Ami A Szivemen A Szamon - Mary Wibberley

Mary Wibberley
Ami a szívemen, a számon
Sonia idegesen és elégedetlenül várja a napot, amikor házasságot

köt Jeremyvel. Ezért titokban Cornwallben élő nagynénjéhez utazik,
hogy nyugodtan átgondolhassa a jövőjét. Amikor azonban a házban
nénikéje helyett egy jóképű és bizalmat ébresztő idegennel
találkozik, rádöbben, hogy Sándor Gregus az igazi...
Eredeti címe: Runaway Marriage (1979)

Megjelent: 2001. május
Mary Wibberley Ami a szívemen, a számon (Baccara 13.)
Mary Wibberley
Ami a szívemen, a számon
Baccara 13.
Ezzel végképp betelt a pohár.

Sonia Hunter lassú mozdulatokkal apró darabokra tépte a drága márványpapírra
nyomtatott meghívókat. A darabkák a földre hulltak. A telefon mellett fekvő jegyzettömb
után nyúlt, letépte a legfelső lapot, amelyen az anyja hagyott üzenetet neki, s az alatta levőre
lendületesen felírt néhány sort.
Öt perc sem telt bele, és nagy zajjal becsapódott mögötte a St. Johns Wood-i elegáns villa
bejárati ajtaja. A nagy hamarjában becsomagolt bőrönd a piros Jaguar hátsó ülésére repült,
és a kocsi csikorgó gumikkal elindult.
Az egyik emeleti ablakban megmozdult a függöny. A házvezetőnő fejcsóválva nézte,
ahogy a kavics felpattog a kerekek alól, miközben a kocsi a kapu felé tart. Felsóhajtott. Nem
volt meglepve, hiszen ez a fejlemény már hetek óta érlelődött. A kérdés már csak az volt,
mit szól majd hozzá Mrs. Hunter, amikor ebédre hazajön.
Sonia úgy hajtott át a városon, mintha űznék. A pokolba velük! A pokolba az esküvővel!
A pokolba Jeremyvel!
Hogy a gondolatait elterelje, bekapcsolta a rádiót. Semmi mást nem akart, csak minél
távolabb kerülni hazulról. Minél távolabb mindentől és mindenkitől! Az egyetlen hely, ahol
meghúzhatja magát, Jessie nénikéje cornwalli háza. A nénin kívül senki mástól nem várhat
megértést. Leghőbb vágya az volt, hogy kiönthesse neki a szívét. Végre valakinek el akarta
mondani, miért éppen egy héttel az esküvője előtt lett torkig mindennel. Kár, hogy nem
korábban szánta rá magát erre a lépésre.
Eredetileg csendes, szűk körű esküvőt terveztek. Jeremy őszinte szívvel egyezett bele,
amikor Sonia ezzel a javaslattal állt elő, mert maga is éppen annyira utálta a zajos társadalmi
eseményeket, mint a lány. Soniának legalábbis ez volt a benyomása. Ekkor azonban színre
lépett az anyja, és szinte észrevétlenül minden megváltozott. Még Jeremy szemlélete is.
Mindezt Mrs. Hunter apránként, feltűnés nélkül érte el. Soha nem adódott olyan helyzet,
amelyben Soniának módja lett volna hangosan tiltakozni. A sarki kis templomban tartandó
szertartás lassan hatalmas csinnadrattává dagadt háromszáz meghívott vendéggel, s ehhez
természetesen más színhelyt kellett keresni. A templomi esküvőt követő meghitt családi
összejövetelből nagyszabású fogadás lett, amelyhez természetesen már csak a Hilton
különterme illik.
Ezek a változások úgyszólván észrevétlenül mentek végbe, és egyre mélyrehatóbbak
lettek; Sonia megilletődöttségében nem is észlelte igazán, mi folyik körülötte, sokkal jobban
el volt foglalva szeretett Jeremyjével, semhogy idejében rájöjjön, mire is megy ki a játék.
2
Fojtó nyári nap volt, most mégis rázta a hideg. Bekapcsolta a kocsi fűtését. Senkinek sem
tudta volna elmagyarázni, voltaképpen miért esett hirtelen pánikba. Mindenki kinevetné,
vagy legfeljebb legyintve annyit mondana, hogy kicsit túlfeszített idegállapotban van, ami
az ő helyzetében érthető. A nászéjszaka minden búját-baját elfeledteti majd vele.
Ó, igen! Sonia nagyon jól tudta, mit szólnának a barátai. Csakhogy mind tévednek; egy
aznap reggeli, látszólag jelentéktelen apróság volt az, ami túlfeszítette a húrt.
Az anyja, mint mindig, most is pontosan kiadta neki az utasítást: küldjön meghívót két
nagyon-nagyon kedves és főként fontos személyiségnek, akik éppen üzleti látogatásra
érkeztek az Egyesült Államokból Angliába.
Önmagában ez még nem lett volna olyan rettenetes. Az előző esti események után
azonban, amikor Sonia összeszólalkozott Jeremyvel, ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Gépiesen kikapcsolta a rádiót. Túlságosan fel volt kavarva ahhoz, hogy a műsorvezető
üres locsogását hallgassa.
Voltaképpen Jeremy bántotta meg. Egyszerűen nem volt hajlandó megértem, miért
akarja Sonia lemondani a Bahamákra tervezeti nászútjukat, és miért szeretné a mézesheteket
inkább párja csendes tóvidéki házában tölteni.
– Kedvesem – kezdte a férfi türelmetlenül –, most már nem mondhatjuk le az utat.
Fitzgeraldék szívességet tesznek azzal, hogy átengedik nekünk a tengerparti házukat. Csak
nekünk, kettőnknek.
– S partikat szerveznek majd, grillsütést, és még isten tudja, mi mindent. Nem érted, hogy
kettesben szeretnék veled maradni?
– Hogyne érteném, drágám. Azt hiszed, én nem így vagyok vele? De apám barátairól van
szó. Mit gondolnak majd, ha most, se szó, se beszéd, lemondjuk az utat?
Sonia erre azt vágta Jeremy fejéhez, hogy cseppet sem érdekli, mit gondol majd az apja
meg a baráti köre vagy akárki a családból és az ismerőseik közül.
Jeremyt ez felbőszítette, és Soniának támadt: legorombította, hogy nem tudja, mit beszél;
hogy az utóbbi időben különben is meglehetősen önfejű; és hogy a Redmayne-vagyon
örökösének leendő hitveseként nem vonhatja ki magát bizonyos társadalmi kötelezettségek
alól.
A pénz! Sonia anyjának gondolkodásában a pénz foglalja el a központi helyet, és Jeremy
is egyenes úton halad efelé. Ha összeházasodtunk, módomban lesz jó irányba befolyásolni
őt, gondolta Sonia; akkor majd ráébreszthetem arra, mennyi minden van még az életben,
ami többet ér a pénznél. Pillanatnyilag azonban nem tehetek semmit. Inkább rájuk hagyok
mindent; írják csak meg maguk az utolsó meghívóikat, fájjon az ő fejjük amiatt, vajon
sikerült-e London legdrágább üzletében beszerezni a virágot a bálterem díszítéséhez, én
addig Jessie néninél kifújom magam, kipihenem ezt a nagy hajszát.
Ráérek pénteken visszatérni Londonba Jessie nénivel együtt, tűnődött tovább Sonia,
valahogy túlélem az esküvői szertartást, utána pedig mindent elkövetek, hogy boldog legyek
a férjemmel.
A szája teljesen kiszáradt. A következő faluban megállt, ivott egy csésze kávét, és
bevásárolt némi élelmiszert, hogy ne üres kézzel állítson be Jessie nénihez, aki nincs
vendégre berendezve.
Két órával később már az utolsó útszakaszon zötyögött az autó. Balra a tenger hullámai
nyaldosták a sziklás partot, jobbról fák és bokrok szegélyezték az utat. Már csak egyetlen
mérföld…
Hirtelen feltűnt egy épülő ház, s Sonia meglepetésében a fékre lépett. Ki építkezhet itt?
A festői táj sokakat vonz ugyan, de ez a terület a nénikéje birtokához tartozik. Jessie néni
biztosan említette volna, ha elad egy darabot a földjéből.
Egy ideig értetlenül nézegette a hatalmas, szürke teherautót, amely az építési terület előtt
állt, azután továbbhajtott. Nem érdekes, Jessie nénitől úgyis mindjárt megtud mindent.
3
Minél távolabb került Londontól, annál jobban lehiggadt a kedélye. A gondok valamelyest
elhalványultak, már nem is látszottak olyan fontosnak.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre megpillantotta nagynénje házát. Fékezett,
kiszállt a kocsiból, és a bejárathoz indult. Alig lökte be az ajtót, már be is kiáltott:
– Jessie néni! Én vagyok az, Sonia!
A két ír farkaskutya farkcsóválva rohant eléje, és majdnem feldöntötte örömében. Sonia
nevetve letette a földre a bevásárlózacskót.
– Jaj, Dominó! Fynn! Hol a gaz…
Riadtan hallgatott el. A konyhaajtó küszöbén egy férfi bukkant fel. A félhomályban is
látszott, hogy meglehetősen magas termetű és erős testalkatú, a bőre pedig sötétebb az
átlagosnál.
– Maga kicsoda? – kérdezte a férfi.
Sonia figyelmét két dolog ragadta meg azonnal. Az egyik, hogy az ismeretlen
idegenszerű kiejtéssel beszél, a másik, hogy hanghordozása minden, csak nem szívélyes.
Sonia abbahagyta a kutyák fülének vakargatását, és felegyenesedett. Lassan közelebb
lépett, hogy szemügyre vegye az idegent. Valami furcsa félelem fogta el. Mit keres itt ez az
alak? Látszott azonban, hogy a kutyákkal jó barátságban van.
– Inkább magának illenék bemutatkoznia – vetette oda a lány. – Végül is ez az én
nagynénémnek a háza.
– Azt tudom, hogy kié a ház. Magát viszont nem ismerem.
Hanghordozása nem volt éppen durva, de eléggé kihívó. A férfi magabiztos fellépésén
érződött, hogy nem tűr ellentmondást. Sonia idegeit viszont az utóbbi napokban történtek
eléggé megviselték.
– A nevem Sonia Hunter – közölte. – Miss Ingles, e ház tulajdonosa a nagynéném.
Szeretném tudni, hol van.
A konyhában sípolni kezdett a vízforraló. A barna bőrű férfi szótlanul megfordult, és a
tűzhelyhez ment. Sonia követte a konyhába.
Itt nagyobb volt a fény, így alaposan megnézhette magának a férfit, és a látványtól a
szíve hevesebben kezdett verni rémületében. Az idegen szakadt farmernadrágot és kockás
inget viselt; felgyűrt ingujja alól izmos kar látszott ki.
A férfi külsején azonban az arca volt a leginkább megragadó. Igen megragadó. Ennél
jobb jelzőt nehéz lenne rá találni; Sonia képtelen volt elvonni róla a figyelmét. A mélyen
ülő, szürke szempárral, a széles szájjal és az energikus állat vagány fickó benyomását
keltette. Csillogóan fekete haja rövidre volt nyírva, így látszott, hogy még a nyaka is csupa
izom.
Az ismeretlen állta Sonia tekintetét, majd kis idő után megkérdezte:
– Nos, jól megnézett magának? Gondolom, ezek után már fel fog ismerni az utcán, ha
legközelebb találkozunk.
Sonia elpirult. Ellenszenves alak, döntötte el magában.
A férfi viszont mosolygott, mintha remekül mulatna a lány zavarán:
– Sándor Gregus vagyok – közölte végül maga is nagy kegyesen a nevét. – A tisztelt
nagynénje vendégeként lakom itt. Ennyit úgy általában. Ami pedig a részleteket illeti, éppen
kávézni készülök. Velem tart?
Sonia legszívesebben odavágta volna, hogy tartsa meg magának a kávét, de végül jobb
belátásra tért. Minden jel szerint ugyanis az illető valóban a nénikéje vendége.
– Szívesen! – Leült. – A nénikém elment valahová?
Úgy látszott, a kávé elkészítése az idegen minden figyelmét leköti, meri egy darabig nem
is válaszolt. Azután Soniához fordult.
– Én törökösen szeretem. Megfelel így?
4
Ez úgy hangzott, mintha a válasz a legkevésbé sem érdekelne, mintha azt akarta volna
mondani: igya meg úgy, ahogy kapja, vagy hagyja ott.
Rövid szünet után folytatta:
– A nagynénje nincs itt.
– Ezt magam is észrevettem.
– Úgy értem, elutazott. Londonba ment.
Ezek a szavak hideg zuhanyként érték a lányt.
– Ó, ez nem lehet igaz! Londonba? Éppen onnan jövök!
– Akkor pechje van – vont vállat a férfi. – Miss Ingles nem említette, hogy látogatót vár.
– Nem is tudhatta, hogy jövök.
Sonia elhallgatott. Ennek a faragatlan fickónak nem fogja az orrára kötni, miért állított
be bejelentés nélkül.
– Akkor már értem, miért nem szólt. – Sándor Gregus elővett a faliszekényből két
csészét, és az asztalra tette.
– Hogyhogy maga itt maradt? – érdeklődött Sonia.
A férfi gőgösen felvonta az egyik szemöldökét.
– Miért ne? Valakinek csak gondoskodnia kell a kutyákról.
Dominó és Fynn addig Sonia lábához dörgölőztek, most csóválni kezdték a farkukat,
mintha értették volna, hogy róluk van szó. Várakozásteljesen nézlek Gregusra.
– Nem így értettem! – mentegetődzött Sonia. Bosszantotta, hogy még neki kell
védekeznie. Az pedig, hogy a férfi szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, csak rontott a
dolgon. A legkellemetlenebbül azonban maga a tény érintene, hogy itt találta ezt embert a
házban. A nénikéjének nem volt szokása albérlőket befogadni, főleg nem ennyire
cigányképűeket.
– Akkor hogyan értette? – kérdezte a férfi. Kitöltötte a kávét, és tejet tett az asztalra.
– Rendszerint senki sem lakik itt a nénikémen kívül – folytatta Sonia. – Honnan
tudhatnám…
– …hogy nem vagyok betörő – vágott a szavába Gregus. – Ezt valóban nem tudhatja,
bemondásra el kell hinnie, hogy nem vagyok az. Vagy felhívhatja a nagynénjét. Egyik
barátnőjénél szállt meg Londonban, a számát megtalálja a telefon mellett.
Soniának az az érzése támadt, hogy a férfi a veséjébe lát. Gyorsan elfordította a tekintetét.
– Azért utazott fel Londonba – folytatta Gregus –, hogy ajándékot vegyen az
unokahúgának, akinek a jövő héten lesz az esküvője.
Sonia meglepődve feléje fordult.
– Csak nem a maga esküvőjéről van szó? – érdeklődött az idegen.
– Tulajdonképpen… igen… – rebegte a lány.
– Különös, nagyon különös. Akkor miért futott el?
Sonia megdermedt. Már éppen kinyitotta a száját, hogy rendre utasítsa a tolakodó
ismeretlent, amikor megszólalt a telefon. A lány összerezzent, és kis híján magára öntötte a
kávét.
Gregus felállt.
– Várjon! – kiáltott fel Sonia kétségbeesetten. – Ne vegye fel!
– Magát hívják?
– Azt hiszem, igen. – Sonia holtsápadt lett. Nyilván az anyja az; de ő úgy érezte, nincs
még abban az állapotban, hogy beszéljen vele. Hogyan értesse ezt meg Gregussal? – De
most nem tudok… nem szeretnék…
Gregus visszatelepedett a helyére.
– Akkor hadd csörögjön. Legközelebb azért felvenném. Lehet, hogy engem keresnek.
– Persze, hogyne.
5
Az idegtépő csengés végre elhallgatott, és Sonia lassan megnyugodott. Megitta a kávéját.

Nagyon erős volt, s neki most éppen erre volt szüksége.
– Jobb lenne, ha közölné, mit mondjak a telefonba, ha legközelebb felveszem és magát
keresik – figyelmeztette a férfi.
– Biztosan az anyám lesz az. Tudni akarja, miért jöttem ide.
– Hogyhogy? Nem tudja, miért jött ide a lánya?
– Nem.
– Aha! – Gregus szája sarka lefelé görbült, mintha éppen fontolóra venne valamit.
– Semmi aha! Egyébként sem szeretnék erről beszélni.
A férfi arcvonásai kővé dermedtek, szeme résnyire szűkült.
– Tudja, mit? – mondta kimérten. – Akkor menjen maga a telefonhoz! Elég nagy lány
ahhoz, hogy bárkivel szót értsen, akár az édesanyjával is.
– Milyen hangon beszél velem? – csattant fel a lány. – Micsoda neveletlenség!
– Ki itt a neveletlen? – vágott vissza Gregus higgadtan. – Maga állít be hívatlanul, tudni
akarja, ki vagyok, és úgy tesz, mintha maga volna a nénikéje gyámja. Felhívnám a
figyelmét, hogy a nagynénje felnőtt nő, és azt hív meg a házába, akit akar.
Sonia felháborodottan meredt a férfira.
– Kiállhatatlan fráter – sziszegte.
– Maga pedig neveletlen kis fruska, jól el kellene fenekelni. – Láthatóan fogytán volt már
a türelme.
Sonia felállt.
– Azonnal felhívom a nagynénémet. Ha elmondom neki…
– Mit akar elmondani neki? – Gregus is felállt. – Hogy nem tetszik a képem? Hogy
szeretné, ha távoznék a házból? Mit képzel, mit válaszol majd? – Felnevetett. – Ismeri őt
egyáltalán? Azt hiszi, azt fogja mondani: jól van, kedvesem, küldd csak a pokolba, ha
ennyire ellenszenves neked? Nos, gyerünk, menjen és hívja fel!
– Nem maradok magával egy fedél alatt, annyi szent – vágott vissza élesen Soma.
– Van több szálloda is a közelben – válaszolta a férfi szárazon.
Sonia tehetetlen dühében kiszaladt a konyhából. Néhányszor mély levegőt vett, majd
felemelte a telefonkagylót. Magának sem akarta bevallani, hogy mindenekelőtt azt szerette
volna megtudni a nagynénjétől, ki ez a Sándor Gregus, és mit keres a házban.
Nemigen állhat elő az életben olyan helyzet, amely Jessie nénit meglepne vagy kihozná
a sodrából. Ennek megfelelően fogadta Sonia hívását is.
– Hogy vagy, drágám? – kiáltott fel. – Milyen kár, hogy elkerültük egymást! Dollynál
vagyok, éppen neked akartam ajándékot venni. Ha már így alakult, érezd jól magad nálam!
– Csak azt áruld el még, az ég szerelmére, ki ez az alak – suttogta a kagylóba Sonia.
Becsukta ugyan maga mögött az ajtót, de a férfiról feltételezte, hogy a fülét a kulcslyukra
tapasztva hallgatózik.
– Ja, Sándorra gondolsz? Te jó ég, róla el is feledkeztem! – Jessie felnevetett – A
kutyákra vigyáz. Nem sokat lesz otthon. Add át neki üdvözletemet, és közöld vele, hogy a
kamrában talál több doboz kutyatápot.
– De mit keres itt? – faggatózott tovább halkan Sonia.
– Nem árulta el? Kedves fiú, ugye? El sem tudom mondani, mennyire ürülök, hogy ő
lesz a szomszédom. Legjobb, ha tőle kérdezed meg, majd ő mindent elmesél. Most mennem
kell. Adjak át valami üzenetet az édesanyádnak, ha találkoznék vele?
– Köszönöm, inkább ne! Majd én felhívom. Viszontlátásra, Jessie néni, érezed jól
magad!
Sonia lassan a helyére tette a kagylót. Már sajnálta, hogy az imént elvesztette az
önuralmát. Többnyire a nénikéjéhez hasonlóan meggondoltan szokott viselkedni, most
azonban az idegei nem voltak olyan jó állapotban, mint rendesen. Kiment a konyhába,
6
visszaült a helyére, és… elsírta magát. Idegesen a táskája után nyúlt, hogy kivegyen belőle
egy zsebkendőt. Szerencsétlenségére azonban olyan ügyetlenül lökte meg a táskát, hogy az
leesett, és a tartalma kiborult.
A kutyák érdeklődéssel szimatolták a tárgyakat. Gregus gyorsan lehajolt, összeszedte a
szanaszét heverő holmit, egyebek mellett a szemfestéket, a parfümöt, a pénztárcát, a
határidőnaplót, és mind visszatette a helyére, majd valamit Sonia kezébe nyomott.
– Nem ezt kereste?
Sonia átvette a zsebkendőt.
– De. Köszönöm!
– Ha lelki szemetesládára van szüksége – folytatta a férfi, a táskát a helyére téve –, állok
rendelkezésére.
– Nem lesz rá szükség. Azért köszönöm, hogy segített összeszedni a cuccot. –Megtörölte
az arcát. – Bocsásson meg, általában nem vagyok afféle bőgőmasina.
– Nem kell mentegetőznie.
Sonia kezdett megnyugodni. Egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Az előbb igaza volt. Tényleg elfutottam.
– A vőlegénye tudja, hogy itt van?
– Legfeljebb, ha az anyám közli vele, hol lehetek.
– Aha, értem. Összevesztek?
– Mást nem tud mondani, mit azt, hogy „aha” és „értem”? Igen, volt köztünk… egy kis
nézeteltérés. Ez azonban nem tartozik magára.
Sonia és Sándor egy darabig némán bámult egymásra. Csak a kutyák lihegését lehetett
hallani.
– Nos – szólalt meg hirtelen a lány –, akkor behozom a bőröndömet a kocsiból. Útközben
vettem egy kis elemózsiát. Az élelmiszert árusító kocsi ugyanis csak hetente egyszer jár
erre…
– Tudom – mondta Sándor Gregus. – Végül is már öt hete vagyok itt.
Soniát ez kissé meglepte. Azóta többször is beszélt Jessie nénivel telefonon, de egyetlen
szóval sem említette, hogy egy idegen lakik nála. Pedig máskor általában mindenről
beszámol.
– Behozom a koffert – ajánlkozott Gregus. – Jöjjön! – Odaintett a lánynak, s az nyomban
fel is pattant.
– Köszönöm, egyedül is elbírom – tiltakozott méltóságteljesen.
– Ebben nem kételkedtem. De nem vallana jó modorra, ha hagynám, hogy maga cipelje
a csomagjait, ugyebár?
Sonia akaratlanul is elmosolyodott. Még hogy jó modor?! Ez alatt a rövid idő alatt,
amióta ismerik egymást, a férfi közölte vele, hogy elkényeztetett kis fruska, aki rászolgált
az elfenekelésre, nagyképűnek nevezte, és azzal vádolta, hogy gyáván megfutamodik a
problémái elől. Es még van képe jó modorról beszélni! Mégis inkább eltekintett attól, hogy
valami csípős megjegyzést tegyen. Mivel a férfi semmi jelét nem mutatta, hogy hajlandó
volna elköltözni, ő pedig nem találhatna magának ennél jobb helyet, okosabb, ha mindketten
betartják az udvariasság alapvető szabályait.
– Nagyon kedves – mondta ezért, és előrement. A kutyák utána eredtek, és a férfi is
csatlakozott hozzájuk.
Sonia kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiemelte a bőröndjét.
– Ez minden?
– Igen – válaszolt a lány, és becsapta az ajtót.
– Nem rossz járgány. A magáé?
– Igen. Anyámtól kaptam a huszonegyedik születésnapomra.
7
Gregus felvonta a szemöldökét, de végül lenyelte a megjegyzést, amely már a nyelve

hegyén volt. Ezúttal ő ment előre, és útközben felkapta a földről a zacskót is, amely még
mindig a bejárati ajtó mellett hevert. Sonia követte, és becsukta maguk mögött az ajtót.
– Hol aludt mostanáig? – érdeklődött a lány.
– Elöl, a kis hálófülkében.
Éppen ott, ahol Sonia is aludni szokott, amikor meglátogatja a nagynénjét.
– Jól van, akkor én beköltözöm a nénikém szobájába. Azt hiszem, legjobb, ha most
azonnal felmegyek, és lezuhanyozom. A zacskó tartalmát utána is ráírunk eltenni.
– Vegyem fel a telefont, ha csöngene?
Sonia elgondolkodott egy pillanatig.
– Igen, legyen szíves. És ha engem keresnek, mondja azt, hogy majd visszahívom.
– Rendben van. – A férfi odabiccentett Soniának, mintha azt jelezné vele, hogy távozhat.
Amikor Sonia húsz perc múlva felfrissülten kilépett a fürdőszobából, meghallotta

odalentről Gregus hangját, amint telefonál. Megállt a lépcső tetején, a szíve izgatottan vert.
Az lett volna rendjén, ha lemegy, ám ehelyett fentről hallgatózott. Két dolog azonnal
egyértelművé vált előtte. Az egyik, hogy a vonal túlsó végén csakis az ő anyja lehet, a másik,
hogy Gregus remekül szórakozik beszélgetés közben. Ez a kettő sehogy sem illett össze.
Lejjebb merészkedett, és félúton lecsücsült a lépcsőre, onnan lesett ki a korlát rácsai közül
a férfira. Az háttal állt neki, és a jelek szerint nem vette észre.
– …én itt lakom – mondta a férfi –, és ismétlem: eszem ágában sincs közölni önnel, hogy
miért. Nem is tudom, kivel beszélek. Én bemutatkoztam, ön viszont, tisztelt hölgyem, ezt
elmulasztotta. És ha nem változtat a stílusán, kénytelen leszek letenni a kagylót.
Sonia lelki szemeivel látta maga előtt az anyját, amint mindjárt szétveti a méreg, Gregus
pedig valóban letette a kagylót. Felnézett, és ekkor vette észre a lányt. Rámosolygott, de ez
nem volt valami barátságos mosoly.
– Lehet, hogy az édesanyjával beszéltem? – kérdezte.
Sonia vágott egy grimaszt.
– Attól tartok, igen.
– Akkor bocsásson meg, hogy ilyen durva voltam.
– Semmi baj. Anyám nem szokta meg, hogy ellenkezzenek vele. Nem kell emiatt
mentegetődznie.
– De hát nem is ellenkeztem vele. Éppen csak letettem a kagylót. – Egy pillantást vetett
az órájára. – Lefogadom, hogy pár perc múlva megint telefonálni fog. Felveszi, vagy ismét
én beszéljek vele?
– Legjobb lesz, ha most már én megyek a telefonhoz. Köszönöm!
– De figyelmeztetem, nincs a legjobb hangulatban.
– El tudom képzelni – mondta Sonia szárazon, és lement a lépcsőn. – De nem számít.
Ezt persze nem gondolta komolyan. Voltaképpen nyomorúságosan érezte magát. Milyen
egyszerűnek tűnt: csak becsomagol, és eltűnik a színről. Most viszont hátravan még a
feketeleves.
– Azt hiszem, rám férne most egy kávé – szólalt meg halkan.
– Evett ma már valamit?
– Nem, de nem is vagyok éhes.
– Akkor is ennie kell valamit. Készítek egy omlettet. Ami engem illett, elég régen
reggeliztem és már farkaséhes vagyok.
Újra megszólalt a telefon. Egymásra néztek, majd a férfi a konyhába, Sonia pedig a
készülékhez ment.
– Sonia? – Az anyja hangja majdnem beszakította a dobhártyáját. – Na végre! Az ég
szerelmére, mi ütött beléd? Nagyon remélem, hogy megfelelő magyarázattal szolgálsz. Jól
8
faképnél hagytál minket a legnagyobb káosz kellős közepén. Jeremy felhívott, és én

kénytelen voltam azt mondani neki, hogy elmentél valahová, és fogalmam sincs, miért. Mi
az ördög bújt beléd? És ki az a faragatlan fickó, akivel az előbb beszéltem? Valami orosz
bunkó…
– Itt lakik. Ami pedig engem illet, egyszerűen torkig vagyok mindennel. Ne aggódj, anya,
az esküvőre otthon leszek. Csak szükségem van néhány nap…
– Még ma hazajössz, kedves kislányom! Elfelejtetted, mi van ma? Te jó ég, hogy
mehetett ki a fejedből?
Az anyja hangja metszővé vált a felháborodástól. Soniának valóban fogalma sem volt,
mire gondol.
– Mit felejtettem el? – kérdezte.
– Ma van a fogadás az amerikai nagykövetségen. Istenem, ez nem lehet igaz! Most
rögtön kocsiba ülsz! Ha rátaposol a gázra, hét körül itt lehetsz. Halló! Figyelsz rám
egyáltalán?
– Nem.
Fenyegető csend volt a válasz.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy nem megyek haza. Ne is erőlködj, anya, itt maradok – mondta Sonia, és
letette a telefont. Holtsápadtan, egész testében remegve ment ki a konyhába.
– Maga orosz? – kérdezte Sándortól.
– Nem, magyar vagyok. Miért?
– Anyám azt hitte. – Sonia nevetni próbált, de csak egy félresikerült mosolyra futotta az
erejéből.
– Üljön le – szólt oda a férfi. – Kész az omlett.
Sonia gépiesen helyet foglalt az asztalnál. Dominó odaballagott hozzá, és megnyalogatta
a kezét, mintha érezte volna a kétségbeesését, és vigasztalni akarná.
– Lecsaptam a kagylót – közölte a férfival. – Most mit csináljak?
– Mik a szándékai?
– Nincsenek szándékaim. Anyám azt kívánja, hogy azonnal menjek vissza. Ma lesz egy
fogadás az amerikai nagykövetségen, amelyről teljesen megfeledkeztem. Nagyon fontos.
– Miért olyan fontos?
– Mert az anyám egy angol-amerikai üdítőgyártó cég igazgatója. Hallott már a Zesty-
Coláról?
– Hogyne.
– Anyám a vezetője, úgyszólván a megtestesítője.
– Amerikai?
– Nem, a harmadik férje, a nevelőapám volt amerikai. Anyám nagyon határozott nő,
kitűnő üzletasszony.
– Semmi kétség. Ott akar lenni a fogadáson?
– Eszemben sincs. Úgyis csak dísznek kellenék… – Sonia döbbenten elhallgatott. Ami
most kicsúszott a száján, a legtitkosabb gondolatai közé tartozott. Még magának sem
szívesen vallotta be, nemhogy egy idegennek. – Úgy értem, szereti, ha elkísérem.
– Megértem, hiszen maga valóban nagyon csinos – válaszolta Gregus, miközben
végigmérte, mintha egy műkincs értékét becsülné fel. – De ezzel nyilván nem mondok újat.
Sonia feszélyezetten nevetett.
– Ne túlozzon, nem vagyok én olyan csinos.
– Ugyan már! Most lépett ki a zuhany alól, egy csepp festék sincs az arcán, és mégis…
Nézzen a tükörbe! – Elfordult, és az omlettet egy tányérra csúsztatta.
Soniának átvillant az agyán, hogy Jeremy is örökké azt hajtogatta neki, milyen szép,
márpedig ő igazán értett az ilyesmihez; mindent gyűjtött, ami szép: régiségeket,
9
festményeket, ékszereket. Az anyja viszont mindig talált rajta valami kivetnivalót: túl
magas, túl sovány, nem tud öltözködni. Így aztán ő végül is megtanulta, hogy puszta
önvédelemből eleressze a füle mellett a kritikai megjegyzéseit.
Végighúzta kezét hosszú, mézszínű hajfonatán, amelyet mellesleg az anyja szinten túl
hosszúnak és vastagnak ítélt.
– Anyám valóban szép, igazi szépség. És fölöttébb élvezi, amikor engem a húgának
néznek.
Sándor nevetett, de azonnal elhallgatott, amint a lány arckifejezését látta.
– Ezt komolyan mondja?
– Igen.
– Ilyen is lehetséges? Most egyen, amíg még meleg a tojás! – Hozzáfogott saját
omlettjének elkészítéséhez, felütött két tojást, és felverte egy tálban.
Mit talált a férfi olyan mulatságosnak? Sonia egyre ezen töprengett. Ő már régen
hozzászokott az anyja viselkedéséhez.
– Lásson már végre hozzá!
Sándor hangja visszahozta a jelenbe.
– Ne haragudjon. – Engedelmesen a szájába vett egy falatot. – Nagyon finom – dicsérte
meg a férfi szakácsművészetét.
Gregus figyelmesen nézte.
– Miféle nézeteltérésük volt az esküvő körül?
Sonia elmondta, és miközben mesélt, hirtelen az az érzése támadt, hogy bolhából
elefántot csinált.
Miután befejezte, egy ideig mindketten hallgattak. Aztán Gregus szólalt meg.
– És ez minden? Ezért menekült el hazulról?
– Igen. – Sonia válasza alig volt hallható.
– Miért nem mondta meg már korábban a véleményét? Mire várt?
– Mert… – A lány kétségbeesetten nézett rá. – Maga ezt el sem tudja képzelni. Minden
olyan felfoghatatlan. Egyik lépés követte a másikat. Az anyám, Jeremy… Végül kész tények
elé állítottak, és én csak bólogathattam mindenre. Nem ismeri őket. Fogalma sincs róla,
milyenek.
– Ez mind szép és jó – vont vállat Gregus. – Mindig másokra hagyja, hogy irányítsák az
életét?
– Nem. Hogy mondhat ilyet? – meredt értetlenül a férfira. – Akkor nem jöttem volna ide.
– Nevezzük nevén a dolgokat: azért jött ide, mert abban reménykedett, hogy a nénikéje
majd megoldja maga helyett a gondokat. Vagy tévednék?
Ez, sajnos, telitalálat volt. Ekkor valami történt Soniával. Mintha felnyílt volna a szeme:
először látta át világosan a saját helyzetét. Látta azt, amit már hónapokkal, sőt évekkel
azelőtt látnia kellett volna.
– Igaza van – ismerte el sóhajtva. – Ó, mennyire igaza van!
– Úgy veszem észre, most már a javulás útjára lépett.
– Azonnal felhívom Jeremyt, és mindent megmagyarázok neki.
– Mit akar neki megmagyarázni?
– Nos, azt, hogy gyerekes dolog volt az utolsó pillanatban pánikba esnem és
elmenekülnöm, amikor csak idejében ki kellett volna nyitnom a számat. Közlöm vele, hogy
még néhány napig itt maradok, azután hazamegyek. – Elmosolyodott. – És megmondom
neki, hogy tökéletes felesége akarok lenni, de olyan felesége, akinek van saját akarata.
– El lesz ragadtatva! – mormolta Gregus.
Sonia bosszúsan nézett rá. Érzékelte a gúnyt, de inkább felnevetett.
– Mindegy. Nem lesz más választása.
És már szaladt is ki a konyhából.
10
Jeremy apja vette fel a kagylót. Az ő hangja még néhány fokkal ledorongolóbb volt, mint
az imént Carol Hunteré, márpedig ez nagy szó. Sonia növekvő felháborodással hallgatta a
szemrehányás-áradatot, azután lecsapta a kagylót. Idegesen harapdálni kezdte az ajkát.
– Már úton van.
– Kicsoda? A boldog vőlegény?
– Igen. Bármelyik pillanatban itt lehet.
– Hogyhogy? – kérdezte kuncogva Sándor. – Szárnyai vannak?
– Elkérte apuci helikopterét. Mellesleg ő sem volt túl barátságos.
Sándor harsány nevetésben tört ki.
– Én ezt csöppet sem találom ilyen mulatságosnak – háborgott Sonia.
– Mint a mesében! – nevetett még mindig Sándor. – Jeremy a sas szárnyain iderepül,
hogy kimentse jövendőbelijét az idegen szörnyeteg karmai közül. Bizonyára nagyon szereti
magát.
– Nincs joga gúnyolódni rajtam!
– Most ne velem huzakodjon. Készüljön fel inkább a vőlegénye fogadására! Legyen
nyugodt, hűvös és magabiztos! Visszarepül vele Londonba?
– Nem. Vagyis nem tudom…
– Pedig ezt előre el kell döntenie, s azután rendíthetetlenül ehhez kell tartania magát.
– Milyen egyszerűnek hangzik!
– Ez az egyetlen esélye arra, hogy mindent új alapokra helyezzenek, feltéve, ha
komolyan gondolja, amit az imént mondott.
– Persze, hogy komolyan gondolom. Azt hiszem… azt hiszem, azt mondom majd neki,
hogy itt maradok. Hétfőig mindenképpen.
– Az én ittlétem dacára is?
– Akkor is.
– És nem gondolja, hogy ez a körülmény Jeremyt talán kissé zavarja majd?
– Megbízik bennem – jelentette ki határozottan Sonia.
– Lehet. De vajon megbízik-e majd bennem is?
– Miért ne? Nem is ismeri magát. Mellesleg én sem, ha már itt tartunk.
– Így igaz. Miért veszi akkor olyan biztosra…
– A nénikémnek sem voltak aggályai.
– A nénikéje azon ritka teremtmények közé tartozik, akik mindenkitől csak jól
feltételeznek – mosolygott finom gúnnyal a férfi. – De vajon adhat-e az ő ítéletére velem
kapcsolatban?
– Talán nem. Vagy megbízhatok magában? – A férfi szemébe nézett, de amit kiolvasott
belőle, zavarba ejtette.
– Meg! – mondta Sándor nyugodtan.
– Ez nekem elég. – Sonia gyorsan elkapta a tekintetét. Ingerelte Gregus magabiztossága.
Még soha életében nem találkozott hozzá hasonló férfival, Eddigi környezetében nem volt
dolga ilyen erős egyéniséggel. – Akkor most felmennék, hogy rendbe hozzam magam.
– Jól teszi. Addig elviszem sétálni a kutyákat. – Egyszer csak a füléhez emelte a kezét. –
Álljon meg a menet! Hallja, amit én hallok?
Sonia szíve gyorsabb ütemre váltott. Átható dübörgés hallatszott, amely ráadásul egyre
közeledett. A lány a bejárati ajtóhoz szaladt, és kikémlelt.
Az ismerős piros-kék helikopter lebegett a ház fölött megfelelő leszállóhelyet keresve.
Sonia megértést várva Sándorra pillantott. Az elértette a lány tekintetét.
– Szeretne kettesben maradni vele?
– Igen.
Gregus bólintott.
11
– Rendben. A szobámban leszek.
Sonia a konyhában telepedett le Jeremyvel. A vita terméketlen és idegőrlő volt. A férfi

ingerülten szántott végig a haján.
– Sonia, ez már azért tényleg a legnagyobb bolondság, amit valaha is hallottam. Apámat
a szívroham kerülgeti, anyád tíz évet öregedett, te pedig a legnagyobb lelki nyugalommal
ülsz itt, kávézgatsz, és azt akarod nekem bemesélni, hogy egy kis lélegzetvételnyi időre van
szükséged. Kedvesem, ebben a helyzetben valamennyien kicsit feszültek vagyunk…
Sonia szinte úgy nézett rá, mint valami idegenre. Ez lenne az a férfi, akit szeret, akihez
feleségül akar menni? Most a szerelem volt a legutolsó, amit iránta érzett. Mégis igyekezett
megőrizni a nyugalmát és kedves lenni.
– Jeremy, drágám, elfogadom, hogy nehezedre esik megérteni. De hát tudod, milyen
fárasztó az anyám…
– Miért érdekes ez? Az én feleségem leszel! Anyád pedig csak jót akar.
– Igen, tudom, de ha neked kellene vele élned, másképp látnád a dolgot.
– Igazságtalan vagy, Sonia.
– Lehet, de én akkor is így látom. Egyébként sajnálom, hogy tegnap összevesztünk a
nászút miatt. Nem kellett volna akkora cirkuszt csapnom. Annyit nem ér az egész.
– Ezt meg hogy értsem? Ennyit számít neked a nászutunk?
– Nem úgy értettem. – Sonia egyre nehezebben tudta megőrizni a higgadtságát. – Azt
akartam vele mondani, hogy nem bánom, menjünk a Bahamákra, csak éppen jobban örültem
volna, ha kettesben lehetek veled valahol.
– Elég időnk lesz még egymás számára, ha visszajöttünk Londonba – mondta Jeremy
határozottan.
– Igen? És az apád?
– Mi van vele? Hiszen nem lakunk együtt!
– Nem együtt, csak egy házban, és te erősen kötődsz hozzá.
– Most már ez is baj?
Sonia kimerülten felállt.
– Az ég szerelmére, miért kötsz bele minden szavamba? Mit akarsz ezzel elérni? Megint
össze akarsz veszni velem?
– Mindez inkább rád mondható – vágott vissza harapósan Jeremy. – És még valami:
anyádtól tudom, hogy a házban tartózkodik valami sötét alak, égy külföldi.
– Jessie néni vendége.
– Lehetséges, de Jessie néni nincs itt.
– Arról nem tudtam, különben ide sem jöttem volna.
– Mit számít ez! Csak nem képzeled, hogy itt hagylak vele kettesben? – Jeremy is
felemelkedett. Mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott, és kihívóan nézett a
menyasszonyára. – Hol van most?
– Ha jól tudom, fent az emeleten.
– Akkor menj fel, hozd le a bőröndödet és közöld vele, hogy elutazol!
Egy darabig némán méregették egymást.
– Eszem ágában sincs elmenni ma este arra az átkozott fogadásra, Jeremy – hangzott a
válasz. – Fáradt vagyok, és korán ágyba akarok bújni. Ne aggódj miattam! A hálószoba
ajtaján elég erős a zár.
– Megőrültél? Végiggondoltad, mit fognak összehordani az újságok, ha ezt
kiszimatolják? A dúsgazdag örökös menyasszonya az esküvő előtt egy héttel a szeretőjéhez
menekült! Több sem kell majd nekik! Térj már észre, Sonia, és hozd a…
12
– Mintha az anyámat hallanám! – vágott a szavába a lány. – Őt sem érdekli más, csak
hogy jó legyen a sajtója. Inkább őt kellene elvenned. – Ijedten kapta a szája elé a kezét.
Jeremy úgy nézett rá, mint akit pofon vágtak.
– Teljesen elment az eszed?! – sziszegte. – Ami sok, az sok.
– Nagyon sajnálom.
– Ezzel még nincs elintézve az ügy. Jobb, ha hozod a holmidat, mielőtt olyan dolgokat
vágunk egymás fejéhez, amiket utólag megbánnánk.
– Nem megyek vissza veled.
– Ebbe nem nyugszom bele!
– Mi mást tehetnél? – vágott vissza Sonia. Reszketett a tehetetlen dühtől, és az arcából
minden vér kifutott. – Hacsak nem folyamodsz erőszakhoz.
– Ne kényszeríts rá! – Jeremy szeme villogott, Sonia még sohasem látta ilyen feldúltnak.
– Jövő héten lesz az esküvőnk. Addig pedig az anyád házában töltőd majd az éjszakákat,
világos? – Elfordult. – Hozom a bőröndödet. Hol van?
– Torkig vagyok vele, hogy folyton dróton rángattok. Te, az apád, az anyám…
– Mi az ördög ez már megint? – Mint akit darázs csípett meg, úgy ugrott oda a lányhoz.
– Még hogy dróton rángatunk?! Ezt hogy értsem?
Szemtől szemben álltak egymással.
– Nagyon jól tudod! – emelte fel a hangját Sonia. – Pontosan tudod, mire gondolok! Te
is elvárod tőlem, hogy ne rendezzek jeleneteket, amikor például átruccansz Cannes-ba, mint
a múlt hónapban.
– Az üzleti út volt. – Jeremy elfehéredett, szája elkeskenyedett, egész tartása vészjóslóvá
vált.
– No persze. Gondolhattam. Ezért nem vihettél magaddal, ugye? Ez akkor is így lesz
majd, ha már összeházasodtunk? Te járod a világot, én meg addig otthon malmozom?
– Ezt akkor is tudtad, amikor eljegyeztük egymást.
– Azt viszont nem, hogy ilyenkor más nőkkel szórakozol.
– Miről beszélsz egyáltalán?
– Eddig nem szóltam róla. A barátnőm, Charlotte a múlt hónapban szintén Cannes-ban
járt, és látott téged a Carltonban ebédelni azzal az énekesnővel, hogy is hívják, Chantal de…
– Üzleti ebéd volt – felelte ingerülten Jeremy.
– Egyre csak ezt hajtogatod! – figyelmeztette Sonia. – Eddig azért nem említettem a
dolgot, mert bíztam benned. Nagy kár, hogy te viszont nem bízol bennem.
– Dehogynem bízom!
– De nyilvánvalóan nem eléggé ahhoz, hogy beletörődj: itt maradok.
– Ha egyedül volnál, egy szavam sem lenne ellene. De egy istenverte külföldivel!
– Igen? Ha az illető angol volna, másként vélekednél? – gúnyolódott Sonia.
– Ördög és pokol! Dehogyis! Ne forgasd ki a szavaimat!
– Akkor magyarázd meg, hogyan is gondolod. Félsz, hogy megerőszakolnak? Hogy a
menyasszonyod szüzessége veszélyben forog?
– Ne beszélj ostobaságot! – Sonia egy pillanatig attól tartott, Jeremy megüti. Egyszerre
olyannak látta a férfit, amilyen valójában. Látta a szája körül a durcás ráncokat, a reszkető
ajkát, és szánalmasnak találta.
– Nem esik semmi bajom, Jeremy. Biztos lehetsz benne. Meg tudom védeni magam. Arra
azonban ne számíts, hogy beszállok a helikopteredbe.
Jeremy elkapta a lány karját, és magához rántotta.
– De még mennyire, hogy be fogsz szállni! – ordította.
– Au! – sikoltott fel Sonia. – Ez fáj! – Kitépte magát Jeremy szorításából, és lekevert a
férfinak egy csattanós pofont.
– Szajha!
13
– Tűnj el! – sziszegte Sonia.

Abban a pillanatban megjelent a folyosón Gregus.
– Elnézést a zavarásért. Megengedik, hogy egy kávét főzzek magamnak?
Jeremy kimért lassúsággal odafordult feléje.
– Ő volna az?
Sonia már ismerte ezt a hangot. Jeremy akkor használta, amikor vagyonos aranyifjúként
éreztetni kívánta valakivel, mennyire fölötte áll a pénzének köszönhetően. A lány hátán
végigfutott a hideg – nem mérgében, hanem mert tartott a folytatástól. Egyszer már tanúja
volt, hogyan gorombított le Jeremy egy nagyobb társaság előtt egy pincért, aki szerinte nem
volt elég figyelmes. Akkor nem győzött szégyenkezni miatta. Eddig igyekezett elnyomni
magában ezt az emléket, de most előtört.
Nagyot nyelt.
– Engedd meg, Jeremy, hogy bemutassam neked Sándor Gregust.
Jeremy hanyagul hátat fordított a várakozó Gregusnak, és odabökte Soniának:
– Szóval, kedvesem, légy szíves, hozd le végre a bőröndödet! Ezzel aztán le is zártuk az
ügyet. Nem engedhetem meg, hogy itt maradj ezzel…
Úgy beszélt Sándorról, mint holmi élettelen tárgyról.
– Lehozzam a csomagját, Miss Hunter? – kérdezte Sándor.
Sonia látta, hogy a férfi csak nehezen bírja visszafojtani a nevetést. Talán nem érti a
helyzetet? Nem érzi, milyen időzített bombát helyezett el Jeremy?
– Nem, Mr. Gregus – válaszolta a lány. – De jöjjön csak be nyugodtan. Kérem, ne
nehezteljen a vőlegényemre, most eléggé fel van dúlva.
– Ne mentegetőzz miattam, drágám – szűrte a szót a fogai között Jeremy. – Felnőtt ember
vagyok.
Sándor Gregus megállt mögötte.
– Ne haragudjon – kezdte kimért udvariassággal –, odaengedne a tűzhelyhez?
Csak centiméterek választották el a két férfit. Sonia alig kapott levegőt idegességében.
Jeremy azonban oldalt lépett.
– Ó, hogyne. Itt talált otthonra, Mr. …hogy is …Griggers?
– Gregus, ha szabad kérnem. És az ön becses neve?
– Redmayne.
Sándor a mosogatóhoz ment, és vizet töltött a kannába. Futó pillantást vetett az asztalon
álló két használt csészére.
– Még egy kávét, Miss Hunter?
– Köszönöm, nem kérünk. – Jeremy válaszolt a lány helyett fagyos hangon. – Mondja,
Mr. Gregus, nagy nehézséget okozna, ha néhány napra másutt kellene meghúznia magát?
Gregus egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd meggyújtotta a gázt.
– Miért kellene ezt tennem?
– Mert a menyasszonyom, csak előtte ismert okokból, ragaszkodik hozzá, hogy itt
maradjon. És mivel a nagynénje másutt tartózkodik… – Jelentőségteljes szünetet tartott.
Sándor udvariasan elmosolyodott, és várta a folytatást.
– Vagyis?
Jeremy megvetően elhúzta a száját.
– Nem fejeztem ki magam elég érthetően? Akkor tessék: nem illendő, hogy egy esküvő
előtt álló hajadon és egy ismeretlen férfi egy fedél alatt töltse az éjszakát.
– Igaza lehet. Én azonban aligha találok most magamnak megfelelő szállást.
– Biztosan van a környéken szálloda.
– Nem kétlem. De kényelmetlen lenne elköltöznöm.
– Hogyan? Nem fejeztem ki érthetően magam? Sonia Miss Ingles unokahúga. Maga
viszont, már megbocsásson, vadidegen, akiről eddig nem is hallottam.
14
– Azt mondja, világosan óhajtja kifejezni magát, Mr. Redmayne – kezdte Sándor. –
Nagyon dicséretes. De be kell látnia, az a körülmény, hogy eddig nem ismert engem, rám is
ugyanúgy áll. Én sem hallottam még önről. Legfeljebb annyi a különbség, hogy engem ez
csöppet sem zavar.
Sándor hátat fordított Jeremynek, és kávét tett a kannába. Sonia óvatosan a vőlegényére
pislogott. Mit fog most tenni? Jeremy arcán rángatózni kezdett egy ideg.
– Sértegetni próbál?
Sándor minden figyelmét arra összpontosította, hogy rendesen lezárja a kávéfőző tetejét.
Amikor végzett, a dühöngő Jeremyhez fordult.
– Sértegetni? – kérdezett vissza. – Ilyesmivel próbálkoznék? – Kedélyesen
elmosolyodott. – Ha ez volna a szándékom, észrevenné. Olyasvalaki esetében azonban, mint
ön, ez merő időpocsékolás lenne. És hogy végérvényesen tisztázzuk az éjszakai szállásom
dolgát: itt maradok és kész. Az egyetlen személy, aki megkérhetne, hogy költözzem el, az
Miss Ingles, a ház tulajdonosa. Most a kávémmal átmegyek a szomszédos szobába, mivel
még van egy kis dolgom. Átengedem önöknek a terepet, hogy folytathassák vitájukat. Majd
legyen olyan jó, és tudassa velem, amikor távozni óhajt, hogy megköthessem a kutyákat. És
most megbocsátanak…
Csészéjével a kezében a konyhaajtóhoz indult, de Jeremy elállta az útját.
– Ilyen könnyen nem ráz le – támadt neki Sándornak. – Úgy látszik, félreértett: én nem
kértem, hanem utasítottam, hogy hagyja el a házat!
– Én pedig közöltem, hogy nem megyek. Akkor kár ezen tovább lovagolni… Velem
szemben is erőszakot akar alkalmazni, mint az előbb a menyasszonyával? Nem
tanácsolnám. Először is, nem vagyok nő, és másodszor, ami az ön erőnlétét illeti – megvető
pillantással mérte végig ellenfelét –, nem a legjobb. Szóval, volna szíves odébb lépni?
Sonia látta, mi készül, és felsikoltott, de a figyelmeztetés már elkésett. Jeremy kiütötte
Sándor kezéből a csészét, s a következő mozdulattal állon akarta vágni, de az ökle nem ért
célt. Sándor egy macska ügyességével kitért az ütés elől.
– Nem ajánlom, hogy kikezdjen velem, barátocskám – nevetett fel.– És még valami:
eszébe ne jusson még egyszer kezet emelni rám!
Jeremy, fittyet hányva a figyelmeztetésnek, dühödt bikaként nekitámadt vetélytársának.
Sándor egy gyors mozdulattal megragadta az ütésre emelt kezet, és olyan erővel csavarta
hátra, hogy annak szinte már térdre kellett ereszkednie.
– Most pedig szedje össze a cserepeket – mordult rá Sándor.
Sonia bénultan nézte a jelenetet. Ha akart volna, akkor sem tud közbeavatkozni.
Jeremy kétségbeesetten igyekezett megszabadulni kínos helyzetéből, ennek azonban
csak annyi volt az eredménye, hogy Sándor szorítása a karján tovább erősödött, és így végül
már felkiáltott a fájdalomtól.
Ekkor Sonia végre felocsúdott bénultságából. Odaugrott a férfiakhoz, és megragadta
Gregus másik karját.
– Hagyja abba! – kiabálta. – Hagyja abba, kérem!
Sándor azonnal eleresztette Jeremyt, és rezzenéstelen arccal nézett a lányra. Az
felzokogott, lehajolt, és nekiállt összeszedni a cserepeket.
Jeremy falfehér arccal felegyenesedett, és fájdalmasan dörzsölgette a vállát. Durva
szidalmak özönét zúdította Sándorra, amíg az meg nem elégelte, és pofon nem csapta.
– Most aztán tűnjön el!
– Ne aggódjon, már itt sem vagyok! – sziszegte, majd odafordult Soniához. – Utoljára
kérdem: velem jössz vagy maradsz?
Sonia tett néhány tétova lépést feléje, de ekkor hallani vélte, ahogy Sándor figyelmezteti:
„Ne feledje, Miss Hunter, itt a maga élete a tét!” S közben Jeremy idegenné vált, fagyos
hangja ütötte meg a fülét.
15
– Ha most itt maradsz, Sonia, akkor köztünk mindennek vége.

Voltaképpen milyen egyszerű is! Csak át kell lépnie a konyha küszöbén, és minden
elrendeződik. Jeremy nyilván szereti őt, különben nem repült volna ide érte Londonból. Ő
is szereti, egy hét múlva egybekelnek, és ez az egész lidércnyomásos közjáték a feledés
homályába merül. Van más választása? Követnie kell a vőlegényét, különben kútba esik a
házassága.
Sonia óvatosan Sándor felé fordult, és az arcáról leolvasta a választ: gyávaság lenne
engedni ebben a helyzetben.
Megint Jeremyre nézett.
– Ez zsarolás! – mondta higgadtan. – Nem hagyom magam zsarolni.
Jeremy szó nélkül elhagyta a konyhát. Sonia mozdulatlanul állt, és nézett utána, amíg az
ajtó be nem csapódott mögötte. Hirtelen zúgni kezdett a feje, és minden megszűnt körülötte.
Lába alatt megingott a föld, de mielőtt összeesett volna, két erős kar elkapta.
Amikor Sonia végre magához tért, a nappali kanapéján feküdt. Egyedül volt. Ismét
zúgást hallott, de most már odakintről, s az egyre halkult. Sírni sem maradt ereje, ahhoz
túlságosan mély volt a bánata. Égő fájdalom hasított a testébe, szinte megbénította a tagjait.
– Ezt igya meg!
Sándor hangja volt. Sonia megérezte a férfi kezét a feje alatt. A szeme előtt megjelent
egy vizespohár.
– Elment?
– El.
– Azt mondta, mindennek vége – suttogta a lány.
– Maga szerint komolyan gondolta?
– Nem tudom. Nem lett volna szabad ezt tennie vele. – Sonia nagy nehezen felült.
– Mit?
– Nem kellett volna megütnie.
– Azt hiszi, passzióból tettem?
– Hiszen nevetett közben!
– Igen. Ez hiba volt. De nem akartam megütni, csak elhallgattatni.
– Megalázta azzal, hogy térdre kényszerítette.
– Csak azt kapta, amit megérdemelt. Azt akartam, hogy szedje össze…
– Ez nem volt tisztességes dolog. Egyértelműen maga az erősebb.
– Jobban kedveli a gyenge férfiakat? – kérdezte Sándor.
Sonia megrázta a fejét, és letette a poharat.
– Kérem, hagyjon most magamra! Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
– Rendben van. – Gregus szó nélkül kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
A következő pillanatban Sonia hallotta, amint odafüttyenti a kutyákat, majd becsapódik a
bejárati ajtó. Sándor elhaladt az ablak alatt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna befelé.
Most végre valóban magára maradt, és volt ideje elgondolkodni a történteken.
A házban három hálószoba volt, az egyik csak afféle hálófülke, és az is tele volt zsúfolva
olyan holmikkal, amelyeket Jessie Ingles az utazásairól hozott magával. A földszinten volt
a konyha, a nappali és az étkező, továbbá az éléskamra és egy fürdőszoba. Hangulatos kis
ház, amelynek régimódi berendezése békét és nyugalmat sugárzott. Soniára hatni kezdett a
környezet légköre, lassacskán megnyugodott.
Eltelt egy teljes óra, de Gregus még mindig kint volt a kutyákkal, holott már közeledett
a vacsoraidő. Sonia eltűnődött azon, vajon mi lehet most Londonban. Jeremy már bizonyára
hazaért. Nemsokára megszólal majd a telefon, erre akár mérget is vehet.
Kiment a konyhába, hogy valami ennivalót keressen. Talált a kamrában burgonyát, a
hűtőszekrényben karajt, és munkához látott.
16
Előbb azonban lehúzta ujjáról a jegygyűrűt. Elgondolkodva nézegette, s könnyek szöktek

a szemébe. A hatalmas gyémánttal díszített darabot Jeremy választotta. Az eljegyzésük szép
és bensőséges volt, Sonia emlékezetében életének egyik legboldogabb napjaként maradt
meg, főleg mivel akkor az anyja még megelégedett a másodhegedűs szerepével. Most
pedig? Szinte hihetetlen, hogy mindennek vége. Óvatosan, alig látva könnyei függönyén át,
letette a gyűrűt a mosogató mellé.
Burgonyahámozás közben hallotta, hogy nyílik az ajtó. A két kutya beviharzott a házba,
Sándor követte őket.
– Lám csak, készül a vacsora! Nagyszerű. Rám is számít?
– Természetesen. Natúrszelet és sült burgonya megfelel?
– Pompásabbat nem is kívánhatnék! – A szél összekócolta a férfi haját. Friss levegő
illatát árasztotta, és majd kicsattant az egészségtől. – Jobban érzi már magát? – érdeklődött.
– Köszönöm, valamivel jobban.
– Segíthetek?
– Nem szükséges, magam is elboldogulok.
– Akkor most visszavonulok, és vacsoráig dolgozom.
Sonia a férfi szobájának az asztalán tervrajzokat és iratokat látott. Közelebbről azonban
nem nézte meg őket, nem mintha nem lett volna kíváncsi, hanem mert jólneveltsége tiltotta,
hogy belelessen mások dolgaiba.
– A munkája összefügg az épülő házzal?
– Is – hangzott a tömör válasz. – Építész vagyok, az irodám Londonban van. Hetente
egyszer odautazom, hogy elintézzem az ügyeket.
Sonia betette a hússzeleteket a grillbe, eltakarította a krumplihéjat, és a serpenyőt feltette
a tűzhelyre.
Az anyja időzítése tökéletes volt. Éppen megterített, és kilépett a folyosóra, hogy
asztalhoz hívja Sándort, amikor megszólalt a telefon.
Még szólt a férfinak, hogy kész a vacsora, azután a készülékhez ment.
– Tessék!
– Halló, Sonia, drágám!
Az anyja akkor volt a legveszélyesebb, amikor ilyen behízelgő hangot használt. Sonia
tehát felkészült a legrosszabbra, erősen megmarkolta a kagylót. A mama egy szót sem ejtett
Jeremy dicstelen távozásáról – a férfi ezt nyilván nem is kötötte az orrára –, annál többet
arról a megsemmisítő véleményről, amelyet Jeremy Sándor Gregusról alkotott, meg arról,
hogy mennyire kétségbe van esve Sonia önfejűsége és botor viselkedése miatt.
Sonia szinte látta maga előtt, amint az anyja otthon a telefon mellett áll, türelmetlenül,
mert már szeretne indulni a fogadásra. Carol Hunter nem fogja magát felhergelni, mert
tudja, hogy ez árt a szépségének. Ere a gondolatra Sonia hirtelen kellő megvilágításban
kezdte látni a dolgokat. Rádöbbent, hogy az anyja számára a legfontosabb a karrierje, a
lánya csak másodlagos. Különös módon ez a felismerés segített abban, hogy felvegye vele
a harcot.
– Nem kellene már elindulnod, mama? – szakította félbe anyja szóáradatát, amelynek
tárgya változatlanul a lány hálátlansága volt.
– Dehogynem. Miért kérdezed? – Carol Hunter gyanút fogott.
– Csak biztos akartam lenni, hogy nem fogsz még te is itt felbukkanni. Jeremy elmegy a
fogadásra?
– Nélküled? Hogy képzeled, drágám? – Carol Hunter hangja egy árnyalattal élesebb lett.
– Különben is, hogy érted, hogy felbukkanok ott?
– Semmi különös. Csak lehetségesnek tartottam, hogy Jeremy ideküld téged. Szerinte
biztosan rám férne egy anyai fejmosás.
17
– Senki sem küld engem sehová. Megfordult ugyan a fejemben, hogy elmegyek érted, de
a makacsságodat ismerve nem láttam sok értelmét. Annak az alaknak ott meg ne forduljon
a fejében, hogy egy ujjal is hozzád érjen! Tudja egyáltalán, ki vagy?
– Nyilván. Bemutatkoztam neki.
– Nagyon udvariatlan volt velem a telefonban. Gyermekem, kész őrültség, hogy ott
akarsz maradni. Jeremy teljesen kiborult. Őszintén szólva, a te helyedben én azonnal
hazautaznék, és aztán felhívnám Jeremyt, amint visszaértem Londonba.
– De szerencsére nem vagy a helyemben.
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani, Sonia – csattant fel ismét az anyja. – Nem tetszik
nekem ez a hang. Mi ütött beléd?
– Anya, el fogsz késni, ha nem hagyod most abba. Megígérem, hogy holnap reggel
felhívlak, és tudatom veled, élek-e még.
Egy pillanatra csend támadt. Sonia lelki szemei előtt megjelent az anyja, amint az órájára
néz, és nem tudja eldönteni, azt tegye-e, amit kötelességének vél, vagy adja-e át magát az
érzelmeinek.
– Ezek szerint nincsenek… hm… aggályaid? – kérdezte végül.
– Az ég szerelmére, anya, hogy is lennének! Biztosított róla, hogy nem fog
megerőszakolni, és…
Kétségbeesett sikoly hallatszott a vonal túlsó végén.
– Sonia, gyermekem! Ó, istenem! – jajdult fel az asszony.
– Ne izgasd fel magad, mama – mondta Sonia. – Csak meg akartalak nyugtatni.
– Ezek szerint már erről is beszéltél vele. Igaza volt Jeremynek. Jaj istenem, mit tegyünk
most?
– Hogyhogy? Mire gondolsz? – Sonia kezdte élvezni a beszélgetést. Nem várta, hogy az
anyja ennyire elragadtatja magát.
– Jeremytől hallottam, hogy az az ember úgy néz ki, mint egy bűnöző. Sonia, semmiképp
sem maradhatsz ott!
– Elég ebből, anya! – válaszolta Sonia, és letette a kagylót. Kiment a konyhába, és
bekapott egy falat húst. – Attól tartok, kicsit kibillentettem anyámat az egyensúlyából –
jegyezte meg. – Nem lepődnék meg, ha mindjárt újra hívna.
– Nem kellene addig melegen tartanunk az ételt? – érdeklődött Gregus.
– Talán csakugyan célszerű lenne. – A telefon valóban megszólalt. – Ez ő. – Kiment a
folyosóra. – Tessék, anya!
– Eszedbe ne jusson még egyszer lecsapni a telefont, megértetted? Igyekszem menteni,
ami menthető, de nagyon megnehezíted a dolgomat. Figyelsz rám egyáltalán? Ott vagy
még?
– Hallgatlak, mama.
– Döntöttem, Sonia. Szó sem lehet arról, hogy ott maradj. Mindjárt hat óra. Ha egy
félórán belül elindulsz, tíz körül itthon lehetsz. A vacsorádat beteszem a hűtőbe, és felhívom
Jeremyt, hogy…
– Nem.
– Mit nem? Megparancsolom, hogy azonnal ülj kocsiba!
– És ha nem teszem?
– Akkor nem vagy többé a lányom. Komolyan gondolom, Sonia. A házamba nem teheted
be többé a lábad, és nem megyek el az esküvődre.
– Jeremy nem mondta neked, hogy nem lesz semmiféle esküvő, amelyre el kellene
menned?
Az anyja makacs hallgatása mindent elárult; Jeremy ezek szerint erről sem tett említést.
Gyorsan, mielőtt még megbánná szavait, Sonia folytatta:
– Most tehát már ketten is zsarolni próbáltok. Anya, te engednél a zsarolásnak?
18
– Szó sincs itt semmiféle zsarolásról. Csak tisztázni akartam a tényeket. – Carol Hunter
hangja remegett a visszafojtott indulattól. – Jól gondold meg, mit válaszolsz, gyermekem!
Nem lesz se pénzed, se otthonod, semmid. Én döntöttem, és a döntéseimet nem szoktam
megmásítani.
– Tudom, anya. – Sonia egész világa éppen összeomlani látszott, tudata hátsó zugában
azonban mégis megkönnyebbülést érzett. – Nagyon sajnálom. Tényleg… – A könnyeivel
küzdött.
– Na végre! Elég sokáig tartott, hogy észre térj és bocsánatot kérj anyádtól.
– Nem, mama, félreértettél. Nem akarok bocsánatot kémi. Csak azt akarom mondani,
mennyire sajnálom, hogy így döntöttél, mert én maradok.
A kapcsolat megszakadt, és Sonia is lassan letette a kagylót. Úgy érezte magát, mint a
fuldokló, aki előtt a halála előtti utolsó pillanatban lepereg az egész élete. Ez volt élete
legszörnyűbb pillanata. Nem volt kedve sem enni, sem Sándorral társalogni. Jó lett volna
önkívületbe zuhanni, kilépni mindabból, ami körülveszi. Ám minden hiába, tiszta fejjel kell
végiggondolnia mindazt, ami történt és még történni fog.
Lassan felment az emeletre, a hálószobájába. Leereszkedett egy székre az ablak mellett,
és kibámult, de abból, amit látott, semmi sem hatolt el a tudatáig. Teste szinte megbénult a
megrázkódtatástól, amely az imént érte. Percek teltek el. Akár órák is lehettek volna.
Lépéseket hallott a lépcsőn, majd kopogtattak az ajtón. Sonia úgy érezte, semmi köze
ezekhez a zajokhoz, tehát nem is mozdult. A tükörben látott egy alakot, de az erőfeszítés,
hogy odaforduljon hozzá, túl nagynak tűnt. Ezután két kezet érzett a vállán. Felnézett.
Sándor állt előtte.
– Ilyen nagy a baj? – kérdezte.
A lány némán lehunyta a szemét. Sándor felhúzta magához, s ő, még mindig bénultan,
ott állt előtte mozdulatlanul, közömbösen minden iránt. A férfi átkarolta, és együtt érzőn
magához szorította. Semmi tolakodó nem volt ebben az ölelésben, Soniát inkább arra
emlékeztette, ahogyan egy apa vigasztalja a gyermekét. Érezte a férfiból sugárzó erőt,
visszafogott gyöngédséget, és lassan felengedett.
– Az anyám kitagadott – mondta alig hallhatóan.
Gregusnak hirtelenjében elakadt a lélegzete. Azután együtt érző hangja ott zengett
egészen közel a füléhez.
– Adja meg nekem az édesanyja telefonszámát! Felhívom, és közlöm vele, hogy még ma
elhagyom ezt a házat.
Testének melege erőt adott Soniának. Egyszerre rádöbbent, hogy összeölelkezve áll a
férfival, de emiatt egy pillanatig sem gyötörte bűntudat, mert benne látta egyetlen támaszát.
– Késő! – mondta. – Már nem menne vele semmire. Az anyám nem szokta megmásítani
a döntését.
– Soha sem késő, Sonia. Mesélje el részletesen, mit mondott az anyja! – Az ágyhoz
vezette a lányt, leültette, majd ő is helyet foglalt mellette. Szinte magától értetődően fogta
át a lány vállát, s az ugyanilyen természetesen bújt hozzá. – Meséljen el mindent!
Sonia lassan, szóról szóra elismételte az anyjával folytatott beszélgetést. Amikor végzett,
Sándor csak annyit mondott:
– Felhívom, és utána kiköltözöm. Ezzel minden megoldódik.
Sonia felnézett rá. Szeméből forró könnyek peregtek, és végigfolytak az arcán. Sándor
ujjaival letörölte őket.
– Csak ne sírjon! – kérlelte. – Segítek.
– Tudom. – Sonia különös módon biztonságban érezte magát. Nem töprengett rajta, hogy
vajon miért, csak elfogadta a tényt. Egy vadidegentől több vigaszt és támaszt kap, mint az
anyjától vagy Jeremytől valaha is. Hirtelen megsimogatta a férfi arcát. Sándor lehunyta a
szemét. Megfogta a simogató kezet, és belecsókolt a tenyerébe.
19
Mindez teljesen ártatlannak tűnt. Sonia halkan felsóhajtott, mire Sándor elengedte a
kezét. Ő meg elábrándozva nézte a helyet, ahová a csókot kapta.
– Ez kedves volt magától – mondta. Letörölte az arcáról a könnyeket. – Máris jobban
érzem magam.
– Igazán? Akkor megállapodtunk, hogy felhívom az anyját?
– Igen, legyen szíves. Én is lemegyek, majd feltárcsázom a számot.
– Megígéri, hogy végre eszik valamit, amíg én telefonálok?
– Igen. – Felnézett a férfira. – Hová költözik?
Sándor vállat vont.
– Az új házban éppenséggel már lehet aludni. Az egyik helyiség jóformán kész. Átviszek
magammal egy matracot.
– Jaj, ne! – Soniának nem tetszett az ötlet.
– Mi a baj?
– Ebbe… ebbe nem egyezhetem bele – rebegte.
– Szállodába nem mehetek, mert mindennap itt van dolgom.
– Persze, értem. Erről teljesen megfeledkeztem. Csak éppen nehezen tudom elképzelni…
– Pedig ez az egyetlen megoldás. Az előbb, amikor a vőlegénye rám parancsolt, hogy
költözzem el, csak azért tagadtam meg ezt, mert nem szeretem, ha valaki elő akarja nekem
írni, mit tegyek. Most azonban más a helyzet. Semmiképpen sem szeretném, ha miattam
kerülne sor kenyértörésre maga és az édesanyja között. Ugye, érti?
– Igen, értem. És nagyon köszönöm.
Sándor felállt, és felsegítette Soniát is, de az megbotlott az ágy előtt fekvő szőnyegben,
és nekiesett a férfinak. Mosolyogva pillantott fel az arcára, de attól, amit arról leolvasott,
visszatért a komolysága. A férfi közben lassan magához húzta.
Hogy ezután az ajkuk összetapadt, az olyan magától értetődő volt, mint hogy a nappalt
követi az éjszaka. Ugyanolyan természetesen következett, mint mindaz, ami ezt megelőzte.
Sonia Sándor erős, mégis gyöngéd karjába simult.
Hasonlóképpen természetes volt, hogy leereszkedtek az ágyra, és összebújva simogatták
egymást. Sándor keze finom és könnyű volt. Sonia leírhatatlan örömöt érzett. A férfi hűvös
és feszes bőrű arca az övéhez simult, forró ajka az övét kereste.
Tér és idő összemosódott, és Sonia teljesen feloldódott az eddig ismeretlen örömérzésben
és érzéki bódulatban, amelyet Sándor csókja váltott ki belőle.
A férfi mormolt valamit, amit Sonia nem értett.
– Mit mondtál? – kérdezte a lány mocorogva.
– Ez teljes őrület. Abba kell hagynunk – ismételte meg Sándor.
– Igen… – Soniát egy újabb csók némította el.
Végül Sándor egész testében remegve eltolta magától a lányt.
– Most már elég – mondta rekedten. Felült az ágy szélén, és megdörzsölte az arcát. Sonia
hamar kijózanodott. Maga is felült, és megigazította a blúzát. Azután felállt, és a tükörhöz
lépett. Töprengve megfésülködött, majd a férfihoz fordult, aki még mindig szinte
zavarodottan ült az ágyon.
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha ezt elfelejtjük – mondta bizonytalanul Sonia.
Úgy látszott, Sándor csak most tért magához. A lányra nézett.
– Felejtsük el? Persze, milyen egyszerű! Jól van, gyere, menjünk telefonálni, mielőtt
visszavonom, amit ígértem.
Kiment a szobából, otthagyva Soniát a tükör előtt. A lány gyorsan letette a fésűt, és
követte.
A férfi hagyott neki helyet, hogy tárcsázhasson. Amikor a telefon kicsengett, Sándor
átvette a kagylót. Sonia feszülten, kiszáradt torokkal állt mellette. A telefon csak csengett,
csengett…
20
Sándor felnézett.
– Nem veszik fel.
– Pedig valakinek… – Sonia az ajkába harapott, amikor Sándor felemelt kézzel jelezte,
hogy valami történt.
– Halló? Mrs. Hunterrel beszélek? Vagy úgy. Meg tudná mondani, mikor jön haza?
Csak a házvezetőnő, Mrs. Jessup lehet. Sonia kivette a férfi kezéből a kagylót.
– Mrs. Jessup? Én vagyok az, Sonia. Anyám elment már?
A házvezetőnő teljesen magánkívül volt.
– Jaj, Sonia kisasszony, nem is tudom, mit mondjak! – Már-már elsírta magát. – Az
édesanyja borzasztó állapotban volt, amikor elment. Ilyennek még sohasem láttam. Tudom,
nem rám tartozik, de minden olyan rémes, amióta maga ma reggel elutazott…
Sonia türelmesen végighallgatta. Jó viszonyban volt a rokonszenves, szorgalmas Mrs.
Jessuppal, aki valószínűleg csak a jó fizetség miatt maradt meg a mindenben hibát találó, a
kákán is csomót kereső Carol Hunter házában. Tisztában volt vele, milyen nehezére esett
időnként Mrs. Jessupnak, hogy féken tartsa a nyelvét, de mást nem tehetett: az idős
asszonynak támogatnia kell beteg édesanyját, nem mondhat le ekkora jövedelemről. Soniát
őszintén furdalta a lelkiismeret, amiért ő az oka Mrs. Jessup bánatának.
– …és amikor elment, szidta magát, mint a bokrot, Sonia kisasszony.
– Sejtem, Mrs. Jessup. Kérem, ne izgassa fel magát ennyire! Mit mondott az anyám,
mikor megy haza?
– Éjfél körül. Azt mondta, feküdjek le nyugodtan, nem kell megvárnom. Meg azt is, hogy
ha maga telefonál, egyszerűen tegyem le a kagylót.
– Te jó ég! Akkor ne is említse neki, hogy kerestem, Mrs. Jessup. Én sem árulom el. Éjfél
tájban megpróbálom elérni.
– Attól tartok, nem lesz sok értelme, Sonia kisasszony. Az édesanyja a végsőkig elszánt.
Sonia felsóhajtott.
– Tudom. Akkor is megpróbálom. Köszönöm, Mrs. Jessup, és jó éjszakát! – Letette a
kagylót. – Később újra próbálkozunk – közölte Sándorral. – Anyám éjfél körül ér haza. – A
férfi szemébe nézett. – Hogy fogom kibírni ezt a hat órát?
– Van valami elképzelésed?
– Nem is tudom. Talán körülnézek a környéken. Képtelen vagyok tétlenül itt ülni és
várakozni. – Tehetetlenül vállat vont. – Minden a lehető legrosszabbul alakult, és ez egyedül
az én hibám.
– Butaság! – Sándor durván, szinte dühösen rázta meg a vállánál fogva. – Ne is mondj
ilyet! Ne tegyél magadnak szemrehányásokat, hallod! Nem a te hibád, ellenkezőleg, te
cselekedtél helyesen!
A férfi hevessége megijesztette Soniát, de legalább kirángatta az önsajnálatból.
– Igazad van. Nem az én hibám. – A szeme felvillant. – Az ördögbe valamenynyiükkel!
Ma este jól akarom érezni magam. – Legfeljebb felteszem a koronát főben járó vétkeimre,
gondolta. Sándorhoz fordult. – Van kedved velem tartani?
– Nem rossz ötlet – állt rá a férfi mosolyogva. – Szívesen.
Egy kis vidéki szállodához közeledtek.

– Éhes vagyok – mondta Sándor. – Hát te?
– Én is.
A férfi ügyesen bekormányozta a kocsit két parkoló jármű közé, és leállította a motort.
– Szerintem most rád fér egy kis kikapcsolódás. Ráérsz rágódni, ha hazamegyünk. Addig
csapunk egy görbe estét. Benne vagy?
21
Sonia bólintott. Ha hazamegyünk, mondta a férfi. Mintha magától értetődő volna, hogy
közös az otthonuk. Olyan mélyen merült bele gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor
Sándor kiszállt mellőle. Arra ocsúdott fel, hogy a férfi kinyitja neki a kocsi ajtaját.
– Mehetünk?
– Igen.
Sonia kiszállt, Sándor pedig bezárta a kocsi ajtaját. Másodpercekig csak álltak egymás
mellett. Sonia érezte a férfiból áradó erőt, és olyan jóleső meleg érzés fogta el, mint azelőtt
még soha.
Azután Sándor finoman megsimogatta a karját.
– Gyerünk!
Együtt léptek be a fényesen kivilágított hallba, ahol emberek beszélgettek, járkáltak vagy
egyszerűen csak fotelben ücsörögtek. A háttérben halk zene szólt.
– Táncolni is lehet itt – közölte Sándor. – Ha van kedved, vacsora után a táncparkettre is
kimerészkedhetünk.
Sonia lelkesen bólogatott. Miért is ne? – gondolta. Már felégetett maga mögött néhány
hidat, ahogy mondani szokás. Egy-kettő még belefér.
Az étel kitűnő volt. Vacsora közben semleges témákról beszélgettek. Sándor a londoni
életéről, ottani ismerőseiről mesélt. Jó társalgó, szellemes és tájékozott. Sonia többször is
önfeledten felkacagott, és teljesen elfeledkezett arról, miért is van ott.
Vacsora után átültek a bárba, és egy csendes sarokból figyelték a táncoló párokat. A
zenekar keringőt játszott.
– Táncolunk? – kérdezte egyszer csak Sándor.
– Igen, nagyon szívesen.
Sonia biztosra vette, hogy Sándor nem mozog olyan jól, mint Jeremy, aki született
táncos. Sándor Jeremyhez képest kemény kötésű férfi, de valószínűleg jobban ért a
házépítéshez, mint a tánchoz. Sebaj, gondolta, azért élvezni fogja, és úgyis csak egy számot
táncolnak.
Nem így lett. Amikor a férfi a karjába vette, Sonia megint ugyanazt a különös izgalmat
érezte. Teste felvillanyozódott. Úgy mozogtak a népes táncparketten, mintha csak az övék
lenne. A gyakorlat hiányát Sándor beleérző képességével és ritmusérzékével pótolta.
A keringőnek vége lett. Bár nem állapodtak meg benne, a parketten maradtak. A
következő tánc az előzőnek éppen az ellenkezője volt: egy forró rockritmus. Mindketten
felnevettek, és úgy vetették bele magukat a táncba, mintha hetek óta együtt gyakoroltak
volna.
A következő számokat sem hagyták ki. Egy idő után Sonia már levegő után kapkodott.
– Egyelőre elég lesz. Leülhetnénk egy kicsit.
Sándor készségesen vezette vissza a helyükre, és hozott neki egy vodka-martinit. Azután
pihentek és a párokat nézték.
Tizenegy óra felé járt, amikor egy szamba után ismét letelepedtek az asztalukhoz. Sándor
Soniára pillantott.
– Lassan indulnunk kell, ha éjfélre otthon akarunk lenni.
Sonia meglepetten nézett fel. Minden időérzékét elveszítette. Hirtelen az sem jutott
eszébe, miért kellene éjfélre hazaérnie.
– Persze, persze – mormolta. – De egy búcsútáncra még van időnk, ugye?
– Ahogy akarod.
A zenekar játszani kezdett, ők pedig felálltak. Minden úgy történt, mint az első táncnál,
és most mégis más volt. A férfi szorosan magához szorította Soniát, ajka a hajához ért.
Testük egy ütemre mozgott. Felizzott bennük a tűz, érzékeikkel mindinkább egymás felé
fordultak.
22
Sonia azt kívánta magában, bárcsak ne érne véget soha ez a keringő. Még életében nem
érezte magát ilyen nagyszerűen egy férfi karjában. Azután a zene elhallgatott – micsoda
kegyetlenség!
– Vége, most már tényleg mennünk kell – mondta szinte mentegetőzve Sándor.
Amikor kiléptek, Sonia megborzongott a hűvös levegőtől. Megbotlott, és Sándor elkapta
a karját, majd megfogta a kezét. A hold nem volt látható az égen, csak a csillagok ragyogtak.
Mihelyt a fényesen kivilágított szálloda környékét elhagyták, sötét éjszaka vette körül őket.
A kocsihoz érve Sonia megvárta, amíg a férfi kinyitja neki az ajtót.
– Hadd köszönjem meg neked ezt a csodálatos estét! – mondta.
A zár kattant. Sándor kihúzta a kulcsot a zárból, zsebre vágta, és kezét Sonia karjára tette.
Arca csak homályos szürke foltnak látszott az éj sötétjében, ám annál erősebben érzékelte
Sonia a férfi testi közelségét.
– Én is köszönettel tartozom neked, hiszen te tetted olyan széppé ezt az estét – válaszolta
Sándor.
A lány fölé hajolt, és lágyan megcsókolta. Keze lassan hátrább csúszott, amíg magához
nem ölelte. A gyöngéd csók egyre jobban felforrósodott, és Sonia már attól tartott, mindjárt
lángra kap. Fájdalmas vágyakozás töltötte el. Karjával átkulcsolta a férfi nyakát, és
viszonozta a lázas ölelést. Körülöttük megszűnt a világ. Nem értették, mi történik velük, de
nem is kutatták az okát.
Egyszer csak Sándor kibontakozott az ölelésből. Egész testében remegett.
– Bocsáss meg!
Halkan beszélt, a hangja olyan volt, mint akit nagy megrázkódtatás ért. Sonia
megsimogatta az arcát.
– Nincs mit megbocsátanom – mormolta.
– Kívánlak – súgta rekedten Sándor a lány fülébe. – Elmondhatatlanul kívánlak… De ezt
nyilván tudod, ugye?
– Hogyne. – A választ alig lehetett hallani.
– Én azonban megígértem valamit, és az ígéreteimet meg szoktam tartani. Ne hagyd,
hogy túl közel kerüljek hozzád! – Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Szállj be, kérlek!
A lány beült a kocsiba. Amikor Sándor is elfoglalta a helyét a kormány mögött, egymásra
néztek.
– Legalább egyikünknek erősnek kell maradnia – mondta Sándor, és mélyet sóhajtott. –
Valószínűleg én leszek az.
Bedugta az indítókulcsot, de mielőtt elfordíthatta volna, Sonia elkapta a kezét.
– Várj!
– Nem. Mennünk kell. Légy szíves, vedd el a kezed!
– Nem!
A férfi azonban a másik kezével eltolta Soniáét.
– De igen! Sejtelmed sincs, mit váltasz ki belőlem ezzel. Vagy igen?
– Talán igen. – Sonia felnevetett, de nevetése egy idő után zokogásba fulladt, mert
rádöbbent, milyen helytelenül viselkedett. Hogyan is mehetett el szórakozni úgyszólván az
esküvője előestéjén egy idegen férfival? Már csak egy hét, és új élet vár rá Jeremy oldalán,
bár ez, a délutáni jelenet után, eléggé kérdésessé vált. Igaz, hogy Jeremy akkor nagyon fel
volt dúlva, és egy közönséges veszekedés miatt még nem maradhat el az esküvő, különösen
nem az övék, amelyet már a sajtó is beharangozott.
Mint a lapokban olvasható volt, az örökösök egybekelésével egyesül a Redmayne
Productions és a Zesty-Cola, a két híres családi vállalkozás, és Sonia nagyon is élénken
emlékezett rá, hogyan vették őket körül a fotósok, bárhol bukkantak is fel Jeremyvel. Az
esküvő az év egyik nagy eseményének ígérkezett.
23
Sonia ekkor értette meg, hogy anyjának és Jeremynek bizonyos fokig igaza van. Az
újságírók azonnal rá fogják vetni magukat a történtekre, és botránnyá fogják dagasztani.
Hirtelen rájött, milyen felelőtlenül, milyen ostobán viselkedett.
– Ne sírj! Nem bírom elviselni a könnyeket.
– Mindjárt abbahagyom. Csak az jutott az eszembe, milyen bolond voltam. Most már
tényleg mennünk kell.
Sándor nyomban beindította a motort. Útközben mindketten hallgattak. Sonia kínzó
gondolataiba merült, Sándor a vezetésre összpontosított. A lány siralmasan érezte magát.
Bárcsak otthon maradt volna! Vagy inkább egyedül vágott volna neki a környéknek! Most
már késő. Elhatározta, a továbbiakban vigyázni fog, nehogy még közelebb kerüljenek
egymáshoz.
Soniának nem voltak illúziói: Sándor úgy viselkedett vele, mint egy kiéhezett vad. Erről
kétszer is bizonyságot tett, pedig már egy alkalom is sok volt. Az órájára pillantott. Mindjárt
tizenkettő! Úgy látszik, elhagyta a szerencséje. Ha az anyja már lefeküdt…
– Messze vagyunk még?
– Már csak hat kilométer. Nemsokára otthon leszünk.
Az autó egyre lassabban haladt, és Sonia rémülten nézett Sándorra.
– Mi történt?
A férfi az üzemanyagjelzőre mutatott. Nullán állt.
– Te jó ég! – kiáltott fel Sonia.– Elfelejtettünk tankolni!
– Én felejtettem el – helyesbített Sándor. – Nekem kellett volna gondolnom rá.
– Mennyi van még hátra?
Sándor az út szélére irányította és leállította a kocsit.
– Már csak három kilométer. Gyalog kell mennünk.
– Az még egy félóra! Pedig mindjárt éjfél!
– Éppen ez az. Minél előbb nekivágunk, annál előbb érünk haza. A kocsiért majd eljövök
holnap. A garázsban van tartaléknak egy kanna benzinem.
– Az anyám… – kezdte Sonia.
– Tudom – fojtotta bele a szót keményen Sándor. – Szállj ki, hogy bezárhassam a kocsit!
Sonia kiugrott, becsapta maga mögött az ajtót, és elindult, meg sem várva Sándort. Szinte
már futott, amennyire magas sarkú cipője engedte. A férfi utolérte, és karon fogta.
– Még kitöröd a nyakad – figyelmeztette.
– Ha az anyám már lefeküdt, nem fogja felvenni a telefont. Sohasem szokta.
– Akkor reménykedjünk, hogy még nincs ágyban.
Sándor nagyobb léptekkel haladt, és Sonia kezdett kifulladni.
– Menj előre – kérte a férfit –, megadom a számot.
– És hagyjalak itt a sötét országúton? Minek nézel engem?
– Egy lélek sem jár erre, és…
– Ha beszélsz, végképp kifogysz a szuflából. – Sándor kézen fogta a lányt. – Segítek. Ha
túl későn érünk haza, holnap reggel hívom fel az édesanyádat.
– Nem ismered őt – ellenkezett Sonia.
Nemsokára Sonia szúrást érzett az oldalában.
Gyűlölte Sándort, haragudott rá, mintha ő lenne az oka mindennek. Elhúzta a kezét, és a
sajgó pontra szorította. Sándor lassított.
– Mi a baj?
– Szúr az oldalam. Nekem nincs olyan hosszú lábam, mint neked.
– Bújj ki a cipődből, és gyere mezítláb! Az út teljesen sima. Ez a cipő nem távgyaloglásra
való. Nem csoda, hogy nem tudsz rendesen menni benne.
A hangja türelmetlen és barátságtalan lett.
Sonia lehúzta a cipőjét, és úgy ment tovább.
24
– Az ördögbe! – dörmögte magában. Azon rágódott, mikor lesz már vége ennek a
rémálomnak.
Pedig az még éppen csak elkezdődött.
A telefont sokáig nem vették fel. Sonia látta maga előtt az anyját, amint már félálomban
fekszik az ágyában; miután minden este bevesz két altatótablettát, az nyilván megtette már
a hatását. Húsz perccel múlt éjfél.
Sándor a lányra nézett.
– Nincs szerencsénk.
Sonia kétségbeesetten széttárta a karját.
– Akkor holnap reggel kell újra próbálkoznunk – mondta, de ekkor Sándor felemelte a
kezét.
– Halló? – szólt bele a kagylóba. – Vagy úgy. Mrs. Hunter otthon van, kérem?
Sonia egészen közel állt Sándorhoz, aki most feléje fordította a kagylót. Egy férfi volt a
vonal túlsó végén.
– Kivel beszélek?
Sonia felismerte a hangot, és villámgyorsan átvette a kagylót.
– Donald? Itt Sonia. Anyám ott van?
– Sonia? Az előbb mintha egy férfihangot hallottam volna. Igen, várj egy pillanatig!
Édesanyád a konyhában van. Szólok neki.
A kagylót a telefon mellé tette, Sonia pedig a mikrofont letakarva odaszólt Sándornak:
– Megismertem a hangját. Ez anyám egyik üzletfele. Anyám nem fogja letenni a kagylót,
amíg Donald hallótávolságban van.
Ekkor vette fel Carol Hunter a telefont. Hangja nagyon hűvös volt, de legalább nem
fagyos. Sonia ebből arra következtetett, hogy Donald a közelben van, és ő azon imádkozott,
hogy maradjon is ott.
– Te vagy az, Sonia? Elég későn hívsz.
– Ne haragudj, anya, kérlek, hallgass meg! Az a férfi, Sándor, máshol alszik ma.
– Miért mondod ezt nekem, drágám? – Egy kívülálló számára ez teljesen közömbösnek
hangzott. Az anyja ravasz, nagyon ravasz.
– Emlékszel, anya, mit mondtál délután? De egyedül fogom tölteni az éjszakát, és
nemcsak ma, hanem a továbbiakban is.
– Értem. Nos, elég érdekes. De nézd, drágám, itt van nálam néhány barátunk, és most
igazán nem érek rá veled beszélgetni.
– Anya, ne tedd le, kérlek! – könyörgött Sonia.
– Nem fogom, drágám. De tényleg be kell fejeznünk. Hívj fel holnap reggel!
– Hánykor?
– Mondjuk, kilenckor.
– És akkor mindent megbeszélünk?
– Hogyne! Jó éjszakát, drágám! – Ezzel letette a kagylót.
Sonia még egy ideig szorongatta a kagylót, majd ő is letette. Semmit sem sikerült
tisztázni, az égvilágon semmit. Most várhat reggelig, és tudta, hogy így legfeljebb egy kis
időt nyert. Ezt is csak azért, mert Donald éppen ott van.
Sonia Sándorhoz fordult.
– Azt mondta, hívjam fel reggel.
– Csak ennyit?
– Tulajdonképpen csak ennyit.
– De legalább nem tette le azonnal – vigasztalta a férfi.
– Igaz, de kizárólag azért, mert nem volt egyedül.
25
– Ugyan, gondold csak végig! Ha valóban meg akarná szakítani veled a kapcsolatot,
mindenképpen leteszi a kagylót, mert Donald amúgy is hamarosan tudomást szerezne a
dologról.
Sonia belátta, hogy Sándornak igaza van. Ez némi reményt csillantott fel előtte.
– Látod, ez eszembe sem jutott. Jobb, mint a semmi.
– Gyere, menjünk ki a konyhába! Iszunk egy kávét.
– Rám fér.
– Azután pedig elmegyek.
– Jó.
Sonia kiment a konyhába, Sándor és a két kutya követte. A férfi kinyitotta a hátsó ajtót,
és kieresztette az állatokat, a lány meg közben feltette a kannát a tűzre. Megint kettesben
maradtak, és ő szorongva gondolta végig mindazt, ami aznap köztük történt. Sándor azt
mondta, hogy kívánja, de ezt szavak nélkül is régen tudta már, és teste válaszolt erre a
vágyra.
Igyekezett távolságot tartani, miközben elkészítette a kávét, elővette a csészéket, és az
asztalra készítette a cukrot meg a tejet. Attól tartott, a férfi mindjárt kinyújtja utána a kezét.
Sándor hűvös tekintettel figyelte, de a szája körül mosoly játszott, mintha kitalálta volna,
mi jár a fejében.
– Köszönöm! – Elvette Soniától a csészét.
– Elkészítem holnap a reggelidet – ajánlkozott a lány. – Hány órára kéred?
– Én már hétkor talpon vagyok.
– Jaj! – A lány csalódott volt. Sándor felnevetett.
– Túl korai? Semmi baj. Van kulcsom, majd halkan jövök be. Rengeteg munka vár rám,
és az embereim már nyolckor kezdenek.
– Egész nap dolgozol? – Sonia igenlő válaszban reménykedett.
– Szombaton csak délelőtt – felelte Sándor –, utána pedig elhozom a kocsit.
– És mit csinálsz délután?
– Mihez volna kedved?
Sonia hevesen megrázta a fejét.
– Nem, a legjobb, ha… – Elhallgatott, mert a férfi arckifejezése megváltozott.
– …ha nem látjuk egymást? Úgy gondolod?
– Valahogy úgy. Te is tudod, miért.
– Van róla némi fogalmam. Mint ahogy arról is, mennyire össze vagy most zavarodva.
– Ez igaz – ismerte el Sonia szárazon.
A férfi felállt, és tett néhány lépést. Sonia hátrálni kezdett előle. Sándor azonnal megállt.
– Ennyire félsz tőlem?
– Nem, dehogy! – A lány nevetni próbált, de az eredmény elég szánalmasra sikeredett.
– Hadd áruljak el neked valamit, Sonia! – kezdte Sándor metsző hangon. – Nem szoktam
nőket megerőszakolni. Férfi vagyok, s ennek megfelelők a szükségleteim, de még soha nem
tettem magamévá nőt erőszakkal, és ilyesmi nem is áll szándékomban.
Az utolsó szavakat már nyugodtabban ejtette ki, ám annál hatásosabbak voltak. Sonia
megremegett. Elképzelte, milyen szerető lehet Sándor. Biztosan nincs is szüksége
erőszakra.
Összetalálkozott a tekintetük, és ismét fellángolt bennük a tűz. Sonia szíve vadul
kalapálni kezdett.
Sándor megitta a kávéját, és a mosogatóhoz ment, hogy beletegye a csészéjét.
– Most felmegyek a holmimért, amelyre az éjszaka szükségem lehet, s itt sem vagyok
már.
– Jó. – Ennél többet Sonia nem volt képes kinyögni. Énjének józanabbik fele azt akarta,
hogy a férfi távozzon, a másik azonban titokban abban reménykedett, hátha mégis marad.
26
Sándor kiment, Sonia pedig nekiállt a mosogatásnak. Hallgatta, hogyan dobognak feje
fölött a férfi léptei, hogyan fütyörészik magában, és hogy lekösse magát, kikészítette az
asztalra a reggeli edényeket. Hamarosan magára marad, és végre lesz ideje átgondolni az
ügyeit. Addig azonban nem, amíg…
– Elkészültem, Sonia! – Sándor egy nagy utazótáskával és néhány takaróval a kezében
az ajtó mellett állt. – Van nálam kulcs.
– Jó éjszakát és szép álmokat!
– Szerencsére mindig szépeket álmodom, és neked is azt kívánom.
– Nekem biztosan nem lesz ilyen szerencsém – válaszolta Sonia mereven.
– Ha ébren forgolódsz az ágyban, és le akarod kötni magad, azt ajánlom, gondold át,
valóban szereted-e Jeremy Redmayne-t és tényleg hozzá akarsz-e menni.
Már el is tűnt, mielőtt Sonia megkérdezhette volna, mit ért ezen. Az ajtó becsapódott,
Sonia pedig egyedül maradt. Beengedte a kutyákat az előszobába, leoltotta a villanyt,
megbizonyosodott róla, hogy a konyhában mindent elzárt, majd lassan felment az emeletre.
Valahol a házban egy óra kettőt ütött. Sonia ébren feküdt az ágyban. Gondolatai az előző
év eseményei körül forogtak. A boldog és boldogtalan órák emlékei váltották egymást.
Végül nem bírta tovább, felült. Lázasnak érezte magát, homloka tüzelt, a szája kiszáradt.
Ráadásul fülében ott visszhangzott Sándor minden szava: gondold át, valóban szereted-e
Jeremy Redmayne-t… Gondold át… Gondold át…
– Azt teszem – mondta hangosan.
Hiába volt minden. Sonia lement a konyhába, tejet melegített, és bögréjével leült az
asztalhoz. Kirázta a hideg, annyira felkavarta az igazság, amelyre rádöbbent.
Az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét éjszakába. Valahol arrafelé Sándor alszik egy üres
házban, a földön, hálózsákban, őmiatta. Kész őrület! Lehetetlen, hogy valaki egyik
pillanatról a másikra kiábrándul valakiből. Főleg nem abból a férfiból, akivel egy hét múlva
készül frigyre lépni. És csak azért, mert találkozott egy másikkal.
A nyomás, amely heteken keresztül Soniára nehezedett, megtette a magáét.

Amikor másnap reggel egy lidércnyomásos éjszaka után felriadt, egész teste lázban égett.
Arra ébredt, hogy valaki odalenn kinyitotta az ajtót, és ösztönösen felkelt, hogy elkészítse
Sándornak a beígért reggelit. Ám mielőtt még az ajtóig jutott volna, egyszerűen összeesett.
Hallotta, hogy Sándor a nevén szólítja, de képtelen volt válaszolni. A következő pillanatban
a férfi léptei már a lépcsőn dobogtak. Hamarosan ott termett mellette, felemelte, és
visszafektette az ágyba. Hűvös keze a homlokára simult.
– Lázad van – állapította meg. – Maradj ágyban, mindjárt jövök.
Kiment. Sonia nyomorúságosan érezte magát, mint akinek ütött az utolsó órája. Még ezt
sem tartotta kizártnak.
Ekkor egy hűvös, gyöngéd kéz ért hozzá. Felnyögött, amikor Sándor nedves kendővel
óvatosan megtörölgette az arcát és a nyakát.
– Hívok orvost – mondta a férfi. – Érted, amit mondok?
– Igen – suttogta a lány. – De nem…
– Psszt! Ne erőltesd meg magad. Beteg vagy.
– Igen, de telefo…
– Majd később. Alig múlt hét óra. Még ráérsz.
– Szomjas vagyok.
– Hozok vizet.
Sándor lement. Előzőleg betakarta Soniát egy paplannal, de az lelökte magáról, mert túl
nehéznek találta.
Telt-múlt az idő. Sonia nem tudta, percek vagy órák teltek-e el, mire Sándor visszajött.
27
– Felhívtam az orvost. Azonnal idejön. És most idd meg ezt.

Feltámasztotta a lány fejét, és megitatta, utána betakarta, és leült az ágy szélére. Megfogta
és simogatni kezdte a kezét.
– Hamar talpra fogsz állni – vigasztalta. – Majd én ápollak.
Sonia halványan elmosolyodott.
– Kedves tőled.
– Hunyd be a szemed, és pihenj. Melletted maradok, amíg az orvos ide nem ér.
– És a munkád?
– Az várhat, emiatt ne aggódj.
Sonia valószínűleg könnyű álomba merült, mert egyszer csak arra ébredt, hogy nem érzi
már Sándor kezének szorítását. Amikor kinyitotta a szemét, még éppen látta a távozó férfi
hátát. Szerette volna megkérni, hogy maradjon, mert a jelenlétében biztonságban érzi magát,
de nem volt hozzá ereje.
Hangokat hallott odakintről, majd megjelent Sándor és egy ismeretlen férfi. A következő
percek összemosódtak az emlékezetében, csak kezek és hangok maradtak meg a fejében,
finom kezek és barátságos hangok, azután megint magára hagyták szendergésében.
– Elment – hallotta Sándor hangját. – Most pedig beveszed ezeket a tablettákat.
– Megmaradok? – kérdezte panaszos hangon, de Sándor úgy nevetett erre, mintha a
legjobb viccet hallotta volna.
– Talán meg. Vírusfertőzést kaptál, és azért döntött le így a lábadról, mert teljesen
kimerültél. Ha egy kicsit ágyban maradsz, gyorsan rendbe jössz. Tessék, a gyógyszered. Az
orvos holnap megint benéz.
– Rendes tőle. – Sonia fintorogva nyelte le a két pirulát. Azután kimerülten visszadőlt a
párnájára. – Később fel kell hívnom…
– Szó sem lehet róla. Én fogom felhívni. Megértetted?
– De…
Sándor az ujjával zárta le a lány ajkait.
– Nincs vita. Az orvos rám bízott, úgyhogy nem mozdulhatsz az ágyból, legfeljebb a
fürdőszobába mehetsz ki.
– De… – Sonia szeme könnybe lábadt.
– Tekintsd parancsnak. Nem ennél valamit?
– Köszönöm, most nem.
– Jó, akkor én megreggelizem, és megfuttatom a kutyákat.
Kiment. Nemsokára Sonia meghallotta lentről az ismerős zajokat: tányérzörgést,
ajtócsapódást, a vízforraló sípolását. Lassan visszasüllyedt az álmok világába.
Amikor ismét felébredt, minden csendes volt körülötte. Csak nénikéjének ébresztőórája
ketyegett az ágya mellett. Fél tizenegy volt. Sonia rémülten ült fel. Sándor elment, és
elfelejtett telefonálni. Most pedig már késő, végképp elmulasztotta az utolsó esélyt. Zihálva
és izgatottan tápászkodott fel, minden egyes mozdulat végtelen erőfeszítésébe került. Tagjai
ólomsúlyúak voltak, szeme előtt forgott a világ. Akkor is le kell jutnia a földszintre, hogy
felhívja az anyját! Végre elérte az ajtót. Pihent egy kicsit, megvárta, amíg a tárgyak a
szobában abbahagyják a forgást. Csak azután mert nekivágni a lépcsőnek. Leült a legfelső
lépcsőfokra, és úgy csúszott lefelé, fokról fokra.
Lent ült Domino és Fynn. A két kutya halkan nyüszített.
– Mit művelsz ott, az ég szerelmére? – Sándor hangja ostorcsattanásként érte. A
következő pillanatban a férfi már ott állt előtte, és a karjára vette.
– Annyira… annyira megijesztettél – hebegte a lány.
– Te ijesztettél meg engem – vetette a szemére Sándor. – Megmondtam, hogy maradj
ágyban.
– Tudom. De a telefon…
28
– Már régen elintéztem. Most pedig nyomás a takaró alá! Még szerencse, hogy éppen
teát akartam főzni magamnak. – Felvitte a lányt a hálószobába, és leültette az ágyra. –
Feküdj le, és maradj végre nyugton! Néhány perc, és itt vagyok.
Sonia engedelmesen becsúszott a paplan alá, és várt. Mást nem is tehetett. Az iménti
kirándulás minden erejét felemésztette.
Nemsokára Sándor két bögrét hozott, letette az asztalra, majd segített Soniának felülni.
– Rossz kislány vagy – pirongatta meg ismét.
– Igazad van – adta meg magát Sonia. – Igazán sajnálom.
– Ez a legkevesebb. – Azután elmosolyodott. – Még szerencse, hogy éppen jókor értem
haza. Tessék, ezt idd meg, itt van hozzá az esedékes tabletta. Jól van, és akkor most
következik a beszámoló. Kilenckor felhívtam az édesanyádat. Szólni akartam neked, de
olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni.
– Mit mondott? – kérdezte szorongva Sonia.
– Közöltem vele, hogy beteg vagy, és hogy ez elsősorban az aggódásodnak és az
elviselhetetlen feszültségednek tudható be…
– Hogy mondhattál ilyet! – Sonia riadtan nézett a férfira.
– Miért ne mondhattam volna! Ez nem tetszett ugyan neki, de végighallgatott.
– És?
– Azt mondta, lehet, hogy mégis tévedett.
– Ezt nem hiszem. – Az anyám sohasem téved, gondolta Sonia. Soha! Neki mindig igaza
van. Mindig és mindenben, minden körülmények között. Sándor valószínűleg nem jól
értette, amit mondott, csak ez lehet a magyarázat.
– Akár hiszed, akár nem, ez az igazság – bizonygatta Sándor. – Ide is jön, hogy beszéljen
veled.
– Mikor?
– Ma.
– Jaj ne!
– Hát nem ezt akartad?
Sonia erre nem tudott mit felelni. A fejében összevissza kavarogtak a gondolatok. Túl
sok minden történt huszonnégy óra leforgása alatt.
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be végül Sonia. – Nagyon erős egyéniség, és nem
tudom, képes leszek-e szembeszállni vele.
– De hát én itt leszek melletted!
Sokra megyek vele, gondolta Sonia, de hangosan nem mondta ki. Mint ahogyan azt sem,
mire jött rá előző éjjel: mármint hogy nem is szereti Jeremyt.
– Eleget tettél már eddig is értem – szabadkozott a lány. – Nem akarlak tovább terhelni
a magánéletem rendezésével. Nem volna tisztességes.
– Miért, nem ülök már úgyis nyakig benne?
– Csak mert olyan meggondolatlan voltam… – Elakadt a szava. Sándor tekintete folyton
rajta nyugodott, ő pedig reszketni kezdett. A férfi megfogta a karját, és közelebb húzta
magához. – Sándor… – kezdte Sonia újra.
– Tessék?
Sándor arca szinte hozzásimult az övéhez.
– Semmi értelme – hebegte. – Te… Mi… Jobb, ha nem…
– Mi nem? Ha nem érünk egymáshoz? Mert abban a pillanatban más emberekké válunk?
– A hangja simogatóan lágy volt. – El tudod képzelni, mi zajlik bennem, amikor hozzád
érek? Veled is ugyanaz történik?
– Igen – hangzott az alig hallható válasz.
– Es mégis hozzá akarsz menni Jeremyhez?
29
– Nem. Ezt is meg akarom mondani anyámnak: Ez lesz életem legnehezebb pillanata, de
túl kell esnem rajta. Te nyitottad fel a szemem, mégsem… még sincs értelme.
– Minek nincs értelme?
– Annak, amit csinálunk. Ez csak testi vonzalom.
– Komolyan azt hiszed, Sonia?
– Igen. Nem lehet másként, Sándor. Nem lehet egyik pillanatban kiszeretni valakiből, a
következőben pedig beleszeretni egy másikba.
– Szerelmes voltál Jeremybe?
Sonia hallgatott. Sándor közben odahajolt hozzá, és megcsókolta.
– El fogod kapni a betegséget – tiltakozott erőtlenül a lány.
– Miért kapnám el? – Sándor mindössze ennyit mondott, majd ajkuk ismét vad
szenvedéllyel tapadt össze. Sonia olyan erővel szorította magához a férfit, amilyenről nem
is sejtette, hogy megvan benne, miközben az növekvő izgalomban ölelte és simogatta.
Néhány örökkévalóságnak tetsző perc után Sándor finoman eltolta magától, és a szemébe
nézett.
– Borzasztóan kívánlak – mondta. – Annyira, hogy semmi más nem számít. – Hangja
elfúlt, remegő kézzel simogatta Sonia arcát. – Még egyetlen nő sem ébresztett bennem olyan
vágyat, mint te.
Sonia teste is izzott a vágytól.
– De várni fogunk – folytatta Sándor –, amíg édesanyáddal nem beszéltünk. Amíg

hivatalos nem lesz a szakításod.
– És azután? – sürgette a lány a folytatást, jóllehet sejtette, mi következik.
– Azután fel fogom tenni neked a kérdést, hozzám jössz-e feleségül – mondta nyugodtan.
Két tenyere a lány arcára simult. – Szeretlek, Sonia!
– Én is szeretlek – suttogta a lány. – Azt hiszem, már a megismerkedésünk pillanatában
beléd szerettem.
– Még ha torzsalkodtunk is?
– Éppen ezért.
– Mostantól fogva mindkettőnknek erősnek kell lennünk. Jeremy soha nem volt a
szeretőd, ha jól sejtem, ugye?
– Nem volt.
Sándor fellélegzett.
– Tudtam. Attól fogva tudtam, hogy megláttam azt az embert.
– Miből?
A férfi vállat vont.
– Erre nem tudnék válaszolni. Egyszerűen csak tudtam. Téged nem neki szánt a sors. Ez
most nagyon elbizakodottan hangzik?
– Nem. Lehet, hogy igazad van. És most hadd áruljak el még valamit: sokkal jobban
érzem magam. Megéheztem.
Sándor harsányan felkacagott.
– Akkor fel kell kötnöm a szakácskötényt.
– De mi van a munkásaiddal?
A férfi meglepetten nézett rá.
– Mi volna? Dolgoznak. Légy nyugodt, nincs rám szükségük. – Elmosolyodott. – És
miután megebédeltünk, megbeszéljük, hogyan hozzuk leendő anyósom tudomására a nagy
újságot.
Sonia minden félelme egyszerre elpárolgott. S ő még tartott Jeremytől? Meg az anyjától?
Boldogan felnevetett.
– Ne maradj távol túl sokáig, hiányzol, amikor nem vagy mellettem.
30
A férfi gyöngéden megsimogatta a fejét.

– Igyekezni fogok. – Azzal felállt, és lement a konyhába.
Sonia visszahanyatlott a párnájára. Mindketten megőrültünk, gondolta, de erről az
őrületről a világ minden kincséért sem mondanék le. Szerelmes vagyok, és viszontszeretnek.
Csak most döbbent rá, mennyire sivár volt a Jeremyvel való viszonya. Lehunyt szemmel
is világosan látta maga előtt Sándor arcát. Végre megtanulta, mit jelent a boldogság.
Sándor rántottát és pirítóst hozott fel neki. S ő ezt ünnepi lakomának érezte, mert a
szeretett férfi készítette, és jó étvággyal evett.
– Nagyszerű. Most pedig felkelek – közölte azután.
– Ne is álmodj róla!
Sonia harciasan nézett fel Sándorra.
– Pedig úgy lesz. Meggyógyultam, hála neked. Azonkívül így, ágyban fekve, veszélyben
érzem magam, amíg a közelemben vagy.
– Milyen jól érzed! – sóhajtott fel Sándor. – Nos, jól van, öltözz fel, de ne kapkodj!
Segíthetek?
Sonia vidáman felnevetett.
– És mit gondolsz, elkészülök valaha is az öltözéssel, ha te segítesz?
A férfi a homlokát ráncolva nézett rá, mint akinek alaposan meg kell gondolnia a választ.
– Nem – mondta –, de addig is jól szórakozunk.
– Az lehet, de anyám bármikor betoppanhat, és nem kellene a szükségesnél jobban
megbotránkoztatnunk.
– Egy null a javadra. Akkor most magadra hagylak. De még egyszer mondom, ne siess,
vigyázz magadra! – Mosolyogva elhagyta a szobát.
Sonia óvatosan letette a lábát a padlóra. Meglepetésére már majdnem visszanyerte régi
erejét. Másnapra már biztosan teljesen egészséges lesz. Ezt is Sándornak köszönheti.
Ráérősen öltözködött. Most húzta le utoljára az ujjáról a jegygyűrűjét, hogy majd odaadja
az anyjának. Óvatosan leballagott a lépcsőn, amelynek aljában Sándor várta, hogy lesegítse.
A férfi átkísérte a nappaliba, és szeretettel megágyazott neki a kanapén. Azután előadta
elképzeléseit arról, hogyan kellene fogadniuk Sonia édesanyját, a lány pedig figyelmesen
hallgatta.
Carol Hunter hatásos belépőt tervezett, ahogyan mindig is szokta. A terv azon bukott
meg, hogy senki sem sietett a fogadására. Magának kellett kinyitnia a bejárati ajtót.
– Sonia! Hol vagy? – kiabálta.
Semmi válasz. Azután Sándor kényelmesen kisétált a konyhából, és megállt az asszony
előtt. Sonia a konyhában maradt, és várt. Szíve a torkában dobogott. Már a három dudaszóra,
amely anyja érkezését jelezte, kirohant volna, de Sándor megfogta a karját.
– Maradj nyugton! – mondta. – Ez most nagyon fontos.
Sonia tudta, hogy igaza van. Mégis komoly önfegyelmébe került, hogy visszafogja
magát. A csukott ajtón át is hallotta Sándor hangját.
– Jó napot, Mrs. Hunter, kerüljön beljebb!
Sonia attól félt, hogy nem fogja érteni az anyja szavait, olyan hangosan dobogott a szíve.
Carol Hunternek azonban meglehetősen átható a hangja.
– Hol a lányom? – kérdezte erősen tagolva, és fenyegetően.
– A konyhában. Fogja a kutyákat.
– Maga azt mondta a telefonban, hogy beteg.
– Az is volt. Kérem, jöjjön be!
A konyhaajtó kinyílt, és Sonia elengedte a két ebet, azok meg nyomban barátságosan
üdvözölték a vendéget. A lány követte őket.
– Szia, anya! – mondta.
31
Puszival akarta köszönteni az anyját, de az elhátrált előle, mintha valami veszély

fenyegetné. Soniát ez úgy érte, mint egy arculcsapás.
– Nem szeretném, ha megfertőznél, drágám – magyarázkodott az asszony.
– Sonia betegsége nem fertőző. A lánya egyszerűen csak a végsőkig kimerült. – Sándor
figyelte a jelenetet, de a hangja udvarias maradt.
Carol Hunter most hozzá fordult.
– Szeretnék beszélni a lányommal, mégpedig négyszemközt.
Ezen a hangon szokta kiadni az utasításait, amelyeket azután az alkalmazottak hada
követ. Még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy bármely rendelkezésével
szembeszegüljön.
– Hadd maradjon! – szólt közbe Sonia. – Jobban szeretném.
Sándorra pillantott, s az rákacsintott. Ez erőt adott neki.
– Ne butáskodj, drágám! – Az asszony szeme összeszűkült.
Sonia hirtelen úgy érezte, mintha egy idegennel állna szemben. Anyja most is szép, mint
mindig, ehhez nem fér kétség. Gesztenyebarna hajával, finom vonásaival, sötét szemével,
szép vonalú szájával a makulátlan szépség megtestesítője. Sonia most mégis idegennek
látta.
Carol Hunter letette az asztalra a táskáját és kesztyűjét.
– Jólesne egy kávé – mondta. – Hosszú utat tettem meg. – Leült.
Sándor vizet töltött a kannába, Sonia pedig helyet foglalt az anyjával szemben. Carol
Hunter ügyet sem vetett rá, és elmélyülten kutatott valami után a táskájában. Elővett egy
arany cigarettatárcát egy hozzá illő öngyújtóval, majd a szájába dugott egy szál cigarettát.
Ez volt a játék macska-egér szakasza. Sonia felkészítette Sándort, mi fog történni. Maga
is meglepődött rajta, mennyire kiszámítható az anyja viselkedése. Ne hagyd, hogy anyád
irányítsa a játékot, figyelmeztette Sándor, mi sem maradunk el mögötte.
Carol Hunter tekintete megpihent a lányán. Okos, hűvös szeméből megvetés áradt.
Sonia felállt, hogy csészéket hozzon. Lopva vetett egy pillantást a szeretett férfira. Szíve
mélyén még mindig félt, hogy a találkozó balul üthet ki. Amikor azonban Sándorra nézett,
megértette, hogy az anyja ebben az emberben méltó ellenfélre talál.
Sándor hamutartót tett a vendég elé, majd továbbra is a kávékészítésnek szentelte a
figyelmét.
Carol Hunter szólalt meg először.
– Jól van, nem bánom. Akkor most mi lesz?
– Hogy érted? – kérdezte Sonia.
Carol felvont szemöldökkel, lebiggyesztett szájsarokkal nézett rá.
– Elég a játékból, kedvesem – mondta gúnyosan –, én valamivel tapasztaltabb játékos
vagyok, mint te. De kezdjük előbb önnel, Mr. Gregus. Úgy sejtem, volna néhány szava
hozzám; bár nagyon impozáns a háta, amint ezt, gondolom, maga is tudja.
Sándor Gregus vigyorogva fordult meg.
– Az volna? Igaza van, tényleg volna néhány szavam az ön számára. De kezdjük inkább
a kávéval! Valóban fárasztó utat kellett megtennie. És szeretném tartani magam a társasági
élet szabályaihoz. Kér tejet?
– Nem. Feketén iszom a kávét. – Carol Hunter táskáján kattant a zár. – Nem tudom
ugyan, mi a szándéka, de nem tetszett a hangnem, amelyet ma reggel megengedett magának
velem szemben a telefonban. Ez is az egyik ok, amiért idesiettem. A másik pedig az, hogy
azt hitette el velem, Sonia halálos beteg.
– Az is volt. Amióta azonban hosszasan elbeszélgettünk, jobban érzi magát. Te is kérsz
kávét, Sonia?
– Igen.
A férfi kitöltötte a forró italt. Carol Hunter figyelemmel kísérte minden mozdulatát.
32
– Szeretnék néhány dolgot közölni magával – vette át a szót ismét az asszony. – Először
is egy cseppet sem tetszik, hogy itt van, de mit tegyünk, Jessie mindig is jó szándékú bolond
volt. Másodszor, maga személy szerint sem tetszik nekem, az, amit magáról hallottam, és
amit most a saját szememmel látok, nem kelt bennem rokonszenvet maga iránt. Továbbá ne
akarja nekem bemesélni, hogy a szomszédos házban töltötte az éjszakát… Az az épület még
kész sincs!
– Ennek ellenére ott aludtam – vetette közbe Sándor.
Carol Hunter elengedte a füle mellett a férfi szavait.
– A lányom a jövő héten férjhez megy, és én azért jöttem ide, hogy rábeszéljem, jöjjön
velem haza. Azért szeretnék vele kettesben beszélni, mert nem akarom megadni magának a
beavatkozás lehetőségét. Amint látom, valamilyen oknál fogva maga nagy hatással van a
lányomra, de hát ő mindig is könnyen befolyásolható volt.
Megvető mosollyal pillantott Soniára, majd ismét Sándorra. Az most is a tűzhely előtt
állt, csészéjével a kezében.
– Ha már ilyen őszinte volt hozzám, Mrs. Hunter – kezdte a férfi –, engedje meg, hogy
én is az legyek! Az a tény, hogy nem kedvel, engedelmével, egy csöppet sem zavar,
mindenkinek meglehet a maga véleménye. Csak akkor hagyom el a helyiséget, ha Sonia
kívánja, de akkor sem szívesen tenném, mert láttam, hogyan bánt vele Jeremy. Az az alak
egy zsarnok, akárcsak ön. Sonia bizonyára már megtanulta, hogyan kezelje önöket, én
azonban ki nem állhatom, ha valakit megfélemlítenek és zsarolni próbálnak.
– Honnan veszi magának a bátorságot? – Carol Hunter arcán megjelent két piros folt. –
Micsoda szemtelenség!
– Csak arról beszélek, amit a saját szememmel láttam. Nem tud rám ijeszteni, és Sonia
sem hagyja magát megfélemlíteni. Nos, miután ezt tisztáztuk, megkérdezem: miért nem
törődik bele, hogy a lánya itt akar maradni, miért nem hagyja annyiban a dolgot?
– Mindenképpen maradok – szólt közbe Sonia. – Sajnálom, anya, hogy hiába tettél meg
ekkora utat…
– Nem maradsz itt! – vágott közbe Carol Hunter. – Főleg nem ilyen körülmények között
– mondta, lesújtó pillantást vetve Sándorra.
– Anya, nem megyek hozzá Jeremyhez.
Carol Hunter felugrott.
– Végképp elment az eszed? – Most először veszítette el az önuralmát. Sándorhoz
fordult. – Mit művelt ezzel a lánnyal? – A szeme dühösen villámlott, látszott, hogy
legszívesebben megfojtaná a férfit.
Sonia is felállt.
– Semmit nem tett, csak felnyitotta a szememet.
– Még hogy felnyitotta a szemedet? Ez a jöttment senki? – Egy lépést tett Sándor felé. –
Hordja el magát végre! Nem akarom itt látni! – Carol Hunter reszketett a felháborodástól. –
Egyedül akarom móresre tanítani a lányomat! Utána pedig maga következik!
– Móresre akarja tanítani a lányát? Utána meg engem vesz elő? Mit képzel, ki maga? –
kérdezte nyugodtan Sándor.
– Majd mindjárt elmagyarázom, ki vagyok én, maga… maga… bunkó! – sziszegte Carol.
– Sonia anyja vagyok, és ebben a minőségemben jogom van négyszemközt beszélni vele.
Tudok magáról egyet s mást, barátocskám, s ezáltal vagyok fölényben. Olyan fegyvereim
vannak, amelyek ellen nem tud védekezni. Igen, Mr. Gregus, mindjárt megtanulja, kivel
húzott ujjat, várjon csak! Én ugyanis tájékozódtam magáról. Talán meglepi?
– Nem – válaszolta Sándor. – Az ellenkezője lepett volna meg. És mit tudott meg rólam?
– Sok mindent, többet is, mint szerettem volna. Az üzleteiről, a kapcsolatairól, a
barátairól. – A férfi arcába nevetett. – Nekem is vannak barátaim, akik hajlandók
szívességeket tenni nekem.
33
– Afelől semmi kétségem! – Sándor bólogatott.

Carol úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett meg, és pofon vágta a férfit. Sonia kővé
dermedt. Látta, hogy Sándor arckifejezése megváltozott, de nem mozdul.
– Köszönöm! – mondta. – Remélem, ettől megkönnyebbült. Legalább nem Sonián
töltötte ki a haragját.
– Eredjen a pokolba! – Ezután Soniához fordult. – Elmondta már neked, miért hagyta ott
Londont? Lefogadom, hogy nem! A talaj ugyanis túl forró lett a lába alatt a nőügyei miatt!
Látom az arcodon, hogy erről egy szót sem szólt. Kész csoda, hogy téged nem vonszolt az
ágyába, bár ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos. Ezen a téren bámulatra méltó
sikereket ért már el. Nagy szoknyavadász őkelme, ez köztudott. – Sándorra nézett. – Miért
hallgat? Nem is védekezik?
– Nem volna értelme. – Sándor hangja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint az arca. –
Jobban járt volna azonban, Mrs. Hunter, ha ugyanilyen alapossággal jár el John Redmayne
ügyében. Jeremy apja ugyanis sokaknak tartozik tekintélyes összegekkel. A pénz pedig, ha
jól sejtem, többet számít önnek, mint az én állítólagos nőügyeim. A cégem dolgozott
Redmayne-nek, bár gondolom, erről is értesült már. A hírszerzői azonban elmulasztottak
utánanézni annak, milyen ingatag lábakon áll Redmayne cége. Eddig ragyogóan sikerült ezt
eltitkolnia.
Csend támadt.
– A maga helyében megválogatnám a szavaimat – mondta vészjósló hangon az
üzletasszony, de a szemén látszott, hogy a hallottak felkeltették az érdeklődését.
– Csakhogy szerencsére nincs a helyemben – kontrázott Sándor. – Tehát úgy
fogalmazok, ahogy jónak látom. John Redmayne a csőd szélén áll. Csak a nevének és a
befolyásos barátainak köszönheti, hogy eddig elkerülte a legrosszabbat.
– Hazudik! – sivította Carol.
– Sohasem hazudok, tisztelt asszonyom! Minden állításomat bizonyítani tudom, ami
viszont aligha áll azokra a rágalmakra, amelyeket ön az imént a fejemhez vágott. Ha jól
sejtem, arról sem tud, hogy Redmayne nemrégiben belekeveredett egy kétes telekügyletbe.
Ha erre fény derül, márpedig előbb-utóbb ez is megtörténik, akkor maga, mint a Redmayne-
örökös anyósa, ugyancsak nyakig ül majd a pácban. Ez pedig nem tesz majd jót sem a
társadalmi, sem az üzleti tekintélyének.
Carol Hunternek le kellett ülnie. Az arca hamuszürke lett. Sándor ránézett, és mintha
sajnálat jelent volna meg a szemében.
– Ne haragudj, Sonia. Szívesebben közöltem volna veled ezeket a tényeket más
körülmények között.
– Igaz ez? – kérdezte a lány elhaló hangon.
– Ez a színtiszta igazság.
– Te jó isten! – Carol lehunyta a szemét. – Hiszen ez szörnyű!
– Valóban az – helyeselt Sándor. – De ne aggódjon, Mrs. Hunter; Sonia nem Jeremy
felesége lesz, hanem az enyém.
Carol értetlenül nézett hol rá, hol a lányára.
– Hogyan?
– Sándor megkérte a kezemet – közölte Sonia derűsen –, és én igent mondtam.
Carol összecsapta a kezét.
– Nem! – nyögte. – Ez nem lehet igaz!
– Pedig igaz – bizonygatta Sándor. – Hozok önnek valamit inni. Úgy látom, szüksége
van rá.
Kiment. Carol Hunter a lányára nézett, és a szeme megtelt könnyel. Sonia megértette,
miért érzett szánalmat Sándor az anyja iránt. Most egy másik asszony állt előtte, nem az,
aki az imént még olyan méltóságteljesen lépett be az ajtón.
34
– Ebbe tönkre fogok menni – mormolta.

– Dehogy is, anya. Hiszen nem szeretem Jeremyt.
– Nem erről van szó, hanem a botrányról. Ha lefújjuk az esküvőt, mit fognak szólni az
emberek?
Sonia nem hitt a fülének. Egyedül az érdekli az anyját, hogy mit fognak szólni az
emberek? Hirtelen benne is felébredt a sajnálat az anyja iránt. Micsoda élete lehet valakinek,
akinek az a legfőbb gondja, hogy kiérdemelje az emberek tetszését?
Sándor egy üveg brandyvel tért vissza, fogott egy poharat, és töltött a vendégnek.
– Tessék, hajtsa le! – nyújtotta oda a poharat Carol Hunternek. Az asszony először
belekóstolt az italba, azután ledöntötte az egészet. Lassan visszatért a vér az arcába.
– Azt javaslom, maradjon még egy ideig – folytatta Sándor. – Most nincs abban az
állapotban, hogy visszamenjen Londonba. Van fenn üres szoba, ahol eltöltheti az éjszakát,
ha óhajtja. Vagy átengedhetem önnek az én régi szobámat.
Carol azonban még nem békélt meg teljesen. Harcos természete nem adta meg magát
egykönnyen.
– És miért akarja elvenni a lányomat? – kérdezte.
– Most mit szeretne hallani, tisztelt asszonyom? – kérdezett vissza Sándor. – Hogy a
pénze kell? – Az asztalra támaszkodott, és kihívóan nézett a lány anyjára. – Nem, nem a
pénze miatt – folytatta a férfi –, de ezt aligha fogja elhinni nekem. Tudom, milyen gazdag,
hiszen még a verebek is ezt csiripelik. Ha azonban Sonia feleségül jön hozzám, én fogom
eltartani. Biztosra veszem, hogy az anyagi helyzetemről is tájékozódott, talán még
alaposabban is, mint a magánéletemről. Vagyon dolgában John Redmayne-t mindenesetre
könnyedén zsebre teszem.
Carol Hunter olyan szótlanul ült a helyén, mintha minden mozdulat nehezére esne.
– Most pedig megsétáltatom a kutyákat – jelentette be Sándor. – Amint látja, nem akkor
megyek, amikor küldenek, hanem amikor nekem tetszik.
Kilépett a konyhából, és füttyentett a kutyáknak. A két nő egy darabig hallgatott.
– Ne várd, hogy bocsánatot kérjek mindazért, amit Sándor mondott – szólalt meg végül
elsőnek Sonia.
Carol ránézett a lányára. Az utóbbi percekben éveket öregedett.
– Nem ismerek rád – mondta az asszony színtelen hangon.
– Vagy csak nem ismertél eddig – válaszolta halkan Sonia. – Ó, anya! – A hangja
felmondta a szolgálatot.
Ekkor az anyja tőle egészen szokatlan módon viselkedett: kezét Soniáéra tette.
– Ne… ne sírj! Soha nem tudnálak… – Elhallgatott. – Azt hiszem, jólesne még egy ital.
– Töltött magának. – Igazat mondott, ugye?
– Csak nem gondolod, hogy az egészet kitalálta?
– Ó, istenem! – tört ki hirtelen Carol Hunter. – Mihez kezdjek most? Már jó ideje
sejtetem, hogy Redmayne-ékkel nincs minden rendben. Nem csoda…
– Mire gondolsz? – unszolta folytatásra Sonia.
– Nem csoda, hogy Jeremynek annyira sürgős volt az esküvő.
– Másra nem is tudsz gondolni, anya, csak a pénzre?
Carol a lányára nézett.
– Miért, talán számít még más is az életben? – felelte keserűen. – Erre te is rájössz, ha
idősebb leszel. Hol a telefon?
– A folyosón. Kit akarsz felhívni?
– Mit gondolsz, kit? Volna egy-két keresetlen szavam John Redmayne-hez.
– Várj, még ne!
– Miért ne? Mire várjak?
– Úgy lenne tisztességes, ha előbb én beszélnék vele.
35
– Engem már régen nem érdekel a tisztesség – vágta oda az anyja.

Érdekelte-e valaha is? Ez a kérdés merült fel Soniában, de inkább megtartotta magának.
Az anyja magával vitte a poharát a telefonhoz. Sonia hallotta, amint tárcsáz. Nem akarta
végighallgatni a beszélgetést, de nem maradt más választása. Megint fáradtnak és betegnek
érezte magát. A legszívesebben ledőlt volna egy ágyra aludni, de most nem tehette ezt.
Carol Hunter és John Redmayne beszélgetése nagyon rövid volt. Egyetlen fölösleges szó
sem esett közöttük. Sonia hallotta, ahogyan az anyja lecsapja a kagylót, és felnyög.
– Ennyi! – mondta, amikor visszament a konyhába. – Idejönnek.
– Jaj ne! – kiáltott fel Sonia kétségbeesetten.
– De igen. Helikopterrel jönnek. Egy óra múlva itt lesznek. John összehordott hetet-
havat.
– Nem lep meg. Hallottam, mit mondtál a telefonba.
Carol halványan elmosolyodott.
– Igazán nem látom be, miért legyek én az egyetlen szenvedő alany.
– Szenvedő alany? Te? – Erre a gondolatra Soniának először nevetnie kellett, de azután
felsóhajtott. Az egész ügy csöppet sem mulatságos. Éppen ellenkezőleg, ez volt a
legborzasztóbb, ami valaha is megtörtént vele. Kész lidércnyomás, s ez percről percre
nyomasztóbb lesz. Mikor szakad már vége? Csak egyvalaki állta a sarat rendíthetetlenül:
Sándor. Sonia tudta már, hogy szereti, élvezte a szerelmét, és ez immár örökre így marad.
Szerelmüket senki sem áshatja alá. Senki!
Eljött az este. Sonia addigra élete legmozgalmasabb és legfárasztóbb délutánján esett túl.
Jeremyvel való eljegyzését felbontotta, mégpedig egy meglehetősen gyomorforgató jelenet
keretében, amelynek során Sonia egészen új oldaláról ismerte meg volt vőlegényét. Soha
nem gondolta volna róla, hogy ilyen aljas módon képes viselkedni. Az egyetlen, aki egész
idő alatt önmaga tudott maradni, Sándor volt. Egyetlen másodpercre sem veszítette el az
önuralmát. Most, hogy Sonia végképp kimerülten, magába roskadva ült a szobájában, a férfi
bejött hozzá, és leült mellé.
– Vége – mondta. – Magunkra maradtunk. Csak te meg én.
– Hála istennek – motyogta maga elé a lány. – Nem szeretném még egyszer átélni ezt a
cirkuszt.
– Ma este korán lefekszel – javasolta Sándor szeretettel, és megcsókolta Soniát. – Még
nem épültél fel teljesen. Az egész élet előttünk áll még. Amint lehet, egybekelünk.
– Igen, persze!
Sonia lehunyta a szemét, és befészkelte magát a férfi vállgödrébe, amelynél jobb
búvóhelyet el sem tudott volna képzelni. Sándor úgy helyezkedett el, hogy Sonia
kényelmesen fekhessen. Szája óvatosan a lányét kereste.
– Ne! – mondta egyszer csak, amikor kezdtek nagyon belemelegedni a szerelmi játékba
–, maradjunk erősek! Várjunk, amíg össze nem házasodtunk!
Sonia nevetett, és hozzásimult kedveséhez.
– Ha nagyon ragaszkodsz hozzá…
– El a kezekkel! – incselkedett Sándor. – Vagy nem állok jót magamért!
Nagyokat nevettek, csipkelődtek egymással, ahogyan szerelmespárok szoktak szerte a
világon. Sándor vetett véget a játéknak.
– Most már tényleg ideje lefeküdni. Különben még elalszol a karomban, és ezt a
büszkeségem nehezen bírná.
Vidáman kuncogott, és még egy búcsúpuszit nyomott a lány orrára.
Ez lett volna az alkalmas pillanat Sonia számára arra, hogy megkérdezze, mire célzott az
anyja, amikor Sándor nőügyeit emlegette. Ezek a szavak egész délután ott kavarogtak a
fejében, de a viharos események miatt nem ért rá elgondolkodni rajtuk.
36
Ám nem akarta megzavarni a pillanat hangulatát, így a kérdés kimondatlan és

megválaszolatlan maradt. Pedig jobb lett volna ezt tisztázni.
Tíz körül lefeküdt, bevette az utolsó két tablettát, és határozottan kisöpört a fejéből
minden gondolatot, amely ártott volna a nyugalmának. Hétfőn visszatér Londonba, addig
azonban vár rá még egy gyönyörű vasárnap, amelyet Sándorral tölthet.
Hétfőn majd megjelenik a hír: Mr. Jeremy Redmayne és Miss Sonia Hunter tervezett
esküvője elmarad.
Rövid jelentés, de nagy hullámokat fog verni. Nem árt, ha akkor a helyszínen lesz,
állapította meg magában Sonia, mert ezentúl nem fog elmenekülni semmi elől. Nem is lesz
rá szükség.
Sonia még aznap este felhívta Jessie nénit, hogy beszámoljon neki a történtekről. Az idős
hölgy a rá jellemző módon fogadta a híreket. A legcsekélyebb meglepetést sem árulta el,
csak megjegyezte, hogy ha nem lesz esküvő, nincs sok értelme továbbra is Londonban
maradnia. Soniának nevetnie kellett, amikor mindez az eszébe jutott. Azután befordult a fal
felé, és elaludt. Sándorról álmodott.
Távoli harangszó ébresztette Soniát, de néhány kellemes percig még az álom és az
ébrenlét határán időzött, mielőtt télocsúdott volna, hol is van.
Nagyot nyújtózkodott, ásított, igen jól érezte magát. Hirtelen eszébe jutott, hogy ideje
felkelnie és reggelit készítenie. Ez az első és egyelőre az utolsó nap, amelyet Sándorral
kettesben tölthet. Másnap reggeltől elszabadul a pokol, de erre nem akart most gondolni.
Ledobta magáról a takarót, felállt, és lábujjhegyen leosont a földszintre. Óvakodott
felébreszteni Sándort. Azzal akarta meglepni, hogy ágyba viszi neki a reggelit. A kutyáknak
nyomuk sem volt, a konyhaasztalon viszont a következő üzenet várta:
„Kedvesem, elmentem újságért. Kölcsön vettem a kocsidat. A kutyák velem vannak.
Csókol Sándor.”
Sonia elmosolyodott, miközben a cédulát olvasta. Azután nekiállt a reggeli
elkészítésének. Úgy látszik, leendő férje korán kelő. Elfintorodott, majd nevetni kezdett
saját magán, és feltette a teavizet. Valamelyiküknek át kell majd állnia, és sejtette, hogy az
nem Sándor lesz.
A szalonna már sercegett a serpenyőben, amikor nyílt az ajtó, és beloholt a konyhába a
két eb. Sándor behozta magával a friss levegő illatát. Az arca megbocsáthatatlan módon
borotválatlan volt. Üdvözlésül megcsókolta a lányt.
– Hogy vagy, drágám? – érdeklődött.
– Au! – nyögött fel Sonia a bőrét dörzsölgetve. – Egészen jól voltam, amíg ezzel a
borostás képeddel meg nem csókoltál.
Sándor felnevetett, és belecsípett a lány arcába.
– Majd csak hozzászoksz ehhez. Most felmegyek, és megborotválkozom. Utána pedig
kérek egy tojást és két szelet pirítóst. – Az asztalra tett egy halom újságot, rálegyintett a lány
hátsójára, és kiment.
– Igenis, méltóságos uram! – kiáltott utána Sonia, és hallotta, ahogyan Sándor nevetve
ballag fel a lépcsőn.
A boldogság forró hulláma öntötte el a lelkét. A legszívesebben utánaszaladt volna, hogy
megmondja neki, a világon mindennél jobban szereti, mert úgy érezte, ezt a tudomására kell
hoznia. Nem tette, mert a szalonna közben kisült, és még el kellett készítenie a pirítóst.
Egyébként is lesz még elég ideje rá, hogy megmondja neki.
Mint egy idős házaspár, úgy ültek a reggelizőasztalnál egymással szemben, újságot
olvastak, felhívták egymás figyelmét az érdekesebb cikkekre, közben egy-egy falatot
juttattak a kutyáknak is. Később Sándor az íróasztalához ült, és dolgozott, Sonia meg
nekiállt porszívózni és rendbe hozni a házat Jessie néni fogadására. Nagyon örült, hogy
végre viszontláthatja, mert igencsak szeretett volna elmesélni neki mindent. Persze,
37
bizonyos részletek elhagyásával, nehogy felzaklassa, de a néni így is meg fogja őt érteni,
mint mindig.
Egy órakor bevitte a kávét Sándornak. Az köszönetképpen megcsókolta a kezét.
– Hamarosan kész leszek – ígérte.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány.
– Köszönöm, nem. Attól tartok, túlságosan is elvonnád a figyelmemet.
Sonia odaállt mögé, és átölelte a vállát.
– Igazán nem értem, miért – duzzogott.
– En viszont nagyon is. A parfümöd illata is annyira felkavar, hogy képtelen vagyok a
munkámra összpontosítani. Menj ki, kérlek!
Sonia morcos képet vágott.
– Szörnyeteg vagy!
– Mindjárt meglátod, milyen félelmetes szörnyeteg vagyok, ha nem hagysz békén! –
Hirtelen felállt, megfordult, magához rántotta a lányt, és vadul csókolni kezdte. Sonia úgy
tett, mintha védekezne, de ami tréfának indult, egy perc múlva komolyra fordult. Mint két
fuldokló, úgy kapaszkodtak egymásba.
– Elmondhatatlanul szeretlek – súgta Sándor a lány fülébe.
– Tudom, én is – zihálta Sonia.
Csókolták egymást önfeledten, amíg kint meg nem szólalt egy autó dudája. Szétugrattak,
Sándor nevetve, Sonia kipirult arccal.
– Jessie néni jött meg – suttogta a lány. – Na tessék!
– Te kis boszorka! – panaszkodott Sándor. – Hogyan fogadjam így Jessie nénit, amikor
remegő kocsonyát csináltál belőlem?
Jessie néni azonban maga volt a tapintat. Nem lépett be azonnal, és nyilván a dudaszót is
figyelmeztetésül szánta. Ennek köszönhetően a pár már az ajtóhoz ért, amikor az idős hölgy
még a csomagtartóval bíbelődött.
– Üdvözöllek benneteket, kedveseim! – kiáltotta oda Jessie néni. – Remélem, feltettétek
már a teavizet.
Sándor az autóhoz sietett, hogy segítsen becipelni a csomagokat, Sonia pedig követte.
Az utolsó lépéseket már futva tette meg, hogy végre átölelhesse kedvenc nagynénjét.
– Jaj, mennyire örülök, hogy látlak titeket! – Jessie néni derűsen mosolygott rájuk. –Azt
hiszem, sok mesélnivalónk lesz egymásnak.
Ekkor Sándor egy pillanatra letette a bőröndöt, lehajolt a nénihez, és egy csókot nyomott
az arcára.
– Hálásan köszönöm, Miss Ingles – mondta.
– Mit köszönsz, kedveském? – Jessie néni értetlenül bámult rá.
– Hogy ilyen elbűvölő unokahúga van.
Nevetve mentek be a házba.
A délután beszámolókkal telt. Tea után Jessie néni egy ötlettel állt elő.
– Gyerekek, eszembe jutott valami – kezdte –, de ne értsetek félre, ez tényleg csak egy
javaslat. Nem volna kedvetek az esküvő után egy ideig a házamban lakni, amíg a tiétek el
nem készül?
Sándor és Sonia összenézett, Jessie néni pedig folytatta.
– Természetesen nem velem együtt. A következőről van szó: Dolly barátnőm már évek
óta szeretne rávenni, hogy kerekedjünk fel egy nagyobb útra, de eddig mindig el kellett
utasítanom, tudjátok, a kutyák miatt. Ti viszont gondoskodhatnátok róluk. – Reménykedve
nézett a fiatalokra, és Sonia nevetésben tört ki.
– El sem tudnék képzelni ennél szebbet, Jessie néni. Te mit gondolsz, Sándor?
– Ez megoldana egy sor problémát – felelte a férfi –, de biztos benne?
– Teljesen, kedveseim – vágta rá Jessie néni határozottan. – Mikor lesz kész a házatok?
38
– Már csak néhány hétre van szükségem. Igazán ragyogó ötlet, Miss Ingles.
– Most már szólíthatnál Jessie néninek.
– Köszönöm, nagyon szívesen. Szóval, Jessie néni, boldogan elfogadjuk Soniával az
ajánlatodat. – Odament az idős hölgyhöz, és arcon csókolta. – Nem gondoljátok, hogy ezt
az örvendetes fejleményt meg kellene ünnepelnünk? Mit tölthetek, Jessie néni?
– Nekem csak sherryt, kedvesem. Azután pedig korán le szeretnék feküdni. Az út
Londontól idáig nem volt éppen pihentető. Először azonban fel kell hívnom Dollyt, hogy
közöljem vele a jó hírt.
Sándor felsegítette a fotelből, és a néni kiment.
Sonia odaszaladt Sándorhoz, és átölelte.
– Hát nem mesés?
A férfi felemelte, és magához szorította.
– Nem ismerek más helyet, ahol szívesebben élnék veled, mint itt. – Megcsókolták
egymást.
– Sándor, ugye, tudod, hogy holnap Londonba kell mennem?
– Igen, persze. – A férfi arca elkomolyodott. – De csak egy-két napra. Tovább nem tudlak
és nem is akarlak nélkülözni.
– Azt hiszed, én nem így vagyok vele? Csakhogy nagyon sok elintéznivalóm van. Ezek
egy része elég kellemetlen, de másra nem hagyhatom.
– Ne aggódj, majd gyakran felhívlak. – Megsimogatta a lány arcát. – Fel a fejjel! Minden
jól megy majd.
– Remélem. – Sonia elmosolyodott.
– Veled menjek? Az használna valamit?
– Biztosan. De először is neked itt van munkád, és másodszor – húzta el a száját –, nem
olyan könnyű kijönni az anyámmal.
Sándor felnevetett.
– Már megtapasztaltam. Szerintem hamar össze fogunk rázódni vele.
– Teljesen megváltozott, miután eltöltött itt velünk néhány órát. A te hatásodra. Még soha
nem hallottam senkit így beszélni vele.
– Elég kemény voltam, elismerem, de nem volt más választásom.
– Ki tudja – tűnődött el Sonia –, egy nap talán még szívesen látott veje leszel?
Jessie néni visszatért a szobába.
– Akkor ezt elintéztük – mondta ragyogó arccal. – Nem volt szó az előbb egy kis
sherryről?
– Bocsáss meg! – Sándor eleresztette Soniát, és kiment.
Jessie néni mosolygott.
– Elbűvölő férfi – mondta. – Amikor először megláttam, rögtön arra gondoltam… –
Bűntudatosan elhallgatott.
– Mire gondoltál?
– Nem érdekes, kedvesem. – Hogy Sonia figyelmét másra terelje, Jessie néni az ajtó felé
mutatott. – Jön a pincérünk. Most igazán jól fog esni egy ital. Sándor volt olyan kedves, és
több üveggel…
Vidáman fecsegett tovább, de Sonia már nem figyelt rá. Mit akarhatott mondani a
nagynénje? Hogy Sándor és ő eszményi pár lesznek? Minden nagyszerűen alakult, és a
jövőjük is ilyennek ígérkezik.
Később többször az emlékezetébe idézte ezt a pillanatot, amikor még rózsaszínben látta
a világot. Ekkor azonban még sejtelme sem volt mindarról, ami következett.
Két héttel később Sonia és Sándor a legnagyobb csendben, a közeli templomban

összeházasodott. Ez volt az a templom, amelynek harangjára Sonia a Sándorral töltött első
39
vasárnapja reggelén ébredt. Csak Jessie néni és a barátnője, Dolly volt jelen mint tanú. A
szertartás után azonban nekik is sietniük kellett, hogy le ne késsék a hajójukat, amely
Southamptonból indul.
A fiatalok visszatértek a házba, ahol Sándor a karjában átvitte ifjú feleségét a küszöbön.
Az előszobában tette csak le, és megcsókolta.
– És most kezdődnek a mézeshetek, Mrs. Gregus! – mondta.
– Nagyon boldog vagyok, Mr. Gregus – mormolta Sonia. – Hozzam a pezsgőt, amelyet
behűtöttem?
– Miért ne. Utána pedig korán ágyba bújunk – jelentette ki határozottan Sándor.
– Még csak fél öt! – Soniának elakadt a lélegzete.
– Igen, jól hallottad, korán ágyba bújunk! – ismételte meg Sándor. A feleségére nézett,
és az mindent kiolvasott a szeméből. Sonia testét elöntötte a forróság.
– Ha jobban belegondolok, azt hiszem, a pezsgő még várhat – tette hozzá Sándor.
Csábítóan mosolygott, és nekiállt Sonia hosszú kék ruhája kigombolásának.
Sonia megfogta a kezét.
– De férjuram – lehelte Sándor fülébe –, ne itt!
– Akkor indulás felfelé! Vagy jobban szeretnéd, ha felvinnélek?
– Igen – rebegte a nő.
Ekkor Sándor ölbe kapta és felvitte a lépcsőn a hálószobába. Leültette egy székre, fölé
hajolt, és csókokkal szórta tele a nyakát és vállát. Sonia érezte a testén férje meleg kezét, és
igyekezett minél szorosabban hozzá simulni, amikor az nekilátott, hogy óvatosan kifejtse a
ruhájából. Szándékosan lassú volt, hogy ezzel is fokozza az asszony izgalmát, és élvezte,
hogy az már majd szétrobbant a türelmetlenségtől.
– Sándor, az ég szerelmére! – súgta, és finoman beleharapott férje fülébe.
A férfi halkan felnyögött.
– Várj csak, Mrs. Gregus, ezt még megbánod! – Az arca azonban komoly maradt, és
Sonia sem mosolygott már. Sándor felemelte és az ágyhoz vitte.
Sonia arra ébredt másnap reggel, hogy a kutyák türelmetlenül csaholnak, mert
szeretnének már kimenni. Felült, és riadtan látta, hogy nemsokára dél. Nevetve bökte
oldalba a még mindig szundító Sándort.
– Hé, ébresztő! Tudod, hány óra van?
– Nem – motyogta félálomban a férfi. – És nem is érdekel.
– Mindjárt tizenkettő. Lemegyek, és kieresztem azokat a szegény jószágokat.
– Jó, tedd azt. – Átfordult a másik oldalára, és a füléig húzta a takarót. Sonia felsóhajtott,
belebújt a köntösébe, és lement.
Miközben a konyhában ült, teát kortyolt, és a kutyák visszatértére várt, az új jegygyűrűjét
nézegette. Egyszerű karikagyűrű volt, amelynek párját Sándor viselte. Sonia felemelte a
kezét, hogy jobban lássa az ékszert. Boldogan felsóhajtott, és nekifogott a reggeli
készítésének.
Délután lassan beköltözhetővé váló házuk berendezéséi akarták megbeszélni. Másnaptól
kezdve Sándornak megint sok időt kell majd az építkezésen töltenie.
Úgy egyeztek meg, hogy a nászutat elhalasztják, amíg a ház fel nem épül. Akkor
Amerikába akartak utazni, ahol Sándor húga és több unokatestvére él.
Sonia töprengve fordította meg a szalonnát a serpenyőben. Meglehetősen keveset tud a
férfiról, akihez feleségül ment. Sándor keveset beszélt a családjáról, és Sonia sejtette, hogy
valamilyen fájdalmas emléket titkol, eddig azonban tapintatosan kerülte ezt a kérdést, mert
feltételezte, hogy Sándor előbb-utóbb úgyis elmond neki mindent.
Annyit tudott róla, hogy erős, megbízható és feltétlenül tisztességes. Közvetlen a
beszédmodora, ami összhangban van nyíltságával. Ettől mindaz, amit tesz és mond,
40
egyszerű és egyértelmű. Talán ennek a jellemvonásának köszönhető, hogy még Sonia anyját
is megnyerte magának. Carol Hunter ugyanis meghívta őket Londonba, és ez már
önmagában is felért egy győzelemmel. A mama rendszerint hajlíthatatlan, és ha valamiről
már kialakult a véleménye, akkor abból egy jottányit sem enged. Most azonban más volt a
helyzet. Látszott rajta, hogy igyekszik túltenni magát a másik esküvő elmaradása miatti
bánatán.
A reggeli elkészült. Sonia tálcára tett mindent, és felvitte.
Később leültek, és azt tervezgették, hogyan fognak élni az új házban. A nyugodt este
után korán felmentek a hálószobába.
Sonia rendet tett a házban, letörölte mindenütt a port, lefolytatott egy csöppet sem
kellemetlen beszélgetést az anyjával, és éppen teát főzött magának, amikor kintről egy
motor zaját hallotta, majd kopogtatták az ajtón.
Elzárta a gázt, és az ajtóhoz ment. Kint egy postás állt, egy csomaggal és több levéllel a
kezében.
– Hoztam egy ajánlott küldeményt és néhány levet. Itt írja alá, kérem!
Odanyújtott egy füzetet Soniának, és megmutatta, hol kell aláírni. Azután átadta a postát,
és vidáman fütyörészve távozott.
A csomag és az egyik levél Soniának jött, a többi Jessie nénié volt. Az asszony mindent
bevitt a konyhába, és felnyitotta a csomagot. Barátnője, Marianne esküvői ajándéka volt
benne, egy csipke ágyterítő. Marianne megírta egy rövid kísérőlevélben, hogy csak nemrég
értesült az esküvőről, és nagyon örül neki, valamint hogy egy hosszabb levelet is postára
adott a csomaggal együtt.
Sonia már alig várta, hogy elolvashassa. Marianne ismeri egész Londont, levelében
nyilván részletesen beszámol majd arról, hogyan fogadták az ő pálfordulását. Barátságuk
elég régi és szoros ahhoz, hogy mindenről a legteljesebb nyíltsággal beszéljenek egymással.
Feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a sorokat. Csakhogy a levél nem neki, hanem
Sándornak szólt. Amikor erre rájött, már késő volt.
Le kellett ülnie, mert hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A levél tartalma
félreérthetetlen volt, és egy csapásra romba döntötte Sonia egész világát. Lassan tízig
számolt, majd még egyszer átolvasta az írást, abban reménykedve, hogy valamilyen csoda
folytán megváltozik az értelme, de az, sajnos, ugyanaz maradt. A levélben ez állt:
Kedves Sándor!
Köszönöm, hogy rendszeresen gondoskodsz rólunk, az e havi

pénz a múlt héten rákerült a számlámra. Ne haragudj, hogy nem
írtam korábban, de Nickynek bárányhimlője volt, és elég sokat
bajlódtunk vele. Nemsokára négyéves lesz, és folyton rólad
kérdezősködik. Gyere el egyszer, látogass meg minket! Tudom,
neked sem könnyű, mert nagyon elfoglalt vagy, de Nickynek apára
van szüksége. Most már van telefonunk is. Hívj fel valamikor,
valami fontosat akarok közölni veled.
Szeretettel
Alison
A levelet szépen formált betűkkel, szinte gyerekes írással vetették papírra. Sonia
pocsékul érezte magát. Megnézte a feladót. Kiderült, hogy a levél egy közeli faluból
érkezett. Talán Sándor azért költözött ide, hogy a gyermeke közelében legyen? Esetleg az
41
volt a szándéka, hogy magához vegye Alisont és Nickyt, mielőtt ő, Sonia, felbukkant?
Megdörzsölte a homlokát, hátha ettől csitul a fejében a zakatolás. Sándor havi tartásdíjat
fizet. Nos, ezt igazán megengedheti magának, hiszen tehetős ember.
Mit is mondott az anyja annak idején első mérgében, miután pofon vágta Sándort? Sonia
kétségbeesetten erőltette az emlékezetét. Londonban forróvá vált a talaj a talpa alatt,
mondta. A nők miatt, akiknél figyelemre méltó sikereket könyvelhetett el. És ez a lány még
csak nem is Londonban él. Hányan lehetnek hozzá hasonló helyzetben? Soniát hirtelen
nagyon izgatni kezdte ez a kérdés. Az írás alapján Alison elég fiatal lehet, és egy négyéves
fia van Sándortól. A férfi pedig mindezt egy szóval sem említette.
A tea, meg minden egyéb, ráér. Sonia úgy döntött, nem várhat egy pillanatig sem.
Személyesen akart képet alkotni magának a volt barátnőről. Talán csak egy futó kapcsolat
volt az egész. Persze, az eredményt tekintve akkor sem jobb a helyzet.
Beült a kocsiba, és elindult. Egyelőre fogalma sem volt róla, mit is fog mondani, de hét
lóval sem lehetett volna visszatartani ettől az úttól.
A ház a falu végén állt. Sonia először elhajtott előtte, mielőtt kiszállt és visszasétált a
kapuhoz. Torkában dobogott a szíve. Egy kisfiú játszott a kertben egy gumiabronccsal.
Amikor Sonia közelebb lépett, felnézett rá.
– Szia! – szólt oda neki Sonia. Meg kellett kapaszkodnia a kerítésben, mert a gyermeken
egyértelműen felismerte Sándor vonásait. Ha eddig áltatta is magát azzal, hogy valami
tévedés történt, most végképp szertefoszlott minden reménye.
– Segíthetek valamiben?
Kinyílt a ház ajtaja, és egy lány jelent meg. Két dolog volt azonnal szembeötlő: hogy a
lány valóban nagyon fiatal, alig több húsznál, és hogy gyermeket vár.
– Maga Alison? – kérdezte Sonia.
A lány szemében óvatosságra intő fény gyúlt.
– Igen. És maga kicsoda?
Egy pillantást vetett a fiára, mint aki felkészült rá, hogy szükség esetén odaugorjon, és
magához vehesse.
– A nevem Sonia Hunter – mutatkozott be a leánykori nevén. – Szeretném…
Beszélhetnék magával? – Voltaképpen nem ezt akarta mondani, hanem valami bántót,
amivel megsérti a lányt.
– Nem! A sajtótól jött?
– Dehogy – felelte Sonia, akinek nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze nyugalmát.
– Én… csak ismerem Sándort.
– Én viszont nem ismerem magát. – Alison a kertkapuhoz jött. – Kérem, távozzon! Nem
akarok beszélni senkivel. Hol van Sándor? Ő küldte magát?
Közelről Alison meglehetősen csinosnak bizonyult. A sötét hajú, világos bőrű lány kék
szemével bizalmatlanul és kihívóan, ugyanakkor aggodalommal méregette hívatlan
látogatóját.
Sonia szívében hirtelen együttérzés támadt. A lány voltaképpen ugyanolyan áldozat, mint
ő. Őt is rabul ejtette Sándor vonzereje.
– Semmi baj – mondta Sonia. – Nem ő küldött. Nem is tudja, hogy idejöttem.
– Honnan tudta meg, hogy itt lakom?
– Véletlenül felnyitottam a levelét, amelyet Sándornak írt.
Alison szeme kitágult a felháborodástól.
– Nem volt joga hozzá!
– Hiba volt, belátom, és nagyon sajnálom, hogy így történt. De meg kellett tudnom az
igazságot.
– Nos, akkor most megtudta. Elégedett? Látom, magának futja kocsira meg drága
holmikra. Nincs kedvem beszélni sem magával, sem mással. Az egyetlen, akivel szóba
42
állok, az Sándor. Ezt megmondhatja neki, ha találkozik vele. – Felkapta a kisfiút. – Gyere,
Nicky, most megisszuk a tejecskét!
– Várjon! – szólt utána kétségbeesetten Sonia. Egy kérdése maradt még. Egyetlen
kérdése, amelytől egész eljövendő élete függ. – A gyermek, akit vár, szintén Sándoré?
A lány kipirult arccal és villámló tekintettel fordult hátra.
– Hármat találhat! – vágta oda. – Törődjön a saját dolgával, és ne üsse bele az orrát
olyasmibe, ami nem tartozik magára!
A ház ajtaja becsapódott, és a lány eltűnt.
Sonia visszatámolygott a kocsihoz. Egy ideig képtelen volt megmoccanni, dermedten ült
a kormány mögött. Most megkapta a választ. Inkább ne is kérdezősködött volna! Bárcsak
ne ismerte volna meg Sándort! Jobb a szerelmet soha meg sem élni, mint ilyen galádság
áldozatává válni.
Hogyan tehetett ilyet Sándor? Itt a családja, és alig törődik vele. Hiszen Alison levélben
kérte, hogy látogassa meg a fiát. Vajon mikor járt itt utoljára? Négy vagy öt hónapja, a lány
gömbölyödő pocakjából ítélve.
Sonia egyszerre más megvilágításban kezdte látni a férjét. Eddig azt hitte róla, hogy
őszinte és tisztességes. A valóságban azonban lelkiismeretlen gazember. Amit akart,
megkapta. Soniára is ugyanúgy vetett szemet. A különös csak az, hogy az ő esetében Sándor
ragaszkodott a házassághoz. Pedig anélkül is az övé lett volna.
Beindította a motort, keserű szívvel, könnybe lábadó szemmel. A legszívesebben haza
sem ment volna, de nem akart megint elmenekülni. Visszamegy, és Sándor arcába vágja,
mit gondol róla. Ezentúl pedig az ne is merészeljen hozzáérni!
Amikor megfordult és visszafelé még egyszer elhaladt a ház előtt, a lány az egyik ablak
mögött állt. Sonia azonban már ügyet sem vetett rá.
Sándor déltájban ért haza, de nem várta ebéd. Kiment a konyhába. Amikor meglátta
Sonia arcát, értetlenül nézett rá.
– Mi a baj? – kérdezte.
Sonia felpillantott rá. Látszólag teljesen nyugodt volt.
– Ez – mondta, és átnyújtotta férjének a levelet, gondosan ügyelve, nehogy egymáshoz
érjen a kezük. – Tévedésből nyitottam fel, és miután elolvastam, körülnéztem a helyszínen.
Sándor átfutotta a levél tartalmát. Szeme résnyire szűkült, tartása feszült lett.
– Vagy úgy – mondta, és bólintott. – Értelek. Sajnálom, hogy így szereztél róla tudomást,
el akartam mondani.
– Elég! – fojtotta férjébe a szót Sonia. – Kímélj meg ezektől a lapos közhelyektől! El
akartad mondani? Már késő, már kiderítettem mindent! Hány kis barátnőd lakik még a
környéken? Mindegyiknek van tőled gyereke? – A hangja elvékonyodott. – Heti
beosztásban látogatod őket, vagy valamilyen más rendszer szerint?
– Ne hisztériázz! – szólt rá Sándor vészjósló nyugalommal. – Teljesen félreérted a
helyzetet.
– Semmit sem értek félre! – tombolt Sonia. – Mit érthetnék félre, amikor találkoztam egy
lánnyal, aki egyértelműen terhes, és a te fiadat tatja a karján. Ilyen ostobának nézel?
Sándor elfordult, és a mosogatóhoz ment, mintha nem kívánna válaszolni a vádakra.
Sonia követte, megfogta a karját, és maga felé fordította.
– Felelj végre! – követelte egész testében remegve. – Felelj, vagy képen töröllek!
– Megkapod a választ, amint megnyugodtál – felelte Sándor a szokottnál is tagoltabban,
ami annak jele volt, hogy fogytán a türelme. – Most mondhatnék akármit, nem hallgatnál
rám.
– Ebben bizony igazad van. Tényleg nem hallgatok rád. Mert bármit mondanál is, csak
hazugság lenne. Ezt az Alisont egész idő alatt látogattad, ugye? A közeledben akartad tudni,
43
hogy itt legyen, ha szükséged van rá? Ráuntál a londoni nőkre? Alison ráadásul olyan
fiatal…
– Ez már több a soknál! – Megragadta az asszony karját. – Hagyd abba, mert még
megbánod!
– Semmit sem bánok meg! Mától fogva külön alszunk! És eszedbe ne jusson hozzám
érni!
– Jól gondold meg, mit beszélsz – vágott a szavába Sándor –, ne mondj olyat, amit magad
sem hiszel el!
– Mindenben biztos vagyok. Azt hittem, szeretlek… – Mondandója zokogásba fúlt.
– Ahol hiányzik a bizalom, ott szerelem sincs – vetette oda a férfi. – Ha így érzel, nincs
mit tennem. És ha most megbocsátasz, készítek magamnak valami ennivalót. – Elengedte a
feleségét, és elfordult tőle. Ebben a mozdulatban volt valami végérvényes.
Sonia bénultan nézett rá. Hátán végigfutott a hideg. Azután sarkon fordult, felment a
közös hálószobába, és nekiállt összeszedni a holmijait.
Alig házasodtak össze, és egy csapásra mindennek vége. Eljövendő életét sötétnek,
szürkének és egyhangúnak látta. Elfutni azonban nem akart. Valahogyan majd csak túléli
ezt is.
Két nap múlt el, és e két nap minden másodperce szörnyű kínokat okozott Soniának.
Sándor alig szólt hozzá, és kínosan ügyelt rá, nehogy hozzáérjen. Ő egyszer lopva vetett egy
pillantást az arcára, amelyről mély, elkeseredett fájdalmat olvasott le. Már-már kísértésbe
esett, hogy odamenjen hozzá, de nem tette; saját fájdalma sem volt kevésbé mély.
Nagy sétákat tett a kutyákkal, a közbeeső időben pedig rendben tartotta a házat. Ám még
ez sem volt elegendő, hogy kitöltse vele az üres órákat. A harmadik nap estéjén Sándor
kocsiba ült.
– El kell mennem. – Többet nem mondott.
Sonia ébren maradt, és végignézett egy sor tévéműsort anélkül, hogy bármit is felfogott
volna a tartalmukból. A kutyák kétoldalt a lábához simultak. Három óra elteltével már nem
bírta tovább, és töltött magának egy fél pohár whiskyt. Az alkohol eltompította: nem érezte
ugyan jobban magát tőle, de csökkentette a fájdalmát. Kióvakodott a konyhába, hogy kávét
főzzön magának, amikor nyílt a bejárati ajtót. Megdermedt az idegességtől. Sándor jelent
meg a konyhában.
– Éppen kávét csinálok – mondta lassan forgó nyelvvel. – Te is kérsz?
– Nem. – Odalépett az asszony mellé, és elzárta a gázt. – Le akarok feküdni veled. Eleget
vártam!
– Megőrültél. Te nem…
– A férjed vagyok. Vagy már elfelejtetted? – kérdezte fenyegetőn.
– Hogyan is felejthettem volna el? Hiszen én vagyok az egyetlen, akit elvettél.
Szerencsétlenségemre! – vágta oda csípősen. – Vagy lehet, hogy tévedek, és néhány
házasságodat is elfelejtetted bevallani?
Nem folytathatta, mert Sándor hirtelen magához rántotta, és a száját betapasztotta a
sajátjával. A férfi nem volt részeg, de érződött rajta az alkohol szaga.
Sonia hiába küzdött, hogy kiszabaduljon acélos markából. Sándor olyan vad
szenvedéllyel csókolta, mint addig még soha. Keze égette a testét, simogatása nem volt
gyöngéd, mint azelőtt, hanem kemény, szinte brutális. Ágyba viszi majd a feleségét, hiába
is tiltakozna. A szerelem helyébe erőszak lépett.
Sonia ellenkezése csak fokozta indulatait. Letépte az asszonyról a pulóvert. Az halkan
felnyögött. Whiskytől kábult fejével csak későn döbbent rá, hogy a teste növekvő
izgalommal válaszol férje közeledésére.
44
Azután Sándor felvitte a feleségét a hálószobába. Ledobta az ágyra, és szempillái alól

figyelte, miközben levetkőzött. Sonia nézte a férfit, egyre jobban kívánta, és emiatt gyűlölte
őt is, magát is.
– Úgy – szólalt meg a férfi –, és most mutatok neked valamit! – Nekiállt levetkőztetni
Soniát, határozott mozdulatokkal, kíméletlenül és megállíthatatlanul.
Keze égetett, szája forrón tapadt Soniáéra, teste tudta, mit akar. Az asszonyra átragadt ez
a vágy, olyan heves szenvedély kerítette hatalmába, amilyenre még álmában sem hitte
magát képesnek.
Végül egyszerre kiáltottak fel, majd testük elernyedt.
Sándor felállt, és a magasból nézett le a nejére.
– Most már tudod, hogyan foglak megkapni, amikor csak megkívánlak – közölte. – És
nem fogok tőled engedélyt kérni.
Felöltözött. Sonia figyelte közben. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
Képtelen volt megmoccanni.
A férfi becsatolta az övét.
– Most megyek, és iszom egy kávét – mondta. – Ma éjjel mellettem alszol, ebben az
ágyban. És ahányszor kedvem támad, az enyém leszel. Értetted?
Sonia hallgatott.
– Azt kérdeztem, megértetted-e.
– Igen – rebegte alig hallhatóan a nő. Abban a pillanatban képtelen lett volna Sándornak
ellenszegülni, akármiről legyen is szó.
Sándor ezután kiment, és Sonia reszketve felkelt az ágyból. Az előbbiek során új
tapasztalatokat szerzett saját magáról, de egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy
mindezzel őszintén számot vessen.
Amikor Sonia felébredt alvó férje mellett, már tisztában volt vele, milyen új dolgokat
tanult meg magáról. Felfedezte, hogy Sándor iránti szerelme mit sem csökkent. Akármit tett
is a férfi azelőtt, ő szíve mélyén nem tagadhatta, amit a józan esze nem volt hajlandó
elfogadni: szereti. Ösztönösen és vakon. Mindent szeret rajta: a hangját, a mozgását, a
tekintetét. Nem csoda, hogy a többi nő is hasonlóan érzett iránta.
Nyugtalanul hánykolódott az ágyban, gyötrődött amiatt, hogy szakadék választja el a
férjétől, aki már csak elvesz, amit akar, de nem ad, és akinek a szeméből már csak testi
vágyat olvas ki.
Sándor felébredt a felesége mocorgására, és átkarolta. Sonia szíve kalapálni kezdett, és
kicsit közelebb húzódott a férjéhez, várva, mi fog történni. Kívánta őt, mint még soha férfit
nem kívánt. Sándor mormolt valamit, és simogatni kezdte. Úgy tett, mintha félálomban
volna, de Soniát nem tudta becsapni. Az úgy érezte, hogy egy álom szereplője; minden
mozdulat olyan lassú volt, mintha időmilliomosok lennének. A férfi szája közeledett az
övéhez, teste melegítette az ő testét. Kezéből annyi gyöngédség áradt, hogy ez meglepte.
Menthetetlenül elveszett; érezte, hogy Sándor kívánja, és készségesen odaadta magát.
Mindaz, ami ezután történt, túlságosan szép volt ahhoz, hogy szavakba lehetne önteni.
Amikor Sonia másnap reggel felébredt, az ágy üres volt mellette. Zajokat hallott a
konyhából, nagy várakozással ágyban maradt, és élvezettel idézte fel magában az előző
éjszaka emlékét.
Azután becsapódott az ajtó, és csend lett. Sándor elment. Sonia az ablakhoz szaladt, és
látta, ahogyan elhajt.
Hirtelen eszébe jutott, hogy telefoncsörgést hallott. Valami történt, csak nem tudta, mi,
és ez nyugtalanította.
Belebújt a köntösébe, és lement. Meglepetten látta, hogy alig múlt még hét óra. Az
asztalon egy félig üres teáscsésze állt; a kutyák türelmetlenül várták, hogy kirohanhassanak.
Sonia szívverése felgyorsult. Hová mehetett Sándor? Nem hagyott üzenetet sem. Kirázta a
45
hideg a félelemtől, noha ennek a félelemnek nem volt alapja, hiszen helyzetén aligha
ronthatott már bármi is.
Hirtelen felötlött benne Alison képe, amint az ajtóban áll. Már sejtette, hová ment
Sándor, és lehunyta a szemét. Ó, istenem, csak ezt ne, ne most, ne azok után, hogy… Ez
volna a legsúlyosabb büntetés, amelyet a férfi rámérhet.
Ha csakugyan odament. Ezt viszont nem nehéz ellenőrizni. Előhívja a telefon
memóriájából a számot, és megérdeklődi, ott van-e Sándor. Bár abban sem volt biztos, hogy
tudni akarja-e ezt egyáltalán.
Teát főzött magának, és mereven bámulta a telefont. Csak egy hívás, és minden kiderül.
És azután? Fusson el? Vagy maradjon a szeretett férfi mellett, és harcoljon érte? Igen ám,
de nehezen tudta elképzelni, hogy harcoljon egy férfiért egy másik nővel, akinek gyermeke
van tőle, sőt, már a másodikat várja.
Sándor az esküvő előtt arról beszélt, hogy két vagy három gyermeket szeretne. Sonia
akkor nevetve helyeselt neki, és lelke mélyén alig várta, hogy ez beteljesüljön, mert úgy
képzelte, Sándorból szerető, jó apa válik. Ám tévednie kellett. Sándor apasága a jelek szerint
kimerült a tartásdíj folyósításában, különben kivonja magát a felelősség alól. Ez a fájdalmas
felismerés szétrombolta a példás apáról alkotott képét.
Eleredtek a könnyei, ahogy Nickyre gondolt, aki a megszólalásig hasonlít Sándorra, és
aki bizonyára szereti az apukáját. De ugyanúgy sajnálta Alisont is, aki valószínűleg még
mindig szerelmes Sándorba és visszavárja, noha egyszer már keserűen csalódnia kellett
benne; és végül Sonia megsiratta a saját sorsát is.
Nagy nehezen mégis rászánta magát: most vagy soha! Ha tovább habozik, elszáll a
bátorsága, és talán soha nem tudja meg az igazságot.
Felemelte a kagylót, tárcsázott, és már fogalmazta magában a kérdést, de azt már fel sem
kellett tennie, mert Sándor maga vette fel a telefont. Nem maradt több kétsége.
A következő órákban Sonia a poklok poklát járta meg. Élénk képzelőereje egyik képet a
másik után vetítette elé. Látta maga előtt Sándort, amint a kisfiával játszik a kertben, majd
bemegy a házba, megcsókolja Alisont, biztosítja róla, hogy még mindig szereti és mindig
gondoskodni fog róla és a gyermekekről, látta a kicsit, amint a karját nyújtja az apja felé,
hogy emelje fel. Szinte hallotta Sándor nevetését, amint a karjára veszi a kicsit.
– Elég! – sikított fel Sonia. – Elég!
A kutyák ijedten néztek rá; érezték, hogy gazdájuk boldogtalan, de nem tehettek többet,
mint hogy vigasztalóan nyalogassák a kezét, miközben az könnyektől fátyolos szemmel
bámul ki az ablakon.
Mit mondhat Sándor Alisonnak? Hogy elhamarkodott volt a házassága? Hogy hibát
követett el? Hogy…
Már messziről meghallotta a közeledő kocsi zaját. Olyan eltompultnak érezte magát,
hogy biztos volt benne, most már bármit mondhat vagy tehet Sándor, nem érdekli. Mennyire
tévedett!
Sándor kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, behajolt, és… kiemelte a fiát. Sonia
csak állt és nézte, ahogyan a férfi közeledik a gyermekkel a házhoz, és gépiesen indult ajtót
nyitni. Nicky pizsamában volt, és álmosan dörgölte a szemét.
– Lefektetem Nickyt – mondta Sándor. – Légy szíves, készíts reggelit! – Rámosolygott
a kicsire. – Most még alhatsz egy kicsit, és amikor felébredtél, lejössz hozzánk, és
megismerkedsz a kutyákkal.
Azután felmentek az emeletre.
Sonia félig kábultan ment a konyhába, és bekapcsolta a kenyérpirítót. Hallotta Sándor
lépteit maga mögött, de nem fordult oda hozzá.
– Te telefonáltál?
– Én.
46
– Gondoltam. Alisonnak be kellett mennie a kórházba, mert fennáll a koraszülés

veszélye.
Ez már elég ok volt arra, hogy Sonia megforduljon.
– Jaj ne! Nagyon sajnálom.
– Igazán? – Sándor arckifejezése fagyos maradt. – Addig nekem kell Nicky gondját
viselnem. Alisonnak nincs senkije rajtam kívül. Egy szomszédja hívott fel.
– Értem. – Sonia nagyot nyelt. – Én majd törődöm a kicsivel. Neked van elég dolgod.
– Én vagyok felelős érte. – Nem mondta ki, hogy a fiáért, de nyilván így értette.
– Tudom – mondta nyugodtan Sonia. – De női gondoskodásra van szüksége. Ne aggódj,
úgy bánok majd vele, mintha… – Elcsuklott a hangja. – …mintha a saját fiam volna.
– Köszönöm! – Sándor pillantása mintha ezúttal kevésbé lett volna hűvös.
Sonia megkent vajjal egy szelet kenyeret, és odaadta Sándornak.
– A ruhái a kocsiban vannak – mondta a férfi. – Elhoztam, amit találtam; ha valami
hiányzik, majd megveszem.
– Behozok mindent.
Sonia képzeletben sokféle változatban végigjátszotta, mi lesz majd, amikor a férje
hazaérkezik, de erre nem számított. Vajon Sándor aggódik-e Alison miatt? Nem sok jelét
adta. Egyáltalán, nem sok érzelmet mutatott iránta, Sonia kiment a kocsihoz. Két műanyag
zacskó hevert a hátsó ülésen egy párnával és egy takaróval. Sonia mindent bevitt a házba,
majd visszatért a konyhába. Sándor éppen indulni készült.
– Az építkezésen leszek – szólt oda a feleségének. – Hívj fel, ha szükséged lenne rám!
Sonia lábujjhegyen osont fel az emeletre, és meggyőződött róla, hogy a kisfiú alszik.
Nicky álmában szorongatta a macit, amelyet magával hozott.
Sonia elmosolyodott, és halkan lement a földszintre. Különös módon most jobban érezte
magát. Volt valaki, akiről gondoskodnia kell, és ez egy időre eltereli a figyelmét a saját
bajáról.
Tizenegykor Sonia újból felment. A kicsi már ébren volt, és az arca könnyekben úszott.
Sonia tudta, hogy az első pillanatokon nagyon sok múlik.
– Jó reggelt, Nicky! – üdvözölte kedvesen. – Örülök, hogy felébredtél. Gyere, menjünk
le! Kapsz egy pohár tejet, és közben megismerkedhetsz a kutyáinkkal. Már alig várják, hogy
lássanak téged.
A fiú homloka ráncokba futott.
– Sándor is mondta, hogy van két kutyája, de nem hiszem, hogy szeretni fogom őket.
Ezek szerint a gyerek Sándornak hívja az apját; Sonia ezt jól megjegyezte.
– Nos, ha lementünk, majd meglátjuk – mondta vidáman, és nagyon remélte, hogy a
gyerek nem fog ellenkezni. Elég nehéz lesz távol tartani tőle az állatokat, ha valóban félne
tőlük. Márpedig erre megvolt az esély, mert két meglehetően termetes jószágról van szó.
Sonia gyorsan elrebegett magában egy imát, és lehúzta a kicsiről a takarót.
– És ha megittad a tejet, felöltözhetsz. Fel tudsz öltözni egyedül?
– Persze. Már majdnem négyéves vagyok – felelte önérzetesen Nicky.
Sonia igyekezett megőrizni a komolyságát.
– Nagyszerű! Egyébként azt hittem, már hatéves vagy, olyan nagyra nőttél.
Nicky huncutul mosolygott, és Sonia fellélegzett. A kicsi megkedvelte. A kutyákkal talán
nem fog kijönni, de ővele biztosan.
Az első akadályt tehát sikerült leküzdenie.
Odanyújtotta a kezét a kisfiúnak, az pedig megfogta, és kiugrott az ágyból. Együtt
mentek le lassan a lépcsőn, mialatt Sonia megállás nélkül beszélt hozzá, mert a két kutya
lent barátságos farkcsóválással várt rájuk.
47
– Ez Domino – kezdte a bemutatást Sonia –, az pedig Fynn. Nézd csak, hogy csóválják
a farkukat! Ez azt jelenti, hogy örülnek neked. Gyere, Domino, és köszönj Nickynek! De ne
felejtsd, hogy még csak négyéves!
A nagy termetű, barátságos eb odament hozzájuk, és szerencsére elég intelligens volt
ahhoz, hogy megérezze, mit akar Sonia az értésére adni. Türelmesen csóválta a farkát, és
megengedte Nickynek, hogy megsimogassa a fejét. Azután következett Hynn, amely
ugyanúgy viselkedett. Sonia túláradóan dicsérte az állatokat. Azután együtt mentek a
konyhába, hogy Nicky megihassa a tejét.
Ezzel a második akadályon is túljutottak.
Nicky az asztalnál ült, és mindkét kezével szorongatta a bögréjét.
– Hol a mamám? – kérdezte.
Sonia bátorsága megcsappant.
– Egy-két napra el kellett mennie, és úgy gondolta, Sándornál lesz addig a legjobb
helyed. Nemsokára hazamehetsz a mamádhoz. Addig is nagyon jól fogjuk érezni magunkat
itt. Rajzolhatsz és festhetsz, később pedig elmegyünk, és veszünk neked játékokat.
– Miért ment el a mamám? – A kisfiú szája széle megremegett. Fynn odaballagott hozzá,
fejét a térdére fektette, és jóindulatúan felnézett rá.
Soniának támadt egy ötlete.
– Nézd csak, Fynn szomorú, ha sírsz. Szeretne téged megvigasztalni. Tudod, mit? Add
neki oda a kekszet a tányérodról! Hozok még, akkor adhatsz Dominonak is, meg neked is
marad. Később pedig elmesélheted majd a maminak, milyen jó barátságba kerültél a
kutyákkal.
Soniának ezzel az ötlettel sikerült, legalábbis átmenetileg, elterelnie Nicky figyelmét. A
gyermek odanyújtotta a kekszet a kutyának, s az nagyon óvatosan vette el, hozzá sem érve
a kisfiú kezéhez. Nicky felkacagott.
– Ide nézz, Sonia! – kiáltott fel. – Szereti a kekszet. – Úgy mondta, „tetszet”.
– Nahát, tényleg!
Sonia leült. Megint fellélegzett. Most Dominó került sorra, amely Fynnhez hasonlóan jól
nevelten viselkedett.
Ezzel megtört a jég. Nicky a konyhaasztalnál ülve figyelte Soniát, amint burgonyát és
sárgarépát hámoz. Mivel ragaszkodott hozzá, hogy segítsen neki, kapott egy tompa
konyhakést, s azzal ügyeskedhetett.
Az idő gyorsan telt, közeledett az ebédidő. Sonia közben megmosdatta és megfésülte
Nickyt, majd ráadott egy farmert és egy kis trikót.
Amikor megérkezett Sándor, a kisfiút az asztalnál találta, előtte egy nagy papírlappal,
kezében vastag ceruzával. Halványan Soniára mosolygott.
– Nicky segített az ebédfőzésben – újságolta a nő.
– Igazán? Nagyszerű. Látom, Sonia talált neked papírt és ceruzát, de hátha van itt még
más is. Gyere csak! – Nicky lecsúszott a székről, és megfogta az apja kezét.
– Színesed is van?
– Mindjárt megnézzük.
Kéz a kézben mentek ki. Kész őrület, gondolta Sonia. Sándornak és a fiának nem volna
szabad elválniuk egymástól. És Alisontól sem, aki eléggé szereti a férfit ahhoz, hogy
gyermekeket szüljön neki. Talán éppen ezért is akart Sándor ideköltözni, tűnődött tovább
Sonia, én pedig keresztülhúztam a számításait. Ha nem állítok be, akkor Alison kórházba
kerülése talán újból összehozza a családot.
Közben megjelent a két fiú egy köteg papírral és színes filctollakkal felszerelkezve.
– Ehetünk – jelentette Sonia. – Délután pedig szorgalmasan rajzolni fogunk Nickyvel. –
Mosolygott, de közben majdnem megszakadt a szíve.
48
Sándor felültette a fiát a székére, és félretette a rajzeszközöket. Sonia kitálalta az ételt,

majd Nicky húsadagját felvágta kis darabokra. A kisfiú mindent megevett, és utána még
desszertnek kekszet és tejet is kapott.
Sonia addigra már biztosra vehette, hogy Nickyvel nem lesz gondja, de arra kíváncsi lett
volna, meddig marad náluk. Különös módon úgy érezte, mintha a saját gyermeke volna. Az
övé és Sándoré. Vajon Sándor szereti-e a fiát? Az arcáról nem tudott leolvasni semmit. A
férfi kedélye jobb volt, mint az utóbbi napokban, és vele, Soniával is barátságosabban
viselkedik, amióta Nicky Velük van. Ettől azonban csak tovább mélyült Sonia bánata. Úgy
sejtette, döntő változások elé néznek. Annyira szereti Sándort, hogy elhatározta, útjára
engedi, ha mindenképpen menni akar.
Sonia tisztában volt vele, milyen önző és felületes volt eddig az élete. Az anyja
vagyonának köszönhetően minden gondját könnyedén megoldhatta. Érezte azonban, hogy
a jelleme lassan átformálódik, nem utolsósorban ennek a kis emberkének köszönhetően.
Követte Sándort, amikor az távozni készült.
– Válthatunk néhány szót?
Sándor megállt, és megfordult.
– Hogyne. Miről?
– Nickyről. Megkérdezte, hol az anyja. Mit mondjak neki, ha megint faggatni kezd?
Sándor egy pillanatra elgondolkodott.
– Azt, hogy két-három napig pihen egy nagyon szép helyen, de azután hazajön. Ma este
meglátogatom. Mondd meg Nickynek, rajzoljon valami szépet, hogy elvihessem az
anyjának.
– Jó. Megmondom. – Sonia felnézett a férfira. – Azt hiszem, jól ki fogunk jönni
Nickyvel. Nagyon helyes kisfiú.
– Tényleg az. – Sándor mosolygott. – De most bocsáss meg, dolgom van.
– Persze, menj csak! – Sonia elpirult, nem esett jól, hogy Sándor lerázta. Úgy bánt vele,
mint valami idegennel.
– Nos, Nicky – mondta Sonia –, Sándor szeretné, ha rajzolnál valami szépet a mamádnak.
A kisfiú arca felderült.
– Persze! Mit rajzoljak?
– Mi lenne, ha lerajzolnád a kutyákat? A mamádnak biztosan tetszene.
Nicky összecsapta a kezét.
– Az jó lesz! Mikor jön haza?
– Nemsokára. Most egy nagyon szép helyen pihen, mert eléggé kimerült.
A kicsi felsóhajtott.
– És addig te vagy a mamám?
– Igyekezni fogok! – Sonia odalépett a gyermekhez, felemelte, és magához szorította.
Nicky átölelte a nyakát, és egy nagy puszit cuppantott az arcára, azután felkacagott.
– Igazán aranyos vagy – mondta Sonia, majd elfordította az arcát, hogy a kicsi ne lássa a
feltörő könnyeit. Azután visszaültette a kicsit az asztalhoz, és magának is odahúzott egy
széket. – Fogjunk akkor hozzá! Amíg te a kutyákat rajzolod, én lerajzollak téged. Jó kis
móka lesz! – Még pislogott egyet-kettőt, azután lassan visszanyerte az önuralmát.
Nicky a papír fölé hajolt, és lelkesen munkához látott. Időnként nagyokat sóhajtott, még
a nyelvét is kidugta nagy igyekezetében. Egy darabig szótlanul dolgoztak. Sonia figyelte,
hogyan ügyeskedik a kisfiú, és nem tudta, sírjon-e vagy nevessen azon a megható
buzgalmon, amellyel Nicky a leghihetetlenebb krikszkrakszokat vetette papírra.
Sonia később teát készített magának, Nickynek pedig tejet töltött. Mivel attól tartott,
hogy a legényke hamarosan elunja magát, azt javasolta, menjenek el sétálni a kutyákkal.
– Jaj de jó, menjünk! – örült Nicky. Amíg Sonia letakarította az asztalt, a kicsi hozta a
kabátkáját.
49
Azután nagy sétát tettek a dűnék között.
Nicky már aludt, amikor fél hétkor beállított Sándor piszkosan és kimerülten.
– Most lefürdöm – mondta –, azután bemegyek a kórházba. Készíts nekem, kérlek,
valamit enni, mire visszajövök!
– Jó. És vigyázz, ne csapj zajt odafenn, Nicky már alszik!
Miután Sándor elment, Sonia betette a szennyest a mosógépbe, és felállította a
vasalódeszkát, hogy kivasalja Sándor ingeit. Egyedül a munka segített neki elviselni a
helyzetét.
Fáradt volt, mire Sándor megérkezett, de a terített asztalon ott állt a csirkesaláta.
– Holnap be kell mennem a faluba – közölte a férfival. – Nickynek szüksége van néhány
holmira, és a készleteinket sem árt feltölteni.
– Vigyelek be titeket? – ajánlkozott Sándor.
– Nem, köszönöm. Majd ketten elmegyünk Nickyvel. Hogy van Alison?
– Két vagy három napig még benn kell maradnia kivizsgálásra. Az orvosok még nem
tudják, megmarad-e a baba. – Soniára pillantott. – Nagy könnyebbség a számára, hogy
Nicky jó kezekben van – folytatta. – Elsírta magát, amikor odaadtam neki a rajzot.
Sonia mosolygott, minden fájdalma ellenére. Könnyebb lett volna sírnia, de igyekezett
megőrizni a méltóságát.
– Szeretnék ma korán lefeküdni – mondta, és várta a választ.
Sándor alig nézett fel a salátájából.
– Nekem még dolgoznom kell, sokáig eltarthat. Menj csak fel nyugodtan, majd
kiengedem a kutyákat, mielőtt lefekszem.
Tehát engedélyt kapott a távozásra. Sonia felkapta a kivasalt ingeket, és kivonult a
konyhából.
Nem tudott elaludni, ezért még olvasott az ágyban. Fél tizenegykor benézett még egyszer
Nickyhez. Alulról fény szűrődött fel, és halk zene hallatszott. Soniát leírhatatlan
szomorúság fogta el. Milyen hamar megváltozott minden! Lehunyta a szemét, de már
könnye sem maradt. Halkan visszament a hálószobába, és leoltotta a villanyt.
Nem sokkal ezután hallotta, ahogy Sándor kiereszti a kutyákat. Biztos volt benne, hogy
a férfi hamarosan feljön lefeküdni, oldalára fordult, álláig magára húzta a takarót, és várt.
Sándor először a fürdőszobába, azután Nicky szobájába ment. Sonia valami mormogást
hallott, majd a férfi megjelent a hálószobában. Miközben levetkőzött, ruhája suhogott,
övének csatja a földön koppant, azután megnyikordult súlya alatt az ágy rugózata. Sonia
lehunyt szemmel és zakatoló szívvel feküdt az ágyon, és úgy tett, mintha aludna. Kár volt
aggódnia, mert néhány perc múlva a férfi egyenletes légzéséből rájöhetett, hogy elaludt. Ő
viszont még sokáig ébren forgolódott.
Éjszaka arra riadt fel, hogy Sándor beszél álmában. Nem tudta pontosan kivenni, mit
mond, de egy szó többször is ismétlődött, és ez mintha Alison neve lett volna.
Reggelre az éjszakai közjáték emléke elhomályosult, csak később ötlött megint Sonia
eszébe.
Sándor vasárnap akarta hazavinni Nickyt.
Sonia egyre idegenebbül érezte magát a házban. Tompa fájdalom, a magány nehezen
elviselhető érzése töltötte el. Sándor az utóbbi napokban alig szólt hozzá, és hozzá sem ért,
amióta Nicky velük volt.
Sonia az utóbbi időben már alig gondolt Jeremyre, most azonban eszébe jutott hajdani
vőlegénye. Ha ő akkor Londonban marad, most éppen nászúton lennének. Beleborzongott
a gondolatba. Tudta, hogy egy szeretetlen, hideg házasságtól menekült meg, de csöppet sem
szívderítőbb az a sors sem, amelyre felcserélte.
50
Hirtelen belehasított a gondolat: mindennek ő az oka. Képtelen igazán szeretni, és

lehetetlenné teszi másoknak, hogy őt szeressék. Nem okolhatja az anyját emiatt, egyedül
csak saját magát.
Azt is tudta már, mit kell tennie, ha nem akarja mások életét is tönkretenni. El kell
mennie.
Nicky vidám csacsogása valamelyest enyhített a bánatán. Amikor a kisfiú megint
előhozta az elemes kutyáját, hogy immár sokadszor is megmutassa, milyen mókásan
csóválja a farkát, Soniában megérett az elhatározás: nem a gyereknek kell innen elmennie,
hanem neki. Azt is eltervezte, hová megy először.
Semmiképp sem óhajtott visszatérni Londonba; valahol messze telepszik le, munkába
áll, és a keresetéből fogja eltartani magát.
Londoni bankjával egy közeli városkában lévő fiókba utaltatja át a pénzét, így anyagilag
független, legalábbis az első hónapokban. Ennek köszönhetően akár még egy régi vágyát is
megvalósíthatja: körutazást tehet Angliában. Az anyja mindig is nevetségesnek találta ezt
az ötletet, szerinte az ő társadalmi helyzetében lévő fiatal nőhöz nem illik az ilyesmi.
Ez azonban most már nem számított. Sándornak köszönhetően sikerült leszakadnia az
anyjáról. Életemben először leszek teljesen szabad és független, gondolta, amikor éjszaka
az alvó Sándor mellett feküdt és a mennyezetet bámulta. Ha sikerült anyám hatalma alól
felszabadulnom, akkor biztosan Sándortól is el fogok tudni szakadni. És soha többé nem
leszek szerelmes.
A Tóvidéken volt egy tanya, ahol az anyjával és akkor még élő apjával együtt nyaraltak.
Érdeklődni akart, fogadnak-e ott még vendégeket, és ha igen, akkor az lesz az első úti célja.
Ezen az éjjelen Soniának csak nagyon későn sikerült elaludnia.
Amikor másnap reggel felébredt, Sándor már talpon volt. A konyhából hangok
hallatszottak, és a sülő szalonna ínycsiklandó illata szállt fel. Vasárnap volt, és a templom
harangjainak zúgása végképp kiűzte az álmot a szeméből. A harangok az esküvője napjára
emlékeztették. Mindössze két hétig tartott hát Sándorral való házassága.
Felkelt, és hozzáfogott kiválogatni a holmikat, amelyeket magával akart vinni. Bőröndje
az üres hálószobában állt, nem volt nehéz feltűnés nélkül becsomagolnia. Most már csak ki
kell várnia a megfelelő pillanatot.
Egyszer csak nevetést hallott lentről. Nicky mondhatott valami kedveset, mert Sándor
teljes szívéből hahotázott.
Ebben a pillanatban döntötte el Sonia, hogy másnap útnak indul. Felöltözött, és
csatlakozott a két férfihoz.
Délután Sándor hazavitte a kisfiút. Sonia megsimogatta Nicky fejét.
– Add át üdvözletemet a mamádnak!
Másnap reggel Sonia útra készen állt. Sándornak hagyott egy búcsúlevelet az
éjjeliszekrényen.
Hátra sem nézve futott a kocsijához. Hirtelen nagyon sietőssé vált a távozás. Úgy érezte
magát, mint egy menekülő tolvaj. Mi lesz, ha Sándor váratlanul visszajön, mert valamit
itthon felejtett?
Beindította a motort, és kihajtott az útra. Amikor az építkezés előtt haladt el, mereven az
útra szegezte a tekintetét. Ez a ház soha nem volt és soha nem is lesz az ő otthona.
A medfordi bank igazgatója barátságosan fogadta, és fegyelmezetten leplezte
meglepetését, amikor ügyfele egyszerre ezer fontot emelt le a számlájáról Sonia ezt azzal
indokolta, hogy hosszabb utazásra készül, és nyomban kért is egy meghatalmazást a kendali
bankfiókhoz, ha még további összegre volna szüksége. Azután megköszönte az igazgató
segítségét, a bankkal szemben lévő üzletben ellátta magát elemózsiával, és ezzel végképp
útra készen állt.
51
Ahogy szaporodtak a megtett kilométerek, úgy lett egyre jobb a hangulata. Talán még a
fájdalomtól is megszabadul, ha elég messze jut balsikerű házassága színhelyétől.
Egy autóspihenőben megebédelt, azután késő estig vezetett megállás nélkül, és végül
megérkezett Lancasterbe. Nem volt sok értelme, hogy sötétedés után álljon neki megkeresni
a farmot, ezért kivett egy szállodai szobát, ahol Hunter néven jelentkezett be.
Az estét néhány éltesebb úriember társaságában töltötte a televízió előtt, amíg el nem jött
a lefekvés ideje. Néhány vendég kíváncsian nézegette az egyedül utazó fiatal nőt, de a
legendás angol tartózkodás nem engedte, hogy az időjáráson túl bármi másra vonatkozó
kérdéseket tegyenek fel egy idegennek.
Amikor Sonia ágyba dőlt, azonnal mély álomba merült.
Korán felkelt, és nekivágott az utolsó szakasznak – meg kellett találnia a farmot,
amelyhez olyan kellemes emlékek fűzték. Gondosan áttanulmányozta a térképet, de még
így is többször meg kellett állnia és a helybelieket megkérdeznie, hogyan jut el a High Hill
farmra.
Végre feltűnt előtte a ház. Az útjelző táblák még mindig ugyanazok voltak, csak sokkal
viharvertebbek, mint azelőtt, de még így is tisztán ki lehetett olvasni:
High Hill farm – Kiadó szobák, félpanziós ellátás. Mr. és Mrs. J. H. Cowan
Cowanék fölüti nyilván eljártak közben az évek, és biztosan nem emlékeznek már
Soniára. Sebaj, sőt, így talán még jobb is. Kedves, jó humorú házaspár volt, mindketten ott
születtek és nőttek fel, gyermekeik pedig, akik azóta felnőttek, minden valószínűség szerint
szintén családot alapítottak már.
Sonia felhajtott a meredek úton, és megállt közvetlenül a ház bejárata előtt. Úgy érezte
magát, mint aki hazaérkezett.
Mrs. Cowan piskótával kínálta Soniát, és töltött neki teát. A tágas, bútorokkal telizsúfolt
nappaliban ültek. Egy kutya és egy cica jelent meg, megszaglászták a vendéget, majd
kivonultak a helyiségből.
– Igazán sajnálom – mondta Mrs. Cowan, akinek kerekded, pirospozsgás arcán valóban
őszinte sajnálat ült. – A padlásig teli vagyunk, kedvesem. Látja, jobb lett volna, ha előbb
idetelefonál, akkor nem kellett volna hiába megtennie ezt a hosszú utat.
Sonia ünnepi jókedve elpárolgott.
– Igen – mondta halkan –, telefonálnom vagy írnom kellett volna, de az ötlet hirtelen jött,
és gyakorlatilag nyomban el is indultam.
– Mindent elkövetnék, hogy elszállásoljam valahol, kedvesem – folytatta az asszony –,
annál is inkább, mert valahonnan ismerősnek tűnik. Sajnos azonban gondban vagyunk,
nincs elég emberünk. A kisebbik lányom, aki máskor kisegít nálunk, két nappal ezelőtt
megbetegedett. Most már jobban van, de egy hétig még kímélnie kell magát.
– Segítségre van szüksége?
Mrs. Cowan értetlenül nézett rá.
– Csak nem ajánlja fel a munkaerejét, kedvesem? Hiszen nyaralni jött!
Itt volt az ideje, hogy Sonia felfedje a kártyáit, annál is inkább, mert érezte, milyen
melegszívű, jóságos emberrel van dolga, és mert végre maga is tisztában volt vele, mit akar.
– Valamikor réges-régen itt nyaraltunk a szüleimmel – mesélte –, és mindig jó szívvel
gondoltam vissza erre a házra. Eljöttem hazulról, mert – egy pillanatig habozott – véget
akartam vetni egy helyzetnek, amely érzelmileg nagyon megviselt. Azért jöttem ide, hogy
megkérdezzem, meghúzhatom-e magam itt addig, amíg munkát nem találok a környéken.
Ha nincs ellenére és elhiszi, hogy képes vagyok rá, akkor átmenetileg elhelyezkedhetnék itt
kisegítőként.
Mrs. Cowan mosolyogva a térdére csapott.
52
– Akkor a jó isten meghallgatta az imámat! – kiáltott fel. – Tud ágyazni, felszolgálni,

mosogatni és takarítani?
– Hogyne.
– De legfeljebb egy padlásszobában van helyünk.
– Nem baj.
Mrs. Cowan összehúzott szemmel vizsgálgatta az arcát.
– Tudom már, kicsoda maga. Az édesanyja nem… – Elhallgatott, mintha nem merné
kimondani a nevet.
– Carol Hunter – fejezte be a mondatot Sonia. – Carol Hunter, a Zesty-Cola vezetője.
Amikor itt járt, még Mrs. Ingles volt. A mostohaapám a nevére vert, miután
összeházasodtak.
– Akkor nem tévedtem. Többször is láttam a képét az újságban. És a magáét is. De akkor
még egy kicsit, na, hogy is mondjam… Még a fenekén volt a tojáshéj. Amikor magára
néztem, mindig az jutott az eszembe, nem ártana egy kicsit feltáplálni. És milyen csinos
hölgy lett magából! Várjon csak, amíg Jimmel nem találkozik! Az öregnek ki fog esni a
szeme, ha meglátja magát.
Sonia nevetett. Napok óta először érezte magát igazán jól.
– Ezek szerint átmentem a felvételi vizsgán?
Mrs. Cowan barátságosan mosolygott.
– Persze. Most pedig az alkalom tiszteletére igyunk meg még egy csésze kávét, azután
megmutatom a szobáját. Most két svéd diák és egy négytagú német család vendégeskedik
nálunk, este pedig még két amerikai érkezik. Ebédet nem szolgálunk fel, csak reggelit és
egy kiadós vacsorát.
A szoba valóban aprócska volt. Soniának vigyáznia kellett, hogy be ne üsse be a fejét a
ferde mennyezetbe, de a kilátás szép volt, és a bútorzathoz egy hívogatóan széles ágy is
tartozott.
Odafordult Mrs. Cowanhez, akit a legszívesebben magához ölelt volna.
– Nagyon tetszik a szoba – mondta lelkesen.
– Hja, nekem egy kicsit szűk volna. – Mrs. Cowan széles csípőjére ütött, és felkacagott.
– Ám egy ilyen nádszálkarcsú teremtésnek megfelel. – Még egyszer körülnézett a szobában,
azután hozzátette: – Ha akarja, felhozhatja a csomagját. Azután megkeressük Jimet, és
közöljük vele a jó hírt. Utána pedig dologhoz láthatunk.
Sonia lelkesen vetette bele magát a munkába. Mrs. Cowan irányításával ő szolgálta fel a
vacsorát. Ide-oda rohangált a konyha és az ebédlő között, egyetlen szó nélkül, mert
társalgásra nem jutott idő.
Amikor mindennel végeztek, és a vendégek távoztak, Sonia kitakarított. Mrs. Cowan
közben kekszet sütött az utolsó esti étkezéshez és másnapra. A konyhát fűszeres illat
árasztotta el.
– Nos, hogy ment? – érdeklődött, miközben Sonia nekiállt mosogatni.
– Pokolian fáj a lábam – árulta el Sonia –, de túl fogom élni.
Mrs. Cowan felnevetett.
– Egy-két nap, és belejön. Ragyogóan végezte a dolgát, mintha mást sem csinált volna
egész életében. Most iszunk egy teát, azután kikészítjük a tányérokat az asztalokra az utolsó
étkezéshez. Ilyenkor már csak teát és süteményt adunk. A külföldieknek tetszik ez a régi
angol szokás, és én nem akarok nekik csalódást okozni.
– Hánykor van ez az utolsó étkezés? – Sonia szeme előtt már az ágy képe lebegett.
– Ó, ne aggódjon! Csak forró vízzel teli termoszokat teszünk ki, a vendégek pedig
szolgálják ki magukat. Nekünk ötkor kelnünk kell, a vendégek viszont gyakran csak éjfélre
érnek vissza.
53
Sonia megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– És nekem hánykor kell kelnem?
– Fél nyolc körül. A reggelit fél kilenc és kilenc óra között szolgáljuk fel. Már csak egy
apró nehézség maradt.
– Mrs. Cowan, fel tudna ébreszteni reggel? Attól tartok, úgy fogok aludni, mint akit
leütöttek, és nem szeretnék mindjárt az első nap későn kelni.
– Kedvesem, van ennél jobb ötletem is. Kap tőlem egy vekkert, olyan a hangja, mint a
tűzoltósziréna. Még a holtak is felébrednének rá. Akkor ezt elintéztük, és most leülünk,
hogy megbeszéljük, mennyi legyen a bére.
Fél nyolckor Soniát már kis híján ültő helyében elnyomta a buzgóság. Mrs. Cowan
majdnem halálra nevette magát rajta.
– Ideje lefeküdnie – jegyezte meg végül.
Sonia jó éjszakát kívánt, magához vette a régimódi ébresztőórát, és még egyszer hálásan
köszönetet mondott az idős asszonynak. Alig feküdi le, máris álomba zuhant.
Az ébresztőóra fülsüketítő hangja ugrasztotta ki Soniát az ágyból.

Fél nyolckor lent is volt. Mrs. Cowan segített neki, és régebbi vendégekről szóló vidám
történetekkel szórakoztatta. Közben szólt a rádió, és a délelőtt gyorsan eltelt.
Azután leültek a nappaliban egy nagy kanna kávé mellé, amikor csöngettek. Sonia felállt.
– Menjek ajtót nyitni?
– Nem, kedvesem intette le Mrs. Cowan. – Valaki biztosan szobát keres. Majd én
megyek, és megadok néhány címet, ahol még lehet szabad hely. Maradjon csak, és élvezze
a kávéját!
Mrs. Cowan kiment. Teltek-múltak a percek. Odakintről hangok szűrődtek be, de a
rádiótól Sonia nem tudta kivenni, miről van szó.
Ezért teljesen váratlanul érte, ami azután történt.
Mrs. Cowan visszatért, és furcsán nézett a nőre.
– Magát keresik, kedvesem.
Sonia felpillantott, meglátta Mrs. Cowan arckifejezését, és teljesen elgyengült.
– Ki az? – kérdezte habozva.
Mrs. Cowan elmosolyodott, arcvonásai kisimultak.
– Egy férfi. Arra kért, mondjam meg, hogy nagyon szereti magát.
Sonia megpróbált felállni, de a szoba forogni kezdett körülötte. Az idős asszony
odaugrott hozzá, hogy megtámogassa.
Ekkor lépett be Sándor. Leültette Soniát a kanapéra, és letérdelt elé a földre. Arca falfehér
volt. Mrs. Cowan csak egy pillantást vetett rájuk, és a kávéskannával a kezében kivonult a
szobából.
– Sonia, ó, Sonia! Milyen bolondok voltunk mind a ketten! – Sándor egész idő alatt
szorongatta felesége kezét. – Kérlek, ne hallgass, mondj már valamit, ha csak annyit is, hogy
menjek el!
– Hol van Alison? – suttogta Sonia.
– A férjével és Nickyvel együtt Jessie néni házában. Valakinek törődnie kell a kutyákkal,
amíg én utánad nyomozok!
– A… férjével? – Sonia foga összekoccant, kirázta a hideg. Mikor ébred már fel ebből a
rémálomból?
– Igen, a férjével. Értesítettem, amikor Alison kórházba került. Megkértem, hogy jöjjön
haza minél hamarabb. Egy szempillantás alatt meggyőződhetsz arról, hogy igazat mondok.
Sonia értetlenül és hitetlenül csóválta a fejét.
– Nem értem… már semmit sem értek.
54
– Azt elhiszem – mondta Sándor, és leült Sonia mellé a kanapéra. – Mindent

megmagyarázok. Akkor talán meg tudjuk bocsátani egymásnak az elvesztegetett időt és a
sok szenvedést, amelyet egymásnak okoztunk. – Átfogta Sonia vállát. – Nagy hibát
követtem el – fogott bele a magyarázatba Sándor. – Már kezdetben kellett volna mesélnem
neked Alisonról és Nickyről, de elmulasztottam, mert nem szívesen beszélek a családomról.
Volt egy öcsém, László, aki, őszintén szólva, elég nagy széltoló volt. Édesanyád
valószínűleg róla hallott egyet-mást, és ezt tulajdonította nekem, de ennek már nincs
jelentősége.
Egy pillanatra elgondolkodott, azután folytatta.
– László három évvel ezelőtt meghalt. Nicky az ő fia, nem az enyém. Alison nagyon
fiatal volt, amikor megismerkedtek. Beleszeretett az öcsémbe, és megtörtént, aminek nem
lett volna szabad megtörténnie. Lászlóban sajnos nem volt túl erős a felelősségtudat. Fizetett
ugyan tartásdíjat a gyerek után, de ez volt minden. Amikor meghalt, felkutattam a lány
lakóhelyét, és minden hónapban adtam neki egy tisztességes összeget, amelyből
fenntarthatta magát és a gyermeket. El akarta hagyni Londont, és én vettem neki azt a házat,
ahol most él. Fiatal özvegynek adta ki magát, ami valahol meg is felelt a valóságnak. Azután
megismerkedett Briannel, a kereskedelmi flotta fiatal matrózával. Egy évvel ezelőtt
házasodtak össze, és a baba, akit Alison vár, Briané, nem az enyém…
– Miért nem mondtad el mindezt már korábban?
– Mert miután elolvastad a levelet, azonnal a legrosszabbra következtettél. Valószínűleg
összefüggésbe hoztad a tartalmát azzal, amit édesanyád mondott rólam. Ezt sértőnek
éreztem. Igen, amit meg akarok kapni, azt megszerzem, ilyenkor kemény vagyok, de téged
nagyon szeretlek, s neked sikerült végtelenül megbántanod engem. Elhatároztam, bocsáss
meg érte, hogy megleckéztetlek. Csak éppen minden fordítva sült el, és én kaptam leckét
tőled. Lehunyta a szemét.
– Uramatyám! – folytatta. – Amikor a leveledben azt olvastam, hogy szeretsz ugyan, de
a szerelmedet feláldozod értem és a nőért, akivel szerinted összetartozunk, rádöbbentem,
milyen bolond voltam. Minden követ megmozgattam, hogy felkutassalak. Édesanyádnak
eszébe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt milyen jól érezted magad itt egy nyáron. Közben
pedig megérkezett Brian is, és én már tegnap délután útnak indulhattam.
– Én dolgozom itt – mondta Sonia halkan és akadozva, mert egyszerre túl sok volt
számára, amit hallott.
– Már értesültem róla a kedves gazdasszonytól. Semmi gond. Ha már itt vagyunk, végre
sort keríthetünk az elhalasztott mézeshetekre.
– Hová gondolsz?
– Miért? Nincs ágy a szobádban?
– Van. De egyszemélyes – felelte Sonia megjátszott szigorúsággal, ám az arcán lassan
felragyogott az öröm fénye.
– Annál jobb. – Sándor megcsókolta.
– Mi lesz a munkámmal? Nem hagyhatom cserben Mrs. Cowant!
– Nem is fogod. Találok helyetted valakit, még ha London összes munkaközvetítőjét rá
kell is állítanom az ügyre. Megyek és beszélek vele.
Sonia megfogta a karját.
– Várj! Olyan hirtelen jött minden. Még meg kell emésztenem, amit mondtál.
– Tudom, de ne felejtsd el, a legfontosabb az, hogy teljes szívemből szeretlek, sohasem
volt másként, és nem is lesz másként.
Soniának hirtelen eszébe jutott az a gyötrelmes éjszaka, amikor azt hitte, Sándor Alisont
emlegeti álmában. Most már tudta, hogy az a név Lászlóé volt. Micsoda félreértések
származhatnak egy ilyen apróságból!
55
– Ó, Sándor, szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! Azért hagytalak el. Azt hittem,

valójában Alisont szereted. – Felsóhajtott, de ezúttal boldogságában.
Sándor felemelte magához a feleségét.
– A fő, hogy megtaláltalak – súgta a fülébe –, és soha többé nem menekülhetsz el tőlem!
Soha többé! – Keze könnyedén elkalandozott Sonia testén. – Siess föl! Beszélek Mrs.
Cowannel, és azonnal megyek utánad. – A hangja átforrósodott.
– Eszem ágában sincs elmenekülni előled, szerelmem. Ne maradj sokáig! Szeretném
végre elkezdeni a mézesheteinket.
– Valóban? Nem kellene akkor végre visszakerülnie a jegygyűrűdnek oda, ahová való?
– Elővette zakója zsebéből a gyűrűt, amelyet Sonia a búcsúlevél mellé betett a borítékba, és
felhúzta felesége ujjára. – Most megint házasok vagyunk. Menj fel gyorsan, mert még
kísértésbe esem.
Sonia elpirult, és gyorsan elindult a lépcső felé, mert már úgy látszott, Sándor mindjárt
beváltja a fenyegetését, és nem szerette volna megbotránkoztatni Mrs. Cowant. Vajon
mindenki ilyen őrült módon kezdi a mézesheteit? Ez járt a fejében, miközben felszaladt a
padlásszobába. Fülét megütötte Mrs. Cowan nevetése. Remélhetőleg Sándorral folytatott
beszélgetésük nem nyúlik túl hosszúra.
Bement a kicsi, ám hangulatos szobácskába, behúzta a függönyöket, és türelmetlenül
várta a férjét. A férfit, akit örökké szeretni fog, még a saját életénél is jobban.
Végre meghallotta a közeledő lépteket, és boldogan kitárta az ajtót.
56
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen
formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II. B. V. jóváhagyásával
jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár
élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including
the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by
arrangement with Harlequin Enterprises II. B. V. All characters in this book are fictitious.
Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.
© Mary Wibberley, 1979 – Harlequin Magyarország Kft., 2000 Eredeti címe: Runaway
Marrige (Mills & Boon Ltd., London)
Magyarra fordította: Somló Katalin

Képek: Cora Vertag, Hamburg,
ISBN 983 536 835 6, ISSN 1585 9843
A Baccara a Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa.
• Felelős kiadó: Guy Hallowes, Ralf Kläsener

• Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre
• Felelős szerkesztő: Kovács Eszter
• Műszaki vezető: Mészáros Anikó
• Hirdetésszervezés: 488–5700/1395
• Terjesztési ügyek: 488–5700/1410
• Szerkesztőség: 1122 Budapest XII, Városmajor u. 32/C.
• Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762.
• Telefon: 213-5202 Telefax: 202-5258
• Terjeszti a HÍRKER Rt, az NH Rt, a regionális részvénytársaságok, valamint egyéb
terjesztő szervek.
Tájékoztatjuk tisztelt olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken és

rejtvénypályázatainkon résztvevők adatai (név, lakcím) kiadónk nyilvántartásába kerülnek.
Részvételükkel hozzájárulnak ahhoz, hogy a – fenti adatok felhasználásával – későbbiekben
akcióinkra, kiadványainkra felhívjuk szíves figyelmüket.
57

Ami A Szivemen A Szamon - Mary Wibberley

Enviado por

Dados do documento

Título original

Direitos autorais

Formatos disponíveis

Compartilhar este documento

Compartilhar ou incorporar documento

Opções de compartilhamento

Você considera este documento útil?

Este conteúdo é inapropriado?

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

Ami A Szivemen A Szamon - Mary Wibberley

Enviado por

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

Mary Wibberley

Ami a szívemen, a számon

Sonia idegesen és elégedetlenül várja a napot, amikor házasságot

Eredeti címe: Runaway Marriage (1979)

Ezzel végképp betelt a pohár.

Az idegtépő csengés végre elhallgatott, és Sonia lassan megnyugodott. Megitta a kávéját.

Gregus felvonta a szemöldökét, de végül lenyelte a megjegyzést, amely már a nyelve

Amikor Sonia húsz perc múlva felfrissülten kilépett a fürdőszobából, meghallotta

faképnél hagytál minket a legnagyobb káosz kellős közepén. Jeremy felhívott, és én

– Rendben. A szobámban leszek.

Sonia a konyhában telepedett le Jeremyvel. A vita terméketlen és idegőrlő volt. A férfi

– Tűnj el! – sziszegte Sonia.

– Ha most itt maradsz, Sonia, akkor köztünk mindennek vége.

Előbb azonban lehúzta ujjáról a jegygyűrűt. Elgondolkodva nézegette, s könnyek szöktek

Egy kis vidéki szállodához közeledtek.

A nyomás, amely heteken keresztül Soniára nehezedett, megtette a magáét.

– Felhívtam az orvost. Azonnal idejön. És most idd meg ezt.

– De várni fogunk – folytatta Sándor –, amíg édesanyáddal nem beszéltünk. Amíg

A férfi gyöngéden megsimogatta a fejét.

Puszival akarta köszönteni az anyját, de az elhátrált előle, mintha valami veszély

– Afelől semmi kétségem! – Sándor bólogatott.

– Ebbe tönkre fogok menni – mormolta.

– Engem már régen nem érdekel a tisztesség – vágta oda az anyja.

Ám nem akarta megzavarni a pillanat hangulatát, így a kérdés kimondatlan és

Két héttel később Sonia és Sándor a legnagyobb csendben, a közeli templomban

Köszönöm, hogy rendszeresen gondoskodsz rólunk, az e havi

Azután Sándor felvitte a feleségét a hálószobába. Ledobta az ágyra, és szempillái alól

– Gondoltam. Alisonnak be kellett mennie a kórházba, mert fennáll a koraszülés

Sándor felültette a fiát a székére, és félretette a rajzeszközöket. Sonia kitálalta az ételt,

Azután nagy sétát tettek a dűnék között.

Hirtelen belehasított a gondolat: mindennek ő az oka. Képtelen igazán szeretni, és

– Akkor a jó isten meghallgatta az imámat! – kiáltott fel. – Tud ágyazni, felszolgálni,

Sonia megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Az ébresztőóra fülsüketítő hangja ugrasztotta ki Soniát az ágyból.

– Azt elhiszem – mondta Sándor, és leült Sonia mellé a kanapéra. – Mindent

– Ó, Sándor, szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! Azért hagytalak el. Azt hittem,

Magyarra fordította: Somló Katalin

A Baccara a Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa.

• Felelős kiadó: Guy Hallowes, Ralf Kläsener

Tájékoztatjuk tisztelt olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken és

Você também pode gostar