2012. december 8., 9., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LI. évfolyam, 49. szám
A képmutatás lovagjai
Vékás János: Magyarok a Vajdaságban 1955 –1959. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet,
Zenta, 2012
V
ékás János az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont
Kisebbségkutató Intézetének munkatársaként az elmúlt
években több jelentős könyvvel és tanulmánnyal hívta fel
magára a figyelmet. Kutatásai középpontjában a vajdasági magyar
közösség második világháború utáni társadalomfejlődése áll, melyek
első eredményeként 2010-ben délvidéki közéleti személyiségek-
kel készült életútinterjúkból összeállított kötetet
jelentetett meg. Ezt követte egy évvel később a
Magyarok a Vajdaságban c. kronológia első köte-
te, mely jelentős mértékben hozzájárult az 1944-
1954 közötti, tragikus politikai fordulatokban
bővelkedő időszak minden eddiginél jobb megis-
meréséhez. Akkor azt írtam a szerzőről, hogy a
középkori aszkéták kitartásával és a bányamunká-
sok szorgalmával hozza felszínre a mált elfeledett
vagy berobbantott tárnáiból második világháború
utáni történelmünk legfontosabb tényit, adatait,
miközben maga is tudatában van annak, hogy
munkájával évtizedes adósságokat törleszt: olyas-
mit végez el önszorgalomból, amit jobb helyeken
kutatóintézetek, egyetemi tanszékek többéves
csapatmunkával szoktak megoldani. Ez bátran
elmondható munkája folytatásáról is.
Több kötetesre tervezett sorozatának mostani,
második része is, az előző hagyományait folytat-
va, elsősorban olyan adatokra támaszkodik, amelyek ez idáig jórészt
hozzáférhetetlenek voltak a nagyközönség számára. Kronológiájá-
nak három pillére van:, a Belgrádi Magyar Nagykövetségnek és a
magyar külügyminisztériumnak a Magyar Országos Levéltárban
őrzött anyaga az Újvidéki Rádió eddig még nyomtatásban sehol
meg nem jelent műsoranyagából készült széles merítésű válogatás, és
végül, de nem utolsó sorban a kor több fontos közéleti szereplőjének,
írójának és művészének a levelezése. Kár, hogy a korszak nyomta-
tott sajtója ezúttal kisebb hangsúlyt kap, mint korábban, azonban
a rádiós anyagok meglepő gazdagsága, s nem egyszer a napi- és
hetilapokétól eltérő hangsúlyai csillapítják hiányérzetünket.
Nemzeti történelmünk egészét figyelembe véve kétségtelenül
azok a dokumentumok legérdekesebbek, amelyek fellebbentik a
fátylat Jugoszlávia 1956-os szerepéről, és szinte percről percre végig-
követik Titóék magatartásának változását a magyar forradalom
kezdeti támogatásától egészen annak elárulásáig. Valószínűleg az
A békák
(Arisztophanész, valamint egy közszájon forgó
vicc után szabadon)
„Békamaraton” – olvasható a táblákon. A közönség tömött
sorokban gyűrűzik a lelátók felé. A biztonságiak alig győzik az
ellenőrzést. Sokan lökdösődnek is. Mindenki az első sorokban
szeretne helyet foglalni.
A versenyzők izgatottan állnak rajthoz. Páran még az edzőik-
kel társalognak, akik próbálnak lelket önteni beléjük. A pisztoly el-
dördült. A békák nagy iramban vágnak neki a távnak. A közönség
egyre lázasabb. Kiabálnak, már szinte őrjöngenek izgalmukban:
– Hiába kapkodod a lábad, te dagadék, úgysem fog sikerülni!
– harsogja az egyik sárgahasú unka a második sorból.
– Hú, de béna ez a béka! Hú, de béna ez a béka! – skandálja
egy fiatal, kecskebékákból álló társaság kicsit odébb.
– Te, hát nézd már meg magad! Te úgysem vagy képes még egy
centiméter megtételére sem! – brekeg oda egy nagyobb varangy
a VIP-helyről.
– Úgy-sem ké-pes! Úgy-sem ké-pes! Úgy-sem ké-pes! Úgy-sem
ké-pes! – kezdi rá a környezete, csupa picike varangyocska.
A békamaraton résztvevői pedig sorra maradoznak le. Az egyik
már a „dagadék”-nál kidőlt. A másik még bírta, de a „centiméter”
hallatán egyszerre – mintha szíven szúrták volna – összerogyott.
Mentőt kellett hívni hozzá. A többiek is egymás után lettek rosszul.
Sokan légszomjra panaszkodtak, mások neurotikus tüneteket
n CSORBA BÉLA
olvasók többsége számára ezek az adatok lesznek a legizgalmasabbak,
a legdrámaiabbak, hiszen általuk bepillantást nyernek a nagypoli-
tika vegykonyháinak kulisszatitkaiba, megismerhetik a hangzatos,
humánus jelszavak mögött megbúvó hatalmi érdekeket, s azt is
nyomon követhetik a lábuk előtt heverő „itteni” és „ottani” magya-
rok feje fölött milyen diplomáciai asszókat vívnak egymással egyfe-
lől a kádárista, másfelől a titóista képmutatás
lovagjai. Amibe természetesen beletartozik az is,
hogy a kádári diplomácia hosszú tétlenség után
elkezd foglalkozni a délvidéki magyarok romló
helyzetének, csendben meginduló asszimiláció-
jának kérdésével, igaz, teszi ezt nem valamiféle
hosszú távú nemzetstratégia jegyében, hanem
a Nagy Imre kivégzését követő politikai elhide-
gülés légkörében.
Arról viszont, hogy mindeközben hogyan
éltek a vajdaságiak, a legtöbb információt az
Újvidéki Rádió anyagai nyújtják. Igazi csemege,
szinte fölmérhetetlen értékű szellemi vagyon az
egykori rádiós tudósítók, riporterek, kommen-
tátorok hagyatékából összeállt válogatás, egy
olyan korból, amely a szédítő erejű gazdasági-
társadalmi modernizációt s vele együtt a hatalmi
viszonyok lazulását hozta magával, ugyanakkor
pedig a látványos, modern kulisszák mögött
ekkor kezdődött el a magyar kisebbség tudatos beintegrálásának
második szakasza a jugoszláv társadalomba. A győztesek immár nem
bűntudatot, hanem munkát és ideológiai-politikai lojalitást vártak
el a kisebbségektől azért cserében, hogy hektoliterben kifejezve
kevesebb vért áldoztak állítólagos szabadságuk oltárán a szerbeknél
és a horvátoknál. (A fals ideologikumot Sinkó sem győzi elégszer
hangsúlyozni, még későbbi vajdasági politikai körútjai során sem.)
Ugyanakkor azt látjuk, hogy míg egyik kezével magyar szempont-
ból is fontos csúcsintézményeket hoz létre a rendszer, a másikkal
éppen azok hosszú távú létalapját teszi lehetetlenné a falusi magyar
kultúregyesületek és szerb rokonintézményeik összeolvasztásával,
valamint az általános iskolák területi alapú központosításával, mely
magyar iskolák tucatjaink megszüntetését eredményezi. (Bár ez a
folyamat 1956-ban egy pillanatra megtorpan, hogy a forradalom
bukása utáni légkörben újult erővel támadjon fel.) Álljon itt egy
1959-ben keltezett magyar diplomáciai irat részlete: „Maga az a
n ARANY ZSUZSANNA
produkáltak.A levelibéka azonban rohant előre. A varangyok
eleinte észre sem vették, csak azzal törődtek, hogy a tavibékák,
gyepi békák és mocsári békák hogyan szenvednek ki előttük.
Mindennek láttán nagyot nevettek, vartyogtak-kvartyogtak, s
elégedetten tapsoltak. A VIP-páholyban ülő nagy varangy azonban
észrevette, hogy a leveli még mindig fut. Sőt, már a célvonalat is
megközelítette. Teljesen kétségbeesett.
– Mi lesz, ha eléri?! Mi lesz, ha nyer?! – tanakodott, s egyre
több verejtéket lövellt ki magából. – Nem, ez nem lehet. Meg
kell akadályoznom!
Több békával is beszélt a közönségből. Végül már szinte az
egész nézőtér harsogott a betanított szövegtől. A nagy varangy
pedig vezényelt:
– Nem ké-pes rá! Nem ké-pes rá! Nem ké-pes rá!
Szinte tobzódtak örömükben, annyira beleélték magukat a
gondolatba. Látták lelki szemeikkel, amint a levelibéka fönnakad
valahol. Vagy belelép egy szögbe. Vagy elgázolja egy autó. Sőt, egy
kamion! Egyáltalán, valami történik, ami miatt sosem ér célba.
Késő volt. A levelit épp most rohanták meg a sajtó munka-
társai. Interjút akartak tőle kérni, mint az egyetlen befutótól. A
béka csak szuszogott, s értetlenül nézett körbe. Akkor vette észre,
hogy társai már rég nincsenek mellette. A kérdésekkel sem tudott
mit kezdeni. Jelbeszéddel próbálta elmutogatni, hogy nem hall.
Ha fölírják egy papírra, hogy mire szeretnének választ kapni,
talán tud segíteni.
kilato@magyarszo.
Gravitáció n ANTALOVICS PÉTER
megméred a két csillag közötti távolságot.
szereted az éjszaka tengerpartjait. szemed
elmerül a kékesfeketében. határtalanság.
amikor a tiszta éjszakai égboltot nézem,
arra gondolok, nincsenek körülöttem falak.
minden sötétség mögött van még feketébb.
a folyamatosan, egyre növekvő sebességgel
táguló világegyetemben keresed a viszonyítási
pontokat, miközben lehetőségeid is tágulnak.
a csillámló égbolt alatt lélegezni kicsit olyan,
mint amikor kihajolok az autóból. egyszerre
sok és kevés a levegő, egyszerre áll és süvít.
fekszel, és érzed, ahogy mozdul alattad a föld.
része vagy a legapróbb történéseknek, de része
vagy a mindent irányítóaknak is. gravitálsz.
szememben ilyenkor egy ponttá lesz a tér.
hallom a csillagok közötti semmi morajlását.
felém szikrázik minden örökké érinthetetlen.
tény, hogy – hivatalos adatok szerint – a magyar lakosság száma
1921 óta alig növekedett, mutatja azt, hogy Jugoszláviában van egy
magyartalanítási folyamat. Ez természetesen korántsem olyan durva
formában folyik, mint a múltban. Nyugati helyzetjelentések szerint a
múlt évben csak a magyar nyelvű iskolák száma 86-tal csökkent.” A
jelentés fogalmazója hozzáteszi: „ Nagykövetségünk tájékoztatásából
tudjuk, hogy a magyar nyelvtanárképzés területén nagyon nehéz
a helyzet. Jugoszlávia egyetlen egyetemén sincs magyar tanszék.”
Tegyük hozzá, ekkor már jórészt megtört az újvidéki magyar tanszék
megnyitásával szembeni – egyrészt szerb nacionalista, másrészt vajda-
sági magyar dogmatikus-konzervatív ellenállás. Utóbbira jellemző
Farkas Nándornak Sinkó Ervinhez levélben néhány évvel korábban
írt álláspontja, miszerint azért nem kell magyar felsőoktatás, nehogy
megerősödjenek „a különféle ferdeségek, magyarkodó és izolációs
törekvések.” Farkas, amellett, hogy mások ellen áskálódik – de ezt
Sinkó levelezőpartnerei közül mások is gyakran megtették – semmi
kétséget sem hagy a vajdasági magyar politikai elit egy részének
tényleges korábbi szándékait illetően: „A két-három évvel ezelőtt
lefolyt HÍD ifjúsági száma körül kirobbant vita is, azonkívül azóta
egész sor kérdésben jelentkező elhajlások, a jugoszláv egyetemesség
negálása és helyette a különféle kisebbségi magatartás szinte állan-
dóan az óvatosságra int bennünket a magyar katedra megnyitása
körül.” Miután Sinkó tanszékvezetővé történt kinevezésével elhárult
„a jugoszláv egyetemesség negálásának” veszélye, a vita évtizedekre
lezárult, Sinkó székfoglaló beszéde legalább annyira szólt a szellemi
modernizáció szükségességéről, mint a jugoszláv politikai elit és
protonemzeti ideologikum iránti odaadásról is.
1956-ban Titóék egy ideig nemcsak attól tartottak, hogy a magyar
forradalom általános szabadságtörekvései követőkre találnak a
délszláv államban, de attól is, hogy egy pluralista politikai beren-
dezkedésű Magyarország „felvetné a Jugoszláviában élő tekintélyes
számú magyar kisebbség kérdését” – Vékás idézi P. T. Hayman belg-
rádi követségi tanácsos feljegyzését a jugoszláv Külügyi Államtit-
kárság amerikai osztályának vezetőjével folytatott beszélgetéséről.
Ez a félelem megmutatkozott a magyar kisebbség iránti bizalmat-
lanságban is.
A rendszer kedvencének és kiszolgálójának számító Szerencsés Jó-
zsef például saját szavai szerint „megretten”, amikor a bánáti Jazovo
(Hódegyháza) ifjúsági szervezetének évi közgyűléséről tudósítandó,
belép a terembe: „Félek a mai, évi számadástól. Miért? A színpad
felett piros-fehér-zöld szalagok díszítik a munkaelnökség helyét. A
színpadon a zenekar, hegedűsök, prímások és tercesek, a nagybőgős
meg a kisbőgős... Táncmulatság lesz az évi közgyűlés után – mondom
magamban [...] Soviniszta manifesztációk?” A következő években
ilyen cikkekkel, s persze a testvériség-egység mindent felülírni hiva-
tott magatartásának sulykolásával igyekeztek leszoktatni a fiatalokat
nemzeti azonosságuk vállalásáról, nem is mindig sikertelenül.
Arról a korabeli tájékoztatási eszközök viszont már nemigen
számolhattak be, hogy 1958-ban sztrájkba léptek a szlovéniai Trbovl-
je bányászai, és hogy kisebb zavargások voltak Zágrábban és Szkop-
jéban. 1959 tavaszán tanácskozást szervezett a Jugoszláv Kommu-
nista Szövetség legfőbb szerve, a Központi Bizottság Végrehajtó
Bizottsága, s mint a Kronológia írja, a január 13-15-ei trbovljei
sztrájk után készült országos méretű állambiztonsági felmérést vitat-
ták meg. A jugoszlávellenességről és a nacionalizmus terjedéséről
számot adva azt is megállapították, hogy „helyenként a hatósági
szervek is nyomást gyakorolnak a nemzeti kisebbségek tagjaira,
többek között kivándorlásra igyekeznek őket kényszeríteni anya-
országukba, Törökországba, Magyarországra és Olaszországba.” A
tanácskozás végén elfogadott határozat javasolta a kisebbségi okta-
tási jogok és lehetőségek kiszélesítését, de volt olyan felszólaló is,
aki a kisebbségi iskolák felszámolását követelte. A látszólag monolit
szövetségi rendszer építményén, miközben dübörgött a jugoszláv
gazdaság és megállíthatatlannak látszott a nemzeteket és nemzeti-
ségeket eggyé olvasztani kívánó társadalmi modernizáció, megje-
lentek a három évtizeddel későbbi széthullást előrejelző finom kis
hajszálrepedések.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Kinek kell még útlevél?
Kosztolányi Dezső Színház–MASZK Egyesület: Pass-port trilógia
n MARKOVICS ANNAMÁRIA
Vannak előadások, amelyek zavarba hoznak. Valójában sok ilyen előadás van. Nem azért
jövök zavarba, mert nem értem, vagy nem vélem érteni. Nem minden olyan bonyolult,
mint azt az alkotók elsőre hiszik.
A Pass-port első része, a Szabadka – A démonok városa után nem tudtam, mit hoznak majd ki
a folytatásból, ez a rész ugyanis annyira sok szimbólummal dolgozott, hogy szinte mindent kilőtt a
Szegeddel foglalkozó előadás elől. És persze pozitívan csalódtam, amikor megnéztem Az ördög maga
című második részt. Ebben is voltak szimbólumok, sőt a végén egy igen hosszú rész csakis a magyar
szimbólumrendszerrel foglalkozik, de nem annyira sűrűen és fullasztóan, ahogy az első rész. Nyilván
kíváncsi lettem a harmadikra is. Az Európa visszatér az első rész át- meg átszimbolizált, mindenbe
többletjelentést sűrítő megjelenítésmódjához. A három közül ezt érzem a leggyengébbnek, egyébként.
Lehet, hogy azért, mert a túl sok jel, jelkép és szimbólum között el is veszett valami.
Pass-Port Szabadka – Démonok városa
Mit tudnak rólunk, vajdaságiakról, szabadkaiakról azok, akik Szerbia határain kívül élnek? De
azt is megkérdezhetem, hogy mit tudnak Szabadkáról azok, akik Újvidéknél délebbre élnek Szerbi-
ában. Járnak-e turisták Szabadkára? Akarnak-e még a Palicsi-tóban fürödni? Tudjuk-e, ki az a Jovan
Nenad cár, és hogy miért figyel minket a városháza mellől, a főtéren? Akarjuk-e tudni? Tudja-e szerb
szomszédunk, ki volt Kosztolányi Dezső? Vagy Csépe Imre, aki konkrétan az egyik hozzám közeli
utcában lakott? És Medres János? Jó, ezt még a szabadkaiak sem. Pedig ő volt a nagyapám. Mindegy.
Szóval, hogy nem tudunk egymásról semmit. És nem is nagyon törekszünk arra, hogy megismerjük
egymást. A vajdasági magyarok szeretnek fehér zoknihoz szandált húzni. Vagy a szandálhoz fehér
zoknit. A szerbek pedig szeretnek veszekedni és verekedni. Hm. Én például sohasem húznék szan-
dálhoz zoknit, veszekedni viszont szeretek. Akkor én most szerb vagyok? És néha nem azt mondom,
hogy burekot, hanem hogy bureket. Akkor most én magyarországi magyar vagyok? De ez később lesz
érdekes. (Egyébként mindkét ragozás helyes, átlátszó magánhangzók stb.)
Annyira érdekes, hogy innen nézve Szeged időnként távolabbinak tűnik, mint Újvidék. Pedig alig
fél óra alatt ott lehetne lenni. Csak ez a határ. Ez a várakozás, ez a sorakozás, ez a bizalmatlanság, hogy
biztosan csempészek valamit, mert a szerbek olyanok, hogy csempésznek, és akinek szerb útlevele van,
az szerb, és akkor már biztosan bűnöző.
A Szabadka-előadásban nem lehet elvonatkoztatni a háborútól. Egyik délvidéki háborútól sem. Az
utóbbi húsz év folyamatos háborúskodásától. Ahogy attól sem, hogy szerb és magyar ugyan konkrét
háborút nem vívott egymással, a mindennapokban mégis folyamatos a harc. Ha kell, macskakővel
esnek egymásnak az emberek, ha kell, foggal-körömmel, de mindig, minden esetben szavakkal. Nem
baj, ha a másik nem érti, mit mondasz, a hangerő mindent megmagyaráz.
A démonok városa. Inkább szellemváros. Ezzé vált Szabadka. Egy újvidéki ismerősöm azt mondta,
régen nagyon szeretett Szabadkára járni, volt benne valami nagyvilági. Mostanában keveset jár ide,
mert olyan szürke lett. Nincs benne az a csillogás, az az öröm, ami régen megvolt. Nos, igen, ezt mi is
érezzük. De a nagy osztozkodás közben nem maradt nekünk semmi.
Apropó osztozkodás. A kedvenc jelenetem a szabadkás részből a pizzás rész. Amikor öten azon vitáz-
nak, hogyan lehetne egy családi pizzát a legjobban elosztani. A lényeg, hogy nem a legigazságosabban.
Soha nem az igazságon van a hangsúly. Van, aki mindjárt enne belőle, van, aki megvárná a társakat. Van,
akinek csak a közepe kell, a többit megeheti más. De van olyan is, aki érdem szerint osztana szeleteket.
Vagy leszedné a sonkát, sajtot, olajbogyót, gombát, és mindenkinek adna valamennyit mindenből. A
Pass-Port Szeged – Maga az ördög
2012. december 8., 9., szombat–vasárnap
vége ennek a vitának nyilván az, hogy egymást eszik meg. Pontosabban a véletlenül az asztalra kerülő
Béres Mártát. Ha lehet, ezentúl én is „béres mártás” feltéttel kérem a pizzámat.
Hangsúlyozottan ennek az előadásnak a második része Az ördög maga. Azért mondom, hogy
hangsúlyozottan, mert az előadás elején feltűnő ördögfigura többször is visszautal a szabadkai rész-
re. Többször is elmondja, hogy előadása, az ő előadása annak a másiknak a folytatása. És hogy kinek
mit jelent a 2004. A határ ezen oldalán élőknek egy szívtörést, a másik oldalon élőknek talán semmit.
Talán egy kis sajnálatot.
Határon túli, külhoni, anyaországi, magyarországi, délvidéki, vajdasági magyar, magyar magyar.
Mit gondolnak ők egymásról? Mit gondolunk mi egymásról? Milyenek a magyarországi magyarok?
Hogyan élnek Magyarországon az emberek? És milyenek a Vajdaságban élők? Lehet itt egyáltalán élni?
Ebben a második részben egyebek mellett ezeket a kérdéseket feszegeti a rendező, Urbán András. A
vajdaságiak ápolják a hagyományokat, lovaskocsin járnak, megtermelik a kis paprikácskájukat a kis
kertecskéjükben, és imádják Magyarországot, olyanok akarnak lenni, mint az anyaországban élők. A
vajdaságiak majmok, akik a határ másik oldalán élőket utánozzák. A magyarországiak affektálnak,
beképzeltek, utálják egymást, és elkorcsosítják a nyelvet. Nekem nincs kertecském, nem tudom elvi-
selni a rusztikusságot, nem affektálok, nem majmolok, és nem mondom, hogy pipipöri koviubival.
Olyan szépek ezek a sztereotípiák. Főleg azoknak, akikre nem illenek.
Tény, hogy számos tévinformáció él egymásról. Még úgy is, hogy létezik az internet, és mindent
azonnal meg lehet nézni a világhálón, beszélni lehet, videót küldeni egymásnak egymásról. Pedig
nem élünk egymástól olyan távol. Azt olvastam valahol, hogy generációs különbség van a határhoz
való viszonyban. Az idősebbek még most is félnek az útlevél- és vámvizsgálattól, míg egyes fiatalok azt
sem tudják, mi az az útlevél. Nem tudom, én még nem sorolom magam az idősebbek közé, de nekem
nagyon sok útlevelem telt meg pecséttel az évek alatt, és annak ellenére, hogy soha nem volt semmi
probléma, nincsenek szép emlékeim arról az időszakról. Ahogy arról sem, hogy félévente vízumot
kellett kérnem, hogy Magyarországon tanulhassak. A sok sorban állás tönkretette egyetemi éveimet.
Az idegeskedés, hogy milyen papírt kérnek még, mi olyanra lesz szükség, amire eddig nem, és hogy
azt hogyan fogom beszerezni úgy, hogy nem tudok átmenni a határon érte. Hogyan jelentkezzek vizs-
gára, ha még azt sem tudom, hogy meglesz-e minden arra a napra? Ezek nem szép emlékek. Nem
volt szép emlék 2004. december 5-e sem. Nem volt kellemes december hatodikán a magyarázkodáso-
kat hallgatni az évfolyamtársaimtól. Hogy ők nem, meg ők inkább el sem mentek, mert nem értenek
egyet ezzel az egésszel. Mit gondoltak? Nekem jobb lesz, ha tudom, hogy ők még arra sem képesek,
hogy véleményt formáljanak arról, akarják-e, hogy én, akit évek óta ismernek, megkapjam a magyar
állampolgárságot. Vagy én igen, csak az a több ezer ember, akit ők nem ismernek, az rohadjon meg ott,
ahol van, csak ide ne jöjjön. Oda. Ide-oda. Mi az itthon és mi az otthon. Sokáig nem tudtam eldönteni.
És amikor végre döntöttem, akkor mindenki hülyének nézett. Nem ezt várták. Nem ez volt a helyes
válasz, csak nem akartak súgni. Nem is erről akartam írni.
Pass-Port Europe
A Pass-port Európát a Desiré fesztiválon láthatta először a szabadkai közönség. A trilógia befejező
része. És ahogy már előre sejtettük, nem az előző két rész összefoglalásáról van szó, habár felhasználja
azok motívumait. Irány Európa, vár minket az EU! Vagy nem. Egyelőre nem úgy tűnik. Habár, sokak
szerint, nem is kellene akarnunk ezt a tagságot. Magyarország sem lépett előbbre általa.
Ebben az előadásban van egy rész, ahol a magyar lánynak mindenféle kérdéseket tesznek fel Euró-
páról, és ő nem tud válaszolni. Nem utazott, nem látott világot, nem vett részt nemzetközi dolgok-
ban, nem beszél nyelveket. És mivel ez így van, hangzik az ítélet, ezért ő alacsonyabb rendű a többi
ország lakójánál. Lehet ebben igazság, de akkor Szerbia mit keresne az unióban? Mi sem beszélünk
nyelveket, nem láttunk világot, és különben is, inkább ne damo Kosovo, mint hogy ilyen feltételekkel
belépjünk valami kétes szövetségbe.
Vadállatok vagyunk mi Európának. De hát Zeusz is az volt, amikor bika képében magáévá tette a
gyönyörű Európát. De mi még angolul sem beszélünk, hogy legalább valami egységes, közös nyelven
megértsük egymást. Habár, nem is akarjuk megérteni. Ahogy nem akar egymásról tudni szerb és
magyar, úgy nem akar közös valóságunkról tudni Európa, főleg Nyugat-Európa.
Uniós zászló. Ezt a hatalmas takarót borítja magára a zárójelenetben Béres Márta, miután belefe-
küdt hatalmas, majdnem színpad nagyságú ágyába. Csak a nagy EU kényelmes párnái között, ahol
picik vagyunk, ott aludhatunk majd igazán jó, súgja a jelenet. De csak akkor, ha már kiválasztottuk
magunknak az EU-konform spermát, amely megtermékenyíthet minket. Hogy EU-konform utódokat
szüljünk, és végül egész Európa EU-konform legyen.
Talán abba az álomban, amit abban a hatalmas ágyban a hatalmas zászló alatt álmodik valaki.
A valóságban bármennyi EU-konform tejet ihatunk lefekvés előtt, bármekkora réteg uniós zászlót
magunkra teríthetünk, soha nem leszünk EU-konformak. Azt persze nem tudom, hogy jó-e EU-
konformnak lenni.
Szembenézés a múlttal
Katona József Színház: A mi osztályunk
Van a Jóbarátok sorozatnak egy hálaadási része, amelyben Rachel készíti a süteményt, angol trüf-
felt. A probléma viszont az, hogy összeragadnak a szakácskönyv lapjai, amit a nem túl gyakorlott
szakács nem vesz észre, így a babapiskóta, a lekvár, a vaníliakrém, a málna, a banán és a tejszínhab
közé marhahús kerül babbal és hagymával. Hogy mi a probléma? Nos, a krém jó, a lekvár jó, a hús
jó. Az egésznek valahogy mégis lábíze van.
Ez jutott eszembe, amíg a Katona József Színház előadását, A mi osztályunkat néztem. A színészek jók,
a történet jó, a díszlet jó, a kosztüm is jó, az egész valahogy mégis unalmas. Nem a 120 perc miatt, nem
másfél óra után kezdtem el unni, hanem mindjárt az elején. És ez az érzés csak percekre tűnt el.
2012. december 8., 9., szombat–vasárnap
Tadeusz Słobodzianek lengyel szerző drámája megtörtént eseményeket dolgoz fel. 1941, Lengyel-
ország. Egy kisváros zsidó lakosságát a helyi német szimpatizáns katolikusok bezárták egy pajtába,
majd felgyújtották. A szörnyű tettet 60 éven át el tudták titkolni, és csak a 2000-es években derült ki,
hogy nem a németek gyilkoltak meg (a darab szerint) 1600 embert, hanem lengyel katolikusok öltek
lengyel zsidókat. A helyzet változott is. A „felszabadító” szovjetek idején eljött a bosszú ideje. Aztán
megint váltás. Folyamatos szerepcsere.
De nem kell Lengyelországig mennünk, hogy ilyen történeteket halljunk. Magyarországon is volt
ilyen, Szerbiában is volt ilyen. Gondoljunk csak Csúrogra vagy az újvidéki hideg napokra. Mi történne, ha
erről írna valaki darabot? Be lehetne-e mutatni egy ilyen előadást? Képes lenne-e arra a vajdasági közön-
ség, hogy a saját tetteivel szembenézzen? Nem tudom. Én kíváncsi lennék a megközelítésmódra.
Tadeusz Słobodzianek darabjában, amelyet Máté Gábor rendezett, egy osztályteremben vagyunk.
Egyenruhába öltözött diákokat látunk. Mi leszel, ha nagy leszel? Hentes, cipész, tanár, pilóta. Gyer-
mekálmok, amelyek soha nem valósulhatnak meg. A történelem ugyanis korai ébredést hoz. És mi
mindezt úgy látjuk, hogy közben nem kell kilépnünk az osztályteremből. Ahogy a szereplőknek sem.
A háromszögvonalzóból pisztoly lesz, amellyel ölni lehet, a padokból ágy, amelyen erőszakolni lehet,
a szekrényből padlás, ahol bújtatni és bujdokolni lehet. A karakterek egyszerre maradnak diákok
és válnak felnőttkori önmagukká. Öregszenek, telik az idő. Pontosabban csak az öregszik, aki túlél.
A színészeket úgy válogatták, hogy körülbelül annyi évesek legyenek, mint amennyi éves az általuk
játszott szereplő, amikor meghal.
Az osztályterem táblájára felírják a jelenetek számát és az évszámot. Eleinte rendezetten, lassan,
majd egyre gyorsabban, zaklatottabban. Ahogy sokasodnak az események, bonyolódnak a szálak, úgy
lesz egyre elfeledettebb a tábla. Végül már csak a halottak sorszámozzák a történéseket, szenvtelenül.
Ugyanilyen szenvtelen a történetmesélés is. Narratív monológok váltják egymást. Mindenki (író, rendező,
színész) az objektivitásra, a távolságtartásra törekszik. Nincs állásfoglalás, nincs ítélkezés, csak a puszta
tények, az élettörténetek, sokszor mindkét szempontból. Felálltam. Felállt. Odaléptem. Odalépett.
A legjobban Haumann Péter karaktere fogott meg. Abram Amerikába vándorol családjával, ahol egy
teljesen más élet várja, mintha Lengyelországban maradt volna. Értetlenül olvassa egykori osztálytársai
leveleit az eseményekről. Segíteni akar, de nem tud. A legszomorúbb és egyben legnevetségesebb is az a
többször visszatérő listázás, amelyen veszteségeit összegzi. Hosszan sorolja azokat a családtagjait, akiket
Lengyelországban hagyott, akiket ott elveszített a pajtatűzben, akik elhaltak mellőle az évek során, és
akiket ő maga után hagy, miután meghal. Olyan ez, mint az Ószövetség családfái: Jákob, Ráhel, Eszter,
Lucy, Lee. Amerikában keverednek a nemzetek, a halál azonban halál marad.
Az előadás tíz szereplőjének egyforma figyelem jut, senki sem főbb, mint a másik. Ez néha már
zavaró részletességeket eredményez, ha nem figyelünk, lemaradunk az apró nüanszokról karakter
és karakter között. A tízből egyik sem főszerep, mert itt nem az egyes személyek egyes sorsa a lényeg,
hanem maga a történelem. Az a történelem, amelyet nem látunk, mert végig az osztályteremben mara-
dunk. De legalább nem kell változtatni a díszletet. Esetleg a keresztet váltja sarló és kalapács, majd
horogkereszt, végül semmi (vagy visszakerül a kereszt?). Szóval, a történelmet nem látjuk, csak érez-
zük, érzékeljük, mert megváltoznak a viszonyok, eltűnnek szereplők, hogy krétafehér arccal térjenek
vissza kísérteni, vagy hogy beletörődjenek sorsukba (akár az átkeresztelkedésbe, akár a beteljesületlen
szerelembe, akár a tehetetlenségbe), beletörődjenek abba, hogy az élet egyeseknek csak egy pillanat,
másoknak a végtelennel egyenlő. És hogy a történelmet mégiscsak a győztesek írják.
Nem tudom, mi lehetett a probléma. Nem tudom, mi az, ami miatt nem állt össze nekem ez az
előadás. Talán a túlságosan kiművelt mondatok, a túl pontos, nem valóságosnak tűnő mozdulatok
tették, talán a nekem nem tetsző lengyel dalok. Biztosan nem a túl „klasszikus” színpadra vitel. De
bármi is volt az, számomra ez volt a Desiré fesztivál legunalmasabb előadása.
A mi osztályunk
Ajtó a végtelenbe
Jel Színház: Woyzeck, avagy a szédület karcolata
Woyzeck története valahogy bekerült a köztudatba. Az utóbbi 20 év köztudatába. Az én köztuda-
tomba. Nem tudom, hogy van ez. Az utóbbi években több ezzel foglalkozó előadás is született. Lehet,
hogy korábban is, nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy most. Legalább kettőt ebből láttam is. A Kréta-
kör-félét és a Tom Waits-félét. És akkor most a Nagy József-félét. Ez a három, egy témából táplálkozó
előadás teljesen másképpen szól a közönséghez, teljesen más megvilágításba helyezi az egyébként
egyszerű(nek tűnő) történetet. Woyzeck egy borbély, akit megcsal a szerelme, ezért ő megöli. Szere-
lemféltésből elkövetett emberölés, mondanám egy másik médiumban más kontextusban.
A Jel Színház előadásában még az eredeti, Georg Büchner által írt Woyzecknél is látomásosabb,
töredékesebb, képszerűbb Woyzecket láthatunk. Kezdjük azzal, hogy ebben az előadásban nem beszél-
nek. Szinte folyamatosan szól a zene, és a zajok időnként szinte parodisztikussá változtatnak egy-egy
jelenetet, de ezzel a szótlansággal olyan erőst hatást érnek el, mint amilyet szavakkal talán nem is lehet.
A szavak hiánya egy más, intenzívebb, expresszívebb előadást eredményez. Ne értsenek félre, nem
hiányolom a szavakat Nagy József előadásából, csak a Woyzecket eddig mindig szöveggel láttam, mindig
volt szavakkal elmesélt történet, és most ez olyan új élményt jelentett, ami elemi erővel hatott rám.
Szavak ugyan nincsenek, de a szédület karcolatában őrület, szerelem, szenvedély, gyilkosság talál-
kozik. Olyan ez kicsit, mint egy Buster Keaton-film, az agyagtól mimikátlan színészek megpróbálnak
egymással kiszúrni. A piszkos, szürke ruha sem hat depresszíven ebben a környezetben. Elfolyt festék
a nő arcán, széttört, majd újra összerakott tojás, saját máj megkóstolása, ajtó a semmibe, agyagbo-
rotválás, és a csak egy pillanatra felmerülő gondolat a borotva másra használásáról. Egy-egy elkapott
pillanat, egy-egy karc egy ember életén. A sarokban összekötözve ülő báb, akiről sokáig azt gondoltam,
élő ember, és valami fontos lépésre vár csendben, mozdulatlanul. Összecsukló fabiciklik, amelyek a
semmibe tartanak. Pontosabban sehová sem tartanak, mert hiába tekerik, nyomják a pedálokat, nem
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23
Molnár Edvárd felvételei
Woyzeck
haladnak előre. Ilyenek lehetünk mi mindannyian, amikor tehetetlenségünket nem vesszük észre, és
teperünk valami felé, amit soha nem érhetünk el.
A börleszkszerűség ellenére nyomasztó ez a világ, és nyomasztók benne az emberek is. Woyzeck
élettörténete azért szívbemarkoló, mert egyszerre egyéni és egyetemes. Ez a szerelemféltés, amit a cikk
elején banálisnak és hétköznapinak neveztem, kifejezi az egyes emberek egyes küzdelmét a boldog-
ság, a boldogulás iránt, és a népnek, a lakosságnak, a világ összes emberének küzdelmét. Az állandó
rettenetet és a pillanatnyi ideig felvillanó megoldást. Még ha ez rossz megoldás is. A semminél még
ez is jobb.
Ahhoz, hogy meglássuk a szépet a Jel Színház előadásában, nem kell ismernünk az eredeti Woyzec-
ket, Büchner darabját. Ahhoz, hogy elvesszünk a mozdulatok szépségében és precizitásában, nem kell
tudnunk, mi az eredeti történet. Csak hagynunk kell, hogy ezek a szótlan karakterek magukkal ragad-
janak. És kivigyenek az ajtón minket is, valahová, ki tudja, hová, csak el innen.
Minden, ami MILF
Hotel Bulić Színház –Tvornica Kulture: Istenítélettel végezni – part one
Senka Bulićtól most azonnal elnézést kell kérnem. Az egyórás előadás első felében ugyanis azt
hittem, hogy egy férfit látok a színpadon. Tudom én, hogy a legegyszerűbben úgy lehet megállapíta-
ni valakiről, hogy férfi vagy nő, hogy megnézzük, van-e ádámcsutkája, de rossz volt a megvilágítás,
nem láttam. Nagyon rossz magyarázat, de szolgáljon itt mégis kifogásként, hogy több nagyon csinos
transzvesztitát láttam már, valamint hogy Senka Bulić hangja sok férfiénál is mélyebb.
Azt is mindjárt el kell mondanom, itt az elején, hogy nekem nem tetszett ez az előadás. A hörgések
és visítások nem tudtak rám hatni sehogy sem. Azt olvastam a leírásban, hogy az előadás Antonin Arta-
ud hangjátéka alapján jött létre. Elhiszek én mindent a színlapnak és az internetnek, és hiába tudom,
hogy most nagyon el kellett volna szállnom a kegyetlenség színházának egyik alapkövétől, de nem
tudok ilyen élményekről beszámolni. Senka Bulić előadása a testről szól. A művésznő saját maga végez
mindenféléket a saját testével. Vetkőzik, mászik, hörög, sikít, rúdon táncol. A háttérben egy Michelin-
ruhás férfi, aki néha segít vetkőzni. Nehéz is lenne egyedül levenni a Jeanne d’Arc jelmezt. De ahogy
Szent Johanna választ adott sok kérdésre a kaotikus Franciaországban, úgy nyer lassan értelmet minden
a színpadon is. Az installáció mozog, villog, dobol, üvölt és (ahogy már mondtam) rúdon táncol. Ez a
rúdtánc az, ami megfogott. Egyáltalán nem érdekel Artaud, sem a könyörtelenség, sem az a patetikus
felhő, ami körülveszi. (Azért gondolom, hogy van valami ilyenféle áhítat, mert előadás után a legtöb-
bet hallott vélemény az volt, hogy hű, ez Artaud-darab volt. Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy
semmibe kell venni azt, amit Artaud vagy utódai tettek. Soha nem mondanék olyat, hogy Jean Genet,
Peter Brook, Jerzy Grotowski, Eugenio Barba vagy Heiner Müller munkássága nem jó. Egyszerűen
csak nem szeretem az istenítést.) Szóval, a rúdtánc. Amikor megláttam a sikongató Jeanne d’Arcot,
azt hittem, hogy az a rúd lesz az, amire rákötik és megégetik. Aztán nem. Vagy, ahogy vesszük. Az egy
szál alsóneműben előadott erotikus tánc is egyfajta lángolást, egyfajta belső tüzet kíván. És ugyanúgy
el tudja emészteni az embert a szexuális vágy, ahogy a húst a lángok.
Nem tetszett az Istenítélet. Ha ez a part one, akkor talán lesz part two is, ami talán szerethetőbbé
teszi számomra az előadót és az előadást is.
Vár ránk a munka a kertben
Tiszta Patakok Családja: Szégyen
Mi a szégyen? Miért van szégyenérzetünk? Mikor várják el tőlünk leginkább, hogy szégyelljük
magunkat? Miért kellene egyáltalán bármiért is szégyellnünk magunkat?
A Pallas Nagylexikona szerint a szégyen egy sajátos kínos érzés, amelyet valamely illetlenség elkövetése alkal-
mával érzünk. Illetlennek tartunk minden olyan cselekedetet, mondást vagy állapotot, amelyet a társadalmi szokások
vagy egyáltalán eltiltanak, vagy nem a nyilvánosság elé szánnak. A gyermek, amíg ezekről a társadalmi szokások-
ról nem tud semmit, nem is szégyellheti magát. Ember, aki már eltompult a társadalmi konvenció parancsai iránt,
kevésbé szégyelli magát, mint a romlatlan lélek. A társadalmi szokások változásával változik a szégyen érzete.
Szeretik ezt a témát a művészek. Játszani vele, túllépni rajta, próbálgatni a határokat, ki jön előbb
zavarba, ki veszi magára a látottakat, hallottakat.
A Szégyen a Tiszta Patakok Családja formáció előadása. Performansz. Fehér ruhás emberekkel és
sok-sok mozgással. Azt hittem először, hogy nem is beszélnek majd benne, de csak megszólaltak. Zajok,
csörgések, vödör, alma, gumicsizma. Dobognak, futkároznak a színészek (?) a színpadon. Az egész
kicsit olyan, mintha a pszichiátrián lennék, szabad foglalkozás idején. Az előadás mottója: a szégyen
mentheti meg a világot. Én felteszem a kérdést: csak a szégyen mentheti meg a világot? Gondolom,
ha valaki elszégyelli magát egy tett után, vagy szégyenérzetből meg sem tesz valamit, akkor jobb, mint
hogyha fásultságában, hidegségében bármire képes lenne.
Van tehát ez a hat ember egyen fehér ruhában, gumicsizmában. Ők lennének a Paradicsom kerté-
szei? Kigyomlálják mindazt, ami káros, amitől nem működik a világ? És ha megtisztítják a világot
mindattól a rossztól, ami most benne létezik, akkor minden ember újra boldogan egymás mellett élhet,
mint farkas és bárány és medve és oroszlán.
Vagy egyáltalán nincsen ebben az előadásban semmi ilyesmi. Csak valami filozofikus nyugalom.
Valami voltaire-i műveljük kertjeinket. Az is a Candide-ban van, hogy a munka elűzi a három legrosszab-
bat: a bűnt, az uralmat és a szükséget. És kigyomlálhatjuk vele a világból a szégyenteleneket is. A lényeg,
hogy térjünk vissza a természetbe, mert ott jó. A természet mindenkit befogad, ott nem kell szégyen-
keznünk, de nem is lesz miért szégyenkezni.
Ha belegondolok, ez az előadás is olyan, mint egy álom. Irreálisan követik egymást az események,
nincs linearitás, nincs történet sem, nem is kell hogy legyen. Sodródunk. És végül jól érezzük magun-
kat, örülünk, hogy itt lehettünk, még ha nem is értettünk meg mindent az előadásból. A szégyenérzet?
Nos, sajnos az továbbra sincs bennem.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2012. december 8., 9., szombat–vasárnap

Útközben n KÁICH KATALIN

Szollár Anna
Kilátó-díjas
50. nyíló virágainak szépségét. A sziklák között A yamanák kultúrájának emlékfoszlánya-

A
Stella Australison eltöltött időnek
egyetlenegy üresjárata sem volt. Az
ismeretterjesztő filmek közül külö-
nösen a Déli-sark-kutatóról, Shakletonról
készített dokumentumszerű feldolgozás
tetszett, amely a 20. század második évti-
zedében megtett, megpróbáltatásokkal teli,
viszontagságos, akár pokoljárásnak is nevez-
hető antarktiszi felfedezőút körülményeit
mutatta be, hitet téve a mérhetetlen embe-
ri akaraterő meg az emberi állhatatosság
és kitartás mellett. Vetítés közben az jutott
eszembe, hogy a sok puhaságba, érdekte-
lenségbe, közönybe süppedt fiatallal számos
hasonló történetet kellene megismertetni
azért, hogy azok, akikben netán igény mutat-
koznék, lehetőséget kapjanak példaképe-
ik megválasztásakor a rendkívüli emberi
tulajdonságokkal rendelkezők életútjának
a megismerésére is.
A Magellán-szoros rejtelmekkel teli útvo-
nala sok érdekességet rejtegetett. A térségre
jellemző kellemetlen időjárás megtapaszta-
lásától megóvott bennünket a Teremtő, ami
azt is jelentette, hogy nem volt alkalmunk
megismerni sem a tomboló vihar okozta
hat–hét méteres hullámok elemi erejét, sem
pedig a jeges szelek kíséretében szitáló eső
okozta bosszúságot. Verőfényes napfényben
élvezhettük a Wulaia Bay csodálatos tájait
meg növényvilágát, az örökzöld erdők tava-
szi illatát, a különféle bogyótermő bozótosok
ütemesen morajló és rohanó patak ismétel-
ten a természet nagyszerűségére, rendkívü-
liségére emlékeztetett bennünket. Egy idő
után kiváltam a csoportból. Egy kőszirtre
ültem, becsuktam a szemem, és az érintetlen
természet adta hangok harmóniáját igyekez-
tem a lehető legtökéletesebben átélni.
Micsoda paradicsomi állapotok! Pedig itt
voltam, a Földön.
Ebben a kistérségben éltek, amíg ki nem
irtották őket a fehér telepesek, a yamanák.
Hogy honnan érkeztek, nem tudni, az idő
homályába veszett. Csak az biztos velük
kapcsolatban – az archeológiai ásatásoknak
köszönhetően –, hogy kb. hat–hat és fél ezer
évvel ezelőtt jöttek ide, a Beagle-kanális
térségébe, de eredetüket mind a mai napig
nem sikerült felfedni. Emléküket néhány
sátor formájú, ágakból, falevelekből készített
öbölparti lakhely őrzi a szigeten. Idejük nagy
részét egyébként kenuikban töltötték. Nem
szerették a szárazföldi tartózkodást, s felte-
hetően csak akkor tanyáztak az ideiglenes
hajlékaikban, ha az időjárás már igen-igen
közbeszólt.
Mellesleg, a Tűzföld elnevezés az őáltaluk
gyújtott hatalmas parti tüzek látványából ered,
ugyanis amikor Magellánék a kivezető átjá-
rót keresték a Csendes-óceán irányában, éj-
szaka ezeket a partvonalon titokzatosan lobo-
gó fényeket látták meg, s ekkor kapta Dél-
Amerika csücske a Tierra del Fuego nevet.
it ma már csak a 83 éves Krisztina őrzi. Az Minden évben a Ma-
indiánok hagyományainak ismerőjéről is gyar Szó születésnapján,
láthattunk egy kisfilmet. S újra megfogalma- karácsonykor adják át
zódott bennem az, hogy milyen felelőtlen, hagyományosan a Kilátó-
lelkiismeretlen és gátlástalan tud lenni az díjat, amit az adott naptá-
ember, ha önös anyagi érdekei úgy kíván- ri évben a Kilátó irodalmi
ják! Emberi közösségeken képes átgázol- melléklet hasábjain nyúj-
ni azért, hogy egoizmusból táplálkozó vélt tott kiemelkedő szépiro-
jogait érvényesíthesse. És sohasem teszi fel dalmi, illetve értekező
a kérdést: mi van a másik ember, a megká- prózai teljesítmény alap-
rosítottak jogaival?! ján ítélnek oda. A bírá-
Minden alkalommal, ha elhagytuk a lóbizottság (dr. Csányi
luxushajót, és gumicsónakokba ültünk, hogy Erzsébet irodalomtörté-
kiköthessünk egy-egy édenkertre emlékezte- nész, tanszékvezető egye-
tő szigeten, a visszatéréskor „terített asztal” temi tanár, Fekete J. József
fogadott bennünket. A vendégváró asztalon kritikus és Kontra Ferenc
ásványvíz, forró csokoládé meg tea, illet- író) az idén egyhangú
ve whisky várta a visszatérő csoport tagjait, döntéssel Szollár Annát
hogy regenerálódjék, ha netán kimerítette jutalmazza Kilátó-díjjal.
volna őket egy-egy meredekebb magaslat Felnőtt több nemzedék is a Kilátó mellett, amely itt publi-
meghódítása vagy a megtett séták kilomé- kálta első kéziratait, s tagjai mára meghatározó egyéniségei
tereinek száma. lettek a mellékletnek és irodalmi kultúránknak. Szollár Anna
A térség kiszámíthatatlan időjárásá- a hetedik Kilátó-díjas fiatal író. Az ötvenegyedik évfolyamába
ról csak hallomásból értesülhettünk. Mert lépő melléklet ezzel is jelezni kívánja a fiatal tehetségekre odafi-
mint említettem, a kissé borús reggeleket gyelő törekvését.
követően általában szikrázó napfényben foly- Frissen megjelent könyvekről írt kritikai véleményével Szollár
tathattuk felfedező útjainkat. Hogy érkezé- Anna hamar felhívta magára a figyelmet; a díjat újszerű meglá-
sünk előtt három nappal pl. hófúvás volt az tásaival, progresszív véleményalkotásával, felkészültségével, a
Aguila-gleccser területén, akkor derült ki, kortárs magyar irodalom műveiről tömören és lényegre törően
amikor az erdei barangolásról azért kellett megfogalmazott szövegeivel érdemelte ki.
lemondani, mert félméteres hó fedte be az
erdei utakat.
Töredékek az egyből
n ANGYALISTVÁN FERENC

Ó
drága gyermekem mit látsz a jövőből, mit látsz a hozzáfér-
hetetlen rózsái között. A nyulak az erdőből futva mene-
külnek. A fák lehajtják ágaik – a füvek hozzájuk nőnek. A
védelem tökéletes. Ne hallgass a városból érkező szél susogására, a
fúrt kutak mérgezettek, esőt csak a rét közepén engedj magadra.
Felszállnak gólyáink az égre, tavaszig maradnak, mikorra elolvad a
hó, s a tajtékzó hullámok forrásai elapadnak. Gyönge vagy, ahogy
a fény engedi árnyát s ahogy az idő néz tétován az eltűnőre. Hatal-
mas vagy, karjaid az égig nőnek. Lovaid iramodnak fel a hegytető-
re. Magányod tévedés, félszed gyenge érv, állj a lovasok élére. Ne
gondold, tedd, s meglátod a győzelem vére benned forr fel. Együtt
vagytok, ahogy a patak szakítja le partját, hogy folyóvá nője elveszett
reményeit. Győztem, mindenem elvesztettem. Emelj Magadhoz,
hogy láthassam vérző tekintetem árnyait. Örülök, mindahány lili-
om széttárja karjait. Fogadj be tisztító tűz, omolj le félelem, áttörök
Hozzád, s szemed sugarában minden hajnalok hajnalán megmosom
arcomat. Tiszta tükör vagyok, álmaim a valóság.
7:45

A nyugalom évszázadai jönnek el hamarosan, s szívünkbe zárjuk

az ott lakókat. Az összes redőnyöket felhúzzuk, átlátunk a kerítések
rácsain és összeroskadnak a bennünket övező rossz lakodalmak
asztalai. Új teríték kerül csodára nyíló ajkaink elé, s a tükörterem-
ben táncaink egymást tekintik új vőlegénynek. A menyasszony
lovon érkezik, megzizzenek az orgonák szirmai, s a virágesőben a
poklokig látunk.
Nem történhet meg ismét, nem tolakodhatnak elénk múltunk
árnyai, miénk az erő és miénk a szabadság. Hegytetőn állunk, hajunk
veri a szél, nászaink örömünnep, belénk költözik a jóság és a szép
S Z Ó F I GY E L Ő
Kontúros
szeretet. Hallom hangjait az esőnek, szél támad fenn a havasok
felett, felhők nyitják kapuik, hogy végérvényesen hazataláljunk.
Uram fenyegető és örömteli jelenléted nélkül sarat taposnának
n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ lábaink és folytonosan dideregnénk. Mindent látó szemeid nélkül
árván robbannánk szét a levegőben. Végy magadhoz, hogy lánya-
Érdekes divatszóként jelenik meg az utóbbi időben a kontúros szó, elsősorban a formás helyett élnek vele, de utalhat jó formájúra, ink szoknyában álljanak a tükrök elé. Irgalmazz nékik, hogy hű
jó alakúra, határozott vonalúra, kifejezettre, tetszetősre, kecsesre stb.: A hidratáló feszesebbé, kontúrosabbá és fiatalosan ragyogóvá társuk legyen fa, fű és bogár. Hogy táncos lábuk fagyos télben fel
teszi a bőrt. – Az alakformáló és testfeszesítő hatás révén csökken a narancsbőr, karcsúbb és kontúrosabb lesz a kezelt terület. – A ne sebesedjék. Titkok nyíljanak szívükben és emeljék tekintetüket
gyakorlatok rugalmassá teszik a test izmait, amelyek finoman rajzoltak, kontúrosak lesznek. – A Zeiss nekem csak kontúrosabb képet Hozzád Uram.
mutatott jó holdvilágnál a Deltához képest. – Többen mondták, hogy a fekete-fehér kijelző kontúrosabb, és nem fárasztja annyira 9:03
a szemet sem.– Mi is akarunk képet rakni a meghívóra, nem színeset, hanem egyszínűt, inkább csak kontúrosat. – A karakterek a
skandináv krimiknél megszokott módon erősek, kontúrosak és egyedülállóak. A boldogság kapuja az égre nyílik. Sokan nézik és kevesen látják.
Leginkább azt fejezi ki a kontúros szó, hogy valaminek az alakja, a rajzolata jobban kifejezésre jut: Már három hetes kúra után Szemüket eltakarja az akarás boldogtalan fátyola. Uram irgalmazz
a bőr simább, feszesebb és kontúrosabb lesz. – A kiegészített arckezelés eredményeként azonnal fiatalabb, feszesebb, kontúrosabb nékik, még saját nyomorúságukat sem látják. Fedd fel előttük az
arcfelszínt kap. – Így kontúrosabb, élesebb képeket hoz létre. – Nyomás előtt a pálcát porba mártom, hogy ne tapadjon bele az utat, haljanak belé, hogy élő ésszel, a szív hangjával álljanak eléd.
anyagba, és kontúrosabb legyen a minta. – Ezután felmérjük a dokumentumok állapotát, mennyire kontúrosak a betűk, mennyire Bizonytalan vagyok Uram, esdeklek. Nem tudom van-e jogom hozzá,
gyűröttek az iratok, össze vannak-e tűzve, egy-vagy kétoldalasak-e stb. – Az erős nyomás miatt az értékszámok vastagok, a széleik hogy a maguk fájdalmát felfedjem nékik. Uram tudom, hogy nincs.
kontúrosak, és átütnek a bélyeg papírján. – A préslégformázás előnye, hogy kontúrosabb felület érhető el a terméken, valamint a Segíts elfogadnom, hogy Hozzád tartozom. Engedd, hogy lássam
nehezebben hőformázható alapanyagokat is könnyebben lehet alakítani. az időt, mely hozzájuk vezet. Félelmetes, hogy mennyire kicsiny az
A szónak elvont dolgokra való vonatkoztatása sem ritka, ilyenkor lelki szemeinknek szól a látvány: Minél északabbra vesszük az én szívem és mennyire kicsiny az én szolgálatom. Ó Uram engedd,
irányt, annál szervezettebb, átláthatóbb, kontúrosabb világgal szembesülünk. – Új, az eddigi sztereotípiákhoz képest jóval sokrétűbb hogy Hozzád engedjem magam. Veszítek, így nyerek erőt. Tudom,
és árnyaltabb, ugyanakkor jóval élesebb és kontúrosabb képet rajzol Attiláról. – Jött tehát a pentelei löszplatóra álmodott város kezdet- mindezt mondanom néked fölösleges. És mégis ebbe kapaszkodom,
ben zavarosnak tűnő, de aztán egyre kontúrosabb víziója. – Lehet, hogy élesebb, kontúrosabb, erőteljesebb, kristályosabb lett ez a ebbe a fölkínált résbe, az asszonyok szoknyájába és a férfiak retten-
mostani alakítás. – Mégis, mindennek van, lehetne sokkal kontúrosabb a pozitív oldala. – Művei kontúrosak, karikatúra jellegűek, tő késeibe. Irgalom, hogy Hozzád szólhatok Atyám. Szavam nincs,
rendre humorosak. – Az ilyen szójelentések általában nem elég kontúrosak. – Kontúrosak és életszerűek a jellemek, és ez minden- így állok elődbe. Irgalmazz, hogy mindannyiunk feszesen álljon,
képpen feltétele annak, hogy az ő szemükkel lássunk. – Szereplői kevéssé kontúrosak, útjukat inkább finom utalások jelzik. amikor felcsendül a Szó.
21:24