Apollo-program

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kis lépés egy embernek, de

”
„ hatalmas ugrás az emberiségnek.

– Neil Armstrong 1969

Az Apollo-program az Egyesült Államok második – a hosszas

előkészítő fázisa miatt a repülések sorrendjét tekintve harmadik –
emberek részvételével végrehajtott űrprogramja volt, amely 1961 és
1972 között zajlott. A program célja kettős volt: a fő célként az
ember Holdra juttatása fogalmazódott meg, mögöttes politikai
célként pedig a hidegháború által életre hívott űrversenyben az USA
vesztes pozíciójának megfordítása, a nemzeti presztízs helyreállítása
volt a célkitűzés.

A holdprogram hivatalos bejelentése 1961. május 25-én John F.

Kennedy elnök kongresszusi beszédében történt, ezt tekintjük az Az Apollo-program jelvénye
Apollo-program hivatalos kezdetének. A beszédben Kennedy 9 éves
határidőt tűzött ki a program megvalósításra. A célt 1969. július 21-
én, az Apollo–11 űrhajósainak, Neil Armstrongnak és Buzz Aldrinnak[1] a Holdra lépésével sikerült teljesíteni. Őket még további öt
űrhajóspáros követte, így összesen hat sikeres holdra szállást teljesítettek a NASA űrhajósai. Armstrongék holdraszállását négy,
űrhajósokkal végrehajtott tesztrepülés előzte meg, míg egy sikertelen holdutazás is része volt a programnak. A repülések mellett egy
tragédia is beárnyékolta az Apollo-programot, az első tesztrepülés előtti előkészületek közben három űrhajós, Gus Grissom, Ed
White és Roger Chaffee halt meg az űrkabinjukban kitört tűz következtében.

A repüléseket egy speciális űrhajórendszerrel hajtották végre, amely az Apollo típusú űrhajóból és a holdra szállás kulcsának számító
holdkompból állt, hordozóeszközként pedig szintén speciálisan a feladathoz tervezett Saturn V és Saturn IB rakétákat használtak. A
program hardverét később sikerrel alkalmazták más űrkutatási programokban is, így a Skylab-programban és az Szojuz–Apollo
repülésen is.[2]

A program 1972-ben fejeződött be, azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát.[3] Az
űrhajósok által visszahozott kőzetminták és a kihelyezett műszerek mérései forradalmi változásokat hoztak a Naprendszer
történetének, kialakulásának megismerésében, a Föld-Hold rendszer fejlődéstörténetének ismereteiben.

Az Egyesült Államok az Apollo-programratöbb mint 19,5 milliárddollárt költött.[4]

Tartalomjegyzék
Előzmények
Korai elképzelések
Közvetlen előzmények
„Szputnyik-krízis”
Gagarin repülése
 A bejelentés

A fejlesztések fázisa
A holdraszállás módozatai és a győztes LOR koncepció
Rakétafejlesztések
Űrhajófejlesztések
Infrastrukturális fejlesztések
„Kisegítő” űrhajós programok
Űrszondás holdfelderítések
Tesztrepülések
Előzetes tesztek
Hivatalos Apollo tesztek
Az Apollo–1 katasztrófája
A program folytatódik
Apollo–7
Apollo–8
Apollo–9
Apollo–10
A Hold meghódítása
Tudományos kutatóutak
Apollo–12
Apollo–14
Politikai változás és irányváltás a programban
Egy emblematikus kép:Buzz Aldrin lábnyoma a Holdon (Apollo–11)
Apollo–15
Apollo–16
Apollo–17
Sikeres kudarc
Törölt küldetések
A küldetések fontosabb adatai
A program tudományos eredményei
A program technológiai öröksége
Apollo Application program
Skylab-program
Apollo–Szojuz-program
Orion űrhajó
Holdkőzetek a Földön
A Holdra szállások tagadói
Az Apollo program a művészetekben
Filmművészeti alkotások
Alan Bean festészete
Források
Magyar irodalom
Külföldi irodalom
Jegyzetek
Egy másik emblematikus kép: a teljes holdraszálló hardverJim
További információk
Irwinnel (Apollo–15)
Magyar oldalak
Külföldi oldalak

Előzmények
Korai elképzelések
Röviddel Konsztantyin Ciolkovszkij rakétaelvet megalkotó munkáinak
publikálása után megjelentek az első elképzelések a világűr, azon belül pedig a
legkézenfekvőbb cél, a Hold elérésére. Ezek közül a később legértékesebbnek
bizonyult elképzelés Jurij Kondratyuk munkája volt, aki az
anyaűrhajó/holdkomp rendszerű holdraszállás elméleti alapjait fektette le.
Fantasztikus elképzelésekben később sem volt hiány, ilyen volt a három
legkomplexebb ismeretekkel rendelkező tudós, Wernher von Braun
rakétamérnök, Fred Whiplle és Willy Ley csillagászok publikációja a
Holdutazás megvalósításáról a Colier's magazinban,[5] ami utópiának tűnt az Heinz Haber, Wernher von Braun és Willy
1950-es évek elején. Ebben az elképzelésben 15 űrhajós utazott volna, három Ley (1954)

óriási űrhajóval, amelyeket Föld körüli pályán szereltek volna össze, majd
töltöttek volna fel üzemanyaggal. A háromból az egyik teherűrhajó lett volna, aminek célja pusztán a visszaútra szükséges
üzemanyag szállítása lett volna. A leszállás után 6 hétig lettek volna az űrhajósok a Hold felszínén, napfelkeltétől kezdve egészen a
következő - négy földi hétig tartó - nappal végéig. A kiürült üzemanyagtartályok hengereit lakómodulokká lehetett volna alakítani,
egyfajta Hold-bázist létrehozva. Az építkezést daruk, és egy tíztonnás traktor (amit a későbbi felfedező utak járműveként is lehetett
volna használni) könnyítette volna meg. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához több száz tonna anyagot kellett volna
megmozgatni, mindezt abban az időben, amikor az 1 tonnás Mercury-űrkabint sem tudták biztonságosan Föld körüli pályára
állítani.[6]

Közvetlen előzmények

„Szputnyik-krízis”
A hidegháború két egymással vetekedő nagyhatalma az 1950-es évek végén, a nemzetközi geofizikai év tudományos kísérlet- és
rendezvénysorozatában találta meg azt az új területet, ahol kiterjeszthetik a technológiai versengésüket: az Egyesült Államok és a
Szovjetunió egyaránt a világűrbe kívánta juttatni a maga űreszközét. A cél a másik fél fölötti technológiai fennhatóság bizonyítása
volt. A versenyt a szovjetek nyerték, amikor 1957. október 4-én sikerrel juttatták az űrbe az addig titokban fejlesztett rakétájukkal a
Szputnyik–1-et. Az USA-ban ezt szinte háborús hadüzenetként értelmezték (a szovjetek érdemi üzenete a műhold Föld körüli pályára
állításával az volt: ha körbe tudunk juttatni a Földön egy tárgyat, akkor a Föld bármely pontját elérhetjük, bármely pontját képesek
vagyunk bombázni).

Az USA vezetése elfogadta a szovjet kihívást és koncentrált erőfeszítést tett az űrteljesítmények területén az ellenfél előnyének
behozására. E cél elérésére létrehozták a NASA-t, amely az összes korábban létrehozott repülési és űrhajózási kísérleti műhelyt vonta
egy szervezetbe, hogy az erőket egyesítve minél hatékonyabban érjék el a kitűzött célt.

Gagarin repülése
A Szputnyikkal beindult űrverseny a szovjetek világraszóló eredményeivel indult és első igazi csúcspontjára 1961. április 12-én
jutott, amikor Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén az első emberként eljutott az űrbe és egy Föld körüli fordulatot tett. Ezt
megelőzően az USA-ban komoly propaganda zajlott, hogy a szovjet előnyt mindenképpen behozza a NASA és az első ember, aki az
űrbe jut, már nem orosz, hanem amerikai lesz. Erre jött hidegzuhanyként Gagarin repülése, akinek elsősége a Szputnyikéhoz hasonló
vereség-hangulatot és visszavágási vágyat keltett az amerikai közvéleményben.

A vereség azonban már nem érte teljesen készületlenül az újonnan hivatalba lépett Kennedy-adminisztrációt. Az új elnök már
korábban megbízta a NASA-t, valamint tudományos tanácsadóit és a műszaki haladásért (is) felelős alelnökét, Spiro Agnew-t, hogy
találjanak olyan programokat, amelyekkel a szovjeteknek elébe vághatnak. Az elképzelések szerint olyan programra volt szükség,
amely jelentőségével és technikai kihívásával annullálja a szovjet teljesítmények értékét és egyértelműen vezető hatalommá teszi a
végrehajtóját, illetve amelyben a Szovjetunió bizonyosan nem rendelkezik még előnnyel. Két lehetséges változatot találtak a
szakértők: egy hatalmas űrállomás építését és a holdraszállást. Kennedy a merészebb tervet, a holdraszállást választotta.
A bejelentés
A Gagarin-repülésre a NASA hamar választ adott, 1961. május 2-án
felbocsátotta Alan Shepardet a Mercury-program első űrhajóssal végrehajtott
repülésén az űrbe. A Freedom 7 sikerével a tarsolyában John F. Kennedy
amerikai elnök 1961. május 25-én állt a Kongresszus elé és hirdette meg a
holdra szállási programot:

Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell

köteleznie magát amellett, hogy még az
”
évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és
onnan biztonságban vissza is hozza a John F. Kennedy a Kongresszus előtt
1961. május 25-én mondott beszéde
Földre. E korszak semelyik más
közben, amikor bejelenti az Apollo-
űrprogramja sem lesz nagyobb hatással az programot
emberiségre, vagy sokkal fontosabb a távoli
űr felfedezése során; és egyik
megvalósítása sem lesz ilyen nehéz vagy
„ költséges.[7]

– John F. Kennedy 1961

Kennedy felhívása – és természetesen a közvélemény tapintható nyomása – oly erőteljes volt, hogy az amerikai honatyák a nemzeti
prioritások élére emelték a holdprogramot és „biankó csekket” adtak a NASA kezébe, azaz nem szabtak határt a cél megvalósításához
szükséges pénzeszközök felhasználásának. Ugyanakkor a program a bejelentésekor inkább számított egy politikai „mutatványnak”,
mintsem tudományos kezdeményezésnek, az Ember Holdra juttatásának ideája pusztán politikai, nagyhatalmi megfontolásokból
válhatott megvalósíthatóvá.[8]

A fejlesztések fázisa

A holdraszállás módozatai és a győztes LOR koncepció

A Kennedy-beszéd utáni első tisztázandó kérdés a terv megvalósításának mikéntje volt,
az elnök ugyanis úgy jelentette be a programot, hogy még nem léteztek számítások, sőt
kiforrott elképzelések sem hogyan lehet eljutni a Holdra. A gondolkodás nem csak a
NASA-n belül folyt, hanem egyetemek tudományos kutatóműhelyeiben, illetve a NASA
beszállító cégeinél is, így egyfajta spontánbrainstorming indult.

Az első elképzelés a közvetlen leszállás teóriája volt, amely szerint a holdexpedíció egy
nagy rakétával felszáll a Földről, elnavigál a Holdig, ott leszáll, majd a kutatómunka
elvégzése után újra felszáll a Holdról és hazatér a Földre. Ez a legegyszerűbb
megvalósítási terv volt, ám két fontos buktatót is tartalmazott: a tömegproblémát és a
holdi start problémáját. Ez a megvalósítási mód óriási tömegeket kellett volna
megmozgasson (űrhajók szerkezeti tömege, az ellátmány, és a legnagyobb tétel, a Korai koncepciórajz 1961-ből a
hajtóanyag). Egyrészt egész egyszerűen nem állt rendelkezésre olyan hordozóeszköz – közvetlen leszállás teóriához
kapcsolódóan
és a kitűzött 9 éves határidőn belül nem is tűnt megvalósíthatónak a kifejlesztése –,
amely képes lett volna egy ilyen expedíció Holdra juttatására. Másrészt ha sikerült is
volna megvalósítani egy megfelelő hordozórakétát, a hazafelé induláskor nagyjából egy akkora rakéta startjával kellett volna
számolni, mint a Mercury-program Atlas rakétái. Egy ilyen méretű eszköz indítása itt a Földön is kiterjedt és jól kiépített
infrastruktúrát, valamint nagy létszámú támogató személyzetet kíván, ami odafönn egyszerűen nem állt volna rendelkezésre. Az
elképzelést hamar elvetették, mindössze a követelményrendszer maradt fenn,
Nova rakéta néven.

A közvetlen leszállás hordozóeszköz problémáinak áthidalására született Wernher von Braun terve az EOR koncepció. Az EOR
(Earth Orbit Rendezvous - Randevú Föld körüli Pályán) lényege az volt, hogy mivel nem áll rendelkezésre elég erős rakéta, az
expedíció eszközeit több kisebb rakétával kell feljuttatni, majd Föld körüli parkolópályára állva a világűrben összeszerelni. Az így
összedokkolgatott holdűrhajóval aztán el lehet jutni a Holdra, leszállni, majd a felfedezések után felszállni és hazatérni. A terv alapja
a Wernher von Braun szellemi műhelyében már születőfélben levő Saturn I rakéta volt. Ám ez a terv is csak az egyik fő problémára
tudott választ adni, a tömegproblémára, a holdi start nehézségeit ez sem volt képes kiküszöbölni.

A különböző szellemi műhelyekben folyó munka termelte ki a végül győztes alternatívát, így a megoldás a NASA-n kívülről jött. A
Chance-Vought repülőgépgyár egyik mérnöke, Tom Dolan talált rá Jurij Kondratyuk 1914-es tanulmányára, amely a holdűrhajó
részegységekre bontását javasolta, valamint azt, hogy a holdfelszínre ne az egész űrhajó, hanem csak egy, a le- és felszállásra
alkalmas kisebb egysége, egy valamiféle holdkomp szálljon le. Ezzel a metódussal megtakarítható volt az űrhajó tömegének
legnagyobb részét kitevő üzemanyag jó része, hiszen az űrhajóegységek mozgatásához (fékezéséhez, gyorsításához), kevesebb
üzemanyag kellett a kisebb méretek miatt, illetve a méretek pontosan a kevesebb hordozandó üzemanyag – kevesebb és kisebb tartály
– miatt is lehettek kisebbek.

Tom Dolan benyújtotta az elképzelést a NASA-hoz, ahol az a LOR koncepció (Lunar Orbit Rendezvous - Hold körüli pályán
végrehajtott randevú) nevet kapta annak alapján, hogy a művelet kulcsa a holdi leszállóegység és az anyaűrhajó közötti randevú
volt, amelynek Hold körüli pályán kellett megtörténnie.[9] A NASA kezdetben hallani sem akart a tervről, lévén túl kockázatosnak
tartott egy Hold körüli randevút távol mindenféle mentési potenciáltól (a terv felmerülésének idején még éppen csak John Glenn Föld
körüli pályára állítását voltak képesek megoldani az amerikaiak). A LOR elfogadtatásának élére egy John C. Houbolt nevű NASA
mérnök állt, aki olyan vehemensen propagálta az űrhivatal vezetőségének a koncepciót, hogy még az állását is kockára tette. Hosszas
alkudozás után a vezetőség végül elfogadta, hogy a Hold körüli randevú semmivel sem kockázatosabb, mint a holdi felszállás egy
hatalmas rakétával, viszont cserébe drasztikusan csökkenthető a felbocsátandó tömeg. A tömeg csökkenése akkora volt, hogy a
leendő holdexpedíció feljuttatandó tömege lassan kompatibilis lett egy, a von Braun-féle rakétaműhelyben tervezés alatt álló
óriásrakéta kapacitásával. Ennek az egy rakétának a kifejlesztése pedig passzolt a rendelkezésre álló időkerethez (szemben a Nova
rakétával, vagy az EOR tucatnyi szimultán indítást – er
go tucatnyi komplett óriás indítóállást – igénylő tervével), az így összeálló kép
végül a LOR győzelmét rajzolta ki.

Rakétafejlesztések
A holdprogram kulcsa egy megfelelő kapacitású hordozóeszköz léte volt. A rakétafejlesztés pedig a hadsereg privilégiuma volt a
második világháború után Amerikában. Még az űrprogramoktól és a NASA-tól függetlenül 1957-ben felmerült a katonai igény nagy
teherbírású hordozóeszközök iránt, mivel a Pentagon különböző nagy tömegű atom robbanótöltetek célba juttatását vette tervbe. A
projektet az ARPA (Advanced Research Projects Agency – Korszerű Kutatási Programok Ügynöksége), rakétafejlesztésekkel
foglalkozó kormányhivatal indította és a technikai megvalósítást az ABMA (Army Ballistic Missile Agency – a Hadsereg
Ballisztikus Rakéta Ügynöksége) kapta feladatul. Ez utóbbi ügynökség műszaki vezetője Wernher von Braun volt és a
szakembergárda gerincét a von Braun köré szerveződő, a Német Harmadik Birodalom rakétafejlesztéseit végző, a második
világháború végén magukat az Egyesült Államok hadseregének megadó mérnökcsoport képezte. Ez a csoport számos rakéta
megalkotása után a nehézrakéta projekthez létrehozta a Saturn I hordozórakétát. A Saturn I furcsa módon mire elkészült, már nem
kellett a Pentagonnak a nukleáris robbanótöltetek drasztikus súlycsökkenése miatt, ezért a projektet 1960 nyarán teljes egészében
átadták a NASA-nak, űralkalmazásra.[10]

A NASA a Saturn I-gyel egy nagyjából 20 tonna terhet Föld körüli pályára juttatni képes eszközhöz jutott, amellyel már nagyobb
űrhajókat/űrszondákat lett volna képes pályára állítani, azonban a holdprogram igénye egy még nagyobb teljesítményű
hordozóeszközt kívánt meg, amelynek fejlesztését Nova néven szintén a német rakétamérnök-csoporttólvárták. Wernher von Braun a
Saturn I továbbfejlesztésével kezdte a munkát, megalkotva a Saturn IB-t, egy 10%-kal
nagyobb kapacitású rakétát. A Saturn IB megnövelt tolóerejével már alkalmas volt a
közben kifejlesztett bármelyik Apollo űrhajóegység Föld körüli pályára állítására, azaz
az űrhajórendszer egyes egységeinekberepülését már el lehetett végezni.

A Saturn I és IB technológiai előfutára volt egy még nagyobb tolóerejű eszköznek, a

Saturn V óriásrakétának. A kis rakétákon von Braun kipróbálta a szovjetek által is
alkalmazott „több hajtóművet egy fokozatba” rakétaépítési elvet, valamint sikerrel
házasította a kerozin és cseppfolyós oxigén hajtotta első, valamint az oxigén és hidrogén
hajtotta második fokozatot. A Saturn V születésének kulcsa pedig a von Braun által
tervezett F1 kerozin/oxigén rakétahajtómű és a dr. Abe Silverstein műhelyében készült
J-2 hidrogén/oxigén hajtómű megszületése volt. Az új hajtóművek minőségi ugrást
jelentettek az elődökhöz képest (az F1 egyetlen példánya szolgáltatott például akkora
tolóerőt, mint az előd Saturn I teljes, nyolc hajtóműves első fokozata), és összességében
mesés, 140 tonnás Föld körüli pályás, 48 tonnás holdi hasznos tömeg kapacitást
biztosítottak. Ez azt jelentette, hogy az anyaűrhajó/holdkomp felállású, LOR-t
[11]
alkalmazó holdexpedíció űrhajói egyetlen rakétával felbocsáthatókká váltak.

A Saturn V rakéta vázlatos rajza

Űrhajófejlesztések az Apollo–6 korabeli
A LOR koncepció meghatározta a holdűrhajóval kapcsolatos követelményeket. Szükség sajtóanyagában
volt egy nagyobb űrhajóegységre, amelyben az oda- és visszautat teheti meg a
legénység. Emellett kellett egy másik űrhajó, amely a leszállást hajtja végre és odalenn lakóegységül szolgál.

A holdraszállásos koncepció nem határozta meg hány embert kell feljuttatni egy
holdraszálláshoz. Különböző tervek után végül a három fős személyzet mellett
döntöttek: két fő száll le a felszínre és egy harmadik fenn marad az anyaűrhajóval (az
egy fős leszállást nem tartották elég biztonságosnak, két fő esetén a társ a bajba jutott
űrhajós segítségére tudott sietni és a holdkomp irányításával kapcsolatos feladatokat is
meg lehetett osztani, csökkentve a pszichés terhelést). Ennek a koncepciónak
megfelelően az űrhivatal egy háromszemélyes anyaűrhajó fejlesztésébe fogott. Meglepő
módon külső partnerként nem a már két űrhajóval (Mercury és Gemini) tapasztalatot
szerzett McDonnell Aircraft repülőgépgyárat, hanem egy új céget, a North American-t Az Apollo űrhajórendszer
vonták be. parancsnoki és műszaki egysége
Hold körüli pályán (Apollo–15)
Az űrhajó végül a Gemini kialakítását követte, két fő részből állt össze: a parancsnoki
egységből és a műszaki egységből. A parancsnoki egység tulajdonképpen a legénységi
kabint jelentette, amelyben csak a személyzet elhelyezését és az életkörülményeket fenntartó berendezéseket, valamint a navigációs
műszereket helyezték el. Ez az egység volt az, amely a Földre való visszatéréskor egyedüliként visszajutott a légkörön át a
leszállóhelyre, ezért külsejénhőpajzsot helyeztek el, valamint az orrkúpjában a légköri fékezéshez szükséges ejtőernyőket.
A műszaki
egység fogadta magába a küldetés teljesítéséhez szükséges hajtóműveket, hajtóanyagot és az űrhajó ellátásához szükséges egyéb
anyagokat (oxigén, hidrogén), berendezéseket (az áramot előállító tüzelőanyag cella, rádióantenna, stb.). Ez az egység nem tért vissza
Földre, hanem elégett alégkörbe lépéskor. A későbbi expedíciókon egy műszerrekeszt is kialakítottak benne, amellyel a társaira váró
parancsnoki modul pilóta globális megfigyeléseket végezhetett Hold körüli pályáról. Az egység főhajtóművével végezték el a Hold
körüli pályára állást és a hazainduláskor a keringésből való kigyorsítást, valamint a nagyobb pályakorrekciókat, a kisebb
mozgásokhoz a hajó hengerpalástján 90°-onként elhelyezett kormányhajtóműveket használták. A parancsnoki és műszaki egység
tömege feltöltött állapotban 30 tonnát nyomott.

A holdi leszállóegység a LOR szülötte volt. A követelmények egy olyan űrhajóról szóltak, amely képes két ember lejuttatására a
holdfelszínre és különösebb infrastruktúra nélkül képes felszállni onnan, valamint a felszíni tartózkodás maximum 24-36 órája alatt
lakhelyül szolgál - és természetesen ehhez való készletekkel rendelkezik - két ember számára. A fejlesztési és építési munkával a
Grumman repülőgépgyárat bízták meg.

A le- és felszállás követelménye miatt itt is két külön egységből álló rendszert terveztek.
A holdkomp alsó része az úgynevezett leszálló fokozat volt, egy négy lábbal ellátott
csövekből összeállított doboz, amelynek belsejébe építették a leszálló hajtóművet és a
működéshez szükséges hajtó és oxidáló anyagot. Itt kapott még helyet egy kisebb
tárolótér, amelyben a holdra kihelyezendő műszereket, szerszámokat tartották, valamint
néhány cserealkatrészt. A leszállófokozat testéhez négy lábat rögzítettek, amelyek a
földi startkor még összehajtogatott állapotban voltak, később a repülés során az űrben
A Holdkomp egy korai terve
rögzítették kiterjesztett állapotban. A lábak nagy kerek leszállótalpakban végződtek,
1963-ból
amelyek a felszíni talajterhelés csökkentését szolgálták, a szárak pedig teleszkóposan
összecsúsztak a leszálláskor, ezzel tompítva a leérkezés erejét.

A felszálló fokozat volt az egész űrhajórendszer legkisebb önálló műveletekre képes egysége. Ebbe foglalták bele a legénységi kabint
és a felszálláshoz szükséges hajtóművet, valamint hajtó- és oxidálóanyagot. A kabin mérete rendkívül kicsi volt, térfogata valamivel
több mint 6,5 m³ volt; nagyjából mint két összetolt telefonfülke. A tömegtakarékosság miatt még ülést sem helyeztek el benne, az
űrhajósok állva vezették. A holdsétához beöltözött (a hátizsákot is magukon viselő) űrhajósok gyakorlatilag már mozdulni sem tudtak
benne. A feltöltött holdkomp tömege 15 tonna körül volt.

Infrastrukturális fejlesztések
A rakéták és űrhajók mellett a NASA-nak a felbocsátás további eszközrendszerét (indítóállások, kiszolgáló létesítmények,
szállítóeszközök) is meg kellett teremtenie. Legelőször is az indítások helyszínéről kellett dönteni, mivel egyetlen addigi indítóállás
sem volt alkalmas a tervekben szereplő óriásrakéták felbocsátására. Bármilyen űrrakéta startjára az Egyenlítőhöz minél közelebb eső
helyszín a legalkalmasabb, ezért a NASA ilyet keresett, ám csak olyat találtak, amely logisztikai szempontból elfogadhatatlan volt,
így a keresés végül kikötött Cape Canaveralen, a meglévő Légierőbázis és NASA indítóállás sor mellett, a mocsárban fekvő
területeknél. A területen a NASA három indítóállás, egy összeszerelő csarnok, a szükséges anyagok (üzemanyag, cseppfolyós oxigén,
alkatrészek stb.) tárolására alkalmas létesítmények és több kilométer hosszú úthálózat létesítéséhez látott hozzá. Az egész beruházást
az óriási túlbiztosítás jellemezte, mivel az USA komoly versenyre készült a szovjetekkel, amiben az egymás utáni küldetések
párhuzamos előkészítésével számoltak. Az elképzelések szerint a verseny megnyeréséhez két hónapos időközökkel kellett időzíteni a
felbocsátásokat.

A legfőbb infrastrukturális fejlesztés a 39-es számú indító komplexum létrehozása volt. Ebben az eredeti elképzelések szerint öt,
egymástól 2,7 km-re álló indítóállást hoztak volna létre. Később a terveket háromra redukálták, amely még mindig elképesztő
túlbiztosításnak számított. Végül az építés során csak két állás épült meg a 39A és a 39B jelű, ez utóbbit mindössze egyszer
használtak a program során. Az indítóállás maga egy hatalmas betonteknő, amely a rajta álló rakéta lángsugarát oldalra vezeti,
meggátolva, hogy a talajról visszapattanó gázsugár
, vagy a hanghullámok kárt tegyenek a rakéta szerkezetében.

A rakéták összeszerelésére egy külön épületet szántak, amely a különleges szerelési

mód, a versengés miatt túlméretezés okán a világ egyik legnagyobb épülete lett. A
NASA a korábbi rakétáit az indítóállásban szerelte készre, ezúttal viszont úgy döntött,
az óriásrakétát nem teszi ki az időjárásnak és szerelőcsarnokot épít. A Saturn V
összeszereléséhez az úgynevezett függőleges szerelési módot választották. Az
összeszereléshez épült VAB csarnokban egyszerre három Saturn V összeszerelése
folyhatott. Az óriási kocka alakú épületben szerelőszinteket alakítottak ki, amelyeket
szabadon lehet áthelyezni az éppen szerelés alatt levő rakéta igényeinek megfelelően,
valamint számos különleges híddarut is elhelyeztek benne, amelyekkel centiméteres A VAB építése 1965 januárjában
pontosságú műveleteket lehetett végezni az akár 135 tonnás egységekkel. Az épület (a képen a csarnok mellett jobbra
látható piros rácsszerkezetek két
méretei: 218,2 m hosszú, 157,9 m széles és 160 méter belmagasságú, alapterülete 32400
kész és egy épülőfélben levő
m².
Mobil Indítótorony)
Az összeszerelt rakétát a VAB csarnokból az indítóállásig a Mobil Indítóállványon szállították. Ez az eszköz egy vízszintes -
középen a szállított rakéta hajtóműveinél lyukas - acél platformból és egy vele egybeépített függőleges rácsszerkezetű toronyból áll.
A rakéta építése már ezen a struktúrán kezdődött, ezen rögzítették úgynevezett szélcsavarokkal a rakétát, majd az így összeszerelt
egységet egyben szállították ki az indítóálláshoz. Ott a torony különböző szintjein csápokkal csatlakoztak a rakétához, ezeken át
vezették az ellátóvezetékeket (elektromosság, hajtóanyag, cseppfolyós oxigén, hélium stb.), amely betáplálás egészen a start előtti
másodpercekig tartott. A torony legfelső szintjén, a felső ellátókaron kapott helyet egy kis helyiség (Fehér Szoba), ahonnan az
űrhajósok közvetlenül az űrkabinba szállhattak. A torony belsejében lift működött, amely a működéshez szükséges egyéb anyagokat,
valamint a kiszolgáló és repülő személyzet tagjait szállította. A start során az ellátócsápok elfordulva adtak utat a rakétának és
vízelárasztással védték a szerkezetet a rakéta lángcsóvájától (mindemellett a védelem mellett is minden start után alapos
felülvizsgálatra, karbantartásra szorult). Az állvány átalakított – rácsszerkezet nélküli – változata a Space Shuttle programban is
folytatta pályafutását.

A Mobil Indítótorony mozgatását egy önállóan is járóképes szállítójárművel, a hernyótalpas rakétaszállítóvalvégezték. Az óriási,
40 méter hosszú és 35 méter széles jármű 2400 tonnát nyom, nyolc lánctalpon gördül (a jármű minden sarkában egy pár), amelynek
57 lánctalpszeme egyenként 900 kg-os. Összesen két darab épült és jelenleg ez(ek) a világ legnagyobb önjáró járműve(i). A
szállítóeszköz egy különleges mérnöki alkotás, amely a Mobil Indítótorony és a rajta álló holdrakéta különösen precíz mozgatását
végezte: a művelet kulcsa, hogy a rakéta mindig függőlegesen maradjon (a tűrés 1 fok volt). A függőlegességet a lánctalpak
zsámolyainak hidraulikus kiegyenlítőivel lehet biztosítani (a felső platform magasságát 6,1 és 7,9 méter között lehetett állítani), még
az indítóállás lejtőjén való felkapaszkodás közben is. A szállításhoz rakétaszállítóval a Mobil indítótorony alá manővereztek, majd
hidraulika segítségével megemelték a tornyot és a hozzá rögzített rakétát, végül 1,6 km/h sebességgel (kilométerenként 350 liter
üzemanyag felhasználása árán) elaraszoltak az indítóállásba. A járművek több mint 40 év szolgálat után még ma is üzemelnek, a
Space Shuttle programban alkalmazzák őket az eredeti feladatkörükben.

„Kisegítő” űrhajós programok

Kennedy bejelentése az Apollo-program elindításáról lényegében okafogyottá tette az
éppen futó Mercury-programot, amelynek egy ember űrbe juttatása volt a célja, hisz
Alan Shepard 1961. május 2-i szuborbitális repülésével még a kitűzött cél közelében
sem járt a NASA, a feladat máris a Hold elérése volt. Azonban óriási szükség volt
űrtapasztalatok szerzésére, ezért a Mercury-program hosszabb kifutást, több repülési
lehetőséget kapott. John Glenn repülésével előbb teljesítették a kitűzött célt, amerikai
űrhajóst juttattak Föld körüli pályára, majd Scott Carpenter, Wally Schirra és Gordon
Cooper repüléseivel egyre hosszabb küldetéseket teljesítettek, amivel saját – elsősorban
orvosi – tapasztalatokat szereztek. (Korábban az orvosok feltételezése az volt, hogy az
emberi szervezet nem tud megbirkózni az űrbeli körülményekkel, a súlytalansággal és
az űrhajósok meghalnak odafenn. Ezt az állítást Gagarin repülése már megcáfolta, de A Gemini–8 dokkolásra készül az
további saját tapasztalatok kellettek.) Agena űrhajóval 1966. március
16-án
A holdraszálláshoz a Mercury tapasztalatai mellett még konkrétabb próbák is kellettek.
Ahhoz, hogy ember állhasson a holdfelszínen, három alapvető dologra volt szükség:

két űrhajó egymás mellé tudjon navigálni bárhol az űrbenűrrandevú)

(
ugyanez a két űrhajó össze tudjon kapcsolódni dokkolás)
(
a holdi leszállás után az űrhajós ki tudjon szállni a világűr ember számára elviselhetetlen környezetébe, illetve egy
esetleges vészhelyzetben a súlytalanság körülményei között át tudjon szállni egy másik űrhajóba az űrön át űrséta)
(
Mivel mindezekre egyáltalán nem volt tapasztalat, mindenképpen meg kellett szerezni azt, mielőtt belevágtak volna a holdprogram
érdemi részébe. Viszont nem volt idő megvárni a holdutazás infrastruktúrájának (űrhajók, indítóállások) elkészültét, a fenti célok
teljesíthetőségére előbb kellett válasz, ezért a Mercury technológiai alapjain egy új, kétszemélyes űrhajó fejlesztését és repültetését
határozták el, amellyel az űrbeli navigáció és az űrséták begyakorolhatóak voltak.
1961. december 17-én a NASA bejelentette, hogy elindítja a Gemini-programot, amely egyértelműen az Apollo előkészítő programja
volt. A Gemini-program összesen 9 repülést foglalt magában, amelyek keretében az űrhajósok sorra véve a kipróbálandó
műveleteket, igazolták az űrséta, az űrrandevú és a dokkolás kivitelezhetőségét, valamint azt is szimulálták, hogy egy holdutazás
időszükségletét (maximum két hetet) az emberi szervezet képes kibírni. Egyben a Gemini-program volt az, amelyben az USA először
fordította meg az űrversenyt és vette át a vezetést az űrbeli teljesítményekben a Szovjetuniótól az első sikeres randevú és dokkolás
teljesítésével.

Űrszondás holdfelderítések
A holdraszálláshoz a szándék mellett több ismeretre is szükség volt a célpontról. A
holdfelszínről a legjobb távcsövekkel is csak kilométeres nagyságrendű felbontással
készülhettek felvételek, a leszállóhelyek részletes felderítésére űrszondákat kellett
küldeni. A NASA két külön szondatípus feljuttatását határozta el. A Lunar Orbiter
szondákat Hold körüli pályáról való fényképezésre, a Surveyor szondákat pedig felszíni
leszállásra és a Hold testközelből való felderítésére küldték fel.

A Surveyor holdszondákat a holdi leszállás kivitelezhetőségének bizonyítására

fejlesztették ki. Az előzetes tanulmányok szerint a Hold felszínét nagyon laza
holdpornak kellett fednie és egy oda leszálló űrhajó akár el is süllyedhet ebben a porban.
Mielőtt embert szállító űrhajót engedtek a felszínre, mindenképpen meg kellett
bizonyosodni a leszállás lehetőségeiről és nemcsak az elsüllyedésről, hanem a szikla és
A Surveyor holdszonda leszálló
kráterborítottságról is, amely borulásveszéllyel fenyegetett. A NASA összesen hét egysége a földi kísérletek során
Surveyor szondát küldött a Holdra 1966 és 1968 között. Rögtön az első kísérlet sikerrel
járt: 1966. június 2-án az Viharok Óceánján sima leszállást hajtott végre a Surveyor–1.
A NASA számára csak az keltett csalódást, hogy a vetélytárs Szovjetunió négy hónappal korábban már sikerrel juttatott a
holdfelszínre egy leszállóegységet, a Luna–9-et. A Surveyor–2 és Surveyor–4 sikertelen volt, rajtuk kívül összesen öt szonda ért le
sértetlenül a holdfelszínre, kikövezve az utat az Apollo leszállások előtt. A szondasorozat repültetésének másodlagos célja is az
Apollo-programot szolgálta, mivel a holdközi térségben való manőverezést, a szabad visszatérés pályájának (és egyéb más
pályáknak) kipróbálását is ezekkel a szondákkal végezték el.

A Lunar Orbiter szondák szintén az Apollo űrhajók előfutárai voltak, sokkal

komplexebb küldetéssel, mint a Surveyorok. A Lunar Orbitert a Hold körül keringő
egységeknek szánták, az égitest teljes körű lefényképezését tűzve ki fő feladatul. Ehhez
a szonda megkapta a Pentagon előző generációs kémműholdjainak kameráit, amelyekkel
legalább 60 méteres felbontást lehetett elérni a Hold körüli pályáról (érdekesség, hogy
bármennyire is a nemzeti prioritások élén álló program volt az Apollo, mégsem kaphatta
meg az első vonalbeli - elvileg még jobb felbontást biztosító - technikát). A Lunar A Lunar Orbiter szonda
Orbiter sorozatban 1966 és 1967 között összesen 5 keringőegységet juttatott a NASA a
Holdhoz, ezek mindegyike sikeres volt.

Az első három Lunar Orbiter feladata 20 előre meghatározott, potenciális Apollo leszállóhely feltérképezése volt, amelyeket földi
távcsövekkel jelöltek ki. Ezeken a repüléseken a szondák a holdi egyenlítő szűk sávjában repültek, mivel a tervezett leszállóhelyek
ebbe a sávba estek. Az utolsó két küldetésnél változtattak a tervezők a repülési profilon és poláris pályára állították a szondákat, így
az egész holdgömböt le lehetett fényképezni. Ezzel a metódussal a holdfelszín 99%-át sikerült megörökíteni, komplett holdtérképet
állíthatott össze a NASA. A térképező fényképezés mellett számos mellékfeladatot is ellátott a szondasorozat. Mérték az odaúton és a
Hold környezetében a kozmikus sugárzást, amelyet az űrhajósok számára elviselhetőnek találtak. Aztán mikrometeorit gyűjtő
érzékelőkkel megmérték a szabadon repkedő meteorok sűrűségét a Hold körüli pályán, amelyet a Föld környezeténél ritkábbnak, a
holdközi térségnél viszont sűrűbbnek találtak (az űrhajósoknak tehát nem kellett ettől a veszélyforrástól sem tartania az átlagosnál
jobban). A Lunar Orbiterekkel ellenőrizték a NASA követőantenna-hálózatát is. A program végeztével mind az öt egységet a
Holdnak ütköztették, hogy később, az Apollo repülések idején nehogy veszélyt jelentsenek a Hold körüli pályán repülő űrhajókra.
Tesztrepülések

Előzetes tesztek
A kitűzött 9 éves határidő rövidsége miatt a NASA sokszor kénytelen volt eltérni az egyébként főszabályként alkalmazott „lépésről
lépésre” fejlesztési filozófiától és az egyes részegységeket párhuzamosan fejlesztette, tesztelte.

Az Apollo űrhajóval a NASA a Gemini űrhajó katapultüléses megoldása után ismét

visszatért a teljes kabint mentő, rakétás mentőrendszerhez. Ehhez a Mercury űrhajóéhoz
hasonló rácsszerkezetes, rakétát magában foglaló mentőtornyot terveztek. A
visszatéréshez is új fékezőrendszer kellett, tekintve, hogy a tervezett Apollo kabin
tömegben túltett minden korábbi űrkabinon és a Mercury/Gemini féle egy ejtőernyős
megoldás már nem volt megfelelő. A tervezők végül egy három ernyőből álló
ejtőernyőrendszert álmodtak meg. Ezek az eszközök viszonylag függetlenek voltak az
Apollo hardver többi részétől, így időtakarékosságból a tesztelésüket különválasztották
az űrhajórendszer többi részének tesztjeitől. A Little Joe II program kifejezetten erről a
különválasztott tesztelésről szólt.

1963 és 1966 között az új-mexikói White Sands Rakéta Lőtéren folytak a tesztek.
Ezekben a Little Joe II rakétát használták fel, mivel nem volt szükség föld körüli pályára A Little Joe II. egy Apollo űrhajó-
állítani az űrhajót, csak különböző magasságokba juttatni (sőt két esetben makettel startra vár
startmegszakítási próbát végeztek, ahol az indítóállásban „nulla magasságon” aktiválták
a mentőrendszert). Összesen öt indítást végeztek, amelyben a rendszerek jól
vizsgáztak.[10]

Szintén a sietség diktálta azt a módszert, hogy a hordozóeszközök fejlesztését összevonták az űrhajóegységek tesztjeivel is. Így a
Saturn I program nemcsak rakétatesztekről, hanem űrhajópróbákról is szólt. Az első Saturn startok csak az új rakétaépítési technika
próbái voltak, a program végén, az utolsó öt alkalommal mindig egy Apollo űrhajómakettet (mérethű, tömegében változó, de
semmiképpen sem üres, könnyű, és természetesen működésképtelen másolatot) is vitt magával a Saturn I. Ezeken a repüléseken a
mérnökök előzetes számításait igazoló méréseket, automata kommunikációs teszteket, rezonanciateszteket, stb. végeztek.

Hivatalos Apollo tesztek

Az előteszteket követően immár hivatalos Apollo lajstromjelekkel folytatódtak a repülések. Ezekhez a tesztekhez már a
továbbfejlesztett Saturn IB hordozóeszközt vették igénybe (a Saturn IB próbái tehát Apollo űrhajópróbák is voltak egyben).

AS-201

A Saturn rakéta először vitt fel nem „BP” (BoilerPlate - makett) jelzésű, hanem „CSM” (Command and Service Module) jelű
űrhajót, egy Block I típusú, még egyszerűsített kivitelű (holdutazásra alkalmatlan) űrjárművet, amellyel szuborbitális repülést
hajtottak végre. A rakéta 1966. február 26-án emelte 425 kilométer magasba az űrhajót, ahol az levált a rakétáról és saját
főhajtóművével még tovább emelkedett, a felső holtponton visszafordult a Föld felé és az irányítás újra beindította a hajtóművet,
hogy növelje a sebességet, a hőpajzs számára modellezve az extrém holdi visszatérési sebességet. Az űrhajó végül 8.472 kilométerre
a starthelytől az Atlanti-óceánra szállt le. A próba sikertelen volt, a hajtómű sem működött megfelelően és egy elektromos hiba miatt
[11]
a visszatéréskori kormányzás is problémás volt, valamint egy zárlat okán a mérési adatok egy része is elveszett.

AS-202

A második tesztrepülés az AS-201 megismétlése volt, azzal a különbséggel, hogy a szuborbitális pálya csúcspontja dupla
magasságban volt, mint a korábbi kísérletnél. Ezúttal 1128 km magasra emelkedett az Apollo űrhajó és 25 750 km-re a starthelytől
szállt le. Az ezen a repülésen felbocsátott kabin már gyakorlatilag űrhajósok hordozására is alkalmas példány volt, csak az ülések és a
műszerfal néhány panelje hiányzott belőle. A teszt sikeresen végződött.

Az Apollo–1 katasztrófája
Még az első igazi Apollo űrhajó repülése előtt tragédia történt. Az indítás előtti, földi
tesztelések során az Apollo–1 kabinjában tűz ütött ki, és az ott tartózkodó három
űrhajós, Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee meghalt. A tűz közvetlen
kiváltó okát sosem állapították meg, de a hozzá vezető körülményeket igen, amelyeket
egy 3000 oldalas jelentésben foglaltak össze. A legnagyobb probléma a nagy nyomáson
lévő tiszta oxigén légkör a kabinban és a tűzveszélyes anyagok használata, amik tiszta
oxigénben még hevesebben égnek. Az űrhajó belsejében széles körben alkalmazott
habszivacsok, a hűtőcsövekben keringő folyadékok tűzveszélyességéről mindenki Az Apollo–1 parancsnoki modul
megfeledkezett. Ráadásul az újonnan fejlesztett kétrészes kabinajtó teljesen meggátolta kiégett maradványa

az űrhajósok gyors kimentését. Leginkább a tömegtakarékosság miatt támogatták, annak

ellenére, hogy hiányzott belőle a vésznyitást végző robbanópatron, amivel másodpercek alatt szabad utat tudtak volna biztosítani a
bennrekedt űrhajósoknak. A legnagyobb probléma az új konstrukciós ajtó nyitási mechanizmusával volt. A külső ajtó kifelé, a belső
ajtó befelé nyílt. A belső ajtó nyitása a középen ülő űrhajósnak, Edward White-nak volt a feladata, feje fölött hátranyúlva egy
speciális szerszámmal. A tesztek során körülbelül 50 kg-os erőt kellett kifejteni a nyitáshoz, de a tűz által felforrósodott levegő
nagyobb – mintegy másfél tonnás – nyomással hatott az ajtóra, ami lehetetlenné tette számára annak kinyitását. A vizsgálatok
megállapításai alapján végül a NASA ejtette a Block I repülésére vonatkozó terveket, minden repülés a Block II sorozattal történt,
[11][12]
amelyet 1800 helyen változtatták meg az áttervezése során.

A program folytatódik
Ekkor készült egy betűjelzéssor, melyet később az egyes repülések megkülönböztetésére
kívánt alkalmazni az űrhivatal.

A – a parancsnoki hajó teljesítményét és a hőpajzs ellenállóságát

bizonyítani hivatott távvezérelt üzemmódú tesztrepülés
B – a holdkomp távvezérelt tesztfelszállása
C – az emberek első repülése az Apollo parancsnoki hajóval
D – a holdkomp űrhajósok általi kipróbálása
E – a parancsnoki űrhajó keringésének magasságát 6400 km-es távolságra
kellett emelni, hogy minél jobban tudják szimulálni a Holdról nagy
sebességgel visszatérő kabin légkörbe lépését.
F – a Hold körüli pálya elérése, még leszállás nélkül
G – maga a holdraszállás.
Az első típust az AS-201/202 repüléssel már teljesítette a NASA. A tervben
természetesen nem csak egy-egy repülés szerepelt egy-egy típusból, addig kellett
Az Apollo–4 indítása 1967.
ismételni a repüléseket, amíg az adott típushoz kapcsolódó követelményrendszer nem november 9-én
teljesült maradéktalanul. A következő úton még mindig „A” típussal indult az űrhajó, de
immár a Saturn V óriásrakétával.

Apollo–4

A NASA hivatalossá tette, hogy az Apollo–1 után Apollo–4 jelzéssel az első Saturn V rakéta indítása következik, de még ember
nélkül. 1967. november 9-én elstartolt az Apollo–4. A rakéta 18 057 km-re távolodott el a Földtől. Ahogy visszafordult a Föld felé,
begyújtották a rakétákat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel érkezzen a légkörbe, a hőpajzs tesztelése céljából. Egy kisebb
rezonancia problémától eltekintve minden jól ment, hatalmas sikernek könyvelhette el a NASA az Apollo–4 repülését.

Apollo–5
A siker után a NASA továbbléphetett a „B” küldetéstípusra. Az Apollo–5 feladata a holdkomp tesztelése volt, de a holdkomp
gyártása csúszott. A gyártó Grumman sokat küzdött a fejlesztésekkel. Az első indítást 1967 januárjára tervezték, de csak 1968. január
22-én hagyhatta el az indítóállást. A holdkomp felbocsátásához ezúttal elegendő volt a Saturn IB. A felbocsátott holdkomp még
mindig nem volt teljes kiépítésű (az ablakok helyén pl. alumíniumlemezek voltak és a lábakat sem szerelték fel). Az űrhajóval
elsősorban hajtóműteszteket végeztek, amelyek egy szoftverhiba miatt csak félig sikerültek.

Apollo–6

Az Apollo–6 indítására 1968 tavaszán már közel sem voltak annyian kíváncsiak, mint korábban. Ez nem is volt véletlen, ugyanis
nemcsak Amerika, hanem az egész világ másra figyelt, aznap lőtte le egy merénylő Martin Luther King polgárjogi aktivistát. Az
érdeklődés hiánya egyéb más társadalmi okokra is visszavezethető volt: a vietnámi háború által 1968-ra felemésztett 84 milliárd
dollár az amerikai társadalom nemtetszését váltotta ki. Ezzel veszélybe került az egész program sorsa, mivel a holdraszállás a
demokraták programja volt, ám a demokrata elnök, Lyndon B. Johnson rendkívül népszerűtlen volt, esélyét sem látták az
újraválasztásának. A republikánus ellenzék programjaiban viszont az Apollo-program messze nem szerepelt volna olyan előkelő
helyen. Végül 1968. április 4-én az Apollo–6 is elhagyta az indítóállást.[11]

Az Apollo–6 ismét a Saturn V-tel indult és nem vitt magával holdkompot. Ezúttal a holdrakétával támadtak problémák, a hajtóműben
nyomásváltozások léptek fel, amely rángatásban, sőt az egyik hajtómű idő előtti leállásában nyilvánult meg, valamint a holdkomp
adapter is strukturális sérüléseket szenvedett. Az űrhajó repülése ezek miatt a problémák miatt kissé eltért a tervezettől. Ezúttal az S-
IVB teljesítményét is tesztelték, olyan hosszú hold irányú gyújtást időzítettek, amilyenre nem volt példa a későbbi repülések során,
de a visszatéréskor nem sikerült a tervezett holdi visszatérési sebességet elérni. A rakéta- és a pályaproblémák miatt ez a repülés is
csak félig sikerült minősítést kapott.

Apollo–7
Az Apollo–7 küldetése volt az Apollo-program első repülése, a „C-típusú” repülés amely a program első űrhajósokkal végrehajtott
repülése volt. A repülés fő feladata az Apollo–1 tragédiája miatt átalakított Block II űrhajó berepülése volt (eredetileg az első
repülést egy holdrepülésre még alkalmatlan, egyszerűsített - Block I jelű - űrhajóval tervezték, ám a mélyreható áttervezés miatt ez
már nem készült el, hanem egyből a végleges holdűrhajó indult az űrbe). Mivel csak a parancsnoki űrhajót kellett Föld körüli pályára
állítani, ezért csak a kisebb rakétára volt szükség, így a Saturn IB vitte fel az űrhajót a 37-es indítóállásból. Legénységnek Wally
Schirra parancsnokot, Donn Eisele parancsnoki modul pilótát és Walt Cunningham holdkomp pilótát nevezték ki (ezzel a parancsnok
lehetett az egyetlen ember, aki mindhárom korai amerikai űrhajótípust repülte).

Az űrhajó 1968. október 11-én startolt egy 11 napos útra, amely gyakorlatilag az Apollo–1 repülési programjának teljesítését
jelentette. A repülés során elsősorban az új űrhajótípus manőverezőképességét, a hajtóművek teljesítményét tesztelték. A küldetés
során sikeres űrrandevút hajtottak végre az S-IVB rakétafokozattal, többször módosítottak pályát az SPS főhajtóművel. A repülés
során szokatlan módon többször került összetűzésbe a legénység az irányítással. Ennek oka az időhiány (váratlan tapasztalat volt,
hogy a legtöbb művelet tovább tartott mint tervezték) és a rosszul sikerült repülés előtti karantén miatt mindhárom űrhajósnál fellépő
betegség és az emiatt jelentkező diszkomfort érzés volt. Az út során 163 alkalommal kerülték meg a Földet és a 11. napon, október
22-én szálltak le az Atlanti-óceánra. A NASA tökéletes sikernek értékelte a repülést.

Apollo–8
Az Apollo–8 a NASA egyik legkockázatosabb expedíciója volt, ezen a repülésen érték el először emberek a Holdat. Ez a repülés
gyakorlatilag nem is szerepelt a NASA terveiben, az Apollo–8-cal a holdkomp berepülését kívánták elvégezni a „D-típusú
repülésen”, ám a szovjetekkel vívott verseny miatt egy különleges utat iktattak be, amelynek elsődleges célja a Hold elsőkénti elérése
volt – még leszállás nélkül.[13] Az űrhivatal vezetésének második vonalában élénk vita alakult ki titokban, hogy az „E-típusú repülés”
helyett indítsanak egy Saturn V-tel egy Apollo űrhajót a Holdhoz. Az első számú vezetők először őrültségnek minősítették az ötletet,
amely később a részletek kidolgozásával mégis megvalósíthatóvá vált. A terv fő kockázatai a holdrakéta kipróbálatlanságában, a
holdkomp, mint tartalék hiányában rejlettek.
Az Apollo–8 legénysége Frank Borman parancsnok, Jim Lovell parancsnoki modul
[14]
pilóta és Bill Anders holdkomp pilóta lett azután, hogy önként vállalták a feladatot.

Az expedíció 1968. december 21-én 12:51:00-kor (UTC) startolt a cape canaveral-i 39A
indítóállásból. A Saturn V kisebb rezonanciákat leszámítva tökéletesen működött. Az
űrhajó először másfél Föld körüli fordulatig Föld körüli parkolópályán maradt, majd a
teljes rendszerellenőrzés végeztével elindult a Hold felé. Három napos út következett.
Ennek első lépéseként randevúkísérletet kellett végrehajtani a kiürült S-IVB-vel, ám ezt
a műveletet elrontották az űrhajósok (később több pályakorrekcióra volt szükség).
Nemsokára Frank Bormant hányással és hasmenéssel járó rosszullét fogta el, amelyből
sikeresen felépült. Az odaút során több tévéközvetítést sugároztak a űrhajósok a Földre.
Földkelte a Holdon (Apollo–8)
Az expedíció 55. órájának 40. percében az űrhajó(sok) elsőként a történelemben egy
másik égitest gravitációs mezejébe repült(ek) át. Fél nap elteltével pedig megérkeztek a
Holdhoz, a repülés 68 órájának 58. percében az űrhajó besiklott az égitest mögé és az árnyékolás miatt megszűnt a rádiókapcsolat.
Tíz perc múlva az űrhajósok elvégezték a LOI-t (Lunar Orbit Insertion – Hold körüli pályára állás), majd pontosan a számított
időben feltűntek a Hold mögül.

Az űrhajósok 10 keringést tettek meg Hold körüli pályán, közben a felszínt fényképezték. Az elsődleges feladatuk a tervezők által
kiválasztott leszállóhely-jelöltek minél részletesebb fényképezése volt. E feladat közben sikerült a holdprogram emblematikus
felvételeinek egyikét, egy Földfelkeltét rögzíteni (ezt a jelenséget a holdfelszínről csak speciális helyen és librációs körülmények
között lehet látni, egyébként az űrhajók utasai élhették át minden keringésben). Összesen hat körön át folyt a fotózási program,
amikor Borman élve parancsnoki jogával rendkívüli pihenési periódust rendelt el a túl régen fenn levő legénységnek. A kilencedik
keringésben a trió emlékezetes tévéadásban számolt be karácsony napján az expedícióról, amelynek végén a Bibliából tartottak
felolvasást. A 10 keringésben aztán sikeresen gyorsítottak, hagyták el a keringési pályát és indultak a Föld felé. A teljes sikert hozó
küldetés 1968. december 27-én ért véget a csendes-óceáni leszállással.

Apollo–9
Az Apollo–9 a holdprogram harmadik küldetése, a „D-típusú” repülés volt, amelynek
célja a holdkomp berepülése volt. Az Apollo űrhajórendszer utolsóként elkészült
darabja volt a holdi leszállóegység, amelynek fejlesztése hosszan elhúzódott, ezért
ennek a kipróbálását hagyták a tesztrepülések végére. A berepülést először Föld körüli
pályán hajtották végre, amely azonban magas kockázatokat hordozott: a holdkomp csak
űrrepülésre alkalmas szerkezet volt, egy földi leszállás lehetetlen volt vele, nem lévén
hőpajzsa, így egy esetleges hiba a kipróbáláskor könnyen az űrhajósok életébe
kerülhetett. Ugyanakkor a mentési lehetőségek miatt ez tűnt a kevésbé kockázatos
megoldásnak. A legénység Jim McDivitt parancsnok, Dave Scott parancsnoki egység
pilóta és Rusty Schweickart holdkomp pilóta volt, akik végig részt vettek a holdkomp
tervezésében és építésében a Grumman repülőgépgyárba kihelyezett űrhajós A Spider holdkomp berepülése
szakértőként. Hosszú idő után ennek a legénységnek nyílt lehetősége az űrhajók Föld körüli pályán
elnevezésére, így tőlük kapta a parancsnoki egység a Gumdrop (Gumilabda), a
holdkomp a Spider (Pók) nevet.

A startra 1969. március 3-án került sor, amikor második alkalommal használták a Saturn V holdrakétát űrhajósok feljuttatására (az
eredeti tervek szerint a két űrhajóegységet egy nap különbséggel két Saturn IB startjával juttatták volna fel, végül az események
felgyorsulása és a Saturn V tesztelési igényei miatt a teljes kiépítésű hardver repült függetlenül attól, hogy ez pazarlás volt). A
műveletekkel Föld körüli pályán szimulálták a holdraszállás technikai alapműveleteit. Elsősorban a holdkomp
manőverezőképességének tesztelését szolgálták a műveletek (hajtóműindítások és kormányparancsok közbeni viselkedés), illetve a
leszállóegység két részegységének – a leszálló és felszálló fokozatnak – szétkapcsolt állapotban való repülését próbálták ki. Emellett
az új Apollo űrruha tesztelése is a műveletek között szerepelt, amelyet Schweickart végzett el egy űrséta során. A repülés 10 napig
tartott és az Apollo–7-hez hasonlóan teljes sikert hozott.
Apollo–10
Az Apollo–10 az Apollo-program negyedik űrrepülése volt, az úgynevezett „F-típusú” repülés amely a holdraszállás jelmezes
főpróbájának számított. Ennek keretében az űrhajósok a teljes kiépítésű űrhajórendszerrel lerepülték a teljes holdi küldetést (a
holdkomp és a parancsnoki hajó szétkapcsolódását is beleértve), egészen 15 000 méterig ereszkedtek a felszín fölött, mindössze a
leszállást nem próbálhatták ki. Eredetileg nem volt elképzelhetetlen az sem, hogy ez a repülés lesz az első holdraszállási kísérlet, ám
a kellő időre még nem állt rendelkezésre holdraszállásra is alkalmas holdkomp (mind az Apollo–9, mind az Apollo–10 holdkompja
még túlsúlyos volt egy leszálláshoz). Mivel a szovjetek holdrakétájának robbanásáról a CIA is tudomást szerzett, nem kellett
mindenáron sietni, le lehetett repülni a tervekben szereplő utolsó tesztrepülést is.

Az Apollo–10 legénységeTom Stafford parancsnok, John Young parancsnoki egység pilóta ésGene Cernan holdkomp pilóta volt. Ők
az űrhajó-keresztelő során két rajzfilmfigurát választottak, a parancsnoki hajónak a beszédes Charlie Brown, a holdkompnak a
Snoopy nevet adták. A küldetés1969. május 18-i indulása nem volt zökkenőmentes, a Saturn V rakéta fokozatai rázkódásba kezdtek,
azonban a küldetés végkimenetelét ez szerencsére nem befolyásolta.[15] A repülés során másodszorra jutott ember a Holdhoz, ahol
sikerrel pályára álltak az égitest körül és megkezdték a tesztprogramot. Az elsődleges feladat a holdkomp és az anyaűrhajó
szétválasztása és egy leszállás imitáció volt, amit egy kisebb hibával sikeresen végrehajtottak az űrhajósok. A hiba kritikus helyen,
15 km magasságon következett be, amikor a holdkomp leszálló fokozatát leválasztották és a felszálló fokozattal vissza kívántak
emelkedni az eredeti pályamagasságra, Cernan elvétett egy kapcsolást és a kabinjuk pörögni kezdett. Stafford javította a hibát és az
űrhajósok megúszták a kalandot (Cernan később tudta meg, hogy a veszélyes pillanatban önkéntelenül is csúnyán elkáromkodta
magát a nyilvános rádióforgalmazásban). A másodlagos feladat az előre kiválasztott holdi leszállóhelyek fényképezése volt, hogy a
NASA minél jobb felbontású képekhez jusson. Az Apollo–11 leszállóhelyét éppen az Apollo–10 fotói alapján választották ki
véglegesen.

A Hold meghódítása
Armstrong, Collins és Aldrin 1969. július 16-án 13:32-kor (UTC) (helyi idő
szerint 9:32-kor) emelkedett a magasba a Cape Kennedy (Canaveral)
űrközpontból. Szabad visszatérési pályán haladva kivételesen pontos
manőverezéssel 3 nap alatt érték el a Holdat. 13 keringést végeztek (nagyjából
egy napot töltve Hold körüli pályán), amikor az irányítás engedélyt adott a
leszállásra. Aldrin és Armstrong átmászott az Eagle („Sas”) nevű holdkompba,
Collins egyedül maradt a parancsnoki egységben és Hold körüli pályán repült
tovább fenn várva társai visszatértéig. A leszállást végig nehézségek kísérték,
ismeretlen komputerhiba támadt kétszer is, majd a felszín fölött igen
alacsonyan kiderült, hogy a simának hitt térség hatalmas sziklákkal és egy
nagy kráterrel tarkított, ami közvetlen életveszélyt jelentett az űrhajósokra
nézve. Armstrong végül az egyébként is szűkös üzemanyag intenzív
felhasználásával, kézi vezérléssel bravúrosan egy biztonságos helyre navigálta
Ember a Holdon (Edwin Aldrin, Apollo–11)
a holdkompot és Aldrinnal szerencsésen leszálltak a Nyugalom Tengerén.
Mindössze 20 másodpercnyi repülésre elegendő üzemanyag maradt a
tartályokban, ezzel az Apollo–11 a legkihegyezettebb leszállás lett az egész programot tekintve. 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC)
Armstrong jelentette:

„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt”

Alig néhány óra elteltével – egy pihenési periódust elhalasztva, a tervezett időnél előbb – Armstrongék engedélyt kaptak a holdséta
megkezdésére. Hermetizálták az űrruhájukat, leengedték a kabin nyomását és Armstrong lemászott a holdfelszínre. A felszín rövid
tanulmányozása után lelépett a Hold porába és egy legendás mondattal ő lett az első ember
, aki a Holdra lépett:

„Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

[16]
Kis idő múlva Aldrin is követte a felszínre.[16] Armstrong mintákat vett és fényképezett, Aldrin pedig a mozgást tanulmányozta,
illetve a magukkal vitt műszereket állította fel és üzemelte be. Kitűzték az amerikai lobogót, egy csomagban apró emléktárgyakat
hagytak a felszínen és leleplezték a holdkomp lábán levő plakettet, amelyen békeüzenetet vittek:

„Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk
az egész emberiség nevében.”

Ezt követően Richard Nixon váltott velük néhány szót telefonon. A holdséta utolsó órájában geológiai mintavételre, fényképzésre, az
EASEP beindítására és – Armstrong részéről – egy közeli nagyobb kráter meglátogatására került sor. Aztán befejeződött a világ első
holdsétája és 2 óra 36 perc 40 másodperc elteltével újra magukra zárták az ajtót a holdutazók.

Később biztonságban felszálltak a holdfelszínről és randevúztak a Columbiával, az anyaűrhajóval. Ezzel teljesítették a LOR-
koncepció elvárásait, igazolták egy 55 éves, korát megelőző teória helytállóságát, valamint megfeleltek a Kennedy féle felhívás
második részének („…és biztonságosan haza is hozzuk…”). Nem sokkal a dokkolás és a hazahozandó minták, fényképkazetták
átrakodása után hazaindultak az űrhajósok és újabb 3 nap múltán 1969. július 24-én leszálltak a Csendes-óceánon. Az Egyesült
Államok megnyerte a Hold meghódításáért folytatott versenyt, az Apollo-program beteljesítette az összes kitűzött célját.

Tudományos kutatóutak
Az Apollo–11 sikeres leszállásával a program eredeti célkitűzéseit teljesítettnek lehetett tekinteni: a NASA birtokában volt a
technológiának, amellyel ember juthatott egy másik égitestre és emellett a szovjetek is legyőzettek ebben a hidegháborús játszmában.
Ám mivel az űrhivatal nem tudta előre megmondani, hogy hányadik kísérlet lehet sikeres a leszállásoknál – és a program
infrastrukturális fejlesztéseinél már bemutatott módon –, a repülésekre szánt hardverigényt is jelentősen túlméretezte, a leszállásokra
a NASA-nak tíz készletnyi űrhajó részegység állt rendelkezésre. Armstrongék repülését követően tehát még mindig kilenc útra való
legyártott rakéta, űrhajó várta a felszállást. Ebben a szituációban értelmesebb dolog volt folytatni a programot és a meglevő hardvert
rendeltetésszerűen felhasználni, mint megelégedni egyetlen leszállással. A tudósoknak már idejekorán megvolt az elképzelése az első
sikeres leszállás utáni időkre, amikor a program átalakulhat tudományos – elsősorban geológiai – kutatóexpedíciók sorozatává.

Apollo–12
A program nem alakult át azonnal, legelőször is szükség volt egy közbenső expedícióra,
ami egyfajta technológiai hidat képzett a sima leszállás és a kutatási célú leszállás
között. A tudósok által kijelölt – geológiai érdeklődésre számot tartó – felszíni formák
ugyanis egyáltalán nem hasonlítottak a Nyugalom Tengere báziséra. Az érdekes
leszállóhelyek holdi hegységek, kráterek, hasadékvölgyek voltak, nem pedig olyan
végtelen síkságok, ahol Armstrong szállt le. Az Apollo–11 utáni expedícióknak ilyen
leszállási szempontból bonyolult helyek mellett kellett leszállni, viszont Armstrong több
kilométerrel mellélőtt a kijelölt leszállási pontnak. Az Apollo-program előtt álló
következő feladat annak kikísérletezése volt, hogy az Eagle eltévelygése véletlen
tévedés volt-e, vagy a hardver többre is képes. Az Apollo–12 első számú feladata egy Alan Bean a Surveyor 3
holdszonda mellett. Háttérben az
kijelölt pont melletti hajszálpontos leszállás volt, számos alfeladat teljesítése mellett. A
Intrepid holdkomp
küldetés kulcsa a „kijelölt pont” megválasztása volt. A NASA úgy döntött, hogy egy
korábban felbocsátott holdszondája mellett próbál leszállni. Egy Ewen Whitaker vezette
kartográfus csoport kapta a feladatot, hogy találja meg valamelyik Surveyor szondát a Lunar Orbiter keringőegységek fotóin (a
szondák leszállási helyeit nagyjából kilométeres tűréshatárral ismerték, ezúttal viszont méterre pontos adatokra volt szükség). A fotók
felbontása alapján egy-egy szonda képe nem volt nagyobb, mint a film emulziójának szemcsemérete, ám a Surveyor–3 esetében a
szerencse is a kutatók mellé állt, a holdi napelemtáblán éppen megcsillant a napfény a fotó készítésének pillanatában, így a
holdszonda egy fénylő pontként emelkedett ki a holdháttérből. A NASA a Surveyor–3 melletti leszállást tűzte ki célul az Oceanus
Procellarumon (Viharok óceánján)
A szovjetek feletti győzelem után a NASA legelőször is lelassította a programot, a két hónapos startidőközt megszüntette, nagyobb
időközöket hagyva a felszállások között. Az Apollo–12 1969. november 18-án startolt a Kennedy Űrközpontból, már a startnál bajba
keveredve egy kettős villámcsapás miatt. A küldetés parancsnokaPete Conrad, a parancsnoki modul pilóta Dick Gordon, a holdkomp
pilóta Alan Bean volt. Az űrhajósok a villámcsapás ellenére problémamentes repüléssel eljutottak a Holdra, először használva a
szabad visszatérés pályája helyett az úgynevezett hibrid transzfer pályát. A Yankee Clipper hívójelű parancsnoki hajó és az Intrepid
nevű holdkomp szétválása után Conrad és Bean annak ellenére is tökéletesen landoltak, hogy a leszállás utolsó szakaszában a
váratlanul lazább felső talajréteg miatt olyan sok port vert fel a hajtómű, hogy az űrhajósok semmit sem láttak és végül vakon tették
le a holdkompot a felszínre. A holdi kiszálláskor pedig kiderült, hogy a célt is sikerült teljesíteni, a Surveyor–3 nem messze állt a
holdkomptól. Később Dick Gordon is megerősítette a pontos leszállás tényét, amikor átrepülve a leszállóhely felett egyszerre látta a
távcsöve látómezejében az Intrepidet és a Surveyor–3-at.

Az Apollo–12 volt az első „H-típusú küldetés” is, azaz először terveztek két holdsétát is tenni, mind a holdséták időtartamának, mind
a holdfelszínen tartózkodás idejének megnövelésével. Az űrhajósok az első kiszállásukkor közel négy órát töltöttek a holdfelszínen és
feladatuk az első ALSEP tudományos kutatóállomás felállítása volt. Ez a műszerkészlet már 6 mérőegységből és egy nukleáris
meghajtású központi egységből álló bonyolult rendszer volt, amelynek felállítása sokkal körülményesebb volt, mint az Apollo–11
műszereié. A műveletsor sikeres volt, az egyetlen hiba a műveleteket az irányításnak – és a tévétársaságoknak – közvetítő kamera
felállításakor történt, mivel a kamerát Bean véletlenül közvetlenül a Nap felé irányította és az ettől tönkrement. Később a második
holdséta feladata a leszállóhely környezetében álló kráterek körbejárása, a hely geológiai bemutatását szolgáló kőzetminták gyűjtése
és csúcspontként a Surveyor–3 meglátogatása volt. A Lunar Orbiter fotók alapján „Hóember” munkanevet kapott kráterformáció
körbejárása 1300 méternyi gyaloglást követelt meg az űrhajósoktól (szemben Armstrongékkal, akik legfeljebb 60 méterre távolodtak
el az Eagle-től). A kráterek sorra látogatása után az űrhajóspáros elérte a legnagyobb kráter oldalfalán ülő holdszondát is, amelyet
részletesen megvizsgáltak, majd levágták róla a kameráját, hogy visszahozzák a Földre megvizsgálni a 31 hónapos holdi tartózkodás
esetleges hatásait. Végül 7 óra 45 perc 18 másodperces összesített kinntartózkodást, 31 óra 31 perc 12 másodperc holdfelszíni
tartózkodást követően 34,35 kg holdkőzettel a tarsolyukban az Apollo–12 űrhajósai sikerrel tértek haza a startkori villámcsapást illető
aggodalmak ellenére.

Apollo–14
Az Apollo–14 egy kis híján katasztrófával végződött repülés feladatának teljesítésére
indult. Az Apollo–13 1970 tavaszán csaknem odaveszett az oxigéntartály robbanása
miatt, így a Fra Mauro romkráter felfedezését nem tudta teljesíteni, a küldetések
tervezői viszont úgy vélték, hogy ez olyan fontos feladat, ami miatt érdemes az ismételt
küldetést is ennek szentelni. A legénység a betegségéből felépült és repülésre alkalmas
státusát éppen visszanyert Alan Shepard parancsnokból, az újonc Stuart Roosa
parancsnoki egység pilótából és Ed Mitchell holdkomp pilótából állt. Az Apollo–14
feladata kettős volt. Egyrészt helyre kellett billenteni az Apollo űrhajóval szemben
megingott bizalmat, amely az előző küldetés – az Apollo–1 katasztrófájához hasonló
tervezési és szervezési hibák okozta – balesetének nyomán ingott meg. Másrészt az
előző két, mare területekre vezetett expedíció után a holdi felföldekre, az égitest idősebb Alan Shepard
geológiai régióiba küldött kutatóút volt, amely a Hold keletkezéstörténetének pontosabb
megismeréséhez szolgáltatott adatokat. Emiatt a Fra Mauro formáció területén keletkezett fiatal kráterhez, a Cone kráterhez küldték
az Apollo–14-et.[17]

Az Apollo–14 1971. január 31-én startolt. A Kitty Hawk parancsnoki hajó és az Antares holdkomp összekapcsolódási nehézségek
tarkította út után érkezett a Holdhoz és a leszállás is problémásra sikerült a számítógép és a radar kisebb hibája miatt. A problémák
ellenére az Antares az Apollo–12-éhez hasonló precíz leszállást hajtott végre a célpontnak számító Cone kráter közelében.
„H-típusú”
küldetés lévén az Apollo–14 űrhajósai számára is két űrsétát tartalmazott a repülési terv. Az első kiszállás során Shepard és Mitchell
számára is az ALSEP felállítása volt a feladat, amelyet ezúttal egy egyszerű szállítóeszköz, a MET segített (egy kis kézikocsi, amit
az űrhajósszleng „riksa” névre keresztelt). Az ALSEP felállítása és némi mintavétel után az első EVA 4 óra, 47 perc, 50 másodpercig
tartott.
A második kiszállás során következett a Cone kráter felfedezése. Ehhez az űrhajósoknak nagyjából olyan távolságra kellett
elgyalogolniuk, mint amilyen távolságot az Apollo–12 űrhajósai tettek meg a második holdsétájuk során összesen (azaz a visszaúttal
együtt megkísérelték megduplázni Conradék teljesítményét). Váratlanul azonban tájékozódási problémák merültek fel. Az űrhajósok
fotótérképeket vittek magukkal (a Lunar Orbiter-program kollekciójából), ám a fotókon szereplő, felülről fényképezett krátereket
nem sikerült azonosítani a megvilágítási viszonyok miatt teljesen másképpen látszó tájon. A tájékozódási nehézségek végül
kudarcban csúcsosodtak ki: az űrhajósok célja a Cone kráter – a környék legnagyobb krátere – peremének elérése volt, de nem
találták meg a peremet, végül az utólagos elemzés szerint 20 méterre a peremtől fordultak vissza. Az űrhajósokat az idő rövidsége
késztette vissza a holdkomphoz és az odaúttal párhuzamos útvonalon tértek vissza az Antareshez, útközben összesen 45
kilogrammnyi holdkőzetmintát gyűjtve. Tovább tetézte a kudarcot, hogy Shepard geológiai érdektelensége miatt a minták
dokumentálása rendkívül gyenge szintet ütött meg, így a Földre visszatérve a minták kiértékelése meglehetősen nehéz volt, az anyag
tudományos értéke alacsony lett. A második EV
A 4 óra 34 perc 41 másodpercig tartott.

Politikai változás és irányváltás a programban

Az első leszállás sikere nem csak a program tudományos célokra való átállítását eredményezte, hanem paradox módon az egész
program folytatását is megkérdőjelezte: „minek folytatni egy olyan programot, amely már teljesítette a fő célkitűzéseit?”. Mindezt
egy olyan politikai közegben, amelyben egyrészt a vietnámi háborúnak az Apollo-programét többszörösen meghaladó költségei már
az amerikai gazdaságot is megrázták és két ilyen költséges programnak egyszerre nem volt létjogosultsága, másrészt az új Nixon
adminisztráció igyekezett minden, a korábbi demokrata kormányzat által indított programot felülvizsgálni, lezárni. Politikailag
logikusnak látszott, hogy inkább a küldetését beteljesített programot érjék csökkentések, ezért Richard Nixon javasolta az Apollo-
program levételét a nemzeti prioritások éléről és ennek megfelelően a pénzügyi támogatások megkurtítását.

Először a NASA 1970-es költségvetésének tárgyalásánál törölték az Apollo–20 küldetés pénzügyi keretét, és döntöttek az
expedícióhoz már legyártott Saturn V és Apollo parancsnoki űrhajó átvezényléséről a hamarosan induló Skylab-programba. Majd a
következő évi költségvetés odaítélésekor további két küldetés, az Apollo–18 és Apollo–19 törlését, minden Apollo gyártósor
leállítását és a program végleges lezárását döntötték el. Technikai értelemben egy „H-típusú” és egy „J-típusú” expedíciót töröltek,
azaz az utolsó gyalogosnak tervezett Apollo–15 utat előrehozták az első holdjárós küldetésnek és a program végéről egy másik
holdjárós utat töröltek.

Apollo–15
Az Apollo–15 a programot ért alapvető változások miatt előlépett az első „J-típusú”
küldetéssé. Ennek lényege az eszközök továbbfejlesztése volt, amely lehetővé tette,
hogy az űrhajósok felszerelése kiegészüljön egy holdjáróval, valamint a holdi
tartózkodási idő megduplázódhasson, összesen mintegy három napnyi tartózkodással,
benne a kettő helyett három, egyenként 7 órás holdsétával. A legnagyobb újítást a
holdjáró jelentette, amely az addigi gyalogos expedíciókon megtett távolságokat a
becslések szerint legalább megtízszerezte, ezzel egyrészt lazított a leszállás
pontosságával kapcsolatos szigorú igényen (ha könnyen el lehetett autózni az egyes
Jim Irwin és az új holdautó
lelőhelyekre, egy pár száz méteres leszállási eltérés nem okozott problémát), másrészt
több helyszín felkeresésével részletesebb képet lehetett általa összeállítani. Az űrhajósok
felkészülését a változások miatt át kellett alakítani, amit az könnyített meg, hogy a leendő legénység az Apollo–12 tartalékaként
egyszer már végigment egy holdraszállási kiképzésen, így főként csak az új követelményekkel kellett törődni.

A kinevezett legénység Dave Scott parancsnokból, Al Worden parancsnoki modul pilótából és Jim Irwin holdkomp pilótából állt
össze. Először a program során a legénységnek is nyílt alkalma beleszólni a leszállóhely kiválasztásába. Az első bővített tudományos
programú leszállásnál ugyanis több lehetséges helyszín is kívánatos volt és a tudósok hosszas vita után sem tudták eldönteni a végső
jelöltet, mikor végül Scott parancsnok véleményét is megkérdezték, aki a Hadley-Appenninnek leszállóhelyet favorizálta. Végül így
lett a Mare Imbrium (Esők Tengere) peremén végigfutó körkörös hegységrendszer, az Apenninnek egyik szeglete a végső jelölt, ahol
a hatalmas lávasíkság a hegységgel találkozott és egy hasadékvölgy is kanyargott. A legénység ezúttal is élt az űrhajó névválasztás
jogával és a parancsnoki hajónak Cook kapitány hajója után az Endeavour, a holdkompnak utalva mindhármuk légierős tiszt
mivoltára a Falcon nevet adva.

Az Apollo–15 1971. július 26-án 13:34:00 (UTC) startolt és 1971. július 30-án 22:16:29 (UTC) szállt le a Holdon. A leszállás ezúttal
nem volt olyan pontos, mintegy másfél kilométerrel a kijelölt pont mellett landolt a Falcon. Az űrhajósok első ténykedése egy egyedi
űrhajón kívüli tevékenység, a SEVA, a felállva végzett űrhajón kívüli tevékenység volt, amelyben a holdkomp felső nyílásán kibújva
a parancsnok felmérte a hely geológiai jellegzetességeit.

Az első holdsétán – szakítva az addigi gyakorlattal – nem a műszerek felállítása, hanem a holdjáró üzembe helyezése volt az első
feladat. Ehhez először a holdkomp oldalára szerelt járművet az űrhajósok leengedték a felszínre, amely művelet alatt az addig
összehajtogatott szerkezet rugós mechanizmusok segítségével automatikusan széthajtogatta magát. Scott és Irwin felszerelte a Rovert
a geológiai kutatásokhoz szükséges felszereléssel és próbaútra indultak. Sajnos a holdjáró elsőkerék-kormányzása valamiért nem
működött, ám ez alig okozott nehézséget. Az űrhajósok elhajtottak a leszállóhely legnagyobb hegye, a Hadley-hegység és a völgyön
átkanyargó Hadley-rianás – egy kilométeres mélységű hasadékvölgy – találkozásához és megkezdték a kőzetminták gyűjtését. A
holdséta tervezett idejének felét tölthették az első geológiai kutatóúttal, a második félidőre vissza kellett térni a holdkomp közelébe,
az ALSEP felállítására. Ennél a tevékenységnél nem várt akadályba ütköztek, a felszín nagyobb mélységeibe szánt érzékelők
elhelyezéséhez végzett fúrások a fúró – későbbi elemzések során észlelt – hibája miatt hatalmas erőfeszítést igényeltek és nem is
sikerültek maradéktalanul, némelyik műveletet el is kellett halasztani a későbbiekre.

A második holdséta tisztán geológiai kutatóútnak indult, csak az előző nap elnapolt
munkák miatt kellett visszatérni az ALSEP felállítási helyére. Az űrhajóspáros először
elhajtott ismét a hegységekhez, ezúttal kicsit arrébb. Összesen négy geológiai
kutatóállomáson vettek mintákat, köztük egy különleges leletet is: az űrhajósok egy 4,5
milliárd évvel ezelőtt keletkezett sziklát találtak, amelyet Teremtés Kövének
kereszteltek el. Ez – a későbbi expedíciókról származó más kőzetdarabokkal együtt –
bizonyítékkal szolgál a Naprendszer bolygóinak korára, valamint arra, hogy a Hold és a
Föld egyszerre fejlődött ki. A geológiai kutatóút végeztével vissza kellett térni a Leszálláskor a három
fúrásokhoz, ám az elhalasztott munkák sajnos további nehézségekkel zajlottak és ismét fékezőernyőből csak kettő nyílt ki
halasztáshoz vezettek. teljesen

A harmadik holdsétát a megfogyatkozott idő miatt le kellett rövidíteni. Először a

többször elhalasztott munkák befejezésére került sor, majd az űrhajósok elhajtottak a Hadley-rianás széléig, hogy felmérjék a
hasadékvölgyet is. A visszahozott fényképeken a völgy oldalfalainak rétegződését lehetett megfigyelni, amely vulkáni eredetre utalt,
így össze lehetett állítani a keletkezésének modelljét is. Mielőtt hazaindultak volna, még néhány szimbolikus tevékenységet is
végeztek az űrhajósok. Ezek közül kiemelkedett egy kísérlet, amelyben Galileo Galilei ötszáz éves kísérletét végezték el a Holdon,
egy madártollat és egy kalapácsot ejtve el egy időben, közben megfigyelhették, hogy a légkör hiánya miatt kizárólag a gravitáció
érvényesül és a két test egyszerre esik a felszínre. A kivételes szépségű helyről
1971. augusztus 2-án szálltak fel az űrhajósok.

A holdi felszállás és randevú után nem indult haza azonnal a legénység, hanem még egy napig Hold körüli pályán maradtak, hogy
folytassák Worden addig egyedül végzett mérési programját, amely a parancsnoki hajóba épített új SIM műszerrekesz
üzemeltetésével zajlott. A megfigyelési program során sor került egy holdi miniműhold pályára bocsátására is, amely addig
szintén a SIM rekeszben utazott. Végül az Apollo–15 1971. augusztus 4-én indult haza, hogy három nappal később augusztus 7-én
leszálljon a Csendes-óceánon. A leszálláskor az ejtőernyőrendszerük nem működött megfelelően, a háromtagú rendszer egyik ernyője
összegabalyodott és nem nyílt ki, ennek ellenére problémamentes leszállás volt.

Apollo–16
Az Apollo–16 a program tizedik repülése volt, egyben az ötödik, amely leszállt a Holdra és a második „J-típusú” küldetés. A NASA-
nak voltak már mintái a holdtengerek lávasíkságairól (Apollo–11 és Apollo–12), a holdkéreg legősibb darabjaiból (Apollo–15) és a
kettő közötti időből (Apollo–14), azaz a 3,5 és 4,5 milliárd év közötti első egy milliárd évből. A Kopernikusz kráter és a Tycho kráter
sugársávjainak anyagából pedig a legfrissebb 1 milliárd évből is rendelkeztek
anyagokkal, a NASA köztes 2,5 milliárd évről is ismereteket akart szerezni, ki akarta
deríteni, hogy a 3,5 milliárd évvel ezelőtti Nagy Bombázás időszaka után volt-e még
geológiai aktivitás a Holdon, vagy azóta halott-e az égitest. A térképészek ezúttal azt a
feladatot kapták, hogy keressenek az Apollo űrhajók által elérhető zónában késői
vulkáni aktivitásra utaló jeleket. A Bill Muehlberger vezető geológus irányította csoport
fotóanalízise a Descartes kráter környezetében – a holdi felföldek (a földi szemlélő
számára a világosabb területek) egyenlítői régiójában - találtak olyan képződményeket,
Az Apollo–16 legénysége
amelyek friss vulkáni aktivitás eredményeként jöhettek létre. A leszállóhely
kiválasztásáról szóló döntés egyértelmű volt: az Apollo–16-ot a Descartes régió
Cayley síkságára küldi a NASA.

A küldetés személyzete a legénységi rotáció szerint következő hármas, John Young parancsnok, Charlie Duke holdkomp pilóta és az
Apollo–13 legénységéből kiesett, de kanyaróba sosem eső Ken Mattingly parancsnoki pilóta lett. A fiúk a parancsnoki űrhajójuknak
a Casper, a holdkompnak az Orion hívójelet adták. 1972. április 16-án sikeresen felszállt az Apollo–16, ám a Holdnál problémák
támadtak, a parancsnoki hajó elsődleges irányítórendszere meghibásodott, a leszállást el kellett halasztani. A földi irányítás a tartalék
irányítórendszer aktiválásában találta meg a probléma megoldását (vállalva a kockázatát, hogy biztonsági tartalék nélkül marad az
egyébként szinte mindent a redundanciára építő küldetés). A döntés után az irányítás engedélyezte az Orion leszállását.

Az Apollo–16 volt az első, amely a „J-típusú” küldetések klasszikus három kiszállásos

forgatókönyvét követte (Young parancsnok nem kezdeményezett SEVA-t). Az első EVA
a Rover üzembe helyezésével és az ALSEP szokásos kihelyezésével kezdődött. Ez
alkalommal először teljesült be a korábbi expedíciók félelme a műszerparkot összekötő,
a földön kígyózó vezetékekkel kapcsolatban, amikor Young átbotlott az egyiken és
kirántva a foglalatából tönkretett egy méregdrága műszert. Ez a momentum rányomta a
hangulati bélyegét az egész későbbi munkára. A frusztráció tovább fokozódott, amikor a
geológiai kutatások során a várt vulkáni anyagminták helyett kivétel nélkül
becsapódásos eredetű, régi kőzeteket találtak az űrhajósok.

A második holdséta a leszállóhelyet övező hegyekhez vezetett, nagyjából 4

kilométerre a holdkomptól. Itt is a friss vulkáni aktivitás nyomait keresték, ám nyomát Az első holdséta során
sem találták, nyilvánvalóvá vált, hogy az előzetes elemzések tévesek voltak. kihelyezett tudományos
Megcáfolhatatlan érv volt a vulkanizmus hiányára egy anortozitdarab, amelynek eszközcsoport az ALSEP.
jelenléte kizárta a későbbi nagyobb felszínformálódást. Youngék zsenijére jellemző Elsősorban szeizmikus mozgások
érzékelésére szolgáltak.
viszont, hogy ezután, amikor már tudták, hogy hiába keresik azt, amiért jöttek, új
geológiai képet állítottak össze a meglevő kövekből, értékes anyagot szolgáltatva a
tudósoknak. A második holdséta 7 óra 23 perc 9 másodpercig tartott.

A harmadik holdséta Scotték útjához hasonlóan lerövidített kutatóút lett, mivel a még a leszállás előtt a Casper hibájának
megoldására várakozva eltelt időt - és elhasznált készleteket - nem lehetett pótolni, így a harmadik holdséta idejét kellett
megkurtítani. Így összesen két megállásra futotta az időből, az egyik a környék legnagyobb kráterénél, a másik pedig a környező
hegység egy újabb pontján. A leletek itt is ugyanazt a képet mutatták, mint bárhol máshol a leszállóhelyen addig. Az idő leteltével az
űrhajósok visszatértek a holdkomphoz, majd felszálltak a holdfelszínről.

A parancsnoki egységgel való dokkolás után az eredeti tervekkel ellentétben ezúttal nem folytatták a Mattingly által 3 napig folytatott
megfigyeléseket, hanem hazaindultak, az irányítás ugyanis nem akart kockáztatni és az egyébként is hibás Casper-rel tovább repülni.
A hazaúton Mattingly még egy extra űrsétát tett, mert a parancsnoki hajó oldalába épített műszeregység adatrögzítő kazettáit csak
úgy lehetett hazahozni, ha egy űrhajós kimegy értük és behozza a kabinba. Végül 1972. április 27-én 19:45:05-kor (UTC) landolt az
űrhajó a Csendes-óceánon.
Apollo–17
Az Apollo–17 az Apollo-program tizenegyedik, egyben utolsó küldetése volt, a hatodik
a sorban, amely sikeresen leszállt a Holdra. Az utolsó leszállás is hozott lényegi
újdonságot, a személyzet egyik tagja nem berepülőpilóta, hanemgeológus volt, valamint
a „Geológusok paradicsoma” néven aposztrofált leszállóhelyet immár az Apollo-
program saját megfigyelései alapján választották ki. Pedig mind a leszállóhely
kiválasztása, mind a legénység jelölése körül óriási viták voltak. A program lerövidítése
miatt számos elsődlegesen fontos leszállóhely maradt a „kívánságlistán”, de csak
egyetlen lehetőség volt hátra, ezért komoly harc folyt a jelöltek mellett. A legmerészebb
terv egy a Hold túloldalán teljesített leszállásról szólt a Ciolkovszkij kráterben, ám az
újra előtérbe került biztonsági megfontolások miatt ezt elvetették. Helyette a korábbi
kutatási folyamatba – azaz a legrégebbi és a legújabb felszínformáló jelenségek A Kék üveggolyó: a Föld képe az
keresésébe – illő helyet választottak, a Taurus-Littrow völgyet a Mare Serenitatis (Derű Apollo–17-ről félúton a Hold felé
Tengere) peremén. A völgy az Apollo–15 leszállóhelyéhez hasonlóan egy hatalmas
lávasíkság és a síkság szélén a medencét alkotó becsapódás által felgyűrődött hegység találkozásánál feküdt és az Al Worden
repülése alatt készült fényképeken kis – a legújabb korokban végbement vulkáni működés feltételezett jeleként keletkezett –
hamukúpok sorakoztak rajta. A hely egyszerre ígért a legősibb kőzetekből a hegységek szikláiból, a legfiatalabb vulkáni kőzetekből a
hamukúpok környezetéből és a mare bazaltból a völgy talajából. Emiatt a geológiai sokszínűség miatt logikus volt, hogy egy tudós,
egy geológus is feljusson a Holdra – ráadásul állt is rendelkezésre űrhajós kiképzést kapott geológus Jack Schmitt személyében – ám
a legénységi rotáció szerint más legénység volt éppen soron. Deke Slayton ezúttal szakított a rotációval és a tudóst emelte be a
holdkomppilóta-székbe.Ezzel a döntéssel nagy vihart kavart az űrhajósok főnöke, ádáz vitákba torkollott a jelölés, ám mivel Slayton
bírta a legfelsőbb NASA vezetés támogatását az ügyben, így a geológus maradt a végleges jelölt az utolsó Holdra lépő legénység
tagjaként. A küldetés parancsnokaEugene Cernan, míg a parancsnoki egység pilótájaRon Evans lett.

Az Apollo–17 1972. december 7-én 5:33:00-kor (UTC) startolt, helyi idő szerint nem sokkal éjfél után, az egyetlen olyan űrhajóként,
amely éjszaka indulhatott a Hold felé (a NASA bevállalta egy esetleges startbaleset utáni éjszakai mentés rizikóját). Az űrhajós
keresztségben America nevet kapott parancsnoki űrhajó és a Challenger jelű holdkomp három nap múlva érte el a Holdat és Cernan
mintaszerű leszállást mutatott be a Taurus hegylánc Littrow-völgyében. Három nap kutatás várt rájuk, három holdsétával és
természetesen a Roverrel.

Az első holdsétán hagyományosan a holdjáró beüzemelése és az ALSEP felállítása volt a feladat. Az előbbi minden probléma
nélkül hamar sikerült, utóbbi viszont az Apollo–15-éhez hasonló fúrási problémák miatt hosszas, elhúzódó tevékenység lett.
Olyannyira elment az idő a mérőműszerek felállításával, hogy a több mint 7 órás holdsétából már csak egyetlen további geológiai
megállóra maradt lehetőség (eredetileg egy 2,5 kilométerre levő nagyobb kráter szerepelt a tervben, de azt már nem lehetett volna
elérni, így egy mindössze 150 méterre levő kisebb becsapódási helyet, a Steno krátert derítették fel).

A második holdséta kárpótolta a tudósokat – köztük Jack Schmittet – az előző napi

szegényes felfedezésekért. Ezen az EVA-n összesen 20,4 kilométert tettek meg a
holdjáróval, hat geológiai állomást beiktatva. Előbb azonban az űrhajósok elvégezték a
legkomplexebb javítást a Roveren, amit Apollo űrhajós egyáltalán végzett holdi
felszerelésen: Cernan korábban véletlenül letörte a holdjáró sárvédőjét, amely a felvert
por miatt idő előtti hibákat vetített előre, ezért az irányítás útmutatása alapján a két
űrhajós a rendelkezésükre álló anyagokból pótsárvédőt készített és rögzített a járműre. A
geológiai kutatóút során az Apollo–15 mintáinál is régebbi kőzeteket találtak, valamint a
Shorty kráternél narancs színű talajt, a vulkáni működés nyomát találták meg. Csak a
földi elemzéseknél derült ki, hogy az anyag sokkal régebbi, mint azt a képzett geológus
is hitte a helyszínen. Harrison H. Schmitt geológus egy
hatalmas kőzettömb mellett, a
harmadik holdséta közben
A harmadik holdsétán Cernan és Schmitt 12,1 kilométert mentek a Roverrel és ezúttal a hegyoldalból legördült hatalmas sziklákat
és környezetüket vizsgálták meg. Ezen az úton négy megállót iktattak be mintavételre. Újdonság volt, hogy mind a második, mind a
harmadik holdsétán hordozható műszerekkel is végeztek méréseket és útközben is vettek tervszerű mintákat. A hordozható
műszerekkel a talaj elektromos vezető tulajdonságait mérték, valamint az Einstein-féle relativitáselmélet által megjósolt
gravitációs hullámokat kerestek. Az útközbeni mintavételnél le sem kellett szállni a járművükről, egy hosszú szárú mintavevő
eszközzel lenyúlva vették fel a kiszemelt kőzeteket.

A harmadik holdséta végeztével gyakorlatilag véget ért az Apollo-program. Erről a legénység egy az Apollo–11-éhez hasonló, de
más mondanivalójú plakett leleplezésével emlékezett meg. A holdkomp lábán levő plakettről levettek egy takarólemezt és Cernan
felolvasta az üzenetet:

„Az ember itt fejezte be a Hold első felfedezését, az Úr 1972. évében. Talán a béke
szelleme, amellyel érkeztünk, át fogja hatni az egész emberiség életét.”

Ez után a szimbolikus tevékenység után a holdkomppilóta visszamászott a kabinba, berakodták az összegyűjtött mintákat és
visszahozandó műszereket, és a parancsnok került sorra, hogy utolsó emberként visszaszálljon a kabinba. Cernan egy utolsó
mondattal zárta le az űrhajósok részéről a felfedezéseket:

„És mi elhagyjuk a Holdat a Taurus-Littrow-n, elhagyjuk, ahogy érkeztünk és Isten

akaratából vissza fogunk térni békével és az egész emberiség reménységével.”

Ezzel lezárult a holdfelszíni munka, hamarosan elstartolt az utolsó holdkomp is a holdfelszínről. Scottékhoz hasonlóan az Apollo–17
is még egy napig a Hold körül maradt, befejezve az Evans által elkezdett globális méréseket. Cernan és Schmitt a mai napig a
leghosszabb holdi tartózkodás csúcstartói, Evans pedig a leghosszabb Hold körüli keringés rekordere, amit az America nevű
parancsnoki hajóban teljesített.[18] A hazafelé úton a maga módján Nixon elnök is lezárta a programot egy csalódást keltő
közleménnyel:

„Amint a Challenger elhagyja a holdfelszínt, tudjuk mit hagyunk magunk mögött, de azt is
ami még előttünk van. Az álmokat, amiket az emberiség vázol maga elé, mindig meg lehet
valósítani, ha elég erősen hiszünk bennük és szorgalommal, bátorsággal követjük őket.
Egykor a csillagoktól megigézetten álltunk, ma megérintjük őket. Nem azért tesszük ezt,
mert az emberi sors az álmok lehetetlenségéről szól és lehetetlen őket megvalósítani,
hanem azért mert úgy az űrben, mint a Földön új megoldások születnek és új alkalmak a
kihasználásukra és az emberi lét jobbítására. Talán ez az utolsó alkalom ebben a
században, hogy emberek jártak a Holdon, de az űrkutatást folytatni fogjuk, az űrkutatás
eredményeit hasznosítani fogjuk a továbbiakban is és új álmokat fogunk kergetni, azokból az
alapokból kiindulva, amit most tanulhattunk. Ne tévesszük szem elől ennek a programnak a
jelentőségét és ne felejtsük el annak nagyszerűségét, aminek tanúi voltunk. Az események
mindig kijelölik a történelem folyamának útját egyik korszakból a másikba. Ha megértjük az
Apollo program ezen utolsó repülését, akkor igazán »ragyogó dolgokat« érhetünk még el.
Gene Cernannek, Jack Schmittnek és Ron Evansnak kívánjuk, hogy Isten vigyázzon rájuk,
és biztonságban térjenek haza a Földre.”

Sikeres kudarc
A hat sikeres holdraszállás mellett még egy további repülés volt, amely elérte a Holdat, ám egy majdnem végzetes hiba miatt a
leszállás meghiúsult és a repülés minden idők egyik legbravúrosabb mentőakciója lett. Az Apollo–13 a Fra Mauro romkráterhez, a
holdi felföldekhez indult, hogy a két előző holdtengeri leszállás után másfajta kőzetmintákhoz is hozzájuthassanak a tudósok. A
legénység jelölésénél példátlan bonyodalmak támadtak. Az eredeti tartalék legénység különböző okok miatt nem tűnt alkalmasnak,
hogy előlépjen hivatalos legénységgé, ezért új személyzetet keresett Slayton. Ezzel egy időben gyógyult ki betegségéből Amerika
első számú űrhajósa, a befolyásos Alan Shepard és repülési státuszát visszanyerve rögtön egy holdutazást követelt magának. Slayton
hajlott is rá, hogy odaadja az utat a veterán űrhajósnak, de a döntését a NASA felső vezetése megvétózta mondván, hogy a
tapasztalatlannak számító Shepard és két társa számára kevés a hátralevő felkészülési idő. Kompromisszumként az Apollo–11
tartalékait, az Apollo–14 várományosait hozták előre, Jim Lovellt parancsnokként, Ken Mattinglyt parancsnoki modul pilótaként és
Fred Haiset holdkomp pilótaként. De még ez sem volt a végleges állapot, mivel a
felkészülés végén a tartalékszemélyzet egy tagja kanyarót kapott és ez ellen a holdkomp
pilóta nem volt immunis, így a fertőzés kockázatát kivédendő inkább lecserélték Jack
Swigertre.

A startra 1970. április 11-én 19:13:00-kor (UTC) került sor. A rakéta emelkedésekor a
második fokozat egyik hajtóműve leállt, de ennek ellenére – a többi négy hajtómű
tovább égetésével – sikerült Föld körüli pályára állni. Elkezdődött a három napos utazás,
ám a harmadik nap elején, mintegy 320 000 kilométerre a Földtől egy rutinművelet
végrehajtásakor baleset történt. A tartályokban levő oxigén és hidrogén méréséhez egy A sérült műszaki modulról készült
fotó miután a parancsnoki modul
beépített ventilátorral fel kellett keverni a gázt, de a ventilátor motorja zárlatos lett és
levált róla
berobbantotta a nyomás alatt levő tartályt. Az űrhajósok egy darabig nem is tudták mi a
probléma, csak annyit jelentettek:

„Houston, van egy problémánk”

A robbanással egy időben az áramellátás is megszűnt. Végül az ablakon kinéző Lovell fejtette meg a hiba okát, gáz szökött tőlük az
űrbe. A diagnózis egyértelmű volt: felrobbant az oxigéntartály, amely az áramot termelő üzemanyagcellát is ellátta, ezért nem
termelődött áram sem. Mivel az űrhajón minden árammal működött, ez végzetes hibának számított. A megoldást az jelentette, hogy
az űrhajósok átköltöznek a holdkompba, amelynek mindenből autonóm forrásai voltak. Az Aquarius lett a mentőcsónak, a
holdraszállás pedig innentől kezdve elképzelhetetlen volt, a fő cél az űrhajósok hazahozatala lett.

A mentőexpedíció első lépéseként vissza kellett terelni az űrhajót a szabad visszatérés

pályájára. Ezt a holdkomp hajtóművével tették meg a Holdhoz érkezés előtt. Majd le
kellett kapcsolni szinte az összes berendezést, mivel az áramfogyasztást minimálisra
kellett csökkenteni. Emiatt sötét és hideg lett az űrhajóban. A vízfogyasztást is
korlátozni kellett, mert a maradék víz a megmaradt berendezések hűtéséhez kellett.
Később a kabin szén-dioxiddal való telítődése okozott problémát, mivel a holdkomp
szűrői nem három ember négy napi igényeire lettek méretezve, ezt egy ideiglenes szűrő
kézi összeállításával sikerült áthidalni. A legnagyobb kihívást jelentő probléma pedig
akkor következett, amikor az űrhajó kezdett letérni a szabad visszatérés pályájáról és
egy pályakorrekciós manőverre lett szükség (ez természetes folyamat volt, a jól működő A kézzel összeállított ideiglenes
űrhajókat is időről időre pályakorrekciókkal kellett pályán tartani). Az légszűrő
energiatakarékosság miatt a komputert sem lehetett bekapcsolni, kézi kormányzással és
időzítéssel kellett végrehajtani a manővert, ráadásul a holdkomp leszálló hajtóművével, amit teljesen másra terveztek. Tetézte a bajt,
hogy Fred Haise lázas beteg lett, és a másik két űrhajós is kezdett kiszáradni a vízhiány miatt, ami miatt nagyobb volt a hibázás
valószínűsége. A manővert mégis tökéletesen hajtották végre.

A mentés kulcsa a földi apparátus mozgósítása és kivételes problémamegoldó képessége volt. Mindenkit berendeltek a problémákon
dolgozni úgy a NASA-nál, mint az űrhajót gyártó vállalatoknál, akinek köze volt a tervezéshez, gyártáshoz és nem törődve
éjszakával, kimerüléssel mindenki az űrhajósok hazahozatalán dolgozott. Órák alatt születtek olyan eljárások, amelyek korábban
hetekig készültek, nem beszélve azokról a műveletekről, amelyek soha nem is léteztek, az adott pillanatban kellett kitalálni őket.
Végül 1970. április 17-én 18:07:41-kor (UTC) szálltak le az Apollo–13 utasai, a körülményekhez képest jó állapotban. A NASA a
„sikeres kudarc” értékeléssel zárta le a küldetést.

Törölt küldetések
Politikai okok miatt az Apollo–11 sikere után megváltozott a program megítélése - és főként a költségei miatt - a Nixon-
adminisztráció a leállítása mellett döntött. A leállítás két lépcsőben történt.

Apollo–20 – A legelsőként törölt küldetés a holdprogram legutolsó, tizediknek tervezett expedíciója volt. A már
legyártott Saturn V-öt és Apollo-űrhajót aSkylab-program lebonyolításához rendelték, magát a repülést törölték. Az
 eredeti tervek szerint az utolsó leszállás a Hold leglátványosabb felszíni képződményénél, aycho-kráternél
T történt
volna (az esetleges alternatív leszállóhely a nem kevésbé kiemelkedő Kopernikusz-kráter volt).
A program végleges leállításáról az 1971-es költségvetés tárgyalásakor döntött a Kongresszus. Ekkor már nem a takarékossági
szempontok (az eszközök más programban felhasználhatósága) estek latba, hanem a mindenáron való spórolás. A döntéssel törölt két
expedíció rakétáit és egy holdkompot inkább kiállítási tárgynak tartották meg, csak a parancsnoki űrhajókat használták később a
Skylab-küldetéseknél.

Apollo–18 – A Kopernikusz-kráterhez, vagy a Davy rianáshoz küldött „J-típusú” expedíció lett volna.
Apollo–19 – A Hadley rianáshoz vezették volna a küldetést, ezt a célt végül azApollo–15-tel érték el.
A törölt küldetések miatt az Apollo–14 utáni összes küldetés leszállóhelyét áttervezték és végül a program csonka maradt.

A küldetések fontosabb adatai

a küldetés a küldetés
Küldetésazonosító szállítórakéta személyzet felbocsátás
célja eredménye
Részben sikeres –
A Saturn 1B és az
Apollo parancsnoki
és szervizmodul
első tesztrepülése
ember nélküli
szuborbitális
repülés volt ; a
AS-201 (Apollo– ember 1966. szuborbitális repülés során
Saturn IB
1A) nélküli február 26. repülés problémák adódtak
az elektromos
energiaellátással;
80 másodperccel a
szervizmodul
hajtóművének
beindítása után
30%-kal csökkent
benne a nyomás.
Sikeres – Az
üzemanyagtartály
ember 1966. július Föld körüli tesztje és a rakéta
AS–203 (Apollo–2) Saturn IB
nélküli 5. pálya tanúsító repülése –
nem hivatalosan:
Apollo 2
Sikeres – A
parancsnoki modul
visszatérése
sikeres, annak
1966.
ember szuborbitális ellenére, hogy
AS–202 (Apollo–3) Saturn IB augusztus
nélküli repülés maga a visszatérés
25.
meglehetősen
irányíthatatlan volt
– nem hivatalosan:
Apollo 3
AS-204 (Apollo–1) Saturn IB Virgil I. (a Föld körüli Sikertelen – A
„Gus” felbocsátás pálya kilövésre nem került
Grissom, törölve) sor: 1967. január
Edward 27-én a gyakorlat
White, alatt a parancsnoki
Roger B. modul
Chaffee megsemmisült, a
 benne lévő három
űrhajós meghalt a
keletkezett tűzben –
Utólag ennek a
küldetésnek adták
hivatalosan is az
„Apollo 1”
megnevezést.
Annak ellenére,
hogy ez már a
negyedik tervezett
Apollo küldetés volt,
(és annak ellenére,
hogy a NASA tervei
szerint a küldetés
azonosítója AS-204
lett volna), az
űrhajósok „Apollo 1”
feliratú jelvényt
viseltek, (ezt a
NASA még korában
jóváhagyta).
Sikeres – Az új
hordozórakéta és
az összes
összetevő egyidejű
1967.
ember Föld körüli tesztje (a
Apollo–4 Saturn V november
nélküli pálya holdkompot kivéve),
9.
a parancsnoki
modul sikeres
visszatérése a
légkörbe.
Sikeres – A
holdkomp első
repülése és
többszörös tesztje
az űrben,
irányítatlan
ember 1968. Föld körüli visszatérés - azzal
Apollo–5 Saturn IB
nélküli január 22. pálya a Saturn 1B
rakétával
bocsátották fel,
melyet a törölt
„Apollo 1” küldetés
során használtak
volna.
Apollo–6 Saturn V ember 1968. április Föld körüli Részben sikeres –
nélküli 4. pálya Erős rezgések az
orbitális pályára
való belépés során,
néhány hajtómű
nem működött
repülés közben, a
parancsnoki modul
sikeres belépése a
légkörbe (bár a
„legrosszabb eset”
forgatókönyve
szerinti
 paramétereket nem
sikerült elérni).
Sikeres – Tizenegy
napos keringés
Walter M.
Föld körüli pályán
„Wally”
személyzettel, a
Schirra, 1968. Föld körüli
Apollo–7 Saturn IB parancsnoki modul
Donn Eisele, október 11. pálya
tesztje (holdkomp
Walter
nélkül), néhány
Cunningham
kisebb probléma a
legénység körül.
Sikeres –
Nagyratörő
küldetésterv
(melyet nem sokkal
a start előtt kissé
megváltoztattak),
Frank az első
Borman, Jim 1968. személyzettel
Hold körüli
Apollo–8 Saturn V Lovell, december történő repülés a
pálya
William A. 21. Hold körül
Anders (holdkomp nélkül),
az első „földfelkelte”
és az első nagyobb
nyilvánosság,
néhány kisebb
alvási probléma és
betegség.
Sikeres – Tíznapos
Föld körüli,
James
személyzettel
McDivitt,
történő keringés,
David Scott, 1969. Föld körüli
Apollo–9 Saturn V űrséta és a
Russell L. március 3. pálya
holdkomp
„Rusty”
személyzettel
Schweickart
történő sikeres
repülése/dokkolása.
Sikeres – A
második
Thomas P.
személyzettel
Stafford,
történő Hold körüli
John W. 1969. május Hold körüli
Apollo–10 Saturn V keringés, a
Young, 18. pálya
holdkomp tesztje
Eugene
hold körüli pályán, a
Cernan
Hold megközelítése
15,6 km-re.
Sikeres – Az
Neil ember első
Armstrong, holdraszállása (kézi
Michael 1969. július vezérléssel),
Apollo–11 Saturn V Holdraszállás
Collins, 16. gyalogos felderítés
Edwin A. a leszállási hely
„Buzz” Aldrin közvetlen
közelében.
Apollo–12 Saturn V Charles 1969. Holdraszállás Sikeres – A
„Pete” november küldetés majdnem
Conrad, 14. meghiúsult repülés
Richard közben, mert
 Gordon, felszálláskor
Alan Bean villámcsapás
következtében
tönkrementek a
telemetriai adatok -
sikeres leszállás a
Surveyor–3
szondától kb. 200
méternyire.
Sikeres kudarc[19] –
Problémás
rezgések a startnál,
ettől független
robbanás a
szervizmodulban a
Föld-Hold
útvonalon - a
küldetés célját
Jim Lovell,
emiatt törölték. A
Jack 1970. április
Apollo–13 Saturn V Holdraszállás személyzet
Swigert, 11.
átmenetileg a
Fred Haise
holdkompban
keresett
menedéket. Egy
Hold körüli keringés
után sikeres
visszatérés a
parancsnoki
kabinnal a Földre
és sikeres leszállás.
Sikeres – A
holdkomp
szoftveres és
hardveres
Alan B. problémái majdnem
Shepard, meghiúsították a
Stuart 1971. Holdra való
Apollo–14 Saturn V Holdraszállás
Roosa, január 31. leszállást a Hold
Edgar körüli keringés
Mitchell során, az első
színes mozgóképek
a Holdról, az első
anyagkísérletek az
űrben.
Sikeres – Az első
hosszabb (3 napos)
tartózkodás a
David Scott,
Holdon, a holdjáró
Alfred 1971. július
Apollo–15 Saturn V Holdraszállás első használata,
Worden, 26.
27,76 km-es
James Irwin
távolságon, széles
körű geológiai
vizsgálatok.
Apollo–16 Saturn V John W. 1972. április Holdraszállás Sikeres – A tartalék
Young, Ken 16. stabilizálórendszer
Mattingly, hibás működése
Charles miatt majdnem nem
Duke sikerült a
holdraszállás (a
 Holdon tartózkodás
idejét biztonsági
okokból egy nappal
háromra
csökkentették). Az
egyetlen küldetés,
amelynek célja a
Hold hegyvidéki
területének elérése
volt.
Sikeres – Az utolsó
embert szállító
egység leszállása a
Holdon, az egyetlen
Eugene
küldetés, amiben
Cernan,
tudós is részt vett a
Ronald 1972.
fedélzeten (egy
Apollo–17 Saturn V Evans, december Holdraszállás
geológus); egyúttal
Harrison H. 7.
az utolsó
„Jack”
személyzettel
Schmitt
végrehajtott repülés
az alacsony
földközeli pályákon
túl.
Sikeres – A Skylab
ember 1973. május Föld körüli
Skylab–1 Saturn V űrállomás
nélküli 14. pálya
felbocsátása.
Sikeres – Apollo
Charles űrhajó először visz
„Pete” amerikai
Conrad, 1973. május személyzetet a
Skylab–2 Saturn IB űrállomás
Paul Weitz, 25. Skylabhoz, az első
Joseph amerikai
Kerwin űrállomáshoz; 28
napos tartózkodás.
Sikeres – Apollo
Alan Bean,
űrhajó másodszor
Jack
1973. július visz amerikai
Skylab 3 Saturn IB Lousma, űrállomás
28. személyzetet a
Owen
Skylabhoz, 59
Garriott
napos tartózkodás.
Sikeres – Apollo
Gerald Carr,
űrhajó harmadszor
William 1973.
visz amerikai
Skylab 4 Saturn IB Pogue, november űrállomás
személyzetet a
Edward 16.
Skylabhoz, 84
Gibson
napos tartózkodás.
Apollo–Szojuz- Saturn IB Thomas P. 1975. július Föld körüli Sikeres – Apollo–
program (Apollo Stafford, 15. pálya Szojuz Teszt
18) Vance D. Projekt, melynek
Brand, során az Apollo
Donald K. űrhajósai a
„Deke” megközelítést és
Slayton dokkolást
gyakorolták a
szovjet Szojuz–19-
cel - a küldetést
 időnként „Apollo–
18”-ként említik.
Törölve – Néhány
további küldetés is
Tervezett Apollo–
a törölve lett (a
18, Apollo–19 és a küldetés
Saturn V felbocsátás holdraszállások részletes terveket
Apollo–20 Hold törölve
törölve egészen az Apollo–
küldetések
20-ig bezárólag
elkészítették).

Holdséták adatai

Az Apollo-program 6 küldetése landolhatott a Holdon, 12 űrhajós léphetett a Hold

felszínére. A küldetések során 14 alkalommal hagyták el a holdkompot, és több mint 80
órát töltöttek kutatómunkával.

A Holdon Megtett Gyűjtött

Holdséták
Küldetés eltöltött távolság kőzetminta
időtartama
idő (km) (kg)
21 óra 36 2 óra 31
Apollo–11 1 21 Az Apollo–11 legénységének
perc perc
ünneplése New Yorkban)
3 óra 56
31 óra 31 perc 1
Apollo–12 34,3
perc 3 óra 49 1,3
perc
4 óra 47
33 óra 30 perc 1
Apollo–14 42,8
perc 4 óra 34 3
perc
6 óra 32
perc
10,3
66 óra 54 7 óra 12
Apollo–15 12,5 76,7
perc perc
5,1
4 óra 49
perc Holdkőzet az Apollo–15
7 óra 11 expedícióból
perc
4,2
71 óra 02 7 óra 23
Apollo–16 11,1 94,3
perc perc
11,4
5 óra 40
perc
7 óra 11
perc
3,3
74 óra 59 7 óra 36
Apollo–17 18,9 94,3
perc perc
11,6
7 óra 15
perc
299 óra 32 80 óra 26
Összesen 95,7 379,5
perc perc

A program tudományos eredményei

Az Apollo a visszahozott mintákkal és az űrhajósok által kihelyezett műszerekkel forradalmi tudományos eredményeket tárt fel, mai -
a 60-as évekbelihez képest nagyságrendekkel nagyobb - tudásunk a Naprendszer belső vidékeiről nagyrészt ezeken az eredményeken
alapul.

A Hold nem valamilyen régen keletkezett ősi égitest, hanem a naprendszer keletkezésekor kifejlődött kőzetbolygó,
ugyanolyan belső rétegződéssel, mint aFöld.
A Hold geológiai fejlődése régen leállt, és még mindig őrzi a fejlődéstörténet első egymilliárd évének nyomait, amely
az összes földszerű bolygó esetében azonos volt.
A legfiatalabb holdkőzetek lényegében olyan idősek, mint a legidősebb földi kőzetek. A fejlődéstörténet legkorábbi
folyamatai mindkét égitestnél ugyanúgy játszódhattak le, de azoknak korai nyomai már csak a Holdon figyelhetőek
meg.
A Föld és a Hold fejlődéstörténetileg egymással összefüggő, azonban az őket felépítő anyagok közös tárházából
különbözőképpen merítettek kialakulásukkor .
A Hold élettelen, nincsenek rajta élő organizmusok, vagy helyben kialakult szerves anyagok.
Az összes holdi anyag magas hőmérsékleten keletkezett, amelyekben nem vagy alig volt víz. Három főcsoporton
kívül (bazalt, anortozit, breccsa), alig van jelen más kőzettípus.
A keletkezésekor a Hold nagy mélységekig olvadt volt, egy hatalmas magmaóceánt létrehozva. A holdi felföldek a
magmaóceán tetejére felúszó, alacsony sűrűségű anyag megszilárdult maradványai.
A magmaóceán megszilárdulását egy sor óriási meteorbecsapódás követte, amelyek óriási medencéket vájtak,
amelyek alját a feltörő lávafolyamok töltötték fel, létrehozva a holdtengereket.
A Hold kissé aszimmetrikus égitest, valószínűleg a Föld gravitációs hatásai miatt (a kéreg a túloldalon vékonyabb,
míg a legtöbb becsapódásos medence és néhány szokatlan tömegcsomó) az innenső oldalon található.
Az egész Hold felszínét apró kőtörmelék ésregolit (holdpor) borítja, ami a Nap sugárzásának történelmét rejti
magában, amely nagy jelentőségű lehet a földi klímaváltozások megismerésében.

A program technológiai öröksége

A holdraszálláshoz kifejlesztett hardverek és technológiák egyfajta űrkutatási kincset, tudásbázist képeztek és nyilvánvaló volt, hogy
későbbi űrprogramok alapjai lehetnek. Ezt azonban korlátozta az egyszer használatos technológia költséges volta, így az Apollo
eszközeit csak elég kevés célra használták a későbbiekben.

Apollo Application program

A NASA 1968-ban indított programja, amelyben az Apollo űrhajókon és azok továbbfejlesztésével létrehozandó további eszközökből
hogyan lehet további űrprogramokat indítani. A legtöbb elképzelése asztalfiókban maradt, egyetlen később megvalósult
elképzelésrendszere született, az első amerikai űrállomás, a Skylab.

Skylab-program
A holdprogram végeztével célokat kereső NASA egy űrállomás létrehozását tűzte ki
célul, tekintettel arra, hogy a Hold eléréséért folyó versenyben vesztes Szovjetunió egy
űrállomás programba vágott és a Szaljut-programmal komoly sikereket ért el, és
Amerikának is fel kellett tudnia mutatni a képességet a vetélytárs eredményeivel
szemben. E célból 1969. augusztus 8-án kezdetét vette az űrállomás építése Wernher von
Braun ötlete alapján. Az ötlet szerint egy Saturn S-IVB fokozat szerkezetét építettek át
hermetikusan zárt űrállomástestté, amelyet egy Saturn V vihetett fel Föld körüli pályára
és a legénységek oda- és visszautazásához szükséges taxiűrhajó szerepét az Apollo
anyaűrhajóra bízták.

1973. május 14-én felbocsátották a Skylab űrállomást Cape Canaveral-ről, ám a pályára A Skylab
állás közben káros rezonancia lépett fel, ami leszakította az egyik napelemszárnyat és a
hővédő burkolat egy részét. Az első legénység útját el kellett halasztani és javítási
módszer után kellett nézni. Egy egyszerű módszert találva alig 10 nap késéssel szállhatott fel az első személyzet, amelynek első
feladata az űrállomás megmentése volt. A javítás tökéletesen sikerült és a legénység hozzákezdhetett a tudományos (főként orvosi,
illetve napmegfigyelési) programjának végrehajtására. A legénység végül 28 napos időtartamrekord felállítása után tért vissza a
Földre. Később még kétszer utazott háromfős személyzet az űrállomáshoz, mindkettő tovább növelve az időtartamrekordot.

A Skylab-et az Apollo űrhajók látogatási utáni időkre, az új Space Shuttle űrhajók fogadására is tervezték használni, ám az
űrrepülőgépek fejlesztésének csúszásai miatt erre már nem maradt lehetőség, az űrállomás 1979. július 11-én elérte a légkör alsóbb
rétegeit, lefékeződött és elégve lezuhant.

Apollo–Szojuz-program
A politikai enyhülés lehetővé tette a két szuperhatalom közeledését egymáshoz és a legelsők között az űrkutatási együttműködés
lehetősége merült fel. A korábbi ellenfelek viszonylag hamar megtalálták a módját egy látványos, közös űrprogramnak, amelyben az
amerikaiak Apollo űrhajója és a szovjetek Szojuz űrhajója vehetett rész. Mindössze egy zsilipegység fejlesztésére volt szükség az
űrhajók összekapcsolására. A történelmi összekapcsolódásra 1975. július 17-én került sor, amelyet követően 44 órás közös
programban vett részt két szovjet és három amerikai űrhajós. Tudományos jelentősége viszonylag kevés, szimbolikus tartalma annál
több volt az első sikeres nemzetközi repülésnek.

Orion űrhajó
Az Orion vagy CEV egy kidolgozás alatt álló amerikai űrhajó, amelyet a George W. Bush korábbi amerikai elnök által 2004-ben
meghirdetett Moon, Mars and Beyond űrstratégiai kezdeményezés első lépéseként elindított Constellation program keretében,
napjainkban hoznak létre. Az űrhajó tervezési filozófiája visszatérést jelent az Apollo tervezési elveihez. Az űrhajó az egykori Apollo
űrhajókhoz hasonlóan két fő részből áll: a kúp alakú személyzeti modulból és a henger alakú műszaki modulból. Mindkettő az Apollo
űrhajó hasonló egységeinek tervezési elvein alapul, csak más méretek és korszerűbb berendezések jellemzik majd, valamint
tartalmaznak majd a Space Shuttle programból átvett fejlesztéseket is.

Holdkőzetek a Földön
Az Apollo-program során mintegy 382 kilogramm holdkőzetet szállítottak a Földre
tudományos elemzésre. A Hold felszínéről származó és az expedíciók során begyűjtött
kőzetek legnagyobb része 4,6 és 3 milliárd éves, így a holdkőzetek a Naprendszer korai
történetéről hordoznak értékes információt. Az anyagminták megszerzése forradalmi
lépést jelentett a kutatásban, hiszen a Hold felszínén található kőzetek mások, mint a
földiek. Addig a tudomány a Hold felszínéről még nem rendelkezett anyagmintával, a
meteoritok között sem tudtak holdkőzetet azonosítani.

Hazánkba a NASA és az ELTE közötti megállapodás keretében került 15 évvel ezelőtt

1994-ben, néhány grammnyi holdkőzet, egy kézipéldány (6 minta epoxikorongba öntve)
és 12 darab vékonycsiszolat formájában. A 18 minta az Apollo–12, –14, –15, –16 és –17
expedíciókról származik.
Holdkőzet az Apollo–16
Az anyagot dr. Bérczi Szaniszló gondozza, a Magyar Űrkutatási Iroda által támogatott expedícióból
programban és az ELTE-n működő Kozmikus Anyagokat Vizsgáló Űrkutató Csoport
keretében. A holdkőzet mintákat a földtudományi szakos hallgatók oktatásához
használják.[20] Időnként a nagyközönség számára is kiállítások keretében bemutatják a Magyarországon található kőzetmintákat.
[21]

A Holdra szállások tagadói

Negyven évvel azután, hogy az ember a Holdra tette a lábát, még mindig vannak olyan vélemények, hogy a Holdra szállás valójában
meg sem történt. Az úgynevezett „moon hoax” összeesküvés-elmélet hívei szerint a jelenetet az Arizona-sivatagban vette filmre az
amerikai űrkutatási hivatal és a bizonyítékokat a Földön hamisították. A Gallup 1999-es felmérése szerint az amerikaiak 6%-a hitt
[22]
abban, hogy a holdraszállás hamisítvány volt, 89% nem hitt, és 5% bizonytalan volt.[22] Az elmélet hívei elsősorban különös vagy
ellentmondásosnak vélt fényképeket és filmfelvételeket hoznak fel bizonyítékként: például a kitűzött zászló lobogni látszik, az
árnyékok iránya nem egyezik meg, ugyanaz a háttér szerepel különböző helyen felvett képeken, és egy kődarabon állítólag egy C
betű látható.[23] A kőzetminták valódiságát is megkérdőjelezik. Minden kutató, aki részt vett a kőzetminták vizsgálatában, elismerte,
hogy azok valóban földönkívüliek.

A tudósok és műszaki szakértők, illetve a NASA emberei és szakértői egyöntetűen elutasítják az elméletet, és azt állítják, hogy
felvételek csak a kellő fotográfiai illetve asztronómiai ismeretek hiányában tűnnek ellentmondásosnak. Ellene szól az is, hogy a
szovjetek, illetve bizonyos fokig rádióamatőrök is nyomon követték a holdraszállást, és vannak olyan tárgyi bizonyítékai is, amik
nem hamisíthatóak, például a Holdról visszahozott kőzetek vagy az ott elhelyezett tükrök, amik segítségével lézerrel meg tudják
mérni a Hold távolságát.[24] A szovjetek sohasem vitatták a holdraszállás tényét.[25] Hatszor jártak űrhajósok a Holdon, és számtalan
bizonyíték erejű felvétel született. A 2009. nyarán, a Lunar Reconnaissance Orbiter holdszonda által készített nagy felbontású
fényképfelvételeken jól láthatóak a küldetések során hátramaradt eszközök, illetve a holdkompok leszálló fokozatai, jó megvilágítási
[26]
körülmények esetén pedig még az űrhajósok által kitaposott ösvények is.

Az Apollo program a művészetekben

Filmművészeti alkotások
Apolló 13 (1995)

Hollywoodi nagyjátékfilm Ron Howard rendező tolmácsolásában, amely az Apollo–13

veszélybe sodródott űrhajósainak történetét meséli el. A forgatókönyv Jim Lovell Lost Moon:
The Perilous Voyage of Apollo 13 (Az elveszett Hold: Az Apollo–13 veszélyes utazása) című
könyvének adaptációja. A mű készítésének koncepciója meglehetősen egyedi volt, a
rendező úgy döntött, hogy egyetlen eredeti dokumentumfelvételt sem használ és a lehető
legvalósabb körülmények között veszi fel a jeleneteket. Ennek érdekében az eredetiekkel
megegyező Apollo parancsnoki egység és holdkomp belsőket gyártattak, ezekben forgatták
az űrbeli jeleneteket. Emellett a súlytalanságot sem akarták imitálni, a forgatás valódi
súlytalanságban történt. Az egyik készlet űrhajó-belső díszletet egy Boeing KC-135
repülőgép belsejébe építették, amely parabolaíveket repülve fél perces időtartamokra
súlytalanságot hozott létre a repülő belsejében. A rendező a forgatókönyvbeli jeleneteket 30
másodperces snittekre osztotta, így a film űrjelenetei úgy tűnnek, mintha végig a valós
környezetben játszódnának. Az élethűséget fokozta, hogy valódi fagypont körüli hideget is
teremtettek az utazás utolsó harmadának bemutatásához.

Főbb szereplők:
Tom Hanks – Jim Lovell
Gary Sinise – Ken Mattingly
Bill Paxton – Fred Haise
Ed Harris – Gene Kranz
Kathleen Quinlan – Marilyn Lovell

A végtelen szerelmesei - Az Apollo-program(From the Earth to the Moon) (1998), (tv-sorozat)

Az Apolló–13 c. mozifilm készítése közben a témához szenvedélyes közelségbe került Tom

Hanks és Ron Howard elhatározásából és produceri munkájával, az HBO csatorna
megbízásából készült 11 részes tévésorozat, amely az egész Apollo-program történetét öleli
fel. A sorozat alapjául Andrew Chaikin: A Man on the Moon című könyve szolgálta, amely
legfőképpen a holdutazások emberi oldalát, az űrhajósok életét, érzéseit dolgozta fel. A
filmben sem a dokumentarizmus, hanem a teljesítmény emberi oldala volt a fő alkotói
szempont. Érdekes technikai újítás volt a holdfelszíni műveleteket bemutató jeleneteknél,
hogy az űrhajósokat alakító színészek űrruha jelmezét héliummal töltötték fel, a holdi
[27]
 gyenge gravitáció miatti könnyed mozgás illúziójának megteremtésére.[27] A filmsorozat
Emmy-díjat és Golden Globe díjat nyert 1998-ban.

Részei:

Képesek vagyunk rá? – A Mercury és a Gemini repülések összefoglalása

Apollo 1 – Az Apollo–1 tragédiájának története
A torony üres – Az Apollo–7 története, a program kezdete
1968 – Az Apollo–8 holdutazásának története
Spider – Az Apollo–9 útjának összefoglalása
Mare Tranqulitatis – Az Apollo–11 történelmi útja
Ennyi volt az egész – Az Apollo–12 holdexpedíció bemutatása Alan Bean szemüvegén keresztül
Megszakítjuk programunkat– Az Apollo–13 mentőexpedíciójának története egy, a mozifilmétől teljesen
különböző nézőpontból
Mérföldekre és mérföldekre– Az Apollo–14, illetve Alan Shepard története
Galileonak igaza volt – Az Apollo–15 expedíciója és az új geológiai kiképzés eredményei
Az Eredeti Feleségek Klubja– Az űrhajósfeleségekről és a kemény életükről szóló tisztelgés
Le Voyage dans le la Lune – Az Apollo–17 és a program vége

Alan Bean festészete

Alan Bean 1981-ben elhagyta a NASA-t és leszerelt a Haditengerészettől. Sok társától eltérően, aki saját üzletbe fogtak, vagy
különböző vállalatok vezető beosztásaiba kerültek, Bean főállású festőművész lett. Még az űrhajóssá válás előtti időkben járt egy
stúdiumra, ahol rajzórákat vett, de a művészete akkor válhatott teljessé, amikor nem kellett másra koncentrálnia. Festészete szinte
kizárólag a holdprogram témáit öleli fel, saját és társai küldetéseit viszi képre. Művészi módszerei egyediek, az alapvetően szürke
holdfelszínt sokszor színesen láttatja, valamint minden képének különleges textúrát ad azzal, hogy a képek alapjául szolgáló táblákra
festés előtt láblenyomatokat nyom a holdi űrruha bakancsának talpával és a mintavevőkkel is lenyomatokat vés a képekre. Művészi
[28][29]
pályája során több mint 150 képet készített, amelyet főként magángyűjtők vásárolnak meg kollekcióikba.

Források

Magyar irodalom
Dancsó Béla: Holdséta - A Holdra szállás története, Novella Kiadó Kft, Budapest, 2004.ISBN 978-963-9442-24-5

Külföldi irodalom
Andrew Chaikin: A Man on the Moon, Time-Life Books, Alexandria (Virginia), 1999. ISBN 0-7835-5675-6
Hamish Lindsay: Tracking Apollo to the Moon, Springer Verlag, London, 2001. ISBN 1-85233-212-3
Buzz Aldrin, Ken Abraham:Magnificent Desolation, Crown Publishing Group, 2009.ISBN 978-0-307-57746-7
Alan Bean, Andrew Chaikin:Apollo - An Eyewitness Account, The Greenwich Workshop, 1998. ISBN 0-86713-050-4
Eugene Cernan, Don Davis:The Last Man on the Moon, St. Martin Griffin, New York, 1999. ISBN 0-312-19906-6

Jegyzetek
1. A második ember a Holdon - Buzz Aldrin(http://ww
w.hirado.hu/Hirek/2009/07/16/09/A_masodik_ember
_a_Holdon__Buzz_Aldrin.aspx). (Hozzáférés: 2009.
augusztus 14.)
2. A Skylab űrállomásprogram(http://www.urvilag.hu/ar
ticle.php?id=805) (magyar nyelven). (Hozzáférés:
2014. július 19.)
3. The Apollo Program (1963–1972)(http://nssdc.gsfc.
nasa.gov/planetary/lunar/apollo.html). (Hozzáférés:
2009. augusztus 13.)
4. Szebehely Győző az Apolló-programban(http://ww
w.industrianet.hu/UserFiles/ehsz/Szebehely_Gyozo.
htm). (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.)
 5. Fred L. Whipple, pioneer in the space program(htt
p://www.sciencedirect.com/science?_ob=ArticleURL
&_udi=B6V1N-4NKJ19C-8&_user=10&_rdoc=1&_f
mt=&_orig=search&_sort=d&_docanchor=&view=c&
_searchStrId=986762955&_rerunOrigin=google&_a
cct=C000050221&_version=1&_urlVersion=0&_user
id=10&md5=8834542e8cf131ad5bdecfd6edd61863)
(Hozzáférés: 2009. augusztus 21.)
6. Víziók és valóság (http://www.urvilag.hu/article.php?i
d=1386). (Hozzáférés: 2009. augusztus 21.)
7. Excerpt from an Address Before a Joint Session of
Congress, 25 May 1961(http://www.jfklibrary.org/As
set-Viewer/xzw1gaeeTES6khED14P1Iw.aspx)
(angol nyelven). Jonh F. Kennedy Presidential
Library and Museum. (Hozzáférés: 2012. november
20.)
8. Kennedy egyszerű 'mutatványnak' tartotta az
űrprogramot (http://www.mult-kor.hu/20110527_ken
nedy_egyszeru_mutatvanynak_tartotta_az_urprogra
mot) (magyar nyelven). Múltkor.hu. (Hozzáférés:
2011. május 27.)
9. Proposals: Before and after May 1961(http://history.
nasa.gov/SP-4205/ch3-2.html). NASA. (Hozzáférés:
2009. augusztus 21.)
10. Apollo Program Summary Report, Part 4(http://histo
ry.nasa.gov/apsr/Apollopt2-2.pdf)(PDF). NASA
History Office, 1975. április. (Hozzáférés: 2009.
szeptember 23.)
11. Dancsó Béla': Holdséta (2004) ISBN 963-9442-24-0
12. Kis lépés egy embernek...(http://www.sulinet.hu/elet
estudomany/archiv/1999/9908/kislepes/kislps.htm) . (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
(Hozzáférés: 2009. augusztus 13.)
13. Hírszerzési értesülések szerint a hátrányba került
szovjetek egy decemberi úttal szerették volna
elhódítani a Holdat az amerikaiak elől, amit a
Szputnyik-krízis és a Gagarin-féle repülés után az
amerikai közvélemény végleges csatavesztésnek
tekintett volna, a NASA ezt nem engedhette meg
magának
14. Deke Slayton ugyanis nem kijelölte a legénységet,
hanem felajánlotta a lehetőséget azzal, hogy vissza
is utasítható a nagyon magasnak tartott kockázat
miatt. Az első legénység, a végül azApollo–9-cel
repülő hármas el is utasította az ajánlatot, így
kapták meg Bormanék a küldetést.
15. Apolló VII expedíció (http://www-pao.ksc.nasa.gov/hi
story/apollo/apollo-7/apollo-7.htm). (Hozzáférés:
2009. augusztus 13.)
További információk
Magyar oldalak
Űrvilág online magazin cikkgyűjtemény az Apollo-programról
Űrvilág online magazin cikkgyújtemény az Apollo–11 holdraszállásának 40. évfordulóján
Az USA programjai: Apollo-program
35 év után publikusak lesznek az Apolló-program Hold fotói
Ember a Holdon
A csillagászat nemzetközi éve, 2009
16. biztonsági megfontolások miatt mindkét űrhajósnak
kinn kellett tartózkodnia, nem lehetett egyikük a
kabinban, mert baj esetén csak úgy lett volna
biztosítható a gyors segítség, ha egymás közelében
vannak
17. a régi felszínbe csapódott testek anyagkidobódása
. rengeteg anyagot hoz a felszínre, így egy ilyen friss
becsapódásnyom meglátogatása a mélyből
felhozott, az ősi időkben megszilárdult, az előző
küldetésekben visszahozottnál idősebb anyag
mintáival kecsegtetett
18. Apolló-programok (http://univerzumcsodai.mindenkil
apja.hu/?m=4423956). (Hozzáférés: 2009.
augusztus 13.)
19. Apollo 13 - A Successful Failure(http://www.nasa.go
v/mission_pages/apollo/index.html)
20. Az Apolló expedíciók kutatási eredményei a Holdról
(http://planetologia.elte.hu/1cikkek.phtml?cim=1apoll
o.html). (Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
21. dr.Bérczi Szaniszló csillagász, fizikus, az EL
TE
docense tartja „Földi ipar, holdi építészet,
űrtechnológia” címmel.(http://www.bay-gyula.hu/ind
ex.php/hirek/8-iskolai-hirek/122-bercziszaniszlo).
(Hozzáférés: 2009. augusztus 14.)
22. Did Men Really Land on the Moon?(http://poll.gallu
p.com/content/default.aspx?ci=1993&pg=1). The
Gallup Orgainzation, 2001. február 15. (Hozzáférés:
2007. május 20.)
23. A Szkeptikus Társaság tagjainak véleménye(http://s
zkeptikus.blog.hu/2009/07/20/apollo1969).
24. Öt tény, ami bizonyítja, hogy a holdra szállásvalódi
volt (http://hvg.hu/Tudomany/20090720_hold_apollo
_konspiracio_osszeeskuves_teny.aspx).
(Hozzáférés: 2009. augusztus 13.)
25. Megkerültek a Holdraszállás eredeti felvételei(http://
www.mult-kor.hu/cikk.php?id=25194). (Hozzáférés:
2009. augusztus 13.)
26. Az LRO első képei a régi holdi leszállóhelyekről(htt
p://www.urvilag.hu/article.php?id=3367)– urvilag.hu
27. Műhelytitkok a Végtelen szerelmesei c. sorozat
készítéséből (http://www.imdb.com/title/tt0120570/a
mazon). (Hozzáférés: 2009. szeptember 5.)
28. Alan Bean Gallery – Coolection)(http://www.alanbe
angallery.com/collection.html). (Hozzáférés: 2009.
szeptember 5.)
29. Alan Bean and Andrew Chaikin: Apollo - An
Eyewitness Account
Külföldi oldalak
Az Apollo program hivatalos oldala (angol nyelvű oldal
Eric M. Jones and Ken Glover: The Apollo Lunar Surface Journal – az egyik legteljesebb Apollo gyűjtemény eredeti
rádióforgalmazással, magyarázatokkal (angol nyelvű oldal
Exploring the Moon – A Lunar and Planetary Institute elsősorban technikai adatokat tartalmazó gyűjteménye a
leszállásokról (angol nyelvű oldal)
Human Spaceflight Apollo Gallery – A NASA hivatalos képgalériája az Apollo expedíciókról (angol nyelvű oldal)
The Project Apollo Archive – A legteljesebb képgyűjtemény az Apollo-programról (angol nyelvű oldal)
Project Apollo (Kennedy Space Center) – A floridai Kennedy Űrközpont Apollo adatgyűjteménye (angol nyelvű oldal)
William David Compton: Where No Man Has Gone Before: A History of Apollo Lunar Exploration Missions – online
könyv (angol nyelvű oldal)
Charles D. Benson and William Barnaby Faherty: Moonport: A History of Apollo Launch Facilities and Operations –
online könyv (angol nyelvű oldal)
Courtney G. Brooks. James M. Grimwood and Loyd S. Swenson, Jr .: Chariots for Apollo: A History of Manned Lunar
Spacecraft – online könyv (angol nyelvű oldal)
Edgar M. Cortright: Apollo Expeditions to the Moon – online könyv (angol nyelvű oldal)
Az ausztrál Deep Space Network személyzetének visszaemlékezései az Apollo küldetésekre - online esszék (angol
nyelvű oldal)
A tervezett Apollo-leszállóhelyek gyűjteménye (angol nyelvű oldal)
A Google térképei a holdraszállásokról(Magyar nyelvű leírás az origo-n)
Az Apollo-program helyszínei a GoogleMaps bemutatásában
Lunar Rock Inventory

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Apollo-program&oldid=20166646

”

A lap utolsó módosítása: 2018. július 19., 12:02

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0licenc alatt van; egyes esetekben más módon is
felhasználható. Részletekért lásd afelhasználási feltételeket.