Teleki Sámuel Gróf Felfedező útjaKelet-Afrika Egyenlítői Vidékein 1887-1888-Ban PDF

Teleki Sámuel gróf felfedező útja
Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887–1888-ban
Create PDF in your applications with the Pdfcrowd HTML to PDF API PDFCROWD
Úti készülődések Zanzibarban és a tengerparton
(1886. október 5-től 1887. február 4-ig)
A sötét kontinens, azon földrész, amely átkutatásának legtovább állott ellen, végre feltárta titkait, amelyeket oly gondosan meg tudott őrizni.
Századunk dicsősége, hogy ezen szfinx le van győzve, hogy ő küldötte ki azon vándorokat, akiknek végre sikerült rejtélyeit megoldaniuk.
Nehéz volt e munka; számosan estek áldozatául, de mindemellett mindig találkoztak újra emberek, akik készek voltak e földrészre vonatkozó
ismereteink kibővítése végett újra rálépni azon zord, vad útra, amely szívébe vezet. De nem is csoda, mert milyen nagy az a varázserő, amely az
ismeretlenhez vonz, és milyen csábító inger fekszik azon gondolatban, hogy az ember tettre vágyódását és kalandszeretetét, azokat szép és nemes célokkal
összekötve, a tudomány szolgálatába adhatja.
Ilyen vágyaktól eltelten tervezte széki Teleki Samu gróf, magyar mágnás is ezen, a sötét földrész belsejébe irányuló felfedező utat. Mint vagyonos
és független úr, vadászat és sport által a fáradalmak és egyéb káros behatások ellen megedzve, a gróf nagymértékben egyesítette magában azon személyes
tulajdonságokat, amelyek ilyen vállalat sikeres végrehajtását biztosíthatták.
Egy pár futólagos megbeszélés közben, természetesen csak általános, határozatlan körvonalakban, úti tervet készítettünk, amelynek alapja azon
feltevés volt, hogy keleti partjairól Afrika belsejébe fogunk hatolni; a terv elkészítésénél sokkal több időbe kerültek a nélkülözhetetlen előtanulmányok,
továbbá azon sokféle felszereléseknek előre való megbeszélése és végül beszerzése, amelyek a vad vidékeken végig vezető és több évig tartó
felfedezőúthoz szükségesek. Teleki gróf e célból átment Franciaországba és Angliába; magam pedig az alatt Ausztriában szenteltem időmet ugyanezen
feladatnak. Elválásunk előtt abban egyeztünk meg, hogy október végén Zanzibarban találkozunk; előre nem látott körülmények azonban Telekit útjában
feltartóztatták; egy teljes hónapig kellett tehát megérkezésére várakoznom.
1886. október 5-én az előkészületeknek rám eső részét befejezettnek tartottam és azt hittem, hogy Európát elhagyhatom. A „Titania”, az osztrák –
magyar Loyd egyik legszebb hajója elvitt Adenbe; rövid itt-tartózkodás után további rendeltetési helyemre, a brit-indiai hajótársaság egyik gőzösén
folytattam utamat.
Nagy szerencsémre, véletlenségből, ugyanazon a gőzösön tért vissza állomására O'Swald Vilmos úr, az időben zanzibari konzulunk; az ő szeretetre
méltó társaságában nemcsak számos értékes tanácsra tettem szert, hanem a kiszuaheliben – a Zanzibar szigetén általánosan használt társalgási nyelvben is
oktatást nyertem, ami közben O'Swald úr fáradhatatlan buzgalmat tanúsított.
Másik, nagyra becsült ismeretséget kötöttem tengeri utam végső szakaszában, Dehnhardt Gusztáv úrral, ama két testvér fiatalabbikával, akiknek
neve Vituország történetével olyan szoros kapcsolatban áll; – Dehnhardt úr Lamu nevű kikötőhelyen csatlakozott hozzánk és Zanzibarban, partra
szállásunk első pillanatától kezdve, összes gazdag tapasztalatával támogatott. Jobb útitársakat valóban nem kívánhattam volna!
A hajó még egyszer kikötött, mégpedig Mombasz festői kikötőjében; másnap, október 31-én tiszta, felhőtlen reggelen, nagy örömünkre, bár csak,
mint alacsony, átlátszó ködbe burkolt földszegély, végre láthatóvá vált Zanzibar szigete. Gyorsan közeledtünk feléje; csakhamar, látszólag legalább, az
egyhangú szürkés szín végtelen sok pálmakoronává oszolván, életet nyert; kevéssel utóbb pedig feltárult szemeink előtt azon pompás kép, amelyet
Zanzibar a tenger felől nyújt. A hajó még egypár elragadóan szép zöld korall-szigetecske között kanyargott el és azután, szemben a vámházzal, egy sereg
kis csónak között megállott és a vasmacska zörögve szállott le a mélységbe. A kis járművek egyike, amelyek rögtön körülfogtak, Dehnhardt urat és
engemet a közeli parthoz vitt, ahol nagy csapat szolgálatkész néger rohant elénk, hogy sok, szükségtelen kiabálás közben a szárazra vigyen; innen azután
egy csomó bámészkodó, barna naplopó kíséretében megindulhattunk a „Criterion szálló” felé.
Sokkal több, felfedezésekre induló utas tette már Zanzibar szigetét többé-kevésbé lelkesült leírásának tárgyává, semhogy annak ismertetésére
kedvet éreznék, vagy magamat jogosítottnak tartanám. Előttem legalább mind a két szultáni palota, a hozzájuk csatlakozó és az összedőléshez közel álló
erőd, továbbá a vele szemben épült vám-fészerek, a bennük ide-oda hullámzó idegenszerű típusok tömegével együtt, régi ismerősöknek tűntek fel;
ugyanezen behatást tették rám a vásártéri élénk nyüzsgés-forgás, az ott gazdagon felhalmozott tropikus gyümölcsökkel, az indusok lakta mozgalmas,
keskeny utcájú városnegyed és végre a Ngambu, azaz a néger külváros is. Hiszen itt jártak-keltek előttünk és mellettünk a hosszú, hófehér ingekbe
öltözködött és gyakran leírt fekete dandik és nem egy pajkos bibi* – megelevenedett álomkép – nevetett csintalanul ránk.
Hogy a kelet-afrikai fővárosnak, amelyről már annyit olvastam, szép és nem szép sajátságaival, saját érzékeimmel megismerkedhessem, egy egész
hétig összes szabad időmet felhasználhattam, mert a szállóban, ahol lakást béreltem, ugyannyi ideig sokkal kellemetlenebb volt a helyzet, semhogy benne
az éjszakákon kívül is elidőzni kívántam volna. Egyébként csakhamar más időtöltésem is akadt, mert már a legközelebbi reggelen is tapasztalnom kellett,
hogy megérkezésem nem maradt olyan észrevétlen, mint kívántam volna; ellenkezőleg, a város minden részében beszéltek róla. Akkoriban ugyanis
Zanzibarban még csendesebb idők jártak, mint ma; a posta és a postahajók havonként csak egyszer jöttek ide; mivel pedig aránylag kevés volt az európai
utazók száma, akik Zanzibarban partra szállottak, egy ilyennek ideérkezése, nagyon természetesen, eseményszámba ment. Hátha még, mint a jelen
esetben, a gőzös felfedezésekre induló utast hozott magával; a monda, mint sortűz szállott szájról szájra az egész városon keresztül, egészen a néger
külvárosig. Hiszen a körmönfont indiai kereskedők finom orra azonnal új üzletet érzett, Ngambu kalandra szomjazó lakóinak, azon elemnek pedig,
amelyből a felfedező expedíciók, a teherhordókat szokták toborozni, nem kevésbé volt okuk, minden megérkező utazót várakozással, teljes örömmel
üdvözölni. Nem volt szabad tehát csodálkoznom, hogy lakásomat minden reggel lármás négercsapatok fogták körül, és hogy mindennap gazdag öltözetű
indiaiakat kellett fogadnom, akik felkerestek, hogy keresett frázisokkal árutáraik megtekintésére hívjanak. Telekinek előre nem látott késése miatt azonban
semmi felhatalmazásom önálló cselekvésre nem volt; ezért is egyelőre tisztán informáló, előkészítő tevékenységre kellett szorítkoznom.
Teleki gróffal folytatott tárgyalásaink közben csakis egy dolgot állapítottunk meg véglegesen, azt tudniillik, hogy amennyire lehet, biztosítanunk
kell a magunk számára egy bizonyos James Martinnak, egykori máltai matróznak szolgálatait, aki James Thomsonnak a Maszai-földi útleírásából lett
ismeretessé. Martin éppen ekkor Zanzibarban tartózkodott és egy idilli fekvésű nyaralóban, Llyod William Matthews generálisnak, a szultáni rendes
hadsereg akkori vezérének tulajdonában lakott. Ott megtaláltam őt, és néhány hívét: Manva Szerát, Kacsecset és Beduet, mind megannyi nevezetességet,
akiknek neveit a különböző útleírásokból már régen ismertem, és akikkel személyes ismeretséget kötni, természetesen, nagyon vágyódtam. Szóljak-e azon
behatásról, amelyet rám tettek? Nos, az afrikai olvasmányokból merített, talán nagyon romantikus színekbe burkolt emlékeim ez alkalommal erős csorbát
szenvedtek, mert visszagondolván azon jelentékeny szerepre, amellyel némelyikük az egyik vagy másik korszakalkotó afrikai útnak megtételében
dicsekedhetett, mennyire másoknak képzeltem őket!
Ha Martint vállalatunk számára megnyernem nem is sikerült, mert akkor magát egy angol sporttársasággal szemben már lekötelezte: ez irányban
tett lépéseim mégsem voltak teljesen sikertelenek, mivel eközben alkalmam nyílt Matthews generálissal megismerkednem, és megbecsülhetetlen
befolyását a magunk számára biztosítanom. Szíves közbenjárásának sikerült is csakhamar azon nehézségeket eloszlatnia, amelyeket a vámtisztviselők
támasztottak, úgy hogy azon 140 ládának és csomagnak, amelyek mint az expedíció felszerelésének fő része, velem együtt érkeztek meg, szerencsésen
birtokába juthattam. Ezzel együtt a szabad időm is lejárt. Holmink elhelyezése végett először is alkalmas házról kellett gondoskodnom és azután a
kicsomagoláshoz és elrendezéshez fognom; ez utóbbi ezután reggeltől estig folytonosan foglalkoztatott, mert nemcsak mindig ott kellett lennem, hanem
dolgoznom is kellett; a négercsapat ugyanis, melyet segítségemül megfogadtam, mindent megbámult és megcsodált ugyan, de csak nagy nehezen volt
munkára és a dolognál kitartásra bírható.
Arra is kellett most már gondolnom, hogy a kellő erőket kikutassam, és az expedíció számára derék vezetőkből álló törzset biztosítsak. E
tekintetben nagy megelégedésemre, rövid idő alatt nagyobb eredményt értem el, mint Martinnál, amennyiben ugyanis sikerült a Thomson útleírásából
ismeretes maszaiföldi elefántcsont-kereskedőben, Dsumbe Kimemetában úti terveink iránt érdeklődést keltenem. E férfiú véletlenül éppen ekkor
Zanzibarban időzött, ahová őt néhány hitelezőjének nógatására a szultán elhívatta, hogy végre nyilatkozzék, miként szándékozik a nem csekély összegre
rúgó adósságait törleszteni. Amint jelenlétéről tudomást szereztem, azonnal hozzá siettem és felszólítottam, bocsátkozzék velem tárgyalásokba, vagy
miként Kelet-Afrika partjain mondják: sauri-ba; e meghívásomnak eleget is tett. Dsumbe Kimemeta, parti néger, úgynevezett „mrima”, előkelő arabok
öltözetében, tekintélyes kísérettel másnap már meg is jelent hotelemben. Azon terem ajtaja előtt, amelyben vendégeimet várni szoktam, az emberek
először is levetették szandáljaikat; azután Dehnhardt úrral, aki szíves volt tolmácskodni és a négerek közül a tekintélyesebbekkel egy asztalnál helyet
foglaltam; a rabszolga nép a padlóra guggolt le. Kimemeta eleinte meglehetősen bátortalannak mutatkozott, még akkor is, midőn már a szivarkákat és a
sörbetet is behozták, amivel a társaságot megvendégeltem, hogy az alatt fel nem tűnő módon megfigyelhessem. Az elefántcsont-kereskedő arca a
himlőhelyektől el volt egészen torzulva; jobb szemén is meglátszott a betegség nyoma; e helyett bal szemének tekintete erős akaratot és értelmességet árult
el. A társaságnak még egy másik tagja is, név szerint Issza ben Mádi, egy Komoro-szigeti néger, aki a szultán hadseregében kapitányi rangot viselt, kiváló
intelligenciája által feltűnt; ez az ember később, persze csak előkészületeink tartama alatt, igen becses szolgálatokat tett nekünk; ezért is őt már itt mutatom
be.
A sauri alatt egymással csakhamar megegyeztünk. Dsumbe Kimemeta késznek nyilatkozott mint vezető, a Maszai-földre irányuló expedícióban
részt venni; mivel pedig rám határozottan kedvező benyomást tett, nem haboztam és meglehetősen tetemes pénzösszeggel rábírtam, hogy maradjon még
Zanzibarban mindaddig, amíg Teleki gróf meg nem érkezik.
Issza ben Mádi közbenjárására, még ugyanaznap három néger fiút hoztak elém, név szerint Dsumát, Barakát és Somárit; ezeket inasokul fogadtam
fel és most be kellett őket tanítanom; hasonlót cselekedtem még több mással, akiket lepke- és bogárgyűjtőkül akartam foglalkoztatni. Ily módon töltöttem
el időmet, nagyobbára feketék vagy barnák társaságában; az európai gyarmat csak ritkán látott, míg végre november 29-én a brit-indiai hajótársaság
„Oriental” gőzösén Teleki gróf megérkezett. A gróf az egész utat Londontól kezdve tengeren tette meg; Adenben kényszerülve volt egy hétnél tovább a
zanzibari postára várni. Megérkezésének híre csakhamar köztudomásúvá lett; alig volt annyi szabad időnk, hogy kölcsönös újdonságaink legfontosabbjait
egymásnak elmondjuk és már egyesével vagy csoportokban megjelentek a különböző, expedíciónk iránt érdeklődő emberek, hogy a grófnak mély
hajlongások és barátságos arcfintorítások közt kezet csókoljanak. A bvana mkubva, azaz a nagyúr itt volt és ezzel együtt az én dicsőségem, mint első rangú
érdekes európaié – véget ért; bvana mdogo-vá, kis úrrá degradáltak, mert így kívánja a kelet-afrikai rangszeretet. Ha az expedíciónak még egy harmadik
tagja lett volna, neki vagy nekem a bvana katikati vagyis középső úr rangját adták volna meg.
Most rám egyéb tekintetben is változatosabb napok virradtak; Teleki gróf, ajánló leveleket hozott magával; a különböző hivatalos
személyiségeknél látogatásokat kellett tennünk, amit én mindeddig nem cselekedtem meg. Egyik napon, természetesen őfenségénél, Szajid Bargas
szultánnál is tisztelegtünk, aki is kegyes volt a legnagyobb részvéttel kívánságaink iránt érdeklődni, és bennünket teljes erejéből való támogatásáról
biztosítani. Ezen kihallgatás alkalmával, a többi között dr. Gregory d'Arbelával, a szultáni háremorvossal is megismerkedtünk. Elképzelhető, milyen
értékes volt ránk nézve az ország ura ily bizalmas emberének barátsága, akit egyébként a sokévi itt-tartózkodás, bámulatos nyelvismeretén kívül, a
zanzibari viszonyok legalaposabb ismerőjévé tett.
Miként már említettem, útitervünket Európából való elutazásunk előtt csak nagyjából, általános vonásokban állapítottuk meg; felszerelésünk
összeszerzésénél tehát csak arra számítottunk, hogy az valamely afrikai útra legyen alkalmas; csakis most, mégpedig Teleki megérkezte után az első
napokban, eszeltük ki azt a tervet, amelyet későbben pontról pontra szerencsésen végre is hajtottunk. Erre azután nyugodt megfontolással haladhattunk
utunkon előre; szándékainkat határozott pontokba foglaltuk és szükségleteinket Matthews generálissal a lehető legalaposabban megbeszéltük.
Mindenekelőtt szerződést kötöttünk Dsumbe Kimemetával, amelynél fogva a néger késznek mutatkozott 2000 dollár fejében az expedíciónak bármily
tartalmú útra szolgálatába állni. A szükséges csereáruk bevásárlásánál neki kellett az intéző szerepét játszania és azoknak az itteni szokások szerinti
becsomagolására ügyelnie; mindezt azonban rögtön nem kezdhette meg, mivel még előbb haza, Pángániba kellett mennie, hogy ott saját ügyeit rendezze,
bizonyos számú embert az expedíció számára megfogadjon, és a teherhordó állatokul szolgáló szürke szamarak bevásárlását, előkészítse.
Eközben feladatunk volt az expedíciónak Európából hozott felszereléseit 35 kilogrammos tehercsomókba osztani és elpakolni. Ez pedig nem
csekély munkába került, mert sok volt a holmink, voltak sátraink, székeink, asztalaink, ágyaink, eszközeink, fűrészeink, baltáink, késeink, élelmi- és lövő
szereink, csónakjaink, árbocaink, vitorláink, hajóköteleink, ponyváink és még száz más mindenféle tárgyunk, miként az, több évre terjedő afrikai útnál
szükséges. Mivel pedig elég idő állott rendelkezésünkre, az egyes tárgyakat kellőleg összeválogatván, minden ládát külön-külön pakoltunk be,
mindegyikét megmértük, elkönyveltük, elzártuk és végre a fő tartalmát mutató jellel elláttuk.
Ily módon az e célra külön kibérelt házban, amelybe csakhamar beköltözködtem, sok ideig erősen el voltunk foglalva; csakis midőn a nap a
szárazföldnek kékellő hegyei mögött lenyugodni készült, csakis akkor fejeztük be napi munkánkat, hogy azután pompás, fehér maszkati szamarakon*
sétalovaglásokat tegyünk és a nagyszerű környékben, mindig egyforma elragadtatással gyönyörködjünk.
Esténként gyakran voltunk valamely vendégszerető ismerősünk házába vagy a német hajók fedélzetére, vidám lakomára hivatalosak. Gyakran
házunk lapos fedelén sétálgattunk, terveinket Issza ben Módival, aki részt vett társalgásunkban, újból és újból meghánytuk-vetettük mindaddig, míg őt az
esti imára hívó müezzin-szózat körünkből el nem szólította; ekkor Teleki gróf gyakran a szextanst vette kezébe, hogy magát a hold- és csillagmagasságok,
megfigyelésében begyakorolja; többnyire jóval éjfél után tértünk tehát csak nyugalomra.
Zanzibari tartózkodásunknak ezen korszakában két olyan esemény is történt, amelyek a civilizált világ legszélesebb köreiben örvendetes echot
keltettek és közelfekvő okokból éppen ránk kettős érdekűek voltak. Dr. Junker Vilmos, akinek annyiszor költötték halála hírét, hosszas bolyongás után
Afrika szívéből Zanzibarba érkezett, hogy embertársait Emin pasának, jó és balsorsban társának megsegítésére rábírja. Virágzó jó színe és joviális
magatartása elárulták, hogy a tropikus Afrikában megszakítás nélküli hétéves tartózkodása, minden veszély és nélkülözés dacára, őt sem egészségétől, sem
jókedvétől megfosztani nem tudta. Kevéssel utóbb dr. Lenz O. megérkezése lepett meg, aki a Kongó torkolatától a Zambezi deltájáig hatolván, 18 hónapi
vándorlás után, szintén a legjobb egészségben érkezett meg Zanzibarba; ránk, kezdő afrikai utazókra nézve ezen körülmény reményt nyújtó vidám hír volt
a sötét földrészből, amelynek küszöbét átlépni éppen ekkor készültünk.
A legközelebbi posta, időközben, nekünk egy kis csapat szomálit hozott, akiket Teleki gróf Sir Richard Burton tanácsára, az expedíció számára
megfogadott.
A fent említett ismeretes kutató Teleki grófnak nagyon szívére kötötte, hogy vigyen magával egy kis testőrcsapatot, amelynek azonban a nagy
kísérettől elütő, meglehetősen idegen néptörzsből kellett lennie. Adenben tehát Teleki grófnak eszébe jutott, hogy személyes gárdáját szomáliaiakból
alkossa, az ottani rezidensnek, Hunter őrnagynak ajánlatára tehát egy fiatal, még csak 24 éves, a Habr-Aruval törzsből származó szomálit fogadott föl, akit
Dualla Idrisznek hívtak. Ezen ember, már, mint gyermek megismerkedett Észak-Amerikával; később, 6 éven keresztül, a Kongónál Stanleynek „truest and
most fidele” kísérője volt; azon kívül, mivel urát európai útjaiban is mindig elkísérte, az ó-világról is meglehetősen tiszta fogalmat szerzett. Stanley
szolgálatából elbocsáttatván, hazájában töltött rövid pihenő után ismét utazni ment, mégpedig vezetőként a James testvéreket kísérte el a Szomáli-félszigeti
ismeretes expedíciójukban.
Dualla éppen visszatért ezen útjából Adenbe, midőn Teleki gróf vele ott találkozott; bár Dualla Idrisz az úti szolgálataiban megtakarított
jelentékeny szerzeményeiből már régen képes lett volna – bájos kis felesége mellett – nyugodt és gondtalan életet folytatni: mégis késznek mutatkozott egy
újabb expedícióban való részvételre.
Duallán kívül még hat másik fiatal szomáli érkezett meg; egy hetedik későbben csatlakozott hozzájuk.
Dualla az arab és hindusztáni nyelveken kívül tökéletesen beszélt angolul és szuaheliül, azon kívül nem először fordult meg Zanzibarban; így tehát
azonnal nagy szolgálatunkra volt; kevésbé vehettük kezdetben a többi szomáli legénynek hasznát, mivel velük csak tolmács segítségével érintkezhettünk.
A nagy szolgaszemélyzettel, amellyel most rendelkeztünk, munkánkat gyorsan végezhettük; gyorsabban, mint amennyire szükségünk lett volna,
mert Dsumbe Kimemeta tovább várakoztatott magára, mint ahogy kívántuk, és ahogy meg volt állapítva; a pontosság és megbízhatóság éppen nem
tartoznak azon erények közé, amelyekkel földünknek fekete és barna gyermekei dicsekedhetnek. Midőn azonban végre megjött, olyan serénységgel fogott
a munkához, aminőt flegmatikus természetét tekintve, tőle nem vártunk volna.
Első dolgunk volt most tisztába jönni a különböző cseretárgyak nemeire és mennyiségére nézve, amelyeket utunkban magunkkal akartunk vinni.
Ezt megtenni még ott a helyszínen is – a tengerparton tudniillik – sokkal nehezebb, mint az ember gondolná, mert a felvilágosítások, amiket az ott lakó
kereskedőktől kaphatni, alig megbízhatók, a tulajdonképpeni szavatosak, a karavánvezetők pedig nem tudnak számolni. Ilyen körülmények között csakis
ezen embereknek alapos és gyakori kikérdezése által juthatunk félig hasznavehető adatoknak és a szükséges áruk mennyiségét illetőleg némileg helyes
elképzelések birtokába.
A cseretárgyak bevásárlását Dsumbe Kimemeta és Issza ben Mádi teljesítették; támogatásukra és ellenőrzésükre melléjük adtuk O'Swald és társa
cégnek a bevásárlásokban járatos indiai segédjét.
Árujegyzékünk hosszú sorát tüntette fel a különböző cikkeknek, amelyeket nagyjából a kővetkezőkben sorolok fel:
Egyedül a fehér pamutkelméből (merikáni) 600, 27–36 méter hosszú darabunk (dsora), a sötétkék kalikóból (kaniki) 7,2 méteres dsoránk, a szép
kárminvörös kelméből pedig, amit Bendera assziliának neveznek, 100, 29 méter hosszú darabunk volt. Ezeken kívül, amelyek mindenesetre árunk fő
tömegét alkották, még egy sereg egyéb világos színre festett, jobb-rosszabb minőségű kelmét szereztünk be, amelyek közül a jobbak arab készítmények
voltak. Üveggyöngyökből, különösen az úgynevezett maszai gyöngyökből, amelyek gömbölyűek, üvegből készültek, 2-2,5 milliméter átmérőjűek, vörös
(szameszame), kék (madsi bahari) vagy fehér (usanga meupe) színűek, roppant mennyiséggel, összesen 2800 kilogrammal rendelkeztünk. Voltak továbbá
úgynevezett ukutáink, azaz borsó nagyságú, kék fényű párizsi gyöngyeink, szambaj nevű rossz minőségű, fehér porcelángyöngyeink, murtinarokjaink,
azaz zöldre, kékre vagy világosbarnára festett, egy centiméter átmérőjű üvegkarikáink. A Dsagga-államok (Kilimandzsáró) számára egészen finom, apró,
kárminvörös és türkizkék üveggyöngyeink, végre a nagy, mboro gyűjtőnév alatt forgalomban levő gyöngyökből is tetemes készleteink. Mindezeken kívül,
kísérletképpen, még egy nagyobb csomó szép, fehér, chamois és kék színű, néha borsó nagyságú gyöngyöt is vásároltunk, amelyeket a Filonardi cég
„perles orientales” fajnéven kezdett forgalomba hozni. Vastag (5 mm átmérőjű) vasdrótból (szenenge), készletünk 100 tehercsomónál többet, a hasonló
vastagságú vörös- és sárgaréz drótból azonban csak 15 tehercsomót tett ki; rúd formában érceket elvinni, a keleti partokon nem szokásos. Mindezekkel
azonban árujegyzékünk még koránt sincs kimerítve. Csak közönséges puskaporból, 5 kilogrammot tartalmazó hordócskákban, 400 kilogrammot, a durva
elöltöltő puskáknak szánt kapszlikból pedig sok ezret vittünk magunkkal. Összeszedtünk továbbá cint, ólmot, finom vasláncocskákat (mikufa), kauri
kagylókat, késeket, ollókat, üvegtükröket, képeskönyveket, játékbábokat, talmi arany karpereceket és gyűrűket, tisztviselői, tengerész- és lovaskatona-
kardokat, és még sok másféle apró haszontalanságokat, a szerint, amint szeszélyünk eszünkbe juttatta vagy a véletlen rávezetett, midőn ama fekete
felségekre gondoltunk, akiknek kegyét útközben megvásárolnunk kellett.
Dsumbe Kimemeta, akinek intézkednie kellett, hogy a csereáruk az itt szokásos tehercsomókba összepakoltassanak, mindjárt másnap hozzáfogott
munkájához, nem mulasztván el ezt egybekötni az imádkozásból és tömjén elégetéséből álló ünnepséggel, amellyel az első kelmecsomagot összepakolni
szokták. A csereáruk becsomagolásának szokásos módja igen egyszerű; meglepő gyorsasággal megy is végbe. Két sor fehér kelme közé bizonyos számú
színeset tesznek; az egészet eleinte rossz minőségű fehér merikaniba csavarják, azután pedig nehéz fütykösökkel ütögetvén, kókuszdiófa hársából készült
kötelekkel erős, kemény csomagokká kötözik. Ezeket régi szokás szerint durva kókuszdió-pálmafa leveleiből készült gyékénybe varrják be; ez utóbbi
munkát az arab lakosság egy külön céhe, a sihirik végzik. A gyöngyöket hasonlóképpen rossz kelméből csinált zsákokba töltik, amelyek útközben
nemsokára fel is szakadnak, nagy örömére a teherhordóknak, akik az alkalmat természetesen nem szalasztják el, és a kiguruló gyöngyökbe jól
belemarkolnak. A dróttekercseket kötelékkel kötik össze és miként a többi tehercsomót, gyékényekbe varrják be. Végül minden egyes csomagot jól
leolvasható számmal látnak el és elkönyvelik.
A fentebb vázolt csomagolási módok sem nem tartósak eléggé, sem az árukat kellőképpen meg nem védik; különösen a gyékénytakarók alig valók
egyébre, minthogy a belső becsomagolásnak csakhamar napfényre kerülő hiányait eltakarják és így azok állapotát illetőleg, a vizsgálatot megnehezítsék.
Miként sokan mások, e „daszturi”-nak, a régi idők e szokásainak hálójában mi is megfogóztunk és csereáruinkat a leírt, szokásos módon pakoltuk be.
Egyik napon, éppen szorgosan foglalkoztunk ezen munkával, midőn nyugalmunkból felvert a hír, hogy más helyen már elkezdtek embereket az
Emin pasa felszabadítására szolgáló Stanley-féle expedíció számára toborozni, amelyben, miként mondták, nem kevesebb, mint 500 zanzibari fog részt
venni. Ámbár Zanzibar szigetén olyan teherhordó emberekben, akik a felfedező utazásban szívesen részt vesznek, rendesen nincs is hiány, mégis sietnünk
kellett a toborzással, különben megtörténhetett volna, hogy a rendelkezésre álló legjobb erőket mások szedik el előlünk. Hogy evvel az utolsó pillanatig
vártunk, annak alapos oka az volt, hogy az embereknek még semmi foglalkozást adni nem tudtunk, pedig megfogadtatásuk napjától kezdve fizetnünk
kellett volna őket. Most azonban a körülmények kényszerítettek; Teleki gróf tehát a város különböző részeiben közhírré tétette, hogy a toborzás nálunk is
kezdetét veszi.
Felhívásunk csodálatos gyorsasággal terjedt el; egy órával később, Issza ben Mádinak, aki a jelentkezők feljegyzését magára vállalta, ugyancsak
fáradságába került, hogy a kiabáló, tolakodó tömeget a házunk udvarán felállított toborzó asztaltól távol tartsa.
Az ilyen beíráshoz gyakorlott fül és a helyi viszonyoknak meglehetősen pontos ismerése kell, ha valaki a bejelentett gyakran hosszú és vég nélküli
nevekből a helyeset és szükségeset kieszelni, vagy a hiányzót inkvizítori kérdésekkel megtudakolni akarja. Hogy milyen szép, hosszú neveknek
örvendenek e fekete hidalgók, egy pár példával ki fogom mutatni. Így a több között egyet Omári vádi Nasszib haddim Hamisz ben Rasidnak (Omári,
Nasszib fia, Hamisz ben Rasid rabszolgája), egy másikat pedig Almássz vádi Uledi haddim Abdallah Hamisznak hívtak. Soknak a neve előtt ez a
predikátum van: „haddim Baloszi”, azaz „a konzul rabszolgája”; ebből látszik, hogy az emberek egykoron európai vagy indiai alattvalóknak rabszolgái
voltak, de ezen intézmény megszüntetésekor szabadokká lettek. Ezen kényelmetlenül hosszú neveket közelebbi ismeretség után, természetesen,
rövidebbekkel cserélik fel, amelyeknek alapjául rendesen személyes tulajdonságok vagy egyéb esetlegességek szolgálnak. Így például expedíciónk azon
tíz vagy tizenkét embere közül, akik e szép hangzású nevet „Almássz” (azaz drágakő) viselték, az egyiket csakhamar „Almássz neusszi” (azaz Almássz, a
fekete), egy másikat pedig „Almássz nyekundu” (azaz Almássz, a vörös) névre kereszteltek el; oka ennek bőrük azon kiválóan fekete, illetőleg vörös színe
volt, amellyel társaiktól feltűnően különböztek. Voltak olyanok, akiket eredetük megnevezésével jelöltek meg, így Almássz mszangut, Almássz manyemát,
Almássz unyamvezit stb. Karavánunk egy további Almássza a bisibu melléknevet kapta, mert egykoron Hamington püspökkel utazott; ismét egy másikat
végre általánosan Almássz mitendének (azaz datolya-Almássznak) hívtak, mivel mindjárt utazásunk elején, egy tehercsomóra való datolyával meg akart
szökni.
Az az emberanyag, amely magát ily módon tömegesen bocsátotta rendelkezésünkre, sok, különböző néptörzsből eredt; ezek azonban az ilyen
célokra nem egyformán alkalmasak. Minden apró részletre és különbségre azonban nem terjedhetek ki, csak annyit akarok tehát megemlíteni, hogy
expedíciónk számára a zanzibariakon (vátu á ungudsa) kívül még meglehetősen sok, úgynevezett „mrima” legényre, azaz Szádáni és Vanga közt, a
tengerparton lakó emberre is volt szükségünk. Ezek nemcsak szívósabbak, kitartóbbak, józanabbak és kevesebbel beérik, mint a zanzibariak, hanem azon
kívül a maszaik földjére irányuló utazásnál, nyelv- és ország ismeretüknél fogva is nélkülözhetetlenek. Karavánunkat természetesen szerettük volna csupa
ilyen kipróbált mrima legényből összealkotni, de erről lebeszéltek, mondván, hogy egész szükségletünket a szárazföldön fedezni nem leszünk képesek;
Teleki gróf tehát elhatározta, hogy minden eshetőségre 200 zanzibarit össze fog toborozni.
Az első toborzó lajstromba felvettünk mindenkit, aki csak jelentkezett, hogy lehető nagy tömeg álljon rendelkezésünkre, amelyből a szükséges
számú teherhordókat kiválaszthassuk; a lajstromba már másodnap 250 név – több mint kellett volna – be volt jegyezve; a betegek, gyengék vagy
egyébként alkalmatlanoknak látszó egyének kiselejtezéséhez tehát azonnal hozzáfoghattunk. Nem egy vidám jelenet fordult eközben elő; a
visszautasítottak idézték ezeket elő, mert nem akartak sorsukba megnyugodni, ellenkezőleg, nyújtózkodtak és hadonásztak, amint csak tudtak; pergő
nyelvvel és gyakran színészi pátosszal dicsérték kitartásukat, tapasztalatukat és Isten tudja, mi minden jeles tulajdonságaikat, legmeggyőzőbb frázisaik is
azonban a pusztában elhangzó szavak maradtak.
Valamely expedíciónak ilyen csapata, amilyennek összeállításához éppen hozzáfogtunk, egyszerű teherhordókon (pagazi) kívül, még bizonyos
számú úgynevezett aszkariból és vezetőből áll. Ezen két utóbbi kategória tagjainak fő feladata az utazót tapasztalataival támogatni. Terheket ezek nem
hordanak, menet közben azonban, valamint a táborban, a rendre és vagyonbiztonságra felügyelnek, az embereket ők terelik össze, az úton pedig biztatják
és bátorítják, a csomagokat a teherhordók vállaira feladják és szükség esetén a terheket azoktól, akik többé vinni nem tudják, át is veszik. A
bennszülöttekkel való közlekedésben gyakran, különösen pedig az adó vagy ajándék megszabásánál, továbbá az élelmiszerek bevásárlásánál és egyéb
hasonló dolgoknál tolmácsolnak, és tanácsadókul szolgálnak. Ha valamely expedíciónál a terhek hordására szamarakat is alkalmaznak, rendesen az
aszkarik dolga ezeket megterhelni és etetni-itatni. Nehéz azonban részletesen felsorolni, hogy mi az aszkarinak és mi a vezetőnek a dolga, mivel ez teljesen
egy-egy expedíció elrendezésétől függ. Egyébként a bérelt emberek e két kategóriája közt, tapasztalataikat, hasznavehetőségüket és tettleges
alkalmazásukat illetőleg nagyobbára valami különös különbség nem tehető. Másképpen áll a dolog a bérekkel. Míg egy egyszerű teherhordó 5 dollár havi
fizetéssel beéri, az aszkarik az útban töltött egy-egy hónapért, nagyobbára 6–9, a vezetők pedig 9–15 dollárt, sőt többet is kívánnak; ezen béreket,
leszámítva bizonyos előleget, amely az út valószínű tartamához mérten 1–3 havi bért tesz ki, csakis a hazaérkezéskor éspedig egyszerre szokták kifizetni.
Ámbár az előbb említett bérviszonyokat akkoriban mindenki ismerte, embereink mégis több ízben megkísérelték, hogy maguk számára csaló
módon nagyobb fizetést vagy legalábbis több előleget erőszakoljanak ki, sőt mi több, egy napon még általános sztrájkot is meg kellett érnünk. Sokkal
jobban ismertük azonban már a négerek jellemét, semhogy tágítottunk volna, midőn tehát kiabálva elvonultak és nekünk gúnyolódva odakiáltozták:
„Keressetek magatoknak, ha kedvetek van, más embereket”, csak azt feleltük: mi velük nem törődünk, tegyenek, amit akarnak és menjenek, ahová
akarnak; ez megtette a kellő hatást; másnap reggel már valamennyien bűnbánóan ismét visszatértek. Ennél még nagyobb bosszúságot okozott utólagos
túlkövetelésével egypár vezető, de ezek sem jártak jobban; különösen Manva Szerá, a csapat szeniora járt pórul, aki egypár nappal később a kikötött 13
dollár helyett nem kevesebb, mint 19 dollárt kért. Mivel az öreglegény nekünk különben sem nagyon tetszett, hamarosan felszólítottuk, hogy adja vissza a
kapott előleget és menjen a dolgára; ez persze nem volt ínyére és a többieket is alkalmasint meglepte, mert innen túl a hasonló fogások elmaradtak.
1887. január második felében előkészületeinkkel készen voltunk. 200 zanzibari, 9 ászkári és ugyanannyi vezető meg volt fogadva; 450
tehercsomag csereáru és egyéb holmi pedig az elszállításra készen állott; 70 csomag vasdrótot a postagőzössel Mombászba előre küldöttünk, ahol
maradniuk kellett mindaddig, míg Távetából értük nem megyünk. Dsumbe Kimemetával tartott hosszas tanácskozások után az expedíció kiinduló pontjává
Pángánit választottuk és Dsumbét oda előre el is küldöttük. A búcsúkihallgatáson a szultán őfensége a kontinensen levő helytartóinak szóló több
ajánlólevelet adott át számunkra, azon kívül kegyes volt gőzösét, a „Star”-t is a Pángániba való áthajózás céljából rendelkezésünkre bocsátani; a legénység
és a csereáruk nagy részének elszállítása céljából egy vitorlás dháut (kisebb hajót) béreltünk, amelynek két nappal elindulásunk előtt útra kellett volna
kelnie.
1887. január 21-én a hajó csakugyan kifeszített vitorlákkal ott horgonyzott a part mellett. Embereinknek lelkére kötöttük, hogy pontosan és teljes
számban jelenjenek meg, és ámbár nemegyszer kiáltották tele torokkal kórusban: „evuallah” (azaz igenis, úgy legyen), mégis az árnyékot nélkülöző
tengerparton nem csekély feszültséggel várakoztunk megérkezésükre. Persze sokan csak későn, de kettőnek kivételével valamennyien megjöttek; az
elmaradottakról egyébként későbben megtudtuk, hogy az adósok börtönébe kerültek; olyan fogás ez, amellyel az indiaiak hasonló alkalmakkor szívesen
élnek, hogy az európai vállalkozót az illető emberek adósságainak kifizetésére rábírják. Issza ben Mádi közvetítésére, azonban sikerült a két foglyot is még
idején hajónkra hozni; napnyugtakor tehát Teleki az indulásra a jelt megadhatta.
A könnyűvérű népség, amint látszott, az asszonytól és kunyhótól, a szeretett ungudsujától könnyen vett búcsút; emiatt érzett fájdalmait csakhamar
leküzdötte, mert a dháuból őrült lárma hangzott át a partra, midőn a hatalmas, alaktalan vitorla felszállott és a hajó, gyenge szélfuvallat mellett, célja felé
megindult.
Lázas tevékenységben és a szíves vendégszeretet örömei között telt el a következő két nap; felvirradt végre január 23-a is és ütött a válás órája. A
„Star”, mintha türelmetlen volna, köpködte a fehér gőzfelhőket; málhacsomagjaink már régen ott voltak a fedélzetén, csak mi ültünk még néhány
barátunkkal, bizalmas körben O'Swald házában; a szerencsés utazás és boldog visszatérés örömére hamarosan kiürítettünk még egy poharat és azután
elhagytuk mi is Zanzibar partjait. Némán eveztünk előre csónakunkban; a hajó fedélzetén a megindulással járó élénkség jótékony hatással volt lelkünkre;
csakhamar beköszöntött az éjjel; Zanzibar háztengere szemeink elől eltűnt; az éj sötétségén keresztül már csak a világítótorony ragyogó fehér sugara
cikázott át hozzánk, míg végre ezt sem láthattuk többé; gondolatainkat már csakis a kedves barátainkra való visszaemlékezés vezérelte vissza a szigetre.
Meglehetősen kellemetlen éj után, amelyet az eső dacára a hajó fedélzetén kellett eltöltenünk, felhőtlen, tiszta égboltozaton kelt föl a Nap; a sík
tengeren, a tengerparttól jó távol, ott himbálózott a „Star”; a part homályos, kék körvonalaiból alig lehetett még egyes részleteket megkülönböztetni. És
még ezután is sokáig eltartott, míg a kapitány, a galambősz öreg arab, fekete hajós botjával járóműve állása iránt tájékozódni tudott; amint azonban ez
megtörtént, teljes gőzerővel haladtunk a part felé. Pángániból, utunk célpontjából persze még semmi sem volt látható; a tenger vizének elváltozott színe
azonban, amely azelőtt szép kék volt és most piszkos sárgává lett, elárulta, hogy a hasonnevű folyótorkolat felé közeledünk; a mindig gyakrabban
előforduló, erősen hullámzó helyek pedig mutatták a zátonyokat, amelyek alattuk ólálkodnak; mindezzel azonban az öreg kapitány alig látszott törődni,
míg egy hirtelen, heves zökkenéssel hajónk meg nem feneklett. Most azután volt lárma és kiabálás. A homokpadról, amelynek nekimentünk, nagy nehezen
ugyan elszabadultunk, de a szabad mozgás örömeit mindamellett csak rövid ideig élvezhettük, mert a zátonyok, amelyek között megrekedtünk,
előrehaladásunknak csakhamar teljesen véget vetettek; itt voltunk tehát, a parttól körülbelül négy tengeri mérföldnyire, a hullámzó, passzátszelektől
korbácsolt nyílt tengeren! Két csónakot lebocsátottak; az egyikben, legértékesebb holminkkal Teleki gróf indult meg a part felé; a másikba a kapitány
szállott be, hagy a megrekedt hajó számára, amely annyira megdőlt, hogy szinte elmerült, segítséget hozzon. Magam a fedélzeten maradtam, miközben
nem kevéssé bántott azon zavaró gondolat, hogy nem kell-e ezen korai balesetet utunkra nézve rossz előjelnek tekintenem. A kezdődő apály kellemetlen
helyzetünknek csakhamar véget vetett, mivel ekkor már a hajó egyik oldala egészen szárazra került; mindamellett még jó ideig tartott, míg egy dháu
megszabadításunkra megérkezett. Erre azután a tenger hullámzása dacára, minden veszteség nélkül mindent felraktunk és Pángániba vitorláztunk, amelyet
azonban csak akkor pillantottunk meg, midőn már a folyó torkolatába bejutottunk.
Pángáni, a hasonnevű folyónak bal partján, közvetlenül a víz mellett terül el; a helység nagyobb számú barna agyag színű kunyhóból áll, amelyek
között egyes fehérre vagy sárgára meszelt kőházak büszkélkednek; északi oldalán Pángánit terjedelmes kókuszpálma-ültetvények környékezik. A
helységgel szemben az e helyen 250 méter széles folyó jobb partján, egyszerű, hosszú kunyhósor, Buenni falu fekszik; az alacsony parti lapály ugyanis ott
nagyon keskeny; mögötte pedig meredek, itt-ott függőleges sziklafalak emelkednek.
Bár mindkét helység meglehetősen szerény külsejű, a kereskedelemre nézve mégis meglehetősen fontos, mert eltekintve attól, hogy benne igen
nagy mennyiségű nyersterméket hoznak piacra, ezen hely szolgál már évtizedek óta kiindulópontjául ama nagy karavánoknak, amelyek
elefántcsontszerzés végett, főképpen a maszaik földjét járják be és abból évenként igen kitűnő minőségben, nagy tömegeket hoznak a partra; az ő
elefántcsontjuk ára messze túlszárnyalja mindig a többiekét.
A zabolátlan, a vadonnak mindenféle veszélyeitől és nélkülözéseitől kísért életmód, miként már említettem, a lakosokat rendkívül derék utazókká
tette. Európaiakhoz azonban nem szívesen szegődnek; egyrészt nem nagyon kedvelik a szigorú fegyelmet, amit ezek tőlük megkívánnak, másrészt pedig
nagyon a lelkükön fekszik, hogy a kontinens belsejében mellesleg meglegyen a szabadságuk, amelynél fogva saját számlájukra kisebb üzleteket
köthessenek; ilyen expedícióknál pedig ezek nemigen engedhetők meg. A kereskedői kedv következtében itt egészen más bérviszonyok honosodtak meg;
az itteni lakosok, ellentétben a zanzibariakkal, akik tudvalevőleg havi fizetést kívánnak, nagyobbára az út valószínű tartamától függően átlagösszegért
szegődnek el, amelynek felét előre le kell fizetni; az így szerzett kis tőkével mellékcéljaikhoz szükséges csereáruikat vásárolják össze.
Mivel a kőházak Pángániban olyan csekély számban vannak, boldognak érezhettük magunkat, hogy sikerült egy félig kész épületet, amelyben még
senki sem lakott, kibérelnünk.
Dsumbe Kimemeta, akit Zanzibarból elküldtünk, hogy Pángániban az expedíció számára előre is megtegye a szükséges előkészületeket,
üdvözletünkre csakhamar megjelent; kísérte és követte őt, az itteni szokások szerint, nagy csomó kíváncsi, akik éppen csak látni akarták, hogy mi is
történik itten; ily módon saját házunkban is alig tudtunk mozdulni. Dsumbe Kimemeta vett ugyan számunkra 25 szürke teherhordó szamarat, de embereket
nem szerzett; valószínűleg sejtette, ebbeli vallomása ránk mennyire kellemetlenül fog hatni, mert szinte végtelen sorával a kész eledeleknek állított be,
amelyek közül a Curry-tyúk és a kókuszdió nedvével fűszerezett rizskása valósággal teljes elismerésre voltak méltók és őt komolyabb szemrehányásoktól
meg is óvták.
A teherhordók összetoborzását illetőleg sajnos, csakhamar meggyőződtünk, hogy egy, e célból nemigen alkalmas időben érkeztünk Pángániba;
több nagyobb kereskedőkaraván éppen most a kontinens belsejében járt; mások éppen indulóban voltak; ezért is e helységben alkalmas embereket nemigen
lehetett találni. A látogatás, amelyet e célból a szultán helytartójánál, a válinál tettünk, eredménytelen maradt, mivel ez ember gyönge, befolyástalan
egyéniségnek bizonyult. Többet remélhettünk attól, hogy ha a dollárra bízzuk a munkát; közzé is tétettük tehát, hogy mindenki, aki egy teherhordót szerez,
jutalmul egy dollárt kap. Mindennek dacára és bár rabszolgákat is felfogadtunk, akik mindeddig a maszaik földjén soha még egy lépést sem tettek, a
toborzás csak lassan haladt előre és sokkal tovább tartott, mint vártuk, és amint ínyünkre volt. Ezért kedvetlenek lettünk; ezen kedvetlenségünkhöz járult
még a fokozódó nyugtalanság, amely dháunk sorsa miatt eltöltött; a hajó ugyanis két nappal előttünk hagyta el Zanzibart, de még mindig nem érkezett
meg; végre január 25-én, délután, a folyó felől felhangzó erős puskaropogás e gondunktól is megszabadított.
Szándékunk volt, hogy az embereket és árukat, amint megérkeznek, csónakokra szállítjuk és a folyó mentén felfelé, a karavánok első
pihenőhelyére, Máviába előreküldjük; így azt hittük, az egész csordát együtt és erősebb ellenőrzés alatt tarthatjuk, mint ahogy számos búvóhellyel
rendelkező városban tehetnők.
Mivel azonban a dháu a kedvezőtlen szelek miatt sokkal tovább volt úton, semmint feltehettük volna, az emberek, akik közül senki ilyen hosszú
hajózásra elkészülve nem volt, midőn végre már céljukhoz értek, nagymértékben éheztek és szomjaztak. Elképzelhető tehát, mennyire örvendett
legénységünk, hogy végre elhagyhatta a hajó szűk helyiségeit, amelyekben öt napon át szorongott, tovább mennyire nem okozhatott rózsás kedvet az út
folytatására vonatkozó parancsunk.
Mivel a körülményeket, amelyek között embereink a szárazföldre áthajóztak, nem ismertük, az erőszakos lázadás, amely parancsunkat követte és a
nyílt ellenállás, amelyre találtunk, mindnyájunkat nem kevéssé meglepett. Hosszas fáradozás után végre sikerült az izgatott kedélyeket megnyugtatnunk;
ez alatt azonban nagyon sok idő telt el; a tenger is apadni kezdett és már ebből az okból is lehetetlenné vált az embereket a folyón tovább felfelé
küldenünk. Eredeti tervünk kivihetetlen volt; az embereket tehát a hajóról kiszállítottuk, gondoskodtunk élelmiszerekről és azután őket, magukra hagytuk.
Házunk előtt a piac közepén nemsokára számos tűz lobogott; azután pedig feltárult előttünk az akkor még új és idegenszerű látvány, amelyet a négertábor,
a tűztől megvilágított vad alakok csoportjaival nyújtott, amint azok élénk, lármás beszélgetés közben a tüzek körül guggoltak, hogy rajtuk húsdarabokat
süssenek.
Másnap reggel azután, Dualla vezetése alatt, a szárazföldi úton küldöttük őket Máviába; az árukat csónakokon úsztattuk utánuk; mi pedig még
Pángániban maradtunk, hogy újabb embereket fogadjunk.
A további napok meglehetősen egyhangúan teltek el. Teherhordók csak gyéren jelentkeztek, és mindig egyesével jöttek, ami arra kényszerített,
hogy egész nap otthon maradjunk.
Valamivel több változatosságot és ezzel együtt vidámságot mindig csak a késő délutánok nyújtottak, amelyeket a váli az igazságszolgáltatásnak
szánt; ekkor a nyílt piacon a lakosság pénzbeli perei és hasonló érdekkérdései kerültek tárgyalás alá. A város vénei egy részének körében, a váli ilyenkor
háza egyik alacsony lépcsőjén keresztbe rakott lábakkal helyet foglalt, maga mellé állítván íróeszközeit; vele szemben, szalmagyékényen, az állami
hatalom orgánumai, 6–8 kalandos külsejű biroboto (a szultáni hadsereg nem rendes csapatainak tagjai) ült. Később a gyülekezet megszaporodott; minden
oldalról érkeztek lassú léptekkel, rongyokba burkolt, de azért rendkívüli előkelő modort affektáló alakok, hogy a nyilvános törvényszéki tárgyalásban részt
vegyenek; nagyszerű volt ilyenkor nézni, hogy milyen udvariasan és formaszerűen üdvözölték az újonnan érkezőket; maga a vádlott is félbeszakította nagy
pátosszal előadott beszédét, hogy a szálámokban részt vegyen; ily módon a tárgyalás minduntalan kizökkent medréből.
Ha a társaság már 20–30 személyre felszaporodott, rendesen megjelent az öreg, szikár börtönőr a nagy kávés kannával és az egybegyűlteknek,
különbség nélkül, feltálalta a nemes mokkát, eközben az ülés tovább folyt mindaddig, míg a müezzin hangja a hivőket a közeli moseába, esti imára el nem
hívta.
Hogy napjaink nagyon is nyugalmasak ne legyenek, arról eléggé gondoskodtak egyébként saját embereink is, akik közül nem egyet a szerelem
vagy a palack hatalma nagy erővel vonzott a városba. Különben még más módon is magukra tudták vonni a figyelmet. Első nap ennivalóul rizskását,
másnap pedig durrhát (szerecsen-kölest, Andropogon Sorghum) küldöttünk nekik; ekkor azonban meglehetősen szemtelen levelet kaptunk tőlük, amelyben
a legnagyobb megbotránkozás kifejezései közt jelentették be abbeli nézetüket, hogy a durrhát bizonyára csak tévedésből vagy a szamarak eledeléül
küldtük el. Teleki gróf erre elhatározta, hogy maga megy fel hozzájuk és maga fog a csordában rendet csinálni, ami sikerült is.
Ebből az időből, sajnos, még egy veszteségünket is meg kell említenem, amely bennünket, az afrikai sorscsapásoktól még meg nem edzett
újoncokat, eléggé elszomorított; egyik pompás mászkáti szamarunk ugyanis a legfigyelmesebb etetés és ápolás dacára 24 óra alatt megdöglött.
A még hiányzó és kívánt teherhordók felfogadása eközben mindig egyforma hosszadalmas módon folyt annyira, hogy idővel már az elragadtatás
bizonyos érzete fogott el, ha hosszabb, sikertelen várakozás után megint megpillantottunk egy arra jövő embert, akinek teherhordó-külseje volt. Még
nagyobb volt azután az örömünk, ha házunkba betért és a lépcsőn felcammogott; ekkor a nagy, vasból való pénzes ládát egészen felnyitottuk, hogy
áldozatunk a ragyogó mammon hatásának teljes mértékben ki legyen téve. Mindezek dacára egy teljes heti fáradozás után lajstromunkba még mindig csak
72 ember volt felvéve és ezek sem voltak még mindnyájan az indulásra készen. A tétlen élet már-már tűrhetetlenné kezdett válni; mivel pedig még attól is
tartottunk, hogy idővel, a partokon mindenfelé uralkodó lázbetegségnek, amely eddig egészen bántatlanul hagyott, mi is kénytelenek leszünk adónkat
leróni: Teleki eltökélte, hogy továbbindulunk.
Két kis dháuban mi és az utoljára felfogadott emberek elfértünk; velük tehát január 28-án délután, a kanyargós folyón Máviába megindultunk. E
hajóút az első lépés volt a vadon felé; érdeklődésünk iránta annál nagyobb lett, mert önmagában is gyönyörű képet nyújtott. Buján tenyésző, örökzöld
növényszegély – de nem azon járhatatlan sűrűség, amellyel az északi vidékek lakóinak képzelete a trópusokat rendesen díszíteni szokta – takarja a
partokat. Eleinte, ameddig ugyanis a folyó vize sós, az kizárólag mangrovékból, ama sajátságos fákból áll, amelyeknek sötét lombkoronája, magas, kopár
légi gyökerein, mint valami falábakon látszik inogni; csak későbben tűnnek fel helyettük cukornád-ültetvények és ezek között banána-berkek és bételdió-
pálmák, anélkül azonban, hogy a partokat vad, ősállapotot feltüntető külsejüktől megfosztanák. A sima víztükrön néha-néha láthatókká váltak azon
otromba vízilovak orrai, amelyek a felszínre jöttek, hogy hangos horkolással és szuszogással levegőt szívjanak. Sőt egypár rakoncátlan öreglegény egészen
kimerészkedett jönni a vízből és eközben őrült ugrásokat tett; ilyenkor az egyébként mindig sima vízfelület erősen elkezdett hullámzani; természetesen
nem szalasztottuk el ezen alkalmakat és oda-odasüvítettünk egy-egy golyót, de mindig látható eredmény nélkül. Ilyen szórakoztató, változatos élmények
között az idő gyorsan és igen kellemesen telt el, míg az éj be nem állott és mi be nem fordultunk egy folyó mellékágába, amivel célunkhoz értünk. Bár
megérkezésünket levélben jeleztük, a közeli tanyahelyről senki sem jött le, hogy holmink partra szállításánál segítségünkre legyen; midőn tehát a tanyára
megérkeztünk, a bosszúság szavainak egész árja zúdult alá a bűnösök fejére; ekkor azonban egy pillanat alatt meg voltak téve a fogadásunkra szükséges
előkészületek; az ennivaló is készen állott, mire mi is csakhamar engesztelőbb hangulatba jutottunk.
Ez volt az első eset, amidőn hosszabb időre, saját tanyánkra ide-oda hordható lakásunkba megérkeztünk; e gondolat nagy megelégedéssel töltötte
el lelkünket. Könnyen érthető érdeklődéssel nézegettük tehát tanyánk mély hatást vető képét is, amely számos, hirtelen felállított szalmakunyhóival,
lobogó tüzeivel és az emberek lármás ide-oda tolakodásával élénk néger faluhoz hasonlított.
Másnap reggel először néztük meg közelebbről tanyánk helyét, amely egy alacsony dombon, Mávia falu közelében állott, és egy hatalmas
baobabfáról meg több legyezőpálmáról volt felismerhető. Ezután hozzáfogtunk az expedíció áruinak revíziójához, amelyek a tanya közepén, sátraink előtt,
tekintélyes rakássá felhalmozva, állottak.
Sátrakból, asztalokból, székekből, ágyakból, ruhákkal megtöltött kofferekből, fizikai eszközökből volt 65 tehercsomónk
puskaporból és egyéb lövőszerekből 35 tehercsomónk
konzervekből, szappanból, dohányból, cukorból, teából, kávéból és egyéb ilyen használati cikkekből 44 tehercsomónk
orvosságokból, kötszerekből és szűrőkből 3 tehercsomónk
rakétákból és repesztő anyagokból 2 tehercsomónk
borszeszből 1 tehercsomónk
világító szerekből 3 tehercsomónk
baltákból, ásókból, fák ledöntésére szánt fűrészekből 4 tehercsomónk
kézi szerszámokból, tartalék alkotórészekből, vékony kötelekből 2 tehercsomónk
a fegyverek és egyéb dolgok megkenésére való zsiradékokból 1 tehercsomónk
rizskásából 5 tehercsomónk
konyakból, borból és ecetből 4 tehercsomónk
árutakarókból 2 tehercsomónk
kelmékből 90 tehercsomónk
üveggyöngyökből 100 tehercsomónk
drótokból 80 tehercsomónk
vasláncocskákból, kauri kagylókból és effélékből 5 tehercsomónk
az első időkben (a part közelében) használandó rézpénzből 3 tehercsomónk
egy hat részből álló vascsónak és egy, két részből álló vászon csónak alkotórészeiből 22 tehercsomónk
és sok más egyéb, összesen több mint 470 tehercsomónk
Most végre össze kellett karavánunkat állítanunk és az indulásra késszé tennünk; olyan feladat volt ez, amely több napon át minden időnket
lefoglalta.
A rendelkezésünkre álló teherhordók száma 283-at tett ki; ezen kívül volt 25 szürke szamarunk, amelyeknek etetésére és vezetésére további hét
legényt fogadtunk fel.
Arra természetesen gondolnunk sem lehetett, hogy ezen erőkkel az összes tehercsomagokat egyszerre elvihessük magunkkal; Teleki gróf tehát
elhatározta, hogy egy részüket mindaddig, míg ezt a szállítmányt, valamint a Mombászból előre küldött vasdrót csomókat Tavetából elhozathatjuk, a kvá
máviai falu elöljárójának őrizetére bízza. Első dolog volt tehát kiválasztani a tehercsomók közül azokat, amelyeket feltétlenül el kellett magunkkal
vinnünk; azután hozzáfogtunk az emberek közt való kiosztásukhoz.
Ebben a percben, mintha az egész hadat általános gyöngeség fogta volna el, mindannyian nehezeknek találták a nekik kiosztott tehercsomagokat és
mindegyiknek volt rajta kifogásolnivalója. Igyekezett is mindegyik olyan nyomorultnak látszani, amennyire csak lehetett; igazán komikus volt annak
látása, hogy némelyek milyen szomorú, kétségbeesett arcot vágtak, amidőn név szerint felhívatva elénk állottak, hogy teherviselő képességüket
kipróbáljuk, és nekik a szerint a csomagokat kiosszuk. Sírás és könyörgés természetesen semmit sem használt; a legmeggyőzőbb szavak árja, amelyeket
hallattak, hogy a mindenkitől gyűlölt kettős terhektől vagy valami éles szögletű ládától megszabaduljanak, nagyobbára hiábavaló volt. Különösen nagy
fáradságunkba került a nagy vascsónak számára szükséges 18 teherhordónak összeállítása, mert ettől a dologtól, egytől egyig mind fáztak; sok ígéretbe és
sok jó szóba került, míg az illetőket legalább látszólag sorsukkal kibékítenünk sikerült; később azonban az úton, az első kínálkozó alkalmat megragadták,
és sorban megszöktek.
Amint egy embernek a tehercsomója ki volt osztva, elvitte magával, hogy ismertetőjelét ráakassza és azt, amennyire tudta, a hordásra magának
alkalmasabbá tegye. Némelyek, hogy könnyebben felvehessék, és vállukon vihessék, villa alakú botot erősítettek rá; mások, különösen a ványámvezik, a
csomagot két részre szeretik osztani, ezeket egy rúd két végéhez kötik, és vállukon keresztbe fektetve viszik; a teherhordás ilyen módja azonban csak a
drót- és ehhez hasonló terheknél van megengedve.
A terhek kiosztásáról pontos jegyzéket vezettünk; ez feltétlenül szükséges, részint az eleinte mindig előforduló szökések miatt, részint mert azon
teherhordók, akik csomagjukkal megelégedve nincsenek, minden alkalmat felhasználnak, hogy szándékosan zavart támaszthassanak.
Végére jutván a terhek kiosztásának, a karavánt el kellett látnunk fegyverekkel. E célból rendelkezésünkre állott: 200 vont csövű elöltöltő puska,
80 darab hátultöltő Werndl-karabiner, és 12 darab Colt-féle ismétlőpuska – ugyanannyi szurony és patrontáska – továbbá bizonyos számú revolver.
Testőrségünk, a szomáliak és szolgák, ismétlő puskákat kaptak, az előbbiek azon kívül revolvereket is; a vezetőknek, aszkariknak és erősebb
teherhordóknak Werndl-karabinerek, a többieknek elöltöltő fegyverek jutottak.
Az emberek egy részét úgynevezett rőzsevágó késekkel szereltük fel, amelyeknek később a sűrű erdők bozótjaiban nagy hasznát vettük.
A szomáliaiakat és a három szuáheli legényt már Zanzibarban igen jól használható lövőkké képeztük ki; a többiekkel pedig Teleki most kezdett
céltáblával lövő gyakorlatokat tartani; embereink egyébként, amint puskákkal és lőszerekkel el voltak látva, maguk is elkezdték magukat a lövésben
gyakorolni; a puskaropogtatásnak csakhamar nem volt hossza-vége.
Végül nagyjából meg kellett még állapítanunk a vezetőknek, az aszkariknak és a szomáliaiaknak teendőit is.
Dsumbe Kimemetának magával a karavánnal nem volt semmi dolga, csak, mint az országok és az utazás módja ismerőjének bennünket támogatnia
kellett; sőt Teleki, a kérelmére megengedte, hogy ő is vigyen magával egy kis karavánt, amellyel a maga számlájára is űzhessen alkalmilag elefántcsont-
kereskedést. A karaván belső dolgaiban Dualla Idriszt illette meg a vezérszerep. A többi szomáliaiak közül kettőt, Dsámá Jusszufot és Ali Hasszánt, Teleki
gróf a személye körüli szolgálattal bízott meg; a többi ötöt pedig egyelőre a karavánnak általában való felügyeletére rendelte ki; csakis az utazás további
folyamában alakult ez a csoport – amit már itt említek meg – a karaván legfontosabbjává, a vezetők ellenben az expedíciónak, ugyanazon mértékben,
mindig alárendeltebb tagjaivá süllyedtek.
Egészében véve, a már említett Manva Szerát, mint legidősebbet is ide számítva, kilenc vezető állott szolgálatunkban, olyan fizetést, mint amaz,
még Maktubu, egy nyássza rabszolga kapott, aki azonban a karavánban rangot nem viselt. Ez embert Thomsonnak maszai-földi útjából ismertük, amely
alkalommal igen használhatónak bizonyult és elszántságával, de egyszersmind erőszakosságával is kitűnt. Bizonyára ezért jelentették ki már Zanzibarban a
többi vezetők, hogy vele együtt nem akarnak utazni. Egyéb kitűnő tulajdonságai miatt azonban érdekünkben állott, hogy expedíciónknak ő is tagja
maradjon; Teleki gróf tehát azt a kibúvót találta ki, hogy őt közvetlen kíséretébe osztja be és a karavánnál semmi közvetlen szolgálattal meg nem bízva,
viszi majd magával; ebben a többiek is megnyugodtak.
Maktubu eleinte, tettleg, vad, fékezhetetlen embernek mutatkozott; igazi tigristermészet volt, ha valaki útjába állott; Telekiben azonban emberére
talált. Midőn pedig végre uraivá lettünk, szerencséseknek tartottuk magunkat, hogy szolgálatainkban van, mert egymaga az összes többi vezetővel felért.
Mint rendkívüli testi erejű, végtelenül kitartó, energikus, megbízható és találékony ember, ő, az engedelmesek legengedelmesebbike, mindig készen állott
síkraszállani ott, ahol kellett; ha dolgozni kellett, ő fogott hozzá először, ha pedig pihenésre került sor, ő volt az utolsó, aki nyugalomra tért.
A többi vezető közül még Ali Sáongvét kell megemlítenem, aki, bár sem energia, sem kezdeményező tehetség nem volt benne, a rábízott
feladatoknál tiszta becsületességű és igen megbízható szolgának bizonyult; a többi vezető – Beduének, Tom Charlesnak, Ali bin Omórinak, Nasszib vádi
Ferhánnak és Merinek hívták őket – az utóbbi kivételével egy fagarast sem ért.
Aszkárikul csak kilenc embert fogadtunk fel, mivel arra gondoltunk, hogy számukat, szükség esetén, a teherhordók soraiból megszaporíthatjuk. A
karavánt magunk nem tagoltuk kisebb csapatokká, mivel az efféle dolog mindjárt eleinte önmagától jön létre, amennyiben az emberek maguk, akik egy
helyről valók, vagy akik barátságban vannak egymással, 3–12 főből álló csoportokká alakulnak, és rendesen az út további folyamán is összetartanak.
Mindegyike ezen csapatnak (kámbinak hívják) tagjai számának megfelelő rézfazekat és a favágáshoz, úttöréshez és egyéb efféle dolgokhoz szükséges
baltát kap; víztartókul szolgáló lopótökhéjakkal mindenki maga látja el magát. Az embereknek ilyetén beosztása csapatokba, persze új lajstromozást tesz
szükségessé, különben a fazekakat, baltákat, késeket, töltővesszőket, szóval minden használható dolgot a bennszülötteknek eladnának; másrészt azonban a
karaván körében a munkakiosztást is megkönnyíti, mert mindenkor csak a csapatvezetőhöz kell fordulni, és mindenért őt felelőssé tenni. Személyes
szolgáinkul megmaradt ezen kívül az a három szuáheli legény is, akiket Zanzibarban mindjárt kezdetben felfogadtam. Közülük Somárit Teleki gróf maga
mellé vette; Dsuma és Baraka pedig nekem maradt; rabszolgatermészetüknek megfelelően készségesek, figyelmesek és a személyes szolgálatokra
alkalmasabbak voltak, mint az a két szomáli, akiket Teleki gróf még ezen kívül személyes kíséretébe felvett.
Végre megemlítem még szakácsunkat, a Mhogo mesungu nevű öreg négert, aki már Spekekel és Cameronnal is megtette Afrika belsejébe az utat;
kulináris ügyessége nem állott az igazi művészet magaslatán; gazdag tapasztalatainál fogva azonban a vadonban tudott magán segíteni mint senki más;
azonkívül konyhaszereit, valamennyi közt a legnehezebb terhet, mindig maga vitte; egészében véve tehát jó szerzemény volt.
Szamaraink részére Európából jó teherhordó nyergeket hoztunk, amelyek azonban embereinknél kétkedést kifejező fejcsóválást okoztak és
valóban, azon körülményességnél fogva, amellyel a csomagok felkötése járt és azon makacs ellenállásnál fogva, amelyet maguk az állatok ezen szokatlan
megterhelés ellen kifejtettek, nem bizonyultak praktikusaknak; nem is maradtak csak addig, míg ökörbőrökből az itt használatos nyeregtáskákat elegendő
számban meg nem csináltuk.
Egyebekben felszereléseink ellen általában kifogást tenni nem lehetett. Azok összeállításánál – ezt ki akarom még emelni – kiváló figyelmet
fordítottunk arra, hogy útközben lehetőleg nagy legyen a kényelmünk. Ide vonatkozó szükségletünk beszerzésénél irányadókul szolgáltak Teleki grófnak
saját, számos, kisebb vadászexpedíciójánál szerzett tapasztalatai, továbbá Sir Richard Burtonnak, eseményekben gazdag és terjedelmes utazásaiból merített
tanácsai; ezek szerint azt az elvet kellett követnünk, hogy a vadonban töltendő, elcsigázó életmódnak lehető megkönnyítésére, az eszközöket már otthon
kell beszerezni. Saját fegyvereinkről is pompásan gondoskodott Teleki gróf. Holland és Holland, az ismert angol fegyveráruló cég, szép sorjával volt
képviselve a rendkívül pontosan találó fegyvereknek és puskáknak, amelyek az egész expedíció tartama alatt soha, egyetlenegyszer sem hagytak cserben.
Volt köztük: két 8. kaliberű vontcsövű dupla puska, amelyekből a kemény ólomgolyókat 10 drachma puskaporral lehetett kilőni; egy 577. kaliberű
expressz-puska, expanzív és tele golyókkal, meg 6 drachma puskaportöltéssel; egy 10. kaliberű puska; két 500. kaliberes expressz, 5 drachmás töltéssel;
két söréttel és golyóval tölthető, úgynevezett paradoxpuska és több egyéb fegyver.
Nem kevésbé gazdagon voltunk, úgy a jóságot, mint a mennyiséget illetőleg, a tudományos megfigyelésekhez szükséges eszközökkel ellátva, mert
bár az expedíciónak nem is volt tisztán tudományos jellege, mégis élt bennünk a vágy, hogy e tekintetben is, tőlünk telhetőleg, minden lehetőt
megtegyünk.
Több nap lázas tevékenységben telt el, amelynek mindig csak naplemente vetett véget; esténként az után együtt ültünk Issza ben Mádival és
Dsumbe Kimemetával, hogy újból és újból megbeszéljük úti tervünk egyes részleteit; vezetőinket ilyenkor mindig figyelmen kívül hagytuk; célunk volt
vele, őket mindjárt kezdetben hozzászoktatni ahhoz, hogy ilyen kérdéseknél nincs semmi beleszólási joguk. Előttük, az út célpontjaként mindig azt
emlegettük: „Baringo ná mble kidogo!” (A Baringóhoz és még valamivel odább!); mi ellenben célpontul a Baringótól északra fekvő, teljesen ismeretlen
vidéket tekintettük, amelyet a geográfusok hol egy, hol két tóval láttak el, és ahová senki, még az itteni kereskedő karavánok közül sem tudott, egy sem
behatolni. Utunknak oda, a Kilimandzsáró és a Kenia, Afrika e két fénypontja mellett kellett elvezetnie; ezen kívül pedig még kísérletet akartunk tenni a
kikujuk földjének feltárására is, amelyet mindeddig mindenki került, és amelytől mindenki félt.
Február 3-án este, áradozó áldáskívánások között véglegesen elbúcsúzott tőlünk Issza ben Mádi, aki a vállalat létrehozásánál mindenben hűségesen
segítségünkre volt; szívesen eljött volna velünk, de a szultán olyan sokáig nem akarta nélkülözni. Dsumbe Kimemeta szintén elhagyott, hogy saját
ügyeinek rendezése végett Pángániba visszatérjen; megígérte azonban, hogy néhány nap alatt gyorsmenetekben utol fog érni; a legénységnek tudtára
adtuk, hogy másnap reggel útnak indulunk.
A tengerparttól a Kilimandzsáróig
1887. február 4-től április 30-ig
Február 4-én, korán reggel keltett fel először az útra felkészülő karavánnak lármás sürgölődése. Egy pillantás a szabadba, tudtunkra adta, hogy
későn ébredtünk fel, mert embereink legnagyobb része a tanyától százlépésnyire már teljesen felpakolva készen állott és még csak a sátrak felszedésére és
a megindulásra várt. Nem is hagytuk sokáig várakozni; a bárghumnak, a kudu-antilop szarvából készült karavántrombitának kellemetlen jeladásai
csakhamar megharsantak; Teleki gróf élére állott a menetnek, amely lökdösések, taszigálások és zűrzavaros kiáltozások között csakhamar hosszúra nyúló
kígyóvonallá fejlődött.
A tanya helye, amelyen még röviddel ezelőtt a legélénkebb élet pezsgett, csendes és elhagyatott lett; egyedül egypár szamárhajcsár és az a tucat
ember maradt hátra, akiknek az utócsapatba kellett sorakozniuk; a többiek, bár még több órai munkát kellett elvégeznünk, mind tovasiettek. Az a sok
tehercsomag, amelyeket kénytelenek voltunk hátrahagyni, kaotikus rendetlenségben hevert szerteszét, teherhordó szamaraink pedig szabadon legelésztek
kinn a pusztán. Első dolgom volt az utócsapat embereivel a ládákat és csomagokat egy rakásra hordatni, hogy Mávia dsumbéjának, annak rendje és módja
szerint átadhassam; ezután pedig hozzáfogtunk a szamarak összefogdosásához és megterheléséhez, ami valóságos sziszifuszi munka volt! Az állatok
ugyanis, mintha sejtették volna, hogy most megint azokkal a „finom” nyergekkel közeledünk feléjük, amelyeket az előbbi próbamegterhelésekből már
ismertek, valahányszor közelükbe jutottunk, mindig megszöktek. A felnyergelésnél őrülten ugráltak és rugdalóztak; ha pedig már meg voltak terhelve, a
legközelebbi pillanatban felhasználták az alkalmat, hogy megszökjenek és a kellemetlen terhet valahol a szabad mezőn, magukról lerázzák; láthattuk őket
azután messze, nyugodtan legelészni; újból hozzáfoghattunk tehát a befogásukhoz. Ha végre meggyőződtek róla, hogy előlünk el nem menekülhetnek, a
nyílt ellenállással az okos szürkék felhagytak ugyan, ehelyett azonban csendes odaadással elterültek a földön; itt a terhek egészen félretolódtak; megint le
kellett őket szednünk, az állatokat pedig botokkal felvernünk és végre újból megterhelnünk.
Ily módon az izzadságtól szinte elázva, fáradhatatlanul dolgoztunk egészen tíz óráig; mivel azonban a szamarak nagyobb része, amelyeket kétszer
vagy háromszor megterheltünk, újból és újból ott hevert a félretolt nyereggel, valahol a földön, beláttuk végre, hogy így a dolog nem maradhat. Eltökéltem
tehát, hogy legalább egyelőre a teherhordó állatok használatáról lemondok; csomagjaikat is otthagytam és embereimet azon néhány szamárral, amelyeket
megterhelnünk sikerült, továbbá a meg nem terheltekkel, utána küldtem a karavánnak; magam pedig összes hátra maradt holminkat az időközben előhívott
falu elöljárójának megőrzés végett átadtam. Mindezek végeztével azután útra keltem; keblemet vidám öröm töltötte el, hogy végre mehetek előre, a
vadonba. A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy megelégedettségem ne sokáig tartson; néhány száz lépéssel odább már az ösvényen heverő két
tehercsomagra bukkantam; a szamarak pedig, amelyeknek ezeket vinni kellett volna, a bozótban a nyereggel hasukon, egészen nyugodtan legelésztek.
Mihez fogjak velük? Dsuma és Baraka azonban, akik még velem maradtak, mielőtt még valami kisegítő eszközt kieszelhettem volna, kisegítettek a
zavarból. Hirtelen ledobták fegyvereiket és a többi felszerelést, felkapták a terheket és sietve megindultak velük a falu felé. Mielőtt azonban a két derék
legény visszatérhetett volna, megpillantottam saját háti szamaramat, amint valamivel odább, egy fához kötve állott, mialatt hajcsárja mellette, a hűvös
árnyékban heverészett. „Az állat elragadt és eközben a nyereg elveszett”, vélekedék az ifjú, mégpedig olyan arckifejezéssel, mintha az egész dolog őt
legkevésbé sem érdekelné. Ráhagytam, tegyen amit akar, de óvakodjék nyereg nélkül tanyánkon megjelenni; később csakugyan a nyereggel együtt érkezett
közénk.
Folytattam utamat a magas sárga fűben, amelyben keskeny, kígyózó ösvény vezetett odább; első bosszúságomat azonban még el sem felejtettem,
máris volt okom újra haragudni. Az ok ez alkalommal a vascsónak hat nagy része volt, amelyek, bár már négy óránál tovább voltak úton, mégsem jutattak
előbbre másfél kilométernél; akik vitték, a 18 öles legény, egészen nyugodtan ültek mellettük, látszólag elszántan arra, hogy megpróbálják a passzív
ellenállást. Kérdésemre, hogy hát mi történt, először egy árva szó feleletet sem kaptam; csak miután azt izgatottabb hangon ismételtem, mormogták
mindnyájan kórusban: „a csónak nagyon nehéz, hogy ők tovább vinni nem bírják, de nem is akarják”. Megkíséreltem őket az ellenkezőjéről meggyőzni,
próbáltam rábeszélni, kértem őket kérő szavakkal, hogy induljanak tovább, de mindhiába, némán, alig méltatva engem egy pillantásukra, a fűben ülve
maradtak. Ekkor azonban egészen közel álltam az egyikhez és felszólítottam, menjen a csónak részéhez, midőn pedig még ekkor is makacskodott,
villámgyorsan, azzal a félreismerhetetlen szándékkal, hogy parancsomnak nagyobb nyomatékot akarok adni, botjához kaptam, ennek megvolt a kellő
hatása, gyorsabban, mint vártam volna, tehercsomagjaikkal valamennyien útra keltek.
Ezen és hasonló módon esett meg az első menet; a szíves olvasó tehát könnyen el fogja nekem hinni, hogy csakhamar felhagytam azzal a
gondolattal, mintha Afrikában gondtalanul vagy vidám gondolatokba merülve, lehetne utazgatni. Ha lusta teherhordók, ha elesett vagy megszökött
szamarak nem is fojtanak el gyökerében minden jókedvet, elfojtja a komoly gond, amelyet érzünk az utunkat jelölő vörös vonal miatt. Számtalanszor kell
az iránytűt és az órát nézegetnünk, vakító napfénynél úti naplónkba bejegyzéseket tennünk, a közeli és távoli magaslatok körvonalainak változásait
megfigyelnünk és vázolnunk; emellett, a csak néhány hüvelyk széles ösvény árkon-bokron vezet keresztül és végtelen kétségbeesésünkre majd délnek és
keletnek, majd meg nyugatnak és északnak visz. Fáradtan és elcsigázva, miként életemben még soha sem voltam, érkeztem meg az első menet után,
délután 2 órakor tanyánkra, amelyet a karaván Kitifu falu mellett ütött fel.
Teleki grófnak is kijutott a bosszúságból a maga része. Így az emberek egy órai menet után, mintegy közös megállapodásra, terheiket lerakták és
készületeket tettek, hogy tanyát üssenek. Ekkor történt meg másodszor, hogy az expedíció vezetésére befolyást akartak gyakorolni. Az emberek ez eljárása
eléggé engedte sejtetni, hogy milyen szellem kezdett köztük elterjedni, és hogy milyen eljárást fognak később követni, ha kívánságaiknak még többször is
eleget tennénk, és nekik hallgatagon bizonyos ön-elhatározási jogot adnánk. Teleki gróf ilyetén értelemben a helyzetet felismerte ugyan, de az óvatosság
mégis azt sugallta, hogy mindaddig, míg a tengerpart közelében vagyunk, kemény rendszabályokat a karaván ellen alkalmazni mégsem volna jó, mert az
ilyen expedíciók megindulása után kezdetben, mindig nagy ez emberekben a szökésre a hajlandóság, ami, engedékenységünk dacára, valóban csakhamar
elég nagy mértéket öltött. Teleki gróf tehát egészen úgy viselkedett, mintha az egész dologból semmit sem vett volna észre és folytatta útját. Még akkor is,
midőn az egykori hittérítő szolga, Muállim Hárun, aki beszélt angolul, azzal az üzenettel jött utána: „Sir, people want to camp!” (Uram, az emberek tanyát
akarnak ütni.). Teleki gróf, elfojtott haraggal ugyan, de csak annyit felelt: „Yes, but I want to go !” (Jól van, jól, de én menni akarok.) Ez, szerencsére
megtette a kellő hatást, mert az emberek, bár akaratlanul, felvették terheiket és útjukat minden további megszakítás nélkül, a tanyáig folytatták.
Megérkezésemkor ott már mintaszerű rend uralkodott, sátraink fel voltak állítva, tehercsomagjaink pedig nagy, szabályos halommá összerakva és
elrendezve, körülöttük pedig az embereknek nagy számú apró sátrai állottak. Az út kezdetén ugyanis a legtöbb embernek egy jó ingén, turbánján és egyéb
ruhaneműjén kívül egy kis sátra is volt, amely néhány méter hosszúságú pamutkelméből állt; a hozzávaló botokat azután mindig a helyszínen, ahol felütik,
vágják maguknak, idővel azonban, midőn minden félig-meddig nélkülözhető dolgot is eladnak enni-innivalóért a bennszülötteknek, akik közé eljutnak,
midőn ruhák helyett már csak rongyok lógnak testükön, ekkor a sátrak is láthatólag kevesebbednek.
Kitifu jelentéktelen vasenzi falu, amely a Pángáni folyótól (ezt egyszerűen rufunak, azaz folyónak is hívják) egy kissé félre esik. A karavánút,
amely hozzá vezet, mindjárt Máviánál elhagyta a folyót és az Uszambara-fennsíkból kinyúló halmok felé fordult, hogy azután néhány napi járat után
partjához megint visszatérjen. Feltűnt előttünk már ekkor, hogy mily gyorsan változik a vidék képe a szerint, amint az ember a folyótól távozik. A talaj
kemény s száraz, a növényzet pedig, dacára a nedves tengeri levegő még mindig érezhető befolyásának, gyér lett. A növényvilág leggyakoribb képviselői
itt a klímával szemben a legnagyobb ellenállásra képes akácfák, és köztük egy igen derék fafajta, amelynek lombkoronája ernyő alakú, és amelyet a
jóságos természet látszólag azért ültetett ide, hogy a Naptól összepörkölt fáradt utasnak védelmet és enyhülést nyújtson. A keleti, egyenlítő-alji tájékokra
nézve jellemzők még a szürkés-zöld, tüskés és alakra nézve az ismeretes kaktuszokhoz nagyon is hasonló euforbia-fák, meg a dompálmák (Hyphaena
crenata Gaert); ezek ágainak felső végében nem ritkán láthatók mélyre lenyúló virágszárakkal, orchidea-csomók, amelyeket messziről tarka
madárfészkeknek lehetne tartani.
Kitifuban egy napot töltöttünk; a faluból és lakóiból egyébként keveset láttunk, mivel akkoriban a folyó munkák még nagyon is foglalkoztattak;
ezekhez tartozott a többi között a „poso”-nak, azaz a napi kosztpénznek kifizetése. A part közelében, ahol készpénz van még forgalomban, fejenként
napjára 8 pezát* tesz. Későbben ennek helyébe gyöngyök, kelmék, sőt néha valóságos élelmiszerek lépnek; ez utóbbi esetben azután az ennivalót nagyban
kell beszerezni. Utunk elején mindennap, a névlajstrom ellenőrzése mellett teljesítettük a fizetést, mert ilyetén módon lehetségessé vált, hogy az esetleges
szökéseknek azonnal nyomára jöhessünk. Emellett az emberek betegsége is nem kevés fáradságba került; sokan ugyanis csak azért vétették fel magukat a
teherhordók közé, mert biztosak voltak benne, hogy csakhamar el fogjuk bocsátani, az elvett előleget pedig mégsem lesznek kénytelenek visszafizetni.
Legközelebbi utunk célja a Málágo Mbáruk melletti tanyahely volt; az ösvény oda eleinte sík, magas fűvel benőtt völgyteknőn kanyargott
keresztül, azután pedig szelíden emelkedve az Uszambara felől lejtősödő halmos vidékbe vitt be. Utunknak ez utóbbi szakaszában, füves, a
bennszülöttektől csak nemrégiben kopárrá égetett lejtőn kellett mennünk, amelyből a lélegzetet szinte elfojtó forróság sugárzott ki, ezen túl levén, az erdő
hűs árnyékába jutottunk, itt ütöttünk tanyát. Ez bozótoktól megtisztított, aránylag kis helyet foglalt el, amelyet a férgektől nyüzsgő, bedőlt kunyhók romjai,
hamuhalmok és mindenféle szemét takart; mielőtt a letelepedésre csak gondolhattunk volna, alaposan ki kellett a helyet tisztíttatnunk.
Innen a Tongve-hegy északi oldala mentén Kvá Fungóba akartunk menni; utunkat azonban sokkal előbb egy, előre nem látott esemény
megszakította.
Beteg és megszökött emberek miatt, akiknek tehercsomóiról gondoskodnom kellett, a tanyánkat, Telekinél csak jóval később hagyhattam el, ekkor
azután amennyire az utat el-elzáró és mindig bujábban és bujábban tenyésző növényzet engedte, siettem a karaván után. Alig voltunk azonban útban egy
óránál tovább, máris rábukkantunk a karaván egyes maradványaira. A váratlanul gyors utolérés már egy kissé meghökkentett, az a különös és eleinte
teljesen érthetetlen állapot azonban, amelyben a karavánt találtuk, még jobban meglepett; terhek és teherhordók elszórtan, a legnagyobb zűrzavarban
hevertek a földön; az emberek arcukat a fűbe rejtve mozdulatlanul feküdtek rajta; itt-ott észrevettünk egy szamarat is, amint lihegve és egész testében
remegve-reszketve a földön hentergett és néha-néha őrült módra rugdalózott. Egyébként az erdőben síri csend uralkodott; végre Maktubu és Dsámá,
méhektől körüldongva és makacsul üldözve, sebes futással közénk rohantak. Most a rejtély meg volt fejtve, nem is késtünk a két embernek segítségére
sietni; elkezdtük az apró kínzókat botokkal és kendőkkel kergetni, nem csekély fáradságunkba került a méheket elűznünk, amelyek bennünket teljesen
bántatlanul hagyván, két áldozatukat mindig újból és újból megrohanták; végre azonban sikerült. Kevesebb szerencse kísérte abbeli fáradozásunkat,
mellyel az összecsípett fickóknak fájdalmait szalmiákkal való bekenése által akartuk enyhíteni; a szegény ördögök, akiknek vastagon dagadt fejeiből apró
vakond szemeik alig bírtak ki kandikálni, a bekenés után, borzasztó jajkiáltásokból álló duettre fakadtak. Mindeddig ez a kaland határozottan csak
jókedvünk felidézésére szolgált, midőn azonban láttuk, hogy mennyire pórul is járhat mellette az ember, mi is csendesek maradtunk; elbújtunk a bozótba
és addig ott maradtunk, míg a méhek el nem húzódtak. Ekkor megpróbáltam az embereket feldobolni, és arra bírni, hogy tovább induljanak; azonban süket
füleknek prédikáltam; a félelem még megszállva tartotta tagjaikat és csakis az a hír, hogy Teleki gróf a hely színétől tízpercnyire, Leva falunál tanyát ütött,
mozdította ki őket helyükből.
Teleki gróf, később elmondta nekem, hogy a méhek három ízben támadták meg a karavánt; a „nyuki” (méhek) kiáltást mindannyiszor éktelen zavar
követte, legerősebb volt ez azonban a harmadik támadásnál, amelyet a méhek tetemesen felszaporodott számban és a legdühösebben hajtottak végre. A
gróf maga e kaland alkalmával csak három csípést kapott, amelyek azonban elég kellemetlenséget okoztak, amennyiben közvetlenül a szemei körül érték.
Leva, a kis vasenzi falu, 230 méternyi magasságban a tenger színe fölött, a Tongve-hegy egyik alacsony kiágazásának gerincén fekszik. A
bennszülöttek kunyhóikat tövises bozótokból és kúszónövényekből álló hatalmas sűrűségbe építették és a karavánút felől azon kívül cölöpfallal zárták el,
amelyben erős kapu, az egyetlen bejárat van; ennek közvetlen közelében állott a mi tanyánk, amelyből a közeli Tongve-hegyre és a messzebb fekvő sík
vidékre pompás kilátást élvezhettünk.
A helység közelében fekvő ilyen tanyahelyeket a vangvanák* – miként a karavánok tagjai magukat nevezni szeretik – nagyon kedvelik, mert itt
olcsó pénzen megszerezhetik maguknak azon élvezeteket, amelyeket a „barra”, a szárazföld nyújthat. A zanzibari ember rendkívül szereti a nagyurat
játszani, és ha csak lehet, inasokul használja a bennszülötteket. Így történt itt is. A falu férfilakossága gondoskodott szállásokról, az asszonyok előhozták
az élelmiszereket és főztek, szóval kiszolgálták embereinket, mialatt ők pombe- (banyánabor-) ivással tréfálkozva töltötték el idejüket. Rövid idő múlva
csakugyan nagyfokú vidámság, majd később bolond jókedv hangjai hangzottak át hozzánk a falu felől; ezzel azonban keveset törődtünk volna, ha a dolog
még rosszabbra nem fordul. Egy csapat különösen merész legény ugyanis, valószínűleg feltevén magában, hogy valami huncutságot fog elkövetni,
ökrünkhöz lopódzott, amelyet eleségkészletként vittünk magunkkal; egy ideig kergette és ráncigálta, majd földre teperte és vele mindenféle durva tréfát
űzött. Egyszerre azonban – alig hittünk szemeinknek – erős sugarakban vért láttunk torkából kiömleni; az emberek széles jókedvükben az állatot megölték.
Ekkor megérkezett az idő, hogy energikusan lépjünk közbe; részeg emberekkel azonban bajos boldogulni; mivel pedig embereink nagyobb része ilyen
állapotban volt, Teleki gróf csak a .vezetőket hívatta maga elé, őket minden további kihágásokért felelősekké tette és az után meghagyta, hogy az ökröt
ássák el. Ezen parancs, láthatólag, rossz vért szült; a felháborodás hangjai hallatszottak mindenfelől; az emberek azután majdnem teljes számban
visszavonultak a faluba és ott még bolondabbul viselkedtek, mint azelőtt. Kevés idő múlva – az ökör elásására vonatkozó parancsot még mindig nem
teljesítették – egy beteges aggastyán jött ki a faluból; közvetlenül a gróf lábai mellett leguggolt a földre és az embereinktől kapott megbízás értelmében,
megkezdte játszani közvetítő és kérő szerepét; sokáig süket fülekre talált; idővel azonban sikerült Teleki grófot megengesztelnie annyira, hogy ez, midőn a
vezetők is könyörgésre fogták a dolgot, végre is hajlandónak mutatkozott előbbi parancsától elállni. Az eset ezzel el volt intézve; el is felejtettük
csakhamar annál inkább, mivel rá nemsokára W. Joost, a német–afrikai társaság tisztviselője lepett meg látogatásával, aki Korogve állomás felé útban volt.
Örvendve társaságának, naplemente felé élénken beszélgetve ültünk sátram előtt, nem is gondolván arra, hogy valami különöset találjunk azon
emberek nagy számában, akik körülfogtak – hiszen eléggé ismertük már a zanzibariak kíváncsiságát, amelyet tanúsítottak, valahányszor valami idegent
vagy más egyebet láthattak. Az emberek száma azonban mindig növekedett, míg végre az egész karaván körülöttünk volt; a legtöbben fegyvereikkel
jelentek meg. Ez végre is sajátszerűnek látszott; Teleki gróf tehát megkérdezte őket, hogy tulajdonképpen mit akarnak.
Ekkor a sorokból egy férfi kilépett és beszédet tartott, elmondván, hogy valamennyien, úgy az eledelt, mint a terhek súlyát illetőleg elégedetlenek.
Az első szónok, amint látszott, a tömeg szemében nem eléggé jól védelmezte az ügyüket, mert csakhamar előlépett egy másik; egészben véve ugyancsak
azokat a panaszokat sorolta fel, amelyeket az előbbi; beszédét azonban azzal a kijelentéssel fejezte be, hogy valamennyien vissza akarnak menni
Zanzibarba; ez utolsó szavainak kellő erőt kölcsönzendő, általános süketítő ordítás hangzott fel.
Bármily fenyegetőnek látszott is ezen jelenet, egy percig sem hittük, hogy valami erőszakosságtól kelljen tartanunk, lelkünkben azonkívül meg
voltunk győződve, hogy még ezen esetben is a korbács, az emberek megfékezésére, egyedül is elég volna. Mivel azonban az emberek nagyobb része ittas
volt, tanácsosabbnak látszott, egyelőre minden erőszaktól tartózkodni és a dolog elsimítását még egyszer, jó szóval megpróbálni. Teleki gróf tehát csakis
azt felelte neki, hogy ha már minden áron akarják, ő maga fogja őket Zanzibarba elvezetni, de csak azért, hogy ott a szultánnak megbüntetés végett átadja.
Az a nyugalom, amellyel Teleki eleinte beszélt, elhitette az emberekkel, hogy ügyüknek a diadalt kivívták, annál borzasztóbbá vált azonban dühős
kiáltozásuk, midőn a beszéd végét hallották és még borzasztóbbá, midőn látták, hogy a gróf egyidejűleg feláll és a főcinkost meg akarja fogni. Mint a
láncról leszabadult ördögök kiabálva, hadonászva és lövöldözve vonultak vissza a faluba, ahol a pokoli lármát folytatták.
Mindaddig, míg vaktöltésekből lövöldöztek, az egész dolgot nyugodtan nézhettük; csakhamar azonban egyes golyók süvítését is lehetett hallani,
sőt a fák koronáiról olyan lomb is esett sátrunkra, amelyet a lövések szakítottak onnan le. Mivel a dolgot most már nemigen lehetett többé tréfának venni,
elővigyázatból kézbe vettük fegyvereinket és nagy, messze elhallható hangon kiadtuk a szomáliaiaknak – kiknek természetesen a mozgalomban semmi
részük sem volt – a parancsot, hogy a puskákat az emberektől szedjék el, ha pedig azokat átadni vonakodnának, lőjenek közéjük. Bár ezt a parancsot
távolról sem vettük nagyon komolyan, mégis megtette a kellő hatást. Beállott a nyugalom; a vezetők újra közbevetették magukat és kérve kértek, hogy a
dolgot ne tekintsük egyébnek, mint nagy, rakoncátlan gyermekek – mert hiszen azok voltak a zanzibariak mindig – kicsapongásainak, akik a túlságos
pombe-ivás folytán ez alkalommal nagyon is széles jókedvükben vannak. A fegyverek elszedésére vonatkozó parancsunk végrehajtását nem követeltük
ezután, annál kevésbé, mert végre embereinknél az álom és kimerültség is megkövetelték jogaikat, és felizgatott kedélyeiket teljesen megnyugtatták.
Másnap reggel, mint rendesen, az útra indulással járó előkészületek zaja, a szamarakat megnyergelő aszkarik egyhangú éneke és közbe-közbe a
rendet csináló vezetők kiáltozásai keltettek fel álmunkból. Semmi sem emlékeztetett az előtte való est izgató jeleneteire; azok emléke úgy tűnt fel, mint
valami gonosz álom. Szokott módon adta meg Teleki az indulásra a jelt; midőn pedig minden készen volt, élére állott az embereknek, akik ez alkalommal a
rendesnél gyorsabban sorakoztak hosszú sorokba, mintha csak e készségükkel a tegnapi makacsságukat akarták volna jóvátenni; a csalódás azonban nem
tarthatott sokáig. A tábor kiürült, de ötven csomag, amelyeknek hordozói, az éj sötétségét felhasználták és megszöktek, hátra maradt. A csomagok és ládák
körül körben ott guggoltak a falu lakói, a reggeli hűvös idő miatt nyakig kánikijokba burkolózva és gyönyörködtek abban a zavarban, amelyben látszólag
voltam. Hiába kínáltam nekik aránylag nagy összeget azért, ha segítenek a terheket Kva Fungóig, legközelebbi célunkig elvinni; csak a gyengébb nem
tagjai, velük született jószívűségüknél fogva, mutatkoztak hajlandóknak segítséget nyújtani, megpróbálták, hogy a ládák és csomagok milyen nehezek, és
azután elkezdtek a bérért alkudozni; végre is azonban egyik sem mert, a férfiak határozott akarata ellenére valamit tenni. Végül a falu elöljáróját kértem
meg, állítson elő teherhordókat, de ő gúnyosan vonogatta vállait, mondván, neki arra való emberei nincsenek, teherhordásra pedig nem kényszeríthet
senkit sem. Nem tehettem tehát egyebet, meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy a terheket egyelőre a faluban hagyom, de a falu elöljárója ezt
sem akarta megengedni. Ekkor azonban türelmem fonala elszakadt. Az embert karjánál megragadtam, megráztam, amint csak tudtam, és minden félreértés
kikerülése végett, tolmács segítségével tudtára adtam, hogy vagy azonnal el fogja az árukat egy száraz kunyhóba helyezni, vagy láncra verve velem fog
jönni. Ez volt a kellő beszédmód, a kunyhót egy perc alatt megtalálták és mindenki sietett, hogy munkánknál segítségünkre legyen.
Halmos, helyenként jól megművelt vidéken, szorosan az út mellett fekvő több falu mellett haladtunk Kva Fungo felé, ahol a karaván nagy tömege
már tanyáján várt. Ide érkezvén, első dolgom volt természetesen Teleki grófnak jelentést tenni azon bajról, ami ért. Mindkettőnk véleménye az volt, hogy
ha a további tömeges szökések ellen meg akarjuk magunkat óvni, gyorsan és energikusan kell eljárnunk, csakhamar megegyeztünk azon rendszabályokban
is, amelyekhez e célból nyúlnunk kell. E tekintetben következő nézetből indultunk ki: maguknak a szökevényeknek az áll érdekükben, hogy minél előbb
Zanzibarba jussanak, mert csak ott találhatják meg további boldogulásuk feltételeit és ott vannak az üldöztetés ellen leginkább megóvva. Elhatároztuk
tehát, hogy lehető gyorsan visszamegyek Zanzibarba – természetesen útközben is keresvén a szökevényeket -, hogy visszatérésük útját oda elvágjam;
egyidejűleg Pángániba, amennyire lehetett, gondoskodnom kellett volna új teherhordókról, továbbá gyors indulásra ösztönöznöm Dsumbe Kimemetát és
néhány késedelmezőt, végül a Máviában hagyott árukból lehető sokat magammal vinnem.
Másnap, korán reggel útnak indultam, tíz emberrel, akiknek élén Maktubu állott és csak igen kevés poggyásszal gyors menetekben haladtunk
vissza, a tengerpart felé; bár Levától kezdve minden útmelléki falut átkutattunk, még az este megérkeztünk Máviába. Dsumbe Kimemetának, aki
szerencsére éppen ott volt a faluban, sikerült azonnal egy csónakot szereznie, így tehát még az éjjel folytathattuk utunkat.
Ez nap, rendkívüli forróságban, 50 kilométernyi utat tettünk meg, el is voltam kellőképpen fáradva és gyengülve; ennek dacára az éjjeli folyamút
szépségei elől el nem zárkózhattam. A folyam keskeny mellékágában, a parti bozótban elszórt, sok ezer szentjánosbogár tündéri fénye, a széles mederben
pedig az éjnek kísérteties csöndje, amelyet csak néha szakítottak meg titokzatos természeti hangok, volt az, ami lankadt érzékeimet mindig újból felizgatta
és ébren tartott, míg végre nap fölkelte után Buenninél partra szállottunk.
Innen legénységem egy részét azon álarc alatt, mintha ők is szökevények volnának, azonnal elküldtem Pángániba, hogy ott szökevényeinket
felkutassák, lelkiismeretüket már előbb azzal nyugtattam meg, hogy minden befogott emberért két dollárt ígértem. Egypár óra múlva jöttek is már
jelenteni, hogy két szökevényünket a válinak elzáratás végett átadtak. Visszatérésünk célja ezzel természetesen köztudomásúvá vált; ekkor tehát ügyünk
veszélyeztetése nélkül személyesen is elmehettem Pángániba, hogy a váli további támogatását kikérjem.
Embereinket illetőleg attól vártam a legtöbb sikert, ha a partokat elzárjuk és így vagy megnehezítjük a Zanzibarba való eljutásukat, vagy nekik azt
teljesen lehetetlenné tesszük. E végből a válinak nem csekély számú rendeletet kellett fogalmaznia és szét is küldenie a meglehetős kiterjedésű kerülete
dsumbéiba vagyis legfontosabb parti helységeibe, de készségesen megtette; egyéb tekintetben is mindent, elkövetett érdekünkben, bizonyosan, mert tudta,
hogy Zanzibarba készülünk. Ezzel főfeladatom a tengerparton meg volt oldva; megtehettem tehát készületeimet a továbbutazásra; Maktubut nyolc
emberrel Pángániban lesben hagytam; magam pedig a megmaradt két legényemmel a következő éjjel Zanzibar felé útra keltem. Mivel a nagy sietségben e
célra jobb járóművet szerezni nem tudtunk, egy nyílt csónakkal kellett beérnünk, amely utólag gyalázatosan rossz vitorlásnak bizonyult, harminc hosszú
órát töltöttünk el vele a nyílt tengeren, végre azonban mégis szerencsésen célt értünk. Hirtelen visszatérésem ismerőseink körében természetesen nagy
meglepetést okozott, kedvezőtlenebb időpontban ez egyébként meg nem eshetett volna, mivel éppen ekkor két nagyobb érdekű esemény az általános
figyelmet magára vonta. A Dsubba torkolatánál, Kiszmájuban, üzleti összeköttetések megteremtése végett egy német ember, Jühlke doktor telepedett meg,
akit nemrégiben szomáliak megöltek; a német birodalom képviselője tehát felhívta a szultánt, hogy a gyilkosokat végeztesse ki, e követelés Szajid Bargas
szultánt nagyon búsította, mivel valami babonás előítélet miatt a halálbüntetésnek határozott ellensége volt és mindeddig ilyet soha még ki nem szabott.
Most az egyszer azonban meg kellett tennie; Matthews generális tehát „Olgá”-nak, a német császári korvettnek kíséretében, 250 rendes hadseregbeli
katonával éppen aznap készült Kiszmájuba átevezni, midőn én Zanzibarba érkeztem. Ezen kívül Zanzibar politikai horizontja fenyegető felhőkbe borult
azon ultimátum miatt, amelyet a szultánnak, országa déli részében kitört határvillongások miatt, a portugál kormány küldött. Mindezek miatt kétség fogott
el, vajon apró kéréseimmel fogok-e meghallgatásra találni; O'Swald és Gregory doktornak sikerült azonban mindent, amit csak kívánhattunk, gyorsabban
és simábban elintézni, mint vártam volna. A leghatásosabb intézkedés, amit a szultán a mi ügyünkben tenni kegyeskedett, egy parancs kiadása volt, amely
szerint minden Zanzibarba érkező dháut át kellett kutatni, vajon nincs-e bennük valami szökevényünk. A parancs végrehajtása közben sikerült is a
fogdmegeknek egypár nap alatt hét emberünket galléron ragadni. Őfensége kezdetben ugyan oda nyilatkozott, hogy a befogott szökevények ne vegyenek
többé részt expedíciónkban, mert szándékában van őket végleges visszatérésünkig fogságban tartani, azon kívül ezen időpontig minden pénteken
megbotoztatni. Végre azonban figyelembe vette kérésemet és megengedte, hogy őket többi embereinknek elrettentő például magammal vihessem, ami
sorsot egyébként öten – elindulásom előtti éjjel a börtönből megszökvén – ki tudtak kerülni.
Ötnapi ott-tartózkodás után másodszor is búcsút vettem Zanzibartól. A dháunak, amelyet a Pángániba való visszahajózás céljából kibéreltem,
délután két órakor meg kellett volna indulnia, azonban kapitánya csak naplemente felé érkezett meg, ehelyett megvolt azon elégtételem, hogy a
legnagyobb figyelemmel igyekezett hajóját vezetni; ennek volt az után köszönhető, hogy huszonnégy órával később rendeltetésünk helyén voltam, holott
ez útra, ezen évszakban 3–6 napot számítanak.
Buenniben alig szállottam partra, máris azon örvendetes hírrel leptek meg, hogy a szökevények száma, akik annak rendje-módja szerint hűvösön
vannak, tizenhétre emelkedett; egyelőre ott is hagytam őket, hogy egész figyelmemet új emberek toborzására fordíthassam. E tekintetben azonban a
viszonyok időközben sem javultak meg; nem is sikerült minden fáradozásom ellenére sem azon hat nap alatt, amit Buenniben összesen eltöltöttem,
körülbelül negyven teherhordónál többet összeszednem, bár a legrongyabb embereket sem utasítottam vissza. Hasonló csekély siker koronázta abbeli
fáradozásaimat is, amelyekkel a Pángániban, első ittlétünk alkalmával felfogadott embereket, akik még most sem csatlakoztak az expedícióhoz, nagyobb
sietségre akartam bírni. Egy részük igazán beteg volt, más részük azonban egyáltalán meg akart csalni, most azonban nemigen tettem köztük különbséget,
sem pedig sok teketóriát, hanem azoknak kivételével, akik a felvett előleget teljesen vissza tudták fizetni, valamennyit egyszerűen elküldtem Zanzibarba,
hogy ott elvegyék büntetésüket.
Február 21-én, nagy meglepetésünkre, húsz ember kíséretében közénk érkezett Ali Sáongve nevű vezető, azzal a lesújtó hírrel, hogy az egyik
teherhordó legértékesebb és legkevésbé pótolható csomagunkkal, amelyben összes tudományos segédkönyveink és minden térképeink voltak, megszökött.
A vezető elbeszélése szerint Teleki gróf február 8-án Kvá Fungóban maradt, hogy a Levában hagyott terheket maga után hozassa. Másnap azután
Monáziba, a Nyuzi-patakocska mellett fekvő vasenzi faluba ment; ez alkalommal a bennszülöttek is segítettek a terhek továbbvitelében. Mivel itt alkalom
nyílott ökörbőrök vásárlására, a karaván egy napi pihenőt tartott, hogy a teherhordó állatok számára nyeregtáskákat készítsen; ezen a napon esett meg a
kérdéses szerencsétlenség. Teleki a legmegbízhatóbb emberekből alakított kis csapatokat küldött ki azonnal minden irányba, hogy a szökevényt kézre
kerítse; azután pedig útját Kvafutóig, a legközelebbi faluig folytatta, ahová későbben a kiküldött emberek is összegyűltek; bár ezen emberek, sarkallva
azon tekintélyes jutalomtól, amelyet Teleki a láda feltalálójának ígért, fáradhatatlanul keresték, a tolvajnak teljesen nyoma veszett. 14-én a karaván
Korogvéba – a német kelet–afrikai társaság egyik állomására – ment, ahol Teleki gróf az én visszatérésemig várakozni szándékozik. A gróf időközben
észrevette, hogy másik tizenhárom tehercsomag is hiányzik; erre őt, a vezetőt, megbízta, válasszon ki magának húsz derék legényt és induljon velük
azonnal a tolvaj teherhordók üldözésére. Ali Sáongve, aki éppen úgy, mint kísérői, meglehetősen kifáradtnak látszott, megbízatásának kétségtelenül a
legnagyobb buzgalommal igyekezett eleget tenni; útja mentén, jobbra-balra az egész vidéket átkutatta, de haszontalanul; alig remélhettük tehát, hogy
könyves ládánkat valaha is viszontláthassuk. Ennek dacára, célunk elérésére, magam is azonnal minden eszközt megragadtam. A Magvilában székelő
hittérítőknél levélben igyekeztem veszteségünk iránt érdeklődést kelteni; ezzel egyidejűleg tekintélyes jutalom ígérésével Buenni és Pángáni lakosságának
csaknem felét talpra állítottam. Zanzibarba is küldtem levelet, hogy elveszett könyveinkért és térképeinkért, a legrosszabb esetben is lehető kárpótlást
szerezzek, mindezen fáradozásaink és intézkedéseink azonban sikertelenek maradtak, így esett meg tehát, hogy a leggondosabb felszerelés dacára utunkat
minden tudományos segédkönyv, és mi több, Afrikára vonatkozó minden térkép nélkül kellett megtennünk.
Mivel az új emberek toborzására irányuló törekvéseim célhoz vezetni sehogy sem akartak, másrészt pedig Teleki grófot sem várakoztathattam
tovább, eltökéltem, hogy február 24-én tovább indulok. Mindenekelőtt azonban, hogy eddigi erőlködéseinknek a jövőre nézve a kellő hatása meg legyen, a
huszonkét szökevényt, akiket össze tudtunk fogni, meg kellett büntetni; megkértem tehát a válit, tegye ezt meg; a váli a nyílt piacon, a felvont piros
szultáni zászló alatt, mindegyiket jó erős botbüntetésre ítélte, amely ítéletet a börtönőr azonnal végre is hajtott. A szökevényeket ezután, négyet-négyet
összefogva, láncra verettem és a többiekkel együtt, Sáonge vezetése alatt Máviába küldtem. Magam még ez éjjel követni akartam őket. Nagyon a lelkemen
volt ugyanis, hogy Teleki kívánságának megfelelően Dsumbe Kimemetát is magammal vihessem, és így elérjem, hogy végre már az egész karaván együtt
legyen. Az ő házában lakván, bő alkalmam nyílott annak megfigyelésére, hogy úti készülődéseit még nem fejezte be; ezért is ismételt esküdözéseinek,
hogy velem fog elmenni, semmi hitelt sem adhattam. Utóbbi nap azonban oly események történtek, amelyek alkalmasak lehettek arra, hogy a dolgok a mi
kívánságainknak megfelelő fordulatot vegyenek; ez ember ugyanis, megint egyszer abban a veszélyben forgott, hogy az adósok börtönébe kerüljön.
Néhány hitelezője, indiai kereskedők, elfogatási parancsot adtak ki ellene; elindulásom napján csakugyan be is állított házába két poroszló, akik e parancs
végrehajtásával meg voltak bízva, hogy őt Pángániba, a börtönbe elhurcolják. Néhány órával későbben Dsumbe Kimemeta visszatért, de csak azért, hogy a
dolgot nekem elmondja. Természetesen azonnal óvást emeltem bebörtönzése ellen, mondván, hogy a szultán őfenségének semmi esetre sem lehet szándéka
ezen embert most, midőn már hasznát vehetnők és részben ki is fizettük, tőlünk elvonni, annál kevésbé lehet ez szándéka, mivel expedíciónk szolgálatába
is az ő külön beleegyezésével fogadtuk föl. A váli elég szíves volt, okadatolásomat helyesnek találta és Dsumbe Kimemeát szabadon is bocsátotta. Most
tehát már azt hittem, biztosra vehetem, hogy sietni fog, és velünk együtt el fogja hagyni Pángáninak rá nézve gyanús környékét, de csalódtam: nélküle
mentem tehát Máviába.
Máviában, a karaván beosztásának unalmas munkájával és ez egyes tehercsomagok kiosztásával két napot töltöttünk; az utolsó percekben még
egypár új embert is megfogadtam és azután útnak indultam. Rabjaink láncainak csörgése látszólag a többiekre is siettető hatással volt, minden fennakadás
nélkül haladtunk első nap Levába, azon szerencsétlen helyre, amely okot szolgáltatott arra, hogy Zanzibarba visszatérjek. Levában, Teleki gróftól
nyugtalanító híreket kaptam, amelyek további sietésre sarkalltak. Az ő emberei és Kva Mgumi falu bennszülöttei közt valóságos csata folyt le, mégpedig
puskákkal, az ütközetben mindkét részről meglehetősen sok volt a halott és a sebesült, azóta ugyan fegyverszünetfélét tartottak, de az expedíció helyzete
még mindig igen kellemetlen és legalábbis nem volt veszély nélküli.
Hogy a körülbelül 60 kilométernyi utat, amely Teleki gróftól még elválasztott, két nap alatt megtehessem: a következő napon Kva Fungón túl
Mováriig nyomultam előre; másodnap délután csakugyan meg is érkeztünk Teleki gróf táborába. Az út ide, több órán át – Kvafuto kis néger faluig –
lankás területen, amely miként a mi gyümölcsöseink, elszórt fákkal volt benőve, azután pedig, éppen a legforróbb déli időben, elsült, kopár pusztán
vezetett keresztül. Balról az egész idő alatt, több-kevesebb távolságban, a Pángáni sötét parti szegélye, jobbról pedig az Uszambara-hegység meredek lejtői
voltak láthatók; messze előttünk, utunk irányában, a Luengere kékeszöld parti bozótja csalogatott enyhítő vizével, de nemigen akart közelebb jönni. Végre
mégis elérkeztünk hűvös, csaknem jéghideg árnyékába, amely után éppen úgy epedtünk, mint azon tiszta víz után, amely rajta keresztül folyt; ennek
elhagyása után megint csak a kopár, forró pusztában kellett tovább haladnunk. Újabb félórai menet után megpillantottuk Kva Mguminak, a Pángáni egyik
szigetén épült falunak szénaboglya alakú házait, ugyanekkor nagy számú bennszülött is jelent meg a látóhatáron; mivel pedig szorosan az egyik faluhíd
mellett kellett elhaladnunk, a látszólag szükséges elővigyázati rendszabályokat megtettük; csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy csak olyan tömeggel
van dolgunk, amelyet a kíváncsiság gyűjtött egybe. Megállapodás és anélkül, hogy a bennszülöttek csak egy megszólításra is méltattak volna, elhaladtunk
a falu közvetlen közelében; ugyanabban a pillanatban egy közeli alacsony dombról – Korogvéról, a német kelet-afrikai társaság állomásáról üdvözletünkre
egypár tompa ágyúlövés dördült el; utána egy híradó jelent meg azzal az üzenettel, hogy Teleki gróf éppen most ez állomáson van, a karaván a folyam
mellett fekvő tanyánk felé kanyarodott, magam pedig az állomásra mentem. Nagy örömömre csakhamar viszont is láttam Teleki grófot, a legjobb
egészségben, Braun, Joost és Bauer uraknak, az állomás lakóinak társaságában.
Braun úr, az állomás elöljárója, Teleki grófot a legnagyobb előzékenységgel fogadta; a gróf a környékre tett társas vadászkirándulások közt, a
legkellemesebb módon töltötte idejét, míg az említett eset a bennszülöttekkel közbe nem jött és gondtalan helyzetének véget nem vetett.
Az ellenségeskedésre okot az egyik fekete falubeli Helenának elrablása szolgáltatott, amelyet karavánunk egyik Párisa vitt véghez, az emiatt
felbőszült bennszülöttek most oda törekedtek, hogy embereinkkel kikezdhessenek, a veszekedés és viszály minden alkalommal kitört, sőt a kérdéses napon
komoly verekedésre került sor. A mi öreg Manva Szeránk azonban, aki a Páris és az Achilles szerepét játszotta egy személyben, a kihívást nagyon is
komolyan fogta fel. Szörnyű haragra lobbanva elsietett a közeli táborba; Teleki gróf távollétében az embereket a „vasenzi”-k* ellen harcra tüzelte fel,
élükön azután a falu hídjához rohant, ahol a bennszülöttek már harcra készen vártak rájuk, oda érkezvén, haladéktalanul tüzelni kezdtek, csakhamar
mindkét oldalról több száz puskából megindult a lövöldözés. Teleki gróf, aki éppen akkor az állomásról a táborba akart menni, a puskaropogtatást hallotta
ugyan, de azt tartotta, hogy valami közeledő karaván örömében lövöldöz; amint a táborba megérkezett és a hátra maradt szomáliaiaktól a történeteket
meghallotta, természetesen azonnal a csatározás színhelyére sietett, ahol akkor a harc már dühösen folyt. A bennszülöttek a hidat lerombolták és a faluba
vonultak vissza, ahonnan folytonosan tüzeltek embereinkre, akik, bár fedezetlenül állottak a parton vagy, a vízben, a lövöldözést makacsul viszonozták.
Braun és Joost urakkal egyesülten, akik szintén a helyszínre siettek, sikerült végre Teleki grófnak, személye nem csekély veszélyeztetésével, a lövöldözést
beszüntetni; de a komoly baj akkor már megtörtént. Embereink közül kettő meghalt, kettő pedig súlyos sebet kapott; a bennszülöttek közül kilenc
alkalmasint szintén halálra volt sebesítve; Manva Szera, aki az egész idő alatt egyedül tartotta megszállva a hídfőt, és onnan egyik golyót a másik után
röpítette a faluba, sértetlen maradt. Embereink oly elkeseredettséggel küzdöttek, hogy a grófnak, mielőtt őket visszavonulásra bírhatta volna,
lelövetésükkel kellett fenyegetőznie.
Későbben a falu lakói embereinkkel minden közlekedést megszüntettek; ez alatt támogatásukra a környékből naponta érkeztek fegyveres csapatok,
úgyhogy rövid idő alatt több mint ezer puskás volt együtt a faluban. Az efféle intézkedések Teleki grófot természetesen arra kényszerítették, hogy
folytonosan készen álljon a harcra; a következő napok még annyiban is kellemetlenebbekké váltak, mivel a táborban csakhamar nem volt semmi ennivaló
sem. Braun úr befolyásának mindamellett sikerült a békét létrehoznia; erre azután embereink és a bennszülöttek között a viszony ismét tűrhetővé lett.
Teleki gróf, aki könnyen érthető okokból már nagyon is szerette volna útját folytatni, aminek most többé semmi sem állotta útját, eltökélte, hogy
megérkezésem után mindjárt másnap tovább indul, de nem az egész karavánnal, mert az adott körülmények annak megosztását tették szükségessé.
Matthews generális ugyan, az expedíció iránt tanúsított jóakaró gondosságból, önként, számos olyan használati cikket vásárolt, amelyekkel, az ő nézete
szerint nem voltunk eléggé ellátva; ezeket, azon hitben, hogy mi is arra fogunk menni, Mászindéba, Szembodsának, Uszambara szultánjának székhelyére
küldötte. Másrészt, Teleki gróf Korogvébe érkezte után mindjárt az első napokban, negyven csomagot Máfiba, a Pángáni mellett valamivel fentebb fekvő
társasági állomásra előre elküldött, hogy legalább addig ne legyen baja holminknak odább szállításával. Különböző utakon kellett tehát tovább haladnunk;
Teleki gróf Szambodsa szultánt akarta felkeresni; nekem pedig Máfiba, a folyam menti utat kellett követnem. Egyesülésünk helyéül Mikocsenit, a Pángáni
mellett fekvő ismeretes tanyahelyet tűztük ki.
E tervünkhöz mérten Teleki gróf március 1-én délután nyolcvan emberrel útnak indult, hogy az Uszambara hegység alja mentén Mászindébe
utazzék; én azonban magamnak és embereimnek még egy napi pihenőt juttattam, amit egyébként a karavánnak szükségessé vált új beosztása is megkívánt;
ezután az állomás vendégszerető uraitól is elbúcsúztam, akiknek egészségi állapota időközben, sajnos, rosszra fordult. Az állomás, amelyet csakhamar el is
hagytak, lapos dombon épült ugyan, de mocsaras rétektől körülvéve, nyilvánvalóan, egészségtelen helyen állott. Ebben a német kelet-afrikai társaság
akkori állomásainak nagyobb részéhez hasonlított, amelyeket csodálatos egyformasággal, éppen a környéken található leggonoszabb, mocsaras területeken
állítottak fel; alkalmasint az a buja növényzet, amely az ilyen vidékeket nagyobbára takarja, vezethette eljárásukban ezen állomások alapítóit.
Mindeddig a vasenzik területén utaztunk; Kva Mgumi faluval kezdődik azonban Uszegua területe, amely főképpen északkeleti határán, a Pángáni
folyónál nagyon népes. A Pángáninál (egyszerűen Rufunak, azaz folyónak is hívják) lakó vászeguátt, azaz Uszegua bennszülötteit vareguának hívják.
Falvaik nagyobbára a folyó szigetein épültek; belőlük a partokhoz pallók vezetnek, amelyeknek közepe, nagyobb biztonság kedvéért könnyen kiszedhető,
ilyen falu a folyam mentén van huszonöt vagy harminc. A varuvuk a földet is művelik és állatokat is tenyésztenek.
Utunk Máfiig három napig tartott, és mindig a Pángáni mentén észak-északnyugati irányban vezetett. Első nap Máuluig jutottunk. Az Uszambara-
hegység itt egészen közel jön a Pángánihoz; valamivel odább azonban ismét a háttérbe lép és azon túl 15–18 kilométernyi távolságban a karavánút mellett
vonul tovább; mindenütt egyforma magas falnak látszik, amelyből sem magasabb kúpok, sem csúcsok nem emelkednek ki. A táj képének némi
változatosságot nyújt még három, meglehetősen elszigetelten álló, 350–450 méter relatív magasságú hegyhát, amelyek a Pángáni folyó és az Uszambara-
hegylánc között elterülő síkságból emelkednek ki; neveik: Ukunga, Máfi és Ngái.
Másodnap Muáleni falunál ütöttünk tanyát. Utunk hozzá a Mkomári-patakon vezetett keresztül, amelyen, a Pángániba szakadó torkolatának
közelében mennek át a karavánok. Volt ugyan rajta egy ingadozó palló, amely a vízipálma erős középínjából készült, de ezen, megterhelt emberek nem
mehettek keresztül. Át kellett tehát a patakon gázolnunk, ami meredek, agyagos partlejtői és szinte áthatolhatatlan parti bozótjai miatt, amelyekben azon
kívül nem kevés mesterségesen eltakart verem is volt, sok időbe és nagy fáradságba került; csakis több órai munka után folytathattuk utunkat Muáleni felé.
Itt nyílt először alkalmam, amire már régen vártam, egyikét az afrikai állatkolosszusoknak golyóimmal eltalálnom.
Egy falusi suhanc, aki közelünkben kecskéit legeltette, figyelmeztetett rá, hogy a Pángániban, amely itt szigetekben és sellőkben nagyon gazdag,
egy bizonyos helyen csaknem állandóan tartózkodnak vízilovak; intelmét annál szívesebben követtem, mivel mindeddig kijózanítóan kevés alkalmam
nyílott a vadászatra. A hely, ahová a suhanc elvezetett, félreismerhetetlenül elárulta, hogy ezen vastag bőrűek kedvelt kiszálló helyének kell itt lennie; bár
akkor éppen nem mutatkozott egy sem, a remény mégis jogosult volt, hogy türelmes várakozás célhoz fog vezetni. Valóban, rövid várakozás után, tőlem
alig tízlépésnyire, teljesen és egészen kiemelkedett a vízből egy vízilónak óriási koponyája; éppen a homloka közepére céloztam, a lövés az 500-as
expresszből eldördült és az állat, alkalmasint halálra sebesülve, borzasztó ordítással hátrafelé, visszaesett a mélységbe. Többé azután nem is láttam.
Március 6-án délben, Mkárámá nevű nagy faluba, Szedengának, az egyik mruvu szultánnak székhelyére érkeztünk; de nem állottunk meg benne,
hanem tovább mentünk, mivel célunk, Máfi állomás, már nem lehetett messze. Midőn Szedenga ezt észrevette, sietett bennünket meghívni, hogy
közelében üssünk tanyát; én azonban a roppant forróság és embereim passzív ellenállása dacára, akik ily módon az ünnepies fogadtatástól és a vele járó
lakmározástól elestek volna, megmaradtam szándékom mellett. Utunk utolsó része kopár, poros pusztákon vezetett keresztül, amelyet azonban nagy számú
pávadaru – az elsők, amelyeket láttunk – élénkített meg. A forrón tűző napon már egy jó órát mentünk és sóváran kerestünk valami olyan jelet, amely a
telep közellétére mutathatott volna; végre megpillantottunk egy cölöpkerítést, amely előtt, fehér vászonruhában európai ember állott. Az európai férfiú,
Brasche úr, Máfi állomás elöljárója volt. Meghívásának engedve, sátramat a cölöpkerítésen belül üttettem fel, ugyanott halmozták össze a tehercsomagokat
is, embereim ellenben jobbnak tartották Kaloléban, a folyó mellett fekvő közeli mruvu faluban szállást keresni.
Az állomás 40 lépés hosszú, ugyanolyan széles és cölöpkerítéssel volt körülvéve. Ennek egyik oldala mellett állott a lakóház, a konyha és az árutár,
mind megannyi nyomorult agyagkunyhó, amelyek a rendkívül csinos és tisztán tartott szabad térrel éles ellentétben állottak. A jelentéktelen konyhából
azonban olyan válogatott kulináris meglepetések kerültek elő, amelyek architektonikus aggodalmaimat csakhamar el is némították.
Az állomás, amelyet szintén nemsokára üresen hagytak, az erdős Máfihegy lábánál, 550 méter tengerszint fölötti magasságban épült és Brasche úr
tapasztalatai szerint, bár közelében nagy, vízi szárnyasok egész seregeitől élénk mocsár terült el, láztól egészen mentes helyen állott.
Mivel jó alkalom nyílott ökörbőrök vásárlására és így teherhordó állataink számára, a még hiányzó nyeregtáskák elkészítésére, eltökéltem, hogy
két napig itt maradok; ezen kívül az a negyven tehercsomag, amelyeket át kellett vennem, szükségessé tette, hogy összes holminkat újra kiosszam.
Március 9-én igen megelégedetten indultam útnak, mert időközben csak két ember szökött meg, holott jobb alkalmat rá, keresve sem találhattak
volna. Kvekongén, az utolsó mruvu falun csakhamar túl voltunk; utunk azután a folyampart mentén részint teljesen lakatlan, részint olyan vidéken vezetett
keresztül, amelyen csak időnkint laknak kóbor mászáik; déltájban a folyó mellett ütöttünk tanyát.
Most, hogy lakatlan vadonban utaztunk, a karaván, saját biztonsága végett, erősebb rendszabályokhoz nyúlt. Az emberek apró sátraikat egymáshoz
közelebb ütötték fel, a teherhordó állatok számára, magasabb és sűrűbb tövissövényeket készítettek; az est beálltával pedig, Tom Charlesnak, a
karavánhírnöknek messze elhallható szava mindig újra és újra figyelmeztette az embereket, hogy a tüzet ne hagyják elaludni és őrködjenek gondosabban,
mert benne vagyunk a vadonban. A sok lobogó tűz, amelyek köré az emberek a szokottnál sűrűbben csoportosultak, a körülöttünk levő koromsötét éjjel, az
intő szózatok, valamint a biztonságunk megóvására közbenjárásom nélkül tett szigorúbb intézkedések, tettleg azon sejtelmet keltették fel bennem, hogy
végre csakugyan megérkeztünk az igazi vadonba; e tudat kellemes érzéssel töltötte el lelkemet. És mégis, mily messze voltunk még a valódi vadontól; sőt
inkább mennyire változnak e tekintetben a nézetek!
Éjjel nagy meglepetésemre Dsumbe Kimemeta, a pángánii Aszkár Muini Borinak és a legutóbb megszökött két emberünknek társaságában közénk
érkezett. Elbeszélése szerint a kva mgumi-i csata hírére megindult és éjjel-nappal utazott, hogy a további bonyodalmakat megakadályozhassa, és
közbenjárásával békét hozhasson létre; magam ugyan inkább azt hittem, hogy szabadsága megint egyszer veszélyeztetve volt és ezért Pángániból
egyszerűen megszökött; ennek dacára nem kevésbé örvendtem, hogy végre hát mégis közénk érkezett.
Másnap reggel elindulásunkat azon körülmény, hogy három emberünk újra megszökött, egy kissé késleltette; a szökevények miatt, hogy
üldöztetésükre legalább valamit tegyek, írtam is Brasche úrnak levelet. Oly úton haladtunk ezután előre, amely a folyótól csakhamar eltávozott, láthatólag
rosszabbá lett és végre, bozótokból álló áthatolhatatlan sűrűségben végződött. Bedue, aki mint a karaván első vezetője előre ment és a helyes utat
nyilvánvalóan eltévesztette, ott megállott és egyszerűen kijelentette, hogy tovább nem tud menni. Ekkor az egyik teherhordó, név szerint Muhima Kidiva,
akivel izmos és arányos termete miatt már előbb is nagyon rokonszenveztem, előre tolakodott; „utánam!” kiáltással a karaván élére állott és nem törődve a
tövisekkel, amelyek ingét szerteszét tépték, magának a folyóhoz utat tört; egy órával későbben újra a Pángáninál tanyáztunk. Ide érkezvén egy másik
Herkules-termetű ember, szintén egyszerű teherhordó, Bákári vádi Szeiff, avval vonta magára figyelmemet, hagy minden felszólítás nélkül hozzáfogott a
tehercsomagok összehordásához és összerendezéséhez, amelyek, miként az a megérkezéskor mindig lenni szokott, vad rendetlenségben voltak az egész
nagy tanyahelyen elszórva; e munkát tulajdonképpen az aszkariknak és vezetőknek kellett volna naponként elvégezni. Teljes másfél óráig kínlódott az
ember egészen egyedül, közbe-közbe halk átkot szórván a többi lusta gaznépre, míg végre munkájával elkészült. Az ilyen megfigyelések az utazót,
legalább eleinte, addig, amíg embereinek megbízhatatlansága naponként csaknem kétségbe ejti, nagyon megnyugtatják; az illető egyének pedig azt az
anyagot szolgáltatják, amelyből későbben, ha a szükség úgy hozza magával, aszkarikat csinálhat, magának.
Másnap éjjel, 11 órakor, avval a jelentéssel keltettek fel, hogy három láncra fűzött rabunk megszökött; a negyedik, aki ugyanazon lánchoz volt
kötözve, fel sem ébredt, és nem is tudott a dologról semmit sem. A szökést, megtörténte után, mindenesetre csakhamar észrevették; nem akartam tehát egy
percet sem hiába elvesztegetni, és az üldözésükre azonnal kiküldtem egy csapatot; ez csak másnap délben érkezett vissza, anélkül hogy – miként
másképpen nem is volt várható – csak egyetlenegy szökevényt is hozott volna magával, mert tudvalevőleg egyik varjú nem vájja ki a másiknak a szemét.
Mivel ily módon elkésve indultunk meg, aznap, folytonosan keskeny, mocsaras vidék szélén haladván, csakis Buikóig, igen csúnya tanyahelyig jutottunk.
Telekinek e környéken bolyongó embereitől még aznap este megtudtam, hogy Mikocseni, az előre megállapított találkozóhely, valamivel van csak odább
egy óra járásnyinál, tovább hogy Teleki gróf már négy nap óta várakozik ránk; március 12-én korán reggel viszont is láttuk egymást.
*
Teleki gróf március 1-én, aznap, amelyen Korogvét elhagyta, Kva Szigiig, azon helyig jutott, ahol az út a Pángáni folyótól eltér, hogy odább az
Uszambara hegység alja mentét kövesse. Az éjjel, amelyet a fent nevezett helyen töltött, a karavánt vándorhangyák óriási raja lepte és szalasztotta meg.
Csodálatra méltó dolog, hogy milyen zavart képesek ezek az apró jószágok okozni, ha tömegesen jelennek meg; midőn a „sziáfu” (azaz hangyák) kiáltás
elhangzott, mindenki rémülten menekült a tanyáról; sok időbe került, míg a higgadtabbaknak a forró hamu és az izzó parázs eszükbe jutott; ezeknek bő
használata után az emberek ismét visszatérhettek megszakított éjjeli nyugalmukra.
Másnap Teleki gróf Mákujumiig, szép termékeny vidékig haladt, ahová is délután négy órakor érkezett meg. A patakok egyike, amelyen oda menet
át kellett kelnie, a piócáktól a szó szoros értelmében hemzsegett; amint az emberek beléptek a vízbe, tucat számra tapadtak e vérszopók meztelen
lábszáraikra. Makujumitól kezdve mocsaras vidéken haladt keresztül a karaván Mombóig, ahol azután buja, főképpen, fanemű euphorbiákból és
legyezőpálmákból álló növényzetnek árnyékában, megtartotta déli pihenőjét. Férfiak és nők csakhamar nagy számmal jelentek meg, hozván eladásra
élelmiszereket. Ökröket és juhokat is kínáltak; Teleki gróf készpénzen vett is néhány szarvasmarhát; egy tehén ára 13 és 18 dollár, egy kecskéé pedig 4 és
6 rúpia közt ingadozott.
Délután kiszáradt mocsáros vidéken keresztül, meredek falú hegylejtők mellett folytatta útját a karaván, míg végre 5 óra felé, egy kis patak mellett,
festői fekvésű éjjeli tanyahelyre érkezett. E menet közben Teleki gróf számos gyöngytyúkon kívül egy nagy (a Didus ineptushoz némileg hasonló),
sajátságos alakú madarat is lőtt.
E madár körülbelül akkora, mint a pelikán; csőre fekete, fűrészelt szélű; begye piros; lábai feketék és rövidek. Néhány fehér, fekete szegélyű
szárnytollán kívül tollazata egészen fekete; mivel húsevő fajhoz tartozik, az emberek nem akarták megenni. A hely nyilvánvalóan nagyon egészségtelen
volt, mivel hat szuáheli és három szomáli megkapta rajta a hideglelést.
Március 4-én végre megérkezett a karaván Mászindébe. Uszambara fővárosa nagyobb számú kunyhóból áll, és egészen be van kerítve; fedett, erős
kapubejáratok vezetnek belé! A szultán székhelye több kunyhóból áll, amelyek a többitől el vannak különítve és külön kerítéssel ellátva; egyébként
azonban a helység kunyhóitól semmiben sem különböznek.
Szembodsa szultán üzenetet küldött, hogy türelmetlenül várja az európai ember látogatását; Teleki gróf tehát még aznap délután tisztelgett nála.
Elöl a rendbe sorakozott vezetőkkel és aszkarikkal, háta mögött a szomáliaiakkal vonult Teleki ünnepies menetben a rezidencia felé, ahol őt egy
kunyhóhoz vezették, amely fészerhez hasonlított és baraszá-ul, azaz tanácsteremül szolgált.
További tapasztalatait és élményeit Szembodsával, Teleki gróf a következőkben mondta el:
„A fészer, amelyben Szembodsa rám már várakozott, tele volt tömve négerekkel; bódító bűz ütötte meg tehát szaglóérzékemet, midőn oda
meghajolva beléptem. Szembodsa a hosszúkás épület egyik rövidebb oldalán kitandán, az itt használatos ágyon ült; én vele szemben, szintén ilyen ágyon
foglaltam helyet. Egyéb bútorzat a baraszában nem volt; ehelyett belsejét különböző európai gyártmány díszítette. Az egyik falon meglehetősen nagy
aranykeretű tükör és egyéb haszontalanság lógott, amikkel a szultánt előbbi utazók boldogították; egy másik falon egy tovarobogó vasúti vonat képe
pompázott. Szembodsa arab öltözetet viselt és annyival inkább hasonlított valami arabhoz, mivel, miként minden vambugu, nagyon világos bőrű.
Beszédjében először a németek politikájával foglalkozott, akik, miként mondá, mindenáron meg akarnak nála települni. E tekintetben az volt a véleménye,
hogy felőle megtehetik, ha a zanzibari szultán őfensége ugyanazt kívánja és eközben arra a vörös zászlóra mutatott, amely a házon lobogott. Ez után
szerencsét kívánt a kva mgumi-i csatához és ajánlatot tett, hogy ha haragom e dolog miatt még nem csillapult volna le, ő is kész újabban bosszút állani
ellenfeleimen. Ily módon folyt a beszélgetés tovább, míg én fel nem állottam; ezzel az audiencia véget ért.”
„Másnap délután átüzent hozzám Szembodsa, hogy látogassam meg. Mivel mindeddig még meg nem ajándékoztam, a neki szánt ajándékokat
összepakoltattam és velük együtt elmentem a tanácsfészerhez, ahol már várakozott rám. Ott saját szeme láttára a csomagot felbontották, és drága tartalmát:
négy dsora merikánit, két dsora kanikit, több lesszot, két durva, barna színű kaftánt, két láda gint, 15 font finom puskaport, egy zsebórát, egy palack
Enohó-féle gyümölcsös sót, néhány képes könyvet és egy bádogserleget kiraktak. Szembodsa, aki e dolgokat, amint egyik darabot a másik után eléje
tették, gondos figyelemmel nézegette, sehogy sem látszott velük megelégedve; nyugtalanul csúszkált egy ideig kitandáján ide-oda; azután pedig hirtelen
felugrott, és Duallával, akit magához hítt, a kunyhót elhagyta. Kint meglehetősen szemtelen hangon így szólott hozzá: »Mondd meg uradnak, hogy én
nagy szultán vagyok, hogy nekem pénz, sok pénz, azonkívül vadászfegyverek és orvosságok kellenek, nem pedig az a szemét!« Dualla, aki minden néger
iránt, lett légyen magas vagy alacsony állású, egyforma megvetéssel viselkedett, ez esetben sem restellt az uszambara fejedelem beszédjére röviden és
szárazon csak annyit felelni, hogy ura sokkal nagyobb szultán, mint ő, és hogy a soknál is többet kapott. Erre azután Szembodsa megcsappant önérzettel
lábaimhoz ült, eleinte fecsegett a mászáikról és azon félelemről, amelyet benne keltettek, azután elkezdett koldulni. Én azonban minden kívánságát
kereken megtagadtam; azt a két szürke szamarat, amelyekkel mindenáron meg akart ajándékozni, mert alkalmasint nagy árat kellett volna értük adnom,
szintén visszautasítottam.”
„Szembodsa kijelentette, hogy a részemre ide küldött árukat nem szállíthatja Távetába, amiért is még az este Duallával őket elhozattam; kiderült
ekkor, hogy különben is csekély bor- és konyakkészletemet tetemesen meglopták; ezen tapasztalatoknál fogva természetesen nem akartam sokat ezen
emberrel foglalkozni. Másnap korán reggel azonban – éppen amikor fel akartam kelni – Szembodsa magától jött el tanyánkra; ez alkalommal fején turbánt,
csípői körül színes kendőt, meg egy kék, a legkülönösebb gombokkal ellátott kabátot viselt. Nyakáról láncon lógott le az az óra, amit neki ajándékoztam;
az egyik gomblyukba, mint valami rózsabimbó, egy leveses merőkanál volt betűzve, kabátja zsebeiből pedig néhány üres palacknak nyaka kandikált ki;
egyik kísérője ezeken kívül még egy egész kosárra valót cipelt magával.”
„Miután Szembodsa, látszólag nagy érdeklődéssel nézte, miként öltözködöm, elkezdte elmondani, hogy mi valamennyien – azon álma szerint,
amelyet a lefolyt éjjelen álmodott – himlőben el fogunk pusztulni; ez ellen azonban van neki egy szere; csakis azért, hagy ezt velem közölhesse, jött el
olyan korán. » Először egy fehér tyúkot három, utána egy feketét hét embereddel kell megetetned; azután lőj egy gyöngytyúkot, és ezt oszd ki valamennyi
embered között, hogy megegyék.« Ezt az együgyű beszédet Szembodsa a legnagyobb komolysággal mondta el; azután megint koldult, pálinkát és
orvosságokat kérvén; csak hogy tőle megszabaduljak, megparancsoltam, töltsék meg palackjait vízzel; ezután leültem a reggelihez, felszedettem a
sátorfákat és elutaztam.”
Az Uszambara hegység mocsaras alja mentén haladván tovább, Teleki gróf még ugyanaznap elment Rumbaja és Rimungu mellett és eljutott
Kumbaláig, Szembodsa egyik fiának, Kiumerinek székhelyéig. Számos bennszülött és maga Kiumeri is meglátogatta tanyáját; ezek bő alkalmat nyújtottak
annak megfigyelésére, hogy Uszambarában milyen különböző színű az emberek bőre; a világos sárgától a legsötétebb barnás feketéig minden árnyalat
képviselve volt. A látogatók közt volt egy mászái harcos is, aki meglehetősen szemtelenül, dárdájával folytonosan hadonászott és mutogatta a módját,
miként szokta ő a vangvanákat leöldösni; kislelkűséggel eltelve nézték az emberek ördögi kiáltozással kísért ugrásait. Hogy ez embernek a „mi dárdáink”
hatását is bemutassa és a felfuvalkodottságát egy kissé lehűtse, Teleki gróf a szeme láttára egy pár golyót röpített az oldalt álló fába, de a kívánt sikert nem
érte el vele; „eh !”, mondá erre az önérzetes harcos, felfogom én őket mind a magam pajzsával. Az ilyen merész állítás mégiscsak megérdemelt egy kis
helyreigazítást; Teleki gróf felszólította tehát a mászáit, hogy támassza oda a pajzsát a fához; azután pedig a szomáliaiakkal ismétlő puskáikból addig
lövetett, míg a bivalybőrön annyi volt a lyuk, mint valami szitán. Midőn a mászái használhatatlanná tett pajzsát megint megnézte, szótlanul és kislelkűen
kisompolygott a táborból.
Kumbalánál az út elhagyta az Uszambara hegység lábát és száraz, a naptól kiégetett pusztán vezetett odább; 7-én a karaván a Mkomári folyóhoz és
másnap, a találkozóhelyre, Mikocsenibe érkezett. Már odamenet voltak láthatók struccok, zsiráfok, zebrák és egy magányos bivaly. Teleki gróf a több
napig tartó várakozás dacára sem unatkozott; hiszen a tanya lakatlan környékén volt elég vad, hogy egypár cserkészés meghozza a maga örömeit; nem
kevesebb, mint öt orrszarvút és egy leopárdot látott eközben; azonban csak két impala antilopot, egy pekárit, egy vízi bakot és egy feltűnően keskeny testű,
magas lábú kis antilopot sikerült elejtenie.
A mikocsenii tanya, amelyen most voltunk, közvetlenül a Pángáni folyó partján, szép magas fák alatt, 550 méternyi magasságban feküdt a tenger
színe fölött; nevét: „Mikocseni”, azaz „a dompálmáknál” attól a sok pálmától kapta, amelyek köztük voltak. Ha az ember a part melletti sűrűségből kilép,
szemébe ötlik a meredek Pare-hegységnek közel fekvő déli vége – amely 800–900 méter magasra emelkedik ki a síkságból –, tovább keletre, tőle
elkülönítve, a Dáza-hegy, ennek hátterében pedig a még mindig látható fal alakú lejtője az Uszambara hegységnek.
Mikocsenit gyakran látogatják meg karavánok; a hely tele is volt mindenféle hulladékokkal és maradékokkal, amelyek természetesen fészkei
mindenféle férgeknek és bogaraknak; skorpióktól a szó szoros értelmében csak úgy hemzsegett Mikocseni és olyan tömérdek volt benne a légy, hogy egy
pillanatig sem lehetett nyugalmunk.
Itt egy tervünk érlelődött meg, amelynek következtében újból elváltunk egymástól. A Rufu, vagyis Pángáni középső folyásától számítva, 70
kilométernyi hosszú terület, Mikocseni és Upuni között, akkor még ismeretlen volt, azaz rajta még európai ember nem ment végig. Teleki gróf nagyon
érdeklődött ezen vidék iránt; de az adott körülmények között, az egész, nehezen megterhelt karavánnak nemigen lehetett rajta keresztül utazni. Nekem
tehát a karaván nagyobb részével és a szamarakkal, a Pare-hegység mentén, a szokott úton kellett előre haladnom; a Száma nevű tanyahelyen azután ismét
találkoztunk volna. Teleki gróf megtartotta előbbi, körülbelül nyolcvan emberből álló karavánját és vele március 13-án útnak indult, hogy a folyó mentét
kövesse; nekem még egy napig ott helyben kellett maradnom, hogy az embereknek élelemszerzésre alkalmat adjak.
Ezen kényszerűségből tartott pihenőt arra használtam fel, hogy a Pare-hegység egyik kinyúló dombjára felmásszak, és végre a Pángánitól délre
terjedő vidékre egy tekintetet vethessek, ami a part melletti sűrűség miatt mindeddig soha sem volt lehetséges. Innen felülről azután az alacsony
dombokkal takart vidékre – amely a maga egyformaságában, a hullámzó megdermedt óceán fenséges képére emlékeztetett, amiből szigetekhez hasonlóan
egyes kékellő hegyek emelkednek ki – annál pompásabb, dél felé csaknem határtalan kilátás nyílt; nyugaton a Lassziti hegyek nyúltak ég felé és csak
odább zárták be a képet magának a Pare-hegységnek nyúlványai.
A folyam mentét követve, rövid menet után március 14-én, annak egyik gyönyörű görbületénél tanyát ütöttünk. Azon füstfelhők, amelyeket nem
nagy távolságban a folyó melletti bozótból felszállani láttunk, jelezni látszottak ugyan Teleki gróf táborát, mindamellett nagymértékben voltunk
meglepetve, midőn másnap, alig másfél órai menet után őt és legénységét még mindig ott találtuk. Néhány embere, akiket előtte való nap élelmiszerek
vásárlása végett a Pare-hegységbe küldött, még nem tért ez útjából vissza és ezért a gróf sem indulhatott tovább; a délelőtt folyamán azonban
visszaérkeztek, és így a csapat ismét folytathatta útját.
Ama helyet Madirioninak hívták; gyakori neve ez a tanyahelyeknek; annyit jelent, mint „határhely”; ez is megérdemelte annyiban e nevet,
amennyiben azt jelezte, hogy a közönséges karavánút itt a folyótól eltér és a Pare-hegység felé fordul. Ebben az irányban haladtunk mi is másnap reggel
tovább, mégpedig Páre Máboga (vagy más néven Másszángu) felé. Minél messzebb jutottunk a folyótól, annál terméketlenebb és kopárabb lett a talaj, míg
végre megérkeztünk a hegy lábához, ahol már zöld tövisbozótok, meg mocsaras rétek is voltak. Egy páviánnyáj, amely felriadva, komikus taglejtések közt
menekült, midőn a fent nevezett helyre megérkeztünk, mindig beljebb és beljebb csalt a sűrűségbe, míg végre teljesen összekarcolva és félig-meddig
megnyúzva egészen benne rekedtem és nem tudtam tovább mozdulni.*
A kard alakú füveknél, illetőleg liliomféléknél talán még kellemetlenebbek a gyakran vékony szálakhoz hasonló kúszónövények, nagyobbára
smilaceák, amelyek a sűrűséget behálózzák; nőnek ugyanis ezeken is tövisek, amelyeknek gyakran megfordított kampóik vannak. Ha az ember azon
hitben, hogy saját súlyával áttörheti, megpróbálja ebbe a tövises zűrzavarba behatolni, egy perc alatt, mint valami pókhálóban megfogózik, és sem előre,
sem hátra nem mozdulhat. Minden mozdulatra, amit tesz, hogy megszabaduljon, újabb tövisek fúródnak ruhájába; csak úgy juthat ki azután, ha egy
második személy a töviseket egyenként elszedi.
Azon vidéken legalább, amelyen mi utaztunk keresztül, majdnem mindenen van tövis és tüske; még a számos nagy fa héja is ilyenné fajul. Könnyű
ruhákban tehát, amelyek egyébként a trópusok közt a legalkalmasabbaknak látszanának, ezen a vidéken nem szabad utazni, mert különben az ember testét
csakhamar csak rongyok, és számtalan seb takarná. Sűrű, erős vászonból készült öltözetek alkalmasabbak, mint azok, melyek gyapjúkelmékből vannak. A
vászon simább is, csak az az egy rossz tulajdonsága van, hogy hamarább lesz porhanyó, és a hajlásoknál megtörik.
A páviánok szemeim elől már régen eltűntek, és az időközben támadt vágyam, hogy föntebb a hegyen lakó bennszülötteket meglátogassam,
szintén elnémult már, midőn végre beláttam, hogy a megkezdett irányban utamat nem folytathatom. Csaknem kétségbeesve megállottam, és fontolgatni
kezdtem, mit kelljen tennem, hogy a borzasztó tövisbozót öleléséből megszabaduljak; ugyanazon az úton visszamenni, amerre jöttem, és a megszenvedett
kínoknak magamat újra alávetnem, arra gondolni sem akartam. Egy patak csergedezése, amely tőlem balra, valahol a síkságra magának utat tört, a
dilemmának csakhamar véget vetett; gázolva folytattam utamat a medrében. Baloldalt, kevés idő múlva, a bozót ritkulni kezdett; abban a boldog érzetben,
hogy végre megszabadultam, sietve kiléptem a szabadba, ahol nagy örömömre, de egyszersmind bosszúságomra, pompás, kényelmes ösvényt találtam,
amely hegynek felfelé vezetett. Falunak nyoma sem volt; egypár emberem, akikkel véletlenül találkoztam, úgy vélekedett, hogy most már nem lehetünk
messze egy ilyentől; valóban nem is tartott sokáig és egy csomó, különböző korú és nemű bennszülöttől voltunk körülvéve. Bár időközben az eső elkezdett
esni, jobb dolgok hiányában, élénk kukoricaüzlet fejlődött ki; egypár zöld cső szemeivel csakhamar lecsillapítottam nagy éhségemet és csak ekkor
kezdtem másvalami iránt is érdeklődni.
A bennszülöttek – vápáre – mind rossz színben vannak és szegényes külsejűek. Ruházatuk cserzett kecskebőrökből állott, amelyeket derekuk köré
kötve kötényekül használtak; nyakuk körül fehér vagy kék gyöngyökből nehéz füzért viseltek. Fülönfüggők, kar- és lábperecek egészítették ki
cicomájukat. Az asszonyokon gyakran lehetett látni azt a csiga módra tekert, tányér alakú nyakgyűrűt is, amilyent a mászói nők hordanak; valamennyinek
azonban kivétel nélkül fogai vadállatokéhoz hasonlóan, hegyesre voltak reszelve. Fegyverekül csak a nyilat és az íjat használták.
Egy ideig még nézegettem az adás-vevésnél kifejlődött élénk mozgalmat, gyönyörködtem a szép kilátásban is, amely a magasból nyílt és azután
szakadó esőben megindultam hazafelé. A tanyára érkezvén, első dolgom volt azt a négy láncra fűzött rabot elővennem, akik tehercsomagjaikat – a mi
rizskészletünket – meglopták; azután az embereknek ki kellett adnom a posót, amely itt négy napra, fejenként, egy suka (vagy más néven upande = 1,8
méter) merikániból állott. Ez alkalommal kiderült, hogy egyik emberünk, aki a reggel erős lázban indult útnak, hiányzik. Akiket érte azonnal kiküldtem,
egy mocsárnál botját ugyan megtalálták, de egyéb nyomát nem látták; valószínű tehát, hogy lázas kábultságában más irányba tévedt; másnap reggel,
elindulásunk előtt szintén hiába kerestettem.
A vidéket, amelyre aznap jutottunk, a szuáhelik általában „nyikának”, azaz lakatlan, terméketlen, víztelen bozót pusztának hívják. A vörös
laterittalajból, amely erősen porzott és minden irányban meg volt repedezve, nagy forróság sugárzott ki. A tövises akácfák fonnyadtak és csaknem egészen
levéltelenek voltak; a durva, száraz fű egyes csomókban itt-ott takarta csak a földet; minden eltikkadtnak, kiszáradtnak látszott és a „nyiká”-nak komor,
visszataszító külsőt kölcsönzött; csak a különféle euphorbiák voltak nedvvel tele és rugalmasak, mintha igazi elemükben lennének. 3–4 méter mély,
gyakran hosszú sorokban ásott vermeket nagy számban találtunk; ezek nagy elővigyázatra késztettek, mivel nagyon ügyesen voltak betakarva. Nagyobb
vadat, a gyakori nyomok dacára, sehol sem láttunk; ahelyett a bozótokban a különböző, sebesen tovasiető tyúkfélék nagy lármát csaptak; fel is cseréltem
ezért csakhamar a golyós puskámat egy sörétessel. Ezen kicsinyes, de jó hasznot hajtó vadászatnál olyan eset történt, amely elég világosan figyelmeztetett,
hogy afrikai vadonban vagyok. Éppen abban jártam, hogy egy gyöngytyúkot keressek meg, amely egy bozótba esett be, midőn abból nem csekély
meglepetésemre egy pompás leopárd osont ki és nagy ugrásokat tevén, tovaszökött; sajnálatomra puskámat nem kaphattam elég hamar kézhez, és ezért,
bár kétszer lőttem utána, nem találhattam el.
Délután szakadt az eső, a bennszülötteket azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy látogatásukkal ne alkalmatlankodjanak; a falu véne,
Mpeza (egyébként még fiatalember), aki öreg arab kaftánt viselt, egész délután sátramban ült; onnan ki nem mozdult. A többi között mérget is kért tőlem,
hogy a mászóikat, e hívatlan vendégeket, akik gyakran eljöttek hozzá, ilyetén módon könnyűszerrel elküldhesse a másvilágra. Erről a tárgyról azonban
csakhamar eltereltem a gondolatait, felkérvén őt, mutassa meg nekem, hogy két fa összedörzsölésével hogyan lehet tüzet gyújtani. A sebesség, amellyel
ezt, az esőtől nedves levegő dacára meg tudta csinálni, igazán meglepő volt. Az e célra használatos szerszám – egész utunkban mindenütt egyformákat
láttunk – két fadarabból állott. Ezek egyike lapos, 15 centiméter hosszú és 2 centiméter széles; rajta egy sor bevágás volt, amelyek egyik oldalukon nyitva,
illetőleg ki voltak törve; a másik fadarab körülbelül 30 centiméter hosszú; alakja és vastagsága olyan, mint a plajbászé. Ezt az utóbbit Mpeza merőlegesen
az egyik mélyedésbe illesztette, két tenyerébe fogva jól leszorította, és gyors, sodró mozgásba hozta. Alig egypár másodperc múlva a dörzsölés által
keletkezett fapor, amely a mélyedés oldalnyílásánál lehullott, füstölögni kezdett, ezt azután vigyázva fújták, míg tüzes lett; akkor finom, száraz fűvel vagy
vászonrongyokkal hozták érintkezésbe, és lángra gerjesztették. Ez az egész eljárás olyan gyors, hogy embereink egy része, a tősgyökeresebb moszunguk,
útközben, még rövid megállóknál is, mindig ehhez nyúltak, midőn pipára akartak gyújtani. Ezen vidékek kereskedő karavánjai, elég sajátságosan, gyufát
soha nem visznek magukkal, hanem vaktöltés elsütésével tesznek tűzre szert.
Teleki gróf embereinek késő visszaérkezése miatt csak délben indulhatott el Mabirioniból; aznap tehát csak rövid utat tehetett meg. Másnap
délelőtt, a Pángánitól hol eltávozván, hol pedig hozzá közelebb jutván, északnyugati irányban haladt tovább. Ezen menete közben először bukkant
mászáikra, a vidék félelmetes lakóira; négy harcossal találkozott, akik a karavánnak eléje siettek, hogy králjaik közelébe, a Rufu mellett fekvő tanyahelyre
vezessék. Az első „fehér” megérkezésének híre a mászáikat természetesen csaknem mind odacsalta; nemsokára tehát férfiakból, asszonyokból és
gyermekekből álló, egészen ártatlan tömeg tolongott ide s tova a tanyán. Adóról itt szó sem volt; ellenkezőleg. Alokomái, a környék legtekintélyesebb
embere, két ökröt hozott ajándékba. Teleki gróf, aki szenengával, a mászáiktól legtöbbre becsült csereáruval ellátva nem volt, az adományt visszautasította,
minden vonakodása dacára azonban két kecskét mégis kénytelen volt elfogadni. Másnap Teleki gróf útját néhány mászái harcos kalauzolása mellett
folytatta. Két napig teljesen sík, csak néhány akácfával benőtt vidéken vezetett útja keresztül; eközben északi irányt követett, a folyótól mindig 4–6
kilométer távolságban maradt és a Lassziti-hegyek mellett el-, a Számbo felé haladt. Másodnap ökörcsordák és kecskenyájak tették a rónát élénkebbé;
menet közben mászái férfiak és nők gyűltek köréje, akik barátságosan és békésen viselkedtek és a karavánt egy víztócsa közelében fekvő, pihenőhelyre
kísérték. Egy újabb menet, észak felé, a mocsaras parti vidék végéig vezetett és onnan nyugatnak, a folyó felé kanyarodott, amelynek szélén Teleki gróf
tanyát is ütött; ezen menetet valami igen gyakran előforduló kúszó fű tette fáradságossá, amelybe az emberek minduntalan belekeveredtek. Az út ez
alkalommal a Számbo-hegy közelében vezetett el, amelynek meredek lejtői rendkívüli szárazságra mutattak; a bennszülöttek saját bevallásuk szerint,
marháikkal csak az esős évszakban szokták őket felkeresni. Az országot, amelyben ekkor Teleki gróf járt, Angeta Lekulengának* hívják. A folyónak
szélessége, a tanya helyén, 40–50 méter; sebessége pedig óránként kb. 3 kilométer. Vizében számos krokodilus él; Teleki gróf megérkezte után az első
percekben hármat lőtt le; ezen kívül 3,5 méter hosszú óriási kígyó (python) is zsákmányává lett. Teleki gróf itt egy napi pihenőt tartott; közelről és távolról
annyi nép özönlött hozzá, hogy a karaván a nagy tömeg bennszülött közt szinte elveszett. Emiatt elsősorban Teleki grófnak kellett szenvednie, mert
nemcsak hogy mint valami csodaállatot mindenki megbámulta és megtapogatta (a lányoknak legjobban cipői imponáltak, mert patáknak nézték), hanem
azon kívül, mint csodaorvosnak, reggeltől estig lázban beteg bennszülötteket és lépfenében szenvedő sok száz marhát is ki kellett volna gyógyítania. Ez
utóbbi célra timsót használt, amit nagyobb mennyiségben vittünk magunkkal. Azt is kívánták tőle, hogy a fű növését mozdítsa elő, e célra Teleki másik
varázseszközt eszelt ki, amelynél papiros szeletkék és az est beállta után elsütött rakéta voltak a főingredienciák.
A következő, csak két óráig tartó menet után a karaván Upuniba, a kereskedőkaravánok ismert tanyahelyére érkezett, amelyen már 1883-ban dr.
Fischer G. is megfordult. Ennek környékén nagy tömegekben volt a nagyobb vad; Teleki gróf lőtt is egy kvaggát (Equus Burchellii), egy vízi bakot és
három impala antilopot.
Ezen a ponton a Pángáni ismeretlen folyásának kikutatása véget ért; Teleki gróf tehát több mászái harcos kíséretében, találkozásunk helyére,
Száme felé megindult. Puszta, víz nélkül szűkölködő vidéken kellett egy nap alatt keresztüljutnia; olyan menet volt ez, amelyet még nem eléggé gyakorlott
embereink alig bírtak meg. Az út három könnyen megkülönböztethető lépcsőn föl, sík vidéken vezetett keresztül, amely helyenként aránylag jól be van
nőve; nagyobbára azonban teljesen csupasz homokkő-felületből áll. A vízmosásokat, amelyeken át kellett kelni, a buzgó keresés dacára, teljesen
kiszáradtaknak találták; egy csepp víz nélkül kellett tehát a szokatlanul hosszú menetet a forró napon megtennie; sokan, az út végső szakaszában
eltikkadva, fekve maradtak.
A környék hegyei lakatlanok; embereink tehát az élelmiszereket illetőleg Muanamatára voltak utalva; emiatt pihenőnket újabban két nappal kellett
megtoldanunk. Ezt az időt arra használtuk fel, hogy kimentünk egypárszor cserkészetre, de csak kevés sikert arattunk, mert csak egyszer sikerült,
mégpedig poffo-antilopokra (A. oreas), jó lövéshez jutnom; egy öreg hím a helyszínen összerogyott, egy másik megsebesült, de ennek dacára a nyájjal
együtt elmenekült. Jó ideig üldöztem az állatokat, de fel kellett vele hagynom, mert nagyon is messze vitt el tanyánktól. Visszafelé menet, éppen egy sűrű
bozót széle mentén, teljesen lesült pusztán keresztül ballagtam és azon hitben, hogy a megsebesült állatot talán mégis meglátom elesni, nagyon gyakran
hátra-hátra néztem, midőn egyszerre közvetlenül mellettem, tőlem balra, mérges szuszogás valami veszélyre figyelmeztetett; abban a percben láttam is,
amint közvetlen közelemben hatalmas, barnás-fekete orrszarvú, szörnyen szaladva elrohan. A dolgok ilyen fordulatára egyáltalán nem levén elkészülve,
meglepetésem olyan nagy volt, hogy egyhamar eszembe sem jutott a puskám, amelyet kezemben vittem; csakhamar azonban előkaptam és az állatra
kétszer rálőttem, de minden látszat szerint eredménytelenül. Ezzel azonban meg volt törve azon varázserő, amely fogva tartott és hozzáfogtam az
üldözéshez a nyom mentén, amely a laza talajba mélyen behatolván, könnyen felismerhető volt. A nyom afféle sűrű bozótba vezetett be, amilyenből az
állatot elriasztottam; amint ezt észrevettem, vadászbuzgalmam észrevehetően lehűlt. A tapasztalat, amit néhány perc előtt szereztem, még nagyon is élénk
emlékemben volt és azért hirtelen eszembe jutott, hogy én ezen szörnyetegeknek természetét még egyáltalán nem ismerem – hiszen ez volt az első,
amellyel találkoztam –; rövid keresgélés után a bozótban tehát, másodízben is legokosabbnak találtam, hazafelé menni. Sőt, ha jól emlékezem, és nyílt
őszinteséggel akarok beszélni, bensőmben tulajdonképpen örültem, hogy e fenevaddal újra nem találkoztam.
Március 26-án végre útnak indulhattunk. Átjutván egy hágón, amely a fő Pare-láncot a Pare-Kiszingo-hegyekkel összeköti, eleinte keletnek,
későbben annak alja mentén északnak haladtunk; a Kiszingo-hegység egyik keleti mellékvölgyében azután megháltunk. Menet közben, az utolsó órában
folyton szakadt az eső; ezért is a legrövidebb idő alatt bőrig áztunk és a rónaság is, amelyen éppen akkor voltunk, hüvelyk-mélységű tóvá alakult.
Másnap reggel, mielőtt útnak indultunk, embereinknek időt kellett engednünk, hogy főzhessenek, mert vezetőink állítása szerint előbb semhogy a
Dsipe-tóhoz érnénk, vizet nem kaphatunk; odáig pedig még aznap el nem juthatunk. A karaván elindulása tehát délelőtt 9 1/2 óráig húzódott el. Ezen
menethez kiváló jó kedvvel fogtunk, mivel tartama alatt először fogott alkalmunk nyílni a Kilimandzsáró hó takarta csúcsaiban gyönyörködnünk; csak
azon néhány domb, amelyek a Kiszingo- és Kvá-Mdimu hegyek közti völgynek déli részét betöltik, zárta el ezt a kilátást. Midőn azonban ezeken már túl
voltunk, kereső tekintetünknek még tere volt bőven. A völgy egész hosszában nyíltan állott előttünk; nyugaton, a meredek hegylejtők mindig
magasabbakká lettek; a Kiszingo-hegyekhez ugyanis folytatásképpen a Ngveno hegyek csatlakoznak. Ez utóbbiaknak egészen a lábánál, a rónavidéken,
amely kelet felé még tovább is elnyúlik, keskeny és ragyogó fényű szalagként láthatóvá vált a Dsipe-tó. Messze fölötte pedig a levegőben sötét árnyék
látszott lebegni, amely szürkés-fehér felhőktől környékezve, merev és változatlan maradt. A Kimáventinek, a két Kilimandzsáró-csúcs kisebbikének
meredek hegyei és ormói látszottak ott; a Kibo, amely jéggel koronázott fejével még magasabbra nyúlik, el volt takarva.
A Kvá-Mdimu hegyek alja mentén, a völgyben folytattuk utunkat, míg végre, körülbelül délután 4 órakor, meglehetősen nagy esőtócsához
érkeztünk és tanyát ütöttünk.
Teleki gróf aznap korábban indult meg, mint a karaván, hogy útközben mellesleg még vadászhasson is. Azon kívül, hogy szép alkalma nyílott
impala antilopra eredményesen ráduplázni, még egy leopárddal is érdekes élménye volt. Ez ugyanis a magas fűben láthatóvá vált, de gyorsabban eltűnt,
semhogy rá lehetett volna lőni. Ugyanekkor Teleki gróf azt hitte, hogy valami rikkanást hallott; mivel pedig ezután a fűben valami állatot látott maga felé
közeledni, azon hitben, hogy egy borz vagy efféle van előtte, golyós puskáját serétessel cserélte fel, midőn pedig a fűszálak között sárga folt vált láthatóvá,
oda lőtt. A grófnak sejtelme sem volt arról, hogy tulajdonképpen mire lőtt, nem kevéssé volt tehát meglepetve, midőn többszöri csapkodás után a fűben
egy pár hatalmas macskaláb tűnt elő. Csakhamar a kéznél volt megint a golyós puska és nagy vigyázva ment a vadász előre; de nem volt már semmi
veszély sem, mert az állat – egy fiatal leopárd – már döglött volt.
Későn délután a Kibo is feltűnt a látóhatáron, a Kilimandzsáró mindkét csúcsa, valamint az őket összekötő szép hajlású nyereggerinc tisztán voltak
láthatók. A lenyugvó nap mindkét csúcsot izzóvá tette, utána azonban a meredek Kimavenszi sűrű felhőköpenyegébe burkolózott, csakis a hóval takart
Kibo ragyogott egyszerű, nemes pompájában tovább is az éj sötétében; ekkor, mindenütt látható és mindenütt jelenlevő alakként látszott a földi lények
fölött lebegni.
Csak néhány óra választott el még első célunktól, az erdőben rejtőző Távetától. E névnek gyakran egyszerű kiejtése is varázserőként hatott
embereinkre és őket, midőn kimerültek és kifáradtak, új erőre keltette, nem csoda tehát, hogy ha egyszerűen csak rá gondoltunk, e gondolat képes volt
embereinket és nem kevésbé bennünket is kábultakká tenni. De mi mindent is kellett volna e csöndes, sokat ígérő erdőnek adni, amelynek mélyébe, a
halomról tekintetünkkel hiába igyekeztünk behatolni! Az erdő hűvös árnyékában, csevegő patakok szélén nyugalmat és pihenést! Nehéz, a naptól elsütött
pusztákon, nagy forróságban megtett menetek után igazi afrikai paradicsomba kellett eljutnunk! Késő éjjelig gyönyörködtek embereink abban a
gondolatban, hogy minő élvezetek várnak rájuk, midőn tehát másnap szürkülni kezdett, tanyánk olyan féktelen vidámság képét nyújtotta, mint soha
azelőtt. Sokan közülük felöltötték ünnepi ruháikat, mások éltek az alkalommal és már előtte való nap kimosták ingeiket. A puskákat megtöltötték
puskaporral a megrepedésig, csakhogy a bevonulás ünnepét a szokott és kellő módon megülhessék; mindenki sietett és sürgölődött, hogy lehetőség szerint
gyorsan készen legyen, örömtől sugárzó arcokkal és ujjongó kiáltozások közt indult útnak a karaván. Minél közelebb jutottunk Távetához, annál zöldebb
és bujább lett a növényzet, annál magasabbak és összefüggőbbek az erdő fái, annál sűrűbb a kúszónövényektől behálózott bozót, míg végre a sötét,
nyirkos-nedves erdő egészen körülfogott. A fák koronái ugyan magasra emelkedtek fel fejeink fölé és sűrű árnyékot vetettek ránk, de tüskés bozótok és
tövises felszökők is tekerőztek közbe. Az ezerszer ide-oda kanyargó ösvényt gyakran keresztbe fekvő fatörzsek zárták el; minduntalan meg kellett hajolni;
a földön kellett csúszni, fordulni és kanyarodni, hogy a számos fordított kampókat kikerüljük, így tehát csak lépésben haladhattunk előre. Kínosan hosszú
fennakadások történtek és embereink lassanként már fáradtakká és rosszkedvűekké kezdtek válni, ámde annál jobban ujjongtak azután, mikor végre a
puskaropogtatás megkezdődött, ezzel ugyanis meg volt adva a jel, hogy a karaván eleje megérkezett Távetá bejáratához, a nyers fatörzsekből készített erős
kapuhoz, amely az ültetvények szélén az ösvényt elzárja. A már reggel keményen megtöltött puskák tehát majd a messze távolban, majd veszedelmes
közelségben mennydörgéshez hasonlóan ropogtak a visszhangzó erdőben. Eközben a számos madár, amelyek felriasztva repültek tova, szörnyű rikácsolást
vitt véghez; a majomcsapatok pedig, amelyek eleinte vakmerő közelségből bámultak ránk, most nyakra-főre siettek, merész ugrásokkal a fák legmagasabb
tetőire feljutni. Egy másik karavánnak emberei, akik éppen akkor az erdőben tanyáztak, a puskalövésektől, édes semmittevésükből felriasztva, most
ugyanannyi, esztelenül sok puskaport kezdtek elpazarolni, itt is, ott is ropogtak tehát a puskák, és a békés bevonulás igazi csatának nyújtotta képét. Miután
a keskeny kapun négykézláb átmásztunk, nyíltabb vidékre érkeztünk, az ösvény szabadabbá lett, mi tehát gyorsabban haladhattunk a hűvös banyána
berkeken keresztül, és sebesebben kelhettünk át a számtalan kis vízéren. Tétlen bennszülöttek állottak itt-ott az út mellett; örömet eláruló tekintettel
nézegettek, amint mellettük elhaladtunk, maguk az apró erdőkkel környékezett mezőkön dolgozó asszonyok is félbehagyták munkájukat, az idegen
mngvanák pedig még füstölgő puskáikkal elősiettek, hogy kezeinket megcsókolják, és mint régi, várva várt barátokat üdvözöljenek. Rövid, futólagos
Jámbo, jámbo szánó, szábálkheir, uháli gháni, hábári gháni * és egyebek elmondása után, mindenki a fátalan, magas gyommal benőtt tisztásra sietett, mert
ide jutván, a paradicsomi Távetá szívében voltunk.
Tartózkodásunk Távetában; utazásunk a Kilimandzsárón és a Meru-hegyhez
(1887. április 30-tól július 15-ig)
Nemrégen történt, hogy a mai távetáiak ősei, előbbi lakóhelyeiktől elűzve, a Lumi melléki árnyékos, erdős vidékre siettek, hogy ott menedéket
keressenek. Az erdő mélyében feltalálható zavartalan béke, a tiszta vizű patak, a gazdag föld, amely a ráfordított munkáért százszoros jutalmat ígért –
mindez csalogatta őket, hogy ezen erdőben keressenek maguknak új lakóhelyeket; serényen nekiestek a buján tenyésző növényzetnek, baltával és tűzzel
tisztásokat teremtettek és elkezdték a földet művelni.
Az egész világtól elkülönítve, szerényen éldegélt az erdei gyarmat, míg egy szép napon a kereskedők fel nem fedezték, onnan túl folytonosan fel-
felkeresték. A békés lakosság híre csakhamar messze elterjedt, hűvös, árnyékos banyána berkeiben gondtalanul, pompásan lehetett élni, a karavánok tehát
mindig gyakrabban és gyakrabban választották pihenőhelyükké. A bennszülöttek szívesen látták maguk körében a parti lakókat, mert ottlétük alatt
magukat biztonságban érezték, ami fölöslegük volt, készségesen el is adták nekik és így lassanként újra jómódúakká lettek. A kereskedőknek szintén
érdekükben állott, hogy a bennszülötteket barátaikká tegyék, mert csak így válhatott az erdő biztos nyugvóhelyükké. Kelméken és gyöngyökön,
puskaporon és puskákon kívül, különböző földtermékeket is hoztak magukkal, amelyeknek termesztése mindkettejüknek érdekében állott és így vált
Távetá azzá, ami ma – boldog, megelégedett arkádiaiak gazdag és szép telepévé, csaknem második hazájává azon nyugtalan elemeknek, amelyek
Északkelet-Afrikában az utazást hivatásukká tették, mert rendesen csak Távetával ér be az ember a földrész belsejébe; midőn pedig azt elhagyja, ismét kint
van belőle.
Az erdőt, amely veszély idején menedéket nyújt, a távetáiak még mindig kímélik, bár puskáik bőven vannak és a parti lakók állandó ottléte miatt,
más törzsek részéről támadásoktól nem is igen kell többé tartaniuk. Tisztásaikat az erdő kellős közepén csinálták meg, azokat tehát minden oldalról sűrű,
csaknem áthatolhatatlan növényöv környékezi, csak három keskeny, kanyargós gyalogösvény vezet rajta keresztül, ezeket a leggondosabban őrzik;
naponként megvizsgálják, nem látni-e rajtuk emberi nyomokat, éjjel pedig őket elzárják. Távetában úgy élnek tehát az emberek, mint valami hamisítatlan
őserdei vadonban. A bennszülöttek kunyhói, miként a madarak fészkei, elszórtan, árnyékos fasorok alatt állnak, ha az ember meg akarja találni, keresnie
kell, a kukorica-, jámsz- és cukornádföldek szintén el vannak rejtve. Csakis a banyána, e fő kenyértermékük foglal el nagyobb területeket és alkot sűrű,
árnyékos berkeket, mivel óriási levelei a többi fák védelme alatt épen maradhatnak. Egész hálója a mesterséges csatornának öntözi ezen ültetvényeket.
Távetában előreláthatólag hosszabb ideig kellett maradnunk; ezért is első dolgunk volt a tanyahelyen rendet csinálni. Volt is tisztásunkon a
következő napokon olyan sürgés-forgás, mint valami európai nagyobb építkezésnél. Az emberek egy része a magas burjánnal sűrűn benőtt talaj
megtisztításával foglalkozott, a másik része pedig hordta össze a fatörzseket és pálmalevélszárakat, a házak építéséhez szükséges anyagot; Manva Szera és
Maktubu – a műépítőink – kijelölték a kunyhók helyeit, eközben szörnyen fontoskodván. A munka kora reggeltől naplementéig folyt, csak délben volt
rövid időre megszakítva, néhány nap alatt anélkül, hogy vele sokat kellett volna törődnünk, egész falu keletkezett. Hatalmas fák árnyékában felütött
sátraink előtt az emberek szalmakunyhóitól lehetőleg távol, Dualla sátra állott, ebben volt elhelyezve összes lövő készletünk. Hasonló szabad helyen
építették az áruink eltartására szánt nagy házat is; ez fából készült, náddal volt takarva, és kerítéssel ellátva, hogyha a tanyán netalán tűz ütne ki, a
pusztulás veszélyét legalább némileg csökkentsük. A házzal szemben állottak a mászkáti szamarak és kecskék számára az istállók, egy nagy fészer, ahol
dolgoztak és a konyha, embereinknek számos, nagy körben felállított kunyhói fogták körül a tanya piacát, amelyen folytonosan tolongott a bennszülöttek
tarka tömege, közülük az elsők rendesen már kora reggel megjelentek, hozván magukkal eladásra halakat, szép sügéreket, amelyeket éjjel, a Lumiba kitett
halászkosarakban fogtak össze. Amint a Nap feljebb szállott, nagyobbodott a tömeg és a tanyán csakhamar nem volt egy árnyékos helyecske sem, ahol
nem árultak és nem tréfálkoztak volna, mert gabonájuk eladásával, a falu szépei legalább, nemigen siettek, hiszen naplemente előtt a hazamenetelre nem is
igen gondoltak. Asszonyok és leányok legsűrűbben mindig azt a szabad tért lepték el, amely sátraink és áruházunk között volt; egy másik csoport
gyülekező helyül szolgáló nagy fánknak árnyékában tartózkodott. Itt bocsátották naponként áruba a banyánákkal megrakott nehéz fürtöket, mégpedig a
legkülönbözőbb fajtából valókat, a csábító külsejű aranysárgákat, valamint az éretleneket, ez utóbbiakat meghámozzák, szeletekre vágják, és megfőzve
megeszik. Pombét (banyánasör) is árultak, nem nagyon ízléses külsejű cserépfazekakban, zanzibari legényeink azonban olyan élvezettel szürcsölgették,
miként tapasztalt ínyencek szokták, majd az egyik fazékból, majd a másikból, többnyire olyan sokáig, hogy az eladó nők végre türelmetlenek lettek és
pokoli lármát csaptak. Lapos szalmatálakban hoztak finom, fehér kukoricalisztet vagy kissé vöröses színűt, amelyeket banyánákból, szerecsen kölesből
vagy eleusine-ből készítettek. Kis rakásokba felhalmozva láthatók voltak hámozott és szárított maniok, jámszgyökér, batáták, tomaták dohány és
kolokasszia; hengeralakú bőrfedőkkel ellátott faedényekben pedig különböző magnövények, mint kukorica, szerecsen köles és eleusine, szemekben,
közbe-közbe hosszú cukornáddarabok voltak a fáknak nekidöntve. Mézet is árultak csaknem mindennap; néha-néha azután fel-feltűnt egy-egy kis kölyök
is, hozván magával hóna alatt egy vagy két tyúkot.
Embereink minden hat napra 1,8 méter kelmét vagy 30 füzér gyöngyöt kaptak; élelmükről maguk gondoskodhattak és boldogoknak is érezték
magukat, hogy a különböző termékek között ők maguk válogathattak. A vásár egész nap tartott, nagyobbára csendesen is folyt, mígnem délután egy
csoport őseredeti vákuári asszony, hozván magával a Dsipetóból sügéreket és harcsákat, embereinket bizonyos izgalomba hozta, mivel mindenki sietett
magának a maga „kitoveo”-ját* biztosítani.
Ha végre a nap leszállóban volt, a férfiak meghívására, a fiatal hölgyek rendesen újra összejöttek, hogy egy kis táncot járjanak, e célból legények
és kisasszonyok egymással szemben két sorban felállottak, elkezdtek dúdolni egy szöveg nélküli mászái dalt és a tánc, amely egy helyben való egyforma
ugrások megtételéből állott, kezdetét vette.
Megérkezésünk után néhány nappal a szomszédos vadásztársaság tagjai különféle irányban útnak indultak, hogy sportjuknak továbbra is
hódolhassanak. Mivel nem akartak hosszú ideig távol maradni, a viszontlátás reményében nemsokára, csak futólagosan vettünk tőlük búcsút, sajnálatunkra
azonban útjaink többé nem kereszteződtek. Eltávozásuk közvetlen következménye az volt, hogy a távetáiak kíváncsiságuk és egyéb vágyaik kielégítése
tekintetében, innen túl egyedül reánk és a mi tanyánkra voltak utalva. A bennszülöttek jóval nagyobb száma azonban nem volt mindig ínyünkre, mivel
rájuk sátraink gyakorolták a legnagyobb vonzóerőt; egész nap tehát bennünket állottak körül és bennünket zaklattak. E kedves bennszülöttek
kíváncsiságukat kielégíteni, és magukat mulattatni akarnák, nagyon is nagy udvariatlanságnak tekintenék tehát, ha az ember nem akarna velük foglalkozni.
Teleki gróf, akinek, miként említettem már a Pángáni menti útjában is volt alkalma a leibonnak vagyis varázslónak és kuruzslónak szerepében magát
bemutatnia, itt is szívesen gyakorolta ezt a mesterségét, mivel a közönség igen hálásnak és figyelmesnek mutatkozott. Ha azután végre is belefáradtunk
minden kérdésükre felelni, és továbbra is velük foglalkozni, Hámiszhoz, kedves kis majmunkhoz fordultak, aki rendesen sátrunk ajtaján huncutkodott.
Egészen elfelejtettem róla említést tenni, bár ekkor már nagyon is megszerettük. Teleki gróf Zanzibarban egy fiatal majmot, zöld cercopithecust vett és az
útra magával vitte. Hámisz – e névre kereszteltük – minden utunkban elkísért és még Bécsbe is eljött velünk. A kis majom végtelenül szemtelen volt és a
fekete fajjal szemben megvetésének egészen nyíltan adott kifejezést, a társadalmi téren a különböző fokozatokat annyira ismerte, hogy ha őtet, Teleki, akit
egyedül ismert el urául és gazdájául, valami okból megverte, más áldozat hiányában rám is vicsorította fogait és vetett mérges pillantásokat. Ha azonban
ezt nyugodtan tűrni nem akartam, mindig a legközelebbi színes bőrű emberen állt bosszút, amennyiben jó erősen megcsípte, és a hajánál megtépázta.
Hámisz elég gyakran bosszantott bennünket, ennek dacára, ha valami nagyobb kárt is csinált, nem sokáig haragudhattunk rá, mivel furcsa, bohókás
magaviseletével mindig ki tudott békíteni.
Kedveltünk soha oly szép napokat nem élt, mint Távetában, az asszonyok és leányok – ezeket soha meg nem harapta – banyánákkal és
cukornáddal csaknem agyonetették, a fiatal fiúk pedig sáskákat és bogarakat hoztak neki, mindezen ajándékokat Hámisz olyan komikus, méltóságos
pofával fogadta el, hogy az emberek nem fáradtak bele őtet mindig újra és újra valamivel megkínálni.
Mivel a távetáikkal folytonosan érintkezésben voltunk, csakhamar alaposan megismerkedtünk velük. Az új jövevényre az őseredetiség hatását
teszik, ami mivel a parti lakossággal folytonosan érintkeznek, csodálatra méltó dolog. Pontosabb megfigyelésnél azonban azt látja az ember, hogy ők is,
miként a mászáik közelében lakó legtöbb néptörzs, abban lelik örömüket, ha amazokat magukviseletében és egyéb külsőségekben utánozhatják.
A távetáiaknál ez egyébként annál kevésbé lehet meglepő, mivel körülbelül ötven év előtt a vákuerik, a nagy mászái nép egyik ága, nagy számban
költözködtek közéjük. A vákuerik, ezt csak röviden akarom itt megemlíteni, hosszú, makacs testvérháborúban vereséget szenvedtek, és a szélrózsa minden
irányába szétűzettek, eközben majdnem minden marhájukat elvesztették s a pásztorélettel fel kellett hagyniuk, ma a Mászái-föld környékén, körös-körül
földművelőkként élnek, így Távetában is, amelyben főképpen a déli, a Dsipe-tó közelében fekvő erdőségekben telepedtek le.
Távetában egyébként a mászáik ruházatát és szokásait egyedül a mindkét nembeli reménnyel teljes ifjúság utánozza. A fiatal emberek egyedüli
ruhája a szőrös kecskebőrből vagy barna-vörösre festett pamutkelméből készült köpenyegecske, amely bal oldalukat takarja és a jobb vállon van csomóra
kötve; ehhez járul még gyakran szív alakra kivágott bőrdarab, amely hátul lelóg, és amelyen ülnek. Hajukat nagyobbára számos, vékony, zsinórszerű
varkocskákba tekerik, amelyek, elöl a homlokukba, gyakran a szemükig lelógnak, hátul beléjük font hárssal meg vannak hosszabbítva, és rövid, disznófark
alakú varkocsban végződnek. Fülcimpáik nagyon ki vannak tágítva, és vas- meg sárgaréz drótból, gyöngyökből vagy vasláncocskából készített, különböző
alakú nehéz függőkkel ékesítve. Néhány a lágyékot takaró gyöngyfüzér, karéi lábperecek – nagyobbára gyöngyökkel televarrott bőrszalagok vagy
drótfüzérek – egészítik ki az öltözetet. Jobb oldalukon viselik a szimét, hosszú, egyenes kardot, amelynek pengéje vége felé erősen ki van szélesítve,
továbbá a csinos fabuzogányt. Ha e rajzzal a mászái harcosnak alantabb közölt leírását összehasonlítjuk, azt fogjuk találni, hogy a fiatal távetái, különösen,
ha táncra van felcicomázva, és vörösre festett zsírtól csepeg, továbbá ha nem puskát, hanem pajzsot és dárdát hord, külső megjelenésében ahhoz a
csalódásig hasonlít.
A leányok lágyékuk körül cserzett kecskebőrkötényt hordanak, amely az alsó testet födi és gyakran bokáig ér. A felső és gyakran többi szegélye is
gyöngyökkel gondosan és szépen van ékesítve. Különösen sok gondot fordítanak a nyaknak felcicomázására, amelyet fiatal leánykáknál gyakran száz és
több gyöngyfüzér takar. Fülüknek szintén, de rendesen nem annyira kitágított cimpájában, cicomául nagyobbára orsó módjára összegöngyölített friss
banyána levelet vagy kerek fakorongot viselnek, a különböző vas és vörösréz kar- és lábperecek természetesen szintén nem hiányzanak. Fejüket és csupasz
felső testüket a leányok épp úgy, mint a férfiak, vöröses földből és zsírból álló keverékkel kenik be, ily módon szörnyű rút külsőre tesznek szert, de ők ezt
a milliméter vastagságú zsírhéjat rendkívül előkelő valaminek tartják.
Az öregebb asszonyok a lágyékkötényen kívül, igen okosan, még egy másik bőrdarabot is viselnek, amely a felsőtestet is legalább részben
eltakarja, néhány öregebb asszony felvette már a zanzibari bibik divatját, és pamutkelmét visel, amelyet közvetlenül melle fölött kötöz meg. Egy másik
ékszerük, amelyet csak házasfelek, mégpedig mindkét nembeliek viselnek, a 10 centiméter átmérőjű, csigamódra tekert, vastag sárgaréz drótból készült
korong, ez kétoldalt a fülcimpákról lóg le, mivel azonban ezeket könnyen elszakítaná, egy szalag tartja egyensúlyban, amely a fejük búbján van
megerősítve.
Távetá lakóinak számát, mivel az erdőben nagyon elszórtan, szanaszét laknak, nehéz megközelítőleg is megmondani, 1500-nál többen azonban
nem lehetnek.
Alighogy Távetában voltunk, a hongónak, a kényszerajándéknak kiosztásánál, amit a legtöbb afrikai népnek mindjárt megérkezéskor adni szoktak,
azonnal észrevettük, hogy itt a lakosok patriarchális módon szervezett közösséget alkotnak, amelyben minden tárgyalásnál és határozathozatalnál a
legöregebb és legtekintélyesebb emberek kezében van a döntés hatalma letéve.
Meglehetősen jelentékeny hongónkat – körülbelül két tehercsomagra való pamutkelméből és gyöngyből állott – nagyobbára az öregek tanácsának
tagjai közt osztották ki; azonban a fiatal emberek is kaptak belőle egy részt, akik az ünnepen mintegy százan lehettek jelen.
Nyelvük szempontjából, amely a vápáre és vágvenno nyelvétől csak kevéssé különbözik, a távetáiak a bántu-fajhoz tartoznak. Dacára a folytonos
érintkezésnek, amelyben a vákuárikkal állanak, ez utóbbiak nyelvét, e mászái nyelvjárást, sokkal kevesebben ismerik, mint a kiszuáhelit.
A távetáiak közt a körülmetélés mászái módra általánosan elterjedt; ezt ugyanazon módon ugyanazon korban és ugyanazon mellékkörülmények
között hajtják végre, mint a mászáik.* A fiúk a műtét végrehajtása után, bizonyos időre, erdei magányba vonulnak vissza, a leányoknak pedig három
hónapig nem szabad kunyhóikat elhagyniuk, azon kívül minden idegen közeledtére arcukat el kell takarniuk. Az ilyen leányok anyját arról lehet felismerni,
hogy az itteni szokás szerint, ezen idő alatt, arányosan félig fehérre, félig vörösre festett arccal járkál.
Ami a távetái gyengébb nem erényességét illeti, személyes tapasztalatból, természetesen, sem jót, sem rosszat róla nem mondhatok; az igazság
érdekében azonban nem hallgathatok el egy eseményt, amely ittlétünknek mindjárt első hetében esett meg.
Egy szép napon ugyanis a bennszülöttek azzal leptek meg, hogy tanyánktól magukat egészen távol tartották; sem asszonyt, sem leányt nem lehetett
látni, még a kisfiúk is elmaradtak, csakis azon különböző bejáratoknál, amelyek tanyánkhoz vezettek, állottak egyes fiatal emberek, akik ránk ügyeltek,
senkit hozzánk be nem eresztettek és különösen azt akadályozták meg, hogy élelmiszereket kapjunk, mi volt ennek oka? Távetá fiatal férjei
megharagudtak embereinkre, mivel azok asszonyaikkal szemben maguknak kelleténél több szabadságot engedtek meg; most tehát formaszerű bojkottozást
vittek rajtunk véghez, ki akartak éheztetni, ezzel a visszatorlással szoktak az összes néger törzsek élni, ha valami nincs ínyükre. Igaz, hogy aznap teljes
nyugalmat élveztünk és a bennszülöttek intézkedéseinek egyéb következményeit is tapasztaltuk, mert embereink, akik a kényelmes és jó élet
következtében már alig fértek meg újra a bőrükben, aznap koplalni voltak kénytelenek: az ügynek elintézését mindamellett még aznap kézbe vettük. A tíz
legöregebb távetáit magunkhoz hívattuk, egy-egy csekélységgel mindegyiküket megajándékoztuk, és őket biztosítottuk, hogy ha csak ők vigyáznának egy
kissé jobban asszonyaikra és lányaikra, mi majd gondoskodnánk, hogy hasonló dolog többé ne történjék; ezzel a béke helyreállott. Másnap reggel annyian
voltak a tanyánkon, mint soha azelőtt.
Á
Ámde folytassuk megint a folyó események elbeszélését.
Csakhamar megérkezésünk után teherhordóinktól a fegyvereket és lövőszereket elszedtük; nemigen kellett többé a szökésektől sem tartanunk;
elhatároztuk tehát, hogy egy szép napon rabjainkról is levesszük láncaikat. Midőn szabadulásuk pillanata megérkezett, összegyűltek Teleki sátra előtt, a
többiek előszedték a vésőket és ráspolyokat, fogókat és kalapácsokat, hogy a láncokat leszedhessék. Sibu vádi Kombo, a karaván egyik általánosan kedvelt
népszónoka, nem várta ezt be, hanem így szólt: „De mire való mindez, bvána, ezek a láncok, ha még egyszer meg akartam volna szökni, meg nem
akadályoztak volna”; erre fogaival egy korhadt hársfaszálat kettéharapott és végtelenül boldogan, hogy végre teljesen szabad, ugrálva tovább szalad; a lánc
már régen ketté volt vágva.
A tanyai munkálatok végükhöz közeledtek; legalább nem adtak dolgot minden emberünknek; ezért is egy részüket egyéb módon
foglalkoztathattuk; hogy micsoda munkát adjunk nekik, ezért nem jöttünk zavarba. Az expedíció szükségleteit itt gondosan kiválogatni és mostani,
mindenesetre bővebb tapasztalataink szerint, ki akartuk egészíteni, és újra pakolni. A gyöngyöket, amelyeket Zanzibarban összevissza hányva, vagy
legfeljebb rongyos, rossz fonalakra fűzve zsákokba raktuk bele, itt egyforma nagyságú, körülbelül 60 centiméter hosszú gyöngyfüzérekké kellett tennünk,
annál a nagy készletnél fogva, amellyel rendelkeztünk, ez a munka bár több száz kéz dolgozott is rajta, hetekig eltartott. Ezen kívül a mászáik számára
naibereket és sukákat, azaz köpenyeket kellett varrnunk. A mászáikat ugyanis a kereskedők hozzászoktatták, hogy a kelméket, éspedig a fehér
pamutkelméket csak bizonyos megszabott alakban fogadják el, ezért részesültünk abban a szerencsében, hogy kelméink egy részét az ő ízlésük szerint
kellett átalakítanunk. A naiberek, a mászái katonák harci köpenyei körülbelül 2 méter hosszú uláiti mfupi nevű (a merikáninál rosszabb fajtájú és
keskenyebb) kelméből állnak, amelynek közepén egész hosszában 15-20 centiméter széles, tarka, rendesen pedig vörös kalikó van felvarrva, széleiken 10-
12 centiméternyire rojtozottaknak és egészen keskeny, bíborvöröses sávval ellátottaknak kell lenniük, azon ajándékoknak, amelyeket a mászái
harcosoknak elfogadni méltóztatik. Az öregebb, házas mászái férfiak számára valamivel szélesebb uláitiból, szintén 2 méter hosszú kelméket kell kiszabni,
és oly módon elkészíteni, mint amazokat, csak a középen hiányzik róluk a széles szegély, ezeket a köpenyeket sukáknak hívják. Ilyen naiberékből és
sukákból Dsumbe Kimemeta kijelentése szerint 1200 darabot kellett készítenünk. E célból nagy fészert állítottunk fel, amelyben naponként 80–100 ember
szorgalmasan dolgozott. Hogy a lopás iránti hajlandóságnak lehetőleg útját vágjuk, a gyöngyöket a felfűzés előtt és után mindig megmértük; mindamellett
mindjárt első nap mutatkozott egy kis hiány. Ez első alkalommal a bűnösöket csak a hiány kárpótlására kényszerítettük, lehúzván azt napi bérükből, azon
kívül azonban arra is figyelmeztettük, hogy ismétlés esetén a botnak is lesz még hozzászólása, erre azonban nem került sor. Eltekintve a sok bosszúságtól,
az ilyen munkák nagy pénz- és időveszteséggel is járnak; azért legjobb őket még Zanzibarban, útnak indulás előtt megcsinálni.
Dualla Idrisz, a mi páratlan szomáli törzsfőnk most már teljesen beleélte magát abba, hogy ő a karaván alvezére és az expedíció felszereléseinek
kezelője; karavánunk belső ügyeivel tehát keveset kellett ezután törődnünk. Ez embert napról napra jobban kellett becsülnünk, meg is bíztunk benne
csakhamar, akármit tett. Dualla nagyon rokonszenves jelenség volt; magas, karcsú termete dacára nem látszott nagyon erősnek, de azért inas, szívós és
rendkívül kitartó volt. Sötét arcbőre inkább a feketébe, mint a barnába játszott át. Képéből egy pár okos, szénfekete szem kukucskált ki, amelyek villámot
szórni, de megnyerő módon mosolyogni is tudtak; orra éles formákat mutatott, szájából pedig, amelyet szívesen tartott nyitva, két sor elefántcsont
fehérségű fog látszott ki.
Dualla nagyon feltűnően intelligens volt és miként ez az írni nem tudó embereknél gyakran megtörténik, kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkezett,
nagy orvosságos ládánkban a sok palackocska és skatulyácska között, néhány nap alatt teljesen tájékozódott; könyv nélkül ismerte azon kívül minden
tehercsomagunk tartalmát. Rendkívül hiú levén, mindig nagyon csinosan öltözködött. Dualla az egész karavánban a legbuzgóbb mohamedánus volt, az
előírt naponkénti mosakodások és imák elvégzésében őt semmi sem akadályozhatta meg. Embereinkre, valamint a bennszülöttekre csodálatos, csaknem
bűvös hatást tudott gyakorolni; ezen tehetsége még Dsumbe Kimemetával szemben is bevált. Bátorságához és megbízhatóságához nem fért a legkisebb
kétség sem.
Többi szomáli legényünkben, Dualla számos jó tulajdonságai közül, nagyobbára csak az egyiket vagy a másikat lehetett teljes mértékben feltalálni,
mindenek fölött talán fiatalabbak voltak és nem tapasztaltak még annyit, mint ő. Valamennyiükben azonban kivétel nélkül egyforma, rendkívül elszántság
honolt. Teljesen megegyeztek egymással abban is, hogy a karaván többi tagjaival szemben mindnyájan büszke, önérzetes magaviseletet tanúsítottak, ebből
az okból és azért is, mert ők voltak a teljesen nélkülözhetetlen botbüntetések végrehajtói, az emberek nemsokára, legalábbis éppen annyira féltek tőlük és
szerették őket – ami a négereknél egy jelentésű-, mint ahogy féltek tőlünk, illetőleg szerettek bennünket.
Habár Dualla a folyó munkálatok nagy részét vállainkról le is vette, maradt még nekünk is elég teendőnk. Először is, elveszvén az eredeti dátumok,
a kronométerek állását és járását kellett újra megállapítanunk. Eközben kiderült, hogy Távetá földje rendkívül könnyen jön ingásba és mozgásba, ezért
még a tanyánktól több száz lépésnyire is teljesen lehetetlen volt a kénesős lejtőmérővel megfigyeléseket tennünk. Hogy ezeket mégis megtehessük,
félreeső tisztásra kellett mennünk és őröket kiállítanunk, akik az arra járásban még egyes bennszülötteket is megakadályoztak.
Napjában több óra telt el a gyűjtemények összeállításával. Mivel az esős évszak közeledett, bogarak és pillangók különösen nagy számmal voltak
találhatók, hasonlóképpen a gyíkok éspedig nagyobb fajok, meg a különböző kaméleonok. Kígyót is lehetett látni sokat, de csak a kisebb fajokból. Egy
fényes fekete fajt, amelynek nagysága az esőgilisztáé és a törékeny kígyóé (Anguis Fragilis) közt váltakozott, tanyánkon csaknem mindennap fogtunk; az
erdőben nem ritkán láttuk a hosszú, világoszöld színű ostoros kígyót (Dryophis Ahaetulla); ez azonban mindig nyílsebességgel menekült el előlünk.
Az ornithológusra nézve a távetái erdő valóságos kincsesbánya; csakhogy rendkívül nehéz a madarakhoz hozzáférni, ezek ugyanis a repülésüket
akadályozó sűrű ágakat kerülik, és leginkább a legmagasabb fák koronáin tartózkodnak, ott azonban sörétlövéssel el nem érhetők, ha pedig végre mégis
szerencse kíséri az embert, és egyet eltalál, a legtöbb esetben biztos lehet benne, hogy valamelyik ágban fennakad, vagy valahová a bozótba esik és többé
fel nem található.
Fotografálnunk is kellett; természetesen akadályok nélkül ezt sem tehettük meg, mert amint készülékünket bármily messziről is észrevette, a
legsűrűbb bennszülött tömeg is azonnal szétfutott. Végre tehát nem tehettünk egyebet, minthogy készülékünket valamely látogatott ponton felállítottuk,
mindent rendbe hoztunk és azután türelmesen vártunk. Az ilyen helyet a bennszülöttek hosszabb ideig kerülték ugyan, de idővel megfeledkeztek a
dologról, és ilyenkor pillanatfelvételekkel meglephettük őket. Időközben azonban a készülék gyakran eltolódott vagy a felvételi lapok sokáig lévén a
napsugaraknak kitéve, megromlottak és ezért későbben hasznavehetetleneknek bizonyultak.
Életünk egyhangúságát megzavarták továbbá: Miriálinak, az egyik kilimandzsárói fejedelemnek küldöttsége, amely egy ökröt és egy kecskét
hozott ajándékba. Egyik délutáni kirándulásunk, amelyet főképpen azért tettünk, hogy a Dsipe-tó környékét pontosabban vázolhassuk; harminc kis arusai
vangvura látogatása, akik Dsumbe Kimemetához jöttek ugyan, de azért nekünk jutott a szerencse őket megvendégelnünk; végül egy hatalmas tábortűz,
amelyet azonban hála az uralkodó kedvező széliránynak, el tudtunk oltani, még mielőbb nagyobb pusztításokat vihetett volna véghez.
Terveink szerint négyheti kirándulást akartunk tenni, hogy meglátogassuk Miriálit, a Kilimandzsáró melléki vidék egyik fejedelmét és a Meru-
hegyet. A kutatáson kívül ezzel egyéb céljaink is voltak. Elsősorban Miriálival kellett összeköttetésbe lépnünk, mert az ő országából kellett későbben a
Kibo megmászására irányuló kísérletet megtennünk; neki akartuk azon kívül összes szarvasmarháinkat és kecskéinket is megőrzésre átadni, mivel az
állatokra nézve a távetái erdő nagyon káros behatásúnak bizonyult. A Meru-hegy meglátogatására azon remény csalogatott, hogy Nagy-Arusában, a
lábánál fekvő vákuári telepen, teherhordó állatokat fogunk vásárolni.
A karaván, amellyel április 12-én Távetát elhagytuk, hatvanhat teherhordóból és szolgából állott, a tanya és ottani áruink őrizetére egy tucat beteg
emberrel csak Dualla maradt vissza. Dsumbe Kimemeta, aki bár súlyosan beteg volt, a visszamaradásról tudni semmit sem akart, hordó ágyon kellett
magunkkal vinnünk.
A legnagyobb sietséggel megejtett felszerelésünkön sok volt még az igazítani való, elindulásunkat ez annyira késleltette, hogy utolsó embereink a
tanyát csak délelőtti 11 óra után hagyhatták el és indulhattak meg az erdő szélén levő gyülekezőhely felé. Embereink egyenként, amint éppen dolgukkal
elkészültek, indultak meg oda; mivel azonban az erdőben egyik sem igen tudott tájékozódni, csakhamar mindnyájan eltévedtek. Egyenes vonalban,
ezerméternyire volt az erdő széle tanyánktól, mégis 2 óra 20 perc lett, mikorra mindnyájan teljes számmal együtt voltunk. Bosszankodva a hosszú
várakozás miatt, végre megindultunk és északnyugati irányban, alig észrevehetően emelkedő síkságon, a Kilimandzsáróhoz vezető úton, egy magasabb
domb északi vége felé irányítottuk lépteinket. Szép zöld akácfák állottak a környéken egyesével vagy csoportokban, ezek a puszta sárga felületéből erősen
kiváltak és a vidéknek feltűnő módon parkkaraktert kölcsönöztek; itt-ott egy-két bütykös, fakó és szürke ébenfa is volt látható, de pálmafa nem. Az ember
alig képzelhet magának szebb vidéket, mint amilyen ez a természetes park, különösen, ha – miként itt – számos vad élénkíti.
Közeledésünkre ijedős struccok, szárnyaikat magasra tartva, hogy amúgy is sebes lépteiket még gyorsabbakká tegyék, iramodtak végig a síkságon,
gazellák és nagyobb antilopok pedig egész bizalmasan szaladgáltak közelünkben úgy, hogy az ember őket szinte az útról lőhette volna le. Az ilyen
csábításnak nehéz ellenállni. Elhagytam tehát menni a karavánt, és bármennyire nehéz is az útfelvétellel kapcsolatos munkálatokat a vadászattal
összeegyeztetni, a nagy számú vadnak utána mentem. De sajátságos! Amint az ösvényről letértem, az állatok bizalmasságának vége volt. Alkalmasint már
sokszor megjárták és így dacára a legnagyobb elővigyázatnak, amellyel éltem, mindig hátrább vonultak és soha oly közel nem jöttek, hogy rájuk lőhettem
volna. A meglevő, alkalmas fedezetet nyújtó tárgyak dacára sem voltam képes az egész nyájat észrevétlenül megközelíteni, mert az egyik vagy másik állat
a többit mindig fellármázta, így folyt ez tovább, míg végre a vad mind elmenekült. Az antilopok helyett azután pompás kvaggák jelentek meg, amelyek
legelészve lassan haladtak tova. A cserkészet tehát újból megkezdődött, de ugyanazzal a csalódással végződött, mint előbb: porfelhőbe burkoltan rohant el
a nyáj. Egy különösen kíváncsi Bubalis Caama azonban, amely egyedül volt az idegen állatok között, megállott, fennmaradt tehát a remény, hogy lesz egy
kis vadpecsenye; azzal az óvatossággal, amit csak a felkeltett vadászszenvedély ismer, közeledtem feléje, négykézláb a fűben csúszva haladtam szép
ernyőjű akácfa, azon fedezet felé, amelynek elérésére még törekednem kellett. A Bubalis Caama nyugodtan állott helyén, de midőn célomtól már csak
egypár lépés választott el, midőn zsákmányomat már biztosra fogtam, rikácsolva felrepülő kis madárcsapat elárult. Természetesen azonnal felugrottam,
hogy a futamodásnak iramodó áldozat felé még egy golyót röpíthessek. Ekkor oly felfedezés, amelyre egyáltalán nem voltam elkészülve, hirtelen
megbénított. Csak most vettem ugyanis észre, hogy semmi rosszat nem sejtve, egyenes útban voltam nekirohanni egy óriási orrszarvúnak, aki az akácfa
árnyékában, alig négylépésnyire tőlem, a magas pusztai fűben aludt. A fekete kísérőmnek – Muállim Harunnak – hirtelen odasúgott „fáru!” (orrszarvú)
megismertette vele helyzetünket; Harun példáját követve, kígyóként tűntem el a fűben; ugyanazon óvatossággal, amellyel közeledtünk, most egy másik
fának irányába elsiettünk. Célunkhoz érkezvén, biztonságban éreztük ugyan magunkat; a nagy fű miatt azonban az orrszarvúnak csak fülét és egyik szarva
végét láthattuk. Hogy az állatot talpra állítsuk, egypárszor egyesült erővel kiáltottunk hallót, hatástalanul hangzott el azonban a pusztában. Az orrszarvúnak
többre volt szüksége, hogy álmából felriadjon; már söréttel akartam lőni, midőn megpillantottam, hogy egy tucat kvagga közeledik, szép lassan, egymás
után haladva, mifelénk. Puskám csövét tehát természetesen ezekre irányoztam – hiszen azon remény kecsegtetett, hogy egy szerencsés lövéssel kétféle célt
érhetek el! Úgy is történt. A lövés eldördült, ismét felszállott egy porfelhő, de ez alkalommal a gyönyörű állatok egyike ott hentergett a földön; ugyanazon
időben pedig az orrszarvú is felugrott, és egész hatalmas nagyságában ott állott előttünk. Mintha haragudnék, hogy felzavartuk, fejét lökésszerűen
mozgatta föl és le; erősen szimatolt és nézett felénk, helyéből azonban el nem mozdult, és így megint nem lőhettem rá. A jelenet új és rám nézve elég
érdekfeszítő volt, hogy egy ideig mellette elidőzzem; azonban tudja isten, mennyi ideig tarthatott volna, ha jó sűrű eső segítségünkre nem jő. Az orrszarvú
elvesztette szimatunkat, később másfelé nézegetett, ekkor egész széltében, oldalával fordult felénk. Az orrszarvúvadászatból akkoriban ugyan még nem
sokat értettem, feltettem azonban, hogy egy jó lövés a lapockába ennél a vadnál sem árthat; elővettem az 500-as expresszt, és gondos célzás után
elsütöttem. Az orrszarvú megrázkódott, de azért állva maradt, mintha gyökeret vert volna, egy második lövés azonban leterítette, ugyanazon helyen, ahol
aludt, térdre esve, döglötten találtuk meg. A karaván időközben régen eltűnt szemeink elől, sietnünk kellett, zsákmányunkat egyszerűen ott hagytuk
heverni a földön, és utánuk indultunk.
Már egészen beesteledett, midőn kísérőmmel a tanyára érkeztem, amelyet Teleki a dombnak északi oldalán, korábban, mint tervezve volt felütött.
Másnap Dsumbe Kimemeta a karavánt a csak két óra járásnyira fekvő Szágáná patakhoz vezette, mi magunk visszamaradtunk, hogy a környéken
vadászgassunk, a szerencse azonban nem kedvezett, rendkívül elcsigázva és kiéhezve, de üres kézzel érkeztünk meg késő délután a tanyára.
A Szágánától kezdve az út egyenesebben vezetett hegynek fel. A kemény, sárga pusztai füvek és tövises akácfák helyébe most változatosabb flóra
lépett, amely amint feljebb jutottunk, mindig jobban emlékeztetett a hazai növényzetre. Alighogy átléptünk a Huna-patakon, mély mederben tovarohanó
vízen, rábukkantunk az első bennszülöttekre, ezek kíséretében folytattuk most utunkat, banyána-ültetvényeket befogó, buján tenyésző sövények
árnyékában, síkos ösvényeken, míg végre Miriáli lakóhelyére érkeztünk. A sok bennszülött, akik közeledésünket nézték, szétoszlott, hogy helyet csináljon;
azután pedig élénk vörös, bő tógába burkolózva megjelent Márángu országocska fejedelme, Miriáli szultán és „Jámbo bváná”-val üdvözölvén, felénk
nyújtotta jobbját. Szuáheli nyelven folyékonyan beszélvén, nem minden elfogultság nélkül kérdezte ezután, megmutathatja-e tanyánk számára a helyet,
követve az egész tömegtől, meg is indult oda azonnal. Egy kis réten megállapodtunk, amelyet minden oldalról banyána-ültetvények környékeztek, a friss,
zöld gyeppel takart földön lábnyi széles, tiszta, hideg vizű patakocska csörgedezett végig, itt pompásan lehetett tanyázni. Miriáli látta, mily
gyönyörűséggel töltött el ezen kedves hely, udvariasan, mint valami spanyol, sietett is azt Teleki grófnak ajándékul felajánlani. Ő maga, aki a nézőre az
ideges kapkodással eltelt fiatalember hatását tette, bennünket ezután elhagyott, nem cselekedték meg ezt az alattvalói, akik csak most kezdték meg
tanyánkat igazában ellepni. Nem kellett sokáig várakoznunk, és a fejedelem mezítlábas anyja is megtisztelt látogatásával; a bíboron kívül, gyöngyökből és
réz láncocskákból álló gazdagabb ékszerei által is különbözött a többi öregasszonytól. Ez volt hát az a tekintélyes matróna, aki annak idején, átható
tekintetével, Johnstont csaknem pislogásra bírta! Ámbár, ezen emlékezetes jelenetre való tekintetből, igazi örömmel fogadtuk, udvariasságunk az öreg
folytonosan kilengeléért (gyöngyökért) kolduló asszonnyal szemben nem maradt tartós; sőt midőn a reggelizés ideje beköszöntött, szomáli legényeink
éppen olyan rövid „tongá mbujá”-val (hordd el magad innen, barátném!) szorították ki a sátorból, mint a többi halandókat.
Miriáli délután megint eljött, kávéval és cigarettával kínáltuk meg, ami ízlett is neki, elfogulatlanabb is lett ezután csakhamar. Nagyszámú udvari
kísérete, amely lépten-nyomon követte, szorosan körülöttünk guggolt és élénk részt vett társalgásunkban.
Miriáli, aki akkoriban 24–25 éves lehetett (nekünk azt mondta, hogy 100 éves!), éber, intelligens, igen rokonszenves ember volt, akinek arcvonásai
a négerekéhez nemigen hasonlítottak. Cicomául, az ottani szokások szerint, füleinek felső, átfúrt széleiben kb. 12 centiméter hosszú, plajbász vastagságú
kerek fapálcikát, a feltűnően kiszélesített bal füle cimpájában pedig 10 centiméter átmérőjű megfaragott fakarikát, nyaka körül végre kék gyöngyökből
füzért viselt. Általában egyszerűbbnek látszott, mint alattvalói. Miriáli, miként már említettem, szuáhéli nyelven tökéletesen beszélt, vele tehát tolmács
nélkül társaloghattunk; meg is tettük ezt szívesen és gyakran, mivel csakhamar igen bizalmas lett. Ha neki valamit elmondtunk, vagy valamit
megmagyaráztunk, kíséretének rendesen lefordította dsagga nyelvre. Miriáli szeretett fecsegni és élcelődni, nagy élénkséggel tartott előadásai legalább
igen gyakran általános derültséget okoztak.
Amennyire mi észrevettük, Márángu bennszülöttei fiatal manzsijukhoz (fejedelmükhöz) nagyon ragaszkodtak, valódi hatalmának azonban szoros
összefüggésben kellett lennie a lakosság harcra képes részének akaratával, és ezért annak megszilárdulása vagy gyengülése bőkezűségétől függhetett.
Délután felszólított Miriáli, nézzük meg kunyhóit és udvarait; maga vezetett el oda; mégpedig ezen alkalommal más úton, mint amelyen jöttünk.
Keskeny, alacsony deszkaajtón keresztül először egy banyána erdőcskébe, azután egy másik kapun keresztül magas dracaenáktól képzett fasorba jutottunk.
Ez néhány kunyhóhoz vezetett, amelyeket szépen megfaragott deszkákból alkotott kerítés környékezett. Ekkor háreme: három asszony és három leány, a
legnagyobb bizalmassággal közeledett felénk. Az elsők egyikét Mándárának, hírhedt szomszédjának leányát, miként Miriáli azonnal megmondotta,
politikából, 300 tehénért vette meg. Jobb ízlést tanúsított a fejedelem a leányok megválasztásánál, akik még európai nézetek szerint is egészen csinos
teremtéseknek voltak nevezhetők. Ezek igazán elbájoló bizalmasságot tanúsítottak; hozzánk simultak, mint valami macskák, felgyűrték ingujjainkat,
megcsodálták bőrünk fehérségét, és nekünk nagyon kedveskedtek. Egyikük meglehetős nagy tükröt, minduntalan arcunk elé igyekezett tartani.
Mindnyájuknak szerelmes fecsegése azonban mindig ezen állandó refrénnel végződött: „kilengele”, azaz adjatok gyöngyöket! Az asszonyok hosszú
bíborszínű köpönyegekbe voltak burkolózva, a leányok a hajadonoknak a Kilimandzsárónál mindenfelé divatos, meglehetősen szellős öltözéket viseltek.
Igen szívesen bámultattuk volna magunkat még hosszabb ideig is; Miriáli azonban türelmetlen volt és a továbbindulásra nógatott, hogy megmutathassa
palotáját, amelyre elég büszkének látszott lenni. A palota a zanzibari négerkunyhókhoz hasonlított; parti emberek is építették, akik a Kilimandzsáró
melléki fejedelmek legtöbbjének udvarában, tányérnyalókként mindig feltalálhatók. Az építőmesterek, miként egykoron egy város derék polgárai
városházuk építésénél, az ablakokról egészen megfeledkeztek; a házban tehát egészen sötét volt; Miriáli azonban hozott magával egy pár jó, igazi Apolló-
gyertyát, megtettük tehát a kedvét és minden szobán keresztül bújtunk. Legszebb a házon fekvése volt, mert ajtajából a Kilimandzsárótól délnek fekvő
vidékre pompás kilátás nyílt. Ott le is telepedtünk és a környező természet szemléletébe elmerülve, egypár idillikus órát töltöttünk.
Lábainknál guggoltak Miriáli asszonyai és leányai; néha-néha közelebb is húzódtak hozzánk, halk hangon a „kilengele” szót súgván füleinkbe. A
fejedelem maga pombét, eleusine-bál és banyánából készült savanykás italt ivott, ami azonban nekünk nem ízlett. Miriáli lassanként beszédesebb lett;
kérdéseinktől még inkább biztatva, feltárta földrajzi ismereteit, a kékesszürke erdő, amely fölött füstfelhőcskék lebegtek, a távetái erdő, a ragyogó felület a
Dsipe-tó, az a magas hegy, bal oldalunkon, a Teita hegység. Így nevezgette meg sorjában a nagyszerű tájkép egyes részleteit, míg a hó takarta Kibo izzó
fényének elhalványulása figyelmeztetett, hogy haza kell térnünk.
Ugyanazon este, valamivel későbben, Miriáli ellátogatott tanyánkra, hozván magával egy ökröt, egy pompás dárdát, egy kardot és három Colobus
prémet. Teleki gróf ezen ajándékot azonnal szép és jó revolverrel viszonozta; a tulajdonképpeni viszonzásul szolgáló ajándékot, nagy csomó kelmét,
gyöngyöt, drótot, puskaport és más egyebeket az itteni szokás szerint, későn este, egész csendben adattuk át neki.
Éjjel szakadt az eső. Másnap szürke, borús reggelen alkalmunk nyílott megfigyelni, miként alakulnak a repülő termeszek kúszókká. A
Kilimandzsáróhoz vezető utunkban gyakran haladtunk el termeszdombok mellett, de lakóikat egyszer sem láthattuk meg. Azon reggelen azonban
ezerszámra repdestek a szárnyas termeszek a ködös levegőben, amely ezért hópelyhekkel látszott megtöltve. Dacára aránytalanul nagy szárnyaiknak és
kétségbeesett erőlködéseiknek, csak nagyon lassan tudtak előbbre jutni. Kis idő múlva a földre ereszkedtek le, a fűre, levelekre és sátrakra szállván,
szárnyaikat tovább is úgy mozgatták, mint azelőtt, nyilvánvalóan ezen terhes függelékeiktől igyekeztek megszabadulni. A szárnyak mozgékonysága idővel
csökkenni látszott; ennek beálltával a rovarok hátsó lábaikkal és felfelé görbített altestükkel először hátsó, azután pedig felső szárnyaikat horzsolták le,
gyakran szárnyaikat egymásnak kölcsönösen leharapták. Az egész jelenet körülbelül egy óráig tartott; végül csakis a rengeteg sok szárny, amelyek
mindenütt hevertek, emlékeztetett arra, mert a csúszómászó termesszé alakult rovar csakhamar eltűnt.
Még ugyanaznap délelőtt az idő kiderült, a nap kisütött és vele együtt kibújtak Miriáli és birodalmának nagyjai és kicsinyei. A fejedelem anyja és
egyik nővére (a rossz világ az utóbbiról azt mondja, hogy nagyon kacér) szintén megjelent és a többiekkel együtt ostromolta sátrainkat, mindez itt-
tartózkodásunkat nem csak hogy nem tette semmivel sem kellemesebbé, hanem inkább oka volt, hogy azon óhaj támadt lelkünkben: vajha mielőbb tovább
indulhatnánk, mert napközben nem volt már egy szabad pillanatunk sem.
16-án reggel útra akartunk kelni, az eső azonban olyan erősen esett, hogy elindulásunkat több órával el kellett halasztanunk. Miriáli, aki egészen
boldogtalannak látszott, mert az időjárást kívánságainknak megfelelővé nem alakíthatta át, emiatt egészen komolyan mentegetőzött, mondván, hogy előtte
való este, mgángájának (kuruzslójának) meghagyta, szüntesse meg az esőt; ez után tőlünk elbúcsúzott és valószínűleg, hogy emiatt táplált haragját elfojtsa,
hazament, mert két órával későbben, midőn udvara előtt elhaladtunk, a pombés korsóval, egy csomó száraz banyána levélen ülve láttuk.
Miriálitól búcsút véve eljutottunk a Veruveruhoz, a Pángáninak a Kilimandzsáróról jövő mellékfolyóinak legnagyobbikához; e folyó körülbelül 20
méter széles, meglehetősen mély és jelentékeny sebességgel folyik dél felé. Vászoncsónakunkon keltünk át rajta, amelyet repülő komp gyanánt
használtunk. E célból néhány emberünknek úszva kellett a kötelet átvinniük, ami nem volt nagyon kellemes dolog, mert mindezen folyókban nagy
számmal vannak a krokodilusok. Mély vizekben nem nagyon nagy a veszély, mert ezen állatoknak, hogy nagyobb erőt fejthessenek ki, farkukkal a fenékre
kell támaszkodniuk. Veszély főképpen akkor fenyeget, midőn valaki a sekély partmelléki vízhez ér és abba belép; ezért is, mielőtt embereinket a vízbe
küldöttük, rendesen néhányszor puskáinkkal belélőttünk.
E kirándulásunkra csónakunknak csak egyik felét vittük magunkkal, ennek segítségével egyszerre négy embert vagy hat csomagot szállíthattunk át,
két és fél óráig tartott tehát, míg a karaván az összes felszereléssel együtt a Veruverun átkelt. A marhákat – hét ökör és tehén volt velünk – és szamarakat a
vízen egyszerűen áthajtottuk. Az elsők mindig bátran mentek be a hullámokba és biztosan úsztak át a legnagyobb folyású vizeken is; a szamarak sokkal
gyávábbaknak mutatkoztak, bár ők is egészen jól úsznak; a vízbe jutván, gyakran egészen megzavarodtak, sodortatták magukat a víztől lefelé és így
könnyen belejutottak abba a veszedelembe, hogy elvesznek. Juhokat és kecskéket még az egészen sekély patakokon is át kellett vinnünk.
Átkelvén a Veruverun, nyugati irányban megkezdett utunkat folytattuk; délután 1 órakor pedig Kikáfo nevű patakocskánál tanyát ütöttünk. A tájék
szabadabb és nyíltabb lett, csaknem kizárólag baobab fákkal volt benőve, közbe-közbe alacsony bozótok és sanseveriából álló sűrűségek tenyésztek.
Az élelmiszerkészletek, amiket karavánunk számára magunkkal hoztunk, már csaknem elfogytak, ha tehát szarvasmarháinkat még ezen túl is
kímélni akartuk, legénységünk számára húsról, vadászattal kellett gondoskodnunk. Ebéd után tehát Teleki gróf délkeleti, magam pedig nyugati irányban
átkeltünk a patakon, hagy a rajta túl fekvő területeket bekalandozzuk; a legénység többi része a patakban való halászással próbált szerencsét.
A Kikáfótól nyugatra meglehetősen szabad pusztára bukkantam, amelyen csak valamivel messzebb volt sűrűbb növényzet. Az első pillantás,
amelyet rá vetettem, keveset ígért, mivel vad egyáltalában nem mutatkozott, csakis hosszabb, gondosabb, messzelátóval megejtett átkutatása után a
vidéknek, fedeztem fel egy kis zsiráfcsordát, amely messze, abban az irányban legelészett, ahonnan a szél fújt. A zsiráfokat rendkívül nehéz
megközelíteni, mivel hosszú nyakuk segítségével elláthatnak a bozótok fölött; szoktak is mindig vizsga módra kémlelődni. A kétesnél is kevesebb volt a
kilátásom eredményre, ami nem nagy gyönyörűséggel töltött el; ennek dacára a félénk állatok üldözéséhez hozzáfogtam. A gyönge szél miatt nagy
körívben kellett őket megkerülnöm; alig hagytam el a pusztát és alig érkeztem meg a ritkás bozótba, amely azt határolta, váratlanul egy orrszarvúra
bukkantam. A 8. kaliberű puskámból egy golyótól találva, az állat egypárszor körben megfordult, azután fújva és lihegve oly gyorsasággal nyargalt tovább,
amilyent ezen otromba állatról senki sem tételezett volna fel, körülbelül 200 lépésnyire megállott, egypárszor ide- s tovatámolygott, erős vérsugár lövellt ki
a szájából, azután pedig döglötten összerogyott.
Néhány perccel később egy orrszarvú párra találtam, amely gondtalanul álldogált egy bozótos erdő szélén; az állatok egyike a rajta száradó iszaptól
vöröses-barna, a másik pedig fekete volt. 70 lépésnyi távolságból, az 500-as expresszel a nagyobbik orrszarvú lapockájára lőttem. Az állat, amelyet
eltaláltam, visítva rohant odább, a másik egy percig habozva állva maradt, azután követte társát, nem messze a bozótban ráakadtam mindkettőre, az egyik
meg volt dögölve, a másik sértetlenül állott mellette. Harmadszor is eldördült a puska és ismét halva rogyott össze egy orrszarvú. Mindegyik golyóm a
lapocka mögött fúródott az állat testébe és átfúrta a tüdő mindkét szárnyát. Alig egy órai vadászat után három orrszarvúnak elejtése igen kielégített,
fegyverhordóimat tehát a zsákmánynál hagytam és visszatértem a tanyára, hogy az embereket a hústömeg elhozatala végett elküldjem.
Teleki grófnak aznap kevésbé kedvezett a szerencse, mert vadászzsákmánya csak két hatalmas vízi bakból állott, más vadat a gróf nem is látott. A
vízi bak kétségtelenül az antilopfajnak legszebb képviselői közé számítható. Eltekintve szarvaitól, alakjára, színére és magatartására nézve egészen a
közönséges gímhez hasonlít. Tudvalevőleg az antilopfaj nevét attól a szokástól kapta, hogy folyóvizek közvetlen közelében szokott tartózkodni.
Miután embereinket hússal bőven elláttuk, Teleki gróf elhatározta, hogy egy napi pihenőt tart és azt a vadászat élvezeteinek szenteli. Esős
éjszakára gyönyörű tiszta reggel következett; magasra csigázott várakozásokkal indultunk ez alkalommal együtt útnak, de erősen csalódtunk, mert a
délelőtt eltelt anélkül, hogy csak egyetlen egy nagyobb vadat is láttunk volna.
A forró déli órákat a Kibóval szemben, amely hosszú idő után ismét egyszer láthatóvá vált, a zöld gyepen elnyújtózva, álmodozva töltöttük el,
azután pedig újra tovább sétáltunk. Dögevő keselyűk és marabu gólyák, amelyek egy bizonyos hely körül nagy számmal keringtek, először tegnapi
zsákmányom maradványaihoz vezettek, onnan délnyugati irányban ballagtunk tovább. Egy vízi bak, amely pihenőjéből felzavarva előttünk hirtelen
felugrott, volt az egyedüli vad, amely puskánk elé került. Látszólag mindketten elhibáztuk az állatot; ennek dacára követtem nyomát, Teleki gróf pedig
megtartotta az eredeti útirányt; így anélkül hogy akartuk volna, egymástól elváltunk. Két fegyverhordozóval, akik követtek, egyedül folytattam cserkésző
utamat. Csakhamar egészen elhagyatott, vad külsejű vidékre jutottunk, a baobab fák és bokrok itt sűrűbben sorakoztak egymás mellé, a talajt, magas fűtől
félig eltakart nagy, vulkanikus sziklatuskók takarták. Vadászni való sem volt itt, ezért is gondtalanul, vállra vetett puskával hazafelé ballagván, elkezdtem
botanizálni, míg számos friss bivalynyom ismét nagyobb óvatosságra nem figyelmeztetett. Ezek az állatok nyilvánvalóan röviddel ezelőtt lehettek itt,
mivel még az a jellemző mósusz szag is érezhető volt, amelyet maguk után szoktak hagyni. Bár nyomukat figyelmesen követtük, meglátni őket nem
tudtuk, egy orrszarvú támadását kellett azonban megélnünk, amely ránk nézve csaknem végzetessé válhatott volna. Közvetlenül mellettünk jobbra, sűrű
bozót húzódott el; alig figyelmeztetett a belőle kihallatszó sajátságos röfögés a közeledő veszélyre, az ágak máris recsegtek és egy feketés-barna kolosszus,
borzasztó hevesen rohant ki belőle; éppen csak annyi időm maradt, hogy az összeütközés elől menekülendő, hirtelen egy ugrást tehettem hátrafelé a
bozótba; közvetlenül orrom előtt száguldott el az állat, amelyben csakis ekkor ismertem fel az orrszarvút. Egy percig láttam, amint fegyverhordozóim
egyike a szörnyeteg lefelé szegzett szarva előtt élete megmentése céljából szalad; a szuszogás és lihegés odább haladt, azután csend állott be. Aggódva
kiáltoztam most embereim után, örvendetes meglepetésemre mindketten feleltek. Szimba, nagy lélekjelenlétet tanúsítván, kétségbeesett oldalugrást tett a
bozótba, össze volt ugyan karcolva és vagdalva, de megmenekült. A másik ember nem is forgott veszélyben, futás közben, ennek dacára, a 8. kaliberű
puskát magától eldobta, a fegyvert későbben megtaláltuk, mindkét csöve földdel volt bedugulva. A hirtelen meglepetés nem kevéssé felizgatott, nagyobb
óvatossággal, mint azelőtt, minden bokor mögött valami szörnyeteget gyanítván, folytattuk utunkat a sűrűségben a tanya felé, míg a szabadabb pusztára ki
nem értünk. Időközben már szürkülni kezdett, ennek dacára aránylag nagyobb biztonságban éreztük magunkat, nyugodtabbak és bátrabbak is voltunk,
amiről egy második orrszarvúnak, midőn éppen az utolsó percekben utunkat állotta, meg kellett győződnie. A golyó jól talált, halálos megsebesülés jelei
közt menekült az állat a sűrűségbe, ahová azonban az esti homály miatt nem követhettük.
Következő tanyánknál, a magas fűvel benőtt, víztől csepegő és félig elmocsarasodott bozóterdőben, a vadászat sok bajjal és kellemetlenséggel
egybekötött élvezet volt, ennek dacára Teleki gróf délután újból megindult cserkészni, útjából az esti szürkületben, bár zsákmány nélkül, de egészen
megelégedetten tért vissza, mivel eközben nem remélt nagy számban hajtott fel nagyvadakat. Elbeszélése szerint nem is volt még sokáig útban, máris ritka
látvány terült el előtte; négy orrszarvút pillantott meg, amelyek a széliránnyal szemben szorosan állottak egymás mellett. Nagy kerülővel közeledett
feléjük, azonban még nem érkezett hozzájuk, puskagolyó távolságba, midőn a nagy fűben egy ötödik orrszarvú tűnt fel és egyenesen feléje szaladt. Éppen
ezt kereste és kívánta Teleki gróf, de éppen ez a pillanat, rettentően alkalmatlan volt, mivel hosszú sálját, amelyet a hűvös időjárás miatt vett fel, és amely
kioldódott, éppen akkor tekergette szorosabban teste köré. Néhány kínos perc telt el, míg ezzel elkészült, az orrszarvú már nagyon is aggasztó közelségbe
jutott, midőn végre kísérőinek és alkalmasint önmagának is nagy megkönnyebbülésére, puskáját kézbe foghatta. A lövésre az állat egypárszor körben
fordult, azután a sűrűségbe menekült és eltűnt. Sokáig követte a gróf a nyomait, későbben azonban felhagyott vele, mert időközben 22 darabból álló
zsiráfnyáj jelent meg a látóhatáron. A tájék azonban, ahol az mozgott, nagyon is nyílt volt, ilyen félénk állatokkal szemben eredményre gondolni sem
lehetett, Teleki gróf tehát rövid, sikertelen kísérletek után az elhagyott orrszarvúnyomhoz tért vissza, hogy ezt tovább kövesse. Egy vízbak, amely
véletlenül került lövés alá, de súlyos sebe dacára elmenekült, Teleki grófot szándékától még egyszer elterelte. Mivel erősen vérzett, az állatot követte,
eközben mindig mélyebben jutott be a sűrű bozóterdőbe, a vízi bakot ugyan nem találhatta fel, helyette azonban három orrszarvúval találkozott, amelyek
fúva-lihegve törtek keresztül a bozótokon és csak elhamarkodott lövés megtételére adtak alkalmat. Időközben azonban besötétedett, Teleki gróf kénytelen
volt a vadászattal felhagyni.
Embereink elbeszélése szerint egészséges, mély alvásunk miatt már gyakrabban megtörtént, hogy az oroszlánkoncertet nem élvezhettük, annál
figyelmesebben hallgattuk azt ma este, mégpedig először. Az oroszlánok egyike meglehetősen közel jött tanyánkhoz, de sötét éjjel környékezett, emiatt
nem láthattuk és csak a változó irányból, amelyből mély, vontatott basszushangja hozzánk elhallatszott, következtethettük, hogy az állat tanyánkra
körbejár. Bár tövissövényt nem készítettünk, az állatok királyának mégis el kellett tűrnie, hogy embereink gúnyos kiáltozásokkal csúfolták, sőt felhívták,
ám próbálja csak meg és jöjjön valamivel közelebb.
Másnap, április 24-én átkeltünk a Kikáfon; azután pedig nyugat felé vándorolván, azon sík vidékre értünk ki, amely a Kilimandzsáró és a Meru-
hegy között terül el. Ezen rónát foglalja el Szigirári, a legnépesebb mászái kerület, láttuk is csakhamar a bennszülötteknek gyakran több ezer darabból álló
marhanyájait. Ezeken kívül a mindenfelé zöld színű pusztát, amelyen a sötét parti fákkal szegélyezett, kevéssé kanyargós Engilata folyik keresztül, oly
nagy számban élénkítik meg a vadak, amint őket együtt csak ritkán látni. Struccok, zebrák, antilopok, gazellák és zsiráfok nagy csordákban és a mászáik
szelíd marháihoz olyan közel nyargalásztak ezen síkságon, hogy az ember azt hihette volna, hogy együvé tartoznak. Orrszarvúak is voltak láthatók;
egyiküket, amely az ösvénytől alig 300 lépésnyire állott, Teleki gróf egy szerencsés lövéssel le is terítette. Embereink, akik az érdekes jelenetet egészen
közelről nézték, vad ordítozással rohantak azonnal a zsákmányra és késeikkel vagdalták szét, hangos, visszataszító veszekedés közben igyekezett mindenki
magának az állat hájából és gyomrából – kedvelt falatjaikból – minél nagyobb darabot elhódítani.
Néhány perccel később megfigyelhettük, miként jelennek meg a dögevő keselyűk. Olyan magasan lebegnek ezen állatok fent a levegőben, hogy
még szemüveggel sem vehetők észre, éles látásuknál fogva nagy területet láthatnak be és azon a legcsekélyebb dolgokat is észrevehetik. Mindig
számosabban jelentek meg, a felhős égboltozaton eleinte csak fekete pontoknak látszottak, későbben ezek nagyobbakká váltak, és körben keringvén lassan
leszállottak a földre, csakhamar egész sereg telepedett le körénk és várt türelmesen, míg a maradékokat nekik átengedjük. Olyan közel merészkedtek
hozzánk, hogy kövekkel kergethettük volna el, félelmet legkevésbé sem tanúsítottak, mert senki őket nem üldözi. Csak a dögevő keselyűk után jönnek a
marabu-gólyák. Amint ama helynek hátat fordítottunk, az utálatos fajzat azonnal rárohant a hulladékokra; az irigy veszekedés, amely most főképpen a
belek miatt keletkezik, újból megkezdődik. Büszkén és rendkívül méltósággal sétálgatnak köztük a marabu-gólyák és lesik az alkalmat, hogy a keselyűktől
valami fáradsággal megszerzett húsdarabot ellophassanak, mivel ők hosszú csőreikkel a húst a csontokról leszedni nem képesek. Soha azt nem láttuk, hogy
a keselyűk ezen lopás ellen védekeztek volna, bár a marabu-gólyák mögött sem nagyságra, sem erőre nézve el nem maradnak.
Aznap még nagy utat kellett megtennünk, ott hagytuk tehát a keselyűket lakomájuknál és a Kikáfótól nyugatra fekvő, a bozóttól teljesen mentes
pusztán tovább haladtunk. A Kikáfo és Engilata folyó közt fekvő részét számtalan, 5–10 méter magasságú, apró dombocskák, óriási, zöld
vakondtúrásokként fedik. Ezen egészen sajátságos külsejű formáció már messziről feltűnt, azt reméltük, ha közelebbről megnézhetjük, keletkezése módját
ki tudjuk majd kutatni. Vizsgálódásaink azonban még semmi eredményre sem vezettek, midőn már figyelmünket a vidék lakói teljesen lekötötték, akik,
amint bennünket felfedeztek, miként a dögevő keselyűk, minden oldalról siettek felénk. Nagy érdekkel néztük, amint e karcsú alakok mindig közelebb-
közelebb jöttek; a vidék szokásaihoz mérten megállottunk és várakoztunk rájuk, hogy mindkét résznek az új hírek elmondására alkalmat adjunk. Az
önérzetesség és elfogulatlanság, amellyel bennünket üdvözöltek és mindnyájunknak sorban kezet nyújtottak, éles ellentétben állott azzal a félénk
magaviselettel, amelyet egyéb vad néger törzseknél láttunk; fecsegtek és nevetgéltek ezek az emberek, hogy öröm volt nézni. A rövid megállapodás
tartama alatt a bennszülöttek száma 50–60-ra szaporodott, mivel pedig mi „fehérek” gyakoroltuk természetesen a vonzóerőt, a tömeg közvetlenül körénk
csoportosult. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy milyen hatást tettünk ez emberekre, mert sokan e puszta-fiak közül halvány színű arcot még soha
nem láttak. Nagyobbára egy ideig komolyságra, bizalmatlanságra és zavarra valló, meglepett arccal néztek reánk, míg végre frissen nekibátorodva „Leibón
szobáj”-jal* üdvözöltek, amire mi természetesen amint illik, ,,ébáj morán!„-nal* feleltünk. Ez a bűvös erőt megtörte, láthatólag megkönnyebbülve,
legtöbbnyire vidám és jókedvű nevetésben törtek ki az ilyen újoncok, ebben azután a többiek is mindig követték példájukat. Különösen nagy mulatságot
okozott az egyik morán, aki nyilvánvalóan nem is sejtvén, hogy miről van szó, miután az embertömegen, amelynek közepén mi állottunk, áttört, rettentően
megijedt és egész elrémülten perdült vissza, midőn hirtelen szeműnkbe pillantott. Miután a kölcsönös kíváncsiság ki volt elégítve, újból útnak indultunk;
az egész, nagy bennszülött tömegtől kísérve, elhaladtunk két králjok mellett és az Engilata-folyó egyik gázlójához érkeztünk, amelynek túlsó oldalán
tanyát ütöttünk.
Gyenge karavánunkkal tehát most a legsűrűbb lakosságú mászái kerület kellős közepén voltunk; de azért legkevésbé sem panaszkodhattunk a
bennszülöttek magaviselete miatt. Ellenkezőleg, mindaddig, míg táborunk rendben nem volt, néhány idősebb, látszólag befolyásosabb férfinak kivételével,
mindannyian félre állottak és bennünket egészen békében hagytak. Csak miután sátraink állottak és áruink fel voltak halmozva, emlékeztettek a „hongo”-
ra. A morúo, a házas emberek e célból egyszerűen a táboron kívül gyülekeztek össze, a morán, azaz a harcosok pedig előbb a hongo-táncot járták el
králjaik szerint két csoportra oszolva, kimért lépésekben járták körül táborunkat és énekelték hozzá azon dalokat, amelyekkel az érkező karavánokat
üdvözölni szokták; azután pedig nagy, ovális pajzsaik mögé a fűbe leguggoltak, fénylő dárdáikat maguk mellé leszúrták a földbe és miként az öregek,
türelmesen vártak az ajándékra. Dsumbe Kimemeta, bár még nagyon beteg volt, néhány aszkari kíséretében odament hozzájuk és megpróbálta velük a
hongo nagyságára nézve tisztába jönni.
Azon jelenetek tehát, melyek most először játszódtak le útleírásokból előttünk, már teljesen ismeretesek voltak; úgy is tűntek fel, mintha valami
színdarab eljátszásának volnánk tanúi, amelynek szövegét csak nemrégen olvastuk; az a sok formaiság, amellyel a mászáik az efféle és más hasonló
tárgyalásokat végezni szokták, ezt a hatást még fokozta.
Méltóságosan és kimért lépésekkel haladtak követünk és kísérői a harcos csoporthoz, ahol komoly hallgatással fogadták, azután megkezdődtek a
tárgyalások, amelyet az ő részükről Leigvoánán, a harcosok szónoka, a mi részünkről pedig Dsumbe Kimemeta folytatott.
Beszédeket meghallgatni és beszédeket tartani, amint látszik, a marharabláson kívül, a mászáik legnagyobb gyönyörűsége, amit csak ismernek;
ebben azonban született mesterek. Saját ügyeiket a legtökéletesebb dialektikával tudják védelmezni, habár logikájuk egészen sajátos, nagyobbára
egyoldalú feltevéseken alapszik is. Előadásaikban rendkívül áradozók, ezért is minden mászái Demosthenestől elsősorban bőbeszédűséget kívánnak. A
parlamentáris szertartás a harcosoktól megköveteli, hogy ilyen alkalmakkor lehetőleg durcásan nézzenek a világba, egy pillantással sem szabad
kíváncsiságukat vagy a lelkükben rejtőző érzelmeket elárulniuk, legyen a szó valami gyilkosság megengeszteléséről vagy akár csak egypár
gyöngyfüzérről. A beszédeket állva kell elmondaniuk, és azokat senkinek sem szabad sem közbekiáltásokkal, sem más módon megzavarnia: jobbjában a
szónok mindig egy kis fabunkót tart, hogy szavainak vele nagyobb súlyt kölcsönözzön.
Hongonk 30 kg vasdrótból, 10 naiberéből és bizonyos mennyiségű gyöngyből állott, ezeket a dolgokat a morúoknak adtuk át, akik egy részüket
maguknak tartották, más részüket pedig a moránoknak adták.
Midőn az adófizetés ügye rendben volt, a bennszülöttek betódultak tanyánkra és ott olyan jó kedvvel jártak-keltek, amely világosan bizonyította,
mennyire örülnek, hogy abból a kényszerű helyzetből kimenekültek, amelyet az országos szokás rájuk mért. Az asszonyok és gyermekek hoztak tüzelőfát,
a férfiak leültek a tüzekhez, és a mi embereinkkel beszélgettek, bennünket pedig a merészebb fiatalság, a moránok és szeretőik, a dojék vagyis dittok
fogtak körül. Mindenki kezet akart velünk szorítani, mindent megbámultak, megfogdostak és megcsodáltak, míg végre a lenyugvó nap ennek a
handabandának véget vetett.
Dsumbe Kimemeta megtudta, hogy másnap alkalmasint 400–500 morán fog meglátogatni, tekintettel csekély árukészletünkre tehát azt tanácsolta,
hogy induljunk korán reggel útnak és kerüljük ki ily módon a várható nagy hongo-fizetést, a morán urak ugyanis sokáig szoktak aludni és a reggeli hűvös
levegő miatt is kunyhóikat napfelkelte előtt, csak ritkán hagyják el.
Másnap reggel azonban esett az eső, már ezért sem kellett az indulással sietnünk. Utunk az Engilata-folyótól kezdve délnyugati irányba, gyér fűvel
benőtt, sőt egyes helyeken teljesen kopár síkságon vezetett keresztül. Bennszülöttekkel sokáig nem találkoztunk, szarvasmarhacsordák is csak messze
délnek, a Darjame-folyó közelében voltak láthatók, amelynek sűrű parti bozótjában világos-tarka foltoknak és sávoknak tűntek fel, ehelyett annál nagyobb
vadcsoportok, főképpen gnú-antilopok és kvaggák élénkítették a pusztát. Az előbbiek magas, szürkés-fekete színű állatok, amelyek alakra nézve inkább a
szarvasmarhákhoz, mint antilopokhoz hasonlítanak, ezért is különösen, ha nyugodtan legelnek vagy csöndesen állnak, az ember őket könnyen bivalyoknak
tarthatja, szarvaik is legalább némileg az utóbbi állatok szarvaihoz hasonlítanak, a csalódás azonban rögtön kiderül, mihelyt csikókhoz méltó élénk
ugrások közt tovasietnek. Éppen olyan kedvesek a kvaggák is, különösen, ha veszélytől tartanak, nyugtalanul, nem tudván, hogy mit tegyenek, ide-oda
szaladgálnak, tombolnak, és mint a kiskutyák, bosszúsan csaholnak. Struccokat és gazellákat is nagy számmal láttunk, a többi között ekkor pillantottuk
meg először a kedves Gazella Thomsoni-t. A kopár síkságon rendszeres vadászatra gondolni sem lehetett, mivel minden fedezet hiányzott; ennek dacára
Teleki grófnak, 300–400 lépésnyi távolságból, messze irányzott lövésekkel sikerült három gnú-antilopot, egy zebrát és egy Gazella Thomsoni-t elejtenie, a
struccok csodálatos módon ki tudták számítani, hogy soha puskalövésnyi közelbe ne jussanak.
Utunk során hamarosan megérkeztünk tehát a Meru-hegy lábához, amelynek magasságát dr. Kersten O., trigonometriai számítással 4462 méterben
állapította meg; körvonalaiból azonban semmit sem láthattunk, köd, felhő és eső szürke köpennyel takarták be. Míg Teleki gróf és magam folytonosan a
legjobb egészségnek örvendtünk, az esős évszaknak és talán a kizárólagos húsevésnek következményei embereinknél észrevehetőkké váltak, csaknem
valamennyien bélbetegséget kaptak; legrosszabbul volt a kíséretünkben levő öt szomáli, ezek csaknem mind folytonosan lázban szenvedtek, miközben
erősen hánytak és rajtuk a dizentéria jelei is mutatkoztak, ezáltal csekélyek lévén orvosi ismereteink, meglehetősen zavarba jutattunk, és már aggódni is
kezdtünk. Mászái barátaink megmutatták ugyan az irányt, amelyet követnünk kell, hogy a meruiakhoz, a Meru-hegy környékeinek bennszülötteihez
eljussunk: embereink közül azonban senkinek még sejtelme sem volt, melyik utat kell e célból követnünk; a jó szerencsére bíztuk tehát magunkat és
mentünk azon ösvényeken, amelyeket éppen találtunk. Mindaddig, amíg az aránylag nyílt pusztán jártunk, még a dolog megjárta, amint azonban a
hegyaljának halmos vidékére értünk, a különböző vadcsapásokat követvén, nagyon is határozatlan irányban bolyongtunk ide s tova. Sűrű ködtömegek
mindent átláthatatlan egyforma szürke színbe burkoltak és minden tájékozódást lehetetlenné tettek; az eső is folytonosan esett és helyzetünket
meglehetősen kellemetlenné tette. Aznap 200 méterrel jutottunk magasabbra, kevéssel ebéd után pedig meglehetősen sebes folyású pataknak partján
ütöttünk tanyát. Délután az idő kiderült, mivel pedig déli irányban a Szogonoj-lánc és mögötte több magasabb hegy láthatóvá lett, térképanyagunk
kiegészítése végett magam a közeli alacsony dombra mentem föl, Teleki gróf pedig vállára vette puskáját, hogy vadászattal próbáljon szerencsét, mert
egyik ökrünk már megint abban a veszélyben forgott, hogy le kell öletnie. Alig állítottam fel műszereimet és alig ültem le a munkához, midőn nagy
bivalynyájat vettem észre, mely a közeli sűrűségből tört elő, a barna állathátak hullámzó tömege csak egy percig volt látható. Ezzel azonban figyelmem fel
volt keltve, környezetemet tehát alaposabb vizsgálatnak vetettem alája, fel is fedeztem csakhamar három bivalyt, amelyek legelészve, lassan közeledtek
felém. Azon halom alján, amelyen én voltam, megállottak, ott óvatosan szimatoltak, végre azonban mégis egypár bokor árnyékában lepihentek; csak néha-
néha állott fel egyik vagy másik, tartotta fel fejét, szaglászott egy ideig s azután megint lefeküdt. Az irány azonban, amelyben tanyánk volt, mindig jobban
felkeltette gyanújukat, bár az uralkodó széliránynál fogva egyáltalán nem érezhettek belőle semmit sem. Sokáig nem tudtam magamnak nyugtalanságuk
okát megmagyarázni, míg végre megpillantottam Teleki grófot, aki semmit sem sejtve közeledett feléjük. Jelekkel a grófnak csakhamar a dolgok állását
tudtára adtam, mire ő más irányba csapván, óvatosan közeledett az állatok felé. Ezután még hosszabb ideig gyönyörködtünk az állatok megfigyelésében,
míg végre Teleki gróf a varázsnak véget vetett. Helyzetemben ekkor a bivalyvadászat érdekfeszítő lefolyásának közvetlen közelből és mégis teljes
biztonságban tanúja lehettem. Csodálatos dolgokat hallottunk már azelőtt a bivalyok életének szívósságáról, Teleki gróf tehát egészen közel lopózott
hozzájuk, sokáig és óvatosan is célzott, míg lövése az esőtől nedves levegőben eldördült. Súlyosan megsebesülve rogyott össze az egyik állat, míg a
többiek óriási ugrásokban rohantak tova. Siettünk most zsákmányunkhoz, azonban még el sem értük, mikor már olyan zaj, mint a gyorsan közeledő
zivataré, ütötte meg füleinket. Meglepetve még kétségben voltunk az iránt, hogy a lárma mit jelentsen, midőn hirtelen több száz – hatalmas szarvakkal
ellátott – főből álló, sűrűn egymás mellé sorakozott bivalycsordát, aggasztó közelségben láttunk forgószélként tovairamodni, mint valami kísértet, a másik
percben a tömeg már eltűnt, csak a talaj rezgett még nehéz lépteitől. Gyorsan, amint csak lehetett, röpítettük egyik golyót a másik után a tovarohanó
sötétbarna testek tömegébe, a golyók egyike sem hibázhatott, de azért a bivalyok egyike sem esett el.
Élelmiszerkészleteink felfrissítésére embereinket szétküldtük a környékre. Élelmiszert nem, de baljóslatú híreket igenis hoztak magukkal. Több
órán át tartó vándorlás után megérkeztek az ültetvényekhez és ott bennszülötteket is találtak. Kezdetben ezek barátságosaknak mutatkoztak és
cserekereskedésre készek voltak. De midőn már sokan gyűltek egybe, megrohanták embereinket, mindenüket elszedték, őket kifosztva, megverve elűzték,
eközben két Werndl-karabinusunk is eltűnt. Embereink az ellenállást meg sem kísérelték, és bár fegyvereiket magukkal vitték, egyetlen lövést sem tettek.
Ez volt lényeges tartalma azon különböző jelentéseknek, amelyeket embereink, amint éjjel tanyánkra bevonultak, tettek. Ez természetesen nem kevésbé
ejtett gondolkozóba. Az ilyen bánásmódot mindjárt utunk elején békében elviselni, annyit jelentett volna, mint az expedíció sorsát eldönteni, mert miként
remélhettük, hogy messze kiható terveinket megvalósíthatjuk, ha még a Kilimandzsáró tövénél, a tengerpartnak egész közelében, máris ilyen vereséget
eltűrünk! Az emberekbe önmaguk és vezéreik iránt bizalmat kellett öntenünk. Az után már ekkor tisztában voltunk vele, hogy Afrikában, ha az ember
nagy és nehéz dologra vállalkozik, jó hírre kell szert tennie, ezért is minden további gondolkozás nélkül elhatároztuk, hogy a bennszülötteket, ha jó
szerével a lopott fegyvereket ki nem adják, megfenyítjük.
A borús időjárás, amely még másnap reggel is tartott, egészen alkalmas lett volna arra, hogy felizgatott lelkünket megnyugtassa, a bosszúálló
hadjárat terve azonban már megvolt, az embereket tehát szándékunkról értesítettük, a lövőszereket köztük szétosztottuk, végül bátorságra intettük és
azután útnak indultunk. A rendesnél szorosabban sorakozva, meglehetős hallgatagon mentünk, a patak folyását követvén, lassan felfelé. Sekély helyen
először ezen, azután egy másikon átkeltünk és összesen háromórai menet után, bozótoktól meglehetősen mentes, sűrű erdőtől csaknem egészen körülfogott
tisztásra érkeztünk. Itt ugyan ültetvények és bennszülöttek közellétére semmi jel sem mutatott; embereink azonban kijelentették, hogy tőlük már legfeljebb
csak egy órányira lehetünk; Teleki gróf tehát elhatározta, hogy e helyen, bár azt 10–15 centiméternyi magasságban víz takarta, meg fog állapodni. Terve
volt: az árucsomagokat 20 ember őrizete alatt ott hagyni, hogy a hegyi lakosság ellen a valószínűleg nehéz támadást ne kelljen összes cókmókunkkal
együtt végrehajtani, a támadó csapatot maga Teleki gróf akarta vezetni, holmink őrizetét pedig rám bízta.
Első dolgunk volt tanyánkat körülsáncolni. Szándékunk komoly volta mindenkin meglátszott; fölösleges hangot nem, csakis a fejszecsapásokat
lehetett hallani. Buzgón fogott minden kéz a munkához; 10 ismétlőfegyver őrizte, lövésre készen, az erdőszegélyt – haladt is a dolog gyorsan. Ugyancsak
sok volt még a végezni valónk, midőn már egyes barna alakok láthatókká váltak, akik nagy óvatossággal igyekeztek az erdő sötétében tanyánkat
megkerülni. Velük cseppet sem törődtünk, de amennyire lehetett, még buzgóbban dolgoztunk, mint azelőtt, hogy tanyánk körülsáncolásával mielőbb
elkészüljünk. A nyugodt elszántság, amely minden tettünkből kirítt, az élesen vizsgálódó bennszülötteknek figyelmét nyilvánvalóan nem kerülte ki;
alighanem sejtették, hogy mi a tervünk, mert rövid idő múlva eldördült egy lövés és kiáltozás hallatszott az erdőből. A bennszülöttek békét akartak és arra
kértek, beszéljük meg velük a dolgot. Dsumbe Kimemeta, bár rendkívül élénk fájdalmak gyötörték, két aszkari kíséretében kilépett a tisztásra és megindult
az erdőszegély felé, minden további őrizetet visszautasított, nehogy vele a bennszülötteket gyanakodóvá tegye. Nemsokára váltott is velük egypár szót, de
a bennszülöttek még mindig nem mertek az erdőből kijönni, csakis miután Dsumbe Kimemeta kijelentette, hogy egyedül formális sáuriba fog
belebocsátkozni, láthattuk őket, amint az erdőben az egyik fától a másikhoz szöktek, azon helyhez, ahol Dsumbe állott, óvatosan közeledtek és végre
vonakodva, kezükben levélcsomókat tartva, a tisztásra léptek.
Félórai tárgyalás után Dsumbe Kimemeta visszatért a tanyánkra. Kíséretében volt két, állítólag tekintélyes férfiú, akik azért jöttek, hogy községük
nevében az embereinken elkövetett sérelem miatt sajnálatukat kifejezzék. Nem meruiak voltak, mondák, akik legényeinkkel olyan galádul bántak, hanem
nagy-arusai (a Meru-hegy déli lábánál fekvő vakuazi-telepről való) harcosok, ezek követték el részeg állapotukban e gonosz tettet. Csak most tudták meg –
folytatták beszédüket –, hogy embereink ez alkalommal fegyvereiket is elvesztették; az után pedig biztosítottak, hogy ezek előteremtésére minden lehetőt
el fognak követni. Kijelentésüket Teleki gróf kielégítőknek találta, annál inkább felhagyott tehát támadó szándékával, mivel annak lehetősége elől
egyáltalán nem zárkózhattunk el, hogy e támadás esetleg rosszul is végződhetik, a Meru-hegy további átkutatása pedig ekkor mindenesetre lehetetlenné
vált volna.
A két követet megajándékoztuk, és azzal a megbízással bocsátottuk el, hozzák vissza mielőbb a fegyvereket és gondoskodjanak, hogy
élelmiszereket vehessünk. Láthatólag megkönnyebbülve indultak ezután útnak: példájukat követte egy csapat harcos – ötvenen vagy hatvanan lehettek –,
amely az egész idő alatt tanyánk közelében maradt, alkalmasint, hogy szükség esetén rendelkezésre álljon. A viszály tehát, mindkét fél megelégedésére,
békés úton nyert elintézést.
Délután hirtelen egy csapat bennszülött jelent meg tanyánkon. Miként csakhamar kiderült, nagy arusai harcosok voltak, akik falujukból állítólag
csak azért jöttek ide, hogy bennünket üdvözöljenek. Ajándékként egy kis kukoricával, pombéval és egypár banyánával kínáltak meg; biztosítottak
bennünket mindenféle jó dolgokról, de részegek voltak és meglehetősen szemtelenül viselték magukat, úgy hogy örültünk, midőn végre elkotródtak,
természetesen magukkal vivén a gyöngyökből álló viszont ajándékot. Éjjel és másnap reggel az eső csaknem szakadatlanul esett; tanyánk helye tehát
valóságos tócsává lett. Bennszülöttek, éspedig meruiak csak délután jöttek közénk, hozván magukkal eladásra kukoricát, kétféle babot, érett és éretlen,
friss és szárított banyánákat, eleusine-lisztet, dohányt és mézet. Az elsők óvatosan és félve közeledtek tanyánkhoz, több ízben hátra is néztek, hogy vajon
az erdőben elrejtőzött társaik nem hagyták-e cserben. Csakhamar azonban annál bátrabban viselték magukat, minél inkább szaporodott számuk; rövid idő
múlva tanyánkat már egészen ellepték. Mivel csak férfiak jöttek, mivel a tanya mellett 40–50 harcosból álló csoport, támadásra készen állott és mivel a
fegyverügy elintézve még mindig nem volt: tanácsosnak láttuk nagyobb óvatosságot tanúsítani és fegyverhez nyúltunk. A parancsot e célból ugyan
egészen csendben adtuk ki, és embereink egészen titokban hajtották is végre; a bennszülöttek mégis észrevették, hogy egyszerre mindenki fegyverével
vállán vagy kezében, alkudozik; ezért is hasonló észrevétlen módon eloldalogtak. A harcos csapat, amely mindeddig nyugodtan viselte magát, ekkor
Dsumbe Kimemetát hívatta. Az elrablott fegyvereket elhozták magukkal; mégis másfél óráig tartott, míg azokat tettleg átadták, ez idő alatt a beszédeknek
nem volt hossza-vége, majd az egyik, majd a másik fél szónokolt, míg végre a kérdéses eset minden részletében meg volt világítva. A meruiak
természetesen megkísérelték, hogy magukat tisztára mossák és a hibát egészen nagy arusai vendégek, vállaira tolják. Ez után tanyánkra jöttek, hogy a
nekik járó ajándékot átvegyék; összesen 7 doti* merikánit, 4 füzér murtinarok-gyöngyöt, 20 gyűrű sárgaréz drótot, 20 gyűrű láncocskát (mikafut). 20 darab
mboro-gyöngyöt és egypár lövésre való puskaport kaptak.
Az ajándék nem volt kicsiny. Mivel azelőtt velük szembeszálltunk, most be akartuk bizonyítani, hogy nagylelkűek is tudunk lenni; általában jó
hangulatba akartuk őket hozni, hogy országukban kutató terveinket annál jobban végrehajthassuk. Az ajándék fölötti öröm mindenesetre nagy volt; később
midőn különböző mesterlövéseket tettünk, dárdáik nyelein és pajzsaikon gyufákat gyújtogattunk, és más hasonló tréfákat űztünk, ez még inkább
fokozódott.
Másnap, miként rendesen, az időjárás megint esős volt. Ennek dacára már korán reggel beállított néhány bennszülött, későbben pedig nagy
kísérettel maga a törzsfejedelem, Matunda is. Külsejében Matunda a többi meruiaktól semmiben sem különbözött; komoly, hallgatag magaviselete
azonban feltűnt. A törzsfejedelem több óra hosszat beszélgetett velünk; beszélgetésünk tárgya azonban mindig az volt, milyen nagy legyen az az ajándék,
amelyet kapnia kell. Ő maga nem látszott kapzsinak; beérte volna bizonyára a felével is; itt is azonban, miként Szedenga szultánnál, a kíséret volt az,
amely mindig új gondolatokat ébresztett lelkében. Végre minden vágya ki volt elégítve; nem is takarékoskodott többé a barátságos érzelmeit bizonyító
szavakkal. A hegyen tehetünk, amit akarunk; elejthetünk annyi elefántot, amennyi tetszik; ha az a szándékunk, még a hegy csúcsát is átkutathatjuk, csak
tanyánkkal kell hozzá közelebb vonulnunk, hogy kívánságainkat annál jobban teljesíthesse. Teleki gróf megígérte, hogy még aznap délután meghívásának
eleget fog tenni; Matunda tehát, midőn hazaindult, két emberét tanyánkon hagyta, hogy vezetőink legyenek.
Csak egészen könnyű poggyásszal akartunk utazni; a szükséges intézkedésekkel tehát hamar készen voltunk. 30 embernek velünk kellett menni; a
többieknek pedig, köztük a szomáliaiaknak is, mivel még mindig dizenteriában szenvedtek, Dsumbe Kimemeta vezérlete alatt, vissza kellett maradniuk.
Csereárukat nem vittünk magunkkal; hiszen csak két vagy három napig akartunk elmaradni, embereink pedig ennyi időre élelmiszerekkel el voltak látva.
Délután fél kettőkor útnak indultunk. Átkeltünk a tanyánk közelében folyó patakon és eljutottunk az őserdő szegélyéhez, amelyet a meruiak,
miként a távetáiak, védelmi célból érintetlenül hagytak. Buján tenyésző növények között – nagy volt különösen a páfrányok száma – mentünk lassan
fölfelé; alig egy órai hegymászás után azonban 15–20 főből álló harcos csoport utunkat állotta. Hogy ez tulajdonképpen tőlünk mit akart, pontosan meg
nem tudhattuk, mivel Moke, a tolmácsunk, a dsagga nyelvet csak tökéletlenül tudta; a bennszülöttek lármáztak, élénken hadonásztak és bennünket minden
áron fel akartak tartóztatni. Teleki gróf végre türelmét vesztette, a harcosok legmerészebbikét egy erős lökéssel félretolta, és mi tovább mentünk.
Csakhamar azonban másodszor is utunkat állották; ekkor azután tisztába jöttünk vele, hogy ezen támadások mit jelentettek: ültetvények közelébe
jutottunk; a helység leibonjának tehát kelmedarabot kellett áldozatul adnunk, különben megérkezésünk bajt hoz az országra. Mivel azonban csereárunk
nem volt, egyik emberünknek kellett e célra turbánját, amely egy suka merikániból állott, ide adnia. A bennszülöttek ugyan evvel sem érték be, mivel a
kelmének két szélén kirojtozottnak kellett volna lennie és vörössel beszegettnek: észrevették azonban, hogy türelmünk már-már véget ér és azért nem is
állották tovább utunkat. Az ösvényen keresztben fekvő fa, amelynek ágai közt kígyóként kellett átkúsznunk és egy erős kapu, amely a távetáihoz
hasonlított, voltak az ültetvény bejáratai. Csakhamar ott álltunk előttük. A kelmedarabon keresztül, amely az ösvényen kiterítve feküdt, egyenként kellett
meghajolva bemásznunk; mikor a bejáratokon túl voltunk, a leibon fogadott és homlokunkon meg nyakunkon mézzel bekent, ekkor végre bántatlanul
tovább mehettünk.
Először egy tisztásra értünk ki, amelyről meglehetősen tág kilátásunk nyílott a pompás, megművelt földekre. Ültetvények, főképpen pedig
banyána-ültetvények takarták mindenfelé a hegylejtőket, a szem, bármerre nézett, a legfrissebb zöld színnek legkülönbözőbb árnyalataiban
gyönyörködhetett. Örvendezve siettünk a mosolygó réteken tovább; időnként banyána berkekbe jutottunk, amelyekben sötét volt, mint valami erdőben;
lágy gyepen és buja lóheregyékényen menve, kukoricaföldek mellett haladtunk el és patakokon gázoltunk keresztül, amelyeknek medrében jéghideg,
kristálytiszta víz csörgedezett.
Bennszülöttek mindig voltak kíséretünkben; hová vezetnek, nem tudtuk, de nem is kérdeztük. 5 órakor, meglehetősen meredek lejtőjű réten,
hullámzó patak medre mellett fölütöttük éjjeli tanyánkat. Alig jutottunk fedél alá, az eső újra szakadni kezdett; ebben csak az az egy jó volt, hogy a
tolakodó bennszülöttektől megszabadított.
1480 méternyi, tengerszint fölötti magasságra értünk föl ekkor, ahol a folytonos esőzések miatt a hideg ugyancsak csípős volt.
Midőn reggel felébredtünk, az eső még mindig úgy zuhogott, miként este megkezdte; sűrű ködös légkör borította a vidéket. Csak 9 óra felé derült
ki, amikor megint útnak indulhattunk. Először a zúgó patak medrén keltünk át, amelynek partján az éjjelt töltöttük, későbben az út nyugati irányban,
minden emelkedés nélkül banyána berkeken és réteken vezetett keresztül. Ezután egy második, rendkívül rohamos folyású patakhoz értünk, amelyhez
meredek, síkos ösvény vezetett le. Ennél a bennszülöttek újból, éspedig meglehetős határozott módon próbálták meg utunkat állni. A patak túlsó oldalán az
út sziklák között vezetett tovább; ezek közt gyülekezett össze 40-50 főnyi harcos csoport, amely parancsoló hangon kiáltotta a „megállj!”-t. Be kellett
vallanunk, hogy a bennszülöttek alkalmasabb pontot e célra nem választhattak. Vezérük középen állva és élénken hadonászva, beszédet tartott, amely
kétségtelenül ránk vonatkozott, mivel csinos fabuzogányával gyakran és fenyegetőzve mutatott felénk; vészes komolysággal hallgatott a csapat vezére
szavára, csak néha-néha vetvén ránk dacos pillantásokat.
Az első szónokot felváltotta egy második és egy harmadik. Ezután pedig mindhárman zergék módjára, nagy gyorsasággal, szikláról sziklára
ugorván, hozzánk közeledtek, előszólították tolmácsunkat és kimért komolysággal adták tudtára a gyülekezet határozatát: 5 doti merikánit és 5 füzér
ukutagyöngyöt kell kapniuk! Tolmácsunk, Moke, akit egyszerű teherhordóként fogadtunk fel, csakhamar azonban aszkarivá léptettünk elő, mindeddig
bátor legénynek látszott; most azonban bátorsága cserbenhagyta. Matta kitu! Matta kitu! (nincs semmink!) kiáltó nemegyszer a benső meggyőződés
hangján, állításának bizonyságául mindannyiszor egy-egy fűcsomót harapván ketté. Akkor hát vissza! hangzott föl a vezér kérlelhetetlen felelete. Moke
végre egyik teherhordónknál egy suka fehér kelmét fedezett fel, ezt a harcosoknak felajánlotta, de ezek gúnyosan utasították vissza. Most az ügy
elintézésére magunk vállalkoztunk, ami nagyon gyorsan ment is végbe. A bennszülötteket még egyszer megkérdeztük, megelégszenek-e a felajánlott
kelmedarabbal vagy nem; és hogy még világosabban szóljunk, Teleki gróf kezével a lövésre készen tartott puskáját veregette meg. Most azután a kelmével
beérték és az útról elvonultak.
Innen még háromnegyed óra hosszáig mentünk egy rétig, amelyet tanyánk helyéül kijelöltek. A rét közvetlenül egy erdővel benőtt, 30–40 méter
mély hegyszakadék szélén terült el, amelynek mélyéből hegyi pataknak – Mágszurunak hívták – zúgása hangzott föl. Ameddig a környéken elláthattunk,
mindenfelé kizárólag banyána ültetvények takarták. Köztük 20–30 kunyhó volt látható; ezek egészen elszigetelten, a körülöttünk emelkedő magaslatok
lejtőin és oldalain, festői helyzetben épültek. A hely fekvése igazán gyönyörű volt, de egyelőre még nemigen élvezhettük, mert bizonyos, közvetlen
közelünkben végbemenő jelenségek figyelmünket csakhamar egészen lekötötték.
Mindjárt megérkezésünkkor feltűnt, hogy a harcosok csoportjai távol maradtak tőlünk és hogy asszonyok meg gyermekek egyáltalán nem
mutatkoztak. Most azonban a fegyveresek már tanyánk közelében gyülekeztek és élénk saurikat folytattak. Mit terveznek ezek megint? Mindenesetre
helyén volt az óvatosság; tanyánkat tehát csak lassan rendeztük be. Sátrunkat a látszat kedvéért felütöttük, a többi tehercsomagokat azonban nem bontottuk
ki, és suttogó hangon adtuk ki mindenkinek a parancsot, hogy fegyvereiket félre ne tegyék; annyira-amennyire harcra készen, lekötött figyelemmel
kísértük a további eseményeket. Minden oldalról gyülekeztek egyesek; a harcosok száma gyorsan növekedett, végre 250 pajzzsal, dárdával és karddal
fölfegyverzett férfiú – puskája csak keveseknek volt – állott közelünkben. Minél tovább néztük az izgatott tárgyalások menetét, amelyeknek tartama alatt
több ízben maga a meru-törzsfejedelem is meg-megragadta a szónoki fütyköst: annál erősebb lett a meggyőződésünk, hogy kelepcébe kerültünk.
Helyzetünk elég kényes volt. Az egyik oldalon a meredek, mély hegyszakadék tátongott, a másik nyílt oldalon pedig 250 harcra kész fegyveres állott,
akiknek dárdái és mászái módon fehér-vörös-feketére festett pajzsai a felhők mögül előtörő napnak sugaraitól fénylettek. Néha-néha egy-egy fegyverük
mintegy véletlenül el is sült: Már nem kételkedtünk, hogy hirtelen valamennyien felugranak, és ránk rohannak, a revolverrel ölünkben és töltött puskával
kezünkben aggódva vártuk a rohamot. Hosszabb idő múlva előlépett Matunda, több idősebb férfiú kíséretében kimért léptekkel felénk közeledett és
tudtunkra adta, hogy a harcosoknak 15 doti merikánit és 15 mikufu csomót kell hongoként fizetnünk. Teleki gróf nyíltan megmondta a fejedelemnek, hogy
csereárukat nem hoztunk magunkkal, mivel adófizető kötelességünknek eleget tettünk és hogy ez az első eset, midőn a bennszülöttek tőle kétszer kérnek
hongot; azon is nagyon csodálkozik, így folytatá beszédét, hogy a nagyon is barátságos meghívásuk után ilyen kevéssé szíves fogadásra talál. Miként
azonban Matunda maga is láthatja, mi minden eshetőségre készen vagyunk, amit megmondhat harcosainak is. Matunda bevallotta, hogy fegyvereseire
semmi hatást sem gyakorolhat; meg is látszott rajta, mennyire bántja őt ez az egész eset. Arról is biztosított bennünket, hogy a harcosok követelésüktől
nem fognak elállni, de – mondá – mégis megkísérli, hogy őket más nézetre bírja.
A tárgyalásoknak további hosszadalmas részleteit elhallgatom, elmondásuk az olvasót untatná; csak annyit említek még meg; hogy délelőtt fél 11-
től kezdve délután 1 óráig kellett alkudoznunk, és hogy ezen idő alatt idegeink meglehetősen erős próbát állottak ki, mivel a tárgyalások több ízben
veszedelmes alakot öltöttek. A harcosok második követelése az elsővel megegyezett, a következő már 5 doti kelmével és 5 mikufuval is beérte: Mi persze
ezzel sem rendelkeztünk, utolsó békére vágyó feleletünkben azonban megígértük, hogy a kívánt tárgyakat alant fekvő tanyánkról el fogjuk hozni, és nekik
átadjuk. Ebben azután megnyugodtak és a gyülekezet feloszlott. Matunda a béke megkötése után azonnal egy kecskét adott ajándékba, a meruiak is
láthatólag barátságosabbakká lettek, különösen midőn azon lövő gyakorlatokat nekik is bemutattuk, amelyekben a bennszülöttek mindig nagy tetszéssel
gyönyörködtek. Mivel az első kölcsön, amelyet Afrikában kötöttünk, olyan fényesen sikerült, még ugyanaznap egy másikkal is tettünk próbát; lehetővé is
vált csakugyan embereink számára kölcsön kapni egy ökröt. A kölcsönkérés maga azonban olyan hosszadalmas volt, hogy többre már nem vállalkoztunk.
Bár az ökör csak egy emberé volt, az ügybe mégis a lakosságnak csaknem a fele avatkozott bele; tanúkban tehát nem volt hiány. Érdekes volt az a mód,
amellyel maguknak a bennszülöttek mindazon csereárukat feljegyezték, amelyekből a vételár állott: E célra lemorzsolt kukoricacsutkákat használtak,
amelyeket különbözőképpen kötöztek össze. Az egyik fajtájú csomó a kelmét, éspedig 1 doti merikánit, a másik a drótot stb. kép viselte. Végre
megkezdődött az alkudozás, ami közben a különféle kukoricacsutka-csomók a kelmedotik, a szenengék, a mikufuk és a gyöngyfüzérek számát jelezték. A
bennszülöttek köre legalább százszor állapította meg az árat úgy, hogy végre felőle többé kétség igazán nem lehetett; csak amikor ez megtörtént, pakolta
össze a szerencsés eladó a különféle csutakcsomókat és vitte el őket magával. Ennek dacára másodnap, midőn fizetésre került a sor, jelentékeny
véleménykülönbségek merültek fel, az eladó a kikötött árnak legalábbis kétszeresét követelte, amibe azonban mi nem egyeztünk bele.
Tekintettel a folytonos rossz időjárásra, abbeli szándékunkról, hogy a Meru-csúcsra fel próbáljunk menni, lemondottunk, a sok kellemetlenséggel
megvásárolt engedélyt a hegynek átkutatására azonban annyira, amennyire lehetett, mégis ki akartuk zsákmányolni. E célból csereárukra volt szükségünk,
ezeket pedig alsó tanyánkról kellett elhozatnunk. Fő célunk, amelyet a meruhegyi utunkkal el akartunk érni, miként említettem, az volt, hogy Nagy-
Arusában teherhordó állatokat vegyünk. Jelenlegi tanyánktól a hegy déli lábánál épült vákuázi-telep állítólag csak egy napi járásnyira volt; legokosabbnak
látszott tehát karavánunkat ott gyűjteni össze. E tervünk végrehajtása ellen azonban bizonyos aggodalmak merültek fel. Dsumbe Kimemeta ugyanis
Távetában valahogyan elszámította magát és árukészletünket kezdettől fogva nagyon is kicsinyre szabta ki. Ha tehát ezen kapzsi hegyi lakók között tovább
találunk elmaradni, árunk annyira megcsappanhat, hogy tulajdonképpeni fő célunk elérése kérdésessé válhat. Este, midőn a bennszülöttek elvonultak, ez a
kérdés foglalkoztatott, végül abban a tervben állapodtunk meg, hogy másnap reggel visszatérek másik meruhegyi tanyánkra, ezen terv végrehajtását
azonban Dsumbe Kimemeta határozatától akartuk függővé tenni. Ha árukészletünk mellett anélkül, hogy egyéb szándékaink végrehajtása kárt szenvedne,
a hegyen hosszabb ideig elmaradhatnánk, egész karavánunkat kellett volna magammal hoznom, ellenkező esetben csakis az adósságaink kifizetésére
szükséges holmikat.
Másnap délelőtt 10 órakor 14 ember kíséretében útnak indultam, nagyon is erős eső, amely sehogy sem akart véget érni, megakadályozott abban,
hogy még korábban keljek útra. Gyors léptekkel, hogy kísérőimet csakhamar eltévesztettem szem elől, siettem a hegylejtőn lefelé, alig harmadfél órai
menés után elérkeztem alsó tanyánkra, ahol kíséret nélküli megjelenésem és mivel egészen tele voltam sárral, nyilvánvalóan gonosz aggodalmakat
támaszthatott, mert észrevettem, embereim menynyire megkönnyebbülten érezték magukat, midőn jókedvű „jámbó” köszöntésemet meghallották.
Azon jelentések után, amelyeket Dsumbe Kimemeta árukészletünket illetőleg tett, semmi kétség sem volt többé az iránt, mit kelljen tennünk.
Csakhamar kiderült ugyanis, hogy árukészletünk már nagyon is megcsappant, ezért a Nagy-Arusába való menetelre többé gondolnunk sem lehetett, mivel
ott mindig kemény hongot kell fizetni. Rögtön meghagytam tehát embereimnek, keljenek útra; minden sürgetésem dacára azonban fél három előtt el nem
indulhattam.
Mivel a meruiak szertartásaival már bizalmas lábon állottunk, bár a bennszülötteknek a magunkkal vitt szarvasmarhák részére külön bejáratot
kellett nyitniuk, a bebocsáttatásunk többé nehézségekbe nem ütközött. A kapunál Mokéval találkoztam, aki Telekitől levelet adott át; ebben a gróf felkért,
hogy ne felejtsek el rakétákat magammal hozni, ő ugyanis nem tudhatta, vajon az egész karavánnal indultam-e útnak vagy pedig csak a kívánt csereárukat
hozom-e magammal. Ezen levélbeli közleményhez, amely egy kissé meghökkentett, járult még azon szóbeli értesítés, hogy lehetőleg siessek, mert e
késedelmezés veszélyt hozhat. Elképzelhető, hogy lépteimet ugyancsak siettettem. Négy órakor azonban az eső megint szakadni kezdett; ez az agyagos
ösvényeket még síkosabbakká tette, a nehéz csomagokat cipelő teherhordókat óvatos járásra kényszerítette és bennünket előhaladásunkban nagyon
feltartóztatott. Sötét is lett csakhamar annyira, hogy a sorban előttünk járókat is alig láthattuk. Csak esti 8 órakor értem be a tanyára, ahol azonban nagy
örömömre és megkönnyebbülésemre mindent rendben találtam.
A bennszülöttek csakugyan megpróbálták a kedvező alkalmat felhasználni, hogy Teleki gróftól nagy adót csikarjanak ki; azon szóbeli értesítés
azonban, hogy lehetőleg sietnem kell, egyedül Moke félénkségének volt szüleménye. Elutazásom után kevéssel, meglátogatta Telekit Matunda és felesége.
Az asszony nagyon csinos teremtés volt; arcvonásai szabályosak, szemei villogók és ő maga nem kevéssé kacér – oly tulajdonság, ami a bennszülött
asszonyoknál aránylag ritka. Teleki gróf vendégeit, ahogy tudta, mindenféle tréfákkal mulattatta, ezekkel teljesen megelégedve, végre még csak azt kérték,
mutassa meg nekik a hatalmas „dáná”-t (varázsszert), amelynek hírét embereinktől hallották. Teleki gróf megígérte, hogy a dánát – e szón a rakétákat
értette – elhozatja, meg is bízta, miként tudjuk, Mokét az elhozatalával. A szakadó eső miatt mindeddig a bennszülöttek tömege a tanyától távol maradt; a
délután folyamán azonban a harcosok száma aggasztó módon szaporodott. Körülbelül 200 főből álló harcos csapat a tanya közvetlen közelében telepedett
le; egy másik, körülbelül fele akkora, ettől valamivel távolabb, egy közeli banyána-erdőcske mellett tartózkodott. Magukviseletéből nem volt nehéz
kitalálni, hogy megint valami rosszban törik a fejüket; Teleki gróf ezért maroknyi csapatának – összesen 14 embere maradt – meghagyta, hogy
észrevétlenül vegyék kézbe fegyvereiket. Hosszas, izgatott tanácskozás után a nagyobb csapat vezetői előléptek, elmentek Telekihez, hogy a gyülekezet
határozata értelmében tőle nem csekély hongot követeljenek. Mivel Teleki gróf valóban semmiféle áruval nem rendelkezett, a két főcinkosnak csak tagadó
választ adhatott. Ezek erre a gyülekezethez visszatértek. Rövid viharos tanácskozás után a következő ultimátumot terjesztették Teleki elé: „Ők már
megunták, hogy mindig csak ígéretekkel biztatják, vagy adja meg Teleki a harcosoknak a szokásos adót, vagy pedig távozzék.” Az elszánt hang és egész
magukviselete ez egyszer komoly elhatározásra mutatott. Időnyerés végett Teleki azt felelte nekik, hogy a dologról először a törzs-fejedelemmel kell
beszélnie. Ekkor derült ki, hogy a fenyegetőző harcos csapat nem meruhegyi, hanem nagy arusai bennszülöttekből állott. „Matunda szultánnak nincs mit
parancsolgatnia; itt ők az urak”, mondták végül.
Most tehát az embereket tovább sem biztatni nem lehetett, sem pedig kielégíteni. Teleki grófnak számot kellett azzal is vetnie, hogy e
bennszülöttek őt bántatlanul el nem fogják engedni; a hely színén a küzdelem sikeres kivívására pedig több volt a kilátása, mint a szakadékokban gazdag
talajon, amelyen visszavonulnia kellett volna. Ennek megfontolása után tehát a követeknek ezen feleletet adta: „Tudassátok a gyülekezettel, hogy mivel
ajándékaim nincsenek és követeléseiteket ilyen módon ki nem elégíthetem, egyebet nem tehetek, mint hogy innen elmenjek, mondjátok meg azonban
embereiteknek azt is, hogy előbb még lövetni fogok rájuk.” Ezután pedig messze elhallható hangon megparancsolta embereinek, hogy a sátrakat szedjék
fel és ragadjanak fegyvert. Ez a vezetők várakozásának sehogy sem felelt meg; azért is látván, hogy elleneik milyen komolyan készülődnek a harcra,
követeléseikkel felhagytak, és Telekit most ők kérték, maradjon csak helyén, mert ha elvonulna, ezért Nagy-Arusában a felelősséget magukra nem
vállalhatnák. Teleki gróf ekkor jószántából megígérte nekik, hogy amint árui megérkeznek, meg fogja őket ajándékozni; ily módon ez a nap is békésen
végződött.
Miként említettem, árukészletünk csekély volta miatt azon szándékunkról, hogy Nagy-Arusába is ellátogassunk, le kellett mondanunk. Különben
nem is nagyon bántuk, mert teherhordó szamarak a Meru-hegyen is voltak kaphatók; egypárral a meruiak is rendelkeztek, többeket pedig eladásra az arusai
bennszülöttek hoztak. Ez okból tovább maradtunk a Meru-hegyen, itteni elidőzésünk néhány nap helyett május első hetének végéig nyúlt. Ámbár most
mindnyájan együtt és ezért kétszer oly erősek voltunk, a bennszülöttektől tehát semmit sem kellett tartanunk, tanyánkat hosszabb időre mégis csak
vonakodva hagytuk el, mivel a bennszülöttek kihívó magatartása miatt könnyen kerülhetett a dolog összeütközésre. Meg is történt többször, hogy ez
emberek fenyegetőzni kezdtek, de most már be voltunk rá tanulva, azonnal mi is rájuk vicsorítottuk fogainkat és ily módon kapzsi vágyaikat rendesen
lehűtöttük. Mindig az arusai bennszülöttek voltak azok, akik a meru-hegyi harcosokat ellenséges magatartásra ösztönözték és a zsarolásra kísérletet tettek.
A tengerparti lakók gyakran mondották, hogy az egyenlítőalji Afrika keleti részeiben csak két gonosz néptörzs van: a vákikuju és az arusa a dsui (nagy-
arusai) vákuázi eddigi tapasztalataink szerint is elég okunk volt már, az utóbbiakra vonatkozó véleményükben osztoznunk. A meruiak karaktere egyébként
szintén nem valami szelíd, ez emberek dsaggaiak és miként ezek, meg a legtöbb hegyi lakó általában, élénk, önérzetes és aránylag bátor nép. Mindeddig
csak szolgalelkű elefántcsont- és rabszolga kereskedőkkel volt dolguk, azt hitték tehát, hogy szokásos módon fenyegetéseikkel bennünket is
megfélemlíthetnek. Valóban, tökéletesen olyan viszonyokkal ismerkedtünk itt meg, mint aminőket van der Decken báró éppen 25 évvel ezelőtt a
Kilimandzsárón talált. A Meru-hegy lakói, kiknek száma kb. 1000 lehet, önálló országot alkotnak ugyan, de Nagy-Arusától, a vákuázi teleptől bizonyos
tekintetben függenek. Ültetvényeik a hegy déli lejtőjén 1400–1700 méternyi magasságban vannak. A Meru-hegy patakjai nagyjában mélyebb medrűek,
mint a kilimandzsáróiak, ezért is rajta a mesterséges öntözés dolgában a viszonyok kedvezőtlenebbek, ehelyett azonban a talajnak kell sokkal
termékenyebbnek lennie, mert ezekhez hasonló buja banyána ültetvényeket sehol sem találtunk. A banyána a kiváló és fő kenyértermék, mellette azonban
termesztenek babot, kukoricát, eleuzinét és csekély mennyiségben batátákat meg rózsaszín virágú dohányt is. Azon kívül a lakosság szarvasmarhákat,
kecskéket és juhokat is tenyészt, sőt méhészettel is foglalkozik, az itteninél édesebb mézet sehol Kelet-Afrikában nem találtunk.
A meruiak elszórt kunyhókban laknak. A kunyhók nagyobbára szénakazal alakúak, vannak azonban olyanok is, amelyek alakjukra nézve egészen a
mászái kunyhókhoz hasonlóak, csakhogy nagyobbak és nincsenek földdel meg ganéjjal födve, hanem a banyánaszár fehéres, fényes leveleivel. Mivel a
mászáikkal folytonos érintkezésben vannak, mind szokásaikban és erkölcseikben, mind az uralkodó divatban köztük meg a nagy-arusai vakuőzi nép közt
sok a hasonlatosság; a kidsaggán kívül náluk a mászái nyelv is nagyon meghonosodott.
A meruiak fejedelme, a már említett Matunda, csak csekély személyes hatalomnak örvend. Mindenféle belső ügyben a szoldateszka vágyaihoz, a
külső ügyekben pedig a nagy-arusaik kívánalmaihoz kell alkalmazkodnia. Egészben csak ritkán, ha pedig ellenségeskedések voltak kitörőfélben, sohasem
láttuk. Emiatt többször kérdőre is vontuk, mindannyiszor azonban részegségével mentegetőzött, amit egészen nyíltan bevallott.
Asszonyokban, férfiakban és gyermekekben ellenben tanyánk helyén soha nem volt hiány, bár ittlétünk alatt csaknem mindennap éspedig bőven
esett. Kora reggeltől naplemente utánig tolongott tanyánkon a sok bennszülött, akik közt magunk csaknem elvesztünk. Embereinknek élelmiszereket
kellett becserélniük, nekünk szamarakra volt szükségünk, vettünk azon kívül mindenféle etnográfiai tárgyakat is, szóval az élénkség olyan volt, mint
valami országos vásáron. Mi európaiak Afrikában igazán semmit sem találtunk, ami annyira bosszantott volna, mint a bennszülöttekkel való
cserekereskedés, ez pedig sehol gonoszabb nem volt, mint itt. A cserekereskedés mindig körülményes és sok bosszúsággal egybekötött foglalkozás, mert
nem szabad azt hinni, hogy az embernek együgyű vadakkal van dolga; ellenkezőleg, igazán meglepő, milyen ravasz kufárszellemet képesek a még egészen
éretlen gyermekek is tanúsítani. Ennek illusztrálására egypár megjegyzés is elég lesz. Itteni tartózkodásunk első napján Dsumbe Kimemeta, régi tapasztalt
kereskedő, bár egyebet sem csinált, nem volt képes egyetlenegy szamárnál többet venni. Négyszer kellett annak árát megállapítani, mert a szamár
tulajdonosa utólag ugyanannyiszor bontotta fel az adásvételi szerződést. Biztosra vehető, hogy az illető eladó vagy eladónő tíz esetben ötször fogja a
gyöngyöket vagy más egyéb vételárat visszahozni és a hosszas alkudozás újból kezdhető. Az ilyen vételnél mindig egy csomó ember vesz részt, éspedig
vagy tiszta kíváncsiságból, vagy hogy ravasz elméjűségét kimutassa; ez teszi azután az alkudozásokat olyan végtelen hosszúakká, mert ha az eladó maga
ki is van már elégítve, barátai még mindig nincsenek. Az egyiknek nem tetszik a kelme színe, a másik pedig általában kevesli, amit az illető érte kapott.
A bennszülöttek között vannak egyesek, akik az eladást szinte üzletszerűen szokták megakadályozni, ezek a kereskedőt titokban adott kis
ajándékkal a maguk részére igyekeznek megnyerni, ennek azonban gyakran csak az a következménye, hogy számos üzletet látszólag ugyan megkötnek, de
amint a közvetítő a baksisát megkapta, azonnal ismét felbontják, s a kereskedő ezzel egyszerűen rá van szedve, mert jó barátja egyhamar nem mutatja
magát. Mi magunk e tanyánkon kelméket, puskaport, drótot és más egyebet végtelen türelemmel méregettünk, órákat töltöttünk el e munkával, de ez
azután, a bennszülöttekkel való cserekereskedést olyan utálatossá tette, hogy későbben vele már csak nagyon is kivételesen foglalkoztunk. A rossz időjárás
miatt kirándulásainkban csak a közvetlen közeli környékre szorítkoztunk; azon a héten, amit a meruiak közt töltöttünk, csakis az utolsó nap vonultak el a
felhők, amelyek az egész hegyi vidéket mindaddig eltakarták, csakis ekkor nyílt alkalmunk a Merunak magasabb részeit és csúcsát legalább messzelátóval
közelebbről megvizsgálnunk. Piramisszerű alakja félreismerhetetlenül bizonyítja, hogy kialudt vulkán, melynek nyugat-északnyugati és kelet-délkeleti
oldalai valamely hatalmas kitörés alkalmával összevissza repedeztek, eközben a kráternek gyűrű alakja is szétrombolódott; a kráter délnyugati széle most
4462 méter* magas, ez a főcsúcs, északi szélén megmaradt egy mellékcsúcs, amely 3700 méter magas. Miként a Kilimandzsárón, a Meru-hegyen is csak a
déli lejtőn folynak patakok, az északi lejtőn nincs egyetlen egy sem, ezért ez, mint mondják, egészen lakatlan.
A Meru-hegyen állítólag mindig vannak elefántok; mivel pedig ezek az ültetvényekben nagy károkat tesznek, a bennszülöttek, amint egyet
észrevettek, nekünk mindig jelentették. Ennek dacára csak egyetlen egy ilyen állatot láthattunk, ez is nagyon alkalmatlan, embernyinél magasabb, nádas
fűvel takart földön tartózkodott, ahol rá vadászni teljesen lehetetlen volt. Többször hallottuk az elefántot, amint közelünkben, a fűben zörgött, de hogy
meglássuk, mindig valami fára kellett felmásznunk, hosszas, hiábavaló fáradozás után végre a vadászattal felhagytunk. A bennszülöttek, akik eközben
kísértek, végtelenül éles szimatoló tehetséget tanúsítottak, de félénkséggel, amelynél fogva a legkisebb veszély esetén is fákra menekültek fel, mindenféle
vadászatot elrontottak. Ezen cserkészésünk közben, a hegy déli lábánál, gyönyörű kis krátertavat fedeztünk fel, amelyet a bennszülöttek Bálbálnak hívtak;
a tónak alakja olyan, mint valami erősen kikerekített, egyenes szárú háromszögé, két oldalának hosszúsága körülbelül 8–800 méter, a harmadiké 500
méter. Ez utóbbi oldalon partjai laposak, homokosak és könnyen hozzáférhetők, többi részeiben 10–30 méter magasak és meredeken ereszkednek le a
vízfelületre. A sziklás falakat buja, pompásan zöldellő növényzet takarja. A tónak látható helyen sem hozzá-, sem lefolyása nincsen; vize tiszta, átlátszó;
színe sötétkék, mélysége, a lapos part közelében is nagy. Felszínét számos lótusz-virág takarta és különböző vízimadarak, főképpen kacsafajok
élénkítették. A Bálbált eltakaró, lapos kúp alakú dombnak lejtői rövid pusztai fűvel vannak benőve és főképpen dél felé nagyon szelídek.
Mialatt a hegyen tartózkodtunk, Nagy-Arusa bennszülöttei gyakran tiszteltek meg látogatásukkal; állítólag még leibonjuk is megfordult köztük; ez
utóbbi igen jól emlékezett még dr. Fischer Gusztáv német utazóra, sokat beszélt nekünk róla és bizonyítgatta, hogy legjobb barátja volt. Ámbár legalábbis
egy tucatszor ismételte, hogy ő szultán, mégpedig hatalmas szultán, akasztófáravaló pofájában mégsem bíztunk és vele barátságosabban sem bántunk, mint
a többiekkel. A szarvasmarha, amivel megajándékozott, vándorló csontvázhoz hasonlított; még az a leopárd is, aki bennünket a rákövetkező éjjel
meglátogatott, nyilvánvalóan szintén soványnak találta, mert csak a farkát harapta le.
Május 7-én reggel elhagytuk a Meru-hegyet, szándékunk lévén Kis-Arusán és Káhén keresztül Távetába visszatérni. Karavánunk tíz szürke
szamárral szaporodott meg; többet nem kaphattunk. Helyettük azonban „Mszungu”, két maszkati, ezüstszőrű szamarunk egyike hagyta ott fogát. Földagadt
száj, láthatóan nehéz lélegzetvétel és erős belső fájdalmak voltak betegségének tünetei; 20 óra lefolyása alatt valami mérges légy csípése következtében
kiadta páráját. Mindeddig nyerges szamarainkat nem használtuk ugyan, e veszteséget mégis fájlaltuk, mert nem tudhattuk, vajon a derék állatnak hiányát
későbben nem fogjuk-e nagyon is érezni.
A Mikinduni nevű tanyahely a Darjama folyónak kanyarulatánál fekszik, ahol ez hirtelen északnak fordul; erre a Mikinduni-hegyek, kevésbé
jelentős halmok kényszerítik, amelyek a Szogonoj-hegylánc északi oldala előtt terülnek el. Másnap ezen halmok és a Szogonoj-lánc közt folytattuk
utunkat, nem is láttuk egyszer sem a folyót. Kezdetben az ösvény erősen emelkedett (170 méternyire), később azonban ismét lefelé szállott. Bár a talajt
kövek vagy homok takarta, elég sűrű növényzetben nem volt hiány, sőt időnként pompás vegetáció körébe jutottunk, amely éppen ekkor a legszebb
virágdíszben ékeskedett; az erdők baobab fákból és akácfákból állottak. Egész utunkban csak egyetlenegy víztócsára akadtunk; ennek vize is azonban
zavaros szürke és sótartalma miatt ihatatlan. Pedig a forróság valóban pokoli volt, mert a vakító fehérségű talaj a kegyetlenül tűző napsugarakat teljes
mértékben sugározta vissza. Ilyen körülmények között nem volt csoda, ha Kidsuma vagy Muynura, egyik unyámvezii teherhordónk végre mindezt
megunta és lázongó agyában a gondolat megérlelődött, hogy ravasz fogással legalább alávaló terhétől fog megszabadulni. Éppen a legforróbb dél volt,
midőn az ösvény közepén egy emberre találtam, aki a földön hentergett és kezeivel meg lábaival úgy hadonászott, mintha már haldokolnék, eközben pedig
rettenetesen fájdalmasan jajgatott. „Kidsuma, az Istenért, mi a bajod?” kérdém tőle meglepetésemben és „Uram – meghalok – mindjárt” volt nehezen
hallható, töredezett szavakban kiejtett válasza. Folytatta azután hadonászásait, időnként meg-megnyugodott és ilyenkor nyögésével is alábbhagyott;
percekre teljesen élettelennek látszott. Mások, teherhordók és aszkarik is oda gyülekeztek, és részvéttel teljes hangulatban állották körül. Több ízben
valamennyien azt hittük már, hogy elnyugodott; halk nyögések azonban még ki-kitörtek kebléből, segíteni nem tudtam, egyebet tehát nem tehettem,
minthogy résztvevően figyeltem minden mozdulatára. Idővel azonban bizonyos kétségek merültek fel lelkemben, eleinte ritkán, későbben mindig
erősebben. Minél tovább nézegettem a földön heverőt, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy itt egyedül az az eszköz segíthet, amelyet a mesékben és
regékben a gonosz lélek kiűzésére szoktak használni. És csakugyan! Alig parancsoltam meg Kharsónak, hogy fogja a korbácsot és szabadítsa meg ezt az
embert az ördögtől, a szegény legény máris fel tudott emelkedni, és bennünket megnyugtatni, hogy jobban érzi magát.
A következő reggel, 500–800 méternyi távolságban a délnek levő Ronga folyótól, számos vadtól élénk vidéken haladtunk keresztül. Különböző
jelekből láttuk, hogy ezen a környéken gyakrabban fordulnak meg emberek; nem is lepett meg tehát, midőn egyes magános mászáikkal találkoztunk;
harmadfél óra alatt ezek elvezettek a Ronga folyó átkelőjéhez.
A térképre vetett pillantás azt a kérdést keltheti föl, miért is mentünk hát mi olyan nagy kerülővel Kis-Arusába. Csónakkal is fel voltunk szerelve;
tetszésünk szerint tehát bárhol átkelhettünk volna a Ronga folyón. Erre persze vezetőink nem gondoltak, midőn a folyó azon helyéhez vezettek, ahol ők
átkelni szoktak. Mivel pedig nekünk módunkban semmiképpen sem állott, hogy a kérdéses helyek fekvése felől tájékozódjunk, terveiket nem is
befolyásolhattuk.
A gázlónál a Ronga folyó 30 méter széles, közepén 2–2,5 méter mély és meglehetősen sebes folyású volt, csónakon kellett tehát átkelnünk. A
repülő komp csakhamar készen állott, terheket és embereket gyorsan átszállítottuk, mivel erős, tartós országos eső gyors tevékenységre nógatott. Utolsó
szállítmány marháink és szamaraink voltak. Az előbbiek egy öreg tehén vezetése mellett – aki, mivel már Maszinde óta hoztuk magunkkal, a vándorélet
változatosságait eléggé ismerte – bátran nekimentek a víznek, bátran és okosan megküzdöttek az árral és könnyűszerrel át is értek a túlsó partra. Nem úgy
a szürkék. Ezeket természetesen már korábban lenyergelték, volt tehát alkalmuk a kövér fűből is lakmározniuk, midőn végre a sor rájuk került, eleinte
lassan a parthoz kellett őket csalni, azután embereink körülfogták és borzasztó kiabálásokkal és suhogó botütések közepette, a vízbe kergették. Eleinte
magasan feltartott fővel, elég bátran úsztak előre, de csak a folyó közepéig. Odaérvén meghökkentek, erőlködéseikkel hirtelen felhagytak, és mint
zsákmányai a folyóvíznek, az ártól minden ellenállás nélkül sodortatták magukat lefelé. Átkelésüket mindnyájan mindeddig megfeszített figyelemmel
kísértük, ekkor azonban mindenféle irányban tovarohantunk, hogy a szürkékből megmenthessük azokat, akik még megmenthetők. Csak ekkor vettük
észre, hogy szigetre kerültünk. Minden oldalról a folyam ágai környékezték, és megakadályoztak abban, hogy az állatokhoz juthassunk, amelyek valamivel
alább, összevissza kuszálódott csatornákban, sekély helyeken, egészen kimerülten megfeneklettek. A függőleges, csúszós partok, különösen pedig a víz
fölé nyúló bozótok miatt sehol sem lehetett hozzájuk férni. Soká eltartott, míg csak tájékozódni tudtunk, ekkor azonban a legkülönbözőbb módokon
hozzáfogtunk a mentő munkához. Vízhez vezető lejáratokat készítettünk, a partokat, ahol nagyon meredekek voltak, leástuk, és végül az állatokat
kötelekkel a szárazra kivonszoltuk. Hat órai nehéz munka után megvolt az elégtételünk, hogy az egész szamárcsordánk együvé és szárazra került.
A folyó főágán túl voltunk, még két mellékág állott előttünk. Az egyik csak 4 méter széles, de mély és sebes volt, azon kívül meredek és csúszós
partok közt is folyt. A folyó fölött keresztbe fektetett fatörzs szolgált hídul; embereink fürgén átkeltek rajta; annál nagyobb nehézséggel járt az állatok
átszállítása. A fatörzs félig a vízbe volt merülve, a víz nagy erővel ütközött belé, mint valami fölfogott, malmot hajtó patak. Két ökrünk itt, felügyelet
nélkül maradván, beugrott a vízbe, de nem volt képes a partra felkapaszkodni, mert az ár a már-már fulladozó állatokat olyan erősen odaszorította a
fatörzshöz, hogy sietnünk kellett a segítéssel nagyon, mivel pedig a dolog másképpen nem ment, lábainkkal leszorítottuk a vízbe annyira, hogy az ár a
fatörzs alatt elsodorhatta. Valamivel lejjebb azután ismét a felszínre kerültek, és végső erejüket összeszedvén, újból elkezdtek az ár ellen küzdeni,
egyiküknek sikerült is valahol a partra kijutni, a másikat azonban láttuk, amint valamivel lejjebb egy krokodilusnak esett áldozatul. Az alig megmentett
szamarainkat, hogy újabb veszedelmek elé ne állítsuk, kötelekkel húztuk keresztül. Eközben mindig mélyebbre merültek le a víz alá, és így félig
megfulladva jutottak ki a partra, más mód nem levén, nem segíthettünk rajtuk. Hasonló eljárást követtünk a második mellékágnál is.
Sátrainkat 170 emberből álló kereskedelmi karaván tanyájának közepén ütöttük fel, mivel itt volt az egyedüli száraz hely, amelyet találhattunk. Ez
a karaván Leikipiában is megfordult, és itt már két hónap óta várt egy másikra, amely Mgabótóba, a Baringo tótól északra fekvő országba ment. Ez
idegenek tanyahelyükön nagy csomó elefántcsontot gyűjtöttek össze, és miként mondták „biásere kú”-t, jó üzletet csináltak. Kincsüket, a tűzveszélytől
megóvandó, a földbe ásva tartották. A karaván vezetői, Mpujuival, a mászáik nyelvének legjobb ismerőjével és Dsumbe Kimemeta barátjával élükön,
Teleki grófot megérkezésekor nagyon szívesen fogadták és szép fehér kukoricalisztből álló ajándékukkal nála csakhamar meg is jelentek. Kis-Arusa vagyis
Alsó-Arusa (Arusa á csini), miként a környéken nevezik, vakuázik telepe és fizikai tekintetben Távetához hasonlít. Mivel a helységet minden oldalról
folyók környékezik, a lakosok az erdő védelmét inkább nélkülözhették, kevesebb is mellette az erdő. E helységet a kereskedő karavánok valamely út
megkezdése előtt vagy utána épp olyan gyakran használják fel gyülekezőhelyül, mint Távetát, hogy Távetá vagy Kis-Arusa legyen-e kiindulásuk pontja, az
utazás céljától függ. Négy út vezet a tengerparttól a mászáik földjére. A legkeletibb Ukambanin megy keresztül Ngongo Bagász felé. A második szorosan
a Kilimandzsáró keleti fele körül visz észak felé, a harmadik a Kilimandzsáró és Meru-hegy közt megy el. A legnyugatibb végül Nagy-Arusát érinti, és a
Meru-hegytől nyugatra északnak fordul. A nagy hongo miatt, amelyet Nagy-Arusa rabló bennszülöttei követelni szoktak, a legnyugatibb utat a kereskedők
nagyobbára csak akkor követik, midőn már a mászáik földjéről visszafelé jönnek, a hazafelé menő karavánoktól ugyanis Mászáiország bennszülöttei csak
mérsékelt adót szoktak kívánni, abból az egészen helyes szempontból indulván ki, hogy összes áruikat elefántcsonttal cserélték be. A követeléseknek,
amelyeket Nagy-Arusa ennek dacára támaszt, a visszatérő karavánok a fölöslegessé vált puskáikkal szoktak eleget tenni, amiért is itt már számos ilyen
fegyver található. E vidékek kereskedő karavánjaiban mindig vannak nagyobb számban úgynevezett, „Tádsiri”-k, azaz gazdagok, ezek legtöbbje, illetőleg
valamennyi azonban egészen szegény ördög, mert az elefántcsonttal való kereskedés nekik gyakran semmit vagy csak igen keveset jövedelmez. Akik ezen
üzleteknél egyes egyedül nyernek, a hitelezőik, a tengerparton nyugodtan élő indiaiak. Hogy a szárazföld belsejében a különben elkerülhetetlen versengést
megszüntessék, „sirka” nevű rendszert honosítottak meg; eszerint valamely karavánnak kereskedői a nyereségen vagy veszteségen, áruik arányában
osztoznak, más szóval tehát társüzleteket csinálnak. Hogy a végleges nyereség vagy veszteségfelosztást megejthessék, a karavánok, mielőtt a parthoz
érnének, Távetában vagy Kis-Arusában összegyülekeznek, ezért találni olyan gyakran ezen helyeken karaváncsapatokat, amelyek másokra, még
távollevőkre várakoznak. Az útjuk nyereségét az elefántcsontnak készpénzért való becserélése után maguk közt egyszerűbben és igazságosabban
oszthatnák fel, de nem teszik, mert hitelezőik mind az elefántcsonttal való fizetéshez ragaszkodnak. A hazaérkezésre a mászái-földet felkereső kereskedő
karavánok mindig különös előkészületeket tesznek. Útközben még mindenféle, bolondul kieszelt álöltözeteket készítenek, hogy ezeket magukra öltve,
hazájukban a különböző táncokat és énekeket bemutathassák, amelyeket a bennszülöttektől ellestek. Tiszteletünkre ilyen látványosságot mutattak be
másnap nekünk is, gyönyörködtünk tehát a négerek egy farsangi tréfájának sajátságos látványában. Figyelmességükért természetesen megfelelő baksist
kaptak, amit mutatványaikkal tulajdonképpen el akartak érni.
E játékok bemutatása után a kereskedők egyik emberüket hozták elő, akit midőn egyszer a Rongón átkeltek, egy krokodilus megragadott. Karja
borzasztón össze volt marcangolva, azon kívül sebe már többhetes és igen elhanyagolt is volt, Teleki gróf mégis hozzálátott a gyógyításához, késsel és
ollóval a lelógó hús- és bőrdarabokat lemetszette és egy óránál tovább doktoroskodott rajta, ennek dacára nemigen biztatta őket, hogy a beteg karját valaha
is használni fogja. Miként később megtudtuk, az illető mégis teljesen meggyógyult.
Május 17-én a Kilimandzsáróhoz és a Meruhoz vezető körutazásunk véget kellett érjen. Nemcsak kíséretünket, de bennünket is örömmel töltött el
ez a gondolat, mert utazó kedvünk a folytonos esők miatt nagyon is megcsappant. A következő reggel ugyan tiszta és derült volt és az égboltozat a maga
mocsoktalan kék ruhájában olyan ártatlannak látszott, mintha soha esni nem is tudott volna, nedves ruháink azonban nagyon is élénken figyelmeztettek az
elmúlt napokra.
Két út között választhattunk. Mivel a déli irányú, értesülésünk szerint, folytonosan sűrű erdőn vezet keresztül, a másikat választottuk és erre
léptünk, ez egyenesen a déli végéhez vezetett azon dombsornak, amelynek északi végében 36 nappal ezelőtt, Távetából való megindulásunk után az első
éjjelt töltöttük. A tájék eleinte sík volt, csakis közvetlenül a halmok közelében vált szaggatottabbá és az ösvény rosszabbá. A halmos, köves felületen
Telekinek, aki mint mindig, a karaván élén haladt, sikerült egy kis strucc-csoportot meglepnie, amint éppen az édes henyéléshez fogott. Az első lövésre a
gróf egy nőstényt terített le, a másodikra egy hímet sebesített meg, amely azonban, sajnos elmenekült. A nőstény strucc rendkívül kövér volt, embereink,
midőn a vastag, szép, sárga zsírréteget megpillantották, örömükben hangosan ujjongtak. A madár azonban éppen ekkor tollát hányta, bőrének tehát nem
vehettük hasznát.
Az alacsony dombsorról pompás tájra nyílt kilátásunk. A csöndes távetái erdő, a nap fényétől elborítva, mint a nyugalom és béke képe terült el
lábaink előtt. Világoskék színű füstfelhők szállottak föl belőle az ég felé, hogy mit jelentettek, mindenki érthette, csalogatóbbak is voltak, semhogy
négereink szívét meg ne hatották volna. Örömtől ragyogó szemekkel nézték embereink szeretett erdejüket és ujjongásokban törtek ki, mintha csak a
mennyek országát pillantották volna meg. Távetá! Távetá! Legmeghatottabbnak látszott Gerilah, szénfekete félvér arab ember, aki ég felé emelt kezekkel
és belső izgalomtól reszkető hangon kezdte istenét magasztalni: „Allah akbár! Lá illáh ila el Allah va muhammed raszul Allah!”
Mint rendesen, most is lövöldözés közben vonultunk be 2 óra felé Távetába; csakhogy embereink ez alkalommal vaktöltések hiányában éles
töltésekkel csaptak lármát. A fogadás, amelyben ott hagyott embereink részesítettek, megható volt. Egyik a másik után jött elénk, hogy kezet csókoljon;
tőlünk azonnal társaikhoz siettek, levették vállaikról a terheket, és ujjongva maguk vitték a tanyára. Tanyánk helye igen tiszta és meg volt nagyobbítva;
Dualla derék embernek bizonyult, mindenben körültekintést és tapasztaltságot tanúsított. Az emberek kunyhóit, amelyek előbb az árutárhoz veszedelmesen
közel voltak, odább vitette; kecskéink és tyúkjaink számára ólakat állíttatott, a tanya közepén pedig a felbontott kelmecsomagok száradtak, mivel
Távetáben is erősen esett. Maktubu egy nappal előttünk érkezett meg, Sáongve azonban még hiányzott. Az első több napot töltött Mombászban, hogy a
nyert megbízásoknak eleget tehessen. Itt ugyan semmiről sem feledkezett meg, de tizennyolc emberünket hagyta elszökni, közülük tizennégyet puskástul.
Útközben a tengerpart felé, karavánját egy csapat támadta meg, amelyet egy bizonyos Mbaruk küldött ellene. E férfiú, a Mszara uralkodó család tagja, a
bátor Mbaruk bin Achmed utódja, miként ősei, kiket uralmuktól Szaid szultán fosztott meg, minden rendelkezésére álló eszközzel, sok ideig küzdött
Zanzibar szultánja ellen, de mindig vereséget szenvedett; azóta mint hontalan, kis csapat hívével, egykori birodalmának legjárhatatlanabb részeiben, a
Mombász mögötti hegyes vidéken, nagy szorultságban élt. Csaknem minden segélyeszköztől megfosztva, utóbbi időkben a szultáni uralommal való
dacolását csakis esetleges váratlan támadásokkal tüntethette ki, amelyeket gyöngébb, araboktól vezetett karavánok ellen intézett. Abban a hitben, hogy a
mi karavánunk is amazok közül való, megtámadta, de ezt később, midőn csalódásáról meggyőződött, megbánta és kárpótlásul ajánlatot tett, hogy Dsohárt,
embereink egyikét, aki eközben súlyosan megsérült, addig fogja magánál tartani, míg teljesen fel nem gyógyult.
A Kilimandzsárón azonban, miként Miriálitól hallottuk, naponként esett, hogy pedig a magasabb légrétegekben egészen vígan havazott is, a
hóhatár alsó széléből időnként következtethettünk, ami gyakran változott, és éppen most kb. 3100 méternyi magasságra nyúlt le. A Kilimandzsáróra
vonatkozó terveink végrehajtásával tehát legalább egypár hétig még várakoznunk kellett, ezt az időt a továbbutazásra szükséges előkészületekkel akartuk
eltölteni. Megérkezésünk után embereinktől a puskákat azonnal elszedtük, hogy megszökésüket megnehezítsük, erre két szabad napot kaptak, ez idő alatt
felépítették kunyhóikat, a két nap elteltével azonban újra be kellett munkába állniuk, mert ebben nem volt hiány. Miként Zanzibarban meglevő
felszereléseink elsorolása alkalmával már megemlítettem, Teleki grófnak a beszerzendő csereáruk mennyiségét illetőleg az volt a terve, hogy az expedíció
Távetából kiegészített, teljes számú árukészlettel induljon tovább; azért is halmoztatott fel belőlük Mombászban és Máviában oly nagy csomót. Időközben
azonban olyan körülmények jöttek közbe, amelyek folytán az eljárásunk alapjául szolgáló tényezők teljesen nem váltak be. A teherhordók száma a gyakori
szökések miatt megapadt, áruink nem fogytak úgy, miként gondoltuk, sokból fölöslegünk volt, másban pedig hiányt szenvedtünk. Hogy tehát
felszerelésünknek tettleg meglevő készletéről magunknak világos képet szerezzünk, bár sok munkával járt, minden ládánkat és csomagunkat felbontottuk,
tartalmukat pedig szépen rendezve, árutárunkban, rendben felhalmoztuk, annál inkább megtettük ezt, mivel meggyőződtünk, hogy a csomagoknak jóval
nehezebbeknek, bepakolásuknak pedig az afrikai utazás körülményeihez alkalmatosabbaknak kell lenniük. Ezen munkával egyidejűleg, amelyet Dualla
felügyelete alatt a vezetők és aszkarik végeztek, újra hozzáfogtunk a gyöngyök felfűzéséhez és a mászái ruhák varrásához. Maktubu e célra több ezer
finom varrótűt hozott magával; a Hyphaena thebaica rendkívül erős levélrostjából, amelyekre a gyöngyöket felfűzni (pombó), szintén volt nagy
készletünk, a munkához tehát nagy arányokban foghattunk hozzá, ezt nagy födél árnyékában végeztük, amelyet külön e célra készítettünk.
Szamarainkat és szarvasmarháinkat, amelyeket különböző, iszonyú nagy mennyiségű légy kínozott, nyolc ember őrizete alatt Miriólihoz küldtük,
ugyanakkor bizonyos mennyiségű vastag vörös rézdrótot is kézbesítettünk neki avval a kérelemmel, hogy belőle a Mászái-földön annyira keresett réz
láncocskákat készíttessen. Embereink egy másik csoportját, amelyet szintén mindjárt megérkezésünk után indítottunk útnak, azzal bíztuk meg, hogy a
Darjama mentén nomadizáló mászáiknál 70 darab csupasz, félig cserzett ökörbőrt cseréljen be, amelyekre szamárnyergek készítése céljából volt
szükségünk. Végül még egypár legényünket valami Dsuma Mussza haddim Balozi vezetése alatt Uszeriba küldtük, hogy kecskéket vegyenek.
Ezt a vezetőt csak nemrégen vettük át Távetában, havi 13 dollár fizetés mellett. Dsuma Mussza Tangában született és éppen ekkor teljes
férfikorában állott, mostanáig a Mászái-földön már sokszor megfordult, bő tapasztalatainak és gazdag nyelvismereteinek kellett tehát lennie. Nézete szerint
Uszeri, Dsagga-állam, volt a kecskék és juhok igazi piaca; alkalmat adtunk tehát neki, hogy ezen állítását bizonyítsa be, azonban onnan is csak kevés
kecskét és juhot tudott hozni, mert belőlük a Kilimandzsáró környékén általában kevés van.
A karavánok előkészítése és a munka szétosztása az első hetünket egészen lefoglalta, de midőn az utóbbi már folyt, jutott időnk egyéb
foglalkozásra is. Teleki gróf ezt felhasználta és öt napra vadászat végett elment a Dsipe-tó környékére, kirándulásának lefolyásáról, naplója a következő
részleteket tartalmazza:
„Május 27-én 30 emberrel abban az irányban indultam meg, ahol annak idején utolsó tómelléki tanyánk állott. Alig hagytuk el a távetái erdőt,
alkalmam nyílt nagy távolságból két jó lövést tennem és velük két impala-antilopot elejtenem. Délután 4 órakor a tómelléki tanyánkra érkeztem.
Május 28-án. Csaknem a tó déli végéig haladtunk, ott letelepedtünk. Útközben csak egy nemrégiben elejtett óriási elefánt maradványaira
bukkantunk, amelynek agyarait a vadászok, ndorobboák vagy kambák, ekkor már elszedték. Magam ez nap hat gyöngytyúkot és egy afrikai foglyot
ejtettem el. A sok eső után most az időjárás pompás, az égboltozat felhőtlen, a levegő tiszta volt, a nap ugyan melegen tűzött, de az éjjelek hűvösek
maradtak.
Május 29-én. Maktubunak, Beduenak, Ali Mohammednek és Charsonak, e két szomálinak társaságában, akik állandó vadászkíséretemül
szolgáltak, bejártam a tótól keletre fekvő puszta, bozótos területet. A vad szörnyű ijedős volt, csakis többrendbeli eredménytelen fáradozás után sikerült
elejtenem egy impala-antilopot. Később a sasszemű Bedue egy orrszarvút fedezett fel, amely tőlünk 800 lépésnyire, egészen magányos bozót árnyékában
állott. Óvatosan közeledtünk feléje, míg végre tőle már csak kb. 40 lépésnyire voltunk. Itt ugyan jó fedezetre találtam, de az orrszarvút csak félig láthattam,
rálőnöm pedig egyáltalán nem lehetett, e célból a fedett helyet el kellett hagynom, és a tisztásra kiléptem. Az orrszarvú, amely a veszedelmet valószínűleg
már régebben kiszimatolta, alighogy megpillantott, máris teljes erejével rohant felém. 577-es expresszemmel egyenesen lapockájára céloztam, a lövés
eldördült, de hatása nem volt semmi és a bőszült állat változatlan hevességgel rohant előre. Most egy percre üldözötté lettem, az orrszarvú borzasztó
ügyességgel követett kanyargós futásomban, végül azonban közvetlenül mellettem elszaladt és tovább sietett. Egy második lövés, amelynek megtételére
alkalmam nyílt, nagyon lent találta, ennek dacára az állat vele csak valami 200 lépésnyire szaladt, és azután megállott. Bedue, aki már második lövésemnél
is utamban állott, most az örömtől felizgatva, az állatnak utána futott, hogy evvel tulajdonképpen mit akart, nem tudom, de az orrszarvút elűzte, és az el is
veszett. Egy ideig ugyanis követtük véres nyomait, midőn azonban egészen friss elefántcsapásra értünk, elhagytuk, végre pedig hazamentünk anélkül,
hogy elefántot láttunk vagy az orrszarvút megtaláltuk volna. Éjjeli álmunkat a vízilovak, amelyek a közvetlenül mellettünk levő tóban tartózkodtak,
prüszkölésükkel és röfögésükkel folytonosan meg-megzavarták.
Május 30. Két vízi bakra pompás duplalövést ejtettem meg; ott el is esett mind a kettő a hely színén. Őrizetükre mellettük hagyván két emberemet,
tovább vonultam. Rövid idő múlva a két őr lélekszakadva szaladt utánunk és jelentette, hogy három oroszlánt vettek észre. Ezek nyomait a homokban
csakugyan tisztán láthattuk, de tövises bozótba vezettek, ahová lehetetlen volt őket követnünk. Hazamenet egy vaddisznót és hat gyöngytyúkot lőttem.
Május 31. A sátrakat felszedettem és karavánommal, vadászgatva, a tó felső végén fekvő tanyához vonultam. Az ezen napokban megejtett
vadászzsákmány csak kevés volt, nem is felelt meg a ráfordított fáradságnak. Zsiráfok menetközben sokáig foglalkoztattak, de egyre sem lőhettem rá. Mai
vadászatom összes sikere egy nyúlnál nem nagyobb törpe gazellából állott.„
Június 1-én Teleki gróf, valamint a Tom Charles vezette karaván, megérkeztek Távetába. Tom Charles, a maga szerencséjére, küldetésének jól
megfelelt. Ez ember kegyelmünkből egy eset következtében kiesett, amelyet valószínűleg helytelenül ítéltünk meg. Tom Charles nem volt ugyan valami
nagyon nagy ember, de erős, mint egy Herkules, ez okból egyszer botbüntetés végrehajtására rendeltük ki. Ez óriás, kinek arcát számtalan sebhely takarta,
amelyeket részeg állapotban, különböző verekedéseknél szerzett, vonakodott akkor a botot kezelni, mert, mondá, az ő lelke nem bírja el, hogy egy embert
megverjen. Állítása képtelenségnek látszott, karavánunkban azonban a fegyelem nem volt még olyan erős, hogy egy vezető ellen bottal fel szabadott volna
lépnünk. Egyébként is igazságtalanságot követtünk volna el a legény ellen, mert miként későbben bővebben nyílott alkalmunk róla meggyőződnünk, egyik
sajátsága bizonyos jószívűség volt, amely ezen alkalommal ilyen módon nyilvánult.
Előkészületeinkkel a Kilimandzsáró hegy megmászására június 8-án készen voltunk, amit célunk elérésére szükségesnek tartottunk, arról
gondoskodtunk és ezért, a következő napot elindulásunk napjául kitűztük. Előtte való este azonban midőn éppen az estebédnél ültünk, nagyobb tanyatűz
riasztott fel. Ez, szerencsénkre egy távoli szögletben ütött ki, csaknem teljes volt a szélcsend is, ennek dacára egy tucat kunyhó egy pillanat alatt lángba
borult. A száraz nád, ami őket takarta, pattogott, a szikrák repültek, a lángok fel-felcsaptak, és a tűz aggasztó gyorsasággal terjedt. A nagy forróság, a
fullasztó füst és a patronok, amelyeket sietségünkben, a kunyhókban felejtettünk, és amelyek most egymás után sültek el, az oltás munkáját rendkívül
megnehezítették, itt-ott valamelyik megtüzesedett puskából egy-egy éles töltés is elsült vagy valamely puskaportartó is explodált, amit azután mindig
szikraeső kísért. Ami lángba borult és azon kívül is még egy jó részt égni hagytunk, és kezdettől fogva azon fáradoztunk, hogy a tűz terjedését a közelálló
épületek lerombolásával és eltakarításával korlátozzuk, csak midőn ez megvolt, kezdtük el az izzó maradványokat vízzel eloltogatni.
Miriáli felkeresésére 62 teherhordóval június 9-én reggel útra keltünk. Felhőtlen ég derengett fölöttünk; a szemeink előtt lebegő célunkat, a Kibot
pedig; egész első nap tisztán láthattuk – e látvány még a prózai lelkű karavánnépséget is csendes, csodálkozó elmélkedésre bírta. Éjjelre a Szangana-
pataknál állapodtunk meg, másnap délelőtt pedig bevonulásunkat Maranguba puskaropogtatatással ültük meg, amelyben mindkét fél lelkesen részt vett,
É
közbe-közbe tarackok durrogtak. Miriáli, miként azelőtt, vörös lobogó tógában fogadott. Éles szemei a tizennyolc lövetű ismétlőfegyvert, amit neki Teleki
gróf megígért, azonnal észrevették, ragyogtak is a boldogságtól, midőn a régi rétre elvezetett, itt akkor már két kövér tehén – az üdvözlő ajándék –
megkötözve várt ránk. Miriáli azonnal elkérte a puskát, a többi szép dolog, amelyeket, miként tudta, számára magunkkal hoztunk, várhatott.
Másnap sötét felhők tornyosultak az égen. Minden percben megeredhetett az eső, a lakosságot azonban ez nem gátolta meg, hogy köztünk
kényelmesen meg ne telepedjék, hiszen itt mindig volt valami új látnivaló, közönséges élelmiszer-szükségletünkön kívül pedig friss vajból és
vasláncocskákból (mikufu) magunk is nagy készletet vásároltunk össze. Délelőtt a forráspontot határoztuk meg, ami közben Miriáli nagy figyelmesen
állott mellettünk. Teleki gróf megmagyarázta neki a titokzatos eljárást, ő pedig, amit belőle megértett, azonnal közölte számos tagú kíséretével. Midőn
evvel elkészültünk, kovácsműhelyéhez vezetett, ahol éppen ekkor kardpengéket készítettek, maga a kettős fújtatóhoz ült és végtelenül örvendett, midőn a
tűz szikrákat kezdett hányni. Ezután megtekintettük még a dróthúzást és a réz- és vasláncocskák készítését is. Délután Miriáli és feleségei a nekik szánt
ajándékok egy részét megkapták, volt ezek között egy szépen megaranyozott dragonyos sisak és egy hasonlóan csábító külsejű kard. Azt hittük, hogy
Miriálit ezen két dologgal különösen boldoggá fogjuk tenni, de csalatkoztunk. A képes könyveket, amelyeket feleségeinek és leányainak hoztunk, ezek
sokáig nem tudták megérteni, még leghamarább felfogták az állatképeket.
Vágyunkat, hogy tovább jussunk, türtőztetnünk kellett, Miriáli elhatározta, hogy tiszteletünkre hadi táncokat és játékokat fog rendezni ez okból
országa összes fegyverfogható férfijait és ifjait össze is gyűjtötte; míg a táncok tartottak, kívánságunk meghallgatásra nem talált. Délután már valami 300
ember tanyázott Miriáli háza közelében. Sokan vállaikon tollgallért, sokan fejükön mászái hadi álarcot vagy majomprémet viseltek. Mindnyájan olyan
csodálatos módon cicomázták fel magukat, amint csak tudták, az embereknek kb. fele puskákkal, a többiek pedig dárdákkal, pajzsokkal és kardokkal
voltak felfegyverkezve. A hadi köpenyek alakra nézve a mászái náiberékhez hasonlítottak, de vörös vagy más színre festett kelmékből készültek.
Nemsokára megkezdődött a tánc. E célból a tarkabarka tömeg nagy körbe állott, meglehetősen dallamos karéneket kezdett énekelni, miközben a taktusban
buzogányaikkal puskáikat vagy dárdáikat verték. A karéneket halk, a mellkas mélyéből jövő reszkető hangon mondották. A táncosok köre lassú
lépésekben forgott körül, egyesek, nagyobbára hatan voltak, a középen, fegyvereiket vagy dárdáikat lóbálván, taktusban ugráltak.
Miután e mulatságban egy óra hosszat gyönyörködtünk, Miriáli félrehítt, hogy a mi jelenlétünkben öltse fel ünnepi ruháját. E viselete nem is volt
olyan nagyon egyszerű. Először egy hosszú, skarlátvörös, aranypettyekkel telesden tele varrott arab inget vett magára, azután hasonlóan vörös, gazdagon
megaranyozott generális kabátba bújt bele, amely valami módon Amerikából jutott el Maranguba. Mindkét térde alatt a colobus prémből készült mászái
térddíszt kötötte meg, vállát keselyűtollakból készült széles és szép gallér, fejét pedig rikító vörös benderával bevont, széles karimájú szalmakalap takarta,
amelyet két fehér, lobogó strucctoll ékesített, derekán övül 10 méter hosszú bendera szolgált, amelyet kb. egy tucatszor csavartak köréje. Miként a világ
nagyjai, Miriáli körül is voltak hízelgők, az öltözködés szertartása tehát úgy ment végbe, hogy az udvaroncok csodálkozásuknak és elragadtatásuknak a
sohasem látott pompa miatt folytonosan hangos szavakban adtak kifejezést. Legmulatságosabb magaviseletet egy öregember tanúsított, aki a helyszínen
csak akkor jelent meg, midőn Miriáli már egészen készen volt és szimével, pajzzsal és dárdával felfegyverkezve, büszkén és önérzetesen állott emberei
közt. „Hah!” kiáltá nemegyszer az öreg „íme egy oroszlán, íme egy oroszlán!” Azután „de mégsem, hiszen ez a mi mángink (fejedelmünk)! Oh, mangi,
olyan vagy, mint valami oroszlán!”, eközben pedig mángija körül körben ugrált. Végül „az oroszlán jön, az oroszlán jön!” kiáltozás közben futott Miriáli
előtt azon tisztás felé, ahol időközben Marangunak alkalmasint összes lakossága egybegyülekezett. A fentebb leírt táncot ekkor ismételték avval a
különbséggel, hogy közbe-közbe a puskaporral repedésig megtöltött fegyvereket el-elsütötték; lövés közben az emberek puskájukat, a föld felé tartván a
cső nyílását, messze kinyújtották, a levegőben nagyot ugrottak és úgy tüzeltek. Erre az illetők újra beléptek a körbe, és a puskalövés hangjához mérten,
többé-kevésbé hősies arcot vágtak. Ezek után bemutatták nekünk, minő magatartást szoktak az ellenséges utakon követni, és miként harcolnak
ellenségeikkel. Eközben csataláncra oszlottak fel, miként azt az európai hadi taktika is tudja; csakhogy itt a csatározók egyike vagy másika a sorból ki-
kiugrott, és borzasztó kiabálás közben az ellenségnek neki-nekiszaladt, hogy ezt ingerelje, vagy megijessze, puskáját elsütötte és azután gyorsan, amint
csak tudott, megint visszavonult. A játékok addig tartottak, míg az utolsó lövésre való puskaport is el nem pufogtatták.
Miriáli kérésére őt és a körülötte csoportban álló birodalmi nagyjait lefényképeztük, azután pedig a fejedelmet a házába kísértük, ahol új, rikító
vörös kelmékbe burkolt három felesége és leányai, sorban állva, az ebéddel ránk már várakoztak; ez lágyra főtt marhahúsból állott, amelyet nagy
darabokban, fapálcákra szúrva hoztak elő.
Miriáli meghagyta némbereinek, hogy egyenek, ő pedig visszavonult, hogy díszruháját levesse. Az asszonyok és leányok leguggoltak, egyikük a
háziasszony szerepét játszotta, húsdarabokat vágott le és jobbra-balra osztogatta társnőinek. Miután Miriáli mint egyszerű „fekete ember” újra megjelent,
az egyes darabokat, kisebb hulladékoktól eltekintve, kizárólag neki nyújtották; az ökörnek porcogós bárzsingja, mint kiválóan jó falat, egyedül neki jutott.
Teleki gróf és én ebből az ebédből eleinte semmit sem kaptunk; Miriálinak ez csak utoljára tűnt fel, amikor az egyes darabokat, miután már több kézen
megfordultak, maga dugta szánkba.
Miként Miriálitól megtudtuk, Mandara, Mócsi törzsfejedelme, mivel őt a legkisebb figyelemre sem méltattuk, rendkívül rosszkedvűvé lett. Hozzá
levén szokva ahhoz, hogy minden európai, aki a Kilimandzsáró területére lép, őt először keresse fel és vele, a legnagyobb udvariassággal bánjék: ezt a
megalázást részünkről elfelejteni sehogy sem tudta. Meg is fenyegette már emiatt Miriálit több ízben, az utóbbi amint látszott, a saját és a magunk jövője
miatt aggódni kezdett és tartott tőle, hogy az idő alatt, amit fent a hegyen akarunk eltölteni, baj fog érni. Teleki gróf a fiatal fejedelmet, amint tudta,
vigasztalta, mosolygott aggodalmain és feljogosította, üzenje meg Mandarának, hogy mi szövetségesei vagyunk, jöjjön csak, ha kedve van.
Teleki gróf szabályul állította ugyan fel, hogy a bennszülöttek ügyeibe soha avatkozni nem fog, ez alkalommal azonban azt hitte, kivételt tehet.
Erősen feltett szándékunk volt ugyanis, hogy mihelyt Mandara a legcsekélyebb kihívással is arra okot szolgáltat, a fennálló ferde helyzetnek véget vetünk,
mert ez a Kilimandzsáró egész környékére nézve igazi áldást hozott volna.*
Másnap, az egész délelőtt, a hegyi vezetők dolgában, alkudozásokkal telt el. Ezen emberekkel, bár Miriáli is jelen volt, sokáig nem tudtunk
megegyezni: Lassanként azonban nemcsak nekünk, hanem Miriálinak is elfogyott a türelme, ami őt arra bírta, hogy az összes jelenlevőket haragos
szavakban megintse és lelkükre kösse, legyenek irántunk, barátai iránt engedékenyebbek, mert Európában minden, ami a Kilimandzsárón történik,
köztudomásúvá lesz, Miriálinak ugyanis könyvekről is volt már sejtelme. Beszédjének befejezése után a fejedelem a 2½ doti merikánit és az 1½ doti
benderét, a vezetők megállapított bérét, kézbe fogta és fejükhöz vágta, amivel az alkudozásoknak véget vetett. Négy vezetőnk ugyanaz a négy ember volt,
akik H. H. Johnston angol utazót 1884-ben a hegyre felkísérték.
Délután a harci játékokat újból ismételték. Miriáli kérelmére a mi legénységünk is részt vett bennük, a két szövetséges had nagy bátorsággal
küzdött a feltételezett ellenség ellen. Este még a másnapra tervezett indulásunkról beszélgettünk: Tíz emberünknek Miriálinál kellett maradnia;
ugyanannyinak Dsumebe Kimemetát Távetába vinnie, a maradéknak pedig bennünket kellett a hegyre felkísérnie.
Június 14-én, bár csípős hideg volt, már korán felkeltünk, apró munkáink miatt azonban már 8-ra járt az idő, midőn végre útnak indulhattunk.
Miriáli egy darabig el akart kísérni, az ő vezetése alatt haladtunk tehát lassan a már melegen tűző napon, az ültetvényeket szegélyező sövények között,
dombnak le és dombnak fel, eközben számos vízéren és két, zúgó vízeséseket alkotó patakon is átkeltünk. Körülbelül egy óra eltelte után Miriáli a
karavánt néhány kunyhó mellett megállította. A bennszülöttek nehéz, pombével telt favedreket hurcoltak elő, odaállították Miriáli elé és megkezdődött az
ivás. Kezdetben komoly és kimért magatartás közben ürítették ki a savanykás itallal telt serlegeket, ami közben a kíséret figyelmesen hallgatta mangija
beszédeit. Miriáli megnyerő vidámságot tanúsított, vígan és élénken beszélgetett, magyarázatait mindig gyakrabban követte hangos nevetés. A sok pombe
csakhamar eltűnt. Ezután tovább indultunk, de csak félóráig mentünk szép, tiszta hegyi rétig. A karaván tovább haladt a közeli tanyahelyig, mi azonban
visszamaradtunk, mert a díszebédre, amelyet Miriáli tiszteletünkre adott, megkezdődtek az előkészületek, nem akarja, mondá a fejedelem, hogy tőle
éhesen váljunk el. A kecskék, amelyekre Miriálinak e célból szüksége volt, sokáig várakoztattak magukra, mert a bennszülöttek még mangijok kedvéért
sem igen akarták őket feláldozni. De midőn végre megjelentek, az ebéd elkészültéig csak néhány perc telt el. Az állatokat szíven szúrva ölték meg,
miközben gondosan ügyeltek, hogy egy csepp vér se vesszen el. Az első lábak egyikénél azután egy vágást tettek és az állat szívét, máját és a testben
meggyűlt vért kivették, ez utóbbit megitták, egyes beleket és a gyomrokat is nyersen, amint előkerültek, falták fel. A megnyúzott testet feldarabolták,
fapálcákra szúrták, és a nyílt tűzön megsütötték, helyesebben szólva megfüstölték. A legjobb darabokat Miriálinak adták oda. Ez kövér darabokat vágott le
belőlük és őket, az őszinte jóakarattól sugallt érzékeny pillantásokat vetvén ránk, a szánkba dugta. Körülöttünk a bennszülöttek tömege, mint kutyafalka
ült, amely merev tekintetét Miriáli kezében levő reggeliről le nem vette, mert ezt, mihelyt a legjobb darabok le voltak vágva, nekik dobták oda, amit
rendesen veszekedés követett. A pecsenyéhez, amely bár sótalan és még véres, puha és jó ízű volt, hozzá is láttunk erősen, míg a sor a szépen megpirított
belekre nem került, ezeket azonban megköszöntük, biztosítván Miriálit róla, hogy már nagyon is jól vagyunk lakva.
Gyakran volt alkalmunk megfigyelni, hogy bennszülötteknél, akik főképpen növényi eledelhez vannak szokva, a sok húsevés, bár nem
nagymértékben, de mégis felismerhető módon olyanféle hatást tesz, mint a szeszes italok élvezete. Ezt a falusi lakomát is csakhamar széles jókedv követte.
Ebéd után még egy ideig a lábaink előtt elterülő pompás tájék szemléletében gyönyörködtünk, helyünkről összesen hét királyságot – Mambót,
Szamangát, Marangut, Kilemát, Kirnát, Mócsit és Telát – láthattunk be, ezután elbúcsúztunk Miriálitól és tanyánkra mentünk. Tanyánk 1670 méter
magasságban, fűvel benőtt hegylejtőn, mély mederben folyó és zúgó patak szélén állott. A vízen túl banyána ültetvényeket és egy pár kunyhót láttunk,
bennszülöttek tehát be is állítottak hozzánk csakhamar és a későbben megeredő eső dacára, késő estig köztünk maradtak. Különböző jelekből, főképpen
pedig a bennszülöttek öltözetéből következtethettünk, hogy a járt karavánútról már letértünk, kelméket csak gyéren lehetett látni, és még a felnőtt lányok is
az ártatlanság mezében jelentek meg, csakis lágyékuk körül viseltek keskeny gyöngyrojtot. Hogy ekkor már a kis ország határán és az igazság székhelyétől
távol voltunk, erre egyébként egy olyan esemény is emlékeztetett, amely még ugyanaznap történt. A fejedelem maga kísért el ide, de ezen körülmény a
falu lakóit nem gátolta meg abban, hogy egyik hátultöltő puskánkat el ne lopják, a lopás sikerült, azonban csakhamar felfedeztük. A dolog nem is bántott
nagyon, egyszerűen csak megüzentük az embereknek, hogy ha a puska csakhamar elő nem kerül, a dolog még az éjjel Miriáli tudomására jut. Esti 9 órakor
a puska, egy kövér kecskebak kíséretében már tanyánkon is volt, e bakot engesztelő áldozatul a tolvajnak kellett ideadnia, a falu véne ezt önként küldötte
el nekünk.
A bennszülöttek bosszúságára, akik már korán tanyánkon voltak, másnap reggel tovább indultunk. A falu lakói nagy mennyiségű banyánát, babot
és kukoricát hoztak magukkal abban a reményben, hogy eladhatják. Kora reggel a hőmérő +12 °C-t mutatott, eközben az eső is esett, ami nem volt nagyon
kellemes. A lányok, akik ugyanabban a szellős öltözetben jelentek meg, mint előtte való napon, dideregtek is egész testükben, és szorosan átölelték
egymást, hogy ily módon melegedjenek meg. Mi először a patakon keltünk át, azután elhaladtunk egy banyána berek mellett, és egy erősen épült kapuhoz
érkeztünk, amelyen keresztül kellett bújnunk. Evvel együtt eljutottunk az ország felső határához, mely 1670 méternél aligha lehet magasabb, mivel
tanyánk helyéről idáig csak 10 percig kellett mennünk. Az ültetvények itt véget értek, ennek dacára meglehetősen járt, jó út vezetett tovább. A növényzet
itt főképpen különböző 3 méter magas cserjékké nőtt zsályafajokból, dió nagyságú vörös gyümölcsöket termő szederféle bozótokból, páfrányokból és
ericaceákból állott, mely utóbbiak fentebb túlsúlyba kerültek. Ezen, főképpen fű nemű és cserjés flóra 1926 méter magasságba nyúlt fel, ahol azután
hirtelen, minden átmenet nélkül az őserdőnek adott helyet. Ez őserdő már meglehetősen elkorhadt és a folytonos küzdelemben, amelyet a mesésen buján
tenyésző élősdi növényzettel folytat, pusztulófélben van. Bütykös, aránylag alacsony és elnyomott öreg fák, erős ágaikat messze kiterpesztve állanak itt
sűrűn egymás mellett. Hatalmas kúszónövények ölelik át a törzseket, szövik be az ágakat, és ily módon leláncolják az óriásokat, amelyeken azután a
mohok, zuzmók és páfrányok kis világa terpeszkedik el, ez itt az uralkodó, amely elfojt és elnyom mindent, ami életet árul el. Törzsek, ágak és
kúszónövények egyaránt viselik nehéz moh- és páfrányterhüket, a zuzmók pedig 1–2 méter hosszú láncokban és girlandokban lógnak le róluk, vagy pedig
sűrű fátyolként függnek mindenfelé. Kétségbeejtően buja, fű nemű flóra, közbe-közbe ragyogó színű virágok, orchideák és afrikai ibolyák, főképpen pedig
lycopodiaceák és kard alakú páfrányok takarják mindenfelé a talajt, ahol a szerteszét heverő pudvás faromok helyet hagytak. Ezen tisztes őserdőben még a
legragyogóbb déli időben is komor, zöldes félhomály van, a síri csendet pedig semmiféle állati hang, semmi madárdal vagy bogárzúgás sem zavarja meg.
Az ilyen erdőben ember magának utat törni nem tud, mi magunk oly ösvényeken kúsztunk felfelé, amelyeket elefántok törtek és tapostak ki. Körülbelül
egy óra hosszat nyomultunk ily módon előre, míg egy gyepes tisztásra ki nem értünk, ahol számtalan pompás növény, tűzszínű nőszirom- és nárciszfélék,
sárga és vörös szalmavirágok díszlettek, azután pedig ismét behatoltunk a magányos erdőbe. Minden lépésnél, amit fölfelé tettünk, ibolyák, harangvirágok
és szironták félék gyakrabban és gyakrabban emlékeztettek északi flóránkra. Ismét egy óra hosszat vándoroltunk az őserdőben éspedig ezen alkalommal
csaknem teljes sötétségben, mert időközben sűrű köd ereszkedett le a földre, újra kiérve az erdőből az ösvény meglehetősen meredek, fűvel benőtt
hegylejtőn vezetett fel a tanyánk helyére. Vándorlásaink csak délután 3 órakor értek véget. Tanyánk 2700 méter magasságban, az erdő szélén elrejtve,
mocsáros forrásnál állott. A nedves, ködös, hideg időjárás embereinket ezen a napon nagyon levertekké tette, a hatalmas pattogó tüzek azonban, amelyek
köré gyülekeztek, sorsukkal csakhamar kibékítették. Másnap reggel a hőmérő éjjeli minimumként +1 °C -t mutatott. Sűrű köd lepte el a vidéket, ennek
dacára még mindig derült napra volt kilátásunk. Utunk mindeddig hegynek föl, csaknem egyenesen a Kimavenszi felé vezetett, most azonban északnyugati
irányban nyomultunk be amaz erdőrészbe, amelynek szélén az éjjelt töltöttük. Az erdő itt főképpen fanemű ericaceákból és különböző toboztermőkből
állott, az utóbbiak közül néhányan a mi ciprusainkhoz hasonlítottak, másoknak pedig olyanféle lombjuk volt, mint a mi fűzfáink, a fák nem állottak
nagyon sűrűen egymás mellett, annál erősebbek és magasabbak voltak azután a közöttük burjánzó füvek. Körülbelül félóra múlva az erdő szélén
folydogáló patakhoz érkeztünk. Időközben a köd eloszlott, szemeink előtt pedig meglepően szép táj terült el. Az összefüggő erdő véget ért. Csakis a
szakadékokban és mélyebb teknőkben vonult még tovább hegynek felfelé, itt csaknem feketében játszó zöld színe élesen kivált sárga, puszta környezetétől.
Magasan fölötte, de nem mind közvetlen folytatása a hegylejtőknek, feltűnt a Kibo és a Kimavenszi. A naptól megaranyozott két Kilimandzsáró csúcs
szemléletébe sokáig el voltunk merülve; később azután nyugat-északnyugati irányban több, fűvel benőtt hegylejtőn és mély szakadékon haladtunk
keresztül, amelyekben apró vízerek folytak lefelé.
Tanyánk 2870 méter magasságban, pusztai fűvel benőtt hegylejtőn épült, hatalmas, 20 méter magas ericaó fák árnyékolták be. Szalmavirágokon
meg a különböző nőszirom- és nárciszféléken kívül nagy számban voltak itt az 1–3 méter magas lobeliaceak, mi e növényt gyakran láttuk, de mindig csak
elszáradt és elvirágzott állapotban vagy egészen fiatalon, mint szár nélküli lapos és a földön heverő levélrozettát. A tanya melletti patakmederben buján
tenyésző, alacsony bokrok között nem ritkán láthatók voltak fanemű Senecio Johnstopi-példányok, amelyek éppen ekkor virágoztak. A legnagyobbik
közülük körülbelül 5 méter magasra nőtt, a pompás narancssárga virágernyők 1–1,25 méternyiek voltak. A meglehetősen egyenletes, 12–15 centiméter
vastag kerek törzset durva, szakadozott kéreg, a lehullott levelek maradványa takarja, belül a törzs üres és látszólag gyönge, de azért egyet hiába próbáltam
meg ledönteni. A nagy Senecio példányok háromágúak, közbe-közbe találkoztak egyszerű, egyenes törzsűek is, amelyek ugyancsak ekkor virágoztak. Az
állatvilág nagyon gyöngén volt képviselve, bár a levegő hőmérséklete déltájban, a sűrű köd dacára is +10,5 °C volt. A levegő szárnyas lakói közül
összesen két, nyakukon fehér foltos hollót, amelyek gyors repüléssel vonultak tova, és egy jelentéktelen, magános éneklő madarat láttunk. Amit egyébként
gyűjthettünk, szintén nem volt sok, egyebet összefogni nem tudtunk, mint egy szürke egeret, egy kis kaméleont, három kis gyíkot, két rövid szárnyú, élénk
színű szöcskét, egy 4 cm hosszú, szürkés-sárga Bacteriát, több kisebb boglárkát és egy szép nagy Smerinthust.
Délután Teleki gróf útnak indult, hogy tájékozódjék a tovább felfelé vezető úton, a mindig jobban sűrűsödő köd azonban csakhamar visszatérésre
kényszerítette. Éjjel a hőmérsékleti minimum +4,7 °C volt, utána borús napra ébredtünk, amelyet reggeltől estig pattogó tűz mellett töltöttünk el, mert a
sűrű köd és a finom, mindent átható szemetelő eső megakadályozott benne, hogy valamit tegyünk. A hét kecske, amelyet magunkkal ide hoztunk, itt fent
keservesen fázott, oda is tolakodtak oly közel a tűzhöz, hogy egy pár a patáját pörkölte meg. Gyönge, érzékeny állatok voltak a mi kecskéink, akik
megszokták, a bennszülöttek kunyhóiban gazdájukkal egy fedél alatt lenni, itt is tehát előszeretettel keresték fel társaságunkat, éjjel pedig sátrainkat.
Hasonló módon tellett el június 18-a is. A fölmenetelre minden készen állott, nem tehettünk tehát egyebet, mint hogy keresztbe font kezekkel
várjuk be a legközelebbi tiszta reggelt.
A hideg, amit a következő éjjel elzárt sátorajtóink mögött is éreztünk, sejtetnünk engedte, hogy derült napra fogunk ébredni, pitymallatkor le is
dobtuk magunkról takaróinkat, és kisiettünk sátrainkból, hogy embereinket is felrázzuk, a Kibot igazán szépen és tisztán láthattuk.
A Kilimandzsáró csúcsaira természetesen az őket összekötő nyereg fennsíkjáról szoktak felmászni. A hegyhátat, amelyen tanyánk állott, mindkét
oldalról patakok határolták, amelyek mély, helyenként szurdokokhoz hasonlító medrekben folytak. Ameddig ezen hegyháton végig láthattunk, úgy tetszett,
hogy közvetlenül és nehézség nélkül lehet rajta a nyereg közepéig eljutni, az utat tehát oda el nem téveszthetjük, ha mindjárt megint ködös időjárás
köszöntene is be. 15 szuáhelivel, akik fizikai eszközeinket, két kis hegyi sátrat, a takarókat és élelmiszereket vitték, útnak indultunk. Köd több ízben
kezdett felszállni, de a nap mindannyiszor legyőzte és eloszlatta. 9 órakor – 3328 méternyi magasságra jutottunk fel ekkor – teherhordóinkon, bár a
csomagok egyike sem nyomott 20 kilogrammnál többet, a kimerülés jelei kezdtek mutatkozni; ezért is rövid pihenőt tartottunk. A hegyhát odább is mindig
egyenletesen emelkedett, de gyorsan vált keskenyebbé, 3500 méter magasságban szélessége már csak 100 méter volt, 3850 méter magasságban pedig a
jobb oldali völgyteknő véget ért és mi tanyai patakunk forrásánál állottunk. Közvetlen környékét, bár szélein már kemény, kristálytiszta jég képződött,
sűrű, kövér, zöld gyep takarta. Néhány sajátságos alakú Senecio-példány is állott ott, amelyek a távolból teljesen olyanoknak látszottak., mint valami
virágasztal, ezek voltak egyébként az utolsó Senecio-k, amelyeket láttunk. Háromnegyed 12-kor a pataknak legmagasabb, tőlünk balra, 4040 méter
magasságban fekvő forrásához érkeztünk. A víz több deciméter – vastag, rugalmas gyepréteg alól csörgedezett ki, amely oly tömör és kemény volt, hogy
az embert elbírta. A sűrű gyepszövetben patkányok tanyáztak, hosszúkás üregekben láttuk őket vígan szaladgálni, de megfogni egyet sem tudtunk. Ennél a
forrásnál is, bár a víz hőmérséklete +7 °C volt, sok kemény jeget találtam. A hegyhátnak kissé meredekebb görbületén át, néhány alacsonyabb sziklafal
mellett vezetett utunk gyorsan föl a nyeregre, ide felérkezvén, nyugatibb irányt követtünk, hogy a Kibóhoz közelebb jussunk. Bár ekkor teljesen egyenes
felületen jártunk, fekete kísérőink miatt, akiken már nagy kimerültség jelei mutatkoztak, délután 2 órakor meg kellett állapodnunk. Még csak két kis hegyi
sátrunkat állíttattuk fel és egy kis rőzsét szedettünk, azután leküldtük embereinket alsó tanyánkra, meghagyván nekik, hogy másnap ugyanazon órában
megint itt legyenek.
Ezen legfelső kilimandzsárói tanyánk körülbelül ugyanazon távolságban volt a Kibótól és a Kimavenszitől, de nem állott a nyeregfennsíknak
legmagasabb részén, hanem annak déli lejtőjén, valamivel lejjebb. A nyereg-fennsík tökéletes rónának látszott; észak felé, valamint a két Kilimandzsáró
csúcs felé, alig észrevehetően, nagyon szelíd lejtővel emelkedett. Horizontunk északi szélét három, kb. 150 relatív magasságú vörös hamudomb határolta,
amelyek a Kibó északkeleti oldalától a Kimavenszi délnyugati oldala felé húzódnak. Kisebb-nagyobb, éles szegélyű tuskók elég sűrűen takarták a fennsík
talaját. Ezen görgetegek között egy sárgásbarna, elszáradt növény sűrűn volt található; szükség esetén tüzelőanyagul lehetett használni, bár úgy égett, mint
a szalma. Nagyon elvétve sárga és vörös szalmavirágokat és egy bogáncsfélét is láttunk, amelynek tövises és nagyon szőrös levelei körülbelül közepén
összegöngyölődtek úgy, hogy az egész növény golyó alakúnak látszott, ericaceák itt már nem voltak találhatók.
Miután a konzervált sódarból, a hajóskétszersültből egy harapást ettünk, meg egy kis kakaót és egy korty bort is ittunk és ebből új erőt merítettünk,
a forráspont meghatározása végett tettünk megfigyeléseket. A víz már +86,71 °C-nál forrni kezdett, ami, tekintve, hogy a levegő hőmérséklete +3,6 °C
volt, 4220 méter tengerszint fölötti magasságnak felelt meg. Ezután Teleki gróf hegyi botjával felfegyverkezvén, a Kibó irányában útnak indult, hogy a
hegy megmászására az alkalmas útirányt kikutassa, magam ez alatt fényképezni kezdtem. Ennek azonban nem kedveztek a körülmények.
Fél hatkor Teleki gróf rekognoszkálásával készen volt. Nézete szerint a Kibóra, a felső kráter szélét kelet felől környékező, függőleges jégfalakig
minden nehézség nélkül fel lehetne jutni, most azonban odáig is képtelenség volna felmennünk, mivel tanyánk a Kibó lábától nagyon távol fekszik. Bár ez
olyan közel levőnek tetszett, hogy hitünk szerint szinte elérhettük, mégis odáig egypár órányi volt az út. Ezt azonban már nem változtathattuk meg és azért
megtettük készületeinket éjjelre. Kis hegyi sátrainkat, amelyeknek oldalfalai és feneke egy darab vászonból készültek, amennyire csak tudtuk, a hideg
ellen biztosítottuk, amennyiben homokot halmoztunk köréjük, azután szalmatüzet gyújtottunk, amelynél felmelegedtünk és kakaónkat megfőztük.
Végtelenül hideg éjszaka után, amelyet dideregve virrasztottunk át, csak nagyon kis mértékben üdülvén föl, már kora reggel elhagytuk sátrainkat.
Az eszközöket, amelyeket a szabadban hagytunk, vastag jégréteg borította. A hőmérő tudtunkra adta, hogy éjjel –11 °C volt, amit igen könnyen elhittünk.
Alig voltunk kinn sátrainkból, szalmatüzet gyújtottunk, hogy megdermedt tagjainkat új életre ébreszthessük. A könnyű, vékony hamurétegben, amely
estéről megmaradt, most, kilenc óra múlva is még, találtunk parázsmaradékot. Csak friss rőzséket kellett rájuk raknunk, hogy újra lángra lobbanjanak, a
levegő ritkasága miatt ment végbe az elégés folyamata oly lassan. Palackjainkban a víz kőkeményre fagyott, először fel kellett azt olvasztanunk, hogy egy
csésze kakaóhoz jussunk. Ezután vállainkra vettük az átalvetőt, amelybe be voltak pakolva a különböző aneroidok, a hypsometer, egy gleccserkötél, a hó
ellen védő pápaszemek, egy palack konyak és egyéb apróságok, felszedtük a mászóvasakat, a jégcsáklyákat és hegymászó botokat és megindultunk.
Időközben 8 óra lett, vidáman, amint az ember átvirrasztott éjszaka után csak lehet, mentünk a Kibó felé, amely tiszta, éles körvonalakban állott előttünk.
A délkeleti oldalon a hómezők, amelyek a Kibó legfelső részeit takarják, jóval messzebb nyúlnak le, mint keleten, a jégsapka egy része ezen az oldalon
lecsúszott, csaknem egyenes törésvonalat hagyván hátra, itt tehát a legfelső kráter szélét csak egészen keskeny, ragyogó jégszegély takarja. Közben fekete
repedés volt látható, amelyen úgy hittük, a felső kráterszélhez lehet jutnunk anélkül, hogy csak egy lépést is kelljen a havon vagy jégen mennünk; ez a
repedés volt az a cél, amely felé aznap reggel Teleki gróf és én törtünk. Az első két órában az emelkedés alig volt észrevehető, léptünk is nagyokat, már
csak azért is, hogy felmelegedjünk, mert elindulásunk alkalmával a levegő hőmérséklete –4,6 °C volt. Egyik helyen, a felületen lávarétegeket láttunk,
amelyek minden irányban meg voltak repedezve, miként az, folyó üveges anyagok hirtelen lehűlésénél történni szokott. Csak miután a fennsíkon túl, a
Kibó aljának közelébe jutottunk, lett a talaj kissé egyenlőtlenebb felületűvé. Előttünk völgybarázda vége terült el, amely csak lassan emelkedett. Ezt oldalt
hagytuk, és utunkat sziklaháton folytattuk, amely a völgynek jobb oldali falát alkotta; e sziklahát láva volt, amely a megkeményedés közben számtalan
nagy tuskóvá repedezett; a tuskók, szabálytalan alakjuk dacára a törésben bizonyos törvényszerűséget árultak el. Ezen hegyhát is csak szelíden emelkedett;
a menés rajta mégsem volt könnyű, mivel a hegymászó bot segítségével folyton le- és fel, néha-néha pedig egyik tuskóról a másikra kellett ugrálnunk. A
hegymászás ezen módja nagymértékben elcsigázott; a levegő hőmérsékletét, +10,5 °C-t is csakhamar tikkasztó melegnek találtam. Az apróságokat, amiket
vinnem kellett, mázsás súlyoknak éreztem, a vastag ruhák terhesekké lettek; ehhez járult még a folytonosan fokozódó és végül már elviselhetetlen
szomjúságom. Mindig gyakrabban kellett meg-megállnom, hogy kipihenjem magam, főként pedig hogy tüdőmet a ritka levegővel teleszívjam; Teleki gróf
azonban még egészen fürgén ugrott szikláról sziklára. Későbben teljes közönyösség érzete fogott el, és ha végül igyekeztem is tovább jutni, célom nem
volt már a Kibó-csúcs, hanem egy hódarab, amely a távolból feltűnt, és amelynél égető szomjúságomat enyhíteni akartam. Fél tizenegykor meg is
érkeztem ennek közelébe. Időközben beláttam, hogy a legjobb esetben is csak egy pár száz méternyivel juthatok feljebb, erőlködéseim tehát céltalanok,
ezen kívül fáradságommal Teleki grófnak is csak útjában állottam. Kijelentettem tehát neki, hogy ezen helyen meg fogok maradni és bevárom, míg vissza
nem tér. Mialatt Teleki gróf útját egyedül folytatta, magam mohón faltam a kőhöz hasonló keménységű darabos jeget, az után az aneroidbarométerről
leolvastam, hogy 4900 méter magasságban vagyok és végül teljesen meg levén elégedve az elért eredménnyel, édes álomba merültem, ami ellenállhatatlan
erővel fogott el. Végül Teleki gróf hegymászó botjának zörgése, mielőtt őt magát a sziklák közt jó szemeimmel felfedezhettem volna, hírül adta
közeledését; 12 óra 50 perckor meg is érkezett a helyszínre.
Teleki gróf anélkül, hogy magát legkevésbé is fáradtnak érezte volna, még egy óráig nagy lépésekben ment felfelé, csakis ekkor érezte dobhártyáját
feszülni, ami bizonyos fülzúgással járt, ennek dacára útját folytatta. Mialatt bal felé egy hamu alkotta völgyön keresztülment, hogy a hóhoz jusson, amely
ott a Kibó lejtőjét már megszakítatlan felületként takarta, észrevette, hogy ajkai erősen elkezdtek vérezni. Valószínűleg a csípős szél repesztette fel, a gróf
tehát leült, hogy a vérzést elállítsa és pihenjen. Időközben azonban az álmosság őt is elfogta, és mivel magát már bóbiskoláson is rajtakapta, hogy ébren
maradjon, tovább sietett egészen a hótakaróig. Odaérkezvén vette észre, hogy az álmosságának alig fog ellenállhatni; mivel pedig veszedelmessé válhatott
volna, ha ebbeli vágyát kielégíti, eltökélte, hogy visszafordul. Aneroidja 411,3 millimétert mutatott; 5310 méternyi magasságra jutott tehát fel.
Rövid pihenő után rohamlépésekben siettünk sátrainkhoz vissza. A füst, amelyet már messziről a helyükről felszállni láttunk, lehetővé tette, hogy a
legegyenesebb irányban jussunk el hozzájuk; egy óra és negyven perc alatt csakugyan el is értük. Embereink már ekkor ott voltak. A hamuban még találtak
parazsat és hogy felmelegedjenek, nagy rőzsetüzet gyújtottak. Azon néhány perc alatt, amelyben a sátrakat felszedték, ettünk egy kis kétszersültet, és
ittunk egy kis bort, azután pedig tovasiettünk, mert sehogy sem volt kedvünk még egy második éjszakát is idefönn tölteni. Az alsó tanyánkhoz vezető utat
már ismertük; a hegylejtőn tehát, a felszálló köd dacára, teljes biztonsággal siettünk lefelé. Délután 5 óra 40 perckor éhesen, szomjasan és legalább
részemről erősen elfáradva tanyánkra érkeztünk.
Megcsappant élelmiszerkészletünk kényszerített, hogy sietve menjünk vissza Maranguba; második kísérletet tehát a Kibó megmászására nem
tettünk. Eltökéltük azonban, hogy további útitervünk végrehajtása után a Kilimandzsárót másodszor is meg fogjuk látogatni és a Kibó megmászására
nagyobb óvatossággal, még egy kísérletet teszünk. Teljes sikerre az ember csak úgy számíthat, ha legalább 5000 méter magasságban és tüzelőanyaggal
bőven ellátva éjjelezik. Másnap, június 21-én reggel tovább indultunk visszafelé; kora délután ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, Miriáli falva mellett
álló tanyánkra érkeztünk.
Vezetőinknek itt fejenként a kikötött béren kívül, 10–10 mikono gamtit adtunk; így tehát ezek rövid idő alatt maguknak egy kis vagyont szereztek.
Egyébként a 2870 méter magasságban töltött idő náluk kevésbé rózsás emlékeket hagyhatott hátra. Valami okból ugyanis a sok rőf kelmét, amelyeket
elindulásunk előtt vezetőbérként, főképpen a várható nagy hideg miatt kívántak s meg is kaptak, nem hozták fel magukkal; paradicsomi ruhájukban tehát
rettenetesen fáztak. Ezzel sem érvén be, még saját élelmezésükről sem gondoskodtak. Egyedül egy palack aludttejjel indultak útnak, éheztek is már, midőn
a fentebb említett magasságba jutottak. Büntetésül két napig hagytuk jajgatni, azután pedig egy-egy maroknyi babot adtunk mindegyiküknek; többel
önmagunk sem rendelkeztünk. Öt teljes napig ennyi volt az ennivalójuk!
Időközben Sáongve és Nasszib vádi Ferhán is megérkezett. Az első elhozta Taravandából maradék áruinkat és előbbi szökevényeink egyikét;
ehelyett azonban saját emberei közül ketten szöktek meg. Nasszib vádi Ferhán, aki egészen Zanzibarig nyomult előre, visszaterelt ugyan tizenegy legényt
azok közül, akikkel annak idején Sáongve mellől megszökött: ehelyett azonban más bűnökkel terhelte lelkiismeretét. Taravandában árutárunkat meglopta,
azon kívül három szökevényünket, akiket láncra verve O'Swald konzul Zanzibarban gondjaira bízott, elhagyta menekülni. A Kilimandzsáróról
visszatérvén tanyánkon, valamint a távetái erdő egyéb helyein magas zászlórudakat találtunk, amelyeknek tetején a vörös szultánzászlók vígan lebegtek a
szélben. Matthews generális ugyanis, miként később megtudtuk, Mombaszba jött és Martint, aki éppen akkor a Kilimandzsárón működött, meg egy csapat
távetáit maga elé hívatott. Ezeknek puskákat és egyéb dolgokat ajándékozott és azután őket elbocsátotta. Eljárásának következménye volt, hogy Martinnal
együtt Távetába visszatértek és itt a vörös zászlókat felállították: a bennszülöttek a zanzibari szultán oltalma alá helyezkedtek. Megérkezésünk után
mindjárt első este Nasszib vádi Ferhánt, miután ügyében törvényt ültünk, a tanyánkon levő zászlórúdhoz kötöztük. Az ítélet, amelyet hoztunk, oda szólott,
hogy Ferhán egyszerű teherhordóvá lecsapassék, hogy 30 botütést kapjon és végül, hogy láncra verve visszaszállíttassék Zanzibarba; ez embert ugyanis
nem akartuk többé magunk mellett tűrni. Egy másik hír, amelyet e napokban vettünk, nagyon megörvendeztetett. Embereink, hetekkel ezelőtt, tudtunk és
beleegyezésünk nélkül azzal a kérdéssel fordultak a zanzibari szultánhoz, hagyják-e cserben az európaiakat, miként az utóbbi években szokásban volt,
vagy kövessék-e őket útjukban továbbra is. Szajid Bargas szultán e kérdésre fenyegetéssel válaszolt, tudtára adván a kérdezőknek, hogy minden
szökevény, az expedíció végleges visszatéréséig, minden pénteken 25 botütést fog kapni. A szultánhoz intézett levél szerzői Manva Szera és Maktubu
voltak, az egész eset megvilágítása céljából azonban néhány héttel előbb történt dolgokat kell elmondanom. Midőn a Meruhegyről visszatértünk, Duallával
szemben Maktubu feltűnően szemtelen magaviseletet tanúsított. Ezzel naponként kikötött, míg Dualla a dolgot végre megunta és Telekinél miatta panaszt
emelt. Maktubu Duallát folytonosan szidva, lépten-nyomon követte és még Teleki előtt is, dacára a többszörös figyelmeztetésnek, lármázott és kiabált.
Maktubu, midőn összeszorított öklökkel ott állott, valami vad bikához hasonlított, messze kiálló szemeiből mérges tekinteteket lövellt ellenfelére és
tajtékozva sorolt fel Dualla ellen ránk nézve egészen érthetetlen számban panaszokat. Teleki gróf több ízben meghagyta neki, hogy e szemtelen
fellépésével hagyjon fel, Maktubu, magát legkevésbé sem mérsékelvén, folytatta beszédét. A következő percben azonban már ott hevert a földön. Teleki
gróf elvesztette türelmét, megkapta bodri haját és a földhöz vágta. Maktubu, ezen merész fellépésével mintegy eldönteni akarta, ki legyen a karavánnak a
jövőbeni ura, e kockáztatás váratlan végétől azonban nagyon meg volt lepve, a dühtől bódultan ugrott térdre, de csak azért, hogy kemény koponyája újra a
földet érje. Haragjában és szégyenérzetében – mert összes kísérőnk tanúja volt e jelenetnek – Maktubu most tovarohant, erre ő és Manva Szera,
hivatásszerű vezetőink két legöregebbike, – több héten át, láthatatlanok maradtak, – bosszúságukban éjjel-nappal kunyhóikban maradtak, semmit sem
dolgoztak és még ennivalójukért sem jöttek elő. Ez időben küldetett el a kérdéses levél a zanzibari szultánnak, midőn pedig az a duzzogókat észre térítette,
kunyhóikat végre elhagyták.
Július elején, egy rég várt elefántcsonttal kereskedő karaván Mgabótóból végre megérkezett Távetába, hozván magával 300 frasszilah (= 35 angol
font) elefántcsontot, amelynek nagyobb része nagy agyarakból állott. Jelenléte azon kívül, hogy kisebb alkalmatlanságokkal terhünkre esett, a mindig
jobban gyérülő élelmiszereket is megdrágította, ennek dacára megérkezésének örvendtünk, mert általa lehetővé vált teherhordó állataink számát
szaporítanunk. 240 dolláron nyolc darab jó és erős szamarat vettünk tőle, ezen összegről utalványt adtunk, amellyel a pénzt Zanzibarban Wm. O'Swald és
társa cégnél kellett felvennie. Későbben még több kisebb csapat is érkezett Távetába, amelyek részint Dsumbe Kimemeta embereiből, részint egyéb,
kíséretünkbe szegődő kereskedőkből állottak, ily módon Távetában ekkoriban valami 600 idegen gyűlt össze. Július 5-én megérkeztek azon áruk,
amelyeket a Kilimandzsáróra való elindulásunk előtt, Mombaszban, Ademjii nevű hindunál rendeltünk meg; ezen áruk kauri kagylókból, fizetőeszközként
használatos baltákból, kelmék elcsomagolására szükséges jó és erős rizses zsákokból és egyéb apróságokból állottak. Birtokunkban volt tehát most összes
árukészletünk; több napot ezután lázas tevékenységben töltöttünk, és törtük a fejünket, hogy miképpen is fogjuk hát ezt az óriási mennyiséget
továbbszállítani. Hosszas fontolgatás után Teleki gróf eltökélte, hogy nagy vascsónakunkat, amelyet a Baringo-tótól északnak vezető utunkban
nélkülözhetőnek tartottunk, Távetában fogja hagyni. Ezzel huszonnégy teherhordót nyertünk; azon kívül a csomagokat nehezebbekké tettük, minden
nélkülözhetőnek tartott dolgot hátrahagytunk és így egy csomó csereárut megint el tudtunk pakolni.
Számításainkat illetőleg, hogy mennyi árut leszünk képesek továbbszállítani, éppen az utolsó napokban nem egy csalódás ért. Egyik emberünk
elhalt dizentériában, egy másik hideglelésben. Nyolc legényünk annyira elgyengült, hogy kénytelenek voltunk őket elbocsátani. Négy aszkarink, éspedig
éppen azok, akiket nagyra becsültünk és három teherhordónk, magukkal vivén puskáikat, az utolsó percben megszöktek. Erre azonban Távetá külső
kijáratait éjjel-nappal őrizet alatt tartottuk, amire hű szomáli legényeinket használtuk fel. Figyelmeztetést, fenyegetést nem tettünk közzé, embereink
azonban a megtett intézkedéseket sejthették, mert innen túl szökésre való kísérlet nem történt. Mialatt a karaván fele a kelméket és gyöngyöket rizses
zsákokba, a dróttekercseket pedig bőrökbe varrta be, Teleki gróf a többivel, éles töltésekkel lövő gyakorlatokat tartatott, hogy túlságosan nagy muníció
készletünket hasznos módon értékesítse. A napok tehát buzgó tevékenységben teltek el és távetái tartózkodásunk, a mi megelégedésünkre, kevésbé
azonban embereink örömére, vége felé közeledett. Feketéink mindeddig semmivel sem igen törődve vígan éltek a világba; midőn azonban a továbbindulás
ideje közeledett, önkénytelenül is felmerült előttük a kérdés, hová fog hát útjuk vezetni. Sok volt tehát a vászumgumszu (szóbeszéd) a célba vett
útirányról, a mászáikról, főképpen a kikujuiakról, akiknek országán át kellett volna mennünk. Esténként ezért tanyánkon nagyon is nagy csend uralkodott;
a hangos kiáltozást, az énekeket és táncot, amikkel az időt azelőtt töltötték, jobban szerettük volna látni és hallani, mint a mostani komoly beszélgetést,
amit a tüzeknél folytattak.
Július 13-án Dualla a Kilimandzsáróról meghozta marháinkat és szamarainkat. Ezen utóbbiak száma 35 helyett, mint mi feltételeztük, csak 23-at
tett ki; a többi időközben az éghajlat áldozatává lett. Az életben maradtak terheit tehát még az utolsó pillanatban meg kellett nagyobbítanunk; 50
kilogrammosokká tettük; minden szürkének tehát 100-nál több kilogrammot kellett cipelnie, mivel minden nyeregtáskában még egy nagy baltát is el
szoktunk rejteni.
Július 14-én elindulásunk előtt való napon, a bargum, miután már olyan sokáig hallgatott, újból szemlére hívta össze embereinket. A számos
kelmecsomag, a gyöngyzsákok, a dróttekercsek és ládák ekkor tanyánk közepén már szép sorjában állottak; mindegyikük 38–45 kilogrammot nyomott és
árufajok szerint, erős zsákvászonba vagy bőrökbe volt bevarrva. Az eredeti névsor szerint embereinket egyenként előhívtuk és puskával, lőszerrel meg
tehercsomaggal elláttuk.
Estére megint mindenki a kellő hangulatban volt, mert mindannyian táncoltak, élükön Dsumbe Kimemetával, aki időközben teljesen visszanyerte
egészségét. A különböző néptörzsek, amelyek karavánunkban képviselve voltak, járták nemzeti táncaikat és tanyánkon csakhamar megvolt a kellő, bár
rendkívül vad külsejű élet. E célból már előbb, titokban nagy készületek történtek és meglepetésünkre gitárok, klarinétok, dobok, sípok és mindenféle
csodálatos alakú öltözetek kerültek elő. Ehhez járult még, hogy embereink keményen megtöltött puskáikat szívük kívánsága szerint pufogtathatták, sőt mi
több, az ünnepség emeléséhez nehéz vadászfegyvereink mennydörgésszerű hangjával mi is hozzájárultunk; panem et circenses!
A Mászái földre irányuló utaknál az elindulás Távetából veszedelmes egy pillanat, az erdő kijáratait tehát annál gondosabban őriztettük.
Öt csomag csereárut Mkamba nevű tekintélyes távetái bennszülöttnek adtunk át, hogy visszaérkezésünkig megőrizze. Kilenc csomagot pedig azért
kellett hátrahagynunk, mert nem volt kivel vitetnünk. Ezeket utólag helységről helységre Kimangeliáig akartuk szállíttatni, ahol is reméltük, hogy
mászáikkal érintkezésbe léphetünk és tőlük szamarakat vásárolhatunk. Egészen titokban még egy óvó rendszabályhoz is nyúltunk; Sáongve vezérlete alatt
ugyanis tíz megbízható emberből álló kis csapatot Távetában hagytunk. Ennek Kimangeliáig a főkaraván mögött kellett mindig egy napi járatra maradnia;
feladata volt azokat, akik esetleg megszöknének, midőn semmit sem sejtve visszafelé haladnak, elfogni.
Ily módon mindent rendbe hoztunk; abban a kellemes tudatban tehát, hogy harcra képes és gondosan felszerelt karavánnal végre útra készen
állunk, utoljára tértünk Távetában éjjeli nyugalomra.
Mászái-földön keresztül a kikujui határhoz
(1887. július 15-től augusztus 27-ig)
Midőn valami nagy karaván hosszabb pihenő után megint útnak indul, mindig sok kellemetlenség fordul elő. A nyugtalankodás és gond szellemei,
amelyek búvóhelyeiken mindeddig duzzogva szundikáltak, újra kezükbe veszik az uralmat. Ezen megindulástól pedig különösen is tartottunk, mert az
emberek és állatok egyaránt, a szokottnál sokkal jobban meg voltak terhelve; embereink látszólagos jó hangulatában nemigen bíztunk, sőt inkább abban a
hitben éltünk, hogy a „feketeleves” még hátravan.
Hosszú pihenő után rendesen csak rövid menet szokott következni, mert csak ennek tartama alatt mutatkoznak a karavánban a különböző hiányok,
amelyeken segíteni kell, mielőtt az ember az utat komolyan folytatná; ez alkalommal azonban minden simábban folyt le, semmint vártuk. Csak egy szamár
bizonyult menetközben teljesen hasznavehetetlennek; egy másik elesett és ezért a terhet róla le kellett vennünk.
A Luminál töltöttük az éjjelt. E patak itt keskeny, körülbelül 7 méter széles mederben folyik, amelyet magának a szürke tufában vájt ki.
Nekem a hátsó csapatnál kellett helyemet elfoglalnom. Rövid idő múlva egy csapatvezetőnkre és szomáliinkra akadtam, akik valami, a fűben fekvő
tárgy körül állottak. Egy kelmecsomag volt az, ami gazdátlanul hevert a földön és elég érthetően hirdette, hogy egyik teherhordónk megszökött. Mivel az
illetőt menekülni senki sem látta, nevét a karaván jegyzékéből kellett kitudakolnunk, amely e célból mindig kéznél volt. A szökevény Kidsuma Muinura,
már a Ronga-folyóhoz vezető utunkban is a csalás eszközéhez folyamodott. Előtte való nap találkoztam vele, midőn éppen az út mentén pihent és mellette
elmenvén hallottam is, amint fenyegetőzött, hogy ha könnyebb terhet nem kap, meg fog szökni; azt azonban nem hittem, hogy e fenyegetőzését meg is
fogja valósítani. Most már emlékeztem tegnapi szemtelen magaviseletére is, amelyet nyugodtan elviseltem, mivel a körülmények a teherhordókkal való
kíméletes bánásmódot tették még mindig szükségessé; mivel pedig attól is kellett tartanom, hogy ezen szökésre való kísérlet, sikerülése esetén, másokat is
hasonló tettre csábíthatna, eltökéltem, hogy ezen ember kézre kerítésére minden követ meg fogok mozgatni. Nyomát csak egy pár száz lépésnyire lehetett
követni; innen túl a köves talaj miatt egészen eltűnt. Minden irányban szétoszlottunk tehát és rendszeres hajtóvadászatot indítottunk meg. Másfél órával
későbben jeladó lövés gyűjtött ismét egybe. Charso a legényt kézre kerítette és miként több jelből látható volt, kellőképpen meg is verte.
Megelégedvén ezen eredménnyel, folytattuk utunkat, amely csak csekély mértékben emelkedő, fátlan, száraz pusztán vezetett odább. Három órával
későbben, magas parti fák árnyéka alá érkeztünk; ahol is felütöttük tanyánkat. Kidsuma vádi Muinura csak most kapott ki igazán a korbáccsal; ezután
pedig még láncra is verettük.
Tanyánk, amelyet a szomszédos Dsagga országról, Uzerinek hívtak, a Rombónak, a Kilimandzsárón eredő, 6–7 méter magas, meredek, csúszós
partok közt folyó pataknak bal partján, 943 méternyi magasban feküdt. Valamivel feljebb a meder két ágra oszlott; ez időben mind a kettő ki volt száradva
és a víz a tanyánk közelében a homokból bugyogott elő. Rövid, délkeleti folyás után a Rombo mocsárrá szélesedik ki, amely azután egyrészt észak felé,
Rombo néven a Csávóba, másrészt dél felé Lumi néven folyik le.
E helyen két napig kellett maradnunk, mert élelmiszerekre volt szükségünk, a hegyi lakók pedig csak másodnap hoztak nagyobb készleteket. A
rossz időjárás miatt e két napon nemcsak embereink, de magunk is kényelmetlenül éreztük magunkat. Igazi sirokkós idő járt. Délnyugat felől 6–7 méter
sebességű, meg nem szűnő erős széltől hajtva, sűrű, nehéz felhők vonultak el fölöttünk; ehhez járult még, hogy az eső is gyakran esett; +21 °C-nál tehát
vastag ruháink dacára ugyancsak fáztunk.
Itteni tartózkodásunkat felhasználtuk, hogy áruinknak Távetában hagyott maradványait elhozassuk, időnket vadászattal igyekeztünk eltölteni; a
szerencse ugyan e tekintetben nem nagyon kedvezett, de legalább jobban megismerkedtünk a keletnek fekvő halmos vidékkel. Ezen vidéket délről és
délnyugatról jövő völgyteknők szelik át, amelyekben víz van, de amelyeket oly sűrűn takarnak el a nádasok, hogy beléjük eljutni, sehogy sem tudtunk, és
arról sem győződhettünk meg, vajon folyó- vagy álló-e a vizük.
Időközben a fáradalmaknak másik két szamarunk is áldozatul esett; egy csomó vasdrót tekercset tehát fedezet alatt hátrahagytunk, és ily módon
megkönnyebbülve, 19-én tovább indultunk. Miután a száraz, lassan emelkedő füves pusztán több órán át mentünk, sötét, minden egyebeknél magasabb
facsoportot mutattak, ahol tanyát fogunk ütni. A fák az Uzeri patak egyik hirtelen kanyarulatánál állottak és gyönyörű, a tanyázásra nagyon is rátermett
helyet fogtak körül, mert míg embereink az árnyékban telepedtek le, a karavánnak nagyszámú állata a középen levő szabad, füves téren őrizetlenül
szaladgálhatott, a buja parti növényzet a tanyahelyet minden oldalról körülzárta. A sűrű vegetáció védelme alatt a még mindig szakadatlanul fúvó friss
délnyugati szélből nem éreztünk semmit sem.
Öt vagy hat évvel ezelőtt ezen helyen egy kereskedőkaraván valami kis sértést, amivel a bennszülöttek illették, valóságos vérfürdővel bosszult
meg; csodálkoztunk tehát, hogy asszonyok és férfiak, hozván magukkal ennivalót, mégiscsak megjelentek köztünk. Maguk viselete azonban mégis elárult
egy kis bizalmatlanságot. A tanya belső részébe sohasem jöttek be, nem is koldultak és sátraink közelébe sem mertek elmenni. Bennünket, európaiakat
látszólag kevés figyelemre méltattak; de ha észrevétlenül is feléjük akartunk közeledni, azonnal félve húzódtak vissza. Ha egyszer vagy máskor egy lövés
eldördült, ami ily nagy számú vándorembernél elég gyakran megtörténik, mindannyiszor szétfutottak és csak lassanként, vonakodva tértek vissza ismét.
Aránylagos szegénységük, dacára, Kilimandzsáró ezen vidékének lakói testileg sokkal jobban ki voltak fejlődve, mint azok, akikkel a hegység déli oldalán
találkoztunk; ennek oka nagyobb tevékenységük lett, amire őket a Kilimandzsáró keleti lejtőjének csekélyebb termékenysége kényszeríti. Ha ennek dacára
háborúikban rendesen vereséget szenvednek, ezt fegyverzeteiknek és a puskák teljes hiányának tulajdoníthatni. Dárdáik kicsinyek és rosszak, mert a
karavánokkal, sokkal ritkábban jönnek össze, és ezért kevesebb vasdróttal is rendelkeznek. Pajzsaik hosszúkásak és oválisak, 30–40 centiméter szélesek és
60–80 centiméter hosszúak. Ékszereket is, náluk sokkal kevesebbet láthatni; fegyverzetük, valamint viseletük tekintetében olyan egyformaságot és
őseredetiséget tanúsítanak, amilyent a kultúrával érintkező déli államokban már nem találhatni. A férfiak egyedüli ruhája a kicserzetlen ökörbőrből készült
4–6 centiméter széles öv; az asszonyok gyakran alig egy láb széles, szép puhára cserzett, barna kecskebőrt csavarnak lágyékaik köré. Főképpen idősebb
asszonyoknál gyakran látható ékszerek a karokon és lábszárakon viselt vas- vagy sárgaréz drót pergék; ugyanők durva kék gyöngyökből egészen rövid
füzért is hordanak, amely mint valami varkocska, a hajtól eláll. A leányok bokáikon kauri kagylókkal ékesített, bőrsávokból álló fonadékot viselnek.
Kellemesen hatott ránk, hogy füleiket nem csonkítják meg, mert a fülcimpáknak a mindkét nemnél szokásos ékszere legfeljebb három kis cin karikából áll.
Vasláncocskákat és kis dsagga gyöngyöket sehol sem láttunk, annál gyakoribbak voltak a rossz, fehér, „számbáj” nevű porcelángyöngyök és a zöld vagy
kék üvegkarikák (murtinarok). Legjobban tetszettek a gombostűfej nagyságú, vörös „szameszame”-nek nevezett mászái gyöngyök, kevésbé a fehér
usangák. Abban, hogy a sötétkék gyöngyöket nem szeretik, megegyeztek a többi dsagga-államok lakóival.
A Kilimandzsáró keleti oldalán lakó dsaggák banyánákat, hétféle babot, eleusinét, batátákat és dohányt termesztenek, de sem kukoricát, sem pedig
cukornádat nem. A hegyi rétek marháik eltartására nem elégségesek; e tekintetben legalább részben, a környéken levő síkságok füvére szorulnak. Csaknem
mindennap látni őket, amint hosszú vonalakban, három óra járásnyira szállanak le a síkságra és azután fejükön nagy fűcsomókkal térnek ismét haza. Két
teljes napon át maradtunk meg ezen helyen; volt tehát időnk vadászatra. Rendes szokás szerint Teleki gróf és magam különböző irányban indultunk el e
nemes szórakozásra, hogy annál nagyobb területet járhassunk be. Eközben azonban aránylag kevés és ugyancsak félénk vadat, főképpen vízi bakokat,
Bubalis caamákkat és kvaggákat láthattunk. Ezen kívül a térhely a vadászatra nagyon alkalmatlan is volt, mert mindenféle fedezet hiányzott. Teleki gróf
első nap egy Bubalis caamán kívül egyebet nem is hozott, ezt a zsákmányt is 300 lépésnyi távolságból megejtett szerencsés lövésének köszönhette. Magam
kvaggákat üldöztem, amivel kapcsolatban orrszarvúakkal is volt egy kis találkozásom. A kvaggák rendkívül kíváncsiak és még egészen nyílt térségen is
gyakran 200-300 lépésnyi távolságra várják be a vadászt. Ez esetben is szép, kövér zebrakanca lakolt életével kíváncsiságáért. Éppen hozzá akartunk fogni
az állat szétdarabolásához, amidőn a messzeségben két orrszarvú tűnt fel. Nyilvánvalóan a lövés zavarta ki nyugalmukból, ezért haragjukban, nagy kört
írva le, nyargaltak keresztül a síkságon. Bár valami 400 lépésnyire voltak, amint bennünket kiszimatoltak, hirtelen egyet fordultak, és a versenyló
sebességével rohantak felénk. Ez időben az ilyen látvány még néger kíséretemre nézve, a leggyorsabb menekülésre volt a jeladás; ez megtörtént most is
egy magányos, meglehetősen távoli fácska felé. Midőn meggyőződtünk, hogy a két orrszarvú csakugyan minket vett célba, az első pillanatban magam is
oda vonzódtam; de amint beláttam, hogy a védő fát még idejében elérnem teljesen lehetetlenség, e gondolatot már keletkezésekor elejtettem; egyébként
azonban a közelben sehol egy fűcsomó nem volt, amely legalább morális szalmaszálul szolgálhatott volna. Még azon védelmet is, amelyet az elejtett zebra
nyújtott volna, három kísérőm a maga számára már lefoglalta, a kalandot tehát szemtől szembe nézve, kellett megállanom. Hogy jobban célozhassak, az
elefántra való puskát kézben tartva, letérdepeltem és vártam a felém rohanó szörnyetegeket, erősen el voltam tökélve, hogy csak akkor lövök, ha biztos
leszek benne, hogy golyóm halált okoz. Erre azonban sokáig nem nyílt alkalmam. Az állatok óriási koponyája az otromba, de gyors futás közben
folytonosan ide-oda ingott és eltakarta a vállakat, az egyedüli pontot, ahová céloznom szabadott. Mindig közelebb és közelebb jött a pár, folytonosan
növekedett a veszély és én mindig csak a nagy koponyát láttam puskám csöve előtt. Így történt meg, hogy csak akkor sütöttem el fegyveremet, midőn a két
orrszarvú közül az első alig volt 8–10 lépésnyire. A nehéz, 10 drachma puskaportól röpített golyó ereje azonban még az ilyen kolosszus rohamát is meg
tudta törni.
Láttam, amint az állat az első percben összerogyott; de a másik percben már ismét talpon volt. Lövésem nem terítette ugyan le, de haragját
lehűtötte, mert most társától kísérve, félrefordult. Még két ízben tett úgy, mintha el akarna esni és én azt hittem, hogy több lövésre már nincs szükség, de
csalódtam, az orrszarvú változatlan gyorsasággal szaladt és bár sokáig üldöztük, mégis elmenekült.
Másodnap csak csekély zsákmányra sikerült szert tennünk; a többi között lőttünk egy kis nőstény gazellát. Az állat szarvatlan, szőre pedig
meglehetősen egyenletesen izabella színű volt, feltűnő ismertetőjeleket rajta nem találtunk; ezért nem is határozhattuk meg, melyik fajhoz tartozott.
Egyedül abban egyeztünk meg, hogy nagyon kitűnő pecsenye vált belőle. Ezt a fajt egyébként sehol többé nem láttuk.
Másnap délelőtt embereink azon árukkal érkeztek meg, amelyeket rombói tanyánkon hagytunk. Kíséretükben volt hat bennszülött is, akiket Miráli
egy csomó rézmikufuval küldött utánunk.
22-én tovább indultunk. Utunk északnyugati irányban, kevésbé egyhangú vidéken vezetett keresztül. Bozótok és fák itt sűrűbben nőttek, közbe-
közbe azonban kiaszott, füves térségekre is jutottunk, amelyek csak nemrégiben gyújtatván fel, az előttünk már eléggé ismeretes, kiállhatatlan, forróságot
sugározták ki. Ettől a kíntól csak akkor szabadultunk meg, midőn zárt erdőhöz értünk, amelyben óriási magas fák csoportja alatt csakhamar tanyát is
ütöttünk; e fák lombkoronája szigetként vált ki a többiek közül. Az erdő, amelyben tanyáztunk, a maga nemében pompás volt; fái, mint fenyők, oly sudár
növésűek, hatalmas lombkoronáikat csak 30–40 méternyi magasságban terjesztik ki. A fák között a talajt buja gaz takarja; baltával és késsel kellett tanyánk
számára a szükséges helyet megszereznünk. A sűrű lombozatú ágak oly szorosan fűződtek egymáshoz, hogy nappal is félhomályban jártunk, a
hőmérséklet pedig állandóan enyhe tavaszi volt, mivel a még mindig régi erejével garázdálkodó délnyugati szél, miként a napsugarak, ide behatolni nem
tudott.
Itt már a tenger színe fölött 1410 méter magasságban, Kimangeliától, a legutolsó dsagga-államtól 2,5 órányira két kis, elmocsárosodott vízfolyás
szétágazásánál, tanyáztunk. A karavánok érdekében áll, főképpen élelmezésük miatt, hogy a bennszülöttek telepei mellett maradjanak, a vízhiány miatt
azonban a hegyhez közelebb eső ösvényt követniük nem lehet; utunk már eddig is forrástól forráshoz vezetett.
Kimangelia határhelység. A tőle északnak fekvő területek, amelyeken vándor mászáik laknak, a karavánokat nem képesek eléggé élelmezni, mivel
a bennszülöttek a marhavésztől megtizedelt állataik közül mostanság alig adhatnak el egy darabot is. Szokás tehát, hogy az utasok már a Kilimandzsáró
keleti oldalának megkerülése alkalmával is, de főképpen Kimangeliában vásárolják össze az élelmiszereket, amelyek Kikuju határáig, 20–25 napig tartó
útra szükségesek. Ezt a célt tartottuk itt mi is szem előtt.
Az utasok összes száma, akik ekkor e helyen összegyülekeztek, 450-nél többet tett ki, mert expedíciónkhoz időközben hozzácsatlakozott egy
kereskedőkaraván is. Teleki gróf a kereskedőknek a hozzánk csatlakozást csak vak engedelmesség ígéretének feltétele alatt engedte meg. A többi között az
is ki volt kötve, hogy senkinek vadásznia nem szabad – mert a sok lövés csak az állatokat vadíthatta volna el – és hogy senkinek sincs joga teherhordó
állatokat vagy marhákat vennie, mielőtt mi ebbeli szükségletünket nem fedeztük. Ennek fejében a kereskedők nagyobb biztonságot élveztek és a drága
adóktól is fel voltak mentve, amelyeket a Mászái-földön fizetni kell.
Élelmiszerekből nagy mennyiségre volt szükségünk. Hogy ezt minél hamarább beszerezhessük, Dsuma Musszát négy emberrel és ajándékokkal
Malamiához, Uzeri törzsfőnök-fejedelemhez küldöttük, kéretvén őt, hogy tartasson tanyánkon a következő napokon néhány nagyobb vásárt és küldjön oda
ennivalókat.
A bennszülöttektől, akik megérkezésünk után köztünk csakhamar megjelentek, megtudtuk, hogy háromnapi járatra sehol mászái králok nincsenek;
nem vásárolhattunk tehát már itten, miként reméltük, szamarakat. Hosszas fontolgatás után, mit kelljen most tennünk, Teleki gróf eltökélte, hogy azonnal
megindul Mászái-földre, nekem ez alatt a tanyánkon kellett maradnom és az élelmiszerek bevásárlásáról gondoskodnom. Útja céljához érkezvén Teleki
gróf a szükséges teherhordókat vissza akarta küldeni, hogy a többi tehercsomagot és az időközben összevásárolt ennivalókat utána hozzák. Így tehát
felesleges idővesztegetés nélkül, mindkét helyen egyszerre tehettünk bevásárlásokat.
Július 24-én Teleki gróf Dsumbe Kimemetával és 215 emberrel útnak indult. Az az 50 ember, akik nálam maradtak, és akiket a karaván összes
kambii közül választottunk ki, gyöngyökben és kelmékben, osztálya összes tagjai számára, két hétre való fizetést kapott, saját számlájára kellett ezután
mindegyiknek a bevásárlásról gondoskodnia. A bennszülöttek, férfiak és asszonyok már reggel hét órakor beállítottak, hozván eladásra banyánákat,
batátákat, babot, banyána- és eleusine-lisztet; nagy kiterjedésű tanyánknak minden pontján megkezdődött ilyenkor a vásár. A kialkudott holmit embereink
sajátságos zsákokba rakták el, amelyeket hirtelen turbánjaikból, ingeikből stb. készítettek. A rend kedvéért és a lopások megakadályozása végett, a
zsákokat megmértük és cédulával láttuk el, amelyre súlya és a kambi száma fel volt írva.
A faóriásokon kívül, amelyek alatt tanyánk állott, e hely semmi különöset nem nyújtott.
Ilyen körülmények között vágyakoztam egy kis változatosságra; valóságos megváltásnak is tartottam, midőn 27-én délután, Maktubu 90 ember
kíséretében tanyánkra megérkezett. Levelet is hozott magával, amelyben Teleki gróf nem kímélvén fáradságot, mindenről értesített, ami időközben történt,
a levél tartalmát főbb vonásaiban, a következőkben közlöm:
„Első nap csak körülbelül két óra hosszat mentünk és azután tiszta vizű patak mellett tanyát ütöttünk. Keletnek, a síkság felé a föld két teraszban
ereszkedik le. Sötét lombsorok arra mutatnak, hogy ott valami víznek kell folynia, a környék azonban teljesen lakatlannak látszik.
Útközben különböző vadakat láttunk, ezért is délután kimentem vadászni. Éppen midőn egy sűrűbb erdőszegélybe akartunk belépni, orrszarvú
üdvözölt, dühösen felénk rohanván. Az állat elég lovagias volt és támadását rövid szuszogással és fúvással előre jelezte, úgy, hogy maradt még időm a
lövésre elkészülni, ennek dacára a rohamot a fejre irányzott 577 expressz golyóval csakhogy éppen elhárítani tudtam. Az orrszarvú összerogyott, de
azonnal ismét talpra állt, ekkor még egy golyót röpítettem testébe, amire tovább szaladt. Az erdő szegélyén, amint állott, még egyszer megláttam, most
vállába lőttem, amire a bozótokban keresett menedéket. A sűrűségben, ahová követtem, még egyszer rohant váratlanul felém, e rohamánál azonban
sikerült őt a nyakába irányzott lövéssel leterítenem. Golyóim közül kettő a testén egészen áthatott.
Későbben délután bivalyokra akadtunk, amelyek a síkság közvetlen közelében, völgyteknőben voltak elrejtőzve. Semmit sem sejtve közeledtünk a
sűrűség felé és csak midőn már 20 lépésnyire voltunk tőle, figyelmeztetett valami határozatlan zaj a veszedelemre. A másik percben már valami mozgás
támadt a bozótban és a lomb sűrűből bivalybika hatalmas szarvú koponyája tört elő. Sietségemben az 500. expresszből, mely éppen kéznél volt, csak
hirtelenében lőhettem rá, amire a csorda, amely húsz vagy harminc darabból állhatott, felriadt és ellenkező irányban elmenekült. Véres nyomok tisztán
voltak láthatók; a gyorsan közeledő esti szürkület miatt azonban a további üldözéssel felhagytam.
Másnap ugyancsak rövid menet után Ngare Rongáiba érkeztünk. Az egyébként kietlen vidéket, amelyen keresztül utunk vezetett, számos vad
élénkítette. Minden percben fel-felriadt előttünk egy zebra vagy gnú-antilop csoport, és gyönyörű ugrásokkal sietve tovább menekült; az ösvényről egy
lépéssel sem tértem le és mégis elejtettem egy Bubalis caamat, egy gnút és két kvaggát. Az ösvényen helyenként nagy számmal voltak a mászáik nyomai:
lábnyomok és kis lyukak, amely utóbbiak a dárdák alsó hegyeitől eredtek. Mászáik, éspedig csakis öregebb férfiak nemsokára meg is jelentek tanyánkon,
de moránok nem. Tőlük tudtuk meg, hogy mászáik nagyobb számban csakis a Ndsiritónál vannak.
Ngare Rongáitól Málágo Kangáig a távolság jó ötödfél óra járat. Másnap délelőtt meg is jártuk. Az egyébként nemigen vonzó vidék valóságos
vadászparadicsom. Négy kvaggából álló csordából három darabot menet közben lőttem ki. Az első állat, mint valami villámcsapástól találva, orra bukott; a
második hátrabukfencezett és azután összerogyott; a harmadik egy nagyot ugrott előre és azután döglötten fekve maradt. Későbben kölykével együtt egy
orrszarvútehén került elénk, amelyre idővesztegetés kikerülése végett, az 577. expresszből 180 lépésnyi távolságból lőttem. Az orrszarvú inogva, még
valami ötvenlépésnyire ment előre, azután pedig döglötten rogyott össze. A még egészen kis kölyök, midőn anyjához közeledtem, dühösen rohant felém
úgy, hogy a legjobb akarattal sem kímélhettem meg. Ennek az orrszarvúnak sokkal hosszabb volt a szarva, mint bármely más állatnak, amit azelőtt láttunk.
Málógo Kangától, azaz a gyöngytyúknak nevezett helyről Dsumbe Kimemeta egyedül fog 20 emberrel a Ndsiri tónál lakó mászáikhoz elmenni;
magam itt maradok, míg a karaván hátramaradt része Kimangeliából ide nem érkezik.
Ámde térjünk vissza kimangeliai tanyánkra. A kilencven ember, akik Maktubu vezetése mellett megérkeztek, Teleki tanyájától hozzám az egész
utat egy nap alatt tette meg. Bár erősen el voltak fáradva, tanyánkon mégis akkora lármát csaptak, mintha kilencszázan lettek volna. A zanzibariak ugyanis
nem kevéssé büszkélkedtek vele, hogy a Mászái-földről jöttek és egész este, nagy hangon társaiknak mindig azon veszélyekről beszéltek, amelyeknek
hidegvérrel szemébe néztek. Húsból lakmározniuk bőven volt alkalmuk, a hátramaradottakat, tehát mint szánandó ördögöket lenézték és itt-ott egyes
húsdarabokat, melyeket magukkal hoztak, dobtak oda nekik nagyúri leereszkedéssel. A zanzibariak gyermekes és naiv, hiú és dicsekvő természete ilyen
alkalmakkor kíméletlenül nyilatkozik.
Legényeink egy napig pihenvén, útnak indultunk. Egyedül 265 emberünk számára, 1800 kilogramm élelmiszert cipeltünk magunkkal. Az ennivaló
főképpen szárított banyánákból, banyána- vagy eleusine-lisztből és babból állott.
Teleki gróf az elmúlt napokban a környék vadászparadicsomát, természetesen, alaposan bejárta és mindenféle vadat, tetemes számban, a többi
között egy szürke vadmacskát is, elejtett. A gróf mászáikkal is találkozott. Kevéssel az után, hogy Dsumbe Kimemeta a Ndsiri-tóhoz megindult, ez
emberek felkeresték, jövetelét örömtáncokkal és énekkel akarván megünnepelni. Két ízben harcosok is éjjeleztek a tanyán.
A Ndsiri-tó mellett lakó mászáik Dsumbe Kimemetát jól fogadták. Tiszteletére egy ökröt azonnal megöltek; készeknek is nyilatkoztak rá, hogy
szamarakat és marhákat eladjanak, ha a karaván közelükben fogna tanyát ütni.
A hely, ahol ekkor voltunk, hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt már más karavánnak is szolgált tanyahelyéül, aminek meglehetősen jó állapotban
levő tövissövény szolgált bizonyítékul. Hogy az ily tanyahelyek egyébként, ha elfoglalásuk előtt alaposan meg nem tisztítják, milyen veszedelmes
lakótársakat szolgáltathatnak, tapasztalnia kellett egyik emberünknek, aki az éjjelt a sövény alatt töltötte. Midőn reggel az ökörbőrt, amelyen aludt,
felemelte, rémülettel egy colubert – Afrika legveszedelmesebb mérges kígyóinak egyikét – pillantott meg alatta.
Teleki gróf eltökélte, hogy még egy utat fog a megoszlott karavánnal a Ndsiri-tóhoz tenni; elindulása idejének augusztus 1-jét tűzte ki. Most tehát
igazán be kellett hatolni a hírhedt mászáik közé; a kufárok és legényeink tehát saját költségükre szadakát rendeztek, amely egészen komoly, ünnepies
alakot öltött. E célból a tanyán kívül fekvő helyre mentek el, ahol a négy legnagyobb fazék, amelyeket csak előteremthettek, tele babbal, a tűzön már
erősen főtt. Mellettük fekete, lábánál rövidre kötözött bika hentergett, várván mészárosára. Ezen oltárnál északkeletnek, a próféta sírja felé fordított arccal,
térdepeltek le a hivők, és kérték Istenüket, adjon nekik szerencsét. Megható kép volt látni e csoportját az elvadult embereknek, amint komolyan és
áhítatosan térdepeltek; fokozták a hatást még a tömjénfüstfelhők, amelyeket Mainyi Hamisz bocsátott pazarul égnek; Dsumbe Kimemeta, a koránnal
kezében, hangosan imádkozott, imádságát a többiek utána mondták.
Még el sem végezték imájukat, midőn 50 vagy 60 mászái jött hozzájuk. Mivel az ájtatoskodókat ez meg nem zavarta, a jövevények, akik bizonyára
nem is sejtették, hogy itt mi történik, a komoly csoportot lassú léptekkel megkerülték és végül oldalt, morúok és moránok szerint két csapatra oszolva,
leguggoltak. Bár a mászáik két ökröt és egy kecskét hoztak magukkal és ezzel, barátságos érzelmeikről bizonyítványt adtak, Dsumbe Kimemeta mégis
mogorván támadt rájuk, mondván: „miért nem hoztatok szamarakat, miért jöttök mindig üres kézzel és puszta ígéretekkel?” A morúok egészen
meghökkentek. Midőn a közelben összegyűlt harcosok észrevették, hogy Dsumbe Kimemeta a tanácskozásban ingerült hangon beszél, valószínűleg azt
gondolták, hogy jó volna őt énekkel és tánccal megengesztelni, mert azonnal táncsorba állottak. Énekkel kísért táncaikat járták el; mereven tartván
lábaikat, elkezdtek ugrálni, eközben fejüket lökésszerűen hányták előre, hogy zsinórrá tekert hajfürtjeik körben forogtak; azután hosszú kígyóvonallá
alakultak és hirtelen kanyarulatokat téve, mozogtak odább – szóval járták az afrikai négyest.
Augusztus 1-én, Teleki gróf előbbi legénységével útnak indult; magam pedig, mint azelőtt Kimangeliában, a karaván többi részével
visszamaradtam. A grófot követték az összes bennszülöttek és kis idő múlva az egyik, ajándékba kapott félvad bika is. Ez állat azelőtt őrült módon
száguldott be a tanyán ide s tova; mindenkit, aki kellő időben el nem menekült, megfenyegetett és azután egy csodálatos ugrással a sövényen túl, egy
csoport ember között termett és végül a karavánnak utána vágtatott.
Teleki gróf az utóbbi napokban sok vadat ejtett el; idejövet magam is szép zsákmányra tettem szert, ennek dacára, alig ment el a gróf,
vadászszerencsémmel újra próbát tettem, egyrészt, mert élelmiszerkészletünket lehetőleg kímélnünk kellett, másrészt, mert a környéket jobban ki akartam
ismerni, főképpen pedig annak tájképi szempontból szép részét, amelyre Teleki gróf figyelmeztetett, meg akartam nézni.
Vadászatom meglehetősen sikeres volt, bár több, súlyosan megsebesült darab elmenekült, hoztam haza, mégis két Antilope-oreast, két kvaggát és
egy Gazella Thomsonit. A kvaggákat, hazajövet, a tanya mellett lőttem. Körülbelül 200 ilyen állatból álló csorda, valamitől megriadva egy halom mögül,
anélkül, hogy bennünket észrevett vagy megérzett volna, vad futásban rohant felénk. Patáik dübörgését már előbb hallottuk, jövetelükre tehát készen
voltunk. A közvetlen közelből eredő váratlan lövésre a csordát iszonyú ijedelem fogta el. Az első sorban szaladó állatok rémülten perdültek vissza, a hátsó
sorok pedig nyomultak előre; sűrű gombolyaggá tömörülvén össze, a nyáj egyet fordult és ellenkező irányban tovairamodott. Az egyik kvagga halálra
sebesült, a másik szétzúzatván hátgerince, a földön hentergett, a harmadik pedig törött hátsó lábbal menekült a bozótba. A törött hátgerincű állat rugdalt és
harapdált; ezért gondolni sem lehetett rá, hogy késsel megöljük; agyon kellett lőnöm. E célra miután biztosítottak, hogy éles a töltése, a teherhordók
egyikének puskáját kaptam elő. Amit mondtak, igaznak bizonyult; a puska nemcsak hogy élesen, de úgy volt megtöltve, mint valami ágyú. Olyan lökést
kaptam tőle, hogy szinte elkábultam és kulcscsontomért aggódva, azonnal vállamhoz kaptam. Most már értettem, miért nem szoktak a négerek lövésnél
célozni, fel is tettem magamban, hogy soha ilyen puskát el nem sütök.
Kora reggel visszaérkeztek az emberek, akiket Teleki gróf a Ndsiri-tótól visszaküldött. Mivel hozzá a távolság csak négy óra járat volt,
felszedettem sátorfánkat.
Teleki gróf, midőn megérkeztem, nem volt a tanyán. Működésének híradói – botokon cipelt nehéz bivalycombok – azonban nemsokára feltűntek a
látóhatáron; követte őket csakhamar ő maga is. Kíséretében volt egy csoport mászái harcos, akik a vadászatban szintén részt vettek.
Teleki gróf előtte való napon egy gnú- és egy impala-antilopot lőtt. A gnú-antilop a korábban elejtettektől tiszta fehér sörényével különbözött,
holott az, rendesen fehér és fekete szőrcsomókból szokott állani. Mai zsákmánya a grófnak két bivaly volt. Vadászat közben nagy veszély fenyegette.
Mielőtt azonban ezt leírnám, engedje meg szíves olvasóm, hogy azt a helyet mutassam be, ahol ez megesett.
A Ndsiri-tó mellett homokos, teljesen síkfelületű róna terül el. A sótartalmú talajban az embernél magasabb, húsos bozótokon kívül, amelyeket
kövér tűlomb takar, egyéb növény nem tenyészik; fűből nincs egy szál sem és akácfák is csak néhol, egyesével nőnek.
A húsos bozótok sűrű berkeket alkotnak, amelyekben a bivalycsordák különös előszeretettel húzódnak meg.
Egészen elrejtve, látatlanul mozoghatnak bennük; mozdulataikat a homok miatt hallani sem lehet; a vadász ellenben, aki ott jár, látszólag fedezve
van ugyan, de a valóságban védtelen. Ilyen helyeken a bivalyvadászat nagyon veszedelmes.
A Ndsiri-tó környékét, amint látszik, a bivalyok nagyon szeretik. Friss nyomaikat a földön lehetett is látni mindenfelé; Teleki gróf fel is fedezett
egy állatot, amely 50–60 lépésnyi távolságban magányosan legelészett. Öreg, erős bika volt, amely a nyájtól különváltan, remetévé lett; az ilyenek a
vadászt, mihelyt észreveszik, dacára hogy meg sincsenek sebesülve, meg szokták támadni.
„Midőn – így beszélte el a történteket Teleki gróf – tartalékpuskáim miatt körülnéztem, vettem észre, hogy kísérőim, Kharso kivételével, kit a
beteg Mohammed helyetteseként vittem magammal, mind eltűntek. Már akkor, midőn a bivalyokat a nyomok mentén kerestük, habozva el-elmaradoztak;
most pedig, midőn az állatot megpillantották, egészen elillantak. Helyettük Kharso lelkesült a vadászatért. Szemei fénylettek, arcán nem volt egy vonás
sem, amely félelmet árult volna el; ilyen kísérővel, aki nyugodt számítással a kellő időben nyújtja át a vadásznak a frissen töltött puskát, meg lehet egy kis
kalandot kockáztatni. A bivaly a veszedelmet már megérezte, de engem még nem látott. Ezért is vártam egy percig, míg kedvezőbb állásba nem
helyezkedik, midőn ez megtörtént, az 577. expresszből a vállra célzott lövés eldördült. A füst eloszolván, a bivaly eltűnt, a világoszöld színű bozótokon
azonban bőven látszottak a tüdőből kifolyó vérnek nyomai, ezeket könnyen követhettük. Több száz főből álló csordához vezettek, amelyek mellettünk a
sűrűségben el voltak rejtőzve, most pedig a lövéstől megriadva, ide-oda tolongtak. Az egyik bivalynak, aki oldalával fordult felém, egypár bordáját zúztam
össze, egy másiknak a hátsó lábát, egy tehén pedig vállán találva, bőgve rogyott össze, de ismét felugrott. Ezután az egész csorda, nagyon is veszedelmes
közelben rohanván el mellettem, a bozótokba menekült, magam pedig abban a veszélyben forogtam, hogy összetaposnak, mivel a csekély lövőszerkészlet,
amelyet magammal szoktam hordani, el volt használva.
Hol volt azonban Kharso? A tüzes ifjú a vadász szenvedélyétől elkapatva, elragadtatta magát és ahelyett, hogy engem követett volna, szintén
rálesett a bivalyokra és most valahol a bozótban rejtőzött és talán nagyobb veszélyben forgott, mint én.
A veszély azonban szerencsésen elhárult. Nemsokára összejöttek kísérőim – a többi között Kharso is –, és hozzáfoghattunk a megsebesült állatok
üldözéséhez. Először egy erősen vérző bikára bukkantunk; az állat tőlünk 100 lépésnyi távolságban állott. Amint előttünk szökni kezdett, négyszer
tüzeltem rá; csakis az utolsó lövés után, amely hátgerincét találta, ült le a földre. Ekkor is élt még, de már nem tudott mozdulni; felhasználtam tehát a
kedvező alkalmat és próbalövéseket tettem. Az 500. expresszből közvetlen közelből kétszer éppen a két szarv között a homlokába céloztam, egyik
lövésnek sem volt semmi hatása. Alig volt több hatása a 8 kaliberű puskának, a bivaly ugyan lehajtotta fejét egy percre, de rögtön ismét felemelte. Végül a
vállába irányzott golyó megölte.
A sok lövés időközben mászái harcosokat is gyűjtött körénk. Ezeknek megígértem, hogy minden ezután még elejtendő bivalynak bőrét nekik
fogom adni, ezzel egy csomó lelkes üldözőt szereztem, segítségükkel csakhamar meg is találtunk egy beteg tehenet.
A vad sűrű bozótban rejtőzött; de midőn feléje közeledtünk, elhagyta. Két lövéssel, ami közben alig céloztam, megállítottam, több ízben hátsó
lábai megcsuklottak, mindannyiszor azonban megint talpra állott, de csak lassan tudott odébb jutni. Midőn a moránok ezt látták, utána rohantak, hogy
dárdáikkal megöljék. Bár a tehén alig bírt helyéből mozdulni, támadói ellen borzasztó dühhel védekezett. A dárdák a kemény, szívós bőrről telepattogtak,
az egyik eltört, a másik meggörbült, de a testbe egyik sem hatolt be; mivel tehát az állat ily módon nyilvánvalóan komolyan meg nem volt sebezhető, a
nyakába irányzott lövéssel leterítettem.”
Egész valójukat és magukviseletét tekintve, az itteni mászáik is, akik tanyánkon naponként százszámra fordultak meg, teljesen megfeleltek a
várakozásnak és azon véleménynek, amelynek már az előbbi fejezetben is kifejezést adtam. A járás-kelés a tanyán olyan békés képet nyújtott, hogy az
ember akár Távetában képzelhette volna magát. A házas emberek szarvasmarhák és szamarak eladásával foglalkoztak, le is foglalta őket ez az üzlet
egészen. Az asszonyok eladásra félig cserzett ökörbőröket és szíjakat, olyan dolgokat hoztak, amelyeket a karavánok mindig szívesen vesznek, hoztak
tűzifát is, mert a zanzibariak, miként már említettem, szeretnek nagyurat játszani, és magukat kiszolgáltatni. Még a gyermekek is tettek szolgálatokat,
hozván vizet és más efféléket, csakis a kiváltságos osztály, a moránok, az ő kedveseikkel, a dittok-kal maradtak tétlenek és lettek gyakran
alkalmatlankodókká, mivel mindent meg kellett fogniuk, ami kíváncsiságukat felkeltette. Hátha még az asztalhoz ültünk, akkor biztosak lehettünk benne,
hogy háromszoros sorban fognak a bennszülöttek körülállni, mert ez volt, miként állatseregleteinkben, a napnak point d'attractionja. Minden ételt és
minden mozdulatot, amit a késsel-villával vagy kanállal tettünk, megbeszéltek. Minden folyadék az ő szemükben vagy „ngare”, azaz víz, vagy „naiso”,
azaz méz volt, még egy harmadik valami szóba sem került. Ezen téves hitükben egyébként még mi is megerősítettük őket, amennyiben minden kérdésükre
hanyagul odavetett és elnyújtott „eh”-vel feleltünk, ami az egész területen, amelyet beutaztunk, körülbelül mindenütt „igent” jelentett. Nem egy morán
kíváncsiságában arra is rávetemedett, hogy piszkos ujjaival még poharainkat és tányérjainkat is meg-megfogta, ekkor azonban majmunkkal, Hamisszal
gyűlt meg a bajuk, akit a sokfejű tömeg sokkal jobban bosszantott, mint bennünket. Néha-néha persze a dolgot mi is meguntuk, ilyenkor azután jobbnak
láttuk ebédünkkel a sátor zárt ajtaja mögé vonulni.
Mindezen bosszantásoknál azonban nagyobb kellemetlenséget okoztak a Mászái-földön a legyek, amelyek a mi közönséges házi legyeinkhez
hasonlítanak és itt, hihetetlen nagy számmal vannak. A bennszülötteket mind, különösen pedig az asszonyokat a szó szoros értelmében ellepték, zsírtól
csepegő hajukon, hátukon, szemeikben, orrlyukaikban és ajkaikon ezerszámra ültek. A férfiak ezért is valamennyien hordanak magukkal a gnú-antilop
farkából készített legyezőt, ilyennek hiányában pedig egy levélcsomót. Ha ez a légyfaj is oly nagyon alkalmatlankodó volna, mint az európai: a Mászái-
föld igazi pokol lenne; így azonban rendesen megelégszenek vele, hogy nyugodtan ülve maradnak.
A következő nap délelőttjét Teleki gróf újra a bivalyvadászatnak szentelte, ami azonban ez alkalommal csaknem rossz véget ért. A gróf rendes
kíséretével és néhány moránnal indult el, hogy a múlt napon megsebesített többi bivalynak nyomát kövesse.
A megsebesített bivalynak üldözése rendkívül veszedelmes vállalkozás, mert az ilyen állat még sokáig dühös marad, és nagyobbára mindenkit
megtámad, akit csak megpillant.*
A vadászok a múlt napi vadcsapások zűrzavarát csakhamar megtalálták, és az egyik bivalynak nyomát követték, amelynek nyilvánvalóan az egyik
hátsó lába szét volt lőve; vontatott járását a homokban tisztán lehetett látni. Miként az előtte való napon, az emberek egyenként elmaradoztak, Maktubut is
beleszámítva, akiről Teleki gróf azt hitte, hogy különösen a bivalyvadászatnál nem fogja cserbenhagyni; végre csakis Kharso és az egyik morán maradt
nála. A vitéz morán magasra felemelt és dobásra kész dárdával ment elöl. Az ő feladata volt a közelebbi környéket szemmel tartani; Teleki gróf és Kharso
ellenben mindig a nyomra ügyeltek, mert ez a többi között helyenként egészen el-elveszett. A nyom sűrű bozót között hol jobbra, hol balra, néha pedig
még visszafelé is vezetett; ezért azután a javíthatatlan Kharso is eloldalgott és – megfeledkezvén kötelességéről és a szükséges elővigyázatról – megint
saját szakállára vadászott. Elég azon, hogy Teleki gróf éppen egyedül volt a moránnal, midőn ez, óvó kiáltást hallatván, elkezdett szaladni. Feltekintvén a
gróf, 100 lépéssel maga előtt egy bivalyt pillantott meg, amint felemelt fővel feléje rohant. Ha Teleki gróf a sűrűben marad, el van veszve, mert abban a
bivaly észrevétlenül hozzáférhetett volna. Elöl azonban, persze a bivaly irányában, célzásra és lövésre volt szabad tér. Ez volt a grófnak mindjárt első
pillanatban a gondolata és ez mentette meg az életét is. Óriási léptekkel, miként csak a kétségbeesett ember teheti, ugrott a gróf a bozóton keresztül a
tisztásra, a bivaly elé. De csaknem elkésett, mert ez már döfni készült, midőn Telekinek még az utolsó pillanatban sikerült félreugrania és az állat nyakára
célozván, egyet lőnie, a bivaly hörögve rogyott lábai elé.
Teleki gróf ezután hosszabb ideig várt kísérőire, de hiába; csak miután hívta, kerültek ismét elő. Nagyon jól tudták ők, hogy minő nagy a veszély,
melynek a gróf szemébe nézett; hallottak is egy lövést, de mivel utána csend állott be, azt hitték, hogy a vadászat ez alkalommal rossz véget ért. Az öröm,
amit az emberek ekkor tanúsítottak, igazán megható volt.
A moránok elöl, utánuk a többiek tolongtak valamennyien Teleki körül, szorongatták kezeit és meg-megtapogatták karjait és lábait, hogy
meggyőződjenek, vajon egészben maradtak-e, későbben még örömükben körül is táncolták, mint valami bolondok. Végül pedig vadul nekirohantak a
bivalynak, egy hatalmas tehénnek, és késeikkel meg dárdáikkal szétmarcangolták.
Időközben a karaván ügyeit csendesen lebonyolítottuk. E napokban összevásároltunk tíz szürke szamarat, kilenc ökröt és több kecskét, egészében
véve többet, mint amennyire számítottunk. Teherhordó állatokban ugyanis Mászái-földön mindig hiány van; egy idő óta pedig a marhavész a meglevő
marhaállományt is annyira megapasztotta, hogy a bennszülöttek némely helyen már éhínséggel küszködtek, és egészen komolyan hozzáfogtak a szívósabb
természetű juhoknak a tenyésztéséhez, amit azelőtt csak mellesleg gyakoroltak.
Augusztus 4-én reggel tovább indultunk. Most végül képesek voltunk összes terheinket magunkkal vivén, az egész karavánnal tovább haladni, a
csapatokban való unalmas utazás tehát véget ért. Midőn tanyánk helyét elhagytuk, vettük csak észre, húskészletünk mennyi marabu-gólyát és keselyűt
csalt össze. Míg e helyen emberek éltek, a környék fáinak ágai között maradtak, de midén az megürült, közelebb merészkedtek, és még mielőtt egészen
elhagytuk, százszámra lepték el, hogy a maradékokat elkapkodják. Megfigyeltük továbbá azt is, hogy a karavánnak utánamentek és mostantól kezdve
keselyűk, milvusok és marabu-gólyák hosszabb ideig állandó követőink maradtak.
Augusztus 5-én elhagytuk a Ndsiri-tót, amelynek széle tanyánk közelében északnak kanyarodott, a mi utunk pedig nyugat felé vezetett tovább.
Rónavidékre érkeztünk. Több alacsonyabb domb, a Kilimandzsáró végső kiágazásai, jobbra maradt tőlünk; egyiknek alján, nádas mocsár közelében álló
akácfák alatt, negyedfél órai menet után megállapodtunk.
Délután Teleki gróf a Kilimandzsáró alja felé indult vadászni, ahol a húsos bozótokból alakult sűrűségek, ezekben pedig bivalyok nagy számmal
voltak. Megemlékezvén a veszélyről, melyből csak nemrégen, éppen hogy megmenekült, Teleki gróf ez alkalommal a bivalyokat a sűrűből szomáliakkal
és a kíséretébe szegődött mászái harcosokkal hajtatta ki maga felé. Két bikát ez alkalommal sikerült oly erősen megsebesítenie, hogy mindjárt első percben
összerogytak; ennek dacára a bozótba visszamenekültek, hosszú keresés után sem találták meg őket.
Ideje azonban most már, hogy a földnek uraival, a mászái nevű rablólovagokkal és intézményeikkel behatóbban foglalkozzunk.
A mászáik – ők magukat Almászáiknak hívják – azon a vidéken, amelyet mi bejártunk, a legérdekesebb, egyszersmind a leghatalmasabb néptörzs.
Még a laikusnak is fel kell tűnniük azon szembeötlő különbségeknek, amelyek ezen nép és a tovább délnek lakó néger törzsek között vannak. Csakugyan
külön négerfaj is ez a mászái. Míg a déli törzsek a bantu családhoz* tartoznak, a mászáik a tovább északnak elnyúló nílusi népcsoportnak legdélibb tagja,
amely ekként beszögellik a bantu törzsek közé. A tovább északnak lakó kamassziak, szukok, turkánák, karamojók és langok kapcsolják őt össze a
sillukokkal és barikkal. Azon terület, amelyen mászáik laknak, délnek a déli szélesség 6°-ig nyúlik le. Keleti határa a Pángáni felső folyását, odább pedig a
Lederiék (Kibongoto)-folyót követi, azután megkerüli a Kilimandzsáró északi alját és Kimangeliáig ér. Innen egyenes vonalban húzódik el a Ngongo
Bagászig és a Kikujuföld nyugati határa mentén a Kenia nyugati aljáig. Az északi határt körülbelül azon vonal jelöli meg, amely a Guasszo Naroknak
torkolatától, hol vize a Guasszo Nyiróba szakad, délnyugati irányban húzódik. A nyugati határt pontosan nem ismerjük; nagyjából azonban a Greenwichtől
számított 35°–40°-nyi délkörrel esik össze.
Országukat a mászáik vidékekre, ezeket ismét járásokra osztják be. A legdélibb vidéknek Kibaja a neve. A Meru és a Kilimandzsáró környéke a
Szigirari vidék; ennek járásai: Leitokitók és Ndsiri. Szigirarihoz észak felől Matumbato, odább Kapotéi, nyugat felől pedig Doglán vidék csatlakozik. A
Naivasa-tótól északnak fekvő vidéket Kinangópnak, a Keniától nyugatnak elterülő felföldet pedig Leikipiának hívják.
A mászáik kiválóan pásztorkodással foglalkoznak; ide-oda keresztül-kasul csakis a saját járásaik határain belül vándorolgatnak, éspedig akkor,
midőn azt a legelők pillanatnyi állapotai kívánják.
A mászáik sajátos erkölcseihez és szokásaikhoz szigorúan ragaszkodnak; más népekkel való keveredéstől óvakodván, őseredetiségüket meg tudták
tartani. Külső megjelenésük a négertípust nemigen árulja el; karcsú termetűek és általában a közepes magasságnál nagyobbak. Izmaik nemigen vannak
kifejlődve, bőrük színe áttetsző csokoládészínű, álluk hegyes és előre álló, orruk nem olyan széles, mint a négereké, ajkuk keskeny, szemeik feltűnően
hosszúkásak és vízszintesen állanak. Hajuk gyapjas ugyan, de sokkal finomabb, mint a bantu négereké, nincs is olyan tömött. Tagjaik pompásan kifejlettek
és arányosak, kéz- és lábcsuklóik feltűnően keskenyek. A fiatal emberek arcvonásai a mi fogalmaink szerint gyakran asszonyiasak, megnyerő
arcvonásokat a férfiaknál sokkal gyakrabban látni, mint a nőknél, akiknek arcéle általában négeresebb, hajuk is gyapjasabb, bőrük színe pedig átlag egy
árnyalattal sötétebb. A fiatal hajadon leányok azonban egészen csinos, megnyerő jelenségek, de mint asszonyok, csakhamar rút, fonnyadt vázakká asznak
össze, ellenben a kiváltságos férfiosztály szép, arányos alakját érett korában is megtartja.
Csecsemőkorukban mindkét nembeli mászáit „ngerai”-nak hívják, a még gyermekes fiúk neve: „lajón”, a kamaszkorúaké pedig „barnóti”. A
barnótiból lesz a morán és ebből a morúo. A fiatal hajadon leányokat „doje”-nak (többes számban „ditto”-nak), a házas nőket pedig, „szjángiki”-nak
hívják. Az öregasszonyt „gogo”-nak, a nagyon öreget pedig, „gogo oláj”-nak szólítják.
A 12–14 éves barnóti köteles magát a körülmetélés műtétjének alávetni; ennek megtörténte után a hasonló sorsúakkal a bozótos sűrűségbe vonul,
hogy két vagy három héten át nyíllal apró madarakra lövöldözzön. Hasonló megcsonkítást azonban a doje sem kerülhet el. Ezután azonban kilép a világba,
azaz elhagyja az apai krált, és a harcosok falujába megy, ahol addig, amíg férjhez nem megy, azaz meg nem veszik, néhány ideális esztendőt tölt. Az
országos szokás ugyanis azt követeli, hogy a házas és nőtlen emberek külön-külön králokban lakjanak. Ha például a masszi-mani tanyánk közelében levő
két bumbát látogatjuk meg, ott csak öregebb házas férfiakat, asszonyokat és kis gyermekeket találtunk volna. A fiatalok külön, gyakran a szülők
kunyhóitól több napi járatra, saját króljaikban élnek; ezek a bumba a morán-ok, a harcosok falvai.
Ha a barnóti 15–16. életévét elérte, moránná, azaz harcossá lesz, és szülei králját szintén elhagyja. Mindaddig szüleinél és fiatalabb testvérei között
él, húst és növényi eledelt és hozzá tejet vagy más egyebet evett, ami éppen volt. Ez most véget ér. A moránnak kizárólag húsból vagy tejből kell élnie, de
ezt felváltva is teheti. Hogy akkor, midőn a hússal való táplálkozást a tejjel való táplálkozással cseréli fel vagy megfordítva, mindig előbb hánytatót vesz
be, miként más utazók beszélik: igaz lehet ugyan, de erről valami pontosabb értesítést szerezni nem tudtunk. Vadhúshoz, legyen az bárminő, a mászái nem
nyúl. Növényi ételt ennie vagy méhsört innia a moránnak szintén nem szabad, inkább tehénbőrből készült szandáljain fog tehát rágódni, semhogy a
táplálkozását illető ősi szokását megsértse. Hosszabb vándorlásoknál csakis annyiban tesznek kivételt, hogy az országukban mindenütt bőven található
akácfamézgát (a gumit) rágcsálják. Eledelük főtt vagy egy kissé megpörkölt húsból vagy édes és aludt tehéntejből áll. A tejet megfőzni, még ha idegen
teszi is, nézetük szerint a legnagyobb bűn; ez okból tejet nem is igen szeretnek eladni. A főtt húshoz valami kérget adnak, ami a levest, melyet megisznak,
vörösre festi. Enni mindig félreeső helyen, ha csak lehet, látatlanul szeretnek; eközben azután szinte hihetetlen mennyiséget fogyasztanak el.
Az életmódján kívül a moránná nőtt ifjúnak külsejében is változás történik. Atyja neki valóságos, csaknem egy méter hosszú, éllel ellátott dárdát,
bivalybőrből készült nagy, ovális pajzsot, amelynek külső oldalán a vidéknek fehér, vörös és fekete színekkel festett címere látható, továbbá hosszú
egyenes kardot és nehéz, vaskeménységű fából vagy az orrszarvúnak szarvából csinált, csinos buzogányt ad.
Puskák a Mászái-földre mindeddig nem jutottak el; a dárdák helyett is aránylag csak ritkán láthatni íjakat és nyilakat.
Hogy az apa a morán-felszerelést fia számára honnan kapja, későbben látni fogjuk; ők maguk a dolgokat nem csinálják.
Fegyvereivel a fiatal morán járása moránkráljába vonul ki, ahol a többi katonával és a már eladó, de még hajadon leányokkal szabad szerelmi,
katonaéletet él.
Ámbár ez országos szokás, a fiatalembernek mindamellett alapos oka van a netaláni következményeitől tartani.*
Mint morán, a mászái szemtelen, felfuvalkodott, ingerlékeny és tolvajtermészetű. Legforróbb vágya, hogy fegyvereit vérbe márthassa, ha másképp
nem lehet, legalább valami eltévedt, félig agyonéhezett teherhordó vérébe. Tulajdonképpeni kötelessége: ügyelni a kerület biztonságára; ezen okból a
moránok králjai mindig a legveszélyeztetettebb határhelyeken vannak.
A králok alacsony, lapos, 1,5–2 méter magas és 3–3,5 méter átmérőjű kunyhókból állanak, amelyeknek külseje olyan, mintha sötét színű tábla
papirosból készültek volna; a kunyhók körben állanak és a méhsejtek mintájára, egymáshoz vannak ragasztva. A kör közepén egyes kisebb épületek is
állnak, amelyek a fiatal borjaknak és kecskéknek éjjeli tanyájukul szolgálnak. A králok lakosainak száma nagyon különböző; kivételesen kitesz ezer és
több lelket is. Ha a legelők változtatása a vándorlást és így a bumba elhagyását is szükségessé teszi, a kunyhók botvázát a mászáik gyakran magukkal
viszik; ezt továbbá a tejes edényekből, szalmagyékényekből, fazekakból és szőrös ökörbőrökből álló holmijukat a szamarakra és teherhordó ökrökre
rakják, és az asszonyokra pakolják, és azután tovább vándorolnak. Az új legelők helyére érkezvén, az asszonyok dolga a bumbát újra felépíteni.
A moránok králjai a házas emberek králjaitól annyiban különböznek, hogy nincs tövissövényük, ami az utóbbiaknál mindig megvan. A moránok
életük feladatául a marharablást tekintik, amiért is gyakran messze fekvő országokba vezető, hosszan tartó utakra vállalkoznak. Közönségesebb
szórakozásuk a karavánok ijesztgetésében áll oly célból, hogy őket bőkezűbbekké és engedékenyebbekké tegyék.
A králban a rendet egy öregebb, választott morán tartja fenn. Ő a leigvoánan, aki a harcban vezér, a tanácskozásokban és az adótárgyalásoknál
pedig szónok. Ha valamely vidék összes moránjai rabló hadjárat céljából egyesülnek, vezetőül maguknak szintén választanak vidék-leigvoánant. Éppen
így van az egész Mászái-föld részére egy legfőbb leigvoánan; ezt a méltóságot alkalmasint Szigirarividék leigvoánanja tölti be. Ezen kívül vannak járási
leibónjaik (kuruzslóik) és egy „Mbatián” nevű főleibónjuk. Ez a főleibón nagy tiszteletben áll, tőle varázsereje miatt félnek is nagyon; mestersége a
mászáik közt a legvagyonosabb emberré tette; állítólag a Ngare na Erobin, a Kilimandzsáró északnyugati lejtőjén él. Wm. Astor Chanler elbeszélése
szerint ez a főleibón igen öreg, félig vak aggastyán, akitől minden európait gondosan távol tartanak; mindeddig nem is látta még egy sem.
A rabló hadjáratokban morúok (azaz házas emberek) általában nem szoktak részt venni. Előkészületeik erre abban állnak, hogy hosszabb ideig
tartó, húsból és vérből álló nagy lakomákat csapnak és a Mbatiánhoz követséget küldenek, tőle tanácsot és hadi varázsszereket kérvén. E hizlaló életmód
tartama, amelyet, „ndorosszi”-nak hívnak, a hadjárat jelentőségétől függ és néha hónapokon át tart; célja, hogy erőt és bátorságot kölcsönözzön. Az
előkészület összes idejét a harcosok az erdők sűrűségeiben töltik el, mert ez alatt a községek többi tagjaival érintkezniük nem szabad.
A moránok önérzetes fellépése alatt rendesen több szemtelenség és pökhendiség rejlik, mint igazi bátorság; ha a győzelmet tisztán fegyvereikkel
kellene kivívniuk, néha-néha ugyancsak pórul járnának. Sikereik nagyobb részét kétségkívül meglehetősen hatásos hadi viseletüknek köszönhetik. A
barna, szőrös kecskebőrből készült kis köpönyeget, amelyet rendesen panyókára vetve jobb vállán hord, a morán ilyenkor összegöngyölgeti, és övül viseli.
A fölösleges ékszert otthon hagyja; helyébe térdeihez vascsörgőt köt. Fejét és vállait vörösre festett zsírral erősen bekeni; ennek az a következménye, hogy
vértől csepegőnek látszik; a dárdáját ugyanígy festi be. Mindkét térde alá a colobus majom prémjéből köt egy-egy sávot, úgy hogy annak szép fehér
szőrcsutakja előre áll. Hátán, köpenyegként, a naiberét, ezen, miként már említettem, lobogó fehér kelmedarabot viseli, amely közepén tarka színű
szegéllyel van ellátva; a naibere fölé felveszi a fekete kányatollakból készült nagy és széles tollgallért, arcára pedig a hadi álarcot, bőrszíjakba foglalt
fekete strucctoll koszorút. Így felöltözködve, pajzsát baljában, magasra emelt, dobásra kész dárdáját pedig jobbjában tartva, lobogó köpönyeggel és ördögi
kiáltozással szokott a mászái ellenségére rohanni. Ilyen látvánnyal szemben a megtámadott bennszülötteket nagyobbára bénító rémület fogja el és azért a
harcot be sem várva, lelkendezve menekülnek mindannyian. Aki azonban a dárdaforgató, fantasztikus öltözetű vadember látásától meg nem ijed, annak a
mászáitól sincs mit félnie.
Ha a morán azt hiszi, hogy már eleget élvezett, vagy ha az atyja meghalt és át kell örökségét vennie, a moránok králját elhagyja, megnősül és,
„morúo”-vá lesz. Ekkor vesz magának annyi asszonyt, amennyire nyájainak rendben tartása céljából szüksége van, mert nem szerelemből nősül, hanem
hogy munkaerőre tegyen szert. Előbbi morán szokásaival felhagy és nyugodt, nagyobbára egészen kellemes emberré válik. Társadalmi átalakulásának
látható jeléül minden fülében vastag, csigamódra összecsavart, sárgarézdrót-korongokat visel. Hosszú, jó dárdáját és pajzsát talán öccsének adja vagy
marhával cseréli be, mert mindegyike ezen fegyvereknek testvérek között is megér egy tehenet. Ő maga akkor már beéri egy rossz dárdával vagy íjjal s
nyíllal is. Most már ételeit is változtathatja, szabad babot, kukoricát, kikujui vagy kilimandzsárói banyánákat is ennie, mézsört innia és tubákot szívnia
vagy nátriumsóval (makate-val) kevert dohányt bagóznia; ehelyett azonban kevesebb az asztalán a hús, legalábbis a marhahús.
A mászáik fülcimpáikat átfúrják, és erősen kitágítják; gyakran, de nem mindig, egy-két metszőfogukat is kitörik. Leányoknál a hasnak és mellnek
tatuálása, fényes sebhelyek teremtésével gyakori. A testükről minden szőrt gondosan eltávolítanak, csakis hajukat hagyják meg. A fiatal mászáik és
főképpen a gyöngébb nembeliek a kecskebőrből készült régi fajtájú ruházatukhoz erősen ragaszkodnak. Csak öregebb emberek öltenek fel néha-néha
pamutkelméket. Ékszereiket főképpen vastag vasdrótból és vékony vasláncocskákból készítik. A leányok és asszonyok felső- és alsókarjaikat, valamint
lábikráikat vastag vasdrótokkal csavarják körül úgy, hogy ezen testrészeik egészen páncélozottaknak látszanak; a déli járásokban nyakuk körül még tányér
alakú gallért is hordanak, amely szintén csigamódra csavart vasdrótból áll. Ezt a drótékszert kényük-kedvük szerint nem tehetik le; egészen sajátságos
külsőt is kölcsönöz nekik, és őket nehézkes járásra kényszeríti. A leányok meztelenségüket bőrköténnyel takarják el, amely a deréktól bokáig ér, mellük
annyiban meztelen marad, amennyiben a számos, gyöngyfüzérből és láncocskákból álló ékszereik el nem takarják.
Köszöntésül a mászái férfiak jobb kezet nyújtanak és aközben „sóre”-t vagy, „sórelaj”-t (barátot, illetőleg barátomat), „szóbaj”-t (üdvözlégyet)
mondanak, amit „ébaj”-jal szoktak viszonozni. Leányok és asszonyok soha sem köszöntenek először. Ezeket „doje”-val vagy, „szjangiki”-val (leány,
illetőleg asszony szóval) előbb meg kell szólítani és „tagvenya”-val üdvözölni; ezek azonban kezet nem nyújtanak, hanem nagyobbára „iko”, ritkábban
pedig „tagvenya” szóval válaszolnak. Ha kezet akar velük valaki szorítani, erre a „hólele”-vel kell felszólítania. Az arcnak és kezeknek gyönge
megköpdösése a mászáiknál, valamint az egész területen, amelyet bejártunk, a barátság és jóindulat jele. A vásárt a cseretárgyak leköpésével szokták
megpecsételni, az ajándékokat átnyújtásuknál hasonló módon kell kezelni.
Vizet legközelebb csak a Dönye Erók la Matumbato tövén, tehát csak meglehetős távolságban találhattunk. A kereskedő karavánok ez utat
kétszerre szokták megtenni. Így cselekedtünk mi is, midőn augusztus 7-én újra megindultunk. Embereink egyike már több nap óta lázas beteg volt. Élt
ugyan még, de folytonosan eszméletlenül feküdt, mivel azonban így magunkkal nem vihettük, a szokásos módon a mászáik gondjaira bíztuk. Kosztpénzül
egy ökör árát fizettük le, ezért az után megígérték a mászáik, hogy meggyógyulása esetén addig fogják gondozni, amíg alkalma nem nyílik valami arra
elvonuló karavánhoz csatlakoznia.
Délelőtt 10 órakor útnak indultunk.
A Dönye Erók környéke, ahova utunk során nemsokára elértünk, valóságos állatkert. A hegynek meredek lejtője és különösen alja erősen be van
nőve különböző lombhullató fákkal, főképpen akácokkal. A sötét erdőtől kapta a hegy a „fekete” (erók) nevet; a fák egyébként tisztán állanak egymás
mellett, nincs buja növényzet törzseik között, amit a tropikus Afrikában csak ritkán találni. Az erdőben nagy számmal voltak impala-antilopok és egy
másik faja a kérődzőknek; egyébként azonban kellemes, áhítatos csend uralkodott benne, amelyet csak néha-néha szakított meg egy középnagyságú, vörös
és törékeny csőrű és sötétzöld színnel tarkázott tollazatú bucerosnak rikácsolása. Fel is kerestük szívesen ezt az erdőt és ott gyakran csak az állatvilág
megfigyelésével értük be.
Az erdőhöz csatlakozó, bozóttól benőtt síkságot ellenben orrszarvúak, zsiráfok, kvaggák, phacochoerusok, gnú-antilopok, gazellák, struccok,
túzokok, gyöngytyúkok és foglyok népesítették be. Teleki gróf félórai sétája közben négy kvaggát sebesített meg, de elvesztette őket, mert egészen egyedül
volt és nem akart a tanyától messzire elmenni. Már egészen a tanya közelébe ért, midőn alkalma nyílott még egy antilopét lőnie, amely nagyságára,
alakjára és szarvaira nézve is egészen a Gazella Spekeire hasonlított, csakhogy vörösesbarna volt, mint a szarvas, hasát pedig fehér szőr takarta. Másnap
Teleki egy orrszarvút és egy phacochoerust lőtt, összesen három orrszarvút látott. Harmadnap a gróf a hegy alja mentén, keleti irányban ment vadászni. A
laterit-talajban mélyen bevágódott, nagyobbára függőleges falú vízmosások itt gyakran áthághatatlan akadályokat alkottak. Teleki gróf e területen öt
impala-antilopot és egy Gazella Thomsonit ejtett el. Ez állatok egyikének feldarabolása közben Teleki két emberének megparancsolta, kövessék a
vízmosások egyikét és keressenek rajta valami átkelőt. Ez emberek azonban néhány perc múlva avval a jelentéssel tértek vissza, hogy oroszlánra
bukkantak, aki éppen egy kvaggát akar felfalatozni. A gróf azonnal a hely színére sietett, de már csak a fej nélküli dögöt találta, az oroszlán eltűnt, nyomát
azonban még tisztán lehetett látni. A szakadékszerű földrepedés mentét követte azon helyig, ahol az oroszlán azon átugrott. A repedés ezen a ponton 10
méter széles, 20 méter mély és teljesen függőleges volt, a kvagga feje, amelyet az oroszlán, ugrás közben elveszített, a fenekén hevert.
Magam csak másodnap, délután indultam vadászatra, utamat az erdő felé vettem, mivel biztos voltam, hogy ott reám minden körülmények között,
ha vadászatom nem is sikerül, élvezetes órák várnak. Ott a gazdag állatvilág megfigyelésével mulathattam, meg is lestem nemegyszer közvetlen közelből
egy antilop anyát a kölykével vagy egy antiloppárt és eszembe sem jutott, hogy az idillnek egy lövéssel hirtelen véget vessek. Sokáig komolyan a
vadászatra nem is gondoltam, míg végre egy nagy sárgásbarna állati testet pillantottam meg, amely tőlem balra, körülbelül 80 lépésnyi távolságban, a
tövisek között hirtelen feltűnt.
Az állat zsiráf volt, de annyira meglepett, hogy a puszta ezen félénk állatát az erdőben, éspedig oly közelségben látom, hogy egy pár percig nem
hittem szemeimnek. Rendkívül óvatosan még közelebb lopózkodtam hozzá, hogy testét egészen láthassam, és rajta a kellő helyet kikémlelhessem, ahová
céloznom kell. Helyéről el nem mozdulva és a veszedelmet legkevésbé sem sejtve, a hatalmas nagy, sötétszínű hím zsiráf magasra felnyújtott nyakkal
szedegette le egy akácfának zsenge friss hajtásait. Mindeddig soha sem volt alkalmam ilyen pompás állatra még csak messziről is lövést tennem; dobogott
is a szívem, mint valami kezdő vadásznak, és a vadászláz, e vadban gazdag vidéken csakhamar elvesző érzelem, elfogott. E nagy zsiráf mellett csakhamar
megpillantottam egy másik, valamivel kisebb és világosabb színűt is, a két állat, nyilvánvalóan egy pár, az erdő mélyébe húzódott vissza. Hosszas
gondolkodás után, vajon hol lehet a szokatlan alkotású testben a szív, puskámat elsütöttem. A hímet halálra találtam. Lassan, erejének végső
megfeszítésével odatámolygott a nőstényhez, amely mereven, mint valami szobor, állva maradt és fejét meg fekete gazellaszemeit mintegy kérdőleg társa
felé fordította. A vadászat szenvedélyétől elragadva, a kímélet iránt nem volt érzékem; a második lövést tehát a nőstényre sütöttem el. Messze
szétterpesztett első lábakkal, valószínűleg halálra találva állott előttem a két állat; szenvedéseiknek további lövéseimmel csakhamar véget vetettem.
Először a nőstény rogyott össze; a földre fejjel előre esett, kimúlása közben hosszú nyakát balra, egészen hátra fordította úgy, hogy feje a farka végéhez ért.
Miként múlt ki a bak, nem láttam, mert társának haláltusája figyelmemet egészen lekötötte, a hím oldalt feküdt.
A zsiráfot nagyon jól kell találni, hogy elessék. Mindkettőre az 500-as expresszel lőttem. Ezek voltak kedves fegyvereink, amelyeket mindig
magunk vittünk, bár a többi puskát vadászataink közben rendesen fegyverhordóinktól vettük át. Az expresszek könnyűek, rendkívül jól kezelhetők voltak,
a keményített, tele golyókat 6 drachma puskaporral is rendkívül pontosan röpítették céljuk felé. Bár az állatokat 50 lépésnyi távolságból, gondos célzás
után találtam el, csak egy vagy két perc múlva rogytak össze. Nagyon sajnálom, hogy ekkor a hím testének különböző részeit pontosan meg nem mértem.
A teljesen kifejlett zsiráf testének méretei ugyanis meglepők és messze túlhaladják azon fogalmakat, amelyeket az ember magának róla az állatkertekben
szerez; reám legalább távolról sem tették azt az impozáns hatást az elefántok, még a legnagyobbak sem, amelyeket ezen utunkban láttunk, mint a zsiráfok.
Ezeknek húsa állítólag kitűnő pecsenye, sajnos erről csak későn értesültünk, ezért nem is próbáltuk meg. Bőrük csaknem olyan vastag, mint a bivalyoké,
azon kívül rendkívül kemény és szívós.
Két kísérőmet a tanyára küldtem, hogy hozzanak embereket, akik a nagy mennyiségű húst elvigyék, többi kísérőmet a zsákmánynál hagytam, és
miután a zsiráfok bozótos farkát diadalmi jelekül levágtam, folytattam sétámat. Rövid idő múlva újra találkoztam az erdőben egy magános zsiráffal, amely
szintén kevésbé volt óvatos és félénk, mint az ezen állatoknál megszoktuk, mivel azonban magamat érte nem nagyon törtem, elmenekült. Utam végre
levezetett a bozótos pusztára. Itt voltak ugyan struccok, de ezeket még az annyira messze hordó puskákkal sem lehetett lelőni, mint amilyeneket mi vittünk
magunkkal. E vadászgatásom alkalmával harmadszor is eljutottam zsiráfok, mégpedig egy párnak közelébe. Kíváncsian néztek rám, fejüket el sem
fordították és ezért minden különös elővigyázat nélkül olyan közel jutottam hozzájuk, hogy rájuk lőhettem. Ámbár kényszerítő szükség nem volt, hogy egy
harmadik állatot is hozzak haza, mégsem türtőztethettem magamat és a hímre rálőttem. Halálra sebesülve, mintha a bukástól magát megóvni akarná, első
lábait szétterpesztette; eközben hosszú nyaka, mint a vihartól űzött hajó árboca ide-oda ingott, míg végre egy második lövés egészen leterítette. A nőstény
zsiráf a lövés eldördülése után nem egészen 200 lépésnyi távolságra futott, de azután megállott és ijedt tekintettel szakadatlanul társára nézett; helyéből el
nem mozdult még akkor sem, midőn az elesett állathoz mentünk és ott egyet-mást végeztünk. A zsákmányul ejtett zsiráfot, hogy hiénák és egyéb dögevő
állatok ellen megóvjuk, tövises ágakkal betakartuk és azután meglehetős sötétben hazaindultunk. Ezek voltak az első és utolsó zsiráfok, amelyeket
zsákmányul ejtenem sikerült.
Másnap utunk jó és homokos ösvényeken eleinte a hegy déli lába mentén, azután pedig tőle keletnek, észak felé vezetett. Első felében, a már
említett földrepedések néhányán kellett átkelnünk, ezeket ama rohanó vizek mosták ki, amelyek az esős évszakban a hegylejtőkről zuhognak alá.
Közvetlenül ösvényünk mellett két mászái král állott. Ezeknek alacsony kunyhói vékony, hajlékony fapálcákból készülnek, amelyeket körben a
földbe szúrnak, közepük felé pedig összehajtják. A körökbe gallyakat fonnak be, és az egész épületet földből és tehénganéjból csinált keverékkel sima
felületükre kenik be. Mindegyik kunyhónak kicsiny és keskeny bejárata van, de egyéb nyílása nincs. Éjjel a mászáik marhája a králban és a král körül
marad. Ennek belsejét és legközelebbi környékét mindig vastag ganajrétegek takarják.
A mászáik, akik megérkezésünk után tanyánkra azonnal beállítottak, kezdetben meglehetősen durcás magaviseletet tanúsítottak, éspedig megint
néhány beteg szarvasmarha miatt, amelyek állítólag a mieink között voltak. Megnyugtatásukra a beteg állatokat velük kikerestettük és leöltük, összesen
négy ilyen darab volt.
Bennszülöttet e vidéken sokat láttunk, akik nagyobbára a hegytől keletre fekvő dombos síkságon laktak. Mivel a mászáik vadászattal egyáltalán
nem foglalkoznak, a legtöbb vidékükön megszámlálhatatlan mennyiségű vadat találni.
Sőt a kvaggák, antilopok és gazellák a szarvasmarhák közelében szeretnek legelgetni, ahol amint látszik, magukat nagyobb biztonságban érzik.
Teleki grófnak szándéka volt, hogy másnap tovább indul, a kereskedők kedvéért azonban, akiknek alkalmuk nyílt elefántcsontot vásárolniuk, még
két napig maradtunk itt.
Valahol az ottani hegyszakadékok között ugyanis a ndorobboknak, azon sajátszerű vadásznépnek voltak telepeik, amelynek egyes képviselőivel
utunkban először a Pángáni-folyó mentén találkoztunk. E néptörzs a Mászái-földnek csaknem minden vidékén, szétforgácsolt apró csapatokban él,
amelyek között kevés az összetartozóság érzete. „Ndorobbo” mászái szó és „szegény ördög”-öt, azaz marhával nem rendelkező, vagyontalan embereket
jelent, ebből a szóból a kereskedők bantu-többest, vandorobbót csináltak és most vele, mint törzsnévvel illetik e népet. Külsejükre nézve a ndorobbok a
mászáikhoz rendkívül hasonlítanak. Ha a ndorobboknak nincs a kezében a neki sajátságos vadászdárda, még tapasztalt elefántcsont-kereskedők sem
tudják, hogy kivel van dolguk és erre nézve az illetőt, magát kell megkérdezniük. Minden egyéb szembetűnő tulajdonságuk szintén a mászáikéhoz
hasonlít. Éppen így mászái nyelven is beszélnek mindnyájan; ez utóbbi azonban nem anyanyelvük, ők maguk egymás között külön nyelvjárást beszélnek,
amely a kamassziával van közel rokonságban. A ndorobboknak nincsenek marháik és a földet sem művelik, egyedül vadászatból és méhészetből élnek.
Mivel az elefántvadászat által maguknak nemcsak nagy mennyiségű húst, de a keresett elefántcsontot is megszerezhetik, figyelmüket főképpen ezen
állatok vadászására fordítják. A ndorobbók tehát azok, akik az úgynevezett mászái elefántcsontot szolgáltatják és nem a mászáik, akik, miként már
említettem, vadászattal egyáltalán nem foglalkoznak. A ndorobbók nem valami nagyon jó vadászok, ezért is még a vadban leggazdagabb vidékeken is, bár
a félig rothadt húst sem vetik meg, a vadászatból, méhészetből és az eladott elefántcsont árából alig tudnak megélni. Ezért mindig olyan vidékeken élnek,
ahol mászáik tartózkodnak, hogy sovány időben ezektől marhákat vásárolhassanak. Mivel ezek árát gyakran azonnal ki nem tudják fizetni, adósságokba
keverednek, és ez által a mászáiktól függő helyzetbe jutnak. Mint hitelezőknek, ez utóbbiaknak kiváló érdekükben áll, hogy az előbbiek lakóhelyeit mindig
ismerjék, tudják továbbá nagyobbára azt is, hogy a ndorobbók hány és mekkora elefántot ejtettek el. A ndorobbók rendkívül kellemetlenül érzik magukat,
ha a karavánok tanyáin mászáik is vannak jelen. Az elefántcsont-üzleteket ez okból mindig titokban és nagyobbára éjjel kötik meg; így történt ez itt is és
ez volt az oka, hogy a félénk legényeket alig bírtuk meglátni.
A hegy alján, a mélyedésekben űzött vadászat éppen olyan érdekes, mint eredményes volt. Teleki gróf mindjárt első délután egy zsiráfot, egy
orrszarvút és egy tarka hiénát lőtt, két súlyosan megsebesült zsiráf elveszett. A tarka hiéna Afrika ezen részében meglehetősen ritka jelenség, ennek dacára
a gróf e lövést megkíméli, ha tudta volna, hogy hiénának szól, mert ezeket az állatokat soha sem bántottuk, így azonban a sárgásbarna állatot, amelyet a
puszta fűben csak futólag pillanthatott meg, leopárdnak tartotta.
Fegyveresen végzett sétautam célja a Kidongói-patak folyásának kikutatása volt, időkímélés céljából ellene is állottam mindenféle kísértésnek, míg
feladatomat meg nem oldottam, azaz míg a patak mocsaras végéhez el nem érkeztem. Ama ritkás akácfaerdő szélén azonban, amely a mocsarat kelet felől
körülfogta, egy kvagganyáj oly kihívó közelségben legelészett, hogy végre is rátüzeltem az egyik állatra, amely oldalával egészen felénk fordult. A kvagga
a földre esett és mozdulatlanul fekve maradt. Ugyanakkor azonban előttünk egészen ismeretlen állati hangot hallottunk, amely valami fiatal kutyának, kit
vernek, nyívására emlékeztetett. Midőn a hely színére siettünk, a zebrakanca mellett ott találtuk kölykét is, a kis állat anyja mellett, attól eltakarva állott és
a golyó, amely az előbbit leterítette, a nyakán fúródott keresztül. A zebracsikó húsát elkészítettük és azt találtuk, hogy kitűnő ízű, körülbelül olyan, mint a
sült harcsáé.
Másodnap, kora reggel az összes kereskedő Teleki sátra elé gyűlt, és újra halasztást kért, mivel az elefántcsontvétellel éjjel nem tudott elkészülni.
Teleki gróf kívánságukat teljesítette, az indulás helyett vállra kaptuk puskáinkat, hogy vadászatunkkal legalább a napi eledelt szerezzük meg.
Augusztus 14-én újra útnak indultunk. A kereskedőknek volt alkalmuk tizenöt szép elefántagyarat venniük, nekünk pedig teherhordó állataink
számát négy darabbal megszaporítanunk. Utunk a Dönye Erók alján, annak északi végéig, onnan pedig északnyugati irányban terméketlen alacsony
halmokkal takart vidéken keresztül a Bartimaro nevű vízmedencéig vezetett. Többszörös megállapodások miatt, erősen fárasztó menet után, ami közben
Teleki gróf három orrszarvút terített le, oda csak öt óra felé érkeztünk meg.
A következő menet után Szeki vízmedencéhez érkeztünk, amelyet ugyanazon vad, törmelékkel telt folyammedernek folytatásában ástak ki. A 15–
20 medence 4–6 méter, fenekükön pedig a víz kb. 30 centiméter mély. Az egyes medencékre különböző bennszülöttek formáltak jogot, embereinket tehát
itt is elkergették a víztől, és csak akkor meríthettek belőle, mikor erre az engedélyt ajándékokkal megvásároltuk. Dsumbe Kimemeta és a többi kereskedő
azonban még ekkor is roppantul vigyáztak, nehogy a bennszülöttek jókedvét valami megzavarja, személyesen ügyeltek a vizet merítő teherhordókra, a
megjegyzéseket, amiket a bennszülöttek tettek, ha mindjárt csak valami pajkos fiútól eredtek is, nagyon is lelkükre vették, a teherhordókra ellenben
minduntalan rárivalltak, őket szidták és fenyegették, szóval a bennszülöttekkel szemben a legalázatosabb módon viselkedtek.
Számos mászái a maga csordáival ezen víztölcsérekre van utalva. A marha itatása céljából, kövekből és iszapból primitív vályúkat készítettek, az
itatás ennek dacára gyorsabban ment végbe, mint hittük volna. Mindegyik medencénél két asszony bőrtáskákba merítette a vizet a vályúkba, és így néhány
óra lefolyása alatt körülbelül 2000 marhát itattak meg.
Embereink alázatos magaviselete miatt nem volt csoda, hogy a bennszülöttek, akiknél a jóság és méltányosság csak gyengeség és félelem számba
megy, a szokottnál szemtelenebbekké lettek és tolvaj hajlamaiknak is szabadabb folyást engedtek. Délután történt is két kísérlet lopásra, amelyeket csupán
pajzánságból vittek véghez. Az egyik morán valamelyik teherhordónktól egy darab húst lopott és vele elszaladt. Mivel a tolvaj többszöri megszólításra
sem állott meg, emberünk rálőtt, e lövés ugyan nem talált, de a morán a húsdarabot elejtette. Egy másik szakácsunktól egy fakanalat csent el és vele
megszökött. Gyorslábú szomáli embereink egyike, aki a lopást észrevette, azonnal utána iramodott, a moránt csakhamar utolérte, és a kanállal jól elverte.
Mindkét eset egész csendben történt és egyéb következményeket nem vont maga után. Kellemetlenebb volt egy másik eset, persze csak a kíséretünkben
levő kereskedőkre nézve. Miként már említettem, az emberek szeretik, ha őket a bennszülöttek kiszolgálják; Kinyandsa, Dsumbe Kimemeta karavánjának
vezetője és gondozója e napon is egy öregebb morán által hozatott magának vizet és más efféléket. A különböző edényekért, amelyeket a harcosoknak
magukkal kellett vinniük, zálogul a katona készségesen beállította dárdáját Kinyandsa sátorába, és azt az est beálltáig ott is hagyta. A morán szolgálataiért
megkapta bérét, haza akart tehát menni és kérte fegyverét. Ez azonban időközben eltűnt és bár az egész tanyahelyet gondosan átkutatták, sehol sem volt
található. A kereskedők ekkor a moránt kárpótlásul egy másik, az övénél sokkal jobb, dárdával kínálták meg, de a harcos makacsul ragaszkodott a
magáéhoz, ez kellett neki csak és semmi más. Az egész dolog a mászáiktól előre kieszelt huncutság volt. A morán egypár pajtásával azt előre megbeszélte,
ezek egyike a dárdát az ő beleegyezésével ellopta, és most biztos lehetett benne, hogy a félénk kereskedők ellen a legszemtelenebb követelésekkel is
felléphet. Későbben követelését meg is változtatta és kijelentette, hogy 10 tehén értékű csereáruval beéri. A kereskedők, akik a Mászái-földre vezető
útjukban egyesült erővel szoktak mindent megtenni, tömjén-áldozatok bemutatása és imák között, hogy a tolvajt érje utol a halál, az árukat
összerakosgatták, míg a kívánt kárpótlás együtt nem volt. 200 vasdrót gyűrűt, 100 sárgaréz gyűrűt, 100 gyöngyfüzért és 10 naíberét a moránok azután
örvendezve elhurcoltak.
Az elefántcsont-kereskedők eljárásukban alapelvükké tették, hogy ha miatta vállalatuk tönkre is megy, a mászáikkal a barátságot minden
körülmények között fenntartják. Egyrészt a félelem az, ami őket erre készteti, másrészt ezen eljárás üzleti érdek is, mert a mászáik közreműködése nélkül
sohasem volnának képesek a ndorobbók lakóhelyét és ezzel együtt az elefántcsont hollétét kikutatni.
Tovább haladva, midőn a karaván eleje a Dönye Lemeibotit éppen megkerülőben volt, három orrszarvút pillantott meg, amelyek a hegy lábánál a
homokos földön egymás mellett hevertek. Teleki gróf azonnal felkerekedett, hogy rájuk vadásszon, a karavánt pedig magára hagyta, hogy útját nélküle
folytassa a tanya helyéig. Mivel fedezet sehol sem volt, a grófnak messziről kellett az állatokra lőnie. Ezek közben minduntalan tovább szöktek, a vadász
azonban mindannyiszor megint utolérte és végre le is terítette. Ezután egyedül ment tovább, a karaván pedig folytatta útját.
Egypár perccel a leírt eset után vettem észre, hogy a karaván eleje megállott. Az útfelvétel végett, rendes szokásom szerint, egészen hátul, az utolsó
emberek között voltam, és éppen azon tűnődtem, mi bírhatta a karavánt ilyen korai megállapodásra, midőn egyszerre néhány ember lélekszakadva rohan
felém, és jelenti, hogy két orrszarvú elállotta az utat, a komét, a karaván zászlaját is hiába bontották ki, az állatok nem mozdultak el helyükről. Csakhamar
élére jutottam a karavánnak, és gyönyörű látványnak lettem tanújává. Az ösvényen, az egészen róna, gyepes talajon, mozdulatlanul, mint valami szobrok;
állott a két otromba állat, mereven rámeresztette apró, buta szemeit a karavánra, és két cerberusként útját állotta. Velük szemben, körülbelül háromszáz
lépésnyi távolságban, embereink sűrű csoportja volt, és egyikük a kibontott komét őrültként lebegtette. Az ilyen helyzetek előttünk már nem voltak újak,
féltem is, hogy az állatok egyikének eszébe juthat a karavánnal harcra kelni, haladék nélkül tehát az egyik állat oldala mellé lopózkodtam, és kétszáz
lépésről lapockájára lőttem. Az állat csak egyet visított és összerogyott. A másik, mintha a lövést észre sem vette volna, nyugodtan állva maradt. Nem
sokáig haboztam, hanem a másik csőből rálőttem. Meglepetésemre ennek is rögtön vége volt, olyan eredményt értem tehát el, amelyet könnyű kis
puskámtól – az 500-as expresszel lőttem – nem vártam volna. A tömeg, amelynek szeme előtt ment végbe az egész jelenet, természetesen zajos
örömrivalgásban tört ki. Legjobban az az egypár mászái csodálkozott, akik a karavánban voltak. Több ízben meg-megfogták a kezemet, megszorították, és
bőségesen leköpködték, közben pedig folytonosan mormogták a maguk „ngai”-ját (Istenem), amit egyébként mindannyiszor megtesznek, valahányszor
valamit megfejthetetlennek vagy természetfölöttinek tartanak. Ez eset után csakhamar tanyát ütöttünk.
A megérkezés napján ritkán lehet valamit venni; a bennszülöttek a hongoval nagyon is el vannak foglalva; a kíváncsiság is nagyon leköti őket a
tanyához, és azért nem engedik magukat rábeszéltetni, hogy a gyakran messze legelésző csordáikból egyes marhákat elhozzanak. Emiatt, meg teherhordó
állataink kedvéért, amelyeknek a jó legelőn (márpedig ebben az elmúlt napokban nagy hiányt szenvedtek) egy napi pihenőre nagyon is nagy volt a
szükségük, még egy napig itt maradtunk.
Tanyánk a Bezil patak partján állott. Ez alig egy pár száz lépéssel feljebb, a Mellevo-hegy lábánál fakadt; egyébként csak csekély távolságra folyt
délnyugat felé és azután elapadt. Az esős évszakban azonban, állítólag, a Gurugeis-hegyekről jövő másik két patakkal egyesül és tovább folyik, de hová,
nem tudni. Közelünkben a patak náddal, papirusszal és ricinusbokrokkal szépen be volt nőve, partjain azon kívül egyes, friss zöld lombokkal takart kis
akácfacsoportok is állottak.
Éjjel nyugalmunkat számtalan hiéna vonítása zavarta meg; a rávirradó reggel pompás volt. Sátrunkból a környéken négy orrszarvút lehetett látni,
Teleki gróf meg is indult csakhamar a felkeresésükre. Közülük csak egyet lőtt le, de ezt az egész tanyai népség szeme láttára. Ha az ember valamely
vadászepizódnál nézőként lehet jelen, mindig érdekfeszítő látványt élvez, mert ha maga vadászik, figyelme nagyon is le van kötve, és annak egyes fázisait
nem kísérheti a kellő lelki nyugalommal. Azután a vadászat lefolyása a nézőt jobban is izgatja, mint azt, aki közvetlenül érdekelt fél. Teleki gróf
megsebesítette az orrszarvút, amely hozzá legközelebb volt. Az állat futni kezdett, mégpedig abban az irányban, ahonnan egy mászái morúo jött. A
felbőszült állat alig pillantotta meg a gyanútlanul közeledő embert, máris iszonyú dühvel – ámbár halálra meg volt sebesítve – nekirohant; néhány
százlépésnyi távolságban azonban összerogyott. A morúo természetesen azonnal futni kezdett és hátra sem nézvén, szaladt, amint lábai csak bírták, még
akkor is, amidőn az orrszarvú egy ideig már a földön hevert, a kiabálás, ordítozás, hogy nincs már semmi veszély sem, nem használt, a futót meg nem
állította. Ennek látása zanzibari legényeinknek nagy gyönyörűségére szolgált; akik egyébként bizonyára hasonlóképpen cselekedtek volna.
Az e napi vadászat további lefolyásának leírása nagyon is hosszúra nyúlna. A vad ugyanis e vidéken rendkívül nagy számban volt. Négy kvagga, öt
gnú-antilop és egy Bubalis caama esett zsákmányul; egy súlyosan megsebesített strucc, vérrel egészen elöntött tollazattal, elmenekült. Érdekes volt, miként
Teleki gróf mondá, miként viselkedett egy csomó kíséretében levő morán, midőn a vadászat szenvedélye idővel az ő lelkükben is lángra lobbant. Egyszer
egy megsántított gnú-antilopot vettek üldözőbe, utolérvén azt, szarvainál és farkánál megragadták, és Teleki gróf elé hurcolták, hogy lője agyon. Jutalmul
ezért későbben engedélyt kértek, hogy egy Bubalis caamát üldözhessenek, amely állat csak könnyű sebet kapott. Néhány perc alatt a fickók ezt is
utolérték, és dárdáikkal megölték.
Kevéssel naplemente előtt egy csapat, Kapotéiből való elbizakodott morán, bosszankodásra szolgáltatott okot. Ez emberek az egész tanya láttára
legényeinkkel, akik a patakból lopótök palackjaikba vizet merítettek, ingerkedtek és fenyegetőztek. A moránok egyike végül úgy nekibátorodott, hogy
dárdáját embereink egyike felé, a patakon átdobta, a dárdát lefoglaltuk, végre azonban a moránnak megengedtük, hogy egy ökörért visszaválthassa, a
mászái legények dölyfössége ezután egy kissé megcsappant.
Ilyen és hasonló parancsok végrehajtására szomáli embereink csodálatosan alkalmasak voltak. Olyan arccal, amelyből ugyancsak nem lehetett
semmi tréfát sem kiolvasni, és minden szószaporítás nélkül szoktak az ilyen megbízásoknak eleget tenni, amelyeknek végrehajtására a zanzibariak teljesen
alkalmatlanok lettek volna.
Marhaállományunkat tizenegy ökörrel és három szamárral megszaporítván, augusztus 18-án reggel tovább indultunk. Utunk a Dönye Mellevo
alján északi irányban vezetett odább, kezdetben alacsony halmokkal takart pusztán haladtunk keresztül, amely mindig dombosabb és erdősebb lett, amint a
Turuka-fennsíkhoz közeledtünk.
Menet közben alkalmunk volt megfigyelnünk azon pusztításokat, amelyeket az elefántok képesek végrehajtani, midőn eledelüket keresik. Erős fák
gyökerestül ki voltak tépve, másoknak kérge hiányzott fel a koronájukig, a földet pedig számtalan ág takarta.
Teleki gróf, midőn tanyánk helyére érkezett, négy darabból álló elefántcsordát látott meg, délután felkerekedett, hogy őket felkeresse, magam a
folyó kartográfiai felvétele céljából a tanyán maradtam.
Késő délután azt a hírt kaptam, hogy a tanyáról négy elefánt látható. Az állatok körülbelül 20 percnyi távolságban, lapos dombon, sűrű bozótban
állottak, helyükből el nem mozdultak és amint látszott, pihenőt tartottak. A kérdéses elefántok nyilvánvalóan ugyanazok az állatok voltak, akiket Teleki
gróf az idejövetel alkalmával látott; a gróf azonban más irányban indult el, nem kellett tehát tartanom, ha vadászatukra meg is indulok, hogy őt zavarni
fogom. Kísérőmül Dsumbe Kimemeta egyik emberét választottam, akit már előbbi vadászatokból is ismertem. Bár csak félszemű volt, megbízhatónak és
nagyon hasznavehetőnek tartottam. A nap már a látóhatár széle felé közeledett, időt vesztegetnem tehát nem szabadott; csak az irány felől tájékozódtunk,
amelyben az állatok állottak. Hasszán felfogta a 8. kaliberű puskát és azután útnak indultunk. Sűrű bozótba jutottunk, kétségtelenül az elefántok közelébe;
keresztül-kasul be is jártuk, de sem az állatokat, sem nyomaikat nem találtuk meg. Keresgélve így az alacsony dombot már egészen megkerültük, minden
irányban kémlelődtünk, de a szürke legények egyikét sem bírtuk felfedezni; a csalódás érzetével lelkünkben, haza indultunk. Végül mégis eszembe jutott,
jó volna felmenni egy 10 méter magas sziklára, hogy annak csúcsáról alaposan körülnézzek; többre nem gondolhattam, mivel a nap már-már a látóhatár alá
merült. A szikla csúcsára alig értem fel, máris megpillantottam a négy állatot. Most is ott állottak, ahol azelőtt; nyilvánvalóan aludtak, különben bennünket
megszimatoltak volna, mert mi bizonyára többször voltunk közelükben és mindenesetre szűk körben őket körüljártuk. Most azonban már egy percig sem
lehetett többé várakoznom, ha a rövid szürkületben, amely a térítők között a nap lementét követi, még lövéshez akartam jutni. Az agyarak fehérsége a
szürke és zöld színű környezetből élesen kivált, nem volt tehát nehéz a csoportból a legnagyobb elefántot kiismernem. Nagy hamarosan még a szél irányát
állapítottam meg; kedvező volt, azután pedig egyenes irányban gyors léptekkel siettem a csorda felé. Nemsokára közelében voltunk, de bármennyire
keresgéltünk is szemeinkkel a bozótok között, egy négyzet hüvelyknyit sem tudtunk a szürke hústömegekből megpillantani. Eközben erősen megszögelt
cipőm alatt a gnájszlapok és a törmelék nagyon is erősen csikorogtak, bár lehetőleg halkan akartam lépegetni. Már-már le akartam cipőimet vetni, és
harisnyában folytatni a vadászatot, a sűrű tömegekben szerteheverő tövisek miatt azonban mégsem tartottam ezt tanácsosnak. Óvatosan, mintha életünk
függne tőle, csúsztunk tovább egy magányos akácbozóthoz, oda érkezvén, előttünk voltak az elefántok. Helyünkről azonban csak a hosszú agyarú hímet
láthattam, amelynek felkeresését célunkul kitűztük. A bozótból félig eltakarva, tőlem, miként később megállapítottan, 23 lépésnyi távolságban állott,
semmivel sem törődvén; csak néha-néha nyúlt ormányával egyik vagy másik ág után. Mivel alkalmas célponthoz jutni nem voltam képes, aggodalmas
türelmetlenséggel nézegettem lassú mozdulatait. Az elefántvadászatban ugyanis akkor még semmi tapasztalatom sem volt és testének csak arra a részére
lestem, ahol az állat szívének kellett lennie. Jó ideig tartott, azonban, míg ez a hely szabaddá lett, amit azonban nem tartottam nagyon nagy bajnak, mert
sem előbb, sem később, még csak hozzáfoghatóan sem voltam annyira felizgatva, mint ebben a percben. A fedezetemül szolgáló akácbozótnak messze
kinyúló tövises ágazatai a lövésben szintén akadályoztak; egészen hasra kellett feküdnöm és az alacsony ágak alatt céloznom.
A hatalmas állat végre egy fél lépést tett előre, hogy ormányával egy különösen sűrű lombozatú ágat megfogjon; oldala ez által nem vált ugyan
egészen szabaddá, de a félhomály tettre kényszerített. Fekve, amint voltam, a nehéz puskát vállamhoz szorítottam – éppen az alaktalan fülnek szélére, az
állat lapockájára pontosan rácéloztam – és puskámat elsütöttem. Abban a percben arcomon kemény csapást éreztem, egyszersmind láttam, hogy a még
füstölgő puskára a vér csak úgy ömlik. Nem tudtam hamarjában felfogni, hogy tulajdonképpen mi történt, de nem is volt időm a gondolkozásra, mert
minden figyelmem arra volt fordítva, ami előttem végbement. A megsebesült elefánt felém fordult, és nyilvánvalóan készen a támadásra, egy lépést tett
felém. Testét összehúzta, hogy magasabbnak, karcsúnak és keskenynek látszott, hatalmas füleit szétterjesztette, ormányát pedig, amely kígyóvonalakban
meggörbülve folytonosan mozgott, fenyegetőlelt feltartotta a magasba. Mindkét oldalán, vállal vállához támaszkodva, szintén magasra emelt ormánnyal,
és szétterjesztett fülekkel másik két elefántkoponya tűnt fel, mögötte pedig a csorda negyedik tagja vált láthatóvá. Mozdulatlanul állott a csoport és erősen
szimatolt meg nézett akácfaberkünk felé, e közben kínos csend uralkodott, amelyet csak vérem szakadatlan csepegése zavart meg. Az arcomba kapott
csapástól egy kissé el voltam kábulva. A vadász vad szenvedélye is elmúlt tőle, képtelennek éreztem tehát magamat, ha szükséges lett volna, még
védelemre vagy megmentésemre is, egy lövést tenni.
Az az egypár másodperc, amelynek tartama alatt az elefántok szimatoló állásukban megmaradtak, végtelennek látszott, mint az örökkévalóság.
Végre mind a négyen egyet fordultak és ellenkező irányban áttörték a bozótot. Nemsokára az ágak recsegése is elnémult.
Az arcomhoz nyúlván, megtudtam, hogy orrom ketté van repesztve, jobb oldala egészen félreállott. Az elefántfegyverek lökését a puskaagy végébe
erősített kaucsukpárna annyira enyhíti, hogy alig érezhető, ehelyett azonban a cső szokott lövés közben felfelé ugrani. Ezt a tapasztalatot ugyan már több
ízben tettem, a kérdéses pillanatban azonban nem ügyeltem rá, azon kívül fekve lőttem, amit ilyen nehéz puskákkal nem szabad megtenni. A bal oldali
kakasnak meglehetősen éles szegélyű szárnya a visszaverődésnél az orrom egyik oldalát egészen, a középsőt pedig félig átszakította. Mennyire örültem
most, hogy az elefántfegyverekkel való lövésnél mindig szem előtt tartottuk e szabályt: mind a két kakast soha sem szabad felhúzni!
Amint tudtam, orromat bekötöttem; még megnéztem, vajon az elefánt nem hagyott-e vérnyomokat, azután pedig már teljesen sötétben
hazaindultam. Teleki gróf, aki midőn tanyánkra érkeztem, sátrában éppen fürdött, a lövést hallotta, meg is kérdezett, amint meglátott, hogy miként sikerült
a vadászat. Sebem, elég sajátszerűen, egy cseppet sem fájt; mivel pedig a kaland nagyon könnyen sokkal rosszabb véget érhetett volna, maradt még annyi
jó kedvem, hogy nevetve ezeket felelhessem: „az elefánt, meg én is véres nyomokat hagytunk hátra”.
Vérrel borított állapotomban azonban legkevésbé tetszhettem nevetőnek; Teleki gróf sietve ki is hozakodott mindenféle kirurgus-eszközökkel,
különböző karbol- és szublimátoldatokkal és valóságos hegyet alkotó kötőszerekkel, az után pedig egy lámpa fényénél összes orvosi tudományát kifejtette,
hogy a testi sérülésemet ismét jóvátegye. Álarccal, amely kemény és feszes volt, mint valami gipszkötés, végül magától elbocsátott.
A gyógyulás fájdalom nélkül ment végbe, de hosszú hat hónapra volt szükség, míg teljessé lett. Csak keskeny sebhely és orrom végének tartós
érzéketlensége emlékeztetett még későbben is első elefántvadászatomra.
Teleki gróf a köves felület miatt az elefántcsordát nem tudta megtalálni, keresés közben egyébiránt útjáról egy oroszlánnal való találkozása is
leterelte. Követvén azon patak mentét, amelynél mi tanyáztunk, a bozótból oroszlán ordítását hallotta és csakhamar rá, 150 lépésről, az állatot, magát is
megpillantotta. Az oroszlán, amely, amint látszott, a vadászt csak ekkor vette észre, meghökkenve megállott és így jó lövés megtételére a lapockájába,
alkalmat adott. Teleki gróf az 500. expresszel lőtt, az oroszlán tántorogni kezdett, hirtelen azonban a bozótban ismét eltűnt: Véres nyomait jól láthatták,
azon kívül ordításával is gyakrabban elárulta magát, feltalálható mégsem volt, amint Teleki 80–100 lépésnyire megközelítette, ordítva fel- és továbbállott.
Idővel mindig bajosabb lett nyomának követése, végül pedig a lenyugvó nap a vadászatnak véget vetett.
A rákövetkező éjjel több oroszlán volt a tanya közelében hallható, sőt reggel felé három is egyszerre.
Délelőtt Teleki gróf a megsebesült elefánt üldözésére indult. Az irányt, amelyben az állat haladt, ezerlépésnyi távolságra könnyű volt követni, mert
a vérnyomok, helyenként pedig véres ganéja elárulta. Teleki gróf képes volt azt is megállapítani, hogy az elefánt a csordától csakhamar elvált és a maga
útján ment tovább, meg azonban nem találhatta, mert a sziklás talajon nyoma veszett. Ezután Teleki a megsebesült oroszlán nyomait követte, a keresés
azonban itt sem vezetett eredményre.
É
Élelmiszereink azonban csak egy napra futották, meg kellett tehát még elindulásunk előtt próbálni, hátha vehetnénk a mászáiktól. Közelebbi
környékünkön csak egy katonakrál volt, amelyben hét morán és ugyanannyi ditto lakott. Ezek, valamint egyéb moránok, akik Doglánból jöttek, meg-
meglátogatták ugyan tanyánkat, de már arra nem vállalkoztak, hogy nekünk marhákat hozzanak vagy szerezzenek. Maktubut tehát 30 emberrel Doglánba
küldtük, amiért azután több napig le voltunk kötve.
Maktubu már harmadnap üres kézzel visszajött a tanyára. Dsumbe Kimemeta feledékenysége folytán csereáruk nélkül ment el és így marhát nem
vehetett, másrészt pedig a mászáikat sem tudta rávenni, hogy eladásra marhákat hozzanak. Készletünk elfagyott, a vadászat aznap egy impala-antilopon
kívül semmit sem hozott, ezért ez egyszer hoppon voltunk, sehol semmink sem volt az üres gyomrú emberek számára, akik hosszú arccal bolyongtak
idestova. A nap a hegyek mögött már letűnt és vele együtt a remény, hogy bármely oldalról még valami segítség jöhetne, midőn egyszerre, mindenkinek
örömére, hat állatból álló zebracsordát jelentettek be. Teleki gróf azonnal a hely színére sietett, csakhamar el is dördültek a lövések, kíséretükben azután a
tanyán valóságos diadalmi ordítás hangzott fel. A tüzek pedig, amelyeket az emberek napközben hiába tartottak készen, végre pedig, midőn már minden
reményük letűnt, elhagyták aludni, ismét fellobogtak, mielőtt még a vadászat eredményét ismerték volna. Mert hogy egy darab vadra számíthatnak, abban
nem kételkedtek, azonban kettő is kijutott. Ezzel a szükség véget ért és a közhangulat csakhamar ünnepivé vált.
Augusztus 22-én útra keltünk. A Turuka-fennsík felső széle meredeken, mint valami fal ereszkedett lefelé. Az ösvény szakadékban kígyózott
felfelé és bár csak 100 méternél kevéssel nagyobb magasságot kellett megmásznunk, fel menetünk mégis hosszabb ideig tartott. A tetőre felérkezvén,
mivel a kilátást sem fák, sem bozótok meg nem zavarták, az egész nagy Turuka-fennsíkot beláthattuk.
Jó sokáig tartott, míg a fennsíkra az összes teherhordók és összes állataink feljutottak, ekkor is Dsumbe Kimemetára kellett még várakoznunk, mert
az utolsó pillanatban is akadt mindenféle lebonyolítani való üzlete a hátra maradt kereskedőkkel. Csak 10 óra felé indulhattunk el igazában, ami tekintettel,
hogy jelentékeny utat kellett megtennünk, elég későn volt.
Teleki gróf időközben elejtett egy Gazella Spekeit, amely feltűnően vörös színű és pendantja volt annak, amelyet a Ngare na lallánál lőtt. Délben
struccok és nagy számmal orrszarvúak tűntek fel. A napi élelmet biztosítandó, Teleki gróf a karavánt megállította és vadászatra indult. Ez azonban nem
volt olyan egyszerű dolog. Az orrszarvúak egészen szabad, fedezet nélküli mezőkön állottak vagy hevertek, úgy férhetett tehát a vadász csak hozzájuk, ha
figyelmüket magáról másokra fordíttatta. Az első lövések után az állatok menekültek, ezért üldözni kellett őket. Mivel azon irányok, amelyeket a
megsebesült orrszarvúak követtek, egymást gyakran keresztezték, majd az egyik, majd a másik állatra folyt a vadászat. Miután ily módon kettőt leterített,
Teleki gróf egy harmadiknak felkeresésére indult, amely valahol leheveredett.
Csakhamar meg is találta, azon hitben, hogy súlyosan megsebesült állattal áll szemben, egészen nyugodtan közeledett feléje. A gróf azonban
csalódott.
Az orrszarvú, akinek semmi baja sem volt, 40 lépésnyire engedte magához közeledni, ekkor azonban egészen váratlan dühvel rohant rája. Teleki
támadását a vállába irányzott lövéssel még idején visszaverte, midőn pedig erre az állat megfordult, egy második lövéssel a hátulsó lábát összezúzta és
azután megölte.
Egy negyedik orrszarvú, amelyet semmiféle fogással sem lehetett rábírni, hogy oldalát mutassa, vállaiba és fejébe hét expressz- lövést kapott,
ennek dacára, mivel üldözése nagyon is nagy időveszteséggel járt volna, elmenekült.
Ezeken kívül még másik öt orrszarvút lehetett látni, kettejük apró kölykeivel járt.
Bármily érdekes volt is a vadászat, amely az egész karavánnak jelenlétében folyt le, mégis örvendtünk, midőn délután 2 óra 10 perckor tovább
indulhattunk, mert a kopár, árnyéktalan síkságon nagymértékben tűrhetetlen hőséget kellett szenvednünk.
A bennszülöttektől megtudtuk, hogy a tanyahely, amelyet menetünk céljául kitűztünk, nagyon is messze van, de mondák, ismernek ők egy
közelebb levő, vizet tartalmazó helyet, oda el fognak vezetni. Néhány, elég sűrű népességű mászái král mellett haladtunk el egy hegyszakadékhoz hasonló
patakmederhez, amelynek sziklás oldalán valamivel dél előtt tanyát ütöttünk. A patakmeder csaknem teljesen ki volt száradva; vizet csak egyes,
kedvezőbb fekvésű lyukakban találhattunk. Fa és bozót teljesen hiányzott. A főzéshez való vizet és a tűzrakáshoz szükséges rőzsét embereinknek a mászái
asszonyoktól és fiúktól, akik azt messziről hozták, venniük kellett.
Ez volt a legkietlenebb vidék, amelyet a forró égövi Afrikában mindeddig láttunk. Ennek dacára, amint látszott, sűrű népesség lakott rajta, mászái
férfiak, asszonyok és harcosok sűrű csapatokban fordultak meg a tanyán, de békésen viselkedtek, ezért nem is tartottunk semmitől sem, midőn boma
nélkül töltöttük köztük az éjjelt.
A katonák dárdái feltűnően hosszúak és jó erősek voltak. A sok nép között, amely közöttünk sürgött-forgott, találkozott egypár ifjú is, akik csak
nemrégen estek túl azon már említett operáción, amely után az apai krált a morán krállal kell nemsokára felváltaniuk. Ezek az ifjak cserzett kecskebőrből
kötényt viseltek, amely vállukról bokáig takarta testüket, fejüket két hosszú strucctoll és kis madárbőrökből készült koszorú ékesítette. Fegyverekül kis
íjakat és nyilakat hordtak, melyeknek hegyén agyag- vagy sárgolyók voltak.
A bennszülöttek, várakozásunk ellenére, eladásra meglehetősen sok ökröt hoztak, tanyánkon ennek következtében a lehető legzajosabb volt az élet.
Rám nézve ez az élénkség csakhamar nagyon kellemetlenné vált, mivel komolyan beteg lettem. Már Turukában éreztem első jeleit annak, hogy
beleimben valami bajom van, ezen a napon azonban, rögtön a tanyára érkezésem után, betegségem éles fájdalmak között hevesen kitört, ezért is, bár a
sátramban levő hőség elviselhetetlennek látszott, kénytelen voltam az ágyban maradni.
A dolog dizentériának, tehát hosszú, kétségbeesett betegeskedésnek volt kezdete, mivel a baj igazi karakterét csak sokkal későbben ismertük fel.
Augusztus 24-én tovább indultunk. Karavánunk kíséretében néhány mászái asszony is volt, akiket embereink terheik hordására fogadtak fel. Ezek
a sovány apró teremtések rendkívül inasoknak és kitartóknak bizonyultak és a 35 kilogrammos terheket egész könnyedén vitték a hátukon, a homlokuk
köré kötött bőrszíjról lógtak le tehercsomóik.
Másnap, négy órai menet után egy nagyobb, náddal benőtt tócsához érkeztünk. Én ez utat, mivel már négy nap óta semmit sem ettem, szamárháton
tettem meg, ami nem volt valami nagy gyönyörűség, mivel az ottani afrikai szürkék meg szoktak csapatokban járni, és egészen szerencsétleneknek érzik
magukat, hogyha őket különválasztják; engednem kellett tehát és elviselnem mindazon ütéseket és lökéseket, amelyeknek az ember köztük járván, ki van
téve.
A karaván egyik tagja, Gezilá aszkár, aki néhány hét előtt az erőnek és duzzadó egészségnek igazi mintaképe volt, miként én, dizentériában
szenvedett, csakhogy ő magát sokkal rosszabbul érezte. Gondos ápolás dacára – az utóbbi nyolc nap alatt kizárólag a mi csekély rizskészletünkből élt –
gyorsan csontvázzá soványodott. Midőn reggel meg akartunk indulni, már alig lélegzett, vitetnünk kellett. Dualla és egy másik vezető vitte, mivel a
többiek már mind előre siettek. Mialatt a két utóbbi a közeli berekben, a hordozó ágynak való botokat vágta; a haldoklót őriznem kellett, mivel a dögevő
keselyűk egészen tolakodó módon röpdöstek körüle, ez rám nézve annál utálatosabb és hatásosabb látvány volt, mert a hasonló halállal biztató betegség az
én beleimben is dúlt. Gezilá még ugyanaznap, menet közben meghalt.
Amint a Dönye Lamujóhoz közeledtünk, a vidék mindig szebb lett.
A hegy alját meglehetősen sűrű növényzet takarja. Délen csak egyetlen egy fanemű növény, a „morio” méregfa (Acocanthera Schimperi Hochst.
Bth. et Hook) fordul elő. Hildebrandt ezt Távetában és a szomáliak félszigetének északi részében, az Ahl-hegységben már előbb is látta. Megsűrített
nedvét, miként ott, úgy ezen vidékeken is nyílméreg gyanánt használják. A morióval borított vidéknek nagyon sajátságos a külseje, mert az otromba alakú
fák rendkívül merevek, olyanok, mintha ki volnának faragva, annál feltűnőbb ez a dolog, mivel amint látszik, sem maguk között, sem pedig közelükben
más növényt nem tűrnek és így a csak 1,5–2,5 méter magas, zömök törzseiken a tömör, golyó alakú lombkoronák a sárga pusztából tisztán és élesen válnak
ki. Ezen vidéknek moriofái gyér berkeket alkotnak, mindnyájan egyforma nagyok, törzsük látszólag vastag ugyan, de a valóságban számos vékony,
hajlított törzsecskékből vannak összetéve, amelyek szőlőtőkékhez hasonlítanak. A levelek kicsinyek, meglehetősen merevek, a virágok szintén kicsinyek,
az orgonafa virágaihoz hasonlók, rózsa- vagy fehéres színűek és rendkívül aromatikus, kellemes illatúak. A kikujuiak és ndorobbók nyilaikat a gyökerek,
megsűrűsített nedvével, mérgezik meg. A bennszülöttek és a kereskedők a fát rendkívül mérgesnek tartják és még az édes illatú virágokat sem merik
megszagolni. A mi véleményünk szerint azonban a moriofa nem olyan szörnyű mérges, a virágok illata pedig, az bizonyos, teljesen ártalmatlan.
Tanyánkat csak kevés morúo és két mászái kuruzsló kereste fel, akik aránylag fiatal emberek voltak és területükön bizonyára nem játszották a
korifeusok szerepét.
Ők voltak az első leibonok, akiket Mászái-földön láttunk. Ruházatul, a szokásos kecskebőr helyett, kanikit (blue baft) hordtak. Egyikük a nyaka
körül egy csomó nagy, sajátságos alakú gyöngyöt, fején pedig pléhből teáskannát viselt.
Itt számomra egy fazék jó, friss tejet vehettünk, az igaz, ára akkora volt, mint egy ököré. A mászáiknál ugyanis a tej nagy tiszteletnek örvend. A
felforralását, miként már említettem, megszentségtelenítésnek tekintik, azt is hiszik továbbá, hogy bárminek belekeverése a tehéntejbe, az illető állatot
tejétől megfosztja.
Augusztus 27-én érkeztünk meg végre Ngongo Bagászhoz, a „Bagászi forráshoz”, a Mászái- és Kikuju-föld határán fekvő fontos tanyahelyhez.
Mivel a Dönye Lemujo, amelynek mi a keleti oldalán maradtunk, közelünkben állott, a vidék dombosabb volt, mint azelőtt. Utunk, amely gyönyörű
erdőségek között, későbben szép legelőkön, azután ismét több kisebb, kövér fűvel szegélyezett vízéren vezetett keresztül, elragadó volt, nekünk, a sivatag,
víztelen Kapotéi-fennsíkon keresztülvezető több napi menet után, ez a vidék kettősen szépnek látszott.
Ekkor csak kevés mászáival találkoztunk; egyedül egyszer, midőn az erdő szélén fekvő két král mellett haladtunk el, bukkantunk egy nagyobb
csapatra. Asszonyok, gyermekek, fiúk és leányok, moránok és morúok nagy tömegekben siettek felénk, kacagtak és nevettek, csupa pajzánságból és
jókedvből kiabáltak és megbámulták az elmenő karavánt. Néhány asszony kis csomókban eleuzinelisztet, dohányt, cukornádat és más efféle ennivalót,
amit a kikujuiaktól szoktak becserélni, eladásra magával hozott, mi azonban, mivel mindegyikünk azt hitte, hogy a legközelebbi magaslat mögött már a
tanyahelyet találja meg, megállapodás nélkül gyorsan haladtunk tovább. De csak dél felé állapodtunk meg egy meglehetősen kopár, lapos dombon, a
sekély völgyteknőben eredő, nádas bagászi forrás mellett.
Ezzel utunknak egy másik, a Mászái-földön keresztül vezető szakaszát fejeztük be, itt állottunk most a Kikuju-föld küszöbén, kalandokban gazdag,
nehéz időszak kezdetén.
A Keniához
(1887. augusztus 27-től október 8-ig)
A Ngongo Bagász-i tanyahelynek igen csinos környéke volt. Dél felé terjedelmes legelők terültek el, amelyeket a mászáik nagy marhanyájai
élénkítettek meg. Tanyánk a rét északi szélén, sűrű, lombos erdő mellett állott, amelyen túl Kikuju hírhedt népe tanyázik.
Eltekintve a számos kereskedő karavántól, amelyek itt elvonultak, előttünk már az angol J. Thomson és a szerencsétlen Hannington püspök is
tanyázott e helyen, amely utóbbi azután Uszogában életét veszté hitéért.
Ngongo Bagász a karavánokra nézve igazi oázis a pusztában. Élelmiszerek, amelyeket északnak vezető útjukban a Kilimandzsárónál vásároltak,
idáig érve már régen elfogytak; további előnyomulásuk az elefántcsontban gazdag Leikipia vagy a Baringi tó vidéke felé pedig legyőzhetetlen akadályokba
ütköznék, ha Kikujuország a maga gazdag termékeivel nem feküdnék útjukban. Az élelmiszereket vagy Ngongo Bagászban, vagy Miansziniban – tovább
északnak, Kikuju ország nyugati határán fekvő helyen – vásárolják be. Az utóbbi nevezett ponton ndorobbóiak közbenjárásával, Ngongo Bagászban pedig
közvetlenül történik a kikujuiaktól a bevásárlás.
Míg ide meg nem érkeztünk, ez országról és lakóiról csak kevés biztos hírt hallottunk; most azonban nem volt hossza-vége a nagy számukról, a
ravaszságukról és ellenséges indulataikról szóló rémes történeteknek. Egy mombaszi karaván állítólag kevés évvel ezelőtt megkísértette kelet felől
benyomulni Kikuju országba; e vállalatnál azonban tönkrement. Ezen idő óta nem akadt többé kereskedő, aki a monda szerint, sűrű erdeiben, mérgezett
nyilaival leselkedő bennszülötteket, saját országukban felkeresni merészkedett volna. Emellett azonban két emberünktől azt is megtudtuk, hogy a
vállalkozó dr. Fischernek, midőn Kaviondóból a tengerpartra visszatért, természetesen csak fegyvereinek bőséges használata mellett, sikerült a kikujuiak
országán valamivel tovább északnak, valahol keresztül hatolnia. Ha szükséges lett volna, egy okkal több volt ez arra nézve, hogy megalkotott tervünk
végrehajtásához ragaszkodjunk és a Keniát, bár midőn hírét vették, maguk a mászáik is gyanúsan rázták fejüket, Kikuju országon keresztül igyekeztünk
elérni.
Olyan vásárokat, mint Afrika egyéb részeiben, itt nem tartanak; a kikujuiak ugyanis a mászáik miatt az erdőből kijönni nem mernek; a
karavánoknak kell őket felkeresniük. E célból egy jól felfegyverzett csapat az erdőbe, a bennszülöttek közelébe megy és puskalövésekkel előhívja őket.
Rövid várakozás után amazok rendesen megjelennek, mivel pedig fölöslegüket szívesen eladják, a vásárok megtartására időt és helyet tűznek ki. A kitűzött
napon a kereskedők emberei a megállapított helyen megjelennek; néhány órával későbben százszámra jönnek ugyanoda a gabonával és gyümölcsökkel
megrakott férfiak és asszonyok. A legnagyobb sietséggel kötik meg az üzleteket, mert mindkét fél egyformán remeg, néhány perc alatt halomszámra
vannak az élelmiszerek gyöngyfüzérekért becserélve. Valami kis félreértés, jelentéktelen és rendesen ok nélküli jajkiáltás azonban elég arra, hogy az egész
társaság eszeveszetten szétszaladjon. Ilyenformán szoktak, miként nekünk mondták, lefolyni ezek a vásárok, és bár a mindkét részről magasra csigázott
félelem miatt gyakran fordulnak elő megsebesülések és halálos megsebesülések is, különösen a bennszülöttek soraiban, a vásárok mégis mindig újból és
könnyen létrejönnek.
Célunkat, hogy a bennszülöttekkel békés, közlekedésbe lépjünk, és rendes vásárokról gondoskodjunk, nehezen értük el. A tanyát látogatók közt
volt egy öreg mászái asszony, aki azzal dicsekedett, hogy a kikujuiaknál nagy tekintélynek örvend; az öregasszony maga ajánlkozott, hogy a békét
közvetíteni fogja. Rendes körülmények között ugyanis, bár a két nép között a viszálykodás csaknem állandó, a mászái asszonyoknak a kikujuiaktól nincs
mit tartaniuk. Nakairo, ez volt az asszony neve, ajándékokkal és ígéretekkel a maguk részére megnyertük, és ő e perctől kezdve agent diplomataként
szolgálatunkban állott. Másnap embereinket ő vezette. A vásár egy pataknál ment végbe, ahol sok asszony, de csak négy öregember volt egybegyűlve, a
többi férfit készenlétben, az erdő belsejében lehetett látni. Délután Teleki gróf is elment a helyszínre, hogy a vásárt magának megnézze. Megjelenése
kezdetben a bennszülötteket nagyon megijesztette, de későbben megnyugodtak és a fehér „szamaki”-t, így nevezik törzsfejedelmeiket, szívesen fogadták.
Dsuma Musszának, aki a kikujuiak nyelvén, meglehetősen jól beszélt, erre a jelenlevő férfiak egyikével barátságot kellett kötnie. Ez úgy történt meg, hogy
mindkét fél lombcsomókkal a patakból egy kis vizet merített és kölcsönösen egymás fejére öntötte; a lefolyó, az arcon végigcsörgedező vizet jobbjukkal
felfogták és megitták. Ennek megtörténte után Teleki grófnak néhány fűcsomót kellett kitépnie és a kikujui férfi fejére tennie, amit ez hasonló módon
viszonzott. A vásár ezután egészen nyugodtan folyt le; embereink pedig édes batátáktól nehéz zsákokkal megterhelve érkeztek vissza.
Már előbb vettük hírét, hogy a kikujuiak országa esőhiányban szenved; ezen a napon pedig Nakairo küldetésének első eredménye gyanánt azt
jelentette, hogy az út Kikuju országon keresztül előttünk nyitva áll, ha készek lennénk az országnak esőt adni. Ez a körülmény nagyon kapóra jött; siettünk
is természetesen javunkra felhasználni, és közvetítőnőnket megbíztuk, jelentse ki a bennszülötteknek, hogy mi kívánságukat hajlandók volnánk ugyan
teljesíteni, de ezt csak megfelelő helyen, országuk szívében tehetnők meg.
Másnap reggel Nakairo Dualla társaságában megindult a kikujuiakhoz. Ez alkalommal már nem akart a pataknál megállapodni, hanem az volt
szándéka, hogy az összes szamakikat egybehívja, és tervünknek megnyerje. Nakairo egészen okos asszony volt. Szolgálatának őszinteségében is teljesen
megbízhattunk, mert fiainak egyikét, egy leendő moránt, akinek lábán gonosz seb támadt, tanyánkra hozta ápolás végett és itt látta, hogy Teleki gróf mily
figyelemmel kezelte a sebet és a legfinomabb vászonnal kötözte be.
A bennszülöttekkel való találkozás simán folyt le. Dualla biztos fellépésével nagyon jól tudott bizalmat kelteni; mindjárt első ízben sikerült is több
kikujuival vérbarátságot kötnie. E célból juhokat hoztak elő, ezeknek azonban csak a máját sütötték meg, amelyet azután, egymást barátságukról
kölcsönösen biztosítván, elköltöttek. Eközben egy Quid pro quo is történt. Az egyik barátságra szomjúhozó kikuju ugyanis, Duallával szintén barátságra
akart lépni; a lakománál azonban kutyamájat tálalt fel; képzelhető az a felindulás, amellyel Dualla, az igaz hitű mohamedán ezt az ajánlatot
visszautasította.
Szerencsecsillagunk úgy akarta, hogy mindjárt szeptember 1-ének reggelén egy kis eső esett; esőt árasztó művészetünknek ezt a próbáját a
kikujuiak, miként Nakairótól megtudtuk, máris nekünk tulajdonították. Küldjünk csak – így szólott továbbá a biztató üzenet – követeket hozzájuk, hogy
velünk békére léphessenek. Egyéb sem kellett nekünk; Duallát és Kinyandsát kis csapattal azonnal a találkozás helyére küldöttük, ahol egypár öregember
már várt reájuk, hogy a békeszövetséget megkössék. Miután ez megtörtént és a bennszülöttek az ilyen alkalmakkor szokásos, végtelenül hosszú beszédeket
elmondták, a mieinket felszólították, hogy mint barátai a kikujuiaknak, jöjjenek most közelebb a telepeikhez, mert a patak melletti hely a vásár
megtartására nemigen alkalmas és a mászáikhoz is nagyon közel fekszik. Itt olyan ijesztő nagy számú, igaz, nagyobbára élelmiszerekkel megterhelt embert
pillantottak meg, hogy a mieink az erdőt el sem merték hagyni és Kinyandsa néhány társával még meg is szökött. Dualla nem vesztette el bátorságát és
nyugodtan a tömeg közé ment, amelynek tagjai rendkívül izgatott magaviseletet tanúsítottak. Csakhamar azonban túlnyomó nagy számú lármás
bennszülött közé került és ekkor már ő is bajtól kezdett tartani. A fiatal emberek, a harcosok, kardot rántván és a tömeget kíméletlenül elpáholván,
csakhamar rendet csináltak. A csapásokat nagyobbára kardlappal mérték, de azért vér is folyt. Dualla kísérőinek egy része idővel visszanyerte bátorságát
és megint hozzája csatlakozott; a cserekereskedés, amelyet a bennszülöttek ideges sietséggel folytattak, a legrövidebb idő alatt ezután véget is ért. Dualla
saját vallomása szerint, ezek rendkívül izgatott percek voltak, mert az iszonyú zűrzavarban, a bódító lármában és a számtalan kard között, amelyek
hüvelyekből minduntalan ki-kirepültek, az ember sohasem tudta, hogy a béke milyen lábon áll. Az egyik bennszülött eközben Duallának kezéből egy
csomó gyöngyfüzért ragadott ki; egy másik Maktubu fejéről a turbánt lopta le; a harcosok maguk azonban mindkét tolvajt egészen komolyan elverték, és a
lopott dolgokat visszahozták. Embereink háromnapi ennivalóval, ami ekkor főképpen babból, kukoricából és kölesből állott, este tanyánkra visszatértek.
Dualla ez alkalommal két karavánbeli emberrel is találkozott, akik évekkel ezelőtt betegségük miatt a kikujuiaknál visszamaradtak, és az óta
köztük rabszolgákként éltek. Ezeknek állítása szerint, Kikuju országon keresztül békében átvonulnunk sohasem fog sikerülni, mert ha a határon lakók
irántunk barátságos érzelmekkel is viselkednének, a tovább északnak lakó bennszülöttek sohasem fogják megengedni, hogy országukba behatoljunk. Ezek
beleegyezte nélkül pedig az átvonulás nem is képzelhető. Ez volt az örökös refrénje azon éneknek, amelyet Pángáni óta mindig egy hangban mindenkitől
hallottunk.
Helyzetünk a kikujuiakkal szemben ez alatt naponként javult, mivel Pluvius isten hajlandó maradt hozzánk és több ízben gyenge esőt bocsátott a
földre. Embereink egy csapatát élelmiszerek vásárlása végett naponként elküldöttük a határpatakhoz, gyakran ez útjukban Teleki gróf is elkísérte őket.
A magam állapota időközben megjavult és szeptember 3-án az ágyat első ízben elhagyhattam. Ez ideig a Kikuju országon keresztül vezető utunkat
illetőleg a tárgyalások annyira jutottak, hogy a tovább utazásra az előkészületeket megkezdhettük. El voltunk ugyan telve a reménnyel, hogy a tervezett
menet vérontás nélkül fog sikerülni, a bennszülöttekben azonban vakon bízni, és ezért országukba készületlenül behatolni mégsem akartunk. Baltáinkat
tehát – volt belőlük akkor még körülbelül 40 darabunk – megélesítettük és amennyiben rá szükség volt, új nyelekkel elláttuk, összes fegyvereinket
megvizsgáltuk és rendbe hoztuk, végül a szükséges lövőszerkészletet szétosztottuk. Mindezen rendszabályok bizonyos komolyságot árultak ugyan el, de
csak az óvatosság követelte és ilyen értelemben szóltunk róluk embereinknek is. Egyetlen egy gond gyötört csak. Embereink magaviseletéből sehogy sem
tudtuk kiolvasni, hogy jövendő utunk elé milyen érzelmekkel tekintenek. Röviddel azelőtt, ezt tudtuk, azt még őrült, végre nem hajtható vállalkozásnak
tekintették, egy idő óta azonban egészen elcsendesedtek és ezért attól tartottunk, hogy miként más utazókkal már elég gyakran megesett, hogy az utolsó
percben, cserben fognak hagyni.
Tanyánkat éjszaka fiatal mászái lányok sohasem látogatták. Aligha igaz, hogy a morán králokban korlátlan szerelmi élet uralkodik. A morán a még
le nem kötött lányok csoportjából magának csak egy szeretőt választ ki; ehhez nagyobbára hű is marad, és azt őszintén szereti, a tanyán is gyakran láthatni
a fiatal párokat, amint egymást igazi szeretők módjára átkarolva, együtt sétálgatnak. Mialatt Ngongo Bagászban voltunk, oly eseménynek lettünk tanúi,
amely e tekintetben igazán jellemző. Egy morán itt egyenesen Teleki sátrának tartott, a gróf elé érkezvén, egyenes, szép kardját lecsatolta, az asztalra tette
és érte 40 füzért kért, a legény, amint látszott, sietett az eladással. A kívánt ár nevetségesen csekély volt; Teleki gróf megkérdezte tehát a moránt, mi jut
eszébe, hogy szép sziméjét ily olcsón adja. „Ah, mit!” válaszolá amaz „dojém haragszik, mert nem hozok neki gyöngyöket; másképp számára szerezni
nem tudok, elhoztam tehát szimémet. Más egyebem nincs.”
Eközben közeledett szeptember 7-e, azon nap, amelyen megegyezésünk szerint utunkat Kikuju határán túl meg kellett kezdenünk. Egy Kassza
nevű öregebb kikujui ember meg egy csomó harcos, akikkel Dualla és Kinyandsa barátságra léptek, a karavánnak eléje menni, és a tanyahelyig el akarták
kísérni. Kikuju országon keresztül vezető utunk tartamára menetünk rendjét a következőképpen állapítottuk meg: a karaván élén haladt Teleki gróf,
Dsumbe Kimemeta, Kinyandsa, Maktubu, a szomáliak és körülbelül 40 ember, akik sátrainkat, meg egyéb, személyes használatra való tárgyakat, meg a
fejszéket vitték. Ezeknek meg volt hagyva, hogy amint valamely tanyahelyre megérkeznek, azonnal fogjanak hozzá a táborkerítéshez szükséges fáknak és
bozótoknak levágásához. Ezen előcsapatot, az összes vezetők és aszkarik különös őrizete alatt, vágómarhák, néhány ökör, kecske és juh követték. Ezek
után haladtak a teherhordók, akiknek sorát a hátvédő csapat, amely Duallából, Dsuma Musszából, három inasomból és enmagamból állott, rekesztette be.
A tervezett napon tehát a legteljesebb nyugalomban és rendben megindultunk; nagy csodálkozásunkra, azon kívül embereink egyike sem adott
legkisebb aggodalmának kifejezést. Dsumbe Kimemeta ugyan nem tágított, mondván, hogy tervünk nem fog sikerülni, de azt is hozzátette, hogy próbát
mégis tehetünk vele.
A bennszülöttek, akik idáig elkísértek, az első tanyahelyre való megérkezésünk után eltűntek; csakhamar azonban ismét megjelentek, hogy
üdvözlő saurira meghívjanak. Kinyadsának és a fedezetünkül szolgáló három szomálinak kíséretében követtük a gyorsan előresiető vezetőinket az
erdőben, tanyánktól körülbelül 400 lépésnyire fekvő, valamivel szabadabb helyre, ahol hat bennszülött ránk már várakozott, oldalt észrevettünk egy csapat
katonát is, akik közeledtünk alkalmával sietve elfutottak, későbben azonban megint visszatértek, hogy messziről nézzék, mi történik. Fiatal, erős harcos,
név szerint Terrere, Duallának véres szertartás közt szerzett barátja, akinek jóindulatáról amattól már sokat hallottunk, először egypár cukornáddarabot
dobott felénk, az után pedig felállott, hogy bennünket üdvözöljön. Jobbjában, mászái szokás szerint, jó vastag botot tartott, amellyel, szavainak nagyobb
súlyt kölcsönzendő, a földet olyannyira verte, hagy nemsokára csak darabjai maradtak meg kezében. Abból, amit erős hangon és szenvedélyes módon
elmondott, az igaz, csak keveset értettünk meg, de annyit mégis kiéreztünk, hogy barátságos indulatnak volt kifolyása.
A bevezetés, valószínűleg hűségesküdözésekből és a jóindulat kifejezéseiből álló valami litániaféle lehetett, amelyet nekünk szóról szóra
ismételnünk kellett.
Ez után Terrere azon való örömének adott kifejezést, hogy mi országába jöttünk, biztosított, hogy abban bárhová elmehetünk és végül megígérte,
hogy mindenüvé, ahová csak el akarunk jutni, el fog vezetni. Mindegyikünket, míg Kikuju országban utazni fogunk, néhány katona fog kísérni, akiknek
ügyelniük kell, hogy bajunk ne essék. Hasonló szeretetreméltó módon még jó ideig beszélt a fiatal harcos, ámbár csak tolmács segítségével tudtuk őt
megérteni, folytonosan cukornádat rágcsálva, mégis szívesen hallgattuk. Kinyandsa által megadattuk a megfelelő választ és azután tanyánkra
visszatértünk. A fogadtatás legjobb várakozásainkat is felülmúlta, nem késlekedtünk tehát barátságos érzelmeinknek számos ajándék által újabban
kifejezést adni.
Tanyánkra nemsokára nagy számban állítottak be férfiak, asszonyok és fiúgyermekek, akik élelmiszereket, cukornádat, kukoricát, babot, kölest,
batátákat, kasszavét, eleuzine-lisztet és dohányt hoztak eladásra és hallhatóvá vált mindenütt és folytonosan a „moratta, moratta” meg a „kutire
kimandaja”.* Az árak, amiket kértek, igen alacsonyak voltak, 350 ember számára aznap az ennivaló csak 210 gyöngyfüzérbe került. Éppen ily készségesen
cserélték be ékszereiket és fegyvereiket is. Mindamellett és dacára annak, hogy sokkal többen voltak, mint mi, rendkívüli izgatottságot árultak el, féltek és
amint áruikat eladták, siettek hazafelé. Délután 3 órakor már egy sem volt a tanyán.
Bizonyos az, hogy a kikujuiak rendkívül élénk és nyugtalan természetűek és hogy nagyon szeretnek lerészegedni. Ebben az állapotban aztán
könnyen kirepül a szime a hüvelyéből, és hogy ezt gyakran és komolyan használják, még egymással szemben is, eléggé igazolta a számos friss vagy már
behegedt seb, amelyeket a felnőtteknél láthattunk.
Délután Teleki gróf Kasszával, Terrerével és még egypár bennszülöttel útnak indult, hogy a tovább vezető utakról tájékozódjék. Egy kis tisztásnál
egy csapat bennszülöttel találkoztak, akik őket tanácskozásra hívták fel. Vezetőjük a többiek közül előlépett és hosszabb beszédet tartott. Először is azt
hangsúlyozta, hogy ő a vidék szamakija és nem Kassza, sem más valaki. Rólunk – így folytatá beszédét – és szándékunkról már hallott és ezért éppen most
készült tanyánkat felkeresni. Ezután Kasszának és Teleki többi bennszülött kísérőinek komoly szemrehányásokat tett, mert bennünket magukhoz
meghívtak és rámutatott azon veszélyre, amelynek az országon való átvonulásunk alkalmával, szemben a nagy tömeg tapasztalatlan emberrel és a
számtalan részeggel, ki lennénk téve. Kassza meghökkenve hallgatott. Utaháj Uajaki, ez volt a szamaki neve, erre egy ideig semmit sem szólott, ami alatt a
grófot figyelmesen nézegette. Hozzája fordulván újra megszólalt: ő még ilyen embert sohasem látott, rólunk csak jót és azt hallotta, hogy országába esőt
akarunk hozni; ezért is kész magára vállalni a súlyos felelősséget és megkísérti, hogy bennünket az országon minden baj nélkül átvezessen. Időközben a
közelben meglehetősen nagy számú bennszülött gyűlt össze. Utaháj aggódni kezdett és sürgette a grófot, hogy menjen vissza a tanyára, amit vele együtt az
egész társaság meg is tett.
A szamaki nagyon értelmes és meggondolt embernek látszott. Szívesen elhitte azon állításunkat, hogy a békét komolyan szeretjük és felismerte
azon hasznot is, amely a kikujuiakra háramolnék, ha bennünket utunk közben békében hagynának. Hosszú beszédben tártuk fel előtte azon célokat,
amelyeket követtünk, tudtára adtuk továbbá, hogy mily hosszú utakat tettünk már meg eddig is egész békességben. Fegyvereink elsősorban a gyöngyök és
kelmék, azok számára azonban, akik megtámadnak, vannak tűzdárdáink, óva intse ezektől honfitársait. Utahájt és kísérőit ezután megajándékoztuk.
Kinyandsa végül avval a komolyan vett kéréssel fordult Telekihez, juttasson még ma új barátaink számára valamit az ígért esőből, ez barátságunkat a
kikujuiakkal nem kevéssé szilárdítaná meg, azután nemsokára valóban esett is az eső.
Szeptember 9-én, a jövő iránt nagy kíváncsisággal eltelten, útnak indultunk: Sűrű erdőn keresztül már egy fél óra múlva egy hegyszakadékhoz
érkeztünk, amelyben keskeny patak folyt délkelet felé, sikamlós ösvény vezetett meredeken lefelé, úgyhogy teherhordó állataink számára előbb kígyózó
vonalban utat kellett vágnunk. Ennek következtében Kikujunak ezen belső, tulajdonképpeni határ patakán átkelésünk egy óránál tovább tartott. Rendkívül
változatos, vad és buján tenyésző növénytakaró ékesítette a patakot. Ez fő részében lombhullató fákból állott, volt azonban köztük sok vízipálma és egy
gyönyörű, igen szép dracaena [?] is, amelynek 10–12 méter magas, egyenes, néha villaként szétágazó törzsén sűrű, csomóformájú levélkorona nőtt.
Mezők közt haladtunk tovább. Csakhamar bennszülöttek, barátok, ismerősök és ismeretlenek is siettek elénk, akik mindannyian egyforma zajos
módon üdvözöltek, mindegyikük kezébe köpött, mielőtt üdvözletül felénk nyújtotta. A Dualla és Kinyandsa nevek az országban mindenesetre nagy
elterjedtségnek örvendtek, mert mindazok, akik a karaván mellé kerültek, őket szólították, s élénk örömet tanúsítottak, midőn végre a nevek viselőire
bukkantak. Harcosok csoportjai örömtől sugárzó arccal jöttek elénk, bevonulásunk valóban országos ünnep hatását tette.
Utunk ezután lassan hegynek lefelé, völgyteknőbe, egy erdőcske széléhez vezetett, amelyben nagyobb számú kunyhó épült, egészen keskeny,
sekély patakocska folyt ott keresztül. Mellette sűrű tömegekben nagyszámú ember állott, akik nyilvánvalóan ránk várakoztak. Lehettek e bennszülöttek
három- vagy négyezren, a megelőző barátságos fogadtatás után azonban a tömeg aggodalmat nem keltett bennünk. Csakhamar azonban más gondolatokat
kellett táplálnunk. Midőn magam is a helyszínre érkeztem, a karavánt megállva találtam, Teleki gróf pedig elmondta, hogy százával állták el útját a
bennszülöttek, és nem engedték meg, hogy tovább menjen. A tömeg, amely a mi elenyésző kis csapatunkat körülfogta, ekkor is csak nehezen volt bizonyos
rend csinálók által visszatartható. Mindez rám nézve éppen oly váratlan újság, mint meglepő megfigyelés volt. A tolongással szemben nyugodtak
maradtunk, de azért éber figyelemmel kísértük a dolgok folyását. Észre is vettük csakhamar, hogy az idősebb férfiak nagyobb része ittas volt és hogy
éppen ezek a részegek lármáztak legjobban és állották leginkább utunkat. Bőven nyílt most alkalmunk hidegvérünket megóvnunk. Az egyik ember
kifeszített íját több ízben Teleki felé fordította, egy másik pedig, aki nyilvánvalóan holtrészeg volt, kivont karddal rohant ismételten Teleki felé. Az
illetőket visszaterelték ugyan, de a gróf végre úgy belejutott a tolongásba, hogy puskája kakasát felhúzta. Kaffa, aki mint látszott, megértette, hogy az mit
jelent, megpróbálta a részeg embert lefegyverezni, ez azonban még sokáig hadonászott a kardjával és csak akkor volt legyűrhető, amidőn Terrere
előretartott pajzsával rárohant és a földre teperte. Ilyen aggasztó helyzetben csaknem egy teljes óráig voltunk, akkor azután az emberek látszólag
megnyugodtak. Utaháj ekkor megkért, fizessünk nekik egy kis adót, elég vigyázatlan volt azonban és a neki kiszolgáltatott gyöngyöket és kelméket
lábaink előtt dobta le, ami által az ebből támadt veszekedés közben komoly bajba jutottunk és valószínűleg egyik vagy másik dárda testünkbe is fúródott
volna, ha a közelünkben álló harcosok, barátaink, magukat pajzsaikkal bátran közbe nem vetik.
Mindenesetre olyan tapasztalatok voltak ezek, amelyek gondolkozóvá tettek, a kocka azonban el volt vetve és mi tovább vonultunk egy lapos kis
dombig, amelynek kopár, egyetlen fával koronázott tetején Utaháj felhívása folytán tanyát ütöttünk. A domb völgyben állott, északról és délről kisebb
vízerek határolták. A patakok egyike mellett körülbelül egy tucat egészen sajátságos külsejű fa állott, egyebütt a völgyben a fák ki voltak vágva és a föld
meg volt művelve. Tanyakerítésre természetesen itt gondolni sem lehetett, még tűzifában is hiányt szenvedtünk, és csak az asszonyok hoztak eladásra.
Áruinkat a fal alatt rakásba raktuk, körülöttük pedig embereinket telepítettük le. Mindaddig, amíg így elrendezkedtünk, a bennszülöttek, akiknek egy része
bennünket elkísért, és akiket Utaháj és társai csak a botnak bőséges használatával tarthattak vissza, a körülvevő magaslatokat szállották meg. Helyzetünk
legkevésbé sem volt kellemes, mivel a tanyáról senki, sem mert kimenni, és fegyverét sem tehette le. Még vizet is embereink csak barátaink kísérete
mellett hozhattak.
Miután félig-meddig elrendezkedtünk, a bennszülötteket tanyánkra beeresztettük. Részint kíváncsiságból, részint élelmiszerek eladása végett nagy
számban is jelentek meg, ekkor ránk nézve rendkívül kellemetlen órák következtek. Férfiak és asszonyok, fiúk és leányok, kiknek arcában minden vonás
aggodalmat és izgatottságot árult el, százszámra tolongtak közöttünk. A közeli magaslatokról eközben folytonosan figyelmeztető kiáltozások hallatszottak,
amelyeknek az volt a következménye, hogy mindenki mindig ijedten nézett hátra. Amint azonban a tanya valamelyik részéről valami hangosabb kiáltás
vagy valamelyik harcosnak pajzánságból kiejtett figyelmeztető szava felhangzott, süketítő vadlárma közt, szél módjára szaladt mindenki és vak sietséggel
rohant tova az emberek sátrain és a tüzeken keresztül. Egyidejűleg a környékről fel-felhangzott a harcra hívó kiáltás, az ismételten kiejtett és hosszúra
nyújtott „uuui”. Gyakran nyilak is röpültek felénk, de ezek mindig a tanyánk előtt estek a földre.
Ilyen esetekben barátaink mindig azonnal kisiettek, hogy társaikat lecsillapítsák, ami csakhamar sikerült is, mi magunk pedig hangos „kutire
kimandajá”-val igyekeztünk az embereket megnyugtatni. Óvatosan közeledtek az után a megijesztett bennszülöttek ismét tanyánk elé, hogy hosszabb vagy
rövidebb idő múlva megrémülten ismét tovarohanjanak. Ilyen meneküléseket egy délután, hetet éltünk meg. Az egyiknek okozója Hamisz, a majmunk
volt, aki szintén roppant izgatottá vált és a bennszülöttek egyikét megharapta. Mi magunk folytonosan talpon voltunk, az izgatottakat csillapítottuk,
embereinkre és az egész mozgalomra vigyáztunk, hogy részünkről az összetűzésre senki okot ne szolgáltasson. Midőn egy alkalommal a gyenge nyilak
nagy számban repültek felénk, és a nézők az északi hegyháton mindig szemtelenebb magaviseletet kezdtek tanúsítani, bátorságukat fegyvereink
bemutatásával megcsappantani akartuk. Néhány barátunkkal megüzentük nekik, hogy a nyilakkal bemutatott művészetükért hálából „tűznyilaink”
hatásával szeretnénk megismertetni őket. Utaháj egy csomó bivalybőrből készült pajzsot szerzett, ezeket bizonyos távolságban felállították, a
bennszülötteket megfelelő távolságba terelték, amire aztán ismétlőpuskáinkkal vígan elkezdtünk lövöldözni. A szitává lődözött pajzsokat a bőrébe nem
férő tömegnek az után megmutattuk avval a figyelmeztetéssel, hogy támadás esetén puskacsöveinket feléjük fogjuk fordítani. Ezerszeres kutire kimandaja
volt rá a válasz.
Így telt el gond és aggodalom között e nap, míg végre besötétedett és a tömeg szétoszlott. Este azután Dsumbe Kimemetával, Utaháj Uajakival és
Terrerével Teleki sátrába gyülekeztünk, és saurit tartottunk. Utaháj nagyon komoly hangulatban volt. Attól tartott, hogy a vérontás nem lesz elkerülhető,
bánta is már, hogy az országon való keresztülvonulást nekünk megengedte. Emellett csak a mi sorsunkért aggódott és arra akart bírni bennünket, hogy
másnap, elállván szándékunktól, ne maradjunk a hely színén, hanem menjünk a falujáig, ahol biztonságunkért kezességet vállalhat, és ahol a
tanyakerítéshez szükséges bozót is megtalálható.
Az éj beálltával az északi és a déli oldalon egy-egy rakétát röpítettünk fel, hogy a bennszülötteket e szokatlan jelenség által megfélemlítsük. A
néger országokban ez meglehetősen hathatós ijesztő eszköz, vele biztosítottuk is mindenütt éjszakai nyugalmunkat. Ezen kívül e naptól fogva mindig
negyven emberünk állott őrt. A felváltás éjjeli 12 és 3 órakor történt, este az összes őrök neveit felolvastuk és őket készenlétük tekintetében megvizsgáltuk.
A fárasztó napi munka után kitűnően és zavartalanul aludtunk reggelig Éjjel meglehetősen erősen esett az eső, ebből látható, hogy ígéretünket csakugyan
beváltottuk.
A bennszülöttek többsége egyébként ezen a napon, amint látszott, irántunk barátságos érzelemmel viselkedett, fegyver és lövésre kész nyíl alig volt
látható. Ez utóbbiaknak hegye ugyanis fekete, puha anyaggal, a morio-méreggel van bekenve és rendesen keskeny bőrszalaggal becsavarva. A
bőrszalagokat kevéssel azelőtt veszik le, midőn a nyilaikat használni akarják, ebből tehát mindig láthattuk, fenyeget-e veszély vagy nem.
A következő nap több patakon kellett átkelnünk; minden ilyen átkelés egy kis adónkba került. Ezen kis völgyek mindegyikének ugyanis megvan a
maga saját törzsfejedelme (szamakija) és éppen ez volt a Kikuju országon keresztülvezető utunkban az, ami legnagyobb nehézséget okozott.
Fő gondunk mindig az volt, hogy több napra való ennivalónk legyen együtt és így arra az esetre, ha ellenségeskedések törnének ki, legalább
kezdetben szabadon mozoghassunk. Utaháj erről gondoskodott, ezért is bevásárlásokra e helyen bőven nyílt alkalmunk. Itt is azonban, miként előtte való
napon, bár barátaink a rend és nyugalom fenntartására mindent megtettek, a menekülések szintén előfordultak. Két ízben kisebb lopások okozták. A
tolvajok menekülése rendesen maga után vonta a tanyán levő többi bennszülöttnek is rémülettel telt azonnal való tovarohanását, ennek alkalmasint azon
hitük volt oka, hogy mi most rögtön hozzáfogunk a lövöldözéshez. Mindkét ízben csak egypár gyöngyfüzérről volt szó, a tolvajokat pedig barátaink
mindannyiszor utolérték, kegyetlenül elpáholták, és azután elkergették. Gyakran a veszekedéseket részegek okozták, aggódtunk is mindig, valahányszor
tanyánkra nagyobb számmal jöttek. A részegek mindig öregebb emberek voltak, akik leggyakrabban egészen nyíltan kimutatták ellenséges magatartásukat.
Délután a tanya közelében 500–600 öreg férfiú gyűlt össze tanácskozásra. Miután egymással hosszabb ideig izgatott beszédeket folytattak,
Dsumbe Kimemeta és Utaháj Uajaki eljöttek hozzám és felszólítottak, hogy a tanácskozásban vegyek én is részt, mivel Teleki gróf egyebütt volt
elfoglalva. Ámbár még jól egyáltalán nem éreztem magam – állapotom rövid ideig tartó javulása után ismét rosszabbra fordult –, kettejükkel kimentem és
az összegyűlt tömegekkel szemben, a fűben leguggoltam, a szintén guggoló bennszülöttek körülöttem és a kikuju nyelvet-meglehetősen jól értő
tolmácsom, Kinyandsa körül szoros kört alkottak.
Eleinte hosszabb ideig több kikujui ember beszélt, a többi között néhány holtrészeg is. Fellépésük arra emlékeztetett, amit a mászáik szoktak
hasonló alkalmakkor tanúsítani, szónoklatuk azonban inkább ordításhoz, mint beszédhez hasonlított, azon helyeket pedig, amelyekre különös súlyt
fektettek, kemény ütésekkel kísérték, míg botjuk darabokra nem tört. A szónokok egész magatartása szenvedélyes és kapkodó volt. Beszédjük
bevezetéséül mindig „Aoterere Vakekojo!”* és az ezt követő litániaszerű formula szolgált.
Nekem a szenvedélyektől felizgatott vadaknak ezen gyülekezete sehogy sem tetszett. Az ördögtől megszállott emberek módjára hadonászó
szónokok suhintásai sokszor közvetlenül mellettem csaptak le, azon kívül amit itt tárgyaltak, abból egy betűt sem értettem, csak egy mindig ismétlődő
mondat tette rám folytonosan azt a hatást, mintha a szónok ezt a kívánságot ejtette volna ki: „Üssétek agyon ezeket a lasombákat” (karavánban utazókat).
A kimerültség miatt, amellyel beteges állapotom járt, bennem a tárgyalás csak kevés érdeket keltett, csakis záradékul tudtam meg, hogy ügyeink sokkal
jobban állnak, mint hittem, és hogy az a frázis, amely reám az agyonüttetés veszélyének már említett hatását tette, csak „esőt” jelentett, amit kívántak és
amit mindenáron meg akartak kapni, ez pedig nem is volt az én dolgom, hanem Telekié, a főleiboné.
Kinyandsa válasza egyébként ezt a kérdést nem is érintette, amennyiben tolmácsunk csak azt felelte, hogy a tanácskozás ilyen sok emberrel,
akiknek fele azon kívül részeg is, soha véget érni nem fog. Ezt beismerték. Szűkebb és józanabb bizottságot választottak tehát, amely csak négy tagból
állott, mi tehát elmehettünk. Utaháj ez után egy fekete ökröt és egy juhot hozott, hogy vérbarátságot kössön. A megsütött májakat megettük, az után pedig
megígértük, hogy csinálunk nekik esőt, ez ígéretünket becsülettel be is váltottuk, mert még az este esett. Idővel esőcsináló tehetségünkben csaknem
magunk is elkezdtünk hinni, annyit azonban legalább megtanultunk, hogy miként kell a bennszülötteknek folytonosan ismétlődő ebbeli kérelmeit a
fontosságoknak megfelelő, magától érthető komolysággal tárgyalni. Emiatt bennünket talán ócsárlás érhetne, tény marad azonban mindenesetre, hogy
csakis esőcsináló művészetünk segítségével voltunk képesek a tízszeres túlhatalmat féken tartani és a hiábavaló vérontást kikerülni.
Miután már este lett és besötétedett, és a bennszülöttek már régen falvaikban voltak, egyszerre két nyíl repült be tanyánkra, az egyik egy
emberünknek karjába fúródott, a másik nem bántván senkit, a földre esett. Teleki gróf erre megparancsolta, hogy mindenki tartsa készen puskáját és
minden idegent, aki a tanyánk közelébe jönne, le kell lőni, ezen kívül embereinknek kötelességévé tette; hogy a tüzektől vonuljanak vissza és védjék
magukat az ökörbőrökkel, amikkel magukat a legtöbben még Ngongo Bagászban ellátták. Terrere, aki a. tanyán volt, a közeli faluba, Utahájhoz sietett,
Teleki gróf pedig a sebesültet vette ápolás alá, aki magát természetesen már félholtnak tartotta, mivel a nyilak, mint mondák, meg voltak mérgezve. A
sebet szublimátummal kimosták, azután antidotumot csepegtettek belé, amit Teleki gróf ilyen célokra mindig magánál hordott, végül bekötözték: Utaháj
ezen eset miatt egészen szerencsétlennek látszott, minden lehető módon biztosított, hogy senki az ő falujából el nem követhette, végül arra is kért, hogy
mindenkire lőjünk, aki tanyánkhoz közelednék. Szerencsére azonban ez nem vált szükségessé, alkalmasint mert újabb két rakétát sütöttünk el. Utaháj erre
ismét hazament, de csakhamar újra visszajött, hozván magával a sebesült számára engesztelésül egy juhot, reggelig azután köztünk maradt. Ő, valamint
Terrere azonnal megmutattatta magának a nyilat, gondosan megnézte és végül fejcsóválva abbeli véleményének adott kifejezést, hogy az, sajnos meg van
mérgezve.
Tanyánk 1885 méternyi magasságban állott, az időjárás borús volt, az égboltozatot felhők takarták, éjjel és a reggeli órákban tehát meglehetősen
hideg idő járt és a vidéket reggelenként köd borította. Másodnap is megmaradtunk e helyen, mert a bennszülötteket meg akartuk barátkoztatni azzal a
ténnyel, hogy országukban egy karaván tartózkodik. Célunk volt továbbá, hogy ittlétünknek híre menjen, és békés magaviseletünk az embereket
megnyugtassa. Az előttünk fekvő völgyek szamakiinak végül módot akartunk nyújtani, hogy velünk barátságot kössenek.
A barátságtalan időjárás dacára másnap az első bennszülöttek már jóval napfelkelte előtt beállítottak, a hidegtől dideregve azonban nyugodtan és
békében vártak a tanyán kívül mindaddig, amíg be nem eresztettük. Magunk mindenekelőtt a tanyakerítést tettük magasabbá, hogy legalább a nyíllövések
ellen legyünk biztosítva. Ezután a legközelebbi völgynek bennszülöttei adtak dolgot.
Annak szamakija ugyanis minden várakozás ellenére vonakodott velünk a barátságot megkötni, bár előtte való nap arra késznek nyilatkozott és e
célból már egy juhot is hozott magával, ez utóbbit akkor visszautasítottuk, mert az e tekintetben rendesen felállított követelésünknek nem felelt meg, azaz
sem tiszta fehér, sem tiszta fekete nem volt. Az ilyen állatok nagyobbára nehezen voltak találhatók, előteremtésükből legalább némi részben
meggyőződhettünk, hogy az illető törzsfejedelem komolyan kívánja-e a békét. A szóban forgó szamaki éjjel meggondolta a dolgot és sem barátságunkról,
sem pedig tovább menetelünkről semmit sem akart tudni. Ahelyett hogy megállapodásunk szerint reggel beállított volna, megüzente, hogy ha
megkísértenők a patakon átkelni, ennek erőszakkal útját fogja állani. Ezen fenyegetőzését komolyan is vette, erről meggyőzött bennünket azon nagyszámú
fegyveres ember, akik a völgy másik oldalán 500–600 lépésnyi távolságban össze voltak gyülekezve. Utaháj és társai emiatt rendkívül felbőszültek és
sorba átmentek a túlsó oldalra, hogy a fegyvereseket megbékítsék. A szenvedélyes Terrere, aki ezen dolog miatt nagyon is felhevült, dörgedelmes beszédet
intézett hozzájuk, amely egy teljes óráig tartott, végre is azonban utolsó válaszként azt hozta meg: „Vissza!” Teleki gróf tisztába akarta hozni a dolgot,
tudni kívánta, min ütköztek meg tulajdonképpen a bennszülöttek, eltökélte tehát, hogy maga fog az emberekkel beszélni. Magától érthető, hogy vitt
magával kellő fedezetet; esetleges ellenségeskedésekre mi is felkészültünk, ami annál könnyebb volt, mert tanyánk a völgynek ellenkező oldalán
uralkodott. Telekinek, a nagy leibonnak megjelenését, aki a régen várt esőt már egypárszor elővarázsolta, rögtön siker koronázta.
Szeptember 12-én még mindig Utaháj Uajaki kíséretében haladtunk tovább, utunk ekkor is több hegyháton és ugyanannyi patakon vezetett
keresztül, itt is tehát, mint mindenütt, az országot aránylag alacsony, de meglehetősen meredek hegynyergek takarják, amelyek általában északnyugatról
délkelet felé vonulnak és ezen irányban lejtősödnek is. A kis szűk völgyekben nagyobbára jelentéktelen patakok folynak. Az egész vidéken az erdő
csaknem mindenütt ki van irtva, de a földet azért igen jól művelik meg. A nedvesebb völgyfenékekben nagyobbára cukornádat láthatni, ritkábban
banyánákat és kolokassziát. A lejtőket batáta-, bab-, jamsz-, köles-, dohány- és efféle ültetvények takarják, csakis a hegyhátak felső, sík részei maradnak,
elég sajátságos módon, rendesen ugarok. Az ösvények majdnem mindig egyenes vonalban vezetnek a hegyhátakon keresztül, és nem tesznek
kanyargásokat; hogy a felmászást megkönnyítsék; utunk tehát főképpen a teherhordó állatok miatt igen nagy nehézségekkel járt. Ezen nehézségek,
különösen pedig a patakokon való átkelések miatt, kényszerültünk gyakran órák hosszat várakozni. Hogy milyen lassan jutottunk előre és hogy milyen
kínok között tettük meg ezen utakat, arról nehezen alkothat magának valaki helyes fogalmat. Tíz lépést tettünk előre, azután két percre megállapodtunk,
utána megint tettünk valami öt lépést előre, hogy ismét tíz percig mozdulatlanul maradjunk. Ember- ember háta mögött haladva, nagyobbára 5–7 óra
hosszat voltunk útközben, ez idő alatt azonban csak egy pár kilométernyivel jutottunk odább. Eközben a bennszülöttek százai folytonosan körülöttünk
tolongtak. A legtöbb kellemetlenséggel természetesen Teleki grófnak kellett megküzdenie, mert neki, mint a karaván vezetőjének jutott feladatául a
bennszülöttek sűrű tömegei között, akik a patakoknál mindig ellenünk szegültek, utat törnie. Neki kellett a körülményekhez képest vagy végtelen türelem
kifejtése mellett az embereket megnyugtatnia és ajándékokkal békítenie, vagy pedig az eléje tartott dárdákat rettenthetetlenül félrelöknie és a sorokat
áttörnie. Gyakran azonban a helyzet olyan kényelmetlenné vált, hogy a harc kikerülhetetlennek látszott.
Ezen a napon tanyánk helyére baj nélkül érkeztünk ugyan meg, de hitünk, hogy ez út simán fog lefolyni, lassan tünedezni kezdett. Tanyánkon
foglyoknak éreztük magunkat, mivel a lakosság ellenséges érzületének különböző bizonyítékait látván, oltalmát egy percig sem hagyhattuk el, azon kívül
közöttünk és közelünkben a bennszülöttek szinte nyomasztó számban sürögtek-forogtak. Már-már azon ponton állottunk, hogy elhatározásunkat
megbánjuk, de most már egyéb választásunk nem volt, mert ha visszafordulunk, az előreláthatólag általános támadásra szolgált volna jeladásul. Csakis ha
büszkén, ha semmi félelmet sem árulva el haladunk előre, remélhettük, hogy a Keniáig levergődhetünk. Eredetileg az hírlett, hogy nyolc nap alatt Kikuju
országon túl leszünk. Szeptember 12-én azonban, midőn már háromnapi menetet megtettünk, vezetőink értesítése szerint tíz nap lett belőlük. Mindezen
bajokhoz járult még, hogy állapotom is napról napra rosszabb lett, félig begyógyult arcsebemhez orbáncot kaptam, ami nemcsak fájdalmakkal, hanem erős
seblázzal is össze volt kötve. Mindketten ez időben végtelenül sokat szenvedtünk.
Utunk Kikuju ország déli részének legmagasabb nyergén vezetett keresztül, tanyánk 2077 méter magasságban állott, ennél nagyobb magasságban
még nem voltunk. A hegyhátak teteje 2–2,5 méter magas harasztfélékkel volt benőve, amelyek egész sűrűségeket alkottak.
Utaháj és Kassza előtte való napon tőlünk elbúcsúztak; előbb azonban helyettesről gondoskodtak, a következő napokon, öreg, őszbe borult ember,
az előttünk fekvő völgyek egyikének törzsfejedelme vezetett. A bennszülöttek magaviselete időközben mindig kihívóbbá lett és mi éreztük, hogy minden
békeszeretetünk és bőkezűségünk dacára, amit tanúsítottunk, legközelebb összeütközésre fog a dolog kerülni. Mindeddig mindig csak öregebb, részeg
emberek veszélyeztették a békét, mostani tanyánk helyén már egyes harcosok is részt vettek a kihívásokban. Embereinket, akiknek csak nagyobb
csapatokban volt szabad vízért menniük, itt kövekkel dobálták, és dárdákkal fenyegették. Midőn azonban a panaszok szaporodtak, hogy a bennszülöttek a
lopótökökből készült palackokat kődobásokkal összezúzták, Teleki gróf 50 emberével és néhány szomálival felkerekedett, hogy a gonosztevőket
megfékezze, és ha lehet, egyiküket elfogja, legénységünk többi része eközben fegyverben állott, tanyánk tehát, miként ezen időben gyakrabban, egészen
háborús képet nyújtott. Ennek dacára a bennszülöttek tömege, bár várakozással teljes hallgatásba burkolózva, az egész idő alatt közelünkben maradt.
Embereinknek sikerült a két leghencegőbb legényt elfogniuk, és tanyánkra hozniuk, ahol őket megkötözték. A foglyok fiatal erős emberek voltak és
valószínűleg azt hitték, hogy most már végük van, mert tőlük telhető módon védekeztek. Ez az egész dolog számos bennszülött jelenlétében történt és
ezért természetesen nagy feltűnést keltett. Mivel azonban mindenki tudta, hogy a suhancokat miért kötöztük meg, és hogy három juhból álló váltságdíjért,
amit a széttört palackokért kárpótlásul követeltünk, szabadon fogjuk bocsátani: a tömeg nyugodt maradt. Tíz perccel későbben a váltságdíj kezeink között
volt és tanyánk ismét számtalan bennszülöttől hemzsegett.
Szeptember 14-én folytattuk utunkat. A vidék nagyjában megtartotta azt a karaktert, amit eddig láttunk; bár több volt rajta a fű, a bozót és a
haraszt, mint az ültetvény, mégis sűrűn lakták. Több kisebb, 3–20 kunyhóból álló falu mellett mi is elmentünk, amelyek vagy valami kis erdőben voltak
elrejtőzve, vagy banyána ültetvények között állottak. A kikujuiak kunyhói nagyon csinosak, kerekek és lapos, kúp alakú szalma- vagy nádfödéllel vannak
ellátva, amelyből a középső pillér kiáll. A fedél a függőleges falak fölött kinyúlik, külső szélén támasztóoszlopok tartják. A falak kosárszerű
vesszőfonalakból állanak, és kívülről vagy szépen megfaragott gerendákkal vannak eltakarva, vagy agyaggal bekenve. Minden kunyhó mellett két hasonló
kis épület áll, amelyek a learatott gabona megőrzésére szolgálnak.
A bennünket ezen menet közben folytonosan kísérő férfiak és asszonyok száma a szokottnál nagyobb volt és több ezerre rúgott. A legnagyobb
óvatosságot tette szükségessé azon körülmény, hogy egyes csoportok, különösen asszonyok hirtelenül, ijedten megugrottak, miközben a harcosok és
öregemberek csapatai annál szemtelenebb magaviseletet tanúsítottak. Különösen, midőn egy patakon kétszer kellett átkelnünk és így karavánunkat rövid
időre kettéosztottuk, igen elnyomott helyzetben voltunk, a megtámadás ekkor veszedelmessé válhatott volna. A bennszülöttek oly nagy számban és oly
sűrűen álltak körülöttünk, hogy egyedül botjaikkal egytől egyig agyonüthettek volna. Egy kínosan hosszú óra múlva azonban bántatlanul továbbjutottunk.
A következő hegyhátnak tetejére érkezvén, vezetőnk, az öreg szamaki a helyes ösvényt hirtelen elhagyta, és a karavánt egy patakhoz vezette félre,
amelynek túlsó oldalán, mivel időközben 1 óra lett, tanyát kellett volna ütnünk. Miként rendesen, az alkudozások most sem akartak véget érni; a karaván
emberei sűrűn egymás mellett állva, a patakhoz vezető meredek ösvényen már hosszabb ideig türelmetlenül vártak a vezető csapat továbbindulására,
midőn a pataknál, amelyet mi, az utócsapat tagjai nem láthattunk, egyszerre egy és utána mindjárt egy második lövés eldördült, amelyeket néhány
másodperccel későbben a karaván élén állóknak sortüze követett. Hirtelen tekintet a legközelebbi környékre meggyőzött arról, hogy hátul magasabb
helyek vannak ugyan, de azokon aránylag kevés a bennszülött. Az ellenség tehát elöl, a pataknál állott. Csakis az első lövések után láttuk, amint a lejtőn
felfelé visszavonul, és csakis ekkor bocsátkozhattunk mi is harcba. Az előcsapattól és Teleki gróftól szorongatva és üldözve, a bennszülöttek a szélrózsa
minden irányában csakhamar szétfutottak és eltűntek. Teleki gróf ez után meghagyta, hogy a tanyát ugyanazon a helyen üssék fel, maga pedig bizonyos
számú emberrel újra felkerekedett, hogy a meglehetősen sűrűn benőtt környéket az elbújva leselkedő bennszülöttektől megtisztítsa, és hogy egy körülbelül
ezer főből álló csapatot szemmel tartson, amely 1,5 kilométerre újra egybegyűlt.
Megtörtént tehát az első összeütközés. Az ellenségeskedéseket természetesen a bennszülöttek kezdték meg; a dolog a következőképpen történt: a
pataknál a karavánnak, miként mindig, a fizetendő adó miatt nagyszámú bennszülött állta útját. Kisebb-nagyobb nehézségek közt mindeddig mindig
lehetséges volt megállapodásra jutni, ez alkalommal azonban a felajánlott árukat mindig visszautasították, ezt pedig a harcosok tették, akik a frissen
magukra kent zsírréteg és más egyéb jelek által is elárulták, hogy viszályt keresnek, és erre el is vannak készülve. A harcosok egyike, nem férvén bőrébe,
végre arra vetődött, hogy nyíllal átlőtt, amely Dsumának, Dsumbe Kimemeta egyik emberének lábába fúródott. Dsuma elkiáltotta magát: ,,a kikujuiak
lőnek„, célzott és puskáját elsütötte, de senkit sem talált: Ez volt az első lövés, amit hallottunk. Az első nyilat csakhamar követte a második, amely ugyan
senkit sem talált, de azért embereink egyike, bizonyára ijedtében, feleletül rá szintén elsütötte puskáját, de ez sem talált. Teleki gróf most a további
lövöldözést betiltotta, de tilalma alig hangzott el, máris egy tucat nyíl repült feléje, amelyek közül egy őtet is eltalálta, szerencsére azonban, kabátjának
egyik ráncában megakadt. A nyilak, amelyeket a bennszülöttek utolsó soraiból röpítettek el, különös kárt ugyan nem tehettek, de jeladásul szolgáltak
mégis általános tüzelésre.
Kíséretünkben, abban a pillanatban hét kikujui volt, a többi között a már említett öreg szamaki, aki vezetett. A régi barátok, akik megesküdtek,
hogy az egész Kikuju országon végigkísérnek, mind eltűntek. Az első, aki búcsút vett, Kassza volt, a többiek az utolsó napokban, sorban elmaradtak. Ezzel
egyébként nem sokat törődtünk, mert láttuk, hogy befolyásuk egyedül birtokuk területére szorítkozott és hogy ők csakis ott voltak: hasznunkra. Azon kívül
nem is szenvedtünk Kikuju országban hiányt sem vezetőkben, sem egyéb emberekben, akik becsülettel. állottak pártunkra, a fenyegető veszély elől óvtak,
és azon terveket elárulták, amelyeket honfitársaik ellenünk kovácsoltak. Ezen esetben is tudta az öreg szamaki, hogy meg akarnak támadni; ezért tért le az
útról. A támadást ugyanis, amely elől meg akart menteni, más, a patak mentén feljebb eső helyen tervezték és az öregnek sakkhúzása csak azon késedelem
miatt hiúsult meg, amelyet az adófizetés rendezésének hosszadalmassága okozott. Midőn pedig a tüzelés megkezdése után a sor a hátráló bennszülöttek
üldözésére került, az öreg, de azért még mindig erős ember haragjában mindenkit megelőzött és Teleki grófot meg kíséretét is folyton tüzelte, hogy csak ne
kíméljék a menekülőket.
Dsuma, akinek nem is volt valami nagy sebe, a félelemtől majd meghalt, bár az először megsebesített emberünk szerencsés lefolyású
gyógyulásából azt a megnyugvást meríthette volna, hogy a nyilak megmérgezettsége mégsem lehet nagyon veszedelmes.
Hogy az ellenségeskedések megkezdődtek, ránk nézve nagyon kellemetlen volt, mivel minden valószínűség szerint az ország északi határáig még
több napi utat kellett megtennünk. Semmit jobban nem kívántunk, mint hogy a bennszülöttek megint békét kössenek velünk, lehetőleg kellemes
meglepetés volt tehát, midőn azt vettük észre, hogy ezen óhajtásunkat maguk is teljesíteni akarják, mert alig némultak el puskáink, egy öregember
ismételten hallatván a „kutire kimandajá”-t, zöld ággal a kezében, egészen egyedül, tanyánk felé közeledett. Mi természetesen nem bántottuk és midőn
hozzánk érkezett, vezetőinkhez utasítottuk, akik már meg voltak bízva, hogy kitelhető módon készítsék elő a békekötést. Fél órával később két kis
csoportban bennszülöttek közeledtek felénk, akik szintén zöld ágakat tartottak kezükben és biztosítottak békeszeretetükről. Ezeket is biztattuk, jöjjenek
csak bátran, így a béke-sauri csakhamar megindult. Nemsokára ezután, még mielőtt a nap áldozatait eltakarították volna, újra megjelentek tanyánkon a
bennszülöttek élelmiszerekkel, és aki azt a csata után két órával látta, mindent inkább lehetőnek tartott volna, mint azt, hogy ezen emberek, akik itt
békében éltek egymás mellett, még röviddel ezelőtt halálos ellenségként állottak egymással szemben.
Teleki gróf már azelőtt szigorúan meghagyta, hogy az ellenségeskedések kitörése után sem szabad senkinek semmi körülmények között rabolnia.
Ennek dacára embereink közül hatan, akik a bennszülöttek üldözése közben egy egészen közelfekvő és csak néhány kunyhóból álló tanyára bukkantak, ezt
felgyújtották. A füstöt láttuk felszállni, a tűz keletkezését azonban magunknak megmagyarázni nem tudtuk, míg embereinket, karjukban néhány báránnyal,
közeledni nem láttuk. Büntetésül ez embereket a bennszülöttek jelenlétében megkorbácsoltuk és a zsákmányt gazdáiknak visszaadattuk. Dsumbe
Kimemeta azonban ezen eljárásunkkal sehogy sem volt megelégedve, és mindig csak azt emlegette, hogy a bennszülöttek csak úgy tarthatók féken, ha van
okuk vagyonukat félteniük.
A harc tartama alatt néhány teherhordó állatunk megszökött, ez idő óta Dsumbe Kimemetának egyik szamara az értékes elefántagyarból és a nagy
árusátorból álló terhével együtt hiányzott. Az eddig kikötött békefeltételekhez tehát, amelyek szerint a környék négy törzsfejedelmének másnap reggel
juhokkal a barátság megkötése végett tanyánkra kellett jönnie, még egy pótlék járult, az, hogy a lopott szamarat terhével együtt vissza kell adniuk. Erre a
bennszülöttek hazatértek.
Mivel a barátság aznap már nem volt megköthető, másnap sem mozdultunk el helyünkből. Éjjel ébren őrködtünk, kora reggel pedig elővigyázat
kedvéért a kerítést magasabbá tettük, mivel nem volt kizárva annak lehetősége, hogy a bennszülöttek időközben nézetüket megváltoztatják. És valóban,
másnap tanyánkon egyetlenegy bennszülött sem mutatkozott, ellenben az északnak fekvő magaslatokon számosan gyűltek egybe és ott nyilvánvalóan
tanácskozást tartottak. Kevés idő múlva egy csapatjuk tanyánkra jött, hozván magával két juhot, szónokuk bennünket felszólított, fogadjuk el az állatokat
ajándékukul, de azután térjünk vissza. Erre persze rá nem állhattunk, újabb, sok óráig tartó saurira volt megint szükség, míg végre a tőlünk kívánt vérbaráti
szövetség létrejött. A törzsfejedelmeket ezután gazdagon megajándékoztuk, a leégetett kunyhóknak és a tanyánk helyéül szolgáló mezőknek tulajdonosait
pedig kártalanítottuk. Mindezek dacára azonban nemigen akartak bennünk bízni, mert csak férfiak jöttek közénk, asszonyok pedig nem. Ennek egyik oka
talán az is volt, hogy Dsumbe Kimemeta csak szamarát kaphatta vissza. A nagy elefántagyar és a sátor állítólag nem volt feltalálható, ezekért kárpótlásul a
bennszülöttek két juhot hoztak, amelyek természetesen az elveszett értéknek századrészét sem tették ki Mi ennek dacára a béke kedvéért beértük velük.
Későn délután és este esett az eső, nem nagy örömünk tellett benne, mivel az utak száraz állapotukban is elég nehézséget okoztak. Teherhordó
állataink ennek következtében nagyon elcsigázottaknak is látszottak, hogy kellő erőben tarthassuk, etettük is őket naponként meglehetős mennyiségű
tápláló cukornáddal, amelyet mohón faltak. Ezek a szürke szamarak pusztai állatok. Minél szárazabb és melegebb valamely vidék, annál jobban érzik
magukat, hűvös és hideg időjárás őket csakhamar megöli.
Előrehaladásunk lassúsága és rendkívül fáradságos volta ránk nagyon nyomasztólag hatott. Egy vagy több szamarunk naponként elhullott, ha tehát
utunk az eddigi módon halad tovább, nyolc nap alatt valamennyit el kellett volna veszítenünk. A vezetőket tehát megkérdeztük, nincsen-e mégis más út is.
A hegyhátak, ez nyilvánvaló volt, kelet felé nemcsak alacsonyabbakká, de laposabbakká is váltak, mivel pedig ösvények ott is vezettek észak felé, ezen a
napon utunk eddigi irányát elhagytuk és a hegyhát mentén kelet felé vonultunk. Délután 3 órakor nem jelentékeny patak mellett tanyát ütöttünk.
A bennszülöttek, akikkel menet közben találkoztunk, valamint azok, akik a pataknál állottak, levert, aggódó hangulatot tanúsítottak.
Kívánságainkat készségesen teljesítették, és a kapott ajándékokkal is beérték. Mivel élelmiszereket meglehetős mennyiségben lehetett kapni, Teleki gróf
eltökélte, hogy a következő napot a pihenésnek szenteli. Tanyánk közvetlenül a víz mellett, keskeny mellékvölgyben állott, amelyet három oldalról
meglehetősen meredek lejtők zártak körül. Ellenségeskedések kitörése esetére helyzetünk ugyan meglehetősen kedvezőtlen volt, de útközben szerzett
tapasztalataink alapján azt hittük, hogy ezektől nincs mit tartanunk.
Másnap reggel tanyánkon belül, valamint annak környékén élénk cserekereskedés keletkezett. A közelünkben levő magaslatokat megszállva tartó
bennszülöttek száma azonban idővel megnagyobbodott, azt is észrevehettük nemsokára, hogy mindenfelé tanácskozásokat tartottak és előkészületeket
tettek, amelyeknek célja nyilvánvalóan a harc volt. Vezetőink ez után tudomásunkra adták, hogy az utolsó tanyánk környékéről emberek érkeztek ide, akik
azon völgyek lakóit, ahol mi voltunk, lázítják, és rá akarják bírni, hogy ellenünk közös támadást intézzenek. Az itteni bennszülöttek egy részét ügyüknek
megnyerhették volna, a másik rész azonban, éspedig a völgynek lakói maguk, semmit sem akartak róla tudni, mivel megveretés esetén a
következményektől féltek. Ellenfeleink eljárását jól megfigyelhettük, csakhamar a főcinkosokat is megkülönböztethettük, akik egyik csoporttól a másikhoz
jártak, hogy a lakosság ellenszegülő részénél más hangulatot teremtsenek.
Mindaddig, amíg az izgatott tanácskozások folytak és csak a hadi ordítás hangzott fel időnként, nemigen nyugtalankodtunk. Kilenc óra felé
azonban bizonyos számú öregebb ember jelent meg tanyánkon, hogy azt az asszonyoktól és egyéb látogatóktól megtisztítsa, a megkezdendő
ellenségeskedéseknek ez volt a rendes előjele. Ekkor azután mi is puskáinkhoz nyúltunk, egyelőre azonban beértük azzal, hogy a körülöttünk történő
dolgokat figyelemmel kísérjük. A lakosság háborús kedvű része a tanyánktól északra fekvő hegyhátat tartotta megszállva, a többiek pedig a déli oldalon
állottak, tanácskozó csoportokat alkotván. Az előbbiek élén meglett korú, feltűnően gonosz arckifejezésű férfi volt, aki egészen elöl, tőlünk legfeljebb 80
lépésnyire állott. Bal kezében egy íjat és egy csomó, lövésre kész nyilat tartott, jobbjával pedig minduntalan húzogatta az íj húrját, mintha meg akart volna
róla győződni, hogy elég feszes-e, emellett folytonosan át-átpislantott a völgy túlsó részén levő bennszülöttekhez, akiktől még remélte, hogy a támadókhoz
fognak csatlakozni. Egész magaviselete és arcának minden vonása izgatottságot és harcra vágyódást árult el. Mialatt a bennszülöttek habozva sem a
háborúra, sem a háború ellen magukat elszánni nem tudták, az egész helyzet egyszerre váratlanul megváltozott. A bennszülöttek elkezdtek ugyanis,
egymás között veszekedni és így szemünk láttára, egymással formális harcot vívtak, ami körülbelül 10 percig tarthatott, de valószínűleg nem járt valami
nagy vérontással, mivel meglehetős távolságból és csakis fütykösökkel küzdöttek egymás ellen. E harcban, amint látszott, a békepárt győzött, mivel
csakhamar utána tanyánkra egypár szamaki állított be, hogy velünk vérbarátságot kössön.
Így teltek a napok folytonos, aggodalmakkal teli izgatottságban, ami közben harcra is mindig készen kellett állnunk. Ezen helyzet különösen Teleki
grófra nehezedett nagyobb súllyal, mert a gondok nagy terhe csaknem kizárólag rajta nyugodott. Bennem, súlyos betegben, ez idő alatt csak csekély
támasztékot talált. Betegségem nagymértékben kimerített, és csak az az egy jó oldala volt, hogy a külső események iránt csaknem teljesen közönyössé tett.
Másrészt azonban a kívülről jövő, folytonos és izgató behatásoknak köszönhettem, hogy ezen időben egyáltalán képes maradtam a hosszú és fárasztó
meneteket, gyalog vagy szamárháton megtenni.
Szeptember 20-án, a különös talajviszonyok rendkívül kanyargós, S alakú út megtételére kényszerítettek. Az egyenes út ránk nézve teljesen
járhatatlan volt. Aznap is, miként leggyakrabban, két patakon kellett átkelnünk, de ez, bár a vizek egészen jelentéktelenek voltak, különösen nagy
nehézségeket okozott. Az első pataknál a partokat és a mellettük fekvő magaslatokat legalább 2000 bennszülött tartotta megszállva, akiknek látszólag az
volt a szándékuk, hogy komoly ellenállást tanúsítsanak, ahová csak néztünk, mindenfelé öregebb embereknek és harcosoknak sűrű tömegei meredtek
felénk, akiknek markai tele voltak lövésre kész nyilakkal. Mivel az átmeneti engedélyért felajánlott adónak elfogadását kereken megtagadták és magával
Teleki gróffal is szembeszállottak, midőn a hely színére érkeztem, a különös előkészületek már meg voltak téve. A legénység egyik fele lövésre kész
fegyverekkel állotta körül az átkelő helyet, a másik fele pedig a terhek és szamarak átszállításán teljes erővel dolgozott. Egy óránál tovább kellett ezen
helyzetben megmaradnunk, ami támadás esetében ránk nézve bizonyára végzetessé válhatott volna. Nem történt azonban semmi sem, bár a bennszülöttek
kétségtelenül meg akartak bennünket támadni, nem is tudtuk sohasem elképzelni, hogy miként állhattak el ezen szándékuktól, holott sem előbb, sem utóbb
kedvezőbb körülmények között velünk harcra kelniük, alkalmuk sohsem nyílt. Mivel a hirtelen támadás lehetősége mindaddig kizárva nem volt, csak
akkor lélegzettünk fel, midőn a völgy túlsó oldalára értünk. Tovább menve, kevésbé népes és gyengébben megművelt területen haladtunk keresztül, ami
abból is kitűnt, hogy tanyánkat kevesebben keresték fel. Banyána ültetvények és jámszföldek gyakoribbá lettek, ezért azonban a köles egészen hiányzott.
Utunk szeptember 21-én is keleti, sőt gyakrabban délkeleti irányban vezetett, mivel itt a hegyhátak szélesebbek voltak és a völgyeken könnyebben
át lehetett jutni. Menet közben ugyan nagyszámú bennszülött szegődött kíséretünkbe, mivel azonban sok asszony és leány is találkozott köztük,
aggodalmaink kevesebbedtek. Csakis déltájban, midőn nagyobb patakhoz érkezvén, szamarainkról a terheket megint egyszer le kellett szednünk, nyílott
Teleki grófnak a karaván élén megint alkalma, gyanús jelek megfigyelésére. Amint a patakhoz értünk, azonnal észrevette, hogy számos bennszülött
nyilairól a bőrszíjat lecsavarta, azon kívül az egyik vezetőnk csak kevéssel előbb jelentette ki, hogy rosszul van, és vissza kell térnie. Midőn végre az egész
karaván a patakhoz megérkezett, és mi az átkelést megkezdhettük, természetesen mi is megtettük a szükséges intézkedéseket, amelyek elsősorban abban
állottak, hogy embereink egy része a bennszülötteknek, a patakhoz való tódulásuknál útjukat állotta. Az előttük tátongó puskacsőnyílásoknál azonban
nagyobb hatást tett rájuk személyes megjelenésünk, mert egyszerű közbelépésünk csaknem mindig elégséges volt arra, hogy még több száz főből álló
tömeget is visszatérésre bírjon.
Bántatlanul keltünk át a patakon és a patak mellett álló fák keskeny árnyékában vártunk még egypár szamarunkra, amelyeket még megnyergelnünk
és megterhelnünk kellett. Embereink hosszú sora előtt, néhány lépésnyi távolságban, sűrűn, mint valami fal, 800–1000 bennszülött állott, a túlsó part
lejtőjét pedig körülbelül ugyanannyian tartották megszállva. Az emberek nagy száma dacára természetellenes csend uralkodott, ami csak rossz sejtelmeket
kelthetett; a bennszülöttek nyilvánvalóan csak valami alkalomra vagy jelre vártak, hogy ránk rohanhassanak.
És a jel megadatott. A túlsó partról fél tucat nyíl nesztelenül repült át hozzánk. Sem Teleki gróf, sem magam őket röptükben nem láttuk, csak egyik
emberünk felkiáltásának első hangját hallottuk, akinek lába előtt egy nyílvessző a földbe fúródott, minden egyebet a puskatűz ropogása és recsegése fojtott
el, amely ugyanabban a percben az egész soron megkezdődött. Anélkül, hogy tudtuk volna, mit jelentsen tulajdonképpen a lövöldözés, hirtelen irtóztató
tolongásban, iszonyú füstben voltunk, legjobban azonban saját embereink lövései fenyegettek, akik hátunk mögött állván, izgatottságukban szünet nélkül
lövöldöztek a levegőbe. A bennszülöttek tömege minden legkisebb ellenállás nélkül szétfutott, embereink csakhamar nyomukban voltak, úgyhogy Dsumbe
Kimemetával és egy fél tucat beteggel csakhamar egyedül maradtam a helyszínen, melyet pajzsok, dárdák és egyéb mindenféle dolgok takartak, de halott
csak kevés.
Az egész eset, olyan hirtelenül köszöntött be és olyan hirtelenül ért véget, hogy csak gonosz álomnak látszott. Magam csak egyetlenegy lövést
tehettem, ezután pedig puskám – Kikuju országban mindig Colt-féle tizenhat lövetű ismétlőfegyvert hordtam magammal – csütörtököt mondott.
A lövöldözés fokonként csillapult, lassanként azután csapataink is visszatértek, hozván magukkal mindenféle diadalmi jelt, néha-néha egy-egy
fogoly asszonyt vagy fiút is. Teleki gróf is visszatért, aki Maktubuval és néhány szomálival az ellenséget űzőbe vette, ennek dacára jó ideig eltartott, mire
mindnyájan együvé kerültünk. Mielőtt továbbindultunk, embereinket rákényszerítettük, hogy minden zsákmányukat szolgáltassák ki, mert rablóvágyukat
csak így korlátozhattuk. A zsákmány főképpen fegyverekből állott. A pajzsokat, amelyek málháinkat nagyon is megnövelték volna, összetörtük, a
dárdákat, kardokat és egyéb értékesebb tárgyakat pedig csomókba köttettük. A foglyokat, szám szerint nyolcat, akiket sorsuk nem látszott valami nagyon
nyugtalanítani, szintén megtartottuk, mivel későbben a béke zálogává válhattak.
Vezetőnk, az északi határvidékről való kikujui ember, utólag bevallotta, hogy a bennszülöttek ellenséges szándékát sejtette ugyan, de a harcot csak
másnapra várta. Hogy e támadást tervezték és előkészítették, abból a több száz bőrtáskából is következtethettük, amelyeket a bennszülöttek menekülés
közben eldobtak, és amelyek most mindenfelé elszórtan hevertek, ezek a táskák üresek vagy bennük bőrszíjak voltak, amelyekkel alkalmasint számos
tehercsomagunkat elhurcolni, és talán a foglyokat is meg akarták kötözni, akiket, miként remélték, hatalmukba fogtak volna keríteni.
A véres összeütközés után utunkat folytattuk, éber figyelemmel kísértük a közelünkben történő dolgokat, mivel különböző helyeken csakhamar
újabb bennszülöttek tűntek fel, amelyek összegyülekeztek és bennünket messziről kísértek is. Utunk félóra hosszat csaknem teljesen kopár, lakatlan
hegyháton, kelet-délkeleti irányban vezetett, ez idő eltelte után a gerinc egyik kimagasló helyén tanyát ütöttünk. Bennszülött csoportok megint kezdettek,
éspedig nagyobb közelségben mutatkozni, amiért is Teleki gróf embereinek egyik csoportjával a tanyát elhagyta, hogy az ellent elűzze, midőn ez belátta,
hogy 1000 lépésnyi távolságban sincs teljes biztonságban, csak akkor vonult egészen vissza.
Tanyánk Kikuju ország keleti határának közelében feküdt, 4–5 méternyire a határerdőtől, amely amint látszik, e földet minden oldalról körülveszi.
Miután tanyánk megerősítésével készen voltunk, vezetőinket megbíztuk, menjenek el a legközelebbi falvakba és szólítsák fel a törzsfejedelmeket,
hogy velünk barátságot kössenek, ezen kívül azzal is megbíztuk őket, közöljék a bennszülöttekkel, hogy a foglyokat egy-egy juhból álló váltságdíjért
szabadon bocsátjuk. E felszólításra csakis két, mégpedig az előttünk fekvő vidékekről való szamaki állított be tanyánkra. Mindketten, hogy velünk
barátságot köthessenek, juhokat hoztak magukkal, ezeken kívül későbben este, foglyaink hét rokona jelent meg köztünk, de csak három fiatalasszonyt
találtak a kiváltásra érdemeseknek. Az éj nyugodtan telt el.
A következő két napon a határerdőtől 6–8 kilométernyi távolságban, északkeleti irányban haladtunk tovább. Különböző laposabb hegygerinceken
keresztül szeptember 23-án szélesebb völgyhöz érkeztünk, amelyen mocsáros kis patak folyt keresztül, ennek szélén ütöttünk mi tanyát. Utunk vége felé
megint termékeny vidéken jártunk, el kellett itt viselnünk azon kellemetlenségeket is, amelyekkel a bennszülöttek tolakodása járt. Bár ezeknek száma igen
jelentékeny volt, sok külső jel mégis békés szándékukról tett tanúságot. Ezen kívül több ízben megfigyeltük azt is, hogy az ilyen vidékeken a támadások
ellen sokkal jobban voltunk biztosítva, mert a bennszülötteknek okuk volt, saját birtokukat félteniük. Ha nincs ez a körülmény, a dolog bizonyára
gyakrabban került volna háborúra, így azonban a bennszülöttek ellenséges tervei nagyobbára azon völgy lakóinak ellenállásán szenvedtek hajótörést,
amelyben éppen voltunk. Azon területek bennszülöttei, amelyeken túl voltunk, és amelyek előttünk feküdtek, ellenségeskedésre rendesen hajlandók voltak.
Ámbár Kikuju ország gazdag részében voltunk, vásárt mégsem tudtunk összehozni. Valószínűleg nemigen bíztak még bennünk és ezért sem a
leányoknak, sem az asszonyoknak meg nem engedték, hogy tanyánkat felkeressék. Akik pedig eljöttek, öregebb férfiak és harcosok voltak, akik általában
elég kihívó magaviseletet tanúsítottak, amiért is vezetőink őket lehetőleg távol akarták tartani. Főképpen idegen harcosok, akik messziről jöttek, kísértették
meg több ízben a völgy lakóit ellenünk támadásra ingerelni. Az ismeretes harcra hívás egy fél tucatszor felhangzott ugyan, de az itteni lakosság a támadást
mindig meg tudta akadályozni.
Embereinknek és teherhordó állatainknak pihenőre égető szükségük volt, másnap is e helyen maradtunk tehát. Miként leggyakrabban, a
bennszülöttek, midőn látták, hogy mi a békét sehogy sem zavarjuk meg és semmiféle erőszakosságot el nem követünk, idővel itt is mindig
szemtelenebbekké lettek és már másnap az egész völgyben a harcra hívás olyan általánossá lett, hogy fegyvereinkhez kellett nyúlnunk. Magam éppen
ekkor egészen egyedül és fegyvertelenül, a tanyától 700–800 méternyi távolságban, egy alacsony hegyháton állottam, ahová a környéknek embernyinél
magasabb ültetvényein keresztül ellopózkodtam, hogy szemeimmel a Keniát felkeressem, midőn azonban a hadi lárma hirtelenül mindenfelől felhangzott,
ugyanazon az úton siettem természetesen vissza a tanyára. A bennszülöttek egyenetlensége miatt azonban a dolog ekkor sem volt komolyabb, valamivel
későbben pedig a völgynek tíz örege beállított tanyánkra, biztosítván bennünket békeszeretetükről. A délután folyamán azután megjelentek azon területek
törzsfejedelmei is, amelyeken legközelebbi tanyát kellett ütnünk, és békét, kíméletet ígértek. Ezért is az est csöndjét gyakran szakította meg Kinyandsának
ismeretes „Orioi muma”-ja.
Újból útnak indulva menet közben 2000–3000 bennszülött kísért és szállingózott körülöttünk; azon örvendetes megfigyelést tettük azonban, hogy
most ők maguk igyekeztek a rendet honfitársaik között fenntartani. Délelőtt 11 óra felé kedvező tanyahelyre érkeztünk, ahol fák és bozótok is nőttek.
Valamint menet közben, a bennszülöttek itten sem háborgattak, mivel a törzsfejedelmek senkinek sem engedték meg, hogy közelünkbe jöjjön mindaddig,
míg a tanyakerítéssel el nem készültünk. A bennszülöttek nyugodt és szokatlanul békés magatartása nagymértékben hozzájárult, hogy hangulatunk
engesztelékenyebbé váljék, izgatottságunk, amely idővel rajtunk erőt vett, mert már hat nap óta mindig biztattak, hogy négy nap múlva Kikuju ország
határához fogunk érni, szintén csillapodott. Ngongo Bagászban azt a reményt tápláltuk, hogy nyolc nap alatt leszünk túl ezen országon, most már közel
három hete voltunk útban és még mindig nem tudtuk, mikor lesz vége!
Másnap északi irányban több hegyháton és patakon keresztül széles, szép völgybe érkeztünk, amelyen Marágua nevű jelentős patak folyt keresztül.
Átkelvén ezen, tanyát ütöttünk. Az út pompás banyána-berkek és magas bab bokrok között vezetett el. A bennszülöttek, akik most is ezerszámra szegődtek
kíséretünkbe, egészen jámborak, rendkívül félénkek és ijedősek voltak. Egy alkalommal midőn szamaramról leszállottam, ami betegségem miatt
számtalanszor megtörtént, e mozdulatom elég volt arra, hogy körülbelül 500 főből álló bennszülött csoport nyakra-főre futni kezdjen, máskor egyszerű
megállásom és a zsebkompasszal való tájékozódásom ugyanezt okozta.
A pompás völgy, amelyben tanyáztunk, nagy jólétre mutatott. Körülöttünk valami húsz kisebb falu vagy tanya volt látható.
Szép és termékeny vidéken mentünk keresztül szeptember 27-én. Egyes hegyhátak 160 méternyire emelkedtek a völgy feneke fölé; sebes folyású
patakon, a Tájahozon is át kellett kelnünk. Mióta Kikuju országban jártunk, ezen napon volt először derült az égboltozat, egyik hegyhátról végre arra is
nyílt alkalmunk, hogy áttekintsük azt a nagyszerű alpesi vidéket, amelyre már olyan soká vártunk hiába. Északnyugaton a Szettima-lánc emelkedett 4000
méter magas csúcsaival, északtól 29,5°-nyira kelet felé pedig, persze a távolság kék színében, de tisztán és jól, a Kenia volt látható. A Kilimandzsárónak
ezen északi versenytársa, az alak és a körvonalak szépségét tekintve az utóbbival semmi tekintetben sem mérkőzhetik. Délről nézve nagyjában széles,
lapos és annyira tompa piramisnak látszik, hogy az ember csaknem fennsíknak tartaná. Csakis nyugaton, egészen a szélén emelkedik ki a hegytömegből
meredek sziklacsúcs, amely azonban legkevésbé sincs arányban azzal a hatalmas kolosszussal, amelyen áll. Ezen sziklacsúcstól északkeletre egy hegykúp
tűnik fel, amely lapos és hóval van födve. A Kenia lejtői, amelyek nyugaton nagyon lassan emelkednek fölfelé, kelet felé alig észrevehetően lejtősödnek,
amiért is a hótömegek ebben az irányban még messze lenyúlnak, a hegy tehát, délről nézve, hatalmas, gleccserekkel takart fennsíknak látszik.
Ámbár ezen afrikai hegyóriás tulajdonképpen nem nyújtotta azt a látványt, amit vártunk, képe mégis, mint utunk legközelebbi célja újra élesztőleg
hatott ránk és bizalmunkra, és éppen erre volt nekem különösen szükségem, mivel időközben erőtelen csontvázzá soványodtam, akit csupán a szakadatlan
izgatások tartottak még fenn mesterségesen.
Meg kell említenem, hogy az utazónak ellenséges érzületű bennszülöttekkel szemben tanúsított erőszakos fellépését illetőleg, a legszélesebb
körökben helytelenül vélekednek. Olyan országokban, ahol az egyedüli törvény és erkölcsi szabály az erősebbnek hatalma és a megtorlás, az
engedékenységet és a bántalmak eltűrését a félelem és gyöngeség hallgatag bevallásának tekintik, olyan helyeken az ellenállással szemben csakis a
szükséges kényszer alkalmazásával lehet célt elérni. Az a legújabb időkben is gyakran hangoztatott nézet, hogy az utazóknak energikus fellépése folytán,
követőinek nagy nehézségekkel kellett megküzdenie, határozottan hamis, csakis olyan egyének vallhatják, akik a valóságos állapotoktól mindig távol
állottak. Mi legalább, ezen országban még csekélyebb erővel is inkább követnők olyan európai embereknek nyomdokait, aki túlnyomó hatalmának
kifejtésével magának tiszteletet tudott szerezni, mint a bolyongó filantropét. Ebből továbbá az is következik, hogy nagyobb erőhatalommal rendelkező
expedíció már csak ezen okból is valószínűleg könnyen fogja a vérontást kikerülni, és hogy a „kis hadjáratok”, amely névvel egyes újabb felfedező
expedíciókat megbélyegezni szoktak, mégsem ítélendők el olyan feltétlenül.
Tanyánk a második Maszijoja-patak bal partján ott ütöttük fel, ahol egy kis, észak felé meredeken emelkedő mellékvölgyből jövő, Eszuruszuru
nevű patak szakad belé. A nagyszámú bennszülött, akik a tanyán és környékén megfordultak, nem kevés öntudatot árult el és amint látszott,
megtámadásunkra is kedvet mutatott. Vezetőink erre már reggel figyelmeztettek, amidőn felszólítottak, hogy tartsuk készen puskáinkat. Ezen emberek
soha bennünket rá nem szedtek és honfitársaikkal szemben, mindig velünk tartottak, őszinteségük kikuju országi egész utunkban kétségtelenül a
legmeglepőbb és igazán kimagyarázhatatlan jelenség volt.
Szeptember 30-án utunk először az Eszuruszuru-völgy mentén és azután lapos hegyhátra vezetett fel, amely észak felé szelíden lejtősödött. Erről,
mindnyájunk nagy örömére, végre megpillanthattuk Kikuju ország északi határerdejét, bár aznap már el nem érhettük, mégis pontosan kiszámíthattuk,
hogy kínos és gyötrelmes utunk mikor fog véget érni. Egyes hosszú legyező pálmák Távetá óta itt tűntek fel ismét legelőször. Tanyánk helye szelíd lejtőn,
apró elszigetelt erdőcske mellett állott, amelyben számos colobus ugrándozott, közeledtünkre azonban ezek hirtelen elmenekültek. A völgyben sekély,
helyenként sással benőtt patakocska folyt.
Menet közben a bennszülöttek olyan szemtelen, kihívó magaviseletet tanúsítottak, miként még eddig sehol sem tapasztaltuk. A harcosok mind fel
voltak fegyverkezve, sokak testét friss zsírréteg borította, a legtöbben újonnan bekent pajzsokat is viseltek. Az egyik, különösen pimasz legény a többi
között abban lelte mulatságát, hogy Duallát, szomáli vezetőnket, aki előttem ment, csupasz dárdájával több ízben megfenyegette. Dualla végre elveszítette
türelmét és puskájával célozni kezdett, de szintén csak azért, hogy fenyegetőzzék. Magam az egész idő alatt a harcosnak mozdulatait figyelemmel
kísértem, meg is voltam győződve, hogy aligha lesz bátorsága valami komoly dolgot végezni, megnyugtattam tehát Duallát, egyidejűleg a bennszülöttnek
is jól magyarán megmondtam, vigyázzon magára, aminek – miként már ezelőtt is gyakrabban – megvolt a kellő hatása.
A bennszülöttek szemtelensége egyébként folytonosan növekedett és szokásos fogságunk órái a tanyán úgy teltek el, hogy minden percben a
támadást vártuk. E helyzetben egészen ártatlan eset, ami délelőtt történt, csekély híján, nagy szerencsétlenségnek válhatott volna okozójává. Teleki gróf
éppen sátrában írt, magam pedig felöltözködve, ágyamban betegen feküdtem. Miként mindig, a sátorban most is mindenfelé különböző töltött puskák
állottak, úgyhogy csak nyúlnunk kellett értük. A bennszülöttek tanyánk körül körben guggoltak, időközönként tanácsot tartottak, de aránylag egészen
nyugodtan maradtak, így tehát csaknem természetellenes és annál nagyobb csend uralkodott mindenütt, mivel embereinknek, vállaikon puskáikkal, szintén
nem volt valami nagy okuk a vígságra. Ekkor hirtelen általános, heves lárma keletkezett, mintha tanyánk ellen minden oldalról egyszerre támadást
intéznének. Miként említettem, effélétől már régen tartottunk, Teleki gróf és én tehát lövésre kész fegyverekkel sátrainkból kirohantunk, és csakugyan
láttuk is, amint majdnem valamennyi bennszülött több száz torokból ordítva tanyánk felé rohan, a legközelebbiek már csak 50 lépésnyire voltak. A
szerencsés véletlen úgy akarta, hogy sem Teleki, sem én, bár ebben a percben meg voltunk győződve, hogy ránk támadnak, puskáinkat el nem sütöttük.
Első lövéseinket kétségtelenül összes legénységünk tüzelése követte volna, így azonban a percnyi habozás elég volt, hogy egyik emberünk
figyelmeztetését, bár mindjárt meg nem értettük, meghalljuk. Ezzel azonban a veszély el is volt hárítva. A lárma okozója ugyanis csak egy törpe gazella
volt, amely állat a közelben egyszerre felbukkant és a bennszülöttektől környékezve, tanyánk felé menekült; a gazellát megpillantván mindnyájan
felugrottak és üldözése közben tanyánk felé rohantak. A gazellát azután bent a tanyán el is fogták.
A délután folyamán Duallát, aki a csekély mennyiségű élelmiszereknek, amit hoztak, bevásárlásával foglalkozott, több ízben egészen komolyan
megfenyegették, úgyhogy ez Telekinél panaszt emelt és óvó rendszabályokat kért. Teleki gróf erre a vezetőknek meghagyta, figyelmeztessék honfitársaikat
és mondják meg nekik, hogy lőni fogunk rájuk, ha az alkalmatlankodással és fenyegetőzésekkel fel nem hagynak. Ez sem használt. Dualla megújította
panaszát, amire felhatalmazást kapott, hogy bárki ellen, aki támadásra kész fegyverrel feléje közelednék, használjon erőszakot. Ezt ágyamban még
hallottam, azután pedig egészséges álomba merültem. Körülbelül egy óra hosszat fekhettem így, midőn erős puskaropogás álmaimból hirtelen felriasztott.
Ez természetesen talpra állított, nagy gyöngeségem dacára hamar kint voltam a sátramból és egyik golyót a másik után röpítettem a környéken látható
bennszülöttek közé. Teleki gróf néhány lépéssel állott előttem és szintén lőtt.
Kevés vártatva a bennszülöttek futásnak eredtek, saját embereink azonban már nem voltak fékezhetők. A hetekig tartó izgatottság, a bennszülöttek
naponként tanúsított kihívó magatartása, az őrállomáson álmatlanul töltött éjjelek őket annyira felingerelték, hogy a rég visszafojtott düh most kitört, és
mint egy ember rohantak ki a tanyáról a bennszülöttekre, akik minden irányban menekültek. Teleki grófon, rajtam és Dsumbe Kimemetán kívül még csak
négy beteg maradt a tanyán, a többiek mind üldözték a bennszülötteket. Egy ideig, mindig messzebb húzódva, hallatszottak még lövések, azután pedig síri
csend volt a völgyben. Körülbelül egy órával későbben fekete füstfelhőket láttunk a környéken felszállani, a bennszülöttek falvai voltak ezek, amelyeket
legényeink felgyújtottak. Ezután kiabálván, énekelvén és táncolván, időnként puskáikat el-elsütvén, és a zsákmányul ejtett dárdákat és pajzsokat lóbálván,
különböző irányból egyes csapatokban jöttek lassanként tanyánk felé. Csaknem mindnyájan kisebb-nagyobb marhanyájakat, egyesek pedig fogoly
asszonyokat és gyermekeket is hajtottak maguk előtt. Egyik csoport a másik után vonult be a tanyára, amely csakhamar szűknek bizonyult a sok
szarvasmarha befogadására. A győzelmi mámor embereinket még sokáig tartotta fogva, bolondként vagy részegekként, arcukat vérrel kenve be vagy
egyébként rútul eltorzítva jöttek ugrándozva Teleki sátra elé, ujjongások és ugrálások közt lejtették a győzelmi táncot, ami közben zsákmányukat neki
átadták.
Öt óra felé már csaknem mindnyájan együtt voltak, egyedül Dualla és vele hárman vagy négyen hiányoztak még. Abban a pillanatban, midőn
távollétüket megállapítottuk, valami 1000 lépésnyire tanyánktól a környék egyik dombján megint nagyszámú harcos bukkant fel éppen abban az irányban,
ahonnan hitünk szerint Duallának jönnie kellett volna. Már-már attól kellett tartanunk, hogy veszve van, vagy hogy legalábbis nagy veszélyben forog.
Teleki gróf tehát azonnal kiküldte 40 emberét a harcosok ellen, hogy figyelmüket másfelé fordítsa, amit csakugyan el is ért. A harcosok egyike társait jóval
megelőzvén, heves taglejtésekkel közeledett embereink felé. Lehet, hogy alkudozás végett közeledett hozzájuk, mivel azonban egészen fel volt
fegyverkezve és zöld ágat sem tartott kezében, azon kívül nagyon kihívóan is viselkedett, elfogták és megkötözték. Ugyanekkor felbukkant azon dombon
Dualla is három kísérőjével.
Alig pillantotta meg Dualla a mi csapatunkat, feléje sietett, azután pedig annak élén egy nyíllövésnyire a harcosok felé közeledett. Eleinte a két fél
alkudozni látszott, de csakhamar mozgalmat vettünk észre a harcosok között, egy perccel későbben pedig a puskalövések eldördültek, és a harcosokat
láttuk, amint a puskapor füstje közben menekülnek. Miként Dualla később jelentette, a tüzelés megkezdésével a bennszülöttek támadását előzte meg. A
nap többi részében a nyugalmat semmi sem zavarta meg.
Az ellenségeskedés kitörését ismét egypár harcosnak dölyfössége okozta. Dualla kiment a tanyáról, hogy az élelmiszerek vásárlására felügyeljen.
Ennivalót ugyan keveset hoztak, mégis reméltük, hogy áruink mutogatásával és bevásárlások iránt tanúsítandó készségünkkel a bennszülötteket rábírhatjuk
nagyobb mennyiségek eladására, és ezzel együtt hangulatukat is békésebbé tehetjük. Néhány harcos azonban miként előbb, most is embereink
kigúnyolásával és fenyegetésével mulatott. Az egyik fiatal szamárhajcsárunkat, aki vízért ment és egy, általános ujjongás közt rárohanó harcost egészen
nyugodtan bevárt, még meg is sebesítették. Végül pedig a kihívásokkal Dualla ellen fordultak. Az egyik harcos háromszor ugrott ki a tömegből és rohant
rá villogó karddal. Dualla mindannyiszor teljesen nyugodt maradt és csak arra figyelmeztette, hogy lőni fog, ha pengéje testét csak meg is érinti. Ugyanaz
a harcos azután negyedszer is előlépett, mégpedig ez alkalommal egyik társa kíséretében, mialatt egyik dárdáját Dualla mellének szegezte, a másik hirtelen
a karján lógó gyöngyfüzért ragadta meg. Ugyanabban a percben valóságos ördögi harci zaj hangzott fel. Ekkor azonban Dualla elsütötte puskáját és ez
okot szolgáltatott embereinknek, akik ez eseményeket felcsigázott figyelemmel kísérték, arra, hogy mindnyájan fegyvert ragadjanak.
Tanyánkon tehát váratlan vendégként 19 fogoly és körülbelül 90 tehén, meg valami 1300 juh és kecske tanyázott. A hely természetesen nagyon is
szűk volt, az est és az éjjel borzasztó módon telt el. Az állatok a legkülönbözőbb hangokon bőgtek és mekegtek, embereink végtelen győzelmi
mámorukban őrjöngtek és ujjongtak, a fogoly asszonyok és fiúk pedig jajgattak, mégpedig a juhokért és kecskékért, amelyekkel meglepték, és fogságba
hurcolták. Mindezeken kívül a mi lelkünket az a gond nyomta, hogy a bennszülöttek mindenesetre még egyszer meg fognak támadni, támadásukat pedig
az egyik oldalon, a tanyánkon uralkodó hegyhát és a másik oldalon a határos kis erdőcske aggasztó módon megkönnyíthette. Minden oldalról tehát a
tanyánkon kívül erős őrcsapatokat állítottunk fel és magán a tanyán is szigorú őrszolgálatot rendeztünk be, amelyben magunk is részt vettünk.
Miután ilyen módon biztonságunkról gondoskodtunk, elkezdtünk tanácskozni, hogy mit kelljen továbbra tennünk. Bármennyire sajnáltuk is a
bennszülöttek falvainak feldúlását, a tényt meg nem történtté nem tehettük. Dsumbe Kimemetának ugyan az volt a véleménye, hogy az ez alkalommal
elkövetett eljárás az egyedül helyes eljárás, amellyel a bennszülötteket nyakunkról lerázhatjuk, és hogy csak ezt kell folytatnunk, és akkor a siker el nem
maradhat. E javaslatot azonban nem fogadtuk el és elhatároztuk, hogy a béke helyreállítására mindent meg fogunk tenni. A hatalmunkban levő foglyok és
marhanyájak, azt reméltük, e szándékunk megvalósításában kedvező eszközökül fognak szolgálni.
Az éj, feltevésünk ellenére, nyugodtan telt el; virrasztva és a jövendő eseményei iránt aggodalommal eltelve várva vártuk a napfelkeltét. A reggel
borús volt, a felszálló könnyű ködoszlopok lehetetlenné tették, hogy a környéken történő dolgokat jól láthassuk. Midőn végre az idő tisztulni kezdett,
eleinte csak két ijedős alakot fedezhettünk fel, akik körülbelül 800 lépésnyi távolságban, a déli hegyháton óvatosan közeledtek felénk, alkalmasint ki
akarták tudakolni, vajon a hely színén maradtunk-e vagy odábbálltunk. Valamivel későbben másik négy bennszülött lépdelt felénk, akik kezükben zöld
ágakat tartottak, minden 100 lépés után megállottak és kutire kimandaja kiáltásaikkal figyelmünket magukra akarták vonni. A békés hangulat ezen első
híradóit nagy megelégedettséggel üdvözöltük és felszólítottuk, jöjjenek csak minden félelem nélkül tanyánkra. Ezt megtenni azonban nem merték, mivel
végre is 300 lépésnyi távolságban leguggoltak és kijelentették, hogy közelebb nem fognak jönni: Kinyandsát és az egyedüli vezetőt, aki nálunk maradt,
hozzájuk kiküldtük. A másik vezető, mihelyt tanyánkat megszállottuk, azon ürügy alatt, hogy barátait fogja meglátogatni, eltávozott. Mivel semmiféle bért
sem kapott, mindent inkább sejdítettünk volna, csak azt nem, hogy el fog tűnni, de csalódtunk, soha többé nem láttuk. A másik, aránylag fiatalember, erre
minden felszólítás nélkül adta tudtunkra, hogy ne tartsunk tőle, ő nem fog bennünket cserbenhagyni, ennek dacára izgatottnak és komolynak látszott.
Teljesen el tudtuk képzelni azt a kényelmetlen helyzetet, amelyben volt, mert honfitársai mindenesetre árulónak tekintették, ezért tőlünk telhetőleg
vigasztaltuk is, biztosítván őt arról, hogy hazájának a legnagyobb szolgálatot fogja tenni, ha a határig még becsülettel velünk tart és békés törekvéseinket
támogatja.
Teleki gróf ezt a vezetőt és Kinyandsát megbízta, adják a négy bennszülöttnek tudtára, hogy magunk is a békét óhajtjuk, ezt azonban, mivel
tudnunk kell, hogy utunk hátralevő részében a határig barátokkal vagy ellenségekkel lesz-e dolgunk, csakis az egész környéknek összes lakosaival
köthetjük meg. Ezért is a közel fekvő vidék összes falvainak törzsfejedelmeit szólítjuk fel a vérbarátság megkötésére, mihelyt ez létrejön, hajlandók
vagyunk a birtokunkban levő marhákat mind kiadni, és a foglyokat is szabadon bocsátani.
A négy alkudozó üzenetünket tudomásul vette és dolgára ment. Egy órával későbben ismét megjelentek a közelben, hírül hozván, hogy az ő falvaik
és néhány másik völgynek lakói hajlandók velünk a barátságot megkötni; a déli és északnyugati völgyek népessége azonban erről semmit sem akar tudni,
ez háborút akar.
Erre azt feleltük, hogy délig még várni fogunk. Ha addig az időig a környék összes szamakii a barátságkötés céljából meg nem jelennének, azt
fogjuk feltenni, hogy mindnyájan ellenségeink és aszerint fogunk azután eljárni.
A békeközvetítők ismét eltávoztak, több óra hosszat azután csend volt. Sem a négy alkusz, sem a törzsfejedelmek nem mutatkoztak, ehelyett éppen
déltájban a déli hegyhát nyergén nagyobb számú bennszülött jelent meg. A frissen bekent és élénk színekben ragyogó pajzsokból ítélve, kizárólag
harcosok lehettek; mivel pedig a tanyánk fölött fekvő egyik magasabb pontról, amelyet a jobb kilátás végett megszállottunk, azt jelentették, hogy
mögöttünk még 1000-nél sokkal több bennszülött látható: az állapotoknak békésebb fordulata tekintetében a reményről lemondtunk. Minden további
várakozás nélkül tehát 120 emberből egy csapatot formáltunk és azt Dualla vezérlete alatt a harcosok ellen küldöttük. A bennszülöttek ez alkalommal sem
tanúsítottak ellenállást és egynéhány sortüzelés után a környék meg volt tisztulva.
A következő éjjel semmi sem okozott zavart, október 3-án reggel készületeket tettünk a továbbindulásra. Szívesen kötöttünk volna még most is
békét, a völgy azonban csöndes és elhagyatott maradt. Még amikor megindultunk, akkor sem mutatkozott senki sem. Legnagyobb bajt a nagy
marhanyájunk együtt tartása okozott, mivel az állatok, alig voltak túl a tanya kerítésén, minden irányban szét akartak futni. Figyelmünket e menet közben
természetesen főképpen hátrafelé fordítottuk, mert tudtuk, hogy ezen irányban mindenki ellenségünk. Az előre vezető út mentén a falvak és bennszülöttek
vagyona bántatlanok maradtak, a lakosok egyetértésének hiánya miatt tehát remélhettük, hogy itt a bennszülöttek, legalább nyíltan, ellenséges magatartást
tanúsítani nem fognak.
Több falu mellett haladtunk el, mindnyájan üresen állottak. A távolban azonban az egyes dombokon és hegyhátakon láthattuk a lakosokat, akik
bennünket figyelemmel kísértek. Csak midőn meggyőződtek, hogy velük nem törődve, békésen tovább haladunk, váltak lassanként bizalmasabbakká.
Ekkor azután ott mertek maradni a kunyhók mellett, és bennünket békében hagytak továbbvonulni. Sokan zöld ágakat tartottak kezükben. Nyomunkban
jöttek ugyan kisebb csapatokban harcosok, de aggodalomra okot nem szolgáltattak, mivel nagyon közel jönni nem merészkedtek, mások bennünket
különféle távolságokban oldalt kísértek utunkban.
E menet közben egyik emberünket egész csendben elveszítettük. Abedi vadi Heri, miként magam is, beteg ember volt, aki csak nagy nehezen bírt a
karaván nyomdokaiban járni. Már sok alkalommal elmaradt, ilyenkor a bozótban el szokott bújni, hogy miként mondotta, békében meghalhasson.
Mostanig azonban hiányát még mindig kellő időben vettük észre, Dualla ilyenkor csak nagy bajjal tudta felkeresni, mivel ha hítták sem felelt. Egyszer e
szegény beteg megint eltűnt, mikor azután visszafordultunk, hogy felkeressük, 400 lépésnyi távolságban a harcosok egy csapatát vettük észre, akik
gúnyképpen vérrel áztatott ingét tartották felénk. A golyó, amelyet a harcosok felé repítettünk, halálát alkalmasint megbosszulta.
Most a bár sekély, de 25 méter széles, rendkívül gyors folyású Bura folyóhoz érkeztünk. Teleki grófot itt egy csoport öregember fogadta, akik zöld
ágakat tartottak kezükben és biztosították, hogy nincs a környéken sehol ellensége. A folyón meglehetősen mesterségesen épült padló vezetett keresztül, a
bennszülöttek azonban arra kértek, hogy ezt kíméljük, és mivel minden okot a félreértésekre szívesen kikerültünk, Teleki a karavánt a vízen átgázoltatta.
Dacára a nagyszámú szarvasmarháinknak, kecskéinknek és juhainknak, egy órai kemény munka után a túlsó parton voltunk. Ott időközben megint sok
ember gyűlt össze, akiket azonban a zöld ágas öregebb emberek visszaszorítottak.
Midőn azután az előttünk fekvő hegynyeregre felmásztunk és feljebb jutván, a környéket jobban áttekinthettük, előttünk rendkívül gyanús kép
terült el. Ameddig csak elláthattunk, a hegyeket és lejtőket sűrű bennszülött csoportok tartották megszállva. Fegyveres béke volt-e az, amely arra akart
inteni, hogy békében menjünk az országon keresztül, vagy messze környék harcosai gyűltek-e egybe, akik még kapuzárás előtt – ekkor ugyanis már a
határerdő felé közeledtünk – az irtó háborút meg akarták kockáztatni? Nem tudtuk, hogy az egészet mire magyarázzuk, az utóbbi esetben azonban a
magunkénál legalábbis százszorta nagyobb erővel volt volna dolgunk. Ezen nagy tömeg bennszülött a távolból minden mozdulatra ügyelt. Míg mi a Bura-
pataknál időztünk, ők is állva maradtak, midőn pedig továbbindultunk, észrevettük, hogy ők is velünk ugyanegy irányban haladnak tovább. Közvetlen
környékünktől azalatt a kezükben zöld ágat tartó öregemberek a bennszülötteket távol tartották, majd előre siettek, majd az oldalt fekvő bozótokba mentek,
szóval oda igyekeztek, hogy menet közben minden akadályt még idejében elhárítsanak.
Egypár kisebb tolvajlási kísérlettől eltekintve, amelyeket a bozótos területen juhaink és kecskéink ellen intéztek, végre minden baj nélkül, kevéssel
dél után, széles, sekély, náddal benőtt patakhoz érkeztünk, és közvetlenül az északi határerdő belső szélén tanyát ütöttünk. Ez volt utolsó utunk Kikuju
országban. Csak a határerdőn kellett átjutnunk, és azután megint kint voltunk a szabad, lakatlan vadonban, amely után az elmúlt hetek alatt számtalanszor
vágyakoztunk.
Legszívesebben már másnap reggel szerettük volna az erdőt közénk és a kikujuiak közé ékelni, de nem tehettük mindaddig, míg támadástól kellett
tartanunk, és míg az ösvényekből, amelyek rajta keresztül vezettek, semmit sem ismertünk.
Tanyánkon ugyan megint megjelent egypár, zöld ágat tartó öregember és biztosított békeszeretetéről, de a szamakik közül egy sem mutatkozott. A
környéken azonban lassanként aggasztó számban gyülekeztek fegyveres bennszülött csoportok. Ezen kívül megérkezésünk után csakhamar kiderült, hogy
utolsó vezetőnk is eltűnt, hosszú és jó szolgálataiért járó díját is cserbenhagyván. Nem volt szándékunkban, hogy szolgálataival tovább is éljünk, ezért
sajnáltuk, hogy meg nem ajándékozhattuk. Egész kikuju-vagyon lett volna jutalma.
A nap nyugodtan telt el, bár a bennszülöttek érthetetlen handabandái miatt egy kissé aggódtunk. Ellenfeleink, miként részben láthattuk, élénk
tanácskozásokat folytattak, amelyek miatt éjjel és másnap is a legrosszabbra lehettünk elkészülve.
Ennek dacára az éjjelt semmi sem zavarta meg; csak egyszer vált szükségessé, hogy egy bennszülött csapatot, amely nagyon is közel járt
tanyánkhoz, puskalövésekkel elriasszuk.
Kora reggel, 1000–1500 lépésnyi távolságban még mindig láttunk nagyobb csoportokat, akik heves tanácsot ültek. A gyülekezések, nyilvánvalóan,
egész éjjel folytak. Midőn pedig időközben nagyobb számú, nehéz terhekkel megrakott asszonyt láttunk, amint az egyik faluból kijöttek és tovasiettek,
többé nem kételkedtünk, hogy a sauri határozata háborút követel. Meglepetésünkre azonban, délelőtt 11 óra felé, a várt harcosok helyett tizenöt öregember
közeledett tanyánk felé. Ezek egy csoportban haladtak, magasra feltartott zöld ágakat vittek kezükben és kórusban énekeltek. A tanyához érkezvén,
leguggoltak és kezdetét vette a hosszas béke-sauri. Vendégeink tudtunkra adták, hogy egész éjjel tanácsot tartottak, mert azon falvak lakói, amelyeket mi
megsemmisítettünk, eljöttek hozzájuk, hogy őket ellenünk bosszúra tüzeljék, tanácskozásaik eredménye azonban az volt, hogy velünk békében akarnak
élni. Ők általunk sem ökröket, sem juhokat nem vesztettek el, és ha azok mégis annyira pórul jártak, maguk lehettek okai, ezért is ők készek arra, hogy
velünk vérbarátságot kössenek.
Ez több volt, mint amennyire számíthattunk, az „Orioi muma”-t soha kellemesebb hangzásúnak nem találtuk, mint ezen utolsó alkalommal.
Kikuju ország közepén levő, 1400–1500 méter magas tanyahelyeinkről lassanként megint feljutottunk 1753 méternyi magasságba. Már menet
közben elkezdett az eső esni, az időjárás a nap többi részében is hideg és ködös maradt, a sátrakból és a hirtelen felütött lombkunyhókból nem is mozdult
ki senki sem. Így történhetett meg tehát, hogy délután 5 órakor tizenkét élelmiszert hozó kikujui férfi és asszony bántatlanul tanyánkra érkezhetett és
egyszerre csak Teleki sátra előtt megállott. Élükön a leigvoánon, vérbarátunk állott. Csodálkoztunk rajta, hogy a csapatot embereink egyike sem vette
észre, Sibu vadi Kombótól azonban, aki egyenes és őszinte feleleteivel már nemegyszer vidított fel, megtudtuk, hogy igenis látták ők a bennszülötteket, de
a messziről integető cukornád rudaknak nem tudtak ellenállni. A leigvoánon azonban, akinek gratuláltunk, hogy a fenyegető veszélyt kikerülte, egyszerűen
azt felelte, hogy az emberek, akikkel találkozott, figyelmeztették ugyan, hogy ne jöjjön közelünkbe, de ő ezzel keveset törődött, mert hiszen vérbarátunk.
A leigvoánon nálunk maradt, hogy a következő napokon vezetőnk legyen, a többiek, akik vele jöttek, csakhamar visszatértek. Velük együtt mentek
vissza foglyaink is, akik a gazdag ajándékok miatt, amelyeket tőlünk kaptak, a legjobb kedvvel indultak útnak. Az asszonyok és gyermekek ugyan tudták,
hogy nem lesz bajuk, a fogoly harcos azonban úgy érezte magát, mintha az égből pottyant volna le, midőn nemcsak szabaddá lett, hanem még sok szép
dolognak birtokába is jutott.
Másnap reggel tovább indultunk, utunk több kopár hegyháton vezetett keresztül, amelyeken egyébként tisztán látszott, hogy egykoron sűrű erdők
takarták. Két keletnek folyó, meglehetősen jelentékeny patakon is átkeltünk és a másodiknak partján, jól védett, üst alakú völgyben tanyát ütöttünk. Egyes
félénk bennszülöttek ezen menetünk közben is szállingóztak körülöttünk, midőn pedig embereink egy része a tanyáról elindult, hogy egy orrszarvúnak
húsát elhozza, amelyet Teleki gróf útközben elejtett, azt már feldarabolva és szarvaitól megfosztva találta.
A hely, ahova most utunk során eljutottunk, Ndoro volt ugyan, de céljainknak nemigen felelt meg. A vízhez vezető út hosszú, a fű pedig kevés
volt. Tekintélyes marhaállományunknál fogva pedig ez fontos körülményszámba ment. Tanyánkat tehát másnap háromnegyed órányival odább vittük, a
Ngare na erobi partjához, amely itt, felső folyásában lapos, könnyen hozzáférhető mederben folyt. A pusztai fű ugyan itt is száraz volt, mint a szalma, de
magasabbra és sűrűbben nőtt, zöld füvet a környéken találni sehol sem lehetett. A patak bal partja szélét erdő árnyékolta be, amely hosszú nyelvként a
Keniáról nyúlt idáig. Nagyjában és egészében tehát e hely szükségleteinknek megfelelt és ezért a következő hetekben megmaradtunk rajta.
Így tehát programunknak egy további feladatát is megoldottuk, Kikuju országon keresztül a Keniához eljutottunk. Beteg, a reménytelenségig
elgyengült állapotomat tekintve nagyon is ideje volt már, hogy békésebb viszonyok közé érkezzünk, főképpen pedig hogy alkalmam nyíljék kizárólag
friss, jó tejjel táplálkoznom. Egyéb körülmények közt a Kenia lett volna valószínűleg a határ, ahol utam véget ér.
Mielőtt a kikujuiak országától hosszabb időre búcsút vennék, rövid, kiegészítő visszapillantást akarok vetni Kelet-Afrikának ezen leggazdagabb és
legszebb jövőjű területére és annak lakóira.
A kikuju vagy amint magát nevezi, kekoja nép 14–20 kilométer széles földön lakik, amely Ngongo Bagasztól északkelet felé a Keniáig nyúlik el. E
föld a mi tapasztalataink szerint délen 1800–2000 méter, középen 1400–1600 és északon 1600–1800 méter magas; egészben véve a hegyhátak irányában,
északnyugatról délkelet felé egymással egyközűen húzódnak; a völgyek magassága 30 és 160 méter közt váltakozik. Egész Kikuju országot egykoron
kétségtelenül erdők takarták. A föld belső részében azonban a szorgalmas bennszülöttek ezeket csaknem teljesen kiirtották, manapság már csak a
határokon van, 1–2 órányi szélességben, rendkívül széles erdőszegély.
Nagyszámú patak – mi 62-n keltünk át – öntözi a földet. A déliek, szám szerint 42-en, a morio patakokkal együtt a Szabakinak „Kaja” nevű felső
folyásával egyesülnek; a 20 északi pedig, amelyek vízben mind gazdagok, a Kenia több vízerével egyesülvén, a Szagana nevű jelentékeny hegyi folyót
alkotják, ez pedig déli forrásfolyója az Indiai-óceánba Lamunál beszakadó Tanának.
Az ország világosszürke vulkanikus földjében Kelet-Afrika csaknem minden mezei terméke kitűnően tenyészik; Kikuju ország tehát messze
terjedő környékének igazi gabonatára. Nagy mennyiségben termesztenek többféle banyánát, továbbá babot, cukornádat, kukoricát, batátát, jamszgyökeret,
eleuzinét, durrhát, kölest (Pannicum italicum L.), mavélét (Pennisetum spicatum), tököt, kolokassziát és dohányt. A mezei termékek ezen különböző fajai
egyébként nem mindenütt találhatók az országban egyforma mennyiségben. A déli részeken például batáták és bab mellett még a köles van nagyobb
mennyiségben, északon ellenben leginkább a banyánát termesztik, a köles pedig teljesen hiányzik.
A köles megtermése Kikuju országban különös figyelmet érdemel, mert mindeddig Afrika többi részeiben sehol sem találták.
A banyánát ritkán hagyják megérni; rendesen éretlen állapotában szakítják le, és vagy megfőzve eszik meg, vagy megszárítják és lisztté őrlik. Érett
banyánákat csak nagy ritkán kaphattunk. Lisztet a durrhából, az eleuzinéből és a jamszgyökérből is csinálnak. Buján terem még a cukornád, de ennek
szárai már nem nőnek meg akkorára, mint a tropikus lapályokon. A bennszülöttek kiszopott nedvével táplálkoznak ugyan, de nagyobbára részegítő ital
készítésére használják. E célra csaknem minden faluban találhatni egy hosszú megfaragott fatörzset, amelyben négy sorjában, 10–12, körülbelül 3 literes,
tisztára kivésett lyuk van bevágva, ezekben zúzzák össze az asszonyok a meghámozott és összevagdalt cukornádat. A kisajtolt nedvet három napon át,
hagyják erjedni.
A vadon termő növények közül, amelyek a kikujuiaknak hasznot hajtanak, egyedül a ricinusbokor említendő még, ennek gyümölcséből a test
bekenésére orvosságul szolgáló, barna színű olajat préselnek. Praktikus értéke van továbbá, amint látszik, az Eriosema erythrokarponnak is, egy hüvelyes
növénynek, amelyből sötét sárga festéket készíthetni.
A föld szorgalmas megművelésén kívül a kikujuiak állat- és méhtenyésztéssel is foglalkoznak; tyúkokat, juhokat és kecskéket (a kecskebakokat
félig herélik ki) szívesen eladnak, szarvasmarhát azonban csak nehezen lehet tőlük venni.
Az ország lakóinak élénk, nyugtalan természete inkább vall arra, hogy ez emberek a nagy bantu családhoz tartoznak, mint külső testi
tulajdonságaik, amelyek felületesen nézve, erősen emlékeztetnek a mászáikra. A kikujuiak nagyobbára középtermetűek, de jól megtermett, izmos, kitartó
természetű emberek; a hőmérsékleti különbségeket, amelyek országukban gyakran fordulnak elő, nagyon jól el tudják viselni. Bőrük többé-kevésbé
világos csokoládébarna színű, ami a vörös zsírréteg következtében, amellyel testüket be szokták kenni, a vörösbe játszik át. Ruházatuk és cicomáik szintén
erősen emlékeztetnek a mászáikra, de azon kívül a kambaiákra is.
A fiatalemberek különbözőképpen fonják hajukat, nagyobbára azonban oly módon, mint a távetáiak és a mászái moránok. Fiatalembereknél néha a
hajukba sűrűn befont (a fogolymadarak vagy a vadgalambok hasából kitépett) tollakat látni, ami fejüknek olyan külsőt kölcsönöz, mintha pikkelyes volna.
A fiúk és öregebb emberek vagy rövidre nyiratkoznak, vagy hajukat tetszés szerinti állapotban hagyják. A fiatal lányok csak a fejük búbján, kerek sapka
formájú nagyságban viselnek hajat. Minden korú és nemű ember a szőrt a testéről kitépi.
A férfiak ruházata az országban meglehetősen gyakran előforduló hűvös időjárás dacára egyedül egy, nagyobbára barna szőrű, épszögű kecskebőr
darabból áll, amellyel képesek a test felső részét eltakarni, ezt jobb vállukon összekötözve hordják. Ruházatukhoz tartozik továbbá a szívformára kivágott
ülőbőr is, amely a nyakról vékony zsinóron lóg le, és amelyet esős időben ernyőül használnak. Gyakran azonban már ezeket a ruhadarabokat is soknak
tartják, különösen a fiatalabbak a köpenyegüket összegöngyölítve szívesen használják öv gyanánt.
Az asszonyok kicserzett kecskebőrből csípőik körül kötényt viselnek, amely a térdig vagy bokáig ér; esős vagy különösen hűvös időben ezen kívül
nyakukról a térdig leérő nagy bőrdarabot is hordanak.
Férfiak és asszonyok füleikben, nyakukon, alsó és felső karjukon, csípőik körül, térdeik alatt és bokáikon ékszereket viselnek, amelyek gyakran a
mászái ékszerek utánzatai. Füleik széleit ez emberek többszörösen átfúrják, fülcimpáikat kitágítják és beléjük fa pálcácskákat, fakorongokat,
dróttekercseket és több efféléket dugnak be. Bal karjaik felső részén a férfiak elefántcsontból, bivalyszarvból vagy fából különféle alakú karpereceket,
derekuk körül pedig több sor sötétkék gyöngyfüzért vagy gyöngyökkel kivarrott bőrövet hordanak. Találni e gyöngyök között olyanokat is, amelyeket
fényes fekete, cinóbervörös vagy szalmasárga magvakból az emberek maguk készítenek.
Fegyverekül dárdákat, íjakat és nyilakat, hosszú kardokat, fából csinált hajító buzogányokat és pajzsokat használnak. Az utóbbiak kétféle alakúak,
mind a kettő bivalybőrből készült és külső felén fekete, fehér és vörös színű címerfestésekkel van ékesítve. Az újabb pajzsok teljesen olyanok, mint a
mászáiké, a régiebbek sokkal hosszabbak és keskenyebbek. A bőrtegezek 10–15, nagyobbára méreggel bekent nyílvesszőket tartalmaznak. A nyílhegyek
vasból és csak ritkán tűzön megkeményített fából valók. A kardok pengéi kétélűek, gyakran méter hosszúságúak, a harcosok ezeket szép hüvelyben, 10–12
centiméter széles bőrövön, jobb oldalukon hordják, melléje pedig nagyobbára egy vagy két csinos fabuzogányt szúrnak. Ezen kis, szép simára csiszolt
buzogányok, amint látszik, inkább ékszerül szolgálnak, mivel a tulajdonképpeni harcra szánt hajító buzogányok többnyire egészen durván, fagyökerekből
vannak kifaragva. Csaknem minden kikujui embernek látni kezében egy botot, amely akkora, mint ő maga vagy néha nagyobb is és amelynek mindig
vastagabb vége van lefelé fordítva – oly szokás, amelyet a mászái morúoknál és későbben a kambóknál is feltaláltunk. Fegyvereikről ítélve a kikujuiak
nagyon ügyes kovácsok.
Mind a férfiak, mind a nők tubákolnak és bagóznak, a tubákot elefántcsontból, szaruból vagy pálmagyümölcsből csinált, és a nyakon lógó csinos
alakú szelencékben hordják.
A kikujuiaknál nincs oly éles különbség harcosok és házas emberek között, mint a mászáiknál. A harcban az idősebb emberek is részt vesznek,
másrészt pedig a harcos is megházasodhatik és ennek dacára maradhat katona, azaz bekenheti testét akárhányszor zsírral, felcicomázhatja magát, egész nap
sétálgathat és a munkát méltóságán alulinak tarthatja. A fiatal emberek szülei falvaikban, de külön kunyhókban laknak, a fiatal legények és leányok
szabadon közlekedhetnek egymással.
Kikuju országban nincs olyan uralkodó, akit az egész nép elismerne, sőt egyes nagyobb területeknek sincs közös uralkodójuk. Az egyes
országrészek összetartozóságának képviselőiül csak a két főleibon tekinthető. Egyébként az egész ország önálló völgyekre oszlik, amelyeket egymással
még a szövetség kötelékei sem fűznek össze. Minden völgynek négy elöljárója van: egy szamakija vagyis törzsfejedelme, ennek egy helyettese, egy
leibonja és egy leigvoánanja. Az utóbbi, rendesen valami öreg katona, éppen miként a mászóik leigvoánanja a tanácsban szónok és a harcban vezető.
Mindezen méltóságok hatalma azonban, a mi tapasztalataink szerint, csak nagyon csekély lehet.
A szamakiknak kötelessége a szokásos büntetéseket, amelyek közül alantabb néhányat megemlítek, végrehajtani.
Ha valamely kikujui ember gyilkosságot vagy emberölést követ el, 100 ökröt kell fizetnie, ha neki magának ez módjában nem lenne, rokonai
tartoznak a hiányzó ökröket megadni. Feleségeivel és rabszolgáival mindenki szabadon rendelkezhet, de ha másnak rabszolgáját öli meg, négy ökör erejéig
kárpótlást kell adnia. Ezen büntetés annyiban érdekes, amennyiben az országban egy-egy rabszolga értéke ritkán tesz ki többet egy-két juhnál. Ha valaki
egy ökröt vagy juhot lop, annak tízszeresét kell büntetésképpen megfizetnie, ha ellenben többen lopnak el egy ökröt, elég sajátszerűen, mindegyiknek csak
egy ökröt kell kárpótlásul adnia. Ha valakit a lopáson rajtakapnak, s ez alkalommal megölnek, a gyilkost semmi baj nem éri.
A kikujuiak, birtokuk arányához mérten, több asszonyt vesznek, illetőleg vesznek meg feleségül, a házasodás minden különös szertartás
mellőzésével szokott megtörténni. Az elhalálozásnál szokásos ünnepség kizárólag a halotti torból áll, amelynél a vagyoni viszonyokhoz képest, egy ökröt
vagy egy juhot költenek el.
A halottakat birtokukon temetik el; csak azokat hagyják egyszerűen fekvőhelyükön elkorhadni, akiknek nincsenek sem rokonaik, sem barátaik. A
férfiak körülmetélése, mászái szokás szerint, általános.
A kecskéket és juhokat a bennszülöttek megfojtják, hogy a vér veszendőbe ne menjen. Az ökröket úgy ölik meg, mint a mászáik, a száját és
orrlyukait erősen összeszorítják, és ha így az állatot már félig megfojtották, késsel vagy dárdájukkal nyakon szúrják és így végzik ki.
Rendkívül nehéz dolog a bennszülöttek vallásos nézeteinek világába behatolni. A velük összeköttetésben álló külső látható jelek közül csak
amuletteket láthattunk, amelyek apró szarv-, pálcika- és más efféle csomókból állottak. Fétiseket és egyéb szentelt helyeket sem magunk nem láthattunk,
sem róluk hírt nem hallhattunk. Ennek dacára kétségtelen, hogy a kikujuiaknak is van valami magasabb lényről fogalmuk. Ez nagyjában a
megfoghatatlannak, a csodálatosnak fogalmával esik össze, másrészt azonban ezen magasabb lényt annyiban személyesítenek meg, amennyiben hiszik azt,
hogy a Kilimárán (Kenián) lakik. A túlvilági életben való hitükről szintén nem tudhattunk meg semmit sem.
Utunk a kikujuiaktól lakott területnek csak déli részén vezetett keresztül. Azonban a szerzett értesülések szerint, az a Kenia keleti lába mellett még
tovább terjed el észak felé egészen az egyenlítőig. A tőlünk bejárt tulajdonképpeni Kikuju országhoz csatlakoznak még állítólag a Muimbi, Kitu, Embu,
Djanya, Daicso és Meru nevű területek. A Guasszo Nagutnak még ismeretlen folyása alkotja állítólag északi határukat. Mindezeken az itt említett kikuju
területeken valószínűleg ugyanazok az állapotok vannak, mint azokon, amelyeket mi láttunk.
Ndoro. Utaink Leikipiában és a Baringo-tóhoz
(1887. október 8-tól december 7-ig)
Ndorói magányos tanyahelyünknek nem volt nagyon festői környéke. 1939 méternyi magasságban a tenger színe fölött, a Kenia lábánál terült
ugyan el, de már azon mélyedés közelében, amely közte és az Aberdare-lánc között vonul el. Ezen két irány felé fűvel borított lejtők alig észrevehetően
emelkedtek, egyrészt nyugatnak a sok csúcsú hegytömeg felé, másrészt pedig a Kenia szellős magaslatára. Észak felé a szem halmos pusztán tekintett
végig; a délkeleti oldalon, egészen a közelben tiszta vizű patakocska hömpölyögtette hullámait, amelynek túlsó partján sűrű, bozótos erdő állott. Minden
percben bekövetkezhetett a kisebb esős évszak. Erdők, mezők az őszi ruhát öltötték fel és a pusztát száraz, szürkés-sárga éles fű takarta. Néhány
százlépésnyi távolságban, sekély medencében, lótusszal és náddal benőtt mocsár terült el, amelyet időnként szalonkák és pávadaruk kerestek fel,
éjjelenként pedig sokhangú békakórus hallatta szavát. Egyébként állatok és emberek egyaránt kerülték e vidéket. Megtaláltuk tehát itt azt a nyugalmat,
amelyre oly nagy szükségünk volt és élhettük a vadonban azt a csendéletet, amely után az elmúlt hetekben oly gyakran és oly forrón vágyakoztunk.
A kényelmes nyugalmat, ami elrendezkedésünk után tanyánkon volt, a legközelebbi napokban rendesen csak későn délután zavarták meg azon
kikujui férfiak és asszonyok, akik közös megállapodás szerint élelmiszereket hoztak eladásra. Nagyobbára 20–40-en kerestek fel. Amit hoztak, olcsón
adták, de ez csak rendes napi szükségletünket elégítette ki; midőn pedig emiatt panaszkodtunk, megtudtuk, hogy az országnak rossz volt a termése.
Mezei termékeken kívül a kikujuiak nyolc szürke szamarat is hoztak eladásra. Azon négy hét alatt, amelyet országukban töltöttünk, 59 teherhordó
állatunkból nem kevesebbet, mint 23-at veszítettünk el. Ezen részleges kárpótlást annál nagyobb örömmel üdvözöltük, mivel a kikujuiak maguk
szamarakat nem tenyésztenek. Szürkéinkre nézve meg akarom még említeni, hogy azon 25 közül, amelyeket eredetileg a tengerparton vásároltunk,
egyetlen egy volt már csak életben. Ennek dacára ajánlatos ezen állatok elvitele olyan vidékre, ahol az embereket csak nehezen lehet élelmezni.
Október 13-án Kikuju országhoz való viszonyaink átalakultak. Ezen a napon ugyanis öreg, beteges ember egy kecskével és egy fazék mézzel jelent
meg a tanyán és kérte, teremtsünk számára esőt. Ő – mondta – a határkerület leibonja, hallotta hírét a mi varázserőnknek és ezért nem riadt vissza a hosszú
út fáradalmaitól, hogy megszerezze a határon lakó kikujuiak számára is azt az esőt, amelyet mi másoknak oly bőven juttattunk. Hogy ezt a kedvező
alkalmat a magunk javára kihasználtuk, érthető. Először tehát a kérelem teljesítését megtagadtuk; Dsumbe Kimemeta, aki az efféle szédelgésekben
megőszült, a kérelmezőnek kijelentette, hogy a fehér főleibon a dologról semmit sem akar tudni, mert csinált ő már egyszer, sőt kétszer is esőt bőven, de
midőn a föld már jó nedves volt, a kikujuiak magukat rosszul viselték és a leibon fáradozásaiért hálátlansággal fizettek. Ezért is lássa ő és a többi kikujui
leibon, hogy mire képesek. Hosszas könyörgés után azonban a fehér főleibon engesztelhetőbbé vált és a kérelmezőt biztosította, hogy esőért oda fog
fordulni a hatalmas Ngaihoz, aki sátrát tudvalevőleg a Kilimandzsárónak (Keniának) felhős magaslatain ütötte fel. Ámde oda hosszú az út, mivel pedig ez
idő alatt mi éhezni nem akarunk, a kikujuiaknak elegendő mennyiségű élelmiszert kell hozniuk. Ezen ígéretnek végtelenül örvendve, a kikujui leibon
elment, hogy honfitársait az élelmiszerek szállítására rábírja.
Teleki gróf pedig felkészült tervezett útjára és 17-én reggel a Kenia felé megindult. 40 teherhordó, Maktubu, Bedue, Mohammed Szeiff és Dsuma
Jusszuf szomáliak és mint szakács, a szuáheli legény, Somári mentek vele. Mindegyik nyolc napra való élelmiszert vitt magával, azon kívül pedig 27 juhot
is elhajtottak, mivel ezek sokkal kitartóbbak menet közben, mint a kecskék. Szomorú önmegadással néztem a kis karaván után, míg szemeim elől el nem
tűnt. Magam is szívesen megtettem volna e kirándulást, de állapotomban arra gondolni sem lehetett.
Alig indult útnak Teleki gróf, megérkezett tanyánkra az élelmiszereket hozó első nagyobb kikujui karaván. És ugyanakkor terhes viharfelhők
tornyosultak az égboltozaton.
Aznap az eső ugyan elmaradt, de hogy az idő csakhamar meg fog változni, kétségtelennek látszott. Midőn pedig másnap délben az öreg leibon
csaknem háromszáz főből álló, élelmiszert hozó karavánjának élén tanyánkra bevonult, zuhogni kezdett az eső és zuhogott is egy óra hosszat. A hidegtől
hamuszürkévé változva és dideregve, ennek dacára jókedvűen, kövér, fekete tehenet vezetett elő a leibon és kérdezősködött Teleki felől. Új víz volt ez a mi
embereink malmára. „Mit!” kiálták Dsumbe Kimemeta, Kinyandsa, Dsuma Mussza és a többi kikujui tudós, mintegy közös megállapodásra. „Hát nem
veszed észre, hogy csontig meg vagy ázva!? Hol lenne a fehér leibon egyebütt, mint a Kilimárán, a Ngainál?! Ki csinálta volna más az esőt!?” És így folyt
tovább a beszéd. A jó öreg arca azonban a boldogságtól sugárzott; meg is ígérte, hogy fog élelmiszert küldeni annyit, amennyire csak szükségünk lehet.
Egyetlenegy napon 3500 adagot vettünk. Bár a bennszülötteknek 5–6 órai utat kellett megtenniük, az élelmiszerekért mégis rendkívül olcsó árat
kértek, 3–4 adagot adván egy gyöngyfüzérért. Dacára a naponkénti vízözönszerű, több óra hosszat tartó esőzéseknek, hasonló nagy számban hozták a
következő napokon is az élelmiszereket; megfeszített erővel kellett a zsákokat varrnunk, hogy el tudjuk tenni a különféle liszt neműeket és kukoricát, a
zöld banyánákat, jamszgyökereket és batátákat azonnal kiosztottuk, mert ezeket embereink csak nehezen bírták volna vinni.
Ezekben a napokban az eső csaknem szakadatlanul esett; csakis déltájban, 1–3 óráig volt rendesen egy kis szünet. Ezen megfigyelés nemsokára
nekem is adott alkalmat arra, hogy az esőcsinálás mesterségével próbát tegyek. 21-én ugyanis újabban beállított 150 kikujui asszony és az eső ekkor úgy
szakadt, hogy tanyánk helyét félig elöntötte. Ezt azután a leibon is megsokallta, arra kért tehát, hogy a vásár idejére szüntessem be az esőt. Egy órától már
csak egypár perc hiányzott; ezért is, bízva a jó szerencsémben, megígértem, hogy az eső nemsokára el fog állni. Egy kis ideig azonban még várjon, mert a
főleibont a dologról értesítenem kell; ez pedig a Kilimárán van. És az ég valóban volt olyan jóságos, hogy ígéretemet beváltsa; a vásár tehát a közóhaj
szerint ment végbe.
Az esős évszaknak örvendetes következménye az volt, hogy a vad nem lévén többé, mint a száraz évszakban bizonyos itatókhoz kötve, mindenfelé
elszóródott, hogy a friss, gyorsan növő fűszálakat lelegelje. Egypár darab időnként a mi közelünkbe is eljutott; az elsők a kvaggák voltak. Egy kis kvagga-
nyáj, egy délután, egészen a tanyánk mellé jutott, úgyhogy minden megerőltetés nélkül rájuk lőhettem, és három állatot megsebesíthettem; ezek közül
egyik csakhamar elesett, a másik kettő azonban a többivel elmenekült. E kettő közül az egyiknek hátsó lába volt összelőve; mivel pedig magam még
gyengébb voltam, semhogy követhettem volna, teljesítettem a szomáliak kérelmét, hogy üldözőbe vehessék, és késeikkel leszúrhassák. A gyors lábú
legények olyan hamar és olyan kitartóan követték, amiért igazán elismeréssel kellett adóznom; de a zebra utoléréséről szó sem volt, bár több ízben egészen
melléje furakodtak, az állatnak mindig volt annyi ereje, hogy előlük megint elmeneküljön. Hirtelen azonban három hiéna részéről váratlan támogatásban
részesültek, amely állatok a vadászatban részt vettek és a menekülő áldozatnak minduntalan nyakához és orrához kaptak; már-már úgy látszott, hogy
készakarva akarják a szomáliak keze ügyébe hajtani. A zebrának így nagyon meggyűlt a baja és a szomáliaknak végre is sikerült az állatot leszúrniuk.
Másnap korán reggel álmunkból rendkívül heves hiénaordítás ébresztett fel; midőn ennek utánanéztünk, mintegy 800 lépésnyi távolságban érdekes
látvány terült el előttünk: láttuk, amint egy nyilvánvalóan beteg kvagga – valószínűleg a harmadik azok közül, amelyeket előtte való napon
megsebesítettem – legalább 30 darab hiénából álló csoport ellen védekezett. A küzdelem eredménye alig volt kétséges, de ezt megfigyelnünk nem volt
módunkban.
Az esők következtében környékünk változott meg legfeltűnőbben. Az erdőkön és mezőkön, amelyek kiaszva tegnap még szürke és sárga színű
képet nyújtottak, ma már minden szál kihajtott és csakhamar zöld színben díszlett. A kopár Ndoro mintegy varázsütésre kertté alakult; a természetnek ezen
hirtelen újjáébredése egyike volt a legmeghatóbb jelenségeknek, amelyeket egész utunkban tapasztaltunk. Ndoro ezen időben a botanikusnak igazi
paradicsoma. Különösen a hagymás növények várnak nagy bőségben a gyűjtőre.
Amily élvezetes volt most a síkságon lenni, olyan kellemetlen lehetett ez a Kenia magasabb vidékein, ahol Teleki gróf járt. A hegyet szakadatlanul
sűrű felhőzet takarta; csúcsa csak ritkán és csak percekig volt látható. Mélyen lenyúló hóréteg sejtetni engedte, hogy odafent milyen zord lehetett az
időjárás; ezért is némi nyugtalansággal vártam Teleki gróf visszatérésére és szívből örvendtem, midőn végre 25-én délelőtt ép erőben és egészségben
tanyánkon újra üdvözölhettem. A kirándulás, várakozásom ellenére teljesen sikerült; a gróf a Keniára, 4680 méternyi magasságra feljutott és a lejtők meg a
kráter tulajdonságaival megismerkedett. Csak a 800-1000 méter magas sziklacsúcs vár még arra, hogy valaki rá felmásszon.
Teleki gróf útjáról a következőket beszélte el:
„Október 17-én utunk északkeleti irányban vezetett a Keniához. Eközben három patakon átkeltünk és az utolsónak partján tanyát ütöttünk.
Mindaddig a szelíden emelkedő hegylejtőket csak durva pusztai fű takarta, erdei növényzetet, amely különböző, leginkább tujához hasonló
toboztermőkből állott, csak a patakok menti völgyekben lehetett látni. Kvaggák, Antilope oreas-ok és vízi bakok – ez utóbbiakat a Ndsiri-tótól fogva nem
láttunk – meglehetős számmal legelésztek az erdőszéleken; egy ízben az ágak recsegésével elefántok is elárulták közellétüket.
A Kenia csúcsát az egész idő alatt nehéz felhők takarták, délután pedig erős mennydörgés közben heves zivatar tört ki fejünk fölött. Az elszórt
erdőrészek, amint látszott, föntebb közelebb jöttek egymáshoz és megszakítatlan erdőövvé alakultak. Kevéssel naplemente előtt két oroszlánnak ordítása
rövid cserkészésre csábított el; az állatok azonban nem kerültek szemeim elé.
Másnap reggel még egy óra hosszat mentünk felváltva kisebb tisztásokon keresztül, azután zárt erdőbe jutottunk. Ez az erdő ritkább és magasabb
törzsökű fákból áll, mint a kilimandzsárói. A bozótok itt távolról sem olyan sűrűek; a szörnyű sok moh és zuzmó is hiányzik. A menet az erdőn keresztül
nem is okozott semmiféle nehézséget sem és már egy óra múlva túl voltunk az erdőövön. 2400 méternyi magasságban bambuszsűrűség csatlakozik hozzá,
ami kezdetben vékony szálakból áll ugyan, de ezek, mint a nád, olyan sűrűen nőttek egymás mellett, hogy az előrehatolás bennük teljesen lehetetlen volna,
ha nem lennének elefánt- és bivalycsapások, amelyeket helyenként fel lehetett használnunk. Ennek dacára a baltákat gyakran kellett kézbe vennünk és a
nádszálak felső részeit általában karjainkkal mindig szét kellett választanunk; az esőtől csepegő sűrűségben ennek folytán az előrehaladás rendkívül nehéz
és fárasztó volt.
Kevéssel dél után egy kis patakhoz érkeztünk és tanyát ütöttünk. Ekkor már 2620 méternyi magasságra jutottunk fel, de azért még itt is sok vadat
láttunk. Meglepett az, hogy ezen nagy magasságban egy hosszú farkú majomra (Colobus Guereza?) és egy leopárdra bukkantunk, amely utóbbi a
látogatását hirtelen, rekedt ordítással adta tudtunkra, de azután a sűrűségben megint csakhamar eltűnt. Az erdő csendjét továbbá gyakran szakította félbe a
galamb nagyságú, zöld tollú és vörös pofájú papagájseregek hangos rikácsolása is. Másik, gyakran hallható madárhang erdei szalonkáink hörgécseléséhez
hasonlított; egy szürke színű és alakjára nézve a papagájhoz hasonló madár pedig olyan hangokat hallatott, mint a fajd párzás idején. Ismét másik, fajdtyúk
nagyságú és farkatlan fácánhoz hasonló, fehérrel pettyegetett, vörösesbarna mellű tyúkféle madár szintén gyakran volt a bozótokban látható, de a
vadászatra gondolni sem lehetett.
20-án észrevehetőleg emelkedett az út. Körülbelül 3100 méternyi magasságban a bambusz felső határához érkeztünk. 3200 méter magasságban a
fák is gyérebbekké váltak; föntebb már csak egyes, magányosan állókat lehetett látni. Csomókban növő mocsári fű, különböző lobeliaceák, amelyek közül
az egyik fajon a mi zsályánkhoz hasonló virág termett, páfrányok és más fű neműek takarták a mocsaras hegylejtőket. Ezen menetünk közben is erősen
esett az eső, a levegő hőmérséklete pedig nem tett többet +8 °C-nál; embereimnek állapota tehát, akik a hidegtől dideregtek és egészen hamuszürkékké
lettek, arra kényszerített, hogy már korán délelőtt megállapodjam. Mivel 3536 méternyi tengerszint feletti magasságban voltunk és a további, felvezető utat
egyedül akartam megtenni, embereimmel itt jó kunyhókat építtettem. Fában, mohában és hasonló dolgokban nem volt ugyan hiány, de a víztől minden
csepegett; el is tartott sokáig, mielőtt az első tüzet meggyújtanunk sikerült.
Délután kissé kiderült, és ezért további utamat illetőleg némileg tájékozódhattam. Kiderült, hogy az eddig követett irányt nem rosszul választottuk,
mivel a hegyhát, amelyen tanyáztunk, a hegynek meredek és legmagasabb sziklacsúcsához látszott vezetni. Valamivel fentebb több, gyakran függőleges
sziklafalra bukkantam; köztük azonban volt elég tér a felfelé kapaszkodásra. A lejtőket egészen sajátságos, teljesen szabadon álló, oszlop alakú, 20–25
méter magas szikladarabok takarták. Ahol növényzetet – főképpen lobeliaceákat, különböző, a Senecio Johnstonii-hoz hasonló cserjéket, mohákat és
zuzmókat – látni lehetett, a lejtők mocsárosok voltak, miként egyébiránt a hegynek minden ráncában csörgedezett valami kis patakocska lefelé. Feltűnőnek
találtam, hogy ilyen nagy magasságban, 10–12 darabból álló csoportokban egy nectarinia-faj* repülgetett. Mohammed megszerezte egyik fészküket, benne
egy fiatal kis madarat. Ez utóbbit a sátor előtt a fűre tettem le, hogy az öregeket ily módon magamhoz csaljam; sikerült is a hímet, amely éppen ekkor
lakodalmi díszében volt, zsákmányul ejtenem.
21-én néhány kísérőmmel meg akartam próbálni, vajon lehet-e a hegyen nagyobb magasságra feljutnom; köd és eső azonban csakhamar
visszatérésre kényszerítettek.
Éjjel a hőmérő kéneső oszlopa először le 0 fokra, utána meglehetősen tiszta reggelre virradtunk; Maktubuval, Mohameddel és másik tíz emberrel
tehát újra megindultam felfelé. Mivel a kedvezőtlen időjárás miatt a hegy magasabb részein nem szándékoztam éjjelezni, sátrakat, takarókat és több
efféléket nem kellett magammal vinnem. Reggeli 8 óra 4 perckor indultunk útnak. Egy órai kemény mászás után rövid időre megállapodtunk, hogy
tüzelőanyagot gyűjtsünk; e célra az itt még gyakran, fentebb azonban már csak nagyon gyéren előforduló száraz Senecio-törzsek nagyon alkalmasak
voltak. Ezután 10 óráig szakadatlanul haladtunk felfelé. A lábnyi vastagságban mohával takart hegyhát, amelyen voltunk, meredeken emelkedett felfelé.
Egy egész utunkban meglehetősen jelentékeny patak medre mellett haladtunk; a páfrányok közt és mohatakaró alatt pedig számos apró vízerecske
csörgedezett, a hegylejtők ennek következtében egészen mocsárosak voltak. 4000 méter magasságban találtuk az állatvilág utolsó nagyobb példányait: egy
nectarinia-t, egy szép rigóféle madarat és egy világosbarna színű farkatlan marmotát. Itt már friss hóra akadtunk, ami olvadt és a felmászást nagyon
nehezítette.
Tíz órakor 4150 méternyi magasságba érkeztünk. Bár a hőmérő +7 °C-t mutatott, mezítelen lábú kísérőim keservesen fáztak; ennek következtében
eltökéltem, hogy egyedül fogok följebb menni. Kövér reggeli után embereimet otthagytam a tűznél, és délben egyedül folytattam utamat, csak Szeiff, a
szomáli, nem tágított mellőlem és továbbra is elkísért. Fél háromkor elértünk a hegyhátnak, amelyen eddig mentünk, legmagasabb pontjára. Utunk utolsó
órájában már kemény jeget is találtunk, amelyet lábnyi magasságban friss hó takart. Különböző seneciok és buja mohaflóra a 4500 méternyi tengerszint
fölötti magasságban levő hóhatárig érnek fel. A felmászó útul szolgáló hegyhát, amely kezdetben a Kenia-csúcs felé egyenes irányban vezetett, az utolsó
órában délkeletnek fordult és ekkor kiderült, hogy tulajdonképpen a patak jobb partján kellett volna felfelé mennünk, mert az, közvetlenül függ össze a
csúccsal. A helyről azonban, ahol állottam, már csak nagy üggyel-bajjal juthattam volna el hozzá, mivel a patak medre 100–150 méternyi mélységbe
meredeken ereszkedik le. Magától a krátertől hasonlóan mély hegyszakadék, amelyen azonban könnyebb lett volna átjutni, és a kráterfal egy része
választottak el; a fal azonban alacsonyabb levén a hegyhát csúcsainál, a kilátásnak nem állotta útját.
Másnap az éjt a bambuszsűrűségben levő előbbi kis tanyánkon töltöttük. Leszállat közben sikerült egy kis, egészen szürkésbarna törpe gazellát
elejtenem. 24-én legelső keniai tanyánkra érkeztünk; másnap pedig Ndoróba mentünk. Ide vezető utunkban a gazdag esők hatása feltűnő módon
nyilvánult. Minden zöldellt és az előbb még kopár pusztát a leggyönyörűbb virágok takarták. Az esők azon kívül sok vadat a hegyről a síkságra kergettek
le és itt számos bivaly-, kvagga- és antilopnyáj legelészett; az oroszlánoknak, amelyek a hegynek szakadékokban gazdag lábánál tanyáztak, most jó idejük
lehetett.„
Teleki visszaérkezte után másnap az eső szakadatlanul esett. 27-e is borúsan virradt meg; de ez többé nem állta utamat, Maktubuval mint vezetővel
és 30 emberrel tehát a Kenia felé megindultam. Hosszabb ideig fűvel takart, szelíden emelkedő lejtőkön, vízi bakoktól, erdei antilopoktól és
phacochoerusoktól megélénkített ritkás, friss bozóterdőn keresztül haladván, délben elhaladtunk Telekinek első állomása mellett; két órával később pedig
sűrűn benőtt, hegyszakadékszerű patakmeder mellett, kis tisztáson tanyát ütöttünk. Teleki gróf úgy menet, mint jövet e helyen ismételten hallott
Ú
oroszlánordítást, és azért adta a tanácsot, hogy ott üssek tanyát. Újra ébredező erőm nem is engedte volna meg, hogy sétámat még tovább folytassam, mert
teljesen kimerülten érkeztem meg ama helyre.
Útközben egy vízi bakot lőttem, embereim tehát jókedvűek voltak, a sövénykerítést egy perc alatt elkészítették, hogy mielőbb hozzáfoghassak a
pecsenyesütéshez. Az ilyen, a vadonban, kis körben töltött órákhoz fűződnek a legélvezetesebb emlékeink.
Éjjel az eső szakadatlanul esett, reggelre már meglehetősen kiderült; bár tagjaim még fájtak, Maktubuval és még egypár emberrel korán útnak
indultam, hogy a bambusszal benőtt vidékre érhessek. Alig mentünk egypár percig, midőn látszólag a közvetlen közelből felhangzó oroszlánordítás
hirtelen megállított. A telt mély basszus hangok, amikkel az állatok királya jelenlétét tudatni szokta, rendkívül határozatlanok; tisztán hallás után tehát
nagyon nehéz helyesen megítélni azt a távolságot, amelyben van. Az erdőben visszhangzó tompa ordítás némely szakasza azt sejtette velünk, hogy
messziről jő, másik része pedig arra a következtetésre vezetett, hogy forrása a legközelebbi bozót. Ebben az esetben az oroszlán a patak mellett, tőlünk 400
lépésnyi távolságban ordított. Azonnal odasiettünk; a lágy parti homokban láttuk ugyan talpainak mély nyomait, amelyeket a víz betöltött, egyebet
azonban nem. Kevés vártatva újabb rövid ordítás elárulta, hogy az állat menekülve visszavonult. Ezután nagyobb távolságból még egyszer hallottuk; az
üldözésével azonban felhagytunk, hogy utunkat tovább folytassuk hegynek fel. Egy óra hosszat szép, régi erdőn mentünk keresztül, és azután a bambuszöv
szélére érkeztünk. Itt a menés megszűnt gyönyörűség lenni, mert mint nád, oly sűrűen állottak a bambuszszálak egymás mellett; csak néha-néha találkozott
közöttük egy-egy kisebb tisztás. Egy alkalommal éppen azon a ponton voltunk, hogy a sűrűségből egy ilyen tisztásra kilépjünk, midőn hirtelen öreg,
magányos bivalybikát pillantottunk meg, aki tőlünk 40 lépésnyi távolságban, a fűben fekve sütkérezett. Egy percig csodálkozva bámult ránk, aztán
felállott. De ekkor az 577. kaliberű expresszpuskám már vállamnál volt és elölről a bivaly vállába röpítettem egy golyót, amire az összerogyott és
mozdulatlanul fekve maradt. Már hozzá akartam sietni, midőn Maktubu arra kért, lőjek rá még egyszer, mert e szívós életű állatnak nem lehet hinni. Mivel
ez az első bivaly volt, amellyel dolgom akadt, a tanácsát követni akartam, de alig kezdtem célozni, az állat hirtelen ugrással velünk szemben talpon állott.
A második lövés után, ami vállán találta, először oldalt esett, aztán pedig elterpeszkedve és magáról semmi életjelt sem adva, a hátára fordult. Most már
biztosra fogtuk, hogy a bivaly megdöglött, de még egyszer felállott és súlyos betegen, ránk sem hederítve, lassan tovább indult. Egypár másodpercig a
közbeeső bozót szemeink elől eltakarta, midőn pedig újra feltűnt, az elefántpuskából lapockájára irányzott lövéssel üdvözöltem. A bivaly harmadszor is
összerogyott, de még ekkor is felszedelőzködött és a következő percben, a bambuszsűrűségben eltűnt. Élete szívósságának ilyen bizonyítékait látva, nem
tartottam tanácsosnak, hogy azonnal üldözőbe vegyem, hanem várakozásra készülvén, magam pipára gyújtottam, embereim pedig bambusznád vágásával
mulattak, amiket magunkkal akartunk vinni. Körülbelül fél óra múlva újból megindultunk a bivaly keresésére, amelynek addigra már csak meg kellett
volna döglenie, de hiába. Egy teljes óra hosszáig kutattunk a sűrűségben. Vérnyomokat helyenként bőven találtunk; gyakran azonban a víztócsák ezeket
megszakították, végül pedig a nyomok egészen elvesztek. Erre azután visszatértünk tanyánkra.
Az esőtől megzavart rövid délutáni cserkészet után, hímből, nőstényből és kölyökből álló erdeiantilop-családra bukkantam, amelynek csak egy
tagjára, a nőstényre bírtam jól rálőni, azt el is ejtettem. Ez volt az első példány, amit ebből, az utunk területén meglehetősen gyér fajból zsákmányul ejteni
képes voltam. Ez antilopok, ha felriasztják, a borjúbőgéshez hasonló hangot hallatnak; ugyanezt teszik végvonaglásukban is. Az elejtett nőstény sokkal
világosabb színű volt, mint a hím; a jellemző fehér pontok pedig a hátsó lábakon és a pofáján alig voltak láthatók.
29-én visszaindultunk Ndoro felé. Az ég derült, az idő hideg volt, a menés a meleg reggeli napon, a virágzó füvekkel és bokrokkal takart mezőkön
keresztül igazi élvezetet nyújtott. A pusztában számos vadnyájra bukkantunk. A bivalycsordák jó messze, a kvaggák ellenben az út mindkét oldalán
százával legelésztek; mivel pedig hazaérkezésünk előtt embereimnek jó pecsenyét akartam szerezni, őket magam mögött hagytam, és egy zebranyájhoz
lopakodtam, amely utunk irányában legelgetett. Csakhamar meg is közelítettem és már felhúztam puskám kakasát, midőn embereimnek halk „bvana”
kiáltását meghallottam, akik mögöttem 200 lépésnyire várták az eredményt. Hirtelen hátranéztem, és mivel embereim kézintésekkel is magukhoz hívtak,
puskám kakasát ismét leeresztettem és visszatértem. Alig tettem azonban hátrafelé egypár lépést, négy oroszlánt pillantottam meg, akik tőlem néhány száz
lépésnyire, kisebb távolságközökben gyorsan futottak. A négy oroszlán közt kettő hím, az egyik nőstény és a negyedik meglehetősen nagy kölyök volt;
mindannyian ugyanahhoz a zebranyájhoz akartak lopózni, amelyet én vettem üldözőbe, jelenlétem azonban őket elriasztotta. Az oroszlánok egész idő alatt
egy hangot sem hallattak.
Kevéssel ezután ismét útnak indultunk, délben megérkeztünk a ndoroi tanyára.
Itt eközben meglehetősen a régiben maradt minden. Az élelmiszerek szállítása szünetelt, éspedig csakis a mászáiktól való félelem miatt, az öreg
leibon mindig a tanyánkon volt, mert a kívánt orvosságokat még nem kapta meg. De mi még egy nagy vásár megtartását kívántuk; csakis azután voltunk
hajlandók óhajának eleget tenni.
Mindkét rész beváltotta ígéretét. A vásár létrejött; csakhamar utána a leibon is boldog birtokosává vált összes titkos szereinknek, pedig jó sok
szükséglete akadt. Mindenekelőtt, természetesen az esőt csináló orvosságra vágyódott. Azután egyre, amely minden ellenség ellen megvédje, egyre, amely
főképpen a mászáik ellen irányuljon, egyre a marhavész ellen, egyre, amely a földeket a madarak pusztítása ellen megóvja stb. Ámde a mi szereinknek
sem volt szeri-száma; adtunk neki régi kakaós skatulyákat, mustárport, timsót, papiros szeleteket stb. és végre egy csésze pezsgővizet, amelyet félve és
aggódva és mégis mohón emelt ajkaihoz és ürített ki. Leges-legvégül a legfinomabb szokás szabályai szerint a legbarátságosabban teleköpködtük arcát,
mellét és kezeit – és ki volt e percben boldogabb, mint ő! Nagyon is szívesen kipróbálta volna kincseinek erejét azonnal, ámde hatásuk csak nyolc nap
leforgása után kezdődött, mert mindenekelőtt a Kenián székelő nagy istent kellett kiszolgáltatásukról értesítenünk.
Most tehát a továbbindulásra teljesen készen voltunk és minden nap, amelyet még tovább töltöttünk Ndoróban, haszontalan időpazarlás lett volna.
Marhanyájunk, elhasználás és több darab megdöglése következtében kb. 40 szarvasmarhára és 400 kecskére és juhra olvadt le. Ezt a maradékot, tekintettel
a nehéz és kiszámíthatatlan táplálkozási viszonyokra, amelyekre ezen, nomádoktól vagy éhező földművelőktől gyéren lakott területeken el lehettünk
készülve, lehetőleg kímélnünk, és mint utolsó mentő eszközt, meg kellett becsülnünk.
Egyéb, különböző liszt neműekből, babból, kukoricából és egy kis kölesből álló élelmiszerkészleteink egyébként 20–24 napra voltak elégségesek.
Nyemszig pedig, a Baringo-tó déli végében fekvő kuafi-telepig, ahol értesülésünk szerint újabb élelmiszerek vásárlására nyílt kilátásunk, 14–18 napi
menetre volt szükségünk. Ez útra tehát kellőképpen el lettünk volna látva. Azonban Dsumbe Kimemetára is tekintettel kellett lennünk, mert megígértük,
hogy alkalmat adunk neki Leikipiában elefántcsont bevásárlására. Azonkívül magunk is azt az óhajtást tápláltuk, hogy a Guasszo-Nyiro folyónak még meg
nem határozott folyását, valamint az állítólag ezen folyó mentén levő Lorián nevű tónak fekvését pontosabban megvizsgáljuk.
Egy pillantás a terheinkre arról győzött meg, hogy néhány napi utat kisebb, különválasztott csapatokban kell megtennünk, mert különben nem
lettünk volna képesek az ennivalók által tetemesen megszaporodott tehercsomagjainkat egyszerre tovább szállítani. Ez okból Teleki gróf a karaván
nagyobb részével kétnapi járásra előre akart menni, engem pedig a maradék terhekkel és 50 emberből álló fedezettel Ndoróban hátrahagyni. A gróf
november elsejére tűzte ki az indulást.
Mialatt én a Kenián jártam, Teleki gróf felfedezte, hogy a közeli mocsárban sok a gyepi szalonka, ezzel azután a különben meglehetősen egyhangú
menüjében egy kis változatosságot teremtett, ami nagyon is kívánatos volt. Ennek a sportnak szenteltük azután a két utolsó napnak késő délutánjait is,
eközben pedig annak tudomására jutottunk, hogy a mocsár a botanikusra nézve igen gazdag kincsesbánya. A gyönyörű, violaszínű lótuszvirágokon kívül
főképpen a víz szélén, egészen sajátságos és rendkívül változatos flórára akadtunk.
A nap lemenőben volt és éppen készültünk ebédhez ülni, és utána barátságos beszélgetések között több rendbeli pipákat kiszívni, magam is éppen
szerény ebédemhez ültem le, midőn feldúlt arccal egypár emberem berohan és jelenti, hogy a Kenia felől temérdek bennszülött jő tanyánk felé. Ugyanezt
bizonyította egy perccel későbben Kharso, a szomáli legényünk is. E kemény legény arcából kirítt a belső izgatottság, komoly veszélynek kellett tehát
fenyegetnie. Kés és villa csakúgy repültek a gőzölgő üstbe és kezemben az expresszpuskával, rohantam ki a tanyáról, mert a magas cölöpkerítés minden
kilátást elzárt. És ekkor valójában úgy látszott, mintha a fűvel takart hegylejtőn, amelyen mi tanyáztunk, széles, fekete folyóként, egész Kikuju ország
bosszuló hadjárata ellenünk közelednék. Embereim kis csapatja a cölöpkerítésnél meglapulva, szótlanul és lélegzetét elfojtva állott, mi pedig a gyorsan
fokozódó esti homályban, figyelemmel kísértük a sötét csapatok árnyék-szerű mozdulatait mindaddig, amíg a beálló éj őket egészen el nem takarta.
Roppant sokan lehettek, mert mindig új és új tömegek tűntek fel, és a menet végét még mindig nem láthattuk. Végül úgy látszott, mintha a tanyától
körülbelül 2500 lépésnyi távolságban, sekély völgyteknőben látszanának gyülekezni. Ekkor azután az egyik rész dél felé a bozót erdőbe csapott át, a másik
rész pedig észak felől került meg bennünket, be akartak tehát keríteni. Nem volt kétség benne, hogy a dolog mögött árulás rejtőzik és hogy ez műve azon
embernek, akinek tanyánkon olyan sokáig adtunk lakást. Megvárták tehát, míg a karaván megoszlik, hogy a gyönge maradékot annál könnyebben
megsemmisíthessék.
Bár tanyánkat meglehetős erős kerítés övezte, ennek nagy kiterjedésénél fogva azt mégsem remélhettünk, hogy ilyen túlnyomó hatalom ellen
magunkat fenntarthassuk. Összes legénységünket mindazonáltal egyelőre a cölöpkerítésen kívül, egyenlő távolságokban, kisebb csapatokban felállítottam,
hogy bármely oldalról intézett támadás esetén, erről azonnal értesülhessek, és aztán egész erővel oda siethessek. Magam Duallával, Kimemetával és
néhány szomálival azon a helyen maradtunk, ahol az idegen csapatok első mozdulatait figyeltük meg, hogy a körülöttünk elterülő sötétségben olyan jeleket
keressek, amelyek az ellenség támadásának irányát elárulhatnák. Csakhamar ezután, egyszer a közeli erdőből felhangzó madárhang riasztott fel és bírt rá,
hogy a lövésre kész puskák csövét feléje irányozzuk, máskor meg a közeli mocsárban a békakuruttyolás elnémulása volt oka, hogy a támadást abból az
irányból várjuk. Feszült figyelemmel állottunk ilyen módon őrt egy darabig, de semmi sem mozdult, sem az erdőben, sem a pusztában. Idővel tehát
gyanakodni kezdtünk, vajon nem vonultak-e el előttünk mászáik vagy más néptörzsek tagjai, hogy a kikujuiakat megtámadják, de mindig csak arra az
eredményre jutottunk, hogy e nagy tömeg nem lehet más, mint a kikujuiak régen várt bosszuló hadjárata, ezért is mindig annál erősebben fogtuk
fegyvereinket, és annál jobban néztünk kifelé a sötétségbe. Az ég, amelyben ennél a dolognál legerősebben bíztunk, amint látszott, szintén cserbenhagyott,
mert a telihold nehéz felhők mögé rejtőzött és sűrű eső kezdett esni.
Az idő vontatott lassúsággal telt; mindazonáltal bár lassan, mégis megnyugtatott. Végre pedig céltalannak találtam, hogy egész éjjel a sötétbe
meresszem szemeimet, visszamentem tehát a tanyára, hogy ebédem hideg maradékait elfogyasszam. Azután pedig hosszú léptekkel végig méregettem a
terjedelmes, üres tanyát, amelyben most csönd volt, és foglalkoztam azon gondolattal, amelyet helyzetünk látszólagos veszedelmes volta lelkemben keltett.
Az egész dologban voltak rejtélyes részletek, a többi között az irány, amelyből a csapatok jöttek, továbbá hogy minden szükséges ok nélkül mutatkoztak,
és ezzel szándékukat elárulták. Talán mégis csalódtunk és csak egy nagy bivalynyáj tartott bolonddá? Lehetetlen! Még a félhomályban nagyon sok éles
szem figyelte meg a csapatok közeledését.
Nem tudtam eredményre jutni. Mivel azonban éjfél is beköszöntött anélkül, hogy a bekövetkező támadásnak nyugtalanító jelei mutatkoztak volna,
embereim kímélése céljából jónak láttam az őrök felét nyugalomra küldeni, az után még kiadtam rendeleteimet, hogy közelgő veszély esetén mit kell
tenniük, és egészen felöltözködve meg fölfegyverkezve ágyba feküdtem. Az őrök egyhangú kiáltásai és az eső egyenletes zuhogása megtették hatásukat és
én csakhamar, mély álomba merültem, amelyből csak kevéssé a reggeli szürkület előtt ébredtem fel. Mindent rendben találtam. Az éj nyugodtan telt el és
csakis az őrök sokféle hangon kiejtett „heheu”-ja emlékeztetett a félelmet keltő eseményekre. Dualla is megjelent, elmondotta „all right”-ját és azt, hogy
„az ellenségnek semmi nyoma”. Most már nem kételkedtem többé, hogy mégis csak csalódás áldozataivá lettünk; ezért is egyedüli feleletül azt
parancsoltam neki, hogy a csapatok nyomdokait vizsgálja meg. A szomáli, Kharsóval és Ali Mohammeddel egészen komolyan vállra emelte puskáját és
mindhárman a Kenia irányában megindultak a reggeli ködbe. Egy órával későbben meghozták a hírt, hogy a talaj óriási bivalynyáj patáitól egészen
felszántottnak látszik.
Nyugalomban, de az ígért vásár nélkül telt el november 2-a és 3-ának délelőttje is. Ekkor megérkezett Maktubu, a fő karaván 100 emberével.
Miként rendesen, Teleki gróftól írásbeli értesítést is kaptam. Két menettel a Guasszo-Nyiro felső folyásához érkezett és ott tanyát ütött. Első napon
80 mászái moránból álló csapatra bukkant, amely abban járt, hogy a kikujuiak ellen rabló hadjáratot vezessen. Mivel ez érdekeinkkel ellenkezett, Teleki
gróf ajándékok osztogatásával arra akarta rábírni, hogy tervének végrehajtásáról lemondjon; a moránok azonban kijelentették, hogy már két nap óta
semmit sem ettek és ezért valami rabló hadjáratra rászorultak. Teleki gróf most ökröket is ígért nekik, amire a mászáik a karavánt a Guasszo-Nyiro
legdélibb mellékfolyójánál fekvő tanyájáig kísérték el. Mielőtt a gróf ide megérkezett, egy másik, körülbelül 150 emberből álló mászái csoporttal
találkozott és ez érdekes alkalmul szolgált arra, hogy közelről megfigyelje, milyen bátrak a marhacsordák ezen rémei. A két csapat ugyanis alig pillantotta
meg egymást, máris a legnagyobb rémület jelei közt menekült a bokrok közé, azt hívén, hogy kikujuiakkal találkozik. Bár a mászái harcosok egyik
csoportja a karaván védelme alatt állott, a továbbindulásra mégsem volt rábírható, még akkor sem, midőn Teleki a messzelátóval tett megfigyelés után őket
biztosította, hogy félelmes ellenfeleik saját törzsrokonaik. Sokáig nem akartak ennek hitelt adni és csakis akkor indultak útnak, midőn Teleki gróf
megígérte, hogy az esetre, ha amazok mégis kikujuiak volnának, őket minden baj ellen meg fogja óvni. Kevéssel utóbb a két harcos csoport egymással
egyesült. A tanyára érkezvén, a kiszenvedett félelemért magukat énekkel és tánccal kárpótolták, miután két ökröt is megettek, végül északnyugati irányban
továbbutaztak.
Teleki tanyájáig az utat egy nap alatt akartuk megtenni; november 4-én tehát még szürkület előtt útra keltünk. Csaknem egy teljes hónapig laktunk
azon cölöpfal mögött, amelynek most hátat fordítottunk, és amelyet különösen én tartottam meg szíves emlékemben, mivel egészségemet mögötte nyertem
vissza.
A hűvös reggeli órákban gyorsan haladtunk előre. Egy a Keniáról jövő, délnek folyó patak rövid időre feltartott; átkelvén rajta, siettünk a zöld
síkságon keresztül az Aberdare-lánc lába felé, utunk számos mászái král mellett vezetett el, amelyek most ugyan el voltak hagyatva, de látásukra
könnyebben elképzelhettük, hogy körülbelül milyen lesz Ndoro két hét múlva, midőn a föld urai nyájaikkal a tájékot megint meg fogják élénkíteni. Minél
közelebb jutottunk a hegylánchoz, a tájkép annál többet veszített szépségéből. A csinos virágok ritkultak, a fű gyérebb lett és sok helyen már a csupasz
talaj került felszínre. Utunk az Aberdare-lánc mentén a lefelé vonuló lapos hegyhátakon keresztül északnyugati irányban vezetett tovább, időnként
akácfákból és közbe-közbe egyes morio fákból álló ritkás, bozótos erdőn kellett keresztülmennünk. Több rendbeli morán csapatokkal is találkoztunk, akik
arra akartak bírni, hogy velük saurit tartsunk, de nem volt elvesztegetni való időnk, siettünk tehát odább. A moránok nyilvánvalóan harcra indultak, mert
kardpengéik zsírral voltak bekenve vagy rongyok közé burkolva, hogy ragyogtatásukkal magukat el ne árulják. Két órakor megérkeztünk a tanyára, amely
egy patak mellett, csinos facsoportnak, a többi közt egy Calodendron capense Thbg. árnyéka alatt feküdt.
Azon körülmény, hogy Kikuju országon átjutottunk, a közelben úgy, mint a távolban lakó mászái törzsekre nagy hatást tett, még hónapok múlva is,
ha velünk beszélgettek, ezt a dolgot mindig szóba hozták. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy ezen átvonulásunk csak hatalmas hadi orvosságunk
következtében sikerülhetett.
E tanyánkon kiderült, hogy a csapatokban való tovább menet nem vezet célhoz, mivel nagy időveszteséggel jár. Újból azon kisegítő eszközhöz
nyúltunk tehát, hogy mindenkit, az első vezetőtől kezdve az utolsó teherhordóig, kelleténél jobban megterheljünk, ami különben csak rövid ideig tarthatott,
mivel naponként öt vagy hat tehercsomóra való élelmiszer fogyott el.
A következő két nap mindig északnyugati irányban haladtunk az Aberdare-lánc lapos lejtőin végig. A völgyekben és völgyteknőkben mindenfelé
szép erdők díszlettek, a gerinceken csak nedvben szegény pusztai füvek nőttek és a talaj, amint látszott, nemigen volt termékeny; igaz egyébként, hogy itt
sokkal kevesebb volt az eső, mint másutt. Utunk folytonosan 2000–2200 méternyi tengerszint feletti magasságban vezetett tovább; a Keniától és Szettima-
hegyektől észak felé egészen a Lorogi-láncig elnyúló, átlag 1800 méter magas, alacsony domboktól takart felföldre, a Leikipia-fennsíkra tehát messzebb
kiterjedő kilátásunk nyílott. A Keniától északra, lassan-lassan, aránylag alacsony gerinc, a Dönye lol Deika, a mászáik „vacskorhegy”-e bújt elő.
November 7-i menetünk közben, midőn a Guasszo Szongorói felé haladtunk, érdekes látványban, a mászáik vándorlásában gyönyörködhettünk. A
vándorok az Aberdare-lánc nyugati oldaláról jővén, annak aránylag alacsony északi részén keltek át és a ndorói legelők felé vonultak. Különösen szép
látványt nyújtottak hatalmas marhacsordáik, amelyek több, folyóhoz hasonló csoportban húzódtak a lejtőkön lefelé. Előttük és utánuk férfiak és asszonyok
haladtak. Az előbbiek karjaikon kis borjakat vittek, az utóbbiak pedig nehéz házi szereket cipeltek és azon kívül még az ökörbőrökkel, tejesedényekkel és
a kunyhó-rudakkal megrakott teherhordó állatokra is felügyeltek.
10-én megérkeztünk a Mamanétt-hegyek közt fekvő, Szubugo nevű vidékre, Dsumbe Kimemeta útjának céljához, ahol elefántcsontot akart
vásárolni. A finom eső, ami az egész időn át esett, nagyon megrontotta azon élvezetünket, amelyet az utunk mentén elterülő, szép erdőkkel takart és
mászáiktól sűrűn lakott vidék nyújtott volna. A harcosok egyik nagy králja közelében haladtunk el, amelyből a nagy számú lakosság az eső dacára
csoportosan kitódult, hogy víg nevetés közt elvonulásunkat végignézze. A král több száz kunyhóból állott és szelíd lejtőjű, fűvel takart dombon feküdt.
Messziről nézve, szabályszerű, kör alakú erődnek látszott. Az új mászái král, ha az eső és nap még fakóvá nem tette, egészen fekete.
A rákövetkező napon, nap fölkelte előtt, a legközelebbi hegylejtőkön mutatkozó bivalycsorda okozott némi szórakozást. A vadászat hosszabb idő
óta csaknem teljesen pihent, a „nyamma vale!” és „Bogo vale”* kiáltozások tehát, amelyekkel embereink a csorda megjelenését jelezték, megtették
varázshatásukat; Teleki gróf abban a pillanatban kint volt az ágyából és felhúzta csizmáit. A sietségre annál nagyobb szükség volt, mivel a bivalyok szám
szerint valami kétszázan, éppen vándorlás közben voltak. A csordának legnagyobb része csakhamar el is tűnt a hegyek mögött; Teleki gróf azonban
néhány hátul cammogót még elérhetett, és az egyik tehénre rá is lőhetett. A tehén megsebesülve továbbállott, a sűrűn benőtt területen tehát üldözőbe kellett
venni. Kevéssel utóbb, Teleki gróf meg is hallotta a beteg állatnak hörgését; óvatosan haladt tehát azon irányban, ahonnan a zaj hallatszott, az ágak
recsegése azonban figyelmessé tette, hogy a bivaly megérezte és felállott. Csakugyan abban a percben el is rohant Teleki előtt a bozótok között, de 40
lépésnyi távolságban megint lefeküdt. Teleki gróf ekkor már csak a fejét láthatta, bízva a jó szerencsében, mégis rálőtt. A tehén erre felugrott, de
lapockájába új golyót kapott, még egypár lépést tett előre, de azután döglötten rogyott össze.
Közvetlenül tanyánk mellett ösvény vezetett el, amelyen most sok vándor mászái járt. Csaknem minden órában elvonult ott egy csapatuk, maga
előtt hajtván a nehéz terhekkel megrakott szamarakat és ökröket. A mászáik a fátlan Angata Busz legelői felé voltak útban, és ezért magukkal vitték a
kunyhók építéséhez szükséges faágakat is. Ezek a csapatok, nagyobbára hosszú, vékony és hajlékony ágakból, meg félig cserzett, összegöngyölgetett
ökörbőrökből álló tehercsomóikkal, egészen sajátságos hatást tettek a szemlélőre, mert egyrészt a bőrmálhák toronymagasságnyira emelkedtek az állatok
háta fölé, másrészt pedig ezek a hosszú, hajlott kunyhóbotokat szánkák módjára csúsztatták maguk mellett. Teherhordó ökre nincs minden mászáinak,
ellenkezőleg, ilyeneket csak az utóbbi napokban láttunk először használatba véve.
Dél felé váratlanul meglátogatott hét ngvanai ember, szemünkben, mellesleg mondva, ez újabb bizonyíték volt arra nézve, hogy a hírhedt mászáik
messze terjedő földjén különös veszedelmek nélkül lehet átutazni. A ngvanaiak hozták hírül, hogy Mpujuj vezérlete alatt 170 főből álló elefántcsont-
karaván a Guasszo-Narókhoz már megérkezett és éppen most készül a környéket átkutatni, keresvén a ndorobbokat. Mindnyájunkat meglepett, hogy
Mpujuj, akivel Kis-Arusában találkoztunk, most már megint Leikipiában van. Erről az emberről egyébként is érdemes megemlékezni, nemcsak mert
olyannak tekintik, aki a mászái földet és a mászái nyelvet legjobban ismeri, hanem azért is, mert több a bátorsága és több az esze, mint bármely más mai
karavánvezetőnek. Az effajta úttörő emberek, akik már évtizedek előtt feladatukká tették, hogy az elefántcsont-kereskedés számára új, messzebb fekvő
vidékeket tárjanak fel, amint látszik, kihalóban vannak, utódaik, akik még most is működnek, őket messziről sem érik el. Ezt a tényt Dsumbe Kimemeta
vallomásából ismertük meg, akit manapság a legméltóbb utódok egyikének tartanak. Mpujuj már évek hosszú sora óta csaknem minden évben bejárja
Leikipiát; pontosan ismeri hát ezt a vidéket.
Meg kellett történnie a karaván tervezett megoszlásának, az egész karavánnal mindenekelőtt a hátrahagyandó emberek számára kicsiny, de
cölöpökkel körülkerített erős tábort készítettünk. Teleki gróf időközben eltökélte, hogy a karaván nagyobb részével maga indul meg a Baringo-tóhoz,
engemet pedig Duallával, Dsumbe Kimemetával, ennek negyven emberével és a mieink közül hatvan legénnyel a helyszínen hagy. Mialatt
karavánvezetőnk elefántcsonttal fog kereskedni, az alatt nekem, amennyire húsznapi időközben lehetséges (hosszasabban itt maradni, élelmiszerkészletünk
miatt nem lehetett), a Guasszo-Nyiro folyását kellett volna átkutatnom.
A tanya elkészítésével, a karavánnak, a tehercsomóknak, a marháknak és egyéb élelmiszerkészleteinknek megosztásával annál inkább kellett
sietnünk, mert ahány napig együtt maradtunk, a hátramaradóknak ugyanannyiszor három nappal korábban kellett elindulniuk.
Első este, midőn már egészen besötétedett, Lekibesz, Leikipia mászái leibonja, látogatásával szerencséltetett. Ez ember, sajátságos, nem tiszta vérű
mászái, hanem Guasszo Ngisunak, a Baringo-tótól nyugatra elterülő fennsík egykor vakuázi- hegységének környékéről való mkuáfi. A magas, széles
termetű Lekibesz, nemcsak derék jelenség, hanem öntudatosan, parancsoló módon lép is fel, ami annak a jele, hagy ezen a vidéken nagy tekintélynek és
mindenkinél közkedveltségnek örvend. Lekibesz ezen állását kétségtelenül okosságának és nyílt eszű voltának köszönheti. Első szavai voltak, midőn
hozzánk beállított: „Ilyen későn esté azért jövök, mert ilyen nagy férfiúnak, mint magam vagyok, nem illik fényes nappal, nagy kíséret nélkül megjelennie.
Embereim hevesvérűségénél fogva pedig könnyen verekedésre kerülhetett volna a dolog; ezért is inkább a sötétben és nagyobb kíséret nélkül jöttem el
ide.” Az önérzetben tehát, miként látható, e férfiúnál nem volt hiány. Beszédjére Teleki gróf egészen hidegen azt felelte, hogy nagyon helyesen cselekedett,
midőn meggondolatlan embereire tekintettel volt, mert azok esetleg véresre verve tértek volna vissza. Lekibeszt egyébként gazdagon megajándékoztuk,
mivel nemcsak a hátramaradóknak akartunk minden tekintetben békét és nyugalmat biztosítani, hanem tőle egyéb szolgálatokat is vártunk. Felszólítottuk
ugyanis, adjon Teleki grófnak és nekem vezetőket és azon kívül egy „elkonono”-t, egy kovácsot, aki tanyánkon néhány mászái dárdát csináljon. Lekibesz e
kívánságok teljesítését megígérte, azon kívül kijelentette, hogy egy vagy két tehenet is magával fog hozni, amelyeket most, sietségében otthon felejtett,
végül pedig látszólag nagyon megelégedetten elbúcsúzott, ígéretet tevén, hogy másnap megint el fog jönni. Másnap reggel csakugyan meg is jelent,
mégpedig ezen alkalommal, nagyobb kísérettel. Kíséretében voltak az ígért vezetők, az elkonono és 21 asszony is, amely utóbbiak, miként mondá, mind az
övéi, az ígért teheneket nem hozta ugyan magával, de ezek későbben szintén meg fognak érkezni. A későbbi alkudozásoknál is ravasz legénynek bizonyult
őkelme. Így a többi között a Teleki számára kijelölt vezetőt előre kellett volna kifizetnünk, hasonlót kellett volna cselekednünk azzal is, akinek feladata az
volt, hogy engem a Guasszo-Nyiro folyóhoz kísérjen. „Nyugodtan megtehetjük ezt, mert én, Lekibesz, a nagy leibon, kezeskedem értük.” Ebből azonban
nem lett semmi sem, mert mi azt feleltük neki, hogy ha ő nem bízik bennünk, nekünk sincs okunk, hogy neki hitelt adjunk. Ugyanígy állt a dolog az
elkononóval is. Ennek ugyanis a kívánt dárdákat Lekibesz bumbájában kellett volna kovácsolnia, ami annyit jelentett, hogy a dróttal, amit tőlünk kap,
örökre eltűnhetik, mi azonban azt akartuk, hogy e munkáját tanyánkon, szemünk láttára végezze. Lekibesz végre engedékenységet tanúsított, de sem a
vezetőket, sem az elkononót többé nem láttuk.
Délben Mpujuj karavánjának 35 embere érkezett meg, akik közvetlenül a mi tanyánk mellett ütötték fel sátraikat. Nekik is elefántcsont-vásárlás
volt a céljuk, aminek Dsumbe Kimemeta aligha örvendett; ez azonban bennünket kevésbé érdekelt. Ily módon szoktak egyébként a Pandaniból vagy
Mombaszból kiinduló kereskedőkaravánok mindig eljárni. A Naivasa- vagy Baringo-tóig mindig együttesen haladnak előre, aztán pedig messze környékre
szétözönlenek. A karavánnak Leikipiába szánt része, 150–300 ember, rendesen már a Naivasánál különválik. Az Aberdare-lánc keleti lábánál valahol felüti
a főtanyáját és egy időben több nagyobb vagy kisebb karaváncsapatot a felföld különböző pontjaira, kiküld, hogy ott az elefántcsontot összeszedjék.
Máskülönben a legfeljebb két vagy három hónapra való élelmiszereikkel, amelyeket Ngongo Bagászban vagy Miansziniben szereztek, nem érhetnék be,
mivel Leikipiában alig tudnának valami számba vehető mennyiséget szerezni. A leikipiai karaván egyes részei ezután legtöbbnyire Miansziniben
gyülekeznek ismét együvé és ott várnak arra a karavánra, amelyik a Baringo-tó környékén működött, vagy pedig, ha elég erősek, Távetáig vagy Kis-
Arusáig nyomulnak előre, ahol azután minden körülmények között várakoznak mindaddig, míg az összes karaváncsoport egybe nem gyülekezett, hogy az
elefántcsont-szerzeményt egymás között megosszák aszerint, amily mértékben mindenki a vállalathoz csereárukkal hozzájárult.
November 13-án, későn este állított be tanyánkra először egy csapat ndorobbo, hogy átvegye hongoját. Az elefántcsont-kereskedők ezt mindig
szívesen megadják; Dsumbe Kimemeta a félénk legényeket azonnal el is vezette árusátrába, ahol a titkos üzleteket rendesen meg szokták kötni.
November 14-én reggel, Teleki gróf a maga karavánjával nyugati irányban megindult, hogy a Baringo-tóhoz menjen; útját vezető nélkül kellett
megtennie, mivel ez, miként mondottam, el nem jött. Minden valószínűség szerint körülbelül négy hétig kellett különváltan maradnunk, elkísértem tehát
egy darabig, hogy bizonyos eshetőségeket még vele megbeszéljek, azután egymástól elbúcsúztunk és én visszatértem a tanyára.
Nyemsz, vadászélet a Baringo-tónál, előkészületek északi utunkra
(1887. december 7-től 1888. február 10-ig)
Ott, ahol a Guasszo Nyuki téglavörös hullámait a kemény agyagtalajba mélyen bevágódott mederben hömpölyögteti a Baringo-tó felé, kiszáradt és
poros, tövises sövény állott, amely egypár sátrat és kunyhót fogott körül. A bekerített helyen, valamint azon kívül is, néhány magányos, gyér lombozatú
akácfa állott. Ez volt Teleki gróf tanyája, amely mivel benne csak kevés ember lakott, az elhagyatottság képét nyújtotta. Közvetlenül mellette, másik
kisebb sövény állott; ezt az a kereskedőkaraván építette, amely tőlünk Turukában vált el; száz lépéssel odább pedig mindjárt a patak mellett, a kuafi-falu,
Nyemsz Mdogo vagyis Kis-Nyemsz feküdt, amelynek kunyhói magasabb és erősebb sövénykerítés mögül kukucskáltak ki. A környék köröskörül róna,
homokos vagy agyagos, sáros vagy poros volt, a szerint, amint az eső régebben vagy csak nemrégiben esett. A Baringo-tavat, amely innen csak 10–12
kilométernyire feküdt, sejteni sem lehetett, éppen oly kevéssé voltak a magas, sáncalakú szegélyhegyek láthatók, amelyek a nyemszi síkságot oldalról
környékezték. A tanya 11,60 méternyire állott a tó színe fölött.
Ilyen volt tehát az az eldorádó, amelyről álmodoztunk, amelyet készséges fantáziánk mindig, mint második Távetát tüntetett elénk, és amelyhez
örömujjongások közt közeledtünk. A tanyát őrző 18 ember és a két szomáli természetesen elénk jött és olyan hévvel üdvözölt, amint csak tudott. Később a
közeli faluból néhány bennszülött is felkeresett, akiknek azonban éppen olyan szegényes volt a külseje, mint országuknak; beállítottak az után a közeli
karaván tagjai is, hogy örömüknek adjanak kifejezést és kielégítsék kíváncsiságukat. A nagy csalódás után azonban, amelyet megértünk, bevonulásunk
egész csendben folyt le.
Nyemszbe érkezvén, miként mondották, egészen tiszta kuafi-faluba, sajátságos népnek törzstelepére jutottunk. A „kuafi” többes szám: „vakuafi”,
amint látszik, a bantuk nyelvéből származó szó, aminek jelentését azonban még ezen vidéknek kereskedői sem tudják. A kuafik maguk ezen nevet nem
szeretik hallani; ők inkább lakóhelyeikről nevezik el magukat: arusaiaknak, távetáiaknak, nyemszieknek, leukopoknak stb. Egyébként ezek is már a
szuáheli nyelvhez idomított szavak. A mászáik őket baravujóknak hívják. Külső megjelenésük, valamint nyelvük elárulja azt a közeli rokonságot,
amelyben a kuafik a mászái néptörzzsel állnak, hagyományaik is azt beszélik, hogy egykoron ők is, mint ez, pásztorok voltak és a mai mászáikkal vagy
mellettük, körülbelül ugyanazon területen nomád életet folytattak. Körülbelül 50–60 évvel ezelőtt azonban, valószínűleg Mászáiföldön komoly
testvérháború tört ki, amelyben a kuafik lettek a vesztesek. Elvesztették marháikat és szétszóródtak. Egy részük a Leikipiában, a Baringo-tónál és az ettől
nyugatnak, a fennsíkon fekvő Guasszo Ngisu nevű vidéken lakó rokonaihoz menekült; a másik rész pedig Távetába, Arusa a Csinibe, Arusa a Dsuba és
még tovább nyugatnak, Ngurumánba, Ndasszekerébe és Ndesszeriánba futott el. Nem lévén többé marháik, állandó lakhelyeken kényszerültek letelepedni,
és a földműveléshez fogni. Néhány telep idővel megint aránylag meglehetős jólétre és hatalomra is tett szert. Így a Meruhegy déli lábánál lakó kuafik már
megint rabló és félelmetes kis néppé váltak.
A kuafik jelleme, a mi tapasztalataink szerint, gonoszabb, mint a mászáiké. Ahol csak tehetik, sokkal szemtelenebbül lépnek fel, mint azok; a
vidékek kulturális fejlődésének szempontjából szerencsés véletlennek mondható, hogy a már említett és egy másik későbbi irtóháborúban is a mászáik
maradtak a győztesek. Az először említett testvérharc után ugyanis az országban csak 40 évig volt békesség, 1875-ben vagy 1876-ban a háború újra kitört.
Az északi kuafik vagyis leukopok idővel megint nem fértek meg bőrükben, mert a mászáik ellen véres bosszúálló hadjáratot indítottak. Eleinte ezek
vereséget szenvedtek és maga a főleibonjuk, a mostaninak atyja is, e harcban elesett. Utóda Mbatian alatt azonban a kocka megfordult és a leukopok
teljesen leverettek, innen ered az a nagy tekintély, amiben Mbatian részesül. Aki a leukopok közül elmenekülhetett, a kikujuiakhoz, a Baringo-tóhoz és a
burhenedsikhez futott; egynéhányan az országban maradtak és a mászáiknál, ezen túli uraiknál, szolgáló minőségben kerestek élelmet. Így szorult
körülbelül fele az eredeti mászái népnek, a föld művelésére.
A legtöbb kuafi nyomorult életet él, ami testi fejlettségükről is leolvasható. A mezőgazdasági termékek, amiket termesztenek, országuk
termékenységéhez mérten különbözők. A távetái kuafikkal (ezeket a tulajdonképpeni távetáikkal nem szabad összetéveszteni) a kis- és nagy arusaiakkal e
tekintetben a sors kegyesen bánt. Mások, telepeik talajviszonyainál fogva, csupán durrha- és eleuzine- termesztésre kénytelenek szorítkozni. Fő
figyelmüket azonban még mindig a jelenleg még csekély marhaállományukra fordítják, amelyet minden erővel szaporítani igyekeznek. Néha-néha
mellékesen vadászgatnak, méheket tenyésztenek és halászgatnak. De nem minden kuafi mondott le előbbi szokásairól, amelyek egészen a mászáikéihoz
hasonlítottak, valami leukopot például hiába kínálnánk meg vadhússal.
A kuafik fegyverzete és ékszerei a lakóhelyekhez képest szintén különbözők, név szerint a nyemszieknek csak íjaik, nyilaik és rossz dárdáik
vannak, amelyek alakra nézve a szukók és turkánák fegyvereihez hasonlítanak.
A nyemszi kuafik jelenleg két faluban (Nagy- és Kis-Nyemszben) és a Baringo-tó egy nagy szigetén laknak. Még csak 15 év előtt itt négy falu
állott. A mászáik és szukok folytonos és szakadatlan nyugtalanításai következtében azonban kettőt elhagytak és ezek lakói kivándoroltak. Egyik részük a
nagy szigetre költözött, másik részük pedig északnak, a Nyiro-hegy és Marszabit felé vándorolt. A szigetlakók csekély számú marháikat, amelyeket még
megmenthettek, nemsokára egészen elvesztették, azóta halászatból és vadászatból is élnek. Az előbbi, amint látszik, igen jól fizet és megadja nekik az
eszközt arra, hogy szomszédos rokonaiknál durrhát cserélhessenek be. A szigetlakó kuafiknak talán vannak csónakjaik, de mi nem láttunk egyet sem,
valószínű tehát, hogy a sekély tó vizében gázolva közlekednek a szárazfölddel.
Nyemsz körül a földművelők csak durrhát, eleuzinét és tökfélét termesztenek. Az ő durrhájuk csekély értékű vörösbarna faj, tökfélét mi magunk
nem találtunk, állítólag, mert a bennszülöttek már mind megették. Kukoricával, amit a kereskedők hoztak ide, szintén tettek kísérleteket, de azután megint
felhagytak velük. A földművelést egészen sík, agyagos talajon ejtik meg, amely még erős eső után is csakhamar megkeményedik és azután porrá mállik,
ez, főképpen délután, az orkánszerű szelek miatt az embernek nagyon terhére van. Ilyen területeket, nagy kiterjedésben, a bennszülöttek sakktáblaszerűen
osztanak be hat-hat méter nagyságú mezőkbe, egészen alacsony, csak néhány hüvelyk magasságú földhányás szolgál kerítésül. A mezőket részben ugarul
találtuk, ebből az látszik, hogy a rendkívül terméketlennek látszó talaj szorgalmasan váltakozó gazdaságot tesz szükségessé. Az öntözés céljából a
bennszülöttek keskeny, sekély árkokat ástak, ezekbe vezetik a patakok vizét, amelyeket e célból fel is kell tölteni. Sok tehát a munka, kevés a termés és
még ezt a keveset is a rendkívül nagy számú madarak ellen védeniük kell. Mindezekhez fölöslegül még az is járul, hogy a szántóföldeket időnként
elefántok is látogatják; ezeknek persze meglehetősen vakmerő vadászokkal gyűlik meg a bajuk, akik őket nyilakkal, dárdákkal és égő rőzsékkel ugyancsak
keményen támadják. Marháikat, rablóbetörések miatt, nem a faluk közelében, hanem Kamasszia hegyei közt őrzik.
A csereárukat illetőleg, Nyemsz lakói, mivel gyakran és hosszú ideig élnek közelükben karavánok, nagyon el vannak kényeztetve. Az
üveggyöngyök értéktelenek. A legcsekélyebb mennyiségű gabonáért is kelméket kérnek; elefántcsontjukat pedig csak marhákért adják el. Az adó, amit
kívánnak, szintén elég tetemes.
Mindkét falunak összes lakossága 1500–2000-et tehet. Nagy vándorlási kedv és bizonyos fokú tetterő a nyemszieknek jellemző sajátsága; ez okból
könnyű dolog köztük vezetőt találni.
Karavánunkból Maktubu 100 embernek élén 15 nap óta volt távol, hogy Elgejót, a Nyemsztől északnyugatnak fekvő hegyes vidéket, élelmiszerek
keresése végett felkutassa. Itt ugyanis semmit sem lehetett kapni és a bennszülöttek maguk is az éhínséggel küzdöttek. Teleki gróf, megérkezése után
azonnal újra útnak indult, hogy valami jól fizető vadászterületet keressen fel és így a karavánt marhaállományunk megkímélése mellett is, fenntarthassa.
Egyelőre magam sem tehettem okosabbat, mint hogy példáját kövessem. Délután tehát néhány emberem kíséretében átkeltem a patakon. Nyemsztől délre
fekvő vidéken nem is hagyott el a szerencse; először egy vízi bakot, későbben pedig egy bivalybikát ejtettem el, és így embereimet, akikről gondoskodnom
kellett, két napra való élelmiszerrel láttam el. A bivalynak az 500. kaliberű expresszpuskának tíz golyójára volt szüksége, hogy elessék.
Másnap reggel a maga karavánjával váratlanul megérkezett Teleki gróf. Örömömre a legjobb egészségben és pompás hangulatban volt, de nem ok
nélkül, mert igazán meglepő vadászélményekre tekinthetett vissza. Rövid idő alatt 38 darab nagyobb vadat ejtett el és embereinek egész húshegyeket
juttathatott. Idejöveteléről elmondta a gróf, hogy csakugyan a tőlem érintett üstalakú hegyszakadékban tanyázott és azután Maktubu ajánlatára azon patak
mentét követte, amely ott ered. Egy óránál tovább jó ösvényen járt, később azonban a sziklafalak mindig jobban összeszorultak és a járás mindig nehezebb
lett, főképpen a teherhordó állatok miatt, amelyek számára külön ösvényeket kellett vágni. Másnap azonban a völgy kiszélesedett és a gróf a maga
embereivel széles, szép völgyteknőbe, egy patakhoz érkezett, amelynek mindkét oldalán a vízipálmák egész berkeket alkottak. E hely igazán gyönyörű
volt, az utasok tehát tanyát ütöttek benne. A környéken számos friss elefántnyomot lehetett látni; ezen állatokat egyébként menet közben is többször vették
észre. Maktubunak, aki délután valami ösvény felkeresésére indult, alkalma is nyílott egy elefántra rálőnie, este pedig, amikor ez a dolog szóba került,
Háman Ali, Telekinek testőr- szomálija is előállott és elmondta, hogy a tanyától nem is nagy távolságban, ő is talált hármat, és egy félórán át, nézte őket.
Teleki gróf a pataknál 3,4 méter hosszú pythont ejtett zsákmányul, ennek testében, ami néhol 70–80 centiméter átmérőjű volt, a szétdarabolásnál
fiatal, még meg nem emésztett antilopot találtak. Másnap a gróf egy darabig a patak mentét követte, de mivel az folytonosan északnak vezetett, nyugatnak
fordult, a vízen meg egy hegyháton átkelt és üstalakú, szépen benőtt völgykatlanba jutott, ahol 30 méter magas sziklafal alján néhány pocsolyaüregben
vizet is talált. A meglevő, külső jelekből ítélve esős időben a sziklafalról patak folyt le, későbben pedig kiderült, hogy ez a Guasszo Bolionak, a Baringóba
délkelet felől beszakadó kis pataknak a felső folyása.
November 19-én a nyemszi síkságra érkeztek és ugyanazon mocsáros patakág mellett tanyáztak, amelynél én 17 nappal későbben egy éjt töltöttem.
Az út oda nyugati irányban, a hegyhátakon vezetett keresztül, a leszállás igen jó elefántösvényen történt meg. Telekiék csak útjuknak ezen részében
pillantották meg a Baringo-tavat. Nagyszámú vadat is pillantottak meg aznap, a többi között egyszer, még a hegyek között, 300–400 lépésnyi távolságban,
hirtelen négy oroszlán ugrott fel.
További, másfél óráig tartó menet után a Teleki-féle karaván Nyemsz Mbukvába érkezett. Ez utóbbi a Guasszo Tigaricsnek, a Kamasszia
hegységből jövő pataknak jobb partján, Nyemsz Mdogótól északkeleti irányban, körülbelül háromnegyed órai távolságra fekszik. Teleki gróf itt hallotta
meg az élelmiszerek hiányára vonatkozó rossz hírt, a karavánbeli emberek tanácsolták is neki, hogy üssön inkább Nyemsz Mdogónál tanyát, ahol legalább
néha-néha kapni egy-egy kibabára való durrhát. Másnap tehát átköltözködött a kisebbik faluba, ahol annyiban is kedvezőbb volt a helyzet, mivel itt több
volt az árnyék és kevesebb a bennszülött, akik terhünkre válhattak. A következő napokat a gróf a vadászatnak és a 100 főre menő karaván összeállításának
szentelte, amelynek Maktubu vezérlete alatt Elgejoba kellett mennie, hogy ott lehető nagy mennyiségű élelmiszert összevásároljon, Maktubuhoz
vezetőként és tolmácsként csatlakozott Muinyi Hamisz és a kereskedőkaravánnak három aszkarija.
Mivel a vadászat Nyemsz közvetlen közelében nem bizonyult elég jövedelmezőnek, Teleki gróf, húsz embert a tanya őrizetére hagyván, november
25-én útnak indult vadban gazdagabb vidéket keresendő fel. Ilyent Nyemsztől délre, három óra járásnyira talált is. E helyen náddal és papirusszal benőtt
mocsáros vidék terült el, amely a Baringo síkságot dél felől bezáró hegyhátnak lábáig nyúlik. A mocsár két, ezen hegyhátnak lábánál eredő (+39 °C) meleg
és egy, a hosszanti völgyek egyikéből jövő dél-északi irányban folyó, langyos vizű patakból kapja vizét. E vidék egyesíti magában mindazon
talajviszonyokat, amelyeket az afrikai vad előszeretettel keres fel. A mocsártól északkelet felé kövér legelők, északnyugat felé pedig a struccok számára
homokos, száraz rónák terülnek el, vannak itt meredek, sziklás hegyhátak, aminőket a különböző antilopok és kvaggák kedvelnek, iszapfürdők a bivalyok
és orrszarvúak számára, és végül a patak mentén pihenőül árnyékos bokrok és berkek. Azon három nap alatt, amelyeket a gróf ott töltött, vadászzsákmánya
egy bivalyból, egy orrszarvúból, hat vízi bakból, két nagy kudu-, két impala, két tehénantilopból és egy phacochoerosból állott. A bivalyt és az orrszarvút
egy napon ejtette el. Teleki gróf kora reggel indult el, hogy egy magaslatról körültekintsen. Odamenet először két oroszlánt ugratott föl, ezek azonban
sokkal messzebb voltak, semhogy rájuk lőhetett volna. A magaslatról két bivalybikát pillantott meg, akik éppen ekkor merültek bele a mocsár-nádasba.
Ezeknek utána ment, de alig ért a nádas széléhez, a bivalyok helyett egy orrszarvú rohant kifelé. Teleki gróf az állatot a vállába irányzott jó lövéssel
fogadta, amire az megfordult, és amely úton jött, a nádban megint eltűnt. A lövés a két bivalyt is felriasztotta, és azért ezek is előkerültek. A puska másik
csöve tehát éppen jónak bizonyult azon állat számára, amelyik messzebbre jött ki és az oldalát fordította a vadász felé. Teleki gróf követte a nyomokat és
alig negyvenlépésnyi távolságban megtalálta a döglött bivalyt és közvetlenül mellette, amire nem is számított, az orrszarvút is. A hegyekben ugyanaz nap
Teleki gróf még lelőtt hét kudu antilopot. A többi állat közül, amik itt elestek, még a két tehénantilopot kellene megemlítenünk, mivel ezek voltak az első
igazi tehénantilopok (Alcephalus Caama), amelyeket mindeddig lőttünk; ami többieket elejtettünk, az Alceph. Cokii fajhoz tartoztak. E két antilopfaj
szarvaik alakját és nagyságát tekintve, egymástól feltűnő módon különböznek.
Ezen vadászatok alkalmával Teleki gróf egy nap egy kis, a fennsík lejtőjének lábánál fekvő, langyos vizű tóhoz érkezett, amelyeket felfedezőjéről,
a szerencsétlen Hannington püspökről keresztelt el. A tó hosszúkás és keskeny; vize keserű, sós ízű és tele van porszem nagyságú zöld algákkal; a víz
hőmérséklete északi végében alig nagyobb, mint a levegőé, délen azonban, ahol a tavat tápláló források vannak, miként Bedue és a püspök egyéb kísérői
mondták, tetemesen nagyobb. A tó szélein vízilovak nyomai voltak láthatók. A felületén számtalan vízi madár úszott, különösen sok flamingó, mégpedig a
kisebb, sötétebb rózsaszínű fajtából; Teleki gróf hat sörétlövéssel huszonötöt ejtett el. Másik érdekes madár, amit a gróf itt, de csak egy példányban lőtt,
fehér mellű, acélos zöld hátú és vörös lábú szalonka volt.
27-én este Teleki gróf visszatért Nyemszbe, hogy egy napot pihenésre szenteljen. Másnap este kicsiny, de egyébként igen eredményes cserkészetet
tartott; 29-én pedig az ezen alkalommal megsebesült bivalyt üldözte, követvén annak nyomait. Mindez azonban csak bevezetése volt egy másik, nagyobb
vadászatnak, amelyre a gróf 52 teherhordónak, 2 aszkarinak, 2 szomálinak és Beduenek kíséretében, november 29-én délután indult útnak. Ezen nyolc
napig tartó vadászkirándulásnak élményeit és tapasztalatait Teleki gróf a következőkben beszéli el:
„Ez alkalommal utamat északkeletnek vettem, hogy felkeressem azon vidékeket, amelyekben Thomson J. 1883-ban vadászott elefántokra. Első
nap délután csak kétórai távolságra mentünk a Guasszo Nyukinak mocsáros északi végéig. Ez a nap rosszul kezdődött, mert három vízi bakot egymásután
elhibáztam, és csakis két gyöngytyúkot tudtam eltalálni. Másnap reggel ama széles nádszegély mellett folytattuk utunkat, amely a Baringo-tót déli és
délkeleti irányban övezi; a Guasszo Boliónál, azon alacsony hegyhátak lábánál azután, amelyek ott meredek, óriási lépcsők alakjában ereszkednek le a
síkságra, megpihentünk. Vadat itt nagy számban lehetett látni; de ezen állatok vagy egészen kopár helyeken, vagy az ember nagyságúnál is nagyobb
nádasban tartózkodtak; a vadászatra tehát gondolni sem lehetett. A paradox-puskámmal felfegyverkezve, délután, inkább a séta kedvéért, lassanként
elmentem a tóhoz, ott igen jelentékenyen nagy krokodilust öltem meg és éppen vissza akartam már térni, midőn egy bivaly pár tűnt fel, amely a hullámzó
nádasban éppen akkor készült elmenekülni. Ezek számára a puskám gyönge volt, kísérőm, Mohammed Szeiff tehát a tanyára szaladt, hogy elhozza az
expresszpuskámat, ezalatt magam lassú lépésekben követtem az állatokat, hogy szem elől el ne tévesszem. Eközben a nádas sűrűjében magányos
bivalybikára bukkantam, amely azonban szerencsémre olyan mélyen aludt, hogy észrevétlenül és bántatlanul ismét visszahúzódhattam. Végre megérkezett
a puska és vele együtt egy csapat emberem. Ezekkel a bivalyokra a nádasban hajtóvadászatot rendeztem, de ennek nem volt sikere, mivel az állatok oldalt
elrohantak. Későbben egy orrszarvút lelőttem, egyet pedig megsebesítettem.
Másnap reggel Beduet és még egypár embert kiküldtem, keressenek ki alkalmas tanyahelyet; magam ezalatt a patak mentén fölfelé cserkészgettem.
Egy orrszarvúval, egy kvaggával, egy beiza-antiloppal és három Gazella Grantii-vel délutáni négy órakor visszatértem a tanyára. A Gazella Grantii-k nyári
ruhájukban voltak. Ez a téli ruhájuktól annyira különbözik, hogy alig tudtam felismerni. A szőr világosabb és élénkebb színű; az állat oldalán és lábain
pedig különböző fekete sávok vannak, amelyek a téli ruhánál egészen hiányzanak.
Bedue azzal a jelentéssel tért vissza, hogy a kijelölt irányban víz ugyan nincsen, de a vad száma nagy; másnap reggel tehát megindultam és a
Baringo-tó keleti oldalán, a Leikipia-fennsík egyik alacsony ága mentén a Mogodino-patak kiszáradt medréig haladtam, amelynek szélén, szép ligetben,
tanyát ütöttünk. Vizet ide a Baringo-tótól kellett hozatnom, amelynek partjai körülbelül egy órányira voltak. A tónak lapos poros partjain a kvaggák és
beiza-antilopok ezrével tanyáztak. A teljesen fedetlen vidéken azonban teljesen lehetetlen volt hozzájuk férni; nem is kísértettem azt meg, hanem
vadászgatva tovább mentem kelet felé, ahol magas pusztai fű takarta a földet és helyenként sűrű bozótok is voltak. Az első vad, ami utamba jött, orrszarvú
volt, amelyet először vállon találtam, midőn pedig megfordult, egy második golyóval a hátgerincét zúztam össze. Ezután sűrű bozótokba jutottunk, sok
ideig nem láttunk vadat, későbben azonban felugrott két kudubak, de ezek azonnal menekültek. A kudu-antilope ritka; azért őket rögtön üldözőbe vettem.
Gyors léptekkel siettünk árkon-bokron keresztül abban az irányban, amelyben a kuduk futottak, míg egy tisztásra nem érkeztem, ahol élvezetes látvány
lepett meg. Huszonöt lépésnyi távolságban tőlem három oroszlán volt együtt. A hím és egy nőstény oroszlán kutyák módjára, hátsó lábán ült, egy másik
nőstény pedig oldalt feküdt a fűben. Egy percig meglepetve néztek felém, ez az idő éppen elég volt arra, hogy rájuk tüzeljek. Az ülő nőstényt eltaláltam; de
azért ordítva a többiekkel együtt elment és midőn a füst eloszlott, nem volt többé látható. Óvatosan követtük most a vérnyomokat. Magas fű és bozótok a
keresést csakhamar megnehezítették, és veszélyessé tették; ezért is, midőn azon helyre jutottunk, ahol hitünk szerint a nőstény oroszlánnak lennie kellett
volna, embereimet vigyázatra intettem. Alighogy e szavakat kiejtettem, máris megmutatták nekem az állatot a fűben. Fejét első lábai közé lehajtva egy
helyben állott és valószínűleg támadásra készült; ezért is hirtelen egy golyót röpítettem a fejébe. Az oroszlán erre visszatámolygott és lassú léptekkel
eltávozott; egy második, a lágyékába intézett lövés után lefeküdt, de lábaival még mindig dühösen kapálózott, amiért is a fejébe röpített golyóval életének
hirtelen véget vetettem. A fejébe irányzott első golyóm a szeme fölött csapott a koponyára, de lecsúszott és csak a homlokbőrt vágta keresztül valami 20
centiméternyi hosszúságban.
December 3-án vadászgatva három óra hosszat követtem a patak mentét és vízre még sem bukkantam. Vadat azonban láttam eleget, el is ejtettem
egy orrszarvút, két kvaggát és egy elenn-antilopot. A következő napon a játszó, bizonytalan szélirány a vadászatban nagyon zavart; nem is lőttem csak egy
beiza-antilopot, egy vadmacskát és hazamenet három gyöngytyúkot.
December 5-én egypár szigetlakóval találkoztunk, akik elmondták, hogy a patak felső részében van víz, és hogy e percben ott elefántok tanyáznak.
Azonnal oda indultunk és végül a pataknak mocsáros, náddal benőtt, mocsáros kiszélesedett része mellett tanyát ütöttünk. Célunk felé törvén, a hegyeken
keresztül a rövidebb utat választottuk, amely út folytonosan durva, hegyes élű törmeléken vezetett és azért nagyon fárasztó volt; ezen útközben három
orrszarvút és egy elenn-antilopot lőttünk le. A tónál még megvoltak minden jelei egy, a nádas felgyújtásának segítségével megejtett elefántvadászatnak, a
vadászokat, körülbelül 30 nyemszi bennszülöttet, még ott is találtuk. Ezek az emberek kilenc közül három elefántot ejtettek el, a többi a hegyekbe
menekült. Ezek üldözése sok reménnyel ugyan nem kecsegtetett, ennek dacára másnap mégis felkerekedtem, behatoltam a keskeny, szurdokszerű völgybe,
amelyből a Mogodeni kifolyik; megcsodáltam annak festői sziklás részeit és a sötét fanemű euforbiákkal benőtt hegyszakadékokat, végre is azonban vissza
kellett térnem, anélkül, hogy elefántokat láttam, vagy csak egy lövést is tehettem volna.
December 7-én visszaindultunk Nyemszbe. Egyenesen a hegyeknek mentünk neki, hogy a legrövidebb úton eljussunk a Guasszo Bolióhoz. Annak
partjainál azután ismét tanyát ütöttünk. Útközben kétszer volt alkalmam orrszarvúra lőnöm. Először hármat találtam együtt. Ezek közül a kettős lövésre
kettő elesett, a harmadik elmenekült. Midőn azután a fennsík legutolsó lépcsőjének szélére érkeztünk, valami 50 méternyire, csaknem közvetlenül alattam
a síkságon ismét megpillantottam egyet, amelyet a hátgerincébe irányított lövéssel leterítettem. Ez utóbbi sziklaháton azon kívül, előttem ismeretlen
antilopfajhoz tartozó, kis őz nagyságú és zerge alakú állatot is lőttem. Ez az állat mindenütt egyformán sötétbarna színű, szőre sűrű, mint az őzé; 5–6
centiméter hosszú, egyenes és hegyes szarvai, tövükben pedig erős rózsái voltak. Fülei aránytalanul nagyok, széleiket pedig fehér-fekete hajkoszorú
övezte. Másik érdekes megfigyelés, amit itt tettem, az volt, hogy a fennsík széleinek lépcsőin egész hiénacsapatok fészkelték be magukat. Mindegyik állat
magának élt föld alatti barlangban, amelyet a puha tufaszerű kőzetben vájt ki. Ezen barlangok szélein rendesen nyílások voltak, amelyek a bentlakó
állatoknak kikandikáló helyül szolgáltak. Másnap megérkeztünk Kis-Nyemszbe.”
Délután Nyemszből levelet kaptunk, ebben tudtunkra adták, hogy Maktubu négy napra való durrhával megérkezett, Maktubu 22 napon át nagy
területet járt be, de éhező bennszülötteknél sehol egyebet nem talált. Tiszta volt tehát a dolog, hogy ezen vidékeken azt a nagy mennyiségű élelmiszert,
amire a továbbutazás céljából szükségünk van, meg nem kaphatjuk. Másnap tehát Nyemszbe visszatértünk, hogy e tekintetben valamit tegyünk. Az
azonnal egybehívott saurin arra a határozatra jutottunk, hogy az összes nélkülözhető legénységet Dualla vezérlete alatt Mianszinibe küldjük, hogy ott a
kikujuiaknál élelmiszereket vegyen. Az embereket és csereárukat még ugyanaz nap kiválasztottuk, és így Dualla már december 17-én kora reggel útnak
indulhatott. Vezérlete alatt 170 teherhordó, aszkari meg vezető állott; 22 teherhordó szamarat is küldtünk vele. Parancsban pedig kiadtuk neki, hogy
Miansziniba siessen, amint tud és vásároljon annyi gabonát, amennyit csak elbírhat. Miansziniba közönségesen 10 nap alatt lehet eljutni; hogy a kívánt
sietséget biztosítsuk, Duallának élő állatokban csakis ötnapi ennivalót adtunk.
Dualla elküldetése következtében, előreláthatólag magunknak is újabb négy vagy öt héttel kellett tovább itt maradnunk; ez idő alatt csak
vadászatból élhettünk; december 18-án tehát 37 emberrel mi is útra keltünk, hogy jól fizető vadászterületeket keressünk fel; összes marháinkat is
magunkkal hajtottuk, mivel Nyemszben nem találtuk kellő biztonságban. A tanyán csak két szomáli és tizenöt, nagyobbára beteg ember maradt őrül;
közöttük voltak Manva Szera és Meri vezetők is, akik már Távetá óta betegeskedtek.
Bedue vezérlete alatt, aki a Nyemsztől délre fekvő vidéket a Thomsonnal és Hannington püspökkel megejtett útjaiból pontosabban ismerte, a már
járt utakon a meleg vizekhez megindultunk. Célunk a Guasszo Nyuki felső részénél fekvő, állítólag vadban igen gazdag vidék volt. Néhány
elhalaszthatatlan munka miatt, amelyeket még el kellett végeznem, csak Teleki gróf elmenetele után jóval későbben indulhattam útnak; dolgom végeztével
Dsumával, Barakával és Somárival, e három állandó kísérőmmel a karaván után siettem. A meleg forrásoknál utolértem marhanyájunkat, amelyet lassan
hajtottak előre. Később azonban puskalövések adták hírül, hogy ő is kerestet.
Tanyát ütve, főként vadászattal foglalkoztunk. Már utunk utolsó szakaszában is, zebrák meg elenn-antilopok egész nyájakban szaladtak előttünk,
azon kívül orrszarvúakkal is találkoztunk. Ez utóbbiak közül kettőre Teleki gróf rálőtt, mi pedig ez alkalommal élvezhettük a látványt, amit az
orrszarvúaknak egymással való küzdelme nyújt, a két megsebesült orrszarvú ugyanis társában keresvén hirtelen fájdalmának okát, egymásra rohant; a
legnagyobb dühhel mentek egymásnak és öklelték lágyékaikat. Az egyik orrszarvú, aki 300 lépésnyi távolságból kapott az 500. expresszből egy golyót,
csakhamar kimúlt, a másik azonban erre elfutott és el is menekült. Másik, igen hatásos látványt nyújtott egy bivalycsorda, amelyet egy völgyben deli álma
közben leptünk meg. A nyáj tagjai egymás mellett sűrűen hevertek a földön és kérődztek; őrködni csakis egypár öregebb állat őrködött. Midőn közelükben
feltűntünk, kezdetben csak rövid, utálatos röfögés volt hallható, a másik percben azonban már sűrűen egymás mellett állottak és szarvaikat felénk
fordították. Egy pillanatig szemeiket ránk meresztették, azután pedig az egész fekete csoport porfelhőbe burkolózva tova iramodott, eleinte határozatlan
irányban, későbben pedig egészen egyenesen a hegyháton keresztül; el is tűntek csakhamar szemeink elől. Eközben igazán csodálatra volt méltó az a
gyorsaság és pontosság, amivel futás közben a különböző fordulatokat végrehajtották.
Egyszer éppen a reggelinél ültünk – enyelgő orrszarvú pár érkezett tanyánk mellé. Ott, azon a helyen estek el, ahol állottak. A nőstény, amelyet
először a hátgerincbe irányzott lövéssel megbénítottam, sokáig nem akarta magát megadni, hanem kutya módjára leült a földre és – amit még soha nem
hallottunk – elkezdett hangosan úgy visítani, miként a disznó szokott, mikor meg akarják ölni. Az után pedig olyan ügyesen forgott körbe, hogy dacára
ide-oda forgolódásomnak, mindig a megsebesíthetetlen homlokát tartotta felém; végre azonban hirtelen oldalt ugrottam és így lapockájába repíthettem a
gyilkoló golyót. Másnap reggel környékünkön egy kissé körülnéztünk. Teleki gróf a vadásztelepet akarta pontosabban megvizsgálni, hogy az ottani
viszonyokkal jobban megismerkedjék, magam pedig a dombcsoportra másztam fel, hogy kartográfiai munkámat teljesítsem. A csoport legmagasabb
csúcsáról, amelyre csakhamar feljutottam, dél felé irányított tekintetem előtt a maga nemében egészen sajátságos kép terült el. Nem tájkép volt az, ami
csodálkozásomat felkeltette, hanem az állatvilág, amely azt megélénkítette, mert a folyó mindkét partján elterülő, részben kopár, részben pusztai fűvel
vagy ezüstös fényű lelesva-bozótokkal benőtt téren annyi volt a vad, amennyiről még álmodni sem mertem. Csupán szabad szemmel nyolc, több száz
főből álló bivalycsordát számláltam össze, közben pedig annyi volt a kvagga, az orrszarvú, az elenn-antilop, a vízi bak, a Bubalis caama, a gazella, a strucc
és a phacochoerus, hogy felhagytam a munkámmal és átadtam magamat egészen annak az élvezetnek, amit az állatvilágnak a szabadban való megfigyelése
nyújt. Az egyik bivalycsorda több óra hosszat azon dombnak alján kóborolt, amelyen én állottam, ezeket a messzelátóval nézegetni igazi gyönyörűség
volt. A bivalyok csúnya, otromba állatok. A zömök és az öregebb állatoknál csaknem csupasz test, azon iszap színe szerint, amelyben legutoljára hevert,
feketés-szürke vagy barna, vagy néha barnás-vörös. Az aránylag kis fejen hatalmas szarvak nyugszanak, amelyek az egész homlokot körül veszik, és azt
megsebesíthetetlenné teszik, a nőstények szarvai keskenyebbek és látszólag hosszabbak is, mint a bikák zömökebb szarvai. Ha az ember egy nyájból
feltűnően hosszú és szép szarvú állatot keres ki, hogy meglője, biztos lehet benne, hogy nőstényre akadt, ezt mi legalább rendesen így tapasztaltuk. A fej
rövid, széles, sörénytelen nyakon nyugszik, rendesen lelógatják, ha azonban a bivalyok erősen szaglásznak, előre nyújtják; gyors menet közben a fej
csúnyán inog le és fel, ilyenkor az egyes bivaly nagyon hasonlít az orrszarvúhoz. Az itt levő bivalyok kizárólag a Bos caffer-fajhoz tartoztak. Látszólag
álmosan és lustán haladtak legelészgetve tovább, időnként kérődzés végett, miként szarvasmarháink, le-lefeküsznek, egyes állatok azonban mindig,
nagyobbára pedig az összes bikák, őrt állnak. És ha ezek egyike rövid, rút röfögését valamikor hallatta, az egész nyáj egy pillanat alatt talpon volt, hogy
csakhamar ismét megnyugodjék, és régibb álmosságába visszaessék, vagy porfelhőbe burkolózva tova iramodjék. Ez a játék szakadatlanul ismétlődött és
ez állatok sziesztája nem valami jól ütött ki, mivel minden percben fel-feltűnt valami, ami nekik nem tetszett. Egy másik nyáj a patakon akart átkelni, de
erre magát sokáig el nem szánhatta, mivel ugyanaznap reggel Teleki esetleg ugyanazon a helyen ment át. Csak miután hosszabb ideig óvatosan szaladgált
és időnként kelletlenül röfögött, merészkedett az állatok egyike a víz széléig, de gyors futásban azonnal visszatért. Ettől felriasztva, most az egész nyáj egy
darabig a legkülönbözőbb irányokban bolyongott ide s tova, míg nyugtalanságuk lassanként meg nem szűnt és újra meg nem indultak a patakhoz.
Többszöri előrehaladás és visszavonulás után végre mégis nekiindultak a víznek. Rendkívül sajátságos volt az otromba orrszarvúak magaviselete.
Nyugodtan, mint valami szobor, órák hosszat elállottak egy-egy esőtócsánál. Az összes mozgás, amire magukat, mialatt őket néztem, elszánták, egypár
lépés volt előre vagy oldalt. Pávadaruk, akik gyakran fel-felszállottak, hogy ugyanolyan zajjal más helyre szálljanak le, voltak rendesen okai, hogy az
orrszarvúak nyugtalanságot éreztek. A bivalyok, ha tömegesen, nyájakban vannak együtt, rendesen nem veszedelmesek. Így e dombról is láttam, amint
Teleki gróf egy nyáj mellett egészen nyugodtan elment anélkül, hogy lőtt volna. Az állatok, akik az ember közeledtét meg nem érezték, bosszankodva
emelték fel fejüket, hegyezték füleiket, csapkodták farkukkal lágyékukat, tomboltak, néhányan morogtak és röfögtek, és mindnyájan erősen néztek a
szokatlan jelenségre, de támadásra egy sem készült. Egészen másképpen áll a dolog, ha az ember egyes bikákkal vagy terhes tehenekkel találkozik, vagy
őket álmukból zavarja fel. Későbben Teleki gróf hirtelen két magányos bikával került össze, ekkor saját biztonsága érdekében kényszerült fegyverhez
nyúlni. Az 577. expresszből megejtett két lövés – az egyik a gégébe, a másik a lapockába – olyan szerencsésen talált, hogy mindkét állat néhány lépés
után, amelyeket inogva megtett, összerogyott; az egyiknek azonban még másik három golyóra volt szüksége, míg megdöglött. Hazamenet alkalmával
Teleki gróf útjába még egy bivaly vetődött; ez azonban egy golyóval is beérte. Mindezek szerencsés kivételek; a bivalyokra való vadászat mindenesetre
egyike a legveszedelmesebbeknek. Másnap Teleki gróf ugyancsak kényszerűségből egy nőstény orrszarvút lőtt, nagyon kis kölykével együtt. Mindeddig
már gyakrabban ettünk antilop-, kvagga- és bivalypecsenyét, most azonban az orrszarvúkölyök húsából is megsüttettünk magunknak egy darabot. A friss
pecsenye pompásan ízlett, porhanyó volt, minden mellékíz nélkül és minden más vadhús közül legjobban hasonlított a marhapecsenyéhez. A karavánok
emberei mind nagyon szeretik, de a szomáliak nem nyúlnak hozzá.
Eledelünk hosszabb idő óta már csaknem kizárólag húsból állott. Kenyerünk vagy más effélénk egyáltalán nem volt és csakis ebédkor ettünk
kölesből, durrhából vagy eleuzinelisztből egy kis kemény kását. A kecskékből és juhokból számunkra mindig, mint legjobb darabokat, a hátgerincet és
lapockákat, a marhákból a hátgerinc belsején levő húst (szerara ndani), a zsírpúpot (nyundu), a nyelvet (ulimi) és a melle húsát (kidari) készítették el, ez
utóbbit megfőzték, a nyelvet pedig nyárson lassan megsütötték. Ugyanezen darabokat tartottuk fenn magunknak a bivalyhúsból is, ez azonban nagyon
szálkás és néha-néha a mosuszra emlékeztető erős mellékíze is van. A bivalynyelvet 4–6 óráig kell lassan sütni, különben olyan nyúlós marad, mint a gumi
elasticum, a kidari ellenben 12–18 órai főzés után ízletes és porhanyó. Ugyanez áll az elenn-antilop-kidariról is. Eledelünk tehát főképpen fehérje tartalmú
anyagokból állott. Szénhidrátokat időnként teljesen nélkülöznünk kellett, mert a lisztünk, rizskásánk, cukrunk, mézünk és más effélénk már régen
elfogyott, részben pedig kapható sem volt, az afrikai vad azon kívül zsírban is nagyon szegény. A szénhidrátokban való hiány nálunk a zsír utáni vágyban
nyilatkozott, amely az eszkimókét is megközelítette. Zsírt fontszámra ehettünk volna, és már napokig örvendtünk a szarvasmarhák zsírpúpjára, mert ezt
igazi csemegének tartottuk, amelyet akkori ízlésünk szerint Európa összes kulináris finomságáért el nem cseréltünk volna.
Embereink ez időben kizárólag húseledelre voltak utalva és hetek óta nem kaptak durrha-kölest. Sót a karavánokban utazó emberek útjuk egész
tartama alatt nem szoktak látni és talán ez az oka annak, hogy az állatok gyomrát legjobban szeretik. Ez a kizárólagos húseledel ennek dacára
észrevehetően káros következményekkel nem járt. Az emésztési nehézségek nagyobbára csak 4–6 nappal azután szoktak mutatkozni, miután az ember a
kizárólagos növényi kosztról tiszta húsélelemre tér át. Ha ez az idő eltelt, az emberek a tiszta húsból álló koszt mellett magukat igen jól érezték;
megsoványodtak ugyan, de nagyobb lett az ellenálló-képességük, mint azelőtt. A zsírra való éhezés nálunk is mindig nagymértékben megvolt és az elejtett
vad zsírjának ellopása volt végül az egyedüli ok, ami miatt néha-néha büntetéseket kellett kiszabnunk. A fegyelem ugyanis karavánunkban már rég idő óta
rendkívül erőssé, sőt mintaszerűvé vált.
December 27-én délután végre megérkezett Nyemszből a kereskedőkaraván és közelünkben tanyát ütött, hogy hosszabb idő után megint egyszer
alaposan jóllakjék; ezt meg is tehette teljes mértékben, mert Teleki gróf előtte való napon két bivalyt lőtt. Hogy mennyi húst képesek a négerek felfalni,
alig hihető, de éppen olyan csodálatos a koplaló képességük is. A szóban forgó karaván tagjai már több mint három hónap óta naponként nem ettek többet,
mint egy marokra való durrhát vagy eleuzinét, most pedig készültek visszamenni Miansziniba anélkül, hogy a legkisebb élelmiszerkészletük lett volna. A
nehézségek, amelyek közt e vidékekről az elefántcsontot kiviszik a tengerpartra, óriásiak és csakis a szenvedélyes utazókedvből magyarázható ki, hogy a
Dar-esz-Szalam és Mombasz közt levő partvidék lakói, ámbár az egész, egyébként nagyobbára kérdéses nyereség az útra szükséges pénzt előlegező
indusok zsebébe folyik, évenként mindig ugyanazzal a gondatlansággal indulnak útra.
A karavánvezetők zavarukban Teleki grófhoz fordultak azon kérelemmel, hogy adjon nekik húskészletet, amelyet szárított állapotban vihetnének
magukkal. Kérelmüknek a gróf szívesen eleget tett, bár nemigen volt belátható, hogy a különben is keményen megterhelt karaván, miként lesz képes még
élelmiszerkészletet is magával vinni; pedig Miansziig, miként említettem, az út tíz napig tart. Tervük volt, hogy terheikkel elmennek olyan messze, amint
csak tudnak, azokat azután valahol elássák, és üres kézzel elsietnek a kikujui határig, ahol magukat a szükséges készletekkel megint ellátják. Teleki
másnap oda ajándékozta a karavánnak egész zsákmányát, ami két bivalyból, egy orrszarvúból és egy tehén-antilopból állott, három bivaly és egy orrszarvú
súlyos sebet kapott ugyan, de ennek dacára, sajnos, elmenekült. Magam a vadászatban nem vehettem részt, mert állapotom még mindig a dizentéria újabb
kitörései és viszonylagos jólét között ingadozott, és éppen aznap ágyhoz szegezett.
Hogy a kereskedőkaravánt hosszabb időre és alaposan ellássuk élelmiszerekkel, 29-én vele együtt eredtünk útnak. Egynapi járásra, a Miviruniig el
akartuk kísérni, ott még egy jó napra való élelmiszerrel ellátni, és azután elbocsátani, magunk pedig onnan egy tavat akartunk felkeresni, amely a Leikipia-
lejtő lábánál terült el és amelyet, miként Bedue mondta, már Hannington püspök is meglátogatott. Átkeltünk a széles, lapos völgyön, felmásztunk egy
alacsony, köves hegyhátra, azután pedig lassan leereszkedvén, olyan völgyvidékre érkeztünk, amilyenből kiindultunk. Ehhez tiszta vizű kis patak
csörgedezett, amely rövid folyás után elmocsárosodott; magas zöld nád és kövér fű takarta a völgyfenék nyugati részét. A patak a Miviruni. Menet közben
nagy mennyiségű vadat láttunk, főképpen bivalynyájakat, amelyek tőlünk felriasztva, vak futásuk közben a hosszú, kanyargós vonalban haladó karavánhoz
nemegyszer olyan közel jöttek, mintha rajta keresztül akartak volna törni, vagy azt meg akarták volna támadni; mindannyiszor azonban, még kellő időben
perdültek vissza.
Egy orrszarvú és egy kvagga, amelyet Teleki gróf útközben lőtt, aznapra ennivalóul szolgált; másnap azonban kivonultunk, hogy a
kereskedőkaravánnal szemben adott szavunkat beváltsuk. Őszinte törekvésünk dacára az a kívánt mértékben nem sikerült. A sok vad e napon, mintha el
lett volna fújva. Sem a hegyoldalon, amelyet Teleki kutatott át, sem a mocsárnál, ahová én mentem, bivalynyájak nem voltak. Mindamellett Teleki gróf két
elenn-antilopot és egy tehénantilopot, magam pedig egy bivalyt és egy kvaggát hoztam haza. A bivalyt – egy bikát, akit a nőstény társaságában találtam a
mocsárnál – csak több órai üldözés után tudtam elejteni, miután az 500. expressz-puskából 10 golyó és a 8. kaliberű puskából két golyó fúródott a testébe.
Kiderült eközben, hogy az 500. expressz-puska, legalább öreg állatoknak gyenge. Érdekes volt ezen vadászat alkalmával megfigyelni azt, hogy a nőstény,
megsebesített társát, aki a bozótban lassan kullogott odább és gyakran lefeküdt, elhagyni nem akarta. E vadászat után már csak egy expressz-patronom
maradt és azért visszaindultam a tanyára, kísérőimet pedig a bivalynál hagytam. Közvetlenül a náddal benőtt mocsár szélén haladva, gyors léptekkel
siettem haza és legkevésbé sem tartottam lehetségesnek, hogy a sok lövés után, amelyek a mocsár közvetlen közelében dördültek el, abban még valami vad
lehessen; egyszerre azonban előttem a nádszegély megnyílt és egy bivalybika koponyája bukkant elő belőle. Bevallom, hogy első percben, mivel teljesen
fedezet nélkül voltam és a vállra vetett puskában is csak egy patron rejtőzött, a hideg borzongatta a hátamat. Tovább haladtam, inkább a szükségnek
engedtem, mint a saját akaratomnak és nem sokat gondolván, ellépdeltem a bivaly előtt, aki dacosan tartotta fejét fölfelé. Eközben csak aggódva
hallgatóztam, vajon nem hallok-e olyan hangot, amely a támadást jelezné, mert a fenevadnak szemébe nézni, azt nem bírták meg az idegeim. Szerencsésen
eljutottam mellette, de ekkor meg a hátam mögött volt; kínos percek teltek el ekkor, míg végre hallottam a nádat zörögni és visszanézvén vettem észre,
hogy a bivaly a mocsárba visszatért. Még bennem volt az izgatottság – az ösvény folytonosan a nádszegély mellett vezetett odább – midőn a nádból egy
másik, álmából felriasztott bivaly tört elő. Meglepetve állott meg egy percig, nyugodtan végignézett tetőtől talpig, azután pedig lassan, mindig felém
kacsingatva, előttem tízlépésnyi távolságban ellépdegélt. Még egyszer megállott, azután pedig lassan nagy kört írva le, szelíd emelkedésű lejtőn azon bozót
felé ügetett, amelyben embereimet az elejtett bivaly mellett hagytam.
A mocsár a maga kellemetlen meglepetéseivel erre csakhamar véget ért és én azután minden további baj nélkül eljutottam a tanyára.
A kereskedőkaravánra nézve azon napok, amelyeket társaságunkban töltöttek, igazi ünnepnapok voltak, mert ilyen bőségben már régen nem
úsztak. Ahová az ember csak nézett, mindenütt főttek a fazekak vagy sültek a tűzön a pálcákra szúrt húsdarabok; alig volt ezek egyike félig kész, a körből
az egyik máris érte nyúlt, fogaival megkapta és azután a harapást az ajkak előtt, közvetlenül megejtett vágással elmetszette; bár ez az operáció
veszélyesnek látszott, soha sem vettük észre, hogy valaki is magát megsértette volna. Így esznek, ha van bőség, éjjel-nappal, szakadatlanul; látni is néha
embereket olyan tele hassal, hogy alig tudnak mozogni; azt hiszik, hogy ilyen módon fölös erőket gyűjtenek maguknak. Ilyetén módon él a néger a
világba, a jövővel mit sem törődvén. Ámbár ezen karaván tagjainak minden segédeszköz nélkül még legalább nyolc napot kellett eltöltenie, mégis
csaknem kényszerítenünk kellett őket, hogy húst szárítsanak és készletként magukkal vigyék. Tele levén a hasuk, a teherhordók terheik nagyobbításától
irtóznak, uraik pedig sokkal közönyösebbek és részvétlenebbek, semhogy szigorúságot fejtenének ki. E vidékek utazó karavánjainál a botbüntetést soha
nem alkalmazzák, csakis a „láncot” ismerik, amit befogott szökevényekre vernek, egyéb bűnöket pedig pénzbírsággal sújtanak, a lustaságot,
szemtelenséget és más egyebeket semmi büntetés nem éri.
Miviruni tanyahely a Mászáiföld északi határán fekszik. A közte és Nyemsz közt fekvő vidék lakatlan; csakis vadászgató ndorobbok barangolják
be. Mászáik tanyánkon nem mutatkoztak. A környék moránjai állítólag távol voltak, a morúok pedig králjaikat nem akarták elhagyni; ehelyett annál
szabadabban kóboroltak mindenfelé a ndorobbok. Elefántcsontot is hoztak magukkal, amit a hazatérő karaván, bár már nagyon is meg volt terhelve,
megvett. Az igazi mrima-ember az elefántcsontnak nem tud ellenállni, vásárol tehát mindaddig, amíg csak egy darabka vasdrótja vagy gyöngyfüzére van;
még akkor is vesz, ha nincs meg a lehetőség a terheket elszállítania; ilyenkor ezt valahol elássa. Hazautazni az ilyen karavánok gyakran minden csereáru
nélkül szoktak. Az élethez legszükségesebb dolgokat azután a testükön levő rongydarabokkal, puskaporral, ólommal, a puskák töltővesszejével, vagy
azokkal magukkal, vagy esetleg, ha Ukambanin mennek keresztül, elefántcsonttal vásárolják össze.
Az év utolsó napján ismét felkerekedtünk. A kereskedőkaraván leveleinkkel délnek indult, mi pedig a Leikipia-fennsík Szubugiának nevezett
meredek lejtője felé irányítottuk lépteinket, hogy a kis tavat felkeressük. Január 4-én visszatértünk Miviruniba, másnap pedig a Guasszo Nyukinál levő
tanyánkra. Ide menet a vad rendkívül félénknek mutatkozott; ennek okát is csakhamar megtudtuk: a környéken ugyanis számos ndorobbo vadászgatott.
Több hajtóvadászatot is rendeztek és e célra kutyákat, az Afrikában mindenütt honos közönséges, kicsiny, sárgásbarna ebeket használták. Ez esetben egy
bivaly volt az, amelyet üldözőbe vettek. Midőn az állat egy percre megállott, mindig néhány nyilat röpítettek testébe, és ezt valószínűleg addig folytatták,
míg a bivaly a vérveszteség következtében össze nem rogyott. A vadászat végét mi nem láttuk.
Gyakran ejtettünk el olyan bivalyokat, orrszarvúakat és kvaggákat, amelyeknek bőre alatt nyílhegyek rejtőztek. Az elefántvadászatnál azonban a
ndorobbok különös dárdákat használnak, amelyeket lehetőleg az állat ágyékába igyekeznek bedöfni. E dárdáknak fa a nyele, amelynek végébe rövid és
erős nyíl van beékelve; amidőn a nyelet visszarántják, a nyíl az állat testében maradt. Az elefántokra mindig nagyobb társaságok vadásznak, mégpedig
nagyobbára éjjel, égő rőzsékkel és a kiszemelt áldozat megzavarása céljából mindig nagy lármával. Bár a vadászdárdák nyilai meg vannak mérgezve, a jól
talált elefánt is legfeljebb tizenkét óra múlva esik el. Ennyi ideig tart tehát az üldözés is.
Midőn a karaván vadban gazdag vidékeken megy keresztül, gyakran megtörténik, hogy vonalát egyik vagy másik állat áttöri. Így tette ezt meg
előtte való nap egy bivaly, kárt azonban senki sem szenvedett. Ma ismét egy rakoncátlan orrszarvú kísértette meg ugyanezt. A támadás teljesen nyílt
vidéken történt és az elsősorban szarvasmarha-nyájunk ellen volt irányozva. Érdekes volt ennél a dolognál teheneink és ökreink magatartása. Ezek ugyanis
minden izgatottság nélkül, homlokegyenest a feléjük rohanó orrszarvúnak mentek eléje, mire ez utóbbi futását eleinte mérsékelte és végül ötvenlépésnyi
távolságban meghökkenve megállott. Egy darabig nem tudván, hogy mit tegyen, így is maradt, végre elkergettük, mivel Teleki gróf éppen kevéssel ezelőtt
egy bivalyt ejtett el, húsra tehát szükségünk nem volt. Hogy a bivalyok az orrszarvútól nem félnek, már többször volt alkalmunk megfigyelni. A szamarak
ellenben, ha orrszarvút látnak, nyakra-főre elkezdenek futni.
Mindjárt a menet kezdetén rajtam a dizentéria megint hevesen kitört, ami annyira elgyöngített, hogy a Guasszo Nyuki mellett levő tanyához alig
bírtam eljutni; amint pedig ott voltam, azonnal le kellett feküdnöm. Hosszú, súlyos betegség korszaka kezdődött meg ezzel; szerencsére azonban olyan
időre esett, midőn nem kellett utaznunk. Eleinte állapotom hol javult, hol megint rosszabbra fordult, de ezután, lassan bár, de folytonosan hanyatlottak
erőim és látszólag közeledett végem.
Január 7-én reggel erős, öreg bivalybika látogatta meg tanyánkat; Teleki gróf váll-lapockájába irányzott lövéssel fogadta, amitől földre is terült.
Miután a nap ilyen szerencsésen kezdődött, Teleki gróf felkerekedett, hogy a patak mentén vadászgasson. Egy másik bivaly és egy orrszarvú is
zsákmányul estek; ez alatt dél lett és Teleki gróf kivételesen a tőlünk délnek fekvő dombsoron keresztül tért haza. Kísérőinek egy része az elejtett
állatoknál maradt, másik része pedig nehéz hústerhekkel megrakodva, lassan követte. Még két fegyverhordozója, Mohammed és Bedue is, mögötte több
száz lépésnyire ballagott, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy a tanyához ilyen közel még nagyobb vadra lehessen bukkanni, midőn a szelíd lejtőn
hirtelen három elefánt tűnt elő és egyenesen Telekinek tartott. Az állatok a vadászt, akinek semmi fegyvere nem volt, nem vették ugyan észre, de gyorsan
közeledtek és a halom olyan kopár volt, mint valami szérű. Szerencsére Mohammed és Bedue ugyanabban a percben megpillantották az elefántokat és
lélekszakadva futottak, hogy fegyvereiket odanyújtsák Telekinek, aki ez idő alatt teljesen nyugodtan maradt a helyén. Éppen jókor érkeztek a grófhoz. Az
elefántok – két nőstény és egy fiatal hím – már csak 25 lépésnyire voltak tőle és egyenesen feléje tartottak. Az 577. és 500. expresszből ekkor Teleki gróf
olyan gyorsan kezdett el lövöldözni, hogy én a tanyán, ahová a lövéseket tisztán lehetett hallani, több ember lövöldözésének tartottam, akik talán valami
támadásra készülő bivalyt akartak elriasztani. Az első golyók a két első állatnak egy-egy lábát törték össze; erre megállottak, mintha gyökeret vertek volna,
testüket ide-oda mozgatták, de helyükből elmozdulni nem voltak képesek. A harmadik állat, amely ez alatt ötlépésnyi közelre jött, az 500. expresszből
hátsó lábába kapott egy golyót; ez azonban gyöngébb volt, semhogy a csontot összezúzhatta volna, az elefánt tehát tovább baktatott, míg a halántékába
irányzott lövés le nem terítette. Eközben az 577. expresszt újra megtöltötték; két lövés eldördült és a két megbénított, de még mindig álló elefánt
összerogyott. Az első és utolsó lövés közt csak egypár másodperc telt el. Lassan-lassan a hátra maradt emberek is összegyűltek, csodálkozva állták körül a
hatalmas hullákat, azután pedig ujjongva táncoltak körülöttük. Mohammed Mote aszkari, egy kótyagos félvér arab (mellesleg megjegyezve, originális
ember, aki minden néven nevezendő veszéllyel szemben érzéketlen volt) örömében éppen a legkisebb elefántnak hátára akart mászni, hogy onnan hallassa
örömkiáltásait, midőn ez mindenki meglepetésére felállott. A fejébe irányított lövés elkábította, de meg nem ölte, e célból még két másik lövésre volt
szükség.
Ez időben az elefántvadászat előttünk még meglehetősen ismeretlen dolog volt, amiben tapasztalatot csak ezután kellett szereznünk. Hogy a
golyónak halálos seb okozása miatt az alaktalan koponya mely részébe kell behatolni, és hogy puskáink közül melyik a legalkalmasabb ilyen
vadászatoknál: mind megannyi nyílt kérdés volt még akkor, amelyekre a kellő feleletet még egypár ijedtség megszenvedésével kellett megvásárolnunk.
A nagy mennyiségű hús, amely ezen vadásztanyánkon felgyülemlett, nagy számban gyűjtötte körénk a ragadozó madarakat és hiénákat; ez nekünk
is javunkra szolgált, amennyiben ez állatok elhordták a sok hulladékot, amelyek különben a helyet tisztátalanná és a négerek indolenciájánál fogva
csakhamar dögletessé tették volna. Egyedül az örvölyök estek terhünkre, mert mialatt a héják és marabuk csak a tanya közelében maradtak és ott senkit
sem zavartak, legfeljebb a csontokon és az eldobott húsdarabokon egymás közt civódtak, amazok tucatszám röpködtek a tanyán ide-oda, és eközben egyes
olyan húsdarabokat is elloptak, amelyek egyáltalán nem nekik voltak szánva. Emellett hangos, panaszos hangjukat örökösen hallatták, ami idővel igazán
kiállhatatlanná vált. Rám egyébként a mindenütt és folytonosan ólálkodó ragadózók annál kellemetlenebb hatást tettek, mivel hosszabb időn át közeli
halálomnak néztem szemébe.
Egyszer egy szép nagy dögevő keselyű repült felénk és egészen bátran leült arra a fára, amely Teleki sátrára vetett árnyékot. A keselyű a
majmunkat akarta megkapni, aki fent a fán mesterkedett és most annál nagyobb veszélyben forgott, mert ezt nem ismerte és semmi rosszat nem sejtve,
támadójának nekiugrott, alkalmasint, hogy néhány tollát kitépje, miként azt a kakasoknál szokta tenni, amelyeket időnként játszó és verekedő társaiul
tartottunk. Teleki, amint a keselyűt észrevette, azonnal felkapta puskáját és sikerült is egy sörétlövéssel a merész rablót ártalmatlanná tennie anélkül, hogy
Hamiszt veszélybe ejtette volna. A résztvevő izgalmat, amelyet miatta szenvedtünk, miként már oly sokszor, Hamisz most is hálátlansággal viszonozta.
Alighogy a keselyű elesett és alighogy szép lebegő tollaitól meg volt fosztva, Hamisz is leugrott a fáról a sátorra és onnan a földre, hogy hatalmas
ellenfelét, miként azt mindennel, ami neki új és idegen volt, a legnagyobb figyelemmel vizsgálgassa. Kíváncsisága azonban csakhamar ki volt elégítve és
nyugtalan lelke újabb tréfákra áhítozott; ez alkalommal Telekinek ekkoriban legnagyobb kincse, egy utolsó darab szappan volt az, amin fogait próbára
tette. A veszedelmet, amiben a szappan forgott, azonnal észrevették. Telekinek „mész onnan!”-ja azonban hatás nélkül maradt, mert a másik percben már a
majom a szappannal szájában a fának legmagasabb ágai közt eltűnt. Egy ideig búvóhelyéről csúfolódva nevetett reánk, mialatt mi a patak fölött lógó
ágakról a leggyöngédebb és legédesebb szavakkal le akartuk csalogatni. Hamisz a zsákmányát csak akkor hagyta cserben, midőn az ízét már megunta;
ekkor azonban már menthetetlenül veszve is volt. A Guasszo Nyuki sötét hullámai fogadták azt magukba, és bár abban a percben egy fél tucat néger
rohant és kapkodott utána, soha többé nem került elő.
Mindaddig, amíg Dualla 170 emberével megbízatásában járt, teljesen elég volt, ha Teleki gróf minden másodnap elment vadászni. E vadállatokat
ennek következtében nemigen nyugtalanította, meg is maradtak azok, legalább a bivalyok, mindig egyforma számban közelünkben. És éppen ezekre
vadászott ekkor a gróf főként, úgyhogy embereink őket tréfából mindig „ngombe jete”-nek, az ökreinknek nevezték. Néha-néha azonban különös
zsákmányul más vad is járult hozzájuk. Így január 13-án pásztorlegényeink, akik marháinkat kihajtották a legelőre, azzal a jelentéssel álltak elő, hogy
elefántok vannak a környéken. Abban a percben láttuk is őket, amint a dombsor alján tanyánk felé közeledtek. A csorda hat öreg állatból és két kölyökből
állott és egyesével haladt előre. Követte őket egy feltűnően szép agyarakkal ellátott öreg nőstény. Teleki gróf azonnal készen állott és a patak bal partja
mentén egy gázlóig szaladt, ahol a csordának át kellett a patakon kelnie. Más helyen ezt nemigen tehették meg, mivel a Guasszo Nyuki, miként említettem,
meglehetősen mély mederben, meredek, agyagos partok között folyik. Azon a helyen egy fa pompás fedezetül szolgált. Az elefántok csakhamar elkezdtek
nyugtalankodni. Felemelt ormánnyal szaglásztak és időnként füleiket feltartva, hallgatóztak, de azért azon irányból, amelyet követtek, nem tértek le. Teleki
gróf jól számított. Nyugodtan állott, míg a csorda a patakon átkelt és a sor a szép agyarú nőstényelefántra került. Ez öreg, óvatos állat volt és midőn a
végzetes helyre jutott, egy percig habozott is, de abban a percben a 8 kaliberű puskából már a lövés eldördült és az állat nagy zuhanással a mélységbe esett.
A többi elefánt eddigre már jóval előbbre jutott, a lövés eldördültekor egy pillanatra megállottak, de azután semmit sem sejtve, folytatták útjukat és egy
alacsony, köves hegyhát felé tartottak, amely a völgyet nyugat felől határolta. Teleki gróf, amily gyorsan csak tudta, követte őket, de csak a hegyhát tetején
érte utol, itt először az egyik nagy állatra lőtt, amely egy kissé hátra maradt. Körülbelül 30 lépésnyi távolságból az 577. kaliberű expresszből a halántékába
röpítette a golyót, de ezzel csak azt érte el, hogy az elefánt ellene fordult. Teleki gróf ekkor hirtelen a nehéz puskához nyúlt, felhúzta, a baloldali kakast –
de a golyó a levegőbe röpült. Ekkor azonban a dühös állat már ott állott a gróf közvetlen közelében és ennek már éppen csak annyi ideje volt, hogy a másik
kakast is felhúzza, és puskáját elsüsse. A dió nagyságú kemény ólomgolyó meg is tette kötelességét és az elefánt villámgyorsan kezdett el forogni. Egy
harmadik lövés azután szerencsésen eltörte a hátsó lábát és az állat meg volt bénítva. A fegyver véletlen elsülése következtében Teleki gróf erős lökést
kapott jobb oldalába, ez csakhamar elkezdett fájni úgy, hogy a többi állatot nem követhette elég gyorsan. Kettőhöz, akik lassabban mentek, elég közel jött
ugyan, de a kellő pillanatban ezek is meggyorsították lépteiket. Az egyik, a nyájnak elöl levő tagjait követte, a másik pedig a megbénított társához tért
vissza, Teleki gróf ennek ment utána. Még oda sem ért egészen, midőn a megsebesült elefánt oldalt esett és megdöglött, amire az egészséges állat Teleki
előtt akart elszökni, hogy a csordához csatlakozzék, az 577. expresszből a fejébe irányzott lövés azonban még e célja elérése előtt leterítette. Újra három
elefánt esett tehát váratlanul zsákmányul. A tanyán a 8 kaliberű puskát megvizsgáltuk és ekkor kiderült, hogy a bal oldali kakas el volt görbülve és ezért fel
sem lehetett húzni.
Még egyszer, éspedig már három nappal az előbb elmondott vadászat után újra elefántok közeledtek tanyánk helye felé. A kis nyáj négy
nőstényből és két kedves kölyökből állott, akiknek egyike sem volt nagyobb valami disznónál. A nap szaka és jövetelük iránya is ugyanaz volt, mint január
13-án, és a jelentést is újra pásztorgyerekeink tették. Ez alkalommal azonban az elefántokat későn vették észre, vagy pedig ezek jártak nagyon gyorsan,
szóval a megijedt gyermekek nyájainkat cserbenhagyván, futottak, amint csak tudtak tanyánk felé. Vajon az elefántok a pásztorokat üldözték-e vagy pedig
csak a szokásos irányban a gázló felé haladtak és Teleki, aki az első tembo* szóra ott állását elfoglalta, űzte-e közelebb tanyánk felé: határozottan nem volt
megállapítható. Azonban nagymértékben lekötötte figyelmünket – és nem is fogjuk elfelejteni sohasem azon látványt, amely ekkor tárult szemeink elé: a
hatalmas óriások kis csordája, midőn tanyánkat hirtelen maga előtt látta, rémülten fordult vissza, azután a két kölyköt középre véve és mintegy csomóra
összeszorulva, felemelt ormányokkal és messze kifeszített fülekkel szaglászott és hallgatózott és elhatározatlanul ide-oda bolyongott, mert hirtelenül
minden oldalról veszély fenyegette. Midőn pedig a következő pillanatban a halált okozó lövések eldördültek: az egyik és másik kolosszus, mintha villám
sújtotta volna, oldalt esett, a harmadik egyszerre megbénítva állva maradt, az utolsó pedig nehézkesen és lassan tovább baktatott. Mert így történt, a fa
mögül egyik golyó a másik után süvöltött elő. A megrémült kölykök egyik nősténytől a másikhoz szaladtak, midőn anyáik elestek, azután pedig annak
futottak utána, amelyik magát egy darabig tovább vonszolta, majd ennél megállottak, nála keresvén menedéket. Midőn pedig ez a támaszuk is
összerogyott, a rémülettől elfogva, eleinte a felingerelt pulykakakasok módjára Teleki és emberei ellen a legfurább módon támadásra készültek, végül
pedig futni kezdtek és meg sem állottak, míg szemeink elől el nem tűntek. Ez a jelenet, amelyet visszafojtott lélegzettel, közvetlen közelből néztünk végig,
rendkívül felizgatott és erre az időre súlyos beteg állapotomat is elfeledtette. Ki is vitettem magamat a hely színére, a zsákmányhoz, hogy ezt
megfotografáljam.
Ez időben két vezetőnk szenvedett ki, Manva Szera és Meri. Az első, mint karavánvezető, mozgalmas, eléggé ismert pályafutást fejezett be, az
utóbbi szép reményekkel biztató ifjú ember volt, akit nagyon sajnáltunk. Mind a kettő már Távetá óta betegeskedett és alkalmasint tüdővészben halt el.
Helyükbe rangban mások léptek előre. Saongve, a munkától irtózó Bedue elmellőzésével, a karaván első vezetőjévé lett. Himidi bin Alit pedig,
megbízható komoroi néger embert, akit annak idején egyszerű teherhordóul fogadtunk fel és később aszkarrá tettünk, vezetővé léptettük elő.
Január 22-én délelőtt, 35 napi távollét után megérkezett Dualla. Emberei egészen elvadult és elcsigázott állapotban állítottak be. Soknak testét csak
egypár rongy fedte, többen egészen meztelenek voltak, és mindnyájukon meglátszott a fáradalom és nélkülözés, melyeket el kellett szenvedniük. Eleinte
embereink elgyötrött állapotát magunknak meg sem tudtuk magyarázni, de midőn Dualla a folytonos szenvedések hosszú történetét elkezdte elbeszélni, a
dolog világossá lett.
Dualla öt nap alatt eljutott Mianszinibe, a felföldön a Naivasa-tótól keletre, a kikujui határon fekvő ndorobbo-telepre. Meglepetésére itt a
leggonoszabb állapotokat találta. Mpujuj, Mbarukk és Muinyi Hamisz, három kereskedőkaraván vezetői, nagyszámú legénységükkel együtt ott a
legnagyobb nyomorban tengődtek és hazautazásukat tekintve a legnagyobb zavarban voltak, mert Kikuju földön is nagy volt élelmiszerekben a hiány és
így félig-meddig elegendő készletet sem voltak képesek becserélni. Mbarukk, egy részkaraván vezetője, amelynél Dsumbe Kimemeta is érdekelve volt,
Leikipiában teljesen elszámította magát, és nemcsak hogy nagyon kevés elefántcsontot hozott össze, hanem azon kívül még 30 teherhordóját éhség
következtében el is veszítette. Későn tökélte el magát a visszatérésre, és a mászáiktól semmi áron sem tudott élelmiszereket kapni.
Ezek szomorú hírek voltak, de Dualla nem vesztette el fejét; a kereskedők ellenben nyugodtan nézték, amint egyik emberük a másik után halt meg
éhen. Miansziniben ndorobbok közvetítik a kereskedést a kikujuiakkal. Ez azonban Duallának nem tetszett és minden óvás dacára vakmerően benyomult a
határerdőbe és közvetlen érintkezésbe lépett a bennszülöttekkel. A kikujuiak azonban, akiknek maguknak is alig volt termésük, nem adhattak el semmit
sem és Dualla alig volt képes embereit fenntartani. Emellett a hidegtől is rendkívül sokat kellett szenvedniük, mert Mianszini körülbelül 2500 méternyi
magasan fekszik. Dualla öt napig maradt e vidéken és ezután délnek fordult, ahol Terrere, Kassza és Utaháj Uajaki, előbbi kikujui barátaink laktak. Dualla
mindenütt a legbékésebb állapotokat találta, sehol sem volt lárma, sem csődület, sőt adókövetelés sem. Készségesen vezették a bennszülöttek faluról falura
és adták neki el csekély készleteiket, amelyeket élelmiszereikből nélkülözhettek. Így jutott el Dualla előbbi kikujui állomásaink hetedikéig. Embereit
mindig fél adagokkal, éspedig kizárólag zöld banyánákból, félig érett batátákból és jamszgyökerekből álló fél adagokkal tartotta fenn, hogy a lisztet, babot,
kölest és kukoricát, szóval az eltartható ennivalókat felhalmozhassa. Nagy nehezen sikerült belőlük 128 terhet összevásárolnia, ekkor azonban
meggyőződött, hogy a további keresés hiábavaló és visszaindult. Útközben, a Naivasa-tónál a kereskedőkaravánnak, amellyel Mianszininél találkozott, két
elhagyatott tanyájára bukkant. Az egyikben két félig agyonéhezett teherhordót talált, akiket ott hagytak, az egyiket magával vitte, a másikat azonban, mivel
már közel volt a halálhoz, cserben kellett hagynia. A második tanyahelyen két embernek félig elszenesedett hullájára akadt, akik szintén az éhség és
kimerültség következtében fekve maradtak és az esetleg, vagy a mászáik gyújtogatása következtében keletkezett tanyaégésnél elpusztultak. Így állott a
dolog a kereskedőkaravánok útjának kezdetén; hány hulla heverhetett még későbben azon vonalon, amelyet követtek! Ennek dacára éppen ekkor szökött
meg Duallának kilenc embere, mindegyik 35–40 kiló gabonát vitt magával.
Egy ember meghalt, egy másik pedig reménytelen állapotban érkezett meg. Most azonban az éhezésnek vége volt és a beesett arcú emberek szemei
villogtak, midőn ezt a bőséget megpillantották, amely a mi tanyánkon látható volt. Teleki gróf, szerencsére, aznap öt bivalyt ejtett el, közülük kettőt
közvetlenül a tanya mellett. Még a következő napot is pihenőül hagytuk nekik, azután pedig meg kellett indulniuk Nyemsz felé.
Dualla 106 élelmiszerterhet hozott magával. Ez, éppen csak hogy elégséges volt a továbbutazásra, addig azonban semmi esetre sem volt szabad
hozzányúlnunk. Azonnal való elutazásra, embereink nagyobb részének elgyöngült állapotát tekintve, gondolnunk sem lehetett; kényszerülvén voltunk
tehát a Guasszo Nyuki mellett még tovább maradni. Teleki grófra nézve, mert a karaván élelmezésének terhe egyedül az ő vállain nyugodott, most nehéz
napok következtek; naponként több nagy állatot, bivalyt vagy orrszarvút kellett zsákmányul ejtenie és ez eltartott február 3-ig. A vadászat aránylag csekély
területre szorítkozott, mivel a vadnak legnagyobb része a nyílt pusztán és a Guasszo Nyuki középső folyásának mentén, az alacsony hegyhátakon szokott
tartózkodni. A folytonos, naponkénti vadászgatás következtében az állatok mindig vadabbakká lettek és mindig nagyobb és nagyobb területeket kellett a
vadásznak bejárnia. E vadászatok beható leírása azonban nagyon is terjedelmes lenne, arra szorítkozom tehát, hogy a kalandokat és veszedelmeket,
amelyeket Teleki gróf e közben átélt, számokba foglalom, és nagyjából ezen vadászkorszaknak összes eredményeit így mutatom be.
Azon ötven nap alatt, amelyeket Nyemszből való közös elindulásunk óta eltöltöttünk, Teleki gróf nem kevesebbet, mint 113 darab nagyvadat lőtt,
éspedig 10 elefántot, 61 bivalyt, 21 orrszarvút, 9 kvaggát, 6 tehénantilopot, 4 elenn-antilopot és 2 vízi bakot. Ezen nagyszámú állat kizárólag az ő
golyóinak esett zsákmányául, mert soha emberei egyikének sem volt szabad lőnie. Nehéz tiszta fogalmat nyerni azon veszedelmekről, fáradalmakról és
szenvedésekről, amelyeket át kellett élnie, hogy ezen, a maga nemében bizonyára ritka vagy talán egészen páratlan eredményt elérhesse; ehhez
természetesen még számos, szívós életű bivalyt és egyéb vadat is hozzá kellene számítanunk, amelyek súlyosan megsebesülve, hosszas szenvedés után
végre is elvesztek. Szeiff Mohammed és Bedue, a vadászatoknál állandó kísérői, ezen rendkívüli fáradalmak következtében sorban meg is betegedtek.
Teleki gróf maga, szerencsére, az egész idő alatt friss és egészséges maradt, csakis hangulata válhatott talán e napokban kissé komolyabbá. Erre volt is elég
oka, mert a veszély pillanatai idővel mindig jobban felszaporodtak. Így az utolsó két hétben tizenegyszer veszélyeztették életét megsebesült bivalyok.
Január 17-én négy bivalyt ejtett zsákmányul. Az egyik megsebesülve lelesva sűrűségbe menekült. Az állat magasan hordta fejét, kanyargós szarvainak
csak hegye volt látható; várt tehát ellenfelére. Őt a sűrűségbe azonnal követni, bolond dolog lett volna, amiért is Teleki gróf az egyik bozót árnyékába
heveredett, hogy egy pipadohányt elszívjon és a bikának a megbetegedésre, időt engedjen. Mohammed azonban, aki magát unta, csakhamar odalopózott a
bivalyhoz, Teleki gróf, akinek erről sejtelme sem volt, látta is csakhamar, amint embere, a bivalytól erősen űzetve, feléje fut. Teleki felugrott és
Mohammed, aki a legnagyobb veszély idején sem veszítette el lélekjelenlétét, ügyesen kitért és így a gróf szerencsésen az állat nyakába lőhetett, amely
azonnal össze is rogyott.
Másnap egy megsebesült bika egy ilyen, nem egészen sikerült nyakba lövetés után még zavartalanul rohant tovább, míg egy második golyótól,
amely gégéjén fúródott keresztül, közvetlenül a vadász lábai alatt rogyott össze. A támadások száma, amelyeket a megsebesült bivalyok és orrszarvúak a
gróf ellen irányoztak, a vadászat vége felé feltűnően növekedett. Január 19., 21., 23., 24., 26., 27. és 31-én és február 1-én estek meg ilyen támadások.
Január 19-én és 21-én kétszer bivalyok; 23-án egy bivaly és egy orrszarvú, 24-én egy orrszarvú, a többi napokon megint bivalyok rohantak ellene. A két
orrszarvú támadásánál csak egy hajszálon függött élete.
A bivalyvadászatokon Teleki gróf előszeretettel lőtt az állatok nyakába. Az ilyen lövést azonnal és teljes eredmény kíséri, ha a nyakcsigolyát
találja, ha azonban ez nem sikerül, egészen hatástalanok maradnak, és mindig kockázattal járnak. Egy bivalybika, amely január 27-én embereit
megtámadta, csak a negyedik ilyen lövésre rogyott össze. Teleki grófnak tapasztalatai a bivalyvadászatban természetesen napról napra gyarapodtak, de
éppen így erősödött azon meggyőződése is, hogy ezen állatok éppen olyan alattomosak, mint dühökben kiszámíthatatlanok.
Ezen egész idő alatt, mivel állapotom napról napra rosszabb lett, ágyban kellett maradnom. A dizentéria, folytonos gyenge láz és tartós álmatlanság
lassan-lassan erőim utolsó maradványától is megfosztottak, január 24-én végre már úgy látszott, hogy csakugyan végem lesz. Midőn tehát aznap este
kivételesen bizonyos álmosságot és azt éreztem, hogy gyenge, alig működő életerőim lassan-lassan elpihennek, készségesen és abban az erős hitben
zártam le szemeimet, hogy most az utolsó, hosszú álomra hunyom be őket. Álmomból reggeli 4 óra felé ébredtem fel, de jó sokáig eltartott, míg annak
tudatára eljutottam, hogy még élek. Mindig újból azt kérdeztem magamtól, hogy ugyan miként történhetett ez, és hogy igazán élek-e még. Lassan-lassan
eszembe jutott az után, hogy Teleki gróf előtte való nap délutánján ágyamnál volt és azt kérdezte, miként érzem magamat, minden reménytől megfosztva,
azt feleltem neki, hogy végem felé közeledem, azután sötét fátyol borult szemeimre – és én meghaltam.
Ámde most, miféle állapot volt ez? Élek-e még vagy már a túlvilágon ébredtem-e fel? Ámde mi ez? Neme kakaskukorékolás? Élek tehát!
„Boy!” – szólok erre és Dsuma megjelenik előttem.
„Boy!”
„Bvana?”
Ő felel! Az inasom maga és nem csupán lelke! Én tehát valóban élek!
Csak most győződvén meg igazán arról, hogy élek, hosszú idő óta először ébredt fel bennem igazán a remény, hogy talán mégis meg fogok
gyógyulni, és azonnal elkezdtem orvosságot bevenni, amit megtenni mindeddig beteges képzelődésből makacsul vonakodtam. Bevettem 4 gramm
ipecacunha-t, talán egy kissé sokat, de hatása azután csodálatos is volt. Testem ugyan irtóztatóan rázkódott és egész valóm fel volt dúlva, bennem minden
ín, mintha elektromos áramok rángatnák, csak úgy remegett és az izzadság, bár egy hét óta sem nem ettem, sem nem ittam egy cseppet sem, elsoványodott
tagjaimról a szó szoros értelmében csurgott. Huszonnégy órával később az idegvihar lecsillapult. Borzasztóan el voltam ugyan gyengülve, de volt egy kis
étvágyam. Most azonban tojásokra volt szükségem, mert gyomrom sem a tejet, sem a levest el nem tűrte.
És a tojások is megjöttek! Oly váratlanul, olyan kellő időben, miként a hivő hite szerint az isteni segítség a legnagyobb szükségben. Egy ember
aznap egy fészket és benne tizenegy friss strucctojást talált, amelyekből 20 napon át, táplálkozhattam, sem azelőtt, sem azután többé strucctojásra nem
akadtunk.
Egészségem ez idő óta lassan javult, február 3-án, aznap azonban, midőn Nyemszbe visszaérkeztünk, még olyan gyönge voltam, hogy magamat
függőágyban kellett vitetnem.
Nyemszbe 1000 kilogramm szárított húsból álló készlettel indultunk vissza, az előtte való héten pedig két és félszer annyit küldöttünk el ugyanoda.
Február 4-én újra megérkeztünk Nyemsz Mdogóba, a régi tanyánkra, és azonnal hozzáfogtunk a tanácskozáshoz és a továbbutazás céljából a
készülődéshez. Ez alkalommal csakhamar kiderült, hogy áruink felét hátra kell hagynunk, mivel több, mint száz teherre való élelmiszert kellett magunkkal
vinnünk, a bennszülöttek falvában tehát agyaggal bemázolt faházat építettünk, hogy abba a hátrahagyott dolgainkat eltehessük.
Nehéz volt az elviendő csereáruk kiválasztása, még nehezebb pedig annak az eldöntése, hogy mely irányban haladjunk tovább. Dsumbe
Kimemetával és a bennszülöttekkel e tárgyban több napon át, tanácskoztunk. Biztosat semmi tekintetben sem tudhattunk meg, minduntalan semmitmondó,
egymással ellentétes, sőt néha hazug tudósításokkal állottunk szemközt, úgyhogy a döntés az utolsó pillanatig függőben maradt. Van-e észak felé valami tó
vagy pedig van-e kettő? E kérdésre biztos feleletet senki sem tudott adni, mert a sok bennszülött közül egyik sem látta őket. Még kevésbé lehetett
kitudakolni, hogy milyen nagy a távolság a két tó közelebbikéhez, e tekintetben az értesítések két hónap és egy év között ingadoztak. Számítást tenni itt
egyáltalán nem lehetett.
Útitervünk végrehajtása céljából sok fáradsággal és nagy időbeli áldozatokkal magunknak oly élelmiszerkészletet gyűjtöttünk, amivel egy kis
takarékosság mellett 35 napig beérhettük. Ezzel tehát nagy távolságra juthattunk el, azon kívül arra gondolni sem lehetett, hogy bárhol is ennél többet
szerezhessünk. Ha tehát ezzel a készlettel nem sikerül a keleti lakatlan részen átjutnunk, szándékunk végrehajtása sem a keleti, sem a nyugati oldalon nem
lehetséges. Ezért is a nehezebb résszel kellett először megpróbálkoznunk és azután, ha ez célhoz nem vezet, a lakott vidéken visszatérnünk. Utolsó
pillanatban ez döntött. Vagy mindent elérünk, vagy semmit sem, és így eltökéltük, hogy a keleti úton indulunk meg.
Ekkor végre hozzáfoghattunk a bennszülött vezetők megválasztásához is. Szokoni, egy nagy-nyemszi kuafi, ismerte állítólag a turkánák és szukok
országát, amelybe utunk utolsó szakaszában eljutnunk kellett. Egy másik, fiatalabb ember arra ajánlkozott, hogy elvezet a Lorogi-hegylánchoz, ott ennek
vissza kellett volna térnie és helyébe a Nyiro-hegyig egy harmadik vezetőnek, meglehetősen öregembernek lépnie. A Nyiro-hegyen túl fekvő további útra
a Nyiro-hegynél kellett gondoskodnunk. Ezt a helyet, amely ezen útitervünkben olyan nagy szerepet játszott, 14–15 nap alatt kellett volna elérnünk.
Karavánunk fölött tartott szemle alkalmával kiderült, hogy az, 8 szomáli és 3 szuáheli legényünkön kívül 6 vezetőből, 15 aszkariból, 197
egészséges és 9 beteg teherhordóból meg szamárhajcsárból állott. Állatállományunkban volt 19 szürke szamár, 21 ökör és borjú, és 60 kecske meg juh, ez
utóbbiak egy része azonban gyöngébb volt, semhogy elvihettük volna. A 9 beteg, Bori aszkari vezérlete alatt a hátrahagyott áruk mellett őrül maradt. Bori
mindeddig hű és megbízható embernek bizonyult; azon kívül Panganiban levő kis birtoka is bizonyos kezességet nyújtott. Az árukat egyébként előtte
megmértük és azután neki formálisan átadtuk.
1888. február 9-én útra készen állottunk. Az emberek ugyan nem voltak még a legjobb testi állapotban – sokakon meglátszottak még a csak
nemrégen megszenvedett fáradalmak és nélkülözések – mindamellett teljesen megbízható és elszánt csapatot alkottak, amelynek eszébe sem jutott azt
kérdezni, hogy hová vezet az út. El lehetett róla mondani, hogy szafari a pále, pále, azaz olyan karaván, amely bárhová elmegy, miként a százak torkából
felhangzó harci kiáltás bizonyította, amelyet aznap délután, midőn útra keltünk, hallani lehetett.
A Rudolf-tó felfedezése
(1888. február 10-től március 6-ig)
1888. február 10-én kora reggel útnak indultunk. Készségesen szedték fel hosszú sorban álló embereink terheiket és meg-megújuló „Szafari a pále
pále” kiáltások között fordítottak hátat tanyánknak, büszkén tekintvén a mellettünk menő kis marhanyájra, a sok tömött gabonazsákra és a nagy
mennyiségű kelmecsomóra, gyöngyre és drótra, amiket magunkkal vittünk, hiszen végre is, mindez az övék volt és velük sok-sok időre beérhették!
A ritkás akácfaerdőn csakhamar túl voltunk és a Baringo-tótól délre fekvő kopár, csakis helyenként száraz fűvel benőtt pusztát elértük. A forrón
tűző nap és az utolsó hetek száraz szelei a nedvességnek még nyomait is megszüntették, az agyagos talaj kiszáradt és minden irányban hatalmas repedések
tátongtak. Ez csak akkor fordult jobbra, midőn a Leikipia-lejtő közelébe jutottunk. A lépcsőzetes lejtő itt közel ér a tóhoz és két alacsony, hosszúra nyúló
egyenes teraszban végződik, amelyek óriási lépcsőkként vezetnek le a tómelléki síkságra.
Utunk másnap a terasz alsó fokának lábánál vezetett odább, majd annak alacsony kiágazásán keresztül keletre, kopár, köves hegylejtőre fordult.
Egy óra alatt a keleti szélén nádtól egészen mentes Baringo-tónak meglehetősen közel fekvő egyik öbléhez érkeztünk, és általában mindaddig, amíg a tó-
síkságon észak felé haladtunk, porrá mállott tó-talajon haladtunk előre. A vörös porfelhőktől, amelyek folytonosan környékezték, a hegylejtőkre érvén,
megszabadultunk ugyan, de itt megint a talajt sűrűn fedő, fej nagyságú, éles élű vulkanikus törmelék tette a járást nagyon nehézzé.
Ehelyett kárpótlást nyújtott a körös-körül fekvő vidékre nyíló tágas kilátás, amelyet innen élvezhettünk. A körülbelül 225 km2 területű Baringo-tó,
összes szigeteivel és partvonalaival, továbbá a tőle délre fekvő sík vidék, mint valami térkép terült el lábaink alatt. A tónak partjai nyugaton és
északnyugaton sziklásak, egyébként laposak és délen széles nádszegélytől övezettek. A déli végében levő egy nagyobb és négy kicsinyen kívül,
északnyugati szögletében még több kis szigetet láttunk. A nagy szigetnek alakjából és helyzetéből a három kisebb szigethez képest azt következtettük,
hogy elsüllyedt kráternek maradványa, amelyből a keleti rész hiányzik. A Baringo-tó 1115 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Lefolyása nincs,
de azért vize édes és iható. Hogy a tó egykor nagyobb volt és nevezetesen déli irányban messzebb nyúlt el: a tó ottani környékének talajából ítélve,
kétségtelen; a két mocsár is, amelyek ott elterültek, a legnagyobb valószínűség szerint a tó vizének apadása folytán keletkeztek.
A nyeregre felérvén, északkelet felé széles, a Mogodeni-patakocskától öntözött völgybe láttunk be. A Leikipia-fennsík lejtője ott kelet felé hátrább
húzódik és az a hegyhát is, amelyen mi állottunk, annak keskeny, aránylag jelentéktelen kiágazása. A Mogodeni-patakig még jó hosszú volt az út; Teleki
gróf, aki ezt vadászkirándulásaiból ismerte, megkérdezte tehát a vezetőt, vajon nincs-e közelebb is valahol víz. És valóban, egészen váratlanul, állomásunk
helyéhez közel, tekintetünk elől eltakart mély sziklaszakadékban találtunk is. Ezzel azután aznapra, embereink nagy örömére, akik magukat a járásban még
nem gyakorolták be eléggé, utunk véget ért.
Embereink közül a legtöbben, akik Duallával Kikuju országban jártak és csak nemrégiben, több hétig oly rosszul táplálkoztak, nem voltak a
legjobb állapotban; a meglevő erőkkel tehát, amíg lehetett, kíméletesen kellett bánnunk, hagy a következő napoknak előre láthatólag nagy fáradalmait
kibírhassák. A karaván fizikai állapotának egyáltalában ezen időben a legnagyobb figyelmet szenteltük annyira, hogy egypár emberünk félreértette a
dolgot és egészen titokban élelmiszert tartalmazó zsákjainkba önhatalmúlag belenyúlt. Figyelmes karavánvezetőnknek, Duallának azonban a terhek
összerakásánál feltűnt, hogy két gabonazsák kevésbé volt tömött, mint a többi, ezért még az este megmérte. Ekkor aztán kiderült, hogy tartalmukból
valami hiányzott. A felháborodás emiatt általános volt, mert most már a karaván túlnyomó nagy részét az az érzelem töltötte el, hogy élelmiszerkészleteink
legértékesebb birtokunk, a megejtett lopást tehát mindnyájan a közös vagyon ellen intézett támadásnak tekintették. Elrémítő például a tolvajokat, valamint
ebédtársaikat – mert nyilvánvalóan ezek is velük ettek – 50–50 korbácsütéssel, rendes körülmények között a legnagyobb mértékkel büntettük.
Másnap, a rövid pusztai fűvel benőtt völgyön keresztül, az Elmaroroj nevű hegyek mentén északnak haladtunk, míg keskeny keresztvölgyhöz nem
érkeztünk, amelyből vékony kis patakocska csörgedezett elő. Kövér zöld gyep takarta itt a földet, aminőt már régen nem láttunk, és olyannyira csalogatta
magához marháinkat és kecskéinket, hogy Teleki gróf rájuk való tekintetből megállapodott. Egy bivalytehén, melyet menet közben lelőtt, fél napra elég
ennivalót adott, ezt a kis halasztást tehát megengedhettük magunknak. Éppen amint a keresztvölgybe be akartunk fordulni, három bennszülött vezetőnket,
akik véletlenül csekély távolságban a karaván előtt haladtak, néhány ndorobbo megtámadta; káruk azonban nem esett, mert amint azok a karavánt
megpillantották, azonnal visszavonultak. Ez eset azonban a különben oly félénk és látszólag támadásra legkevésbé kész néptörzsnek igazi karakterére
nézve jellemző.
Az elmúlt napokban, különösen esténként, orkánszerű szelektől rendkívül sokat kellett szenvednünk. Szélcsendes idő csak korán reggel volt,
különben egész nap a fennsíkról a róna felé irányuló heves szél fújt, amely naplemente felé igazi orkánná nőtt és bennünket, dacára a köteleknek,
nemegyszer sátraink elé temetett. Ezt ugyan még el lehetett volna viselni, a mindent átható por azonban, amely a széllel járt, igazán borzasztó volt. Alig
tudtunk lélegzetet venni, esténként mindig vastagon bekötözött fejjel kellett lefeküdnünk, hogy azután reggel vastag por- és homokréteg alatt ébredjünk
fel. Fizikai eszközeink és fegyvereink elromlottak vagy legalábbis megbízhatatlanokká váltak, a megfőzött eledeleket pedig alig élvezhettük, mert minden
falat csikorgott fogaink között. Ennek Lare lol bor'ngisu elérésével szerencsére vége szakadt, és ezt az első hűvös és portól mentes estét valódi
gyönyörűséggel élveztük.
Másnap már háromórai menet után ütöttük fel tanyánkat. A korai megállapodás oka egy bivaly pár volt, amelyet Teleki gróf a szűk völgyben
meglepett és lelőtt; midőn pedig a közelben, két sziklalyukban vizet is találtunk, mivel a zsákmány felosztásával úgyis sok idő telt volna el, ott azon a
helyen mindjárt éjjelre is megmaradtunk.
Ezen utunkban Teleki gróf orrszarvút lőtt. Nagyon tudom, hogy a tudósok ilyen fajt vagy válfajt nem ismernek, vagyis inkább el nem ismernek;
nem is akarom ilyennek feltüntetni. Ez az állat, szokatlanul nagy nőstény – és ezt biztosan állíthatom – olyan világos ezüstszürke, oly feltűnően világosabb
szőrű volt, mint bármelyike azon sok darabnak, amelyeket mindaddig láttunk, hogy végre is nem nevezhető másnak, mint „fehér” orrszarvúnak. Színe nem
eredhetett valami fehéres sártól sem, mert bőre, ellenkezőleg, tiszta volt minden piszoktól.
A legközelebbi utunknak különös érdeklődéssel néztünk elébe, mert a Lorogi-láncon kellett keresztülvezetnie, amely sötét, erdős hegyláncként
vonult el az északi látóhatáron. Minden várakozás ellenére még több óra hosszat, nagyobbára szelíd lejtőjű, fűvel takart hegyoldalakon kellett mennünk,
gyakran közvetlen szélén erdős hegyszakadékoknak, amelyek mind a hegyláncokkal egyközű irányt követtek. Egy pillantást vetvén északnyugat felé,
meggyőződtünk, hogy a Lorogi-láncot nyugati oldalán fennsíkok kísérik, amelyek abszolút magasság tekintetében alig állanak a hegylánc középmagassága
mögött. Ez utóbbi kb. 2600 métert tehet ki, és nagyjában, a hegylánc 60 kilométer hosszában, mindig ugyanannyi marad. A relatív magasság azonban,
amellyel a hegylánc az őt környező fennsíkokat fölülmúlja, nyugatról kelet felé abban a mértékben növekszik, amint a fennsík ugyanabban az irányban
alacsonyodik. A Lorogi-láncot déli végében, a Guasszo nyiroi utunkban, meglehetősen magas hegységnek láttuk, itt a környezetben a gerinc csaknem
eltűnt. Ott azonban csupán 1400–1500 méter magasságban voltunk, míg itt, midőn a fennsík legmagasabb pontjára érkeztünk, az aneroid barométer 2500
métert mutatott. Feltűnő volt a felmászásnál, hogy helyenként metamorfikus kőzetekre jutottunk, ebből azon meggyőződést merítettük, hogy az egész
hegylánc törzsének ilyen kőzetből kell állani, amely a vulkanikus omladékból, mint sziget a tengerből áll ki.
A magasra feljutván, jéghideg szellő fogadott, ez csakhamar az erdő védőszárnyai alá kergetett, amely itt már sűrű vonalban lépett fel. Rövid ideig
egy vonalban haladtunk tovább, azután pedig az északi oldalon lefelé ereszkedtünk. Csakhamar észak-északkelet felé irányuló völgybe jutottunk be, amely
a hegylánc nyugati végét az előtte levő fennsíkoktól elválasztja. Pompás, különösen toboztermő fák környékeztek itt sűrű sorokban, néha-néha azonban
mégis be-beláthattunk a jobbra elterülő, hasonlóan erdős szép mellékvölgybe. Vidám hangulatunkat, amelyet a lakatlannak látszó és a magányosság meg
szűziesség bájaival ékeskedő szép erdős vidék bennünk keltett, megzavarta, midőn beljebb jutottunk, egy rendkívül kellemetlen látvány; itt ugyanis a szép
természetben az emberi kéz gyalázatosan pusztított. A ndorobbok, akik vadászat végett állítólag a Lorogi-lánc különböző részeiben barangolnak,
felgyújtották az erdőt; a tűz, amely bizonyára már hetek óta dühöngött, a hatalmas faóriásokat nagy területen felemésztette és megcsonkította. Mindenfelé
hevertek törzsek és ágak, és vastag hamuréteg borította a talajt; a füst egész felhőket alkotva kóválygott a levegőben.
Á
Ámbár már hónapok óta jártunk magasan fekvő és egészen egészséges vidékeken, mégis meghalt itt lázban, alig harminc órai betegség után, egyik
legerősebb teherhordónk, Hamisz Dsindsa.
Utunk keleti irányban a fennsíkon vezetett odább. Nemsokára nagyszámú vaddal, név szerint bivalyokkal találkoztunk, amelyek azonban
közeledtünkre még korán elmenekültek; nem hiányzottak az orrszarvúak sem. Ez utóbbi állatok közül egy nőstény a kölykével, egy alkalommal a sűrű
bozótból hirtelen kirohant és egyenesen Telekinek tartott; a grófnak alig volt annyi ideje, hogy puskáját elsüsse. Csakugyan lábai előtt rogyott össze.
A most következő húsfelosztás hosszabb megállapodást tett szükségessé, amit, tekintettel a nagy mennyiségű újonnan beszerzett topográfiai
anyagunkra, ez alkalommal nagyon szívesen vettünk. Topográfiai munkánkat azzal fejeztük be, hogy a hegyláncot Zanzibarban lakó barátunkról, Lloyd
Wm. Matthews generálisról „Matthews-hegyláncnak” kereszteltük el azon hathatós közreműködés emlékére, amellyel vállalatunkat támogatta és így
felfedezését lehetővé tette.
Mindeddig a nyemszi fiatal Barnoit volt a vezetőnk. Ez nap reggelén az öreg „Baringo” (miként második vezetőnket egyszerűség okáért hívtuk)
lépett a karaván élére. Célunk ez nap Baralój nevű vízmedence volt, amely Baringo állítása szerint krokodilusoktól és vízilovaktól csakúgy hemzsegett, e
hely állítólag csak egypár óra járatra volt.
Biztosra fogtuk, hogy utunk, ha a fennsík lépcsőjéről lejutunk, észak felé, egyenesen a Nyiro-hegynek fog vezetni, amely a távol kék ködében nem
nagyon jelentékeny tömegnek látszott, nem kevésbé csodálkoztunk tehát, midőn e helyett vezetőnk délkeleti irányban, a száraz patakmedernek, a völgy
folytatásának mentén vezetett odább. Ámde Baringónak ezt jobban kellett tudnia. Ez ember, állítólag fiatalságában, ezen a környéken legeltette juhait és
most is úgy tett, mintha magát egész otthonosnak érezné. Fáradhatatlanul követtük tehát az égő napon, a patakmeder mély homokjában és vártuk mindig
feszülten, hogy a folyó legközelebbi kanyarulatánál valami náddal benőtt mocsarat fogunk már látni. Csak rövid menetre számítván, reggel magát vízzel
senki sem látta el, a szomjúság annál jobban kergette tehát az embereket. Egyik óra a másik után telt el, a vidék azonban egyformán víztelen és puszta
maradt. Néha-néha fel-feltűntek egyes zsiráfok és beiza-antilopok, igazi pusztai állatok, amiről mindenre, csak arra nem következtethettünk, hogy
nyomukban vizet lehessen találni. Ezen menetközben új, előttünk ismeretlen gazella-fajra is bukkantunk először. Annyiban emlékeztet a zsiráfra, hogy
nyaka aránytalanul hosszú és hogy háta is, amint amannál, meredeken ereszkedik lefelé, saját céljainkra mindig csak „zsiráf-antilopnak”* hívtuk.
Későbben számos orrszarvúra bukkantunk, Teleki gróf kettőt le is lőtt, anélkül, hogy az ösvényről letért volna.
Időközben azonban, három, majd négy óra lett és végre elkezdett alkonyodni. Sokan a teherhordók közül csak üggyel-bajjal tudtak lassan előre
cammogni, a szamarakon, kecskéken és juhokon is látszott a nagy szomjúság külső jele, néha-néha azonban, kimerültségük dacára, elkezdtek erősen futni.
Egy ilyen alkalommal összetalálkoztam Barnotival, aki két, szép, Telekitől útközben talált elefántagyarral vállain, hátra maradt.
„Barnoti! hol a víz?”
„Meáta ngáre táta!” „Ma nincs víz!” volt a mindig vidám legénynek jókedvű, de ránk nézve lesújtó felelete.
Csakhamar rábukkantam Teleki grófra és Baringóra is, akik a karaván első csapatjával pihentek. Ekkor derült csak ki, hagy az öregembernek a
környék mivoltáról fogalma sem volt, hogy bennünket egész nap a száraz patak medrében azért vezetett előre, mert azt hitte, hogy abban valahol csak fog
vizet találni. Ezzel a vallomással azonban csak most állott elő, mivel Barnoti vele szemben határozottan megmaradt abbeli véleményénél, hogy tudtával
ezen a vidéken vizet találni nem lehet.
Ezen váratlan nyilatkozatok bennünket nagymértékben nyugtalanítottak. Teljes tizenkét órája voltunk már talpon, az emberek és az állatok a
szomjúságtól és fáradtságtól egyaránt el voltak csigázva. Vizet, kora reggeltől fogva embereink egy cseppet sem ittak; összes készletünk belőle 1,5 literből
állott, ami kettőnknek kulacsában volt. Néhány percnyi néma csend után, ami alatt mindannyian azt kérdezhették maguktól, vajon mit kellene tenni, Teleki
gróf kiadta a parancsot, hogy fel kell ütni a tanyát. Ezután pedig 20–20 emberből álló hét csapatot, egy-egy szomáli vezetése alatt különböző irányokba
szétküldött, hogy keressenek a vidéken vizet.
A kiküldött csapatokat utasítottuk, hogy amint vízre bukkannak, azonnal tegyenek egypár lövést, aggodalmas várakozással hallgatóztunk tehát a
sötétben. De egyik óra a másik után pergett le anélkül, hogy a várva várt dördülés bármily irányból is hallható lett volna; reményeink e tekintetben percről
percre csökkentek és mindig sűrűbben kezdtünk foglalkozni azzal a gondolattal, hogy a reggel elhagyott vízmedencéhez fogunk visszatérni, ami a
fennforgó körülmények között még az egyedüli lehetőség volt. Ez a lépés azonban annyit jelentett volna, hogy útitervünkkel felhagyunk, mert arra, hogy
utunkat víz nélkül folytassuk a Nyiro-hegyhez, további előnyomulásunk támaszpontjához, még gondolni sem lehetett. A hegy, hozzávetőleges számításunk
szerint torony irányában még most is 70–90 kilométernyire lehetett. Ez keveset számítva, 25 órai menetnek felel meg, márpedig embereink közül 200-an
sem lettek volna képesek ezt a fáradságot kiállni.
Elképzelhető tehát az örömünk, midőn 11 óra felé határozatlan távolságból hirtelen egypár puskalövést hallottunk. Teljes biztonságban azonban
még most sem ringathattuk magunkat, hiszen e lövések néhány eltévedettnek kényszerlövései is lehettek. Meglehetősen hosszú félóra telt el, míg végre
egypár sötét árnyék közeledett felénk, hozván a fazekakat fejükön, annak bizonyítékául, hogy azok nem üresek. Az emberek a Jusszuf Dsama vezérlete
alatt álló csapat voltak, amelyet most hangos éljenekkel fogadtunk. Jusszuf legényei a patak medrét követték, azt egyformán homokosnak és száraznak
találták, és végre verem ásáshoz fogtak. Kellő eszközök hiányában ezt csak kezükkel, késekkel és serlegekkel végezhették, a laza homokban azonban a
dolog könnyen ment, 45 méternyi mélység kiásása után fáradozásaikat siker követte. Az ugyan nem volt sok, ami a verem fenekén együvé szivárgott, de
víz, tiszta és jó víz volt.
Jeladó lövéseinkre a többi kevésbé szerencsés csapatok is együvé gyülekeztek, amire mindenki a meglevő ásókkal együtt a víz lelethelyére sietett,
hogy különböző tárnákat ásson, és szomját eloltsa. A vermek csak nagyon kevés vizet szolgáltattak. Ezért is az emberek ivása és az állatok itatása még
másnap is reggeltől estig tartott.
Hogy az azon napra való élelmiszert megszerezzem és főképpen, hogy orrszarvúakat keressek, délelőtt útnak indultam. Előtte való este, röviddel
letelepedésünk előtt, a távolban rendkívül hosszú szarvval ellátott orrszarvút pillantottunk meg; az állat úgy tűnt fel, mintha valami fantasztikus szellem
lett volna, szótlanul és bámulva néztünk is utána mindaddig, míg a távolban el nem tűnt. Ezt szerettem volna én elejteni, minden vadászbuzgalmam dacára
azonban a fentebb említett zsiráf-antilop egy nőstény példányán kívül egyebet nem tudtam zsákmányul hazahozni. Az állat szarvatlan és az oldalain levő
világosbarna sávtól eltekintve, vörösesbarna színű. Orrszarvút, bármily sokan jelentek is meg előtte való napon, egyet sem láttam, ez állatok tehát éppen
vándorlás közben lehettek; hogy a környék nem volt tanyahelyük, azt a nyomok és trágya teljes hiánya bizonyította. Egyéb vadból csak egy zsiráfpárt
tudtam meglátni.
Hazamenőben elhaladtam a vízmedencék mellett, hogy egy darabig gyönyörködhessem abban a sürgés-forgásban, ami ott végbement. A nyájnak
szánt három mély tárnán kívül, még egy tucat 2–2,5 méter mély lyuk volt az emberek részére kiásva. Az állatok itatása végett a vizet nagy kaucsuk
fürdőkádjainkba és nagy vas mosdótálainkba merítették. A többi verem körül a tulajdonosok, azaz azok az emberek gyülekeztek, akik ásták, hogy azt
őrizzék, és belőle sorjában igyanak. Mivel mindenkinek mindig csak egy kis kehelyre való jutott az értékes folyadékból, minden ember, mikor a sor újra
rákerült, rendesen már megint szomjas volt. Emellett minden percben veszekedés vagy legalábbis szóváltás támadt, ha esetleg valami „nem tulajdonos”
lopózott oda és el volt kergetendő vagy – és ez volt a leggyakoribb eset – ha a kapott serleg nem volt eléggé tele vagy nagyon is sok homokot tartalmazott.
Az, hogy vizet találtunk, pillanatnyi helyzetünket biztossá tette, de útitervünk további sikere még nagyon is kérdéses maradt, mert vezetőink
minden állítása szerint, vizet már előbb, mint a Nyiro-hegynél nem lehetett találnunk. Embereink közül pedig alig minden negyedik vagy ötödik
rendelkezett csak vizes palackkal, a lopótökből készült törékeny palackok nagyobb része idővel lassan-lassan elpusztult. Mindezekhez járult még, hogy
aznap vezetőnk, Baringo is eltűnt, ez az egyedüli ember, aki az utat a Nyiro-hegyhez talán még ismerte. Teleki gróf őt Maktubuval és még egypár emberrel
reggel kiküldötte, hogy a követendő út irányáról tájékozódást szerezzen. Az emberek késő délután egészen elcsigázva tértek vissza, de vezető nélkül.
Eleinte sok órán át a Nyiro-hegy felé mentek és azután megpihentek. A pihenő alatt Baringo azon szavakkal távozott el tőlük, hogy várjanak rá egy kissé,
ő csak megnézi, nincs-e a legközelebbi domb mögött valami jobb út. Baringo ezzel eltűnt, sem vissza nem jött, sem keresés és hívás dacára feltalálható
többé nem volt.
Teleki gróf délben a szemleútjáról visszatért. Becslése szerint 22–24 órai menet alatt a Nyiro-hegyhez eljuthatunk. Nagy feladat volt ez olyan
emberekre nézve, akiknek 40–40 kilogrammot kellett vinniük, a dolgot azonban mégis meg akartuk próbálni. Tekintettel a ránk várakozó rendkívüli
megerőltetésre, a karavánnak még egy további pihenőnapot adtunk, és külön adagul két ökröt engedtünk át, hogy a munkabírásra őket annál képesebbekké
tegyük.
Számításainkból kiderült, hogy 14 órai menet alatt 50 kilométernyi utat tettünk meg; nem is kételkedtünk többé, hogy idejében fogunk vízhez jutni.
Jóval a reggeli szürkület előtt a karaván már újra úton volt. Eleinte a dolog még csak egészen jól ment. A sorok zártak maradtak és nyomban követték a
karaván vezetőit. Az általános elcsigázottság jelei azonban óráról órára szaporodtak és az út utolsó szakaszában hol az egyik, hol a másik kimerülten
rogyott össze az úton. Aki bírta, sietett tovább a sötét, meredek sánc felé, amelynek alakjában a Nyiro-hegy most mindig közelebb és közelebb jutott
hozzánk. A vidék gyorsan vált magasabbá és halmosabbá, ennek dacára a hegy közeléig meglehetősen kopár maradt. Hétórai szakadatlan sietős menet után
végre a hegy lábához érkeztünk. Erdőkkel takart völgy fogadott; egy félig kiszáradt mocsárnak zavarosan zöld, iszapos piszkos vize nyújtotta az első
enyhülést. Tőle valamivel feljebb a völgyben, vízben szegény, sűrű bozóttól körülfogott, az előbb említett mocsárban végződő pataknak szép, magas parti
fái alatt ütöttük fel tanyánkat. Első gondunk most az volt, hogy embereket küldjünk vissza, akik a kimerültségtől elmaradottaknak vizet vigyenek, és így
őket újra talpra állítsák. Egyesével és párosan vonultak be ezek azután tanyánkra a nap folyamán. Kettő azonban, midőn feltalálták, már elhalt, másik kettő
pedig, bár kellő időben nyert enyhülést, a következő éjjel hunyt el.
Ezen a napon 30 kilométernyi utat tettünk meg, amiből következik, hogy a Baraszaloj és a Nyiro-hegy közt elterülő, víz nélkül szűkölködő
pusztának egész hossza 80 kilométer.
Az első behatás, amit a Nyiro-hegy ránk tett, lelkünkben meglehetősen nagy csalódást keltett. Sem a völgyben, sem ahol tanyáztunk, sem az
előttünk elterülő hegynek meredek lejtőin emberi telepek nyomait nem láttuk és az egész vidék csekély termékenységűnek látszott. Hogy tehát a Nyiro-
hegynek örvendhessünk, vissza kellett emlékeznünk arra, amit Nyemszben hallottunk, hogy milyen nagy a fontossága ránk nézve és hogy mindenkinek
állítása szerint először is ezt a hegyet feltétlenül el kell érnünk, ha észak felé tovább akarunk nyomulni. A hegyen azonban, miként később kiderült, laktak,
és habár azt nem is remélhettük, hogy megcsappant élelmiszerkészletünket is itt kiegészíthessük, meg volt azon tudatunk, hogy a lakatlan vadonokon
keresztül megejtett tizenhét napi menet után megint emberek közé jutottunk, akik további szükséges felvilágosításokat adhatnak. Áttörtünk azon korláton,
amely a lakott déli vidéket a lakott északiaktól elválasztja és ebben rejlett azon jelentős eredmény, amelyet ezzel elértünk.
A legközelebbi napokat nagyjában a karaván üdülésének szenteltük, magunk pedig a környéket kutattuk át jobban és vadászgattunk. A Nyiro-
hegyet illetőleg, annak csak kelet-nyugat felé irányuló déli homlokzata jött tekintetbe. Ez egész hosszában 10 kilométer, lejtői egyformán meredekek és
500–700 méter magasak, mindenütt, fanemű eufrobiákkal vannak benőve, két rövid dél felé nyíló keresztvölgy torkoll az oldalába. A keletiben 1289
tengerszint fölötti magasságban volt a mi tanyánk. Dél felé a Nyiro-hegytől, néhány magányos, nem jelentéktelen halom összeköti őket a Szaddim-lánccal,
úgy, hogy amaz valójában a Matthews-láncnak északi végét teszi. A Nyiro-hegytől keletre egészen közel, meredek sziklás hegy, a Loldibo emelkedik, még
messzebb keletre pedig a föld erősen lejtősödni, és ezután rónává látszik alakulni. Ez a síkvidék volt, miként nekünk mondták, az a Szamburu, ami után mi
annyit epedtünk, de ilyen nevű tavat senki sem ismert.
Első délután csak két bennszülött ember állított be tanyánkra. Szokoni, Barnoti és Dsumbe Kimemeta azonnal pártfogásukba vették, hogy
szándékaink iránt megnyugtassák, ennek megtörténte után megajándékoztuk és felszólítottuk őket, igyekezzenek embereiket arra bírni, hogy minket
meglátogassanak, mert nagy saurit szeretnénk tartani. A következő napokban a bennszülöttek számosabban is jelentek meg, de azért az egyszerre
jelenlevők száma, beleértve az asszonyokat és leányokat is, 30–40-nél több soha nem volt, amiből következtethetni, hogy a hegyi lakók lélekszáma
egyáltalán csekély lehet. A Nyiro-hegy lakói burkenedsik, éspedig legdélibb képviselői azon néptörzsnek, amelynek zöme a további északnak fekvő
Szamburuföldet lakja. A mászáikkal, főképpen pedig az északi kuafikkal származásra és nyelvükre nézve a legbensőbb rokonságban vannak. Ez emberek
szarvasmarhákat, kecskéket és juhokat tartanak, majdnem kizárólag állattenyésztésből élnek, sem a földet nem művelik, sem pedig vadászattal nem
foglalkoznak, bár vadakban a hegy lábánál nem lehet hiány. Állítólag időnként gabonát is szereznek maguknak csere útján a turkánáktól, a tovább
nyugatnak lakó néptől. A turkánák és szukok támadásaitól való félelmükben nyájaikkal együtt mindig a hegyek magasabb vidékein tartózkodnak.
Külsejüket illetőleg csaknem egészen a nyemsziekhez hasonlítanak, ugyanaz áll arra a kevés piperére nézve is, amijük van. Hajukat rövidre
nyírják, fülcimpáikat kitágítják. A férfiak ruhaként gyakran egy darab durva, zsákvászonhoz hasonló gyapjúkelmét viselnek, amit vagy a váll vagy a
csípők köré tekernek, vagy pedig a jobb vállon összegöbözve hordanak; gyakran azonban ez emberek egészen meztelenül járnak. A kelmét a rándilék útján
kapják, e néptörzs tőlük teljesen különbözik, de velük együtt lakik a Szamburuföldön. Az asszonyok és leányok, mászái szokás szerint, ruházatul
kecskebőröket viselnek. Ékszerekül előszeretettel használják a rézdrótot, azonban a mi csereárunkat is mind szívesen fogadták, legszívesebben a
rézmikufukat, bár azelőtt azokat nem is ismerték.
Íjakból és nyilakból, fabuzogányokból, szimékből, pajzsokból és dárdákból álló fegyverzetük általában nincs nagyon jó karban. Dárdáik alakja
olyan, mint a Nyemszben, Kamassziában, Kavirondoban, Szukban és Turkánában találhatóké, bivalybőr pajzsaikat szintén az utóbbi törzstől kölcsönözték.
Február 29-én délben egyszerre megjelent tanyánkon Baringo, régi vezetőnk, akit öt nappal előbb elvesztettünk. Az emberen meglátszott, hogy
borzasztó sokat szenvedett. Miként fentebb említettük, Baringo február 23-án útkeresés közben Maktubut megállította, részére pihenőhelyet jelölt ki, maga
pedig a Matthews-hegyek irányában tovább ment, hogy valami jobb utat keressen. Keresés közben leült, elaludt, és csak naplementekor ébredt fel újra.
Ekkor magát a pusztában egyedül találván, annyira megijedt, hogy egy cseppet sem tudott tájékozódni. Két napig bolyongott ide s tova, míg végre
megtalálta azokat a vízmedencéket, amelyeket mi ástunk. Ott eloltotta szomját és egy kissé felüdült, azután követte nyomainkat, és most egészen
szerencsésnek érezte magát, hogy bennünket ismét elérhetett. E bolyongása közben egyedüli tápláléka gumi volt.
Mialatt a Nyiro-hegy déli lábánál tanyáztunk, eredményes elefántvadászatot is tartottunk. Mindjárt, amint először a hegyhez értünk, Teleki gróf egy
öreg hímre bukkant, amely magányosan állott a mocsár szélén. Az állat csak akkor esett el, midőn már 16 golyó fúródott a testébe! Midőn Teleki ezután
útját a tanyahely felé folytatván, a patak melletti sűrűséghez ért, hirtelen megint egy hím elefánttal került össze. Ezt 30 lépésnyi távolságból, az 577.
expresszel halántékban találta és így ölte meg. Az elefánt, amelyet a golyó jól fejbe talált, mintha villám sújtotta volna, kiterjesztett lábakkal mindig oldalt
esik.
Röviddel a tanyahelyre való megérkezésünk után, kóborló legényeink azt jelentették, hogy feljebb, a pataknál szintén vannak elefántok.
Természetesen azonnal odaindultunk, a három nőstényből álló nyájat azonban csak hosszabb keresés után bírtuk megtalálni, az árnyékban állott és aludt.
Teleki gróf ekkor az alkalom kizsákmányolását rám bízta, két elefántot le is lőttem, a harmadik elmenekült. Ekkor újból tapasztaltuk, hogy az elefántok,
amelyek a fejükbe kapott lövéstől esnek el, gyakran csak elkábulnak és Teleki gróf ezen állatok egyikéhez, amelyet mi már régen megdöglöttnek
tartottunk, éppen jókor jött, hogy neki a kegyelemdöfést megadja.
A következő napok egyikén a gróf a környéket járta be, hogy szétnézzen, melyek az itt élő vadak. Találkozott is zebra fajú állatokkal, amelyek több
tekintetben az előbb látottaktól különböztek, lelőni azonban egyet sem tudott; és nem volt elég alkalma arra sem, hogy a különbségeket jól felismerje. Az
állatok azonban, a kíséretében levő szomáliaknak is feltűntek, és ezek ujjongva jelentették ki, hogy ezek az ő zebráik, a szomáliak földje tehát már nem
lehet messze.
Miként én tudom, a tudomány öt zebrafajt ismer; ezek pedig: 1. az izabella színű (Equus Quagga), amelynek csak a fején, nyakán és vállain vannak
sávjai és amely már körülbelül több mint 25 év előtt kiveszett és már a múzeumokban is csak igen ritkán található;* 2. a Burchell-féle quagga, amelyet
Dauw-nak is hívnak (Equus Burchellii); 3. a Chapman-féle quagga (Eq. Chapmanii). Ez a két faj, alakban a lóhoz hasonlít; az utóbbinak állítólag egész
teste, le a patáig, sávos, míg a Burchell-féle quaggának lábai egyszínűek; biztosan azonban e két válfaj egymástól meg nem különböztethető; 4. a zebra
vagy hegyi ló (Equus Zebra), amelynek egész teste sávos, és az előbb említett fajoktól főképpen abban különbözik, hogy alakban inkább a szamárhoz
hasonlít.
Végül 5. a Grevy-féle zebra (Equus Grevyi), amely állat főképpen Afrika északkeleti részeiben él. Alakját tekintve a zebrához hasonlít (olyan a
feje, mint a szamáré), ettől főképpen abban különbözik, hogy sávjai sokkal keskenyebbek, szorosabban vannak egymás mellett és talán abban is, hogy
nálánál nagyobb. A zebrafajú állatok, amelyeket eddig láttunk, quaggák voltak (Equus Burchellii és Chapmanii). Csak azok az állatok, amelyeket Teleki
gróf a Lorogi-lánc lábánál, a tenger színe fölött 2300 méternyi magasságban lőtt, voltak valószínűleg tulajdonképpeni zebrák; kétségtelennek tartom
továbbá, hogy az itt, a Nyiro-hegyen talált állatok az Equus Grevyi fajhoz tartoztak.
Ezen egyébként a többieknél sokkal félénkebb állatok lehetetlenné tették, hogy Teleki gróf, minden óvatossága dacára, hozzájuk elég közel
férkőzhessék, más vad meg egyáltalán nem volt. Csak a cserkészete vége felé lehetett egy elefántra lőnie. Ez megint magányos hím volt, aki a nyugati
szomszédos völgyből jővén, Teleki felé közeledett. Egy földlépcső szélén megállván, a gróf megvárta az állatot és 30 lépés távolságból a 8. kaliberű
puskából halántékába lőtt. A lövést ez alkalommal rövid, trombitaszerű hang követte. Teleki gróf, aki rosszul állott, ugyanabban a percben a puskája
lökésétől a földre bukott, és látta, amint az elefánt feléje rohan, szerencsére, Bedue a puskát a gróf esése közben felfogta és amint ez a következő percben
felugrott, neki hirtelen ismét odanyújtotta. Ennek dacára alig volt ideje, hogy a másik kakast is felhúzza. Ekkor azonban a lövés nem dördült el
eredménytelenül, és az elefánt oly erővel zuhant a földre, hogy bal felőli agyara összetörött. Az első golyó nagyon messze hátul fúródott az elefánt fejébe.
A nagy csomó elefánthús, sajnos, nem vált összes legénységünk javára, mert összes mrima-embereink és a legtöbb igazi zanzibari is vonakodott
azt megenni. Legkevésbé voltak válogatósak vaszangui legényeink, ezek semmit sem utáltak és a félig rothadt húst is megették. Utánuk sorakoztak az
unyamveziek és a manyemák. E két kategóriához, akik természetesen örömmel rohantak neki a szép elefánthúsnak, idővel odacsatlakoztak a zanzibariak
is; embereink egyharmada azonban utazásunk befejeztéig megmaradt amellett, hogy az elefánthúshoz csak végső szükség esetén fognak nyúlni. Míg tehát
amazok a megpukkadásig zabálhattak és a zsírban dúskálhattak, embereink másik része sovány napokat élt, mert az adagok, amiket Dualla szétosztott,
napról napra kisebbek lettek.
Ahány héttel többet töltöttünk el számításunk fölött útközben, annyival több ujját dugta be takarékos karavánfőnökünk a serlegbe, amellyel a lisztet
mérte. Végül pedig a különben is csak fél adagot tartalmazó mérték felső széléből egy ujjnyit levágott. Ilyen, az általános jólétnek szolgálatában álló
fogásokat Dualla teljesen a maga jószántából alkalmazott.
Lembasszo vezetése mellett, aki fekete bőrén kívül egyéb piperét nem viselt és összes holmijaként egy dárdát vitt magával, március 2-án elhagytuk
a barátságos völgyet, amelyben öt napot töltöttünk és újabb vándorlásainkra megindultunk.
Az éjjelt egy kis pataknál töltöttük, amely rövid folyás után a hegy lábánál, egy hosszanti szakadékban elvész. Teleki gróf menet közben egy
orrszarvút ejtett el és így az elefánthús-megvetőkről is bőven gondoskodott; délután azonban nyílt alkalmunk, hogy többi embereink fazekait is
megtöltsük. Mindjárt reggeli után ugyanis híre kelt, hogy elefántok vannak egészen közelben. Teleki gróf és én a kijelölt irányban útra keltünk és egypár
perc múlva csakugyan megpillantottunk egy magányos hím elefántot, amint hosszú léptekkel egy füves tisztáson ment keresztül. Fedezetünk ugyan nem
volt, de ha a gyorsan haladó állatot nem akartuk elveszteni, sietnünk kellett; Teleki gróf tehát azonnal megkezdte a tüzelést. A lapockájára irányított első
lövés után az elefánt összerezzent, rövidebb és magasabb lett. A második lövés után futni kezdett és 50 lépésnyi távolságban előttünk haladt el. Ámbár
egészen szabadon állottunk, úgy látszott, hogy bennünket észre sem vett, mert már régen elsietett előttünk, midőn hirtelen eszébe jutott, hogy meg kellene
fordulnia és elkezdett felénk rohanni. Szinte úgy látszott, hogy ezek az állatok inkább oldalt és hátrafelé néznek, mint előre. A menekülő állatból most
hirtelen bősz ellenség vált, aki óriási léptekkel közeledett felénk. Olyan hirtelen történt ez a dolog, hogy Telekinek nem is volt ideje a kilőtt fegyverét újra
megtölteni. Magam a 8 kaliberű puskát tehát hirtelen vállhoz emeltem és az elefánt homlokának céloztam, persze csak abban a reményben, hogy az állatot
ezzel visszatartom; a valóságban azonban a legszerencsésebb eredményt értem el. A golyó az ormány kezdete fölötti üregbe hatolt be és az elefántot
leterítette. Különböző jelekből azt következtettük, hogy az elefánt valami találkáról jött. Ezért is tovább nyomultunk előre és már egy párszáz lépésnyi
távolságban, a bozótok között, fel is fedeztük több más elefántnak szürke testét. Óvatosan közeledtünk feléjük és kellemes meglepetésünkre két hímből,
négy nőstényből és két félig megnőtt kölyökből álló nyájat találtunk, amelyeket a röviddel azelőtt a közelből megejtett lövések legkevésbé sem látszottak
nyugtalanítani. Szemeink előtt az elefántok családi életének egészen bizalmas jelenetei folytak le. A nőstények ettek, néha-néha szoptatták kölykeiket és
el-elkergették a hímeket, ha kölykeikhez nagyon is közel jöttek. A két bika ellenben küszködött egymással, valószínűleg az imádottak fölötti uralomért. E
küzdelemben agyaraikat nem használták, csak egymáshoz közeledtek, míg homlokaik egymáshoz nem értek; azután egymást eltolni igyekeztek, más
erőszakos tettet azonban nem követtek el. Ez a játék addig ismétlődött, míg a nőstények elvonulása a két küzdő elefántot egymástól el nem választotta.
A csendes erdei magányban a hatalmas állatok megfigyelése, amit tesznek és cselekszenek, rendkívül izgató és a figyelmet lekötő látvány;
alkalmasint főképpen azért, mert mindent egészen zajtalanul végeznek. Mintha csak árnyékok volnának, úgy mozognak a hatalmas szürke hústömegek, a
testes lábak meg-megérintik a földet, de bár mi visszafojtott lélegzettel hallgatóztunk, egy hangot sem hallottunk, ami mozdulataikat kísérte és
megfigyeléseinket támogatta volna. És mialatt mi a teljes süketség érzetében mozdulatainkat minden erővel lehetőleg hallhatatlanokká igyekeztünk tenni,
és annál nagyobb figyelemmel meresztjük szemeinket az előttünk lefolyó jelenetre: az állatok azt a hatást teszik ránk, mintha egyikük egészen vak lenne.
Apró szürke szemei szakadatlanul ránk vannak irányozva, és mégis feltűnő mozdulatainkkal sem látszik, semmit sem törődni. Vagy mivel megszokta,
hogy a maga területén bántatlanul és bátran tehet, amit akar, őket figyelemre méltónak sem tartja?
Jó darabig megfeszített figyelemmel néztük az állatokat, úgyhogy végre valóságos megváltásként üdvözöltük azt a pillanatot, midőn a nőstények
továbbindulása jelt adott a tüzelés megkezdésére. Puskáinkat egyszerre sütöttük el; a lövésekre az állat, amelyre Teleki gróf célzott, elesett – magam pedig
amilyen hosszú voltam, a földön elterültem, puskám, amellyel az egyik hím homlokára céloztam, így tett megint csúffá. A nyáj erre először megrémülten
szétugrott, majd ismét csomóvá egyesült és közvetlenül Teleki előtt tovarohant, csak amelyet én sebesítettem meg, szaladt ellenkező irányba a bozótokon
keresztül. Vadászati vakbuzgóságomban egészen megfeledkeztem arról, hogy már csak egy golyóm van, az, amely a baloldalon levő csőben rejtőzik, ezért
a bozótokon rohantam utána az én állatomnak és csakhamar közelébe is jutottam, egyszerre azonban nem a farka végét, hanem hatalmas fejét láttam
veszélyt jósló módon magam előtt felmeredni. Őrült sietségemben észre sem vettem, hogy az elefánt megfordult és támadásra fogta a dolgot. Inkább
ösztönszerűen, mint öntudatosan a füle előtt levő sekély mélyedés felé irányítottam puskám csövét és azután elsütöttem. Nehéz tompa zuhanás adta
tudtomra, mielőtt a puskapor füstje miatt saját szemeimmel meggyőződhettem volna, hogy elmúlt fejem fölött a veszély és nem fogok, mint valami féreg
összetapostatni.
Most azután siettem vissza a puskalövések hangja felé, amelyek dél felől hallatszottak, Teleki grófra azonban csak akkor akadtam rá, mikor a
vadászatnak már vége volt. A gróf a menekülő nyájat egy negyedóra alatt utolérte és először egy nagy nőstényt és azután a másik hímet meglőtte. Ez
utóbbi el is esett, míg a nyáj többi része a megsebesült állattal együtt elmenekült. Kevéssel naplemente után egy elefántnyáj a tanya fölött a pataknál
trombitálgatott.
A következő napon, az elefántvadászat napirenden volt, egészben azonban csak két állatot hozott a konyhára, melyeket Teleki gróf lőtt. Ezen
állatokra a vadászat nagyobb ingerrel járt, mivel eközben mindig új és meglepő tapasztalatokat tettünk. Egyszer leölették magukat, mint valami juhok, ha
üldöztük, egészen eszeveszettek lettek, mintha vakok és süketek volnának minden iránt, ami körülöttük történik. Máskor ismét csodálatos fürgeségnek és
céltudatos támadó kedvnek adták tanújeleit. Miként említettem, Teleki gróf az első tíz elefántot a Guasszo Nyukinál nagy könnyűséggel és minden
jelentékenyebb baleset nélkül ejtette zsákmányul. Ezek az idők azonban elmúltak, és most majdnem minden elefántvadászat több-kevesebb izgalommal
járt. Míg a többi nagy vadra lassan-lassan mindig nagyobb biztonságban űztük a vadászatot; az elefántokkal szemben azonban, minél több tapasztalatot
szereztünk, annál inkább jutottunk tudatára a vadászat veszedelmes voltának. Ennek az volt az alapja, hogy a többi nagy vad – bivaly és orrszarvú –
ellenében támadás esetén fegyvereinkkel magunkat biztosan megvédhetjük. A lövés őket nagyobbára nem tette ugyan ártalmatlanokká, de első
rohamukban megállította és így a legrosszabb esetben is az ember, a további védelemre időt nyerhetett. Az elefántoknál azonban az is előfordult, hogy még
a 8 kaliberű puskából kilőtt golyóval sem törődtek, mintha egyáltalában meg sem érezték volna.
Délután a bennszülött vezetők egyikétől elvezettettük magunkat a hegylejtő egyik olyan helyére, ahol állítása szerint, elefántok szoktak
tartózkodni. Ez a hely szurdokszerű, nem nagyon mély árok volt, amelyben csak néhány hüvelyknyi széles csermely folydogált. Ötnegyed órai
hegymászás után a hely színére értünk. Óvatosan közeledtünk a hegyszoros széléhez, és lenéztünk a mélységbe, ahol valóban megpillantottunk egy
magányos, erős, hím elefántot, aki semmi rosszat sem sejtve, éppen délutáni álmát aludta. Mi egy szikla mögött, meredek lejtő szélén, az elefánttól alig 15
lépésnyinél messzebb, de 8 méterrel magasabban állottunk. Mivel látszólag teljes biztonságban voltunk, pompás alkalmunk nyílott próbalövésekre. E
célból Teleki gróf az 577 expresszel az elefánt koponyájának hátulsó részét vette célba. A puskapor füstje kezdetben eltakarta az alattunk elterülő látványt.
Csakis rövid trombitaszerű hangot hallottunk;* ebből tudjuk, hogy az elefánt él, de azért nem láttuk. A puskapor füstje még el sem oszlott, és mi kimeredt
szemekkel néztünk le a mélységbe, midőn az elefánt óriási koponyája alig egy rőfnyi távolságra Telekitől hirtelen feltűnt. A látszólag otromba állat
csaknem bevehetetlen állásunkat hihetetlen gyorsasággal megrohanta és a lejtőn ugyan, de oly közel állott, hogy szinte meg lehetett volna fogni. Abban a
percben azonban Teleki gróf puskája is eldördült. Homloka közepén találva, az elefánt egypár lépéssel meghátrált, de amint kiocsúdott, azonnal újra felénk
rohant. Csak midőn Teleki a 8 kaliberű puskájából egymás után két golyót röpített feléje, csak akkor tört meg ereje és vele együtt bőszültsége. Térdre esett,
de újból felugrott és oldalt igyekezett elmenekülni. Most azonban én lőttem a 8 kaliberű puskából halántékába, erre összerogyott, a meredek lejtőn egypár
méternyire legurult és azután a sziklarepedésekben fennakadt, ott még egy darabig először oldalt, azután hanyatt fekve hánykolódott. Már azt hittük, hogy
az állat haldoklik, egészen közel mentünk tehát hozzá, meg akarván nézni, miként döglik meg. Teljes tíz percig állottunk így mellette és mivel a rángatózó
test még mindig életet árult el, már azon gondolkoztunk, ne adjuk-e meg neki a kegyelemdöfést, midőn hirtelen – egy macska sem tehette volna
gyorsabban – újra talpra állott előttünk. Abban a percben természetesen mindkettőnknek a 8 kaliberű puskái is eldördültek. Teleki gróf golyója a testébe,
az enyém a hátulsó lábába hatolt, de mindez, amint látszott, az elefántot legkevésbé sem bántotta. Kettőnk között, kellő középen megfordult, a lejtőn lassan
lefelé ballagott és azután folytatta útját a jobb oldali part mentén. Rövid idő múlva azonban megállott. A járás közben átlőtt lábcsontja nyilvánvalóan
eltörött és csak ekkor lőtte őt agyon Teleki gróf a halántékába célzott lövéssel.
Nem kevesebb szívósságot tanúsított az az elefánt, amelyet a gróf rá következő napon ejtett zsákmányul. Ez is egy magányos hím volt, amelyet
hosszas keresés után kiszáradt patakmederben talált fel. Teleki gróf a vadászatot két, a koponyájára irányított expressz-lövéssel nyitotta meg. Az elefánt a
második lövés után összerogyott, de csakhamar felugrott, és elszaladt; utolérve a 8. kaliberű fegyverrel négy lapockalövést kapott, ennek dacára csak
néhány perc eltelte után rogyott döglötten össze. Az egyik golyó a testén egészen átfúródott, másik kettő pedig az ellenkező oldalon a bőr alatt akadt meg.
Hogy még az olyan hatalmas fegyverek is, mint aminőkkel mi rendelkeztünk, az elefántok koponyájának aránylag olyan keveset ártott, annak oka a
koponyacsontok sajátságos szerkezetében rejlik. Ezek ugyanis meglehetősen tág szemű csontsejtekből állanak, amelyekben a lágyabb fémből készült
golyó szétforgácsolódik. Ezért is, ha az expressz-puskából acélgolyókat használnának, ez az afrikai elefántvadászatnál a veszedelmet a lehető legjobban
csökkentené, és annyira kevesbítené, mint az ázsiai elefántoknál.
A sejtes csontszerkezetnek azonban nincs meg mindenütt az egyforma vastagsága és azért egyes pontokon a cinnel és kénesővel keményített
ólomgolyók is, behatolnak az agyvelőig. Ilyen megsebezhető helyek: elsősorban a két halánték.
Továbbá ahol az ormány kezdődik, ez a hely valamivel a két szemgödröt összekötő vonal fölött fekszik.
Harmadik, de ritkán eltalálható hely fent a koponyán van.
Egy negyedik a koponya hátsó részén, mindkét fülbejárat mögött található.
Nagyon sok függ e tekintetben az iránytól, amelyben a golyó becsapódik, az ezen állatok ellen megejtett vadászat tehát megkívánja, hogy a
koponya alkatát pontosan ismerjük, biztos legyen a tekintetünk és nyugodt a kezünk, mert a fent nevezett helyek nagyon is biztos lövést kívánnak, ha azt
akarjuk, hogy hatásuk teljes legyen.
Teleki gróf a következő reggel két elefántnyájjal találkozott; az egyik nyolc nőstényből és ugyanannyi kölyökből, a másik hat nőstényből állott. Az
elsőt a kölykök miatt nem bántotta, a másikból azonban a legnagyobb állatot kilőtte. Mivel az agyarakat mindig magunkkal vittük, az elefánt elejtése után
megállottunk. Ez alatt a hegyről egy bennszülött jött le hozzánk. Nem tudván, hogy mi ott vagyunk a környéken, eleinte messziről nézett bennünket, idővel
azonban elmerészkedett hozzánk. Tőle tudtuk meg, hogy a tó már nincs messze. Fejét rázva kérdezte aztán, mit fogunk mi ott marháinkkal csinálni, mivel
a tó partján nincs egy szál fű sem. Beszédére hitetlen mosollyal feleltünk és azután utunkat folytattuk; egy tó, amelynél semmi növényzet nincs, az
kétségtelenül kézzel fogható túlzás!
A vidék azonban, minél tovább jutottunk, annál barátságtalanabbá és kietlenebbé vált; csakhamar újra eszünkbe jutottak a bennszülöttek szavai,
mert ha a tóig minden ilyen kopár és puszta marad, akkor szegény állatainkért mindenesetre komolyan aggódhatunk. Meredek, sziklás lejtők folytonosan
törmeléktől fedett halmokkal váltakoztak, mely utóbbiak az emberre azt a hatást tették, mintha égnének, és valami hatalmas kemencéből éppen most
kerültek volna ki. Így tartott ez tovább, borzasztó egyformaságban, körülbelül 2 óráig. A vidám hangulat, amellyel lelkünket reggel az a gondolat eltöltötte,
hogy célunkhoz oly közel vagyunk, már régen elpárolgott; nem is gondoltunk már egyébre, mint vajha volna valami zavaros, zöld vízzel megtöltött
pocsolya, általában egy korty ital, midőn – éppen egy szelíd lejtőn mentünk felfelé – előttünk egyszerre olyan meglepően nagyszerű és terjedelmes kilátás
nyílt, hogy első pillanatban egyszerű délibábnak akartuk tartani. Abban a mértékben, amint feljebb jutottunk, mintha a földből nőtt volna ki, először egy
magányos hegycsúcs tűnt fel, csakhamar széles, piramis alakú hegytömeggé vált, amelynek minden oldalon egyforma hajlású lejtői a vulkánt első
pillantásra elárulták. Még mindig a távol kék ködébe meresztettük szemeinket, midőn a hegy már óriásinak látszott, amelyen önkénytelenül is kerestük a
havat. Ez azonban csak optikai csalódásnak volt a hatása, aminek oka az a hirtelenség volt, amellyel a helyet megpillantottuk, továbbá az a körülmény,
minden oldalán a föld meredeken ereszkedett le, mi pedig meglehetősen magasról néztünk le rá. A hegytől keletre a föld egyformán sík, napos, sárga róna
volt, nyugaton ellenben a hegy valamiféle feneketlen mélységből, egészen rejtélyes mélységből látszott kiemelkedni. Gyors futásban tettük meg a
néhányszáz lépésnyi távolságot a hegy gerincéig, mert a szemeink előtt elterülő kép minden lépésünknél nagyobbá vált, míg végre bámuló tekintetünk
előtt egészen új világ terült el. A mélységben levő űr, mintegy varázsütésre, festői hegyekkel és meredek lejtőkkel, keresztül-kasul húzódó szurdokkal és
völgyekkel telt meg, amelyek mintha minden oldalról siettek volna elő, hogy egy sötétkék, a messze távolban elenyésző tónak szolgáljanak keretéül.
A tájképi szépségek varázsa alatt, amelyek minden oldalról környékezték, hosszabb ideig néma elragadtatásban állottunk egy helyen, embereink is
némán, miként mi, bámultak a messzeségbe, míg végre csodálkozásunk hangos kiáltásokban tört ki a tó miatt, melynek tükröző felszíne a távol fekvő
látóhatáron az ég kék színével olvadt össze. Ebben a percben összes eddigi fáradalmainkat és minden elénk gördülő veszélyt elfelejtettünk, egyedül annak
a büszke örömnek éltünk, hogy felfedező utunkat siker koronázta. Ezen érzelemtől eltelve, és hálásan emlékezvén vissza arra a kegyes érdeklődésre,
amellyel ő császári és királyi fensége, néhai Rudolf trónörökös expedíciónkat elejétől végéig kísérte, Teleki gróf az előttünk elterülő tavat, ezen szép
gyöngyét ama csodálatos tájképnek, amely felé mi törtünk, elnevezte Rudolf-tónak.
Vezetőnk, Lembasszo ezen tájékon igen járatosnak bizonyult. A széles vulkánpiramis, amely bennünket először lepett meg, a Kuláll-hegy volt, a
keleten elterülő föld pedig a Szamburuföld. Messze fekvő, alig felismerhető hegy északon, Longendoti nevet viseli. Amit a tóból láttunk, annak déli vége
volt; a tóban az előtte fekvő vidéktől félig eltakart hegyhát pedig egy sziget. A tótól nyugatra fekvő részint hegyes, részint sík vidék a turkánák vagyis
elgumék földje.
A tó ugyancsak egypár óra járatra látszott lenni; időközben azonban már olyan késő lett, hogy aznap már nem juthattunk volna el hozzá. Ezért is
egy óra hosszat hegynek lefelé mentünk, azután pedig folytattuk utunkat egy hosszanti völgy mentén egészen a Támisz nevű forrásig, amely egészen
váratlan helyzetben, függőleges lávafalak között a völgy fenekén feküdt. Mellette fölütöttük tanyánkat.
Midőn embereink már mind együtt voltak, Daudu Muhandu teherhordó még mindig hiányzott. Reggel még egészen jól érezte magát, elindulásunk
után néhány perccel azonban szívgörcsöket kapott és az ösvényen ülve maradt, Dualla elszedte tőle terhét és meghagyta neki, hogy kövesse, Daudu
azonban nem jelent meg többé.
Másnap tovább indultunk a tó felé. A vezetők, valamint többi embereink rendkívül jókedvűek voltak, miként ünnephez illik, márpedig 1888.
március 6-án csakugyan ünnepnek kellett lennie. Bátorító „haja puani!” (Fel a parthoz!) kiáltással vette Teleki gróf kezébe a vándorbotot, és száz torok
visszhangozta lelkesen a haja puani-t; bizonyára gyors léptekkel is siettünk volna a tóhoz, ha a vidék természete aznap nem áll elénk olyan elviselhetetlen
követelményekkel. A hegyes vidék ugyanis, amely a tótól még elválasztott, igazi pokol volt. Északnak délre húzódó, egyközű hegyhátak egész sorából
állott, amelyeken északnyugati irányban kellett átkelnünk. A hegyhátak oldalait meredek lejtők alkották és ezek nagyobbára megmászhatatlanok voltak.
Ahol pedig át lehetett volna rajtuk menni, ott a talajt barnás fekete sziklák és hegyes élű, salakos törmelékek fedték. A keskeny völgyek fenekét hatalmas
kődarabok töltötték meg vagy pedig finom, laza homok takarta, amelyben az ember el-elmerült és csak nagy nehezen juthatott odább. Amint azután a Nap
feljebb szállt, a feketésbarna kőzet mindig fokozódó meleget sugárzott ki, amely déltájban már elviselhetetlenné vált, hozzájárult még ehhez az égetően
forró szél, amely a homokot az ember arcába csapta és embereink fejéről a terheket csaknem lefújta.
Az utolsó hegyhátról, amelyet meg kellett másznunk, a tó végét és annak környékét teljesen beláthattuk. Meglepetésünkre oly vidéket pillantottunk
itt meg, amelyet fekete láva takart és rajta különböző, tökéletes alakú kráter volt elszórva. Köztük az egyik, valami alacsony kúphegy szakadatlanul szórta
a füstfelhőket, még mindig működő tűzhányók területére érkeztünk tehát. Egy, a tóban levő nagy sziget szintén a kúphegyek egész sorát mutatta és
vulkanikus jellegűeknek látszottak azok a meredek partok is, amelyek a tavat helyenként szegélyezték.
Egy kissé meghökkenve siettünk az alacsony halmokkal takart síkság, a komor környezet ezen egyetlen barátságos része felé. Még egy óra hosszat
haladtunk homokos és köves síkságon, és azután megérkeztünk a tó szélére. Bár a tikkasztó hőségben megtett hétórai menet teljesen kimerített, örvendetes
hangulatunk mégis újra visszatért, midőn a homokra léptünk és a szép, kristálytiszta vizet magunk előtt láttuk. Ujjongva sietett a tömeg, hogy a
hullámokba merüljön, de csakhamar keserűen csalódva tért vissza: a víz sós ízű volt!
Ezen csalódás után a vidéknek borzasztó kietlensége a maga egészében, ijesztő rémként állott szemeink előtt. Micsoda sivatagba jutottunk bele! Az
egyedüli zöld, az élet egyedüli képviselője azon finom, merev fűből álló apró csomócskák voltak, amelyek a parton, a laza homokban nyomorultul
tengődtek. Egyébként csak kihalt favázakat lehetett látni, amelyek egyesével részint a szárazon, részint a vízben állottak és fakó, a naptól megfehérített
csonka ágaikat ég felé meresztették. Semmiféle élőlény e magányosságban velünk nem osztozott és ameddig messzelátóinkkal elláthattunk, mindenütt
puszta és kietlen volt a föld!
Mindezekhez járultak még a tikkasztó forróság kínjai és a gyötrő homokfuvatag, ami ellen az árnyéktalan parton szintén nem védekezhettünk, mert
a laza homokban a sátrakat nem lehetett felállítani.
Most már értettük, hogy miért nem lakható a tó környéke, gonosz sejtelmek keltek lelkünkben az éhség és kétségbeesés jövendő napjairól, midőn
meggondoltuk, hogy ezen állapotok még sokáig fognak tartani, még soká lesz, míg a resiátokhoz érkezünk. A mi élelmiszerkészleteink pedig már csak tíz
napig tarthattak.
Lembasszót, a vezetőnket most előhívtuk és kemény faggatásnak vetettük alája, hová kelljen fordulnunk, hogy kedvezőbb körülmények közé
juthassunk, és mekkora az út odáig. „A resiátokhoz tizenöt nap” – volt mindig a kérlelhetetlen válasza; a Kuláll-hegyen laknak ugyan, de a hegyi lakók
maguk is éhenkórászok. A szegény elmolok pedig, akik itt-ott a tó mellett találhatók, maguk is csak halászatból élnek.
Halászat! Erre nem is gondoltunk. Azonnal előszedtük a különböző nagyságú és vastagságú horgokat és köteleket és szétosztottuk embereink
között. De egyik óra a másik után telt el; fogni azonban semmit sem fogtunk.
Egyik kín a másikat, egyik csalódás a másikat váltotta fel és így telt el ez a borzasztó nap, míg az est be nem állott. Helyzetünk ekkor
elviselhetőbbé vált. A tikkasztó forróság megszűnt, a levegő egy kissé lehűlt; a szél is megnyugodott, végül egészen elállott és a homokfúvás is véget ért.
A tiszta vizű tóban a fürdés fölüdített és idővel az is sikerült, hogy égető szomjúságunkat elolthattuk. Mindjárt kezdetben feltűnt, hogy a tó vize sajátságos,
olyanforma fogású, mint a lúg. Ebből azt következtettük, hogy szóda van benne, nem is csalódtunk, mert amint borkősavat öntöttünk beléje, elkezdett
erősen pezsegni. A víz íze ezzel jelentékenyen megjavult és gyorsabban is oltotta szomjunkat.
A naplementét pompás est követte. Az égboltozat tiszta, felhőtlen volt, a csillagok ragyogtak és az éj fátyola eltakarta szemeink előtt a puszta,
kietlen környéket. Embereink újból felvidultak és főzögetve meg csevegve ültek tüzeik körül, míg mi, szintén kissé megnyugodva, Dsumba Kimemetával
és Lembasszóval a következő napok eshetőségeiről beszélgettünk. Midőn pedig a késő esteli órákban, a szabad ég alatt felütöttük ágyainkat, bennünk is
újra felébredt a remény. Csak egy körülmény zavarta meg nyugalmunkat; Mpunga és Szadalla, két egészen egészséges ember még mindig nem érkezett
meg. Egy másik ember, a menet fáradalmainak vált áldozatává.
A Rudolf-tó mentén
(1888. március 6-tól április 4-ig)
További utunk most a tó keleti partján, annak északi végéig vezetett, élményeinket úgy akarom elbeszélni, hogy szorosabban fogok ragaszkodni
naplóbeli feljegyzéseinkhez.
Szerda, március 7. Még napfelkelte előtt kiküldtünk néhány aszkart és szomálit, keressék két elveszett emberünket. Ez alatt a karaván sorakozott és
azután útnak indult. Ez eleinte a part mentén, homokon és törmeléken vagy sziklatuskókon át egy darabig keletnek, azután pedig északnak vezetett. A part
közelében a tó vize sekély, partjai tiszták, rajtuk sem állati, sem növényi hulladékok kiszórva nincsenek. Ennek oka egyébként abban is lehet, hogy a szél,
amely több-kevesebb hevességgel folytonosan kelet felől látszik fújni, és amelynek erejétől nekünk is nemsokára eleget kellett szenvednünk, lehetetlenné
teszi, hogy a keleti partra hulladékok vetődjenek ki. Ösvényünkön azonban számos állati, teve-, kecske- és juhcsontváz volt elszórva, néhány kiaszott
hullára is bukkantunk. Néhány hét előtt ugyanis miként Lembasszo beszélte, erre vette útját egy rablócsapat, éspedig turkánák, akik a Kuláll-hegy
környékét gyakran szokták látogatásaikkal megtisztelni.
A reggeli szürkületben a tó déli végén elterülő vulkanikus területet és nagy szigetet is jobban áttekinthettük, mint előtte való napon. Összesen öt
krátert számítottunk össze, közülük azonban csak az egyikből szállottak föl sárgás füstfelhők. Kráternyílásának felső szegélye élénk narancsszínű,
távolabbi környéke azonban fekete volt, mint a szén. A legszebb körformát azonban egy, a tó déli végében álló és a víztől egészen körülfogott alacsony
kráter mutatta. Meglepő volt a sziget képe, amely 50–120 méter relatív magasságú, látszólag kialudt vulkánok sorából áll; rajta összesen 16 kráternyílást
láttunk. A kúphegyek lejtői kopároknak és különböző színű hamuval borítottaknak látszottak. A sziget délkeleti oldalán a partok egészen függőlegesek;
rajta a tó hullámai nagy erővel törnek meg. A tó egész nap erősen hullámzott, sőt időnként fehér hab takarta. A heves, orkánszerű keleti szélben, amely
felületét szakadatlanul ostorozta, a csónakázás rajta nem lett volna veszélytelen, a mi könnyű, vászoncsónakunkkal pedig egyáltalán nem volt
megkockáztatható. Jobbra tőlünk, az egész idő alatt a délkör irányát követő hegyhátnak meredek, sok helyen egészen függőleges lejtőfala látszott; éppen
ilyen merevnek és kopárnak tűnt fel azon hegylánc is, amely a tavat nyugatról szegélyezi.
Midőn Teleki gróf reggel többeket a két elvesztett ember keresésére küldött, ezt inkább csak lelkiismeretünk megnyugtatására és nem abban a
reményben tette, hogy őket még életben fogják találni; mert sem a nagy tűz, amelyet érettük egész este élesztettünk, sem az a sok lövés, amelyeknek
hangja után, ha a környéken voltak, hazatérhettek volna, eredményre nem vezettek. Fel kellett tehát tennünk, hogy vagy nagyon távol eső vidékre tévedtek,
vagy a fáradalmaknak és szomjúságnak estek áldozatul. Aggodalmaink azonban csak részben voltak megokolva, mert alighogy tanyát ütöttünk, az
elveszettek egyikét – Mpunga Balosszit – diadalmenetben hozták hozzánk. Az ember valahol aludt, éspedig a déli óráktól a reggeli szürkületig
szakadatlanul és ez mentette meg. Víz hiányában az alvás az egyedüli hathatós szer a szomjúság ellen; csakhogy leggyakrabban igen nehéz ilyen
körülmények között elaludni. A másik embert azonban, tizennyolc éves, csinos fiút, Szadallát nem tudták többé megtalálni.
Csütörtök, március 8. Ma is csak néhány órát mentünk a tó partján tovább. Ez alkalommal állítólag a tűzifa hiánya volt az, ami korán kényszerített
a tanyázásra. A vidék puszta, teljesen kopár és minden állati élettől meg volt fosztva, mint azelőtt. A nap forrósága és az izzó, mindent kiszárító szél,
amelynek ereje gyakran 8-ra emelkedett, borzasztó volt, minden percben lehetett látni, amint az emberek az ösvényről a tóhoz futottak, hogy legalább
megnedvesítsék a szájukat, mert ezzel a vízzel nemigen lehetett a szomjúságot eloltani.
Ilyen kellemetlen körülmények között az általános hangulat természetesen szomorú. Élelmiszereinkkel szükségből nyolc napig beérhetjük, a tó
északi végéhez azonban minden takarékosság dacára sem juthatunk el. A mindig egyforma sivatagból kivezető út nem található és már-már az a látszatja,
hogy felfedezésünknek nem sokáig örvendhetünk. Még egy próbát azonban teszünk, letérünk a tómelléki útról a Kuláll-hegy lakóihoz, talán abban az
irányban jobbak lesznek a kilátások.
Péntek, március 9. Ma is még két óra hosszat mentünk a tó partján, azután letértünk az eddigi ösvényről és a Kuláll-hegy felé fordultunk, amely,
mivel az utunkat mindeddig kísérő észak-déli irányban húzódó hegylejtők véget értek, lassanként kezdett a látóhatáron feltünedezni.
Miként eddig, az úton ma is hevertek teve-, kecske- és juhcsontvázak. Egy helyen, mégpedig egy 4–5 méter magas, meredek lejtő aljában egész
rakás tevecsontvázra bukkantunk. Valami kétszáz darab lehetett itt egy csomóban; a csonttömeg, bár a nap már egészen megfehérítette, még mindig
kilehelt egy kis hullaszagot. Sehogy sem tudtuk kimagyarázni, miként pusztulhatott el ily kis helyen egyszerre ennyi sok teve, mert hogy a csontvázakat
nem hordták össze, azok természetes helyzetéből látható volt.*
Ezen menet közben az ifjabb vulkanikus talajról a régibbre jutottunk. Ezen változást nem csekély örömmel üdvözöltük, mivel reményt nyújtott,
hogy nemsokára kevésbé barátságtalan vidékekre fogunk jutni. Amint a Kuláll-hegyhez közeledtünk, egyes bütykös bokrok mind sűrűbben kezdtek
feltünedezni, ezzel lassan-lassan tünedezni kezdett a karavánunk iránt táplált gond is, amely pedig erősen nyomta már lelkünket. Lassan a tájék is
megélénkült; legelőször is vércsékkel, héjákkal és szénfekete hollókkal, amely utóbbiak utálatos károgásukkal megtöltötték a levegőt, és csakhamar
félelem nélkül ereszkedtek le marháinkra és juhainkra is. Ezen teljesen fekete hollófajt itt láttuk először. Nagyobb vadból amilyent mi szerettünk volna,
csupán a Gazella Grantii találkozott; nem is változott meg ez az állapot délig, midőn egy rövid folyású patakhoz érkeztünk, amely függőleges hegyfalak
lábánál buggyant ki a földből. Itt a víz szélén, bozótok árnyékában, Teleki gróf egy kis zebra- és beiza-antilop nyájat fedezett fel és gyors tüzeléssel,
csupán öt lövéssel öt állatot – egy beizát és négy zebrát – terített le; az utóbbiak az Equus Grevyi-fajból valók voltak.
Ezen váratlan szerencse, a tiszta édes víz és a széltől mentes, árnyékos tanyahely, amelyen végre lehetséges volt sátrainkat is felütni, hangulatunkat
újra felvidította és szebb remények támadtak lelkünkben. Ilyen forrás a Kuláll lábánál még több is van állítólag; vadban tehát nem lehetett hiány; mivel
pedig Lembasszo azon kívül valószínűtlennek nyilvánította, hogy a hegyi lakóknak valami eladni valójuk legyen, tervünket, hogy őket felkeressük,
elejtettük.
Vasárnap, március 10. * Kétórai, északnak vezető menet után, mocsáros forráspataknál, a Ngare Dabasnál, azaz széles pataknál ütöttünk tanyát. A
bejárt vidék növényzetben szegény volt ugyan, de itt-ott mégis találkozott egy-egy magányos akácfa.
Menet közben Teleki gróf egy orrszarvút lőtt; mivel pedig reményt tápláltunk, hogy több vadat fogunk találni, a Ngare Dabasnál maradtunk még
egy napig. Embereink hat elefántagyarat is találtak, amit bizonyítéknak tekintettünk arra nézve, hogy a vidéken gyakran elefántok is tartózkodnak. Teleki
tehát a következő napot, március 12-őt a vadászatnak szentelte, de vadat egyáltalán nem, és friss oroszlánnyomon kívül csak régibb elefántnyomokat látott.
Sétája közben három králnak is akadt maradványaira, amelyeket minden látszat szerint, csak nemrégiben hagytak el. E maradványok, Lembasszo
véleménye szerint, a turkánáktól kirabolt rándile-králoktól származtak.
Hétfő, március 12. Elhagytuk a Ngare Dabast, hogy elmenjünk a tó partjához, amelyet háromórai menet után el is értünk. Minél közelebb jutottunk
hozzá, annál kietlenebb lett a vidék, midőn pedig már a tóparton voltunk, csak homokot, szemetet és törmeléket láttunk; a keleti szél is szokott erővel fújt.
Azon helyen, ahol a tóhoz érkeztünk, a parttól mintegy 1000 méternyire, három kis kopár sziklasziget állott. Lembasszo már előbb figyelmeztetett,
hogy azokon laknak, ezért is már menet közben erősen néztünk, nem veszünk-e rajtuk észre bennszülötteket. Csakis hosszabb keresés után fedeztünk fel
egy kissé tovább délnek fekvő félszigeten néhány bennszülöttet, akik éppen ekkor azon voltak, hogy a szárazra húzott két kenut ismét betolják a vízbe.
Lembasszo s Szokoni hozzájuk siettek, hogy a nyilvánvalóan megrémült embereket megnyugtassák, és sauri tartására rábírják.
Mivel hosszú várakozásunk dacára sem Lembasszo, sem Szokoni nem mutatkozott, utunkat a part mentén kettejük nélkül folytattuk. A part mellett
a víz egyformán sekély maradt; csakhogy itt kevésbé volt tiszta és egy csomó alga is úszkált benne. Az itt gyakrabban előforduló öblöcskékben hemzsegett
a krokodilus, fel-feltűnt néhány víziló és gazdag volt a ludakból, kacsákból, flamingókból, kormoránokból, kolumbidákból, gémekből, ibiszekből,
bíbicekből, sirályokból, gólyákból és lilékből álló madárvilág. A környező szárazföldön azonban növényi életet látni nem lehetett. Teleki grófnak sikerült
az öblök egyikében az 500. expresszel, a lapockába irányzott két lövéssel két vízilovat elejtenie, mielőtt még a mélyebb vízbe eljuthattak volna. A
vízilovak húsát a karaván emberei nagyon szeretik; a nem remélt zsákmány tehát nagy örömet okozott. Embereink mit sem törődve a krokodilusokkal –
sehol nagyobbakat nem láttunk, mint itt – berohantak a vízbe a két elejtett lóért, nem is tartott sokáig és a két nehéz kolosszus kint volt a parton, ahol
húsuk felosztása azonnal megkezdődött. Ez a foglalkozás, mint rendesen, két óráig tartott, ennyi időt kellett tehát éppen a legforróbb déli időben teljesen
védtelenül, az árnyéktalan parton eltöltenünk.
Ekkor Lembasszo és Szokoni megint hozzánk csatlakoztak. Kíséretükben volt a szigetek öt bennszülöttje, akik külsejükre nézve egészen olyanak
voltak, mint a burkenedsik (kuáfik) és az ő nyelvükön is beszéltek. Ami kevés ékszert kéz- és lábcsuklójukon meg nyakukon viseltek, fahárs-zsinórokból
állott. Fegyverekül a nyiroiakéhoz hasonló alakú rossz dárdákat, továbbá íjakat és nyilakat használtak. Magukat „elmolo”-knak hívták. E szó a gallák
nyelvéből van kölcsönözve és miként mászái nyelven a ndorobbo, „szegény ördög”-öt jelent. Tőlük megtudtuk, hogy a három sziget mindegyikén van egy
kis helység; a legnagyobbikban randilék, a másik kettőben pedig resiátok és burkenedsik laknak. Itt tehát egy kis területen három egymástól nagyon
különböző néptörzs képviselői laknak együtt. Az elmolok összes száma 200–300-at tehet ki. Ez emberek halászatból élnek, ami meglehetősen jól fizethet,
mert az az öt ember, akiket mi láttunk, egyáltalán nem tette ránk azt a hatást, mintha sokat kellene éhezniük. Gabonát az elmolok sem nem vesznek, sem
pedig más árukért be nem cserélnek; éppen így a dohányzást sem ismerik.
Kedd, március 13. Utunkban, amennyire csak lehetett, a víz szélén mentünk; a parthoz gördülő hullámoktól ugyan gyakran lettünk vizesek, de itt
mégis könnyebb volt a járás, mint a laza, fehér homokban, amely a földet a tóparttól 3–5 kilométernyi távolságban elhúzódó alacsony dombsorig fedte. Itt
azon kívül a por sem okozott bajt.
Mély, laza homokban kellett járnunk, emiatt nagyon ki is fáradtunk, embereink közül sokan és marháink is csak késő délután érkeztek közénk. Két
marhánk már útközben gyengeségtől eldöglött. Dualla pedig, midőn megérkezett, kijelentette, hogy a többit is meg kell ölni. Jobban ment ekkor a dolguk a
juhainknak és kecskéinknek, amelyek a fűhiány miatt kevesebbet szenvedtek, mert beérték a különböző akácfajok gyümölcshüvelyeivel is. Megvirradt
tehát a nap, amelytől régen tartottunk, s amelyen egy tehén kivételével, valamennyi szarvasmarhánknak le kellett öletnie. Az állatok húsát ugyan a
legpontosabban szétosztottuk, ennek dacára, egy vagy két napra való élelmiszert elvesztettünk, mert sokat a belekből, bőrökből és csontokból, amiket
embereink egyébként a legutolsó porcikáig meg szoktak volt enni, cserben kellett hagynunk. Most tehát összesen már csak öt vagy hat napra volt
ennivalónk. Egyidejűleg kiderült az is, hogy embereink, bár minden percben elszaladhattak a vízhez, és ott szomjúságukat elolthatták, napról napra
gyengébbek lettek. Ha még ezt sem tehetik meg, mostanig a számuk bizonyosan már felényire olvadt volna.
Szerda, március 14. 3½ óra hosszat mentünk északnyugati irányban, először a tó partján, későbben tőle bizonyos távolságban, alacsony
lávadombokon át.
Csütörtök, március 15. Az az alacsony párkányhegység, amely a part szegélyét mindeddig követte, már az első órai menet után északnak fordult, a
part vonala ellenben északnyugati irányát továbbra is megtartotta. Most tehát a Longendoti-hegy is újra feltűnt, és így láthatóvá lett a legtávolabbi
hegycsúcs, amely a tó első megpillantásakor a legtávolabbi északon még észrevehető volt, most már csak egynapi járásra voltunk tőle és a tó mégis,
miként akkor, végtelennek látszott.
Későn délután az északi parton egypár sötét alak tűnt fel, csakhamar utána, a tavon, néhány alaktalan csónak úszott felénk. Ez emberek vándorló
elmolók voltak, hét tutajszerű csónakkal mentek, melyek több összekötözött kenuból állottak, egész hegyeket alkotó házi eszközökkel voltak megrakva,
amelyeken még egypár asszony és gyermek is üldögélt. Férfiak, akik csípőig a vízben állottak, húzták és tolták a vízen keresztül a tutajokat. A parttól
olyan távol jártak, hogy a kiabálást sem hallhatták, tovább is mentek megállapodás nélkül. Legalábbis negyven, a már gyakrabban említett fajból való kis
kutya kísérte, szaladva a parton, a csónakokat és kórusban ugattak ránk, midőn a tanya mellett elhaladtak. Lembasszo és Szokoni azonnal felkerekedtek,
hogy a bennszülötteket rábírják, állapodjanak meg tanyánk mellett, fáradságuk azonban hiábavaló volt. Csakis egy asszony merészkedett eljönni hozzánk.
Tőle megtudtuk, hogy a bennszülöttek, akiket láttunk, resiát-elmolók, azaz tovább észak felé, a tónál lakó elmolók, akik polgárháborúkban vereséget
szenvedtek és most, saját honfitársaiktól menekülésre kényszerítvén, a déli elmolo-szigetekre készülnek. Ő maga burkenedsi asszony volt és csak
nemrégiben csatlakozott az elmolókhoz. Králját – így szólott – egy éjjel a turkánák megrohanták és az összes marhát, számos asszonyt és gyermeket, a
többi között őt magát is zsákmányul elhurcolták. Néhány nap múlva azonban sikerült elbújnia és elmenekülnie. Hazájába menet megint találkozott egy
csapat turkánával, de még idejekorán elillant előlük, amire az elmolóknál talált menedéket. Most kénytelen ezeknél maradni addig, míg alkalma nem nyílik
a hazatérésre. A sok szerencsétlenség, az aránylag fiatal és csinos asszonynak egész lényéből kirítt. Szenvedései történetét megtört hangon és úgy beszélte
el, mintha a körülötte történő dolgok legkevésbé sem érdekelnék; hasonló módon felelt a kérdésekre is, amelyeket Lembasszo főképpen az utunk végett
intézett hozzá. Koldulni nem koldult, de azután annak az ajándéknak sem látszott örvendeni, amelyet végül kapott. Mielőtt tőlünk elvált, felszólítottuk,
jöjjön még az este néhány elmolóval vissza, de sem ő, sem, más senki sem mutatkozott, bár az egész társaság tőlünk alig 1½ kilométernyi távolságban
töltötte az éjjelt.
Husszein Szaddim Balosszi, teherhordóink egyike másnap reggel egészen rejtélyes módon eltűnt és többet elő sem került. Balosszi teljesen
egészséges volt; sokan még az útnak indulás előtt látták. Mivel sem meg nem szökhetett, sem pedig öngyilkossá nem lehetett: eltűnésének módjáról és
okáról sejtelmünk sem volt.
Péntek, március 16. Lembasszo tanácsára, ma telekeramenetet tettünk meg. Hogy erre szükségünk legyen, egészen ugyan nem láttuk be s vezetőnk
magyarázatait sem tudtuk jól megérteni, bár több óra hosszat tartottunk saurit. Mivel azonban az előttünk elterülő utak állapotáról fogalmunk sem volt, azt
hittük, meg kell hajolnunk ismeretei előtt. 11 óráig folytonosan a víz szélén haladtunk egy öbölig, ahol néhány nagy fa árnyéka alatt a forró déli órákat
átálmodtuk. Telekinek menet közben alkalma nyílott egy menekülő leopárdra lőnie, de elhibázta, magam egy orrszarvút ejtettem el, amely állat nem
messze az ösvényünktől bukkant elő. Ezen zsákmányon kívül a déli pihenő közben egészen váratlanul egy nagy, kb. 10 kilogramm nehéz hal jutott
birtokunkba. Nem fogtuk a vízben, a parton sem találtuk – hanem fent az egyik fa ágai között, amelynek árnyékában mi pihentünk. Alkalmasint minden
gonosz eshetőség ellen, az elmolók dugták el oda.
Már régen együtt voltunk és a megérkezés után a zajos sürgés-forgás, a víz- és tűzifahordás, a szamarak terheinek leszedése stb. már teljes
mértékben folyt, midőn néhány emberünk azzal a jelentéssel állított be, hogy az egyik sűrűségben, a tanya kellő közepén egy leopárd van. A jelentés olyan
valószínűtlennek látszott, hagy Teleki gróf csak akkor nyúlt a puskájához, midőn az emberek a hír igaz voltáról ismételten biztosították. Az állat a bozótok
közt úgy el volt rejtőzve, hogy egyik oldalról sem lehetett jól rálőni és ebben a helyzetében megmaradt, ámbár az emberek a bozótot minden oldalról
körülállták. Teleki gróf végre talált egy rést, amelyen át a leopárdot hátulról megsebesítette. A lövést mérges morgás és fogvicsorítás követte ugyan, de az
állat nem mozdult ki a helyéből. A gróf ekkor előre tartott puskával egészen közel bújt a bozóthoz és az ágakon keresztül kétszer is rálőtt a leopárdra, aki
ezután is még kapálózott a lábaival, de végre mozdulatlan maradt és döglöttnek látszott. Arra került most a sor, hogy az állatot ki kell a sűrűségből hozni és
ekkor megtörtént, amit nem vártunk, hogy szomáli legényeink, bármily bátraknak mutatkoztak is máskor mindig, ekkor egytől egyig vonakodtak ezt
teljesíteni, éspedig, mivel a leopárd, mint mondák, gyakran csak tetteti magát, hogy meg van dögölve. Végül felülről a bozótba lyukat vágtunk és az állatot
így húztuk ki. Húsáért ezután még a vaszanguk és unyamveziek közt is nagy veszekedés keletkezett.
Későn este még egyszer okozott nyugtalanságot valami vadállat, ami a holdvilágnál legelgető szamarainkhoz lopózkodott, de még idejében
észrevették és elkergették. Az öbölben sok volt a madár és a krokodilus, vízilovakat is gyakran hallottunk szuszogni. A rovarvilágot csak egyetlenegy apró
légyfaj képviselte, de oly nagymértékben, hogy este ki kellett gyertyáinkat oltani, különben a szó szoros értelmében megfulladtunk volna.
Szombat, március 17. Lembasszo állítása szerint innen kezdve a tó partjától távolabb eső úton kellett tovább haladnunk. Minden látszat szerint a
további út- és vízviszonyokat ő is csak körülbelül ismerte; mivel tehát hosszú, víz nélkül szűkölködő útra kellett számítanunk, a rendesnél korábban
indultunk meg. A Longendoti-hegy, amely több 300–400 méter viszonylagos magasságú csúcsból áll, továbbá a hozzá csatlakozó és északnak lejtősödő
hosszú hegygerinc mindjárt mellettünk balra húzódott. Utunk meglehetősen egyenes ösvényeken tisztán északnak vezetett. Eleinte a talaj agyagos, de
kopár maradt, későbben azt ragyogó fehér homok fedte, ezzel együtt fák és bozótok is váltak láthatókká. Néhány szálas, de száraz és homokos
folyammedret, melyeken át kellett haladnunk, szép, friss lombozatú fák szegélyeztek és a vidéknek helyenként csinos, parkszerű külsőt kölcsönöztek. Itt
már egyes vadállatokban sem volt hiány – zebrák, beizák és gazellák mutatkoztak – de az ösvényről letérni nem lehetett. Kilenc óra felé azonban egy
orrszarvú futott szembe Teleki gróffal, aki le is terítette. Ámbár éhes embereink örömujjongások közt rohantak a zsákmányra, mégis elfojtott
aggodalommal néztük a jelenetet, mivel a húsfelosztás megint időbe került, a karaván pedig, amelynek nem volt többé alkalma a legkisebb szomjúságot is
azonnal eloltania, gyöngébbnek látszott, mint valaha. Hogy embereinket a szomjúság aznap már háromórai menet után is mennyire gyötörte, legjobban az
a körülmény mutatta, hogy az orrszarvú gyomrának utálatos, zavaros, zöld színű tartalmáért is komolyan veszekedtek. A már hetek óta
elégtelentáplálkozásuknak eredményei, mikor folyton kemény fizikai munkát is kellett végezniük, szintén mutatkoztak. Legjobb embereink egyike a múlt
éjjel általános elerőtlenedés következtében meghalt, másik négy pedig magát olyan nyomorultul érezte, hogy szamárháton kellett vitetnünk.
Teleki gróf, miután az orrszarvút lelőtte, az út irányában egyedül előre ment, hogy a húskiosztásra szükséges idő alatt néhány fa alatt megpihenjen,
amelyek körülbelül 20 percnyi távolságra, egy kiszáradt folyammeder partján voltak láthatók. Éppen egy fa árnyékába készült leheveredni, midőn egy
hímelefántot pillantott meg, aki ott aludta át a forró déli órákat. Az állat, mit sem sejtve, 30 lépésnyi távolságban állott és a lövésre a legpompásabb
alkalmat nyújtotta. Teleki gróf azonban az ilyen célokra mégis az egy kissé gyönge, 500 kaliberű expressz-puskát vitte csak magával. A kísértés azonban
igen nagy volt, eltökélte tehát, hogy a vadászatot megnyitja, abban a reményben, hogy sikerülni fog az állatot megsebesítenie és addig ott tartania, míg az
orrszarvúnál hagyott nehéz puskát utána nem hozzák. A halántékba irányított első és a lábak egyikét találó második lövés nyilvánvalóan hatástalanok
maradtak. Nyugalmából felzavarva, az állat erre Teleki felé indult, 15 lépésnyi távolságban azonban oldalt fordult. Teleki gróf ez alatt újra töltött,
utánament és egy golyót az elefánt lapockájába röpített, ezzel az állat egy darabig a bozótok közt tovább rohant, de már néhány százlépésnyi távolságban
döglötten rogyott össze. A kis puska tehát egészen meglepő eredményt szült, mert az elefánt erős hím volt, amelynek agyarai, bár le voltak törve, mégis 22
kilogrammot nyomtak. Hogy szerencsénk teljes legyen, több órai keresés után egy száraz folyammeder felső részében 1½ méter mélységben vizet is
találtunk, elhatároztuk tehát, hogy azon a helyen tanyát ütünk. Az elefánthús tisztelői idővel jelentékenyen megszaporodtak és a hatalmas állati testből egy
pár órával későbben nem volt már csak szőr és csont, embereink most éjjel-nappal főztek, sütöttek és ettek.
Vasárnap, március 18. Abban a reményben, hogy csakhamar elérjük azt a vízmedencét, amelyhez Lembasszo menetterve szerint már tegnap kellett
volna eljutnunk, korán keltünk útra. Egy óra körül elerőtlenedett embereink egyharmada már kimerülten hevert a földön, egyik itt, másik ott, minden
összefüggés nélkül. Bátorító szavaink: „haja, tvende” (Előre! menjünk!) hatástalanul hangzottak el. Egyes helyeken már egy-egy tehercsomag is
gazdátlanul hevert a földön. Két órakor végre lassan kezdtünk lefelé ereszkedni egy homokkal telt folyómeder felé, amelyből szép zöld növényzet
integetett felénk. Midőn azonban odaértem, egy újabb csalódással gazdagodtam. Ott hevert a karaván fele, merev szemekkel nézvén maga elé, emberek,
tehercsomagok, állatok tarka zűrzavarban voltak egymás mellett láthatók. Szamarak és juhok őrizetlenül bolyongtak ide s tova, az előbbiek nyereg nélkül,
a terhek részint a hasukon, részint a nyakukon lógtak, és őket csaknem megfojtották. Köröskörül sem aszkárit, sem szamárhajcsárt látni nem lehetett, a
karaván teljes feloszlásban volt.
Ekkor jelentették nekem, hogy Teleki gróf két orrszarvút lőtt, és az előcsapattal továbbment. Az elejtett állatok egyike ott hevert az út szélén, de
senki sem törődött vele. Olyan fehér volt a színe, hogy a fehér homokban alig tudtam észrevenni. Három szolgámmal mindenekelőtt leszedtem az állatok
terheit, és azután utána siettem Teleki grófnak, tudtára adandó, hogy karavánunk háromnegyed része milyen aggasztó helyzetben van.
Körülbelül 800 méterre találtam meg a megapadt előcsapatot, azon sekély verem körül csoportosulva, amely a sziklafal lábánál terült el. Ebben
volt ugyan víz, de csak kevés. Minden percben, a verem fenekén, körülbelül egy literre való gyülemlett össze.
Mivel még azok sem ihattak eleget, akik először érkeztek a hely színére, sokáig eltartott, míg az első csapat egy kis vízzel felkerekedett, hogy az
úton elmaradottaknak vizet vihessen. Csak későn este és az éj folyamán jöttek el ezek – sokan tehercsomóik nélkül – és vadul rohantak neki a víznek.
Mindenki első akart lenni és a sötét szurdok csakhamar elkeseredett küzdelmek színhelyévé vált. Magában a veremben volt a veszekedés a legerősebb. Ott
az emberek azzal fenyegetőztek, hogy egymást tépik szét, eközben természetesen senki sem ihatott, mert a verem csakhamar homokkal lett tele.
Csak hosszas fáradozások után, a szomáliaknak és számtalan irgalmatlanul osztogatott korbácsütéseknek segítségével sikerült a dühöngőket
egymástól elválasztanunk és rendet csinálnunk. A szomáliak azután megszállották a vermet, és adagonként osztották szét a vizet, de ez a mód sem vált be
sokáig, mert néhány, nagyon is erőszakos legény mások rovására mindig újra és újra az előtérbe tolakodott. Végül maga Teleki gróf vette kezébe a víz
kiosztását. Az embereket visszaszorítottuk, a vízhez csakis az ételosztogatókat bocsátottuk és ezek kapták meg társaik részére is a drága nedűt. Ez az
osztogatás eltartott reggelig. Éppen így tartott egész éjjel, reggelig az úton elszórt embereknek, állatoknak és tehercsomagoknak az összekeresése. Miként
mindig a nehéz pillanatokban, most is a tettben erős Maktubu tűnt ki mindenek fölött. Még az éjjel, háromszor vagy négyszer tette meg az utat vissza a
száraz folyómederhez, mintha rá nézve sem fáradság, sem szomjúság, sem éhség nem volna. Kérlelhetetlenül kényszerített mindenkit, aki teher nélkül jött,
miután ivott, a visszatérésre; így sikerült azután reggelig meglehetősen minden embert, tehercsomagot és állatot a szorosban együvé hoznunk. Mi magunk
csak éjfél körül jutottunk egy kis ételhez és azért nem csekély kimerültséget éreztünk.
Hétfő, március 19. A tavat tegnapi menetünk közben ugyan nem láttuk, de nyilvánvalóan csak néhány óra járatra lehettünk tőle. Reggel egypár
emberünk ugyan még hiányzott és a szamarak összes terhei még a száraz folyammederben hevertek ott, ahol őket hagytam: ezen a helyen tovább mégsem
maradhattunk, mert a vízmedence alig volt elégséges a legnyomasztóbb szomjúság eloltására, összes vízszükségletünket pedig semmi esetre sem
fedezhette; állatainkat egyáltalán meg nem itathattuk. Még napfelkelte előtt tehát visszaküldtük Duallát és Maktubut a szamarakkal, hogy a terheket
elhozzák, és a még hiányzó embereket keressék, mi magunk 7 óra körül indultunk meg a tó felé.
A tó azon öblét, amelyhez aznap megérkeztünk, Alianak hívták, Lembasszo állítása szerint resiáti elmolók lakták. Megérkezésünk napján azonban
bennszülötteket nem láttunk, éppoly kevéssé találtunk jeleket, amelyekből ottlétükre következtetni lehetett volna.
A tónak szélessége itt 35–40 kilométer. Nyugati oldalán aránylag alacsony hegységek szegélyezik. Két nagyobb, sziklás sziget is feltűnt itt, az
egyik délnyugaton, a másik északnyugaton. A tó vége innen még nem látható. Egy körülmény azonban arra mutatott, hogy nemsokára célunknál, a tónak
északi, lakott végénél leszünk; ez a körülmény abban jelentkezett, hogy a víznek piszkos, sárgászöld színe volt. Azon kívül a partok iszaposakká és
mocsárosakká is lettek, állatainkat alig tudtuk az itatóhoz elhajtani.
A környéken meglehetősen sok volt a vad, a zebra, a beiza-antilop és a gazella. Egy bivalycsordát is lehetett látni; mindez állatok azonban
megérkezésünk után csakhamar eltűntek. Teleki gróf menet közben két Gazella Grantii-t egy lövéssel terített le; magam a tanyánk közelében egy zebrát
(Equ. Burchelli) ejtettem zsákmányul. Ezen eset után a parton csakhamar eldördült a nehéz puska. Teleki gróf ugyanis ott két hímelefántot talált, amelyek
éppen menekülni akartak. Ez a vadászat a teljesen szabad parton ment végbe és azzal végződött, hogy mindkét állat, miután megsebesült, a tanyahely felé
vette útját és annak közvetlen közelében megdöglött. Mindnyájan már hosszabb ideig voltunk az elesett állatok mellett, a gróf őket már meg is mérte, én
pedig lefényképeztem. Csaknem az egész karaván ott állott körülöttünk és leste az alkalmat, mikor szabad a zsákmányra rohannia; ekkor az egyik ember
azzal a hírrel állított be, hogy mindjárt közelünkben, egy bozótsűrűségben bivaly rejtőzik. Az állat – erősen terhes tehén – alig volt tőlünk 100 lépésnyire;
Teleki grófot, midőn hozzá közeledett, olyan hevesen támadta meg, hogy ha első lövésre le nem teríti, erős bajba került volna. A bivaly a valamivel kisebb,
északi fajnak, a Bos Caffer var. aequinoctialis egy példánya lehetett.
Tanyánkat a víztől 600 méternyi távolságban, egy száraz folyammeder szélén ütöttük fel. A szakadatlanul nagy hevességgel fúvó szél, amely forró
homokot és porfelhőket szórt szemeink közé, az itt tartózkodást kínossá tette, de a még hiányzó embereink miatt nem mehettünk odább. Délben
megérkezett Dualla. Azon négy ember közül, akik reggel még hiányoztak, hármat már halva talált, a negyediket reménytelen állapotban hozta el, egypár
órával későbben ez is meghalt anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna.
Naplemente felé egy orrszarvú látogatta meg tanyánkat; az állat az ellenkező szél miatt bennünket nem érzett, semmi rosszat nem sejtve jó ideig
közelünkben szaglászott, míg Teleki gróf le nem terítette. Legyen szabad az itt élő orrszarvúfajokra vonatkozólag mellesleg egy pár rövid megjegyzést
tennem. Ekkor már bizonyosokká lettünk abban, hogy amióta a tó partját elértük, más orrszarvúfajjal ismerkedtünk meg, mint az volt, amely a messzebb
déli vidékeken élőtől főképpen kisebb voltában különbözött. Az állatok itt egytől egyig legalább egyharmaddal voltak kisebbek, mint azok, amelyeket a
Mászái-földön láttunk. Ezen kívül ezeknek szarvai kevésbé otrombák és hegyesebbek is, egyik oldalukon nagyobbára behorpadtak, sőt néha egészen
laposak. Mi ekkor még ismeretes dolognak tartottuk, hogy északi és északkeleti Afrikában a délitől különböző orrszarvúfaj él, ebben a feltevésben el is
mulasztottuk, hogy róluk pontos rajzokat készítsünk, és testüket megmérjük. E feltevésünk azonban, miként később kiderült, alaptalan volt, amennyiben a
tudomány Afrikában ma csak két orrszarvúfajt* ismer: a Rhyn. simust és a Rhyn. bicornist. Az elsőnek széles a szája, amint látszik, kizárólag Dél-
Afrikában fordul elő, és a száma nagyon megapadt. A másik (hegyes szájú) fajhoz tartoznak mindazok az orrszarvúak, amelyeket mi, míg a Nyiro-hegyhez
érkeztünk, láttunk és lőttünk. Egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy az a harmadik variáns, amelyet mi kizárólag csak a Rudolf-tó vidékén láttunk,
újabb felfedezés, ellenkezőleg hajlandó vagyok elhinni, hogy mindazok az orrszarvúak, amelyeket az utasok a keleti Szudánban és a szomáliak földjén
láttak, éppen ehhez a harmadik fajhoz tartoznak, mindamellett azt tartom, hogy ezen fajt az előbb említett fajoktól – a Rhyn. simustól és Rhyn. bicornistól
– meg kellene különböztetni.
Kedd, március 20. Az alig elviselhető helyzet dacára mégis helyünkön maradtunk, mivel itt legalább árnyék volt. Reggel felé, az öböl északi
oldalán, 2–3 kilométernyi távolságban, öt kenuban, halászó elmolók tűntek fel. Lembasszo, Szokoni és még egypár emberünk azonnal feléjük siettek, de
nem bírták őket rávenni, hogy közelebb jöjjenek. Még az ajándékot is visszautasították, amellyel megkínálták, és azt felelték, hogy előbb haza kell
menniük és tanácsot ülniük. Végül azt kérdezték, vajon egész karavánunk asszonyokból áll-e, mert asszonyoknak nézték embereinket, akik meztelenségük
eltakarására csípőik körül kendőket viseltek. Délután több csónak érkezett meg és a tanya közelében, a parton kikötött. Mindegyik csónakon három
bennszülött volt, akik közül kettő állva, hosszú rudakkal tolta előre a lélekvesztőt. Ez emberek halakat hoztak, nagy, igen jóízű, barnás fekete, pikkelyekkel
ellátott kárászokat, amelyeket a látható sebeikből ítélve a sekély parti vízben dárdáikkal szúrtak agyon. Gyöngyeinket ez alkalommal elfogadták és
elmondták, hogy van egy kis durrhájuk meg néhány juhuk eladni való, de ha meg akarjuk venni, telepük közelében kell tanyánkat felütnünk. Azt is tudni
akarták, hogy mire valók a mi puskáink. Dualla tehát egy lövést tett a levegőbe, amire megrémülten hasra feküdtek.
Szerda, március 21. Hogy a portól megszabaduljunk, tanyánkat északkelet felé, körülbelül 3 kilométernyivel odább vittük.
Csütörtök, március 22. Csak hat kilométernyi utat tettünk meg, folytonosan a mocsaras partokat követtük és így anélkül, hogy sejtettük volna, az
elmoló-telephez jutottunk. Menetünk rövid tartamának oka éppen olyan érdekes, mint eredményes elefántvadászat volt. Alig voltunk ugyanis egy fél óráig
úton, már egy egész nyáj ormányosra bukkantunk. A nyáj hat nőstény és öt, különböző kölyökelefántból állott. A sík parton, a karavántól 400 lépés
távolságban állottak és egészen gondtalanul sütkéreztek a napon. Meglepetve néztük egy darabig, hogy mit cselekszenek. Az öregek hatalmas füleiket ki-
kiterjesztették és játszottak kölykeikkel, amelyek alattuk el-elbújtak, és időnként tőgyeiket* szopogatták. Az elefántélet pompás jelenete játszódott le
szemeink előtt. A környéken mindenütt mély csend uralkodott és mi is némán néztük az állatokat. Tekintettel a kölykökre, lőni nem akartunk, de végre is
utunkat folytatnunk kellett. Ez okból szükséges volt az állatokat előbb elkergetni, mert éppen közöttük kellett volna elmennünk. Dualla ennek
véghezvitelére azonnal ajánlkozott. Fehér, messzire ellátszó ingébe burkolózva és csupán egy winchesterrel felfegyverkezve, lassú léptekkel haladt végig a
homokos területen a nyáj felé, amely csakhamar élénken elkezdett mozgolódni. A fülek hol becsapódtak, hol ismét széttárultak, a meggörbült ormányok
felemelkedtek a magasba, a kölykök pedig félve menekültek az anyák alá. Egy ideig csak nézték a vakmerő tolakodót, sőt az öreg állatok egyike lassú
léptekkel Duallának eléje is ment, úgyhogy már aggódni kezdtünk. Ekkor Dualla egypár lövést tett a levegőbe, amire a nyáj elvonult, de egy cseppet sem
sietett. Kiabálva és lövöldözve futott Dualla még egy darabig az állatok után, mikor egyszerre ugyanaz a nőstény, amely előbb, megint megállott, mintha
kedve kerekedett volna üldözőjét megtámadni. Erre azonban a dolog szerencsére nem került, a nyáj gyorsabb futásnak eredt, és szemeink elől csakhamar
eltűnt, mire mi is újra útnak indultunk.
Csakhamar ez eset után, néhány nehéz puskából eldördülő lövés vonta magára figyelmemet, amelyek az út irányában voltak hallhatók. Teleki gróf
alkalmasint megint elefántokra bukkant. A sík vidéket észak felől szegélyező erdőszegély mentén csakhamar láttam is belőlük egész nyájakat, amelyek
tovaszaladtak, időnként el- és azután megint feltűntek. A lövések ismétlődtek; a vadászat tehát tovább folyt. Midőn a hely színére érkeztem, már a karaván
ott állott a Teleki gróftól elsőnek lelőtt állat hullájánál. Ez egészen szabadon álló mező közepén hevert, mindeddig nálánál erősebb állatot nem láttunk.
Csodálatosan szép, egyformán hosszú agyarai 103,5 kilogrammot nyomtak.
Teleki gróf a befelé menekülő állatokat üldözőbe vette; magam tehát eltökéltem, hogy a hely színén felüttetem a tanyánkat. Erre alkalmas, több
nagy fától beárnyékolt helyet csakhamar találtunk is, oda vonult tehát a karaván a szokott lármás módján. A tájékot egészen alacsony homokbuckák
takarták és rajta meglehetősen sűrűn nőttek a bozótok. Végtelen sok, közönséges, meg ritkább fajtájú gyöngytyúk is szaladgált a környéken, ezért először
nem is mentem mindjárt a tanyára, hanem elkezdtem a szárnyasokra lövöldözni. A legrövidebb idő alatt összehoztam öt darabot, miután pedig egy
homokszem a puskámat hasznavehetetlenné tette, zsákmányommal lassú léptekben tanyánk felé haladtam, amelynek közvetlen közelében vadászgattam.
Ekkor nagy meglepetésemre, Teleki, aki a közelben egy homokbuckán állott, megszólal, azt kérdezvén tőlem, hogy hány darabot lőttem, én pedig azt
hittem, hogy a gróf távol tőlünk az elefántokat üldözi. Természetesen azonnal feleltem neki: „ötöt”, amire ugyancsak nagy csodálkozásomra azt felelte:
„nagyszerű”! Teleki gróf, aki csakugyan az elefántokra lesett, az én „ötömet” ezekre az állatokra vonatkoztatta, amelyek abban a bozótban rejtőzködtek,
ahol én nagy vígan lövöldözgettem. Két, nyilvánvalóan súlyosan megsebesült elefánt nemsokára a tó közelében meg is jelent, a többiek azonban a
bozótban maradtak. Teleki gróf, aki a lövő szerekből kifogyott és ezért egyik emberét a tanyára küldötte, az utóbbiakat szemmel tartani iparkodott; magam
pedig felkerekedtem, hogy a két súlyosan megsebesített állatot leterítsem. Ez azonban csak részben sikerült, mert a tanyáról elhozták ugyan a 8 kaliberű
puskát, de csupán csak avval a két golyóval, amelyekkel meg volt töltve, e két golyó pedig csak az állatok egyikének volt elég.
A többi elefánt is csakhamar elhagyta a sűrűséget. Kettejüket Teleki pompás kettős lövéssel le is terítette, de csak az egyik maradt döglötten a hely
színén. A másik rögtön megint felállott és másik kettőtől kísérve a tó felé futott, ahol a parttól valami 500 lépésnyi távolságban hasig érő vízben
megállottak. Nyilvánvalóan mind a hárman meg voltak sebesülve, a nyájhoz tehát időközben két olyan állat is csatlakozott, amelyeken Teleki mindjárt a
vadászat első fázisában ejtett sebet. Mi ekkor a partról röpítettünk az állatok felé néhány golyót, annak dacára azok nem akartak a vízből kijönni. Teleki
gróf még a másik, súlyosan megsebesített állatot lőtte agyon, amelyet nekem lövőszer hiányában, cserben kellett hagynom, és azután mindketten
visszatértünk a tanyára.
Az egész vadászatnak lefolyása, amint most megtudtam, a következő volt: Teleki gróf az erdő szegély előtt két elefántnyájra bukkant; a fentebb
említett hat nőstényre a kölykökkel és öt hatalmas hímre. Ezen utóbbiakra irányult természetesen az ő vadászata. Az állatok a bozótszegély külső szélén,
egészen nyílt, fedetlen síkon állottak, ezért mindenekelőtt meg kellett őket kerülni. Teleki gróf ezt először a part mentén próbálta meg és midőn a talajt itt
nagyon is mocsarasnak találta, nagy kerülőt tett a száraz belseje felé. Már-már elérte a bozótokat, midőn egyszerre gyengébb hímekből álló másik két kis
nyáj jött ki közülük. A két nyájat egymástól körülbelül csak kétszáz lépésnyi távolság választotta el; a gróf ennek dacára nem tehetett egyebet, mint hogy
kettejük között elhaladva menjen előre. Ezen művelete közben azonban nagyon sarokba szorult. Habár nem észrevétlenül, az erdőszegélyt mégis sikerült
elérnie, alig volt azonban ott, az egyik fiatal hím egyenesen neki tartott. Teleki gróf, aki céltáblául az öreg, erős állatokat választotta ki, sokáig habozott,
lőjön-e vagy nem; végre azonban kényszerült vele. Ezzel vadászterve meg volt zavarva; a homlokon talált állat elfordult ugyan, de abban a percben a többi
is nyugtalankodni és mozgolódni kezdett és Teleki gróf egy ideig minden oldalról körül volt véve elefántokkal, amelyek habozva, hol a sűrűségből a
szabadba, majd ismét visszafutottak, hogy annak oltalma alatt elmenekülhessenek. Eközben egy fiatal hímet a homlokába röpített golyó szintén
visszatérésre kényszerített.
A két lövés hallatára az öreg állatok először fejeiket dugták össze, azután pedig a sűrűségbe mentek, ahol Teleki gróf őket könnyebben elérhette.
Kettő közülük halántékába kapott egy-egy lövést, mind a kettő azonban tovább futott; az egyik kevéssel utóbb a síkságon esett el (ez volt az az állat,
amelyet az erdőszegély mellett először láttam), a másik pedig a nyáj többi tagjait követte. A nyáj eleinte a sűrűségbe hatolt be, ahol Teleki gróf a másik
megsebesített állatot három további lövéssel leterítette és azután a tó felé fordult, amelynél gyöngytyúkvadászatom közben újra rábukkantam.
Kevéssel ebéd után jelentették embereink, hogy a három elefánt egyike a tavat elhagyta, őket a döglött állattól, amelynek éppen agyarait akarták
kiszedni, elűzte és most egészen közel a tanyához, a bozótban rejtőzik. Erre rögtön felkerekedtünk, az állatot csakhamar meg is találtuk és elkezdtünk rá
vadászni, de akkor a szerencse nem kedvezett, mert az ormányos a sok golyó dacára, amiket kapott, elszabadult. Menekülve, 30 lépésnyi távolságban
szaladt el a tanya mellett.
Egyes elefántokon kívül a távolabbi környéken, messzelátóinkkal még zebrákat és vörösesbarna, meglehetősen nagy egyszínű antilopot láttunk,
amely azonban előttünk ismeretlennek tűnt.
Alia, péntek, március 22. Reggel a tóban már csak egy elefánt volt; a másik éjjel elmenekült. Teleki gróf a vászoncsónakokat előkészíttette, hogy az
állatot vagy a vízben agyonlövi, vagy pedig kikergetteti. Magam a messzelátóval valami 40 percnyi távolságban egy magányos elefántot fedeztem fel,
megindultam feléje, de mikor a hely színére érkeztem, az állat már eltűnt, visszatértem tehát a tó partjára, ahol ezalatt Dualla két emberével beszállott a
csónakba és éppen azon fáradozott, hogy az elefántot kihajtsa a szárazra. Dualla vakmerően közeledett az állathoz, lármázott szörnyen körülötte és valami
tizenkétszer Henry-Winchester puskájából rá is lőtt. Az elefánt nem mozdult a helyéből, nyugodtan rágta az algákat, amelyeket a víz fenekéről ormányával
felszedett, és csak időnként öntötte le vízzel a sebeit. A csónak és az emberek, ránézve, mintha nem is lettek volna, éppen olyan kevés hatást tett az a sok
golyó is, amelyek testébe fúródtak. Azt hittük, hogy már nagyon legyengült és emiatt a mocsárból sem tud kivergődni; ebben a hitben Teleki gróf a
csónakot a partra hajtatta és Duallának odaadta a nagy expressz-puskát, azzal a paranccsal, hogy lője agyon az elefántot a vízben. A csónak erre újból
körüljárta az állatot. Dualla kétszer lőtt is, de észrevehető eredmény nélkül. Ekkor még közelebb ment az elefánthoz és egy darabig nem mozdult. Már
éppen azon voltunk, hogy túlságos és egész szükségtelen óvatossága miatt bosszankodásunknak adjunk kifejezést, midőn a csónak ismét mozgásba jött és
lassan haladva ívet írt le. Rögtön utána észrevettük, amint a csónakban ülők hirtelen kiugranak és az elefánt, aki mindeddig úgy állott, mintha a földhöz
volna szegezve, hihetetlen gyorsasággal odaszaladt a csónakhoz, hogy a víz körülötte csak úgy hullámzott és habzott. Néhány másodperccel később már
ott volt a törékeny jószágnál, egy darabig maga előtt tolta, aztán ormányába kapta, tépte és marcangolta, rázta ide s tova, és végül megvetéssel félredobta.
A mellette és mögötte a vízben le-lebukó emberekkel – ámbár Dualla a vízből is rálőtt még egyszer – mit sem törődvén, lassú léptekkel folytatta útját a
tóban befelé, míg végül jó nagy távolságban egy félsziget mögött eltűnt. A vadászat nem remélt eredménye nem kevésbé bosszantott, mivel a csónaknak
még nagy hasznát vehettük volna.
A tanyára visszatérvén, itt több burkenedsi asszonyt találtunk. Ezek, mint látszik, az elmolóknál nagyobb számmal vannak. Tőlünk engedélyt
kértek, hogy az elejtett elefántok húsából ők is vehessenek, mivel fölöslegünk volt belőle, ezt szívesen megengedtük. Délután átküldtünk a
bennszülöttekhez. Ezek ekkor már kevésbé voltak félénkek, és férfiak, valamint nők is kijöttek a partra. Sikerült is tőlük 40 kiló durrhát vennünk. Kharso,
akit megbíztunk, hogy a konyha számára gyöngytyúkokat lőjön, már egy óra múlva valami egy tucattal jött vissza. Itt éjjel-nappal heves déli szél fújt, ami
homokkal és porral takart be mindent és ittlétünket igazi kínná változtatta. A levegő sűrű és sárga volt; a távolabbi vidék pedig olyannak látszott, mintha
ködbe volna burkolva. A hőmérő délben, árnyékban +38–39 °C-t mutatott; éjjel soha nem szállott +30°C alá.
Alia, szombat, március 24. Dualla az elmolókhoz ment, hogy újra élelmiszereket vegyen. Embereink annyira elgyengültek, hogy a húshoz még
valamire, ha mindjárt csak egy kis durrhalevesre is égető szükségük volt. Az üzlet eredménye csekély mennyiségű durrha, hat juh (rendkívül nagy
patákkal, amiért nem is vihettük magunkkal), és két elefántagyar volt. A kisebbik, egy nőstény agyara* 11 kilogrammot nyomott, ami aránylag nem kevés.
Ára tíz, egyenként tíz krajcárért vett, közönséges mászái gyöngyfüzér volt. A másik agyar 65 kilogrammot nyomott; ezért kilenc kis vasdrót karikát, egy
füzér ukutat, egy füzér mborót és tíz, 40–40 krajcár áru kis mászái gyöngyfüzért fizettünk. Egy ilyen elefántagyar Zanzibarban kb. 1300 frtot ér.
Legkeresettebb csereáru itt a rézdrót és az ukutagyöngy volt. Ezekből azonban a készletünk már annyira leapadt, hogy tulajdonképpen meg sem kellett
volna mutatnunk. Kelmék az elmolóknak egyáltalán nem kellettek.
Alia, vasárnap, március 25. Délelőtt valami 30 elmoló, férfi és nő, jött el tanyánkra; így tehát alkalmunk nyílt ez emberekkel közelebbről
megismerkednünk. A tó északi végében lakó néptörzsnek, a resiátoknak vagy rissziatoknak tagjai, amely néptörzs kétségtelenül galla eredetű. A férfiak
mind erős testalkatúak voltak és jól tápláltaknak látszottak. Arckifejezésüket nem találtuk mindegyiknél egyformának, némelyeknél inkább négerszerű,
másoknál meg szemita szabású volt; úgy látszik tehát, hogy a resiátoknak sajátos, inkább négerszerű arckifejezését a burkenedsikkel való keveredés egy
kissé szemitává szelídítette. Külsejüket lényegében hegyes áll, nagyon gyönge bajusz, de széles arccsontok jellemzik. Az orr nem mindig olyan széles és
lapos, mint a négereknél, a haj színe nagyjából sötétebb, mint a mászáiknál. A férfiak mohamedán szokás szerint körül vannak metélve. A hajviselet
különböző, vagy rövid, vékony varkocsokba tekerik, és vörösre festett zsírral jól bekenik, vagy hátra, jó simára fésülik és zsíros, világos szürke vagy
világos violaszínű agyagnak segítségével meglehetősen művészies chignonná alakítják és ragasztják össze. Ezen rendesen csak fiatal férfiaknál előforduló
hajviseletet nagyobbára két rövid strucctoll díszíti. Ha hozzáér az ember az ilyen chignonhoz, a külső vékony agyagréteget keménynek, az egész
csinálmányt azonban puhának érzi, mintha ki volna párnázva. A fülcimpák és fülszegélyek többszörösen át vannak fúrva, a lyukakban apró fülbevalók
lógnak; a fülcimpák azonban nincsenek nagyon kitágítva. Egyéb ékszerek még a különböző alsó- és felsőkaron viselt karperecek, amelyeket rézből, vasból
vagy vízilóbőrből készítenek. Az alsókar ékességéül sokan még gömbölyű harci kést is viselnek, amelynek pengéje bőrhüvelyben van (miként a
nyemsziek, a burkenedsik, elmolók, resiátok stb. dárdahegyei stb.). A férfiak nagyon egyszerű ruházata elöl 8, hátul 15 centiméter széles, cserzett
kecskebőrből készített kötényből áll, amelynek széleit maguk készítette fényes vasgyöngyökkel szegnek be igen csinosan. Összes fegyverzetük a már
említett gömbölyű harci késekből, íjakból, nyilakból és rossz dárdákból áll. Még egy szerszámot kell megemlítenem, amelyet ugyan minden férfinak
kezében, de soha nőnél nem láthatni, ez egy kis kétlábú székecske, amely ülésül, azon kívül pedig az alvásnál vánkosul szolgál.
A legtöbb asszony, akik meglátogattak, a burkenedsi törzshöz tartozott; annak megfelelő volt a viseletük is; találkozott azonban köztük néhány
resiát asszony is. Ezeknél kellemesen lepett meg a mi fogalmaink szerint nőies viselet, amely egy vagy két rövid, cserzett kecskebőrből készített és
ráncokba szedett szoknyából állott. Felsőtestük mezítelen. Az az egynéhány azonban, akiket láttunk, sokkal csúnyább volt, mint a burkenedsi asszonyok,
ezért is érthető volt, hogy a férfiak inkább ez utóbbiakat választják életük párjául.
A bennszülöttek egyébként ránk a legjobb hatást tették; sem tolakodó, sem félénk magaviseletet nem tanúsítottak, mindjárt megérkezésük után
nyugodtan leguggoltak a földre és a sauri megkezdődött. Eközben úgy viselkedtek, mint a mászáik, azaz a mindenkori szónok fölkelt és a dárdát vagy más
tárgyat a kezében tartva, elkezdett beszélni. Az útirányokat mindig a nyelvükkel mutatták, éspedig elég ügyes módon.
A sauri után a bennszülöttek még megnézték tanyánkat, és azután eltávoztak. Dualla aznap, nevetséges áron, két elefántagyarat vett, amelyek
mindegyike 50 kilót nyomott, továbbá egy kis kávét hüvelyben, de durrhát már nem kapott. Nyilvánvalóan mindent, amijük ezen élelmiszerből volt, már
előtte való napon ideadtak.
Alia, hétfő, március 26. A bennszülöttek azt üzenték, hogy egyikük halála miatt csak másnap követhetnek bennünket.
Kedd, március 27. Mivel a bennszülöttek még mindig nem mutatkoztak, hogy bennünket elkísérjenek, nélkülük indultunk útnak. Kevéssel
megindulásunk előtt két emberünk meghalt, akiknek egyike azonban maga okozta halálát. A karaván előtte való este ételadagokul babot kapott, mivel a
húskészletek kifogytak és napközben újabb zsákmányt nem ejtettünk. Az illető ember a maga adagját, nagyon éhes lévén, nyersen falta fel, amitől egész
éjjel borzasztó kínokat szenvedett és reggel meghalt. Hogy egy nagyobb csomó főtelen bab vagy durrhaszem halált is okozhat, a karavánutazók egyébként
egészen jól tudják.
Menet közben több elefántnyájjal is találkoztunk. Először két hatalmas állatot láttunk, azután négyet, amelyeknek óriási agyaraik voltak, azután
tizenkét hímből álló nyájat, amelyek közül kettő feltűnő magas kort ért el, azután megint három hímet, amelyeknek agyarai leértek a földig és végre egy
tizenöt tagú nyájat, amelynek tagjai szintén olyan nagyságot értek el, mint aminőt még mi nem vettünk sehol sem észre. Több mint 100 000 forint értékű
elefántcsontot lehetett volna itten szerezni, de egyik állatot sem bánthattuk, mert mindnyájan vagy a tóban, vagy az egészen sík, róna és teljesen fedetlen
parton állottak. Az agyarak között, amelyeket itt látnunk alkalmunk nyílott, voltak olyan óriások, amelyek száz és több kilogrammot is nyomhattak.*
Szerda, március 28. Egészében véve öt óra hosszat mentünk, 500–1000 méter távolságban a partoktól.
Menetünk az elefántvadászat következtében több órára megszakadt. Teleki gróf kevéssel megindulásunk után egy erős hímállatra bukkant; mivel
azonban fedezetet nem talált, kénytelen volt nagy távolságból az állatra lőni. Ormányából vérezvén, az állat lassan továbbment, mivel pedig a part mentét
követte, Teleki gróf tovább üldözte, a karaván pedig útját folytatta. Így haladtunk egy darabig előre, 200–300 lépésnyi távolságban követvén a lassan
odább haladó elefántot, aki időnként egy-egy golyót kapott újra testébe. Hosszabb idő múlva végre azután az elefánt befelé fordult a szárazföld felé, ahol
egyes akácfabozótok a grófnak lehetővé tették, hogy az állatot jobban megközelítse. Ez azonban csak összesen három óráig tartó vadászat után esett el,
amikor már a 8. kaliberű puskából hat és az 577. kaliberű expresszből négy lövést kapott. Mindezen lövéseket teljes egykedvűséggel, lassan tovább
haladva fogadta, és csak kevéssel kimúlta előtt mutatott kedvet, hogy üldözőjét megtámadja. Ebben a percben egy orrszarvú is nekiment a grófnak, aki
hirtelen abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy egy orrszarvúnak szarva vagy egy elefántnak ormánya között kellett választania. Ezek a percek
kritikusak voltak, szerencsére azonban váratlanul kedvező megoldást nyertek. Teleki gróf csakhamar tisztában volt vele, hogy az orrszarvú támadása az
elefántét meg fogja előzni és azért először erre lőtt rá, amivel azután nemcsak amannak támadását verte vissza, hanem az elefántot is visszatérésre bírta.
Amint a lövés eldördült, az utóbbi azonnal megfordult és csakhamar el is esett. Agyarai 58 és 55 kilogrammot nyomtak. Későbben embereink az orrszarvút
is megtalálták; ez is meg volt dögölve.
Délután tanyánk közelében egy nőstény elefántnyáj tartózkodott kölykeivel a tóban. Több óra hosszat állottak hasig a vízben, nem mozdultak a
helyükről és ették az algákat. Ezeket ormányaikkal a tó fenekéről szedték ki, jól megrázták, hogy a fölösleges víztől megtisztítsák és azután az ismeretes
módon, nagyra tátott szájukba dugták. A Bos caffer var. aequinoctiális-fajból öt darab és néhány Zebra Grevyi is megjelent estefelé a víznél. A hang,
amelyet ez utóbbiak hallatnak, ha felriasztják, vagy másegyébként nyugtalanítják, annyira hasonlít a leopárd vagy oroszlán morgásához, hogy több ízben
bennünket is félrevezetett.
A tó vize e tanyánk helyén éppen olyan büdös, mint rossz ízű volt és mi európaiak egyáltalán nem ihattuk. Éjjel embereink egyike meghalt.
Csütörtök, március 29. Kezdetben alacsony, a tó felé meredeken leereszkedő vulkanikus hegygerinc miatt, utunk a tótól messzebb vezetett odább.
Száraz folyammeder torkolata közelében ütöttünk tanyát, amelynek környékén árnyékos fák, főképpen pedig friss zöld bozótsűrűségek állottak. A
tóban négy elefánt állott, amelyek, bár közelükben tanyáztunk, nyugodtan tovább ettek. A tó hullámzása egyébként túlharsoghatta a tanyai zajt. A
bozótban zebrák, beiza-antilopok és számos Gaz. Grantii volt látható, ez utóbbiak közül egy kölyköt embereink egyike alva meglepett és elfogott. A
parton, az erős hullámzás dacára, voltak krokodilusok is.
Az elefántokat, míg a tóból ki nem jöttek és a tanya közelében határozatlanul ide, s tova nem bolyongtak, nem bántottuk. Vadászatunk rájuk
eredménytelen maradt, főképpen a folytonosan változó szél miatt, ami bennünket is gyakrabban állomásunk megváltoztatására kényszerített. Végül az
állatok, amelyek vadászat közben többször friss nyomainkra bukkantak és ennek következtében meghökkentek, elszaladtak, többeket azonban mégis
sikerült megsebesítenünk. A kis nyáj vezetője egy teljesen felnőtt hím volt, aminek agyarai hiányoztak. A szuahellik az ilyen állatokat „bude”-nek hívják.
A budék nagyon gonosz természetűek és mindig ők viszik a vezéri szerepet. Ennél az alkalomnál is a bude volt mindenesetre a nyáj legóvatosabb tagja, és
a vezetést is ő vette át, amikor az menekült. Az agyartalanság egyébként ritka tünemény lehet, mert mi csakis egy ilyen példányt láttunk.
Menet közben egy emberünk meghalt. Egy másikat heves kólikájától megszabadítottunk. A fájdalmas kólika ellen a karavánok általában a
következő szert szokták alkalmazni: a beteget a földre fektetik, lábait kinyújtják, bokái köré egy darab kelmét kötnek jó lazán, ebbe egy erős botot szúrnak
belé, és azután a húrok csavarásával a lábakat addig szorítják össze, míg a beteg a fájdalomtól a legborzasztóbb módon kiabál. Csak ha egyszer elhallgat és
megszűnik a próféta nevét és ennek obligát, fél tucat, leggyakrabban használt sajátságait ordítani, csak ekkor hagynak fel a kínzással. De ekkor az ember
teljesen is helyre van állítva, miként azt több száz esetben megfigyelnünk alkalmunk nyílott.
Péntek, március 30. Az eleinte homokos, későbben ismét mocsáros part mentén rövid ideig mentünk, azután pedig tanyát ütöttünk, mivel Teleki
gróf az előtte való napon megsebesített elefántok egyikét lelőtte.
Szombat, március 31. 3½ óra hosszat mentünk a lapos, kelet felé lassan lejtősödő part mentén. Naplemente felé a vízhez jött 200–300 darabból álló
Bos caffer var. aequinoctiális; mivel azonban semmiféle fedezetet sem találtunk, lehetetlen volt hozzájuk férkőznünk. Midőn sűrűn egymáshoz szorultan,
nyargalva elmenekültek, nagyobb távolságból a tömegbe lőttem és eléggé kedvezett a szerencse, mert egy tehenet halálosan megsebesítettem. Ez a fajtájú
bivaly meglehetősen sűrű szőrű, holott az igazi kafferbivalynak alig van szőre. Zebrákat is lehetett látni.
Vasárnap, április 1. Hatodfél órai menet a part mentén. Menet közben több elefántagyarat találtunk, összesen 70 kilogramm súlyban.
Délben, távol északon, mindnyájunk örömére füstöt láttunk felszállni, amiből végre azt következtethettük, hogy ott a tó vége. Nyugaton a parti
hegyek a tótól ismét eltávoztak, és sík vidéket fogtak körül. Kelet felé a föld fokozatosan emelkedett és eltakarta szemeink elől a Trr-hegyeket.
Midőn Teleki gróf vezetőnket, Ali Saongvét, aki az utolsó embereivel csak több órával későbben jutott el a tanyánk helyére, a dolgok állapota felől
megkérdezte, ez, miként mindig szolgálatra készen, igazi szuáheli módon, a következőképpen felelt „Oh, habari ngema, bvana, vatu vavili vamekufa” (Jó
hír, uram, két ember meghalt). A szuáheli illemkódex ugyanis azt parancsolja, hogy a kérdésre: „Habari gani?” (Mi újság?) minden körülmények között a
„Ngema” (Jó) felelet következzék. Csakis a további beszélgetés közben szabad a kellemetlen híreknek szóba jönniük.
Déltájban most a termométer rendesen +38 °C – +40 °C-t mutatott.
Hétfő, április 2. Háromórai menet után már tanyát ütöttünk.
A bennszülöttek felkeresésére egy kis csapatot a resiátokhoz küldtünk, barátságos összeköttetés felvétele céljából. A délután kiküldött embereink
sorsa fölötti aggodalomban telt el; midőn az után az est beköszöntött anélkül, hogy hollétükről hírt hallottunk volna, sorsuk miatt már-már nyugtalankodni
kezdtünk. Miként mi magunk, embereink a tüzeknél szintén arról beszélgettek, hogy mi lehet hosszú késedelmezésük oka. Végre, midőn az idő már tíz óra
felé járt, egypár puskalövés felszabadított gondjaink alól. Csakhamar utána megjelent Dualla és megtette jelentését. Hosszas vándorlás után, ami alatt sem
embereket, sem pedig a vidék lakottságára valló ültetvényeket nem láttak, felszálló füstöt vettek észre és arrafelé tartottak. Alacsony, fehér homokból álló
hegygerincen épült faluhoz közeledtek, mindaddig, amíg a lakosait jól nem láthatták. Ekkor azután leguggoltak és várták, mi fog történni. Sokáig ültek így,
látták is, hogy őket észrevették, de amint látszott, figyelmére senki sem méltatta. Még a bennszülöttek marhái is őrizetlenül legelésztek közelükben. Valami
egy óra múlva azután eljött hozzájuk egy bennszülött. Embereink azonban az ő nyelvét nem értették meg; egymással tehát nem beszélhettek még későbben
sem, amikor újabb két bennszülött csatlakozott hozzájuk. Végre előhoztak egy randilét, aki egy kicsit törte a burkenedsi (mászái) nyelvet. Mivel a szomáli
nyelvnek néhány szavát szintén értették, elkezdődött annyira-amennyire egy kis véleménycsere. Dualla úgy ahogy tudta, felvilágosította őket mindenről,
amit tudni akartak és barátsága jeléül ajándékkal is megkínálta, de azt visszautasították. Végül a bennszülöttek felszólították embereinket, vonuljanak
vissza, és másnap jöjjenek el az egész karavánnal. Ők maguk ez alatt leibonjukat is értesíteni fogják a dologról, és élelmiszereket gyűjtenek majd össze.
Midőn Dualla ekkor útnak indult, a randilé-legény felszólította, hagyja két emberét a faluban, Dualla azonban ennek teljesítését megtagadta. A
bennszülöttek félelem nélküli fellépése Duallára nagy hatást tett, azért vélekedett úgy, hogy a resiátoknak, az ő tapasztalata szerint, hatalmas népnek kell
lennie, mert negyven főből álló csapatot, amely hirtelen, mintha az égből hullott volna alá, jelent meg közöttük, alig méltattak a legkisebb figyelemre.
Kedd, április 3. Az égboltozatot már tegnap is egész napon át nehéz felhők takarták, az eső azonban csak éjjel kezdett esni, először igazi özönnel,
azután pedig mindig egyformán erősen, és az eltartott reggelig. Szegény embereink, akik az egész éjszakát úgyszólván minden védelem nélkül töltötték,
nagy nyomornak képét is mutatták.
Semmi sem képes a négert annyira kihozni a sodrából, mint a tartós, hideg esős idő, és a mi, különben is elcsigázott karavánunkon a teljes
pusztulásnak már az első félórában kétségtelen jeleit lehetett látni. Az emberek reszketni és inogni kezdtek, csaknem fele jajgatott és sírt, hogy a könnyek
igazi patakokként csurogtak le hamuszín pofáikról. Gépiesen, félig megbénulva és gyermekek módjára jajgatva mentek az ösvényen, a vízzel elöntött
vidéken keresztül. Két ember egészen elvesztette eszméletét. Tehercsomóikat eldobták és vad futásban rohantak, ahogy csak tudtak, befelé a bozótokba,
egyiküket sikerült utolérnünk és észre térítenünk. A másikat két hónap múlva, mint csontvázat találtuk meg.
Egyórai menet után karavánunk olyan nyomor képét nyújtotta, amelyet nehéz elképzelni. Csaknem minden emberünket vagy a legnagyobb
kétségbeesés vagy teljes közönyösség fogta el. Az átmenet egy vadul zúgó folyammedren, amelyet azután nemsokára elértünk, megadta a karavánnak a
kegyelemdöfést. A víz gyors folyású volt ugyan, de sekély. Csaknem öntudatlanul léptek bele embereink és a legközelebbi percben tehercsomagjaink már
úsztak lefelé és a sötétbarna, agyagos hullámokban eltűntek. Minden rábeszéléssel és fenyegetéssel szemben siketek lévén, fatuskók módjára hagyták
magukat elsodortatni a térdig érő víztől és talán egyharmadát karavánunknak teljesen elvesztettük volna, ha magunk és szomáli legényeink, akik egyedül
maradtak szolgálatra képesek, kellő időben segítségre nem megyünk és egyik embert a másik után kezénél fogva, a vízen át nem vezetünk.
Szerda, április 4. Bennünket az eső az éjjel megkímélt, de mellettünk a folyammederben, reggel, zúgó hullámok rohantak tova, valahol annak felső
folyása mentén tehát erősen eshetett. Abban a tudatban, hogy célunkhoz értünk, a legjobban szerettünk volna ujjongani, de a tapasztalat már nagyon
gyanakodókká tett. Bár a resiátoknál előreláthatólag szíves és barátságos fogadtatásra számíthattunk, bizonyos elővigyázatossági rendszabályokat mégsem
tévesztettünk szem elől. Az előcsapatnak a baltákat átadtuk, hogy azonnal hozzáfoghasson a tanyakerítés elkészítéséhez; az embereket figyelmeztettük,
hogy zárt sorokban maradjanak, és a puskákat lövésre készen tartsák. Hogy mindezen rendszabályokat későbben feleslegeseknek találtuk, annak
természetesen csak annál jobban örvendtünk.
Egész utunk alatt alig volt még egy nap, amely annyira érdekelt volna, mint ez, amelyen egy egészen ismeretlen néppel először kellett volna
találkoznunk. A mód, ahogyan ezek a bennszülöttek, akik mindeddig a világ zajától távol, csendes elszigeteltségben töltötték életüket, ezen első napon
velünk érintkeztek, oly sajátságosan egyszerű és az újabb afrikai tapasztalatokkal oly ellenkező volt, hogy tulajdonképpen mi voltunk azok, akik nem
tudtunk eléggé bámulni. Először 10–12 harcosból álló csoport jött elénk, ezeket követte 60–80, csoportokba oszló férfiú. Az emberek egészen bátran
közeledtek tanyánk felé. Útközben ugyan többször meg-megállapodtak, de nyilvánvalóan nem bizalmatlanságból, mert élelmiszereket hordó
asszonyaiknak is megengedték, hogy jó darabig felénk közeledjenek. Mi a karcsú, barna legényeket, akik az eddig ismertektől annyira különböztek, a
legnagyobb kíváncsisággal néztük; de tartózkodók maradtunk, különösen akkor, midőn az első csapat körülbelül kétszáz lépésnyire a tanyahelytől
leguggolt, hogy sápadt arcunkkal a most megtartandó tanácskozások menetét ne zavarjuk. Dualla, Dsumbe Kimemeta és Lembasszo még egynéhány
emberrel hozzájuk mentek és kezdetét vette a sauri, amely a bennszülöttek következő, végleges kijelentését eredményezte: „Örvendünk, hogy eljöttetek.
Barátok akarunk maradni, fejlődjék ki a harc a ti szép dolgaitok és a mi termékeink között. Ebben azonban ti fogtok meghátrálni, mert a mi
élelmiszereinknek nem lesz vége.” Örömtől sugárzó arccal hozta meg e hírt Dualla. A hang, amelyben az egész tárgyalás folyhatott, rendkívül szíves
lehetett, mert ezen a „senzi”-népen, amint őket mindamellett nevezte, nem tudott eléggé csodálkozni.
Duallának most meghagytuk, hogy mutassa meg csereáruinkat a bennszülötteknek, akik tanyánktól távol maradtak mindaddig, míg a kerítéssel
készen nem voltunk és tudakolja meg, melyiket szeretik legjobban. Ekkor azonban kemény csalódást éltünk meg. A vas értéktelen volt; kelméinket
semmibe sem vették; apró gyöngyeinket pedig magoknak nézték. Csakis a kék ukutagyöngyök (amelyeket bár sohasem látták, „csarra”-nak vagy „csallá”-
nak hívtak) tetszettek. Ezekből azonban összesen tíz füzérünk, tehát sokkal kevesebb volt, semhogy cseretárgyként számba jöhetett volna. Csakis midőn az
asszonyok is megérkeztek és a cseretárgyakról folyó tanácskozásban ők is részt vettek, találták a kék és vörös mászái gyöngyöket is elfogadhatóknak,
ezeket aztán értékegységül a kereskedésben mindjárt be is hozták. Egy gyöngyfüzért körülbelül egy liter durrhával jelentettek ki egyértékűnek, ezen árban
azután sok szónak vesztegetése nélkül, rövid idő alatt tizenöt tehercsomagra való gabonát vásároltunk. Az üzletet Dualla vezette, embereinknek minden
külön bevásárlást betiltottunk, nehogy árunkat a verseny következtében magunk értéktelenítsük el.
A falu törzsfejedelme (?), az „oromáj”, miként őt nevezték, szintén eljött. Ezen hat lábnál magasabb, szikár ember, körülbelül ötvenéves lehetett,
ékszert alig viselt és ruházata csupán több rőf hosszú, ugyanolyan zsákvászonféle gyapjúkelméből állott, amilyet már a Nyiro-hegyen is láttunk. E kelmét
majd a vállára vetve plédként, majd összegöngyölve övként viselte, s általában mindig másképpen öltötte magára. Anyja kétségtelenül burkenedsi asszony
lehetett, tudta is egészen jól ezt a nyelvet, ami a beszélgetést vele nagyon megkönnyítette. Az oromáj tudtunkra adta, hogy tanyánkat más helyre kell
áttennünk, mivel éppen ott ütöttük fel, ahol ők naponként marháikat szokták elhajtani. Ez okból azt ajánlotta, foglaljunk el egy a faluhoz közelebb eső, a
homokos hegygerincen fekvő, helyet. Ott kevésbé fognak a moszkitók is bántani, azon kívül a gerince túlsó oldalán esővíztócsát is találunk. Teleki gróf
megígérte, hogy másnap az átköltözést megejti, az oromáj ezután eltávozott, magával vivén egy kis ajándékot csereárukból, ami nyilvánvalóan csak
kevéssé elégítette ki.
Így folyt le első napunk a resiátoknál olyan nyugodtan, oly sajátságosan egyszerű és természetes módon, éppen mintha csak Távétába vagy a
tengerpart valamely másik helységébe érkeztünk volna.
A resiátoknál és a Stefánia-tóhoz
(1888. április 4-től május 14-ig)
Csaknem lakatlan, víz és növényzet nélkül szűkölködő országon keresztül, negyvenöt napig tartó vándorlás után tehát ismét népesebb vidékekre
érkeztünk. Az északi gallaországok küszöbén, a resiátok vagy rissziátok területén állottunk. Ez a néptörzs a Rudolf-tó északi szélén lakik, ahol partjait nád
szegélyezi, a mögötte elterülő lankás földet pedig rengeteg sűrű erdők takarják. Ebből csak egyetlenegy, aránylag alacsony, ötcsúcsú hegycsoport – a
Nakua – emelkedik ki, és csak nagyobb távolságban zárják körül a vidéket 500–1000 méter magas hegyláncok.
A resiátok csakis közvetlenül a Rudolf-tó északi szélén elterülő sík vidéket lakják. A nyugati oldalon országuk valamivel tovább terjed el észak
felé, mint keleten, éspedig a Nakua-hegyig. Két nagy folyó – a Bassz és Nyánamm* –, amelyek északon a Rudolf-tóba torkollnak, azt két részre osztja, a
nyugatiban állítólag sűrűbb a lakosság. Mindegyik országrésznek megvan a maga leibonja és egy másik hatalmasa, akit oromájnak hívnak; ennek
körülbelül olyan lehet az állása, mint egy mászái főleigvoanannak. A nyugati resiátoknál, amint látszik, négy nagyobb falu van; ezeken kívül még három
olyan helységről is hallottunk, amelyekben bevándorolt burkenedsik és rándilék laknak. A keleti országban három resiátfalunak kellene lenni. Mi azonban
a közelünkben levő egy falun kívül csak több kisebb, kevés kunyhóból álló tanyát láttunk. Mindegyik országrészben van egy-egy falu, amelyben kizárólag
harcosok laknak; ezek egyszersmind a leibonok székhelyei.
A falu, amely tanyánktól 1500 lépésnyi távolságban, a homokos hegygerinc északi végében épült, 100–150 nyomorult kunyhóból állott; külseje
szegényes és nyomorult volt. Környékét ganéj, hulladék és állati csontok a szó szoros értelmében ellepték. A falut és benne egyes kunyhókat romladozó
tövissövények maradványai környékezték. A kunyhók alakja emlékeztetett a mászáikéra, azok éppen úgy, mint ezek, kerekek és kúp alakúak, de oly
módon, mint a szomáli kunyhók, ökörbőrökkel és fonott gyékényekkel vannak betakarva. Az egész olyan hatást tett, mintha csak ideiglenes telep volna;
ennek csak a piszok és a sok hulladék mondott ellene. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy az esős évszakban, ami április közepén kezdődik, úgy a
tó, valamint a folyó kilép a medréből, és az egész sík vidéket messze észak felé vízzel elönti. A bennszülöttek kénytelenek ilyenkor a síkságot elhagyni, és
falvaikat a magasabb lejtőkre áthurcolni. Ez az állapot eltart három-négy hónapig, ez idő alatt a két országrész közti összeköttetés is el van vágva, mert
állítólag csak kevés, nyomorult kánu áll a lakosság rendelkezésére.
A resiátok jól megtermett, inkább karcsú, nagyon sötét színű nép. Azon népfaj leírásához, amelyet az Aliánál lakó emberekről közöltünk, csak
keveset kell hozzáfűznünk. Itt azonban a szemitikus arckifejezés kevésbé volt feltűnő, vagy pedig már ekkor jobban hozzászoktunk. Fellépésük ez
embereknek nyugodt és kimért, emellett szeretetreméltók és vidámak. Arra azonban nem tudtuk rábírni, hogy táncaikat és énekeiket nekünk bemutassák.
A resiátok szívesen vesznek burkenedsi asszonyokat feleségül, akik miként már említettem, megnyerő, öntudatos lényükkel és szép, ragyogó
szemekkel más néger nőktől előnyösen különböznek. Az ilyen vegyes házasságokból született korcsok minden tekintetben fölötte állanak a tiszta vérű
resiátoknak. Nemesebb az alakjuk és jobbak a szellemi tehetségeik is. Szemeikről őket azonnal felismertük.
A resiátok fegyverzete nemigen ijesztő, alkalmasint azért, mert ők maguk legalább, amennyire mi megfigyelhettük, semmiféle mesterséghez sem
értenek. Fegyverzetük: egy dárda, íjak és nyilak, kosárszerű fonadékból, ritkábban bivalybőrből készült pajzs és csinos buzogány, amelynek vége ék
alakúvá van faragva és kecskebőrrel bevonva. Ezek a buzogányok, amint látszik, nem annyira háborúnak vannak szánva, mint arra valók, hogy a nyájak
őrzésénél és hajtásánál, egyes darabokat segítségükkel kiválaszthassanak. Dárdákból kétféle formát láttunk. Pengéiket rendes körülmények között keskeny
bőrtokok védelmezik, és a harcosok rendes szokás szerint lefelé fordítva hordják; ellenkező esetben, a dárda hordozójában ellenséges célzatokat
tételezhetni fel. Az öregebb emberek sem a fegyverzetre, sem a ruházatra vagy ékszerekre nagyobb súlyt nem fektetnek. Jobbjukban nagyobbára csak a
nélkülözhetetlen „karro”-t lehetett látni; amely eszköz székül, fejvánkosul és nagyon gyakran dohányszelencéül is szolgál, és amelytől a resiát ember
sohasem válik meg. Az asszonyok ellenben soha nem használják.
A resiátok földművelők és állattenyésztők egyaránt. A folyamvölgyekben főképpen legjobb minőségű durrhát és csekélyebb mértékben kétféle
hüvelyest* termesztenek. Marháik, kecskéik és juhaik ezerszámra vannak, szürke szamarakat, még pedig szintén a húsukért, százával tenyésztenek.
Kutyákat is tartanak, de szárnyasokat nem. Halakat csak a lakosság legszegényebb része eszik. Dohányt, mégpedig rosszabb minőségűt, maguk csak
keveset ültetnek, mivel a környéken olcsón vehetik, pedig mind a férfiak, mind az asszonyok szenvedélyesen bagóznak. Kávét a kerre néptörzs
közvetítésével az aróktól kapnak. Összes számuk kitehet két vagy háromezret.
Bár mindenféle legjobb minőségű cseretárgyaink bőven voltak, bár folytonosan és mindenféleképpen próbálgattunk, egyebet, mint durrhát, halakat,
tejet és más efféle apróságokat megszerezni képesek mégsem voltunk, mégpedig nem azért, mintha a bennszülöttek marháiktól nagy nehezen váltak volna
meg, hanem mert csereáruink nekik nem tetszettek. A vasat semmire sem, a sárga és vörösrezet pedig nagyon kevésre becsülték. Kelméink senkinek sem
kellettek és gyöngyféléinkből a kék és vörös mászái gyöngyök csak idővel jöttek divatba. Amiket naponként és mindig kértek, és amikért bőven
vásárolhattunk volna marhákat és szamarakat, azok elsősorban a „mborro” és másodsorban a „csarra”, vagy „csalla”-gyöngyök voltak. Nekik maguknak is
mind a két fajtából csak nagyon kevesük volt, nyilvánvalóan ezeket is örökölték, mert nagyon meg voltak kopva.
A mborro-gyöngyök átlag mogyoró nagyságúak, szabálytalan kerek formájúak és átlátszó, karneolszerű, vöröses kvarcból állanak, kétségtelenül
belföldön készültek, ámbár azt sehogy sem tudtuk magunknak megmagyarázni, hogyan tudták a bennszülöttek a kvarcgolyókat átfúrni. A resiátok ezeket a
gyöngyöket nem maguk készítik, hanem állítólag csere útján a marléktól, a Stefánia-tó északi partján lakó néptörzstől kapják. A legtöbb asszony a nyakán
két vagy három mborro-gyöngyöt visel, amelyek külön-külön voltak a zsiráf farkának egy szálára felfűzve; csak nagyon keveseknél láttunk többet is. Ilyen
gyöngyöket másutt embereink egyike sem látott még, eredetükre vonatkozó minden későbbi tudakozódásunk szintén eredménytelen maradt.
A csarra néven átlátszatlan, kék, henger alakú, európai eredetű gyöngyöket értettek. Ezek a gyöngyeik is meglehetős régieknek látszottak és mi
nem bírtuk kitudakolni, hogy miként juthattak el a resiátokhoz. Szép kék ukuta-gyöngyeinket a bennszülöttek azonnal nagy örömmel üdvözölték „csarrá”-
kul és velük egyenértékűeknek is tekintették. Ezekből azonban, miként említettem, csak egynéhány füzérre valónk volt, amelyekkel előhozakodnunk sem
volt szabad, hogy vásárunkat teljesen tönkre ne tegyük.
Nagy volt a kereslet zsiráffark és lószőrökben is. Az asszonyok gyöngyeik felfűzésére, a férfiak pedig chignonpálcácskáik körülfonására
használják.
Az is kevés, amit a resiátokkal szomszédos népekről megtudtunk. A már említett marlékon kívül a resiátok mindnyájáról megvetőleg beszéltek és
„momgati”-knak, azaz vadaknak nevezték.
Kelet felől a resiátok közvetlen szomszédjai az amarrok. Ezeknek országában, amint látszik, vasércek is vannak, mert főképpen tőlük kapják a
resiátok fegyvereiket és ékszereiket. Az amarrokról azt beszélik, hogy durrhát termesztenek, és állatokat meg méheket tenyésztenek; méhkasaik állítólag a
földben, lyukakban vannak. Az amarroknál máskor az élelmiszer bővében van. Ittlétünk alatt azonban éhínség volt köztük és naponként jöttek
amarrkaravánok a resiátokhoz, hogy csekély számú marhát az olcsóbb durrháért becseréljenek.
Az amarroktól északra a bacsadák laknak, akik állítólag földművelők és csekély számú marhát is tenyésztenek.
Nyugaton a resiátok földjével a turkánák, vagyis algumék országa határos; északnyugaton pedig a föld a donyiroké, a turkánákkal közel
rokonságban élő néptörzsé. A turkánákkal a resiátok hadilábon állanak, a többi néptörzsekkel azonban barátságban élnek.
A Niánammnak, a két folyó közül a keletibbnek partjain, amint mondák, a bumák, murlék, buduk, kerrék és murduk* laknak. A resiátoktól a
bumák és murlék csak egynapi járóföldre vannak. A budukhoz két, a kerrékhez három és a murdukhoz öt nap alatt juthatni el. A murduktól kezdve a
folyamvidék hatnapi járatra az arók földjéig lakatlan. A buduk állítólag csak a földet művelik, a kerrék pedig csak marhákat, kecskéket és juhokat
tenyésztenek. A kerrék három faluban laknak. A murduk állítólag szintén állattenyésztéssel foglalkoznak; vannak tevéik, marháik, kecskéik, juhaik és
szamaraik.
Megérkezésünk után másodnap megjelent tanyánkon az oromáj, három öregebb férfival és egy juhhal, hogy az országos szokás szerint velünk
barátságot kössön. Mindeddig a bennszülöttek azon tanácskoztak, hogy miként viselkedjenek irántunk. A közhangulat, mint hallottuk, sokáig ingadozott a
háború és béke között és különösen az ország nyugati fele a háborút kívánta. Mindezekből ugyan mi semmit sem vettünk észre, néhány közlékeny
burkenedsi asszony azonban értesített a dolgok folyásáról. Csakis a megelőző éjjelen támadt a legközelebbi faluban pokoli lárma, ami reggelig tartott és
annál kevésbé biztatott békés reményekkel, mivel a vásár látogatói reggel csaknem mind elmaradtak. Az a néhány férfi és asszony, akik mégis megjöttek,
az oromáj közeledtére, aki 3½ méter hosszú, vékony vesszővel jelent meg, szétfutottak és elmenekültek. Bennünket, akik ezt csodálkozva néztük, az
oromáj felszólított, menjünk be a tanyára, amelyet anélkül, hogy sok szót vesztegetett volna, maga személyesen átkutatta, vajon nincsenek-e benne
bennszülöttek. Azután a juhot Teleki gróf sátra elé vezettette, az állatot jól teleköpködték és tejjel, amit a bennszülöttek külön e célra hoztak, jól
leöntözték, és végül megölték. Mindeddig szomáli legényeink a dolgot nyugodtan és figyelemmel nézték. Most azonban azt hitték, hogy közbe kell
lépniük, hiszen különben a juh rájuk nézve elveszett, ha nem ők ölik meg. Dsumbe Kimemeta, aki mint tekintélyes személyiség velünk együtt ült a
sátorajtóban, a helyzetet azonnal felismerte, és az ünnepi cselekvény megzavarásán csodálkozó bennszülötteknek kijelentette, hogy mi semmiféle
barátságkötést igazinak nem tekinthetünk, amelynél a feláldozandó állatot nem mi öljük le. Fejét rázva hátrált az oromáj és eleget tett kívánságunknak; a
juhot a szomáliak leölték, megnyúzták, és beleit kiszedték.
Ezt az időt az oromáj felhasználta és tartott egy beszédet, amely mindnyájunkat üdvösséges tisztelettel töltött el, főképpen pedig a mi Dsumbe
Kimemetánkat, akin világosan látható volt, mennyire imponált neki a „vadember”. A férfiú mászái nyelven körülbelül a következőket mondotta:
„Ők, a resiátok békeszerető nép, aki szomszédjaival barátságban él. Két esős évszak előtt ugyan köztük és a burkenedsik közt vérontásra került a
dolog, de ennek az utóbbiak voltak az okai. Miként mi, egy szép napon azok is megjelentek hirtelen a határaikon, legeltették ott a marháikat és kevés idő
múlva megint odább állottak. A következő évben megint eljöttek. Ekkor a resiátok tanácsot tartottak és elhatározták, hogy a burkenedsiket felszólítják,
maradjanak náluk. »Ha legelőink nektek tetszenek, maradjatok nálunk, legyetek barátainkká, testvéreinkké!« Így beszéltek a resiátok, és a burkenedsik a
meghívást elfogadták és egy krált építettek azon helyen, ahol miként mi bizonyosan láttuk, most már csontjaik fehérlenek. Hálából ugyanis, hogy a
resiátok a közelükben való letelepedést megengedték, a burkenedsik közülük először egyet ütöttek agyon és midőn ennek halála megbosszulatlan maradt,
egy másodikat. Erre azután a resiátok azt kérdezték maguktól, nincsenek-e nekik is olyan dárdáik, mint a burkenedsiknak és bosszút állottak.”
A nyugodt, öntudatra valló módja a férfiú beszédének és még inkább a belőle kirívó, átlátszó morál Dsumbe Kimemetánkat egészen elnémította és
jó sokáig is tartott, míg magát annyira összeszedte, hogy válaszolhasson. Válaszában nagyjában vázolta utunkat, amelyet a tengerparttól a resiátokig
megtettünk, hogy nekik sok mindenféle szép dolgot hozhassunk. Ami pedig békeszeretetünket illeti – így végezte beszédét – a resiátok bizonyára nem
fogják megbánni, hogy bennünk bíztak.
Ezen kölcsönös udvariaskodások elmondása után a juh beleinek recés hártyájából egy hosszú sávot mindegyikünknek nyakára kötöttek, mint
valami nyakkendőt, azután az oromáj egypárszor suttogó hangon ismételvén a „szorián” (béke) szót, jól leköpdösött és a barátság meg volt pecsételve. Mi
az oromájt legszebb gyöngyeinkkel ajándékoztuk meg és ily módon sikerült is őt a legvidámabb hangulatba hoznunk, aminőben valaha is láttuk – de
óhajaink teljesítésére azért hajlandóbb nem lett.
Az oromáj 50–60 éves, hat láb magas és egészében nagyon feltűnő jelenség volt. Arckifejezése komorságot árult el, tekintetét nagyobbára
gondolkozva földre szegezte és egész lényében zárkózott ember hatását tette. Koponyájának hátsó része feltűnően ki volt fejlődve. Az a darab
gyapjúkelme, amit rendkívül festői módon tudott válla vagy csípői köré csavarni, volt az egyedüli ruházata; ékszere egypár karperecből állott. Őt mindig
már nagy távolságból felismertük, ha látogatóba jött hozzánk, amit rendesen mindennap meg szokott tenni. Gyors léptekkel szokott tanyánk felé közeledni,
ide érvén, a többi embert egy pillantásra sem méltatta, hanem egyenesen hozzánk jött és a náddal fedett fedél alatt guggolt le, ahol mi szoktunk rendesen
napközben tartózkodni. Nagyobbára csak röviden odavetett „szorián”-nal köszöntött, de sokszor ezt sem tette meg. Mi ilyenkor természetesen szintén úgy
tettünk, mintha jelenlétét észre sem vettük volna, egy kis idő múlva aztán ő törte meg a csöndet egy elkésett „Leibon! szerián”-nal vagy egyszerűen e
kérdéssel: „Godde Dsumbe?” (Hol van Dsumbe?) amire válaszul rendesen egykedvűen azt feleltük: „Majolo” (nem tudjuk). Ebben az emberben meglepő
mértékben volt meg az önbizalom, de tiszta és éles ész is, azon kívül diplomáciai ügyesség, úgyhogy Dsumbe Kimemeta, aki pedig a bennszülöttekkel
való alkudozásokban őszült meg, vele szemben nemegyszer együgyűnek bizonyult.
A resiátok előtt a barátságkötés napján hoztuk először szóba abbeli szándékunkat, hogy a második, keletnek fekvő tavat felkeressük, azután a
Rudolf-tavat északon megkerüljük, és végre annak nyugati partja mentén visszatérjünk; e tervünk végrehajtása azonban, nagy csodálkozásunkra, az
oromájnál azonnal határozott ellentmondásra talált. Azt ugyan tudtuk, hogy vezetőink – Lembasszo és Baringo – nem értenek vele egyet, de hiszen ez
természetes volt, mert ők, mint a Szamburu-föld fiai, joggal tarthattak tőle, hogy elvisszük a tó körül, Isten tudja, miféle országokba és végül Nyemszben,
a Baringo-tó mellett cserbenhagyjuk. De hogy a resiátok, bár egyébként velünk mindenben barátságos viszonyban állottak, miért ellenezték mindenáron
ezen utunkat és egyáltalán utunk bárminemű folytatását: soha megfejteni nem tudtuk. Az a számos sauri, amiket az oromájjal tartottunk, egytől egyig mind
egyforma eredménnyel végződött. Ha megkérdeztük, miféle utak vezetnek a tó körül, más egyebet nem válaszolt, mint azt, hogy számunkra más út nincs,
mint az, amelyen jöttünk. „Meáta gojtój!” (Nincs más út!) Hasonlóképpen arról sem, akart semmit sem tudni, hogy utunkat észak felé folytassuk, bár ezen
esetben a resiátok országát oldalt hagytuk volna. „Ott csak mangaták és emberevők vannak; tehát oda sem mehettek.” Midőn pedig a második tó, a Basszo
Ebór felől tudakozódtunk, a válasz ez volt: „Mit akartok avval, az már rég kiszáradt!” Ha pedig további kérdésekkel vagy kifogásokkal zaklattuk, vagy
megtagadott minden további feleletet, és egyszerűen faképnél hagyott, felkapta botját, egypárszor, hangos „heheu” kiáltások között, ketrecben levő
vadállatként le- és feljárt, és aztán felszólította Dsumbe Kimemetát, üljön elébe, ő maga pedig állva maradt és végül komoly arckifejezéssel és látható
elfojtott haraggal beszédet tartott, amelyben kijelentette, hogy számunkra nincs csak egy út, éspedig az, amely visszavezet. „Repüljetek át a tavon, vagy
ússzatok rajta keresztül, ha tudtok, ha pedig nem, menjetek vissza. Ez az összes resiátok határozata.” Ezzel aztán az útra vonatkozó minden további
tárgyalásnak vége szakadt. Az egész dolog állami fontosságú ügy volt!
Kezdetben egyébként nem nagy súlyt helyeztünk arra, hogy a resiátok nem akarnak országukon átengedni. Hiszen tudtuk, hogy kezünkben vannak
azok az eszközök, amelyekkel szükség esetén akaratuk ellenére is utat törhetünk magunknak. Aztán még messze is voltunk tőle, mert mindenekelőtt
elcsigázott embereinket kellett meghizlalnunk, és csak azután indulhattunk el a Basszo Ebórhoz. Heteknek kellett tehát elmúlniuk, mielőtt hazafelé
megindulhattunk.
Az az előszeretet, amellyel a resiát férfiak a burkenedsi asszonyok iránt viselkednek, karavánunk körében örvendetes családi eseménynek vált
okozójává. Dónyironak, azon hölgynek, aki a Nyiro-hegynél hozzánk csatlakozott, kérője akadt. Sokkal idősebb társnőjét, Lembasszo már jóval előbb egy
aliai elmolónak adta el két öreg, rozsdás dárdahegyért. A resiát, aki Lembasszótól – mert ez bátyjaként viselkedett – Dónyiro kezét megkérte, szörnyű
szerelmesnek látszott a leányzóba, ez pedig, mivel idegen országban készült magának családot alapítani, a helyzetnek megfelelő komolyságot tanúsított.
Mint értelmes leány, egyébként, először gondosan megtekintette új hazáját, mielőtt a csalogató hívásra hallgatott volna; e célból egy egész napot töltött el a
faluban; azután pedig összecsomagolta batyuját és elment. Lembasszót azonban boldog birtokában láttuk két juhnak, amelyeket Dónyiróért kapott.
Miután a környéket, amennyire lehetett, felmértük, földrajzi fekvését meghatároztuk, a resiát szavakból egy kis szótárt összeállítottunk, szóval
kutató célunknak a hely színén erőnkhöz képest eleget tettünk és embereink félig-meddig megerősödtek, minden idegünk új tevékenységre, új tettekre
buzdított. Megerőltetett, élénk élet után a hosszas nyugalom az emberre nem hat jól. A test és lélek elpetyhül, emésztési zavarok keletkeznek; a
tevékenység csökken; a test is sokkal könnyebben válik a klíma káros hatásának zsákmányává. Ezen kívül még egy feladat megoldása, a közelünkben levő
tónak átkutatása is várt ránk. Vezetőnk, Lembasszo maga ugyan még sohasem tette meg az utat a Basszo Ebórig, de midőn e célból egyetlenegy resiátot
sem tudtunk kapni, önként ajánlkozott, hogy el fog oda vezetni. Az irányt körülbelül ismerte, a tónál pedig állítólag otthon volt. Vezetésére tehát annál
nyugodtabban bízhattuk magunkat, mivel biztosítottak, hogy a vidéken mindenütt esett az eső és útközben a szükséges víz miatt aggódnunk nem kellett.
Teleki grófnak szándéka volt, hogy a tónak átkutatása után a resiátokhoz visszatér, és azután eredeti tervünket végrehajtja, azaz a Rudolf-tavat,
esetleg a bennszülöttek akarata ellenére is megkerüli. Ilyen körülmények között fölösleges volt minden csomagot magunkkal vinnünk; összes
elefántcsontunknak és a drótcsomagok egy részének tehát vissza kellett volna maradnia. Az oromáj egyszer beszéd közben maga tett nekünk ilyenféle
ajánlatot; de midőn a sor rákerült, vonakodott a hatvan csomagot átvenni éspedig, amint mondá azért, mert fél, hogy a burkenedsik, akik állítólag néhány
nap előtt az amarrok földjére törtek, elrabolhatnák. Mi őtet e tekintetben azzal nyugtattuk meg, hogy árunkat mélyen be fogjuk a homokba ásni és egy
„dazim”-ot (varázst) csinálunk, amelynek bárki ellen meg van a hatása, aki jószágunkat bántani merné. A terheket azután a falun kívül elástuk, Dsumbe
Kimemeta pedig azon a helyen nagyszámú ember jelenlétében titokkal teljes, bűbájos szertartásokat végzett. Tűzdárdáinkkal mellé egy kis előadást
rendeztünk, ami még az oromájra is megtette a kívánt hatást. E hatás fokozására, az est beállta után még két rakétát is röpítettünk fel.
Április 14-én egy éjjel után, amely alatt több ízben esett, útnak indultunk. Ekkor kiderült, hogy embereink közül 14 még mindig képtelen volt a
menésre és ezért őket hátra kellett hagynunk.
A resiátok határozottan állították, hogy a tónál számos burkenedsit fogunk nyájaikkal találni és ezért utunknak az is volt egyik célja, hogy tőlük
marhákat, juhokat és szamarakat vásároljunk, és hogy áruinktól végre valahára megszabaduljunk. Maga Lembasszo is, aki állítólag itt otthon volt, a
legrózsásabb reményeket keltette fel lelkünkben és már annak idején, március 28-i tanyánkon is mindig azt ajánlgatta, ne menjünk a resiátokhoz, hanem
kövessük a Szer el Karia mentét és igyekezzünk a folyó mellett fölfelé a Basszo Ebórnál lakó honfitársaihoz, akiknél a szükséges marhákat nyájszámra
cserélhetjük be. Most hát itt voltunk, találtunk is régi, elhagyatott marhakrálokat, de egyebet, semmit sem. A messze környéken nem szállott föl
egyetlenegy füstoszlop sem, amelyből a vidék lakottságára következtetni lehetett volna. Ez a dolog egyébként két vezetőnket is nem kevésbé lepte meg,
mert azt remélték, hogy több évi távollét után övéikkel majd megint együtt lehetnek. Az ő javaslatukra határozta el ez után Teleki gróf, hogy a tavat
egyelőre oldalt hagyva, először keleti irányban a Trr-hegyek felé, egy „Szápári” nevű hely felé fogunk elmenni, ahol biztosan találunk bennszülötteket.
Odautazásunk azonban már egy félóra múlva ideiglenes véget ért ama szerencsés vadászat miatt, amelyet Teleki gróf elefántokra folytatott, ez
állatokkal ugyanis mindjárt megindulásunk után találkoztunk. A karaván előcsapata éppen sűrű bozótok között haladt, midőn két hímelefánt, semmi
rosszat sem sejtve, feléje közeledett. Teleki gróf embereinket megállította és a 8 kaliberű puskával, az elöl menő állat lapockájába lőtt. Erre mindkettő, 30
lépés távolságból, oldalt a bozótokba rohant és eközben még egy második lapockalövésre is nyújtott alkalmat. Erre az egyik elefánt, néhány lépést tevén,
összerogyott, a másik pedig a sűrűségben eltűnt. Az állat oldalt feküdt, de látszott rajta, hogy még él; megemlékezvén a Nyiro-hegyi tapasztalatokról,
Teleki nem sokáig késlekedett az utolsó lövéseket megtenni és csakugyan a 8 kaliberű puskából még öt, néhány hüvelyknyi távolságról a halántékba
irányzott lövésre volt szükség, míg az állat páráját kilehelte. Az elefánt meglehetősen öreg hím volt és két agyara együttvéve 75 kilót nyomott.
A fennforgó körülmények között legokosabbnak tartottuk, hogy a karaván a hely színén tanyát üssön, és csak egy kis csapat menjen Szápáriba, a
bennszülöttek felkeresésére; annál inkább tettük ezt meg, mivel itt még lehetett esőtócsákat találni, amire esetleg későbben nem lett volna módunk.
Harminc elefánthús-megvető erre Lembasszóval megindult kelet felé, a többiek pedig lakmároztak a zsákmányból.
Teleki gróf azt hitte, hogy mindkét lövésével egy és ugyanazt az elefántot találta. Embereink azonban egész közelben második, friss vérnyomot
találtak; a bozótok között tehát a gróf a két állatot észrevétlenül összetévesztette egymással. Azonnal megindultunk tehát, hogy a második, nyilvánvalóan
szintén súlyosan megsebesült állatot üldözőbe vegyük. A nyom egy darabig, amíg tudniillik az agyagos vagy homokos talaj tartott és a vér bőven folyt,
könnyen volt követhető. Későbben azonban a föld sziklás lett és a vért már csak bizonyos közökben, egyes kisebb cseppekben láthattuk. A feladat, hogy a
nyomot el ne veszítsük, most ugyan nagyon megnehezült, de e helyett sokkal izgatóbbá és érdekesebbé vált, mert kutató szellemünket egész mértékben
lekötötte. Nemegyszer elvesztettük a nyomokat, gyakran jó darabra vissza kellett mennünk, hogy bizonyos helyről a keresést újra kezdjük. De végre mégis
megvolt az elégtételünk, hogy eljuthattunk azon helyre, ahol az állat dögölve feküdt, egy teljes földrajzi mérföldre volt azon helytől, ahol a sebet kapta. A
golyó áthatolt az egész testen és az ellenkező oldalon a bőr alatt megakadt, ahol mint valami daganat kiállott.
Az üldözésben egy időre egy harmadik elefánt akasztott meg, amely egymaga jött szembe velünk, s amelyet természetesen első percben a
sebesültnek tartottunk. Csakis egy fél tucat lövés után esett el.
A döglötten feltalált elefánt közelében azután még egy másik, négy nőstényből és négy kölyökből álló nyájra bukkantunk; ezt azonban bántatlanul
hagytuk.
Délután négy órakor visszaérkezett a kiküldött csapat. Az emberek nem jutottak el Szápáriig, a burkenedsik állítólagos tartózkodási helyéig, hanem
korábban visszatértek, mert sehol útközben vizet nem találhattak. Ránk nézve tehát nagyon szerencsés véletlen volt, hogy az elefántok miatt az
esőtócsáknál maradtunk. Lembasszo, aki a csapatot vezette, egyedül még tovább ment, hogy minden helyet gondosan felkutasson, amelyeket mint
honfitársainak rendes tartózkodó helyét ismert és ezért csak esti 9 órakor érkezett vissza a tanyánkra. Ő is csak nyomokat talált, amelyekből következtetni
lehetett, hogy a vidéken még nemrégiben laktak. Annál inkább sajnáltuk ezt, mert a burkenedsi néppel szívesebben ismerkedtünk volna meg
tömegesebben, tisztán kutató céljaink érdekében is. E néptörzset jellemző nagy vándorló kedvnél fogva, biztosak lehettünk volna benne, hogy tőlük becses
értesüléseket nyerünk az északnak és keletnek fekvő országokról és az ott lakó népekről, így azonban az utóbbiakra vonatkozó ismereteink csak azon
néhány szegényes értesülésekből állott, amelyeket Lembasszótól kaphattunk.
A burkenedsik lakóhelye egypár évtized előtt még a Rudolf-tótól nyugatra (a déli részen) a turkánák mai földjén feküdt. Innen őket a keleti oldalra,
a Szamburu-földre űzték. A rándilék országa állítólag még tovább van keletnek, mint az, amelyben a burkenedsikkal közösen laknak. A korábbi években
még mindkét törzs rendesen ellátogatott a Rudolf-tóhoz, csakis a turkánák ismételt betörései folytán hagytak fel vele.
A burkenedsiknak vannak marháik, juhaik, kecskéik és szamaraik; tevéket csak mellesleg és csak csekély számban tartanak. A rándilék főképpen
tevéket tenyésztenek, a Szamburu-földtől keletre pedig, ahol e népnek vagyonosabb része állandó telepeken lakik, a lótenyésztést is nagyban űzik; lovakat
náluk egyébként a Marszabiton is találni.
Az az egypár rándile, akiket mi a resiátoknál láttunk, a burkenedsiktől nagyon különbözött. Bőrük színe világosabb; az alapja átlátszó, sárgás szín.
Az arcuk típusa kevésbé négeres, hajuk hosszabb és kevésbé gyapjas és az orruk sem olyan lapos és széles. Külsejük némely tekintetben a cigányokéra
emlékeztetett. Lovaikat állítólag lovaglásra, tevéiket pedig csak teherhordásra használják. Fegyverzetük dárdákból, íjakból és nyilakból áll. Egy hirtelen
elhagyott rándilekrálban laposra fonott köteleket és ugyancsak ilyen, víztől teljesen áthatolhatatlan tálakat és tejesedényeket találtunk. A rándilék mellesleg
kereskedést is űznek; gyapjúkelméket hoznak és becserélik elefántcsontért. A rándilék nyelvében sok a szomáli szó.
Mindezek után egyelőre semmi okosabbat tenni nem tudtunk, minthogy egyelőre a tavat kutatjuk át; e célból másnap reggel útnak is indultunk.
Először is keskeny, akácbozótokkal benőtt rónán haladtunk keresztül és azután eljutottunk a kizárólag zsír-bozótokkal benőtt parti vidékre. Teleki gróf itt
egy oroszlánra bukkant, aki azonban még idejekorán elillant és dacára a több golyónak, amelyeket utána repítettünk, el is menekült. Kevéssel utóbb egy
orrszarvút lőttem, ez miként a többi, amelyeket a tőlünk bejárt terület északi részeiben lőttünk, a kisebb fajból való volt. Utunk ezután egy ideig valami
1000 méter távolságban a víztől a tó partja mentén vezetett tovább, végül nemigen szép vidéken, számos esőtócsa között tanyát ütöttünk. Tanyánk és a tó
között 600–1000 méter mélységben teljesen kopár, régi tómeder terült el. A part egészen sík és a vize olyan sekély volt, hogy még 200 méter távolságban
sem ért el egypár hüvelyknél nagyobb mélységet. A levegőben és a lapos parton ezrével lehetett dögevő madarakat – keselyűket, marabukat és hollókat –
látni. Bőven találtak itt táplálékot a halakból, amelyek nagy mennyiségben, a rothadás és poshadás minden stádiumában hevertek a tó partján. A tó vagy
túlságosan sok halat tartalmaz, vagy pedig ezek a víz hirtelen megáradásakor a sekély partokra tévedtek és a felszín apadásakor elmulasztották a mélyebb
vízbe visszaúszni. A víz íze kesernyés sós volt, és a különböző esővíztócsák nélkül, amelyeket éppen a közelben véletlenül találtunk, lehetetlen lett volna a
tó mellett megmaradnunk.
A tó a tenger színe fölött 500 méter magasságban fekszik; szintén hosszúkás, főtengelye északról délnek vala. Keleten az átlag 1000 méter magas
Trr-hegyek szegélyezik, nyugaton és északnyugaton pedig az Amárr-hegyek. Szélessége körülbelül 22–24, hosszúsága pedig 110–120 kilométer.
Ő császári és királyi fenségének, a trónörökös özvegyének, a fenséges főhercegnőnek tiszteletére Teleki gróf „Stefánia-tónak” nevezte el.
A Stefánia-tó nyilvánvalóan apad; vezetőnk is nagymértékben meg volt lepve, midőn látta, hogy háromévi távolléte alatt a tó vize ezen az oldalon
hány száz méterrel húzódott vissza. A tó nagy sótartalma dacára, lerakódások sehol sem láthatók nem voltak, talán azért, mert az eső feloldotta és elmosta.
Számos halon kívül a tóban sok krokodilus is él, vajon vízilovak is vannak-e benne, el nem dönthettük, mert nyomaikat nem láttuk. Lembasszo tudtunkra
adta, hogy csak északon van egy kis folyó, amely a Stefánia-tóba szakad. Minden egyéb folyó- és patakmeder a környéken csak időnként hord vizet, ez az
oka annak is, hogy a tónak legközelebbi környékén miért nem lakik senki sem.
Az északon levő folyó partjain, állítólag két faluban laknak marlék, akikkel a burkenedsik barátságban élnek. A marlék, amint mondják, durrhát,
babot és dohányt termesztenek, és állatokat tenyésztenek. Kereskedést is űznek, éspedig marhával, gyapjúkelmékkel és gyöngyökkel, amelyeket a
resiátokhoz visznek, hogy elefántcsontért cseréljék be. Hogy mely utakon kapják az iparcikkeket, és miként adnak túl az elefántcsonton, azt Lembasszo
nem tudta megmondani. Nekünk, sajnos, nem nyílt alkalmunk a marlékkal személyes összeköttetésre lépnünk, mert köztük, miként már a resiátoktól
hallottuk, a himlőjárvány uralkodott és ezért minden közlekedés meg volt velük szüntetve. Mindazok után azonban, amiket a marlékról hallottunk, egészen
sajátságos néptörzsnek kell lennie, mert összes szomszédjainál osztatlan tiszteletben és szeretetben részesül. Az út a marlékhoz, mint mondják, a tó keleti
oldalán visz el.
Északra tőlük az arborék laknak.
A napot, amelyen utunknak utolsó célját elértük, mind magunk, mind embereink a rendelkezésünkre álló összes eszközök felhasználásával ültük
meg. Gyártottunk magunknak egy csészére való pezsgő italt, amely az igaz, csak mézből, vízből, borkősavból és ketted-szénsavas nátronból állott, de azért
pompásan ízlett; ezt azután megittuk, vidáman éljenezvén a fenséges trónörökös párt, akinek dicsőséges neveivel, hogy földrajzi vívmányainkat
összeköthetjük, lelkünket igazi büszke örömmel töltötte el. Embereink délután ünnepi menetet rendeztek.
Mivel élelmiszerekből a készletünk csak kevés volt, megérkezettnek láttuk az időt arra, hogy a visszatérésre gondoljunk. Előbb azonban még egy
utolsó kísérletet akartunk tenni, vajon nem volna-e lehetséges valami bennszülöttekkel valahogy összejönnünk; ezért Teleki gróf elhatározta, hogy a
környéket még egyszer átkutattatja. E célból Dsumbe Kimemeta és Dualla harminc emberrel egyetemben útra kelt. Lembasszót nem lehetett rávenni, hogy
e kirándulásban részt vegyen. Előtte való este ugyanis azt a tervet beszéltük meg, hogy nem lehetne-e a marlékkal, az uralkodó himlőjárvány dacára,
legalább embereink egy része útján összeköttetésbe lépnünk; tarthatott tehát attól, hogy akarata ellenére is elcsalják hozzájuk. Baringo, aki ezt a vidéket
igen jól ismerte, de azt eltitkolta, hogy vezetőül fel ne használjuk, az eset után csakhamar egészen egyedül indult útnak Szápári felé, hogy annak környékét
bejárja és honfitársait valahol felkeresse. Mi ez időt a szükséges tudományos munkálatokkal és a közeli környék pontos átkutatásával töltöttük el. Tanyánk
helyéről a tónak csak egy részét lehetett belátni; térképeink elkészítése céljából tehát a tó közelében, északkeleti irányban igen kedvezően fekvő dombra
mentem fel, amelynek csúcsáról az egész tavat meglehetősen lehetett látni. A domb vulkáni természetű és meredek falú, továbbá egészen kopár volt;
számos megkövesült etheria-kagyló, amelyeket azonban a tó színe fölött csak 20–40 méter magasságban lehetett találni, eléggé világosan jelezte, hogy a
domb alja egykoron víz alatt állott. A tó északi partját innen alig lehetett látni. Nyilvánvalóan ez is lapos, mögötte, amint látszik, erdők állnak. Az egyedüli
szigetek – szám szerint hatan – csekély távolságban vannak a déli szegélytől és kopár, meredek falú sziklaszigetek. A legközelebbi nyugati partszegély
szintén lapos és növényzet nélküli, ellenben a keleti partot magas fűből és nádból álló keskeny sáv fogja körül. A tó déli végében levő lapos vidéket
meredek lejtőjű halmok takarják és ez vulkáni természetű. A kőzetpróbákból ítélve, amelyeket Dualla a Trr-hegylánc aljáról hozott, ugyanaz áll ez
utóbbiról is; a lánc tehát valószínűleg valami fennsíknak meredek lejtője. A Stefánia-tó délkeleti részét is szigetek módjára elszórt halmok takarják,
amelyeken mindenütt 10–15 centiméter vastagságban etheria-kagylók voltak láthatók.
Előtte való napon a tanyánk közelében egy elefánt és egy orrszarvú bukkant fel, de mind a kettő hamarosan elszökött. Abban a reményben, hogy
megint találhat ilyen állatokat, Teleki gróf másnap reggel lement vadászni, de csak egy beiza-antilopot és egy Gazella Walleri-t hozott haza. Délután a
tanya közelében olyan állatok jelentek meg, amelyek a vadszamarakhoz rendkívül hasonlítottak. A legnagyobb elővigyázatossággal közeledtem feléjük és
sikerült is őket 250 lépésnyire megközelítenem. Még messzelátóval nézve is az állatok a közönséges szamarakhoz annyira hasonlítottak, hogy először
körülnéztem, vajon nincsen-e a magunk szürkéivel dolgom. Ezek azonban messze a tó partján legelésztek; azon biztos hitben tehát, hogy végre mégis
lőhetek vadszamarakra – a legfélénkebb vadállatfajra – puskámat elsütöttem. Az állat elesett; nagy örvendve siettem a hely színére, bosszúságomra
azonban csakhamar vettem észre, hogy megint csak keskeny csíkos zebra – Zebra Grevyi – volt. Még éles szemű kísérőm is messziről szürke szamaraknak
nézte az állatokat.
A vadászsporton kívül itt megint kedvező alkalmunk nyílott arra, hogy bogárgyűjteményünket szaporítsuk. A nagy, zöld ércfényű buprestisnek
három faja ezrével volt képviselve, szintúgy egy szép hosszú csápú, feketés és rózsaszínű bogár is.
Április 25-én elhagytuk a tavat és partja mentén, torony irányában mentünk a nyugati hegylánc felé, hogy rövidebb úton juthassunk régi
ösvényünkre. Menet közben Teleki gróf először, körülbelül 20 darabból álló krokodilustársaságra bukkant, amelyek ugyan rohanva menekültek a tóba,
egyikük azonban mégis döglötten maradt a hely színén. Későbben egy oroszlánt meg egy leopárdot riasztott fel, amelyek azonban nagyon is gyorsan
illantak el. A hegyek közt, hegyszakadékszerű hasadékban töltöttük az éjjelt.
A továbbmenetelnél sajnos észrevettük, hogy a hegyek közt az utóbbi napokban eső nem esett, vízben való szükségre tehát el lehettünk készülve.
Úgy is történt.
Másnap még ásással tudtunk vizet találni, tovább azonban már nem. Ennek következtében kénytelenek voltunk az utat a Stefánia-tótól a resiátokig
négy nap alatt megtenni. Az utolsó menet 40 kilométer hosszú volt és kora reggeltől naplementéig tartott; ennek dacára embereink vidám hangulatban
tették meg. A gondolat, hogy már hazafelé járnak, élénkítőleg hatott testükre és lelkükre.
Kétségtelenül nagyon szerencsés körülmény volt, hogy éppen az esős évszakban jutottunk el a resiátokhoz, mert az út a Rudolf-tótól a Stefánia-
tóhoz a vízhiány miatt más időben teljesen járhatatlan, éppen így lehetetlen lett volna a Stefánia-tó mellett is megmaradnunk, mert ennek vize ihatatlan.
Régi tanyánkat bántatlanul találtuk, amint elhagytuk. Az oromáj, dacára, hogy az idő már későre járt, még ugyanaz az este beállított hozzánk,
hozott magával friss tejet és meglepően élénken fejezte ki szerencsés visszatérésünk fölötti örömét. A fenyegető zivatar közeledése azonban arra bírta,
hogy egypár újság elmondása és meghallgatása után hamarosan visszamenjen. A tizenegy beteg ember közül, akiket hátrahagytunk, kettő meghalt.
A barátság, amellyel az ország fogadott és azon igazi szíves előzékenység, amellyel a bennszülöttek a Stefánia-tótól való visszatérésünk után
fogadtak, azt a reményt ébresztették bennünk, hogy további útiterveink talán most kevesebb nehézségbe fognak ütközni. Ebben azonban csalódtunk, mert
amint ez a dolog megint szóba került, az oromáj ugyan kevésbé volt szenvedélyes, de ellenkezéséből nem tágított. Most még azzal is megokolta, mondván,
hogy nemcsak a nyugati resiátok, hanem a kerrék és murdhuk is (az esetben, ha a Rudolf-tavat messzebb észak felé akarnók megkerülni) átvonulásunknak
útjába fognak állni. Vegyünk mi csak annyi élelmiszert, amennyire szükségünk van és menjünk vissza azon az úton, amelyen jöttünk; ez az ő barátságos
tanácsa.
Ha az országban újból folytak tanácskozások az iránt, hogy a barátságot velünk szemben megtartsák-e vagy nem, a döntés az előbbi értelemben
történt, miként azt május 1-én megtudtuk. Délelőtti 10 óra felé ugyanis – aznap még egyetlenegy bennszülött sem mutatkozott – egy kis csapat embert
láttunk tanyánk felé közeledni. A csapatban volt az oromáj, aki megint kezében tartotta a 3½ méter hosszú királyi pálcáját, azután első ízben a leibon is,
ősz hajú aggastyán és még valami húsz öregember; mindnyájan azért jöttek, hogy velünk újabban barátságot kössenek. A bennszülöttek zöld gallyakat
tartottak kezükben és menet közben kórusban dúdoltak. A csapat előtt két fiatal, egészen csinos leányka lépdelt, akinek mindegyike egy juhot vitt a
szarvánál fogva. A bejáratnál valamennyien megállottak és az oromáj először egyedül lépett be a tanyára, hogy azt, miként egykoron, minden
bennszülöttől megtisztítsa, erre azután az előbbi rendben körüljárták a tanyát és végül Teleki sátra előtt leguggoltak. A további szertartások, kezdve a
juhnak tejjel való megöntözésétől egészen a nyakravaló felkötéséig, a már leírt módon ment végbe, ezek megtörténte után ünnepies beszédek tartattak,
amelyek ez alkalommal kizárólag a tőlünk kívánt szabad utazásról szólottak. Az oromáj, valamint a leibon, körülbelül ugyanazt mondták. Ők – így szóltak
– megszerettek, mert a barátságot híven megőriztük. Embereink sem nem loptak, sem más bűnt el nem követtek és így napjaik nyugodtan folytak le. Ennek
dacára nem engedhetik meg, hogy utunkat a tó körül folytassuk, még ha lehetséges is volna azt ezen évszakban megtennünk, mert úgy a nyugati resiátok,
mint a tovább északnak lakó törzsek tovább menetelünket ellenzik. Arra pedig, hogy az északi, már elöntött vidéken mehessünk át, gondolni sem lehet; ők
maguk is már készülődnek, hogy falvaikat a mélyedésekből felvigyék magasabb lejtőkre. És ha gondolnánk is arra, hogy északon valahogyan átvergődünk,
a két folyó: a Nyánamm és a Bassz mégis áthághatatlan akadályokul szolgálnának. Nekünk tehát csak azt tanácsolhatják, lássuk el magunkat kellőképpen
élelmiszerekkel és térjünk vissza a tó keleti partja mentén, nem tekintve arra, hogy az út jó-e vagy rossz-e, hogy éhség vagy vízszükség várnak-e ránk vagy
nem. Az öreg leibon még ezekhez hozzátette, hogy ő már csinált „dazimot”, amivel visszatértünkben minden veszélytől meg fog óvni. „Sem mangati, sem
elefánt, sem oroszlán, sem bivaly, sem orrszarvú utatokat állani nem fogja; tiszta és szabad lesz ösvényetek.” Végül – mondták – nézzünk csak mi magunk
is utána, vajon mostanában van-e tó körül vezető út. Ők vezetőt adni nem fognak, de utunkat sem állják; biztosak azonban benne, hogy másod- vagy
harmadnap régi tanyánkra megint vissza fogunk térni.
Ilyen körülmények között nehéz volt magunkat valamely terv végrehajtására elszánnunk. Csak egyre nézve gondoltunk, hogy tisztában vagyunk,
arra, hogy a jó tanácsot, amely szerint a tó keleti széle mentén kellene visszatérnünk, nem követhetjük. Ezért is egyelőre minden elhatározást függőben
hagytunk, és csupán azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy elegendő élelmiszert gyűjtsünk és így, bárhová forduljon is a kocka, mozdulatainkban
korlátozva ne legyünk.
A következő napokat teljes bizonytalanságban töltöttük. Egyszerűen nem tudtuk, mihez kelljen fognunk, és soha Afrika még oly kicsiny
térképének hiányát annyira nem éreztük, mint ekkor. Összes tudományunk abban állott, hogy körülbelül az északi szélességnek 5°-a alatt vagyunk. Hitünk
szerint keleten a kopár puszta Szomálföldnek kellett lennie, ahol tevék nélkül utazni lehetetlen. A nyugattól állítólag áthághatatlan úti nehézségek vágtak
el – és észak felé? Hová jutunk ez irányban? Miféle országok vannak arra? Nem jutnánk-e ott a mahdi híveinek hatalmába, vagy nem fekszik-e ezen
vidékeken a még le nem igázott Kaffa-császárság? Végül pedig, az erre irányuló terveket azon megfontolás tette semmivé, hogy az azon országokban
szükséges csereeszközeink hiányzanak. Ellene szólott e tervnek továbbá az is, hogy tehercsomóink fele és tizenegy emberünk a Baringo-tónál vár ránk és
last but not least, hogy egy-egy puskánkra már csak húsz töltésünk volt és ezért messzemenő vállalatokba, csupán a véletlenségben bizakodván, nem
bocsátkozhatunk. Arra az eshetőségre azonban, hogy a Rudolf-tó keleti partja mentén kelljen mégis visszatérnünk, még mindig nem gondoltunk, mert azon
tapasztalatok után, amelyeket tettünk, és amelyeket még távolról sem felejtettünk el, azt egyszerűen végrehajthatatlannak tartottuk. Ha csak rágondoltunk
is, nemcsak magunk, de embereink is mindnyájan elborzadtak, abbeli aggódásunkban tehát, hogy mégis rákerülhetne a sor, a vállalkozóbbak önkéntelenül
is azon fáradoztak, hogy az észak felé eső utak állapotáról saját szemeikkel fognak meggyőződni. Ezt fel nem tűnő módon azon ürügy alatt tehették meg,
hogy a folyóban akarnak halászni, mivel a tóban horoggal nemigen lehetett halakat fogni. Néhány emberünk e célból már az előbbi itt-tartózkodásunk
alkalmával is, a mi tudtunk és beleegyezésünk nélkül, felkereste a folyót, a resiátoknak tehát most sem tűnt fel, midőn látták, hogy embereink egyenként
vagy kisebb csoportokban, országukban ide-oda bolyonganak.
Látszólagos engedékenységünk első következménye az volt, hogy tényleg nagyobb mennyiségű durrha jött a piacra, nem ugyan a resiátok maguk
hozták, hanem inkább a bumák és donyirók, az ő tőszomszédaik. Egy napon még öt juhot is hoztak, de ezeket mi nem kaphattuk meg, mert nem voltak
ukuta-gyöngyeink, még a legszebb maszkát kelméket is, amiket értük felajánlottunk, visszautasították.
Ámde idővel a durrha-kínálat is megcsökkent, jóval előtte, semhogy készletünk a kívánt nagyságot elérte volna. Ennek oka miként megtudtuk, az
volt, hogy az országban a víz mindig magasabbra emelkedett, belőle mindig többet és többet elöntött, ami a közlekedést, a bennszülöttekre nézve is mindig
szűkebb korlátok közé, szorította.
Embereink sehogy sem tudták megérteni, miért törjük mi annyira a fejünket, ahelyett, hogy egyszerűen a készhez nyúlnánk. Az adott körülmények
között a segítség ezen módjára gondolni, mindenesetre egészen közelfekvő dolog volt; amaz elhatározásunkat azonban nem ingathatta meg semmi sem,
hogy erőszakhoz csak a végső szükség esetén fogunk nyúlni. A resiátok barátságosan fogadtak és velünk becsületesen bántak. Nem akarhattuk tehát, hogy
azért bűnhődjenek, mert mi rosszul számítottunk, nem akarhattuk, hogy a kultúrával való első érintkezés rájuk nézve átokká váljék.
Másrészt annak is tudatában voltunk, hogy kétszáz hű és megbízható emberünk élete a mi elhatározásunktól függ, és hogy első kötelezettségünk
ezeknek jólétét szem előtt tartani.
Hosszas megfontolás után tehát a következő terv érlelődött meg.
Dualla feladatává tettük, hogy a Rudolf-tó északi végében levő utak állapotát gondosan vizsgálja meg, főképpen pedig azt állapítsa meg, vajon a
Nyánammon, a rendelkezésünkre álló eszközökkel átkelhetünk-e.
Dualla későn este érkezett vissza és rossz híreket hozott; az utak állapota a képzelhető legrosszabb; a folyón átkelnünk nem lehet; durrhát is csak
keveset kaptunk.
Teleki gróf beleegyezett, hogy én menjek el a kellő bevásárlások végett a bumákhoz és murlékhoz vagy máshová, ahová csak lehetett, május 10-én
tehát kora reggel Duallával és hatvan emberrel útnak indultam. Az oromájt erről értesítettük és ő késznek is nyilatkozott arra, hogy vezetőt fog küldeni.
A bennszülöttek a tanyák felől, jövetelünkről már értesültek; nem lepte meg tehát őket, midőn jönni láttak.
A falu 30–40 vastag, durrha-szalma-réteggel gondosan betakart szalmakazal alakú kunyhóból állott, amelyek oly sűrűn épültek egymás mellett,
hogy tűz esetén egytől egyig menthetetlenül elpusztultak volna. A falu a Nyánamm bal partján, a víz tőszomszédságában épült, ember nagyságú
cövekkerítés övezte. A bennszülöttek felszólítottak, hogy mindjárt a falu bejáratánál, egy elhagyatott (rózsaszínű virágos) dohányültetvényben telepedjünk
le. Néhány perccel későbben már megkezdődött a sauri, amelyen természetesen jövetelünk céljáról folyt a beszélgetés, és amelyet a bennszülöttek
rendkívül józan és okos rövidséggel végeztek el.
A bumák és murlék, amint látszik, csak kis nép, amely több, a folyó bal partján fekvő kunyhóban lakik. Nyelvük olyan, mint a donyiróké és a
turkánáké, a nílusi nyelvcsaládhoz tartozik. A bumák főképpen durrhát, csekélyebb mennyiségben babot, tököt és dohányt termesztenek, de marháik
nincsenek. A dohányt nagyobbára rágják, voltak azonban egyes férfiak, akik ezt nagyon primitív agyagnargilékből szívták is. Bennszülötteket, akik
pipáztak volna, a tengeri vidékek elhagyása óta nem láttunk. A bumák, murlék és donyirók nincsenek körülmetélve; egyéb külső megjelenéseikben is
hasonlítanak egymásra. Fegyverzetük rossz dárdákból, bivaly- vagy vízilóbőr-pajzsokból, egy vagy két karcsuklón viselt, 20 vagy 25 centiméter átmérőjű
kerek hadikésekből és végre igen különböző, gyakran igen eredeti fabuzogányokból áll. Gyöngyékszereik kizárólag strucctoll-héjakból készülnek. A
férfiak testüket úgy díszítik, hogy bab nagyságú, kidudorodó sebhelyeket tatuálnak rá. Feltűnőbb az alsó ajak eltorzítása, ami azonban csak a buma vagy
murle-törzs nőtagjainál szokásos. Az alsó ajkukat átfúrják, és úgy kiszélesítik, hogy 7–8 centiméter vastag és körülbelül 7 centiméter hosszú ökörszarv-
darabot szúrhatnak rajta keresztül és hordhatnak benne; a szarvdarab mindkét végébe parafát dugnak bele. A szájuk ennek következtében mindig nyitva és
a nyelvük szabadon áll, az alsó metszőfogaik ki vannak törve, a beszédjük pedig gagyogó és az ilyen asszonyok képe igazán csúnya és rút.
Másnap reggel Dualla alig győzte a munkát, hogy összevásárolhassa a sok durrhát, amit hoztak. A lemérés most már gyorsabban ment végbe.
Duallának ugyanis a Stefánia-tótól való visszaérkezésünk után az a gondolata támadt, hogy a mérést egy pléhmértékkel végezze, amely kétszer akkora
volt, mint az, amelyet azelőtt használtunk. Akadtak is egyesek a bennszülöttek között, akik fejcsóválva abbeli véleményüknek adtak kifejezést, hogy
utoljára ugyanazon zsákért (cserzett kecskebőr-tömlőket használtunk ugyanis zsákokul) éppen kétszer annyit kaptak, mint most, a dolog azonban a
fejcsóválásnál maradt és a rejtvény megfejtésére senki sem vállalkozott. Így tehát egy-egy közönséges gyöngyfüzérért 2½ liter legjobb minőségű durrhát
vettünk. Különös keresletnek örvendtek a vörös gyöngyök (szameszame), ezekből azonban már csak kevés volt birtokunkban, érettük háromszor akkora
mennyiségű durrhát vehettünk. Csaknem ugyanilyen becsben állottak a kékek (Madsi bahari) is, sokkal kevesebb értékük volt az egyszerű fehér
gyöngyöknek. A resiátok ezeket egyáltalán nem fogadták el és itt a bumák közt is csak úgy tudtunk rajtuk túladni, hogy minden negyedik pintért kék
gyöngyfüzérrel fizettünk. Ezeknek megszerzése végett kénytelenek voltak a bennszülöttek a fehér gyöngyöket is elfogadni. Erre a fogásra az bírt rá, hogy
mászái gyöngyeink már fogyni kezdtek.
Összesen 1300 kilogramm durrhát és babot vásároltunk össze, mivel pedig azon reményt táplálhattuk, hogy még többet is vehetünk, eltökéltem, itt
maradok másnap délig. Estefelé a bennszülötteket Colobus guereza-majmoknak és a folyóvízben roppant nagy számmal található krokodilusoknak
vadászásával mulattattam. Végül azonban megjelent a falu véne, és taglejtésekkel tudtomra adta, hogy a lövöldözések a gyengébb nem idegeit
megtámadják, és sokan közülük máris szívdobogást kaptak.
Másnap délelőtt újabb 1000 kilogramm durrhát szedtünk össze, és így annyit szereztünk, amennyit egyáltalán elbírhattunk, ezért is délben kiadtam
a parancsot az indulásra.
Teleki gróf küldetésünk eredményének nagyon megörvendett. Három napig tartó egyedülléte alatt behatóan foglalkozott azzal a gondolattal,
miként lehetne a Rudolf-tó keleti partján visszatérnünk, el is határozta, hogy ha mi elegendő mennyiségű durrhát össze tudunk hozni, el fogja Resiátot
hagyni, és nem fogjuk erőszakos tettel megzavarni azt a jó hatást, amit a bennszülöttekre tettünk. Felvételeink és naplóink alapján Teleki gróf kiszámította,
hogy ha minden embert, kivétel nélkül, annyira megterhelünk, amennyit csak elbír, vagy Marszabitba, vagy a turkánákhoz eljuthatunk. Vajon e két vidék
melyikét keressük fel, annak eldöntését az utazás esetlegességeire bíztuk.
A terv kétségbeesett volt, de egyebet nem tehettünk. Harmadnap meg kellett indulnunk. A sietős megindulásra az szolgáltatott különös alkalmat,
hogy a himlő a resiátok között is mind nagyobb mértékben kezdett fellépni.
Másnap kora reggeltől fogva a terheknek és élelmiszereknek kiosztásával és szomáli módra, egyszerű szamárnyergeknek elkészítésével
foglalkoztunk. Mindenki, lett légyen teherhordó, aszkari vagy vezető, egy tehercsomagon kívül 16 napra való durrha-adagot kapott. A tehercsomagok
egyike sem volt 50 kilogrammnál könnyebb, a legnehezebb pedig 67½ kilogrammot nyomott.
Ehhez járultak még a puskák, a patrontáskák, a főzőszerszámok, alvó gyékények stb., szóval, embereinktől annyit követeltünk, amennyit csak a
kétségbeejtő helyzetnek súlya alatt követelni lehet.
A turkánák és szukok országán keresztül
(1888. május 14-től július 30-ig)
Május 14-én reggel útnak indultunk. Meglehetősen bizonytalan jövőnek néztünk eléje. A tó partja mentén kellett megint dél felé mennünk. Ha
azonban élelmiszereink fogyófélben lesznek, hogy akkor merre kelljen fordulnunk, egyelőre nyílt kérdés maradt; az időre és a véletlenre bíztuk a
feleletadást.
Irtóztató terheik alatt nyögő szegény embereink közül többen azt mondották, hogy mindnyájan el fogunk pusztulni. „Takufa jote, bvana!” Azt is
nyíltan kijelentették, hogy a bvana őket nem szeretheti, mert inkább hajlandó őket a valószínű pusztulás elé vezetni, semhogy a makacs vasenziktől a
szükséges marhákat elszedné.
„Csak adj rá engedélyt, uram, és mi száz gyönyörű ökröt hozunk a farkuknál fogva” – e szavakkal kértek még az elindulás utolsó percében.
Teleki gróf már több napon át, érezte a közeledő lázat, ez az elindulás napjának reggelén csakugyan ki is tört rajta. Ennek dacára gyalog indult
útnak, de csak az április 2-i tanyánkig tudtunk eljutni, ott meg kellett állapodnunk. A gróf éles tag- és nyakfájdalmakról panaszkodott, sőt fantáziált is, de
testének hőmérséklete nem szolgáltatott okot aggodalomra. Egy másodnapi pihenő után a láz szerencsésen elmúlt; Teleki még gyöngének érezte ugyan
magát, de azért az utat folytathatta.
Ennek a pihenőnek bizonyos tekintetben embereink is hasznát vették. Sokan ugyanis menet közben képteleneknek érezték magukat arra, hogy
kiosztott tehercsomagjaikat hosszabb ideig vihessék, ez okból durrha készletüket útközben valahol eldugták, hogy a tanyahelyre érkezvén, ismét elhozzák,
a pihenőnapot tehát arra használták fel, hogy amit hátrahagytak, elhozzák, terheiket pedig egy darabra odább vigyék. Ezen embereknek egy ideig a napi
utat háromszor kellett megtenniük, mivel pedig későbben nagyobbára kettős meneteket tettünk meg, több ízben egy nap alatt húsz órán át voltak talpon. És
azért nemcsak hogy nem elégedetlenkedtek, ellenkezőleg, egészen titokban végezték, amit tettek, hogy semmit se tudjunk meg róla.
Dsumbe Kimemeta egyik embere, úgy látszik, jobban is szerethette a resiátoknál az önkéntes rabszolgaságot, mint a kilátásban levő éhezést, mert a
megindulásunkat, megelőző éjjelen megszökött; a pihenőnapon azonban újra befogták. Jobban járt nálánál egy már kissé elvirágzott burkenedsi asszony,
aki kedvezőbbnek találta azt, hogy resiát férjétől megszökjék, és mihozzánk csatlakozzék.
A burkenedsi asszonyok egyáltalán nagy vonzalmat éreznek a kóbor életmódhoz, mert igazán bámulatos, milyen könnyen hagyják el tűzhelyüket.
A következő napon, leszámítva a rövid déli pihenőt, kora reggeltől késő estig útban voltunk. Ily módon csupán négynapi menet alatt egykori,
március 27-i tanyánkig jutottunk. Három orrszarvú, amelyeket Teleki gróf útközben ejtett, a durrha eledelhez annál örvendetesebb ráadás volt, mivel már
rövid idő múlva felismertük, hogy embereink a 16 napra kimért adagjaikkal ugyanannyi ideig beérni nem fogják. Az első napokban ugyanis készleteiket a
legkönnyelműbb módon pazarolták el, ámbár minden este óva intettük ettől és figyelmeztettük, hogy majd eljön az idő, midőn egyszerűen éhen fognak
halni.
Egyik tanyahelyen egy egészen sajátságos kígyóval ismerkedtünk meg; ezt az állatot egy szép reggelen edényládánk egyik szögletében karikába
csavarodva találtuk meg; a kígyó 65–70 centiméter hosszú, meglehetősen vékony és egyformán szürkés rózsaszínű volt. Szomáli legényünk, Mohammed
Szeiff, midőn éppen kávéscsészéinket akarta elrakni, megpillantotta és egy hosszú vadászkéssel fel akarta szúrni. Alig hajolt azonban le hozzá, hirtelen
mindkét kezével szemeihez kapott és keserves jajgatásban tört ki; a kígyó maró nedvet freccsentett szemeibe, amelyekben ezért égő fájdalmakat érzett.
Mérget fecskendő kígyóról még soha semmit sem hallottunk, ezért a szomáli jajgatásait túlzásnak tartottuk. Hogy a dolognak végére járjunk, magam
mentem az állathoz, óvatosságból azonban úgy közeledtem hozzá, hogy a heves szél, ami fújt, a netalán rám lövellhető méregsugarat félrefújja. A kígyó
még mindig ott feküdt a láda szögletében és magához 2 méter közelre engedett jönni. Ekkor azonban már láttam, amint kis fekete szemei elkezdenek
fényleni, amint fejét felemelte és abban a percben éreztem is, hogy valami a nyakamat érte. Egypár csepp fekete folyadék volt ez, amelyet azonban a bőrön
érezni nem lehetett. Időközben, amint az kényes esetekben történni szokott, elősietett Mote Mohammed – a már ismeretes félelem nélküli félvér arab – és
örülvén annak, hogy valamit tehet, amire senki sem mer vállalkozni, jobb karjára csavarta turbánját és odament a ládához, hogy a kígyót megfogja. De
abban a percben ő is félig megvakulva visszatántorgott és miként Szeiff Mohammed, elkezdett jajgatni. Ezen tapasztalatok után végre a ládát felfordítottuk
és amint a kígyó kibújt, botokkal agyonütöttük, ami közben azonban az állat, sajnos, a tudományra nézve is elveszett. Teleki gróf hígított szalmiákoldattal
kimosta mindkét embernek meggyulladt és a világosság iránt rendkívül érzékeny szemeit, ez úgy látszott, a bajt enyhítette is. Az égető fájdalom érzete,
lassan szűnvén, 24 óráig tartott, egyéb káros következménye a dolognak nem volt.
Május 20-án délelőtt aliai tanyánkra érkeztünk. Kevéssel, semhogy odaértünk, ráakadtunk amaz elefántnak hullájára, aki annak idején
vászoncsónakunkat zúzta szét, agyarairól ismertünk rá. Karavánunkban a túlságos erőmegfeszítés következményei ekkor már feltűnőekké váltak, amiért is
egy napi pihenőt tartottunk. Az elmolók, akiknek homokpadjai alig látszottak ki a vízből, csekély számban ellátogattak tanyánkra, és egypár szárított halat
hoztak eladásra. Ők beszélték, hogy a férfiak nagy része a resiátoknál van, akikhez aratás idejére rendesen el szoktak szegődni; valószínűleg kánuik
találnak ott alkalmazást.
A következő éjjel Dsumbe Kimemetának tűnt el egy embere, éspedig ugyanaz, aki már egyszer elszökött a resiátokhoz, de akit azután újra
befogtunk, most magával vitte urának minden kelméjét és gyöngyeit, ezüst pénzét és még egypár apróságát. Dsumbe Kimemeta, midőn első megszökése
után befogták, nem büntette meg, hanem beérte egy prédikációval. Ez újabb szökése előtt való estén, karavánfőnökünket véletlenül figyelmeztettük, hogy
most újra fordulóponthoz érkeztünk – a félelmetes, víz nélkül szűkölködő út állott előttünk – és hogy ezért jó volna, ha emberét megláncoltatná, mert a
szökésre ezen alkalmat alighanem fel fogja használni. Dsumbe Kimemeta erre azt felelte, hogy ő egyik rabszolgáját sem tartja vissza, egyébként annyival
rendelkezik, hogy csak a nagy számuk miatt sem tehetné meg.
Dsumbe Kimemeta önmagában véve is jó lélek volt, ez időben azonban különösen jámbor, önmegadó hangulat vett rajta erőt. Aki egyébként
meglehetősen hanyagul követte a korán parancsait, az éppen ekkor folyó böjthónapot a naponkénti tizenkét órai menetek és rossz élelmezés dacára egészen
pontosan megtartotta, ámbár életmódjának ésszerűtlenségére figyelmeztettük, és ámbár maga Dualla is, a próféta fanatikus híve, a fennforgó körülmények
között jónak látta, hogy a ramazán hónapra kiszabott eljárást be ne tartsa. Miként későbben megtudtuk, kivételes ájtatosságának oka fogadalom volt,
amelyet tett, midőn semmi kilátással sem kecsegtető utunkra visszafelé megindultunk.
Midőn naplemente után a Longendoti déli végénél tanyánkra bevonultunk, két vezetőnk jelentette, hogy Macsakót látták. Ők ugyanis, midőn déli
pihenőnk után tovább indultunk, hátra maradtak, hogy a bozótokat átkutassák, vajon késedelmező vagy talán elaludt embereket nem találnak-e bennük és
ezen alkalommal egy észak felől jövő alakot pillantottak meg. Abban a hitben, hogy valami menekülővel állanak szemközt, lesbe állottak. A közeledő
ember azonban nem gondolt szökésre, Macsako volt. Rajta kitört a himlő és mivel tudta, hogy az uralkodó szokás szerint emiatt a karavánból ki fogják
lökni, önként maradt el tőle. Fején egy harcsát vitt, amelyet valami esőtócsában fogott, egyéb ennivalója nem volt. A két vezető tudtára adta a
szerencsétlennek, hogy hol fogunk tanyát ütni, éjfélkor csakugyan el is érkezett hozzánk. Ekkor utasítottuk, kövesse messziről a karavánt, azon kívül
biztosítottuk, hogy minden tanyahelyünknél tüzet és ennivalót fogunk részére hátrahagyni. Többet érte a fennforgó körülmények között nem tehettünk.
Másnap, kevéssel megindulásunk előtt magam is beszéltem a fiatalemberrel, hogy vigasztaljam, többé azonban nem láttuk.
Egy náluk élő burkenedsi asszonytól, aki tanyánkat felkereste, különböző, utunkra vonatkozó érdekes újságokat tudtunk meg. Három hónap előtt
Turkánából megszökött és elmondta, hogy az ország lakói szükséget szenvednek, mert az esők egészen elmaradtak, marhákat mindamellett kaphatunk
tőlük, továbbá: a turkánák a Szamburu-földről, egy második rabló hadjárat alkalmából, csak nemrégiben nagy zsákmánnyal tértek vissza, aminek
megtorlására most amaz országnak összes lakosai, burkenedsik és rándilék egyesültek, hogy a turkánák földjére betörjenek. Gyülekezőhelyük a Kuláll- és
Nyiro-hegy közt van – ez volt az oka, hogy a Stefánia-tó körül fekvő hegyekben nem találtunk lakosokat.
Mivel a Rudolf-tó ezen déli részében fekvő vidék a legnagyobb szárazság képét nyújtotta, kérdezősködtünk, mennyi volt itt az eső; válaszul azt
nyertük, hogy csak három napon át voltak záporesők.
Lembasszo, akivel itt a további teendőkről tanácskoztunk, azon nézeten volt, hogy a turkánákhoz kellene mennünk; késznek is nyilatkozott arra,
hogy el fog oda vezetni, de azután visszamegy a Nyiro-hegyhez.
Mielőtt aznap este nyugalomra térhettünk, egészen váratlanul tömeges exekuciót kellett tartanunk. Tizenkilenc emberünk a durrha-készletünkhöz
férkőzött és abból valami 100 kilogrammot ellopott. Azon kívül, ámbár Resiát óta 14 napig voltunk még csak útközben és ez idő alatt a karaván nem
remélt járulékként nyolc orrszarvút és egy zebrát kapott, aznap már egynek sem volt meg a kétnapi adagja, aminek az egykori kiosztás szerint meg kellett
volna lenni. Ha már tekintettel a nagy fizikai megerőltetésekre, afölött szemet is lehetett volna hunyni, hogy a napi adagokat be nem tartották, de a
tolvajlást megtorlás nélkül hagyni mégsem lehetett; a 19 bűnös tehát egyenként 30–30 korbácsütést kapott; a legtöbben, mint jól kiérdemelt büntetést, a
legkisebb panasz nélkül fogadták.
Midőn másnap reggel tovább indultunk, soraink közt két burkenedsi asszony is volt, akik az elmolóktól szöktek meg. Az idősebbik két kedves, 7–9
éves leánykát vitt magával, a fiatalabbik – egészen csinos, szimpatikus nő – egyedül volt; mindketten Nyemszbe akartak elmenni.
Mi ekkor a tó partján haladtunk előre és május 31-én este értünk előbbi, tó melléki tanyánk helyére. Az egész körülbelül 380 kilométert tevő utat
tehát a túlságosan megterhelt karavánnal 16 nap alatt, összesen 90 órai menettel tettük meg; az odautazás végett 28 napra volt szükségünk. Amitől
tartottunk, midőn visszafelé megindultunk, szerencsére nem következett be. Csak három emberünk esett áldozatául az út fáradalmainak, a szomáliak
különös vezetése és gondozása alatt álló teherhordó állataink közül azonban egyik sem pusztult el. Mindeddig tehát a szerencsénk kedvező volt; telve szép
reményekkel léptünk tehát azon helyre, ahonnan 85 nappal azelőtt félig kétségbeesve indultunk meg észak felé. Most azonban aránytalanul jobb volt a
helyzetünk, mivel élelmiszerekkel még több napra el voltunk látva, Lembasszo állítása szerint pedig a lakott Turkánát elérhettük minden nehézség nélkül.
Legközelebbi jövőnk iránt ily módon meg levén nyugodva, a környék sivatag természete borzasztó hatással többé nem volt ránk. Ellenkezőleg,
örvendtünk, hogy nyugaton a közeli vulkán füstfelhőit, miként azelőtt, most is szórta; várakozással eltelve néztünk eléje jövendőbeli meneteinknek,
amikor is közelébe kellett jutnunk.
Utunk eleinte a parttól el, dél-délnyugati irányban vezetett. A parti környék futóhomokja után sík róna következett, amelyet 2–3 centiméter magas
kagylóréteg takart; a róna olyan képet nyújtott, mintha kaviccsal kevert aszfalttal volna kikövezve. Későbben utunk iránya inkább délnyugativá vált. A
fejnyi nagyságtól a köbméternyi nagyságig váltakozó, nagy zűrzavarban heverő, éles szegélyű sziklatörmelékek zárták el utunkat és tették a járást
rendkívül nehézzé; mezítlábas embereink csakhamar fájós lábakról kezdtek el panaszkodni. Itt-ott állott egy-egy bütykös akácfa; egyébként azonban a
vidék puszta és kietlen maradt. Négy órai menet után a tónak keskeny, a szárazföldbe, mint valami hasadéka, mélyen benyúló öble mellett ütöttük fel
tanyánkat. Itt el nem ágazó Hyphaena thebaica-pálmákból álló kis berekre bukkantunk, amely gyönyörű ellentétben állott a visszataszító, merev, kihalt
környékkel. E berket csak az utolsó percben vettük észre; a meglepően szép látványnál már-már azt hittük, hogy délibábbal van dolgunk. A víz az öbölben
jó messzire nagyon sekély, és számos kacsának meg lúdnak volt tartózkodó helye.
Délután kirándultunk, hogy a közelebbi környéket megtekintsük, főképpen pedig, hogy a tónál levő kialudt vulkánt meglátogassuk, amelynek
tökéletesen szép kör alakja már az ideutazásnál is mindig lekötötte figyelmünket. Az öböl nyugati oldalát alkotó, körülbelül 30 méter magas sziklafalat
megmásztuk; arra felérvén, rendkívül sajátságos tájkép előtt állottunk. Balra tőlünk, tőszomszédságunkban a sötét fekete kúphegyből állandóan, mint
valami kémény, hatalmas füstoszlop szállott fel. Jobbra tőlünk az az alacsony, kerek kráter állott a maga meredek, sárga, zöld és vörös színű lejtőivel,
amelyet tulajdonképpen látni akartunk. Néhány lépéssel előttünk, a legújabb időkből való törmelékes lávafolyam 5–10 méter magas széle állott. Egészen
hirtelen és csak a közvetlen közelből pillantottuk meg, annyira, hogy csodálkozva, akaratlanul is meg kellett lépteinket lassítanunk. E vulkáni tömegek
olyan frisseknek látszottak, hogy csak lassan közeledtünk feléjük, ennek dacára már egészen kihűltek; a füstölgő vulkántól a tó partjáig nyúltak; a
kráterhez tehát az út keresztül vezetett rajtuk. Ezt azonban megtenni, miként csakhamar beláttuk, nem volt nagyon könnyű dolog. A szénfekete
lávafolyamban, amely oly kanyargós vonalakat írt le, mint a ragadós és későbben megdermedő folyadékok szoktak, mindenféle nagyságú, 4–5 méter
átmérőjű, keskeny falú üregeknek egész útvesztője volt elrejtőzve. Ezen üregeknek fedele sok helyen betörött; itt azután belsejüknek kés élességű,
stalagmitákhoz hasonlóan égnek meredő hegyei és élei szabadon állottak. Ha valaki ilyen üregbe beleesik, az esés ránézve végzetessé válhatott volna; ezért
már néhány lépés megtétele után jónak láttuk visszatérni. Kharso, a szomáli legény alatt abban a percben tört be egy ilyen üreg fedele, midőn a lávafolyam
széléről, 3 méter magasból a homokra leugrott. A tómelléki kráterhez a fennforgó körülmények között eljutnunk nem lehetett; szándékunkról tehát
lemondottunk és beértük azzal, hogy a vulkáni működés színhelyén, ide s tova, bolyongtunk. Eközben egy magányos akácfára bukkantunk, amely a
lávafolyó tőszomszédságában állott, és amelyet ez 2 méter magasságban elperzselt, a földön heverő koronáján még láthatók voltak a finom kis ágacskák és
tövisek is és az egész a hiányzó lombtól eltekintve, olyan külsőt nyújtott, mintha most vágták volna le, mert az ilyen száraz vidékeken a korhadás csak
évek múlva kezdődik meg. A keskeny ösvények, amelyek egykoron a tó körül vezettek el, és amelyek most a láva alatt eltűntek, azt a hatást tették, mintha
egy nap előtt még jártak volna rajtuk. Igazán borzasztó volt az a hőség, amely a fekete lávából sugárzott ki.
Körülményeink nem engedték meg, hogy még tovább is e helyen maradjunk, másnap reggel tehát továbbmentünk. Utunk gonosz helyeken, hegyes
élű törmeléken, és sziklaromok igazi káosza között, ahol megint számos teve maradványaira bukkantunk, állandóan a láva és törmeléktömegek szélén
vezetett tovább a működő vulkán déli oldala körül és azután északnyugati irányban visszavitt a tóhoz, amelynek délnyugatnak legmesszebb kinyúló
öbléhez, délután jó későn, szerencsésen megérkeztünk. E menetünk közben számos, érdekes megfigyelést tettünk. A talajban számos, egyközű keskeny
repedést láttunk, amelyek mind észak-déli irányban húzódtak el. A vulkán közelében intenzív, kén- és klórszag volt érezhető, amelyek embereinket
ugyancsak megköhögtették; a négerek lélegzőszervei, amint látszik, az ilyen ingerekkel szemben érzékenyebbek. A füstfelhők, amelyeket az uralkodó
délkeleti szél tőlünk elhajtott, feketések voltak. Finom, könnyen szétmorzsolható por takarta a tűzhely környékén a talajt; ugyanott nagy számban hevertek
egy magányosan tenyésző, hüvelyknyi hosszú tövisekkel és kékes-vörös, csillogó héjjal ellátott, bütykös szárú bozótféle növénynek levelei. A vulkán
relatív magasságát 200 méterre becsültük. Meglehetősen meredek lejtőit nyilvánvalóan ugyanolyan porréteg takarta, mint aminő a környékén volt. A kráter
az utolsó kitörés alkalmával a délkör irányában meghasadt és a kitóduló izzó tömegek részint észak, részint dél felé folytak le. A kráternyílás
tőszomszédságában levő széleket élénk, vörös narancsszínű effloreszcencia lepte el. Amennyire mi láttuk, a füstfelhők nem egy közös torokból, hanem
több, a kráter belső falain elhelyezkedő nyílásokból szállottak fel. Nagyon sajátságos képet nyújtott néhány friss lombozatú bozót, amelyek a kráter
legfelső szélén, éspedig a keleti és a nyugati szélén tenyésztek.
Mialatt ezen borzasztó helyeket, kedvező álláspontról messzelátómmal nézegettem, hogy felfedezzem az utat, amelyen a kráter széléhez a
legkönnyebben el lehetne jutni, Kharso elbeszélte nekem, hogy ő előtte való napon egypár szomálival a tó partja felőli oldalon bolyongott és eközben egy
nyílt tűzhelyet fedezett fel, amelyben a magma még főtt és bugyogott. Természetesen szemrehányásokkal halmoztam el, miért nem jelentette ezt mindjárt;
a mulasztást azonban helyreütni már nem lehetett, mert nem volt vesztegetni való időnk és mennünk kellett előre. Az illető hely fekvését ugyan pontosan
kitudakoltam, de még a messzelátómmal sem, voltam képes sem füstöt, sem egyéb más jelet felfedezni, amelyből egy második működő tűzhelyre lehetett
volna következtetni. Végül még egy utolsó kísérletet akartam megtenni olyan célból, hogy a kráter közelébe juthassak. A kúphegy lábát minden oldalról
megdermedt lávafolyók környékezték úgy, hogy csak ezeken keresztül juthattunk el a hegyhez. Megemlékezvén azon szomorú tapasztalatokról, amelyek
előtte való napon, a bizonytalan talajon való előhaladástól elriasztottak, az átkelést a legkeskenyebb – valami 150 méter széles – helyen akartam
megpróbálni; hogy ehhez eljuthassak, először egészen alacsony, régi kialudt vulkáni dombon kellett átmásznom. Ez utat kénytelen voltam egyedül
megtenni, mivel az üveges, hegyes élű salak miatt mezítlábas kísérőim közül senkit magammal nem vihettem. Minél közelebb jutottam a kúphegyhez, a
talaj annál bizonytalanabbá lett, amennyiben a hasadékok szaporodtak, amelyeket azon kívül nagyobbára csalóka földkéreg borított. Végül
előrenyomulásomnak 20–25 méter mély és 3–4 méter széles hasadék útját állotta. Megkerülésére sok idő kellett volna; nekem pedig sietnem kellett, mivel
a karaván időközben minden megállapodás nélkül továbbvonult.
Utunk most északnyugati irányban, két olyan öregebb kráter tőszomszédságában vezetett odább, amelyeknek környílása északi oldalon nyitva
állott; jobbra az ösvényünktől régibb törmelék és lávafolyók szélei voltak láthatók. Ámbár ezeken nem látszott még az elmállásnak semmi nyoma sem, sok
üregükben egyes magános, bütykös szárú bozót mégis már nőni kezdett. A működő vulkántól nyugatra, két fekete, alacsony domb tűnt fel, amelyek óriási
koromhalmoknak látszottak, északnyugaton a tó mellett pedig egészen sajátságos, világos okker színű törmelékkáosz látszott, amely nyilvánvalóan
fiatalabb eruptív tömegekből állott.
A Rudolf-tótól délre fekvő ezen egész vulkáni tájnak, elég sajátságos, bennszülött neve nincs; úgy látszik tehát, hogy az ott uralkodó borzasztó
erőktől való titkos félelem a bennszülötteket ezen ijesztő helyektől távol tartja. Magam tehát bátorkodtam a vulkánt az expedíció vezérének tiszteletére,
Teleki-vulkánnak elkeresztelni, mert neki tartatott fenn, hogy a sötét világrész ezen legfrissebb tűzhelyéről a világot értesíthesse.
Utunk tovább részében, kúp alakú halmok alacsony sorai közt, a sík tópartra jutottunk, ahol meg is állapodtunk. Midőn itt utunk irányának
összeállításához hozzáfogtam, kiderült, hogy a menetközben feljegyzett irányjelölések teljesen értéktelenek. Az iránytű ugyanis, a terület magnetikus
vastömegeitől elterelve, a legferdébb irányokat mutatta.
Ez volt a Rudolf-tó partján az utolsó megállapodásunk helye; nem messze tőle, nyugat felé ott állott a meredek hegylánc, amely egyedül választott
még el a turkánáktól. Nagyon kíváncsiak voltunk e néppel való megismerkedésre, amelynek hatalmától a Rudolf-tó környékén, a jelentékeny vállalkozó
szellemről tanúskodó rabló hadjáratok elég bizonyságot tesznek. Eddigi úti tapasztalataink alapján meg lehettünk győződve, hogy hirtelen megjelenésünk
olyan ország határán, amelyet a természet minden ellenséges betörés ellen óv, nem csekély izgalmat fog okozni. De ezzel most nem törődtünk.
Diplomatizáláshoz sem kedvünk, sem időnk nem volt, különben mást nem is tehettünk, akarva, nem akarva, át kellett országukon mennünk.
Lembasszóra azon körülmény, hogy a resiátok békésen fogadtak, és békében hagytak elvonulni, rendkívül nagy hatást tett, gyakran meg is
kérdezett, micsoda varázseszközt használtunk e célra, hogy a dolog egészen természetesen ment végbe, azt sehogy sem tudta elhinni. A történtek után
azonban nem is tartotta szükségesnek, hogy bennünket a turkánáktól óvjon.
Annál nyugodtabban másztunk tehát másnap reggel, az ösvénytelen, csaknem kopár hegylejtőn felfelé. A mély vízszakadékokban helyenként
gnájsz-sziklák kerültek felszínre; a nagyobb tömegekben előforduló kőzet azonban vulkáni volt. Sziklatuskók gyakran állották utunkat, ezeket vagy félre
kellett tolnunk, vagy a mélységbe legurítanunk, az előrehaladás tehát, különösen teherhordóinkkal, rendkívül terhes volt. Egyikük – szerencsétlenségre
éppen az, amelyhez majmunk volt kötve – el is esett és hátrabukott. Mindkettőt elveszettnek tartottuk és tekintve a veszélyt, amelyben kedvencünk, a
Hamisz forgott, egész sor emberünk kiáltotta el magát; minden várakozás ellenére azonban lónak és lovasnak, az ijedtségen kívül egyéb baja nem történt.
A hegygerinc, amelyen jártunk, nyugati irányban, meglehetősen sima felületű lapályként vonult el, dél felé több sekély mélységű völgyteknő
ereszkedett le, észak felé azonban meredekebb hegyes vidék emelkedett. A tájék nyilvánvalóan lakatlan volt, meglepett tehát, midőn egyórai menet után a
látóhatáron hirtelen egy magános alak tűnt fel, amely lassú léptekkel és többször meg-megállva felénk közeledett. Az idegen fiatal legény és véletlenül
nyirói származású ember, Lembasszónak ismerőse volt. Mint fiú a turkánákhoz került és turkánává lett. Ekkor éppen útban volt a Nyiro-hegy felé, hogy
honfitársait rövid időre meglátogassa. Hogy dolga új hazájában nem volt rossz, egész külsejéből láthattuk, ami első pillanatra elárulta az „elegáns fiút”.
Nekünk a fiatalember egészen kapóra jött, annál inkább, mivel szívesen beleegyezett abba, hogy a rokonainál teendő látogatását elhalasztja és
vezetőnk, meg tolmácsunk lesz. Elindulásunk alkalmával azt hittük, hogy e napon víz nélküli helyen kell majd tanyáznunk; embereink tehát ételadagjaikat
már előtte való napon főzték meg, a nyirói legény azonban terjedelmes esővíztócsához vezetett és azt tanácsolta, tartsuk meg ott déli pihenőnket és lássuk
el magunkat vízzel, mert a turkánák határfalujánál csak kevés és rossz vizet fogunk találni. Elmondotta továbbá, hogy a turkánáknak sok marhájuk, juhuk,
kecskéjük, tevéjük és szamaruk van, durrhát azonban csak Lamaréttben, a Kério-folyó torkolatánál fogunk találni.
Utunk ezután róna felületű, éles hegyű törmelékkel takart fennsíkon vezetett tovább, ahol a növényzetnek alig látszottak némi nyomai, naplemente
felé azután egy turkáná-král közelébe jutottunk, ahol tanyát is ütöttünk. Utunk utolsó szakaszában azt vettük észre, miként hajtják a legnagyobb sietséggel
különböző irányokban a marhanyájakat, legkevésbé sem csodálkoztunk tehát, hogy a falut csaknem üresen találtuk. A pánik azonban nem sokáig tartott.
Vezetőinknek sikerült a lakosságot megnyugtatnia, és még ugyanaz este legalább a falu lakói visszatértek kunyhóikba.
Hogy megérkezésünk híre elterjedhessen, elhatározta Teleki gróf, hogy még egy napig, bármily kietlen és visszataszító is volt, ott fog maradni azon
a helyen; a pihenő különben azért is szükséges volt, mert embereink közül soknak lábai útközben kisebesedtek.
Az ország, amelybe most megérkeztünk, a Turkánák Katiamán nevű határkerülete volt. Feltűnően emlékeztetett e föld a Karsztvidék erősen
denudált részeire. Miként ott, a talajt itt is sűrűen fedik hegyes élű szikladarabok, a kőzet azonban vulkanikus, durva, porózus és szürkésbarna színű.
Katiamán kétségtelenül a legterméketlenebb vidék, amelyet lakottnak találtunk. Ebben már röviddel az esős évszak után hiány volt a fűben és vízben;
illetőleg volt csekély mennyiségben egy keskeny, dolinaszerű mélyedésben egy utálatos, zavaros és büdös tócsa, amelytől azonban még a mi embereink is
utálattal fordultak el. A háziállatok – marhák, juhok és kecskék – inkább is hasonlítottak vándorcsontvázakhoz, jobb húsban voltak már a tevék és
szamarak. A falu kicsiny volt és nagyjában száraz, kör alakban a földbe szúrt faágakból állott; kunyhókat, miként általában egész Turkánában, hiába
kerestünk: Bennszülöttek csekély számban mutatkoztak; tanyánkra pedig egy sem állított be, ámbár az ajándékokat nem kíméltük; ennek egyébként nem
lehetett oka az irántunk táplált bizalmatlanságuk, mert nyájaikat csakhamar megint ott legeltették mellettünk, minden felügyelet nélkül. Abban a hitben,
hogy a turkánák kiválóan szegény részével van dolgunk, nemigen törtük magunkat a marhák bevásárlása végett, csupán két szamarat és hat kecskét
vettünk; a marhákat egy kicsit elhamarkodva visszautasítottuk azon ürügy alatt, hogy nagyon is soványak.
938 méternyi magasan fekvő tanyánkról messzire elláttunk a turkánák földjén. E föld egyenletes, körülbelül felében, északról délre húzódó
hegyláncokkal takart rónának látszott. Gyönyörűnek tűnt fel a Kério-folyó széles völgye, amely a legközelebbi egyközű hegylánctól, a csúcsokban gazdag
Dönye Eroktól választott el; a völgyet világoszöld, frisslombozatú fák és bozótok takarták, amelyek közül az igaz, fehér homoktalaj csillogott elő. A
hegylánc, amelyen tanyáztunk, délen fennsík, északon azonban szaggatott volt, itt a hegylánc metamorf törzsét valószínűleg nem fedte vulkáni takaró. A
közelünkben levőknél magasabb hegységek nagy távolságban, dél-délnyugat, illetőleg nyugat felé látszottak. Sajnálatunkra, egyébként kedvező
álláspontunkat a kartografia javára nem értékesíthettük eléggé, mert az iránytű a talaj vastartalmánál fogva itt is megbízhatatlannak bizonyult. Ha a
mágnestűt egészen a talaj közelébe állítottuk, egészen megfordult.
A Kério-folyóról, amelynek jelentékeny parti erdeje bennünk nagyságáról nagyon is túlzott képzeteket keltett fel, midőn hozzáértünk, kiderült,
hogy széles, fehér homokkal telt, nagyjából azonban száraz folyómeder. Bal partja közelében, egy sáncban volt ugyan egy kis víz, ami azonban nyilván,
kevéssel ezelőtt a felső részében aláhullott esőtől származhatott, mert 1000 lépéssel alább a meder már egész széltében megint száraz volt. Tanyánkat a
folyó bal oldalán, 449 méter tengerszint fölötti magasságban, árnyékos akácfaberekben ütöttük fel. Falvak voltak ugyan a környéken, de mi nem láthattuk.
Alig ütöttük fel azonban sátrainkat, tanyánk csakhamar megtelt minden korbeli turkáná-alakokkal, amivel pedig ez a néptörzs volt valamennyi között,
akikkel megismerkedtünk, a leglármásabb, a fák között nemsokára hatalmas lárma keletkezett. Az élénk népjellemnek megfelelő volt az az üdvözlet is,
amellyel egy tucat katona megtisztelt, és amelyet – ha nem mutat mindenki határozottan békés hangulatot – inkább támadásnak tekinthettük volna, mint
üdvözletnek. A harcosok szörnyen kiabálva, magasra tartott pajzsokkal és dárdákkal, majomszerű ugrásokat tevén és minden kínálkozó fedezetet gyorsan
felhasználván, úgy közeledtek felénk, mintha egyesével harcoltak volna az ellenséggel. Ily módon küzdhetnek a páviánok, ha valami leopárd a nyájukból
egyet kiragad. Ezen színielőadás után leguggoltak és türelmesen vártak az ajándékra.
A turkánák, vagyis elgumék, miként ők magukat nevezik, külsejükben lényegesen különböznek mindazon néptörzsektől, amelyeket eddig láttunk,
külsejük négerszerűbb, középtermetűek, ehelyett azonban csodálatosan szélesek és zömökek, gyakran igazán herkulesi testalkatúak, karjaik aránytalanul
hosszúak. Bőrük színe sötétebb, mint a csokoládébarna, az asszonyok még sötétebb színűek és arckifejezésük négerszerűbb. A turkánáknál, miként a
resiátoknál, sok a burkenedsi asszony, amiért náluk is különbséget kell tenni a tiszta vérű bennszülöttek és a korcsok között. Ez utóbbiak kivétel nélkül a
fiatalabb nemzedékhez tartoznak, és nem ritkán törik is a burkenedsi (mászái) nyelvet; ezért tehát ezzel a nyelvjárással itt is egészen jól boldogulhatni.
A turkánák nincsenek körülmetélve. A férfiak nagyobbára csak az önmaguk készítette vas- vagy rézgyöngyökből összetákolt, derékzsinórt hordják.
A fiatal legények – a szorosabb értelemben vett harcosok, mert a küzdelmekben öreg, házas emberek is részt vesznek – lágyékkötényt viselnek
kecskebőrből, amely elöl 8 centiméter és hátul 15 centiméter széles; ezen kötények szélei, az előbb említett fémgyöngyökkel levén ékesítve igen csinosak.
Ékszereik nagyobbára vasból valók. Karperecként rendesen bizonyos számú laza drótgyűrűt használnak; nyakukon pedig 4–6 erős vaskapcsot
viselnek, amiért is úgy látszik, mintha páncélok volnának, a fejet pedig merev tartásra kényszerítik. A felső karról mindig fonott bőrszalag lóg le, amely
nagyobbára tehénfarkban végződik. A lábakat közönségesen fonott bőrkarikák, amelyekről vas láncszemek lógnak le, vagy egyszerű bőrszalagok díszítik.
Az alsó ajkat mindkét nembeliek átlyukasztják, hogy egy réz pálcácskával vagy lapocskával ékesítsék, ugyanezt teszik az orrcimpával is, amelybe ovális
rézlapot akasztanak bele. A fülkagyló széleit szintén átfúrják, és egy csomó kis karikát akasztanak beléjük. Hajukat a fiatal legények a resiátok leírásánál
már említett chignonalakban viselik, ennek közepéből, éppen úgy, mint amazoknál (azonban nem mindig) finom rugalmas pálcika áll ki, éspedig vagy
egyenesen, vagy hátrafelé hajlítva, gyakran még a hajat fehér, vörösre festett strucctollak is ékesítik. Öregebb emberek hajukat nagyon sajátságos alakban,
50–70 centiméter hosszú és 30–40 centiméter széles, a hátba lelógó zacskóként viselik. Ez a hajzacskó kizárólag az illető egyénnek hajából áll, semmi más
hozzá nem járul, és a hajnak hosszú fatűvel eszközölt folytonos kiszedése, és összekuszálása által keletkezik. A zacskóalak annyiban nem tökéletes,
amennyiben annak szélei a belső oldal felől csak 6–10 centiméter szélességben vannak felgyűrve. Ékszeréül e hajzacskónak több strucctoll és egy hosszú,
fölfelé hajlított drótdarab szolgál, amely hátrafelé eláll. Öregebb és vagyonosabb turkánák gyakran, úgy az egyszerű, gyapjas hajviseleten, valamint a
hajzacskón kívül még különböző alakú, emberhaj nemezből készült, és kauri-kagylókkal díszített keménykalapot is viselnek. Másik, igazán pompás
hajdísz, amit bár ritkábban, fiatal embereknél lehet látni, lebegő, nagyobbára fekete strucctollakból áll, amelyeket sűrűn egymás mellé kötnek be a hajba.
A turkánák fegyverzete rossz dárdákból és orrszarvú vagy víziló bőréből készített, és olyan alakú pajzsokból áll, amilyet a nyiro-hegyi lakosok
leírásánál említettünk; ritkán láthatni a hosszú, kosárfonadékból álló resiátpajzsokat is. Íjat és nyilat csak elvétve találni. A turkána-ember teljes
felszereléséhez tartoznak még: egy kerek harci kés a jobb kar csuklóján, egy egész beiza-antilop szarvból álló dohánytartó, a kis, kétlábú fejzsámoly és egy
kis, felső végén bőrrel bevont fabuzogány.
A leányok elől kis bőrkötényt viselnek, amit fehér, strucctojásokból csinált széles gyöngyszegéllyel látnak el, és ily módon, gazdagon
feldíszítenek, hátul pedig hosszú, ráncokba szedett kötényt hordanak barna, szőrös kecskebőrökből, amelynek szélei kis vas- és rézgyöngyökkel vannak
igen szépen felcicomázva. Öregebb asszonyok ilyen hosszú kötényeket kötnek fel, elöl és hátul is. Az asszonyok ékszerei: bizonyos számú gyöngyfüzér a
nyak körül, vas- vagy rézgyöngyökből, vagy kecskefogakból összetákolt lágyékzsinórok, különböző fülbevaló, kar- és lábperec, ajak- és orrkarika, vagy
lapocska. A haj mindig számtalan vékony, zsinór alakú fonadékba van csavarva, amelyek, elöl rövidebbek és hátul hosszabbak, és egyformán lefelé
lógnak.
Tatuálás, éspedig az asszonyoknál a hason, a férfiaknál az egyik, vagy mindkét vállon gyakori, kidomborodó sebhelyekből áll, amelyeket egyközű
görbe vonalakként rendeznek el.
A turkánák állattenyésztők és szűkebb határok között nomádok is. Tenyésztenek szarvasmarhákat, kecskéket, juhokat, szamarakat és tevéket. Ez
utóbbiakhoz csak valami negyven év előtt jutottak, midőn a Szamburu-földre rablás céljából be-becsaptak. Nem is igen értenek még a tevékkel való
bánásmódhoz, teherhordó állatokul nem is tudják felhasználni, és csak tejük meg húsuk kedvéért tartják.
Marhaállományuk a dögvésztől mindeddig meg volt kímélve és ez, saját állításuk szerint, folytonosan gyarapszik.
Állítólag csakis a Kério és a Trrguell torkolatánál termesztenek durrhát. Egyéb élelmiszereikül szolgálnak még a halak a Rudolf-tóban és az ország
egyes részeiben tömegesen termő dumpálmák; ezek gyümölcsének héjából lisztet csinálnak.
Az ennivalót illetőleg a turkánák kevésbé válogatósak, mindent megesznek, a kutyákat is, amelyeket meglehetős nagy számban tartanak. Mindkét
nembeliek szenvedélyesen szeretik a dohányt (tumbáo), amit vagy rágnak, vagy tubákul használnak.
A turkána nép csaknem fedél nélkül a szabad ég alatt lakik és ebben a tekintetben mindazon népek között, amelyeket utunk területén láttunk, a
legalsó fokon áll; néhány kör alakban a földbe szúrt ág jelzi a falvakat s a kunyhókat.
A turkánák köszöntése háromszor ismételt „na”-ból áll, amelyre ugyanannyi „faja”-val felelnek.
Nyelvük a nílusi nyelvcsaládhoz tartozik. Beszédmódjuk heves; beszédük durván, keményen hangzik és visszataszító. Sajátságosan hangzik a
hevesen kiejtett rövid „he” szótag, ami örömet, meglepetést és csodálkozást, szintúgy haragot és bosszankodást is jelent és ezért folytonosan hallható.
Dalaik lármásak és melódia nélkül szűkölködők, táncuk groteszk, vad, zabolátlan ugrásokból és utálatos mozdulatokból áll, ami közben folytonosan „hu
hu hu”-t kiáltanak. A turkánák sok tekintetben emlékeztetnek a nílusi törzsekre, dsurókra, sillukokra és nuerekre, amelyekkel határozottan közeli
rokonságban állnak.
A vásárlásra irányuló törekvéseinknek az a körülmény is útjában állott, hogy sok emberünknek volt egy kis dohánya, amiért meglehetősen sok
kecskét és juhot szerzett, magunk pedig összes árukészletünkkel együtt összesen körülbelül csak 30 darab aprómarhát tudtunk összevásárolni. A
bennszülöttek a dohányt annyira szerették, hogy egy kecskét vagy egy juhot odaadtak egy kis marék rágnivaló dohányért. Teleki gróf nem akarta a dolgok
folyását zavarni, hiszen embereink, ha egy szép napon az ennivalóból kifogytunk volna, az összevásárolt állatokat úgy is kénytelenek volnának vagy
megenni, vagy ideadni, másrészt azt is remélhettük, hogy a bennszülöttek idővel, ha a dohány kifogy, vasdrótunkat és gyöngyeinket készségesebben fogják
elfogadni. Dualla azonban, aki a vásárlásra felügyelt és azt nagyobbára maga is eszközölte nehéz helyzetben volt, és csakhamar elvesztette minden
türelmét; nem is kapta azt vissza addig, amíg Turkánában voltunk. Egy-egy kecskéért vagy juhért, nagyság szerint 20 centiméter átmérőjű 3–5 vasdrót-
tekercset és ugyanannyi fehér mászái gyöngyfüzért adott; más színű gyöngyünk már nem volt. Azonban a bennszülöttek száz üzletet is megkötöttek, de
mindannyiszor megint felbontották, mert vagy nem tudták elhinni, hogy a sok csomagunkban nincs dohány, vagy mivel még egyszer meg akarták próbálni,
vajon állataikért nem kaphatnának-e mégis valamit ebből a kívánt árucikkből. Mindezekhez járult még az is, hogy Duallának csakhamar tapasztalnia
kellett, mennyire nem szeretik a bennszülöttek, egyrészt azért, mert mindig vonakodott nekik dohányt adni, másrészt meg azért, mert idővel haragjában és
Ő
bosszúságában végül a bennszülöttekkel egészen röviden bánt el. Meglehetősen sok dohánya volt nyemszi vezetőnknek, Szokoninak. Ő tudta, hogy a
turkánák ez árucikket nagyon szeretik és ezért, mialatt mi a resiátoknál voltunk, minden gyöngyöt, amit tőlünk útközben kapott, dohányra cserélte be, de
erről nekünk egy szót sem szólott. Most markába nevetett és játszva vásárolt össze valami 30 kecskét. Ez aprómarhákon kívül hoztak a bennszülöttek még
szárított halakat és egy alkalommal két frisset is, amelyek körülbelül 40 centiméter hosszúak voltak és alakra meg színre nézve a heringekhez
hasonlítottak.
Másodnap délután ötven öregebb férfi látogatott meg, akik Gatérrból, nyugatnak, a Dönye Eróknak lábánál fekvő vidékről jöttek hozzánk. Ez
emberek arra kértek, hogy ne menjünk Lareméttbe (a Kério torkolatához) – amint Teleki akarta – hanem Gatérrba, mert ott lakik a legtöbb elgume és ott
sokkal több marhát is vásárolhatunk össze; Lareméttben durrha úgysincs, mert az esők kimaradtak. Effélét már előbb is hallottunk; egyáltalán a turkánák
egy része azt bizonyította, hogy ez évben, az egész országban egy szem durrhát sem lehet kapni, mások az igaz, az ellenkezőt állították. Midőn a Kério-
völgy lakói megtudták, hogy Gatérrba akarunk menni, megpróbálták, nem beszélhetnének-e le erről és mindent elkövettek annak valószínűvé tételére,
hogy ott van ugyan elgume sok, de nincs sem marha, sem fű, sem pedig víz. Ez az ellenvetés nem volt nagyon meggyőző, mert ahol sok ember él, ott kell
marhának és víznek is lennie. Teleki gróf tehát elhatározta, hogy Lareméttet oldalt hagyjuk és tanyánkat Gatérrba tesszük át, annál inkább volt ez ajánlatos,
mivel ez utóbbi hely a turkánák délnyugati határkerületéhez, a Ngamátakba vezető úton feküdt, mi pedig éppen ide akartunk eljutni, hogy azután innen a
Baringo-tóhoz hazafelé mehessünk. Néhány év előtt Dsumbe Kimemeta mint első jutott el a Baringótól Ngamátakba, ama terület elérésével tehát,
vándorlásaink ismeretlen vidékeken keresztül véget fognak érni.
Mielőtt a Kério tanyáról elindultunk, Lembasszót kifizettük, és kegyelmesen elbocsátottuk. A fiatalember minden tekintetben, minden várakozás
ellenére teljesen kielégített, most tehát csereárukból olyan ajándékot kapott, hogy minden további kívánság kifejezése nélkül fogadta el, ami a
bennszülötteknél sokat mond. Hirtelen gazdagsága rá nézve még azon boldogító következményt is vonta maga után, hogy a burkenedsi asszony a két
leánykájával, a kincstől elvakítva, eltökélte, hogy követni fogja, mint feleség a fiatalembert nyiro-hegyi hazájába. Lembasszo így hirtelenül falujának talán
leggazdagabb emberévé vált, midőn tőlünk elbúcsúzott, arca a boldogságtól és megelégedettségtől csak úgy ragyogott.
Másnap reggel, rövid menet után megint egy száraz folyammederben, a Dönye Erók lábánál ütöttünk tanyát, ekkor már Gatérrban voltunk.
Itt összesen 16 szamarat és 150 kecskét és juhot tudtunk becserélni. Az utóbbiakból azonban a fele már megint el volt fogyasztva, a bennszülöttek
eladó kedve pedig már láthatólag csökkent. Lassanként tehát meggyőződtünk, hogy a turkánák csak részben fogják kielégíteni azon reményeinket,
amelyeket élelmezésünk dolgában, országuk segélyforrásaihoz fűztünk. Országuk elhagyásánál ugyanis legalább nyolc napra el kellett látva lennünk
élelmiszerekkel, mert Ngamátaktól a szukok földjére, a lakatlan vadonon keresztül, ugyanannyi napig tartott az út.
Hogy mindent megkíséreljünk, Teleki gróf egy csapat emberünket a Trrguell laramettjébe küldött élelmiszerek bevásárlása végett, ámbár a
bennszülöttek csaknem mind határozottan állították, hogy durrha ez idén ott sincs. Lett légyen azonban bármiként a dolog, ezen út által a lakott országnak
nagyobb részét vonhattuk bele élelmezésünk körébe. Az expedíció vezetésére magam ajánlkoztam és másnap reggel Duallával, 70 emberrel és Szokonival
mint tolmáccsal útnak indultam. Előtte való este, már későn, négy juhával egy öregebb ember jött el hozzánk, akinek králja valahol a Trrguell felé vezető
úton állott, és aki, midőn szándékunkról értesült, ajánlkozott vezetőnek. Ez embert Lémagorinak hívták. Miként az öregebb turkánák, ő is viselt ugyan
hajzacskót, de tulajdonképpen nyemszi kuáfi volt, aki körülbelül 25 év előtt szerencsétlen esetek következtében kényszerült kivándorolni és Turkánába
jött. Lémagori ránk nézve értékes nyereség volt, mert észre és okosságra nézve a bennszülötteket messze felülmúlta. Bennünk, akik Nyemszből jöttünk,
megint oda visszamenni készültünk és honfitársait üdvözölhettük, első perctől kezdve barátokat látott; mivel továbbá az a mód, amellyel értünk
folytonosan gondoskodott, őszinte részvétet árult el, egész lénye azon kívül is nagyon megnyerő volt: e férfival csakhamar szíves viszonyban állottunk.
A közeli král lakói néhány marhát hoztak eladásra, ami nagyon kapóra jött, mert élelmiszereket nem hoztunk magunkkal. Lémagori bemutatta
nekünk gyermekeit, többi között egy pompás leányát, úgyszintén néhány rokonát, az ezekkel folytatott beszélgetés közt telt el az este. Hogy ez emberek
milyen szükségben élnek, abból láthattuk, hogy a gyermekek és a félig felnőttek azon lerágott csontokért verekedtek egymással, amelyeket a mi embereink
eldobtak.
9 óra felé a Losszagám-hegy tőlünk balra, egészen közelünkben volt. Újra lakott vidékhez közeledtünk tehát, Lémagori ezért okos elővigyázatból
azt tanácsolta, hogy a gyors menéssel hagyjunk föl, egyáltalán gyűjtsük össze a karavánt és tartsuk együtt. Ezen óvatosságát azzal okolta meg, hogy
nemsokára számos ottani lakossal fogunk találkozni, akik jövetelünkről semmit sem tudnak, bennünket tehát „mangati”-nak (ellenségnek, vadaknak)
fognak tartani és amint bennünket megpillantanak, az egész országot fellármázzák. Csakhamar tisztába jöttünk azzal is, mily célból hozott magával
Lémagori annyi sok kísérőt. Még a lapos tóparton haladtunk előre, midőn a messze távolban két, velünk szemben jövő leány, fazekakkal a fejükön, a
látóhatáron feltűnt. Eleinte nyugodtan mentek tovább, csakhamar azonban meghökkentek, egy percre megállapodtak, letették a földre fazekaikat és
ellenkező irányban nyakra-főre tovarohantak. Már a két lány első meghökkenésénél, Lémagori parancsára, a turkáná-harcosok egyike eléjük ment és
midőn azok megfutamodtak, szaladva utánuk sietett, hogy őket utolérje és megnyugtassa. Efféle dolog, későbben még többször is megtörtént. Több ízben
találkoztunk marhanyájakkal, amelyek egyes pásztorok őrizete alatt legeltek, akik őket sietve igyekeztek elhajtani, kísérőinknek ugyancsak nagy
munkájába került, hogy mindenütt még a kellő időben megadhassák a felvilágosítást és megnyugtatást. Hála ezen gondosságnak, sikerült délelőtti 11 óra
felé a Kágematot – széles, száraz pálmákkal sűrűn szegélyezett folyammedret – elérnünk anélkül, hogy a nyilvánvalóan nagyszámú lakosságnak kedélyeit
nagyon is nagy izgalomba hoztuk volna.
Az árnyékos erdőszegélyen rövid pihenőnkre alig helyezkedtünk el kellő kényelemben, midőn Lémagori észak felé mutatva így szólott:
„Bagedén!”* nézz oda! Az a fasor a Trrguell; két óra alatt ott lehetünk. Fogadd meg azonban a tanácsomat, és maradj ott, ahol vagy. A Trrguell
laremettjében ez idén nincs durrha, ha nem mondok igazat, ne adjon egy tehenem se tejet. Itt van árnyékunk és vizünk; itt tevék, ökrök, juhok, kecskék, és
szamarak között vagy. Ha pedig Lareméttben csakugyan volna durrha, biztos lehetsz benne, hogy ide is elhozzák neked.
A bennszülöttekkel találkozva Dualla várván a vásárra, a csereárukat pakolta ki, hogy keze ügyében legyenek; egy órával későbben már el is
hozták az első kecskéket, juhokat és szamarakat eladásra.
Az utóbbiakból, az igaz, már többet szereztünk, mint amennyire a terhek vitele céljából szükségünk volt; tekintve azonban, hogy mindeddig
lehetetlen volt élelmezésünk céljából más marhát elegendő számban kapnunk, Dualla mégis azt a megbízást kapta tőlem, hogy ezen állatokból se utasítson
de egyet sem vissza.
„De mi célból vegyünk, uram?”
„Hogy legyen mit enni.”
„De hiszen a karavánban senki sem fog szamárhúst enni.”
„Nem tesz semmit sem. Ha már egyebünk nem lesz, Teleki és én eszünk majd szamárhúst, ti többiek lakjatok jól gyöngyökkel, dróttal és
merikánival.”
Tudtuk mi ezt nagyon jól, hogy a közönséges zanzibariak a szamárhústól irtóznak, de hogy ez az irtózás akkora legyen, miként későbben
tapasztalnunk kellett, azt távolról sem sejtettük; ezért is vettünk annyi szamarat, amennyit csak kaptunk.
Lémagori tanácsára – aki ismételten biztosított, hogy az országnak marhákban leggazdagabb része az, ahol vagyunk – eltökéltem, hogy még két
napig a hely színén maradok. Ezt az időt, kisebb félreértésektől eltekintve, békében töltöttük el; ezt azonban csak annak köszönhettük, hogy mi végtelen
türelmet fejtettünk ki, Lémagori és egy tucat öregebb turkána pedig folytonosan közvetített és békéltetett. Ez utóbbiaknak az esőorvosság járt a fejében,
amit fáradhatatlanul kértek. Mivel esőre a legkisebb kilátás sem volt, kezdetben elutasítottam kívánságuk teljesítését azon ürügy alatt, hogy a turkánák
sokkal szegényebbek, semhogy ezt az orvosságot meg tudnák fizetni. Egy kis fontolgatás után azonban engedni kezdtem és ráállottam, hogy mérsékelt
árban, négy tevéért és négy ökörért adni fogok nekik, ebbe bele is egyeztek volna. Végül azonban az üzletből mégsem lett semmi sem, mert itt is azzal a
csalfa követeléssel állottak elő, hogy adjak nekik előbb az orvosságból két juhért egy kis próbát. A jó Lémagori ezen feltevés miatt egészen dühbe jött és
csak nagy nehezen volt rábírható, hogy e kívánságot nekem lefordítsa, a magam érzelmei is, midőn tudtomra esett, nagyon meg voltak oszolva.
A bennszülöttekkel folytatott cserekereskedés, miként eddig mindig a turkánáknál, most is nagyon kellemetlen maradt. Minden megvásárolt
marhánál kitört a civódás és veszekedés; csaknem minden megkötött üzletet egypárszor felbontottak, ámbár egy nagy sauriban elhatároztuk, hogy ennek
nem szabad többé megtörténnie. Veszélyben azonban soha nem forogtunk, mivel tanyánkra csak asszonyokat, lányokat és gyermekeket bocsátottunk be,
férfiakat soha, ezért meglepetés nem is érhetett; helyzetünk azonban nem volt nagyon kellemes, mivel folytonosan kellett vigyáznunk, hogy az ellenséges
összeütközésre minden alkalmat kerüljünk.
Végre június 13-án reggel elhagytam a tájékot, magunkkal vivén 1 ökröt, 14 szamarat és körülbelül 70 juhot meg kecskét. Ugyanazon úton,
amelyen jöttünk, 14-én délután megérkeztünk Gatérrba, főtanyánkra.
Másnap ötórai menettel áthatoltunk a síkságon, és miként ezen víz nélkül szűkölködő országban mindig, most is a száraz folyómederben, a nyugati
domblánc lábánál ütöttünk tanyát. Vizet alig elegendő mennyiségben, a folyammeder több mély medencéjében találtunk. Tanyánk a Dzirr és Ngamátak
nevű turkána-kerületek határán állott olyan bennszülöttek között, akik már ezelőtt is megismerkedtek karavánokkal;* magukviselete ezt első pillanatra
elárulta. Csakhamar azonban észrevették, hogy másfajta karavánnal van dolguk. Sokáig nem tudták megérteni, hogy a karavánban csak egy embernek
szabad vásárolnia és hogy csak azé az egy emberé az a sok csereáru. Ismételten és újból körüljárták kecskéikkel a tanyát, és mindenkinek kínálták
eladásra, míg végre Duallához fordultak, bár kelletlenül, mert az csak egyszerű igennel vagy nemmel felelt; végtelen alku-sauriról tehát szó sem volt.
Megvettük tőlük, ami kisebb állatokat hoztak, összesen 24 darabot. Másnapra a bennszülöttek megígérték, hogy nagy marhavásárt fognak tartani és hogy a
ngamátaki leibon, Dsumbe Kimemeta ismerőse meg fog látogatni. Teleki gróf tehát, bár az árnyéktalan hely sehogy sem volt ínyünkre, elhatározta, hogy
helyén fog maradni. Várakozásunk ellenére azonban mind az ígért marhavásár, mind a leibon látogatása elmaradt. Ehelyett a bennszülöttek közelünkben
összegyülekeztek, jó ideig meglehetősen kihívó módon tanácskoztak, és ez után meghívták tolmácsunkat, hogy a gyülekezet következő határozatát
közöljék vele: „Innen elmehettek. Senki sem fog nektek, semmit sem eladni, mert nem vagytok igazi lasombók; ti rosszabbul fizettek és velünk szóba sem
igen álltok.” Várakozással teljesen néztek utána a tolmácsnak, midőn a fehér leibonhoz ment, hogy üzenetüket tudomására hozza. Ez azonban a gyülekezet
határozatát meglehetősen hidegen fogadta, és csupán ezt üzente vissza: „Ha nem akartok velünk kereskedni, hát ne kereskedjetek.”
Ha ez a nap más meglepetésekkel nem járt, mint hogy a nagy marhavásár és a leibon látogatása elmaradt, ezt még eltűrtük volna, ugyanaznap
azonban három ökrünk, az egyedüliek, amelyeket nagy nehezen meg tudtunk szerezni, szintén eltűnt. Forró délben történt az eset; a pásztorok és aszkarik,
akiknek az állatokat őrizniük kellett volna, elaludtak. Néhány vállalkozó bennszülött ezt nyilvánvalóan észrevette és felhasználta az alkalmat, hogy
bennünket ilyen érzékenyen megkárosítson. Minden keresés, szidalmazás vagy harag semmit sem használt, készleteink egynegyed része elveszett és elő
sem került. Lémagori dühös volt, egyik beszédet a másik után mondta a bennszülötteknek, és azonnal meg akart indulni, hogy az ökröket felkeresse. Bár
egészen megbíztunk benne, az esetet mégis egy kicsit kényesnek tartottuk és tartottunk tőle, hogy ez az ember félelemből talán meg fog szökni, ha talán
nem sikerül a tolvajokat megcsípnie; meghagytuk tehát neki, hogy csak maradjon. A bennszülötteknek pedig kijelentettük, hogy ha az ökrök elő nem
kerülnek, mindnyájuk romlására hatalmas orvosságot fogunk csinálni. Végül Lémagorinak sikerült a búvóhelyet kikutatnia, ahová állatainkat vitték; mivel
pedig ugyancsak ő biztosított, hogy másnap délelőtt állatainkat visszakapjuk, az ügyet egyelőre békében hagytuk, csupán csak két rakétát röpítettünk fel
este, hogy a bennszülötteknél hangulatot keltsünk.
A tűzijáték következménye volt, hogy másnap reggel egyetlenegy bennszülött sem mutatkozott tanyánkon, helyettük lejött Laminacsán, Ngamátak
leibonja, csekély számú kísérővel. A leibon öregebb, jóképű férfi volt. Dsumbe Kimemeta becsületes, szerény és megbízható embernek festette, és ezt a
hatást tette ránk is. A kis ajándéknak, amit csereárukban tőlünk kapott, amint látszik, megörült, midőn pedig én megkértem, maradjon egy kissé csendesen,
hogy lefotografálhassam, készségesen állott szolgálatomra. Ez embernek volt mindazok közt, akiket láttunk, a leghosszabb hajzacskója – egész
térdcsuklóig ért – és én nagyon sajnálom, hogy fotografiai felvétele a legkevésbé sikerültekhez tartozik. A leibon felszólított, hogy menjünk el a falujához,
amely utunk irányában fekszik, mivel ott magunkat minden szükségesekkel elláthatjuk, és azután nyugodtan tovább mehetünk.
Laminacsán ezzel visszatért, mi pedig megtettük készületeinket, hogy ha ökreinket a bennszülöttek jószántukból nem adják vissza, megtorlással
élhessünk. Midőn dél volt, és a lopott állatok láthatókká mégsem váltak, Dualla parancsot kapott, induljon útnak száz emberrel és azon králból, amelynek
lakóiból, miként megtudtuk, a tolvajok kikerültek, hajtson el egy ökörnyájat. Lémagori végignézte ugyan készületeinket, de meg nem értette. Végül
azonban sejteni kezdte, miről van szó, és még az utolsó percben eljött Telekihez: „Fogadd meg tanácsomat, bagedán! – így szólott komoly, sürgető hangon
– és ne küldd ki embereidet, mielőtt engem meg nem hallgattál. Joggal haragszol te a turkánákra és teljes joggal vehetsz el ökröket onnan, ahol találsz. A
turkánák ezt maguk is be fogják ismerni, és Dzirr lakóit nem fogják segíteni, ha háborúval támadsz rájuk. Fogadd azonban meg tanácsomat, és várj
bosszúddal. Ti itt víz nélkül szűkölködő vidéken vagytok, amelyen keresztül az utat a Trrguellhez meg nem találhatjátok; márpedig ha háborúra kerül a
dolog, én nem vezethetlek tovább, mert utólag agyonütnek. Engedjétek meg, hogy előbb elmehessek veletek a Trrguellhez. Két nap alatt ott vagytok;
onnan már csak a folyó mentét kell követnetek, és a szukokhoz vezető utat el nem hibázhatjátok. Mielőtt a Trrguellnél benneteket elhagynálak, magam
fogok nektek tevéket és ökröket mutatni, és magam fogom tanácsolni, ám ezeket vigyétek el.” Abbeli ellenvetésünkre, hogy mi inkább a tolvajokat
akarnók megbüntetni, mint egészen ártatlan embereket, újra csak azt mondta, erre nem is fog, sor kerülni, mivel addigra saját marháink már ismét
birtokunkban lesznek. – Azon emberre való tekintettel, aki bennünket olyan híven szolgált, arra bírta Telekit, hogy szándékától elálljon. Készületeket
tettünk tehát az indulásra és délután 2 órakor Laminacsán falva felé útnak eredtünk.
Ez a falu két óra járásnyira, Ngamátak keleti határán, egy meredek, kettős halom lábánál feküdt. Megérkezésünk után csakhamar beállított a leibon,
hozván magával friss tejet és később is nagyon előzékeny maradt. Mivel ekkor már sokkal későbbre járt az idő, semhogy kereskedésre még csak gondolni
is lehetett volna, arra igyekezett bírni bennünket, hogy másnap is maradjunk nála. Teleki gróf azonban csak arra határozta el magát, hogy Duallát és
Dsumbe Kimemetát hatvan emberrel otthagyja, ő maga a karaván többi részével pedig odább megy. Duallának, ami marhát kaphat, össze kellett volna
vásárolnia és másnap bennünket követnie.
Utunk a pihenő után nyílt, halmos vidéken vezetett keresztül, amely nyugat felé nagyon szelíden lejtősödött, egyébként azonban az eddigi
tulajdonságokkal bírt, lassan közeledtünk is egy kékeszöld növényzetszegély felé, amely a Trrguell irányát már messziről elárulta. E folyó száraz medrét
azonban csak erőltetett menettel, egy órával naplemente után érhettük el. A rendes és szokásos tanyaépítésre aznap már nem is gondolhattunk, mert az
emberek nagyon kifáradtak és a vízmedencék kiásásával voltak elfoglalva. Az éjjelt tehát, ki hol talált helyet, a folyómeder laza homokján töltöttük és a
tanyaépítésre csak másnap reggel gondoltunk. Ekkor vettük ez után azt is észre, hogy milyen vadregényes a környezetünk. A széles folyammeder mindkét
szélét óriási őserdei fák és buja bozótok szegélyezték, amelyeket számtalan kúszónövény indája áthatolhatatlan növénysűrűséggel alakított; a
folyammederben heverő, gyökerestül kitépett és ledöntött fatörzsek pedig azon hullámok erejéről tettek tanúbizonyságot, amelyek időnként itt dúltak.
Az erdőt és Trrguell tőszomszédságát lakatlannak találtuk. A bennszülöttek közül is csak kevesen kerestek fel és ezek is csak azért jöttek, hogy
megnézzék, mit jelentsenek a felszálló füstoszlopok. Másnapra azonban ígértek marhákat, mivel azonban Dualla estére megérkezett, Teleki gróf
elhatározta, hogy reggel útnak indul. Dualla hozott magával tíz juhot, kettőt ökreink közül és három elefántagyarat; ez utóbbit kárpótlásul kapta harmadik
ökrünkért, amelyet a tolvajok, midőn honfitársaik őket a rablott tárgyak visszaadására felszólították, már felfaltak. Tekintettel a jóindulatra, amelyet a
bennszülöttek ily módon tanúsítottak, Teleki gróf a kárpótlással beérte és Lémagorit abbeli ígéretétől felmentette, hogy nekünk azon nyájakat megmutassa,
amelyeket elvehetnénk. Lémagorit, miután gazdagon megajándékoztuk, e helyen elbocsátottuk és június 22-én reggel a Trrguell mentén dél felé
továbbindultunk.
Ez első utunk négy óra hosszat, a folyó jobb partján a parti sűrűség külső szegélye mellett vezetett odább, azon két jegyzetben említett karavánnak
legészakibb tanyahelye felé, amelyet azok Ngamátakban elértek.
Most már meg tudtuk magunknak magyarázni, miért nem tudott e vidéken tájékozódni sem Dsumbe Kimemeta, sem Szokoni (aki állítólag
háromszor volt Ngamátakban), meg tudtuk magyarázni továbbá azt is, hogy miért nem hallott senki semmit a turkánákról, sem azon hatalmas tóról,
amelynél e nép lakik. A tanyahely, amely a bal parton volt, miként a kereskedőkaravánok csaknem minden tanyahelye, a parti sűrűség kellős közepén
állott. A folyómeder itt kb. 250 láb széles, mély, homokos és száraz, csakis egyik mélyebb barázdában lehetett egy kis víztócsát találni. A bennszülöttek
ismerték a helyet és nemsokára meg is látogattak, ámbár legközelebbi lakóhelyük egy óra járásnyira, egy hegyháton állott, amelynek mentén a Trrguell
folyik. Látogatóink elefántcsontot és két szamarat hoztak a piacra, megígérték azonban, hogy másnap juhokat is hoznak, ha szükség van rájuk.
Marhaállományunk időközben két kis sovány ökörre és egynéhány juhra olvadt le, inkább vágyainktól űzve és zsákmányt nem is remélve, a
vadászattal próbáltunk szerencsét.
A piaci ajándék, amellyel a bennszülöttek másnap megleptek, két szamárból, két juhból és elefántcsontból állott; az utóbbin akartak természetesen
túladni és azért ígérgettek állatokat. Ámbár akkori helyzetünkben nagy hasznát nem vehettük, az alkalmat arra, hogy még mindig óriásilag nagy
árukészletünktől szabaduljunk, nem akartuk elmulasztani, és ezért megvettük az elefántcsontokat is, amit hoztak.
Ezzel ugyan kitűnő üzletet csináltunk, de annál rosszabbul állott a dolog kétszáz emberünk éhes gyomrával, akik számára aznap már semmi sem
volt a tanyánkon. Így tehát kötelességszerűen megint vállra kaptuk puskáinkat, jártunk-keltünk, de csak azzal a szomorú ténnyel tértünk vissza, hogy e
környéken több mérföldnyire nagyobb vad nincs; keserű csalódással érkeztünk meg a tanyára, ahol a szemrehányó pillantások kereszttüze fogadott. Utunk
alatt többször voltunk már csaknem abban a kényszerűségben, hogy teherhordó állatainkat is megtizedeljük, ez a veszély azonban még mindig idejében
múlott el, most azonban nem maradt más kibúvónk, Teleki tehát kiadta a parancsot, hogy négy szamarat meg kell ölni. Dualla, aki embereink hajlamait és
a szamárhústól való irtózásukat jobban ismerte, mint mi, óvatosságból előbb sokáig és ismételve hangosan kérdezte, ki akar szamárhúst enni – és nem
jelentkezett egyetlenegy ember sem. Emberek, akik szemeink láttára verekedtek a párducok és hiénák húsáért, megvetették a pompás, ezüstszürke
szamarak húsát, és egyhangúlag kijelentették, hogy inkább beérik erdei bogyókkal és füvekkel, inkább éheznek, sőt éhen is halnak, de a szamárhúsról
semmit sem akartak tudni.
Embereink egymás között beszélték, hogy egyszer egy karaván kényszerűségből a szamarait megette és hogy a szamárhús evés folytán a karaván
tagjai egytől egyig elpusztultak. Ez a mese a legnagyobb valószínűség szerint valami ravasz kereskedőnek köszönheti keletkezését, a karavánok tagjai közt
azért is híresztelik folytonosan, mert meg akarják akadályozni, hogy a teherhordó állatok a felfalatás veszélyének legyenek kitéve. Merthogy ezen
országokban a közönséges kereskedőkaravánoknál évenként fordul elő valóságos éhínség, már említettem, más körülmények között tehát valószínűleg
elég gyakran előfordulna az eset, hogy a pótolhatatlan teherhordó állatok az emberek fazekaiba vándorolnának, és értékes terheik cserbenhagyatnának.
Másodnapi utunk dél felé szintén a folyam mentén vezetett odább. Mindaddig, amíg ez utóbbitól távol maradtunk, szép, gyér akácfaerdőben
jártunk; ennek csak az a kellemetlen tulajdonsága volt, hogy a talajt olyan fajta fű takarta, amelynek magvai finom, viszketést okozó szőreikkel embereink
meztelen lábaiban rövid idő alatt olyan fájdalmakat okoztak, hogy néhányan közülük szinte őrjöngésbe estek. Helyenként utunkat állották fiatal
legyezőpálmákból álló sűrűségek, amelyeket mivel áthatolhatatlanok voltak, meg kellett kerülnünk. Szokoni, akinek itt vezetnie kellett volna, legkevésbé
sem tudott tájékozódni, végül is néhány bennszülött, akik utánunk jöttek, hogy az erdőben elrejtett elefántcsontjaikat eladhassák, keskeny, nehezen járható
ösvényeken visszavezettek a folyóhoz. Homokos medre, néhány kis tócsát leszámítva, száraz volt, partjait pedig helyenként buja, embernyinél magasabb
fű takarta. Tanyánkat óriási szikomorusz-fügefa alatt ütöttük fel, amelynek törzsét és messze szétágazó koronáját a gyümölcscsomók a szó szoros
értelmében befödték. Volt itt tehát „poso”, legalább 4–5 napra. A fát egy pillanat alatt egy tucat emberünk megmászta és sűrű fügeeső zuhogott alá. E
gyümölcs érett állapotában rózsaszínű, hasonlít nagyon a dió nagyságú fügékhez és gyengén édeskés ízű. Az érett fügéket embereink nyersen ették meg, a
zöldeket pedig kásává főzték. A bennszülöttektől megtudtuk, hogy a folyó mentén ilyen fákat nagy számmal fogunk találni, a következő napok elé tehát
nagyobb nyugalommal néztünk.
A következő napi menet azzal telt el, hogy Szokoni egy óra hosszat a legcsúnyább ösvényeken, a sűrűségen keresztül körbe járatott. Vak düh fogott
el mindnyájunkat, midőn a kiállott szenvedések után a folyó mellé ugyanazon helyre érkeztünk vissza, ahonnan kiindultunk. Most Teleki gróf vette kezébe
a vezérletet. Először a mély homokban gázoltunk, azután a folyó bal partjára mentünk, mert ott a vidék nyíltabb volt. Itt nagy mennyiségben találtunk egy
olyan fajta bogyóra, amilyenből rossz időkben a turkánák is szoktak táplálkozni. E bogyók tövises bokrokon nőttek, kicsinyek és gömbölyűek, mint a
borsó, színük vörös és tulajdonképpen egy gömbölyű magból állanak, amelyet vékony bőr övez. Ízük emlékeztetett a csipkerózsa bogyóira. Jóllakni e
bogyókkal nem lehetett, ennek dacára embereink másra, mint a bogyószedésre nem gondoltak és a szélrózsa minden irányában elszóródtak. Nem használt
az ellen semmiféle intés sem; a következmény pedig az volt, hogy igen sokan eltévedtek. Elveszni azonban senki sem veszett el, mert az embereknek volt
annyi eszük, hogy a folyómederig elvergődtek és annak medrében tovább vándoroltak addig, ameddig előbb-utóbb a karavánra bukkantak, amely a víz
miatt ott valahol tanyázott. Fügefákat is találtunk újra.
A negyedik napon nagyobbára a folyómederben haladtunk odább, csakis a nagyobb kanyarulatokat metszettük át. Néhány bennszülött kedvéért,
akiknek eladni való elefántcsontjuk volt, délben, bogyókban gazdag helyen kétórai pihenőt tartottunk. Midőn ennek elteltével újra útnak akartunk indulni
és legtöbb emberünk már a terheket is felvette a vállára és még csak teherhordó állataink vártak a parti sűrűségben a hajcsárokra, ebben egyszerre
fülszaggató szamárordítás vált hallhatóvá. Egypár bennszülött, néhány lépésnyire tőlünk, egyik szamarunkat megölte és az után anélkül, hogy valaki őket
észrevette volna, a sűrűben eltűnt. A szamáron dárdákkal két mély és nagy sebet ejtettek úgy, hogy az állat, midőn megtaláltuk, már megdöglött. Miután a
sűrűséget eredménytelenül átkutattuk, továbbmentünk, míg naplemente felé újra el nem jutottunk egy gyümölccsel megrakott posóhoz, ott azután tanyát
ütöttünk.
Az ötödik napi menetet részint a folyómederben, részint az embernyi magas fűben tettük meg, azután pedig elhagytuk a folyót és a Trrguell
valószínű irányában, keresztül-kasul bolyongtunk dél felé, míg végre a Trrguellnek szintén száraz mellékfolyójához, illetőleg torkolatához jutottunk, ahol
éjjelre felütöttük a tanyánkat. Teleki gróf menet közben egy vaddisznót ejtett el, Kharso pedig a tanyánk közelében, egy jelentéktelen iszaptócsában két kis
krokodilust lőtt. Embereink ételeiben aznap tehát egy kis változatosság volt, mivel a folytonos éhezés minden gyöngéd aggodalmat száműzött. A
vaddisznó és krokodilus azon félig megemésztett harcsákkal együtt, amelyeket amazoknak gyomrában találtak, most örömmel fogadott falatok voltak, a
szamárhús azonban, miként eddig, most is „haram”, azaz megvetett maradt.
Midőn másnap reggel felébredtünk, a folyómeder nagy meglepetésünkre vízzel volt tele, a forrás vidékén hullott esők vízszükségletünkről
gondoskodtak. A következő napon közelebb jutottunk ugyan egy Ngaboto nevű, kis földművelő turkána telephez, Kiszimájt, legészakibb fekvésű falujukat
azonban csak másnap reggel, a Trrguell menti nyolcadik menetünk napján értük el. Kiéhezett embereinket a hullámzó gabonaföldek megpillantásánál lázas
öröm fogta el, folytonos örömujjongások közt haladtak át a folyón, jó gyakran járt ösvényeken a daszturi tanyahely felé. Zúgolódás, az elégületlenség
legkisebb nyilvánítása nélkül érték be embereink a sovány koszttal, amit az erdő nekik nyújthatott, nem csoda, ha a félig érett durrha első megpillantására
szívük örömtől áradozott. A régen kiapadt humor forrásai is újra felfakadtak, és mint rendesen, most is Sibu vai Kombo, többször említett népszónokunk
okozta a legélénkebb nevetést. „Allah akbar” így szólott „soha sem hittem volna, hogy valaha is lássak még durrhát; a mi fűkosztunknál már régen
tisztában voltam vele, hogy – Istenemre mondhatom – jobb lett volna szamárnak születnem.”
Itt megérkezésünk napján öt zsák gabonát vettünk, éppen annyit, amennyire egy nap alatt szükségünk volt. A durrha még szárán állott, de minél
tovább jutottunk el dél felé, annál érettebb állapotban kellett azt találnunk. Mivel ezen felül, amint hallottuk, utunknak a Baringo-tóig folytonosan lakott
vidékeken kellett keresztülvezetnie, remélhettük, hogy végre az éhező napok véget értek.
A bennszülöttek tudtunkra adták, hogy Ngaboto déli részében egy kiskaraván van, másnap reggel már néhány tagja meg is látogatott, akik esetleg
egypár emberünkkel ismerősök voltak. A viszontlátás öröme természetesen általános és nagy volt és a kölcsönös élmények elbeszélése alig akart véget
érni. Az ő csapatuk, amely 120 emberből állott, tőlünk öt óra járásnyira fekvő, helyen tanyázott és egy nagy, Abd-er-ramánnak, mombaszi férfinak
vezetése alatt álló karavánhoz tartozott, amely Nyemszben várakozott. Miként mondák, három hónap előtt indultak meg a Baringo-tótól és nehéz időket
éltek át, mert amerre jártak, mindenütt éhség uralkodott. Kilenc emberük éhen halt és ők maguk is már abban a veszedelemben forogtak, hogy
valamennyien elpusztulnak, ha nem sikerül még idejében eljutniuk Sziavéiba, Kavirondo határán fekvő országba, ahol bőség volt élelmiszerekben. Abban
a feltevésben, hogy Ngabotóban időközben a durrha megérett, ide indultak, most pedig szamarak bevásárlása végett Ngamátakba akartak menni, mert már
van annyi elefántcsontjuk, hogy nem bírják vinni. Végül még azzal a hírrel örvendeztettek meg, hogy Abd-er-ramánnál Nyemszben leveleink vannak.
Bár a kereskedőkaraván igen barátságos volt, csakhamar volt okunk, hogy jelenlétét alkalmatlannak találjuk, mert a bennszülöttek, akiknek a mi
rövid elbánásunk úgysem nagyon tetszett, dacára a magasabb áraknak, amelyeket mi fizettünk, tőlünk mindig jobban és jobban elfordultak. Már másnap a
vásár látogatói csaknem egészen elmaradtak; embereink tehát megint nagyobbára az erdei eledelekre voltak utalva. Szerencsére, ezekhez e helyen váratlan
ráadást találtunk nagyszámú szövőmadárfészek és félig felnőtt madárfiak alakjában. Nem egy fát ezek a fészkek csaknem egészen elleptek, és embereink
itt még több napon át találhattak volna ennivalót. Ezzel azonban, a karavánnak a tovább utazásánál szükséges élelmezése dolgában nem sokat nyertünk és
mivel a bennszülötteknél az a fenyegetés sem használt, hogy a durrhát, ha nem hozzák piacra, a mezőkről fogjuk elvenni: eltökélte Teleki gróf, hogy
kétnapi pihenő után tovább indul. Július 3-án útra is keltünk.
Július 6-án két napra való durrhakészlettel újra útnak indultunk. Egy kereskedőkaravánból harmincan, kiknek semmi csereárujuk nem volt már és
így az utat Ngamátakba egészen céltalanul tették meg, hozzánk csatlakoztak. Csereáruja a karaván többi részének sem igen volt már, de még meglehetősen
sok dohánnyal rendelkezett. Mivel mi árukban még bővelkedtünk, csak természetes volt, hogy e kufárok egyet-mást tőlünk meg akartak venni. Azon rossz
szolgálatok miatt azonban, amelyeket jelenlétükkel nekünk tettek, Teleki gróf semmit sem adott el nekik, ámbár mesés ajánlatokat tettek, így például 35
kilogramm vasdrótért 300 dollárt ígértek. Kívánságuk megtagadásának másik oka az volt, hogy nyemszi vezetőnket, Szokonit rábeszélték, kísérje el őket
Ngamátakba, pedig ez az ember nekünk most tehetett volna igazán jó szolgálatokat, mivel a szukok földje, amelyben ő egyedül volt igazán tájékozódva,
még előttünk állott.
Ngabotótól e tanyánk elhagyásával búcsút vettünk. A folyó jobb partján folytattuk utunkat déli irányban, vagy inkább vadcsapásokon bolyongtunk
odább és végül ismét a Trrguellhez érkeztünk, amely itt még jó negyven lépés széles volt. Mivel másnap rajta túl, meredek lejtőjű Szuk-hegyek lábánál
kellett továbbhaladnunk, átkeltünk a folyón és a rothadás szagával eltelt parti sűrűségben tanyáztunk.
Már azelőtt is hallottuk, hogy a Trrguell melléki bennszülöttek struccmadarak és elefántok fogásával is foglalkoztak, főképpen ez utóbbit
hihetetlennek tartottuk. Ezen utunkban azonban kétségtelen bizonyítékára bukkantunk annak egy, a keskeny ösvényen elhelyezett elefánthurok alakjában.
E hurok nyers, csavart bivalybőrből készített kötélből állott, és egyik végével egy fatörzshöz volt kötve, amely elég nagy és nehéz volt arra, hogy a
befogott állatot a sűrűségben, minden mozdulatában megakadályozza. A bennszülöttek a hús és elefántcsont miatt űzték ezt a vadászatot. A szárazra
kifeszített bivalybőr darabok és egyéb talált jelek azt bizonyították, hogy olyan bennszülött vadászok búvóhelyére akadtunk, akik közeledésünkre
elmenekültek.
Július 7-én a hegylejtők mentén megejtett rendkívül fárasztó menet után, rohanó hegyi pataknál, a Szekérénél ütöttük fel tanyánkat. A környéket
lakatlannak találtuk. Elhagyott durrha-ültetvények elárulták azt a szükséget és nyomort, amely itt a múlt évben az esők elmaradása miatt uralkodott és a
bennszülötteket kivándorlásra kényszerítette.
A festői hegyek mentén megejtett, szintén nehéz menet után, másnap a Maricsi nevű telephez jutottunk.
Maricsi egy kis patak mellett fekszik, amelyet most erősen megáradva találtunk. A bennszülöttek szukok, és főképpen durrhatermesztéssel
foglalkoznak. A gyümölcs még zöld volt és ez a megfigyelés annál inkább nyugtalanított, mivel minden, amit az erdő bogyókban, gyümölcsökben és ehető
füvekben nyújtott, már mind le volt szedve. Hogy olyan vidékekre jutottunk, amelyek már csaknem két év óta várnak az első bő aratásra, hogy
bennszülöttekhez érkeztünk, akik az egész idő alatt az éhhalállal küszködtek, arról sejtelmünk sem volt. „Maricsi, így beszéltek, éhenkórászok nyomorult
faluja, de Veivéiben, a legközelebbi telepen ameddig a szem ellát, mindenütt hullámzó durrhakalászok fedik a földet.”
A kereskedők által meghonosított itteni szokás szerint, a bennszülötteknek megérkezésünket három sortűzzel adtuk tudtára, amelyeknek
mennydörgésszerű hangját a hegyek csodálatos visszhanggal adták tovább, ennek dacára kevés bennszülött érkezett tanyánkra, és akik eljöttek, mind
szegényes és kiéhezett alak volt. Egyikük három, még tejes durrhaszárat tartott kezében, és mint valami értékes virágcsokrot, ajánlgatta megvételre.
Dacára hogy drótot, kelmét és gyöngyöket kínáltunk érte, mégis visszavitte magával, mert az egyedüli csereeszköz itt is a dohány, azzal a különbséggel,
hogy minden más árunak nincs semmi értéke sem.
Helyzetünk, miként a fentebbiek után bővebb magyarázatra nem is szorul, kétségbeejtő volt a legnagyobb mértékben. Embereink már hetek óta a
legnyomorúságosabb módon éltek, többen a nélkülözéseknek már áldozatául estek és valamennyien el voltak csigázva és gyengülve. Csakis az a remény
tartotta fenn eddig is bátorságukat, hogy a Szukföld elérésénél minden nyomornak vége szakad; és most ez országnak küszöbén szomorúan kellett
felismernünk, hogy sem itt, sem odébb nem vagyunk képesek a karaván élelmezését biztosítani.
A nap komoly tanácskozások között telt el, amelyeknél a legkétségbeesettebb tervek kerültek szóba. Az a terv is felmerült, hogy Nyemszig
mindenféle zsákmányból fogunk élni, de a tervet elejtettük, mert tartanunk kellett tőle, hogy a gyenge kereskedőkaravánnak, amely Ngamátakba ment, a
visszatérést lehetetlenné tesszük. Végül arra határoztuk el magunkat, hogy egy csapat embert kiküldünk dél felé, tudakolja meg közelebbről az ottani
viszonyokat, egyidejűleg fel akartuk szólítani a Kério-folyónál lakó, kizárólag állattenyésztéssel foglalkozó szukokat, hogy lépjenek velünk
összeköttetésbe. Arra a kérdésre azonban, hogy addig is miből éljünk, nem tudtunk felelni, annál kevésbé, mivel az emberek, akik időközben
felkerekedtek, hogy a környéken ehető bogyókat és füveket keressenek, üres kézzel tértek vissza. Másnap reggel hatvan válogatott emberünket két
szomálinak vezetése alatt elküldtünk délre, magunk pedig a tanyán maradtunk, tétlenül és bosszús apátiával várván a jövendő dolgokra.
A folytonos csalódások, amelyek most már napok óta értek és ez a teljes tehetetlenség, amelyben most is voltunk, múlólag összes tetterőnket
megbénította és még a vadászattal sem tettünk kísérletet, amelytől a Trrguellnél eddig szerzett tapasztalataink szerint úgysem vártunk semmit sem. Hogy
embereink ezen napokon mivel táplálkoztak, előttünk rejtély maradt, csakis sejtettük, hogy éjjelenként szerény mértékben ellátták magukat durrhával,
ámbár mi megtiltottuk nekik, hogy a mezők terméséhez nyúljanak. A bennszülöttek egyébként e tekintetben panasszal hozzánk nem fordultak.
Mielőtt elbeszélésemet folytatnám, engedje meg a szíves olvasó, hogy a szukokat, amennyiben ez utunkban velük megismerkedhettünk,
közelebbről leírjam.
A szukok a nílusi nyelvtörzshöz tartoznak. „Eaupe”-knek és „gurut”-oknak is hívják magukat, vajon e két névvel nem jelölik-e meg e népnek csak
egyes részeit, talán az egyikkel az állandó helyen lakókat, a másikkal a nomadizálókat, nem tudtuk megállapítani.
A szukok földje az északi szélesség 0°50' és 1°50' között fekszik; nyugaton az északról délnek vonuló Szuk-hegység, keleten az utóbbit oldalt
követő két egyközű lánc közül a külső határolja.
A szuk nép jelenleg állandóan egy helyen lakó földművelőkre és vándorló állattenyésztőkre oszlik. Azelőtt alkalmasint mindnyájan állattenyésztők
voltak és az állandóan egy helyen lakó részt csak a marhavészek kényszerítették arra, hogy a földet művelje. Ez utóbbiak kizárólag a főhegység keleti
lejtőjén laknak. Durrhát, tököt és dohányt termesztenek. Kunyhóik kicsinyek, kerekek, megfaragott fatörzsekből igen csinosan vannak összetákolva és
durrhaszalmából kúp alakú fedéllel fedve. Miként már említettem, ezek mindig a völgy felett levő magaslatokon, a meredek hegylejtőkön elszórtan,
helyenként tanyákká alakulva állanak, de falvakat soha nem látni. A két egyközű keletibb hegylánc között fekvő völgy, amelyet a Kério öntöz, a lakosság
nomadizáló részéé. Ennek marhaállománya szarvasmarhákból, kecskékből, juhokból (köztük sok a fekete fejű faj), szamarakból és valószínűleg néhány, a
turkánáktól elrabolt tevéből áll. A nomadizáló szukok ugyanis állítólag szemtelen marharablók, tényleg a környék rémei és még a mászáik is félnek tőlük.
A nomád szukok králokban laknak; ezek gallyakból és fonadékból épült jó kunyhók, a kerítésük pedig tövissövény.
A szukok külső megjelenése nagyon hasonlít a mászáikéhoz. Fokozott mértékben áll ez a lakosság vándorló részéről, amely tényleg sokkal jobban
ki van fejlődve, mint a földművelő.
A földművelő szukok ruházata egy szőrtelen kecskebőrből áll, amelybe betakaróznak. A nomádok a turkánák módjára cserzett kecskebőrből
egészen keskeny lágyékkötényt viselnek. A fiatal emberek hajukat chignon-alakban hordják, az öregebbek vagy bántatlanul hagyják, vagy hajzacskóvá
kócolják, ez utóbbi eset különösen a nomád szukoknál fordul elő gyakrabban. A leányok hajukat oldalt rövidre nyírják, vagy hogy csak a fejük búbján
marad még egy széles taréj, határozottan ez volt a legízlésesebb hajviselet, amelyet néger népeknél mindeddig láttunk.
A lakosság férfi része mohamedán szokás szerint körül van metélve.
Mindkét nembeliek alsó ajkukat átfúrják és egy réz pálcácskát, vagy lapocskát szúrnak belé. Egyéb ékszert feltűnően keveset látni náluk, nyakuk
körül egy vagy két gyöngyfüzér, egypár vas- vagy réztekercs a karjukon, ez nagyobbára az egész, amit viselnek.
A szukok fegyverzete rossz dárdákból, íjakból és nyilakból, bivalybőr pajzsokból és a kar csuklóján viselt hasító késekből áll. A nyílhegyek
nagyobbára csak a tűzben megkeményített fából készülnek.
Mi magunk a szukokat nyugodt és barátságos népül tanultuk megismerni, és a kereskedők is biztosítottak, hogy kis, 40–50 emberből álló
karavánok minden aggodalom nélkül felkereshetik a földművelő szukok országát, elefántcsont vásárlás végett.
Midőn Dsumbe Kimemeta 1884-ben a szukokat először meglátogatta, a bennszülöttek sokkal kevésbé voltak békeszeretők, a mostaniak előzékeny
maguktartása főképpen azon energikus büntetéseknek köszönhető, amelyben támadó túlkapásaik miatt akkor részesültek.
A Kério-folyónál nomadizáló szukokkal a kereskedők még nem voltak összeköttetésben, bár hitték, hogy náluk sok elefántcsontot kaphatnak.
Nemigen bíztak bennük, és azért a barátságos közlekedés egyengetésére irányuló törekvéseinknek nagy érdekkel néztek eléje. Mi ugyanis ama szukokat
bennszülöttek által felszólíttattuk, hogy hozzanak marhákat eladásra, örömünkre is szolgált, midőn Veivéibe való megérkezésünk után harmadnapra,
néhányan juhaikkal tanyánkon megjelentek.
Magától érthető, hogy a legszeretetreméltóbban fogadtuk, ajándékokkal halmoztuk el és nekik minden lehető szépet ígértünk.
Mivel azon csapatunk, amelyet a már Elgejoban fekvő, Vuendo nevű telepre küldöttünk, még mindig nem tért vissza, vágyainkat a kérioi
húsosfazekak után még most zaboláznunk kellett. Midőn azonban embereink másnap kimerülten és elfáradva azzal a hírrel jelentek meg, hogy több napi
járásra nincs egyéb, mint „mtama mbicsi kabisszá” (teljesen éretlen durrha) és hogy ők a legnyomorúságosabb módon, kizárólag gombákból, bogyókból és
füvekből éltek, siettünk útnak indulni.
Másnap rövid menet után Kivászba érkeztünk. Embereinken a teljes elerőtlenedésnek olyan jelei mutatkoztak, hogy emiatt elhatároztuk, hogy
Kivásztól egyelőre nem fogunk elmozdulni. Ültetvények itt sem voltak, éppen úgy bennszülöttek sem, csak néhány, nyilvánvalóan újabban elhagyott král
árulta el, hogy a nomadizáló szukok vándorlásaikat idáig terjesztették ki.
Miként az előbbi napokban, úgy ezen is, de főképpen a következő éjjelen sokat kellett a nehéz esőktől szenvednünk, amelyek természetesen nem
csekély mértékben járultak hozzá embereink elgyengüléséhez. Hogy életüket szegények miként tengették, csak másnap reggel tudtuk meg. Midőn ugyanis
az indulásra trombitával a jelet megadtuk, karavánunknak körülbelül egyharmada hiányzott; ekkor Dualla színt vallott és beismerte, hogy az emberek
éjjelenként elszóródtak, magukat durrhával ellátandók. A tartós eső miatt ez alkalommal csak éjfél után indulhattak útnak, mivel pedig több óra járásnyira,
egészen Ndevuig mentek, miként máskor, a szokásos titkos módon napfelkelte előtt nem érkezhettek vissza. Fáradtan, elcsigázva és teljesen átázva jöttek
meg egyenként a tanyára, mindegyik jó csomó éretlen durrhakalásszal levén megterhelve. Ránk nézve a dolog csak annyiban volt kellemetlen, amennyiben
vezetőink kétségbeesett helyzetünket ebből felismerhették és későbben, valóban kevés hajlandóságot is mutattak arra, hogy bennünket králjaik közelébe
vigyenek, mert amit embereink itt cipeltek, hogy az lopott jószág volt, abban senki sem kételkedhetett. A megindulás előtt a vezetőkkel egy kis
viszálykodás is tört ki, ami azután csak azért végződött látszólag jól, mert miként kiderült, Ndevu lakói és a szukok nem a legjobb barátok, így tehát a
kárnak, amelyet embereink amazoknak okoztak, ezek csak örvendeni látszottak.
Csak 9 óra felé jöttünk mozgásba. Az ösvény a hegyek lábától keleti irányban, és körülbelül a Trrguell és Kério közti vízválasztón vezetett odább.
A folyó 40–50 lépés széles és helyenként 1 méternyi mély is volt, az átkelést azonban hamar megejtettük és a jobb part tőszomszédságában,
néhány szép fa alatt felütöttük tanyánkat. Csakhamar ezután erősen zuhogott az eső, a folyammeder egypár óra alatt vadul rohanó hullámokkal telt meg és
ránk nézve áthághatatlan korláttá változott. Ez volt az, amire a szukok, akik lassanként félni kezdettek tőlünk, számítottak és számításuk, sajnos, helyes
volt. El voltunk választva králjaiktól, el voltunk vágva az ültetvényektől és tehetetlen állapotban sorsunkra hagyattunk. Még az este e tekintetben minden
kétségünk eloszlott. Az a burkenedsi asszony ugyanis, aki az elmolóknál hozzánk csatlakozott, követte a vezetőket králjaikig, hogy tejet szerezzen, mivel
pedig délután a folyó áthághatatlanná vált, az éjjelt is ott kellett töltenie. Naplemente felé azonban eljött a folyamparthoz és tudatta velünk, hogy a
szukoktól semmiféle segítséget ne várjunk, mert azok rólunk semmit sem akarnak tudni és örülnek, hogy a Kério tőlük oly hathatósan elválaszt.
E nehéz napokban mutatkozott legfeltűnőbben, mily vasfegyelem gyökerezett meg a karavánban és mily hősies tetterő lakozott egypár
emberünkben. Ez utóbbi tekintetben főképpen Maktubu és Muhinna v. Kiniva tűntek ki. Ők vállalkoztak rá, hogy kötelet fognak a folyó fölött kifeszíteni,
hogy legalább a durrhamezőkkel jöhessünk összeköttetésbe. Midőn először egy vékony zsineggel kísérleteket tettek az átúszásra, legalább egy tucatszor
vagy a zúgó hullámok ragadták el, vagy a forgók rántották víz alá és már ismételten elveszettnek tartottuk őket. Végül a vakmerő tett sikerült és több órai
felizgató munka után, embereink legbátrabbjai túl voltak a folyón. Megvolt tehát legalább az a megnyugvásunk, hogy legalább egyelőre és ameddig
másképpen nem segíthetünk, éretlen durrhában nem lesz hiány.
Többen szintén felkerekedtek, hogy a folyó jobb partját kutassák át, mert sejtelmünk sem volt arról, hogy ez lakott-e és hogy élelmezésünkre, meg
továbbutazásra minő eszközöket nyújthat. Ez utóbbiak hírül hozták, hogy hosszabb vándorlás után szuk-ndorobbókra akadtak és ezek megmutatták nekik
az irányt, amelyben egy marhakrál van; onnan láttak is füstöt felszállni, de már arra későn volt, hogy a králhoz is eljuthattak volna. – E jelentés újra
reményt keltett bennünk, szalmaszál volt az, amelybe kapaszkodhattunk.
A lopások, amelyeket embereink Vuendo mezein elkövettek, nem maradtak észrevétlenül, összeütközések is történtek a bennszülöttekkel,
amelyeknél egyébként, bár több nyílseb ejtetett, egyetlenegy lövést sem tettünk. A legkomolyabb, amelyet egyik emberünk kapott, a has környékén egy
nyílseb volt, amely azonban semmi gonosz következményt sem vont maga után.
Embereink testi állapota, amelybe a fárasztó életmód, az elégtelentáplálkozás, és folytonos esőzések következtében jutottak, napról napra rosszabb
lett és további elhatározások megejtésére késztetett. Teleki gróf tehát a továbbindulást július 19-re tűzte ki, ámbár egy tucat emberünk, akik már két nap óta
hiányzottak, még mindig nem kerültek elő. A szuknomádok, akikről azt hittük, hogy szabadítóink lesznek, többé nem mutatták magukat, a burkenedsi
asszony azonban naponként többször megjelent a folyamparton hírekkel, de arra nem tudta magát elszánni, hogy akár a kifeszített kötél segítségével is
átkeljen a vízen. Végre azonban, midőn az a sors fenyegette, hogy a szukoknál vissza kell maradnia, nekimerészkedett a zúgó hullámoknak. Maktubu,
mindig készen a segítségre, ahol kellett, az áram legveszélyesebb helyén várt rá, ámde, mielőtt még odaért volna, elhagyták erői. Maktubunak és több más
emberünknek minden fáradozása dacára, mindnyájunknak szeme láttára a rohanó ár elragadta és elnyelte.
Szakadó eső, július 19-nek reggelén, majdnem 9 óráig nem engedett tovább menni, ekkor azonban szűnni kezdett és mi megindulhattunk. Tíz
ember ugyan még hiányzott, de tovább már nem várhattunk, ha csak mindnyájunk életét kockára nem akartuk tenni. Részint friss zöld, bozótos erdőn,
részint vízzel takart réten keresztül kelet felé haladtunk azon hegylánc halmos alja felé, amely a Kériot keleten kíséri; délután az erdőben egy pataknál
tanyát ütöttünk. Magam hirtelen fokozódó lázzal keltem útra és menet közben a legborzasztóbb kínokat kellett szenvednem, csaknem eszméleten kívüli
állapotban érkeztem meg a tanyára. Három bennszülöttől, akikkel útközben találkoztunk, megtudtuk, hogy a král, amelyet kerestünk, Csarra
törzsfejedelemé és hogy e környéken csak ez az egy král van.
A folytonosan zuhogó eső dacára, csakhamar beállított tanyánkra néhány bennszülött. Teleki gróf mindenáron igyekezett őket részünkre megnyerni
és rendkívül gazdagon ajándékozta meg. Másnap ugyanazon helyen maradtunk. Duallát néhány emberrel és különböző csereárukkal a králhoz küldtük,
hogy a bennszülöttekkel alkudozásba bocsátkozzék, eredménytelenül tért azonban vissza. A bennszülöttek hajlandók voltak két ökröt átengedni, egyet egy
olyan orvosságért, amely az országban uralkodó marhavész ellen volna és egyet csere útján egy nőstény szamárért. Egyéb üzletről semmit sem akartak
tudni.
Ilyen volt tehát a helyzetünk, miután huszonkét napon át bogyókból, füvekből, félig érett fügékből, akácmézgából, madárfiakból, gombákból és
éretlen durrhából éltünk!
Áldozatra való készségünk ekkor már ki volt merítve, eljutottunk azon pontra, midőn kétszáz ember életéről kellett gondoskodnunk, minden áron.
Hogy mit kelljen tennünk, az iránt már kétség nem foroghatott fönn. A bennszülöttektől a fenntartásunkra szükséges marhát el kellett vennünk.
Csakis azon tanakodtunk, hogy miként kelljen ezen erőszakos tettet a legkíméletesebb módon végrehajtanunk.
A tervben végre megállapodtunk.
Először is tanyánkat közelebb vittük a králhoz, a hegynek magasabb részére, kiderült ezen alkalommal, hogy embereink egyharmada a
gyengeségtől alig tudott már menni. Ezután felosztottuk karavánunkat. Az összes elcsigázott embert tovább vezettük, hogy ha a bennszülöttek makacsul
találnának üldözni, ezek a harctértől messzebb, biztos távolságban legyenek. E célból a legnagyobb sietséggel összes, még meg nem terhelt szamaraink
részére – szám szerint harmincnak – a még meglevő kelmékből, szomáli módra, egyszerű teherhordó nyergeket csináltunk, hogy embereink teher nélkül és
így jobban mehessenek. A kilencven legerősebb embert a tanyán hagytuk és Duallának rendeltük alá, neki tevén a rablás végrehajtását feladatává.
Másnap délelőtt Teleki gróf a karaván gyönge részével útnak indult, engem függőágyban vittek. Két napig kínlódtunk, míg a szelíd lejtőre fel- és a
nyergen átjutottunk, itt azután megállapodtunk, hogy Dualla csapatát a zsákmányával bevárjuk.
Ezen napnak nehéz gondjai egyedül Teleki gróf vállaira nehezedtek, magam az egész idő alatt a leghevesebb lázban feküdtem. Naplója e dolgokról
a következőket tartalmazza:
„1888. július 22. A sok teherhordó állat miatt elkésett indulás. Az út (három órán át) a hegylánc lejtőjén vezetett. Délben, az erdőben véletlenül kis
zebranyájra bukkanok, és sok szerencsével hármat lelövök; ez elég mára és holnapra. Emberek s terhek az úton elszórtan hevernek; úgy kell
összeszedetnünk. Délután országos eső. Csak éjfélkor kerültünk össze mindnyájan. Két tehercsomag elveszett, három ember meghalt.
Július 23. Átkeltünk a hegynyergen, az előcsapatnak erre egy fél óra alig kellett, a karaván többi része délután 1 óráig kínlódott el vele. A néhány
szomáli és inasaink nélkül, akik mindenütt, ahol lehetett, segítettek és a tegnapi vadászzsákmány nélkül az emberek fele odalenn fekve maradt volna. 5
órakor tanyát ütöttem, azonban 11 óra lett, mikorra mindnyájan összekerültünk.”
Útinaplóm e két napról semmit sem szól.
Július 24-én reggel lázam hirtelen, mintha elvágták volna, megszűnt, pedig öt napon át igen magas testhőmérsékletet okozott, a láz annyira
elgyöngített, hogy eleinte alig tudtam lábaimon megállni.
A nap feszült várakozásban telt el. Szakadatlanul néztünk mi, és megint vagy még mindig éhes embereink – a három zebra szőröstül-bőröstül már
régen föl volt emésztve – a hegygerinc azon horpadása felé, amelyen Duallának és embereinek át kellett jönnie. Egyik óra a másik után telt és a vállalat
eredménye iránt már aggódó sejtelmeink keletkeztek, midőn végre, már estefelé, néhány puskalövés a várt emberek, megérkezését jelentette. Nemsokára
utána megjelent a marhák, kecskék és juhok tarka csapata is a hegylejtőn, közeledett felénk és nemsokára az egész völgy visszhangzott a marhák bőgésétől
és embereink örömlövéseitől és diadalmi zajától.
Dualla a rablást napfelkelte előtt hajtotta végre, amikor az állatok még a králban együtt voltak. Amint embereink a marhanyájakat nagy lármával
körülfogták és megkezdték elhajtani, az álmukból hirtelen felriasztott bennszülöttek, amint az várható volt, hanyatt-homlok menekültek, a králban
magában tehát harcra a dolog nem került. Az állatokat azután fedezet alatt előrehajtották, és Dualla, körülbelül húsz emberrel, bizonyos távolságból őket
követte, hogy a visszavonulást fedezze. Csak körülbelül két óra múlva szedelőzködtek össze a bennszülöttek és siettek a mieink után, hogy a marhákat
visszavegyék. Körülbelül kétszázan, zárt sorokban, bátrak módjára, vad lármával rohantak utócsapatunk felé, körülbelül ötvenlépésnyi távolságra, a
golyókkal azonban nem mertek szembeszállni, amelyekkel őket fogadták, hanem visszamenekültek. A számtalan nyíltól, amelyeket embereinkre
röpítettek, senki sem sebesült meg, a küzdelem hevében azonban egyik legényünk egy puskagolyótól súlyosan megsebesült. Minden további akadály
nélkül értek el embereink a tanyahelyre, amelyről megindultak. Dualla, aki a bennszülöttek második, erősebb támadására várt, másnap reggelig a helyén
maradt, hogy annál hathatósabban verhesse vissza. A támadás azonban elmaradt, a bennszülöttek többé nem is mutatkoztak.
Jelenlegi tanyánknak, támadás esetére, kedvezőtlen volt a fekvése, ezért másnap délelőtt 2½ órányi járásnyira odább vittük délkelet felé. Ott
megpihentünk egy napig és megengedtük embereinknek, örvendjenek a bőségnek, amelyhez jutottunk. Többeknél a végső szükségből való menekülés már
későn jött, lassan elpusztultak, a húseledelek dacára, amelyeket innen túl élvezhettek.
A Kérióval egyközűen haladó völgynek alján dél felé vándorolván, másnap egy kis patak partjára érkeztünk, amely Kamassziában ered és a
Szukuta sós pusztán ér véget.
Legközelebbi utunk egy hegyháton vezetett át az Erre-hegység északi lábáig. Eközben pillantottuk meg először a Baringo-tó csillámló felületének
első sugarait, az ismeretes tájképek szemléleténél, amelyek mindig gyakrabban tűntek fel a környéken, mély meghatottság vett erőt rajtunk, mintha csak
már a hazánkba érkeztünk volna meg. Még két kemény menet választott el azonban Nyemsztől. Amint csak tudtunk, siettünk a Baringo-tónak óriási,
legfeltűnőbb formájú, lépcsőkkel szegélyezett nyugati oldalán előre, célunk felé. Július 29-én a tó partján ütöttük fel tanyánkat, másnap délután pedig a
Guasszo Nyuki partjához érkeztünk azon helyre, ahol 166 nappal azelőtt tőle megváltunk. Feladatunk meg volt oldva!
Visszatérésünk a Baringótól a tenger partjára
(1888. július 30-tól október 28-ig)
Kilenc napot szántunk a nyugalomnak. Testileg-lelkileg el levén fáradva, az időt nagyobbára tétlenül töltöttük, csakis a letelt, gondokban és
nélkülözésekben gazdag időnek emlékeivel foglalkoztunk, vagy az elefántcsont-kereskedőkkel és a bennszülöttekkel csevegtünk. Ez utóbbiak az első
napokban gyakran adtak okot bosszúságra, mert megpróbáltak a legelőről juhokat és kecskéket lopni; de ennek véget vetett az a fenyegetés, hogy lőni
fogunk, ha nem hagynak békében.
Csakhamar a megérkezésünk után, egy Abdallah nevű mombaszi arabnak vezetése alatt álló nagy karaván jutott el Nagy-Nyemszbe; látogatás tehát
volt gyakran; a beszélgetésre való anyag sem fogyott ki. Ez a karaván Ukambanin keresztül Ngongo Bagaszba ment, azután pedig Kinyandsának
ösztönzésére, aki Dsumbe Kimemeta karavánjának volt intézője, Kikuju országon keresztül nyomdokainkat követte. Abdallah a bennszülötteket
hozzáférhetőknek és igazán békés természetűeknek találta. Eljárásunk ezen országban jó gyümölcsöt termett, amennyiben vele a kereskedelemnek
terjedelmes, termékeny vidéket nyitottunk meg, amelytől mindeddig, mint a pestistől, féltek és azt kerülték.
A karavánok, amelyek Mombaszból indulnak ki, az elefántcsont-kereskedésen kívül nagyobbára rabszolgavétellel is foglalkoznak; a Pángáni-
karavánok alkalmilag szintén visznek néhányat magukkal, de ezeket azután rendesen csak saját háztartásukban alkalmazzák, és a piacra nem viszik.
Tudomásunkra jutott, hogy Abdallah karavánja a tengerparttól a Baringo-tóig vezető útjában körülbelül 200 rabszolgát vásárolt össze. Ezek csak
ukambanii és kikujui bennszülöttek lehettek, mivel azonban előttünk a dolgot eltitkolták és eltagadták, a dologba közelebbi bepillantást nem nyerhettünk.
Hogy az ilyen félig rabszolga kereskedésre berendezett karavánban több a gazember, mint a pángánii, aránylag tisztes céhet alkotó elefántcsont
kereskedőnél, az természetes; nem csodálkoztunk tehát, midőn láttuk, hogy Kinyandsán kívül kétesebb emberek is vesznek benne részt. Köztük volt van
der Decken bárónak, Newnek és Thomsonnak Szádija is. Dsumbe Kimemeta figyelmeztetett erre az emberre; tudtuk tehát kivel van dolgunk; érzelmeinket
nem is fékeztük, midőn az ősz szakállú gazember megjelent, hogy a legalázatosabban kezet csókoljon. Szádi nem egyhamar fogja európai embernél önként
tiszteletét tenni, ha egyébként addigra az igazságos végzet még utol nem érte volna.
Nyemszben a durrha még éretlenül állott a szárán, a mezőkön, Kamassziában miként azelőtt, még mindig éhínség volt, élelmezésünk dolgában
tehát egészen marháinkra voltunk utalva. Ennek felhasználására egyébként azon körülmény is kényszerített, hogy a szarvasmarhák csaknem kivétel nélkül
betegek voltak. Minden nap meg-megdöglött egy és a leölteknek húsa is csak részben volt élvezhető, mivel egész tüdejük és a közvetlenül mellette levő
részek sárga, rothadó kásából állottak. Nyemsz tehát nyugalmon és békén kívül semmit sem nyújtott, marhaállományunk pedig úgy olvadt össze, mint az
első hó a déli napon.
Azon nehéz hónapok, amelyeken most túlestünk, tettre való képességünket meglehetősen kimerítették. Testünk is tudott róla mesélni; így Teleki
gróf, aki 108 kilós volt elindulásunkkor, most már csak 64 kilót nyomott. Új kalandokra semmi kedvünk sem volt; eltökéltük tehát, hogy hazamegyünk.
Derék csapatunkra való tekintetből arra igyekeztünk, hogy a visszautazást lehető kellemessé tegyük; így keletkezett a terv, hogy a Naivasa-tó mentén
Kikuju országon és Ukambanin keresztül Távetába fogunk menni.
Augusztus 9-én reggel a nyemsziektől búcsút vettünk. Ismeretes ösvényeken haladtunk dél felé a meleg források és patakok völgyén keresztül,
meglátogattuk még egyszer a Hannington-tavat, átkeltünk a friss zöldszínű bozótokkal és gyöngéd füvekkel takart hegyeken és kényelmesen menve,
harmadnap a Guasszo Nyuki felső folyásához érkeztünk; nem messzire azon helytől, amelyen egy félévvel ezelőtt a vadászat kedvéért több héten át,
tanyáztunk, megpihentünk. Utunk utolsó szakaszában találtunk mindenféle vadat bővében és az útról elejtettünk két zebrát, két bivalyt, egy orrszarvút és
egy gazellát. A következő napot a vadászatnak akartuk szánni, a karaván megindulását tehát csak 1½ órai menet követte.
Teleki gróf és én több kísérővel korán reggel megindultunk, hogy „ökreinket” a felső Guasszo Nyukinál meglátogassuk. Utunk egykori
vadásztanyánk tőszomszédságában – ahol a fehérlő csonthalmazok még mindig tanúságot tettek azon vadászati tényekről, amelyeket Teleki gróf itt
végrehajtott – azután tovább a halom csoport lejtőin vezetett azon helyszínre, ahol az első elefántok elestek. Teleki gróf éppen az akkori vadászat lefolyását
beszélte el, midőn egy orrszarvú dühösen felénk rohant. Embereink egyikének sem jutott már ekkor eszébe, hogy helyéről elmozduljon; egy puska sem
mozdult a Telekién kívül. Az orrszarvú az első lövésre rogyott össze.
Néhány perccel későbben a halom csoport legmagasabb csúcsán voltunk, ahonnan a vadaskertet egész terjedelmében áttekintettük. Mint egykoron,
a bivalyok ezrével bolyongtak nyájakká tömörülve, az orrszarvúak lustán hevertek vagy állottak a fűben, az elenn-antilopok, zebrák, gazellák tarka
egymásmellettiségben legelésztek a lelesva bozótsűrűség szélén, a struccok méltóságosan sétálgattak a szabad pusztában, a pávadaruk pedig hangos
rikácsolással szállottak fel az egyik esőtócsától, hogy egy másiknál ismét lecsapjanak. Mivel még korán volt, a bivalyok mind a bozóttól mentes pusztán
tartózkodtak. Hozzájuk férkőznünk lehetetlen volt; kedvező szélirányban tehát egyenesen feléjük mentünk, számítva kíváncsiságukra. Az első kísérlet
nemigen sikerült, a nyáj csakhamar meghökkent és futásnak eredt. Egy golyónak, amelyet Teleki gróf közéjük röpített, a 300 lépésnyi távolság dacára volt
még annyi ereje, hogy egy bikának hátsó lábát eltörje, az állat a nyájtól különvált és lassú galoppban két orrszarvú felé futott. Az állatot már nem
veszthettük el, mivel pedig a megejtett lövés és az ezt követő mozgalom dacára, egy másik oldalról másik bivalynyáj közeledett felénk, rögtöni üldözésétől
eltekintettünk. – Egyforma lépést tartva, jött a második nyáj mindig közelebb, bár köztünk a talaj sima volt, mint valami szérű, pompás látvány volt, amint
a fekete csapat zárt sorokban, mint valami falanx közeledett felénk. Mintegy 200 lépésnyi távolságban tőlük megállottunk, a bivalyok azonban, bár
lassabban, még mindig jöttek mifelénk, nyilvánvalóan nem tudták ez idegenszerű jelenséget mire magyarázni. Engedtük, hogy a nyáj további ötven
lépéssel közeledjék felénk, ekkor azonban idején valónak láttuk megmozdulni és egyik golyót a másik után repítettük a fekete testek sűrű tömegébe.
Minden várakozás ellenére, a bivalyok tüzelésünkkel szemben nyugodtak maradtak, csak a nyolcadik lövésnél kezdtek el futni és a tizenkettedik lövés után
már túl voltak azon határon, ameddig golyóink elhatolhattak. Egy tehenet halálra találtunk, négy bika, akik a nyájtól azonnal elszakadtak, súlyosan
megsebesült. Mivel a lelesva-bozótokba húzódtak, időt engedtünk nekik az elgyöngülésre és az először eltalált bikát vettük üldözőbe. Az állat mintegy
1000 lépésnyi távolságban, magasra emelt fővel és látszólag harcra készen, az egészen szabad pusztában várt reánk, messze hordó, hatalmas puskáinknak
tehát könnyen esett áldozatául. A hozzája vezető úton volt még alkalmunk másik két orrszarvú elejtésére. Zsákmányunk tehát öt nagy állatból állott,
amivel nagyon is beérhettük; ezért a veszedelmes bújósdi játékot, a megsebesített bivalyokkal, a bozót-sűrűségben meg sem kezdtük.
Tanyánk Kinangóp mászái-kerület északi határán állott. Morán-csapatok vezetőikkel csakhamar megjelentek, daloltak, táncoltak és nemsokára
létrejött velük a benső barátság is, amelynek részben rendkívüli bőkezűségünk, részben pedig bizonyos pajtási érzet tette alapját, mert a szukoknak,
legveszedelmesebb ellenségeiknek érzékeny kárt okoztunk. Kora reggeltől késő estig tele volt a tanyánk barátságos látogatókkal, bizalmas látogatónőkkel,
akik amint látszott, irántunk bizonyos tisztelettel viselkedtek. Annál inkább meglepett azután az, midőn augusztus 20-án reggel egyik legjobb mászái
dárdánk hiányát vettük észre.
A Szubugia-hegyek alján tovább vándoroltunk. Az út gyönyörű volt. Balra tőlünk sötét erdőkkel takart, festői hegylejtők emelkedtek, az ösvény
pedig buja, harmattól üde pusztai fűben vezetett, sem fa, sem bozót a kilátást nem akadályozta.
Egy patakocska mellett, nagy morán-král közelében ütöttük fel tanyánkat. Rögtön megérkezésünk után férfiak és asszonyok fekete tömege özönlött
ki belőle; tanyánkra azonban nem engedtük be őket, mert nem éreztünk kedvet arra, hogy újból meglopjanak. A bennszülöttek az utóbbi tolvajlásról nem
tudtak semmit sem, és azért természetesen igen barátságtalan embereknek neveztek; de hiszen nyílt még alkalmuk az ellenkezőről is meggyőződniük.
Ugyanis három órával későbben az előbbi tanyánk környékéről átjött tizenöt morán. Az egyik elhozta a dárdánk hegyét, a másik hozott egy botot, a
harmadik egy csomó gyöngyöt, a negyedik egy üres konyakpalackot, az ötödik egy törött ásót, a hatodik egy üres konzervszelencét, – mind olyan
dolgokat, amelyeket tőlünk elloptak, de amelyeknek hiányát mi, leszámítva a dárdát, észre sem vettük. A csapat leigvoánanja nem győzött eléggé
bocsánatot kérni és nem kímélt fáradságot, hogy bennünket, a tolvajlást illetőleg, a maga ártatlanságáról meggyőzzön. A becsületesség ezen bizonyítékai
bennünket természetesen kiengeszteltek és a csapat gazdagon megajándékozva tért vissza.
Itt megtudtuk, hogy a keserű sós tónak egész környékét „Nakuro”-nak hívják és „Szekeláj” azon mászáiknak volt neve, akik körülötte laktak.
Évekkel ezelőtt elkeseredett harc folyt a szekelájok és a többi mászáik között, amelynél az előbbiek vereséget szenvedtek, a szekelájok elűzetvén,
Nandiba, a nyugati fennsíkon fekvő erdős vidékre menekültek.
Másnap reggel tovább indultunk. A völgy fölött és a sötét erdőkkel takart hegylejtőkről nehéz fellegek szálltak fel és a tájnak mindent inkább
kölcsönöztek, mint tropikus külsőt. Az ösvény ama králnak tőszomszédságában vezetett el, amelynél mi tanyáztunk, a vízben most gazdag és rohanó
Guasszo Nagutnak egyik gázlójához. A bennszülöttek marhái még nem voltak a legelőkön; mivel pedig békés magunkviselete dacára bennünk nemigen
bíztak, az egész falu harcra készen állott. Minden szögletből és zugból csillogó dárdák és dacos arcok kandikáltak ki mindaddig, míg a folyó nem került
közénk és közéjük, sőt, hogy a vízen való átkelésünket előmozdítsák, hűségesen segítették átszállítani a túlsó partra a víztől félő, tehetetlen kecskéinket és
juhainkat. Ezen menetünkben megint fel-feltűntek egyes lelesva-bozótok, aminőket mivirunii tanyánk óta már nem láttunk.
Másnapi utunk az Angata Nairogua nevű keserű sós vizű tó mellett, a Kekupe nevű kis patakhoz vezetett. Ez a tó egy kicsit kisebb, mint
északnyugati szomszédja; partjai öblökben gazdagabbak és szép, hegyes környéken fekszik.
Ezután utunk a Dönye Buszból kiinduló és a Dondole-hegységgel összeköttetésben álló alacsony meredek hegylépcsőn át a Naitóléa-patakhoz
vezetett. Menet közben nagyszámú mászái tartóztatott fel, hogy teheneket, tejet, kecskebakokat, ökörbőröket és dohányt ajánljanak, eladásra vagy nőstény
kecskékért és juhokért cserébe.
A Naitóléa-patak, amelyet alsó, mocsaras folyásában Gilgilnek hívnak, a Naivasa-tóba torkoll, ez utóbbit menet közben egész terjedelmében
áttekinthettük. A patak, ahol mi elértük, csak egypár méter széles, de mélyebb volt, semhogy rajta átgázolhattunk volna. Jobb partján maradtunk tehát
abban a reményben, hogy másnap reggelre vize leapad, vagy benne addigra egy gázlót találhatunk. A mászáik, akik a túlsó parton megjelentek, gázlóról
semmit sem tudtak és e jelentéktelen patak utunkban sokáig feltartott volna, ha szerencsére a másik feltevésünk nem következik be, és vize éjjel két lábbal
nem apad. Ennek dacára az átkelés a meredek, agyagos partjai miatt sok időnkbe és munkánkba került. Alig készültünk el vele és már megjelentek
ökrökkel és tehenekkel a mászáik, hogy velünk cserekereskedést űzzenek, ez újabban feltartóztatott, de nyolc egészséges ökörrel gazdagított, amelyekért
mi 24 kecskét és juhot adtunk. Az üzlet befejeztével alacsony halmokkal takart füves térségen mentünk tovább a Murentat-patak felé.
Miként a Naitóléának, rendes körülmények között a Murentatnak is csak kevés lehet a vize, a csaknem mindennapos esők miatt azonban nagyon
meg volt áradva. 12 méter széles és 2 méter mély levén, rohamos folyásával határozottan utunkat állotta. Kényszerültünk jobb partján tanyát ütni és megint
a víz apadásában, vagy egy gázló feltalálásában reménykedni. Hosszas keresés után csakugyan találtunk is ilyen helyet, valamivel feljebb, ahol a folyó
körülbelül 20 méter széles, de csak egy méter mély volt. Az átkelést másnap reggel ejtettük meg, mégpedig minden veszteség nélkül, meglepően rövid idő,
nem egészen egy óra alatt; nem csekély dolog volt ez, ha meggondoljuk, hogy azt nehezen megterhelt 200 emberrel, 55 megterhelt szamárral, 25 ökörrel és
300 kecskével és juhhal kellett megtennünk. Rendes körülmények között egy ilyen vízen való átkelés egy fél vagy egy egész napba került volna.
A folyón szerencsésen átkelve utunk a fennsík lejtőjét környékező dombok között, dél-délkeleti irányban, a Gitiligin-patakocskához vezetett, ahol
a Leikipia-fennsíkra való feljárat kezdődik. A Gitiligin a fennsíkon ered.
A következő reggel meredek ösvényeken másztunk fel a fennsíkra. Ezt alacsony hegynyergek takarják, amelyek a fennsík szegélyével egyközűen
húzódnak el s erdősek, míg a magas, közben fekvő völgyeket magas fű takarja. 2100 méter magasra jutottunk a tenger felszínétől. A tájékot a
legfantasztikusabb alakú ködfelhők födték el; friss északkeleti szél rázta a zuzmókkal benőtt toboztermőket és boróka alakú bokrokat és északi hazánkra
emlékeztető dalokat fütyült, a mindenfelé virágzó fák pedig édes illatokkal töltötték be a levegőt. Ránk az egész azt a hatást tette, mintha mindazon
vidékek közül, amelyeket Afrikában láttunk, a legszebbikben volnánk. Ha az európai gyarmatosítók vérmes álmainak valahol Közép-Afrikában a
megvalósulásra kilátásai vannak, úgy e helyek kétségtelenül a Leikipia-fennsíknak és a Keniának 1700–2000 méternyire a tenger színe felett fekvő vidékei
lehetnek.
A Gitiligin-pataktól Kikuju ország határáig az utat a karavánok egy nap alatt szokták megtenni. Az esős időjárás miatt mi fele úton, még a szabad
vadonban ütöttünk tanyát, az országhatár tőszomszédságában fekvő mocsárnál, amely Kikuju országba a bejáratot jelöli meg. Itt találkoztunk az első
kikujuiakkal, és itt hallottuk, csaknem egy év leforgása után a „kutire kimandaja” és „marotte” kiabálást. Ekkor azonban a hangok nem keltettek bennünk,
mint egykoron izgatottságot és bosszúságot, ellenkezőleg, édes hangokként üdvözöltük őket, amelyeket banyánára, batátára, cukornádra, kukoricára,
kölesre és más effélére fordítottunk le.
A harcosok, akik előttünk állottak, a határok védelmére vonultak ki. Amint látszott, jól emlékeztek még ránk, erről tanúskodott azon
félreismerhetetlen tisztelet, amellyel irántunk viselkedtek. Az ő vezetésük mellett folytattuk utunkat.
Megérkezésünk híre az országban gyorsan elterjedt; az elsők egyike, akik üdvözlésünkre elősiettek, Terrere volt, az a rokonszenves férfias morán,
akinek erőre valló beavatkozása annak idején leginkább előmozdította annak lehetőségét, hogy az országba bejussunk. Vágyakozása azonban nem annyira
nekünk, fehéreknek szólott, hanem Duallának, akit alkalmasint kiapadhatatlan gyöngédséggel halmozott el.
Terrere elbeszélte, hogy amióta Kikuju országon áthaladtunk, nem múlt el egy nap sem, midőn rólunk nem beszéltek volna, mert első csatánk után
nemsokára elmaradtak az esők, a vetések elsatnyultak, a mászáik ellen indított vállalataik meghiúsultak, szóval, amihez nyúltak, minden balul ütött ki. Ez,
gondolák magukban, az az átok, amit az országra mondottunk, mert ellenségként szállottak velünk szembe; naponként elnéztek tehát a határra, vajon nem
térünk-e vissza. Most már jobban állnak a dolgaik. Földjeik jó terméssel biztatják, de a batátákat kivéve, még minden éretlen. Élelmiszert tehát még
keveset fogunk találni, mégis jobb, ha utunkat Ukambani felé nem Ngongo Bagászon, hanem az ő országukon keresztül vesszük. Végül még arról is
biztosított Terrere, hogy Kikuju ország a mi földünk, jöhetünk és mehetünk, amerre akarunk. Ránk nézve nincs többé „kimandaja”.
Szeptember 1-én egy ködös reggelen átkeltünk a keskeny határerdőn és ismét ott állottunk a gazdag és gyönyörű Kikuju ország előtt. Miként
egykoron, minden oldalról siettek elénk a bennszülöttek, de most a dárdák helyett zöld gallyakat tartottak kezükben és százszoros „kutire kimandaja”-t
harsogtattak. Milyen üresnek és haszontalannak tűnik föl mindezek után ama mindentudók fecsegése, akik világgá kürtölték, hogy expedíciónk Kikuju
országban kárhozatos módon járt el. Ám tartsa valaki a fentebb elmondottakat költött dolognak, azt a tényt nem fogja eltagadhatni, hogy mi magunk nem
féltünk átvonulásunk után az országnak kétszeri meglátogatásától; márpedig ebből mindenesetre az következtetendő, hogy eljárásunk a netalán
nyomainkban járó utazókra nézve legkevésbé sem járhat káros következményekkel.
A részegek száma most is, mint azelőtt, sok volt és elég gyakran került a dolog a bennszülöttek között veszekedésre. Miként a hevesvérű
texasiaknál, itt is minduntalan kirepült a szime a hüvelyéből és keletkezett többé-kevésbé izgalmas párviadal. Egy kis gyöngylopás is fordult elő, de azért
ez sem a jókedvünket, sem a nyugalmunkat meg nem zavarta. Egy órával későbben a tettes megkötözve és kiszolgáltatva lábaink előtt hevert:
„Tegyetek vele, amit akartok!” Mi természetesen szabadon bocsátottuk.
Utaháj Uajaki csak délután állított be egy juhval, egy kis mézzel és kölessel. Elbeszélte az után, hogy miként terjedt el Kikuju országban annak a
híre, hogy mi mindenestül tönkrementünk. De most megint itt vagyunk, aminek ő szívből örül.
Három napig maradtunk még kikujui barátainknál, sok ideig nélkülözött élvezetekben gyönyörködvén, most közelből és távolból hoztak mézet,
cukornádat, friss babot, tyúkokat és más egyebeket. Rabszolgákat is felajánlottak megvételre, többek között egy csinos fiatalasszonyt, aki kebelén egy
csecsemőt hordott és kezénél egy hároméves fiút vezetett. Eladó csak az anya volt a csecsemővel, a fiút a tulajdonos magának akarta megtartani. Némán és
látszólag érzéketlenül minden világi dolog iránt, úgy nézett a fiatalasszony sorsának eléje, a kis meztelen fickónak azonban könnyei a tele pofáján és még
vastagabb hasán csakúgy csurogtak lefelé.
Dsumbe Kimemeta, akit e szép áruval megkínáltak, nem tudta magát elszánni, hogy a gyermeket anyjától megfossza, de másrészt nem volt azon
csereáruk birtokában sem, amellyel a fiút megvehette volna. Mi Dsumbe Kimemetát úgy ismertük, mint rabszolgáinak jóságos és jóindulatú urát; Teleki
gróf tehát eltökélte, hogy az egész család megvásárlására megadja neki az eszközöket olyan feltétel alatt, hogy a családot, mint egészet együtt hagyja. A
vételár 20 vasdrót gyűrű és 20 mászái gyöngyfüzér, azaz körülbelül 1 dollár értékű volt.
Kis rabszolga fickónk eközben önként vállalkozott kecskepásztornak és pompásan be is vált. Saját embereinket is háttérbe szorító. Igazán nagy
körültekintéssel és kitartással bújt árkon-bokron keresztül a nyáj után és azt meg is tartotta a legjobb rendben. Eközben úgy nyújtózkodott és ágaskodott a
hároméves kis kölyök, mint valami felserdült ifjú, úgy fontoskodott is. Sokkal is kedvesebb volt, semhogy még a mi, az idők folyamán kissé
megcsontosodott kedélyünket is fel ne tudta volna vidítani; jutalmul ezért egy gyöngyfüzért ajándékoztunk neki azzal a felszólítással, hogy vegyen
magának valamit a körülötte álló bennszülöttektől. Volt eladó cukornád, hosszú rudak alakjában, batáta, jámsz, zöld banána, kolosszia stb. És mit gondol a
szíves olvasó, mit vett magának a kis fickó? Gyors léptekkel minden habozás nélkül odasietett egyik előbbi játszótársához, aki egy fahéjból készült
miniatűr pajzzsal és egy fadárdával volt felfegyverkezve, mindkét dolgot kezéből kivette, a gyöngyfüzért nyakába akasztotta és büszkén ment utána
kecskéinek, amelyek időközben a sűrűségben elszéledtek. Afrikában valóságos gyermeki kedély nincs, bár általában azt hiszik, a „feketékben” csak nagy
gyermekeket kell látni.
Utunk során most a vakambák földjére érkeztünk. A vakamba élénk és lármás nép, azon kívül még nagyon tolvajtermészetű; nyílt is nemsokára
alkalmunk mindkettőt tapasztalnunk. Először tanyánk helye miatt akadékoskodtak – mindegyik nagyon közel esett földjeikhez – azután a hongo-
szabályozás miatt, amelyet törzsfejedelem hiánya miatt 60–70 öregemberből álló csapattal kellett elvégeznünk. Ezek kívánsága nem kevesebbre, mint
elefántcsontra irányult és meglehetősen kategorikusan adatott elő. A vakambák ugyanis már évtizedek óta önmaguk utazgatnak el a tengerparthoz, név
szerint Mombaszba, hogy ott az elefántcsontot eladják, amit némely helyen vadászattal, de rendesen csak csere útján szereznek meg. Hogy a városban őket
gyökeresen megcsalják, alattomban, érthető, ez az oka annak is, hogy a legsatnyább kelmefajokat Ukambaniban lehet találni; ennek dacára paraszt
ravaszsággal eltelve, azt hiszik, hogy így jobban járnak, és a hosszú úttól nem riadnak vissza.
Mi természetesen elefántcsontot nem adhattunk. A bennszülöttek azonban azt nem akarták belátni; másrészt azt az egykedvű nyugalmat, ami
arcunkról visszatükröződött, alkalmasint félelemnek tartották, ezért a szokásos módon, Uui kiabálással, az eladók és eladónők elkergetésével és egyéb
megfélemlítési eszközökkel megkísértették, hogy bennünket nagyobb engedékenységre bírjanak. Teleki gróf ekkor a tolmácsunkat megbízta, derítse fel
előttük a dolgok állását, és óva intse őket minden elhamarkodott lépéstől. Ennek meg is volt a kívánt hatása. A bennszülöttek izgatottsága, valamint az
elefántcsontra való vágyódásuk leapadt és a tanyán csakhamar felhangzott a férfiak, asszonyok és gyermekek mindent megbámuló tömegének ujjongása.
Bár a vakambák gyakran érintkeznek a tengerparti lakókkal, ez nem akadályozza, hogy eredeti állapotukban megmaradjanak, főképpen áll ez
Ivetinek, a tengerparttól legmesszebb fekvő országrésznek lakóiról. Így a férfiak, ha ékszereiktől eltekintünk, nagyobbára egészen meztelenül járnak-
kelnek. Cicomájuk mindenesetre aránylag sok és igen csinos. Lágyékukat vékony vas- és réz láncocskák nagyobb sorával (mikufu) vagy gömbölyű,
vékony rézdróttal sűrűn körülcsavart, 8–10 milliméter vastagságú zsinórral övezik. A lábikrák fölött vastag rézdrótból (kicsango) több tekercset viselnek.
Lábikráik alsó részét a bokáktól kezdve fölfelé 10–15 centiméternyire, fehér mászái gyöngysorokkal sűrűn körülkötik, ami olyan külsőt kölcsönöz nekik,
mintha harisnyájuk volna. További cicomáik még a kar- és nyakperecek, amely utóbbiakról nagyobbára nagyszámú finoman cizellált, különböző átmérőjű
kerek rézlapocska lóg le; ilyeneket nem ritkán homlokukon is hordanak. Ezen fémdolgok a munkát és ízlést illetőleg olyan ügyességet árulnak el, ami
minden más Afrikában látott dolgot teljesen háttérbe szorít.
A vakambák fegyverekül csupán íjat, nyilat és szimét használnak, amely utóbbi a Kilimandzsáró körül használatos kardoktól egyedül rövidebb
hüvelye által különbözik. Dárdákat, pajzsokat és buzogányokat, sem puskákat náluk nem látni, ehelyett azonban a legtökéletesebb nyilakat náluk találtuk.
Ezen kívül a vakambák kitűnő céllövők hírében is állnak. Vadász célokra a nyilakat növényi méreggel állítólag igen hathatósakká teszik. Ivetiben sokat
tartanak arra, hogy egyszerű cső alakú fategezeik strucctollakkal gondosan fel legyenek díszítve. A szimét nem hordják úgy, mint máshol a lágyékövön,
hanem szíjon, amit a vállukra akasztanak.
Feltűnő, de meglehetős ízlésre vall az asszonyok és leányok viselete. Ezek hajukat sapka alakban meghagyják és a többit, körös-körül lenyírják.
Minden egyéb szőrt a testükről gondosan eltávolítanak, amire kis fogó szolgál, amelyet a nyakukra akasztva hordanak. Mellüket, amennyiben a nyakon
viselt különböző karikák el nem takarják, szabadon hagyják. Lágyékukat 50–70 sor borsó nagyságú vastag kék gyöngyökkel övezik. Mindez a
bársonyfogású, csokoládébarna bőr fölött pompásan kiválik, és a fiatal leányoknak igen szép külsőt kölcsönöz.
Öregebb asszonyok durván cserzett kecskebőrt kötnek lazán bal vállukra, jobboldalt pedig csomóra kötik; hátul hosszú, keskeny darab bőrt
hagynak lelógni, ami fecskefark alakban végződik.
Kisebb tolvajlási kísérletek gyakran fordultak elő, sőt egy éjjel Dsumbe Kimemeta egy nagy elefántcsontját is el akarták vinni. Veszekedések
különböző jeleneteiben szintén nem volt hiány és mivel, ha hosszabb ideig itt maradunk, esetleg komoly összeütközésekre is kerülhetett volna a dolog, egy
napi pihenés után tovább indultunk. Élelmiszerünk volt bőven, a többi között vettünk 7 kövér ökröt, néhány juhot és kecskét, meg egy csomó tyúkot. Itt
egy marhát általában 10 kecskével vagy juhval tartanak egyértékűnek. Egy jó marhának ára 20 vastag rézdrót gyűrű, 5 suka gamti, 49 füzér mikufu és több
füzér murtinarok gyöngy volt. A csereárukból egyébként minden más forgalomban levő dolgot is elfogadtak. De nem egyformán becsülték meg, legtöbb
értéke volt az elefántcsontnak (orrszarvú és vízilófogaknak is), azután következtek sorrendben vastag rézdrót, kelmék (gamti), natriumsó (makate), balták
(soka), vékony vörösréz drót, mikufu-, murtinarok-, közönséges (mindenféle színű) mászái gyöngyök és szenenge. A vas nem örvend nagy keresletnek,
mert az uralkodó fém a sárgaréz; az előbbire dárdák hiányában annál kevésbé van szükségük, mivel a használatos baltákat csere útján kapják. Mikufut
magában az országban készítenek.
Legközelebbi tanyánknál, amelyet egy nagyobb völgy folytatásában, a kerületnek már a határán, sekély, most félig kiszáradt pataknál ütöttünk fel,
a bennszülöttek kezdetben vad és félénk magaviseletet tanúsítottak, későbben azonban, midőn bennünk békés embereket ismertek fel, annál
bizalmasabbakká lettek. Vidám lelkületükből kifolyólag néhány táncukat is bemutatták. Ezeknél egy csörgő botfélét használtak, amellyel a taktust verték,
ez volt az első és egyedüli hangszer, amit egész utunkban láttunk. A bot kb. 8 centiméter átmérőjű és 1 méter hosszú, átfúrt fatörzsdarabból állott,
amelynek felső szélén két sor vascsörgő volt megerősítve; ha a merőlegesen tartott botot a földhöz ütötték, tompa, a csörgők zajától kísért hangot adott. A
táncosok – fiatal emberek – kiterpesztett lábakkal állottak egymással szemben; felsőtestüket taktusban egymással szemben hajtogatták és e közben rövid
dalt énekeltek, minden strófa végén szorosan egymáshoz tartott fejüket gyorsan lehajtották és felkapták, ami egészen azt a hatást tette, mintha egymást fel
akarnák falni.
Későbben a tanyánkon egy másik vidám jelenet is lejátszódott, amit el akarok beszélni, mert illusztrálja a bennszülöttek naiv ravaszságát. Teleki
gróf és én naplemente felé sátrunk előtt ültünk és pipánkat szívtuk, midőn négy bennszülött felénk jött és mintegy 10 lépésnyi távolságban, velünk
szemben a földre guggolt. Egy darabig csak egymás közt suttogva ültek ott és néha-néha vetettek sóvár pillantásokat felénk. Látogatásuk kétségtelenül
gyöngyeinket illette, ezért is úgy tettünk, mintha jelenlétüket észre sem vettük volna. Ezért tehát arra törekedtek, hogy figyelmünket magukra vonják,
éspedig megpróbálták olyan megjegyzésekkel, amiket a sátrunk ajtaján bolondozó majmunkra, Hamiszra tettek. „Ah, ah, ah” szóltak sorban csodálkozva,
„mundo hujo”? (Ember-e ez?) „Nem”, válaszolt azután az egyik, „csak eszik, iszik és pipázik úgy, mint valami ember”. – Hamisz éppen ellopta Teleki
pipáját és szájába kapván azt, a sátorra menekült – „de még sem az”. Ezen azután még sokáig eltanakodtak, míg végre elérkezettnek tartották az időt, hogy
bennünket is bevonjanak a beszélgetésbe.
„Leibon, mundo hujo?”
„Igen hát, mundo hujo”, válaszoltunk tettetett komolysággal. Ezzel a Hamisz dolga el volt végezve; most tehát ránk került a sor. „Madsumbe
manene szana hava” (Ezek a nagy urak) szavakkal kezdődött meg szíveink ellen az ostrom és „Madsumbe manene szána szana” (nagyon, nagyon nagy
urak) hangzott még sokszorosan kórusban. „Ah”, mondá azután az egyik hangosan, „ezek nem madsumbék, ezek istenek, nézzétek csak a fehér bőrüket,
szép ruháikat; a lábaik is mások, mint a mieink” stb. stb. és így tömjéneztek nekünk mindig erősebben, míg végre megkapták a maguk ajándékát, amire
diadalmaskodó örömük hangos nyilvánításai közben távoztak el mellőlünk.
Másnap, több falu mellett haladván el, a szép marhákban gazdag Zaovi* kerületbe jutottunk. Eddig szoktak előre haladni az ökörkereskedéssel
foglalkozó tengerparti karavánok; a tenger mellékének hatása tehát itt már érezhetőbb. A bennszülöttek kelmékkel és gyöngyökkel jobban el vannak látva;
a fémgyöngyökből készült, kis asszonyi kötények már csak szórványosan találhatók és a szépek némelyike keblét éppen úgy takarja el egy lesszóval,
miként a zanzibari bibik. Ékítő szerül előszeretettel a murtinarok-gyöngyöket használják, a fiatal dandik lágyékuk körül sokszor 6–8 sort hordanak. A
kelméket vörösbarnára festett zsírral kenik be, és azután jobb vállukon megkötve kis köpönyegekként viselik, alsó szélük 30–50 centiméter szélességben ki
van rojtozva.
Zaovi és Ukambani között körülbelül 60 kilométer széles lakatlan öv terül el. A vidék laposabb, mint észak felé, nyugaton az Ulu hegyes vidék
alacsony ágai szegélyezik.
A lakatlan területen keresztül vezető utunk négy napig tartott. Ez alatt a Dsulu-lánc szelíd lejtői és a Theuka-hegy festői alakja lassanként
láthatókká váltak; gyönyörködhettünk továbbá a két Kilimandzsáró-csúcs pompás látványában, amelyek, minél messzebb jutottunk el dél felé, annál
magasabbaknak tűntek fel.
A kikumbuliai első telepekre szeptember 19-én érkeztünk meg; ezek a már laposabb vidék egyhangúságát megzavaró meredek lejtőjű halmok
erdős kúpjai körül körben fekszenek. Mielőtt oda érkeztünk, otromba baobab-fák tűntek fel előttünk, amelyeket a Kilimandzsáró elhagyása óta már nem
láttunk.
Szeptember 24-én a szintén nagyobbára víz nélkül szűkölködő Mdido-Andéi patakhoz érkeztünk. A bütykös szárú törpe fák és bozótok itt helyt
kezdenek adni egy kellemesebb, főképpen akácfákból és legyezőpálmákból álló erdőségnek.
Még csak három menet választott el Távetától. Embereink beszélgetésének tárgya most már csaknem kizárólag Zanzibar és az ott hátrahagyott
kincsek voltak.
Néhány pompás párbeszédet magunk is hallottunk, amelyből megtudhattuk, hogy az emberek bizalma feleségeik hűségében nem volt éppen olyan
szilárd, mint valami szikla és hogy némelyik már ekkor igyekezett megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy házi tűzhelye körül olyan változásokat fog
találni, amelyek még olyan áldott országban is, mint Zanzibar, meglepők lehetnek.
Szeptember 29-én puskaropogás közben vonultunk be Távetá árnyékos erdejébe, amelynek lakói bennünket a szíves öröm túláradó jelei között
vezettek el régi, a gyom között alig felismerhető tanyahelyünkre.
Velünk egyidejűleg, de másik oldalról, aznap reggel még egy másik karaván is érkezett Távetába. Ez egy német emberé, név szerint Ehlers Ottóé
volt, aki Mombaszból jött, hogy Braun úrtól, Korogve állomás ekkori főnökétől egy állomás vezetését átvegye, amelyet időközben a Kilimandzsárónál a
német kelet-afrikai társaság alapított.
Ehlers úr volt az első kapocs, aki bennünket kétévi távollét után ismét Európához fűzött; szeretetre méltó előzékenységét nehéz próbára is tettük, ki
nem fogyván a kérdezésből az iránt, hogy mi történt az óta hazánkban. Tőle hallottunk hírt a tengerparton kitörőfélben levő felkelésről is, ami kívánatossá
tette, hogy igyekezzünk Zanzibarba lejutni, mielőtt az odavezető út elzáródnék. Egy időközben megérlelődött tervünket tehát, amely szerint még mindig ki
nem kutatott Manyara sóstóhoz kellett volna elmennünk, elejtettük és másnap csak rövid látogatást tettünk Miriálinál és Braun úrnál.
Október 13-án elhagytuk Távetát. A tengerpart felé vezető utunkról kevés a mondanivaló. Ismert ösvényeken vezetett Teitát és Kadiaron keresztül
Rabaiba, a Mombasznál, a kelet-afrikai parton fekvő legrégibb hittérítő állomásra, amelyet 1888. október 24-én értünk el.
Csaknem nyomasztó érzéssel láttuk viszont az óceán kék felületét, azt jelentette nekünk, hogy elhagytuk a vadont, amelyet megszerettünk, mint
mindenki, aki vele megismerkedett. 48 órával későbben pedig a Br. Ind. St. Nav. Co. egyik hajója egész karavánunkat átvitte Zanzibarba. Megszabadulva
az utazás fáradalmaitól, a civilizáció örömei között két hónapot töltöttünk a szigeten. Ez volt egész utunkban talán a legveszedelmesebb idő, mert
csakhamar beköszöntött a láz – olyan pestis, amelyet mindeddig alig ismertünk – és csontjainkból csaknem kirázta a velőt. Meglepően rövid idő alatt
eltűnt orcáinkról az egészséges bronzszín, és az időtől megedzett testünk ingadozó csontvázzá soványodott.
Félig meggyógyulva, a következő év első napjaiban megérkeztünk Adenbe. Utazó kedvünk azonban még mindig nem volt kielégítve, és bár még
erőinket legkevésbé sem nyertük teljesen vissza, eltökéltük, hogy hazatérésünk előtt kirándulást teszünk Hararba, a Soa határán fekvő, ó-etiópiai híres
városba. A szíves olvasónak, kitől most búcsút veszek, ez utunkat talán más alkalommal fogom elmondani.
Teleki S. gróf vadásznaplójából
(1887-1888)
1887
Február
18. KOROGVE. A tájék, amint látszik, vadban szegény. 1 kis, vörös gazellát lövök. Braun úr, aki utamban elkísért, antilopokat és egy párducot is
látott.
Március
7. MKOMÁZI. Sok a vad: zebra, strucc és antilop. Lövök 1 kis gazellát, 1 struccot és 1 viperát.
9. MIKOCSENI. Elefántnyomokra bukkantam. Egy vízi bakot meg egy phacochoerust lőttem.
11. – Két antilopot (a mpala fajból), gyöngytyúkokat és egy ismeretlen, vörös színű, hasán fehér szőrű antilopot ejtettem zsákmányul. Ezen
állatnak vékony nyaka, igen hosszú lábai és rövid, feltűnően keskeny teste volt. Szarvai gömbölyűek voltak.
13. – 1 mpala-antilopot lőttem; az első orrszarvút ma láttam.
14. – 1 mpala antilopot lőttem.
17. – Egy 3 méter hosszú pythont ejtettem zsákmányul.
22. UPUNI. 1 zebra, 1 vízi bak és 3 impala esett zsákmányul.
25. SZAME. 1 elenn-antilopot lőttem.
26. KISZINGO. 1 impala-antilopot lőttem.
27. – Útközben fiatal leopárdot lőttem.
28. DSIPE-TÓ. 2 tehén antilopot (Alcelaphus Cokii) lőttem.
Április
19. – 1 viperát.
21. KIKÁFO. 2 vízi bakot lőttem. Orrszarvúakat, zsiráfokat és egy oroszlánt láttam.
23. – Szakadó eső. Egészben 11 orrszarvút és 22 darab zsiráfból álló csordát pillantok meg. 2 orrszarvút és 1 vízi bakot megsebesítek, de mind
elveszítem.
24. A LEDERIEK MELLETT. 1 orrszarvú esett zsákmányul.
25. SZIGIRARI. 3 gnú-antilop, 1 zebra és 1 gazella Thomsonii.
26. MERU-HEGY. 1 bivalybika.
Május
9. A DARJAMA MELLETT. 1 gnú-antilop.
14. KAHE. 4 Colobus-majom.
15. – 5 Colobus-majom.
17. TÁVETÁNÁL. 1 strucc.
27. DSIPE-tó. 2 impala.
28. – 6 gyöngytyúk, 1 fogoly.
29. – 1 orrszarvú, 5 gyöngytyúk.
30. – 1 vízi bak, több gyöngytyúk.
31. – 1 törpe gazella, néhány gyöngytyúk.
Június
9. SZAGANA-PATAK. 2 tehén-antilop.
16. ROMBO. 1 tehén-antilop.
19. USZERI. 1 tehén-antilop.
21. – 1 tehén-antilop.
24. LEITOKITÓK. 1 bivaly, 1 orrszarvú.
Ez utóbbi először a fejére kapott egy lövést. A golyó ugyan lecsúszott, az állat azonban mégis összerogyott; midőn felállott és megfordult, másik
golyót röpítettem a lapockájába.
Július
25. MAGUNGANI. 1. gnú-antilop, 2 kvagga, 1 tehén-antilop.
26. MÁLAGO KANGA. 2 orrszarvú (egyikük az első lövésre terült el), 3 kvagga (Eq. Chapmanii) és 1 Gazella Grantii.
28. – Sok a vad. 2 orrszarvú, 1 zsiráf; 3 megsebesített zsiráf elveszett.
29. – 1 orrszarvú, több antilop.
31. – 5 sziklai tyúk, 8 fogoly, 1 mezei nyúl.
Augusztus 1.
NDSIRI-TÓ. 2 gnú-antilop.
Ezek fehér sávos sörényük által különböznek azoktól, amelyeket ezelőtt lőttünk. Voltak köztük olyanok is, amelyeknek sörénye egészen fehér. 1
impala-antilop.
Augusztus 2.
NDSIRI-TÓ. 1 gnú-antilop, 2 bivaly.
A bivalyvadászatnál abban a veszélyben forogtam, hogy az ide-oda rohanó nyáj el fog taposni.
Augusztus 3.
NDSIRI-TÓ. 1 gnú-antilop, 1 bivalytehén; ez utóbbi keményen sarokba szorított.
6. II. MASSZIMANI. 3 gnú-antilop, 1 gazella Thomsonii.
8. NGARE NA LALLA. 2 kvagga, 1 a Gazella Grantiihez hasonló antilop.
9. – 1 orrszarvú, 1 phacochoerus; 1 orrszarvú megsebesült.
10. – 4 impala, 1 Thomsonii.
11. NGARE KIDONGOI. 1 orrszarvú, 1 zsiráf, 1 nagy fülű fekete hiéna.
13. – 1 orrszarvú, 1 kvagga.
14. BARTIMARO. 3 orrszarvú.
16. BEZIL. 2 orrszarvú.
17. – 1 orrszarvú, 4 kvagga, 5 gnú-antilop, 1 tehénantilop.
E napon sok ezer vadat láttunk, amelyek valamennyien nagyon kevéssé voltak félősek.
18. TURUKA. Megsebesítek egy oroszlánt, sokáig üldözöm, végre az esti szürkületben elveszítem, mivel folytonosan menekült és jó lövésre soha
alkalmam nem nyílt.
19. – 1 impala-antilop.
21. – 2 kvagga.
22. TURUKA-FENNSÍK. 2 orrszarvú, 1 Gazella Grantiihez hasonló, de vörösebb színű antilop.
24. KAPOTÉI. 1 elenn-antilop.
Szeptember
2. NGONGO BAGÁSZ. 2 vadliba.
3. – 1 vadkacsa, 2 szalonka.
6. – 1 tehén-antilop.
7. KIKUJU DÉLI HATÁRA. 1 orrszarvú. Az 500. expresszből rátüzelvén, az első lövésre elterült.
Október
6. KIKUJU ÉSZAKI HATÁRA. 1 orrszarvú.
23. A KENIÁN, 10 000 láb magasságban egy kis, előttem ismeretlen antilopot lőttem.
25. A KENIA TÖVÉN. 1 bivaly.
28. NDORO. 1 kis antilop, 30 erdei szalonka, 2 tavi szalonka, 2 vadkacsa.
November
2. NGARE NYIRO. 6 Colobus Guereza.
7. NGARE SZONGOROI. 1 Gazella Thomsonii.
11. SZUBUGO. 1 bivalytehén.
É É
16. MARMANÉTT-HEGYSÉG. 1 erdei antilop (Antilope sylvatica).
17. LEIKIPIA-LEJTŐ. 1 python.
21. NYEMSZ MDOGO. 1 bivaly.
22. – 1 impala-antilop, 1 phacochoerus.
24. – 1 impala-antilop.
25. A LANGYOS VIZŰ PATAKNÁL. 3 vízi bak, sok flamingó, 1 fogoly, egy szalonkaféle madár.
26. – 1 orrszarvú, 1 bivaly, 2 nagy kudu; 2 oroszlánt láttam.
27. A LANGYOS VIZŰ PATAKNÁL. 2 tehén-antilop (Alcel. Caama), 1 vízi bak, 4 gyöngytyúk.
28. NYEMSZ MDOGO. 8 gyöngytyúk, 1 fogoly, 1 nyúl.
30. GUASSZO BOLIO. 1 orrszarvú, 1 krokodilus.
December
1. – 1 beiza-antilop, 3 antilop Grantii, 1 kvagga.
2. – 1 orrszarvú, 1 nőstény oroszlán.
3. – 1 orrszarvú, 1 elenn-antilop, 3 kvagga.
Négy ízben figyeltem meg, hogy az elenn-antilop ha megsebesült, és nem bír tovább menni, hirtelen és erősen szokott támadni. Az említett
alkalmakkor az antilopnak mindig egy lába el volt lőve, mindezen esetekből azt vettem ki, mintha képtelen volna, ha egyszer elesett, újra felállni. De ülve
is nagyon ügyesen csúszott ide s tova és villámgyorsasággal és nagyon ügyesen védekezett.
4. GUASSZO BOLIO. 1 beiza-antilop, 1 vadmacska, 3 gyöngytyúk.
5. MOGODENI. 3 orrszarvú.
7. – 3 orrszarvú, 1 előttem ismeretlen, a zergeantilophoz hasonló antilop. Az orrszarvúak közül 2 támadást intézett ellenünk.
9. NYEMSZ MDOGO. 2 sziklai tyúk (Perdix saxatilis), 1 gyöngytyúk.
15. A LANGYOS VIZŰ PATAKNÁL. 1 elenn-antilop, 1 vízi bak.
20. GUASSZO NYUKI. 1 orrszarvú.
23. – 2 orrszarvú (kettős lövésre).
26. – 2 bivaly (kettős lövésre).
28. – 2 bivaly, 1 orrszarvú. Ez utóbbi támadott.
29. MIVIRUNI. 1 orrszarvú, 1 kvagga.
30. – 2 elenn-antilop. 1 tehén-antilop (Alcel. Caama).
31. MENET KÖZBEN. 1 elenn-antilop, 1 orrszarvú, amely a karavánt több ízben megrohanta.
1888.
Január
2. A SZÁRAZ TÓNÁL. 1 bivaly. 1 Gazella Thomsonii.
5. GUASSZO NYUKI. 1 bivaly.
7. – 1 orrszarvú, 2 bivaly, 3 elefánt.
8. – 2 bivaly (kettős lövésre).
Midőn a második bivaly is megsérült, mint valami vadászkutya, úgy keresett, azután pedig ellenem támadt, ekkor a torkába röpített golyó
leterítette.
12. – 1 orrszarvú, 2 bivaly, 2 megsebesült bivaly elveszett.
13. – 3 elefánt.
15. – 2 bivaly, 2 kvagga.
Az első bivalynak testén 50 lépésről két bordát áttörvén, két golyó hatolt át (az 500. expresszből) a testén.
16. GUASSZO NYUKI. 4 elefánt az 577. expresszel, amelynek golyói még a fejre irányzott lövéseknél is 90 lépésről elég erősnek bizonyultak.
17. – 4 bivaly.
Közülük hármat három lövéssel egy nyájból lőttem ki. A negyedik megsebesülve, Szeiff Mohammedet üldözőbe vette, ez azonban mint valami
torreádor, ügyesen félreugrott és így alkalmat adott arra, hogy az állat torkára, jól irányított lövéssel, szorultságából kimentsem.
21. – 2 bivaly, 1 kvagga.
22. – 5 bivaly.
Egy megsebesült bika elveszett. Közülük az egyik különösen gonosz természetű volt; torkára irányzott lövéssel leterítettem.
23. GUASSZO NYUKI. 1 orrszarvú, 1 bivaly, 1 vízi bak.
A bivalyt már néhány nappal előbb megsebesítettem; ezért amint megpillantott, mindjárt rám támadott; 5 lépésnyi távolságból a torkába lővén,
leterítettem.
24. GUASSZO NYUKI. 2 orrszarvú, 1 bivaly. Mindkét orrszarvú, alighogy megpillantott, rám rohant. Az egyiket a nyakába irányított lövéssel
terítettem le. A másiknak támadása olyan meglepő és hirtelen volt, hogy alig maradt időm a már lehajtott fejére rálőni. A fejre irányzott lövés ekkor
sikerült először.
26. – 1 orrszarvú, 3 bivaly, 1 tehén-antilop (Caama).
A bivalyok egyike a lelesva-bozótban erősen sarokba szorított és nem hagyott föl az üldözéssel még akkor sem, midőn már két golyót kapott a
torkába. Szerencsére még idejében fogyott ki a párája és döglötten rogyott le lábaim előtt. Három megsebesített bivalyt a sűrű bozótban elvesztettem. Ezen
a napon is (miként már ezelőtt is gyakrabban) újra azon megfigyelést tettem, hogy a bivalyok gyakran maradnak megsebesült társaik mellett, és őket addig
őrzik, míg meg nem döglöttek.
27. GUASSZO NYUKI. 2 bivaly, 1 orrszarvú.
A bivalyok egyike embereimet legalább 500 lépésnyi távolságból támadta meg. Útját állottam és kétszer a földre terítettem, de újra megint
felugrott és embereimnek nekiszaladt. Csakis újabb három lövés után terítettem le.
29. – 3 bivaly. 2 tehén-antilop.
30. – 2 orrszarvú, 4 bivaly (két kettős lövésre).
31. – 2 orrszarvú, 5 bivaly, 2 zebra, 2 megsebesült bivaly elveszett.
Február
1. GUASSZO NYUKI. 4 orrszarvú, 1 bivaly, 1 zebra, 1 orrszarvú, amelyet homlokon találtam.
2. – 1 zebra, 1 vízi bak, 1 tehén-antilop (Caama).
3. MENET KÖZBEN, NYEMSZ felé. 1 zebra.
12. MOGODENI. 2 orrszarvú.
13. MENET KÖZBEN. 1 bivaly, egy lövésre 150 lépésnyi távolságból az 500. expresszből.
15. – 2 bivaly.
16. – 1 orrszarvú (fehér).
19. LOROGI-HEGYEK. 3 zebra (valószínűleg Equ. Zebra).
21. MENET KÖZBEN. 1 orrszarvú.
22. – 3 orrszarvú.
26. – 2 beiza-antilop.
27. A NYIRO-HEGY LÁBÁNÁL, 2 elefánt; az egyiknek agyara 56,5, a másiké 38,5 kilogrammot nyomott.
29. – 1 elefánt; az agyarai 43,5 kg-t nyomtak.
Március
2. A NYIRO-HEGY NYUGATI LÁBÁNÁL. 1 orrszarvú, 3 elefánt.
3. – 1 elefánt, 1 beiza-antilop.
4. – 1 elefánt. Mindkét golyó (8. kal.) 90 lépésnyi távolságból, egész testén áthatolt.
5. MENET KÖZBEN. 1 elefánt.
7. A RUDOLF-TÓ PARTJÁN. 1 víziló, 1 törpe pelikán.
9. A NGARE DABAS MELLETT. 4 zebra (Eq. Grevyi), 1 beiza-antilop.
10. – 1 orrszarvú (kis fajtából).
12. A RUDOLF-TÓNÁL. 2 víziló (kettős lövésre).
16. – 1 párduc.
17. MENET KÖZBEN. 1 orrszarvú (a kisebb fajtából), 1 elefánt.
18. – 2 orrszarvú (a kisebb fajtából).
19. A RUDOLF-TÓ MELLETT, ALIÁNÁL. 2 Gazella Grantii (egy lövésre), 1 bivaly (var. aequinoctialis), 1 orrszarvú (a kis fajtából) és 2 elefánt
(az agyarak súlya 32, illetőleg 53 kilogramm).
22. ALIÁNÁL. 5 elefánt, az agyarak súlya: 108,5, 96,5, 26,5, 44,5 és 67 kilogramm.
24. – 4 gyöngytyúk.
28. A RUDOLF-TÓ PARTJÁN. 1 orrszarvú (a kisebb fajból), 1 elefánt 113 kilogramm súlyú agyarakkal.
30. – 1 elefánt. Elefántcsont: 68 kilogramm.
Április
17. A SZER EL KAIRO FELSŐ FOLYÁSA. 2 orrszarvú (a kisebb fajtából).
20. A STEFÁNIA-TÓ DÉLI PARTJA. 3 elefánt. (Az agyarak súlya: 75, 75, 28 kilogramm) és 1 borz.
24. – 1 oroszlánt az 577. expresszből két lövéssel megsebesítettem. 1 krokodilus.
28. A RUDOLF-TÓ PARTJÁN; 1 Grantii.
Május
24. – 2 orrszarvú (a kisebb fajtából), 1 zebra Grevyi.
Június
22. SZUK-HEGYEK. 3 zebra.
28. A BARINGO-TÓNÁL. 1 orrszarvú (a nagyobb fajtából).
29. NYEMSZNÉL. 1 beiza-antilop, 1 vipera.
Augusztus
11. A GUASSZO NYUKINÁL. 1 orrszarvú, 2 bivaly, 1 kvagga. 1 Gazella Grantii.
12. – 2 orrszarvú, 1 bivaly.
16. MIVIRUNI. 1 bivaly.
28. LEIKIPIA. 1 kvagga.
Szeptember
6. IVETI HATÁRA; 1 orrszarvú.
18. MIKINDUNI. 1 kvagga.
22. KAMBU-PATAK. 1 python.
27. MDIDO ANDEI 1 oroszlán.
28. CSAVO. 3 tehén-antilop, 1 kvagga.

Teleki Sámuel Gróf Felfedező útjaKelet-Afrika Egyenlítői Vidékein 1887-1888-Ban PDF

Enviado por

Dados do documento

Título original

Direitos autorais

Formatos disponíveis

Compartilhar este documento

Compartilhar ou incorporar documento

Opções de compartilhamento

Você considera este documento útil?

Este conteúdo é inapropriado?

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

Teleki Sámuel Gróf Felfedező útjaKelet-Afrika Egyenlítői Vidékein 1887-1888-Ban PDF

Enviado por

Direitos autorais:

Formatos disponíveis

Teleki Sámuel gróf felfedező útja

Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887–1888-ban

(1886. október 5-től 1887. február 4-ig)

1887. február 4-től április 30-ig

Tartózkodásunk Távetában; utazásunk a Kilimandzsárón és a Meru-hegyhez

(1887. április 30-tól július 15-ig)

Mászái-földön keresztül a kikujui határhoz

(1887. július 15-től augusztus 27-ig)

Ndoro. Utaink Leikipiában és a Baringo-tóhoz

Nyemsz, vadászélet a Baringo-tónál, előkészületek északi utunkra

(1887. december 7-től 1888. február 10-ig)

(1888. február 10-től március 6-ig)

(1888. március 6-tól április 4-ig)

(1888. április 4-től május 14-ig)

(1888. május 14-től július 30-ig)

Visszatérésünk a Baringótól a tenger partjára

(1888. július 30-tól október 28-ig)

Você também pode gostar