Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa

szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy

kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől,
akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a
szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan
koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek,
sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a
németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták
valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új
változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a
szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó
képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.

2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat

„többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a
bátorságnak állított emlékművet”.
 Szvetlana Alekszijevics

UTOLSÓ
TANÚK

Gyermekként a második világháborúban

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2017
 A könyv orosz nyelven 1985-ben jelent meg először. A fordítás a
szerző által a rendelkezésünkre bocsátott átdolgozott változatból
készült.

Copyright © Szvetlana Alekszijevics, 1985, 2017

Hungarian translation © M. Nagy Miklós, 2017

TARTALOM
„FÉLT VISSZANÉZNI...”

Zsenya Belkevics, hatéves.

Jelenleg gyári munkásnő.

Negyvenegy júniusa...
Emlékszem rá. Egészen kicsi voltam, de mindenre emlékszem...
Az utolsó, amire a békeidőből emlékszem, a mese - hogy anya
mesélt nekem elalvás előtt. A kedvenc mesémet, az aranyhalról.
Én is mindig kértem valamit az aranyhaltól: „Aranyhalacska...
Drága aranyhalacska..." A kishúgom is mindig kért valamit. Ő
máshogy kért, úgy, ahogy a népmesében van: „Csuka kívánsága,
szívem óhajtása..." Azt kívántuk, hogy nyáron elutazzunk a
nagymamához, és hogy apa is jöjjön velünk. Ő olyan vidám.
Reggel riadtan ébredtem. Valami ismeretlen hangokra.
Anya és apa azt hitték, hogy alszunk, én pedig a kishúgom
mellett feküdtem, és úgy tettem, mintha aludnék. Láttam: apa
sokáig csókolgatta anyát, csókolta az arcát, a kezét, én meg
csodálkoztam, mert így még sohasem csókolta. Kimentek az
udvarra, mire az ablakhoz szökkentem: anya apa nyakában
csüngött, és nem eresztette. Apa kiszakította magát, és futni
kezdett, de anya utolérte, megint nem ereszti, és kiabál valamit.
Ekkor én is felkiáltottam: „Apa! Apa!"
Felébredt a kishúgom meg a kisöcsém, Vászja, a kishúgom látja,
hogy sírok, és ő is kiabálni kezd: „Apa!" Mind kiszaladtunk a
tornácra. „Apa!" Meglátott minket, és, ahogy most emlékszem,
eltakarta az arcát a kezével, és elindult, szinte futva. Félt
visszanézni...
Olyan erősen sütött a nap az arcomba, hogy ma sem tudom
elhinni, hogy azon a reggelen az apám elment a háborúba. Nagyon
kicsi voltam, de azt hiszem, éreztem, hogy utoljára látom.
 Így is maradt meg az emlékezetemben: a háború az, amikor
nincs ott az apám.
S aztán emlékszem még a fekete égre és a fekete repülőgépre.
Anya az út mellett feküdt szétvetett karokkal. Kértük, hogy keljen
fel, de nem mozdult. A katonák sátorponyvába tekerték, és ott
helyben eltemették. Mi meg kiabáltunk, kérleltük őket: „Ne
ássátok el a gödörbe az anyukánkat... Majd felébred, és megyünk
tovább." Valami nagy bogarak mászkáltak a homokban... Nem
tudtam elképzelni, hogyan él majd az anyukám a föld alatt azokkal
a bogarakkal. És hogy találjuk meg aztán, hogyan fogunk újra
együtt lenni? És ki ír levelet az apukánknak?
Az egyik katona megkérdezte: „Hogy hívnak, kislány?" Én meg
elfelejtettem a nevemet. „Kislány, mi a családneved? Hogy hívják
az anyukádat?" Nem emlékeztem rá... Éjszakáig ott ültünk a
földbucka mellett, ahová eltemették anyát, aztán felraktak minket
egy szekérre. Tele volt gyerekekkel. Valami öregember hajtotta,
felszedett minden gyereket az úton. Megérkeztünk egy idegen
faluba, és idegen emberek szétosztottak minket a házikókba.
Sokáig nem szólaltam meg. Csak néztem.
Aztán, emlékszem, nyár volt. Fényes nyár. Egy idegen asszony
megsimogatja a fejem. Elsírom magam. És elkezdek beszélni...
Mesélek anyáról és apáról. Ahogy apa futott, és még csak vissza
sem nézett... Ahogy ott feküdt anya az út mellett... Ahogy
mászkáltak a bogarak a porban...
Az asszony simogatja a fejem. És abban a pillanatban meg-
értettem: hasonlít az anyukámra...
„AZ ELSŐ ÉS UTOLSÓ CIGARETTÁM..."

Gena Juskevics, tizenkét éves.

Jelenleg újságíró.

A háború első napjának reggele... Napsütés. És szokatlan csend.

Érthetetlen némaság. A szomszédasszonyunk, egy katonatiszt
felesége, sírva jött ki az udvarra. Valamit súgott anyámnak, de
közben mutatta, hogy nem szabad beszélni. Mindenki félt
hangosan kimondani, hogy mi történt, még akkor is, amikor már
tudták, hiszen voltak olyanok, akiket már értesítettek. De féltek,
nehogy provokátoroknak bélyegezzék őket. Pánikkeltőknek. Mert
az félelmetesebb még a háborúnál is. Féltek... Most így
gondolom... És természetesen senki nem hitte el. Ugyan már! Ott
a hadseregünk a határon, ott vannak a vezetőink a Kremlben!
Védelmezik az országot, az ellenség nem hatolhat be! Én így
gondoltam akkor... Úttörő voltam.
Tekergettük a rádió gombját. Vártuk Sztálin beszédét. Szük-
ségünk volt Sztálin szavaira. De Sztálin hallgatott. Aztán
megszólalt Molotov. Mindenki hallgatta. Molotov azt mondta:
„Háború van!" De még mindig senki nem hitte el. Hol van Sztálin?
Repülőgépek jelentek meg a város fölött... Idegen gépek
tucatjai. Horogkeresztekkel. Eltakarták az eget, eltakarták a napot.
Borzalom! Hullani kezdtek a bombák... Egyfolytában robbanásokat
hallani. És zúgást. Minden olyan volt, mintha álmodnánk. Mintha
ez nem a valóság lenne. Nem voltam már kicsi, emlékszem az
érzéseimre. A félelemre, amely az egész testemben szétkúszott.
Minden szavamba, minden gondolatomba behatolt. Kirohantunk a
házból, futottunk valahova az utcákon... Úgy éreztem, nem is
létezik már a város, mindenütt csak romok. Füst. Tűz. Valaki azt
mondta: a temetőbe fussunk, mert a temetőt nem fogják
bombázni. Minek bombázni a halottakat? Volt a kerületünkben
egy nagy zsidó temető, öreg fákkal. Mindannyian oda futottunk,
sok ezer ember gyűlt össze. Ölelték a köveket, a sírkövek mögé
bújtak el.
Ott ültünk anyával éjszakáig. Körülöttünk senki nem ejtette ki a
száján a „háború" szót. Egy másik szót hallottam folyton:
„provokáció". Ezt ismételgette mindenki. Meg egyre arról be-
széltek, hogy a csapataink azonnal megkezdik az ellentámadást.
Sztálin kiadta a parancsot. Hittek ebben.
De egész éjjel zúgtak a gyárak szirénái Minszk külvárosaiban...
Az első halottak...
Az első... egy ló volt... Aztán láttam egy halott asszonyt...
Megdöbbentem. Addig úgy képzeltem, hogy egy háborúban csak
férfiakat ölnek meg.
Reggel felébredek... Fel akarok pattanni, aztán eszembe jut,
hogy háború van, és becsukom a szemem. Nem akarom elhinni.
Az utcákról már nem hallani bombázást. Hirtelen minden
csendes. Néhány napig tartott a csend. Aztán egyszer csak minden
felbolydult...Jön például egy csupa fehér ember, a cipőjétől a hajáig
mindene fehér. Lisztes. Fehér zsákot cipel a hátán. Jön futva egy
másik... Konzervdobozok potyognak a zsebeiből, konzervdobozok
vannak a kezében is. Csokik... Dohányzacskók. .. Valaki maga előtt
tartja a sapkáját, úgy szalad, cukor van benne... Valaki egy
lábasban viszi a cukrot... Ezt nem lehet leírni! Van, aki egy vég
vásznat cipel, van, aki kék szövetet tekert magára több rétegben.
Vagy vöröset... Vicces, de senki nem nevet. Szétbombázták az
áruraktárakat. Egy nagy boltot nem messze a házunktól. Az
emberek rohantak, hogy összeszedjék, ami maradt. A
cukorgyárban néhány ember belefulladt a tartályokba, amikben a
melasz volt. Borzalom! Az egész város szotyolát rágcsált. Valahol
találtak egy szotyolaraktárat. A saját szememmel láttam, ahogy
egy nő a bolthoz rohant. Nem volt nála semmi, se zsák, se szatyor,
de feltalálta magát: levette a kombinéját. Meg a melltartóját. És
megtöltötte hajdinával. Cipelte. Mindezt szótlanul. Senki nem
beszélt.
Amikor hívtam oda anyát, már csak mustár maradt, sárga
mustárosüvegek. „Ne vegyél el semmit!" - mondta anya. Később
bevallotta, hogy szégyellte magát, mert egész életében másra
tanított. Még amikor éheztünk, és visszaemlékeztünk ezekre a
napokra, akkor sem bántuk meg, hogy mi semmit sem vittünk el.
Ilyen volt az anyám.
A városban... az utcáinkon nyugodtan sétálgattak a német
katonák. Mindent filmre vettek. Nevetgéltek. A háború előtt volt
egy kedvenc játékunk, németeket rajzoltunk. Nagy fogakkal.
Agyarakkal. Most meg itt sétálgatnak... Fiatalok, szépek... Szép
gránátjaik vannak, bedugva az erős csizmájuk szárába.
Szájharmonikán játszanak. Még viccelődnek is a mi szép
lányainkkal.
Egy idős német cipel valami ládát. Jó nehéz a láda. Odahívott,
és mutatta: segíts! Két fogantyúja volt a ládának, kétfelől fogtuk.
Mikor elvittük oda, ahová kellett, a német megveregette a
vállamat, és elővett a zsebéből egy csomag cigarettát. Tessék, a
fizetség!
Hazamentem. Alig bírtam kivárni, leültem a konyhában, és
rágyújtottam. Nem is hallottam, ahogy kattant az ajtó, és bejött
anya.
- Dohányzol?
- Öhö...
- Honnan van a cigaretta?
- Német.
- Dohányzol, ráadásul az ellenség cigarettáját szívod. Elárulod a
Hazát.
Az volt az első és utolsó cigarettám.
Egyszer este anya leült mellém.
- Nem bírom elviselni, hogy itt vannak. Értesz engem?
 Harcolni akart. Az első napoktól kezdve. Elhatároztuk, hogy
megkeressük a földalatti ellenállókat, biztosak voltunk benne,
hogy valahol vannak ilyenek. Egy pillanatig sem kételkedtünk
benne.
- Mindenkinél jobban szeretlek a világon - mondta anya. - De
megértesz engem? Meg fogsz bocsátani nekem, ha történik velünk
valami?
Attól kezdve rajongtam az anyámért, és mindenben hallgattam
rá. És ez az egész életemre megmaradt.
„IMÁDKOZOTT A NAGYMAMÁM... AZT KÉRTE,
HOGY VISSZATÉRJEN A LELKEM..."

Natasa Golik, ötéves.

Jelenleg korrektor.

Megtanultam imádkozni... Gyakran gondolok rá, hogyan ta-

nultam meg a háborúban imádkozni...
Azt mondták: háború van, nekem meg - természetesen -
ötévesen fogalmam se volt róla, hogy mi az. Azt se tudtam, mi a
félelem. De aztán a félelemtől - éppen a félelemtől - elaludtam. És
aludtam két napon át. Két napig úgy feküdtem, mint egy játék
baba. Mindenki azt hitte, hogy meghaltam. Anya sírt, a nagymama
imádkozott. Két napon és két éjszakán át imádkozott.
Kinyitottam a szemem, és az első, amire emlékszem: a fény.
Ragyogó-ragyogó fény, szokatlanul erős. Annyira erős volt, hogy
fájt. Hallom valakinek a hangját, és felismerem: a nagymamámé.
Az ikon előtt áll, és imádkozik. „Nagymama... nagymama" -
szólongattam. Nem fordult meg. Nem hitte el, hogy én szólítom...
De én már felébredtem... kinyitottam a szemem...
- Nagymama - kérdeztem aztán -, hogyan imádkoztál, amikor
meghaltam?
- Kértem, hogy térjen vissza a lelked.
Egy év múlva meghalt a nagymama. Már tudtam imádkozni.
Imádkoztam, és kértem, hogy térjen vissza a lelke.
És visszatért.
„OTT HEVERTEK, RÓZSASZÍNŰEN, A
PARÁZSBAN..."

Kátya Korotajeva, tizenhárom éves.

Jelenleg vízmérnök.

A szagokról fogok mesélni... Arról, hogy milyen szaga van a

háborúnak...
A háború előtt hat osztályt fejeztem be. Akkor olyan rend volt
az iskolában, hogy a negyedik osztálytól kezdve vizsgát kellett
tenni. Na, letettük az utolsó vizsgát. Ez júniusban volt, és
negyvenegyben a május is, a június is hideg volt. Minálunk
általában májusban virágzik az orgona, de abban az évben csak
június közepén kezdett virágozni. Így a háború kezdete nekem
mindig az orgonaillattal kapcsolódik össze. Meg a zelnice illatával.
Ezeknek a fáknak számomra mindig háborúszaguk van...
Minszkben laktunk, Minszkben is születtem. Apám egy
katonakórus vezetője volt. Eljártam vele a katonai parádékra. Két
bátyám volt. Engem természetesen mindenki szeretett,
kényeztettek, hiszen én voltam a legkisebb, ráadásul kislány.
Jön hamarosan a nyár, a vakáció. Mennyire örültünk neki! Én
sportoltam, a Vörös Hadsereg Házába jártam úszni, a medencébe.
És irigykedtek rám az osztályban, még a fiúk is. Én meg büszke
voltam rá, hogy milyen jól tudok úszni. Június huszonkettedikén,
vasárnap, úgy volt, hogy ünnepélyesen megnyitják a Komszomol-
tavat. Sokáig ásták, építették, a mi iskolánk is eljárt oda dolgozni
kommunista szombatokon. Azt terveztem, hogy az elsők között
fogok úszni benne. Naná!
Reggel mindig elmentünk friss péksüteményért. Akkor ez már
az én feladatom volt. Az úton találkoztam a barátnőmmel, és ő
mondta, hogy kitört a háború. Az utcánkban sok kert volt,
mindegyik virággal tele. Azt gondoltam: „Ugyan miféle háború?
Micsoda butaság?"
Otthon apa feltette a szamovárt... Még semmit sem tudtam
elmondani, amikor szaladtak át a szomszédok, és mindegyik
ugyanazt ismételgette: „Háború! Kitört a háború!" Másnap reggel
hét órakor a bátyámnak meghozták a behívót. Nappal elszaladt a
munkahelyére, és megkapta a pénzét: elszámoltak vele. Ezzel a
pénzzel hazajött, és azt mondta a mamának: „Megyek a frontra,
nekem semmire sincs szükségem. Itt a pénz, vegyetek Kátyának új
kabátot." Mert én, amint hetedikes lettem, felsős, mindig arról
álmodtam, hogy vesznek nekem egy kék Boston-kabátot, szürke
karakülprém gallérral. A bátyám tudott erről. Soha nem fogom
elfelejteni, hogy amikor elment a frontra, odaadta nekem a pénzét
kabátra. Szegényen éltünk, volt elég lyuk a családi
költségvetésben. De a mama megvette volna nekem azt a kabátot,
ha egyszer a bátyám kérte. De nem jutott rá ideje...
Minszket bombázni kezdték. Mi a mamával a szomszédék
kőfalú pincéjében húztuk meg magunkat. Volt egy kedvenc
macskám, nagyon vad volt, soha ki nem ment volna az udvarról,
de amikor bombázni kezdtek, és indultam a szomszédba, futott
utánam. Próbálom elkergetni: „Sipirc haza!", de ő csak jött
utánam. Ő is félt egyedül maradni. A német bombák sivítva, bőgve
hullottak. Volt bennem zenei érzékenység, és különös erővel
hatott rám ez a hang. Olyan félelmetes volt, hogy izzadt a
tenyerem. Ott volt velünk a pincében a szomszéd négyéves gyerek.
Nem sírt, csak nagyon nagy szemekkel nézett...
Először csak egy-egy ház égett, aztán az egész város. Szeretjük
nézni a tüzet, de félelmetes, amikor egy ház ég, itt meg a tűz két
oldalról jött, az eget és az utcákat is beborította a füst. És itt-ott -
ragyogó fény. A tűztől. Emlékszem három nyitott ablakra valami
faházban, a párkányokon gyönyörű kaktuszok. Már nincsenek
emberek a házban, csak a kaktuszok élnek még ott. Olyan érzésem
volt, hogy azok nem piros virágok, hanem tűz. A virágok égnek.
Menekültünk...
Útközben a falvakban kenyeret és tejet kaptunk, mással nem
tudtak megkínálni az emberek. Pénzünk nem volt. Én csak egy
kendőben mentem el otthonról, a mama pedig, nem is értem,
miért, télikabátban és magas sarkú cipőben. Mindenhol kaptunk
enni, senki meg se említette, hogy pénzt kérne érte. Mentek a
menekültek tömegei...
Aztán valaki azt mondta, hogy az utat előttünk motorke-
rékpáros német katonák vágták el. Szaladtunk vissza, ugyan-
azokon a falvakon át, ugyanazok az asszonyok álltak az út mentén
a tejesköcsögökkel. Visszaértünk az utcánkba. Néhány nappal
azelőtt ott még minden zöldellt, virágzott, most meg minden
elégett. Még a százéves hársfákból sem maradt semmi. Minden a
sárga homokig leégett... Mintha eltűnt volna a fekete föld is,
amiből minden kinőtt, csak sárga homok maradt... Mintha egy
frissen kiásott sírgödör mellett állnánk.
Csak a gyári kemencék maradtak meg, fehérek voltak, meg-
edződtek az erős tűzben. Más semmi sem ismerős. Leégett az
egész utca. Elégtek a nagymamák és a nagypapák és sok kisgyerek,
mert ők nem futottak el mindenki mással együtt, azt gondolták,
őket nem fogják bántani. De a tűz senkit sem kímélt. Mész, és ott
hever egy fekete hulla: egy öreg szénné égett. Aztán messziről
látsz valami kicsit, rózsaszínűt: az meg egy gyerek. Ott hevertek,
rózsaszínűen, a parázsban...
Anya levette a kendőjét, és bekötötte a szemem vele... így
mentünk el a házunkig, vagyis arra a helyre, ahol néhány nappal
azelőtt még a házunk volt. De a ház eltűnt. A macskánk fogadott
minket, valami csoda folytán megmenekült. Hozzám simult - és
annyi. Senki sem tudott megszólalni... Még a macska sem
nyávogott. Néhány napig néma volt. Mindenki megnémult.
 Aztán, amikor megláttam az első fasisztákat... vagyis nem
megláttam, hanem meghallottam őket - mindnek vasalt csizmája
volt, és hangosan csattogtak. A mi útjainkon. Néztem őket, és úgy
éreztem, még a földnek is fáj, ahogy mennek...
És hogy virágzott abban az évben az orgona... És hogy virágzott
a zelnice...
„DE AKKOR IS A MAMÁMAT AKAROM..."

Zina Koszjak, nyolcéves.

Jelenleg fodrásznő.

Az első osztály...
Negyvenegyben fejeztem be az első osztályt, és a szüleim el-
küldtek nyárra úttörőtáborba nem messze Minszktől,
Haradziscsába. Megérkeztem, egyszer fürödtem, és két nap múlva
kitört a háború. Elkezdtek elszállítani minket a táborból vonattal.
Jöttek a német repülőgépek, mi meg kiabálni kezdtünk, hogy
„Hurrá!". Nem értettük, hogy ezek idegen repülőgépek is lehetnek.
Amíg el nem kezdtek bombázni... Akkor eltűnt minden szín.
Először hangzott fel a „halál" szó, mindenki ezt az érthetetlen szót
kezdte mondogatni. És nincs ott se anyu, se apu.
Amikor elutaztunk a táborból, mindenkinek adtak valamit a
párnahuzatába. Darát, cukrot. A legkisebbeket se hagyták ki,
mindenkinek adtak valamit. Mindenki minél többet akart elvinni.
És aztán nagyon óvtuk azt a kis élelmet. De a vonaton sebesült
katonákat láttunk. A fájdalomtól elgyötört, kínlódó katonákat, és
szerettünk volna mindent odaadni nekik. Úgy mondtuk: „Etetjük
az apukákat." Minden katonát apukának neveztünk.
Elmondták nekünk, hogy Minszk leégett, teljesen, porig, ott
már németek vannak, és minket a hátországba visznek. Oda, ahol
nincs háború.
Több mint egy hónapon át vittek bennünket. Megérkezünk
valamilyen városba, de nem hagyhatnak ott minket, mert már
közel vannak a németek. És így végül eljutottunk Mordvinföldre.
Nagyon szép hely, mindenfelé templomok. A házak alacsonyak,
a templomok magasak. De aludni nem volt min, úgyhogy szalmán
aludtunk. Amikor beköszöntött a tél, négyünknek volt egy pár
cipője. Aztán kezdődött az éhínség. Nemcsak a gyermekotthon
éhezett, hanem az emberek is körülöttünk, mert mindent a frontra
vittek. A gyermekotthonban kétszázötven gyerek lakott, és egyszer
az volt, hogy mentünk ebédelni, és egyáltalán nem volt ennivaló.
Ülnek az ebédlőben a nevelők meg az igazgató, néznek minket, és
csupa könny a szemük. Volt egy lovunk, Majkának hívták, öreg
volt, nagyon szelíd, azon hordtuk a vizet. Másnap levágták ezt a
Majkát, és kaptunk vizet meg egy kis darabot Majkából... De ezt
sokáig nem mondták el nekünk. Nem tudtuk volna megenni azt a
húst... Sehogyan sem. Csak utána tudtuk meg, hogy Majkát
levágták, titkolták előlünk, mert annyira szerettük mindannyian.
Ő volt az egyetlen ló a gyermekotthonban. Meg volt még két éhes
macska. Csontvázak! Még jó, gondoltuk aztán, micsoda szerencse,
hogy olyan soványak a macskáink, nem kell megennünk őket.
Nincs mit enni rajtuk.
Hatalmasra püffedt a hasunk, én például meg tudtam enni egy
egész vödör levest, mert semmi nem volt abban a levesben.
Amennyit kiöntenek nekem, azt mind megeszem. A természet
mentett meg minket, olyanok voltunk, mint a rágcsáló állatok.
Tavasszal a gyermekotthon körül több kilométeres körzetben
egyetlen fa sem borult zöldbe. Minden rügyet lerágtunk, még a
fiatal kérget is letéptük a fák törzséről. Meg füvet is ettünk,
mindent, amit lehetett. Kaptunk kabátot, mi meg zsebeket
csináltunk rá, teletömtük fűvel, és azt rágtuk. Nyáron így tudtunk
életben maradni, de a tél nagyon nehéz volt. Minket, kicsiket,
olyan negyvenen lehettünk, külön szállásoltak el, és esténként
nagyon sokáig hallatszott a sírás. A gyerekek az anyukájukat és az
apukájukat hívták. A nevelők és a tanárok igyekeztek nem kiejteni
előttünk a „mama" szót. Meséket olvastak nekünk, és olyan
könyveket választottak, amikben nem szerepelt ez a szó. Ha valaki
kiejtette, hogy „mama", azonnal kezdődött a sírás. És nem lehetett
megvigasztalni minket.
 Tanulni megint az első osztályba mentem. Úgy volt, hogy az
első osztályt dicsérettel fejeztem be, és amikor megérkeztünk a
gyermekotthonba, és megkérdezték tőlünk, kinek van pótvizsgája,
én jelentkeztem, mert azt hittem, hogy az a legjobb tanulóknak
van. Harmadik osztályos koromban megszöktem a
gyermekotthonból. Elmentem, hogy megkeressem a mamát.
Éhesen, legyengülve talált rám az erdőben egy öreg bácsi.
Bolsakovnak hívták. Megtudta, hogy gyermekotthonból szöktem
meg, és magához vett. Kettesben éltek a feleségével. Megerő-
södtem, és segíteni kezdtem nekik a háztartásban: füvet gyűj-
töttem, krumplit szedtem - mindent, amit kellett. Kenyeret
ettünk, de olyat, hogy gabona alig volt benne. Mindent beleke-
vertek a lisztbe, amit csak meg lehetett őrölni: labodát, dióhéjat,
krumplit. Még ma is izgatott leszek, amikor meglátom a dús füvet,
és sok kenyeret eszem. Soha nem tudok betelni a kenyérrel...
Pedig évtizedek múltak el azóta...
Mennyi mindenre emlékszem...
Emlékszem egy őrült kislányra, aki bevette magát valakinek a
kertjébe, talált egy lyukat, és ott őrködött, hogy megfogja az
egeret. Enni akart. Emlékszem az arcára, még a ruhájára is.
Egyszer odamentem hozzá, ő meg... elmesélte... hogy az egeret
várja... Együtt ültünk, és vártuk azt az egeret...
Az egész háború alatt azt mondogattam, amikor vége lesz,
befogjuk nagyapóval a lovat, és elmegyünk megkeresni a mamát.
Sokszor betértek hozzánk evakuáltak, és mindegyiktől
megkérdeztem: „Nem látták a mamámat?" Sok evakuált volt, olyan
sok, hogy minden házban állt egy lábas meleg csalánleves. Ha
betér valaki, tudjon enni valami meleget. Mást nem tudtak adni,
de egy lábas csalánleves minden házban volt. Erre jól emlékszem.
Én is gyűjtöttem a csalánt.
Véget ért a háború, várok egy napot, kettőt, de senki nem jön
értem. Nem jön a mama, a papa meg, hát ő a seregben van. Így
vártam két héten át, többet aztán nem volt erőm várni. Felszálltam
valami vonatra, bebújtam a pad alá, és utaztam... Hogy hova?...
Azt nem tudtam. Azt hittem, hisz olyan gyerek voltam még, hogy
minden vonat Minszkbe megy. És hogy Minszkben vár a mama!
Aztán megjön majd a papa... A hős! Érdemrendekkel,
kitüntetésekkel.
Meghaltak valahol a bombázásban. A szomszédok aztán
elmesélték, hogy elindultak kettesben, hogy megkeressenek.
Futottak a vasútállomásra...
Ötvenegy éves vagyok, vannak saját gyerekeim. De akkor is a
mamámat akarom...
„MILYEN SZÉP NÉMET JÁTÉKOK..."

Taisza Naszvetnyikova, hétéves.

Jelenleg tanár.

A háború előtt...
Úgy emlékszem... minden szép volt: óvoda, matinék, az udva-
runk. Kisfiúk, kislányok. Sokat olvastam, féltem a gilisztáktól, és
szerettem a kutyákat. Vicebszkben laktunk, a papa az építési
igazgatóságon dolgozott. Arra emlékszem a legjobban, ahogy a
papa úszni tanított a Dzvinában.
Aztán jött az iskola. Az iskoláról ilyen emlékem maradt: nagyon
széles lépcső, átlátszó üvegfal, nagyon sok napsütés és nagyon sok
öröm. Mindig olyan érzésem volt, hogy az élet ünnep.
Épp csak elkezdődött a háború, és apám elment a frontra.
Emlékszem, ahogy búcsúztunk a pályaudvaron... Apa egyre csak
biztatta anyát: elkergetik a németeket, de nekünk evakuálnunk
kell. Anya nem értette: miért? Ha otthon maradunk, gyorsabban
megtalál minket. Én meg egyre csak azt ismételgettem: „Drága
apuci! Csak gyere haza minél hamarabb... Drága apuci..."
Apa elment, és rá pár napra mi is elutaztunk. Az úton folyton
bombáztak bennünket, könnyű volt bombázni, hisz ötszáz
méterenként mentek a szerelvények a hátországba. Könnyen
voltunk öltözve: anyukámon zöld pettyes kis szaténruha, rajtam
meg olyan hosszú orosz ruha, szarafán, vászonból, piros
virágmintás. A felnőttek mind mondogatták, hogy nagyon virít az
a piros ruha, fentről nagyon látni, és amint jöttek bombázók,
mindenki a bokrok közé bújt, engem meg betakartak, amivel
tudtak, hogy ne lehessen látni a piros ruhámat, különben olyan
vagyok, mint egy lámpa.
Vizet pocsolyákból és csatornákból ittunk. Bélfertőzést kaptunk
tőle. Én is megbetegedtem, három napon át nem voltam
eszméletemnél. Aztán anya elmesélte, hogyan mentettek meg.
Mikor közeledtünk Brjanszkhoz, a szomszéd vágányon megállt egy
katonai szerelvény. Az anyukám huszonhat éves volt és nagyon
szép. Kiment a vagonból, és mondott neki valami bókot egy tiszt
abból a szerelvényből. Ő meg erre felcsattant: „Menjen innét, nem
akarom nézni azt a mosolygós képét! Amikor haldoklik a
lányom..." A tiszt katonaorvos volt. Felugrott a vagonba,
megvizsgált, és odahívta a társát: „Hozz gyorsan teát, kétszersültet
és belladonnát." És ez a katonai kétszersült, egy liter erős tea és
néhány tabletta belladonna mentette meg az életemet.
Amíg utaztunk Aktebébe, az egész szerelvény beteg volt.
Minket, gyerekeket, nem engedtek oda, ahol halottak voltak, óvtak
minket. Csak a beszélgetéseket hallottuk: ott ennyit és ennyit
ástak el egy gödörbe, amott meg annyit... Anyukám
halottsápadtan jött vissza, remegett a keze. Én meg egyre csak
faggattam: „Hova lettek ezek az emberek?"
A tájakra nem emlékszem. Különös, mert különben szerettem a
természetet. Csak a bokrok maradtak meg az emlékezetemben,
amik alá elbújtunk. Valamiért az volt az érzésem, hogy sehol
sincsen erdő, hogy egyre csak valami mezőkön át utazunk, valami
pusztaságban. Egyszer olyan rettegést éltem át, hogy utána már
nem féltem semmilyen bombázástól. Nem figyelmeztettek minket,
hogy a vonat csak tíz-tizenöt percet fog állni. Elindult, én meg ott
maradtam. Nem emlékszem, ki kapott fel, szó szerint behajítottak
a vagonba, de nem a miénkbe, hanem talán az utolsó előttibe.
Akkor ijedtem meg először, hogy egyedül maradok, hogy az
anyukám nélkülem megy tovább. Amíg mellettem volt az
anyukám, nem féltem semmitől. De ekkor megnémultam a
félelemtől. És amíg oda nem ért az anyukám, amíg fel nem kapott
az ölébe, néma voltam, senki egyetlen szót sem tudott kicsikarni
belőlem. Az anyukám - ő volt számomra a világ. Az én külön
bolygóm. Ha fájt valamim, csak megfogtam az anyukám kezét, és
elmúlt a fájdalom. Mindig mellette aludtam, jó szorosan
hozzábújva, csak úgy éreztem magam biztonságban. Ha ott az
anyukám, minden mintha olyan volna, mint azelőtt, otthon.
Becsukod a szemed - és nincs semmiféle háború. De a mama nem
szeretett a halálról beszélni. Én meg folyton arról kérdezgettem...
Aktebéből Magnyitogorszkba utaztunk tovább, ott lakott
apukám bátyja. A háború előtt az egy nagy család volt, sok férfival,
de amikor megérkeztünk, csak nők laktak a házban. A férfiak
mind elmentek a háborúba. Negyvenegy végén két halotti értesítőt
is kaptak - elesett a nagybátyám két fia.
Arról a télről még a bárányhimlőre emlékszem, amin az egész
iskola átesett. Meg a piros nadrágra... Anyukám kapott jegyre egy
vég vörös vásznat, abból varrt nekem nadrágot.
A gyerekek meg gúnyoltak: „Vörös nadrágos szerzetes!" Nagyon
szégyelltem magam. Aztán kaptunk jegyre kalucsnit, abban
szaladgáltam. Sebesre dörzsölte a bokámat, úgyhogy ki kellett
bélelnem valamivel, hogy magasabban legyen a bokám, és ne
dörzsölje ki a cipő. De olyan hideg volt a tél, hogy mindig elfagyott
a kezem és a lábam. Az iskolában gyakran elromlott a fűtés, az
osztálytermekben megfagyott a víz a padlón, és csúszkáltunk a
nemezcsizmánkban a padok között. Kabátban, kesztyűben ültünk,
csak levágtuk a kesztyű ujjainak végét, hogy meg tudjuk fogni a
tollat. Emlékszem, hogy tilos volt bántani, gúnyolni azokat,
akiknek meghalt az apukájuk. Ezért szigorúan büntettek. És
mindannyian sokat olvastunk. Mint soha azelőtt... Elolvastuk az
összes gyerekkönyvet, aztán az ifjúsági regényeket. És akkor
felnőtt könyveket is kaptunk. A többi lány félt... Még a fiúknak se
tetszett, átugrottak azokat az oldalakat, ahol a halálról írtak. De én
elolvastam azt is.
Sok hó hullott. Az összes gyerek kiszaladt az utcára, és kezdtek
hóembereket gyúrni. Én meg nem értettem: hogy lehet hóembert
építeni és örülni, amikor háború van.
 A felnőttek folyton a rádiót hallgatták, rádió nélkül nem tudtak
meglenni. Mi is hallgattuk. Ujjongtunk, ha győzelmi parádét
közvetítettek Moszkvából, izgultunk, milyen híreket mondanak
be: mi van a fronton? És az ellenállásban, a partizánoknál? Ha
filmhíradót vetítettek a sztálingrádi vagy a moszkvai csatáról,
tizenötször-hússzor megnéztük. Ha egymás után háromszor
vetítették le, mi háromszor megnéztük. Az iskolában vetítették a
filmeket, a folyosón, külön moziterem nem volt, a padlón ültünk.
Két-három órán át. Én mindig a halálra figyeltem... A mama
szidott miatta. Orvosokhoz fordult, miért vagyok ilyen... Miért
érdekelnek az ilyen nem gyerekeknek való dolgok, mint a halál?
Hogyan taníthat meg rá, hogy olyasmire gondoljak, amire egy
gyereknek kell gondolnia. ..
Én is olvastam a meséket... És mit vettem észre azokban is?
Észrevettem, hogy milyen sokat ölnek bennük. Hogy mennyi vér
folyik. Ez felfedezés volt számomra...
Negyvennégy végén volt... akkor láttam az első német hadi-
foglyokat. Széles oszlopban mentek az utcán. Megdöbbentem,
amikor láttam, hogy az emberek odamennek hozzájuk, és ke-
nyeret adnak nekik. Annyira meg voltam döbbenve, hogy el-
szaladtam anyuhoz a munkahelyére, és megkérdeztem: „Miért
adnak az emberek kenyeret a németeknek?" Anyukám nem
mondott erre semmit, csak elsírta magát. Akkor láttam az első
német egyenruhás halottat is, ment, ment az oszlopban, aztán
egyszer csak a földre zuhant. Az oszlop megállt, aztán indult
tovább, és a halott mellé odaállítottak egy katonát a mieink közül.
Odaszaladtam... Meg akartam nézni a halált közelről, ott akartam
lenni mellette. Amikor a rádióban az ellenség veszteségeiről
beszéltek, mindig örvendeztünk... Ott meg... Láttam. .. Mintha
csak aludt volna az az ember... Még csak nem is feküdt, hanem ült,
félig összegömbölyödve, a feje a vállára billent. Nem tudtam:
gyűlöljem vagy sajnáljam? Hiszen ellenség. A mi ellenségünk! Nem
emlékszem: öreg volt vagy fiatal? De nagyon fáradtnak látszott. És
emiatt nehezen tudtam gyűlölni. Ezt is elmeséltem a mamának. És
ő megint sírt.
Május kilencedikén reggel arra ébredtem, hogy a lépcsőházban
valaki hangosan kiabál. Nagyon korán volt még. Anyukám ment,
hogy megtudja, mi történt, és izgatottan szaladt vissza. „Győztünk!
Tényleg győztünk?" Annyira furcsa volt: véget ért a háború, egy
ilyen hosszú háború. Volt, aki sírt, volt, aki nevetett, volt, aki
kiabált... Azok sírtak, akik elveszítették a szeretteiket, de nevettek
is, mert mégiscsak győztünk. Mindenki hozta, amije volt, egy
marék darát, egy kis krumplit, egy kis céklát, mindent
összehordtunk egy lakásba. Soha nem fogom elfelejteni azt a
napot. Azt a reggelt... Már estére minden más lett...
A háború alatt valamiért mindenki halkan beszélt, én szinte úgy
éreztem, hogy suttogva, de ekkor mindenki hangosan kezdett
beszélni. Ott voltunk a felnőttekkel egész idő alatt, etettek minket,
kedveskedtek, és zavartak ki az utcára: „Menjetek ki! Ma ünnep
van..." Aztán hívtak is vissza. Soha nem ölelgettek és csókolgattak
annyit, mint azon a napon.
Én szerencsés ember vagyok, az én apukám visszajött a frontról.
Szép játékokat hozott. Német játékokat. Nem értettem, hogyan
lehetnek ennyire szépek a német játékok...
Apámmal is próbáltam a halálról beszélni. A bombázásokról,
amikor mentünk a mamával az evakuációba... Ahogy az út mentén
kétoldalt ott hevertek a halott katonáink. Az arcukat ágakkal
letakarták. Legyek zümmögtek fölöttük... Legyek seregei... A halott
német katonáról... Meséltem neki a barátnőm apukájáról, aki
visszajött a háborúból, és pár napra rá meghalt. A szíve volt beteg.
Nem értettem: hogy halhat meg valaki a háború után, amikor
mindenki boldog?
De apám csak hallgatott.
„EGY MARÉK SÓ...
ENNYI MARADT A HÁZUNKBÓL..."

Misa Majorov, ötéves.

Jelenleg az agrártudományok kandidátusa.

A háború alatt szerettem az álmokat. Szerettem álmodni a bé-

kéről, arról, hogyan éltünk a háború előtt... Az első álom...
A nagymama befejezte a házimunkát... Vártam ezt a pillanatot.
Most az ablakhoz tolja az asztalt, kiteríti a szövetet, vattát
egyenget rá, arra újabb réteg szövetet terít, és elkezdi megvarrni a
takarót. Segítek neki: az egyik oldalról a nagymama gombostűket
szúr a szövetbe, aztán sorban madzagot köt rájuk, és bedörzsöli
őket krétával, én meg a másik oldalról feszítem. „Húzzad,
Misenyka, erősebben" - mondja a nagymama. Én húzom, ő meg
aztán elengedi: és tessék - kész is a krétacsík a piros vagy kék
szöveten. A csíkok keresztezik egymást, rombuszokat alkotnak,
fekete cérnával vannak steppelve. A következő művelet: a
nagymama papírmintákat helyez az anyagra (ma ezeket
sablonoknak nevezik), és a tejfehér takarón megjelenik a rajzolat.
Nagyon szép és érdekes. A nagymama ingeket is csodásan tud
varrni, különösen a galléroknak a mestere. A Singer varrógépe
akkor is dolgozik, amikor én már az álmok birodalmában vagyok.
És a nagypapa is alszik már. Második álom...
A nagypapa suszter. Neki is segítek - én készítem a faszegeket.
Manapság a talpat vasszegekkel erősítik a bőrhöz, de azok
elrozsdásodnak, és hamar leválik a talp. Lehet, hogy már akko-
riban is használtak vasszegeket, de én csak a faszegekre emlék-
szem. Öreg, görcsmentes nyírfából kellett kis köröket fűrészelni,
és hagyni, hogy megszáradjanak a fészerben, aztán olyan három
centi vastag és tíz centi hosszú darabokra vágni őket, és azokat is
megszárítani. Ezekből már könnyen lehetett két-három milliméter
vastag lemezkéket hasítani. Az éles suszterkéssel aztán két oldalról
megfaragja az ember: befogod a satuba - sitty-sutty, és készen is
van a suszterszeg. A nagypapa az árral lyukat szúr a csizmatalpba,
belehelyezi a faszeget, egy suhintás a suszterkalapáccsal - és benne
is van a szeg a talpban. Két sorban veri be a szegeket, így nemcsak
szép, hanem nagyon tartós is, a nedvességtől a száraz nyírfa szegek
csak megduzzadnak, és még erősebben tartják a talpat, nem válik
le, amíg el nem vásik teljesen.
Nagypapa nemezcsizmákat is javít, második talpat varr rájuk,
hogy hosszabban szolgáljanak, és kalucsni nélkül lehessen járni
bennük. Vagy bőr rátétet varr a nemezcsizma hátuljára, hogy ne
dörzsölje ki gyorsan a kalucsni. Az én feladatom megsodorni a
lencérnát, beszurkozni, bevikszelni, és befűzni a tűbe. De a
cipésztű nagy kincs, ezért a nagypapa gyakrabban használ sörtét,
egyszerű vaddisznósörtét, lehet házi disznóé is, de az puhább. A
nagypapának egy egész halom ilyen sörtéje van.
A talpat is meg lehet varrni vele, vagy ha valami kényelmetlen
helyre kell foltot varrni, arra is jó, a sörte rugalmas, mindenhová
bedughatod. Harmadik álom...
Az idősebb gyerekek a szomszéd fészerben színházat rendeztek,
megy az előadás a határőrökről és a kémekről. Tíz kopejka egy
jegy, de nekem nincs pénzem, nem engednek be, és üvölteni
kezdek: én is látni akarom a „háborút"! Titkon belesek a fészerbe,
a „határőrök" igazi gimnasztyorkát viselnek. Fantasztikus
előadás...
Aztán megszakadtak az álmaim...
Hamarosan otthon is láttam ilyen gimnasztyorkákat... A
nagymama megetette a fáradt, poros katonákat, azok meg azt
mondják: „Gyön a német!" Faggatni kezdtem a nagymamát: „Aztán
milyenek azok a németek?"
Batyukat pakolunk fel a szekérre, engem meg a tetejére ül-
tetnek. Megyünk valahova... Aztán vissza. És addigra ott vannak a
házunkban a németek! Hasonlítanak a mieinkre, csak más az
egyenruhájuk, és vidámak. Most a nagymamával és a mamával a
kemence mögött húzzuk meg magunkat, a nagypapa meg a
fészerben. A nagymama már nem varr takarókat, a nagypapa nem
cipészkedik. Egyszer elhúzom a függönyt, az ablak mellett, a
sarokban ül egy német, a fején fülhallgató, és az adóvevője
gombjait tekergeti, zene hallatszik, aztán valami tisztán kivehető
orosz beszéd... A másik német ezalatt kenyeret vajazott, meglátta,
hogy nézem, és az orrom felé bökött a késsel. Bebújok a függöny
mögé, és soha többet nem mászok ki a kemence mögül.
Az utcán a házunk mellett egy embert vezetnek, mezítláb, meg
van égve a gimnasztyorkája, a kezét zsinórral összekötözték.
Egészen fekete... Aztán láttam felakasztva a tanácsháza mellett.
Azt mondták, egy szovjet pilóta volt. Éjjel róla álmodtam. Az
álmomban a mi udvarunkon volt felakasztva...
Valamiért mindenre fekete színben emlékszem: fekete tankok,
fekete motorkerékpárok, fekete egyenruhás német katonák. Nem
vagyok biztos benne, hogy minden valóban fekete volt, de így
maradt meg az emlékezetemben. Fekete-fehér film...
Betekernek valamibe, és elrejtőzünk a mocsárban. Ott
gubbasztunk egész nap, egész éjjel. Hideg az éjszaka. Szörnyű
hangon visítoznak az ismeretlen madarak. A hold mintha nagyon
fényesen ragyogna. Félek! És ha meglátnak vagy meghallanak
minket a német kutyák? Néha eljutott hozzánk a rekedt ugatásuk.
Reggel megyünk haza! Haza akarok menni! Mindenki haza akar
menni, a melegbe! De már nincs meg a ház, csak egy halom
füstölgő parázs. Minden elégett... Találunk a hamuban egy
sótömböt, ami mindig a kemencepadkán hevert. Gondosan
összeszedtük a sót, aztán a földet is, ami összekeveredett a sóval,
és beleszórtuk egy csuporba. Ez volt minden, ami megmaradt a
házunkból...
 A nagymama hallgatott, hallgatott, éjjel meg beszélni kezdett:
„Jaj, te házacskám! Jaj, te házacskám! Már kislány koromban
tebenned járkáltam... Ide jöttek a kérők, ja-a-a-a-j... Itt szültem a
gyerekeket, ó, ja-a-a-aj.. ."Úgy járkált a fekete udvarunkon, mint
egy kísértet.
Reggel kinyitom a szemem - a földön alszunk. A kertünkben.
„ÉS MEGCSÓKOLTAM A TANKÖNYVBEN
MINDEN ARCKÉPET..."

Zina Simanszkaja, tizenegy éves.

Jelenleg pénztáros.

Mosolyogva tekintek vissza... Csodálkozva. Hát ez mind tényleg

velem történt?
Azon a napon, amikor kitört a háború, cirkuszban voltunk. Az
egész osztály. Matiné-előadáson. Semmit sem tudtunk. Semmit...
A felnőttek már tudták, mi még nem. Tapsoltunk. Nevettünk. Volt
egy elefánt. Egy óriási elefánt! Majmok táncoltak... És akkor...
Kitódultunk az utcára - ott meg az emberek sírnak, mindenki
kiabál: „Háború!" A gyerekek meg erre: „Hurrá!" Örültünk. A
háborút így képzeltük el: Bugyonnij-sapkás emberek lovakon.
Most majd megmutatjuk, segítünk a harcosainknak. Hősök
leszünk. Legjobban a háborús könyveket szerettem. Amikben
harcokról, hőstettekről írtak. Mindenféléről álmodoztam... Ahogy
a sebesült katona fölé hajolok, ahogy kiviszem a füstből. A tűzből.
Otthon az asztalom fölött teliragasztottam a falat az újságokból
kivágott háborús képekkel. Ott van Vorosilov, amott Bugyonnij...
Mi a barátnőmmel el akartunk szökni a finn háborúba, és
ismertem olyan kisfiúkat, akik a spanyol háborúba akartak menni.
Úgy képzeltük, a háború a legérdekesebb dolog az életben. A
legnagyobb kaland. Álmodoztunk róla, a korunk gyermekei
voltunk. Jó gyerekek! A barátnőm mindig egy régi Bugyonnij-
sapkát viselt, már nem emlékszem, honnan vette, de az volt a
kedvenc sapkája. És hogyan próbáltunk elszökni a háborúba?
Igazából nem is emlékszem, melyikbe, talán Spanyolországba.
Mindjárt elmesélem... A barátnőm átjött hozzánk, és ott maradt
éjszakára, na persze nem véletlen, aztán hajnalban felkeltünk, és
kilopóztunk a házból. Lábujjhegyen... Pszt, pszt! Vittünk
magunkkal ennivalót is. A bátyám meg persze figyelte, ahogy az
utóbbi napokban sugdolóztunk, és zsákokba dugdostunk
mindenfélét. Az udvaron utolért és visszaparancsolt minket. Jól le
is szidott, és megfenyegetett, hogy kidobja az összes háborús
könyvemet. Egész nap sírtam. Hát ilyenek voltunk!
És akkor kitört az igazi háború...
Egy hét múlva Minszkbe bejöttek a német csapatok. A né-
metekre nem is emlékszem annyira, mint a haditechnikájukra.
Nagy kocsik, nagy motorkerékpárok... Nekünk nem voltak
olyanok, még nem is láttunk olyanokat. Az emberek megnémultak
és megsüketültek. Rémült szemekkel mászkáltak... A kerítéseken
és oszlopokon idegen plakátok és hirdetések jelentek meg. Idegen
parancsok. Beköszöntött az „új rend". Kis idő múlva megint
megnyíltak az iskolák. Anyám úgy döntött, hogy háború ide vagy
oda, tanulni mégiscsak kell, el kell mennem az iskolába. Az első
órán a földrajztanárnő, ugyanaz, aki a háború előtt is tanított
bennünket, szidni kezdte a szovjethatalmat. Lenint. Azt mondtam
magamban: „Én ilyen iskolában nem fogok tanulni. Ne-e-em...
Nem akarok!" Hazamentem, és megcsókoltam a tankönyvben az
összes arcképet... A drága vezéreink minden arcképét.
A németek betörtek a lakásokba, folyton kerestek valakiket. Hol
zsidókat, hol partizánokat... A mama azt mondta: „Dugd el az
úttörőnyakkendődet!" Nappalra eldugtam a nyakkendőmet, de
este, amikor lefeküdtem aludni, felvettem. A mama félt: és ha a
németek éjszaka kopogtatnak? A lelkemre beszélt. Sírt. Én pedig
megvártam, amíg elalszik, amíg csend lesz otthon és az utcán.
Akkor elővettem a szekrényből a vörös nyakkendőt, elővettem a
szovjet könyveket. A barátnőm meg a Bugyonnij-sapkájában aludt.
Most is tetszik, hogy ilyenek voltunk...
„A KEZEMMEL SZEDTEM ÖSSZE..
NAGYON-NAGYON FEHÉR..."

Zsenya Szelenyja, ötéves.

Jelenleg újságíró.

Azon a vasárnapon... Június huszonkettedikén... Elmentünk a

bátyámmal gombát szedni. Már jó nagyra megnőttek a vargányák.
Kicsi az erdőnk, ismertünk ott minden bokrot, minden tisztást,
tudtuk, hol milyen gomba nő, milyen vadgyümölcs terem, még a
virágokat is ismertük. Hogy hol nő deréce, és hol sárga orbáncfű.
Hanga... Már mentünk haza, amikor dübörgést hallottunk. Az
égből. Felnéztünk: vagy tizenöt repülőgép van felettünk...
Magasan repültek, nagyon magasan, arra gondoltam, hogy azelőtt
soha nem repültek olyan magasan a repülőink. Hallatszott a
zúgásuk: ú-ú-ú!
Aztán megláttunk anyánkat, szaladt elénk - sírt, elakadt a
hangja. Ez maradt meg bennem a háború első napjáról: hogy anya
nem kedvesen szólt hozzánk, mint máskor, hanem kiabált:
„Gyerekeim! Gyerekeim!" A szemei kikerekedtek, nincs is arca,
csak azok a nagy szemek...
Két nap múlva, ha jól emlékszem, bejött hozzánk egy csapat
vöröskatona. Porosak, izzadtak, az ajkuk száraz, mohón itták a
vizet a kútból. És hogy felélénkültek... Hogy felderült az arcuk,
amikor megjelent az égen négy szovjet repülő. Tisztán láttuk
rajtuk a vörös csillagokat. „A mieink! A mieink!" - kiáltoztuk a
vöröskatonákkal együtt. De hirtelen valahonnan kis fekete
repülőgépek bukkantak elő. Körözni kezdtek a mieink körül,
valami ott kerregett, recsegett. Furcsa hang jutott el a földig...
Mintha valaki viaszosvásznat tépne. Még nem tudtam, hogy
messziről vagy a magasból ilyen a hangjuk a
géppuskasorozatoknak. A szovjet gépek vörös tűz- és füstcsóvát
húzva hullottak lefelé. Bumm! Bumm! A vöröskatonák ott álltak és
sírtak, nem szégyellték a könnyeiket. Először láttam... először
láttam ilyet... hogy egy vöröskatona sír... A háborús filmekben,
amiket megnéztem a moziban, soha nem sírtak.
Még néhány nappal később... Megjött a mama húga, Kátya néni
Kabakiból, a falujából. Egészen fekete volt, iszonyat ránézni is.
Elmesélte, hogy a falujába megjöttek a németek, összeszedték a
pártaktivistákat, kikergették a mezőre, és géppuskával agyonlőtték
őket. Köztük volt a mama bátyja is, a helyi tanács képviselője. Régi
kommunista.
A mai napig is emlékszem Kátya néni szavaira:
- Szétverték a fejét, én meg aztán a kezemmel szedtem össze az
agyvelejét. Nagyon, nagyon fehér volt.
Két napig volt nálunk. És egyfolytában ezt mesélte... Is-
mételgette... Ez alatt a két nap alatt teljesen megőszült. És amikor
a mama Kátya néni mellett ült, ölelte, és sírt, én a fejét
simogattam. Féltem.
Féltem, hogy ő is megőszül...
„ÉLNI AKAROK! ÉLNI AKAROK!..."

Vászja Harevszkij, négyéves.

Jelenleg építész.

Ezek a képek, ezek a tüzek. A kincsem. A vagyonom - mindaz,

amit átéltem...
Senki nem hisz nekem, még anyám se hitt. Amikor a háború
után kezdtünk emlékezni, csodálkozott: „Te nem jegyezhetted
meg ezeket a dolgokat, te még kicsi voltál. Valaki elmesélte
neked..."
Nem, magamtól emlékszem...
Csattognak a bombák, én meg a bátyámba kapaszkodok: „Élni
akarok! Élni akarok!" Féltem meghalni, pedig hát mit tudhattam
én akkor a halálról? Ugyan micsodát?
Magamtól emlékszem...
A mama odaadta nekünk a két utolsó szem krumplit, nekem
meg a bátyámnak, ő meg csak nézett minket. Tudtuk, hogy ez a
két utolsó szem krumpli. Akartam hagyni neki... egy kis darabot...
De nem tudtam. A bátyám se tudott... Szégyelltük magunkat.
Szörnyen szégyelltük magunkat.
Igen, magamtól...
Megláttam az első szovjet katonát... Azt hiszem, tankos volt, de
nem vagyok benne biztos. Odaszaladtam hozzá: „Apa!" Ő meg
felkapott, felemelt az ég felé: „Fiacskám!"
Mindenre emlékszem...
Emlékszem, hogy a felnőttek azt mondogatták: „Kicsi még.
Nem érti." Én meg csodálkoztam: „Milyen furák ezek a felnőttek,
miért gondolják, hogy nem értek semmit? Mindent értek." Sőt úgy
éreztem, hogy többet értek, mint a felnőttek, mert én nem sírok,
ők meg sírnak.
 A háború az én történelemtankönyvem. A magányom... A
gyerekkor idejét elveszítettem, az kihullott az életemből.
Gyerekkor nélküli ember vagyok, gyerekkor helyett nekem háború
jutott.
Ennyire aztán csak a szerelem rázott meg. Amikor szerelmes
lettem... Amikor megismertem a szerelmet...
„A GOMBLYUKON ÁT LESTEM..."

Inna Levkevics, tízéves.

Jelenleg építészmérnök.

Az első napokon... reggeltől kezdve...

Már hullottak is ránk a bombák... Ledőlt oszlopok, vezetékek
hevertek a földön. Az emberek rémülten futottak ki a házaikból.
Futottak, de azért figyelmeztették egymást: „Vigyázzon, vezeték!
Vigyázzon, vezeték!", hogy senki ne bukjon fel benne. Mintha az
lett volna a legfélelmetesebb.
Huszonhatodika reggelén anya kiosztotta a fizetéseket,
könyvelő volt egy gyárban, este meg már menekültek voltunk. És
amikor mentünk ki Minszkből, láttuk, hogy ég az iskolánk.
Minden ablakban tomboltak a lángok. Olyan fényesen... Olyan...
Olyan erősen, egészen az égig felcsaptak... Bőgtünk, hogy ég az
iskolánk. Négyen voltunk gyerekek, hárman gyalog mentünk, a
legkisebbet meg anya vitte a karján. Anya egyszer csak mondani
kezdte, hogy a kulcsot elhozta, de elfelejtette bezárni a lakást.
Próbálta megállítani a kocsit, kiabált, kérlelte az embereket:
„Vigyék el a gyerekeket, mi meg megyünk megvédeni a várost."
Nem hitte el, hogy a németek már a városban vannak. Hogy a
mieink feladták a várost.
Félelmetes és érthetetlen volt minden, ami a szemünk előtt
zajlott. Velünk. Különösen a halál... A halottak mellett teafőzők és
lábasok hevertek. Minden elégett... Úgy tűnt, hogy égő parázson
menekülünk... Mindig fiúkkal barátkoztam. Koszos utcagyerek
voltam. Most érdekes volt nézni, ahogy hullanak a bombák, ahogy
fütyülnek, becsapódnak. Lehasaltam a földre, betakartam magam
a kabátommal, és a gomblyukon át lestem, hogy repülnek a
bombák... És hogy szaladnak az emberek... Valami lóg a fán...
Amikor megértettem, hogy az a valami egy emberi testrész,
megdermedtem. Becsuktam a szemem...
A húgom, Irma hétéves volt, ő cipelte a primuszfőzőt meg anya
cipőjét, szörnyen félt, nehogy elhagyja azt a pár cipőt. Új cipő volt,
halvány rózsaszín, szép, metszett sarokkal. Anya kétségbeesésében
kapta fel, amikor indultunk, de lehet, hogy azért, mert ez volt a
legszebb holmija...
Hamarosan a kulccsal, a cipővel együtt visszatértünk a városba,
ahol minden elégett. Nem volt mit enni. Lapulevelet szedtünk, azt
ettük. Meg valami elszáradt virágokat! Közeledett a tél. A németek
szétlőtték a nagy kolhozkertet Minszk mellett, féltek a
partizánoktól. Oda jártunk, ott vágtunk fát magunknak, hogy
legalább egy kicsit tudjunk fűteni a kályhában. Élesztőből
csináltunk májat: megsütöttük az élesztőt a serpenyőn, és olyan
íze lett, mint a májnak. Anya adott pénzt, hogy vegyek kenyeret a
piacon. Ott meg egy öregasszony kiskecskéket árult, és arra
gondoltam, veszek egyet: ellátom élelemmel az egész családot.
Megnő, és sok tejünk lesz. És az összes pénzen, amit anya adott,
vettem egy kiskecskét. Nem emlékszem rá, hogy anya megszidott
volna, csak arra emlékszem, hogy napokon át éheztünk: nem volt
több pénzünk. A kecskének is főztünk valami moslékot, és
magamhoz vettem az ágyba aludni, hogy melegen tartsam, de így
is fázott. És hamarosan meghalt... Ez tragédia volt, nagyon sírtunk,
nem engedtük, hogy anya kidobja. A legjobban én sírtam,
bűnösnek éreztem magam. De éjjel mégis kidobta, és azt mondta,
hogy a kiskecskét megették az egerek.
De azért a német megszállás alatt is megünnepeltük a májusi és
az októberi ünnepet. A mi ünnepeinket! Mindig énekeltünk,
nagyon szerettünk énekelni, az egész család. Lehet, hogy csak
hajában főtt krumplit ettünk, meg néha egy darabka cukrot, de
ezeken a napokon igyekeztünk legalább egy kicsit ünnepien
étkezni, holnap éhezni fogunk, de az ünnep az ünnep. Suttogva
énekeltük anya kedvenc dalát: „Jő a reggel, drága fénnyel festi az
ősi Kreml falát..." Ezt mindig elénekeltük.
A szomszédasszony sütött pirogot, hogy eladja, és azt mondta
nekünk: „Vegyétek meg olcsón, és drágábban eladjátok. Ti fiatalok
vagytok, jó a lábatok." Gondoltam, megpróbálkozom vele, tudtam,
hogy anya milyen nehezen tud eltartani bennünket egyedül.
Meghozta a szomszédasszony ezeket a pirogokat, mi meg a
húgommal, Irmával ülünk, nézzük:
- Irma, te nem úgy látod, hogy az egyik nagyobb, mint a másik?
- Hát, mintha nagyobb lenne.
El nem tudja képzelni, mennyire kívántuk azt a pirogot. Hogy
épp csak megkóstolhassuk.
- Vágjunk le belőle egy kicsit, aztán visszük eladni. Ültünk a
pirogokkal vagy két órán át, aztán már nem volt mit vinni a piacra.
A szomszédasszony párnácskákat kezdett főzni, ezek olyan
bonbonok, valamiért már régóta nem kapni a boltban. És odaadta,
hogy adjuk el. Megint csak ülünk Irmával, és nézzük:
- Látod, Irma, az egyik milyen nagy, kicsit elszopogatunk belőle.
Egy kabátunk és egy pár csizmánk volt, hármunkra. Gyakran
ültünk otthon. Meséltünk egymásnak... Meséket. Könyveket,
amiket olvastunk... De ez nem volt érdekes. Érdekes az volt,
amikor álmodoztunk, hogy vége lesz a háborúnak, és hogy akkor
hogyan fogunk élni. Mindig csak süteményt és csokit fogunk enni.
Amikor vége lett a háborúnak, anya felvette a krepdesin kis-
kabátját. Nem emlékszem, hogyan maradt meg az a kiskabátja.
Minden jó holmit elcseréltünk ennivalóra. Fekete kézelője volt, de
anya levágta róla, hogy semmi ne legyen komor, mindenből csak
világosat akart.
Rögtön mentünk az iskolába, és kezdtük tanulni a dalokat a
győzelmi felvonulásra...
„NEM HALLOTTAM MÁST, CSAK ANYA
SIKÍTÁSÁT..."

Lida Pogorzselszkaja, nyolcéves.

Jelenleg a biológiai tudományok kandidátusa

Egész életemben emlékezni fogok arra a napra... Az első napra

apa nélkül...
Még aludni akartam. Anya korán felkeltett bennünket. „Kitört a
háború!" - mondta. Ugyan miféle alvásról lehet szó?
És kezdtünk készülődni az útra. Még nem féltünk. Figyeltük
apát, nyugodt volt. Pártmunkás. Mindenki vegyen magához
valamit, mondta anyának. Én nem tudtam, mit vegyek magamhoz,
a húgom meg fogta a babáját. Anya a karjára vette a kisöcsénket.
Apa már az úton ért utol bennünket...
Elfelejtettem mondani, hogy Kobrinban laktunk. Nem messze
Bereszcjétől. Hát ezért ért el hozzánk a háború már a legelső
napon. Felocsúdni se volt időnk. A felnőttek szinte egyáltalán nem
beszéltek, szótlanul gyalogoltak, szótlanul lovagoltak. Szörnyű
volt. Mennek, mennek az emberek, és mind hallgat.
Amikor apa utolért minket, kicsit megnyugodtunk. Apa volt a
legfontosabb a családban, mert anya még nagyon fiatal volt,
tizenhat évesen ment férjhez. Még főzni sem tudott. Apa meg árva
gyerek volt, mindenhez értett. Emlékszem, mennyire szerettük,
amikor apának volt egy kis ideje, és főzött nekünk valami finomat.
Ünnep volt az olyan nap. Még mindig úgy gondolom, nincs
finomabb annál a tejbegríznél, amit apa főzött nekünk. Amikor
nélküle kellett utaznunk, egyre csak őt vártuk. Hogy apa nélkül
maradjunk, mikor háború van, azt elképzelni se tudtuk. Ilyen
család voltunk.
 Nagy volt a rakományunk, lassan haladtunk. Néha mindenki
megállt és az eget nézte. Az emberek azt lesték, hol vannak a
repülőgépeink... De hiába lesték...
Déltájban találkoztunk egy katonaoszloppal. Lovasok. Új
szovjet egyenruhában. A lovak jól tápláltak. Nagyok. Senki sem
gondolta, hogy diverzánsok. Azt hitték, a mieink. Apa ment eléjük,
és meghallottam anya sikítását... Nem hallottam a lövést. Nem
hallottam mást, csak anya sikítását... Emlékszem, hogy a katonák
még csak le sem szálltak a lovukról... Amikor anya felsikított, futni
kezdtem. Mindenki futott valamerre. Mindenki némán futott.
Csak azt hallottam, ahogy anya sikoltozik. Futottam, amíg csak el
nem tévedtem, és össze nem estem a magas fűben...
A lovaink ott álltak sötétedésig. Mi meg este mind vissza-
mentünk az útra. Egyedül anya ült ott, várt minket. Valaki azt
mondta: „Nézzétek, teljesen ősz lett." Emlékszem, ahogy a
felnőttek ásták a gödröt. És aztán nógattak minket a
kishúgommal: „Menjetek! Búcsúzzatok el apátoktól!" Megtettem
két lépést, de nem tudtam továbbmenni... Leültem a földre. A
kishúgom mellém. Az öcsém aludt, ő még egészen kicsi volt,
semmit sem értett... Anya meg eszméletlenül feküdt a szekéren,
nem engedték, hogy odamenjünk hozzá...
Így aztán senki nem látta közülünk apát halottan. Nem em-
lékszem rá holtan... Mindig, amikor emlékezem rá, valamiért fehér
kabátban látom magam előtt. Nagyon fiatal és szép... Még most is,
amikor idősebb vagyok, mint ő akkor...
A Sztálingrádi területen, ahová elvittek minket, anya a kol-
hozban dolgozott. Ő, aki semmihez sem értett, nem tudta, hogyan
kell gyomlálni, élmunkás lett. Nem volt apánk, de voltak ott más
gyerekek is, akiknek nem volt apjuk... Vagy olyanok, akiknek nem
volt anyjuk... Vagy a testvérük halt meg. Vagy a nagyapjuk. De
nem éreztük magunkat árvának. Mindenki sajnált minket,
mindenki gondoskodott rólunk... Emlékszem Tanya Morozova
nénire. Meghalt mind a két gyereke, egyedül maradt. És mindenről
lemondott, mindent nekünk adott, mintha csak az anyánk volna.
Pedig hát terjesen idegen ember volt. De a háborúban mégiscsak
rokon lett. Az öcsém, amikor felnőtt, mindig azt mondta, nincsen
apánk, de van két anyukánk: anya meg Tanya néni. Így
cseperedtünk mindannyian. Két, három anyával.
Emlékszem arra is, ahogy úton a Sztálingrádi terület felé
bombáztak bennünket, és mi szaladtunk elbújni. Nem anyához
szaladtunk, hanem a katonákhoz. Véget ér a bombázás, anya szid
bennünket, hogy miért szaladtunk el tőle. De amikor megint
bombáznak, mi megint csak szaladunk a katonákhoz.
Amint felszabadították Minszket, indultunk is haza. Be-
laruszba. Anya tősgyökeres minszki volt, de amikor leszálltunk a
vonatról a minszki pályaudvaron, nem tudta, hova menjünk. Ez
egy másik város volt. Mindenütt csak romok...
Aztán Gorkiban tanultam a mezőgazdasági főiskolán. Kol-
légiumban laktam, nyolcan voltunk egy szobában. Mind árvák.
Nem direkt raktak minket egy szobába, volt még jó pár ilyen
szoba a kollégiumban. És emlékszem, ahogy éjszaka mindenki sírt.
Volt, hogy leugrottam az ágyról, és dörömböltem az ajtón...
Valahova el akartam szökni. A lányok elkaptak, lefogtak. És én is
sírni kezdek... Meg ők is... Sír az egész szoba. Reggel meg menni
kell az órára, az előadásra.
Egyszer az utcán megláttam egy férfit, aki hasonlított az
apámra. Sokáig mentem utána. Hiszen nem láttam az apámat
holtan...
„MI JÁTSZOTTUNK,
A KATONÁK MEG SÍRTAK...
Vologya Csisztokletov, tízéves.
Jelenleg zenész.

Szép reggel volt...

A reggeli tenger. Kék és nyugodt. Az első napok a gyermeksza-
natóriumban, Szovjet-Kvadzséban, a Fekete-tengeren. Meg-
hallottuk a repülőgépek zúgását... Lebuktam a hullámokba, de ott,
a víz alatt is hallottam azt a zúgást. Nem ijedtünk meg,
„háborúsat" kezdtünk játszani, nem sejtve, hogy valahol már
elkezdődött az igazi háború. Nem játék, nem hadgyakorlat, hanem
háború.
Néhány nappal később mindenkit hazaküldtek. Engem
Rosztovba. A városra már hullani kezdtek az első bombák.
Mindenki készült az utcai harcokra: lövészárkokat ástak, bari-
kádokat építettek. Lőni tanultak. Mi, kisfiúk, a ládákat őriztük,
amikben a gyújtókeverékes palackok voltak, meg homokot és vizet
hordtunk oda, tűz esetére.
Minden iskolát átalakítottak katonai kórházzá. A mienkben, a
hetvenes számú iskolában a könnyű sebesülteknek alakítottak ki
kórházat. Oda osztották be anyát. Megengedték neki, hogy engem
is magával vigyen, ne kelljen egyedül otthon maradnom. És
amikor visszavonultunk, ahová aztán a kórházat átirányították,
oda mentünk mi is.
Emlékszem, az egyik bombázás után egy nagy halom könyvet
vettem észre a kőtörmelék között, az egyiket felvettem: Az állatok
világa. Nagy könyv volt, szép képekkel. Egész éjjel nem aludtam, a
könyvet olvastam, nem tudtam elszakadni tőle... Emlékszem, a
háborús könyveket nem vettem el, már nem akartam a háborúról
olvasni. De az állatokról, a madarakról...
 Negyvenkettő novembere... A kórház vezetője megparancsolta,
hogy adjanak nekem egyenruhát, úgyhogy sürgősen átalakítottak
egyet a méretemre. De csizmát egy hónapig nem találtak a
lábamra. Így lettem kórházi orvossegéd. Katona. Hogy mit
csináltam? Majd az eszemet vesztettem már csak a kötözőszer
miatt is. Soha nem volt belőle elég. Ki kellett mosni, megszárítani,
összecsavarni. Próbáljon meg összecsavarni ezret egy nap! De én
ügyes voltam, gyorsabban csináltam a felnőtteknél. Biztos ezért
tudtam olyan ügyesen megsodorni az első cigarettámat is.
Tizenkét éves lettem, amikor a parancsnok mosolyogva a kezembe
nyomott egy zacskó mahorkát, mint teljes jogú harcosnak.
Titokban cigarettáztam, hogy anya ne lássa... Álmodoztam,
természetesen. És... hát borzalmas volt... Nehezen szoktam hozzá
a vérhez. Féltem azoktól, akik megégtek. Fekete volt az arcuk...
Amikor szétbombázták a vagonokat, amikben sót és paraffint
szállítottak, egyik sem veszett kárba. A sót a szakácsok kapták, a
paraffint én. El kellett sajátítanom egy olyan szakmát, ami
semmilyen hadi kiképzésben nem szerepelt, gyertyákat
készítettem. Na, ez rosszabb volt, mint a kötözőszer! Mert, ugye,
úgy kellett csinálni, hogy sokáig égjenek, gyertyákkal világítottak,
amikor nem volt áram. Az orvosok nem hagyták abba a műtéteket
akkor sem, amikor bombáztak. Éjszaka csak becsukták az
ablakokat. Letakarták őket lepedőkkel, takarókkal.
Hiába sírt az anyám, én egyre csak arról álmodoztam, hogy
elszököm a frontra. Hogy megölhetnek ott, arra nem is gon-
doltam. Egyszer elküldtek kenyérért. Amint elindultunk, nya-
kunkba kaptuk a tüzérségi bombázást. Aknavetőkkel lőttek. Az
őrmester meghalt, a kocsis meghalt, én légnyomást kaptam.
Sokáig nem tudtam beszélni, utána is csak dadogva. Még ma is
dadogok. Mindenki csodálkozott, hogy életben maradtam, de én
azt éreztem - hát ugyan engem megölhetnek? Hogyan ölhetnének
meg? Bejártuk a tábori kórházunkkal egész Belaruszt,
Lengyelországot... Sok lengyel szót megtanultam...
Varsóban... A sebesültek között volt egy cseh, a párizsi opera
trombitása! A kórház vezetője megörült neki, és amikor a
trombitás kezdett felépülni, megkérte, hogy menjen végig a
kórtermeken, keressen zenészeket. Kiváló zenekar állt össze.
Engem megtanítottak brácsán játszani, aztán gitározni már
magamtól tanultam meg. Mi játszottunk, a katonák meg sírtak...
Vidám dalokat játszottunk.
Így értünk el Németországba...
Egy szétlőtt német városkában egyszer csak megláttam egy
gyerekbiciklit. Megörültem neki. Felültem rá, bicikliztem egyet.
Milyen jól gurul! Az egész háború alatt egyetlen gyerekholmit sem
láttam... El is felejtettem, hogy léteznek valahol játékok a
gyerekeknek...
„ÚGY HEVERTEK OTT, MINTHA MÉG
EGYSZER MEGÖLTÉK VOLNA ŐKET..."

Ványa Tyitov, ötéves.

Jelenleg talajjavító szakember.

Fekete ég...
Kövér, fekete repülőgépek... Alacsonyan szállnak. Közvetlenül a
föld felett. Ez a háború... Én így emlékszem. Különálló villanásokra
emlékszem belőle...
Bombázni kezdték a falut, mi meg a kertben bújtunk el, az öreg
almafák alatt. Mind az öten. Négy testvérem volt, mind fiú, a
legidősebb tízéves. Ő tanított meg, hogy kell elbújni a repülőgépek
elől - a nagy almafák alá, amiknek nagy lombjuk van. A mama
összeszedett minket, és levitt a pincébe. De a pincében félelmetes.
Ott patkányok éltek, kis, szúrós szemük volt, izzottak a sötétben.
Valami természetellenes fénnyel izzottak. Éjszaka meg visítoztak a
patkányok. Játszottak.
Amikor a német katonák bejöttek a házba, felmásztunk a
kemencére. Öreg rongyok mögé bújtunk. Csukott szemmel
feküdtünk. Féltünk.
Felégették a falunkat. Szétbombázták a temetőt. Az emberek
odaszaladtak: ott hevertek a hullák a földön. Úgy hevertek ott,
mintha még egyszer megölték volna őket... Ott volt a nagypapánk
is, aki nemrég halt meg. Újból eltemettük őket...
Mi, kisfiúk „háborúsdit" játszottunk a háború alatt. Amikor
elegünk lett a „vörösök-fehérek"-ből meg a „csapajevesből",
„oroszok-németek"-et játszottunk. Harcoltunk. Foglyokat ej-
tettünk. Kivégeztük őket. Rendes sisakot tettünk a fejünkre,
szovjetet vagy németet, az erdőben találtuk őket. Mindenütt
hevertek sisakok - az erdőben, a mezőkön. Senki nem akart német
lenni, még verekedtünk is emiatt. Igazi bunkerekben és
lövészárkokban játszottunk. Botokkal küzdöttünk, kézitusákat
vívtunk. A mamák szidtak minket miatta...
Csodálkoztunk, mert azelőtt... a háború előtt... nem szidtak
minket ezért...
„ÉS MEGÉRTETTEM: EZ AZ APÁM..."

Lenya Hoszenyevics, ötéves.

Jelenleg konstruktőr.

Színek maradtak meg az emlékezetemben... Ötéves voltam, de

tisztán emlékszem rá... a nagyapám házára, sárga faház volt, a
kerítés mögött a fűben gerendák. És homok, mintha kimosták
volna, abban játszottunk. Meg emlékszem, ahogy a mama egyszer
a kishúgommal elvitt minket valahova a városba fényképezkedni,
és hogy sírt Ellocska, én meg vigasztaltam. Meg is maradt az a
fénykép, az egyetlen a háború előtti időből. Arra valamiért úgy
emlékszem, hogy zöld volt.
Utána minden emlékem valahogy fekete... Míg azok az első
emlékek világosak: a fű harsogó zöld, olyan világos akvarell-színű,
a homok egészen fehér, a ház fala meg nagyon sárga. Utána meg
minden sötét: köhögök a füsttől, kivisznek az utcára, ott meg
mindenféle holmik, batyuk, valamiért egy árva szék is ott áll... Az
emberek sírnak. Sokáig megyünk a mamával az utcákon, a
szoknyájába kapaszkodom. Akivel csak találkozunk, mindenkinek
ugyanazt mondja a mama: „Leégett a házunk."
Valami lépcsőházban töltöttük az éjszakát. Fázom. Anya
kardigánjának a zsebében melengetem a kezem. Kitapintok valami
hideget. A házunk kulcsa az.
Hirtelen nincs többé a mama. Eltűnik, marad a nagymama és a
nagypapa. Lett egy barátom, két évvel idősebb volt nálam, Zsenya
Szavocskin. Ő hétéves, én öt. A Grimm testvérek könyvéből
tanítanak olvasni. A nagymama a saját módszerével tanít,
nyaklevesekkel. „Ej, te!" Meg Zsenya is tanít, együtt olvassuk a
könyvet, mutogatja, melyik milyen betű. De jobban szeretem
hallgatni a meséket, főleg, ha a nagymama mesél. Hasonlít a
hangja a mamáéra. Egyik este jön egy szép asszony, és hoz valami
finomat. Megértem a szavaiból, hogy a mama él, hogy ő is, mint a
papa, harcol. Boldogan felkiáltok: „Nemsoká visszajön a mama!"
Rohannék ki az udvarra, hogy elújságoljam a hírt a barátomnak. A
nagymama ezért szíjjal megver. A nagypapa próbál megvédeni.
Amikor lefeküdtek aludni, összeszedtem az összes szíjat a házban,
és bedobtam őket a szekrény mögé.
Állandóan éhes vagyok. Bejárunk Zsenyával a rozsba, ott nő
közvetlenül a házak mögött. Kiszedjük a magokat a kalászokból,
azokat rágcsáljuk. De ez már német föld... német kalászok...
Meglátunk egy kocsit, szaladunk haza. Már a kapuban vagyok,
amikor elkap egy zöld egyenruhás tiszt, csillogó váll-lapokkal, és
elkezd verni lovaglópálcával vagy szíjjal. A félelemtől
megdermedtem - nem érzek fájdalmat. Hirtelen meglátom a
nagymamát: „Kedveském, ne bántsd az unokámat. Istenre kérlek,
ereszd el!" Térdepel a tiszt előtt. A tiszt elmegy, én fekszem a
homokban. A nagymama a karján visz be a házba. Alig tudok
megszólalni, és sokáig betegeskedek ezután.
Még arra emlékszem, hogy lovas kocsik mennek az utcán, sok
lovas kocsi. A nagymama és a nagypapa kinyitják a kaput.
Menekültek szállnak meg nálunk. Kis idő múlva tífuszban
megbetegszenek. Elviszik őket kórházba. Kicsivel később meg-
betegszik a nagypapa is. Én ővele alszom. A nagymama egyre
soványabb, a járás is nehezére esik. Nappal megyek játszani a
fiúkkal. Este meg - nincs se a nagymama, se a nagypapa. A
szomszédok mondják, hogy őket is elvitték a kórházba. Félek,
egyedül vagyok. Már sejtem, hogy abból a kórházból, ahová
elvitték a menekülteket, most meg a nagymamát és a nagypapát is,
senki nem tér vissza. Félelmetes egyedül lenni a házban, még
nappal is. A nagypapa öccse vesz magához. Új nagypapám van.
Minszket bombázzák, a pincében rejtőzünk. Amikor kimegyek
a fényre, elvakítja a szememet a nap, és fülsiketítő robajlás
hallatszik. Tankok mennek az utcán. Elbújok egy oszlop mögé.
Hirtelen látom: vörös csillag van a tankok tornyán. A mieink.
Rögtön szaladok a házunkhoz: ha megjöttek a mieink, akkor a
mama is megjött. Odaérek, a tornác mellett valami asszonyok
állnak, puskákkal. Felkapnak, és elkezdenek kérdezgetni. Az egyik
valamiért nagyon tetszik nekem. Közelebb jön, átölel. A többi nő
sírni kezd. Én meg üvöltök: „Mama!" Aztán meg mintha valami
mélységbe zuhantam volna...
Emlékszem, ahogy a mama elhozta a gyermekotthonból a
húgomat, az meg nem ismert meg engem, egészen elfelejtett. Én
meg annyira örültem, hogy megint van kishúgom.
Megjöttem az iskolából, és megláttam a papát: visszatért a
háborúból, és aludt a díványon. Kivettem a táskájából az iratait, és
elolvastam. És csak akkor értettem meg: ő az apám. Aludt, én meg
csak ültem és néztem őt, amíg fel nem ébredt.
És végig remegett a térdem...
„CSUKD BE A SZEMED, FIAM... NE NÉZD..."

Vologya Parabkovics, tizenhárom éves.

Jelenleg nyugdíjas.

Anya nélkül nőttem fel...

Nem emlékszem magamra kicsinek... Hétéves voltam, amikor
meghalt anyám. A nagynéném nevelt. Sok feladatom volt, mint a
falusi gyerekeknek általában: legeltetni a teheneket, fát aprítani,
beterelni a lovakat az istállóba éjszakára. Meg volt bőven munka a
kertben is. De aztán télen lehetett szánkózni, korcsolyázni, a
korcsolyát is magunk készítettük fából, vasat erősítettünk rá, és
madzaggal kötöttük a bocskorra, meg síeltünk is, deszkákból és a
szétesett hordók abroncsaiból készítettük a sítalpat. Mindent
magunk csináltunk.
Máig emlékszem, mintha csak tegnap történt volna, hogyan
vettem fel az első cipőmet. Apám vette. És milyen keserűség volt,
amikor egy ág megkarcolta az erdőben. Annyira sajnáltam, hogy
arra gondoltam: inkább a lábamat vágtam volna meg - az
begyógyul. Ebben a cipőben mentem el apámmal Vorsából,
amikor a várost bombázni kezdték a fasiszta repülőgépek.
Már a városon kívül egészen közelről lőttek ránk. Sokan a földre
zuhantak... A porba, a fűbe... „Csukd be a szemed, fiam... ne nézd!"
- mondta apa. Féltem felnézni az égre - egészen fekete volt a
repülőgépektől, a földön pedig mindenhol halottak hevertek.
Egészen közel elhúzott egy repülőgép... Apa is elesett, és nem kelt
fel. Ültem mellette, kérleltem: „Apa, nyisd ki a szemed! Apa, nyisd
ki a szemed!" Kiáltozni kezdtek az emberek: „Németek!" - és
elvonszoltak magukkal. Én meg sehogy se tudtam felfogni, hogy az
apám nem kel fel többet, és hogy ott kell hagynom őt az úton, a
porban. Sehol sem volt véres, csak feküdt ott némán. Erővel
rángattak el tőle, s aztán napokig folyton visszanéztem, vártam,
hogy mikor ér utol minket. Éjjel felébredtem, a hangját
hallottam... Nem tudtam elhinni, hogy nincs többé apám. Így
maradtam magamra, egy szál pamutöltönyben.
Sok hányattatás után... Utaztam vonaton, sokat gyalogoltam...
végül egy gyermekotthonba kerültem, a Kujbisevi területen, a
Melekessz nevű városban. Néhányszor próbáltam elszökni a
frontra, de sehogy sem sikerült. Elkaptak és visszavittek. És ahogy
mondani szokás: minden rosszban van valami jó. Az erdőben,
miközben fát vágtunk a gyermekotthon számára, valahogy
kirepült a kezemből a fejsze, és csúnyán megvágta az egyik ujjamat
a jobb kezemen. A nevelőnő bekötözte a kendőjével, és elküldtek a
városi rendelőbe.
Mentünk vissza a gyermekotthonba Szása Ljapinnal, aki el-
kísért, és egyszer csak megláttunk a városi Komszomol-bizottság
épülete mellett egy matrózt szalagos ellenzős sapkában, épp egy
hirdetést ragasztott ki. Közelebb mentünk, és láttuk: jelentkezni
lehet a hadiflotta iskolájába a Szolovki-szigetekre. Önkénteseket
vártak. A tengerészek gyerekei és a gyermekotthonban neveltek
előnyt élveznek. Még most is a fülemben cseng annak a matróznak
a hangja:
- Na, akartok-e tengerészek lenni?
Mi meg erre:
- A gyerekotthonból jöttünk.
- Na, akkor csak menjetek be, és töltsétek ki a jelentkezési lapot!
Le nem írhatom, milyen lelkesedés töltött el bennünket. Hiszen
ez egyenes út a frontra. Én meg már nem is hittem, hogy eljutok a
frontra, és bosszút állhatok az apámért.
Bementünk a Komszomol-bizottságra, és kitöltöttük a je-
lentkezési lapot. Felírtak minket a listára, aztán először orvosi
vizsgálaton kellett megfelelnünk. A bizottság egyik tagja rám
nézett, és azt mondta:
- Nagyon kis sovány ez a gyerek.
 A másik meg, aki tiszti egyenruhában volt, felsóhajtott:
- Nem baj, majd megnő.
Beöltöztettek minket matrózegyenruhába, igaz, alig találtak
megfelelő méretet. Milyen boldog voltam, amikor megláttam
magam a tükörben. Egy nap múlva már mentünk is hajóval a
Szolovki-szigetekre.
Minden új. Szokatlan. Késő éjszaka... Állunk a fedélzeten... A
matrózok kergetnek minket aludni.
- Na, nyomás, gyerekek, a kajütbe! Ott meleg van.
Kora reggel megláttuk a napsütésben csillogó kolostort meg az
aranyló erdőt. Hát ez volt a Szolovki-szigetek, ahol létrehozták a
hadiflotta első kadétiskoláját. De mielőtt elkezdtünk volna
tanulni, előbb fel kellett építenünk az iskolát, pontosabban a
földbe vájt kunyhókat hozzá. A szolovki föld csupa kő. Nem volt
elég fűrész, fejsze, lapát. Megtanultunk mindent kézzel csinálni:
vájtuk a kemény talajt, fűrészeltük az évszázados fákat,
kifordítottuk a tuskókat, végeztük az ácsmunkát. Munka után
mentünk pihenni a hideg sátrakba, az ágyunk csak egy matrac
volt, rajta fűvel tömött párnahuzat, alatta fenyőágak.
Katonaköpeny a takarónk. Magunk mostunk, a víz jeges, úgy fájt a
kezünk, hogy sírtunk.
Negyvenkettőben katonai esküt tettünk. Megkaptuk a sza-
lagokat a sapkánkra, rajta az iskolánk jelével, de, sajnos, nem
hosszút, hogy a vállunkra lógjon, hanem csak rövidet, masnival a
jobb oldalon. És kaptunk puskát. Aztán negyvenhárom elején a
Leleményes nevű cirkálóra kerültem. Mindent akkor láttam
először: a tenger hullámait, amikbe belefúrta magát a hajó orra, a
mögöttünk hagyott foszforeszkáló, örvénylő ösvényt a vízen...
Olyan szép volt, hogy elakadt a lélegzetem.
- Félsz, fiacskám? - kérdezte a parancsnok.
- Nem - feleltem minden gondolkodás nélkül. - Szép!
 - Szép volna, ha nem volna háború - mondta a parancsnok, és
valamiért elfordult.
Még csak tizennégy éves voltam.
„ELSÍRJA MAGÁT, AMIÉRT Ő MÉG NEM VOLT,
AMIKOR MÉG ÉLT A PAPA..."

Larisza Liszovszkaja, hatéves.

Jelenleg könyvtári dolgozó.

Apámra gondolok... Meg az öcsémre... Az apám partizán volt. A

fasiszták elkapták és agyonlőtték. A mamának elmondták az
asszonyok, hol végezték ki őket: a papát és még néhány embert.
Rögtön szaladt oda, ott hevertek még a hullák... Egész életében
emlegette, milyen hideg volt, jéghártya a tócsákon. A halottakon
meg nem volt más, csak zokni...
A mama terhes volt, a harmadik gyerekét várta...
El kellett bújnunk. A partizánok családjait letartóztatták. A
gyerekekkel együtt vitték el őket ponyvás teherautókon...
Sokáig ültünk a szomszédok pincéjében. Már tavaszodott... A
krumplin feküdtünk, az meg csírázott... Elalszol, azt éjjel kinő a
csíra, csiklandozza az orrodat. Mint egy bogár. Kis bogarak éltek a
zsebeimben. A zoknimban. Nem féltem tőlük - se nappal, se
éjszaka.
Kimásztunk a pincéből, és a mama megszülte a kisöcsémet.
Ahogy nagyobbacska lett, és kezdett beszélni, mesélünk neki a
papáról:
- A papa nagyon magas volt...
- És erős... Úgy fel tudott hajítani!
A húgommal mondtunk ilyeneket, a kisöcsém meg erre
megkérdezi:
- És én hol voltam?
- Te még akkor nem voltál.
Erre elsírja magát, amiért ő még nem volt, amikor még élt a
papa...
„ELSŐNEK AZ A KISLÁNY JÖTT..."

Nyina Jarosevics, kilencéves.

Jelenleg testnevelőtanár.

Nagy esemény volt a házban... Este a nővéremhez jött az

udvarlója, megkérni a kezét. Mindenki éjfélig arról beszélt, mikor
lesz az esküvő, melyik házasságkötő terembe menjenek a fiatalok,
hány vendéget hívjanak. Aztán reggel apát hívták a hadkiegészítő
parancsnokságra. Akkor a faluban már mindenki arról beszélt,
hogy kitört a háború. Anya össze volt zavarodva, nem tudta, mit
tegyen. Én meg csak arra gondoltam: hogyan éljük túl ezt a napot?
Még senki sem magyarázta el nekem, hogy ez nem egy nap, és
nem kettő, hanem nagyon sokáig tarthat.
Nyár volt, forróság. Szerettem volna elmenni a folyóra, de anya
készülődött, hogy meneküljünk. Volt még egy öcsém, épp csak
hazahozták a kórházból, ahol megműtötték a lábát, mankóval járt.
De anya azt mondta: „Mennünk kell!" Hogy hova? Senki nem
tudott semmit. Megtettünk vagy öt kilométert. Az öcsém bicegett,
sírt. Hogy mehetnénk vele tovább? Visszafordultunk. Otthon várt
minket apa. A férfiak, akik reggel elmentek a hadkiegészítő
parancsnokságra, addigra hazatértek. A fasiszták már bevették a
járási központunkat, Szlucakot.
Hullani kezdtek az első bombák - én csak álltam, és néztem
őket, amíg le nem hullottak a földre. Valaki mondta, hogy ki kell
nyitni a szánkat, különben megsüketülünk. Jól van, kinyitod a
szádat, bedugod a füled, de akkor is hallod, ahogy repül. Ahogy
fütyül. Ez olyan rettenetes, hogy nemcsak az arcodon, hanem az
egész testeden megfeszül a bőr. Lógott nálunk a kertben egy
vödör. Amikor minden elcsitult, levettük: ötvennyolc lyuk volt
rajta. Fehér vödör volt, fentről úgy tűnt nekik, hogy valaki áll ott
kendőben, ezért lőttek rá... Szórakoztak...
 A németek nagy teherautókon jöttek, nyírfaágakkal álcázták
őket. Mint mi az esküvőkön. Mi is sok nyírfaágat vágtunk
olyankor... Néztük a sövényen át, rendes kerítések még nem
voltak, csak sövények... Olyan ember formájúak... Látni akartam,
milyen a fejük. Valamiért az volt az elképzelésem, hogy nem
emberfejük van... Azt már tudtuk, hogy ölnek. Felégetik a házakat.
Ezek megjönnek, nevetnek. Elégedettek, lebarnultak.
Reggel gimnasztikáztak az iskola udvarán. Hideg vízzel lo-
csolták magukat. Aztán feltűrik az ingujjukat, felülnek a mo-
torkerékpárjaikra - és nyomás.
Néhány nap alatt a falu mögött, a tejüzem mellett nagy gödröt
ástak ki, és mindennap hajnalban öt-hat órakor lövések
hallatszottak onnan. És ahogy elkezdenek ott lőni, még a kakasok
sem kukorékolnak, azok is elbújnak. Megyünk estefelé apámmal a
szekéren, és nem messze attól a gödörtől megállítja a lovat.
„Megyek - mondja -, megnézem." Ott lőtték agyon az unokahúgát
is. Megy, én meg utána.
Hirtelen megfordul, eltakarja előlem a gödröt. „Fordulj vissza!
Te nem jöhetsz tovább!" Csak azt láttam, amikor átmentem a
patakon, hogy vörös benne a víz. Meg ahogy a varjak felszálltak.
Olyan sok, hogy felkiáltottam... Apa meg ezután néhány napig
semmit sem tudott a szájába venni. Meglát egy varjat, és szalad be
a házba, egész testében reszket... Lázasan...
Szlucakban felakasztottak két partizáncsaládot a parkban. Nagy
hideg volt, a felakasztott hullák úgy megfagytak, hogy zengtek.
Ahogy zengenek a fagyott fák az erdőben... Az a zengés...
Amikor felszabadítottak minket, apa elment a frontra. Elment a
hadsereggel. Már nem volt otthon, amikor az első ruhát varrták
nekem a háború alatt. Anya varrta fehér rongyokból, és befestette
tintával. Az egyik ujjára nem volt elég a tinta. Meg akartam
mutatni a barátnőimnek az új ruhámat. És oldalt álltam a
kapuban, hogy csak a rendesen befestett ujját lehessen látni a
ruhámnak. És úgy éreztem, hogy olyan szép, olyan csinos vagyok
benne!
Az iskolában egy Ánya nevű lány ült előttem a padban. Az anyja
is, az apja is meghalt, a nagymamájával éltek kettesben.
Menekültek voltak, Szmolenszk mellől. Az iskola vett neki
kabátot, nemezcsizmát és csillogó kalucsnit. A tanító néni hozta
mindet, és letette elé a padra. Mi meg csak ültünk megszeppenve,
mert közülünk senkinek sem volt se ilyen csizmája, se ilyen
kabátja. Irigyeltük Ányát. Az egyik fiú meglökte Ányát hátulról, és
azt mondta: „Mázlista!" Ő meg a padra borult, és elsírta magát. És
zokogott, nem bírta abbahagyni, amíg tartottak az órák.
Amikor visszatért apa a frontról, mindenki jött, hogy megnézze
... Meg minket is, mert hozzánk visszajött apa. Elsőnek az a kislány
jött...
„ÉN VAGYOK AZ ANYUKÁD..."

Tamara Parhimovícs, hétéves.

Jelenleg gépírónő.

Az egész háború alatt a mamára gondoltam. Az első napokban

vesztettem el őt...
Alszunk, és közben az úttörőtábort bombázzák. Kirohanunk a
sátrakból, futunk, kiabálunk: „Mama! Mama!" A nevelőnő a
vállamnál fogva rázni kezd, hogy megnyugodjak, de én csak
kiabálok: „Mama! Hol van a mama?" Aztán a nevelőnő magához
szorított: „Én vagyok a mamád!"
Ott volt az ágyamon a szoknyám, a fehér blúzom és a vörös
nyakkendőm. Felöltöztem, és indultunk gyalog Minszkbe. Út-
közben sok gyerekhez megjöttek a szülei, de az én mamám nem
jött. Hirtelen azt mondják: „A németek a városban vannak..." Mind
visszafordultunk. Valaki azt mondta, hogy látta az anyámat
holtan...
Onnantól nagy lyuk van az emlékezetemben...
Nem tudom, hogy jutottunk el Penzába. Nem emlékszem, hogy
vittek a gyermekotthonba. Üres lapok az emlékezetemben... Csak
arra emlékszem, hogy sokan voltunk, ketten aludtunk egy ágyon.
Ha az egyik elsírja magát, a másik is sírni kezd: „Mama! Hol van a
mamám?" Kicsi voltam, az egyik dada a lányává akart fogadni. Én
meg csak a mamára gondoltam...
Megyek ki az étkezőből, egyszer csak az összes gyerek azt
kiabálja: „Megjött a mamád." Csengett a fülem: „A mam-á-á-ád... A
mamá-á-á-ád!"Minden éjjel a mamával álmodtam. Az igazi
mamámmal. És hirtelen ott van a valóságban, én meg azt hiszem,
hogy csak álmodom... Látom: a mama! És nem hiszem el. Néhány
napon át mindenki biztatott, de én csak nem mertem odamenni a
mamához. És ha ez csak álom? Álom! A mama sír, én meg
kiabálok: „Ne gyere közelebb! A mamámat megölték...." Féltem...
Féltem hinni a boldogságban...
Most is... Egész életemben sírok a boldog pillanatokban.
Folynak a könnyeim. Egész életemben... A férjem... Hosszú évek
óta szerelemben élünk vele. Amikor megkérte a kezem: „Szeretlek!
Legyél a feleségem."... Akkor is elsírtam magam. Megijedt:
„Megbántottalak?" „Nem! Nem! Boldog vagyok!" De soha nem
tudok teljesen boldog lenni. Egészen boldog. Nem sikerül nekem a
boldogság. Félek a boldogságtól. Mindig úgy érzem, hogy úgyis
mindjárt vége lesz. Mindig bennem van ez a „mindjárt". Az a
gyermeki félelem...
„ÉS MEGKÉRDEZZÜK: KI SZABAD NYALNI?..."

Vera Taskína, tízéves.

Jelenleg munkásnő.

A háború előtt sokat sírtam...

Meghalt apa. Anyára hét gyerek maradt. Szegényen éltünk.
Nehéz volt. De aztán, a háború alatt, az mégis boldogságnak tűnt,
az a békebeli élet.
A felnőttek sírnak - kitört a háború, de mi nem ijedtünk meg.
Sokszor játszottunk háborúsdit, úgyhogy nagyon jól ismertük ezt a
szót. És csodálkoztam, hogy miért sír anya egész éjjel. Egészen
vörös lett a szeme. Csak később értettem meg...
Enni... vizet ettünk... Eljön az ebédidő, a mama egy lábas forró
vizet tesz az asztalra. Azt töltjük a tálkákba. Este. Vacsoraidő. Az
asztalon egy lábas forró víz. Tiszta víz, télen még csak megszínezni
sincs mivel. Még fű sincsen.
Annyira éhesek voltunk, hogy az öcsém megette a kályha
sarkát. Rágta, rágta mindennap, amikor észrevettük, már lyuk volt
a kályhán. Anya összeszedte az utolsó holmikat, és ment,
elcserélte krumplira, kukoricára. Kását főz nekünk, szétosztja, mi
meg nézzük a lábast, és megkérdezzük: ki szabad nyalni?
Sorban nyaltuk. Utánunk még a cica is kinyalja, mert ő is éhes.
Nem tudom, mi maradt neki utánunk a lábasban. Nem maradt ott
egy csepp sem. Még az étel szaga sincsen már. A szagát is
kinyaltuk.
Egyre csak vártuk a mieinket...
Mikor a mi gépeink kezdtek bombázni, nem szaladtam elbújni,
hanem mentem, hogy nézzem a mi bombáinkat. Találtam egy
repeszt...
- Te meg hol kódorogsz? - fogadott otthon anya rémülten. - Mit
rejtegetsz?
 - Nem rejtegetem. Hoztam egy repeszt...
- Na, ha megöl egy ilyen, akkor...
- Ugyan már, anya! Hiszen ez a mi bombánknak a repesze.
Hogy tudna megölni?
Sokáig őriztem aztán...
„MÉG FÉL KANÁLKA CUKROT..."

Emma Levina, tizenhárom éves.

Jelenleg nyomdai munkás.

Azon a napon, amikor kitört a háború, pontosan egy hónap volt

hátra a tizennegyedik születésnapomig...
- Nem! Sehová sem megyünk innen! Nem megyünk, és kész.
Még hogy háború! Alighogy elutaznánk a városból, vége is lesz.
Nem megyünk! Nem! - így beszélt apám, aki 1905 óta párttag volt.
Többször ült cári börtönben, részt vett az októberi forradalomban.
De mégis el kellett utaznunk. Jól megöntöztük a virágokat az
ablakpárkányon, jó sok virágunk volt, bezártuk az ablakokat és az
ajtókat, csak a szellőzőablakot hagytuk nyitva, hogy ki tudjon
menni a macska, amikor kell neki. Csak a legszükségesebb holmit
vittük magunkkal. Apa mindenkit győzködött, hogy pár nap múlva
visszajövünk. Minszk meg már égett...
Csak a középső nővérem nem jött velünk, aki három évvel volt
idősebb nálam. Sokáig semmit sem tudtunk róla... Aggódtunk
érte. Aztán, már az evakuációban... Ukrajnában... egyszer csak
levelet kaptunk tőle a frontról, aztán megint és megint. És egyszer
köszönőlevél érkezett annak az osztagnak a parancsnokától,
amelyikben szanitécként szolgált. Hogy ki mindenkinek meg nem
mutatta a mama azt a levelet! Milyen büszke volt a lányára! A
kolhozelnök meg ennek az eseménynek a tiszteletére adott a
mamának egy kiló takarmánylisztet. A mama mindenkit
megvendégelt finom lepénnyel.
A falusi munkát nem ismertük, hiszen városi emberek voltunk,
de elvégeztünk mindent. Jól dolgoztunk. A nővéremből, aki a
háború előtt bírónő volt, traktoros lett. De hamarosan elkezdték
bombázni Harkovot, és megint mennünk kellett. Csak útközben
tudtuk meg, hogy Kazahsztánba visznek minket. Vagy tíz család
utazott velünk egy vagonban, és volt egy terhes lány. És amikor
megint kezdődött a bombázás, jöttek a repülőgépek, senkinek sem
volt ideje kiugrani a vagonból. Halljuk a bombákat, aztán egy
üvöltést: a terhes lánynak letépte a lábát a bomba. A mai napig a
fejemben van ez a borzalom. A nő szülni kezdett... És az apja
segített neki. Ott, mindenki előtt. Dübörgés. Vér, mocsok. Születik
a gyerek...
Nyáron indultunk el Harkovból, és tél volt már, mire meg-
érkeztünk a végállomásunkra. A kazah sztyeppére. Sokáig nem
tudtam megszokni, hogy nem bombáznak, nem lőnek minket. És
volt még egy ellenségünk: a tetvek! Hatalmasak, közepesek, kicsik!
Feketék! Szürkék! Mindenfélék. De mind ugyanolyan kegyetlenül
csípett, nem hagytak nyugton se nappal, se éjszaka. Na jó, amikor
ment a vonat, nem csíptek annyira. Akkor valahogy elnyugodtak.
De amint bementünk a házba... Istenem, hogy megélénkültek...
Istenem! Az egész hátam és a karom ki volt csípve, vakarva...
Mikor levetettem a blúzomat, jobb lett, de nem volt mit
felvennem. Mégis el kellett égetni, annyira eltetvesedett, és
újságokkal takartam be magam, újságpapírba öltözve jártam.
Újságpapír volt a blúzom. Olyan forró vízzel mosott le bennünket
a gazdasszony, hogy lejönne a bőröm, ha most olyan forró vízzel
mosdanék. Akkor meg... Micsoda boldogság: meleg víz! Forró!
Anya csodálatos háziasszony volt, csodálatosan főzött. Csak ő
tudta úgy elkészíteni az ürgét, hogy meg lehetett enni, pedig az
ürgehúst ehetetlennek tartják. Ott az ürge az asztalon... Undorító
szaga van, messziről érezni. Semmihez sem hasonlítható, undorító
szaga. De más hús nincsen, semmi más ennivaló nincsen...
Úgyhogy ürgehúst eszünk.
Lakott a szomszédban egy nagyon kedves asszony. Látta a
szenvedésünket, és azt mondta a mamának: „Segíthetne a lányod
nálunk a házimunkában." Nagyon soványka voltam. Ő elment a
mezőre, engem meg ott hagyott az unokájával, megmutatta, mi
hol van, hogy meg tudjam etetni a kisfiút, és én magam is egyek.
Odamegyek az asztalhoz, megnézem az ételt, de félek venni
belőle. Úgy éreztem, ha veszek belőle, az egész hirtelen eltűnik,
hogy ez csak egy szép álom. Nem hogy enni belőle, de akár csak
egy ujjal hozzáérni is féltem - nehogy minden eltűnjön. Inkább
csak nézni fogom, jó sokáig. Oldalról, aztán hátulról. Féltem
becsukni a szemem, mert, gondoltam, amikor újra kinyitom, már
nem lesz ott semmi. Így aztán egész nap egy falatot sem ettem.
Volt tehene, birkája, csirkéje annak az asszonynak. És hagyott ott
nekem enni vajat, tojást...
Este megjön, kérdezi:
- Ettél?
- Ettem - felelem.
- Na, akkor menj haza! Ezt meg vidd el anyukádnak! - És adott
egy darab kenyeret. - Holnap gyere újra!
Hazamentem, az az asszony meg rögtön jön utánam. Meg-
ijedtem: talán eltűnt valami? Megcsókol, és sír:
- Hát miért nem ettél semmit, te kis buta? Miért van minden a
helyén? - És simogatja, simogatja a fejem.
Kazahsztánban szigorú a tél. Nincs mivel fűteni. A tehéntrágya
mentett meg minket. Jó korán felkel az ember, és várja, mikor jön
ki a tehén az udvarról, aztán aláteszi a vödröt. A tehén, hála neki,
teszi a dolgát. Szaladsz a másikhoz. Tehéntől tehénhez. De persze
nem vagyok egyedül, ott vannak mind az evakuáltak. Ha megtelik
a vödör, kiöntöd a ház mellett, és szaladsz vissza. Aztán a trágyát
összekevertük szalmával, megszárítottuk, és fekete lepények lettek
belőle... Ezzel fűtöttünk.
Meghalt a papa. Gondolom, megszakadt a szíve, annyira sajnált
bennünket. Régóta beteg volt a szíve.
Felvettek a kézműipari technikumba. Kaptunk egyenruhát,
kabátot, cipőt. Meg kenyérjegyet. Mindig rövid hajam volt előtte,
de addigra megnőtt, és copfba fontam. Megkaptam a Komszomol-
igazolványomat. Lefényképeztek az újság számára. A kezemben
vittem az igazolványt, nem dugtam a zsebembe. Féltem, nehogy
elveszítsem. Hogy zakatolt a szívem: tuk-tuk-tuk. Ó, ha most
láthatna apa, milyen boldog lenne.
Most azt gondolom: „Milyen borzalmas idő volt, de milyen
nagyszerű emberek éltek akkor." Csodálkozom, hogy milyenek
voltunk! Mennyire hittünk! Nem szeretném ezt elfelejteni...
Régóta nem hiszek Sztálinban, a kommunista eszmékben.
Életemnek ezt a részét szeretném elfelejteni, de a szívemben
őrzöm azokat az érzéseket. Azt a magasságot. Nem akarom
elfelejteni az érzéseimet. Azok drágák nekem...
Otthon anya igazi teát főzött azon a napon. Elvégre ünnep van!
És nekem, mint ünnepeltnek, adott még fél kanálka cukrot...
„HÁZIKÓ! NE ÉGJ! HÁZIKÓ! NE ÉGJ!..."

Nyina Racsickaja, hétéves.

Jelenleg munkásnő.

Valami foszlányokra emlékszem, némelyikre nagyon élesen.

Ahogy megjöttek a németek a motorkerékpárjaikon... Mind-
egyiknek volt vödre, és zörögtek a vödrök. Mi meg elbújtunk...
Volt két öcsém, az egyik négy-, a másik kétéves. Bebújtunk velük
az ágy alá, és egész nap ott feküdtünk.
Nagyon csodálkoztam, hogy a fiatal fasiszta tiszt, aki beköl-
tözött hozzánk, szemüveges. Én addig úgy képzeltem, hogy csak a
tanárok viselnek szemüveget. Ő a tisztiszolgájával a ház egyik
felében lakott, mi a másikban. A kisebbik öcsém megfázott és
erősen köhögött. Magas láza volt, égett az egész teste, éjszaka sírt.
Reggel átjön a tiszt, és azt mondja a mamának, hogy ha a kinder
sírni fog, és nem hagyja őt aludni éjszaka, akkor puff-puff - és
mutatja a pisztolyát. Éjszaka, amint az öcsém köhögni vagy sírni
kezd, anyám betekeri a takaróba, és szalad ki az utcára, ott
ringatja, amíg el nem alszik, vagy el nem csitul. Puff-puff...
Mindent elvettek tőlünk, éheztünk. A konyhába nem engedtek
be, ott csak maguknak főztek. A kisöcsém meg érzi az illatot, és
mászik a padlón arrafelé. Mindennap borsólevest főztek, annak
nagyon erős szaga van. Egyszer csak hallom az öcsém üvöltését,
szörnyű sikítást. Leöntötték forró vízzel a konyhában, mert enni
kért. Annyira éhes volt, hogy odament a mamához: „Főzzük meg a
kiskacsámat!" Egy kiskacsa volt a kedvenc játéka, senkinek a
kezébe nem adta volna. Vele aludt.

A gyermeki beszélgetéseink...
Leülünk, és elkezdjük megvitatni: ha fogunk egereket (nagyon
elszaporodtak a háború alatt - a házban meg a mezőn is), vajon
meg lehet-e enni? És meg lehet-e enni a szarkát? Miért nem főz a
mama levest a nagy bogarakból?
Nem hagytuk, hogy megnőjön a krumpli, turkáltunk a földben,
és megvizsgáltuk: elég nagy-e már? És miért nő minden olyan
lassan: a kukorica, a napraforgó...
Az utolsó nap... Mikor visszavonultak, a németek felgyújtották a
házunkat. A mama állt, nézte a tüzet, egy csepp könny sem volt a
szemében. Mi hárman meg szaladgáltunk, kiabáltunk: „Házikó! Ne
égj! Házikó! Ne égj!" Semmit sem tudtunk kihozni a házból, én
csak az ábécéskönyvemet kaptam fel. Az egész háború alatt
vigyáztam rá, mint a szemem fényére, vele aludtam, a párnám
alatt volt. Nagyon akartam tanulni. Aztán amikor negyvennégyben
első osztályos lettem, az én ábécéskönyvem volt az egyetlen
tizenhárom gyerekre. Az egész osztályra.
Emlékszem a háború utáni első koncertre az iskolában. Ahogy
énekeltek, táncoltak... Úgy tapsoltam, hogy csupa vörös lett a
tenyerem. Vidám voltam, amíg egy fiú ki nem ment a színpadra, és
el nem mondott egy verset. Hangosan mondta, jó hosszú vers volt,
de én csak a „háború" szóra figyeltem belőle. Körbenézek:
mindenki nyugodtan ül. Megrémültem: épp csak véget ért a
háború, és megint háború van? Hallani se bírtam ezt a szót.
Felpattanok, rohanok haza... Hazaérek, a mama valamit főz a
konyhában: tehát nincs háború. És futottam vissza az iskolába, a
koncertre. Megint tapsolok.
A papa nem tért vissza a háborúból, küldtek értesítést a ma-
mának, hogy eltűnt. Elmegy a mama a munkába, mi meg hárman
összebújunk, és sírunk, hogy nincs a papa. Átkutattuk a lakást,
kerestük a papírt, amiben a papáról írtak. Arra gondoltunk: azt
nem írták, hogy a papát megölték, hanem csak azt, hogy eltűnt.
Széttépjük ezt a papírt, és majd megjön egy másik levél, arról,
hogy hol van a papa. De nem találtuk meg. És amikor megjött a
mama a munkából, nem értette, miért van olyan nagy
rendetlenség a házban. „Ti meg mit műveltetek itt?" - kérdezte
tőlem. A kisöcsém felelt helyettem: „A papát kerestük."
A háború előtt szerettem, amikor a papa mesélt, sok mesét
ismert, és jól tudott mesélni. A háború után már nem akartam
meséket olvasni...
„FEHÉR KÖPENYBEN VOLT, MINT A MAMA..."

Szása Szuetyin, négyéves.

Jelenleg lakatos.

Csak a mamára emlékszem... Az első kép...

A mama mindig fehér köpenyt visel... Apám tiszt volt, anyám
kórházban dolgozott. Ezt a bátyámtól tudom, ő mesélte. Én csak a
mama fehér köpenyére emlékszem... Az arcára sem emlékszem,
csak a fehér köpenyére. Meg még a fehér sapkájára, az mindig ott
állt a kisasztalon, nem feküdt, hanem állt, annyira ki volt
keményítve. Második kép.
Nem jött haza a mama. Azt, hogy a papa gyakran nem jön haza
időben, már megszoktam, de a mama azelőtt mindig rendben
megjött. A bátyámmal néhány napon át ülünk a lakásban, nem
megyünk sehová: valamikor csak megjön a mama. Idegen emberek
kopogtatnak, felöltöztetnek, és valahová elvisznek minket. Sírok.
- Anyuka! Hol van az anyukám?
- Ne sírj, majd megtalál bennünket - próbál megvigasztalni a
bátyám, ő három évvel idősebb nálam.
Valami hosszú házban vagy fészerben vagyunk, fekszünk valami
priccsen. Folyton éhes vagyok, az inggombjaimat szopogatom,
hasonlítanak a nyalókákra, amiket a papa hozott a kiküldetéseiről.
Várom a mamát.
Harmadik kép.
Valami férfi behajít engem és a bátyámat a sarokba, betakar egy
takaróval, rongyokat hajít ránk. Sírni kezdek, erre simogatja a
fejem. Megnyugszom.
Ez ismétlődik mindennap. De egyszer elegem lesz belőle, hogy
olyan sokáig feküdjek a takaró alatt. Elkezdek halkan, aztán
hangosabban sírni. Valaki leszedi rólam és a bátyámról a
rongyokat, lehúzza a takarót. Kinyitom a szemem, egy fehér
köpenyes nő áll előttem.
- Mama! - húzódok felé.
Ő is megsimogat. Előbb a fejem... aztán a karomat. Aztán
elővesz valamit egy fémdobozból. De nem figyelek erre, csak a
fehér köpenyt és a fehér sapkát látom.
Hirtelen - éles fájdalom a karomban. Tű van a bőröm alatt.
Nincs időm üvölteni, mert elvesztem az eszméletem. Magamhoz
térek - ugyanaz a férfi ül fölöttem, aki elrejtett minket. Mellette a
bátyám fekszik.
- Ne ijedj meg! - mondja a férfi. - Nem halt meg, csak alszik.
Vért vettek tőletek.
- Ő nem az anyukám volt?
- Nem...
- Fehér köpenyben volt, mint a mama... - ismételgetem.
- Csináltam neked játékot - mondja a férfi, és egy rongylabdát
nyom a kezembe.
Elveszem, és abbahagyom a sírást.
Aztán már semmire sem emlékszem: ki és hogyan mentett meg
bennünket a német koncentrációs táborban? A sebesült német
katonák számára vettek ott vért a gyerekektől. Hogy kerültünk a
bátyámmal gyermekotthonba? És hogy tudtuk meg a háború
végén, hogy a szüleink meghaltak? Valami történt a
memóriámmal. Nem emlékszem az arcokra, a szavakra.
Véget ért a háború. Első osztályos lettem. A többi gyerek
kétszer-háromszor elolvassa a verset, és megjegyzi. Én meg tízszer
elolvasom, de nem marad meg a fejemben. De arra emlékszem,
hogy valamiért sohasem adtak nekem egyest. Másoknak igen, de
nekem nem.
Hát ez az én történetem...
„NÉNI, ÜLTESSEN A TÉRDÉRE..."

Marina Karjanova, négyéves.

Jelenleg egy filmszínházban dolgozik.

Nem szeretek emlékezni... Nem, és kész. Csak ezt mondhatom:

nem szeretek...
Hát, ha megkérdeznék, mi is az a gyerekkor... Mindenki valami
mást mondana. Nekem a gyerekkor a papa meg a mama, és a
csokoládé. Egész gyerekkoromban nem akartam mást, csak a
papát meg a mamát és csokoládét. A háború alatt nemhogy egy
darabka csokoládét sem ettem, de még csak látni se láttam.
Először néhány, talán három évvel a háború után ettem
csokoládét. Akkor már nagylány voltam. Tízéves.
Soha nem értettem, hogy van, aki nem szereti a csokoládét. Hát
hogy lehet az? Lehetetlen.
Anyukát és apukát nem találtam meg. Még az igazi család-
nevemet se tudom. Moszkvában szedtek össze, a Szevernaja
pályaudvaron.
- Hogy hívnak? - kérdezték a gyermekotthonban.
- Marinocska.
- És a családneved?
- Arra nem emlékszem.
Így lettem Marina Szevernaja.
Mindig csak enni akartam. De még jobban szerettem volna,
hogy valaki megöleljen, megvigasztaljon. De gyengédségből kevés
volt, háború van, mindenkinek megvan a maga bánata. Megyek az
utcán... Előttem egy anya vezeti a gyerekeit. Egyiket felveszi, viszi,
leteszi, megy vissza a másikért. Leültek egy padra: a kicsit a
térdére ültette. Csak álltam ott. Néztem őket... Odamegyek: „Néni,
ültessen a térdére..." Elcsodálkozott.
És még egyszer megkértem: „Néni, kérem, na..."
„ÉS RINGATNI KEZDTE, MINT EGY BABÁT..."

Gyima Szufrankov, ötéves.

Jelenleg gépészmérnök.

Addig csak az egerektől féltem. És hirtelen mennyi félelmetes

dolog! Ezer félelem...
Az én gyermeki tudatomra a „háború" szó nem hatott úgy, mint
a „repülőgép". Az volt igazán ijesztő. „Repülőgépek!" És a mama
kezdett leszedni minket a kemencéről. Mi meg félünk lemászni,
félünk kimenni a házból, amíg az egyiket leszedi, a másik
visszamászik. Öten voltunk. Meg a cicánk, akit úgy szerettünk.
Lőnek ránk a repülőgépekről...
A mama a kicsiket magára kötözte törülközőkkel, mi, idő-
sebbek meg magunk szaladtunk. Amikor kicsi vagy... más világban
élsz, nem a magasból nézel, hanem közel vagy a földhöz. Onnan a
repülőgépek még félelmetesebbek, a bombák még szörnyűbbek.
Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy
mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe... Úgy képzeltem,
hogy amikor meghalok, valamilyen állat lesz belőlem, és
elszaladok az erdőbe.
Lőnek ránk a repülőgépekről...
Az unokanővérem, ő tízéves volt, vitte a hároméves öccsét.
Futott vele, futott, de elfogyott az ereje, összeesett. És egész éjjel a
hóban feküdtek, az öccse megfagyott, ő túlélte. Gödröt ástak, hogy
eltemessék, de az unokanővérem nem hagyja: „Misenyka, ne halj
meg! Miért halsz meg?"
Elmenekültünk a németektől, és a mocsárban éltünk... kis
szigeteken... Ott építettünk magunknak kunyhót. Csupasz
gerendákból, a tetején lyukkal. A füstnek. Alattunk meg a mocsár.
Ott éltünk télen is, nyáron is. Fenyőágakon aludtunk.
Hazamentünk egyszer az erdőből a mamával, valamit el akartunk
vinni a kalyibából. Ott meg németek vannak. Aki megjött,
mindenkit bezavartak az iskolába. Letérdepeltettek minket, és
ránk szegezték a géppuskákat. Térdepel mindenki, az anyák, a
gyerekek. Mi, gyerekek, olyan magasak vagyunk, mint a
géppuskák.
Halljuk: az erdőben lőnek. A németek meg erre: „Partizánok!" -
és futás az autóikhoz. Mi meg mentünk vissza az erdőbe.
A háború után sokáig féltem a vastól. Ott egy repesz, én meg
félek, hogy még egyszer felrobban. A szomszédban lakott egy
kislány, hároméves és két hónapos volt... Megjegyeztem... Az
anyukája ismételgette a sírja fölött: „Három év és két hónap...
Három év és két hónap... Talált egy kézigránátot. És ringatni
kezdte, mint egy babát. Bebugyolálta valami rongyokba, és
ringatja... A gránát kicsi, mint egy játékszer, de nehéz. Az anyja
nem ért oda időben...
A háború után nálunk, a faluban, Sztarija Holoucsiciban még
két évig temették a gyerekeket. Mindenütt ott hevertek a vasak.
Kilőtt fekete tankok, páncélozott csapatszállítók. Akna- és
bombadarabok... Nekünk meg nem voltak játékaink... Aztán
mindezt elkezdték összegyűjteni és elszállítani valami gyárakba. A
mama elmagyarázta, hogy ezekből a vasakból traktorokat fognak
gyártani. Munkagépeket és varrógépeket. Ha láttam egy új
traktort, nem mentem oda hozzá, féltem, hogy felrobban. És
fekete lesz, mint a tank... Tudtam, milyen vasból készítették...
„MÁR ÁBÉCÉSKÖNYVET IS VETTEK NEKEM..."

Lilja Melnyikova, hétéves.

Jelenleg tanítónő.

Első osztályba kellett volna mennem...

Már ábécéskönyvet is vettek nekem, meg iskolatáskát. Én vol-
tam a legidősebb, a húgom, Rája ötéves, Toma, a kishúgom meg
három. Raszoniban laktunk, apa az erdőgazdaság igazgatója volt,
de egy évvel a háború előtt meghalt. A mamával éltünk.
Azon a napon, amikor elért hozzánk a háború, mindhárman az
óvodában voltunk. Minden gyereket hazavittek már, értünk meg
nem jön senki. Féltünk. Végül csak megjött a mama. Az
erdőgazdaságban dolgozott, valamilyen papírokat égettek meg
ástak el. Ezért nem tudott időben jönni.
A mama azt mondta, hogy evakuálnak minket, kaptunk taligát
hozzá. A legszükségesebb holminkat kellett összeszedni,
emlékszem, állt az előszobában egy kosár, ezt a kosarat tettük fel
aztán a taligára, a kishúgom meg hozta a babáját. A mama a babát
ott akarta hagyni, mert nagy volt, a kishúgom meg erre üvöltött:
„Nem hagyom itt!" Amint kijutottunk Raszoniból, felborult a
taligánk, kiborult a sok cipő a kosárból. Kiderült, hogy semmit se
hoztunk magunkkal, se ennivalót, se ruhát. A mama annyira össze
volt zavarodva, hogy összecserélte a kosarakat, azt tette a taligára,
amelyikben a javításra váró cipőket gyűjtötte.
Alighogy összeszedtük a cipőket, repülőgépek jöttek, és bom-
bázni meg géppuskázni kezdték a menekülőket. A baba csupa lyuk
lett, a kishúgom meg teljesen sértetlen maradt, még egy horzsolás
sem esett rajta. Csak sírt: „Akkor se hagyom itt."
Hazamentünk, és úgy éltünk tovább, a németek alatt. A mama
elhordta eladogatni a papa holmijait, emlékszem, hogy első
alkalommal egy öltönyt borsóra cserélt el. Egy hónapon át
borsólevest ettünk. Volt egy nagy, öreg takarónk, vattázott. A
mama abból köpenyeket varrt, ki mivel tudott, azzal fizetett érte.
Hol kence volt enni, hol egy tojás - hogy osztozzunk rajta. Gyakran
meg semmi. A mama csak átölel, megsimogat minket...
Anya nem beszélt róla, hogy segít a partizánoknak, de én
sejtettem, mert gyakran eljárt valahova, és nem mondta meg, hogy
hova. Amikor csereberélni ment, azt tudtuk. De ilyenkor csak úgy
elment, és kész. Büszke voltam az anyámra, és azt mondogattam a
húgaimnak: „Hamarosan megjönnek a mieink. Megjön Ványa
bácsi." Ő az apánk bátyja volt, és harcolt a partizánok között.
Azon a napon anya tejet töltött egy üvegbe, megcsókolt minket,
és elment. Ott hagyott minket, és kulcsra zárta az ajtót. Mi
hárman bemásztunk az asztal alá, nagy abrosz volt rajta, tartotta
bent a meleget, és papás-mamást játszottunk. Egyszer csak
motorbiciklik berregését halljuk, aztán szörnyű dörömbölést az
ajtón, és egy férfihang eltorzítva mondja az anya családnevét.
Éreztem, hogy baj van. Az ablak alatt, a kert felőli oldalon volt egy
lépcső, azon lementünk. Az egyik húgomat kézen fogtam, a
másikat a nyakamba ültettem, és kimentünk az utcára.
Sok ember gyűlt már ott össze. Meg gyerekek. Azok, akik az
anyánkért jöttek, nem ismertek minket, nem tudták, hogy mi
onnan jöttünk ki. Próbálják betörni az ajtót. Ekkor látom, hogy
megjelenik az úton anyám, egészen kicsike, sovány. A németek is
meglátták, futottak, elkapták anyát, kicsavarták a kezét, verni
kezdték. Mi meg futunk oda mind a hárman, és kiabálunk, ahogy
csak a torkunkon kifér: „Mama! Mama!" Belökték egy motor
pótkocsijába, ő meg csak annyit tudott odakiáltani a
szomszédasszonynak: „Fenya, drágám, figyelj a gyerekeimre!" A
szomszédok elvittek minket az útról, de mindegyik félt magához
venni minket: és ha jönnek értünk? Bebújtunk a csatornába, ott
sírtunk. Haza nem szabad menni, már elmondták nekünk, hogy a
szomszéd faluban begyűjtötték a szülőket, a gyerekeket meg
elégették: bezárták őket a házba, és rájuk gyújtották. Félünk
bemenni a házba, mert akkor minket is elégetnek, így ment ez
olyan három napon át. Hol a baromfiólban ülünk, hol a kertünk
szélén álldogálunk. Éhesek vagyunk, de a kertből nem veszünk el
semmit, mert a mama kiabált velünk, hogy túl hamar húzzuk ki a
répát, amikor még nem nőtt meg, és összetépjük a borsót. Nem
veszünk el semmit, de mondogatjuk egymásnak, hogy biztos izgul
a mama, hogy mindent tönkreteszünk a kertben. Nem tudja, hogy
semmihez nem nyúlunk hozzá. A felnőttek gondoltak ránk, és a
gyerekek hoztak nekünk tőlük hol főtt karórépát, hol egy darab
főtt krumplit, hol céklát.
Aztán Arina néni magához vett minket. Volt egy fia, kettőt
elveszített, amikor menekültek. Mi folyton a mamát emlegettük,
és Arina néni elvitt minket a börtönparancsnokságra, kérte, hogy
találkozhassunk az anyánkkal. A börtönparancsnok azt mondta, a
mamával tilos beszélni, csak annyit engedhet meg nekünk, hogy
elmegyünk az ablaka előtt.
Elmentünk az ablaka előtt, és megláttam a mamát... Olyan
gyorsan vezettek minket, hogy csak én egyedül láttam, a két
húgom nem. A mamának vörös volt az arca, és megértettem, hogy
verték. Ő is meglátott minket, és csak annyit mondott: „Gyerekek!
Kislányaim!" Aztán többet nem nézett ki az ablakon. Utána
elmondták nekünk, hogy amikor meglátott minket, elájult.
Néhány nap múlva elmondták nekünk, hogy a mamát
agyonlőtték. Én meg Rája megértettük, hogy a mama nincs többé,
de a kishúgom, Tomocska egyre csak azt mondogatta, hogy majd
visszajön a mama, és mindent elmond neki, hogy bántottuk, és
nem akartuk felvenni. Amikor enni kaptunk, a legfinomabb
falatokat mindig neki adtam. Emlékeztem, hogy a mama is így
csinálta...
Miután a mamát agyonlőtték, egy kocsi jött a házunkhoz, és
elkezdték összeszedni a holminkat. A szomszédok hívtak minket:
„Menjetek, kérjétek el a nemezcsizmátokat, a meleg kabátotokat...
Jön a tél, ti meg nyári ruhában jártok." Ott állunk hárman, a kis
Tomocska a nyakamban, én meg azt mondom: „Bácsi, adjon neki
nemezcsizmát!" Épp akkor vitte ki a rendőr a csizmákat. Még be
sem fejeztem, belém rúgott egy jó nagyot, a húgom meg lezuhant
a nyakamból, és beütötte a fejét a kőbe. Reggel látjuk, hogy
csúnyán feldagadt. Arina néninek volt egy kendője, majdnem
akkora, mint egy takaró, azzal kötötte be a fejét, de így is látni,
hogy mennyire feldagadt. Éjszaka átölelem a húgomat, és érzem,
hogy milyen szörnyen nagy a feje. És rettegek, hogy meg fog halni.
A partizánok megtudták, mi történt, és magukhoz vettek
bennünket. A partizánosztagban mindenki vigasztalt minket,
ahogy csak tudott, nagyon szerettek bennünket. Egy időre el is
felejtettük, hogy nincsen apánk és anyánk. Valakinek elszakadt az
inge, letépte az ujját, összecsavarták, szemet és orrot festettek rá -
és nekünk ajándékozta, hogy legyen babánk. Tanítottak minket
olvasni, rólam meg verset is költöttek, arról, hogy mennyire nem
szeretek hideg vízben mosakodni. Mert ugyan milyen
körülmények vannak az erdőben? Télen hóval mosakodtunk. ..

Kicsi Lilját fürdetik,

A dézsába beteszik,
„Fujj, de hideg - kiabálja -,
Nem megyek én mégse bálba."

Amikor veszélyes volt a helyzet, visszavittek minket Arina né-

nihez. A parancsnok - a legendás Pjotr Mironovics Maserov -
megkérdezte: „Mire van szükségetek? Mit kértek?" Nekünk meg
sok minden kellene, főleg gimnasztyorka. És varrtak nekünk ruhát
ugyanolyan anyagból, amiből a gimnasztyorka van. Olyan zöld
ruhákat, kis zsebekkel. Mind kaptunk nemezcsizmát, varrtak
nekünk bundácskát, kesztyűt. Emlékszem, amikor visszavittek
minket Arina nénihez, zsákok is voltak a szekéren, liszttel, darával.
Még egy darab bőrt is ott hagytak, hogy Arina néni cipőt varrjon
nekünk belőle.
Amikor jöttek Arina nénihez a katonák, azt mondta, az ő
gyerekei vagyunk. Sokáig faggatták, miért vagyunk olyan fehér
bőrűek, amikor a fia olyan barna. Sejtettek valamit... Beültettek
minket meg Arina nénit a fiával a kocsiba, elvittek koncentrációs
táborba, Igrickojéba. Emlékszem, tél volt, a padlón aludtunk, a
deszkákon csak szalma, így feküdtünk egymás mellett: én, aztán a
kicsi Toma, mellette Rája, arrébb meg Arina néni a fiával. Én
feküdtem szélről, gyakran cserélődtek mellettem az emberek. Éjjel
véletlenül megérintek egy hideg kezet, és rögtön értem: meghalt
az az ember. Reggel megnézem: olyan, mintha élne, csak hideg.
Egyszer megijedtem... Megláttam, ahogy a patkányok lerágták egy
halottnak az ajkát és arcát. Kövér, szemtelen patkányok voltak.
Azoktól féltem a legjobban... A kishúgomnak a partizánok között
lelappadt a feje, de a koncentrációs táborban megint megdagadt.
Arina néni folyton rejtegette azt a daganatot, mert tudta: ha meg-
látják, hogy beteg a kislány, lelövik. Vastag kendőkkel tekerte be a
húgocskám fejét. Éjszaka hallottam, ahogy imádkozik: „Istenem,
ha elvetted az anyjukat, óvd meg a gyermekeit." Én is
imádkoztam... Azt kértem, legalább a kis Tomocska maradjon
meg, ő még olyan kicsi, neki nem szabad meghalnia.
A koncentrációs táborból elvittek minket valahova... Mar-
havagonban. A padlón megszáradt tehénlepények. Emlékszem,
hogy csak Lettországig mentünk, és ott helyi lakosok vettek
magukhoz. Elsőnek Tomocskát vitték el. Arina néni a karjában
vitte ki egy öreg lettnek, és letérdel előtte: „Mentsék meg, kérem,
mentsék meg!" Az meg erre: „Ha hazaérek vele, ott már életben
marad. Két kilométert kell mennem. Át a patakon, aztán a
temetőn..." Mind más emberekhez kerültünk. Arina nénit elvitték
tőlünk.
 Hamarosan jött a hír: Győzelem! Elmentem azokhoz az
emberekhez, akiknél Rája volt.
- Most hova menjünk?
- A mama nincsen... Menjünk, vegyük magunkhoz Tomát,
aztán keressük meg Arina nénit!
Mentünk, hogy megkeressük Arina nénit. Kész csoda, hogy
megtaláltuk. És annak köszönhettük, hogy megtaláltuk, hogy
nagyon jól tudott varrni. Bementünk egy házikóba vizet inni.
Kérdezik tőlünk, hova megyünk. Arina nénit keressük, mondjuk.
Volt ott egy lány, azt mondja: „Menjünk, megmutatom, hol lakik."
Arina néninek a lélegzete is elállt, amikor meglátott bennünket.
Soványak voltunk, mint a deszka. Június vége volt, a legnehezebb
időszak: a tavalyi termést már megették, az új még nem érett be. A
zöld kalászokat ettük: összemorzsoltunk egy maroknyit, és
nyeltük, meg se rágtuk. Annyira éhesek voltunk.
Nem messze onnan, ahol laktunk, volt egy Krãslava nevű város.
Arina néni azt mondta, a városba kell mennünk, a gyer-
mekotthonba. Ő maga nagyon beteg volt már, megkért valakit,
hogy vigyen el minket. Hajnalban érkeztünk oda, a kapu még
zárva volt, leültettek minket az ablak alá, és elmentek. Felkelt a
nap, kiszaladtak a gyerekek, mind piros cipőcskében, bugyiban,
trikó nélkül, törülközővel a kezükben. Szaladnak a patakhoz,
nevetnek. Mi meg néztük, és nem tudtuk elhinni, hogy létezik
ilyen élet. A gyerekek megláttak minket, ahogy ott ülünk
rongyosan, piszkosan, és kiabálnak: „Új gyerekek jöttek!" Hívták a
nevelőket. Senki nem kért tőlünk semmilyen papírokat. Hoztak
egy darab kenyeret, konzerveket. De nem kezdtünk el enni,
féltünk, hogy mindjárt vége lesz ennek a boldogságnak. Hiszen ez
lehetetlen... Megnyugtattak minket: „Kislányok, egyelőre üljetek
itt, megyünk, befűtjük a fürdőt. Megmosakodtok, és megmutatjuk,
hol fogtok élni."
 Este megjött az igazgató, meglátott bennünket, és azt mondja,
el kell vinni minket a minszki befogadóállomásra, ott elirányítanak
minket valamelyik gyermekotthonba, náluk már nincs hely. Mi
meg, ahogy meghallottuk, hogy megint vinni akarnak minket
valahova, sírni kezdtünk, és könyörögtünk, hadd maradhassunk
ott. Az igazgató meg: „Ne sírjatok, gyerekek, nem bírom tovább
nézni, ahogy sírtok" - azzal telefonált valahova, és ott
maradhattunk abban az otthonban. Csodálatos gyermekotthon
volt, olyan nevelőkkel, amilyenek ma talán már nincsenek is.
Micsoda szívük volt! Hogy maradhatott olyan a háború után?
Nagyon szerettek bennünket. Tanítottak, hogyan kell visel-
kedni. Volt egy ilyen eset. Magyarázzák nekünk, hogy ha valakit
megkínálsz, akkor ne vedd ki a zacskóból a csokoládét, hanem
nyújtsd oda az egész zacskót. Annak meg, akit megkínáltak, egy
csokoládét kell elvennie, nem az egész zacskót. Na, és amikor ezt
elmondták nekünk, az egyik fiú hiányzott. Jön az egyik kislány
nővére, és hoz egy doboz bonbont. A kislány, a gyermekotthon
neveltje, nyújtja ezt a dobozt a fiúnak, az meg elveszi az egészet.
Nevetünk. A fiú zavarba jön, megkérdezi: „Mit kell csinálni?"
Megmondják neki, hogy csak egy szem bonbont szabad kivenni.
Na, akkor már ő is rájött: „Értem már, mindent meg kell osztani
másokkal. Mert különben nekem jó, de nektek rossz." Igen, erre
tanítottak minket: hogy úgy viselkedjünk, hogy mindenkinek jó
legyen, ne csak neked. És könnyű volt minket tanítani,
mindannyian annyi mindent átéltünk már.
Az idősebb lányok táskát varrtak mindenkinek, még a régi
szoknyákból is táskák lettek. Ünnepnapokon a gyermekotthon
igazgatója mindig nyújtott egy hatalmas lepényt nyers tésztából,
akkorát, mint a lepedő. És mindenki levágott belőle magának egy
darabot, és csinált belőle valami kis batyut a saját kedvére: kicsit,
nagyot, kereket, háromszögletűt...
 Amikor sokan voltunk együtt, nem emlegettük a szüleinket. A
gyengélkedőn viszont, amikor nem volt mit tennünk, csak
feküdtünk, egyfolytában csak róluk beszéltünk, arról, hogy ki
hogyan került a gyermekotthonba. Egy fiú elmesélte nekem, hogy
mindenkijét elégették, ő meg ezalatt épp elment lovon a szomszéd
faluba. Elmondta, hogy nagyon sajnálja a papáját, és nagyon
sajnálja a mamáját, de a legjobban a kis Nágyenykát sajnálja. A kis
Nágyenyka még pelenkás volt, de őt is elégették. Meg olyan is volt,
hogy a tisztáson összeülünk egy kis körbe, és mesélünk egymásnak
az anyukánkról és az apukánkról. Arról, hogyan éltünk a háború
előtt.
Hoztak a gyermekotthonba egy kislányt. Kérdezik tőle:
- Hogy hívnak?
- Marija Ivanovna.
- Mi a családneved?
- Marija Ivanovna.
- Hogy hívták az anyukádat?
- Marija Ivanovna.
Csak a „Marija Ivanovna" névre hallgatott. A tanító néninket is
Marija Ivanovnának hívták, meg ezt a kislányt is.
Újév ünnepén elszavalta Szamuil Marsak versét: „Élt egy
tyúkocska minálunk, tyúkocskáknak gyöngye..." És a gyerekek
elnevezték őt Tyúkocskának. A gyerekek már csak ilyenek,
megunták, hogy mindig Marija Ivanovnának szólítsák. Na és
egyszer az egyik fiú tőlünk meglátogatta a barátját a kézműves
iskolában, azzal az iskolával volt kapcsolatban a gyermekott-
honunk, valamin összevitatkoztak, és hirtelen Tyúkocskának
nevezte azt a fiút. Az erre megsértődött: „Miért nevezel Tyú-
kocskának? Tán hasonlítok a tyúkokra?" A mi fiunk meg elmondja
neki, hogy van a gyermekotthonban egy kislány, aki nagyon
hasonlít rá. Ugyanolyan az orra, a szeme, és Tyúkocskának
szólítjuk, és elmondta, hogy miért.
 És kiderült, hogy ők ketten testvérek! Amikor találkoztak,
visszaemlékeztek rá, hogyan utaztak együtt szekéren... Hogyan
melegített nekik a nagymamájuk valamit konzervdobozban, és
hogyan halt meg a nagymama az egyik bombázásban... És ahogy
az öreg szomszédasszony, a nagymama barátnője szólongatta őt,
amikor már halott volt: „Marija Ivanovna, keljen fel, két unokája
maradt életben... Hogyhogy meghalt, Marija Ivanovna? Hogy
tehetett ilyet, Marija Ivanovna?" A kislány, mint kiderült,
emlékezett minderre, de nem volt biztos benne, hogy valóban
emlékszik, és hogy ez vele történt. Csak két szó maradt meg a
fejében: Marija Ivanovna.
Mind nagyon örültünk, hogy megtalálta a bátyját, mert
mindannyiunknak volt valakije, egyedül neki nem volt senkije.
Nekem például volt két nővérem, másvalakinek volt bátyja... Vagy
unokatestvérei... Azok meg, akiknek senkijük sem volt, egymást
fogadták rokonná: legyünk testvérek, jó? És attól kezdve védték,
óvták egymást. Nálunk a gyermekotthonban tizenegy Tamara volt.
Ilyen családnevekkel: Nyeizvesztnaja, Nyeznakomaja,
Bezimjannaja, Bolsaja, Malenkaja (Ismeretlen, Névtelen, Nagy,
Kicsi).
Mire emlékszem még? Emlékszem, hogy keveset szidtak minket
a gyermekotthonban, sőt egyáltalán nem szidtak. Télen
szánkóztunk a falusi gyerekekkel, és láttam, ahogy egy anyuka
megszidta, sőt meg is ütötte a gyerekét, mert a pucér lábára vette
fel a nemezcsizmát. Minket senki sem szidott ezért. Egyszer direkt
úgy vettem fel a nemezcsizmát, hogy megszidjanak érte. Annyira
szerettem volna, hogy valaki megszidjon.
Jól tanultam, és megbíztak, hogy segítsek egy fiúnak felzárkózni
matematikából. El kellett mennem hozzá, egy családba. Mert
együtt tanultunk az iskolában: a gyermekotthoniak és a falubeli
gyerekek. Annyira féltem! Vajon miféle dolgok vannak ott, mi hol
van, hogyan kell ott viselkedni? A család valami elérhetetlen dolog
volt számunkra, az, amire a legjobban vágytunk.
Bekopogtattam hozzájuk, és megdermedt a szívem...
„NEM IS LEGÉNYEK, NEM IS KATONÁK..."

Vera Novikova, tizenhárom éves.

Jelenleg diszpécser.

Mennyi év eltelt azóta... És még mindig szörnyű... Emlékszem,

sütött a nap, árvalányhajat hordott a szél. Ég a falu, ég a házunk.
Kijöttünk az erdőből. A kisgyerekek kiabálnak: „Ég a tűz! Ég a tűz!
Milyen szép!" De mindenki más sír, a mama is sír. Keresztet vet.
A ház leégett... Átkutattuk a hamut, de nem találtunk semmit.
Csak megégett villákat. A kemence megmaradt, még az étel is
benne: cafrangos palacsinták. A mama kézzel kivette a serpenyőt:
„Egyetek, gyerekek!" Nem is lehetett volna megenni azokat a
palacsintákat, olyan füstszagúak voltak, de megettük, mert más
semmi sem volt, csak fű. Csak fű és föld maradt.
Mennyi év eltelt azóta... És még mindig szörnyű...
Az unokanővéremet felakasztották... A férje egy partizánosztag
parancsnoka volt, ő meg gyereket várt. Valaki besúgta őket, és
jöttek értük. Mindenkit kikergettek a térre, és megparancsolták,
hogy senki nem sírhat. A tanácsháza mellett volt egy magas fa,
odavezettek egy lovat. Az unokanővérem egy szánon áll... Hosszú
copfja volt... Amikor rátették a hurkot a nyakára, kitűrte belőle a
copfját. Megindult a szán a lóval, az unokanővérem megperdült...
Az asszonyok felsikítottak... De nem sírtak. Sírni nem volt szabad.
Sikíts, de ne sírj, ne szánakozz. Aki sír, ahhoz odamennek, és
lelövik. A tizenhat-tizenhét éves kamaszokat lelőtték. Ők sírtak...
Olyan fiatalok voltak... Még nem is legények, nem is katonák. ..
Miért meséltem ezt el? Most még szörnyűbb, mint akkor volt.
Ezért is nem szoktam emlékezni...
„CSAK EGY FIAM MEGMARADNA..."

Szása Karvusz, tízéves.

Jelenleg a bölcsészettudományok kandidátusa.

Iskolás voltam...
Kimentünk a szünetben az udvarra, kezdtünk játszani, mint
máskor, és egyszer csak a fasiszta repülőgépek bombákat szórtak a
falura. Meséltek már nekünk a spanyolországi harcokról, a spanyol
gyerekek sorsáról. Most miránk hullottak a bombák... Az idősebb
asszonyok a földre vetették magukat, és imádkoztak... Egész
életemre megjegyeztem Levitán hangját, aki bejelentette a háború
kitörését. Sztálin beszédére nem emlékszem. Az emberek
naphosszat ott álltak a kolhoz hangszórója mellett, és vártak
valamire, én is ott álltam apám mellett...
Elsőnek egy büntetőosztag tört be a faluba, Bruszinak hívták a
falut, a Mjadzeli járásban volt. Tüzet nyitottak, lelőtték az összes
kutyát és macskát, aztán faggatni kezdték az embereket, hogy hol
laknak az aktivisták. A háború előtt a mi házunkban volt a
falutanács, de senki nem mutatott az apámra. Nem árulták be.
Éjjel azt álmodtam, hogy lelőttek, és fekszem a földön, azon
gondolkodom, hogyhogy nem halok meg...
Jól emlékszem, hogyan kergették a németek a tyúkokat. Elkapja
a tyúkot a német, felemeli, és addig pörgeti, amíg csak a feje
marad a kezében, a teste a földre esik. És nevetnek. Én meg úgy
éreztem, a tyúkjaink emberi hangon visítanak. Meg a macskák és a
kutyák is, amikor lelövöldözték őket. Szörnyű volt, addig még nem
láttam senkit meghalni. Se embert, se állatot. Csak az erdőben
egyszer halott fiókákat. De más halált nem láttam.
A falunkat negyvenháromban felégették... Épp krumplit
kapáltunk. Vaszilij szomszéd, ő járt az első világháborúban, és
tudott németül, azt mondta: „Megyek, megkérem a németeket,
hogy ne égessék fel a falut. Gyerekek vannak ott." Elment, és őt
magát is elégették. Felégették az iskolát. Az összes könyvet.
Elégtek a kertjeink.
Hová menjünk? Apa elvitt minket a partizánokhoz a kazini
erdőbe. Megyünk, más falvakból való emberekkel találkozunk,
őket is felégették, azt mondják, arrafelé németek vannak, és felénk
jönnek. Bemásztunk valami gödörbe: én, Vologya öcsém, anya a
kishúgunkkal és apa. Apa fogott egy gránátot, és megbeszéltük,
hogy ha a németek meglátnak minket, kirántja a biztosítószeget.
Már elbúcsúztunk egymástól. Mi az öcsémmel levettük a szíjat a
nadrágunkról, hurkot csináltunk belőle, hogy felakasszuk
magunkat, már a nyakunkra is tettük. Anya mindannyiunkat
megcsókolt. Hallottam, ahogy azt mondja apának: „Csak egy fiam
megmaradna..."Mire apa: „Fussanak... Fiatalok, lehet, hogy
megmenekülnek..."De én annyira sajnáltam anyát, hogy nem
futottam el. Így volt... Nem mentem el onnan...
Halljuk: kutyák ugatnak, halljuk: parancsokat kiabálnak né-
metül, halljuk: lőnek. Az erdő ott olyan sűrű, és teli van kidőlt
fenyőfával, hogy tíz méterre sem látni el benne. Az előbb még
egészen közel voltak a németek, most meg egyre távolabbról
hallatszanak a hangok. Amikor minden elcsendesedett, anya nem
tudott felállni. Elzsibbadt a lába. A papa cipelte.
Néhány nap múlva megtaláltuk a partizánokat. Ismerték apát.
Olyan éhesek voltunk már, hogy alig vonszoltuk magunkat.
Megyünk, és az egyik partizán megkérdi tőlem: „Mit szeretnél
találni a fenyőfa alatt: csokoládét, süteményt vagy egy darab
kenyeret?" Én meg azt felelem erre: „Egy marék lőszert." A
partizánok aztán ezt sokáig emlegették. Annyira gyűlöltem a
németeket mindenért... És anyámért...
Egy leégett falu mellett mentünk el... Nincs learatva a termés,
nő a krumpli. A földön hever a sok alma. Körte... Ember meg
sehol. Macskák, kutyák szaladgálnak. Magányosan... Ember sehol.
Egyetlen lélek se. Éhes macskák...
Emlékszem, a háború után az egész faluban egy ábécéskönyv
volt, az első könyv meg, amit találtam és elolvastam, egy
matematikai feladatgyűjtemény.
Úgy olvastam, mint valami verseket... Hát így volt.
„AZ INGE UJJÁVAL TÖRLI A KÖNNYEIT..."

Oleg Boldirev, nyolcéves.

Jelenleg szerelő.

Nagy kérdés... Mi jobb, emlékezni vagy felejteni? Lehet, hogy

jobb hallgatni? Én sok éven át felejtettem...
Egy hónapig tartott, amíg elvergődtünk Taskentig. Egy hónapig!
A messzi hátországba. Apámat mint szakértőt vezényelték oda.
Gyárakat telepítettek át Taskentbe. Az egész ország áttelepült a
hátországba. Jó, hogy olyan nagy az országunk.
Ott tudtam meg, hogy a bátyám elesett Sztálingrádnál. Azonnal
rohant a frontra, engem meg a gyárba se akartak felvenni, olyan
kicsi voltam. „Majd, ha tízéves leszel. Még nőnöd kell" - csóválta a
fejét anya. Apa összevonta a szemöldökét: a gyár nem óvoda, ott
ugyanúgy kell dolgozni, mint mindenki másnak, napi tizenkét
órát. És nem is akárhogyan!
A gyárban lőszereket, aknákat, repülőgépbombákat gyártottak.
A kamasz fiúkat a csiszolásnál használták. A kiöntött darabokat le
kellett csiszolni kézzel. Egyszerű módszer: százötven fokra
felhevített homokkal csinálták, amely erős sugárban lövellt ki a
slagból, és ahogy visszaverődött a fémről, égette a tüdőt, az ember
arcába, szemébe csapott... Kevesen bírták ki egy hétnél tovább.
Erős jellem kellett hozzá.
De negyvenháromban, amikor tízéves lettem, apa mégiscsak
magához vett az üzembe. A saját hármas műhelyébe, ahol a
bombák gyújtószerkezetét hegesztették össze.
Hárman dolgoztunk ott: én, Oleg és Vanyuska, csak két évvel
voltak idősebbek nálam. Mi összeállítottuk a gyújtószerkezetet,
Jakov Mironovics Szapozsnyikov meg, aki kiváló szakember volt,
összehegesztette. Utána fel kellett állni egy ládára, hogy elérjem a
satut, beszorítani a robbantószerkezet karmantyúját, és
bekalibrálni a karmantyú belső menetét. A többi még egyszerűbb:
beledugni a műanyag dugót, és mehet a ládába. Amikor a láda
megtelik, lehet vinni a többihez. Igaz, jó nehéz, lehetett vagy
ötven kiló, de ketten elbírtuk. Jakov Mironovicsot nem zargattuk
ezzel: neki volt a legfelelősségteljesebb munkája. Az volt a
legnehezebb: a hegesztés.
A legkellemetlenebb: az elektromos hegesztő tüze. Igyekszel
nem odanézni a kékes villanásokra, de a tizenkét órás műszak
végére mégiscsak káprázni kezd a szemed. Olyan, mintha
homokot szórtak volna bele. Hiába dörzsölöd. Talán ettől, tán a
dinamó monoton zümmögésétől, amely az áramot adta a
hegesztéshez, vagy egyszerűen a fáradtságtól, de néha iszonyú
álmosság vett erőt rajtam. Különösen éjszaka. Aludni! Aludni!
Ha Jakov Mironovics úgy látta, adhat nekünk egy egészen rövid
pihenőt, kiadta a parancsot: - Mars az elektródásba!
Nem kellett sokat biztatni bennünket: az egész gyárban nem
volt kényelmesebb és melegebb zug, mint az, ahol meleg levegővel
szárították az elektródákat. Felmásztunk egy meleg polcra, és
azonnal elaludtunk. Tizenöt perc múlva meg jött Jakov
Mironovics, és felébresztett minket.
Egyszer hamarabb felébredtem. Látom: Jása bácsi ott áll, néz
bennünket. Még nincs szíve felébreszteni. És az inge ujjával törli a
könnyeit...
„ÚGY LÓGOTT A KÖTÉLEN, MINT EGY
GYEREK..."

Ljuba Alekszandrovics, tizenegy éves.

Jelenleg munkásnő.

Nem akarom... Ki sem akarom ejteni a számon a „háború"

szót...
Gyorsan elért hozzánk a háború. Július kilencedikén, em-
lékszem, már folytak a harcok a járási központunk, Szjanno
bevételéért. Sok menekült jött, olyan sok, hogy nem volt elég hely
a házakban. Hozzánk például vagy hét család költözött be
gyerekekkel. És ugyanígy volt minden házban.
Először az emberek jöttek, aztán kezdték evakuálni a jószágot
is. Erre nagyon jól emlékszem, mert szörnyű volt nézni. A hozzánk
legközelebb eső vasútállomás Bahdanava volt, ma is az, Vorsa és
Lepel között. Ide evakuálták a jószágot az egész vicebszki
területről. Forró nyár volt, nagy nyájakban terelték a jószágot:
teheneket, birkákat, disznókat, borjakat. Lovakat is, de azokat
külön. Az emberek, akik terelték őket, annyira kifáradtak, hogy
már minden mindegy volt nekik... Mentek a tehenek teli tőggyel,
befordultak valamilyen udvarra, és egy tapodtat sem mozdultak
tovább, amíg meg nem fejték őket.
Akár az útra, akár a földre is... Különösen a disznók szenvedtek,
azok nem bírják a hőséget és a hosszú utat. Volt, hogy csak úgy
eldőltek, a hőségben felpüffedtek a tetemek, és ez az egész annyira
szörnyű volt, hogy este féltem kimenni a házból. Mindenütt
döglött lovak, birkák, tehenek hevertek... Nem tudták elásni őket,
és a hőségben egyre nagyobbra püffedtek...
A parasztok tudják, mit jelent felnevelni egy tehenet, hogy
micsoda munka az. Mennyi időbe telik. Sírva nézték, hogy
hullanak el a jószágok. Meg hát a jószág nem fa, hogy csak kidől és
hallgat, az állatok visítottak, nyerítettek, bégettek, nyögtek.
Emlékszem nagyapám szavaira: „Na, és ezek az ártatlanok, ők
miért pusztulnak el? Hisz ők mondani se tudnak semmit." A
nagypapa olvasó ember volt. Minden este olvasott valamilyen
könyvet.
A nővérem a háború előtt a párt járási bizottságán dolgozott, és
most ott maradt partizánként. Nagyon sok könyvet hozott haza a
járási bizottság könyvtárából, meg vándorzászlókat. Mindent
elástunk a kertben az almafa alatt. A párttagkönyveket is. Éjszaka
ástunk, és olyan érzésem volt, hogy a vörös szín a föld alól is
látszani fog.
Arra, ahogy a németek megjöttek, valami miatt nem emlék-
szem... Arra emlékszem, hogy már ott voltak, régóta ott voltak, és
egyszer összetereltek mindenkit: asszonyokat, gyerekeket,
öregeket. Géppuskákat állítottak fel, és megparancsolták, hogy
mondjuk meg, hol vannak a partizánok, kikhez szoktak járni.
Mindenki hallgatott. Akkor számolni kezdtek, és minden
harmadik embert előrébb tereltek, hogy agyonlövik őket.
Hat embert lőttek agyon: két férfit, két asszonyt és két kamasz
fiút. Aztán elmentek.
Éjjel friss hó esett. Megjött az új év. És a friss hó alatt hevertek a
hullák. Nincs, aki eltemesse őket, nincs, aki koporsót készítsen
nekik. Nem maradtak férfiak a faluban. Az öregasszonyok
tuskókat égettek, hogy kicsit felmelegedjen a föld, sírgödröt
lehessen kaparni benne. Sokáig csapdosták a fagyott földet az
ásókkal...
Hamarosan a németek visszajöttek... Néhány nap múlva...
Összegyűjtötték az összes gyereket, tizenhármán voltunk, és
nekünk kellett oszlopban mennünk előttük - féltek a partizánok
aknáitól. Mi mentünk elöl, ők meg utánunk kocsikon. Ha meg
például meg kellett állnunk, hogy vizet vegyünk egy kútból, akkor
előbb minket engedtek le a kútba. Így tettünk meg vagy tizenöt
kilométert. A fiúk nem féltek annyira, de a kislányok egyfolytában
sírtak. A németek meg csak jöttek utánunk a kocsikkal... Nem
lehet elszökni... Emlékszem, mezítláb voltunk, pedig még épp csak
tavaszodott...
Igyekszem elfelejteni. El akarom felejteni...
A németek végigjárták a házakat... Összeszedték azokat,
ahonnan a gyerek elment a partizánok közé... És a falu közepén
levágták a fejüket. Megparancsolták nekünk, hogy nézzük. Az
egyik házban nem találtak senkit, elkapták és felakasztották a
macskát. Úgy lógott a kötélen, mint egy gyerek...
Mindent el akarok felejteni...
„AZ ÉN GYEREKEIM LESZTEK..."

Nyina Sunto, hatéves.

Jelenleg szakácsnő.

Ó, jaj! Azonnal megfájdult a szívem...

A háború előtt apával éltünk, anya meghalt. Amikor apa elment
a frontra, a nagynéném vett magához minket. A Zadori nevű
faluban lakott. Egy hónappal az után, hogy apa odavitt minket, egy
ág kiverte a nagynénénk szemét, vérmérgezést kapott és meghalt.
Úgyhogy kettesben maradtunk a bátyámmal, de ő is kicsi volt.
Elmentünk, hogy megkeressük a partizánokat, valamiért úgy
gondoltuk, hogy apa ott van köztük. Ott éjszakáztunk, ahol
tudtunk. Emlékszem, egyszer vihar volt, mi meg találtunk egy
szénaboglyát, és abba fúrtuk bele magunkat, ott aludtunk. Sok
olyan gyerek volt, mint mi. És mind a szüleit kereste, még ha
tudták, hogy megölték őket, akkor is azt mondták, hogy a
szüleiket keresik vagy valakit a rokonaik közül.
Mentünk... Mentünk... Az egyik faluban... az egyik házikóban
nyitva volt az ablak. Éreztük, hogy épp krumplis lepényt sütöttek
nemrég. És a bátyám, amikor közelebb értünk, és erősen
megcsapta az orrát a lepény illata, elájult. Bementem a házikóba,
hogy kérjek egy darabka lepényt, különben nem kel fel a bátyám.
És én se tudnám felállítani, nincs hozzá erőm. Senki nem volt
odabent, letörtem egy darabot a lepényből, és ott maradtunk, hogy
megvárjuk a háziakat, ne gondolják, hogy loptunk. Megjött a
háziasszony, egyedül élt. Ő meg nem engedett el minket, azt
mondta: „Az én gyerekeim lesztek..." És amint ezt kimondta, mi a
bátyámmal azonnal elaludtunk ott, az asztalnál. Olyan jó érzés
volt. Lett házunk, családunk.
Hamarosan felégették a falut. Az emberekkel együtt. Az új
mamánkat is. Mi azért maradtunk életben, mert korán reggel
elmentünk vadgyümölcsöt szedni... Egy dombon ültünk, és néztük
a tüzet... Már mindent értettünk. Nem tudtuk, hová menjünk.
Hogy találjunk még egy ilyen nénit? És őt már meg is szerettük.
Egymás között már megbeszéltük, hogy mamának fogjuk szólítani.
Olyan kedves volt, elalvás előtt mindig megcsókolt bennünket.
A partizánok vettek magukhoz minket. Aztán repülőn a
frontvonal mögé vittek...
Mi maradt nekem a háborúból? Nem értem, mit jelent az, hogy
idegen emberek, mert mi a bátyámmal idegen emberek között
nőttünk fel. Idegen emberek mentettek meg minket. Akkor hogy
lennének idegenek nekem? Minden ember közeli, nem idegen.
Ezzel az érzéssel élek, bár gyakran csalódnom kell. Békében más
az élet...
„A KEZÜKET CSÓKOLGATTUK..."

David Goldberg, tizennégy éves.

Jelenleg zenész.

Ünnepségre készülődtünk...
Azon a napon kellett volna megnyitni az úttörőtáborunkat.
Határőröket vártunk, ők lettek volna a ceremónia vendégei, és
reggel elmentünk az erdőbe virágot szedni. Ünnepi faliújságot
készítettünk, szépen feldíszítettük a kaput. Csodálatos volt a hely,
és szép az idő. És vakáció van! A repülőgépek zúgása sem ijesztett
meg bennünket, amit egész reggel hallottunk, mert annyira
boldogok voltunk.
Hirtelen sorakozót rendelnek el, és elmondják, hogy reggel,
amikor mi még aludtunk, Hitler megtámadta az országunkat. Az
én tudatomban a háború a Halhin-Golban történtekkel
kapcsolódott össze, az valami távoli és rövid ideig tartó dolog volt
számomra. Nem kételkedtünk benne, hogy legyőzhetetlen a
hadseregünk, és nekünk vannak a legjobb tankjaink és repü-
lőgépeink. Mindig ezt mondták nekünk az iskolában. Meg otthon
is. A fiúk magabiztosak voltak, a lányok viszont nagyon
megijedtek, sírtak. Nekünk, idősebbeknek azt adták feladatul,
hogy járjuk végig a rajokat, és nyugtassunk meg mindenkit,
különösen a kicsiket. Este az idősebb, tizennégy-tizenöt éves
fiúknak meg kis kaliberű puskákat osztottak ki. Csodás! Milyen
büszkék voltunk! Kihúztuk magunkat. Összesen négy puska volt a
táborban, hármasával álltunk, és őriztük a tábort. Nekem ez
nagyon tetszett. Bementem ezzel a puskával az erdőbe, próbára
tettem magam - félek vagy sem? Nem akartam gyávának
mutatkozni.
Néhány napon át vártuk, hogy jönnek értünk. De nem jött
senki, és mi magunk mentünk el Puhavicsi állomásra. Sokáig
ültünk az állomáson. Az ügyeletes azt mondta, Minszkből nem jön
semmi, megszakadt a kapcsolat. Egyszer csak odafutott hozzánk
az egyik gyerek, és mondja, hogy jön egy hatalmas szerelvény. A
sínekre álltunk, levettük a nyakkendőnket, és azzal integettünk,
hogy megállítsuk a vonatot. A mozdonyvezető meglátott minket,
és elkezdett kiabálni: nem állíthatja meg a vonatot, ha megállítja,
nem tudja újra elindítani. „Ha lehet, dobjátok fel a gyerekeket a
vonatra!" - kiáltotta. A peronon emberek ültek, ők is nekünk
kiabáltak: „Mentsétek a gyerekeket! Mentsétek a gyerekeket!"
A vonat épp csak valamivel lassabban haladt. Kinyíltak az ajtók,
sebesült kezek nyúltak ki, elkapták a kisgyerekeket. És mindenkit
kivétel nélkül felvettek a vonatra. Ez volt az utolsó szerelvény
Minszkből.
Sokáig utaztunk, lassan ment a vonat. Jól lehetett látni... A
garaton halottak hevertek, akkurátusan összerakosgatva, mint a
talpfák. Emlékszem... hogy bombáztak bennünket, hogy
sikoltoztunk, és hogy sivítottak a repeszek. Hogy az állomásokon
asszonyok etettek minket, valahonnan már tudták, hogy jön majd
egy szerelvény gyerekekkel, mi meg a kezüket csókolgattuk. Hogy
volt köztünk egy csecsemő, az anyját megölte egy golyó. És hogy
az egyik állomáson meglátta ezt a csecsemőt egy asszony, levette a
fejéről a kendőt, és azt adta oda pelenkának...
Elég! Kész! Nagyon izgatott lettem... Nem szabad izgulnom.
Beteg a szívem. Megmondom magának, ha nem tudná: azok, akik
a háború alatt voltak gyerekek, gyakran hamarabb halnak meg,
mint az apáik, akik harcoltak a fronton. Hamarabb, mint a volt
katonák. Hamarabb...
Már mennyi barátomat eltemettem...
„EGY KISLÁNY SZEMÉVEL NÉZTEM RÁJUK..."

Zina Gurszkaja, hétéves.

Jelenleg csiszolómunkás.

Egy kislány szemével néztem rájuk. Egy falusi kislány szemével.

Tágra nyílt szemekkel...
Amikor közelről megláttam az első németet... Magas, kék
szemű. Nagyon elcsodálkoztam: „Milyen szép, és gyilkol." Azt
hiszem, ez a legerősebb benyomásom. Az első benyomásom a
háborúról.
Így éltünk: a mama, két kislány, az öcsém és egy tyúk. Egyetlen
tyúkocskánk maradt, együtt élt velünk a házikóban, velünk aludt,
velünk együtt bújt el a bombák elől. Megszokta, úgy járt utánunk,
mint egy kiskutya. Bármennyire éheztünk is, a tyúkocskát
megmentettük. Pedig úgy éheztünk, hogy a mama télen megfőzött
mindent, ami bőrből volt, mi meg úgy éreztük, olyan a szaguk,
mint a húsé. Az öcsénk még csecsemő... Tojást főztünk, és ezt a
vizet adtuk neki tej helyett. Akkor abbahagyta a sírást és a
haldoklást.
És körös-körül öltek. Öltek. Öltek... Embereket, lovakat,
kutyákat... A háború alatt az összes lovat megölték nálunk. Az
összes kutyát. Igaz, a macskák életben maradtak.
Nappal jönnek a németek: „Matka, adj tojást! Matka, adj
szalonnát!" Lőnek. Éjszaka meg a partizánok... A partizánoknak
nehéz volt az erdőben, különösen télen. Éjszaka kopogtak az
ablakon. Volt, hogy szép szóval vitték el, amit lehetett, volt, hogy
erővel... Tőlünk elvitték a tehenet... A mama sír. A partizánok is
sírnak... Ezt nem lehet elmondani. Sehogy sem lehet elmondani,
kedveském. Nem és nem!
A mama és a nagymama így szántottak: előbb a mama vette a
nyakába a hámot, és a nagymama ment az eke mögött. Aztán
cseréltek, a nagymama volt a ló. Arról álmodoztam, hogy minél
gyorsabban felnőjek. Sajnáltam a mamát és a nagymamát.
A háború után az egész faluban egy kutya volt (egy idegen
keveredett oda), meg a mi tyúkunk. A tojásait nem ettük meg.
Összegyűjtöttük, hogy aztán felneveljük a csibéket.
Mentem az iskolába: mit vigyek magammal? Letéptem a falról
egy darab régi tapétát. Ez lett a füzetem. Radír helyett - egy dugó.
Őszre megnőtt a cékla, mennyire örültünk neki, hogy lesz piros
tintánk. Aztán áll egy-két napig, és fekete lesz belőle. Már tudtunk
mivel írni.
Meg arra is emlékszem, hogy szerettünk a mamával hímezni.
Mindig vidám virágokat hímeztünk. A fekete cérnát nem
szerettem.
Ma sem szeretem a fekete színt...
„SOHA NEM MOSOLYGOTT A MAMÁNK..."

Kima Murzics, tizenkét éves.

Jelenleg rádiótechnikus.

A családunk...
Hárman voltunk nővérek: Rema, Maja és Kima. A Rema a vil-
lamosítás (elektrifikacija) és a béke (mir) szóból jött, a Maja a
május elsejéből, a Kima a Kommunista Internacionáléból. Ilyen
neveket kaptunk apánktól. Kommunista volt, korán belépett a
pártba. Minket is aszerint nevelt. Sok könyv volt nálunk a házban,
meg Lenin- és Sztálin-portrék. A háború első napjaiban a
könyveket elástuk a fészerben, csak a Grant kapitány gyermekei-t
őriztem meg magamnak. Az egész háború alatt Verne regényét
olvastam újra és újra.
Anya eljárt egy Minszk közelében lévő faluba, élelemre cserélte
a kendőit. Volt egy pár jó cipője. Elvitte még az egyetlen
krepdesinruháját is. Mi Majával ültünk és vártuk anyát: visszajön
vagy sem? Próbáltuk elterelni egymás figyelmét ezekről a
gondolatokról, felidéztük az emlékeinket, ahogy jártunk a tóra a
háború előtt, fürödtünk, napoztunk, ahogy táncoltunk az iskolai
tánckörben. Hogy milyen szép hosszú fasor vezetett az iskolához.
A szilvalekvár illatát, amit a mama főzött az udvaron... Mindez
olyan távoli volt, és olyan szép. Beszélgettünk Remáról is, a
nővérünkről. A háború alatt végig azt hittük, hogy meghalt. Június
23-án elment dolgozni, és nem jött haza.
Véget ért a háború, anya mindenfelé küldözgette a leveleket,
kereste Remát. Volt egy ilyen iroda, mindig tele emberekkel,
mindenki keresett valakit. Én meg egyre csak hordtam oda anya
leveleit. De nekünk nem jött levél. Hétvégén a mama leül az ablak
elé, és várja, mikor jön a postásnő. De ő mindig csak elment a
házunk mellett.
 Egyszer megjött anya a munkából, aztán átjön hozzánk a
szomszédasszony. Azt mondja anyának: „Na, táncoljatok!" - és
valamit tart a kezében a háta mögött. Anya rájött, hogy egy levél
az... Nem táncolt, csak leült a padra, nem tudott felállni. És nem
szólt egy szót sem.
Így hát megkerült a nővérünk. Evakuációban volt. Anya
mosolygott. Az egész háború alatt, amíg nem találtuk meg a
nővérünket, soha nem mosolygott a mamánk...
„NEM TUDTAM HOZZÁSZOKNI A
NEVEMHEZ..."

Lena Kravcsenko, hatéves.

Jelenleg könyvelő.

Természetesen semmit sem tudtam a halálról... Még senki sem

magyarázta el nekem, hogy mi az, amikor megláttam...
Amikor géppuskával lőnek a repülőgépből, úgy érzed, minden
golyó feléd repül. Megkértem anyát: „Anyukám, feküdj rám..."
Rám fekszik, úgy semmit sem látok és hallok.
A legszörnyűbb az a gondolat volt, hogy elveszíthetem a
mamát... Láttam gyerekeket a megölt anyjuk mellett, az egyik
holtan feküdt, a kisgyerek meg szopta a mellét. Látszik, egy
perccel azelőtt halt meg. A gyerek még csak nem is sírt, szopta az
anyja mellét, cuppogott. Én meg ott ültem mellettük...
Csak a mamát ne veszítsem el... A mama mindig fogja a kezem,
és simogatja a fejem. „Minden jó lesz. Minden jó lesz."
Valami teherautón utaztunk, és minden gyereknek vödröt
tettek a fejére. Én nem akartam vödröt, nem fogadtam szót a
mamának...
Aztán emlékszem, hogy oszlopban hajtanak bennünket... És
elviszik tőlem a mamát. Kapaszkodom a kezébe, belecsim-
paszkodok a könnyű ruhájába, nem a háborúhoz öltözött. A szép
ruhájában volt. A legszebb ruhájában. Nem eresztem el... Sírok... A
fasiszta meg ellök onnan előbb a géppisztolyával, a földön meg,
amikor elestem, a csizmájával. Maga mellé vesz valamilyen
asszony. És aztán már valamiért egy vagonban utazunk vele.
Hová? „Ányecskának" szólít... De nekem úgy rémlik, hogy
máshogy hívnak... Mintha emlékeznék rá, hogy más a nevem, de
hogy mi, azt elfelejtettem. A félelemtől. A félelemtől, hogy elvitték
tőlem a mamát. Hova megyünk? Úgy tűnik, a felnőttek
beszélgetéseiből megértettem, hogy Németországba szállítanak
bennünket. Emlékszem a gondolataimra: én még kicsi vagyok,
miért kellek a németeknek? Mit fogok csinálni ott náluk? Mikor
sötétedni kezdett, az asszonyok az ajtóhoz hívtak, és szó szerint
kilöktek a vagonból. „Fuss! Talán megmenekülsz."
Valami árokba estem bele, aztán el is aludtam. Hideg volt, és
azt álmodtam, hogy a mama bebugyolál valami melegbe, és
kedvesen beszél hozzám. Azóta is gyakran álmodom ezt...
Huszonöt évvel a háború után megtaláltam egy nagynénémet.
Megmondta az igazi nevemet, de sokáig nem tudtam hozzászokni.
Nem reagáltam rá...
„NEDVES VOLT A GIMNASZTYORKÁJA..."

Valja Matyuskova, ötéves.

Jelenleg mérnök.

Csodálkozni fog! Valami viccesre szeretnék emlékezni. Valami

vidámra. Szeretek nevetni, és nem akarok sírni. O-o-o... Már sírok
is.
A papával megyek a szülőotthonba a mamához, és azt mondja,
hamarosan veszünk egy kisfiút. Próbálom elképzelni, milyen lesz
az öcsém. Kérdezem a papától: „Milyen?" Azt feleli: „Kicsi."
Hirtelen valami házban vagyunk, jön be a füst az ablakon. A
papa a karjában cipel, én meg kérlelem, hogy menjünk vissza a
kistáskámért. Hisztizek. A papa hallgat, és erősen magához szorít,
olyan erősen, hogy alig kapok levegőt. Hamarosan a papa eltűnt,
valamilyen asszonnyal megyek az utcán. Drótkerítés mellett
megyünk, hadifoglyok vannak mögötte. Meleg van, inni kérnek.
Nálam nincs semmi, csak két kis csoki a zsebemben. Behajítom a
kerítésen ezt a két szem csokit. De ugyan honnan van csokim?
Nem emlékszem. Valaki kenyeret hajít be... Uborkát... Az őr ránk
lő, mi elfutunk azzal a nénivel...
Furcsa, de emlékszem minderre... Minden részletre is...
Aztán emlékszem a gyerekbegyűjtő állomásra, az is drótke-
rítéssel volt körbevéve. Német katonák és német juhászkutyák
őrizték. Olyan gyerekek is voltak ott, akik még nem tudtak járni,
csak négykézláb kúsztak-másztak. Amikor enni akartak, a padlót
nyalogatták... Ették a port... Gyorsan meghaltak. Rossz ennivalót
kaptunk, olyan kenyeret, hogy feldagadt tőle a nyelvünk, nem
tudtunk beszélni. Mindig csak az evésre gondoltunk. Megeszed a
reggelit, és máris az jár a fejedben, vajon mi lesz ebédre.
Megebédeltél - bárcsak már itt lenne a vacsora. Kimásztunk a
drótkerítés alatt, elszöktünk a városba. A szemétdombokat
kerestük: mekkora öröm, ha találsz valami kis heringbőrt vagy
krumplihéjat. Úgy nyersen megettük.
Emlékszem, ahogy egyszer elkapott valami bácsi. Megijedtem.
- Többet nem csinálok ilyet, bácsi.
Megkérdezte:
- Ki fia vagy?
- Senkié. A gyerekbegyűjtőből jöttem.
Hazavitt, megetetett. Csak krumpli volt náluk otthon. Meg-
ettem egy egész lábas főtt krumplit.
A gyerekbegyűjtőből átvittek egy gyermekotthonba, az egy
orvosi intézettel szemben volt, ahol akkor német kórház mű-
ködött. Emlékszem az alacsony ablakokra, a súlyos ablakkeretekre,
amiket éjszakára bezártak.
Ott jól tartottak minket, összeszedtem magam. Nagyon
szeretett ott az egyik takarítónő. Mikor jöttek az orvosok vért
venni, elbújtunk. „Jönnek az orvosok!" A takarító néni bedugott
valami sarokba, és mindig mondogatta, hogy hasonlítok a lányára.
Mások az ágy alá bújtak, onnan rángatták ki őket.
Vagy kicsalogatták. Adnak egy darab kenyeret, mutatnak valami
játékot. Jól emlékszem egy piros labdára...
Mikor az „orvosok" elmentek, visszamentem a szobába...
Emlékszem: ott fekszik egy kisfiú, lelóg az ágyról a keze, folyik
rajta a vér. A többi gyerek meg sír... Két-három naponként
cserélődtek a gyerekek. Elvitték azokat, akik már sápadtak,
gyengék voltak, és újakat hoztak. Őket is feltáplálták.
A németek úgy gondolták, hogy az ötévesnél fiatalabb gyerekek
vére segít a sebesülteknek gyorsabban felgyógyulni. Hogy fiatalító
hatása van. Ezt persze csak később tudtam meg...
Akkor... Én is szerettem volna szép játékot kapni. Piros labdát.
Amikor a németek kezdték elhagyni Minszket, amikor vonultak
vissza... az a néni, aki vigyázott rám, kivitt minket a kapun.
„Akinek van valakije, az keresse meg. Akinek nincs, az menjen el
bármilyen faluba, ott majd az emberek megmentik."
Elindultam. Egy öreg néninél laktam... Nem emlékszem se a
nevére, se arra, milyen falu volt az. Emlékszem, hogy a lányát
letartóztatták, és kettesben maradtunk - az öreg néni meg a
kislány. Egy kis darab kenyerünk volt egy hétre.
Azt, hogy megjöttek a faluba a mieink, utolsóként tudtam meg.
Betegen feküdtem. De amikor meghallottam, szaladtam az
iskolába. Amint megláttam az első katonát, belecsimpaszkodtam.
Emlékszem, nedves volt a gimnasztyorkája.
Úgy öleltük, csókoltuk, és sírtunk...
„MINTHA AZ Ő LÁNYÁT
MENTETTE VOLNA MEG..."

Genya Zavojner, hétéves.

Jelenleg rádiótechnikus.

Hogy mire emlékszem a legjobban? Azokból a napokból...

Ahogy apát elvitték... Zubbonyban volt, de az arcára nem em-
lékszem, az teljesen kitörlődött az emlékezetemből. Emlékszem a
kezére... Kötéllel összekötözték. De akárhogy erőltetem az agyam,
nem emlékszem azokra sem, akik jöttek érte. Néhányan voltak...
A mama nem sírt. Csak egész nap állt az ablaknál.
Apát elvitték, minket meg átköltöztettek a gettóba. Az út
mellett volt a házunk, és mindennap botok röpültek be az ud-
varunkra. Láttam a fasisztát, aki ott állt a kapunk előtt, és amikor
vitték el az embereket kivégzésre, ezekkel a pálcákkal ütötte őket.
A pálcák összetörtek, és a háta mögé hajította őket. Az
udvarunkra. Jobban meg akartam nézni magamnak, hogy ne csak
a hátát lássam mindig, és egyszer sikerült is: alacsony volt,
kopaszodó, az ingujja feltűrve, krákogott és fújtatott, úgy csap-
dosott a botjaival. Gyermeki képzeletemet megrázta, hogy olyan
hétköznapi a külseje...
A nagymamát megölték, úgy találtuk meg a lakásban, mi
magunk temettük el. A mi vidám, okos nagymamánkat, aki
annyira szerette a német zenét. A német irodalmat.
A mama elment, hogy különböző holmikat élelemre cseréljen,
és a gettóban épp akkor kezdődött a pogrom. Rendszerint a
pincében rejtőztünk el, de ekkor a padlásra másztunk fel. Egyik
oldalról teljesen romos volt, ez mentett meg minket. A németek
bejöttek a házba, és szuronyokkal döfködték a plafont. És csak
azért nem másztak fel a padlásra, mert romos volt. A pincébe
gránátokat dobtak.
 Három napon át ültünk a padláson, három napon át tartott a
pogrom. És a mama nem volt velünk. Nem tudtuk, miért nem jött
haza. Folyton csak rá gondoltunk. Vége lett a pogromnak, kiállunk
a kapu elé, és várjuk: él-e vajon? Arra jön a volt szomszédunk, nem
állt meg, de hallottuk: „Életben van anyátok." Amikor megjött, mi
hárman csak álltunk és néztük, senki sem sírt, nem voltak
könnyek, csak valami megbékélés volt bennünk. Éhséget sem
éreztünk.
Emlékszem egy ilyen esetre. A drótkerítés mellett állunk a
mamával, és egy szép nő megy el a másik oldalon. Megállt, és azt
mondja a mamának: „Annyira sajnálom magukat." A mama meg
erre: „Ha sajnál minket, vegye magához a lányomat." „Jól van" -
gondolkodik el a nő. A többit már suttogva beszélik meg.
Másnap a mama kivitt a gettó kapujához:
- Genyecska, fogod a gyerekkocsit a babával, és elmész Maruszja
nénihez (ő a szomszédasszonyunk volt).
Emlékszem, mi volt rajtam: kék blúz és a fehér pomponos
pulóverem. A legjobb ünneplőruhám.
A mama tolna ki a gettó kapuján, én meg csimpaszkodok belé.
Ő csak tol kifelé, de folynak a könnyei. Emlékszem, ahogy
mentem... Emlékszem, hol volt a kapu, hol az őrség...
Elmentem a gyerekkocsival oda, ahova a mama mondta, ott
irhabundát adtak rám, és felültettek egy szekérre. Ameddig
mentünk, egyre csak sírtam, és azt mondogattam: „Ahol te vagy,
én is ott vagyok, mama. Ahol te vagy.
Elvittek egy tanyára, felültettek a hosszú padra. Ebben a
családban, ahová belecsöppentem, négy gyerek volt. De befo-
gadtak még engem is. Azt akarom, hogy mindenki tudja annak az
asszonynak a nevét, aki megmentett - Olimpija Pozsarickaja
Henyevicsi faluból. Végig rettegés ülte meg a családot, amíg ott
éltem velük. Bármelyik pillanatban agyonlőhették őket. Az egész
családot, a négy gyereket is... Azért, mert egy zsidó gyereket
rejtegetnek. A gettóból. A haláluk voltam... Milyen nagy szív kell
ehhez! Embertelenül emberi szív... Ha jöttek a németek, engem
rögtön elküldtek valahova. Közel volt az erdő, az erdő mentett
meg. Ez a nő nagyon sajnált engem, egyformán sajnálta a saját
gyerekeit és engem. Ha adott valamit, mindenkinek adott, ha
megcsókolta a gyerekeket, mindannyiunkat megcsókolt.
Mindenkit ugyanúgy simogatott. „Mamuszjának" hívtam. Valahol
volt mamám, itt meg mamuszja...
Amikor tankok jöttek a tanyához, én a teheneket legeltettem.
Megláttam a tankokat, és elbújtam. Nem hittem, hogy a tankok a
mieink, de amikor megláttam rajtuk a vörös csillagokat, kimentem
az útra. Az első tankról leugrott egy katona, a kezébe kapott, és
felemelt, jó magasra. Akkor szaladt oda a tanya gazdasszonya,
olyan boldog volt, olyan szép, annyira szeretett volna megosztani
valami jót, elmondani, hogy ők is tettek valamit ezért a
győzelemért. És elmesélte, hogyan mentettek meg engem. Egy
zsidó kislányt... A katona magához szorított, én meg egészen
soványka voltam, elbújtam a karja alatt, a katona meg átölelte az
asszonyt, olyan arccal ölelte át, mintha az ő lányát mentette volna
meg. Elmondta, hogy neki mindenkije meghalt, ha vége lesz a
háborúnak, visszajön értem, és elvisz magával Moszkvába. De én
semmi szín alatt nem egyeztem bele, pedig nem tudtam, hogy él-e
a mamám vagy sem.
Mások is odaszaladtak, ők is ölelgettek. És mindenki mondani
kezdte, hogy tudták ám, kit rejtegetnek ezen a tanyán.
Aztán eljött értem a mamám. Bejött az udvarra, és megállt az
asszony előtt, akinek a térdén ültek a gyerekei...
„KÉZBEN VITTEK AZ OSZTAGBA...
MINDENT SZÉTVERTEK RAJTAM
A SARKAMTÓL A FEJEM BÚBJÁIG..."
Vologya Ampilogov, tízéves.
Jelenleg esztergályos.

Tízéves vagyok, pontosan tíz... És háború van. Ó, az a rohadék

háború!
Az udvaron játszottunk a fiúkkal marokkót. Nagy teherkocsi
hajtott be, német katonák ugrottak ki belőle, elkaptak minket, és
behajítottak a ponyva alá. Az állomásra vittek minket, a teherkocsi
megállt egy vagonnál, és minket, mint a zsákokat, behajítottak. A
szalmára.
Úgy megtömték a vagont, hogy eleinte csak állni tudtunk.
Felnőtt nem volt egy sem, csak gyerekek és kamaszok. Két nap, két
éjszaka vittek minket zárt ajtókkal, semmit sem láttunk, csak a
kerekek kattogását hallottuk. Nappal még csak-csak beszivárgott
egy kis fény a réseken, de éjszaka olyan félelmetes volt a sötétség,
hogy mindenki sírt: visznek minket valahová messzire, és a
szüleink nem tudják, hol vagyunk. A harmadik napon kinyílt az
ajtó, és egy katona néhány kenyeret hajított be. Aki közelebb volt,
elkapta a kenyeret, és egy pillanat alatt fel is falták mindet. Én az
ellenkező oldalon voltam, és nem is láttam a kenyereket, csak egy
pillanatra úgy éreztem, hogy kenyérillatot érzek, amikor
meghallottam a kiáltást: „Kenyér!" Csak az illatát...
Már nem emlékszem, hogyan teltek a napok... Levegőt venni
már nem lehetett, mert ott a vagonban könnyítettünk magunkon.
A kis- meg a nagydolgunkat is ott végeztük... Bombázni kezdték a
szerelvényt... Egy bomba áttörte a vagonunk tetejét. Nem egyedül
voltam, hanem a barátommal, Griskával, ő is, mint én, tízéves volt,
a háború előtt egy osztályba jártunk. Amint elkezdtek bombázni,
összekapaszkodtunk, hogy el ne veszítsük egymást. Amikor
beszakadt a vagon teteje, úgy döntöttünk, hogy kimászunk a
lyukon, és elszökünk. Elszökünk! Már megértettük: nyugatra
visznek minket. Németországba.
Az erdőben sötét volt, és vissza-visszanéztünk: égett a sze-
relvény, egyetlen nagy tűz volt az egész, magasra csaptak a lángok.
Egész éjjel mentünk, és hajnalban valamilyen faluhoz értünk, de a
falu már nem volt meg, a házak helyén... Először láttam ilyet: csak
fekete kemencék... Köd borított mindent... Úgy mászkáltunk ott,
mint egy temetőben... Fekete sírkövek között... Kerestünk valami
ennivalót, de a kemencék mind üresek, hidegek. Mentünk tovább.
Este megint ugyanaz: egy tűzben elhamvadt falu, üres kemencék...
Mentünk és mentünk... Grisa egyszer csak felbukott és meghalt,
megállt a szíve. Egész éjjel ott ültem mellette, vártam a reggelt.
Reggel kézzel gödröt ástam a homokban, és eltemettem Grisát.
Meg akartam jegyezni, hol, de hogy jegyzed meg, ha egyszer
köröskörül minden ismeretlen.
Megyek, szédelgek az éhségtől. Hirtelen azt hallom: „Állj! Hova
mész, fiú?" Megkérdeztem: „Kik maguk?" Mire ők: „Partizánok
vagyunk." Tőlük tudtam meg, hogy a Vicebszki területen vagyok,
és az aljakszejeukai partizánbrigádba kerültem...
Mikor kicsit megerősödtem, kértem, hogy hadd harcolhassak.
Csak nevettek rajtam, és elküldtek, hogy segítsek a konyhán. De
aztán egyszer... Az történt, hogy háromszor küldtek felderítőt az
állomásra, de egyik sem tért vissza. A harmadik eset után a
parancsnok mindenkit felsorakoztatott, és azt mondta:
- Negyedszerre én magam senkit nem küldhetek. Önkéntesek
mennek...
A második sorban álltam.
- Ki jelentkezik?
 Én meg, mint az iskolában, feltartom a kezem. A pufajkám jó
nagy volt, a földig lógott az ujja. Feltartom a kezem, de nem látni,
lelóg a pufajka ujja, nem tudom kidugni rajta.
A parancsnok kiadja a parancsot:
- Önkéntesek, egy lépést előre!
Előreléptem.
- Fiacskám... - mondta a parancsnok. - Fiacskám...
Kaptam egy tarisznyát meg egy vedlett usankát, aminek hi-
ányzott az egyik füle... Olyan érzésem volt, hogy követnek.
Körbenézek - sehol senki. Felfigyeltem három sűrű lombú fe-
nyőfára. Óvatosan figyeltem, és láttam, hogy német mesterlö-
vészek vannak ott. Mindenkit „leszedtek", aki kijött az erdőből. De
csak egy kisfiú jött ki a tisztásra, tarisznyával, őt nem bántották.
Visszamentem a csapathoz, és jelentettem a parancsnoknak,
hogy a fenyőfákon német mesterlövészek vannak. Éjjel egyetlen
lövés nélkül elkapták őket, és élve elvitték a csapathoz. Ez volt az
első felderítésem...
Negyvenhárom végén... Sztarije Cselniskiben elkaptak az SS-
ek... Puskavesszővel vertek. Vasalt csizmával rugdostak. Mintha
kőből lett volna... A kínzás után kirángattak az utcára, és
leöntöttek vízzel. Tél volt, véres jégkéreg borított el. Fel se fogtam,
hogy milyen kopácsolást hallok. Akasztófát ácsoltak. Csak akkor
láttam meg, amikor felemeltek, és felállítottak a vesztőhelyre.
Hogy mire emlékszem? A friss fa illatára... Arra az eleven illatra...
Megfeszült a kötél, de még időben letépték... Lesben álltak a
partizánok. Amikor visszanyertem az eszméletem, megismertem
az orvosunkat. „Még két másodperc, és vége, nem tudtalak volna
megmenteni - mondta. - De szerencséd van, fiacskám, életben
maradtál."
Úgy vittek vissza a csapatba, a karjukon, mindent szétvertek
rajtam, a sarkamtól a fejem búbjáig. Úgy fájt mindenem, hogy arra
gondoltam: felnövök-e ezek után?
„ÉS ÉN MIÉRT VAGYOK ILYEN KICSI?..."

Szása Sztrelcov, négyéves.

Jelenleg repülős.

Az apám nem is látott...

Nem volt ott, amikor születtem. Két háborúban volt: visszatért
a finn háborúból, és kezdődött is a honvédő háború. Másodszor is
elment.
Az anyámról az maradt meg az emlékezetemben, ahogy
megyünk az erdőben, és okít engem: „Ne siess! Hallgasd, ahogy
hullanak a levelek. Ahogy susog az erdő..." És ülünk vele az úton,
és egy bottal madarakat rajzol nekem a porban.
Még arra emlékszem, hogy magas akartam lenni, és kérdeztem
a mamától:
- A papa magas?
Azt felelte:
- Nagyon magas és szép. De soha nem henceg vele.
- És én miért vagyok ilyen kicsi?
Még növésben voltam... Nem maradt egyetlen fényképünk sem
az apámról, de nekem kellett a megerősítés, hogy hasonlítok rá.
- Hasonlítasz. Nagyon hasonlítasz - nyugtatgatott a mama.
Negyvenötben... Megtudtuk, hogy apa meghalt. Anya annyira
szerette, hogy megőrült... Senkit sem ismert meg, még engem se.
És amennyire emlékszem, utána mindig csak a nagymama volt
velem. Surának hívták a nagymamát, és hogy ne keverjenek össze
minket, megegyeztünk: én Surik vagyok, ő meg Szása nagymama.
Meséket Szása nagymama nem mondott nekem, reggeltől késő
estig mosott, szántott, főzött, keményített. Tehenet legeltetett.
Ünnepnapokon meg szerette elmesélni, hogyan születtem. Most,
ahogy mesélek magának, hallom a nagymamám hangját a
fülemben: „Meleg nap volt. Ignat bácsinak megborjadzott a
tehene, az öreg Jakimcsuknak meg bemásztak a kertjébe. Te meg
megszülettél.
A ház fölött mindig repülők húztak el... A mi repülőink.
Második osztályos koromban szilárdan elhatároztam, hogy pilóta
leszek.
A nagymama elment a hadkiegészítő parancsnokságra. Kérték
tőle a papírjaimat, azok nem voltak nála, de elvitte magával az
apám halotti értesítőjét. Mikor megjött, azt mondta: „Felszedjük a
krumplit, aztán mész Minszkbe, a Szuvorov-iskolába."
Mielőtt indultam, kölcsönkért valakitől lisztet, és pirogot sütött.
A hadkiegészítő parancsnok beültetett a kocsiba, és azt mondta:
„Ez a kitüntetésed az apádért."
Életemben először utaztam kocsin.
Néhány hónap múlva meglátogatott az iskolában a nagymama,
és hozott elemózsiát: almát. „Egyél!" - mondta. Én meg nem
akartam rögtön megválni az ajándékától...
„VONZOTTA ŐKET AZ EMBERSZAG..."

Nágya Szavickaja, tizenkét éves.

Jelenleg munkásnő.

Vártuk a seregből a bátyámat. Levelet írt, hogy júniusban jön...

Gondoltuk: megjön, és házat fogunk építeni neki. Apa már
szállította lovakkal a gerendákat, esténként mindannyian ezeken a
gerendákon ültünk, és emlékszem, ahogy anya azt mondta
apának, hogy jó nagy házat fognak építeni. Mert sok unoka lesz.
De kitört a háború, és a bátyám persze nem jött haza a seregből.
Öten vagyunk nővérek, meg van a bátyám, ő volt a legidősebb a
gyerekek közül. A mama folyton sírt a háború alatt, és végig a
bátyámat vártuk. Úgy emlékszem, hogy minden egyes nap vártuk.
Ha meghallottuk, hogy valahová meghozták a hadifoglyainkat,
rögtön mentünk oda. A mama kisütött tíz pirogot - bele egy
batyuba, és gyerünk! Egyszer nem volt mit vinnünk, de a földön
már beérett a gabona. Szedtünk kalászokat, a kezünkben
kimorzsoltuk belőle a magot. És egyszer csak ott vannak a
németek, az őrjárat, amelyik a földeket őrizte. Ki kellett szórnunk
a földre a magot, és mutatják: álljunk oda, le fognak lőni minket.
Mi sírni kezdünk, anyukánk a csizmájukat csókolgatja. Lovon
ülnek, magasan, ő meg elkapja a lábukat, csókolgatja, és könyörög:
„Panocski! Könyörüljenek... Panocski, ezek mind a gyerekeim.
Látják, kislány mind." Végül is nem lőttek le minket, elmentek.
Amikor elmentek, nevetni kezdtem. Nevetek, csak nevetek,
eltelt vagy tíz perc, és én még mindig nevetek. Húsz perc... Már
összeesek a nevetéstől. Szidni kezd a mama, nem segít, kérlel, az
sem segít. Mentünk, én meg egyfolytában nevetek. Hazaértünk,
még ott is nevetek. Befúrom a fejem a párnába, de nem tudok
megnyugodni - csak nevetek. És egész nap így nevettem. Azt
gondolták, hogy... Érti... Mindenki megijedt... Féltek, hogy elment
az eszem, hogy meghibbantam.
Ez máig is megmaradt bennem: ha megijedek, elkezdek
hangosan nevetni. Nagyon hangosan.
Negyvennégy... Felszabadítottak minket, és akkor kaptuk a
levelet, hogy a bátyám elesett. Anyám csak sírt, sírt, és megvakult.
A falu mellett laktunk, a német bunkerekben, mert az egész falu
leégett, leégett a mi öreg házikónk is meg az új háznak való
gerendák. Semmink sem maradt meg, az erdőben katonai
sisakokat találtunk, azokban főztünk. A német sisakok jó nagyok
voltak. Az erdő táplált bennünket. Félelmetes volt bogyókat és
gombát szedni. Sok németjuhász ottmaradt, rávetették magukat
az emberekre, a kisgyerekeket megették. Rászoktatták őket az
emberhúsra, az embervérre. A friss vérszagra... Mindig nagy
csoportban gyűltünk össze, ha mentünk az erdőbe. Voltunk vagy
húszan... Az anyukák azt mondták, ahogy megyünk az erdőben,
mindig kiabáljunk, mert attól megijednek a kutyák. Mire
teliszedsz egy kosarat bogyóval, annyit kell kiabálni, hogy teljesen
elmegy a hangod. Berekedsz. Bedagadt a torkunk. A kutyák meg
akkorák, mint a farkasok.
Vonzotta őket az emberszag...
„MIÉRT LŐTTEK AZ ARCÁBA?
OLYAN SZÉP VOLT A MAMÁM..."

Vologya Korsuk, hétéves.

Jelenleg professzor, a történelemtudományok doktora.

Bereszcjében éltünk. Egész a határnál... Este moziban voltunk

hármasban: anya, apa és én. Ritkán volt így, hogy hármasban
elmentünk valahova, mert apa mindig elfoglalt volt. A területi
oktatási bizottság vezetője volt, mindig kiküldetésbe kellett
mennie.
Az utolsó este háború nélkül... az utolsó éjszaka...
Amikor anya reggel felkeltett, minden dörgött, kattogott,
zúgott körös-körül. Nagyon korán volt, emlékszem, hogy még
sötét volt az utcán. A szüleim kapkodtak, bőröndökbe pakolták a
holminkat, valahogy semmit nem találtak, ami kellett.
Saját házunk volt nagy kerttel. Apa valahova elment, mi anyával
néztünk ki az ablakon: a kertben valamilyen katonák álltak, és tört
orosz nyelven beszéltek, az egyenruhájuk szovjet. Anya azt
mondta, ezek diverzánsok. Sehogy se fért a fejembe, hogy a
kertünkben, ahol a kisasztalon még ott állt tegnap estéről a
szamovár, hirtelen diverzánsok vannak! És hol vannak a
határőreink?
Gyalog mentünk el a városból. A szemem láttára omlott össze
egy kőház, és az ablakból kirepült a telefon. Az utca közepén állt
egy ágy, egy halott gyerek feküdt rajta takaró alatt. Mintha
kihozták és letették volna oda azt az ágyat, olyan épen maradt,
csak a takaró perzselődött meg egy kicsit. Rögtön a város után
kezdődött a rozsföld, a repülőgépekről géppuskával lőttek minket,
úgyhogy senki nem az úton ment, hanem ezen a rozsföldön át.
 Bementünk az erdőbe, ott már nem volt annyira félelmetes. Az
erdőből kilesve nagy kocsikat láttam. Jöttek a németek, hangosan
nevettek. Hallani lehetett az idegen beszédet. Sok „r"volt benne...
A szüleim folyton azt kérdezgették egymástól: hol vannak a
mieink? Hol a mi hadseregünk? Én meg elképzeltem, ahogy
Bugyonnij hirtelen megjelenik ott a lován, és a németek riadtan
menekülnek. Nincsen párja a lovasságunknak - ezt mondta nekem
nem sokkal azelőtt apa.
Sokáig mentünk. Éjjel mindig betértünk valamilyen tanyára,
megetettek minket, megmelegedtünk. Sokan ismerték az apámat,
és apám is sok embert ismert. Bementünk egy tanyára, a mai napig
is emlékszem a tanár nevére, aki ott élt, Pauknak hívták. Két
házuk volt: egy régi és egy új. Felajánlották, hogy maradjunk ott,
nekünk adják az egyik házat. De apa nem akarta. A házigazda
elvezetett minket az útig, anya próbált pénzt adni neki, de csak
megrázta a fejét, és azt mondta, hogy a barátságért a nehéz
időkben nem jár pénz. Ez nagyon megmaradt bennem.
Így jutottunk el az Uzda nevű városig, apám azon a környéken
született. Beköltöztünk a nagypapához a Mrocski nevű faluban.
Először télen láttam partizánokat a házunkban, és attól kezdve
mindig fehér álcaköpenyben képzeltem el őket. Apám hamarosan
elment velük az erdőbe, mi anyával meg a nagypapával ott
maradtunk a házban.
Anyám valamit varrt... Nem... Ott ült a nagy asztalnál, és
valamit hímezett, én meg a kemencén ültem. A németek bejöttek
a házba a faluvezetővel, az meg, a sztároszta, rámutatott anyámra:
„Ő az." Megparancsolták neki, hogy készülődjön. Akkor nagyon
megijedtem. Anyát kivezették az udvarra, hívott, hogy búcsúzzunk
el, de én bebújtam a lóca alá, ki se tudtak rángatni onnan.
Anyámat meg még két asszonyt, akiknek a férje szintén par-
tizán volt, elvitték kocsin valahová. Senki sem tudta, hová. Merre?
Másnap mindet megtalálták nem messze a falutól, a hóban
feküdtek... Egész éjjel esett a hó... Amikor meghozták anyát, hát,
arra emlékszem a legjobban, hogy valamiért az arcába lőttek,
néhány fekete lyuk volt az arcán a golyóktól. Egyre csak kérdeztem
a nagypapát: „Miért lőtték az arcát? Olyan szép volt az anyukám..."
Eltemettük... Hárman mentünk a koporsó mögött: a nagypapa, a
nagymama és én. Féltek az emberek. Éjszaka jöttek búcsúzni...
Éjszaka be sem tudtuk csukni az ajtót, de nappal egyedül voltunk.
Nem értettem, miért ölték meg az anyukámat, hiszen semmi
rosszat nem csinált. Csak ült és hímzett...
Egyszer éjjel megjött apám, és azt mondta, elvisz magával.
Mennyire örültem! Eleinte a partizánok között is nagyjából
ugyanúgy éltem, mint a nagypapámnál. Apa elment valamilyen
feladatra, engem meg ott hagyott valakinél a faluban. És
emlékszem, hogy egyszer az asszonynak, akinél ott hagyott apám,
meghozták szánon a megölt férjét. A padlót verte a fejével a
koporsó mellett, és egyetlen szót ismételgetett: „rohadtak".
Apa nagyon sokáig nem jött vissza, én meg csak vártam és
gondolkodtam: „Nincsen anyám, valahol messze van a nagypapa
és a nagymama, mit fogok csinálni egyedül, én, a kisgyerek, ha
meghozzák apát szánon, holtan?" Mintha egy egész örökkévalóság
telt volna el, mire végre visszajött apa. És amíg vártam,
megfogadtam magamban, hogy ezentúl magázni fogom. Ezzel
akartam mutatni neki, mennyire szeretem, mennyire hiányzik, és
hogy nincs más nekem, csak ő. Apám először fel se figyelt rá, hogy
szólítom, de aztán megkérdezte: „Miért magázol?" Elmondtam
neki, hogy milyen fogadalmat tettem, és miért. Ő meg
elmagyarázta: „Nekem sincsen más, csak te, és éppen ezért
tegeznünk kell egymást. Senki sem áll olyan közel hozzánk, mint
te énhozzám és én tehozzád." És még arra kértem, hogy soha ne
váljunk el egymástól. „Te már felnőtt vagy, igazi férfi" - mondta
erre.
 Emlékszem, milyen kedves volt az apám. Amikor lőttek
minket... Feküdtünk a hideg áprilisi földön, fű még nem nőtt...
Apa talált egy mély gödröt, és azt mondta: „Feküdj az aljára, én
meg rád, ha megölnek, te életben maradsz." A csapatban mindenki
sajnált engem. Emlékszem, odajött egyszer egy idős partizán,
levette a sapkámat, sokáig simogatta a fejem, és azt mondta
apámnak, hogy neki is egy ugyanilyen fiacskája szaladgál valahol.
Amikor meg mentünk át a mocsáron, derékig vízben, apám
próbált cipelni, de gyorsan elfáradt. Akkor a partizánok sorban
cipeltek. Ezt soha nem felejtem el. Meg azt sem, ahogy egyszer
találtak egy kis sóskát, és mindet odaadták nekem. Ők maguk
éhesen aludtak el.
A homeli gyermekotthonban, ahova repülőgépen elvittek
engem és még néhány partizángyereket, amint felszabadították a
várost, valaki átadta nekem a pénzt, amit apa küldött, egy nagy,
piros bankjegyet. Elmentünk a fiúkkal a piacra, és csokit vettünk
rajta. Nagyon sok csokit kaptunk érte. Mindenkinek jutott belőle.
A nevelőnő megkérdezte: „Mire költötted a pénzt, amit apukád
küldött?" Bevallottam, hogy csokit vettem rajta. „Csak csokit?" -
csodálkozott.
Felszabadították Minszket... Eljött értem valamilyen férfi, azt
mondta, elvisz apámhoz. Nehéz volt felszállni a vonatra. A férfi
felszállt, engem meg az ablakon adtak be neki.
Találkoztunk apámmal, és újból megkértem, hogy soha, soha ne
váljunk el egymástól, mert rossz egyedül lenni. Emlékszem, nem
egyedül fogadott, hanem az új anyukámmal. Az meg magához
szorította a fejemet, és nekem már annyira hiányzott az anyai
kedvesség, és annyira kellemes volt az érintése, hogy azonnal
elaludtam a kocsiban. Az új anyukám vállán.
Tízévesen mentem az első osztályba. De már nagy voltam,
tudtam olvasni, fél év múlva áttettek a második osztályba. Olvasni
tudtam, de írni nem. Kihívtak a táblához, kellett írni egy „u"
betűvel kezdődő szót. Álltam, és rémülten arra gondoltam, hogy
nem tudom, milyen az „u" betű. De lőni már tudtam. Jól lőttem.
Egyszer nem találtam a szekrényben apa pisztolyát. Átfor-
gattam az egész szekrényt - nem volt sehol.
- Hát akkor? Most mit fogsz csinálni? - kérdeztem apámtól,
amikor megjött a munkából.
- Gyerekeket fogok tanítani - felelte.
Zavarba jöttem... Azt gondoltam, hogy a munka - az csak a
háború...
„KÉRED, HOGY LŐJENEK LE..."

Vászja Bajkacsov, tizenkét éves.

Jelenleg termelési oktató.

Gyakran gondolok rá... Azok voltak a gyerekkorom utolsó

napjai...
A téli szünetben az egész iskolánk részt vett a katonai gya-
korlatban. Előtte tanultunk alakizni, fából készítettünk puskákat,
álcaköpenyeket varrtunk, külön ruhát a szanitéceknek. Kis
repülőgépeken jöttek hozzánk tisztek, hogy vezessék a gya-
korlatot. Mennyire élveztük!
Júniusban már német gépek repültek fölöttünk, és felderítőket
dobtak le. Fiatal fiúk voltak szürke kockás zakóban és ellenzős
sapkában. A felnőttekkel együtt elkaptunk néhányat, és vittük
őket a tanácsba. És nagyon büszkék voltunk, hogy katonai
műveletben vettünk részt, hasonlított arra a téli játékra. De
hamarosan érkeztek másmilyenek... Ezek már nem kockás
zakóban és ellenzős sapkában voltak, hanem zöld egyenruhában,
feltűrt ujjakkal, vasalt sarkú, széles szárú csizmában, a hátukon
borjúbőr ejtőernyőzsák, az oldalukon hosszú gázálarctáska,
keresztben a mellükön géppisztoly. Jól tápláltak, súlyosak.
Énekeltek és kiabáltak: „Cváj monat - Moszkva kaput."
Apám elmagyarázta: ,A cvaj monat azt jelenti, két hónap." Csak
két hónap? Micsoda? Ez a háború egyáltalán nem hasonlított arra,
amit nemrég játszottunk, és ami úgy tetszett nekem.
A mi falunkban, Malevicsiben a németek az első napokban nem
álltak meg, hanem mentek tovább Zslobinba, az állomáshoz. Ott
dolgozott az apám. De már nem járt az állomásra, egyre csak várta,
hogy megjönnek a csapataink, és visszakergetik a németeket a
határra. Hittünk apámnak, és mi is egyre csak vártuk a mieinket.
Napról napra vártuk őket. De azok... A katonáink... Ők mindenfelé
holtan hevertek: az utakon, az erdőben, az árkokban, a mezőn... A
kertekben... A tőzeglápon... Ott hevertek holtan. A puskáikkal
együtt. A gránátjaikkal. Meleg volt, a hullák felpüffedtek, mintha
napról napra egyre több lett volna a hulla. Egy egész hadsereg.
Senki nem temette el őket...
Apa befogta a lovat, elmentünk a mezőre. Kezdtük összeszedni
a hullákat. Gödröket ástunk... Tíz-tizenkét embert temettünk
egymás mellé... Az iskolatáskám tele lett iratokkal. Emlékszem,
hogy a Kujbisevi területről jöttek ezek a katonák, Uljanovszkból.
Néhány nappal később a falu mellett holtan találtam az apámat
meg a legjobb barátomat, a tizennégy éves Vászja Sevcovot is. A
nagypapával mentünk oda... Kezdődött a bombázás... Vászját
eltemettük, de apát már nem tudtuk. A bombázás után már
semmit nem találtunk meg belőle. Nyoma sem maradt. Állítottunk
egy keresztet a temetőben, és annyi. Egy kereszt. Eltemettük alá az
apám ünneplő öltönyét...
Egy héttel később már nem lehetett összeszedni a hullákat.
Nem lehetett felemelni őket... Víz cuppogott a gimnasztyorka
alatt... Csak a puskáikat szedtük össze. Meg a katonakönyveket.
A nagypapa meghalt egy bombázásban...
Most akkor mit tegyek? Hogyan éljek apám nélkül? A nagypapa
nélkül? Anyám csak sírt egyfolytában. Mi legyen a fegyverekkel,
amiket összeszedtünk és biztonságos helyen elástunk? Kinek
adjuk? Nincs kivel megtanácskozni a dolgot. Anya csak sír.
Télen kapcsolatba léptem az ellenállókkal. Megörültek az
ajándékomnak. Eljuttatták a fegyvereket a partizánokhoz...
Eltelt valamennyi idő, hogy mennyi, nem emlékszem...
Mondjuk, olyan négy hónap. Emlékszem, hogy a fagyott krumplit
szedtem össze a tavalyi krumpliföldön. Csuromvizesen és éhesen
mentem haza, de teliszedtem egy vödröt. Amint levettem az
átázott háncsbocskort, egyszer csak kopogtatás hallatszott a pince
tetejéről, amiben laktunk. Valaki azt kérdezte: „Bojkacsov itt van?"
Mikor kidugtam a fejem a pince csapóajtaján, rám parancsoltak,
hogy másszak ki. A nagy sietségben usanka helyett Bugyonnij-
sapkát nyomtam a fejemre, amiért azonnal kaptam egyet ostorral.
Három ló állt a pince körül, németek és policájok ültek rajtuk.
Az egyik policáj leszállt a lóról, szíjat kanyarított a nyakamba, a
nyereghez kötötte. Anyám kérlelni kezdte: „Csak hadd etessem
meg!" Lemászott a pincébe, hogy hozza a fagyott krumpliból
sütött lepényt, de azok megcsapdosták a lovakat, és azonnal
elindultak ügetésben. És így vonszoltak vagy öt kilométeren át
Vjaszjolaja faluig.
Az első kihallgatáson a fasiszta tiszt egyszerű kérdéseket tett
fel: neved, keresztneved, születési dátumod... Ki az anyád, ki az
apád? Egy fiatal policáj volt a tolmács. A kihallgatás végén azt
mondta: „Most mész, és kitakarítod a kínzókamrát. Nézd meg jól a
padot..." Adtak egy vödröt vízzel, egy cirokseprűt, egy rongyot, és
vittek...
Szörnyű látvány fogadott: a szoba közepén széles pad volt,
rászögezett szíjakkal. Három szíj volt - hogy az ember nyakát,
derekát és lábát odaszíjazzák. A sarokban vastag nyírfa botok és
egy vödör. Piros volt benne a víz. A padlón vértócsák... Vizelet... És
ürülék...
Hordtam, hordtam a vizet. Mindig azonnal vörös lett a fel-
mosórongy.
Reggel hívatott a tiszt:
- Hol van a fegyver? Kivel tartod a kapcsolatot az ellenállók
közül? Milyen feladatokat kaptál? - Záporoztak a kérdések.
Magyaráztam, hogy semmit sem tudok, én még kicsi vagyok, a
mezőn meg nem fegyvereket gyűjtöttem, hanem fagyott krumplit.
- A pincébe! - parancsolta a tiszt a katonának.
Leeresztettek a pincébe, amiben hideg víz állt. Előtte meg-
mutatták a partizánt, akit akkor húztak ki onnan. Nem bírta ki a
kínzást, és... megfulladt... Most ott feküdt az utcán...
 A nyakamig ért a víz... Éreztem, hogy kalapál a szívem, hogy
lüktet a vér az ereimben, hogy melegíti fel a vérem a vizet a testem
körül. Féltem: nehogy elveszítsem az eszméletem. Nehogy
megfulladjak. Nehogy elmerüljek.
A következő kihallgatás: pisztolycső a fülemben, egy lövés -
megreccsent a száraz padlódeszka. A padlóba lőttek! Bottal egy
suhintás a nyaki csigolyámra. Elvágódok. Valami nagydarab,
súlyos ember áll fölöttem, kolbásztól és pálinkától bűzlik.
Felkavarodik a gyomrom, de nincs mit kihánynom. Hallom:
„Most a nyelveddel felnyalod, amit odacsináltál a padlóra... A
nyelveddel, megértetted? Megértetted, vörös kölyök?!"
A cellában nem elaludtam, hanem elájultam a fájdalomtól. Hol
úgy éreztem, az iskolasorban állok, és a tanítónő, Ljubov Ivanovna
Laskevics azt mondja: „Ősszel jöttök az ötödik osztályba, most
pedig viszontlátásra, gyerekek. A nyáron mind nagyra nőttök.
Vászja Bojkacsov most a legkisebb, de ő lesz a legnagyobb." És
Ljubov Ivanovna mosolyog...
Hol meg apával megyünk a mezőn, keressük a megölt kato-
náinkat. Apa valahol előrébb van, én meg találok egy embert egy
fenyőfa alatt... Nem is embert, hanem azt, ami maradt belőle.
Nincs keze, nincs lába... Még él, és kérlel: „Lőj le, fiacskám!"
Az öreg, aki mellettem fekszik a cellában, felébreszt:
- Ne kiabálj, fiam!
- Mit kiabálok?
- Kéred, hogy lőjenek le...
Sok-sok év eltelt azóta, én meg egyre csak csodálkozom: hát
élek?!
„RAJTAM MEG EGY KIS KENDŐ SINCSEN..."

Nágya Gorbacsova, hétéves.

Jelenleg a televízió dolgozója.

A háborúban engem az érdekel, ami megmagyarázhatatlan...

Máig is sokat gondolok rá...
Arra, hogyan ment el apám a frontra, nem emlékszem...
Nem mondták meg nekünk. Sajnáltak minket. Reggel elvitt
minket a húgommal az óvodába. Minden úgy volt, mint máskor.
Este természetesen megkérdeztük, miért nincs ott a papa, de a
mama megnyugtatott: „Hamarosan visszajön. Néhány nap múlva."
Emlékszem az útra... Mentek a teherautók, a tehenek bőgtek a
platókon, disznók visítottak, az egyiken állt egy fiú, a kezében
kaktusz, és a rázkódástól a plató egyik oldaláról a másikra
szaladt... Nekünk a húgommal vicces volt, ahogy szaladgál.
Gyerekek voltunk... Láttuk a mezőket, láttuk a pillangókat.
Tetszett az utazás. A mama vigyázott ránk, a mama „szárnyai"
alatt ültünk. Valahol tudatában voltunk, hogy baj történt, de
velünk van a mama, és ott, ahová utazunk, minden jó lesz. A
mama megvédett minket a bombáktól, a felnőttek riadt be-
szélgetéseitől, minden rossztól. Ha olvasni tudtunk volna a mama
arcáról, mindent leolvashattunk volna róla. De a mama arcára nem
emlékszem, csak egy nagy szöcskére, ami a húgom vállára szállt le,
és kiabálni kezdtem: „Repülő!" - a felnőttek meg erre valamiért
leugráltak a szekerekről, és elkezdtek felfele nézni.
Megérkeztünk a nagypapához Haradzecbe. Nagy családja volt,
mi a nyári konyhában húztuk meg magunkat. „Nyaralóknak"
kezdtek hívni bennünket, és így is maradt a háború végéig. Nem
emlékszem, hogy játszottunk volna, legalábbis a háború első
évében, nyáron biztosan nem játszottunk soha. Volt egy öcsénk,
őrá kellett vigyáznunk, mert a mama kapált, vetett, varrt. Ott hagy
minket, gyerekeket: el kell mosni a kanalakat, a tányérokat, fel kell
mosni a padlót, be kell gyújtani a kályhába, rőzsét kell gyűjteni
másnapra. Meg vizet hordani. A teli vödröt nem bírtuk el,
félvödrönként hordtuk a vizet. Este a mama kiosztotta a feladatot:
te vagy a konyhafelelős, te vagy az öcsédért a felelős. És aztán
felelnünk is kellett, kinek-kinek a maga dolgáért.
Éhesek voltunk, de lett egy cicánk, aztán meg egy kutyánk is.
Családtagok voltak, mindent megosztottunk velük. Ha nem jutott
nekik ennivaló, mi azért csak igyekeztünk félretenni nekik egy-egy
falatot. És amikor a cicát megölte egy repesz, ez olyan fájdalom
volt, hogy úgy éreztük, nem éljük túl. Két napig sírtunk.
Ünnepélyesen vittük ki, könnyezve. Keresztet állítottunk,
virágokat ültettünk, locsoltuk őket.
Most is, ahogy emlékszem a könnyeinkre, hogy mennyit
sírtunk, nem tudok cicát magamhoz venni. A lányom, amikor kicsi
volt, kérte, hogy vegyek kiskutyát, de nem tudtam.
Aztán történt velünk valami. Már nem féltünk a haláltól.
Nagy német autók jöttek, kizavartak minket a házakból.
Felsorakoztattak, és számolnak: „Ájn, cváj, dráj..." A mama a
kilencedik. A tizediket viszik és agyonlövik. A szomszédunk volt...
A mama a karjában tartotta az öcsénket, de elejtette abban a
pillanatban.
Emlékszem a szagokra... Amikor ma a moziban fasisztás filmet
látok, érzem a katonák szagát. A bőr, a jófajta vászon, az izzadság
szagát...
Aznap a húgom volt a felelős az öcsénkért, én meg a kertben
gyomláltam. Ha lehajolok a krumplibokrok között, nem is látni...
A gyerekkorban minden nagynak, magasnak tűnik. Amikor
megláttam a repülőgépet, már fölöttem keringett, és egészen
tisztán ki tudtam venni a pilótát is. A fiatal arcát. Rövid
gépfegyversorozat - tra-ta-ta! A repülőgép másodszor is
visszafordul... Nem akart megölni, csak szórakozott. Már akkor, a
gyermeki értelmemmel felfogtam. Rajtam meg egy kis kendő
sincsen, nincs, mivel eltakarjam magam...
Hát, micsoda ez? Hogyan lehet megmagyarázni? Érdekes: él-e
még az a pilóta? És mire emlékszik?
Elmúlt az a perc, amikor úgy tűnt, vagy egy golyó végez veled,
vagy meghalsz a félelemtől, és jött a semleges időszak: az egyik baj
elmúlt, az újról az emberek még nem tudnak - és sok nevetés volt.
Kezdtük heccelni egymást, viccelődtünk: ki hol bújt el, hogyan
szaladt, hogyan repült a golyó, de nem találta el. Jól emlékszem
erre. Még mi, gyerekek is nevettünk egymáson - hogy ki ijedt meg,
ki nem. Egyszerre nevettünk és sírtunk.
Azért emlékszem a háborúra, hogy megértsem... Különben
minek?
Volt két tyúkunk. Amikor azt mondtuk nekik: „Csitt, németek!",
akkor hallgattak. Csendben-csendben ültek velünk az ágy alatt,
egyik se kezd el kotkodácsolni. Ahányszor aztán idomított
tyúkokat láttam a cirkuszban, már nem csodálkoztam. A mieink
meg amellett még szépen tojtak is az ágy alatt lévő dobozba -
naponta két tojást. Milyen gazdagnak éreztük magunkat!
Valamilyen fenyőfát azért csak állítottunk újévre. Termé-
szetesen a mamának jutott eszébe, hogy mégiscsak gyerekek
vagyunk. Színes képeket vágtunk ki könyvekből, papírból csi-
náltunk köröket: az egyik fele fehér, a másik fekete, felfűztük őket
régi cérnadarabokra. És azon a napon különösen sokat
mosolyogtunk egymásra, ajándék helyett kis leveleket tettünk a fa
alá egymásnak.
Azt írtam anyukámnak: „Anyucikácska, nagyon szeretlek.
Nagyon, nagyon!" Szavakat ajándékoztunk egymásnak.
Múltak az évek... Mennyi könyvet elolvastam. És nem sokkal
tudok többet a háborúról, mint akkor, gyerekkoromban.
„NINCS KIVEL JÁTSZANI AZ UTCÁN..."

Válja Nyikityenko, négyéves.

Jelenleg mérnök.

A gyerek emlékezetében úgy marad meg minden, mint egy

albumban. Különálló képekben... Kérlel az anyu:
- Futás, futás! Szedd a lábad!
Neki foglalt a keze. Én meg hisztizek:
- Fáj a lábam.
A hároméves öcsém lökdös:
- Fusszunk (az „s"-t még nem tudta kiejteni), mer' a németek
utolérnek! - És némán futunk egymás mellett.
A bombák elől eldugom a babámat, de a babámnak már nincs
se keze, se lába. Sírok, hogy kötözze meg nekem a mama...
Valaki hozott a mamának egy röplapot. Már tudom, hogy...
Hogy ez olyan nagy levél Moszkvából, jó levél. Beszélgetnek a
nagymamával, és megértem, hogy a nagybátyánk partizánnak állt.
A szomszédban egy policáj élt a családjával. És tudja, milyenek a
gyerekek: kimennek az utcára, és mindegyik büszkélkedik a
papájával. Azt mondja a policájgyerek:
- Az én papámnak van géppisztolya...
Én is dicsekedni akarok:
- Nekünk meg a nagybátyám hozott röplapot...
Meghallotta ezt a policáj anyja, és átjött anyámhoz, hogy
figyelmeztesse: halálos bajt hoz a családunkra, ha a fia meghallja a
szavaimat, vagy ha valamelyik gyerek továbbadja. Anya behívott az
utcáról.
- Kislányom, ugye nem fogsz többé ilyeneket mesélni?
- De fogok!
- Nem szabad.
- Neki szabad, nekem meg nem?
 Akkor anyám kihúzott egy vesszőt a seprűből, de nem volt szíve
megütni. Csak a sarokba állított.
- Nem fogsz, ugye? Különben a mamát megölik.
- Iderepül a bátya repülőgépen az erdőből, és megment.
Ott is aludtam el, a sarokban.
Ég a házunk, én még alig vagyok ébren, úgy visznek ki. A
kabátom és a cipőm elégett. A mama kiskabátja van rajtam, leér
egész a földig.
Földbe vájt kunyhóban lakunk. Kimászok, és egyszer csak
szalonnás köleskása illatát érzem. A mai napig sincs számomra
finomabb eledel, mint a szalonnás köleskása. Valaki kiabál:
„Megjöttek a mieink!" Vaszilisza néni kertjében - így mondja a
mama, de Vaszilisza nénit igazából mindenki csak „Vászja
anyónak" hívja - katonai konyhát állítottak fel. Kis kondérokban
osztják nekünk a kását, pontosan emlékszem, hogy kis
kondérokban. De azt már nem tudom, hogyan ettük meg, mert
kanál nem volt...
Kapok egy csésze tejet, én meg a háború alatt már el is felej-
tettem, hogy milyen az. De elejtettem a csészét. Összetört.
Sírok. Mindenki azt hiszi, az összetört csésze miatt sírok, de én
amiatt sírok, hogy kiömlött a tej. Olyan finom, és félek, hogy nem
kapok többet.
A háború után kezdődtek a betegségek. Mindenki beteges-
kedett, minden gyerek. Többet betegeskedtek, mint a háború alatt.
Furcsa, nem?
Diftériajárvány... Halnak meg a gyerekek. Kiszöktem otthonról,
amikor temették a szomszéd fiúkat, az ikreket, akik a barátaim
voltak. A mama kiskabátjában, mezítláb állok a két kis sírgödör
mellett. A mama elrángat a kezemnél fogva. Félnek a
nagymamával, hogy én is elkapom a diftériát. De nem, én csak
köhögök.
 A faluban egyáltalán nem maradtak gyerekek. Nincs kivel
játszani az utcán...
„KINYITOM ÉJJEL AZ ABLAKOT...
ÉS A SZÉLRE BÍZOM A LEVELET..."

Zoja Mazsarova, tizenkét éves.

Jelenleg postai dolgozó.

Angyalt láttam...
Megjelent nekem... Álmomban jött, amikor Németországba
vittek. A vagonban. Ott semmit sem lehetett látni, egy darabka
eget sem. És ő eljött...
Nem fél tőlem? A szavaimtól? Mert én hol hangot hallok, hol
angyalt látok... Ha elkezdek mesélni, nem mindenki szereti sokáig
hallgatni. Ritkán hívnak vendégségbe. Ünnepi asztalhoz. Még a
szomszédok se nagyon. Mert csak mesélek és mesélek... Lehet,
hogy megöregedtem? Nem tudok leállni...
Az elejétől kezdem... A háború első évében anyámmal és
apámmal éltem. Arattam és szántottam. Kaszáltam és csépeltem.
Mindent leadtunk a németeknek: a gabonát, a krumplit, a borsót.
Ősszel jöttek lovakkal. Járták az udvarokat, és mindent
begyűjtöttek... Hogy is van? Elfelejtettem a szót. Dézsma. Jöttek
velünk a mi policájaink is, ismertük mindet. A szomszéd faluból.
Így éltünk. Azt lehet mondani, hogy megszoktuk. Hitler, mondták
nekünk, már Moszkva alatt van. Meg Sztálingrád alatt.
Éjjel jöttek a partizánok... Ők meg mindent máshogy meséltek:
Sztálin semmi szín alatt nem adja fel Moszkvát. És Sztálingrádot
se.
Mi meg szántottunk és arattunk. A munkaszüneti napokon meg
ünnepeken este tánc volt. Az utcán táncoltunk. Harmonikaszóra.
Emlékszem, ez virágvasárnapon történt... Barkaágakat gyűj-
töttünk, és elmentünk a templomba. Összegyűltünk az utcán.
Várjuk a harmonikást. És jöttek a németek. Nagy, ponyvás
teherautókon, juhászkutyákkal. Körbevettek minket, és
megparancsolják: másszunk fel a kocsikra. Puskatussal lökdösnek.
Van, aki sír, van, aki kiabál... Mire odaszaladtak a szüleink, már
mind fent vagyunk a teherautókon. A ponyva alatt. Nem messze
tőlünk volt a vasútállomás, oda vittek minket. Már vártak ránk az
üres vagonok. Egy policáj lökdös be a vagonba, én meg próbálom
kitépni magam. A kezére csavarta a copfomat:
- Mit óbégatsz, te kis hülye? A Führer megszabadít minket
Sztálintól.
- Mit csináljak ott, az idegenben? - Előtte már agitáltak minket,
hogy utazzunk Németországba. Ígérték, hogy ott szép lesz az élet.
- Segíteni fogtok a német népnek, hogy legyőzzék a bolse-
vizmust.
- Én a mamámat akarom!
- Cseréptetős házban fogsz lakni, csokoládét eszel.
- Én a mamámat...
Aj-jaj! Ha az ember ismerné a saját sorsát, reggelig se élne.
Felraktak minket a vagonokba, elindultunk. Sokáig mentünk,
de hogy milyen sokáig, arra nem emlékszem. A mi vagonunkban
mindenki a mi Vicebszki területünkről volt. Különböző falvakból.
Mind fiatalok, gyerekek, mint én. Kérdezték tőlem:
- Téged hogy kaptak el?
- A táncmulatságon.
Az éhségtől és a félelemtől elvesztettem az eszméletem.
Fekszem. Csukott szemmel. És először akkor... Ott... láttam meg
az angyalt. Kicsi volt az angyal, a szárnyai is kicsik. Mint egy
madárnak. És látom, hogy meg akar menteni. „De hát hogy fog
megmenteni - gondolom -, amikor olyan kicsi?" Ekkor láttam
először...
A szomjúság... Mindenkit kínzott a szomjúság, mindig inni
akartunk. Minden kiszáradt bennem, de úgy, hogy kilógott a
nyelvem, és nem tudtam visszatolni. Nappal így voltunk, kilógott a
nyelvünk. Nyitva a szánk. Éjszaka kicsit könnyebb volt.
 Mindig emlékezni fogok rá... Soha nem felejtem el, bármeddig
élek...
A sarokban vödrök, oda jártunk elvégezni a kisdolgunkat, amíg
utaztunk. És egy kislány... odamászott ezekhez a vödrökhöz, az
egyiket átkarolta, ráhajolt, és inni kezdett belőle. Nagy kortyokban
itta... Aztán hányni kezdett... Kihányta magát, és megint mászik a
vödrökhöz... Megint hány...
Aj-jaj-jaj! Ha az ember előre ismerné a sorsát...
Megmaradt bennem Magdeburg városa... Ott kopaszra nyírtak
bennünket, és bekenték a testünket valami fehér oldattal. A
betegségek megelőzésére. Valósággal égett a testünk tőle.
Lehámlott a bőrünk. Istenem! Nem akartam élni... Már nem
sajnáltam senkit: se magamat, se az anyámat és az apámat.
Felemeled a szemed - ott állnak körben. Juhászkutyákkal. A
kutyáknak furcsa a szemük. A kutya soha nem néz egyenesen az
ember szemébe, elfordítja a fejét, de ezek néztek. Egyenesen a
szemünkbe néztek. Nem akartam élni... Velem együtt utazott egy
ismerős kislány, nem tudom, hogyan, de az anyjával együtt fogták
el. Lehet, hogy az anyja beugrott utána a kocsiba... Nem tudom.
Mindig emlékezni fogok rá... Soha nem felejtem el, bármeddig
élek...
Ott áll ez a kislány, és sír, mert akkor, amikor hajtottak minket,
hogy bekenjenek azzal az oldattal, elveszítette az anyukáját. Fiatal
anyukája volt... Szép... És mindig sötétben utaztunk: senki nem
nyitotta ki nekünk az ajtót, és a tehervagonokon nincsenek
ablakok. Az egész úton nem látta az anyukáját. Egy egész hónapon
át. Ott áll, sír. És valami öregasszony, akit már szintén kopaszra
nyírtak, nyújtja felé a kezét, meg akarja simogatni. Ő meg elszalad
ettől az asszonytól, amíg az utána nem szól: „Kislányom..." És csak
a hangjáról ismerte fel, hogy ez az anyja.
Aj-jaj-jaj! Ha tudnánk... Ha előre tudnánk...
 Mindig éhesek voltunk. Nem emlékszem, hol voltam, hova
vittek. A nevekre... Az éhezés miatt olyan volt, mintha minden
valami álomban történne velünk...
Emlékszem, hogy valami ládákat cipeltem a lőszergyárban.
Mindennek gyufaszaga volt ott. Füstszaga... Nincs füst, de füstszag
van...
Emlékszem, hogy teheneket fejtem valami bauernél. Fát ap-
rítottam... Napi tizenkét órán át...
Krumplihéjat és takarmányrépát kaptunk enni, meg teát
szacharinnal. A teát elvette tőlem a társam. Egy ukrán lány.
Idősebb volt, erősebb... Azt mondta: „Nekem életben kell ma-
radnom. Egyedül maradt otthon az anyám."
Szép ukrán dalokat énekelt a mezőn. Nagyon szépen énekelt.
Hát... így egyszerre... egy este alatt... nem tudok mindent
elmesélni. Kevés az idő. Meg a szívem se bírja.
Hol is volt? Nem emlékszem... De ez már a lágerben volt...
Addigra, azt hiszem, már Buchenwaldba kerültem.
Lepakoltuk a hullákat a kocsikról, szépen egymásra - egy réteg
hulla, egy réteg szurkos talpfa. Egy réteg, másik réteg... És így
reggeltől estig, készítettük a máglyákat. Máglyákat a... hullákból...
A hullák között voltak még, akik éltek, és mondani akartak
nekünk valamit. Valami szavakat motyogtak. De nekünk nem volt
szabad megállnunk ilyenkor...
Aj-jaj-jaj! Az emberi élet... Nem tudom, könnyű-e az élete a
fának, vagy mindennek, ami él, és amit az ember magához
szelídített. A jószágnak, a madaraknak... De az emberről mindent
tudok...
Meg akartam halni, már senkit sem sajnáltam... Már készültem
is rá, kerestem a kést. És akkor odarepült hozzám az angyalom...
Nem egyszer... Nem emlékszem, milyen szavakkal vigasztalt, de
kedves szavai voltak. Sokáig beszélt a lelkemre... Amikor meséltem
másoknak az angyalomról, mindenki azt gondolta, hogy
meghibbantam. Már rég nem láttam ismerősöket magam körül,
mindenki idegen volt. Ismeretlen emberek. Senki nem akart
összeismerkedni senkivel, mert holnap vagy ez fog meghalni, vagy
az. Minek ismerkedni? De egyszer megszerettem egy kislányt...
Másenykának hívták... Egészen fehér bőrű kislány volt, nagyon
csendes. Egy hónapon át barátkoztunk. A lágerben egy hónap egy
egész élet, egy örökkévalóság. Ő jött oda hozzám:
- Nincsen ceruzád?
- Nincs.
- És egy darab papírod?
- Az sincs. Minek az neked?
- Tudom, hogy nemsoká meghalok, és levelet akarok írni
anyukámnak.
A lágerben az nem lehetett senkinek: se ceruzája, se papírja. De
neki találtunk. Mindenkinek tetszett: olyan fehér bőrű, olyan
csendes. A hangja is olyan halk.
- Hogy küldöd el neki a levelet? - kérdeztem.
- Kinyitom az ablakot... És rábízom a levelet a szélre...
Nyolcéves lehetett, de az is lehet, hogy tíz. Hogyan tudnád
megmondani, amikor csont és bőr valaki? Nem emberek járkáltak
ott, hanem csontvázak... Nem sokra rá megbetegedett, nem tudott
felkelni, eljárni dolgozni. Kérleltem... Az első napon még el is
rángattam az ajtóig, belekapaszkodott, lóg rajta, de nem tud járni.
Két napig feküdt, a harmadikon jöttek érte, és hordágyon elvitték.
Kijárat a lágerból csak egy volt - a kéményen át... Egyenesen az
égbe...
Mindig emlékezni fogok rá... Soha nem felejtem el, bármeddig
élek...
Éjjel beszélgettünk vele:
- Hozzád szokott angyal repülni? - Mesélni akartam neki a saját
angyalomról.
 - Nem. Hozzám a mama jön. Mindig fehér blúzban van.
Emlékszem erre a blúzára a hímzett kék árvácskákkal.
Ősszel... Megértem az őszt. Milyen csoda folytán? Azt nem
tudom... Reggel kikergettek minket a mezőre dolgozni. Répát
szedtünk, káposztát gyűjtöttünk be - szerettem ezt a munkát. Már
rég nem mentem ki a mezőre, nem láttam semmi zöldet. A
lágerben nem látni az eget, a földet se látni a füsttől. A kémény
magas, fekete. Éjjel is, nappal is dőlt belőle a füst... A mezőn
megláttam egy sárga virágot... Már el is felejtettem, hogy léteznek
virágok. Megsimogattam... A többi asszony is megsimogatta.
Tudtuk, hogy ide hozzák a hamut a krematóriumunkból, és
mindenkinek meghalt valakije. Kinek a testvére, kinek az
anyukája... Nekem meg Másenyka...
Ha tudtam volna, hogy életben maradok, megkérdeztem volna
az anyukája címét. De nem is gondoltam...
Hogyan maradtam életben, amikor százszor is a halál küszöbén
voltam? Nem tudom... Az angyalom mentett meg. Biztatott.
Mostanában is eljön, szereti az olyan éjszakákat, amikor erősen
beragyog a hold az ablakon. Fehér fénnyel...
Magának nem félelmetes velem? Hallgatni engem...
Aj-jaj-jaj...
„ITT ÁSSATOK..."

Vologya Barszuk, tizenkét éves.

Jelenleg a belorusz Szpartak sportegyesület elnöke.

Rögtön elmentünk a partizánokhoz...

Az egész család: anya, apa és mi a bátyámmal. A bátyámnak
adtak puskát. Irigykedtem rá, ő meg tanított lőni.
Egyszer a bátyám nem jött vissza a feladatról... Anya sokáig
nem akarta elhinni, hogy meghalt. Jelentették a csapatnak, hogy
egy partizánosztag, amit körülvettek a németek, harckocsik elleni
aknával robbantotta fel magát, hogy ne kerüljenek élve fogságba.
Anya gyanította, hogy ott volt a mi Alekszandrunk is. Nem küldték
el abba az osztagba, de találkozhatott velük. Elment a csapat
parancsnokához, és azt mondja neki:
- Érzem, hogy ott fekszik az én fiam is. Kérek engedélyt, hogy
elutazhassak hozzá.
Adtak neki néhány harcost, és elindultak. És milyen az anyai
szív! A harcosok elkezdenek ásni az egyik sarokban, de anya
mutatja nekik: „Ott ássatok!" Elkezdenek ott ásni, és megtalálják a
bátyámat, már nem lehetett megismerni, egészen fekete volt. Anya
is csak a vakbélműtét után maradt hegből meg a zsebében lévő
fésűből ismert rá.
Mindig emlékezni fogok az anyámra...
Emlékszem, amikor először cigarettáztam. Anya meglátta, hívta
az apámat.
- Nézd, mit csinál a mi Vovkánk!
- Miért, mit csinál?
- Cigarettázik.
Odajött apám, megnézte:
- Hadd cigarettázzon. Majd a háború után megbeszéljük.
 A háború alatt mindig az járt a fejemben, hogyan éltünk a
háború előtt. Együtt éltünk, néhány család a rokonságból, egy
nagy házban. Vidámságban, barátságban éltünk. Lena néni
fizetésnapon mindig nagyon sok süteményt és sajtot vett,
összegyűjtötte az összes gyereket, és mindenkit megkínált.
Meghalt ő is, a férje is, a fia is. Meghalt az összes nagybátyám...
Véget ért a háború... Emlékszem, ahogy anyával mentünk az
utcán, krumplit cipelt, a gyárban adták neki, ahol dolgozott.
Odajön hozzánk egy német hadifogoly a romok közül:
- Mutter, bitte, krumpli...
Anyám azt mondja:
- Nem adok. Lehet, hogy te ölted meg a fiamat.
A német zavarba jön, hallgat. Mentünk tovább. De aztán anyám
visszament hozzá, kivett néhány szem krumplit, és nyújtja neki:
- Nesze, egyél...
Most én jöttem zavarba... Hogyhogy? Télen néhányszor
szánkóztunk a megfagyott német hullákon, még sokáig lehetett
találni német hullákat a határban. Szánkóztunk rajtuk... Vagy csak
belerúgtunk a hullákba. Ugráltunk rajtuk. Még mindig gyűlöltük
őket.
A mama tanított. Ez volt az első leckéje a háború után a
szeretetből...
„A NAGYPAPÁT AZ ABLAK ALATT
TEMETTÜK EL..."

Várja Virko, hatéves.

Jelenleg szövőnő.

Emlékszem a télre. Hideg tél volt. Télen ölték meg a nagypa-

pámat.
A házunk udvarán ölték meg. A kapuban. Az ablak alatt
temettük el...
Nem engedték, hogy a temetőben temessük el, mert megütött
egy németet. Policájok álltak a kapuban, és senkit nem engedtek
be hozzánk. Se rokont, se szomszédot. Anya és a nagymama
készítették a koporsót valami ládákból. Ők mosták le a nagypapát,
pedig nem szokás, hogy közeli rokonok mossák le a halottat. Azt
idegeneknek kell csinálni. Ez a szokás. Emlékszem, ahogy erről
beszélgettek a házban... Felemelték a koporsót. Elvitték a kapuig...
A policájok kiabálnak: „Vigyétek vissza! Különben mindenkit
lelövünk! Temessétek el a kertben, mint egy kutyát."
Így ment három napon át... Elmennek a koporsóval a kapuig,
aztán visszakergetik őket...
A harmadik napon a nagymama kezdett gödröt ásni az ablak
alatt. Negyven fok hideg van, erre a nagymama egész életében
emlékezett, hogy negyven fok volt. Nagyon nehéz eltemetni az
embert ilyen hidegben. Én akkor olyan hétéves voltam, nem,
inkább már nyolc, segítettem neki. Anyám sírva vitt be a gödörből.
Ott... Azon a helyen, ahol a nagypapa pihen, kinőtt egy almafa.
Ott áll kereszt helyett. Öreg almafa most már...
„MÉG LAPÁTTAL MEGPASKOLTÁK,
HOGY SZÉP LEGYEN..."

Leonyid Sakinko, tizenkét éves.

Jelenleg festőművész.

Ahogy lelőttek minket...

A brigádvezető házához zavartak mindenkit... Az egész falut...
Meleg nap volt, meleg a fű is. Volt, aki állt, volt, aki leült. A nők
fehér kendőben, a gyerekek mezítláb. Mindig ott gyűltünk össze
az ünnepeken, ahova most összegyűjtöttek minket. Énekeltünk.
Aratás kezdetén, aratás végén. Akkor is volt, aki állt, volt, aki ült.
Ott tartottuk a gyűléseket.
Most... Most nem sírt senki... Nem is beszélt senki... Ez már
akkor is meglepett. Azt olvastam, az emberek általában sírnak,
kiabálnak, megérzik a halált - de egyetlen könnycseppre sem
emlékszem. Egyetlen kicsi könnycseppre sem... Most, ahogy
visszaemlékezem, arra gondolok: lehet, hogy megsüketültem
azokban a percekben, azért nem hallottam semmit? Miért nem
voltak könnyek?
A gyerekek külön csapatba gyűltek, pedig senki nem mondta,
hogy álljunk külön a felnőttektől. Valamiért az anyáink nem
tartottak minket maguk mellett. Miért? Máig sem tudom. Mi,
kisfiúk rendszerint nem nagyon barátkoztunk a lányokkal. Ha
kislány: lökd el, húzd meg a copfját, ez volt a szokás. De akkor
mind összebújtunk. Érti ezt? Még a kutyák sem ugattak az
udvarokon.
Néhány lépésre tőlünk felállították a géppuskát, két SS-katona
ült mögéjük, és valamiről nyugodtan beszélgetni kezdtek,
vicceltek, még nevettek is.
Megmaradtak bennem ezek a részletek.
Odajött egy fiatal tiszt. A tolmács meg fordította:
 - A tiszt úr megparancsolja, hogy nevezzük meg azokat, akik
kapcsolatot tartanak a partizánokkal. Ha hallgattok, mindenkit
agyonlövünk.
Az emberek csak ugyanúgy álltak és ültek, ahogyan addig.
- Három percetek van, aztán agyonlőnek benneteket - mondta
a tolmács, és az ujjaival is mutatta a hármat.
Most folyton a kezét néztem.
- Két percetek van, és agyonlőnek benneteket...
Még jobban egymáshoz bújtunk, valaki mondott valamit
valakinek, de nem szavakkal, csak kézmozdulattal, tekintettel. Én
például tisztán elképzeltem, hogy lelőnek bennünket, és nem
leszünk többé.
- Utolsó perc - és nektek kaputt...
Láttam, ahogy a katona levette a zárat a géppuskáról, és be-
csattintotta a szalagot. Volt, aki két méterre volt tőle, volt, aki
tízre...
Az elöl állók közül leszámoltak tizennégy embert. Ásót
nyomtak a kezükbe, és megparancsolták nekik, hogy ássanak
gödröt. Minket meg közelebb tereltek, hogy lássuk, ahogy ásnak...
Nagyon gyorsan ástak. Repült a por. Emlékszem, hogy jó nagy volt
az árok, mélységre akkora, mint egy ember. Ilyen gödröket ásnak
alapnak, amikor házat építenek.
Hármasával lőtték le az embereket. Az árok szélére állították
őket - és egészen közelről lőttek. A többiek meg nézték... Nem
emlékszem, hogy a szülők elbúcsúztak volna a gyerekeiktől, vagy a
gyerekek a szülőktől. Az egyik anya felemelte a ruhája szélét, és
eltakarta vele a lánya szemét. Még a kisgyerekek sem sírtak...
Lelőtték a tizennégy embert, és elkezdték betemetni a gödröt.
Mi meg akkor is csak álltunk és néztük, hogyan hányják a földet a
gödörbe, hogyan egyengetik el a csizmájukkal. Fent még az
ásókkal is megpaskolták, hogy szép legyen. Akkurátus. Még a
széleket is levágták, elegyengették. Egy idős német letörölte a
verejtéket a homlokáról a zsebkendőjével, mintha csak a mezőn
dolgozna. Odafutott hozzá egy kiskutya... Senki nem értette,
honnan. Kié lehet? A német megsimogatta...
Húsz napra rá megengedték, hogy kiássák a hullákat. Hogy a
családok hazavigyék és rendesen eltemessék őket. Na, akkor
kezdtek csak sírni az asszonyok, zengett az egész falu. Mindenki
jajveszékelt.
Sokszor előkészítettem a vásznat. Meg akartam ezt festeni. .. De
mindig más sikeredett: fák, fű...
„VESZEK MAGAMNAK MASNIS RUHÁT..."

Polja Paskevics, négyéves.

Jelenleg varrónő.

Négyéves voltam... Soha nem gondoltam a háborúra... De

képzelni úgy képzeltem a háborút: nagy, fekete erdő, és abban van
valami háború. Valami olyan borzalmas dolog. Miért erdőben?
Mert a mesékben a legszörnyűbb dolgok mindig az erdőben
történtek.
Bjalinyicsiben, ahol laktunk, egyre csak vonultak át a csapatok.
Akkor nem értettem, hogy ez visszavonulás. Magunkra hagynak
minket. Emlékszem, hogy sok katona megfordult a házban.
Felvettek. Sajnáltak engem. Szerettek volna adni nekem valamit,
de nem volt mit. Reggel, amikor elmentek, a házban az
ablakpárkányokon meg mindenhol sok golyó maradt. Meg letépett
vörös rangjelzések. Kitüntetések. Játszottam velük... Nem
értettem, miféle játékok ezek.
Ezt meg már a nénikém mesélte... Amikor a németek bejöttek a
városunkba, volt listájuk a párttagokról. És ezen a listán rajta volt
az apám is, meg a tanár, aki szemben lakott. Volt egy fiuk,
barátkoztam vele, mi Igruskának hívtuk. Biztos Igor volt az igazi
neve, gondolom. De az emlékezetemben csak ez a beceneve
maradt meg, az Igruska. Egyszerre vitték el az ő apját meg az
enyémet...
És a szemem előtt... lőtték le anyámat az utcán. Amikor a földre
zuhant, szétnyílt a kabátja, és piros lett, meg a hó is piros lett
anyám körül...
Aztán sokáig tartottak minket valami fészerben. Nagyon
félelmetes volt, sírtunk, kiabáltunk. Volt egy húgom meg egy
öcsém is, a húgom kétéves, az öcsém egy. Én meg, a legidősebb
gyerek, négyéves voltam. Már olyan kicsi korunkban meg tudtuk
állapítani, hogy nem repülőről bombáznak, hanem tüzérségi
lövedékek csapódnak be. A hangja alapján tudtuk, hogy a mienk-e
a repülőgép vagy az ellenségé, hogy közel vagy messze esik le a
bomba. Félelmetes volt, nagyon félelmetes, de ha a fejed eltakarod
valamivel, már nem olyan félelmetes, a fő, hogy ne lássuk.
Aztán valami szánokon utaztunk, mind a hárman, valamilyen
faluban meg asszonyok vettek magukhoz minket, különböző
házakba. Az öcsémet sokáig senki nem akarta elvinni, ő meg sírt:
„És engem?" Mi a húgommal megijedtünk, hogy szétválasztanak
bennünket, nem lehetünk együtt. Mindig együtt voltunk addig.
Egyszer majdnem megevett egy német juhászkutya. Az ablaknál
ültem, az utcában vonultak el a németek, és volt velük két nagy
juhászkutya. Az egyik nekiugrott az ablaknak, és betörte az
üveget. Még időben lekaptak a párkányról, de annyira megijedtem,
hogy attól a naptól fogva dadogni kezdtem. Ma is félek a nagy
kutyáktól.
A háború után gyermekotthonba adtak bennünket, az meg nem
messze volt az úttól. Sok német hadifogoly volt, napokon át
vonultak ezen az úton. Göröngyökkel, kövekkel dobáltuk őket. Az
őrök elkergettek bennünket, és szitkozódtak.
A gyermekotthonban mindenki várta a szüleit, hogy hazavigyék
őket. Ha jött egy ismeretlen férfi vagy egy ismeretlen nő, mindenki
szaladt hozzá, és kiabált:
- Az apukám... Az anyukám...
- Nem, ez az én apukám!
- Értem jöttek!
- Nem, értem jöttek!
Nagyon irigykedtünk azokra, akiket megtaláltak a szüleik. Azok
meg nem engedték, hogy odamenjünk az apukájukhoz meg az
anyukájukhoz: „Ne érj hozzá, ő az én anyukám", vagy: „Ne érj
hozzá, ő az én apukám!" Egy percre sem engedték el őket maguk
mellől, féltek, nehogy elvegye tőlük valaki. Vagy egyszerűen csak
attól féltek, hogy megint elmennek valahova.
Együtt tanultunk az iskolában: gyermekotthoniak meg a többi
gyerek. Akkor mindenki rosszul élt, de ha a gyerek otthonról jön,
mégiscsak van a vászontáskájában vagy egy darab kenyér, vagy egy
szem krumpli, nálunk meg semmi. Mind egyformán voltunk
öltözve, kicsi korunkban ez nem számított, de ahogy nagyobbak
lettünk, szégyelltük. Tizenkét-tizenhárom éves korában egy lány
már szeretne szép ruhákat, lányos cipőcskét, mi meg mind
ugyanolyan egyszerű cipőben jártunk. A fiúk is, a lányok is.
Szerettem volna fényes szalagot a copfomba, meg színes ceruzákat
is szerettem volna. Meg iskolatáskát is. Meg csokoládét is, de azt
csak újévkor kaptunk. Nem is csokit, csak nyalókát. Sok fekete
kenyeret kaptunk, azt szopogattuk úgy, mintha csokoládé volna,
annyira finom volt.
Egyetlen fiatal tanítónőnk volt, a többi mind idős, úgyhogy a
fiatalt mind nagyon szerettük. Istenítettük. Nem kezdődhetett el
az óra, amíg ő meg nem érkezett az iskolába. Ülünk az ablaknál, és
várjuk: „Jö-ö-ön!" Bejött az osztályterembe, és mindenki meg
akarta érinteni, mindenki azt gondolta: „Ilyen az én anyukám is..."
Álmodoztunk: felnövök, dolgozni fogok, és sok ruhát veszek
magamnak - pirosat, zöldet, pöttyöset, masnisat. Masnisat
feltétlenül! Hetedik osztályban megkérdezték: mi akarsz lenni? Én
meg addigra rég eldöntöttem, hogy varrónő.
Az is lettem: varrónő...
„HOGYAN HALT MEG,
HA MA NEM IS LŐTTEK?..."

Eduard Vorosilov, tizenegy éves.

Jelenleg a televízió dolgozója.

Csak anyámnak meséltem a háborúról... A saját anyámnak...

Csak a legközelebbi embernek...
A faluban, ahol a partizáncsapatunk megszállt, meghalt egy
öregember, én meg épp az ő házikójában laktam. Amikor te-
mettük, bejött egy hétévesforma kisfiú, és megkérdezi:
- Miért fekszik a nagypapa az asztalon?
Azt felelték:
- Meghalt a nagypapa...
A kisfiú szörnyen elcsodálkozott:
- Hogyan halt meg, hisz ma nem is lőttek?
Hétéves volt, de már két éve azt hallotta, hogy az emberek
akkor halnak meg, amikor lőnek. Ezt megjegyeztem...
A partizáncsapattal kezdtem a történetet, de nem kerültem
rögtön oda. Csak a háború második évének a végén. Nem
mondtam el, hogy anyámmal egy héttel a háború előtt érkeztünk
Minszkbe, és hogy aztán elvitt egy úttörőtáborba, Minszktől nem
messze...
A táborban sokat énekeltünk: „Ha holnap háború lesz", „A
három tankos", „Völgyvidéken és hegygerincen át". Ezt az utolsót
nagyon szerette az apám. Gyakran dúdolta... Akkor nemrég
mutatták be a Grant kapitány gyermekei című filmet, és nagyon
tetszett nekem egy dal belőle: „Ej, te vidám szelecske, énekelj egy
dalt nekem..." Mindig ezzel a dallal mentem a reggeli tornára.
Azon a napon nem volt reggeli torna, repülőgépek zúgtak
fölöttünk... Felnéztem az égre, és láttam, ahogy a repülőgépről
leválnak valamilyen fekete pettyek. Még semmit sem tudtunk a
bombákról. Az úttörőtábor mellett vezetett a vasútvonal, és
elindultam rajta Minszkbe. Egyszerű volt a számításom: nem
messze az orvosi intézettől, ahol anyám dolgozott, volt egy
vasútállomás, ha a síneken megyek, akkor egyenesen ott kötök ki,
anyukámnál. Hívtam magammal egy kisfiút, aki az állomástól nem
messze lakott, de ő sokkal kisebb volt, és mindig sírt, lassan
gyalogolt, én meg szerettem gyalogolni, az apukámmal bejártuk
gyalog Leningrád egész környékét. Persze dühös voltam... De azért
csak eljutottunk a minszki pályaudvarig, aztán elmentünk a
Nyugati hídhoz, ott megint bombázás volt, és elvesztettem a
kisfiút.
Az orvosi intézetben nem találtam meg az anyukámat, de
onnan nem messze lakott Golub professzor, akivel anyám együtt
dolgozott, és megtaláltam a lakását. Az meg üres volt... Sok évvel
később tudtam meg, hogy mi történt: amint elkezdték bombázni a
várost, anyám felkéredzkedett egy kocsira, és elutazott értem
Ratamkába. Megérkezett, és csak a szétbombázott tábort találta...
Mindenki ment el a városból valahova. Úgy döntöttem,
Leningrád messzebb van, mint Moszkva, Leningrádban él az
apám, de ő a fronton van, Moszkvában meg a nénikéim, ők sehova
sem utaznak el. Nem utazhatnak el, mert Moszkvában laknak... A
fővárosunkban... Az úton csatlakoztam egy asszonyhoz, aki a
kislányával ment. Nem ismertem, de látta, hogy egyedül vagyok,
nincsen semmim, és éhezem. Odahívott: „Gyere, egyél velünk."
Emlékszem, hogy életemben akkor ettem először szalonnát
hagymával. Előbb grimaszoltam, aztán mégis megettem. Ha
kezdődött a bombázás, mindig figyeltem: hol van ez a nő a
kislányával? Este kiválasztottunk egy árkot, és lefeküdtünk pi-
henni. Állandóan bombáztak minket. A nő hátranézett és fel-
sikított... Én is felemelkedtem, és arrafelé néztem, amerre ő.
Láttam, hogy nagyon alacsonyan repül egy repülőgép, és a motorja
mellett tüzek villannak. Az út mentén meg sorban porfelhők
emelkednek. Teljesen ösztönösen levetettem magam az árok
aljára. A géppuskasorozat a fejem fölött kattogott, és a repülőgép
ment tovább. Felállok, és látom: ott fekszik a nő az árok szélén, és
az arca helyén csak véres folt van. Na, akkor megijedtem,
kiugrottam az árokból, és futni kezdtem. Azóta, még ma is, kínoz
a kérdés: és mi lett azzal a kislánnyal? Soha többet nem láttam...
Elértem valamilyen faluba... Az utcán a fák alatt német se-
besültek feküdtek. Akkor láttam először németeket...
A falu lakóit kikergették a házakból, vizet kellett hordaniuk, a
német szanitécek meg nagy vödrökben melegítették a vizet tűz
fölött. Reggel kocsikra pakolták a sebesülteket, és minden kocsira
feltettek egy vagy két fiút. Kaptunk kulacsot, és megmutatták,
hogyan kell segítenünk: benedvesíteni egy kendőt, és a sebesült
fejére tenni, vagy a száját törölni vele. A sebesült nyögdécsel:
„Vasszer... vasszer..." Az ajkához teszed a kulacsot, és közben
reszketsz. Most sem tudom megfogalmazni azt az érzést, amit
akkor éreztem. Undor? Nem. Gyűlölet? Az sem. Minden együtt
volt benne. Sajnálat is... A gyűlölet is kialakul az emberben, nincs
ott kezdettől fogva. Hiszen az iskolában jóra tanítottak
bennünket, szeretetre. De megint előreszaladtam... Amikor
először megütött egy német, nem fájdalmat éreztem, valami más
volt az. Hogyhogy megütött, milyen jogon ütött meg? Ez
megrázkódtatás volt. Visszatértem megint Minszkbe...
És összebarátkoztam Kimmel. Az utcán találkoztunk. Meg-
kérdeztem:
- Kivel élsz?
Ő meg erre:
- Senkivel.
Megtudtam, hogy ő is elveszett, és felajánlottam:
- Éljünk együtt!
- Jó - mondta örömmel, mert nem volt hol laknia. Én meg
Golub professzor elhagyott lakásában laktam. Egyszer láttuk
Kimmel, hogy megy az utcán egy nálunk idősebb fiú, és
cipőtisztításhoz való állvány van nála. Kikérdeztük: milyen láda
kell hozzá, hogyan lehet cipőpasztát csinálni? A cipőpasztához
korom kellett, az meg volt elég a városban, még sok is, és össze
kellett keverni valamilyen zsírral. Egyszóval készítettünk valami
büdös masszát, de legalább fekete volt. És ha jól szétkentük, még
csillogott is.
Egyszer odajött hozzám egy német, a ládára helyezte a lábát, jó
sáros volt a csizmája, ráadásul egészen rászáradt a sár. Mivel
találkoztunk már ilyen lábbelivel, volt egy speciális kaparóm, hogy
előbb lekaparjam a sarat, és csak utána kenjem rá a krémet.
Fogtam a kaparót, épp csak kettőt kapartam vele, de neki ez nem
tetszett. Belerúgott a ládába, aztán az arcomba...
Különben soha életemben nem vertek. A kisfiúk közti
verekedések nem számítanak, a leningrádi iskolákban abból volt
éppen elég. De addig soha egyetlen felnőtt sem ütött meg.
Kim meglátta az arcomat, és felkiáltott:
- Ne nézz úgy rá! Nem szabad! Megöl...
Akkor találkoztunk először azzal, hogy megjelentek az utcán a
sárga csillagos emberek. Akkor hallottunk a gettóról... Mindenki
suttogva mondta ki ezt a szót... Kim zsidó fiú volt, de kopaszra
nyiratkozott, és úgy döntöttünk, hogy tatárnak adjuk ki. Amikor
nőni kezdett a haja, göndör fekete haja volt, ugyan ki hitte volna
el, hogy tatár? Aggódtam a barátomért, éjjel felébredek, meglátom
a göndör haját, és nem tudok elaludni: ki kell találni valamit,
nehogy Kimet elvigyék a gettóba.
Találtunk egy nyírógépet, és újból kopaszra nyírtam Kimet. Már
kezdődtek a hidegek, télen nincs értelme cipőt pucolni. Új tervet
eszeltünk ki. A német parancsnokság szállodát létesített a
városban az odaérkező tiszteknek. Nagy hátizsákokkal meg
bőröndökkel érkeztek, és a szálloda messze volt. Valami csoda
folytán szereztünk egy nagy szánt, és vártuk a pályaudvaron a
vonatok érkezését. Megjön a vonat, rápakoljuk két-három ember
holmiját a szánra, és húzzuk az egész városon át. Vagy kenyeret,
vagy cigarettát kaptunk fizetségképpen, a cigarettát meg a piacon
el lehetett cserélni bármilyen ennivalóra.
Akkor, amikor elvitték Kimet, a vonat késő éjjel érkezett, nagy
késéssel. Nagyon átfagytunk, de nem mehettünk el az állomásról,
már kijárási tilalom volt. Magából az épületből kikergettek minket,
az utcán várakoztunk. Végre megjött a vonat, megpakoltuk a
szánt, és indultunk. Húzzuk, belénk vágnak a szíjak, azok meg
sürgetnek minket: „Snell! Snell!" Gyorsabban nem tudtunk menni,
erre ütni kezdtek bennünket.
Becipeltük a holmit a szállodába, várjuk, hogy megkapjuk a
fizetséget. „Hordjátok el magatokat!" - parancsolta az egyik, azzal
meglökte Kimet, akinek leesett a fejéről a sapka. Akkor aztán
üvölteni kezdtek: „Juda!" Elkapták...
Néhány nappal később megtudtam, hogy Kim a gettóban van.
Odamentem... Naphosszat mászkáltam a gettó körül. Néhányszor
megpillantottam Kimet a kerítésen át. Hoztam kenyeret, krumplit,
répát. Amikor az őr hátat fordít, és elballag a sarokig, gyorsan
behajítok egy szem krumplit. Kim arra jön, felkapja...
Néhány kilométerre laktam a gettótól, de éjszakánként olyan
üvöltések jöttek onnan, hogy az egész városban hallani lehetett.
Én is felébredtem, és arra gondoltam: vajon él-e még Kim? Hogyan
tudnám megmenteni az életét? Az újabb pogrom után elmentem a
szokásos helyre, és jelekkel mutatták bentről: Kim nincsen többé!
El voltam keseredve... De azért még reménykedtem...
Egyik nap reggel valaki kopogtatott. Felpattantam... Az első
gondolatom: Kim! De nem, nem ő volt az. Az alattam lévő
lakásban lakó kisfiú ébresztett fel: „Gyere ki velem az utcára,
vannak ott halottak! Keressük meg az apukámat!" Kimentünk, a
kijárási tilalomnak már vége volt, de szinte senki nem járt az
utcán. Könnyű hó szállingózott, és ettől a kis hótól fehéren,
tizenöt-húsz méterenként hevertek az agyonlőtt szovjet hadi-
foglyok. Éjszaka hajtották át őket a városon, és azokat, akik
lemaradtak, tarkón lőtték. Mind arccal lefelé feküdtek. A kisfiú
nem érintette meg a hullákat, félt, hogy ott lesz közöttük az apja.
Én meg akkor kaptam magam azon a gondolaton, hogy valamiért
bennem nincs félelem a haláltól. Gondolatban már összeszoktam
vele. Megfordítottam a hullákat, a kisfiú pedig mindegyiknek
megnézte az arcát. Így mentünk végig az egész utcán...
Azóta én... nem tudok sírni... Akkor se, amikor talán kellene.
Nincsenek könnyeim. Az egész háború alatt csak egyszer sírtam.
Amikor meghalt a partizáncsapatban Natasa, az ápolónőnk... Ő is
szerette a verseket, én is. Ő is szerette a rózsát, én is, nyáron nagy
vadrózsacsokrokat vittem neki.
Egyszer megkérdezte:
- Hány osztályt végeztél a háború előtt?
- Négyet.
- Ha vége lesz a háborúnak, a Szuvorov-iskolába mész tanulni?
A háború előtt tetszett apám egyenruhája, és én is szerettem
volna fegyvert hordani. De most azt feleltem Natasának, hogy
nem, nem akarok katona lenni.
Aztán ott feküdt halottan a fenyőágakon a sátor mellett, én meg
mellette ültem és sírtam. Akkor sírtam először, halott embert
látva.
...Találkoztam anyámmal... Amikor találkoztunk, csak nézett,
még csak meg sem simogatott, és azt ismételgette:
- Te vagy az? Tényleg te vagy?
Sok-sok napnak kellett eltelnie, hogy mesélni tudjunk egy-
másnak a háborúról...
„AZÉRT, MERT Ml LÁNYOK VAGYUNK,
Ő MEG FIÚ..."

Rimma Poznyakova (Kaminszkaja), hatéves.

Jelenleg munkásnő.

Az óvodában voltam... Babáztam...

Egyszer csak szólítanak: „Megjött érted apukád! Háború van!"
Én meg nem akarok elmenni sehová. Játszani akarok. Sírok.
Mi az, hogy háború? Mi az, hogy megölnek? Mi az, hogy az
apukámat megölik? Volt még egy ismeretlen szó: „menekültek".
Anyukám kis zacskót akasztott a nyakunkba, benne a születési
anyakönyvi kivonatunkkal és a címünkkel, hogy ha őt megölik,
akkor az idegen emberek tudják, hogy kik vagyunk.
Nagyon-nagyon sokáig gyalogoltunk. Elvesztettük az aput.
Megijedtünk. Anyu azt mondta, hogy aput koncentrációs táborba
vitték, de mi odautazunk apuhoz. És mi az a koncentrációs tábor?
Vettünk magunkhoz ennivalót, de milyet? Sült almát. Leégett a
házunk, a kert is, a fákon sült almák lógtak. Azt szedtük össze és
ettük.
A koncentrációs tábor Drazdiban volt, a Komszomol-tó mellett.
Ma már ez Minszkhez tartozik, de akkor még egy falu volt.
Emlékszem a fekete szögesdrót kerítésre, az emberek is mind
feketék voltak, egyforma az arcuk. Az apámat nem ismertük meg,
de ő minket megismert. Meg akart simogatni, de én valamiért
féltem odamenni a kerítéshez, rángattam anyut hazafelé.
Hogy apám mikor és hogyan tért haza, arra nem emlékszem.
Arra igen, hogy a malomban dolgozott, és anyu mindig elküldött
minket hozzá az ebéddel - engem meg a húgomat, Tomát.
Tomocska pöttöm volt, én meg már nagyobbacska, kis melltartót
is hordtam, a háború előtt voltak ilyen gyerekmelltartók. Anyu a
kezünkbe nyomja a batyut az ennivalóval, a melltartómba meg
bedugja a levelet. Kicsi levelek voltak, egyetlen, iskolai füzetből
kitépett lap, kézzel írva. Anyu elkísér minket a kapuig, sír, és okít
minket: „Senkihez ne menjetek oda, csak apátokhoz!" Aztán csak
áll, vár minket vissza, amíg meg nem látja, hogy jövünk vissza,
nem haltunk meg.
Nem emlékszem, hogy féltünk volna... Ha anyu azt mondta,
mennünk kell, akkor megyünk. Félelmetesebb volt nem
engedelmeskedni anyunak, nem csinálni azt, amit ő mond.
Nagyon szerettük a mamát. El se tudtuk volna képzelni, hogyan
lehetne nem szót fogadni neki.
Hideg van, mindannyian felkucorodunk a kemencére, volt egy
nagy bundánk, mind az alá bújtunk be. Hogy be tudjunk fűteni, a
vasútállomásra jártunk szenet lopni. Négykézláb másztunk,
nehogy meglásson az őr, könyékkel kúsztunk előre. Hozunk egy
vödör szenet, és olyanok vagyunk, mint a kéményseprő: a térdünk,
a könyökünk, az orrunk, a homlokunk is fekete.
Éjjel mind egymáshoz bújtunk, senki nem akart egyedül aludni.
Négyen voltunk: én, a két húgom meg a négyéves Borisz, akit anya
örökbe fogadott. Csak később tudtuk meg, hogy Borisz az ellenálló
Lelja Revinszkajának, anya barátnőjének a fia. Akkor csak annyit
mondott nekünk anyu, hogy van egy kisfiú, aki gyakran marad
otthon egyedül, és fél, és nincs mit ennie. Arra kért minket, hogy
fogadjuk el és szeressük őt. Tudta, hogy ez nem egyszerű. Lehet,
hogy a gyerekek nem szeretnek meg valakit. És okosan csinálta,
nem csak úgy odahozta Boriszt, hanem minket küldött el érte:
„Menjetek, hozzátok ide azt a kisfiút, és barátok lesztek." Úgyhogy
elmentünk érte, és elhoztuk.
Borisznak sok könyve volt szép képekkel, azokat is hozta
magával, segítettünk neki cipelni. Felkucorodunk a kemencére, és
Borisz mesél nekünk. Lehet, hogy azért is szerettük annyira,
mintha az édestestvérünk volna, sőt még jobban is, mert annyi
mesét tudott. Az udvaron mindenkit figyelmeztettünk: „Nehogy
bántsátok Boriszt!"
Nekünk egészen világos a hajunk, Borisznak meg fekete. Az
anyukájának vastag, fekete copfja volt, és egyszer, amikor meg-
látogatott minket, egy kis tükröt ajándékozott nekem. Eldugtam,
és elhatároztam, hogy mindig csak reggel nézem meg magam
benne, és hogy nekem is olyan copfom lesz.
Futkározunk az udvaron, a gyerekek meg hangosan kiabálnak:
- Borisz kié?
- Borisz a miénk.
- És ő miért fekete, ha ti mind szőkék vagytok?
- Azért, mert mi lányok vagyunk, ő meg fiú. - Anyu tanított meg
minket, hogy ezt válaszoljuk.
Borisz valóban a mi családunkhoz tartozott, mert az anyukáját
is, az apukáját is megölték, őt magát meg a gettóba akarták vinni.
Valahogyan már ezt mindet tudtuk. Anyu félt, nehogy felismerjék,
hogy kicsoda Borisz, és elvigyék tőlünk. Elmegyünk valahova, mi
mind anyunak szólítjuk anyut, ő meg azt mondja, „néni".
- Szólíts anyunak - mondja anyu, és egy darab kenyeret ad neki.
Borisz elveszi a kenyeret, és azonnal arrébb megy.
- Köszönöm, néni.
És potyognak, potyognak a könnyei...
„NEM VAGY A TESTVÉREM,
HA NÉMET FIÚKKAL JÁTSZOL..."

Vászja Szigaljov-Knyazev, hatéves.

Jelenleg edző.

Kora hajnalban történt...

Lőni kezdtek, apa felpattant az ágyból, az ajtóhoz rohant, ki-
nyitotta, és felkiáltott. Azt hittük, csak megijedt, de elzuhant,
eltalálta egy robbanógolyó.
Anya kerített valami rongyokat, de nem gyújtotta fel a villanyt,
mert még mindig lőttek. Apa nyögdécselt, forgolódott. Gyenge
fény szűrődött be az ablakon, épp az arcára...
- Feküdjetek a padlóra! - mondta anya.
És hirtelen zokogni kezdett. Üvöltve rohantunk oda, én
megcsúsztam apa vérében, és elestem. Vérszagot lehetett érezni,
és még valamilyen nehéz szagot - apának a golyó felszakította a
beleit...
Emlékszem a nagy, hosszú koporsóra, pedig apa alacsony volt.
„Minek neki ilyen nagy koporsó?" - gondoltam. Aztán eszembe
jutott, hogy milyen súlyos a sebe, és így nem lesznek olyan nagy
fájdalmai. El is magyaráztam a szomszéd fiúnak.
Valamennyi idővel később, megint csak korán reggel, megjöttek
a németek, és elvittek minket a mamával. Felállítottak a téren a
gyár előtt, ebben a gyárban dolgozott a háború előtt apa
(Szmalouka faluban, a Vicebszki területen). Ott volt velünk még
két partizáncsalád, több a gyerek, mint a felnőtt. A mamának,
mindenki tudta, nagy a rokonsága: öt fiú- és öt lánytestvére volt,
és mind a partizánok között.
Verni kezdték a mamát, az egész falu nézte, ahogy verik, mi is.
Valamilyen asszony egyre csak próbálta lehajtani a fejem: „Ne nézz
oda! Ne nézz oda!" De én kitéptem magam a kezéből. Néztem...
 Volt egy erdős domb a városka mellett, a gyerekeket hagyták, a
felnőtteket elvitték oda. Én csimpaszkodtam anyámba, ő meg tolt
el magától, és azt kiáltotta: „Isten veletek, gyerekek!" Emlékszem,
ahogy a szél megemelte anya ruháját, amikor beleesett a gödörbe...
...Megjöttek a mieink, láttam a váll-lapos tiszteket. Nekem
nagyon tetszettek, nyírfakéregből én is csináltam magamnak váll-
lapokat, és szénnel rajzoltam rá a csillagokat. Felerősítettem őket a
falusi zekémre, amit a nénikém varrt, és így, háncsbocskorban,
jelentkeztem Ivankin századosnál (a nénikémtől tudtam meg a
nevét), hogy erőt, egészséget, Vászja Szigaljov vagyok, és harcolni
akarok a németek ellen magukkal együtt. Először csak nevettek,
vicceltek, aztán megkérdezték a nénikémtől, hol vannak a szüleim.
Amikor megtudták, hogy árva vagyok, a katonák egy éjszaka alatt
varrtak nekem csizmát sátorvászonból, kurtábbra vettek egy
katonaköpenyt, átalakítottak egy sapkát, még félbevágott váll-
lapokat is kaptam. Valaki még tiszti vállszíjat is készített nekem.
Így lettem a kétszázhármas aknamentesítő csapat ezredgyereke.
Kineveztek összekötőnek. Nagyon igyekeztem, de nem tudtam se
írni, se olvasni. Mikor még élt anyám, a nagybátyám egyszer azt
mondja: „Menj el a vasúti hídhoz, és számold össze, hány német
van ott!" Hogy számoljam össze? Akkor kölest szórt a zsebembe,
és egyenként átraktam a szemeket a jobb zsebemből a bal zse-
bembe. A nagybátyám meg aztán összeszámolta a kölesszemeket.
- Háború ide vagy oda, írni-olvasni akkor is meg kell tanulnod -
mondta a pártösszekötő Saposnyikov.
A katonák papírt szereztek, és maga Saposnyikov készített
nekem füzetet, beleírta az ábécét meg a szorzótáblát. Neki kellett
felelnem. Hoz egy üres lőszeres ládát, megvonalazza, és azt
mondja: „írjad!"
Mire Németországba értünk, már hárman voltunk gyerekek:
Vologya Pocsivadlov, Vitya Barinov és én. Vologya tizennégy éves,
Vitya hét, én meg addigra kilenc. Nagyon jó barátok lettünk,
szinte testvérek, hiszen senki másunk nem volt.
De amikor láttam, hogy Vitya Barinov német kisfiúkkal játszik
„háborúsat", és odaadta az egyiknek a sapkáját a vörös csillaggal,
kiabálni kezdtem, hogy többé nem a testvérem. Soha többet nem
lesz a testvérem! Fogtam a zsákmányolt pisztolyomat, és
ráparancsoltam, hogy menjen előttem a törzs körletébe. Aztán ott
leültettem a fogdába, valami lócára. Ő közkatona volt, én meg már
őrmester, úgyhogy egyszerűen csak a feletteseként viselkedtem.
Valaki jelentette Ivankin századosnak a dolgot. Az meg hívatott
magához:
- Hol van Vitya Barinov közlegény?
- Vitya Barinov közlegény fogdán van - jelentettem.
A százados aztán sokáig magyarázta, hogy a gyerekek mind jók,
ők semmiben sem bűnösek, és az orosz meg a német gyerekek
most, hogy véget ért a háború, barátok lesznek.
Véget ért a háború, nekem három kitüntetést adtak át: „Kö-
nigsberg bevételéért", „Berlin bevételéért" és „A Németország felett
aratott győzelemért". Az egységünk visszatért Zsitkavicsiba, ott
végeztük a földek aknátlanítását. Véletlenül megtudtam, hogy a
bátyám életben van, és Vilejkában lakik.
A Szuvorov-iskolába irányítottak, de én rohantam Vilejkába.
Megtaláltam a bátyámat, hamarosan megjött a húgunk is. Már volt
családunk. Valami padláson húztuk meg magunkat. De
ennivalónak szűkében voltunk, amíg fel nem vettem az egyen-
ruhámat a három kitüntetéssel, és el nem mentem a városi vég-
rehajtó bizottságba.
Bemegyek az épületbe. Megtaláltam az „Elnök" feliratú irodát.
Bekopogtam. Beléptem, és jelentést tettem, ahogyan kell:
- Szigaljov őrmester vagyok, azért jöttem, hogy állami ellátásért
folyamodjak.
Az elnök elmosolyodott, felállt, és elindult felém.
 - Na és hol laksz? - kérdezte.
- Egy padláson - feleltem, és megmondtam a címet.
Este hoztak nekünk egy zsák káposztát, két nap múlva meg egy
zsák krumplit.
Egyszer az elnök az utcán találkozott velem, és megadott egy
címet:
- Este menj el erre a címre, várni fognak.
Egy asszony fogadott, az elnök felesége. Nyina Makszimov-
nának hívták, az elnököt meg Alekszej Mihajlovicsnak. Meg-
etettek, megmosakodtam. A katonaruhámat már kinőttem,
kaptam tőlük két inget.
Kezdtem eljárni hozzájuk, eleinte ritkán, aztán gyakrabban,
végül már naponta. Meglát a katonai járőr, megkérdezi:
- Öcskös, kinek a kitüntetéseit akasztottad magadra? Hol van
az apád?
- Nincs apám...
Magammal kellett hordanom a kitüntetési papírokat. Egyszer
aztán Alekszej Mihajlovics megkérdezte:
- Akarsz a fiunk lenni?
Én meg azt feleltem.
- Akarok. Nagyon akarok.
Adoptáltak, és attól kezdve úgy hívnak: Knyazev.
Sokáig nem jött ki a számon, hogy „apám" vagy „anyám". Nyina
Makszimovna azonnal megszeretett. Sajnált. Ha beszereztek
valami édességet, csakis nekem. Kedveskedni akart. Magához
édesgetni. De én nem szerettem az édességet, hiszen soha addig
nem ettem. A háború előtt szegényen éltünk, a seregben meg
hozzászoktam a katonakoszthoz. És nem voltam kedves gyerek,
hiszen soha nem nagyon láttam kedvességet, férfiak között éltem.
Nem is ismertem a kedves szavakat.
Éjszaka egyszer felébredtem, és hallottam, hogy Nyina
Makszimovna sír a válaszfal mögött. Biztos máskor is sírt, de úgy,
hogy nem láttam és nem hallottam. Sírt és panaszkodott: soha
nem leszünk édesek neki, nem tudja elfelejteni a szüleit... A saját
vérét... Alig van benne gyermeki érzés, nem kedves. Akkor
csendben odamentem hozzá, és átöleltem a nyakát: „Ne sírjon,
anyuka." Abbahagyta a sírást, és láttam, hogy csillog a szeme.
Ekkor szólítottam először anyukának. Eltelt még egy kis idő, és az
apámat is apukának kezdtem szólítani. De az azért egész életemre
megmaradt, hogy magáztam őket.
Nem csináltak belőlem kezes gyereket, és ezért hálás vagyok
nekik. Pontosan ki voltak osztva a feladataim: kitakarítani a házat,
kiporolni a szőnyegeket, tüzelőt hordani a fészerből, befűteni a
kályhát iskola után. Nélkülük nem szereztem volna felsőfokú
végzettséget. Ők nevelték belém, hogy tanulni kell, és a háború
után jól kell tanulni. Feltétlenül jól.
Még a seregben, amikor az egységünk Zsitkavicsiban állo-
másozott, a parancsnokunk megparancsolta nekünk, Vologya
Pocsivadlovnak, Vitya Barinovnak és nekem, hogy tanuljunk. Egy
padban ültünk hárman, a második osztályban. Nálunk volt a
fegyverünk, és nem tiszteltünk senkit. Nem akartunk
engedelmeskedni a civil tanároknak: hogyan akar parancsolni
nekünk, ha egyszer nincs rajta egyenruha? Csak a parancsnoki
tekintélyt fogadtuk el. Bejön a tanár, feláll az egész osztály, mi
meg ülünk tovább.
- Ti meg miért ültök?
- Nem fogunk magának felelni. Csak a parancsnoknak en-
gedelmeskedünk.
A nagyszünetben az összes gyereket felsorakoztattuk, és ta-
nítottuk őket menetelni meg katonai dalokat énekelni.
Az iskola igazgatója eljött az egységhez, és elmondta a politikai
parancsnokhelyettesnek, hogyan viselkedünk. Fogdába ültettek és
lefokoztak minket: Vovka Pocsivadlov törzsőrmester volt, és
őrmester lett belőle, én őrmester voltam, és lefokoztak
szakaszvezetőnek, Vityka Barinov meg szakaszvezető volt, és
tizedes lett belőle. A parancsnok hosszan elbeszélgetett
mindannyiunkkal, elmagyarázta, hogy a négyesek és ötösök
matematikából most fontosabbak, mint a kitüntetéseink. Az a
harci feladatunk, hogy jól tanuljunk. Mi lőni akartunk, de
meggyőztek minket, hogy tanulni kell.
De azért az iskolába a kitüntetéseinkkel mentünk. Megőriztem
egy fényképet: a kitüntetéseimmel ülök a padban, és rajzolok
valamit az úttörőújságunk számára.
Amikor ötöst vittem haza az iskolából, a küszöbről bekiál-
tottam:
- Anyuka, ötös!
És már olyan könnyen ki tudtam mondani, hogy „anyuka"...
„EL IS FELEJTETTÜK EZT A SZÓT..."

Ánya Gurevics, kétéves.

Jelenleg rádiókonstruktőr.

Vagy én magam emlékszem, vagy a mama mesélte el később...

Megyünk az úton. Nehéz menni: a mama beteg, mi a nővéremmel
kicsik vagyunk, a nővérem hároméves, én kettő. Hogyan
menthetne meg minket?
Egy darab papírra felírta a nevünket, családnevünket, hogy
mikor születtünk, a zsebembe dugta a papírt, és azt mondta:
„Menj!" Rámutatott egy házra. Ott gyerekek futkároztak... Azt
akarta, hogy evakuáljanak, hogy elutazzam a gyermekotthonnal
együtt, félt, hogy mindannyian meghalunk. Legalább valakinek
meg akarta menteni az életét közülünk. Egyedül kellett mennem:
ha a mama vitt volna a gyermekotthonba, akkor elküldenek
minket. Csak azokat a gyerekeket fogadták be, akik szülők nélkül
maradtak, nekem meg ott van a mama. Az egész sorsom azon
fordult meg, hogy nem néztem vissza, különben nem hagytam
volna ott a mamámat, mint minden gyerek, sírva a nyakába
csimpaszkodtam volna, és senki sem tudott volna arra
kényszeríteni, hogy ott maradjak egy idegen házban. A sorsom...
A mama azt mondta: „Mész, és kinyitod azt az ajtót." És ezt is
csináltam. De ezt a gyermekotthont nem tudták időben eva-
kuálni...
Emlékszem egy nagy teremre... És a kis ágyamra a fal mellett.
Meg sok-sok ugyanolyan kis ágyra. Mi magunk ágyaztunk be,
nagyon akkurátusan. A párnának mindig pontosan ugyanott
kellett lennie. Ha nincs szépen a helyén, a nevelőnők leszidtak,
főleg, ha jöttek valami fekete öltönyös bácsik. Policájok-e vagy
németek, nem tudom, csak a fekete öltönyökre emlékszem. Nem
emlékszem, hogy bármikor is vertek volna, de félelem, hogy
bármikor megverhetnek, az volt. Meg nem emlékszem a
játékainkra sem... Semmilyen csínyekre... Sokat mozogtunk:
takarítottunk, mostunk - de ez munka volt. Semmilyen gyermeki
dolog nem maradt meg az emlékezetemben. Nevetés...
Rosszalkodás...
Soha senki nem simogatott minket, de nem sírtam a mama
után. Ott senkinek nem volt mamája. Nem is emlékeztünk erre a
szóra. Elfelejtettük.
Hogy milyen volt a koszt? Kaptunk egész napra egy tál kencét
meg egy darab kenyeret. De én nem szerettem a kencét, és
odaadtam az adagomat egy kislánynak, ő meg cserébe nekem adta
a kenyerét. Ilyen barátság volt köztünk. Senki nem figyelt erre,
minden rendben volt, amíg észre nem vette ezt a csereberét az
egyik nevelő. A sarokba térdepeltettek. Sokáig ott térdeltem
egyedül. A nagy, üres teremben... A mai napig, ha meghallom a
„kence" szót, rögtön sírni szeretnék. Amikor felnőtt lettem, nem
értettem: miért vált ki belőlem ilyen undort ez a szó. Teljesen
elfelejtettem a gyermekotthont...
Már tizenhat éves voltam, nem is, inkább tizenhét... Ta-
lálkoztam a gyermekotthoni nevelőnőmmel. Ül a buszon egy nő...
Nézem, és úgy vonz, mint a mágnes, de annyira, hogy elfelejtettem
leszállni a megállómban. Nem ismerem ezt a nőt, nem emlékszem
rá, de vonz. Végül nem bírtam ki, elsírtam magam, és dühös
vagyok: mi a csuda van velem? Úgy néztem, mint egy képet, amit
láttam valamikor, de elfelejtettem, és szeretném még egyszer
megnézni. Van benne valami nagyon ismerős, szinte hasonlít a
mamára... sőt közelebbi, mint a mama, de hogy ki ő, azt nem
tudom. És akkor ez a düh a könnyekkel együtt csak úgy kizúdult
belőlem! Elfordultam, előrementem az ajtóhoz, ott állok és sírok.
Az az asszony meg látta mindezt, odajött hozzám, és azt
mondja:
- Ányecska, ne sírj.
 Nekem meg erre még jobban folynak a könnyeim.
- De én nem ismerem magát.
- Nézz meg jobban!
- Becsületszavamra nem ismerem... - És zokogok.
Leszállt velem a buszról.
- Nézz meg alaposan, és mindenre emlékezni fogsz. Hiszen
Sztyepanida Ivanovna vagyok...
Én meg csak mondom a magamét:
- Nem ismerem magát. Soha az életben nem találkoztunk.
- Emlékszel a gyermekotthonra?
- Miféle gyermekotthonra? Maga összekever engem valakivel.
- Nem, emlékezz csak vissza a gyermekotthonra... Én voltam a
nevelőd.
- Az apukám meghalt, de anyukám van. Miféle gyermek-
otthonról beszél?
Tényleg teljesen elfelejtettem a gyermekotthont, mert már az
anyukámmal éltem. Otthon. Az a nő csendesen megsimogatta a
fejem, de nekem egyre csak ömlöttek a könnyeim. És akkor azt
mondta:
- Tessék, a telefonszámom... Hívj fel, ha többet akarsz tudni
magadról. Én jól emlékszem rád. Te voltál nálunk a legkisebb...
Elment, én meg mozdulni sem tudtam. Természetesen utána
kellett volna szaladnom, hogy mindenről kikérdezzem. De nem
szaladtam utána.
Hogy miért nem? Vad voltam, egyszerűen vad, minden ember
idegen volt számomra, veszélyes, nem tudtam, hogyan kell
beszélgetni. Órákon át tudtam ülni egymagamban, magammal
beszélgettem. Féltem mindentől.
Anyukám csak negyvenhatban talált meg... Nyolcéves voltam. A
nővéremmel együtt elszállították őket Németországba, valahogy
életben maradtak, amikor visszajöttek, a mama végigjárta értem az
összes gyermekotthont Belaruszban, már nem is remélte, hogy
megtalál. Pedig ott voltam egészen közel... Minszkben. De úgy
látszik, elveszett az a papír, amit írt, mert más családnéven
tartottak nyilván. A mama végignézte az összes Ánya nevű
gyereket a minszki gyermekotthonokban. A szemem és a magas
termetem alapján döntötte el, hogy a lánya vagyok. Egy héten át
járt oda és nézegetett: az ő Ányecskája vagyok-e vagy sem? A
keresztnevem az igazi maradt. Amikor láttam a mamát,
érthetetlen érzések töltöttek el, ok nélkül sírni kezdtem. Nem,
nem azért, mert mégiscsak emlékeztem valami ismerősre, ez
valami más volt... Mindenki azt mondta: „Ő az anyukád. A te
anyukád." És megnyílt előttem valami új világ - a mama! Kitárult
egy titkos ajtó... Semmit sem tudtam azokról az emberekről,
akiket „anyukának" és „apukának" szólítanak. Nekem ez félelmetes
volt, mindenki más meg örült. Mindenki mosolygott rám.
A mama egyszer egy másik asszonnyal együtt jött, aki a háború
előtt a szomszédunk volt.
- Válaszd ki közülük az én Ányecskámat!
A szomszédasszony azonnal rám mutatott:
- Tessék, a te Ánykád! Ne kételkedj, vidd el! A te szemed, a te
arcod...
Este odajött hozzám a nevelő.
- Holnap elvisznek, elutazol.
Féltem...
Reggel megmosdattak, felöltöztettek, mindenki nagyon kedves
volt hozzám. A zsémbes öreg dadánk is mosolyogva nézett rám.
Megértettem, hogy ez az utolsó napom velük, és búcsúznak tőlem.
Hirtelen nem is akartam elmenni onnan. Átöltöztettek abba, amit
a mama hozott: kaptam cipőt, ruhát, és így már más lettem, mint a
gyermekotthoni barátnőim... Úgy álltam köztük, mint egy idegen.
Ők meg úgy nézegettek, mintha életükben először látnának.
Otthon a legkülönösebb dolog a rádió volt. Rendes készülékek
még nem voltak, csak a sarokban függött egy fekete tányér, és
abból jött a hang. Folyton azt lestem, néztem evés közben,
néztem, amikor lefeküdtem. Honnan kerültek oda emberek, és
hogy férnek el? És senki sem magyarázta el, mert nem voltam
közlékeny gyerek. A gyermekotthonban Tomocska volt a ba-
rátnőm, tetszett nekem, vidám volt, sokat mosolygott, én meg
senkinek sem tetszettem, mert soha nem mosolyogtam. Tizenöt-
tizenhat éves koromban kezdtem mosolyogni. Az iskolában csak
titokban mosolyogtam, nem akartam, hogy lássák, szégyelltem.
Még a lányokkal sem tudtam beszélgetni, a szünetben
mindenféléről csevegnek, én meg semmit sem tudok mondani.
Ülök és hallgatok.
A mama hazavitt a gyermekotthonból, és néhány napra rá,
vasárnap, elmentünk a piacra. Megláttam ott egy rendőrt, és
hisztérikusan kiabálni kezdtem:
- Mama, németek!
Szaladni kezdtem. A mama utánam, körülvettek az emberek -
én meg reszketek.
Utána két napig nem mentem ki az utcára. A mama el-
magyarázta, hogy az egy rendőr, védelmez bennünket, fenntartja a
rendet az utcán, de engem nem lehetett meggyőzni. Sehogyan
sem... Fekete köpenyben nálunk a németek jöttek a
gyermekotthonba... Igaz, amikor vért vettek tőlünk, akkor bevittek
minket egy külön szobába, és fehér köpenyben voltak, de a fehér
köpenyeket nem jegyeztem meg. Csak az egyenruhájukat...
Otthon nem tudtam megszokni a nővéremet: egészen közel
kellene lennünk egymáshoz, én meg életemben először látom, és
valamiért ő a nővérem. A mama egész napokat töltött a
munkahelyén. Reggel felkelünk, már nincs otthon, a kemencében
két tálka, mi magunk vesszük ki a kását. Egész nap a mamát
várom - hol mint valami rendkívüli jelenést, hol mint valami
boldogságot. Ő meg későn ér haza, már alszunk addigra.
 Találtam valahol... nem egy egész babát, hanem csak egy
babafejet. Megszerettem. Ő volt a boldogságom, reggeltől estig
vittem magammal mindenhova. Az egyetlen játékom. Egy labdáról
álmodoztam. Kimegyek az udvarra, mindenkinek van labdája,
speciális hálóban hordták akkoriban, úgy lehetett kapni. Elkérem
valakitől, odaadják, hogy fogjam egy kicsit.
Tizennyolc éves koromban vettem magamnak labdát, amikor
megkaptam az első fizetésemet az óragyárban. Megvalósult az
álmom: hazavittem a labdát, és felakasztottam a hálóban a polcra.
Az udvarra szégyelltem volna kimenni vele, elvégre nem vagyok
már gyerek, úgyhogy csak ültem otthon, és néztem.
Sok évvel később meg akartam látogatni Sztyepanida Iva-
novnát. Egyedül nem szántam volna el magam, de a férjem
ragaszkodott hozzá:
- Kettesben megyünk. Mi az, semmit nem akarsz megtudni
magadról?
- Hogyne akarnék... De félek...
Tárcsáztam a számát, és azt hallottam a telefonban:
- Sztyepanida Ivanovna Gyedulja meghalt...
Nem tudok megbocsátani magamnak...
„MAGÁNAK A FRONTRA KELL MENNIE,
ÉS BELESZERETETT AZ ANYUKÁMBA..."

Jánya Csernyina, tizenkét éves.

Jelenleg tanárnő.

Egyszerű hétköznap... Ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik...

De amikor a villamoson utaztam, az emberek már mon-
dogatták: „Borzalmas! Borzalmas!" - én meg sehogyan sem
értettem, hogy mi történhetett. Rohantam haza, és látom, hogy
anyukám tésztát gyúr, és közben potyognak a könnyei.
Megkérdezem: „Mi történt?" Ő meg erre: „Háború van! Bombázták
Minszket..." Mi meg nemrég mentünk vissza Rosztovba
Minszkből, ahol a nagynénémnél vendégeskedtünk.
Szeptember elsején mégiscsak elmentünk az iskolába, de
tizedikétől már nem volt tanítás. Elkezdődött Rosztov evakuálása.
Anyukám mondja, hogy készülődnünk kell az útra, én meg
értetlenkedek: „Ugyan miféle evakuálás?" Elmentem a Komszomol
kerületi bizottságába, és kértem, hogy vegyenek fel idő előtt.
Elutasítottak: tizennégy éves kortól lehetett belépni a
Komszomolba, én meg csak tizenkettő voltam. Arra gondoltam, ha
belépek a Komszomolba, akkor mindenben azonnal részt vehetek,
rögtön felnőtt lesz belőlem. Elmehetek a frontra.
Felszálltunk anyukámmal a vonatra, volt velünk egy bőrönd, és
benne két baba: egy nagy és egy kicsi. Emlékszem, anyukám nem
is tiltakozott, amikor elraktam őket. Majd elmesélem, hogyan
mentették meg az életünket ezek a babák...
Eljutottunk Kavkazszkaja állomásig, és ott szétbombázták a
vonatot. Felmásztunk valami nyitott teherkocsira. Hogy az hova
megy, nem is kérdeztük. Csak egyet tudtunk: távolodunk a
fronttól. A harcoktól. Ömlött az eső, anyukám a testével ta-
kargatott. Baku közelében, Bilacsari állomáson csuromvizesen és a
mozdony füstjétől feketén másztunk le. Meg éhesen. Szegényen,
nagyon szegényen éltünk a háború előtt, és nem voltak értékes
dolgaink, amiket el lehetett volna vinni a piacra, elcserélni vagy
eladni, a mamánál semmi más nem volt, csak az igazolványa.
Ülünk az állomáson, és nem tudjuk, mihez kezdjünk. Merre
induljunk? Jön egy katona, vagy nem is katona, inkább katonácska,
egészen alacsony, fekete, iszákkal meg csajkával a vállán. Látszik
rajta, hogy még éppen csak bevonult, és indul a frontra. Megállt
mellettünk, én meg egészen az anyukámhoz bújtam.
- Hova tetszik menni? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte anyukám. - Evakuáltak vagyunk.
Oroszul beszél a kiskatona, de erős akcentussal:
- Ne félj tőlünk, menj el az aulunkba, anyámhoz. Mindenkit
elvittek tőlünk a háborúba: az apámat, a két bátyámat, engem.
Egyedül maradt. Segíts neki, együtt ellesztek. Én meg majd
visszajövök, és feleségül veszem a lányodat.
Aztán megmondta a címet, leírni nem volt mire, úgyhogy
megjegyeztük: Jevlah megálló, Kah megye, Kum falu, Muszajev
Musza. Egész életemre megjegyeztem a címet, pedig soha nem
jártunk ott. Egy magányos asszony fogadott be minket,
furnérlemez kalyibában lakott, amiben csak egy ágy és egy
kisszekrény fért el. Úgy aludtunk, hogy a fejünk az előszobába
lógott ki, a lábunk az ágy alá.
Szerencsések voltunk, sok jó emberrel találkoztunk...
Soha nem felejtem el, ahogy anyukámhoz odament egyszer egy
tiszt, beszélgetni kezdtek, a tiszt elmesélte, hogy Krasznodarban
az egész családja meghalt, ő meg most megy a frontra. A társai
már kiabálnak, hívják, de ő csak áll, nem tud elszakadni tőlünk.
- Látom, szűkölködnek, hadd hagyjam itt maguknak a tiszti
ellátmányi igazolványomat, nincs már senkim se - mondja
hirtelen.
 Anyukám elsírta magát. Én meg az egészet a magam módján
fogtam fel, és kiabálni kezdtem:
- Háború van... Magának az egész családja meghalt, a frontra
kell mennie, és bosszút állnia a fasisztákon, maga meg ehelyett
beleszeretett az anyukámba. Nem szégyelli magát?
Ott állnak egymással szemben, a tiszt és az anyukám, mind-
kettőnek könnyes a szeme, én meg nem értem, hogyan beszél-
gethet az anyukám ilyen rossz emberrel: nem akar a frontra
menni, a szerelemről beszél, pedig szerelem csak békeidőben
lehetséges. Miért gondoltam, hogy a szerelemről beszél? Hiszen
csak a hadnagyi ellátmányáról volt szó...
Még Taskentről szeretnék mesélni... Taskent - az én háborúm.
Annak az üzemnek a munkásszállásán laktunk, ahol anyukám
dolgozott. A városközpontban volt, egy klubot alakítottak át
szállóvá. Az előcsarnokban és a nézőtéren családosok laktak, a
színpadon meg az „agglegények", így hívták őket, de igazából
olyan munkások voltak, akiknek a családja az evakuációban
maradt. A mi helyünk az anyukámmal a nézőtér sarkában volt.
Kaptunk jegyeket, egy pud krumplit adtak értük, az anyukám
reggeltől estig dolgozott a gyárban, nekem kellett átvennem a
krumplit. Fél napot álltam a sorban, aztán a fél városon át húztam
a zsákot a földön, felemelni nem tudtam. A tömegközlekedési
eszközökre a gyerekeket nem engedték felszállni, mert kezdődött
az influenzajárvány, és karantént hirdettek. Épp azokban a
napokban... Akárhogy könyörögtem, nem engedtek fel az
autóbuszra. Amikor már csak át kellett volna mennem az úton a
szállásunk előtt, nem maradt több erőm, elterültem a zsákon, és
zokogni kezdtem. Idegen emberek segítettek - bevittek a szállásra
a zsákkal együtt. A mai napig érzem, hogy mennyire nehéz volt.
Cipelni a fél városon át... Nem hagyhattam ott valahol azt a
krumplit, hiszen az volt a megmentőnk. Inkább meghaltam volna,
mint hogy ott hagyjam valahol. Az anyukám mindig éhesen jött
haza a munkából, kék volt az éhségtől.
Éheztünk, és az anyukám ugyanolyan sovány lett, mint én.
Folyton az járt a fejemben, hogy valamiben segítenem kellene
neki. Egyszer végképp nem volt semmi ennivalónk, és elhatá-
roztam, hogy eladom az egyetlen plüsstakarónkat, és veszek a
pénzen kenyeret. De gyerekeknek tilos volt üzletelni, és bevittek a
rendőrségre, volt ott egy külön szoba gyerekeknek. Ott ültem,
amíg értesítették anyukámat a gyárban. Műszak után rögtön jött
értem, hazavitt, én meg zokogtam a szégyentől meg attól, hogy
anyukám éhes, és otthon egy kis darab kenyér sincsen. Bronchiális
asztmája volt, éjszaka mindig borzalmasan köhögött és
fulladozott. Ilyenkor ennie kellett legalább egy kis falatot, attól
jobban lett. És mindig bedugtam neki egy darabka kenyeret a
párna alá. Már mintha aludnék, de még így is emlékszem, hogy ott
az a kis kenyér a párna alatt, és szörnyen szeretném megenni.
Anyukámnak nem mondtam semmit, titokban elmentem, hogy
munkára jelentkezzek a gyárban. De olyan kicsi voltam, tipikus
alultáplált, hogy nem akartak felvenni. Ott állok és bőgök. Valaki
megsajnált, felvettek a könyvelésre: én vezettem a munkalapokat,
nekem kellett számfejtenem a fizetéseket. Gépen dolgoztam, a mai
számológépek prototípusán. Ma az ilyen gép zajtalan, de akkor
olyan volt, mint a traktor, ráadásul csak lámpával működött.
Tizenkét órán át mintha tűző nap perzselte volna a fejemet, és a
nap végére megsüketültem a gép kattogásától.
Egyszer aztán szörnyű dolog történt: egy munkásnak két-
száznyolcvan rubel helyett nyolcvan rubelt számoltam ki. Annak a
munkásnak meg hat gyereke volt, és senki sem vette észre a
hibámat, amíg el nem jött a fizetésnap. Hallom, hogy fut valaki a
folyosón, és kiabál: „Megölöm! Megölöm! Mivel fogom etetni a
gyerekeimet?" Valaki azt mondja:
- Bújj el, ez alighanem hozzád jön.
 Kinyílt az ajtó, én a gépemhez bújtam, nincs hová elbújni.
Berontott egy nagydarab férfi, valami nehéz tárggyal a kezében.
- Hol van? Mutattak neki:
- Ő az...
Erre csak nekitámaszkodott a falnak.
- Eh! Megölni sincs kit, nekem magamnak is ekkorák vannak. -
Megfordult és elment.
Én meg a gépemre borulva bőgök és bőgök...
Anyukám ugyanennek a gyárnak a műszaki ellenőrző részlegén
dolgozott. A gyárunk katyusáknak készített lőszereket, két
különböző kaliberben - tizenhat és tizennyolc kilósakat. Nyomás
alatt ellenőrizték a lőszertest szilárdságát. Fel kellett emelni,
betenni a megfelelő helyre, és ráengedni a megfelelő atmoszférát.
Ha rendben volt, levették a lőszert, és beletették a ládába. De ha
nem, akkor nem bírta ki a lőszertest, visítva felrepült a kupolához,
aztán az isten tudja, hol esett le. Az a sivítás és az a félelem,
amikor repült a lőszer... Mindenki bebújt a munkagépek alá...
Anyukám éjszaka reszketett, kiabált álmában. Átöleltem, akkor
megnyugodott.
A negyvenhármas év vége felé... A hadseregünk már régóta
támadásban volt. Megértettem, hogy tanulnom kell. Elmentem a
gyárigazgatóhoz. Magas asztal volt az irodájában, alig látott, ahogy
ott álltam. Kezdem a begyakorolt beszédemet:
- Ki akarok lépni a gyárból, tanulnom kell...
Az igazgató felháborodott:
- Senkit sem engedünk el. Háború van.
- Hibázok a számolásban, mert nem tanultam... Nemrég is egy
munkásnak rosszul számoltam ki a bérét.
- Majd belejössz. Nincs elég emberem.
- De a háború után tanult emberekre lesz szükség, nem bu-
tákra.
 - Ej, te kölyök - állt fel az igazgató az asztala mögött -, mindent
tudsz!
Az iskolában a hatodik osztályba mentem. Az irodalom- és
történelemórákon a tanárok meséltek nekünk, mi meg közben
zoknit, kesztyűt, dohányzacskót kötöttünk a katonáknak. Kötünk,
és közben verset tanulunk. Kórusban szavaljuk Puskint.
Mennyire vártuk a háború végét, olyan sóvárgással, hogy az
anyukámmal beszélni sem mertünk erről. Anyukám épp a gyárban
volt, amikor megbízottak jöttek hozzánk, mindenkitől
megkérdezték: „Mit tud adni a honvédelmi alapba?" Megkérdezték
tőlem is. De hát mink volt nekünk? Semmink se volt, leszámítva
néhány államkötvényt, amit az anyukám őrizgetett. Mindenki ad
valamit, mi meg ne adjunk semmit?! Odaadtam az összes
államkötvényünket.
Emlékszem, hogy anyu, amikor megjött a munkából, egy rossz
szót sem szólt, csak azt mondta: „Nem volt semmi másunk, csak
ez, meg a te babáid."
A babáktól is megváltam... Anyu elvesztette a havi kenyér-
jegyeinket, szó szerint haldokoltunk az éhségtől. És akkor az a
mentőötletem támadt, hogy megpróbálom elcserélni valamire a
két babámat - a nagyot és a kicsit. Elmentünk velük a piacra.
Odajött hozzánk egy öreg üzbég: „Mennyibe kerül?" Megmondtuk
neki, hogy egy hónapig meg kell élnünk, nincs élelmiszerjegyünk.
Adott nekünk az öreg üzbég egy pud rizst. És így nem haltunk
éhen. Anyu megesküdött: „Veszek neked két szép babát, amint
hazamegyünk."
Amikor visszatértünk Rosztovba, nem tudta megvenni a
babákat, mert megint csak szűkölködtünk. Akkor vette meg őket,
amikor befejeztem a főiskolát. Két babát vett - egy nagyot és egy
kicsit...
„AZ UTOLSÓ PERCEKBEN
A NEVÜKET KIABÁLTÁK..."

Artur Kuzejev, tízéves.

Jelenleg szállodai adminisztrátor.

Valaki verte a harangot. Egyre csak zúgott a harang... A

templomot rég bezárták nálunk, nem is emlékszem rá, hogy
mikor, mindig kolhozraktár volt benne. Gabona. Ahogy
meghallotta a rég halott harangot, a falu elnémult: „Baj van!"
Mama... Mind kifutottunk az utcára...
Így kezdődött a háború...
Becsukom a szemem... és látom magam előtt...
Három vöröskatonát vezetnek az utcán, hátul össze van kötve a
kezük szögesdróttal. Nincs rajtuk más, csak alsóruha. Kettő fiatal,
egy idősebb. Lehorgasztott fejjel mennek.
Az iskola mellett lövik őket agyon. Az úton.
Az utolsó percekben hangosan kiabálták a nevüket, remélve,
hogy valaki meghallja és megjegyzi. Átadja a szeretteiknek.
Volt egy lyuk a kerítésen, azon át néztem... És megjegyeztem...
Az egyik Ványecska Ballaj, a másik Roman Nyikonov. Az
idősebb férfi meg azt kiabálta: „Éljen Sztálin elvtárs!"
Aztán elindultak az úton a teherautók. Nehéz német teher-
autók. Ők meg ott fekszenek... Átmentek rajtuk a katonákkal és a
lőszerekkel megrakott teherautók. Utánuk motorkerékpárosok. A
németek csak jöttek és jöttek. Nappal és éjjel. Napokon át.
Én meg ismételgettem magamban... Éjjel felébredek... Is-
métlem: Ványecska Ballaj, Roman Nyikonov... A harmadik névre
nem emlékszem...
„MIND A NÉGYEN BEFOGTUK
MAGUNKAT ABBA A SZÁNBA..."

Zina Prihogyko, négyéves.

Jelenleg munkásnő.

Bombáznak... Remeg a föld, remeg a házunk... Kicsi házunk

volt, kerttel. A házban bújtunk el, becsuktuk az ablakokat. Ott
ülünk négyen: a két kishúgom, én meg anyu. Anyu azt mondja,
becsukta az ablakokat, így már nem kell félni. Mi meg egyetértünk
vele, hogy nem kell félni, de azért félünk, csak nem akarjuk, hogy
anyunak rosszkedve legyen.
...Megyünk a szekér mögött, aztán minket, kicsiket, valaki
felültetett a bakra. Valamiért úgy éreztem, ha elalszom, akkor
megölnek, minden erőmmel próbáltam nem lecsukni a szemem,
de mégis lecsukódott. Akkor megegyeztünk az idősebb
húgommal, hogy először én csukom le a szemem, alszom egy
kicsit, és ő fog őrködni, hogy ne öljenek meg minket, utána meg ő
alszik, és én fogok őrködni. De mindketten elaludtunk, és anyu
kiáltása ébresztett minket: „Ne férjetek! Ne féljetek!" Lövések
hallatszottak. Kiabálás... Anyu lehajtotta a fejünket. De mi látni
akartuk...
Vége lett a lövöldözésnek, mentünk tovább. Láttam, hogy az út
menti árokban emberek fekszenek, és megkérdeztem anyutól:
- Mit csinálnak ott azok az emberek?
- Alszanak - felelte anyu.
- És miért az árokban alszanak?
- Mert háború van.
- Akkor mi is az árokban fogunk aludni? Én nem akarok az
árokban aludni - nyafogtam.
De rögtön abbahagytam a nyafogást, amikor láttam, hogy anyu
szeméből potyognak a könnyek.
 Természetesen nem tudtam, hogy hová megyünk. Nem ér-
tettem. Csak egy szóra emlékszem: Azaricsi - meg a drótkerítésre,
amihez nem volt szabad odamenni, anyu megtiltotta. A háború
után tudtam meg, hogy az azaricsi koncentrációs táborba
kerültünk. Utána aztán el is utaztam oda. De ugyan mit lehet ott
most látni? Fű, mező... Semmi különös. Ha maradt valami, csak az
emlékezetünkben...
Amikor erről mesélek, véresre harapom a kezem, hogy ne
sírjam el magam...
Anyut odahozzák valahonnan, és leteszik a földre. Odamászunk
hozzá, emlékszem, hogy nem mentünk, hanem másztunk.
Szólongatjuk: „Anyu! Anyu!" Kérlelem: „Anyu, ne aludj!" És már
véresek vagyunk, mert anyu csupa vér. Gondolom, nem értettük,
hogy ez vér, és hogy mi az a vér, de azt felfogtuk, hogy valami
szörnyű dolog történt.
Mindennap jöttek teherautók, emberek szálltak fel rájuk, és
elmentek valahová. Kérleltük anyut: „Anyuka, menjünk el ezzel a
teherautóval! Lehet, hogy arrafelé megy, ahol a nagymama lakik?"
Hogy miért jutott eszünkbe a nagymama? Mert anyu mindig
mondogatta, hogy itt lakik a közelben a nagymama, és nem tudja,
hol vagyunk. Azt hiszi, Homelben vagyunk. Anyu nem akart
elmenni egyik teherautón se, mindig elhúzott minket az autótól.
Mi meg sírtunk, kérleltük, próbáltuk rábeszélni. Egyik reggel
beleegyezett... Kezdődött a tél, majdnem megfagytunk már...
A kezemet harapdálom, hogy el ne sírjam magam. Nem tudok
könnyek nélkül...
Sokáig utaztunk, és valaki mondta anyunak, vagy ő maga találta
ki, hogy agyonlőni visznek bennünket. Mikor megállt a teherautó,
megparancsolták, hogy szálljunk ki. Volt ott egy tanya, és anyu
megkérdezte az őrtől: „Ihatunk egy kis vizet? A gyerekek
szomjasak." Az őr megengedte, hogy bemenjünk a tanyára.
Bementünk, a gazdasszony adott egy nagy bögre vizet. Anyu kis
kortyokban, lassan iszik, én meg azt gondolom: „Annyira éhes
vagyok, anyu meg miért inni akart?"
Kiitta anyu a bögre vizet, kért még. A gazdasszony megme-
rítette, és megint nyújtotta neki a bögrét, és azt mondja, minden
reggel sok embert vezetnek itt az erdőbe, de vissza soha senki nem
jön.
- És van itt valami másik ajtó, amin kimehetünk? - kérdezte
anyu.
A gazdasszony a kezével mutatta, hol van. Az egyik ajtó az
utcára nyílott, a másik a kertre. Kimentünk a házból, és elkezd-
tünk kúszni. Úgy emlékszem, nem mentünk, hanem kúsztunk
egészen a nagymama házáig. Hogy hogyan és mennyit kúsztunk,
arra nem emlékszem.
A nagymama minket a kemencére ültetett, anyut meg az ágyba
fektette. Reggel anyu kezdett haldokolni. Riadtan ültünk, és nem
értettük: hogyan halhat meg anyu, hogyan hagyhat itt bennünket,
amikor nincs apánk? Emlékszem, anyu odahívott bennünket,
elmosolyodott: - Soha ne veszekedjetek, gyerekek.
Ugyan miért veszekednénk? Mi miatt? Játékunk semmilyen
sincs. Egy nagy követ neveztem ki a babámnak. Csokoládét
sohasem ettünk. Nem volt anyukánk, akinek nyafoghattunk volna.
Reggel a nagymama betekerte anyut egy nagy, fehér lepedőbe,
és rátette a szánra. Mind a négyen befogtuk magunkat abba a
szánba...
Ne haragudjon... Nem bírom tovább... Sírok...
„AZ A KÉT FIÚ OLYAN KÖNNYŰ LETT,
MINT A VEREBEK..."

Rája lljinkovszkaja, tizennégy éves.

Jelenleg logikatanár.

Soha nem felejtem el, hogy illatoztak a hársfák Jelszkben, a

városomban...
A háború alatt minden, ami a háború előtt volt, olyan szépnek
tűnt, amilyen nincs még a világon. Ez örökre megmaradt bennem.
A mai napig.
Jelszkből evakuáltunk - a mama, én és a bátyám. A Gribanovka
nevű faluban húztuk meg magunkat, Voronyezs mellett, ott
akartuk kivárni, hogy véget érjen a háború, de néhány nappal az
után, hogy megérkeztünk, a németek is Voronyezshez értek. A
nyomunkban.
Felszálltunk egy tehervonatra, azt mondták, elvisznek minket
messze keletre. A mama így vigasztalt minket: „Ott sok gyümölcs
lesz." Sokáig utaztunk, mert gyakran vesztegeltünk
mellékvágányokon. Hogy hol és mennyit fogunk állni, azt sohasem
tudtuk, így aztán mindig féltünk, amikor egy állomáson
leugrottunk a vonatról, hogy vizet vegyünk. Volt egy „burzsuj-
kánk", egy öntöttvas kályha, a vagonban utazó összes embernek
azon főzték vödörben a köleskását. Amíg utaztunk, addig csak ezt
a köleskását ettük.
Sokat állt a vonat Kurgonteppa állomáson, Andizsantól nem
messze... Csodálkozva néztem az idegen természetet, annyira
lenyűgözött, hogy egy időre még a háborút is elfelejtettem.
Minden virágzott, lángolt, minden csupa napsütés. Megint vidám
lettem. Minden visszatért belém, minden, ami korábban volt.
A „Kizil jul" nevű kolhozba vittek minket. Mennyi idő eltelt
azóta, de minden névre emlékszem. Én magam is csodálkozom,
hogy nem felejtettem el. Emlékszem, hogyan tanultam, hogyan
ismételgettem a furcsa, új szavakat. Egy iskolai tornateremben lett
szállásunk, együtt öt családnak. A helyi lakosok hoztak nekünk
takarókat és párnákat. Az üzbégek különböző színű darabokból
varrják a takarót, és a párnába gyapotot tömnek. Gyorsan
megtanultam, hogy össze kell gyűjteni a száraz gyapotszárakat -
azzal fűtöttünk.
Nem fogtuk fel rögtön, hogy itt is háború van. Kaptunk egy kis
lisztet, de keveset, nem sokáig tartott ki. Éheztünk. Az üzbégek is
éheztek. Az üzbég gyerekekkel együtt szaladtunk a szekerek után,
micsoda szerencse, ha valami lepotyog róla. A legnagyobb öröm az
olajpogácsa volt, lenből, amit gyapotmagból készítettek, az nagyon
kemény volt, sárga, mintha borsóból lett volna.
Vagyik, az öcsém hatéves volt, őt otthon hagytuk egyedül, és
anyuval mentünk dolgozni a kolhozba. Rizst töltögettünk,
gyapotot szedtünk. Nem szoktam meg a munkát, úgy fájt a kezem,
hogy éjszaka nem tudtam aludni. Este hazamegyünk a mamával,
szalad elénk Vagyik, és a vállán, egy madzagon három veréb lóg, a
kezében csúzli. Már megmosta a vadászzsákmányát a patakban, és
várja a mamát, hogy levest főzzünk. Milyen büszke magára! Esszük
a levest a mamával, dicsérjük, hogy milyen finom, pedig olyan
soványkák a verebek, hogy egyetlen csepp zsír sem csillog a
lábasban. Csak az öcsém boldog szeme csillog a lábas fölött.
Összebarátkozott egy üzbég fiúval, aki egyszer eljött hozzánk a
nagymamájával. Nézi a fiúkat, bólogat, és valamit magyaráz a
mamának. A mama nem értette, mit mond, de akkor bejött a
brigádvezető, ő tudott oroszul. Ő fordított: „Az Istenével
beszélget, Allahhal. Panaszkodik neki, hogy a háború a férfiak, a
harcosok dolga, miért kell a gyerekeknek is szenvedniük? Hogyan
engedhette meg, hogy ez a két fiúcska olyan sovány legyen, mint a
verebek, amikre csúzlival lőnek?" A nagymama kiszór az asztalra
egy marék aranyszínű aszalt sárgabarackot - kemények és édesek,
mint a cukor! Sokáig lehet szopogatni őket, kis darabkákat lerágni
belőlük, aztán fel lehet törni a csonthéjat, és megenni a ropogós
magot is.
Az unokája nézi ezeket az aszalt sárgabarackokat, és neki is
éhes a szeme. Csak úgy izzik! A mama zavarba jött, a nagymama
megsimogatta a kezét, megnyugtatta, magához ölelte az unokáját.
„Neki mindig van egy pohár katekja, mert otthon van, a
nagymamával" - fordította a brigádvezető. A katek az savanyú
kecsketej. Mi az öcsémmel, amíg evakuációban voltunk, úgy
éreztük, hogy nincs annál finomabb a világon.
Elmennek, a nagymama és a kisfiú, mi meg az asztalnál ülünk,
mind a hárman. Senki nem akar elsőnek nyúlni az aranyszínű
aszalt sárgabarackokért...
„SZÉGYELLTEM, HOGY LÁNYOS A CIPŐM..."

Marlen Robejcsikov, tizenegy éves.

Jelenleg a városi végrehajtó bizottság osztályvezetője.

A háborút egy fáról néztem...

A felnőttek nem engedték, de mi akkor is csak felmásztunk a
fákra, és a magas fenyőkről néztük a légicsatákat. Sírtunk, amikor
égtek a repülőgépeink, de félni nem féltünk, mintha csak filmet
néztünk volna. A második vagy a harmadik napon felsorakoztattak
minket, és az igazgató bejelentette, hogy az úttörőtábort
evakuálják. Már tudtuk, hogy Minszk lángol a bombáktól, és nem
visznek haza bennünket, hanem valami olyan helyre, ami messze
van a háborútól.
Elmesélem, hogyan készültünk az útra... Megmondták, hogy
fogjuk a bőröndünket, de csak a legszükségesebb holminkat
pakoljuk el: trikót, inget, zoknit, zsebkendőt. Bepakoltunk a
bőröndbe, legfelülre meg mindannyian az úttörőnyakkendőnket
tettük. A gyermeki képzeletünk megrajzolta a jelenetet:
találkoznak velünk a németek, kinyitják a bőröndöket, és ott van
legfelül az úttörőnyakkendő. Így állunk bosszút rajtuk
mindenért...
A szerelvényünk gyorsabban ment, mint a háború. Megelőzte a
háborút... Azokon az állomásokon, ahol megálltunk, még semmit
sem tudtak a háborúról, még nem látták. És mi, gyerekek
meséltünk a felnőtteknek a háborúról: hogyan égett Minszk,
hogyan bombázták a táborunkat, hogyan égtek a repülőgépeink.
De minél messzebbre kerültünk az otthonunktól, annál jobban
vártuk, hogy jöjjenek értünk a szüleink, és vigyenek el, és nem is
sejtettük, hogy sokaknak közülünk már nem élnek a szülei. Ilyen
gondolat még fel sem merült bennünk. Beszéltünk a háborúról, de
még a béke gyermekei voltunk. Egy békés világból jöttünk.
 A vonatról átszállítottak minket a Párizsi Kommün nevű hajóra,
az vitt minket a Volgán. Már fél hónapja voltunk úton, és még
egyszer sem vetkőztünk le. A hajón először vettem le a cipőmet,
azt megengedték. Gumírozott cipőm volt, masnis. Micsoda szaga
volt, amikor levetettem! Mostam, mostam, aztán kidobtam.
Mezítláb érkeztem meg Hvalinszkba.
Olyan sokan érkeztünk, hogy két belarusz gyermekotthont
létesítettek, az egyikben az iskolás gyerekeket helyezték el, a
másikban a kisebbeket. Honnan tudom ezt? Onnan, hogy nagyon
sírtak azok, akiknek el kellett válniuk a testvérüktől, különösen a
kicsik sírtak, féltek, hogy elveszítik a bátyjukat vagy a nővérüket.
Amikor az úttörőtáborban a szüleink nélkül maradtunk, az
érdekes volt, afféle játék, de most mindannyian megijedtünk.
Megszoktuk, hogy van otthonunk, hogy vannak kedves, szerető
szüleink. Az anyukám mindig megpuszilt elalvás előtt, és reggel
mindig ő ébresztett. Nem messze tőlünk volt egy gyermekotthon,
ahol igazi árva gyerekek éltek, ők egészen mások voltak, mint mi.
Ők már megszokták, hogy szülők nélkül élnek, nekünk meg most
kellett hozzászoknunk.
Emlékszem, milyen volt a koszt a negyvenhármas évben: nappal
egy kanál meleg tej és egy darab kenyér, főtt cékla, nyáron
dinnyehéjból főzött leves. Megnéztem a Március-április című
filmet, abban volt olyan, hogy a felderítőink nyírfakéregből főztek
kását. A lányok nálunk is megtanultak nyírfakéregkását főzni.
Ősszel mi magunk gondoskodtunk a tűzifáról, egy köbméter
volt a norma egy személyre. Az erdő a hegyekben volt. Ki kellett
vágni a fát, lecsupaszítani, méteres darabokra fűrészelni, egymásra
pakolni. A normát felnőtt férfiakra szabták, velünk meg kislányok
is dolgoztak. A munka nagy részét nekünk, fiúknak kellett
elvégeznünk. Otthon soha nem fűrészeltünk, városi gyerekek
voltunk, itt meg jó vastag törzseket kellett felfűrészelnünk, aztán
felhasogatni.
 Éjjel is, nappal is mindig enni akartunk, munka közben is, alvás
közben is, mindig csak enni. Főleg télen. A gyermekotthonból el-
elszaladtunk a katonaságra, ott jutott nekünk egy merőkanál leves.
De sokan voltunk, mindenkit ott sem tudtak etetni. Ha elsőnek
érsz oda, kapsz valamit, ha elkéstél, nem jut semmi sem. Volt egy
barátom, Miska Cserkaszovnak hívták. Ülünk, ő meg azt mondja:
„Húsz kilométerre is elmennék, ha tudnám, hogy kapok ott egy
tányér kását." Mínusz harminc fok van az utcán, felöltözik, és
megy a katonaságra. Kér valamit enni a katonáktól, azt mondják
neki, van egy kis leves, szaladj, öcskös, hozd a kondérodat. Kimegy
az utcára, látja, hogy mennek a gyerekek a szomszéd
gyermekotthonból is, ha most visszaszalad a kondérért, nem jut
neki semmi.
Visszamegy, és azt mondja a katonáknak: „Öntsék ide!" Kondér
helyett a sapkáját veszi le, azt nyújtja nekik. Olyan elszánt képe
volt, hogy a katona fogta magát, és beleöntött a sapkájába egy
egész merőkanál levest. Misa hősként ment el a többi gyerek
mellett, akiknek nem jutott semmi, szaladt vissza a
gyermekotthonba. Összefagyott a füle, de hozott nekünk levest, de
az már nem leves volt, hanem egy sapkányi jég. Kiborította ezt a
jeget egy tálba, és senki nem várta meg, hogy felolvadjon, úgy
ették, a lányok meg közben dörzsölgették Misa füleit. Mennyei
öröm volt az arcán, hogy hozott ennivalót a többieknek, még csak
nem is ő látott hozzá elsőnek!
A legfinomabb étel számunkra az olajpogácsa volt, az ízük
szerint fajtákra osztottuk őket, az egyiket halvásnak neveztük.
Pogácsavadászatokat szerveztünk. Néhányan felugranak menet
közben a teherautóra, lehajítanak egy jó adag olajpogácsát, a
többiek elkapkodják. Kék foltokkal jönnek vissza a gyer-
mekotthonba, de jóllaktak. Na és persze a piac nyáron és ősszel!
Akkor jó volt nekünk. Megkóstolsz mindent, amit csak lehet: az
egyik asszonynál egy darabka almát, a másiknál paradicsomot.
Lopni valamit a piacon nem számított rosszaságnak, épp
ellenkezőleg: hőstettnek! Hogy mit lopunk el, az mindegy volt,
csak ehessünk valamit, hogy éppen mit, az nem számított.
Osztálytársunk volt az étolajgyár igazgatójának fia. A gyerekek
már csak gyerekek, ülünk az órán, „torpedósat" játszunk. Ő meg
hátul napraforgó-olajos kenyeret eszik. Az egész termet betölti az
illata.
Sugdolózunk, az öklünket mutatjuk neki: na, majd ha vége lesz
az órának...
Felnézünk, nincs ott a tanárnő. Látjuk, a földön fekszik. Éhes
volt, és ő is megérezte ezt az illatot. És elájult. A lányok
hazakísérték, az anyjával élt együtt. Este elhatároztuk, hogy
mostantól fogva mindenki meghagy egy darabka kenyeret, és
odaadja a tanárnőnek. Ő maga semmi szín alatt nem fogadta volna
el, titokban vittük az anyjának, és kértük, ne mondja el, hogy
tőlünk van.
Volt saját kertünk és veteményesünk. A kertben almafák nőttek,
a veteményesben káposzta, répa, cékla. Óvtuk, mindig őrizték
néhányan. Mikor letettük az őrszolgálatot, mindig megszámoltuk,
minden megvan-e: minden káposzta, minden répa. Éjszaka arra
gondolsz: „Bárcsak az éjszaka alatt nőne még egy répa. Az nem
lenne a listán, és meg lehetne enni." Mert ha a répa rajta van a
listán, isten ments, hogy eltűnjön. Micsoda szégyen lenne!
Ülünk a veteményesben, körben ennivaló, mi meg tűrünk. De
szörnyen szeretnénk enni. Egyszer egy idősebb fiúval voltam
őrszolgálatban. Egyszer csak kitalált valamit:
- Látod, ott legel egy tehén.
- Na és?
- Hülye vagy? Talán nem tudod, hogy van egy olyan rendelet,
hogy ha a tehén állami birtokon legel, akkor vagy lefoglalják, vagy
megbírságolják a gazdáját?
- De hát a réten legel.
 - Na és, ki van kötve?
És elmagyarázza a tervét:
Fogjuk a tehenet, idehozzuk a kertünkbe, és megkötjük. Aztán
megkeressük a gazdáját. Így is tettünk, bevonszoltuk a tehenet a
gyermekotthon kertjébe, és megkötöttük. A társam elszaladt a
faluba, megkereste a tehén gazdáját, mondja neki, hogy ez meg az
történt, a maga tehene az állami tulajdonban lévő kertben
tartózkodik, és hát ismeri a rendeletet...
Nem hiszem... Most kétlem, hogy az az asszony hitt nekünk,
vagy hogy megijedt tőlünk, inkább megsajnált bennünket, látta,
hogy éhezünk. Megegyeztünk vele: mi legeltetni fogjuk a tehenét,
ő meg ad cserébe néhány szem krumplit.
Megbetegedett nálunk egy lány, vérátömlesztésre volt szüksége.
De az egész gyermekotthonban egyetlen olyan gyerek sem volt,
akitől vért lehetett volna venni. Érti?
Az álmom? Eljutni a frontra. Összejöttünk néhányan fiúk, a
legbátrabbak, és úgy döntöttünk, hogy megszökünk. Szeren-
csénkre épp meglátogatta a gyermekotthont egy katonai zene-
karvezető, Gorgyejev százados. Kiválasztott négy gyereket, akinek
volt zenei tehetsége, köztük engem is. Hát így kerültem a frontra.
Az egész gyermekotthon kikísért bennünket. Nem volt mit
felvennem, az egyik lány odaadta a matrózruháját, egy másiknak
két pár cipője volt, az egyiket nekem adta.
Hát így mentem a frontra. Szégyelltem, hogy lányos a cipőm...
„CSAK SÍRTAM ES SÍRTAM...
NEM TUDTAM ABBAHAGYNI”

Ljuda Andrejeva, ötéves.

Jelenleg ellenőr.

Olyan benyomás maradt meg bennem a háborúról, mint egy

tábortűzről... Csak égett és égett. A végtelenségig...
Összegyűlünk kisgyerekek, és tudja, miről beszélgetünk? Hogy
a háború előtt szerettük a péksüteményt és az édes teát, és hogy ez
soha többé nem lesz.
Az anyukáink sokat sírtak, mindennap... Ezért mi próbáltunk
kevesebbet sírni, mint azelőtt, békeidőben. Kevesebbet
hisztiztünk.
Tudtam, hogy fiatal és szép az anyukám, a többi gyereknek
idősebb anyja volt, de ötéves koromban megértettem, hogy ez
rossz nekünk, hogy fiatal és szép az anyukám. Veszélyes. Ötéves
voltam, de már felfogtam... Még azt is megértettem, hogy az meg
jó, hogy én kicsi vagyok. Hogy tudja megérteni az ilyesmit egy
gyerek? Hiszen soha senki nem magyarázott el nekem semmit...
Annyi sok év után... Félek emlékezni... akárcsak megérinteni
ezt...
Megállt a házunk mellett egy német autó, nem direkt állt meg,
hanem lerobbant. A katonák bejöttek a házba, engem és a
nagymamát átzavartak a másik szobába, az anyukámnak meg ott
kellett maradnia, hogy segítsen nekik. Vizet forraltak, vacsorát
főztek. Olyan hangosan beszélgettek, hogy úgy tűnt, nem
egymással beszélgetnek és nevetgélnek, hanem az anyukámmal
kiabálnak.
Besötétedett, este lett. Aztán éjszaka. Egyszer csak anyu be-
rohan a szobába, kézen fog, és szalad ki velem az utcára. Kertünk
nem volt, az udvar üres, futunk, és nem tudjuk, hol bújjunk el.
Bemásztunk az autó alá. Kijöttek a németek az udvarra, keresik
anyut, zseblámpákkal világítanak. Anyu rajtam fekszik, és hallom,
hogy vacog a foga, egészen átfagyott. Hideg volt az egész teste.
Reggel, amikor a németek elmentek, bementünk a házba... A
nagymama az ágyban feküdt... odakötözve madzaggal...
Meztelenül! A nagymama... A nagymamám! A rémülettől sírni
kezdtem... Anyu kirángatott az utcára. Csak sírtam és sírtam...
Nem tudtam abbahagyni...
Sokáig féltünk az autóktól. Ha csak meghallom a hangját, már
remegni kezdek. Már véget ért a háború, már iskolába jártunk...
Látom: villamos jön, de nem tehetek róla, vacog a fogam, úgy
reszketek. Az osztályban hárman voltunk, akik átéltük a
megszállást. Az egyik fiú a repülőgépzúgástól félt. Tavasszal már
meleg van, kinyitja a tanárnő az ablakot... Repülőgép zúgását
hallani... Vagy egy autó közeledik... Nekem meg annak a fiúnak
kikerekedik a szemünk, kitágul a pupillánk, pánikszerű félelem
kerít hatalmába bennünket. Azok a gyerekek, akik visszatértek az
evakuációból, nevetnek rajtunk.
Az első győzelmi parádé... Az emberek kiszaladtak az utcára, mi
meg anyuval elbújtunk az árokban. Ott ültünk, amíg nem jöttek a
szomszédok: „Másszatok ki, ez nem háború, hanem győzelmi
parádé."
Mennyire vágytam rá, hogy legyenek játékaim! Hogy legyen
gyerekkorom... Fogunk egy darab téglát, és elképzeljük, hogy baba.
Vagy a legkisebb közülünk úgy tett, mintha játék baba lenne. Ha
manapság színes üvegeket látok meg a porban, szeretném felvenni
őket. Még mindig szépek a szememben.
Felnőttem... És valaki egyszer azt mondta nekem: „Milyen szép
vagy! Mint az anyukád." Nem örültem, hanem megijedtem. Soha
nem szerettem, amikor ezt mondták nekem...
„KÉZEN FOGTUK EGYMÁST,
ÚGY SZALADTUNK..."

Andrej Tolsztyik, hétéves.

Jelenleg a közgazdaságtudományok kandidátusa.

Kisfiú voltam...
Anyámra emlékszem... Ő sütötte a legfinomabb kenyeret a
faluban, neki volt a legszebb veteményese. Nálunk nőttek a
legnagyobb dáliák a kertben. Mindannyiunknak szép hímzett
ingeket varrt - az apámnak, a két bátyámnak és nekem. A gallért
hímezte ki. Piros, kék, zöld kereszthímzéssel...
Nem emlékszem, ki mondta el nekem elsőnek, hogy anyát
agyonlőtték. Valaki a szomszédasszonyok közül. Futottam haza.
Azt mondják: „Nem a házban lőtték le, hanem a határban." Apám
nincs, elment a partizánok közé, unokabátyám sincs, ő is a
partizánokkal harcol. Átmentem a szomszédba, Karp apóhoz:
- Megölték anyámat. Haza kell hozni.
Befogtuk a tehenet (lovunk nem volt), és indultunk. Az erdő
mellett Karp apó megállított:
- Te állj meg itt! Én öreg vagyok, nem félek, hogy megölnek. Te
meg kölyök vagy még.
Várok. Mindenféle gondolatok forognak a fejemben. Mit
mondok az apámnak? Hogyan mondom meg neki, hogy megölték
anyát? Meg gyermeki gondolatok is: ha meglátom anyut holtan,
akkor már soha nem lesz élő. Ha meg nem látom meg, akkor
hazamegyek, és anyu otthon lesz.
Az egész mellét szétlőtték egy géppisztolysorozattal. Egy ilyen
csík volt a blúzán... Meg egy fekete lyuk a halántékán... Azt
akartam, hogy minél előbb fehér kendőt kössenek rá, hogy ne
lássam azt a fekete lyukat. Olyan érzésem volt, hogy még fáj neki.
Nem ültem fel a szekérre, mellette mentem...
 A faluban mindennap temettek valakit... Emlékszem, hogyan
temettek négy partizánt. Három férfit és egy lányt. Partizánokat
gyakran temettek, de először láttam, ahogy nőt temetnek. Külön
kis sírt ástak neki... Egyedül feküdt a füvön, egy öreg körtefa
alatt... Öregasszonyok ültek mellette, és simogatták a kezét...
- Miért fektették oda külön? - kérdeztem.
- Fiatal... - felelték az asszonyok.
Amikor egyedül maradtam, a szüleim, rokonok nélkül, meg-
ijedtem. Mi legyen? Elvittek Zalessze faluba Marfa nénihez.
Gyereke nem volt, a férje a fronton harcolt. Ülünk a pincében,
elrejtőztünk. A fejéhez húzza a fejemet: „Fiacskám..."
Marfa néni tífuszban megbetegedett. Utána meg én is. Zenyka
néni vett magához. Neki két fia harcolt a fronton. Éjszaka
felébredek, ott alszik mellettem: „Fiacskám..." A faluból mindenki
az erdőbe menekül a németek elől, de Zenyka néni ott van
mellettem. Egyszer sem hagyott magamra: „Együtt fogunk
meghalni, fiacskám."
A tífusz után sokáig nem tudtam járni. A sima úton még csak-
csak, de amint egy kis emelkedőre érek, összerogyik a lábam. Már
vártuk a katonáinkat. Az asszonyok elmentek az erdőbe, szamócát
szedtek. Mással nem tudták megvendégelni őket.
A katonák fáradtak voltak. Zenyka mama szamócával kínálta
őket. Azok meg egyre engem kínálgattak. Én meg ültem a földön,
és nem tudtam felállni.
Visszajött apám a partizánoktól. Tudta, hogy beteg vagyok, és
hozott nekem egy darab kenyeret meg egy darab szalonnát, ujjnyi
vastag volt. A szalonna és a kenyér is dohányszagú. Minden
apaszagú.
A „Győzelem!" szót akkor hallottuk, amikor sóskát gyűjtöttünk
a réten. Kézen fogtuk egymást, úgy szaladtunk vissza a faluba...
„NEM IS TUDTUK, HOGYAN KELL
TEMETNI..."

Mihail Sinkarjov, tizenhárom éves.

Jelenleg vasutas.

Lakott a szomszédban egy süket lány...

Mindenki kiabálja, „Háború! Háború!", ő meg odafut a hú-
gomhoz a babájával, és énekel. Akkor már a gyerekek se nevettek.
„Hát jól van - gondoltam -, ő semmit sem hallott a háborúról."
A vörös kisdobosjelvényeinket és vörös nyakkendőinket a
barátaimmal viaszosvászonba csavartuk, és elástuk a bokrok közé
a patakparton. A homokba. Micsoda összeesküvők! Mindennap
elmentünk oda.
A németektől mindenki félt, a gyerekek és a kutyák is. Anya
kitette a tojásokat a ház mellett lévő padra. Akkor nem jöttek be a
házba. Nem kérdezték: „Jude?" Nekem meg a nővéremnek göndör
fekete hajunk volt...
Fürödtünk a patakban... És láttuk, hogy felemelkedik a fe-
nekéről valami fekete. Épp abban a pillanatban! Gondoltuk:
elmerült fatuskó. Az a valami az áramlattal a partra sodródott, és
láttuk, hogy van feje, keze... Láttuk, hogy egy ember az. Azt
hiszem, senki sem ijedt meg. Senki sem sikított. Eszünkbe jutott,
hogy a felnőttek azt mondták, ezen a helyen halt meg a
géppuskásunk, és a fegyverével együtt a vízbe zuhant.
Még csak néhány hónapja tartott a háború... És bennünk már
nem volt félelem, amikor láttuk a halált. Kihúztuk a géppuskás
katonát a partra, és eltemettük. Valaki elszaladt ásóért, és gödröt
ástunk. Betemettük. Némán álltunk. Az egyik kislány még
keresztet is vetett, a nagymamája valamikor a templomban
szolgált, és ő még imádkozni is tudott.
 Mindent magunk csináltunk. Felnőttek nélkül. A háború előtt
meg nem is tudtuk, hogyan kell temetni. De valahogy csak
kitaláltuk.
Aztán két napon át le-lebuktunk a vízbe: kerestük a géppus-
kát...
„GYŰJTÖTTEM EGY KOSÁRRAL..."

Leonyid Szivakov, hatéves.

Jelenleg szerszámkészítő lakatos.

Már feljött a nap...

A pásztorok terelték össze a teheneket. A büntetőosztagosok
adtak időt, hogy kitereljék a csordát a Greza-patakon túlra, aztán
elkezdték végigjárni a házakat. Volt náluk egy lista, annak alapján
lőtték agyon az embereket. Olvassák: anya, nagypapa, ilyen és
ilyen gyerekek, ennyi évesek... Ha valaki hiányzik, nekiállnak
keresni. Megtalálják a gyereket az ágy alatt, a kemencesutban...
Amikor mindenkit megtaláltak, akkor kezdenek lőni...
Nálunk a házban hat ember gyűlt össze: a nagymama, anyám, a
nővérem, én és a két öcsém. Hat ember... Láttuk az ablakból,
hogyan mentek be a szomszédba, beszaladtunk a fészerbe a
kisebbik öcsémmel, bezártuk a kampóval az ajtót. Leültünk egy
ládára, és ott ülünk anyuval.
A kampó gyenge, a német azonnal leszakította. Belépett, és
lőtte is a sorozatot. Megnézni se volt időm: öreg-e vagy fiatal? A
ládára dőltem...
Amikor magamhoz tértem, azt hallottam, hogy valami csöpög
rám... Csöpög, csöpög, mint a víz. Felemeltem a fejem: az anyu
vére csöpög, ott fekszik holtan. Bemásztam az ágy alá, minden
csurom vér... Úgy mászok a vérben, mintha víz volna...
Hallom: bejönnek ketten. Számolják: hány hulla van? Azt
mondja az egyik: „Egy hiányzik. Meg kell keresni." Kezdték keresni
a hiányzót, benéztek az ágy alá, ott meg anyu eldugott egy zsák
gabonát, amögött fekszem. Kihúzták a zsákot, és elégedetten
elmentek. Elfelejtették, hogy valaki hiányzik a listájukon lévők
közül. Elmentek, én meg elvesztettem az eszméletem...
 Másodszor akkor tértem magamhoz, amikor égni kezdett a
házunk...
Kibírhatatlan forróság volt, és hányingerem támadt. Látom,
hogy csurom vér vagyok, de nem fogom fel, hogy megsebesültem,
nem érzek fájdalmat. Ellepi a füst a házat... Valahogy kimásztam
az udvarra, aztán át a szomszéd udvarra. És csak akkor kezdtem
érezni, hogy megsebesült a lábam, és hogy át van lőve a karom.
Rám tört a fájdalom! Egy időre megint minden elsötétedett...
Harmadjára akkor tértem magamhoz, amikor szörnyű női
sikítást hallottam... Arra kezdtem kúszni...
A sikítás egyre csak ott függött a levegőben. Erre a sikítás
mentén kúsztam, mint egy kötélen, és így kúsztam el a kolhoz
garázsáig. Senkit sem látok... Valahonnan a föld alól jön a sikítás...
Rájöttem, hogy valaki a szervizárokban sikít...
Felállni nem tudtam, az árokhoz kúsztam, és lenéztem... Tele az
árok emberekkel... Mind szmolenszki menekültek voltak, az
iskolában laktak. Vagy húsz család. Mind az árokban feküdtek, egy
sebesült kislány meg próbált kimászni belőle, de mindig
visszaesett. És visított. Hátranéztem: most merre kússzak? Már az
egész falu égett... Sehol egyetlen élő... Csak ez a kislány...
Lecsúsztam hozzá... Hogy mennyi ideig feküdtem ott, azt nem
tudom...
Érzem, a kislány meghalt. Ha meglököm, ha szólongatom,
semmi. Egyedül én élek, mindenki más halott. Süt a nap, gőzölög a
meleg vér. Elszédültem...
Sokáig feküdtem ott, hol magamnál vagyok, hol nem. Pénteken
lőttek le minket, és szombaton jött egy másik faluból a nagypapa
és az anyám nővére. Megtaláltak az árokban, rátettek a taligára.
Rázkódik a taliga, fájdalmaim vannak, kiabálni akarok, de nincs
hangom. Csak sírni tudtam... Sokáig nem beszéltem. Hét évig...
Suttogtam néha valamit, de senki sem tudta kivenni a szavaimat.
Hét év múlva végre rendesen ki tudtam mondani egy szót, aztán
egy másikat... Magamat hallgattam...
Ott, ahol a házunk volt, a nagypapa egy kosárba gyűjtötte a
csontokat. Még egy kis kosár sem telt meg velük...
Hát, elmeséltem... És ez minden? Minden, ami maradt abból a
szörnyűségből? Néhány tucatnyi szó...
„A CICÁKAT KIVITTÉK A HÁZBÓL..."

Tonya Rudakova, ötéves.

Jelenleg óvodaigazgató.

A háború első éve... Nem sok mindenre emlékszem... Reggel

megjöttek a németek, az ég még szürke. Felsorakoztattak
mindenkit a kisréten, és a borotvált fejűeknek azt mondták:
„Kilépni!" A borotvált fejűek hadifoglyok voltak, akiket az emberek
hazavittek. Elvezették az erdő szélére, és agyonlőtték őket.
Addig mindig kiszaladtunk a határba. Az erdő mellett ját-
szottunk. De attól fogva rettegésben éltünk.
Emlékszem, hogyan sütött anyu kenyeret. Sok kenyeret sütött:
a lócákon, az asztalon, a padlón konyharuhán, a kamrában,
mindenhol kenyér. Csodálkoztam:
- Anyu, minek nekünk ennyi kenyér? A bácsikat lelőtték. Kit
fogsz etetni?
Kizavart az utcára:
- Menj a gyerekekhez...
Féltem, hogy megölik anyut, és folyton szaladtam utána.
Éjszaka a kenyeret elvitték a partizánok. És soha többet nem
láttam annyi kenyeret. A németek minden élelmet összeszedtek a
házakban, éheztünk. Én meg nem értettem... Kértem anyut:
- Gyújts be a kemencébe, és süss kenyeret! Sokat, sokat...
Ez minden, amire a háború első évéből emlékszem...
Ahogy nőttem, több mindent megjegyeztem. Ahogy felégették a
falunkat... Először lelőttek minket, aztán felgyújtották a falut. A
túlvilágról tértem vissza...
Nem az utcán lőtték le az embereket, hanem bementek a
házakba. Mind ott álltunk az ablaknál.
- Na, bementek, hogy lelőjék Anyiszkát...
- Anyiszkánál végeztek. Most Anfisza nénihez mennek...
 Állunk és várunk - jönnek, hogy minket is lelőjenek. Senki sem
sír, senki sem kiabál. Állunk. Ott volt nálunk a szomszédasszony is
a kisfiaival, azt mondja:
- Menjünk ki az utcára! Az utcán nem lőnek...
Bejönnek az udvarra: egy közkatona meg egy tiszt. A tiszt
magas, hosszú csizmája van, magas ellenzős sapkája. Jól emlék-
szem...
Bezavartak minket a házba. A szomszédasszony leborult a fűbe,
és a tiszt csizmáját csókolgatja:
- Nem megyünk be. Ott le fognak lőni...
Ők meg erre: „Curükk! Curükk!" Ez azt jelenti, hogy „vissza". A
házban anyu leült a padra az asztal mellett. Emlékszem, hogy
fogta a csésze tejet, etetni kezdte a kicsit. És olyan halkan, hogy
mind halljuk, ahogy cuppog.
Én a sarokban ültem, egy cirokseprű volt előttem. Az asztalon
hosszú abrosz, a szomszéd kisfiú az asztal alatt bújt el. Az abrosz
alá. A bátyám az ágy alá bújt el. A szomszédasszony meg a
küszöbön térdepel, és mindannyiunk nevében kérleli a németeket:
- Pánocsku, kicsi gyermekeink vannak. Pánocsku, nézze,
mennyi kicsi gyerekünk van...
Jól megjegyeztem, ahogy könyörgött. Sokáig...
A tiszt az asztalhoz ment, felemelte az abroszt, és lőtt... Sikítás
hallatszott, aztán a tiszt újra lőtt. A szomszéd kisfiú egyre csak
sikít... Vagy ötször lőtt a német...
Most énrám néznek. Hiába próbálok elbújni a cirokseprű mögé.
Olyan szép, barna szeme van... Érdekes, erre is emlékszem...
Annyira megijedtem, hogy félelmemben megkérdeztem tőle:
„Bácsi, meg fog ölni?" De nem felelt erre semmit. Épp ebben a
pillanatban kijön a másik szobából a katona, de hogy jön ki...
letépte a két szoba között lévő nagy függönyt, és kész. Hívja a
tisztet, mutatja - az ágyon kiscicák fekszenek. Nincs ott a macska,
csak a kiscicák. Kézbe veszik őket, mosolyognak, játszanak velük.
Játszottak egy darabig, aztán a tiszt odaadja a cicákat a katonának,
hogy az vigye ki őket az utcára. A cicákat kivitték a házból...
Emlékszem, hogy égett a haja az anyámnak, miután lelőtték... A
kicsinek meg mellette a pelenkája... Átmásztunk rajtuk a
bátyámmal, a nadrágjába kapaszkodtam: előbb az udvarra, aztán a
kertbe, estig ott rejtőzködtünk, a krumplibokrok között. Este meg
kimásztunk a bozótosba. És csak akkor sírtam el magam...
Hogy hogyan maradtunk életben? Nem emlékszem... Csak mi
maradtunk életben a bátyámmal, meg a négy kiscica. Megjött a
nagymama, ő a folyón túl lakott. És elvitt minket magához...
„JEGYEZD MEG: MARIUPOL,
PARKOVAJA UTCA 6...."

Szása Szoljanyin, tizennégy éves.

Jelenleg hadirokkant.

Mennyire nem akartam meghalni... Hajnalban különösen nem

akar meghalni az ember...
Vezetnek minket a kivégzésre. Gyorsan kell mennünk. A né-
metek sietnek, ezt megértettem a beszélgetésükből. A háború előtt
szerettem a németórát. Magamtól megtanultam Heine néhány
költeményét. Hárman vagyunk: két hadifogoly - mindkettő
főhadnagy, és én. Egy kisfiú... Az erdőben kaptak el, amikor
fegyvereket szedtem össze. Néhányszor sikerült elfutnom, de
harmadikra elkaptak.
Nem akarok meghalni...
Suttogva mondják:
- Fuss! Mi rávetjük magunkat az őrökre, te meg rohanj a bokrok
közé!
- Nem futok el...
- Miért?
- Magukkal maradok.
Velük együtt akartam meghalni. Katonaként.
- Ez parancs! Fuss! Élned kell!
Az egyik, Danyila Grigorjevics Iordanov, mariupoli volt, a
másik, Alekszandr Ivanovics Iljinszkij brjanszki...
- Jegyezd meg: Mariupol, Parkovaja utca 6. Megjegyezted?
- Brjanszk,... utca. Megjegyezted?
- Lőni kezdtek...
Futottam... Futottam... A fejemben egyre az zakatolt: ez meg
ez... megjegyezni... ez meg ez... megjegyezni. De a félelemtől
elfelejtettem.
 Elfelejtettem annak a brjanszki utcának a nevét és a
házszámot...
„HALLOTTAM, AHOGY MEGÁLLT A SZÍVE..."

Lena Aronova, tizenkét éves.

Jelenleg jogász.

Hirtelen megjött a háború a városunkba. A mi csendes, zöld

Homelünkbe...
A szüleim úgy döntöttek, elküldenek Moszkvába, ott tanult a
katonai akadémián a bátyám. Mindenki úgy gondolta, hogy
Moszkvát soha az életben nem foglalják el, az egy bevehetetlen
erőd. Nem akartam elutazni, de a szüleim hajthatatlanok voltak,
mert amikor bombáztak, napokon át nem ettem semmit,
erőszakkal diktálták belém az ételt. Egészen lesoványodtam.
Moszkvában majd helyrejövök. Ők meg anyuval eljönnek értem,
amint vége lesz a háborúnak. Nagyon hamar.
A vonat nem ment el Moszkváig, kiszállítottak minket
Malojaroszlavecben. Az állomáson volt telefon, futottam, fel
akartam hívni a bátyámat, hogy mit csináljak. Sikerült, a bátyám
azt mondta: „Maradj ott, megyek érted." Rettegésben telt az
éjszaka, nagyon sok ember volt ott, hirtelen bejelentették: fél óra
múlva indul a vonat Moszkvába, szálljanak fel. Összeszedtem a
holmimat, és futottam a vonathoz, felmásztam a felső ágyra, és
elaludtam. Amikor felébredtem, a vonat egy kis folyó mellett állt,
az asszonyok mostak. „Hol van Moszkva?" - csodálkoztam. Azt
felelték, hogy keletre visznek minket...
Leszálltam, és elsírtam magam. Kétségbe voltam esve. Meg-
látott Gyina, ő a barátnőm volt, együtt utaztunk el Homelből,
együtt kísértek ki bennünket a szüleink, és Malojaroszlavecben
elveszítettük egymást. Most megint együtt voltunk. Így már nem
olyan félelmetes. Az állomásokon hoztak nekünk ételt:
szendvicseket, tejet bödönben, egyszer még levest is.
 A Kosztanaji területen, Dzsarkul állomáson leszállítottak
minket a vonatról. Életünkben először utaztunk szekéren Gyi-
nával. Egymást vigasztaltuk: amint megérkezünk, rögtön írunk a
szüleinknek. Azt mondtam: „Ha nem bombázzák le a házat, a
szüleink megkapják a levelünket, ha meg lebombázzák, akkor
hova írjunk?" A mamám egy gyermekkórház főorvosa volt, a
papám meg egy kézműipari technikum igazgatója. A papám békés
ember volt, tipikus tanár, amikor először jött haza a munkából
pisztollyal (pisztolyokat adtak ki nekik, és ő a civil zakójára tette
fel a pisztolytáskát), megijedtem. Úgy éreztem, ő is fél tőle, este
óvatosan vette le, és tette az asztalra. Nagy házban laktunk, de
egyetlen tiszt sem lakott benne, azelőtt sohasem láttam fegyvert.
Úgy éreztem, az a pisztoly magától fog lőni, hogy a házunkba már
beköltözött a háború. És ha leveszi a papa a pisztolyt, akkor vége a
háborúnak.
Gyinával mi városi lányok voltunk, nem értettünk semmihez.
Megérkeztünk, és másnap elvittek dolgozni a mezőre, egész nap
görnyedeztünk. Egyszer csak elszédültem, elestem. Gyina sírt
fölöttem, de nem tudta, hogyan segítsen. Szégyelltem magam: a
helybéli lányok teljesítik a normát, mi csak a sor felénél járunk, ők
meg már valahol messze elöl. A legszörnyűbb az volt, amikor
leültettek, hogy fejjem meg a tehenet, a kezembe adták a sajtárt,
én meg soha nem fejtem még tehenet, féltem közel menni hozzá.
Egyszer jött valaki az állomásról, és hozott újságokat. Abban
olvastuk, hogy Homelt elfoglalták a németek. Akkor nagyon
sírtunk Gyinával. Ha Homelt elfoglalták, akkor megölték a
szüleinket, és gyermekotthonba visznek bennünket. De én hallani
sem akartam a gyermekotthonról, arra gondoltam, hogy
megkeresem a bátyámat. De eljöttek értünk Gyina szülei, valami
csoda folytán megtaláltak bennünket. Gyina apja főorvos volt a
Cskalovi területen lévő Szaraktasban. A kórház területén volt egy
házikó, abban laktunk. Deszkaágyon aludtunk, szalmával tömött
matracon. Nagyon kínoztak a hosszú copfjaim, leértek egészen a
térdemig. De a mama engedélye nélkül nem vághattam le.
Reménykedtem, hogy a mama mégiscsak él, és majd megtalál. A
mama szerette a copfjaimat, és le fog szidni, ha levágom.
Egyszer... Hajnalban... Csak a mesékben van ilyen, meg... a
háborúban. Kopogás hallatszott az ablakon... Felkelek: ott áll a
mama. Elvesztem az eszméletem... A mama aztán levágta a
copfjaimat, és bekente a fejem kerozinnal, a tetvek ellen.
A mama már tudta, hogy a papa iskoláját Novoszibirszkbe
evakuálták, és elindultunk vele a papához. Ott kezdtem iskolába
járni. Délelőtt tanultunk, ebéd után meg mentünk segíteni a
kórházba, sok sebesültet hoztak a városba, a frontról a hátor-
szágba szállították őket. Felvettek minket ápolónőnek, és a se-
bészetre kerültem, a legnehezebb osztályra. Öreg lepedőket
kaptunk, azokat téptük szét kötözőszernek, összetekertük, do-
bozokba tettük, aztán vittük sterilizálásra. Kimostuk a használt
kötözőszereket, de néha a frontról olyan kötözőszereket hoztak,
hogy kosarakban kihordtuk őket az udvarra, és elégettük. Csurom
véresek, gennyesek...
Orvoscsaládban nőttem fel, és a háború előtt arról álmodoztam,
hogy én is feltétlenül orvos leszek. Ha a sebészetre küldenek,
akkor oda megyek. A többi lány félt, nekem meg mindegy volt,
csak segíthessek, csak érezzem, hogy szükség van rám. Amint vége
a tanításnak, futunk a kórházba, hogy el ne késsünk... Emlékszem,
hogy néhányszor elájultam. Megnyitják a sebet, a kötszer bele van
ragadva, a sebesültek kiabálnak... Néhányszor hányingerem lett a
kötszerek szagától, olyan erős szaguk volt, nem orvosságszaguk,
hanem... valami más... ismeretlen, fülledt... Halálszaguk... Már
ismertem a halál szagát... Bemész a kórterembe - a sebesült még
él, de te már érzed ezt a szagot... Sok lány elment, nem bírta.
Inkább kesztyűket varrtak a frontra, vagy kötöttek, már aki tudott.
De én nem hagyhattam ott a kórházat, hogy hagyhattam volna ott,
ha egyszer mindenki tudta, hogy az anyám orvos?
De nagyon sírtam, amikor a sebesültek meghaltak. Hal-
dokolnak, és hívják az orvost: „Doktor! Doktor! Gyorsabban!" Az
orvos szalad, de nem tudja megmenteni, a sebészeten súlyos
sebesültek vannak. Emlékszem egy hadnagyra... Melegítőpárnát
kért. Rátettem a melegítőpárnát, mire megfogta a kezem... Nem
tudom elhúzni... Húz magához. Kapaszkodik belém, teljes erejéből
kapaszkodik. Hallottam, ahogy megállt a szíve. Dobogott,
dobogott, és megállt...
Annyi mindent megtudtam a háború alatt... Többet, mint aztán
egész életemben...
„ELSZÖKTEM A FRONTRA A NŐVÉREM,
VERA REGYKINA TÖRZSŐRMESTER UTÁN..."

Nyikolaj Regykin, tizenegy éves.

Jelenleg gépész.

A ház elcsendesedett... Kisebb lett a család... A bátyáimat

azonnal behívták. Vera, a nővérem egyre csak a hadkiegre járt, és
negyvenkettő márciusában ő is elment a frontra. Csak én és a
húgom maradtunk otthon.
Az evakuációban a rokonaink fogadtak be minket az Orjoli
területen. A kolhozban dolgoztam, férfiak már nem voltak,
minden férfimunka az olyanok vállára nehezedett, amilyen én is
voltam. Kamasz fiú. Férfiak helyett mi dolgoztunk - kilenctől
tizennégy éves fiúk. Elmentem életemben először szántani. Az
asszonyok megálltak a ló mellett, és indultak. Állok, várom, hogy
valaki odajön hozzám, és elmondja, hogyan kell csinálni, de ők
csak végigmentek egy barázdán, aztán fordultak a másikra. Én
meg egyedül vagyok. Na jó, akkor magam, hol a barázda mellett,
hol a barázdában mentem. Reggeltől a földön vagyok, éjszaka meg
megyünk a fiúkkal éjszakai munkára. Lovakat legeltetek... Eltelt
így egy nap, aztán a második... A harmadikon szántottam,
szántottam, aztán összeestem.
Negyvennégyben Vera, a nővérem egy napra eljött hozzánk a
kórházból a sebesülése után. Reggel elvitték az állomásra
szekéren, én meg gyalog szaladtam utána. Az állomáson a katona
nem engedett felszállni a vonatra. „Kivel vagy, fiú?" Nem jöttem
zavarba: „Vera Regykina törzsőrmesterrel."
Így elengedtek a háborúba...
„ARRA, AHOL FELKEL A NAP..."

Válja Kozsanovszkaja, tízéves.

Jelenleg munkásnő.

A gyermeki emlékezet... A gyermeki emlékezetben csak a fé-

lelem marad meg, és az, ami jó volt...
A házunk nem messze a katonai kórháztól volt. A kórházat
bombázták, láttam, ahogy kiesnek az ablakokon a sebesültek a
mankóikkal. Felgyulladt a házunk... Anyám berohant a tűzbe:
„Hozok ruhát a gyerekeknek."
Égett a ház... Égett anyám... Rohantunk volna oda hozzá, de a
felnőttek elzavartak, lefogtak minket: „Gyerekek, az anyukátokat
már nem lehet megmenteni." Amerre mindenki futott, arra
futottunk mi is. Mindenütt hullák... Nyögdécselnek, segítséget
kérnek a sebesültek. De ugyan ki segíthetne nekik? Én tizenegy
éves vagyok, a húgom kilenc. Elveszítettük egymást...
Aztán egy gyermekotthonban találkoztunk újra, Minszktől nem
messze, Asztrasicki Haradokban. A háború előtt ott úttörőtábor
volt, apánk egyszer el is vitt minket oda. Szép hely. Az
úttörőtáborból a németek gyermekotthont csináltak. Minden
ismerős és ugyanakkor idegen. Néhány napon át csak sírás,
könnyek: a szüleink nélkül maradtunk, leégett a házunk. A
nevelőnők öregek voltak, a rend német. Egy év múlva...
Gondolom, olyan egy év telhetett el... Kezdtek kiválogatni minket,
hogy elszállítsanak Németországba. Nem életkor, hanem magasság
szerint válogattak, én meg, balszerencsémre, magas növésű
voltam, mint az apám, a húgom meg, mint az anyám, alacsony.
Teherautók jöttek, körben németek géppisztolyokkal, felzavartak a
teherautóra, a húgom kiabál, ellökdösik, a lába elé lőnek. Nem
engedik hozzám. Így választottak el egymástól minket...
 A vagon telitömve... Teli gyerekekkel, tizenhárom évesnél senki
nem volt idősebb. Először Varsóban álltunk meg. Senki nem adott
nekünk inni és enni, csak valami öregember jött be a vagonba, tele
voltak a zsebei összehajtogatott papírokkal, amiken orosz nyelven
a Miatyánk volt, és mindenkinek adott egy ilyen papírt.
Varsó után még két napig utaztunk. Megérkeztünk valami
egészségügyi állomásra. Mindenkit meztelenre vetkőztettek,
együtt a fiúkat és lányokat, sírtam a szégyentől. A lányok egyik
oldalra akartak húzódni, a fiúk a másikra, de egy csapatba tereltek
minket, ránk irányították a slagot... Hideg víz... Furcsa szaga volt,
soha többet nem éreztem olyat, nem tudom, milyen
fertőtlenítőszer lehetett benne. Nem figyeltek ránk: a szemünkbe,
a szánkba, a fülünkbe jött a víz. Így fertőtlenítettek minket. Aztán
csíkos nadrágot és inget kaptunk, olyan volt, mint a pizsama, meg
fatalpú szandált, a mellünkre meg fémtáblácskát tettek: „Ost".
Kizavartak az utcára és felsorakoztattak bennünket. Gon-
doltam, elszállítanak valahová, valamilyen lágerba, de hátul
sugdolóznak: „El fognak adni minket." Odajött egy öreg német,
kiválasztott engem és még három lányt, odaadta értünk a pénzt,
aztán mutatta a szalmás szekeret: „Üljetek fel!"
Valamilyen birtokra kerültünk... Nagy, magas ház állt rajta,
körülötte meg régi park. Betettek minket valami pajtába, az egyik
felén tizenkét kutya lakott, a másikon mi. Rögtön vittek minket
dolgozni a mezőre, össze kellett szedni a köveket, hogy ne
menjenek tönkre az ekék és a vetőgépek. A köveket szép rendben
kellett lerakni egy helyre. Mi meg azokban a fatalpú szandálokban
vagyunk, csupa vízhólyag lett a lábunk. Rossz kenyeret és híg tejet
kaptunk enni.
Az egyik lány nem bírta ki, meghalt. Lovakkal vitték el az
erdőbe, és csak úgy egyszerűen elásták. A szandált és a csíkos
pizsamát visszahozták a birtokra. Emlékszem, hogy Oljának
hívták.
 Volt ott egy nagyon öreg német, ő etette a kutyákat. Nagyon
rosszul, de beszélt oroszul, próbálta tartani bennünk a lelket:
„Kinder, Hitler kaputt. Ruszki kom." Bemegy a baromfiólba,
tojásokat lop a sapkájába, és elrejti őket a szerszámos ládájában -
még ácsmunkákat is végzett a birtokon. Fogja a fejszéjét, és úgy
tesz, mintha menne dolgozni, de leteszi mellénk a ládát, és néz
körbe, nekünk meg integet, hogy gyorsan együk meg. Kiisszuk a
tojásokat, a héját meg elkaparjuk a földbe.
Odahívott minket egyszer két szerb fiú, ők is a birtokon
dolgoztak. Rabok voltak, mint mi. Elmesélték a titkukat... Van egy
tervük: „Meg kell szökni, különben mi is meghalunk, mint Olja.
Elásnak az erdőben, csak a szandálunkat és a pizsamánkat hozzák
vissza." Féltünk, de rábeszéltek minket. Így történt... A birtok
mögött mocsár volt, reggel észrevétlen odamentünk, aztán
szaladni kezdtünk. Arra futottunk, ahol felkel a nap, keletre.
Este összeestünk valami bozótosban, annyira kimerültünk,
hogy el is aludtunk azonnal. Reggel kinyitjuk a szemünket, csend
van, csak a békák brekegnek. Felkeltünk, harmattal meg-
mosakodnak, és mentünk tovább. Nem sokra rá egy országutat
pillantottunk meg, át kell menni rajta, sűrű, szép erdő van a másik
oldalon. A megmentőnk. Az egyik fiú előrekúszott, megnézte az
utat, és hívott minket: „Futás!" Futottunk át az úton, az erdőből
még épp jön felénk egy német teherautó géppisztolyos katonákkal.
Körbevettek minket, és elkezdték ütni, rugdosni a fiúkat.
A kocsira őket már holtan hajították fel, minket a kislánnyal
meg melléjük ültettek. Azt mondták, hogy nekik már jó, nektek
meg még jobb lesz, orosz disznók. A tábláról megtudták, hogy
keletiek vagyunk. Annyira meg voltunk rémülve, hogy még csak
nem is sírtunk.
Koncentrációs táborba vittek minket. Láttuk: szalmán fek-
szenek a kisgyerekek, és tetvek mászkálnak rajtuk. A szalmát a
mezőről hozták, ami rögtön ott volt a szögesdrót kerítés mögött. A
kerítésben áram.
Minden reggel megcsörrent a vasretesz, bejött egy mosolygó
tiszt meg egy szép nő, aki oroszul beszélt hozzánk:
- Aki kér kását, az gyorsan sorakozzon fel. Kettes sorban.
Mentek reggelizni... - A gyerekek tolongtak, botladoztak,
mindenki akart kását.
- Huszonöt gyerek maradhat - számolt a nő. - Ne veszekedjetek,
a többiek holnap kapnak...
Először hittem neki, a kicsikkel együtt futottam, lökdösődtem,
de aztán félni kezdtem: „Miért nem jönnek vissza azok, akiket
elvittek kását enni?" Leültem közvetlenül a vasajtó mellé, és
amikor már kevesen voltunk, a nő nem vett észre engem.
Mindig nekem háttal állt meg, úgy számolta a gyerekeket. Hogy
mennyi ideig ment ez így, meg nem mondanám. Úgy tűnik...
akkor vesztettem el az emlékezetem...
Egyetlen madarat, de még bogarat se láttam a koncentrációs
táborban. Álmodoztam: csak egy gilisztát találjak. De ott giliszták
sem éltek...
Halljuk egyszer: zaj, kiabálás, lövöldözés. Megcsörren a vas-
retesz: szovjet katonák zúdulnak be a barakkba, és kiabálnak:
„Gyerekek!" A vállukra, a karjukra vesznek, egyszerre többet is,
hiszen súlyunk már szinte nincsen. Csókolgatnak, ölelgetnek,
sírnak. Kivisznek az utcára...
Látjuk a krematórium fekete kéményét...
Néhány héten át gyógyítottak, etettek minket. Kérdezik tőlem:
„Hány éves vagy?" „Tizenhárom" - felelem. „Mi meg azt hittük,
nyolc." Amikor megerősödtünk, elvittek minket arra, ahol felkel a
nap.
Haza...
„A FEHÉR ING TÁVOLRÓL LÁTSZIK
A SÖTÉTBEN..."

Jefim Fridljand, kilencéves.

Jelenleg egy szilikátüzem igazgatóhelyettese.

Vége lett a gyerekkornak... Az első lövésekkel. Még élt bennem

a gyerek, de valaki más mellett...
A háború előtt féltem egyedül maradni a lakásban, most ez a
félelmem elmúlt. Már nem hittem a mama házi szellemeiben, akik
a kályha mögött lapulnak, meg ő maga sem emlegette már őket.
Szekéren mentünk el Hocimszkból, mama vett egy kosár almát,
letette mellém meg a húgom mellé, és azt ettük. Kezdődött a
bombázás, a húgom kezében ott van két szép alma, veszekedni
kezdtünk miattuk, nem akarta odaadni. Mama kiabál: „Bújjatok
el!" - mi meg az almák miatt veszekszünk. Aztán megkértem a
húgomat: „Na, add ide legalább az egyik almát, különben
megölnek minket, és még meg se kóstoltam." Odaadta az egyiket,
a szebbet. És vége is lett a bombázásnak. Én pedig nem ettem meg
azt a szerencsehozó almát.
Szekéren utaztunk, előttünk meg egy csorda. A papától (ő a
háború előtt az állattenyésztő kombinát igazgatója volt) tudtuk,
hogy ezek nem hétköznapi tehenek, hanem nemesítettek, amiket
sok pénzért külföldről vettek. Emlékszem, a papa nem tudta
elmagyarázni, mennyi az a sok pénz, amíg azt nem mondta, hogy
minden tehén annyiba kerül, mint egy traktor. Vagy mint egy
tank. Na, ha annyiba, mint egy tank, akkor nagyon sokba. Minden
tehénre nagyon vigyáztak.
Mivel állattenyésztő szakember családjában éltem, szerettem az
állatokat. Amikor egy újabb bombázás után szekér nélkül
maradtunk, a csorda előtt mentem. Összebarátkoztam a Vászja
nevű bikával. Karika volt az orrában, a karikán kötél, a kötél végét
meg magamra kötöztem. A tehenek sokáig nem tudták megszokni
a bombázást, súlyosak voltak, nem szokták meg a hosszú
gyaloglást, összeakadtak a patáik, borzasztóan elfáradtak.
Bombázás után nehéz volt őket újra összeterelni. De ha kiment az
útra a bika, akkor a tehenek is mind követték. A bika meg egyedül
nekem engedelmeskedett.
A mama éjszaka kimossa valahol a fehér ingemet... Hajnalban:
„Felkelni!" - kiáltja el magát Turcsin főhadnagy, aki a szállítást
vezényelte. Felveszem az ingem, fogom a bikát, és gyerünk.
Emlékszem, hogy egész idő alatt fehér ingben voltam. Az fénylik a
sötétben, mindenki jó messziről lát. A bika mellett aludtam, a
mellső lábai alatt, úgy melegebb volt. Vászka sohasem kelt fel
elsőnek, megvárta, hogy felkeljek. Érezte, hogy egy gyerek van
mellette, és kárt tehet benne. Vele együtt feküdtem le, és soha
nem féltem mellette.
Gyalog mentünk Tuláig. Több mint ezer kilométer. Három
hónapig mentünk, a végén már mezítláb, mert minden leszakadt
rólunk. Pásztor nem sok maradt. A teheneknek megdagadt a
tőgyük, nem tudtuk rendesen fejni őket. Ha fáj a tőgye, a tehén
megáll melletted, és néz. Majd leszakadt a kezem, mindennap
megfejtem tizenöt-húsz tehenet. Ma is magam előtt látom: ül az
úton egy tehén, átlőtték a hátsó lábát, elkékült tőgyéből csöpög a
tej. Nézi az embereket. Vár. A katonák megálltak, fogják a
puskájukat: le kell lőni, hogy ne szenvedjen. Megkértem őket:
„Várjanak..."
Odamegyek, és kifejem a tejet az útra. A tehén hálásan nya-
logatja a vállam. Én meg elfutok onnan, hogy ne lássam...
Tulában megtudtuk, hogy az egész nemes csorda, amit oda-
tereltünk, megy a húskombinátba, mást nem tudnak kezdeni vele.
Már közeledtek a németek. Felvettem a fehér ingemet, és mentem,
hogy elbúcsúzzak Vászkától. Nehezen fújtatott az arcomba...
 ...Negyvenöt májusában... Utaztunk haza. Elértünk Vorsába, én
az ablaknál álltam. Odajött a mama. Kinyitottam az ablakot. A
mama azt mondja: „Érzed a mocsaraink illatát?" Ritkán sírtam, de
akkor elbőgtem magam. Az evakuációban még álmodtam is róla,
ahogy kaszálják a mocsári szénát, ahogy kazlakba gyűjtik, s hogy
milyen az illata, mikor kicsit megszárad, megereszkedik. A
mocsári széna drága illata, amilyen nincsen máshol. Úgy hiszem,
csak nálunk, Belaruszban van ilyen erős illata a mocsári szénának.
Mindenhová elkísért. Még álmomban is éreztem.
A győzelem napján kiszaladt az utcára Kolja bácsi, a szomszéd,
és elkezdett a levegőbe lőni. A kisfiúk körülvették:
- Kolja bácsi, én is akarok!
- Kolja bácsi, én is akarok!
Mindenkinek odaadta a puskáját. És akkor lőttem először
életemben...
„A TISZTA PADLÓRA,
AMIT ÉPP FELMOSTAM..."

Mása Ivanova, nyolcéves.

Jelenleg tanítónő.

Szerető családunk volt...

Apám harcolt a polgárháborúban. Azóta mankóval járt. De ő
vezette a kolhozt, ráadásul élenjáró kolhozt. Amikor megtanultam
olvasni, mutatott nekem újságkivágásokat a Pravdából, amikben a
mi kolhozunkról írtak. A háború előtt meghívták Moszkvába az
élenjáró kolhozok igazgatóinak konferenciájára és a
mezőgazdasági kiállításra. Szép gyerekkönyveket hozott nekem
onnan, meg egy fémdobozos bonbont.
Szerettük a papát: a mama és én. Rajongtam érte, ő pedig
rajongott értünk. Értem és a mamáért. Lehet, hogy megszépítem a
gyerekkoromat? De hát minden boldog és fényes az em-
lékezetemben, ami a háború előtt volt. Azért, mert... az volt a
gyerekkorom. Az igazi gyerekkorom...
Emlékszem a dalokra. A mezőről dalolva jöttek vissza az
asszonyok. A nap már a láthatár mögé hanyatlik, és a domb mögül
hallik az énekszó:
Ideje már hazatérni, ideje,
Estére jár már az idő eleje...
Szaladok az énekszó elé - ott van a mama, hallom a hangját. A
mama felkap, én jó erősen átölelem a nyakát, aztán leugrok, és
szaladok előre, az énekszó meg követ, betölti az egész világot
körülöttem, és minden olyan vidám, olyan csudaszép!
Olyan boldog gyermekkor után... hirtelen... a háború!
A papa már az első napokban elment... Földalatti ellenállóként
dolgozott. Nem otthon lakott, mert nálunk őt mindenki ismerte.
Csak éjszaka jött el hozzánk.
 Egyszer hallottam, ahogy a mamával beszélgetett:
- Felrobbantottunk egy német teherautót az úton...
Én köhögni kezdtem a kemencén, a szüleim megijedtek.
- Erről senkinek nem szabad tudnia, kislányom - figyel-
meztettek.
Kezdtem félni az éjszakától. Megjön a papa, és a fasiszták
megtudják, hogy itt van az apukám, akit annyira szeretek, és
elviszik.
Mindig őt vártam. A kemencesut sarkában húztam meg magam,
átöleltem a nagymamát, de féltem elaludni, ha el is aludtam,
folyton felébredtem. A kéményben üvölt a hóvihar, remeg-csereg a
fémszelep benne. Csak arra gondolok: nehogy átaludjam, amikor
itt a papa.
Hirtelen úgy tűnik, nem a hóvihar üvölt, hanem a mama sír.
Lázam van. Tífusz.
Késő éjszaka megjött a papa. Én hallottam meg elsőnek, és
szóltam a nagymamának. A papa hideg volt, én lázban égtem,
mellettem ült, és nem tudott elmenni. Fáradt, megöregedett, de
annyira kedves, annyira az enyém. Hirtelen kopogtattak az ajtón.
Hangosan. A papa még a bőrkabátját sem tudta felvenni, ahogy
berontottak a policájok. Kilökdösték az utcára, én mentem utána,
nyújtotta felém a kezét, de a géppisztolygolyók eltalálták. A fejére
céloztak. Mezítláb szaladtam utána a hóban egészen a patakig, és
kiabáltam: „Apácska! Apácska..." Otthon a nagymama jajveszékelt:
„Hol van az Isten? Hová bújt el?" A papát megölték...
A nagymama nem tudta elviselni a fájdalmat. Egyre halkabban
sírt, és két héttel később éjszaka meghalt a kemencén, én mellette
aludtam, öleltem, de már halott volt. Nem volt senki más a
házban, a mama és a bátyám a szomszédban rejtőztek el.
A papa halála után a mama is egészen megváltozott. Soha nem
ment ki a házból. Mindig csak a papáról beszélt, hamar elfáradt,
pedig a háború előtt élmunkás volt, mindig a legelső mindenben.
Engem észre se vett, pedig folyton igyekeztem a szeme előtt lenni.
Valamivel megörvendeztetni. De csak akkor élénkült fel, amikor a
papára emlékeztünk.
Emlékszem, hogy szaladtak hozzánk a boldog asszonyok:
- A szomszéd faluból egy gyerkőcöt küldtek át lovon - vége a
háborúnak. Hamarosan jönnek haza a férfiak.
A mama összeesett - a tiszta padlóra, amit épp felmostam...
„LÁTTA-E EZT AZ ISTEN?
ÉS MIT GONDOLT..."

Jura Karpovics, nyolcéves.

Jelenleg sofőr.

Láttam azt, amit nem szabad látni... Az embernek nem szabad

ilyet látni. Pedig még kicsi voltam...
Láttam, ahogy fut a katona, és mintha megbotlana. Elesik.
Sokáig kaparja, öleli a földet...
Láttam, hogyan hajtották át a falunkon a hadifoglyokat. Hosszú
oszlopokban. Szakadt, égett katonaköpenyekben. Ott, ahol
éjszakára megpihentek, le volt rágva a kéreg a fatörzsekről. Étel
helyett egy döglött lovat adtak nekik. Azt tépték szét.
Láttam, ahogy éjjel tűz alá került és leégett egy német sze-
relvény, és reggel lefektették a sínekre mindazokat, akik a vasúton
dolgoztak, és áthajtottak rajtuk egy mozdonnyal...
Láttam, hogy fognak embereket a bricskák elé. Sárga csillag volt
a hátukon. Ostorral hajtották őket. Vidáman utaztak.
Láttam, ahogy szuronnyal veszik ki az anyák kezéből a gyereket.
Aztán a tűzbe hajították őket. Vagy a kútba... De ránk az
anyámmal nem került sor...
Láttam, hogyan sír a szomszéd kutyája. A házból maradt hamun
ült. Egyedül. Olyan volt a szeme, mint egy öregemberé...
Én meg kicsi voltam...
Ebben nőttem fel... Komor lettem, bizalmatlan, nehéz ter-
mészetem van. Amikor sír valaki, nem sajnálom, hanem épp hogy
könnyebb, mert én magam nem tudok sírni.
Kétszer nősültem, kétszer ment el tőlem a feleségem, senki nem
bírta ki sokáig. Nehéz engem szeretni. Tudom... Magam is
tudom...
 Sok év telt el azóta... Most csak azt akarom kérdezni: látta ezt
az Isten? És mit gondolt...
„MILYEN SZÉP IS AZ ÉLET..."

Ljudmila Nyikanorova, tizenkét éves.

Jelenleg mérnök.

Próbálok visszaemlékezni... Beszéltünk-e a háború előtt a há-

borúról?
A rádióban adtak ilyen dalokat: „Ha holnap háború lesz",
„Bátran törnek előre a tankok". A gyerekek nyugodtan aludhattak
el...
Voronyezsben élt a családunk. Gyermekkorom városa... Az
iskolában sok tanár a régi értelmiségből jött. Magas zenei kultúra.
Az iskolánk gyermekkórusa, amelyben énekeltem, nagyon
népszerű volt a városban. Azt hiszem, mindenki szerette a
színházat.
A házunkban katonatisztek laktak a családjaikkal. Három-
emeletes ház, körfolyosós, az udvaron, nyáron illatos akác vi-
rágzott. Sokat játszottunk a ház előtti kis téren, sok olyan hely
volt, ahol el lehetett bújni. Nagy szerencsém volt a szüleimmel.
Apám katonatiszt volt. Egész gyerekkoromban előttem volt az
egyenruha. Anyámnak szelíd természete és arany keze volt. Én
voltam az egyetlen gyerekük. Ahogy lennie kell ilyen esetekben,
makacs voltam, szeszélyes és ugyanakkor félénk. Zenét és
koreográfiát tanulok a Vörös Hadsereg Házában. Vasárnap - az
egyetlen nap, amikor nem dolgozott - apám szeretett sétálni
velünk a városban. Nekünk anyával a bal oldalán kellett mennünk,
mert apa folyton üdvözölte a szembejövő tiszteket. Tisztelgett.
Meg szeretett verseket olvasni velem, különösen Puskint:

Tanulj, fiam, okít az élet is,

De a tudomány gyorsabban tanít...
 Az a júniusi nap... A piros ruhácskámban mentem a barát-
nőmmel a Vörös Hadsereg Házának udvarába az előadásra, amit
déli tizenkét órára hirdettek meg. Látjuk: mindenki az oszlopon
lévő hangszórót hallgatja. Zavarodott tekintetek.
- Hallod, háború van! - mondja a barátnőm.
Rohanok haza. Tépem ki az ajtót. A lakásban csend, anyu nincs
otthon, apu összpontosítva borotválkozik a tükör előtt, a fél arca
még habos.
- Apa, háború van!
Apám felém fordult, aztán folytatta a borotválkozást. A sze-
mében olyan kifejezés, amit nem ismertem. Emlékszem, hogy a
hangszóró a falon ki volt kapcsolva. Ez minden, amit tehetett,
hogy elodázza anyámnak és nekem a szörnyű hír pillanatát.
Az élet egyik pillanatról a másikra megváltozott... Egyáltalán
nem emlékszem, hogy apám bármikor is otthon lett volna azokban
a napokban. Lakógyűléseket tartottak: hogyan kell oltani a tüzet,
ha kigyullad a ház, hogyan függönyözzük el az ablakokat éjszakára
- a városban semmilyen fény nem lehet. Eltűntek a polcokról az
áruk, megjelentek az élelmiszerjegyek.
Aztán eljött az az utolsó este. Egyáltalán nem olyan volt, ahogy
most a moziban látom: könnyek, ölelések, felugrás a mozgó
vonatra. Semmi ilyen nem volt. Minden úgy volt, mintha apám
csak hadgyakorlatra menne. Anya összehajtogatta a ruháit, már föl
van varrva a gallér, a paszományok, ellenőrizte a gombokat, a
zoknikat, a zsebkendőket. Apa összehajtja magán a köpenyt, úgy
emlékszem, hogy abba kapaszkodtam.
A folyosóra mindhárman kimentünk. Későre járt, már minden
ajtót bezártak a házban, kivéve a bejáratit, a földszintről fel kellett
mennünk az első emeletre, végigmenni a hosszú folyosón, aztán
le. Az utcán sötét van, és az én mindig figyelmes apám azt mondja:
- Tovább nem kell hogy kísérjetek.
Átölelt bennünket.
 - Minden jó lesz. Ne izguljatok, lányok.
És elment.
A frontról küldött néhány levelet. „Hamarosan győzünk, utána
majd máshogyan fogunk élni. Hogy viseli magát az én kis
Ljudmilocskám?" Nem tudok visszaemlékezni, hogy mivel voltam
elfoglalva szeptember elsejéig. Természetesen sok keserűséget
okoztam anyámnak azzal, hogy nem kéretőztem el, csak úgy
elmentem a barátnőimhez hosszú órákra. A légiriadó, mondhatni,
megszokottá vált. Mindenki gyorsan hozzászokott: az emberek
nem mentek le a légópincébe, hanem otthon ültek. Nemegyszer
előfordult, hogy engem az utcán ért a bombariadó, a központban.
Beszaladtam egy üzletbe vagy egy lépcsőházba, és annyi.
Sok mendemonda járta. De azok nem maradtak meg az
emlékezetemben. A gyermeki fejemben... Anyám ügyeletes volt a
kórházban. Mindennap jöttek a vonatok a sebesültekkel.
Ami meglepő volt: a polcokon újból megjelentek az áruk, az
emberek vásároltak. Néhány napon át gondolkoztunk anyámmal:
ne vegyünk-e egy új pianínót? Úgy döntöttünk, hogy megvárjuk
vele apát. Mégiscsak nagyon nagy kiadás.
Fel se tudom fogni, de szeptember elsején megkezdtük a
tanévet, mint máskor. Apától meg egész augusztusban nem jött
hír. Reménykedünk, várunk, pedig már ismerjük az olyan
szavakat, mint a „bekerítés" és „partizánok". A hónap végén
bejelentették: készen kell állni, bármelyik pillanatban kezdődhet
az evakuálás. A pontos idejét, ha jól emlékszem, egy nappal előtte
tudtuk meg. Az anyáknak volt elég bajuk. Mindenesetre meg
voltunk győződve, hogy csak egy-két hónapra utazunk el,
elleszünk addig valahol, mondjuk, Szaratovban, aztán jövünk is
vissza. Egy batyuba az ágynemű, egy másik batyuba a konyhai
edények, meg egy bőrönd a ruhákkal. Készen vagyunk.
Az útról megmaradt az emlékezetemben egy ilyen kép: a
szerelvényünk fütyülés, figyelmeztetés nélkül elindul, lekapjuk a
lábasokat a tűzről, nincs idő eloltani, aztán utazunk... és a sínek
mentén tüzecskék gyöngysora. A szerelvény elment Almatiig,
aztán visszament Simkentbe. És így néhányszor - ide-oda. Végül
aztán komótos ökrök húzta szekereken megérkeztünk egy aulba.
Először láttam kibitkát az életemben... Mint egy keleti mesében...
Minden színes, szokatlan. Érdekes.
De amikor megláttam anyám fején az első ősz hajszálat, nem
tudtam megszólalni. Kezdtem viharos iramban felnőtté válni.
Anyám kezei! Nem tudom, mire nem voltak képesek! Hogyan volt
esze az utolsó pillanatban fogni a varrógépet (a doboza nélkül, egy
párnában), és behajítani a kocsiba, ami elvitt minket az állomásra?
A varrógép etetett minket. Anya éjszakánként varrt. Aludt-e
valamikor?
A láthatáron meg a Tien-san havas csúcsai, tavasszal tulipá-
noktól vöröslő sztyepp, ősszel meg szőlő, dinnye. De miből vegyen
az ember? Meg hát a háború! Egyre csak apát kerestük! Három év
alatt vagy harminc levelet megírtunk: a hadseregközpontba, a
száztizenhatos hadi postafiókra, a Vörös Hadsereg központi
kádernyilvántartójába Buguruszlanba... Mindenhonnan ugyanaz a
válasz jött: „Az elesettek, sebesültek listáin nem szerepel..." Hát,
ha nem szerepel, akkor csak várunk, reménykedünk.
A rádió örömteli híreket kezdett sugározni. A csapataink egyik
várost a másik után szabadítják fel. Már Vorsa is felszabadult!
Anya szülővárosa. Ott él a nagymama, ott élnek anya testvérei.
Voronyezs is felszabadult... De Voronyezs apa nélkül nekünk
idegen város. Levelet váltottunk, és indultunk a nagymamához.
Mindig a peronon utaztunk - a vagonba nem lehetett csak úgy
egyszerűen bemenni. Öt nap a peronon...
A kedvenc helyem a nagymama házában a meleg orosz ke-
mence volt. Amögé kuckóztam be magam. Az iskolában kabátban
ülünk, sok lánynak katonaköpenyből varrtak kabátot, a fiúk
egyszerűen katonaköpenyben vannak. Korán reggel hallom a
hangszóróból: Győzelem! Tizenöt éves vagyok... Felveszem apám
háború előtti ajándékát: a gyapjúpulóvert meg az új magas sarkú
cipőmet, úgy megyek az iskolába. Megőriztük ezeket a holmikat,
úgy kaptam őket, hogy belenőhessek, hát most belenőttem.
Este ülünk az asztalnál, előttünk apám fényképe és egy kopott
Puskin-kötet... Ez apa ajándéka volt a menyasszonyának:
anyámnak. Emlékszem, hogyan olvastuk apával együtt a verseket,
és hogy amikor valami különösen tetszett neki, azt mondta:
„Milyen szép is az élet." Mindig ezt mondogatta, amikor jó kedve
volt.
Nem tudom elképzelni, hogy meghalt: annyira szeretem...
„HOSSZÚKÁS, KESKENY CSOKIKAT
HOZTAK... OLYANOK VOLTAK,
MINT A CERUZA..."
Leonyida Belaja, hároméves.
Jelenleg vasalónő.

Meg tud-e jegyezni valamit egy hároméves gyerek? Majd én

megmondom...
Három-négy kép egészen élesen megmaradt a fejemben.
... A ház mögött, a réten valamilyen bácsik tornáznak, aztán
fürdenek a patakban. Fröcskölnek, kiabálnak, nevetnek, ker-
getőznek, mint a falubeli fiúk minálunk. Csak azokhoz a mama
odaengedett, most meg ijedten kiabál, és nem engedi, hogy
kimenjek a házból. A kérdésemre: „Kik ezek a bácsik?", riadt
tekintettel azt feleli: „Németek." Más gyerekek elszaladtak a
patakhoz, és hosszú, keskeny csokikat hoztak... Megkínáltak...
Ugyanazok a bácsik nappal menetelnek az utcánkon. Lelőtték
az összes kutyát, mert ugattak rájuk.
Utána a mama megtiltotta, hogy nappal kimenjek az utcára. A
cicával együtt naphosszat a házban ültünk.
...Valahova futunk... Hideg a harmat. A nagymamának a
derekáig nedves a szoknyája, nekem meg a ruhám is, a fejem is
nedves. Elrejtőzünk az erdőben, én a nagymama kabátjában
szárítkozom, szárad a ruhám.
Valamelyik szomszédunk felmászott egy fára. Hallom: „Ég...
Ég... Ég..." Ezt az egy szót...
...Visszamegyünk a faluba. A házak helyén fekete hamu. Ott,
ahol a szomszédék laktak, találunk egy fésűt. Megismerem ezt a
fésűt, a szomszéd kislány, Anyutkának hívták, azzal fésülte a
hajam. A mama nem tudja megmondani, hogy hol van Anyutka és
az anyukája. Miért nem jönnek vissza? A mama a szívét fogja. Én
meg emlékszem, hogyan hozott Anyutka a bácsiktól, akik vidáman
fürödtek a patakban, hosszú, keskeny csokoládékat. Olyan
hosszúak voltak, mint a ceruza... Nagyon finomak, soha nem
ettünk még olyan finomat... Szép kislány volt, mindig sok csokit
adtak neki. Többet, mint bárki másnak.
Éjjel befúrjuk a lábunkat a hamuba, hogy megmelegedjünk és el
tudjunk aludni. A hamu meleg. Jó puha...
„A LÁDA ÉPP AKKORA VOLT, MINT Ő..."

Dunya Golubjoba, tizenegy éves.

Jelenleg fejőnő.

Háború van... De szántani azért csak kell...

A mama, a nővérem és a bátyám elmentek a mezőre. Lent vetni.
Aztán nem több, egy óra múlva szaladnak hozzám páran
asszonyok:
- Lelőtték az anyukádat, Dunya. Meg a testvéreidet is. Ott
fekszenek a mezőn...
Anyukám egy zsákon feküdt, és a zsákból szóródott ki a búza.
Sok-sok kis lyuk volt rajta a golyóktól...
Egyedül maradtam a kis unokatestvéremmel. A nővérem
nemrégen szült, a férje a partizánoknál volt.
Tehenet fejni nem tudok. Bőg az istállóban, érzi, hogy nincs
otthon a gazdasszony. A kutya egész éjjel nyüszít. Meg a tehén is...
A kisfiú mászik hozzám... Cicit kér... Tejet... Emlékeztem rá,
hogyan etette a nővérem. Odaadom neki a mellem, cuppog,
cuppog, és elalszik. Tejem nincs, de elfárad, dolgozik, ameddig bír,
aztán elalszik.
Hol fázott meg? Hogyan lett beteg? Én is kicsi vagyok, honnan
tudhatnám? Egyre csak köhög. Enni nincs mit. A tehenet már
elvitték a policájok.
És meghalt a kisfiú. Nyöszörgött, nyöszörgött, és meghalt.
Hallom: csend lett. Felemeltem róla a rongyokat, egészen fekete,
csak az arcocskája fehér, az tiszta maradt. Fehér arcocska, de az
egész teste fekete.
Éjszaka. Sötét ablakok. Hova menjek? Megvárom a reggelt,
akkor majd hívom az embereket. Ülök és sírok, hogy nincs a
házban senki, még ez a kisfiú sincsen többé. Mikor kezdett
hajnalodni, beletettem egy ládába... A nagypapa ládája volt
valamikor, abban tartotta a szerszámait, kicsi láda, akkora, mint
egy postai csomag. Féltem, hogy macskák vagy patkányok jönnek,
megrágják. Olyan kicsike, még kisebb, mint amikor még élt. Tiszta
törülközőbe tekertem. Pamuttörülközőbe. És megcsókoltam.
A láda épp akkora volt, mint ő...
„FÉLTEM, HOGY ERRŐL ÁLMODOK..."

Lena Sztarovojtova, ötéves.

Jelenleg vakolómunkás.

Megmaradt bennem egy álom... Egyetlen álom... A mama

felvette a zöld ruháját, a csizmáját, és betekerte egy tiszta
törülközőbe a hat hónapos kishúgomat. És elment. Az ablaknál
ültem, és vártam, hogy mikor jön vissza. Egyszer csak látom:
vezetnek az utcán néhány embert, és köztük van a mama is a
kishúgommal. A házunk mellett a mama elfordította a fejét, és az
ablakra nézett. Nem tudom, meglátott-e. Egy fasiszta megütötte
puskatussal... Úgy megütötte, hogy összegörnyedt. ..
Este megjött a nagynéném, a mama nővére... Nagyon sírt, tépte
a haját, engem meg úgy szólított: én kicsi árvám, árva kicsi
gyerekem. Akkor hallottam először ezt a szót, hogy árva...
Éjszaka azt álmodtam, hogy a mama begyújt a kemencébe,
fényesen ragyogva ég a tűz, és sír a húgocskám. A mama engem
hív... Én meg valahol messze vagyok, nem hallom. Rémülten
ébredtem: hív a mama, és én nem felelek neki. A mama sírt az
álomban... Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy sír. Aztán
még sokszor álmodtam ezt... Mindig ugyanúgy. Akartam látni őt...
de féltem...
Még egy fényképem sincs a mamáról. Csak ez az álom... Sehol
se láthatom többé a mamát...
„AZT AKARTAM, HOGY A MAMA EGYETLEN
GYEREKE LEGYEK... ÉS KÉNYEZTESSEN."

Marija Puzan, hétéves.

Jelenleg munkásnő.

Bocsásson meg, amikor erre emlékezem... nem tudok... nem

tudok a másik ember szemébe nézni...
Kizavarták a kolhozistállóból a teheneket, és oda terelték be az
embereket. Az anyukámat is. Mi az öcsémmel a bokrok között
ültünk, kétéves volt, de nem sírt. Ott volt velünk a kutyánk is.
Reggel hazamegyünk, a ház megvan, de a mama nincsen. És
nincsenek sehol emberek. Csak mi maradtunk. Megyek vízért, be
kell gyújtani a kályhába, az öcsém enni kér. A kút gémén a
szomszédaink lógnak. Elmentem a falu másik végébe, ott volt egy
forráskút, annak volt a legjobb a vize. De ott is emberek lógnak.
Üres vödrökkel mentem haza. Az öcsém sírt, éhes volt. „Adj
kenyeret!" Egyszer megharaptam, hogy ne sírjon.
Így éltünk néhány napig. Ketten a faluban. Az emberek holtan
hevertek vagy lógtak. A hulláktól nem féltünk, mindet ismertük.
Aztán találkoztunk egy idegen nővel, és sírni kezdtünk: „Hadd
lakjunk veled! Egyedül félünk." Szánra ültetett minket, és elvitt a
falujába. Két fia volt, most meg még mi ketten, így éltünk, amíg
meg nem jöttek a katonáink.
...A gyermekotthonban kaptam egy narancssárga ruhát,
zsebecskékkel. Annyira szerettem, hogy mindenkit megkértem:
„Ha meghalok, ebben a ruhában temessetek el." A mama meghalt,
a papa meghalt, én is hamarosan meghalok. Sokáig, sokáig vártam,
hogy mikor halok meg. Mindig elsírtam magam, amikor
meghallottam a „mama" szót. Egyszer valamiért leszidtak és a
sarokba állítottak, én meg elszöktem a gyermekotthonból.
Többször is elszöktem, hogy megkeressem a mamámat.
 A születésnapomra nem emlékeztem... Azt mondták: válassz ki
bármilyen napot, mindegy, melyiket. Amelyik tetszik. Én meg
szerettem a májusi ünnepeket. „Hát - gondolom -, senki sem fogja
elhinni, ha azt mondom, hogy május elsején születtem, meg azt se,
hogy május másodikán, de ha azt mondom, hogy május
harmadikán, az már hihető." A születésnaposokat összegyűjtötték
az egész kerületből, ünnepi asztalt készítettek nekünk bonbonnal
és teával, és ajándékot is kaptunk: a lányok valami kiegészítőt a
ruhára, a fiúk inget. Egyszer eljött a gyermekotthonba egy
ismeretlen nagypapa, és sok főtt tojást hozott, osztogatta
mindenkinek, és örült annak, hogy örülünk. Épp a
születésnapomon...
Már nagy voltam, de unatkoztam játékok nélkül... Amikor
lefeküdtem, és már mindenki elaludt, tollakat húztam ki a pár-
nából, és nézegettem őket. Ez volt a kedvenc játékom. Ha beteg
voltam, egyre csak a mamáról álmodoztam az ágyban. Azt
akartam, hogy a mama egyetlen gyereke legyek... és kényeztessen.
Sokáig nem nőttem... A gyermekotthonban mi mind alig nőttünk.
Gondolom, a bánat miatt. Meg azért se nőttünk, mert kevés
kedves szót hallottunk. Az anyukánk nélkül nem nőttünk...
„SEHOGY SEM AKARTAK ELSÜLLYEDNI,
MINTHA CSAK GUMILABDÁK LENNÉNEK..."

Válja Jurkevics, hétéves.

Jelenleg nyugdíjas.

A mama kisfiút várt... A papa is kisfiút akart. De kislány szü-

letett.
De mind annyira akartak egy kisfiút... És én inkább fiúként
cseperedtem, mint lányként. A szüleim fiús ruhákba öltöztettek,
és rövidre nyírták a hajam. A fiús játékokat szerettem: a rabló-
pandúrost, a háborúsat, a késdobálósat. Különösen a háborúsat
szerettem. Nagyon bátornak gondoltam magam.
Szmolenszk közelében teljesen szétbombázták a szerelvé-
nyünket, amiben az evakuáltak utaztak. Mi valahogy életben
maradtunk, kihúztak minket a roncsok alól. Eljutottunk a faluba,
aztán kezdődött a csata. Valakinek a pincéjében ültünk, a ház
összeomlott, hullott ránk a föld. Amikor a csatának vége lett,
valahogy kimásztunk a pincéből, és az első, amire emlékszem - az
autók. Jöttek az autók, bennük mosolygó emberek fekete, csillogó
köpenyekben. Nem tudom leírni ezt az érzést, volt bennem
félelem, és volt valami beteges kíváncsiság. Átmentek a falun,
aztán elrejtőztek. Mi, gyerekek, mentünk megnézni, hogy mi
történik a határban. Mikor kiértünk a mezőre, borzalmas látvány
fogadott minket. Az egész rozsföldet hullák borították. Gondolom,
nem lánytermészetem volt, mert nem féltem a látványtól, pedig
soha nem láttam még ilyet. Fekete koromban feküdtek, és olyan
sokan voltak, hogy alig tudtam elhinni, hogy azok mind emberek.
Ez volt az első benyomásom a háborúból... A mi fekete
katonáink...
Visszamentünk anyámmal Vicebszkbe. A házunkat szét-
bombázták, de a nagymama várt minket... Egy zsidó család
fogadott be minket, két nagyon beteg és nagyon öreg ember.
Mindig aggódtunk miattuk, mert a városban mindenhol hir-
detményeket ragasztottak ki arról, hogy a zsidóknak a gettóba kell
menniük, kértük őket, hogy ne menjenek ki a házból sehova.
Egyszer nem voltunk otthon... Én a nővéremmel valahol
játszottam, és anyám is elment éppen. Meg a nagymama is...
Amikor visszamentünk, egy levelet találtunk a házban, hogy
elmentek a gettóba, mert féltenek minket, nekünk élnünk kell, ők
meg már öregek. A városban parancsokat ragasztottak ki: az
oroszoknak be kell adniuk a zsidókat a gettóba, ha tudják, hol
rejtőznek. Különben őket is agyonlövik.
Elolvastuk a levelet, és szaladtunk a nővéremmel a Dzvinához,
híd azon a helyen nem volt, az embereket csónakokon szállították
át a gettóba. A parton németek őrködtek. A szemünk előtt rakták
meg a csónakokat öregekkel, gyerekekkel, egy hajóval behúzták a
csónakot a folyó közepéig, ott meg felfordították. Sehol sem látjuk
a mi öregeinket. Láttuk, ahogy beül a csónakba egy család - férj,
feleség és két gyerek, és amikor a csónakot felfordították, a
felnőttek azonnal elsüllyedtek, a gyerekek meg újra és újra a
felszínre evickéltek. A fasiszták nevetve ütötték őket az evezőkkel.
Elsüllyednek, de egy másik helyen megint felbukkannak, a
németek odaeveznek, megint ütik őket. Ők meg sehogy sem
akartak elsüllyedni, mintha csak gumilabdák lennének...
Nagy csend volt, de lehet, hogy csak bedugult a fülem, min-
denesetre nekem úgy tűnt, hogy csend van, hogy minden zaj
elcsitult. Hirtelen ebben a csendben nevetés hallatszott. Valami
fiatal, mélyről jövő nevetés... Nem messze fiatal németek álltak,
nézték ezt az egészet, ők nevettek. Nem emlékszem, hogyan
mentünk haza a húgommal, hogyan vonszoltam el hazáig. Akkor
nagyon gyorsan lettek a gyerekek felnőttek, a húgom hároméves
volt, mindent felfogott, de hallgatott, és nem sírt.
 Féltem az utcán járni, és valahogy nyugodtabb lettem, amikor a
romok között mászkáltam. Egyszer éjszaka berontottak a házba a
németek, és elkezdtek kilökdösni minket. Felrángatni. Én a
húgommal aludtam, anyám a nagymamával. Mindenkit kizavartak
az utcára, nem engedték, hogy bármit is magunkhoz vegyünk,
pedig tél eleje volt, felszállítottak egy teherautóra, és vittek a
vonathoz.
Alytus - ez volt a neve annak a litván városkának, ahová néhány
hét múlva kerültünk. Az állomáson felsorakoztattak bennünket, és
indultunk. Útközben litvánokkal találkoztunk. Ők bizonyára
tudták, hova vezetnek minket, egy nő odajött anyámhoz, és azt
mondja: „Haláltáborba viszik magukat, adja ide a kislányát,
megmentem. Ha életben marad, meg fogja találni." A húgom szép
kislány volt, mindenki megsajnálta. De hát milyen anya adja oda a
gyerekét egy idegennek?
A lágerben azonnal elvitték tőlünk a nagymamát. Azt mondták,
hogy az öregeket egy másik barakkban helyezik el. Vártuk, hogy a
nagymama ad magáról életjelet, de eltűnt. Aztán valahogy
megtudtuk, hogy az összes öreget már az első napokban
gázkamrába vitték. A nagymama után egyik reggel elvitték a
húgomat is. Előtte néhány német jött a barakkba, összeírták a
gyerekeket, kiválogatták a szépeket, a szőkéket. A húgomnak
szőke fürtjei voltak, és kék szeme. Nem mindenkit írtak össze,
csak az ilyeneket. Engem nem írtak fel, nekem sötét hajam volt. A
németek megsimogatták a húgom fejét, ő nagyon tetszett nekik.
Reggel vitték el a húgomat, és este hozták is vissza. Aztán
napról napra egyre soványabb lett. Anyám kérdezgette, de ő
semmit sem mondott. Vagy megijesztették, vagy adtak ott neki
valamit, valamilyen tablettákat, de semmire sem emlékezett.
Aztán megtudtuk, hogy vért vettek tőlük. Úgy látszik, túl sok vért
vettek, néhány hónapra rá meghalt a kishúgom. Reggel halt meg,
amikor megint jöttek a gyerekekért, ő már halott volt.
 A nagymamát nagyon szerettem, mert mindig ő vigyázott rám,
amikor anya és apa elmentek dolgozni. De nem láttuk, ahogy
meghalt, és mindannyian reménykedtünk, hogy él. A húgom
viszont ott halt meg mellettem... Úgy feküdt ott, mintha még
élne... Szép volt...
A szomszédos barakkban orjoli nők voltak, bundában jártak,
rakott bundájuk volt, mindegyiknek sok gyereke. Kizavarták őket a
barakkból, hatos oszlopban kellett felsorakozniuk, és
meneteltették őket a gyerekeikkel együtt, a gyerekek persze
csimpaszkodtak beléjük. Még valami zene is volt hozzá... ha valaki
elvétette a lépést, vesszővel rácsaptak. Ütik, de azért csak menetel,
mert tudja: ha elesik, lelövik, és lelövik a gyerekeit is. Valami a
mellemben megduzzadt, amikor láttam, hogyan meneteltek. A
nehéz bundáikban...
A felnőtteket kihajtották dolgozni, a Nyomanból kellett a
fatörzseket elkapniuk és a partra terelniük. Sokan meghaltak ott a
vízben. Egyszer a parancsnok elkapott, és betett a csapatba,
amelyik indult a munkára. Ekkor előrohant a tömegből egy öreg,
ellökött, és a helyemre állt. Amikor este meg akartuk köszönni
neki, amit tett, nem találtuk sehol. Elmondták nekünk, hogy
meghalt a folyóban.
Anyám tanítónő volt. Mindig azt mondogatta: „Embernek kell
maradni." Még a pokolban is próbálta megőrizni az otthonunk
ilyen-olyan szokásait. Nem tudom, hol mosott és mikor, de rajtam
mindig tiszta, mosott ruha volt. Télen hóban mosott. Leszed rólam
mindent, egy takaróba tekerve ülök az ágyon, ő meg mos. Nem
volt több ruhánk, csak az, ami rajtunk volt.
De az ünnepeinket azért megünnepeltük... Mindig eltettünk
erre a napra valami ételt. Egy darab főtt céklát. Vagy répát. Anyám
próbált mosolyogni az ünnepnapokon. Hitt benne, hogy
megjönnek a mieink. Ennek a hitének köszönhettük, hogy életben
maradtunk.
 A háború után nem az első, hanem rögtön az ötödik osztályba
mentem. Felnőtt voltam. De nagyon zárkózott, sokáig kerültem az
embereket. Nyomasztottak, nehezen tudtam szót érteni velük.
Őriztem magamban valamit, amit senkivel sem tudtam
megosztani.
Anyu persze látta, hogy mennyire megváltoztam. Próbált
segíteni, hogy vidámabb legyek. Ünnepeket talált ki, el nem
felejtette volna, hogy névnapom van. Folyton voltak nálunk
vendégek, az anyu barátai. Meg ő maga hívta meg a lányokat is,
akiket ismertem. Nem is nagyon értettem ezt. De ő szerette az
embereket. Én meg nem is fogtam fel, hogy mennyire szeret
engem.
És újra megment a szeretetével...
„EMLÉKSZEM A KÉK ÉGRE...
ÉS A REPÜLŐGÉPEINKRE AZON AZ ÉGEN..."

Pjotr Kalinovszkij, tizenkét éves.

Jelenleg építészmérnök.

A háború előtt...
Emlékszem, hogy tanultunk a háborúról. Készültünk rá.
Tanultunk lőni, gránátot hajítani. Még a lányok is. Mindenki meg
akarta kapni a Vorosilov-lövészjelvényt, nagyon lelkesek voltunk.
Énekeltük a híres dalt a spanyol polgárháborúról, a „Granadá"-t.
Gyönyörű sorok voltak benne arról, hogy a hős elmegy harcolni,
hogy „ott is paraszté legyen a föld". Folytatni a forradalom ügyét. A
világforradalomét! Igen, ezek voltunk mi. Ezek voltak az álmaink.
Gyerekkoromban meséket írtam. Hamar megtanultam olvasni
és írni. Tehetséges gyerek voltam. A mama, azt hiszem,
művésznek akart nevelni, de az én álmom az volt, hogy megta-
nulok repülni, hogy pilóta-egyenruhát viselhetek. Ebben is benne
van a korunk. Én például nem ismertem a háború előtt olyan fiút,
aki ne arról álmodozott volna, hogy pilóta vagy tengerész lesz.
Vagy az égre, vagy a tengerre áhítoztunk. Az egész földgolyóra!
Most képzelje el, hogy mi történt velem... Meg a többiekkel...
Mi történt velünk, amikor megláttuk a németeket a városunkban.
Az utcáinkon. Sírtam. Amikor este lett, az emberek becsukták az
ablakokat, és úgy sírtak, a csukott ablakok mögött.
Apám elment a partizánokhoz... Az utcában a szemközti
szomszédok fehér, hímzett inget vettek magukra, kenyérrel és
sóval fogadták a németeket. Filmre vették őket.
Amikor megláttam az első akasztottakat, futottam haza:
„Mama, a mi embereink az égben lógnak." Akkor először ijedtem
meg az égtől, attól kezdve megváltozott a viszonyom az éghez,
féltem, óvakodtam tőle. Emlékszem, hogy nagyon magasan lógtak
az emberek, de lehet, hogy csak úgy tűnt, a félelemtől. Láttam
hullákat már a földön is... De azoktól nem féltem annyira.
Hamarosan eljött értünk apám... Most már együtt mentünk el...
Egyik partizáncsapat, a másik... És hirtelen halljuk: énekelnek
az oroszok, hogy zeng az erdő. Megismerem Ruszlanova hangját.
A csapatban volt egy lemezjátszó, és három vagy négy lemez, amit
már rongyosra hallgattak. Döbbenten álltam, nem akartam
elhinni, hogy a partizánok között vagyok, és hogy itt énekelnek.
Két éven át éltem a városban, amit megszálltak a németek, el is
felejtettem, hogy az emberek énekelhetnek. Láttam, ahogy
meghalnak... Ahogy félnek...
Negyvennégyben részt vettem a partizánok minszki parádéján.
A szélen meneteltem, a jobb oldali oszlopban, direkt azért
helyeztek oda, hogy láthassam a tribünt. „Még nem nőttél fel -
mondták a partizánok -, középről nem látnál semmit, pedig meg
kell jegyezned ezt a napot." Nem volt köztünk fényképész. Kár.
Nem tudom elképzelni, milyen voltam akkor. Szeretném tudni...
Látni az arcomat...
A tribünre nem emlékszem. Csak a kék, nagyon kék égre. Meg a
repülőgépeinkre azon az égen. Annyira vártuk őket, az egész
háború alatt vártuk...

233
„MINT ÉRETT TÖKÖK..."

Jakov Kologyinszkij, hétéves.

Jelenleg tanár.

Az első bombázások...
Kispárnákat, ruhákat, nagypárnákat cipeltünk ki a kertbe a
meggyfák alá, mögöttük nem látni minket, csak a lábunk lóg ki.
Mikor elmentek a repülőgépek, mindent visszavittünk a házba. Így
ment ez naponta többször. Aztán már nem számított semmi, anya
csak minket, gyerekeket szedett össze, a többivel nem törődött.
Azon a napon... Azt hiszem, ezt-azt hozzátettem abból, ahogy
az apám mesélte, de sok mindenre magam is emlékszem.
Reggel... Köd borítja a kertet. A teheneket már kiterelték.
Anyám ébreszt, ad egy csésze meleg tejet. Hamarosan indulnunk
kell a mezőre. Apám a kaszát feni.
- Vologya - kopog az ablakon a szomszéd, hívja apát.
Apám kimegy az utcára.
- Meneküljünk! A németek egy listával járják végig a házakat.
Valaki összeírta nekik az összes kommunistát. A tanítónőt már
elvitték...
Kettesben elkúsztak a kerteken át az erdőig. Kis idő múlva
bejön hozzánk két német és egy policáj.
- Hol van az ember?
- Elment szénát kaszálni - felelte anyám.
Körbenéztek, körülszaglásztak, minket nem bántottak, aztán
elmentek.
Kéken dereng a hajnal a láthatáron. Didergünk. Nézzük
anyámmal a kapuból: az egyik szomszédot kirángatták az útra,
összekötözik a kezét, elvezetik a tanítónőt... Mindenkinek
összekötözik a kezét, és kettesével sorba állítják őket. Soha nem
láttam addig megkötözött embert. Remegni kezdtem az egész
testemben. Anyám kerget befelé: „Menj be a házba! Vedd fel a
zakódat!" Trikóban vagyok, reszketek, mint a nyárfalevél, de nem
megyek be.
A házunk épp a falu közepén volt. Oda tereltek össze min-
denkit. Minden nagyon gyorsan történt. Az összekötözött kezű
emberek lehajtott fejjel álltak. A listájuk szerint összeszámolták
őket, és elkezdték kihajtani a faluból. Sok férfi volt... meg a
tanítónő.
Az asszonyok és a gyerekek futottak utánuk. Gyorsan terelték
őket. Lemaradtunk. Mikor az utolsó fészerhez értünk, lövéseket
hallottunk. Az emberek kezdtek összeesni, elesnek, felkelnek. De
gyorsan végeztek velük, és már indulnának is. Az egyik német
megfordul a motorkerékpárjával, és körbejárja a hullákat. Van a
kezében valami súlyos tárgy... Vagy gumibot, vagy a
motorkerékpár kurblija... Erre nem emlékszem... Le se szállva a
motorról, csak úgy menet közben mindenkinek szétloccsantja a
fejét... Egy másik német pisztollyal akart végezni velük, de ez
intett neki, nem kell. A többi mind elindult már, de ő nem, csak az
után, hogy mindenkinek szétloccsantotta a fejét. Soha azelőtt nem
hallottam, ahogy roppannak az emberi csontok... Emlékszem, úgy
roppantak szét, mint az érett tökök, amikor apám kettévágta őket
fejszével, én meg kiszedtem aztán a magokat.
Annyira félelmetes volt, hogy ott hagytam anyámat, mindenkit,
és valahová elfutottam. Egyedül. Nem a házban, hanem valamiért
a fészerben bújtam el, sokáig keresett az anyám. Két napon át
egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Egyetlen hang sem.
Féltem kimenni az utcára. Az ablakon át láttam: az egyik ember
deszkákat cipel, a másik fejszét, a harmadik vödörrel a kezében
szalad. Deszkákat gyalultak, minden udvart betöltött a frissen
fűrészelt deszkák illata, mert majdnem minden udvarban volt
koporsó. Nekem meg azóta gombóc nő a torkomban ettől a
szagtól. A mai napig is...
 A koporsókban ismerős emberek. Feje egyiknek se volt. Fej
helyett valami fehér kendőben... Amit össze tudtak szedni...
...Apa visszatért két partizánnal. Csendes este van, már ha-
zahajtották a teheneket. Le kellene feküdni, de anya útra készít
bennünket. Felvettük a kis öltönyünket. Két öcsém volt, az egyik
négyéves, a másik kilenc hónapos. Én vagyok a legnagyobb.
Elmentünk a kovácsműhelyig, ott megálltunk. Apa visszanézett.
Én is visszanéztem. A falu már nem falura hasonlított, hanem
fekete, ismeretlen erdőre.
Anya karján a kicsi, apám viszi a batyukat és a középső gye-
reket. Nem tudom tartani velük a lépést. A fiatal partizán azt
mondja: „Na, adjátok ide, majd én viszem."
Vitte a géppuskáját és engem.
„ETTÜK A PARKOT...

Anya Grubina, tizenkét éves.

Jelenleg festőművész.

Elmegy a hangom, amikor erről beszélek... Elhal... A háború

után jöttünk Minszkbe. Különben leningrádi lány vagyok. Ott
éltük át a blokádot. Igen, a leningrádi blokádot... Amikor az egész
város haldokolt az éhségtől, az én drága, szép városom. Meghalt a
papa... A mama mentette meg a gyerekeket. Negyvenegyben
született az öcsém, Szlávik. Mennyi idős is volt, amikor kezdődött
a blokád? Hat hónapos, még épp csak hat hónapos... Ezt a kis
csecsemőt is megmentette a mama... Igen, mindhármunkat. De a
papát elvesztettük. Leningrádban mindenkinek meghalt a papája,
az apák hamarabb haltak, az anyák megmaradtak. Nekik nyilván
tilos volt meghalniuk. Mert akkor ki vigyázott volna ránk?
Leningrádból, amikor áttörték a blokádgyűrűt, kivittek minket
az élet útján, el az Uralba, a Karpinszk nevű városba. Elsőnek a
gyerekeket mentették ki a városból. Az egész iskolánkat
evakuálták. Az úton mindenki megállás nélkül az ételről beszélt,
az ételről és a szülőkről. Karpinszkban azonnal rohantunk a
parkba, de nem sétáltunk benne, hanem ettük a parkot. Különösen
a vörösfenyőt szerettük, a zsenge tűleveleket - hogy az milyen
finom! Lelegeltük a fenyőmagoncok hajtásait, tépdestük a füvet. A
blokádnak köszönhetően ismerem az összes ehető füvet, a
városban az emberek mindent megettek, ami zöld volt. A
parkokban és a botanikus kertben már tavasszal nem maradt
egyetlen levél sem. A karpinszki parkban meg sok sóskaborbolya
volt, vagy más néven nyúlkáposzta. A negyvenkettes évben
vagyunk, az Urálban is éheznek az emberek, de mégse olyan
rettenetesen, mint Leningrádban.
 A mi gyermekotthonunkba csupa leningrádi gyereket szedtek
össze, és sehogy sem tudtak jóllakatni minket. Sokáig nem
tudtunk jóllakni. Ültünk az órán, és rágtuk a papírt. Óvatosan
etettek minket... Egyszer ültem az asztalnál, épp reggeliztünk. És
megláttam egy cicát. Egy eleven cicát... Felpattantam: „Cica! Cica!"
A nevelők helybéliek voltak, úgy néztek ránk, mint a bolondokra.
Leningrádban nem maradt eleven macska... Egy eleven macska -
ez álom volt. Ennivaló egy egész hónapra... Meséltünk erről, de
nem hittek nekünk. Emlékszem, hogy sokat simogattak
bennünket. Öleltek. Senki nem szólt ránk szigorúan, amíg meg
nem nőtt a hajunk az utazás után. Mert előtte mindenkit kopaszra
nyírtak, a fiúkat és a lányokat is, meg volt, aki az éhezés miatt
kopaszodott meg. Nem rosszalkodtunk, nem szaladgáltunk. Csak
ültünk és néztünk. És megettünk mindent...
Nem emlékszem, ki mesélt nekünk a gyermekotthonban a
hadifogoly németekről... Amikor megláttam az első németet... már
tudtam, hogy hadifogoly, a várostól nem messze dolgoztak, a
szénfejtőben. A mai napig sem értem, miért jöttek folyton
hozzánk, a mi gyermekotthonunkhoz, épp a leningrádihoz.
Amikor megláttam őt... ezt a németet... Nem szólt semmit.
Semmit sem kért. Épp megebédeltünk, és nyilván még ételszagom
volt, ott állt nem messze, és szaglászott a levegőbe, önkéntelenül
mozgott az állkapcsa, mintha rágna, és próbálta megállítani a
kezével. De csak mozgott, mozgott az állkapcsa. Én meg nem
bírtam az éhező ember látványát. Egyszerűen nem bírtam
elviselni. Mindannyiunknak ez volt a betegségünk... Szaladtam,
hívtam a lányokat, valakinek maradt egy darab kenyere, és azt
odaadtuk neki.
Ő meg csak hálálkodott és hálálkodott.
- Danke schön... danke schön...
 Másnap a társával együtt jött. És csak jöttek és jöttek... Nehéz
facipőkben jártak. Klopp-klopp... Amint hallom ezt a hangot,
szaladok ki...
Már tudtuk, hogy mikor jönnek, vártuk őket. És szaladtunk ki,
vittünk mindent, amit találtunk. Amikor a konyhán voltam
ügyeletes, meghagytam nekik az egész napi kenyéradagomat, este
meg kikapartam a lábasokat. A lányok mind meghagytak nekik
valamit. Hogy a fiúk hagytak-e, arra nem emlékszem. A fiúk
folyton éhesek voltak nálunk, soha nem volt elég nekik az étel,
amit kaptunk. A nevelők leszidtak minket, mert előfordult, hogy
lányok is elájultak az éhségtől, de mi akkor is hagytunk valamit
ezeknek a hadifoglyoknak.
Negyvenháromban már nem jártak hozzánk, negyvenháromban
már jobb lett a helyzet. Az Urál már nem éhezett annyira. A
gyermekotthonban már igazi kenyeret kaptunk, és volt bőséggel
kása. De a mai napig sem bírom nézni az éhező embert. Ahogy
néz... Soha nem néz egyenesen a szemedbe, mindig valahogy elnéz
melletted... Nemrég a tévében menekülteket mutattak... Megint
háború van valahol. Lőnek. Éhes emberek álltak sorban üres
tányérokkal. Üres szemekkel. Emlékszem ezekre a szemekre...
Átszaladtam a másik szobába, hisztérikus roham tört rám...
Az evakuáció első évében nem is láttuk a természetet: minden,
ami természet, egyetlen vágyat ébresztett bennünk - meg kell
kóstolni: ehető-e? És csak egy évvel később vettem észre, hogy
milyen szép a természet az Urálban. A vad fenyők, a magas fű,
egész zelniceerdők.
Milyen régóta kínoz a vágy - el kellene utaznom oda. Szörnyen
szeretném látni, megvan-e még a gyermekotthonunk... Faépület
volt - életben maradt-e ebben az új világban? Milyen most a városi
park? Tavasszal szeretnék odamenni, amikor minden virágzik.
Most el sem tudom képzelni, hogy marékszámra lehet enni a
zelnicemeggyet, de akkor úgy ettük. Már akkor ettük, amikor még
zöld volt. Keserű.
A blokád után... Tudom, hogy az ember mindent meg tud enni.
Még a földet is ették akkor. A piacokon árulták a szétbombázott,
leégett Badajev-raktárak földjét, különösen értékes volt az olyan,
amire napraforgóolaj ömlött, vagy amit égett lekvár itatott át. Ezek
nagyon sokba kerültek. A mama csak a legolcsóbb földből tudott
venni, amin heringes hordók álltak, az ilyennek csak sószaga volt,
de só nem volt benne. Csak a heringszag.
Örülni a virágoknak... A zsenge fűnek... Egyszerűen csak
örülni... Nehezen tanultam meg...
Több évtizednek kellett eltelni a háború után...
„AKI SÍR, AZT AGYONLŐJÜK..."

Vera Zsdan, tizennégy éves.

Jelenleg fejőnő.

Félek a férfiaktól... A háború óta félek tőlük... Géppisztolyos

férfiak fogtak minket körbe, és vezettek az erdő felé. Találtak egy
tisztást. „Nem - csóválja a fejét a német -, nem itt..." Vezettek
minket tovább. A policájok azt mondják: „Nem érdemlitek meg,
partizán banditák, hogy ilyen szép helyen végezzünk veletek. A
sárban fogtok megdögleni."
A legalacsonyabb helyet választották ki, ott mindig állt a víz.
Apámnak és a bátyámnak ásót nyomtak a kezébe, hogy ássanak
gödröt. Engem meg anyával egy fa alá áhítottak, hogy nézzük.
Néztük, ahogy kiásták a gödröt, a bátyám még egy utolsó adag
földet kihajított: „Eh, Verka!..." Tizenhat éves volt.... Tizenhat...
Éppen hogy.
Anyámmal néztük, ahogy agyonlőtték őket... Tilos volt el-
fordulni és becsukni a szemünket. A policájok figyelték... A
bátyám nem esett bele a gödörbe, hanem csak összegörnyedt a
lövéstől, egyet előrelépett, és leült a gödör mellett. Csizmákkal
rugdosták be a gödörbe, a sárba. És már nem annyira az volt a
szörnyű, hogy lelőtték őket, hanem az, hogy abba a ragacsos sárba
estek bele. A vízbe. Nem engedték, hogy elsirassuk őket, vittek is
vissza a faluba. Őrájuk meg még csak földet sem szórtak.
Két napon át sírtunk a mamával. Halkan sírtunk, otthon. A
harmadik napon jön ugyanaz a német két policájjal. „Menjetek,
temessétek el a banditáitokat!" Elmentünk ugyanoda, ott úsznak a
gödörben, nem sírgödör az, hanem egy kút. Vittük a saját
ásóinkat, és sírva ássuk ki őket. Azok meg erre: „Aki sír, azt
agyonlőjük. Mosolyogjatok!" Kényszerítettek minket, hogy
mosolyogjunk... Előrehajolok, az meg odajön, és nézi az arcomat:
mosolygok-e vagy sírok?
Ott állnak... Fiatal férfiak, szépek... Mosolyognak... Már nem a
halottaktól, hanem ezektől, az élőktől ijedtem meg. Azóta félek a
fiatal férfiaktól...
Nem mentem férjhez. Nem ismertem meg a szerelmet. Féltem:
és ha fiút szülök...
„ANYÁCSKA ÉS APÁCSKA:
A LEGSZEBB SZAVAK..."

Ira Mazur, ötéves.

Jelenleg építőmunkás.

Hát, talán a magányomról kell mesélnem. Arról, ahogy megta-

nultam...
Az egyik kislánynak, Lenocskának piros takarója volt, nekem
meg barna. És amikor jöttek a német repülőgépek, lefeküdtünk a
földre, és magunkra borítottuk a takarónkat. Alul volt a piros, fent
meg az enyém, a barna. Azt mondtam a lányoknak, hogy a pilóta,
ha fentről meglátja a barna foltot, azt hiszi, csak egy kő...
Heten voltunk gyerekek. A háború előtt a mama mindig
nevetett: „Süt a napocska, fölnő minden gyerek", aztán elkez-
dődött a háború, és mindig sírt: „Milyen szörnyű idők, és annyi a
gyerek a házban, mint a babszemek..." Juzik tizenhét éves, én
tizenegy, Iván kilenc-, Nyina négyéves, Gálja három, Alik kettő,
Szása meg öt hónapos. Ő még csecsemő volt, csak szopott és sírt.
Akkor nem tudtam, csak a háború után mondták el nekünk,
hogy a szüleink kapcsolatban álltak a partizánokkal meg a ha-
difoglyainkkal, akik a tejüzemben dolgoztak. Ott dolgozott anyám
húga is. Csak arra emlékszem, hogy éjszaka ültek nálunk valami
férfiak, és alighanem kiszűrődött a fény, pedig vastag takaró volt
az ablakon, lövés hallatszott - egyenesen az ablakba. Anya felkapta
a lámpát, és bedugta az asztal alá.
Anya sütött nekünk valamit krumpliból, mindenfélét tudott
krumpliból készíteni, ahogy manapság mondják, mesterszakács
volt. Valamilyen ünnepre készültünk. Emlékszem, hogy finom illat
volt a házban. Apám meg lóherét kaszált az erdő mellett. A
németek körbevették a házat, és kiadják a parancsot: „Kifele!"
Kimentünk: anyám meg mi, a három gyerek. Anyámat ütni
kezdték, ő meg kiabál:
- Gyerekek, menjetek be a házba!
A falhoz állították az ablak alatt, mi meg ott vagyunk az
ablakban.
- Hol van az idősebb fiad?
Anyám azt feleli:
- Tőzeget ás.
- Elmegyünk oda.
Belökdösik anyámat a kocsiba, és ők is beszállnak.
Gálja kiszaladt a házból, és kiabál, az anyjához akar menni. Erre
őt is behajították a kocsiba, az anyja mellé. Anya meg csak kiabál:
- Gyerekek, menjetek be a házba!
Hazaszaladt a mezőről apám, elmondhatták neki, mi történt,
magához vett valamilyen iratokat, és futás az anyám után. Ő is azt
kiáltotta nekünk: „Gyerekek, menjetek be a házba!" Mintha a ház
megmentene bennünket, vagy mintha ott lenne bent a mama. Az
udvaron vártunk... Este meg ki a kapura mászott fel, ki az
almafára: jön-e már a papa meg a mama, vagy a nővérünk meg a
bátyánk? Látjuk, szaladnak az emberek a falu másik végéből:
„Gyerekek, kifelé, fussatok! Nem élnek már a szüleitek. És jönnek
értetek is.
A krumpliföldön át elkúsztunk a mocsárhoz. Ott ültünk egész
éjjel, aztán jött fel a nap: most mit csináljunk? Eszembe jutott,
hogy ott hagytuk a kicsit a bölcsőben. Bementünk a faluba, fogtuk
a kicsit, még élt, csak elkékült a sírástól. Iván, az öcsém azt
mondja: „Etesd meg!" De hát mivel? Nincs is még mellem. De Iván
megijedt, hogy meghal a kicsi, és kérlel: „Próbáld meg..."
Bejött a szomszédasszony.
- Gyerekek, keresni fognak benneteket. Menjetek a nagy-
nénétekhez!
A nagynénénk másik faluban lakott. Azt mondjuk:
 - Jól van, megkeressük a nagynénénket, de mondja meg, hol van
az anyánk meg az apánk. És a testvéreink...
Elmondta, hogy agyonlőtték őket. Az erdőben fekszenek holtan...
- De oda ti nem mehettek, gyerekek.
- Elmegyünk a faluból, és közben elnézünk oda, elbúcsúzni.
- Nem szabad, gyerekek...
Kikísért minket a faluból, de oda, ahol a szüleink és testvéreink
feküdtek, nem engedett bennünket.
Sok évvel később megtudtam, hogy anyámnak kiszúrták a
szemét, kitépték a haját, és levágták a mellét. A kis Gáljára, aki egy
fenyőfa alatt bújt el, és nem jött elő, németjuhászokat zavartak.
Azok meg darabokban hozták ki onnan... Anyánk még életben
volt, mindent értett... A szeme láttára...
A háború után kettesben maradtunk a kishúgommal, Nyinával.
Idegen embereknél találtam rá, magamhoz vettem. Bementünk a
járási végrehajtó bizottságba. „Adjanak nekünk egy szobát,
kettesben fogunk lakni." Kaptunk helyet egy folyosón egy
munkásszállón. Én gyárban dolgoztam, Nyina iskolába járt. Soha
nem szólítottam a nevén, mindig csak úgy, hogy „hugi". Nincs más
nekem, csak ő. Csak ő egyedül.
Nem akarok emlékezni. De az ember el kell hogy mesélje a
keservét valakinek. Nehéz egyedül sírni...
„ÉPP KIBÚJTAK A CSIBÉK...
FÉLTEM, HOGY MEGÖLIK ŐKET..."

Aljosa Krivosej, négyéves.

Jelenleg vasutas.

Az emlékem... Az egyetlen...
Épp kibújtak a csibék... Sárgák voltak, csúsztak-másztak a
padlón, felmásztak a kezembe... A bombázás alatt nagymama egy
szitába rakta őket...
- Na tessék, háború van... és erre kibújnak a csibék.
Féltem, hogy megölik a csibéket. A mai napig emlékszem, hogy
sírtam félelmemben. Bombáznak... Mindenki szalad, hogy elbújjon
a pincében, engem meg nem tudnak kivonszolni a házból. A
csibéket ölelem... Fogja a nagymama a szitát a csibékkel, úgy már
megyek vele. Megyek, és számolom őket: egy csibe, kettő, három...
Öten voltak.
A bombákat is számoltam. Egy, kettő... Hét...
Így tanultam meg számolni...
„KÁRÓ KIRÁLY... PIKK KIRÁLY..."

Galina Matuszejeva, hétéves.

Jelenleg nyugdíjas.

Megszületik az ember...
Két angyal ül mellette, tőlük kapja a sorsát. Megszabják,
mennyit élhet, rövid vagy hosszú lesz az útja. Isten meg fentről
nézi, ő küldte az angyalokat, hogy üdvözöljék az új lelket. És
elmondják neki, hogy Ő létezik.
Kedveském... A szemén látom: boldog ember-e vagy sem. Nem
mindenkihez megyek oda az utcán, hogy megállítsam:
„Szépségem, aranyoskám, kérdezhetek valamit?" Futnak, futnak az
emberek, én meg kiválasztok a tömegből egyet, mintha csak
felismerném, valami visszhangot ver a mellemben, melegség tölt
el, és jönnek a szavak. A forró szavak. Beszélni kezdek... Olvasom a
sorsát... Kártyát vetek, és a kártyalapokban ott van minden: ami
volt, és ami lesz, és hogy hogyan nyugszik meg a lélek, és mivel fog
eltávozni. Oda, ahonnan jött, a mennyekbe. A kártya
megmutatja... Az ember büszke, de a sorsa előre meg van írva a
mennyekben. Van ott egy szöveg... De mindenki a maga módján
olvassa...
Mi cigányok vagyunk... Szabad nép... Saját cigány törvényeink
vannak. Ott a hazánk, ahol élünk, meg ott, ahol örvendezik a
szívünk, mi mindenhol otthon vagyunk. Mindenhol - az ég alatt.
Így tanított az anyám, és így tanított az apám. Ring a szekér,
zötyög az úton, anyám meg az imádságainkat mondja nekem.
Énekel. Minden szürke... Szürke az út, szürke a por...
Gyerekkorom színe... Kedveském, aztán cigány sátrat láttál-e már?
Kerek és magas, mint az ég. Abban születtem. Az erdőben. A
csillagok alatt. Pelenkás korom óta nem félek se az éjszakai
madaraktól, se a vadállatoktól. Táncolni és énekelni tábortűz
mellett tanultam meg. Ének nélkül a cigányok életét nem lehet
elképzelni, nálunk mindenki ugyanúgy táncol és énekel, ahogyan
beszél. Gyengédek a mi dalaink. És keservesek... Kicsi koromban
még nem értettem, de akkor is sírtam. Olyanok a dalaink. Az
ember szívéhez férkőznek, kínozzák. Vagy elringatják. Csábítanak
az útra. A szabadságra. A nagy szerelemre... Nemhiába mondják,
hogy az orosz ember kétszer hal meg: egyszer a hazáért,
másodszor, amikor cigány dalokat hall...
Kedveském, miért teszel fel annyi kérdést? Mesélek én ma-
gamtól.
Gyerekkoromban láttam a boldogságot. Higgy nekem!
Nyáron együtt éltünk a táborral. Egy családként. Mindig folyó
mellett álltunk meg. Erdőnél. Szép helyen. Reggel dalolnak a
madarak, és dalol édesanyánk. Úgy ébreszt. Télen meg
bekéredzkedtünk az emberekhez, a lakásokba, akkor arany szívük
volt az embereknek. Jó lelkük. Jól elvoltunk együtt. De amíg csak
állt a hó a földön, mi mindig a tavaszt vártuk. Gondoztuk a
lovakat, a cigányok úgy gondozzák a lovakat, mint a gyerekeket.
Áprilisban meg... Húsvétkor kérincséltünk a jó emberektől, és
készültünk az útra. Süt a nap, fúj a szél... Csak a mai napnak
élünk, ma boldog vagy: éjszaka van, aki megölelget, vagy
egészségesek a gyerekek, jóllakottak - és boldog is vagy. Holnap
meg új nap jön. Az édesanyám szavai. Édesanyám nem sokat
tanított. Ha a gyereket Isten adta, sokat nem kell tanítani, tanul
magától.
Így cseperedtem... Az én röpke boldogságom. Cigány bol-
dogság...
Reggel beszélgetésre ébredtem. Kiabálásra.
- Háború van!!!
- Miféle háború?
- Hitlerrel.
 - Hát csak harcoljanak. Mi szabad nép vagyunk. Madarak. Az
erdőben élünk.
Aztán jöttek a repülőgépek. Lelőtték a mezőn a teheneket. Az
égig szállt a füst... Édesanyámnak este úgy szétszóródtak a kártyái,
hogy csak fogta a fejét, és a fűben fetrengett.
A tábor felkerekedik, aztán mégse megy sehová. Unatkozom.
Szeretem a vándorlást.
Egyszer este odajön a tűzhöz egy öreg cigány asszony. Csupa
ránc, olyan az arca, mint a cserepes föld. Nem ismerem, másik
táborból való. Messziről jött.
Mesélni kezdett:
- Reggel bekerítettek minket. Erős, jól táplált lovakon jöttek.
Szikrázik a sörényük, erős a patkójuk. A németek csak ültek a
nyergükben, a policájok meg kirángatták a cigányokat a sátrakból.
Lehúzták róluk a gyűrűket, kitépték a fülükből a fülbevalókat.
Minden nőnek véres volt a füle, az ujjaik kificamítva.
Szuronyokkal böködték a dunyhákat. Aranyat kerestek. Utána
meg lőni kezdtek...
Egy kislány kérlelte őket: „Bácsikák, ne lőjenek! Éneklek egy
cigány dalt maguknak." Nevettek. A kislány énekelt és táncolt
nekik, utána agyonlőtték... Meg mindenki mást is. Elpusztult az
egész tábor. A sátrakat felgyújtották. Csak a lovak maradtak meg.
Emberek nélkül. A lovakat magukkal vitték.
Ég a tűz. A cigányok hallgatnak. Én az édesanyám mellett ülök.
Reggel készülődünk: batyuk, párnák, kancsók repülnek a
szekérre.
- Hova megyünk?
- A városba - feleli édesanyám.
- Miért a városba? - Sajnálom otthagyni a folyót. A napot.
- A németek megparancsolták...
 Minszkben három utcában engedték, hogy lakjunk. Saját
gettónk volt. Hetente egyszer megjelentek a németek, és ellen-
őrzést tartottak: „Ájn cigájner... cváj cigájner..." Ej, kedveském...
Hogy hogy éltünk?
Jártuk édesanyámmal a falvakat. Kéregettünk. Ki egy kis búzát
ad, ki kukoricát. Mindegyik hívott befelé: „Ó, cigány, gyere be.
Jósolj nekem. A fronton van a férjem." A háború elválasztotta
egymástól az embereket. Mindenki vár vissza valakit. Reményt
akartak.
Édesanyám jósolt. Én meg hallgattam... Káró király... Treff
király... A fekete lap: halál. Pikk. Hetes... Fehér király: forró
szerelem. Fekete pikk király: katona. Káró hatos: utazás.
Vidáman jön ki édesanyám, de az úton elsírja magát. Szörnyű
elmondani az embereknek az igazságot: megölték a férjedet, a fiad
már nem él. Magába fogadta őket a föld, ott fekszenek. A kártya
megmondja...
Egy házban ott maradtunk éjszakára. Nem tudtam aludni...
Láttam, ahogy éjfélkor az asszonyok kiengedték a hosszú copf-
jukat, és varázsoltak. Mindegyik kinyitotta az ablakot, magokat
szórt a sötét éjszakába, és hallgatta a szelet: ha csendes a szél,
életben van a jegyese, de ha fütyölni kezd, veri az ablakot, akkor
ne várd, nem tér vissza. A szél meg csak fütyölt és fütyölt. Verte az
ablakokat.
Soha nem szerettek minket annyira az emberek, mint a háború
alatt. A nehéz időkben. Édesanyám tudott ráolvasásokat. Tudott
segíteni állatnak is, embernek is: teheneket, lovakat mentett meg.
Minden állattal a maga nyelvén beszélt.
Az a hír járta, hogy elpusztítottak egy egész tábort, aztán egy
másikat. Egyet koncentrációs táborba vittek...
Véget ért a háború, örvendeztünk egymásnak. Találkozol
valakivel, átöleled. Kevesen maradtunk. És az emberek megint
jósoltak és bűbájoskodtak. Az ikon alatt ott a halotti értesítő, de az
asszony mégis kérleli: „Jaj, cigány asszonyka, jósolj nekem! Hátha
mégiscsak él a férjem. Lehet, hogy tévedett az írnok."
Anyám jósolt. Én meg hallgattam...
Aztán én is jósoltam: először egy kislánynak a piacon. Nagy
szerelem jött ki neki. Szerencsés lap. És adott nekem egy rubelt.
Boldogságot ajándékoztam neki, ha csak egy percre is.
Kedveském, te boldog legyél! Most menj Isten hírével. Mesélj a
mi cigány sorsunkról. Mert keveset tudnak az emberek...
Tavesz baktalo... Isten veled!
„NAGY CSALÁDI FÉNYKÉP..."

Tolja Cservjakov, ötéves.

Jelenleg fényképész.

Ha valami megmaradt az emlékezetemben, csak úgy, mint egy

nagy családi fénykép...
Elöl apám puskával, tiszti sapkában, azt hordta télen. A sapka
és a puska tisztábban látható, mint apám arca. Mennyire
szerettem volna, hogy nekem is legyen olyan sapkám és puskám!
Kisfiú voltam!
Apám mellett ott az anyám. Hogy milyen volt az anyám
azokban az években, arra nem emlékszem, inkább csak arra, hogy
mit csinált: folyton mosott valami fehéret, és orvosságszaga volt.
Nővér volt egy partizáncsapatban.
Valahol ott vagyunk mi is az öcsémmel. Az öcsém folyton beteg.
Őrá emlékszem: vörös, az egész kis testét valami kéreg borítja.
Kettesben sírnak anyával éjjel. Az öcsém a fájdalomtól, anyám
félelmében, hogy meghal a fia.
Aztán azt látom, ahogy a nagy parasztházhoz, amiben anyám
kórháza volt, asszonyok mennek csuprokkal. A csuprokban tej
van. A tejet egy vödörbe öntik, és anyám megmosdatja benne az
öcsémet. Az öcsém éjszaka nem sír, alszik. Most először... És
reggel anyám azt mondja az apámnak:
- Mivel fizetek meg az embereknek?
Egy fénykép... Egy nagy fénykép...
„LEGALÁBB EGY KIS DUGHAGYMÁT HADD
SZÓRJAK A ZSEBEDBE..."

Kátya Zajac, tizenkét éves.

Jelenleg egy állami gazdaság dolgozója.

A nagymama elkerget minket az ablaktól...

Ő maga néz kifelé, és meséli a mamának, hogy mit lát:
- Megtalálták a gabonában az öreg Todort... Ott voltak a
sebesült katonáink... Ruhákat vitt nekik, a fiainak az öltönyeit,
hogy átöltözhessenek, ne ismerjék fel őket a németek. A katonákat
ott helyben agyonlőtték, Todort meg az udvarára vitték, és
megparancsolták neki, hogy ásson gödröt a háza mellett. Most
ássa...
Az öreg Todor a szomszédunk. Az ablakból látni, ahogy ássa a
gödröt. Kiásta... A németek elveszik tőle az ásót, aztán kiabálnak
neki valamit a saját nyelvükön. Az öreg nem érti vagy nem hallja,
mert régóta süket, erre belökték a gödörbe, és mutatták, hogy
térdeljen le. Aztán így temették be... Élve... Térden állva...
Mindenki rettegni kezdett. Kik ezek? Hát emberek az ilyenek?
A háború első napjai...
Sokáig mindenki kerülte az öreg Todor házát. Mindenkinek úgy
tűnt, hogy kiabál a föld alól.
Felégették a falunkat, hogy csak a csupasz föld maradt. Az
udvarokon csak kövek, azok is feketék. Nálunk a kertben még fű
sem maradt. Az is elégett. Alamizsnából éltünk - jártuk a
húgommal az idegen falvakat, kéregettünk:
- Adjanak valamit...
A mama beteg. Meg nem is tudott volna eljárni velünk
kéregetni, szégyellte.
Bemegyünk egy házba:
- Honnan jöttetek, kislányok?
 - Jadranaja Szlabadából. Felégették a falunkat.
Adtak egy tálka árpát, egy darabka kenyeret, egy tojást...
Köszönet az embereknek, mind adtak valamit.
Volt, hogy átléped a küszöböt, az asszonyok máris hangosan
sopánkodnak:
- Jaj, gyerekek, hát hányan jöttök már? Délelőtt is járt már itt
két ilyen párocska.
Vagy:
- Épp csak most mentek el tőlünk. Kenyér nem maradt,
legalább egy kis dughagymát hadd szórjak a zsebetekbe.
El nem eresztenek a házból üres kézzel. Ha csak egy marék lent,
de adnak valamit, és egy nap alatt összegyűjtünk egy jó nagy
halommal. A mama maga fonta, szőtte. Mocsári tőzeggel festette
aztán feketére.
Megjött a frontról apám. Kezdtünk házat építeni, az egész
faluban két tehén maradt. Tehenekkel hordtuk a fát. Vagy csak
úgy. A magasságomnál hosszabb fát nem tudtam elcipelni, de ha
csak akkora volt, mint én, valahogy csak elcipeltem.
Nem lett gyorsan vége a háborúnak... Úgy mondják, négy évig
tartott. Négy éven át lőttek... És hány éven át kellett aztán
felejteni?
„MA-MA MOS, PA-PA OL-VAS..."

Fegya Trutyko, tizenhárom éves.

Jelenleg egy mészüzem művezetője.

A történetem...
Két nappal a háború előtt kórházba vittük a mamát, súlyosan
megbetegedett. A kórház Bereszcjében volt. Többé nem láttuk a
mamát.
Két napra rá a németek bementek a városba. Kizavarták a
kórházból a betegeket, azokat meg, akik nem tudtak járni, va-
lahova elszállították teherautókon. Ahogy aztán elmesélték
nekem, köztük volt a mama is. Valahol agyonlőtték őket. De hol?
Hogyan? Mikor? Nem tudtam meg, semmilyen nyom nem maradt.
Minket a húgommal és a papával a háború az otthonunkban ért,
Bjarozában. Vologya, a bátyám, Bereszcjében tanult, a közlekedési
technikumon. A másik bátyám, Alekszandr elvégezte a vörös flotta
főiskoláját Pinszkben, és már ott dolgozott mint hajógépész.
Az apánk, Sztyepan Alekszejevics Trutyko a bjarozai járási
végrehajtó bizottság elnökhelyettese volt. Parancsot kapott:
evakuálnia kell a bizottságot, az iratokkal együtt, Szmolenszkbe.
Futott haza:
- Fegya, fogd a húgodat, és menjetek el a nagypapához
Aharodnyikiba...
Reggel megérkeztünk a nagypapa tanyájára, éjjel meg be-
kopogott az ablakon Vologya bátyám, két napon és két éjszakán át
gyalogolt Bereszcjéből. Októberben megjelent a tanyán
Alekszandr is. Elmesélte, hogy a hajót, amin Dnyipropetrovszkba
akartak menni, szétbombázták. Aki életben maradt, fogságba
került. Csak néhány embernek sikerült elszöknie, köztük a
bátyámnak.
 Mind megörültünk, amikor partizánok jöttek a nagypapa
tanyájára - elmegyünk velük! Bosszút állunk!
- Hány osztályt végeztél? - kérdezte a parancsnok, amikor
odavezettek elé.
- Ötöt.
Hallottam a parancsot:
- A családi táborban marad.
A két bátyámnak puskát adtak, nekem meg ceruzát, hogy
tanuljak.
Már úttörő voltam. Ez volt a fő ütőkártyám, hogy úttörő vagyok.
Kértem, vegyenek be a harci csapatba.
- Ceruzánk kevesebb van, mint puskánk - nevetett a pa-
rancsnok.
Körös-körül háború, mi meg tanulunk. Az iskolánkat „zöld
iskolának" nevezték. Nem voltak padok, osztályok, tankönyvek,
csak tanulók és tanárok. Egyetlen ábécéskönyvünk volt, egy
történelemkönyvünk, egy számtan-feladatgyűjteményünk és egy
nyelvtankönyvünk. Se ceruza, se kréta, se tinta. Megtisztítottunk
egy tisztást, leszórtuk homokkal, és ez volt az „iskolatáblánk",
azon írtunk vékony botokkal. Füzet helyett a partizánok német
röplapokat meg régi tapétákat és újságokat hoztak nekünk.
Valahol még egy iskolai csengőt is szereztek. Annak örültünk a
legjobban. Mert milyen iskola az, ahol nincs csengő? Volt vörös
nyakkendőnk is.
- Légitámadás! - kiáltja az ügyeletes.
Kiürül a tisztás.
A bombázás után folytatódik az óra. Az elsősök rajzolják a
betűket a homokba:
Ma-ma mos, pa-pa ol-vas...
Ágakból és fadarabokból nagy, álló számológépeket csináltunk.
Kifaragtunk fából néhány komplett ábécét. Még tornaóráink is
voltak. Kialakítottunk egy sportparkot nyújtókkal, futóösvénnyel,
súlyzókkal és körökkel gránáthajításhoz. Én dobtam
legmesszebbre a gránátokat.
Elvégeztem a hatodik osztályt, és kijelentettem, hogy hetedikbe
csak a háború után megyek. Kaptam puskát. Aztán magam
szereztem egy belga géppisztolyt, kicsi volt, könnyű.
Megtanultam jól lőni... A matematikát meg elfelejtettem.
„ADOTT EGY KUCSMÁT
VÖRÖS SZALAGGAL..."

Zoja Vasziljeva, tizenkét éves.

Jelenleg szabadalmi mérnök.

Mennyi örömöm volt a háború előtt! Mennyi boldogság! Ez

mentett meg...
Az opera- és balettszínházunk koreográfiai stúdiójába jártam.
Kísérleti stúdió volt, a legtehetségesebb gyerekeket választották ki.
Nekem a híres moszkvai rendező, Galizovszkij írt ajánlólevelet.
Harmincnyolcban testnevelési parádét tartottak Moszkvában, és
én is ott voltam, a Minszki Úttörőpalota küldött. Kék és piros
léggömböket engedtünk fel az égbe... Oszlopban meneteltünk...
Galizovszkij volt a parádé főrendezője, és felfigyelt rám.
Egy évvel később Minszkbe jön, megtalál engem, és levelet ír
Zinaida Anatoljevna Vasziljevának, a híres balerinának... A mi
belarusz hírességünknek... Épp akkor kezdte el szervezni a
koreográfiai stúdiót. Viszem a levelet, nagyon szeretném elolvasni,
hogy mi van benne, de ellenállok a kísértésnek. Zinaida
Anatoljevna az Európa Szállodában lakott, nem messze a
konzervatóriumtól. Mivel az egészet titokban csináltam, nem
mondtam el a szüleimnek, nagyon siettem, amikor eljöttem
otthonról. Mezítláb szoktam az utcán szaladgálni, most meg csak
felkaptam egy szandált, át sem öltöztem. Ha felveszek valami
szebb ruhát, a mama rögtön megkérdezte volna: „Hát te meg hova
mész?" A szüleim hallani sem akartak semmiféle balettról,
határozottan ellenezték. Kategorikusan.
Átadtam Zinaida Anatoljevnának a levelet, elolvassa, és azt
mondja: „Vetkőzz le! Megnézzük a kezed, a lábad." Megder-
medtem a rémülettől: hogyan vegyem le a szandálomat, amikor
piszkos a lábam? Bizonyára olyan arcot vágtam, hogy rögtön
mindent megértett. Adott egy törülközőt, a mosdókagyló elé tett
egy széket...
Felvettek a stúdióba. Húsz jelentkezőből csak ötöt vettek fel. Új
élet kezdődött: klasszikus zene, tánc... Milyen boldog voltam!
Zinaida Anatoljevna szeretett engem. Mi pedig mindannyian
szerettük őt, ő volt a bálványunk, az istenünk, senki a világon nem
volt szebb őnála. Negyvenegyben már táncoltam Krosner
„Szolovej" című balettjében, a második felvonásban, a kozák
gyerekek táncában. Még épp elő tudtuk adni Moszkvában, a
belorusz művészet hetén. Nagy siker volt. Meg táncoltam egy
kiscsibét is a stúdiónk előadásán, a „Kiscsibék" című balettben.
Volt benne egy nagy tyúkanyó, és én voltam a legkisebb kiscsibe.
A moszkvai fellépés után jutalmul beutalót kaptunk a Babrujszk
melletti úttörőtáborba. Ott is eltáncoltuk a „csibéket". Azt ígérték,
hogy jutalmul sütnek nekünk egy hatalmas tortát. Június
huszonkettedikére meg is sütötték...
A Spanyolországgal való szolidaritásból kis katonasapkát
viseltünk, az volt a kedvenc sapkám. Rögtön felvettem, amikor a
gyerekek kiabálni kezdték: „Háború!" Úton Minszkbe elvesztettem
a sapkát...
Minszkben a mama megölelgetett a küszöbön, és azonnal
futottunk az állomásra. A bombázás közben elveszítettük egymást.
Nem találtam meg a mamát és a húgomat, nélkülük utaztam.
Reggel megállt a vonat Krupkiban, és nem ment tovább. Az
emberek bemennek a parasztházakba, én meg nem merek,
szégyellem magam, mert egyedül vagyok, nincs velem a mama.
Este mégiscsak bementem az egyik házba, kértem valamit inni.
Adtak egy kis tejet. Felemelem a szemem a csészéről a falra, és
látom: ott van az én fiatal anyukám esküvői ruhában. Felkiáltok:
„Mama!" Az öreg meg a felesége kérdezgetni kezdtek: „Honnan
jöttél? Ki vagy?" Ilyen csak a háborúban történhet: a
nagybácsimékhoz kerültem, a papa apjának a testvéréhez, akit
még sohasem láttam. Persze nem is engedett el sehová. Csoda!
Minszkben csibét táncoltam, most meg őriznem kellett a
csibéket, hogy el ne vigyék őket a szarkák. A csibék, az semmi, de
a libáktól féltem. Féltem mindentől, a kakastól is. Az első
hőstettem az volt, amikor kitereltem a libákat legelni. A gúnár
okos volt, látta, hogy félek tőle, sziszegett, és egyre csak próbált
belekapni hátulról a ruhámba. Ravaszkodnom kellett az új ba-
rátaim előtt, akik kicsi koruktól kezdve nem féltek se a libától, se a
kakastól. Meg nagyon féltem a vihartól is. Ha láttam, hogy jön a
vihar, azonnal kitaláltam valamit, és szaladtam a legközelebbi
házba. És nem volt borzalmasabb hang számomra, mint a
mennydörgés. Pedig már bombázást is átéltem...
Tetszettek nekem a falusi emberek. Jólelkűek voltak. Mindenki
„gyerekecskének" szólított. Emlékszem, nagyon érdekelt a ló,
tetszett, hogy irányíthatom, és a bácsikám megengedte.
Prüszköl egyet, meglengeti a farkát, de ami a legfőbb, engedel-
meskedik: ha a jobb kezemmel rántok a gyeplőn, tudja, hogy arra
kell fordulni, ha a ballal, akkor balra megy. Kértem a bácsikámat:
- Vigyél el lovon anyukámhoz.
- Ha véget ér a háború, elviszlek.
Komor, szigorú ember volt a bácsikám.
Elhatároztam, hogy megszökök, a barátnőm kísért ki a faluból.
Az állomáson felmásztam egy tehervagonba, de lezavartak.
Utána egy teherautóra másztam fel, leültem a szélén. Emlékezni is
szörnyű: felmászik a kocsira egy német férfi egy német nővel,
velük van egy policáj, én meg ott vagyok mellettük, de nem
bántottak. Útközben elkezdtek kérdezgetni: „Hol tanultál? Hány
osztályt végeztél?"
Amikor megtudták, hogy balettiskolában is tanultam, nem
hitték el. Ott helyben, a platón megmutattam nekik a „csibe-
táncomat". És idegen nyelvet tanultam-e?
 Ötödik osztályban már elkezdtünk franciául tanulni, még
minden friss a fejemben. A német nő kérdezett tőlem valamit
franciául, én meg válaszoltam neki. Csak ámultak-bámultak:
találkoznak egy faluban egy kislánnyal, aki öt osztályt végzett,
balettiskolában tanult, és még franciául is beszél. Mint meg-
tudtam, orvosok voltak, művelt emberek. Addig csak azt hallották,
hogy vademberek vagyunk. Alsóbbrendűek.
Milyen vicces: a kakastól féltem, de amikor megláttam a
partizánokat, kucsmában, vállszíjjal, csillagokkal, géppiszto-
lyokkal: „Bácsikák, bátor vagyok. Vegyetek be magatok közé." A
partizáncsapatban minden álmom azzal végződött, hogy ültem a
konyhán, és krumplit pucoltam. Képzelje csak el, hogy lázadozott
a lelkem! Egy héten át konyhaszolgálaton voltam, aztán elmentem
a parancsnokhoz: „Igazi harcos akarok lenni." Adott egy kucsmát
vörös szalaggal, de én rögtön puskát akartam. Nem féltem, hogy
meghalok.
Úgy tértem vissza a mamához, hogy megkaptam a Honvédő
Háború Partizánja érdemrend második fokozatát. Visszamentem
az iskolába, és mindent elfelejtettem, métáztam a lányokkal,
bicikliztem. Egyszer beestem a biciklimmel egy bombatölcsérbe,
megsérültem, megláttam a vért, és nem a háború jutott eszembe,
hanem a balettstúdióm. Hogy fogok most táncolni? Mindjárt jön
Zinaida Anatoljevna Vasziljeva, én meg összetörtem a térdem...
De nem mehettem vissza a balettiskolába. Dolgozni mentem a
gyárba, segíteni kellett a mamának. De én tanulni akartam...
Amikor a lányom első osztályos volt, én tizedikes. Az esti
iskolában.
A férjemtől egyszer kaptam ajándékba egy jegyet az opera-és
balettszínházba. Végigbőgtem az egész előadást...
„ÉS A LEVEGŐBE LÖVÖK..."

Ánya Pavlova, kilencéves.

Jelenleg szakácsnő.

Jaj, fájni fog a lelkem... Megint megfájdul... A németek

belökdöstek a pajtába... Anyám futott utánunk, és a haját tépte.
Kiabált: „Csináljanak velem, amit akarnak, de a gyereket ne
bántsák!" Volt két öcsém, azok is kiabáltak...
Mehovaja faluban laktunk, az Orjoli területen. Gyalog hajtottak
minket onnan Belaruszba. Koncentrációs táborból koncentrációs
táborba... Amikor el akartak vinni Németországba, a mama
kitömte a hasát, nekem meg a kezembe adta a kisöcsémet, így
menekültem meg. Kihúztak a listáról.
Jaj! A lelkem ma egész nap és egész éjjel nem lesz a helyén.
Mert hozzáértem, felbolygattam...
Kutyák szaggatták a gyerekeket... Ülünk a széttépett kisgyerek
mellett, és várjuk, mikor áll meg a szíve. Akkor betemetjük hóval...
Ez lesz a sírja tavaszig...
Negyvenötben... A győzelem után... Elküldték a mamát
szanatóriumot építeni Zsdanovicsiban, én meg mentem vele.
Aztán ott is maradtam. Negyven éve ebben a szanatóriumban
dolgozom... Itt vagyok, mióta csak az alapját ásni kezdték, itt
minden az én szemem láttára épült. A kezembe nyomnak egy
puskát, tíz német hadifoglyot kell őriznem, viszem őket a
munkára. Mikor először vittem őket, körbevettek bennünket az
asszonyok: ki kővel, ki kapával, ki bottal. Én meg szaladozok a
foglyok körül a puskával, és kiabálok: „Asszonyok! Ne bántsátok
őket! Asszonyok, aláírtam, hogy megőrzöm őket. Lőni fogok!" És a
levegőbe lövök.
Sírnak az asszonyok, sírok én is. A németek meg csak állnak.
Nem emelik fel a szemüket.
 A háborús múzeumba egyszer se vitt el az anyám. Egyszer
meglátta, hogy nézem az újságot, egy fénykép van benne agyonlőtt
emberekről - elvette tőlem, és leszidott.
Egyetlen háborús könyv sincsen nálunk a házban. Pedig anyám
már régen elment...
„ANYA A KARJÁBAN HORDOTT
AZ ELSŐ OSZTÁLYBA..."

Inna Sztarovojtova, hatéves.

Jelenleg agronómus.

A mama megcsókolt minket, és elment... Ott maradtunk a

sátorban négyen: a kicsik - az öcsém, az unokaöcsém és az
unokahúgom, meg én. Én voltam a legnagyobb, hétéves. Nem
először maradtunk magunkra, és megtanultuk már, hogy ne
sírjunk. Csendben voltunk. Tudtuk, hogy a mama felderítő,
elküldték egy feladatra, és várnunk kell. A mama elvitt minket a
faluból, és most ott éltünk vele együtt a családi partizántáborban.
Mennyi ideig álmodoztunk erről! És most boldogok voltunk.
Ülünk, hallgatjuk, ahogy susognak a lombok, az asszonyok
mosnak nem messze, a gyerekeikkel civódnak. Hirtelen kiáltás:
„Németek! Németek!" Mindenki szaladt ki a sátrakból, hívták a
gyerekeket, szaladtak az erdő mélyére. De mi hova fussunk a
mama nélkül? Mi van, ha a mama tudja, hogy jönnek a németek a
táborunkba, és fut értünk? Mivel én vagyok a legidősebb, kiadom a
parancsot: „Egy pisszenést se! Itt sötét van, nem találnak meg
minket a németek."
Meghúztuk magunkat. Meg se pisszentünk. Valaki benézett a
sátorba, és oroszul azt mondta:
- Kijönni!
Nyugodt volt a hangja, úgyhogy kimásztunk a sátorból. Egy
magas ember volt ott, zöld egyenruhában.
- Van apukád? - kérdezte tőlem.
- Van.
- Hol van?
- Messze van, a fronton - feleltem.
Emlékszem, a német katona még nevetett is ezen.
 - És az anyukád hol van? - tette fel az újabb kérdést.
- Anyu elment a partizánokkal felderítésre...
Odajött egy másik német, az feketében volt. Valamit meg-
beszéltek egymással, és ez, a fekete mutatta az ujjával, hogy merre
kell mennünk. Asszonyok álltak ott a gyerekeikkel, azok, akik nem
szaladtak el idejében. A fekete német ránk fogta a géppisztolyt, és
megértettem, mit fog most csinálni. Arra se volt időm, hogy
felkiáltsak, és átöleljem a kicsiket...
Anya sírására ébredtem. Igen, úgy éreztem, hogy aludtam...
Felkönyökölök, látom: anya gödröt ás, és sír. Háttal volt nekem,
nekem meg nem volt erőm, hogy hívjam, épp csak annyi erőm
volt, hogy nézni tudjam. Aztán anya kiegyenesedett, hogy kifújja
magát, felém fordította a fejét, és felkiált: „Innocska!" Rohant
hozzám, felkapott. Egyik kezében engem tart, a másikkal a többi
gyereket tapogatja: lehet, hogy még életben van valamelyik, nem
csak én? Nem, ők már kihűltek...
Mikor felgyógyultam, anya megszámolta, hogy kilenc golyó
ütötte sebem volt. Így tanultam meg számolni: az egyik vállamon
két golyó, a másik vállamon két golyó. Ez négy. Az egyik lábamon
két golyó, a másik lábamon is két golyó. Ez már nyolc. Meg van
egy heg a nyakamon is. Az összesen kilenc.
Véget ért a háború... Anya a karjában hordott az első osz-
tályba...
„DRÁGA KUTYUS, BOCSÁSS MEG...
DRÁGA KUTYUS, BOCSÁSS MEG..."

Galina Firszova, tízéves.

Jelenleg nyugdíjas.

Volt egy álmom: hogy fogok egy verebet, és megeszem... Ritkán

ugyan, de előfordult, hogy madarak jelentek meg a városban. Még
tavasszal is mindenki úgy nézte őket, hogy egyetlen dolog járt a
fejükben, ugyanaz, ami nekem. Mindig ugyanaz... Senkinek nem
volt hozzá ereje, hogy másra is tudjon gondolni az evésen kívül. Az
éhségtől belül állandó hideget éreztem, valami borzalmas belső
hideget. Még ha sütött a nap, akkor is. Bármennyi ruhát vettem
magamra, fázom, nem tudok felmelegedni.
Nagyon akartam élni...
Mesélek Leningrádról, ahol akkor laktunk. A leningrádi
blokádról. Az éhséggel gyilkoltak minket, sokáig. A blokád
kilencszáz napja... Kilencszáz... Amikor egyetlen nap is egy
örökkévalóságnak tűnt. El sem tudja képzelni, milyen hosszúnak
tűnik egy nap egy éhező ember számára. Egy óra, egy perc...
Sokáig várod az ebédet. Aztán a vacsorát. A blokád alatt a norma
százhuszonöt gramm kenyér egy nap. Már azoknak, akik nem
dolgoztak. Az ingyenélő jegyre... Folyt a víz abból a kenyérből...
Három részre kellett osztani: reggeli, ebéd, vacsora. Inni csak
forralt vizet ittunk. Üres vizet.
A sötétben... Télen (legjobban a télre emlékszem) reggel hatkor
elfoglaltam a helyem a sorban a kenyérbolt előtt. Órákon át állsz a
sorban. Hosszú órákon át. Mire sorra kerülök, újra besötétedik. Az
eladó gyertyafénynél szeli a kenyereket. Az emberek állnak, és
figyelik őt. Figyelik minden mozdulatát. Izzó... őrült tekintettel...
És mindezt némán.
 A villamosok nem járnak. Víz nincs, fűtés nincs, áram nincs. De
a legszörnyűbb az éhség. Láttam egy embert, aki gombokat rágott.
Kicsi és nagy gombokat. Az emberek eszüket vesztették az
éhségtől...
Volt, hogy megszűnt a hallásom. Akkor ettük meg a macskát...
Elmesélem, hogyan ettük meg. Utána megvakultam... Hoztak
nekünk egy kutyát. Ez mentett meg.
Nem emlékszem... Nem emlékszem, mikor lett normális az a
gondolat, hogy megesszük a macskánkat vagy a kutyánkat.
Hétköznapi. Az élet része. Nem jegyeztem meg azt a pillanatot... A
galambok és a fecskék után kezdtek eltűnni a városban a macskák
és a kutyák. Nekünk nem volt se kutyánk, se macskánk, mert a
mama úgy tartotta, hogy az nagy felelősség, különösen egy nagy
testű kutyát tartani a lakásban. De a mama barátnője nem tudta
maga megenni a macskáját, és elhozta nekünk. És megettük.
Akkor visszajött a hallásom... Hirtelen ment el, reggel még
hallottam, este meg mond nekem valamit a mama, és én nem
válaszolok.
Eltelt egy kis idő... És megint haldoklunk... A mama barátnője
elhozta nekünk a kutyáját. És azt is megettük. Ha nem lett volna
az a kutya, nem maradunk életben. Biztos, hogy meghaltunk
volna. Egészen biztos. Már kezdtünk felpüffedni az éhségtől. A
nővérem reggel nem akart felkelni... A kutya nagy és kedves volt.
Két napon át a mama nem is volt képes... Hogyan tehetné? A
harmadik napon a radiátorhoz kötözte, minket meg kizavart az
utcára...
Emlékszem arra a fasírtra... Emlékszem...
Nagyon akartam élni...
Gyakran elüldögéltünk a papa képeslapja fölött, amin rajta volt
a fényképe. A papa a fronton volt. Ritkán jött tőle levél.
„Kislányaim..." - írta. Mindig úgy próbáltunk válaszolni, hogy ne
szomorítsuk el.
 A mama őrzött néhány szem cukrot. Egy kis papírzacskóban
voltak. Az aranytartalékunk. Egyszer... Nem bírtam ki, tudtam, hol
van a cukor, felmásztam, és kivettem egy szemet. Néhány nappal
később még egyet... Aztán... Sok idő eltelt - megint... Hamarosan
semmi sem maradt a mama zacskójában. Csak az üres zacskó...
Megbetegedett a mama... Glükózra van szüksége. Cukorra...
Már nem tud felkelni... A családi tanács eldöntötte: elő kell venni a
féltve őrzött zacskót. A kincsünket! Hiszen épp ilyen esetre
őriztük meg! Akkor a mama biztosan meggyógyul. A nővérem
keresni kezdte, de nincs sehol a cukor. Az egész házat felforgatták.
Én velük együtt kerestem.
És este bevallottam...
A nővérem verni kezdett. Harapott. Karmolt. Én meg kérleltem:
„Ölj meg! Ölj meg! Hogy tudnék így élni?" Meg akartam halni.
Néhány napot meséltem el magának. De összesen kilencszáz
volt.
Kilencszáz ilyen nap...
A szemem láttára lopott el egy kislány a piacon egy asszonytól
egy cipót. Egészen kicsi lány... Utolérték, és a földre teperték. Ütni
kezdték... Borzalmasan verték. Halálosan. Ő meg sietett gyorsan
befalni a cipót. Befalni, még mielőtt megölik.
Kilencszáz ilyen nap...
A nagypapánk annyira legyengült, hogy egyszer elesett az
utcán. Már búcsúzott az élettől. Egy munkás járt arra, és a
munkások jobb élelmiszerjegyeket kaptak, nem sokkal, de jobbat...
Mégiscsak... Szóval ez a munkás megállt, és beleöntött a nagypapa
szájába egy kis napraforgóolajat, a saját fejadagját. A nagypapa így
haza tudott menni, elmesélte nekünk, mi történt, és sírt: „Még a
nevét sem tudom!"
Kilencszáz...
Az emberek, mint az árnyékok, lassan mozogtak a városban.
Mint az álomban... Mély álomban... Vagyis hogy látod ezt, de azt
hiszed, hogy álmodsz. Ezek a lassú... ezek az úszó mozdulatok...
Mintha nem a földön járna az ember, hanem a vízben...
Megváltozott az emberek hangja az éhségtől. Vagy egészen
elment a hangjuk. A hangja alapján nem lehetett megállapítani,
férfi vagy nő valaki. Meg a ruhájából sem, mindenki rongyokba
volt burkolózva. A reggelink... A reggelink egy darab tapéta volt,
régi tapéta, amin maradt még egy kis ragasztó. Lisztes enyv.
Tapéta... meg forralt víz...
Kilencszáz nap...
Megyek haza a kenyérboltból... Megkaptam a napi fejadagot.
Morzsákat, szánalmas grammokat... És fut szembe velem egy
kutya. Mellém ér, szaglászik - érzi a kenyér szagát.
Arra gondoltam: szerencsém van. Ez a kutya a szerencsém. Ő
ment meg minket!! Hazaviszem...
Adtam neki egy darab kenyeret, és jött is utánam. A ház előtt
lecsíptem neki még egy darab kenyeret. Megnyalta a kezem.
Bementünk a lépcsőházba... De a lépcsőn már nem akaródzott
neki följönni, minden emeleten megállt. Odaadtam neki az összes
kenyerünket... Egyik darabot a másik után. Így jutottunk fel a
harmadik emeletre, de a lakásunk a negyediken van. Onnan
sehogy sem akart tovább jönni. Csak néz rám... Mint aki érez
valamit. Mintha értené. Átölelem: „Drága kutyus, bocsáss meg...
drága kutyus, bocsáss meg..." Kérlelem, könyörgök neki. Végül
csak jött utánam.
Nagyon akartam élni...
Amikor meghallottuk... Bemondták a rádióban: „Áttörték a
blokádot!" - nem volt nálunk boldogabb ember a világon. Annál
nem lehet senki boldogabb. Kibírtuk!! Áttörték a blokádot...
Az utcánkon a katonáink mentek. Odaszaladtam hozzájuk. De
átölelni őket - nem volt erőm.
 Leningrádban sok emlékmű van, de egy hiányzik, aminek
lennie kéne. Arról megfeledkeztek. A blokád kutyáinak em-
lékművéről.
Drága kutyus, bocsáss meg...
„Ő MEG ELFUTOTT:
»EZ NEM AZ ÉN LÁNYOM!«..."

Faina Lucko, tizenöt éves.

Jelenleg filmszínházi alkalmazott.

Mindennap emlékszem, és mégis élek... Hogyan élhetek?

Magyarázza meg...
Emlékszem, hogy a büntetőosztagosok feketék, mind feketék...
Magas ellenzős sapkájuk van... Még a kutyáik is feketék voltak.
Csillogtak.
Mi, gyerekek, az anyánkhoz simultunk... Nem mindenkit öltek
meg, nem az egész falut. Azokat, akik jobbra álltak. A jobb
oldalon. És mi anyával ott álltunk... Szétválasztottak bennünket:
külön a gyerekek, külön a szülők. Megértettük, hogy a szülőket
most agyon fogják lőni, minket meg életben hagynak. Ott volt az
anyám... Én meg nem akartam az anyám nélkül élni.
Kéredzkedtem hozzá, és sírtam. Valahogy odaengedtek...
Ő meg, amikor meglátott, kiabálni kezdett:
- Ez nem az én lányom!
- Mama! Ma...
- Ez nem az én lányom! Nem az enyém! Neeeeem!
- Mamácska-a-a-a-a!!!
Nem könnyel volt tele a szeme, hanem vérrel. Csurom vér volt.
- Ez nem az én lányom!!
Valahova elrángattak... És láttam, ahogy először a gyerekek
közé lőttek. Lőttek, és nézték, hogyan szenvednek a szülők.
Lelőtték a két nővéremet és a két bátyámat. Miután megölték a
gyerekeket, nekiálltak megölni a szülőket. A mamát már nem
láttam... A mama addigra biztosan elesett...
 Ott állt egy asszony, csecsemőt tartott a karján, vizet szopott
egy üvegből. Előbb az üvegbe lőttek, aztán a csecsemőbe... És csak
utána ölték meg az anyját...
Csodálkozom, hogyan élhetek ezek után? Gyerekként életben
maradtam... De így, felnőttként hogy tudok élni? Már rég felnőtt
vagyok...
„DE HISZ GYEREKEK VAGYUNK-E?...
FÉRFIAK ÉS NŐK VOLTUNK..."

Viktor Lescsinszkij, hatéves.

Jelenleg egy energetikai technikum igazgatója.

Vendégségbe utaztam. A nénikém meghívott a nyárra... Mi

Bihauban laktunk, a nénikém meg a Kammuna nevű faluban
Bihautól nem messze. A falu közepén volt egy hosszú ház, vagy
húsz család lakott benne - ez volt a „kommunaház". Ez minden,
amire emlékszem.
Azt mondják: „Háború van." Vissza kell mennem a szüleimhez.
A nénikém nem engedett:
- Majd ha véget ér a háború, mehetsz hozzájuk.
- És hamar véget ér a háború?
- Persze, hamar.
Kis idő múlva jönnek a szüleim gyalog: „Bihauban már ott
vannak a németek. Az emberek mind menekülnek a falvakba." Ott
maradtunk a nénikémnél.
Télen egyszer bejöttek hozzánk a partizánok... Kértem, adjanak
puskát. A mama unokatestvérei voltak, a mi bácsikáink. Nevettek,
és a kezembe nyomtak egy puskát. Nehéz volt.
A házban mindig bőrszag volt. Meg meleg ragasztószag. Apám
csizmákat varrt a partizánoknak. Kértem, nekem is varrjon
csizmát. Ő meg erre, hogy várj egy kicsit, sok a munkám, én meg,
emlékszem, magyaráztam neki, hogy nekem kicsi csizma kell,
mert kicsi a lábam. Megígérte...
Az utolsó emlékem apámról: ahogy kergetik az utcán egy nagy
autóhoz... És bottal verik a fejét...
...Véget ért a háború, nincs se apánk, se házunk. Tizenegy éves
vagyok, a legidősebb gyerek a családban. Két testvérem van, egy
öcsém és egy húgom - ők még kicsik. A mama kölcsönt vett fel.
Vettünk egy régi házat, olyan volt a teteje, hogy ha esett az eső,
nem volt hová elbújni, mindenhol folyt be a víz. Tizenegy évesen
én magam hoztam rendbe az ablakokat, én fedtem be a tetőt
szalmával. Pajtát építettem...
Hogyan?
Az első gerendát magam cipeltem oda, és helyeztem fel, a
másiknál már segített a mama. A harmadikat már sehogy sem
tudjuk felemelni ketten. Így csináltam: legyalulom a gerendát,
méretre faragom, és várom, mikor mennek az asszonyok a mezőre
dolgozni. Reggel belekapaszkodnak, a helyére emelik, én meg
beillesztem a sarkát. Estig legyalulok még egy gerendát. Akkor
jönnek haza a mezőről, a helyére emelik... így nő a fal...
A faluban hetven udvar van, és csak két férfi jött vissza a
frontról. Az egyik mankón. „Kicsim! Kicsi gyerekem!" -
sopánkodott fölöttem az anyám. Ahol este leülök, ott is alszom el.
De hisz gyerekek vagyunk-e?... Tíz-tizenegy évesen már férfiak
és nők voltunk...
„NE ADD ODA EGY IDEGENNEK
A PAPA ÖLTÖNYÉT..."

Valera Nyicsiporenko, nyolcéves.

Jelenleg buszvezető.

Ez már a negyvennégyes év...

Akkor már nyolcéves lehettem? Igen, gondolom, nyolc... Már
tudtuk, hogy apa nincs többé. Mások vártak, megkapták a halotti
értesítőt, mégis vártak. De nekünk volt megbízható információnk.
Bizonyítékunk. Apám barátja elküldte nekünk apám óráját. A
fiának... Nekem... Apám megkérte rá a halála előtt. Még most is
megvan az az óra, megőriztem.
Hárman éltünk a mama kis fizetéséből. Kenyéren és vízen
tengődtünk. A nővérem megbetegedett. Súlyos tébécé - ez volt a
diagnózis. Az orvosok azt mondták a mamának: jó táplálásra van
szüksége. Vajra! Nekünk az olyan volt, mint az arany. Egy darab
arany... Elképzelhetetlen. Piaci árakon a mama fizetése három
vekni kenyérre volt elég. És azon a pénzen húsz deka vajat lehetett
venni.
Megmaradt még a papa öltönye. Jó öltöny volt. Elvittük a
mamával a piacra. Gyorsan találtunk rá vevőt. Mert olyan szép
öltöny volt. Közvetlenül a háború előtt vette a papa, és még nem
volt ideje hordani. A szekrényben lógott... Egészen új... A vevő
megmondta, mennyit ad érte, alkudozott, és már adja át a pénzt a
mamának, amikor elkezdek ordítani, hogy az egész piac hallja: „Ne
add oda egy idegennek a papa öltönyét!" Még egy rendőr is
odajött...
Ki mondja ezek után, hogy a gyerekek nem voltak a háborúban?
Kicsoda...
„ÉJSZAKA SÍRTAM:
HOL VAN AZ ÉN VIDÁM ANYUKÁM?..."

Gálja Szpannovszkaja, hétéves.

Jelenleg gépésztechnikus.

Az emlékezetnek van színe...

Mindenre, ami a háború előtt volt, mozgásában emlékszem:
mozog és változtatja a színeit. Többnyire élénk színeket. Aztán a
háború, a gyermekotthon - mintha minden megállt volna. És
minden szürke.
A hátországba vittek minket. Csak a gyerekeket. A mamák
nélkül. Sokáig vittek, valahogy nagyon sokáig tartott az út. Mindig
kekszet és kakaó vajat kaptunk, nyilván semmi mást nem tudtak
elraktározni az utazásra. A háború előtt szerettem a kekszet és a
kakaóvajat, nagyon finom. De az alatt az egy hónap alatt egész
életemre megutáltam.
Az egész háború alatt arra vágytam, hogy minél hamarabb
jöjjön értem anyukám, és menjünk vissza Minszkbe. A minszki
utcákról álmodtam, a házunk mellett lévő moziról, a villamos
csilingeléséről. Nagyon jó anyukám volt, nagyon vidám, úgy éltünk
vele, mint a barátnők. Apukámra nem emlékszem, ő korán
meghalt.
És az anyukám megtalált, és eljött értem a gyermekotthonba. Ez
teljesen váratlan volt. Boldogság! Futok a mamához... Kinyitom az
ajtót... Ott áll valami katona: csizmában, nadrágban,
katonasapkában, gimnasztyorkában. Ki ez? És kiderül, hogy ez az
anyukám: micsoda boldogság! Az anyukám, és még katona is!
Nem emlékszem rá, hogyan ment el, csak arra, hogy nagyon
sírtam, biztos emiatt nem emlékszem.
Megint csak várom és várom a mamát. Három éven át. Akkor a
mama már ruhában jött. Női cipőben. Az örömtől, hogy visznek
haza, semmit sem láttam, nem volt más, csak a mama - és ez az
öröm! Néztem a mamát, és nem vettem észre, hogy az egyik szeme
hiányzik. A mama - az egy csoda... Vele semmi sem történhet...
Mama! És a mama nagyon betegen jött vissza a frontról. Ez már
egy másik mama volt. Keveset mosolygott, nem énekelt, nem
viccelt, mint azelőtt, sokat sírt.
Visszatértünk Minszkbe, és nagyon nehezen éltünk. Nem
találtuk meg a házunkat, amit úgy szerettem. Nem volt meg a
mozi... az utcáink... Mindenhol csak kövek...
A mama mindig szomorú volt. Nem viccelt, és keveset beszélt.
Inkább hallgatott.
Éjszaka sírtam: hol van az én vidám anyukám? Reggel meg
mosolyogtam, hogy a mama ne tudjon a könnyeimről...
„NEM HAGYJA, HOGY ELREPÜLJEK”

Vászja Szaulcsenko, nyolcéves.

Jelenleg szociológus.

A háború után sokáig kínzott egy álom... Álom az első megölt

németről. Akit én magam öltem meg, nem csak holtan láttam.
Hogy repülök, de ő nem ereszt. Felemelkedek... Repülök...
repülök... De utolér, és vele együtt lezuhanok. Valamilyen
gödörbe. Fel akarok szállni... De nem engedi... Miatta nem tudok
elrepülni...
Mindig ugyanaz az álom... Évtizedeken át kínzott...
Addigra, amikor megöltem azt a németet, már sok mindent
láttam... Láttam, ahogy agyonlőtték a nagyapámat az utcán, és a
nagymamámat a kút mellett... A szemem láttára ütötték
puskatussal anyám fejét... Piros volt a haja... De amikor lelőttem
azt a németet, nem gondoltam erre. Sebesült volt... El akartam
venni a géppisztolyát, megmondták, hogy vegyem el. Tízéves
voltam, a partizánok már elvittek az akciókra.
Odaszaladok hozzá, és látom, hogy egy pisztoly ugrál a szemem
előtt, két kézzel fogta a német, és célzott. De nem sikerül elsőnek
lőnie, mert én lövök...
Nem ijedtem meg, hogy megöltem... És a háború alatt nem is
gondoltam rá. Sok halott volt mindenfelé, halottak között éltünk.
Megszoktuk. Csak egyszer féltem igazán. Bementünk egy faluba,
amit nemrég égettek fel. Reggel égették fel, mi meg este mentünk
oda. Megláttam egy elégett asszonyt... Terjesen fekete volt, de a
keze fehér: eleven női kéz. Na, akkor először féltem. Kiabálni
akartam, alig tudtam visszafojtani.
Nem, én nem voltam gyerek. Nem emlékszem magamra
gyerekként. Bár... A halottaktól nem féltem, de éjszaka vagy este
átmenni a temetőn, attól féltem. A földön heverő holtaktól nem
ijedtem meg, de azoktól, akik már a földben vannak, féltem.
Gyermeki félelem... Az megmaradt. Bár... Bár azt gondolom, hogy
a gyerekek semmitől sem félnek...
Felszabadították Belaruszt... Mindenhol megölt németek
hevertek, a mieinket összeszedték, tömegsírokba temették, ezek
meg sokáig ott hevertek, különösen télen. A gyerekek szaladtak ki
a mezőre, hullákat nézni... És ott, nem messze tőlük, háborúsdit
vagy rabló-pandúrost játszottak.
Meglepődtem, amikor sok évvel később megjelent ez az álom a
megölt németről... Nem számítottam rá...
És aztán évtizedeken át kínzott ez az álom...
Van egy fiam, már felnőtt ember. Amikor kicsi volt, már maga a
gondolat is kínzott - hogy megpróbáljam elmesélni neki...
Elmesélni, hogy milyen volt a háború... Ő kérdezgetett, én meg
nem akartam erről beszélni vele. Szerettem mesélni neki, azt
akartam, hogy legyen gyerekkora. Aztán felnőtt, de még mindig
nem akarok a háborúról beszélgetni vele. Lehet, hogy valamikor
majd mesélek neki az álmomról. Lehet... Nem biztos...
Azzal összetörném a világát. A háború nélküli világát... Azok,
akik nem látták, hogy öli ember az embert, egészen más
emberek...
„MINDENKI MEG AKARTA
CSÓKOLNI A »GYŐZELEM« SZÓT..."

Anya Korzun, kétéves.

Jelenleg zootechnikus.

Emlékszem, hogyan ért véget a háború... Kilencszáznegyvenöt

május kilencedikén...
Asszonyok szaladtak az óvodába:
- Gyerekek, győztünk! Győőőőztünk!
Mindenki nevet és sír. Sír és nevet.
Mindenki csókolgatni kezdett bennünket. Ismeretlen
asszonyok... Csókolgatnak és sírnak... Bekapcsolták a hangszórót.
Mindenki hallgatta. Mi, kicsik, a szavakat nem értettük, csak azt
értettük, hogy onnan jön a boldogság, fentről, a hangszóró fekete
tányérjából. Volt, akit felemeltek a felnőttek... Más maga mászott
oda... Egymáson másztak, mint lépcsőn, csak a harmadik vagy a
negyedik érte el a hangszórót, és megcsókolta. Aztán cseréltek...
Mindenki meg akarta csókolni a „győzelem" szót...
Este tűzijáték volt. Ragyogott az ég. A mama kinyitotta az
ablakot, és elsírta magát:
- Kislányom jegyezd ezt meg az egész életedre...
Amikor megjött a frontról apám, féltem tőle. Nyújt nekem egy
csokit, és azt mondja:
- Mondd: papa...
Elveszem a csokit, bebújok vele az asztal alá.
- Bácsi...
Az egész háború alatt nem volt apukám. Az anyukámmal és a
nagymamámmal éltem. Meg a nénikémmel. El sem tudtam
képzelni: mit fog csinálni a házban az apám?
Hiszen ő puskával jön majd...
„AZ APÁM GIMNASZTYORKÁJÁBÓL
VARRT INGBEN..."

Nyikolaj Berjozka - született 1945-ben.

Jelenleg taxisofőr.

Negyvenötben születtem, de emlékszem a háborúra. Ismerem a

háborút.
Anyám bezárt a másik szobába... Vagy kizavart az utcára, hogy
játsszak a többi kisfiúval... De úgy is hallottam, ahogy apám kiabál.
Sokáig kiabált. A két ajtószárny közötti résre tapadtam: apám két
kézzel fogta a fájós lábát, és ringatta. Vagy a padlón fetrengett, és
az öklével verte: „A háború! Az átkozott háború!"
Amikor elmúlt a fájdalom, a karjába vett, és én megtapogattam
a lábát:
- A háború fáj?...
- A háború! Az! Az átkozott! - felelte apám.
És még... A szomszédban volt két kisfiú... Barátkoztam velük...
Felrobbant alattuk egy akna a mezőn. Pedig akkor már, azt
hiszem, negyvenkilenc volt...
Az anyjuk, Ánya néni beleugrott hozzájuk a sírba... Kirángatták
... Kiabált... emberek úgy nem kiabálnak...
Iskolába az apám gimnasztyorkájából varrt ingben jártam.
Szerencsés gyerek voltam. Minden fiúnak, akinek az apja visszatért
a háborúból, az ő gimnasztyorkájából varrtak ingeket.
A háború után apám meghalt a háborútól. A sebesüléseitől.
Semmit sem kell kitalálnom. Láttam a háborút. Álmodom a
háborúról. Sírok álmomban, hogy holnap jönnek, és elviszik
apámat. A házban új egyenruha szagát érezni...
A háború! Az átkozott...
„PIROS SZEGFŰKKEL DÍSZÍTETTEM..."

Mariam Juzefovszkaja - született 1941-ben.

Jelenleg mérnök.

A háborúban születtem. A háborúban nőttem fel. És tessék...

Várjuk haza apámat a háborúból...
Hogy mi mindent csinált velem a mama: kopaszra nyírt,
kerozinnal kent be, kenőcsöket használt. Én meg elkeseredetten
gyűlöltem magam. Szégyenkeztem. Még az udvarra sem mentem
ki. A tetvek és a kelések az első háborús év után... Nem volt
menekvésem tőlük...
És aztán ez a távirat: a papát leszerelik. Mentünk elé a vas-
útállomásra. Mama szépen felöltöztetett, piros masnit kötött a
fejem búbjára. De hogy mi tartotta, azt nem is értem. És folyton
rángatott: „Ne vakarózz! Ne vakarózz!" De hát kibírhatatlan a
viszketés. Az átkozott masni meg mindjárt leesik. Egyre csak az a
gondolat kínoz: „És ha nem fogok tetszeni a papának? Hiszen még
egyszer sem látott."
De az, ami történt, még rosszabb volt. A papa meglátott, és ő
rohant hozzám elsőként. De akkor... Egy pillanatra, épp csak egy
pillanatra... De én ezt azonnal megéreztem... a bőrömmel, az egész
kis testemmel... Mintha visszariadt volna tőlem... Épp csak egy
pillanatra... És annyira rosszulesett. Olyan kibírhatatlan keserűség
tört rám... hogy amikor a karjába vett, minden erőmmel
meglöktem a mellét. Hirtelen megcsapta az orromat a kerozin
szaga. De hiszen akkor már vagy egy éve állandóan velem volt ez a
szag, már nem is éreztem. Megszoktam. De akkor megéreztem.
Talán azért, mert a papának olyan ismeretlen és finom szaga volt.
Olyan szép volt hozzám és a meggyötört mamához képest. És ez
egyenesen a lelkembe döfött. Letéptem a masnit. A földre
hajítottam. És rátapostam.
 - Mit csinálsz? - csodálkozott apám.
- Rád ütött - nevetett anyám, ő mindent értett.
Két kézzel kapaszkodott apámba, úgy is mentek haza.
Éjjel hívtam a mamát, kértem, hogy hadd aludhassak vele.
Mindig a mamával aludtam... Végig a háború alatt... De a mama
nem válaszolt, úgy tett, mintha aludna. Nem volt kinek
elmesélnem a keserűségemet.
Már majdnem visszaaludtam, amikor szilárdan elhatároztam
magamban, hogy elszököm egy gyermekotthonba.
Reggel a papától két babát kaptam ajándékba. Ötéves koromig
nem volt igazi babám. Csak rongybabák, amiket a nagymama
készített. A babáknak, amiket a papa hozott, nyílt és csukódott a
szeme, mozgatni lehetett a kezüket-lábukat, az egyik valami
hangot is kiadott, olyasmit, hogy „mama". Nekem ez varázslatnak
tűnt. Nagyon vigyáztam rájuk, féltem kivinni őket az utcára. De az
ablakból megmutattam a többi gyereknek. A földszinten laktunk,
az egész udvarról összegyűltek a gyerekek, hogy megnézzék a
babáimat.
Gyenge, beteges gyerek voltam. És mindenben balszerencsés.
Hol a homlokom törik be, hol belelépek valami szögbe.
Vagy egyszerűen csak elvesztem az eszméletem. A gyerekek
nem is nagyon vettek be a játékaikba. Próbáltam a bizalmukba
férkőzni, ahogy tudtam, mi mindent ki nem találtam. Egészen
odáig, hogy kezdtem magamhoz édesgetni Duszját, a házmes-
ternő lányát. Duszja erős, vidám lány volt, mindenki szeretett
játszani vele.
Megkért, hogy vigyem ki a babát az udvarra, és belementem.
Igaz, nem rögtön. Egy ideig ellenálltam.
- Akkor nem fogok veled játszani - fenyegetett Duszja.
Ez már azonnal hatott.
Kivittem azt a babát, amelyik „beszélt". De nem sokáig ját-
szottunk vele. Valami miatt összevesztünk, de annyira, hogy még
hajba is kaptunk. Duszja felkapta a babámat, és a lábánál fogva a
falhoz csapta. Levált a baba feje, a hasáról meg leesett a gomb.
- Te nem vagy normális, Duszja - sírt a többi gyerek.
- Na és ez mit parancsolgat? - kente szét az arcán a könnyeket
Duszja. - Csak mert van apukája, azt hiszi, neki mindent szabad.
Babái is, apukája is, minden csak neki van.
Duszjának nem volt se apukája, se babája...
Az első karácsonyfát az asztal alatt állítottuk fel. A nagypapánál
laktunk, alig fértünk el. Annyira szűkös volt a hely hogy csak a
nagy asztal alatt fért el a fa. Hát itt állítottunk fel egy kis fenyőfát.
Piros szegfűkkel díszítettem fel. Jól emlékszem, milyen friss, finom
illata volt a fánknak. Ezt az illatot semmi sem tudta elnyomi. Se a
puliszka, amit a nagymama főzött, se a nagypapa cipészszurokja.
Volt egy üveggolyóm. A kincsem. Sehogy sem találtam neki
helyet a fenyőfán. Úgy akartam elhelyezni, hogy bárhonnan
nézzük a fenyőt, lehessen látni a csillogását. Valahogy feltettem a
legtetejére. Amikor lefeküdtem aludni, levettem és elrejtettem.
Féltem, hogy eltűnik...
Teknőben aludtam. Cinkteknő volt, kékes színű, fagycsíkokkal.
Bármennyit sikálták mosás után, megmaradt a hamu szaga,
amiben a ruhát mosták, mert a szappan ritkaság volt. De én
szerettem. Szerettem homlokomat a teknő hideg oldalához
szorítani, különösen, amikor beteg voltam. Meg nagyon szerettem
ringatni, mint egy bölcsőt. Akkor elkezdett áruló módon zengeni,
és leszidtak. Nagyon vigyáztak arra a teknőre. Ez volt az egyetlen
holmink, ami a háború előtti időkből megmaradt.
És egyszer csak ágyat vásárolunk... Csillogó gömbök vannak a
támláján... Leírhatatlan volt a boldogságom! Felmásztam rá, aztán
azonnal gurultam is le róla a padlóra. Hát hiszen! Hát hogyan?
Nem hittem el, hogy ilyen szép ágyon lehet aludni.
 A papa meglátott a padlón, felvett, és nagyon erősen magához
szorított. Én meg csak úgy fúrtam magam a papához... Átöleltem a
nyakát, ahogyan a mama ölelte.
Emlékszem, milyen boldogan nevetett...
„SOKÁIG VÁRTAM AZ APUKÁMAT...
EGÉSZ ÉLETEMBEN..."

Arszenyij Gutyin - született 1941-ben.

Jelenleg villanyszerelő.

A Győzelem Napján pont négyéves voltam... Reggeltől fogva

mindenkinek azt mondtam, hogy már ötéves vagyok. Nem azt,
hogy beléptem az ötödikbe, hanem azt, hogy ötéves vagyok. Nagy
akartam lenni. A papa visszajön a háborúból, én meg már nagy
vagyok.
Az elnök ezen a napon összehívta az asszonyokat: „Győztünk!"
Mindenkit megcsókolt, minden asszonyt. Én is ott voltam a
mamával... Örültem. A mama meg sírt.
Összegyűlt az összes gyerek... A falu mellett, a mezőn német
kocsik gumijait égették el. Kiabáltunk: „Hurrá! Hurrá! Győztünk!"
Német rohamsisakokat vertünk, előtte szedtük össze őket az
erdőben, és úgy ütöttük, mint a dobokat.
Földkunyhóban laktunk... Hazaszaladtam... A mama sír. Nem
értettem, miért sír, miért nem örül egy ilyen napon.
Esni kezdett, én letörtem egy botot, és mérni kezdtem a
pocsolyákat a földkunyhónk mellett.
- Mit csinálsz? – kérdezgettek.
- Mérem, hogy mély-e a gödör. Mert majd jön haza a papa, és
nehogy beleessen.
A szomszédok sírnak, a mama is sír. Én meg nem értettem,
hogy mi az: „eltűnt".
Sokáig vártam az apukámat... Egész életemben...
„ONNAN... ABBÓL A VILÁGBÓL..."

Válja Brinszkaja - tizenkét éves.

Jelenleg mérnök.

A babák... A legszebb babák... Mindig a háborúra emlékez-

tetnek...
Amíg élt a papa, amíg élt a mama, nem meséltünk a háborúról.
Most, hogy már nincsenek, sokszor gondolok arra, milyen jó,
amikor vannak a házban öregek. Amíg élnek, mi még gyerekek
vagyunk...
A papa katonatiszt volt. Białystok mellett laktunk. A háború
nekünk az első órában, az első percekben elkezdődött. Hallok
valami zúgást az álmomon keresztül, olyan, mint a mennydörgés,
de valahogy szokatlan, szakadatlan. Felébredek, és futok az
ablakhoz - a laktanyák fölött a Grajewo nevű kis településen,
ahová a nővéremmel iskolába jártunk, izzik az ég.
- Papa, ez vihar?
A papa azt felelte:
- Menj el az ablaktól! Ez háború!
A mama pakolja össze a papa bőröndjét. A papát gyakran
riadóztatták. Úgyhogy nem volt ebben semmi különös...
Aludni akartam még... Visszazuhantam az ágyba, mert semmit
sem értettem. Későn feküdtünk le a nővéremmel, moziban
voltunk. Azokban a háború előtti időkben „moziba menni"
egészen más volt, mint most. Csak a munkaszüneti nap előtt volt
vetítés, és kevés film volt: Kronstadtból jöttünk, Csapajev, Ha
holnap háború lesz, Vidám fiúk. A Vörös Hadsereg ebédlőjében
voltak a vetítések. Mi, gyerekek, el nem mulasztottunk volna egyet
sem, és az összes filmet kívülről tudtuk. Még súgtunk is a
színészeknek a vetítővásznon, vagy előreszaladtunk, a szavukba
vágtunk. Áram nem volt se a faluban, se a laktanyában, a
filmszalagot egy kis motorral „tekerték". Amikor berregni kezd a
motor, rohanunk mind, hogy elfoglaljuk a helyünket a
vetítővászon előtt, van, hogy hokedlit is viszünk magunkkal.
Sokáig tartott egy vetítés: ha véget ér egy rész, mindenki
türelmesen várja, hogy a mozigépész beillessze az újabb tekercset.
Jó, ha új a szalag, mert ha régi, akkor folyton elszakad - akkor
aztán meg kell ragasztani, megvárni, amíg megszárad. Meg van
úgy, hogy felgyullad a szalag - az még rosszabb. Ha meg a motor
fullad le, az katasztrófa. Gyakran megtörtént, hogy nem is tudtuk
végignézni a filmet. Parancs hangzott fel:
- Első szakasz - kifelé! Második szakasz - sorakozó!
Ha meg riadó volt, akkor a mozigépésznek is szaladnia kellett.
Amikor túlságosan elhúzódott a szünet két rész között, a
nézőknek elfogyott a türelmük, és kezdődött a lázongás, a kia-
bálás, a fütyölés... A nővérem felmászott az asztalra, és be-
jelentette: „Kezdődik a koncert." Szörnyen szeretett szavalni. Nem
mindig tudta pontosan a szöveget, de minden félelem nélkül
felmászott az asztalra.
Ez még az óvodából maradt meg nála, amikor Homel mellett
éltünk egy katonai bázison. A versek után énekeltünk is, és a
ráadás a „Bátran törnek előre a tankok" volt. Reszkettek az
ablaküvegek az ebédlőben, amikor a katonák átvették a refrént:

Megtanultuk mi már ezt a harcot,

A jelszavunk győzelem vagy halál.

Szóval tehát, negyvenegy június 21-én... A háború előestéjén...

Olyan tizedszerre nézhettük meg a Ha holnap háború lesz című
filmet. A mozi után sokáig nem széledtünk szét, az apám alig
tudott hazazavarni bennünket: „Fogtok ma egyáltalán aludni?
Holnap vasárnap."
 ...Végleg akkor ébredtem fel, amikor robbanás hallatszott nem
messze, és betörtek a konyhaablakok. Anyám egy takaróba
csavarta Tolik öcsémet, aki még félig aludt. A nővérem már fel van
öltözve, apa nincs otthon.
- Kislányok, gyorsabban! - sürget minket anya. - A határon
provokáció történt.
Futunk az erdőhöz: a mama kifullad, ő cipeli az öcsémet, és
egyre csak ismételgeti:
- Kislányok, ne maradjatok le... Kislányok, hajoljatok le...
Valamiért megjegyeztem, hogy nagyon erősen sütött a sze-
membe a nap. Ragyogó fény. Madarak énekelnek. És a repü-
lőgépek mindent átható zúgása...
Reszkettem, utána meg szégyelltem, hogy reszkettem. Mindig
szerettem volna olyan lenni, mint Arkagyij Gajdar hősei a Timur és
csapatá-ban, és most tessék, reszketek. A karomba vettem az
öcsémet, és ringatni kezdtem, és még énekeltem is neki, hogy „És
a kicsi kicsi lány..." Volt egy ilyen szerelmes dal A kapus című
filmben. Gyakran énekelte a mama, és nagyon illett az akkori
hangulatomhoz. Mert... szerelmes voltam! Nem tudom, mit mond
erről a tudomány, mit írnak a kamaszokról szóló pszichológiai
könyvekben, de én folyton szerelmes voltam. Volt idő, amikor
egyszerre több fiú is tetszett. De akkor éppen csak egy - Vitya a
grajewói garnizonból. Hatodikos volt. És a hatodik meg az ötödik,
a miénk, egy teremben tanult. Az egyik padsor az ötödik osztály, a
másik a hatodik. Nem is értem, hogyan tartották az órákat a
tanárok akkor. Engem persze nem érdekeltek az órák. Majd'
kificamodott a nyakam, annyira csak Vityát bámultam!
Minden tetszett benne: az is, hogy alacsony, akkora, mint én, az
is, hogy olyan nagyon kék szeme van, mint az apukámnak, meg az
is, hogy olyan sokat olvas - nem úgy, mint Alka Poddubnyak, aki
szerette megpöckölni a barátai homlokát, de úgy, hogy fájt, és
akinek én tetszettem. Különösen Jules Verne-t szerette! Mint én. A
Vörös Hadsereg könyvtárában megvoltak az összes művei, és én
mindet elolvastam...
Nem emlékszem, meddig maradtunk az erdőben... Már nem
hallottunk robbanásokat. Csend volt. Az asszonyok meg-
könnyebbülten felsóhajtottak: „Visszaverték a mieink..." De
akkor... Ebben a csöndben... Hirtelen repülőgépek zúgása
hangzott... Kirohantunk az útra. A repülőgépek a határ felé
repültek. „Hurráááá!" De valahogy mégse olyanok voltak ezek a
gépek, mint a mieink: nem olyan a szárnyuk, meg ahogy zúgnak,
az sem. Német bombázók voltak, szorosan egymás mellett
repültek, lassan, nehézkesen. Úgy tűnt, egészen eltakarják az eget.
Számolni kezdtük őket, de túl sok volt. Később aztán, a háborús
krónikákban, láttam ezeket a gépeket, de az egészen más. A
felvételeket a repülőgépek magasságából készítették. De amikor
lentről nézed őket, a lombokon át, ráadásul egy kamasz szemével,
akkor ez borzalmas látvány. Utána gyakran álmodtam ezekről a
repülőgépekről. De volt az álomnak folytatása is - ez az egész ég, a
vas mennyboltozat lassan leereszkedett rám, és szorított, szorított,
szorított. Hideg verejtékben ébredtem, egész testemben reszketve.
Borzalom!
Valaki mondta, hogy szétbombázták a hidat. Megijedtünk: és
mi van a papával? A papa nem tudja átúszni a folyót, ő nem tud
úszni.
Most már nem tudom pontosan megmondani... De emlékszem,
hogy a papa odarohant hozzánk: „Evakuálnak benneteket a
teherautón." A mama kezébe nyomott egy vastag fényképalbumot
meg egy meleg, vattás takarót: „Takard be a gyerekeket, fúj a szél."
Csak ezt vittük magunkkal. Annyira siettünk. Se az iratokat, se
pénzt, egy kopejkát sem. Meg volt még velünk egy lábas fasírt,
amit a mama vasárnapra sütött, meg az öcsém kis cipője. A
nővérem meg - valami csoda folytán - az utolsó pillanatban
felkapott valami csomagot, a mama krepdesinruhája volt benne
meg a cipője. Hogy miért? Tiszta véletlen. Lehet, hogy a papával
vendégségbe akartak utazni a hétvégére? Aztán már senki nem
emlékezett semmire. A békés élet egy pillanat alatt eltűnt, a
háttérbe húzódott.
Ilyen volt az evakuálás...
A vasútállomásra gyorsan eljutottunk, de ott sokáig ültünk.
Minden remegett és dörgött. Kihunyt a fény. Papírt kezdtünk
égetni, újságokat. Találtunk egy zseblámpát. Az ülő emberek
hatalmas árnyékokat vetettek a falakra és a mennyezetre. Hol
megdermedtek, hol mozogni kezdtek. És akkor meglódult a
képzeletem: a németek a várban vannak, a mieinket foglyul
ejtették. Úgy döntöttem, kipróbálom, hogy kibírom-e a kínzást.
Bedugtam az ujjaimat két láda közé, és összenyomtam őket.
Felvisítottam a fájdalomtól. A mama megijedt:
- Mi van veled, kislányom?
- Félek, hogy nem bírom ki a kínzást a kihallgatáson.
- Miket beszélsz, kis butám, miféle kihallgatás? A mieink nem
engedik be a németeket.
Simogatta a fejem, megcsókolta a fejem búbját.
A szerelvényt folyton bombázták. Amint elkezdenek bombázni,
a mama ránk fekszik: „Ha megölnek, akkor együtt... Vagy csak
engem..." Az első halott, akit láttam, egy kisfiú volt. Feküdt, nézett
felfelé, én meg ébresztgettem. Egyre csak próbáltam felébreszteni.
Nem tudtam felfogni, hogy ő már nem él. Volt egy darabka
cukrom, és ezt a darab cukrot odaadtam neki, csak hogy felkeljen.
De nem kelt fel...
Bombáznak, és a nővérem azt suttogja nekem: „Ha abbahagyják
a bombázást, mindig szót fogadok a mamának. Mindig." És
valóban, a háború után Toma nagyon szófogadó volt. A mama
emlékezett rá, hogy a háború előtt csirkefogónak nevezte. És a mi
kis Tolikunk... A háború előtt már szépen járt, beszélt. És akkor
nem beszélt többet, és folyton a fejéhez kapott.
 Láttam, ahogy megőszült a nővérem. Hosszú-hosszú, fekete
haja volt, és megőszült. Egyetlen éjszaka alatt...
Elindult a szerelvény. De hol van Tamara? A vagonban nincs.
Látjuk ám, hogy Tamara szalad a vonat után egy csokor búza-
virággal. Nagy mező volt ott, magasabb a búza, mint mi vagyunk,
és búzavirág nőtt benne. Az arca... A mai napig is emlékszem az
arcára. Kerekre nyitotta a fekete szemecskéit, és csak szalad
némán. Még azt se kiáltja, hogy „mama". Csak fut némán.
A mama eszét vesztette... Ki akar ugrani a vonatból... Én fogom
Tolikot, és mindketten visítunk. És akkor megjelent egy katona...
Ellökte a mamát az ajtótól, kiugrott, elkapta Tomkát, és
lendületből behajította a vagonba. Reggel láttuk, hogy fehér a haja.
Néhány napig semmit sem mondtunk neki, eldugtuk a tükröt, de
egyszer véletlenül meglátta magát valaki másnak a tükrében, és
elsírta magát:
- Mama, én már nagymama vagyok?
A mama megnyugtatta:
- Lenyírjuk, és ha megnő, megint fekete lesz.
Ez után az eset után a mama azt mondta:
- Kész. Senki nem mehet ki a vagonból. Ha megölnek, hát
megölnek. Ha életben maradunk, akkor a sors úgy akarja.
Amikor kiabáltak: „Repülők! Mindenki hagyja el a vagonokat", a
mama bedugott minket a matracok alá, azoknak meg, akik
zavartak kifelé minket a vagonból, azt mondta:
- A gyerekek elszaladtak, én meg nem tudok járni.
Meg kell mondanom, a mama gyakran használta ezt a
titokzatos szót, hogy „sors". Én meg mindig faggattam:
- Mi az a sors? Az Isten?
- Nem, nem az Isten. Az Istenben nem hiszek. A sors az élet
vonala - felelte a mama. - Én mindig hittem a sorsotokban,
gyerekek.
 Amikor bombáztak, nagyon féltem... Borzasztóan. Utána meg,
már Szibériában, gyűlöltem magam ezért a gyávaságomért.
Véletlen, a szemem sarkából elolvastam a mama levelét... A
papának írt. Mi is épp életünk első levelét írtuk, és meg akartam
nézni, hogy mit ír a mama. És a mama épp azt írta, hogy Tamara
hallgat, amikor bombáznak, Válja meg sír, annyira fél. És ez
nekem elég volt. Amikor negyvennégy tavaszán eljött hozzánk a
papa, nem tudtam ránézni, annyira szégyelltem magam.
Borzalom. De arról, hogyan találkoztunk a papával, majd később.
Az még odébb van...
Emlékszem az éjszakai légitámadásra... Általában éjszaka nem
volt bombázás, és a vonat gyorsan haladt. De akkor mégis. Egy
igazi, nagy légitámadás... Dobolnak a golyók a vagonok tetején.
Zúgnak a repülőgépek. Fényes csíkok a levegőben a repülő
golyóktól... a repeszektől... Meghal egy asszony mellettem. Csak
utána fogom fel, hogy meghalt... De nem esik el. Nincs hová elesni,
mert dugig van a vagon emberekkel. Áll az az asszony közöttük,
hörög, az arcomra csorog a vére, meleg, ragacsos. És már a trikóm
meg a nadrágom is véres. Ekkor felkiáltott a mama, és tapogatni
kezdett:
- Válja, megöltek?
Én meg semmit sem tudtam felelni.
Ezután valami átalakult bennem. Tudom, hogy ezután... Igen...
Nem remegtem többé. Már mindegy volt... Nem féltem, nem
éreztem se fájdalmat, se sajnálatot. Eltompultam, közömbös
lettem.
Emlékszem, hogy nem rögtön az Urálba mentünk. Egy kis időre
megálltunk a Balanda nevű faluban a Szaratovi területen. Este
érkeztünk meg, elaludtunk. Reggel hatkor a pásztor pattintott az
ostorával, és minden asszony felpattant, mindenki felkapta a
gyerekeit, és visítva szaladtak ki az utcára: „Bombázás!" Kiabáltak,
amíg meg nem jött az elnök, és meg nem mondta nekik, hogy csak
a pásztor terelte ki a mezőre a teheneket. Akkor mindenki
megnyugodott...
Ha zúgni kezdett a lift, a mi Tolikunk már reszketett a féle-
lemtől. Egy pillanatra sem engedett el magától senkit, csak akkor
lehetett kimenni nélküle az utcára, miután elaludt. A mama
elment velünk a hadkiegészítő parancsnokságra, hogy megtudjon
valamit a papáról, és segítséget kérjen. A parancsnok azt mondja:
- Mutassa nekünk az iratokat, hogy a férje a Vörös Hadsereg
tisztje!
Iratok nem voltak nálunk, csak a papa képeslapja a fényképével,
egyenruhában volt rajta a papa. A parancsnok elvette, de még
mindig kételkedik:
- Honnan tudjam, hogy ez a maga férje? Hogy tudja bebi-
zonyítani?
Tolik meglátta, hogy fogja a fényképet, és nem adja vissza:
- Add vissza a papát!
A parancsnok elnevette magát:
- Na, hát ennek az „iratnak" nem tudok nem hinni.
A nővéremet a mama kopaszra nyírta. Minden reggel mind-
annyian lestük: milyen lesz az új haja, fekete vagy ősz? Az öcsém
vigasztalta: „Ne sírj, Toma... Ne sírj, Toma..." De ősz lett a haja
mégiscsak. A kisfiúk csúfolták. Toma soha nem vette le a fejéről a
kendőt, még órán sem.
Megjöttünk az iskolából. Tolik sehol.
- Hol van Tolik? - futottunk a mamához a munkahelyére.
- Tolik kórházban van.
Viszünk az utcán a nővéremmel egy koszorút... Hóvirágból... És
az öcsénk matrózruháját. Anya is velünk van, ő mondta, hogy
Tolik meghalt. A hullaház előtt a mama megállt, nem képes
bemenni. Sehogy nem tudja elszánni magát. Egyedül mentem be,
és azonnal megismertem Tolikot - meztelenül feküdt. Egy könnyet
sem ejtek, mintha fából lennék.
 Szibériában ért utol minket a papa levele. A mama egész éjjel
sírt. Hogyan írja meg a papának, hogy meghalt a fia? Reggel
hármasban vittük el a postára a táviratot: „A lányok élnek. Toma
megőszült." És a papa rájött, hogy Tolik már nem él. Volt egy
barátnőm, neki meghalt az apja, és a levelem végére mindig
odaírtam - ő kért meg rá: „Papa, üdvözöl a barátnőm, Lera is."
Mindenki szerette volna, hogy legyen apukája.
Hamarosan megint levél jött a papától. Azt írta, hogy sokáig
volt különleges megbízatással a hátországban, és megbetegedett.
A kórházban azt mondták neki, hogy csak a család tudja
meggyógyítani: ha meglátja a szeretteit jobban lesz.
Néhány héten át vártuk a papát. A mama elővette a bőröndből a
féltve őrzött holmiját: a krepdesinruhát és a cipőt. Megegyeztünk,
hogy ezt nem fogjuk eladni, akármilyen nehezen élünk.
Babonából. Féltünk: ha eladjuk, akkor a papa nem jön vissza.
Hallom az ablakon át a papa hangját, és nem tudom elhinni: ez
tényleg a papa? Hihetetlen volt, hogy látni fogom a papát, már
megszoktuk, hogy mindig csak várjuk. Számunkra a papa az az
ember volt, akit várni, és csak várni kell. Azon a napon elmaradtak
az órák, az egész iskola összegyűlt a házunk körül. Várták, hogy
kimenjen a papa. Ő volt az első papa, aki visszajött a háborúból.
Még két napig nem törődtünk a tanulással, én meg a nővérem,
folyton odajöttek hozzánk, kérdezgettek, leveleket írtak: „Milyen a
papád?" Hogy milyen? Különleges. Igen, nekünk különleges
apukánk van: A Szovjetunió Hőse, Anton Petrovics Brinszkij...
A papa, akárcsak valamikor a kis Tolik, nem akart egyedül
maradni soha. Nem bírt. Rosszul volt egyedül. Mindenhová
magával cipelt. Egyszer meghallottam... Valakinek mesélte, hogy
mentek oda a partizánok egy faluhoz, és sok friss, kiásott földet
láttak. Megálltak. Állnak azon a földön... És szalad a mezőn egy
gyerek, és kiabál nekik, hogy ott lőtték agyon az egész falut, ott
földelték el őket. Mindenkit.
 A papa hátranézett, látja, hogy esek el. Soha többet nem mesélt
senkinek a háborúról, amikor vele voltunk...
Keveset beszéltünk a háborúról. A papa és a mama meg voltak
győződve róla, hogy ilyen szörnyű háború soha többé nem lesz.
Sokáig hittek ebben. Az egyetlen, ami nekem meg a nővéremnek a
háborúból maradt - hogy babát vettünk magunknak. Nem tudom,
miért. Biztosan azért, mert nem volt rendes gyerekkorunk.
Gyermeki örömeink. Főiskolán tanultam, a nővérem tudta, hogy a
legjobb ajándék nekem egy baba. Meglátogattam a nővéremet,
amikor gyereke született:
- Mit vegyek neked ajándékba?
- Babát...
- Azt kérdezem, neked mit vegyek, nem a gyerekednek.
- Mondom: vegyél nekem babát.
Cseperedtek a gyerekeink, és mi babákat vettünk nekik. Meg
mindenkinek babát ajándékoztunk, az összes ismerősünknek.
Először a mi csodálatos édesanyánk ment el, aztán az édesapánk.
Rögtön tudtuk, megéreztük, hogy mi vagyunk az utolsók. Onnan...
abból a világból... Mi vagyunk az utolsó tanúk. Lejár az időnk.
Beszélnünk kell...
A mi szavaink lesznek az utolsók...
KÍSÉRLET EPILÓGUSRA

A gyerekkor véget ért, amikor:

nem hiszel többé a Télapóban,
kikerülöd a tócsákat;
már nem tudod felvenni a tévé távirányítóját,
és telefonálni a mamának;
szaladsz éjszaka a vécére, és nem félsz, hogy valaki megesz;
már nem hiszed, hogy a holdhoz fel lehet nyújtózni,
hogy megérintsd;
megrángatod az osztálytársad copfját, és ő nem sír,
hanem nevet...

Mai beszélgetésekből
1978-2004
TARTALOM
„FÉLT VISSZANÉZNI...”
„AZ ELSŐ ÉS UTOLSÓ CIGARETTÁM..."
„IMÁDKOZOTT A NAGYMAMÁM... AZT KÉRTE, HOGY VISSZATÉRJEN A
LELKEM..."
„OTT HEVERTEK, RÓZSASZÍNŰEN, A PARÁZSBAN..."
„DE AKKOR IS A MAMÁMAT AKAROM..."
„MILYEN SZÉP NÉMET JÁTÉKOK..."
„EGY MARÉK SÓ...ENNYI MARADT A HÁZUNKBÓL..."
„ÉS MEGCSÓKOLTAM A TANKÖNYVBEN MINDEN ARCKÉPET..."
„A KEZEMMEL SZEDTEM ÖSSZE... NAGYON-NAGYON FEHÉR..."
„ÉLNI AKAROK! ÉLNI AKAROK!..."
„A GOMBLYUKON ÁT LESTEM..."
„NEM HALLOTTAM MÁST, CSAK ANYA SIKÍTÁSÁT..."
„Ml JÁTSZOTTUNK,A KATONÁK MEG SÍRTAK...
„ÚGY HEVERTEK OTT, MINTHA MÉG EGYSZER MEGÖLTÉK VOLNA
ŐKET..."
„ÉS MEGÉRTETTEM: EZ AZ APÁM..."
„CSUKD BE A SZEMED, FIAM... NE NÉZD..."
„ELSÍRJA MAGÁT, AMIÉRT Ő MÉG NEM VOLT, AMIKOR MÉG ÉLT A PAPA..."
„ELSŐNEK AZ A KISLÁNY JÖTT..."
„ÉN VAGYOK AZ ANYUKÁD..."
„ÉS MEGKÉRDEZZÜK: KI SZABAD NYALNI?..."
„MÉG FÉL KANÁLKA CUKROT..."
„HÁZIKÓ! NE ÉGJ! HÁZIKÓ! NE ÉGJ!..."
„FEHÉR KÖPENYBEN VOLT, MINT A MAMA..."
„NÉNI, ÜLTESSEN A TÉRDÉRE..."
„ÉS RINGATNI KEZDTE, MINT EGY BABÁT..."
„MÁR ÁBÉCÉSKÖNYVET IS VETTEK NEKEM..."
„NEM IS LEGÉNYEK, NEM IS KATONÁK..."
„CSAK EGY FIAM MEGMARADNA..."
„AZ INGE UJJÁVAL TÖRLI A KÖNNYEIT..."
„ÚGY LÓGOTT A KÖTÉLEN, MINT EGY GYEREK..."
„AZ ÉN GYEREKEIM LESZTEK..."
„A KEZÜKET CSÓKOLGATTUK..."
„EGY KISLÁNY SZEMÉVEL NÉZTEM RÁJUK..."
„SOHA NEM MOSOLYGOTT A MAMÁNK..."
„NEM TUDTAM HOZZÁSZOKNI A NEVEMHEZ..."
„NEDVES VOLT A GIMNASZTYORKÁJA..."
„MINTHA AZ Ő LÁNYÁT MENTETTE VOLNA MEG..."
„KÉZBEN VITTEK AZ OSZTAGBA...MINDENT SZÉTVERTEK RAJTAM A
SARKAMTÓL A FEJEM BÚBJÁIG..."
„ÉS ÉN MIÉRT VAGYOK ILYEN KICSI?..."
„VONZOTTA ŐKET AZ EMBERSZAG..."
„MIÉRT LŐTTEK AZ ARCÁBA? OLYAN SZÉP VOLT A MAMÁM..."
„KÉRED, HOGY LŐJENEK LE..."
„RAJTAM MEG EGY KIS KENDŐ SINCSEN..."
„NINCS KIVEL JÁTSZANI AZ UTCÁN..."
„KINYITOM ÉJJEL AZ ABLAKOT...ÉS A SZÉLRE BÍZOM A LEVELET..."
„ITT ÁSSATOK..."
„A NAGYPAPÁT AZ ABLAK ALATT TEMETTÜK EL..."
„MÉG LAPÁTTAL MEGPASKOLTÁK, HOGY SZÉP LEGYEN..."
„VESZEK MAGAMNAK MASNIS RUHÁT..."
„HOGYAN HALT MEG, HA MA NEM IS LŐTTEK?..."
„AZÉRT, MERT Ml LÁNYOK VAGYUNK, Ő MEG FIÚ..."
„NEM VAGY A TESTVÉREM, HA NÉMET FIÚKKAL JÁTSZOL..."
„EL IS FELEJTETTÜK EZT A SZÓT..."
„MAGÁNAK A FRONTRA KELL MENNIE, ÉS BELESZERETETT AZ
ANYUKÁMBA..."
„AZ UTOLSÓ PERCEKBEN A NEVÜKET KIABÁLTÁK..."
„MIND A NÉGYEN BEFOGTUK MAGUNKAT ABBA A SZÁNBA..."
„AZ A KÉT FIÚ OLYAN KÖNNYŰ LETT, MINT A VEREBEK..."
„SZÉGYELLTEM, HOGY LÁNYOS A CIPŐM..."
„CSAK SÍRTAM ES SÍRTAM...NEM TUDTAM ABBAHAGYNI"
„KÉZEN FOGTUK EGYMÁST, ÚGY SZALADTUNK..."
„NEM IS TUDTUK, HOGYAN KELL TEMETNI..."
„GYŰJTÖTTEM EGY KOSÁRRAL..."
„A CICÁKAT KIVITTÉK A HÁZBÓL..."
„JEGYEZD MEG: MARIUPOL,PARKOVAJA UTCA 6...."
„HALLOTTAM, AHOGY MEGÁLLT A SZÍVE..."
„ELSZÖKTEM A FRONTRA A NŐVÉREM, VERA REGYKINA
TÖRZSŐRMESTER UTÁN..."
„ARRA, AHOL FELKEL A NAP..."
„A FEHÉR ING TÁVOLRÓL LÁTSZIK A SÖTÉTBEN..."
„A TISZTA PADLÓRA, AMIT ÉPP FELMOSTAM..."
„LÁTTA-E EZT AZ ISTEN? ÉS MIT GONDOLT..."
„MILYEN SZÉP IS AZ ÉLET..."
„HOSSZÚKÁS, KESKENY CSOKIKAT HOZTAK... OLYANOK VOLTAK, MINT A
CERUZA..."
„A LÁDA ÉPP AKKORA VOLT, MINT Ő..."
„FÉLTEM, HOGY ERRŐL ÁLMODOK..."
„AZT AKARTAM, HOGY A MAMA EGYETLEN GYEREKE LEGYEK... ÉS
KÉNYEZTESSEN."
„SEHOGY SEM AKARTAK ELSÜLLYEDNI, MINTHA CSAK GUMILABDÁK
LENNÉNEK..."
„EMLÉKSZEM A KÉK ÉGRE...ÉS A REPÜLŐGÉPEINKRE AZON AZ ÉGEN..."
„MINT ÉRETT TÖKÖK..."
„ETTÜK A PARKOT...
„AKI SÍR, AZT AGYONLŐJÜK..."
„ANYÁCSKA ÉS APÁCSKA: A LEGSZEBB SZAVAK..."
„ÉPP KIBÚJTAK A CSIBÉK...FÉLTEM, HOGY MEGÖLIK ŐKET..."
„KÁRÓ KIRÁLY... PIKK KIRÁLY..."
„NAGY CSALÁDI FÉNYKÉP..."
„LEGALÁBB EGY KIS DUGHAGYMÁT HADD SZÓRJAK A ZSEBEDBE..."
„MA-MA MOS, PA-PA OL-VAS..."
„ADOTT EGY KUCSMÁT VÖRÖS SZALAGGAL..."
„ÉS A LEVEGŐBE LÖVÖK..."
„ANYA A KARJÁBAN HORDOTT AZ ELSŐ OSZTÁLYBA..."
„DRÁGA KUTYUS, BOCSÁSS MEG...DRÁGA KUTYUS, BOCSÁSS MEG..."
„Ő MEG ELFUTOTT: »EZ NEM AZ ÉN LÁNYOM!«..."
„DE HISZ GYEREKEK VAGYUNK-E?...FÉRFIAK ÉS NŐK VOLTUNK..."
„NE ADD ODA EGY IDEGENNEK A PAPA ÖLTÖNYÉT..."
„ÉJSZAKA SÍRTAM:HOL VAN AZ ÉN VIDÁM ANYUKÁM?..."
„NEM HAGYJA, HOGY ELREPÜLJEK”
„MINDENKI MEG AKARTA CSÓKOLNI A »GYŐZELEM« SZÓT..."
„AZ APÁM GIMNASZTYORKÁJÁBÓL VARRT INGBEN..."
„PIROS SZEGFŰKKEL DÍSZÍTETTEM..."
„SOKÁIG VÁRTAM AZ APUKÁMAT...EGÉSZ ÉLETEMBEN..."
„ONNAN... ABBÓL A VILÁGBÓL..."
KÍSÉRLET EPILÓGUSRA