket?
Daniel megrántja a vállát, és kibámul a szélvédőn. Mivel
bepárásodtak az ablakok, Daniel beindítja a motort, és
bekapcsolja az ablaktörlőt. A lapátok suhogása és az eső
dallamos kopogása megnyugtat. – Ki tudja, Frankie… És mi
történt, miután… miután Jason meghalt?
Lehunyom a szemem, próbálom felidézni azt a borzalmas
sokkot, amit akkor átéltünk. Te a korláton áthajolva hánytál,
majd fékeveszetten sikongatni kezdtél. Muszáj volt lekevernem
neked pár pofont, hogy észhez térj a pánikból. A karodnál fogva
rángattalak el a helyszínről, majd amilyen gyorsan csak tudtunk,
rohanni kezdtünk a szállodánk felé. Persze nyomban
kijózanodtunk. Emlékszem, apám még fent volt; a nappaliban
olvasgatott egy skót whisky társaságában. Szerencsére a
vendégek már aludtak. Emlékszem apám rémült arcára, amikor
meglátott bennünket: sárosan, csapzottan, zokogva, te
összehányt ruhában. „Mi történt?” – kérdezte bénultan, mint egy
lassított felvételen.
Egy nagy sóhaj után kinyitom a szemem. – Persze mindent
elmondtunk apámnak, aki azt javasolta, ne szóljunk senkinek
sem a történtekről. Apám nem akarta, hogy a rendőrséget is
bevonjuk. Azt mondta, baleset volt, csupán egy tragikus baleset.
Később még anyámnak sem mondta el, mi történt.
– Apád jól tud titkot tartani – szólal meg Daniel, mire
gyorsan rápillantok.
– Apám megmentett minket.
– Te magad is mondtad, hogy baleset volt. Őszintén el
kellett volna mondanotok mindent, az Isten szerelmére! Ha
legalább te őszinte lettél volna, lehet, hogy ez az egész nem
történik meg, és Sophie még mindig élne! – fakad ki Daniel
fröcsögve, egyre hangosabban. Látom, ahogy összefolyik a nyál
a szája sarkában. Még sosem láttam ennyire dühösnek.
– Igen, tudom – felelem sírva. Most arra se veszem a
fáradságot, hogy letöröljem a könnyeim. – Apám csak azt tette,
amit helyesnek gondolt. Az is kiderült volna, hogy elloptuk az
italokat, és biztos benne lettünk volna a helyi lapokban, ami
tönkretette volna a szállodánk hírnevét. – Haragszom Danielre.
Miért nem érti meg, hogy még csak tizennyolc évesek voltunk?
– Nem hiszem el, hogy még nekem se szóltatok róla! –
folytatja Daniel nyugodtabb hangvételben, de még mindig nem
néz rám.
– Senkinek se mondtuk el – felelem.
Dániel válasza a csontomig hatol:
– Egyvalaki kivételével. És úgy tűnik, ez a valaki most
bosszút akar állni.
 Tizenharmadik fejezet

Sophie

1997. július 20., vasárnap

Azt hittem, jó móka lesz együtt dolgozni Frankie-vel, de már több
mint egy hete alig áll szóba velem. Tudom, hogy azért, mert nem tettem
meg, amit akart: nem szakítottam Leonnal. Már el is felejtettem, milyen
makacs tud lenni Frankie; mindennek az ő akarata szerint kell
teljesülnie. Amíg nem találkoztunk újra, mindig csak a kapcsolatunk
pozitív oldalára gondoltam. Akárcsak Daniellel, alig van olyan
gyermekkori emlékem, amelyikben ne szerepelne Frankie. Igaz, azért
előfordult, hogy az idegeimre ment. Mindig is uralkodó típus volt, és
némán dúlt-fúlt, amikor nem azt csináltam, amit ő akart. Egyszer,
kilencéves korunkban, nem volt kedvem kimenni vele játszani, mert
inkább az új Malory Towers-könyvemet olvastam volna, így egy teljes
hétig nem állt szóba velem.
Tegnap délután kimentem Helennel a strandra, és kiöntöttem neki
a szívem. Mindent elmeséltem neki, hogy Frankie dühös, amiért
Leonnal járok, hogy duzzog, és így eléggé kínos együtt dolgozni. Persze
arra ügyeltem, hogy Jasonról ne szóljak egy szót sem.
Kicsit azért lelkiismeret-furdalásom volt, amiért Frankie
távollétében kitálaltam Helennek. Miután Frankie elment, Helen
jelentette számomra a támaszt az iskolában. Még azután is tartottuk a
kapcsolatot, hogy egyetemre mentem. Helen a helyi főiskolára
jelentkezett, így mindig találkoztunk, ha hazautaztam Oldcliffe-be a
szünidőre. Igaz, Helen sosem volt annyira társas lény, mint Frankie, és
mindig egy kicsit mogorva volt, de csodáltam benne, hogy mindig
őszintén és egyenesen megmondta a véleményét. A barátságunk
egyetlen hátulütője csupán az volt, hogy Helen ki nem állhatta Frankie-
t. A gimi utolsó évében nagyon összevesztek. Frankie egyszer csupa kék
festékes hajjal és arccal berontott az osztályba, és nekiesett Helennek,
amiért bezárta őt a művészeti terem egyik szekrényébe. Köztudott volt,
hogy Frankie klausztrofóbiás. Helen persze tagadta a vádakat, de
Frankie bizton állította, hogy csakis Helen tehette, mert ő maradt vele
legutoljára a teremben. Frankie persze mindenkinek szétkürtölte a
történteket, vadbaromként emlegetve Helent. Azelőtt sem voltak baráti
viszonyban, de az eset után képtelenek voltak normálisan viselkedni
egymással. Helen azóta is tagadja a történteket, bár szerintem is ő tette.
A strandon kifeküdtünk a törülközőnkre. Napszemüveget is
vittünk. A levegő fülledt volt, a tenger nyugodt, addigra visszavonult a
dagály. Jobb kéz felől, a strand szélén ráláttam a régi mólóra. Ügy
nézett ki, mint egyfélénk kamasz, aki egyedül árválkodik a sarokban,
egy buliban.
Helen sortban volt és bikinifelsőben. A mellkasa erősen lepirult,
pedig csak tizenöt percet voltunk a napon. A strand tele volt napozó
családokkal; a gyerekek pancsoltak, a tinik pedig frizbiztek.
– Szóval, Frankie-t az bántja, hogy Leonnal jársz? – kérdezte Helen
hunyorogva, miközben tenyerével ellenzőt formált a homloka előtt, mert
szikrázóan sütött a nap a felhőtlen égbolton.
 – Igen, azt akarja, hogy ne találkozzak vele többet. Azt mondta,
néhány hónappal ezelőtt Leon nála is próbálkozott, és nagyon furcsán
viselkedett, miután visszautasította.
– És gondolod, hogy ez igaz? – kérdezte Helen a szemöldökét
ráncolva.
– Persze, miért hazudna?
– Azért, mert Frankie mindig csak azt akarja, hogy rá figyeljenek.
Most nyilván zavarja, hogy boldog vagy. Mindig is uralkodni akart
feletted.
– Gondolod?
– Persze! – horkant fel Helen. – Frankie senkit sem engedett a
közeledbe a suliban.
– Ugyan, úgysem tetszettem senkinek – feleltem lemondóan, mert
eszembe jutott, hogy néztem ki a fogszabályzómban és az sztk-keretes
szemüvegemben.
– Nem csak a fiúkra gondolok. Mással sem tudtál barátkozni.
Frankie általános iskolától kezdve kisajátított. Te voltál a legjobb
barátnője, senkivel sem kellett osztoznia rajtad, most viszont itt van
León, és ez nyilván piszkálja a csőrét.
Rosszul éreztem magam, hogy kibeszéltem Frankie-t a háta mögött.
Főleg annak tudatában, hogy Helen messze nem tudott mindenről.
Helen persze teljes erőbedobással folytatta: – A legjobb dolog, ami
történhetett veled, hogy Frankie elköltözött. Így végre kiléphettél az
árnyékából. Most meg ugyanott akarja folytatni, ahol egykor
abbahagyta. Te viszont megváltoztál. Végül is három év telt el azóta.
 Felültem, és a kezemmel megtámaszkodtam a homokban. Éreztem a
forró homokszemeket az ujjaim között. Tudtam, hogy Helennek igaza
van. Ha Jason nem lenne Leon unokatestvére, Frankie-nek akkor sem
tetszene, hogy vele – vagy bárki mással – járok. Tényleg megszokta,
hogy csak az övé vagyok.
Helen is felült, és megfordult a törülközőn, hogy szemben üljön
velem. – Sophie, nem engedheted többé, hogy Frankie ide-oda
rángasson!
– Azért nem rángat ide-oda – feleltem. Már kezdtem
kényelmetlenül érezni magam.
– Túl kedves vagy, és Frankie ezt ki is használja. Folyton csak azon
aggódsz, hogyan járj a kedvébe, nehogy megsértődjön. Kiskorod óta
próbálsz megfelelni neki.
– Egy barátság sosem lehet igazságos – mondtam elmélázva,
miközben a homokba fúrtam az ujjaim. – Az egyik fél mindig
dominánsabb, ez óhatatlan.
– Nem! – jelentette ki Helen határozottan. – A barátság mindig az
egyenlőségen alapul. Afféle adok-kapok dolog.
– Szerintem túlságosan leegyszerűsíted – vágtam közbe. – Az
emberek különbözőek, így a barátságok is. Minden barátunk más-más
személyiségjegyeket vált ki belőlünk. Igaz, hogy kettőnk közül mindig
Frankie volt az erősebb akaratú, így természetes, hogy ha vele vagyok,
ugyanúgy viselkedem, mint gyerekkorunkban.
Közben Helen elővarázsolt a táskájából egy flakon Hawaiian Tropic
napolajat. (Imádtuk ezt a márkát, mert szépen barnított és olyan illata
volt, mint a Malibu koktélnak.) – És mi a helyzet velünk? – kérdezte,
miközben bedörzsölte a rákvörösre égett mellkasát. – A mi
barátságunkban szerinted nincs meg az erőegyensúly?
– Nem is tudom… – feleltem vontatottan. – Végül is mi
harmóniában vagyunk, nem? – Nem állítanám, hogy ez a válasz
őszintén, a szívemből fakadt, de néha megrémít Helen hirtelen
természete.
– Látod, ez az! – felelte győzedelmesen, miközben a homokos
lábszárára is kent egy kis napolajat. – Nem akarlak megbántani, Sophie
– folytatta komolyabb hangvételben –, de korábban nem rúghattál
labdába. Már ami a férfiakat illeti. Most viszont, nézz csak tükörbe! –
Á, nem hiszem! – feleltem pironkodva. – Frankie olyan gyönyörű!
– De most már te is az vagy!
Ez a beszélgetés zavarba ejtett, mert bárki bármit mond, mindig is
egy csontos, pattanásos, fogszabályzós, szerencsétlen kislánynak fogom
érezni magam, így inkább eltereltem a témát, és feldobtam a kérdést,
hogy este hánykor megyünk a Pincébe.
Még másfél órát maradtunk a strandon, majd ahogy voltunk,
napolajosan, papucsban bementünk a belvárosba. A nagy mólónál
megálltunk jégkrémért, majd végigsétáltunk a főutcán, ahol ötvenes
évekbeli slágerek szóltak. Egyszer csak megláttam Frankie-t, amint
felénk igyekezik a farmersortjában és fekete bikinifelsőjében, ami nem
hagyott sokat a képzeletnek. A bátyám szerelmes pillantások kíséretében
kullogott utána. Daniel még ebben a hőségben is folyton feketét hord,
csak a pulcsiját és hosszú kabátját cserélte pólóra. Nyaranta legalább
nem holtsápadt, csak rákvörös, sötét haja pedig izzadságtól nedves.
Frankie sosem érdeklődött Daniel iránt, bár nyilván észrevette, hogy
tetszik neki, hiszen Daniel homlokára van írva, hogy bele van zúgva.
Meglepett, hogy együtt látom őket, azelőtt ez sosem fordult elő.
Frankie idegesen megállt előttünk, és mérgesen végigmért, ahogy
Helennel egymásba karolva ettük a jégkrémet.
– Lemegyünk a strandra? – kérdezte tőlem. Helenre rá se
hederített.
– Persze, ha akarsz – feleltem, miközben dühös voltam magamra,
amiért megint nem tudok neki nemet mondani. Szívem szerint
bebizonyítottam volna Helennek, hogy többé nem hagyom, hogy
Frankie irányítson.
Frankie-t láthatóan kiengesztelte a válasz, még a testtartása is
megváltozott. Apró termetével most sebezhetőnek tűnt, különösen
Daniel hórihorgas alakja mellett. – Nézd, Soph, bocsánatot kérek,
amiért mostanában hülye voltam. Kicsit összezavartak az események.
Jöttök ma este a Pincébe?
Helen mögém lépett. Éreztem, ahogy egyre feszültebbé válik.
– Igen. Helen is jön – feleltem, hogy Helen mellé álljak. Nem lenne
igazságos, ha faképnél hagynám, csak mert Frankie újra hajlandó velem
szóba állni.
– Nagyszerű – felelte Frankie, tudatosan kerülve Helen tekintetét.
– Akkor majd ott találkozunk – mondta. Ezután felém lépett, gyorsan
átölelt, majd elviharzott. Danielnek csak úgy csörgött utána a nyála.
– Mit csináltatok ti ketten? – kérdeztem, miközben hárman
továbbsétáltunk a belvárosba. A szörnyű meleg ellenére a turisták úgy
rajzottak az üzletek előtt, mintha végtelen mennyiségű idejük lett
volna.
– Semmit. Frankie csak felhívott, hogy lógjunk együtt néhány órát
– válaszolta Daniel nemtörődömséget színlelve, holott láttam rajta,
mennyire büszke arra, hogy Frankie kereste a társaságát.
– És kavartál vele? – tért a lényegre Helen, miközben kikerültünk a
turisták gyűrűjéből, és a régi móló felé tartottunk.
– Semmi közöd hozzá! – háborgott Daniel, vöröslő arccal.
– Úristen, te csókolóztál vele! – visítottam. – Látom, mert
turbékolós pofát vágsz!
– Na és, hány évet vártál, hogy végre megfoghasd a mellét? –
folytatta Helen a cukkolást.
Daniel láthatóan kiborult, így a támadásunk halk kuncogássá
csillapodott.
– Menjetek a francba! – fakadt ki Daniel, majd dühösen elviharzott.
Aggódom érte.
Daniel évek óta szerelmes Frankie-be, aki sosem viszonozta az
érzéseit. Most is csak azt akarta, hogy valaki foglalkozzon vele.
Ha tényleg csókolózott a bátyámmal, azt csakis azért tehette, hogy
engem visszaszerezzen.
Néha megrémiszt, hogy Frankie még mire lehet képes.
 Tizennegyedik fejezet

Frankie

MEGÁLLUNK Lorcan háza előtt, és hirtelen ólmos fáradtság tör

rám.
Képtelen vagyok még egyszer bemenni abba a házba. Látni
se bírom Leont, sem a gengszter bátyját. Mégis, mi értelme
ennek? Nem értem, miért gondolja Daniel, hogy ezzel bármire is
jutunk. Még ha tudnak is valamit, úgysem árulják el. Haza
akarok menni. Haza, a londoni otthonomba. Most még Mike-ot
is szívesebben látnám. Nem kellett volna visszajönnöm. De
tudom, úgysem bírtam volna ki. így legalább segítek Danielnek,
hogy azonosítsa a tested – a maradványaid –, és végre örök
nyugalomra helyezzenek.
– Gyerünk már, mire vársz? – szól rám Daniel éles hangon.
Nyilvánvaló, hogy még nem bocsájtott meg Jason miatt, és talán
soha nem is fog. Már soha nem leszek ugyanaz az ember a
szemében, mint voltam.
Te most már mindebből kimaradsz, Soph. Amióta elmentél
egyedül kell megbirkóznom a dologgal. Egyedül kell viselnem a
terhet. Bár ez mindig is így volt, kettőnk közül én voltam az
erősebb. Mindig én húztam ki magunkat a csávából, Jason halála
éjszakáján is én intézkedtem, és most is nekem kell
szembenéznem a problémákkal.
 Már épp közölném Daniellel, hogy semmi kedvem
visszamenni abba a lehangoló házba, amikor hirtelen odalép a
kocsihoz egy magas fickó, és rácsap egy nagyot a
motorháztetőre. Ijedtemben felugrom az ülésben, Daniel pedig
elsápad. Lorcan bámul ránk a szélvédőn keresztül. Ugyanaz a
festékfoltos kertésznadrág van rajta, mint tegnap, rövid ujjú
pólóval. Miből van ez az ember, fából, hogy nem érzi a hideget?
Lorcan újra ráüt a motorháztetőre, mire Daniel kipattan a
kocsiból.
Az adrenalinlökettől nyomban megszűnik a fáradtságom. Én
is kiszállok Daniel után.
– Mi az anyádat művelsz? – ordít Daniel. – Ne rongáld a
kocsimat!
– Mér’, inkább tégedet üsselek? – szól vissza Lorcan
flegmán, szokásos nyugati tájszólásában. – És ti mi a faszt
csináltok itt? Leon mondta, hogy tegnap este is itt evett titeket a
fene. Fogjátok fel, hogy nincs mit mondanunk! – Lorcan tombol a
dühtől.
Finoman megfogom Daniel karját, hogy arrébb húzzam, de ő
egy tapodtat se mozdul.
– De én tudni akarom, mi történt pontosan azon az éjszakán,
amikor a húgom eltűnt!
– Nem tudjuk! Kopj le! – vágja rá Lorcan elborult arccal.
Vágni lehet a feszültséget kettejük között, így végső
elkeseredésemben közéjük állok.
 – Figyelj, Lorcan! Tudom, hogy tetszett neked Sophie.
Emlékszem, amikor fel akartad szedni a Pincében, pedig akkor
már házas voltál… Mit szólt hozzá a feleséged?
Lorcan erre közelebb lép felém, és az öklét az arcom előtt
rázva rám üvölt: – Na ide figyelj, Miss Királylány! Mégis, mit
képzelsz magadról, ki vagy te?! Ide pofátlankodsz ennyi év után!
Mit baszakszol velem? Hülye kurva!
– Na ebből elég! – pattan oda Daniel, hogy megvédjen
Lorcan dühétől. – Hagyd őt békén!
– Nem kezdhet el csak úgy vádaskodni! – folytatja Lorcan
habzó szájjal.
– Én nem vádaskodom, csak beszélni szeretnénk veled…
Leon tegnap segítőkésznek mutatkozott…
Lorcan a fejét rázva végigméri Dánielt. Arckifejezéséből
ítélve valamelyest lecsillapodott. – Nézd, haver – kezdi békésebb
hangnemben. – Sajnálom, ami a húgoddal történt. Hallottam,
hogy megtalálták a tengerben. De a halálához semmi közöm,
sem nekem, sem a családomnak, úgyhogy hagyj minket békén!
Még mielőtt bármit is reagálhattunk volna, Lorcan
visszasétált a kertbe, és becsapta maga mögött a fakaput.
Néhány pillanatig csak bámulunk utána, majd Daniel
szomorú szemekkel felém fordul. – Ez egy rémálom! Sokkal
nehezebb, mint gondoltam. Senki sem akar szóba állni velem.
– Lehet, hogy azért, mert újságíró vagy.
– Nem csak azért… – sóhajt fel Daniel. – Lehet, hogy jobb
lenne, ha te csinálnád. Nélkülem.
 – Hogy mi?!
– Ahogy mondtad, újságíró vagyok, ráadásul Sophie bátyja.
Te viszont…
– Csak egy kívülálló, ugye? – fejezem be a mondatát
kiabálva. – Láttad, hogy velem se túl kedvesek. Hallottad
Lorcant. Hülye kurva királylánynak nevezett.
Daniel lemondóan beletúr a hajába. – Hát akkor fogalmam
sincs, mit csináljunk.
A gondolatainkba merülve ácsorgunk a járdán, amikor
megszólal Daniel telefonja.
– Mia? Igen… nem… – szól bele, miután kikapta a
kabátzsebéből. – Daniel fekete szempillái mögül rám pillant,
majd elfordítja a fejét. – Jól van, jól van, jövök. – Kinyomja a
telefont, majd visszacsúsztatja a zsebébe. – Haza kell mennem –
szól anélkül, hogy rám nézne.
– Szóval Miának hívják – szólalok meg meggondolatlanul.
Danielnek láthatóan nem tetszik, hogy a számra veszem a
barátnője nevét. Összehúzza a szemét, ahogy rám néz, amitől
idősebbnek tűnik a koránál. Gondolom, nem akarja belekeverni
Miát a dologba. Mintha azzal, hogy csak a nevét említem,
bemocskolnám Miát. Daniel mindig hajlamos volt arra, hogy
mindent berakjon egy megfelelő fiókba. Megértem őt, mert én is
ilyen vagyok. Daniel semmilyen szinten sem akarja bevonni
Miát a mi ködös, halállal, gyilkossággal és bosszúval terhelt
világunkba. Mia Daniel életének másik részéhez tartozik, a lusta
vasárnapokhoz, a közös reggelikhez és romantikus sétákhoz.
Ahogy erre gondolok, belém hasít a féltékenység, úgy, hogy még
a gyomrom is belefájdul.
Daniel az autóhoz lép, és kinyitja az ajtót. – Menjünk.
Most dühös vagyok Danielre. Szívesen megbüntetném Mia
miatt, így inkább azt mondom neki, hogy hazasétálok. Daniel
csak megvonja a vállát, és azt feleli, nem tartja túl jó ötletnek,
azok után, ahogy Lorcan bánt velem, de látom rajta, hogy máris
teljesen máshol jár az esze. Látom rajta, hogy aggódik Mia miatt.
Hirtelen felidézem azt a pillanatot, amikor a konyhában
majdnem csókolóztunk. Tudom, hogy megkívánt. Éreztem.
Akkor nem gondolt Miára. Lehet, hogy nem is olyan szerelmes
belé, mint amennyire szeretné, hogy az legyen.
Kár, hogy régen olyan könnyen lemondtam róla.
Most minden egész máshogy alakult volna.
Nem igaz, hogy sosem történt köztünk semmi. Csak már el is
felejtettem – egészen ma reggelig. Ez a reggeli pillanat
visszahozta számomra azokat a nyári emlékeket, amikor
meghaltál. Akkor néhányszor csókolóztunk a régi mólónál. Szex
sosem volt köztünk. Már nem is tudom, akkor mit akartam
Danieltől. Biztos csak hiányzott valaki, ő pedig tálcán
kínálkozott. Most pedig nem lehet az enyém, pedig jobban
kívánom őt, mint valaha.
– Majd küldök sms-t. Ki kell találjuk, hogy mi legyen a
következő lépés – mondja, miközben zihálva beül a kormány
mögé. Meg se várja, hogy válaszoljak, már el is hajt.
Kétségbeesetten siet vissza Miához.
 Végigsétálok a lakótelepen. A rossz időnek hála az utcák
teljesen kihaltak. Nem őgyelegnek tinédzserek a kocsmák körül,
nem bicikliznek gyerekek a járdán, és a családapák sem
bütykölik az autójukat. Betérek a Robin utcába, oda, ahol
felnőttél. Csaknem két évtized telt el, de még mindig emlékszem,
hol van a házatok. Csak kétutcányira Leonéktól. Úgy érzem
magam, mintha újra tizenöt lennék, miközben hozzád
igyekszem, hogy zenét hallgassunk a szobádban.
Átmegyek a zöldövezeten, ami egy másik utcába vezet.
Gyakran építették így a lakótelepeket a hatvanas-hetvenes
években: a garázssort hátul helyezték el, a házak előtti füves
területeken pedig szabadon játszhattak a gyerekek, az
autómentes övezetben.
Észre se veszem, máris a 123-as számhoz érek, egy
háromkapus ház középső részéhez. Az épület még annál is
szakadtabb, mint amire emlékeztem; foltokban hámlik róla a
fehér vakolat. A piros kaput időközben fehérre zománcozott ajtó
váltotta fel, mégis olyan erővel tör rám a nosztalgia, hogy szinte
látlak, ahogy integetsz az apró félszobád ablakából. Emlékszem,
bohócos függönyöd volt, hozzáillő ágytakaróval, amin
heverészve Madonnát, Five Start, Nirvánát és Pearl Jamet,
nagylány korunkban pedig Oasist és Blurt hallgattunk.
Most már tudom, képtelen lennék itt maradni. Ez már
számomra a múlt városa. Szinte érzem, ahogy mellettem vagy
mögöttem állsz. Olyan erősen érzem a jelenléted, hogy végigfut
a hátamon a hideg. El kell tűnnöm innen.
Gyorsan visszasietek a zöldövezeten át a főútra. Innen csak
tíz perc az apartman. Most már eldöntöttem: hazautazom
Londonba. Képtelen vagyok akár egy éjszakát is itt maradni, a
kusza gondolataim és a kísértő szellemek társaságában.
Daniel továbblépett – Miával. Daniel már jól van. Nincs
szüksége rám. Mia majd elkíséri őt a maradványaid
azonosítására. Daniel már nagyon sok mindenen keresztülment,
egyedül is. Már úgysem tudnék neki segíteni.
Ónos eső szitál az utcákon, a régi móló acéllábait sötétszürke
hullámok csapkodják. Reszketni kezdek a hidegben. A fejemre
húzom az inkább divatos, mint praktikus kabátom kapucniját,
nem mintha sokat érne, a fejbúbomig sem ér el.
Előveszem a mobilom a táskámból, és a markomban
szorongatva sétálok tovább. Megkönnyebbülök, hogy itt
legalább van térerő. Ahogy a lámpaoszlophoz érek, a mólónál
megállók, hogy írjak egy sms-t Danielnek. Hazamegyek, ne
haragudj. Puszi, F.
Ahogy felpillantok, elakad a lélegzetem. Megint téged látlak
a móló közepén, a szitáló esőben. Farmerban vagy, szőke,
kibontott hajad körülöleli az arcodat. De hiába látlak a két saját
szememmel, tudom, hogy nem lehetsz itt.
Hirtelen elönt a forróság, pedig jéghideg van. Pislogok
néhányat, majd lepillantok a telefonomra. Daniel még nem
válaszolt. Hirtelen az az ötletem támad, hogy lefényképezlek,
hogy megnyugtassam magam, nem őrültem meg, de ahogy
felnézek, természetesen már megint nem vagy sehol. Teljesen
egyedül maradtam. Előrébb húzom a fejemen a kapucnit, és
elindulok a domb felé, ami az apartmanhoz vezet. Úgy érzem,
mintha az eső hideg csókokat lehelne az arcomra.
Csak tudnám, miért látlak folyton, ha egyszer tudom, hogy
meghaltál! Vagy tényleg kezdek megőrülni, vagy igazak a
szellemekről szóló legendák, amikkel régen riogattuk egymást.
Nem is tudom, melyik az ijesztőbb.
Tizenötödik fejezet

Sophie

1997. július 27., vasárnap

Tegnap éjjel nagy balhé volt a Pincében.
Az este ragyogóan indult; Leon meghívott hozzájuk, mert a bátyja
elment valahová a feleségével, így végre egyedül lehettünk a lakásban.
Persze tudtam, hogy ez mit jelent: végre szexelhetek Leon-nal. Erről
álmodoztam négy hete, amióta csak először megláttam. A legszebb
fehérneműmet vettem fel (csipkés tangabugyit és fekete melltartót),
hogy magabiztosnak érezzem magam. Persze tudtam, hogy Leon
odavolt Frankie-ért, nem csoda, hisz darázsdereka van és nagy melle.
Én a szakasztott ellentéte vagyok, de remélem, azért így is tetszeni
fogok neki.
 Leon eddig egyáltalán nem próbálkozott. Csak csókolóztunk,
egyszer pedig megfogta a mellem a pólómon keresztül, de ennél több
nem történt.
Persze aggódtam Jason miatt is. Fárasztó őrizni ezt a hatalmas
titkot.
Amint Leon ajtót nyitott, és besétáltam a lakásukba, nyomban
tapintani lehetett köztünk a szexuális vonzalmat. Csupán néhány szót
váltottunk, majd kézen fogva felvezetett a szobájába. Ő is egy keskeny
félszobában lakik, és csak egy szűk, egyszemélyes ágya van. A bátyja
elnyűtt ágytakaróját használja, ami verekedős rajzfigurákat ábrázol.
Leon lassan levetkőztetett, miközben az ágytakarón feküdtem.
Gyengéden lehámozta rólam a farmert és a felsőt, így csak bugyi és
melltartó maradt rajtam. Kicsit reszkettem.
Leon ezután átölelt, én pedig csak a spirálmintás mennyezetet
bámultam. Újra rám tört a bűntudat. Ez nem mehet így örökké, hogy
Jason szelleme folyton ott lebeg közöttünk, mint egy harmadik fél egy
rossz házasságban. Próbáltam elhessegetni a zavaró gondolatokat, hogy
élvezhessem a jelen pillanatot. Legszívesebben egész éjjel a karjaiban
feküdtem volna, de néhány perc után hallottuk, ahogy Steph és Lorcan
becsapják maguk mögött az ajtót.
– Láttalak, te bunkó állat! – ordított Steph, majd a csörömpölésből
ítélve hozzávághatott valamit Lorcanhez. Lorcan visszaüvöltött, de az ő
szavai nem voltak olyan tisztán kivehetőek.
Leon felnyögött, és a könyökére támaszkodva rám nézett. – Na,
újabb balhé.
– Mindig ezt csinálják?
 – Csak a terhességi hormonok miatt. Legalábbis a bátyám ezt
állítja. Most jobb, ha lelépünk.
A kínos hangulatban gyorsan felöltöztünk. Beleugrottam a
bugyimba, majd némi ügyetlenkedés után felvettem a melltartóm,
belebújtam a pulcsimba és a farmeromba. Leon sietve beleugrotta
nadrágjába, a nagy igyekezettől majdnem hanyatt esett.
Ezután hallottuk, hogy valaki úgy becsapta a kaput, hogy a ház is
beleremegett. – Úgy tűnik, Lorcan elhúzott – szólt Leon
megkönnyebbülve, majd kézen fogott és szégyenlősen elmosolyodott. –
Lenézzünk a Pincébe?
Nyomban rávágtam, hogy igen, mert úgyis megígértem Frankie-
nek és Helennek, hogy ott találkozunk. Halkan lelopakodtunk a lépcsőn,
nehogy Steph észrevegyen, a csípős hangulatában. A nyitott ajtón
belesve láttuk, ahogy a kanapé szélén gubbaszt lehajtott fejjel és kezével
a pocakját simogatva. Nagyon megsajnáltam. Leon hezitált egy ideig,
majd bekukucskált a szobába.
– Minden rendben? – kérdezte Stephtől, miközben feszengve
toporogtam az előszobában.
Hallottam, ahogy Steph szipogva szidja Lorcant, hogy mekkora
tahó, mire Leon csak egyetértően bólogatott. Én inkább kimentem a
kertbe, hadd beszélgessenek kettesben. Tíz perc múlva megjelent León.
– Á, itt vagy! – mondta megkönnyebbülve, amikor észrevett a
sövény melletti padkán ücsörögve. – Azt hittem, elmentél.
– Steph nagyon szomorúnak tűnt, gondoltam, jobb, ha egy kicsit
megvigasztalod.
 – Most már valamivel jobban érzi magát, bár Lorcan nagyon
sokszor megbántja. Annak ellenére, hogy Steph terhes, Lorcan még
mindig hajtja a nőket. Nem is értem, Steph mit eszik a bátyámon.
Eddig csak egyszer találkoztam Lorcannel. Durva vonásai vannak,
a szeme pedig még hidegebb, mint Leoné. Lorcan akkor úgy végigmért,
mintha meztelenül álltam volna előtte, majd gusztustalanul rám
kacsintott. Felfordult tőle a gyomrom. Steph magas, vékony nő, sötét,
göndör haját hátracsatolva hordja. Már akkora pocakja van, mint egy
görögdinnye. Fekete, szúrós szeme és szinte rémisztő, haragos tekintete
ellenére csinos és fiatal, nem sokkal lehet idősebb nálam. Leon azt
mondja, két éve házasodtak össze, amikor Steph még csak tizenöt volt,
Lorcan pedig tizenhét. Lorcan számtalanszor megcsalta a kapcsolatuk
során, Steph mégis mindig megbocsátott neki.
– Én nem vagyok olyan, mint a bátyám – mondta Leon, miközben
kéz a kézben sétáltunk a Pince felé.
– Remélem is – szóltam nevetve. – Különben nem járnék veled.
Ahogy a régi mólóhoz értünk, Leon megállt. – írtam egy verset.
Rólad – tette hozzá komoly arccal, majd hosszas kutatás után előhúzott
a farmerzsebéből egy összegyűrt, vonalas papírt, és magabiztos
mosollyal a kezembe nyomta. – A lélektársakról szól. Ne, ne most
olvasd el! – szólt rám sietve.
Eltettem a cetlit a zsebembe, biztos helyre. Már alig vártam, hogy
otthon elolvashassam. Leon ezután a karjaiba vont. – Tudom, hogy nem
ismerjük régóta egymást, de mindig csak rád gondolok, Soph – suttogta
a hajamba bújva.
 Éreztem, hogy elpirulok, miközben eszembe jutott, mire
figyelmeztetett Frankie – hogy Leon rögeszmés. De nekem tetszik.
Örülök, hogy őszintén elmondja az érzéseit.
– Én is ugyanígy érzek – vallottam be neki. Legszívesebben
rácsimpaszkodtam volna, átkaroltam volna a nyakát, és a dereka köré
fontam volna a lábaim, hogy a testünk újra eggyé olvadhasson. De
tudtam, hogy ez nem lehetséges. El kell engednem őt. A végén
mindenképp.

Mire megérkeztünk, a Pince csordulásig megtelt. Próbáltam

megkeresni Frankie-t és Helent, de olyan nagy volt a tömeg és a füst,
hogy sehol sem láttam őket. Az egész helyiségben dohány- és áporodott
izzadságszag terjengett.
– Frankie mérges lesz rám – mondtam Leonnak, miközben a
bárpulthoz verekedtük magunkat. Mindig is érzékeny volt a szemem,
így most is könnyezett a füsttől. – Megígértem, hogy eljövök, neki is és
Helennek is.
De Leon csak megvonta a vállát. – Ó, efelől ne aggódj! Ahogy
ismerem Frankie-t, talál magának elég hódolót. Nem fog unatkozni.
Hirtelen görcsbe szorult a gyomrom a féltékenységtől. Most
tökéletes alkalom kínálkozott arra, hogy végre megkérdezzem Leont
Frankie-ről, de rettegtem a választól. Nem bírtam volna elviselni, hogy
valaha szerelmes volt belé. Sőt, mi van, ha még mindig így érez?
Nagyon szerettem Frankie-t, de a fene akar mellette másodhegedűs
lenni. Az iskolában még jól megvoltunk. És Jasonnel is. De most már
nem. Leon túl fontos nekem ahhoz, hogy bárkivel is osztozzam rajta, bár
tudom, teljesen sosem lehet az enyém.
Sokáig ácsorogtunk a pultnál, hogy végre kiszolgáljanak, amikor
egyszer csak, a lökdösődés közepette, felbukkant Frankie.
– Szóval itt vagytok! – kiáltott fel lábujjhegyre állva, édes,
koktélillatú lehelettel, miközben mindkettőnk vállára rátette a kezét. –
Már jó ideje kereslek, Soph! Azt mondtad, tízre itt leszel. – Láttam
rajta, hogy megint megsértődött, de most még ez sem rontotta el a
kedvem. Leonnal végre szexeltünk. És szeret. Engem szeret, nem
Frankie-t.
Miközben Leon kiment a mosdóba, Frankie elrángatott a
táncparkettre.
– Hol voltál? – kérdezte kiabálva, mert túl kellett üvöltenie a
Chemical Brotherst.
– Leonnál.
– Lefeküdtél vele, ugye? Hogy tehetted ezt, ezek után?
Frankié abbahagyta a táncot, csípőre vágta a kezét. – Nagy hibát
követtél el, Sophie! Ugye tudod?
Az ajkamat harapdálva hallgattam. Legszívesebben elsírtam volna
magam, mert tudtam, hogy igaza van.
A következő pillanatban éreztem Leon kezét a derekamon. Ágyékát
a fenekemhez nyomta, és a zene ütemére mozogni kezdett. Zavarba
hozott, hogy kimutatta az érzéseit Frankie előtt.
– Leon, mit művelsz? – szóltam, de a következő pillanatban már
éreztem, hogy ez nem Leon illata. Nem az a CK One, amit mindig
használ, hanem helyette csak egy csípős bűzt éreztem. Amint
megfordultam, döbbenten láttam, hogy Lorcan vigyorog rám.
Mérgemben ellöktem magamtól. Mégis, mi a fenét művel?
– Na milyen volt a kisöcsémmel? Dugtatok, amíg távol voltunk? –
Lorcan bűzlött az alkoholtól, és akadozva beszélt. Láttam, hogy
Frankie is lefagy a döbbenettől. – Jó segged van – mondta Lorcan,
miközben megpaskolta a hátsóm. – Csak melled nincs, a barátnődnek
bezzeg…
Frankie gyorsan megragadott a karomnál fogva, és védelmezőn
magához húzott. – Most már fejezd be, Lorcan, és hagyj minket békén!
Mekkora egy bunkó vagy!
– Most méér? Nem csináltam semmi rosszat… – vigyorgott
kajánul Lorcan.
Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még Lorcan
mocskait hallgattuk, a következő másodpercben pedig már ott termett
Leon. Öklével ellökte, majd káromkodva a bátyjára ordított. Lorcan nem
védekezett, és vissza se ütött, csak mint egy megsebzett vad, elkullogott
a tömegben.
– Jól vagy? – kérdezte tőlem Leon, tudomást sem véve Frankie-ről.
– A bátyám részegen egy kiállhatatlan faszkalap.
– Lorcan taperolta Sophie-t! – szólt közbe Frankie kéretlenül, mire
Leon éktelen dühbe gurult. Láttam, ahogy lüktet a pulzusa a
halántékán. Haragudtam Frankie-re, hogy tovább rontott az amúgy is
elmérgesedett helyzeten.
– Na ez már több a soknál! – ordított Leon, miközben kezdett
elegem lenni abból, hogy mindketten úgy tesznek, mintha porcelánból
lennék. Mondjuk, Lorcan beszólása, hogy lapos a mellem, tényleg durva
volt. Remélem, Leon nem fogja megtudni.
– Megölöm a bátyámat! Hogy merészel hozzányúlni a
barátnőmhöz? – tombolt Leon, mintha a tulajdona lennék. Most, hogy
lefeküdtem vele, úgy gondolja, hogy teljesen kisajátíthat?
Leon ezután megcsókolt, és hosszasan, szorosan átölelt, mintha egy
közelgő katasztrófától mentett volna meg. A válla felett láttam, ahogy
Frankie forgatja a szemét, „én megmondtam” pillantások kíséretében.

Nem sokkal azután hazaindultunk. Leon elkísért. Mindvégig

szótlanul lépdeltünk egymás mellett. Elhaladtunk a szállodák mellett,
hallottuk, hogy a tengerparton tinédzserbandák zajongnak, italoznak és
nevetgélnek. Kicsivel arrébb hangos női kacagás hallatszott, talán
lánybúcsú lehetett. Rózsaszín tütüket és fátylakat viseltek, és az
Odüsszeiából jöttek ki egyesével. Az Odüsszeia igazi húspiac hírében
állt.
Leon átkarolta a vállam, én pedig a derekát. Az egyik kezem a
farzsebébe fúrtam, de éreztem, hogy a gondolataink máshol járnak. Még
mindig ott csengtek a fülemben Frankie szavai: „Leon rögeszmés, Leon
birtokló", de Leon végül is csak a védelmemre kelt. Persze, hogy
féltékeny és dühös volt, és a bátyja tényleg egy oltári nagy seggfej.
Amikor a házunkhoz értünk, Leon még egyszer bocsánatot kért
Lorcan viselkedése miatt. – Nagyon sajnálom, Soph. Nem értem, hogy
merészelt hozzád érni.
– Semmi baj – feleltem. – Tudok magamra vigyázni.
 Ezután Leon megcsókolt a garázssor előtt. Legszívesebben
felhívtam volna a lakásba – tudtam, hogy anyám aznap éjszakás –, de
aztán inkább úgy döntöttem, jobb, ha egyedül maradok, hogy
átgondoljam a dolgokat. Mert Leon viselkedése azért rossz ízt hagyott a
számban. Az ökölcsapások és a vérző orr látványa olyan emlékeket
idézett fel bennem, amiket szerettem volna örökre eltemetni.
Lefekvés előtt előbányásztam a zsebemből Leon versét. Letettem a
papírlapot az ágytakarómra. Leon átható, mély érzéseitől majdnem
elsírtam magam.
Amint a lenyugvó napfényük a mólóról,
beragyogja a rozsdás fémet s emlékeimet mindazokról,
kik egykor a korhadt deszkán megfordultak,
rokonok és idegenek, szerettek, nyomorultak.
Arcom homályos tükrében tiszta szépséged látom viszont,
fény a lelkemnek, mint a széles horizont.
Amíg alattunk hullámok habzanak, és amíg meg nem halok
a narancsszín ég alatt örökre tiéd vagyok.
 Tizenhatodik fejezet

Frankie

BECSAPOM magam mögött a vaskos kaput, és nekitámasztom a

fejem. Ugyanolyan szörnyen érzem magam, mint amikor
Lorcannel találkoztunk. Bárcsak összefutnék az alsó szinten lakó
családdal! Így legalább érezném, hogy nem vagyok egyedül
ebben a régi házban, a megmagyarázhatatlan recsegések és
nyikorgások között. Legutoljára csak egy idősebb nőt láttam
közülük tegnap, Daniel kocsijából. Ma még senkit sem.
Tegnap éjjel, miután a kanapén görnyedve ismét felriadtam a
csecsemősírásra, és vártam, hogy végre hasson az altató, biztos
voltam benne, hogy lépteket hallok a lépcsőházból. A szél olyan
erősen fújt odakint, hogy beleremegtek az ablakok, de miközben
füleltem, hallottam, hogy nyikorog a padló, mintha valaki járna
rajta. Addigra már a kisbaba is elhallgatott, így próbáltam
kifülelni, honnan jöhetnek a hangok. Mintha megállt volna
valaki az ajtóm előtt. A szívem a torkomban dobogott. Magam
köré csavartam a takarót, és tipegve kisettenkedtem az ajtóig,
hogy kilessek a kukucskálón, de túl sötét volt ahhoz, hogy
bármit is lássak. Gyermekkori emlékeimből tudom, hogy a
szállodák régi épületeiben gyakoriak a kétes zajok, így
próbáltam meggyőzni magam, hogy csak képzelődöm, de két
átvirrasztott éjszaka után már nehéz volt megnyugodnom.
 A csizmám sarka beakad valamibe a bejárati ajtónál. Egy
újabb, barna A4-es boríték néz vissza rám a lábtörlőről.
Lehajolok, hogy felvegyem, miközben reménykedem, hogy nem
nekem címezték, de sajnos nem lep meg, hogy megint az én
nevem olvasható rajta.
Ez a boríték most más, mint a többi. Nehezebb, mintha egy
levélen kívül még lenne benne valami. Gyorsan feltépem. Egy
csillogó fém látszik a boríték sarkában. A kezem egy hideg
tárgyhoz ér, majd két dögcédula esik a tenyerembe.

Gyorsan felszaladok a lakásba, kihajigálom a ruháim a

szekrényből, majd belegyömöszölöm a bőröndömbe. Egyszer
csak megszólal a csengő. Kinézek az ablakon a nappaliból. A
bátyád az. Megrökönyödve bámulja a Range Roveremet.
Tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy elmeneküljek. Most már
látom, mit néz a kocsimon. Valaki nyers tojásokat dobott a
szélvédőmre. A sárgája a fekete metálfestékre is ráfolyt. Dühösen
az ajtóhoz rohanok, majd megvárom, amíg Daniel komótosan
felkullog a lépcsőn.
– Megkaptam az üzeneted. Nem mehetsz most vissza! –
mondja lihegve, kipirult arccal. – Amúgy meg valami kölykök
megdobálták záptojással a kocsidat.
Szótlanul bemegyek a lakásba. Daniel a hátam mögött követ.
Fázott a lábam, ezért felvettem még egy zoknit. A
dohányzóasztalon ott hever a boríték, rajta a dögcédulákkal. – Ez
várt engem ma – mondtam a küldeményre mutatva, majd
felhúzott lábakkal lekuporodtam a kanapéra.
– Dögcédula? Kié? Nem értem… – szól Daniel a homlokát
ráncolva, miközben kézbe veszi a fémlapokat.
– Jasoné – mondom magyarázatképpen.
– Tényleg? – kérdezi hitetlenkedve.
– Nos, nem hiszem, hogy ezek voltak rajta, amikor. .. –
Képtelen vagyok befejezni a mondatot. – Mindenesetre
hasonlóak. Tudod, mindig ezt viselte a nyakában. Nem
emlékszel?
Daniel hunyorogva kutat az emlékei között. – Valami rémlik.
Nagyon menő volt a kilencvenes években. Én is szerettem volna
egy ilyet – mondja a dögcédulákat bámulva a tenyerében.
– Valaki üldöz engem ebben a városban – mondom neki,
miközben kikapom a kezéből a két fémlapocskát, és az asztalra
teszem. – Vajon miért küldték ezt nekem?
– Hogy rád ijesszenek – feleli Daniel higgadtan, miközben
az öblös ablakhoz sétál. – És amint látható, sikerült is nekik.
Farkbehúzva rohannál vissza Londonba. – Daniel háttal áll
nekem, csak az orra és az álla éles vonalát látom. Kíváncsi
lennék, vajon ő is lát-e téged a mólónál. Én is odasétálok az
ablakhoz. Daniel mellett állva sokkal bátrabbnak érzem magam.
De most nem vagy itt; a móló üres, a szitáló eső pedig zuhogásba
vált.
 – Nem ez az oka, hogy haza akarok menni! – vágom rá
mérgesen. – Azért néhány levélnél több kell, hogy elijesszenek.
És ezek a záptojások is… Szánalmas!
– Biztos csak néhány hülyegyerek volt.
– A dögcédula viszont nem. Ez személyes ügy, Daniel. Ezt
csak valaki olyan küldhette, aki tud Jasonről.
Arról nem szólok a bátyádnak, mennyire megrémített, hogy
láttalak. Biztos azt hinné, hogy megbolondultam. Pedig tudom,
hogy te voltál az, és te követtél hazáig, mert mondani szerettél
volna valamit. Figyelmeztetni akartál. Pedig nem hiszek a
szellemekben. Az mindig is a te reszortod volt. A sors iróniája,
hogy mindig is el akartál menekülni ebből a városból, erre itt
maradtál, kísérteni. Ráadásul engem.
Daniel leroskad a kanapéra. A bőr csikorog a testsúlya alatt.
–Ha nem ijedtél meg, akkor miért akarsz hazamenni? – kérdezi.
– Péntekig kifizetted a szállást.
– A munka nem várhat.
– De szabadságra mentél, nem?
– Ja, persze. Szabadságra – mordulok rá válaszképpen.
Leülök Daniel mellé a kanapéra. Összébb húzom magamon a
kabátom, mert még mindig rajtam van. Daniel észreveszi, hogy
fázom, és feláll, hogy begyújtsa a kandallót. A fahasábok
hamarosan lángra kapnak, és a szoba lassan narancsszínű fénybe
burkolózik. így már sokkal barátságosabbnak tűnik a szoba.
Régen gyakran beszéltünk arról, milyenek lehettek régen ezek a
lakások belülről. Te jól ismerted a külvárost és a mólót. Azt
mondtad, a móló – a rothadt pallóival és a rozsdás fém
alkatrészeivel – egy kiöregedett filmsztárra emlékeztet, akinek a
ragyogása elhalványult ugyan, de azért még mindig szép.
Valahányszor a mólóra néztél, szinte láttad az Edward-korabeli
embereket, a szalmakalapos csónakosokat és a hosszú szoknyás
asszonyokat, fodros napernyőkkel a kezükben. Te láttad benne a
romantikát, én viszont csak egy ronda, lepusztult tákolmánynak
tartottam.
Daniel megdörzsöli a kezem. – De hiszen te mindjárt
megfagysz, Frankie!
– Á nem, jól vagyok, csak Sophie jár az eszemben.
Daniel megszorítja a kezem.
– Kérlek, ne menj el. Maradj még néhány napot. Szükségem
van rád – teszi hozzá elpirulva, és nyel is egyet, mint aki
zavarban van.
– Nem is tudom…
– Akitől a leveleket kaptad, csakis azért akar elüldözni, mert
már közel járunk az igazsághoz.
– Bár így lenne! – nevetek fel keserűen. – Semmi újat nem
tudtunk meg. Most már túl késő. Túl sok év telt el. Szerintem
hagynunk kellene az egészet.
Daniel közelebb húzódik, a térdünk összeér. Megint
kívánom. Még mindig fogja a kezem, az arca csak néhány centire
van az enyémtől, így érzem a mentolos leheletét és a meleg,
férfias illatát, ami forralt borra emlékeztet. Legszívesebben
megsimogatnám, és megcsókolnám, de már nem merek
próbálkozni.
– Valakit zavar, hogy itt vagy, Franks. Ez egyértelmű. Csak
még néhány napot adj!
– És mi van, ha komoly veszélyben vagyok?
– Ebben a lakásban biztonságban vagy. És én is itt vagyok
veled – teszi hozzá gyengéden.
– De ez a lakás teljesen üres. És mellesleg az egész város is.
Télen az egész terület teljesen kihalt, csak néha akad egy-két
vendég, akik pár napra idetévednek pihenni, de azok is inkább a
belvárosi hoteleket választják. Olyan elhagyatott itt minden! És
én is nagyon egyedül vagyok.
– Itt van ez a család az alsó szinten.
– Akiket egyébként még egyszer sem láttam, azt az idős
asszonyt kivéve. Csak a kisbaba sírását szoktam hallani.
– Biztos ők is el szoktak menni otthonról, úgy, mint te. De
legalább tudod, hogy más is lakik itt, és nem vagy egyedül.
– Hát, kösz. – Daniel könnyen beszél. Ő hazamegy a
barátnőjéhez, és minden este mellé bújhat a puha, meleg ágyba.
Megint arra gondolok, hogy jó lenne visszamenni
Islingtonba, hogy végre elfelejtsem ezt az egészet. Úgyis
rengeteg a dolgom az új szállodával. Aztán eszembe jut, hogy
megígértem Mike-nak, hogy a hétvégéig maradhat. Kínos lenne
összefutni vele. Semmi kedvem a kérdéseihez. Félek, hogy
visszacsúsznék a kapcsolatunkba, ami továbbra sem vezetne
sehová. Mike-nak igaza van, gyáva vagyok. Nem akarok a szeme
elé kerülni, inkább itt maradok.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ennél többről van szó.
Tudom, hogy a bátyádnak van barátnője, de ha most elmennék,
az azt jelentené, hogy örökre búcsút mondok Danielnek.
– Különben is, megígérted, hogy eljössz velem a
rendőrségre. Emlékszel arra a nyomozóra? Holdsworthnak
hívják, azt hiszem, felügyelőhelyettes.
– Ő hallgatott ki minket Sophie eltűnésekor, igaz?
– Igen, csak akkor még nem volt ilyen rangban – bólintott
Daniel.
Persze, hogy emlékszem rá. Magas, szőke fazon, felemás
színű szemekkel. Számtalan kérdést tett fel, és többször is
megkeresett. A többi rendőr visszavonult, miután megtalálták a
fél pár cipődet, de Holdsworth őrmester akkor sem tágított.
Tudtam, hogy valami gyanúsat szimatolt. Emlékszem, egyszer,
amikor hazamentem, ott találtam a konyhában, amint anyámmal
teázik. Amint meglátott, felcsillant a szeme, és legalább egy órán
át faggatott. Mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel, újra és
újra: hol voltam, miután elmentünk a Pincéből, mikor láttalak
utoljára, vagy kivel voltál haragban. Később rájöttem, hogy
másoktól is ugyanezeket kérdezte, még a szüleimtől is. Néhány
héttel később a főnöke lezárta az ügyet, mondván, halálos
baleset történt. Ezzel le is zárták a nyomozást. Mostanáig
– Olyan volt, mint egy kutya, amelyik megszállottan keresi a
csontját. Szerintem titkon azt remélte, hogy Sophie-t
meggyilkolták, és akkor lenne egy jó kis szaftos ügye, amiben
nyomozhat.
– És végül is ez történt, nem? – szólt Daniel komor arccal.
Érzem, hogy kiszáradt a torkom. – Ezt nem tudhatjuk
biztosan. Egyébként szóltál neki valaha is a feltételezésünkről?
– Nem. Még nem. De szerintem kellene. Főleg ezek után a
fenyegető leveleket után, amiket kaptál. Szerdán elmehetnénk
hozzá.
Ha belegondolok, hogy egy rendőrrel kell beszélnem, kővé
dermedek a rémülettől. Régen is mindig úgy éreztem, hogy
borotvaélen táncolok. De most tényleg nem futamodhatok meg.
Nem hagyhatom magára Dánielt. Ennyivel tartozom neki. Azt
szeretné, hogy én kísérjem el, nem pedig Mia. Ez azért jelent
valamit, nem, Sophie?
– Nem tudom, jó ötlet lenne-e, ha bevonnánk a rendőrséget.
Úgysem csinálnának semmit. Különben is, ha valaki bántani
akarna, már megtette volna. – Ismersz, nem vagyok ijedős fajta.
Mindig is szembenéztem a konfliktusokkal. A következő
szavakat igyekszem óvatosan megválogatni. – Szerinted, aki
küldte a leveleket és a dögcédulát… tudja, mi történt Sophie-val?
– Szerintem igen.
– Akkor ez csak Leon lehet. Ki mást érdekelne ennyire Jason
sorsa? Róla el is tudom képzelni, hogy élvezi az effajta
helyzeteket. Leon mindig is haragudott rám, amin még az
egyéjszakás kalandunk sem változtatott.
 – Lehet. Nem tudom – vonja meg Daniel a vállát. – Ki tudja,
Sophie beszélt-e Leonnak Jasonről…
– És Helen? – kérdezem elgondolkodva. Ő is utált a suliban.
Egyszer úgy megvert, hogy vérzett az orrom. Máskor meg bezárt
egy szűk szekrénybe, pedig tudta, hogy klausztrofóbiás vagyok.
Lehet, hogy Sophie a bizalmába avatta, és így akar büntetni a
történtek miatt. Mindig is Sophie-n lógott; a legjobb barátnője
akart lenni, és mindig azon igyekezett, hogy kitúrjon. Sophie
túlságosan is jóságos volt ahhoz, hogy lássa, Helenben nagyon is
sok volt a rosszindulat.
Dániel kétkedve rám néz.
– Sophie valakinek biztos, hogy elmondta…
Megvárom, hogy Daniel befejezze a mondatát. Az biztos,
hogy én egy árva léleknek se szóltam Jasonről.
– Tudom már, az apád!
Most biztos csak viccel. – Ezt meg hogy érted?
– Lehet, hogy ő adta tovább másnak az információkat.
– Dehogyis! – förmedek Danielre. – Apám ígéretet tett, hogy
titokban tartja. És én se szóltam róla senkinek. Sophie-ért viszont
nem tenném tűzbe a kezem. Sophie szerelmes volt Jason
unokatestvérébe! És te is tudod, milyen kedves és jólelkű volt
Sophie. Nem hiszem, hogy képes volt titkolózni Leon előtt.
Bűntudata lett volna.
Mindig is te voltál az érzékenyebb és az erkölcsösebb, Soph.
Én is melletted váltam jobb emberré.
 – Ez igaz, de nem jártak együtt sokáig. Mennyi lehetett
összesen? Másfél-két hónap? – morfondírozik Daniel.
Danielnek fogalma sincs semmiről. Én viszont tudom,
mennyire imádtad Leont. Lehet, hogy nem jártatok együtt
hosszú ideig, de a kapcsolatotok annál intenzívebb volt.
– Csak néhány órával azelőtt szakítottak, hogy Sophie eltűnt
– mondom elgondolkodva. – Amikor rákérdeztem, Sophie nem
akart beszélni róla, csak zokogva beszaladt a vécébe, Leon pedig
elviharzott.
– Szerinted Sophie elmondta Leonnak, hogy mi történt
Jason-nel, és Leon ezért szakított vele? – kérdezi Daniel idegesen.
– Nem tudom. Sophie azt mondta, tudja, hogy Leon szereti
őt, de számomra ez a szerelem inkább rögeszmének tűnt. Azt
már sosem tudjuk meg, milyen volt valójában a kapcsolatuk, és
hogy pontosan miért szakítottak. De az biztos, hogy Leon nem
engedte el egykönnyen… Igaz, Leon azt mondja, van alibije…
– Bárki gyárthat magának hamis alibit. Lorcan nyilván
megvédené Leont, de még Steph is. Senkit sem ismerünk igazán,
Franks. Még azokat sem, akik közel állnak hozzánk. Pedig ők
bánthatnak minket a leginkább.
– Azelőtt nem voltál ilyen cinikus – szólok a szemébe nézve.
– Hát igen. Megváltoztam. – Daniel feláll, és az ablakhoz
sétál. A hiányod jobban megváltoztatta Danielt, mint gondoltam.
Persze nem csoda, hiszen nagyon közel álltatok egymáshoz.
Irigyeltelek is érte, amiért mindig cukkoltátok, ugyanakkor meg
is védtétek egymást. Danielt biztos felemésztette a gondolat,
hogy aznap éjjel nem tudott megvédeni.
Kimegyek a konyhába, hogy főzzek egy teát. Mire
visszaérek, Daniel leizzadva bámulja a mobilját.
– Mi történt? – kérdezem tőle.
Daniel nyúzott arccal rám néz. – Mia írt. Azt mondtam neki,
hogy dolgozni mentem. Tudom, tudom, nem kellett volna
hazudnom – teszi hozzá az arckifejezésemet látva. – De Mia
folyton féltékenykedik. Azt mondja, túl sok időt töltök veled. –
Daniel zavarban van, mire én csak hanyagul megvonom a
vállam, pedig valójában jólesik, hogy Mia vetélytársnak lát.
Nem értem, mitől pánikot annyira Daniel. – Mia rájött, hogy
nem a munkahelyeden vagy? – Szerintem igen – feleli, miközben
mérgében a kanapéra hajítja a telefont. – Helen megjelent a
lakásban, hogy beszéljen velem. Azt mondta, eszébe jutott egy
fontos dolog, mire Mia közölte vele, hogy itt talál.
Ez nem lep meg, hogy Helennek „hirtelen” eszébe jutott egy
fontos információ. Mindig is mondtam neked, Soph, hogy ne
bízz meg benne. Tudtam, hogy hazudott tegnap.
Vajon mit titkolt el eddig előlünk Helen?
 Tizenhetedik fejezet

Sophie

1997. július 20., vasárnap

Tegnap oltári nagy hülyeséget csináltam. Olyat, ami
megbocsáthatatlan. Szeretem Leont, és tudom, hogy csak azért ütötte
meg tegnap a bátyját, hogy engem megvédjen. Lorcan tényleg egy
kéjsóvár disznó. Azt is tudom, hogy Leon sosem bántana engem… Csak
amióta gyerekkoromban végignéztem, hogy apám mit művelt
anyámmal, megfogadtam, hogy sosem leszek együtt olyan emberrel,
akiben akár csak csírája van az agressziónak.
Mindig is irigyeltem Frankie-t, amiért olyan kedves és odaadó apja
van. Nem könnyű megfogalmazni, amit Alistair iránt érzek. Egyfelől
én is apaként tekintek rá, ugyanakkor vonzó idősebb férfinak látom.
Olyan, mint Kevin Costner. Alistair volt az első férfi az életemben, aki
odafigyelt rám, érdeklődött, hogy mik a céljaim az életben, hogy hogy
megy az iskola, és hogy boldog vagyok-e.
Tegnap megcsókoltam. Iszonyú kínos. Mintha kivetkőztem volna
önmagámból. Sosem szoktam nős férfiakkal csókolózni, a barátnőim
apjával meg pláne nem. És eddig még senkit sem csaltam meg.
Ebédidőben történt. Azóta szörnyű bűntudat gyötör.
Éppen az ötös szobában cseréltem ágyneműt, amikor Alistair
egyszer csak a szobában termett. Először nem vett észre, így
mosolyogva elnézést kért, és elindult kifelé, de aztán észrevett valamit
az arckifejezésemen. Mindig is képtelen voltam véka alá rejteni az
érzéseimet.
– Valami baj van? – lépett közelebb hozzám, miután az ajtó
magától becsukódott. Megnyugtatóan megsimogatta a karomat, és
abban a pillanatban mintha áramütés ért volna, azt gondoltam, mindig
is ilyen érett, erős, vidám férfira vágytam, mint ő, aki mindig a dolgok
pozitív oldalát látja, nem pedig olyanra, aki úgy viselkedik, mint León.
Emlékszem, Alistair milyen segítőkész volt azon az éjszakán, amikor
Jason megfulladt. Amikor megjelentem a hotelben összehányt ruhában,
reszketve, adott egy korty brandyt, betakart, és megnyugtatott, hogy
majd elrendeződnek a dolgok, és hogy majd mindenben segít. Azt
mondta, sokkot kaptam, de miközben ott ücsörögtem mellette, hamar
megnyugodtam. Természetesen Frankie is jelen volt. Sírva gubbasztott
egy másik takaró alatt, de ha felidézem azt az éjszakát, csak Alistair jut
eszembe, Frankie nem.
És akkor mindent elmeséltem neki; hogy Leon Jason unokatestvére,
és hogy szörnyű bűntudatom van az eset miatt. Megemlítettem azt is,
hogy Leon megütötte Lorcant, ezért nem merek szakítani vele. Alistair
leült mellém, és átkarolta a vállam, miközben kiöntöttem neki a szívem.
Olyan jólesett, hogy meghallgatott. Leonnal sosem lehetek őszinte,
Alistairrel viszont igen. Ekkor elsírtam magam, és a mellkasához
bújtam. Éreztem az aftershave-je illatát – valami drágát használhat –,
és az öblítőszert is a frissen vasalt ingén. Alistair megsimogatta a
hajamat és a hátamat. Ahogy felpillantottam és a szemébe néztem, a
következő pillanatban már az ajkam az övére tapadt. Csókolózni
kezdtünk. Néhány másodpercre azt is elfelejtettem, hol vagyok.
Fantasztikusan csókolózik! De amikor be akarta dugni a nyelvét a
számba, inkább eltoltam magamtól, mert hirtelen nagyon elszégyelltem
magam. Haragudtam Leonra, mert úgy éreztem, ő sodort ebbe a
helyzetbe. Alistair is megrémült, felugrott az ágy széléről, és a szőke
hajába túrva többször is bocsánatot kért. Mondtam neki, hogy az én
hibám az egész, és hirtelen felindulásomban azt is bevallottam neki,
hogy tinikoromban bele voltam zúgva. Legtitkosabb álmaimban
nemegyszer fantaziáltam arról, hogy ez megtörténjen. Jobb lett volna,
ha csak egy álom marad. Alistair megígértette velem, hogy senkinek
sem árulom el, ami történt. Egy újabb titok, ami miatt bűntudatom
lehet.
Természetesen be fogom tartani az ígéretem.
Így viszont becsapom a legjobb barátnőm, és elárulom a szerelmem.
Hogy nézzek ezek után Frankie, az anyukája és Leon szemébe?
 Tizennyolcadik fejezet

Frankie

A HANGOS csengőszó az egész lakást átjárja. Daniel kihajol az

ablakon, hogy megnézze, ki az.
– Itt van Helen – szól Daniel izgatottan, csillogó szemekkel. –
Kíváncsi vagyok, mire emlékszik.
Képtelen lennék elviselni egy újabb csalódást, hogy megint
nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Szeretném mindig
ilyennek látni Danielt. Bár rémület is tükröződik az arcán, mégis
most ugyanolyan optimista, mint amikor még életben voltál.
Daniel mindig is úgy gondolta, az élete sínen lesz, annak
ellenére, hogy megbukott az érettségin, és még munkája sem
volt. Sok dolgot elrontott, mégis mindig életvidám volt.
Remélem, a beszélgetés után nem lesz újra morózus és hallgatag.
Gyorsan felkapom a dögcédulákat és a borítékot az asztalról,
és berohanok velük a hálószobába. Magam se értem, miért,
bedugom a takaró alá. Ha Helen küldte a leveleket – amit el
tudok róla képzelni, amilyen rosszindulatú nem szeretném, hogy
tudomást szerezzen arról, mennyire kiborultam miattuk. Végül
is lehet, hogy elmondtad neki a titkunkat, ezt nem tudhatom
biztosan. Lehet, hogy nem is ismerlek olyan jól, mint gondoltam.
Odasétálok a kaputelefonhoz, és megnyomom a gombot.
Daniel az előszobában őgyeleg, mialatt a küszöbön állva várom,
hogy Helen végre felérjen. Kapkodva veszi a levegőt, mire felér,
a szája felett izzadságcseppek csillognak. Vállig érő, barna haja
begöndörödött az esőtől. Divatjamúlt szoknyát visel csizmával
és barna gyapjúkabáttal, de sosem érdekelte az öltözködés.
Mindig is a mézszínű, csillogó szeme volt a legmutatósabb rajta.
Bár ha velem szemben állt, sosem csillogott.
– Szia, Frankie! – szól egykedvűen az ajtó előtt.
Azt már meg se kérdezem, honnan tudta, hol lakom. Nyilván
az egész város tudja, amitől úgy érzem magam, mintha egy
kirakatban élnék.
– Szia, Helen. Hogyhogy jöttél?
– Bejöhetek?
Szélesre tárom az ajtót, és oldalra lépek. – Azta, micsoda
puccos hely! Lady Frankie-nek csakis ez dukál – veti oda még
mindig lihegve. Csak a bátyád hívott így annak idején. Hogy lett
Helen hirtelen ennyire bizalmas barát? Talán Daniel mesélt neki
rólam?
Most legszívesebben elküldeném a francba. Tudom, hogy a
barátnőd volt, és nagyra becsülted. Így legalább volt melletted
valaki, miután átmentem abba a sznob iskolába, amit egyébként
utáltam. Helent sosem kedveltem, amit te persze nem tudtál,
vagy csak nem akartad észrevenni.
– Hát itt vagy, Daniel! – szól a vállam felett. – Nehéz téged
megtalálni. Az irodában és a lakásodon is kerestelek.
– Tényleg? Pedig azt hittem, te mindent tudsz, Helen! –
vetem oda mosolyogva, de Helen mogorván néz vissza rám.
 – Miről beszélsz?
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Stan mondta.
– Stan?!
– Ja. – Emlékszem, Soph, mindig emlegetted, hogy Stan a
halashordók mögül csorgatja rád a nyálát, és éppolyan halvány
és üveges szeme van, mint a tőkehalnak, amit árul.
– És ő honnan tudja?
– Leontól.
Pedig én Leonnak se árultam el a címem, biztos Daniel
mondta meg neki. Mindegy, nem számít. Bármelyikük küldhette
az üzeneteket, csak hogy jól rám ijesszenek. Azt hiszem, ismét
ellátogatok Leonhoz… De Danielnek nem szólok róla. Ezt
magam fogom elintézni.
Helen besétál a nappaliba, majd ámuldozni kezd a csillogó
parkettán, a díszpárnákon és a kandallón. – Fogadjunk, hogy egy
vagyonba kerül ez az apartman. És micsoda kilátás van itt! –
teszi hozzá az öblös ablakhoz sétálva.
– Nem volt drága. Holt szezon van, és Daniel egyik ismerőse
baráti áron kiadta. – Remélem, Helen mihamarabb kiböki, mi
szél hozta erre.
Helen borzongva felém fordul. – Hideg van itt, nem? Még
így is, hogy be van durrantva a kandallóba.
Igen, tudom, állandóan hideg van a lakásban. Lehet, hogy
azért, mert te is itt vagy közöttünk, Soph?
Mintegy válaszul a kérdésemre, a tűz hirtelen kialszik.
 – Hú, de furcsa! – bámul Helen a kandallóra. – Mintha
valaki szándékosan eloltotta volna a tüzet. Milyen kísérteties!
– Majd én meggyújtom – szól Daniel, majd odasétál a
kandallóhoz, de bárhogy is igazgatja a fahasábokat, nem
lobbannak lángra.
– Hagyjuk így egy kicsit – mondja vállrándítva. – Helen,
miért nem ülsz le?
Felajánlom, hogy főzök egy teát, és mire visszaérek a három
csésze PG Tipsszel (mindig is ez volt a kedvenced, szerintem
Daniel ezért vette nekem ezt a márkát), Daniel és Helen egymás
mellett ülnek a kanapén. Leteszem a tálcát az asztalra, a tejjel és
a cukorral együtt. Elveszek egy csészét, és leülök a szürke
bársonyszékre az ablakhoz. Huzat van. A régi, fa ablakkeretek
úgy látszik, nem elég erősek ahhoz, hogy kint tartsák a szelet. A
teáscsészét szorongatva talán felmelegszik a kezem. Remélem,
Daniel végül be tudja gyújtani a kandallót. A radiátorok be
vannak kapcsolva, de alig melegítik fel a levegőt. A kéményben
süvít a szél.
– Szóval, Helen, minek köszönhetjük a látogatást? – térek
egyből a tárgyra, amit tudom, Daniel nem tett volna meg.
– Annak, hogy eszembe jutott valami. Jártam az irodádban
is, Dan. Tudom, hogy sokat dolgozol, gondoltam, hátha
hétvégén is bent vagy, de nem találtalak ott. így elmentem a
lakásodra. Találkoztam Miával is. Helyes lány, nagyon csinos! –
teszi hozzá Helen, miközben rám villant egy győzedelmes
pillantást. – Mia azt mondta, dolgozol. Kicsit meglepődött,
amikor közöltem vele, hogy nem vagy az irodában, de utána azt
mondta, akkor biztos Frankie-vel vagy. Nagyon hosszú volt az
út idáig! Kár, hogy nem tudok autót vezetni.
Daniel feszengeni kezd. Biztos arra gondol, hogy gondban
lesz otthon, amiért hazudott Miának. Lopva rápillantok a
csészém felett. A bátyád mindig is nagyon őszinte volt. Hogy
változhatott meg ennyire?
– És, mi jutott eszedbe? – nézek rá Helenre. Igyekszem
nyugodt maradni, bár legszívesebben ordítva zavarnám el a
fenébe.
Helen, mintha olvasna a gondolataimban, összeszorítja az
ajkait, rám néz, majd hangosan szürcsöl egyet a teájából.
Szándékosan várok, hogy Helen kezdje el a témát. – Néhány
héttel Sophie eltűnése előtt… – kezdi végre.
– Sophie halála előtt… – szól közbe Dániel.
– Igen, szóval a halála előtt segítséget kért tőlem.
– Milyen segítséget? – kérdezem Helent. Csak nehezen
hiszem el, hogy baj esetén éppen neki szóltál, amikor én is ott
voltam. Lehet, hogy Helen ezt csak úgy kitalálta, hogy
fontosabbnak tűnjön.
– Pénzt kért tőlem – folytatja Helen, miután megköszörülte a
torkát. – Emlékeztek, mennyire örült, amikor megkapta azt a
szerkesztőasszisztensi állást? Már néhány héttel a munkába
lépése előtt el akart menni Oldcliífe-ből, de nem volt pénze.
– Jó. És? – sürgeti Daniel a szemöldökét ráncolva.
 – Sophie azt mondta, valaki pokollá akarja tenni az életét.
Az illető férfi volt, az biztos. Úgy tűnt, Sophie rettegett tőle.
– Megkérdezted tőle, ki volt az? – kérdezi Dániel.
– Persze. De Sophie nem mondta meg. Arra gondoltam,
talán az apátok lehetett – teszi hozzá kissé szégyenkezve. – Ne
haragudj, Dan, de Sophie mesélt róla, mekkora seggfej volt.
Megdöbbentő számomra, hogy Sophie beszélt az apjáról
Helennek. Még nekem is csak párszor tett említést róla. Még a
nevét sem tudom.
– Amióta megszöktünk apám elől, nem hallottunk felőle.
Legalábbis tudomásom szerint nem. Sophie tőled is kölcsönkért?
– fordul felém Dan.
Keserűen megrázom a fejem. Helentől kért segítséget, nem
tőlem. – Ez mikor történt?
– Augusztus vége felé. Úgy egy héttel az eltűnése előtt. Azaz
a halála előtt – javítja ki önmagát Helen, Danielre pillantva.
Helen előrehajol, a tálcára teszi a csészéjét, majd turkálni
kezd a táskájában a lábánál, elővesz egy tekercs rózsaszín
vécépapírt, és kifújja az orrát. – Szörnyen érzem magam, hogy
eddig nem szóltam róla. Szerintetek ez összefügghet a halálával?
Lehet, hogy Lorcan zaklatta. Még most is egy förtelem az a fickó.
Annyi mindent hallok róla! Tudjátok, sok pletyka kering nálunk
a kocsmában.
Hát azt el tudom képzelni.
Helen megtörli az egyébként teljesen száraz és könnymentes
szemét, majd hozzáteszi: – Sokszor eszembe jutott, hogy mi van,
ha… – Danielre pillant, mint aki nem akarja befejezni a
mondatot.
– Folytasd – szól Daniel.
– Hogy mi van, ha Sophie öngyilkos lett.
– Sophie sose tett volna ilyet – mondja Daniel, majd
idegesen felpattan a helyéről. Aggódom érte. – Semmi jel nem
utalt gyilkosságra, csak a fél pár cipője volt beakadva a
szétrohadt deszkák közé. Az a hülye Holdsworth is folyton ezt
kérdezgette, de én biztos vagyok benne, hogy nem ez történt –
vágja rá Daniel a fejét csóválva.
– Talán beleesett a vízbe?
Látom, hogy Helen felzaklatta Danielt, mert bár igyekszik
elrejteni az érzéseit, fel-alá járkál a szobában. Összébb húzom
magamon a pulóvert. Daniel növeli a huzatot a mászkálással.
Mindjárt megfagyok.
– Sophie sosem ment volna ki a mólóhoz az éjszaka
közepén, egyedül – mondja Daniel. – Szerintem, és Frankie
szerint is, találkozott valakivel.
– Igen, igazatok van! Bár segíthetnék! – néz rám Helen
durcásan.
– Sophie mindig is kedves volt hozzám, mert nagyon jó
barátnőm volt.
Helen hangsúlyából ítélve arra célzott, hogy én nem voltam
olyan jó barátnőd.
Lehet, hogy Helen többet tud annál, mint amit elmondott?
 Tizenkilencedik fejezet

Sophie

1997. július 20., vasárnap

Leon felhívott, hogy át akar jönni. Megpróbáltam lerázni, mert
szörnyen éreztem magam amiatt, amit Alistairrel műveltem, de Leon
mindenképpen beszélni akart velem.
Nem szívesen ismerem be, de Frankie-nek mindenben igaza volt.
Főleg Leonnal kapcsolatban. Hallgatnom kellett volna rá. Kettőnk közül
mindig is ő volt a rátermettebb. Az iskolában is könnyedén átlátta a
társadalmi ranglétrát, és úgy kezelte az embereket, hogy bármilyen
ügyefogyott és esetlen voltam is, az oltalma alatt sosem csúfolt senki,
csak mert a menő Francesca Howe legjobb barátnője voltam.
Az első nap az általános iskolában, néhány nappal azután, hogy
anyu bepakolta a szegényes holminkat a tragacs Fordba, beültetett
minket is, és átköltöztünk az ország másik szegletébe, ott álltam az új
osztály előtt. Huszonnyolc közömbös szempár bámult rám, és Frankie
olyan volt a többiek között, mint egy pipacs a sok haszontalan gaz
között. Amikor az osztályfőnök megkérdezte, ki vállalná, hogy segít
nekem beilleszkedni, nagyon meglepődtem, hogy Frankie azonnal
jelentkezett. Szinte el se hittem, hogy ez a zöld szemű szép lány a
barátnőm akar lenni. Ezután persze piócaként tapadtam rá. A fiúk így
is hívtak az osztályban. Hol Szemüveges Rém, hol Piszkafa, hol Pióca
voltam, csak mert sosem tágítottam Frankie mellől.
 Ahogy kamaszodtunk, többen fújtak Frankie-re, mondván, milyen
öntelt, pedig ez nem volt igaz. Frankie tipp-topp külseje mögött olyan
volt, mint a többi gyerek; egy bizonytalan tinédzser, aki csak arra
vágyik, hogy szeressék.
Frankie mindig a védelmemre kelt. Mindentől meg akart óvni, ami
egy idő után fojtogatóvá vált számomra. Úgy éreztem, nélküle lélegezni
is képtelen vagyok. Aztán, amikor tíz év után elköltözött, kénytelen
voltam a saját lábamra állni. Csakhogy ekkor kezdődtek a gondok. Nem
tudom, hogy tudok majd egyedül élni.
 Huszadik fejezet

Frankie

AZ ABLAKBÓL nézem, ahogy Helen bepréseli magát Daniel

autójába. Régimódi ruhájában legalább egy évtizeddel
idősebbnek hat a koránál, amit megvető arckifejezése csak
tovább fokoz. Daniel felajánlotta, hogy hazaviszi, bár Helen a
Sirálynál lakik, csak tízpercnyi sétára innen. Felpillantok a
szürke égre. Már nem szitál a havas eső, de a hatalmasra
duzzadt felhők további csapadékot sejtetnek. Nem bírom ki,
hogy ne nézzek megint a mólóra, de egy üres nejlonzacskón
kívül, amit odafújt a szél, most semmit sem látok rajta.
Elkapom a tekintetem a mólóról. Daniel épp kitolat az útra.
A kavicsok felpattognak az autó kerekei alól. Hirtelen rám tör az
aggodalom, hátha Helennel épp rólam beszélnek. Csak tudnám,
miért érzem magam mindig kényelmetlenül Helen társaságában.
Talán azért, mert még az iskolában ő volt az egyetlen, akit nem
érintett a személyiségem. Miközben a többiek odavoltak értem,
díjazták a beköpéseimet meg a szarkasztikus humoromat, Helen
rám szegezte azokat a furcsa szemeit, és közömbös
arckifejezéssel bámult rám, mint aki tudja, hogy mélyen legbelül
csak megjátszom a jópofaságom.
Helen sosem közeledett felém, pedig én igyekeztem, mert
nem akartam magamnak ellenséget szerezni. Téged viszont
mindig is szeretett. Úgy éreztem (és ez tudom, hogy
szerénytelenül hangzik), ennek az az oka, hogy én csinos vagyok
és a szüleim gazdagok, míg te ugyanolyan különc csodabogár
vagy, mint ő. Egyetemista korodban aztán megváltoztál, ahogy
már említettem, a rút kiskacsa hattyúvá cseperedett, míg Helen
ugyanolyan maradt, mint volt, mégis tovább kereste a
társaságod.
Valaki a kocsim körül ólálkodik. Ijedtemben közelebb
hajolok az ablaküveghez. Az alattam lakó nőt látom. Keresgél
valamit a szemetesnél. Látom, ahogy elővesz egy újságpapírt és
egy borítékot – bár lehet, hogy nem is újság, hanem egy
papírlap. Vizesen és gyűrötten elrejti őket a kabátjába, majd
besiet a házba.
Távolabb lépek az ablaktól. Most nem érdekel sem Helen,
sem az alsó szomszéd. Beszélnem kell Leonnal, mert szerintem
elárultad neki a titkunkat. Persze nem hibáztatlak érte. Mindig is
tudtam, hogy nem fogod tudni megállni. Ezért akartam, hogy
inkább szakíts vele. Bár őszintén megvallva, nem csak ez volt az
oka. Tudtam, hogy odavagy érte, csak az a baj, hogy én is
szerelmes voltam belé. Ami a fiúkat illeti, mindig is hasonlított
az ízlésünk.

Végigcirkálok a lakótelepen, mint egy randit remélő

kamaszfiú. Ha Lorcan épp kint van a ház előtt, remélem, nem
ismeri fel a kocsimat. Az udvaruk egyelőre üresnek látszik, csak
a régi Renault áll a ház előtt, a szokásos téglalábakon.
Leparkolok a garázs előtt.
Nem látom teljesen a házat a magas kaputól, csak két
négyszögletes ablak mered rám a fehér vakolatról. A jégvirágos
üvegből ítélve az egyik biztosan egy fürdőszobához tartozik, de
az is lehet, hogy hálószoba. Lehet, hogy Leon itthon van?
Előrehajolok, hogy lássam a függönyt. Azt hiszem, rózsaszínű.
Lekapcsolom a motort, és várok. Az eső szerencsére lemosta
a tojásmaradványokat az autómról, már csak néhány folt látszik
a fényezésen. El kellene vinnem egy autómosóba.
Azon tűnődöm, bekopogjak-e a hátsó ajtón megkockáztatva
Lorcan haragját. Muszáj beszélnem Leonnal. Ha valóban ő
küldte az üzeneteket, hogy rám ijesszen, sikerült neki.
Kezd kihűlni az autó. Nem tudom, meddig tudok még itt
ülni. Lehet, hogy Leon ki se fogja dugni az orrát. Biztos tévét
néz. Végül is mi mást tehetne ezen a szürke, hideg vasárnap
délután?
Egy idő után kiszállok a kocsiból, és eltökélt szándékkal
lenyomom a kapu kilincsét. Hiába hősködöm, a szívem majd’
kiugrik a helyéből. Összébb húzom a piros gyapjúkabátom, és
megigazítom a sálam, nem mintha bármit is segítene ebben a
hidegben. A következő pillanatban félelmem beigazolódik. A
hátsó ajtónál megjelenik Lorcan.
– Mit akarsz? – morogja barátságtalanul. A hatalmas
termetétől nem látok be a konyhába.
 – Nem akarok zavarni – kezdem a létező legbékésebb
hangomon. – Válthatnék néhány szót Leonnal?
– Ha Sophie Collierről van szó, akkor nem! Már épp elég
volt belőle! – förmed rám Lorcan, majd nyomatékosításképpen
ránt egyet az overallja csatján. Kissé elnagyoltan formálja a
szavakat, és megint bűzlik az alkoholtól.
– Nem róla van szó – hazudom rutinosan. – Kérlek, Lorcan!
Csak beszélni szeretnék vele, mert régen olyan jóban voltunk.
Egyedül jöttem. Daniel nincs itt – próbálok behízelgő hangon
beszélni, ami még nem súrolja a flört határát. – Az más! – kacsint
rám Lorcan kaján vigyorral, miközben megpaskolja a sörhasát. –
Akkor gyere be! – mondja, majd megfordul, és bemegy a
konyhába. – Steph! Hol van Leon? – ordítja. Olyan szájszaga van,
hogy legszívesebben azonnal sarkon fordulnék és kimenekülnék.
Kissé távolabb lépek tőle, mire beverem a hátam a
konyhapultba.
Steph lép be a konyhába. Legalábbis, gondolom, hogy ő az,
mert a felismerhetetlenségig elhízott. Hajdani, göndör dús haja
ősz hajszálakkal tarkítva drótszerűen lóg a vállára.
Steph egy évvel idősebb nálunk. Az iskolában mindig is
fintorogva elkerült, mintha leprás lennék. Steph az a fajta volt,
aki minden lányt vetélytársnak tekintett, ezért senkit sem
szeretett.
– Frankie! – mosolyog rám kedvesen. – Hogy vagy, drágám?
Ezer éve nem láttalak!
 Óvatosan visszamosolygok, hátha ez csak valami vicc. Lehet,
hogy az álcázott kedvességével csak be akar csalogatni, hogy
utána jól hátba támadjon. De a következő pillanatban eszembe
jut, hogy már nem vagyunk kamasz kölykök, hanem középkorú
nők. Steph anya lett. Megváltoztunk.
– Itt hagylak Stephnek – vigyorog Lorcan. – A kocsmába
mentem.
Steph rá se hederít a férjére, csak odalép a tűzhelyhez, hogy
feltegyen egy teát. Elképedve nézem a sminktelen, kövér arcát.
Vajon minden nővel ez történik, aki Oldcliffe-ben marad?
Férjhez mennek, jól elhíznak, és többé nem festik a hajukat?
Tudom, hogy most igazságtalan vagyok, hiszen eddig csak két
nőismerősömmel találkoztam. Steph legalább egykor csinos volt
az olcsó, műszálas ruháiban is, Helennel ellentétben. És Steph
most boldogabbnak látszik. Már nem vág olyan szigorú arcot, és
a nyelve sem olyan éles. A kövérség meglágyította az
arcvonásait. Lehet, hogy szemet huny Lorcan kicsapongásai
felett, vagy már nem is érdekli az egész.
Steph felém fordul, és a kezembe nyom egy bögre teát.
Cukorral is kínál, de visszautasítom.
– Gyere, üljünk le! – mondja, miközben bevezet a nappaliba.
Leülök a kanapé szélére. – Leon, itt van Frankie! – szól Steph.
Nem tudom, Leon hogy képes még mindig itt lakni. Iszonyú
nyomasztó lehet. Kíváncsi vagyok, hol dolgozhatott eddig.
– Egyébként hogy vagy? – kérdezi Steph a bögréjét
szorongatva.
 – Jól, köszönöm.
– Hallottam, mi történt édesapáddal. – Ezek szerint
Stephhez is elértek a kocsmai pletykák. – Borzasztó lehet most
nektek. Anyukád hogy viseli?
– Rosszul.
– Képzelem.
– És te hogy vagy? – Igyekszem témát váltani, mert nincs
kedvem az apámról beszélni. Utálná, ha tudná, hogy róla
pletykál a város. Hiába költöztünk el hosszú évekkel ezelőtt, a
régi emlékek még mindig élnek. Apám nemcsak üzletember volt,
hanem a városi tanács tagja is, mindenhová elért a keze, ahogy
annak idején mondogatta. „Lássuk, hol van a kutya elásva”,
mondta néha, mielőtt munkába indult, én pedig hatévesen
mindig lestem az ablakból, hogy mikor állít haza egy igazi
kutyatetemmel.
Alistair Howe-t mindenki ismerte Oldcliffe-ben.
– Ó, engem teljesen lefoglalt az öt gyerek! – feleli kuncogva.
– Caitlin nemrég szült, így nagymama lettem, negyvenegy
évesen. Hihetetlen, ugye?
Udvariasan mosolygok, és a kisbaba felől kérdezgetem.
Steph természetesen rákérdez, született-e gyerekem, mire a
szokásos válaszomat adom, hogy sajnos nem.
Közben a szemem sarkából észreveszem, hogy az ajtóban
megjelenik Leon.
– Szia Frankie, mi szél hozott?
 – Hát… – nyökögöm zavaromban. Talán hiba volt újra ide
jönnöm. – Gondoltam, hátha ráérsz, hogy beüljünk valahová egy
italra.
– De még csak két óra van – néz az órájára megrökönyödve.
– Akkor ebédelhetnénk! Éhen halok.
– Én is szívesen összeütök nektek valamit – ajánlja fel Steph,
miközben felpattan a székről.
– Kösz, ne! – legyint Leon Stephre elutasítóan. – Inkább
elmegyünk valahová. Úgyis sok megbeszélnivalónk akad
egymással, igaz, Frankie? – kérdezi Leon sötéten, a szemöldökét
felvonva, színlelt könnyedséggel, amit Steph természetesen észre
sem vesz, majd karon fog, és kivezet a szobából.
– Itt várj meg! – szól rám a szűk előszobában, majd lekapja a
fogasról az esőkabátját.
Miután felöltözött, biccent egyet, hogy kövessem, és
gyakorlatilag kitaszigál az ajtón.
– Ne szorítsd már így a karom! Fáj! – szólok rá, miközben
végigvonszol a kerten. – Miért vagy ilyen durva?
– Mit akarsz? – förmed rám éles hangon.
– Csak találkozni akartam veled.
– Tegnap már találkoztunk. Minek jöttél el megint? –
kérdezi, miközben majd’ megöl a hideg kék szemével.
– Egy fontos dolog miatt, de itt nem beszélhetünk.
Egy pillanatig azt hiszem, most el fog küldeni a fenébe.
Visszafojtott lélegzettel várom a reakcióját. Leon végül
beleegyezően bólint, majd beszáll mellém a krémszínű bőrülésre.
Gyújtást adok, és kikanyarodom az útra. Végighajtunk a
városon, majd leparkolok a jeges homokon, a nagy mólónál.
Visszavonult az ár, már csak néhány pocsolya emlékeztet rá az
elhagyatott parton. A felhők úgy döntenek, nem bírják tovább,
így zuhogni kezd az eső a szélvédőre, ami teljesen
elhomályosítja a kilátást. Nyomasztó a levegő az utastérben.
Lekapcsolom a motort.
– Szóval, miről van szó, Frankie? Se időm, se kedvem a kis
játékaidra – fordul felém Leon, szigorú tekintettel. Feszes
vállaiból és hideg tekintetéből látom, hogy haragszik rám. Meg
se kísérli véka alá rejteni a megvetését. Tegnap, Daniel
társaságában még normálisan viselkedett, de mára már nyoma
sincs a barátságosságának.
Látom rajta, hogy nem bocsátott meg.
– Nos? – kérdezi türelmetlenül.
– Nagyon sajnálok mindent – kezdem, az ülésbe süppedve.
Alig tudok beszélni. Úristen! Most vonjam kérdőre az üzenetek
miatt?
– Te küldtél nekem névtelen leveleket, hogy rám ijessz? –
Végre kinyögtem. Nincs értelme halogatni.
– Miről beszélsz? – kérdezi megrökönyödve, mire néhány
szóval felvázolom a történteket.
– És ugyan miért tennék ilyet?
– Nem tudom – hazudom válaszképpen. Jasont képtelen
vagyok meggyónni. Remélem, Soph, te se mondtad el neki.
 Leon a szemöldökét ráncolva hunyorít. – Talán van valami,
amit el akarsz nekem mondani?
– Nem, nincs! – Érzem, hogy elvörösödök. Nem hozhatom
szóba Jasont, mert biztos, hogy lebukok.
Az eső, amilyen hirtelen eleredt, olyan gyorsan el is áll.
Kínos csend támad. Hogy valljam be neki, hogy szerelmes
voltam belé? Akkor még olyan naiv voltam! Évekig azt
gondoltam, ő volt az igazi. Aztán persze történt néhány rossz
esemény az „irigylésre méltó” életemben, ami mindenki más
szerint csak csupa fény és csillogás. A házasságom tönkrement,
aztán megtudtam, hogy nem élsz többé.
– Hamarosan elköltözöm – mondja Leon, miközben az
ajtónyitó felé nyúl. – Újabb szerződést kaptam. Most Duhajba
utazom.
– De jó neked – mondom neki, mire megvetően rám pillant a
szeme sarkából, mert azt hiszi, csak gúnyolódom.
– Fogalmam sincs, Frankie, ki küldött neked leveleket, és ki
hülyített meg ennyire. Lehet, hogy apáddal kapcsolatos.
– Apámnak ehhez semmi köze!
Leon rám mosolyog, de a szeme jéghideg marad. Most látom,
hogy ugyanaz a kegyetlen fény tükröződik benne, mint Lorcan
tekintetében. Istenem, mit ettünk rajta, Soph?
– Olvastam róla a lapokban. Jófej fickó.
– Igen, az – mondom a könnyeimmel küszködve. – De amit
írtak róla, abból egy szó sem igaz.
 – Mindegy – vonja meg Leon a vállát, mire legszívesebben
megütném. – Szállj ki! – szólok rá élesen.
– Örömmel – feleli, mire szélesre tárja a kocsiajtót, de
ahelyett hogy kiszállna, kegyetlen arccal rám bámul. – Nem
bírod elviselni, hogy szerettem Sophie-t, igaz?
– Az nem szerelem volt – vágom rá dühösen. – Alig
ismerted őt. Csak szenvedély volt.
Leon szánakozva csóválja a fejét. – Igazán sajnállak, Frankie.
Negyvenévesen még mindig nem vagy boldog, mert mindig arra
vágysz, ami nem lehet a tiéd.
– Ez nem igaz! – vágom rá, de nyomban Danielre gondolok.
Őt megkaphattam volna, de most már késő.
– Akkor gondolj, amit akarsz, Frankie. Mindig is ilyen
voltál!
Leon kiszáll és becsapja maga mögött a kocsiajtót. Várok,
amíg eltűnik a tengerparti sétány egyik kanyarában, ezután
ráborulok a kormányra, és elkeseredetten zokogni kezdek.
 Huszonegyedik fejezet

Sophie

1997. július 20., vasárnap

Nem tudok aludni, ezért inkább írok, hátha attól kitisztul az
agyam.
Leon átjött este, mert aggódott, hogy haragszom rá. Féltem
találkozni vele, hátha lerí az arcomról, hogy csókolóztam Frankie
apjával. Valahányszor erre gondolok (és sajnos egész nap ez jár a
fejemben), undorodom magamtól és a szégyentől.
Leon hét körül átjött, majd elmentünk a városba sétálni.
Mindketten szótlanul mentünk egymás mellett. Vágni lehetett
közöttünk a feszültséget. Úgy éreztem, Leon inkább kötelességtudatból
fogja a kezemet, semmint szerelemből. Legszívesebben kirántottam
volna a kezem az övéből, de nem akartam udvariatlan lenni. A nap még
fenn ragyogott az égen, mire leértünk a strandra. Még sokan napoztak,
a pubok is zsúfolásig tele voltak söröző, dohányzó emberekkel. Oldclijfe-
be mindenki csak nyaralni jár, télre teljesen eltűnnek a turisták. Az
óriáskerék csilingelve és villódzva járt körbe-körbe, a gyerekek
izgatottan kiabáltak a csúszdáról, amint szélsebesen száguldottak lefele.
Tapasztalatból mondom, később meg jajgatni fognak a kisebesedett
könyökük és lábszáruk láttán.
Amint a nagy mólóhoz értünk, beálltunk a sorba a Mr. Whippy
fagyisbodegánál. Innen láttam Frankie-ék rózsaszín szállodáját az út
túloldalán. Elképzeltem, Alistair mit csinálhat éppen… Vajon gondol
rám és a csókunkra? És ugyanúgy megbánta, ahogy én?
Hirtelen annyira összezavarodtam, hogy majdnem elmondtam
Leonnak.
A szállodai munkám további részében sikerült elkerülnöm Alistairt.
Egyszer összefutottunk a lépcsőfordulóban, nekem egy teli kosár
szennyes törülköző volt a kezemben, nála egy csésze kávé. Kicsit kínos
volt, ahogy megpróbáltam elosonni mellette, ő pedig kikerült, így egy
ideig úgy néztünk ki, mint akik csárdást járnak. Igazából vicces volt, de
túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy nevessek. Ezután Alistair
elnézést kért, én pedig villámgyorsan elpucoltam a helyszínről.
– Még mindig dühös vagy rám? – kérdezte Leon, amivel nyomban
visszarántott a valóságba. Nekitámaszkodott a gátnak, komoly, aggódó
arckifejezéssel.
– Nem – feleltem, mire megfogta a kezem.
– Ne haragudj, amiért túlreagáltam a dolgot. Lorcannel már
bocsánatot kértünk egymástól. Elismerte, hogy ocsmányul viselkedett. ..
Azt is mondta, hogy megérdemelte a pofont.
– Azért azt senki sem érdemli meg, hogy betörjék az orrát, Leon.
Frankie-től hallottam, hogy Lorcan bement a kórházba, ahol
megröntgenezték, és kiderült, hogy eltört az orrcsontja.
– Ugyan, nem nagydolog. Már kétszer eltört neki, amikor
kiskorunkban verekedtünk.
– Ja, és ezzel minden el van intézve?
 – Nem. Természetesen nem. Szörnyen érzem magam miatta, és
mondtam már, hogy sajnálom, ami történt. Én csak meg akartalak
védeni. Nem bírom elviselni, ha bárki is ilyesmit csinál veled.
Miközben Leon átkarolta a derekam, eszembe jutott, hogy vajon
egyszer én is kapok majd tőle egy öklöst? Egyszer azt olvastam valahol,
hogy akinek erőszakos apja volt, az hajlamosabb erőszakos partnereket
összeszedni. Igaz, apám egyszer sem vert meg, bár ha együtt
maradtunk volna vele, lehet, hogy nem így történt volna. Leon
kedvesnek, gyengédnek tűnik. Legalábbis egyelőre. Elbűvölő, odaadó,
ugyanakkor birtokló is. Ki tudja, milyen lesz később?
– Apám ütötte-verte anyámat – mondtam. Erről még nem nagyon
beszéltem senkinek.
Leon tágra nyitott szemmel nézett rám. – Basszus, akkor ezért
viseled ezt olyan nehezen! – kiáltott fel, mint aki megvilágosodott.
– Nem ezért. Amit tettél, egyébként sem volt helyes – feleltem,
miközben eltoltam magamtól.
– Tudom, ne haragudj – mondta lehajtott fejjel. Göndör fürtjei a
homlokába és a szemébe hullottak. Leon közelebb lépett, és finoman
megfogta a derekam. – Nem akarok veszekedni veled. Már régóta nem
szerettem senkit így, mint téged.
– Még Frankie-t sem? – bukott ki belőlem a kérdés anélkül, hogy
akartam volna, de bíztam benne, hogy megérti, miért kérdeztem. Alig
vártam a válaszát.
– Frankie-t? Őt soha nem is szerettem. Nem értem, miért mondod
ezt.
 Ezután mindent elmondtam neki. Azt, hogy mit mondott Frankie,
miközben táncoltunk a Pincében: hogy Leon nem hagyta békén, miután
Frankie kikosarazta. Leon arca egyre jobban elborult a hallottak után.
– Tényleg ezt mondta neked? – kérdezte, miközben már forrt a
dühtől. Válaszképp csak bólintottam.
– Mekkora egy kibaszott hazug ribanc! – fakadt ki őrjöngve.
Megrémített a haragja.
– Miért, nem igaz az egész?
– Ellenkezőleg! – kezdte Leon, miközben lefejtette rólam a karját. –
Frankie nyomult rám, én pedig lepattintottam. Utána folyton járkált
utánam, nem hagyott békén. Mekkora egy szarkeverő!
Ezután teljesen összezavarodtam, hogy most ki hazudik ekkorát,
Frankie vagy Leon?
Felajánlottam Leonnak, hogy sétáljunk egyet a parton. Levettem a
papucsom, hogy érezzem a finom, meleg homokot a talpam alatt. Leon a
tornacipőjében maradt. Leont még csak egy hónapja ismerem, míg
Frankie-t ezer éve, de miközben kéz a kézben sétáltunk a
naplementében, inkább Leonnak akartam hinni.
– Tudod, sosem jártam volna veled, ha tudom, hogy neki is tetszel.
– Valóban? – kérdezte Leon csalódottan.
– Persze. Íratlan aranyszabály: nem koslatunk a barátnőnk
szerelme után.
– Akkor örülök, hogy nem szólt neked a dologról – mondta Leon
egy vállrándítás kíséretében, majd rám vigyorgott, mint aki el is
felejtette, hogy néhány perce még tombolt a dühtől. Ezután leültünk
egy félreeső helyen egy iszapos sziklára, ahol poshadt hínárszag
terjengett.
A nap még mindig narancssárgán izzott az égen. Bántotta a
szemem, ha belenéztem.
Leon kézen fogott. – Tudom, hogy csak néhány hete ismerlek, de
nagyon szeretlek, Sophie.
Eszembe jutott a hétfői állásinterjúm a Little Leaf Publishing nevű
kiadóban. Mi van, ha megkapom a munkát, és elköltözöm a városból?
Vajon akkor is együtt maradunk? És ha igen, hogy élünk majd tovább
ezzel a hatalmas titokkal? Arról nem is beszélve, hogy máris
megcsaltam őt. Ráadásul egy olyan férfival, aki az apám lehetne.
Leon megpróbált az ölébe húzni, de nem engedtem.
– Mi az? Te nem érzel semmit irántam?
– Dehogyisnem – mondtam könnybe lábadt szemmel.
– Akkor mi a baj? Látom rajtad, hogy valami bánt. Nekem bármit
elmondhatsz, Soph.
De mégis, hogy mondjam el neki? Már attól is dührohamot kapott,
hogy a bátyja közeledett felém. Ezek után képzelem, mit tenne Frankie
apjával.
– Nem vagyok biztos benne, hogy komoly kapcsolatra vágyom –
nyögtem ki neki a titkok és hazugságok között. – Amint megkapom a
munkát, elköltözöm, ezt te is tudod.
Leon megkönnyebbülve megcirógatta a hajam. – Ezen még ráérsz
aggódni. Nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő. Most boldog vagyok,
hogy itt vagy velem – mondta León, majd lassan, érzékien megcsókolt,
amivel elfeledtette minden gondomat.
 Huszonkettedik fejezet

Frankie

EMLÉKSZEM, Leon mennyire jóképű és vonzó volt. Különleges

zenei ízlése volt, és folyton verseket írt a Sirályban, egy sarokban
lévő asztalnál kuporogva. Tintás ujjaival és laza hajviseletével
teljesen elütött a többi sörvedelő, oldcliffe-i aranyifjútól, akik azt
hitték, menő csávók, csak mert szerették az Oasist, ugyanakkor
lenézték a művészetet, azt mondták, az a buziknak való. Amikor
először találkoztam Leonnal a Pincében, úgy éreztem, a lelkembe
lát. Hülyén hangzik, ugye, Soph? Pedig tudtam, hogy szerelmes
volt beléd. Vagy csak múló szenvedély volt az egész?
Mindketten annyira fiatalok voltatok. Leonban mindig is volt
valami veszélyes. Sőt, most is van. Lehet, hogy ezért ilyen vonzó.
Reszketni kezdek a kormány mögött. Azt hiszem, hánynom
kell. Mélyeket lélegzem, miközben kinézek a szélvédőn a
horizontra, hátha attól megnyugszom. Látom a Flat Holm-sziget
fekete sziluettjét.
Tudom, elkövettem néhány hibát a múltban. Mint ahogy te
is. Azt hittem, elmenekülhetek előlük, és Londonban majd új
ember leszek. Egy jobb ember. London tökéletes hely az
újrakezdéshez, hogy azzá válj, amivé igazán szeretnél, hogy ne
maradj az, amit gondolsz magadról. Végül is, ki akar arra
emlékezni, hogy hétévesen bepisilt az osztályban, vagy
tizennyolc évesen összehányta az utcát, mert nem bírta a piát?
Oldcliffe-ben még be se rúghatsz anélkül, hogy ne tudná az
egész város. Oldcliffe-ben minden ablakon függöny van, amely
mögül kiles valaki, és az embernek az az érzése, hogy minden
mozdulatát figyelik. Ezt már nem bírtam, Sophie. Az eltűnésed
után el akartam menekülni a szomorú, együttérző tekintetek
elől. „Hú, de rossz lehet most neki!” Csak ezt láttam az emberek
szemében, akik folyton megbámultak az utcán. Többé már nem
voltál a régi, aranyos Soph, hanem a szegény Sophie Collier, egy
tragédia áldozata. Üj életet akartam kezdeni. Mi rossz van
ebben?
De folyton üldöz a múlt. Veled együtt.
Lassan negyvenéves leszek. Már nem vagyok Frankie Howe,
hanem Francesca Bloom – igen, még mindig a férjem nevét
használom. Az életem sikeres és fényűző. Ezt látják az emberek,
mint ahogy én is így érzem. És bármit megtennék azért, hogy
továbbra is így élhessek.

Összeszedem magam, kiszállok a kocsiból, és átsétálok a

Tesco Expressbe, ami a Safeway helyén nyílt. A szemem biztos
vörös és duzzadt, az arcom sápadt, és a szám is feldagadt. A
hajam csatakosan lóg az esőtől és a széltől, és a farmerem is
csupa sár. Kerülöm a szemkontaktust az eladókkal és a
pattanásos arcú pénztáros fiúval. Megkönnyebbülve állapítom
meg, hogy ők legalább nem ismernek, mert még csecsemők
voltak, amikor itt laktam. Kikapok egy félkész ételt a
hűtőpultból. Reggel óta nem ettem, és már majdnem négy óra.
Még mindig émelygek, és tudom, hogy ennek Leon az oka.
Lekapok néhány üveg bort a polcról, és a kosárba teszem.
Miután fizetek, visszasietek a kocsimhoz. A borosüvegek
összekoccannak a karomon lógó nejlonszatyorban. Remélem,
nem lát senki. Végül is az utca teljesen kihalt, magányosan áll az
autóm a sétány mellett. Messziről látszik a csillogó fekete
fényezése és az új rendszámtáblája. Hiányzik a London nyújtotta
anonimitás. Beülök a kormány mögé, és rácsapom az ajtót a
városra. A terepjárómba gubózva biztonságban érzem magam,
mintha itt senki se érhetne hozzám.
Legszívesebben felhívnám Danielt, hogy elmeséljem neki,
milyen szemét volt velem Leon. Daniel megértene, mert gyűlöli
őt, de inkább elvetem az ötletet. Már így is épp elég gondot
okoztam Danielnek és Miának, nem akarom tetézni a bajt.
Lassan vezetek keresztül a városon, bár rajtam kívül senki
sincs az úton. Odakint besötétedett. A hotelek, vendégházak és
kocsmák lámpái meleg fénnyel tükröződnek az út menti
pocsolyákban. A nagy móló fénye zöld és sárga sávokat vet a
tengerre. Emlékszem, éjszaka szerettem a leginkább a várost,
mintha az égboltra vetülő fények ünnepélyesen jelezték volna,
hogy itt az ideje bulizni menni.
A sétányon két srác és egy lány andalog nevetgélve.
Megállnak a zebra előtt, mire átengedem őket. Az egyik magas,
göndör barna hajú fiú köszönetképpen int a kezével, de fel sem
pillant, mert elmélyülten magyaráz valamit a másik fickónak. A
lány mindkettejükbe belekarol. Ahogy jobban szemügyre
veszem őket, a szívem hevesen kalapálni kezd. Az egyik Daniel,
a másik pedig olyan, mint Leon.
A lány karcsú és fiatal – legalábbis nálam biztosan fiatalabb.
Hosszú haja van. Előreszalad, majd visszafordul, és nevetve a
fiúkra grimaszol. Nem hallom, miről beszélnek. Úgy érzem,
mintha álmodnék. Sőt, ez inkább olyan, mint egy rémálom. Az
ott tényleg Leon lenne? Mit csinálhat itt Daniellel? Hiszen
gyűlölik egymást. És a nő ki lehet? Biztosan Mia.
Utánuk bámulok, miközben bemennek a Sirályba, mintha a
legjobb barátok lennének. Sokkol a látvány. Továbbra is a zebra
előtt állok a kormányba kapaszkodva, pedig már rég bementek
az ajtón. A következő pillanatban egy autó mögém ér, és dudálni
kezd. Gyorsan továbbhajtok, miközben a sírás kerülget, hogy
most már végképp senkiben sem bízhatok. Még Dánielben sem.

Miután leparkolok a Beaufort villa előtt, próbálom rávenni

magam, hogy kiszálljak a kocsiból, és bemenjek a házba. Az alsó
szinten ég a lámpa, és a függönyt is elhúzták. Látom a sárga
falakat és a tévé vibrálását. Lélekben felkészítem magam egy
újabb álmatlan éjszakára és a gyereksírásra.
Ólmos fáradtság tör rám. Legszívesebben egyenesen az M4-
re kanyarodnék, és London felé venném az irányt, de tudom,
hogy most még nem menekülhetek el. Még nem tehetem meg.
Sok dolog van még, aminek utána kell járnom.
Kiszállok az autóból. Végre nem esik. Nem vágyom másra,
csak egy forró zuhanyra, meg arra, hogy korán lefeküdjek. Majd
a mikrobán megmelegítem a bolognai spagettimet, iszom egy-
két pohár bort, és ledőlök aludni. Reggel majd tisztábban fogok
látni. Gondolom, holnap találkozom valamikor Dániellel, bár
hétfő lévén nem tudom, mikor fog ráérni.
Bedugom a kulcsot a zárba, és felkapcsolom a villanyt a
lépcsőházban. Amint be akarom zárni a kaput, hallom, hogy
valaki a nevemen szólít. Rémületemben kővé dermedek. Valaki
áll a parkoló végében. Sötét esőkabátot és csizmát visel. Ugyanaz
az alak, aki tegnap követett. Azt hiszem, mindjárt szívrohamot
kapok. Közelebb lép, és leveszi a kapucnit a fejéről. A lámpa
megvilágítja az arcát és a hosszú, szőke haját. A lélegzetem is
elakad.
Mert te vagy az, Soph.
– Frankie – szólít meg újra, olyan halkan, mintha nem is
szólna. Csak néhány méterre áll tőlem. Nem változtál semmit,
Soph. Még mindig huszonegy vagy, még fiatalabb, mint amire
emlékeztem. Most tudom, a szellemedet látom. Önkéntelenül is
felsikoltok, majd becsapom magam mögött az ajtót. Egész
testemben reszketek. A rémülettől a földbe gyökereznek a
lábaim. Leroskadok a padlóra. Hogy lehetsz itt? És mit akarsz
tőlem? Talán figyelmeztetni akarsz valamire? Vagy csak
rémisztgetsz?
 Ezután kinyílik a földszinti lakás ajtaja, és az idősebb
asszony, aki korábban a kukáknál turkált, kidugja a fejét. –
Valami baj van? Minden rendben? – kérdezi ijedten. Kedves
szeme van és yorkshi-re-i tájszólása. Képtelen vagyok szólni,
csak elsírom magam. A nő felém siet. – Ó, drágám, maga reszket!
Mi történt? Szegénykém… – Leguggol mellém, de a sírástól
képtelen vagyok megszólalni, csak kapkodom a levegőt. – Egy
szellem van a… – zihálom összefüggéstelenül, kifelé mutogatva.
Az eltűnésed óta nem voltam így kiborulva.
Az asszony csitítani próbál, és a karom simogatja, mire végre
kicsit megnyugszom, és abbahagyom a zokogást. A hölgy
felsegít, de olyan gyengének érzem a lábam, hogy muszáj belé
kapaszkodnom. – Ne haragudjon – suttogom zavaromban, mire
a kezembe nyom egy zsebkendőt. Megtörlöm a szemem, és
kifújom az orrom. Szörnyen nézhetek ki.
– Csak volt valaki odakint, és rám bámult – mondom
magyarázatképp.
A hölgy felvonja a szemöldökét, és feljebb tolja a szemüvegét
az orrán. – Volt valaki odakint? – ismétli ijedten, majd a
tiltakozásom ellenére résnyire kinyitja a kaput. – Senki sincs itt,
kedvesem – mondja, majd becsukja az ajtót, és felém fordul. –
Jane vagyok – mondja, mire én is bemutatkozom. Biztos azt
hiszi, elmebeteg vagyok. – Úgy látom, nagyon megijedt, drágám.
Nem akar bejönni egy kicsit? – Az asszony elindul a lakás felé.
Szívesen vele tartanék, így legalább nem leszek egyedül. Anyám
korú lehet, vagy kicsit idősebb.
 De az a baj, hogy nincs egyedül. A családja is otthon van.
Már így is elég kínosan érzem magam, ezért inkább
visszautasítom.
– Csak nehéz napom volt – magyarázkodok a fejemet fogva.
Hallom, itt van a család, nem akarok zavarni.
Jane erre összeráncolja a homlokát, és összébb húzza a
kardigánját a vastag derekán. Csak most látom, hogy nyuszis
papucsa van. – Nincs itt a családom, drágám. Egyedül jöttem. A
bátyám a helyi kórházban fekszik. Koszorúérműtéte volt.
Rámeredek Jane-re. Érzem, hogy újra elfog a rémület. Zúg a
fülem. – És a kisbaba…? Éjszakánként hallom, hogy sír…
– Ahhoz már egy kicsit öreg vagyok, hogy kisbabám legyen!
– mondja nevetve. – A gyerekeim már felnőttek, és még sajnos
nincs unokám, de a fiam nemrég megnősült, úgyhogy
reménykedem.
– De én hallottam egy csecsemőt – mondom erőtlenül.
– Lehet, hogy a szomszéd lakásból jött – mondja
bizonytalanul, ami nem meglepő, amilyen vastagok itt a falak.
Több meglepetést már nem viselek el. Azt hiszem,
idegösszeroppanást kaptam. Túl sok volt ez már nekem,
ráadásul azok után, ami apámmal történt. Bármennyire is
szerettelek, nem akarlak többet látni, Soph.

Miután lezuhanyoztam, megvacsoráztam, és lehúztam egy

üveg bort, egy szál pongyolában lekuporodom a tévé elé. Egy
ostoba vetélkedőn el is bóbiskolok, majd egy idő elteltével arra
riadok fel, hogy valaki ököllel veri a bejárati kaput. Odarohanok
az ablakhoz. Biztos megint ugyanazok a kölykök szórakoznak,
akik megdobálták tojással a kocsimat, de ehelyett egy férfialakot
látok, akik felfelé tekint az épületre. Túl sötét van ahhoz, hogy
felismerjem, ki az, de Leonra tippelek. A férfi egy lépést hátralép,
így megvilágítja arcát az utcai lámpa. Most már tisztán látom,
hogy nem Leon az, hanem Mike. Mit keres itt ilyenkor? Az
ablaküvegen kopogok, majd az ajtó felé mutatok, és beengedem.
Kíváncsi vagyok, miért utazott el idáig, ha már nem is vagyunk
együtt.
Amint Mike felér a lépcsőn és meglát, széles mosolyra fakad.
Még mindig munkaruhában van, kócos hajában áll a festékpor.
Fáradt szemekkel és sápadt arccal rám néz.
– Mike? – Nem kellene itt lennie, ő a másik életem része.
– Helló, Fran! – mondja egy maciölelés kíséretében. A
ruhájának építkezésszaga van, és hideg a kinti hűvös levegőtől.
– Mit keresel itt? – kérdezem a vállába beszélve.
– Bejöhetek? – kérdezi, miközben kibontakozik az ölelésből.
– Hosszú volt az út. Meghalok egy kávéért.
Vonakodva félreállok, hogy beengedjem. Mike egyenesen a
konyhába megy, hogy kávét főzzön. Legszívesebben azt
mondanám neki, hogy zavar, hogy így rám tört, de ehelyett
csendben maradok, mert az önző oldalam valójában örül Mike
társaságának. Legalább valami szokványos is történik velem,
azok után, hogy szellemeket látok.
 – Hol tartod a bögréket? – kérdezi. Odalépek a
konyhapulthoz, és főzök két adag kávét. Leülünk a nappaliba, a
kanapéra. Lejjebb húzom a lábszáramon a fürdőköpenyem, mert
a kandalló tüze egyre kevesebb meleget ad.
– Szóval? – kérdezem, miközben kikapcsolom a tévét a
távirányítóval. – Miért jöttél ide?
– Tudom, hogy szakítottunk, de aggódom érted – feleli
szégyenkezve. – Tudom, hogy sokkolt a hír, hogy meghalt a
barátnőd. Ezután nyomban felhívtál, és szakítottál velem.
Minden túl hirtelen történt.
– Ne haragudj, de nem gondoltam meg magam – közlöm
szárazon.
Nyilván megbántottam Mike-ot azzal, amit mondtam, de
nem mutatja. – Csak tudni akartam, jól vagy-e, azok után, ami az
apáddal és a barátnőddel történt. Tudom, hogy nem vagy olyan
erős, mint amilyennek mutatod magad. Ennek ellenére senkit
sem engedsz közel magadhoz, és sosem fogadsz el segítséget –
mondja, majd a kávéjába kortyol.
Tudom, hogy Mike-nak igaza van. Amióta visszatértem
Oldcliífe-be, teljesen összetörtem, és az önbizalmam, amire az
elmúlt évek alatt szert tettem, odaveszett. Az ember tényleg nem
menekülhet el a múltja elől.
– Fáradtnak tűnsz, Fran. Nem nézel ki jól.
– Csak nehéz napom volt – szabadkozom a munkavédelmi
bakancsát bámulva.
 – Tulajdonképpen miért jöttél ide? – kérdezi kedvesen, felém
húzódva. – Ez semmi jóra nem vezet. Apád sincs jól, mellette
kellene lenned. Gyere haza velem!
– Nem, még nem tehetem – felelem, miközben a sírás
fojtogat.
– Miért? – kérdezi sóhajtva.
– Mert Danielnek szüksége van rám. Szerdán kell mennünk
azonosítani Sophie-t – magyarázom Mike-nak, miközben már
könnyek peregnek az arcomon.
– Miért, Daniel egyedül nem tud elmenni?
– Könyörtelenség lenne egyedül hagyni, nem gondolod? –
vágom rá idegesen, mire Mike a bögréjébe dugja az orrát, és
bocsánatot kér.
– És nincs más, aki elkísérné? – faggat tovább Mike, mire
nyomban eszembe jut Mia. Ha Daniel megkérné, ő biztos menne
vele, mint akit puskából lőttek ki. De ezt én akarom
végigcsinálni. Magam sem tudom, miért. Talán mert látni
akarom, valóban te vagy-e, Soph. És érezni akarom, hogy
Danielnek szüksége van rám. Ezt persze nem mondhatom Mike-
nak. Mindenesetre nem utazhatok haza addig, amíg örök
nyugalomra nem helyezünk. Végre.
– Danielnek senkije sincs rajtam kívül. – Gyorsan
belekortyolok a kávémba, mintha így le tudnám nyelni a
hazugságot.
Mike megsimogatja a karom. – Még mindig szeretlek, Fran.
És még mindig hiszek a kapcsolatunkban.
 – Ne, Mike! – szólok rá, miközben elhúzódom tőle. – Én erre
most nem vagyok alkalmas.
Mike feláll, és az ablakhoz lép. A függöny széthúzva áll. –
Elég magányos lehetsz itt – mondja furcsán. – Kísérteties ez a
hely. Nem tudom elképzelni, hogy sokáig itt akarnál maradni.
Miért nem jössz velem haza reggel?
Mike annyira rá akar beszélni, hogy hazamenjek, hogy
hirtelen belém hasít a gondolat, vajon nem ő írta-e a leveleket,
hogy elriasszon innen. Egyébként is, hogy talált meg? Nem
adtam meg neki a címet. Mike-ra meredek, miközben igyekszem
nyugodt maradni. Nevetséges, mennyire paranoiás lettem itt,
Oldcliffe-ben, hiszen tudom, Mike sosem tenne ilyet. Különben
is, semmit sem tud Jasonről és a múltunkról.
Bár, ha jobban belegondolok, csak hét hónapot töltöttem
együtt Mike-kal. Lehet, hogy nem ismerem elég jól?
 Huszonharmadik fejezet

Sophie

1997. július 27, vasárnap

Miért is gondoltam azt, hogy Alistair és köztem ugyanúgy mennek
majd a dolgok, ahogy eddig? Az a csók mindent megváltoztatott.
Nehéz megmagyaráznom, mit érzek iránta. Túl komplikált.
Igyekeztem elfelejteni apámat, de újra és újra előtörnek a keserű
emlékeim, legtöbbször rémálmok formájában. Fekete szeme mindig vagy
csalódottságot, vagy haragot tükrözött. Még most is élénken él bennem
a vidékies tájszólása és a fekete, fényes műbőr dzsekije. Az emlékeimben
leginkább háttal áll nekünk, mivel folyton kiviharzott valahonnan, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Mindig is olyan apára vágytam, mint Alistair. Szőke, mosolygós,
vidám, akitől csakis biztató szavakat hallok. Mindennél jobban szereti a
lányát, mindig szakít rá időt, és türelmesen válaszol minden kérdésére.
Kamaszkoromban persze előfordult, hogy úgy éreztem, Alistairnek
nincs igaza. Mint amikor például nem akarta, hogy este bulizni
menjünk Frankie-vel. Ilyenkor duzzogva odaállt a küszöbre, miközben
felhúztuk a cipőnket és fésülködtünk a tükör előtt, és szinte sértődötten
megkérdezte, hogy hová megyünk, és miért hagyjuk itt egyedül. Ezután
persze nyomban viccet csinált az egészből, de tizenhat évesen nem
találtam ezt olyan humorosnak. Frankie ilyenkor mindig
odasompolygott hozzá, átkulcsolta a derekát, és megígérte neki, hogy
nem maradunk sokáig, így még este játszhatnak egy kör társasjátékot.
Frankie hízelgésétől a mennyezetre meresztettem a szemem és hangosan
felsóhajtottam, de bevallom, inkább féltékenységemben.
Alistairrel folyton ugrattuk egymást. Velem mindig kicsit más
hangsúllyal beszélt, mint Frankie-vel. Úgy éreztem, mintha flörtölt
volna. Mindig is tetszett Alistair, de akkor még túl fiatal voltam ahhoz,
hogy ezt tudatosítsam magamban. A szívem mélyén éreztem, hogy
inkább ott maradtam volna vele társasozni ahelyett, hogy Frankie-vel
barangoljak a városban. Erről persze sosem szóltam Frankie-nek. Biztos
kiakadt volna, ha megtudja, hogy vonzódom az apjához.
A csókunk után azonban megváltoztak az érzéseim. Festettnek
éreztem magam. Végül is Alistair huszonhét évvel idősebb nálam. Ő
már igazi felnőtt.
Aztán pénteken újabb fordulat következett.
Egész héten sikerült elkerülnünk egymást Alistairrel. Tudtam,
hogy a dolgok megváltoztak; átléptünk egy bizonyos határt, amin már
nem lehetett változtatni. Alistair már sosem lesz számomra csupán
Frankie apja.
Aznap épp lepedőt cseréltem a 11-es szobában. A sarkait szorosan
begyűrtem a matrac és az ágykeret közé, ahogy Maria tanította. A
szoba meleg és fülledt volt, csörgött rólam a veríték, a pink felsőm
teljesen a hátamhoz tapadt. Örültem, hogy aznap sortot vettem fel.
Éppen az ágy fölé hajoltam, amikor hirtelen valaki rácsapott a
fenekemre. Ijedtemben felpattantam. Először azt hittem, Frankie
szórakozik, de aztán megláttam Alistairt, ahogy a szekrény mellett állva
vigyorog, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a fenekemet
fogdossa.
– Szép kis popód van! – szólt kacsintva, ami teljesen kiakasztott.
Attól még, hogy véletlenül csókolóztunk, nem adtam rá engedélyt, hogy
fogdosson. Igyekeztem nevetni a dolgon, de a szívem a torkomban
dobogott. Itt vagyok Alistairrel kettesben, a szálloda legfelső
szobájában. Nagyon gáz! Gyorsan elfordultam tőle, és igazgatni
kezdtem a párnákat, hátha Alistair veszi a lapot, és kimegy, de nem így
tett. Elkapott a derekamnál fogva, és csókolgatni kezdte a nyakam.
– Ó, Sophie! – búgta vágyakozó hangon. – Folyton csak rád
gondolok! – folytatta, miközben próbáltam eltolni magamtól.
– Ne, Alistair… – szóltam, mire megpördített, a szemembe nézett,
és azt mondta: – Ne mondd, hogy nem akarod, tudom, hogy érzel
irántam! – Ezután meg akart csókolni. Minden olyan gyorsan történt.
– Hagyjál békén! – sziszegtem, majd minden erőmmel hátralöktem.
Alistair megrökönyödve bámult rám.
– Mi a baj? – kérdezte. Zöld szemében ijedtség tükröződött. Végre
felfogta, hogy félreértette a helyzetet. – Azt hittem, ugyanúgy érzel,
mint én, Sophie.
– Van barátom. Te pedig nős vagy. Ráadásul a legjobb barátnőm
apja – mondtam zaklatottan, miközben kisimítottam a hajam az
arcomból.
– Tudom, tudom, sok érv szól ellenünk – mondta lágy hangon, és
közeledni kezdett. – De mindig te jársz a fejemben, ahogy így elnézlek a
hotelben, ebben a falatnyi sortban…
Hirtelen elfogott az undor. De megbántam azt az istenverte csókot!
 – Folyton arra gondolok, hogy meg akarlak csókolni, hogy
kívánlak, hogy szerelmeskedni akarok veled.
Ha nem lettem volna kiakadva, biztos hangosan felröhögtem volna,
annyira szürreálisnak hatottak a szavak Frankie apjának szájából.
– Alistair, az a csók egy tévedés volt!
– Hogy érted ezt? – kérdezte zavartan.
Nem értem, eddig hogy nem fogta ezt fel…
– Én nem érzek semmit irántad, ne haragudj.
– Pedig tudom, hogy évek óta vonzódsz hozzám. Maria még
heccelt is vele. Most, hogy három év után visszajöttél, döbbenten látom,
hogy a rút kiskacsa gyönyörű hattyúvá változott…
Nem is értem, hogy képzeli Alistair, hogy viszonyom lehetne vele…
Gondolja, hogy itt, a 11-es szobában lefekszem vele, miközben a
felesége és a lánya a szállodában van?
– Kamaszlány koromban tetszettél nekem, ez igaz – mondom
néhány másodperc kínos csend után. – De ez már régen volt, csak egy
buta kislány voltam.
– A múlt héten megcsókoltál, Sophie!
– Alistair, hányszor mondjam még, hogy az csak egy tévedés volt!
Fel voltam dúlva, össze voltam zavarodva. Sajnálom, ha azt gondolod,
ennél többet is szeretnék tőled. – Alistair viselkedése nagyon zavarba
hozott. Ő Frankie apja, az Isten szerelmére! Felnőtt ember létére
megérthetné, hogy őrültség volt az egész.
Alistair úgy érezte, mintha arcon ütöttem volna. – Tudom, hogy
vágysz rám, Sophie! – erősködött tovább. – Tudom, hogy te is ugyanazt
érzed irántam, amit én, csak bűntudatod van. De megértem. Ezért vagy
fantasztikus ember, és ezért szeretlek annyira!
Még hogy szeret! Ez most komoly?
Hogy magyarázzam meg neki, hogy ez nem szerelem, csak egy
vágy? Lehet, hogy Mariával nincsenek annyiszor együtt, mint
amennyit Alistair igényelne, így egy fiatal lány csókjától máris azt
hiszi, hogy szerelmes.
Persze ezt nem mondtam neki, csak bámultam rá, a fejem csóválva.
– Én Leonba vagyok szerelmes – mondtam végül.
– Abba a kis tökmagba, akivel múltkor a strandon láttalak?! Az
csak egy kölyök!
– Én is az vagyok, Alistair – mondtam egy sóhajtás után.
– Te felnőtt nő vagy Sophie. Egy igazi férfi illene hozzád.
Hirtelen az egész helyzettől felfordult a gyomrom. A kis ablakhoz
léptem, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Tengerre néző szoba volt;
láttam a nagy mólót és a napozó embereket. Legszívesebben szélesre
tártam volna az ablakot, hogy segítségért kiáltsak. Nem mintha
veszélyben éreztem volna magam, inkább zavarban voltam.
Legszívesebben a strandon lettem volna Frankie-vel, mint a többi fiatal
lány, nem pedig egy álló farkú meglett családapával, egy szobában
összezárva.
– Alistair… ne haragudj, ha félrevezettelek… – mondtam,
miközben még mindig kifelé bámultam az ablakon, és a sírás
környékezett.
Ezután az ajtó hangosan becsapódott. Ijedtemben fel is ugrottam.
Mire hátrafordultam, Alistair már nem volt sehol.
 HÉTFŐ

Huszonnegyedik fejezet

Frankie

MÁSNAP reggel Mike mellett ébredtem a franciaágyban. Semmi

sem történt köztünk, mert nem éreztem helyesnek, hogy
lefeküdjek vele, ha már nem szeretem. Csak biztonságra
vágytam. Ebben semmi rossz nincs, nem, Soph?
Mire lezuhanyozom és felöltözöm, Mike már a nappaliban
vár. A kandallót is begyújtotta. A lila köntösömben díszeleg, az
ujja a könyökéig ér, az alsó része pedig a térdéig sem.
– Hideg van itt – szól, miközben elfújja a gyufát. Hát ez nem
újdonság. – Mit tervezel mára? – kérdezi. – Én szívesen
felfedezném a terepet, még sosem jártam itt…
– Mike! – Hangom figyelmeztetően cseng, és Mike felkapja a
fejét.
– Most azt fogod mondani, hogy menjek el, igaz? – Látom
rajta, hogy csalódott.
– Igen, ne haragudj.
– És te nem jössz velem?
– Nem. Még maradnom kell néhány napot.
 – Miért érzem úgy, mintha csak használtál volna valamire,
Fran? – mondja szomorúan. – Pedig én azért jöttem, hogy
közösen rendbe hozzuk a kapcsolatunkat. Amikor felajánlottad,
hogy maradhatok, azt hittem, meggondoltad magad.
– Ne haragudj, nem akartalak kihasználni – mondtam
színlelt kedvességgel, mert még magam sem hittem el, amit
mondok. Hát persze, hogy kihasználtam Mike-ot. Nem aludtam,
amióta Oldcliffe-ben vagyok. De tegnap éjjel még a gyereksírás
sem zavart. Biztonságban éreztem magam a karjaiban,
bármennyire is nem akarok már tőle semmit.
Megkérdeztem Mike-ot, honnan tudta, hogy itt vagyok. Azt
mondta, megtalálta a címet a konyhaasztalon, amit még én írtam
fel. Emlékszem, amikor lejegyeztem egy papírra, de nyomban ki
is dobtam, amit beírtam a telefonomba. Lehet, hogy Mike turkált
a szemetesben, mint Jane odakint a kukában?
Zavaromban egyik lábamról a másikra állok. Kényelmetlenül
érzem magam. A beszűrődő napfény rávilágít egy borfoltra, amit
a pinot noir-os üveg hagyott az asztalon. Olyan, mintha vér
lenne.
– Lezuhanyozom, aztán itt se vagyok. Nem bosszantalak
többet – szól mogorván.
Odalépek az öblös ablakhoz, és elhúzom a függönyt. Sűrű,
fehér felhők takarják az eget, de legalább nem esik. A
szélvédőmet és a kocsim tetejét vékony jégréteg borítja. Most
nem nézek a régi móló felé, mert nem bírnám elviselni, hogy
nézel engem.
 Tudom, hogy nem vagyok depressziós, hiszen anyámnál ez
egész máshogy zajlott. Szerintem csak a halálod miatti bűntudat
miatt képzelődöm. Amióta négy nappal ezelőtt telefonon
megkaptam a hírt, hogy megtalálták a tested, folyton beszélgetek
veled magamban. Ebben az is közrejátszik, hogy visszajöttem
Oldcliffe-be, mert itt minden rád, a gyerekkorunkra és Jasonre
emlékeztet. Szinte nem is volt olyan időszak, amikor nélküled
éltem Oldcliffe-ben. Csupán néhány hónapig voltam egyedül,
mielőtt ide költöztél, és miután eltűntél, én pedig Londonba
mentem. Néhány hónapig még élt bennünk a remény, hogy
előkerülsz, és azt mondod, összevesztél anyukáddal, vagy
hiányzott León, ezért mentél el néhány napra. De nem bukkantál
elő. Egészen mostanáig.

Mike tiszta farmerban és pulóverben bukkan fel a

konyhában, miközben a zabpelyhemet eszegetem. – Akkor
tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezi.
– Ne haragudj, igen. Nagyon sajnálom.
– Nem tűnik úgy, mintha nagyon sajnálkoznál.
– Nem kértem, hogy ide gyere – felelem egy nagy sóhaj
után.
Mike megbántódva rám mered. – Hihetetlen, mennyire
hideg tudsz lenni, Fran. Most már belátom, igazad van. A
kapcsolatunk nem működik. Itt a vége. Amikor hazajössz, már
nem találsz a lakásodban.
 Szemlesütve hallgatom Mike szemrehányását, majd mire
felpillantok, már kint is van a lakásból, egy nagy ajtócsapódás
kíséretében.

Mindig is azt mondtad, nem vagyok kedves a férfiakkal,

Soph. És igazad volt. Pedig nem akarom őket szándékosan
bántani. A kapcsolataim mindig jól kezdődtek, de miután a fiúk
szerelmesek lettek belém, már nem találtam őket vonzónak, mert
úgy éreztem, túl nagy szükségük van rám – az exférjemet,
Christophert leszámítva. Ő sosem szorult rám, mindig független
volt. Olyannyira nem, hogy mással is összeszűrte a levet.
Lehet, hogy Leonnal is így viselkedtem volna, ha szerelmes
lett volna belém, de tegnap kiderült, hogy mélységesen utál. És
vajon a bátyáddal is rosszul bántam volna, ha viszonozza az
érzéseimet? Most biztos azt felelnéd, hogy igen, és
felhánytorgatnád, hogy fiatalkorunkban sosem voltam kedves
Daniellel. Erre nem vagyok büszke, Soph. Szeretném azt hinni,
megváltoztam, csak éppen nem találtam meg a hozzám illő
személyt, aki elviseli a flegma stílusomat. Lehet, hogy mégis
Daniel lett volna a megfelelő férfi.
Tegnap este szerintem őt láttam Leonnal. Csak felismerem
őt, ennyi év után!
Muszáj kimennem egy kicsit, mert a lakás még tele van
Mike-szaggal. Felkapom a kabátom és a sálam. A kilincs felé
nyúlva összeszedem magam, mint aki harcra készül, hátha
megint névtelen levél vagy baljós ajándék vár a lépcsőházban.
Vagy te fogsz ott állni a kocsifelhajtón. Most már bármire fel
vagyok készülve. Kiosonok a lépcsőházba, és bezárom magam
mögött az ajtót. A szemközti apartman üres. Csak Jane lakik
alattam. A tegnapi kínos eset után nem szeretnék összefutni vele.
Körbepillantok, lapul-e valami a lábtörlőn vagy a
levélszekrényben. Szinte a mennyekbe röpít a
megkönnyebbülés, hogy sehol sincs semmi. Halkan lemegyek a
lépcsőn, de gyorsan meg is torpanok, amikor meglátom Jane-t.
Háttal áll nekem, éppen lehajol a lábtörlőhöz.
Megköszörülöm a torkom, mire Jane felegyenesedik, és
felém fordul. Egy koszos végű, összetekert újságot szorongat a
kezében. – Üdvözlöm, Francesca kedves! Csak kijöttem az
újságért – szól bizonyítékul az újságot lengetve. Most
képzelődöm, vagy Jane valóban sunyi?
– Valaki előfizethetett erre a helyi lapra, mert a múlt heti
számot is megkaptam. Vajon ki pazarol erre pénzt? – kérdezi a
fejét csóválva. – Mindegy, így legalább tudomást szerezhetek a
helyi eseményekről, bár harminc mérfölddel messzebb lakom –
mondja kuncogva. Ekkor észreveszem, hogy egy apró, rózsaszín
tárgyat szorongat a másik kezében. Leszaladok a lépcsőn, és
megállók vele szemben. – Az ott egy cumi a kezében? –
kérdezem a bal karja felé mutatva.
– Igen – feleli a szemöldökét ráncolva, mintha fogalma se
lenne, hogy került oda.
 – De azt mondta, nincs magánál kisbaba! – Nincs is… –
vágja rá kapkodva. – Az újság mellett találtam a lábtörlőn. –
Hitetlenkedve rá bámulok. Vajon miért hoz valaki egy cumit is
az újsággal együtt? A leveleket és a dögcédulát még megértem,
azok személyesen nekem szólnak. Azaz nekünk, Sophie. De a
cuminak végképp semmi értelme. Hacsak Jane nem hazudik, és
nem lakik mégis együtt egy csecsemővel. De miért hazudna?
– Mindegy, mennem kell – szól Jane. – Meg kell látogatnom
az én Grahamemet a kórházban. – Jane becsúsztatja a cumit a
kardigánja zsebébe, majd az újságot a hóna alá csapva
visszamegy a lakásba, és bezárja maga mögött az ajtót.
Néhány másodpercig mozdulni se bírok a döbbenettől. Csak
bámulom Jane bejárati ajtaját, amit gyakorlatilag az orrom előtt
csapott be. El kell tűnnöm innen.
A hideg szél fújja az arcomat. Beszállni készülök a kocsiba,
de ahogy beülök, észreveszem, hogy valaki betörte a jobb
visszapillantó tükrömet. Pókhálószerűen repedt szét, amiből arra
következtetek, hogy valaki ököllel verhette be. Próbálok
nyugodtan, mélyeket lélegezni. Biztos Mike volt… Nem… ő nem
tenne ilyet… Bár elég dühös volt, amikor reggel kiadtam az útját.
Talán Mike-nak igaza van, és haza kellene pucolnom innen.
De mi van, ha Daniel kideríti a távollétemben, hogy mi történt
veled? Bekapcsolom a fűtést, hogy a jég leolvadjon a szélvédőről.
Amint láthatóvá válik a külvilág, kitolatok a parkolóból. Ahogy
belenézek a visszapillantó tükörbe, szinte érzem; hogy megint
látni foglak. Hirtelen tompa puffanást hallok. Nekimegyek
valaminek a kocsival.
Úristen, ez te vagy!
Ijedtemben a fékre taposok, és kipattanok a kocsiból.
Szerencsére tévedtem. Csak egy kukának tolattam neki. Olyan,
mintha valaki szándékosan az utamba tette volna. Arrébb
vonszolom a kukát az útról. A mutatvány közben
szemétdarabok hullanak a földre. A kuka oldalán a „Beaufort”
felirat díszeleg. Amióta itt lakom, még nem vittem ki a szemetet,
tehát az összes tartalma csakis Jane-től származhat. Leporolom a
kabátom, és konzervdobozokat és üres tojástartókat átlépve
visszaülök a kocsiba.
Muszáj eltűnnöm innen, még ha csak néhány órára is. Balra
kanyarodom a domboldalon, majd rátérek a tengerparti útra.
Jobb felől a régi móló néz vissza rám.
A városba menet úgy érzem, végre megint lélegzetvételhez
jutottam. Kezd szűnni bennem a feszültség. Nem tudom, merre
tartok, csak vezetek, egyenesen előre, amíg az út kétfelé nem
ágazik. A következő körforgalomnál az M5-ös kijáratot
választom, Bristol felé. Jót fog tenni, ha néhány órát egy
városban töltök, és Bristol van a legközelebb. Legutoljára veled
voltam Bristolban, Soph. Emlékszem, vonattal mentünk oda
vásárolni, mert Oldcliffe-ben nem akadt egy normális ruhabolt
sem, legalábbis az ötven alatti korosztálynak. Órákig sétáltunk a
Broadmead vásárlónegyedben, majd a Park Streeten betértünk a
Rival Recordsba.
 Bekapcsolom a rádiót. A Stone Roses „Begging You” száma
szól.
Szeretted ezt a dalt. Furcsa, hogy a Rádió 2. szól, amikor
mindig a Classic FM-et hallgatom. Tudom, hogy utáltad a
klasszikus zenét. Akkoriban még én is, de most már megnyugtat.
Ez a dal újra rád emlékeztet, Soph. A Pincében is ez szólt,
miközben táncoltunk a füstös, zsúfolt táncparketten. Emlékszem,
ahogy a zene dübörgött a fülemben, miközben
alkoholmámorban, önfeledten mozogtunk a ritmusára, a
villódzó fények pedig átvilágították a dohányfüstfelhőt. Most
megint úgy érzem, mintha huszonegy éves lennék. Meglazítom a
sálam, hogy levegőt kapjak, és a rádió nyomógombja után
nyúlok, hogy kikapcsoljam.

Bristol belvárosa a felismerhetetlenségig megváltozott,

legalábbis amióta utoljára láttam. Próbálom kiismerni magam az
új utcák között, de többször is eltévedek. A lóversenypálya előtti
utat sétálóutcává alakították, ahol kávézók, bárok és az új Cabot
Circus bevásárlóközpont várja a vendégeket. Még Harvey
Nichols üzlet is van benne, mit szólsz hozzá? Imádtunk itt
vásárolni, bár akkoriban még nemigen engedhettük meg
magunknak. Az eltűnésed óta én se jártam itt. Emlékszem, azon
a nyáron pályáztad meg azt a kiadói asszisztens állást. Annyira
izgatott voltál, és annyira vártad, hogy szerettél volna venni
néhány új ruhát a munkába állásod előtt. Kicsit irigykedtem is,
amikor azt tervezgetted, hogy Londonba költözöl. Durcásan
sétáltam melletted a Broadmead-ben, amiért itt akarsz hagyni.
Miközben a butikokat jártuk, egyre elhagyatottabbnak éreztem
magam. Végül a Kookaiban, amikor a ruhapróbálás közben
kiböktem, mennyire megbántva érzem most magam, átöleltél, és
azt mondtad, béreljünk együtt lakást Londonban, így
mindketten örökre eltűnhetünk OldclifFe-ből. Ilyen terveink
voltak.
De két hét múlva már nem éltél.

A Park Street-i étterem nagy és modern kávézóvá alakult.

Ráadásul jó meleg is van idebent. Megint hidegfront érkezett,
pedig az időjárás-jelentés a rádióban az ellenkezőjét ígérte.
Leülök egy kis asztalhoz, az ablak mellé. Kinézek a zsúfolt
utcára. Az emberek nagy bevásárlószatyrokkal sietnek a
dolgukra. A sálak és sapkák eltakarják az arcukat.
Épp az e-mailjeimet nézem, amikor egy sms érkezik
Dánieltől.
Merre jársz? Kerestelek az apartmanban, de senki sem nyitott ajtót.
Puszi D.
Olyan régi az ismeretségünk, hogy mindig puszival
köszönünk el, pedig a pénteki nap előtt még a számát se tudtam,
sőt, azt sem, hol lakik. Daniel azt mondta, a hotel weboldaláról
tudta meg a számomat, bár most, hogy belegondolok, a mobilom
számát nem tüntettük fel a honlapon. Látszik, hogy Daniel
újságíró; tudja, kit hogy találhat meg. A bátyád céltudatosabb,
mint amire emlékszem, erre figyelnem kell, még akkor is, ha
Lady Frankie-nek hív, mint régen, és kedves hozzám.
Nem válaszolok az üzenetére, csak az e-mailjeimet
olvasgatom.
A következő pillanatban anyám hív.
– Szia! – mondom halkan, hogy más ne hallja a kávézóban.
– Frankie, már napok óta próbállak elérni! – Meg se kérdezi,
hogy vagyok. – Még mindig Oldcliffe-ben vagy?
– Igen. Közben átjöttem Bristolba, de Oldcliffe-ben szálltam
meg. Ott nincs mindig térerő…
– Nos, gondoltam, tudni akarod – vág közbe, mintha meg se
szólaltam volna –, hogy apád állapota javult. Fantasztikus, nem?
Mondtam neked, hogy Alistair nagy túlélő!
– Nagyon örülök, anya, tényleg boldog vagyok, csak az a
baj, hogy a bírósági ügy még mindig nem zárult le.
– Miért kell most ezzel előhozakodnod? Apád ártatlan! Ezt
mindannyian tudjuk. Igyekszem kézben tartani az ügyeket.
Micsoda önzés részedről, hogy onnan a messzeségből osztod az
észt! – Lehunyt szemmel, megadóan hallgatom anyám tirádáját.
Most már ismerem a technikát, hogy ne érintsen meg a kritikája.
A haragja és a depressziója nagyon türelmetlenné tette.
Megértem, hogy aggódik apám miatt, hiszen nélküle teljesen
elveszne. Ráadásul apám mellett annyi mindenen ment
keresztül… Már nem érdeklődik sem felőled, sem a szállodák
felől, amióta apámnak agyvérzése volt. Most már semmi sem
érdekli. Mindketten nyugdíjba vonultak, és élvezték az exkluzív
hajóutakat és az egzotikus utazásokat, amelyeket a szállodák
nyereségéből finanszíroztak.
– Most vissza kell mennem apádhoz. Csak gondoltam,
értesítelek a fejleményekről.
– Néhány nap múlva otthon leszek! Mondd meg apunak,
hogy nagyon szeretem…
De anyám nem várja meg, hogy befejezzem a mondatot,
köszönés nélkül lecsapja a telefont.
Rendelek magamnak még egy kapucsínót, és beütöm Stuart
számát, hogy megkérdezzem, mi újság a hotelekkel, de hirtelen
Daniel száma jelenik meg a képernyőn. Gondolkozom,
felvegyem-e. Remélem, azt hiszi, visszamentem Londonba.
Szerintem nem is érdekli igazán, hol vagyok. Péntek óta úgysem
derítettünk ki semmit. A hatodik hívás után mégis felveszem. –
Frankie? – kérdezi idegesen.
– Azt hittem, dolgozol – felelem hidegen.
– Igen, dolgozom – mondja, és mintegy végszóra, megcsör-
ren egy telefon a háttérben. Lelki szemeim előtt látom a nyüzsgő
szerkesztőséget, bár csak egyszer jártam odabent, iskolás
koromban. Azóta biztos sokat változott. – Hol vagy? – kérdi
Daniel.
– Egy bristoli kávézóban.
– Bristolban? Minek?
– Úgy éreztem, muszáj elmenekülnöm Oldcliífe-ből. Olyan
nyomasztó – felelem egy sóhajt követően.
 – Semmi baj sincs OldclifFe-fel – mondja Daniel védekezőn.
Nem válaszolok semmit. Semmi értelme vitázni vele. Ő
szereti a várost, én viszont sosem voltam ott boldog. Neki
egyébként is ott van az a Mia. A kettőnk kapcsolata úgyse
működött volna.
– Jól vagy, Franks? – kérdezi Daniel idegesen, pedig minden
miatta van; én megbíztam benne.
– Nem, nem vagyok jól. Tegnap este együtt láttalak Leonnal
– súgom szemrehányóan a telefonba.
– Leonnal? – kérdez vissza, hallom a hangján, hogy
zavarban van. – Nem találkoztam Leonnal tegnap.
Mély lélegzetet veszek, miközben idegesen kavargatom a
kapucsínómat. – Pedig láttalak, Daniel. Épp előttem mentetek át
a zebrán. Mia is veletek volt, a Sirályba mentetek. Azt hittem, ki
nem állhatod Leont!
– Hát persze, hogy ki nem állhatom! Sose mennék el vele
együtt inni! Csak egy kollégámmal voltam. Még új a cégnél,
ezért gondoltam, megiszom vele egy sört.
– Hogy hívják? – kérdezem, hátha így hazugságon kapom
Danielt.
– Rob – vágja rá határozottan.
Lehet, hogy tévedek? Pedig az a fickó egy az egyben úgy
nézett ki, mint Leon. Vagy csak képzelődtem, mint ahogy téged
szoktalak látni?
– Hogy néz ki Rob? – faggatom tovább Danielt.
 A kávéautomata zajának ellenére a háttérben érzem Daniel
elfojtott idegességét. – Nem is tudom… Magas, sötét, göndör
hajú.
– Legszívesebben megszólalnék, hogy akárcsak Leon, mi?
De inkább hallgatok.
– Mia sem volt velem – teszi hozzá Daniel szomorúan. –
Összevesztünk. Az a lány Trish volt, a recepciósunk. – Érzem,
hogy Daniel valamit nem mond el nekem. Biztos rólam
beszélgettek.
– Gyűlölöm Leont! – fakadnak ki belőlem a szavak, mert
újra átélem, milyen szemét módon megalázott tegnap, amit el is
mesélek Dánielnek, az összes részletével együtt.
– Ne látogasd meg egyedül – mondja végül. – Lehet, hogy ő
a felelős Sophie haláláért. Bármilyen jóképűnek is találod, lehet,
hogy gyilkos. – Jólesik a féltékenység Daniel hangjában.
– Már egyáltalán nem tartom jóképűnek – vágom rá gyorsan
–, és igazad van, szerintem is bánthatta Sophie-t. Biztos, hogy
köze van az eltűnéséhez.
Hogy is kételkedhettem Danielben? Ő az a tipikusan jó fajta
ember, természeténél fogva rendes, erős erkölcsi érzékkel. Lehet,
hogy sokat ivott és lógott a suliból, de sosem volt gonosz.
Emlékszem, sosem volt hajlandó megölni egyetlen pókot sem,
bármenynyire is rettegtünk tőlük, és téged is mindig megvédett,
Soph. Ő volt a férfi a háznál, aki ha kellett, mindig melletted állt.
Irigyeltelek, amiért neked van bátyád. Daniel bárkinek bármit
megtett. Még nekem is. Most már bánom, hogy tizennyolc évvel
ezelőtt nem értékeltem.
Hirtelen csend támad a vonal túlsó végén. Ha nem hallanám
a szerkesztőség háttérzajait, a telefoncsörgést és az emberi
hangokat, azt hinném, Daniel megszakította a vonalat, de végül
megszólal. – Figyelj, valaki ide telefonált, és beszélt az egyik
riporterünkkel. Nem hagyta meg a nevét, csak azt javasolta,
beszéljünk Jezzel.
– Jezzel? Jez még mindig Oldcliffe-ben él? – Ez a fickó már
évek óta nem jutott eszembe. Régen minden lány odavolt érte,
talán mert DJ volt, pedig kokainozott és annyi esze volt, mint
egy hintalónak.
– Igen, Jez még mindig a városban van, bár mostanában én
sem találkoztam vele. Nekem nem jutott volna eszembe, hogy
beszéljek vele Sophie-ról, de végül is, mivel DJ volt, biztos sok
mindent látott.
Rám tört a köhögés, ezért belekortyolok a langyosra hűlt
kávémba. Kapar a torkom. Remélem, nem leszek beteg. Úgy
látszik, megfáztam abban a jégverem lakásban.
– Jez hagyott üzenetet, hogy találkozzunk vele a vágóhídnál,
délután kettőkor – folytatja Daniel komoly hangon. – Állítólag
fontos információi vannak az ominózus éjszakáról, és azt üzente,
ha nem megyünk el a megbeszélt időpontban, egyenesen a
rendőrségre viszi az ügyet.
Újabb fenyegetés. Érzem a hátamon a hideg verítéket.
 Huszonötödik fejezet

Sophie

1997. július 28., hétfő

A pénteki nap hátralévő részében igyekeztem elkerülni Alistairt. A
11-es szobában kuksoltam, amíg le nem telt a műszakom. Szerencsére,
mire leértem, csak Frankie és az anyja volt az ebédlőben. Éppen a
reggeli maradványait pakolták el. Frankie keze tele volt koszos
tányérokkal. A legfelső tányéron egy megrágott szalonnadarab
díszelgett. Felfordult tőle a gyomrom, ezért gyorsan elkaptam a
tekintetem.
– Merre jártál, Sophie? – kérdezte Maria, mire csak szótlanul
bámultam rá. Szép arca kipirult, és a copfjából is kiszabadult néhány
göndör hajfürt. Még mindig van egy kis olasz akcentusa, pedig már
húszéves kora óta Angliában él. Éreztem, hogy elvörösödöm. Alig
mertem a szemébe nézni. Csókolóztam a férjével, aki szerelmet vallott
nekem. Ez megbocsáthatatlan.
– Nem érzem magam túl jól, Mrs. Howe… – füllentettem. Mindig
is Mrs. Howe-nak szólítottam. Valahogy éreztem, hogy ezt várja el.
Alistair persze folyton arra biztatott, hogy szólítsam csak a
keresztnevén, mert a Mr. Howe megszólítás öregítené. Most már értem,
miért. Azt akarta, hogy fiatalnak és lazának tartsam, ne pedig egy
apukának. Főleg ne a barátnőm apukájának.
 – Mi bajod van? – kérdezte Maria. Sosem volt különösebben
kedves. Bár szerette Frankie-t, de ennek Frankie számára nem igazán
volt látható jele. Frankie szerint az anyja folyton megalázta. Szerintem
Maria csak a lánya javát akarta, csak éppen nem volt kényeztetős anya.
Maria sosem tűrt ellentmondást. Szöges ellentéte volt az én
anyukámnak, aki bár éjt nappallá téve dolgozott, ha hazatért, mindig
átölelt engem és Dánielt is tévénézés közben.
– Hányingerem van – mondtam, ami igaz is volt. – És nemsokára
lejár a munkaidőm.
– Akkor menjél – szólt elutasítóan, majd hátat fordított nekem, és
betessékelte Frankie-t a konyhába. – Holnap találkozunk! – köszönt el
Frankie, miközben anyja válla felett, aggódva rám nézett, de már nem
tudtam viszonozni a pillantását. Becsaptam őt. Mindkettőjüket
becsaptam.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lehajtott fejjel átiszkoltam az
ebédlőn, az állam szinte a mellkasomat súrolta. Próbáltam
láthatatlanná válni, miközben azon imádkoztam, nehogy összefussak
Alistairrel. De ő ott állt az ajtónál.
Teljesen elállta a kijáratot. Legszívesebben rákiabáltam volna, de
Maria hallótávolságon belül volt.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte vádlón, miközben hidegen
végigmért a zöld szemével. – Azt mondtam Mariának, azaz Mrs.
Howe-nak – pontosítottam –, hogy nem érzem jól magam. Úgyis
mindjárt vége a műszakomnak.
– Ugye nem fogsz mást is mondani? – kérdezte, miközben lehajtott
fejjel bámult rám. Őszes haja az arcába hullott.
 – Persze, hogy nem! – bizonygattam. – De meg kell értened, hogy
hiba volt, ami közöttünk történt – tettem hozzá suttogva.
– Tudom, ne haragudj.
Alistair szavai hallatára megkönnyebbültem. Végül is, csak egy
hülye csók volt. Senkinek sem származott baja belőle. Alistair közelebb
lépett felém. Éreztem a pézsmaillatú aftershave-je illatát, és a kávészagú
leheletét. Megérezhette, hogy megenyhültem, mert megsimogatta a
hajamat. – Ó, Soph! – mondta félig vágyakozó, félig sajnálkozó hangon.
– Haza kell mennem! – szabadkoztam.
– Hazakísérjelek? – kérdezte, miközben levette a fejemről a kezét.
– Ne, az nem jó ötlet – mondtam, csak hogy megszabaduljak tőle.
– De nem vagy jól. Tudni szeretném, hogy épségben hazaértél-e.
Hazaviszlek kocsival! Mi rossz van ebben? Ez egy teljesen ártatlan
dolog…
– De csak tízpercnyire lakom innen. Hazasétálok. – Nem sok
hiányzott, hogy elsírjam magam. Úgy éreztem, a mintás tapéta
körbezárt a hallban. Fojtogatott a pézsmaillat, a sült szalonna és a
tükörtojás szaga.
– Nem hagyom, hogy egyedül menj haza – jelentette ki Alistair
eltökélten. Az álla és a szája megfeszült. Egyszer már láttam ilyennek,
Jason halálának éjjelén, amikor arról győzködött, hogy ne menjünk el a
rendőrségre. – Addig nem engedlek ki, amíg meg nem engeded, hogy
hazavigyelek. Nem fogok semmit sem csinálni veled, megígérem.
Legszívesebben sikítottam volna. Maria és Frankie biztos
odaszaladtak volna. Elképzeltem, milyen kétségbeesett arcot vágtak
volna. Bár mit mondtam volna? Hogy Alistair meg akart csókolni
odafent, mert azt hiszi, szerelmes belém? Vagy bevallottam volna, hogy
én csókoltam meg először? Biztos azzal vádoltak volna, hogy csak
kitaláltam az egészet. Biztos nagy fájdalmat okoznék ezzel Frankie-nek
és az anyukájának. Frankie szülei így elválnának, ráadásul az én
hibámból…
– Alistair – fogtam egy újabb győzködési kísérletbe ~, nem jól
venné ki magát, ha hazavinnél. Mit szólna Mrs. Howe?
– Ugyan! – fújtatott Alistair. – Maria is azt akarná, hogy vigyelek
haza. Inkább az lenne a furcsa, ha nem tenném. Beteg vagy. Még el is
sápadtál!
Éreztem, hogy semmi esélyem Alistairrel szemben. Már alig
vártam, hogy végre kijussak az épületből, így elmentem vele az
autójáig, ami nem a parkolóban állt, hanem az út szélén parkolt, a
tengerrel szemben. Alistair belém karolt, hogy közelebb vonhasson
magához, így a csípőnk összeért. Közben nevetgélve haladtak el
mellettünk a járókelők, a nyaraló családok és a strandoló párok. Ha egy
idegen látott volna, azt gondolta volna, hogy Alistair az apám. Alistair
megállt a fekete BMW-je előtt.
– Szállj be – mondta, miután kinyitotta nekem az ajtót. Édesen
mosolygott rám, de a szemén láttam, hogy nem őszinte. Gondolkoztam,
hogy ne rohanjak-e el. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy
beszálljak mellé a kocsiba.
Alistair kitolatott, és a Bird lakótelep felé vette az irányt. Dugó volt
a városban, csak lépésben haladtunk. A gyalogos strandolok gyorsabban
haladtak mellettünk, törülközőkkel és táskákkal felszerelkezve. Az ég
babakék volt, csupán néhány fátyolfelhő úszott rajta.
 A járókelők mind vidámnak tűntek, csak én voltam feszült.
Alistair sokáig meg sem szólalt. Az útra koncentrált, a pedálokat
váltogatva. – Ezek a hülye turisták teljesen eltorlaszolják az utat! –
átkozódott halkan.
– Gyalog hamarabb hazaérnék – mondtam, miközben Alistair
bekapcsolta a légkondit. Éreztem a hideg levegőt a lábujjaimon és a
karomon. Libabőrös lettem. A visszapillantó tükrön egy jelzőlámpa
alakú pézsmaszagú illatosító csüngött, ami tovább fokozta a
hányingerem.
– Aggódom érted – felelte egy idő után Alistair, majd átnyúlt
felém, és rátette a térdemre a kezét.
– Hagyd abba! – szóltam rá, miután félrelöktem a kezét.
– Ne haragudj, nem akartam – mondta összeszorított szájjal. –
Soph, nem látod, hogy önmagadnak is hazudsz. Tudom, hogy te is érzel
irántam valamit, különben nem ülnél itt.
– Csak azért jöttem veled, mert annyira erősködtél – vágtam rá
gyorsan. Mire célozgat már megint? A dühtől összerándul a gyomrom,
a combom szinte hozzáragad a bőrüléshez.
– Ugyan! Az embernek mindig van választása – mondta gúnyos
kacajjal, ami teljesen megváltoztatta az atmoszférát. – Tudom, hogy
szeretsz. És addig nem hagylak békén, amíg be nem vallód.
Dühösen ránéztem. Hogy merészel ilyet mondani? – Miért?
Különben mi történik? Elmondod Mariának és Frankie-nek? Aztán
elhagyod őket miattam, és összeköltözünk? Mit gondolsz, mi a fene fog
történni?
 Alistair megrökönyödve rám meredt. Bevallom, én is megijedtem a
dühkitörésemtől. Igyekszem megfogadni anyám tanácsát, hogy mindig
gondolkodjak, mielőtt beszélek, de most olyan ideges voltam, hogy
kitörtek belőlem a szavak.
– Nem akarom elhagyni a családom. Szeretem őket – mondta.
– Nagyszerű – mondtam megkönnyebbülve. – Akkor most már
békén hagysz?
– Nem, mert téged is szeretlek.
A hideg is kirázott a válaszától. – Akkor azt akarod, hogy a szeretőd
legyek?
– Ne beszélj ilyen csúnyán – mondta a fejét csóválva. – Nem
tehetek róla, hogy szerelmes vagyok beléd.
– Alistair! Egyszer tévedésből csókolóztunk, de te a legjobb
barátnőm apja vagy! Évek óta ismerlek, most meg úgy viselkedsz, mint
egy…
– Mint mi?
– Mint aki megbolondult.
– Mindig is volt valami közöttünk, csak eddig nem vettük észre –
folytatta Alistair ugyanolyan nyugalommal, mint ahogy elkezdte.
Majdnem elsírtam magam, annyira ideges voltam. Mit mondjak
még neki, hogy észrevegye, teljesen elmebeteg módjára viselkedik? Egy
férfi lépett váratlanul az autó elé, és Alistairnek hirtelen fékeznie kellett.
Éppen csak araszoltunk előre, úgyhogy rátettem a kezem az ajtónyitó
fogantyúra. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy Alistair nem zárta be
az ajtókat. Gyorsan kipattantam, mielőtt még Alistair észbe kaphatott
volna.
 – Engem nem érdekelsz, úgyhogy vésd ezt be jól abba a
begyöpösödött agyadba! – sziszegtem oda neki dühödten, majd
kiugrottam a kocsiból. Alistair így nem tudott utánam jönni, hacsak ott
nem hagyja az autóját a forgalom kellős közepén. Akkora dugó volt,
hogy semerre se tudott menni. – Hagyj ezentúl békén! – kiabáltam,
majd becsaptam magam mögött az ajtót. Gyorsan leszaladtam a
sétálóúton a strand felé. Megnyugtatott a tudat, hogy Alistair nem tud
utánam jönni.
Ezután három napig nem mentem dolgozni. Azt hazudtam, hogy
elrontottam a gyomrom. Látni se bírom Alistairt, és ezek után képtelen
vagyok Maria vagy Frankie szemébe nézni. Még Leonnak se vettem fel
a telefont. El kell kerülnöm Alistairt, amíg végre észhez nem tér.
Huszonhatodik fejezet

Frankie

FELJEBB húzom a sálam a nyakamon a csontig hatoló hidegben. A

leheletem látszik a levegőben, mintha dohányoznék. Emlékszel?
Télen mindig ezt játszottuk az iskolaudvaron: odatartottuk az
ujjúnkat a szánkhoz, mintha cigarettát fognánk köztük, és
kifújtuk a hideg levegőt. Annyira szerettünk volna felnőttnek
látszani!
Óvatosan lépkedek a csúszós talajon. A jeges hó ropog a
lábam alatt, csak úgy visszhangzik az elhagyatott parkolóban.
Hol késik Daniel? Délután kettőre beszéltük meg a találkozót, de
már negyed három is elmúlt. Már itt kellene lennie.
Ez a hely még a régi mólónál is kísértetiesebb. A parkolót
sűrű bokrok veszik körbe, az omladozó vasút mentén pedig a
vágóhíd ronda, ötvenes évekbeli épülete magaslik. A turisták
biztos nem találnak ide, mert egy zsákutca vezet a városszéli
elhagyatott épülethez. Már el is feledkeztem a vágóhídról,
Daniel emlékeztetett rá, hogy még létezik. Azelőtt néhányszor
eljöttünk ide Jezzel a felturbózott, sötétített ablakú Ford
Fiestájával. Azért jöttünk ide, hogy szívjunk, és Jez mindig
bepróbálkozott nálam. Iszonyodva beszélgettünk arról, milyen
szörnyű lehet itt dolgozni, a visító disznók között. Jez arról
ábrándozott, hogy menő DJ válik majd belőle, és elkápráztatja a
napsütötte ibizai nyaralóhelyeket. Akkor még nem is sejtette,
hogy egyszer majd itt végzi. A vágóhíd robusztus épületének
vajszínű falán hatalmas fekete foltok éktelenkednek. Az egész
komplexum baljós hangulatot áraszt, mintha a sok vér és az
állatok halála átszűrődne a falakon.
Azon tűnődöm, mit tegyek most, hogy Daniel nem jött el.
Visszaszálljak a Range Roverem biztonságos melegébe, vagy
inkább maradjak látható a jéghidegben? Végül úgy döntök,
visszaülök az autóba, de ekkor egy alak jelenik meg a nagy
fémkapu mögül. Túl messze van ahhoz, hogy lássam, ki az. Ez a
férfi nem túl magas, szürke sapka takarja a fejét, így nem látom a
haját. Háttal áll nekem; jó néhány másodpercbe telik, mire
bezárja maga mögött az erős fémkaput. Végül a vállára veti a
hátizsákját, és elindul felém. Ahogy közelebb ér, már látom,
hogy egykor jóképű volt. Jez nagyon megöregedett, az arca
beesett és ráncos, jóval idősebbnek látszik negyvenegy évesnél.
A városi pletykákból tudom, hogy Jez a kemény drogok
fogyasztásán túl alkoholfüggő is volt. Szemöldökét ráncolva
közeledik felém, mire ösztönösen hátralépek. Megrémiszt ez az
idősebb Jez, tekintélyt parancsolónak tűnik. Jez megáll előttem,
és mély lélegzetet vesz.
– Szóval itt vagy – bámul rám mogyoróbarna szemeivel.
Végigmér a drága gyapjúkabátomban, a fekete farmeremben és a
magas sarkú csizmámban. – Levágattad a hajad? – kérdezi, mire
ösztönösen a fejemhez nyúlok. A hajam most épp hogy vállig ér,
nem hátközépig, ahogy régen hordtam.
– Hallom, visszajöttél a városba, és Daniel Collierrel együtt
mindenkinek az agyára mész a kérdezősködéseddel – kezdi
szipogva, majd a kézfejével megtörli az orrát. Próbálok
rezzenéstelen arcot vágni. – Most már minek csapsz felhajtást?
Sophie halott, nem?
Még mindig sokkol, ha azt hallom, halott vagy. Nem akarok
itt maradni Daniel nélkül, ebben a kietlen parkolóban, a semmi
közepén egy olyan emberrel, akit alig ismerek.
– Daniel próbál választ találni a kérdéseire…
– Ó! És ugyan miért? Azt hiszi, teljesen hülye vagyok, mi?
Pedig nem. – Jez rám mered, mint aki alig várja, hogy vitát
szítson.
 – Én nem tartalak hülyének, Jez. Hívtad Danielt a
szerkesztőségében?
– Az nem az ő szerkesztősége! – mondja megvetően. –
Daniel visszajött hencegni, csak azért, mért van egy kis lóvéja és
jó melója. Ismerem gyerekkora óta, együtt jártunk suliba. Akkor
még közénk tartozott
– Most is! – mondom védekezésképpen. Legszívesebben
hozzátenném, hogy Daniel, Isten tudja miért, de szereti ezt a
várost.
– Ne légy nevetséges! – csattan fel Jez, miközben
önkéntelenül is nyálcseppeket köp az arcomra. – Daniel már
nem olyan, mint mi! Szinte ide se ért, és máris megkavarta a
szart. Azt persze senki sem kérdezi meg tőle, hogy ő mit csinált
azon a bizonyos éjszakán!
– Miről beszélsz? – kérdezem reszketve.
Jez körülnéz, mint aki Daniel felbukkanására számít, de
rajtunk kívül egy lélek sincs a parkolóban.
– Láttam őt aznap éjszaka – teszi hozzá suttogva.
– Na és? Én is – felelem a vállamat megvonva. – Te is, Leon
is, Helen is, mind ott voltunk a Pincében.
Jez krákogni kezd, majd egy nagy köhögés után folytatja. –
Később, amikor hazaindultam, láttam Danielt Sophie-val. A régi
mólónál álltak, és veszekedtek. Sophie kiabált Daniellel, majd
Daniel ellökte Sophie-t. Odakiabáltam, hogy minden rendben
van-e, de nem figyeltek rám. Lehet, hogy meg se hallották. Bár
én is részeg voltam, hosszú volt az éjszaka, így inkább
hazamentem. Nem tulajdonítottam az esetnek nagy jelentőséget,
hiszen melyik báty nem veszekszik néha a húgával?
– Szóltál valakinek erről? Még akkor… a rendőrségen? –
kérdezem, miközben a rosszullét környékez.
Jez megvonja a vállát. – Természetesen nem. Nem fogom
bajba sodorni a régi haveromat. Sosem gondoltam, hogy Daniel
tette, inkább balesetnek tűnt az egész. Egészen mostanáig, amíg
el nem kezdett szaglászni.
– Nem hinném, hogy Daniel képes lett volna bántani Sophie-
t – mondom elgondolkozva. – Akkor nem jött volna vissza
nyomozni. Ennek semmi értelme.
– Épp azért csinálja, hogy elterelje magáról a gyanút. Így
senki számára nem derül ki az igazság.
Ez a feltevés annyira valószínűtlen és erőltetett, hogy
kínomban felnevetek. – Ez nevetséges! Nem lehet, hogy Leont
láttad Daniel helyett? – teszem hozzá gyorsan. Messziről nehéz
őket megkülönböztetni. Mindkettő magas, sötét hajú…
Jez megint megrántja a vállát, mint aki már unja a
beszélgetést.
– Nem tudom. Mindenesetre most már szóltam a
rendőrségnek. Daniel nem a barátom többé.
Lefejtem a nyakamról a sálat, mert nem kapok levegőt. – Én
feltétel nélkül megbízom Danielben – jelentem ki határozottan,
bár ez nem teljesen igaz. – Daniel sosem lett volna képes bántani
Sophie-t – győzködöm tovább Jezt. Elfog az undor a gondolattól,
hogy valaha csókolóztam ezzel a vádaskodó törpével. Most a
rendőrség majd Danielt fogja faggatni, mintha nem lenne így is
elég baja. Nem is tudom, mit fog szólni, ha megtudja, hogy most
már gyanúsított. Pedig ennek semmi alapja, nem igaz, Soph? A
bátyád egy légynek se tudna ártani.
– Ezek szerint te voltál az! Te hívtad fel Danielt névtelenül a
szerkesztőségben. Ide akartad csalni, hogy vádaskodhass. így
talán kevésbé lennél rá féltékeny? Vagy így érzed magad
férfinek?
Jez megvetően rám mered. – Igaz, amit mondanak rólad,
Frankie. Kemény vagy és hideg, mint a jégcsap. Megérdemlitek
egymást Daniellel. Egyformák vagytok!
– Csak mert vannak ambícióink, és kezdünk valamit
magunkkal az életben? Mi rossz van ebben? – Olyan ideges
lettem, hogy azt is elfelejtettem, mennyire félek.
Jez egészen a szemöldökéig húzza a sapkát a fején, amitől
még ijesztőbben néz ki. Felsóhajt. Látom, hogy nem annyira
dühös rám, mint hittem. Látszik, hogy elégedetlen önmagával,
amiért kisiklott az élete. – Semmi – feleli szomorúan. Most olyan
kicsinek és sebezhetőnek tűnik, hogy legszívesebben átölelném.
Meglepődnél, Soph, ha most látnád Jezt, mennyire
megkeseredett a sok drogtól, alkoholtól és csalódástól.
– Ne haragudj, Frankie – szólal meg bűnbánóan, ami nagyon
meglep. – Nem akartalak megbántani – folytatja, mire megfogom
a bőrkeményedéses kezét. – Tudod, nagyon kedveltelek.
– Én is téged – mondom félénk mosollyal. Eszembe jut,
ahogy a kocsija hátsó ülésén hülyéskedtünk.
 Jez zavarában a borostás állát dörzsölgeti. Csak most látom,
mennyire karikás a szeme. – Jól elcsesztem az életem – kezdi –,
de most már, ha lassan is, de kezdek talpra állni. Azt kívánom,
bárcsak visszafordíthatnám az időt.
A szép autóm és a drága ruháim láttán Jez biztosan azt
gondolja, mennyire különbözünk egymástól. Pedig nem.
Pontosan tudom, mit érez.
Még csak három óra, de már sötét van, amikor leparkolok az
apartman előtt. Amióta elköszöntem Jeztől, százszor is
megnéztem a mobilom, de Daniel nem írt. Abban
reménykedtem, hogy majd az apartman előtt fog várni, de senkit
se látok. Bemegyek a lépcsőházba. Jez biztosan téved, és nem
Dánielt látta az eltűnésed napján. Daniel azt mondta, fél
tizenkettőkor látott utoljára, amikor „eltűntél” a klubból. Lehet,
hogy Jez tett valamit, és most megbánta? Lehet, hogy Daniel
azért nem jött el ma délután, mert már letartóztatták? Ez a város
annyira elszívja minden energiám, hogy már paranoid
gondolataim támadnak. A lépcsőházi félhomályban az ajtónak
támaszkodom. Most, hogy négy napja itt vagyok, már nem
gondolok rád minden pillanatban, csak ha meghallom a kedvenc
zenéd a rádióban, vagy látok egy hosszú combú, szőke lányt az
úton. Persze még most is eszembe jutsz, de már nem olyan
rögeszmés módon, mint amikor először megérkeztem Oldcliffe-
be.
Felvánszorgok a lépcsőn. Elképzelem, hogy Danielt éppen
kihallgatják a rendőrőrsön. Két nyomozó mellett ül, akik keserű,
papírpoharas, gépi kávét szorongatnak a kezükben. Az egyik
nyájasan viselkedik, hogy minél több információt kihúzzon
Danielből, míg a másik könyörtelenül megfélemlíti, hogy
megtörjön. Azt hiszem, túl sok krimit néztem.
A lépcsőfordulónál egy csattanást hallok a szemközti
lakásból. A hármas számú apartman eddig üres volt. Lehet, hogy
valaki kibérelte néhány napra. Igaz, hogy holt szezon van, de
azért előfordulhat. Egy ideig fülelek a lépcsőházban, majd
bemegyek a saját szállásomra. Ekkor még egy hangos puffanást
hallok. Ijedtemben összerezzenek. Lehet, hogy egy betörő?
Gyorsan előkapom a mobilom, de végül nem telefonálok. Mégse
mondhatom azt, hogy csak zajt hallottam egy üresnek vélt
lakásból.
Végül, a mobilomat szorongatva bekopogtatok a szemközti
ajtón. – Van itt valaki? – kérdezem feszülten, de csak a néma
csend válaszol.
Ismét kopogtatok, ezúttal hangosabban, mire résnyire
kinyílik az ajtó. Most veszem csak észre, hogy csak kilincsre van
csukva, nincs bezárva. Lehet, hogy valaki kibérelte a hétvégére.
Kinyitom az ajtót, és egy hasonló előtér fogad, mint az én
apartmanomban: fényezett parketta, magas, díszített mennyezet.
Újabb kísérletet teszek, de a köszönésemre nem érkezik felelet.
Óvatosan átlépek a küszöbön. – Van itt valaki? – Most már
kezdem hülyének érezni magam.
A következő pillanatban egy vörös macska ugrik felém
felháborodott nyávogás kíséretében, rám villantja tűhegyes
fogait. Rémülten hátraugrom. A szívem olyan erősen ver, hogy a
fülemben hallom a dobbanásokat. Biztos bent ragadt a macska a
lakásban, bár ha jól tudom, háziállatokat nem engednek be a
hotelbe. Összeszedem magam, és belépek a nappaliba. Hideg
fuvallat csapja meg az arcom. Majd meglátok egy ripityára törött
vázát a padlón. Akkor ez lehetett az a csattanás. Az egyik fele ép
maradt, a másik fele viszont szilánkokban hever a parkettán.
Biztos a macska verte le. Az ablak nyitva maradt, így a szobát
átjárja a hideg februári levegő. A macska az ablakon jöhetett be,
bár nem tudom, hogy csinálta, mivel az első emeleten vagyunk.
Első ránézésre senki sem lakik a szobában. A fürdőszoba tiszta
és érintetlen, a ruhásszekrény üres. Lehet, hogy a takarító
elfelejtette bezárni az ajtót és az ablakot.
Lehajolok, hogy összeszedjem az üvegcserepeket, de az
egyik szilánkkal elvágom az ujjam. Ösztönösen bekapom, hátha
eláll a vérzés. Óvatosan átlépek az üvegcserepek felett, hogy
becsukjam az ablakot, de nyomban szemet szúr, hogy egy
számítógép és egy nyomtató áll az asztalon. A gép mellett egy
ismerős, barna A4-es boríték fogad. Gyorsan felkapom, de
összevérzem a papír sarkát. Ijedtemben felsikoltok, miután
észreveszem, hogy ezt isnekem címezték.
 Huszonhetedik fejezet

Sophie

1997. augusztus 4., hétfő

A dolgok kezdenek kicsúszni a kezem közül. Fogalmam sincs, mit
csináljak Alistairrel.
Három napig sikerült elkerülnöm őt, miután úgy ugrottam ki a
kocsijából az utcán, mint egy rémült macska. Minden igyekezetemmel
azon voltam, hogy elkerüljem Alistairt, bár nem engedhetem meg
magamnak, hogy kirúgjanak a munkából.
Anyu éjszakás volt a napokban, így reggel még ágyban volt, mire
kiosontam a lakásból. Nem akartam, hogy tudja, hogy beteget
jelentettem, úgyis csak kérdezősködne. Anyunak mindig is nagy volt az
erkölcsi érzéke. Utálja a lógást. Daniel is még ágyban volt (persze ő
nem azért, mert éjszaka dolgozott, hanem mert másnapos volt).
Hétfőn felhívott Leon, és megkérdezte, van-e kedvem este
kocsmázni. Neki nem hazudtam azt, hogy beteg vagyok, így a sarkon
találkoztunk, a Coop élelmiszerboltnál, majd kéz a kézben elmentünk a
Sirályba. Meleg volt az este, az ég rózsaszín és narancsszínekben
játszott, a tenger is nyugodt volt, csak az én gyomrom állt görcsben.
Valahányszor Alistair csókjára és szerelmi vallomására gondolok,
mindig úgy érzem, mintha viszonyom lenne vele, pedig nem érzek
iránta semmit.
 Nem voltak sokan a pubban. Az ablak mellé ültünk, egy tengerre
néző asztalhoz. Nyolc óra körül már csak néhány strandoló volt a
parton; a sétányon is csak egyetlen párt láttam. A cideremet
kortyolgatva sikerült annyira ellazulnom, hogy csak Leonra figyeltem.
Érdeklődéssel hallgattam, ahogy mesél az aznapi munkájáról, valamint
arról, mennyire összeveszett Stephfel és Lorcannal. Az asztalon
átnyúlva végig fogta a kezem, így egyre nagyobb vágyat éreztem iránta.
– Nálam alszol ma? – kérdeztem tőle, mit sem törődve azzal, hogy
anyu nem engedi meg. Éjjel úgyis dolgozni fog, Daniel pedig tartja a
száját (már ha hajnal előtt hazaér).
– Ezt kérdezned sem kell! – mondta felvillanyozva. – Felőlem akár
most is mehetünk – tette hozzá, majd olyan lelkesen felpattant az
asztaltól, hogy majdnem felborította a sörét. Nevetve én is felálltam.
Leon megfogott a tarkómnál, és olyan szenvedélyesen megcsókolt, hogy
beleszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az asztalba. Rettenetesen
odavagyok Leonért. Csak néhány alkalommal tudtunk eddig együtt
lenni, szenvedélyesen és gyorsan, mivel nem sok idő állt a
rendelkezésünkre. Már a gondolat is felizgat, hogy egész éjjel együtt
lehetünk, és végre alaposabban is felfedezhetjük egymás testét.
Ám ahogy levettem a farmerdzsekim a széktámláról, és kinéztem az
ablakon, kővé dermedtem. Már besötétedett, az ég sötétszürke volt,
amilyen csak nyaranta szokott lenni. Az utca másik oldalán
észrevettem egy alakot, ahogy engem bámul. Nem láttam az arcát, de a
testtartásáról, hosszú, egyenes orráról és a hajáról felismertem Alistairt.
Tudtam, hogy meg fog látni, mivel a benti lámpa úgy világított meg,
mint egy színésznőt a színpadon. A főszereplőt.
 Fogalmam sem volt, mennyi ideje állhatott ott, és hogy mit látott.
Nem tudom, hogy a Leonnal váltott szenvedélyes csókunknak is
szemtanúja volt-e. Mindenesetre tudom, miért jött. Több méter
távolságból is éreztem a jelenlétét és az erős akaratát. Úgy látszik, hiába
lógok a munkából, nem menekülhetek előle.
Lassan és megfontoltan elfordultam az ablaktól.
– Jól vagy, Sophie? – kérdezte Leon, és mellém lépett. – Sápadt-nak
látszol.
Mosolyt erőltettem az arcomra. – Semmi bajom, csak elfáradtam. –
Amikor Leonnal átölelkezve kiléptünk az ajtón, Alistair már nem volt
sehol. Egész úton hazafelé úgy éreztem, mintha követne. Valahányszor
egy autó elhaladt mellettünk, kitekeredett nyakkal lestem, hogy vajon
nem az ő BMW-je-e.
Mire Leonnal beosontunk a házba, már meg is feledkeztem
Alistairről. Amint azt sejtettem, Daniel még nem volt otthon, így végre
igazán kettesben lehettünk Leonnal. Kétszer is szeretkeztünk. Az első
gyors volt, a második viszont fantasztikus! A mellkasán pihenve
majdnem kitálaltam neki Alistairről. Olyan közel éreztem magamhoz
Leont, hogy nem akartam eltitkolni előle semmit. Végül mégis
hallgattam a dologról.
Mélyen aludtunk egymás mellett, csak léptek hangos zajára
ébredtem fel, amikor már világos volt. Gyorsan felráztam Leont, hogy
bújjon el a ruhásszekrényemben, hátha anyu benéz a szobámba, de
szerencsére nem jött be. Biztos nagyon fáradt volt. Hallottam, ahogy
lehúzza a vécét, majd magára csukja a hálószobája ajtaját, és ledől a
nyikorgó ágyára. Kuncogva kicibáltam Leont a szekrényből, aki pucéran
gubbasztott a ruháim alatt, egy virágos szoknyával a fején.
– Imádlak, Sophie Collier! – súgta a fülembe, miután vihogva
visszabújtunk az ágyba.
Nagyon különleges éjszaka volt. Leon csak reggel hét után
támolygott haza, hogy átöltözzön, mielőtt munkába megy.
Később, még aznap reggel, éppen kiléptem a sarki boltból egy köteg
újsággal és egy doboz tejjel a kezemben, amikor hallottam, hogy valaki a
nevemen szólít. Ahogy megfordultam, Alistair kocsiját láttam az út
szélén. Letekert ablakán keresztül, csillogó szemmel vigyorgott rám. Kis
híján visszajött belőlem a reggeli.
– Azt hittem, beteg vagy – kiáltott felém, ügyet sem vetve a
mellette gördeszkázó fiúkra. – Pedig remekül nézel ki. Mondhatni,
tökéletesen! – mondta, miközben a combom bámulta. Lejjebb húztam
magamon a szoknyát.
Sírni tudtam volna a dühtől.
– Ma szabadnapos vagyok. Miért nem hagysz békén a francba? –
kiáltottam idegesen, amivel sikerült magamra vonnom a gördeszkázó
bandafigyelmét. Az egyik tizenhat év körüli fiú, kapucnis pulcsiban és
bőszárú farmerban csúfondárosan huhogott is egyet.
Alistair arca elsötétült. – Ha holnap nem jössz dolgozni, kirúglak –
mondta dühösen.
– Nem hallottad? Tűnj el, baszd meg! – szólt egy másik,
pattanásos, szemöldök-piercinges srác. – Nem akar beszélni veled, nem
látod, te lúzer?
 Alistair anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, feltekerte az
ablakot, majd csikorgó kerekekkel elviharzott.
– Minden rendben, szivi? – kérdezte a piercinges, mire hálásan
bólintottam.
Másnap, szerda reggel, gondolkoztam, hogy ismét beteget jelentsek-
e, de nem mertem, hátha Alistair tényleg kirúg. Végül is ez megoldotta
volna a problémát, de végül meggondoltam magam, és elmentem
dolgozni. Nincs más választásom, kell a pénz. Főleg, ha megkapom az
állást abban a kiadóban, és Londonba költözöm. Anyu biztos nem tudja
kifizetni a lakásra a kauciót, így nekem kell előteremtenem.
Munkába menet végül arra jutottam, hogy Alistair úgysem tud
velem semmit sem csinálni a hotelben, hallótávolságon belül a
feleségével és a lányával. Reméltem, hogy azok után, hogy tegnap ilyen
bunkó voltam vele, most már békén fog hagyni.
De tévedtem.
Eleinte sikerült elkerülnöm Alistairt. A konyhában segítettem Mrs.
Howe-nak eltakarítani a reggeli maradékait, majd elcsevegtem néhány
aranyifjúval, akik a már gumiállagú rántottájuk mellett ücsörögtek.
Persze a szemem sarkából mindvégig Alistairt lestem. Szerdán Frankie
szabadnapos, így tudtam, nem fog jönni dolgozni. Maria azt mondta,
még mindig ágyban van. Kíváncsi vagyok, mi minden történt Frankie-
vel, amióta nem találkoztunk. Neki most nincs is más barátnője
Oldcliffe-ben.
– Ki tudnád cserélni az ágyneműt a 7-es szobában? – kérdezte
Maria, háttal nekem, ellentmondást nem tűrő hangon. Elnéztem a
hajlott hátát és a kerek vállait. Ugyanolyan sűrű, sötét haja van, mint
Frankie-nek.
Szó nélkül felmentem az első emeletre, ahol a nagy ágyneműs
szekrény található, a folyosó végén. Éppen lábujjhegyre állva próbáltam
elérni a legfelső polcot, amikor hirtelen valaki hozzáért a derekamhoz.
Még azelőtt éreztem az illatát, hogy hátranéztem volna. Dohányszaggal
vegyített pézsmaillat, amitől majdnem elhánytam magam. Gyorsan
arrébb perdültem, de a folyosó végén nem tudtam hová elmenekülni, és
ezt Alistair is pontosan tudta. Nyilván lesben állva várta, mikor
megyek olyan helyre, ahol senki se lát.
Gyorsan arrébb toltam a kezét. – Miért nem hagysz már békén?
Alistair olyan arccal nézett rám, amit még gyerekkorunkból
ismerek. Lebiggyesztette a száját, mint egy kisfiú, amikor nem kaphat
cukorkát. Ezt általában akkor alkalmazta, amikor Frankie el akart
menni, ö viszont azt szerette volna, ha otthon marad, és tár-sasjátékozik
vele.
– Nem voltál valami kedves hozzám tegnap – mondta panaszos
hangon.
Erre nem tudtam, mit feleljek. Csak azon imádkoztam, hogy Maria
feljöjjön valamiért, bárha még fel is jönne, akkor sem látna áfáitól.
– Muszáj így viselkednem veled, hogy felfogd, nem akarok tőled
semmit!
– Pedig azt hittem, meggondoltad magad – erősködött tovább.
– Na mindegy – mondtam végül, és eltoltam magamtól Alistairt,
de ő megragadta a karom. – Én mindig megkapom, amit akarok, Sophie!
Vagy így, vagy úgy!
 Most fenyeget?
– Most viszont nem fogod! – vágtam vissza. – Most elmegyek,
nem csinálom ezt tovább!
Gyorsan eliszkoltam, de Alistair nem tágított. – Soph, várj! Ne
haragudj! Ne menj el! – könyörgött.
– Tűnj el innen! – kiabáltam. – Elegem van belőled! Tudom, hogy
leskelődtél utánam este, amikor Leonnal voltam. Hagyj már békén!
Teljesen elmebeteg vagy!
– Jól van, jól van. Csak maradj csendben – csitítgatott rémülten,
ujját a szája elé tartva.
– Mindent elmondok Mariának! – fakadtam ki dühömben. – Jobb,
ha tudja, mekkora bunkó vagy! – Ekkor már a lépcsőfordulónál jártunk.
Alistair Frankie szobája felé sandított, mert aggódott, hogy felébreszti a
lárma, amit csaptam. Most vajon mit fog tenni? Rám akar mászni az
ágyneműs szekrény mögött?
– Kérlek, Sophie, ne haragudj. Beismerem, hogy hibát követtem el.
Ígérem, békén hagylak.
– Remélem is, Alistair! Te már negyvennyolc éves vagy, fogd már
fel! Nagyon sajnálom, hogy megcsókoltalak, nem kellett volna, de most
már felejtsük el. – Ezután sarkon fordultam, és lerohantam a lépcsőn.
Nem mentem vissza a konyhába, mert Maria úgyis megkérdezte volna,
hogy miért nem cseréltem ágyneműt a 7-es szobában. Inkább csendben
elosontam a bejárati ajtóig, kiléptem az utcára, és addig rohantam, amíg
úgy nem éreztem, most már kellő távolságra kerültem Alistairtől.
Akkor eldöntöttem: soha többé nem teszem be a lábam a szállodába.
 Huszonnyolcadik fejezet

Frankie

LEFÉKEZEK a helyi újság szerkesztősége előtt. Megkönnyebbülve

látom, hogy Daniel Astrája a parkolóban áll. A hatvanas évekbeli
épület, rajta The Oldcliffe Advertiser nagybetűs felirattal a
városszéli ipartelepen található. Már tizenöt éves korunkban is
épp így nézett ki, emlékszel, Soph? Akkoriban újságíró akartál
lenni, bár gyakran változtattad az elképzeléseidet. Csak azt
tudtad biztosan, hogy kreatív szakmát szeretnél. Én ezzel sosem
tudtam azonosulni, valahogy mindig nevetségesnek tartottam az
efféle dolgokat, így a szakmai gyakorlatunk során én a telefonos
üzenetek átadását vállaltam, míg te árnyékként követted az
újságírókat a terepmunkáikra.
Amióta megtaláltam a legújabb borítékot, számtalanszor
próbáltam hívni Danielt, de sosem vette fel, így végső
kétségbeesésemben beültem az autóba és idejöttem a
munkahelyére. Úgy éreztem, muszáj valamit tennem, képtelen
lettem volna tovább egyedül maradni az apartmanban.
Még most is remeg a lábam, ahogy belépek az épületbe.
Senki sincs a recepción, így továbbmegyek az irodahelyiségbe. A
szalagfények végig égnek, annak ellenére, hogy csak egyetlen nő
görnyed a számítógépe felett. Ahogy belépek, mosolyogva rám
néz. A húszas évei közepén járhat, hosszú haját copfba fonta.
Ismerős, mintha már láttam volna valahol. Vajon hol lehetnek a
többiek?
– Szia, Trish vagyok – mondja, miután bemutatkozom. Azt
hiszem, őt láttam tegnap este Daniellel. – Érkezett egy sürgős
sztori, itt maradtam telefonügyeletben – magyarázza.
Akkor tehát ezért nem jött el Daniel Jezhez. – Daniel is
elment? Láttam kint a kocsiját – kérdezem tőle.
– Nem, itt kell lennie valahol – feleli a szemöldökét ráncolva,
majd egy gyors bocsánatkérés után felveszi a csengő telefont.
Ezután hátat fordít, és lejegyez valamit egy jegyzettömbbe.
Kihasználva az alkalmat az üvegajtós iroda felé lépek.
„Szerkesztő” áll a táblán. Gondolom, ez Daniel szobája. Belépek,
de üres, a számítógép viszont be van kapcsolva.
Kíváncsi vagyok, min dolgozhat éppen, ezért odalépek az
asztalához, de amint meglátom, mi lapul rajta, ijedtemben a
számhoz kapom a kezem. Daniel kinyomtatott az internetről egy
oldalt, amely különféle emberi lábakat ábrázol, amelyeket partra
sodort az óceán.
„… az áldozatok végtagjai azért maradnak fenn a vízben,
mert a vízi élőlények nem képesek megenni a gumitalpú
lábbeliket. Így a maradványok akár évekig vagy évtizedekig is
érintetlenül maradnak a tengerben..- olvasom a cikkben.
– Frankie! Mit csinálsz te itt? – kérdezi Daniel, mire
ijedtemben hátraugrom.
Gyorsan mellém lép, kattint az egérrel, bezárja az oldalt. A
szeme szikrát szór.
 – Mit szaglászol a gépemnél? – kérdezi dühösen.
– Én nem szaglászom… csak nyitva volt – felelem, miközben
émelyegni kezdek a látványtól. – Egyébként miért olvasol
levágott lábakról?
– Csak meg akartam érteni néhány dolgot a szerdai nap előtt
– vágja rá Daniel, kerülve a szemkontaktust. Zavarában
rendezgetni kezdi az iratokat az asztalán.
Ha Daniel lábmaradványok után kutat a Google-ban, akkor
tisztább képet kap az eltűnésedről, Soph?
Ez egészen hátborzongató.
Hirtelen dühös leszek Danielre. Most csak szórakozik velem?
– Egyébként hol voltál eddig? – kérdezem kiabálva. –
Megbeszéltük, hogy együtt találkozunk Jezzel, de így kénytelen
voltam egyedül beszélni vele!
– Komoly sztorim akadt, elsodort a munka – feleli komor
arccal, majd megdörzsöli a szemeit. Nyúzottnak látszik; csak
most látom rajta, milyen felelősségteljes a munkája.
– Felhívhattál volna – mondom szemrehányóan.
– Ne haragudj – feleli Daniel.
– Történt azóta még valami – kezdem, majd beszámolok
neki Jane-ről, a cumiról és az újabb borítékról. – Megint az én
nevem áll rajta. Visszajössz velem? Félek ott egyedül – kérdezem
tőle.
– Te félsz?! Nahát, Lady Frankie, ilyesmit nem hallunk
gyakran tőled! Adj még tíz percet, hogy ezt befejezzem, utána
elkísérlek. A helyettesem néhány perc múlva itt lesz, ő majd
átveszi a munkát.

Miután felértünk a lépcsőn a hotelben, remegő kézzel a

hármas ajtóra mutatok. Újra elmesélem Danielnek a történteket.
Nem szól, csak a szemöldökét ráncolva hallgat. Lenyomja a
kilincset, és belép az ajtón. Azóta se zárta be senki a lakást.
Daniel hangosan köszön, van-e ott valaki, majd bemegy a
nappaliba. Félek egyedül kint maradni, úgyhogy inkább utána
megyek. A lakásban minden ugyanúgy áll, ahogy egy órája
hagytam.
– Nincsenek használati tárgyak. Látszik, hogy nem lakik itt
senki – magyarázom Dánielnek. – Úgy tűnik, valaki csak arra
használja ezt az apartmant, hogy ocsmány leveleket írogasson
nekem. De ki tenne ilyet? Tudod, kié ez a lakás? – kérdezem.
Daniel háttal áll nekem, és az ablak melletti asztal fölé hajol.
Kézbe veszi a borítékot, és felém fordul. – Ez ugyanolyan, mint
amiket eddig is kaptál? – kérdezi.
– Persze! – vágom rá türelmetlenül, mire Daniel
elgondolkodva a borítékra bámul. – Azt mondtad, rajta áll a
neved és a címed, de ezen nem látható semmi.
Idegesen kikapom a kezéből a borítékot. Valóban üres.
– Ezek szerint egy egyszerű barna boríték miatt ijedtél így
meg? Egy közönséges, üres boríték miatt, amit minden második
ember használ? – kérdezi ingerülten.
 – De hát… – kezdem zavartan, mintha azt várnám, hogy egy
varázsütésre visszakerüljön a nevem a borítékra. – Nem értem.
Tényleg rá volt írva! – bizonygatom, majd Daniel felé dobom a
borítékot. Még arra sem veszem a fáradságot, hogy jól célozzak,
így a papírdarab a földre hullik. Idegességemben négykézlábra
ereszkedem, és kutatni kezdek az asztal alatt. – Biztos lefújta a
huzat az asztalról! – mondom kétségbeesetten, majd felállók és
leporolom a nadrágom. Daniel megdöbbenve bámul rám. Látom
rajta, hogy nem hisz nekem. – Hidd el, hogy itt volt! –
győzködöm halkan, könnybe lábadt szemmel.
– Frankie, te teljesen kimerültél! Aggódom érted – mondja
lágyan, miközben közelebb lép felém.
– Semmi baj, jól vagyok – mondom szipogva. Most nem
törhetek össze, pedig legszívesebben Daniel karjaiba omlanék, és
bebújnék a hosszú, fekete kabátja alá. Eddig olyan erős voltam,
csak még egy kicsit kell kibírni, Soph.
Óvatosan megtörlöm a szemem a ruhám ujjával, hogy
legalább a maradék sminkemet ne kenjem el. – A váza! – kiáltok
fel hirtelen megrökönyödve. – A váza, az asztalon! Eltűnt!
– Milyen váza? – néz rám Daniel kérdőn.
A félelem újra átjárja minden porcikámat. Most már tényleg
fogalmam sincs, mi folyik itt. – Itt volt egy váza, és a macska
lelökte… Az üvegszilánkok a földön hevertek, de most
nincsenek sehol! Valaki összetakarította. Valaki itt járt, és elvitte
a borítékot! – Hallom magam, ahogy sikítozom. Utálom, hogy
ilyen kétségbeesett vagyok.
 – Frankie, ennek semmi értelme! – szól Daniel, mire
megpördülök, és a szemébe nézek.
– Dehogy nincs! Valaki szórakozik velem, nem látod? Meg
akar félemlíteni. Csak tudnám, miért.
Daniel gyengéden megfogja a karom, és kivezet a lakásból. –
Gyere, menjünk innen.
Daniel becsukja magunk mögött az ajtót, majd bemegy az
apartmanomba. Rettegve követem őt, mert az az érzésem támad,
hogy biztosan járt itt valaki a távollétemben. Mint egy
megszállott, szobáról szobára járok, még az ágy alá és a
szekrényekbe is benézek.
– Franks, te kezdesz becsavarodni! – szól Daniel, mire
ijedtemben nagyot ugrom.
– Azt mondtad, a többi apartman üres! – mondom,
szembefordulva Daniellel. – Pedig láthatóan nem azok.
Éjszakánként csecsemősírást hallok. Vajon honnan jön ez a hang?
Az alattam lakó hölgy azt állítja, hogy nála nincs semmiféle
gyerek, mégis láttam egy cumit a kezében. Ügy érzem, mintha
valaki szándékosan ki akarna készíteni – teszem hozzá, most
már a dühtől zokogva, mert képtelen vagyok tovább tartani
magam.
Látom Danielen, hogy megdöbbenti a kitörésem, pedig nem
játszom meg magam. Az eddig elfojtott könnyek előtörnek
belőlem, és a szavaimat sem tudom kontrollálni többé.
– Látom Sophie-t – kezdem. – Látom, ahogy figyel engem.
Hol a mólónál áll, hol a házig követ. Néha a nevemet mondja,
mintha beszélni akarna velem, vagy mintha figyelmeztetni
akarna… Most biztos, hogy új vendég költözött a szemközti
lakásba. Tudom, hogy ő írja nekem a szörnyű üzeneteket…
Fogalmam sincs, mit tegyek! – Elszégyellem magam, amiért így
kitörtem, és a kezembe temetem az arcom. Mindig össze tudom
szedni magam, még a legnagyobb stresszhelyzetekben is, de
amióta visszatértem ide, úgy érzem, mintha nyitott könyv
lennék.
Daniel szótlanul a karjaiba von. Néhány percig pityergek a
mellkasán, majd erőt veszek magamon és abbahagyom. – Bocs,
hogy kiborultam – kezdem szipogva. Képtelen vagyok a
szemébe nézni. – Sajnálom, amit Sophie-ról mondtam. Tudom,
hogy valójában nincs itt; csak a képzeletem szüleménye az egész.
– Franks – szól Daniel suttogva. – Szerintem a szemben lévő
lakás üres. Én sem tudok magyarázatot adni a vázára és a
borítékra, de hidd el, nem úgy tűnik, mintha bárki is lakna ott –
mondja, majd finoman letöröl egy könnycseppet az arcomról. –
Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Nem kellett volna
kérnem, hogy elgyere. Nem gondoltam volna, hogy ennyire
megvisel. És amit Sophie-ról mondtál… megértem. Én is évek
óta azt képzelem, hogy látom őt. Ez történik mindenkivel, ha
meghal valakije, akit nagyon szeretett.
Nem próbálom megmagyarázni Danielnek, hogy ennél azért
többről van szó. Hiszen amikor látlak, annyira valóságos vagy,
mint amikor a bátyád áll előttem. Nem csak arról van szó, hogy
látok egy sudár, szőke árnyat, aki eszembe juttat, hanem tudom,
hogy tényleg te vagy az. Tudom, hogy valóban itt vagy. Olyan
biztos vagyok ebben, mint ahogy itt állok. Csak az ittléted okát
nem tudom. Talán bosszút akarsz állni, amiért nem álltam ki
melletted azon az éjszakán? Vagy figyelmeztetni akarsz
valamire, hogy segíts nekem? Sosem hittem a szellemekben, ez
inkább a te szokásod volt, de most…
Daniel puszit nyom a fejemre. – Feltettem egy teát – mondja.
– Jót fog tenni. Szerintem egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy
megtudjuk, mi történt a húgommal.
Miután Daniel kiment a hálószobából, bemegyek a
fürdőszobába, lemosom az arcom, megigazítom a sminkem és
megfésülködöm, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A
sírástól feldagadt a szemem, és fényesen csillog a zöld íriszem.
Mire visszamegyek a nappaliba, Daniel már kényelembe
helyezte magát a kanapén. Elhúzom a függönyt, de most
szándékosan nem nézek ki az ablakon, csak erősen a drapériára
meredek, mégis megint magam előtt látom az arcod és a
mosolygó, zöld szemed. Ijedtemben a szívemhez kapok. Úgy
látszik, teljesen felemésztett a bűntudat, hogy annak idején nem
tudtalak megmenteni.
– Mi a baj, Franks? – kérdezi Daniel, amivel sikerül
visszarántani a jelenbe.
– Semmi, jól vagyok – felelem mosolyogva. Inkább már nem
mondok többet, Daniel már így is azt gondolja,
megbolondultam.
– Csak azt hiszem, elrontottam a gyomrom.
 – Ülj már le, az Isten szerelmére! Már csak az hiányzik, hogy
szívrohamot kapj – mondja viccesen, de azért hallom az
aggodalmat a hangján. Leülök mellé a kanapéra, és
belekortyolok a teámba. Cukrot is tett bele, de most nem bánom.
Kell az energia a megtépázott idegeimnek.
– Szeretnéd, hogy itt maradjak éjszakára? – kérdezi. –
Aludhatnék a kanapén.
Legszívesebben megosztanám vele az ágyam, hogy egy kicsit
lazítsak, de tudom, nem tehetem.
Tudom, hogy most nem vagyok beszámítható állapotban,
ráadásul Danielnek van barátnője. Ez a felajánlás azért igazán
kedves tőle. Nem szívesen bántom meg, de azért megkérdezem:
– És mi lesz Miával?
– Meg fogja érteni – feleli Daniel, de látom rajta, hogy
füllent. Tudom, hogy Mia nem fog örülni, hiszen fordított
esetben engem is zavarna a dolog.
– Köszi, Dan – mondom neki, miközben megszorítom a
kezét –, de mindketten tudjuk, hogy Mia haragudna érte. – Nem
akarok több bajt okozni.
Daniel még egy órát velem marad, ennivalót is rendelünk.
Daniel lemegy az udvarra telefonálni, mert az apartmanban nem
jó a térerő. Nyitva hagyom neki a bejárati ajtót, miközben a
konyhában ácsorgok, hogy rálássak a lépcsőházra, hátha
felbukkan a szemközti szomszéd. Daniel nem hisz nekem, de én
tudom, mit láttam. Biztos, hogy lakik ott valaki. Még ha nincs is
itt mindig, mert biztos csak a levélírásra használja a lakást.
Gondolom, hajnalban lopózik be, amikor senki sem látja. Nem
tudom, ezzel mit akar elérni. Talán végleg el akar ijeszteni
innen? Legszívesebben visszaszáguldanék London biztonságába,
de még nem megyek el. Néhány szemét üzenet nem űzhet el
innen. Daniel piros orral tér vissza. A haját hópelyhek díszítik.
Evés közben mindenről beszélgetünk, csak rólad nem. Miután
elpusztítottuk az összes indiai kaját, amit rendeltünk, Daniel
hazaindul. – Ne kísérj ki, kitalálok – mondja, amikor elkezdem
felhúzni a csizmám. Búcsúzóul puszit nyom az arcomra, mire
legszívesebben megcsókolnám.
Szomorúan csukom be Daniel után az ajtót. Az apartman
most megint üres. Dobok néhány fahasábot a tűzre, és megiszom
még egy pohár bort. Holnap megint pótolnom kell a készletet.
Rengeteget iszom, amióta itt vagyok. A hotelek helyett most már
folyton te jársz az eszemben, Soph. Újra te töltőd ki a
gondolataimat, mint azokban a hetekben és hónapokban, miután
eltűntél.
Akárcsak a többi estén, kihozom a takarót a hálószobából, és
ledőlök a kanapéra. Az ágyneműnek még mindig Mike-illata
van. Kicsit bánom, hogy elküldtem; jólesne most a társasága.
Ma este egész jól funkcionál a tévé, ezért belekezdek egy
sorozatba. Miután elpusztítom a teljes üveg bort, ahogy vagyok,
ruhástul mély álomba merülök. Csakhogy óramű-pontossággal,
éjjel kettőkor megint csecsemősírásra riadok fel. Mindig
ugyanakkor zendít rá. Csendben hallgatom a kisbabát, miközben
próbálok nem tudomást venni arról, mennyire libabőrös lettem.
Mintha valaki hideg levegőt fújna a karomra és a nyakamra. A
baba ritmusosan sír; úgy öt percre abbahagyja, aztán megint
rázendít.
Abbahagyja, elkezdi… abbahagyja, elkezdi… Nem is tudom,
mire emlékeztet…
Gyorsan felpattanok a kanapéról, és lábujjhegyen a bejárati
ajtóhoz tipegek. Kinézek a kukucskálón. Vajon honnan jön a
sírás? A lépcsőház halvány fényében árnyak cikáznak, de
próbálom megnyugtatni magam, hogy nincs ott senki. Azt
hiszem, nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy egyedül
kimerészkedjek az éjszaka közepén. Ösztönösen visszaszaladok
a nappaliba, és felkapom a kandallóról az ezüst gyertyatartót.
Fogalmam sincs, mit kezdjek vele, de fegyverrel a kezemben
nagyobb biztonságban érzem magam.
Lehet, hogy van valaki a lépcsőházban, és bántani akar.
Ahogy Daniel mondja, bosszút akar állni.
Felkapom a kulcsot a gránit fedőlapos előszobaszekrényről,
és zokniban kiosonok a lépcsőházba, a gyertyatartóval a
kezemben. Az ablakban először halálra rémít a saját árnyékom,
de aztán elnevetem magam. Most tényleg úgy nézhetek ki, mint
egy futóbolond. Igaz, Soph?
Csendben és mozdulatlanul figyelek tovább. A csecsemő újra
rázendít. A szemközti lakáshoz settenkedem. Egyértelműen a
hármas apartmanból jön a hang, nem pedig az alsó szintről,
ahogy korábban gondoltam. Óvatosan lenyomom a kilincset. Az
ajtó megint nincs bezárva. Be kell mennem! Muszáj megtennem.
A sírást egyre hangosabban hallom. Markomban a
gyertyatartóval belépek az előszobába, és felkapcsolom a lámpát.
Minden pontosan ugyanúgy áll, ahogy korábban Daniellel
hagytuk. Kivéve a csecsemősírást.
Rettegve bemegyek a nappaliba. Az ordítás most már olyan
fülsüketítő, hogy önkéntelenül is a fülemhez kapom a kezem,
viszont nem látom sehol a kisbabát. Ekkor észreveszem, hogy be
van kapcsolva a számítógép. A fekete képernyőjén zöld
hullámok cikáznak. A felismeréstől kővé dermedek. Innen
származik a hang! Felvételről. De mi a fészkes fenéért tesz bárki
is ilyet?!
Az egérhez nyúlok, hogy lekapcsoljam ezt a borzalmat.
Valamennyire értek a számítógépekhez, mégsem tudom
leállítani a felvételt, bárhogy is nyomogatom a gombot.
Dühömben belerúgok az asztal lábába. Mi a fene folyik itt? Csak
lehalkítani tudom a gépet, így a lakás végre elcsendesedik.
Még mindig az íróasztal mellett állok, mint akinek földbe
gyökerezett a lába. A sötétség körülölel a nappaliban, csak a
számítógép fénye világít.
Hirtelen egy koppanást hallok, mire gyorsan megfordulok.
Azt hittem, egyedül vagyok itt. De ezek szerint mégsem. Mi van,
ha lesben áll az a személy, aki bekapcsolta a gépet? Ijedtemben
kirohanok a lakásból, amilyen gyorsan csak tudok. Bevágom
magam mögött az ajtót; még az sem érdekel, hogy nem
nyomtam le a kilincset, így valószínűleg nyitva maradt. Remegő
kézzel előveszem a kulcsom, majd a lakásban bezárom magam
mögött az ajtót, és kimerülve a földre rogyok.
Mi a fene folyik itt, Sophie?!
Muszáj összeszednem magam. Meg kell tudnom, ki bérelte
ki a hármas apartmant, de átkozódva jut eszembe, hogy itt nincs
wifi, így nem tudom megkeresni a Google-ban. Reggel az első
utam egy kávézóba fog vezetni, ahol van internet – fogadkozom
–, majd bebugyolálom magam a takaróba a kanapén. Még
mindig remegek. Megérintem a hajam. Most nem tudom
megállni, Soph. Érzem, ahogy csökken bennem a feszültség,
ahogy kitépek egy tincset. Pedig évek óta nem csináltam ilyet.
Még akkor sem, amikor elváltam Christophertől.
Legalább a csecsemősírást sikerült megszüntetnem,
nyugtázom magamban hisztérikus nevetéssel.
Megkeresem a telefonom, és felhívom Danielt. Még mindig
remeg a kezem. Tudom, hogy Mia dühös lesz, amiért éjnek
évadján hívogatom a pasiját, de most már képtelen vagyok
egyedül maradni. Imádkozom, hogy legyen annyi térerő, hogy
beszélhessek vele. Daniel végre, álmos hangon felveszi a
telefont. Azt még sikerül neki elmondanom, hogy jöjjön át, majd
megszakad a vonal.
 Huszonkilencedik fejezet

Sophie

1997. augusztus 11., hétfő

Gyáva vagyok. Amióta elszöktem a hotelből, nem mertem Alistair
szeme elé kerülni. Azóta itthon bujkálok, és gyomorhurutot színlelve
regényeket olvasok. Tudom, hogy nem maradhatok itthon örökre, előbb-
utóbb ki kell mozdulnom. Éjszakánként remegve felriadok, hátha
Alistair a ház előtt leselkedik rám, vagy az utcákat járja, hogy
megtaláljon. Mindig az az érzésem, hogy itt van a közelemben, és figyel
engem. Tudom, hogy hülyeség, hiszen csak meg akart csókolni, mégis
félek tőle. Sajnálom, hogy ennyire rögeszmésen azt gondolja, én is
szeretem őt, holott az egyetlen dolog, amit momentán érzek iránta, az
az undor. Szó szerint lever tőle a víz.
Tegnap Daniel egy hatalmas virágcsokorral a kezében állított haza.
Éppen a kanapén kuporogtam, mintha beteg lennék. Már egy hét eltelt
azóta, hogy legutoljára a hotelben jártam. Frankie másnap felhívott,
hogy kihúzza belőlem, mi történt. Egy pillanatra megijedtem, hátha
meghallotta, ahogy az apjával üvöltök a lépcsőfordulóban, de
szerencsére csak azt kérdezte, miért mentem haza. Neki is előadtam a
gyomorhurutos mesét, és hogy az orvos ágynyugalmat írt elő.
– Nézd csak, mit kaptál! Leon nagyon szerelmes lehet – nyújtotta
felém Daniel mosolyogva a virágcsokrot, de én nem tudtam örülni neki.
Ki se nyitottam a kísérőkártyát, mert tudtam, hogy nem Leon küldte.
Neki nincs pénze ilyen pazar csokorra. Leon felhívott néhányszor, de
egyszer sem hívtam át, azzal az indokkal, hátha fertőzök. Azóta nem
találkoztam Leonnal, amióta nálam aludt, és bár nagyon hiányzik, nem
merek a szeme elé kerülni.
Átvettem Danieltől a csokrot, összerándult a gyomrom. Mi
tagadás, tényleg gyönyörű: még sosem láttam ilyen hatalmas,
bársonyos szirmú rózsákat. A szemem könnybe lábadt, de nem a
boldogságtól, ahogy a bátyám gondolja. Bárcsak tényleg Leon küldte
volna!
„Tudom, hogy te is szeretsz. Nem adom fel” – állt a kártyán,
aláírás nélkül. Nem is kellett az aláírás.
Daniel észrevette a kétségbeesésemet, és mellém ült a kanapéra. –
Minden rendben? Anyuval aggódunk érted – mondta. Ezt most
hallottam először. Anyu eddig csak furcsán nézett rám, de nem mondta,
hogy aggódik. Miután hazaért az éjszakai műszakból, hallottam, hogy
bekukucskált a szobámba, de úgy tettem, mintha mélyen aludnék.
Aztán délután, miután felkelt, főzött nekem levest, hogy egyek valamit.
Azt mondta, tudja, hogy nincs étvágyam, de legalább néhány kanállal
erőltessek magamba. Kezdem tényleg betegnek érezni magam.
– Nem vagyok jól, benyaltam valami bacit – mondtam Danielnek
magyarázatképp, de a tekintetéből ítélve nem voltam túl meggyőző.
Daniel mindenkinél jobban ismer. Még Frankie-nél is. – Megyek, vízbe
teszem a virágot – próbáltam elmenekülni a további kérdései elől.
Jólesett, ahogy a vízsugár ráfolyt a karomra. Közben a szemetes felé
sandítottam. Legszívesebben kidobtam volna a csokrot. Hirtelen
megcsapott a tegnap esti káposzta rothadó szaga, így gyorsan távolabb
mentem a szemetesvödörtől, mielőtt elhánytam volna magam.
Anyu lépett be a konyhába elnyűtt köntösében, kócosan.
Panaszkodott, hogy nem tud aludni. Természetesen rákérdezett a
virágcsokorra, én pedig még természetesebben azt hazudtam, hogy
Leontól kaptam. A hazugság hazugságot szül. Anyu kivette a kezemből
a csokrot, mondván, majd ő beteszi a vázába. Azt mondta, olyan fehér
vagyok, mint a fal, és visszaküldött az ágyba.
Tegnap délután aztán, amint Leon megjelent az ajtóban, Daniel
nyomban cukkolni kezdte a virágok miatt. – Fogalmam sincs, miről
beszélsz! – vágta rá Leon mogorván, égő arccal. Gyorsan becibáltam
Danielt a konyhába, és ráförmedtem, hogy most már húzzon el a fenébe.
– Miféle virágokat kaptál? – kérdezte Leon, miközben bekísértem a
szobámba. Leon kis híján hasra esett az ágyam mellett tornyosuló
könyvekben.
– Ja, semmiség, biztos Frankie családja küldte. Csak Daniel azt
gondolta, hogy tőled származik – feleltem színlelt könnyedséggel, de
nem sikerült becsapnom Leont. Ahogy elkaptam róla a tekintetem,
furcsán méregetni kezdett, mint aki olvasni akar a gondolataimban.
Mindig is bénán hazudtam.
– Nem vagy túl jó színben – szólt Leon. A hajam kócos copfban
lógott, és sminket sem viseltem, így tudtam, hogy nem vagyok a legjobb
formámban. Sötét karikák virítottak a szemem alatt, és az arcom is
nyúzott volt. Alig ettem valamit a napokban, ezért túl bő lett rám a
farmerem. Nem szabad tovább fogynom; nem akarok piszkafa lenni a
strandon.
 – Most már sokkal jobban vagyok, hogy itt vagy – mondtam
Leonnak őszintén. – Hiányoztál.
Leon leült az ágyam szélére, és szomorú szemekkel nézett rám. Úgy
éreztem, most még jobban szeretem őt. – Át akartam jönni, de nem
engedted. Azt hittem, valamit rosszul csináltam…
Megálltam Leon előtt, és majdnem elsírtam magam. – Mindent
nagyon jól csináltál. Csak aggódtam, nehogy te is beteg legyél.
Leon befűzte a hüvelykujját a farmerem övtartójába, és közelebb
vont magához. – Te is nagyon hiányoztál nekem! – Ezután Leon
hátradőlt, és magához húzott. Így pihentünk összefonódva, a papagájos
ágytakarómon, hogy bepótoljuk a külön töltött időt.
Akkor úgy éreztem, ezután már nem történhet semmi baj. Leon
mellett biztonságban érzem magam.
 Harmincadik fejezet

Frankie

ÁLMOMBAN arcokat látok. Arcok kísértenek a múltból. A tiéd,

Leoné, Helené, Dánielé, Jasoné, sőt még a húgáé is. Nem
emlékszem a nevére, csak a szomorú arcocskájára, ahogy állt a
temetésen a tömegben. Évek óta nem gondoltam rá, de most,
hogy újra itt vagyok, az anonim levelek felkavarták az
érzelmeimet és felelevenítették a bűntudatomat.
Szörnyen nyugtalanul aludtam. Amikor végre
elbóbiskoltam, kis idő múlva felriadtam, és megint minden
kezdődött elölről. Reggel megkönnyebbültem, amikor
megláttam, hogy a a függönyök résein beszűrődnek a nap
sugarai. Először meglepődtem, hogy a hálószobában ébredtem,
de aztán eszembe jutott, hogy éjjel fél háromkor felhívtam
Danielt. Tizenöt perc múlva, kócosan és álmos vigyorral meg is
jelent az ajtóm előtt. Akkor hasított belém az ijesztő felismerés,
hogy mennyire szeretem őt. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé,
Soph. Szerelmes vagyok a bátyádba. Daniel az elmúlt napokban
igazi támaszt jelentett nekem, amit az utóbbi években már
nagyon hiányoltam. Őszintén szólva, azt hiszem, mindig is
tetszett nekem, csak úgy gondoltam, hozzám egy független,
titokzatos, ambiciózus férfi illik. Így inkább Jezre, Leonra vagy
Jasonre vetettem szemet. Pedig mindig is egy megbízható,
hűséges társra lett volna szükségem, akire lehet számítani.
Mindig is el akartam menekülni a múltam elől, pedig amire
igazán szükségem volt, végig itt volt a szemem előtt.
De Daniellel mégsem jöhetek össze. Igaz, Soph?
Lerúgom magamról a paplant, és felkapom a
fürdőköpenyem. Beosonok a nappaliba. Daniel a kanapén
kuporog, teljesen felöltözve. Csak félig takarózott be, a lába
pedig túl hosszú ahhoz, hogy kinyújtsa a szófán. Békésen alszik
még, néha szusszan egy nagyot. Szívesen elsimítanám a haját az
arcából. Megállok előtte, és csak bámulom néhány percig,
miközben eszembe jut, milyen szerencsés ez a Mia. Danielnek
hirtelen kipattan a szeme. Csodálkozva néz körbe, majd
végigmér a köntösömben, amiből egy kicsit kilátszik a
dekoltázsom. Tudom, olcsó trükk, de ismersz, Soph, milyen
vagyok, és azóta se változtam.
Daniel egy fájdalmas nyögés kíséretében felül a kanapén, és
végigsimítja borostás állát. – Hány óra?
– Nyolc múlt. Feltettem egy teát. – Miközben bemegyek a
konyhába, már hallom is Daniel tiltakozását. Lábait átlendíti a
karfán a padlóra. Biztos vissza akar rohanni Miához. Már
többször is eszembe jutott, hogy nézhet ki a lány. Daniel sosem
beszél róla, bár a hallgatása talán több mindent elárul.
Várom, hogy felforrjon a víz a teához. Daniel megáll az
ajtóban. Szinte teljesen kitölti az ajtókeretet. A haja égnek áll, az
inge gyűrötten lóg ki a nadrágjából. – Ne haragudj, Franks,
mennem kell – kezdi. – Muszáj hazamennem és lezuhanyoznom,
mielőtt dolgozni megyek. – Ezután színpadiasán csókot dob
felém, majd megígéri, hogy hívni fog. Azt hiszem, nem vette
észre, mennyire elszomorít, hogy elmegy. A lakás megint üresen
tátong nélküle.

Lezuhanyozom, felöltözöm, magamba erőltetek néhány

kanál zabkását. Rápillantok az órára a konyhában. Nyomasztóan
lassan telik az idő. Még csak fél kilenc. Ma találnom kell egy
kávézót, ahol van wifi, hogy megtudjam, ki bérelte ki a
szemközti lakást, de nem hiszem, hogy kilenc előtt egy is
kinyitna. Furcsa ez a gyereksírás… mintha valaki mindenről
tudna, Soph… De vajon ki lehet az?
Amikor Daniel betoppant az éjszaka, sírva és remegve talált
rám. Daniel ezután bedugta az orrát a szomszéd apartmanba,
majd próbált megnyugtatni az elméletével, hogy biztos csak
valaki elfelejtette kikapcsolni a számítógépen az időzítőt, és hogy
a sírásimitációt biztos nem nekem szánták. Szerinte számtalan
oka lehet annak, miért rögzít valaki gyerekhangokat,
magyarázta, miközben végig fogta a kezem.
Daniel mindenre talál racionális magyarázatot, de a lelkem
mélyén érzem, hogy ezt kifejezetten nekem szánták. A nekem
címzett borítékot is láttam, hiába tűnt el később egy
varázsütésre.
Eszembe jut, mit mondott Jez, hogy megvádolta Danielt.
Amikor rákérdeztem Danielnél, csak a vállát vonogatta, majd
közölte, hogy Jez hülyeségeket beszél, mert nem Daniel volt az,
akivel aznap éjjel veszekedtél a mólónál. A bátyád mindig is
egyenes volt; minden gondolata és érzése az arcára van írva, és
mindig hangot adott a véleményének.
Tegnap azonban… úgy éreztem, hogy valamit eltitkol
előlem.
Valaki ki akar készíteni a csecsemősírással, ami kegyetlen
tréfa. Emlékszem, egyszer említettem Danielnek, mennyire
vágyom egy gyerekre. Ő volt az egyetlen Oldcliffe-ben, akinek
bizalmasan elmeséltem ezt. De elhessegetem a gondolatot, hogy
ő lehetett a tettes, mert annyira szörnyű, hogy még gondolni sem
tudok rá.
Bíznom kell Danielben. Emlékszem, mennyire szeretett
engem, és a mai napig törődik velem. Csak erre szabad most
gondolnom, mert Dánielen kívül senkim sincs.
Lehunyom a szemem, és megmasszírozom a homlokom. A
fejem lüktet a hasogató fejfájástól. Nem csoda, hiszen alig
aludtam a napokban, ráadásul szinte mindig azon a nyomorult
kanapén tört rám az álom, egy üveg bor után. Az előttem álló hét
olyan, mintha dugóban ácsorognék az autósztrádán. De most
nem mehetek haza, hacsak nem akarok együtt lakni a zsörtölődő
expasimmal. Amióta hazaviharzott, semmit sem hallottam felőle.
Megiszom a maradék kávém, majd betuszkolom a laptopom
és a mobilom a táskámba. Rettegve állok meg a bejárati ajtó előtt.
Vajon mi fogad a lépcsőházban? Vajon a szemközti ajtón át
leselkedik rám az, aki a gyereksírással terrorizált?
 Halkan becsukom magam mögött az ajtót, és kiosonok a
lépcsőházba. A téli nap csak erőtlen fényt ad az íves ablakon át a
sötét lépcsőfordulóban.
A szemközti ajtót csukva találom. Kíváncsi vagyok, vajon
kulcsra zárta-e valaki, amíg Daniellel aludtunk.
Hirtelen recsegést hallok a lábam alatt. Egy újabb barna
boríték néz vissza rám a csizmám sarkánál. Lehajolok érte, és
felveszem. Megrökönyödve látom, hogy a bal felső sarkán
vérnyomok vannak. Olyan, mint egy túlvilági pecsét.
Felismerem: ez ugyanaz a boríték, amelyet tegnap találtam az
íróasztalon. Ugyanaz a boríték, amely rejtélyes módon eltűnt.
Idegesen feltépem. A nagy papíron csak egyetlen mondat áll:
FIGYELLEK.
Végigfut a hideg a hátamon, miközben felkapom a fejem,
hátha valóban figyel valaki a szemközti lakásból, de persze a
hófehér ajtón és az ezüstszínű ajtószámon kívül semmit sem
látok.
– Baszd meg! – kiabálok az ajtó felé. A nyomaték kedvéért a
középső ujjam is feltartom. Legszívesebben lerohannék a
lépcsőn, és addig futnék, amíg a lábam bírja, de nem teszem.
Higgadtan elindulok lefelé, miközben próbálom elhessegetni a
gondolatot, hogy valaki valóban az életemre tör.
Megkapaszkodom a lépcső korlátjában. Szédülök a félelemtől.
Csak miután kinyitottam a nehéz bejárati kaput, és
átgázoltam a jeges kavicsokon, hogy végre beüljek az autóm
biztonságába, csak akkor engedem meg magamnak, hogy
elsírjam magam.
Most már nem tagadom, Sophie. Félek. Nagyon félek.

Csodák csodájára találok egy kávézót a főút közelében, ahol

van internet. Egy macskaköves utcában, majdnem a régi
hotelünk mögött található. Kicsi és üres. Bár a helyiség nem a
tengerre néz, miközben beülök a sarokba az ablak mellé, még
innen is hallom a sirályokat, és érzem a sós levegő illatát, ami
tudatosítja bennem, hogy még mindig Oldcliffe-ben vagyok.
A pincérnő próbál beszélgetésbe elegyedni velem, miközben
kihozza a kávét és a croissant-t. – Még sosem láttam itt – mondja
erős nyugati tájszólással, majd leteszi elém a tejeskávém.
Americanót rendeltem, de olyan bután nézett rám, hogy végül
egy tejeskávéban maradtunk. Csodálkozom, hogy nem ismer.
Szerintem ő az egyetlen a városban, aki még nem tudja, ki
vagyok.
A pincérnő megáll az asztalom előtt, végigsimít a kötényén,
majd tetőtől talpig végigmér. Felpillantok rá. Vörös hajú,
szeplős. Korombéli lehet. A blúzán egy kitűzőn ott a neve,
ismerős, lehet, hogy egy iskolába jártunk.
– Te vagy Frankie, igaz? – mondja, miközben élénken
kutatni kezdek az emlékeim között, hogy nekem is eszembe
jusson a neve. Rámosolygok.
 – Jenny vagyok – folytatja. – Jenny Powell. Az osztálytársad
voltam, emlékszel? – Ezután Jenny zavarában babrálni kezd a
jegyzetfüzetével és a tollával, miközben lefagy az arcáról a
mosoly. Ezek szerint ő emlékszik rám. Ugyanígy néztek rám az
emberek az eltűnésed után. – Szörnyű, ami történt – mondja a
fejét csóválva. – Tudod, Sophie Collier eltűnése az egész várost
megrázta, és nemrég hallottam, hogy most már biztos, hogy
meghalt – néz rám sajnálkozva, miközben felcsillan a szemében
a remény, hogy most megtudhat néhány szaftos pletykát a
legjobb barátnődtől. – Ezért jöttél vissza? Hogy kiderítsd, mi
történt? – faggatózik tovább, de nem hagy szóhoz jutni. – Olyan
régen történt! Tizennyolc éve, igaz? – A kérdésére csak bólintok.
– Ez borzasztó! – mondja a tolla végét rágcsálva, átható
pillantásokkal. Most már emlékszem rá. Mindig olyan szoros
copfot hordott az iskolában, hogy azt képzeltem, az anyja biztos
kapkodva, a haját tépve fésülte meg reggelenként, nehogy egy
tincs is kiszabaduljon napközben. Emlékszem, Jenny Helen
barátnője volt, és veled is szeretett beszélgetni, persze csak
akkor, ha nem voltam a közeledben.
– Nagyon szerettem Sophie-t – mondja halkan. – Ő mindig
kedves volt velem, és Helennel is, pedig mi voltunk a nyomik a
suliban – teszi hozzá nevetve, de szavai mögött sértettséget
érzek.
Mindig is az ilyen nyomikkal barátkoztál, Soph, hiszen te is
egy voltál közülük, amíg a védőszárnyaim alá nem vettelek.
 – Sophie nagyon aranyos volt – mondom Jennynek. –
Mindenki szerette.
Mindig is azt gondoltam, hogy sokkal kedvesebb vagy, mint
én. Nem érdemelted meg a sorsod, Soph.
Jenny együttérzőn a vállamra teszi a kezét, mert látja rajtam,
hogy elszomorodtam. – Nagyon sajnálom. Most biztos nehéz
lehet neked itt, a régi emlékekkel.
Ezt én is megerősítem. Főleg, hogy folyton itt vagy velem,
amit persze nem árulok el Jennynek.
– Le kellene már bontani az a ronda régi mólót. Csak bántja
az ember szemét – mondja Jenny. – Ráadásul veszélyes is. Nem
értem, miért hagyták meg ennyi éven át!
Tudom, hogy ezzel nem értenél egyet, Soph. Te minden régi
dolgot szerettél.
– Igen, tényleg lebonthatnák.
Jenny melegen rám mosolyog, majd magamra hagy, és
odalép egy másik vendéghez.
Belekortyolok a harmatgyenge kávéba, majd felmegyek az
internetre. Végre van kapcsolat. Felmegyek a földhivatal
oldalára, hogy megkeressem a tulajdonosok listáját. Meglepően
könnyen megy. Beütöm a pontos címet, az irányítószámmal
együtt. A szívem a torkomban dobog. Borravalót kellene adnom
Jennynek. Lehajolok, hogy elővarázsoljam a táskámból a
pénztárcám. Körbenézek, hogy biztos nem figyel-e senki, de
rajtam kívül csak egy idősödő úr ül a parányi helyiségben,
újságjába mélyedve az ablaknál. Várom, hogy végre megjelenjen
az eredmény a keresőben. Izzad a tenyerem, és émelyeg a
gyomrom.
De amint meglátom a nevet, felsikoltok, így az öregúr is
odakapja a fejét. Elhomályosodnak a szemem előtt a betűk:
Oldcliffe-on-Sea, Somerset, Beaufort villa, 3. apartman.
Vétel dátuma: 2004. szeptember.
Tulajdonos: Mr. Leon James McNamara.
 Harmincegyedik fejezet

Sophie

1997. augusztus 12., kedd

A hazudozásaim teljesen megmérgezték a kapcsolatom Leonnal.
Távolságot szült közöttünk, amit már nem lehet áthidalni. Szörnyű
bűntudat gyötör a hülyeségem miatt. Mindez csak az egómnak kellett.
Mégis, mit értem el vele, hogy megcsókoltam Alistairt? Először
legyezte a hiúságomat, mert a kamaszkori álmom beteljesülését láttam
benne, hogy a gebe, pattanásos kislány elégtételt szerzett, így
kívánatosnak éreztem magam. Mekkora idióta voltam! Utálom magam
ezért. Abban az őrült pillanatban csak a bizonytalanság szólalt meg
bennem, és az örök másodhegedűs szerep Frankie mellett. De most nagy
árat kell fizetnem érte.
Hála a gyomorhurut-mesémnek, sikerült elkerülnöm Alistairt, és
tegnap reggel megtudtam, hogy a kiadói állást is megkaptam Ealingben.
A hír hallatára annyira megkönnyebbültem, hogy örömömben elsírtam
magam. Anyukám mégis ijedt, amikor meglátott, de aztán a levelet
olvasva megnyugodott, hogy csak a boldogságtól pityergek.
Megígértettem vele és Daniellel, hogy egyelőre nem szólnak senkinek a
dologról.
Az értesítés azt jelentette, hogy el kell hagynom a szülői házat.
Szükségem lenne még a régi állásomra a halasbódéban. A hotelnél még
az is jobb, ha Stannel dolgozom. Miközben lesétáltam a partra,
próbáltam magamba fojtani az idegességem. Nem vettem észre, hogy
Alistair követett volna, az undorító autóját sem láttam sehol, mégis
olyan érzésem volt, mintha figyelne.
Szerencsére Stan újra felvett. Illedelmesen megköszöntem neki, és
örültem, hogy újra pénzt kereshetek. Sok pénzt kell gyűjtenem, ha
Londonba akarok költözni.
Leonnal megbeszéltük, hogy találkozunk a régi mólónál. Miközben
átsétáltam a városon, végig arról álmodoztam, hogy elköltözöm. Persze
azon is aggódom, hogy itt kell hagynom Leont, és rettegek, nehogy
Alistair Londonban is megtaláljon. Ez azt jelenti, hogy Frankie előtt is
titkolóznom kell, de nem kockáztathatok, nehogy kikotyogja az apjának
a terveimet.
Miközben végigmegyek a sétányon, hallom, hogy egy autó megáll
mellettem. Oda se kell néznem, tudom, hogy ő az. Késő délután lévén,
sok ember volt a környéken, így tudtam, nem vagyok veszélyben. A
sétány mentén nincs parkolósáv, persze ez nem akadályozta meg
Alistairt abban, hogy ott hagyja az autóját. Nem is értem, hogy képzeli.
Rá nem vonatkoznak a törvények? Próbáltam szedni a lábam, bár
tudtam, hogy néhány könnyed lépéssel úgyis utolér.
– Helló, Sophie! – szólított meg vidáman. – Most már jobban érzed
magad?
– Igen, sokkal jobban – feleltem magam elé meredve. Ha bármit is
csinál velem, sikítok. Csak segít valaki az idős hölgyek, kedves bácsik,
fiatal párok vagy pimasz kamaszok közül.
– Tényleg nem jössz már vissza a hotelbe? Hiányzol.
 Úgy döntöttem, a legjobb, ha nem állok szóba vele. Mintha ott se
lenne.
– Ezt nemnek veszem – mondja sajnálkozva. – Nagy kár!
Én csak mentem tovább, miközben végig azt mondogattam
magamnak, hogy „ne foglalkozz vele, ne foglalkozz vele!”
– Tudom, hogy szeretsz – tért ismét Alistair a tárgyra. – Tudom,
hogy legszívesebben velem lennél. Én várni foglak, Sophie. Nem adom
fel! Megkaptad a csokrot, amit küldtem? – kérdezte, de erre se feleltem
semmit.
Most egészen a régi mólóig követni fog? Mit fog szólni León?
– Tudod – kezdte könnyedén, mintha csak az időjárásról
beszélgetne –, úgy gondolom, annak idején már bebizonyítottam az
irántad érzett szerelmemet azzal, hogy nem árultam el a titkodat.
Tudod, még ’92-ből.
Azért se sétálok bele a csapdájába, pedig ez egyértelműen zsarolás.
Továbbra is céltudatosan haladtam előre, majd néhány másodperc
után észrevettem, hogy Alistair már nincs a nyomomban.
Hátrapillantottam, és a vállam felett láttam, ahogy megáll a járda
közepén, és integetni kezd.
– Akkor hamarosan találkozunk – kiáltott felém vidáman, majd
csikorgó kerekekkel végre elhajtott.
A régi mólóhoz közeledve egyre kevesebb embert láttam magam
körül. Egy idő után már csak a tenger hangját hallottam, ahogy a víz a
sziklákat nyaldossa. Féltem, hogy Alistair leparkolt valahol a közelben,
és megint utánam leselkedik. Megkönnyebbültem, amikor messziről
kiszúrtam Leont, ahogy a lámpaoszlopnak támaszkodik. Abban a
pillanatban legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívem, de féltem a
reakciójától. Lehet, hogy mindenről beszámolna Frankie-nek, ő pedig
soha többé nem állna szóba velem. Sose bocsájtaná meg, hogy
csókolóztam az apjával. És lehet, hogy Leon se állna mellém, mert azt
gondolná, én csábítottam el Alistairt. Ráadásul itt van még a Jason-ügy
is. Hány dologról kell még hazudnom neki?
Leon sugárzó arccal indult el felém, mintha hetek óta nem
találkoztunk volna. – Hogy vagy? – kérdezte. – Még egy kicsit gyengén
– feleltem, ami tulajdonképpen hűen tükrözte a valóságot.
– Jól vagy? Úgy reszketsz – szólt, miközben átöleltük egymást.
– Jól vagyok – suttogtam, és belenyomtam az orrom a
bőrdzsekijébe, aminek cigifüstszaga volt.
Leon csókot nyomott a homlokomra, majd finoman eltolt magától. –
Gyere, menjünk fel hozzám. A változatosság kedvéért, most üres a lakás
– mondta Leon, majd kézen fogott. Séta közben végig beszélgettünk;
legszívesebben elmeséltem volna neki, hogy megkaptam az ealingi
állást, de valahogy mégsem vitt rá a lélek. Leon olyan boldognak
látszott, és azok után, hogy összefutottam Alistairrel, nyugalomra,
harmóniára vágytam.
Ahogy megérkeztünk hozzájuk, egyből elvonultunk Leon szobájába.
Leon feltette a Lightning Seeds-t, csakis bakelitlemezeket vásárolt.
Megnyugtatott a tű sercegése a lemezen, miközben Leon mellkasán
pihentettem a fejem. Leon levette a dzsekijét; éreztem az arcbőrömön,
hogy finom, puha pólót visel. A késő délutáni nap fénye átszűrődött a
piros-szürke csíkos függönyön. Már rég éreztem magam ilyen
biztonságban, mint akkor, a karjaiban.
 Végül erőt vettem magamon, és felkönyököltem, hogy Leon szemébe
nézzek, miközben békésen pihent a párnákon. Félresimítottam a haját a
napbarnított arcából. Akkor eszembe jutott, menynyire szeretem a sötét,
dús haját. Leon gyengéden megcirógatta az arcom.
– Megkaptam a munkát – böktem ki végül, miközben a sírás
kerülgetett. – Azt akarják, hogy minél előbb kezdjek – mondtam
grimaszolva, amiből Leon észrevette, hogy ez mekkora fájdalmat okoz
nekem.
Leonnak elkerekedett a szeme a meglepetéstől. Nyomban felpattant,
és átölelt. – Ez nagyszerű hír! Tudtam, hogy sikerülni fog! – mondta,
majd hirtelen elkomolyodott. – És mikor kell munkába állnod?
– Szeptember tizenötödikén – feleltem, miközben úgy összerándult
a gyomrom, mintha vezetés közben buckára hajtottam volna.
– Nem szeretnék önző lenni, és tolakodni sem – kezdte szomorú
tekintettel –, és nagyon örülök a sikerednek, de mégis… mit jelent ez
kettőnkre nézve?
Válaszképpen csak lehajtottam a fejem. A legjobb lenne, ha
szakítanék vele. Nagyon szeretem Leont, de a kapcsolatunk úgyis
hazugságra épül.
– Azt akarod, hogy legyen vége? – kérdezte pánikolva. – Szóval
ezért voltál mostanában ilyen távolságtartó?
– Nem, vagyis nem tudom, Leon. Végül is még csak két hónapja
vagyunk együtt…
– De én szeretlek! – vágott közbe Leon, miközben elkapta a
tekintetét és az ölébe meredt.
 Én is nagyon szeretem őt, mégsem engedhetem szabadjára az
érzelmeimet. Tiszta vizet kell öntenem a pohárba; jobb, ha szakítok vele.
– Leon, még alig ismerjük egymást…
– De hát miért? Nem szeretsz?
– Dehogyisnem, de még az elején járunk, és annyi minden van,
amit…
El akartam mondani Leonnak, hogy még nagyon sok mindent nem
tud rólam.
– Én már mindent elmeséltem magamról – kezdte Leon – és sosem
hazudtam neked. Tudom, hogy nem bízol a férfiakban az apád miatt, de
tőlem nem kell félned, Soph. Sosem foglak megbántani, megígérem –
mondta, miközben mindkét kezem a kezében tartotta, és könyörgőn
nézett rám azokkal a gyönyörű szép kék szemeivel.
Leon olyan őszinte volt, és olyan szívhez szóló, hogy az ajkamba
kellett harapnom, nehogy elsírjam magam. – Tudom – feleltem halkan.
– Én viszont becsaptalak, Leon. Becsaptalak, és képtelen vagyok tovább
hazudni, mert belebetegszem.
Már szólásra nyílt a szám, hogy elmondjak neki mindent; azt, hogy
megöltük Jasont, és hogy megcsókoltam Alistairt, aki azóta üldöz.
Szinte magam előtt láttam Leon arcát, ahogy felemészti a düh és a
féltékenység. Biztos felkeresné Alistairt, hogy jól beolvasson neki.
Szerintem még meg is verné. Elképzeltem, ahogy megjelenik a
rendőrség, és először Leont tartóztatják le súlyos testi sértésért, aztán
engem Jason miatt, így inkább befogtam a szám. Fogalmam sincs, hogy
mondjam el neki. Ahhoz túlságosan szerelmes vagyok.
 – Hogyhogy becsaptál? – csattant fel Leon, és a szeme veszélyt
sejtőn villant. – Megcsaltál, Sophie?
– Nem! Természetesen nem – vágtam rá gyorsan, de láttam, hogy
nem voltam meggyőző. Mint már említettem, sosem tudtam jól
hazudni. – Most nem árulhatom el, Leon. Annyi minden történt.
Különben is, én Londonba költözöm, neked pedig itt kell maradnod,
hogy befejezd a tanulmányaid. A legjobb lesz, ha szakítunk, és nem
találkozunk soha többé.
A fájdalom, amit Leonnak okoztam, az arcára volt írva, amitől
majdnem megszakadt a szívem.
– Várj, ne kapkodjuk el! – kezdte Leon a kezem szorongatva. – Még
három hétig itt leszel, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.
Lehetünk egy ideig távkapcsolatban, aztán a suli után majd hozzád
költözöm. Nem akarlak elveszíteni – tette hozzá elcsukló hangon.
Ismét belefogtam volna a mondandómba, de inkább hallgattam.
Legszívesebben beleolvadtam volna Leon testébe, hogy örökre eltűnjek a
föld színéről.
Ezzel be is fejeztük a témát. Csak csendben feküdtünk egymás
mellett az ágyon, és hallgattuk az albumot. Miközben a testünk
összefonódott, és a fejem a vállára hajtottam, mélyen legbelül
mindketten tudtuk, hogy ami köztünk van, nem tarthat örökké. A
napjaink meg vannak számlálva.
 Harminckettedik fejezet

Frankie

MEG kell kapaszkodom az asztal sarkába, mert forog körülöttem

a szoba. Mindjárt kihányom a kávét. Szóval Leoné a lakás. Ezek
szerint a levelek és a csecsemősírás is az ő műve volt. Bár
láthatóan nem lakik itt, biztos mindig átosont a bátyjához, hogy
ne kapjam rajta. Milyen szánalmas! Mondtam neked, Soph, hogy
Leon nem jó ember.
Amikor a kocsiban ültünk, akkor is hidegen és agresszívan
viselkedett. Láttam rajta, hogy gyűlöl, pedig nem értem, mivel
szolgáltam rá. Igaz, lefeküdtem vele, de csak egyszer történt.
Amit másnap mondtam Danielnek a kocsiban, mind igaz volt. Te
talán beszéltél neki Jasonről, és most minket okol? Bár most,
hogy már halott vagy, már csak engem hibáztathat. Tudom, hogy
Leon haragjának Jason az oka.
Remegő ujjakkal beütöm Leon nevét a Google-ba. Nem
számítok találatra, ezért meglep, amikor a neve felbukkan a
bristoli helyi újság honlapján. Néhány sorban hirdeti magát,
2004-től, számítástechnikai területen, fénykép nélkül, „jutányos
áron”. Egy újabb keresés kiadja, hogy ugyanebben az évben
vette meg az apartmant, amit turistáknak adott ki az elmúlt
tizenkét évben. Azt mondta, külföldön dolgozik, ezért nem lakik
már a városban.
 Lemerevedve bámulom a képernyőt. Fogalmam sincs, mit
csináljak. Nem biztos, hogy jó ötlet Leonnal konfrontálódni.
Emlékszem, hogy viselkedett velem az autóban vasárnap. Csak
úgy sütött belőle a düh és a gyűlölet, jobb, ha nem haragítok
magamra egy ilyen pszichopatát. Próbáltalak óvni tőle, Soph, de
nem hallgattál rám. De nem hibáztatlak érte. Ki gondolná, hogy
egy ilyen szexi külső mögött egy valóságos szörny rejtőzik?
Azelőtt engem is elvarázsolt – legalábbis egy darabig.
Most már viszont nem, mert látom az árnyoldalát is.
A telefonom után nyúlok. 9.37 van. Daniel már biztos
dolgozik, úgyhogy nem akarom zavarni, úgyis épp eleget
nyaggattam már. De muszáj elmondanom neki, mert ez egy
hatalmas előrelépés. Most már vége. Hazamegyek.
– Minden rendben? – kérdezi Jenny mellém oldalazva,
türelmes mosollyal, miközben a nyakát nyújtva igyekszik
meglesni a monitort, mire látványosan bezárom a laptopom.
– Persze! – vágom rá, mire Jenny a félig teli kávéscsészémre
pillant, amiben már kicsapódott a tej.
– Nem ízlik a kávé? Van egy Costa a főúton – teszi hozzá,
majd elveszi előlem a csészét, és jól bevált mozdulattal letörli az
asztalt a tisztítószer-illatú ronggyal. – Örülök, hogy láttalak,
Frankie! – mondja, majd sietősen elillan a pult mögé.
Ezt célzásnak veszem, hogy ideje mennem, bár a kávézó
teljesen üres, csak az öregúr ül még mindig az ablak mellett, az
újságjába mélyedve.
 Feljebb húzom a nyakamon a sálat a hideg, harapós szélben,
miközben lebotorkálok a főútra. A macskakövön majdnem
kificamítom a bokám. Megállok egy olcsó ruhabolt előtt. A
kiszűrődő, divatjamúlt diszkózene épp illik a reggeli
hangulatomhoz. Benyúlok a táskámba a telefonomért. A
bőrkesztyű ellenére is teljesen elgémberedett a kezem. Közben
egy fiatal hölgy halad el mellettem. Babakocsijában egy
rózsaszín sapkás, pufók arcú kisbabát tol, aki a gyapjútakarója
mögül rám mosolyog. Eszembe jutnak a vetéléseim, és égni kezd
a szemem, de dühösen összeszedem magam. Most nincs idő
önsajnálatra. Elkapom a tekintetem a babáról, és a fogammal
lehúzom a kesztyűm. Tiszta maszat a képernyő, és nem látok
semmit, mert könnyes a szemem. Ebből elég. Fel kell hívnom
Danielt.
– Iggeen! – szól a telefon másik végén, kapkodva. Hallom a
zajok és a telefoncsörgések kavalkádját a háttérben. Nekem is
már nagyon hiányzik a munka. Meglepődnél, Soph, mennyire
szorgalmas lettem. Kiderült, hogy élvezem az üzleti életet.
Sosem gondoltam volna, hogy majd ezzel foglalkozom a család
helyett. Amióta a házasságom tönkrement, csak vegetálok; nem
gondolok a jövőre, csak beletemetkezem a munkába, és egyik
napról a másikra élek, nem túl komoly szeretői kapcsolatokkal.
De most már tudom, hogy akkor csak fél életet éltem, és
valójában mindig is erre vágytam, hogy elérjem azt, ahol most
tartok. Valahogy érzem, hogy ez elkerülhetetlen volt.
– Szia, Daniel! – szólok rekedten.
 – Mi az, Franks? – kérdezi Daniel aggódva.
– Ne haragudj, tudom, hogy dolgozol. Sajnálom, hogy
egyfolytában zavarlak, de sürgősen beszélnünk kell.
– Hol vagy most?
– A főúton, a Fiz Fashionnél – felelem, a bolt neonfeliratát
olvasva.
– Tíz perc, és ott vagyok – mondja Daniel.
– A kocsiban várlak, a nagy mólónál lévő parkolóban.
– Találkozzunk a Sirályban! – folytatja Daniel.
Ez nekem is megfordult a fejemben, de semmi kedvem
Helennel találkozni, vagy összefutni Leonnal és Lorcannel. Ez
most túl sok lenne nekem. – Ne, inkább megvárlak a kocsiban –
válaszolom végül. – Próbálj meg sietni… nagyon fontos… Azt
hiszem, tudom, ki ölte meg Sophie-t.
Hirtelen csend támad a vonal túlsó végén. Még a
szerkesztőség is halkabbnak tűnik. – Valóban? Honnan tudod? –
kérdezi meglepve Daniel.
– Majd elmondom! Csak gyere ide, amilyen hamar csak
tudsz. – Kinyomom a telefont, és a következő pillanatban rád és
Leonra gondolok. Meg persze arra, hogy végre örökre
eltűnhetek Oldcliffe-ből.
 Harmincharmadik fejezet

Sophie

1997. augusztus 12., kedd

Késő éjszaka van. Este elmentem a Pincébe Leonnal, mert ma
diákoknak akciós volt a sör. Most, hogy megkaptam a londoni munkát,
alig mertem Frankie szeme elé kerülni.
Legutoljára vasárnap találkoztunk. Átugrott látogatóba, hogy lássa,
hogy vagyok, és kérdezte, hogy mikor állok ismét munkába a
szállodában. Mondtam neki, hogy nem akarok visszamenni; arra
fogtam, hogy túl korán kell kelnem hozzá, de így is megsértődött.
– De olyan jól megvoltunk együtt! – bizonygatta. – Most már alig
foglak látni! – kesergett, mire azzal vigasztaltam, hogy a Pincében
ezután is bármikor találkozhatunk.
Ma este nagy tömeg volt a Pincében az „egyet fizet, kettőt kap”
kedvezmény miatt. Az emberek egyszerre rázták a fejüket a Nine Inch
Nailsre. Ma este más DJ dolgozott, valamilyen Tony (aki egyébként
Tone-nak hívatja magát, ami szerintem elég béna egy DJ-nek, és erős
hajlamot mutat a metálzene iránt). Felettünk hatalmas szárazjégfelhő
lebegett, nagyon csípte az orromat és a szememet.
– Jól vagy? – érdeklődött Leon, miközben próbálta túlüvölteni a
zenét. A bárpultnál álltunk, a legalább négysoros tömegben. Azt hittük,
sose jutunk italhoz.
 Rámosolyogtam Leonra, de ő csak aggódva figyelt. Azóta sem tudta
feldolgozni, hogy elköltözöm. Többször is kerülgettük a témát, de végül
nem beszéltünk róla többet. Most már egyre több dolog lebeg a fejünk
felett, ami egyre távolabb taszít egymástól.
Tone éppen a Rage Against the Machine-re váltott, amikor, mint
egy popsztár, felbukkant Frankie a szárazjégködben. Fekete miniruhát
viselt, hosszú csizmával.
– Soph! – kiáltott felém, miközben könyökével utat tört magának.
Egy zsíros hajú, copfos férfi úgy megbámulta Frankie-t, hogy ahogy
hátrafordult, majdnem a nyakát törte pogózás közben. – Nézd már!
Hülye metálosok! – morogta Frankie, majd átölelt és alaposan
végigmért. – Hogy vagy? Reméltem, hogy meggondoltad magad, és
visszajössz dolgozni. Annyira hiányzol!
– Visszamentem a régi melóhelyre – feleltem.
– Nem értem, miért ragaszkodsz ahhoz a büdös halasbódéhoz! –
méltatlankodott Frankie.
– Mondtam már, hogy képtelen vagyok korán kelni.
– Tessék? Nem hallom! – kiabálta az üvöltő zenében, majd karon
fogott és kiráncigált a tömegből. A vállam felett Leonra pillantottam, de
ő még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a bárpulthoz verekedje magát.
Frankie kivezetett a dupla szárnyas ajtón az előtérbe, a ruhatárhoz,
a kijárat közelébe, ahol a női mosdó is található. Itt már az ajtó
szigetelésének köszönhetően alábbhagyott a zaj. A bejárattól
beszűrődött a meleg nyári levegő. Frankie kutatni kezdett a táskájában
a cigije után. (Kocadohányosnak vallja magát, így mindig rágyújt, ha
bulizunk. Én még sosem kaptam kedvet hozzá. Egyszer kipróbáltam,
hatodikban, a biciklitároló mögött, hogy lenyűgözzem Ian Harrist, de
annyira köhögtem, hogy Ian soha többet nem hívott el zugdohányozni.)
– Szóval – kezdte Frankie, miközben kifújta a füstöt. – Mi a baj,
Soph? – kérdezte, miközben áthatóan nézett rám a zöld szemével.
– Mármint mivel? – kérdeztem értetlenkedve.
– Veled – mondta a szemöldökét ráncolva. – Láthatóan kerülsz
mostanában.
– Csak beteg voltam – feleltem zavartan, a sportcipőm bámulva.
– Tudom, hogy hazudsz. Valami bajod van. Látom rajtad, nem
vagyok hülye – mondta egy újabb slukk után. – Ha nem kerülnél, nem
mennél vissza abba a koszos bodegába dolgozni. Apám kétszer annyit
fizet neked, mint Stan!
– Azért nem – suttogtam, kerülve a szemkontaktust –, mert
Alistair neve hallatára kirázott a hideg.
Frankie ellenséges pillantásokkal méregetve szívott még egyet a
cigiből, majd eldobta a csikket egy ragacsos sörpocsolyába (vagy
vizeletbe, ki tudja). – Azelőtt mindent elmeséltél nekem, Soph – kezdte
lágy hangon. – De most már megváltoztak a dolgok. És te is
megváltoztál – tette hozzá szomorúan.
Válaszul csak sóhajtottam. Most mit vár tőlem? Három évig
mozdulatlanul, kővé dermedve kellett volna várnom, amíg újra
felbukkan a városban?
– Frankie, nem vagyunk már gyerekek – mondtam végül.
– De te olyan vagy, mintha a testvérem lennél.
– Tudom, de…
Frankie-nek könnybe lábadt a szeme, ami nagyon meglepett.
 1986 óta nem láttam sírni, amikor leesett a körhintáról, és eltörte a
kulcscsontját.
– Jaj, Frankie! Mindig is a legjobb barátnőm maradsz –
vigasztaltam átölelve.
– Tudom, hogy hülyeség, de egy kicsit haragszom rád – mondta
szipogva, majd hátralépett és megtörölte a szemét. A szemfestéke
elkenődött, az egyik műszempillája pedig félig levált a helyéről. Első
pillantásra úgy nézett ki, mint egy nagy, szőrös hernyó, így nem álltam
meg nevetés nélkül.
Ezután Leon kilépett az ajtón, néhány ütem bömbölő Green Day
kíséretében, két üveg ciderrel a kezében. Tekintettel a hosszas sorban
állásra, nem volt szívem megmondani neki, hogy a Diamond White-ot
jobban szeretem. Amint észrevett, arca felragyogott. – Szóval itt vagy!
– mondta, majd átadta az egyik üveget. – Uh, ezt a fos zenét! – mondta,
majd megpillantva Frankie-t, enyhén görcsbe rándult az arca. –
Frankie, nem is tudtam, hogy te is jössz ma – mondta hűvösen.
– Úgy volt, hogy együtt jövünk Sophie-val, de természetesen ő
téged választott – vágott vissza Frankie. – Persze meg tudom érteni –
tette hozzá, miközben elbűvölő mosolyt villantott Leon felé.
Amióta Leon elmondta, hogy valójában Frankie futott utána, és
nem fordítva, alig láttam őket együtt. Leon szerint Frankie nagy
élvhajhász. (Apja lánya.) Most, hogy együtt láttam őket, minden
kétségem szertefoszlott, és tudom, hogy Leon igazat mondott. Ahogy
Leon felbukkant az ajtó mögül, Frankie csavargatni kezdte az ujjával a
haját, szemét pedig szemérmesen lesütötte, ami viccesen hatott a félig
leszakadt műszempillával. Leon eközben védekező testtartást vett fel,
karjait keresztbefonta. Bolond voltam, hogy azt hittem, titkon odavan
Frankie-ért. És ahogy Frankie Leont bámulta! Egyértelmű volt, hogy
szerelmes belé. Ugyanúgy viselkedett most, mint Jason társaságában.
Azelőtt nem is gondoltam erre, talán önvédelemből is, hátha Leon
hazudik. Egyfelől egy kicsit mérges vagyok Frankie-re, amiért hazudott
Leonnal kapcsolatban, másfelől megértem, miért tette. Mivel szerelmes
volt Leonba, nem akarta, hogy Leon velem járjon. Szörnyen érzem
magam, amiért nem vettem észre, hogy Frankie ennyire odavan
Leonért.
Abban a pillanatban legszívesebben bocsánatot kértem volna tőle, és
elmondtam volna, hogy ha tudtam volna, nem kezdek viszonyt Leonnal,
de persze Leon előtt erre nem volt lehetőség. Ráadásul azt sem akartam,
hogy kiderüljön, Leon elmondta nekem az igazat. Frankie mindig is
nagyon büszke volt. Gondolom, nem akarta, hogy megtudjam, hogy
Leon visszautasította.
– És? – szólalt meg Leon, láthatóan zavarában. – Beszélt már
Sophie a nagy költözésről?
– Miféle költözésről? – bámult rám Frankie elkerekedett szemekkel,
mire legszívesebben Leonhoz vágtam volna az üvegem.
Persze el akartam mondani Frankie-nek, de nem most. Mi van, ha
azonnal rohan és elmondja Alistairnek?
– Ja, semmi, csak megkaptam a londoni állást – legyintettem a
kezemmel, nemtörődömséget színlelve, mintha nem lenne nagy ügy
(illetve „Nagy Költözés”, ahogy Leon elnevezte).
– Uram Atyám! – kiáltott Frankié, miközben izgatottan ugrálni
kezdett. – Ez fantasztikus, Soph! Ügyes vagy! – mondta, de láttam,
hogy az öröme nem őszinte. Igaz, ha ő költözne el, valószínűleg én is
hasonlóképpen éreznék. – Ez az a kiadói állás Ealingben, ugye? –
Megrémített, hogy így emlékszik rá. Minél kevesebb részletet tud a
dologról, annál kevesebbet fog tudni Alistair is.
– Igen, de a belvárosi irodában fogok dolgozni – szaladt ki
könnyedén a hazugság a számon. Végül is, ebben már van gyakorlatom.
Leon kérdőn meredt rám.
– De azt mondtad… – kezdte, mire gyorsan elhallgattattam azzal,
hogy odaléptem Frankie-hez, hogy megöleljem.
– Hiányozni fogsz – mondtam. – De meglátogathatsz, amint
berendezkedtem.
Később, miközben Leon hazakísért, rákérdezett, hogy miért
hazudtam.
– Mert nem akarom, hogy Frankie túl sokat tudjon – feleltem,
miközben már elértünk a ház elé, és behúzódtunk a garázshoz.
– De miért? – kérdezte Leon csalódottan. – Azt hittem, a legjobb
barátnőd.
– Ez igaz, de ismered, milyen… Nagyon szeretem Frankie-t, de kell
hogy legyen közöttünk valamennyi távolság, különben minden
hétvégén meg fog jelenni. Egyébként a jövő héten együtt megyünk
vásárolni.
Leon a földre bámult, miközben a járdaszegélyt rugdosta a bakancsa
orrával. Ingerültnek tűnt, pedig nem volt részeg.
– Mi a baj? – unszoltam, mire szomorú szemekkel rám nézett.
– Velem is távolságot akarsz tartani?
 – Természetesen nem. Te bármikor meglátogathatsz. Sőt, hozzám
is költözhetnél, ha befejezted a sulit.
Rettenetesen vágytam rá, hogy együtt lakjunk, annak ellenére,
hogy ennyi hazugság állt közénk. Ha minden tökéletes lenne, együtt
mehetnénk Londonba, távol Alistairtől és Jason szellemétől, hogy új
életet kezdjünk. Csak azt nem tudom, vajon elmenekülhetünk-e a múlt
elől. Félek, hogy tovább kísértene.
A Leon szemében felcsillanó reménytől rettenetesen elszégyelltem
magam.
Leon gyengéden magához vont, és csókolózni kezdtünk. A testünk
olyan közel volt egymáshoz, amennyire csak ruhában lehet. Leon
megfogta a fenekem, én pedig a lába közé fontam a combom.
Hallottam, hogy egy autó motorja felbőg az utcán. Néhány
pillanatig oda se figyeltem rá, mert magával ragadott a pillanat, de
amikor közeledett, és lassított, kénytelen voltam odanézni.
Természetesen Alistair fekete BMW-je volt, de még mielőtt bármit is
tehettem volna, a gázra lépett, és eltűnt a kanyarban.
 Harmincnegyedik fejezet

Frankie

A TEREPJÁRÓMBAN ülök a nagy mólónál. A szél feltámadt, és az

ég is elsötétült. A szürke felhők, mint egy bűnbanda tagjai,
fenyegetőn összegyűltek a fejem felett.
Tíz perc se telik el, mire Daniel leparkol mellettem. Nézem,
ahogy kiszáll a kocsiból, hosszú kabátjába belekap a szél.
Bekopog az ablakon, mire kioldom a központi zárat. Behuppan
mellém, az anyósülésre, amivel magával hozza a tenger illatát. –
A francba, de hideg van! – mondja, miközben dörzsöli a kezeit.
Feljebb kapcsolom a fűtést.
– Na mi az, Frankié? Milyen rejtélyt fejtettél meg?
Mindenről beszámolok neki, töviről hegyire. Daniel
elképedve, majd döbbenten bámul rám.
– Micsoda? Leoné a lakás? Ezt nem is tudtam – mondja a
szemöldökét ráncolva.
– Én meg azt nem tudtam, hogy a te apartmanodban lakom
– nézek rá szemrehányóan.
– Szóval utánakerestél? – kérdezi zavartan.
– Természetesen. De miért nem szóltál róla?
– Nem is tudom… Talán azt gondoltam, nem szívesen
szállsz meg a lakásomban.
 – És ugyan ez miért zavarna engem? – kérdezem
meghökkenve.
– Talán mert ismersz… meg a pénz miatt is… Tudod, nem
engedhetem meg magamnak, hogy ingyen odaadjam, ezért csak
kedvezményt tudtam adni. Tudod, hogy az újságírók nem
keresnek jól, és még az albérletet is fizetnem kell…
– Szarok a pénzre! Én csak azt akarom, hogy légy őszinte
velem! – förmedek rá.
– Ne haragudj! – suttogja Daniel lehajtott fejjel, miközben a
hajtincsei az arcába hullanak.
Erre csak a fejem csóválom. Valamit nagyon nem értek. –
Miért vettél lakást azon a helyen, ahol a húgod eltűnt? Nem
morbid ez egy kicsit?
– Sosem laktam ott! – vágja rá Daniel, miközben felkapja a
fejét. – Néhány évvel ezelőtt vettem, mert felújításra szorult és
olcsó volt. Akkor már nem laktam Oldcliffe-ben, és úgy
gondoltam, ha kiadom, plusz bevételhez juthatok.
A bátyád üzleti lehetőségekben gondolkodik, Soph! Ki
gondolta volna!
– És tudtad, hogy Leoné a szemközti lakás?
– Fogalmam se volt róla – feleli komoly arccal. – Gondolom,
hasonló megfontolásból vehette; hogy legyen hová hazamennie,
ha Angliában van.
– Micsoda véletlen… – szólok ironikusan, mire Daniel
kifürkészhetetlen arccal néz rám. Vajon miért van az az érzésem,
hogy valamit titkol előlem? A bátyád mindig is őszinte ember
volt. Amolyan „ami a szívén, az a száján” típus. – Szerintem
Leon küldte nekem az üzeneteket – folytatom, miközben érzem,
ahogy felemészti a gyűlölet a szerelmemet, amit Leon iránt
valaha éreztem. – León üldözőbe vett. Ez egyértelmű.
Megmondjam, mit gondolok?
– Persze, folytasd csak – sürget Daniel.
– Szerintem akár véletlenül, akár szándékosan, de ő bántotta
Sophie-t aznap éjjel. Aznap szakítottak. Azt nem tudom, miért
mentek szét, de láttam Sophie-t, hogy sírt a vécében.
– Ez hány órakor történt?
– Arra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy onnantól
fogva nem láttam Sophie-t.
– És Leon még ott maradt?
– Nem, őt sem láttam.
– Leon azt mondja, ő tizenegy felé távozott, Sophie viszont
még ott maradt a Pincében – folytatja Daniel egy sóhaj után.
– Lehet, hogy utána megvárta. Biztos veszekedtek, és
belökte Sophie-t a tengerbe – felelem neki.
– Leonnak van alibije?
– Van. Az a faszkalap bátyja…
– De ott van még Leon sógornője is. Steph azt mondja, Leon
fél tizenkettőre hazaért. Még sokáig fent maradt, nyilván
kiöntötte neki a szívét.
Erre nem túl nőiesen felhorkantok, mire Daniel elhallgat.
Ezután kényelmetlen csend támad köztünk. Vajon mire
gondolhat most Daniel?
 Végül felsóhajt, és hátrasimítja a haját. – Nézd, nem
kedvelem különösebben Leont, de nem hinném, hogy bántotta
volna Sophie-t. Te is láttad, mennyire szerette. A szakításuk után
teljesen összetört.
– Csakhogy senkinek sem volt semmiféle oka ártani Sophie-
nak! Különben is, nincs se szemtanú, se senki. Csak azok a
kölykök a part mentén, de ők is csak annyit mondtak, hogy
láttak egy lányt egyedül kóborolni a sétányon.
– De te mégis azt gondolod, hogy valaki szándékosan tette,
mivel akkor nem rángattál volna vissza Oldcliffe-be, nem? –
kérdezem Dánielt ingerülten.
Daniel erre csak rám mered. Nem érzem, hogy szeretettel
nézne rám, inkább csak mélységesen csalódott.
– Jaj, Frankie… – kezdi, miközben megfogja a kezem. Arcán
látom, hogy gondolkodóba esik.
– Mi az? – kérdezem értetlenül, majd megsimogatom az
arcát.
– Olyan sok idő telt el! – mondja a szemembe nézve. – Túl
sok év, még több hazugsággal.
Most vajon mire gondol?
– Hogy érted ezt? – kérdezem tőle.
Daniel hosszan a szemembe néz. Kezd furcsa érzésem lenni,
kissé megijeszt.
– Csak túl akarok lenni rajta, érted? – folytatja. – Te is ezt
akarod, nem?
 Úgy van. Határozottan ezt akarom. És el akarok tűnni
Oldcliffe-ből, hogy visszakapjam végre a normális életem.
Legszívesebben a bátyáddal élnék tovább, Soph, de tudom, hogy
ez sosem fog megtörténni.
– Dan – kezdem lágyan, és az ujjaimmal megcirógatom az
arcát. – Most már vége lesz, meglátod. Most már tudjuk, hogy
Leoné a lakás, ő küldte az üzeneteket, és biztos tudott Jasonről
is…
Daniel erre hirtelen elrántja a fejét, így az ölembe ejtem a
kezem.
– Miért gondolsz folyton Leonra? – kérdezi a háborgó
tengerre nézve.
– Mert szerintem Sophie elárulta neki, mi történt Jasonnel,
Leon megölte őt, most pedig engem vett üldözőbe, és csak arra
vár, hogy velem is végezzen.
– Szerinted Leon képes lenne bántani téged?
– Különben mi másért tenné ezt velem?! – csattanok fel
remegő hangon. – Azok a csecsemősírások! Hét vetélésem volt,
Daniel! Hééét! Soha többé nem lehet már gyerekem, és úgy tűnik,
ezt ő is tudja…
Nem tudom tovább tartani magam, patakokban folynak a
könnyeim. Daniel félszegen a vállamra teszi a kezét. Érzem,
ahogy a csípőjét a sebváltóhoz nyomja. – Ó, Frankie, nagyon
sajnálom! – mondja, majd bejelenti, hogy elzsibbadt a karja. – Ez
a rohadt sebváltó beleállt a combomba!
 Elnevetem magam, így oldódik közöttünk a feszültség. –
Menjünk el a rendőrségre – szól Daniel komoly hangon.
Ennek már a gondolata is megrémiszt, Soph. Valaha
szerettem Leont, mint ahogy te is. Most adjam fel a rendőrségen?
– De nincs bizonyítékunk – felelem Danielnek.
– És a számítógép? És az üzenetek?
– Ez igaz – mondom beismerően, a szemöldököm ráncolva.
– De vajon elég lesz? Végül is, konkrétan nem fenyegetett meg.
A rendőrség így semmit sem tehet, ha egyáltalán hisznek nekem.
– Azt nem tudom, hinnének-e neked, de sosem bocsátanám
meg magamnak, ha bármi bajod esne.
– Ma este hazautazom, Dan – bököm ki idegesen, mert nem
tudom, Daniel hogy fog reagálni. – Képtelen vagyok egy újabb
éjszakát eltölteni abban az apartmanban. Most már tudom, hogy
a tiéd a lakás, de ne haragudj, nem sértésnek szánom, de félek ott
maradni. Különösen a tegnap éjszaka után.
– Ha akarod, ott maradok veled éjszakára…
Jóllehet minden vágyam, hogy végre hazamenjek, de ha
belegondolok, hogy többet nem látom Dánielt, sírhatnékom
támad. Tudom, hogy van barátnője, de attól még reménykedem,
hátha meggondolja magát, és rájön, hogy én jobban illek hozzá,
mint az a Mia. Ha Oldcliffe-ben maradok, és velem tölti az
éjszakát, akkor minden esély megvan rá, hogy történik
közöttünk valami.
Nyelek egy nagyot, és próbálok nyugodtan lélegezni. – És mi
lesz Miával?
 – Meg fogja érteni – feleli Daniel hűvösen. – Őszintén szólva,
Miával nem igazán… – kezdi a fejét csóválva, de végül nem
fejezi be a mondatot, inkább elharapja a kellemetlen
megjegyzést. – Mindegy, nem számít, ma éjjel akkor sem
hagylak magadra. Holnap pedig szépen elmegyünk a
rendőrségre azonosítani Sophie holttestét. Csak egy utolsó
éjszakát kérek még, Frankie!
– Rendben, köszönöm – felelem neki, majd megsimogatom a
kezét, amitől libabőrös lesz a karom. Danielnek piros foltok
jelennek meg a nyakán, megköszörüli a torkát, és elhúzza a
kezét. – És Leonnal mit kezdjünk?
Harmincötödik fejezet

Sophie

1997. augusztus 19., kedd

Alistair folyton figyel. Érzem, vagy inkább érzékelem. Olykor, ha
munka közben felpillantok, látom, ahogy a sétányon ácsorog a távolban,
a turisták között. Máskor sorba áll kagylóért, krumpliért vagy halért, és
a vásárlók feje fölött bámul rám sóváran. Múltkor Helennel fagyiztam a
nagy mólónál, amikor Alistair odatelepedett az egyik padra, mintha
újságot olvasna.
– Nézd, ott van Frankie apja! – kiáltott fel Helen, miközben
megállt, megfogta a karom, és Alistairre mutatott. Alistair persze, mint
aki tudja, hogy róla beszélünk, elbűvölő mosolyt villantott ránk. – Azt
azért ismerjük be – mondta Helen félhangosan –, hogy ahhoz képest,
hogy apuka, elég rendben van a pasi, nem?
– Ugyan már! – vágtam rá anélkül, hogy Alistairre néztem volna,
majd gyorsan arrébb ráncigáltam Helent. Legszívesebben elmeséltem
volna neki, hogy Alistair pszichopata módjára üldöz, mert egyszer
csókolóztam vele, de Helen úgysem hinné el. Igaz, más sem. Mennyire
csal a látszat!
Alistair még akkor is leselkedett utánam, amikor délután Frankie-
vel elmentünk a River Islandbe vásárolni. Frankie busz helyett
mindenáron vonattal akart utazni, és amíg meg nem érkeztünk a
Temple Meads pályaudvarra, végig azon panaszkodott, hogy micsoda
igazságtalanság, hogy még nincs saját autója. – Apám megígérte, hogy
kapok egyet a huszonegyedik szülinapomra, de még nem vette meg –
sopánkodott, mialatt az ablakon kibámulva próbáltam elkerülni az egyre
közelgő londoni költözésem témáját.
Reméltem, hogy Frankie nem fogja szóba hozni. Minél kevesebbet
tud, annál kevesebb információ jut Alistair fülébe. De nem volt ilyen
szerencsém. Miközben az oldalzsebes nadrágokat nézegettük, és a
fülünkbe üvöltött a „Dont Look Back in Anger”, Frankie szóba hozta a
dolgot. – És – kezdte, miközben egy ronda, terepmintás nadrág anyagát
tapogatta –, mikor állsz munkába Londonban?
– Szeptember tizenötödikén. – Próbáltam lazán felelni, mintha
nem is lenne olyan fontos, pedig már számoltam a napokat.
– Az már kevesebb, mint egy hónap! Akkor már albérletet kellene
keresned – mondta, majd visszatette a nadrágot a polcra, és áttért a
kordbársony miniszoknyákhoz. – Elmehetnénk hétfőn Londonba, mit
szólsz? Gondolkoztam rajta, és arra jutottam, hogy nagyszerű lenne, ha
én is odaköltöznék veled, nem? – Frankie az összes szoknyát átnézte, de
láttam rajta, hogy nem is igazán érdekli a vásárlás. – Apám azt akarja,
hogy velük dolgozzak továbbra is, de én inkább egy nagy londoni
hotelben keresnék munkát – mondta.
– Frankie – kezdtem finoman, hogy leállítsam, de rám se figyelt.
– Mit tanulhatnék itt, ezen az Isten háta mögötti helyen? –
folytatta, miközben az egyik szoknyát vizslatta. – Már úgyis gondoltam
rá, hogy elköltözöm, de egyedül nem olyan izgi, mint egy baráttal, mint
például veled.
– Frankie, nézd… – kezdtem, mire megpördült, és villámló
szemekkel rám förmedt.
– Most ugye azt akarod mondani, hogy nem akarod, igaz? Hallom
a hangodon!
– Leonról van szó. El akar jönni velem.
– Leon?! – kérdezte megrökönyödve. – Összeköltözöl vele?
Hirtelen hányingerem lett. Úgy éreztem, mintha egy páncélruhát
adtak volna rám. Egyszerre kezelni Leont, kiengesztelni Frankie-t és
elmenekülni Alistair elől, már túl sok nekem. Legszívesebben elbújnék,
és ki sem mozdulnék otthonról. – Nem tudom, még nem vagyunk
együtt régóta, de szeretjük egymást.
– Szeretitek egymást?! – kérdezte mérgesen, hitetlenkedve. Ahogy
felpillantottam, láttam, hogy elsápadt, szemöldökét szorosan
összevonta. – De hát mondtam neked, hogy Leon rossz ember!
– Nem, nem az! – vágtam vissza, és éreztem, hogy alig bírom
magamban tartani a dühömet.
 – De igen! Csak birtokolni akar, meg uralkodni rajtad.
Legszívesebben erre azt feleltem volna, hogy Frankie összetéveszti
Leont az apjával.
– Hidd el, Frankie, hogy nem akar – mondtam végül, nyugalmat
erőltetve magamra.
– De hát nem emlékszel, amikor megverte a tulajdon bátyját? Csak
azért, mert egy kicsit tetszettél Lorcannek. Mi ez, ha nem féltékenység
és birtoklási vágy? Különben is, Leon Jason unokatestvére! Szerinted
mit szólna ahhoz, ha megtudná, hogy ott voltál Jason halálakor, sőt, a te
hibád volt az egész? – Nem az én hibám volt! – feleltem kiabálva,
amivel sikerült megijesztenem egy mellettünk nézelődő vásárlót.
Bocsánatképpen rámosolyogtam, majd a karjánál fogva elcibáltam
Frankie-t az üzlet egyik csendesebb sarkába.
– Dehogynem, a tiéd is! – sziszegte Frankie. – Mindkettőnk hibája
volt. A kapcsolatotok hazugságon alapszik, és ezzel te is tisztában vagy,
Soph.
– Igen, épp ezért akarunk elköltözni, hogy új életet kezdjünk –
mondtam Frankie-nek olyan türelmesen, ahogy csak tudtam. Utálok
veszekedni.
– És velem mi lesz? – kérdezte elkerekedett szemekkel. – Engem
nyugodt szívvel itt hagynál?
Emlékeztettem Frankie-t, hogy három évet már külön töltöttünk, és
hogy nincs szüksége rám ahhoz, hogy elköltözzön Oldcliffe-ből. A
bentlakásos iskolába se félt átmenni, pedig egy lelket sem ismert ott.
– De akkor is jobb lett volna, ha ott vagy velem! – morgott tovább.
 Ezek után már kedvetlenül folytattuk a vásárlókörutunkat.
Benéztünk még a Kookaiba és az Oasisba, de üres kézzel távoztunk.
Végül úgy döntöttünk, egy korábbi vonattal hazamegyünk. Frankie az
egész út során duzzogott.
– Tudod – kezdte, amikor búcsút vettünk egymástól a nagy
mólónál –, annyira örültem, amikor újra találkoztunk. Azt hittem,
minden olyan lesz, mint régen, de valami mégis megváltozott.
Méghozzá te változtál meg. Először a hotelt hagytad ott, így már nem
dolgozunk együtt, aztán megpályáztál egy londoni állást úgy, hogy
nem is szóltál róla. Most pedig össze akarsz költözni Leonnal, holott
még alig két hónapja ismered, és abszolút semmibe veszed a
véleményemet. Már azt sem tudom, ki vagy valójában, Soph – tette
hozzá szomorúan.
Szívesen megcáfoltam volna, de nem tudtam, mert végtére is igaza
van. A valódi okát viszont nem árulhatom el neki, miért is menekülök
előle.
Frankie szomorúan rám nézett, azt várta, hogy tiltakozzam, de
mivel nem jött szó a számra, sarkon fordult, és hazaindult.
Harminchatodik fejezet

Frankie

DANIEL szigorú arccal, eltökélten kopogtat Lorcan hátsó ajtaján.

Most legszívesebben bárhol lennék, csak itt nem. Bepréselem
magam a leylandi ciprusok közé, hátha elnyel, így nem kell az
exed vádló kék szemébe néznem.
Miután nem jön ki senki, Daniel az öklével dübörög az
üvegajtón úgy, hogy a fakerete is beleremeg.
– Lehet, hogy Leon még alszik, még csak tíz óra van –
suttogom reménykedve. – Most úgysem kell munkába sietnie. A
jelekből ítélve üres a ház, nem szűrődik ki sem a szokásos
ordibálás, sem a csörömpölés zaja.
Feltámad a szél. A hideg levegőn át erőtlenül süt a nap a
szürke felhők mögül. Összébb húzom magamon a kabátot, de
még így is reszketek.
– Úgy látszik, nincsenek itthon – szól Daniel. – Vissza kell
jönnünk később. Bár nincs sok kedvem Lorcan ökléhez.
– Miért, szerinted megütne? – kérdezem sápadozva.
– Végül is megfenyegetett, hogy ne merészeljünk
visszajönni, mégis itt vagyunk – feleli Daniel vigyorogva. Egy
csöppnyi aggodalmat sem látok az arcán. – Engem mindenki
meg akar verni. Foglalkozási ártalom – teszi hozzá nevetve, majd
visszasétálunk a kerti ösvényen, miközben Daniel kabátja
előttem lengedezik a jeges szélben.
Daniel kinyitja a kaput, majd hirtelen megtorpan, így
majdnem a sarkára lépek. Leon áll velünk szemben a
kocsibejárón. Láthatóan átfagyott a fekete pólójában és a
bőrdzsekijében. Borostás, napszívta bőre kipirult. Ahogy
meglátom, összeugrik a gyomrom.
– Mit akartok már megint? – kérdezi mogorván.
 Gyorsan Daniel mögé bújok, nem mintha Leon nem látna így
meg.
Az erős szél kis híján előrébb taszít. Igyekeznem kell, hogy
megállják a lábamon. Danielnek is emelt hangon kell beszélnie a
süvítő szélben, hogy hallható legyen, miközben beszámol
Leonnak, hogy mit tudtunk meg róla. Leon nem válaszol, csak
arrébb tolja Danielt. Ijedtemben hátralépek a fűre. A farmerom
alja átnedvesedik, a magas sarkú csizmám pedig belesüpped a
sárba.
Leon megáll a betonösvényen, és hűvösen méregetni kezd,
kék reklámszatyorral a kezében és egy összegöngyölt újsággal a
hóna alatt. – Semmi közötök hozzá, mit csinálok a saját
lakásomban! De ha mindenáron tudni akarjátok, kiadtam egy
barátomnak, aki egy rövidfilmet forgat.
– És a gyereksírás? – kérdezi Daniel.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mint már említettem, egy
haverom lakik most a lakásban.
Csakhogy valami mégsem stimmel. – De nem láttam ruhákat
vagy személyes tárgyakat az apartmanban – szólalok meg félve.
– Milyen jó szimatod van! – mondja Leon gúnyosan. –
Mellesleg, minek jöttetek be? Ez birtokháborítás!
– Akkor ne hagyd nyitva a kaput!
Leon rám bámul, igyekszem állni a szúrós tekintetét. Azért
se hagyom magam megfélemlíteni. Annyira gyűlölöm most őt,
Soph! És az érzés kölcsönös, ez nyilvánvaló. Ebből is látszik,
hogy Leon tud Jasonről, különben miért utálna ennyire? Mielőtt
megismert téged, egész jól kijöttünk Leonnal. Mondhatni,
barátok voltunk. Amíg tönkre nem tett mindent. Ha Leon tud
Jason halálának körülményeiről, akkor biztos, hogy a
lakáskiadással kapcsolatban sem mond igazat. Fogadok, hogy ő
írta nekem a leveleket. Vajon mi lesz a következő lépés?
– Akkor miért laksz itt, a bátyádnál, ha van saját lakásod?
– Mert úgy döntöttem, hogy kiadom. – Daniel és Leon furcsa
pillantást vetnek egymásra, amit nem tudok mire vélni.
Végül Daniel hátralép a fűre, és finoman megfogja a karom. –
Menjünk, Franks, ennek semmi értelme.
Leon vigyorogva méreget minket.
– Mi van? – morogja Daniel.
– Milyen szép! Emlékszem, mindig is odavoltál érte, Danny
Boy!
– Baszd meg! – veti oda Daniel, mire Leon kegyetlenül
felnevet.
– Remélem, most látlak utoljára, Frankie! – kiabálja
búcsúzóul, majd elindul a ház felé.
Hát ezt én is remélem.

Az autóink egyedül árválkodnak a nagy mólóval szemközti

parkolóban. Daniel szótlanul sétál a kocsija felé.
– Jól vagy, Dan? – kérdezem, miközben megsimogatom a
karját. Most már egyre gyakrabban csinálom ezt, Soph. Szeretem
megérinteni a bátyádat; az arcát, a kezét, a karját… bármijét,
amihez hozzáférek.
– Hogy őszinte legyek, kifogytam az ötletekből – feleli a fejét
csóválva. – Nem is tudom, miért hittem, hogy ezzel bármit is
elérünk. Én csak egy kis helyi lap szerkesztője vagyok, nem
oknyomozó riporter.
Daniel megfogja a kezem, ami azóta is a karján nyugszik. –
Tudom, hogy holnap haza kell menned, de én akkor is
kiderítem, mi történt azon az éjszakán a húgommal. Tudom,
hogy nem baleset volt, hanem megölték. Én is Leonra
gyanakszom, de sosem fogja beismerni. Ráadásul bizonyítékunk
sincs.
– És a számítógép?
Daniel keserűen felnevet. – A gép csak azt bizonyítja, hogy
Leon ijesztgetni akar, azt viszont nem, hogy megölte a húgomat.
Egy időre leülünk, és csendben nézzük a tengert, a Flat Holm
Islanddel a távolban. A szél felveri a homokot a gátra. A
sétányról hallatszik, ahogy valaki kinyit egy dobozos kólát.
Daniel elengedi a kezemet, és feljebb húzza a kabátja
gallérját. – Vissza kell mennem dolgozni. Ha így folytatom, ki
fognak rúgni. Este átmegyek hozzád, a cuccommal együtt –
mondja, majd felém hajol és arcon csókol.
A közeledésétől kellemes izgalom jár át. Lehunyom a
szemem, és belélegzem az illatát, az arcvize és a hideg februári
levegő egyvelegét. Még senkit nem kívántam ennyire, mint őt.
 Végignézem, ahogy átül az Astrájába, miközben szanaszét
fújja a haját a szél. Bárcsak segíthetnék neki, Soph!
De tudom, hogy nem segíthetek.
 Harminchetedik fejezet

Sophie

1997. augusztus 26., kedd

Néha elgondolkodom azon, mit kellett volna másképp csinálnom
ahhoz, hogy ne fajuljanak el a dolgok. Az utóbbi két napon csak ezen
járt az eszem, miközben a szobámban ücsörögtem. Vajon a csókkal
kezdődött minden? Vagy Alistair akkor is ilyen rögeszmésen üldözne,
ha nem csókoltam volna meg? Az is lehet, hogy már régen kezdődött az
egész, és Alistair csak várt, hogy felnőjek, hogy megkaparinthasson.
Vagy akkor fordultak rosszra a dolgok, amikor hagytuk Jasont
megfulladni, 1992-ben?
Az érzelmek most annyira felkavartak, hogy írni is alig bírok.
Teljesen összetörtem; úgy érzem, mintha a lelkem egy része meghalt
volna. Dühös vagyok, hogy ennyire szabadjára engedtem a dolgokat, és
szégyellem is magam érte. Mekkora idióta vagyok! Észre kellett volna
vennem, hogy nem normális, amit Alistair művel. Nem ismertem fel
idejében, hogy mire képes. Fogalmam sincs, mit csináljak.
Addig zuhanyoztam, amíg teljesen szét nem ázott a bőröm, de még
így is mocskosnak érzem magam, mintha nem tudnám magamról
lemosni Alistairt. Valahányszor lehunyom a szemem, mindig az ő arcát
látom magam előtt. Érzem az undorítóan nedves száját az arcomon és a
kérges tenyerét a testemen. Ilyenkor úgy érzem, mintha egy csónakban
hánykolódnék a vízen; a gyomrom liftezni kezd, és ki kell rohannom a
fürdőszobába hányni.
Vasárnap este elmentünk Leonnal a pubba. Viszonylag korán,
tizenegy felé kísért haza. Mindig is szerettem ezeket a nyári estéket,
amikor az ég mélyfekete helyett indigókék, és érezni lehet a frissen nyírt
fű illatát meg a járda melegét. Éppen kéz a kézben sétáltunk és
beszélgettünk. Már azt hittem, minden rendben van, és hogy együtt
költözhetünk Londonba. A garázs előtt búcsúcsókot váltottunk. Nem
akartam sokáig álldogálni odakinn, hátha Alistair lesben áll a távolban,
így miután megígértem Leonnak, hogy másnap felhívom, besétáltam a
kapun, a hátsó kertbe. Emlékszem, anyu hálószobájában égett a lámpa,
bár már behúzta a függönyt. Tegnap nem volt éjszakás. Daniel
valószínűleg még a haverjaival lógott valahol. Épp a gondolataimba
merülve tervezgettem a londoni költözést, amikor észrevettem, hogy
valaki ül a padkán, a hátsó ajtónál. Hunyorogtam, hogy lássam, ki az,
de amint felemelte a fejét, a vér is megfagyott az ereimben. Alistair
bámult vissza rám. Pofátlansága már nem ismer határokat. Ahogy
közeledtem felé, felállt.
– Mi a fenét csinálsz itt? – suttogtam dühösen. Alistair
görnyedten megállt előttem. Még a félhomályban is láttam a
gyötrelmekkel teli arcát. Pánikba estem. – Mit keresel itt? – kérdeztem
ismét.
Alistair végigsimított a szőke haján. – Ne haragudj, hogy idejöttem
– mondta rekedten. Egy pillanatra azt hittem, sír.
– Mi történt? – kérdeztem. Megijedtem, hátha Maria és Frankie
rájött a titokra.
 – Mekkora egy mamlasz vagyok, Sophie! Ahogy viselkedtem
veled… – mondta nagyokat nyelve. – Csak bocsánatot akartam kérni.
Érzelgős, középkorú férfi vagyok, tudod, kapuzárási pánik… Többet
gondoltam arról a csókról, mint kellett volna.
Felpillantottam anyám ablakára. Nyitva volt, féltem, hogy meghall
minket.
– Alistair, felejtsük el az egészet – mondtam neki suttogva, majd
kikerültem, hogy hazamenjek, de Alistair megragadta a karom.
– Sétálunk egyet? Kérlek, Sophie! – kérdezte, de leráztam
magamról.
– Fáradt vagyok, hazamegyek.
Alistair erre csak sóhajtott egy nagyot. Abban a pillanatban
megsajnáltam. Annyira akartam hinni neki! Elhittem, hogy a dolgok
visszaállhatnak a normális kerékvágásba, hogy Alistair majd újra
csupán egy pótpapa lesz számomra, akire mindig is felnéztem, nem
pedig egy gyenge, patetikus, rimánkodó szatír, így hagytam magam
rábeszélni, hogy tovább maradjak.
– Gyere, üljünk be a kocsiba – ajánlgatta suttogva. – Ott
nyugodtan beszélhetünk, nehogy anyukád meghallja – mutatott az
ablak felé.
És amilyen naiv idióta vagyok, egy vállrándítással követtem őt.
A kocsija távolabb állt az utcában. Beültem az anyósülésre. A hideg
bőr hozzátapadt a csupasz combomhoz. Alistair ráborult a kormányra.
– Alistair, továbbléphetünk végre? – kérdeztem tőle.
– Hová akarsz továbblépni? – értetlenkedett. – És kivel? Leonnal?
 – Nem arról beszélek. Hanem arról, hogy újra normális
viszonyban lehetnénk. – Alistair felemelte a fejét, és karikás, vérpiros
szemekkel rám nézett. Áradt belőle a piaszag.
– Ittál? – kérdeztem, mire azt felelte:
– Egy kicsit. De nem vagyok részeg, Soph, csak szomorú. Tudom,
hogy nem kellek neked, én viszont folyton csak rád gondolok. Tudom,
hogy ez nem helyes, hiszen a lányom barátnője vagy, én pedig házas
vagyok, de mégis…
– Még egyszer, ne haragudj, Alistair, hogy megcsókoltalak.
Sajnálom, hogy azt gondoltad, több is lehet közöttünk, de kérlek…
hagyjál békén!
Alistair némán meredt rám. Egy pillanatig azt hittem, mindjárt
elsírja magát. De ehelyett beindította a motort, és mielőtt bármit is
reagálhattam volna, a gázra lépett, méghozzá olyan lendülettel, hogy
hátraestem az ülésen. Gyorsan bekapcsoltam a biztonsági övét. –
Alistair, ne hülyéskedj! Mit művelsz? – kérleltem.
De Alistair eltökélt arccal hajtott tovább, ami nagyon
megrémisztett. Az is eszembe jutott, hogy most teljes sebességgel
nekihajt egy betonfalnak, hogy együtt haljunk meg.
Átszáguldottunk a városon, a szívem a torkomban dobogott. Szinte
az ablakhoz préseltem az orrom, hátha meglátok egy ismerőst, akitől
segítséget kérhetek, de Alistair túl gyorsan hajtott ahhoz, hogy bárkit is
felismerjek az utcán. Egyébként sem volt már senki a belvárosban, csak
a Sirály előtt ácsorgóit néhány részeg vendég, söröskorsóval a kezében.
Próbáltam Alistairt józan belátásra bírni. Könyörögtem neki, hogy
lassítson, de ő, mint aki transzállapotban van, tovább száguldott át a
városon, majd a tengerparti utat elhagyva lekanyarodtunk az erdős
részre, a sötét fák és sűrű bokrok vészjósló árnyékába. Itt már nem volt
egy lámpa sem, csak egy kóbor macska szeme világított a sötétben.
Annyira féltem, hogy úgy éreztem, mindjárt elájulok.
– Alistair, hová megyünk? – kérdeztem, miközben minden
erőmmel igyekeztem palástolni a félelmemet, de Alistair nem felelt, csak
eltökélt ábrázattal meredt az útra. Aztán, bármiféle figyelmeztetés
nélkül, behajtott egy parkolóba. A BMW-je nagyot huppant az egyik
kátyúban. Felismertem a környéket, a vágóhíd mögött voltunk, ott, ahol
a párok megbújnak a kocsijaikban egy-egy röpke légyottra. Csak egy
autó parkolt a közelben, egy fehér furgon a bokrok mögött, feltekert,
párás ablakokkal. Alistair olyan messzire állt a másik kocsitól,
amennyire csak tudott, majd leállította a motort. Ahogy kialudt az autó
lámpája, minden koromsötét lett.
Néma csend volt, csak Alistair légzését hallottam. Szapora volt és
hangos.
– Alistair! Haza kell mennem! – kérleltem erőtlenül, mire felém
fordult.
– Annyira kívánlak, hogy nem tudok gondolkodni – mondta. –
Kérlek, Soph, csak egyszer feküdj le velem, aztán békén hagylak,
megígérem. Aztán mindketten továbbléphetünk, és te élhetsz Leonnal
tovább.
– Nem fekszem le veled, Alistair – feleltem elképedve. – Mit
gondolsz, mi vagyok én? Egy útszéli prosti?
Alistair felém nyúlt, hogy megsimogassa a hajamat, mire
hátrahúzódtam. – Ó, Soph, dehogy! Nem ezt mondtam! Tudom, hogy
tetszem neked, de te jó kislány vagy, és nem akarod megcsalni Leont.
De ne aggódj, nem fogok szólni róla senkinek. Ahhoz túl sok a
vesztenivalóm – nevetett fel keserűen. – Házas vagyok, bassza meg. Így
csak egy éjszakát kérek.
– Ó, Soph! – szólt kéjesen, majd mielőtt észbe kaptam volna, rám
nehezedett, és hátranyomott az ülésben úgy, hogy alig kaptam levegőt.
Hallottam, ahogy lehúzza a sliccét, bal kezével pedig a szoknyám alá
nyúl.
– Alistair, ne! – kiabáltam, de ő fekvő helyzetbe engedte az ülést, és
rám nehezedett.
– Ó, Soph! – ismételgette, miközben az ujjai már a bugyimban
voltak. Próbáltam kiáltani, de a bal kezével befogta a szám. Nem tudtam
mozogni, túl nehéz volt a teste. Hallottam az anyag szakadását, ahogy
letépte a bugyimat, majd lejjebb tolta a nadrágját, és erőteljesen belém
hatolt. Rettenetesen fájt, úgy éreztem, mindjárt kettészakadok. A
patakzó könnyeim belefolytak a fülembe. Becsuktam a szemem, hogy
legalább ne lássam őt, és csak azt mondogattam magamban, hogy
mindjárt vége. Néhány mozdulat után felnyögött, majd még mélyebbre
nyomta az ágyékát. Amikor kinyitottam a szemem, Alistair csak bámult
rám.
– Soph – kezdte, majd ugyanazzal a kezével, amelyikkel az imént
leszorította a szám, végigsimított a hajamon.
– Azonnal szállj le rólam! – sziszegtem dühösen.
Lehúztam a ruhám, és elfordítottam a fejem, amíg Alistair a
nadrágjával bíbelődött. Miután visszaült a kormányhoz,
visszaállítottam az ülést az eredeti pozícióba.
 Az ablakok teljesen bepárásodtak. Egy kívülálló szemével úgy
tűnhetett volna, csak egy átlagos szerelmespár időzik a kocsiban.
– Ne haragudj – mondta hideg hamissággal, megbánás nélkül,
majd beindította a motort.
– Haza akarok menni – mondtam, miközben koncentráltam, hogy
ne sírjam el magam előtte. Alistair az út során végig hallgatott.
Hazafelé már nem vezetett eszelős módjára.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mondd csak,
Alistair, most megérte, hogy megerőszakoltál? De nem tettem. Már
csak azért sem, mert ha megszólalok, biztos elsírom magam. A szemem
sarkából láttam, ahogy a széttépett bugyim a földön hever, a lábamnál.
Gyorsan felvettem, és a tenyerembe gyűrtem, majd a térdemre tettem a
kezem, hogy ne remegjen annyira a lábam.
– Egyébként – szólalt meg Alistair, miután bekanyarodott az
utcánkba –, ha bárkinek is szólsz a dologról, azt mondom majd, hogy te
is ugyanúgy akartad. Úgysem volt szemtanú.
– Egy kicsit sem érzed magad bűnösnek? – kérdeztem, miután
leparkolt a ház előtt.
– Szerintem nem érted, miről van szó – felelte, miközben áthatóan
a szemembe nézett. – Én mindig megkapom, amit akarok. Te pedig
sosem ismernéd be, hogy odavagy értem, mert azt gondolod magadról,
hogy rendes lány vagy, aki nem csalja meg a barátját. De tudom, hogy
te is ugyanúgy akartad, mint én. És ezután is akarni fogod.
– Hánynom kell tőled! – kiabáltam rá dühösen, majd kivágtam az
ajtót úgy, hogy majdnem a járdára estem.
 Alistair erre csak elvigyorodott. Szeme gonoszul fénylett a
félhomályban. – Ismerd be, Soph! Csak megkönnyebbülsz.
Becsaptam magam mögött a kocsiajtót. Alig léptem félre, Alistair
máris nagy sebességgel a gázra lépett. Az autó kerekei csikorogtak a
meleg aszfalton.
Öklendezve sikerült elbotorkálnom a kertig, majd belehánytam a
kukába.
 Harmincnyolcadik fejezet

Frankie

KÉPTELEN vagyok visszamenni az apartmanba, ezért még sétálok

egyet. A szél belekap a hajamba, és a kabátom gallérja alá is
beférkőzik. Szinte senki sincs az utcán, nem is csodálom, ezen a
hideg februári napon. Leülök a gátra, és nézem, ahogy a
hullámok felcsapnak a nagy móló alumíniumlábaira. Emlékszel,
Soph, milyen sokszor ültünk itt nyaranta? Órákon át sütit ettünk
és a fiúkról pletykáltunk. De miután összejöttél Leonnal, minden
megváltozott. Ebben persze az is közrejátszott, hogy elköltöztem
abba a szörnyű bentlakásos iskolába.
Még néhány percig ülve maradok, de a szél olyan erősen fúj,
mintha arcon csapna, és az ujjaim is már teljesen elgémberedtek
a hidegben. Inkább felkelek, és visszaindulok az autómhoz.
Miután beülök a melegbe, felhívom Stuartot, hogy mennek a
dolgok a távollétemben. Stuart beszámol, hogy Paul már megint
összekevert egy rendelést.
– Múltkor is ezt csinálta – mondja frusztráltan. – Ezek a
hibák sok időbe és még több pénzbe kerülnek.
– Jól van, akkor bocsásd el – mondom sóhajtva. – Több
hasonló tévedést már nem engedhetünk meg magunknak.
– Nagyszerű! – kiált fel boldogan. – Mire visszajössz,
elintézem.
 – Holnap hazautazom – újságolom Stuartnak. Szomorú
vagyok, hogy itt kell hagynom Danielt, de muszáj
elmenekülnöm a régi emlékektől. Ez a város teljesen tönkretesz.
Felhívom anyámat, hogy apám felől érdeklődjek. Azt
mondja, az állapota tegnap óta változatlan. Elképzelem, ahogy
anyám a betegágy mellett virraszt, apám kezét fogja vagy
masszírozza a lábát, mint egy szerető, tökéletes feleség. Néha az
az érzésem, talán így betegen jobban szereti apámat, mert most,
hogy ilyen sebezhető és kiszolgáltatott, legalább nem beszél
vissza és nem csalja meg. Elmesélem anyámnak, hogy beszéltem
Stuarttal, és hogy holnap hazamegyek, de a hangján hallom,
hogy lélekben nincs velem, csak apám foglalkoztatja.
Te sosem értetted az anyámmal való kapcsolatomat, igaz,
Soph? Ti az anyukáddal mindig nagyon közel álltatok
egymáshoz. Emlékszem, egyszer, amikor nálad aludtam,
bevallottam, hogy nem igazán szeretem az anyámat. Szerettem
veled aludni; nálatok jobban éreztem magam, mint otthon. A
lakásotok sokkal otthonosabb volt, és ami a legfontosabb, nem
volt tele idegenekkel. Sosem éreztem igazi otthonomnak a
szállodát, mindig is magányos voltam a padlásszobámban,
miközben a szüleim a vendégek kényelmét szolgálták, hogy
mindig legyen tiszta ágynemű, meleg reggeli és vacsora.
Éjszakánként, az ágyban fekve gyakran hallottam, ahogy a
szüleim a vendégekkel csevegnek és nevetgélnek. Még a
koccintások is behallatszottak. A hotelek mindig is az üzletet
jelentették számomra, nem az otthont, ezért azóta sem szállók
meg soha szállodában. Egy szállodában nem tudok pihenni,
mert vagy olyan érzésem van, mintha dolgoznék, vagy mint
amikor gyerekkoromban viselkednem kellett a vendégek előtt.
A ti lakásotokat viszont átjárta az anyukád szeretete. Az én
anyám érzelmileg elhanyagolt engem; egyszerűen nem szánt
időt arra, hogy megismerjen. Most már tudom, hogy a szülés
utáni depressziója miatt nem tudott kötődni hozzám. De ez nem
is számított, hiszen ott volt nekem apám, aki kárpótolt anyám
hidegségéért. Emlékszem, egy éjszaka, a paplan alatt
bevallottam neked, hogy úgy érzem, anyám jobban szereti
apámat, mint engem, és féltékeny rám, amiért apám kitüntet a
figyelmével.
Emlékszem, megrökönyödve kérdezted, hogy hogy lehet
anyám féltékeny amiatt, hogy apám szeret.
Én erre csak azt feleltem, hogy nem tudom. Zavarban
voltam. Tudtam, hogy úgysem érted meg, hiszen a te anyukád
arcára volt írva, mennyire rajong mindkettőtökért. Aztán
elmesélted, hogy csak arra emlékszel, amikor az apád betörte
anyukád orrát, ti pedig délre menekültetek. Ez volt az egyetlen
alkalom, amikor őszintén színt vallottunk egymásnak. Azután
sosem beszéltünk róla, de én azért nem felejtettem el.

Visszamegyek az apartmanba. Délután fél négy van.

Hamarosan átjön Daniel. Lezuhanyozom, felveszem az utolsó
tiszta farmerem, egy testhezálló pulóverrel. Nem akarom, hogy
Daniel észrevegye, hogy tetszeni akarok neki.
Töltök magamnak egy pohár bort. Szörnyen feszült vagyok.
Valami motoszkál a tudatalattimban Daniellel és Leonnal
kapcsolatban. Odamegyek az ablakhoz, és nekitámaszkodom a
radiátornak.
Élvezem, ahogy a meleg átjárja a nadrágomat. Látom, ahogy
egy fehér furgon elhalad a ház előtt. Igyekszem összeszedni a
gondolataimat.
Végtére is, Daniel hazudott, amikor azt mondta, hogy egy
barátjáé a lakás. Miért nem mondta el, hogy az övé? Megértem,
ha egy kissé zavarban volt, amiért pénzt kért tőlem érte, de
szívesebben fizetek neki, mint egy vadidegen haverjának. Csak
arra tudok gondolni, hogy félre akart vezetni. Csak tudnám,
miért! És ahogy ma délután viselkedett Leonnal… Semmit se
tudok bizonyítani, de azért furcsa volt.
Emlékszem, amikor először elmentünk Leonhoz. Kis híján
összeugrottak, amiért Leon „Danny Boy”-nak nevezte Danielt.
1997-ben még nem hívta így. Most minden olyan erőltetettnek
tűnt, mintha csak egy szerepet játszanának. És miért venné meg
Daniel az ellenségével szemközti lakást?
Fájnak a szemeim. Azt hiszem, már a fejembe szállt a bor.
Sosem bírtam az alkoholt. Emlékszem, mindig azzal cukkoltál,
hogy ha iszom, könnyűvérű leszek.
 Megmasszírozom a halántékom, hogy elmúljon a fejfájásom.
Nem értem az egészet… a gyereksírást, a leveleket… Mit
jelentenek ezek, Soph?
Hirtelen összerezzenek a becsapódó postaláda zajára.
Kimegyek az előszobába, lehajolok a bedobott újságért, majd
hirtelen kitárom a bejárati ajtót: Jane épp igyekszik lefele a
lépcsőn.
– Jane?
A nő összerezzen, keze a korláton, riadtan pillant rám.
– Helló, Francesca, kedvesem!
– Üdvözlöm! Ön dobta ezt be nekem? – kérdezem az újságot
lengetve. Rápillantok a szemközti lakásra, de az ajtó zárva van.
– Igen – bólint Jane. – Kettő volt belőle a lépcsőházban, így
gondoltam, egyik a magáé. Csak a szokásos helyi, ingyenes lap,
de talán érdemes egyszer átfutni.
Furcsának találom, hogy Jane veszi rá a fáradságot, hogy
feljöjjön az ajtómig egy újsággal. Jane anyásán rám mosolyog,
majd lemegy a lépcsőn. Az újsággal a hónom alatt visszamegyek
a lakásba. Ledobom a lapot a dohányzóasztalra, de ahogy
szétnyílik, majdnem megáll bennem az ütő.
Az oldalon egy cikk szúr rögtön szemet, az édesapámról
írnak benne.
Ahogy kézbe veszem, látom, hogy a többi oldal be van
hajtogatva, így nyomban ez a cikk tűnik fel. Gyorsan megnézem
a címoldalt. Ez nem is a helyi újság, hanem egy fél évvel ezelőtti,
bristoli napilap.
 Kirohanok a lakásból, és ahogy vagyok, zokniban leszaladok
a lépcsőn. Bekopogtatok Jane-hez, miközben hangosan
megszólítom.
Jane ajtót nyit, csatára elszánt arccal.
– Honnan van ez az újság? – szegezem neki a kérdést.
Jane összébb húzza a derekán a kardigánt. – Mondtam már, a
lépcsőházban találtam.
– De miért hoz valaki ide egy bristoli lapot? Ráadásul nem is
friss a szám.
– Honnan tudjam? – vonja meg a vállát. Ridegen néz rám.
Megfordul a fejemben, hogy talán ő a tettes. Lehet, hogy az
összes furcsa dolgot neki köszönhetem, amik ez idáig történtek
velem Oldcliffe-ben. – Ki maga? – kérdezem ingerülten, mire
Jane kellemesen kedves arca hirtelen eltorzul, mintha egy
teljesen más ember állna előttem. – Az nem számít, ki vagyok én.
Az sokkal fontosabb, maga kicsoda. Egy olyan férfinak a lánya,
aki megerőszakolt egy fiatal lányt.
– Ho… honnan tudja?
– Mindenki tudja.
– Az apám ártatlan!
– Persze, mindegyik ezt mondja – sziszegi a foga közt. –
Ismerem a fajtájukat! Azt hiszik, megúszhatják a dolgot. Most
úgy tesz, mintha sztrókot kapott volna, hogy ne büntessék meg.
Micsoda alávaló alak!
Hirtelen úgy éreztem, mintha Jane arcon ütött volna. – Maga
semmit sem tud erről.
 – Ó, dehogyisnem! Rögtön láttam, hogy vaj van a füle
mögött. Mindig a háta mögé pillant, és azt képzeli, hogy valaki
követi. Látszik, hogy maga is rosszban sántikál. Biztos drogról
van szó – mondja megvetően. – Magánál a férfiak egymás
kezébe adják a kilincset, az a lány odalent pedig folyton itt
leselkedik. Ez nem helyes!
Mégis miről beszél ez a nő?! Milyen lány? Talán rólad van
szó, Soph? – Tehát ezért turkál mindig a kukában? Hátha drogot
vagy valamilyen mocskos bizonyítékot talál?
– Erre már nincs szükség, ugyanis tegnap mindent
megtudtam a helyi szerkesztőségben. Egy kedves férfi elárulta,
hogy egy bűnöző lányával lakom egy házban. Az újságot is ő
nyomta a kezembe, ha tudni akarja. Undorító!
– Ki volt az? – kérdezem döbbenten. Úgy érzem, az összes
vér kifut az ereimből.
– Nem tudom, nem árulta el a nevét. Magas volt, sötét hajú.
Maga korabeli. Most pedig hagyjon békén! – kiabálja, majd
becsapta az orrom előtt az ajtót.
A személyleírás ráillik Leonra. Csak az a baj, hogy Danielre
is.
Erőtlenül felvonszolom magam a lépcsőn. Az újság még
mindig a kezemben van. Öntök magamnak még egy pohár bort,
és leroskadok a kanapéra.
Ki lehetett annyira rosszindulatú, hogy Jane-en keresztül
továbbítsa nekem ezt a cikket?
 A cikk rövid, mindössze ötszáz szavas, mégis mindent leír:
apám, az egykori szállodatulajdonos, akit korábban nemi
erőszakkal vádoltak, most agyvérzést kapott, amikor bíróságra
került az ügy. Erről tudnia kellett Danielnek. Amikor azt
mondta, sajnálja, ami az apámmal történt, azt hittem, a
betegségére gondol. Milyen naiv vagyok! Hiszen Daniel újságíró,
persze, hogy az összes részlettel tisztában van. Egy fiatal nő
jelentette fel apámat tavaly, anonimitást kérve. A nő azt mondta,
apám rögeszmésen üldözte, majd húszéves korában
megerőszakolta. Ez kevesebb, mint egy évvel azután történt,
hogy eltűntél. A vád szerint több áldozatról is szó van. Apám
beismerte, hogy létesített szexuális kapcsolatot ezekkel a nőkkel,
de azt mondta, mindig a beleegyezésükkel. Annyira szeretnék
hinni neki, Soph! De egyre nehezebb… Vajon miért hazudnának
ezek a nők?

Kezd besötétedni. Mindjárt megfagyok a lakásban. Még az

orrom hegye is hideg. Dobok még néhány fahasábot a
kandallóba. Csak a pattogó tűz ad hangot a nappaliban.
Egyébként kísérteties csend van. Se közlekedési zaj, se egy
repülő. Felkapcsolom a lámpát, és odamegyek az öblös
ablakhoz. Daniel azt mondta, háromra igyekszik itt lenni, de
egyelőre sehol sincs. Az utca üres, csak a szürke felhők
sorakoznak az égen.
 Amióta Daniel elárulta, hogy övé a lakás, azóta ezen töröm a
fejem. Ez még azoknál a cikkeknél is furcsább, mint amiket a
szerkesztőségben találtam a gépén.
Többé nem bízom a bátyádban.
Mozgást hallok odalent, a kapu előtt. Gyorsan felállok, és
szinte az ablakhoz préselem az arcom. Várom Danielt, de nem ő
az, hanem te. Te állsz ott, a kapunál, és engem figyelsz. Tudom,
hogy te vagy. Felismerem az állad, a fejtartásod és a forgót a
szőke hajadban. Kapucnis kabátban állsz, fiatalon, ragyogó
bőrrel és csillogó szemekkel. Az első gondolatom az, hogy
mégsem haltál meg, és biztos másnak a holttestét találták meg.
Bár nem tűnsz negyvenévesnek, ugyanolyan vagy, mint fiatalon,
vagy még annál is fiatalabbnak tűnsz, mint amikor eltűntél.
Amióta csak visszajöttem Oldcliffe-be, érzem, hogy itt vagy,
Soph. Itt vagy a lakásban, és az utcán is figyelsz engem, és most
már azt is tudom, miért.
– Várj meg – szólok félhangosan, pedig tudom, hogy nem
hallod. Felveszem a csizmám és a kabátom, majd lesietek a
lépcsőn úgy, hogy majdnem leesek. Muszáj, hogy lássalak, még
mielőtt újra eltűnsz!
Mert most már végre értem, hogy miért vagy itt. Nem
hagysz magamra, ugye? Legalábbis addig nem, amíg el nem
mondom az igazat, mi is történt valójában azon az éjszakán.
 Harminckilencedik fejezet

Frankie

MOST is látlak a távolban, a narancssárga kapucnis, olajzöld

orkándzsekidben, ugyanolyan, mint amilyet a gimiben hordtál.
Kár, hogy elérhetetlen vagy. Miért vársz rám mindig? Ha hívlak,
akkor pedig nem figyelsz rám. Sophie! – kiáltok fel, mire
megbotlom, és magam alá csúszik a bokám. A francba, letört a
csizmám sarka. Lehajolok, hogy felvegyem, majd a kabátom
zsebébe csúsztatom, és sántikálva tovább futok.
Hallom, ahogy Daniel utánam kiabál az erős szélben, de én
csak rohanok tovább, utánad. Többé nem engedhetlek el!
Mire a mólóhoz érek, alig kapok levegőt. Hová tűntél?
Alaposan körbenézek, de nem látlak sehol. Aztán néhány perc
múltán felbukkansz a „Belépni tilos” tábla mögött, a móló kellős
közepén. Legszívesebben odakiáltanék, hogy vigyázz magadra,
mert a deszkák elkorhadtak, veszélyes ott állni, de aztán
eszembe jut, hogy mindegy, hiszen már úgyis meghaltál. Érzem,
hogy vársz rám, és azt akarod, hogy utánad menjek. Átmászom
a korláton, közben elszakad a kabátom és lehorzsolom a kezem,
de nem érdekel, beszélnem kell veled, és most már nem félek.
Megállók veled szemben, a móló még hosszan folytatódik, és
a pavilon sötét árnyékát is látom mögötted, a távolban.
– Sophie! – szólítalak meg megbabonázva.
 – Szia, Frankie! – szólsz kedvesen és halkan, úgy, hogy a
szavaid szinte elnyeli a szél. Úgy érzem, mintha álmodnék,
mintha ez az egész meg sem történt volna. Azt hiszem,
részegebb vagyok, mint gondoltam, hiszen egyébként nem
beszélgetnék szellemekkel.
– Mit akarsz tőlem? – faggatlak kétségbeesetten.
– Szerintem tudod, mit akarok. – Meglep a válaszod, olyan
más vagy, mint amire emlékeztem. Igyekszem újra összeszedni a
gondolataimat. Pislogok néhányat, de még mindig itt állsz
előttem, teljes valóságodban.
– Frankie! – szól mögöttem egy férfihang. Összerezzenek,
hátrafordulok, Daniel áll mögöttem. Ő is átmerészkedett a
korláton. – Menj ki innen, veszélyes itt állni – mondja higgadtan,
amivel a legkevésbé sem nyugtat meg.
– Hazudtál nekem! Mindenről! Te küldted a leveleket, ugye?
– kiabálok rá sírva, miközben félresöpröm a hajam az arcomból
az erős szélben. – Mi ez az egész?
Daniel óvatosan felém lép, majd lassan kinyújtja a kezét,
mintha egy megbokrosodott lovat akarna befogni. – Mindent
megmagyarázok, csak gyere ki innen. Veszélyes a mólóra lépni.
– Nem megyek veled sehova! Már nem bízom benned. Te
adtad Jane-nek azt az újságot a szerkesztőségben? Mi folyik itt,
Daniel?
Most először, közelebb lépsz hozzám. Látom, hogy valami
van a kezedben. Egy rózsaszín csíkos jegyzetfüzet, amit már
megtépázott az idő vasfoga. Emlékszem, ez volt a naplód, amit
mindenhová magaddal vittél. Még hozzánk is elhoztad, amikor
nálunk aludtál. A párna alá rejtve tartottad.
Daniel megfordul, és rád néz. Szíven üt, hogy ő is lát téged.
Ezek szerint mégsem képzelődöm.
– Tudjuk, mit tettél – szólalsz meg hidegen. – Itt a bizonyíték
a naplómban. – Most olyan más a hangod, és a szemed sem
szürke, hanem kék, mint a jégcsap. Tudom, mit jelent, amikor
megváltozik a szemed színe.
– Te is látod őt? – ordítok Danielre. – Látod Sophie-t? –
kérdezem ismét, de Daniel nem válaszol a kérdésemre.
– Frankie… hallgass rám! – mondja. – Többé nem kell
megjátszanod magad.
– Miről beszélsz? – kérdezem döbbenten. Úgy érzem
magam, mint egy szürreális álomban.
– Tudom, hogy te ölted meg Sophie-t.
– Ne légy nevetséges! – vágom rá magamból kikelve. – Miért
tettem volna ilyet? És a levelek? És a dögcédulák? Leon a tettes,
mert tudomást szerzett Jasonről. Engem is bántani akar, biztos,
hogy Sophie-val is ő végzett. Ezt próbálom megértetni veled,
amióta csak visszajöttem!
Daniel hitetlenkedve bámul rám. Úgy érzem, minden erőm
elhagyott.
Igaza van. Többé nem kell megjátszanom magam.
Tudod, Soph, a világon vannak jó és rossz emberek. Meg
olyanok, mint én. Szerintem én nem vagyok rossz, csak
elkövettem néhány rossz dolgot. Fogalmad sincs, milyen nehéz
tizennyolc éven át cipelni a halálod terhét. Tudnád, hányszor
kívántam azt, hogy bárcsak visszacsinálhatnám az egészet!
Idővel egyre könnyebb volt ezzel együtt élnem, de a bűntudat
attól még megmaradt. Az a típus vagyok, aki képes
különválasztani egymástól a dolgokat, így mindazt, ami történt,
elrejtettem egy képzeletbeli dobozba, és elrejtettem a tudatom
mélyére, amíg a bátyád telefonhívása újra felszínre nem hozta a
történteket.
Ezért vonakodtam annyira, hogy visszatérjek Oldcliffe-be.
Köztudott, hogy a bűntett színhelyére sosem szabad visszatérni,
de nem akartam Danielt magára hagyni a nyomozásban. Azt
viszont nem hagyhattam, hogy rájöjjön az igazságra, így
megpróbáltam elterelni a figyelmét. Nyomok nélkül úgysincs
bizonyíték, egy lábból pedig nem lehet következtetéseket
levonni. Azt gondoltam, ha Daniel meglátja a maradványaidat,
majd elenged téged, de nem ez történt. Reméltem, hogy Leont
gyanúsítja majd, de erre sem volt bizonyíték. A fenyegető
üzenetek isteni segítséget jelentettek számomra, mert így
legalább volt okom Leonra fogni a dolgot. Csak el kellett
árulnom a bátyádnak, mi történt Jasonnel, és máris megvolt
Leon számára az indíték. A dögcédulákat én küldtem
magamnak, hogy még véletlenül se gondolja azt Daniel, hogy a
leveleket nem Jason miatt kapom.
Valahol éreztem, hogy az üzenetek rólad szólnak, de mindig
azt mondogattam magamnak, hogy úgysem tudja senki, mit
tettem annak idején.
 Daniel kivételével.
– Te tudtad? Mindvégig? – kérdezem Danielt döbbenten,
mire lassan bólogatni kezd.
– Miért küldted nekem a leveleket?
– Nem én küldtem őket…
– Akkor kicsoda? – Hirtelen megszédülök. Lehunyom a
szemem, hogy összeszedjem magam. A hajamba túrok, és
kitépek belőle egy nagy tincset. Hogy fajulhattak a dolgok idáig?
Hátralépek a korláthoz. Most már semmit sem tehetek.
Ahogy kinyitom a szemem, Daniel finoman kiveszi a kezem a
hajamból.
– Sophie eljött hozzád, igaz, Frankie? – kérdezi halkan. –
Azon a bizonyos, utolsó éjszakán Sophie szomorú volt, ezért
elment a Pincéből, te pedig követted őt, ugye? Elmondta neked,
mit tett vele az apád, és hogy most terhes. Erre nekiestél, hogy
hazudik. Miért ölted meg őt, Frankie? Hogy ne mondja el
senkinek?
Erről honnan tud Daniel, Soph?
Előttem állsz a szélben, de nem szólalsz meg. Csak
megvetően rám nézel, gyűlölettel a szemedben.
– Frankie! – szól Daniel sürgetőn, miközben megpördít a
felkaromnál fogva. – Kérlek – néz rám kétségbeesetten –, ha egy
kicsit is szeretsz, ne hagyd, hogy tovább gyötrődjek. Tudjuk,
hogy te voltál, bizonyítékunk van rá. De a te szádból akarom
hallani az igazságot. Miért akartad megölni a legjobb barátnőd?
 Zokogva Daniel vállára borulok, megkönnyebbülök, hogy
végre elmondhatom valakinek. – Nagyon sajnálom az egészet,
Daniel. Sosem akartalak bántani, de Sophie mindent elvett
tőlem. Először Leont, aztán meg az apámat. Az apámat, aki a
legjobban szeretett a világon. Mindig is csak ő volt nekem, mivel
anyám le se szart. De végül apám is Sophie-t választotta. Mondd
meg, miért kellett Sophie-nak elvennie tőlem?
– Nem vette el tőled, Frankie – szól Daniel feszülten. – Apád
megerőszakolta őt.
– Dehogy! Sophie mindent bevallott nekem – bizonygatom
sírva. – Hogy megcsókolta a szobában, és hogy teljesen magába
bolondította. Sophie odavolt apámért, ő akarta az egészet!
– Nem, apád megerőszakolta! – erősködik tovább Dániel,
most már a fogát csikorgatva. – Alistair terrorizálta Sophie-t,
követte őt, aztán megerőszakolta. És miután Sophie eltűnt,
tovább folytatta. Más lányokat is megerőszakolt. Apád egy
szörnyeteg!
– De ő az apám! – vágom rá zokogva. Akkor nem akartam
hinni neked, Soph. Mindent elmondtál nekem, én pedig képtelen
voltam szembenézni az igazsággal. Amikor apámat hat
hónappal ezelőtt letartóztatták, akkor döbbentem rá, hogy nem
hazudtál, és valóban erőszakról volt szó. Sajnálom, hogy nem
hittem neked…
– És én? – kérdezi Daniel szomorúan. – Én nagyon
szerettelek. Talán nem voltam elég jó neked?
 – Nem voltál szerelmes belém, beképzelted… – felelem
dacosan.
– Nem! – ordítja Daniel. – Szerettelek, mert szellemes voltál,
sugárzó és független. Mindig jókat lehetett veled nevetni. De
azért is szerettelek, mert sebezhető voltál. Azt persze nem
tudtam, menynyire instabil személyiség vagy.
Mekkora bolond voltam!
Ahogy felém lépsz, látom a dühöt az arcodon. – De ezzel
még nincs vége! Beszéljünk Jasonról is?
– Jasonról? – kérdezem értetlenül.
– Őt is meg akartad szerezni, de nem tudtad, ezért belökted
a tengerbe.
Már el is felejtettem, hogy a halálod éjjelén mindent
elmondtam neked.
– De azt mondtad, Jason halála baleset volt – kezdi Daniel. –
Hogy Sophie véletlenül lökte meg, egy vita során. Csakhogy ez
nem igaz, ugye?
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezem sírva.
– A te szádból akarom hallani, Frankie. A rendőrség már
úton van. Mindent tudnak. De a te szádból akarom hallani az
igazat! – néz rám Daniel esdekelve.
– Baleset volt! – ordítom az erős szélben. – Sophie merev
részeg volt. Bepróbálkoztam Jasonnél, de ő lerázott, erre
veszekedni kezdtünk… Nem akartam ellökni, de mind részegek
voltunk. Jason elveszítette az egyensúlyát, és…
– Mint ahogy Sophie is? – vág közbe Daniéi.
 – Baleset volt, Daniel – bizonygatom most már teljesen
összetörve. – Még gyerek voltam, nem akartam bántani Jasont. –
Így volt, Soph. Utána kíváncsian kérdezted, mi történt azon az
éjszakán, mert olyan sokat ittál, hogy nem emlékeztél rá.
Megharagudtam Jasonre, amiért visszautasított, mert nem
tudtam, hogy meleg. Nem akartam szándékosan megölni. De
miközben néztem, ahogy elnyelik a hullámok, mégsem
segítettem rajta. Aztán valahogy észhez térítettelek, és szóltam,
hogy Jason beleesett a vízbe.
– Ezek szerint végig hazudtál nekem? – faggatom Danielt. –
Azt akartad, hogy mindent bevalljak? Pedig azt hittem, érzel
valamit irántam.
– Tekintettel a közös szép emlékekre, adtam neked egy
lehetőséget. Tudom, hogy előfordulnak balesetek. Reméltem,
hogy kimagyarázod magad. Hogy megbánást mutatsz, bevallasz
mindent!
– Minek? – nevetek fel keserűen. – Hiszen így is mindent
tudtál.
– Mert tudni akarom, hogy voltál képes ilyesmire – vágja rá
élesen. – Vagy ugyanolyan vagy, mint az apád?
Daniel szavai sokkolóan hatnak rám. Tényleg azt gondolja,
hogy ugyanolyan vagyok? Aznap éjjel a Pincében, amikor
megtudtam, hogy hánytál a vécében, tudtam, hogy nem az
italtól voltál rosszul. Sápadt voltál, állandó hányinger gyötört;
nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, terhes vagy.
De még mielőtt rákérdezhettem volna, elviharzottál a Pincéből.
A mólónál aztán minden kibukott belőled. Elmondtad a csókot,
hogy apám követett, és hogy megerőszakolt. És én természetesen
nem akartam elhinni neked, hiszen mindig is felnéztem az
apámra, és a legjobban szerettem őt a világon.
Rendőrségi szirénát hallok a távolból.
Szóval bizonyíték van a halálodra. Gondolom, az a Gazelle
Adidas cipő, amit megtaláltak a parton. Tudtam, hogy utánad
kellett volna dobnom a tengerbe, de valamiért mégis ott
hagytam. Mindenesetre nem nyúltam hozzá, mert már akkor is
tudtam a DNS-ről.
– Ha van bizonyíték, akkor miért akarod, hogy bevalljam? –
kérdezem Danieltől. – A hatóságoknak úgysem fogom bevallani.
Nem akarok börtönbe menni. Nem akarok…
Sophie előrelép, önelégült mosollyal az arcán. A fogad sem
olyan, mint régen. Kisebb és hegyesebb. Egyáltalán nem a te
fogad.
– Már megtetted – szólsz, majd a kabátzsebedből előhúzol
egy diktafont. – Mindent felvettem.
– Mia! – Daniel hangjában figyelmeztetést hallok.
– Mia? – bámulok rád hitetlenül. Akkor mégsem te vagy az?
Hát persze, hogy nem. Nem is értem, hogy gondolhattam.
Se a szeme, se a foga, se a hangja nem hasonlít rád. Ez nem te
vagy.
– Ki vagy te? – vetem oda a lánynak.
– Mia – feleli ír akcentussal.
 – Daniel barátnője? – kérdezem a szemöldököm ráncolva.
Ahhoz túl fiatal.
Mia nevetve a fejét rázza, a szavait elnyeli a szél. Az ég
dörög, majd zuhogni kezd az eső.
Hogy mer ez a kis csitri a képembe röhögni? És hogy
merészel itt vádaskodni? És miért hangolja ellenem Danielt?
Olyan boldogok lehettünk volna, erre ő jön, és mindent
tönkretesz.
Majd’ felrobbanok a dühtől. Legszívesebben megütném,
pofon vágnám, hogy lefagyjon az arcáról a gúnyos mosoly. Most
én fogok a zsebembe nyúlni! Azzal előveszem a letört
tűsarkamat.
– Vigyázz, Mia! – kiáltja Dániel, mint aki előre sejtette a
lépésemet. Hangjában félelem és szeretet cseng. A
féltékenységtől elviselhetetlen düh tör rám, olyan erővel, hogy
elindulok a lány felé. Legszívesebben eltörölném a föld színéről.
A lány azonban Daniel karjaiba szalad, aki ott áll mögöttem, én
pedig elveszítem az egyensúlyom a felemás cipőben, és térdre
zuhanok. Úristen, nem akartam bántani őt! És téged sem
akartalak megölni. Hinned kell nekem, Sophie! Nagyon
szerettelek, és rettenetesen sajnálom az egészet.
Szinte alig hallható a hatalmas reccsenés a nagy szélben,
ahogy a korhadt deszkalap megadja magát alattam. Néhány
másodpercbe telik, mire végleg kettétörik, de meg se próbálom
megmenteni magam.
 Még mindig hallom a rendőrautó szirénáját. A legutolsó
dolog, amit látok, Daniel és Mia elsápadt arca, miközben
végignézik, ahogy elnyelnek a haragos, szürke hullámok.
 Negyvenedik fejezet

Sophie

1997. szeptember 9., kedd

Szombat éjjel „meghaltam”. Minden egy hatalmas balhéval
kezdődött. Szakítottam Leonnal, mert képtelen voltam tovább hazudni
neki. Már nem bírtam nézni az elgyötört arcát, ahogy azon igyekszik,
hogy ne sírja el magát.
Frankie utánam viharzott a vécébe, és mindenáron tudni akarta,
hogy mi történt. Épp bezárkóztam az egyik fülkébe hányni. Nem
akartam se Frankie, se Leon szeme elé kerülni, így amikor Frankie
elment, hogy vizet hozzon nekem, gyorsan kimenekültem a Pincéből.
Meg se álltam a régi mólóig. Már szörnyen nyilallt az oldalam.
A lámpaoszlopnak támaszkodtam, és levegő után kapkodtam. Egész
testemben reszkettem. Annyira fájt a vízhólyag a lábamon, hogy inkább
levettem a cipőm, begyömöszöltem a dzsekim zsebébe, és mezítláb
felsántikáltam a mólóra.
– Sophie! – szólított meg hirtelen Frankie. Megkönnyebbültem,
hogy nem Alistair az, mert jó eséllyel akár ő is lehetett volna. Rájöttem,
hogy hülyeség volt eljönnöm a Pincéből, veszélyes egyedül
mutatkoznom.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte, de nem volt kedvem beszélgetni vele.
Képtelen voltam neki elmesélni, hogy mi történt.
 – Miért indultál haza? – folytatta Frankie. – Még csak fél
tizenkettő, és szombat este van, az Isten szerelmére! Sosem szoktunk
ilyen korán hazahúzni! – mondta levegőért kapkodva. Nyilván ő is
futott, hogy utolérjen. Láttam, hogy a telitalpú, fekete csizmája van
rajta, amit nem éppen futásra terveztek. Akkor is ez volt rajta, amikor
évek múltán először találkoztunk, nyáron, amikor a világ telis-tele volt
jobbnál jobb lehetőségekkel. Hogyan jutottunk idáig?
– Hosszú – mondtam patakzó könnyek között.
– Terhes vagy, ugye? – kérdezett rá egyből. – Hallottam, hogy
hánytál a vécében. Elmentem vízért, de mire visszaértem, nem voltál
sehol. Tudom, hogy valami baj van, Sophie. És addig egy tapodtat sem
mozdulok innen, amíg el nem mondod, mi történt. Láttam, hogy
veszekedtetek Leonnal. Mi történt? Elmondtad neki, hogy terhes vagy?
Sophie! Hallasz engem egyáltalán? – tette hozzá, miközben a karomnál
fogva magához húzott.
– Természetesen nem árultam el neki, hogy terhes vagyok! –
fakadtam ki sírva. – Miért hazudjak neki újra? Egyébként miért érdekel
annyira?
– Mert a legjobb barátnőd vagyok! – felelte Frankie. Összeráncolta
a szemöldökét, fájdalmat láttam a szemében. – Régen mindent
elmondtunk egymásnak. Miért nem szóltál róla, hogy terhes vagy?
– Mert… – kezdtem, de a könnyektől alig kaptam levegőt. El kell
mondanom Frankie-nek az igazat. – Mert azt hittem, Alistairé a gyerek,
de most már tudom, hogy nem ő az apja.
– Alistairé? Mégis, kiről beszélsz? – kérdezte sápadozva.
– Kiről, kiről… hát az apádról!
 – Te keféltél az apámmal? – kérdezte fenyegetőn.
– Nem! Nem keféltem az apáddal! – Döbbenten bámultam Frankie-
re. – Megerőszakolt!
Frankie egy pillanat alatt hullasápadt lett; sajnáltam, hogy ilyen
borzalmas hírt kell közölnöm vele. Hátratántorodott, mint akit arcon
ütöttek. – Hogy tehetsz ilyet? Miért hazudsz? Viszonyod volt az
apámmal, most pedig összevissza hazudozol! Egy nyomorult kis ringyó
vagy, Sophie Collier! Előbb elvetted Leont, most meg az apám is kell.
– Frankie, hidd el, nem volt viszonyunk, Alistair megerőszakolt.
Lenyomott és…
– Fogd be a pofád! – szólt Frankie halkan, ami még rosszabb volt,
mintha kiabált volna. Hideg és kemény volt a hangja. Még sosem
láttam ilyennek. – Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. – Frankie-
nek lebiggyedt az ajka és kissé megremegett. Eszelős tekintettel bámult
rám, pont úgy, ahogyan az apja szokott.
– Frankie, kérlek… – rimánkodtam sírva, mert szörnyen éreztem
magam, amiért kiborítottam. – Nem mondanám, ha nem lenne igaz…
Frankie lehunyta a szemét, mint aki meditál, majd tépkedni kezdte
a haját. Rémülten néztem, vajon mit fog csinálni. Aztán mellém lépett,
és azt suttogta: – Ez a móló el van átkozva. Jason is itt halt meg.
– Mi köze ehhez Jasonnek? – kérdeztem értetlenül.
– Jaj, Sophie, te tényleg nagyon hülye vagy! Pedig hihetetlenül
intelligensnek képzeled magad. Amíg itt feküdtél matt részegen,
belelöktem Jasont a tengerbe. Annyira ki volt ütve, hogy esélye sem volt
megvédeni magát. Összevesztünk, mert lerázott. De engem senki se
rázhat le!
 – Te ölted meg Jasont? – törtek ki belőlem önkéntelenül a szavak.
Emlékszem, hogy berúgtam, és Frankie addig rázott, amíg észhez nem
tértem. Sírva mondta el, hogy baleset történt, és Jason beleesett a vízbe.
Sosem gondoltam volna, hogy ő maga lökte bele.
Frankie járkálni kezdett fel-alá, mint aki azon töpreng, mitévő
legyen. Hadarva beszélt, miközben tovább tépkedte a hajtincseit.
– Nem kellett volna elmondanom neked… Nem kellett volna
szólnom róla… Csak felidegesített, amit az apámról mondtál…
Egyébként nem akartam megölni Jasont. Reflexszerűen jött.
Veszekedtünk, és meglöktem. Baleset volt…
– Jaj, Frankie! – zokogtam.
– Miért kell mindent tönkretenned? – kérdezte sírva, miközben a
ruhája ujjával törölgette a könnyeit. – Szerettem Jasont. És Leont is. Az
apámat meg főleg, de te mindet elvetted tőlem!
– Komolyan ezt gondolod? – kérdeztem megrökönyödve.
– Csak tudnám, mi olyan különleges benned? – zokogott tovább. –
És én? Engem miért nem szeret senki?
Hirtelen megláttam, hogy a szépsége ellenére mennyire nincs
önbizalma. Annyira sebezhetőnek és elveszettnek látszott. A lelkem egy
része legszívesebben rászólt volna, hogy ne gyerekeskedjen tovább, a
másik felem viszont inkább átölelte volna. Odaléptem hozzá, mire
abbahagyta a járkálást. – Jason engem sem szeretett, mert homokos volt.
Arról pedig fogalmam sem volt, hogy te is szerelmes vagy Leonba.
Frankie elgyötört arccal nézett rám, a sminkje teljesen elmosódott.
Korábban is megesett már, hogy veszekedtünk, de ennyire még sosem
kaptunk hajba. – Nem akartam, hogy tudj róla – mondta. – Azért
büszkeség is van a világon.
– Frankie, hidd el, Alistair teljesen rám szállt. Egyszerűen nem
hagyott békén. – Ezután kipakoltam Frankie-nek. Meséltem a csókról,
hogy Alistair mindenhová követett, és végül megerőszakolt a kocsiban.
Annyira megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam neki, hogy nem
is gondoltam arra, hogy ezzel mennyire megbántom. Miután végeztem
a mondandómmal, Frankie úgy nézett rám, mintha megvertem volna.
– Az apám sose tenne ilyet! – kiabálta sírva. – Miért hazudsz már
megint?
– Hidd el, nem hazudok. Tudod, hogy sose tennék ilyet. Nagyon
sajnálom, Frankie. – Meg akartam ölelni, de Frankie eltaszított
magától.
– Beteges hazudozó vagy, Sophie! Tűnj el innen! Gyűlöllek! –
ordította. – Gyűlöllek!
– Frankie, hallgass meg! – kérleltem, de hiába.
Frankie csak tovább zokogott, és dühében lökdösni kezdett. Azt
láttam még, hogy valamit tart a kezében; egy kő vagy egy szikladarab
lehetett. A következő pillanatban a fejemhez vágta, így az
egyensúlyomat elveszítve hátratántorodtam, átestem a korláton, és
bezuhantam a tengerbe.
Éreztem, hogy az esés közben az egyik cipőm kiesik a zsebemből, és
a móló szélén landol.
Fogalmam sincs, végül mi mentett meg. Talán a vakszerencse
műve volt, hogy Frankie nem ütött olyan nagyot, hogy elveszítsem az
eszméletem, így sikerült megkapaszkodnom a móló egyik pillérében.
Lehet, hogy Frankie azt gondolta, ha Jasont sikerült a vízbe löknie,
akkor velem már gyerekjáték lesz elbánnia, így nem lökött nagyot
rajtam. Csakhogy fáson részeg volt, én pedig nem, ráadásul mindig is jó
úszó voltam. Csendben meghúzódtam a fém tartóoszlop mögött,
miközben Frankie a vizet kémlelte, majd fel-alá sétált, mint aki próbálja
kitalálni, mitévő legyen. Már épp azon voltam, hogy odaúszom hozzá,
hogy elmondjam, jól vagyok, de ekkor sarkon fordult, és elrohant a
helyszínről. Mint később kiderült, nem segítségért szaladt. Nyugodt
szívvel hagyott volna megfulladni, akárcsak Jasont. Nem is értem, hogy
barátkozhattam egy ilyen elvetemült emberrel, mint ő. Frankie volt a
legjobb barátnőm, úgy éreztem, mintha a testvérem lenne. A vízből
végignéztem, ahogy visszaigyekszik a Pincébe, mintha el se ment volna
onnan. Meglepődtem, hogy milyen jó színész.
Miközben kiúsztam a partra, és megkapaszkodtam egy sziklában,
észrevettem Daniel fekete ruhás alakját, ahogy hazafelé sétál.
Szerencsére épp balra pillantott és észrevett. Akkor már nagyon nehéz
volt tartani magam a vizes ruhám súlyával együtt. Daniel kihúzott a
vízből. Egy éles szikla felhasította a lábamat, mivel nem volt rajtam
cipő. Daniel azt hitte, beleestem a vízbe. Emlékszem, azt gondoltam,
bárcsak megfulladtam volna, így Alistair örökre békén hagyna.
Sírva és reszketve számoltam be Danielnek a történtekről, miközben
meghúztuk magunkat egy félreeső helyen, hogy ne legyünk szem előtt.
Amikor megtudta az igazat, azt mondta, megöli Alistairt. Tátott szájjal
hallgatta, ahogy elmeséltem, hogy Frankie belökött a vízbe, mint ahogy
korábban Jasonnel is tette. Többször is rákérdezett, biztos így történt-e,
annyira meglepődött, hogy Frankie ilyet tehet. Megpróbált rávenni,
hogy menjek el a rendőrségre, de nem mertem feljelentést tenni.
Úgysem volt szemtanú.
– Jelentsd fel Alistairt! – mondta feldúlva. – Végül is
megerőszakolt, a kurva életbe! Frankie pedig meg akart ölni! El se
hiszem, hogy ez történt! – mondta sápadozva.
– Senki se hinne nekem – bizonygattam sírva. – Frankie és Alistair
biztos összefognának ellenem.
Annyira reszkettem, hogy attól féltem, sokkot kapok. Daniel rám
terítette a dzsekijét. – Ne aggódj, kitalálunk valamit – nyugtatgatott. –
Bárcsak korábban szóltál volna!
– Mit tudtál volna csinálni? – kérdeztem sírva. – Nem tehettem
semmit. Úgy éreztem, mindjárt megőrülök.
Megsimogattam a hasamat, mert a kisbabára gondoltam, aki
növekszik a testemben. Legalább öthetes terhes voltam, így biztos
voltam benne, hogy Leon az apja. Alistair persze biztos lett volna
benne, hogy az övé a gyerek.
– Hagyjuk, hadd higgyék azt, hogy meghaltam – mondtam
kétségbeesésemben. – Hadd gondolja Frankie, hogy megölt, így legalább
örökre békén hagy a kisbabámmal együtt.
Daniel először tiltakozni kezdett. Mindenáron feljelentést akart
tenni. Sikerült észrevétlenül hazajutnunk, hogy útközben nem látott
senki, bár egyszer láttuk Jezt a távolban, az út másik oldalán, de
cikcakkos járásából ítélve túl részeg volt ahhoz, hogy felismerjen.
Amint anyám hazaért a munkából, mindent elmeséltünk neki.
Szegény zokogott és őrjöngött, legszívesebben az összes Howe-t megölte
volna. Anyám is azt forszírozta, hogy menjek el a rendőrségre, de
tudtam, hogy Alistair úgyis megússza a dolgot. Ráadásul minden
nyilvánosságra került volna, még az is, ami Jasonnel történt. Frankie és
Alistair összefogott volna, rám kenték volna fáson halálát, és végül én
kerültem volna rács mögé.
Semmi esélyem se volt, és ezt anyám is belátta.
Ezután már meglepően könnyen ment minden. Anyám összevarrta
a fejsérülésemet, amit Frankie okozott. Daniel pedig kompjegyet foglalt
másnap hajnalra, Dublinba, ami tökéletes helyszínnek bizonyult, mivel
nem kellett útlevél, így nem hagytam magam után nyomot. Sikerült
pénzt gyűjtenem, így volt mihez nyúlnom. Másnap elutaztam anyám
testvére farmjára, egy eldugott kisvárosba, Kerry tartományban. Mire
anyám és Daniel értesítették a rendőrséget, hogy nem mentem haza
előző éjjel, már Írországban voltam – Alistairtől távol.

2001. június 12., kedd

1998 áprilisában szültem meg a kislányom, aki a Mia nevet kapta,
és akit a legjobban szeretek a világon. Sosem gondoltam volna, hogy az
ember képes valakit ennyire feltétel nélkül szeretni. Mia az én szőke
hajamat és Leon ragyogó szemeit örökölte. Amint megszületett, a szeme
színéből azonnal láttam, hogy Leon az apja. Mintha a szakasztott mása
lenne.
Majd’ megszakad a szívem Leonért. Azt kívánom, bárcsak
megismerhetné a lányát, és bárcsak ne hinné azt, hogy meghaltam,
vagy hogy nem szerettem őt eléggé. Remélem, egy napon megtudja az
igazat.
 Egyesek azt gondolják, gyáva vagyok, hogy nem maradtam ott, és
nem álltam ki az igazamért, de nagyon féltem, és nem akartam
rettegésben élni tovább. Adódott egy lehetőség, én pedig éltem vele.
Ugyanúgy megszöktem, ahogy annak idején az apám elől tettük. Az
életem nagy része meneküléssel telt.
Sarah nagynéném csodálatosan bánik velem. Segítek neki a farmon,
el tudom tartani magunkat, és soha senki nem kérdezi meg, hogy ki
vagyok, és hogy csöppentem ide. Mindenkinek csak Sarah O’Donnell
unokahúga vagyok, és kész. Végül anyám is ide költözött hozzánk.
Szépen élünk így együtt, hárman nők. A legfőbb célom, hogy
felneveljem Miát. Szerényen élünk a nénikémmel, nem ilyen jövőt
képzeltem el magamnak, de most már nem változtatok rajta. Szoktam
írni, és még mindig sokat olvasok. A legfontosabb, hogy Miával
biztonságban legyünk.

2002. május 21., kedd

Ma rettenetesen megijedtem. Komoly veszélybe került a
biztonságunk, amit nagy kín-keservvel eddig megteremtettem.
Épp az istállóban voltam, amikor anyám besietett hozzám, olyan
arckifejezéssel, mint aki kísértetet látott. – Itt van Leon! – suttogta
idegesen. Haja kócos volt, a pulóveréhez szalmaszálak tapadtak. Leon
azt mondta, épp erre járt, és meg akarta látogatni anyámat. Daniel
azóta Londonban él, és nem tartja a kapcsolatot Leonnal, így anyám
maradt számára az egyetlen kapocs, ami hozzám fűzi. Nagyon
meghatódtam, hogy ennyire érdekli anyám sorsa. Leonnak persze
fogalma sem volt, mit kockáztatunk ezzel.
 – És mit mondtál neki?
– Semmit. Adtam neki egy csésze teát. Bent ül a nappaliban. –
Erre kis híján felnevettem, olyan komikus volt az egész helyzet, de
persze meg is ijedtem, hiszen ha Leon ilyen könnyen megtalált, akkor
Alistairnek sem fog gondot okozni. Igyekeztem azzal nyugtatni magam,
hogy Leon nem hozzám jött, csak anyámhoz. Alistair pedig úgyis azt
hiszi, hogy meghaltam. Alistair és Frankie túl arrogánsak ahhoz, hogy
azt képzeljék, túléltem a támadást.
Nagyon kockázatos volt az egész, mert Leon könnyedén felfedhette
volna a kilétünket, de én mégis látni akartam. Anyám persze erre teljes
pánikba esett, én viszont úgy gondoltam, hogy Leonnak joga van tudni,
hogy van egy lánya, főleg ennyi év után. Legalább most az egyszer
őszinte akartam lenni hozzá. Tartoztam neki ennyivel.
Amikor beléptem a szobába, Leon az elnyűtt kanapén ücsörgött, és
éppen Sarah néném egyik kiskutyáját simogatta. Ahogy felpillantott,
arra számított, hogy anyámat látja meg, de ahogy észrevette, hogy én
állok előtte, az összes vér kifutott az ereiből. Úgy nézett rám, mint aki
kísértetet lát – végül is, valljuk be, számára tényleg az voltam.
Leon nem sokat változott, talán egy kicsit hosszabb a haja.
Ugyanolyan napbarnított a bőre, mint azelőtt, csak a szeme más,
valahogy sokkal szomorúbb. Ahogy megláttam, a lélegzetem is elállt.
Felszínre törtek bennem a régi eltemetett érzések, amikor olyan nagyon
szerettem őt.
Leon tátott szájjal bámult rám. – Sophie? – kérdezte, miközben
felállt és a fejét ingatta. Szinte láttam, ahogy zakatolnak a fogaskerekek
a fejében. Először könnybe lábadt a szeme, aztán dühös lett. – Mi a
kurva élet folyik itt? – kérdezte kiborulva.
Megfogtam a kezét, leültünk a kanapéra, és szépen elmeséltem neki
mindent, az elejétől fogva. Nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy
végre őszinte lehetek vele. Elmondtam neki Jasont, Frankie-t és
Alistairt, és az eltűnésem éjszakájáról is részletesen beszámoltam.
Közben végig megrökönyödve bámult rám.
Leon ugyanúgy reagált a dolgokra, mint anyám és Daniel öt évvel
ezelőtt. Azt mondta, kinyírja Alistairt és Frankie-t, amire a Jason-ügy
is rátett egy lapáttal. Megpróbált rábeszélni, hogy menjek el a
rendőrségre, de lecsillapítottam, hogy nincs bizonyítékunk. Nem
kockáztathatom meg, hogy visszamegyek Oldcliffe-be. Főleg Miával
nem, mivel úgysem tudom elrejteni őt Alistair és Frankie elől. Leon
sírva fakadt, amikor elárultam, hogy közben született egy lánya. Még
órákon át beszélgettünk, amíg anyám el nem hozta Miát az iskolából.
Amikor Leon és Mia találkoztak, az maga volt a szerelem első
látásra. Mia megállt Leon előtt, a nagymamája kezébe kapaszkodva.
Kicsi volt és sebezhető. Szőke copfja kissé összekócolódott a nap
folyamán. Hóna alatt a kedvenc maciját szorongatva, zavarában ide-oda
tekingetett – éppen úgy, ahogy Leon is szokott. Ahogy ránéztem
Leonra, nyomban megnyugodtam, mert minden az arcára volt írva.
Tudtam, hogy Leon megtartja a titkunkat.
 Utószó

Megtaláltuk a gyilkost
2016. április 17., vasárnap
Daniel Collier

A „Gyilkosok leleplezése” program és a nyilvánosságra

juttatott hangfelvételekről készült sorozat soha nem látott
érdeklődést váltott ki az Egyesült Királyságban a bűnüldözés
iránt. A nemzeti napilap exkluzív cikkében Daniel Collier
számol be nekünk sokkoló tapasztalatáról, arról, hogyan
juttatta bíróság elé húga, Sophie gyilkosát.

Első ránézésre a somerseti Oldcliffe-on-Sea egy teljesen

szokványos, álmos kis tengerparti városnak tűnik. A megkopott
viktoriánus épületek mellett, a szórakozónegyed árkádjai alatt
„fish and chips” bódék sorakoznak. Ebben a látszólag álmatag
városban mégis olyan bűntények történnek, amelyek egy
krimisorozatban is megállnák a helyüket.
Durham megyében születtem, Daniel Neville néven, 1974-
ben. Apám alkoholista volt, és rendszeresen bántalmazta
anyámat. Nem vártunk addig, amíg én is sorra kerülök, így 1983-
ban egy délnyugat-angliai anyaotthonba menekültünk. Végül
Oldcliffe-on-Sea-ben telepedtünk le, amiről anyám azt gondolta,
a „nyugalom szigete” lesz.
 A vezetéknevünket Collierre változtattuk, és békében éltünk
tovább.
Ám ez csupán addig tartott, amíg 1997-ben el nem tűnt a
húgom, huszonegy éves korában.
Az eltűnése megrázta városunk apró, összetartó közösségét.
Először azt hittük, eltűnt, amíg a rendőrség meg nem találta a fél
pár sportcipőjét a város használaton kívüli, régi mólójánál.
Végül halálos baleset eredménnyel lezárták a nyomozást. Öt
évvel korábban a tizenhét éves Jason Walker is ittasan zuhant le
az életveszélyes mólóról, és a tengerbe fulladt. A helyi lakosokat
olyannyira megrázta a két fiatal halálesete, hogy aláírásokat
gyűjtöttek a vízi vesztőhellyé vált móló bezárására.
Csupán néhány közeli családtag tudta az igazságot Sophie-
ról. Méghozzá azt, hogy valójában nem fulladt meg. Sikerült
kimenekülnie a vízből.
Azon a nyáron Alistair Howe szemet vetett a húgomra.
Ugyanarról a Howe-ról van szó, aki a 90’-es években sikeres
hotelláncot üzemeltetett Oldcliffe-ben, majd Londonban. Howe
lánya, Francesca (ismertebb nevén Frankie), Sophie legjobb
barátnője volt. Howe a városi közösség központi figurájaként jó
családapa hírében állt.
Howe egy hónapja halt meg, miután elítélték hatrendbeli
szexuális erőszakért, egy emberrablásért és öt zaklatásért. A
halála óta még további három nő jelentkezett hasonló vádakkal.
1997 nyarán Howe hat héten át üldözte Sophie-t, míg végül
brutálisan megerőszakolta.
 Az eltűnése éjszakáján Sophie mindent elmondott legjobb
barátjának, Francescának. Beszámolt arról, hogy Frankie apja
megerőszakolta, és teherbe esett – bár akkor már sejtette, hogy a
gyermek apja a barátja, Leon McNamara volt. Sophie naivan azt
gondolta, Frankie elhiszi majd az igazságot az apjáról, de a
beszélgetés végül hatalmas vitába torkollott, amely során
Frankie egy éles tárggyal betörte Sophie fejét, majd a tengerbe
taszította, és nyugodt szívvel elsétált a helyszínről, abban a
tudatban, hogy a húgom majd megfullad a vízben.
Csakhogy Sophie túlélte.
Miután kiúszott a vízből, tőlem kért segítséget. Sophie az
édesanyánkkal együtt Írországba menekült, ahol jelenleg is
lakik. Így az egész város abban a hitben élt, hogy Sophie már
valóban nem él.
Sophie azóta is a nagynénénk farmján él, Kerry megyében. A
lánya, Mia most tizenhét éves. Néhány évvel később a húgom
újra találkozott gyermeke apjával, Leonnal, akivel azóta is egy
párt alkotnak. Sophie a támadás óta migrénben és epilepsziában
szenved. Erős gyógyszereken él, ami miatt nem vezethet autót.
– Anyu ezt sosem említette nekem – mondja Mia. –
Fogalmam sem volt, hogy bujkálnunk kell. Azt gondoltam,
anyukám visszahúzódó természet lévén szeret elszigetelten élni.
A novelláit is álnéven írja. Néhányat már publikált is.
Tavaly egy nő szexuális erőszakkal vádolta Howe-t. Miután
letartóztatták, egy újabb áldozat jelentkezett, akit 1997
márciusában bántalmazott Howe. A hölgy a támadás után
felrepedt szájjal a belvárosba ment, ahol egy nővér, Anne Collier,
aki történetesen az édesanyám, ellátta a sebét. A rendőrség
tanúként anyámat is kihallgatta.
Sophie-t annyira megrémítették a fejlemények, hogy hamis
útlevéllel egészen Franciaországig menekült.
– A rendőrség tavaly novemberben felkereste a nagynéném
– emlékszik vissza Mia. – Észrevettem, hogy valami baj történt,
mert anyukám nagyon ideges volt, folyton a padláson bujkált, és
megígértette velem, hogy senkinek sem szólok arról, hogy itt
van. Miután a rendőrség elment, apámmal titokban rengeteget
beszélgettek. Aztán, karácsony után néhány nappal, anyu
bejelentette, hogy Franciaországba utazik, meglátogatni a
rokonainkat, akikről azelőtt még csak nem is hallottam. Ezután
már gyanút fogtam, és próbáltam a dolgok végére járni –
folytatja Mia, miközben zavarában a körmeit piszkálja. – Tudom,
hogy nem volt helyes, de rájöttem, hogy elhallgattak előlem
valami fontosat – mondja feszengve, amiért beleártotta magát az
édesanyja dolgaiba. – Először azt hittem, adoptáltak, de
elvetettem ezt a lehetőséget. Később megtaláltam anyu naplóját,
és minden világossá vált.
– Alig akartam elhinni, hogy anyám mi mindenen ment
keresztül – folytatja Mia, akit sokkhatásként értek a történtek. –
Végül hosszabb könyörgések árán apám mindent elmesélt
nekem. Azt mondta, anyám azon aggódott a leginkább, hogy ha
Frankie vagy Alistair tudomást szereznek a létezésemről, azt
gondolják majd, hogy az ő rokonuk vagyok, és el akarnak majd
rabolni. Alistair elbűvölő és okos. Sokakat megtévesztett. Anyám
rettegésben élt a Howe család miatt, képtelen volt bárki is
megnyugtatni vagy megvigasztalni, ezért úgy döntött, inkább
„halott” marad.
Az évek során igyekeztem rábeszélni Sophie-t, hogy menjen
el a rendőrségre, de sosem tette meg. Egyfelől félt, hogy elveszíti
Miát, másfelől aggódott, hogy belekever engem, anyánkat és
Leont az ügybe, mivel mi is segítettünk neki abban, hogy a város
halottnak nyilvánítsa.
– Csak arra vágytam, hogy anyám újra biztonságban érezze
magát – mondja Mia. – Nagyon aggódtam, hogy sosem tér haza
Franciaországból. Azt akarta, hogy apám neveljen, amíg le nem
érettségizem, aztán megint újra együtt lehetünk. De tudtam,
hogy nem élhetünk rettegésben tovább, ezért kieszeltem egy
tervet.
Mia terve egyszerű volt és kézenfekvő: rávenni Frankie-t,
hogy menjen el a rendőrségre beismerő vallomást tenni.
Londonban dolgoztam, amikor szerkesztői állásajánlatot
kaptam az oldcliffe-i helyi lapnál, az Advertisernél. Ez
lehetőséget adott arra, hogy visszatérjek a szülővárosomba.
Az időpont egybeesett azzal, hogy februárban újabb
holttestet mosott partra a víz Oldcliífe-ben, így Mia terve egyre
jobban alakult. Ha elhitetjük Frankie-vel, hogy a holttest Sophie-
é, akkor biztos, hogy hazautazik, hogy ő maga is lássa.
Az áldozat egyébként egy fiatal nő volt, aki hat hónappal
korábban a Severn hídról a vízbe vetette magát. Gyorsan kellett
cselekednünk, még mielőtt azonosítják a nő holttestét.
Kutatásokat végeztem, hogy mennyi ideig maradnak meg a
tengervízben a testi maradványok, majd azt mondtam Frankie-
nek, hogy megtalálták Sophie lábát.
Közben olvastam róla, hogy Alistair Howe agyvérzést
kapott, de azt senki sem tudta, mennyire súlyos az állapota.
Leon megpróbálta rábeszélni Sophie-t, hogy jöjjön haza
Franciaországból, de Sophie még mindig azon aggódott, hogy
Howe a nyomára bukkan. Még ennyi év múltán is rettegett tőle.
– Alistair betegsége nem változtatott semmin – mondja Mia.
– El akartuk kapni Frankie-t, és a vízben talált holttest volt a
csalétek.
Mia egy időre hozzám költözött, így tovább szőttük a közös
tervünket.
– Apám nem örült, hogy Oldcliffe-be megyek – idézi fel Mia.
– Félt, hogy veszélybe kerülök. Sok időbe telt, mire meggyőztük.
Végül azzal a feltétellel egyezett bele, hogy ő is velünk tart.
A kis bérelt lakásomban nem fértünk el, így Leon addig a
bátyjánál szállt meg.
2004-ben Leonnal ugyanabban a házban vásároltunk lakást,
befektetési szándékkal, amit később turistáknak adtunk ki.
Frankie-nek felajánlottam, hogy kibérelheti a lakást, míg a
szemközti apartmant – Leonét – használni tudtuk a tervünk
kivitelezéséhez.
– Apukám lakásában feltettünk egy gyereksírásról készült
felvételt a számítógépre – mondja Mia. – Szerintem zseniális
ötlet volt. A gyerekhangnak bűntudatot kellett volna kelteni
Frankie-ben, végül is jól tudta, hogy amikor megölte a legjobb
barátnőjét, az terhes volt, így egy meg nem született kisbabát is
megölt. Gondoltam, a bűntudat elgyengíti annyira, hogy később
mindent bevalljon. De Frankie végül a saját vetéléseire és soha
meg nem született gyerekeire gondolt. Mivel apa lakása
szemben volt, szabadon jöttem-mentem, miközben elhelyeztem
a leveleket és egy cumit is a lábtörlőre. Jó párszor kis híján
rajtakapott az a minden lében kanál néni az alsó szintről!
Mia aztán, a „terrorakciója” során elkövetett egy végzetes
hibát.
– Nem zártam be apám lakásának ajtaját, így Frankie
megtalálta a felvételt és a neki címzett borítékot. Az ágy alá
kellett bújnom, amikor egy macska bejött, és hatalmas zajt
csapott, mert lelökte a vázát. Féltem, hogy Frankie megtalál, de
végül nem vett észre.
Hárman megbeszéltük, hogy nem szólunk Sophie-nak a
tervünkről. Néha nehéz volt megjátszanom magam Frankie előtt,
hiszen régen nekem is a barátom volt, ráadásul még mindig
elvarázsolt a tip-top külsejével. Attól is féltem, hogy ha túl
keményen bánunk Frankie-vel, idő előtt visszamenekül
Londonba.
– Azt sose tette volna – vágja rá Mia. – Te magad mondtad,
Frankie mennyire kontrolláló típus. Nyilván ott akart lenni a
helyszínen veled, nehogy rájöjj valamire. El tudtad volna
képzelni róla, hogy otthon ül, Londonban, és ölbe tett kézzel
várja, hogy leleplezd? Nem volt más választása, mint hogy
visszajöjjön Oldcliífe-be.
Néha elbizonytalanodtam, mert elgondolkodtam azon, vajon
nem mentünk-e túl messzire. Nem értettem egyet a fenyegető
levelekkel, és azzal sem, ahogy Mia követte Frankie-t, mintha
Sophie szelleme üldözné. Mégis beleegyeztem, mert Miához
hasonlóan elégtételt akartam szerezni Sophie-ért. A szívem
mélyén én magam is bosszút akartam állni, amiért Frankie
bántotta a családomat.
Végül a gyilkossági kísérlet helyszínén Frankie mindent
bevallott, mi pedig felvettük egy diktafonra. Frankie elismerte,
hogy Jason Walker halála idején is jelen volt.
Amikor Frankie megtudta, hogy kijátszottuk, meg akart
támadni minket, de a letört cipősarka miatt megtántorodott,
térdre esett a korhadt fára, és belezuhant a tengerbe. A
rendőrség feltételezése szerint vízbe fulladt, de még nem találták
meg a holttestét.
A „gyilkos” szó hallatán az ember mindig egy pszichopata
idegenre gondol, aki mint egy ragadozó, a sötétben leselkedik a
gyanútlan járókelőkre. Frankie nem tűnt ragadozónak. Ő inkább
egy opportunista, érzelmi gyilkos volt. Aznap a mólón állva azt
is bevallotta, hogy összevesztek Walkerral, amiért a férfi
visszautasította a közeledését. Frankie-nek nem állt szándékában
végezni vele, de annyira elragadták az indulatai, hogy amit tett,
az végül a fiú halálát okozta. Azt már sosem tudjuk meg, hogy
vajon megkönnyebbülést érzett-e Frankie attól, hogy abban a
tudatban élt, hogy megölte a legjobb barátnőjét.
Szerencsére a rendőrség végül egyikünk ellen sem indított
eljárást, amiért Sophie-t halottnak tettettük, mivel semmiféle
hasznunk nem származott a dologból. Részletesen kihallgattak
minket, majd Mia átadta nekik a Frankie vallomásáról készült
hangfelvételt. A nyomozók végül arra jutottak, hogy Frankie
baleset áldozata lett.
Mi csak igazságot akartunk tenni. Hogy megérte-e? Azt
hiszem, igen, de nagy árat fizettünk érte. Rejtély még, hogy mit
hoz a jövő, azok után, hogy végre magunk mögött hagyhatjuk a
múltat. Mia ősszel egyetemre megy, és abban reménykedik,
hogy a szülei végre összeházasodhatnak. Én még egy ideig
Oldcliffe-ben maradok. Jelen akarok lenni, amikor Sophie végre
visszatér, mert most már senki elől nem kell menekülnie.
Nem kell félelemben élnie, soha többé.
Most már végre hazajöhet.