A Zarándok Elbeszélése - Manréza

2018. 05. 17.
A Zarándok elbeszélése | Manréza
2098 Pilisszentkereszt-Dobogókő, Téry Ödön u. 6. •

Programok Jelentkezés, részvételi díjak Adományozás Hírek Lelkigyakorlatok Kísérők Lelkigyakorlatozóink írták Galéria Morzsák Elérhetőségeink
A Zarándok elbeszélése
Loyolai Szent Ignác Visszaemlékezései
1 Loyola
1
Huszonhat éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt. Különösen a
fegyveres gyakorlatokban lelte kedvét: az a nagy és hiú vágy vezette, hogy
hírnevet szerez magának.
Így azután, amikor egy várban, amelyet a franciák megtámadtak, mindenki
egyetértett abban, hogy megadják magukat, ha életüket meghagyják –
mert világosan látták, hogy nem tudják megvédeni magukat -, ő annyi érvet
hozott fel a várparancsnok előtt, hogy mégis rábeszélte a védekezésre, az
összes többi lovag ellenére is. Lelkesedése és bátorsága ezeket is
elragadta. Amikor eljött a nap, melyen a támadást várták, egyik
bajtársának megvallotta vétkeit. Az ágyúzás már jó ideje tartott, amikor egy
ágyúgolyó úgy találta el az egyik lábát, hogy egészen összezúzta, és mivel
a lövedék a két lába között ment keresztül, a másik is súlyos sebet kapott.
2
Ahogy ő elesett, a várbeliek rögtön megadták magukat a franciáknak.
Ezek, miután birtokukba vették a várat, igen jól bántak a sebesülttel;
udvariasak voltak és barátságosak. Tizenkét vagy tizenöt napig maradt
Pamplonában, majd hordágyon hazaszállították.
Mivel itt igen rossz állapotba került, sokfelől elhívták hozzá az összes
orvost és sebészt. Ezek úgy találták, hogy lábát újra el kell törni és a
csontokat helyükre kell tenni. Azt mondták, hogy mivel a csontokat rosszul
illesztették össze, vagy az utazás alatt mozdultak el, nincsenek a helyükön,
és ezért nem tud meggyógyulni. Újra elvégezték a véres műveletet,
melynek során – mint minden más hasonló helyzetben, melyen azelőtt
vagy a továbbiakban keresztülment – egyetlen szó sem hagyta el ajkát, és
a fájdalomnak sem mutatta más jelét, mint hogy erősen ökölbe szorította a
kezét.
3
Állapota azonban egyre rosszabbra fordult, nem tudott enni, és kezdtek
megjelenni a tünetek, amelyek a halál közeledtét szokták jelezni. Szent
János napja táján, mivel az orvosok már alig láttak reményt a
megmentésére, az tanácsolták neki, hogy gyónjon meg. Mikor megkapta a
szentségeket – Szent Péter és Szent Pál ünnepének előestéjén -, az
orvosok azt mondták, ha éjfélig nem érez javulást, halottnak tekintheti
magát. Az említett beteg mindig is ájtatosan tisztelte Szent Pétert; így
aztán a mi Urunk úgy akarta, hogy éppen éjfélkor kezdte magát jobban
érezni. A javulás pedig annyira fokozódott, hogy néhány nap múlva úgy
ítélték, túl van az életveszélyen.
4
Mikor a csontok kezdtek összeforrni, a térde alatt maradt egy csont, amely
egy másikra támaszkodott, ami miatt a lába rövidebb lett. A csont ezen a
helyen annyira kiállt, hogy nagyon csúnya volt. Ezt nem bírta elviselni, mert
eltökélt szándéka volt, hogy a világot követi, és úgy ítélte, hogy ez őt
elcsúnyítja. Megkérdezte a sebészeket, hogy le lehet-e vágni. Azt
mondták, hogy le lehet vágni, de nagyobb fájdalmakkal járna, mint amit
valaha is elviselt, mert a csont most már meggyógyult és körülményes lesz
levágni. Mégis elhatározta, hogy önszántából vállalja ezt a mártíromságot,
bár a bátyja borzadva mondta, ő nem vállalná, hogy ilyen fájdalmat
elviseljen. Ő a szokásos türelmével szenvedte el.
5
Miután a húst és a kiugró csontot kivágták, különböző gyógyító eszközöket
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
alkalmaztak, hogy a lába ne maradjon olyan rövid. Sok kenőcsöt
tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
használtak és folyamatosan nyújtották a lábát olyan szerkezetekkel,
http://manreza.hu/a-zarandok-elbeszelese/ 1/26
2018. 05. 17. A Zarándok elbeszélése | Manréza
amelyek napokon át kínozták. De Urunk visszaadta neki egészségét; és
lassan már annyira jól érezte magát, hogy egészen egészséges volt,
kivéve, hogy nem tudott lábra állni és kénytelen volt ágyban maradni. És
mivel nagyon kedvelte a világias és hazug könyveket, melyeket
lovagregénynek szoktak nevezni, amikor már jól érezte magát, kérte,
adjanak neki néhány ilyet, hogy az idő jobban teljen. De a házban egyet
sem találtak azok közül a könyvek közül, amelyeket olvasni szokott; így
adtak neki egy Krisztus életét és egy könyvet a szentek életéről,
népnyelven.
6
Miközben ezeket olvasta, idővel tetszeni kezdett neki, amit írva talált
bennük. Amikor abbahagyta az olvasást, el-elgondolkozott azokról a
dolgokról, amelyeket olvasott. Máskor a világi dolgokon járt az esze,
amelyek régebben foglalkoztatták. És a sok hiú dolog közül, ami
gondolataiban jelentkezett, az egyik annyira kitöltötte a szívét, hogy utána
észrevétlenül két, három, négy órán keresztül is belemerült ebbe a
gondolatba; elképzelte, mi mindent kell tennie egy hölgy szolgálatában,
milyen eszközöket venne igénybe, hogy eljusson arra a földre, ahol az
illető él, meg hogy milyen kifejezéseket és szavakat mondana neki, és
milyen fegyveres tetteket hajtana végre szolgálatában. Annyira tetszelgett
ebben, hogy nem látta, milyen lehetetlen mindezt megvalósítani; mert a
hölgy nem akármilyen nemes volt, nem grófnő, nem is hercegnő, hanem
magasabb rangú bármelyiknél.
7
Urunk mégis a segítségére sietett: úgy rendezte, hogy ezeket a
gondolatokat mások követték, melyek azokból a dolgokból születtek,
amiket olvasott. Urunk és a szentek életét olvasva ugyanis el-
elgondolkodott, ezt latolgatva: “Mi lenne, ha megtenném azt, amit Szent
Ferenc megtett, vagy amit Szent Domonkos megtett?” Sok mindenen
gondolkozott, ami jónak tűnt számára. Mindig nehéz, terhes dolgokat vetett
fel magának; és miközben ezeket fontolgatta, úgy érezte, megvan benne a
könnyedség a megvalósításukhoz. De nem mondott magában mást, csak
ennyit: “Szent Domonkos ezt tette: akkor hát nekem is ezt kell tennem.
Szent Ferenc azt csinálta: akkor hát nekem is azt kell tennem”. Ezek a
gondolatok is jó ideig eltartottak. Azután más dolgok kerültek elő, melyeket
a fentebb már említett világias gondolatok követtek, és ezekkel is sok idő
eltelt. A gondolatoknak ez a váltakozása sokáig tartott. Mindig elidőzött
annál a gondolatnál, amelyik éppen feljött benne, akár a megcselekedni
vágyott világias, nagy tettekre vonatkozott, akár istenes gondolat volt,
amely a képzeletében megjelent – egészen addig, míg bele nem fáradt és
más dolgokba nem kezdett.
8
Volt azonban egy különbség: amikor a világi dolgokra gondolt, kedvét lelte
bennük, de amikor belefáradva elhagyta ezeket a gondolatokat, száraznak
és elégedetlennek érezte magát. Amikor viszont arra gondolt, hogy
mezítláb megy Jeruzsálembe, nem eszik mást, csak füveket, és minden
szigorú dolgot megtesz, amit a szenteknél látott, nemcsak addig
vigasztalódott meg, amíg ezeken gondolkodott, hanem miután elhagyta
ezeket a gondolatokat, akkor is elégedett és vidám maradt. De nem figyelt
erre és nem szánt rá időt, hogy ezt a különbséget mérlegelje, egészen
addig, amíg egyszer egy kicsit felnyílt a szeme, és elámult és
elgondolkodott ezen a különbségen. Saját tapasztalatából értette meg,
hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm
marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a
megismerésére, amelyek felkavarták: az egyik a démoné, a másik Istené.
9
Amit ebből tanult, nem kevés világosságot hozott számára, ezért kezdte
komolyabban végiggondolni elmúlt életét, és hogy mennyire szüksége van
a vezeklésre. Ekkor feltámadt benne a vágy a szentek utánzására, de nem
annyira a körülmények érdekelték, mint inkább az, hogy Isten kegyelmével
megfogadja, hogy amit ők tettek, azt teszi ő is. Minden vágya az volt, hogy
gyógyulása után elmenjen Jeruzsálembe – mint fentebb már szó volt róla -,
annyi önostorozással és önmegtagadással, amennyire csak a nagylelkű és
Istentől lángra lobbantott szív vágyakozni szokott.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk,
10 hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
Korábbi gondolatai máris kezdtek
tájékoztatásunkat feledésbe
tudomásul merülni
veszi. szent vágyainak
Elfogadom
hatására, melyeket megerősített egy látomás, amely a következő módon
történt. Egy ébren töltött éjszaka során tisztán látta Miasszonyunk képét a
szent Gyermek Jézussal. Ez a látvány, amely feltűnően sokáig tartott,
túláradó vigasztalással járt, és olyan undorral töltötte el egész elmúlt élete
iránt, különösen a testiséget illetően, hogy úgy érezte, lelkéből kivették
mindazokat a képeket, amelyek oda voltak festve. Így ettől az órától
egészen 1553 augusztusáig, amikor e sorok íródnak, soha a legkisebb
beleegyezés sem volt benne a testi dolgokat illetően. Ebből a hatásból
lehet arra következtetni, hogy a dolog Istentől jött, bár ezt nem merte
megítélni, és nem mondott többet az előbbi állításnál. Bátyja és a háziak
azonban mindannyian felismerték a külsején a változást, ami a lelkében,
belül történt.
11
Ő semmivel sem törődve kitartott az olvasásban és a jó elhatározásokban.
Amikor a háziakkal beszélgetett, az egész időt Isten dolgainak szentelte,
amivel lelkük hasznára volt. És mivel nagyon ráérzett olvasmányainak
ízére, az a gondolata támadt, hogy röviden összegyűjt néhány fontosabb
dolgot Krisztus és a szentek életéből. Így történt, hogy nagy gonddal írni
kezdett egy könyvet (mert már kezdett egy kicsit felkelni, a házon belül):
Krisztus szavait piros tintával, Miasszonyunkéit kék tintával. A papír sima
és vonalazott volt, az írás szép, mert nagyon jól tudott írni. Ideje egy részét
írással töltötte, más részét imával. És a legnagyobb vigasztalást az
jelentette számára, ha az eget és a csillagokat nézte, amit gyakran, hosszú
ideig tett, mivel ilyenkor nagy erőt érzett magában Urunk szolgálatára.
Gyakran gondolt elhatározására, szeretett volna már egészen egészséges
lenni, hogy útnak indulhasson.
12
Amikor azt tervezte, hogy mit tenne Jeruzsálemből való visszatérése után,
hogy továbbra is vezeklő életet élhessen, felötlött benne a gondolat, hogy
belép a sevillai karthauzi kolostorba, kilétét nem árulva el, nehogy nagy
ügyet csináljanak belőle, és nem eszik mást, csak füveket. De máskor,
amikor ismét a vezeklésekre gondolt, amelyeket a világban vándorolva
szeretett volna megvalósítani, kihűlt a karthauzi kolostor utáni vágya. Félt,
hogy nem tudja gyakorolni önmagával szemben támadt gyűlöletét. Egy
Burgosba induló házi alkalmazottat mégis megbízott, hogy érdeklődje meg
a karthauziak szabályzatát, és amit így megtudott, tetszett neki. A fent
említett okból azonban, és mivel a közeli utazás egészen lefoglalta, ezzel
pedig úgyis csak visszatérése után foglalkozhatott, nem figyelt rá annyira.
Ellenkezőleg, amikor már érzett egy kis erőt, úgy látta, ideje indulni. Így
szólt bátyjához: “Uram, amint tudod, Nájera hercege értesült róla, hogy jól
vagyok. Jó volna Navarrete-be mennem” (a herceg akkoriban ott
tartózkodott). Bátyja bevitte egy szobába, majd egy másikba, és sokféle
jelét adva megdöbbenésének kérni kezdte, hogy ne menjen a vesztébe:
gondolja meg, mennyi reményt vetnek belé az emberek, milyen értékes ő,
meg más hasonlók; mindezt azzal a szándékkal, hogy eltérítse a benne élő
jó vágytól. Ő azonban olyan választ adott, amellyel – anélkül, hogy eltért
volna az igazságtól, amire már akkor aggályosan ügyelt – megszabadult
bátyjától.
2 Montserrat felé
13
Így történt, hogy amikor öszvérre ülve útnak indult, egy másik testvére el
akarta kísérni egészen Oñatéig. Útközben rábeszélte, hogy virrasszon vele
Aránzazúi Miasszonyunk szentélyében. Miután az éjszakát imában töltötte,
hogy erőt merítsen az útra, testvérét Oñatéban hagyta egyik nővérénél,
akit meg akart látogatni, maga pedig Navarrete-be indult. Eszébe jutott,
hogy a hercegi háznál tartoznak neki néhány arannyal, és jónak látta
visszakérni az összeget. Írt a kincstárosnak ez ügyben. A kincstáros azt
válaszolta, hogy nincs pénz, de a herceg ezt megtudva közölte, hogy
mindenkinek hiányozhat a pénz, de a Loyolainak nem hiányozhat. A
múltban szerzett hitele miatt szeretett volna adni neki egy jó helyőrséget,
ha elfogadja. Ő átvette a pénzt és egy részét szétosztatta azok között,
akikkel szemben lekötelezve érezte magát, másik részét pedig
Miasszonyunknak egy rossz állapotban lévő kegyképére adta, hogy
javítsák ki és nagyon szépen díszítsék fel. Ezután elköszönt a vele jött két
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap
szolgától felhasználói
és öszvérén élmény
egyedül fokozásának
indult érdekében
Navarrete-ből sütiket alkalmazunk.
Montserrat felé. A honlapunk használatával ön a
14 tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Az úton olyasmi történt vele, amit jó lesz leírni, hogy érthető legyen, miként
viselkedett Urunk ezzel a lélekkel, aki még vak volt, bár nagy vágy ébredt
benne, hogy mindenben, amit képes felismerni, Őt szolgálja. Így határozta
el, hogy súlyos vezekléseket fog végezni. Most már nem annyira arra
figyelt, hogy elmúlt bűneiért engeszteljen, hanem arra, hogy Istennek
kedves és neki tetsző legyen. Így amikor eszébe jutott valamelyik vezeklés,
amelyet a szenteknél látott, elhatározta, hogy ő is megteszi ugyanazt, sőt
még többet is. Ezekben a gondolatokban találta meg minden vigasztalását,
nem figyelt semmilyen belső dologra és nem tudta, mi az alázatosság,
vagy a szeretet, vagy a türelem, vagy a megkülönböztetés, amely
szabályozza ezeket az erényeket és mértékükként szolgál. Minden
szándéka csak arra irányult, hogy nagy, külső tetteket vigyen végbe, mert a
szentek is ilyeneket tettek Isten dicsőségére. Más különösebb körülményre
egyáltalán nem figyelt.
15
Útközben utolérte egy öszvéren ülő mór. Beszélgetés közben szóba került
Miasszonyunk is. A mór azt mondta, tényleg úgy látja, hogy a Szűz férfi
nélkül fogant, de hogy szült és amellett szűz maradt, azt nem tudja elhinni.
És megadta a természetes okokat, amelyek eszébe jutottak. Akármennyi
érvet hozott is fel a Zarándok, ettől a véleményétől nem tért el.
A mór akkor olyan iramban indult tovább, hogy szem elől veszítette, míg ő
lemaradva elgondolkodott a mórral történteken. Közben olyan
megmozdulások jöttek, amelyek elégedetlenséget keltettek lelkében, mivel
úgy tűnt, hogy nem tette meg a kötelességét. Mérgelődött is a mór miatt,
mert úgy látta, nem kellett volna engednie, hogy egy mór ilyen dolgokat
mondjon Miasszonyunkról, és kötelességének érezte, hogy becsületének
helyreállítására utána menjen. Így történt, hogy feltámadt benne a vágy,
hogy megkeresse a mórt és megdöfje azért, amit mondott. Sokáig
megmaradt e vágyak belső küzdelmében, de a végén tanácstalan maradt,
nem tudta, mit kell tennie. A mór, aki előre ment, azt mondta neki, hogy a
hely, ahová tart, ugyanazon az úton van, mint amerre ő is halad, közel az
országúthoz, de az országút nem vezet át azon a helyen.
16
Miután tehát belefáradt annak vizsgálgatásába, hogy mit volna jó tenni, és
nem talált semmi biztosat, ami alapján dönthetett volna, úgy döntött, hogy
elengedett kantárral engedi az öszvért egészen addig, amíg az utak
elválnak. És ha az öszvér a falu felé vezető útra lép, megkeresi a mórt és
megdöfi; ha nem a falu felé megy, hanem az országutat választja, akkor
békén hagyja. És miután úgy tett, ahogy kigondolta, Urunk úgy akarta,
hogy bár a falu alig harminc vagy negyven lépésnyire volt és az odavezető
út igen széles és jó volt, az öszvér az országutat választotta és a falu felé
vezető másikat elkerülte.
Mikor egy Montserrat előtti nagy településre érkezett, meg akarta vásárolni
a ruhát, amit Jeruzsálembe menet viselni szándékozott. Olyan anyagot vett
tehát, amiből zsákot szoktak készíteni, durván szőtt és nagyon szúrós
fajtát. Ebből azután egészen a lábáig leérő ruhát készíttetett. Vett egy botot
és egy kulacsot is, és mindezt az öszvér nyergének elejére tette.
17
Montserrat felé indult, és mint szokása szerint mindig, azokra a nagy
tettekre gondolt, amelyeket Isten szeretetéért végre kell hajtania. És mivel
értelme egészen azokkal a dolgokkal volt tele, amelyeket az Amadís de
Gaula meg hasonló könyvekben talált, eszébe jutott néhány ezekhez
hasonló dolog. Így határozta el, hogy egész éjszakás fegyveres virrasztást
tart, anélkül, hogy leülne vagy lefeküdne; felváltva állni és térdelni fog
Montserrati Miasszonyunk oltára előtt. Elhatározta azt is, hogy otthagyja
ruháit és felölti Krisztus fegyvereit. Miután tehát elindult, útközben szokása
szerint elhatározásain gondolkodott. Montserratra érkezve először
imádkozott, majd miután megállapodott gyóntatójával, írásban általános
gyónást végzett. Ez a gyónás három napig tartott. Megbeszélte
gyóntatójával, hogy az elhozatja öszvérét, ő pedig a templomban a
Miasszonyunk oltára mellett felakasztja kardját és tőrét. Ő volt az első
ember, akinek elárulta elhatározását, hiszen eddig nem fedte fel egyetlen
gyóntatójának sem.
18
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlapmárciusi
Miasszonyunk felhasználói élmény fokozásának
ünnepének érdekében
előestéjén, 1522-ben,sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
a lehető
legnagyobb titokban odament egy
tájékoztatásunkat szegényhez,
tudomásul veszi. levette minden ruháját, és
Elfogadom
odaadta neki, maga pedig felvette vágyott ruháját, és elment letérdelni
Miasszonyunk oltára elé. Részben így térdelve, részben állva, bottal a
kezében töltötte az egész éjszakát.
Napkeltekor továbbindult, nehogy felismerjék. Nem a Barcelonába vezető
közvetlen utat választotta, amelyen nagyon sokan voltak, akik
ráismerhettek volna és kifejezhették volna tiszteletüket, hanem egy
Manresa nevű falu felé tért el, ahol elhatározta, hogy ott marad néhány
napig egy ispotályban, és lejegyez néhány dolgot a könyvébe, melyet nagy
gonddal őrzött és amely nagy vigasztalást jelentett számára.
Néhány mérföldnyire volt már Montserrattól, amikor utolérte egy ember, aki
nagy sietve jött utána, és megkérdezte, hogy odaadta-e a ruháit egy
szegénynek, amint az a szegény mondta. Igennel válaszolt, s közben
könnyek gyűltek szemébe a szegény iránti együttérzéstől, akinek odaadta
ruháit. Az együttérzéstől, mert megértette, hogy zaklatták, abban a hitben,
hogy lopta a ruhákat.
Bár sokat tett azért, hogy az emberek tiszteletnyilvánítását elkerülje, alig
töltött egy kis időt Manresában, az emberek kezdtek nagy dolgokat
mondani róla amiatt, ami Montserraton történt. Híre hamarosan nagyobbra
nőtt, mint a valóság: hogy ennyi meg ennyi jövedelemről mondott le, és így
tovább.
3 Manresa
19
Manresában minden nap koldult. Nem evett húst és nem ivott bort, még
akkor sem, amikor adtak neki. Vasárnaponként nem böjtölt, és ha adtak
neki egy kis bort, azt megitta. És mivel az akkori szokásnak megfelelően
nagyon gondosan ápolta haját, mely igen szép volt, elhatározta, hogy
természetes módon engedi megnőni, anélkül, hogy fésülné vagy vágná, és
nem is fedi be semmivel, sem nappal, sem éjszaka. Ugyanígy engedte
megnőni a körmeit is a lábán és a kezén, mert korábban abban is igen
gondos volt.
Mikor ebben az ispotályban tartózkodott, többször is előfordult vele
napközben, hogy magához közel meglátott valamit a levegőben, ami sok
vigaszt adott neki, mert igen szép volt, gyönyörű szép. Nem tudta jól
kivenni, hogy milyen fajta dolog volt ez, de valahogy úgy tűnt neki, mintha
kígyó formája lenne. Sok minden ragyogott rajta, mintha szemek lettek
volna, bár nem azok voltak. Nagy örömöt és vigaszt érzett ennek a
dolognak a láttán; és minél gyakrabban látta, annál nagyobb volt a
vigasztalás; amikor pedig eltűnt a szeme elől, elkedvetlenedett.
20
Egészen eddig nagyjából mindig ugyanabban az egyenletesen derűs belső
állapotban maradt meg, anélkül, hogy a belső, lelki dolgokról bármit is
tudott volna. Azokban a napokban viszont, amikor ez a látomás folyt, vagy
kevéssel mielőtt elkezdődött volna – mert több napon át tartott -, kínzó
gondolata támadt, mely mardosni kezdte, szeme elé állította élete nehéz
voltát, és mintha lelke mélyén mondta volna valaki: “És hogyan tudnád
elviselni ezt az életet hetven évig, amíg élned kell?” De ő – szintén
bensőleg – ezt válaszolta nagy erővel, mert megérezte, hogy az
ellenségtől jön: “Te nyomorult! Tudsz-e nekem akár egyetlen órányi életet
is ígérni?” Így legyőzte a kísértést és megnyugodott. Ez volt az első
kísértés, amely az után jött, amelyet fentebb említett. Akkor történt, amikor
belépett a templomba, ahol minden nap részt vett a nagymisén, az esti
imaórán és a kompletóriumon, amit mind énekeltek, és aminek hallgatása
során nagy vigasztalást érzett. Általában a Szenvedéstörténetet olvasta
mise alatt, mindig ugyanabban a kiegyensúlyozott lelkiállapotban.
21
Az előbb említett kísértés után azonban hamarosan nagy változások
kezdődtek lelkében. Néha olyan unalom fogta el, hogy nem érezte az ízét
sem az imádságnak, sem a misehallgatásnak, sem semmilyen más
imának, amit végzett. Máskor pedig ennek annyira az ellenkezője fogta el,
és olyan hirtelen, hogy úgy tűnt neki, mintha elvették volna tőle a
szomorúságot és a vigasztalanságot, mint ahogyan a köpönyeget emelik le
valakinek a válláról.
Kezdte elfogni a félelem ezek miatt a változások miatt, amelyeket
korábban sohasem tapasztalt, és ezt kezdte mondogatni magának: “Mi ez
az hogy a honlap
új élet, felhasználói
amit most élmény fokozásának
elkezdünk?” Ugyanebben érdekében
az időbensütiket
néha alkalmazunk.
lelki A honlapunk használatával ön a
személyekkel istájékoztatásunkat
beszélgetett, akik bíztak veszi.
tudomásul benne és beszélni kívántak vele.
Elfogadom
Igaz, hogy nem sokat tudott a lelki dolgokról, beszéde mégis nagy
lelkesedést és nagy vágyat mutatott, hogy előre jusson Isten
szolgálatában. Élt ebben az időben Manresában egy idős hölgy, aki az Úr
szolgálatában is igen sok időt töltött, és emiatt Spanyolország számos
vidékén ismert volt, annyira, hogy a Katolikus király egyszer hívatta, mert
bizonyos dolgokat meg akart osztani vele. Amikor ez a hölgy egy napon
Krisztus új katonájával beszélgetett, így szólt hozzá: “Bárcsak úgy tetszene
az én Uramnak, Jézus Krisztusnak, hogy egy nap megjelenne önnek!” De
ő megijedt ettől, mert szó szerint értette: “Hogyan jelenne meg nekem
Jézus Krisztus?” Továbbra is kitartott abban a szokásában, hogy minden
vasárnap gyónt és áldozott.
22
Közben azonban sok gondot kezdtek okozni az aggályok. Bár a
Montserraton végzett általános gyónását nagy gonddal, teljes egészében
írásban végezte – mint már szó volt róla -, néha mégis úgy tűnt neki, hogy
bizonyos dolgokat nem gyónt meg, és ez sokat marcangolta. Gyónt ugyan,
de elégedetlen maradt. Így aztán kezdett lelki embereket keresni, akik ki
tudnák gyógyítani ezekből az aggályokból. De semmi sem segített neki.
Végül a katedrális egyik tudós papja, aki ott prédikált, egy lelki ember, egy
nap gyónás közben azt mondta neki, hogy írjon le mindent, amire vissza
tud emlékezni. Megtette. Miután gyónt, az aggályok mégis visszatértek: a
dolgok mindig megfoghatatlanabbá váltak, ami nagyon megkínozta őt. És
bár bizonyos fokig tudatában volt, hogy ezek az aggályok nagyon rosszat
tesznek neki és jó volna megszabadulni tőlük, önmaga képtelen volt erre.
Néha arra gondolt, hogy az lenne a gyógyír, ha a gyóntatója Jézus Krisztus
nevében megparancsolná neki, hogy az elmúlt dolgok közül semmit se
gyónjon meg. Vágyott rá, hogy a gyóntatója ezt megparancsolja neki, de
nem volt bátorsága szólni.
23
Gyóntatója végül anélkül, hogy ő mondta volna, megparancsolta neki, hogy
a múltból semmit se gyónjon meg, kivéve, ha valami egészen világos. De
mivel minden ilyen dolgot egészen világosnak tartott, semmi haszna nem
volt ebből a parancsból. Továbbra is gyötrődött. Ebben az időben egy kis
szobában lakott, melyet a domonkosoktól kapott a kolostorukban. Térden
állva tartott ki a napi hét óra imádságban – éjfélkor rendszeresen felkelt –
és minden más, már említett gyakorlatban. De ezekben sem talált gyógyírt
az aggályaira, amelyek már hónapok óta kínozták. Egyszer, amikor nagyon
gyötrődött, imádkozni kezdett. Az ima hevében hangosan kezdett Istenhez
kiáltozni, ezekkel a szavakkal: “Siess, Uram, segítségemre, mert sem
embereknél, sem teremtett dologban nem találok gyógyulást. Ha azt
gondolnám, hogy rátalálhatok, nem sajnálnék semmi fáradságot. Te
mutasd meg, Uram, hol található; még ha egy kiskutyát kellene is
követnem, hogy megadja a gyógyulást, azt is megtenném.”
24
Míg ezek a gondolatok jártak a fejében, igen gyakran és vadul támadt fel
benne a kísértés, hogy ledobja magát azon a nagy lyukon keresztül, amely
a szobájában volt, egész közel ahhoz a helyhez, ahol imádkozni szokott.
De mivel tudta, hogy az öngyilkosság bűn, újra kiáltozni kezdett: “Uram,
nem teszek olyat, ami megbántana téged”. Gyakran ismételgette ezeket a
szavakat, mint az előbbieket is.
Ekkor eszébe jutott egy szent története, aki, hogy Istentől megkapjon egy
dolgot, amire nagyon vágyott, napokon keresztül nem evett, míg végül meg
nem kapta. Miután egy ideig ezen gondolkodott, végül elhatározta, hogy
így fog tenni. Azt mondta magának, hogy nem iszik és nem eszik egészen
addig, amíg Isten a segítségére nem siet, vagy az éhhalál nem fenyegeti.
Mert elhatározta, hogy ha eljutna arra a pontra, hogy éhen hal, ha nem
eszik, akkor kérni fog kenyeret és enni fog (mintha csak ilyen állapotban
még kérni és enni tudna).
25
Ez egy vasárnapi napon, áldozás után történt. Egész héten kitartott és egy
falatot sem evett, szünet nélkül folytatta szokásos gyakorlatait, sőt a
zsolozsmákra is eljárt és térden végezte imáit, még éjfélkor is, és így
tovább. De a következő vasárnap, amikor gyónnia kellett menni, és
szokása szerint igen részletesen elmondta gyóntatójának, hogy mit csinál,
elmondta azt is,felhasználói
hogy azonélmény fokozásának
a héten semmit semérdekében
evett. Asütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
gyóntató
megparancsoltatájékoztatásunkat
neki, hogy hagyjon fel ezzel
tudomásul veszi.az önmegtagadással.
Elfogadom
Bár még erősnek érezte magát, engedelmeskedett gyóntatójának, és azon
a napon és másnap szabadnak érezte magát az aggályoktól. De
harmadnap, kedden, imádság közben kezdtek eszébe jutni a bűnei.
Ahogyan egyik múltbeli dolog a másik után merült fel gondolataiban, úgy
tűnt számára, hogy ezeket köteles újra meggyónni. Mire azonban ezek a
gondolatok véget értek, megundorodott tőle, hogy milyen életet él, és
valami nagyon hajtotta, hogy elhagyja. És akkor az Úr azt akarta, hogy
felébredjen, mintha álomból ébredne. Mivel az Úrtól kapott leckék után volt
már némi tapasztalata a szellemek különbözőségéről, kezdte azt vizsgálni,
hogy milyen módon jött ez a szellem, és egészen világosan elhatározta,
hogy az elmúlt dolgokat soha többé nem fogja meggyónni. Attól a naptól
fogva megszabadult aggályaitól, és biztosra vette, hogy Urunk akarta őt
megszabadítani irgalmával.
26
Hétórányi imádságán kívül foglalkozott azzal is, hogy néhány lelket, akik
felkeresték, segített a lelki dolgokban. A nap fennmaradó részét teljes
egészében arra szentelte, hogy Isten dolgairól gondolkodjon, amiről aznap
meditált vagy olvasott. De amikor lefeküdt, gyakran nagy felismerések,
nagy lelki vigasztalások jöttek, olyannyira, hogy sokat veszített az alvásra
szánt időből, ami pedig nem volt valami sok. Amikor néha elgondolkozott
ezen, arra jutott, hogy bőven szánt időt az Istennel való kapcsolatra, nem
is szólva a nap többi részéről, és kételkedni kezdett, vajon ezek a
felismerések jó szellemtől jönnek-e. Arra a következtetésre jutott, hogy
jobb lesz hagyni őket és aludni az arra szánt időben. Így is tett.
27
Az önmegtagadásban kitartva nem evett húst. Ebben szilárd maradt, és
egyáltalán nem gondolt ezen változtatni. Egy nap, miután reggel felkelt,
megjelent előtte egy darab evésre előkészített hús, mintha testi szemeivel
látná, bár azelőtt egyáltalán nem vágyott húsra. Egyúttal azt is érezte, hogy
akarata igen könnyen beleegyezik, hogy attól kezdve egyen húst. És bár
emlékezett korábbi elhatározására, nem lehetett kétsége ez ügyben, és
elhatározta, hogy kell húst ennie. Amikor azután ezt elmondta
gyóntatójának, a gyóntató azt mondta neki, vizsgálja meg, nem volt-e
véletlenül kísértés; de ő jól megvizsgálva a dolgot, egy percig sem
kételkedett e kérdésben. Ebben az időben Isten úgy viselkedett vele, mint
a tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán tanulatlansága miatt és mert
nehézkes volt az értelme, talán azért, mert nem volt senki, aki tanította
volna, talán Istentől kapott szilárd vágya miatt, hogy őt szolgálja: világosan
úgy ítélte, és azóta is mindig úgy vélte, hogy Isten így bánt vele. Sőt, azt
gondolta, ha ebben kételkedne, megsértené az Isteni Fölséget. Valamivel
érthetőbb lesz ez a következő öt pontból.
28
Először. Nagy áhítat élt benne a Szentháromság iránt, ezért minden nap
külön imádkozott a három személyhez. És mivel a Szentháromsághoz is
imádkozott, eszébe jutott: hogy-hogy négyszer imádkozik a
Szentháromsághoz? De ez a gondolat, mint jelentéktelen dolog, alig
okozott neki gondot, vagy egyáltalán nem.
Egy nap azután, amikor ugyanannak a kolostornak a lépcsőjén éppen
Miasszonyunk imaóráját imádkozta, értelme kezdett felemelkedni, mintha
meglátta volna a Szentháromságot egy hangszer három billentyűjének
formájában. Annyi könnyel és sírással járt ez, hogy nem tudott uralkodni
magán. Amikor aznap reggel részt vett a templomtól induló körmeneten,
egy percre sem tudta visszatartani a könnyeit, egészen ebédig. Ebéd után
pedig nem tudta megállni, hogy egyfolytában a Szentháromságról ne
beszéljen, méghozzá oly sokféle, egészen különböző hasonlattal, oly nagy
örömmel és vigasztalással, hogy egész életében megmaradt az élmény,
hogy nagy áhítatot érzett, amikor a Szentháromsághoz imádkozott.
29
Másodszor. Egyszer értelmével elképzelte, nagy lelki örömmel, ahogyan
Isten megalkotta a világot: úgy tűnt számára, hogy egy fehér dolgot lát,
amelyből sugarak indulnak ki, s amelyből Isten létrehozza a fényt. De
ezeket a dolgokat nem tudta elmagyarázni, és nem is emlékezett túl jól
azokra a lelki felismerésekre, amelyeket Isten ebben az időben itatott a
lelkébe.
Harmadszor. felhasználói
Amikor élményafokozásának
ugyancsak Manresában, érdekében sütiket alkalmazunk.
ahol körülbelül egy évet A honlapunk használatával ön a
töltött, kezdte őttájékoztatásunkat
Isten megvigasztalni és látta
tudomásul veszi.a gyümölcsöt,
Elfogadom amely
azokban a lelkekben termett, akikkel törődött, engedett a szélsőségekből,
amelyeket addig magára vállalt. Ettől fogva vágta körmeit és haját. Amikor
tehát ebben a helységben tartózkodott, és egy nap éppen az említett
kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor
belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár
ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott
értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az
Oltáriszentségben.
Negyedszer. Imádság közben gyakran és hosszú ideig látta belső
szemeivel Krisztus emberi mivoltát. Az alak, amely megjelent neki, olyan
volt, mint egy fehér test, sem túl nagy, sem túl kicsi, de tagjait nem tudta
kivenni. Manresában igen gyakran látta ezt, ha azt mondanánk, hogy húsz
vagy negyven alkalommal, azt sem merné hazugságnak tartani. Látta
egyszer akkor is, amikor Jeruzsálemben volt, egyszer pedig útközben,
Padova mellett. Miasszonyunkat is látta hasonló alakban, anélkül, hogy ki
tudta volna venni a részleteket. Ezek a dolgok, amelyeket látott, erőt adtak
neki és egyszer s mindenkorra annyira megerősítették a hitét, hogy
gyakran gondolta: ha nem volna a Szentírás, amely megtanítja ezeket a
hitbeli dolgokat, ő akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán
amiatt, amit látott.
30
Ötödször. Egyszer ájtatosságból elment egy Manresától valamivel több,
mint egy mérföldnyi távolságra álló templomhoz, melyet, azt hiszem, Szent
Pálról neveztek el. Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és
egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint
ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem
sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a
tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy
mindent egészen újnak látott. Nem tud külön-külön elmagyarázni minden
részletet, amit akkor megértett, bár sok ilyen volt; inkább nagy világosságot
kapott értelmében, úgyhogy ha összegyűjti az egész élete során, egészen
hatvankét éves koráig Istentől kapott számos segítséget és azt a sok
mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott
annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.
31
És miután ez jó ideig eltartott, elment és letérdelt egy kereszt lábánál,
amely ott állt a közelben, hogy hálát adjon Istennek. Ott megjelent előtte az
a látomás, amely igen gyakran jelent meg neki, és amelyet sohasem ismert
fel igazán, vagyis az a dolog, amiről fentebb szó volt, amelyet igen
szépnek tartott, a sok-sok szemmel. Most, a kereszt előtt jól látta, hogy ez
a dolog nem volt olyan szép színű, mint szokott lenni. Egészen világos
felismerés volt, és akarata is egészen egyetértett vele, hogy a démon az.
Attól kezdve igen gyakran és hosszú időn keresztül megjelent előtte; de ő,
megvetése jeléül, elzavarta azzal a bottal, amelyet a kezében szokott
tartani.
32
Amikor egyszer Manresában beteg lett, olyan magasra felment a láza,
hogy szinte belehalt. Világosan úgy vélte, hogy a lelke hamarosan
elhagyja. Akkor támadt egy gondolata, mely azt mondta, hogy ő egy igaz
ember. Annyira gyötörte ez, hogy mást sem tett, mint küzdött ellene és
bűneit állította vele szembe. Ezt a gondolatot, mely több nehézséget
okozott neki, mint maga a láz, nem tudta legyőzni, akármennyire igyekezett
is. Amikor kicsit lejjebb ment a láza, és a halálveszély már elmúlt,
hangosan kiáltozni kezdett a látogatóba jött hölgyeknek: Isten szeretetére
kérte őket, hogy ha megint a halál küszöbén látnák, akkor hangosan
kiabáljanak rá, mondván: “bűnös!”, hogy emlékezzen azokra a vétkekre,
amelyekkel megsértette Istent.
33
Egy másik alkalommal, amikor Valenciából a tengeren haladt Itália felé,
egy nagy viharban eltört a hajó kormánylapátja. A dolgok annyira rosszra
fordultak, hogy a hajó sok más utasával együtt úgy vélte, emberileg nézve
nem kerülhetik el a pusztulást. Ekkor jól megvizsgálta magát és készült a
halálra, de nem tudott félni a bűneitől, sem az ítélettől. Nagy zavart és
nagy fájdalmat érzett azonban amiatt, hogy úgy vélte, nem jól használta fel
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy az
azokat a honlap felhasználói
adományokat ésélmény fokozásának
kegyelmeket, érdekében
amelyeket sütiket alkalmazunk.
Urunktól, IstenünktőlA honlapunk használatával ön a
kapott. Egy másik alkalommal, 1550-ben,
tájékoztatásunkat nagyonElfogadom
tudomásul veszi. rosszul volt egy igen
súlyos betegség miatt, amit többekkel együtt az utolsónak vélt. Akkoriban
amikor a halálra gondolt, olyan nagy örömöt és olyan nagy lelki
vigasztalást jelentett számára, hogy meg kell halnia, hogy könnyekben
úszott. Ez az állapot annyira állandósult, hogy végül nem akart már a
halálra gondolni, hogy ne részesüljön ilyen bőségesen ebben a
vigasztalásban.
34
Amikor a tél beköszöntött, nagyon súlyosan megbetegedett. A városi
hatóságok ápolásra egy bizonyos Ferrera nevű ember apjának házában
helyezték el, aki később Baltasar de Faria szolgája lett. Nagyon gondosan
ápolták. Mivel már akkor nagyon tisztelték, sok magas rangú hölgy jött
éjszaka virrasztani mellette. Mikor meggyógyult ebből a betegségből, igen
gyenge maradt és gyakran fájt a gyomra. Egyrészt emiatt, másrészt mert a
tél igen hideg volt, felöltöztették, cipőt húztak rá és befedték a fejét. Két
barnás, vastag anyagból készült kis kabátot adtak rá, és ugyanabból az
anyagból sapkát, egyfajta kis kalapot. Ekkoriban már napok óta vágyódott
arra, hogy lelki dolgokról beszélgessen, és olyan embereket találjon, akik
erre képesek. Közeledett a pillanat, amikorra kitűzte az indulást
Jeruzsálembe.
35
1523 elején Barcelonába indult, hogy hajóra szálljon. Bár ajánlkoztak
útitársak, csakis egyedül akart menni. Csak az foglalkoztatta, hogy
kizárólag Isten legyen a menedéke. Amikor egy nap néhányan nagyon
erősködtek, hogy vigyen magával egy útitársat, mert nem tud sem olaszul,
sem latinul, és elmondták neki, mennyire nagy hasznát venné ennek az
embernek, akit nagyon dicsérgettek előtte, azt válaszolta, hogy még ha
Cardona hercegének fiáról vagy bátyjáról lenne szó, akkor sem menne
vele, mert három erényt vágyik megszerezni: a szeretetet, a hitet és a
reményt. Ha társat vinne magával, tőle várna segítséget, amikor éhes, s
amikor elesne, ő segítene felkelni. Így azután benne bízna és emiatt hozzá
ragaszkodna. Márpedig ezt a bizalmat, ezt a ragaszkodást és ezt a
reményt egyedül Istenbe akarta helyezni. Amint elmondta, úgy érezte a
szívében is.
Így gondolkodva nem csupán arra vágyott, hogy egyedül szállhasson
hajóra, hanem arra is, hogy elemózsiát se vigyen magával. Amikor a
hajóútról kezdett tárgyalni, elérte, hogy a hajó kapitánya ingyen szállította,
mert nem volt pénze; de kikötötte, hogy vigyen magával a hajóra egy kis
kétszersültet, hogy enni tudjon; egyébként semmiképpen nem engedték
volna fel.
36
Amikor ezt a kétszersültet be akarta szerezni, nagy aggályai támadtak: “Ez
volna a remény és a hit, amit Istenbe vetettél, hogy nem lesz hiányod
semmiben?” – és így tovább. Annyira hatással volt ez rá, hogy nagyon
megkínozta. Végül nem tudta, mit tegyen, mert mindkét oldalon látott jó
okokat. Elhatározta, hogy gyóntatójára bízza magát. Elmondta neki,
mennyire vágyott a tökéletességre és arra, ami jobban Isten dicsőségére
válik, és hogy milyen okok miatt teszi fel magának a kérdést, hogy kell-e
élelmiszert vinnie. A gyóntató úgy ítélte, hogy kéregesse össze, ami
szükséges, és vigye magával. Egy asszony, akitől kért, megkérdezte tőle,
hová indul. Egy ideig tétovázott, hogy megmondja-e; végül csak azt merte
mondani, hogy Itáliába és Rómába megy. Az asszony rémülten válaszolta:
“Rómába akar menni? Hát, akik oda mennek, nem tudom, hogyan térnek
vissza!”. (Azt akarta mondani, hogy Róma a lelki dolgokban keveset
nyújthat.) Hogy Jeruzsálembe megy, azt azért nem merte megmondani,
mert félt a hiú dicsőségtől. Ez a félelem annyira gyötörte, hogy sohasem
merte megmondani, melyik országból és melyik házból való. – Végül,
amikor megkapta a kétszersültet, hajóra szállt. Még a parton észrevette,
hogy öt vagy hat pénzdarab maradt nála abból, amit ajtóról ajtóra járva
koldult össze (mert akkoriban ily módon tartotta fenn magát). A pénzt a
parton álló padon hagyta.
37
Miután valamivel több, mint húsz napot töltött Barcelonában, hajóra szállt.
Még a hajóra szállás előtt, Barcelonában, szokása szerint megkeresett
minden lelki személyt, még ha a várostól távoli remeteségekben éltek is,
hogyhogy a honlap felhasználói
beszélhessen élmény
velük. De semfokozásának érdekében
Barcelonában, sem sütiket alkalmazunk.
Manresában egész A honlapunk használatával ön a
idő alatt nem talált olyan személyt,
tájékoztatásunkat aki meg
tudomásul tudta Elfogadom
veszi. volna neki adni a
segítséget, amire vágyott. Úgy látta, Manresában egyedül a már említett
asszony – aki azt mondta neki, hogy arra kéri Istent, jelenjen meg neki
Jézus Krisztus – hatolt be mélyebben a lelki dolgokba. Miután Barcelonát
elhagyta, egészen eltűnt a nyugtalansága, hogy lelki személyeket
keressen.
4 Utazás Jeruzsálembe
38
Olyan erős hátszelet kaptak, hogy Barcelonából öt nap és öt éjszaka alatt
Gaetába érkeztek, de az erős vihar miatt mindannyian nagyon féltek. Ahol
partra szálltak, a környéken mindenütt a pestistől rettegtek, ő azonban
azonnal útnak indult Rómába. A hajó utasai közül társult hozzá egy anya a
lányával, aki fiúnak volt öltöztetve, és egy fiatalember. Követték őt, mert ők
is koldultak. Egy tanyához érve nagy tüzet találtak és körös-körül sok
katonát. Ezek enni adtak nekik és sok bort is, és annyira kínálgatták, hogy
úgy tűnt, le akarják itatni őket. Azután szétválasztották őket. Az anya a
lányával az emeleten kapott egy szobát, a Zarándok a fiatalemberrel az
istállóba került. Mikor eljött az éjfél, fentről nagy kiáltozást hallott. Felkelt
megnézni, mi az, és az anyát a lányával sírva találta az udvaron: azt
panaszolták, hogy meg akarják őket erőszakolni. Erre olyan erős harag
támadt benne, hogy kiabálni kezdett: “Nem tűrhetetlen dolog ez?” – és más
ilyesféléket. Olyan hatásosan mondta, hogy a házban mindenki megijedt,
és senki sem merte bántani. A fiatalember elmenekült, ők hárman pedig
útnak indultak az éjszakában.
39
A közeli várost, ahová eljutottak, zárva találták. Mivel nem tudtak belépni,
az éjszakát mindhárman egy templomban töltötték, amelybe beesett az
eső. Reggel nem akarták nekik kinyitni a város kapuját. Kint azonban nem
kaptak adományt, bár elmentek egy várhoz is, amely egész közelinek tűnt.
Itt a Zarándokot elfogta a gyengeség a tengeri átkelés s a többi fáradalom
miatt. Nem tudta folytatni útját, ezért ott maradt, az anya és leánya pedig
továbbindultak Róma felé.
Aznap sokan kijöttek a városból. Megtudva, hogy a vidék úrnője arra jár,
elébe járult, elmondta neki, hogy csak a gyengeség teszi beteggé, és
kérte, hogy beléphessen a városba és gyógyírt szerezhessen. Könnyen
megengedte. Amikor a városban koldulni kezdett, sok aprópénzt kapott.
Két nap alatt kipihente magát, majd ismét útnak indult és virágvasárnap
Rómába érkezett.
40
Ott bárkivel beszélt is, aki csak megtudta, hogy nincs pénze Jeruzsálembe
utazni, kezdte lebeszélni az útról, sokféleképpen indokolva, hogy pénz
nélkül lehetetlen hajót találni. De lelkében nagy bizonyosság volt, és nem
tudták megingatni abban, hogy valahogyan csak megtalálja a módját,
hogyan juthat el Jeruzsálembe. Miután megkapta VI. Hadrián pápa
áldását, húsvét ünnepe után nyolc vagy kilenc nappal Velencébe indult.
Magával vitt hat vagy hét aranyat, amit a Velencéből Jeruzsálembe való
átkelésre adtak neki. Azért fogadta el, mert valamennyire elhatalmasodott
rajta a félelem, amit elültettek benne, hogy másképpen nem fogják engedni
átkelni. De két nappal azután, hogy Rómát elhagyta, kezdte felismerni,
hogy ez kishitűségből történt. Nagyon sajnálta, hogy elfogadta az
aranyakat, és azt fontolgatta, nem volna-e jó otthagyni őket. Végül
azonban úgy döntött, hogy nagylelkűen ad belőle azoknak, akikkel
találkozik, akik általában szegények voltak. Így is tett, úgyhogy mire
Velencébe érkezett, alig maradt némi aprópénze, ami kellett is az éjszakai
szállásra.
41
Velencébe menet a pestis miatt felállított őrök csak a házak tornácán
engedték aludni. Egyszer az történt, hogy amikor reggel felébredt,
beleütközött egy emberbe, aki nagy ijedten elmenekült, amikor meglátta,
valószínűleg azért, mert nagyon sápadt volt az arca.
Így érkezett meg Chioggába. Társaival együtt, akik csatlakoztak hozzá,
megtudta, hogy nem engedik őket belépni Velencébe. Társai elhatározták,
hogy Padovába mennek és beszereznek egy igazolást, hogy
egészségesek; így ő is velük ment. De nem tudott lépést tartani velük, mert
nagyon gyorsan haladtak, őt pedig a szabad ég alatt hagyták, pedig már
közeledett felhasználói
az este. élmény fokozásának
Ekkor Krisztus érdekében
megjelent neki sütiket alkalmazunk.
úgy, ahogyan – mint A honlapunk használatával ön a
fentebb említettük – máskor is szokott,
tájékoztatásunkat tudomásulésveszi.
nagyonElfogadom
megvigasztalta. Ezzel a
vigasztalással és anélkül, hogy igazolást hamisított volna magának, amit
(azt hiszem) társai megtettek, másnap reggel megérkezett Padova
kapujához és belépett anélkül, hogy az őrök bármit is kérdeztek volna.
Ugyanaz történt vele a kijáratnál is; nagyon meglepődtek ezen útitársai,
akik éppen megszerezték a velencei úthoz az igazolást, amivel ő
egyáltalán nem törődött.
42
Amikor Velencébe érkeztek, őrök szálltak be a bárkába, és egymás után
mindenkit megvizsgáltak; ő volt az egyetlen, akivel nem foglalkoztak.
Velencében koldulásból tartotta fenn magát, és a Szent Márk téren aludt.
Nem akart elmenni a császár ottani követéhez, és semmi különöset nem
tett azért, hogy megkeresse az átkelésre valót. Lelkében nagy bizonyosság
volt: Isten lehetővé fogja tenni, hogy eljusson Jeruzsálembe. Ez annyira
megerősítette, hogy az előtte felhozott érvek és aggályok egyike sem volt
elég ahhoz, hogy megingassa.
Egy napon egy gazdag spanyollal találkozott, aki megkérdezte tőle, mivel
foglalkozik és hova szeretne utazni. Amikor megtudta szándékát, meghívta
magához ebédre, majd napokon keresztül magánál tartotta, amíg minden
el nem készült az utazáshoz. A Zarándoknak már Manresától kezdve az
volt a szokása, hogy amikor másokkal evett, sohasem beszélt az asztalnál,
legfeljebb röviden válaszolt, de hallgatta, amit mondtak, és néhány dolgot
megjegyzett, aminek kapcsán alkalmat talált, hogy Istenről beszéljen –
amit az étkezés befejezése után meg is tett.
43
Ez volt az oka annak, hogy ez a jómódú ember és egész háznépe annyira
ragaszkodtak hozzá, hogy ott akarták tartani, és kényszerítették, hogy
maradjon náluk. Ugyanez a háziúr vezette be a velencei Doge elé, hogy
beszéljen vele, vagyis elintézte, hogy kapjon belépési engedélyt és
kihallgatást. A Doge, miután meghallgatta a Zarándokot, parancsot adott,
hogy a Ciprusra utazó kormányzók hajóján kapjon egy helyet.
Bár ebben az évben sok zarándok érkezett, hogy Jeruzsálembe utazzon, a
legtöbbjük hazaindult a Rodosz elfoglalásának következtében kialakult új
helyzet miatt. Mégis voltak tizenhárman az elsőként induló zarándokhajón,
és nyolcan vagy kilencen maradtak a kormányzók hajójára. Amikor ez
indulni készült, Zarándokunk súlyosan megbetegedett. Napokig kínozta a
magas láz, míg végül elmúlt. A hajó azon a napon indult, amikor hashajtót
vett be. A háziak megkérdezték az orvost, hogy hajóra szállhat-e
Jeruzsálem felé, mire az orvos azt mondta, hogy ha ott akar eltemetkezni,
szálljon csak be. Ő mégis hajóra szállt és még aznap elindult. Annyit hányt,
hogy nagyon megkönnyebbült és kezdett egészen meggyógyulni. Ezen a
hajón nyíltan folytak az ocsmányságok és a tisztességtelenségek, amit
szigorúan megrótt.
44
A hajón utazó spanyolok azt tanácsolták neki, hogy ezt ne tegye, mert a
hajón már arról beszélnek, hogy kiteszik egy szigeten. De Urunk úgy
akarta, hogy hamar megérkeztek Ciprusra, ahol kiszálltak, és gyalog
mentek át a Las Salinas nevű másik kikötőbe, onnan harmincöt
mérföldnyire. Felszálltak a zarándokhajóra, ahová szintén nem vitt más
útravalót, mint Istenbe vetett reményét, ahogyan a másik hajón is.
Mindeközben gyakran megjelent neki Urunk, aki sok vigasztalást és erőt
adott számára. Úgy tűnt neki, hogy egy nagy és kerek dolgot lát, amely
mintha aranyból volna: így jelent meg előtte.
Ciprust elhagyva Jaffába érkeztek. Onnan a szokásnak megfelelően kis
szamarakon haladtak Jeruzsálem felé. Jeruzsálemtől két mérföldnyire egy
Diego Manes nevű, szemlátomást nemes ember nagy áhítattal azt mondta
a többi zarándoknak, hogy mivel hamarosan megérkeznek arra a helyre,
ahonnan már látni a szent várost, jó volna, ha mindannyian előkészítenék
lelkiismeretüket és csendben mennének tovább.
45
Ezt mindannyian jónak látták, és mindenki kezdett magába szállni. Mikor
megközelítették azt a pontot, ahonnan látni lehetett a várost, leszálltak a
szamarakról, mert észrevették, hogy szerzetesek várják őket a kereszttel.
A város láttán a Zarándok nagy vigasztalást érzett, ami a többiek
beszámolója szerint általános volt, és olyan örömmel járt, ami nem tűnt
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói
természetesnek. élménymeglátogatásakor
A szent helyek fokozásának érdekében sütiket ugyanezt
is mindig alkalmazunk.
az A honlapunk használatával ön a
áhítatot érezte. tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Szilárd elhatározása volt, hogy Jeruzsálemben marad és mindig ezeket a
szent helyeket látogatja. Elhatározta azt is, hogy ezen ájtatossági
gyakorlaton túl a lelkeket fogja segíteni. Ezért ajánlóleveleket is hozott
magával a gvárdián részére. Odaadta neki és elmondta, hogy
szándékában áll ott maradni ájtatossági okokból, de nem szólt semmit a
másikról, hogy a lelkek hasznára akar lenni. Erről senkinek nem szólt egy
szót sem, az első okról viszont gyakran beszélt mások előtt. A gvárdián azt
válaszolta neki, hogy nem látja, hogyan maradhatna ott, mert a ház olyan
nagy ínségben van, hogy a szerzeteseket sem tudja eltartani, és ezért
elhatározta, hogy néhányukat visszaküldi a zarándokokkal. A Zarándok azt
válaszolta, hogy semmit nem kér a háztól, csak hogy amikor időnként eljön
gyónni, hallgassák meg a gyónását. A gvárdián erre azt mondta, hogy ilyen
módon szó lehet róla, de meg kell várni a tartományfőnök érkezését (azt
hiszem, ő volt a rendi elöljáró ezen a vidéken), aki jelenleg Betlehemben
tartózkodik.
46
Ezzel a megnyugtató ígérettel a Zarándok leveleket kezdett írni
Barcelonába, lelki személyeknek címezve. Egyet meg is írt, és már a
másodiknál tartott a zarándokok elutazása előtti este, amikor hívatta a
tartományfőnök, aki közben megérkezett, és a gvárdián. A tartományfőnök
jóságos szavakkal elmondta neki, hogy hallott jó szándékáról, hogy a
szentföldön marad. Azt mondta, alaposan végiggondolta a dolgot, és a
más zarándokokkal szerzett tapasztalata alapján úgy ítélte, hogy ez nem
lenne jó. Sokan vágytak ugyanis erre, de egyikük fogságba esett, másikuk
meghalt, és utólag a rendnek kellett a foglyokat kiváltania. Ezért aztán
készüljön úgy, hogy másnap a zarándokokkal együtt elindul.
Erre ő azt válaszolta, hogy szándéka igen határozott, és úgy véli, semmi
sem tarthatja vissza. Őszintén kifejezte azt is, hogy bár a tartományfőnök
véleménye más, nem olyan dologról van szó, ami bűn terhe alatt
kötelezné, és bármekkorák legyenek is a félelmek, szándékát nem fogja
feladni. A tartományfőnök erre azt válaszolta, hogy felhatalmazása van az
apostoli Szentszéktől arra, hogy belátása szerint elküldjön vagy engedjen
ott maradni valakit, és kiközösíthesse, aki nem akar engedelmeskedni;
ebben az esetben pedig úgy látja jónak, hogy ne maradjon, s így tovább.
47
Mivel meg akarta mutatni a kiközösítésre feljogosító bullákat, a Zarándok
azt mondta neki, hogy nem szükséges látnia ezeket, mert hisz
Tisztelendőségüknek, és mivel a nekik adott felhatalmazással így ítéltek,
engedelmeskedni fog.
Mikor ez véget ért, és visszatért oda, ahol korábban tartózkodott, nagy
vágya támadt indulás előtt visszatérni meglátogatni az Olajfák hegyét,
mivel Urunk akarata nem az volt, hogy ott maradjon ezeken a szent
helyeken. Az Olajfák hegyén található egy kő, ahol Urunk a mennybe
ment, és amelyben a mai napig látható a lába nyoma: ezt akarta még
egyszer látni a Zarándok. Senkinek nem szólt erről, vezetőt sem vitt (akik
török vezető nélkül indultak, nagy veszélynek tették ki magukat), titokban
vált el a többi zarándoktól és egyedül ment az Olajfák hegyére. Az őrök
nem akarták beengedni. Adott nekik egy kis kést az írószerszámai közül,
melyeket magánál hordott. Miután befejezte nagy vigasztalással járó
imádságát, feltámadt a vágya, hogy Betfagéba menjen. Ott eszébe jutott,
hogy nem jól nézte meg az Olajfák hegyén, melyik oldalon volt a jobb láb
és melyiken a bal. Visszatért oda, és azt hiszem, az ollóját adta az
őröknek, hogy engedjék belépni.
48
Amikor a kolostorban megtudták, hogy így, vezető nélkül ment el, a
szerzetesek mindent megmozgatva keresték. Így történt, hogy az Olajfák
hegyéről lefelé jövet találkozott egy derékszíjáról felismerhető
kereszténnyel, aki a kolostor szolgálatában állt. Nagy bot volt a kezében,
nagyon dühösnek látszott és úgy hadonászott, mintha meg akarná ütni.
Amikor odaért hozzá, durván elkapta a karját, ő pedig ellenállás nélkül
engedte magát vezetni. De a jóember többé nem engedte el. Amint így
vezette ez a derékszíjas keresztény az úton, nagy vigasztalást kapott
Urunktól: úgy tűnt neki, folyamatosan látja Krisztust maga felett. Ez pedig
nagy bőségben egészen addig tartott, amíg odaért a kolostorhoz.
Másnap elindultak, majd Ciprusra
tájékoztatásunkat érkezve
tudomásul a zarándokok
veszi. Elfogadomkülönböző
hajókkal mentek tovább. A kikötőben három vagy négy Velencébe induló
hajó volt. Az egyik egy török, a másik egy nagyon kicsi bárka, a harmadik
pedig egy gazdag velencei igen gazdag és impozáns hajója. Ez utóbbinak
kapitányát kérték meg bizonyos zarándokok, hogy legyen szíves elvinni a
Zarándokot, de a kapitány, amikor megtudta, hogy nincs pénze,
elutasította, annak ellenére, hogy a Zarándokról áradozva sokan kérték,
stb. A kapitány azt válaszolta, hogy ha szentről van szó, akkor tegye meg
az utat úgy, mint szent Jakab, vagy valami hasonló módon. Ugyanazok a
közbenjárók a kis hajó kapitányától nagyon könnyen megkapták, amit
kértek.
Amikor elindultak, a reggeli szél kedvező volt, de délután vihar támadt,
úgyhogy a hajók elszakadtak egymástól. A nagy hajó még Ciprus
szigeteinél elpusztult, csak az emberek menekültek meg. A török hajó
ugyanebben a viharban mindenestül odaveszett. A kis bárka sok
viszontagságon ment keresztül, míg végül Pula közelében partot értek. Tél
közepe volt, nagy hidegek és havazás. A Zarándoknak semmi más ruhája
nem volt, mint egy durva vászonból készült, térdig érő bő nadrág, amely a
lábszárát szabadon hagyta, cipő és egy fekete szövet zeke, amely a hátán
lévő sok szakadás miatt egészen nyitott volt, és egy rövid, igen kopott
bekecs.
50
1524 januárjának közepén érkezett Velencébe, miután Ciprus óta a
tengeren töltötte egész novembert és decembert, és a január első felét.
Velencében találkozott a két ember egyikével, akik Jeruzsálembe indulása
előtt befogadták magukhoz. Adott neki tizenöt vagy tizenhat gyula-arany
adományt, meg egy darab szövetet, amelyet többször összehajtva a
hasára tett a nagy hideg miatt. Miután a Zarándok megértette, hogy Isten
akarata volt, hogy ne maradjon Jeruzsálemben, kezdte magának
szüntelenül feltenni a kérdést: mit tegyen? Végül inkább arra hajlott, hogy
egy ideig tanulni fog, hogy a lelkeket segíthesse. Elhatározta, hogy
Barcelonába megy. Így elhagyta Velencét és Genovába indult. Egy nap
Ferrarában éppen az imádságait végezte a főtemplomban, amikor egy
szegény alamizsnát kért tőle. Adott neki egy márkát, ami öt vagy hat garast
érő pénz volt. Azután jött egy másik, akinek szintén adott egy darab pénzt,
kicsit nagyobb értékűt. A harmadiknak, mivel már csak gyula-aranyai
voltak, adott egy aranyat. A szegények látták, hogy alamizsnát ad, és csak
jöttek egyre-másra. Így mindenét odaadta, amije volt. Végül sok szegény
jött együtt alamizsnát kérni. Azt felelte, hogy bocsássanak meg neki, de
már nincs semmije.
51
Ferrarából ekkor elindult Genova felé. Útközben spanyol katonákkal
találkozott, akik jól tartották az éjszaka. Nagyon meglepte őket, hogy azt az
utat választotta, amelyen szinte pontosan a két hadsereg, a franciák és a
birodalmiak között kellett végighaladni. Kérték, hogy térjen le az
országútról és válasszon egy másik biztosabbat, amelyet megmutattak
neki. De ő nem vette figyelembe a tanácsukat. Éppen ellenkezőleg,
egyenesen haladt tovább az úton, és eljutott egy kiégett, lerombolt faluba;
azután pedig egészen estig senkivel sem találkozott, aki enni adhatott
volna neki. De napnyugtakor egy bekerített faluba érkezett, ahol az őrök
rögtön elfogták, gondolván, hogy kém. Bezárták egy kis házba a kapu
közelében, és vizsgálni kezdték, mint szokás, amikor meggyanúsítanak
valakit. Minden kérdésre azt válaszolta, hogy nem tud semmit.
Levetkőztették és még a cipőjét és minden testrészét is megvizsgálták,
hogy lássák, nem visz-e levelet. Mivel semmilyen módszerrel nem tudtak
meg semmit, megláncolták és a kapitányhoz vezették, hogy majd ő szóra
bírja. Kérte, hogy bekecsével takarják be, amikor elvezetik; nem adták rá,
cipőben és a fent említett zekében vitték el.
52
Ahogy így ment, a Zarándok előtt mintha megjelent volna, ahogyan
Krisztust elvezették, bár ez nem olyan látomás volt, mint a többi. Három
nagy utcán kísérték végig. Minden szomorúság nélkül lépkedett; éppen
ellenkezőleg, vidám volt és elégedett.
Szokása szerint akárkivel beszélt, önözve szólította meg, áhítatból, mert
Krisztus és az apostolok is így beszéltek, s így tovább. Amint így haladt
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy aazhonlap
ezeken felhasználói
utcákon, élmény
felvillant fokozásának
benne érdekében
a gondolat, sütiketaalkalmazunk.
hogy ebben helyzetben Ajóhonlapunk használatával ön a
volna mellőzni ezt a szokást és tudomásul
tájékoztatásunkat nagyságos úrnakElfogadom
veszi. szólítani a kapitányt, mert
kissé félt, hogy megkínozhatják. De aztán felismerte, hogy kísértésről van
szó: “Mivel ez a helyzet, nem szólítom nagyságos úrnak, és nem fejezem
ki tiszteletemet, sőt a kalapomat sem veszem le előtte”.
53
Megérkeztek a kapitány palotájába; őt ott hagyták az egyik lenti szobában.
Egy pillanattal később már a kapitány beszélt hozzá. Ő pedig, mindenféle
udvariasságot mellőzve, kevés szóval válaszolt, a szavak között feltűnően
nagy szünetet tartva. A kapitány bolondnak nézte, ezért így szólt azokhoz,
akik odahozták: “Ez az ember féleszű, adjátok vissza a dolgait és dobjátok
ki”. A palotából kilépve találkozott egy ott lakó spanyollal, aki elvitte
magához, enni adott neki és ellátta mindennel, amire szüksége volt az
éjszaka. Reggel útnak indult, és egészen estig gyalogolt.
Két katona meglátta egy toronyból, és lejöttek, hogy elfogják. Elvezették a
kapitányukhoz, aki francia volt. A kapitány többek között megkérdezte tőle,
melyik vidékről származik. Amikor megtudta, hogy Guipuzcoából, ezt
mondta: “Én is arról a környékről való vagyok”; úgy tűnik, egy Bayonne
közelében fekvő helyről származott. Azután folytatta: “Vigyétek el és
vendégeljétek meg, bánjatok jól vele”. A Ferrara és Genova közötti úton
sok más, kevésbé fontos dolog történt. Végül megérkezett Genovába, ahol
felismerte őt egy Portundo nevű vizcayai, akivel többször beszélt, amikor
még a Katolikus király udvarában szolgált. Ez helyet szerzett neki az egyik
Barcelonába induló hajón. Nagy veszélyben forogtak, hogy elfogja őket
Andrea Doria, aki üldözőbe vette őket, mert akkoriban a franciák oldalán
állt.
5 Barcelona és Alcalá
54
Barcelonába érkezve elmondta Isabel Rosernek és egy bizonyos Ardévol
mesternek, aki a grammatikát tanította, hogy tanulni szeretne.
Mindkettőjüknek nagyon tetszett a gondolat, Ardévol mester felajánlotta,
hogy ingyen tanítja, Isabel Roser pedig, hogy biztosítja megélhetését. A
Zarándok ismert egy szerzetest Manresában, azt hiszem, hogy szent
Bernát rendjéből, aki nagyon lelki ember volt. Vágyott a közelében lenni,
hogy tanulhasson tőle, zavartalanabbul adhassa át magát a lelki életnek,
és a lelkeknek is hasznára lehessen. Azt válaszolta tehát nekik, hogy
elfogadja az ajánlatot, ha Manresában nem áll rendelkezésére a lehetőség,
amiben reménykedett. Amikor azonban elment oda, megtudta, hogy ez a
szerzetes meghalt. Visszament tehát Barcelonába és nagy odaadással
tanulni kezdett. De egy dolog nagyon gátolta: amikor kezdett valamit
kívülről megtanulni – amint arra a grammatika kezdetén szükség van -, új
felismerések jöttek a lelki dolgokról és új ízek, méghozzá oly módon, hogy
nem volt képes tanulni, és nem is tudta elűzni ezeket, bár nagyon küzdött
ellenük.
55
Így történt, hogy sokat töprengve ezeken, ezt mondta magában: “Nem
akkor jönnek ezek az igen élénk felismerések, amikor imádkozni kezdek,
vagy amikor misére megyek”. Így lassanként rájött, hogy kísértésről van
szó. Miután imádkozott, elment a santa María de la Mar templomába,
amely mesterének háza közelében állt. Meg is kérte őt, hogy hallgassa
meg egy kicsit ebben a templomban. Amikor leültek, őszintén feltárt
mindent, ami lelkében történt, és hogy emiatt egészen addig milyen
keveset haladt előre. Most azonban neki, mesterének ígéretet tesz a
következő szavakkal: “Megígérem önnek, hogy a két év során sohasem
mulasztom el meghallgatni az előadásait, amíg csak Barcelonában
kenyeret és vizet találok, amin megélhetek”. És mivel ezt az ígéretet nagy
határozottsággal tette le, soha többé nem érezte ezeket a kísértéseket.
A Manresában kezdődött gyomorfájás, ami miatt cipőt is húzott, elmúlt;
gyomorfájástól azóta nem szenvedett, hogy elindult Jeruzsálembe. Ezért
mikor Barcelonában tanult, feltámadt benne a vágy, hogy folytassa régi
vezekléseit. Kezdte kilyukasztani a cipője talpát. Fokozatosan tágította a
lyukat, úgyhogy mire a tél hidege megérkezett, már csak a felső részt
viselte.
56
Mikor véget ért a két év tanulás, melynek során állítólag jelentősen
előrehaladt, mestere azt mondta neki, hogy most már hallgathatja a
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy aelőadásokat,
filozófia honlap felhasználói
s hogyélmény fokozásának
menjen Alcalába.érdekében
Ő azonbansütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
levizsgáztatta
magát egy teológiai doktorral, aki
tájékoztatásunkat ugyanazt
tudomásul tanácsolta
veszi. neki. Így aztán
Elfogadom
elment Alcalába egyedül, bár volt már néhány társa, azt hiszem.
Alcalába érkezve koldulni kezdett és alamizsnából élt. Tíz-tizenkét napja
élt így, amikor egy napon egy pap és a vele lévők, látván, hogy koldul,
nevetni kezdtek rajta és gyalázni kezdték, ahogy az lenni szokott, amikor jó
egészségben lévők koldulni kezdenek. Ebben a pillanatban haladt arra
Antezana új ispotályának vezetője, aki sajnálkozva magához hívta és
elvitte az ispotályba, ahol adott neki egy szobát és minden szükségessel
ellátta.
57
Alcalában nagyjából másfél évet tanult. Mivel 1524 nagyböjtjében érkezett
Barcelonába és ott két évig tanult, Alcalába 1526-ban jött. Soto Terminijét,
Albert Fizikáját és a Szentenciás Mestert tanulta.
Alcalában gyakorolta magát lelki gyakorlatok adásában és a hittan
magyarázatában. Ennek folytán gyümölcs termett Isten dicsőségére, sok
személy jutott el a lelki dolgok igen nagy ismeretére és ízlelésére. Mások
kísértések hatása alá kerültek. Egyikük például, amikor meg akarta magát
ostorozni, nem tudta megtenni, mintha visszafogták volna a kezét. Más
hasonló dolgok is történtek, ami a nép között mendemondákat szült, annál
is inkább, mert mindenhol sok ember gyűlt össze, ahol a hittant
magyarázta.
Ahogy Alcalába érkezett, megismerkedett don Diego de Eguíával. A
testvérénél lakott, aki nyomdász volt Alcalában és akinek bőségesen telt
mindenre, ami szükséges. Adományaikkal ők is segítették a szegények
támogatásában. A Zarándok három társa a nyomdásznál lakott. Egyszer,
amikor adományt jött kérni valakinek, don Diego azt mondta neki, hogy
nincs pénze, de kinyitott egy ládát, amelyben mindenféle volt: különböző
színű ágyterítők, valamilyen nagy gyertyatartók és más hasonló dolgok.
Miután mindezt becsavarta egy lepedőbe, a Zarándok a vállára vette és
ebből segítette a szegényeket.
58
Mint már szó volt róla, az egész vidéken nagy híre kelt az Alcalában
történteknek. Egyesek így beszéltek róla, mások amúgy. A dolog eljutott a
toledói inkvizítorokig. Amikor azok eljöttek Alcalába, vendéglátója
értesítette a Zarándokot, mondván, hogy “zsákruhásokként” és
“megvilágosodottakként” emlegetik, és készülnek lemészárolni őket. Az
inkvizítorok azonnal vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük.
Végül visszatértek Toledóba anélkül, hogy hívatták volna őket, bár
kizárólag emiatt jöttek. A vizsgálatot Figueroa vikárius kezébe adták, aki
most a császári udvarban van.
Néhány nappal később a vikárius hívatta őket és elmondta nekik, hogy az
inkvizítorok vizsgálatot kezdtek életükről és pert indítottak ellenük. Sem a
tanításukban, sem az életükben nem talált hibát, minden akadály nélkül
folytathatják tehát azt, amit addig tettek. Mivel azonban nem szerzetesek,
nem tűnik jónak, hogy mind ugyanolyan ruhában járjanak. Jó volna, és ezt
meg is parancsolja nekik, hogy ketten – és megnevezte a Zarándokot és
Artiagát – feketére festessék ruhájukat, két másik pedig, Calixto és
Cáceres barnára. Juanico, a fiatal francia, maradhatott úgy, ahogy volt.
59
A Zarándok azt mondta, megteszik, amit parancsoltak nekik. “De nem
tudom, mondta, mi hasznuk ezeknek a vizsgálatoknak. Néhány napja egy
pap nem akarta megáldoztatni valamelyikünket, mert az illető hetente
áldozott, és velem is akadékoskodtak. Szeretnénk tudni, hogy találtak-e
valami eretnekséget nálunk?” – “Nem, válaszolta Figueroa; ha találnának,
megégetnék önöket.” – “Önt is megégetnék, mondta a Zarándok, ha
eretnekséget találnának önnél.” Befesttették a ruhájukat, amint
megparancsolták nekik. Tizenöt vagy húsz nap múlva Figueroa
megparancsolta a Zarándoknak, hogy ne járjon mezítláb, hanem vegyen
cipőt. Nyugodtan megtette, mint minden ehhez hasonló dolgot, amit
parancsoltak neki.
Négy hónappal később ugyanaz a Figueroa ismét vizsgálatot indított
ügyükben. A szokásos dolgokon túl azt hiszem ez alkalommal történt, hogy
egy előkelő férjes asszony különösen tisztelte a Zarándokot. Hogy ne
láthassák, Alcalá de Henáres-i szokás szerint lefátylazva jött kora
reggelente az ispotályba. Amint belépett, fellibbentette fátylát és bement a
Zarándok felhasználói
szobájába. De ezélmény fokozásának
alkalommal sem érdekében
tettek velüksütiket alkalmazunk.
semmit, még A honlapunk használatával ön a
csak be sem hívták őket a vizsgálat
tájékoztatásunkat befejezése
tudomásul veszi. után és nem mondtak
Elfogadom
nekik semmit sem.
60
Négy hónapja lakott már az ispotály melletti kis házban, amikor egy napon
egy poroszló jelent meg a kapujában és így szólt: “Jöjjön velem egy kicsit”.
Bezárta őt a börtönbe és ezt mondta: “Újabb parancsig ne hagyja el ezt a
helyet”. Ez nyáron történt. Nem őrizték szigorúan, és sokan jöttek hozzá
látogatóba. Ugyanazt tette, amit szabadon is tett: magyarázta a hittant és
gyakorlatokat adott. Ügyvédet vagy védőt sohasem akart felkérni, bár
sokan ajánlkoztak. Különösen doña Teresa de Cárdenas maradt meg az
emlékezetében, aki látogatókat küldött hozzá és több alkalommal
felajánlotta neki, hogy kiszabadítja onnan. Ő azonban semmit sem fogadott
el; ezt mondta mindig: “Az, akinek a szeretetéért bejöttem ide, ki fog
szabadítani innen, ha jónak látja”.
61
Tizenhét napja volt börtönben anélkül, hogy kihallgatták volna vagy
megtudta volna, miért történik az egész. Figueroa azután eljött a börtönbe
és sok mindenről kikérdezte, még olyasmikről is, hogy megtartatja-e
másokkal a sabbatot. Meg hogy ismer-e két nőt, anyát és leányát. Erre
igennel válaszolt. És hogy tudott-e útjukról, mielőtt elindultak volna. Nem,
felelte, az esküre utalva. A vikárius, nem titkolva örömét, vállára tette a
kezét és ezt mondta: “Ez az oka annak, hogy itt van”. A Zarándok számos
követője között volt egy anya és leánya, mindketten özvegyek – a lány
nagyon fiatal és nagyon csinos volt -, akik mélyen behatoltak a lelkiekbe,
különösen a lány. Annyira, hogy – bár nemesek voltak – gyalog indultak el
Jaénbe Veronika kendőjéhez, nem tudom, hogy kéregetve-e, de teljesen
egyedül. Ez nagy port vert fel Alcalában. A tudós Ciruelo, aki egy kicsit
pártfogásába vette őket, azt gondolta, hogy a fogoly beszélte rá őket erre,
és emiatt tartóztatta le. Amikor tehát végighallgatta a vikáriust, a fogoly
megkérdezte: “Kívánja-e, hogy hosszabban is beszéljek erről az ügyről?”
“Igen” szólt a válasz. “Tudnia kell tehát, mondta a fogoly, hogy ez a két
hölgy sokszor ostromolt azzal, hogy be akarják járni a világot, ispotályról
ispotályra járva, a szegényeket szolgálva. Én mindig lebeszéltem őket
tervükről, mert a lány túl fiatal és csinos, stb. Azt mondtam nekik, hogy a
szegényeket Alcalában is látogathatják, és kísérhetik az Oltáriszentséget
is. A beszélgetés végeztével Figueroa a jegyzőjével elment, mindent
írásba foglalva.
62
Calixto ez időben Segoviában tartózkodott. Amikor meghallotta a Zarándok
bebörtönzését, azonnal odajött, bár alig épült fel egy súlyos betegségből,
és beköltözött mellé a börtönbe. A Zarándok azonban azt mondta neki,
hogy jobban tenné, ha jelentkezne a vikáriusnál. Ez jól fogadta őt és azt
mondta neki, menjen a börtönbe. Ott kell maradnia addig, amíg ez a két nő
megérkezik, hogy lássák, megerősítik-e a mondottakat. Calixto néhány
napot a börtönben töltött, de a Zarándok, mivel látta, hogy ez árt az
egészségének, mert még nem gyógyult meg egészen, kivitette onnan egy
doktorral, aki jó barátja volt.
Negyvenkét nap telt el a Zarándok bebörtönzése és kiszabadulása között.
Ekkor megérkezett a két ájtatos hölgy, s a jegyző a börtönben felolvasta az
ítéletet: távozzon szabadon, de öltözzenek úgy, mint a többi egyetemista,
és ne beszéljenek a hit dolgairól négy éven keresztül, amíg többet nem
tanultak, hiszen még nem végeztek tanulmányokat. Valóban, még a
Zarándok tudta a legtöbbet, de tudása gyenge alapokon állt; ezt szokta
legelőször elmondani, amikor kihallgatták.
63
Az ítélet után tétovázott egy ideig, hogy mit csináljon: úgy látta, hogy ami a
lelkek segítését illeti, bezárult előtte a kapu, anélkül, hogy bármiféle
indokot kapott volna azon kívül, hogy nem végzett tanulmányokat. Végül
elhatározta, hogy elmegy Toledó érsekéhez, Fonsecához, és az ő kezébe
teszi le a dolgot.
Elhagyta Alcalát és Valladolidban találta meg az érseket. Nyíltan elmondta
neki a történteket, mondván, hogy bár nem tartozik a joghatósága alá és
nem is köteles az ítéletét elfogadni, ebben az ügyben azt fogja tenni, amit
parancsol neki (önözve beszélt vele, mint ahogy mindenkivel). Az érsek
nagyon jól fogadta, és amikor megtudta, hogy Salamancába akar menni,
elmondta, hogy felhasználói
Salamancábanélményis fokozásának érdekében
vannak barátai, sütiket
sőt egy alkalmazunk.
kollégiuma A honlapunk használatával ön a
is, és
mindent a rendelkezésére bocsát.
tájékoztatásunkat Amikorveszi.
tudomásul kiment,Elfogadom
még négy escudót is
adatott neki.
6 Salamanca
64
Amikor Salamancába érkezve egy templomban imádkozott, egy jámbor
asszony felismerte, hogy ő is a társasághoz tartozik – mert négy társa már
napok óta ott volt -, megkérdezte a nevét és elvezette társai szállására.
Még amikor Alcalában elrendelték, hogy úgy öltözzenek, mint az
egyetemisták, mondta a Zarándok: “Amikor megparancsolták, hogy fessük
be a ruhánkat, megtettük, de ezt most nem tudjuk megtenni, mert nincs
miből ruhát vegyünk”. Ekkor maga a vikárius látta el őket ruhával, kalappal
és minden mással, ami az egyetemistáknak szükséges. Így öltözve
hagyták el Alcalát.
Salamancában a szent István templomban egy domonkos szerzetesnél
gyónt. Már tíz vagy tizenkét napja ott volt, amikor egy nap a gyóntató ezt
mondta neki: “Az atyák a rendházban szeretnének beszélni veletek”. Erre ő
így válaszolt: “Isten nevében, legyen”. A gyóntató így szólt: “Akkor hát az
volna jó, ha vasárnap eljönnétek ebédre. De előre figyelmeztetlek hogy sok
mindent meg akarnak tudni veletek kapcsolatban.” Vasárnap tehát elment
oda Calixtóval. Ebéd után az alperjel – minthogy a perjel nem volt ott -,
gyóntatója és azt hiszem egy harmadik szerzetes bementek vele egy
kápolnába. Az alperjel nagy nyájasan arról kezdett beszélni, hogy mennyi
jót hallott életükről és viselkedésükről, hogy úgy prédikálnak, mint az
apostolok, és hogy örülnének, ha részletesebben is hallhatnának ezekről a
dolgokról. Azután azt kezdte kérdezgetni, hogy mit tanultak. A Zarándok
így válaszolt: “Én vagyok az, aki a legtöbbet tanult valamennyiünk közül”.
És világosan beszámolt róla, milyen keveset tanult és milyen kevéssé volt
megalapozva a tudása.
65
“Na és aztán miről prédikáltok?” “Mi nem prédikálunk, mondta a Zarándok,
hanem bizalmasan beszélgetünk egyes emberekkel Isten dolgairól, például
amikor meghív valaki ebédelni.” “De mégis, mondta a szerzetes, Istennek
miféle dolgairól beszéltek? Ezt akarjuk megtudni.” “Hol erről, hol arról az
erényről beszélünk, mondta a Zarándok, és dicsérjük őket; hol erről, hol
arról a bűnről, s hogy miért rossz. “Nem végeztetek tanulmányokat,
mondta a szerzetes, és erényekről meg bűnökről beszéltek. Mármost
ennek csak két módja lehet: vagy tanultátok, amit tudtok, vagy a Szentlélek
által beszéltek. Mivel nem tanultátok, így tehát a Szentlélek által.” A
Zarándok kissé gyanakodni kezdett, ezt az érvelésmódot nem látta jónak.
Miután egy percig hallgatott, azt mondta, hogy nem szükséges ezekről
többet beszélni. A szerzetes erősködött: “Szóval most, amikor Erasmusnak
és másoknak oly sok tévedése csapja be a világot, nem akarjátok
elmagyarázni, mit mondtok?”
66
A Zarándok így szólt: “Atyám, semmi többet nem mondok, legfeljebb
elöljáróim előtt, akik kötelezhetnek rá.” Még ezelőtt megkérdezte, hogy
Calixto miért jött így öltözve: rövid zekét, fején nagy kalapot viselt, kezében
bot, csizmája lábszárközépig ért. Mivel magas volt, még formátlanabbnak
tűnt. A Zarándok elmesélte neki, hogyan börtönözték be Alcalában és
hogyan parancsolták meg nekik, hogy az egyetemisták ruháját viseljék, de
hogy ez az ő társa a nagy meleg miatt egy szegény papnak adta a
köpenyét. A szerzetes ekkor mormogott valamit a foga között, látszott,
hogy ez nem tetszik neki: “A szeretet önmagadnál kezdődik”.
De térjünk vissza a történethez: amikor az alperjel egyetlen további szót
sem tudott kihúzni a Zarándokból, így szólt: “Akkor hát maradjatok itt. Majd
megoldjuk, hogy mindent elmondjatok nekünk”. Erre, némi sietséggel, az
összes szerzetes kiment. Amikor a Zarándok korábban megkérdezte, hogy
a kápolnában akarják-e, hogy maradjanak, vagy valahol máshol, az
alperjel azt válaszolta, hogy a kápolnában. A szerzetesek bezárattak
minden ajtót és – úgy tűnt – a bírókkal tárgyaltak. Mégis, mindketten három
napig maradtak a kolostorban anélkül, hogy a bíróság részéről bármit is
mondtak volna nekik. Az ebédlőben a szerzetesekkel együtt ettek.
Szobájuk szinte mindig tele volt szerzetesekkel, akik látni akarták őket, a
Zarándok pedig mindig arról beszélt, amiről szokott. Attól fogva mintha
megoszlottak volna a szerzetesek, sokukon látszott a megérintettség.
Három nap múlva jött egy jegyző
tájékoztatásunkat és elvitte
tudomásul őket aElfogadom
veszi. börtönbe. Nem alulra
zárták őket a bűnözők mellé, hanem egy fenti szobába, amely régi,
lakatlan és nagyon piszkos volt. Egyik lábuknál fogva mindkettőjüket
ugyanahhoz a lánchoz kötötték; a ház közepén álló oszlophoz erősített
lánc tíz-tizenhárom arasz hosszú volt. Bármit akart tenni valamelyikük, a
másiknak mindig vele kellett mennie. Az egész éjszakát ébren töltötték.
Másnap, amikor a városban elterjedt bebörtönzésük híre, küldtek valamit,
amire lefekhettek, és bőségesen mindent, amire szükségük volt. Mindig
sokan jöttek látogatóba, a Zarándok pedig folytatta gyakorlatait: beszélt
Istenről, s így tovább.
Eljött Frías püspöki helynök kihallgatni őket, külön-külön. A zarándok
odaadta neki minden papírját – ez volt a Gyakorlatok – vizsgálatra. Mivel
megkérdezte tőlük, hogy vannak-e társaik, megmondták, hogy vannak, és
hogy hol laknak. A helynök parancsára rögtön elmentek értük és elhozták a
börtönbe Cácerest és Artiagát, de elengedték Juanicot, aki később
szerzetes lett. De nem a felső szintre tették őket a másik két társukkal,
hanem alulra, ahol a köztörvényes rabok voltak. Itt a Zarándok még
kevésbé akart ügyvédet vagy védőt fogadni.
68
Néhány nappal később négy bíró elé hívatták: három tudós, Sanctisidoro,
Paravinhas és Frías, a negyedik pedig Frías helynök. Mind a négyen látták
már a Gyakorlatokat. Sok mindent kérdeztek ott tőle, nem csak a
Gyakorlatokról, hanem a teológiáról is, például a Szentháromságról és az
Oltáriszentségről, hogy hogyan érti ezeket a fejezeteket. Először itt is
elmondta előzetes bevezetőjét. A bírák kérdezősködésére tovább beszélt,
de úgy, hogy nem találtak semmi kifogásolhatót. Frías helynök, aki
ezekben a dolgokban mindig szigorúbbnak mutatkozott a többieknél, egy
kánonjogi kérdésről is kikérdezte; mindenre válaszolnia kellett, mindig
előre bocsátva, hogy nem tudja, a tudósok mit mondanak ezekről a
dolgokról. Ezután megparancsolták neki, hogy magyarázza el az első
parancsolatot úgy, ahogyan magyarázni szokta. Elkezdte, és olyan
hosszasan elidőzött rajta és olyan sokat beszélt, hogy nem volt kedvük
többet kérdezgetni. Előtte, amikor a Gyakorlatokról beszéltek, nagyon
fennakadtak az első pontok egyikén, amelyben arról van szó, hogy egy
gondolat mikor bocsánatos bűn és mikor halálos bűn. A kérdés az volt,
hogy tanulmányok nélkül hogyan dönthetik ezt el. Így válaszolt: “Hogy az
igazság áll-e ott, azt önök döntsék el. Ha nem az igazság, ítéljék el.” Ők
végül visszavonultak anélkül, hogy elítéltek volna bármit is.
69
A sok ember között, akik eljöttek a börtönbe, hogy beszélhessenek vele,
eljött don Francisco de Mendoza, aki ma Burgos bíborosa, és vele Frías
helynök. Amikor bizalmasan megkérdezte, hogyan érzi magát a börtönben,
nyomasztja-e a rabság, a Zarándok így felelt: “Azt fogom válaszolni, amit
ma egy hölgynek is válaszoltam, aki együttérzéséről biztosított, amikor
meglátott rabként. Ezt mondtam neki: azt bizonyítja ezzel, hogy nem
vágyik vállalni a rabságot Isten szeretetéért. Annyira rossznak látja a
rabságot? Én azt mondom önnek, hogy nincs annyi bilincs és lánc
Salamancában, hogy Isten iránti szeretetből többre ne vágynék.”
Ekkoriban történt, hogy a börtönből minden rab megszökött. A két társ,
akik együtt voltak velük, nem menekült el. Reggel megtalálták őket a nyitott
ajtók mögött – rajtuk kívül sehol senki -, s ez mindenkinek nagy épülésére
szolgált és nagy port vert fel a városban. Akkor rögtön rendelkezésükre
bocsátottak börtönül egy egész palotát, mely ott állt a közelben.
70
Huszonkét napja voltak börtönben, amikor hívatták őket az ítélethirdetésre.
Eszerint semmiféle hibát nem találtak életükben vagy tanításukban;
folytathatják, amit korábban tettek, magyarázhatják a hittant, és
beszélhetnek Isten dolgairól, csak ne határozzák meg soha, hogy mi a
halálos bűn és mi a bocsánatos bűn, amíg négy év el nem telik, hogy
azalatt többet tanulhassanak. Az ítélet felolvasása után a bírók sok
szeretetet mutattak, mintha azt kívánták volna, hogy elfogadja. A Zarándok
azt mondta, hogy mindent megtesz, amit az ítélet parancsol, de nem
fogadja el, mert semmiben sem ítélik el és mégis bezárják a száját, hogy
ne segíthesse felebarátját úgy, ahogyan képes lenne rá. A nagyon
barátinak mutatkozó Frías doktor minden igyekezete ellenére a Zarándok
csakhogy a honlap
annyit felhasználói
mondott, hogy élmény fokozásának joghatóság
amíg salamancai érdekében sütiket
alatt alkalmazunk.
lesz, megteszA honlapunk használatával ön a
mindent, amit parancsoltak neki.
tájékoztatásunkat Azután kiengedték
tudomásul veszi. őket a börtönből.
Elfogadom
Kezdte magát Istennek ajánlani és keresni, hogy mit kell tennie. És nagyon
nehéznek találta, hogy Salamancában maradjon, mert úgy látta, a kapu
bezárult előtte és nem tud a lelkek hasznára lenni, mivel megtiltották neki a
halálos bűn és a bocsánatos bűn közötti különbség meghatározását.
71
Így határozta el, hogy Párizsba megy tanulni.
Amikor a Zarándok Barcelonában azt fontolgatta, hogy tanuljon-e és
mennyit, a kérdés voltaképpen az volt, hogy tanulmányai után belépjen-e
egy szerzetesrendbe, vagy így a világban vándoroljon. Amikor az a
gondolata jött, hogy belép egy rendbe, azonnal jött a vágy, hogy egy
lecsúszott és alig reformált rendbe lépjen be, hiszen azért kell belépnie,
hogy többet szenvedhessen. Arra is gondolt, hogy talán Isten megsegítené
őket. Isten nagy bizalmat adott neki, hogy jól viselne a részükről minden
ellenségeskedést és gyalázkodást.
Azonban salamancai fogsága idején sem hiányoztak belőle ugyanazok a
vágyak, hogy hasznára lehessen a lelkeknek, és e célból először tanuljon,
gyűjtsön maga köré hasonló terveket fontolgató társakat, és tartsa meg a
meglevőket. Amikor eldöntötte, hogy Párizsba megy, megegyezett ezekkel,
hogy megvárják, míg ő elmegy megnézni, talál-e módot tanulmányaik
folytatására.
72
Sok fontos személy fejtett ki nagy igyekezetet, hogy ne menjen el, de nem
tudták meggyőzni. Alig tizenöt vagy húsz nappal a börtönből való
szabadulása után egyedül indult útnak, egy kis szamáron, néhány
könyvvel. Amikor Barcelonába ért, minden ismerőse lebeszélte a
franciaországi útról az ottani nagy háborúk miatt. Több esetről meséltek
neki, olyasmikről, hogy ott felnyársalják a spanyolokat. De ő soha nem
érzett semmiféle félelmet.
7 Párizs
73
Így indult el Párizs felé, egyedül és gyalog. Február táján érkezett
Párizsba; úgy mondta, hogy ez 1528-ban vagy 1527-ben történt. Néhány
spanyollal együtt szállt meg egy házban, és a Montaigu-be ment a humán
tárgyakat tanulni. Az volt ennek az oka, hogy korábban annyira nagy
lépésekben végeztették vele tanulmányait, hogy nagyon úgy érezte,
hiányoznak nála az alapok. A gyerekekkel tanult, ahogy a párizsi rendszer
és metódus kívánta.
Párizsba érkezésekor egy barcelonai váltóért egy kereskedő adott neki
huszonöt escudót, amit megőrzésre egyik spanyol lakótársára bízott. Ez
rövid idő alatt elköltötte, és nem volt miből visszafizesse. Így a nagyböjt
végére a Zarándoknak semmi sem maradt ebből a pénzből, saját kiadásai
miatt és az említett okból kifolyólag. Kénytelen volt koldulni, sőt a házból is
ki kellett költöznie.
74
Felvették az Aprószenteken túl fekvő Szent Jakab ispotályba. A
tanulmányok szempontjából ez nagyon kényelmetlen volt, mert az ispotály
jó távolságra volt a Montaigu kollégiumtól, és hogy a kaput nyitva találja,
meg kellett érkeznie, amikor Angelusra harangoztak. Kimenni csak
napkelte után tudott, s ezért nem tudott minden előadásra eljutni. Akadályt
jelentett az is, hogy koldulásból tartotta fenn magát. Már majdnem öt éve
nem volt gyomorfájása, ezért nagyobb vezekléseket és önmegtagadásokat
kezdett vállalni. Miután egy ideig az ispotályban, koldulásból élt, látta, hogy
tanulmányaiban alig halad, és gondolkozni kezdett, hogy mit tegyen.
Amikor látta, hogy a kollégiumokban egyesek a tanárok szolgálatába álltak
és van idejük tanulni, elhatározta, hogy keres valakit, aki felfogadja.
75
A következőket gondolta végig és ezt határozta el, amiben nagy vigaszt
talált: el fogja képzelni, hogy a magiszter Krisztus, és az egyik diáknak
Szent Péter nevét adja, a másiknak Szent Jánosét, és így tovább minden
apostollal. “És amikor a magiszter parancsot ad nekem, azt fogom
gondolni, hogy Krisztus ad nekem parancsot; és amikor más, azt fogom
gondolni, hogy szent Péter ad parancsot.” Sokat fáradozott, hogy találjon
valakit, aki felfogadja. Beszélt Castróval és egy karthauzi szerzetessel is,
aki sok tanárt ismert, és másokkal is. De nem tudtak neki találni senkit.
Végül, hogy nem talált megoldást,
tájékoztatásunkat egy nap
tudomásul egy spanyol
veszi. szerzetes mondta
Elfogadom
neki, hogy jobban járna, ha minden évben elmenne Flandriába és
rászánna két hónapot, vagy talán kevesebbet, hogy összegyűjtse az egész
évre szóló tanulmányi költségeket. Ezt a módszert, miután Istennek
ajánlotta, jónak látta. A tanácsot követve minden évben annyit hozott
Flandriából, hogy úgy-ahogy elég volt egész évre. Egyszer Angliába is
átment és több alamizsnát kapott, mint más években szokott.
77
Amikor először jött vissza Flandriából, a szokásosnál intenzívebben
kezdett a lelki beszélgetésekkel foglalkozni. Szinte egy időben adott
gyakorlatokat három személynek, Peraltának, a Sorbonne-on levő
Castronak és egy viscayainak, aki a szent Barbarához tartozott és
Amadornak hívták. Ezek nagy változáson mentek keresztül, hamarosan
mindenüket a szegényeknek adták, még könyveiket is, koldulni kezdtek
Párizsban és a Szent Jakab ispotályba mentek lakni, ahol korábban a
Zarándok megszállt és ahonnan a fent említett okok miatt távozott. Az
egyetemen ez nagy port vert fel, mert az első két személyt nagyra
becsülték és sokan ismerték. A spanyolok hamarosan rátámadtak a két
magiszterre, és mivel semmiféle érvvel vagy rábeszéléssel nem tudták
őket meggyőzni, hogy visszajöjjenek az egyetemre, egy nap nagy
számban, fegyveresen mentek el, és kihozták őket az ispotályból.
78
Amikor az egyetemre visszavitték őket, abban egyeztek meg, hogy amint
befejezték tanulmányaikat, megvalósíthatják tervüket. Castro később
visszatért Spanyolországba, egy ideig Burgosban prédikált, majd
Valenciában karthauzi szerzetes lett. Peralta gyalog indult jeruzsálemi
zarándoklatra. Így fogta el Itáliában egy rokona, egy kapitány, aki
megtalálta a módját annak, hogy a pápa elé vezesse, aki megparancsolta
neki, hogy térjen vissza Spanyolországba. Ezek a dolgok nem közvetlenül
akkor történtek, hanem néhány évvel később.
Párizsban nagy zúgolódás támadt a Zarándok ellen, elsősorban a
spanyolok között. Mesterünk, Govea, mondván, hogy megbolondította
Amadort, aki az ő kollégiumához tartozott, elhatározta és ki is mondta,
hogy amint beteszi a lábát a szent Barbarába, végigfuttatja a termen az
egyetemisták elcsábítása miatt.
79
A spanyol, akinek társaságában lakott kezdetben és aki elköltötte a pénzét
anélkül, hogy visszafizette volna, Rouenon keresztül Spanyolországba
indult. Míg Rouenban az átkelésre várt, megbetegedett. Betegségéről
levélben értesítette a Zarándokot, akiben feltámadt a vágy, hogy
meglátogassa és segítséget nyújtson neki. Arra gondolt, hogy ilyen
körülmények között megnyerheti a világ elhagyására, és arra, hogy
egészen Isten szolgálatára szentelje magát.
Hogy célját elérhesse, az a vágy támadt benne, hogy a Párizs és Rouen
közötti kilencvenhat mérföldet gyalog, mezítláb, étlen-szomjan tegye meg.
Amikor imájában erről beszélt Istennek, érezte, hogy félelem tölti el. Végül
elment a Szent Domonkos templomba, és ott eldöntötte, hogy az említett
módon fog elindulni; így eltűnt a nagy félelem, hogy istenkísértést követ el.
Másnap reggel, amikor indulnia kellett, korán kelt. Öltözködés közben
olyan nagy félelem szállta meg, hogy úgy érezte, képtelen felöltözni.
Félelme dacára elhagyta a házat, sőt a városból is kiért, mire egészen
kivilágosodott. Szorongása azonban tovább tartott és megmaradt egészen
Argenteuil-ig, ami Párizstól tíz mérföldnyire Rouen felé eső helység, ahol
állítólag Urunk köntösét őrzik. Amikor ezzel a lelki gyötrelemmel elhagyta a
települést, és egy dombon haladt felfelé, a dolog kezdett elmúlni és nagy
vigasztalást és lelki erőt érzett, s ugyanakkor olyan örömet, hogy a mező
közepén kiabálni kezdett és Istennel beszélgetni, és így tovább. Este egy
szegény koldussal aludt az ispotályban, miután aznap negyvennyolc
mérföldet tett meg. Másnap egy pajtában aludt, harmadnapra pedig
megérkezett Rouenba: végig étlen-szomjan, mezítláb, ahogy elhatározta.
Rouenban megvigasztalta a beteget és segített neki Spanyolországba
induló hajót találni. Leveleket is adott neki a Salamancában maradt
társaknak, vagyis Calixtónak, Cáceresnek és Arteagának címezve.
80
Hogy később ne kelljen visszatérni ezekre a társakra, íme a további
sorsuk.
A Zarándok – megállapodásuknak megfelelően
tájékoztatásunkat tudomásul veszi. –Elfogadom
gyakran írt nekik
Párizsból. Arról is beszámolt, hogy kevés lehetőség nyílik számukra, hogy
Párizsba jöjjenek tanulni. Mégis írt Doña Leonor de Mascarenhas-nak,
hogy adjon ajánlólevelet Calixtónak a portugál királyi udvarba, hogy
megkaphassa a portugál király által adott párizsi ösztöndíjak egyikét. Doña
Leonor odaadta ezeket a leveleket Calixtónak és adott az útra egy öszvért
is, meg némi pénzt a költségekre. Calixto megjelent a portugál király
udvaránál, de végül nem jött Párizsba, hanem miután visszatért
Spanyolországba, egy jámbor asszonnyal a császári Indiába ment.
Visszajött Spanyolországba, majd ismét elutazott ugyanoda. Ezután
meggazdagodva tért vissza Spanyolországba, és Salamancában nagyon
megdöbbentette mindazokat, akik korábban ismerték.
Cáceres visszatért hazájába, Segoviába, és úgy kezdett ott élni, mintha
elfelejtette volna korábbi tervét.
Arteagát egy javadalom vezetőjévé nevezték ki. Később, amikor a
Társaság már Rómában volt, adtak neki egy indiai püspökséget. Írt a
Zarándoknak, hogy adja ezt a püspökséget a Társaságból valakinek, s
mivel elutasító választ kapott, püspökké szentelése után elment a császári
Indiába. Ott halt meg, különös halállal: amikor beteg volt, két flaska vizet
kapott, hogy felfrissítse magát. Az egyikben az orvos által előírt víz volt, a
másikban pedig szublimát, egy méreg, és az ölte meg, hogy véletlenül ez
utóbbit adták oda neki.
81
A Zarándok Rouenból visszatért Párizsba és megtudta, hogy a Castróval
és Peraltával történtek miatt sokat beszélnek róla, és az inkvizítor
berendelte. Ő azonban nem akart várni, és elment az inkvizítorhoz. Mondta
neki, megtudta, hogy kereste, és mindent megtesz, amit akar tőle (az
inkvizítor neve: Magiszter Ori, Szent Domonkos rendjéből). Csak azt az
egyet kéri, hogy gyorsan intézze a dolgot, mert szent Rémi napján
szeretné megkezdeni filozófiai tanulmányait, és szeretné, hogy ezek a
dolgok addig elrendeződjenek, hogy jobban tudjon a tanulmányaira
figyelni. Az inkvizítor azonban nem hívatta többé, csak annyit mondott neki,
hogy valóban beszámoltak neki néhány dologról, amit tett, s így tovább.
82
Nemsokára beköszöntött szent Rémi napja, vagyis október elseje, és ő egy
magiszter Juan Peña nevű tanár filozófia előadásait kezdte hallgatni. Azzal
az elhatározással tette ezt, hogy megtartja azokat, akik vállalkoztak az Úr
szolgálatára, másokat azonban nem keres, hogy kényelmesebben tudjon
tanulni.
Mikor az előadásokra kezdett járni, ugyanazok a kísértései támadtak, mint
amikor Barcelonában a grammatikát tanulta. Órán sohasem tudott figyelni
a sok lelki dolog miatt, ami gondolataiban felmerült. Látva, hogy ily módon
nem sokra jut a tanulásban, felkereste tanárát és megígérte neki, hogy
sohasem fogja elmulasztani egyetlen előadását sem, amíg a
fenntartásához szükséges kenyeret és vizet meg tudja szerezni. Miután ezt
az ígéretet megtette, elmúlt minden ájtatos gondolata és nyugodtan haladt
tanulmányaiban. Ez időben gyakran beszélgetett magiszter Pietro Faberrel
és magiszter Francisco Xavierrel, akiket később a Gyakorlatok
segítségével nyert meg Isten szolgálatára.
Tanulmányainak ebben a szakaszában nem üldözték úgy, mint korábban.
A tudós Frago ezzel kapcsolatban mondta is neki egyszer, hogy
csodálkozva látja, milyen nyugodt életet él, és senki sem zaklatja. Így
válaszolt: “Ennek az az oka, hogy senkivel sem beszélgetek Isten
dolgairól. De amint vége a tanulásnak, visszatérünk a megszokotthoz.”
83
Miközben beszélgettek, egy szerzetes jött a tudós Fragohoz megkérdezni,
nem tudna-e neki egy házat találni, mert abban, ahol most a szobája van,
már sokan meghaltak, valószínűleg a pestisben, ami akkoriban tört ki
Párizsban. Frago doktor és a Zarándok el akartak menni megnézni a
házat, és elvittek egy hozzáértő asszonyt is, aki a házba belépve
megállapította, hogy pestises. A Zarándok is be akart menni. Amikor egy
ott talált beteget vigasztalt, megérintette kezével a sebét. Miután
megvigasztalta és egy kis bátorságot öntött belé, egyedül ment el onnan.
Fájni kezdett a keze, úgyhogy már arra gondolt, pestises lett. Ez a
képzelődés olyan erőssé vált, hogy nem tudta legyőzni, míg egyszerre egy
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy amozdulattal
hirtelen honlap felhasználói
szájába élmény
vettefokozásának
a kezét, majdérdekében
szinte asütiket alkalmazunk.
torkáig nyomva A honlapunk használatával ön a
minden irányban megforgatta és
tájékoztatásunkat így szólt:veszi.
tudomásul “Ha a kezed pestises, legyen a
Elfogadom
szájad is az”. Ahogy ezt megtette, megszabadult a képzelődéstől és a keze
sem fájt már.
84
Amikor azonban visszatért a Szent Barbara kollégiumba, ahol akkoriban a
szobája volt, és ahol az előadásokat is hallgatta, a kollégium lakói, akik
tudták, hogy belépett a pestises házba, elmenekültek előle és nem akarták
beengedni. Így kénytelen volt néhány napot kint tölteni.
Párizsban az a szokás, hogy a filozófia hallgatók harmadévben, hogy a
bakkalaureátust megszerezzék, “követ vesznek”, amint mondják. Ennek
költsége egy escudo, amit néhány igen szegény egyetemista nem
engedhet meg magának. A Zarándok komolyan fontolóra vette a kérdést,
hogy jó-e, ha így tesz. Nagy kétségben és bizonytalanságban találta
magát, ezért elhatározta, hogy magisztere kezébe teszi a dolgot, s az ő
tanácsára végül megcsinálta. Mégis voltak elégedetlenkedők, legalábbis
egy spanyol, aki megjegyzéseket is tett.
Párizsban ekkoriban már annyira erős fájdalmat érzett a gyomrában, hogy
kéthetenként egy jó óráig tartó görcsei voltak, ami lázzal is járt. A
gyomorfájás egyszer tizenhat vagy tizenhét órán keresztül tartott.
Ekkoriban már befejezte filozófiai tanulmányait, néhány év teológiát is
tanult, társakat nyert meg magának. A betegség egyre súlyosabbá vált, és
semmiféle gyógymódot nem találtak, bár sok mindennel próbálkoztak.
85
Az orvosok mint azt mondták, nem segíthet más, csak a hazai levegő.
Társai szintén ugyanezt tanácsolták neki és nagyon igyekeztek meggyőzni
őt.
Ekkoriban már mindannyian eldöntötték, mit kell tenniük, tudniillik:
Velencébe és Jeruzsálembe mennek, és életüket a lelkek hasznára
fordítják, és ha nem kapnak engedélyt arra, hogy Jeruzsálemben
maradjanak, akkor visszatérnek Rómába és felajánlják magukat Krisztus
helytartójának, hogy ott alkalmazza őket, ahol úgy ítéli, hogy inkább Isten
dicsőségére és a lelkek hasznára vannak. Elhatározták azt is, hogy
Velencében egy évet várnak hajóra; és ha abban az évben nem indul hajó
kelet felé, felszabadulnak a jeruzsálemi út fogadalma alól és felkeresik a
pápát, stb.
Végül a Zarándok engedte, hogy társai meggyőzzék, már csak azért is,
mert a spanyoloknak is volt néhány megoldandó ügyük, amit így el tudott
intézni. Megegyeztek abban, hogy amint jobban érzi magát, elintézi
ügyeiket és utána Velencébe megy, ahol bevárja társait.
86
Ez 1535-ben történt. Társainak egyezségük szerint 1537-ben Szent Pál
megtérésének napján kellett volna indulniuk, de a közben kitört háború
miatt 1536 novemberében keltek útra. A Zarándok indulóban volt, amikor
megtudta, hogy bevádolták az inkvizíciónál és pert akarnak indítani ellene.
Amikor ezt meghallotta, és látta, hogy nem hívatják, elment az
inkvizítorhoz, elmondta neki, amit megtudott, és hogy indulnia kell
Spanyolországba, meg hogy társai is vannak. Kérte az inkvizítort, hogy
hozza meg ítéletét. Ő erre azt mondta, hogy valóban bevádolták, de nem
gondolja, hogy fontos dologról lenne szó. Csupán a Gyakorlatok szövegét
szerette volna látni. Amikor megnézte, nagyon megdicsérte és megkérte a
Zarándokot, hogy hagyjon nála egy másolatot, amit az meg is tett. A
Zarándok azonban még egyszer nyomatékosan megkérte az inkvizítort,
hogy folytassa a pert egészen az ítélet meghozataláig. Amikor ez
mentegetőzött, egy közjegyzővel és néhány tanúval jött el hozzá és
mindent írásba foglalt.
8 Spanyolország
87
Amikor ezzel megvolt, felszállt a társai által vásárolt kis lóra és egyedül
indult hazája felé. Útközben sokkal jobban érezte magát. Szülőföldjére
érve letért a rendes útról és egy elhagyatott hegyi ösvényen ment tovább.
Már haladt egy ideje, amikor két fegyveres jött szembe vele (ennek az
útnak elég rossz híre van a gyilkosok miatt). Lehagyták, majd visszajöttek
és nagy sietve a nyomába szegődtek; ő félt egy kicsit. De beszélt velük és
kiderült, hogy a bátyja szolgái, aki parancsot adott, hogy keressék meg őt.
Úgy tűnik, hogy Franciaországból, Bayonne-ból kapta a hírt testvére
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy aahol
jöttéről, honlap felhasználói
felismerték élmény fokozásának
a Zarándokot. érdekében sütiket
Előrelovagoltak, alkalmazunk.
ő pedig ugyanazon A honlapunk használatával ön a
az úton követte tájékoztatásunkat
őket. Kevéssel tudomásul
mielőtt hazája
veszi.földjére lépett volna, rájuk
Elfogadom
talált, mert elébe jöttek. Nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy bátyja házába
vezethessék, de nem tudták rákényszeríteni. Az ispotályba ment tehát,
majd alkalmas időben körüljárt a vidéken, hogy alamizsnát kérjen.
88
Ebben az ispotályban sok látogatója volt. Beszélgetni kezdett velük Isten
dolgairól, akinek kegyelméből elég sok gyümölcs is termett. Amint
megérkezett, elhatározta, hogy minden nap hittant fog tanítani a
gyerekeknek, de a bátyja nagyon ellenezte, mondván, hogy úgysem fog
kijönni senki. Azt válaszolta neki, hogy egyetlenegy is elég. De amikor
belekezdett, állandóan sokan jöttek, hogy hallgassák, még a testvére is.
A hittanon kívül vasárnap és ünnepnapokon prédikált is, amivel hasznára
és segítségére volt azoknak a lelkeknek, akik több mérföldnyi távolságról is
eljöttek meghallgatni. Igyekezett bizonyos visszaéléseket is megszüntetni,
és Isten segítségével egyik-másik területen rendet tett. Ami például a
szerencsejátékokat illeti, elérte betiltásukat és ennek gyakorlati
megvalósítását is, miután sikerült meggyőznie az igazságszolgáltatás
vezetőjét. Volt egy másik visszásság is: a fiatal lányok ezen a vidéken
mindig fedetlen fejjel járnak és fejüket csak akkor fedik be, amikor
megházasodnak. Sokan azonban papok és mások szeretőjévé lesznek, és
hűségesen élnek velük, mintha feleségük lennének. Ez annyira el van
terjedve, hogy a szeretők szégyenkezés nélkül kimondják, hogy egy
ilyenért fedték be fejüket; és így is tartják számon őket.
89
Ebből a szokásból sok rossz születik. A Zarándok meggyőzte a
kormányzót, hogy hozzon törvényt, hogy ha valaki befedi a fejét egy férfi
miatt, akihez nem megy feleségül, azt a törvény büntetni fogja. Így ez a
visszaélés kezdett eltűnni. A szegények érdekében hozatott egy
rendeletet, mely szerint hivatalosan, rendszeresen gondoskodnak róluk,
meg hogy naponta háromszor, reggel, délben és este Angelusra
harangozzanak, hogy az emberek megtartsák imádságukat, mint Rómában
is.
Bár kezdetben jól érezte magát, később súlyosan megbetegedett. Amikor
meggyógyult, elhatározta, hogy elmegy elintézni azokat az ügyeket,
amelyeket a társai rábíztak, s hogy pénz nélkül indul, ami nagyon
idegesítette a testvérét, mert szégyellte, hogy este és gyalog akar útra
kelni. Végül a Zarándok beleegyezett, hogy lóval megy egészen a
tartomány határáig, testvérével és rokonaival.
90
Amikor azonban a tartományt elhagyta, semmit el nem fogadva, gyalog
indult Pamplona felé. Elment Almazánba, P. Laínez hazájába, majd
Siguenzába és Toledóba, Toledóból pedig tovább Valenciába. Ezeken a
helyeken, társainak szülőföldjén, semmit sem akart elfogadni, bár szinte
ráerőltették a nagy adományokat. Valenciában beszélt Castróval, aki
karthauzi lett. Mivel hajóra akart szállni Genova felé, valenciai jámbor
ismerősei kérték, hogy ne tegye, mert – mint mondták – Barbarossa sok
gályával éppen kint van a tengeren, stb. És bár sok mindent mondtak neki,
ami elég lett volna, hogy félni kezdjen, semmi sem tudta megingatni.
91
Egy nagy hajóra szállt és akkor élte át a vihart, melyet korábban már
említett, amikor arról beszélt, hogy három alkalommal került közel a
halálhoz.
Genovába érkezve Bologna felé indult. Útközben sokat szenvedett,
különösen akkor, amikor eltévedt és egy folyó mentén ment tovább, amely
lent folyt a mélyben, miközben az út fent haladt. Minél tovább ment, annál
szűkebb lett az út, annyira, hogy sem előre jutni, sem visszafordulni nem
tudott, ezért négykézláb ment tovább. Így haladt egy darabig és nagyon
félt, mert minden mozdulatnál azt hitte, beleesik a folyóba. Egész életében
ez volt a legnagyobb fáradság és a legnagyobb fizikai megpróbáltatás, de
végül kijutott. Amikor be akart menni Bolognába, keresztül kellett mennie
egy kis fahídon. Leesett róla. Sok mindenkit megnevettetett, amikor
sárosan és átázva feltápászkodott. Bolognába beérve koldulni kezdett, de
egyetlen darab pénzt sem kapott, bár az egész várost bejárta.
Megbetegedett és egy ideig Bolognában maradt. Aztán továbbment
Velencébe, ugyanolyan módon, mint addig.
9 Velence felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
és Vicenza
92 tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom
Velencében ebben az időben a Gyakorlatok adásában és más lelki
beszélgetésekben gyakorolta magát. A legismertebb személyek ezek
közül: magiszter Pedro Contarini és magiszter Gaspar de Doctis, valamint
egy Rozas nevű spanyol. Volt ott egy másik spanyol is, akit Hocesnek
hívtak, ez gyakran látogatta a Zarándokot, csakúgy, mint Chieti püspökét;
és bár egy kicsit hajlott rá, hogy elvégezze a Gyakorlatokat, nem tudta
rászánni magát. Végül mégis elhatározta, hogy elkezdi. A harmadik vagy
negyedik napon azután megnyitotta lelkét a Zarándok előtt és elmondta
neki, hogy attól félt, a Gyakorlatokban valami rosszat fog neki tanítani, mert
valakitől ilyeneket hallott. Ez volt az oka, hogy bizonyos könyveket hozott
magával, hogy ezekben keressen segítséget, ha be akarnák csapni. Ez az
ember igen jelentős segítséget talált a Gyakorlatokban, és végül
elhatározta, hogy a Zarándok életmódját fogja követni. Ő volt az első, aki
meghalt.
93
Velencében a Zarándok egy másik üldöztetésen is átesett. Sokan
híresztelték róla, hogy képmását Spanyolországban és Párizsban
elégették. A dolog addig ment, hogy pert indítottak ellene; az ítélet a
Zarándok mellett szólt. Kilenc társa 1537 elején érkezett Velencébe. Ott
elváltak, hogy különböző ispotályokban szolgáljanak. Két vagy három
hónap múlva mindannyian Rómába mentek, hogy a jeruzsálemi átkeléshez
megkapják a pápai áldást. A Zarándok a tudós Ortiz és az új teatinus
kardinális miatt nem ment el. Társai Rómából két vagy háromszáz escudo
értékű váltóval tértek vissza, amit a jeruzsálemi átkeléshez kaptak
alamizsnául. Később, mivel Jeruzsálembe nem tudtak elmenni,
visszaadták azoknak, akiktől kapták.
Társai ugyanúgy mentek vissza Velencébe, mint ahogyan elmentek onnan,
vagyis gyalog és koldulva, de három csoportra oszlottak, méghozzá úgy,
hogy mindig különböző nemzetiségűek legyenek együtt. Velencében
szentelték pappá azokat, akik még nem voltak azok, miután megkapták az
engedélyt az akkori velencei nunciustól, a későbbi Verallo bíborostól. A
“szegénység címére” szentelték fel őket, és mindannyian letették a
tisztaság és szegénység fogadalmát.
94
Abban az évben nem indult hajó Kelet felé, mert a velenceiek szakítottak a
törökökkel. Ők pedig, látva, hogy az átkelés lehetősége elhúzódik,
szétszóródtak Velence környékén azzal a szándékkal, hogy megvárják a
kitűzött egy év leteltét. Ha ez idő elteltével nem tudnak átkelni, Rómába
mennek. A Zarándoknak Faberrel és Laínezzel együtt Vicenza jutott.
Találtak ott egy házat a városon kívül, amelynek nem volt sem ablaka, sem
ajtaja. Azon a kis szalmán aludtak, amit odavittek. Ketten mindig a városba
mentek koldulni, naponta kétszer, de olyan keveset hoztak, hogy alig
tudták belőle fenntartani magukat. Általában egy kis kenyérlevest ettek, ha
volt. Az készítette el, aki aznap a házban maradt. Negyven napot töltöttek
el így, s az imádságon kívül mással nem foglalkoztak.
95
Negyven nap múltán megérkezett Jean Codure és négyen együtt
elhatározták, hogy prédikálni kezdenek. Négyen négy különböző helyre
mentek, és ugyanazon a nap és ugyanabban az órában megkezdték a
prédikálást, először nagyon hangos kiáltásokkal, kalapjukkal hívogatva az
embereket. Ezeknek a prédikációknak nagy port visszhangja volt a
városban, sok ember magába szállt. A szükséges anyagiak nagyobb
bőségben álltak rendelkezésükre.
A Vicenzában töltött idő alatt sok lelki látomása volt és sok, szinte
szokásossá vált vigasztalása, éppen ellenkezőleg, mint Párizsban.
Különösen akkor, amikor Velencéban kezdett felkészülni a papságra, és
amikor a misézésre készült, az utazások közben nagy természetfeletti
látomásokban volt része, olyanfélékben, mint amelyek Manresában voltak
szokásosak. Még Vicenzában volt, amikor meghallotta, hogy egyik társa,
aki Bassanóban tartózkodott, megbetegedett és már halálán volt. Ő maga
is lázas beteg volt ekkor, mégis útnak indult, és olyan gyorsan haladt, hogy
Faber, a társa, nem tudott lépést tartani vele. Az út során Istentől
bizonyosságot kapott – Fabernek meg is mondta -, hogy társuk nem fog
meghalni ebben a betegségben. Amikor megérkeztek Bassanóba, társuk
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy amegvigasztalódott
nagyon honlap felhasználói élmény fokozásának
és hamar érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
meggyógyult.
Ezután mindannyian visszajöttek
tájékoztatásunkat Vicenzába,
tudomásul veszi.és ott maradtak egy ideig
Elfogadom
mind a tízen. Néhányan a Vicenza környéki falvakba mentek koldulni.
96
Miután eltelt egy év anélkül, hogy át tudtak volna kelni, elhatározták, hogy
Rómába mennek. Velük ment a Zarándok is, mert amikor előző alkalommal
ott jártak a társak, igen jó szándékúnak mutatkozott a két ember, akivel
kapcsolatban kétségei voltak. Három vagy négy csoportra oszolva mentek
Rómába, a Zarándok Faberrel és Laínezzel. Útközben Isten igen
különleges módon látogatta meg.
Miután pappá szentelték, elhatározta, hogy egy évig nem mond misét,
hanem készül és kéri Miasszonyunkat, hogy helyezze őt Fia mellé. Egy
nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott,
olyan változást érzett lelkében és olyan világosan látta, hogy Isten, az
Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni
ebben, tudniillik, hogy az Atyaisten odahelyezte őt Fia mellé.
97
Később Rómába érkezve mondta társainak, hogy úgy látja, az ablakok
zárva vannak, ami alatt azt értette, hogy sok ellenkezést kell majd
elviselniük. Ezt is mondta: “Nagyon résen kell lennünk, ne kezdjünk nőkkel
beszélgetni, csak köztiszteletnek örvendőkkel”. Később Rómában – hogy
még ennél az elhatározásnál maradjunk – magiszter Francesco gyóntatója
volt egy asszonynak, akit meg is látogatott néha, hogy lelki dolgokról
beszélgessenek. Később az asszonyt teherben találták; de az Úr úgy
akarta, hogy megtalálják a rossztevőt. Ugyanaz történt Jean Codure egyik
lelki leányával, akit rajtakaptak egy férfival.
10 Róma
98
Rómából a Zarándok Montecasinóba ment, hogy a tudós Ortiznak
Gyakorlatokat adjon. Negyven napot maradt ott, közben egy alkalommal
látta, amint Hoces belép az égbe; sok könnyel és nagy lelki vigasszal járt
ez. Olyan világosan látta, hogy ha az ellenkezőjét mondaná, úgy érezné,
hazudik. Montecasinóból magával vitte Francisco Estradát.
Rómába visszatérve a lelkek segítésében gyakorolta magát. Ekkoriban
még a szőlőben laktak. Egyszerre több személynek adta a
Lelkigyakorlatokat, egyikük a Santa Maria Maggiore bazilika mellett lakott,
egy másik a Sixtus-hídnál.
Ezután kezdődtek az üldöztetések. Michel kezdett kellemetlenségeket
okozni és rosszakat mondani a Zarándokról, aki erre a kormányzó elé
hívatta őt, miután a kormányzónak megmutatott egy levelet, melyben
Michel nagyon dicsérte a Zarándokot. A kormányzó kihallgatta Michelt és
ennek eredményeként kitiltatta Rómából.
Ezután Mudarra és Barreda kezdték üldözni, mondván, hogy a Zarándok
és társai Spanyolországból, Párizsból és Velencéből kitiltott menekültek
voltak. Végül a kormányzó és a Rómában tartózkodó pápai követ
jelenlétében mindketten bevallották, hogy sem a társak életmódjáról, sem
tanításukról nem mondhatnak semmi rosszat. A pápai követ
megparancsolta, hogy erről az egész ügyről hallgassanak, de a Zarándok
ezt nem fogadta el, mondván, hogy végleges ítéletet szeretne. Ez nem
tetszett sem a pápai követnek, sem a kormányzónak, sőt azoknak sem,
akik addig a Zarándok mellett voltak. Végül azonban, néhány hónap múlva,
Rómába érkezett a pápa. A Zarándok Frascatiba megy, hogy tárgyaljon
vele, és kifejti előtte néhány érvét. A pápa magára vállalja az ügyet és
megparancsolja, hogy hozzanak ítéletet, amelyet számára kedvezően
hoztak meg, stb.
Rómában a Zarándok és társai segítségével alakult néhány karitatív
intézmény, mint a Katekumenek, a Szent Márta ház, az Árvák, stb.
A többit magiszter Nadal elmondhatja majd.
11 Gonçalves da Câmara kiegészítése
99
Miután mindezeket elmesélte, október 20-án a Gyakorlatokról és a
Rendalkotmányról kérdeztem a Zarándokot. Szerettem volna megérteni,
hogyan készítette ezeket. Azt mondta, hogy a gyakorlatokat nem
egyszerre készítette, hanem amikor hasznosnak talált bizonyos dolgokat,
amelyeket megfigyelt a lelkében, és úgy látta, hogy másoknak is hasznára
lehetnek, akkor azokat leírta, például a lelkiismeret vizsgálatát a vonalas
módszerrel, stb.felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a
A választással kapcsolatban külön
tájékoztatásunkat is mondta,
tudomásul veszi. hogy azokat a dolgokat a
Elfogadom
lelkiállapotok és gondolatok váltakozásáról szerzett tapasztalatából szűrte
le, amelyre Loyolában tett szert, amikor még beteg volt a lába. Azt mondta,
hogy a Rendalkotmányról majd este beszél.
Aznap vacsora előtt egy olyan ember arckifejezésével hívatott, aki a
szokásosnál összeszedettebb. Egyfajta nyilatkozatot tett, aminek a
lényege az volt, hogy ki akarta fejezni, milyen szándékkal és
egyszerűséggel mesélte el ezeket a dolgokat, mondván, hogy egészen
biztos benne, hogy semmi többet nem fog elmondani. Sokszor megsértette
Urunkat, mióta szolgálni kezdte, de halálos bűnbe sohasem egyezett bele.
Ellenkezőleg, mindig növekedett az Istennek adottságban, vagyis egyre
könnyebben találta meg Istent, most sokkal inkább, mint életében valaha
is. Minden alkalommal és minden órában, amikor meg akarta találni Istent,
megtalálta. Azt is mondta, hogy még most is nagyon gyakran vannak
látomásai, főleg amelyről fentebb beszámolt, hogy Krisztust napként látja.
Ez gyakran megtörtént vele, miközben fontos dolgokról beszélt, és
megerősítést adott neki.
100
Misemondás közben, szintén sok látomása volt, és amikor a
Rendalkotmányt készítette, akkor is. Most könnyebben állíthatja ezt, mert
minden nap leírta, ami a lelkében történt és most írásban is megvan. Így
megmutatott egy elég nagy köteg írást, amelyből egy jó részt felolvasott
nekem. Többségében látomások voltak, amelyeket a Rendalkotmány
valamelyik pontjának megerősítéseként látott, néha az Atyaistent, néha a
Szentháromság mindhárom személyét, néha Miasszonyunkat látta, aki
közbenjárt és néha megerősítette. Különösen azokról a döntésekről
beszélt, amelyekért negyven napon át naponta mondott misét, minden nap
sok könnyel. A kérdés ez volt: legyen-e jövedelme a templomnak, és ezt a
Társaság a maga javára fordíthatja-e.
101
A Rendalkotmány készítésekor a módszere az volt, hogy naponta mondott
misét, bemutatta Istennek azt a pontot, amellyel foglalkozott, és imádkozott
felette; miközben imádkozott és a misét mondta, mindig könnyezett.
Szerettem volna látni az összes Rendalkotmányról szóló papírt, és kértem,
hogy engedje át egy időre, de ő nem akarta.
2011. OKTÓBER 30., ÍRÁSOK ÉS FELVÉTELEK
Jelentkezés, részvételi díjak Elérhetőségeink
Manréza Lelkigyakorlatos Ház • 2098 Pilisszentkereszt-Dobogókő, Téry Ödön u. 6. • Email: • Telefon: +36-30-824-1179 (munkanapon 9-15 óra
között, csoport érkezéskor 14-20 óra között hívható)
Minden jog fenntartva. 2011-2012. Manréza Lelkigyakorlatos Ház
tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogadom

A Zarándok Elbeszélése - Manréza

Enviado por

Dados do documento

Título original

Direitos autorais

Formatos disponíveis

Compartilhar este documento

Compartilhar ou incorporar documento

Opções de compartilhamento

Você considera este documento útil?

Este conteúdo é inapropriado?

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

A Zarándok Elbeszélése - Manréza

Enviado por

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

2018. 05. 17.

A Zarándok elbeszélése | Manréza

2098 Pilisszentkereszt-Dobogókő, Téry Ödön u. 6. •

Jelentkezés, részvételi díjak Elérhetőségeink

Você também pode gostar