Escolar Documentos
Profissional Documentos
Cultura Documentos
Mary Wibberley
Ami a szívemen, a számon
Baccara 13.
2
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Fojtó nyári nap volt, most mégis rázta a hideg. Bekapcsolta a kocsi fűtését. Senkinek sem
tudta volna elmagyarázni, voltaképpen miért esett hirtelen pánikba. Mindenki kinevetné,
vagy legfeljebb legyintve annyit mondana, hogy kicsit túlfeszített idegállapotban van, ami
az ő helyzetében érthető. A nászéjszaka minden búját-baját elfeledteti majd vele.
Ó, igen! Sonia nagyon jól tudta, mit szólnának a barátai. Csakhogy mind tévednek; egy
aznap reggeli, látszólag jelentéktelen apróság volt az, ami túlfeszítette a húrt.
Az anyja, mint mindig, most is pontosan kiadta neki az utasítást: küldjön meghívót két
nagyon-nagyon kedves és főként fontos személyiségnek, akik éppen üzleti látogatásra
érkeztek az Egyesült Államokból Angliába.
Önmagában ez még nem lett volna olyan rettenetes. Az előző esti események után
azonban, amikor Sonia összeszólalkozott Jeremyvel, ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Gépiesen kikapcsolta a rádiót. Túlságosan fel volt kavarva ahhoz, hogy a műsorvezető
üres locsogását hallgassa.
Voltaképpen Jeremy bántotta meg. Egyszerűen nem volt hajlandó megértem, miért
akarja Sonia lemondani a Bahamákra tervezeti nászútjukat, és miért szeretné a mézesheteket
inkább párja csendes tóvidéki házában tölteni.
– Kedvesem – kezdte a férfi türelmetlenül –, most már nem mondhatjuk le az utat.
Fitzgeraldék szívességet tesznek azzal, hogy átengedik nekünk a tengerparti házukat. Csak
nekünk, kettőnknek.
– S partikat szerveznek majd, grillsütést, és még isten tudja, mi mindent. Nem érted, hogy
kettesben szeretnék veled maradni?
– Hogyne érteném, drágám. Azt hiszed, én nem így vagyok vele? De apám barátairól van
szó. Mit gondolnak majd, ha most, se szó, se beszéd, lemondjuk az utat?
Sonia erre azt vágta Jeremy fejéhez, hogy cseppet sem érdekli, mit gondol majd az apja
meg a baráti köre vagy akárki a családból és az ismerőseik közül.
Jeremyt ez felbőszítette, és Soniának támadt: legorombította, hogy nem tudja, mit beszél;
hogy az utóbbi időben különben is meglehetősen önfejű; és hogy a Redmayne-vagyon
örökösének leendő hitveseként nem vonhatja ki magát bizonyos társadalmi kötelezettségek
alól.
A pénz! Sonia anyjának gondolkodásában a pénz foglalja el a központi helyet, és Jeremy
is egyenes úton halad efelé. Ha összeházasodtunk, módomban lesz jó irányba befolyásolni
őt, gondolta Sonia; akkor majd ráébreszthetem arra, mennyi minden van még az életben,
ami többet ér a pénznél. Pillanatnyilag azonban nem tehetek semmit. Inkább rájuk hagyok
mindent; írják csak meg maguk az utolsó meghívóikat, fájjon az ő fejjük amiatt, vajon
sikerült-e London legdrágább üzletében beszerezni a virágot a bálterem díszítéséhez, én
addig Jessie néninél kifújom magam, kipihenem ezt a nagy hajszát.
Ráérek pénteken visszatérni Londonba Jessie nénivel együtt, tűnődött tovább Sonia,
valahogy túlélem az esküvői szertartást, utána pedig mindent elkövetek, hogy boldog legyek
a férjemmel.
A szája teljesen kiszáradt. A következő faluban megállt, ivott egy csésze kávét, és
bevásárolt némi élelmiszert, hogy ne üres kézzel állítson be Jessie nénihez, aki nincs
vendégre berendezve.
Két órával később már az utolsó útszakaszon zötyögött az autó. Balra a tenger hullámai
nyaldosták a sziklás partot, jobbról fák és bokrok szegélyezték az utat. Már csak egyetlen
mérföld…
Hirtelen feltűnt egy épülő ház, s Sonia meglepetésében a fékre lépett. Ki építkezhet itt?
A festői táj sokakat vonz ugyan, de ez a terület a nénikéje birtokához tartozik. Jessie néni
biztosan említette volna, ha elad egy darabot a földjéből.
Egy ideig értetlenül nézegette a hatalmas, szürke teherautót, amely az építési terület előtt
állt, azután továbbhajtott. Nem érdekes, Jessie nénitől úgyis mindjárt megtud mindent.
3
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Minél távolabb került Londontól, annál jobban lehiggadt a kedélye. A gondok valamelyest
elhalványultak, már nem is látszottak olyan fontosnak.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre megpillantotta nagynénje házát. Fékezett,
kiszállt a kocsiból, és a bejárathoz indult. Alig lökte be az ajtót, már be is kiáltott:
– Jessie néni! Én vagyok az, Sonia!
A két ír farkaskutya farkcsóválva rohant eléje, és majdnem feldöntötte örömében. Sonia
nevetve letette a földre a bevásárlózacskót.
– Jaj, Dominó! Fynn! Hol a gaz…
Riadtan hallgatott el. A konyhaajtó küszöbén egy férfi bukkant fel. A félhomályban is
látszott, hogy meglehetősen magas termetű és erős testalkatú, a bőre pedig sötétebb az
átlagosnál.
– Maga kicsoda? – kérdezte a férfi.
Sonia figyelmét két dolog ragadta meg azonnal. Az egyik, hogy az ismeretlen
idegenszerű kiejtéssel beszél, a másik, hogy hanghordozása minden, csak nem szívélyes.
Sonia abbahagyta a kutyák fülének vakargatását, és felegyenesedett. Lassan közelebb
lépett, hogy szemügyre vegye az idegent. Valami furcsa félelem fogta el. Mit keres itt ez az
alak? Látszott azonban, hogy a kutyákkal jó barátságban van.
– Inkább magának illenék bemutatkoznia – vetette oda a lány. – Végül is ez az én
nagynénémnek a háza.
– Azt tudom, hogy kié a ház. Magát viszont nem ismerem.
Hanghordozása nem volt éppen durva, de eléggé kihívó. A férfi magabiztos fellépésén
érződött, hogy nem tűr ellentmondást. Sonia idegeit viszont az utóbbi napokban történtek
eléggé megviselték.
– A nevem Sonia Hunter – közölte. – Miss Ingles, e ház tulajdonosa a nagynéném.
Szeretném tudni, hol van.
A konyhában sípolni kezdett a vízforraló. A barna bőrű férfi szótlanul megfordult, és a
tűzhelyhez ment. Sonia követte a konyhába.
Itt nagyobb volt a fény, így alaposan megnézhette magának a férfit, és a látványtól a
szíve hevesebben kezdett verni rémületében. Az idegen szakadt farmernadrágot és kockás
inget viselt; felgyűrt ingujja alól izmos kar látszott ki.
A férfi külsején azonban az arca volt a leginkább megragadó. Igen megragadó. Ennél
jobb jelzőt nehéz lenne rá találni; Sonia képtelen volt elvonni róla a figyelmét. A mélyen
ülő, szürke szempárral, a széles szájjal és az energikus állat vagány fickó benyomását
keltette. Csillogóan fekete haja rövidre volt nyírva, így látszott, hogy még a nyaka is csupa
izom.
Az ismeretlen állta Sonia tekintetét, majd kis idő után megkérdezte:
– Nos, jól megnézett magának? Gondolom, ezek után már fel fog ismerni az utcán, ha
legközelebb találkozunk.
Sonia elpirult. Ellenszenves alak, döntötte el magában.
A férfi viszont mosolygott, mintha remekül mulatna a lány zavarán:
– Sándor Gregus vagyok – közölte végül maga is nagy kegyesen a nevét. – A tisztelt
nagynénje vendégeként lakom itt. Ennyit úgy általában. Ami pedig a részleteket illeti, éppen
kávézni készülök. Velem tart?
Sonia legszívesebben odavágta volna, hogy tartsa meg magának a kávét, de végül jobb
belátásra tért. Minden jel szerint ugyanis az illető valóban a nénikéje vendége.
– Szívesen! – Leült. – A nénikém elment valahová?
Úgy látszott, a kávé elkészítése az idegen minden figyelmét leköti, meri egy darabig nem
is válaszolt. Azután Soniához fordult.
– Én törökösen szeretem. Megfelel így?
4
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Ez úgy hangzott, mintha a válasz a legkevésbé sem érdekelne, mintha azt akarta volna
mondani: igya meg úgy, ahogy kapja, vagy hagyja ott.
Rövid szünet után folytatta:
– A nagynénje nincs itt.
– Ezt magam is észrevettem.
– Úgy értem, elutazott. Londonba ment.
Ezek a szavak hideg zuhanyként érték a lányt.
– Ó, ez nem lehet igaz! Londonba? Éppen onnan jövök!
– Akkor pechje van – vont vállat a férfi. – Miss Ingles nem említette, hogy látogatót vár.
– Nem is tudhatta, hogy jövök.
Sonia elhallgatott. Ennek a faragatlan fickónak nem fogja az orrára kötni, miért állított
be bejelentés nélkül.
– Akkor már értem, miért nem szólt. – Sándor Gregus elővett a faliszekényből két
csészét, és az asztalra tette.
– Hogyhogy maga itt maradt? – érdeklődött Sonia.
A férfi gőgösen felvonta az egyik szemöldökét.
– Miért ne? Valakinek csak gondoskodnia kell a kutyákról.
Dominó és Fynn addig Sonia lábához dörgölőztek, most csóválni kezdték a farkukat,
mintha értették volna, hogy róluk van szó. Várakozásteljesen nézlek Gregusra.
– Nem így értettem! – mentegetődzött Sonia. Bosszantotta, hogy még neki kell
védekeznie. Az pedig, hogy a férfi szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, csak rontott a
dolgon. A legkellemetlenebbül azonban maga a tény érintene, hogy itt találta ezt embert a
házban. A nénikéjének nem volt szokása albérlőket befogadni, főleg nem ennyire
cigányképűeket.
– Akkor hogyan értette? – kérdezte a férfi. Kitöltötte a kávét, és tejet tett az asztalra.
– Rendszerint senki sem lakik itt a nénikémen kívül – folytatta Sonia. – Honnan
tudhatnám…
– …hogy nem vagyok betörő – vágott a szavába Gregus. – Ezt valóban nem tudhatja,
bemondásra el kell hinnie, hogy nem vagyok az. Vagy felhívhatja a nagynénjét. Egyik
barátnőjénél szállt meg Londonban, a számát megtalálja a telefon mellett.
Soniának az az érzése támadt, hogy a férfi a veséjébe lát. Gyorsan elfordította a tekintetét.
– Azért utazott fel Londonba – folytatta Gregus –, hogy ajándékot vegyen az
unokahúgának, akinek a jövő héten lesz az esküvője.
Sonia meglepődve feléje fordult.
– Csak nem a maga esküvőjéről van szó? – érdeklődött az idegen.
– Tulajdonképpen… igen… – rebegte a lány.
– Különös, nagyon különös. Akkor miért futott el?
Sonia megdermedt. Már éppen kinyitotta a száját, hogy rendre utasítsa a tolakodó
ismeretlent, amikor megszólalt a telefon. A lány összerezzent, és kis híján magára öntötte a
kávét.
Gregus felállt.
– Várjon! – kiáltott fel Sonia kétségbeesetten. – Ne vegye fel!
– Magát hívják?
– Azt hiszem, igen. – Sonia holtsápadt lett. Nyilván az anyja az; de ő úgy érezte, nincs
még abban az állapotban, hogy beszéljen vele. Hogyan értesse ezt meg Gregussal? – De
most nem tudok… nem szeretnék…
Gregus visszatelepedett a helyére.
– Akkor hadd csörögjön. Legközelebb azért felvenném. Lehet, hogy engem keresnek.
– Persze, hogyne.
5
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
6
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
visszaült a helyére, és… elsírta magát. Idegesen a táskája után nyúlt, hogy kivegyen belőle
egy zsebkendőt. Szerencsétlenségére azonban olyan ügyetlenül lökte meg a táskát, hogy az
leesett, és a tartalma kiborult.
A kutyák érdeklődéssel szimatolták a tárgyakat. Gregus gyorsan lehajolt, összeszedte a
szanaszét heverő holmit, egyebek mellett a szemfestéket, a parfümöt, a pénztárcát, a
határidőnaplót, és mind visszatette a helyére, majd valamit Sonia kezébe nyomott.
– Nem ezt kereste?
Sonia átvette a zsebkendőt.
– De. Köszönöm!
– Ha lelki szemetesládára van szüksége – folytatta a férfi, a táskát a helyére téve –, állok
rendelkezésére.
– Nem lesz rá szükség. Azért köszönöm, hogy segített összeszedni a cuccot. –Megtörölte
az arcát. – Bocsásson meg, általában nem vagyok afféle bőgőmasina.
– Nem kell mentegetőznie.
Sonia kezdett megnyugodni. Egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Az előbb igaza volt. Tényleg elfutottam.
– A vőlegénye tudja, hogy itt van?
– Legfeljebb, ha az anyám közli vele, hol lehetek.
– Aha, értem. Összevesztek?
– Mást nem tud mondani, mit azt, hogy „aha” és „értem”? Igen, volt köztünk… egy kis
nézeteltérés. Ez azonban nem tartozik magára.
Sonia és Sándor egy darabig némán bámult egymásra. Csak a kutyák lihegését lehetett
hallani.
– Nos – szólalt meg hirtelen a lány –, akkor behozom a bőröndömet a kocsiból. Útközben
vettem egy kis elemózsiát. Az élelmiszert árusító kocsi ugyanis csak hetente egyszer jár
erre…
– Tudom – mondta Sándor Gregus. – Végül is már öt hete vagyok itt.
Soniát ez kissé meglepte. Azóta többször is beszélt Jessie nénivel telefonon, de egyetlen
szóval sem említette, hogy egy idegen lakik nála. Pedig máskor általában mindenről
beszámol.
– Behozom a koffert – ajánlkozott Gregus. – Jöjjön! – Odaintett a lánynak, s az nyomban
fel is pattant.
– Köszönöm, egyedül is elbírom – tiltakozott méltóságteljesen.
– Ebben nem kételkedtem. De nem vallana jó modorra, ha hagynám, hogy maga cipelje
a csomagjait, ugyebár?
Sonia akaratlanul is elmosolyodott. Még hogy jó modor?! Ez alatt a rövid idő alatt,
amióta ismerik egymást, a férfi közölte vele, hogy elkényeztetett kis fruska, aki rászolgált
az elfenekelésre, nagyképűnek nevezte, és azzal vádolta, hogy gyáván megfutamodik a
problémái elől. Es még van képe jó modorról beszélni! Mégis inkább eltekintett attól, hogy
valami csípős megjegyzést tegyen. Mivel a férfi semmi jelét nem mutatta, hogy hajlandó
volna elköltözni, ő pedig nem találhatna magának ennél jobb helyet, okosabb, ha mindketten
betartják az udvariasság alapvető szabályait.
– Nagyon kedves – mondta ezért, és előrement. A kutyák utána eredtek, és a férfi is
csatlakozott hozzájuk.
Sonia kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiemelte a bőröndjét.
– Ez minden?
– Igen – válaszolt a lány, és becsapta az ajtót.
– Nem rossz járgány. A magáé?
– Igen. Anyámtól kaptam a huszonegyedik születésnapomra.
7
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
8
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
9
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
festményeket, ékszereket. Az anyja viszont mindig talált rajta valami kivetnivalót: túl
magas, túl sovány, nem tud öltözködni. Így aztán ő végül is megtanulta, hogy puszta
önvédelemből eleressze a füle mellett a kritikai megjegyzéseit.
Végighúzta kezét hosszú, mézszínű hajfonatán, amelyet mellesleg az anyja szinten túl
hosszúnak és vastagnak ítélt.
– Anyám valóban szép, igazi szépség. És fölöttébb élvezi, amikor engem a húgának
néznek.
Sándor nevetett, de azonnal elhallgatott, amint a lány arckifejezését látta.
– Ezt komolyan mondja?
– Igen.
– Ilyen is lehetséges? Most egyen, amíg még meleg a tojás! – Hozzáfogott saját
omlettjének elkészítéséhez, felütött két tojást, és felverte egy tálban.
Mit talált a férfi olyan mulatságosnak? Sonia egyre ezen töprengett. Ő már régen
hozzászokott az anyja viselkedéséhez.
– Lásson már végre hozzá!
Sándor hangja visszahozta a jelenbe.
– Ne haragudjon. – Engedelmesen a szájába vett egy falatot. – Nagyon finom – dicsérte
meg a férfi szakácsművészetét.
Gregus figyelmesen nézte.
– Miféle nézeteltérésük volt az esküvő körül?
Sonia elmondta, és miközben mesélt, hirtelen az az érzése támadt, hogy bolhából
elefántot csinált.
Miután befejezte, egy ideig mindketten hallgattak. Aztán Gregus szólalt meg.
– És ez minden? Ezért menekült el hazulról?
– Igen. – Sonia válasza alig volt hallható.
– Miért nem mondta meg már korábban a véleményét? Mire várt?
– Mert… – A lány kétségbeesetten nézett rá. – Maga ezt el sem tudja képzelni. Minden
olyan felfoghatatlan. Egyik lépés követte a másikat. Az anyám, Jeremy… Végül kész tények
elé állítottak, és én csak bólogathattam mindenre. Nem ismeri őket. Fogalma sincs róla,
milyenek.
– Ez mind szép és jó – vont vállat Gregus. – Mindig másokra hagyja, hogy irányítsák az
életét?
– Nem. Hogy mondhat ilyet? – meredt értetlenül a férfira. – Akkor nem jöttem volna ide.
– Nevezzük nevén a dolgokat: azért jött ide, mert abban reménykedett, hogy a nénikéje
majd megoldja maga helyett a gondokat. Vagy tévednék?
Ez, sajnos, telitalálat volt. Ekkor valami történt Soniával. Mintha felnyílt volna a szeme:
először látta át világosan a saját helyzetét. Látta azt, amit már hónapokkal, sőt évekkel
azelőtt látnia kellett volna.
– Igaza van – ismerte el sóhajtva. – Ó, mennyire igaza van!
– Úgy veszem észre, most már a javulás útjára lépett.
– Azonnal felhívom Jeremyt, és mindent megmagyarázok neki.
– Mit akar neki megmagyarázni?
– Nos, azt, hogy gyerekes dolog volt az utolsó pillanatban pánikba esnem és
elmenekülnöm, amikor csak idejében ki kellett volna nyitnom a számat. Közlöm vele, hogy
még néhány napig itt maradok, azután hazamegyek. – Elmosolyodott. – És megmondom
neki, hogy tökéletes felesége akarok lenni, de olyan felesége, akinek van saját akarata.
– El lesz ragadtatva! – mormolta Gregus.
Sonia bosszúsan nézett rá. Érzékelte a gúnyt, de inkább felnevetett.
– Mindegy. Nem lesz más választása.
És már szaladt is ki a konyhából.
10
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Jeremy apja vette fel a kagylót. Az ő hangja még néhány fokkal ledorongolóbb volt, mint
az imént Carol Hunteré, márpedig ez nagy szó. Sonia növekvő felháborodással hallgatta a
szemrehányás-áradatot, azután lecsapta a kagylót. Idegesen harapdálni kezdte az ajkát.
– Már úton van.
– Kicsoda? A boldog vőlegény?
– Igen. Bármelyik pillanatban itt lehet.
– Hogyhogy? – kérdezte kuncogva Sándor. – Szárnyai vannak?
– Elkérte apuci helikopterét. Mellesleg ő sem volt túl barátságos.
Sándor harsány nevetésben tört ki.
– Én ezt csöppet sem találom ilyen mulatságosnak – háborgott Sonia.
– Mint a mesében! – nevetett még mindig Sándor. – Jeremy a sas szárnyain iderepül,
hogy kimentse jövendőbelijét az idegen szörnyeteg karmai közül. Bizonyára nagyon szereti
magát.
– Nincs joga gúnyolódni rajtam!
– Most ne velem huzakodjon. Készüljön fel inkább a vőlegénye fogadására! Legyen
nyugodt, hűvös és magabiztos! Visszarepül vele Londonba?
– Nem. Vagyis nem tudom…
– Pedig ezt előre el kell döntenie, s azután rendíthetetlenül ehhez kell tartania magát.
– Milyen egyszerűnek hangzik!
– Ez az egyetlen esélye arra, hogy mindent új alapokra helyezzenek, feltéve, ha
komolyan gondolja, amit az imént mondott.
– Persze, hogy komolyan gondolom. Azt hiszem… azt hiszem, azt mondom majd neki,
hogy itt maradok. Hétfőig mindenképpen.
– Az én ittlétem dacára is?
– Akkor is.
– És nem gondolja, hogy ez a körülmény Jeremyt talán kissé zavarja majd?
– Megbízik bennem – jelentette ki határozottan Sonia.
– Lehet. De vajon megbízik-e majd bennem is?
– Miért ne? Nem is ismeri magát. Mellesleg én sem, ha már itt tartunk.
– Így igaz. Miért veszi akkor olyan biztosra…
– A nénikémnek sem voltak aggályai.
– A nénikéje azon ritka teremtmények közé tartozik, akik mindenkitől csak jól
feltételeznek – mosolygott finom gúnnyal a férfi. – De vajon adhat-e az ő ítéletére velem
kapcsolatban?
– Talán nem. Vagy megbízhatok magában? – A férfi szemébe nézett, de amit kiolvasott
belőle, zavarba ejtette.
– Meg! – mondta Sándor nyugodtan.
– Ez nekem elég. – Sonia gyorsan elkapta a tekintetét. Ingerelte Gregus magabiztossága.
Még soha életében nem találkozott hozzá hasonló férfival, Eddigi környezetében nem volt
dolga ilyen erős egyéniséggel. – Akkor most felmennék, hogy rendbe hozzam magam.
– Jól teszi. Addig elviszem sétálni a kutyákat. – Egyszer csak a füléhez emelte a kezét. –
Álljon meg a menet! Hallja, amit én hallok?
Sonia szíve gyorsabb ütemre váltott. Átható dübörgés hallatszott, amely ráadásul egyre
közeledett. A lány a bejárati ajtóhoz szaladt, és kikémlelt.
Az ismerős piros-kék helikopter lebegett a ház fölött megfelelő leszállóhelyet keresve.
Sonia megértést várva Sándorra pillantott. Az elértette a lány tekintetét.
– Szeretne kettesben maradni vele?
– Igen.
Gregus bólintott.
11
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
12
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Mintha az anyámat hallanám! – vágott a szavába a lány. – Őt sem érdekli más, csak
hogy jó legyen a sajtója. Inkább őt kellene elvenned. – Ijedten kapta a szája elé a kezét.
Jeremy úgy nézett rá, mint akit pofon vágtak.
– Teljesen elment az eszed?! – sziszegte. – Ami sok, az sok.
– Nagyon sajnálom.
– Ezzel még nincs elintézve az ügy. Jobb, ha hozod a holmidat, mielőtt olyan dolgokat
vágunk egymás fejéhez, amiket utólag megbánnánk.
– Nem megyek vissza veled.
– Ebbe nem nyugszom bele!
– Mi mást tehetnél? – vágott vissza Sonia. Reszketett a tehetetlen dühtől, és az arcából
minden vér kifutott. – Hacsak nem folyamodsz erőszakhoz.
– Ne kényszeríts rá! – Jeremy szeme villogott, Sonia még sohasem látta ilyen feldúltnak.
– Jövő héten lesz az esküvőnk. Addig pedig az anyád házában töltőd majd az éjszakákat,
világos? – Elfordult. – Hozom a bőröndödet. Hol van?
– Torkig vagyok vele, hogy folyton dróton rángattok. Te, az apád, az anyám…
– Mi az ördög ez már megint? – Mint akit darázs csípett meg, úgy ugrott oda a lányhoz.
– Még hogy dróton rángatunk?! Ezt hogy értsem?
Szemtől szemben álltak egymással.
– Nagyon jól tudod! – emelte fel a hangját Sonia. – Pontosan tudod, mire gondolok! Te
is elvárod tőlem, hogy ne rendezzek jeleneteket, amikor például átruccansz Cannes-ba, mint
a múlt hónapban.
– Az üzleti út volt. – Jeremy elfehéredett, szája elkeskenyedett, egész tartása vészjóslóvá
vált.
– No persze. Gondolhattam. Ezért nem vihettél magaddal, ugye? Ez akkor is így lesz
majd, ha már összeházasodtunk? Te járod a világot, én meg addig otthon malmozom?
– Ezt akkor is tudtad, amikor eljegyeztük egymást.
– Azt viszont nem, hogy ilyenkor más nőkkel szórakozol.
– Miről beszélsz egyáltalán?
– Eddig nem szóltam róla. A barátnőm, Charlotte a múlt hónapban szintén Cannes-ban
járt, és látott téged a Carltonban ebédelni azzal az énekesnővel, hogy is hívják, Chantal de…
– Üzleti ebéd volt – felelte ingerülten Jeremy.
– Egyre csak ezt hajtogatod! – figyelmeztette Sonia. – Eddig azért nem említettem a
dolgot, mert bíztam benned. Nagy kár, hogy te viszont nem bízol bennem.
– Dehogynem bízom!
– De nyilvánvalóan nem eléggé ahhoz, hogy beletörődj: itt maradok.
– Ha egyedül volnál, egy szavam sem lenne ellene. De egy istenverte külföldivel!
– Igen? Ha az illető angol volna, másként vélekednél? – gúnyolódott Sonia.
– Ördög és pokol! Dehogyis! Ne forgasd ki a szavaimat!
– Akkor magyarázd meg, hogyan is gondolod. Félsz, hogy megerőszakolnak? Hogy a
menyasszonyod szüzessége veszélyben forog?
– Ne beszélj ostobaságot! – Sonia egy pillanatig attól tartott, Jeremy megüti. Egyszerre
olyannak látta a férfit, amilyen valójában. Látta a szája körül a durcás ráncokat, a reszkető
ajkát, és szánalmasnak találta.
– Nem esik semmi bajom, Jeremy. Biztos lehetsz benne. Meg tudom védeni magam. Arra
azonban ne számíts, hogy beszállok a helikopteredbe.
Jeremy elkapta a lány karját, és magához rántotta.
– De még mennyire, hogy be fogsz szállni! – ordította.
– Au! – sikoltott fel Sonia. – Ez fáj! – Kitépte magát Jeremy szorításából, és lekevert a
férfinak egy csattanós pofont.
– Szajha!
13
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
14
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Azt mondja, világosan óhajtja kifejezni magát, Mr. Redmayne – kezdte Sándor. –
Nagyon dicséretes. De be kell látnia, az a körülmény, hogy eddig nem ismert engem, rám is
ugyanúgy áll. Én sem hallottam még önről. Legfeljebb annyi a különbség, hogy engem ez
csöppet sem zavar.
Sándor hátat fordított Jeremynek, és kávét tett a kannába. Sonia óvatosan a vőlegényére
pislogott. Mit fog most tenni? Jeremy arcán rángatózni kezdett egy ideg.
– Sértegetni próbál?
Sándor minden figyelmét arra összpontosította, hogy rendesen lezárja a kávéfőző tetejét.
Amikor végzett, a dühöngő Jeremyhez fordult.
– Sértegetni? – kérdezett vissza. – Ilyesmivel próbálkoznék? – Kedélyesen
elmosolyodott. – Ha ez volna a szándékom, észrevenné. Olyasvalaki esetében azonban, mint
ön, ez merő időpocsékolás lenne. És hogy végérvényesen tisztázzuk az éjszakai szállásom
dolgát: itt maradok és kész. Az egyetlen személy, aki megkérhetne, hogy költözzem el, az
Miss Ingles, a ház tulajdonosa. Most a kávémmal átmegyek a szomszédos szobába, mivel
még van egy kis dolgom. Átengedem önöknek a terepet, hogy folytathassák vitájukat. Majd
legyen olyan jó, és tudassa velem, amikor távozni óhajt, hogy megköthessem a kutyákat. És
most megbocsátanak…
Csészéjével a kezében a konyhaajtóhoz indult, de Jeremy elállta az útját.
– Ilyen könnyen nem ráz le – támadt neki Sándornak. – Úgy látszik, félreértett: én nem
kértem, hanem utasítottam, hogy hagyja el a házat!
– Én pedig közöltem, hogy nem megyek. Akkor kár ezen tovább lovagolni… Velem
szemben is erőszakot akar alkalmazni, mint az előbb a menyasszonyával? Nem
tanácsolnám. Először is, nem vagyok nő, és másodszor, ami az ön erőnlétét illeti – megvető
pillantással mérte végig ellenfelét –, nem a legjobb. Szóval, volna szíves odébb lépni?
Sonia látta, mi készül, és felsikoltott, de a figyelmeztetés már elkésett. Jeremy kiütötte
Sándor kezéből a csészét, s a következő mozdulattal állon akarta vágni, de az ökle nem ért
célt. Sándor egy macska ügyességével kitért az ütés elől.
– Nem ajánlom, hogy kikezdjen velem, barátocskám – nevetett fel.– És még valami:
eszébe ne jusson még egyszer kezet emelni rám!
Jeremy, fittyet hányva a figyelmeztetésnek, dühödt bikaként nekitámadt vetélytársának.
Sándor egy gyors mozdulattal megragadta az ütésre emelt kezet, és olyan erővel csavarta
hátra, hogy annak szinte már térdre kellett ereszkednie.
– Most pedig szedje össze a cserepeket – mordult rá Sándor.
Sonia bénultan nézte a jelenetet. Ha akart volna, akkor sem tud közbeavatkozni.
Jeremy kétségbeesetten igyekezett megszabadulni kínos helyzetéből, ennek azonban
csak annyi volt az eredménye, hogy Sándor szorítása a karján tovább erősödött, és így végül
már felkiáltott a fájdalomtól.
Ekkor Sonia végre felocsúdott bénultságából. Odaugrott a férfiakhoz, és megragadta
Gregus másik karját.
– Hagyja abba! – kiabálta. – Hagyja abba, kérem!
Sándor azonnal eleresztette Jeremyt, és rezzenéstelen arccal nézett a lányra. Az
felzokogott, lehajolt, és nekiállt összeszedni a cserepeket.
Jeremy falfehér arccal felegyenesedett, és fájdalmasan dörzsölgette a vállát. Durva
szidalmak özönét zúdította Sándorra, amíg az meg nem elégelte, és pofon nem csapta.
– Most aztán tűnjön el!
– Ne aggódjon, már itt sem vagyok! – sziszegte, majd odafordult Soniához. – Utoljára
kérdem: velem jössz vagy maradsz?
Sonia tett néhány tétova lépést feléje, de ekkor hallani vélte, ahogy Sándor figyelmezteti:
„Ne feledje, Miss Hunter, itt a maga élete a tét!” S közben Jeremy idegenné vált, fagyos
hangja ütötte meg a fülét.
15
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
A házban három hálószoba volt, az egyik csak afféle hálófülke, és az is tele volt zsúfolva
olyan holmikkal, amelyeket Jessie Ingles az utazásairól hozott magával. A földszinten volt
a konyha, a nappali és az étkező, továbbá az éléskamra és egy fürdőszoba. Hangulatos kis
ház, amelynek régimódi berendezése békét és nyugalmat sugárzott. Soniára hatni kezdett a
környezet légköre, lassacskán megnyugodott.
Eltelt egy teljes óra, de Gregus még mindig kint volt a kutyákkal, holott már közeledett
a vacsoraidő. Sonia eltűnődött azon, vajon mi lehet most Londonban. Jeremy már bizonyára
hazaért. Nemsokára megszólal majd a telefon, erre akár mérget is vehet.
Kiment a konyhába, hogy valami ennivalót keressen. Talált a kamrában burgonyát, a
hűtőszekrényben karajt, és munkához látott.
16
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
17
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Senki sem küld engem sehová. Megfordult ugyan a fejemben, hogy elmegyek érted, de
a makacsságodat ismerve nem láttam sok értelmét. Annak az alaknak ott meg ne forduljon
a fejében, hogy egy ujjal is hozzád érjen! Tudja egyáltalán, ki vagy?
– Nyilván. Bemutatkoztam neki.
– Nagyon udvariatlan volt velem a telefonban. Gyermekem, kész őrültség, hogy ott
akarsz maradni. Jeremy teljesen kiborult. Őszintén szólva, a te helyedben én azonnal
hazautaznék, és aztán felhívnám Jeremyt, amint visszaértem Londonba.
– De szerencsére nem vagy a helyemben.
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani, Sonia – csattant fel ismét az anyja. – Nem tetszik
nekem ez a hang. Mi ütött beléd?
– Anya, el fogsz késni, ha nem hagyod most abba. Megígérem, hogy holnap reggel
felhívlak, és tudatom veled, élek-e még.
Egy pillanatra csend támadt. Sonia lelki szemei előtt megjelent az anyja, amint az órájára
néz, és nem tudja eldönteni, azt tegye-e, amit kötelességének vél, vagy adja-e át magát az
érzelmeinek.
– Ezek szerint nincsenek… hm… aggályaid? – kérdezte végül.
– Az ég szerelmére, anya, hogy is lennének! Biztosított róla, hogy nem fog
megerőszakolni, és…
Kétségbeesett sikoly hallatszott a vonal túlsó végén.
– Sonia, gyermekem! Ó, istenem! – jajdult fel az asszony.
– Ne izgasd fel magad, mama – mondta Sonia. – Csak meg akartalak nyugtatni.
– Ezek szerint már erről is beszéltél vele. Igaza volt Jeremynek. Jaj istenem, mit tegyünk
most?
– Hogyhogy? Mire gondolsz? – Sonia kezdte élvezni a beszélgetést. Nem várta, hogy az
anyja ennyire elragadtatja magát.
– Jeremytől hallottam, hogy az az ember úgy néz ki, mint egy bűnöző. Sonia, semmiképp
sem maradhatsz ott!
– Elég ebből, anya! – válaszolta Sonia, és letette a kagylót. Kiment a konyhába, és
bekapott egy falat húst. – Attól tartok, kicsit kibillentettem anyámat az egyensúlyából –
jegyezte meg. – Nem lepődnék meg, ha mindjárt újra hívna.
– Nem kellene addig melegen tartanunk az ételt? – érdeklődött Gregus.
– Talán csakugyan célszerű lenne. – A telefon valóban megszólalt. – Ez ő. – Kiment a
folyosóra. – Tessék, anya!
– Eszedbe ne jusson még egyszer lecsapni a telefont, megértetted? Igyekszem menteni,
ami menthető, de nagyon megnehezíted a dolgomat. Figyelsz rám egyáltalán? Ott vagy
még?
– Hallgatlak, mama.
– Döntöttem, Sonia. Szó sem lehet arról, hogy ott maradj. Mindjárt hat óra. Ha egy
félórán belül elindulsz, tíz körül itthon lehetsz. A vacsorádat beteszem a hűtőbe, és felhívom
Jeremyt, hogy…
– Nem.
– Mit nem? Megparancsolom, hogy azonnal ülj kocsiba!
– És ha nem teszem?
– Akkor nem vagy többé a lányom. Komolyan gondolom, Sonia. A házamba nem teheted
be többé a lábad, és nem megyek el az esküvődre.
– Jeremy nem mondta neked, hogy nem lesz semmiféle esküvő, amelyre el kellene
menned?
Az anyja makacs hallgatása mindent elárult; Jeremy ezek szerint erről sem tett említést.
Gyorsan, mielőtt még megbánná szavait, Sonia folytatta:
– Most tehát már ketten is zsarolni próbáltok. Anya, te engednél a zsarolásnak?
18
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Szó sincs itt semmiféle zsarolásról. Csak tisztázni akartam a tényeket. – Carol Hunter
hangja remegett a visszafojtott indulattól. – Jól gondold meg, mit válaszolsz, gyermekem!
Nem lesz se pénzed, se otthonod, semmid. Én döntöttem, és a döntéseimet nem szoktam
megmásítani.
– Tudom, anya. – Sonia egész világa éppen összeomlani látszott, tudata hátsó zugában
azonban mégis megkönnyebbülést érzett. – Nagyon sajnálom. Tényleg… – A könnyeivel
küzdött.
– Na végre! Elég sokáig tartott, hogy észre térj és bocsánatot kérj anyádtól.
– Nem, mama, félreértettél. Nem akarok bocsánatot kémi. Csak azt akarom mondani,
mennyire sajnálom, hogy így döntöttél, mert én maradok.
A kapcsolat megszakadt, és Sonia is lassan letette a kagylót. Úgy érezte magát, mint a
fuldokló, aki előtt a halála előtti utolsó pillanatban lepereg az egész élete. Ez volt élete
legszörnyűbb pillanata. Nem volt kedve sem enni, sem Sándorral társalogni. Jó lett volna
önkívületbe zuhanni, kilépni mindabból, ami körülveszi. Ám minden hiába, tiszta fejjel kell
végiggondolnia mindazt, ami történt és még történni fog.
Lassan felment az emeletre, a hálószobájába. Leereszkedett egy székre az ablak mellett,
és kibámult, de abból, amit látott, semmi sem hatolt el a tudatáig. Teste szinte megbénult a
megrázkódtatástól, amely az imént érte. Percek teltek el. Akár órák is lehettek volna.
Lépéseket hallott a lépcsőn, majd kopogtattak az ajtón. Sonia úgy érezte, semmi köze
ezekhez a zajokhoz, tehát nem is mozdult. A tükörben látott egy alakot, de az erőfeszítés,
hogy odaforduljon hozzá, túl nagynak tűnt. Ezután két kezet érzett a vállán. Felnézett.
Sándor állt előtte.
– Ilyen nagy a baj? – kérdezte.
A lány némán lehunyta a szemét. Sándor felhúzta magához, s ő, még mindig bénultan,
ott állt előtte mozdulatlanul, közömbösen minden iránt. A férfi átkarolta, és együtt érzőn
magához szorította. Semmi tolakodó nem volt ebben az ölelésben, Soniát inkább arra
emlékeztette, ahogyan egy apa vigasztalja a gyermekét. Érezte a férfiból sugárzó erőt,
visszafogott gyöngédséget, és lassan felengedett.
– Az anyám kitagadott – mondta alig hallhatóan.
Gregusnak hirtelenjében elakadt a lélegzete. Azután együtt érző hangja ott zengett
egészen közel a füléhez.
– Adja meg nekem az édesanyja telefonszámát! Felhívom, és közlöm vele, hogy még ma
elhagyom ezt a házat.
Testének melege erőt adott Soniának. Egyszerre rádöbbent, hogy összeölelkezve áll a
férfival, de emiatt egy pillanatig sem gyötörte bűntudat, mert benne látta egyetlen támaszát.
– Késő! – mondta. – Már nem menne vele semmire. Az anyám nem szokta megmásítani
a döntését.
– Soha sem késő, Sonia. Mesélje el részletesen, mit mondott az anyja! – Az ágyhoz
vezette a lányt, leültette, majd ő is helyet foglalt mellette. Szinte magától értetődően fogta
át a lány vállát, s az ugyanilyen természetesen bújt hozzá. – Meséljen el mindent!
Sonia lassan, szóról szóra elismételte az anyjával folytatott beszélgetést. Amikor végzett,
Sándor csak annyit mondott:
– Felhívom, és utána kiköltözöm. Ezzel minden megoldódik.
Sonia felnézett rá. Szeméből forró könnyek peregtek, és végigfolytak az arcán. Sándor
ujjaival letörölte őket.
– Csak ne sírjon! – kérlelte. – Segítek.
– Tudom. – Sonia különös módon biztonságban érezte magát. Nem töprengett rajta, hogy
vajon miért, csak elfogadta a tényt. Egy vadidegentől több vigaszt és támaszt kap, mint az
anyjától vagy Jeremytől valaha is. Hirtelen megsimogatta a férfi arcát. Sándor lehunyta a
szemét. Megfogta a simogató kezet, és belecsókolt a tenyerébe.
19
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Mindez teljesen ártatlannak tűnt. Sonia halkan felsóhajtott, mire Sándor elengedte a
kezét. Ő meg elábrándozva nézte a helyet, ahová a csókot kapta.
– Ez kedves volt magától – mondta. Letörölte az arcáról a könnyeket. – Máris jobban
érzem magam.
– Igazán? Akkor megállapodtunk, hogy felhívom az anyját?
– Igen, legyen szíves. Én is lemegyek, majd feltárcsázom a számot.
– Megígéri, hogy végre eszik valamit, amíg én telefonálok?
– Igen. – Felnézett a férfira. – Hová költözik?
Sándor vállat vont.
– Az új házban éppenséggel már lehet aludni. Az egyik helyiség jóformán kész. Átviszek
magammal egy matracot.
– Jaj, ne! – Soniának nem tetszett az ötlet.
– Mi a baj?
– Ebbe… ebbe nem egyezhetem bele – rebegte.
– Szállodába nem mehetek, mert mindennap itt van dolgom.
– Persze, értem. Erről teljesen megfeledkeztem. Csak éppen nehezen tudom elképzelni…
– Pedig ez az egyetlen megoldás. Az előbb, amikor a vőlegénye rám parancsolt, hogy
költözzem el, csak azért tagadtam meg ezt, mert nem szeretem, ha valaki elő akarja nekem
írni, mit tegyek. Most azonban más a helyzet. Semmiképpen sem szeretném, ha miattam
kerülne sor kenyértörésre maga és az édesanyja között. Ugye, érti?
– Igen, értem. És nagyon köszönöm.
Sándor felállt, és felsegítette Soniát is, de az megbotlott az ágy előtt fekvő szőnyegben,
és nekiesett a férfinak. Mosolyogva pillantott fel az arcára, de attól, amit arról leolvasott,
visszatért a komolysága. A férfi közben lassan magához húzta.
Hogy ezután az ajkuk összetapadt, az olyan magától értetődő volt, mint hogy a nappalt
követi az éjszaka. Ugyanolyan természetesen következett, mint mindaz, ami ezt megelőzte.
Sonia Sándor erős, mégis gyöngéd karjába simult.
Hasonlóképpen természetes volt, hogy leereszkedtek az ágyra, és összebújva simogatták
egymást. Sándor keze finom és könnyű volt. Sonia leírhatatlan örömöt érzett. A férfi hűvös
és feszes bőrű arca az övéhez simult, forró ajka az övét kereste.
Tér és idő összemosódott, és Sonia teljesen feloldódott az eddig ismeretlen örömérzésben
és érzéki bódulatban, amelyet Sándor csókja váltott ki belőle.
A férfi mormolt valamit, amit Sonia nem értett.
– Mit mondtál? – kérdezte a lány mocorogva.
– Ez teljes őrület. Abba kell hagynunk – ismételte meg Sándor.
– Igen… – Soniát egy újabb csók némította el.
Végül Sándor egész testében remegve eltolta magától a lányt.
– Most már elég – mondta rekedten. Felült az ágy szélén, és megdörzsölte az arcát. Sonia
hamar kijózanodott. Maga is felült, és megigazította a blúzát. Azután felállt, és a tükörhöz
lépett. Töprengve megfésülködött, majd a férfihoz fordult, aki még mindig szinte
zavarodottan ült az ágyon.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezt elfelejtjük – mondta bizonytalanul Sonia.
Úgy látszott, Sándor csak most tért magához. A lányra nézett.
– Felejtsük el? Persze, milyen egyszerű! Jól van, gyere, menjünk telefonálni, mielőtt
visszavonom, amit ígértem.
Kiment a szobából, otthagyva Soniát a tükör előtt. A lány gyorsan letette a fésűt, és
követte.
A férfi hagyott neki helyet, hogy tárcsázhasson. Amikor a telefon kicsengett, Sándor
átvette a kagylót. Sonia feszülten, kiszáradt torokkal állt mellette. A telefon csak csengett,
csengett…
20
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sándor felnézett.
– Nem veszik fel.
– Pedig valakinek… – Sonia az ajkába harapott, amikor Sándor felemelt kézzel jelezte,
hogy valami történt.
– Halló? Mrs. Hunterrel beszélek? Vagy úgy. Meg tudná mondani, mikor jön haza?
Csak a házvezetőnő, Mrs. Jessup lehet. Sonia kivette a férfi kezéből a kagylót.
– Mrs. Jessup? Én vagyok az, Sonia. Anyám elment már?
A házvezetőnő teljesen magánkívül volt.
– Jaj, Sonia kisasszony, nem is tudom, mit mondjak! – Már-már elsírta magát. – Az
édesanyja borzasztó állapotban volt, amikor elment. Ilyennek még sohasem láttam. Tudom,
nem rám tartozik, de minden olyan rémes, amióta maga ma reggel elutazott…
Sonia türelmesen végighallgatta. Jó viszonyban volt a rokonszenves, szorgalmas Mrs.
Jessuppal, aki valószínűleg csak a jó fizetség miatt maradt meg a mindenben hibát találó, a
kákán is csomót kereső Carol Hunter házában. Tisztában volt vele, milyen nehezére esett
időnként Mrs. Jessupnak, hogy féken tartsa a nyelvét, de mást nem tehetett: az idős
asszonynak támogatnia kell beteg édesanyját, nem mondhat le ekkora jövedelemről. Soniát
őszintén furdalta a lelkiismeret, amiért ő az oka Mrs. Jessup bánatának.
– …és amikor elment, szidta magát, mint a bokrot, Sonia kisasszony.
– Sejtem, Mrs. Jessup. Kérem, ne izgassa fel magát ennyire! Mit mondott az anyám,
mikor megy haza?
– Éjfél körül. Azt mondta, feküdjek le nyugodtan, nem kell megvárnom. Meg azt is, hogy
ha maga telefonál, egyszerűen tegyem le a kagylót.
– Te jó ég! Akkor ne is említse neki, hogy kerestem, Mrs. Jessup. Én sem árulom el. Éjfél
tájban megpróbálom elérni.
– Attól tartok, nem lesz sok értelme, Sonia kisasszony. Az édesanyja a végsőkig elszánt.
Sonia felsóhajtott.
– Tudom. Akkor is megpróbálom. Köszönöm, Mrs. Jessup, és jó éjszakát! – Letette a
kagylót. – Később újra próbálkozunk – közölte Sándorral. – Anyám éjfél körül ér haza. – A
férfi szemébe nézett. – Hogy fogom kibírni ezt a hat órát?
– Van valami elképzelésed?
– Nem is tudom. Talán körülnézek a környéken. Képtelen vagyok tétlenül itt ülni és
várakozni. – Tehetetlenül vállat vont. – Minden a lehető legrosszabbul alakult, és ez egyedül
az én hibám.
– Butaság! – Sándor durván, szinte dühösen rázta meg a vállánál fogva. – Ne is mondj
ilyet! Ne tegyél magadnak szemrehányásokat, hallod! Nem a te hibád, ellenkezőleg, te
cselekedtél helyesen!
A férfi hevessége megijesztette Soniát, de legalább kirángatta az önsajnálatból.
– Igazad van. Nem az én hibám. – A szeme felvillant. – Az ördögbe valamenynyiükkel!
Ma este jól akarom érezni magam. – Legfeljebb felteszem a koronát főben járó vétkeimre,
gondolta. Sándorhoz fordult. – Van kedved velem tartani?
– Nem rossz ötlet – állt rá a férfi mosolyogva. – Szívesen.
21
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sonia bólintott. Ha hazamegyünk, mondta a férfi. Mintha magától értetődő volna, hogy
közös az otthonuk. Olyan mélyen merült bele gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor
Sándor kiszállt mellőle. Arra ocsúdott fel, hogy a férfi kinyitja neki a kocsi ajtaját.
– Mehetünk?
– Igen.
Sonia kiszállt, Sándor pedig bezárta a kocsi ajtaját. Másodpercekig csak álltak egymás
mellett. Sonia érezte a férfiból áradó erőt, és olyan jóleső meleg érzés fogta el, mint azelőtt
még soha.
Azután Sándor finoman megsimogatta a karját.
– Gyerünk!
Együtt léptek be a fényesen kivilágított hallba, ahol emberek beszélgettek, járkáltak vagy
egyszerűen csak fotelben ücsörögtek. A háttérben halk zene szólt.
– Táncolni is lehet itt – közölte Sándor. – Ha van kedved, vacsora után a táncparkettre is
kimerészkedhetünk.
Sonia lelkesen bólogatott. Miért is ne? – gondolta. Már felégetett maga mögött néhány
hidat, ahogy mondani szokás. Egy-kettő még belefér.
Az étel kitűnő volt. Vacsora közben semleges témákról beszélgettek. Sándor a londoni
életéről, ottani ismerőseiről mesélt. Jó társalgó, szellemes és tájékozott. Sonia többször is
önfeledten felkacagott, és teljesen elfeledkezett arról, miért is van ott.
Vacsora után átültek a bárba, és egy csendes sarokból figyelték a táncoló párokat. A
zenekar keringőt játszott.
– Táncolunk? – kérdezte egyszer csak Sándor.
– Igen, nagyon szívesen.
Sonia biztosra vette, hogy Sándor nem mozog olyan jól, mint Jeremy, aki született
táncos. Sándor Jeremyhez képest kemény kötésű férfi, de valószínűleg jobban ért a
házépítéshez, mint a tánchoz. Sebaj, gondolta, azért élvezni fogja, és úgyis csak egy számot
táncolnak.
Nem így lett. Amikor a férfi a karjába vette, Sonia megint ugyanazt a különös izgalmat
érezte. Teste felvillanyozódott. Úgy mozogtak a népes táncparketten, mintha csak az övék
lenne. A gyakorlat hiányát Sándor beleérző képességével és ritmusérzékével pótolta.
A keringőnek vége lett. Bár nem állapodtak meg benne, a parketten maradtak. A
következő tánc az előzőnek éppen az ellenkezője volt: egy forró rockritmus. Mindketten
felnevettek, és úgy vetették bele magukat a táncba, mintha hetek óta együtt gyakoroltak
volna.
A következő számokat sem hagyták ki. Egy idő után Sonia már levegő után kapkodott.
– Egyelőre elég lesz. Leülhetnénk egy kicsit.
Sándor készségesen vezette vissza a helyükre, és hozott neki egy vodka-martinit. Azután
pihentek és a párokat nézték.
Tizenegy óra felé járt, amikor egy szamba után ismét letelepedtek az asztalukhoz. Sándor
Soniára pillantott.
– Lassan indulnunk kell, ha éjfélre otthon akarunk lenni.
Sonia meglepetten nézett fel. Minden időérzékét elveszítette. Hirtelen az sem jutott
eszébe, miért kellene éjfélre hazaérnie.
– Persze, persze – mormolta. – De egy búcsútáncra még van időnk, ugye?
– Ahogy akarod.
A zenekar játszani kezdett, ők pedig felálltak. Minden úgy történt, mint az első táncnál,
és most mégis más volt. A férfi szorosan magához szorította Soniát, ajka a hajához ért.
Testük egy ütemre mozgott. Felizzott bennük a tűz, érzékeikkel mindinkább egymás felé
fordultak.
22
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sonia azt kívánta magában, bárcsak ne érne véget soha ez a keringő. Még életében nem
érezte magát ilyen nagyszerűen egy férfi karjában. Azután a zene elhallgatott – micsoda
kegyetlenség!
– Vége, most már tényleg mennünk kell – mondta szinte mentegetőzve Sándor.
Amikor kiléptek, Sonia megborzongott a hűvös levegőtől. Megbotlott, és Sándor elkapta
a karját, majd megfogta a kezét. A hold nem volt látható az égen, csak a csillagok ragyogtak.
Mihelyt a fényesen kivilágított szálloda környékét elhagyták, sötét éjszaka vette körül őket.
A kocsihoz érve Sonia megvárta, amíg a férfi kinyitja neki az ajtót.
– Hadd köszönjem meg neked ezt a csodálatos estét! – mondta.
A zár kattant. Sándor kihúzta a kulcsot a zárból, zsebre vágta, és kezét Sonia karjára tette.
Arca csak homályos szürke foltnak látszott az éj sötétjében, ám annál erősebben érzékelte
Sonia a férfi testi közelségét.
– Én is köszönettel tartozom neked, hiszen te tetted olyan széppé ezt az estét – válaszolta
Sándor.
A lány fölé hajolt, és lágyan megcsókolta. Keze lassan hátrább csúszott, amíg magához
nem ölelte. A gyöngéd csók egyre jobban felforrósodott, és Sonia már attól tartott, mindjárt
lángra kap. Fájdalmas vágyakozás töltötte el. Karjával átkulcsolta a férfi nyakát, és
viszonozta a lázas ölelést. Körülöttük megszűnt a világ. Nem értették, mi történik velük, de
nem is kutatták az okát.
Egyszer csak Sándor kibontakozott az ölelésből. Egész testében remegett.
– Bocsáss meg!
Halkan beszélt, a hangja olyan volt, mint akit nagy megrázkódtatás ért. Sonia
megsimogatta az arcát.
– Nincs mit megbocsátanom – mormolta.
– Kívánlak – súgta rekedten Sándor a lány fülébe. – Elmondhatatlanul kívánlak… De ezt
nyilván tudod, ugye?
– Hogyne. – A választ alig lehetett hallani.
– Én azonban megígértem valamit, és az ígéreteimet meg szoktam tartani. Ne hagyd,
hogy túl közel kerüljek hozzád! – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Szállj be, kérlek!
A lány beült a kocsiba. Amikor Sándor is elfoglalta a helyét a kormány mögött, egymásra
néztek.
– Legalább egyikünknek erősnek kell maradnia – mondta Sándor, és mélyet sóhajtott. –
Valószínűleg én leszek az.
Bedugta az indítókulcsot, de mielőtt elfordíthatta volna, Sonia elkapta a kezét.
– Várj!
– Nem. Mennünk kell. Légy szíves, vedd el a kezed!
– Nem!
A férfi azonban a másik kezével eltolta Soniáét.
– De igen! Sejtelmed sincs, mit váltasz ki belőlem ezzel. Vagy igen?
– Talán igen. – Sonia felnevetett, de nevetése egy idő után zokogásba fulladt, mert
rádöbbent, milyen helytelenül viselkedett. Hogyan is mehetett el szórakozni úgyszólván az
esküvője előestéjén egy idegen férfival? Már csak egy hét, és új élet vár rá Jeremy oldalán,
bár ez, a délutáni jelenet után, eléggé kérdésessé vált. Igaz, hogy Jeremy akkor nagyon fel
volt dúlva, és egy közönséges veszekedés miatt még nem maradhat el az esküvő, különösen
nem az övék, amelyet már a sajtó is beharangozott.
Mint a lapokban olvasható volt, az örökösök egybekelésével egyesül a Redmayne
Productions és a Zesty-Cola, a két híres családi vállalkozás, és Sonia nagyon is élénken
emlékezett rá, hogyan vették őket körül a fotósok, bárhol bukkantak is fel Jeremyvel. Az
esküvő az év egyik nagy eseményének ígérkezett.
23
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sonia ekkor értette meg, hogy anyjának és Jeremynek bizonyos fokig igaza van. Az
újságírók azonnal rá fogják vetni magukat a történtekre, és botránnyá fogják dagasztani.
Hirtelen rájött, milyen felelőtlenül, milyen ostobán viselkedett.
– Ne sírj! Nem bírom elviselni a könnyeket.
– Mindjárt abbahagyom. Csak az jutott az eszembe, milyen bolond voltam. Most már
tényleg mennünk kell.
Sándor nyomban beindította a motort. Útközben mindketten hallgattak. Sonia kínzó
gondolataiba merült, Sándor a vezetésre összpontosított. A lány siralmasan érezte magát.
Bárcsak otthon maradt volna! Vagy inkább egyedül vágott volna neki a környéknek! Most
már késő. Elhatározta, a továbbiakban vigyázni fog, nehogy még közelebb kerüljenek
egymáshoz.
Soniának nem voltak illúziói: Sándor úgy viselkedett vele, mint egy kiéhezett vad. Erről
kétszer is bizonyságot tett, pedig már egy alkalom is sok volt. Az órájára pillantott. Mindjárt
tizenkettő! Úgy látszik, elhagyta a szerencséje. Ha az anyja már lefeküdt…
– Messze vagyunk még?
– Már csak hat kilométer. Nemsokára otthon leszünk.
Az autó egyre lassabban haladt, és Sonia rémülten nézett Sándorra.
– Mi történt?
A férfi az üzemanyagjelzőre mutatott. Nullán állt.
– Te jó ég! – kiáltott fel Sonia.– Elfelejtettünk tankolni!
– Én felejtettem el – helyesbített Sándor. – Nekem kellett volna gondolnom rá.
– Mennyi van még hátra?
Sándor az út szélére irányította és leállította a kocsit.
– Már csak három kilométer. Gyalog kell mennünk.
– Az még egy félóra! Pedig mindjárt éjfél!
– Éppen ez az. Minél előbb nekivágunk, annál előbb érünk haza. A kocsiért majd eljövök
holnap. A garázsban van tartaléknak egy kanna benzinem.
– Az anyám… – kezdte Sonia.
– Tudom – fojtotta bele a szót keményen Sándor. – Szállj ki, hogy bezárhassam a kocsit!
Sonia kiugrott, becsapta maga mögött az ajtót, és elindult, meg sem várva Sándort. Szinte
már futott, amennyire magas sarkú cipője engedte. A férfi utolérte, és karon fogta.
– Még kitöröd a nyakad – figyelmeztette.
– Ha az anyám már lefeküdt, nem fogja felvenni a telefont. Sohasem szokta.
– Akkor reménykedjünk, hogy még nincs ágyban.
Sándor nagyobb léptekkel haladt, és Sonia kezdett kifulladni.
– Menj előre – kérte a férfit –, megadom a számot.
– És hagyjalak itt a sötét országúton? Minek nézel engem?
– Egy lélek sem jár erre, és…
– Ha beszélsz, végképp kifogysz a szuflából. – Sándor kézen fogta a lányt. – Segítek. Ha
túl későn érünk haza, holnap reggel hívom fel az édesanyádat.
– Nem ismered őt – ellenkezett Sonia.
Nemsokára Sonia szúrást érzett az oldalában.
Gyűlölte Sándort, haragudott rá, mintha ő lenne az oka mindennek. Elhúzta a kezét, és a
sajgó pontra szorította. Sándor lassított.
– Mi a baj?
– Szúr az oldalam. Nekem nincs olyan hosszú lábam, mint neked.
– Bújj ki a cipődből, és gyere mezítláb! Az út teljesen sima. Ez a cipő nem távgyaloglásra
való. Nem csoda, hogy nem tudsz rendesen menni benne.
A hangja türelmetlen és barátságtalan lett.
Sonia lehúzta a cipőjét, és úgy ment tovább.
24
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Az ördögbe! – dörmögte magában. Azon rágódott, mikor lesz már vége ennek a
rémálomnak.
Pedig az még éppen csak elkezdődött.
A telefont sokáig nem vették fel. Sonia látta maga előtt az anyját, amint már félálomban
fekszik az ágyában; miután minden este bevesz két altatótablettát, az nyilván megtette már
a hatását. Húsz perccel múlt éjfél.
Sándor a lányra nézett.
– Nincs szerencsénk.
Sonia kétségbeesetten széttárta a karját.
– Akkor holnap reggel kell újra próbálkoznunk – mondta, de ekkor Sándor felemelte a
kezét.
– Halló? – szólt bele a kagylóba. – Vagy úgy. Mrs. Hunter otthon van, kérem?
Sonia egészen közel állt Sándorhoz, aki most feléje fordította a kagylót. Egy férfi volt a
vonal túlsó végén.
– Kivel beszélek?
Sonia felismerte a hangot, és villámgyorsan átvette a kagylót.
– Donald? Itt Sonia. Anyám ott van?
– Sonia? Az előbb mintha egy férfihangot hallottam volna. Igen, várj egy pillanatig!
Édesanyád a konyhában van. Szólok neki.
A kagylót a telefon mellé tette, Sonia pedig a mikrofont letakarva odaszólt Sándornak:
– Megismertem a hangját. Ez anyám egyik üzletfele. Anyám nem fogja letenni a kagylót,
amíg Donald hallótávolságban van.
Ekkor vette fel Carol Hunter a telefont. Hangja nagyon hűvös volt, de legalább nem
fagyos. Sonia ebből arra következtetett, hogy Donald a közelben van, és ő azon imádkozott,
hogy maradjon is ott.
– Te vagy az, Sonia? Elég későn hívsz.
– Ne haragudj, anya, kérlek, hallgass meg! Az a férfi, Sándor, máshol alszik ma.
– Miért mondod ezt nekem, drágám? – Egy kívülálló számára ez teljesen közömbösnek
hangzott. Az anyja ravasz, nagyon ravasz.
– Emlékszel, anya, mit mondtál délután? De egyedül fogom tölteni az éjszakát, és
nemcsak ma, hanem a továbbiakban is.
– Értem. Nos, elég érdekes. De nézd, drágám, itt van nálam néhány barátunk, és most
igazán nem érek rá veled beszélgetni.
– Anya, ne tedd le, kérlek! – könyörgött Sonia.
– Nem fogom, drágám. De tényleg be kell fejeznünk. Hívj fel holnap reggel!
– Hánykor?
– Mondjuk, kilenckor.
– És akkor mindent megbeszélünk?
– Hogyne! Jó éjszakát, drágám! – Ezzel letette a kagylót.
Sonia még egy ideig szorongatta a kagylót, majd ő is letette. Semmit sem sikerült
tisztázni, az égvilágon semmit. Most várhat reggelig, és tudta, hogy így legfeljebb egy kis
időt nyert. Ezt is csak azért, mert Donald éppen ott van.
Sonia Sándorhoz fordult.
– Azt mondta, hívjam fel reggel.
– Csak ennyit?
– Tulajdonképpen csak ennyit.
– De legalább nem tette le azonnal – vigasztalta a férfi.
– Igaz, de kizárólag azért, mert nem volt egyedül.
25
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Ugyan, gondold csak végig! Ha valóban meg akarná szakítani veled a kapcsolatot,
mindenképpen leteszi a kagylót, mert Donald amúgy is hamarosan tudomást szerezne a
dologról.
Sonia belátta, hogy Sándornak igaza van. Ez némi reményt csillantott fel előtte.
– Látod, ez eszembe sem jutott. Jobb, mint a semmi.
– Gyere, menjünk ki a konyhába! Iszunk egy kávét.
– Rám fér.
– Azután pedig elmegyek.
– Jó.
Sonia kiment a konyhába, Sándor és a két kutya követte. A férfi kinyitotta a hátsó ajtót,
és kieresztette az állatokat, a lány meg közben feltette a kannát a tűzre. Megint kettesben
maradtak, és ő szorongva gondolta végig mindazt, ami aznap köztük történt. Sándor azt
mondta, hogy kívánja, de ezt szavak nélkül is régen tudta már, és teste válaszolt erre a
vágyra.
Igyekezett távolságot tartani, miközben elkészítette a kávét, elővette a csészéket, és az
asztalra készítette a cukrot meg a tejet. Attól tartott, a férfi mindjárt kinyújtja utána a kezét.
Sándor hűvös tekintettel figyelte, de a szája körül mosoly játszott, mintha kitalálta volna,
mi jár a fejében.
– Köszönöm! – Elvette Soniától a csészét.
– Elkészítem holnap a reggelidet – ajánlkozott a lány. – Hány órára kéred?
– Én már hétkor talpon vagyok.
– Jaj! – A lány csalódott volt. Sándor felnevetett.
– Túl korai? Semmi baj. Van kulcsom, majd halkan jövök be. Rengeteg munka vár rám,
és az embereim már nyolckor kezdenek.
– Egész nap dolgozol? – Sonia igenlő válaszban reménykedett.
– Szombaton csak délelőtt – felelte Sándor –, utána pedig elhozom a kocsit.
– És mit csinálsz délután?
– Mihez volna kedved?
Sonia hevesen megrázta a fejét.
– Nem, a legjobb, ha… – Elhallgatott, mert a férfi arckifejezése megváltozott.
– …ha nem látjuk egymást? Úgy gondolod?
– Valahogy úgy. Te is tudod, miért.
– Van róla némi fogalmam. Mint ahogy arról is, mennyire össze vagy most zavarodva.
– Ez igaz – ismerte el Sonia szárazon.
A férfi felállt, és tett néhány lépést. Sonia hátrálni kezdett előle. Sándor azonnal megállt.
– Ennyire félsz tőlem?
– Nem, dehogy! – A lány nevetni próbált, de az eredmény elég szánalmasra sikeredett.
– Hadd áruljak el neked valamit, Sonia! – kezdte Sándor metsző hangon. – Nem szoktam
nőket megerőszakolni. Férfi vagyok, s ennek megfelelők a szükségleteim, de még soha nem
tettem magamévá nőt erőszakkal, és ilyesmi nem is áll szándékomban.
Az utolsó szavakat már nyugodtabban ejtette ki, ám annál hatásosabbak voltak. Sonia
megremegett. Elképzelte, milyen szerető lehet Sándor. Biztosan nincs is szüksége
erőszakra.
Összetalálkozott a tekintetük, és ismét fellángolt bennük a tűz. Sonia szíve vadul
kalapálni kezdett.
Sándor megitta a kávéját, és a mosogatóhoz ment, hogy beletegye a csészéjét.
– Most felmegyek a holmimért, amelyre az éjszaka szükségem lehet, s itt sem vagyok
már.
– Jó. – Ennél többet Sonia nem volt képes kinyögni. Énjének józanabbik fele azt akarta,
hogy a férfi távozzon, a másik azonban titokban abban reménykedett, hátha mégis marad.
26
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sándor kiment, Sonia pedig nekiállt a mosogatásnak. Hallgatta, hogyan dobognak feje
fölött a férfi léptei, hogyan fütyörészik magában, és hogy lekösse magát, kikészítette az
asztalra a reggeli edényeket. Hamarosan magára marad, és végre lesz ideje átgondolni az
ügyeit. Addig azonban nem, amíg…
– Elkészültem, Sonia! – Sándor egy nagy utazótáskával és néhány takaróval a kezében
az ajtó mellett állt. – Van nálam kulcs.
– Jó éjszakát és szép álmokat!
– Szerencsére mindig szépeket álmodom, és neked is azt kívánom.
– Nekem biztosan nem lesz ilyen szerencsém – válaszolta Sonia mereven.
– Ha ébren forgolódsz az ágyban, és le akarod kötni magad, azt ajánlom, gondold át,
valóban szereted-e Jeremy Redmayne-t és tényleg hozzá akarsz-e menni.
Már el is tűnt, mielőtt Sonia megkérdezhette volna, mit ért ezen. Az ajtó becsapódott,
Sonia pedig egyedül maradt. Beengedte a kutyákat az előszobába, leoltotta a villanyt,
megbizonyosodott róla, hogy a konyhában mindent elzárt, majd lassan felment az emeletre.
Valahol a házban egy óra kettőt ütött. Sonia ébren feküdt az ágyban. Gondolatai az előző
év eseményei körül forogtak. A boldog és boldogtalan órák emlékei váltották egymást.
Végül nem bírta tovább, felült. Lázasnak érezte magát, homloka tüzelt, a szája kiszáradt.
Ráadásul fülében ott visszhangzott Sándor minden szava: gondold át, valóban szereted-e
Jeremy Redmayne-t… Gondold át… Gondold át…
– Azt teszem – mondta hangosan.
Hiába volt minden. Sonia lement a konyhába, tejet melegített, és bögréjével leült az
asztalhoz. Kirázta a hideg, annyira felkavarta az igazság, amelyre rádöbbent.
Az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét éjszakába. Valahol arrafelé Sándor alszik egy üres
házban, a földön, hálózsákban, őmiatta. Kész őrület! Lehetetlen, hogy valaki egyik
pillanatról a másikra kiábrándul valakiből. Főleg nem abból a férfiból, akivel egy hét múlva
készül frigyre lépni. És csak azért, mert találkozott egy másikkal.
27
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
28
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Már régen elintéztem. Most pedig nyomás a takaró alá! Még szerencse, hogy éppen
teát akartam főzni magamnak. – Felvitte a lányt a hálószobába, és leültette az ágyra. –
Feküdj le, és maradj végre nyugton! Néhány perc, és itt vagyok.
Sonia engedelmesen becsúszott a paplan alá, és várt. Mást nem is tehetett. Az iménti
kirándulás minden erejét felemésztette.
Nemsokára Sándor két bögrét hozott, letette az asztalra, majd segített Soniának felülni.
– Rossz kislány vagy – pirongatta meg ismét.
– Igazad van – adta meg magát Sonia. – Igazán sajnálom.
– Ez a legkevesebb. – Azután elmosolyodott. – Még szerencse, hogy éppen jókor értem
haza. Tessék, ezt idd meg, itt van hozzá az esedékes tabletta. Jól van, és akkor most
következik a beszámoló. Kilenckor felhívtam az édesanyádat. Szólni akartam neked, de
olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni.
– Mit mondott? – kérdezte szorongva Sonia.
– Közöltem vele, hogy beteg vagy, és hogy ez elsősorban az aggódásodnak és az
elviselhetetlen feszültségednek tudható be…
– Hogy mondhattál ilyet! – Sonia riadtan nézett a férfira.
– Miért ne mondhattam volna! Ez nem tetszett ugyan neki, de végighallgatott.
– És?
– Azt mondta, lehet, hogy mégis tévedett.
– Ezt nem hiszem. – Az anyám sohasem téved, gondolta Sonia. Soha! Neki mindig igaza
van. Mindig és mindenben, minden körülmények között. Sándor valószínűleg nem jól
értette, amit mondott, csak ez lehet a magyarázat.
– Akár hiszed, akár nem, ez az igazság – bizonygatta Sándor. – Ide is jön, hogy beszéljen
veled.
– Mikor?
– Ma.
– Jaj ne!
– Hát nem ezt akartad?
Sonia erre nem tudott mit felelni. A fejében összevissza kavarogtak a gondolatok. Túl
sok minden történt huszonnégy óra leforgása alatt.
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be végül Sonia. – Nagyon erős egyéniség, és nem
tudom, képes leszek-e szembeszállni vele.
– De hát én itt leszek melletted!
Sokra megyek vele, gondolta Sonia, de hangosan nem mondta ki. Mint ahogyan azt sem,
mire jött rá előző éjjel: mármint hogy nem is szereti Jeremyt.
– Eleget tettél már eddig is értem – szabadkozott a lány. – Nem akarlak tovább terhelni
a magánéletem rendezésével. Nem volna tisztességes.
– Miért, nem ülök már úgyis nyakig benne?
– Csak mert olyan meggondolatlan voltam… – Elakadt a szava. Sándor tekintete folyton
rajta nyugodott, ő pedig reszketni kezdett. A férfi megfogta a karját, és közelebb húzta
magához. – Sándor… – kezdte Sonia újra.
– Tessék?
Sándor arca szinte hozzásimult az övéhez.
– Semmi értelme – hebegte. – Te… Mi… Jobb, ha nem…
– Mi nem? Ha nem érünk egymáshoz? Mert abban a pillanatban más emberekké válunk?
– A hangja simogatóan lágy volt. – El tudod képzelni, mi zajlik bennem, amikor hozzád
érek? Veled is ugyanaz történik?
– Igen – hangzott az alig hallható válasz.
– Es mégis hozzá akarsz menni Jeremyhez?
29
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Nem. Ezt is meg akarom mondani anyámnak: Ez lesz életem legnehezebb pillanata, de
túl kell esnem rajta. Te nyitottad fel a szemem, mégsem… még sincs értelme.
– Minek nincs értelme?
– Annak, amit csinálunk. Ez csak testi vonzalom.
– Komolyan azt hiszed, Sonia?
– Igen. Nem lehet másként, Sándor. Nem lehet egyik pillanatban kiszeretni valakiből, a
következőben pedig beleszeretni egy másikba.
– Szerelmes voltál Jeremybe?
Sonia hallgatott. Sándor közben odahajolt hozzá, és megcsókolta.
– El fogod kapni a betegséget – tiltakozott erőtlenül a lány.
– Miért kapnám el? – Sándor mindössze ennyit mondott, majd ajkuk ismét vad
szenvedéllyel tapadt össze. Sonia olyan erővel szorította magához a férfit, amilyenről nem
is sejtette, hogy megvan benne, miközben az növekvő izgalomban ölelte és simogatta.
Néhány örökkévalóságnak tetsző perc után Sándor finoman eltolta magától, és a szemébe
nézett.
– Borzasztóan kívánlak – mondta. – Annyira, hogy semmi más nem számít. – Hangja
elfúlt, remegő kézzel simogatta Sonia arcát. – Még egyetlen nő sem ébresztett bennem olyan
vágyat, mint te.
Sonia teste is izzott a vágytól.
30
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
31
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
32
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Szeretnék néhány dolgot közölni magával – vette át a szót ismét az asszony. – Először
is egy cseppet sem tetszik, hogy itt van, de mit tegyünk, Jessie mindig is jó szándékú bolond
volt. Másodszor, maga személy szerint sem tetszik nekem, az, amit magáról hallottam, és
amit most a saját szememmel látok, nem kelt bennem rokonszenvet maga iránt. Továbbá ne
akarja nekem bemesélni, hogy a szomszédos házban töltötte az éjszakát… Az az épület még
kész sincs!
– Ennek ellenére ott aludtam – vetette közbe Sándor.
Carol Hunter elengedte a füle mellett a férfi szavait.
– A lányom a jövő héten férjhez megy, és én azért jöttem ide, hogy rábeszéljem, jöjjön
velem haza. Azért szeretnék vele kettesben beszélni, mert nem akarom megadni magának a
beavatkozás lehetőségét. Amint látom, valamilyen oknál fogva maga nagy hatással van a
lányomra, de hát ő mindig is könnyen befolyásolható volt.
Megvető mosollyal pillantott Soniára, majd ismét Sándorra. Az most is a tűzhely előtt
állt, csészéjével a kezében.
– Ha már ilyen őszinte volt hozzám, Mrs. Hunter – kezdte a férfi –, engedje meg, hogy
én is az legyek! Az a tény, hogy nem kedvel, engedelmével, egy csöppet sem zavar,
mindenkinek meglehet a maga véleménye. Csak akkor hagyom el a helyiséget, ha Sonia
kívánja, de akkor sem szívesen tenném, mert láttam, hogyan bánt vele Jeremy. Az az alak
egy zsarnok, akárcsak ön. Sonia bizonyára már megtanulta, hogyan kezelje önöket, én
azonban ki nem állhatom, ha valakit megfélemlítenek és zsarolni próbálnak.
– Honnan veszi magának a bátorságot? – Carol Hunter arcán megjelent két piros folt. –
Micsoda szemtelenség!
– Csak arról beszélek, amit a saját szememmel láttam. Nem tud rám ijeszteni, és Sonia
sem hagyja magát megfélemlíteni. Nos, miután ezt tisztáztuk, megkérdezem: miért nem
törődik bele, hogy a lánya itt akar maradni, miért nem hagyja annyiban a dolgot?
– Mindenképpen maradok – szólt közbe Sonia. – Sajnálom, anya, hogy hiába tettél meg
ekkora utat…
– Nem maradsz itt! – vágott közbe Carol Hunter. – Főleg nem ilyen körülmények között
– mondta, lesújtó pillantást vetve Sándorra.
– Anya, nem megyek hozzá Jeremyhez.
Carol Hunter felugrott.
– Végképp elment az eszed? – Most először veszítette el az önuralmát. Sándorhoz
fordult. – Mit művelt ezzel a lánnyal? – A szeme dühösen villámlott, látszott, hogy
legszívesebben megfojtaná a férfit.
Sonia is felállt.
– Semmit nem tett, csak felnyitotta a szememet.
– Még hogy felnyitotta a szemedet? Ez a jöttment senki? – Egy lépést tett Sándor felé. –
Hordja el magát végre! Nem akarom itt látni! – Carol Hunter reszketett a felháborodástól. –
Egyedül akarom móresre tanítani a lányomat! Utána pedig maga következik!
– Móresre akarja tanítani a lányát? Utána meg engem vesz elő? Mit képzel, ki maga? –
kérdezte nyugodtan Sándor.
– Majd mindjárt elmagyarázom, ki vagyok én, maga… maga… bunkó! – sziszegte Carol.
– Sonia anyja vagyok, és ebben a minőségemben jogom van négyszemközt beszélni vele.
Tudok magáról egyet s mást, barátocskám, s ezáltal vagyok fölényben. Olyan fegyvereim
vannak, amelyek ellen nem tud védekezni. Igen, Mr. Gregus, mindjárt megtanulja, kivel
húzott ujjat, várjon csak! Én ugyanis tájékozódtam magáról. Talán meglepi?
– Nem – válaszolta Sándor. – Az ellenkezője lepett volna meg. És mit tudott meg rólam?
– Sok mindent, többet is, mint szerettem volna. Az üzleteiről, a kapcsolatairól, a
barátairól. – A férfi arcába nevetett. – Nekem is vannak barátaim, akik hajlandók
szívességeket tenni nekem.
33
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
34
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
35
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Eljött az este. Sonia addigra élete legmozgalmasabb és legfárasztóbb délutánján esett túl.
Jeremyvel való eljegyzését felbontotta, mégpedig egy meglehetősen gyomorforgató jelenet
keretében, amelynek során Sonia egészen új oldaláról ismerte meg volt vőlegényét. Soha
nem gondolta volna róla, hogy ilyen aljas módon képes viselkedni. Az egyetlen, aki egész
idő alatt önmaga tudott maradni, Sándor volt. Egyetlen másodpercre sem veszítette el az
önuralmát. Most, hogy Sonia végképp kimerülten, magába roskadva ült a szobájában, a férfi
bejött hozzá, és leült mellé.
– Vége – mondta. – Magunkra maradtunk. Csak te meg én.
– Hála istennek – motyogta maga elé a lány. – Nem szeretném még egyszer átélni ezt a
cirkuszt.
– Ma este korán lefekszel – javasolta Sándor szeretettel, és megcsókolta Soniát. – Még
nem épültél fel teljesen. Az egész élet előttünk áll még. Amint lehet, egybekelünk.
– Igen, persze!
Sonia lehunyta a szemét, és befészkelte magát a férfi vállgödrébe, amelynél jobb
búvóhelyet el sem tudott volna képzelni. Sándor úgy helyezkedett el, hogy Sonia
kényelmesen fekhessen. Szája óvatosan a lányét kereste.
– Ne! – mondta egyszer csak, amikor kezdtek nagyon belemelegedni a szerelmi játékba
–, maradjunk erősek! Várjunk, amíg össze nem házasodtunk!
Sonia nevetett, és hozzásimult kedveséhez.
– Ha nagyon ragaszkodsz hozzá…
– El a kezekkel! – incselkedett Sándor. – Vagy nem állok jót magamért!
Nagyokat nevettek, csipkelődtek egymással, ahogyan szerelmespárok szoktak szerte a
világon. Sándor vetett véget a játéknak.
– Most már tényleg ideje lefeküdni. Különben még elalszol a karomban, és ezt a
büszkeségem nehezen bírná.
Vidáman kuncogott, és még egy búcsúpuszit nyomott a lány orrára.
Ez lett volna az alkalmas pillanat Sonia számára arra, hogy megkérdezze, mire célzott az
anyja, amikor Sándor nőügyeit emlegette. Ezek a szavak egész délután ott kavarogtak a
fejében, de a viharos események miatt nem ért rá elgondolkodni rajtuk.
36
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
37
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
bizonyos részletek elhagyásával, nehogy felzaklassa, de a néni így is meg fogja őt érteni,
mint mindig.
Egy órakor bevitte a kávét Sándornak. Az köszönetképpen megcsókolta a kezét.
– Hamarosan kész leszek – ígérte.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány.
– Köszönöm, nem. Attól tartok, túlságosan is elvonnád a figyelmemet.
Sonia odaállt mögé, és átölelte a vállát.
– Igazán nem értem, miért – duzzogott.
– En viszont nagyon is. A parfümöd illata is annyira felkavar, hogy képtelen vagyok a
munkámra összpontosítani. Menj ki, kérlek!
Sonia morcos képet vágott.
– Szörnyeteg vagy!
– Mindjárt meglátod, milyen félelmetes szörnyeteg vagyok, ha nem hagysz békén! –
Hirtelen felállt, megfordult, magához rántotta a lányt, és vadul csókolni kezdte. Sonia úgy
tett, mintha védekezne, de ami tréfának indult, egy perc múlva komolyra fordult. Mint két
fuldokló, úgy kapaszkodtak egymásba.
– Elmondhatatlanul szeretlek – súgta Sándor a lány fülébe.
– Tudom, én is – zihálta Sonia.
Csókolták egymást önfeledten, amíg kint meg nem szólalt egy autó dudája. Szétugrattak,
Sándor nevetve, Sonia kipirult arccal.
– Jessie néni jött meg – suttogta a lány. – Na tessék!
– Te kis boszorka! – panaszkodott Sándor. – Hogyan fogadjam így Jessie nénit, amikor
remegő kocsonyát csináltál belőlem?
Jessie néni azonban maga volt a tapintat. Nem lépett be azonnal, és nyilván a dudaszót is
figyelmeztetésül szánta. Ennek köszönhetően a pár már az ajtóhoz ért, amikor az idős hölgy
még a csomagtartóval bíbelődött.
– Üdvözöllek benneteket, kedveseim! – kiáltotta oda Jessie néni. – Remélem, feltettétek
már a teavizet.
Sándor az autóhoz sietett, hogy segítsen becipelni a csomagokat, Sonia pedig követte.
Az utolsó lépéseket már futva tette meg, hogy végre átölelhesse kedvenc nagynénjét.
– Jaj, mennyire örülök, hogy látlak titeket! – Jessie néni derűsen mosolygott rájuk. –Azt
hiszem, sok mesélnivalónk lesz egymásnak.
Ekkor Sándor egy pillanatra letette a bőröndöt, lehajolt a nénihez, és egy csókot nyomott
az arcára.
– Hálásan köszönöm, Miss Ingles – mondta.
– Mit köszönsz, kedveském? – Jessie néni értetlenül bámult rá.
– Hogy ilyen elbűvölő unokahúga van.
Nevetve mentek be a házba.
A délután beszámolókkal telt. Tea után Jessie néni egy ötlettel állt elő.
– Gyerekek, eszembe jutott valami – kezdte –, de ne értsetek félre, ez tényleg csak egy
javaslat. Nem volna kedvetek az esküvő után egy ideig a házamban lakni, amíg a tiétek el
nem készül?
Sándor és Sonia összenézett, Jessie néni pedig folytatta.
– Természetesen nem velem együtt. A következőről van szó: Dolly barátnőm már évek
óta szeretne rávenni, hogy kerekedjünk fel egy nagyobb útra, de eddig mindig el kellett
utasítanom, tudjátok, a kutyák miatt. Ti viszont gondoskodhatnátok róluk. – Reménykedve
nézett a fiatalokra, és Sonia nevetésben tört ki.
– El sem tudnék képzelni ennél szebbet, Jessie néni. Te mit gondolsz, Sándor?
– Ez megoldana egy sor problémát – felelte a férfi –, de biztos benne?
– Teljesen, kedveseim – vágta rá Jessie néni határozottan. – Mikor lesz kész a házatok?
38
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Már csak néhány hétre van szükségem. Igazán ragyogó ötlet, Miss Ingles.
– Most már szólíthatnál Jessie néninek.
– Köszönöm, nagyon szívesen. Szóval, Jessie néni, boldogan elfogadjuk Soniával az
ajánlatodat. – Odament az idős hölgyhöz, és arcon csókolta. – Nem gondoljátok, hogy ezt
az örvendetes fejleményt meg kellene ünnepelnünk? Mit tölthetek, Jessie néni?
– Nekem csak sherryt, kedvesem. Azután pedig korán le szeretnék feküdni. Az út
Londontól idáig nem volt éppen pihentető. Először azonban fel kell hívnom Dollyt, hogy
közöljem vele a jó hírt.
Sándor felsegítette a fotelből, és a néni kiment.
Sonia odaszaladt Sándorhoz, és átölelte.
– Hát nem mesés?
A férfi felemelte, és magához szorította.
– Nem ismerek más helyet, ahol szívesebben élnék veled, mint itt. – Megcsókolták
egymást.
– Sándor, ugye, tudod, hogy holnap Londonba kell mennem?
– Igen, persze. – A férfi arca elkomolyodott. – De csak egy-két napra. Tovább nem tudlak
és nem is akarlak nélkülözni.
– Azt hiszed, én nem így vagyok vele? Csakhogy nagyon sok elintéznivalóm van. Ezek
egy része elég kellemetlen, de másra nem hagyhatom.
– Ne aggódj, majd gyakran felhívlak. – Megsimogatta a lány arcát. – Fel a fejjel! Minden
jól megy majd.
– Remélem. – Sonia elmosolyodott.
– Veled menjek? Az használna valamit?
– Biztosan. De először is neked itt van munkád, és másodszor – húzta el a száját –, nem
olyan könnyű kijönni az anyámmal.
Sándor felnevetett.
– Már megtapasztaltam. Szerintem hamar össze fogunk rázódni vele.
– Teljesen megváltozott, miután eltöltött itt velünk néhány órát. A te hatásodra. Még soha
nem hallottam senkit így beszélni vele.
– Elég kemény voltam, elismerem, de nem volt más választásom.
– Ki tudja – tűnődött el Sonia –, egy nap talán még szívesen látott veje leszel?
Jessie néni visszatért a szobába.
– Akkor ezt elintéztük – mondta ragyogó arccal. – Nem volt szó az előbb egy kis
sherryről?
– Bocsáss meg! – Sándor eleresztette Soniát, és kiment.
Jessie néni mosolygott.
– Elbűvölő férfi – mondta. – Amikor először megláttam, rögtön arra gondoltam… –
Bűntudatosan elhallgatott.
– Mire gondoltál?
– Nem érdekes, kedvesem. – Hogy Sonia figyelmét másra terelje, Jessie néni az ajtó felé
mutatott. – Jön a pincérünk. Most igazán jól fog esni egy ital. Sándor volt olyan kedves, és
több üveggel…
Vidáman fecsegett tovább, de Sonia már nem figyelt rá. Mit akarhatott mondani a
nagynénje? Hogy Sándor és ő eszményi pár lesznek? Minden nagyszerűen alakult, és a
jövőjük is ilyennek ígérkezik.
Később többször az emlékezetébe idézte ezt a pillanatot, amikor még rózsaszínben látta
a világot. Ekkor azonban még sejtelme sem volt mindarról, ami következett.
39
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
vasárnapja reggelén ébredt. Csak Jessie néni és a barátnője, Dolly volt jelen mint tanú. A
szertartás után azonban nekik is sietniük kellett, hogy le ne késsék a hajójukat, amely
Southamptonból indul.
A fiatalok visszatértek a házba, ahol Sándor a karjában átvitte ifjú feleségét a küszöbön.
Az előszobában tette csak le, és megcsókolta.
– És most kezdődnek a mézeshetek, Mrs. Gregus! – mondta.
– Nagyon boldog vagyok, Mr. Gregus – mormolta Sonia. – Hozzam a pezsgőt, amelyet
behűtöttem?
– Miért ne. Utána pedig korán ágyba bújunk – jelentette ki határozottan Sándor.
– Még csak fél öt! – Soniának elakadt a lélegzete.
– Igen, jól hallottad, korán ágyba bújunk! – ismételte meg Sándor. A feleségére nézett,
és az mindent kiolvasott a szeméből. Sonia testét elöntötte a forróság.
– Ha jobban belegondolok, azt hiszem, a pezsgő még várhat – tette hozzá Sándor.
Csábítóan mosolygott, és nekiállt Sonia hosszú kék ruhája kigombolásának.
Sonia megfogta a kezét.
– De férjuram – lehelte Sándor fülébe –, ne itt!
– Akkor indulás felfelé! Vagy jobban szeretnéd, ha felvinnélek?
– Igen – rebegte a nő.
Ekkor Sándor ölbe kapta és felvitte a lépcsőn a hálószobába. Leültette egy székre, fölé
hajolt, és csókokkal szórta tele a nyakát és vállát. Sonia érezte a testén férje meleg kezét, és
igyekezett minél szorosabban hozzá simulni, amikor az nekilátott, hogy óvatosan kifejtse a
ruhájából. Szándékosan lassú volt, hogy ezzel is fokozza az asszony izgalmát, és élvezte,
hogy az már majd szétrobbant a türelmetlenségtől.
– Sándor, az ég szerelmére! – súgta, és finoman beleharapott férje fülébe.
A férfi halkan felnyögött.
– Várj csak, Mrs. Gregus, ezt még megbánod! – Az arca azonban komoly maradt, és
Sonia sem mosolygott már. Sándor felemelte és az ágyhoz vitte.
Sonia arra ébredt másnap reggel, hogy a kutyák türelmetlenül csaholnak, mert
szeretnének már kimenni. Felült, és riadtan látta, hogy nemsokára dél. Nevetve bökte
oldalba a még mindig szundító Sándort.
– Hé, ébresztő! Tudod, hány óra van?
– Nem – motyogta félálomban a férfi. – És nem is érdekel.
– Mindjárt tizenkettő. Lemegyek, és kieresztem azokat a szegény jószágokat.
– Jó, tedd azt. – Átfordult a másik oldalára, és a füléig húzta a takarót. Sonia felsóhajtott,
belebújt a köntösébe, és lement.
Miközben a konyhában ült, teát kortyolt, és a kutyák visszatértére várt, az új jegygyűrűjét
nézegette. Egyszerű karikagyűrű volt, amelynek párját Sándor viselte. Sonia felemelte a
kezét, hogy jobban lássa az ékszert. Boldogan felsóhajtott, és nekifogott a reggeli
készítésének.
Délután lassan beköltözhetővé váló házuk berendezéséi akarták megbeszélni. Másnaptól
kezdve Sándornak megint sok időt kell majd az építkezésen töltenie.
Úgy egyeztek meg, hogy a nászutat elhalasztják, amíg a ház fel nem épül. Akkor
Amerikába akartak utazni, ahol Sándor húga és több unokatestvére él.
Sonia töprengve fordította meg a szalonnát a serpenyőben. Meglehetősen keveset tud a
férfiról, akihez feleségül ment. Sándor keveset beszélt a családjáról, és Sonia sejtette, hogy
valamilyen fájdalmas emléket titkol, eddig azonban tapintatosan kerülte ezt a kérdést, mert
feltételezte, hogy Sándor előbb-utóbb úgyis elmond neki mindent.
Annyit tudott róla, hogy erős, megbízható és feltétlenül tisztességes. Közvetlen a
beszédmodora, ami összhangban van nyíltságával. Ettől mindaz, amit tesz és mond,
40
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
egyszerű és egyértelmű. Talán ennek a jellemvonásának köszönhető, hogy még Sonia anyját
is megnyerte magának. Carol Hunter ugyanis meghívta őket Londonba, és ez már
önmagában is felért egy győzelemmel. A mama rendszerint hajlíthatatlan, és ha valamiről
már kialakult a véleménye, akkor abból egy jottányit sem enged. Most azonban más volt a
helyzet. Látszott rajta, hogy igyekszik túltenni magát a másik esküvő elmaradása miatti
bánatán.
A reggeli elkészült. Sonia tálcára tett mindent, és felvitte.
Később leültek, és azt tervezgették, hogyan fognak élni az új házban. A nyugodt este
után korán felmentek a hálószobába.
Sonia rendet tett a házban, letörölte mindenütt a port, lefolytatott egy csöppet sem
kellemetlen beszélgetést az anyjával, és éppen teát főzött magának, amikor kintről egy
motor zaját hallotta, majd kopogtatták az ajtón.
Elzárta a gázt, és az ajtóhoz ment. Kint egy postás állt, egy csomaggal és több levéllel a
kezében.
– Hoztam egy ajánlott küldeményt és néhány levet. Itt írja alá, kérem!
Odanyújtott egy füzetet Soniának, és megmutatta, hol kell aláírni. Azután átadta a postát,
és vidáman fütyörészve távozott.
A csomag és az egyik levél Soniának jött, a többi Jessie nénié volt. Az asszony mindent
bevitt a konyhába, és felnyitotta a csomagot. Barátnője, Marianne esküvői ajándéka volt
benne, egy csipke ágyterítő. Marianne megírta egy rövid kísérőlevélben, hogy csak nemrég
értesült az esküvőről, és nagyon örül neki, valamint hogy egy hosszabb levelet is postára
adott a csomaggal együtt.
Sonia már alig várta, hogy elolvashassa. Marianne ismeri egész Londont, levelében
nyilván részletesen beszámol majd arról, hogyan fogadták az ő pálfordulását. Barátságuk
elég régi és szoros ahhoz, hogy mindenről a legteljesebb nyíltsággal beszéljenek egymással.
Feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a sorokat. Csakhogy a levél nem neki, hanem
Sándornak szólt. Amikor erre rájött, már késő volt.
Le kellett ülnie, mert hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A levél tartalma
félreérthetetlen volt, és egy csapásra romba döntötte Sonia egész világát. Lassan tízig
számolt, majd még egyszer átolvasta az írást, abban reménykedve, hogy valamilyen csoda
folytán megváltozik az értelme, de az, sajnos, ugyanaz maradt. A levélben ez állt:
Kedves Sándor!
Szeretettel
Alison
A levelet szépen formált betűkkel, szinte gyerekes írással vetették papírra. Sonia
pocsékul érezte magát. Megnézte a feladót. Kiderült, hogy a levél egy közeli faluból
érkezett. Talán Sándor azért költözött ide, hogy a gyermeke közelében legyen? Esetleg az
41
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
volt a szándéka, hogy magához vegye Alisont és Nickyt, mielőtt ő, Sonia, felbukkant?
Megdörzsölte a homlokát, hátha ettől csitul a fejében a zakatolás. Sándor havi tartásdíjat
fizet. Nos, ezt igazán megengedheti magának, hiszen tehetős ember.
Mit is mondott az anyja annak idején első mérgében, miután pofon vágta Sándort? Sonia
kétségbeesetten erőltette az emlékezetét. Londonban forróvá vált a talaj a talpa alatt,
mondta. A nők miatt, akiknél figyelemre méltó sikereket könyvelhetett el. És ez a lány még
csak nem is Londonban él. Hányan lehetnek hozzá hasonló helyzetben? Soniát hirtelen
nagyon izgatni kezdte ez a kérdés. Az írás alapján Alison elég fiatal lehet, és egy négyéves
fia van Sándortól. A férfi pedig mindezt egy szóval sem említette.
A tea, meg minden egyéb, ráér. Sonia úgy döntött, nem várhat egy pillanatig sem.
Személyesen akart képet alkotni magának a volt barátnőről. Talán csak egy futó kapcsolat
volt az egész. Persze, az eredményt tekintve akkor sem jobb a helyzet.
Beült a kocsiba, és elindult. Egyelőre fogalma sem volt róla, mit is fog mondani, de hét
lóval sem lehetett volna visszatartani ettől az úttól.
A ház a falu végén állt. Sonia először elhajtott előtte, mielőtt kiszállt és visszasétált a
kapuhoz. Torkában dobogott a szíve. Egy kisfiú játszott a kertben egy gumiabronccsal.
Amikor Sonia közelebb lépett, felnézett rá.
– Szia! – szólt oda neki Sonia. Meg kellett kapaszkodnia a kerítésben, mert a gyermeken
egyértelműen felismerte Sándor vonásait. Ha eddig áltatta is magát azzal, hogy valami
tévedés történt, most végképp szertefoszlott minden reménye.
– Segíthetek valamiben?
Kinyílt a ház ajtaja, és egy lány jelent meg. Két dolog volt azonnal szembeötlő: hogy a
lány valóban nagyon fiatal, alig több húsznál, és hogy gyermeket vár.
– Maga Alison? – kérdezte Sonia.
A lány szemében óvatosságra intő fény gyúlt.
– Igen. És maga kicsoda?
Egy pillantást vetett a fiára, mint aki felkészült rá, hogy szükség esetén odaugorjon, és
magához vehesse.
– A nevem Sonia Hunter – mutatkozott be a leánykori nevén. – Szeretném…
Beszélhetnék magával? – Voltaképpen nem ezt akarta mondani, hanem valami bántót,
amivel megsérti a lányt.
– Nem! A sajtótól jött?
– Dehogy – felelte Sonia, akinek nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze nyugalmát.
– Én… csak ismerem Sándort.
– Én viszont nem ismerem magát. – Alison a kertkapuhoz jött. – Kérem, távozzon! Nem
akarok beszélni senkivel. Hol van Sándor? Ő küldte magát?
Közelről Alison meglehetősen csinosnak bizonyult. A sötét hajú, világos bőrű lány kék
szemével bizalmatlanul és kihívóan, ugyanakkor aggodalommal méregette hívatlan
látogatóját.
Sonia szívében hirtelen együttérzés támadt. A lány voltaképpen ugyanolyan áldozat, mint
ő. Őt is rabul ejtette Sándor vonzereje.
– Semmi baj – mondta Sonia. – Nem ő küldött. Nem is tudja, hogy idejöttem.
– Honnan tudta meg, hogy itt lakom?
– Véletlenül felnyitottam a levelét, amelyet Sándornak írt.
Alison szeme kitágult a felháborodástól.
– Nem volt joga hozzá!
– Hiba volt, belátom, és nagyon sajnálom, hogy így történt. De meg kellett tudnom az
igazságot.
– Nos, akkor most megtudta. Elégedett? Látom, magának futja kocsira meg drága
holmikra. Nincs kedvem beszélni sem magával, sem mással. Az egyetlen, akivel szóba
42
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
állok, az Sándor. Ezt megmondhatja neki, ha találkozik vele. – Felkapta a kisfiút. – Gyere,
Nicky, most megisszuk a tejecskét!
– Várjon! – szólt utána kétségbeesetten Sonia. Egy kérdése maradt még. Egyetlen
kérdése, amelytől egész eljövendő élete függ. – A gyermek, akit vár, szintén Sándoré?
A lány kipirult arccal és villámló tekintettel fordult hátra.
– Hármat találhat! – vágta oda. – Törődjön a saját dolgával, és ne üsse bele az orrát
olyasmibe, ami nem tartozik magára!
A ház ajtaja becsapódott, és a lány eltűnt.
Sonia visszatámolygott a kocsihoz. Egy ideig képtelen volt megmoccanni, dermedten ült
a kormány mögött. Most megkapta a választ. Inkább ne is kérdezősködött volna! Bárcsak
ne ismerte volna meg Sándort! Jobb a szerelmet soha meg sem élni, mint ilyen galádság
áldozatává válni.
Hogyan tehetett ilyet Sándor? Itt a családja, és alig törődik vele. Hiszen Alison levélben
kérte, hogy látogassa meg a fiát. Vajon mikor járt itt utoljára? Négy vagy öt hónapja, a lány
gömbölyödő pocakjából ítélve.
Sonia egyszerre más megvilágításban kezdte látni a férjét. Eddig azt hitte róla, hogy
őszinte és tisztességes. A valóságban azonban lelkiismeretlen gazember. Amit akart,
megkapta. Soniára is ugyanúgy vetett szemet. A különös csak az, hogy az ő esetében Sándor
ragaszkodott a házassághoz. Pedig anélkül is az övé lett volna.
Beindította a motort, keserű szívvel, könnybe lábadó szemmel. A legszívesebben haza
sem ment volna, de nem akart megint elmenekülni. Visszamegy, és Sándor arcába vágja,
mit gondol róla. Ezentúl pedig az ne is merészeljen hozzáérni!
Amikor megfordult és visszafelé még egyszer elhaladt a ház előtt, a lány az egyik ablak
mögött állt. Sonia azonban már ügyet sem vetett rá.
Sándor déltájban ért haza, de nem várta ebéd. Kiment a konyhába. Amikor meglátta
Sonia arcát, értetlenül nézett rá.
– Mi a baj? – kérdezte.
Sonia felpillantott rá. Látszólag teljesen nyugodt volt.
– Ez – mondta, és átnyújtotta férjének a levelet, gondosan ügyelve, nehogy egymáshoz
érjen a kezük. – Tévedésből nyitottam fel, és miután elolvastam, körülnéztem a helyszínen.
Sándor átfutotta a levél tartalmát. Szeme résnyire szűkült, tartása feszült lett.
– Vagy úgy – mondta, és bólintott. – Értelek. Sajnálom, hogy így szereztél róla tudomást,
el akartam mondani.
– Elég! – fojtotta férjébe a szót Sonia. – Kímélj meg ezektől a lapos közhelyektől! El
akartad mondani? Már késő, már kiderítettem mindent! Hány kis barátnőd lakik még a
környéken? Mindegyiknek van tőled gyereke? – A hangja elvékonyodott. – Heti
beosztásban látogatod őket, vagy valamilyen más rendszer szerint?
– Ne hisztériázz! – szólt rá Sándor vészjósló nyugalommal. – Teljesen félreérted a
helyzetet.
– Semmit sem értek félre! – tombolt Sonia. – Mit érthetnék félre, amikor találkoztam egy
lánnyal, aki egyértelműen terhes, és a te fiadat tatja a karján. Ilyen ostobának nézel?
Sándor elfordult, és a mosogatóhoz ment, mintha nem kívánna válaszolni a vádakra.
Sonia követte, megfogta a karját, és maga felé fordította.
– Felelj végre! – követelte egész testében remegve. – Felelj, vagy képen töröllek!
– Megkapod a választ, amint megnyugodtál – felelte Sándor a szokottnál is tagoltabban,
ami annak jele volt, hogy fogytán a türelme. – Most mondhatnék akármit, nem hallgatnál
rám.
– Ebben bizony igazad van. Tényleg nem hallgatok rád. Mert bármit mondanál is, csak
hazugság lenne. Ezt az Alisont egész idő alatt látogattad, ugye? A közeledben akartad tudni,
43
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
hogy itt legyen, ha szükséged van rá? Ráuntál a londoni nőkre? Alison ráadásul olyan
fiatal…
– Ez már több a soknál! – Megragadta az asszony karját. – Hagyd abba, mert még
megbánod!
– Semmit sem bánok meg! Mától fogva külön alszunk! És eszedbe ne jusson hozzám
érni!
– Jól gondold meg, mit beszélsz – vágott a szavába Sándor –, ne mondj olyat, amit magad
sem hiszel el!
– Mindenben biztos vagyok. Azt hittem, szeretlek… – Mondandója zokogásba fúlt.
– Ahol hiányzik a bizalom, ott szerelem sincs – vetette oda a férfi. – Ha így érzel, nincs
mit tennem. És ha most megbocsátasz, készítek magamnak valami ennivalót. – Elengedte a
feleségét, és elfordult tőle. Ebben a mozdulatban volt valami végérvényes.
Sonia bénultan nézett rá. Hátán végigfutott a hideg. Azután sarkon fordult, felment a
közös hálószobába, és nekiállt összeszedni a holmijait.
Alig házasodtak össze, és egy csapásra mindennek vége. Eljövendő életét sötétnek,
szürkének és egyhangúnak látta. Elfutni azonban nem akart. Valahogyan majd csak túléli
ezt is.
Két nap múlt el, és e két nap minden másodperce szörnyű kínokat okozott Soniának.
Sándor alig szólt hozzá, és kínosan ügyelt rá, nehogy hozzáérjen. Ő egyszer lopva vetett egy
pillantást az arcára, amelyről mély, elkeseredett fájdalmat olvasott le. Már-már kísértésbe
esett, hogy odamenjen hozzá, de nem tette; saját fájdalma sem volt kevésbé mély.
Nagy sétákat tett a kutyákkal, a közbeeső időben pedig rendben tartotta a házat. Ám még
ez sem volt elegendő, hogy kitöltse vele az üres órákat. A harmadik nap estéjén Sándor
kocsiba ült.
– El kell mennem. – Többet nem mondott.
Sonia ébren maradt, és végignézett egy sor tévéműsort anélkül, hogy bármit is felfogott
volna a tartalmukból. A kutyák kétoldalt a lábához simultak. Három óra elteltével már nem
bírta tovább, és töltött magának egy fél pohár whiskyt. Az alkohol eltompította: nem érezte
ugyan jobban magát tőle, de csökkentette a fájdalmát. Kióvakodott a konyhába, hogy kávét
főzzön magának, amikor nyílt a bejárati ajtót. Megdermedt az idegességtől. Sándor jelent
meg a konyhában.
– Éppen kávét csinálok – mondta lassan forgó nyelvvel. – Te is kérsz?
– Nem. – Odalépett az asszony mellé, és elzárta a gázt. – Le akarok feküdni veled. Eleget
vártam!
– Megőrültél. Te nem…
– A férjed vagyok. Vagy már elfelejtetted? – kérdezte fenyegetőn.
– Hogyan is felejthettem volna el? Hiszen én vagyok az egyetlen, akit elvettél.
Szerencsétlenségemre! – vágta oda csípősen. – Vagy lehet, hogy tévedek, és néhány
házasságodat is elfelejtetted bevallani?
Nem folytathatta, mert Sándor hirtelen magához rántotta, és a száját betapasztotta a
sajátjával. A férfi nem volt részeg, de érződött rajta az alkohol szaga.
Sonia hiába küzdött, hogy kiszabaduljon acélos markából. Sándor olyan vad
szenvedéllyel csókolta, mint addig még soha. Keze égette a testét, simogatása nem volt
gyöngéd, mint azelőtt, hanem kemény, szinte brutális. Ágyba viszi majd a feleségét, hiába
is tiltakozna. A szerelem helyébe erőszak lépett.
Sonia ellenkezése csak fokozta indulatait. Letépte az asszonyról a pulóvert. Az halkan
felnyögött. Whiskytől kábult fejével csak későn döbbent rá, hogy a teste növekvő
izgalommal válaszol férje közeledésére.
44
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
45
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
hideg a félelemtől, noha ennek a félelemnek nem volt alapja, hiszen helyzetén aligha
ronthatott már bármi is.
Hirtelen felötlött benne Alison képe, amint az ajtóban áll. Már sejtette, hová ment
Sándor, és lehunyta a szemét. Ó, istenem, csak ezt ne, ne most, ne azok után, hogy… Ez
volna a legsúlyosabb büntetés, amelyet a férfi rámérhet.
Ha csakugyan odament. Ezt viszont nem nehéz ellenőrizni. Előhívja a telefon
memóriájából a számot, és megérdeklődi, ott van-e Sándor. Bár abban sem volt biztos, hogy
tudni akarja-e ezt egyáltalán.
Teát főzött magának, és mereven bámulta a telefont. Csak egy hívás, és minden kiderül.
És azután? Fusson el? Vagy maradjon a szeretett férfi mellett, és harcoljon érte? Igen ám,
de nehezen tudta elképzelni, hogy harcoljon egy férfiért egy másik nővel, akinek gyermeke
van tőle, sőt, már a másodikat várja.
Sándor az esküvő előtt arról beszélt, hogy két vagy három gyermeket szeretne. Sonia
akkor nevetve helyeselt neki, és lelke mélyén alig várta, hogy ez beteljesüljön, mert úgy
képzelte, Sándorból szerető, jó apa válik. Ám tévednie kellett. Sándor apasága a jelek szerint
kimerült a tartásdíj folyósításában, különben kivonja magát a felelősség alól. Ez a fájdalmas
felismerés szétrombolta a példás apáról alkotott képét.
Eleredtek a könnyei, ahogy Nickyre gondolt, aki a megszólalásig hasonlít Sándorra, és
aki bizonyára szereti az apukáját. De ugyanúgy sajnálta Alisont is, aki valószínűleg még
mindig szerelmes Sándorba és visszavárja, noha egyszer már keserűen csalódnia kellett
benne; és végül Sonia megsiratta a saját sorsát is.
Nagy nehezen mégis rászánta magát: most vagy soha! Ha tovább habozik, elszáll a
bátorsága, és talán soha nem tudja meg az igazságot.
Felemelte a kagylót, tárcsázott, és már fogalmazta magában a kérdést, de azt már fel sem
kellett tennie, mert Sándor maga vette fel a telefont. Nem maradt több kétsége.
A következő órákban Sonia a poklok poklát járta meg. Élénk képzelőereje egyik képet a
másik után vetítette elé. Látta maga előtt Sándort, amint a kisfiával játszik a kertben, majd
bemegy a házba, megcsókolja Alisont, biztosítja róla, hogy még mindig szereti és mindig
gondoskodni fog róla és a gyermekekről, látta a kicsit, amint a karját nyújtja az apja felé,
hogy emelje fel. Szinte hallotta Sándor nevetését, amint a karjára veszi a kicsit.
– Elég! – sikított fel Sonia. – Elég!
A kutyák ijedten néztek rá; érezték, hogy gazdájuk boldogtalan, de nem tehettek többet,
mint hogy vigasztalóan nyalogassák a kezét, miközben az könnyektől fátyolos szemmel
bámul ki az ablakon.
Mit mondhat Sándor Alisonnak? Hogy elhamarkodott volt a házassága? Hogy hibát
követett el? Hogy…
Már messziről meghallotta a közeledő kocsi zaját. Olyan eltompultnak érezte magát,
hogy biztos volt benne, most már bármit mondhat vagy tehet Sándor, nem érdekli. Mennyire
tévedett!
Sándor kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, behajolt, és… kiemelte a fiát. Sonia
csak állt és nézte, ahogyan a férfi közeledik a gyermekkel a házhoz, és gépiesen indult ajtót
nyitni. Nicky pizsamában volt, és álmosan dörgölte a szemét.
– Lefektetem Nickyt – mondta Sándor. – Légy szíves, készíts reggelit! – Rámosolygott
a kicsire. – Most még alhatsz egy kicsit, és amikor felébredtél, lejössz hozzánk, és
megismerkedsz a kutyákkal.
Azután felmentek az emeletre.
Sonia félig kábultan ment a konyhába, és bekapcsolta a kenyérpirítót. Hallotta Sándor
lépteit maga mögött, de nem fordult oda hozzá.
– Te telefonáltál?
– Én.
46
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Tizenegykor Sonia újból felment. A kicsi már ébren volt, és az arca könnyekben úszott.
Sonia tudta, hogy az első pillanatokon nagyon sok múlik.
– Jó reggelt, Nicky! – üdvözölte kedvesen. – Örülök, hogy felébredtél. Gyere, menjünk
le! Kapsz egy pohár tejet, és közben megismerkedhetsz a kutyáinkkal. Már alig várják, hogy
lássanak téged.
A fiú homloka ráncokba futott.
– Sándor is mondta, hogy van két kutyája, de nem hiszem, hogy szeretni fogom őket.
Ezek szerint a gyerek Sándornak hívja az apját; Sonia ezt jól megjegyezte.
– Nos, ha lementünk, majd meglátjuk – mondta vidáman, és nagyon remélte, hogy a
gyerek nem fog ellenkezni. Elég nehéz lesz távol tartani tőle az állatokat, ha valóban félne
tőlük. Márpedig erre megvolt az esély, mert két meglehetően termetes jószágról van szó.
Sonia gyorsan elrebegett magában egy imát, és lehúzta a kicsiről a takarót.
– És ha megittad a tejet, felöltözhetsz. Fel tudsz öltözni egyedül?
– Persze. Már majdnem négyéves vagyok – felelte önérzetesen Nicky.
Sonia igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Nagyszerű! Egyébként azt hittem, már hatéves vagy, olyan nagyra nőttél.
Nicky huncutul mosolygott, és Sonia fellélegzett. A kicsi megkedvelte. A kutyákkal talán
nem fog kijönni, de ővele biztosan.
Az első akadályt tehát sikerült leküzdenie.
Odanyújtotta a kezét a kisfiúnak, az pedig megfogta, és kiugrott az ágyból. Együtt
mentek le lassan a lépcsőn, mialatt Sonia megállás nélkül beszélt hozzá, mert a két kutya
lent barátságos farkcsóválással várt rájuk.
47
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
– Ez Domino – kezdte a bemutatást Sonia –, az pedig Fynn. Nézd csak, hogy csóválják
a farkukat! Ez azt jelenti, hogy örülnek neked. Gyere, Domino, és köszönj Nickynek! De ne
felejtsd, hogy még csak négyéves!
A nagy termetű, barátságos eb odament hozzájuk, és szerencsére elég intelligens volt
ahhoz, hogy megérezze, mit akar Sonia az értésére adni. Türelmesen csóválta a farkát, és
megengedte Nickynek, hogy megsimogassa a fejét. Azután következett Hynn, amely
ugyanúgy viselkedett. Sonia túláradóan dicsérte az állatokat. Azután együtt mentek a
konyhába, hogy Nicky megihassa a tejét.
Ezzel a második akadályon is túljutottak.
Nicky az asztalnál ült, és mindkét kezével szorongatta a bögréjét.
– Hol a mamám? – kérdezte.
Sonia bátorsága megcsappant.
– Egy-két napra el kellett mennie, és úgy gondolta, Sándornál lesz addig a legjobb
helyed. Nemsokára hazamehetsz a mamádhoz. Addig is nagyon jól fogjuk érezni magunkat
itt. Rajzolhatsz és festhetsz, később pedig elmegyünk, és veszünk neked játékokat.
– Miért ment el a mamám? – A kisfiú szája széle megremegett. Fynn odaballagott hozzá,
fejét a térdére fektette, és jóindulatúan felnézett rá.
Soniának támadt egy ötlete.
– Nézd csak, Fynn szomorú, ha sírsz. Szeretne téged megvigasztalni. Tudod, mit? Add
neki oda a kekszet a tányérodról! Hozok még, akkor adhatsz Dominonak is, meg neked is
marad. Később pedig elmesélheted majd a maminak, milyen jó barátságba kerültél a
kutyákkal.
Soniának ezzel az ötlettel sikerült, legalábbis átmenetileg, elterelnie Nicky figyelmét. A
gyermek odanyújtotta a kekszet a kutyának, s az nagyon óvatosan vette el, hozzá sem érve
a kisfiú kezéhez. Nicky felkacagott.
– Ide nézz, Sonia! – kiáltott fel. – Szereti a kekszet. – Úgy mondta, „tetszet”.
– Nahát, tényleg!
Sonia leült. Megint fellélegzett. Most Dominó került sorra, amely Fynnhez hasonlóan jól
nevelten viselkedett.
Ezzel megtört a jég. Nicky a konyhaasztalnál ülve figyelte Soniát, amint burgonyát és
sárgarépát hámoz. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy segítsen neki, kapott egy tompa
konyhakést, s azzal ügyeskedhetett.
Az idő gyorsan telt, közeledett az ebédidő. Sonia közben megmosdatta és megfésülte
Nickyt, majd ráadott egy farmert és egy kis trikót.
Amikor megérkezett Sándor, a kisfiút az asztalnál találta, előtte egy nagy papírlappal,
kezében vastag ceruzával. Halványan Soniára mosolygott.
– Nicky segített az ebédfőzésben – újságolta a nő.
– Igazán? Nagyszerű. Látom, Sonia talált neked papírt és ceruzát, de hátha van itt még
más is. Gyere csak! – Nicky lecsúszott a székről, és megfogta az apja kezét.
– Színesed is van?
– Mindjárt megnézzük.
Kéz a kézben mentek ki. Kész őrület, gondolta Sonia. Sándornak és a fiának nem volna
szabad elválniuk egymástól. És Alisontól sem, aki eléggé szereti a férfit ahhoz, hogy
gyermekeket szüljön neki. Talán éppen ezért is akart Sándor ideköltözni, tűnődött tovább
Sonia, én pedig keresztülhúztam a számításait. Ha nem állítok be, akkor Alison kórházba
kerülése talán újból összehozza a családot.
Közben megjelent a két fiú egy köteg papírral és színes filctollakkal felszerelkezve.
– Ehetünk – jelentette Sonia. – Délután pedig szorgalmasan rajzolni fogunk Nickyvel. –
Mosolygott, de közben majdnem megszakadt a szíve.
48
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
49
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Nicky már aludt, amikor fél hétkor beállított Sándor piszkosan és kimerülten.
– Most lefürdöm – mondta –, azután bemegyek a kórházba. Készíts nekem, kérlek,
valamit enni, mire visszajövök!
– Jó. És vigyázz, ne csapj zajt odafenn, Nicky már alszik!
Miután Sándor elment, Sonia betette a szennyest a mosógépbe, és felállította a
vasalódeszkát, hogy kivasalja Sándor ingeit. Egyedül a munka segített neki elviselni a
helyzetét.
Fáradt volt, mire Sándor megérkezett, de a terített asztalon ott állt a csirkesaláta.
– Holnap be kell mennem a faluba – közölte a férfival. – Nickynek szüksége van néhány
holmira, és a készleteinket sem árt feltölteni.
– Vigyelek be titeket? – ajánlkozott Sándor.
– Nem, köszönöm. Majd ketten elmegyünk Nickyvel. Hogy van Alison?
– Két vagy három napig még benn kell maradnia kivizsgálásra. Az orvosok még nem
tudják, megmarad-e a baba. – Soniára pillantott. – Nagy könnyebbség a számára, hogy
Nicky jó kezekben van – folytatta. – Elsírta magát, amikor odaadtam neki a rajzot.
Sonia mosolygott, minden fájdalma ellenére. Könnyebb lett volna sírnia, de igyekezett
megőrizni a méltóságát.
– Szeretnék ma korán lefeküdni – mondta, és várta a választ.
Sándor alig nézett fel a salátájából.
– Nekem még dolgoznom kell, sokáig eltarthat. Menj csak fel nyugodtan, majd
kiengedem a kutyákat, mielőtt lefekszem.
Tehát engedélyt kapott a távozásra. Sonia felkapta a kivasalt ingeket, és kivonult a
konyhából.
Nem tudott elaludni, ezért még olvasott az ágyban. Fél tizenegykor benézett még egyszer
Nickyhez. Alulról fény szűrődött fel, és halk zene hallatszott. Soniát leírhatatlan
szomorúság fogta el. Milyen hamar megváltozott minden! Lehunyta a szemét, de már
könnye sem maradt. Halkan visszament a hálószobába, és leoltotta a villanyt.
Nem sokkal ezután hallotta, ahogy Sándor kiereszti a kutyákat. Biztos volt benne, hogy
a férfi hamarosan feljön lefeküdni, oldalára fordult, álláig magára húzta a takarót, és várt.
Sándor először a fürdőszobába, azután Nicky szobájába ment. Sonia valami mormogást
hallott, majd a férfi megjelent a hálószobában. Miközben levetkőzött, ruhája suhogott,
övének csatja a földön koppant, azután megnyikordult súlya alatt az ágy rugózata. Sonia
lehunyt szemmel és zakatoló szívvel feküdt az ágyon, és úgy tett, mintha aludna. Kár volt
aggódnia, mert néhány perc múlva a férfi egyenletes légzéséből rájöhetett, hogy elaludt. Ő
viszont még sokáig ébren forgolódott.
Éjszaka arra riadt fel, hogy Sándor beszél álmában. Nem tudta pontosan kivenni, mit
mond, de egy szó többször is ismétlődött, és ez mintha Alison neve lett volna.
Reggelre az éjszakai közjáték emléke elhomályosult, csak később ötlött megint Sonia
eszébe.
Sándor vasárnap akarta hazavinni Nickyt.
Sonia egyre idegenebbül érezte magát a házban. Tompa fájdalom, a magány nehezen
elviselhető érzése töltötte el. Sándor az utóbbi napokban alig szólt hozzá, és hozzá sem ért,
amióta Nicky velük volt.
Sonia az utóbbi időben már alig gondolt Jeremyre, most azonban eszébe jutott hajdani
vőlegénye. Ha ő akkor Londonban marad, most éppen nászúton lennének. Beleborzongott
a gondolatba. Tudta, hogy egy szeretetlen, hideg házasságtól menekült meg, de csöppet sem
szívderítőbb az a sors sem, amelyre felcserélte.
50
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Amikor másnap reggel felébredt, Sándor már talpon volt. A konyhából hangok
hallatszottak, és a sülő szalonna ínycsiklandó illata szállt fel. Vasárnap volt, és a templom
harangjainak zúgása végképp kiűzte az álmot a szeméből. A harangok az esküvője napjára
emlékeztették. Mindössze két hétig tartott hát Sándorral való házassága.
Felkelt, és hozzáfogott kiválogatni a holmikat, amelyeket magával akart vinni. Bőröndje
az üres hálószobában állt, nem volt nehéz feltűnés nélkül becsomagolnia. Most már csak ki
kell várnia a megfelelő pillanatot.
Egyszer csak nevetést hallott lentről. Nicky mondhatott valami kedveset, mert Sándor
teljes szívéből hahotázott.
Ebben a pillanatban döntötte el Sonia, hogy másnap útnak indul. Felöltözött, és
csatlakozott a két férfihoz.
Délután Sándor hazavitte a kisfiút. Sonia megsimogatta Nicky fejét.
– Add át üdvözletemet a mamádnak!
Másnap reggel Sonia útra készen állt. Sándornak hagyott egy búcsúlevelet az
éjjeliszekrényen.
Hátra sem nézve futott a kocsijához. Hirtelen nagyon sietőssé vált a távozás. Úgy érezte
magát, mint egy menekülő tolvaj. Mi lesz, ha Sándor váratlanul visszajön, mert valamit
itthon felejtett?
Beindította a motort, és kihajtott az útra. Amikor az építkezés előtt haladt el, mereven az
útra szegezte a tekintetét. Ez a ház soha nem volt és soha nem is lesz az ő otthona.
A medfordi bank igazgatója barátságosan fogadta, és fegyelmezetten leplezte
meglepetését, amikor ügyfele egyszerre ezer fontot emelt le a számlájáról Sonia ezt azzal
indokolta, hogy hosszabb utazásra készül, és nyomban kért is egy meghatalmazást a kendali
bankfiókhoz, ha még további összegre volna szüksége. Azután megköszönte az igazgató
segítségét, a bankkal szemben lévő üzletben ellátta magát elemózsiával, és ezzel végképp
útra készen állt.
51
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Ahogy szaporodtak a megtett kilométerek, úgy lett egyre jobb a hangulata. Talán még a
fájdalomtól is megszabadul, ha elég messze jut balsikerű házassága színhelyétől.
Egy autóspihenőben megebédelt, azután késő estig vezetett megállás nélkül, és végül
megérkezett Lancasterbe. Nem volt sok értelme, hogy sötétedés után álljon neki megkeresni
a farmot, ezért kivett egy szállodai szobát, ahol Hunter néven jelentkezett be.
Az estét néhány éltesebb úriember társaságában töltötte a televízió előtt, amíg el nem jött
a lefekvés ideje. Néhány vendég kíváncsian nézegette az egyedül utazó fiatal nőt, de a
legendás angol tartózkodás nem engedte, hogy az időjáráson túl bármi másra vonatkozó
kérdéseket tegyenek fel egy idegennek.
Amikor Sonia ágyba dőlt, azonnal mély álomba merült.
Korán felkelt, és nekivágott az utolsó szakasznak – meg kellett találnia a farmot,
amelyhez olyan kellemes emlékek fűzték. Gondosan áttanulmányozta a térképet, de még
így is többször meg kellett állnia és a helybelieket megkérdeznie, hogyan jut el a High Hill
farmra.
Végre feltűnt előtte a ház. Az útjelző táblák még mindig ugyanazok voltak, csak sokkal
viharvertebbek, mint azelőtt, de még így is tisztán ki lehetett olvasni:
High Hill farm – Kiadó szobák, félpanziós ellátás. Mr. és Mrs. J. H. Cowan
Cowanék fölüti nyilván eljártak közben az évek, és biztosan nem emlékeznek már
Soniára. Sebaj, sőt, így talán még jobb is. Kedves, jó humorú házaspár volt, mindketten ott
születtek és nőttek fel, gyermekeik pedig, akik azóta felnőttek, minden valószínűség szerint
szintén családot alapítottak már.
Sonia felhajtott a meredek úton, és megállt közvetlenül a ház bejárata előtt. Úgy érezte
magát, mint aki hazaérkezett.
Mrs. Cowan piskótával kínálta Soniát, és töltött neki teát. A tágas, bútorokkal telizsúfolt
nappaliban ültek. Egy kutya és egy cica jelent meg, megszaglászták a vendéget, majd
kivonultak a helyiségből.
– Igazán sajnálom – mondta Mrs. Cowan, akinek kerekded, pirospozsgás arcán valóban
őszinte sajnálat ült. – A padlásig teli vagyunk, kedvesem. Látja, jobb lett volna, ha előbb
idetelefonál, akkor nem kellett volna hiába megtennie ezt a hosszú utat.
Sonia ünnepi jókedve elpárolgott.
– Igen – mondta halkan –, telefonálnom vagy írnom kellett volna, de az ötlet hirtelen jött,
és gyakorlatilag nyomban el is indultam.
– Mindent elkövetnék, hogy elszállásoljam valahol, kedvesem – folytatta az asszony –,
annál is inkább, mert valahonnan ismerősnek tűnik. Sajnos azonban gondban vagyunk,
nincs elég emberünk. A kisebbik lányom, aki máskor kisegít nálunk, két nappal ezelőtt
megbetegedett. Most már jobban van, de egy hétig még kímélnie kell magát.
– Segítségre van szüksége?
Mrs. Cowan értetlenül nézett rá.
– Csak nem ajánlja fel a munkaerejét, kedvesem? Hiszen nyaralni jött!
Itt volt az ideje, hogy Sonia felfedje a kártyáit, annál is inkább, mert érezte, milyen
melegszívű, jóságos emberrel van dolga, és mert végre maga is tisztában volt vele, mit akar.
– Valamikor réges-régen itt nyaraltunk a szüleimmel – mesélte –, és mindig jó szívvel
gondoltam vissza erre a házra. Eljöttem hazulról, mert – egy pillanatig habozott – véget
akartam vetni egy helyzetnek, amely érzelmileg nagyon megviselt. Azért jöttem ide, hogy
megkérdezzem, meghúzhatom-e magam itt addig, amíg munkát nem találok a környéken.
Ha nincs ellenére és elhiszi, hogy képes vagyok rá, akkor átmenetileg elhelyezkedhetnék itt
kisegítőként.
Mrs. Cowan mosolyogva a térdére csapott.
52
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Sonia lelkesen vetette bele magát a munkába. Mrs. Cowan irányításával ő szolgálta fel a
vacsorát. Ide-oda rohangált a konyha és az ebédlő között, egyetlen szó nélkül, mert
társalgásra nem jutott idő.
Amikor mindennel végeztek, és a vendégek távoztak, Sonia kitakarított. Mrs. Cowan
közben kekszet sütött az utolsó esti étkezéshez és másnapra. A konyhát fűszeres illat
árasztotta el.
– Nos, hogy ment? – érdeklődött, miközben Sonia nekiállt mosogatni.
– Pokolian fáj a lábam – árulta el Sonia –, de túl fogom élni.
Mrs. Cowan felnevetett.
– Egy-két nap, és belejön. Ragyogóan végezte a dolgát, mintha mást sem csinált volna
egész életében. Most iszunk egy teát, azután kikészítjük a tányérokat az asztalokra az utolsó
étkezéshez. Ilyenkor már csak teát és süteményt adunk. A külföldieknek tetszik ez a régi
angol szokás, és én nem akarok nekik csalódást okozni.
– Hánykor van ez az utolsó étkezés? – Sonia szeme előtt már az ágy képe lebegett.
– Ó, ne aggódjon! Csak forró vízzel teli termoszokat teszünk ki, a vendégek pedig
szolgálják ki magukat. Nekünk ötkor kelnünk kell, a vendégek viszont gyakran csak éjfélre
érnek vissza.
53
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
54
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
55
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
56
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen
formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II. B. V. jóváhagyásával
jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár
élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including
the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by
arrangement with Harlequin Enterprises II. B. V. All characters in this book are fictitious.
Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.
© Mary Wibberley, 1979 – Harlequin Magyarország Kft., 2000 Eredeti címe: Runaway
Marrige (Mills & Boon Ltd., London)
57