A HARMADIK ELHAJÓZÁS KORÁNAK

PRÓFÉTÁI

azaz a tudatváltás művészete a tudatosság forradalmában

Kedves Barátom!

Egy másik szívemnek oly kedves, Matteo Amigo Barátom hozta el számomra
ennek a levélfolyamnak a kezdő mondatát. Én sem vagyok különb másoknál!
Magamban össze is csókoltam. Életeket küszködtem ezzel a különbség-
tétellel, ez a fiú pedig egy mondatával elsöpörte a létezésem összes akadályát.
Emlékszem, hogy tényleg többnek képzeltem magam másoknál. Nem nyilvánult
ez meg tulajdonképpen semmilyen szélsőséges pózban vagy tettben, mégis
tűnhet akár megengedhetetlen tulajdonságnak. Mégsem az. Prófétaként még
magamra is csak a külső szemlélődő nyugalmával kell pislantanom. Így mindezt
csak epizódnak látom, az ego faragatlan megnyilvánulásainak hosszú tanulási
folyamatában. És a nézésemen akkor is rendkívüli. Mindenen áthatol és minden
irányba tekintő. Bár látom most magam Útitársaim szeméből is. Hát, ha a sofőr
(ego) tuskó, van benne valami mindent elsöprő atomvillanás és lebabapiskótázó
érzés. Még Góliát is kinder figurává lenne a dobozban. Prófétaként csak azt
tudom mondani, hogy sajnálom. A betűkbe rejtettem könnyeimet, amivel
átmosom valamennyi életem, valamennyi szereplőjének az életét, hogy a
megbocsátás és az elengedés közös legyen, hogy mindünk számára szabad
legyen a pálya oda, ahová azok tartanak, akik ezt választották. Ahol az egyéni
kiteljesedésünk nem elpukkan és összezuhan a semmibe, hanem eggyé válva
teljesedik a létezés közös nagyszerűségévé. Szeretlek Titeket és köszönöm az
életem.

Egész életemben szeretetben éltem, de csak most vettem észre. Valami

eltakarta előlem ezt az érzést, de a Prófétaság Útja megtisztította a szem-chi-
t. A szeretetnek milliónyi féle megnyilvánulása van és életem ezernyi
szereplője árasztotta magából felém ezt a sokszínűséget. Mindenki azt adta és
úgy, ahogy ő maga szeretni volt képes. Egy ölelés, egy kézfogás, egy intő, egy
segges a papuccsal az edzésen, pénz, kaja, „Olyan vagy, mint az apád!”, „Apa,
te olyan hülye vagy!”, „Kár, hogy nem voltál a csoportba, mert téged akartalak
férjemül választani!”, mind, mind a szeretet megnyilvánulásai. Ezt csak a
személyiségen túllépve lehet meglátni, amikor több vagy, mint egy név és
anyja neve a számsorral. A hamis énképbe burkolt gondolati
emberjelmezemmel csak ítélkezni tudtam a szeretet bármilyen
megnyilvánulásával szemben. Azt gondoltam engem szeretni másként kell és
elutasítottam a felém irányuló szeretetszikrákat. Az én szeretetem sem ért
célba, hiszen ilyen alapokkal nem voltam képes valódi szeretetképet magam
köré vetíteni. Ahogy a jelmezen túllátva visszatekintek a képözönre mindenhol
csak szeretet volt. A belőlem áradó időforrás mindig éppen a számomra
megfelelő formában próbálta érvényre jutatni, megtanítani nekem.

Most már másként van. Lassan helyére kerül a tört-Én-et és megértem, hogy
minden és mindenki az én általam teremtett világ megbízott tanítója és az is
marad. Én kértem őket erre az Önvaló Otthonában. A szeretetet tanítják
nekem. Az egyetlen dolgot, ami igazán számít egy olyan korban, amikor
életeink összefoglalásaként átismételjük mindazt, amit tanultunk ebben a
létformában. Tovább fogunk lépni, mert tovább kell. Elengedjük egy röpke
pillanatra egymás kezét és azt a néhány lépést egyedül tesszük meg a létezés
irányába, hogy egy olyan álmot valósítsunk meg, ami még sokkal
emelkedettebb ennél a létformánál is. Amikor álmodom, újra fogjuk egymás
kezét. Nem a félelem adta szorongás miatt keresünk támaszt, hanem a
viszontlátás örömét osztjuk meg az érintéssel. Az Új Világ nincs kész. Azért
nincs, hogy mindazok, akik a teremtő tudatosságuk szintjére képesek lépni
maguk is részt vehessenek a kialakításában. Egy Ön-Való-Világ. Micsoda
ragyogó ötlet ez! Micsoda bátorság a Teremtő részéről, hogy egy ilyen
hatalmas feladatban osztozni képes saját Teremtményeivel. Bízik mindben,
képesnek tartja őket arra, hogy Szellemi és Lelki Nagyságuk emlékezetéből
olyan Világot építsenek, ami túllépve a Terembura határán is fényként ragyog
a létezés valamennyi birodalmában.

Ebből a távlatból könnyű megérteni, mi az a lelki nyugalom. Ezen a csodálatos

Magyar Nyelven pontosan meghatározható, hogy honnan: madártávlatból. Az
összképet innen, fentről látva minden élet csak egy mozdulatlan diakép a
végzős osztály albumában. Ki emlékszik ekkor a sérelmekre? Hogyan
rezeghetne ilyenkor az ego fején a sapka az idegtől? Hogyan érezhetném
ekkor a „jújj, de ronda voltál akkor, te …” személyiséget terhelő csapásokat?
Mindezek csak hülyeségek, és persze az élettapasztalatok sorozatának fontos
élményei. Odalapoztam most az albumba ahhoz a képhez, ahol haragudtam Rád
és azt kívántam, hogy a hajad égjem meg máguskám, mert a Ferenc körúton
saját utunkra bocsátottál. Most a képet szemlélve és a sorokat írva mégis csak
köszönettel és hálával tartozom Neked Barátom. Akkor azt hittem mindennek
vége, ma tudom, hogy csak a semminek volt. Kezdetben vala az Ige, most Vala
a Mi, a különbséget Beethoven 10. – be nem fejezett utolsó - szimfóniája
tartalmazza. Akkor úgy érezte, nem jött még el a megértésének az ideje.
Csodálom az erejéért, hogy nyitva hagyta számunkra a végét.
Szeretni könnyű azt, aki szeretni képes. De szeretni azt is kell, aki nem. Ahogy
a megbocsátást is akkor lehet a legjobban gyakorolni, ha van mit, úgy szeretni
is akkor és ott kell igazán, ahol az nincs jelen vagy ahol pont az ellenkezője
dominál. A Harmadik Elhajózás Prófétái egyként tekintenek mindenre és
mindenkire. Ez folyamatos kihívás, ezért ez nem volt teljesen igaz.
Törekszenek. Minden tőlük telhetőt megtesznek. A másságot is csak az
egységük egy másik vetületének látják. Mindent önnön maguk valamilyen
változataként fognak fel, akik a jelen feladatait hozzák el számukra, Kipipálva
azt, elfüstölik a diszharmonikus részeiket, és máris másik jelenükre
tekinthetnek. Vég nélkül. Szeretni, megbocsátani és áttranszformálni saját
árnyoldalaikat. Ezen tevékenységemet szeretném megosztani Veled, hogy
lássam merre tartok.

Az egész iromány minden része a saját tapasztalatom és megélésem. Bárkivel

közös egyezőség csak az étlen véletem (véletlen) lehet. Köszönöm Barátom,
hogy képeddel inspirálod a rajtam keresztül áramló szót. Idővel majd
cizellálódik. Vagy nem. Végül is a sarlónál valószínűleg felszisszen az ocsú. A
Teremtés mégis örvend.

Hálával

Lelki Rokonod
 A HARMADIK ELHAJÓZÁS KORÁNAK PRÓFÉTÁI
azaz Noé után merre van az Arra-át

Drága Barátom,

semmikor sem volt nagyobb szükség a Lelki-emberre, mint most. Minden

percben próbára van téve. Anyag, anyag hátán. Nyomasztó a túlsúly. A Lélek
ereje kihunyni látszik. Nagy szükség van a Fény Hordozóira. Erejük motorja a
saját Szellemiségük. Talán ez a hely nem a Lélek Királysága, de nekünk mégis
azzá kell tennünk. Önmagunkból kiáramoltatni a matéria-világ kalandorainak
irányába. Nem azért, és nem is őértük. Önmagunknak tettünk igé-re-tett. Az
Elhajózás Korában a Nagy Lelkűeknek, az erős Lélekkel bíróknak kell saját
példájukat mutatva vezetni azzal, ahogy töretlenül és kitartóan haladnak céljuk
felé. Nagy Lélek, hatalmas erő, rendkívüli védelemmel, a belülről fénylő 4d-és
ember jövőképe.

Mindig a Lelket kell védeni, a jelmez nem számít. A Teremtőnek nem kell
elszámolni vele. Sőt a nevünkkel sem, a szüleinkével sem, a család eleve
karmikus képzetével sem, a megnyilvánulásainkkal sem, melyeket az utunkon
a túlélés reményében sajátítottunk el. Ez az egész testiség maszlag lejárt, csak
az Eredet a fontos. 2000-től immár csak ez számít. Mindenkinek a saját
házában, templomában kell megtalálnia és megőriznie a békét.
Cselekedeteinket ezentúl nem a hasznosságnak kell vezérelnie, hanem annak,
hogy mindez szerintünk így helyes. A szív megjavít. A megbocsátás
megszabadít. Az elengedés ürességébe beáramlik a nagybetűs Én. A feltétel
nélküli szeretet pedig mutatja az utat.
A Teremtő elküldte az emberek közé a Legjobbjait. Szellemként mindig is jelen
voltak, testbe csak ritkán sűrítették össze önnön magukat. Vártam én is a
Megváltót vagy mit tudom, hogy mit vagy kit, aztán rádöbbentem, hiába
forgatom a fejem, rossz irányból várom. Belülről érkezett. Nem csak Ő jött,
Mind eljött. Érzem, hogy bárkihez megérkezik. Ahol tiszta és érdekek nélküli
szándékot talál, ott meg is pihen, és elvezeti az Utast vállalásain keresztül a
kikötőig. Csak így távozhatunk jól erről a Játszótérről. A „Gyűrűk Ura” Zsákos

Frodón keresztül elmesél

mindent, a rendezői
változatok annyira
valóságosak és képszerűek,
hogy iskolában tanítani
kellene. Együtt és egy-

másért haladunk, azért kéz-a-kézben, hogy segítsük és inspiráljuk egymást,

amikor kell. És Isten sem bízta rá a forgatókönyvet egy emberre sem, tehát a
saját tudásaink együttese juttat el oda, ahol már - Kahlil Gibran Próféta című
regénye - a sikerben távozó Utas gondolatait összegzi. Csodálatos.
Magasztos.

Közös az Út. Mégis egyedül kell rajta végigmenni. Közutakon vezet az

ösvényünk és a nagy közös útvesztőben kell megtalálnunk a Kikötőt a
Vesztőhely helyett. Bár, elképzelésem szerint, teljesen mindegy, hogy az
emberi tényezők jelenkori képviselő mit tesznek vagy gondolnak. Nagyrészt
még nem is ismerték fel, hogy emberi testként csak leltári (személyi) számmal
ellátott jelmezek és maskarák a Teremtőből kiáramló, Önvalókon keresztül
megnyilvánuló, egy Szellem-programmal bíró Lélek-dobozból kivetített
Illúzióvilágban. Az ember csöppnyi felvillanás a Teremtés egy felvonásában.
Abban is csak az epizódszereplők öntudatra ébredt maszkja. Nem mindig volt
ez így, de a teremtés és tapasztalati világ megértése után teljesen elfogadható,
hogy a nagyszámú leszületés a szellemet az anyag felé tolta el az emberiség
életében, ami a Játszótér tönkretételét is eredményezte. Volt már ilyen
kétszer. És a mostanit is követné még kettő. Az Elhajózás Korának Prófétái
kezébe adta a Teremtő annak lehetőségét, hogy ez utóbbi kettő teljesen
elmarad annak függvényében, hogy miként fejeződik be a harmadik. Nem csak
rajtuk múlik, de így a harmadik kísérletre olyan kézzel fogható szellemi tudás
birtokába jutott egy nagy csoportja a tudatos lélek-ember-lénynek, hogy
egyszerűen ezt megtehetik. Szellemként Emberi és Emberként Szellemi
tényezővé tudtak válni. Teljesen egyedülálló, azért is írtam nagy betűkkel.
Többek vagyunk, mint egy test és olyanok vagyunk, amilyennek Isten
megteremtett. Ezek önmagukban is csodás alapok.

Az emberiség 66 %-a hamarosan megváltódik

hajmosás közben. Nekik csak ez volt, jelenleg is ez,
és ez is marad a feladatuk és szándékuk. Ezért nagy a
tülekedés a leszületési váróban, ezért vagyunk
hirtelen ilyen sokan, ezért gyűjtenek nagyon sokan
nagy sok karmát a szavaikkal, tetteikkel, gondolata-

ikkal mert nincs más céljuk, mint a megváltódás. Valami vagy Valakik által.
Megváltódni az Elhajózás Korában a legjobb, bár nem a legtudatosabb, ezért
nem is a leg célravezetőbb. És ez sem számít, mert a fiatal lelkeknek már
annyi is elég, hogy a karmájukért cserébe nem kell a következő életükben nem
túl kellemes tapasztalatokban szenvedniük. Talán még előröl is kezdhetik az
Óvodát. Sejtésem szerint nem a Földön, de a pokol még jobbik bugyrában. A
26.000 év teljes tapasztalatát kiírják egy vinyóra (háttértároló), a
„Csipkerózsikai álom” (Vízöntő Kor) idején renoválják a Bolygót, majd a
Herceg (ATYA) csókja újra életre kelti az Időforrást a Törpék új birodalmában,
1000 év pihenést, csodateremtő aranykort biztosítva a Felébredteknek.

Ők, abból az ébredező (érdekektől szabadulni vágyó)

és tudatosan a „törvény” ellen tévő (érdekek
függőségétől megszállott) 33 %-ból kerülnek ki,
akiket „ÉL” Isten úgy tisztít meg, ahogy az aranyat és
az ezüstöt szokás (kiégetés). A tisztulás

„mellékterméke”, a korom és hamu megy a bal bugyorba. Ez már napjainkban

is zajlik, és maga a folyamat döbbentett rá engem is arra, hogy valami nem
stimmel a jelennel, mégis minden rendben van a teremtés egészével. Egy
teljes spirituálisnak hitt társadalmi réteg van az összeomlás szélén, és a
pénzpörgető szemek is a sírástól elhomályosultak. Mégis érzek és látok fix
pontokat. Nem ott és nem is azokat, ahol, és akiket eddig. Valami egészen más
talapzatokat emel piedesztálra az idő. Értetlenséget, zavart is tapasztalok
irányukból. Eddig csak elutasításban, kirekesztésben, meg nem értésben és
sikertelenségek özönében volt részük, most mégis mellőlük mos ki és el a víz
mindent és mindenkit, hogy tisztább képet lássanak maguk körül. Ők pedig
csak állnak stabilan és ítéletektől mentesen a földön, ahol eddig a két lábuk
alig ért talajt. Nagyon nagy segítségre van szükségük, mert a matériában
létezők elemi erővel nyomják az anyagot, nem szabad, hogy elsodorja az
ébredezők épphogy földet ért lábát. Addig is csak saját erejükre és
odaadásukra számíthatnak, remélem kitartanak. Ezt láttam, amikor a buszon az
„önspirációról” és a Szellem földeléséről beszélgettünk. Pár év van csak, bele
kell fogni, fognom, mert utána …

Még egy gondolat erejéig visszatérve a folyamatra: minderre 2000 után annyi
idő áll rendelkezésünkre, amennyi a magyar kártyában van, olyan minőségben

kell helytállnunk, mat első felében: 7, 8, 9 és

amilyenek abban vannak. 10. Ezek számmisztikai
Felénél a hajmosás, utána folyamatábrákat jelölnek,
tűz-szer-tartás. A Magyar aminek a végén feltűnik a
Kártya minőségei a folya- tízes, amit már évek óta

keresek, mert tudom, hogy szükség van rá (a tízes számrendszerben élve nem
elég 9 számban gondolkodni, kell oda a 0 vagy a 10 – a Világ és Isten dualitása
- a Karma vagy a TuDaat; ebben a szabad választás). Ha Te is látod, akkor a
2012.12.21. a 7,8,9-es lapok 4 minőségének a végére esik (2000 utáni 12 év),
és teljesen érthető a jelen kor zavarodottsága az esetleges elmulasztott
túllépések után. Ráadásul a tudáson kívül semminek sincs igazi értéke. Lásd
ezt abban is, hogy az az érzése az embernek, hogy eltűnt a pénz a világból. De
ez csak egy olyan elem, amiről talán később még érdemes lenne beszélni, soha
sehol nem hallottam e félét.

Nos, ez még csak a bevezető sem volt, elő sem vettem a sarlót, bántalmazás
nélkül úszta meg mindenki, a törvényt sem kértem számon senkitől, bár a
puszta jelenlétemmel ezt nem tudom elkerülni. Most már nem sajnálom, hogy
az események ilyenképpen alakultak, mert egyszerűen csak tényként rögzítem.
Ez nem érzések nélküli állapotot jelent, hanem a jelenben élés tudatát és a
saját személyiségem és jelmezem elfogadását. Túllépve a testtudatot lehet
eljutni azokhoz a felismerésekhez, amit az érdekek nélküliséggel együtt már
saját rendelkezésére bocsáthat mindenki és bárki. Nem is írhattam volna
Neked ezt a betűhalmazt ezen állapot elérése nélkül. Tudod, milyen fontos
nekem a hit-Illés-s-ég. Még az életemet is feltettem rá, vagy legalábbis a
testem és a leltári számom. Vagyok, aki vagyok. A ”KI” VAGYOK, nem aki. Az
aki, csak egy testhez ragadt személyiség vonatkozó névmása. Az a bámulatos
lehetőség, hogy Magyar Nyelven beszélünk. A kicsi szó és a hozzá tartozó
mondás (Kicsi a bors, de erős.) szemlélteti leginkább az egészet. A CHI
mindenki számára ismert fizikai energiaáramlás, a KI-ről úgy tartották, hogy
ugyan az, más nyelven, de ez nem igaz. A KI a Lélekből áramló Szellem ereje,
ami alapja a Te és talán mostantól kezdve az én stabil alapállásának. Az egyik
jobbra, a másik balra forogva végzi a perdületet, áramlást. Ebben a kettős
formájú spirál-áramlásban, a lelki egyensúlyban lévő entitáshoz érkezik meg a
Teremtő LI energiája, aminek az áramlását vizsgálom, és szerintem az
Elhajózás Korának Prófétái ebből fogják nyerni a létező jelenüket. Mennyi
érdekesség! Ilyenkor érzem, hogy a saját időmet töltöm és nem másét, hogy
milyen nagyszerű vagyok mások nagyszerűségével egyetemben.

Azért a címről és az avagyról is valamit.

Nincsen tudomásom a célról. Azt sem tudom, minek kezdtem bele ebbe az
expozéba, és menet közben is állandó kételyek fekete felhői szeretnék a fényt
előlem eltakarni, mégis valami olyasmiben szöszölök, ami kitörést jelentene
egy zippelt fájlként élő embernek. Ebben az éppen mostban annak látom csak
esélyét, hogy elkezdem kibontani a saját tartalmamat és egyáltalán nem
törődöm azzal, milyen sorrendben vagy formában teszem. Mert a
legfontosabbnak önmagom kicsomagolását és megismerését tartom és nem azt,
hogy mások meg akarnak-e ismerni engem. Önmagamat pedig bármilyen jelen
szemelvényén keresztül érdemes megismerni, nem kell mindennek folytatásos
regény jelleget kölcsönözni. Főleg nekem nem. Aki akkorát lát át egyszerre,
hogy képes volt Tanítójának feltenni egy ilyen kérdészuhatagot is:

„Ki az a Kurta farkú malac, aki az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen is

túl, túr? Hogyan létezhet az, hogy a Falvédőn, a Terembura határán kívül bármi
vagy bárki is tevékenységet folytat? Hány teremtési terület létezik akkor? És
ki az a 12. gyermek, Nudimmud, aki elhagyta a teremtés határait és miért
érzem úgy, hogy az Elhajózás Korának éveibe fog visszatérni, hogy
visszahozza és számon is kérje a Törvényt? És miért van ennek köze Csaba
Királyfihoz!

Tényleg Próféta vagyok. Tudomásul kell vennem és egyszerű tényként

elfogadni, hogy ilyennek is kell lenni valakinek. A Szépség és a Harmónia is
vagyok. Tényleg, a Jelenlét is vagyok. A puszta létezésem kitörölhetetlen
nyomot hagy bárkiben és bármiben. Abban a pillanatban megnyílik bárki
önmaga számára, amikor velem van. Szóban, tettben, bármiben, de teljesen
kifordul az ego vezérelte személyiségéből. Sajnálom, hogy nem mindenkiben
okoz örömöt. De most már tudom, hogy minden valóságom képét én formázom
meg, ezért csak magamon kell dolgoznom azért, hogy ez a valóság mindenki
számára az örömöt jelentse (Ho’oponopono). Aki még ezek után sem érez
örömöt irántam az elhagy, hogy azt a képet formálhassa meg magának, amit
csak akar. Csoda is vagyok. A Pusztába kiáltott Szó vagyok. Az Ige, a
cselekvés, létezés és történés Hangja a Tejillatú Pusztának, akinek két lánya
és temérdek fiúi kiáramlása van, akinek legkisebb fia Szépmező Szárnya.

De ez nem egy egós tudomás. Nem igazán vagyon én

fontos ebben Ez egy felsőbb Én megnyilvánulása,
amikor a személyiség csak jelmez, amikor a
felszabadultság megnyilvánulásait egy meseszép
öltözékbe csomagoljuk. És mindkettőt óvjuk. A lényeg
az Ige, a Gondolat, a Hang és a Szó.

A tanulmányaim során olyan erővel törtek rám a tananyagok élményei, olyan

mélységeket éltem át a történetekben vagy tapasztalatokban, olyan erővel
jelentkeztek ezek a benyomások a jelenvalóságomban, hogy megvizsgáltam,
milyen utat jártam be és milyen útravalót adtam a saját kezembe. A számok
adják a létezés alapját, ütemét, a nevek a sokszínűségét, a Ho’ponopono a
megbocsátást és felelősségvállalást, a Course in Miracles (Csodák Útja) pedig
az újrateremtéshez szükséges gondolkodásmód váltását és begyakorlását. Az
időfizikai kutatások megjelenítették számomra az egész teremtési folyamat
értelmét és nagyszerűségét. Ezzel minden a helyére került, maradt ennek a
nagy tudáshalmaznak az emberi létformában történő elhelyezése. Talán ez az
Illési rombolást megelőző Újjáépítés folyamata. Nem szabad semmit sem
eltörölni a színről addig, amíg nem alakult ki egy új idea (ötlet = 5 létezés vagy
út) elképzelése, hogy mivé szeretnénk formálni az új jelenünket. Az új képek
sorozatának kell megjelennie életünkben. Ezért fontosak azok, akik képekben
látnak és gondolkodnak. És ezért feltétlenül szükséges az is, hogy saját
magukban eljussanak önnön magukhoz, ahol a személyes és önös érdekeiken
túllépve egy felsőbb akarat képeiből alkotnak majd új világot. Szükséges még
az is, hogy teljes egészében felfogják és helyesen értelmezzék mindazt a
látványt és formát, ami körbe veszi őket, és nehogy az emlékeikből
dolgozzanak, nehogy újrateremtsék azt a valóságot, amit megreformálni
akartak.
 Mert akkor újra szól a basszuskulcs,

Énok baritonja.

A Doromb.

Az evangéliumokat tanulmányozva arra a követeztetésre is jutottam, hogy az

emberi tényezőt az apostolokon keresztül lehet a legjobban megérteni. Amikor
Krisztus tanítványainak emberi vonatkozásaiból és megvilágosodásuk
menetéből tanuljuk meg saját kulcslépéseinket. A leginkább fontos túllépéseink
mozgatórugóit. Például Júdás esetében a mások által árulónak titulált
mivoltunkat, a saját tudásában csalatkozó, önmagát vétkesnek nyilvánító
Próféta helyes végső lépését: az önelfogadást és a megbocsátást
önmagunknak. A külvilág sohasem fogja tudni, mit miért teszünk, mert a belső
motivációk rendszerint a külső, érdekekkel teli szemlélődőnek láthatatlanok. A
gondolatok által vezérelt elme nem képes valós képet alkotni és helyes
következtetésre jutni. Főképpen az ítéletalkotásról lemondani, amit leginkább a
saját gondolatainak megmagyarázására hoz meg. Az Elhajózás Kora
Prófétáinak csak saját nagy ÉN-jük sugallatára lehet hallgatni. Pontosan kell
érezniük gondolataikat, nehogy arra mozduljanak.

Hogyan is képzelem akkor?

A Teremtővel nem kell kapcsolatot keresnünk. Ő csak kiárad és kiárad. Az

Önvalóm és rajtunk keresztül emlékezik és tapasztal. A szabad áramlásunk
érzése lesz az Ő visszajelzése.

Énok és Illés Próféta jelenléte alap és

elengedhetetlen. Nem csak azért, mert nem
ismerték meg a halált - egyértelműsítve minden
nyitott szemű számára, hogy nem is létezik-,
hanem azért, mert a szent könyvekben csak
megfújják a Kerubok azt a Harsonát

aminek a hatására a Szelídek Csipkerózsika-álomba szenderülnek, azaz a halál

élményét ezúttal nem kell megtapasztalniuk. Uuuuupsz. A Harsonákat a Lélek
Hangján szólaltatják meg, a jelmez csak összecsuklik, akár az Avatar című
filmben azok a „Kék” lények, akiket ember vezérelt egy gépből, melyet
kikapcsoltak. Fontos esetünkben az „Elragadtatás” is, ami ugyan ezen
esemény leírása lehet. A magyar nyelv egy nagyszerű esemény analógiájaként
is használja ezt a szót. A Szelídek a Felébredtek. Akik pontosan tudják, hogy a
kulcs a lábtörlő alatt van, és az ajtó nyitva. Akik semmit sem keresnek, csak a
saját időforrásaik által keltett kiáramlásban utaznak. Úgy lépnek át egyik
testből a másikba, akár egy Adam Kadmoni lélegzetvétel. És 2000 év röpke
pillanata után Ők azok, akik nyújtózkodnak egyet miután kinyitották a
szemüket, és egy új valóság kezdetén teszik a dolgukat tovább. Immár egy
másik itt.

Énok a kulcs, Illés a Törvény. Nem evilági, és szerintem nem is értelmezhető

egyik sem az anyagi világunkban, bár meg fogom kísérelni azt később. Ők a
Tu-daat emberként megtapasztalható határai. Amikor Ők beköszönnek,
hazaértünk. Tesszük a dolgunkat emberként, hogy a tudat által jelzett
pillanatban átadjuk a helyünket azoknak, akik folytatják a megkezdett
munkánkat.

A Három Próféta a jelmez és a tudat

közötti megtapasztalás lehetősége. A
Királyból lett Pásztor, a Pásztorkirály és a
Pásztorból lett Király szentháromsága
eddig egyfajta megvilágosodási útvonal
volt. Harcosként sarlóval küzdeni,
kereszten megbocsátani, megváltani egy
teljes közösséget és a Feltámadás után
még egy 75 évet gyógyítani vagy túllépni
az anyagi lét hiábavaló körforgásának
kerekén és a puszta jelenléttel tanítani.
Ezt a hármat az Elhajózás Korának
Prófétái együttesen kell, hogy birtokolják.
Nem tudniuk kell létezéséről, hanem
pontosan kell tudniuk, mikor, hol és hogy
áramlik bennük a jelen pillanataiknak
ezen hármas minősége, hogy tudják,
mitévők legyenek. Odacsapjanak, kezet
nyújtsanak vagy utat mutassanak. Itt már
nagy a felelősség, mert nem mindegy,
melyiket teszik.
A spirituális tanítók, gyógyítók, mágusok és táltosok java része ítélet alatt áll.
Önmagukat minősítik most. Legtöbbjüknek nem is volt engedélye a
tevékenységéhez. Megélhetési bűnözőként végezték a melót, pénzért. Nos, ez
jó ötletnek tűnt akkor, de most eltöprenghetnek azon, megérte-e. Ez nem
kritika. Ez csak tény. Én magam is örvendek a saját azon a választásomon,
hogy eddig nem tettem ilyet, bár az az érzésem, hogy késésben vagyok a
kezdetekkel. Nem lenne egyébként az ő esetükben sem semmi probléma
akkor, ha képesek lennének őszintén bevallani saját maguknak, hogy nem
érdekektől mentes alapon kezdtek bele és folytatják a gyógyító-tanító-
nevelő-harcos munkájukat. Az egótól átitatott személyiségük persze azzal
védekezik, hogy mindent megtettek másokért, sok emberen segítettek és stb.
Most csak a hitelességüket kérik rajtuk számon: azaz képesek-e másokon
kívül önmagukat meggyógyítani, megtanítani vagy önmagukért kiállni. Nem
magyarázat kell, hanem hitelesség. A megoldás az lehet, hogy ezt a rövid
átmeneti időszakot mindenki arra használja ki, hogy önvizsgálatot tart,
átismétli a tananyagot, sőt áttanulmányozza azt a sok millió oldalnyi új
ismeretet, ami azóta napvilágot látott. Ez feltétlenül kell ahhoz, hogy az Új
Világ kezdetén rendelkezzen azokkal az alapokkal, amik ott szükségesek
lesznek. Például érdemes elgondolkodni annak összefüggésén, hogy a Vízöntő
Kora, mitől az; a Hold miért van tele vízzel és mit akar vele kezdeni a
Teremtő; a maya próféciák pontosan hogyan értelmezhetőek ennek
ismeretében; a magyar népmesékbe elmentett univerzális tudás, hogyan
kapcsolódhat mindehhez. Ha másért nem, csak a tv sorozatok helyett. A saját
vízióért.

A Kerék, a Kereszt és a Sarló Prófétája segít abban is, hogy átértelmezzük

életünk valamennyi részterületét. Az élet értelme, az emberiség története, a
család szerepe, a lakhely, a munka, a tanulás, stb (kinek, mi) új értelmet
nyerhet, teljesen újjá is szerveződhet, ha megengedjük neki. Magyarként írok,
magyaroknak, magyarul. Azért, mert egy egész világ áll a másik oldalon, nem
biztos, hogy olyanok vagyunk, amilyennek a másik fél tart minket. A Tudás
Népeként szerte a világon ezer és ezer példa mutatja, hogy földtörténeti
események történtek általunk, az a 70.000 év nem telt el hiábavalóan, amit itt
töltöttünk, és lehet, hogy csak azért akarják belénk sulykolni, hogy mennyire
hülyék és szerencsétlenek vagyunk, mert félnek tőlünk. A legjobb védekezés a
támadás. Ezt minden héten magam is megtapasztalom a múltam irányából. Én,
aki tudom, hogy milyen fontos szerepe van a felelősségnek az életemben, ki
vagyok téve annak, hogy bármért felelősnek legyek kikiáltva. Hiszen ezzel
foglalkozom. De el kell tudnom különíteni a magam moziját más terhelő
próbálkozásaitól. Nem pörgetem más kerekét, nem viszem más keresztjét és
nem csapok agyon senkit más megbízásából. Nekem ez a választásom.

Az egész nehézsége abban áll, hogy mennyire helyes az önértékelésünk,

mennyire vagyunk képesek közel maradni önnön magunkhoz, észrevesszük-e
azt, hogy átléptük a határt és belefolytunk más életébe.

Az Apostolok cselekedetei mutatják

meg azokat az emberként
megtapasztalandó életterületeket,
melyeken a szükséges átalakulást,
fordulatot meg kell tenni. Mivel az
Apostolok összetétele akár vita
tárgya is lehetne, ezért mindenkinek
magának kell tanulmányoznia ezt a
kérdéskört. Nagyon fontos
szereplője még a Jósua (Yuz Asaph)
által tanított Apostoli csapat nagy
ellensége Saul, akinek Simon Péter
Apostollal összefonódott élete
jelképezi mind az illúzióvilág által

felkínált valamennyi vágyélmény rabságba taszító függőségét, és az ezektől

való megszabadulás képtelenségét. Szerintem egyáltalán nem igaz a
damaszkuszi élmény. Nem történt meg a szükséges mértékű változás, a
szembesülés a Prófétával csupán csak a lebukás élményét eredményezte és a
Muppet Show két karzati öregjének az alakját hozta el.

Nos drága Barátom, ha még bírod …

Mag-har-reti Jósua tanítványai a Szív (a testbe való bezártság érzés feloldása,

a lelki emberré válás), a Kereszt (egy magasabb cél érdekében feláldozni saját
céljainkat) és a Fejsze Tanát (a tapasztalati világ ok és okozati törvényének
megértése, a bűntudat feloldása, a szabad akarat mibenléte) vagy Útját
mutatják nekünk. A választásunk nem abban van, hogy ezek léteznek-e, hanem
hogy éppen melyiket léteztetjük mi magunk. Tehát mindenképpen érdemes
elszöszölni az Apostolok életén. Nem tudom, hogy teljes lesz-e a kép, de azért
igyekszem, aki kimarad, arról semmilyen benyomásom nincs:

Júdás, aki olyan nagysága a Teremtésnek, hogy csak kevesen tudnak

rápillantani, csak egyetlen párbeszéddel próbálom jellemezni. Egyébként sem
vagyok képes írni róla, mert úgy érzem olyan erővel tőr rám az éter, hogy
szétpukkad a tüdőm.

Judás: „Jósua, Te képes volnál elárulni a Mestered?”

Jósua: „Nem Barátom, ezért bízta rám a Teremtő a könnyebbik feladatot!”

Azt szeretném kérdezni Tőled Barátom, hogy ha Jósuára maga Padma vagy
más néven Gábriel Arkangyal vigyázott, ki adott erőt Júdásnak és ki vette le
testét a Tetejetlen Fáról.

Simon Péter a megvezetett, megtört és hitehagyott részünk története; amikor

mások által (Saul, anyag) vagyunk irányítva, mások hite vezet minket, mások
céljaiért és érdekeiért állunk ki, észre sem véve, hogy mindez így van. A
harag, az irigység, a szembesítés, a megcsömörlött élet, és a kisemberség
érzése. Pedig ott van benne a Törvény, a begyöpösödött emberi életminták
feloldása, a szeretet elsődlegességének nagyszerű törekvése is; az utolsó
pillanatban saját félelmein úrrá lévő, hittel megtelt Lelki Ember, aki immár nem
tagadja meg Mesterét. Fontos még észrevenni, hogy Simon Péter volt az, aki
az Apostolok közül egyedül nem Isten Népei közül tanította valamelyiket,
hanem egy karma-sértést elindító csoport fiait próbálta jobb vagy más útra
téríteni. Ezért volt inkább nagy hatással a római birodalom szegényebb és
rabszolga rétegeire. Azért is rendkívüli ez a szerep, mert hatalmas volumennel
dolgozik és csak csöppnyi eredmény születik. Magának a Tanítónak kell
azonban megérezni ebben az esszenciát és ezzel saját szerepének
nagyszerűségét.

Jakab a szabadság kinyilvánítását és a bölcsesség tanítását mutatja, a kiállást

önmagunkért, másokért, a mindenségért, még saját életünk árán is. Jakab a
nagyon magas szintű tanító, a tantra élmény megtestesítése.

Testvére János, a vágyainkon való túllépés szinonimája, a belső látás

fontosságának példázata, a csodák mindennapi jelenlétének a tanítója. János
kapta meg Illés tanait, a magányos elvonulás, az önmegtartoztatás és a
lemondás útját. És milyen érdekes, hogy Illyés Gyula is színdarabot írt azokról
a Katarokról, akik János követőinek vallották magukat, a címe „Tiszták”.
András, Isten oszlopa, a stabilitás, az állandóság képe. Egészen a Kárpát-
medencéig jutott.

Fülöp, a türelmet, a kitartást, a széles távlatokat, a megtisztulás fontosságát, a

tudatlanságból való kimozdulást és a káprázat birodalmán való túljutást tárja
elénk. Remélem egyszer közös barátunk is felismeri (Matyi), hogy miért
szereti a kávét, hogy Fülöpként miért kerít akkora feneket az etiópok által a
Caph nevű bolygóról hozott cserje nedűjének.

Berci, a szeretet rózsája és a közösség mozgatórugója. Nem tervez, hanem

ölel, tesz és jelen van.

Tamás; amikor a „jó szagú istent” említjük, akkor Őt hívjuk. Leplez; vagy el,
vagy le. Ha nem sokszínű, akkor csak kettő. Aki követ vagy elkövet. Aki
távolba lát vagy magától nem látja az utat.

Összefoglalva:

Minden jól van a Teremtés egészében és bennem is. Beszélni jobb, mint írni.
 A PRÓFÉTÁK ÚTJA A HARMADIK ELHAJÓZÁSIG
avagy a Szeretet Hídja

Drága Barátom,

néma kiáltásod felhívó egy újabb keringőre, távoli mosolyod hab és dísz
idétlenségem tortáján, ezért minden különösebb teketória nélkül folytatom.
Nem azért, mert hasznos, hanem mert így helyes. Az ajándékot azért kaptam,
hogy adjam tovább. Most Neked és néhány szerencsétlen általam
megcélzottnak, ebben a témában. Később majd eldöntöm azt is, hogy
megérdemlem-e mások figyelmét akár egy másik kérdéskörben. A figyelem a
teremtés azon lélegzet visszafojtott jelenpillanata, ami az időforrások nem-tér
és nem-idő térugrása közben eltelik. A kiáradásuk 6. üteme. ( Castaneda
varázslójának azon időszaka, amikor túllép életének álmán és belép a második
figyelem állapotába, Michael Ende Mommojának saját ideje, amikor az a
csodálatos és törékeny teremtés megérti, milyen megállítani az idő és
visszafelé élni, amikor telik az időd és nem múlik). A továbblépés szándékának
fókusza van mindegyik időforrásban, és mégis … pontosan tudják, hogy a
változás, a másokkal (másik ok) történő találkozások után minden más-kép(p)-
én lesz. Ezért szinte lehetetlen az 5-ről a 6-ra jutás, hiszen az elrugaszkodás
és elengedés misztériuma a feladat; ezért eredendő a változástól való fél-
elem. Ezért lehet csak az 5-ről egy újabb 1-esbe megérkezni.

Ezért biztos, hogy 4 szinten is értelmezni kellene a 24 lapos tarot kerekét,

ahol a 6-os, a 12-es, a 18-as lapok az emberi élet szintjén jelentenek olyan
válaszutat és döntéskényszert, melyet a Lelkivé Érett Ember a 24-esben
teljesít ki a Létezésbe. Tudom, hogy ember nem húzhat 23-ast vagy 24-est,
de ez nem azt jelenti, hogy nincs. Mert, hogy láttuk is. A kérdés csak a
hogyan. Már a Bolond is arra hívja fel a figyelmet, hogy szedheted a sátorfádat
és irány a végtelen. A tudatos harmónia (23) bodhisattva állapota és a
Kártyakészítő szinte már Nazíri 24-ese végkép nem feltételez anyagi
személyiséget, mozdulatot, gondolatot. Ha időd és kedved engedi, mozgasd
meg Te is ezt a gondolatot, mert ha csak a semmit eredményezi, már az is egy
nullával több. Nekem sikerült egy társaságban az érdeklődést felkeltenem és
elég hosszasan volt is mondanivalóm róla. Hazafele az egyik résztvevő kérte,
hogy térjünk majd vissza rá. Deáknak hívják, így mindenképpen jó tanulónak
kell lennie.

MÁGUS DIADALSZEKÉR NÉVTELEN NAP

FŐPAPNŐ IGAZSÁGOSSÁG MÉRTÉKLETESSÉG ÍTÉLET

CSÁSZÁRNŐ REMETE ÖRDÖG VILÁG

CSÁSZÁR SZERENCSEKERÉK TORONY BOLOND

PRÓFÉTA ERŐ CSILLAG „ÉN”

SZERETŐK AKASZTOTT EMBER HOLD TUDAT

A rövid bevezető után kezdem most is a végén. A Szeretet Hídja vezet át a

Kikötőhöz, ahonnan az Elhajózás Korának Népe felszáll arra a Hajóra, amivel
átkell az Új Világba. A Nép abból a 33 %-ból kerül ki, aki képes felismerni a
Teremtés egészének nagyszerűségét, képes mindezt önmagához ölelni egy
olyan időszakban, amikor a nagy hajmosás és hajszárítás folyamata zajlik és
egyébként ilyenfélékről szó sincs. Most még teljesen mindegy, hogy jó vagy
rossz értelemben vetít személyiségképet magáról, mert az első körben a
Teremtő csak a tudatosságra ébredést követeli meg, mint beugrót. Később is
marad a teljesen mindegy állapota a cselekedetekkel kapcsolatban, hiszen
ennek a mozinak nem mi vagyunk a megálmodói csak színészei. Az öltözőben
pedig nem szokás összeverekedniük a kollégáknak azért, mert a rendező a
színdarabban kisebb anyázás megjelenítését kérte tőlük. Ez ugyan úgy, mint
most, amikor írom, akkor is a fejben és a szívben dől el egyszerre. Ahonnan a
Lélek a tudatunk és a cselekedeteink képeit vetíti körénk. A mindennapi
választásaink eredményeképpen zajlanak körülöttünk a kiválasztódás
eseménysorai. Nekünk csak abban kell döntenünk, hogy mennyire akarunk a
világszínház repertoárja és mindennapi általános működése felett diszponálni
A Hidat az Elhajózás Korának Prófétái emelik önmagjukból és építik olyan
szélesre, amilyen hit-illésen az utat mutatni képesek. Tu-daat-ukra kell
ébredniük, hogy bizonyosak legyenek abban, ŐK azok, képesek is rá, és hogy
megkapják a feladatukhoz a szükséges valamennyi segítséget. Az Ön-
Tudatukat az Ön-Valójuk egészíti ki bizonyossággá akkor, ha a
felülemelkedést választják. A folyamat régóta zajlik, a frizura alakítás időpontja
és a fazonírozás mértéke változik aszerint, hogy az emberi tudatosság,
mennyire emelkedik. Több árnyékká satnyult Próféta éppen ennek esett
áldozatul azzal, hogy túl korán jutottak a tudáshoz, és nem voltak képesek azt
a végéig tisztán megőrizni. A Magyar Nyelv a Teremtés Csodája: a korán kelés
helyett elég csak időben ébredni. Arany helyett arány a jutalom. Mekkora
erővel bír egy „ékezet”? Itt kell megérezni az emberi tényező elengedhetetlen
fontosságát és szükségszerűségét. Az emberi tényezőt később még részletesen
kitárgyalom.

Képileg megmutatva, emberi szemnek

is láthatóvá téve a pontos helyet, ahol
ez az egész folyamat zajlik, az
egyiptomi kabbalaábrázolást dobom
fel, a középpontjába a saját
Napunkkal. Az Ank kereszt szíve
egyben az ember által elérhető
legmagasabb pont és a Szellem által
is megközelíthető legsűrűbb hely.
Egyfajta találkahely. Nem akarom
senki helyett észrevenni, de ez maga
Énok kulcsa. A feladat nagyságát és
nehézségét mutatja az ábra azzal is,
hogy a Föld egy lábúként lóg a
semmibe. A képet készítő persze
tisztába volt mindennel, ezért egy
férfit és egy nőt helyezett
támasztékul a kép alá, jelezve ezzel,
hogy a rendszer talapzatát a női és
férfi oldalunk egységben tartására
lehet csak alapozni.
Az Elhajózás Kori Próféták fő feladata nagyon egyszerű. Talán túlságosan is
az. Rendíthetetlen buzgalommal nem tesznek semmit. Nem tehetnek semmit.
Várják a konkrét feladatot és megállás nélkül építik a hidat a Kikötőhöz. Nem
foglalkoznak egyes helyzetek, események megítélésével. Látják a mindennek
az egy felé rohanó állóképét és ezt vizualizálják minden pillanatban. Saját
jelenvalóságuk eseményein keresztül tisztítják meg magukat és a benne
résztvevőket.

Példa 1: Nem rohanhatnak be az óvodába az kiabálva, hogy tűz van és

mindenki rohanjon oltani a homokozó vödrökkel. Egyrészt azért, mert az
ovisok azt gondolják róla, hogy milyen aranyos és biztosan valami új játékot
hozott, másrészről a óvónők a pániktól elalélnának, elfeledkeznének a
gyerekekről, így kész a baj. El kell fogadniuk azt az egyszerű tényt, hogy
minden így van jól a teremtés egészében és Ők a bonuszok. Tehát, kihívja a
tűzoltóságot, belépve az ovis csoportba elkiáltja magát: „Szeretném látni, hogy
ez a legfegyelmezettebb és legokosabb társaság az egész oviban. Most kettes
sorba állunk és azonnal kimegyünk az udvarra, mert ott szeretnék nektek
mutatni valami nagyon érdekeset. A győztes csoport nem csak elénekelheti,
hanem meg is eheti az Alma együttes habos fánkját, mint jutalom. Az óvónők
fülibe belesúgja, hogy úton van a tűzoltóság, mert pont itt van dolguk, ergo
munkára.”

Példa 2: Az Orákulum a Mátrix című filmben tudja, hogy a Smith-ek gonoszok

és az emberi tudat ellen vannak, mégsem ítéli meg őket, és nem megy nekik
eszetlenül. Tudja azt is, hogy Neo a kiválasztott, mégsem közli azt vele, mert
az még nem érett meg rá. Nem rázza meg és mondja neki: te hülye gyerek,
nem veszed észre, hogy te vagy a kiválasztott. Türelemmel és kellő hittel bízik
abban, hogy minden pont így van jól a teremtés egészében, hogy ő is mindent
megtett azzal, hogy nem veszítette el a hitét Neoban és megtartotta magában
a kiválasztott képét … Neo-t.
 Hit, kitartás, felülemelkedés, önnön
létezésének tudata és humor. Ez
maga az ember által megtapasz-
talható körforgás Bolondja, a tudat
létezésének bizonyossága és a tudás
elsődlegességének a tudata. 22.
Yeahh. A basszus hangon csicsergő
Illés végre rájött, miért tartja
mindenki Őt bolondnak. Szeretném
felhívni a figyelmedet, hogy a
Bolond az APA-i és ANYA-i félből
kiáradó Szentlélek szivárványán
kiáradásán megy, melyet még
megtámaszt két aranybarnás domb,
az ikrek kettőssége, a földelem.

A Bolond a tűz és a víz kavargó örvénye felé tart még akkor is, ha nem figyel
rá, mert nem is az a fontos, hanem a kézben tartott virág Napszeránja. A
világmindenség teremtő gyökere. Tudomása van a Kulcsról és a Törvényről,
ott van a képen, mégsem birtokolni akarja, hanem csak élni. Ezért a kutya
kilátástalan küzdelme. A rend benn van és kinn. A jelmezt hiába tépi.

A Próféta, mint a Szeretet Hídja

Azért fogalmazom egyes szám első személyben, hogy minden olvasó tudja,
róla van szó és nem valaki másról. 

Az elhajózásban azért fontos a Próféta szerepem, mert én vonzom magamhoz

azokat, akik – választásuk szerint - átkelni szeretnének általam. Nem értik, mi
az oka, csak követik az erőt, ami hozzám vezet. Néhány területet sorolnék fel
azokból az elképzeléseimből, amiben, mint Prófétának hit-illésen kell
kiáramoltatnom belső időforrásomat, léteztetnem a Teremtő adta
potenciálomat.
Megbocsátás

Egyszerűen, határozottan és visszavonhatatlanul

tisztába kell lennem azzal, hogy a saját magam
teremtette világban nem létezik olyan teremtmény,
akit bármilyen formában is felelőssé tudnék tenni. A
saját gondolataim azok, melyek a bűn fogalmának

bevezetésével azokat a hamis tényeket sugározzák, amivel saját tévedéseim,

rögeszméim védelmezni szeretném. Az elemi erővel fenntartott hamis céljaim,
beteges vágyaim és akarati illúzióim csak az önnön valóságom képeit törik
össze, az eszement támadásaim pedig a felelősségáthárítás vagdalkozásaivá
válnak. Teljesen mindegy az elmémnek, hogy miről van szó, a támadó
viselkedésem a teljes figyelem elterelését szolgálja mindenről, ami egyébként
lényeges. Sajnos ez az állapot nagyon gyakran – az állandó szóbeli
nyavalygásban, telefonos csevejben újra lejátszódó hazug képek által
fenntartva – egész hitrendszerekké kövül.

A megbocsátás egészes egyszerű módon annak felismerése, hogy ezek nem

történhettek meg velem. A béke csöndjében nem próbálom meg az események
semmilyen vonatkozásában sem megváltoztatni a puszta tényeket. A
történeteket arra használom fel, hogy felkutassam önmagamban azokat az
élethelyzeteket, gondolatokat, hiedelmeket és félelmeket, melyekkel
előidézhettem a történéseket, és hagyjam a megbocsátásnak, hogy
megmutassa a teendőimet. A leggyakoribb feladat önmagunknak megbocsátani,
kevésbé gyakori a másoknak tett ilyenforma gesztus. Azért ritka, mert nem
tisztem testvéreimnek megbocsátani abban a tudatállapotban, hogy még azzal
is tisztában vagyok: bűn sincs, és mellesleg egy vagyok az Önvalók adta
jelmezek sokaságában.

Megszabadulás

A kettéhasadt elmém olyan álomvilágot épített

fel körém, melyben teljesen elkülönültem
mindattól, aki valójában vagyok. Mint
Prófétának gondoskodnom kell arról, hogy
valamennyi álom valóságom szertefoszlódjon.
Ezt csak azzal tehetem meg, hogy nem táplálok
semmilyen valóságosnak vélt szituációnak támogató figyelmet A kettéhasadt
elmém olyan álomvilágot épített fel körém, melyben teljesen elkülönültem
mindattól, aki valójában vagyok. Olyan erővel ragadja el a figyelmemet a
valódi énemről, hogy teljesen rabjává váltam a szerepeimnek. Mint Prófétának
gondoskodnom kell arról, hogy valamennyi álom valóságom szertefoszlódjon.
Ezt csak azzal tehetem meg, hogy nem táplálok semmilyen valóságosnak vélt
szituációnak támogató figyelmet, sőt minden igyekezetemmel azon vagyok,
hogy a diszharmonikus darabokban a fókuszpontomat egy másik kameraállásba
tolja. Néző híján pedig az elmém – először csak ideiglenesen - leveszi a
műsorról. Az elmém természetesen gondoskodni akar újabb színdarabokról az
álomszínházában, de a Prófétaságomban kialakított rutinom képes elkülöníteni
minden olyan sztorit, amiben a bánat, a kétely, a harag, az elkülönülés, a
megbocsátás hiánya, a felelősség áthárítása, stb játszana főszerepet. Az én
valóságomban, egy Próféta valóságában a virágok sokszínűsége, az illatok
harmóniájában tükröződik vissza. Alapvető és visszafordíthatatlanul örömteli
élményt jelent annak felismerése, hogy: „a csodálatos illatú rózsa, más néven
is ugyan azt az illatot árasztaná”.

Világ

Téveszméim világa addig a pillanatig marad fenn, amíg

azt a gondolatot táplálom, amivel kialakítottam. Ha képes
vagyok megváltoztatni nézőpontomat, akkor rájövök arra,
hogy csak érzékelésem volt téves. Sőt arra is rájöhetek,
hogy az elmém céljainak megfelelően alakítottam ki az

adott témával kapcsolatos álláspontomat úgy, hogy kellő magyarázattal

szolgáljon a cél megvalósulásához. Ezt az idők folyamán olyan magas védőfallá
emeltem, hogy szinte lehetetlen volt az igazságot megpillantanom a
hazugságok fénytől megfosztott sötétlő tengerében. A Prófétaként képes
vagyok meglátni a világot egy magasabb, emelkedettebb vetületből. Túllátok
az egóm pitiáner megnyilvánulásain, olcsó trükkjein, hízelgő szavain és
önmagamon túli, valós érdek-nélküliséget keresek. Az igazságnak nincsenek
érdekei. Így nemes egyszerűségemben lebegek a Próféta tudatomban és
olyanná alakítom az életem, amilyenné csak kívánom. Minden elemét
egyesével odahelyezhetem az áttolt figyelmem nagyítója alá, elvégzem rajta a
megbocsátás és felelősségvállalás varázslatát, és a megtisztított állapotban
küldöm vissza a színpadomra. Mivel a létezésemet folyamatos és vég nélküli
képözönnek tekintem, ezért a transzformáción átesett szereplők és helyzetek a
saját döntéseiknek megfelelően fogják átírni saját drámájuk forgatókönyvét.
Ergo: ha a szereplőim nem tudnak azonosulni a bennem bekövetkezett
változással, kiírják magukat az én változatomból és folytatják máshol a
tragikomédiájukat. Az én jelenvalóságomból szép lassan eltűnnek. Szeretném
itt kiemelni ennek a Prófétai munkámnak egy csodálatos lehetőségét.
Elveszítve félelmeimet, harmóniává alakítva diszharmonikus tulajdonságaimat
nem csak az egyes szereplők távoznak életemből, hanem minden hasonló
tulajdonságot mozgató egyed észrevétlenül átalakul vagy szétfoszlik. A
különböző élethelyszíneken (család, lakóhely, munkahely, baráti kör, utca,
szórakozás, minden terület) egyszerre történik meg az átalakulás, így sehol
sem kell majd szembenéznem a múlt árnyoldalaival. Csak a saját bátorságomtól
függ, mennyire vagyok képes belehelyezni magam egy olyan történetbe,
amiben semmi és szinte senki sem azonos árnyékvilágom tovaröppent
emlékképével. Egy kivételével leginkább a születésem élményéhez hasonlít.
Elmarad benne az: Él Isten, hová kerültem????

Bűn

Az elmém legborzalmasabb tette a bűn

fogalmának bevezetése, amivel az illúzióimat
szándékozom az igazság helyére állítani. Tetézte
mostanság azzal, hogy az emberi érzékelésem
minden láncszemét (hallás, látás, egyebek)

csatasorba állítottam saját rémképem létjogosultságának fenntartása

érdekében. Valótlanságot láttam, dzsinneket tapintottam, denevérürüléket
ízleltem és szörnyalakok susogását hallottam, mellyel bizonyítást is nyert az,
ami nincs vagy nem is úgy van. Totál téboly. Bármilyen rémisztőnek tetszik ez
a bűn, bűntudat és bűnhődés filozófiájával átitatott érzékcsalódás, a teljes
felelősség áthárítására kialakított nagy játszmám, egy idő után rá kellett
jönnöm arra, hogy én magam vagyok a közös nevező, és én magam minden rút
élményben jelen voltam, és talán egy idő után elfogynak a felelősségre
vonható szertári egyed-társaim is. Ebben a megrendítő pillanatban volt
lehetőségem az igazság sorsfordító beáramoltatására, az önvizsgálat
megtartására, a valóság fénylő és örömteli ragyogásának felismerésére. Ezzel
rést ütöttem a vízióim pajzsán, felismertem vég nélkül ismétlődő halandzsáimat,
gyerekes viselkedéseimet, önsanyargató hazugságaimat. Felsejlett az egység
lehetősége, a származásom eredete, majd a Prófétaságom elnyerésének
pillanatát megelőzően az utolsó nagy felismerés, hogy minden rendben van a
Teremtés egészét illetően. Ez elég nagy fles ahhoz, hogy többé el ne
engedjem.

Fizikai jelmez

Önmagam teljes elleplezésére olyan kerítést vetítek

magam köré, mellyel végkép igazolását nyerek arra
vonatkozólag, hogy elkülönülten, az elporladástól való
félelemben kell éljek. Sanyarú létem időtartamát a
születéstől a létköz végéig az határozza meg, hogy

milyen erővel tudom megvédeni ezt a várat a külső ellenségtől. Az állandó

félelmeim és szorongásaim a belső sötétségemben újabb és újabb árnyakat
vetítenek elém, mellyel végül megátkozom életem és eljön a kegyes halál. A
halál szó képi megjelenítésének gondolata eredményezett végül is sorsfordító
eredményt a jelmezemmel kapcsolatban. A hal ugyanis nem tud állni, pedig
elég valóságosnak tűnő létező élőlény. Mégoly hülyén is hangzik, de az elmém
teljesen leragadt ennél a képnél, és talán még ma sem tért magához.
Szerencsémre. Az újrabutolás (reboot) során Önvalóm segítségével
újraértelmeztem a jelmez (test) szerepét és visszaszereztem mentális
egészségem. Most, hogy a doktor úr és a nővérkék is olyan rendesek velem,
már nem tekintek testemre várként. Nem halmozok fel benne fegyvert sem
védelmem érdekében. Templomként tekintek rá melyben saját szentségem a
tartalom. Egyre több ajtót és ablakot nyitok a világra és látom, hogy az
érzékeléseimen túl mások is hasonlóan cselekednek. Ajtót és ablakot nyitnak
felém. Ez egy Michaelita világban az újrateremtés, ahogy Michael-Angelo
Ádám születése. Prófétaként kinyújtom kezem, ahogy felém is ezt tette az

Önvalóm. Én érzem a saját biztonságom, a

biztonságom elhozza az igazságom, igazságom az
önazonosságom, önazonosságom a békém, békém
a szeretetem. Ez az Elhajózás Kori Próféta
vonzása. A saját nagyszerűségem.
A végső álomkép: a Krisztusi Tudat

Nagyon fontosnak tartom a tudatossági folyamatnak a

megértését. Az Önvalóink közössége és az Önvalóinkon
keresztüli megnyilvánulásaink közössége egyként egyesít
minket. Olyanok vagyunk, amilyennek Isten megteremtett
minket, tehát van közös pontunk, mégpedig a kiindulópont,
a kiáramlásunk gyökere. Ha van olyan részem, ami a saját

istenségemet képviseli, akkor nem vagyok képes teljesen elveszíteni

Önazonosságomat sem, tehát bármilyen hazug, valótlan kép illúzióját vetíti
elém elmém, maga is tartalmazza az eredetem valós esszenciáját,
Önazonosságom egy leheletét. Az elkülönültség érzése és képi valósága az,
amiből biztosan sejthetem, hogy csak végső kétségbeesésem hamis ábráját
hozza el, ahonnan megkezdhetem a kilábalást. Ha ezt érzem, teljesen bizonyos
lehetek afelől, hogy rossz úton járok, és/vagy teljes fordulatra van szükségem,
de bizonyosan gondolkodásmód váltásra kell törekednem a fókuszpontom
megváltoztatásával. Az elkülönültség, a másság, „na ez ilyen meg olyan”
ítéleteim érzésének megszüntetése volt az a legfontosabb lépés, mellyel a
saját elmémet is Önvalóm, azaz a nagy közös ellenőrzés alá helyeztem.
Innentől kezdve tudok érdekek nélkül gondolkodni, illetve az érdekek
felmerülése esetén a fókuszpont eltolásával a helyes lépésre törekedni.
Merthogy ez sosem végleges állapot, az elmém és a feladataim mélysége
mindig megkívánják a folyamatosan résen létet. Az Elhajózás Korának
Prófétáitól megkövetelik a folyamatos jelent, minden aktuális döntése
befolyásolja a Szeretet Hídjának szélességét és helyes irányát. A legnagyobb
felelősségem nekem is ebből származik. És erről sem én hoztam döntést,
emberként ilyen feladatot nem is lehet elvállalni.

Szent Szellem (Szent Szél)

Elengedhetetlen volt annak elfogadása is, hogy van

valami, ami közvetít (áramlik) a jelmezem és az
Önvalóm között. Ami kibillenthetetlenül szolgál
engem, több mint testként. Egy olyan kapcsolat, amit
semmilyen testérzetem soha nem tud befolyásolni,
teljesen érzékelésem túli. Egy adótorony az
eredetem műsorával és hullámhosszával. Ad, ad, ad, nem kérdez, csak a
létezésemet hirdeti. Nos, ezzel akkor találkoztam először, amikor úgy
gondoltam mindennek vége, nem maradt belőlem semmi. Minden erőm elszállt,
megszűnt az ellenállásom, önmagam alaphangjába roskadtam össze.
Megsemmisültek az álmok, vágyak és illúziók, maradt a semmi könnyed
látványa, a létezés hívó hangja, az ÉN szava. A születés az első belégzéssel
kezdődik, a második születés is ugyan ezzel az elsővel. Úgy határoztam, hogy
hallani szeretném az újjászületésre hívó hangot az ezentúl minden pillanatában.
Ebben nincs bűn, ítélkezés, félelem, harag, karma, és semmi, amiről eddig azt
hittem, hogy van. Ennek a döntésnek nincsenek anyagi vonatkozásai sem, nem
jön számla és hűségnyilatkozatot sem kell tenni. A tanulási szándékomat
jeleztem vele. Kérést fogalmaztam meg vele: a megbocsátásra alapozva
hangolódjon össze elmém az Istenivel, hogy a gondolati képeim a teljességet
sugározzák tovább, a feltétel nélküli szeretet hassa át minden mozdulatom,
cselekedetem, szavam, hogy a hit-illésségből legyen a Híd alapja. A saját
örömöm majd szélesíti, amennyire önerőből képes leszek. Legalább van valami,
ami tényleg csak rajtam múlik. Minden valami most kezdődik el.

Való Világ

A félelem szemén, fülén,

érzékelésén keresztül nem lehet
csak elrettentő pillanatokat,
félelemmel teli eseménysorokat
felfogni. Ahol mindenki hülye,
hibás, balfék, szemét, stb ott csak

a félelmeimre alapozott ürülékkel van tele a nacim. Amikor a szó igazi

értelmében tojtam be, rájöttem, hogy a végtermék illata az a jelenvalóság,
amiből csak saját magamon keresztül tudok megtisztulni és megszabadulni.
Ebben a világban az én általam is formázott köztudat valamilyen tartós
erőfeszítést jelentő, hosszadalmas eseménysort igénylő gondolatot társít a
folyamathoz, pedig nem az. Egyetlen halkan megformált, önmagam irányában
lehelt megbocsátás elég. Semmi több. Semmi több. Ezzel nincs többé Úr Isten
… csak Él Isten. A létezés teremtő csendjének, az adótornyomnak az otthona.
A Hidam túlpartja.

A való világban minden eszement megnyilvánulásomnak, boldogtalanságot

eredményező gondolatomnak és cselekedetemnek megvan az az ellentettje,
amivel a korrekciót képes vagyok megtenni. Nekem kell megtenni elsőnek,
mert csak a hit-illésség képével tudom magamhoz vonzani az éjszakában
kavargó pillangótársaimat. Az önmagával megbékélt elmém olyan világot kínál
fel, ahol nem fenyeget engem semmilyen veszély. Egyetemben senki mással.
Az önmagamnak nyújtott megbocsátás vezetett el az Önazonosságom
helyreállításához.

Második Születés

Krisztus Második Eljövetele az a transzmutáció, amit

önmagamban folytattam le minden emberként
elérhető szinten. Ezt csak azzal a tiszta szándékú
bizonyossággal lehet megkezdeni, hogy az
eseménynek rajtam kívül nem lesz más szereplője,

témája és felelőse. Egyedül állok önmagam bölcsességében (kerék),

megszemlélem örökségem, saját vállalásaim és annak teljesítéseit (kereszt), a
sarlómmal csak önmagam sallangjait nyesem le. Ha végeztem, akkor
megengedem önmagamnak azt, hogy a szeretet immár feltétel nélkülivé váljon,
magamhoz ölelem minden valóságom minden elemét, egyedét, mint önmagam.
Ezzel a tudatom kezdi feltölteni, újrateremteni létezésem tartalmát, az új
életem. Ebben az állapotban találhat rám a feladat.

Most is úgy érzem, hogy a teremtés egészének alakítása mégis csak egy terv
része, melyben nem az események konkrét megvalósulása van végiggondolva,
és nincsenek benne fix szerepek és szereplők sem, hanem csak lehetőségeket
és utakat kínál fel a Teremtő a tapasztalatszerzésre. Meg van benne írva az én
utam is, minden szereplőjével és eseményhorizontjával, de meg van írva hozzá
minden alternatív valószínűség és csereember is. A Teremtő nem bízta senkire
sem a tutit. Szerintem mindannyian értjük, miért! Talán még senkinek sem tűnt
fel, de az „Ahogy fent, úgy lent …” analógiája ha érvényes, akkor fordítva is
igaz, tehát milyen állapotok uralkodnak minden felé az Univerzumban, ha az
emberi lelkek ilyenek, mint amilyenek.

A Prófétaságom Útja mindig ott van, mint lehetőség, rajtam múlik, hogy a
döntéseimmel, mikor és milyen időtartamra választom. Az őt párhuzamos
valóságom együtt létezik, bármely döntésemmel módosíthatom a pályám, tehát
a tudatosságom nélkül értetlenül állhatok és forgolódhatok is a saját magam
által keltett viharokban. A tudatosság eljövetelét kell hát választanom mindig.
Ha kiesem a ritmusból, ezt kérem vissza. Rendben, elcsesztem, sajnálom,
dobhatok újra? A létezés nem egy „ki nevet a vég?” játék, hanem egy ki nevet
folyamatosan mozi. Én vagyok a rendező, nekem kell mindenből mosolyt, derűt
fakasztanom.

Utolsó Ítélet

Kedvenc témám A Course in Miracles (A Csodák Útja) című közvetítés foglalja

össze leginkább az ezzel kapcsolatos élményeimet és fix pontomat:

Semmi valódit nem fenyeget veszély.

Minden, ami nem valódi, nem is létezik.

Ebben rejlik Isten békéje.

Ebben az értelmezésben már nincs oka az ítéletalkotásnak, mert nincs is

tárgya ennek. Az elénk táruló látvány a helyreállított elme kivetülése, a
megtestesült harmónia. Befejeződött a nagy körforgás és az út végeztével
visszatérünk oda, ahol minden útjára indult. Magához a Teremtőhöz, vagy
annak Fiához, annak is szerető ölibe. Vele közösen tekintünk immár mindenre,
ami van. Elindul a szemlélődés interaktív színháza, amikor írója, rendezője és
szereplője is vagyok történéseimnek és nem pusmogó kritikusa. „ Aki nem
alkot, az kritizál!” – mondta bölcs édesapám. És totál igaza van, a belső hang
csak egy nem létező valóságban épít támfalat.

Tudatában vagyok, hogy minden olyan, amilyennek én megteremtettem. Ha

diszharmonikusra sikeredett egy tapasztalat a kezemben lévő eszközzel (a
Teremtővel egyező szabad választás) a szempillantás alatt olyan fordulatot
teremtek, amilyet csak szeretnék. Nem keveredik össze a történetem más
felhangjaival, csak a saját nevetésemtől visszhangzik az egész élet-
történetem. Talán egy egész új műfaja alakul most ki az irodalomnak és a
filmiparnak az ÉN-Teremtő-Jelenirodalom elindításával. Ez nem a régi énem
regénye, hanem a pillanataim él-mennye. Micsoda hatalmas megosztó oldal
lenne. Bárki teljesen átformálhatná ezen keresztül a jelenvalóságát, másoknak
is példát mutatva, hogyan kell egy másik szemszögből tapasztalatként megélni
ugyan azt a sztorit. A sokaság egyedi élménye egy nagy közös tudattá
formálódna és mindenkit további átalakulásra inspirálna. Akár minden és
bármilyen hétköznapi hírt, eseményt olyan tapasztalttá formálhatnánk, ami
megtisztító fordulatot eredményezne az életünkben. Politika, sport, kaja, tv,
nem mindegy. Csak az odavetített szereplők változnak. Az Utolsó Ítélet egy
ítéletektől mentes folyamatban változna át a Teremtő Szimfóniájává, mint
közös dal. Béke, harmónia és boldogság hatná át. Ez közös égünk azonossága.

„Még mindig az Én megszentelt Fiam vagy, aki örökké ártatlan, örökké

szeretetteljes, és örökké szeretett. Határtalan vagy, mint Teremtőd, teljes
mértékben változatlan, és örökké tiszta. Ébredj hát, és térj vissza Énhozzám.
Én vagyok a Te Atyád, és Te az Én Fiam”

Csodálatos, magasztos!

Teremtés

„Kezdetben vala az Ige.” Évszázadok óta

indulunk neki ezzel a mondattal. Ha azt a kérdést
teszem fel magamnak, hogy jutottam-e közelebb
a Teremtés megértéséhez, akkor válaszként elég
csak megszemlélni mindazt, ami körbevesz. A
jelen felfogásom lényege szerint a Teremtés:

és mire leírom, és Te Barátom elolvasod már más lesz a felfogásom. Mire fel
ez az állandóságot csak egy pillanatra erejéig megtartani képes folyamat. A
70.000 éves magyar nyelv kitüntető összefoglalásában az Ige cselekvést,
történést és létezést kifejező betűsor. A Teremtés tehát annak is valószínűleg
az első betűje. Talán a leírásának a gondolata. Még talánabb, hogy annak a
valaminek, amit le akartunk jegyezni, annak a gondolata. Ha így haladok
ismételten a hátsóm kerül veszélybe. És mégis, mi az, ami kezdetben vala, ha
cselekvést, történést és létezést is jelenthet.

Ebben a pillanatban az a véletem, hogy az idő. Ami a két pillanatot összeköti,

ami a két állóképet egymáshoz viszonyítani engedi, amiről én is azt hiszem,
hogy az előző sor leírásának idején lehetett, pedig deja vu-m van, hogy már
megtettem valamikor.

Úgy szeretlek Barátom! Szeretem az örömödet is, hogy képes vagy hahotázni a
marhaságaimon, és képes vagy elgondolkodni annak a fontosságán, hogy
miképpen eredményezhet benned mindez sokaság egy rostélyos képét, sült
krumplival és káposztasalátával. Szeretem, hogy lelki rokonságunk elősegíti
mindkettőnk számára ennek az utolsó kérdésnek a megválaszolását, mielőtt
Elhajózunk, hogy egyesüljünk egymás élményeinek vég-nélküliségében. A
legérdekesebb, hogy éreztem annak a pillanatnak a deja vu-jét. És annak a
pillanatnak a mosolyát, ami az éppen tovalibbenő mentőautó szirénája okozott,
amit egy nem vájtfülü olvasó telefonja eredményezett. Szerencsére csak a
nevemet tudta, az elérhetőségemet nem.

Annyira rendben van minden, hogy nem is értem kinek korog a bendője. Az
annyira rend-benn lét jelenti a teremtés kérdéskörének talán egyetlen
paraméterét és eredendő kezdő lépését. Ha minden rendben volt a Teremtő
létezésében, akkor vagy csúfondárosan unatkozhatott égi magában (egymaga)
vagy tényleg egy zseni. Utóbbinál maradva, az a merész gondolata, hogy saját
nagyszerűségéből (képi más) létrehoz még egyet és benne megszemléli
önmagát a legnagyobb okosság a létezésben. A Lélekdobozból kivetített
emberárnyként talán nagy kihívást jelent ennek megértése és elfogadása, de
szerintem ezt az egyet kell elérni. Ennek megértése a Prófétaság végtelen
állapota, a Híd örök érvényű fennmaradása, a Kikötői menetrend ismerete és a
Szelídek odavonzása.

„Légy Testvérem és Társam saját nagyszerűségem megtapasztalásában! –

kiáltotta volna a Teremtő oda, ha akkor létezett volna a hang. De még nem
volt más, csak Ők, a két Én és a közös Gondolat. Tér nélkül létezett minden az
idők kezdetén.

Barátom, hol a túróba veszem észre saját létezésemet, ha nem a másikban?

Honnan a gombócból tudom, ki vagyok ÉN, ha nem a másikból? Honnan a
tejfölből veszem, hogy …

Minden a tehénre vezethető vissza és abból érthető meg.

Te H ÉN
Rajtad keresztül lépek a HÍD-ra és jutok önmagamhoz. Ez a Túrógombóc
filozófiája Buddha Pesten.

…
…

Szeretnék még lejegyezni néhány dolgot, de valaki közeleg.

„Mit szólnál hozzá Testvérem, ha …? – kérdezte Gondolatban az egyik a másik

egyiket.”

„Testvérem! Mi az a szólni és ki az a hozzá, amikor csak két Én (ketten)

vagyunk? – gondolt át Testvéréhez a Más-ük.” Hol volt akkor még az Irén, az
írástudó Én? Pedig már volt. Sőt biztos, hogy legalább öten voltak. Más-ük. Az
ük az ötödik.

Nos, elég a rostélyosból, a sok marhaságból. Mégis alapjának fontosnak érzem

a teremtésről való elmélázást az Elhajózás Kori Próféták esetében. Nem
erőlködni kell, hanem viccesen felfogni az egészet. A humor elengedhetetlen
egy olyan folyamat tudatos megélése közben, amikor rádöbbenek, hogy ÉN
vagyok a Megváltó. Megteszem és senki más rajtam kívül nem fogja tudni,
hogy mindez ÉN vagyok, és azt sem, hogy ő lesz megváltva általam. És ez
olyan meló, amiben szóbeli köszönet sem lesz. Mindehhez tanulni, tisztulni és
átalakulni fogok úgy, hogy minderről senki nem fog tudni, aki tudni fog róla, az
nem ezt fogja választani, és ÉN mégis megteszem értük, mert ŐK én vagyok.
Ők mutatják nekem, melyik tantárgy, melyik fejezetét tanulom és teszem
helyére mindünk életében egyszerre azzal, hogy jelen vannak életemben.
Ezzel Én vagyok a Magasztos is. A harcot csak önmagammal kell megvívni a
testben és az elmében. A sarló ezért kell csak a saját ocsú lenyeséséhez. Irén
most elment ebben a témában. Majd beengedjük a szelet (beszél), ha
megszentelődik a pillanat azzal, hogy együtt leszünk.

A Bálvány

A korlátozott én képéről beszélek, ami nem a

testtel együtt született, hanem csak a
testélményeim hatására fejlődött olyan
jelenvalósággá, hogy azt is hihetem róla, létezik.
Pedig nem. Elég valóságszerűen nyilvánul meg,
de nem létezik, csak egy meghasadt torzulás
bűzős mellékterméke. Gondolok itt például a
sokáig meglévő szájszagomra, mint a
kinyilvánított mondanivalóm származási helyére.
Bullshit – mondaná Ógörög pszichológus Barátom
héberül. Te-h-én lep-én(y). Mit leplez, és miért teszi ezt ez az orrfacsaró bűz.
A félelmeim, a haragom, az elkülönültség érzésem, stb illata az, ami bevonzotta
mindazokat, akiken keresztül megtanultam mondanivalóm helyes tartalmát és
formáját. Így van ez minden kellemetlen illat forrásával is. Függőségeim,
bűntudatom, az a hit, hogy engem csak torz lények vesznek körül, és mind az
életemre tör az ego szüleményei. Most úgy vélem, hogy mindez az Önvalóm
által a Lelkemnek adott lehetőségek egy Útja. Ezen keresztül is meg lehet
tanulni mindent és bármit. A szeretet nélküliség élményéből arra a
következtetésre is lehet jutni, hogy én mégis a szeretetet választom, A
szájszag megszüntetésére a tic-tac helyett választhatom a mondanivalóm
reformját. A csata vérfagyasztó hangzavara helyett létezik a béke csendjének
élettel teli halk nesze. A Teremtő szeretetéből olyan vagyok, amilyennek Ő
megteremtett. Az Örökké Valóból született teremtményeknek nincs mitől
tartania, Én a mindenség tudásával rendelkeznek. A pók óljában (pokol), a
hálóban nem azzal segítek magamon, hogy vadul rángatózni kezdek, hogy
kiabálok, mert ezzel pont a pók figyelmét keltem fel. Azt kell magamban
tudatosítanom, hogy miért kerültem bele a csapdába és a sarlómmal
lemetszeni a hozzám tapadt nyáldarabot. Így nem leszek eledel. Megbocsátom
figyelmetlenségemet, elhatározom, hogy a megismerésnek ezen csapdájába
már nem esek bele, és repülök tovább a tapasztalati világba. Törekszem arra,
hogy saját valóságom megismerésével ne vegyek tudomást az ego gondolati
tevékenységéről, önkorlátozó hiedelmeiről, önvédelmi törekvéseiről,
káprázatairól. Ez a törekvésem elhozza a fényt az életemben, amivel sokkal
jobban fogok tájékozódni, elkerülve a kelepcéket. A fény elhozza megszentelt
elmém Teremtővel közös gondolatait, aminek világában öröm, béke és
harmónia van. Képzeld el ezt a világot. Ez az Elhajózás Kikötője.
A Szeretet Hídja, TÖBB, MINT TESTÉLMÉNY. Az Elhajózás Korának Prófétája
több, mint ember. Ő az emberszabású Fény. Az Éa-Luciferión (evolúció)
túljutott, lélegző tudat. Ez mindenképpen példátlan létformája a Teremtésnek.
Szerintem a Teremtő ebben a pillanatban előveszi a műsorfüzetét és
megkeresi benne a folytatás időpontját.

Óriáscuppppp
 A HARMADIK ELHAJÓZÁS KIKÖTŐJE
avagy a Megszentelt Elme

Az összetört bálvány és a megzabolázott személyiség a Lélek megszentelt

elméjében. Ha nem írnék erről többet, akkor tenném a legjobban, mert innentől
kezdve minden szó csak a félreértelmezésre ösztönzi a még árnyképeitől nem
teljesen megtisztított elmét, és az utolsó nagy kitörésre készülő, fortyogó
személyiséget. Képileg sem lehet senki számára silabuszt megformálni,
egyrészt mert ez mindenki számára teljesen egyéni felvétel lesz, másrészt
mert nem fogja terhelni az érzékelésünk által befolyásolt múlt és jövő képe.

A Kikötő bennünk van, ahogy Isten Országa is. Ha megértjük, hogy az orrnak
nincs szaga, akkor pont ott vagyunk, ahol kell. A kifelé vezető út, befelé visz.
Felvillantok most két képet, ami szerintem legjobban jellemzi a két
lehetőségünket:

Ilyenkor mindenki olyan baromira tudja, hogy mi a helyes, hogy melyiket

választja majd. Tudja mondani magában, na ez a kis kopasz szemüveges is
csak egy újabb nagyon-okos, aki megmondja a frankót. De azt nem veszi
észre, hogy éppen ezeknek a gondolatoknak vagy szavaknak a következtében
mulasztja el a lényeget. A választásának az időpontját. Tényleg nem értem,
hogyan képzelhettem azt, hogy majd az idő elhozza számomra az útjelző táblát,
amire az lesz írva: ez vagy az. És akkor majd jól beleválasztok a színes kéz a
kézbe. És akkor majd minden hepire változik, szárnyaim nőnek és Isten
megveregeti a vállam és közli velem: ez igen, válassz magadnak új pályát. Ez a
nemes egyszerűség a Google Play-en az ingyenes gyerekjátékok között
található. Egy Óvoda Bolygó óvodásainak, akik nem is akarnak felnőni. Ezt
aztán totál hitelesen nyomom. Az első 45 évemet nekem is Anyukám fizette és
azzal tett értem a legtöbbet, amikor megsimogatta a fejemet és azt mondta:
„Gáborkám édes, ebből a gyerekes viselkedésből elég volt, fel kéne nőnöd”.

Nos, az elmúlt két évben mást sem tettem, csak nőttem. Estem, keltem.
Barátaim együttérzésére és segedelmére szorulva cseperedtem. Folyamatosan
rezeg ebben a pillanatban is a léc, mégis mostanra úgy érzem, jó helyen
vagyok. Nem kerget a tatár és saját hatáskörömbe vontam az időt, a saját
időmet töltöm.

A megszentelt elme az Adam Kadmoni átalakulás

végeredménye. Az ösztönvilági gyökerekből
megszületett, szenvedélyekre és érzelmi
torzulásokból felépített sárember személyiségből
megszabadult létezés. Amikor a „felveszek egy másik
rucit!” magának a testnek a cseréjét jelenti. Az olcsó
kielégülés élménymorzsái, a kéj szülte kéj, a vágy
szülte vágy, a múlandóság szülte sürgetés, mind az
exponenciális tartalomnélküliség lufijai. Ki kell

mondani a nevét a káprázatnak, a félelemnek, a torzulásoknak, hogy

felismerhessem: nem is létezik, csak a gondolataimmal és a gondolataimba
vetett hitemmel tápláltam eddig. Belülről kell átélni és megtapasztalni az
elengedés szükségességét, hogy végleg megszabaduljunk
kényszerképzeteinktől. Mindent el kell követni a mélységi átéléshez, hogy
többé vissza ne térjen. Az emberi tapasztalási sorok (karma) is egyre
nehezebb megélést irányoznak elő, tehát fokozottan igyekezni kell az átélés
mélységére az átlényegülésre. Ekkor elérjük a Kegyelem állapotának
lehetőségét, a Lélek homeopátiás gyógyítását. Ezt nem lehet megérteni vagy
elfogadni az Adam Kadmoni átalakulás nélkül. Beoltom magam a bűnnel, a
halállal, a fájdalommal, stb, hogy a Lélek tudja, mi az. Ezzel ismerem fel
később az úton, hogy az, ami velem történik éppen: a bűn, az elkülönültség
vagy a testérzet. Arra hívom fel a figyelmemet, hogy ezt már megtettem
valamikor, ezt már megtette valaki más valamikor, és ez vagy az lett belőle, és
végül maga a Prófétaság, hogy ebből csak egy adósság lehet, amit nem
szeretnék, és a szeretet választom. Így egyetlen tartozást sem alakitok ki,
egyetlen szerepemmel sem hozok létre egy következőt. De nagyon fontos
megérteni, hogy vagy átélem, vagy megélem a tapasztalást a Lélek nagy
térképén, mert fel nem fedezett terület nem maradhat rajta. Ez a tanulás nagy
kerekének körforgása. Ennek teljessége nélkül nem lehet megérkezni a
Kikötőbe.
A Kikötő bejáratánál bekapcsol az utolsó mágnes, ami még a múlthoz vonz. Hol
vannak mindazon részeim, akik a kiteljesedésemben részt vettek, támogattak
engem a megtapasztalásaimban és megéléseimben, a Prófétaság útján? Úton
vannak-e, talán már meg is érkeztek a Kikötőbe vagy belevesztek a feladat-
mágnes valamelyik vonzásába? Tehetek-e értük valamit vagy azzal teszek
értük a legtöbbet, hogy lépek még egyet? Ahonnan már csak 2000 év múlva
mehetek tovább. Mindez csak az utolsó megkísértés kósza kosza a tiszta
lapomon? Eddig is minden jól volt a Teremtés egészében az utolsó lépésem
sem fog ezen változtatni. Szinte bizonyos, hogy mindenki számára jól
játszottam el a szerepeimet és vica is a versa. A Fénybe nézek és a Fénybe
lépek.

A Kikötő a Kegyelem Fényfürdője, a fodrozódásmentes nagy semmi. Az

Emlékezés Lebegő Pihenőhelye. Nincs szó, ami leírhatná és nincs ott senki, aki
szóra vágyna. Ez a Csipkerózsikai Álom Tere. Bármerre nézel, önmagad látod,
nincs mit mondani számukra, minden élmény birtokában vannak ők is, a nagy
közös tapasztalat vagyunk, csak a megkönnyebbülés tekint vissza, hogy Te is
megérkeztél. Hála Önmagadnak, Te is itt vagy. Örömteli mosollyal várjuk a
hercig Herceget, hogy Szentléleki Csókja felébresszen minket, Hercig Nőt ott,
ahol eddig a madár sem járt. Nosza, teremtünk majd egyet az Ég és a köz Énk,
hogy emlékezzünk egy nagyobb, emelkedettebb nézőpontra. A Kikötő az a
Hely, ahová akkor lépsz be, ha kimostad szemedből mindazt az álmot, amiről
azt hitted eddig, hogy létezik, kimostad füledből mindazokat a hangokat, amiről
azt hitted elhangzottak, kimostad magadból mindazt, amit finomságként
elfogyasztottál és eltörölted valamennyi vágyakozásodat. „ Leoldod saruidat
lábadról, mert a Hely, ahová megérkeztél, Szent Föld”
 A HARMADIK ELHAJÓZÁS NÉPE
azaz a Szelídek

Kedves Barátom,

szeretném rajtad keresztül felhívni a figyelmemet arra, hogy elképzelésem

szerint kik alkotják azokat a Szelídeket, akik a Kerubok Harsonájának a
szólamára Csipkerózsikai álomba merülve elérik a Harmadik Elhajózás
Kikötőjét.

Milyen környezetből indulunk ki?

Szeretném Neked a világ élő példázataként bemutatni

Adamus Saint Germain Mária Antoinette-nek elmesélt
történetét, ami örök igazsága annak, hova sodródhat
az emberiség azzal, ha a Lelkek kiáradása és a Lelkek
sürgető újra visszaszületése túl sok óvodás szereplőt
helyez a nagy közös színdarabba. Hogy miért van ez
is teljesen rendjén. Vagy, ha rend-benn van ez is,
akkor miért van, hiszen egyáltalán nem úgy

érezzük vagy tapasztaljuk, hogy mindez a rend. A síkagyú (két dimenzió), a

Terembura falvédőjéről érkező sokaság, a tapasztalni óhajtó lelkek és az
újratapasztalni vágyók elmerülése az anyagi világban hatalmas tömeget,
túlsúlyt ad az összképnek. Azok az öregek, akik nem most jöttek le a
falvédőről megnövekedett teherként érzékelik jelenüket, nem feltétlenül értik,
mit akar ezzel a Teremburán kívül tanyázó Önvalójuk. Csak sejtik, hogy valami
történik, jó esetben tudják, hogy mi és miért.

Válasza arra is, hogy elkerülhető-e az elkerülhetetlen, hogy hogyan készüljünk

fel és nézzünk szembe a változásokkal, mit is kell tennünk. Ezt feltétlenül
alapnak kell elfogadnunk ahhoz, hogy lássuk, miért kell nekünk a feltétel
nélküli szeretet állapotában önmagunk teljes elfogadás mellett, az eredet belső
tartalmának irányából tekintve, kifelé fordulva élnünk. Ugyanis csak ebben a
formában tudjuk bárkinek a megtört antennája felé úgy sugározni az örök
érvényűt, a mindent áthatót és az egyetlent, hogy a végső pillanatban képes
legyen megtalálni a saját útját, a következő helyes lépéstét önmaga
özönvízének sodrásában. Magam sem tudom, miért fontos mindez. Nem tudom
azt sem, hogy miképpen befolyásolom helyes vagy helytelen irányba a magam
vagy mások életét, létezését azzal, hogy e féléket körmölök naphosszat,
ahelyett, hogy korgó bendőmmel, vágyaim hajszolásával és kielégítésével
foglalkozzam. Csak azt tudom, hogy a hajam egyre kisebb területen szól, pedig
már nem is tépem. Továbbá azt is érzem, hogy felhőtlen gondolataim, a hála
érzetem bármilyen ügyben, bárkivel kapcsolatban azonnali és örömteli zöld
jelzést kapnak. És mindehhez nem kell tennem semmit, mert a szabad jelzésről
az értesítést a tükröződéseim cselekedetei nyilvánítják meg felém, az áramlás
visszajelzésként.

Íme a sztori:

A Földközi-tengerből sok-sok évezreddel ezelőtt két ikersziget smaragdzöld

szempárja tekintett fel a derűs égboltra. E két sziget két hatalmas hegy csúcsa
volt. A hegyek a vízözönben elsüllyedt világbirodalom legmagasabb ormaiként
büszkélkedtek egykor. A szörnyű kataklizma elő menekülő milliók közül csak
néhányan jutottak el a csúcsokra: a későbbi boldog szigetekre, s ezek élve
maradtak. Mikor elcsitult a szörnyű háborgás, elpihentek a vizek, s az
ólomszínű, haragos égbolt újra pasztellkékké szelídült, a menekültek
berendezkedtek új életükre az egyik szigeten. Fejlett kultúrájuk emlékeinek
alapján nagy küzdelemmel, sok kudarc után időállóvá építették házaikat,
termővé tették a mostoha földet, az elvadult állatokat megszelídítették,
feljegyzéseket készítettek a természet jelenségeiről, a csillagok járásáról, az
emberek és állatok szokásairól, betegségeiről, és újra megalkották a békés
együttélés törvényeit az ősi kinyilatkoztatás alapján, hogy gyermekeik majd
felhasználhassák az ő tudásukat, emlékeiket, tapasztalataikat.

Gyermekeik azonban, akik a felnőttek verejtékes munkája alatt felügyelet

nélkül csatangoltak a sziklák között, hozzászoktak közben felelőtlen, vad
szabadságukhoz. Madarak fészkeit rabolták ki a legmagasabb fák tetején, és a
tojásokat nyersen kiitták. Éles kövekkel apró vadat ejtettek el, és
megosztoztak a zsákmányon. Testük megizmosodott, bőrük barnára égett,
kezük eldurvult, és testi erejük hivalkodókká, versengőkké tette őket. Mint a
fiatal állatok, kedvüket lelték az egymással való verekedésben, s úgy hitték,
azzal, hogy a másikat földre teperték, minden és mindenki fölé kerekedtek.
Zabolátlanok voltak és türelmetlenek. Mikor a felnőttek nagy munkájuk után
megpihentek, és úgy érezték, eljött az ideje annak, hogy utódaikat saját
helyükre állítsák a közösségben, maguk elé hívatták gyermekeiket, hogy
átadják nekik kötelességeik törvényeit. A szelíd, megfáradt, bölcs öregek
szomorúsága és nyugtalansága igen nagy lett azonban, mikor az elvadult falka
megjelent előttük. Látniuk kellett, hogy míg ők a sziklás, vad talajt
megszelídítették, otthonokat emeltek, és a múlt szent tudományát gyűjtögették,
gyermekeik elvadultak, testük izmos, de fejük lomha és erőtlen lett, indulataik
elburjánzottak, mint a szívós, ellenséges gaz a műveletlen talajon. A felnőttek
hiába igyekeztek, hogy a sötétséget világossággá változtassák az ostoba
dölyfösségére támaszkodva fellázadt az öregek vezetése ellen. A fiatalok
csoportosan elhagyták a művelt kis szigetet, hogy a szomszédos szűz földön
megalapítsák saját szabad, törvényen kívül álló, játékos gyermekbirodalmukat.
Legelőször bohókás, mulatságos lakóhelyeket építettek ágakból, falevelekből,
és a hevenyészett tetőket feldíszítették színes virágokkal. A furcsa kis zöld
sátrak vidáman ragyogtak a derűs napfényben. Voltak nagyobb sátrak,
szebbek és formásabbak, ezeket a testileg gyengébb, de okosabb, ügyesebb
gyermekek építették. Az erősek, akik verekedésben, fára mászásban,
vadászatban és halászatban tűntek ki, csúnya, formátlan torzszülötteket hoztak
létre, mert kezük és fejük ügyetlen, ötlettelen volt az ilyesfajta munkához.
Ezek azután a gyengébbeket és ügyesebbeket ütlegekkel kényszerítették,
hogy kivonuljanak szebb sátraikból, és nekik engedjék át azokat. Mikor látták a
megfélemlítettek ijedt alázatát, egészen megrészegültek saját erejüktől és
hatalmuktól. A gyengébbeket befogták a ház körüli nehezebb munkára, s ők
vadászattal, halászattal, kődobálással, tűz körüli táncolással foglalkoztak; a
zsákmány oroszlánrészéből azonban kirekesztették a tehetetleneket, és csak a
silány hulladékot vetették oda nekik.

A gyengék a rossz tápláléktól, súlyos munkától, ütlegektől

egyre szikárabbak, töprengőbbek, éhesebbek és
elkeseredettebbek lettek. Agyuk világosodni kezdett a
szenvedéstől és elnyomatástól. Az erősek pedig a
mértéktelen táplálkozástól elhíztak, ellustultak. A
zsákmányszerzés csak igen kevés idejüket kötötte le. A
nap legnagyobb részét alvással, evéssel, rabszolgák
korbácsolásával és parancsolgatással töltötték.
De a kövér, erős kényurak között is egyre gyakoribbak lettek a véres
háborúságok. A rabszolgák napról napra tanúi lehettek dühös, irigy
kirobbanásaiknak egymás ellen; az aljas rágalmak özönének, amelyekkel
elhalmozták egymást, néhány, a másiknak jutott jobb falatért, csinosabb
kavicsért vagy madártojásért. Látták toporzékoló, őrjöngő verekedéseiket,
mikor vadállatokként véresre harapták, rúgták, marták egymást, látták a
legyőzött kövér, puha testét a földön fetrengeni, fájdalomtól, tehetetlen
haragtól nyöszörögve. A rabszolgák gondolkodni kezdtek. Vajon annyira
erősek-e ezek az erősek, s annyira sebezhetetlenek? Hiszen számuk egyre
fogy, mert szüntelenül pusztítják egymást. Testük hájasan elpuhult jogtalanul
kikényszerített jólétükben. Mozgásuk lassú, talpuk kényes, lábuk hamar fárad,
mert elszokott a járástól. A déli napot hortyogva töltik. A tavakban halak
nyüzsögnek, a fákon vadon nő a gyümölcs, s a kenyérmagot is áthozta a szél a
szomszédos szigetről. A meleg, gőzös éghajlat alatt magától kínálkozik étel és
ital. Már a zsákmányért is lusták saját kezükkel nyúlni. A rabszolgáknak kell
ezt is elvégezni helyettük, de a természet ingyen adott ajándékát hiánytalanul
haza kell cipelniük árnyékban terpeszkedő uraikhoz, hogy azok dúskáljanak
benne, s nekik csak a szűken mért maradékot vetik oda. Miért? Mert a kövérek
kezében korbács van? Mert ı k megbeszélték, hogy így legyen? Hiszen a testi
ügyesség fölényével sem bírnak már, mert a rabszolgák lettek
mozgékonyabbak és szívósabbak. A rabszolgák megtanultak fára mászni,
halászni, vadászni, fát vágni, tüzet csiholni, súlyokat hordozni, varrni, kenyeret
sütni, főzni, állatbőrt kikészíteni, fáradalmat, fájdalmat tűrni .és a rabszolgák
vannak többen.

Először csak egyesek gondolkodtak így és

magukba zárták ezt a fullasztó, ijesztő és nagyszerű
gondolatot Egyik-másik megkísérelte, hogy
megváltoztassa a zsákmánytörvényt. Előbb maga
lakott jól a saját munkájával és ügyességével
szerzett eleségből, s urának csak a maradékot

szolgáltatta be. Ezeket a lázadókat a kövérek az összeterelt rabszolgák sötét,

konok szemei előtt nagy ünnepség keretében kivégezték, hogy a többit
elijesszék hasonló jogtalanság elkövetésétől.

Lassan, változatos módon kínozták halálra őket, mert ebben az egyben

találékonyságuk, ötletességük kimeríthetetlen volt. Némelyiket megnyúzták, és
csupasz húsukra sót szórtak. Némelyiket lassan, szeletenként feldarabolták
vigyázva, hogy először azokat a részeket vagdossák le, amelyek nem okoznak
rögtöni halált. Másoknak nagy kövekkel fokozatosan a csontjait törték péppé.
Voltak, akiket halálra korbácsoltak, s megint mások, akiket nyakig vízbe
áztattak vérszívó piócák közé… de ki győzné felsorolni a változatosságot,
mellyel jogszolgáltatásuk e nagy ünnepeit hasonlíthatatlan művészi eseménnyé
avatták. Szinte nem is volt csodálnivaló, hogy minden ilyen ünnepség után
megszaporodott a bűnösök száma. A gyér próbálkozókat elszánt csoportok
váltották fel, akik most már nemcsak maguk cselekedtek, hanem másokat is
kilengésekre csábítottak. A sziget főterén álló, rothadó vér szagától
körülpárázott kivégző szerszámok szinte naponta üzemben voltak.

Hőség ülte meg a levegőt és a közeledő eső előtti

nagy feszültség. A kövérek új ünnepségre
készültek. Szökött rabszolgák tömegét hajszolták
elő megint a barlangokból. A többit, aki még
bujdosott, majd kézre kerítik. Ki törődik patkányok
földalatti mozgolódásaival; barlangok falára

vésett ostoba jelekkel és a tűzpiros virágokkal, amellyel teletűzködték

reggelre a sátrakat?! Meleg volt. A hőség nyugtalan, éhes, türelmetlen
vágyakat, tomboló ingerlékenységet gyújtott a túltáplált testekben. Mohó,
reszkető várakozással várták az ünnepet, hogy saját feszültségüket a halálra
kínozott rabszolgák hörgésén át lusta elpihentségbe oldják újra. S a rabszolgák
is várták az ünnepet. Ők többen voltak. Ezt már tudták. Egytől egyig. Ezt már
kimondták. Már szóvá lett. Súlyosan konduló, sötéten izzó, mágikus igévé. És
kimondták más szavakat is. Beszéltek a kövérek gyengeségéről. Beszéltek a
soványak erejéről. A zsákmányról, amelyhez annak is egyenlő arányban joga
van, aki dolgozik érte. Ismételték a rágalmakat, ijesztő vádakat, amelyeket a
kövérek, irigy dühükben, egymásról kikiáltották, és mint napfényre került,
megrázó, sarkalló titkot elsuttogták egymásnak azt is, hogy a kövérek teste
éppoly sebezhető , kiömlő vére ugyanolyan piros, mint a legnyomorultabb
rabszolgáé.

A felnőttek pedig, akik a szomszédos szigeten élték csendes, elmélkedő

életüket, messze néző szemükkel látták, mi történik a gyermekek
birodalmában, és mélyen elszomorodtak. Szerették volna megmenteni az
elvakultakat egymástól és önmaguktól. Tanácsot tartottak tehát, és
elhatározták, követet küldenek mind a kövérekhez, mind a soványakhoz még a
Nagy Vihar kitörése előtt, hogy a kövéreket figyelmeztessék és visszatartsák
a húr túlfeszítésétől, a soványakat pedig a végső lépés megtételétől.
A két követ munkája azonban eredménytelen maradt. Az indulatok lángját már
nem lehetett elfojtani. A csoport, mely a hatalmat és a zsákmányjogot
birtokolta, jottányit sem akart engedni addigi életmódjából, szokásaiból és a
fenyegető jelenségek elől struccként homokba dugta a fejét. Az elkeseredett,
éhező, halálra űzött rabszolgákat pedig teljesen megszállottá az urak iránt
érzett fullasztó, halálos gyűlölet. A rabszolgák már elhajított kő, ütésre emelt
ököl, szúrásra emelt tőr voltak, a tettnek, a szolgáló akaratnak fergeteges, vad
lendületében.

A követek sietve visszatértek a felnőttek szigetére

még a Nagy Vihar kitörése előtt, és jelentették a
tanácsnak útjuk eredménytelenségét. A tanács tagjain
szánalom és bánat vett erőt. Csak a tanács vezetője, a
legbölcsebb, legöregebb felnőtt maradt derűs és
teljesen nyugodt:

– Miért búslakodtok azon, hogy a törvény a gyermekek birodalmában is éppúgy

törvény, mint mindenütt a természetben? – intette a csüggedőket. – Az erők
mindig egyensúlyt keresnek. A teher is csak okosan, helyesen elosztva
hordozható, különben azt zúzza össze a visszahatás törvényénél fogva, aki
magáról átgördítette másra. Hogyan tanulják meg a serdületlenek ezt a tételt?
Néhány szóból? A szavak még nem élnek; a szavak csak a valóság árnyéka
előttük. Magát a valóságot kell megélniük, hogy e tétel elevenné váljék, és
átalakítsa jellemüket. A mi küldötteink útja csak látszólag eredménytelen. A
figyelmeztetés, melyet eljuttattunk hozzájuk, tetszhalott az események
beteljesedése alatt, az indulatok gátszakadásában, de feltámad az elcsituláskor,
mint élő konzekvencia. A pusztuló hús, a kiömlő vér nem azonos az élettel. Ezt
tudjátok.

S a tanácstagokon a megértés nagy békessége ömlött el. Visszatértek

tűnődéseikhez, az Isteni Tudomány fölött való elmélkedéshez, és várták a vihar
utáni elcsitulás idejét…

… Hogy mi történt a gyermekek birodalmában?

Oh… az, ami várható volt. Az ünnepség szörnyű véráradatba fúlt. A rabszolgák
megtámadták uraikat, és felkoncolták őket. Mikor már mind holtan hevertek,
akkor a szolgák ellen fordultak, akik hőségesek maradtak a kövérekhez, majd
a közönyösek kerültek sorra, végül azok, akiket nem találtak eléggé
szenvedélyesnek. A sziget vágóhíddá változott. Senki se lehetett biztos benne,
mikor kerül rá a sor a nagy öldöklésben. Élelemszerzésre senki sem gondolt.
Mindenki a szabadságot ünnepelte, amely a valóságban szörnyű terrorrá lett.
Jobban éheztek, mint valaha, a kövér urak ideje alatt; ragályok törtek ki
közöttük, s végül rájuk szakadt a trópusi eső, amely összedöntötte
gyermekesen épített sátraikat, a fedelet elmosta a fejük fölül, s elvonta
figyelmüket a gyilkolás sötét kéjétől. Fázva, összetörtén, betegen ráébredtek
valódi helyzetükre és elhagyatottságukra…

… Hogy eszükbe jutottak-e a felnőttek?

Még sokáig nem. Ez még csak olyan macskajajos kifáradás volt, de nem
elcsitulás. Még sok háborúság következett ezután. Még nem értették meg az
egyensúly törvényt. Még mindig akadtak csoportok vagy egyes gyerekek, akik
átgördítették a terhet magukról másokra és az visszacsapódva összezúzta őket
…

Szepes Mária: Vörös oroszlán

Amikor a folyamatos-életű Saint Germain ezt a

történetet megosztotta a francia királynéval a
Francia Királyság forradalmi lehetőségére
figyelmeztetett, a példamutatásra, az önvizsgálatra
és az önmegtartóztatásra hívta fel a figyelmét
azoknak, akiket a Teremtő a nép vezetésével bízott
meg, akik születési adottságként kapták a

nagyobb összképhez való rálátást és hozzáférést. Ma ugyan ez a helyzet a

nagy globalizált összevisszaságban, a pénz királyságában. A próféciák
mindenki számára elérhető közelségben vannak, pontos képet festve az
elkövetkezendő eseménye lefolyásáról. A Cigánykirály eljövendölései,
Nosztradamusz jóslatai, a nyirkai jóslat, maga a Biblia és a Biblia Kódja
magyar nyelven olvasható, rendkívül képszerűen és tárgyilagosan foglalják
össze a tendenciákat. Mégis minden inkább öntudatlan szükségszerűségben
halad a kiegyenlítődés kerékvágásába anélkül, hogy bárki is a füle botját
megmozdítaná. Olybá tűnik, hogy „hallgatni arany” a jelenkori Próféta egyetlen
alchimiai lehetősége. A semmi transzmutációja. Szavai amúgy is csak átokként
hatnak, és legtöbbször a „hagyjál már engem ezzel a sok baromsággal”
felkiáltással végződnek. Az emberiség színes bábeli egysége a gondolat
népévé vált. Ez nem 7 milliárd jelenvalóságot jelent, hanem egyedenként ezer
gondolatfonállal felszorzott mennyiséget. Hétezer-milliárd gondolatot egyetlen
valós jelenkép nélkül. Ez azért elég nagy tömeg és tehetetlenség ahhoz, hogy
elmerengjek azon, belefújjak-e a dudámba. Tovább írom, tehát fújom. Mégis
bizonyos vagyok abban, hogy a csendben megformálódó arany (arány, ugye
mennyit számít egy ékezet, mérték), ami a hallgatást jelképezi, megemelheti az
óriási elme-lufit. A hallgatás ereje abban rejlik, hogy meghalljuk a saját belső
hangunkat. Arra figyelünk, aki belül mentes a világ zajától, káprázatától,
érdekeitől, még tőlünk is. Vele élünk együtt, nem egyedül, magányosan, hanem
vele egységben és párban. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert csak ebben az
állapotban tudjuk meghallani azt, amit a bárki valójában közölni szeretne
önmagának – rajtunk keresztül - a nagy locsogás közepette. Ebben a
helyzetben tudjuk meglátni, hogy ki van a színes vágy-maskarában, stb.

Hol lehet pontos képet alkotni azokról (66%), akik nem hallották meg a
Kerubok hangszerpróbáját a mennyek birodalmában? David MasKenzie Perfect
Sense (Hétköznapi pár) című filmje pontosan bemutatja az utat. Ahogy a
főszereplők a tömegekkel egyetemben egymás után elveszítik az
érzékszerveiken keresztüli érzékelésüket. Először a szaglásukat (Isten orr-
szagát), aztán az ízlelésüket (mi mindent megzabálunk kaja címén),
tapintásunkat (bárminek a kézzel fogható birtoklásának érzetét), végül a
hallásukat (kihez beszélnék) és a látásukat (amúgy is csak a gondolataimat
láttam). Teljes sötétség borul minden egyedre, az emberiség nagy részére,
saját valóságuk fekete lyukába zuhannak, miközben zihálva megőrülnek. A
Szelídek a többiek. Akik tudatában vannak valós érzékelésüknek és a feltétel
nélküli kiáradást választják. A filmben, ezeket főleg olyan csecsemőkkel és
szeretetben élő emberekkel mutatják be, akik teljes odaadással és ítélkezés
nélküli szeretettel vannak azon környezetük iránt, akik az esetek nagy
részében éppen vesztik el saját érzékelésüket. Babák a bölcsőben, szelíd
bölcsességben. Valahogy azt a képet kellene jól megragadni és megvizslatni.
Teljesen magatehetetlenek, gondoskodásra szoruló emberpalánták, akiket a
Magyar Nyelv bölcsőbe helyez. Az anyában még MAGzat, amit atyja helyez a
Szent Kehelybe. Születéskor az első LÉLEKzetvételkor emberré lesz. Az
anyagba lehelt Lélek elindul a bölcsület útján a rokonok CSŐDületében.

Most úgy érzem, hogy ez a szelídség állapota

egybecseng a feltétel nélküliséggel és a
szeretettel, bár ez a világ legnagyobb közhelye
is egyben. Most már tudom, hogy azért mondjuk
és beszélünk róla annyit, mert mi magunk nem

léteztetjük és szeretnénk, ha megmutatkozna. Szóval győzködjük magunkat és

másokat, hogy nosza. De itt is a várakozás iránya a rossz. A feltétel
nélküliséget és a szeretetet is önmagunkból kiárasztva lehet csak meglátni.
Magunkat kell elfogadni és szeretni ahhoz, hogy mindezt megtapasztalhassuk
a világban. Ha bensőnkben már megvan, akkor cseng majd egybe azzal a
világgal, ami kinn van. De ki vagyok én, amit el kellene fogadnom és
szeretnem kellene? Hát pont az, amit éppen magamon belül és kívül
tapasztalok. Ez bárki számára a kezdőpont. Az első, hogy ezt tudatosítsam
magamban, függetlenül attól, hogy éppen milyen körülmények csapdájában
kapálózok. Ott vagyok, tehetetlennek és csalódottnak érzem magam, de
természetesen körülvehet már az öröm, a bőség és a boldogság is. Gyakran
látok jólétben élő embertársakat, akik azzal a kihívással küszködnek, hogy a
pozitív illúziót elfogadják. Úgy érzik, nem érdemlik meg és ezzel pont
ugyanolyan problémát zúdítanak önmagukra, mint a koldus a
szegénységtudatával.

Elfogadtuk hát a kezdőpontot, hogyan a tovább? Tudatosítjuk azt is magunkba,

hogy nem hibásak vagyunk életünk alakulásában, de azért a felelősséget
nekünk kell vállalni. Addig, amíg bárkit vagy bármit találunk, aki …, addig egy
tapodtat sem fogunk előre haladni, sőt a helybetopi alatt csak jobban
beleragadunk a posványba. Ott voltunk akkor, amikor hozzámentünk a
párunkhoz; közösen döntöttünk a gyerekekről; ott voltunk, amikor a
főnökünknek először nem mondtunk nemet és azóta sem merünk, mert be
vagyunk tojva a pénztelenségtől; tűrjük a részeg párunkat, mert jobban félünk
az egyedülléttől, mint a verés fájdalmától; megtehetnek velünk a munkahelyen
is bármit, ne csodálkozzunk, hogy a gyerekünk így beszél velünk, hiszen éppen
ezt sugározzuk. Azzal csak fokozzuk a problémát, hogy bármit megteszünk
vagy megveszünk neki. Azért ezek elég képletes és felismerhető dolgok. Tök
mindegy, hogy mennyire hiszed magadat spirinek, pontosan mindenki ugyan
azt a játszmát játssza, csak vannak olyanok, akik azt gondolják, ellenőrzésük
alatt tartják a helyzetet. De nem.

A szelídülés azzal folytatódik, hogy segítséget

kérünk. Tudomásul kell venni, hogy ha abba a
helyzetbe kerültünk, amiben vagyunk, abból
azzal a gondolkodásmóddal, amivel
rendelkezünk, nem fogunk kimászni. Olyan
valakihez kell fordulni, aki már megtette azt a

fordulatot, amire mi magunknak is szüksége van, hogy kellő tapasztalata

támaszunk legyen a reformban. Olyanra, aki tőlünk független szereplője
életünknek, és ítélkezés nélkül látja mindazt a drámát, amit élünk, és van
kurázsija is ahhoz, hogy ezt elénk tárja, felvázolva ezzel azokat a pontokat,
ahol a beavatkozást el kell végeznünk. Az sem árt, ha tisztában vagyunk
néhány olyan módszerrel, amivel a tudattalanból előtörő életeseményeket
tisztítani és törölni tudjuk. Kezdetben segítséget adhat annak a módszernek a
specialistája is, de irányítsuk úgy a folyamatot, hogy a lehető leghamarabb, mi
magunk is rendelkezzünk az öntisztítás képességével a módszer
megtanulásával.

További segítséget kell kérni az Önvalónktól. Mutassa meg nekünk a csávából

kivezető éppen következő lépéseinket. Ezek a teendők nem minden esetben
egyeznek majd meg a mi elképzeléseinkkel, de mindig szem előtt kell tartani,
hogy mi magunk keveredtünk bele sanyarú helyzetünkbe a döntéseink
sokaságával. A Szelídség elnyerése a Harmadik Elhajózás Korában komoly
munkát igénylő feladat. Csak arra kérek mindenkit, hogy arról alkosson képet,
miként érkezett meg Noé Bárkája az Ararát hegy tetejére. Talán a hajmosó
berendezés vízsugara volt túl erősre állítva? Vagy elfelejtettük elzárni a
csapot és a medencét töltöttük túl úgy cca 2 km vízoszloppal a tenger szintje
felett? És vajon milyen erősre volt állítva a hajszárító, hogy a behajózási
kikötőtől oly távolságra sodródott a Hajó, ami persze felfelé ment a vízen?
Vagy vízesésen? Ez most viccesnek tűnik, de egyáltalán nem az. Látszik, hogy
valamin, ami nem akármi, nagyon magasan felül kell emelkedni akkor, amikor
az események bekövetkeznek. Ezt a legkönnyebben akkor tudjuk megtenni, ha
kevés teherrel rendelkezünk és mi magunk is pihe könnyűek vagyunk. Talán
ezért ösztönöz majd minket az Önvaló is az anyagi világtól való szabadulásra és
a belső tisztítási folyamatok elvégzésére. Elég sok módszert és képviselőjét
megismertem a tanulás hosszú évei alatt. Ha bárkit érdekel, szívesen adok
támogatást a kezdetekhez. Nem ilyet:

Egy Barátomat korábban azzal rémisztettem halálra, hogy amikor felajánlottam

neki a megszabadulást elkértem a határidőnaplóját, a telefonját és a bukszáját.
Közöltem vele, hogy nálam fog lakni, én fogom ellátni addig, amíg előre
betervezett programja van a filoflaxban. Utána hazamehet és lesz, ami lesz.
Nem is értette. Azonnal távozott és azóta sem hívott. Nem volt pedig rossz
ötlet csak a rapid változat neki túl gyorsnak tűnt. Sajnálom, hogy így
megijesztettem. Nincs könnyebbik út. Időben kell megtenni a kezdő lépést,
hogy ne kelljen a fordulatot drámai körülmények közepette lefolytatni.

A Szelídek végül rákerülnek arra az ösvényre, melyet maguk számra az

Önvalóval kijelöltek, saját idejüket fogják tölteni a saját jelenükbe. Érje őket
bármilyen kihívás, nem tekintenek másra csak saját Önvalójukra. A
kataklizmákban nem a tragédiát látják, hanem a kiegyenlítődés nagyszerűségét,
amikor minden elrendeződik mindennel és beköszön a béke csendje. A
diszharmónia is feladja a küzdelmet, eljut mindenki a saját kikötőjébe és
egyesül a nagy közös harmóniában.

A Szelídek azok, akik a Fény Világának Önvalóit formázzák meg Lelki-

Testként a Föld nevű Bolygón. Azért jöttek, hogy felkeltik a figyelmünket a
választott feladatainkra, megmutassák az irányt és a helyet, ahol azt végre kell
hajtanunk, segítsenek a megtisztulási folyamatban, ami nélkülözhetetlen a
Teremtés egészének átalakításához. Teljesen új tudás megszerzésére
ösztönöznek azzal, hogy felhívják a figyelmet eleink ismeretanyagára, amit
nem sikerült teljesen eltűntetni. A Szent Szellem beáramoltatásával pedig
felkészítenek minket arra a vizsgára, amivel tanúbizonyosságot tehetünk
amellett, hogy képesek leszünk a Teremtő egy másik lakóhelyét Új Közös
Otthonunkká varázsolni, amivel egyszerre mindannyian Isten Képmására
formálódunk. Tanulunk és fejlesztjük a tudatosságunkat, hogy a gondolatainkat
a Teremtő Értelemből formázzuk meg, az isteni színjátékot formájuk képekké.
Megtaláljuk mindazt, amit Bródy János még keresett hangként és szóként.
Együtt fogunk lélegezni nem csak egymással, hanem más felsőbbrendű
Fényteremtő létformákkal, így az Atya világegyetem egyesül Női felével és
egy új emberiséget teremt talán éppen teremtői adottságokkal felvértezve.
Szelídként túllépünk tűzön, vízen, földön és levegő, sőt saját sár emberi
mivoltunkon is. Önvalónkat látjuk lelki szemeink előtt és túllépünk ennek a
megtapasztalási körforgás keretin, a születés-halál kerekén. Szinte mindegy,
hogy Mózes volt-e, hány volt belőle és mit csinált, az a lényeg, hogy azt az
üzenetet bizonyosan elhozta, hogy Isten Földi Királyságára van elképzelés.
Illés ezt megspékeli azzal, hogy elragadtatásával megteremti a kapcsolat
lehetőségét más világokkal, hiszen honnan a túróból érkezett érte az Égi
Jármű. Krisztus megmutatta a test átlényegítését a magasabb Én
beengedésével, akár az örök életre történő felszentelés lehetőségével.
 A HARMADIK ELHAJÓZÁS MENETJEGYE
azaz a Kulcsok

Kedves Barátom,

ez nem térti. Csak oda van, mert vissza a fele.  Nem kell előre megváltani,
és helyjegyet sem kell foglalni, nem lesz nagy tülekedés, ezért az indulási
időpontra elég megérkezni. Azaz, időben. A menetjegynek érteke van, nem
ára, így elég érteni, nem kell készpénzt vagy hitelkártyát magaddal hozni. De
ezt azok, akik erre tartanak úgy is tudják. Odamenet a csomagoktól is
megszabadulnak. Amire szükségük van, azt a Hajón azonnal megkapják.

Az utat a Végtelen Elme Bölcsessége utazási iroda szervezi. Nem már-két-ing

anyagot küld kivágva erdők sok fáját vagy terhelve elektronikus
szemetesünket, hanem hívó szót. Ebben a kereső hangban azokat szólítja
magához, akik ezekre az alapvető kérdésekre keresik a válaszaikat: Honnan
jöttünk? Mire vagyunk? Merre tartunk? Aki már csak részben megértette az
Adam Kadmoni, bőrszíntől, fajtól, fel-a-kezettől (felekezet), végzettségtől,
anyja nevétől, esetleg a büdinger salaktól, stb mentes Egyetemesség
kibontakozásának lehetőségét, az már csomagolhat is. Nem azért, hogy
magával hozza a sok felesleges dolgát, hanem azért, hogy rendet hagyjon
maga után. Ahová tartunk, ott más formában fogunk megnyilvánulni, a Fénynek
más mintázatával fogunk együtt élni Teremtő Emberként. Csak a szeretet
mindenhatósága nem változik, hiszen ez a Teremtés eredendő alapja még úgy
is, hogy most nagy harcok dúlnak az Égi Birodalmakban is. Ebben a pillanatban
még nincs más dolgunk, mint túllépni az élet-karma-kerék körforgásán és az
állapotváltozással foglalkozni. Ki-ki a maga szeretett szakterületén, ahol a
legnagyobb örömére munkálkodik, ott kell a legnagyobb hatást és változást
elérnie. Nem kell azzal törődnie, hogy minden életterületén elérje a
legmagasabb megértést, azt majd elmeséljük egymásnak a Hajón. A lényeg,
hogy ebbe a háromdimenziós világba engedjük be az egyetemes tudat
magasabb megnyilvánulásait, és ezeket a lehető legtöbb életterületünkön
működtessük is. Az anyagkörül keringő gondolkozásmódunkat és a
problémáinkat kívül kell helyezzük a fókuszunkból, a figyelmünket arra kell
koncentráljuk, amire a Felsőbb Én Tudatosságunk terel minket. A saját
tudatunk tudatossága vezérli az eseményeket úgy, ahogy azt az Elhajózás
Menetrendje megkívánja majd. A lecsökkentett értelemmel amúgy is csak
valamilyen konkrét időpontban tudnánk gondolkodni, ami nincs és nem is lehet.
Szerintem ezt nem kell részletezni. Bár az idő a kezdetek óta létezik, a
Teremtő nem naptárt használ, sőt szerintem egyáltalán nem méri azt semmivel.

Hogyan jutunk a menetjegyhez? Szerintem az alábbiakon kell elmélázni és

tartós, örömteli eredményre jutni. Elkülöníteni a személyiségünket az embertől,
önmagunkat másoktól, az embert a Lélektől, a Lelket a Szellemtől, a Szellemet
az Önvalótól, az Önvalót a Teremtőtől. Az eseményeket teljesen aszerint kell
vizslatni, hogy az mennyiben mutatja a saját egyéni küldetésünket. Mert
teljesen! Nem maradhat semmilyen külső tényező a tapasztalati sorban,
mindent úgy kell szemlélni, hogy az a mi saját kivetítésünk, nekünk magunknak
kell rajta túllépnünk vagy úrrá lennünk. Olyanok vagyunk, amilyennek Isten
megteremtett. A Saját Képmása.

Egy Minden, Magyarán Egy Mind Én. Tehát Egy Világmindenségben létezünk,
amit Egy Valaki léteztet, Aki mindenekfelett áll. Elérhetetlen, megfoghatatlan
és minden értelmezésen felül állóan felfoghatatlan és körülírhatatlan.

A Világegyetemeket az Egy Minden Teremtő Értelme hozta létre és tartja

fenn. Ha elfogadjuk helyünket valamelyik Világegyetem részeként, elfogadjuk
helyünket a Teremtő Értelemben is, benne a Teremtő Végtelen mennyiségű
Képmásával Egyetemben. A Teremtő Értelem Úr-ként, Király-ként és
Megváltóként is létezik, azonban nem kell ahhoz testet öltenie, hogy mi
magunk is működtetni tudjuk. Nekünk csak energetikailag kell életre keltenünk
és léteztetni azáltal, hogy ezt tudatosan választjuk. Ha Fénytestünkben
megnyilvánítjuk, akkor az Egyetemesség hordozóivá avanzsálunk, mint
átjátszóállomás. Ezt érhetjük el az Adam Kadmoni állapot elérésével, a Vagyok
a Ki Vagyok eszmerendszerének szem előtt tartásával.
Egyetlen lehetőségünk: nyitottá tenni magunkat erre a magasabb értelemre. A
Világegyetemekben, az alacsonyabb szintű megnyilvánulásokban létrehozott
istenképek a Teremtő képét csak egy földrajzi részterületre korlátozzák, így
emberként is csak a saját fantáziánk agyszüleményeiből vagyunk képesek
istenképeket létrehozni. Ez nem jelenti azt, hogy a tudatosságunk szakaszain,
állomásain ne hozzunk létre önmagunk számára egy olyan formát, amit vagy
akit önmagunk felettinek képzelünk, amiben vagy akiben hiszünk, aminek vagy
akinek az iránymutatásai szerint cselekszünk, de legyünk tudatában annak,
hogy a tudatosságunk emelkedésével ezek a képek szerte fognak foszlani az
Minden Egy körülírhatatlan Oltára felé történő lépkedés folyamán. A
tudatosságunk emelkedését pont azzal tudjuk majd megfigyelni, hogy utunkról
egyre kevesebbet vagyunk képesek szóban és képben megjeleníteni.
Törekednünk kell a teljes kép megértéséhez arra, hogy a Minden-t és az Egy-
et egyszerre és egyként érzékeljük. Önmagunkon ehhez feltétlenül túl kell
látni, mert az a Világegyetem, ahol élünk csak a Minden Egy apró részelemét
tartalmazza. Szerintem azt kell megtalálni, hogy merre találjuk azt a részünket,
amiben megtaláljuk a Minden Egy-et. Ha megvan a magunké, ott lesz a
másikban is, ott lesz mindünkében, a puzzle kirakós elemei végül kiadják a
Minden Egy Eredeti Képét, amiről a sok © készült.

Azt hiszem ehhez meg kell fordítani a gondolkozásmódunkat. Eddig mindenhol

azt javasolták helyes iránynak, hogy a Fényt a Szellem segítségével „hozzuk
le”, materializáljuk, de nem biztos, hogy ez a helyes út. Mit tettünk azokkal,
Akik eddig megmutatták nekünk a Fény valódi megnyilvánítását a Földön?
Leginkább halállá alakítottuk. Ha felébresszük a szellemi látásunkat, a szeretet
és az alázat kegyelme megteremti bennünk a Békét, ami talán majd Fénnyé
de-materializál minket. Az Öröklét alkímiája azzal folytatódik, hogy állandó
társul szegődik hozzánk az Adam Kadmoni Fénnyé vált Egyetemesség azért,
hogy együtt lehessünk vele, immár közösen kiáramoltatva a Teremtő
Képmását. Azért is kell mindez, hogy ne villámcsapásként testesüljünk meg
mások (egója) számára, hanem állandó és biztos Fényforrásként az átmeneti
sötétségben. Jelenlétünkkel élővé tesszük ezzel a Világegyetem anyagba
merevedett jelenpontjait. A Minden Egy szeretete és az a kibillenthetetlen
vágy, hogy a fókuszt a Tudat ilyen szintjén őrizzük meg önmagunk számára
adja a védelmet a Harmadik Elhajózás Kora Prófétáinak. Az általuk vezetett
libasorban majd felismeri az emberiség, hogy nagyobb annál az elme által
teremtett illúzióvalóságnál, amit magáról képzel. Rájön, hogy nem csak része
mindazoknak a Csillagbirodalmaknak, mely körbeveszi élőhelyét, hanem
teremtő részese, fejlesztési és tudatosodási tanácsadója is egyben. Sokkal
jobban figyelnek rá, mint ő saját magára. A Harmadik Elhajózás Prófétái pont
ebben tudnak a legtöbbet tenni értük. Haladnak a Kikötő felé azzal, hogy építik
önmagukból a Hidat, saját maguk léteztetésével gyakorolnak vonzást azokra,
akikben kellő mértékben megvan már a késztetés. Ezekből az élő
építőkövekből rakódik majd össze mindaz, ami látszólag hiányzik a Piramisok
Fénygúlájából a fizikai szinten. Azért csak látszólag, mert a Világegyetemek
belső Fénygúláit olyan Fénykvantumok kötik össze, melyek az emberi szem
számára nem érzékelhetők és egyébként sem hiszem, hogy bárki által
befolyásolhatók. De abban bizonyosak lehetünk, hogy az Egy Hullámhosszán
vannak. Ahogy az építő kövek (a sokaság egyedei) is akkor lesznek tartós
pillérei az épületnek, ha az azonos (eredet vagy cél, vagy mindkettő)
hullámhossz malterja köti egybe őket. Több mint valószínűnek tartom, hogy
bennünk is található egy Fénygúla, mely fogja az Egyetemes Adást, mellyen
keresztül eljuthatunk olyan magasabb értelmi megnyilvánulások birodalmába,
ahol valós tapasztalatok birtokába juthatunk a Teremtés egészére
vonatkozólag. Általános vélekedésem szerint, ha az Ember képes túljutni a
hamis énképének korlátain, és csakis az Atyát, a Minden Egy-et és
embertársait szolgálja, akkor elszakadhat azoktól az illuzórikus vágyaitól,
melyek az anyagba rögzültségét okozták. Az önmagán keresztül embertársai
felé megnyilvánított szeretete pedig elhozza számára a Kozmikus Ember
megnyilvánultságát, elhozza azokkal a valós és tiszta kapcsolatot, akik az
Egyetemes Adást Szolgáltatják. Szerintem hűségnyilatkozatot ekkor már nem
kell tenni.