A SZERZŐTŐL A KIADÓ

GONDOZÁSÁBAN KORÁBBAN
MÁR MEGJELENT:

A 19. FELESÉG

A DÁN LÁNY

PASADENA
DAVID EBERSHOFF
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Pasadena by David Ebershoff
Copyright © 2002 by David Ebershoff
This translation is published by arrangement with Random
House, a division of Penguin Random House LLC
All rights reserved.

Fordította: Szántai Zita

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © egorr és konradlew / iStockphoto.com

Hungarian edition
© by I. P. C. Könyvek Kft., 2017
Hungarian translation
© by Szántai Zita, 2017
Nagyszüleim emlékére
Rebecca Jane Erikson Rutherford (1912-1992)
Robert Bruce Rutherford (1914-1996)
John Henry Ebershoff (1908-1999)
Maxine Malsbary Ebershoff (1909-1999)
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv sokak nagylelkűségének tartozik hálával.

Ügynököm, Elaine Koster bátorított, amikor még csupán egy
korai ötlet létezett, majd akkor is, amikor már hosszú kézirat lett
belőle. A Random House-nál Sunshine Lucas, Liz Fogarty, Tom
Perry, Carol Schneider, Gaby Bordwin, Amy Edelmen, Stacy
Rockwood, Casey Hampton, Libby McGuire és Iven Held is azon
munkatársaim közé tartozik, akik a könyvem érdekében
bevetették szaktudásukat és kiadói tapasztalataikat.
Olvasószerkesztőm, Benjámin Dreyer csodálatos tudása is
megmutatkozik ezeken az oldalakon. Evan Stone, Maria Massey
és Daniel Burke olvasta el az utolsó változatokat, méghozzá
komoly precizitással. Ann Godoff türelmesen, hozzáértő
gondossággal végezte a szerkesztési munkálatokat. Hálás vagyok
neki ezért, és még nagyon sok mindenért.
 PROLÓGUS
GÁTSZAKADÁS

Ó, mennybéli Isten! A borzalom álma,

a rettenetes látomásnak vége, vége már;
fájó szív, szörnyű bánat –
borzalmas éj után iszonyúbb reggel vár.

– EMILY BRONTË

A gát átszakadt. Ahogy felnézett, Linda látta az összeomló

torlaszt, a sárzuhatagot. Visszatartotta a lélegzetét, miközben az
iszap előtört a mocsárból, leörvénylett a homokkő sziklán, le
egészen a lépcsőácsolatig, elnyelve őt. Az áradat az arcába
csapott, eldugította a fülét, lefogta a szemét, betömte a száját és
hidegséget dugott a combjai közé. Tizenhét éves volt, csak egy
fiatal lány, akit elkapott az átszakadt, egyívű gát mocskos keze. A
zavaros víz a torkába furakodott, kiszorította a levegőt a
tüdejéből. Az örvénylés bepréselte a kis öbölbe, ahol kivetővel
felszerelt kenuja a gumiszerű algával beborított sziklához
nyomódott. Linda úgy hánykolódott, mintha egy hullámmal
birkózna – nem volt levegő és fény, a fent és a lent helyet cserélt,
miközben az iszap áramlása vitte magával. Olyan rázkódást élt
át, mintha a vízzel érkező kődarabok beterítették volna a Baden-
Baden-by-the-Sea városáig és visszavezető utakat, mintha a
kavicsok és kövek, a földtől sűrű víz elemésztette volna a régi
szekércsapásokat, a gyomos ösvényeket, a tehéncsordák
nyomán hátramaradt csapásokat. A folyékonnyá vált föld
megforgatta Lindát; kövek sebezték, kavicsok tépték a
munkaruháját, felhorzsolták és megzúzták sápadt testét. Linda
Stampet, a halászlányt, akinek nyolc saját rákcsapdája volt a
Csendes-óceán fenekén, magával ragadta egy sárkoporsó.
A januári eső felduzzasztotta a téli csapadék gyűjtőhelyéül és a
vörös szemű ecetmuslica otthonául szolgáló Siegmund-mocsarat.
A felhőszakadás átszakította a gátat, éppen akkor, amikor Linda
alatta dolgozott, amikor megpróbálta a lépcsőfokokhoz szegelni a
deszkákat. Nem volt egyedül. Bruder pár lépcsőfokkal fölötte, az
anyja, Valencia pedig közvetlenül mellette állt, és adogatta neki a
hosszú szögeket, időnként kisöpörve a haját az arcából. Akkor
már ötödik napja esett, néha kétujjnyi víz is lehullt egy óra alatt,
felhőfalkák közeledtek a Csendes-óceán felől, villámok cikáztak a
keselyűfekete égbolton. Az esővíz elárasztotta a férgek és
rágcsálók üregeit és járatait, kifordított a helyéből egy jókora
fenyőfát.
De ezen a reggelen elállt az eső; halvány rózsaszínű fényoszlop
hasított bele az égbe.
– Talán várhatnánk egy-két napot – mondta Valencia
aggodalmasan, de Linda nem hallgatott rá. Visszatértek, hogy
felállítsák a lépcsőt – száz fok a jó húsz méter magas meredélyen
–, és összekössék vele a tengerpart hideg, homokos partját a kis
hagymafarmmal. Hárman voltak: Valencia (fekete hajában már
ezüstös szálak csillogtak, és szinte be sem állt a szája); Bruder,
aki tizenkilenc vagy húszéves lehetett („Lelencgyerek!” –
csipkelődött vele Linda); és Linda. Hárman állították be és
szegelték a helyükre a deszkákat; hárman helyezték rá az alapot
képező, kátránnyal bevont ácsolatra a keresztgerendákat és a
lapokat. Keményen és állhatatosan dolgoztak azon az eső nélküli
délelőttön, alig várva, hogy végre elkészüljenek a munkával,
folyton az újabb víztömeggel fenyegető eget lesve.
 – A legrosszabbnak már vége – jósolta meg Linda. – Az eső
nem tér vissza.
Az anyja összehúzott szemű tekintete elárulta, nem ért egyet
ezzel. Bruder hallgatott, mivel a fogai között tartotta a szögeket;
mindkét füle mögé egy-egy csapszeget dugott. Miközben
dolgoztak, Linda énekelt („Ó, az óceánban született, és a
tengerben halt meg. Valencia és Bruder pedig felrángatta a
faanyagot rönklánccal, a pöröllyel a helyükre ütötték az egyes
darabokat. Ahogy dolgoztak, az óceán hullámai folyamatosan
rágcsálták a partot, tajték fröccsent a lépcsőfokokra,
remeterákok csúszkáltak száraz morzsákként a homoktáblákon.
Fent a farmon Dieter ellátta az istállóban álló öszvéreket, a
zsákból a ládába válogatta a hagymát, azután meg szundított
egyet a negyvenkilós takarmányoszsákon.
Az ég ismét megnyílt, újra zuhogni kezdett az eső, újabb
támadást indított a tanya és a tenger ellen, a gát pedig átszakadt,
és Linda, amikor felnézett, meglátta az iszapzuhatagot, a
növényeket kiszaggató, köveket elmozdító, apró patkányokat és
konyhai hulladékot görgető áramlatot, ami magával hozott
mindent, ami valaha eltemetődött a mederben. Az egyszerre
folyékony és szilárd sár keresztülhatolt a gáton, egy
szempillantás alatt elnyelte a lányt, annyi időt se hagyott neki,
hogy kimondja a nevét: „Linda Stamp!”
Éppen csak felkiáltott, és már el is tűnt. Az omlás leszorította,
maga alá temette, magába rántotta. Minden fekete lett
körülötte, a mozgó földtömeg csapdába ejtette. Valencia a lánya
kezéért nyúlt, de elsodródott a közeléből. Ugyanez történt
Bruderrel is; mindketten eltűntek, mindketten eltemetődtek.
Amikor az iszap- és hordalékfolyó a tengerpartra érve
megállt, Linda alatt a föld olyan sűrű volt, mint az El Camino
Realon a friss útburkolat. Próbálta felhúzni magát, de az iszapsír
visszatartotta. A múltja és a jövője minden egyszerre záródott be
abba a feneketlen barlangba, és minden olyan hideg és sötét volt,
mint az óceán feneke. Linda nem látott semmit, nem tudott
megmozdulni, csak félelmet érzett. A sár úgy szilárdult meg,
mintha kicsorgott volna belőle a víz, és Linda ezután csak a
csendet hallotta – mintha semmi sem maradt volna, mintha
senki sem lett volna odakint. A földcsuszamlásban Valencia,
Bruder és Linda iszapot és sötétséget lélegzett, és mindhárman
felfogták, hogy élve kerültek a sírjukba.
De hármójuk közül csupán az egyik kapkodott úgy levegő
után, küzdött és reszketett úgy, hogy vergődése végén a halál
várt rá.
 ELSŐ RÉSZ
SPEKULÁCIÓ

Vajon a nap fénylő lesz vagy felhős?

Édesen, ahogy elkezdődött;
de az eget villámrobaj rázhatja,
mielőtt nyugodni térne a nap.

– EMILY BRONTË
 1.

Egy decemberi reggelen, 1944-ben, Mr. Andrew Jackson

Blackwood – fiatalos arcú, saját erejéből sikeressé vált férfi –, aki
már tizenkettedik vagy tizennegyedik éve volt Kaliforniában,
attól függően, kit kérdeztek meg erről, végighaladt az El Camino
Realon. Sárga Imperial Victoriáját vezette, és San Diegóba, egy
ingatlanokkal kapcsolatos rendezvényre tartott. Valahol Dana
Point és Oceanside között lehetett, de jó néhány mérfölddel
korábban az autóklubos térképe kirepült az ablakon, széttárta
papírszárnyait és tovaszállt. A térkép csapkodó mozdulata (meg
a hirtelen irányváltás, amit az autó akkor tett, amikor a
szökevény térkép után kapott) láttán Blackwoodnak egy
hatalmas testű, ősi madár jutott eszébe, amely éppen a kihalás
irányába tart. Ez a gondolat sokkal komorabb volt azoknál,
amikhez hozzászokott, nem is maradt vele, ugyanúgy elröppent,
mint maga a térkép. Blackwood mindig is azzal hízelgett
magának, hogy remekül tájékozódik, ezért folytatta az útját.
Ám ekkor már nem lehetett biztos abban, hogy még mindig az
El Camino Realon halad. Lehet, hogy korábban valahol rossz
helyen fordult le? Az út keresztülvágott néhány borsóföldön és
salátafarmon, azután egy mogyoróhagymaföld és egy
avokádókert következett, utána meg egy citromliget, amit
eukaliptusz szélfogók védelmeztek; felkúszott az ősz aranyában
tündöklő, tölgyes tájra, a domb gerincére, ahol egy csörgőkígyó
napoztatta a hasát. A vékony, viharvert póznák úgy ácsorogtak a
mezőkön, ahogy a nincstelenek sorakoznak a szegényház előtt, a
megereszkedett drótokon szeméttel táplálkozó sirálycsalád
üldögélt. Az út néhol élesen elkanyarodott, a távolban néha fel-
feltűnt az ónszínű Csendes-óceán. Blackwood ilyenkor mélyen
beszívta a levegőt, a sót ízlelgette a szellőben. A KCRO rádiót
hallgatta, a híreket, amiket az a kölyök olvasott be. Az utóbbi
időben Európából a vártnál sokkal kedvezőbb jelentések
érkeztek: az amerikaiak gyorsan haladtak előre a Moselle fagyos
völgyeiben. Blackwood a fegyvert és málhát cipelő fiúkra gondolt,
de a felismerés, hogy a háborúnak hamarabb vége lesz, mint a
legtöbben remélni merték, csak akkor hasított belé, amikor már
lefelé tartott az egyik dombról, és kitárulkozott előtte az óceán. A
katonák hazatérnek, tömegesen jönnek majd, sok közülük Long
Beachre vagy Coronadóba akar menni, és mindegyiknek
szüksége lesz egy bungalóra meg egy tenyérnyi pázsitra, ahol
ellehet mézszőke barátnőjével. A háború utáni világ más lesz.
Példa nélkül álló igények támadnak, és valakinek ki kell
elégítenie ezeket. Az ötlet tulajdonképpen készen jelent meg
Andrew Jackson Blackwood fejében.
Sokszor elismételte magában: éppen ez különbözteti meg őt a
többi embertől; néha akkor, amikor egy újabb nap tovaszálltáról
meditált, miközben elszundikált mentazöld pizsamájában, néha
pedig akkor, amikor megkötött egy újabb üzletet a bank tölgyfa
asztalánál. Ő mindig csakis előre nézett, sosem hátra: a
történelem bilincsei sosem kattantak rá sem a csuklójára, sem a
nyakára.
A parthoz közeli sík részen észrevett egy standot, amit egy
sötét hajú, révedező szemű lány őrzött. A stand egy tulipánfa
árnyékában állt. Blackwood lelassított az Imperial Victoriával,
ahogy elhaladt mellette. A lány bánatosnak tűnt, talán az
bántotta, hogy csak fonnyadt hagymát árult, talán a napi fogás
silánysága szomorította el: a jegesládában csupán három, szivar
alakú repülőhal hevert, ezüstös szárnyaikon megcsillant a
napfény. A stand mögött egy kis farm állt, a hozzá tartozó, már
beszántott hagymaföld másik végében szömörcével benőtt,
száraz patakmeder húzódott. Az óceánig nyújtózó földdarab a
kihasználatlan területek iskolapéldája lehetett volna. Blackwood,
akit évekkel korábban éppen egy Kaliforniában lebonyolított
ingatlanüzlet taszított át a szegénységet a gazdagságtól elválasztó
határvonal pozitívabb oldalára, elkanyarodott, és ráfordult a
földútra.
Vékony, de erős ember volt, tökéletesen illett rá Broadway
Brothers öltönye. 1931-ben Maine-ből érkezett Pasadenába egy
kisebb köteg, megkérdőjelezhető eredetű pénzzel és széles,
kisfiús mosollyal. Először az Orange Grove Avenue-n vett meg
egy villát, egy olyan család egykori otthonát, amely a jégen
gazdagodott meg, majd szegényedett el. Panziót alakított ki az
épületben, amely nyitva állt mindenki számára, aki be tudta
csúsztatni a pénztáros kalickájába a naponta fizetendő
szállásdíjat. Mivel szimpatizált az idegenekkel, Blackwood
bárkitől elfogadta a pénzt, akár fekete, akár mexikói, vagy kínai
volt az illető, sőt még néhány nehéz sorsú lánytól is; vagyis
olyanokkal is foglalkozott, akiktől más háziurak elvörösödve,
fintorogva fordultak el. Ennek, és a rendőrökkel szembeni
általános bizalmatlanságnak köszönhetően, a ház komoly és
gyors sikerekhez juttatta a lecsúszott figurák világában. Az elsőt
azután újabb ingatlanok követték: lepusztult és rossz állapotban
lévő romhalmokat vásárolt fel aprópénzért. Már a legelején
összebarátkozott a Cal Tech egyik gazdaságtan-professzorával,
egy Szimat Sweeney nevű alakkal; együtt latolgatták, hogyan
tudnák megcsinálni a szerencséjüket, miközben mások
tehetetlenül elszegényedtek. Blackwood akkor vált igazán a
szerencse kegyeltjévé, amikor Kaliforniába érkezett. Spanyol
stílusú villákat osztott fel kiadható lakosztályokra, a Colorado
Streeten található, rég csődbe ment és bezárt ruhaboltokból és
kalapszalonokból zálogházak és biliárdszalonok lettek, és még
egy olyan bárt is megnyitott, ahol a lányok selyem alsóneműben
táncoltak. Szinte egyetlen kézfogásért vásárolt fel homokos
földterületeket az adóhivatal által sanyargatott, kétségbeesett
emberektől, akik időnként akár fizetni is hajlandók lettek volna
azért, ha valaki végre megszabadítja őket, terhet jelentő
ingatlanjaiktól. Blackwood az ingatlanvagyonát acél- és
olajrészvényekkel egészítette ki, sőt megvásárolta az egyik,
különleges szabadalom birtokában lévő gumigyár egy részét is.
Természetesen sosem felejtette el, hogy Kaliforniában a legjobb
befektetés mindig a napszítta, könnyen szétmorzsolhatóan rögös
terra firma volt és lesz.
A földút egészen a töltésként magasló földnyelven lévő három
kis házig vezetett. Mindhárom épület az óceánra nézett, az
alapjuk egészen közel volt az erodálódó földfal széléhez, ahonnan
növények lógatták alá gyökereiket. Mind a három roskatag volt
és szegényes, a tetejükön szétszakadozott a kátránypapír, az
oldalukon fehér sóréteg rakódott a deszkafalakra, terméskőből
rakott kéményeik vészesen oldalra dőltek. A szél szemetet és
homokot fújt a baromfiudvarra, az istállóból egy ló prüszkölése
és egy fájón feszülő tőgyű tehén fájdalmas bőgése hallatszott.
Blackwood nagyon értett az ilyen helyek felméréséhez, jó szeme
volt a részletekhez, így azonnal észrevette, hogy egyetlen
telefonpózna sincs a közelben. Mi is volt az első dolog, amit már
akkor megtanult, amikor annak idején Kaliforniába érkezett? A
jó ingatlanfejlesztő azokon a helyeken is meglátja az értéket,
amiknek mások hátat fordítanak.
Kiszállt az autójából, és barátságos hangon felkiáltott:
– Halló! – Nem tudta magáról, hogy ez a kipirult arcú,
kedélyes viselkedés természetes volt nála; nem tudta, hogy az
emberek megérezték ezt, és bízni kezdtek benne. Még olyankor
is, amikor pedig nem kellett volna. Viszonylag jóképű volt, a
maga sápadt módján ahhoz mindenképpen elég jóképű, hogy egy
kicsit könnyebben elérje a céljait, mint mások – de ez a halvány
előnye sem tudatosult benne. Teljes mértékben meg volt
győződve arról, hogy nincsenek előnyös tulajdonságai. Nem volt
tisztában azzal sem, hogy természetes hintőporillata van, olyan,
mint a kisbabáknak, olyan, ami korántsem kellemetlen, de eléggé
szokatlan egy negyvennégy éves férfinál.
 Furcsa módon ezen a decemberi reggelen, amikor a maga
szokásos módján, vidám hangon felkiáltott, hogy „Halló, van
idehaza valaki?”, a hangja meglepően éles volt – olyan éles,
mintha ideges lett volna; olyan rikoltó, mint vörösfarkú ölyv
hangja. Persze ő sosem tartozott azok közé, akik ismerték a
madarakat, vagy kiáltásaik típusait. Kaliforniába költözése után
sem alakult ki benne a kíváncsiság a madarak, a lakóhelyeik,
vonulási útvonalaik iránt, nem foglalkozott azzal sem, az
emberek hogyan zavarják meg ezeknek a lényeknek az életét.
Ennek ellenére, érdekes módon, a pasadenaiak többségéhez
hasonlóan (mert igen, pasadenainak tartotta magát, bár sokan
még mindig nem így gondoltak rá) az ő szíve is megvidámodott,
amikor egy sas suhant el az Arroyo Seco fölött. Ezen a bizonyos
reggelen is látott egy képet egy ilyen madárról a Star-Newsban;
érdekesnek találta, de ezzel ki is merült ornitológiái érdeklődése.
Mindezek ellenére talán mégis feltámad benne a kíváncsiság, ha
meglátja a földút melletti táblát, amin a következő felirat állt:
KESELYŰFÉSZEK – MARADJ KÍVÜL!
– Félek, hogy eltévedt. – A hang az egyik ház mögül érkezett.
Blackwood megfordult, levette a kalapját, és szokásos
vidámságával tette fel a kérdést:
– Ki van ott? Örvendek a találkozásnak, az én nevem
Blackwood. Andrew Jackson Blackwood. Elnézést a zavarásért…
Egy férfi jelent meg a verandán. Blackwood rögtön felé
nyújtotta a kezét.
– Ez itt magánterület – közölte a férfi.
– Igen, tisztában vagyok vele. Elnézést, hogy betolakodtam,
de igazából azért jöttem, mert úgy gondoltam, esetleg
elbeszélgethetnénk.
– Esetleg távozhatna. – A férfi magasabb volt Blackwoodnál.
Széles vállú, erős fickónak látszott, de borostás arca
megviseltnek tűnt. A haja és a szeme olyan fekete volt, mint a
nyersolaj – Blackwoodnak rögtön az ezer részvénye jutott eszébe
róla, amiknek három egymást követő évben is megduplázódott
az értékük. Csak ekkor jött rá, hogy még mindig kinyújtva tartja
a kezét. Elgondolkodott, vajon az idegen miért nem nyújtotta ki a
sajátját, de azután meglátta a férfi jobbjában a szarvasláb
markolatú vadászkést. Ettől hirtelen a torkába ugrott a szíve.
Sűrű, hideg veríték ütközött ki az arcán, amikor azt is felfedezte,
hogy a férfi ingét vércseppek mocskolják. Ahogy jobban
megvizsgálta az illetőt, azt is észrevette, hogy a vérből a
nadrágjára is jutott, sőt a hajában is apró, rubinszerű vércseppek
ragyogtak, és még az ajkán is ott fénylett egy szép, gömbölyű,
vörös csöpp. Blackwood nem igazán akarta elhinni, de a
bizonyítékok alapján csakis arra következtethetett, hogy egy
gyilkosba botlott. Nem is szólalt meg, és a másik kezével maga
mögé, az Imperial Victoria ajtaja felé nyúlt. Eldöntötte, ha
lehetősége nyílik rá, azonnal távozik.
– Ki küldte ide?
– Én… én…
– Miért jött?
– Én… én… – Blackwood próbált, de nem bírt felelni.
Hirtelen olyan hangot hallott, mintha egy fatörzs csapódott
volna a ház oldalához. A térde, ami nem volt valami erős azután,
hogy annyit térdelt Maine kavicsos földjein, megroggyant alatta,
és azon kapta magát, hogy a kocsijához dől, az ajtó melegen
nyomódik az arcához. És akkor ismét meghallotta a csattanást.
Könnyes szemmel a férfira nézett, és készen állt arra, hogy
könyörögjön neki, hogy bármit felajánljon, csak ne essen
bántódása, csak épségben távozhasson. A forró könnycseppek
már az ajkához gördültek.
A csattanás harmadszor is megismétlődött. Blackwood kilesett
az ujjai között, és végre meglátta a ház tornácán felakasztott,
horgon és láncon lógó, hatalmas barrakudát. A hal sárgás,
denevér formájú farka csapkodta a ház oldalát, és amikor ez
történt, a feje a lánccal együtt felemelkedett, azután
visszaereszkedett, miközben remegtek tükrös hasi uszonyai. Az
ezüstszínű hasat már teljes hosszában felvágták; a test alatt
tócsába gyűlt vér magához csábította az apró tűzlepkéket.
Blackwood összezavarodott. Hogy lehetett ilyen ostoba?
Hiszen ez a férfi legfeljebb annyira gyilkos, mint ő! Rájött, hogy
sikerült bepánikolnia, pedig már jó ideje kiokította magát arra,
hogy az ilyesmit kerülnie kell. A félelem meggátolja az embert
abban, hogy elérje a céljait, a múltjához rögzíti őt. Csalódott
magában, és közben magán érezte a férfi tekintetét.
Feltápászkodott, próbálta eltüntetni az arcáról a félelmet.
– Maga fogta?
A férfi bólintott, és úgy nézett, hogy Blackwoodnak olyan
érzése támadt, mintha átszúrná a bőrét a pillantásával. A férfi
bőre melegbarna volt. Blackwood megállapította, lehet benne
mexikói vér, talán nem is kevés, és eltűnődött, vajon honnan
származhat.
– Errefelé eszik a barrakudát?
– Már nem igazán. Fogytán vannak ezek is. – A férfi
megfordította a kést a tenyerében, mintha csak úgy szórakozna
vele, ahogy a gyerekek szoktak, azután gyors csuklómozdulattal
elhajította. A penge beleállt a hal fejébe, éppen a macskákéra
hasonlító szemek közé. A barrakuda állkapcsa szétnyílt, vércsík
csurrant a fogai közül. A test megfeszült, teljes egyméternyi
hosszúságában kinyújtózott, azután…
A hal ott múlt ki felakasztva, a horgon.
Blackwoodnak elállt a lélegzete a látványtól.
– Megkérdezhetem, hogy mióta él itt, Mr. …? – nyögte ki
végül.
– Miért akarja tudni?
Blackwood mély levegőt vett.
– Nézze, ingatlanfejlesztő vagyok. – Ezt úgy mondta, mintha
azt jelentené be, hogy tanár, tűzoltó vagy pap; mindig is úgy
gondolta, az ő ténykedése létfontosságú a közösség számára
Kalifornia haladásának szempontjából. – Azon tanakodtam,
gondolkodott-e már valaha a földje eladásán, Mr. …?
A férfi a halhoz lépett, kihúzta a kést a fejből. Tisztára törölte
a pengét a nadrágján, majd közölte, még egyszer sem fordult
meg a fejében, hogy bármit eladjon a Keselyűfészekből.
– El tudnám képzelni – próbálkozott újra Blackwood –, hogy
eladja ezt a birtokot, és vesz egy szép házat magának a városban.
Talán egy olyan helyen, ahol kövezettek az utcák.
– Sehova se akarok menni. Eleget utaztam, most végre itthon
vagyok.
– Megkérdezhetem, mekkora a földje?
– Tíz és fél hold.
– Tíz és fél? Valóban? – Blackwood végignézett a birtokon, és
azon gondolkodott, hogy az istálló mögött húzódó vízmosás
megnehezítené-e a terület felosztását. Valószínűleg nem, hiszen
kanyonokban is szoktak házat építeni. Csak pár cölöpre és egy
betonkeverőre van szükség. Manapság már könnyű elvégezni az
ilyen munkákat. Vagy esetleg el lehetne torlaszolni a medret, és
így létrejöhetne egy kis tavacska. Az embereknek tetszene,
többet is fizetnének érte. Elég egyszerű lenne: a meder szájánál
emelni kell egy földfalat, és fel kell fogni a tavaszi olvadáskor
érkező vizet. Persze óvatosan kell eljárni, muszáj számításba
venni a villámgyors áradásokat, de bízott magában, úgy
gondolta, pontosan tudja, mit csinálna. Ahogy alaposabban
megvizsgálta a terepet, meg kellett állapítania, hogy valaki
korábban már próbálkozott valami ilyesmivel: az átszakadt gát
alapjai még mindig ott álltak a régi helyükön. Nem hagyhatta ki,
hogy rákérdezzen:
– Gondolt már arra, hogy lezárja a medret? Hogy csináljon
magának egy kis horgásztavat? – kérdezte.
A férfi kemény arca először lágyult meg.
– Mennyit ér ez, Mr. Blackwood?
– A meder?
– Az egész farm.
Blackwood habozott, arra gondolt, ez csakis valami próba
lehet.
– Biztos vagyok benne, megérti, ha nem dobálózom
számokkal, míg a másik fél nem tanúsít érdeklődést. – Majd
hozzátette: – Sajnálom, uram, de nem hallottam a nevét.
– Bruder.
– Bruder? Örvendek a találkozásnak, Mr. Bruder. –
Blackwood mozdította a kezét, hogy megemelje a kalapját, de
ekkor rájött, hogy már nincs a fején, ezért beletúrt a hajába, ami
olyan finom szálú volt, hogy találomra szétválasztódott,
valahányszor ráfújt a szél. A kalapja felfordulva hevert a porban,
éppen egy gyík közeledett felé. Blackwood érezte, hogy a nap
máris égetni kezdi a fülét és a nyakát. A bőre sokkal
érzékenyebb volt, mint a legtöbb emberé. Valahányszor
megjelent egy medence szélén vagy a tengerparton, csupán
annyit közölt magáról, hogy északi típusú bőre van, mindig
ügyelt rá, hogy ennél több magyarázatot ne adjon. Tudta, sokan
azt hiszik, hogy Kanadából származik, és neki ez tökéletesen meg
is felelt.
Próbálta visszaszerezni a kalapját, amikor Bruder megszólalt:
– Nem akar bejönni, Mr. Blackwood?
A középső kunyhóban két helyiség volt, egy konyha tűzhellyel
és egy hálófülke, amit egy drótra akasztott, rózsaszirommintás
terítővel választottak le. A hely csüggesztően kopár és komor
volt. A falakat petróleumfüst festette sötétre – ebből Blackwood
azt a következtetést vonta le, hogy egy nem túl tanult emberrel
van dolga. Feltételezte, hogy Bruder azon földművesek közé
tartozik, akiknek nem igazán ment jól a soruk; eltöprengett,
vajon a kudarcok ellenére miért próbálkozik. Bruder közben
kinyitotta a szekrényt, amiben csak egy bádogdoboznyi cukor
volt, három fehérhagyma, egy üveg almalekvár és egy kerek,
kemény kenyérvekni. Blackwood érezte, hogy a dolgok a neki
kedvező módon alakulnak. Ha az elmúlt évek során megtanult
valamit, akkor az nem volt más, mint hogy addig kell ütni a
vasat, amíg meleg.
– Kávét, Mr. Blackwood? – Bruder begyújtotta a kályhát.
Néhány perccel később Blackwood kapott egy csésze kávét,
Bruder pedig asztali bort töltött magának egy befőttesüvegbe.
– Keselyűfészeknek komoly történelme van – mondta. – Nem
hiszem, hogy bármivel is meg tudna győzni, hogy eladjam.
– Mindennek van történelme, Mr. Bruder.
– Sok minden történt itt.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így van.
– Sosem akartam eladni ezt a földet.
– Előfordul, hogy még rágondolni is nehéz az ilyesmire. –
Annak idején Blackwood könnyedén magára tudta ölteni az
ingatlanfejlesztők maszkját. A dolog trükkje az, hogy egyszer kell
a másik szemébe nézni, egyszer, és nem többször. Néhány
hónappal korábban olvasott egy cikket a Star-Newsban egy
teniszbajnokról, akit arról kérdeztek, mi volt wimbledoni
győzelmének kulcsa, és az illető (egy képet is lehoztak róla a
magazinban, fehér, kötött mellényben volt) így felelt: „Csak
menni kell előre.” Blackwood ezzel tökéletesen egyetértett. Alig
várta, hogy jelentést tegyen Szimatnak a tíz és fél holdas földről
és a furcsa emberről, akinek egy kék-fekete sebhely van a
halántékán, egy olyan heg, ami kísértetiesen hol elsötétült, hol
világosabbá vált, vagyis éppen olyan volt, mint a hullámzó, téli
óceán. „Olyan volt, mint visszamenni az időben – mondta később
a telefonba. – Mint személyesen találkozni egy valódi
aranyásóval.”
– Egyedül él, Mr. Bruder?
Bruder kihúzta magát ültében; Blackwood megállapította,
hogy valamikor jóképű lehetett. Mozifilmekben kellene
szerepelnie, gondolta. Ezekkel a nehéz szemhéjakkal és ezzel az
orral… Hosszú, de nem húsos, akárcsak John Gilberté. Ez volt
Blackwood egyik bűne: szombat esténként ellátogatott Grauman
filmszínházába, és belenézett Gable hatalmas, matrac méretű
szemeibe. Szerette a mozit, és szerette elolvasni az American
Weekly mellékletét, meg a Star-News társasági lapot, hogy
tisztában legyen a legfrissebb pletykákkal. Talán túl nagy
élvezetet lelt mások szerencsétlenségében, de nem volt oka arra
– legalábbis egyelőre –, hogy úgy gondolja, egyszer még bánni
fogja ezt a kis örömködést.
– Van családom – felelte Bruder. Felállt és elvette Blackwood
csészéjét. – Most pedig el kéne mennie.
Kikísérte Blackwoodot, akinek gyarló szívében büszkeség
támadt, ahogy meglátta a napon álló, sárga autót, aminek
motorháztetejéről az óceán ragyogása tükröződött vissza. Azt
várta, Bruder megjegyzi, hogy pokolian jó a kocsi; a Colorado
Streeten idegenek is gyakran tettek rá ilyen megjegyzéseket.
Persze nem az Imperial Victoria volt a legbámulatosabb kocsi,
ami Pasadenában futott. Úristen, dehogy! Blackwood sosem
tartozott azok közé, akik pazarolták a pénzt. Viszont ez az autó
volt az első jelentősebb dolog, amit magának vett meg, ezért úgy
szerette, mint más emberek a kutyájukat vagy a feleségüket.
Fehér kerekek, banánsárgán ragyogó test… Valahányszor
tudatosult benne, hogy ez az ő automobilja, felszítódott benne a
büszke öröm, mert sosem gondolta volna, hogy eljön a nap,
amikor kijelentheti: van egy saját Imperial Victoriája. Persze
arra sem gondolt, hogy vesz egy tíz és fél holdas, felosztható
földdarabot. Az ember sosem tudhatja, hová vezet az élete útja
– ezt mondogatta magának még a sáros Maine-ben annak idején.
Azóta meg? Tessék, nézze meg bárki, mi lett Andrew J.
Blackwoodból!
– Mi lenne, ha átgondolná az ajánlatot, Mr. Bruder?
– Sosem fogom eladni a földemet. Keselyűfészket soha!
– A soha elég hosszú idő, Mr. Bruder. Eljöhetek egy másik
időpontban, és folytathatjuk a beszélgetésünket.
– Erre semmi szükség.
– De el tudok jönni, ha szeretné.
– Köszönöm, nem, Mr. Blackwood.
– Esetleg a lányát láttam odakint annál a standnál, Mr.
Bruder?
– Vezessen óvatosan, Mr. Blackwood. Sok a kavics errefelé.
Még az is lehet, felpattan egy, és behorpasztja a motorháztetőt.
 Andrew Jackson Blackwood beült a kocsijába, megfordult, és
végighajtott a hosszú földúton. A tükörben látta Brudert és a
Keselyűfészket, amint eltűnnek a távolban; látta a gomolygó
porfelhőt, a felkavarodó, száraz pipitérszirmokat és a végtelen
óceánt. Amikor kiért az útra, intett a lánynak, aki épp a
jegesládáját próbálta a fa folyton arrébb kúszó árnyékában
tartani.
– Mi a neved? – kérdezte Blackwood.
– Sieglinde!
– Micsoda?
– A maga helyében eltűnnék innen!
Blackwood ismét intett, majd továbbhajtott San Diegóba, a
rendezvényre. Biztos volt benne, hogy pár nap múlva, amikor
hazafelé menet ismét bekukkant ide, Mr. Bruder örülni fog, hogy
újra látja őt.
 2.

A San Diegó-i út időpocsékolásnak bizonyult. Blackwood

találkozott pár férfival a városházáról (valamennyiük elméjét
megbénították a szabályzatok) és elbeszélgetett néhány
lagymatag ingatlanfejlesztővel, akikről kiderült, hogy rettegnek
„ezektől a bizonytalan időktől”. Az egyik nő például nyíltan
kijelentette, hogy ő egyelőre kivár. Egy ideig. Szánalmas bagázs
volt. Az egyik fiatalemberről, aki Ocean Parkból érkezett,
kiderült, valójában nem egyéb, mint egy ambiciózus és éles
szemű könyvelő; Blackwood tőle legalább tippeket kapott arra
vonatkozólag, mennyit érhet egy San Diegótól északra elterülő,
part menti földdarab. Ez a beszélgetés annyira érdekesnek
bizonyult, hogy Blackwood meghívta a fiatalembert egy második
bourbonre is, azután egy harmadikra, miközben ő egyetlen
aranyló sört dédelgetett. A fiatalember végül gyakorlatilag
mindent elmondott neki, amit North megyéről tudott, és
megemlítette, hogy egy apró, Baden-Baden-by-the-Sea nevű
falu környékén igazán érdemes szétnézni.
– Sosem hallottam még róla – mondta Blackwood.
– Éppen ez a lényeg – felelte a fiatalember. – Senki sem
hallott róla. Valamikor régen az ásványvízforrásáról volt híres.
Az emberek messzi földről elmentek oda, hogy igyanak abból a
vízből, megfürödjenek benne. Ám a forrás kiapadt a nagy aszály
során, a hotelek bezártak, a farmok többsége csődbe ment. A
falut szinte teljesen elfelejtették.
A beszélgetés felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult, de
visszatartotta Blackwoodot attól, hogy alkonyat előtt útnak
induljon. Remélte, Brudert nem zavarja majd késői érkezése.
Ugyan, miért is zavarná? Köszönhetően az őszinte arcú, fiatal
könyvelőnek, Blackwood kiszámolt egy szerény, de méltányos
ajánlatot a Keselyűfészekre. Meg sem fordult a fejében, hogy
Bruder esetleg visszautasítja; végül is, mi miatt ragaszkodna
ahhoz a helyhez? A nosztalgia miatt semmiképpen sem –
Blackwood biztos volt abban, hogy Bruder nem az a fajta ember,
akinek bármire is érdemes visszaemlékeznie.
Esett, amikor az Imperial Victoria a farmra ért. A sűrű köd
elrejtette az óceánt, a sár ráragadt Blackwood cipőjére, amikor
kiszállt az autóból. Hallotta a tenger haragos morajlását; hallotta,
ahogy a dagály hullámai köveket, hínárcsomókat és tengeri
csigákat hajigálnak a part irányába. Szerencsétlen hely ez egy
téli viharban – gondolta, majd kopogott a ház ajtaján. Az
ablakból világosság szűrődött ki, az ajtót mégse nyitotta ki senki.
Blackwood belesett. Egy kis villanyégőt látott – ezt korábban
nem vette észre –, ami halvány fénnyel égett a konyhaasztal
felett. Enyhe csalódást érzett: a Keselyűfészek mégsem maradt
annyira hátra a történelem folyamában, mint hitte. Ennek
ellenére megkoppintotta az üveget, de a kunyhóban a kályha
halódó tüzén kívül semmi sem moccant. Elgondolkodott, vajon
Bruder hova mehetett ilyen későn. Vajon a lány is vele van? A
sós eső oldalról vágott a nyakára és az arcába – a fülére húzta a
kalapját. Megijedt, hogy esetleg leeresztve hagyta az Imperial
Victoria ablakát, de idegen volt tőle az ilyen gondatlanság, meg is
nyugtatta magát, hogy csak az éjszaka és a lassanként viharossá
váló eső miatt feszült.
Biztos volt abban, hogy Bruder hamarosan visszatér, így arra
gondolt, talán megvárhatná a konyhaasztalnál. Olyan érzete
támadt a Keselyűfészekkel kapcsolatban, amit csupán egyetlen
szóval tudott volna leírni: birtoklás. Olyan volt az egész, mintha
Bruder és közte máris elkezdődött volna az ingatlan
átruházásának folyamata. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva
volt.
 – Keres valakit? – hallotta aztán.
– Mr. Bruder… – kezdett bele Blackwood, de amikor
megfordult, mást látott.
Egy fiatal férfi állt előtte, akinek sötét hajtincsei nedvesen
tapadtak a nyakára. Az arca olyan vörös volt, mintha futott
volna. Nem viselt se kabátot, se zakót, az eső a válláról
lecsorogva végigfolyt a furcsán megfoltozott overallján, amire elöl
egy vörös szaténszívet varrtak. Nem hordott cipőt. Hatalmas és
fehér lábfeje szinte lámpásként ragyogott az ösvényen.
– Nem hívta vissza magát – mondta a fiatal férfi.
– Ön Mr. Bruder fia?
A fiatal férfi megrázta a fejét, és felszólította Blackwoodot,
hogy kövesse. Megkerülték a házat, átmentek arra a helyre, ahol
az óceán felől érkező szél megfeszítette a ruhaszárító köteleket és
meghajlította a fenyőket. A fiatalember mondott valamit.
Blackwood nem értette, hangosan visszakérdezett:
– Tessék?
A fiatalember ismét csak megrázta a fejét. Blackwood a töltés
szélére lépett és körbenézett. A hullámok feltornyosulva,
előrecsapva robbantak szét a legalább tizennyolc-húsz méter
magasnak látszó töltés túlsó oldalán. Blackwood egy fából
készült, szellemszerű lépcsőt látott, ami levezetett a partra, és a
lelki szemei elé egy pillanatra bevillant egy lefelé zuhanó ember
képe. Gyorsan magára ripakodott, amiért egyáltalán belenézett
ebbe a félelemverembe.
– Nem szívesen lennék ma este a tengeren! – kiáltotta, de a
fiatalember ügyet sem vetett rá, egyszerűen elvezette a
következő házhoz. Beléptek egy sötét szobába, ahol csak a
tűzhely parazsa izzott. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó,
Blackwood fülében megszűnt az üvöltés. A helyiség sokkal
kellemesebb volt, mint a másik házban lévő; a
kandallópárkányra kék bálnákat véstek, egy polcon könyvek és
kagylóhéjak sorakoztak, az ovális, fonott szőnyegen két hintaszék
állt. Az ajtó fölé halcsontfüzért akasztottak ki, mint valami
drapériát. Meglehetősen csinos hely volt, bár egy takarító brigád
biztosan talált volna munkát benne. Blackwood elképzelte a
garázst, amit ennek a házikónak a helyére lehetne építeni. Már
egyedül ebből megtérülne a Keselyűfészek ára… Persze addig
még el kellett jutni, ezért a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon
a fiatalembernek.
– Tudom, ki maga – közölte a fiatalember.
– Valóban?
– Bruder elmondta nekem.
– Ez kedves volt tőle. Én viszont nem tudom, hogy maga
kicsoda.
– Én? Palomar Stamp vagyok – mondta a fiatalember olyan
szelíden, mintha a neve megkövetelné, hogy kedvességet
társítsanak hozzá.
– Palomar Stamp?
– Általában csak Palnak hívnak. – A fiatalember leült az egyik
hintaszékre. Ahogy száradni kezdett a ruhája a tűz mellett, pára
gőzölgött felfelé a combjáról. – Találkozott már Sieglindével? –
kérdezte. Blackwood mögé mutatott. Az ablak előtti padon az a
lány ült, akit a férfi korábban a standnál látott. Egy homokkő
korongon élezett egy pengét, nem törődve az arcába hulló
hajtincsekkel. Blackwood nem lehetett biztos benne, de úgy
vélte, ez ugyanaz a szarvasláb markolatú vadászkés, amit
korábban már látott. Az asztalon fél tucat penge várt élezésre,
cápabőr markolatúak, dupla pengéjűek, amelyek között egy
rozsdás végű, félhold alakú kézifűrész feküdt.
– A minap el tudta adni a halakat?
– Nem akar majd találkozni magával. – A lány erős karú és
lábú, álmodozó arcú, tizenkilenc-húsz év körüli teremtés volt. A
hangja meglepően mélynek tűnt, leginkább a kamasz fiúkéra
hasonlított.
– Maguk testvérek?
Pal megrázta a fejét.
– De Mr. Bruder az egyikőjük apja, igaz?
 A lány felszegte az állát, és lassan ingatni kezdte a fejét.
– Erre egyedül kell rájönnie, Mr. Blackwood – mondta, majd
folytatta a kés élezését. A fenőkő finom, köríves csikorgása
mintha versenyezni akart volna a kint dúló vihar zajaival.
Pal lecsatolta az overallja elülső részét, hagyta, hogy lelógjon,
hogy a szaténszív fejjel lefelé állva a hasához simuljon. A
tarkójára tette és összekulcsolta a két kezét, lehunyta a szemét.
Az eső átáztatta vékony pamut munkásingét, a mellkasához
tapasztotta az anyagot, így Blackwood még a félhomályban is jól
láthatta apró, keményre húzódott mellbimbóit és a hónaljánál
sötétlő szőrcsomót.
Blackwood állva maradt a kabátjában. Lassanként
elbizonytalanodott. Talán el kéne mennie? Pasadenába az út
több óráig is eltarthat, másnap reggel korán már megbeszélése
lesz odakint, a régi narancsültetvénynél. Az elvesztett helyett
még nem tudott új térképet szerezni, de ez nem izgatta
különösebben. Mivel mindenképpen beszélni akart Bruderrel,
végül elfogadta a kínálást, és helyet foglalt az asztalnál. A fiatal
könyvelő, akinek az arca az ötödik vagy hatodik bourbon után
olyan piros lett, mint a nyalókák, azt állította, ezen a vidéken
North megye az utolsó hely, ahol még üzleteket lehet kötni;
kijelentette, ha lenne pénze, ő is biztosan venne is egy-két
farmot. „Érintetlen.” Ezt a szót használta a vidékkel
kapcsolatban, és ez meg is maradt Blackwood fejében. A
délebben fekvő vidékeken, sőt talán az egész világban olyan
kevés „érintetlen” terület maradt, hogy ritkán lehetett okkal és
joggal így jellemezni egy-egy területet. Persze a Star-Newsban
szereplő hirdetés a pasadenai ranchot és a hozzá tartozó,
műveletlenné vált ültetvényeket is „érintetlennek” nevezte, de
talán csak azért, mert ez a szó mindig megdobogtatja az
ingatlanfejlesztők szívét, a szabadság érzetét kelti bennük. Nincs
jobb annál, mint valamit a legelején elkezdeni, és egy fakó,
jellegtelen, vad vidéket szép fokozatosan átalakítani elegáns
lakóövezetté. Amióta Kaliforniába érkezett, Blackwood számos
olyan fejlesztésben játszott szerepet, amelyek szintén érintetlen
területeken indultak meg. Ott volt például a Rancho San Pasqual
maradványainak felosztása, meg ott volt a Santa Anitában, az
Eaton Canyon elejénél álló régi tanyák átalakítása, meg persze a
leégett Hotel Raymond körül lévő hajdinaföldek felszámolása.
Blackwood tudta, hogy sokan bolondnak nézik, mert utat
vezetett egy olyan szurdokhoz, ahol csak a prérifarkasok éltek.
Mit is élvezett az ingatlanfejlesztésben? Ezt sosem tudta
pontosan megfogalmazni, de szerette volna hinni, hogy ez az
egész többről szól, mint a pénzről. Talán azt élvezte, hogy az új
területeken, a szokásoknak megfelelően mindig a fejlesztőről
neveztek el egy-egy utcát. Lelki szemei előtt már meg is jelent az
utcatábla a Keselyűfészek utcáján: „Blackwood Lane”. Egy olyan
utca lehetne ez, ami az óceánnál ér véget, amiben tizenöt-húsz
(esetleg több, attól függően, mit lehet kezdeni azzal a mederrel)
katona él a családjával. Blackwood nem csupán egy volt az
átlagos, régi ingatlanfejlesztők közül, dehogy, neki szigorú
irányelvei voltak a tervezésnél. Pasadenában gyakran
hangsúlyozta a spanyolos jelleget: piros cseréptetők,
szökőkutakkal díszített belső udvarok, mindenhová
felkapaszkodó murvafürtök. Megtanulta, bármi is legyen az oka,
de az emberek szeretik érezni a múlt finom fuvallatát. Úgy
érezte, ő a legtöbb kollégájánál sokkal jobban tiszteli ezt a
vidéket, annak ellenére, hogy nem Kaliforniában született. (De
most komolyan, ki született ott?) A Keselyűfészekre gondolva az
jutott eszébe, hogy a Blackwood Lane-t úgy kellene kialakítani,
hogy leginkább az angliai mocsárvidékek falvainak kis utcáira
emlékeztessen. Zsúptető, Tudor-gerendák – nem mintha már
járt volna Angliában, de fiatalkorában sokat olvasott róla.
Szerette a könyveket, és annak idején képeslapokat is gyűjtött.
– Szeretett volna valamit, Mr. Blackwood?
– Abban reménykedtem, hogy beszélni tudok Mr. Bruderrel.
– Erre már rájöttem – mondta Sieglinde. – De a konyhából…
Onnan akart valamit? Egy kis teát? – Mezítláb volt, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy kimenjen a viharba.
A haragos éjszaka behatolt a nyitott ajtón, amikor a lány
Blackwoodot egyedül hagyta Pallal.
– Mr. Bruder a közelben van?
– Visszajön. Lent van a parton.
– A parton? Mit csinál ott?
– Halászik. Ellenőrzi Sieglinde homárcsapdáit.
Blackwood elgondolkodott, ez vajon igaz lehet-e, vagy Pal csak
be akarja ugratni. Persze lehet, hogy Pal ilyesmire nem lenne
képes. Volt benne valami, ami nem stimmelt. A feje túl nagynak
látszott, a szemöldökcsontja pedig túlságosan előreugrott.
Bizonyos szavak (például az, hogy „keselyű”) szinte megakadtak
a nyelvén. Nem dadogva ejtette ki őket, de mintha nem igazán
fogta volna fel a jelentésüket. A lány nevét is „Sieg-l-l-lindé”-nek
mondta.
– Gyakran halászik az ilyen estéken?
– Többnyire.
– Ez bölcs dolog?
– Ezt tőle kell megkérdeznie. – Pal az ujjaival végigsimított a
polcon sorakozó könyvek egyikének gerincén. Gibbon német
kiadása volt. A könyv címe láttán Blackwood eltöprengett, vajon
a Keselyűfészek lakói közül ki olvashat Gibbont, meg más
történelmi könyveket, Carlyle-t, Tacitust és Plutarkhoszt.
Sieglinde egy kannával tért vissza. Blackwoodhoz hajolt, hogy
teletöltse a csészéjét. Az arcáról az esőcseppek a férfi feje búbjára
hullottak. Ahogy végzett, visszament a padhoz és a késeihez.
– Vissza kell jönnie.
– Miért kell?
– Mert biztos fázik.
– Mármint Mr. Bruder? – kérdezte Blackwood.
– Szóltam neki, hogy maga itt van.
– És mit mondott?
Mire Bruder megérkezett, Blackwood nagyjából már
megszáradt és az álom majdnem hatalmába kerítette, de a nyíló
ajtón át berontó vihar felriasztotta.
– Van odakint egy leopárd, rád vár – jelentette be Bruder,
mire Pal engedelmesen felállt és begombolta az overallját. – Egy
nőstény cápa. Hamar megleszel vele. Vigyázz, lehet, hogy tele
van. – Pal elvett két kést Sieglindétől, azután leakasztotta a
könyvespolcon, bőrszíjon függő furkósbotot.
– Menj vele! – mondta Bruder a lánynak, miközben lerázta
magáról a vizet.
Blackwood, ahogy ránézett, felfedezett benne valami
kutyaszerűt, amit talán a szeme környékének furcsa sárgássága
okozott. Úgy gondolta, jó üzletet tud majd kötni egy ilyen nyers
emberrel.
Pal és Sieglinde csendben távozott; ahogy kiléptek, a szél
üvöltve fogadta őket.
– A gyerekek nem szeretik, amikor tele van.
– Elnézést?
– Amikor a cápa terhes. Egy bébicápa ki tudja magát rágni.
Azok már élnek, akárcsak maga vagy én.
Úgy tűnt, Bruder számára valahogy túl szűk a kellemes
hangulatú szoba, amihez egy másik helyiség is tartozott: a
kandalló mögötti fülke, ahol alig fért el egy ágy.
– Mit akar, Mr. Blackwood?
– Csupán baráti látogatásra érkeztem.
– Nem kéne egy ilyen éjszakán inkább odahaza lennie?
– Hazafelé tartottam, de úgy gondoltam, megállok itt egy
kicsit. Hogy lássam, átgondolta-e a dolgot.
– Már akkor átgondoltam, amikor a legutóbb itt volt. Ez az én
földem. – Kis szünetet tartott, azután hozzátette: – Az én
otthonom.
– Igen, de mostanában érdekes idők járnak. Folyamatosan
mozgásban vannak a dolgok, folyamatosan változnak a helyek. A
huszadik század második fele közeledik, és azt mondják, ez még
csak nem is fog hasonlítani az első felére.
– Tényleg ezt mondják?
 – Úgy tudom. Azt beszélik, a háború véget fog érni.
– Persze hogy véget fog érni! A háborúk mindig véget érnek.
– De ez most hamarosan, Mr. Bruder. A következő egy vagy
másfél évben. Én csak azt mondom, esetleg el kellene
gondolkodnia azon, hogy készen álljon.
– Készen?
– A háború utáni életre.
– Már a legutóbbi óta készen állok a háború utáni életre. –
Bruderben volt valami olyan idegenség, olyan külföldiesség, amit
Blackwood nem tudott hova tenni: szabatos és gördülékeny
beszéde ellentétben állt nehézkes mozdulataival; hatalmas teste
ellenére valahogy visszafogott volt. Valódi pionírnak látszott, és
amikor ránézett, Blackwood úgy érezte, mintha Kalifornia testet
öltött történelmét látná.
– Láttam, hogy a könyveket nézi, Mr. Blackwood. Szereti
Gibbont?
– Nem igazán rajongok a történelemért. Inkább a számokkal
és hasonlókkal foglalatoskodom. Tudja: összeadás, kivonás,
ilyesmik.
– Az már látom, hogy maga nem kaliforniai.
– Miből gondolja?
– Én olyan keleti partinak nézem – mondta Bruder.
– Már vagy tizenkét éve Pasadenában élek. Néhányan azt
mondják, emiatt kaliforniaibb vagyok, mint a legtöbben.
Bruder levette vizes szvetterét, a gallértól hátrafésülődött a
haja, így ismét láthatóvá vált filmsztáros profilja és éjsötét
sebhelye. Blackwood időnként, amikor a tükör elé állt és
meglátta saját, kisfiús arcát, kicsit jellegtelennek érezte magát,
szerette volna, ha átalakul; ilyenkor mindig olyan férfias
vonásokat képzelt magának, amilyenekkel Bruder rendelkezett.
Sűrű hajat, amiben elakadnak az ember ujjai, gránitkemény
profilt, erős állat. Bruder valószínűleg nem is tudta, mi van a
birtokában, a láttán azonban Blackwood érzékeny bőrébe
belecsípett a bizonytalanság bolhája.
 – Pasadenából jött? – kérdezte Bruder, miközben azon
ügyködött, hogy kifűzze és a tűz mellett megszárogassa a
bakancsát. – Az eléggé messze van innen.
– Nincs olyan messze. Az Imperial Victoriával pár óra alatt
eljutok ide.
– Emlékszem, volt idő, amikor egy napba tellett az út.
– Volt arrafelé?
– Persze. De már régen.
– Most már rá se ismerne. Komoly város lett belőle. A
folyóágyban egy betonút fut végig, egészen Los Angelesig el lehet
jutni rajta. Három-három sáv. Most éppen azt tervezik,
meghosszabbítják, kivezetik a Santa Monica-i partig.
– Hallottam róla.
Egy láng fellobbant a tűzben, az eukaliptuszhasábból recsegve
távozott a gyanta. A két férfi csendben üldögélt, végül Blackwood
megköszörülte a torkát.
– Ajánlatot szeretnék tenni önnek.
– Nem akarom eladni a birtokot.
– Miért nem?
– Sosem fogom elhagyni Keselyűfészket.
– Nem gondolja, hogy egyszer majd belefárad a téli halászatba
és abba, hogy jó pár hektárról felszedje a hagymát?
– Itt akarok meghalni, Mr. Blackwood.
– Azt akarja, hogy itt temessék el?
– Nem ezt mondtam.
Blackwood újra próbálkozott.
– Gondoljon a lányára.
– A lányomra?
– Igen, Sieglindére.
Bruder mozdulatlanná dermedt ültében, és olyan erővel
szorította össze a két ajkát, hogy elfehéredtek. Kinyújtotta a
kezét, és végigsimította a könyvespolcon gubbasztó, rózsaszínű
koralldarabot.
– Elnézést. Így hívják, ugye? Sieglinde.
 – Senki sem mondta, hogy Sieglinde a lányom.
– Ó, nem, valóban nem, az én hibám, Mr. Bruder. Egyébként
elárulná, milyen név a Sieglinde? Eléggé szokatlan manapság egy
lánynak. Talán családi név?
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon, Mr. Blackwood. A
Keselyűfészek nem eladó.
– Remélem, nem mondtam semmi olyat, amivel
felbosszantottam.
– Semmi olyat nem mondott, amire reggel emlékezni fogok.
– Odaadhatom a névjegykártyámat? Hátha meggondolja
magát?
– Nem fogom meggondolni magam.
– De a biztonság kedvéért… – Blackwood a szépen
megfaragott, bőrszíjjal ellátott korallmedál mellé tette a
kártyáját. Egy pillanatra a medált is látta, szavakat karcoltak az
oldalába. Szavakat, amiket az erőtlen fényben nem tudott
elolvasni. – Csodás darab – mondta, kettejük arca között tartva
a bőrszíjra fűzött koralldarabot.
Bruder elvette tőle a medált, a tenyerére fektette,
ráhajtogatta a bőrszíjat.
– Igen, valóban. – Kísérteties nyugalom vette körül, mintha
egy pillanatig valahol másutt járt volna. Blackwood a kezét
nyújtotta, hogy elköszönjön tőle, ám Bruder nem moccant, a
falnak dőlve, üveges szemmel állt, a semmibe révedt. Blackwood
közelebb lépett hozzá. Hallotta, hogy egyszerre lélegeznek. Még
nem akart elmenni, addig nem, amíg Bruder le nem rázza
magáról a furcsa kábulatot. Ahogy ott állt a könyvespolc mellett,
levette a Gibbon-kötetet. Szimat már ajánlotta neki egyszer; de
ugyan honnan lett volna ideje rá?
Olyan közel állt Bruderhez, hogy szinte összeért a válluk.
Érezte a másik férfiból szivárgó só- és halpikkelyszagot. Villám
lobbant az óceán fölött; a drót végén kialudt a villanyégő. A
helyiség elsötétült, de aztán visszatért a gyenge, sárga fény.
Blackwood kinyitotta a könyvet. Az első lapra egy nevet írtak fel,
egymás után, egymás alá, rengetegszer. „Sieglinde, Sieglinde,
Sieglinde…” Egy rövid bejegyzést is talált: „Ez a könyv a bátyám,
Siegmund tulajdona, és senki másé. Sújtsa átkom mindhalálig és
utána is azt, aki összegyűri vagy eltépi a lapjait, aki elmaszatolja
a tintát!” A szöveget 1914-ben írták. Blackwood a számok
embere volt, így rögtön megállapította, hogy valami nem
stimmel a dátummal.
– Ezt a lánya írta?
– Kicsoda?
– Sieglinde?
Bruder nem felelt, Blackwood pedig visszatette a könyvet a
polcra.
– Jó éjszakát, Mr. Bruder! Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan találkozunk – mondta Blackwood. Begombolta a
kabátját, a szemére húzta a kalapját. Ez volt az a pillanat, amikor
Bruder állkapcsa rángani kezdett.
A férfi a mutatóujjával megsimogatta a korallmedált.
– Kétlem, Mr. Blackwood. Szerintem mi már soha többé nem
találkozunk.
 3.

Mrs. Cherry Nay nem volt tősgyökeres pasadenai, és nem is

tett úgy, mintha az volna, de 1944-re már többet tudott a
városról, mint bárki, aki az Arroyo Seco környékén született. Az
eredeti neve nem Cherry volt, és biztosan nem is Nay, de amikor
1920-ban, újév napján Pasadenába érkezett, gyorsan ledobta
magáról a múltja bizonyos terheit. Rövid, erős lábú, határozott
léptű nő volt, a fejét pisztolyszürke, göndör hajtincsek borították.
A háború kitörését követően a pasadenai nők körében divatossá
váltak az olyan egyszerű, színtelen ruhák, amilyeneket ő mindig
is viselt. Az évek múltával nem csak ebben, más szempontból is
sikerült beolvadnia a környezetébe. Negyvenegy éves volt, és
életében csak egyszer hazudott a korát illetően: tizenhét évesen
azt mondta a Star-News szerkesztőjének, hogy már tizennyolc
és fél éves, és az interjú során kissé kiszínezte a társasági
pletykákkal kapcsolatos cikkírói tapasztalatait, és előadott egy
sztorit, mely szerint egy hibiszkuszbokorban rejtőzve sikerült
kilesnie, ahogy az egyik vasúti mágnás örökösnője egy férfi karjai
közé veti magát. A szerkesztő nyomban alkalmazta őt, így
történhetett meg, hogy Cherry több mint tíz éven át neki
dolgozott, egyebek mellett az American Weekly mellékletbe is
szállította a híreket, és végül közismert, sőt időnként rettegett
lapíróvá vált. Ám ezzel az életformával már felhagyott, évek óta
a férje, George mellett dolgozott: közösen irányították a Nay &
Nay ingatlankereskedő és – fejlesztő céget. A fejlesztéseket
George-ra bízta, ő jobbára az értékesítéssel foglalkozott. Az évek
folyamán megtanulta, hogy egy ingatlanos legalább annyi
érdekességre fényt deríthet, mint egy újságíró, sőt időnként még
többre is. Mivel már nem tartotta magát hivatásos szimatolónak,
tartózkodni próbált attól, hogy belessen az ügyfelei
hálószobájában álló éjjeliszekrények kihúzva felejtett fiókjába, de
ezek a fránya fiókok, ezek olyanok voltak, mintha aprócska
koporsók volnának, amelyeken keresztül bepillantást lehet
nyerni gazdáik életébe. Biblia az altatópirulák mellett… Cherry
már gyerekkora óta büszke volt arra a képességére, hogy
néhány apró információból képes összerakni egy ember életét.
Ennek a Sherlock Holmes-i adománynak már sokszor komoly
hasznát vette.
George-dzsal 1930-ban találkozott először, a városházán
futottak össze egy közmeghallgatáson, amit a tervezett autóút
ügyében tartottak: George és mások hatsávos betoncsíkkal
akarták kiönteni a folyóágyat. George-nak vonzó, izmos teste és
gyönyörű, már-már kislányosan kék szeme volt, és amikor
megismerkedtek, Marcus Aurelius műveinek egyik kötetét
tartotta a hóna alatt. Olyan férfinak tűnt, aki hajlamos
felcsattanni és kiabálni, de lágyan és halkan beszélt, gondosan
megválogatta a szavait. Eltökélt szándéka volt, hogy megépíti az
utat; a meghallgatás során szinte suttogó hangon világossá tette,
nem fogja feladni a tervét, míg meg nem szárad a beton. Cherry
akkor még semmit sem tudott róla, de ennyi is elég volt számára
ahhoz, hogy el tudja képzelni az egész életét; elég volt számára
ahhoz, hogy megállapítsa magában, fel akar hagyni az
újságíróskodással (előre sejtette, George egy nap majd kijelenti
erről a munkáról, hogy „piszkos üzlet”) annak érdekében, hogy
Mrs. Cherry Nay legyen belőle.
De ezen a decemberi reggelen 1944-ben, ez az egész már
olyan volt, mintha egy másik életben történt volna, régi
sztorinak tűnt, amit már megírt, iktatott és félretolt. Szinte
tökéletes memóriája volt, mindenre vissza tudott emlékezni
azokból az évekből, amikor a saját rovatát, a „Csacsogós
Cherry”-t írta, de úgy érezte, kényelmetlen és irdatlan nagy
távolság van a pletykarovatos nő és a mostani Mrs. Cherry Nay
között, akinek át kellett vágnia a városon, hogy kilenc órára
odaérjen egy bemutatóra Rancho Pasadenába. Az eladó egy
Bruder nevű férfi volt. Cherry már kislány kora óta ismerte őt,
és gyakran eljátszadozott a gondolattal, hogy ha újságíróként
valaha is tett valami jót, akkor azt ezzel a férfival tette. Bruder a
régi, százhatvan hold területű narancsültetvényt akarta eladni,
egy olyan helyet, ahol nem sok dolog történt az elmúlt,
egynemzedéknyi idő alatt. Ahogy nyugatnak tartott a Colorado
Street hídján (régebben ezt az öngyilkosok hídjának nevezték),
Cherry ígéretet tett magának, nem fogja hagyni, hogy
belesüppedjen a hely múltjába. A tökéletes memóriának is
megvan az átka: bármikor eláraszthatja az embert emlékekkel.
A gát átszakadásához Cherry esetében a szellő szárnyán érkező
narancsvirágillat, vagy a domboldalon végigvágó napsugarak
látványa is elég volt, főleg akkor, amikor Baden-Baden-by-the-
Sea felé autózott a part mentén. Annak idején nem töltött sok
időt a tanyán, de látta, hogy régi barátnője, Linda Stamp élete
hogyan változik meg és ér véget azon a helyen, és el kellett
ismernie, hogy bizonyos értelemben az ő saját élete is Rancho
Pasadena miatt fordult ki a sarkából. Cherry szerette távol
tartani magát mások narratívájától, de ebben az esetben ez nem
sikerült neki teljesen, bizonyos mértékben egy nagyobb történet
szereplőjévé vált, bár ezt a tényt nem szívesen vallotta volna be,
különösen magának nem.
Egy Blackwood nevű férfival kellett találkoznia. A nevét már
hallotta, de személyesen nem ismerte. George, aki Washingtonba
utazott, hogy előterjessze a német városok ingatlanaira
vonatkozó előzetes terveket, figyelmeztette, hogy ez a
Blackwood nem tartozik a nagymenők közé, „amolyan nézelődős
típus, nem az a vásárlós”, írta napi levelei egyikében. Akadt még
néhány érdeklődő (a tanya egyfajta anakronizmussá vált 1944-
re), Bruder pedig emlékeztette őt, hogy nagyon szeretné nyélbe
ütni az üzletet: „Tegyen meg mindent, amit lehet, szabadítson
meg tőle!”, mondta. A hangjában még azok is felfedezték volna a
fájdalmat, akik közel sem voltak olyan jó megfigyelők, mint
Cherry Nay.
Amikor telefonon beszéltek, Mr. Blackwood hangja eléggé
gyerekesnek tűnt, de Cherry őszintének találta. Ezt a részletet is
beillesztette az Andrew J. Blackwoodról alkotott, egyre
részletesebbé váló profilba.
Gyorsan áthajtott a Linda Vista-i dombokon. A tölgyfák
csodálatos, élő mennyezetet képeztek az utak fölött, de a
harmatos reggel illatát egy elgázolt borz bűze szennyezte. Cherry
a lehető leghamarabb el akart jutni a házhoz, hogy mindent
kinyisson Mr. Blackwood érkezése előtt.
Az Imperial Victoria pontosan abban a pillanatban hajtott
végig az öngyilkosok hídján, amikor Mrs. Cherry Nay elfordította
a kulcsot a Rancho Pasadena kúriájának ajtajában. A reggeli nap
beleragyogott Andrew Jackson Blackwood visszapillantó
tükrébe.
Mellette, az ülésen a Star-Newsból kiemelt hirdetés hevert:
„Minden eladó! Neoklasszicista stílusban épült villa, száz hold
gyümölcsös, hatvan hold termőföld, saját folyóágy! Rancho
Pasadena az utolsó esély, hogy megszerezze Kalifornia
történelmének egy darabkáját!”
Blackwoodnak kétszer kellett telefonálnia, hogy bebiztosítsa
magának az időpontot George Nay feleségével. Amikor
útbaigazította, Mrs. Cherry Nay olyan barátságos, ám
távolságtartó hangon beszélgetett vele, mintha akkor jött volna
rá, hogy elvesztett valamit, egy gyémántgyűrűt a lefolyóban
vagy valami hasonlót. Blackwood ebből azt a következtetést
vonta le, hogy nem egy észlénnyel üzletel, és ettől kissé megnőtt
a bátorsága. Kiderült, a nő topográfiai szempontból tökéletes
útbaigazítást adott, még arra is kitért, hogy az aszfaltút egy
diófánál ér véget, onnantól kezdve egy fehér földút következik,
annak a végében található a vaduborkával benőtt kapu.
– Földút? Pasadenában? – Ez némi reménnyel töltötte el
Blackwoodot, aki épp azon tűnődött, az ingatlan mekkora része
maradt ki a fejlesztésekből, mekkora lehet a száraz, nyers
terület. A telefonbeszélgetés során az árról is érdeklődött, ám
Mrs. Nay hárított:
– Ejnye, Mr. Blackwood! Hiszen ön is tudja, ilyen adatot
sosem adnék ki telefonon!
Az évek folyamán Blackwood meglepően kevés történetet
hallott a tanyáról és a rajta élő Poore családról. Tudomása szerint
a családnak már egyetlen tagja sem élt. Willis Poore kapitány
volt az utolsó, őt egy éve vitte el a szívroham, miközben
tornagyakorlatokat végzett a teraszán; legalábbis a hivatalos
gyászjelentésben ez állt. A kapitány felesége, egy Lindy nevű
hölgy (a Star-News állítása szerint nem Pasadenából
származott) már több éve nem élt, és halott volt a kapitány
húga, Lolly is, aki lány korában azzal büszkélkedhetett, hogy az
övé Dél-Kalifornia legnagyobb rózsakertje. A kapitány
gyászjelentésében azt írták a birtokról, hogy „elmúltak a legjobb
napjai” – ez volt az oka annak, hogy Blackwood figyelemmel
kísérte az aukciós rovatot is. A birtok Pasadena nyugati szélén
helyezkedett el, Linda Vista és Eagle Rock között, egy kis
völgyben, amiről a legtöbb ember nem is tudta, hol található.
Blackwood is közéjük tartozott. Halványan emlékezett rá, Szimat
mintha mondott volna valamit arról, hogy a családnak volt
valami köze Pasadena megalapításához; de Szimat azt is
hozzátette, hogy a Poore-ok nem voltak éppen műveltek.
– Istenem, most nézd meg ezt! – mondta Szimat a telefonba.
– Az 1925-ös Valley Vadászklub jegyzékét nézem, és szinte
biztos vagyok abban, hogy ők azok. Willis kapitány és Miss Lolly
Poore mint új tagok.
A földút rossz állapotban volt, szúrós kojotbokrok és mérgező
vadgesztenyefák kúsztak a kocsi útjába. Blackwood óvatosan
vezetett – féltette az autó fényezését –, ahogy felhajtott a
bozótos dombon. Az esőzések után minden vakítóan zöld volt. A
seprűzanóton ott ragyogtak a pici, vajszínű virágok, a leveles
zsályán a citromsárga szirmok. A borsóképű lednek szárai
felkapaszkodtak a tölgyfákra, ovális levelei csillámlottak a
decemberi szélben. Az út közepén húzódó buckán kékes levelek
sorakoztak, arra utalva, hogy itt hamarosan mák terem. Az autó
továbbhaladt a meredekebbé váló úton, de a táskavirágok, az
orgonabokrok meg a göcsörtös törzsű szamócafák nem sokkal
arrébb szinte teljesen elfoglalták az utat. A reggel kékes árnyéka
rávetődött a domb egyik oldalára. Ahogy egy hűvös fuvallat
végigsimított a nyakán, Blackwood már arra gondolt, inkább
visszafordul. A kocsi végül megérkezett a magas, fekete kapuhoz.
Ahogy Mrs. Nay mondta, a vaduborka indái szinte beborították a
kovácsoltvas rácsokat. Blackwood kiszállt, és meglökte a
kapuszárnyat, ami nagy meglepetésére könnyen kinyílt – mintha
egy másik kéz húzta volna a túlsó oldalról. A napfény
felmelegítette a vaskaput, amit Blackwood továbbtolt, egészen
ütközésig. Egy vonalban por emelkedett fel a földről, mintha ez
jelezte volna a birtok, egy egészen más világ határát.
Blackwood visszaült a kocsijába, és folytatta útját, fel a
dombra. Kikerült pár sűrű magyalbokrot és rózsaszínes erezetű
szömörcét, néhány mentás illatú eukaliptuszt. A KHJ
rádióállomás műsorát, a szombatonként sugárzott „Igaz
történetek”-et hallgatta. Éppen abban a pillanatban, amikor a
színésznő rémülten azt suttogta: „Azt hiszem, valaki van a
házban…”, a vétel megszűnt. Blackwood tekergetni kezdte az
állomáskereső gombját, de a fehér műanyagdarab nagy
bosszúságára a kezében maradt. Az út éles kanyart vett, de
Blackwood, mivel a műszerfalra figyelt, ezt nem vette észre
időben. Az Imperial Victoria első kerekei legurultak az útról, a
kocsi a perem fölé csúszott. Blackwood rémülten taposott rá a
fékre; nem sok választotta el attól, hogy lezuhanjon a folyóágy
mélyére.
Amikor hátramenetbe kapcsolt, a kocsi engedelmeskedett az
akaratának. Izzadó tenyérrel visszakormányozta az Imperial
Victoriát az útra. Letörölte az arcáról az izzadságot, emlékeztette
magát, hogy az ingatlanfejlesztők legfontosabb tulajdonsága az
óvatosság, majd továbbhaladt a domb teteje felé. A majdnem
elvétett kanyart követően az út kiszélesedett, a bozót
visszahúzódott; Blackwood előtt egy tágas, gondozatlan pázsitos
rész terült el, amit összetömörült kaméliabokrok és magasra
nyújtózó legyezőpálmák vettek körül. A gyepet újra kellett volna
ültetni, de Blackwood nem ezzel foglalkozott: gondolatban már
felmérte a területet, és megállapította, hogy a füves térség
valójában egy rét, ami önmagában legalább kilenc-tíz hold.
Az út a füves rész mellett haladt végig. A földutat nem sokkal
később felváltotta egy fehér, repedezett, gyommal felvert
betonsáv. Blackwood a gesztenyebarna szalaggal és parányi
aranytollal díszített kalapjáért nyúlt, a fejére tette. Ekkor látta
meg az épületet. A Poore-ház mellett, ahogy Mrs. Nay nevezte a
telefonban, eltörpültek Orange Groove (a „Milliomosok sora”,
ahogy már jóval azelőtt nevezték, hogy Blackwood a városba
költözött volna) elegáns villái. Úgy látta, ez az épület még a Hotel
Vistánál is jóval nagyobb, pedig ez nem igazán volt lehetséges:
fénykorában a Vistában ötszázan is megszállhattak.
Blackwoodnak eszébe jutott, hogy Pasadena leggazdagabb lakói,
akik a sövénykerítéseik és fűzsorok, oszlopos kapuk és kerítések
mögött élték az életüket, mediterrán jellegű villa casitiáikat,
palatetős palotáikat egyszerűen „háznak”, vörös
tölgygerendákból épített, hatalmas lakóépületeiket pedig
„bungalónak” nevezik.
– Ők már csak ilyenek – jegyezte meg Szimat egy
alkalommal, a rá jellemző, szórakozott analitikussággal. –
Gazdasági szempontból nincs túl sok értelme annak, hogy az
emberek letagadják a vagyonukat, ahogy az errefelé szokás.
Persze ez nem volt mindig így. Egy nemzedékkel ezelőtt ennek
éppen az ellenkezőjét lehetett tapasztalni, akkoriban mindenki
kérkedett. De a dolgok változnak, nem igaz, Blackwood?
Blackwood tudta, hogy nem mutathatja ki Mrs. Nay előtt,
mennyire lenyűgözte a látvány, nem utalhat arra a tényre, hogy
még sosem látott olyan épületegyüttest, mint ez; úgy kellett
viselkednie, mintha hozzászokott volna kicsi birodalmak,
királyságok megszemléléséhez. Mrs. Nay a kastélyt
neoklasszicista stílusúnak írta le, de ennél jóval több volt: egy
olasz villa, egy andalúziai tanyaház és egy francia kastély
különös, jellegzetesen kaliforniai egyvelegének látszott. Három
emelet plusz padlástér, fehérre meszelt falak, piros palatető, és
persze egy csodás, narancs és hiúzfej mintázatú címerpajzsokkal
dekorált párkánykoszorú. A széles terasz végigfutott a ház egyik
oldala mentén, itt-ott sérült balusztrádjára márványurnákat
állítottak, amelyekben jukkacserjék haldokoltak. Blackwood
gyanította, hogy Poore kapitány éppen ezen a helyen halt meg.
Az épület keleti felét beborította a kúszófikusz, amelynek indái
közé száraznak látszó golgotavirágszárak keveredtek.
Blackwood keresztülhajtott a kocsibeálló keskeny oszlopai
között, leparkolt az autóval. Nem látott senkit, és csak a tiszafa
leveleinek zizegését meg a szajkók énekét hallotta. A távolban a
Sierra Madre vonulata sárgásnak látszott a korai napsütésben, a
csúcsokat hósipka védelmezte. Blackwoodnak olyan érzése
támadt, hogy egy külön kis világba érkezett, aminek semmi köze
sincs Pasadena többi részéhez. Már nem tartotta lehetetlennek,
hogy túl sokat fognak kérni a Rancho Pasadenáért; elhatározta,
mindenképpen és mihamarabb rá kell vennie Mrs. Nayt, hogy
mondja ki az árat.
– Mondja, miért akarja tudni? – kérdezte Cherry. – Hiszen
még nem is látta a helyet. Ne beszéljünk addig az árakról, míg
körbe nem vezetem! – Mrs. Nay a Valley Vadászklubban a
negyvenen túli hölgyek között teniszbajnok volt, és a háló előtti
szaladgálással (imádta a röptéket és a lecsapásokat) eltöltött tíz
év során a bőre kellemes bronzbarnára színeződött. Aki látta őt,
nem nevezhette bolondosnak vagy butuskának, és érezte is,
hogy a megjelenésével meglepetést okozott Blackwoodnak, akit –
mint másokat is – sikerült elbizonytalanítania külsejének
ellentmondásosságával, azzal a ténnyel, hogy kamaszlányosan
csinos teste és napbarnított arca volt, de az idősebb hölgyekre
jellemző frizurát hordott, ráadásul értette a dolgát, ügyesen
gyűjtötte össze az információkat, amiket azután magabiztosan
adott tovább. Ráadásul az egyik szokása az volt, hogy a
mondatait egy határozott „így mennek ezek a dolgok”
kijelentéssel zárta le. Akkor is ezt tette, amikor közölte
Blackwooddal, hogy ha már eljött a birtokra, akkor semmiképp
sem mondhat le arról, hogy alaposan megszemlélje. – Most pedig
lássuk ezt a hatalmas, régi házat! – mondta épp azzal az élénk
vidámsággal, amellyel a telefonba is beszélt. Blackwood csalódott
magában, amikor megállapította, rosszul ítélte meg ezt a nőt;
már belátta, hogy nem egy ostoba, unatkozó szépasszonnyal van
dolga.
Végigmentek az épület oldalán végighúzódó teraszon. A ház
üres volt, csak egy sor aranyozott lábú, muszlinnal letakart
széket lehetett látni odabent, meg a főlépcső lábánál álló
márványszobrot, amin egy Cupido befogta egy talárszerű
öltözéket viselő nő szemét, akinek meztelen kőmelle láttán
Blackwood zavartan félrekapta a tekintetét.
– A tulajdonos mindent úgy ad el, ahogy van – jegyezte meg
Cherry, akinek a figyelmét nem kerülte el a szemérmességnek ez
a megnyilvánulása.
A ház 1896-ban épült, magyarázta aztán, egy bizonyos Willis
Fishe Poore (ezen a néven ő volt az első) számára, aki
telekspekuláns és narancstermesztő volt.
– Tulajdonképpen a régi Rancho San Pasqual központi
épületéből alakították ki, ami egy korábbi, szintén jelentős kúria
helyén állt – szólt hátra Cherry a válla fölött, miközben gyors
léptekkel haladt, azt feltételezve, hogy Blackwood képes lesz
tartani az iramot. Körültekintően megtartotta magának azt az
információt, hogy kora reggel Bruder felhívta őt a falusi
telefonfülkéből, és megkérdezte, tud-e valamit, bármit egy
Andrew Jackson Blackwood nevű férfiról, aki korábban a
Keselyűfészek körül szimatolgatott. Cherry nem akart hazudni,
ezért ügyesen úgy fogalmazott, még sosem találkozott Mr.
Blackwooddal. „Komoly ember? – kérdezte Bruder. – Van benne
valami, ami miatt azt hiszem, hogy ő lesz az.” Cherry azt felelte,
megpróbálja kideríteni. Nem mondta el, hogy Blackwood pár
órán belül megnézi a Rancho Pasadenát; valahogy ráérzett arra,
az lesz a legjobb a számára, ha közbenjár az ügyben. Tudta,
nyerhet azzal, ha a két férfit a lehető legtovább távol tartja
egymástól, és úgy intézi a dolgot, hogy az információk rajta
keresztül áramoljanak.
– Willis Fishe Poore? – kérdezte Blackwood.
– Az első.
– Az első?
– Gondolom, ön is tudja, hogy Mr. Poore volt Pasadena egyik
alapítója. 1874-ben ő hozta létre az indianai kolóniát. Nem
mintha George meg én foglalkoznánk az ilyen dolgokkal… Minket
nem érdekel, kinek volt itt először birtoka, mi nem törődünk a
múlt zűrzavaros ügyeivel, de bizonyára ön is tudja, vannak a
városban olyanok, akik fölöttébb büszkék a felmenőikre.
Amikor a házat felépítették, folytatta Mrs. Nay, a birtok
területe kétezer-ötszáz hold volt, de azóta már rengeteg idő
eltelt. A Rancho Pasadena jelen pillanatban még mindig jelentős
méretűnek számított a százhatvan holdjával, amiből hatvan
holdat a ház közvetlen környezete és a kertek foglaltak el
(„vagyis az, ami a kertekből maradt”), száz holdon pedig
gyümölcsfák álltak, amelyek egyik fele már kipusztult, a másik
fele meg úgy elvadult, hogy szénfekete, száraz és íztelen
narancsok teremtek az ágaikon.
– A hanyatlás csúcspontja az 1930-as években, a nagy aszály
idején következett be, az aztán végleg elintézte az ültetvényt.
Kár, valóban nagy kár. Akkoriban már szinte csak narancs
termett, pedig korábban még volt itt grépfrút, mandarin,
krémalma, kajszibarack, vérnarancs, őszibarack, dió, szaputa és
datolya is. Szép hely volt ez, Mr. Blackwood.
Volt idő, amikor hatfős kertészcsapat dolgozott a birtokon,
zöld gumicsizmában járó japán férfiak, akik bambuszgereblyével
tisztogatták a pázsitot. A házban titkárok és csipkekötényes
szobalányok sürögtek, a későbbi időkben egy sofőrt is felvettek,
ő gondozta az átalakított istállóban álló automobilokat. Willis
Fishe Poore-nak négy évébe telt, hogy megépítse a házat,
harminc öszvérre volt szüksége ahhoz, hogy megemelje a domb
tetejét, kiássa a halastavat és megtisztítson kéthektárnyi földet
az ezer rózsabokor számára. A ház, mondta Mrs. Nay, a
Beauregard-kastélyra emlékeztetett.
– Elmer Hunt… Az unokaöccséről, Myronról már biztosan
hallott… Tehát Elmer Hunt volt az, aki átalakította egy…
Gondolom, a legjobb elnevezés erre az lehet, hogy „kaliforniai
castillo”.
Az alagsorban tekepályát alakítottak ki, és volt egy
biliárdszoba is, ahol Mr. Poore annakidején a birtokon dolgozó
munkásaival játszott. Az oszlopos kocsibeálló fölött egy erkély
volt, ezen jókora porcelánedényekbe ültetett, finom Arcadia
narancsfák álltak, amelyek oly édesen virágoztak, hogy Lolly
Poore, Mr. Poore lánya egy alkalommal elájult az illatuktól. A
házban tizenkét hálószoba volt, mindegyik a narancsültetvényre
nézett; a tizenkét hálóhoz nyolc fürdőszoba tartozott…
– Ez volt az első valóban komfortos ház Pasadenában, erre
George mindig felhívja a figyelmemet…
Az épület hátsó szárnya akkora volt, hogy a személyzet
huszonnégy tagja kényelmesen elfért benne.
– Ám ennek a korszaknak már vége – jelentette ki Mrs. Nay.
– Manapság senki sem él így. – Biztosra vette, hogy Blackwood
sem ilyen életvitelre vágyik; úgy látta, azok közé az emberek
közé tartozik, akik a legszívesebben minden régi dolgot
eltüntetnének, akik már azelőtt lecsupaszítanák a dombot, hogy
tudnák, mihez kezdjenek vele. Sajnálatos, hogy egyesek így
gondolkoznak, és Cherry ugyan korántsem volt szentimentális
nő, egy picit azért reménykedett benne, hogy jön valaki, aki
vállalja, hogy szőnyeget terít az előtér padlójára és újratelepíti az
ültetvényt. Egyik kedvenc mondása az volt, hogy semmi gond
sincs azzal, ha életben akarjuk tartani a történelem egy
darabkáját.
Az első és a második emelet közötti lépcsőfordulóhoz érve
kitekintettek a North Vista és az immár kiszáradt és repedezett
delfines szökőkút irányába néző ablakon, egy pillantást vetettek
a kaméliakert helyén burjánzó vörösszeder-bokrokra. Cherry
rájött, hogy ilyen szögből nézve a birtok meglehetősen sivárnak
és komornak tűnik, mintha szántszándékkal fel akarná fedni
látogatója előtt valódi szomorúságát.
– Mióta áll üresen ez a ház, Mrs. Nay?
– Nagyjából egy éve. De már jó ideje elhanyagolták.
– Mint oly sok ingatlant a városban. Azt mondják, Pasadena
már nem az, ami egykor volt.
– Azt hiszem, igaza van, Mr. Blackwood. Mikor is volt utoljára,
amikor valaki kastélyt épített magának? Évekkel ezelőtt, talán
1929-ben vagy 1930-ban. A legjobb esetben. Emlékszem, volt
idő, amikor hetente kettőt is átadtak.
Blackwood úgy érezte, mintha megnyílna valami előtte, bár
még nem tudta, hová juthat, ha kihasználja a lehetőséget.
– Ne feledkezzen meg a háborúról, Mrs. Nay.
– Igaza van, Mr. Blackwood. Nem akarom, hogy azt higgye,
nem teszem meg, ami tőlem elvárható. A sütésnél használt
zsiradékot mi is bádogdobozba gyűjtjük, mint mindenki más, és a
szakácsnőmmel együtt rengeteg túrós és gomolyás étel receptjét
ismerjük. Nem is hittem volna, hogy ennyi létezik! Nem
panaszkodom. A háború egy nap biztosan véget ér, de valami azt
súgja, Pasadena már sosem lesz a régi.
– Ahogy más sem, Mrs. Nay.
– Ez így igaz, Mr. Blackwood. Így mennek ezek a dolgok –
tette hozzá. – De nem ezért vagyunk itt – mondta kis szünetet
követően. – Sok minden látnivaló van még, Mr. Blackwood!
Nézze azt a Diana-szobrot! Az is a házhoz jár.
Cherrynek gondot okozott Blackwood kiismerése; a férfi
egyszerre volt nyers és kifinomult, határozott és feszélyezett,
kamasz és középkorú. Tudta, hogy nem Pasadenából származik,
és azt is, hogy a Valley Vadászklub visszautasította a tagsági
kérelmét. Ugyanez volt igaz az Athenaeumra a Cal Techen, még
a barátja, Szimat Sweeney sem állt ki mellette teljes
mellszélességgel, és a Playhouse-ban is úgy szavaztak, hogy nem
választják be a vezetőségbe. Cherry azonban mindig is nagyobb
szimpátiát táplált a kívülállókkal szemben, mint például a férje,
vagy az ismerősei többsége, és ő igenis meg akarta fogni
Blackwood kezét, hogy azt tanácsolja neki, hagyjon fel a további
próbálkozásokkal, mert bizonyos emberek bejutnak a kapukon,
bizonyos emberek azonban sohasem.
A teraszon állva a narancsültetvényre, a házra és a
melléképületekre mutatott.
– És a házhoz jár még egy csomó különféle szerszám és
felszerelés. Ha érdekli, Mr. Blackwood, ha komolyan gondolja a
dolgot, készítek az ön számára egy leltárt.
Blackwood úgy érezte, ki kell mondania:
– Komolyan gondolom, Mrs. Nay.
Cherry körbemutatott a tájon.
– Attól a dombtól, aminek az oldalában az az égésnyom
látható, egészen addig a másikig, aminek olyan formája van, mint
a teve púpjának… És még az a kis folyómeder is beletartozik,
amott.
– Mi ez a zaj? – kérdezte Blackwood.
– Milyen zaj?
– Ez a suhogás.
Mindketten a teraszon álltak, a vöröses burkolólapok különös
fényben ragyogtak a lábaik körül.
– Az ott az út, Mr. Blackwood.
– Ilyen közel van?
– Igen, az első domb túloldalán. Poore kapitány, aki Mr. Poore
fia volt, eladott némi földet azoknak a férfiaknak, akiknek az volt
az álmuk, hogy hatsávos utat építenek Arroyo Secóban. – Cherry
azt már nem említette meg, hogy az illetők egyike éppenséggel
az ő férje volt.
– Akkor ezt a zajt éjjel-nappal hallani lehet?
– Attól tartok, igen. Azt mondják, óránként ezer autó
használja az utat.
Összenéztek, és megállapították, mindketten tisztában
vannak vele, hogy az út közelsége valamelyest csökkentheti az
árat. Cherry természetesen nem hozta szóba, hogy éppen ez az
út tette gazdaggá a férjét is, őt is.
– Az autóktól eltekintve olyan itt, mintha visszamennénk a
múltba. Nem gondolja, Mr. Blackwood?
A férfi úgy látta, Cherry csinos, apró, de nagyon csökönyös nő,
sokban hasonlít arra a néhány professzorhölgyre, akikkel a Cal
Tech környékén lehetett találkozni. Eszébe jutott, hogy feltesz
egy kérdést.
– És magával mi a helyzet, Mrs. Nay? Ön is Pasadenában
született?
Cherry az felelte, Baden-Baden-by-the-Sea-ből származik, a
férje, George pedig Bakersfieldből.
– Viszonylag újak vagyunk Pasadenában, de elég jól
elboldogulunk. Az elmúlt tíz évben Hillcresten laktunk, és láttuk
a változásokat, Mr. Blackwood. Láttuk, mi történt, és tudjuk,
hogy a következő tíz év még több mindent hozhat. – Azt, amit az
ingatlanüzletben tett, ő maga is ambivalens módon értékelte,
mivel egyrészt a haladást ösztönözte, másrészt viszont segített a
múlt eltüntetésében. Időnként olyan egyszerű és ártatlan volt a
dolog, mint átadni egy hintaágyas verandával rendelkező
bungalót a következő nemzedéknek, máskor azonban, főként
akkor, amikor George megállapodásai is szerepet játszottak, azt
jelentette, hogy el kellett dönteni, a múlt nyomtalanul elvész-e,
hogy megmaradjon-e egy citrusültetvény, vagy száz kicsi ház
kerüljön a helyére.
Blackwood megjegyezte, hogy az utóbbi években a változások
kifejezetten gyorsnak bizonyultak: a Hotel Vistából katonai
kórház lett, a Colorado Streeten bezárták a cukrozott édességet
árusító boltokat, Orange Grove-ban napok alatt tucatnyi ház vált
lakatlanná, hogy azután panziók létesüljenek a helyükön, vagy a
patkányok és a borostyán áldozatává váljanak. A birtok völgye
fölött alig érzékelhető, barna fátyol függött, amely vibrálón
homályossá tette a tájat, amilyennek a Valley Vadászklub
báltermének egyik falán függő festményen ábrázolták, amit
Blackwood csak hallomásból ismerhetett.
– És az ott micsoda, Mrs. Nay?
– Mire gondol?
– Az a fehér építmény az ültetvény túlsó szélén. Talán valami
melléképület?
– Nem, dehogy! Mauzóleum. Valamennyien oda temetkeztek.
– Mármint kicsodák?
– A Poore család tagjai. Legutóbb Poore kapitány. Több mint
tíz év után követte a feleségét és a húgát a sírba. – Cherry agyán
végigsöpört az emlékek hulláma, és bár nem akarta, mégis
kiszaladt a száján: – Különleges nő volt.
– Kicsoda?
– A felesége.
A bemutatót folytatva Mrs. Nay elmagyarázta, hogy a
könyvtár mahagóni falburkolatai egy Windsor melletti kastélyból
származnak, egy elszegényedett earl feszegette le őket az eredeti
helyükről, és a Duveen fivérek pakolták ládákba, hogy azután
Kaliforniába hozzák az egészet. A szobában felhúzták a
redőnyöket, így láthatóvá vált a halszálkamintás parketta
illesztéseiben összegyűlt por. A helyiség szürke volt és üres,
eltekintve a polcokon sorakozó hatezer könyvtől.
– A jelenlegi tulajdonos úgy döntött, nem viszi el a könyveket.
Azt mondta, nem szereti más emberek könyveit olvasni. Ő nem
Pasadenából való, Mr. Blackwood. Vagyis… szerintem igen, de
nem úgy, mint bárki más.
– Ezt hogy értsem?
– Árva gyerek volt. A Gyermekmentő Szolgálat nevelte fel a
régi városi farm mellett. Már jó ideje bezárták azt a helyet, tehát
ön valószínűleg nem ismerheti. Nem is tudom, hogy
ismerhetné…
– Valóban nem ismerem. – Blackwood leemelt a polcról egy
Gibbon kötetet, kinyitotta, és megtalálta az ex libris címkét: „Ez
a könyv Lindy Poore könyvtárának részét képezi. 1930.” A
lapokon rengeteg sort aláhúztak, széljegyzetekkel láttak el.
Blackwood A három muskétás diákkönyvtári kiadásának
címoldalán egy nevet talált, amit újra és újra, rengetegszer
odaírtak: „Sieglinde Stumpf”.
– Sieglinde Stumpf?
– Talált valamit, Mr. Blackwood?
– Ki ez a Sieglinde Stumpf? – mutatott Blackwood az
aláírásra.
– Ő volt a ház úrnője.
– Ezé a házé?
Mrs. Nay bólintott, és megérintette a férfi csuklóját. George-
dzsal időnként közölte, hogy már évek óta nem gondolt Linda
Stampre és Bruderre: „Olyan, mintha valaki más ismerte volna
őket, nem pedig én…” Az igazság azonban az volt, hogy egyetlen
nap sem telt el úgy, hogy ne vizsgálta volna meg a részleteket. A
történet kavicsai ott zörögtek, ott fényezték egymást az
elméjében.
– Árulja el, Mr. Blackwood… A ház vagy a birtok érdekli
inkább?
– Mindkettő, Mrs. Nay.
– Esetleg szándékában áll olyan állapotban megőrizni a
dolgokat, ahogy most vannak?
– Még nincsenek terveim, Mrs. Nay. De minden lehetséges.
Számomra az a legfontosabb, hogy mi a legjobb az ingatlannak.
És persze Pasadenának.
– Reméltem, hogy ezt fogja mondani – vallotta be Mrs. Nay. –
Nem kell mindent tönkretenni, igaz? Én többnyire úgy látom, a
múlt hasznos dolog, amit érdemes észben tartani. Volt itt egy
úriember, akinek az az ötlete támadt, hogy a ház felét panzióvá
alakítja. Egy másik illető ott akart lakóházkomplexumot építeni,
ahol most a rózsák vannak. El sem tudja képzelni, mit tervezett a
narancsültetvénnyel! A jelenlegi tulajdonosnak sincs sok oka
megtartani a régi dolgokat. Ha rajta múlna, az egészet
lerombolná. Azt mondja, ezt a házat egyetlen célra lehet
használni: kiváló hely lenne idős hölgyek számára fenntartott
otthonnak.
– Idős hölgyek otthonának?
– Ezt állítja, és talán igaza is van. De biztos vagyok abban,
hogy maga látja, ez milyen egyedi hely. Persze realista vagyok,
Mr. Blackwood, és csupán abban reménykedem, hogy a jövőbeli
tulajdonos csak alapos megfontolás után emeli fel a fejszéjét.
– Manapság nem sokan engedhetik meg maguknak, Mrs.
Nay, hogy saját célra vegyenek százhatvan holdat és egy
kastélyt. Mostanában mintha kevesen akarnának bárónak
mutatkozni.
– Ezt mondja a jelenlegi tulajdonos is. – A nő szeme felcsillant
a félhomályos könyvtárszobában. A karjával olyan lendítő
mozdulatot tett, mintha a teniszpályán lenne.
– Említette már, hogy ki a jelenlegi tulajdonos? Talán Poore
kapitány örököse?
– Nem említettem a nevét, Mr. Blackwood, mert az illető
megkért, ne tegyem.
– Értem.
– Szokatlan ember. – Cherry ezt azért mondta ki, hogy
tesztelje Blackwoodot; megkoccintotta a férfi érdeklődésének
kristályát, hogy hallja, hogyan cseng.
– Valóban?
– Hosszú évek óta ismerem őt – tette hozzá Mrs. Nay. – Volt
idő, amikor itt dolgozott az ültetvényen.
– És most már az övé az egész?
– Ez egy nagyon hosszú történet, Mr. Blackwood. Mr. Bruder
Hete eléggé szövevényes. – A nő tudta, meglepetést okozott a
férfinak azzal, hogy elárulta Bruder nevét. Fel akarta mérni
Blackwood találékonyságát, látni kívánta, vajon olyan ember-e,
aki képes összeilleszteni egy történetet azokból a darabkákból,
amiket ő adagolt.
– Mr. Bruder? – kérdezte Blackwood, és úgy szorította össze
az ajkait, mintha egyetlen szóval sem akarna többet mondani.
Elhúzta a függönyt, kinézett az előtte elterülő kis völgyre, az új
házak perzselő támadását visszaverő dombokra, a lángvörös
tetőcserepekre, a füstszínű utakra. Mennyi lehet annak a
valószínűsége, hogy ez ugyanaz az ember? Mennyi a
valószínűsége annak, hogy két személyről van szó? – Van bármi
sejtése, hogy Mr. Bruder miért akarja eladni a birtokot?
– Ahogy már említettem, ez egy hosszú történet.
– Van időm.
– Tényleg nem kéne elmondanom, elvégre az eladót
képviselem.
– Pedig segítene meghoznom a döntést, amivel esetleg
kedvezhetnék Pasadenának. – Cherry hallgatott, ezért
Blackwood újra próbálkozott: – Ki az a Sieglinde nevű lány?
– Melyik Sieglinde? Ketten vannak.
Cherry az órájára pillantott. Nem értette, miért érzi, hogy el
kell mesélnie a történetet, de valahogy kikívánkozott belőle,
mintha egy dühös ököl csapkodott volna benne. Blackwoodhoz
hasonlóan érezte, a végéhez közeledik egy korszak, és talán azt
akarta látni, hogy minden egyenesbe jön, mielőtt a világ
továbbhalad. Bruderrel ellentétben ő sosem fogadta meg, hogy
megőrzi a titkot; és igen, attól a naptól fogva, hogy először
hallotta Bruder nevét, biztos volt benne, a férfi meg fogja
változtatni kettejük életét. Bizonyos értelemben szövetségesek
voltak, összekapcsolta őket a múlt – az a múlt, ami gyorsan
semmivé vált. George-nak már a házasságuk elején elmondta a
történetet. A férje akkor szelíden megcsókolta a homlokát, és
közölte: „Cherry, örülök, hogy felhagytál az újságírással. Amíg
azt csináltad, kénytelen voltál ilyen szörnyű igazságokon
töprengeni.”
– Kivigyünk két széket a teraszra? – kérdezte a nő. – Esetleg
a korallfa alá?
– Ahogy kívánja, Mrs. Nay.
Ahogy a félhomályos könyvtárból kilépett a fehér napsütésbe,
Blackwood szeme káprázni kezdett. Pár pillanatig semmit sem
látott, de amikor a pupillái alkalmazkodtak a viszonyokhoz,
megpillantotta az integető Mrs. Nayt.
– Ide, erre!
A szellőben halvány citrusillat érződött. Az erős szárú múlt
szirmot bontott. Ahogy az emlékezet felkapta örvénylő hátára,
Cherry beszélni kezdett, de valójában nem Blackwoodnak szánta
a szavait.
– Hol is kezdjem? Hol is kezdjem? – Habozott, majd lehunyt
szemmel feltette a kérdést: – Hol is kezdődött a baj?
MÁSODIK RÉSZ
TAVASZ

Bűn néma emlékezete

rég elvészve, rég feledve,
végül eljő, eltörölve éveket.
Eljő, s felébreszti a könnyeket.

– EMILY BRONTË
 1.

A tengerparton, a régi El Camino Real mentén, az óceán és a

beavasodott sós lagúna között, nem egészen félúton a két,
murvafürtökkel benőtt falú misszió, a San Juan Capistrano és a
San Luis Rey között állt a Baden-Baden-by-the-Sea nevű
település. A századfordulón csupán néhány, egyholdasnak
nevezett farm és pár halászkunyhó (a „feketék”, ahogy nevezték
őket) meg egy nyílegyenes, szürke homokú partszakasz alkotta a
falut. Egyik végében, az Agua Apestosa dűnén a már rég a
mennybe távozott szűz, Donna Marrón épített fel egy iskolát,
amelyben diákok nemzedékeinek szeme vörösödött ki a
mocsárvidék irányából érkező délutáni szellőtől. A falucska
másik végén, a Los Kiotes Streeten állt Margarita Sprengkraft
postahivatala és vegyesboltja, ahol az ember minden
vásárlásához kapott egy kis panaszkodást és pletykálkodást.
Százlépésnyire Margarita verandájától húzódott a falu mólója,
ami szinte folyamatosan nyöszörgött és recsegett: dagály idején a
víz nyomásától, máskor meg a korlátjaira támaszkodó halászok
súlyától. A falu fölé emelkedő dűnén állt Fleisher belezője, az a
féltetős raktárszerűség, ami az erősebb szelektől mindig
megingott, amiből vödörszámra öntötték a tengerbe a halvért és
belsőséget az alkalmazott lányok, akik egyébként a farmokon
éltek, a fiatal asszonyok, akiknek az ujja és a ruhája haltól bűzlött
és pikkelyektől csillámlott a műszak végére. Minden márciusban,
a legutolsó téli vihar után a farmerek bevonultak a falucskába,
hogy reparálják a mólót. Ezt a munkát évente el kellett
végezniük, de érdekes módon a belezőházat még a januári
viharok sem döntötték össze. Az ott dolgozó lányoknak mindig
rengeteg munkájuk akadt, minden nap, évről évre: ők voltak
azok, akik késeikkel felnyitották a halvány rózsaszínű kagylókat,
felvágták és a kibelezték a makrélákat, fonákjára fordították a
haltesteket, hogy a finom hús kerüljön kívülre.
A település közepén egy nagy, gömbölyű kovakő gubbasztott.
Naplementekor a tüzes sugarak eljátszadoztak ragyás felületén,
amitől úgy nézett ki, mintha egy tíztonnás narancs lenne.
Körülötte az a drapériázott kilátóplatform állt, ami úgy nézett ki,
mintha valami mutatványosbódéból vagy cirkuszi sátorból
származott volna. A falu lakói a követ Apfelsinének nevezték el,
maga a település pedig a kőtömb göcsörtös felületéről
folyamatosan lecsörgedező ásványvízről kapta a nevét. Az
Apfelsine-ásványvízforrás az 1870-es évek óta a partszakasznak
erre a részére vonzotta a telepeseket, és persze az
ingatlanspekulánsokat is, azokat az embereket, akik hoteleket
húztak fel a turistáknak, azoknak az idegeneknek, akik
kifejezetten azért utaztak ide, hogy vásárolhassanak az Apfelsine
vízből, bádogbögrénként huszonöt centért. A víz olyan gazdag
volt ásványi anyagokban, hogy a falu promotálói garantálták,
fogyasztása nem csupán megfiatalítja, de át is alakítja az embert:
„Igyon egy pohárka tiszta Apfelsine vizet, és legyen az az ember,
aki lenni akart! Válj azzá a lánnyá, akiről mindig álmodtál!” A
turisták azzal a reménnyel érkeztek, hogy megváltozik az életük
és a sorsuk, ittak a forrásnál, és annak biztos tudatában
távoztak, hogy valóban megváltoztatták és jobbá tették az
életüket: a csúnya lányok úgy mentek el, hogy kapnak férjet, az
ostobácska fiúk biztosak voltak benne, hogy vagyonra tesznek
szert, a balszerencsés férfiak és nők pedig – miután
megnedvesítették ajkukat a vízzel –, azzal a hittel tértek haza,
hogy ezentúl minden sokkal jobb lesz számukra. Néhány évente,
amikor az ingatlanspekulánsokat ellepték az adósságok, a
forrásnál álló hotel éjnek idején, rejtélyes körülmények között
kigyulladt és leégett; a vendégek fehér hálóruhában rohantak ki
a füstből. Ám semmi gond, mert pár hónapon belül egy nagyobb
szálloda jelent meg a régi helyén, aminek nagyobb volt a terasza,
mélyebb a gyógyvizes medencéje; ahonnan akár a parttól
negyvenkilenc mérföldre lévő San Clemente-szigetig is el
lehetett látni.
Baden-Baden-by-the-Sea lakói csak nevettek a látogatókon, a
spekulánsok meg árusítani kezdték a vizet – kortynyi adagokban
–, a szuvenír bádogbögréket és persze a homárvacsorákat, de ha
szomjasak voltak, ők nem az Apfelsinét itták, mert ezen a
partszakaszon mindenki tudta, jobb lesz, ha ilyesmivel nem
kísérti a sorsot.
Vagyis majdnem mindenki.
A szárazföld belsejében, az aranyfüves dombok között eldugva
volt egy elhagyatott selyemhernyófarm, a Gubózós, amelyet
Herr Beck virágházzá és raktárrá alakított át. Ahol korábban sok
millió selyemhernyó zabálta fel kannibál módjára egymást, most
ensenadai lányok nyesegették a papagáj virágokat és a hosszú
szárú liliomokat, a szálakat nedves újságpapírba csomagolva
készítették elő a vasúti szállításra. A falu körül nitrogén csipkézte
a talajt, és abban az évben, amikor harminc centi eső esett, a
farmerek szerény, de biztos jövedelemre tettek szert azzal, hogy
felváltva édeshagymát vagy lucernát, vörös levelű salátát vagy
fehér kukoricát, póréhagymát vagy metélőhagymát, esetleg
némi gyapotot termeltek. A csapadékosabb években néhány
farmer a kardvirággal és a boglárkával is megpróbálkozott.
Egyszer egy német farmer, Dieter Stumpf azzal tesztelgette a
sorsot, hogy óceánmelléki farmján elültetett harminc
rózsabokrot. A sós szél azonban szétmarta a bimbókat, és
mindenki azt mondogatta Stumpfnak, hagyja meg a rózsákat
Pasadenának, az ottaniaknak több szerencséjük van a
virágokkal.
Amikor aztán aszály fakította ki az évet, kiapadt az
ásványvízforrás és nem jött több turista, a spekulánsok
visszahúzódtak, és senki sem tudta megkeresni a megélhetéshez
valót.
Baden-Baden-by-the-Sea mezőit és dűnéit reggelente köd
borította, a nehéz harmatcseppek meghajlították a bokrok
gallyacskáit, a bohócvirágokat. Néha, téli napokon az is
előfordult, hogy a köd nem szállt fel, és a falubeliek – spanyolok,
mexikóiak és németek, akik már valamennyien kaliforniainak
vallották magukat – nyirkos poncsóban végezték a munkájukat,
miközben a néhány, még megmaradt hosszú szarvú
szarvasmarha mohó szájjal kirágcsálta a húst a kaktuszokból,
lelegelte a repedésekből kinőtt örökzöldeket. Szerencsére az év
nagy részében a köd már korán felszállt, és felfedte a dombokat
meg a bozótosokat, farmokat és a tengert (a tengert, ami
januárban, februárban és márciusban titokzatos, zafírszínű
paradicsomnak tűnt), amin keresztülhaladt a Santa Fe, de sosem
állt meg. Egykor tengerészeti állomáshely működött a faluban, a
Rancho Marrónon, a Csendes-óceán és a sivatag első,
virgácsszerű, száraz bokrai között elterülő, félnapi járóföld
szélességű, jobbára csak marhalegelőnek alkalmas farmon. De ez
már régen volt, abban az időben, amikor a rancho tulajdonosa a
spanyol király alattvalója volt, azé a spanyol királyé, akiről az
észak-déli országutat elnevezték. A missziók és a padrék világa,
a mexikói kormányzók és a lakkcipős rancherók kora, és a
legelők, amelyeken korábban napszítta hulladék (a
tehénkoponyák és – dögök, a bőrükért leölt állatok
maradványai) hevert, gyakorlatilag eltűntek, már nem is
léteztek, amikor Dieter Stumpf 1866-ban, egy oldallapátos
óceánjárón megérkezett Kaliforniába.
A Stumpfok – hithű schwarzwaldi család – jókora földet
kaptak az államtól: az övék volt a Keselyűfészek néven ismert
szikla és a Baden-Baden-by-the-Sea-től két mérföldre elterülő,
negyvenholdnyi birtokrész. A homokkő-kékpala gerinc
húszméternyire emelkedett a Csendes-óceán fölé, rajta
koronaként helyezkedett el egy trapéz alakú mező és a
folyómeder, amelyben egy magányos puma éldegélt. A birtok
kompenzáció volt azokért a bádogbögrékért, amelyeket Dieter és
a fivérei készítettek az uniós seregnek a család apró műhelyében.
Ez a műhely Baden-Baden külterületén, a ködös Schwarzwald
mélyén állt, olyan helyen, ahol a víz már jóval azelőtt is gazdag
volt ásványi anyagokban, hogy terápiás (úgy is mint higiéniai és
úgy is mint szerencsehozó) előnyei révén híressé vált. Az ifjú
Dieter több mint két éven át késő éjszakáig dolgozott, kisfejű
kalapácsával verte, csak verte a kör alakú bádoglemezeket,
egyik bádogbögrét a másik után kikopácsolva, a bögrék éles
szélét fogóval lepöndörítve. A jenkik és a konföderációsok
számára is gyártott bögréket, és nem igazán érdekelte, ki nyeri
meg a háborút, ő csak azzal foglalkozott, hogy mindig legyen
munkája, és előbb-utóbb megkapja fáradozásai egyelőre
meghatározatlan jutalmát. Dieter kisebb volt a legtöbb fiúnál, a
feje teteje szinte csúcsosnak tűnt, az arca és a keze pedig olyan
aszott, mint a véneké. Akkor volt a legboldogabb, ha egyedül
dolgozhatott, kalapálhatta és hajlítgathatta a bádogot: ilyenkor
senki sem bánthatta. Amikor aztán a polgárháború – ami
Schwarzwaldból nézve inkább operaelőadásnak tűnt, amely
valami herceg távoli színpadán zajlik, nem pedig tényleges
vérontásnak – lendülete megtorpant, az Egyesült Államok
szövetségi kormánya felajánlott Dieternek és a fivéreinek egy
földdarabot, fizetségként a több tízezer bádogbögréért. Ám
Dieter bátyjai nem érdeklődtek különösebben a világ másik felén
lévő birtok iránt, ezért a Stumpf műhelyből ráeső rész fejében
lemondtak Dieter javára a kapott földről, és boldogan útjára
bocsájtották furcsa kisöccsüket. Dieter velük ellentétben úgy
gondolta, csodálatos jutalmat kapott, és máris reménykedni
kezdett, hogy kirobban egy újabb háború. Talán vannak, akik
köpönyegforgatónak bélyegzik Dietert, mert a szemben álló felek
mindegyikének szállított a bögréiből, ő azonban másokkal
ellentétben úgy gondolta, bölcsen cselekedett. Hitte, hogy egy fiú
ki tudja kövezni a saját útját, és hitte, hogy ő éppen ezt tette, egy
kalapács és több ezer tompa fényű, kör alakú bádoglemez
segítségével.
A hivatalos papírok elég lassan jutottak el az örökzöld erdő
mélyén álló kis, zsúpfedeles műhelybe, de amikor ez megtörtént
és miután a patak mentén lejjebb álló, mohlepte falú zárdában
élő, fakó arcú nővér lefordította a szövegeket, Dieter megtudta,
hogy kompenzációként felajánlották neki, tetszése szerint
választhat három amerikai földbirtok közül. Az egyik egy erdős
földdarab volt Illinois csücskében; a második egy nyárfás síkság
egy olyan hegynek a lábánál, amiről még sosem hallott (Anke
nővér úgy fordította le a nevet, hogy „Köves-hegy”); a harmadik
pedig egy kaliforniai birtok, ami az óceán partjától, egy dűnén
keresztül egy dombig nyújtózott, ahol olyan színe volt a talajnak,
akár a karamellának. Az óceán melletti birtok egy újonnan
alapított település, Baden-Baden-by-the-Sea közelében
helyezkedett el, amely a saját, ásványi anyagokban gazdag
vizéről kapta a nevét, arról a vízről, amelyben vének és betegek,
meddők, epekedő szerelmesek és istenfélők mosták a kezüket-
lábukat. Az ifjú Dieter egyik visszatérő rémálma az volt, hogy
találkozik egy lánnyal (egy sötétszemű, kócos hajú és kerek arcú
teremtéssel), valamikor hajnalban, de nem tudja, hogyan
beszéljen, hogyan kiáltson rá: „Várj! Te vagy az!” Rémálmaiban a
nyelv kifogott rajta, így aztán azt a negyven hold földet
választotta, ahol a legvalószínűbb volt, hogy az emberek német
nyelven kiáltoznak és énekelnek majd.
1866 szeptemberében, egy Elefántfóka nevű gőzösön érkezett
Kaliforniába. Amikor partra szállt, Dieter még csak tizennégy
éves volt, de a világnak azt mondta, hogy már húsz – tévesen azt
hitte, így hamarabb talál magának valami kalapálnivalót. Mert
munkát keresett, mivel attól tartott, az öszvérével, Caroline-nal
együtt meg fog fagyni, amikor leesik az első hó. Ilyen keveset
tudott még arról a helyről, ahol partra szállt. Az első kis kunyhót
röpke tizenkét nap alatt összekalapálta magának. Ugyanazt a
szerszámot használta, amivel a háború során a bádogbögréket
készítette. Biztos volt benne, hogy ez a kalapács nagyon fontos és
meghatározó dolog az életében. A birtoka keleti szélén – amiről
Baden-Baden lakói lemondtak, mert túl szeles ahhoz, hogy
bármit is lehessen kezdeni vele, talált egy eukaliptuszligetet,
amelyben a fák törzse éppoly rózsaszínű és ráncos volt, akár a
bőr az ember könyökén. A ligetet annak idején Donna Marrón
ültette, aki sokáig dédelgette egy fatelep kialakításának halva
született ötletét. A fák az évek során túlburjánzottak; Dieter
kivágott párat, ezekből építette fel első rönkházát. A ház friss
fapadlója zöld és gyantás volt; a kémény a patakból felhordott
kövekből épült meg. A domború hasú szeneskályhát, amit ládába
csomagolva hozott magával az Elefántfókán, a tengerparton
talált jókora, lapos kőre állította. Dieter először az alkóvban, egy
gondosan bezsaluzott ablak alatt terítette le lószőr takaróját.
Elaludt, de olyan fáradt volt, hogy senkiről sem álmodott. Ez
aztán éveken át így maradt: álom nélküli alvás a mezőn végzett
kemény munka, a tisztogatás, földművelés, ültetés, aratás,
válogatás és csomagolás után. Rengeteget dolgozott, de éppen
csak megélt. Az öszvér, a nitrogénben gazdag föld és a
könyörtelen napsütéses hónapok sora nem hozott hasznot a
számára, hiába kelt a tyúkokkal, hiába feküdt le akkor, amikor az
ezüstlő hold már átragyogott a kátránypapír lyukain. Minden
októberben, mielőtt bárki azon kezdett volna gondolkodni, hogy
milyen tél elé néznek, Dieter már aggódott, és azon töprengett,
vajon ez lesz-e az az esztendő, amikor már nem képes etetni az
öszvérét, a tyúkjait és magát. A mezőgazdasággal kapcsolatos
tudása révén bizonyos ismertségre tett szert azok között a
semmirekellő lovasok között, akik Margarita Sprengkraft
verandája körül őgyelegtek, a kalapjukhoz érintett ujjal
üdvözölték, és Cebollerónak, vagyis Hagymaárusnak nevezték,
amit ő „Herr Zwiebel”-nek fordított le magában. A falu lakói
között néhány német is akadt, de a többségük spanyol vagy
mexikói vérből származott – eléggé megbíztak benne ahhoz,
hogy munkát kapjon a belezőház mérlegénél, vagy
kölcsönadjanak neki egy kétcsövűt, hogy lelőjön egy-egy túl
merész prérifarkast, hogy az ő padjukban térdelhessen a
katedrálisban, ahol a viaszos kezű Vallejo atya mindig
megsimogatta az emberek állát, amikor odakínálta nekik a
kelyhet. Az aratási mulatságon megkérték őt, hegedüljön nekik;
hívták magukkal, csatlakozzon azokhoz, akik felperzselték az El
Camino Real melletti szömörcést, és soha senki sem vádolta őt
azzal, hogy elkapta a „kaliforniai láz” nevű kórságot, ami – jött rá
végül – nem volt egyéb, mint a lustaság. Baden-Baden-by-the-
Sea lakói elfogadták őt, minden szempontból, kivéve egyet: nem
engedték meg neki, hogy az ő lányaik közül válasszon magának
feleséget. Amikor Dieter rákérdezett, hogy ez miért van így,
Margarita, ahogy a pultja mögött állva a vásznakat rendezgette,
elmondta neki, milyennek látják őt Baden-Baden-by-the-Sea
lakói.
– Fura kis fickó vagy. Alacsonyabb a legtöbb tízévesnél. Az
arcod pedig ráncos és pufók, akár a babáké. Azokra a kis
lényekre emlékeztetsz minket, akik kilépnek az elvarázsolt
erdőből. Olvastunk rólad a tündérmesékben. A környéken a tiéd
a legrosszabb föld, mert ott van éppen az óceán mellett. Te aztán
nehezen találsz majd magadnak feleséget. – Vajon kimondta az
Erdgeist szót is? Dieter nem volt benne biztos, de később úgy
emlékezett, hogy igen: „Ki hagyná, hogy a lánya hozzámenjen
egy gnómhoz? Olyanhoz, aki nem közülünk való?” Sok évvel
később, miután feleségül vett egy mazatláni lányt, akinek szív
alakú arca volt, Dieter felépített egy második házat. Ekkorra már
ismerte a meder összes kavicsát, a buckák és dombok tetején
álló, aranyló bükk- és fahéjfákat, a Keselyűfészek környékének
valamennyi kis lápfoltját; tudta, hogy az eukaliptuszligeten túl, a
sárga fűvel benőtt részen egy hatalmas tölgyfa áll. A legendák
szerint egy spanyol telepes az alatt a tölgy alatt kötött
házasságot egy árkádiai hercegnővel, de a teuton lelkületű Dieter
kételkedett minden olyan mítoszban, amelyben nem szerepeltek
vikingek és valkűrök. Talán ez volt az oka, hogy a legcsekélyebb
bűntudat nélkül vágta ki ezt a tölgyet. A legenda, amelyet évek
óta emlegettek, a kidöntött fával együtt pusztult el. Dieter nem
tartozott azok közé, akik foglalkoztak a természet és a táj
védelmével; Baden-Baden-by-the-Sea környékén abban az
időben senki sem akadt, aki foglalkozott volna ilyesmivel. Az
Elefántfóka fedélzetén, pókeren nyert kézifűrészével
feldarabolta a törzset, a darabokat kettéhasította, majd simára
csiszolta. A második ház nem volt nagyobb az elsőnél. Három
ablaka nézett a Csendes-óceánra, amit Dieter éveken keresztül
megpróbált figyelmen kívül hagyni. Az új ház sokkal
kifinomultabb volt, mint az első, itt már könyvespolcok is voltak
meg vakolt falak, meg egy olyan kandallópárkány, amibe kék
bálnákat véstek. Dieter kifeszített egy drótot, ráterítette a régi
lószőr takaróját, így választotta le a hálószobát; az ajtó fölé pedig
egy partra mosott halcsontokból készült függőt akasztott, bízva
abban, hogy ezt kedves gesztusnak tartják majd az esetlegesen
hozzájuk látogató hölgyek. Ennek a háznak az éjszakai óceán
dúdolt altatót, a kémény biztosította a meleget; az öreg Dieter és
nála sokkal fiatalabb felesége valósággal belegubózott a hitvesi
ágyba, ahová a sors és a fáradtság által elkábítva menekültek.
Dieternek metélő- és póréhagyma szaga volt, Valenciát pedig a
kagylók és a remeterákok parfümözték be, amiket (ezt már
megtanulta) apály idején szedegetett össze a parton. 1897-ben
ezen a szépen leterített, öszvérszőrrel megtömött matracon jött
világra Siegmund, a csenevész kisfiú, aki olyan csillogó és sötét
volt, akár egy rubinszínű grépfrút, és csak hunyorgott, csak
rugdalózott. Ezen a matracon született meg hat évvel később,
éppen újév napján Sieglinde, akinek az első pillanattól rengeteg
fekete haja volt.
Évekkel később Dieter arról mesélt a lányának, hogy milyen
szürke szeme volt csecsemőkorában:
– Szürke, akár a sirályok – mondta olyan hangon, olyan
kiejtéssel, amiről Sieglindének a vas és a rozsda jutott eszébe. –
És nem tudtuk, hogy végül milyen színe marad. Egyik nap úgy
tűnt, hogy felszikrázik és kék lesz, aztán a következő napon már
úgy láttuk, olyan csillogón feketévé válik, mint a muréna. Hol
egyik, hol másik, kék és fekete, fekete és kék, a szemed színe úgy
változott, akár a boszorkányoké, mintha tűz parázslana benned.
Kék, mint a rákjaid hasa, és fekete, mint az a fogam, amit egyik
nap majd muszáj lesz kirántanod. – A kis Sieglinde szeme végül
fekete maradt, és Dieter, aki ekkorra már jóval elmúlt
ötvenéves, és végre olyanná vált, hogy illett hozzá apró, ráncos
Erdgeist-teste, eke elé fogta Beatrice nevű szamarát, és
letisztította a területet a Keselyűfészek harmadik épülete
számára. A gyerekeknek építette az egyszobás házikót, amit
zsalus ablakokkal, bádogból és kátránypapírból készült tetővel
látott el, meg egy olyan verandával, ahol paprikafüzérek és
mosott ruhák száradtak a napon. Sieglinde ágya az óceánra néző
ablak alatt állt; Siegmund kovácsoltvas keretű ágyát a mezőkre
nyíló ablak alá tolták be. Mielőtt hatéves lett, Sieglinde a saját
fogas csapdájával elkapott egy pumakölyköt. A lenyúzott bőrt a
két ágy közé terítette, és nem érdekelte, amikor Siegmund arra
panaszkodott, hogy olyan ez, mint egy macska szellemével
aludni. Az elektromos vezetékek akkor még nem jutottak el a
falu körül álló tanyákra. Az egyetlen petróleumlámpát a
Siegmund ágya fölé bevert szögre akasztották; a fénykör nem
jutott el Sieglinde párnájáig. Éjszakánként Siegmund sokáig
fennmaradt és olvasott, a lámpa fénye visszaverődött a
szemüvegéről. Sieglinde eközben a fal felé fordult és aludt. Sosem
értette, honnan jött a testvére olvasás iránti rajongása, de
létezett. Ez az ő számára mindig is eléggé idegen maradt. Dieter
elolvastatott a fiával pár könyvet, köztük olyanokat, mint A
nyugati termőföldek útmutatója, Az úriember és a farmja, A
mai fiatal gazdálkodók helyes gondolkodásmódja. Siegmund
teljesítette az apja kérését, de amikor csak lehetett, elővett
valami valódi irodalmat, esetleg egy történelemmel foglalkozó
könyvet.
– Egy könyvvel az arcodon fogsz meghalni – közölte Sieglinde
ásítva, miközben a haját a hálósipkája alá gyűrte. Siegmund nem
felelt, csak bújta a könyveket, a lány pedig, akinek már hatéves
korában is látomásai voltak a Keselyűfészken és a Baden-Baden-
by-the-Sea-n túli világról, az álláig húzta a takaróját és lehunyta
a szemét.
Siegmund nem látott jól. Sieglinde folyton azt mondogatta,
csak tovább rontja a szemét, ha annál az erőtlen fénynél olvas. A
fiú drótkeretes szemüvege drága holmi volt, ennek ellenére nem
vigyázott rá (legalábbis a húga így látta), vagy a szárát törte el,
vagy a lencsék pottyantak bele az óceánba, de az is előfordult,
hogy egyszerűen elfelejtette, hol hagyta; ez még akkor is
megesett, amikor ott volt a homlokára tolva.
– Meg fogsz vakulni az olvasástól – mondta Sieglinde, észre
sem véve, milyen anyáskodón beszél a bátyjához.
A fiú szája mozgott olvasás közben, időnként hangosan
kimondott egy-egy szót, mintha próbálgatná a jelentésüket és
azt, hogyan lehetnek hasznára a Keselyűfészekben élő
Stumpfoknak. Sieglinde látta, hogy a bátyja számára komoly
kihívást jelent a könyvek megértése (Siegmundnak több
hónapba, sőt időnként egy teljes évbe is beletelt, mire kiolvasott
egyet-egyet), és sokszor elgondolkodott, vajon miért próbálkozik
vele mégis.
– Magam miatt akarok tanulni. Művelt ember szeretnék lenni
– válaszolta Siegmund olyan félénken, mintha attól tartana, hogy
ezzel a kijelentéssel lemeztelenítette a lelkét. És talán meg is
tette, mert sokan mondtak olyan dolgokat, hogy kettejük közül
Sieglinde az okosabb, meg: „Nem is értem, az a fiú miért
erőlködik ilyesmivel”, és: „Mi az ördögöt tanulhat a
történelemből?” Sieglindének olyan érzése volt, hogy Siegmund a
sorsa ellen hadakozik, olyan csatát vív, amit elkerülhetetlenül el
fog veszíteni. Ő már egészen korán rendelkezett annyi józan
ésszel, hogy felfogja, hogyan működnek a dolgok a világban, hogy
megértse, a bátyját arra szánták, hogy hagymatermelő legyen,
se több, se kevesebb; megértette, bárhogy erőlködik is
Siegmund, úgysem fog kimászni a sorsa verméből, az ilyen
próbálkozások hiábavalóak és talán még veszélyesek is.
Mindeközben Sieglinde hitt abban is, hogy bizonyos emberek,
mint ő és az apja, maguk mögött tudják hagyni a világot, amiből
érkeztek. Bizonyos emberek ereiben a szabad akarat vére
kering. Korán kelő volt, együtt ébredt a kutyákkal (ezekben az
állatokban spánielek, juhászkutyák, retrieverek és csapott fülű
prérifarkasok vére keveredett), már ébren volt dagálykor, meg
amikor a nap ráásított Siegmund mogyoróhagyma-ágyásaira,
hogy a sugarai visszaverődjenek a talajból kikandikáló apró,
fehér gömbökről. A fiatal Sieglinde sok tekintetben olyan volt,
mint az anyja: sötét hajú, erős karú, hosszú nyakú; sosem volt
hajlamos a semmittevésre és a tunyaságra. Az egyetlen
különbség köztük, és erre Sieglinde csak fokozatosan jött rá, a
bőrük színe volt: ő az apja germán sápadtságát örökölte.
Siegmund bőre ezzel szemben halványabb ugyan, de majdnem
olyan színű volt, mint az anyjuké: mint a sütemények tetejére
szórt fahéjé. Amikor Sieglinde rákérdezett erre a részletre
(„Miért nézünk ki úgy, mintha más alomból származnánk?”),
senki sem válaszolt, még csak meg sem próbáltak felelni neki.
Valencia inkább felolvasott neki a Bibliából („Volt egy ember Úz
földjén…”), ő pedig az anyja ölében ülve hallgatta a történeteket,
amelyek megrémítették és feldühítették valószínűtlenségükkel.
Sóbálványok? Egy ember a bálna gyomrában? A tengerparton
már sok bálnát látott, és pontosan tudta, hogy ha bármelyik is
lenyelné őt, azt bizony nem élné túl; a sárgás bálnaszila biztosan
végezne vele, és nem maradna utána más emlék, legfeljebb egy
bálnacsont, amit aztán ki lehet akasztani az ajtó fölé. Az anyja
vajon elhitte, hogy ezek a történetek igazak? Valencia ezt sosem
árulta el, csupán azzal utalt a hitére, hogy szorosabban magához
ölelte a lányát. Mivel Sieglinde mindig érzett egy kis szánalmat
az anyja iránt, végül úgy döntött, elhiszi ezeket a történeteket.
Volt egyáltalán más választása? Úgy gondolta, hogy nincs; úgy
gondolta, ezzel fejezheti ki az anyjának, hogy mennyire szereti őt.
Így hát elhitte a történeteket, amiket Valencia olvasott, főleg azt,
ami Deliláról és Sámsonról szólt. Azt az egyet könnyen meg
lehetett érteni; Sieglindének erről a meséről Siegmund jutott
eszébe. Ekkor jött rá, talán először, hogy néhány ember számára
milyen egyszerű az átalakulás, a saját élete kitalálása és
alakítgatása.
Voltak még más dolgok is, amelyek megkülönböztették
Valenciát és a lányát Dietertől és Siegmundtól. Ott volt például a
víz iránti szeretetük.
– Miért gondolod, hogy Siegmund utál úszni? – kérdezte
Sieglinde. Halászlányként hitt benne, hogy a gazdagság és a jólét
csakis a hullámokból, az óceán sötét medréből érkezhet, nem
pedig egy maréknyi magból, amit szép sorban elültetnek. Már
korán megtanult horgászni, halat pucolni és belezni, darabolni és
fagyasztani; megismerte a halakat is: az óriás laposhalat, a fekete
pöttyös tengeri sügért, a lepényhalat, a kékúszójú tonhalat, a
macskacápát, a makócápát, a ráját és a kis rákokat, amiket saját
készítésű csapdákkal fogott el, a rákokat, amik akkor, amikor
kiszedegette őket, a csápjukkal a csuklóját tapogatták, mintha
arra akarták volna emlékeztetni őt, hogy a világ az övé, és
bármit elfoghat, bármit megszerezhet, ami benne van. – Miért
gondolod, hogy papa a vacsoránál csak a földet áldja meg?
Az anyja erre azt felelte, hogy vannak dolgok, amiket Dieter
és Siegmund sosem fog megtanulni.
– Ez nagyban összefügg azzal, honnan származol. De donde…
– és Valencia ekkor nekilátott, hogy befonja Sieglinde haját, és
közben különböző történeteket meséljen neki a fiatalkoráról.
Sieglinde sok dolog miatt szerette az anyját, de különösen
azért, mert Valencia túlélte a balszerencsésséget; legalábbis ez
idáig túlélte. Valencia nem vonattal vagy kocsival érkezett
Baden-Baden-by-the-Sea-be, hanem egy vastestű teherhajón, a
Santa Susanán. A hajó a hawaii királyi zászló alatt haladt, és
edzett csövű Spencer vadászpuskákat csempészett Los Angeles
és Mazatlán között. Valencia 1896-ban, az óceánról látta meg
először a hajótól úgy ötszáz méter távolságban lévő, meredek
partszakaszon elterülő Keselyűfészket. Akkor tizenhét éves volt,
és szerződés kötötte a hajó tulajdonosához, egy Moya nevű
férfihoz; egy másik, nála négy évvel fiatalabb, lapos mellű lánnyal
együtt köteles volt szórakoztatni a kapitányt és a legénységet,
éjszakánként, a hullámzó tengeren. Éppen alkonyodott, amikor
először megpillantotta a lenyugvó nap ragyogását a ház
bádoglemezzel borított tetején. Mielőtt lebeszélhette volna
magát erről az őrültségről, már át is ugrott a Santa Susana
vastag guanóréteggel borított korlátja fölött. Eszébe sem jutott,
hogy nem éri el a partot; a karja vékony, de izmos volt –
megedződött az évek során, amikor férfiakat kellett ellökdösnie
magától, napbarnított bőrét selymessé tették a szökés szőrpihék
–, csak úszott és úszott, hánykolódott, a dűne irányába
sodródott. Amikor kigázolt a tengerből – a blúza rásimult a
testére, a szoknyáját elhagyta a hullámokban, a hajába hínár
tapadt –, zokogni kezdett.
Már sötét volt, Valenciának csak a telihold világított, és a
tengerpartról nézve úgy tűnt, a szikla túl meredek ahhoz, hogy
megmássza. Ahogy ott feketéllett fölötte, úgy becsülte, legalább
húsz méter magas lehet, göcsörtös és málladozó oldalát indák
borították, amelyek között kerti folyondár és kankalin virított;
virágok, amelyek éjszakára sem zárták össze szirmaikat.
Valencia elindult a tengerparton, át a kis öblökön, a buckákon és
a köveken, széttárt karral egyensúlyozva, a hullámok által
ostromolt részeken keresztültaposva, meg-megbillenve egy-egy
laza kövön. A lába egy alkalommal belecsúszott valami mély
víznyelőbe, de csak ment tovább. A kis öblöket egyre
nehezebben tudta megközelíteni, a kövek csúszósabbá váltak a
dagály érkeztével, a lába előtt vörös tengeri sünök hevertek,
ollócsattogtató remeterákok vonultak; csendes-óceáni olajos
algára és tengeri uborkára taposott, ami olyan sikamlós volt,
mintha banánhéjakat szórtak volna elé. Az egyik öböl falában
titkos barlang nyílt, egy sötét terem a szikla belsejében. Olyan,
mint egy köldök, gondolta Valencia, és rémülten továbbment.
Kőgátak választották el egymástól a kis öblöket; a kavicsszőnyeg
megnehezítette a haladást. Végül csapdába esett: egy
kikerülhetetlen szikla emelkedett ki előtte a vízből. Megpróbált
felmászni rá, de csak annyit ért el, hogy mindkét tenyere véres
lett. Körbefordult.
Jött a dagály, a víz szintje gyorsan emelkedett, hullámok
robbantak szét a sziklákon, robajlásuk hangosabb volt azoknak a
Spencer puskáknak a dörrenésnél, amikkel a hajó kapitánya
lövöldözött a korlát mellől, amikor meg akarta mutatni a
legénységnek, mit tenne akkor, ha a fináncok megpróbálnának a
fedélzetre lépni. Valencia megfordult és elindult visszafelé,
elhaladt a szikla mellett, aminek a tetején a házat látta, jócskán
túljutott rajta, és közben végig abban reménykedett, hogy talál
egy kevésbé meredek helyet, egy repedést vagy egy kiszáradt
medret, amin át elhagyhatja a partot. Ám a kis öblök után csak
újabbak következtek. Némelyik egészen kellemes volt, el is
képzelte, hogy – mondjuk – egy kellemes nyári délutánon egy
férfi és egy nő elbújhat ezekre a helyekre a világ elől; itt aztán
semmitől sem kellene félniük, a múltjukat elmosná az óceán, a
jövőjük még nem dőlt el… De ezen a kora tavaszi estén,
miközben közeledett a dagály, ahogy ott lépkedett véres
blúzában, Valencia rádöbbent, hogy ismét fogságba esett. Ahogy
ott gubbasztott az egyetlen száraz sziklán, amit talált, a melléig
felhúzott térdekkel, visszapislogva a könnyeit, azt gondolta, akár
a Santa Susanán is maradhatott volna, vagy lelövethette volna
magát a hajó orrában. Az arcán mégis végigcsorgó könnyek íze
semmiben sem különbözött az óceánétól, és számára a Csendes-
óceán egy végtelen, könnyek teli meder volt, amit hozzá hasonló
lányok töltöttek meg, hollófekete hajú lányok, akik bármit
megtettek volna, hogy mentsék és kiszabadítsák magukat.
Hogyan jutott egyáltalán ilyen helyzetbe? Rávallott, hogy
bármiféle terv nélkül belevetette magát a vízbe. A víz fölött
kövér képpel ragyogó telihold, ebben egészen biztos volt,
kikötőbe vezeti a Santa Susanát, de neki, neki nem mutat utat.
Valencia azt sem tudta, mit akar, nem tudta, megmentésre
vágyik-e vagy inkább a halálra, és túl fiatal volt ahhoz, hogy a
Keselyűfészek partján eltöltött első éjszakáján bármi mást el
tudjon képzelni. A víz közelebb nyomult hozzá, csapkodott,
recsegett és támadott, minden egyes hullám feljebb kúszott a
homokon, mint az előző, így a lánynak nem sokat kellett várnia
arra, hogy a kemény vízcseppek az arcába vágjanak.
Aztán egyszer csak, mintha a semmiből érkezne, egy havasi
lile szállt le a lába elé boldog vijjogással. Megérkezett a párja is,
ez majdnem átugrotta Valencia lábát: puha fehér gombóc volt,
narancsszínű és pálcikavékony lábakkal. A két madár szinte
világított az éjszakában; úgy bújtak össze, mintha szerelmesek
volnának. Felröppentek. Vajon hová mennek? – töprengett
Valencia. A madarak a kis öböl hátulsó részében ereszkedtek le,
oda, ahol egy jókora uszadékfa ringatózott a hullámzás
ritmusára. Azután a lilék eltűntek. Felemelkedtek, gondolta
Valencia, bár nem látta őket, valami mégis azt súgta neki, arra
tartottak. A homok puha volt és híg, elnyelte a bokáit. A víz a
lábszárai köré áradt. A kis öböl falainak széleit erkélyeknek látta,
és eltűnődött, hogy ha a lilék odafönt vannak, akkor vajon nézik-
e őt, mint két, ősz hajú műkedvelő a színészt egy lópatkó alakú
színházban.
És akkor meglátta. Inkább csak meder volt, nem is ösvény, az
erózió vájta ki hosszan a part puha sziklájába. Ahogy az aljában
állt, amit ekkorra bemocskolt a dagály tajtékhabja, Valencia már
tudta, ez vezeti ki őt az öbölből, ezen juthat fel a partra, ebben a
keskeny vájatban, ami odafönt talán kiszélesedik, és a házikó
mellett torkollik bele a kiszáradt mederbe. Abban a pillanatban,
amikor a kavicsok a talpába nyomódtak, már érezte, hogy ez az
út megmentheti őt. Fel kellett mennie ebben a mélyedésben, fel
egészen a szikla tetejére, az odafönt gubbasztó Keselyűfészekhez,
amelyből kiszűrődött a vaskályhában égő tűz fénye; fel kellett
mennie, hogy még azon az éjszakán megismerje majdani férjét.
De nem, azt az estét az istállóban töltötte, azon az éjszakán
Beatrice takaróponyvája és gőzölgő trágyája melegítette fel a
testét. Dieterrel csak másnap reggel találkozott, amikor a blúza
már megszáradt, amikor már a derekára csavarta és egy kötéllel
rögzítette a ponyvát, amely alól kilátszott hosszú lába.
Találkoztak, és ez sorsszerűnek bizonyult, mert kilenc hónappal
később Margarita Sprengkraft már „Frau Stumpfnak” hívta
Valenciát; kilenc hónappal később már megszületett a rosszul
látó kisfiú, Siegmund.
Sieglinde mindig azt feltételezte, mivel az anyja az óceánról
jött, valamilyen módon az óceán gyermeke. Ezt a megállapítást
Siegmund mérhetetlenül drámainak találta.
– Csak egy lány gondolhat ilyen butaságot! – mondta, és
szipogott egy nagyot. Hálósipkájának piros, lógó része a vállán
kígyózott, a szemüvege lecsúszott az orrán.
– Csak egy fiú akarná megszabni, hogy egy lánynak mit
kellene gondolnia – felelte erre Sieglinde.
Ezeken a dolgokon gondolkodott 1914 nyárutóján, egy
délután. Dieter megkérte őt és a bátyját, üljenek le a
konyhaasztalhoz. Sieglinde tudta, hogy történhetett valami, mert
még nem volt vacsoraidő, és senkinek sem volt születésnapja.
– Sokáig fog tartani? – kérdezte a tizenegy éves, már igencsak
elfoglalt rákászlány. – Nincs sok időm. – Épp a partra indult,
amikor Dieter és Valencia behívta a házba. Eredetileg azt
tervezte, hogy még a dagály előtt kiúszik a csapdáihoz.
– Ülj le, és ez egyszer maradj csendben! – szólt rá Siegmund,
és megcsípte a karját. Az asztalnál Sieglinde alig bírt egy helyben
maradni a fürdőruhájában, ami szabadon hagyta a vállát, amit
Dieter és Siegmund egyébként rosszallóan figyelt. Abban a
bizonyos percben a víz állása olyan alacsony volt, hogy a lány
tudta, ha történetesen kint lenne a parton, és nem otthon kellene
rostokolnia, tucatjával szedhetné össze a tengeri sünöket, hogy a
lehetséges homárzsákmányról már ne is essen szó. Volt egy
megállapodása az apjával (ezt csak évekkel később kezdte
igazságtalannak érezni), nevezetesen: minden dollárból, amit a
piacon kapott a halaiért és a rákjaiért, egy pennyt megtarthatott
magának. Semmivel sem volt kapzsibb, mint a gyerekek
többsége, de ezt a bizonyos pennyt nagyon is csábítónak találta.
Az alkóv ablaktábláját gondosan bezárták, így a konyha
félhomályos maradt, bár az ajtón túl ragyogón pulzált a nappali
fény. Annál a hosszú asztalnál várakozva, ahol minden este
megette a papas locasát (piros bőrüket keserűvé tette a lime-
lé), Sieglinde, miközben olyan bátorság volt benne, amiről
biztosra vette, hogy sosem fog elmúlni, türelmetlenül lóbálta a
lábát a padon.
– Van valami, amit el kell mondanom nektek – szólalt meg
végül Dieter. – Valami nagyon komoly dolog.
– Most meg mi van? – kérdezte Sieglinde, aki rettegett a
szeptembertől, mert az azt jelentette, hogy vissza kell mennie a
büdös, sós lagúna szélén álló iskolába, ahol Miss Winterbourne
járkált körbe-körbe, kikeményített blúzban és feszes konttyal,
légycsapóval a kezében; azzal a légycsapóval, ami mindig
lesújtott az olyan diákok kezére, akiknek egy-egy kósza, vidám
szó hagyta el a száját. Csatt, csatt, csatt – Miss Winterbourne
már annyiszor csapott le Sieglinde kezére, hogy a lány szinte már
nem is érezte a fájdalmat. Valamikor az előző iskolaév folyamán
Miss Winterbourne egész álló nap Sieglinde kezét csapkodta, de a
lány meg sem rezzent, egyenes háttal és kinyújtott karral ült,
várva a következő ütést, mint egy királylány, aki kézcsókra
nyújtja a kezét. És azt gondolta, hogy okos, biztosan okosabb a
savanyú Miss Winterbourne-nál, és okosabb mindenki másnál
ebben az egérrágta iskolában, különösen Charlotte Mossnál, aki a
saját hajának végét rágcsálta és fogalmazásórán mindig plusz
házi feladatot kért. Sieglindében ez a gondolat tartotta a lelket az
utolsó tanítási napig. Miss Winterbourne egy perccel azelőtt,
hogy utoljára megrázta volna a kézi csengőt, odament hozzá a
lépcsapóval, és az arcára ütött. Ezután végre megrázta a csengőt,
de Sieglindéből ekkor már akarata ellenére kitörtek a könnyek.
Úgy sírt, hogy Siegmundnak kellett hazacipelnie, az ölében;
Sieglinde átkulcsolta a lábával a derekát.
Most, augusztusban Miss Winterbourne ott várakozott a
hónap végén, és Sieglinde kitalálni sem tudott volna olyasmit,
ami komolyabb annál, ami ezután őrá vár.
– Kitört a háború – kezdett bele Dieter.
– Európában – tette hozzá Valencia.
– És Németország áll a középpontjában.
– Ez mit jelent? – kérdezte Siegmund, miközben valami
komor komolyság uralkodott el rajta.
– Azt jelenti, hogy a világ megváltozott a szemünk előtt.
Egyetlen hosszú nap után minden megváltozott. És nekünk is
meg kell változnunk.
– De nekünk mi közünk ehhez az egészhez? – tudakolta
Sieglinde.
– Németország ellenség lett – mondta az apja.
Sieglinde nem is nagyon figyelt rá, a homárcsapdáira gondolt:
úgy számolta, az évnek ebben a szakaszában mindegyikben lesz
legalább hat darab. Fejben már a pénzt számolta, amit hazavihet,
és a pennyket, amiket megtarthat magának. Arra a sastollas
kalapra gyűjtött már egy ideje, amit Margarita boltjában látott;
tudta, hogy egy évnél is több időre van szüksége ahhoz, hogy
összejöjjön a pénz, de erről az álmáról nem mondott le. Havonta
egyszer ellátogatott Margaritához, felpróbálta a kalapot, a fejére
illesztette, belenézett a tükörbe, és bejelentette, hogy egy nap
visszajön érte, és megveszi magának.
– Miért vagy biztos benne, hogy bármi közünk van ezekhez az
európai dolgokhoz? – kérdezte az apjától.
– Sieglinde, kislányom – mondta Valencia. – A világról
beszélünk, ami bajban van.
– Nem érdekel.
– Be tudnád végre egyszer fogni?! – csattant fel Siegmund. –
Semmit sem veszel komolyan addig, amíg bajod nincs belőle.
És annak ellenére, hogy rengeteget évődtek egymással,
Sieglindének ez a közbeszólás és a bátyja dorgálása rosszabbul
esett, mint bármi más, sokkal rosszabbul, mint Miss
Winterbourne ütlegei. Tizenegy évesen úgy rajongott a
bátyjáért, ahogy más lányok a lovaikért vagy az apjukért.
– Meg fogunk itt változtatni pár dolgot – jelentette be Dieter.
– Kezdjük a nevünkkel. Az emberek minket fognak hibáztatni
mindenért.
Sieglinde nem értette, hogy azért, mert pár német meg akart
ölni pár belgát valami mustárföldön, neki miért kéne nevet
változtatnia. Német neve sokat jelentett a számára, mert ez az
övé volt, senki másé, és jól is hangzott, úgy csattant, akár egy
parancs. Már majdnem megkérdezte: „Egyébként hol van
Németország?” De ennyit persze tudott; tisztában volt vele, hogy
jóval távolabb van, mint az anyja Mexikója.
– Mire változtatjuk meg a nevünket? – kérdezte Siegmund.
– Többé nem nevezhetjük magunkat Stumpfnak. A nevünk
mostantól Stamp lesz.
– Stamp? – kiáltotta Sieglinde. – Stamp, mint… mint a
stempli, amit a postán nyomnak rá a borítékokra?
Valencia megfogta a lánya kezét, és elmagyarázta, sok lány
álmodozik arról, hogy ha felnő, nevet változtat.
– Veled egy kicsit korábban történik meg, mint a többiekkel.
Ennyi az egész.
Sieglinde azonban nem álmodozott erről.
– Stamp? Úgy, mint amikor kistampfoljuk valakiből a szuszt?
Majd jól rátok ugrom, és taposok, stampfolok, taposok, míg meg
nem haltok!
– Jaj, hallgass már el! – Siegmund szelíden megfogta a húga
kezét.
– És Siegmund… Téged mostantól Edmundnak hívunk.
– Jól hangzik. – A fiú tizenhét éves volt, az ajka fölött frissen
serkent bajuszt nevelgetett, a combja is beszőrösödött, és
nedvesen olajos, pézsmaszerű szag áradt minden testhajlatából.
– Edmund! – kiáltotta Sieglinde. – Nézzék Edmundot!
Edmund urat! Ha-ha-ha!
 A többiek a lány felé fordultak, ő pedig, ahogy rájuk nézett,
magát látta bennük. Rádöbbent, hogy a Keselyűfészekben élő
Stumpfok nem mexikóiak, nem is németek, hanem kaliforniaiak,
és megvan a saját, kusza történelmük.
– És téged pedig… – kezdett bele Dieter. – Lindának hívunk.
Sieglinde nem lógázta tovább a lábát a padon.
– Linda? Szerinted úgy nézek ki, mint egy Linda?
Az anyja azt mondta, igen.
– De ez butaság. Az én nevem Sieglinde. Nem
változtathatjátok meg csak úgy a nevemet! – Elbizonytalanodott.
– Vagy igen? – Mozdulatlanul ült, a többiek őt nézték. Úgy
érezte, mintha mozogna alatta valami, a pad volt, vagy talán
más? Aztán megtudta, hogy nyár végén, azon a késő délutánon,
amikor pillangók lebegtek a dűne fölött, miközben a saját bójája
ott billegett a hullámokon, hogy a nevén kívül valami más is
megváltozik az életében. A napfény befurakodott az ajtó
repedésén keresztül. Valami várta őt odakint a citromsárga
fényben. Mielőtt felfogta volna, hogy mit csinál, Sieglinde
Stumpf, vagyis ekkor már Linda Stamp, a tizenegy éves lány,
akinek elképesztő saját történelme volt, hiszen minden
valószínűség ellenére túlélte a skarlátlázat, egy ló rúgását és egy
bébirája támadását, az asztal mellől felpattanva kirohant,
kiviharzott az udvarra, ahol kakasok ciceréltek és tyúkok
csipegettek, és a száraz mederben leszaladt a partra, kiáltozva,
bár nem hangosan, csak a fejében: „Linda Stamp! Linda Stamp!
Mégis milyen lány lesz ez a Linda Stamp?”
 2.

Nem sokkal azután, hogy a császár 1914 nyarának

levendulaszínű ege alatt átgördítette harci gépezetét Belgium
buckáin, Dieter Stumpf, aki ekkor már David Stampként
mutatkozott be, becsomagolt egy vászonnadrágot, egy
gyapjúpulóvert, egy fülvédős sapkát, egy puskát és egy
csípőfogót.
– Elmegyek a háborúba.
Egy idős hagymatermelő esetében ez elképzelhetetlen
kiruccanásnak tűnt: Dieternek már erősen őszült a szakálla, a
kezén megjelentek a májfoltok, a csuklója pedig olyan duzzadt
volt, mint az ürücomb. Ahogy elindult, a vállát lehúzta a
hátizsákja, a puskája pedig valahogy túl nagynak látszott a
kezében.
– Biztos vagy benne, hogy menned kell? – kérdezte Linda,
mire az apja búcsúzóul tisztelgett neki. Linda végignézte, ahogy
az öreg átkel a hegygerincen, a vállára szíjazott csomagot cipelve,
az Ó, az óceánban született, a tengerben halt meg kezdetű dalt
fütyörészve. Charlotte Moss, akit jobb és más híján Linda a
legjobb barátnőjének tartott, éppen átjött, hogy végignézze Mr.
Stamp távozását, és közben gyorsan jegyzeteket készítsen róla a
noteszába.
– Szerinted hová tart? – kérdezte Charlotte, a fókavadász
gyapjas hajú lánya.
Úgy egy órával később, amikor Mr. Stamp visszatért, mert
otthon hagyta a szerencsehozó kalapácsát, Charlotte neki is
feltette a kérdést.
 – A frontra a fiúkkal – felelte Dieter. – Ne aggódjatok,
visszajövök! – tette még hozzá, és az övébe dugott kalapáccsal
ismét útnak indult, és már nem fordult vissza.
A négy év alatt összesen négy levél érkezett tőle, mindegyik
karácsonykor, és mindegyik a front mentén lévő városokból:
Rheimsből, Soissons-ból, Vimyből, Ypres-ből. Linda látta, hogy
Valencia az ünnepek utáni téli hónapokban újra és újra elolvassa
a leveleket; a lapokat mindig a munkaruhája zsebéből húzta ki,
és oda is dugta vissza őket, egészen addig, míg (erre általában
húsvét táján került sor) a papirosok szétmállottak. Linda nem
értette a dolgot, nem értette, az anyjának hogyan hiányozhat
ennyire az apja, és szinte biztos volt benne, hogy a saját életében
sosem kerül majd sor ilyen szintű vágyakozásra. Megígérte
magának, hogy soha senkit sem fog jobban hiányolni, mint az
apja az anyját. Tanulmányozni kezdte az anyját, és eltöprengett,
vajon Valencia egész pontosan mikor vált azzá a nővé, aki lett
belőle, aki ott görnyed a mosóteknő fölött, aki a padlót súrolja,
aki a lányát noszogatja, hogy végezze el a saját munkáit.
– Menjetek vissza dolgozni! – mondta Valencia, és Edmundot
a földek, Lindát pedig az óceán irányába tolta.
Linda téli zsákmánya (általában kölöntét meg hosszú orrú
bébicápát fogott) több pénzt hozott a piacon, mint Edmund
édeshagymája. Edmund mindig tartott az ágya alatt egy
negyvenkilós zsákot, és a sötét reggeleken, amikor Valencia
felkeltette őket, az ébredés kábult pillanatában egymásra
bámultak, és mindketten azt látták, hogy a másik szeme vörös és
nedves a könnyektől.
Az apjuk távozása után Linda felvetette, hogy esetleg
visszavehetnék a régi nevüket.
– Sieglinde Stumpf meghalt. Miért nem szokod meg végre a
Linda Stamp nevet? – kérdezte Edmund komoly hangon,
büszkén felszegett állal. Linda időnként nehezen hitte el, hogy
egy vérből valók. Az idő teltével, éjjelente, a petróleumlámpás
fényénél egyre többször töprengett el ezen. A takaróját az álláig
húzva aludni próbált, miközben Edmund olvasott. Dieter
távollétében a fiú egyedül próbált megtanulni németül, legalább
olvasni; kölcsönvette azt a három könyvet, amit Dieter annak
idején ugyanabban a ládában hozott át, mint a kályháját: Gibbon
három kötetét, a majdnem háromezer oldalas nagy művet,
amely olyan nyelven íródott, ami Linda számára éppoly idegen
volt, mint, mondjuk, a kínai. Vajon mi járt Edmund fejében,
amikor egy kis szótárral és ceruzával a kezében olyan sokáig
fennmaradt és csak pazarolta a petróleumot?
– Ugyan mit tanulhatnál a rómaiaktól? – kérdezte Linda, de
csak megbántott szemöldökvonogatást kapott válaszként.
Egyszer ellopta az egyik könyvet, és az előzékére felírta a nevét,
meg egy üzenetet, amivel el akarta riasztani a potenciális
tolvajokat. Az ágyába rejtette a kötetet, azzal aludt, a kemény
gerinc a combjának nyomódott. Reggel Edmund szeme vörösebb
volt a megszokottnál, mintha egész éjszaka zokogott volna az
elvesztett könyv miatt. Amikor Linda felemelte a takaróját,
Edmund óvatosan kiemelte a könyvet, elfordított fejjel és
összeszorított szájjal, mintha egy elviselhetetlen feladatot hajtana
végre.
Gyakran előfordult, hogy Linda nem bírt aludni az éjfél után is
égő lámpa meg Siegmund állandó lapozgatása miatt. Próbált a
parton megtörő hullámok zajára összpontosítani, számolta a
robajlások közötti időt, és mindig meglepődött, amikor egy-egy
hullám erősebbet csapott a többinél. Ébren feküdt, ujjait
összekulcsolta a feje mögött, az óceánt és a bátyja
torokköszörülését vagy halk hümmögését hallgatta. Sokáig
azután sem hunyta le a szemét, hogy Siegmund végre eloltotta a
lámpát, csak bámult a sötétbe, és a farm zajait meg alvó testvére
halk nyögdécselését figyelte. Telihold idején ki tudta venni a
szoba túlsó oldalán fekvő fiú arcát, látta azt is, ahogy Siegmund
alvás közben beszívta az ajkát vagy a szeméhez dörgölte ökölbe
szorított kezét. Az utóbbi néhány hónapban zömökebbé vált,
átalakult, de szinte titokban. Rövid karjai izmosak lettek, és
mintha szinte a semmiből érkezett volna, a nyakán megjelent az
ádámcsutkája. A sötétben lassan teltek az órák, és Lindának volt
ideje elmélázni egy másik világon, egy olyan helyen, ahol a földek
nem bűzlenek hagymától, ahol nem kell iskolába járnia, ahol
Edmunddal együtt élhet. Elképzelt egy házat, valahol egy
dombon; egy völgyre néző házat… A jövővel kapcsolatos,
elnagyolt, de mindenképpen ragyogó ábrándok egész éjjel ébren
tartották. Nem számított, mennyire volt fáradt, hajnal előtt
mindig felkelt, magára vette a rozsdás gombú szvettert, amit a
Margarita mellett élő elzászi nő kötött, és felhúzta a
gumicsizmáját. Edmund hátat fordított neki, és fél lábon
egyensúlyozva belebújt a nadrágjába. Linda nem tudta megállni,
hogy ne nézzen oda, és látta a fiú lábán a finom szőrszálakat,
amelyek a kutyák hasán lévő, selymes prémre hasonlítottak a
legjobban. Eszébe jutott, hogy a testvére esetleg fizikailag fog
másvalakivé válni, miközben ő nem változik. Át akart suttogni az
ágyaikat elválasztó, keskeny térsávon: „Edmund, mi történik
veled?” És Valenciának is fel akart tenni pár kérdést: „Mi történt
azzal a lánnyal, akiről hallottam? Azzal, aki oly merészen
elszökött a Santa Susanáról? Miért változott meg akkor, amikor
felvette a Stumpf nevet? És miért változott meg még jobban,
amikor Mrs. Stampnek kezdte szólíttatni magát?” Nem értette,
hogy egyetlen rossz lépés hogyan határozhatja meg egy lány
életét; a bizonyíték ellenére sem akarta elhinni, hogy egy élet, az
ő élete csupán olyan, mint egy ingatag állványzat, törékeny és
könnyen felborítható. Ha Dieter ott van vele, biztosan
megkérdezi tőle: „Emlékszel bármire a Fekete-erdőben töltött
fiatalságodból? Mesélj nekem Schwarzwaldról!” De kételkedett
abban, hogy Dieter bármire is visszaemlékezne azonkívül, hogy
milyen volt bádoglemezt kalapálni vagy egy bögre száját
visszahajlítani. És ez volt az első dolgok egyike, amiket Linda
teljes mértékben félreértett: tévedett abban, hogy egy ember
könnyen fátylat tud borítani a múltjára, ha új
személyazonosságot választ. Nem, ez inkább olyan volt, mint a
mocsár alján leülepedő iszap, az új réteg az előző fölött kavarog,
összesűrűsödik, feketén és nedvesen, és végül olyan méllyé válik,
hogy élve képes elnyelni egy lányt. És minden egyes reggelen, az
álmatlan éjszakák után, Linda lement a mederben, le egészen a
tengerpartig, és kivetette a horgát. Ahogy a nap felkelt,
megfeszült a bélből sodort horgászzsinórja, ő pedig kirántotta a
vörösfarkú harcsát vagy a háromuszonyos tőkehalat,
megküzdött az arra kószáló növendék barrakudával, és
visszahajította a méreten aluli zöld girellát, majd újra kivetette a
horgot, és újra, mígnem a szákja megtelt vonagló élettel.
 3.

Mire tizenhat éves lett, Linda volt a legjobb homárvadász

Baden-Baden-by-the-Sea-ben; olyan elismerést kapott, aminek
akkor örült, később viszont már bánt. Nem azért lett ő a legjobb,
mert tucatnyi bójája volt (valójában csak egyet használt, egy
piros csíkos sárgát), és nem is azért, mert többtucatnyi csapdát
eresztett le az óceán fenekéig, igazából csak nyolcat akasztott rá
a csapdakötélre; csupán nyolc csapdája feküdt a homokban, mint
megannyi kis koporsó a sírban.
– Csak nyolc! – mondta az egyik halász. – Nekem ötven van!
Az igazat megvallva, Linda azért lett a partszakasz legjobb
rákásza, mert különleges, átalakított csapdát használt. Erről
sosem beszélt, nem azért, mert titoknak tartotta a dolgot, inkább
azért, mert nem volt senki, akinek elmondhatta volna – kivéve
persze Edmundot, de ő kijelentette, hogy nem érdekli a dolog. Ha
mégis érdekelte volna, Linda elmondja neki, hogy az ő csapdái
sokkal hosszabbak, mint másoké, és vékony tölgylécekből
készültek, amelyek között akkora rések maradtak, hogy első
ránézésre bárki azt mondta volna a szerkezetekre, ezekkel
ugyan semmit sem lehet megfogni. Ha egy sötét éjszakán valaki
látja Linda oldalra fordított csapdáját, biztosan azt mondta volna,
semmi az, csak egy doboz levegő. Pedig nem így volt, mivel a
szerkezet belsejében egy halálos odú helyezkedett el. Az odút
háló osztotta két részre. Ez a háló (amit Linda általában éjjelente
javítgatott) szinte láthatatlan volt; Edmund többször is átesett a
kettejük ágya között heverő hálókupacon. A homár a bejáraton
keresztül az első, Linda által előszobának nevezett rekeszbe
jutott be, majd átcsúszott a másodikba, a konyhába, ahol a csali
várt rá. A csalinak is volt egy titka: a Keselyűfészektől nem
messze, a tengeren ott lebegett egy sűrű hínárerdő, a hínárszálak
gyökerei között homárok és tarisznyarákok éltek. Az évek
folyamán Linda kipróbálta csaliként a heringet, a szardíniát, a
pogít, a makrélát, a vöröshal fejét és gerincét, még a medúzát is,
de más egyebek mellett megtanulta, hogy a homárok megeszik a
tarisznyarákokat, így a napi munkájának része volt, hogy fogott
nyolc nagy tarisznyarákot, azután lehetővé tette a homárok
számára, hogy megtörjék ennek a nyolc, csészealj formájúnak a
páncélját. Nem volt olyan nap még a legsötétebb téli viharok
idején sem, hogy Linda ne úszott volna keresztül a hínárerdőn,
hogy befogjon pár tarisznyarákot, amiket aztán a „konyhában”
helyezett el.
1918 tavaszán aztán akkora homárt fogott, amekkorát még
senki sem látott: a belezőház mérlege több mint tizenegy kilót
mutatott, amikor rátették, a hossza meg közel egy méter volt.
Mr. Fleisher Lottie-nak nevezte el, és Linda nevében eladta egy
pasadenai embernek, aki épp díszvacsorát adott a kormányzó
tiszteletére. Charlotte Moss felkereste Lindát, a homárról
kérdezgette. Linda mindent elmondott neki, büszkén felfedte a
csapda megépítésének titkát, és elárulta, hogy tarisznyarákot
használt csalinak. Charlotte molett volt, és olyan furcsán járt,
mintha valami megütötte volna a csípőjét. Mivel szerette volna
kordában tartani drótszerű hajfürtjeit, rengeteg Seroco Princess
hajtonikot használt, és általában egy kék szaténkalap volt a fején,
de a két legjobb eszköznek az olló és a baseballsapka bizonyult.
Szeretett nadrágot hordani, általában hozzá illő, vállbojtos
kabáttal, és ha bárki bármilyen megjegyzést tett rá, csupán
ennyit felelt: „így mennek ezek a dolgok.” Linda szerette ezt
Charlotte-ban – nem magát a komoran elegáns uniformist,
inkább Charlotte magáról kialakított képét, meg azt, hogy úgy
érződött, mintha máris sikerült volna azzá a személlyé alakítania
magát, akivé válni akart.
 Lottie, a homár esete során vált egyértelművé, hogy Charlotte
újságíró szeretne lenni, ugyanis az ajkát harapdálva üldögélt az
udvaron, amikor Linda a csapdáiról meg a csalikról mesélt, majd
felállt, és a Keselyűfészekből egyenesen a hetente megjelenő
Baden-Baden Bee szerkesztőségébe sietett, ahol leadta első,
ezerszavas cikkét. Nem telt el öt nap Linda nagy fogása után, a
történet máris a címlapon volt, a cikk pedig azt állította, hogy
közel s távol Linda a legjobb rákászlány. A cikk eljutott azokhoz a
szomorú szemű halászokhoz is, akik Linda titkos rákfogóhelye
közelében éltek. Egy év se kellett hozzá, és Linda (aki addig a
sajátjaként gondolt a Keselyűfészeknél lévő hínárerdőre)
huszonhárom, különböző színű bóját számolt össze a sajátjai
közelében. Tizenkét hónap sem kellett ahhoz, hogy gondot
jelentsen neki a nyolc tarisznyarák befogása délutánonként,
ráadásul azok a rákok, amiket elcsípett, sokkal kisebbek voltak,
mint a korábbiak. Nem sokkal később az elfogott homárok is
kisebbek lettek, bár még mindig ott vártak rá a „konyhában”, de
kevésbé volt húsos a farkuk, kevésbé volt hosszú a csápjuk.
Linda homárjai láttán a mérlegelést végző Margarita széles,
kövér arcán már nem jelentek meg az álmélkodás jelei. A lány
egyre kevesebb pénzt kapott, amit természetesen, a
dolláronkénti egy pennytől eltekintve, leadott Valenciának.
A csökkenő bevételek miatt 1919 márciusában, ahogy
közeledett Edmund születésnapja, Linda rádöbbent, hogy nem
tudja megvenni a bátyjának azt az ajándékot, amiről tudta, hogy
a legjobban szeretné: a hatvan centi magas, hatvan centi széles,
térképmellékletes, piros könyvjelző szalagos, a gerincén arany
betűnyomatos Kalifornia-atlaszt. Hónapokon át szemezett a
Margarita pultjában lévő könyvvel. Amikor végül közölte, hogy
meg szeretné nézni, Margarita csodálkozón felvonta a
szemöldökét.
– Az a helyzet, hogy ez itt tizenkét dollár – mondta, majd
hozzátette: – Linda, mindketten tudjuk, hogy már nem olyan a
zsákmányod, mint régen volt. – A lány megkérdezte, nem
fizethetne-e részletekben, de Margarita soha semmit sem adott
hitelben Stampéknek. – Eléggé jó emberek – mondta a pultja
mögött állva annak, aki meghallgatta –, de kissé rosszul állnak
ahhoz, hogy hosszabb távra hitelezzek nekik. Elég egy tűz vagy
egy áradás, és minden összeomlik körülöttük. – Linda végül úgy
döntött, az atlasz helyett inkább elviszi Edmundot egy piknikre,
ami nem ígérkezett túl nagy mulatságnak, hiszen rajta és
Edmundon kívül csak Valencia és Charlotte Moss vehetett részt
rajta. Charlotte, akinek akkor már heti rovata volt a Beenél, „A
tenger suttogása” címmel.
Linda az egyik könyvben, Rob Wagner Kaliforniai
almanachjában azt olvasta, hogy Edmund születésnapján,
napnyugtakor apály lesz, így a part széles sávban járhatónak
bizonyul majd. Az egész napot Valencia tűzhelyénél töltötte,
csirkét készített à la Providence, kagylót pirított, salátát csinált.
A parton leterített egy régi pokrócot a homokra; a pokróc fölé
sátrat épített négy horgászbotból és az ágyáról lehúzott
lepedőből. A magasból nézve a szélben csapkodó, fehér vászon
olyan volt, mintha egy megfeneklett szkúner, egy homokon
hasaló hajóroncs vitorlája lenne.
Az egész délutánt azzal töltötte, hogy fel-alá járt a parti
meredélyen, lehordta a szendvicseket, a limonádét, uszadékfát
gyűjtött a tábortűzhöz. Mennyivel könnyebb lett volna a dolga,
ha lépcsőn juthat le a partra! Már nem először komolyan
fontolóra vette, hogy felhasogatja a kellő mennyiségű fát, és
megveszi a kétezer darab hosszú szöget, és akár egyedül, de
megépíti a száz lépcsőfokot. Egy este megpróbálta felkelteni
Edmund érdeklődését a terv iránt, de a fiú egyszerűen hátat
fordított neki, és rászólt, hogy inkább aludjon.
Úgy érezte, valami rituáléval kellene emlékezetessé tenni
Edmund felnőtté válását. Arra gondolt, esetleg májusfát állít, de
nem tudta, hogy a parton honnan szerezhetne megfelelő
hosszúságú póznát. Az is eszébe jutott, hogy feláldozhatnának
valamit a tűzben, valami szörnyűt, mint például egy tigriscápát,
de olyat még életében nem fogott. Talán énekeskönyveket
kellett volna szereznie, hogy a tűz körül dalolgassanak egy kicsit?
De mit? Azt, hogy Ó, az óceánban született, a tengerben halt
meg? A francia földműves balladáját? A Délutáni szerelem
címűt? Egyik sem tűnt valami jó választásnak, de Linda, ahogy
kiásta a gödröt a tábortűznek, dúdolgatni kezdett magában:

Ó, az óceánban született,
a tengerben halt meg,
a kislány, az érzelmes
nagyon belém szeretett…

Ahogy ásott, minden egyes mozdulattal egyre jobban

erősödött benne a félelem, hogy az ünnepség csalódást okoz a
bátyjának. Edmund lejön a partra, egymásra néznek, és semmit
sem tudnak majd mondani vagy csinálni. Szinte hallotta, mit fog
mondani a bátyja: „Ehhez nekem túl sok dolgom van.” Elképzelte
Edmund hangját: „Linda, kérlek, hagyj békén!” És akkor
visszakapaszkodna a sziklán, Charlotte pedig ezt suttogná: „Ez
Linda. A saját kis világában él, ugye?” Linda egyszer véletlenül
meghallotta, hogy Margarita ezt mondta a boltjában, miközben ő
a sarokban próbálgatta azt a kis, sastollas kalapot. Az évek során
ezt a kalapot már mindenki csak úgy emlegette, hogy „Linda
sombrerója”. Tudta, bár senki sem hitt neki, hiába mondogatta,
hogy a kalap egyszer tényleg az övé lesz.
– Néha azon gondolkodom, hogy miért nem képes Linda a
földön járni – jegyezte meg egyszer Edmund Valenciának. –
Mégis, kitől látta ezt? Ezt, hogy a csillagokért nyújtózkodjon?
Charlotte Moss meg… Egyszer a következő kérdést tette fel a
rovatában: „Gondolták volna, hogy baden-badeni halászlány
álma az, hogy egyszer elhagy minket?”
Mi bajuk van ezeknek? – kérdezte magában Linda, miközben
az ásója belemélyedt a talajba; aztán a válla mögé dobta a
homokot. Mélyesztés, dobás, mélyesztés, dobás – egyre mélyült
a tűzrakó gödör. Linda csak akkor állt meg, amikor a gödör alján
megjelent a víz; csak ekkor fordult hátra, és csak ekkor látta,
hogy munka közben az összes homokot a dobozára szórta,
amiben osztrigás szendvics meg a csirke à la Providence volt.
A piknik még el sem kezdődött, máris kudarcba fulladt. Linda
felnézett az égre, és rájött, hogy már majdnem öt óra van, vagyis
Edmund meg a többiek alig egy órán belül a partra érnek. Nem
volt ideje arra, hogy visszamenjen a házba a fürdőruhájáért.
Kibújt a ruhájából, gombócba gyűrte pamut alsóneműjét, és ott
állt mezítelenül, libabőrös mellel a tengerparton, a csípője
fehéren ragyogott a fakuló, délutáni fényben. Az elmúlt pár
hónapban – nagy bánatára – eléggé szégyenlőssé vált. Nagyon
szégyellte volna magát, ha Edmund így, meztelenül és
sebezhetően látja. A homárgyűjtő zsákjával a derekán belerohant
a hideg, márciusi óceánba.
A hullámok a lábszárát és a combját, a lába közét csapkodták.
Tovább taposott előre, azután úszni kezdett, át a
hínárszőnyegen. A hosszú szálak szétnyíltak előtte. Úgy hat
méterre távolodott el a parttól. Látta odafent, a sziklán a
Keselyűfészket, a bádogtetőket, amelyek szinte tiltakozón verték
vissza a lenyugvó nap sugarait. Tudta, hogy Edmund a földeken
van, azután majd felül a szamarára és hazamegy, az utolsó
pillanatban ahhoz, hogy Valencia parancsára tiszta inget vegyen
fel a piknikhez. Valencia a konyhában van, azokat a blúzokat
hímezgeti, amiket Margaritánál akar eladni. Charlotte –
legalábbis ahogy Linda képzelte – éppen a Keselyűfészek felé
sétált; talán éppen kihúzta a jegyzetfüzetet a zsebéből, és készen
állt arra, hogy rögzítsen egy gondolatot. A tenger felől nézve
Linda nyugodtnak érezte a saját kis világát, az odafönt álló
három házat, a kéményből szellemként kitekergő füstöt. Ez volt
az a világ, amit mindennél jobban szeretett, de tudta, már ez sem
tarthatja vissza. Tizenhat éves volt, és úgy hitte, képes
gondoskodni magáról. A bőre kék és hideg lett a víz alatt.
Kiúszott a bójához, ami a szokásosnál szerényebb zsákmányt
hozó csapdák helyét jelölte, és megrángatta a köteleket. A
csapdáknak elvileg tele kellett volna lenniük hároméves, jókora
homárokkal. Reménykedett, hogy így lesz. Nagy levegőt vett, és
kezét a kötélen tartva elkezdett úszni a Csendes-óceán medre
felé. Hirtelen minden csendes lett körülötte, a víz
összesűrűsödött és feketébbé vált, mindenéhez hozzásimult. A
kötél csúszós volt a rátapadt algáktól. Linda haja szétterülve
lebegett a feje körül, ahogy kitartóan lejjebb, egyre mélyebbre
hatolt. Az óceán fenekén csak annyi fény volt, hogy pár arasznyi
távolságba látott. A csapdák ott gubbasztottak a szikla tövében,
aminek a tetején egy nagy, zöld szellőrózsa terpeszkedett a
csápjait lebegtetve. Hullámfűszálakat, tengeri salátákat és kicsi,
citromzöld rákokat látott, egy óriási tengeri pálma pedig úgy
lengedezett, mintha neki integetne. A finom szemcsés homokot
szinte beborították a törött kagylóhéjak, az óceán medre pedig
mintha el akarta volna nyelni a lábait.
Két csapdát nézett meg, mindkettő csalódást okozott: üresek
voltak. A következő kettőben sem volt semmi. Lindát elfogta az
aggodalom, ahogy az ötödik és a hatodik csapdát is megvizsgálta.
Mindkettő üres volt. Alig néhány év leforgása alatt megváltozott
az óceán medre, és ha nem a saját szemével látja, talán el sem
hiszi, hogy ez lehetséges. Hiszen korábban éppen ő mondogatta:
az óceán olyan nagy, hogy nincs ember, aki képes lenne
megváltoztatni. A hetedik csapdában három homár várt rá, a
nyolcadikban egy lebegett gyászosan. Mindegyik legalább két
kilogramm súlyú lehetett, sőt az egyik olyan kövérnek és
hosszúnak látszott, hogy Linda megállapította magában, ez a
legnagyobb példány, amit valaha fogott – természetesen Lottie-t
leszámítva. Alig fért be a zsák száján.
Éppen abban a pillanatban, amikor sikerült betömködnie a
zsákba a termetes homár farkát, Linda érzékelte, hogy valami
megmozdul a lábánál.
Kis híján levegő után kapott.
Arra gondolt, talán csak egy kölönte volt az, vagy más, mélyen
úszó hal, olyasmi, aminek a kifogásával sosem bajlódott. A
csapdák közelében egyszer látott egy kétpettyes polipot, de
amikor az állat észrevette őt, azonnal elmenekült: olyan volt,
mint egy gumis asztalterítő, amit felkapott a nedves szél. Talán
ez is egy kétpettyes, gondolta Linda. Egy vén körtefejű,
zöldesbarna bőrű kétpettyes, ami a karjaival szívogatta le a
kövekről a puhatestűeket. Ők voltak az óceán leggyávább
élőlényei, rögtön elmenekültek, amikor egy náluk nagyobb
lénnyel találkoztak.
Linda megmarkolta a kötelet, és elindult felfelé, a felszín
irányába. A felülről érkező fény zöldesen ragyogott keresztül a
vízen. Linda már látta a bója alját. Pár másodperc, és kidughatja
a fejét a felszínre, a nappali fénybe… Már majdnem feljutott, épp
arra készült, hogy lélegzetet vesz, kisöpri a szeméből a haját és a
part irányába fordul, oda, ahol a ruhája várta a homokon; oda,
ahol meg fogja mutatni Edmundnak a hatalmas homárt, amikor
jó három méter mélységben meglátta a kékcápa keskeny orrát.
A cápa úgy másfél méter hosszú lehetett, nem volt kifejlett
példány; a melluszonyai úgy nyúltak ki az oldalából, mint két
félhold. A hasa fehér volt, a háta sötétkék, fekete szeme mélyre
süppedt a feje két oldalán. Az orra ekkor már csupán alig egy
méterre volt Lindától, aki először el sem tudta hinni, hogy cápát
lát. Cápát? A kékek általában nem jönnek ki ilyen közel a
parthoz! Lehet, hogy csak egy kardhal, ami elvesztette a
kardját, gondolta. Vagy egy nagy barrakuda. Egy hosszú és
vékony barrakuda… Az állat ekkor kinyitotta a száját, és
megmutatta gömbölyű végű, de halálosnak látszó fogait.
Linda abbahagyta a rúgkapálást, mozdulatlanul lebegett a
vízben, a kötélbe kapaszkodva. Nem tudta megállapítani, hogy a
cápa őt vagy a homárjait nézi-e. A sötét szemű, csendes
teremtmény szándékai kifürkészhetetlenek voltak. Ha nem
rémült volna meg tőle ennyire, valószínűleg megcsodálja
karcsúságát, szépségét; valószínűleg eltöprengett volna azon a
villámgyors dühön, ami áramcsapásként hasított keresztül a
cápa agyán. Tudta, hogy menekülnie kellene, de fogalma sem
volt, hogyan; valósággal ledermedt. A cápával együtt lebegett az
óceánban, mintha valami fentről leeresztett zsinóron lógnának
mindketten. A cápa uszonyai lassan mozogtak. Linda tüdeje már
sajgott a levegőért. Az ünnepségre gondolt, a többiekre, akik
azóta már megérkezhettek, és talán őt keresik. Tudatának egy
része már elfogadta a tényt, hogy a cápa meg fogja ölni, feléje löki
az orrát, kitátja a száját és beleharap a combjába, a fogai átjárják
a húsát. Akkor kiszakad belőle egy víz alatti sikoly, amit csak ő
érzékel meg az állat, miközben a vére felhőként terül szét a
vízben, tintaként szennyezve be az óceán tiszta vásznát. Később,
amikor Edmund tényleg megérkezik a partra és nem találja őt,
feltehetően csak megvonja a vállát, és ennyit kérdez: „Már
megint hová kódorgott el?” Arra a történetre gondolt, amit a
halála kínál majd Charlotte tollának: egy lány eltűnt, olyan
nyomtalanul, mintha egy hatalmas, könyörtelen kéz ragadta
volna el. Remélte, hogy Charlotte megtalálja a ruháit a parton, és
képes lesz összerakni a részleteket. Gondolatban már meg is írta
a cikk zárómondatát a barátnője helyett: „Vajon Linda Stamp
vízbe fulladt, esetleg élve felfalta valami?”
A cápa szeme akkora volt, mint egy tengerisün, kocsonyás
fénnyel ragyogott. Úgy tűnt, nincs szemhéja – mintha két sötét,
olajosan nedves korong bámult volna bele az óceán csendes
világába, hogy azután rátaláljon Lindára. A részletek – a
levegőhiány, a téli áramlás, a kék orr alatt prehisztorikusan ívelő
száj fenyegetése – együttes hatása az volt, hogy Linda az életére
gondolt, amit a Keselyűfészekben élt le eddig; eszébe jutottak a
sárga virágot hozó, gondozatlan fügefák, és eszébe jutott Dieter,
aki még mindig Európában volt, annak ellenére is, hogy az
újságlapon, amit Margarita tűzött ki a boltjában a faliújságra,
már arról írtak, hogy beköszöntött a béke, és Wilson
személyesen ment át Franciaországba, hogy helyre tegye a
dolgokat; eszébe jutott Valencia is, aki nem sokkal korábban
félrehúzta őt, és megosztotta vele a világ néhány megdöbbentő
titkát, amelyek többsége a nővé válással volt kapcsolatos; és
Edmundra, az ő Siegmundjára gondolt, aki nem is oly rég amiatt
panaszkodott az anyjuknak, hogy már nem akar egy szobában
aludni a húgával. Ez a sok minden mind eszébe jutott, de
leginkább a bátyjára gondolt, az ő arca jelent meg az elméjében,
és hirtelen késztetést érzett, hogy meghozzon egy végső döntést,
egy önfeláldozó döntést annak érdekében, hogy lecsillapítsa a
szívét egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mielőtt még túl késő
lenne. Elgondolkodott, vajon a cápának mi járhat a fejében, ő
milyen döntést hozott, és már éppen ott tartott, hogy elernyeszti
a testét és felkínálja magát, amikor… Amikor a cápa csapott
egyet a farkával, megfordult, és egy újabb, hosszú és sötét
vadászösvény irányába tolta az orrát.
Ahogy a felszínre küzdötte magát, Linda sírt és levegőért
kapkodott. Megindult a part felé, ahol a horgászbotokra
kifeszített lepedő csapkodott a szélben, ahol a tűzrakó gödör
várta rá, ahol odafönt, a magasban a Keselyűfészek állt. Mintha
valami mozgást látott volna odafönt, a kertben, de nem tudta
volna megmondani, hogy ki lehet az. Valaki fehér ingben – talán
Edmund? Vajon elhinné neki, ha elmesélné a kékcápát? Hisz ő
maga is alig hitte; az a két, mélyen ülő, fekete szem volt a
leggonoszabb dolog, amit valaha látott! A zsákját lehúzta a víz és
a homárok súlya, ahogy kifelé taposott. Úgy gondolta, lesz még
ideje megszárítkozni, felöltözni, és felszaladni a konyhába, hogy
hozzon egy mély fazekat. Eltervezte, majd félrevonja Edmundot,
hogy elmesélje neki, milyen volt a cápa pofája és uszonya, hogy
mennyire megijedt. Azt akarta, hogy Edmund tudja, ő járt a
fejében, amikor a sötét vízben megvillantak azok a borzalmas
fogak. El akarta mondani, hogy rá, csakis rá gondolt, az ő drága
Edmundjára; semmi és senki más nem számított. Nem
érdekelte, hogy a fiú mit fog mondani erre, nem érdekelte, hogy
zavarba jön vagy ostobának nevezi őt – mert ez volt az igazság,
és Linda Stamp igenis szembenézett egy vicsorgó kékcápával, és
az se nagyon számított, hogy még egészen kicsi volt az a fenevad,
mert a fogaihoz képest az ő homárcsapdája szánalmas kis diótörő
volt csupán. Igen, el kell mondania Edmundnak, meg kell fognia a
kezét, és el kell mesélnie neki, hogy azokban a fontos
pillanatokban csak ő járt az eszében; hogy mindig ő lesz az első és
az utolsó is, akire gondolni fog, és hogy az övé, és… Ó, kérlek,
Edmund, mondd, hogy te meg az enyém vagy! Kiért a sekélyebb
részre. A hullámok körülötte csapkodtak. Ahogy felállt, a víz a
derekáig ért. Kijutott a partra, és már akkor tudta, bármennyire
is megijedt, vissza fog térni az óceánba, akár eljön érte az a cápa,
akár nem. Eluralkodott rajta az optimizmus. Abban a pillanatban,
ahogy lassú léptekkel elindult kifelé, meztelenül (csak a zsákja
takarta el, meg egy hínárszál, ami keresztben a vállára tapadt),
meglátta a parton megjelenő férfit, akit valaki más követett, és
aki mögött harmadikként Edmund következett.
– Linda! – kiáltott fel az apja. – Tényleg te vagy az? – A feje
fölé emelte a karját, és rohanni kezdett a víz felé. Soványabb volt
annál, amilyennek Linda emlékeiben élt, a szakálla pedig egészen
zöld gyapjúzubbonya mellrészéig leért.
Linda megállt, leguggolt és próbálta magát eltakarni a vízben.
Illedelmesen integetett. Addig azt súgta neki valami, hogy soha
többé nem fogja látni az apját, és ahogy Edmundra nézett, az ő
arca (az arca, mi keménnyé és öregessé vált, miközben ő maga
fiatalemberré érett) is arról árulkodott, hogy nem számított
Dieterre, nem remélte, hogy ismét találkozik vele. Már elhitte,
hogy a farm az övé, és már el is kezdte belemélyeszteni a
lábujjait a szélfútta földbe.
– Gyere ki a vízből, és öleld meg a papát! – kiáltotta Dieter.
Dieter és Edmund között azonban ott állt egy magas, idegen
fiatalember, akinek fehér inge alól, ahogy belekapott a szél,
kilátszott a fekete mellszőrzet egy része. Ez a fiatalember
leszegte a fejét, a vállát megfeszítve állt bele a tenger irányából
érkező vízcseppesőbe, miközben fekete, sörényszerű haját
lobogtatta szél. Követte Dietert a víz széléig, és amikor felnézett,
Linda aki meztelenül guggolt a hullámok között, miközben a
homárok csápjai a combját csiklandozták, meglátta az arcát. A
szeme angolnafekete volt, a szája kissé kinyílt, mintha mondani
akarna valamit, mintha felismerné a lányt. Ahogy meglátta a
homlokán húzódó, mély ráncokat is, Linda tudta, örökké azon fog
töprengeni, vajon milyen aggodalom rajzolta oda azokat.
– Van itt valaki, szeretném, ha megismerkednétek – mondta
Dieter.
Az idegen mögött Edmund érkezett. A sapkája úgy csúszott
hátra a fején, mintha a homlokát vakargatta volna, miközben
töprengett valamin. Hunyorgott, az arca kifejezéstelen volt, a
szemüvege lecsúszott az orrára, majd le az arcáról, és Linda
megállapította magában, hogy még jobban hasonlít Dieterre,
mint korábban. Tudta, hogy Edmund észrevett valami mozgást a
háta mögött. Kicsiny világuk négy éve, Edmund és Linda parányi
világköre bezárult, egy lezárt üveggömbbe szorult.
Megjelent Valencia is, majd Charlotte Moss érkezett,
természetesen egy jegyzetfüzettel a kezében.
– Linda, szeretném, ha megismernéd Brudert. Velem jött
vissza, és itt fog maradni. Gyere ki, köszönj neki!
Linda persze még nem mehetett ki a vízből. Először is, bele
kellett törődnie a ténybe, hogy a háborús évek most már
besorolódnak az emlékek közé. De vajon kinek az emlékei közé?
Eszébe jutott a zsák és az a néhány homár, és rájött, nincs annyi,
hogy Brudernek is felajánlhasson belőlük, mégis meg kell tennie,
és már akkor elhatározta, hogy a legnagyobbat fogja odaadni
neki, miközben valami butaságot mond, mint például: „Nem
szokott a szemedbe lógni ez a sok hajad?” Azután, mielőtt ki
tudott volna emelkedni az óceánból, meg kellett kérnie az apját, a
bátyját meg a fiút (aki ott fog aludni, egy szobában Edmunddal),
hogy forduljanak el, és engedjék meg neki, hogy felöltözzön.
Amikor rádöbbent, hogy Linda meztelen, Dieter és Edmund
idegesen elindult felfelé a Keselyűfészek irányába, azt
hajtogatva: „Mindjárt visszajövünk, mindjárt visszajövünk!”,
Bruder azonban hirtelen érdeklődővé vált, felemelkedett a
szemöldöke, összepréselődtek az ajkai, és csak rövid habozást
követően ment a többiek után. A szél belekapott az ingébe, és
ahogy lassan elment, ahogy ott hagyta Lindát a parton, a válla
fölött hátralesett. Amikor aztán végre eltűnt, Linda kirohant az
óceánból, és a hidegtől megkékült mellére húzta a ruháját, majd
megszárítkozott, miközben a gyenge fényű nap lenyugodott. A só
a bőrére keményeden és keserű kristállyá változott az estében.
 4.

Bruder körülbelül tizenkilenc éves volt, vagy talán húsz, senki

sem tudta pontosan, mikor van a születésnapja. Még csecsemő
volt, amikor az anyja egy újságpapírral kibélelt narancsosládában
odatette a Gyermekvédelmi Társaság kapuja elé. Mrs. Trudi
Banning, a hosszúkás arcú porosz özvegy, az árvaház vezetője
adta neki a nevét. Mrs. Banning felemelte, a nap felé tartotta,
ide-oda forgatta, és megállapította, hogy a gyermek szokatlanul
nagy, és meleg, fás színe van a bőrének. Ez éppen akkor történt,
amikor a postás hozott neki egy levelet a bátyjától, Luthertől, a
szirombőrű poétától, akit őszintén szeretett. Mrs. Banning a
bátyjára, a Bruderjére gondolt, és közben a csecsemőt tartotta a
kezében, és abban a pillanatban, olyan hirtelen, mint ahogy az
ember hátán végigfut a hideg, eszébe jutott a név, amit a
fiúcskának adhatna.
Az évek során pletykák terjengtek a fiúról; Mrs. Banning
mindig elmondta neki azokat, amikről tudta, hogy igazak, meg
azokat is, amiket igaznak vélt:
– Az anyád szállodai prostituált volt. Először a Raymondban
dolgozott szobalányként, de az a hely egy tűzben leégett, ezért
neki át kellett mennie a Hotel Marylandbe, annak a kerti
lugasában kapták el, mezítelenül. Szerintem ő sem tudná
megmondani, ki volt az apád. Anyád egyébként Mazatlánból
származott, onnan szökött ide, de ez minden, fiam, amit tudok,
ennyinek elégnek kell lennie ahhoz, hogy tudd, ki vagy és
rendeltetésed szerint miféle emberré kell válnod.
A háború kezdetéig Bruder minden idejét a pasadenai
árvaházban töltötte. Amikor idősebb lett, és megértette, Mrs.
Banning nem szeretné, hogy megtanulja, hogyan kell elolvasni a
zöldségesládák oldalaira festett szavaknál bonyolultabb
szövegeket, elsétált a könyvtárba, ahol rábukkant az Elrabolva
egy példányára. Akkor olvasott először olyan fiúkról, akik még
nála is szorultabb helyzetbe kerültek. Mindig nagy volt a korához
képest, hamar kamaszodott, tizenkét éves korában már
majdnem egy nyolcvan magas volt, így könnyen észre lehetett
venni, amikor magányosan rótta a város utcáit, el a könyvtárig
és vissza az árvaházba, könyvekkel a hóna alatt. Pletykák
keringtek róla a városban („Valódi szörnyeteg! Az ördög fia! Csak
tetteti, hogy tud olvasni!”), és egyetlen elsuttogott állítás vagy
kitalált történet sem létezett vele kapcsolatban, ami ne jutott
volna el hozzá. Tudta, hogy az emberek „El Brunitónak” nevezik
a háta mögött, és azt állítják, hogy a jégszállító fiú balesete
valójában nem is baleset volt. Tisztában volt vele, hogy
megrémíti a nőket a Colorado Streeten, a fiatal, törékeny
csuklójú hölgyeket, akiknek az arca hirtelen még a
teniszpulóverüknél is fehérebb lett, valahányszor hosszú
árnyéka keresztezte az övéket. Pasadenában született, de volt
egy olyan réteg a városban (a „százszázalékosok”, ahogy
magukat nevezték), amely uralta a völgyben álló kis települést,
és őt meg az összes hozzá hasonlót „máshonnan valónak”
tekintett. 1918-ban Bruder az első regiment 17-es
szerelőszázadának katonájaként háborúba vonult, ahonnan a
homlokán egy pénzérme nagyságú égésnyommal tért vissza.
Dieter Stamppel utazott haza Kaliforniába; ők ketten
megállapodást kötöttek egymással. Dieter mesélt a fiatalságáról,
a családjáról meg a Keselyűfészeknél lévő birtokáról. Bruder már
nagyon korán megtanulta, hogy sokkal több haszna származik
abból, ha hallgat, mint abból, ha beszél. 1919 tavaszán érkezett
meg Baden-Baden-by-the-Sea-be, és akkor már minden tudott
Dieter lányáról, Linda Stampről.
Úgy visítozik, mint egy elkényeztetett gyerek, gondolta a
lányról, amikor Dieter elmondta Lindának, hogy hadba vonult
ugyan, de sosem változtatta meg a nevét.
– Amikor elindultam a Keselyűfészekből, arra gondoltam, én
nem vagyok David. Az egyszerűen nem én vagyok.
Megpróbáltam Davidnek szólíttatni magam, de egy hét után
feladtam. Én Dieter vagyok.
Lindát dühítette az apja árulása:
– Ez nem igazságos! – kiáltotta.
Bruder a Keselyűfészekben töltött első napjai során
számtalanszor hallotta ezt a tiltakozást.
A vacsoraasztalnál, nem sokkal azután, hogy Bruder
megérkezett, Linda elmesélte, hogyan járt a kékcápával, persze
jócskán felnagyította a bátorságát.
– Csak ketten voltunk ott, én meg a cápa. – A beszámolójával
félelmet csalt a szülei arcára, és Bruderére is, bár az övére nem
félelmet, inkább egyfajta csendes tiszteletet. Úgy vélte, hogy a
férfi ezt kérdezi magában: „Miféle lány ez?” A valóság ezzel
szemben az volt, hogy Bruder figyelmeztette magát, mert
pontosan tudta, Linda miféle lány.
A cápás történet Edmundot idegessé tette.
– Szerintem nem kéne többet egyedül halásznod. Túl
veszélyes ez egy lánynak.
Linda feléje fordult, de szinte fel se fogta, hogy a bátyja róla
beszél.
– Túl veszélyes?
– Meghalhattál volna.
– De én tudok…
– Edmundnak igaza van – szólt közbe Dieter. – Talán el kéne
kerülnöd az óceánt, hacsak nem Bruderrel mész ki. – Az évek
alatt a férfi szakálla megőszült, drótszerűbbé váltak a szálai, a
háború során a nyakán megereszkedett és ráncossá vált a bőr;
evés közben mindig ezt a lebernyeget piszkálgatta.
– Vele? – kérdezte Linda. – Tud egyáltalán úszni?
– Bruderrel? – hüledezett Edmund.
 – Persze hogy tud úszni.
– És halászni?
Az apja biztosította Lindát, hogy igen, Bruder ehhez is ért.
– Miért vele küldöd ki Lindát? – értetlenkedett Edmund, de
az apja ügyet se vetett rá.
– Szóval tudsz úszni is, halászni is? – kérdezte Linda.
– Nem, de majd megtanítasz. – Azzal Bruder felállt az asztal
mellől, lesietett a partra, félmeztelenre vetkőzött, térdig feltűrte
a nadrágját. Linda követte és a partról figyelte. Kételkedett
abban, hogy Bruder bemerészkedik nélküle az óceánba. Biztosra
vette, lassan fogja megtanulni a dolgokat, talán hónapokra lesz
szüksége, de közben, érdekes módon felfedezte magában, hogy
már alig várja ezeket a napokat; a napokat, amikor Bruder
óvatosan ott úszkál mellette és az ő utasításait hallgatja; a
napokat, amikor esetlenül lebeg a vízen, amikor túl ideges és
óvatos lesz ahhoz, hogy az ő közelében maradjon.
Bruder azonban nem várt rá, azonnal a hullámok közé vetette
magát. Az áramlat azonnal maga alá gyűrte. Úgy emelte ki az
öklét a vízből, hogy azt Linda csak a kétségbeesés jelének tudta
tekinteni. Alig hitt a szemének. Két napja sincs, hogy a fiú
megérkezett, és máris megfullad? Rohanni kezdett, menet
közben lehámozta magáról a ruháját, és alsóneműben kiúszott
oda, ahol a víz összezárult Bruder körül. Taposott és tempózott,
zihált; az alsóneműje nehézzé vált, lefelé húzta. Azután valami
meleg és kemény dolog ragadta meg a bokáját; valami
felkapaszkodott a testén, mintha létra lenne. Bruder kidugta a
vízből vidraszerű fejét. Levegőért kapkodott, a napfény
megvillant az arcán.
– Most adod az első leckét? – kérdezte. – Linda. Szép név.
A következő reggelen kirángatta a lányt az ágyból, és
megkérte, ügyelje a dűne tetejéről.
– De ez alkalommal ne ments meg! – kérte. A parton gyorsan
meztelenre vetkőzött, és fürgén kiúszott a látóhatár irányába, jó
messzire, több száz méternyire a rákászbójáktól. Fehér háta úgy
hánykolódott a víz színén, akár egy delfin feje. Úgy tért vissza a
partra, mintha gőzgép dolgozna benne, lerázta a vizet borkék
testéről, felkapkodta a ruháit. – Most már megtanultam –
jelentette ki, és felkapaszkodott a parton, de odafent nemcsak
Linda várt rá, hanem Edmund is, aki egy fürdőruhát vágott
hozzá, és ráförmedt:
– Mi itt ruhában járunk!
Bruder visszament a házba, és amikor előjött, már rajta volt a
gyapjú fürdőruha, ami túl szűk volt rá mellben. Az ágyéka úgy
domborodott, hogy obszcénebbnek látszott, mintha anyaszült
meztelenül állt volna Linda előtt.
Bruder tehát megtanult úszni, de halászni még nem tudott.
Pár nappal később Linda kivitte őt a partra, két bambuszbottal
és egy doboz csalival. Az óceán nyugodt volt. A lány rátűzte a
zöldeskék kukacot a horogra, ólmot akasztott a zsinegére, majd
begázolt a vízbe. Bruder a partról figyelte. Linda ügyesen
manőverezett a hullámok között, tapasztaltan forgatta a botot,
Bruder pedig rájött, hogy minden igaz, amit Dieter mondott a
lányáról. Minden, és még annál több is.
– Csak figyelj! – kiáltotta Linda, és újra kivetette a horgot.
Érzékelte, hogy Bruder szokatlanul türelmes ember, de ez őt
valahogy még feszültebbé tette. Hamarosan valami rákapott a
horogra. Linda húzni kezdte, mire a bot úgy meghajlott, hogy félő
volt, eltörik. A lány megvetette a lábát a homokban, behajlította
a térdét, nekifeszítette magát a combjait csapdosó hullámoknak.
Hol előreeresztette, hol visszahúzta a botot, küzdött a hallal, és öt
perccel később kihúzott egy barnahátú barrakudát. A közel egy
méter hosszú hal kitartóan vergődött a hullámokon. Linda
kiemelte, odament vele Bruderhez, aki a közeledtére hátrálni
kezdett. A barrakuda a parton is folytatta a hánykolódást, a
fogait a homokba mélyesztette. Linda megállapította magában,
hogy még sosem látott olyan rémült fiút, mint amilyen Bruder
akkor volt.
– A barrakudát rögtön meg kell ölni – mondta, és a holmijából
előhúzott egy furkósbotot, amivel jókora ütést mért a hal hosszú,
hegyes fejére. A barrakuda még egyszer a levegőbe dobta magát,
aztán kimúlt. – Most te jössz.
Bruder a kövön ülve habozott, Linda mellett, aki újra csalit
helyezett a horogra. Európából hazafelé jövet Dieter mesélt a
gyerekeiről Brudernek; Edmundról elmondta, hogy gyenge és
hiányzik belőle a gyakorlatiasság, Lindáról pedig azt állította,
gyémántsugár-lelkű lány. Mivel még sosem látott ráját, Bruder
nem tudta, Dieter mire gondolhatott, és egy sötét hajú lányt
képzelt maga elé, aki egyszerre volt kecses és villámgyors, aki
végtelenül kedves, de csak addig, míg nem provokálják. Ez járt a
fejében, amikor Linda azzal okozott neki meglepetést, hogy a
kezébe csúsztatta a botot. A lány megfogta Bruder csuklóját, úgy
mutatta meg neki, hogyan vesse ki a horgot, hogyan tartsa a bot
végét, hogyan tekerje az orsót. Megkérdezte, érthető volt-e,
amit elmondott, és noszogatni kezdte a fiút, hogy menjen be a
vízbe.
– Menj, próbáld meg! Mi a legrosszabb, ami történhet?
Bruder derékig gázolt a vízbe, és perceken át csak állt,
miközben a hullámok ringatták. A teste az áramlás ütemére hol
felemelkedett, hol lejjebb ereszkedett. Korábban már kaszált
lucernát, leszedte a termést egy diófáról, és több száz teherautó
motorját megjavította, de ezt a feladatot, amit ezzel a kecses,
vékony bottal kellett végrehajtania, furcsának és idegennek
érezte. Aggódni kezdett, hogy Linda nem mondott el mindent,
amit tudnia kellett volna.
– Vesd meg a lábad! – kiáltotta a lány.
Bruder a homokba mélyesztette a lábát, a válla felett
hátravetette a botot, majd karját és a csuklóját is megmozdítva
kivetette a horgot. Lindával együtt tehetetlenül nézte, ahogy a
bot kirepül a kezéből, átsiklik a kisebb hullámok fölött, és jó
ötven méter távolságban gerelyként csapódik a vízbe.
Visszament a partra, levetkőzött (ezúttal rajta volt a
fürdőruhája), majd ismét begázolt a vízbe. Elúszott a botig, amit
aztán a feje fölé tartva hozott vissza. Kikecmergett a vízből; a bot
végét Linda markába nyomta.
– Mutasd meg újra.
Linda felszólította, hogy ez alkalommal jobban figyeljen.
Belépett a hullámok közé, megvetette a lábát.
– Nézd! – kiáltotta. Meglendítette a botját, de ahogy a horog a
háta mögé lendült, a zsineg ívben megfeszült. A horog beleakadt
valamibe. Linda halk nyögést hallott. Megfordult, és látta, a
horog Bruder arcába fúródott. Nem tudták volna megmondani,
melyikük döbbent meg jobban: tágra nyílt szemmel bámultak
egymásra.
Arra számítottak, fényes, jól látható heg marad a seb helyén,
ám a var idővel leesett, és még a legfigyelmesebb szem sem
láthatta Bruder arcán, hogy egyszer beleakadt egy horog. Egy
hónapon belül kettejük szaván kívül nem is bizonyította semmi,
hogy megtörtént a dolog; a történetnek talán híre ment, hogy
később a mítoszok közé sorolódjon, de szét is morzsolódhatott a
feledésbe.
Nem telt sok időbe, míg Bruder hozzászokott ahhoz, hogy
Linda egyfolytában beszélgetni próbál vele, hogy újra és újra
megkérdezi tőle, honnan jött, hogyan ismerkedett meg az
apjával. A lány arra is kíváncsi volt, mit gondol róla Bruder, aki
bizonyos idő múltán szinte már várta a faggatózást. De
természetesen Edmundot is meghallgatta. A fiú figyelmeztette,
hogy maradjon távol a húgától.
– Ő nem olyan, mint a többi lány.
És meghallgatta Dietert is, aki arra kérte, ne hallgasson
Edmundra.
– Fura fiú…
Lassanként rájött, hogy a családban egyedül Valencia hallgatja
olyan figyelemmel a többieket, mint ő. Valencia, akinek az arca
meg sem rezzent, semmiféle érzelmet nem árult el, amikor a
többiek beszéltek hozzá.
Bruder sosem volt olyan, mint a többi gyerek az árvaházban;
nem volt olyan, mint a fiúk, akik családra vágytak, akik mindig
lenyálazták a hajukat, amikor a vasárnapi piknikezők leterítették
takaróikat az árvaház dióligetében. Ezek a fiúk kétségbeesetten
vágytak egy anyára és egy apára. Bruder látta a szemükben azt
a szánalmas félelmet, aminek ő (és ezt már gyerekkorában
megfogadta) sosem akarta átadni magát. Amikor a többi fiú
álomba sírta magát a hálóteremben, ő ébren maradt, és olvasott
a lámpafénynél. Mindig vigaszt talált a Mrs. Banning polcáról
elcsent könyvekben, és még nagyobb vigaszra lelt saját nyugodt
gondolataiban. Éveken át a zsebében hordta azt a papírdarabot,
amire azt az idézetet írta rá, amit Mrs. Banning egyik
alamizsnakártyáján olvasott: „A balga – gyáva kutya.” Gyakran
eszébe jutott, hogy ugyanez igaz a lovakra is, ennek ellenére, bár
motorszerelő volt, több lóval sikerült összebarátkoznia az évek
folyamán, mint emberrel, mert sosem felejtette el, amit abban a
kötetben olvasott, amit Mrs. Banning akkor kobzott el tőle,
amikor az ölében a könyvvel elaludt: „A lovaim elég jól
megértenek, minden áldott nap legalább négy órát társalgok
velük.”
Ezen gondolkodott, amikor Linda rátalált, és hírül hozta, hogy
Dieter lovának patája beszorult a vasúti sín váltójába, és emiatt
elszakadt a térdszalagja. Dieternek még azelőtt le kellett lőnie
Kermitet, hogy megérkezett az 1:52-es, északra, Los Angelesbe
tartó vonat. Linda és Bruder keresztülfutott a hagymaföldön,
hogy megnézzék a kivégzést, de mire odaértek, Kermit hosszú
orra a síneken feküdt, fehér foltos homlokát pedig már átütötte a
golyó, amit Dieter a Colt Peacemakeréből lőtt ki rá. A ló mellett
Edmund zokogott.
– Papa, megölted őt?
– Már majdnem olyan öreg volt, mint én.
– De honnan szerzel másikat?
– Másik lovat? Itt az ideje, hogy autót vegyek. Majd
megkérdezem a pasadenai szerelőt. Manapság a városokban már
senki sem jár lovon.
 Dieter elmesélte, hogy látott egy vízhűtéses International
MW-t, kék bőrülésekkel és akkora utánfutóval, amibe sokkal
több holmi fér, mint amennyit a vén Kermit a fénykorában el
tudott húzni. Kermit… Nyugodjék békében.
– De Papa… – szipogott Edmund. – Honnan szerzed meg a
pénzt?
Dieter közölte a gyerekeivel, hogy az ilyen dolgok miatt ők
csak ne aggódjanak.
– Szedjük le onnan az öregfiút! – Miközben napfény szikrázott
a síneken, apa és fia vitatkozni kezdett, mit is csináljanak
Kermittel. Dieter úgy gondolta, ott kellene hagyniuk a
prérifarkasoknak. – Reggelre már nyoma se lesz… – Edmund
ennek hallatán emlékeztette az apját az új szabályokra, melyek
szerint nem lehet ám csak úgy szanaszét hagyni lovak és más
igavonók tetemeit; mert igen, már törvény is született erre,
annyian csináltak ilyesmit, főleg azok, akik hanyatt-homlok
rohantak, hogy automobilt szerezzenek maguknak. Edmund
figyelmeztette az apját, hogy megbüntethetik őket, márpedig
ilyen kiadást nem engedhetnek meg maguknak.
– El kell hamvasztanunk – mondta végül.
Bruder kihúzott a csizmája szárából egy Ames márkájú,
cápabőrrel bevont markolatú vadászkést, és kijelentette, majd ő
gondoskodik Kermitről. Korábban, a városi farmon már darabolt
fel lovakat, a munka sokkal könnyebb, de sokkal véresebb volt,
mint amilyennek látszott. Észrevette, hogy a kés látványa
felkavarja Lindát, láng lobban abban a nyughatatlan tekintetű
szemében. A tenyerére csapott a tőr lapjával; a halk, csattanó
hang közelebb vonzotta hozzá Lindát, aki tágra nyílt szemmel
nézte végig, ahogy a penge a két hátsó láb közötti résztől
elindulva egészen szegyig felmetszi az állat hasát, ahogy a vörös,
kocsonyás massza kiömlik a nyíláson. A vér ráfröccsent Bruder
ingére, egy csöpp Linda lábára hullott. A lányt megdöbbentette a
folyadék sós melegsége.
– Hozz egy talicskát! – utasította Bruder a fiút, majd
belenyúlt Kermit hasába, és előhúzta a féregszerű beleket meg a
borvörös májat. Ezután ismét belevágott a hasba, majd kiemelte
Kermit még remegő, közel négykilós szívét.
– Edmund! Hozd a hentesfűrészt!
Ahogy haladt a munkával, a megmenthető részeket
belehajigálta a talicskába. Megjelentek a legyek, letelepedtek az
izmos térdínra, a combra, az ágyékra. Lindát leginkább a
térdízület ejtette ámulatba: a vadásztőrt többször is végig kellett
húzni rajta, hogy elváljon egymástól a láb alsó és felső része.
– Erős jószág – mondta Bruder, miközben próbálta kicsavarni
a térdet az inak közül. Felnézett, és meglátta Lindát, aki a
lábujjával íves vonalat húzott a porba. – Gyere ide, és segíts! –
parancsolt a lányra, aki úgy ereszkedett térdre, mintha egy
láthatatlan kéz húzta volna le.
Linda azon kapta magát, hogy egészen közel van Bruderhez,
olyan közel, hogy a férfi haját az ő homlokához fújja a szél. Már
nem nézett úgy Kermitre, mint egy lóra; arra gondolt, a
testrészei már nem egyebek, mint húsdarabok. Kermit szőre
már nem is barna volt, inkább narancssárgás, ahogy végighúzta
rajta a kezét. Érezte a szőr alatti szöveteket, azokat az
izomkötegeket, amelyeket oly sokszor megfigyelt az évek során,
amikor Edmund végiglovagolt a farmon vagy a Camino Realon.
Ahogy ott térdepelt a sínek mellett, kényelmetlen pozícióban,
segített Brudernek letépni a térdcsontot. Dieter elégedetten,
Edmund pedig rémülten és döbbenten állt a bodzabokor
árnyékában. Amikor a csont végre kiszabadult, Linda és Bruder
elvesztette az egyensúlyát, hanyatt estek és kacagva, a ló lábát
szorítva legurultak a vasúti töltés aljába, ahol egy sűrű
peritómabokor állította meg őket. A gallyakon jókora, zöld, fél
arasz hosszú, borsóhüvelyre emlékeztető gyümölcsök függtek;
Linda érezte is, ahogy összeroppannak alatta. Felült, lenézett a
mellkasára, azután Bruderére, és megállapította, hogy
mindketten vértől maszatosak. A vér átitatta a ruháját. Erről az
jutott eszébe, amit Valencia la cargának nevezett; az, amit
mindenképpen és bármi áron megpróbált eltitkolni Edmund elől.
Most azonban egymásra néztek Bruderrel, tágra nyílt szemmel,
nyílt tekintettel. A férfi fogta a lólábat, felhajította a levegőbe, ők
ketten pedig figyelték, hogyan emelkedik felfelé, hogyan ír le egy
ívet, azután pedig hogyan ereszkedik alá. Olyan volt, mint egy
különös, rég kihalt madár. Amikor földet ért, kis porfelhő
emelkedett a levegőbe. Ragyogó idő volt, a napsugarak szinte
fehéren izzottak, döngtek a legyek, Bruder szemöldöke pedig
furcsán táncolt, ahogy vágyakozón Lindára bámult. Bruder
akkor, abban a pillanatban arra gondolt, hogy Linda egyszerűen
gyönyörű, amikor csendben van; arra gondolt, hogy a
vérmaszatok és a kezéről lehulló csöppek valahogy még élőbbé
teszik a lányt. Linda ekkor döbbent rá, hogy Bruder az első olyan
ember, akit a Keselyűfészken és a Baden-Baden-by-the-Sea-n
kívüli világból ismert meg. Már sokat álmodozott a falutól távoli
világról, arról, ami a part mentén felfelé vagy lefelé van, és
szeretett volna egy nap elindulni és megnézni, ám most a világ
egy apró része helybe jött hozzá. Bruder a jelek szerint élvezetet
talált a ló feldarabolásában, de ez nem ijesztette meg őt. Amikor
aztán egy felhő haladt el a nap előtt, és a ragyogás pár pillanatra
fakóbb lett a sínpár mellett, Linda észrevette, hogy a bátyja
egyedül álldogál és idegesen babrálja a gallérját. Edmund arca
sápadt volt.
– Ezek megőrültek. Ez az ember megőrjítette Lindát! –
motyogta.
Dieter megcsapta a fiát a sapkájával.
– Hagyd őket békén. Csak azt tanulják, hogyan kell élni. Ennyi
az egész.
Edmund arca rángani kezdett, ahogy a pajta felé induló
Bruder után nézett. Amikor Bruder kellőképpen eltávolodott,
Dieter még hozzátette:
– Többet tett, mint te.
Ahogy ezt kimondta, Charlotte Moss jelent meg a vonatsínek
mellett. Hajtincsei kiszabadultak svájcisapkája alól, a ceruzájával
elgondolkodva ütögette az ajkát.
– Ezt idézhetem? – kérdezte, majd: – Csak hogy tisztázzuk a
tényeket… Kermit hány éves volt?
Egy héttel később „A tenger suttogása” című rovat keretein
belül megjelent a cikk:
„Találják ki, melyik német farmer tervezi a lova
feldaraboltatása után azt, hogy elad egy darabot a földjéből, és
vásárol magának egy International MW automobilt! Ha akad
valaki, akit esetleg érdekel: az illető olyat akar, amiben kék
bőrülés van.”
Charlotte így fejezte be az írást:
„Találják ki, melyik az a halászlány, aki az utóbbi időben
rákapott a vér ízére!”
Amikor először írtak róla az újságban, Linda borzasztóan
büszke volt arra, hogy valaki méltónak találta őt ilyesmire;
amikor először írtak róla, odarohant Edmundhoz a lappal a
kezében, azt kiabálva: „Én vagyok, én vagyok!” Most, hogy
másodszor is megtörtént vele a dolog, még sebesebben rohant
haza Margarita boltjából, mert már alig várta, hogy megmutassa
Brudernek a cikket, Brudernek, aki elolvasta a történetet, majd
egyszerűen összegyűrte az újságot.
 5.

Egy április végi napon Linda elvitte Brudert a faluba, hogy

megnézzék az ásványvízforrást. Elmesélte, a tudományos
kutatások során kiderült, hogy az apfelsinei víz kémiailag azonos
a Schwarzwaldtól nem messze található Baden-Badenben lévő,
Hoellgassquelle nevű termálforrás vizével. Franciaországból
hazafelé jövet Dieter már mesélt Brudernek a Fekete-erdőről,
ahol sűrűn állnak a fák, ahol sűrűk a bokrok is, ahol szürkület
táján baglyok vészjósló huhogása hallatszik.
– A turisták Berlinből, Párizsból és Londonból utaztak oda,
hogy kiáztassák magukból a kórságokat. Kis bádogbögréket
árultam nekik, amiknek a fülébe belevéstem a látogatásuk
dátumát. – Ahányszor elmesélte ezt a történetet, Dieter mindig
felemelte a kalapácsát, mintha azzal akarná bizonyítani, hogy
igazat mond.
Az 1880-as évek óta a kaliforniai turisták ugyanazzal a céllal
érkeztek Baden-Baden-by-the-Sea-be, először lóháton, azután
rövid ideig postakocsin, majd vonattal, az utóbbi időkben meg
már automobillal. A dűnén, közvetlenül a forrás alatt épült egy
gyömbérszínű faléc homlokzattal ellátott szálloda; az erkélyeiről
az óceánra lehetett rálátni, a szobák napi másfél dollárba
kerültek. Ennek a szállodának még mottója is volt: „Olvass,
tűnődj, igyál és élj!” Dieter ott dolgozott, mielőtt Valencia
megérkezett. Cipelte a poros, krokodilbőr-utánzat bőröndöket és
táskákat, és citrommal aromásított jeges vizet hordott a fonott
nyugszékeken napozgató hölgyeknek.
– De elvesztettem a munkámat, mert mindig hagymaszagúan
érkeztem a szállodába – mesélte Lindának, nem is egyszer. A
történet egy kicsit minden elmondáskor megváltozott; a végső
verzióban, amit Dieter alig pár nappal korábban mondott el
vacsora közben, már egy vak özvegyasszony is szerepelt, aki a
világ legnagyobb smaragdját viselte, meg egy ősz agglegény,
akinek volt egy sziámi inasa; ebben a történetben már benne
volt egy drótszőrű terrier is, Mrs. P. G. Furnass pasadenai lakos
kutyája, ami ivott egy kis limonádét, majd holtan rogyott össze a
gazdája lábai előtt, amelyeket a kelleténél másfél számmal
kisebb, gombok nélküli csatos félcipőbe préselt bele a hölgy.
– Mesélj nekem a háborúról! – kérte Linda az Apfelsine-
forrásnál.
– Túl sok mondanivalóm lenne – felelte Bruder.
– Csak egy történetet!
Bruder elgondolkodott, és ráállt a dologra.
– Volt egy kölyök a szakaszomban, szörnyű szerelő volt,
minden rábízott szerszámot elhagyott. Minden egyes reggel úgy
kelt fel, hogy biztos volt benne, nem éri meg az estét. Esténként
aztán, amikor a howitzerek lángra lobbantották az eget, ő
mindenféle költőktől idézett. Olyan volt ez, mintha így
imádkozna. A fiúk általában bevackolták magukat körülötte a
sötétben, és hallgatták a verseket. Miután megölték, a százados
nekem adta a könyveit, és az egyikben olvastam valamit, amiről
most mindig te jutsz eszembe.
Linda közelebb hajolt Bruderhez, aki recitálni kezdett, de
szinte úgy, mintha énekelne:

Az ő csendje, lángolón mássá lett arca

beletaszított engem a zuhanásba,
noha elmémben ott nyüzsgött
a soha fel nem tett kérdések hada.

Linda szépnek találta a verset, bár nem igazán értette, hogy

Bruder mit akart ezzel közölni, és éveknek kellett eltelni, mire
megtudta (Pasadenában történt, a Spanish Library
könyvesboltjában, ahol a vásárlótérbe átszivárgott a raktárból
azoknak a fenyőfa ládáknak az illata, amikben a könyvek
érkeztek), honnan is valók ezek a sorok. Addig senki olyat nem
ismert, aki megjegyzett volna egy verset, és ez még inkább
felszította az érdeklődését. Bruder nyers volt és durva, de
poétákat és szenteket idézett, lenézett a lányra és felmordult,
amikor Linda bolitas de masát és feketekávét szolgált fel neki.
Amikor az árvaházról mesélt, Linda elképzelte őt kisfiúként egy
olyan helyen, ami nagyon hasonlít a San Luis Rey misszióra,
aminek stukkós homlokzatáról nagy darabokban mállott a
vakolat, és kétlábas harangtornya árnyékot vetett az udvarra;
elképzelte, ahogy a fény keresztülhatol a misszió kapuja fölötti
rózsaablakon, ahogy a rézsútos pászmák ráhullanak az
egérszürke ruhát viselő apácák között csendben tanuló fiatal
Bruder arcára. Egyszer, amikor Dieter még a háborúban volt,
Linda és Edmund a misszióval szomszédos, parlagon hagyott
földön szaladgált, ott, ahol évekkel korábban még szőlőtőkék
álltak, ahol utána birkák legelésztek; és ott, a temető oldalában, a
tűlevelű fák árnyékában Linda aranyló pipacsokat tűzött a
hajába. Szóval Bruder egy ilyen helyen nőtt fel?
– Nem ilyen volt, egyáltalán nem.
Bruder rágyújtott egy cigarettára, a kékes füst az arca körül
fodrozódott, miközben a mexikói és félig mexikói buta fiúkról és
rosszcsontokról mesélt, meg arról a néhány négerről, és a két
kínai fiúról, akikkel együtt aludt a padláson kialakított
hálóteremben.
– Egy Casa Angélica nevű, nagy házban éltünk, negyven fiú és
négy asszony, akik közül az egyik olyan kövér volt, hogy járni se
bírt. A ház a városi farm szélén állt, és a délelőtti tanórák után,
amiken Mrs. Banning nem azt tanította meg nekünk, hogyan kell
olvasni és írni, hanem azt, hogyan kell osztályozni a narancsot,
hogyan kell gondozni a szőlőtőkéket, szóval az órák után gyakran
kivittek minket a földekre, ahol együtt kellett dolgoznunk a
napszámosokkal. Nagy farm volt, ötszázhetven hold, a pasadenai
szennyvízzel trágyázták, és alkonyatig a diófákon kellett
mászkálnunk, meg a narancsfákon, hogy betakarítsuk a termést,
meg krumplit is ültettünk és lucernát kaszáltunk… A város
mocska egy nyitott, árokszerű csatornában csordogált a farm
körül, és akkor még egyikünk sem sejtette, de később, amikor
elhagytuk az árvaházat, mind rájöttünk, hogy már örökre
szarszagunk lesz.
– Ez most igaz? Tényleg így volt? – kérdezte Linda.
– Miért hazudnék?
Linda javasolta, hogy vegyenek egy pohár vizet. Az
árusítópulthoz vezette Brudert. A forrásvíz két hosszúkás
mélyedést vájt a szikla felületébe, a falubeliek szerint ez a két
horpadás pontosan úgy nézett ki egymás mellett, mint egy
egészséges tüdő. EGÉSZSÉGES VÍZ, EGÉSZSÉGES NAP,
EGÉSZSÉGES TÜDŐ – hirdette a molinó, amit a legújabb hotel,
a Twin Inn verandája előtt feszítettek ki, állandó jelleggel.
Margarita boltja mellett is volt egy tábla: A TÜDŐBETEGEKET
HÉTFŐNKÉNT SZERETETTEL LÁTJUK! A víz tizenöt centis
csöveken jutott át a közfürdőbe, ahol bajor özvegyek párolták
magukat a harang alakú kádakban, törülközőt terítve
kövérkésen petyhüdt vállukra. Nein, nein, nein, mondogatták, és
kinyújtották puha karjukat, torlaszként, amikor egy-egy félszeg,
fürdőköpenyes, fürdősapkás turista megpróbált belépni a
fürdőbe. Háromnegyedes vörösfa fal választotta el a női és a férfi
fürdőt; a falon keresztül oda-vissza sikkantásokat, mély
morranásokat, ellazulást, regenerációt és relaxációt sejtető
nyögéseket lehetett hallani.
Az Apfelsinét korláttal ellátott emelvény vette körül. A
falubeliek az évek folyamán kibővítették ezt, egészen a tengeri
szikláig és a lagúnáig elvitték. Kialakítottak egy standot, ahol
karikákat lehetett dobálni a narancsüdítős üvegek nyakára, és
tologatós játékba is be lehetett nevezni, ennél a fődíj egy
alkohollal megtöltött üvegbe belepréselt bébipolip volt. Ennek az
egésznek a közepén pedig ott állt a sírókő, amelyet egy kis,
narancsszínű sátorral védtek; a sátor tetején Kalifornia
grizzlymedvés zászlója lengedezett. A sátor mellett állt az a rikító
sárga stand, ahol huszonöt centért lehetett venni egy bögre
forrásvizet.
A pult mögött Charlotte Moss állt, aki azt állította, hogy nem a
pénz miatt szeret a forrásnál dolgozni, hanem azért, mert itt
hírekhez jut. A városban már mindenki tudta, hogy a lány
főállású riporter szeretne lenni a Beenél. A rovata már sokkal
népszerűbb volt, mint például a dagályjelentés meg az
ingatlanpiaci híradó. A cikkeiben sosem közölt neveket – ez volt
a védjegye –, így minden egyes története után beindult a
lassanként sporttá váló spekulálgatás, hogy kiről/kikről is lehet
szó az írásban. Állandóan azt mondogatta, hogy ő valójában az
Apfelsinével foglalkozik, nála mindig ez áll a középpontban,
mindent a víz népszerűsítéséért tesz. Ebben talán volt is némi
igazság, de azt mindig elfelejtette hozzátenni, neki is szüksége
van pénzre ahhoz, hogy megvegye a svájcisapkákat meg azokat a
ruhákat, amiket riporteri uniformisként visel, és (ezt a titkot
még mélyebben magába zárta) ahhoz is, hogy ennivalót
vásároljon. Az apja a megszerezhető vagyon reményében
hónapokra tengerre szállt, de amikor visszatért, a zsebe mindig
üres volt, annyit költött italra, annyit szórt el a pókerasztalnál és
az északi kikötők bordélyaiban. Charlotte annak idején
megismerte a nélkülözést, de már bakfisként ígéretet tett
magának, hogy soha többé nem fog éhezni.
– Két pohárral kérünk! – Bruder a zsebében turkált, elővett
egy dollárt, átcsúsztatta a pulton.
Charlotte az első csészét a fiatalembernek nyújtotta át,
közben alaposan megnézte magának.
– Látom, elhoztad az új barátodat.
– Brudernek hívják.
– Már tudom a nevét. – Charlotte abbahagyta a víz
pumpálását, hogy jobban szemügyre vehesse Brudert. Linda már
azt várta, hogy előkapja a zsebéből a jegyzetfüzetét, és leír
néhány dolgot.
– Üdvözöllek Baden-Baden-by-the-Sea-ben – szólt Charlotte
–, a Köldök Alakú Kő, a Gyógyító Ásványvíz, a Förtelmes Bűz
Lagúnája és a Világ Legszebb Halászlányai otthonában!
– Egy dollárt adtam – mormolta Bruder. – Ötven cent jár
vissza.
– Ami a vizet illeti… Egészségetekre! – mondta Charlotte. –
És tessék, a visszajáró.
– Mi teszi ennyire különlegessé ezt a vizet? – kérdezte
Bruder.
– Attól függ, kitől kérded.
– Most tőled.
– Hát, ha tőlem – vont vállat Charlotte akkor azt mondom,
nincs ebben több, mint amit elvárhatsz tőle. De ha Margaritát
vagy Kramer polgármestert kérded, vagy a Twin Inn
tulajdonosát, akkor ők biztosan azt mondják, hogy ez a víz
megtisztítja az ember tüdejét és vérét. Az Apfelsine miatt már
egy-két szifiliszes is eljött ide, bár azok mindenhová elmennének,
amilyen kétségbeesettek.
Bruder szorosan Linda mellett állt, az óceán felől érkező szellő
sós volt, keresztülfújt a haján; Linda látta, milyen apró és
rózsaszínű a fülcimpája, mint két apró, tömör rózsa. A szél
meglobogtatta Bruder nadrágját, a bő combrész hozzásimult
Linda sárga szoknyájához, és mintha Bruder is, Charlotte is
abban a pillanatban vette volna észre, hogy Linda vasárnapi
ruhát visel ezen a szombat délutánon.
– Van egy vers, ami az élet forrásáról szól – mondta Bruder,
és szavalni kezdett:

Mert életbe a holtat visszahozza,

a bűnt és a vétket mind elmossa,
a betegeket, a sebzetteket bizony,
mind meggyógyítja,
 a vénségtől pusztulókat pedig
aznap születetté változtatja.

Ahogy meghallotta a verset, Charlotte-on ideges pánik lett

úrrá alig tudta elhinni, hogy valaki tud valamit, amit ő nem –,
gyorsan ki is kapta a füle mellé tűzött ceruzát.
– Mi volt ez? Hol hallottad? Meg tudod ismételni?
Bruder azonban elhúzta Lindát a standtól. Leültek egy padra,
a térdük közel került egymáshoz, de nem ért össze.
– Légy nagyon óvatos, amikor Charlotte a közelben van –
tanácsolta Bruder. Linda tiltakozott, közölte, hogy ez a lány a
legjobb barátnője. Akkor még nem tudta, de az életében ezek
voltak az első olyan napok, amikor a sors keze kezdte
megráncigálni.
Napos délután volt, a szél meghajlítgatta a lagúna nádszálait.
Charlotte-on kívül nem volt más az emelvényen. Linda és
Bruder áthajolt a korlát felett, az Agua Apestosát és a túlsó
partján álló iskolaépületet nézték. A fekete vízből magasan álltak
ki a hegyes fűszálak. A távolban a dombok már sárgultak a korai
hőségtől; más hónapokban ezek a dombok mind szárazak és
barnák voltak. Két sörtecsőrű repült át a víz felett; Linda felhívta
Bruder figyelmét két apró, fehér tollazatú, narancssárga lábú,
sárga csőrű, de fekete csőrvégű kaliforniai halászmadárra.
A szél eljátszadozott a fiatalember gallérjával, láthatóvá tette
mellszőrzete finom szálait. Bruder ajka telt volt és halovány, akár
a korai szőlő. Amikor az ujjai megérintették Linda meztelen
karját, a lánynak a torkán akadt a levegő az izgalomtól; mintha
Bruder olyan pontot talált volna meg a bőrén, aminek korábban
még senki sem kerülhetett a közelébe. De amint ez megtörtént,
Bruder azonnal elkapta a kezét, és bocsánatot kért. Ez volt az
első bocsánatkérése, bár már előfordult pár alkalom, amikor ki
kellett mentenie magát: például akkor, amikor kiköpte a
konzervhúst, és azt kiáltotta: „Ne etessetek ilyenekkel!” És ott
volt az az este is, amikor rányitott az éppen fürdeni készülő
Lindára: mindkettejük arca megmerevedett a narancsszínű
naplementében, miközben odakint, az ablak előtt sirályok
rikoltoztak, és ha akkor Bruder egy, csak egyetlenegy pillanattal
később nyit be, akkor már meztelenül találja a lányt; meztelenül,
és úgy, hogy éppen a mellét simogatja a fürdőkendővel. Linda
sok dolgot nem értett Bruderrel kapcsolatban. Először is: a
korával sem volt tisztában, és ez már okozott félreértéseket.
– Nagyjából egyidős vagyok Edmunddal.
De ha ez igaz, akkor neki miért nőtt szőr a mellkasán, amikor
Edmundnak nem? És mi van azzal a szakállal, aminek a
levágásához olyan éles penge kellett, mint a csirkék nyakának
átvágásához? És mi a helyzet félreérthetetlenül férfias illatával,
ami a nap végére egyszerre gyümölcsös és avas? Linda, amikor
az ágyában feküdt, sokszor eltűnődött, vajon Edmund tud-e így
aludni, ettől a szagtól, és úgy, hogy Bruder hatalmas teste oly
közel pihen az övéhez. Néhányszor már átóvakodott az udvaron,
lecsitítva a kecskéket, és felállt egy ládára, benézett az ablakon.
Látta Brudert az ő régi ágyában, látta, ahogy súlyos arcát
belefúrja a tyúktollal tömött párnába. És nem számított, milyen
későre járt, Edmund az ágyában ült, az orrára csúsztatott
szemüveggel, ölében a Gibbon-könyvvel.
– Még mindig ezt olvasod? – kérdezte Bruder egy
alkalommal, amikor Linda éppen kileste őket. – Én egy hét alatt
végeztem vele – mondta ásítva, és megfordult a takarója alatt.
Linda három egymást követő éjszaka megleste Brudert és
Edmundot, és a szíve megtelt vágyakozással, valami olyan
vággyal, aminek köze lehetett az éjszakai dagály zajaihoz, a
holdfényhez és a mélyen alvó szamár nyögdécseléséhez is. Végül,
a harmadik éjszaka Edmund felpillantott a könyvéből, és Linda
szemébe nézett az ablakon át. Mintha azt akarta volna mondani:
„Bárcsak visszajönnél!”
Akadtak más dolgok is, amelyek arra ösztönözték a lányt,
hogy leüljön a dűnén, az állát az öklére hajtsa, és elgondolkodjon
Bruderről. Ott volt például az az égésnyom a homlokán. Azt
vajon hogyan szerezte?
– A háborúban, Linda – mondta Bruder.
A háborúban. A vadászkésén kívül volt egy bajonettje is, amit
időnként szintén az övébe tűzött; alig egy hónappal az első
halászleckéje után ezzel pucolt meg és belezett ki egy halat, ami
legalább akkora volt, mint egy vadászkutya.
– Ez is a háborúból van?
Ha erre a kérdésre Bruder valami háborús történettel
válaszolt volna, akkor Linda biztos nem kíváncsiskodik tovább.
Egyszer, amikor Edmund a földeken volt, Bruder intett neki,
hogy menjen be a házba, majd közölte vele, szeretne mutatni
valamit. Belenyúlt a hátizsákjába, és elővett egy kék
selyemrojtokkal díszített legyezőt, egy felpüffedt lapokból álló
Bibliát meg egy csinos kis koralldarabot, amit bőrszíjra fűztek fel.
A tárgyakat óvatosan az ágyra tette, és megfogta Linda kezét,
amikor a lány a nyakláncért akart nyúlni.
– Ezek az anyámtól vannak.
Linda összehúzta a szemét, és azt mondta, úgy tudta,
Brudernek nincs anyja. Erre Bruder azt felelte, hogy valóban
nincs, de ezek a tárgyak mellette voltak abban a bizonyos
narancsosládában, amiben kitették őt az árvaház kapuja elé.
Linda ismét a korallért nyúlt. Narancssárgás-rózsaszínes darab
volt. Bruder megengedte neki, hogy megnézze, de szabott egy
feltételt: senkinek sem beszélhet arról, amit látott.
– Valamit írtak rá – állapította meg Linda, és közelebb emelte
a szeméhez a medált. – „Pavis”?
Bruder ábrándos szemmel visszavette a medált, a tenyerébe
rejtette.
– Csak a nevét tudom.
Az összes öröksége ez volt: egy anya neve meg pár tárgya.
Semmi más. Tudta, vannak olyanok, akik sajnálták őt, különösen
kisfiú korában, de mindig áldásnak érezte, hogy nincs múltja,
nincsenek rokonai, akik rácsimpaszkodnának, ebbe vagy abba az
irányba próbálnák terelni. Akkor gyermek volt, azóta viszont
már férfi lett, olyan férfi, aki egyedül birtokolta a saját életét.
Szerette magáról azt hinni, hogy bátor. Ez szinte igaz is volt,
mivel csak attól kellett tartania, hogy elveszti önmagát, valaki
más fogja irányítani.
A távolban, a falu határán túl a Palomar-hegy sötétnek
látszott, a délutáni árnyak miatt magányos csúcsként állt a
dombok fölött. Linda elmesélte Brudernek annak a pikniknek
történetét, amit egyszer Edmunddal csináltak a hegyoldalon, egy
olyan ösvényen, amelyet eredetileg azok az indiánok vájtak ki,
akik Paauw-nak nevezték a csúcsot. Átvergődtek egy olyan
helyen, ahol derékig érő páfrányok és csillagfürtök tömörültek
össze. Az egyik kidőlt eperfa törzséből törpeszúnyogokból álló
felhő tört elő. A parányi lények támadást indítottak Linda és
Edmund ellen, a fülükbe zümmögtek. Linda meggyőzte
Edmundot, hogy folytassák az útjukat a hegyre. Nem sokkal
később megérezték a bozóttűz szagát, és amikor felnéztek,
meglátták, hogy a tűz éppen átszökken a keskeny ösvény másik
oldalára. A lángok jó háromszáz méterrel előttük és felettük
lobogtak, így nem fenyegette őket veszély, ám most, hogy
elmesélte a történetet Brudernek, Linda szinte érezte, hogy a
forróság az arcát perzseli. Visszaemlékezett a narancssárga
lángokra, amelyek felemésztették a száraz azáleákat és
gesztenyefákat, majd pillanatok alatt az elhagyatott szőlőst;
visszaemlékezett az égő tölgyágakon ugráló mókusokra és a tűz
rettenetes recsegésére…
Bruder megfogta a lány csuklóját, és így szólt:
– Nem így történt. Edmund már elmesélte nekem, hogy
biztonságban voltatok a völgy aljában.
Mókás lány – gondolta Bruder –, meg füllentős is. Linda
figyelmeztető jelet adott, ami olyan volt, mint a nagy tüzeket
megelőző, vékony, fehér füstcsík, ennek ellenére Bruder
képtelen volt elereszteni a kezét. Hónapokba tellett, míg hazaért
a frontról, és végig ő cipelte Dieter hátizsákját, amiben benne
voltak a bádoglemezek. Dieter időnként mesélt a lányáról, és
olyannak írta le őt, mintha hercegnő volna, akinek az élete máris
mítosszá vált. „Újév napján született – mondta. – A szeme
egyszerre volt fekete és kék.” Egyszer, amikor már csak pár
napnyira voltak a Keselyűfészektől, Dieter figyelmeztette: „Előre
szólok, ifjú barátom, Linda szíve csakis az övé.” „Ezzel én is így
vagyok” – felelte Bruder.
A hosszú út során, hazafelé menet Dieter mesélt Edmundról
is, és egyszer bevallotta, hogy Edmund nem olyan fiú, amilyet
szeretett volna. Bruder elkövette azt a hibát, hogy ezt egy este,
ahogy ott feküdtek egymás mellett az ágyukban, elmondta
Edmundnak. „Egy nap még megbánod, hogy a Keselyűfészekbe
jöttél” – válaszolta erre Edmund.
Most, a padon ülve Bruder megjegyezte:
– Tudnod kell, Linda, hogy Edmunddal ellenségek vagyunk.
– Ezt most, hogy érted?
– Riválisok vagyunk.
– De miért?
– Linda, hát nem érted?
A vizesstandnál nem volt nagy a forgalom. Charlotte rádőlt a
pultra, a fülét hegyezte.
– Ti ketten! Kértek még vizet?
– Egyébként a papa hol talált rád?
– Miért nem kérdezed meg őt?
– Már megtettem.
– És mit válaszolt?
– Azt, hogy egyszer majd elmeséli.
Bruder profiljában volt valami finomság. Az orrnyerge kissé
szögletesnek látszott, a szempillái szépen ívelődtek, a homlokán,
a sebhely alatt egy pici ér lüktetett. Az egyik lábát felhúzta a
padra, az állát a térdére hajtotta. Ahogy ott ült, a külsejével
megérintett valamit Lindában. A nadrágja megfeszült a combján.
Linda látta a zsebében lévő kés körvonalait. Bruder egyenes
háttal ült a padon, miközben az ásványvíz szelíden csörgedezett
lefelé az Apfelsine oldalán. Charlotte a haját tekergette az ujjával,
a ceruzája végét rágcsálta, és a következő cikkén gondolkodott.
– Sokáig velünk maradsz? – kérdezte meg végül Linda.
Bruder azt felelte, hogy ez még eldől, de másnap nekilátott,
hogy építsen magának egy saját házat a Keselyűfészek peremén.
Már hajnalban felkelt, hogy letisztítsa azt a kiszemelt részt, ami
történetesen tele volt bokrokkal.
A délután folyamán Linda követte őt az építési területre.
Közben megkergetett egy gyíkot, a farkát csípte el, és felmászott
egy borsfára, beakasztotta a lábát az ágba, fejjel lefelé lógott, a
gyíkot az ujjai között tartva, és figyelte Brudert, aki éppen a
talajt egyengette. Felfedezett benne valamit, amit sehogy sem
bírt a nevén nevezni, és tudta, miközben a türelmetlenség
pezsgett a vérében, hogy évek fognak eltelni, mire megérti ezt.
– Miért akarsz ilyen távol lakni? – faggatózott Linda. – Hiszen
innen még az óceánt se láthatod! – Eleresztette a gyíkot, ami
eltűnt az egyik hangyajáratban. A lány felhúzta magát,
megcsodálta a felkarja izmait; Edmundtól, aki egy anatómiai
rajzon (amitől ő sokkal jobban zavarba jött, mint Linda) mutatta,
megtanulta, hogy ez a tricepsze. Amint ismét a talpán állt,
lesimította a szoknyáját, amit abból a vasszürke anyagból
varrtak, amit Edmund kapott negyven kiló hagymáért cserébe.
Bruder elkezdte kiválogatni a fűrésztelepről beszerzett
deszkákat és léceket. Linda elképzelni sem tudta, mit akar
építeni magának ilyen kevés anyagból. Talán csak egyetlen
szobát bádogtetővel? Idekint, az északi lejtőn, ahol a délután
mindig hűvös árnyékokkal érkezik? Bruder arcán látszott, hogy
leköti a feladat. Linda nem volt benne biztos, de mintha a fiú
homlokráncolásában fájdalmat fedezett volna fel. De tévedett.
Bruder egyszerűen csak egyedül akart élni, ez volt az egyetlen
vágya gyermekkora óta, azóta, hogy megosztotta a hálószobáját
negyven szipogó, szagló fiúval, akiknek a bőrét izzadság
borította, akik egész éjjel horkoltak vagy szellentgettek.
Tinédzser korában volt néhány év, azt követően, hogy a
kihordófiút megölte az a jégtömb, néhány év, amikor Bruder
nem volt hajlandó megszólalni, és Mrs. Banning, attól tartva,
hogy túlságosan veszélyessé vált, a tyúkólba száműzte, ott
kellett aludnia egy ládákból összetákolt ágyon; akkor, talán
akkor volt a legboldogabb, amikor tollak libegtek a levegőben
minden lélegzetvételekor. Az ól büdös volt, a tyúkok
egyfolytában káráltak, de Brudert ez nem zavarta – nem, mert
végre egyedül lehetett, olyan helyen, ahol senki sem piszkálta,
senki sem karmolászta a szívét.
Linda mindebből csak keveset érzékelt, és felajánlotta, hogy
segít megépíteni a házat. Bruder összehúzott szemmel nézett
végig a deszkák mellé letett mérőszalagon; ahogy lerakta az alap
tégláit, a válla úgy emelkedett fel, mint két szárny; a ház végül
olyan ferde lett, mintha a bánatot és a haragot is beleépítették
volna. Azon a bizonyos napon, 1919 tavaszának végén Linda már
tudta, hogy egy házikó felépítésére éppúgy alkalmas lenne, mint
a szerelemre; vágy ébredt benne arra, hogy mindent kockára
tegyen az élvezetért és a boldogságért. Bár nem tudta
megfogalmazni, mit szeretne, az érzés, a lényét magába záró
érzékelés szilárdan markolta a lelkét, és ismét felajánlotta
Brudernek, vállalja a segéd szerepét az építkezésen. Bruder
ezúttal nem küldte el; a házikó Dieter kalapácsának segédletével
épült fel, és Linda négy héten keresztül úgy élt, hogy a tenyere
rózsaszínű húsába kemény szálkák fúródtak.

Edmund „Keselyűháznak” nevezte el a helyet. Azt mondta,

aznap jutott eszébe ez a név, amikor egy kondorkeselyűt látott a
hagymaföld felett, amikor Bruder és Linda még serényen
kalapált és szegelt.
– Hatalmas szárnyai voltak, majdnem három méter szélesek,
gyönyörű látvány volt az égen, és lecsapott a mezőre, valami
prédára vadászott azzal a nagy, kopasz és ronda fejével. Egyre
kevesebbszer jönnek, és mindenki azon gondolkodik, mi történt a
kondorkeselyűkkel. Margarita azt mondja, Isten vette el őket, a
papa szerint is az Úr akarata, és amikor megkérdeztem a
mamát, ő azt mondta, hogy egy nap majd biztos megértjük. És
akkor megjelent egy, éppen akkor, amikor te és Bruder
befejeztétek azt a vacak kunyhót. A semmiből termett itt. Linda,
emlékszel, hogy rajzottak a keselyűk, amikor még kicsik
voltunk? Amikor csak te voltál és én, és egész nap az eget
kémleltük? Emlékszel, hogyan űztük el őket a folyamágyból? Az
a ronda csőrük tele volt egy öszvér beleivel. Nem tudom, neked
feltűnt-e, de eggyel sem találkoztunk, amióta a papa hazajött. És
akkor most megjelent egy, hirtelen, egészen alacsonyan, fölötted
és Bruder felett.
Ahogy Edmund ezt elmondta, Lindának feltűnt, valami furcsa
komolyság itatja át a testvérét: egy ránc a szeme sarkában; egy
csuklómozdulat, mintha épp arra készülne, hogy ökölbe szorítja a
kezét.
– Egy ideig azt gondoltam, Bruder űzte el a keselyűket, de
annak semmi értelme sem lenne, ugye? Linda, meg tudná ezt
tenni? Ott kalapáltatok, szögek voltak a szátokban, a nap égette
a nyakatokat, túl elfoglaltak voltatok ahhoz, hogy felnézzetek az
égre, és lássátok, ahogy a világ leggyönyörűbb jelensége elrepül a
fejetek felett. Emlékszel, hogy a keselyűk csapatokba verődve
repültek az óceán felé? Nem emlékszel? Kövéren és lassan
döcögtek le a szikláról, zuhantak, és a legutolsó pillanatban a
szárnyuk elkapta a légáramlatokat, és felemelkedtek, fel a dűne
fölé, és elszálltak a dombok irányába, hogy keressenek
maguknak egy döglött jávorszarvast vagy antilopot. Te sosem
gondolkodtál el azon, hová lettek a madarak? Nem látod, hogy a
dolgok változnak?
Lindának ez nem tűnt fel, és a keselyűk annyira nagyok és
csúnyák voltak, hogy nem is értette, miért akarná bárki, hogy a
közelben legyenek.
– És ott volt ez, ami visszatért a farmra – folytatta Edmund. –
Nem tudom, miért, de szerintem ez egyfajta csoda, és talán
Bruder a felelős azért is, mert elmentek, meg azért is, hogy ez az
egy visszajött. El tudod hinni? Bruder, akinek olyan a szeme,
mint a víznyelők, ő, éppen ő hoz ránk valami jót! De az a madár
az égen, az valami másra utalt, ezért fogtam a szamarat, és
követtem, keresztül a mezőn. Egy Santa Ana szél miatt nem
szállhatott el, az megakasztotta. Odafent maradt, és megpróbált
a szárazföld belseje felé repülni, mintha maga az Úristen
mozgatná drótokkal a szárnyait, Ő lebegtetné, csak azért, hogy
én láthassam. Elrepült a nap előtt, és szinte vakító volt őt nézni,
és közben arra gondoltam, hogy ez az, ez az!
– Micsoda?
A konyha előtti padon ültek, és anélkül, hogy bármelyikük
felfogta volna, mi történik, Edmund megfogta a lány kezét.
– Nem tudom, de azt tudtam, hogy ez nagy dolog. Tudod,
Linda, az ember néha nem tudja, mi történik, de azt tudja, hogy
van valami. A világ megmoccan, és először nem is veszed észre,
de azután Isten jelet küld neked, és figyelmeztet: figyelj! Erre
gondoltam, és sosem felejtem el azt az érzést, amikor a
folyamágyhoz indultam és felsétáltam benne. Csillámok és kövek
szikráztak, a fény szinte megvakított, és ott ült egy madár,
felhúzott szárnyakkal, mintha nem is szárnya, hanem válla lenne.
Egyre közelebb mentem hozzá, annyira közel, hogy nem is
hittem, ilyen közel lehet kerülni egy madárhoz. Azt hittem, a
kondorkeselyűk mind elmentek a farmról, de az a madár… talán
a legnagyobb, amit Isten teremtett, itt volt a mi földünkön, a mi
folyamágyunkban, hogy én láthassam. Olyan csúf volt, hogy már
szépnek tűnt azzal a rózsaszínű, kopasz és ráncos fejével, ami
éppen olyan, mint az újszülötteké, és ahogy közelebb léptem
hozzá, nem mozdult meg, így azt hittem, elég közel kerülhetek
hozzá ahhoz, hogy a tenyeremet arra a gömbölyű koponyájára
tegyem. És akkor, épp akkor, a fehér nap ragyogásában
ráléptem egy törött deszkára, amit Bruderrel ti dobtatok a
folyamágyba, és egy szög belefúródott a cipőmbe, és
felüvöltöttem. A lábam vérzett, a szög beleállt a sarkamba, a
nagy kondorkeselyű pedig elfordította azt a borzalmas fejét, és
megmutatta magát, és kiderült, hogy nem is kondor, csak egy
ostoba, vén pulykakeselyű, ami a konyhai szemetet dézsmálja.
Rám nézett, kurrogni kezdett, úgy nevetett, ahogy néha te
szoktál, Linda, és szárnyra kapott, a szárnya hegye arcon
csapott, és… elrepült.
 6.

Nyár végén Bruder a földeken, Edmund mellett dolgozott, és

miközben a hagyma bűze egyre mélyebben beleivódott az
ujjhegyeibe, Dieter rájött arra, amit Bruder mindvégig tudott: a
fiatalember sokkal jobb farmer volt, mint Edmund. Bruder
megígérte Dieternek, hogy olyan profitot termel majd,
amilyenről addig csak álmodott.
– Ha hagyod, hogy vezessem a farmot egy évig. Csak egy évre
van szükségem. Csupán tartsd távol Edmundot.
Dieter lelkifurdalás nélkül ráállt az alkura, és elindult, hogy
közölje a fiával a hírt, ám Valencia behívta a konyhába,
megetette, adott neki egy kis chollót, megitatta meleg tejjel, és
Dieter gyorsan el is felejtette, mit akart. Másnap Bruder
megakadályozta, hogy Edmund kimenjen a földre; úgy állította
meg, hogy rátaposott az egyik öntözőcsőre.
– Mostantól én folyatom a vizet – közölte.
Edmund hevesen zakatoló szívvel rohant az apjához, aki csak
ennyit mondott:
– Csak egy évről van szó.
– De addig én mit csináljak?
– Most lesz időd megépíteni a víztározót, amiről beszéltél. –
Ez azon a napon történt, amikor a forró szél végigfújt a Palomar
lejtőjén és felkavarta a Keselyűfészek homokját, Edmund
szemébe csapva a szemcséket, amikor azt bámulta, Bruder
hogyan tolja ki az ő régi talicskáját a mezőre.
Linda a folyamágy sekély részénél talált rá, éppen ott, ahol a
keselyű leszállt. Megkérdezte a bátyját, hogyan segíthetne. Azt
kívánta, bárcsak azt mondhatná, hogy Dieter tévedett, de tudta,
Bruder jobban vezeti a farmot Edmundnál, aki több energiát
fektetett kézikönyvek és enciklopédiák tanulmányozásába és a
tervezgetésbe, mint a föld megművelésébe, a vetésbe és az
eladással kapcsolatos tárgyalásokba.
– Gondolod, hogy el fog bukni? – kérdezte Edmund.
Linda nemmel felelt.
– Mindent rendben fog csinálni, ahogyan te is – szorította meg
a bátyja karját. Edmund nem húzódott el, de aztán leküldte
Lindát a partra egy rakomány kőért.
– Mindent hozz el, ami nagyobb egy macskánál – mondta, és a
következő pár hétben együtt megépítették a kis duzzasztógátat.
Heisler téglagyárából törött téglákat szereztek, a Gubózósból
csorba cserepeket hoztak, és a gát lassan tömör és szilárd
tömeggé emelkedett. Nem volt se több, se kevesebb, mint egy
kissé ívelt, kődarabokból, téglákból, fenyőgerendákból,
betontörmelékből, döngölt földből, a közepén pedig
szalmabálákból megépített fal. Amikor az utolsó követ is a
helyére tették, a gát több mint két és fél méter magas és közel
két méter széles volt. Linda az egyik, Edmund a másik oldalára
állt, és ha megkopogtatták a köveket a kalapácsukkal, nem
hallották egymás zajongását.
– Szerinted működni fog? – kérdezte Linda.
– Várnunk kell, és majd meglátjuk – felelte a bátyja.
Nem sokkal később Edmund elvállalt egy irodai állást a Twin
Innben. A hotel az óceáni kilátásról és a serpenyőben sült
pulykáról volt híres – ez utóbbihoz a madarakat helyben, a hátsó
kis kunyhóban ölte le Señora Sara de Jesús Robledo. A
konyhában zsír olvadt egy autókerék méretű serpenyőben, és
Señora Sara – mindig kötényben, köves gyűrűivel az ujjain –
egészben sütötte a pulykát, lábbal, szárnnyal, a csőr alatti
karmazsinvörös húsdarabbal együtt, de még a csőrt sem dobta
el, kukoricaőrlőben porította, és csipetnyi buenaventurával
összekeverve rászórta a pulykára. Az „escandoloso”, vagyis
botrányos pulyka ásványvízzel és óceáni szellővel kombinálva
hamar meggyógyította az ember tüdejét és lelkét – legalábbis a
wisconsini és indianai lapokban lehozott hirdetések ezt állították.
Ez volt az oka annak, hogy 1919 nyarán több turista látogatott el
Baden-Baden-by-the-Sea-be, mint bármikor azelőtt.
Dieter azonban még nem felejtette el, hogyan rúgták ki egy
másik szállodából, ezért nem igazán akarta, hogy Edmund
elfogadja az állást. A Keselyűfészekben rengeteg munka volt: a
folyóágyban meg kellett tisztítani a tűzösvényt; meg kellett
javítani a hátsó kunyhó tetejét; a dombon el kellett ültetni az új
szőlőtőkéket; meg kellett építeni a part és a felső rész közötti
lépcsőt.
– Nem fogsz unatkozni. Bruder sok munkát talál majd neked.
Edmund azonban már döntött.
– Miért akarsz minket elhagyni? – kérdezte Linda, miközben
bátyja az első szállodai munkanapjára készült.
Edmund a konyha előtti padon ült. Borzasztóan büszke volt az
egyenruhájára, ami fekete gabardinnadrágból és hozzá passzoló,
szatén csokornyakkendőből állt. Éppen azon ügyködött, hogy a
térde közé szorított cipő orrát minél fényesebbre kefélje.
Linda megkérdezte, meglátogathatja-e a hotelben, de
Edmund azt felelte, hogy el lesz foglalva a vendégszobákkal és
azzal, hogy megbizonyosodjon arról, mindenki megkapta-e, amit
kért. Lehajolt, hogy bekösse katonai sarokkal ellátott Dongola
lakkcipőjét, amit Margaritánál vásárolt egy dollár negyvenötért.
Amikor megvette a cipőt, bevallotta, kicsit sokallja az árat, de a
húga legyintett.
– Miért aggódsz emiatt? – kérdezte, és eltűnődött, vajon
Edmund kitől örökölte ezt a félénkséget, ezt az óvatosságot.
Egészen más volt, mint a többiek, nem is hasonlított Dieterre,
Valenciára, de még őrá sem. Mintha egy másik világból érkezett
volna… Ez ismét eszébe juttatta azt a halvány gondolatsort, hogy
Keselyűfészken és Baden-Baden-by-the-Sea-n túl létezik,
lélegzik és működik egy világ – például ott van a San Luis Rey
folyó, a Palomar, a fekete lagúnák… – Viszel magaddal ebédet?
– Ingyen pulykát kapok minden műszakban.
– Csomagoljak neked pár conchát?
– Muffin jár minden ebédhez.
– Tehetek érted valamit? Bármit?
Edmund nemmel válaszolt. Már éppen indulni akart, amikor
Bruder jelent meg az udvaron. Mezítláb volt, a nadrágszárát
majdnem térdig felhajtotta. Edmund egyik könyve, Az úriember
és a farmja című kötet volt nála. Linda látta bátyja arcának
rángását, látta a pislogását, hallotta a szipogását.
– A hotelbe mész? – kérdezte Bruder.
Edmund folytatta a pakolászást, majd elindult a földúton,
ügyelve arra, hogy ne piszkolódjon be a ruhája. Amikor
megfordult, hogy integessen a húgának, látta, hogy már nincs
ott: a lány elindult a part felé Bruderrel; a rövid árnyékokon és a
fehér ragyogáson kívül más semmi sem maradt a konyha előtti
udvaron.
Felhőtlen nap volt a tengerparton. A homokra érve Bruder
fürdőruhára vetkőzött. Lindán is pamut úszóruha volt, ám ahogy
a hullámok közé vetődött, és a víz megrántotta a ruhája fodros
szegélyét, irigyelni kezdte Brudert, aki a saját ruhájában olyan
szabadnak érezhette magát, akár egy fóka. Elnézte az óceánban
tempózó férfi vállát. Bruder jó másfél méter magasra spriccelte a
vizet a szájából. Szeretett fogócskázni Lindával, szerette
kergetni; szeretett egy cápa precizitásával körözni körülötte, a
tekintete ilyenkor sötéten intenzívvé vált, amitől a lány mindig
ideges lett. Úsztak vagy száz métert kifelé, majd Bruder
behajlított karja egyszer csak ott volt Linda körül. És akkor sem
állt le, akkor sem szólalt meg, amikor Linda ráprüszkölt:
– Bruder, kérlek, lebegjünk itt, csak egy percig! Nézd csak!
Innen látni lehet a házakat meg a gátunkat. Hát nem gyönyörű
kis gát?
Bruder azonban nem állt le, egyszer-kétszer még lemerült,
Lindát a felszínen hagyva, olyan mélyre úszva, hogy már a
szájából kiáramló légbuborékokat sem lehetett látni, de azután
hirtelen megmarkolta és megrántotta a lány hideg lábát. Linda
többször is valami puhaságot érzett a bőrén, valamit, ami olyan
szelíd volt, akár két simogató ajak.
Több mint egy órát úszkáltak, majd visszatértek a partra a
kivetős kenuhoz. Linda már megtanította Brudernek, hogyan
evezzen a hullámokon, hogyan fordítsa széllel szembe a
járművet. Eveztek, addig eveztek, míg a lánynak megfájdult a
karja, de Bruder akkor is rákiáltott, ne hagyja abba. Volt benne
valami vadság, ahogy lesüllyesztette az evezőt a vízbe, ahogy
áthúzta a kenut a hullámok tetején – valami vadság, ami furcsa
bizsergést keltett Linda mellkasában. Bruder tudta, mit tesz a
lánnyal az ilyen pillanatokban, és az volt a szándéka, hogy
ráébressze Lindát: senki más nincs a világon. Mielőtt beismerte
volna magának, hogy szereti a lányt, meg akart bizonyosodni
arról, hogy Linda is szereti őt. Mielőtt megszerezte volna azt, ami
már az övé volt, biztos akart lenni benne, hogy Linda szeretné,
ha valaki birtokolná őt.
Amikor befejezték a kenuzást, a parton felrohantak a farmhoz
vezető vízmosáshoz. Linda a mellén és a combján nehéznek
érezte a fürdőruháját, a napsugarak keresztülhatoltak a
pamuton, ami alól pici páracsíkok szivárogtak elő. Ahogy
felkapaszkodott az ösvényen, megmarkolt egy bojtvirágot; a
szétmorzsolódó levelek ragacsos, tiszta nedvéről eszébe jutott
valami – valami olyasmi, aminek a puszta gondolatára (főleg
Bruder jelenlétében) elpirult. Megfordult; a fiú egy lépésre volt
tőle, feléje nyújtott karral. Vajon őt akarta elkapni? Mivel a
folyamágyat elzárta a gát, a meredek részen kellett felmászniuk.
Linda ismét megjegyezte, hogy meg kellene építeniük a lépcsőt,
és közölte, egyedül is megcsinálja, ha nem akad önként
jelentkező segítsége. Úgy rikácsolt, akár egy aranyfejű sas, és
ahogy felértek a part tetejére, a legszívesebben leheveredett
volna, és maga mellé húzta volna Brudert, de Valencia épp akkor
kiáltotta a nevét, és kérte, segítsen neki a mosásban.
 Azt felelte az anyjának, hogy dolga van.
– Nem, nem, gyere ide, de azonnal! És hagyd békén Brudert!
Neki is dolga van. A földeken.
Linda előredőlt, hogy levegőhöz jusson. Bruder ekkor
érintette meg a derekát. A nap lepörkölte a bőréről a vizet.
Ahogy felemelte az arcát, érezte a vére heves áramlását.
– Linda! – kiáltotta ismét Valencia. – Lii-inda! Lii-inda! – És
megjelent. A kezében egy fából készült sulykolót tartott. A
szoknyája régimódian a bokájáig ért; az arcán látszott, túl sok
dolga van ahhoz, hogy játszadozzon. Linda megbékélt a
mindennapi élet okozta csalódással. Már korábban
megállapította, az anyja elég szűklátókörű, és az erejét a főzésre,
a mosásra, a konyhakertben és a tyúkól körül elvégzendő
munkákra tartogatja, meg az iskola épületében, péntekenként
rendezett vacsorákra, ahol tucatnyi kéz tapsolta ki a masát, ahol
az égő fa füstje összekeveredett a comalon sülő tortillák félédes
illatával. Valenciát nem érdekelte a Baden-Baden-by-the-Sea-n
túli világ, és amennyire Linda tudta, nem is ismerte azt. Az anyja
Mexikóban töltött éveiről alig tudott valamit. Egyszer, a
születésnapjára azt kérte az anyjától, menjenek el San Diegóba,
trolizzanak és lessenek be az Ulysses S. Grant Hotel szőnyeges
előcsarnokába. Valencia azonban nem vágyott rá, hogy akár egy
lépést is tegyen a városi járdán. „Minden, amire szükségem van,
az itt van” – mondogatta. És: „– Jaj, Linda, majd te is rájössz
egyszer!”
Valencia kivitte az udvarra a mosnivalót. Nem esett április
óta, és esély sem volt rá novemberig. A kert kiszáradt,
levendulaszirmos homokágy maradt belőle, amit belepett a
tengeri mustár, az a fehér gerániumbokor, ami a kilöttyintett
mosogatólén élt, meg egy tengeri sótól fehérlő mirtuszbokor.
Dieter évekkel korábban készített egy piknikasztalt meg egy
padot; mindkettőt azokból a gerendákból hasította, amelyek az
El Toro nevű, La Jollánál zátonyra futott szkúner testéből
származtak. A tengerészek karcolásai megmaradtak a deszkán,
Linda nem is tudta volna megmondani, hány, de hány vacsoránál
ült úgy, hogy ezeken a faragásokon futtatta az ujjait: a
rovátkákon, amikkel a matrózok a tengeren, vagy éppen az
asszony nélkül töltött napokat számolták, meg a rajzon, ami egy
helyes, nagy szemű lányt ábrázolt, amint éppen felrántja az
alsószoknyáját. Vihar és napsütés halványította a véseteket, de
így is elég látszott belőlük ahhoz, hogy Linda el tudja képzelni a
tengerészeket az előrehúzott vászonsapkájukkal, ahogy bevonják
a fővitorlát, ahogy négyen összezsúfolódva alszanak a priccseken.
Sokszor eltűnődött, vajon csak ő látja-e a rajzokat a matrózok
vágyairól, de Bruder nemrég közölte vele, ő is észrevette már a
karcolásokat.
Valencia letette a ruhákat, levette a forró vízzel teli fazekat a
tűzhelyről, beleöntötte a teknőbe, és utasította Lindát, erősítse
hozzá a peremhez a sulykolót. Késő délelőtt volt. Linda a napra
nézett, aztán a nagy halom szennyesre, és megállapította, még
délután is mosni fog, az egész nap rámegy erre a munkára. A
mosáshoz nem volt szüksége észre, így pár perc múltán – miután
szétválogatta a ruhákat, belemerített egy kockás inget a forró
vízbe, és sulykolni kezdte – eltöprengett, vajon élete végéig a
piknikasztalnál fog-e állni, mások szennyesét fogja-e mosni.
– Mama, szerinted hol találkozott a papa Bruderrel?
– A fronton. Hallottad, elmondta. – Valencia egy selyemblúz
ujjait próbálta kisimogatni.
– De miért hozta őt ide?
– Mert Brudernek nem volt hova mennie.
– De ha elég idős ahhoz, hogy harcoljon a háborúban és puskát
cipeljen, akkor nem elég idős ahhoz, hogy oda menjen, ahova
akar?
– Nem tudom, Linda.
– Talán megmentette a papa életét? Megmentette őt a
németektől?
– Túl sokat kérdezősködsz, lányom.
– Szerinted a papa tartozik neki valamivel?
 Lindát lehangolta az anyja, és főleg az, hogy Valencia nem
osztozott vele a kíváncsiságában. Más dolgok sem érdekelték.
Például, hogy mit csinálnak a férfiak éjszaka a Twin Innben,
abban a teremben, ami a kristálybúrás villanylámpák kísérteties
sárga fényében úszik. Vajon őt miért nem érdekelte, mi folyik
ott? És miért nem érdekelte az sem, mi van a parton, a La Jolla-
öböl feletti falucskánál, vagy még távolabb; miért nem érdekelte,
hogy a San Diegó-i Union Streeten, ahol (Linda úgy hallotta, de
persze nem látta) ló nélküli omnibusz csörög-zörög az utcán, és
egy ötcentesért bárkit bárhová elvisz. Valencia a lánya elé dobta
Edmund egyik levehető galléros ingét. Az anyagból Edmund
illata áradt: a vörösfenyő és a gyanta illata. Linda szinte érezte a
fiú bőrét a kopottas ing alatt.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Valencia. – De tévedsz,
Linda.
– Tévedek?
– Én is olyan voltam, mint te.
A lány ezt nem értette.
– Ez egy más világ volt, amikor én megérkeztem. Akárhová
néztél, sehol nem volt más, csak bozót és bokrok. A folyóágy
akkoriban nagyobbnak tűnt, egy széles árok volt, ami az óceánba
vezetett. Az Agua Apestosa szélesebb volt és feketébb is, mielőtt
megépítették a hidat. Jaj, Linda, ha most azt gondolod, hogy
bűzlik…! Akkor kellett volna érezned. Amikor a Santa Ana szél
fújt, rongyokat kellett a szánk elé kötni.
Linda drótkefével dörzsölgette az inget. Azon tűnődött, az
anyja vajon mit próbál elmondani neki, és ennek a valaminek mi
köze van a papához, Bruderhez és hozzá. Valencia folytatta: leírta
a földutat, ami annak idején összekötötte a falut a világ többi
részével; elmondta, egész este és éjszaka utazniuk kellett, hogy
reggelre Los Angelesbe jussanak. Hogy honnan tudja mindezt?
Onnan, hogy azon az első reggelen, miután a partra úszott és
Dieter istállójában ébredt, ismét megpróbált elszökni.
Kijelentette, ezt sosem felejti el. A kakasokkal kelt, a
könyökhajlatában tengeri só fehérlett, álomtól felpüffedt arcán
látni lehetett a szalmaszálak lenyomatát. Azonnal tudta, hogy
minden rosszá vált számára. Amikor leugrott a Santa Susana
fedélzetéről, abban reménykedett, hogy a Rancho San Pedro
partjánál ér majd földet. Amikor Linda megkérdezte, az hol van,
Valencia elmagyarázta, azon a helyen hivatalosan faggyúval és
prémmel kereskedtek, nem hivatalosan viszont, legalábbis ez a
pletyka terjedt Mazatlán páfrányos ablakmélyedéseiben,
ópiummal és lányokkal üzleteltek – olyan lányokkal, akiknek a
haja éppen olyan fekete volt, mint az övé. Valenciának a legjobb
barátnője, Pavis (erős lány volt, fitos orrú, a haját mindig
befonta, a fonatot kontyba csavarta a feje tetején) beszélt erről,
még akkor, amikor Valencia arra készült, hogy szolgálatot vállal a
Santa Susanán. Megrémítette ez a lehetőség, de azt is tudta,
hogy San Pedro öblén és Wilmington sós, mocsaras síkságán túl
van egy út, egy fehér porral borított kétsávos, ami
keresztülhalad a bozótosokon, a kisebb tölgyligeteken és a
kiszáradt folyómedreken; keresztül a lapos vidéken, ahol egykor
ötvenezer tehén legelészett; keresztül a citrusültetvényeken, egy
pueblo irányába, ami már valódi faluvá terebélyesedett, sőt
várossá, ami magában hordozta annak ígéretét, hogy valamikor
majd metropolisz lesz belőle. Ezt a helyet pedig Pasadenának
hívták. Mazatlánban még a mellékutcák lányai (azok, akik
mezítláb szaladgáltak és maguk próbáltak megtanulni olvasni,
miközben a Hotel San Pancho bárjában idős férfiak ölében
üldögéltek, a férfiakéban, akik csak a mellük kivillanását lesték,
miközben az El Diario előző napi – mindig az előző napi – számát
böngészgették), még ezek a lányok is hallottak Pasadenáról, már
1895-ben is; hallottak a narancsültetvények közepén virágzó
városról, ahol ötszáz szobás szállodák nőnek ki a földből a száraz
folyómedrek mellett, szállodák, amelyekben a víznél is jobban
kellenek a szobalányok, varrónők, ezüstfényezők, meg azok, akik
felvakszolják a báltermek padlóját.
– Miért akartál odamenni? – kérdezte Linda, és kézbe vett
egy másik inget. Még sosem látta Pasadenát, nem is nagyon
gondolt rá, azt feltételezte, az a gazdag lányok völgye, azoké,
akiknek árnyéka a krikettpályák gyepén szokott hosszúra
nyúlni.
– Azt hallottuk, hogy pávák élnek a fákon, és minden
embernek saját narancsligete van. – Ezt hallották, meg azt is,
hogy nincs olyan szálloda Pasadenában, aminek ne lett volna
szüksége egy vékony, gyors kezű lányra, olyanra, aki meg tud
hajolni a vendégek előtt a loggián, aki be tudja hajtani a
szaténszélű lepedőt az ágy sarkaiba. Valencia azt is hallotta, hogy
a spanyol nyelv még mindig hasznos Alta Californiában,
különösen Pasadena konyháiban, cselédfolyosóin és hátsó
lépcsőin. Azt is hallotta, hogy Pasadena a szabadság és az ígéret
földje. „Mivel ott minden új – magyarázta Pavis, amikor Valencia
a Santa Susana fedélzetére lépett. – Egy hozzád hasonló lány
pillanatok alatt feleségül mehet egy vasúti báróhoz, egy
villanymágnáshoz vagy egy olyan úriemberhez, akinek ötszáz
holdas narancsültetvénye van!” „De hol találkozhatnék én egy
ilyen férfival?” – kérdezte Valencia. „Megtalálod a módját! –
felelte Pavis. – Csak viselj csinos ruhát, amikor megérkezel, és
fésülködj meg!”
Valencia erre a tanácsra gondolt, amikor felszállt a Santa
Susanára. Azzal biztatta magát, hogy miután a hajó horgonyt vet
a San Pedro-öbölben, úgy eltűnik, hogy soha többet nem látják.
Ezt mondogatta magában akkor, amikor kihajóztak, amikor a
fedélközben, azon a régi, kopott bársonnyal bevont széken ülve
aludni próbált. Hamarosan megtudta azonban, hogy a
kapitánynak, Señor Carillónak (akinek a hasa tájéka sokkal
szélesebb volt, mint a válla) esze ágában sincs megengedni neki,
hogy elhagyja a hajót. Az első hónapban Valencia elhajózott San
Pedróba, azután vissza Mazatlánba. Útközben a csipkézett
partvonal öbleit, kiszögelléseit tanulmányozta. Amikor a hajó
visszatért a mazatláni vizekre, a kapitány nem engedte meg
neki, hogy partra szálljon. A korlát mellett állva látta a távoli
Sierra Madrét és a város piros tetőcserepeit, és közben azon
gondolkodott, merre lehet Pavis. Talán most is ott áll az ablakból
lelógó páfrány alatt? Esetleg valaki ölében ül a San Panchónál?
Vagy ő is egy hajón van, ami talán itt, éppen ebben az öbölben
ringatózik lustán?
– A második úton történt – mesélte Valencia a lányának –,
hogy kiúsztam a Keselyűfészek partjára. Azt hittem, Los
Angelesbe jutok, de úgy látszik, tévedtem.
Valóban tévedtél, gondolta Linda. Az anyja átadott neki egy
újabb, egy ingből kötött batyuba belegyömöszölt
szennyesadagot. Ahogy szétcsomózta az ing ujjait, egy halom
alsóinget talált. Mindegyik olyan bordázott pamutból készült,
amilyet nem lehetett kapni Margarita boltjában. Edmund
alsóingei hosszú ujjúak voltak és vékony pamutból készültek,
Linda már sokszor tartott őket a kezében, az anyag pici lyukain
keresztül már sokszor nézett a napba, sokszor érezte rajta a
bátyja halvány, mégis friss és meleg testszagát. Ezek az
izzadságtól kemény alsóingek Bruderéi voltak. Nagyobbaknak
látszottak, mint Edmundéi, Lindának egészen a térdéig leértek,
majdnem akkorák voltak, mint a vitorlák, amiket régebben a
csónakján használt.
– Ugye milyen magas férfi? – kérdezte.
Valencia mormogott valamit, miközben kigombolta Dieter
hosszú alsóinak sliccét.
– Érdekes szaga van, ugye?
– Kiről beszélsz?
– Nem érdekes – mormolta az orra alatt Linda.
Elgondolkodott, milyen is lehet az a test, ami a hónaljánál ennyire
felforrósodik és így izzad, ami olyan erős szagot ad ki magából,
hogy az alsóingeket kétszer is ki kellett sulykolni. Belebújt az
egyikbe.
– Te meg mit művelsz?
Linda nem felelt.
– Vedd le, inkább dolgozz!
 – Nézd, mama! Olyan nagy, mint egy ruha! – Linda
előretartotta a karját, körbepördült: az óceán és a part és a
mezők homályos örvénnyé váltak előtte, kék és homokszínű,
barna és zöld foltokká mosódtak össze. Lehunyta a szemét, és az
óceán moraja felerősödött, az alsóingből áradó illat beáramlott az
orrlyukaiba. A nedves anyag megsimogatta a lábszárát,
megcsiklandozta a torkát, és ő folytatta a forgást.
Valencia felnézett a munkájából.
– Jaj, Linda! Ne emlékeztess magamra! – mondta, és
nosztalgikusan csettintett a nyelvével.
Ugyanerre gondolt Linda is. Arra, hogy az anyja, aki oly
bátran viselkedett fiatalkorában, aki annak idején gyönyörű
volt… Egy olyan lány, mint annak idején az anyja, aki képes volt
belevetni magát a tengerbe, hogyan volt képes elfogadni azt az
életet, ami a Keselyűfészekben várt rá; hogyan volt képes kertet
gondozni, öszvéreket etetni, ruhát sulykolni. Hogyan vált ez a
lány az ő anyjává? Igen, Linda ezt a kérdést tette fel magának.
Hogyan válik valaki azzá, akivé? Igen, a Valencia fiatalságával
kapcsolatos történetekről önmaga jutott eszébe, de azután
történt valami. Valencia valaki mássá lett (vajon ez egyik napról
a másikra történt?), és miközben ő ott pörgött és forgott Bruder
alsóingében, feltette magának a kérdést: „Velem vajon mi fog
történni?”
– Add már ide! – Valencia áthúzta Linda fején az inget.
Bruder illata ellebbent a lány közeléből.
Linda eltűnődött, mi változott meg azóta, hogy Valencia
kiúszott a partra. Az El Camino Real szélesebb lett, a patkolatlan
szamarak és lovak letaposták a földet a makadám és az
automobilok számára. Nem sokkal Linda születése után Dieter
eladta legkeletebbre eső földdarabját egy embernek, aki így
kétsávosra szélesíthette ki az utat. Ez a tranzakció húsz holdra
csökkentette a Keselyűfészek területét, és ebben már benne volt
a folyamágy is.
„Az automobilok megváltoztatják a világot” – emlékezett
vissza Linda az apja szavaira, amelyeket még kicsi korában
hallott. Mire hét-nyolc éves lett, Dieter már keserűen
mondogatta: „Az automobilok mindent tönkretesznek
körülöttünk. A következő az lesz, hogy kikövezik a lagúnát.” És
mint kiderült, ez majdnem valóra is vált: hidat építettek az Agua
Apestosa fölé, mert az automobiloknak így nem kellett
megkerülniük a peremét, és ezzel két mérföldet
megtakaríthattak. Linda rájött, hogy neki sokkal jobban tetszik a
haladás és a fejlődés, mint az apjának, és ez eléggé meglepte.
Dieter komoran fogadta el a jövőt – a homlokát ráncolta, az orra
mintha megnyúlt és horgasabbá vált volna, pókhálószerű
szakálla mogorván lengedezett a napnyugtakor feltámadó
szélben. Linda rájött: az apja lassanként megöregszik.
Dieter főként azért gyűlölte az utakat és az automobilokat,
mert, mint sokszor elmondta, mindenki meggazdagodott rajtuk,
kivéve őt. „Az az ember kényszerített, hogy odaadjam neki a
földemet” – dörmögte, miközben a mezőn állt és az elhaladó
forgalmat nézte.
– Miért kényszerítették rá a papát, hogy eladja a földet? –
kérdezte Linda az anyját, miközben folytatták a mosást.
– Apádat senki sem kényszerítette semmire. Azt a
földdarabot eladta az első embernek, aki idejött. Ha várt volna
még egy hónapot, kétszer annyit kap érte. Ha vár még egy évet,
akkor négyszer annyit.
A szárítóköteleket háromszög alakban, három nyárfa pózna
között feszítették ki, a területet legyezőpálmák védték az erős
széltől. Éppen virágzott a pipitér, a póznák között egészen nagy
bokrokban. Linda hamar ráunt a mosott ruhák kiteregetésére,
abba is hagyta, inkább letépett párat a virágokból, amelyek a
százszorszépekre hasonlítottak, de Edmund szerint mérgezőek
voltak. Ezt Linda nem tartotta túl valószínűnek, de mivel
Edmund kitartott az állítása mellett, végül hitt neki. Koszorút
font a pipitérből, a fejére tette; a pici virágoknak szinte semmi
súlyuk nem volt, Linda csak annyit érzett, mintha
megsimogatták volna.
Visszatért Bruder alsóingeihez, amelyek már nehézzé váltak a
víztől, és érezni lehetett rajtuk a lúg bűzét meg a teknő
tölgyszagát. Eltűntek a foltok, eltűnt Bruder illata. Linda a nap
felé fordulva feltartotta az egyik inget. Nem érzett mást, csak az
óceán illatát meg az anyagot szárazra perzselő fényt. Kivett két
ruhacsipeszt a bádogdobozból, a vállrészénél fogva felakasztotta
az inget a kötélre.
– Nem kell ezt csinálnod.
– Akkor ki csinálja meg?
– Majd én – felelte Bruder.
– Na, kíváncsi lennék én arra!
– Nem kértelek, hogy csináld meg.
Bruder az egyik póznához támaszkodott. A nadrágja térdig
vizes volt. A maga furcsa módján nézett Lindára, borostától
kemény állát felszegve, a szája sarkában olyan mosollyal, mintha
arra készülne, hogy illetlen, cuppogó hangot ad ki magából. Mit
akart? Időnként azt kívánta, bár tenné fel Linda neki a kérdést.
Ha feltette volna, ő bizony válaszol. Senki sem tudta róla, hogy
óvatos ember, nem szívesen néz szembe ismeretlen
veszélyekkel. Pasadenában, kisfiúként megtanulta, hogyan
ismerheti fel az ellenségeit. Ez a tudás az életét mentette meg az
árvaházban, később pedig a francia bükkerdőben – az ellensége
sosem az volt, aki annak látszott.
– Miért van százszorszépkoszorú a fejeden?
Linda felemelte a kezét, megérintette a koszorút. Biztos volt
benne, hogy bolondosnak látszik, mint azok a kislányok, akik
hercegnőnek képzelik magukat.
– Ja, ez…? Ez nem százszorszép. Még ezt sem tudod? Ez
pipitér. És jobb, ha vigyázol vele, mert mérgező. Óvatosnak kell
lenned, ha nem tudod megkülönböztetni a két virágot.
– Nem, nem az.
– Mármint mi nem?
– A pipitér nem mérgező. – Bruder elhallgatott, azután
hozzátette: – Nem mérgezőbb, mint te vagy én.
Linda már majdnem ökölbe szorította a kezét, hogy kijelentse:
„De igen!”, ám még időben visszafogta magát. Igen, ha megteszi,
akkor Bruder biztosan megkérdezi tőle, hol tanulta ezt, neki
pedig akkor el kellett volna mondania, hogy Edmundtól; ezen
Bruder csak nevetett volna, harsányan, nyitott szájjal, hogy látni
lehet a torka fekete öblét.
A fiú a háta mögül elővett egy narancsot, a levegőbe dobta és
elkapta.
– Gyere velem! – Linda felé lépett, odadobta a lánynak a
narancsot, aminek a héján egy halvány, odapecsételt
szövegtöredék látszott: „PASA…”
– Minek?
– Mutatni akarok valamit.
– Micsodát?
– Csak gyere! – Bruder árnyéka a ruháskosárra vetődött.
Linda érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, amikor Bruder
kicsente a tenyeréből a narancsot.
– Mosnom kell. Hagyjam itt a mamát?
– Visszajövünk.
– Hova megyünk?
Bruder megfogta a lány kezét. Lindának olyan érzése támadt,
mintha a keze másvalaki keze volna; egy szabad, független kis
kéz, amit elkap Bruder mancsa.
A fiatalember a szirtfal széléhez futott, Linda követte, a háta
mögött felborult a ruháskosár. A lány kíváncsi volt, látta-e őket
valaki; kíváncsi volt, Valencia utánuk néz-e fáradtságtól püffedt
és ráncos szemével, ahogy ott áll a konyhában; ahogy épp kinéz
az óceánra, látja-e őket elszaladni.
Bruder látott valamit a tengerparton, ami megrémítette, amit
meg akart mutatni Lindának, hogy lássa, őt is megijeszti-e. Úgy
gondolta, ha igen, akkor Linda biztos felé nyújtja a kezét, ő pedig
akkor átkarolja, magához szorítja, és ott fognak ringatózni,
miközben a hullámok a lábuk alatt a partot ostromolják.
 Gyorsan lefutottak az ösvényen, Bruder lába felrúgta a port, a
kavicsokat, a keze, amit oldalra tartott, hogy megőrizze az
egyensúlyát, időnként megmarkolta a bojtvirágokat, leszakítva a
húsos, háromszögletű leveleket. Linda követte őt, de elvesztette
az egyensúlyát, és a lila virágokba kapaszkodott. Nem állt meg;
megcsúszott és szaladt tovább, egy lépéssel lemaradva Bruder
mögött. Amikor Bruder hátrafordult és megkérdezte tőle, jól
van-e, lihegve felelt:
– Jobban ismerem ezt az utat, mint te!
Igazság szerint sosem futott le ilyen gyorsan, és énjének egy
része – egy sötéten pulzáló rész – attól tartott, hogy végleg
elveszti az egyensúlyát, és előrezuhan, beleütközik Bruderbe, és
mindketten legurulnak a lejtőről, lezuhannak a köves partra.
Nem ijedt meg ettől, de a szíve szaporábban vert, felhevült a
teste, a homlokáról verítékfátyol csordult az arcára. A vére olyan
gyorsan áramlott a testében, hogy úgy érezte, valami
megváltozik benne – mintha az, amit Bruder iránt érez, valahogy
bekerülne egy korábbi érzelem helyére. Bruder oldalra nyújtott
két karja olyan határozott, szilárd, vízszintes vonalat alkotott,
mint a horizont, és ezzel delejes hatást gyakorolt Lindára;
akárcsak az a sima göb, ami a nyaka tövében látszott, az a
hajcsáp, ami a gerince irányába kúszott, csontos könyöke
(rózsaszínű és fehér volt, mint valami furcsa virág), a nadrágja
farzsebe, amibe azt a régi kendőt gyömöszölte, amivel – a lány
ezt már sokszor megfigyelte – a haját szokta hátrafogni, mint
valami harcos… Linda a saját verítékében úszott és szédült,
azután tényleg elvesztette az egyensúlyát, a talaj szétmállott
alatta, előreesett, neki Brudernek, aki szintén megbotlott, előre
és lefelé dőlt, és abban a pillanatban, amikor a testük
egymáséhoz nyomódott, már csak alig egyméternyire voltak a
parttól, de ahogy elvágódtak, egymáshoz préselődve zuhantak a
homokra.
Linda behunyta a szemét, a szívverése lelassult. Bruder
szívdobogása a mellkasában visszhangzott. Valami olyasmit
érzett, amit addig még sosem, és megállapította magában, bármi
legyen is ez, sosem fogja elfelejteni. Bruder is érzett valami
hasonlót, de ő pontosan tudta, mi ez; gyorsan talpra ugrott, és
felhúzta Lindát.
– Gyerünk! Nem lesz ott örökké. – Azután, egészen
csendesen, olyan halkan, hogy a lány alig hallotta, hozzátette: –
Lindám…
– Mi nem lesz ott? Hol? – kérdezte Linda, miközben követte
Brudert, aki esés közben lehorzsolta a könyökét, ami most vörös
volt és vérpettyes.
Bruder rányomkodta a kendőt a könyökére, amit azután
felemelt, hogy Linda láthassa a vérnyomokat. Linda odaugrott
hozzá, elkapta a vérfoltos vásznat, amit keménnyé szikkasztott
az izzadság – pontosan az a szag itatta át, amit a mosóteknőben
kidörzsölt az alsóingekből –, és az óceán irányába dobta. A szél
belekapott, a fehér anyag felemelkedett és lebegni kezdett,
Bruder és Linda pedig egy pillanatra összesimuló vállal nézte,
ahogy hol lejjebb ereszkedik, hol feljebb emelkedik, míg végül a
szél – ahogy az oly gyakran előfordul a Csendes-óceánnál –
hirtelen elállt. A kendő alálebegett; fehér négyzet, amin vörös
csillagokként virítottak Bruder vérének foltjai. Aláhullott,
ráterült és belemerült a vízbe.
– Hová megyünk? – kérdezte Linda.
– Majd meglátod! – Bruder végigsietett a hullámok mellett, a
csipkeszerű tajték összegyűlt a bokája körül. – Odalent, a
Katedrális-öbölnél – mondta. – Van ott valami, amit látnod kell.
– Közölte, sietniük kell, és a kezét nyújtotta a lánynak, Linda
azonban nem fogta meg, inkább előrefutott, átugrott az
uszadékfákon, a hínárcsomókon. Dieter sok mindent elmondott a
lányáról Brudernek, egyebek mellett: „Nem ismeri önmagát.
Nem tudja, mit gondolnak róla az emberek, és nem is érdekli. Ő
egy szabad ember. Ahogyan te is az vagy!” Bruder azonban
ismerte önmagát, és ahogy egy lépéssel Linda mögött futott a
parton, azokra a lányokra gondolt, akik korábban belga csipke
zsebkendőkbe bugyolált üzeneteket küldtek neki: „Szeretlek!”
Nem sok ilyen lány volt. Egy-kettő az Orange Groove Avenue-n
álló villákban élt; egyikük megszökött a nevelőnőjétől,
belevetette magát a Colorado Street forgatagába, megfogta
Bruder kezét, az ujjai közé préselte a narancsolajos csipkekendőt.
„Szeretlek, Bruder, és viszont kell szeretned!” Azzal eltűnt,
berohant Dodsworth ruhaüzletébe, Bruder meg ott maradt, a
kezén érződött a gazdag lány illata, az émelyítően édes
citrusparfüm. A Central Parkban, a liliomos szökőkútban
öblítette le a kezét, eldobta a levélkét, a zsebkendőt pedig
elégette a városi farm egyik kályhájában. Nem ismerte a lány
nevét, de eleget tudott a pasadenai gazdag hölgyekről ahhoz,
hogy biztos legyen benne: a völgyben mindenki ismeri a neki
szerelmet valló csitri családját. Tudta, valahol van egy lány, aki
az állát ráteszi egy erkély vaskorlátjára, amiből még árad a nap
sugarainak forrósága; odateszi az állát és rá vár, de ő csak
nevetett, mert tudta, sosem fog elmenni oda. Hamarabb hálna
együtt a kutyákkal, mint hogy ágyba bújjon egy ilyen nővel. Már
egészen fiatalon, a tinédzserkora végén is elég jól ismerte magát
ahhoz, hogy tudja: egy gyöngysort viselő lány soha semmit nem
jelentene a számára. Akkor még úgy gondolta, hogy más lányok
iránt sem fog érdeklődni igazán, most azonban mégis ott szaladt
az óceán partján, Linda sarkában.
A Katedrális-öböl a Keselyűfészektől délre, majdnem egy
mérföld távolságban, a partvonal egyik kanyarulata mögött, azon
a Kocsonya-parton túl volt, ahol a sisakmedúzák fehéren izzó
kísértetekként lebegtek a nyári hullámokban. Lindát
figyelmeztette az apja, hogy ezen a helyen nem úszkálhat, és
Edmund újra meg újra elismételte a figyelmeztetést: „Még a
lábad is elvesztheted, ha azok ott megcsípnek!” Linda hajlamos
volt rá, hogy ne vegye figyelembe a tiltásokat, de ezeket a
tanácsokat mégis megfogadta, mivel a medúzák azon kevés
dolgok közé tartoztak, amiktől rettegett. Alaktalanok voltak és
színtelenek, semmi-buborékok, amiket megfogni se lehetett.
Sokszor fel is tette Edmundnak a kérdést: „Ha a medúza
valójában semmi, akkor hogy tehet kárt bennem?”
Előző este telihold volt, a Kocsonya-partról úgy
visszahúzódott a víz, hogy előbukkantak azok a vízzel teli
mélyedések és horpadások is, amelyeket Linda már közel egy
éve nem látott. A sekély pocsolyákban vörösszájú szellőrózsák
lebegtek, közöttük kagylók fehérlettek. Linda észrevett egy
kisebb, narancsszínű gömböt, ahogy ott hánykolódik az egyik
hullámon, a parttól valamivel távolabb. Azután meglátta a
második, a harmadik gömböt is. A napsütésben egyre többet
fedezett fel a dagály után maradt pocsolyákban és odakint, a
hullámokon; először többtucatnyit látott, azután több százat,
végül több ezret – narancsok lebegtek a látóhatáron is, a tengert
tökéletes gömb alakú gyümölcsök dekorálták, amelyektől úgy
nézett ki, mint egy fénylő mazsolás kalács. Hirtelen mindenütt
ott voltak a narancsok, mintha egy mennybéli ládából hullottak
volna alá. Bruder felvett egyet a homokból. Magasan a levegőbe
dobta, Lindával együtt nézték, ahogy a gyümölcs hosszú ívet
bejárva a vízbe esik és eltűnik, majd ismét felbukkan, lebegni
kezd.
Linda megkérdezte, honnan kerültek ezek ide.
– Egy hajóroncsról – felelte Bruder.
A tenger tele volt narancsokkal. A pelikánok rátaláltak a
gyümölcsökre, hangos suhogással és csobbanással lecsaptak
rájuk – azt hitték róluk, különleges halak. A narancsok obszcén
módon dudorodtak a madarak fekete torokzacskójában. Linda
nem értette a dolgot. Hogy szenvedhetett szerencsétlenséget
bármilyen hajó egy ilyen szép napon? Hihetőbbnek tartotta,
hogy az Agua Apestosa fölötti hídon felborult egy teherautó, és a
rakománya előbb a mocsárba ömlött, majd onnan kisodródott a
tengerre.
A távoli pocsolyáknál egy széles karimájú kalapot viselő alak
hajolgatott a sekély vízben, gyűjtögetett valamit, a narancsokat
rugdosta, felfordította a kagylókat, a rákokat. Linda nem volt
benne biztos, de úgy látta, hogy egy kisfiú mozgolódik. Nem
ismerte fel, de a faluban olyan gyorsan változtak a dolgok, hogy
az utóbbi időben a parton sok olyan emberrel találkozott, akit
korábban még sosem látott; emberekkel, akik Escondidóból és
Julianből autóztak le idáig, véletlenül rátaláltak az ösvényekre és
lejöttek a partra, hogy horgásszanak, fogócskázzanak a víz
szélén. A világ, amiről Linda régebben azt feltételezte, hogy
egyedül az övé, gyorsan megnyitotta magát az idegenek nyüzsgő
tömege előtt, akik jöttek, egyre csak jöttek bűzt pöfögő
automobiljaikkal, szandáljaikban, hogy aztán – ez szokásuk volt –
zsírpapírt és pipahamut hagyjanak a homokon.
– Az óceán felsöpör utánunk – mondogatták.
Linda nem lehetett biztos abban, hogy kit lát; az alak negyven
méternél is távolabb volt tőle, az arcát eltakarta a fehér
szalmakalap. Gyors kézmozdulatot tett, mire Linda eltűnődött,
ezt vajon integetésnek szánta, vagy azt jelezte, hogy talált
valamit, esetleg egy osztrigát, aminek a belsejében van egy
csecsemőököl méretű gyöngy; vagy talán azt mutatta, hogy
segítségre van szüksége, esetleg beszorult a lába egy
murénabarlangba. Az alak ismét intett, ezúttal már nemcsak a
kezével, hanem teljes karjával, és Linda mintha mosolyt látott
volna az arcán. Mintha hallott volna valamit, de a vizet borzoló
szél és a hullámok hangja, meg a sirályok miatt, amelyek úgy
rikácsoltak, mintha elvesztettek volna valamit, nem értette a
szavakat.
– Hallottál valamit?
Bruder megrázta a fejét. Semmit sem hallott, különben is el
akart jutni a Katedrális-öbölbe.
– Sietnünk kell, talán már elment.
– Kicsoda?
Bruder magához húzta Lindát, átölelte a derekát. A tenyere
akkora volt, mint Linda arca – a lány ezt tudta, mert Bruder
egyszer már az orra elé tartotta a kezét, és miközben a kisujjával
megérintette az egyik fülét, a hüvelykujjával elérte a másikat.
Edmund is tanúja volt ennek, és Linda látta, ahogy Bruder az
arcára teszi ezt a kézmaszkot, a bátyja gyorsan elfordítja a fejét.
A narancsok idegesítették Brudert, mert tudta, honnan vannak,
és tudta azt is, milyen ostobaság vezethet egy ilyen
narancsömléshez. Franciaországban, abban a bizonyos
bükkerdőben ígéretet tett arra, hogy megőriz egy titkot, így nem
mondhatta el Lindának, hogy a szétszóródott narancsoknak
közük van hozzá, közük van a lányhoz is, közük van kettejükhöz
is. Időnként, amikor Bruder nyughatatlan volt, emlékeztette
magát, hogy csak a türelem segítségével juthat át a jövőbe, és ez
a gondolat mindig lelassította éppen túlerőltetett szíve
dobogását.
A Katedrális-öböl keskeny volt és rövid, a vize örvénylő és
tajtékos, a partját krumpli méretű kavicsok borították. A
hátuljánál bársonyos mohával borított sziklasor vonzotta
magához a zöld szemű legyeket. A meredek szirtfal tetején egy
elhagyatott református templom imbolygott a szélben; a falakat
alkotó deszkák egy részét már leszedték, másik részük még
mindig ott korhadozott; az éppen munka és gazda nélküli
napszámosok időként itt raktak nagy tüzeket, amiket ezekkel a
deszkákkal tápláltak. Az öböl hátsó falában keskeny járat nyílt,
egy boltíves lyuk, amibe még a kisgyerekek is csak kétrét
görnyedve tudtak bemászni. A lyukon túl egy kis barlang volt,
amit a mennyezeten tátongó, rózsa alakú nyíláson keresztül
érkező fény világított meg. Ez a barlang jóval kisebb volt még
Miss Winterbourne osztályterménél is, de a mennyezete
boltozatosnak látszott és egészen magasan húzódott, a végében
meg egy lapos, oltárra emlékeztető kő állt. Amikor hét- vagy
nyolcéves volt, Linda elkószált a Keselyűfészekből, végigment a
parton, és akkor – épp apály idején – jutott el először ebbe az
öbölbe. Sosem felejtette el, hogy kislányként mennyire izgult és
mennyire elcsodálkozott, amikor belesett a barlangba, amikor
meglátta a mennyezeti nyíláson keresztül rézsútosan bevágó
napsugarakat, amelyek szinte simogatták az oltársziklát. Olyan
volt az egész, mint egy miniatűr templom, egy babaház-
katedrális, vagy mint a Dieter könyvében látott képeken azok a
németországi katolikus templomok; a könyv illusztrált volt, és
selyempapírt illesztettek be minden egyes nyomat elé, amelyek
különböző katedrálisokat ábrázoltak, a kölnit, a drezdait, a
lipcseit, meg egy másikat, ami egy bizonyos, München nevű
helyen állt. A nyomatokat valaki kiszínezte színes ceruzával. A
könyvben mindegyik katedrális főhajóját rézsútos
napfénypászma világította meg, pontosan úgy, ahogy a parton
lévő kis barlang belsejét. Ez a felfedezés (Egy kápolna a
tengerparton! Egy katedrális az öbölben!) olyan izgalmat okozott
Lindának, hogy azonnal felrohant a Keselyűfészekbe, hogy
elújságolja a dolgot Edmundnak. Katedrális-öbölnek fogom
nevezni azt a helyet! – határozta el magában. Olyan gyorsan
futott, hogy szinte látta a ruhája alatt a szívét, ahogy dobog, és
amikor végre eljutott Edmundhoz, aki az ágyán feküdt és éppen
egy mezőgazdasági szótárt olvasgatott, borzasztóan nehéznek
találta a szavak egymáshoz illesztését, annak elújságolását, hogy
mire bukkant rá. „Odalent a parton… – próbálkozott. – Találtam
valamit. Felfedeztem valamit. Gyere, nézd meg!” „Eljutottál a
Katedrális-öbölbe?” Linda szíve nagyot dobbant, azután mintha
megállt volna, miközben Edmund elmagyarázta, hogy nem ő az
első, aki felfedezte a kis barlangot, de talán ő az utolsó.
Amikor eljutottak az öbölbe, Bruder és Linda megállt a szélén.
A narancsok úgy ültek a fekete kövek tetején, mint a bolygók az
égen, és Bruder keze bizonytalanul a lány vállára ereszkedett;
korábban figyelmeztette magát, nem szabad megérintenie
Lindát, a keze azonban ennek ellenére megsimogatta a lány
nyakát. Érezni akarta a bőrét, már azóta érezni akarta, hogy
Dieter először beszélt a lányáról, először mondta el, hogy: „A
szeme éppen olyan fekete, mint a tiéd.”
– Talán nem kellene – mondta Bruder.
– Mit nem kellene?
– Azért hoztalak ide, hogy megmutassam neked…
 Tényleg egy zátonyra futott hajó volt az öblön túl? Vagy egy
partra vetett delfin, ami már felpüffedt, de még kínlódik a napon,
még kétségbeesetten csapkod az uszonyaival? Ezek valószínűnek
tűntek. Vagy talán egy oroszlánfóka siratja elvesztett kölykét,
üvöltve az apályban, könnyes szemmel és lekonyuló bajusszal?
És akkor, akkor Lindának eszébe jutott, hogy Bruder talán csak
azért hozta el őt ide, hogy kettesben lehessen vele. Talán a keze
keresztülvezetheti a barlang száján, be a szirtfalban tátongó,
nyirkos barlangba. De mit tegyen akkor, ha Bruder esetleg fel
akarja fektetni őt arra a kőoltárra? A férfi utáni vágya mélységes
volt, éjszakánként sajgó fájdalomként támadt fel benne.
Azután meglátott valamit a parton.
– Az meg micsoda?
Tizenöt méter távolságban, a barlanghoz vezető ösvényen
valami fehér és buborékos dolog feküdt szétterülve; körülötte
pár narancs ragyogott. Linda először arra gondolt, talán egy
bébibálna, amit a dagály ereje hajított ki a partra, de volt valami
abban a formában – hosszúkás volt, a vége felé lapos, és mintha
valami fejre emlékeztető rész is tartozott volna hozzá –, ami azt
súgta Lindának, hogy nem, ez nem lehet bálna. Esetleg egy
delfin, vagy egy kékúszójú tonhal, annak fehérlik ilyen ezüstösen
a hasa a délutánban. És talán ez magyarázatot adhat a szagra is,
ami éppen akkor ért el a lány orrához – a rothadás fekete bűze
volt ez, az oszlásé, a kövér nap alatt lezajló húsérésé. A keze
Bruderét kereste.
– Meg akarod nézni? – kérdezte a férfi.
Bruder elindult, Linda pedig követte, egyik kezét az orra és a
szája elé tartva, ahogy feltört a szag, valahogy úgy, mint amikor
az ember észrevesz valami halvány fénysávot, araszolva elindul
felé, és a világosság szélesebbé válik, majd a maga fehérségével
beleömlik a szembe. Csakhogy ez a szag fekete volt és halott, de
nem olyan, mint a döglött halé – Linda ezt már meg tudta
állapítani, és már abban is biztos volt, nem egy kékúszójú tonhal,
nem is egy delfin fekszik ott, ami eltévedt, ki tudja, hogyan
vetődött ide a San Clemente-sziget mellől, ahol a társai úszkálni
szoktak. Nem, ez valami más volt. Ez valaki más volt.
A férfi felvett egy botot, amit a hullámok simára és fényesre
csiszoltak.
– Így találtam rá – mondta.
És ahogy közeledtek, Linda eltűnődött, vajon ki lehet ez;
esetleg egy olyan lány, aki az ő anyjához hasonlóan a vízbe
vetette magát egy hajó tatjáról? Egy olyan lány, aki odafent,
abban az elhagyatott református templomban imádkozott, és
lecsúszott a szirtfalról? Esetleg egy olyan lány, akit a dagály
zsíros csápjai ragadtak magukkal? Egy lány, aki hozzá hasonlóan
az óceánban és a parton halászgatott és gyűjtögetett, de közben
valahogy rátalált a halál?
Magas lány volt. Meztelen. A karjai az oldalához szorultak, a
térdei furcsa szögben kifelé fordultak, a bokáit keresztbe tette.
Szőke hajzuhataga ráhullott fénylő arcára. A háta ezüstösen
kéklő volt, és Linda, akit ekkor már csak néhány lépésnyi
távolság választott el tőle, látta, hogy a vízben töltött órák
hatására felpüffedt a teste, sósvíz-réteggel telt meg a húsa,
amitől úgy nézett ki, mint egy túlméretezett játék baba: puha
anyaggal kitömött karok, fehér és kocsonyás lábak. A hajáról
Lindának azoknak a valódi játék babáknak a porcelánfejébe
befűzött, lószőrből készült hajszálak jutottak eszébe, amik ott
sorakoztak Margaritánál, a pult mögötti legfelső polcon. Milyen
riadtra festették azokat a kék szemeket, amelyek merev
tekintettel mindig követték őt a boltban, valahányszor bement
oda, hogy felpróbálja a sastollas kalapot!
Bruder megbökdöste a lányt a botjával, megszurkálta a vállát.
Mozdulataival felriasztott egy felhőnyi legyet.
– Halott – hallotta Linda a saját hangját. – Mi történt vele?
– Biztos a roncsban volt.
– Szerinted kicsoda?
– Talán a kapitány lánya. – Bruder megpiszkálta a lány fejét a
bottal. A fej úgy fordult oldalra, mintha nagyon nehéz lenne,
mintha vízzel volna tele. A gerincoszlop ernyedt volt, a jelek
szerint szétroppant – ez a gondolat egyetlen pillanat alatt
megtöltötte Linda elméjét egy elképzelt roppanás éles
reccsenésével. Hallotta a hangot, aminek kíséretében a lány
nyaka eltörött egy váratlan rándítás következtében. Egy
reccsenés… és a lány, aki előtte még élt és szép volt és bátor volt
és boldogan élte fiatal életét, aki semmit sem várt, mégis
mindenben reménykedett – és akkor hirtelen kitört a nyaka.
Lindának olyan érzése támadt, mintha jelen lett volna, amikor a
lány élete semmivé vált, és most, ahogy a nyakat nézegette, ami
ernyedten elfordult Bruder botjának érintésére, most hirtelen
rádöbbent, hogy ez az iszonyatos hang, amit ő valójában sosem
hallott, ez a reccsenés most már örökre vele marad, kísérteni
fogja, amíg csak él; és megértette, hogy ez a nap és a jelenet,
ahogy a dagály araszolva közeleg, ahogy a szürke sirályok ott
függnek mozdulatlanul a szélben, és ahogy a nap folyamatosan
haladva szórja sugarait, meg ahogy Bruder keze az a csípőjére
ereszkedik, meg persze Bruder hangja, ami sokkal mélyebb, mint
bármelyik fiúé, akit ő valaha ismert (Bruder hangja, ahogy
megkérdi tőle: „Mondd, jól vagy?”) – szóval, ez az egész, meg az
undorító fekete szag, meg a csillogó testkupac, meg a keresztbe
tett, duzzadt bokák, meg a fanszőrzet aranyló villanása (mert
Bruder persze tovább piszkálgatta a lány testét, megpróbálta
megfordítani, és amikor ez sikerült:) a felpüffedt has látványa,
azé a domborodó hasé, amiben már nem volt élet, pedig… „Ó,
istenem, hiszen ez a lány terhes!” Igen, döbbent rá Linda, igen,
ez az egész nagyon sokat fog még jelenteni neki, ez a jelenet meg
a történtek, ma látvány; neki is és Brudernek is – Brudernek, a
pálcás fiúnak, a fiatalembernek, aki az ő apjával tért vissza a
háborúból; a férfinak, aki elfoglalta tőle az ágyát, aki elrabolta a
Edmundtól azokat az érzéseket, amelyeket az apjuk, Dieter
inkább neki ajándékozott, és ki tudja, talán elrabolta azokat az
érzéseket is, amelyeket ő táplált a bátyja iránt. Bruder, a fiú,
akinek épp olyan fekete a haja, mint az övé, és akinek a teste
(Linda egy alkalommal, az ablakon keresztül végignézte, ahogy
levetkőzik) olyan, mint egy musztángé: izomkötegek a combján
és a mellkasán, ágyéka fekete vermében…
És ez a fiatalember, akit Brudernek hívtak, a mellére vonta
Lindát. A szíve a lány mellkasán dobogott, Linda érezte magában
ezt a lüktetést, és halkan belezokogott a férfi vállába, miközben
Bruder keze a fejét simogatta. Linda meg akarta kérni Brudert,
tartsa, ölelje így őt örökké, de a bűz túlságosan erős volt, egyikük
sem bírta, nem maradhattak a Katedrális-öbölben.
– Visszajövünk ide – mondta Linda. – Egy szebb napon.
Bruder eleresztette, és közben abban reménykedett, hogy ez
valóban így lesz, de nem tudott annyira biztos lenni a dologban,
mint a lány, és ahogy elindultak a parton, szótlanul, mindketten
másképpen képzelték el a jövőt.
A Medúzaparton már megkezdődött a dagály, a hullámok
százával hajigálták a narancsokat a homokra. Linda és Bruder
már korábban látta azt a fiút, aki ott ült az egyik kövön, és
megpróbálta felmérni, mit sikerült összegyűjtenie a
pocsolyákból. Háttal volt nekik, szalmakalapjának korongja
elrejtette az érkezők elől, ahogy lehajolva nézegette a kincseit.
– Ne szóljunk neki a lányról – mondta Bruder. – Megijedne. –
Odakiáltott a fiúnak, és Linda is ezt tette. Ahogy közeledtek
hozzá, a fiú megfordult és mindketten meglepődtek, amikor
felfedezték, hogy nem is egy kölyök; nem, az a „fiú” valójában
Charlotte Moss volt.
Az a valami, amit Charlotte Moss vizsgálgatott, egy törött
tíkfadarab volt, meg egy ezüstvilla, egy kötéltekercs és két-
három narancs.
– Hajótörés történt – közölte. Szorgalmasan jegyzetelt a
noteszába; minkét füle mögé egy-egy ceruzát dugott.
– Ismerted ezt a hajót?
– San Pedró-i teherhajó. Félmillió narancsot szállított Maine-
be. – Charlotte Moss a jelek szerint elégedett volt a beszerzett
információkkal. Úgy mutatott a sodralékra, mintha a történetét
akarná bizonyítani vele. Azután így szólt: – Mindenki odaveszett.
A jelek szerint.
– Honnan tudod?
– Táviraton jött a hír. A Bee küldött ki ide, hogy megnézzem,
mit sodort partra a víz. Ti hová készültetek? – kérdezte
Charlotte.
– Csak sétálunk egy nagyot – felelte Linda.
– Hát, azt látom. Több mint egy órája haladtatok el itt. –
Charlotte felszegte puha állát, amin egy rándulást lehetett
észrevenni, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan le is
írta az ötletet.
– A Katedrális-öbölben voltunk – mondta Bruder.
– Van ott valami?
– Egy csomó narancs – felelte Bruder. – Meg egy lány.
Charlotte kétkedőn nyitotta ki a száját.
– Akkor nekem most gyorsan dolgoznom kell. Ez lehet az
eddigi legnagyobb sztori! – És visszatért a sodralékhoz, tovább
vizsgálgatta a tárgyakat. A fél szemét összehúzva próbálta
megtalálni a legjobb szót, amivel leírhatná a partra mosott ezüst
hajkefét, ami valószínűleg a kapitány feleségéé vagy a hajó
tulajdonosáé, vagy valamelyik gazdag hölgyé lehetett, aki
titokban szeretett volna eljutni egy másik világba. Csak ezt
követően kérdezte meg:
– Szóval tényleg van ott egy lány?
Linda és Bruder elköszönt Charlotte Mosstól, aki elindult a
Katedrális-öböl irányába, de előtte még odakiáltott nekik:
– Keressétek a cikkemet a holnapi lapban!
A torkuk égett a sótól. Visszatértek a Keselyűfészekhez. A
szirtfal lábánál Bruder lehajolt, hogy megcsókolja Lindát, ám a
lány ösztönösen felnézett a szirtre, és meglátta a lefelé bámuló
Edmundot. Bizonytalanságfelhő árnyalta be Linda arcát, ahogy
otthagyta Brudert, és mászni kezdett felfelé a szirtfalon. Futott,
hogy beszámoljon a bátyjának a roncsról meg a sok ezer
narancsról meg az ezüst húsú lányról.
 7.

Az évek során Bruder már megtanulta, hogy szinte mindenki el

akar mondani egy történetet; szinte mindenki megváltoztatja
egy kicsit a múlt eseményeit, szinte mindenki kiagyal menet
közben pár részletet. Az árvaházban a fiúk a saját családjukról
találtak ki különböző dolgokat, új történeteket szőttek azokból a
kis cafatokból, amiket ismertek: „Az anyámnak zöld szeme volt
és gyönyörű szája, és száz férfit is visszautasított, mielőtt igent
mondott apámnak, amikor megkérte a kezét.” A katonák,
Bruder szakasztársai a lányokról meséltek, akik odahaza várnak
rájuk: „Telefonközpontosként dolgozik, és olyan gyönyörű, hogy
a férfiak felhívják, csak azért, hogy hallják a hangját… De ő
engem szeret, csakis engem.” És a hosszú úton, hazafelé
Franciaországból, Dieter is mesélt, leírta neki Valenciát meg
Lindát, akikről azt mondta: „Ők az én kis sellőim…”
Charlotte is pontosan ilyen módon, ezzel a hozzáköltéssel írta
le a Beeben a vízbefúlt lányt: „A haja hosszú volt, tincsei a
hínárszálakra emlékeztettek, ahogy ott feküdt
összegömbölyödve a parton. Gyermeklány volt még, akinek az
élete azelőtt ért véget, hogy felfoghatta volna, mi történik vele. A
hajóval együtt került víz alá, és már soha senki sem fogja
megtudni a nevét, ahogy a gyermekéét sem.”
– A szöveg nagy részét Charlotte találta ki – mondta Bruder.
– Végső soron… mit számít? – kérdezte Linda.
A lány válasza bűntudatot ébresztett Bruderben, és egy éjjel,
amikor Lindát figyelte, ahogy éppen kinyitja azt a tokot, amiben
Dieter hegedűjét tartották, elgondolkodott, vajon ő is olyan-e,
mint a többiek, ő is kitalál-e valamilyen múltat, hogy kitaláljon
egy jövőt; ő is készen áll-e arra, hogy hazugságokkal traktáljon
másokat.
Ám Linda is figyelte Brudert, zavarta, hogy a férfi sosem
mondja el a saját történeteit. A parton töltött napjuk óta Bruder
szinte nem is foglalkozott vele, késő estig dolgozott a földeken és
egyedül étkezett a Keselyűházban.
– Talán félsz Edmundtól? – kérdezte Linda évődve.
– Nem – felelte Bruder. Tőled félek – tette hozzá
gondolatban, de ezt persze nem mondta ki.
Linda átnyújtotta Dieternek a vöröses testű, ébenfa
hangolókulcsokkal felszerelt hegedűt. Az ilyen estéket szerette;
az ilyeneket, amikor Dieter az álla és a mellkasa közé szorította a
hangszert és a Lieder sírni kezdett a vonója alatt, miközben
Valencia mindenféle történeteket mondott Mexikóról, azután
Dieter mesélt Németországról meg Kaliforniáról – arról a
Kaliforniáról, amiben még a végtelenségbe nyúltak a háborítatlan
és érintetlen, gyér bozótosok.
Amikor Dieter belekezdett Linda egyik kedvenc dalába, a
Frühlingbe, a lány magával húzta Brudert, hogy táncoljon vele.
Bruder ellenállt, ám Dieter is biztatni kezdte:
– Rajta, csak rajta! Lindával nem is táncolhat más, te vagy a
párja!
Bruder magához ölelte Lindát; a lány melle az övéhez
nyomódott. Közben szemmel tartotta Edmundot, aki az
ablakpárkánynál olvasgatott, úgy téve, mintha észre sem venné
a többieket, elfordulva, de hiába, mert az ablaküvegen
visszatükröződött mogorva arca. Évekkel korábban Bruder
belesett a Valley Vadászklub konyhaajtajának ablakán, be az
elegáns bálozókra, és látta, ahogy a férfiak összefűzik az ujjaikat a
nőkével, ahogy a csípőjükre teszik a kezüket. Ő maga nem tudott
táncolni, és Linda érezte ezt, amikor vezetni próbálta a szobában.
Bruder esetlen volt, de öntudatos, és szerette volna elégedetté
tenni a lányt, aki viszont azt akarta, hogy a férfi bízzon meg
benne.
– Csak kövess engem! – suttogta Linda, és Bruder megtette.
Odakint, az ablakon túl telihold ragyogott az óceán fölött, a
hullámok szelíd, ezüstszínű hullámokkal csapkodták a partot.
Dieter tovább játszotta a Zeltmusikot, és elmesélte, hogy
odahaza, Schwarzwaldban, a betakarítási munkák végén a
testvéreivel együtt felállítottak egy ponyvasátrat a
gabonamezőn, azután három napon át folyton hegedültek, és két
énekes – általában egy szerelmespár – előadta a Lieder und
Spielét, és a falubeliek alkonyattól pirkadatig táncoltak, de az
énekesek csak akkor hagyták abba, amikor már csak egyetlen
ember, Dieter volt talpon a sátorban. Ez egyfajta verseny volt,
amin azt döntötték el, ki bír legtovább hegedülni. Mindig Dieter
győzött. Az anyját Der Waldvogelnek, „Erdei madár”-nak
nevezték, ő pedig a „Tücsök” becenevet kapta. A fivérei időnként
megkérték, hegedüljön nekik a bádogosműhelyben, így próbálták
múlatni az időt, és amikor az amerikai hadseregtől áramlani
kezdtek a rendelések, és a műhelyekben éjjelente is
szorgalmasan kopácsoltak, időnként Dieter muzsikája volt az,
ami segített ébren maradni a férfiaknak.
Bruder visszavezette Lindát a székéhez, majd megfogta
Valencia kezét, táncba hívta az asszonyt.
– A mama sosem táncol – mondta Edmund.
Bruder látta, hogy Valenciát érzékenyen érinti a dolog, mintha
egy ujj simított volna végig az arcán; erről az apróságról
eltűnődött a saját anyján, és közben megpróbálta visszafogni a
vágyódását, megpróbálta leküzdeni a kíváncsiságát. Már
többször, sokszor elmagyarázta magának, időpocsékolás a múlt
ürességén tépelődni, ám hiába, minden hiába, nem bírt ellenállni
a késztetésnek.
– Évekkel ezelőtt létezett – mondta Valencia.
– Micsoda? – kérdezte Linda.
– Az a világ, amibe beleúsztam, azon a régi-régi éjszakán.
– Miért jött el Mexikóból? – kérdezte Bruder.
 – Ez hosszú történet.
– Mesélje el nekünk! – kérte a férfi.
– Későre jár. Hívogat az ágy…
– Akkor gyorsan kezdjen bele!
– Te pedig el fogod mesélni nekünk, hogyan ismerkedtél meg
papával – mondta Linda a férfinak. – Először mama mesél, de
azután te.
Bruder nem szólt semmit, nem is utalt rá, hogy áll az alku, de
Linda – talán tévesen – beleegyezésként értékelte a grimaszát,
és talán Valencia is ezt tette, vagy esetleg csak kimerítették a
napon töltött végtelen hónapok, és arra gondolt, már nincs oka
arra, hogy ne mondja el a lányának az igazat. Hogy Dieter
ismerte-e ezt az igazságot? Igen, bár az évek során már
elfelejtette a részleteket. Hogy Edmund ismerte-e a történetet?
Az apjától már hallotta, hogy az anyja árvagyerek volt; ennyit
tudott, több nem is érdekelte. Ennyi információt persze már
Linda is begyűjtött. Amikor Dieter ismét kézbe vette a
hegedűjét, Valencia megjegyezte:
– Erről most az a muzsika jut eszembe, amit Mazatlánban,
abban a táncteremben hallgattunk, ott a Plaza de la Luz mellett,
ahol minden hónap első szombatján egy trió tagjai, három zenész
kinyitotta a bársonybélésű hangszertokokat, és játszani kezdett
az összegyűlt matrózoknak meg bányászoknak, banditáknak és
zsoldosoknak azon a bizonyos helyen, abban a táncteremben,
ami… ami ahhoz a helyhez tartozott, amit a törzsvendégek Café
Fatalnak neveztek. – Azon helyen, ahol sok-sok évvel korábban
(estaba una otra centuria, un otro mundo) a fiatal Valencia, aki
akkor nem volt sokkal idősebb, mint most Linda, megtanult
táncolni.
A korához képest magas, gólyalábú lány volt; a haját kifésülte
az arcából, a bőrét hetente egyszer vajjal kenegette, hogy
puhább legyen. Először Pavis társaságában érkezett a Café
Fatalba. Pavis két évvel volt idősebb nála, neki már igencsak
duzzadt elöl a blúza. A lakkerszény, amit a derekára kötve
hordott, már megtelt ezüsttel. Volt egy türkizgyűrűje,
gyerekméretű, már nem igazán bírta felhúzni az ujjára, de ő
inkább beledugta a kezét egy zsírosbödönbe, és nagy nehezen
felerőltette. Valencia sokszor végignézte ezt a szertartást;
végignézte, ahogy Pavis ujjai belemerülnek a gyöngyös
zsírtömegbe, de nem foglalkozott vele, mert ő meg eközben a
karját és a lábát simogatta a vajazókéssel, meg a torkát és a
sarkán azt a vastagodó bőrkeményedést. Mindkét lány árva volt.
Pavis sosem ismerte a szüleit, Valencia látta a sajátjait, még
hétéves korában – látta őket, ahogy megfulladnak abban a
villámként érkező áradatban, ami elmosta az egész falut, Villa
Vasquezt. Harminchét falubeli tűnt el, meg az egész település,
amit az ott készülő ezüsttárgyak és korallos nyakláncok tettek
híressé. Valencia anyja az áradat előtti percekben – akkor,
amikor a falu rádöbbent, hogy meg fog semmisülni – felvitte
Valenciát a Csodálatos Megváltás katedrálisának
harangtornyába, majd visszament a casitába, hogy felnyalábolja
Valencia nyomorék kisöccsét, Federicót. Valencia a magasból
nézte végig, ahogy a barna víz a falu felé áramlik, mint valami
borzalmas és nagy szörnyeteg, aminek két szikladarab a szeme,
áramlik és elnyeli a házakat meg az ezüstműhelyt és a kéményes
kiskohót meg az istállókat és a piacteret is, ahol az anyja
kukoricaolajat és szárított marhahúst vásárolt, meg üvegekben
Mazatlánból hozott savanyított tengeri sügért; és végignézte,
ahogy az örvénylő víz beszippantja a szekereket meg a nyárfákat
meg a vadmustárcserjéket és a falu harminchét lakóját, akik
kétségbeesetten próbáltak menekülni, akik úgy visítottak, mint
egy fészekaljnyi egér, amikor meghallják a macska nyávogását;
és látta, hogy az egész falu megsemmisül, odalentről nézte végig,
a harangtoronyból, ahogy az egész olyanná válik, mint egy
menekülő rágcsálókkal teli mező. De az anyja és az apja meg a kis
Federico nem úgy viselkedett, ahogy a többiek, ők hárman nem
változtak egérré a haláluk pillanatában; nem, mert ők inkább a
vízfal irányába fordultak, és egyszerűen csak nekitámaszkodtak
az örökzöld cserjéknek, keresztet vetettek, és hagyták, hogy az a
víztömeg lecsapjon rájuk. És ahogy végignézte, amint az áradat
elnyeli őket, Valencia féltette a családját; és féltette magát is,
mert a katedrális, aminek két harangtornya is volt, szintén az
áradat útjában állt, és a víz másodpercekkel azután, hogy
megemésztette az örökzöld cserjéket, a katedrális vasalt kapuja
felé áramlott, oda, ahol Cid atya pajzsként tartotta maga elé a
bibliáját. A templom eltűnt, és a víz egészen a harangtorony
korlátjáig emelkedett, és bizony, Valencia akkor úgy látta, még
magasabb lesz, de nem tehetett mást, mint hogy vár, keresztet
vet és imádkozik. A víz szintje azonban nem emelkedett feljebb,
és Valencia, aki egyszer sem hunyta le a szemét, végignézte az
áradat tajtékzását, a törmelékdarabok kavargását – kerti
székeket látott és rácsos ablaktáblákat, szekérkerekeket és
jéghúzó kampókat, és ott… igen, ott egy ló hánykolódott, akár
egy gallyacska, és amott meg a vén Señora Viquariót látta, aki
kövér volt, akár egy tehén, aki hozzáláncolta magát a bikájához,
Carloshoz, és ők ketten – már egyikük sem élt – csak
hánykolódtak, mint a törmelék; és Valencia végignézte azt is,
ahogy az áramlat örvénylése lelassul, ahogy a víz megnyugszik és
visszahúzódik, hogy a következő hajnalban, a mindent beborító
napragyogásban már ne is legyen ott – és ne legyen ott semmi,
mert minden eltűnt, semmi sem maradt a faluból, csak az iker
harangtornyok, meg egy fenyőfa törzse, amiről az áradat
leborotválta az ágakat.
Ez volt hát az oka annak, hogy Valencia egy árvaházban nőtt
fel, a Casa de la Naranjában, ahol összebarátkozott Pavisszal. Az
árvaházat öt apáca működtette; a ruhájuk aljával mindig
felsöpörték a padlót. Reggelente kiküldték a lányokat az
istállóba, hogy megfejjék a kecskéket és vajat köpüljenek és
lefölözzék a kecsketejet. Az árvaház, bár minden lakója
magányos volt, sosem vált a kínok házává. Valenciát senki sem
verte, senki sem nyomta bele az orrát a saját ürülékébe, egyszer
sem döntötte őt a matracra az istállóban dolgozó Señor Ferrero,
aki pedig mindig cipőkefe-bajszát tekergetve bámulta a lányokat.
Ez az ember soha, egyszer sem eresztette le a kezét a bajuszától,
nem nyúlt a lányok irányába. Valenciát senki sem bántotta, de az
apácák egyszer sem próbáltak szeretettel közeledni hozzá,
egyszer sem segítettek neki kifésülni a hajából a gubancokat.
Csak Pavistól kapott segítséget, ő fésülgette a haját az áradás
után megmentett ezüstfésűvel, ami ott hevert a harangtorony
tövében egy rózsaszínű, ezüstgombos korallpálca meg Cid atya
bibliája mellett – a Biblia mellett, aminek úgy átáztak a lapjai,
hogy vaskos-húsosak lettek, akár a gombák. Pavis kifésülte
Valencia haját, és azzal biztatta őt, hogy hamarosan eljön az idő,
amikor elhagyhatják az árvaházat, amikor szobalányok lehetnek
a Hotel San Ponchóban. Úgy gondolták, majd kiszolgálják a
vendégeket, akik többnyire matrózok, bányászok és kereskedők
voltak – olyan kereskedők, akik ezüstért adtak fegyvert,
aranyért golyókat, türkizdarabokért meg cukorkapiros
dinamitrudakat. És amikor már a hotelben voltak mint
szobalányok, és tejeskávét hordtak a vendégeknek, meg
citromos cápahúst, meg csuhéjában főtt kukoricát, a férfiak
időnként odavetették nekik, hogy: „Itt egy ezüst, a tiéd lehet, ha
idejössz és beleülsz az ölembe”, és a szálloda tulajdonosa, Señor
Costa bólintott a pultja mögül, ahol a pénzét számolgatta – azt a
pénzt, amit ugyanabba a széfbe zárt be, ahová a vendégek
megőrzésre átvett zsebóráit és jegygyűrűit. És az ilyesfajta
munkák vezettek el oda, hogy a lányok elkezdtek átjárkálni a
Café Fatalba, minden hónap első szombatján, és itt, ezen a helyen
leültek a sarokasztalhoz, és rumot ittak, amit az egyik csodálójuk,
az aranyfogú küldetett ki nekik. Ez az ember táncolni vitte
valamelyiküket vagy időnként mindkettejüket; nedvesre izzadt
kezével megfogta Valencia csuklóját, a terem közepe felé húzta a
lányt, átölelte a derekát, verítékkel átitatott blúzát. A férfiak
szaglottak, Valencia ezt már a legelső szombat estén megtanulta:
olyan szaguk volt, mint a sonkabőrnek, vagy a halfaroknak, vagy
a bikák alól kilapátolt szalmának, vagy a szálloda konyhaablaka
alatt kupacba gyűlt almacsutkáknak. Időnként már azt várta,
mikor röppen ki egy csapat légy valamelyik olyan férfi gallérja
alól, aki fizetett neki a táncért; azt várta, hogy legyeket pillant
meg táguló orrcimpájuk alatt, a ragacsos lyukakban. A blúzáról
reggelente le kellett mosnia a kéznyomokat, a csuklójáról a zsírt,
a füle mögül a sós leheletek maradványait. Valencia hozzásimult
egy férfihoz, akinek puhább volt a mellkasa, mint az övé;
ragacsos lehelet ködösödött az arcába, egy zsebre dugott
revolver bökött belé. Pavis odadobta lakkerszényét az ágyra,
amin ketten osztoztak, megszámolta a pénzérméit, és közölte
Valenciával, mit fog venni egyheti keresetéből: egy kézitükröt,
egy széles karimájú, sárga tollakkal díszített kalapot, meg egy
nagyobb erszényt. „Jó móka volt tegnap este, ugye? Azzal a sok
férfival? Ennyi pénzt keresni…!” Csakhogy Valencia sosem így
gondolt arra, ami történt, ő sosem tartotta jó mókának a dolgot.
Kislány volt még, amikor először ellátogatott a Café Fatalba;
egy legyezőt akasztott a csuklójára, amikor megérkezett. Tíz
perc sem telt bele, és már egy férfival táncolt. Az illetőnek jókora
dudor volt kopasz, lüktető erekkel átszőtt fején. Valencia minden
tőle telhetőt elkövetett, hogy ne bámulja meg a puha,
tojásméretű, szürkés gumót, a háromtagú zenekaron tartotta a
tekintetét, tévesen azt feltételezve, hogy a muzsikusok szükség
esetén a segítségére sietnének. A pénzt, amit Pavisszal a Café
Fatalban keresett, javarészt arra használták fel, hogy fizessenek
a szálloda alagsorában lévő szobáért, ahol aludtak, ahol egy kis
fiókos szekrényben azt a pár holmit tartották, amijük volt.
Valencia ebben a sötét, hűvös szobában tanult meg táncolni a
szálloda tulajdonosának fiától, egy Paco nevű, tizenöt éves
sráctól, akinek kagylófehér keze és rövid, szőrtelen karja volt.
Pavis ezt az állandóan remegő ajkú fiút Paquitónak hívta:
„Milyen szép kisfiú!” Paco a jelek szerint nem bánta ezt, amúgy
is szeretett az alagsorban bujkálni az apjának dolgozó
szobalányokkal, ezt jobban élvezte, mint a recepcióspult mögötti
ücsörgést, mint remegő hangon felszólítani a szálloda vendégeit,
hogy adják le lőfegyvereiket és késeiket, helyezzék letétbe a
bronzveretes széfben. Paco időnként cukros fánkot és langyított
tejet vitt a két lánynak; szaténszalagokat lopott, amit
belefonhattak a hajukba. Egy nap, amikor lement az alagsorba,
hátradugott kézzel állt meg a lépcsőnél. „Ezt neked hoztam” –
mondta, és előrenyújtott egy kékbojtos selyemlegyezőt. Valencia
szétnyitotta a legyezőt, amire egy füstölgő tűzhányó képét
festették. A fiú elpirulva hozzátette: „Olyan vagy nekem, mintha
a testvérem volnál…”
Valencia eltűnődött, vajon miért mond neki Paco ilyeneket,
miért adja neki azt a csuklóra akasztható legyezőt. Akkor még
csak négy hete lakott az alagsorban. Négy hét után valaki
testvérévé vált? De Pacóban tényleg volt valami testvéries,
például az, hogy állandóan közel akart állni hozzá, de sosem
érintette meg őt, meg az, ahogy szeretettel, de sosem
vágyakozva, sosem felforrósodott lehelettel nézett rá. Paco még
egy dalt is megtanított neki, ami úgy kezdődött: „Te vagy a
tavasz, amire vágytam, amiről a deres télen álmodoztam.” És
elénekelte neki, többször is, és aznap, amikor a legyezőt hozta,
azt is felajánlotta, hogy megtanítja táncolni; akkor érintette meg
először a vállát. Remegő hangon énekelni kezdett: „Ó, eressz
közelebb, hogy szemedben láthassam nemes fényed!” Táncolni
kezdtek, és Paco ügyesen vezette Valenciát, körbe-körbe a
szobában, míg aztán beleütköztek a fiókos szekrénybe, azután
meg rázuhantak az ágyra. Ahogy ledőltek, Valencia érezte a fiú
gyors szívverését, ami hamar lelassult, ahogy az övé is; Valencia
meglepődött és megkönnyebbült, amikor egymást ölelve
elnyomta őket az álom.
A San Ponchóban töltött első hónapok alatt Paco lett Valencia
titkos barátja. Amikor Pavisnak épp dolga volt (a hotel bárjában
üldögélt egyik vagy másik férfi ölében), a fiú beosont a szobájába,
hogy táncoljanak. Néha megjegyezte: „Nem kellene azokkal az
emberekkel foglalkoznod.” És: „Nem kellene a Café Fatalba
járnod.” „Könnyű azt mondani! – felelte Valencia. – Én nem
olyan vagyok, mint te, nem az enyém a Hotel San Poncho, nem
az enyém a gyertyaöntőműhely meg a béristálló… És azt
hallottam, van egy birtokod is, valahol Mazatlán meg Villa
Vasquez között, egy földdarab, ami olyan hosszú, mint
Spanyolország.”
„Spanyolországon kívül semmi sem lehet olyan hosszú, mint
Spanyolország” – felelte Paco, és kisimogatta a hajat a lány
szeméből, megfogta a kezét, közelebb lépett hozzá, de sosem
csókolta meg. – „Mi hermana…”
Így eshetett meg, hogy azon az estén, a Café Fatalban, amikor
a dudoros fejű férfi körbevezette Valenciát a teremben, a lány
megfogadta, hogy soha többé nem fog táncolni. A férfi fizetett
neki a táncért, és Valencia visszatért az asztalhoz, ahol Pavist és
a selyemlegyezőt hagyta. A férfi két ezüstérmét hagyott nála,
meg azt a furcsa, undorító érzést, hogy soha többé nem lesz
képes kimosni a blúzából ezt a hagymás bűzt. „Pedig nem is volt
ő annyira rossz – mondta Pavis, és az ajkai közé fogott egy
papírból tekert szívószálat. Az aranyszínű rum felemelkedett a
kis csőben, megtöltötte a lány pofazacskóját. – Rosszabbak is
vannak.”
És Valencia tudta, hogy Pavisnak igaza van, mivel már tanúja
volt annak, hogy bizonyos férfiak milyen mozdulatokkal
simogatták meg Pavis nyakán azt a bizonyos anyajegyet. Volt
köztük egy retekorrú fickó, meg egy olyan, akinek a
hónaljszőrzete átbökte az inge szövetét; volt egy fickó, aki
pecsétes nadrágban járt, meg egy fiú, aki nem lehetett idősebb
Pavisnál, és állandóan egy cigarillovéget tartott a szája sarkában.
Sokan jöttek addig, és sokan jöhettek még azután is, Valencia
tisztában volt ezzel. Abban a korban volt, amikor sokszor
eltűnődött a jövőjén, de közben legalább olyan sokszor
kételkedett abban, hogy lesz egyáltalán jövője. A szíve mélyén
érezte, az életének meg kell változnia, és már tudta, egy nap
úgyis elszökik a San Ponchóból, ugyanakkor biztos volt benne,
neki már ez lesz a sorsa, itt, ebben az ablaktalan alagsori
szobában kell élnie, a füstölgő kályha mellett, amin a lepedőket
és párnahuzatokat főzte ki; itt kell maradnia, hogy hallgassa
Pavis soha véget nem érő csacsogását – mert Pavis olyan volt,
hogy vég nélkül tudott mesélni álmai villájáról, ami persze a
tengerre néz, amiben seregnyi szobalány áll a rendelkezésére,
hogy felsöpörjék helyette a padlót, hogy crepe de chine chaise-t
vigyenek neki a vulkanikus sziklába vájt, kis kerti lakba. „Mert
össze fog jönni, igen, így lesz” – mondogatta Pavis, ám Valencia
akkor már nem igazán hitt neki. Nem, ő elképzelni sem tudott
semmit, ami más lenne, mint a jelen, bár tudta, hogy létezik jövő,
mert léteznie kell valaminek. Aggódott amiatt, hogy egész
hátralévő életében fizetnie kell majd azért, mert túlélte azt a
borzalmas áradatot; aggódott, hogy az élete lesz a fizetség, hogy
adóssága van a halottakkal szemben, az apjával, az anyjával és a
kis, nyomorék Federicóval szemben, akik látták az áradat
közeledését, végignézték, ahogy lecsap rájuk azzal a
hatalmassággal és azzal az erővel, amit Valencia csakis Istennel
tudott összekapcsolni, az ő Istenével, azzal, aki az áradatot
követő hajnalon elhagyta őt, és nem is tért vissza hozzá Sieglinde
születéséig.
„Rajta – mondta Pavis. – Igyál egy korty rumot!” Valencia az
ajkai közé szorította a szívószálat. Nem először kóstolt rumot, de
a forróság így is meglepetést okozott neki, ahogy a torkában
tapasztalt égető érzés is. Visszatolta a poharat Pavisnak, és
akkor, éppen abban a pillanatban, amikor a rum vörösesre
festette az arcát, belépett a Café Fatalba a férfi, akit korábban
még egyik lány sem látott ezen a helyen.
Magas volt, de nem annyira, mint az a mélyharapásos fickó,
aki azért fizetett Pavisnak, hogy a kávézó mögött táncoljon vele.
Nem, ez az idegen éppen csak annyira volt magas, hogy feltűnjön
másoknak. Fekete kalapot és rövidre nyírt fekete szakállt viselt.
Valencia és Pavis is észrevette, hogy a ruhái sokkal elegánsabb
és finomabb darabok, mint amilyenben a Café Fatal vendégei
járni szoktak: magas gallérú felöltő volt rajta és magas szárú
hesseni csizma, aminek puha bőrszéle közvetlenül a térde alatt
hajlott vissza.
„Ez meg kicsoda?”
„Nem tudom – mondta Valencia. – Szerinted mit akar?”
A férfi körbejárta a helyiséget, panamakalapját a kezében
fogva, odabólintva a fal mentén sorakozó asztaloknál ülő
lányoknak, akik nyitott gallérral várakoztak. Kezet rázott
néhány férfival, megállt, hogy kacagjon egyet a sápadt
irodistával, aki úgy izzadt, mintha pénzzel tartozna neki: Valencia
előző héten táncolt vele, és még emlékezett, milyen érintése volt
a pasas hátán annak a nedves, gyűrött ruhának. Az idegen
közeledett Pavis és Valencia asztalához.
A lányok feléje fordították az arcukat. Aki így láthatta őket – a
két fiatal arcot, amelyik közül az egyik, Valenciáé, olyan alakú
volt, mint egy kis szívecske az észrevehette azokat az apró
különbözőségeket, amelyek később megváltoztatták az életük
menetét: Valencia homloka magasabb volt és sima; a szeme
távolabb ült, mint Pavisé, az orrcimpája kevésbé tűnt húsosnak.
Egy éles szemű megfigyelő azt is észrevehette, hogy a
szépségükben is vannak egészen apró, alig érzékelhető eltérések.
Az idegen Valenciát kérte fel táncolni. Megkérdezte tőle a nevét,
a korát, és azt, hová valósi.
„Villa Vasquezbe – mondta. – De elsodorta az ár.”
Valencia a szeme sarkából látta, hogy Pavis a rumospohár fölé
görnyed.
„Visszatért már oda az áradás óta?”
A lány megrázta a fejét.
„Nos, igen. Új családok költöztek arra a helyre. A földeken
újra ott zöldell a kukorica, az ezüstbányát ismét megnyitották,
annak a kis kohónak a kéménye megint mocskot okád az égre.”
„Nem is tudtam erről.”
„Honnan is tudott volna róla, ha egyszer itt van,
Mazatlánban? Vissza szeretne térni oda?” – kérdezte a férfi.
„Villa Vasquezbe? Nem, ott már nincs semmi a számomra.”
 „A toronyban újra konganak a harangok.”
„Azok sosem hallgattak el.”
A férfi még közelebb húzódott Valenciához, a lány pedig
észrevette a torkán meredező rövid szőrszálakat, megfigyelhette
szakállának sűrűs göndörödését. A férfinak sószaga volt. A szeme
valahogy aprónak tűnt az arcában, a pupillája szinte betöltötte a
szemnyílását.
A férfi összehúzott szemmel nézett Valenciára.
„Hol laksz?”
Valencia válaszolt.
„Nem akarsz elmenni innen?”
„Hová?”
„Nem arról álmodozol, hogy elhagyod Mazatlánt? Hogy örökre
megváltozik az életed?”
„De. Néha.”
„Én nem táncolni jöttem ide” – mondta a férfi.
„Ha az jár az eszében, hogy nem fizet ezért…” – Valencia
elhúzódott az ismeretlentől.
„Nem, nem, dehogy! Természetesen fizetni fogok neked ezért
a táncért. Többet fizetek, mint amennyit valaha kerestél.”
Valencia egyenes háttal állt. Elöntötte a félelem.
„Egy hajózási társaságot irányítok – mondta a férfi. – A
hajóimon mindig szükség van egy-két lányra, hogy etessék a
matrózaimat, hogy kitakarítsák a kabinokat.”
Valencia csalódott lett; először arra gondolt, a férfi valami
sokkal nagyobb dolgot, sokkal többet fog ígérni ennél.
„Ha eszedbe jut, hogy más munkát vállalsz – mondta az
ismeretlen –, akkor a kikötőben megtalálsz. Fernando Moya a
nevem.” „Señor Moya.”
„A kikötőben ismernek, bárki útba igazít hozzám.”
„Jól van.” – A zene elhallgatott, Moya kifizette a lányt, majd
megemelte a kalapját és elköszönt.
„Mit akart?” – kérdezte Pavis.
„Lányokat keres a hajóira.”
 „Ennyi? – Azután: – Egyébként Paco itt volt.”
„Paco? Most?”
„Igen. Paquito. Téged keresett. De aztán látta, hogy egy
idegennel táncolsz, és elrohant.”
Így állt össze az az elegy, ami megváltoztatta Valencia életét.
Aznap este, valamivel később, miután Pavis elment a Café
Fatalba egy hentessel, akinek vér száradt a körmei alá, Valencia
visszatért a Hotel San Ponchóba, és ahogy lement az alagsorba,
szétrombolva találta a szobáját: a matracot felborították, a ruháit
mintha egy állat szaggatta volna szét, a Bibliája nyitva hevert,
egy lapot kitéptek belőle, a fiókos szekrénye meg eltűnt. Valencia
csak állt ott a szobában, a gyertyát az arca mellé tartva, amikor
meghallotta a lépcső reccsenését. Tudta, hogy Paco dúlta fel a
szobáját, és tudta azt is, hogy ő jön vissza most, hozzá. Nem volt
dühös, elképzelte, milyen bűntudatos arccal fog állni a fiú a lépcső
aljában; elképzelte, hogy a kezét a szívére szorítja, de… De
amikor felemelte a fejét, hogy belenézzen Paco szemébe, nem a
fiút látta maga előtt, hanem az apját, akinek csillogott az arca a
konyhában rárakódott zsírtól. Mezítláb érkezett, a lába bütykös
és bőrkeményedéses volt; a fején összekuszálódott az a pár ősz
hajtincs.
„Mit műveltél a fiammal?” – kérdezte Señor Costa.
„Semmit.”
„Miért csinálta ezt?”
„Fogalmam sincs.”
Paco apja persze nem hitt neki („Hazudsz!”), és amikor
felemelte a hangját, köpetszálak fröccsentek az ajkáról. Valencia
elejtette a gyertyáját, az alagsorban sötét lett, és semmi sem
mozdult, csak az ő lába, ahogy hátrált, hátrált, egészen addig, míg
a sarokba, a hideg kőfalhoz feszült a teste, és Señor Costa, az a
férfi, aki etette őt, aki fizetést adott neki, aki addig mindig csak a
méregette őt, most azt mondta neki, annyit se ér, mint egy
mocskos lepedő, azután ráborult – Valencia mindig is tudta, hogy
ezt egyszer meg fogja tenni. A lány szeme – amit azóta nyitva
tartott, ami azóta éber volt, hogy a falujára lecsapott az áradat –
most lehunyódott, és világ, a saját kis világa összezárult
körülötte, és egy ökölcsapást érzett az arcán, de már ez sem
számított; azután meghallotta a felnőtt emberből kiszakadó
kisgyermeksírást: „Azt mondta, sosem jön vissza! Elüldözted az
én Paquitómat!”; mordulás hallatszott, ahogy a férfi
belekényszerítette magát az eksztázisba, és ebbe a hangba
vegyült bele Valencia saját, elfojtott zokogása. A világ
összeszűkült a lány körül, aki nem sokkal később már azon kapta
magát, hogy menekül, rohan a Hotel San Ponchóból és
Mazatlánból, és ennek az éjszakának a legsötétebb pillanatában
magára parancsolt, hogy emlékezzen a Moya névre. És mielőtt
vége lett volna az éjszakának, máris odaképzelte magát a
kikötőbe, ahol a halaskofákat kérdezgette, ismernek-e egy
bizonyos Señor Moyát, és odaképzelte magát a mólóval
szemközti utca egyik épületének második szintjére, abba az
irodába, ahol Señor Moya üldögélt a térképekkel leterített
íróasztal előtt; és a férfi – aki nappali fénynél kevésbé volt vonzó
– cigarettára gyújtott, és elmondta a lánynak, szeretné, ha
csatlakozna egy Santa Susana nevű hajó legénységéhez. „Holnap
indulnak Los Angelesbe mondta. – Állj be közéjük. Három hétig
lesznek távol. Amikor visszatérsz, majd meglátjuk, a hajón
akarsz-e maradni továbbra is, vagy inkább nem.” És mivel Señor
Moyáról kiderült, hogy nem egyéb, mint üzletember, olyan férfi,
aki álmában is a pesóit számolgatja, olyan férfi, akinek a
vagyonát a neki dolgozó lovak és tengerészek számával lehetett
kifejezni, olyan férfi, aki meglátott egy szép lányt, és nem arra
gondolt, hogy megszerzi magának, nem, ő inkább rögtön kitalálta
a módját, hogyan tudná ezt a szépséget egy kisebb, de mégiscsak
kívánatos méretű aranykupaccá változtatni – és ez a férfi
megrázta Valencia kezét, és közölte, hogy a hajó hajnalban indul,
és Valenciának csak annyiról kell gondoskodnia, hogy szerez egy
váltás ruhát. „A hajón mindent meg fogsz kapni” – nyugtatta
meg. Valenciának nem volt más választása, és hitt is ennek az
embernek meg nem is, és a horgonyra gondolt, ami majd Los
Angeles öblében leereszkedik; annak a ladiknak az
evezőcsapásaira gondolt, ami őt a hajóról a partra viszi; annak a
városnak a járdáira gondolt, amiről semmit sem tudott, és arra a
városra, amit Pasadenának hívtak, ahol – efelől Pavis biztosította
őt – a szállodáknak mindig szükségük van szobalányokra. Ez
olyan hely lesz, ahol senki sem ismeri őt, ahol belenézhet
bármelyik idegen arcába, és bemutatkozhat valami egészen más
néven, ahol az övé lehet egy olyan személy összes álma és teljes
történelme, teljes jövője, aki nem azonos ővele; ahol soha senki
sem fogja megtudni, hogy Paco apja valaha hozzáért. A legyezőt,
a Bibliát és a korallos medált Pavisnak adta – „Majd elküldök
értük, ha tudok” –, és reggel a talpa alatt érezte az Alta
California kék partjai felé indulva vitorlát bontó Santa Susana
fedélzetének himbálózását.

Jóval azután, hogy Valencia befejezte a története elmesélését,

Linda a fehér hálóingében a takarója tetején feküdt egy darabig,
aztán felkelt, és átvágott a hagymaföldön a Keselyűházhoz. Az
ablakban nem látott világosságot, de ahogy az ajtóba vágott kis
ablakhoz szorította az arcát, Bruder üdvözölte őt.
Bruder kinyitotta az ajtót, bevezette Lindát. Már várta őt,
számított az érkezésére, és ezt el is mondta neki. A nadrágtartója
feszes volt a vállán; már kipiszkálta a körmei alól a hagymát, és
nem volt ugyan tükre, de ezen az estén szerette volna, ha van. A
Keselyűház lényegében üres volt, csak az ágy állt benne meg egy
kis asztal, meg volt még egy polc is a könyveinek. Bruder intett
Lindának, hogy üljön le az ágyra, ő pedig mellételepedett, a
matrac meghajlott alattuk. Az ablakon keresztülpulzáló hold
megvilágította Linda arcát, fénylővé tette a hálóingét.
Linda nem tudta, Bruder mire vár; a férfi az ablaknak háttal
ült, az éjszaka sötétségbe burkolta az arcát, és a lány azért ment
el hozzá, mert megtudott valamit, és arra gondolt, ugyan miért
ne tudhatná meg más is.
 Bruder kihúzta az ágy alól a hátizsákot, és mozdult, hogy
kipakolja a tartalmát, ahogy korábban már megtette.
– Ezek az anyám dolgai – jelentette ki Linda.
Bruder árnyéka rávetődött a Bibliára és a legyezőre, és
sikerült megrémítenie a lányt, amikor szétfeszítette ökölbe zárt
keze ujjait, és rátette a tenyerére a korallmedált.
– Nem – felelte. – Ezek az én dolgaim.
– De az övék voltak.
– Ezek az anyám holmijai voltak. És most már az enyémek.
A korall karcsú volt és törékeny és hideg Linda bőrén.
Meglepte, hogy Bruder milyen határozottan mondta ki, az övé ez
a néhány lárgy, és látta, a férfi bármit megtenne azért, hogy
megvédje azt, amit a sajátjának tart.
– És ő tudja? – kérdezte.
– Linda. Ne mondj semmit.
A lány nem értette.
– Muszáj mindent kimondani? – Bruder elvette a medált, a
lány ajkai közé csúsztatta, mintha csak egy karcsú dugót
helyezne egy palack szájába. Azt akarta, hogy Linda elhallgasson,
és meg akarta csókolni őt, és tudta, a lány is ezt akarja, és a
matrac mélyebbre süppedt, és a combjuk összepréselődött,
Linda combjának meztelenségét csak a hálóing takarta el, Bruder
közelebb hajolt, és Linda kiejtette a szájából a korallt és a férfié
felé tolta az arcát – mert Linda tizenhat éves volt, és eltökélte
magában, hogy egy másik életet fog élni, nem a sajátját –, és
akkor, abban a pillanatban zörögtek az ajtón, és egy pocsolyányi
holdfény ömlött szét a szobában, és Edmund csettintett a
nyelvével, és felkiáltott:
– Linda! Mikor fogod már megtanulni, hogy őt békén kell
hagyni?
 8.

Ősszel, 1919-ben amikor a háború emlékei már kezdtek

megfakulni és a San Diegó-i öbölben lehorgonyzott kórházhajók
egyre jobban kiemelkedtek a vízből, ahogy a sebesültek sorra
meggyógyultak, Linda visszatért Miss Winterbourne
iskolaházába. Azon az első hétfőn úgy indult iskolába, hogy
Bruder követte őt, egy lépéssel lemaradva. Edmund is velük
tartott, ő a hotel recepciójára igyekezett, ahol a nyár folyamán a
könyökét egészen kikezdte a tölgypult fényezésére használt
anyag.
Egy automobil hajtott el mellettük, bőrkesztyűs férfi vezette,
egy pudli ült büszkén, egyenes háttal mellette. A férfi vidáman
dudált, az automobil kerekei kavicsot köptek Linda és kísérői
lábai elé. Alig hat-hét évvel korábban ez az út még olyan
keskeny volt, hogy alig fért el rajta egymás mellett egy öszvér
vontatta kordé meg egy Tin Lizzie, egy olyan büszke, rácsos T-
modell; most azonban, a pneumatika nyomása úgy szétszórta a
murvát, hogy széles út húzódott a régi helyén. Sejteni lehetett,
hogy egy nap valaki majd nevet ad ennek az útnak, és akkor
örökre elmosódik a kollektív emlék, hogy hajdan nem volt más,
mint egy poros földút, amin szekerek futottak.
Bruder ismét meglepetést okozott Lindának, amikor a lány
megkérdezte tőle, nem akar-e iskolába menni vele.
Tulajdonképpen csak azért tette fel a kérdést, mert látni akarta,
a férfi arca hogyan rándul meg, amikor a hangja eljut a füléhez.
„Jól van – felelte Bruder. – Elmegyek veled.”
Azóta, hogy azon a bizonyos éjszakán együtt voltak a
Keselyűházban, valami félszegség ékelődött kettejük közé,
mintha egyikük sem tudta volna, hogy a másik emlékszik-e
egyáltalán arra, mi is az, ami majdnem megtörtént. Linda
mindenre emlékezett, de elég fiatal volt és túlságosan mélyre
került a körülmények csapdájában, így pontosan tudta, hogyan
képes felidézni az éjszakát, a holdat, a kettejük közé, a matracra
helyezett kincseket. Edmund óvón rajta tartotta a szemét, sőt
további, indiszkrécióra utaló nyomok után kutatott. Odasúgta a
húgának: „Ne kövesd el azt a hibát, amit oly sok lány!”
Linda nem tudhatta, Valencia mit mondott Brudernek, amikor
kettesben álltak a hagymáskordé mellett. „Lindának először arra
kell rájönnie, mit akar. Adj neki elég időt erre.” A lány azt sem
tudhatta, hogy Dieter legalább annyit aggódik Bruder miatt, mint
őmiatta.
A napok és a hetek során Linda valahogy egyre feszültebb
lett, a bőre alatt bizsergett a vágyakozás. Elgondolkodott, vajon
Bruder ugyanezt érzi-e. A helyzet az volt, hogy nem. Bruder is
kezdett szerelmes lenni Lindába, ugyanakkor zárkózott maradt.
Abban a szilárd hitben élt, hogy nem tartozik senkinek, sőt
inkább mások tartoznak neki. Úgy simogatta az erejét, mint más
a zsebében lapuló pénzérmét. Napközben nem is gondolt erre, de
tudta, hogy létezik, meg-megcsörren, ahogy jár-kel. Hitte, hogy
semmit sem kell tennie, mert előbb-utóbb mások fognak elmenni
hozzá; előbb-utóbb Linda is felkeresi őt újra. Nem voltak
aggályai a jövőjével kapcsolatban; türelmes volt, mert már
nagyon sokszor tanúja volt, hogy az emberek hogyan teszik
tönkre magukat a türelmetlenséggel. Amikor hazafalé tartottak
Franciaországból, Dieter kijelentette: „Ahogy visszajutunk
Kaliforniába, vigyázni fogok rád.” Megállapodtak egymással
(Bruder egy másik egyezséget is kötött abban a bizonyos
bükkösben), és mindketten tudták, mi lebeg kettejük között. „A
birtokomon maradhatsz – mondta Dieter. – Azt teszel, amit csak
akarsz.” Vajon ez az ajánlat a lányára is vonatkozott? Ezt csak ő
tudhatta, meg persze Bruder.
 Linda semmit sem tudott erről. Hogyan is tudhatott volna? Ő
csak a tiszta szeptemberi reggelt látta, a hömpölygő óceánt és a
bátyját a szállodás uniformisban, meg Brudert, abban a csíkozott
overallban, amit tőle kapott, abban, aminek egy vörös
szaténszívet varrtak a mellrészére. A nap megcsillantotta a
szatént, a fény belevillant Linda szemébe, és ő hitte, ez nem más,
mint annak a jele, hogy számára kedvezően alakulnak a dolgok.
Előző héten elment Margarita boltjába, hogy az első iskolai
napra vegyen egy új, piros ruhát, és végre megszerezze a
sastollas kalapot. Miközben a kis kalapot próbálgatta, felfigyelt
egy furcsa overallra, ami összehajtogatva várakozott a viasszal
vízhatlanná tett halásznadrágok és szvetterek kupaca mellett.
– Ez véletlenül érkezett – magyarázta Margarita. –
Rendeltem három pár női körömcipőt, és tessék, a doboz alján
ott lapult ez. Szerintem senki sem fogja megvenni.
Linda a melléhez szorította az overallt. Volt benne valami (a
kék-fehér csíkozás, az elején lévő zseb, ami túl keskenynek
látszott ahhoz, hogy egy fésűn kívül bármit bele lehessen dugni,
meg a két elülső pánt közé varrt szaténszív, ami akkora volt,
mint egy nagyobb méretű gomb), amiről Edmund jutott az
eszébe. Le se kellett hunynia a szemét, hogy maga előtt lássa a
bátyját, ahogy a vállán lóg az overall, ahogy a hosszú csík leszalad
a lábán; ahogy fürdés után a homlokához tapad egy rakoncátlan
hajtincs.
– Vajon Edmundnak tetszene?
– Nem hiszem.
Linda a pultra borította az aprópénzt, amit Margarita gyors,
kövér ujjai ötösével számoltak össze.
– Ez elég lehet az overallra meg a ruhára, de a kalapra már
nem futja belőle.
– Nem tudná meghitelezni a hiányzó részt? – kérdezte Linda.
– Szó sem lehet róla – felelte Margarita, miközben
belehajtogatta az overallt egy dobozba.
Amikor hazaért, Linda az istállóban talált rá Edmundra, aki
éppen az öszvért itatta. A fiún egy bő szárú, barna nadrág volt,
amit egy régi, repedezett derékszíjjal fogott össze. Linda akkor
jött rá, hogy a bátyja nagyjából félúton van gyermekkor és a
felnőttkor között, de egészen más módon, mint Bruder.
Elképzelte, milyen lesz majd Edmund pár év múlva, amikor már
a saját földjén gazdálkodik, és van egy saját, apró, csontos, hámló
orrú gyereke meg valamilyen felesége – még csak találgatni sem
tudott, ki lehet majd ez az asszony, nem bírta megjeleníteni maga
előtt se az arcát, se a haja színét.
Közölte Edmunddal, hozott neki valamit.
– Mi az? Dolgom van – felelte a bátyja.
– Vettem neked valamit. Megláttam, és rád gondoltam.
Edmund felnézett, és amikor Linda feléje nyújtotta a dobozt,
úgy rándult meg az arca, mintha a hála viszketést okozott volna
neki az orrnyerge mentén. A lány gyanította, Edmund azt
szeretné elmondani neki, hogy ő bizony nem vágyik másra, csak
arra, hogy visszatérjenek azok a napok, amiket a háború során
éltek át, amikor csak ők ketten voltak; de tudta, a bátyja úgyis
képtelen lenne ezt bevallani.
A fiú előrelépett, hogy átvegye a dobozt, aztán felemelte
piszkos kezét.
– Nem kellene előtte megmosakodnom?
– Kinyitom neked.
Leültek, összeért a térdük.
– Brudernek is vettél ajándékot?
– Csak neked.
Edmund elpirult. Az istálló ajtaján túl fehéren és opálosan
ragyogott a napfény. Az öszvér nyihogott, megrázta a nyakát, a
szétszórt szalmában kapirgálni kezdett egy kakas, majd felrepült
a gerendák magasságába. A tanya hangjait leszámítva az egész
világ néma volt, csak ők ketten léteztek benne, a két testvér.
A doboz teteje a földre hullott, a selyempapír szétnyílt, Linda
kiemelte az overallt.
– Hát nem gyönyörű?
 – Ezt most nekem? Ilyet nem hordhatok. Ilyeneket a bohócok
hordanak. Vagy a cirkuszi medvék.
– Szerintem káprázatos!
– Nem akarok káprázatosan kinézni. – Edmund megrázta a
fejét, és közölte, Linda sosem fogja megérteni őt, mire a húga azt
válaszolta, már nem is akar próbálkozni ezzel. A kakas
kukorékolt egyet a fejük fölött, az istálló ajtajában pedig
megjelent Madame, az éppen hasas keverék kutya, és ugatni
kezdett. – Linda, azt akarod, hogy olyasvalakivé váljak, aki nem
vagyok. Még a te kedvedért sem tudok megváltozni.
– De igenis meg tudsz! Mindenki meg tud változni. Hát nem
erről szól a felnőtté válás?
Edmund ismét megrázta a fejét, és úgy reszketett, mintha
valaki egy csövet nyomott volna a mellkasához. A tekintete ide-
oda cikázott, és Linda látta rajta, úgy érzi, csapdába esett.
– Segíteni próbáltam neked…
– Próbálkozz valaki mással. – Edmund tenyérrel felfelé
előrenyújtotta a kezét, és olyan arcot vágott, mintha soha többé
nem lenne képes szóba állni a húgával. De azután, alig hallhatóan,
mégis így szólt: – Kérlek, most menj el… – Olyan törékenynek
tűnt beszéd közben, hogy Linda komolyan megijedt, amikor a
bátyja egyszerűen hozzávágta az overallt. Az egyik fémgomb,
amibe belepréselték a lowelli (Massachusetts állam) gyártó
kosfejes lógóját, keményen megütötte az arcát, a szeme alatt.
Vörös düh robbant szét Linda mellkasában, biztos volt benne,
hogy vérzik a sebe, de amikor odanyúlt, amikor megérintette az
arcát, semmit sem talált; a kis zúzódás aztán szirmot bontott, de
hamar eltűnt.
Később Linda elővette a varrókészletet meg azt a kosarat,
amiben a foltnak való anyagokat tartották, átment a szobájába,
és cérnát fűzött az egyik tűbe. Utált kézimunkázni, és abban
reménykedett, sosem kényszerül rá a varrogatásra, de mint
minden lány, akár álmában is képes lett volna felvarrni egy
foltot. Ahogy az ágyára öntötte a kosár tartalmát, belenézett a
jövőjébe – ezt amúgy is megtette minden nap, egyre több
alkalommal –, és megesküdött, hogy nem lesz olyan, mint a többi
lány. A nadrág szárához még kellett vagy húsz-huszonöt centi; a
varrást fel kellett bontani. Linda olyan anyagdarabokat keresett,
amik passzolnak az overallhoz, de egyet sem talált. Amikor a
ruháik túlságosan viseltessé vagy foltossá váltak, amikor
szétszaggatta az anyagot a szögesdrót vagy a horgászhorog,
Valencia és Linda ollót ragadott, felbontották a varrásokat, a régi
ruhák anyagát pedig gondosan beletették a kosárba. Linda talált
egy havasi gyopár mintával díszített flaneldarabot – ennyi
maradt Valencia régi vasárnapi ruhájából – meg egy jókora,
durva pamutanyagot (ez régebben Dieter hosszú alsója volt, az,
amit a háború idején hordott), és előkerült a sárga muszlin is,
Edmund bokáig érő hálóingének maradéka. Kék köpperfoltok,
narancssárga pamutszövet, skótkockás gyapjúkasmír, fekete
bársony, almapiros csíkozású, szürke flanel: mindegyik egy-egy
olyan ruhából származott, amire a család tagjai még vissza
tudtak emlékezni. Blúzokká alakított férfiingek; szvetterek,
amelyeket lebontottak, hogy a pamutjukból sapkákat kössenek;
szoknyák, amelyek rövid szárú vagy térd alá érő nadrágokká
változtak, és egy zsebkendő, amit vagy Linda, vagy Valencia
hímzett ki. Az anyagdarabok között Linda talált egy fél lepedőt;
ezt régebben ő használta, azután vágták ketté, hogy egy éjjel
menstruálni kezdett álmában. El akarta égetni a lepedőjét – a
vérfoltok egészen világosaknak látszottak, és pontosan úgy
helyezkedtek el, hogy egy szempárra hasonlítottak –, de
Valencia kijelentette: „Nem, nem! A tiszta fele még jó lesz
valamire.” És Valenciának igaza lett, mert a lepedő flanelje
tökéletesen megfelelt arra a célra, amihez Linda anyagot
keresett: az overallhoz, amibe betoldások kellettek, hogy a
nadrágszárba beleférjen Bruder combja, a felső részbe meg a
mellkasa, és lehetőleg levegőt is kapjon. Linda arra gondolt,
milyen jó is lenne, ha a mellrészre varrt szaténszívet is meg
lehetne növelni valahogy, mert Bruderen ez egészen kicsinek fog
hatni.
Amikor megérkeztek az iskolaházhoz, Linda elköszönt,
Edmund pedig megállás nélkül továbbment. A lány hosszan
nézte a bátyját, aki végighaladt az úton; arra várt, hogy Edmund
megfordul és integet neki, de nem, csak a hátát bámulhatta.
Edmund alakját kisvártatva eltakarta egy arra haladó teherautó
kipufogógáz-felhője, amikor pedig ez a felhő szétoszlott, az alak
már eltűnt Linda szeme elől.
Miss Winterbourne az iskolaház lépcsőjén fogadta
tanítványait. A nyár folyamán más lett a frizurája, olyan bubis,
amilyet Linda addig csak a kereskedelmi katalógusokban látott;
úgy nézett ki, mint egy idős asszony, aki megpróbálja fiatalnak
maszkírozni magát. Gallér nélküli blúza megmutatta a nyakát,
ami azonnal kivörösödött, amikor Linda bemutatta neki Brudert.
– A legutóbbi tanévben milyen teljesítményt nyújtott? –
kérdezte Miss Winterbourne.
Bruder nem válaszolt, és ennek hatására Miss Winterbourne
nyakáról az arcára kúszott a pír.
– A háborúban volt – mondta Linda. – A papámmal.
– Ez esetben üdvözlöm a Calvera iskolaházban! – biccentett
Miss Winterbourne.
– Nem azért vagyok itt, hogy iskolába járjak – jelentette ki
Bruder.
– Nem? – kérdezte Linda.
– Azt mondtam, elkísérlek és érted jövök, de ugye nem
gondoltad, hogy én is…?
– Úgy érted, most itt hagysz?
– Linda – kezdte Bruder –, felnőtt ember vagyok. –
Felnevetett, és ismét eszébe jutott, hogy Linda még mindig a
kislányok és a felnőtt nők életét elválasztó, szűk kis előtérben
éldegél. Erről időnként hajlamos volt megfeledkezni, talán azért,
mert ő maga túlságosan korán és gyorsan lett egyszerű fiúból
felnőtt férfi. Hatéves korára már hozzászokott, hogy az udvaron
kell ennie, együtt a kutyákkal; mire nyolc lett, megtanulta,
hogyan zárja ki a tudatából Mrs. Banning sipító hangját: „Dolgozz
meg azért, amit megeszel!” Tizenkét éves korára már szőr nőtt a
mellkasán, tizennégy volt, amikor kiserkent a szakálla. Utoljára
hosszú-hosszú évekkel korábban gondolt magára úgy, mint
gyermekre, közvetlenül azelőtt, hogy terjeszteni kezdték róla a
szörnyű pletykát, miszerint ő gyilkolta meg azt a pasadenai
jegesfiút. Bruder nem tudta, mikor van a születésnapja; Mrs.
Banningnek az volt a szokása, hogy minden hozzá hasonló gyerek
születésnapját január elsején ünnepelték meg az árvaházban.
Ilyenkor mindegyik kis szerencsétlen kapott egy pár zoknit, az
egyikben egy grépfrút, a másikban egy narancs volt.
Linda azonban nem olyan volt, mint ő. Bruder nem irigyelte a
lány még mindig kísértő gyermekiességét, viszont csodálta.
Ennek ellenére esze ágában sem volt, hogy visszatérjen az
iskolába.
– A nap végén érted jövök – mondta, és azzal elment, az
alakja villámgyorsan zsugorodott össze a látóhatáron, és Linda
egyedül maradt Miss Winterbourne-nal. A nyakán érezte a
tanítónő ujjait, és érezte a szelíd lökést is, amivel befelé
kormányozták, és már éppen kezdte elveszteni a remény,
amikor megjelent Charlotte és csicsergő hangon megkérdezte:
– Készen állsz egy újabb tanévre?
Az iskolában töltött első nap hosszú volt: Lindának, Charlotte-
nak meg a többi lánynak A három testőrt kellett olvasnia,
miközben a fiúk algebrát tanultak. Lindának komoly gondot
okozott, hogy túljusson az első mondaton: „Meung, egy csinos kis
vásárváros volt a Loire mentén, emellett Jean de Meung
szülőhelye…” Nem értette, mi köze van neki ehhez. Eltűnődött,
vajon Bruder a háború során járt-e Meungban, esetleg ő el
tudná-e mesélni, mondjuk, vacsora közben, milyen széles a
Loire, mit árulnak azon a bizonyos piacon, ki volt Jean de Meung,
és neki miért kellene foglalkoznia ezzel az egésszel. Lehet, hogy
Bruder éppen azon a vidéken ismerkedett meg az apjával? A
többi lány – Margie Gutter, Hedda Strauss, Inga Serna és persze
Charlotte – a könyve fölé hajolt, lapozásra kész, megnedvesített
mutatóujjal. Lindának eszébe jutott, hogy esetleg küld egy
levelet Charlotte-nak, de a légycsapó (ott lógott, szokás szerint a
Donna Marrónt ábrázoló fénykép mellé bevert rozsdás szögön)
habozásra késztette. Tovább olvasott, de csak Bruderre tudott
gondolni, és azon kapta magát, hogy leírt valamit: „Láttad az
overallját, a kis szíveset? Tőlem kapta!” Elküldte a levélkét
Charlotte-nak, aki az ajkát csücsörítve olvasta el. Ráírt valamit a
cetlire, visszaküldte Lindának. A levél biztonságban
megérkezett, elkerülte Miss Winterbourne vizsla tekintetét, de
amikor elolvasta, Linda elhűlt: „Linda Stamp szerelmes!” Nem is
tudta eldönteni, mi rémisztette meg jobban: a levél, vagy az,
hogy Miss Winterbourne az asztalára csapott, aztán kitépte a
kezéből és az arca elé emelte a cetlit. A tanítónő szeme
összeszűkült.
– Osztály, van egy hírem!
A diákok felnéztek, felemelték szép frizurás fejüket és
hegyezték a fülüket, ami szokás szerint kivörösödött az
osztályterem állott levegőjétől.
– Gondolom, mindenkit érdekel, hogy a mi kedves Linda
Stampünk szerelmes. Ha nincs maguk között olyan, aki vállalja,
hogy ezt leírta, azt kell feltételeznem, Linda saját magával
levelezget, és emiatt a délutánt azzal fogja tölteni, hogy rendbe
teszi az árnyékszék körüli sövényt.
A diákok ráültek a kezükre, Charlotte pedig a könyvébe dugta
az orrát. Linda magára maradt, és annak ellenére, hogy azt
várta, az élet másképpen fog bánni vele, arra nem számított,
hogy ilyen igazságtalan lesz hozzá. Arra sem számított, hogy
Charlotte ilyen árulást követ el ellene; Charlotte abban a
pillanatban becsukta a könyvét, és kijelentette, hogy ő írta az
üzenetet.
Tanítás végén Miss Winterbourne egy metszőollót adott
Lindának és Charlotte-nak, és felzavarta őket a domb tetejére,
Brudert pedig, aki valóban visszajött Lindáért, egyszerűen
hazaküldte.
– Bruder nem is vitázott vele – jegyezte meg Charlotte. –
Elment. Nélküled.
– Miss Winterbourne-nal senki sem száll vitába.
– Nem te mondtad, hogy Bruder mindig azt teszi, amit akar?
A következő két órában rendbe tették a sövényt. A tövises
gallyak szétkarmolták az alkarjukat, és amikor Miss
Winterbourne végre eleresztette őket, elsétáltak Charlotte-ék
házához. Azon a délutánon létrejött a két lány között valamiféle
kapocs, ami még olyan zsenge volt, hogy beszélni se nagyon
lehetett róla, mégis mindketten érezték, bár mind a ketten
másképp: Linda úgy hitte, Charlotte a barátnője, Charlotte pedig
úgy hitte, képes lesz elérni, hogy Linda őszinte legyen hozzá.
Ahogy lesétáltak a dombról, a karjuk véletlenül bár, de újra és
újra összeért, és a karcolásokból kiszivárgó parányi vércseppjeik
összekeveredtek.
Charlotte az apjával lakott egy svarcban, azon a
partszakaszon, ahol többnyire özvegyek, magányosok és
szerencsétlenek éltek együtt kisebb faluba tömörülve, ők voltak
azok a számkivetettek, akik a tengerből próbáltak megélni. Azt
beszélték, ezek az emberek, a csórók borzasztóan mocskosak és
zsírosak a halolaj miatt, és túlságosan sokat vakargatják testük
bizonyos részeit, ezért nem képesek párt találni maguknak, ezért
nem tudnak megházasodni. „Ki akarna összeállni egy ilyennel? –
tette fel a költői kérdést Margarita. – Aki megteszi, az örök
mocsokra kárhoztatik.” A svarcnak nevezett, kunyhószerű házak
tetejét kátránypapírral borították, lámpaolajtól és pipafüsttől
sötét, ujjnyomoktól maszatos falaikra halpikkelyek, az orrlyukak
silóiból kifújt takonyrakéták tapadtak. Mindenre, ami fémből
készült – kivéve persze a sárgarezet –, legyen szó akár övcsatról
vagy nadrággombról, rárakódott a só; minden a fekete korrózió
áldozatává vált. A svarcok olyan közel álltak a parthoz, hogy nem
is volt ablakuk, csak ajtajuk, amit állandóan csapkodtak a szűnni
nem akaró légáramlatok, és amikor a szél fújt és az emberek túl
részegek voltak ahhoz, hogy eszükbe jusson rögzíteni a
tárgyakat, a le-lecsapó viharok leszaggatták az ajtókat, úgy
tépték ki őket a keretükből, ahogy a ragacsos sebből szokás a
gézt.
Ahogy megérkeztek Charlotte svarcához, a nap már
lenyugodni készült, az óceán pedig nyugodtan és aranylón
terpeszkedett, csak egy-két felszökkenő repülőhal tajtékja
repesztette meg sima tükrét. Charlotte tejjel kínálta Lindát, és
előbb meggyújtotta a lámpát, azután egy cigarettát. Linda még
sosem látott lányt dohányozni; elképedve figyelte a Charlotte
szájából kiszivárgó, lilásszürke füstöt. Charlotte neki is adott egy
cigarettát, amit Linda a két ajka között lógatott, miközben azt
próbálta eldönteni, hogy mit is kellene csinálnia vele.
– Hallottad, hogy úgy tervezik, ide is lehozzák a villamos
áramot, meg ki, a mezőkre? – kérdezte Charlotte. – Végre
valakinek eszébe jutottak a svarcok! Apám elment, a Point
Conceptionnél kergeti a hódokat, de azt beszélik, mire hazajön,
addigra már itt is lesznek villanylámpák. Írok erről egy sztorit,
az első villanyoszlop felállításával kezdődik, és az első
villanykörte kigyulladásával fog véget érni. – Az utóbbi időben,
amikor elindult hazulról, hogy utánajárjon valamelyik
történetének, szinte mindig a selyempuplin szoknyája volt rajta,
és a derekán ott lógott egy nikkelezett zsebóra, aminek a tokjára
egy lóherét véstek. Egy ideje furcsa megjegyzéseket tett,
olyasmiket, hogy „az idő a riporter ellensége”, meg „így mennek
ezek a dolgok”, meg még pár hasonló – Linda biztos volt benne, a
könyvtárban szedi össze ezeket a szólásokat, amikor a keletről
érkezett, egy hónapos vagy annál régibb lapokat böngészgeti. –
Az igazat fogom elmondani, mert így mennek ezek a dolgok. –
Lindának hamarosan rá kellett jönnie, hogyan mennek ezek a
bizonyos dolgok Charlotte beszámolóiban; rá kellett jönnie,
teljesen mindegy, hogy mennyire állnak távol az igazságtól a
kijelentései, azokat kétkedés nélkül mindenki elfogadja.
Margarita boltjában csak úgy kapkodták a Beet, akár igazat írtak
benne, akár nem, mert az igazság, a valódi igazság senkit sem
érdekelt. „Akár igaz is lehetne” – mondogatta Charlotte, és Linda
megtanulta, ez mit jelent.
– Aggódtál már amiatt, hogy esetleg rosszabbra fordulnak a
dolgok?
– Eddig még nem.
A legjobb barátnők voltak, közel álltak egymáshoz, közelebb
már soha, egyikük sem került máshoz, de ekkor még egyikük
sem töprengett el azon, hogy esetleg ezt hozhatja számukra a
sors. Abban kölcsönösen egyetértettek, hogy mindkettejüknek
szüksége van egy szövetségesre, mielőtt kilépnek a nagyvilágba.
Pár évvel korábban Linda kísérletet tett arra, hogy megtanítsa
Charlotte-ot horgászni, de odakint, a csónakban Charlotte
megbotlott a horgonykötélben, és beleesett a vízbe. „Azt hiszem,
én a terra firmára születtem – mondta akkor. – A kemény
földre, ahol kemények a tények!” – tette hozzá, és szokásához
híven jót kacagott saját, humorosnak szánt megjegyzésén.
– Mondtam már – kérdezte a svarcban Lindától –, hogy most
mibe ütöttem bele az orrom? Elárulnám, ha biztos lehetnék
abban, hogy képes vagy titkot tartani. – Linda gyorsan
biztosította afelől, hogy képes titkot tartani. Charlotte
végigmérte őt acélszínű szemével. – Te tudtad, hogy valami
furcsaság zajlik odakint a Gubózósban? – Linda megkérdezte,
milyen furcsaságról van szó, és nem kellett sokat várnia arra,
hogy Charlotte úgy megnyíljon, akár a szétrepedt görögdinnye,
hogy kiöntse magából az addig visszatartott titkokat, mert
igazság szerint annál, hogy rábukkant egy jó sztorira, csak az
okozott neki nagyobb izgalmat és örömet, ha ezt a sztorit tovább
is adhatta.
Minden városban van egy-két olyan ház, ami valamikor régen
épült, és már nem is nagyon akad olyan ember, aki emlékszik rá,
milyen céllal. A Gubózós is ilyen volt, bár erről tudni lehetett,
hogy a századforduló táján építették, és eredetileg
selyemhernyó-tenyészet működött benne. Egy minnesotai
ingatlanfejlesztő, bizonyos Mina Van Antwerp (nyírfaszín arcú,
vikingállú hölgy volt) megvásárolt száz hold földet a Baden-
Baden-by-the-Sea-től keletre álló dombokon, és megalapította
az általa Minneapolis Beach Colonynak nevezett telepet. Azzal a
tervvel érkezett Kaliforniába, hogy a talajt arannyá változtatja,
illetve – ebben az esetben – nyersselyemmé. Miss Van Antwerp
hirdetéseket adott fel az olyan havas, északi városokban
megjelenő újságokban, mint Duluth és Boulder Junction és Fargo
meg Winnipeg; ötholdas földdarabot és gyors meggazdagodási
lehetőséget kínált mindenkinek, aki érdeklődik az eperfák
nevelése iránt. Csapatnyi napszámossal megépíttette a
Gubózóst. A kilenc méter magas épület keresztgerendáit olajos
vízbe áztatott bőrcsíkokkal kötözték össze; a tető bádogból
készült, minden oldalára kapott egy félrehúzható pajtakaput,
hogy bejuthasson a belsejébe a napfény és egy vasúti kocsi. Az
épületben a mennyezetig emelkedtek a selyemhernyólárvákkal
telepakolt tálcákból emelt tornyok. Mindegyik fiókszerűen
kihúzható tálcán több százezer selyemhernyó inkubálódott. Miss
Van Antwerpről azután kiderült, hogy üzletasszonynak sokkal
jobb, mint selyemhernyó-tenyésztőnek, és – ezt ő maga
megdöbbenéssel vette tudomásul – a selyemhernyók már akkor
képesek voltak kikelni, amikor az eperfák még csupán csemeték
voltak. Mivel nem volt mit enniük, a százmillió féreg egymást
zabálta fel, a darwini elmélet szerint kiválasztódott legerősebbek
pedig egyetlen éjszaka alatt éhen döglöttek. A Minneapolis Beach
Colony azonnal összeomlott, a házak pár hónappal a
megépülésük után néptelenné váltak, az értéktelen
földdarabokon addig elvégzett munkák nyomai eltűntek. A
Gubózós éveken át üresen állt a domb gerincén, ahol a szél
egyszerre fújt az összes létező irányból, ahol a fű az arany összes
árnyalatát magára öltve szikkadt szárazra. Azután, közvetlenül a
háború előtt megjelent Herr Beck, akinek családja a
kardvirágüzletből tett szert komoly vagyonra. Megjelent,
megvásárolta az épületet, beindította a telepet, ami attól fogva
szövetkezeti formában működött. A termelők leadták Herr
Becknek a növényeiket és a vágott virágokat, ő pedig eladta a
terményt a Los Angelesből és Riverside-ból érkező
nagykereskedőknek, akik a szállítások során magába az épületbe
is betolatták a tehervagonjaikat, amelyek azután illatos
szállítmánnyal megrakottan hagyták el a telepet: ősszel
mikulásvirágot, télen nárciszt, tavasszal boglárkát, júniusban
kardvirágot, a sárga nyár folyamán papagájvirágot, őszirózsát,
kékkelyhes szarkalábat, káposztaméretű peóniát vittek, meg
tojásfehér rózsákat hatvan centi hosszúra hagyott szárral. Ezek a
szerelvények egy külön vasúti pályán haladtak, ami a Gubózós
kapuján át felvezetett a kis dombra, ahonnan a mozdonyok
szénfüstöt köhögve keresztüldohogtak a környék farmjain,
köztük a Keselyűfészken is; a mozdonyvezetők elhajigálták
habsburgos sörösüvegeiket a pálya mentén, és eléggé zavaró
módon szanaszét szórták petyhüdtre eresztett „léggömbjeiket”:
az óvszereiket, amikkel a szifilisszel szemben akarták megvédeni
magukat. Azután eljött az az idő is, amikor megindultak a
teherautó-flották, a járművek végigdöcögtek és – hörögtek a
mezőkön, a Gubózós felé, kerekeik mély árkokat vájtak a domb
körüli területbe. Az aljukból olaj csorgott az utakra – miattuk lett
Lindának a többi mellé még egy feladata: neki kellett lekefélnie
az öszvér patájáról a fekete foltokat. A Gubózósban lányok
dolgoztak, tompa élű késsel vágták a virágok szárát, vérző
ujjhegyekkel naponta háromszáz mikulásvirágot ültettek
cserébe. Időnként lementek a faluba, ott cigarettáztak Margarita
verandáján, nézték a forgalmat. Még Linda is tudta, hogy a
Gubózós nagyon gyorsan megváltoztatta a domb keleti oldalát,
az egész vidéket. Előző évben az egyik lányt nyakon szúrták egy
metszőollóval; minden hónapban több olyan lányról érkezett hír,
aki elszökött, amikor már a köténye alá sem tudta elrejteni
domborodó szégyenét. Egészen biztos volt hát, hogy a
Gubózósban nem csak virágkereskedés zajlott, legalábbis
Charlotte így gondolta.
 – Egyre vadabb a helyzet.
Linda megkérdezte Charlotte-tól, ezt hogy érti.
– Mi lenne, ha eljönnél velem szombat este, és együtt néznénk
körül?
A Gubózós pár mérfölddel a falun túl állt, a salátaföldeken
meg a tehenészeteken is túl, odafent a dombok horpadásában.
Ezen az októberi szombat estén a csillagsereg és a ragyás képű
hold megvilágította a vasúti síneket, és beljebb a szárazföldön
valahogy hűvösebb volt, mint közvetlenül a tengerparton. Linda
és Charlotte szótlanul lépkedett, a murva hangosan csikorgott a
talpuk alatt. Charlotte előre szólt Lindának, hogy olyan cipőt
húzzon, amiben tud szaladni.
– Szaladni?
– Mindenre fel kell készülnünk – mondta Charlotte, majd
közölte, hogy nem mehetnek a Gubózóshoz vezető főúton. – Ott
meglátnának minket, márpedig nekünk elvileg semmi
keresnivalónk sincs itt.
Linda szívverése felgyorsult, előre izgult, mit fognak találni.
Hazudott Brudernek, azt mondta neki, Charlotte-éknál tölti az
éjszakát. Nem készült fel rá, hogy Bruder felteszi neki a kérdést:
„És mit fogtok csinálni?” „Hogy mit fogunk csinálni?” – kérdezett
vissza Linda, és elgondolkodott, vajon az az ígéret, hogy senkinek
sem mondja el az igazat, Bruderre is vonatkozik-e. „Hát,
harisnyát fogunk stoppolni. Meg zoknit. Charlotte papája
hamarosan hazatér.” Ahogy ez kicsúszott a száján, a hazugág
rögtön bűntudattüskét döfött belé, és tudta, Bruder úgysem hisz
neki. „Később majd elmondom” – próbálkozott, de a hazugság
már kimondásra került, és… Mit is mondott az anyja, amikor ő
még kicsi volt? „Egy hazugságot nem lehet visszaszívni.”
Tényleg? Tényleg ezt mondta volna Valencia?
– Hallod a muzsikát? – kérdezte Charlotte.

Mert zene fogadta őket; a gyors ritmusfolyó végigszaladt a

keskeny völgyön. Linda és Charlotte továbbhaladt a sínek
mellett, a töltésen, a két domb közé ékelődött vízmosásban.
Valamivel arrébb a sínek elkanyarodtak, a dombok
hátramaradtak, és ők meglátták a Gubózóst. Ott gubbasztott egy
magányos dombocska tetején, tölgyekkel körülvéve, üvegfalai
mögött fény ragyogott, a nyitott ajtókon keresztül Zeltmusik
lüktetett elő. A bádogtető visszaverte az épület körül és a domb
oldalában leszúrt fáklyák fényét, a lángok meghajlottak és
széttöredeztek a szélben, miközben kígyófekete, olajos füst
szivárgott az ég irányába. Linda és Charlotte közelebb óvakodott,
és találtak egy szikomorfát, aminek Y alakú ágára felülve
megfigyelhették a környéket. Az üvegfalakon keresztül egy
bandát láttak egy színpadszerű emelvényen; a zenészek buggyos
ujjú, fehér selyeminget viseltek: egy férfi ült a hatalmas zongora
mögött, egy fiút bongók vettek körül, egy szemüveges férfi
mandolint tarlott az ölében, negyedik társuk pedig egy fémtestű
bendzsót pengetett. Az emberek sorba állva táncoltak, olyan
férfiak, akik közül Linda egyet sem ismert fel, és olyan lányok,
akik nagyjából egykorúak voltak vele, az arcuk fénylett a
melegben, a blúzuk szétnyílva felfedte a mellüket. A férfiak
többsége halásznak, béresnek és idénymunkásnak látszott;
ingujjukat a könyökük fölé tűrték, farmernadrágjukon földfoltok
száradtak, a szemükben mohóság csillogott, meg sebezhető
bizonytalanság és félszegség, amit azért éreztek, mert nem
igazán tudtak táncolni. Linda úgy tippelte, Oceanside-ból és
Escondidóból jöhettek, esetleg a juliani almáskertekből,
némelyikük talán azok közé az agglegények közé tartozott, akik a
Palomar-hegy lankáin álló földkunyhókban éltek, férfiak, akik azt
a szervezetlen, de komoly fegyverzettel rendelkező regimentet
alkották, amelynek tagjai a hegycsúcsokra felmerészkedő
vasárnapi autósokra kimért útvámból éltek.
A dombon, a Gubózós körül több tucat automobil állt, küllős
kerekeikről, műszerfalukról és a rájuk csavarozott, rézszegélyes
tülkökről visszaverődtek a fáklyák lángfényei. Több automobil
állt ott, mint szekér, és Linda tudta, ezeknek a járműveknek
olyan férfiak a tulajdonosai, akik nem napszámosok – talán San
Diegóból érkeztek, bolttulajdonosok és biztosítási ügynökök, sőt
esetleg egy-két ingatlanfejlesztő is akad közöttük, olyanok, akik
az elmúlt pár hónap során már felbukkantak Margarita
boltjában, és az óceánmelléki farmokról faggatóztak. A domb
aljában lovakat kötöttek a töltés melletti alacsony kerítéshez; a
fáklyáktól idegessé váló állatok szüntelenül dobogtak, gumiszerű
orrlyukaik kitágultak – valahogy idegennek hatottak ezen a
helyen. A zene legördült a domb oldalán – kar-ram-dam-dam!,
kar-ram-dam-dam! –, a dallam összekeveredett a férfiak
nevetésével és a lányok hangos viccmesélésével (Linda egyik
poént sem hallotta), meg az egy-egy palack birtoklása miatt
kialakult, heves viták hangjaival. Linda azután öt-hat olyan
halászt is felfedezett, akiket ismert a mólóról, ott volt például
Barney meg Beet Pete meg M. H.; habár M. H. még nem volt
igazi férfi, csak egy kölyök, olyan fiatal volt, hogy még
borotválkoznia sem kellett, szőrtelen volt a képe, mint a
mézharmat, amiről a nevét kapta. A Gubózós előtt felfordított
ládákon (amelyek oldalára „élő növény” feliratos címkéket
ragasztottak) is halászok üldögéltek, cigarettát sodortak és egy
kis korsót adogattak körbe; halarcú férfiak, kidülledő, kocsonyás
szemmel; a szájuk hatalmas O-vá nyílt, ahogy a fejüket
hátrahajtva meghúzták a korsót. A kicsivel távolabb letett
ládákon és a lefektetett fatörzseken is férfiak üldögéltek a
gödörben meggyújtott tűz körül, és a kutyáik is ott voltak, a
parazsak után kapkodva, egymással kergetőzve; két korcs
összeragadt, miután párosodtak, pár férfinak kellett
szétválasztaniuk őket. Az emberek hümmögtek, bort töltöttek a
palackokból, whiskey-t a vászonnal bevont flaskákból, és a
fáklyák fényében látni lehetett a szemükben az ital kacsintását.
– Oda nézz! – suttogta Charlotte. – Az ott Mr. Klift. –
Gyorsan leírta a nevet a jegyzetfüzetébe, a „Kiket láttam?”
címszó alá. Marcel Klift ügyvéd volt, Baden-Baden-by-the-Sea-
ben és Del Marban is működött irodája, de most éppen egy nővel
táncolt, aki vörösrókaprémből készült pelerint egyensúlyozott
kövérkés vállán, a fején meg hálós-fátylas kalapot. Kettejük
mellett dr. Coopert fedezték fel a lányok; ő ugyanabban a fekete
öltönyben volt, amit akkor viselt, amikor a haldoklókat látogatta,
de ezen az estén egy kaktuszrózsát tűzött a hajtókájára. A karján
nem az orvosi táskáját tartotta, hanem egy lányt, aki gondatlanul
és ügyetlenül megvarrt ruhát viselt. A lány az orvos körül
forgolódott, megpróbálta táncba vinni, ezt ismételgetve:
– Gyerünk, Hal! Mozdítsd meg a lábad!
– Mit keresnek ezek itt? – suttogta Linda.
– Isznak.
– És kik ezek a lányok?
– Ők dolgoznak Herr Becknek.
– És éjszaka miért vannak itt?
– Hogy pénzt keressenek. A megélhetésre.
Linda és Charlotte átosont az egyik ablak közelébe, egy sűrű
örökzöld bokorhoz; a tüskék a bőrükbe nyomódtak. Ahogy
szétválasztották az ágakat, Charlotte figyelmeztette Lindát, hogy
maradjon csendben.
– Bármi történjék, maradj nyugton!
Linda erről a helyről mindent látott: a bandát (a
muzsikusoknak a mellére tapadtak az átizzadt ingek), a férfiak
kezét a lányok keskeny csípőjén, a sarokban üldögélő
lánykoszorút (mindegyik lány nyakát kagylókkal díszített, szoros
szalag fogta körbe), a szemközti sarokban a hat fiút (a hajuk
lenyalva, a lábukon fényes, vadonatúj bakancs, amit még a
háború idején, a katonák számára készítettek, de sosem
szállítottak át a tengeren túlra).
– Látod Margarita unokaöccseit? Ott… – Charlotte felírt
valamit a jegyzettömbjébe. A fiúk whiskey-t ittak, szívószállal
sörösüvegből, és szánalmasan dülöngéltek, egymást átölelve-
támogatva mozogtak.
A banda egy német tengerészdalt játszott – Der Sturm ist da,
die wilden Meere hupfen –, ami Linda számára nem volt
ismeretlen: Dieter is többször elhegedülte már nekik. Évekkel
korábban szokása volt, hogy lefekvés idején átment hozzá meg
Edmundhoz. Odaállt közéjük, hegedült nekik, énekelt is, egyre
lágyabban és halkabban, míg végül elcsuklott a hangja… Guten
Nacht. Linda úgy tett, mintha nem értette volna a dalok
szövegét, és miután Dieter elment, megkérte Edmundot, fordítsa
le neki, mit hallottak. Most olyan érzése támadt, mintha ez az
egész egy másik életben történt volna, de mégis tisztán
emlékezett rá, ahogy Edmund büszkén felült az ágyában, és úgy
idézte fel a dalok sorait, mintha versek volnának, és tanítgatni
próbálta a húgának, hogyan énekeljen. „Nem – mondta szelíden.
– Ez itt így van…” És végül ő is elköszönt: „Guten Nacht,
Sieglinde, Guten Nacht.”
Egy nő csatlakozott a színpadon álló bandához, zöld
bársonyruhájának alja végigsimította a mandolinos cipőjét.
Ahogy megpillantották, a férfiak megálltak, a kezüket
leeresztették táncpartnerükről, a teremben mély csend támadt,
csak nyeldesést és zihálást és a suttogást lehetett hallani:
– Ez ő!
A nő a színpad közepére ment, felemelte a karját, megmutatta
magát a tömegnek: fekete haja olajosan hullámzott, üvegből
készült fülbevalóin megcsillant a fény, a dekoltázsa elképesztő
volt, a gyűrűje jádeköves, a szája meg olyan, mint egy kis
paradicsom. A mandolinos bemutatta a közönségnek fräulein
Carlottát, és a férfiak üdvrivalgásban törtek ki, a lányok
szkeptikusan tapsolgattak, Carlotta pedig bársonyba csomagolt
csípőjét jobbra-balra billegetve énekelni kezdett:

Das Leben froh geniessen

Ist der Vernunft Gebot.
Man lebt doch nur so kurze Zeit
Und ist so lange todt.

Linda az ablakon keresztül hallotta, ahogy az egyik férfi

odaszól a barátjának:
– San Diego környékén már most híres, de eljön a nap, amikor
egész Kalifornia ismerni fogja őt!
Mire a barátja így válaszolt:
– Közelről is megismerheti bárki, akinek van elég dohánya…
Ahogy a dal csúcspontjához ért, Carlotta ökölbe szorította a
kezét.

Élvezd az életet, testvér,

élvezd s hallgasd a dalom,
az ember oly keveset él,
és oly sokáig halott, halott.

A zöld bársony úgy hullámzott, mint egy piszkos taréjú

hullám, ahogy átcsap egy szikla fölött. A nő idősebb volt a többi
lánynál, az arca púderes és kisminkelt, a szemöldökét ceruzával
húzták ki, és más volt, mint a többi nő, akit Linda valaha látott.
Fräulein Carlotta a jelek szerint tudatában volt annak, milyen
hatást gyakorol a férfiakra. A hangja olyan volt, mint egy
szomorú, de tapasztalt asszonyé, a melle éneklés közben hol
megemelkedett, hol lejjebb ereszkedett, a kezét, amin a gyűrű
volt (rózsa alakú jádeköves) a torkához emelte, amikor a
közönség tapsolt és hujjogott, és valaki felkiáltott:
– Carlotta, hozzám jössz feleségül?
Ő áthajolt a színpad pereme fölött, és válaszolt:
– Mennyi pénzed van?
A férfiak még hangosabban hujjogtak és huhogtak, különösen
azok, akiknek semmi pénzük sem volt, és esélyük sem lehetett
arra, hogy legyen, és a lábak dobogni kezdtek és a Gubózósra
ráereszkedett valami meleg komposztszag.
– Danke, danke – mondta a nő. – Muchas gracias, fiúk és
lányok!
A közönség tapsolt és fütyült, és az ablakpárkányon ülő fiúk a
lábukat lóbálva rugdosták a falat, de még azok a félénk lányok is
lelkesen tapsoltak, akik fogadalmat tettek maguknak, hogy még
virradat előtt elmenekülnek Baden-Baden-by-the-Sea-ből. És
minél nagyobb lett a hangzavar, annál nagyobbnak látszott
Carlotta a színpadon, mintha már a banda tagjai fölé tornyosult
volna, és a reflektorok fényében még a testéből szivárgó, szagló
izzadság cseppjei is csillámnak látszottak.
– Mit szólnátok egy kis mayatéhoz? – kérdezte. A tömeg
lelkes volt, a férfiak megfogták a lányok csuklóját, a táncosok
sorba rendeződtek. Carlotta füttyögések és huhogások közepette
elhagyta a színpadot, a banda meg belekezdett egy rumbába,
amiben a tamburin kapott vezető szerepet. A zene megrázta az
üvegfalakat, a táncosok úgy csapkodtak a karjaikkal, mintha
szárnyak volnának, a júniusi éjszakákon röpködő bogarakat
utánozták, amiket a Gubózós mennyezetéről lelógó, hatalmas
villanyégők fénye vonzott magához.
Miss Van Antwerp faragott mása úgy függött az ajtó fölött,
mint a hajók orrára faragott szűzszobrok, csípős mosolyával
olyan volt, mintha tetszene neki, mivé változott a terem, amit
eredetileg a selyemhernyók számára épített. Akkoriban a
mayate volt az egyik legkedveltebb tánc, és Linda látta, hogy
egyre több férfi és lány özönlik be a Gubózósba, egyre többen
lépnek be az ajtón, ami fölött a kudarcot vallott ingatlanfejlesztő
szobra függött. Vasutasok jöttek, akik túl kormosak voltak
ahhoz, hogy normálisan megtisztálkodjanak; utazók jöttek, akik
félig szívott szivarokat dugtak a kalapszalagjuk alá;
öltönynadrágos és nadrágtartós férfiak jöttek, ajkukon mohó
nyálcsöppekkel – ők pontosan úgy néztek ki, mint azok a
vállalkozók, akik Charlotte szerint azt tervezték, hogy kiviszik a
villanyáromat még a senki földjére is.
– Ezek spekulánsok – mondta Charlotte olyan hangon,
aminek hallatán Linda irigyelni kezdte nagy tudású barátnőjét.
A mennyezeten forgó ventilátorok körbe-körbe pörgették a
meleg levegőt a táncosok feje fölött, és a hatalmas üvegházban
beérett a mulatozók jókedve – legalábbis a férfiaké, mert Linda
látta, hogy a lányok arcát feszes, védekező bimbóba húzza a
gondolat, hogy mi vár még rájuk ezen az éjszakán.
– Megvan a sztorim – jelentette ki Charlotte, miközben
szorgalmasan jegyzetelt. – Van ebben minden! Csempészett ital,
züllés, áruba bocsátott lányok.
Linda egy kövér férfit figyelt, akinek a kalapja valahogy túl
kicsi volt a fejére. A pasas lehúzta az egyik aranyszemű lányt a
táncparkettről, kifelé vezette a fáklyafényes éjszakába. A lány
püfölni kezdte a férfi húsos mellkasát, de a pasas csak
mosolygott, és a jelek szerint senkinek sem tűnt fel, hogy a lány
nem akar vele menni. Egy keskeny orrú lány két szőrös kar
között vergődve próbált levegőhöz jutni. Egy másik
beletüsszentett a violahímzéses zsebkendőjébe, miközben
néhány pénzérmét dugott a ruhaujjába. A sarokban csapatnyi fiú
dongott körül egy mélyharapásos lányt, aki egy vékonyka
feszületet hordott a nyakában.
– Menni akarok – közölte Linda.
– Még csak most kezdtem hozzá.
Barátnője kimászott a bokorból, de Charlotte megfogta a
vállát.
– Oda nézz!
Linda abba az irányba fordult, amerre Charlotte mutatott, a
tömegre nézett, és már éppen ki akarta jelenteni, hogy eleget
látott, amikor felfedezte Edmund alacsony-vaskos alakját.
Edmund a füle mögé fésülte a haját, a gallérja keményített
volt és merev, de ennél sokkal megdöbbentőbb volt azt látni,
hogy kivel táncol: Carlotta ölelésében mozgott, aki időközben
szmokingot öltött és egy fehér rózsaszálat dugott a füle mögé. A
haját pomádéval a fejéhez tapasztotta (ami ettől úgy nézett ki,
mint egy hatalmas, érett szilva), Edmund pedig úgy lógott a
keblén, mint egy kisfiú az anyjáén. Edmund a nő derekát ölelte,
Carlotta pedig a két melle párnájára szorította a fiú fejét. Carlotta
levette Edmund szemüvegét, bedugta a blúzába. Körben
mozogtak, Edmund tekintete vakon álmodozóvá vált, ahogy az
arca együtt emelkedett és süllyedt a nő ziháló mellkasával. A
hegedűs keringőt játszott; Linda néhány taktus után felismerte a
dalt, a Leipzig Fancy volt, Dieter egyik kedvence. Edmund szája
úgy mozgott, mintha tánc közben énekelt volna Carlottának.
Még több ember táncolt, mint korábban, a parkett zsúfolttá
vált, a vállak egymásnak ütköztek, a muzsika üteme felgyorsult,
ahogy a cipők és bakancsok csoszogtak és dobogtak, ahogy a
ruhák alja hozzádörgölődött a harisnyákhoz, amelyek még hajnal
előtt szétszakadnak. Fából készült gyöngyláncok csörrentek, és
egyszeriben valamennyi lány átadta magát az esti
kötelességének, a férfiak a párjukkal együtt elhagyták a
Gubózóst, hogy félrevonuljanak a bokrok alá vagy az
automobilok hátsó ülésére, vagy – akik nem ijedtek meg a
hátsajdító élménytől – a göcsörtös gyökerekkel kapaszkodó
tölgyfák tövébe. Carlotta szmokingjának gallérja csillogó volt; a
nő széles keze végigsimított Edmund hátán, és csak táncoltak,
forogtak, azután hirtelen a bozót előtti ablak irányába indultak,
és amikor a muzsika felerősödött, Carlotta elfordította a csípőjét,
és a füle mögé tűzött fehér rózsa odahullott Linda közelébe – a
lány ekkor fedezte fel a szirmok közepén vöröslő foltot.
És ott állt Edmund, az üveg túlsó oldalán, borostája zsírosnak
látszott, a válla pedig széles volt a templomjáró zakójában. A
keze felemelkedett, tenyerének öble a szmokingon keresztül
Carlotta egyik mellére simult, ügyetlen mozdulatot téve, és a nő
mosolygott, de nem az élvezettől, inkább csak az elégedettségtől,
hogy sikerült elvégeznie a feladatát, és Edmund arca hirtelen
kifejezéstelenné vált, Linda pedig tudta, nincs a világon semmi,
ami kizökkenthetné őt ebből az álmatag állapotból. A Gubózós
meleg, fülledt levegőjében Edmund átalakult; Linda érezte, hogy
a bátyja többé nem az az ember, akit ő ismert.
– Éppen olyan, mint a többiek – jegyezte meg Charlotte.
A táncosok mozogtak és hullámzottak, Edmund és Carlotta
elkeringőzött a közelből. Linda megpróbálta követni őket a
tekintetével a tömegben, ám a Gubózóst megtöltötték az
ensenadai lányok meg azok a férfiak, akik hajlandók voltak pénzt
áldozni rájuk, az Ocean Beachből, Leucadiából és Riverside-ból
érkezett idegenek, meg a Palomar-hegy sivatagi oldaláról jött
vidékiek. Idegenek, akik dízelmotorjaikat bömböltetve üldözték
ki a mezőkről a nyulakat, mindörökre; idegenek, akik szigorúan a
járdákon lépkedve vonultak át a falun, akik végigautóztak a
mólóhoz vezető úton, akik menet közben kihajigálták a szemetet
az út mellé – Linda éppen aznap délelőtt talált egy
süteményesdobozt meg egy zöld sörösüveget, meg egy
konzervdobozt, aminek az oldalára egy szamócafa képét
festették, meg egy másik üres dobozt, amiben korábban a dr.
Rose által készített arzénos pasztillák („Mindennemű bőrbaj
ellenszere, a rossz arcszín feljavítója!”) lapultak. Sokféle és
mindenféle ember jött Baden-Baden-by-the-Sea-be, vagy ha
nem is ide, akkor keresztülhaladtak rajta, és egy nap az út
Carlottát hozta le Edmundnak. Linda nem értette, hogy a bátyja
miért nem beszélt neki a Gubózósról. Csalódottság áradt szét
benne, ahogy a bokor ágait szorította. A zene szólt, Edmund és
Carlotta egy párt alkotott a párok, a partnerek, a szerelmesek, a
vevők és portékát kínálók tengerében…
– Olyan, akár egy virágpiac – állapította meg Charlotte, és
Linda, aki azt tartotta magáról, hogy képes megőrizni a titkokat,
képes bármit eltitkolni a világ elől, egyszeriben valami szorítást
érzett a mellkasában, és sírva fakadt. Kihátrált a bokorból és
rohanni kezdett, lefelé a dombról, el a nehéz farmerbakancsok és
olcsó ruhácskák mellett. Rohant, széttárt karral, és zokogás
lüktetett a torkában, és rohant, csak rohant, míg előrenyújtott
keze bele nem ütközött valakibe.
– Vigyázzon, Miss! – csattant fel egy nő hangja. – Ne löködjék
mán!
Lindát hatalmába kerítette a belső forróság, a gerince mentén
hullámzó láz, veríték gyűlt össze a hónaljában és a lába közén,
melege volt, ragacsosnak érezte a testét, és… mintha csapdába
esett volna. A számára ismeretlen nő hosszú, festett körmű keze
belemarkolt a hajába, a homloka fölött, és ő valami nehezet és
nedveset érzett a tarkóján meg az arca körül is, de csak futott,
rohanni akart egészen hazáig, berontani a szobájába, hogy
imádkozni kezdjen Valencia istenéhez, adja meg, tegye lehetővé a
számára, hogy elfelejtse ezt az éjszakát; hitesse el vele, hogy amit
látott, az csupán álom volt, nem a jövőre vetett, kandi pillantás.
Keresztülcsörtetett a tequilapiknikeken és a padok mellett,
elszáguldott a tűzrakó helyek körül éneklő csoportok mellett, és
ekkor már kiabált, hangosan, ahogy bírt:
– Elég! Elég!
Széttárt karral robogott le a dombról, papírdobozokat rúgott
szét, elhajigált újságokat és alumíniumkanalakat, amik olyan
olcsók voltak, hogy az ember használat után inkább hátradobta a
válla fölött, nem bajlódott azzal, hogy hazavigye őket. Tisztában
volt vele, hogy mindenki őt bámulja, ahogy azzal is, hogy nem
ismerik. Ők talán tudták, hogy a férfiak és a lányok így élnek;
talán mindenki tudta, mi a dolgok menete – mindenki, Linda
Stamp kivételével. Felkészült arra, hogy egészen a
Keselyűfészekig rohanni fog, hazáig, ahol a legnagyobb zajt az
óceán hullámzása verte, ahol az ösvények mellett nem volt más
szemét, csak a szétszórt kagylóhéjak; haza, ahol a kis házban ott
van Bruder – Bruder, aki rá vár az ágyában, akinek a karja
készen áll arra, hogy őt megölelje. A lejtő meredekebbé vált, a
gravitáció ereje rántott egyet rohanó testén, és Linda
önkéntelenül még gyorsabban száguldott Gubózós dombjának
alja felé, és éppen akkor, amikor elvesztette volna az
egyensúlyát, és már biztos volt benne, hogy előrebukik, a keze
beleütközött egy férfiba, aki a semmiből bukkant elő; az ujjai
megérintették a férfi nyakába akasztott bőrszíjat – a nyaklánc
elpattant, a korallmedál leszakadt, és akkor, közvetlenül azelőtt,
hogy Linda elterült volna a földön, Bruder elkapta és megtartotta
őt, megsimogatta a fejét, és ahogy egymásra néztek, egyszerre
szakadt ki belőlük a kérdés:
– Te meg mit keresel itt?
 9.

Mi olyat kínálhatott Edmund a hölgynek, Fräulein Carlottának,

amit más férfi nem? Csinosabb arcot biztosan nem. A nőkkel
nem volt tapasztalata, táncolni sem tudott másoknál jobban, és a
szeme sem volt elég erős ahhoz, hogy belelásson a jövőbe. Nem is
erről volt szó, inkább arról, hogy Carlotta elkövetett egy
bizonyos hibát, amit számos nő elkövet élete folyamán: azt
feltételezte a fiúról, hogy gazdag. Ha nem is mocskosul gazdag, de
biztosan van némi földje, jó pár holdja vagy hektárja, egy birtoka,
amiből le lehet nyesegetni kisebb-nagyobb darabokat,
természetesen eladásra. Hogy miért gondolta ezt? Azért, mert
Edmund, aki olyan bűvöletbe esett, amilyenbe élete során
minden férfi esik legalább egyszer, azt mondta neki, amit hallani
akart: „Hát, éppenséggel van földem, de csak egy ócska, régi
farm az óceán mellett.” Természetesen a Keselyűfészekre
gondolt. „Mégis mekkora?” – kérdezte erre Carlotta. „Mekkora,
mekkora? Nem is tudom. Elég nagy. Neked biztosan megfelelne”
– mondta erre Edmund sokat sejtetően, és nem is jutott eszébe,
hogy ő másra, egészen másra gondol, mint Carlotta. De mint
kiderült, pontosan azt tudta felajánlani, amire a nőnek éppen
szüksége volt: földet, vagy más szóval, otthont. „Már jó ideje
azon gondolkodom, hogy letelepszem, és mindig is óceáni
panorámára vágytam!” – búgta Carlotta, miközben az ujjai hasán
megfeszülő bőrén doboltak. A melléhez húzta Edmundot a
Gubózósban, és nem is eresztette el egy hétig – egy hetet
töltöttek valami mocskos sátorban, egy illegális kocsmasor
mögött; egy sátorban, egy matracon, ami besüppedt himbálózó
testük súlya alatt. Azután eleresztette a fiút, de csak annyi időre,
hogy Edmund hazatérjen, az ő narancsolajos parfümjétől
szédülten, vissza a farmra, hogy bejelentse az igényeit, előadja a
terveit.
– Papa – mondta Dieternek –, ha most átadod nekem a
farmot, Carlotta feleségül jön hozzám!
Volt azonban valami, amit Dieter sosem tudott megbocsátani:
az árulás. Visszaküldte Edmundot a földúton:
– Eridj vissza a kurvádhoz, fiam. Fräulein Carlotta a
Keselyűfészekben? Még mit nem!
A jelenet az őszi hold fényénél játszódott le, Linda is tanúja
volt, az ágya fölötti ablakból nézte végig. Bruder a saját
kunyhójában éppen egy Homérosz-kötet fölé tartotta a lámpást;
ő nem foglalkozott az üvöltözéssel, de amikor túl hangossá vált,
mégis kinyitotta az ajtót, és még láthatta, ahogy Edmund alakja
belevész a sötétségbe. Mintha csak egy kíséretet látott volna,
ami a hagymaföld fölött röpköd, de ő persze nem hitt az
ilyesmiben – nem, Bruder csak a sors és a realitás borzalmában
hitt.
– Az én fiam nem lehet ilyen léha! – mondta Dieter reszketve,
és négyszemközt tett egy ajánlatot Brudernek, kissé
megváltoztatva korábbi egyezségüket. – Olyan vagy számomra,
mintha a fiam volnál. Te sosem árultál el engem. Egy nap, talán
hamarosan, a tiéd lesz a Keselyűfészek. – Biztos akart lenni
abban, hogy a farm soha nem jut Fräulein Carlotta vagy az
ivadékai kezére. – Rád fogom hagyni. – Kis szünetet tartott. –
Ah, Bruder. Hát nem megmondtam neked a francia erdőkben,
hogy mindent viszonozni fogok neked?
– Másról volt szó.
– Igaz, de ez az ajánlat jobb. A farm a tiéd lesz, miután
meghalok.
– Miért nem Lindára hagyod?
– A lányomra?
– Ha Lindáé, akkor a férjéé lesz. Érted már? Két legyet
üthetsz egy csapásra.
– De mi van, ha nekem nem tetszik majd az, akit férjének
akar?
És Bruder megértette: Dieter megpróbál kihátrálni abból az
egyezségből, amit Franciaországban kötöttek, ami miatt elhozta
őt a Keselyűfészekbe és Lindához. Már biztos volt benne, ha nem
fogadja el Dieter új ajánlatát, akkor a végén talán üres marad a
marka, amúgy meg, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy ő akarja,
akkor megkapja Lindát is, a farmot is. Fontolóra vette a dolgot,
mert már megtanulta, hogy a sorsnak mindig, mindenre van
valamilyen saját megoldása; a sors hatalmas és erős ujjú keze
úgy rakosgatja az embereket a saját, gigantikus sakktábláján,
ahogy éppen kedve szottyan. Érezte, ha a Keselyűfészeknek az a
sorsa, hogy az övé legyen, akkor neki nem szabad tiltakoznia ez
ellen. És mi a helyzet Lindával? Kezdte úgy érezni, hogy a sors őt
is neki szánta; szinte már biztos volt benne, nincs szüksége az
apa ígéretére és jóindulatára ahhoz, hogy az övé legyen a lány.
Csakhogy Bruder valahol mélyen legbelül paranoid volt, erre
már Poore kapitány is rámutatott ott, a frontvonal mögött,
abban a napsütötte erdőben. Természetesen nem tartotta magát
paranoidnak; ugyan ki gondolna magáról ilyet? Az ösztöneire
hagyatkozott, és csak akkor támadott, ha védenie kellett magát.
És Dieter ajánlata („Egyszerű kis farm, szerény, de a tiéd lesz. Itt
vannak a papírok…”) valójában eszköz volt a számára, aminek
segítségével életben maradhatott. Mit is olvasott egyszer az
újságban? „Keleten az embert az alapján ítélik meg, milyen
művelt, milyen társaságba jár. Itt, Kaliforniában az alapján,
mennyi földje van.” A szerkesztőnek feltett kérdések egyike így
szólt: „És vajon hol, jó uraim, hol ítélik meg az embert a szíve
alapján?” A kérdés válasz nélkül maradt.
Dieter éjszaka beszélgetett el Bruderrel. A két férfi nem
láthatta tisztán egymást, de mindketten biztosak voltak abban,
hogy a másik épp felidézi magában kettejük privát jelenetét,
amire ott, abban az erdőben került sor – az éjszakát, amikor
egyikük felfedezte a másik árulásnak is minősíthető ténykedését.
„Felejtsük el az egészet” – állapodtak meg a kartácstűzben, 1918
nyarán.
Csakhogy semmit sem lehet elfelejteni, se a háborúban, se
otthon; nem lehet, amikor valaki adósa valaki másnak.
– Most már a fiam vagy – jelentette ki Dieter, miután aláírták
a papírokat. – Tudod, ez mit jelent?
Bruder azt felelte, tudja. Pedig nem tudta.
– Azt jelenti, hogy a farmon öregszel meg, és gondoskodsz
rólam meg a földről, és hagymát szedsz, míg megroppan a hátad,
de legalább lesz egy hely, amit otthonodnak nevezhetsz, egy
földdarab, amit soha senki sem vehet el tőled.
Bruder köszönetet mondott Dieternek, bár tudta, hogy ez az
egyezség ennél jóval többről szól.
– És még valami – mondta Dieter. – Az alku részben Lindát is
érinti.
– Igen, tudom.
– Most már a fiam vagy. Linda a lányom. Vagyis gyakorlatilag
testvérek vagytok.
– Testvérek?
– Minden, amit itt látsz, a tiéd lesz, de Lindát el kell
felejtened. Hidd el nekem, így lesz a legjobb. – Dieter elhallgatott,
azután mondott valamit, amivel elárulta valódi érzéseit. – Ő túl…
sok. Te meg nem vagy elég.
– Még a farmmal sem?
– Vagy az egyik, vagy a másik – mondta Dieter, akinek
tényleg nem volt sok minden a birtokában, és ettől a kevéskétől
se vált volna meg, ha történetesen nincs adóssága, amit
rendeznie kell. Gyengülő kezét Bruder vállára tette, és
megpróbálta játékosan meglökni, ám a férfi meg se rezdült.
Bruder megértette, hogy nem ajándékot kapott, hanem alkut
kötött. Az ösztönei azt súgták, hogy fogadja el az ajánlatot, és ezt
meg is tette. Mint minden jó spekulánsba – mert végső soron az
volt –, belé is szorult némi óvatosság. Ha kellett, kockázatot
vállalt, és valamilyen szinten hitt benne, hogy a sors ellene
dolgozik, de mint minden vállalkozó, ő is többre vágyott.
Elfogadta Dieter ajánlatát, és elhatározta, hogy a lehető legjobban
ki fogja használni a lehetőséget, aztán úgyis eljön az a nap,
amikor Linda odamegy hozzá, és akkor… Akkor minden az övé
lesz: a birtok is, a lány is.
Ám Linda, aki már majdnem tizenhét esztendős volt, semmit
sem tudott az egyezségről, a feltételekről és a
kompromisszumról; semmit sem tudott a titokban tett
ígéretekről, főként azokról nem, amelyek őt is érintették. Ő
egyszerűen nem értette azt, amit Bruderből látott: a bonyolult,
ellentmondásokkal terhelt szívet; nem értette, hogy az a férfi, aki
a Gubózósnál elkapta őt, aki megsimogatta a haját, egy héttel
később miért nem hajlandó kenuba szállni vele. Bruder mintha
nem is hallotta volna a könyörgését, hogy menjen vele horgászni,
egyszerűen nem mutatott érdeklődést a rákfogás iránt sem.
Amikor a lány megkérdezte tőle, benéz-e hozzá este, egyszerűen
csak annyit közölt, hogy „nem”. Linda fiatal életének ezen a
pontján fogékony volt a szeretetre, hajlandó volt örömöt adni, és
hajlandó volt befogadni azt a boldogságot, amit más adhatott
neki, és mindeközben biztosra vette, hogy képes kordában
tartani hevesen dobogó szívét. Sok mindenre képes volt, ám a
visszautasítás elfogadása nem tartozott ezek közé. Az ősz télbe
fordult, lehullottak az első esők, és Linda hiába panaszkodott
Valenciának, nem kapott választ a kérdéseire, az anyja nem
magyarázta el neki, hogyan tudná elviselni egy lány, akinek a
szíve úgy hánykolódik, mint a mólóra hajított hal, hogyan tudná
elviselni, hogy valaki egyszerűen hátat fordít neki? Néhány hét
leforgása alatt elveszítette Edmundot is, Brudert is, és ahogy
éjszakánként nyitott szemmel fekve az óceán hullámzását
hallgatta, már bánta, hogy soha egyikük sem volt az övé. És újra
meg újra feltette magának a kérdést: Mit rontottam el? – Az idő
mindent megold. – Valencia csupán ennyit mondott, Lindának
ennyivel kellett beérnie, az anyja bölcs szavaival és megnyugtató
hangjával, amit az évek tettek olyanná, amilyennek most
hangzott.
Amikor elmondta Charlotte-nak, hogy Bruder hirtelen
elhidegedett tőle, a barátnője kijelentette:
– Attól tartok, így mennek ezek a dolgok. – Ez nem igazán
volt vigasztaló. – Egy férfi szívében semmit sem lehet
megváltoztatni. Ami megtörtént, az már örökre úgy lesz.
Ám Linda úgy vélte, Charlotte téved, fogalma sem lehet
ezekről a dolgokról (mert mit is ismert a pletykákon kívül?),
ezért leült, felhúzta a térdét, ráhajtotta az állát, és miközben
lerágcsálta a sebeiről a vart, arra gondolt, ha létezik valaki, aki
képes szembeszállni a végzettel, akkor az bizony nem más, mint
ő.
 10.

Linda 1920 januárjában betöltötte a tizenhetet, és megérkezett

egy téli vihar, szürke ököllel és a dühös arccal, a Csendes-óceán
irányából. Dieter hegedüléssel ünnepelte a lánya születésnapját,
Valencia meg elmesélte Lindának, hogy annak idején, amikor
még fiatal lány volt és Mazatlánban élt, szeretett volna rákhalász
lenni. Egy nap aztán Pavisszal elindultak a gyerekek torneo
depescáján, de nem volt semmi másuk, csak egy lopott ladikjuk,
meg pár, hálószerű anyagból szőtt szoknyájuk, és ide-oda
eveztek a félsziget előtt, azon a helyen, ahol a világítótorony állt.
A Sierra Madre végig a hátuk mögött maradt, miközben sokkal
több garnélát sikerült kihalászniuk a szoknyáikkal, mint
bármelyik fiúnak vagy lánynak, de a halászok nem voltak
hajlandók nekik adni az első díjat, ami egy korallszemű, kis
ezüstgarnéla volt. Pavis ekkor döntötte el, hogy el kell vinnie a
barátnőjét a városból, és évekkel később, a Linda születésnapján
rendezett kis ünnepségen Valencia elmondta:
– És most, Linda, most itt vagy te. – De a lány ezúttal nem
találta megnyugtatónak az anyja meséjét, és inkább a hideg
ablak felé fordult, amelyre sós csíkokat rajzolt az eső.
Az eső öt napig nem állt el, a rengeteg víz összemosta a
hagymaföld összes barázdáját, erodálta a partra vezető utat. Az
óceán oly hevesen dühöngött, hogy egy reggel egy fűrészes
sügért hajított Linda kunyhójának ajtaja elé; a hal könyörögve
tátogatta kopoltyúját. Az évek során a lány már hozzászokott a
januári vihartombolásokhoz, az özönvízszerű esőkhöz, amelyek
kiűzték a gilisztákat a földből (a menekülő férgek irizáló
nyálkacsíkokkal rajzolták tele a környéket), a ruhaszárító
köteleket elpattintó szelekhez, a szirtfalat fortyogva ostromló
dagályhullámokhoz, az ablakpárkányra fröccsenő, sűrű
tajtékhabhoz. Úgy gondolta, neki nem árthat a januári vihar,
esőben is elboldogul, ezért egyszer, újév napján rálökte a
csónakját egy két méter magas hullámra, és tényleg nem lett
semmi baja. Előfordult már az is, hogy bőrig ázott, az iskolában a
harisnyáját a kályhán szárítgatva reszketett, és többször is
megbetegedett (Edmund minden alkalommal azt mondta, ezt
nem fogja túlélni), a tüdeje éppúgy telítődött vízzel, mint a talaj,
de végül megmaradt.
Hozzászokott a viharokhoz, de ebben az évben valahogy
minden más volt, legalábbis úgy látta.
– Láttál már olyat, hogy ilyen sokáig esett az eső? – kérdezte
Dietertől, aki kicsavarta a vizet a szakállából, és elmondta, hogy
egyszer, még Schwarzwaldban látott egy olyan vihart, ami
pontosan huszonegy napon keresztül tombolt; ő egy roskatag kis
házban vészelte át, aminek a gerendáira vastag zsírréteget
mázolt a tűzhelyen sülő disznóhús illata. Amikor Linda az
anyjának is feltette a kérdést, Valencia csupán annyit mormolt:
– El diluvio.
És vajon Bruder látott már ilyen esőt?
– Franciaországban egy nyitott lövészárokban harcoltam –
mondta a szúnyogháló mögül. – De most eredj innen. Dolgom
van!
– Mert neked mindig dolgod van! – duzzogott a lány.
– Nem mindig – felelte Bruder. – Csak újabban. – És azután:
– Linda, egy nap majd ezt is megérted. – A nedves szúnyoghálón
keresztül nézve úgy tűnt, mintha azt akarná, hogy Linda
maradjon. Mintha… Valójában tényleg be akarta hívni a lányt,
bár ez a vágy nem volt benne annyira erős, mint a másik, hogy
biztosítsa a jövőjét, lehorgonyozza magát egy földdarabhoz. Vajon
túl fiatal volt még ahhoz, hogy ilyen rideg legyen a szíve? Nem,
de ha az ember egyszer átadja magát a kompromisszumoknak,
akkor azok sorban követik egymást. De bármi is történt, a nehéz
hetek, amelyek során kerülte Lindát, teherként nehezedtek a
vállára, és naponta több alkalommal is eltűnődött, vajon nem
olyan-e a kötelezettség, amit vállalt, amit nem képes betartani. –
Később majd beszélünk – mondta, és amikor a lány már elment,
halkan hozzátette: – Légy türelemmel, Linda.
Linda a bátyjának, az almanachok jó ismerőjének is feltette
volna az esőkkel kapcsolatos kérdést, de azóta, hogy
összevitatkozott Dieterrel, Edmund gyakorlatilag elköltözött
hazulról, Fräulein Carlottát követte mindenhová, keresztül-kasul
Kalifornián, elment vele a dombok aljában megbúvó városkákba,
és minden éjjel ott várt rá a mocskos, hatoldalú sátorban,
miközben a nő énekelt és annyi meztelen testfelületet mutatott –
a keblét és a hasát, ami napról napra nagyobb lett –, amennyi
elegendő volt ahhoz, hogy érmeeső hulljon rá. Carlotta táncolt
azokkal a férfiakkal, akik hajlandók voltak fizetni azért, hogy
megsimogathassák a csípőjét, és amikor visszatért a sátorba, a
pénzt mindig egy fej nélküli kacsinababába szórta. „Mikor
költözünk vissza a kis farmodra?” – kérdezgette állandóan, mert
igyekeznie kellett. Edmund pedig így válaszolt: „Amint befejezik
az új házunk építését. Kétszintes lesz, minden szobában
kandallóval” – ígérte, és már-már ő maga is elhitte saját
fantáziálását. Salinas békebírójának hideg tűzhelye előtt vette
feleségül Carlottát, az eseményről levelezőlapon értesítette az
otthoniakat.
Nem, Edmund nem volt elérhető Linda számára a januári
esőzés idején. Elment, mielőtt láthatta volna, hogy a folyóágyban
épített gát sikeresen feltartóztatja az áradatot. Amikor az eső
nem állt el, és a vízszint növekedett, Linda a bátyja üres ágyán
ülve, a matrac horpadásait simogatva úgy döntött, a „Siegmund
mocsara” nevet adja az ásítozó, fekete tavacskának.
Megkérdezhette volna Charlotte-tól is, mit tud az esőzésekről,
a rekordokról, a viharok történetéről, de egy hónappal Edmund
távozása után Charlotte is elment. Az apja, az a magas,
hórihorgas férfi, hazatért északról, ahol – mint kiderült – fókára
vadászott. Miután a Bee leközölte Charlotte sztoriját, amit a
Gubózósról írt, harminc mérföldes körzetben szinte minden
halász el akarta kapni őt, hogy követ kössön a lábára és behajítsa
az óceánba, és Hammond Moss nem igazán szerette volna, ha a
tengeri emberek utálják a gyermekét. „Mi jó származna ebből
neked?” – kérdezte, azután meg: „Elég volt ebből az
újságíróskodásból!” Moss lassú szavú ember volt, mintha csak
meghatározott mennyiségű szó állna a rendelkezésére, és
azokból kellene kiválasztania a legjobbakat. Számára fontosabb
volt, hogy jól kijöjjön a többi halásszal és vadásszal, mint az, hogy
a lánya valóra váltsa élete álmát. A felesége annak idején szülés
közben halt meg; az volt az utolsó alkalom, hogy könnyes lett a
szeme. Kedvére való dolog volt, hogy a lánya keményszívű
krónikásnak bizonyult, de az már nem tetszett neki, hogy
Charlotte valami olyasmit akar elérni az életben, amivel
túlszárnyalja őt. Hammond az átlagos lövészek közé tartozott,
nem mindig tartotta szilárd kézzel a puskáját, és sokan voltak
olyanok, akik nála jóval több elefántfókát szigonyoztak meg, de
senki sem akadt, aki jobb történeteket tudott volna mesélni,
mint ő. A nyugodt, jégcsillagos éjszakákon ő tartotta ébren a
társait, és éppen az tette jó mesélővé – bár ezt nem tudta
magáról –, hogy nem aggódott, vajon igazat mond-e vagy sem.
„Mindez akár igaz is lehetne” – mondogatta, és az emberek
helyeslően rázták nedves szakállukat. Azt várta, hogy a lánya
majd feleségül megy egy másik fókavadászhoz, hogy ő végre
visszavonulhasson a kis svarca nyugalmába, és Charlotte
gondoskodjon róla, míg a veje a tengert járja. Ám amikor
visszatért erről a fókavadászatról, már tisztán látta, hogy a
lányát megszállta valami számára érthetetlen ambíció.
Rituálisnak is nevezhető mozdulattal az óceánba hajította
Charlotte jegyzetfüzeteit és ceruzáit, azután visszament a
székéhez, amiből kikandikált a rugók vége, és így szólt: „Mi van
vacsorára?” Egy héttel később Charlotte már nem volt ott,
elment valahová, és hosszú időnek kellett eltelnie, míg újra
hallatott magáról.
Így aztán, abban az esős januári hónapban Linda azon kapta
magát, hogy Margarita pultjánál ácsorog.
– Hagyd már az esőt! Mi lenne, ha átmennél a
szépségszekrényhez, és kisminkelnéd magad? – Margarita
átterelte a lányt a bolt túlsó végébe, és közben azt hajtogatta,
hogy Edmund úgyis haza fog térni, csak ki kell várni. – Ezt
próbáld ki! – Linda kezébe adott egy kis bádogdobozt, amiben a
La Doré által gyártott Rubinvonal elnevezésű pirosító volt.
Odaadott egy uborkatejes nyakápolót is (tizennyolc cent egy
fiola), meg egy doboz narancsvirágos bőrtáplálót, amivel el lehet
tüntetni a homlokráncokat. – Egy kis szépségnél semmi sem
segít jobban az idő eltöltéséből. – És Margarita, aki minden áldott
este felkent a felső ajka fölé egy kis párizsi szőrtelenítőt, végül a
„Hercegnő „nevet viselő mellfejlesztő készlettel küldte haza
Lindát. A készlethez tartozott egy tégely mellápoló krém, amit (a
címke tanúsága szerint) növényi olajokból és faszénből készített
egy kiváló francia vegyész az Illinois államban működő, chicagói
Sereco Vegyipari Vállalat laboratóriumában. – Lefekvés előtt
kend be vele a… – És demonstrációképpen kicsit meggyúrta a
saját melleit. Aznap éjszaka, a szobája csendjében Linda követte
az instrukciókat. Miközben az eső kitartóan kopogott a tetőn,
óvatosan kigombolta a blúzát, és bedörzsölte a kenőcsöt a melle
alá, a hajlatba, azután a két melle közé, majd a mellbimbójára is,
ami akkor már kemény volt, akár egy pénzérme. A címke
szövege „telt és kelek” melleket ígért, de Linda kételkedett
benne, hogy az övét képes lesz megnöveszteni. Pontosan nem
tudta volna megmondani, miért csinálja ezt. Kételkedett a szer
hatásosságában, mindenesetre – úgy, ahogy Margarita mondta –
ismét a tégelybe merítette az ujját, és annyi kenőcsöt mázolt
magára, hogy a mellei olyan csúszóssá váltak, mint a lenyúzott
tyúk húsa.
A következő lépés az volt, hogy használnia kellett a Fejlesztő
elnevezésű eszközt, ami nikkelből és alumíniumból készült
tölcsérszerűség volt, aminek a felső részéhez egy kis
gumilabdaszerűség tartozott. „Tudni fogod, mihez kezdj vele” –
mondta Margarita, még a boltban. A nikkelperem érintése hideg
volt a bőrén. Azok a hosszú hajfonatos viking istennők jutottak
eszébe, akiket a Dieter ágya fölött függő képen látott: ők viseltek
olyan mellvérteket, amik leginkább sisakokra hasonlítottak.
Szelíden megnyomta a gumilabdát, mire a szerkezet a jobb
melléhez tapadt. A mellkasában forróság keletkezett, azután
valami halvány fájdalmat érzett a lábai között. Ismét
megnyomta a labdát. Szörcsögő hang hallatszott, ahogy a
Fejlesztő a bőréhez tapasztotta magát. Amikor a fémtölcsér
belseje megérintette a mellbimbóját, valami mintha felszikrázott
volna magányos mellkasában. Még sosem érzett ilyesmit: a
vágyakozás felerősödött benne, ahogy újra és újra megnyomta a
labdát. A szerkezet működése valamilyen módon kapcsolatban
állt a combjai között érzett bizsergéssel. Ismeretlen, de mégis
felismerhető vágy kötötte össze a teste minden porcikáját.
Áthelyezte a Fejlesztőt a bal mellére. A duzzadásérzet kiterjedt.
Veríték gyűlt össze a szája körül, a nyakán, a combja belső
oldalán. Megízlelte saját forróságát, és megállapította, az
izzadsága valahogy sósabb, mint máskor. Vajon ez lehetséges?
Margarita azt mondta, mindkét mellét huszonötször szívassa
meg a szerkezettel, ne többször. Miközben végrehajtotta az
utolsó mozdulatokat, bűntudat és elégedetlenség áradt szét
benne, és az életét – ami alig pár hónappal korábban mintha tele
lett volna ígéretekkel – hirtelen sivárnak érezte. Hanyatt dőlt az
ágyán, a Fejlesztő a padlóra csúszott; a mellei ragacsosak voltak,
a szobában meleggé vált a levegő a testszagtól. Az eső vadul
verte az ablakot, az óceán háborgott, és Linda képtelen volt
elaludni, felkészült rá, hogy élete hátralévő részét ébren tölti,
ébren és várakozással, pedig ő az a lány, akinek nincs is mire
várnia.
Amikor visszavitte a készletet a boltba, Margarita
árengedményt ajánlott neki, ha megveszi.
– Amúgy másfél dollár az ára, de neked odaadom kilencvenöt
centért.
Linda nem vette meg a készletet. Halvány félelem
ereszkedett rá, rettegésbe átcsapó aggodalom amiatt, hogy nem
képes gondoskodni magáról. Korábban már kikereste Edmund
szótárából a „szenvedély” szó jelentését, de nem olvasta végig a
bejegyzést, rögtön a végére tévedt a szeme, a végső definícióra,
ami ennyi volt: „vágy”.
– Tudom, most azt hiszed, nincs rá szükséged – mondta
Margarita, miközben kicsomagolt egy szállítmányt; a dobozban
tojássamponos flakonok álltak. – Pedig lesz. Ez még veled is meg
fog történni.
Linda kisietett az üzlethelyiségből, de a bolt verandáján
megállt, a zuhogó esőt nézte. A Los Kiotes Streetet két nyárral
korábban aszfaltozták le, most mégis csúszósnak és veszélyesnek
látszott – egy automobil Linda szeme láttára csúszott bele
vidáman az egyik lókikötő oszlopba.
Nem sok mindenben volt biztos, de abban igen, hogy ő nem
olyan, mint Valencia vagy Margarita, vagy bárki más. Neki
mások voltak az igényei, és mások is maradtak, de hogy mi vár
rá, azt nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy egy nap még ő
is a Gubózósban fog dolgozni, papagájvirágot válogat, kardvirágot
csomagol, karácsonyi mikulásvirágot ültet? Az óceánmelléki
farmokon élő lányok mind ezzel foglalkoztak. Vagy dolgoztak,
vagy feleségül mentek egy béreshez, és átköltöztek valami
árnyékos haciendára a dombok lábához, ahol aztán a hátsó
szobában sorban világra hozták a gyermekeiket. A kevésbé
szerencséseknek volt egy beteg apjuk, akiről gondoskodniuk
kellett; ők reggelente benedvesítettek egy rongyot a lavórban, és
végigtörölgették az öreg ülepét. Néhány lány Oceanside-ban,
valamilyen boltban dolgozott; ők kalapokat árultak a
turistáknak, vagy csipkéket olyan emberek leányainak, akiknek
a zsebét a legutóbbi ingatlanőrület tömte tele. Linda egyik
ismerőse nadrágot húzott és munkát vállalt a város első
üzemanyagtöltő állomásán, Walthaunál, és benzint tankolt, meg
letörölgette az automobilok hűtőrácsáról a port. Néhány lány
útnak indult, lementek délre, San Diegóba, ahol magukra öltötték
a villamoskalauzok szürke egyenruháját, és jegyeket tépkedtek,
miközben a szerelvény csilingelve végighaladt a Union Streeten.
Mindegyikük türelmetlenül várta, hogy valaki feleségül vegye –
legalábbis Linda többször hallott tőlük ilyesmit. Csak Charlotte
szökött meg, de vajon hová ment?
Linda megremegett, ahogy a kalapját jól a fejébe húzva
kilépett az esőbe. Ekkor fedezte fel a cédulát Margarita
hirdetőtábláján:
„Csatlakozzon csapatunkhoz, mert az ELEKTROMOSSÁG és
a TELEFON eljut Baden-Baden-by-the-Sea egész területére!
Segítsen településünknek a NÖVEKEDÉSBEN és a
HALADÁSBAN!”
A verandán egy ismeretlen ember osztogatott munkavállalási
űrlapokat.
– Csatlakozzon csapatunkhoz! Lépjen be még ma!
– Tulajdonképpen mivel foglalkoznak? – kérdezte Linda.
– Elektromos vezetékeket helyezünk el a város körüli senki
földjén. Több mérföldnyi vezeték áll a rendelkezésemre, arra
várva, hogy végre felkerüljenek az oszlopokra.
– De miért akarják ezt? Arrafelé nincs semmi, csak
homokmezők meg kiszáradt folyómedrek. Arrafelé senki sem
lakik, ott legfeljebb prérifarkascsaládokat látni.
– Utat törünk a haladás számára, ifjú hölgy. – Az
ingatlanfejlesztőt Paivernek hívták; zsíros, kerek arca alatt toka
lötyögött, mindkét orcáján megrepedt hajszálerek piroslottak.
Munkától eressé vált, rágott körmű kezét a szájához emelve
felkiáltott:
– Segítsenek településünknek a növekedésben!
Paiver szorgalmasan osztogatta a szórólapokat a Margarita
boltjába érkező, vagy éppenséggel onnan távozó férfiaknak, és
mindenkinek elmondta, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy az
egész faluban nála lehet a legtöbbet keresni. Hammond Mossnak
is a kezébe nyomott egy szórólapot. Hammond nem tudott
olvasni, de közölte, hogy azonnal szeretne elszegődni a munkára:
„Épp ideje, hogy a vidék is kapjon némi fényt!”
– Most pedig, ifjú hölgy, ha megbocsát – biccentett Paiver. –
Össze kell állítanom egy csapatot, és fel kell állítatnom a
jelentkezőkkel vagy ezer villanyoszlopot. – Bement a boltba,
Linda meg csak állt ott, a verandán, és a tetőről alácsorgó,
ezüstös esőt figyelte. Margarita apja egy avokádósládán
üldögélve a selyemkendőjével egy macska szőrét szárogatta.
Gyakorlatilag ő beszélte rá Lindát, hogy szegődjön el a
villanyoszlop-állítgatók csapatába.
– Ez állampolgári kötelességünk. – Margarita apjának, ennek
a dudaorrú, fehér hajú, rajnakék szemű vénembernek már olyan
ködös volt az elméje, akár a tengerpart télen. A macskát
simogatva azt ismételgette: – Spaten, Spaten.
Reggelre elállt az eső, de az ég továbbra is duzzatag maradt,
és az izmos, szürke, réteges esőfelhő olyan alacsonyra lógatta a
hasát, hogy Linda már úgy érezte, képes lenne megérinteni, ha
felmászhatna az első villanyoszlop tetejére. Ez volt az a pillanat,
amikor úgy döntött, csatlakozik Paiver csapatához.
– Nem léphetsz be hozzá – jelentette ki Dieter.
– Miért nem?
– Az az ember kislányokra vadászik.
Linda éppen azt próbálta megtanulni, hogyan ne legyen
dühös, hogyan tudja figyelmen kívül hagyni az apját ahelyett,
hogy tombolni kezdene.
– Történetesen tudom, hogy Mr. Paivernek annyi emberre
van szüksége, amennyit össze tud szedni.
– Neked itt is van épp elég dolgod – mondta az apja.
– Valóban?
– Anyáddal meg Bruderrel be kell fejeznetek a lépcsőt.
A száz lépcsőfok kiépítését karácsony előtt kezdték meg, azóta
az állványzatfokok félig befejezetten, csontvázként tapadtak a
sziklafalra. Valencia aggódott, hogy az esők meggyengítik az
alapot, Linda viszont ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel
folytassák a munkát, akár esik, akár nem, egész télen. Ám
közben ráunt a feladatra, és most inkább a villanyoszloposok
közé akart beállni, és amikor erre nem kapott engedélyt az
apjától, olyan érzése támadt, mintha a gyomra irányából egy
ökölbe szorított kéz emelkedne felfelé a torkában.
Dieter ismételten közölte a lányával, hogy nem dolgozhat
együtt férfiakkal. Veszekedni kezdtek, mindketten kivörösödtek,
mindketten kiabáltak, és nagyjából egyszerre kezdték sajnálni,
hogy nem értik meg egymást, a másik nem is hallgatja meg őt.
Az üvöltözésük olyan hangos volt, hogy már a kitartó
hullámverés sem fojtotta el. Végül Bruder közbeszólt:
– Engedd el, ha ezt akarja.
A szobában mély csend támadt, Linda és Dieter úgy nézett rá,
mintha egyikük sem értette volna, amit mondott.
– Miért is ne léphetne be abba a csapatba?
Ennyiben maradtak, és Linda becsúsztatta a zsebébe Dieter
vékony nyelű kalapácsát, majd befűzte a bakancsát. Meglepő
volt, hogy Bruder a lány pártját fogta, de még meghökkentőbb
volt az a bejelentése, hogy vele együtt ő is Paiver csapatában fog
dolgozni.
– Kiásunk pár gödröt és felállítunk pár oszlopot.
Kettesben indultak el Margarita verandájáról egy szürke egű
reggelen.
Bruder határozott ember volt, és pontosan tudta, mivel jár az,
amiben Dieterrel megállapodott, de azóta minden este egyenes
háttal ült az ágyán, és csak a falat kapargatta, bele se pillantott
az ölében tartott könyvbe; időnként kinézett az ablakon, Linda
kis házikójára. Szánalmassá vált, nyomorulttá, méghozzá olyan
módon, amit korábban elképzelhetetlennek tartott, és
csalódottságához csak a szenvedését lehetett mérni. Nehéz volt a
számára a lány közelében élni úgy, hogy nem érintheti meg, nem
simogathatja meg a karján a puha szőrszálakat.
Alig egy órával korábban Bruder megnyugtatta magát, hogy a
türelem valóban rózsát fog teremni az életében, rózsákat, és az
egyik Linda lesz, de azután egyszerűen félresöpörte a saját
filozófiáját. Éjszaka leereszkedett a szirtfalon, sétálgatott a
parton, a hullámok a combjáig felcsaptak, a holdfény vezérelte,
miközben a hangját próbálgatta az óceán morajlásával szemben –
kiáltásai belevesztek a hullámok zúgásába, az arcát
benedvesítette a só és a pára. Olyan hangosan üvöltötte el a lány
nevét, ahogy csak bírta, aztán rájött, hogy kiáltásai szánalmasak
a Csendes-óceán hangjaihoz képest – Linda óceánjának
hangjaihoz képest, mert erre a nagy vízre mindig így gondolt –,
és berekedt, aztán visszatért a Keselyűházba, ahol tovább
aggódott a jövője miatt. Ezekben a hetekben jött rá, hogy a jövő
és a vagyon megszállottjává vált, éppúgy, mint nagyon sokan
mások, talán még jobban is, és ez elszomorította, mert azt
jelentette, hogy a megvetést, amit a körülötte lévő emberek
iránt érzett, önmaga iránt is érezheti. Linda sosem volt az övé,
mégis sikerült lemondania róla; néhány holdnyi hagymaföld
választotta el őket egymástól, meg a tudat, hogy ez a földdarab,
ami előbb-utóbb az övé, a sajátja lesz, nem fog kényelmet és
megnyugvást hozni az életébe. Egy kép szökkent az elméjébe:
látta magát öregemberként, egyedül ezen a földön; és annak
ellenére, hogy már régóta – attól a pillanattól fogva, hogy
bekerült az árvaházba, ahol egy könyvvel elrejtőzött a diósban,
ahol medveként aludt a fák között –, nagyon régóta dédelgetett
egy álmot, ez a kép, ez most, éppen akkor, amikor az álom
megvalósíthatóvá vált, hideg félelmet gerjesztett benne. Mindig
egyedül akart lenni, most azonban rádöbbent, nem készült fel
arra, hogy megélje azt, amit a sors neki szánt.
És a faluba vezető úton megfogta Linda kezét.
– Ez meg mi? – kérdezte a lány. – Hetek óta nem szólsz
hozzám, most meg fogdosni próbálsz? Lassan a testtel, hékás!
– Linda, a dolgok nem ilyen egyszerűek…
 – A dolgok sosem egyszerűek.
Ahogy a csapat összegyűlt a verandán, Paiver közölte, hogy
lányokat nem szokott alkalmazni, de Bruder védelmébe vette
Lindát, dicsérte a képességeit, mire Paiver keresztbe tette a
mellén a két kövér karját, Bruder azonban szorosan odaállt elé,
és közölte:
– Nem hiszem, hogy megértette.
A munkára jelentkező férfiak többsége béres és halász volt,
valamennyien ismerték Lindát, és a reggeli whiskey-től bűzlő
lehelettel kijelentették:
– Ezzel a lánnyal minden rendben van. Nem küldheti el őt.
Közénk tartozik.
Linda hagyta, hogy a többiek megvédjék, Paiver pedig végül
hagyta meggyőzni magát, hogy mégis alkalmazza.
De az oszlopok állítgatásáról kiderült, hogy még unalmasabb,
mint a lépcsőépítés. Az emberek vagy egy órát ácsorogtak Paiver
parancsaira várva, míg végül a férfi felkiáltott:
– Jól van, emberek. Maguk hamarosan egy kis civilizációt
hoznak a rettegett határvidékre! – A szájához emelte az ujját, és
figyelmeztette a csapat tagjait, hogy egy rosszul felállított
villanyoszlop katasztrófát okozhat, ami akár ezen a napon is
megtörténhet, bárhol a vonal mentén. Nagyon tetszett neki a
saját szónoklata, kuncogott is, ami azt mutatta, hogy borzasztóan
okosnak érzi magát, méltónak és képesnek arra, hogy felfejlessze
ezt a környéket. – Egyikünk sem ok nélkül van itt – ismételte el
párszor menet közben, majd (még nem is sejtve, hogy elfogy a
pénze, mielőtt a drótokat kifeszítenék, ezért nem fog maga után
hagyni mást, csak ezer darab, földből kimeredő,
hasznavehetetlen oszlopot) útjukra bocsájtotta az embereket.
A csapat tagjai felültek egy teherautóra, ami kivitte őket a
város szélére, oda, ahol véget értek az utak, ahová már a mezők
és az öntözőárkok se nyújtóztak – oda, ahol a száraz bokrok
uralták a terepet egészen a dombok lábáig, mint már oly régóta,
mint mindig. A teherautó Miss Winterbourne birtokának
sarkánál állt meg; a kis salátaföld a tavaszt várta. Miss
Winterbourne házának elülső ablakán lejjebb ereszkedett a
redőny, de az egyik sarkát feljebb húzta egy hosszú ujj – a
keletkező rés éppen akkora volt, hogy valaki kileshessen rajta.
Az út és a salátaföld közötti árokban egy másik teherautó
várakozott, a platóján több tucat oszlop feküdt; mindegyik Sierra
Nevada-i, legallyazott fenyő volt, mindegyiket a nyugati lejtőkön,
Yosemite-től nem messze vágták ki, hogy aztán vasúton délre
küldjék őket. A fák fakószőke anyagán sötétebb és sima
csomókat lehetett látni. Az oszlopok jóval rövidebbek voltak
annál, amire Linda számított. Aggódni kezdett, hogy a vezetékek
esetleg veszélyesen mélyre ereszkednek majd, annyira, hogy
belebotlik valami öszvér, vagy ami még rosszabb: beleakad egy
kondorkeselyű szárnya. Amikor Paiver is megérkezett – a saját
automobilján jött –, a lány rámutatott a problémára.
– Még egy szó, és hazazavarlak! – mordult fel a férfi, Linda
pedig hátralépett és beleütközött Bruderbe; a vállán érezte a
férfi kemény mellkasát.
Szombat reggel volt, az emberek a következő egy hónap
folyamán szombatonként dolgoztak, elásták az oszlopok alját a
Paiver által „függőleges síroknak” nevezett gödrökbe.
– Két méter mély legyen! Az oszlopállítás trükkje, hogy a
gödörnek két méter mélynek kell lennie.
A fejük fölött az égen nyugatról érkező felhők gyűltek, vihar
készülődött. A távolban az óceán önmagával vívott harcot, a saját
hullámaival csapkodta a saját felszínét. A víz feketére pofozta
magát, a szél megcibálta a fortyogó hullámtaréjokat, tajtékpárát
sodort a part irányába.
Három pelikán lebegett alacsonyan a levegőben, tintahalra
várva. A rövid és erőszakos kaliforniai tél, a négy-hat januári és
februári hét, amelynek során minden szürke és nyirkos köntöst
öltött magára, izgatottá tette Lindát. Volt valami drámai az esős
évszakban, valami olyasmi, amit mindig várt. Erről a
drámaiságról általában az anyja fiatalkora jutott eszébe. Igazság
szerint időnként eszébe jutott, talán el sem tudná hinni Valencia
már-már bibliai meséit az özönvízről és a tűzről, ha nem a
Keselyűfészekben lakna, ahol a tél megfojtja a talajt és a medre
pereméig felduzzasztja Siegmund mocsarát; ahol a rideg ősz
fáklyafénybe borítja a keskeny völgyeket, olyan narancsszínű
fényragyogásba, ami erősebb, mint amit bármelyik elektromos
villanyoszlop valaha is ki tud bocsájtani magából.
Paiver végül párokra osztotta a csoportot, minden párosnak
kijelölt egy helyet, egymástól kilencméternyi távolságban, egy
régi marhacsapás mentén. Amikor Linda elé ért, odafordult
Bruderhez:
– Ő a tiéd, barátom.
Bruder és Linda jó fél mérföldet sétált előre csákánnyal és
ásóval a vállán. Semmi sem volt azon a helyen, ahol ásniuk
kellett, semmi, csak homokos föld meg pár bokor, némi szikkadt
rozmaring, pár elárasztott teknősbékaüreg és néhány, friss
ürülékkel megjelölt nyomsor. Ha sütött volna a nap, a lapos
sziklákon biztos ott sütkérezett volna egy-két csörgőkígyó meg
gyors és színtelen gyík, és Kalifornia mentaillata halálra perzselte
volna magát – ezen a napon azonban nem érződött semmi, csak a
majdani eső szaga. A távolban az óceán hidegen hullámzott, és
alig látható füstcsík göndörödött az égre Miss Winterbourne
házának kéményéből.
– Mi az ördögért akar ez az ember éppen ide oszlopokat
állítani? Ilyen messze a várostól? – kérdezte Linda. – Hiszen itt
semmi sincs!
– De egyszer majd lesz – felelte Bruder.
– Ezt a földet nem lehet megművelni.
– Nem farmerek jönnek majd ide, egyszerű emberek, akiknek
szükségük van egy helyre, ahol élhetnek.
Az utóbbi időben egyre több szó esett erről, Margarita
pultjánál is, a Beeben is, sőt még Dieter és Valencia között is;
egyre többen emlegették a terület letisztítását, a bungalók
megépítését, a hatüléses automobilokon érkező embereket. A
dolgok lelassultak a háború alatt, de most már semmi sem tudta
megállítani a folyamatokat, legalábbis a Bee földterületeket
listázó rovatában mindig ez állt. Egy dadogós baka meg francia
menyasszonya egészen csinos kis stukkós házat épített magának
az út mellett, ami a Keselyűfészekből indult el, és egy Linda által
lakhatatlannak tartott földdarabhoz vezetett. A kút, amit
kifúrtak, nem sok vizet adhatott, és a telkükről le se lehetett
jutni az óceánhoz, de azért ők odaköltöztek. A veterán nem
gazdálkodhatott, nem halászhatott, ezért úgy mutatkozott be a
faluban, mint aki házakat épít. Az út mellett felállított egy táblát,
amin a következő szöveg állt: „Új otthonok 20 nap alatt!” Linda
nehezen tudta elképzelni, hogy emberek képesek a várostól ilyen
távol lakni, ilyen távol az óceántól is, egy olyan területen, ahol fa
sem nő. Mert hát ugye azt beszélték, hogy még Donna Marrón
tehene is visszafordult onnan, ahol most Miss Winterbourne
salátaföldjének túlsó széle van. A föld ott olyan terméketlen és
vörös, hogy még a Margarita pultjánál diskurálók szerint is
keveset ért, jóval kevesebbet, mint a Keselyűfészekhez tartozó
birtok.
Bruder a csákánnyal bontotta meg a földet, de alig ütött
egyet-kettőt, a szerszám hegye máris belesüppedt a sárba. Fogta
hát az ásót, dolgozni kezdett, a háta mögé hajigálva a földet.
Ötször se hajtotta végre a mozdulatsort, amikor Linda
megkérdezte tőle:
– És én mit csináljak?
– Nézz engem.
– Ez egész nap el fog tartani. Azt hittem, lesz itt majd
valamilyen gödörásó masina. Valami olyasmi, mint az
almacsumázó.
– Linda, nem tudnánk egyszerűen csak egymás mellett
dolgozni?
A lány nem tudta, Bruder mit ért ez alatt, kételkedett a
megjegyzés jóindulatúságában, de leállította magát, és egy
darabig csendben figyelte a dolgozó férfit. Az ég fokozatosan
sötétebbre váltott, és Bruder a könyöke fölé tűrte az ingujját, és
ahogy meglendítette az ásót, a karjain a szőrszálak táncolni
kezdtek, a nyaka megfeszült, az inge átizzadt, és Linda meglátta
a szövet alatt feszülő izmokat. Lefeküdt és megtámasztotta az
arcát a kezével, Bruder pedig hátralökött egy ásónyi földet és a
lányra nézett – újabb hátralökés, újabb nézés –, és a ritmus
magával ragadta őket, a nap pedig csak telt, Bruder meg
elfelejtette, mit ígért Dieternek, Linda pedig elfelejtette, hogy
Bruder valaha is visszafogta a szerelmét. Bruder megfeledkezett
arról, hogy Dieter figyelmeztette: Linda veszélyes lány; Linda
elfelejtette, hogy Bruder kiismerhetetlen férfi. Fiatalok voltak, és
mindketten abban reménykedtek, hogy más emberré válnak egy
másik életben, és az ásó mélyítette a gödröt a talajban, amit
azelőtt még soha nem érintett ember.
– Akarsz ásni?
Linda átvette az ásót Brudertől, beleugrott a gödörbe, ami
ekkor már majdnem egy méter átmérőjű lehetett, mellette egyre
emelkedett a föld- és sárhalom, aminek a tetejére kavicsok
kerültek – kavicsok, melyek ezüst csíkokat karcoltak az ásó
pengéjébe. Azután a szerszám hegye hangos koccanással
nekiütközött valaminek. Linda félrekaparta a földet, és előkotort
egy régi, bronzból készült, laposra kalapált, tompa hegyű
nyílvéget.
– Biztos a luisenóké volt – mondta.
Bruder a tenyerébe vette a nyílhegyet. Linda tanult egy kis
régészetet Miss Winterbourne-tól, aki elmagyarázta a
diákjainak, hogy a luisenók társadalma matriachális volt. Valami
bizonytalan érzés moccant a lányban, amikor meghallotta ezt a
történelmi tényt, bár ha arra kérték volna, hogy magyarázza el,
pontosan mi is az a matriachális társadalom, valószínűleg nem
tud válaszolni.
Folytatta a gödör mélyítését, miközben Bruder ott ült a
póznán, és a szarvasláb markolatú késével egy botot farigcsált,
azután célba dobált a késsel, újra meg újra; a penge pendülve állt
bele a hosszú póznába. Bruder minden dobás után pár lépéssel
távolabb húzódott, úgy hajította el ismét a kést. Amikor már úgy
hat méterre volt és lendületet véve ismét hajított, eltévesztette a
célt, a kés pedig belezúgott a gödör oldalába, nem sokkal Linda
keze mellé.
– Unatkozol? – kérdezte a lány. – Nem lenne rossz, ha
egyszerre ketten áshatnánk.
– Ez így nem megy.
– Akkor? Hogy csináljuk?
– Váltogatjuk egymást – felelte Bruder.
Nem sokkal később odagurult hozzájuk a teherautó, amin
Paiver terpeszkedett.
– Ezek a munkapárok nem működnek jól – mondta. –
Egyesével kell dolgozni. Bruder, maga velem jön.
– Lindával maradok.
– Maga most az én emberem, és azt mondtam, velem jön!
Bruder azonban ellenállt, leugrott a gödörbe Linda mellé,
Paiver pedig melléjük ugrott a teherautóról – a levegő hangos
szusszanással távozott belőle az orrlyukain keresztül. Azonnal
kirúgta Brudert, felszólította, hagyja el a földjét. A nyomaték
kedvéért ökölbe szorította a kezét és összeszorította a száját.
– Nem rúghatja ki – mondta Linda beállva a két férfi közé.
– Valóban nem?
Bruder belesúgta Linda fülébe, hogy hagyja a dolgot; „Semmi
keresnivalónk a csapatában.” Linda nem értette, Bruder miért
fogadja el ilyen könnyen a döntést. Talán nem tudja, hogyan kell
harcolni? Nem tudja, hogy az ember a saját kezében tartja a
sorsát? Bruder forró lehelete ismét megsimogatta a fülét.
Paiver kimászott mellőlük, Bruder követte. Linda ott maradt
a közel másfél méter mély gödörben, amiből csak a feje és a válla
látszott ki. Bruder megfordult.
– Nem jössz, Linda? – kérdezte.
A lány mozdult, hogy kimásszon, Paiver azonban rászólt:
– Miért nem marad? Szükségem van az olyan jó munkásokra,
mint maga.
Amikor Linda közölte, hogy Bruderrel akar menni, Paiver
tiltakozott.
– De miért, Linda? Később úgyis találkoznak majd. Ide
hallgasson… Margaritától tudom, hogy van a boltjában egy kis,
sastollas kalap, amivel maga már jó ideje szemez. Tudja, mit?
Dolgozza végig a napot, és meglátom, mit tehetek az ügy
érdekében. Nagyon jól állna magának az a kalap… – Bruder
ekkor már túl távol volt ahhoz, hogy hallja a beszélgetést. Paiver
folytatta. – Képzelje el, hogy ma este, amikor újra találkozik
Bruderrel, már magán lesz a kalap! – Linda a távolodó férfi után
nézett, akinek bokája körül szétnyíltak a földet beborító,
szikkatag indák. Bruder jó darabig olyan volt, mint egy fehér
vitorla a nyílt tengeren. A lány az állát az ásó nyelére támasztva
nézett utána. – Rendben van, Linda? Marad? – És ő
beleegyezett a dologba, bár valami szorítást érzett a
mellkasában, mintha a sár bejutott volna a tüdejébe, mintha föld
tömődött volna a szívébe. – Akkor rajta, legyen egy méter
nyolcvan az a gödör! – kiáltotta Paiver, és távozott; a teherautó
továbbhaladt a gödrök sora mellett. Linda dúdolni kezdett, hogy
ne unatkozzon, aztán eszébe jutott a dzsesszes Horse-Trot meg a
The Heavenly Rest és a The Figure-Eight, amit fräulein Carlotta
muzsikusai játszottak. Énekelt, miközben az ásója újra és újra az
ég felé ívelt, és a felhők feketére színeződtek, miközben a téli nap
a vége felé közeledett. Eltökélt szándéka volt, hogy kiássa a
gödröt, mielőtt ismét elered az eső; addig dolgozott, míg a
hüvelykujjain megjelentek a lüktető vízhólyagok, míg vércseppek
csorogtak végig a csuklóján. De tovább harcolt a talajjal, és
megnyitotta a sötét gödröt. Délután három óra táján aztán
lehullottak az első kövér esőcseppek.
Nem hagyta abba az ásást, és hamarosan egy pocsolya
közepén állt, a gödre falai pedig sárrá puhultak; a falból kavicsos
lé szivárgott, azután az esőfüggöny ráereszkedett a tájra, olyan
sűrűn, hogy még az óceán is eltűnt mögötte. A talaj felső rétege
alatt egymásba kapaszkodó gyökerek mohón itták a vizet, a
vadvirágok bimbói szinte mágikusan kezdtek duzzadozni. A sár
elnyelte Linda bakancsát, a gödör erodálódni kezdett, giliszták
másztak a felsőbb rétegek irányába. A lány könnyedén kimászott
a gödörből, mielőtt az fekete sárkupaccá válva beomlott. Linda a
lefektetett pózna mellett reszketett, arra várva, hogy a
teherautó odaérjen hozzá és felvegye. Az eső hideg leplekben
ereszkedett alá, a felhők olyan alacsonyan lógtak, hogy a lány
úgy érezte, ha sikerült volna felállítania a póznát, annak a vége
biztosan elérné a szürke gomolygást. Időnként villám lobbant a
Csendes-óceán fölött, a fényjelenségeket kisvártatva
mennydörgés követte; kislányosan szolid villanások és komor
bömbölések követték egymást újra meg újra, a világot ingerlő és
megrémítő ciklusokban, de Linda kitartott – nem félt, nem
aggódott, csupán egyedül volt. Szerette volna, ha már
megérkezik a teherautó; szerette volna megszárogatni a
bakancsát a tűzhely mellett, kisöpörni az arcából a nedves
hajtincseket, szerette volna leválasztani őket a nyakáról, a
melléről. Halvány, ismeretlen fájdalom járta át, amikor Bruderre
gondolt, aki már bizonyára az ágyán fekszik a Keselyűházban,
mindkét tenyere a tarkója alatt, az inge ráfeszül a mellkasára…
Elképzelte, ahogy az esőcseppek ráhullanak Edmund (bárhol is
legyen) finom szálú hajára. Ó, Edmund… Vajon Carlotta ráhúzza
a fülére a sapkáját?
Linda a teherautót várta, de végül Paiver automobilja jelent
meg felkapcsolt lámpákkal. A férfi kinyitotta az ajtót.
– Befelé! – mondta, Linda pedig beült a hasított bőrrel bevont
ülésre Paiver mellé; boldog volt, hogy végre nem kell áznia. Egy
kis fülkében találta magát, amit felmelegített a férfi lehelete.
Egyedül voltak. Az eső úgy zuhogott, hogy odakint minden
szürke homállyá változott. Paiver leállította a motort, kialudtak a
reflektorok. A férfi közelebb hajolt Lindához.
– Akkor most lássuk, mennyire szeretnéd megkapni azt a kis
kalapot! – Zsíros szája már Lindán volt, a keze a lány nedves
ruháit tapogatta. – A sastoll miatt vágysz rá ennyire? – Nehéz
volt, a mellkasa akár egy hordó, a keze pedig kicsi és kövér,
szúrós szőrszálakkal. Tonhalszagú leheletétől Linda öklendezni és
zokogni kezdett, de nem, nem akarta hagyni, hogy megtörténjen
a dolog, azt hitte, képes küzdeni bármi ellen, ami ártani akar
neki, hátra is taszította Paivert. A férfi belenyomta az ülésbe, de
ő rúgott egyet, a térde először valami hájas részt talált el, mire
Paiver levegő után kapkodott ugyan, de nem állt le. Linda rúgott
egy keményebbet, aztán megint és megint, és Paiver ekkor már
a hasára meg az ágyékára szorította a kezét és üvöltött,
miközben a lány kinyitotta az ajtót és kizuhant a sárba. Paiver
szavai („Te kis kurva!”) mennydörgésként csattantak az esőben,
de Linda futásnak eredt, keresztülrohant a mezőkön, és
hazajutott a Keselyűfészekbe.
A szobájában ledobálta magáról a ruháit, megtörölközött, és
megfogadta, hogy senkinek sem fog beszélni a történtekről. A
tükör előtt reszketett, a bőre tejkék volt és libabőrös, kócos,
ázott hajában felfedezte a vakmerőséget. Megállapította, hogy
ami történt, az az ő hibája volt, és ezt el is hitte, de aztán eljött az
este és a farm sötét lett, de az ő ablakában égve maradt a lámpa;
Bruder hajnalig nézte ezt a fényt, és közben azon tűnődött, vajon
Linda átmegy-e hozzá. Elhatározta, ha nem, akkor másnap ő fog
átmenni a lányhoz.
Ám másnap reggel az eső elég hosszú ideig visszafojtotta a
lélegzetét, így tovább dolgozhattak a lépcsőn. Linda meggyőzte
az anyját, hogy a nagy esők már elmúltak („Olyan rossz nem
lehet, amilyen tegnap volt”), ezért felmásztak a befejezetlen
lépcsőfokokhoz, kalapácsot és ácsszögeket vittek magukkal.
Valencia letérdelt, megkapargatta a talajt.
– Túl puha – mondta, de Linda nem foglalkozott ezzel.
– Akkor egyedül csinálom.
Valencia meglepte őt a válaszával:
– Nem, én is csinálni akarom.
Linda nem is emlékezett rá, hogy az anyja utoljára mikor
okozott neki meglepetést. Éppen ezen tűnődött, amikor Bruder is
meglepte őt: megjelent a szerszámosládájával és letérdelt mellé.
A délelőttöt mindhárman azzal töltötték, hogy szögeket vertek a
fakeretbe. Munka közben Linda énekelt, és a gödörről mesélt,
amit kiásott, de egy szóval sem említette, milyen borzalomban
volt része Paiver kocsijában. Arra gondolt, hogy az anyja annak
idején éppen azon a szirtfalon mászott fel, ahol most vannak.
Dolgozott, az anyjára nézett, aki kisöpörte a szeméből a haját;
boldog volt, hogy Bruderrel meg Valenciával lehet, és Edmund
távozása óta először érezte úgy, hogy eltemetődik benne az a
nyugtalan vágyakozás, ami addig pezsgett benne. Délre már azt
is elfelejtette, hogy létezett az érzés, és végre az övé lett a
vágyva vágyott békesség, de ahogy felnézett a szirtfalra,
meglátta, hogy átszakad a gát, és kiömlik mögüle az a rengeteg
víz meg sár.
HARMADIK RÉSZ
ELTEMETVE

Oda az ifjúság, oda az évek,

földmélyre eltemetődtek;
sajgó bánat, reménytelen könnyek –
felejtsd el, kérlek, felejtsd el őket!

– EMILY BRONTË
 1.

Mrs. Cherry Nay elnézést kérve közölte, hogy hamarosan

kezdődik a teniszmeccse a Valley Vadászklubban. Felállt, hogy
bezárja a házat.
– Ön játszik, Mr. Blackwood?
– Parancsol?
– Teniszezik?
– Nem gyakran. – Az igazság az volt, hogy Andrew Jackson
Blackwood még sosem fogott teniszütőt a kezébe, bár az évek
folyamán már többször eszébe jutott, hogy el kellene kezdenie
ezt a sportot, ha másért nem, hát azért, hogy jobban
beilleszkedjen a társaságba. Szimat Sweeney épített egy észak-
déli fekvésű pályát a háza mögött, odaát a Tölgyhalmon, és nem
ő volt az egyetlen, aki ezt megtette. Blackwood magának sem
vallotta be, de időnként a telefont bámulta, arra várva, hogy
befusson egy meghívás. Biztos, ami biztos alapon már vett is
magának egy fehér tenisznadrágot.
– Egyszer talán játszhatnánk egyet, esetleg vegyes párost.
– Örömömre szolgálna, Mrs. Nay.
A nő a maga jellegzetes, mindentudást sejtető módján
nevetett fel, és közben sajnálta Blackwoodot, aki sikeres ember
volt ugyan, de társasági ügyekben a jelek szerint nem boldogult.
Talán ezért érezte szükséget annak, hogy elmesélje neki Linda és
Bruder történetét; azért, hogy egy kis segítséget adjon neki a
tárgyalásaihoz. Mrs. Nay amúgy is erős igazságérzettel
rendelkezett, de ez most még erősebben jelentkezett nála. Vagy
talán… Talán csak azt akarta megtanítani Mr. Blackwoodnak,
hogy Providence esetében nem érdemes manipulációkkal
foglalkozni, az ember jobban teszi, ha követi a kijelölt ösvényt, és
hasonlók. Cherry valójában sosem hitt az ilyesfajta
rezignációban, de időnként képes volt figyelmen kívül hagyni a
bizonyítékokat, amelyek arra utaltak, hogy mindenki egy
bizonyos, specifikus és visszataszítóan korlátozott céllal létezik.
– De elég az ilyen gondolatokból! – mondta, és előrelépett,
hogy visszavigye a széket a könyvtárba.
– Mondott valamit, Mrs. Nay?
– Semmit, semmit, Mr. Blackwood.
– Engedje meg… – Blackwood átvette a nőtől a széket.
A teraszon töltött délelőttöt követően a hűvös és félhomályos
könyvtárszoba kifejezetten kellemesnek tűnt. A falra akasztott,
szürke-kék selyemkép egy narancsfa alatt álló középkori
herceget ábrázolt.
– Ez is a házhoz jár? – kérdezte Blackwood, tulajdonképpen
minden különösebb ok nélkül.
– Mr. Bruder arra utasított, hogy mindent úgy adjak el, ahogy
van. – Mrs. Nayen enyhe remegés futott végig. – Személy
szerint nem igazán foglalkozom ezzel a kitétellel. Ami azt illeti,
semmi sincs úgy, ahogy van… Hogy pontosabb legyek: semmi
sem olyan, amilyennek látszik. – Rátolta a reteszt a teraszajtóra.
– Igen, az ember úgy érzi, valami nincs rendjén, igaz? Nincs…
„úgy, ahogy van” – mormolta Blackwood.
– Sajnálom, hogy a birtokból alig láthattunk valamit.
– Talán majd legközelebb.
– Ha még mindig érdeklődik a vétel iránt. – Cherry tekintete
aggodalmassá vált. – Ha esetleg nem beszéltem többet a
kelleténél.
– Természetesen nem, Mrs. Nay! Ilyesmi eszébe se jusson
ismét! Ismernem kell a történelmet, nem igaz? – Blackwood ezt
úgy mondta ki, hogy valójában nem értette teljesen, amit Mrs.
Naytől sikerült megtudnia. Ez a lány, ez a Linda Stamp… Mi köze
van neki a Rancho Pasadenához? Ezt még ki kellett deríteni.
 Cherry Naynek, ahogy a férfi összeráncolt homlokára nézett,
hasonló gondolatok jutottak eszébe. Nyilvánvaló volt, hogy
Blackwood nem tudja, kicsoda ő. A telefonba Bruder csak annyit
mondott: „Van ebben a Blackwoodban valami, ami tetszik
nekem. Valami, amiért bízom benne. Nézzük meg, Cherry, mit
akar ez az ember!”
Mrs. Nay visszavezette a férfit az előcsarnokba. Blackwood a
Cupido-szobor hideg márványlábára tette a kezét, és elfordította
a szemét a bekötött szemű hölgy valahogy túlságosan meztelen,
túl kerek és fehér kőkebléről.
– Áruljon el valamit, Mrs. Nay! Ha nem veszi zokon a
kérdést… Honnan tud ön ennyi mindent minderről?
– Miről?
– Mr. Bruderről és arról a lányról. A Keselyűfészekről.
Cherryn olyasfajta csalódottság vett erőt, mint az anyán, aki
rájön, hogy a fia nem értette meg a tanmesét, amit elmondott
neki. Persze Cherry nem volt anya – George-dzsal már régen
megállapították, hogy egyiküknek sem való a szülői szerep.
„Maradjunk inkább az ingatlanoknál – mondta George a
realitások talaján állva. – Azoknál a sorsoknál, amelyekre hatást
tudunk gyakorolni.”
Ez volt a saját, privát kis tréfájuk. „Hatni a sorsra” – ezt csak
ők ketten érthették, csak ők érezhették át a lényegét.
– Ismertem Lindát – mondta Cherry.
– Személyesen?
– Igen, természetesen. Egész életemben ismertem. Hát nem
érti? – Blackwood nem értette. – Linda jól ismert személy volt
Pasadenában. Még mindig sokan emlékeznek rá, ahogy
megjelent a Valley Vadászklub egyik újévi bálján, egy grizzly
bundájába öltözve.
– Egy grizzly bundájába? A Valley Vadászklubban? –
Blackwood még soha senkinek nem árulta el, hogy egyszer
tagságért folyamodott. A visszautasítást tartalmazó, vizeletszínű
papírra nyomtatott levél nagyon hamar megérkezett, bár a
nevét rosszul írták le: a megszólításban „Blackman” szerepelt. –
Ez mikor történt?
– 1924 szilveszterén. Minden részletre pontosan emlékszem.
Ahogy Linda is emlékezne, bizonyára. Akkoriban természetesen
még nem Mrs. George Nay volt a nevem. Kívülállóként
szemléltem a pasadenai eseményeket, megpróbáltam megírni a
történéseket. Ez időnként eléggé piszkos munka volt… Úgy
értem, a hírvadászat. De azt hiszem, ennek ilyennek kell lennie.
Így, visszanézve leginkább arra emlékszem, milyen jó is volt az
az időszak ebben a városban. Persze ezt akkor még senki sem
tudta. Mindenki azt hitte, örökre olyan marad minden, amilyen
akkor volt.
Blackwood nem egészen értette, a nő mire utal, ennek
ellenére megjegyezte:
– Senki sem sejthette, mi következik.
Mrs. Nay összerezzent. Gyorsan felkapta a kulcscsomóját az
egyik székről.
– Mindezt Linda mondta el önnek? – kérdezte Blackwood.
– Igen, és… nem. Az ember az évek során megtud bizonyos
dolgokat. Linda mondhatott valamit, amiről aztán sokan
beszéltek a városban.
Közel állt a férfihoz, így Blackwood láthatta kissé petyhüdt
bőre alatt a csontokat, egy kislányosan apró nő alakját.
– Poore kapitány nem mindig ügyelt arra, kivel dolgoztatott.
– Ezt hogy érti?
– Az alkalmazásában álló emberek némelyikéről köztudott
volt, hogy szívesen pletykál. De hát ez a világ rendje, nem igaz?
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem…
– Maradjon itt! – mondta Mrs. Nay, majd (szürke ruhájában
még karcsúbbnak tűnt az alakja) végigszaladt az előtéren,
felsietett a lépcsőn, magára hagyva Blackwoodot a hosszú folyosó
elején, a meztelen szobor mellett, a barlangszerűen öblös
helyiség hűvösében. A férfi nagyon könnyen el tudta képzelni,
milyen lehet az, amikor valaki minden este egy ilyen helyre
érkezik haza; mit érezhet az, aki ezt az egészet birtokolja, de
azzal is tisztában volt, hogy az ilyen vidéki élet nem azonos az ő
jövőjével; ő szerényen élt, és feltett szándéka volt, hogy ezen
nem változtat. Amit sikerült összegyűjtenie, azt jobbára arra
költötte, hogy még többet szerezhessen. A szokásává vált a
dolog. Mindig zokon vette, ha valaki mohósággal vádolta. „Jó
uram – mondta ilyenkor –, önnek fogalma sem lehet arról,
honnan jöttem.” Egy-két alkalommal Szimat Sweeney is azt
tanácsolta neki, hogy „lassítson”, „dőljön hátra és lazítson”,
„élvezze a vagyonát”. Ilyesmit persze csak azok szoktak
tanácsolni másoknak, akik egy viszonylag elfogadható életbe
születtek bele, akiknek sosem kellett különösebben erőlködniük
azért, hogy egyáltalán létezhessenek. Blackwood esete más volt.
Maine-ben, fiatalkorában, mindenes gondnokként arról
álmodozott, hogy egyszer megváltozik az élete, más ember lesz,
és örökre elfelejti a múltját, a szegénységet. Azóta úgy érezte,
sikerült legyőznie a saját sorsát, sikerült mindent
megváltoztatnia; sikerült feltalálnia új önmagát. Ez a feladat
sokszor egyszerűbb és könnyebb, ugyanakkor mégis nehezebb
és bonyolultabb volt, mint az elején gondolta volna, és… Mrs.
Nay hangja szakította félbe töprengését.
– Ó, Mr. Blackwood!
– Mrs. Nay?
– Ó, Mr. Blackwood!
A nő hangja kísérteties és távoli volt, hirtelen nem tudta
meghatározni, melyik irányból érkezett.
– Mit csinál, Mr. Blackwood?
– Önre várok. Hol van?
A nő vidám nevetése úgy töltötte be a helyiséget, ahogy egy
hang az Igaz történetekben megtöltheti az Imperial Victoria
fülkéjét.
– Mrs. Nay? Hallom önt, de nem látom.
– Mr. Blackwood, éppen ez volt a célom. Egy ilyen házban a
fűtési rendszer csövei és az ételfelvonók aknái kiválóan
továbbítják a hangokat. Majdnem olyan, mintha rádióadókat
szereltek volna fel a helyiségekben.
Blackwood eltűnődött, vajon Mrs. Nay is szereti-e az Igaz
történetek kissé erőszakos izgalmát.
– Itt semmi sem maradhatott titokban – mondta. – Erre
próbál utalni, Mrs. Nay?
– Igen, pontosan erre. – És ismét felcsendült a pajkos
nevetés, Blackwood pedig ismét elképzelte, milyen lehetett
Cherry Nay kamasz lányként, amikor tanítás alatt levelezgetett
a legjobb barátnőjével. – Az egyik cseléd meghall valamit,
elmondja egy másiknak, aki egy másik háznál szolgál. Ez a módja
annak, hogy a titkok kiszivárogjanak. Időnként megesik, hogy
egy-egy magánbeszélgetésből újsághír lesz. Volt egy lány,
Rosának hívták. Pletykás nőszemély volt, de hozzá kell tennem:
nem az a rosszindulatú fajta.
– Rosa?
– Igen. De ez egy másik történet, erről majd inkább
legközelebb, Mr. Blackwood.
A szürke fényben Blackwood ismét magára maradt a
gondolataival. Neki sosem volt alkalmazott a házában, csak
egyszer egy ács, egy termetes férfi, aki egy este meglehetősen
zavarba ejtő módon fogta magát, és eltűnt. Ismét eszébe jutott,
annak a világnak a peremén él, ahová azután került, hogy a régit
maga mögött hagyta. Azt leszámítva, hogyan kell palakőből
ösvényt készíteni, semmit sem tanult, és mivel ilyen messzire
jutott a döngölt földpadlójú helyiségekkel jellemezhető napoktól,
időnként nehézséget okozott számára annak a pontos pillanatnak
a felidézése, amely arra ösztönözte, hogy összecsomagoljon és új
életet próbáljon kezdeni. Már szokásává vált, hogy kijelenti: „A
hideg űzött nyugatra”, vagy: „Egy barátomtól kaptam egy tippet,
távirati úton”. Amikor az életéről faggatták, válaszaiban mindig
homályosan fogalmazott. Ködösen utalt egy lányiskolára, ami
Maine államban található Brooklinban működött, időnként pedig
célzásokat tett új-angliai származására, de Pasadenában senki
sem akadt, aki tudta volna, hogy vonatra szállva szökött meg
Penobscot Bayből, és New Englandben uszályként kísérte a
botrány, ami csak akkor foszlott szét mozdonyfüsthöz hasonlóan,
amikor megérkezett Albanybe. Nem, senki sem ismerte ezeket a
részleteket, mert nagyon ügyesen elásta a múltja csontjait. Ő
persze nem így gondolta, pedig éppen ez volt a helyzet.
Abba a bizonyos lányiskolába járt egy lány, aki Isle au Hautról
érkezett; tizenhat éves volt, a haja olyan vörös, akár a főtt rák.
Edithnek hívták, és olyan sovány volt, hogy Blackwood (akit
akkoriban többnyire Andynek szólítottak) szinte látta a bordái
alatt lüktető kis szívét, és a halandóságnak, a törékenységnek ez
a jele (Edith olyan volt, akár egy rózsaszínű lazac egy ladik
aljában) komoly hatást gyakorolt rá. Edith azon az utolsó
éjszakán elment hozzá, az ajtó üvegberakásához nyomta az arcát:
„Mr. Blackmann, eresszen be, Mr. Blackmann! Én vagyok az,
Edith. Beszélnem kell magával. Kérem szépen…” Ő volt az
egyetlen ember az egész világon, aki magázta és Mr. Blackmann-
nek hívta őt, mindenki más tegezte, Andynek, Blackmann-nek,
vagy egyszerűen csak „fiúnak” szólította. Már két hónapja
közelebb kerültek egymáshoz, de Edith még mindig tisztelettel
ejtette ki a nevét, és valahányszor kiejtette, hogy „miszter”,
Andy úgy érezte, szétfeszíti a mellkasát a büszkeség. A lány
énekesnő akart lenni, koloratúrszoprán, ahogy mondogatta,
miközben a férfi karjában feküdt; Donizetti volt a kedvence,
mert azok a véget nem érő trillák „olyanok, mint az Atlanti-
óceán hátán a habtaréjok vihar idején”. Teleszívta levegővel a
tüdejét, és énekelt Andynek, a torka kiremegte magából a magas
C-t, Andy pedig közben behunyta a szemét, és egy madárkára
gondolt, ami szabadon, kedve szerint röpköd ide-oda a világban.
De azon az éjszakán, amikor Edith elment hozzá a campus
kapujánál álló kis kunyhóhoz – amiben vagy száz éven át éltek
egymást követve a piszkos körmű gondnokok generációi –,
akkor nem énekelt, akkor zokogott, miközben kétségbeesetten
kopogtatott az ajtón. „Kérem, eresszen be! Valamit el kell
mondanom magának!” Andy beengedte, és rémülten nézett a
lány kivörösödött nyakára, kisírt szemére. Edith a karjai közé
omlott, ő pedig bizonytalanul simogatni kezdte. A lány még meg
se szólalt, ő már tudta, kérni akar tőle valamit, valami olyasmit,
amit ő nem adhat meg neki. „Először nem gondoltam, hogy
komoly” – kezdte a lány, miközben megcsókolta Andyt. A teste,
az a test, amiről a férfi egészen addig azt hitte, képes lenne
szeretni, törékeny volt, olyan törékeny, hogy Andy megijedt,
talán egyszerűen kettétörne, ha rossz kezekbe kerülne. „Azután
imádkoztam, hogy múljon el” – folytatta Edith, és a könnyei
átfolytak a férfi arcára. Andy közben azon tűnődött, vajon azt
várja-e tőle, hogy ő is sírva fakadjon. „De csak nagyobb lett, Mr.
Blackmann, és semmit se tudok csinálni vele, és féltem
elmondani magának. Féltem, hogy dühös lesz rám. Féltem,
hogy…” Andy a lány fejére tette a tenyerét, magához szorította a
kis testet, megnyugtatta a szerencsétlent, és amikor már
egyszerre lélegeztek és a zokogás alábbhagyott, Edith a könnyeit
kipislogva felnézett az arcába: „Nem haragszik rám, ugye nem?”
És Andy azt felelte, hogy nem. Tényleg nem haragudott,
inkább… félt. Ijedtebb volt, mint Edith, mert a hír hallatán úgy
érezte, mintha beszippantaná valami lefolyó, mintha örökre
megfosztanák egy másik, akkor még meghatározatlan és
körülíratlan, de a mostaninál mindenképpen jobb élet
lehetőségétől. Megjelent előtte egy kép, olyan tisztán, mintha
csak egy fotográfiára nézett volna: látta magát öregen, görnyedt
háttal és szegényen, ahogy ott haldoklik a gondnokok
kunyhójában. Aztán Edith a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott
egy kis, bőrszíjjal átkötött erszényt, szétnyitotta, az ágyra
öntötte a tartalmát, arra a matracra, amelyen szerelmeskedtek a
kóruspróbák után, és így szólt: „Ezt a papámtól loptam. Most
odakint van, a tengeren, csak holnap este fog visszajönni. Egy
üres homárosfazékban tartja a pénzét, aminek olyan trükkös,
dupla alja van. Nézze, Mr. Blackmann! Háromezer dollár! Ez
minden pénze, ennyit tett félre életében.” Megsimogatta az
átszalagozott bankjegyeket és a kósza érméket, párat a levegőbe
dobott, mintha konfetti lenne. „Mit műveltél?” – kérdezte Andy.
„Megszökünk!” – mondta a lány, és megölelte őt, csókolgatni
kezdte azzal a gyönyörű kis szájával, azokkal a kagylórózsaszín
ajkakkal, amelyek miatt Andy felfigyelt rá – amelyek végső
soron Edith bukását okozták. Csak csókolgatta a férfit, aki úgy
érezte, mintha két pici szaténpárna simogatná végig a nyakát, az
arcát. „Sietnünk kell – sürgette Edith. – Még ma éjjel el kell
indulnunk!” „Miről beszélsz?” „Nyugatra megyünk. Kaliforniába.
Útközben összeházasodunk. Ott senki sem tudja meg, mi történt.
Mr. és Mrs. Andrew Blackmannként szállunk majd le a vonatról.
Ott senki sem fogja sejteni, mi az igazság!” Edith játékosan
beleöklözött a férfi mellkasába; Andy megfogta és durván
összeszorította a lány két kezét. Edith arcára rádermedt a
mosoly, a tekintete ismét ijedtté vált. Lehet, hogy Mr.
Blackmann nem akar elmenni vele Kaliforniába? „Hajnalban
indulunk” – mondta Andy, mire a lány arcán ismét felragyogott a
mosoly. Edith a férfi vékony, de erős karjai közé fúrta magát. És
Mr. Andy Blackmann, a mindenes, a gondnok meg Miss Edith
Knight, egy rákhalász leánya becsúszott a takaró alá, az egy
embernek is alig elég széles ágyon, és a pénz visszakerült az
erszénybe, az erszény meg belekerült Andy bakancsába.
Elaludtak, miközben a téli szél hóval terítette be az ösvényt,
és Edith a napfény földjéről álmodott meg a narancsfákról, és a
kisgyermekéről, aki egy árnyékos bölcsőben ringatózik. Andy
pedig lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna, és közben
nem a jövőről szőtt ábrándokat, hanem a szökést tervezgette
magában, és ahogy ott feküdt, a tűzben megroggyantak az
elszenesedő fadarabok, és ez volt az a pillanat, amikor először
eszébe jutott a „Blackwood”{1 } név. Egy órával pirkadat előtt,
miközben Edith még összegömbölyödve feküdt, akár egy kiscica,
Andy kiosont az ajtón. Semmit sem vitt magával, csak a kabátját
meg a pénzes erszényt, és felszállt az első, nyugatra tartó
vonatra. Albanyben átszállt, azután Chicagóban megint, azt
követően alig állt fel a helyéről, míg meg nem látta a Pasadena
előtt húsz mérfölddel felállított hirdetőtáblákon a szállodák
reklámját („Akár a paradicsom!”), a végtelenségbe nyújtózó
narancsültetvényeket és az „ELADÓ BIRTOK” feliratokat.
Amikor leszállt a Raymond Street-i állomáson, a Maine államban
található Brooklin lányiskolájának ifjú mindenese, Andy
Blackmann már nem létezett – akkor már az az új ember volt,
akit kitalált: Andrew Jackson Blackwood, az ingatlanfejlesztő, aki
alig várja, hogy befektethesse a pénzét néhány telekbe és
birtokba.
– Álmodozik, Mr. Blackwood? – Mrs. Nay jelent meg a
lépcsőfordulóban, a hegyekre nyíló ablak előtt.
– Attól tartok, Mrs. Nay, most rajtakapott…
– Olyan az arca, mintha valami miatt visszatért volna a
múltba.
– Igen, valami ilyesmi történt.
– Tehát most már értheti, Mr. Blackwood. Az egyik cseléd
pletykálni kezd, egy kis hír innen, egy kis hír onnan, és az évek
során kerek egésszé áll össze a történet.
– Tehát így szerzett tudomást mindenről?
– Természetesen, bár bizonyos dolgokat maga Linda és
Bruder mesélt el nekem.
– Mr. Bruder nem olyan embernek látszik, aki szeret mesélni
magáról.
– Ó, pedig nagyon is szeret! Csak arra kell rájönni, mi feszíti,
mi az, amit el akar mondani. Minden kevésszavú ember ilyen,
csak a kulcsot kell megtalálni hozzájuk, Mr. Blackwood. Csak a
kulcsot! – Azután olyan arccal, amit mintha tisztára töröltek
volna egy kendővel, hozzátette: – De nem szeretném, ha azt
hinné, hogy én mindössze a szennyes áruba bocsátásával
foglalkozom. Csupán arról van szó, hogy ennek a háznak van
bizonyos történelme, ami egészen más, mint az összes többié.
Együtt átvágtak az előtéren, megálltak a verandán, ahonnan
látni lehetett az Imperial Victoriát. Az automobil valahogy
kicsinek tűnt az oszlopok között.
– Hívjon fel, ha továbbra is érdeklődik az ingatlan iránt –
mondta Mrs. Nay.
Blackwood némi kétkedés vélt felfedezni a hangjában.
– Úgy lesz, Mrs. Nay. Amint találok egy újabb szabadnapot. –
Blackwood elhatározta, legalább egy hetet várni fog, mielőtt
telefonál a nőnek. – Feltételezem, a ház készen áll az átadásra.
Senki sem lakik benne, igaz? Még egy cseléd sem a
padlásszobában?
– Egyetlen lélek sem, eltekintve a közelben élő szajkókat.
– Sok szerencsét a meccsén, Mrs. Nay.
– Köszönöm. Tizennyolcszor játszottam Becky Touchett ellen,
és még egyetlen szettet sem veszítettem el. Nem áll
szándékomban éppen ma változtatni ezen.
– Nincs rá oka, Mrs. Nay. Nincs oka arra, hogy ma bármit
másképp csináljon, mint máskor.
– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Blackwood. – A csinos
kéz előrenyúlt, a karkötők csilingelve egymáshoz ütődtek, a
gyémántok tompán fénylettek az árnyékban. Blackwood keze
találkozott a nőével, akit meglepett, hogy a férfi tenyere milyen
érdes. Úgy érezte, alaposan át kell majd gondolnia, mit jelent
Brudernek. „Igen, megmutattam neki. Nehéz felmérni, mennyire
komoly az érdeklődése. Miért akarja megvenni? Rendelkezésére
állnak a megfelelő összegek? Talán lennének, akik azt mondanák,
hogy semmiképpen sem, pedig igen. Megvan rá a pénze is,
megvan benne a szándék is. Úgy értem, Mr. Blackwoodnak
komoly előnye származhatna abból, ha megvásárolna egy olyan
birtokot, mint a Pasadena. Igen, ez a helyzet. Szeretne feljebb
jutni a ranglétrán. Ezt illetően természetesen téved, mert úgy
gondolja, ha megvesz egy ilyen házat és beleköltözik, akkor
jobban alakulhatnak a dolgai a városban.” Előre tudta, hogy
ezután fel fognak nevetni, Bruder is, ő is. Nem úgy, ahogy a
kegyetlenek, inkább úgy, ahogy a jól informáltak szoktak. Előre
tudta azt is, hogy Bruder ki fogja jelenteni, üzletet akar kötni
Blackwooddal. Végső soron nincs is más választása.
– Viszontlátásra, Mrs. Nay! – biccentett Blackwood.
– Kizárólag öntől függ, látjuk-e ismét egymást. Ahogy
mondani szokás: a labda az ön térfelén pattog.
Blackwood kocsijának tetején egy vörös vércse trónolt. A
madár vijjogva a két emberre nézett fekete, sólyomszerű
szemével, majd széttárta kék-szürke szárnyait.
– Ó, nézze! – mondta Mrs. Nay.
A madár a levegőbe emelkedett, és elrepült a narancsliget
irányába.
Az Imperial Victoria volánjához ülve Blackwood a fejére
szorította a kezét. A halántéka izzadt, talán az idegességtől. Ez
nem volt jellemző rá. Mintha a ház kiszívta volna belőle a
szokásos napsütéses vidámságot. Ahogy a visszapillantó tükörbe
nézett, látta, hogy Mrs. Nay a retiküljével szöszmötöl.
Visszatolatott a kocsival az oszlopok közé, majd lassan elindult
lefelé a dombról. Amikor leért és keresztüljutott a kapun, a rádió
rátalált az adóra. A délutáni hírolvasó beszámolt róla, hogy a
csapatoknak ismét sikerült előrenyomulniuk Németországban; a
fiatalember emlékeztette a hallgatóit, hogy mindenki tegye meg
azt, amit meg tud tenni a közös cél érdekében: – Minél többet
teszünk, annál hamarabb hazatérhetnek a fiúk.
Blackwood mindig céltudatos volt; ezúttal azt állapította meg
magában, hogy neki is keményebben kell dolgoznia, ha készen
akar állni akkorra, amikorra a katonák valóban visszajönnek.
A Rancho Pasadena jövőjével kapcsolatos tervével kellett
volna foglalkoznia, de ez valahogy nem ment, helyette újra és
újra visszatért Linda Stamp történetéhez. Az a lány valahogy
eljutott Pasadenába… De hogyan? Blackwood megértette, hogy
Mr. Brudernek köze van ehhez. Abból, ahogy Mrs. Nay elmesélte
az eseményeket, egyértelműen az derült ki, hogy Linda és
Bruder szerelme eleve kárhozott volt. Érthetetlennek találta,
hogy ezt ők akkor még nem látták. Két ambiciózus szív sosem
egyesülhet, ebben egészen biztos volt, ezt már megtanulta.
Gondolatban újra elismételte, amit Mrs. Nay mondott, hogy
Linda szerette Brudert, de eleinte nem volt hajlandó átadni neki
a szívét. „Vannak ilyen emberek – szögezte le Mrs. Nay. –
Semmi sem rémíti meg őket jobban, mint hogy feladják magukat.
Ők, ha szerelmesek lesznek, úgy érzik, mintha börtönbe zárnák
őket, vagy párnát szorítanának az arcukra.”
Mrs. Nay megkérdezte, vele mi a helyzet. „És ön, Mr.
Blackwood? Az agglegény létet választotta?”
Ez volt az a pillanat, amikor a férfi kijelentette, ideje indulniuk.
Magára akarta hagyni Mrs. Nayt a történeteivel, a
teniszmérkőzésével; vissza akart térni szikomorárnyas házába,
ahol egyedül élt a jövőre vonatkozó terveivel; egyedül a
tükörfalak között, amelyek egy olyan ember képét mutatták, aki
nem az, akinek vallja magát.
 2.

Szimat kicsit sem volt elégedett Blackwooddal, és ez érződött a

hangján a telefonbeszélgetés során. Blackwoodba is átszivárgott
ez az elégedetlenség, ahogy ott üldögélt a visszhangos házban
(már évek óta ez volt az otthona, de csupán néhány személyes
holmival rendelkezett, ezért a hely úgy nézett ki, mintha alig egy
hónapja költözött volna be), és már nem igazán értette, hogy
jöhetett el a Rancho Pasadenából anélkül, hogy megnézte volna a
gyümölcsöst. Épp a gyümölcsöst hagyta ki, ami Szimat szerint a
birtok legértékesebb része. Bosszantotta a megjegyzés, annál is
inkább, mert ezt ő is tudta. „Az a helyzet, hogy Mrs. Nay
lekötötte a figyelmemet egy régi történettel” – próbált
magyarázkodni. „Mennyit kérnek?” – kérdezte Szimat, és
meghökkent (bár nem jobban, mint maga Blackwood), amikor
kiderült, hogy a főnöke ezt sem kérdezte meg. „Mindent
összevetve úgy látom, ez egy elvesztegetett délelőtt volt” –
jelentette ki végül Szimat, és letette a telefont.
Blackwood ezzel nem értett egyet.
A következő néhány napban ott motoszkált a fejében a
halászlánnyal és a hagymafölddel kapcsolatos történet. A
Colorado Streeten, ahol egy első emeleti irodában próbált
dolgozni, miközben a ceruzája hegyét lassan végighúzta a
könyvelési kimutatásokon, nem sok mindenre tudott gondolni
azonkívül, amit Mrs. Naytől hallott. Nem tudta volna
megmondani, miért, de biztos volt benne, hogy az asszony őt
választotta ki, megbízhatóbbnak találta, mint a többieket. Büszke
volt erre. Semmi sem igazolta, de igaznak tűnt, hogy Mrs. Nay
akárkivel nem viselkedik ennyire közvetlenül. Sejtette, hogy a nő
felfedezett benne valamit, bár elképzelni sem tudta, mi lehet az.
A helyzet az volt, hogy Cherry látta a habozást Blackwood
még mindig fiatalos, tipikusan magabiztos tekintete mögött, látta
a visszautasítás által megsebzett arcának pirulását, és ami
legalább ilyen fontos: látta a befektetni kész férfi vastag
pénztárcáját is. Tudta, hogy az élet nem fog továbbhaladni, se az
övé, se Bruderé, amíg Pasadena nem kerül eladásra, amíg nem
reinkarnálódik. „A halottakat el kell temetni” – mondogatta
időnként. Bárki, aki ingatlanokkal foglalkozik, tisztában van azzal,
hogy a házakban szellemek élnek, és Cherry kötelességének
érezte, hogy megszabadítsa Brudert a múltjától, szabadon
eressze őt. Ez járt a fejében akkor, amikor levelet fogalmazott
Blackwoodnak a Nay & Nay fejléces levélpapírján; és másnap
Blackwood már megint Lindára és Bruderre gondolt, meg a
földcsuszamlásra, amikor az irodájában ülve átnézte az aznapi
postát, és megtalálta a Nay & Nay szappankék borítékját.
Mrs. Nay elegánsan és udvariasan megköszönte
Blackwoodnak a Pasadenában tett látogatását, és közölte,
szívesen rendelkezésre áll, amennyiben újabb kérdések
merülnének fel. Ha Blackwood napja esetleg kételyekkel
terhelten kezdődött, akkor minden szorongásától megszabadult,
amikor elolvasta a zárómondatot, amely szerint Mr. Bruder már
alig várja, hogy sor kerüljön az üzlet megkötésére. Blackwood
belehajtogatta a levelet a mellzsebébe, és újra meg újra felidézte
magában Mrs. Nay utóiratát: „Ön olyan embernek tűnik, aki
tisztában van annak fontosságával, hogy a birtok végre
kivezetésre kerüljön a múltból.”

Karácsony reggelén Blackwoodnak szembesülnie kellett a

ténnyel, hogy a Szimat által homályos szavakkal ígért meghívás,
hogy fogyassza el a Sweeney család asztalánál a ropogósra sült
ünnepi libát, nem fog megérkezni. Azok közül, akiket az üzlet
révén ismert meg, senki sem hívta el őt az otthonába egy forró
grogra és a kandalló melletti éneklésre. Úgy ébredt, hogy
egyetlen meghívása sem volt, de igyekezett elejét venni, hogy ez
szomorúsággal, vagy az elszigeteltség érzésével töltse el. Ismét
feltette magának a kérdést, amit már oly sokszor: vajon mit
kellene tennie, hogy Pasadena háromreteszes kapui végre
megnyíljanak előtte. Korábban még csak nem is gyanította, hogy
létezik közösség, amely így be tud zárkózni a számára idegenek
és újak előtt. Eltűnődött, vajon akkor, ha fényűzőbben élne –
mondjuk, egy villában, és nem egy ilyen szerény (bár kielégítő és
remekül megépített) bungalóban –, az emberek rájönnének-e
végre, hogy ő sokkal több annál, aminek látszik. Hát egyetlen
banktisztviselő sem akadt, aki titokban valakinek a tudtára
hozta, hány nulla sorakozik vastagon és feketén az ő gyakran
forgatott betétkönyvében? Már az is eszébe jutott, igaz először,
hogy lecseréli az Imperial Victoriát (végső soron már nem
lehetett újnak nevezni), de ez túl sok lett volna számára.
Az ágyban heverészett (megvetette azokat, akik így szoktak
henyélni), és hallgatta a madarak kiáltozását a ciprusfán, ami az
ablakához nyomta ágait. Napfényes délelőtt volt, nem
különösebben meleg. Arra gondolt, azért annak is megvan az
előnye, ha az embernek nincs hová mennie karácsonyozni: így
legalább megszabadul az udvarias csevegésektől, az olyan
megjegyzésektől, hogy az újév valójában nem is újév a
Virágkarnevál nélkül. „Ez az átkozott háború!” Vroman
könyvesboltjának hátsó falára valaki ráfestette: „Nincs tej és
hús. Rendben. De hozzák vissza a Virágparádét újév napjára! „De
nem, neki nem kell részt vennie azokban a beszélgetésekben,
amelyekben mindenki bosszankodik, hogy a németek meg a
japánok mocskos keze idáig elér, hiszen beleavatkoznak a
pasadenaiak életébe! Andrew Jackson Blackwoodot sehol senki
sem várta. Ő ugyan nem így gondolt erre, de a tény ettől még
tény maradt: ezen a délelőttön az egész világon egyetlen ember
sem akadt, akinek eszébe jutott volna.
Neki viszont eszébe jutott Linda Stamp is, meg Mr. Bruder is.
Vajon hogy került Bruder birtokába a Keselyűfészek és a Rancho
Pasadena? Hogyan lett az övé mindez, amikor még kevesebbel
kezdte, mint ő? Semmi sem gyakorolt rá nagyobb hatást, mint
azok az emberek, akik a nulláról indulva komoly vagyonra tettek
szert. Szerette volna megtudni, Bruder hogyan csinálta. Sajnálta,
hogy nem jöttek ki jobban egymással. A nappalija ablaka előtt
állva a folyóágyat és a harmattól zölden, üvegesen csillogó
szikomorfákat nézte. A szüleire gondolt; halottak voltak, a
sírjukat befedte a Maine államban ilyenkor mindig lehulló hó.
Annak idején az influenza sokak tüdejét leállította. Ő megúszta és
továbblépett. Annyira tovább, hogy amikor a múltra gondolt, a
memóriája pontatlanná vált. Már elfelejtette, hogy tolvaj
kiskölyök volt, hogy először a saját apjától lopott: kicsente a tyúk
alól a tojást, megette a tejfölt a hideg fogantyújú kannából,
krumplit csempészett a piacra abban a sárga, hosszú
harisnyájában. Sok mindenről megfeledkezett: ha egy különösen
mozgalmas napon – amikor folyamatosan csörög a telefon, és
egymás után bonyolítja az üzleteket – valaki megkérdi tőle,
vajon mi történt azzal a vörös hajú lánnyal, aki oda járt, abba a
bizonyos iskolába, Blackwood biztosan azt feleli, erre sem
emlékszik. Minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében,
hogy elfelejtse, de legalábbis mélyre ássa a régi napok
eseményeit, és a jelek szerint sikerrel is járt.
Így tehát, mivel nem akadt más teendője, és az Imperial
Victorián kívül más nem ajánlotta fel neki a társaságát,
karácsony délelőttjén kocsikázni indult. Bekapcsolta a rádiót, de
csak karácsonyi zeneműveket meg énekeket adtak, és miséket
közvetítettek New York City és Washington D. C. templomaiból.
A KNX-en egy Crean atya nevű pap arra kérte a hallgatókat,
emlékezzenek meg a fiúkról, akiknek most valószínűleg lefagy a
lábuk a bakancsukban; és Blackwood megtette, a fiúkra gondolt,
ahogy minden más napon is. Volt valami, amit elárult magáról
Mrs. Naynek: „Óvatos vagyok, de ha egyszer meghoztam egy
döntést, olyan gyorssá válok, akár a sólyom.” Szavainak heves
gesztikulációval adott még nagyobb hangsúlyt.
A bágyadt, karácsonyi napsütésben a kocsi keresztülgurult az
Öngyilkosok hídján. A Rose Bowl üresen várta a
futballrajongókat – Blackwood nem sorolta közéjük magát. A
hídon az övé volt az egyetlen kocsi, az ég fakó télkék volt; senkit
sem látott maga alatt a folyóágyban. Üresnek érezte a várost, és
élvezte ezt, az eljövendő dolgok jelének tekintette: a világ az övé
volt, csak el kellett vennie. A délelőtt csípős volt, a levegő hideg
és friss, fenyő- és cédrusillatú. Blackwood továbbhajtott,
hallgatta a rádiót, a miséket, az óránkénti jelentést a frontról,
ahol továbbra is bombák hullottak, ahol a fiúk a fejadagjukat, a
fóliába csomagolt csokoládét és a narancsot eszegették, amelyet
egyenesen „a csodálatos Kaliforniából” vittek oda nekik.
Egyszer csak a Rancho Pasadena kapuja előtt találta magát.
Kiszállt, meglökte a kapuszárnyat, ami épp olyan könnyedén
nyílt ki, mint korábban. Ahogy végighajtott a bekötőúton, a
rádiója ismét elhallgatott. Nem tervezte el, hogy visszatér a
birtokra, de itt volt, a hatalmas, füves terület (Mrs. Nay elárulta,
egyedül ez tizenegy hektáros) mellett autózott, óvatosan
kormányozva az oszlopok között.
Ám ezúttal nem állt meg a háznál; most továbbhajtott. A
kavicsos út ismét földúttá változott, ahogy lefelé tartott a
dombról egy keskeny völgybe, amelyben egy elhanyagoltnak
tűnő narancsliget állt. Az ágakon elsatnyult gyümölcsök lógtak. A
domb lábánál Blackwood leparkolt a pajták, kocsiszínek és bódék,
meg a borsfák árnyékában álló, hosszú tanyaház mellett. Az
épületek nem tűntek roskatagnak, de szomorúan elhagyatottnak
látszottak. Az ablakokat vastag porréteg fedte, a falak tövét
felverte a gaz. A borsfák között kopott asztal és pad állt, kicsit
arrébb egy felborult acélhordóból széndarabok és hamu ömlött a
földre. A tanyaház és a melléképületek egy másik narancsliget
sarkában helyezkedtek el. Ahogy kissé összehúzott szemmel a
narancssárga és fekete gyümölcsökkel borított fákra nézett,
Blackwoodnak a városban régebben felállított, a gyerekek
örömére feldíszített karácsonyfák sora jutott eszébe és az, hogy
az érvényben lévő, a felesleges kivilágítást tiltó törvények miatt
ebben az évben is elmaradt ez a látványosság.
Blackwood tisztában volt vele, hogy gyakorlatilag
birtokháborítást követ el, de ezt azzal mentegette magában,
hogy mégsem hozhat végleges döntést a befektetéssel
kapcsolatban, ha nem ismeri a tényeket. Gyalogosan indult el a
ligetbe vezető ösvényen, és hamarosan megállapította, hogy a
fák közel harmada halott és kopár, a törzsüket megcsonkították
a rágcsálók, csontos gyökereik úgy lökődnek ki a talajból, mintha
a sírjukból előnyúló hullák csontkarjai volnának. Voltak olyan fák
is, amelyek lombja valóságos bozóttá burjánzott, leveleiket a
földre lógatták; látszott rajtuk, hogy senki sem törődik velük. Az
öntözőcsatornák sekély gödrökké erodálódtak. Itt-ott ládák
hevertek, az oldalukon már megkopott a rástencilezett „Rancho
Pasadena – A délvidék legjobbja” felirat. Ahogy ott feküdtek,
leginkább a rákászok által használt csapdákra hasonlítottak.
Erről Blackwoodnak ismét a lány jutott eszébe.
A szél a viaszos levelek között motozott, valahol egy fakopáncs
dolgozott serényen, de ezektől a neszektől eltekintve a reggel
csendes volt – Blackwood érezte, hogy egyedül van. A fák között
lépkedve végigment egy keskeny ösvényen, és csakhamar nem
látott mást, csak narancsfát. Eszébe sem jutott, hogy esetleg
eltévedhet; irányérzéke túl jó volt ahhoz, hogy ilyesmi történjen
vele. Az ültetvényen látszott, hogy egykor szép termést
hozhatott, viszont egyáltalán nem volt nagy, leginkább egy
narancstermesztéssel bíbelődő úriember kedvtelésből nevelt
kertjére hasonlított. Blackwood szimatolni kezdett, és amikor
megállt és hegyezni kezdte a fülét, már biztos volt benne, nem
csak a szél susogását, a levelek zörgését és a harkály
kopácsolását hallja: valahonnan messzebbről (egyelőre nem
tudta meghatározni, melyik irányból) meghallotta az Arroyo
Parkwayen közlekedő autók hangját. Az elhanyagolt ültetvény
közepén állva valahogy vigasztalónak találta a haladás zajait. Már
sokszor megbánta, hogy korábban nem rendelkezett elegendő
információval, és nem szállt bele az út megépítésébe már az
elején. Valakitől azt hallotta, nincs jobb üzlet, mint az útépítés.
Még időben léphetett volna, de rá egyáltalán nem jellemző
módon ezt a tippet nem fogadta meg.
Jó néhány percig sétálgatott, míg végül kiért a narancsliget
végéhez. Egy domb aljában állt, előtte valamilyen fehér templom
magaslott. A látvány hatására úgy meglepődött, mintha egy
ládányi aranyba botlott volna. Az ívelt falú épület határozottan
görög stílusú volt, a tejfehér márványkupolát két, körben
elhelyezkedő oszlopsor tartotta. Blackwoodnak a Jefferson-
emlékmű jutott eszébe róla, amit előző évben adtak át
Washingtonban.
A templom nagyon hasonlított a másik épületre (Blackwood
amazt csak a Star-Newsban megjelent képeken látta), csak
éppen sokkal kisebb volt, és valószínűleg egy olyan személynek
állított emléket, akit közel sem lehet annyira jelentősnek
nevezni, mint Mr. Jeffersont. Habár… Ez utóbbiban korántsem
volt biztos. Lehet, hogy a templomot a narancsnak vagy a
narancsok istenének emelték, bárki legyen is az? Blackwood
mentális feljegyzést készített magának, hogy ennek utána kell
néznie a Bulfinchben. Vagyis… A Bulfinch tulajdonképpen nem az
övé volt, hanem még Edithé; annak idején, abban a pár
hónapban, amíg együtt voltak, sokszor tartotta a karja közt a
lányt, aki ebből olvasott fel neki különböző mítoszokat, például
Cupido és Psziché történetét.
Blackwood felment a lépcsőn, és megvizsgálta a kupola alatti
hideg márványtömböt. Csak ekkor jött rá, hogy arra a családi
mauzóleumra bukkant rá, amelyről Mrs. Nay már említést tett.
Megértette, hogy amit lát, az valójában néhány temetetlen halott
föld feletti sírja. Ez a tény sokkolóan hatott rá. Azonnal
visszarántotta a kezét a márványról, olyan döbbenten, mintha
magukat a hullákat érintette volna meg. A kripta magasabb volt
nála, és olyan hosszú lehetett, mint az Imperial Victoria; az
oldalára öt monogramot véstek fel: WFP; ACP; LP; LB; WFP II,
kapitány. Blackwood megvakarta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy
Mrs. Nay nem fejezte be a történetét. Megnézte a tömb oldalát
is, abban a reményben, hogy évszámokat vagy más
információkat talál, de csak egy rövid szövegre bukkant rá:

Babért szórjak, rutát vagy rózsát e kőre, a szemfedődre,

ó, testvér, vagy a tenger hullámban termett virágát?

– Mi szél hozta a Rancho Pasadenára, Mr. Blackwood?

A hang az egyik oszlop mögül érkezett. Blackwood
megpördült, és Mr. Brudert látta maga előtt. A zavar pírja
simított végig az arcán. Lekapta a kalapját, ami kicsúszott az ujjai
közül. Gyorsan felkapta a mauzóleum jégvirágfehér kövéről.
– Remélem, nem tekint illetéktelen behatolónak, Mr. Bruder.
– Pedig éppenséggel az…
– Nem, nem, dehogy! – Blackwood tiltakozón emelte fel a
kezét. – Mrs. Nay megmutatta nekem a birtokot, és most
visszajöttem, hogy még egy pillantást vessek rá. A múltkor nem
láttam a narancsültetvényt.
– Mrs. Nay elmondta. Örülök, hogy visszatért.
A szél az oszlop oldalához fújta a rézsútosan beeső napfényben
álló Bruder haját. Volt benne valami fantazmagórikus; Blackwood
gyorsan meg is dörzsölte a szemét. Lehet, hogy még nem ébredt
fel, és karácsonyi álmot lát?
Bruder félbeszakította tűnődését.
– Megmutassam magának az ültetvényt? – kérdezte, majd
karon fogta Blackwoodot, és elindult vele az egyik ösvényen.
Bakancsos lába nehéz léptekkel dobbant rá a talajra hullott,
száraz és töppedt narancsokra, szétzúzta azokat, és sárgás
törmelékhalmot hagyott maga után. – Esetleg van valamilyen
kérdése?
– Akadna néhány…
Visszatértek a tanyaház előtti udvarra. Bruder valósággal
lerogyott a padra, az arcát a tenyerébe hajtotta. Blackwood
ekkor vette észre először, hogy a férfi hústalan vállának csontjai
szinte átbökik az ingét; ekkor látta csak, hogy a nyaka túl
vékonynak látszik az inggallér mögött. Pusztulást érzett a
levegőben. Nemcsak a Rancho Pasadenáról, de Bruderről is ki
lehetett jelenteni, hogy túljutott a fénykorán. Blackwood
tapasztalatból tudta, ilyen körülmények között jó üzleteket lehet
kötni. De hiszen Mrs. Nay is célzott arra, hogy Bruder szabadulni
kíván a birtoktól, nem?
– Ennyit a meleg karácsonyról – mondta Blackwood a padhoz
közeledve. – Biztosra veszem, nem könnyű gondoskodni egy
ekkora birtokról. – Közelről nézve egyértelmű volt Bruder
kimerültsége: borostás áll, beesett arc, a nyakán megfeszülő
inak, sárgával szegélyezett, véreres szemek, holdkék szemhéjak,
ráadásul nemcsak a pihenés, de egy alapos tisztálkodás is ráfért
volna. Blackwood még közelebb lépett, és azt javasolta, üljenek
be az Imperial Victoriába, indítsák be a fűtést. – Bekapcsolom a
rádiót. Mit szólna egy kis muzsikához?
A kocsiban a fűtőberendezés kissé benzinszagú levegőt fújt.
Bruder térde a műszerfalhoz nyomódott.
– Mihez kezd vele? – kérdezte.
– A földdel? Nos, természetesen fejleszteni fogom. –
Blackwood óvatos volt, nem akart túl sokat elárulni a potenciális
profitról. Egy valódi spekuláns akkor jár el a legbölcsebben, ha
megtartja magának az ötleteit. Ez volt az egyik lecke, amit
megtanult Szimattól. – Valami azt súgja, az új útnak lesz majd
egy leágazása, ami ezen a völgyön keresztülhaladva fogja
összekötni Glendale-t és Dél-Pasadenát.
– Egy országút a narancsültetvényen keresztül?
– Ez az egyik a számtalan lehetőség közül. Meg fogja látni, Mr.
Bruder. A villamosok máris elindultak a hanyatlás lejtőjén.
– És a házzal mi lesz?
– A jövő az öröklakásokban van, Mr. Bruder. – Blackwood
szükségét érezte, hogy hozzátegye: – Ez persze nem azt jelenti,
hogy a nagy házat le kell bontani. Fel lehet osztani kisebb
lakrészekre. Van tapasztalatom az ilyesmiben. Vagy esetleg
olyan célra lehet fordítani, ami igazán hasznos a közösség
szempontjából. Például működhetne benne egy otthon az idősek,
esetleg a nélkülözők számára. Valami olyasmi, aminek révén
adhatunk az embereknek. A modern kori ember természetesen
túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyen hatalmas háza legyen.
Ekkora palotákban senki sem tudna egyedül ellakni.
– Tehát nem magának venné meg?
– Ez túl sok lenne nekem – vallotta be Blackwood. – Úgy
értem… Nem kerül túl sokba, de túl nagy pazarlásnak tartanám,
ha kisajátítanám magamnak. – Kipirult az arca a büszkeségtől. –
Persze még az is előfordulhat, hogy képes lennék élvezni egy
ekkora házat.
Bruder nem válaszolt, a fejét a tenyerébe hajtotta. A
mellzsebébe dugott narancs furcsán nyomódott a mellkasához.
Elővette, meghámozta, felemelte a fehérre száradt gyümölcsöt.
– Ezt nem lehet megenni – mondta. – Még lének se jó. –
Kidobta a narancsot az autó ablakán. A fehér gyümölcs eltalálta a
tanyaházat, és keményen koppanó hang kíséretében szétrepedt.
Blackwood végül feltette a kérdést, ami már jó ideje ott
motoszkált az agyában.
– Hogy került az ön birtokába a Rancho Pasadena, Mr.
Bruder?
Bruder pózt váltott az ülésen, a bakancsa piszokfoltokat
hagyott a szőnyegen. Blackwood felé fordult. Blackwoodnak
arról, ahogy Bruder ránézett, egy mosómedve jutott az eszébe.
– Erre is rátérünk.
– Rá?
– Egy perc. De kezdjük az elején. Van más kérdése, Mr.
Blackwood? Azt nem akarja tudni, hogyan kerültem
Pasadenába?
– Elmesélné, hogyan?
– Itt születtem.
 – A birtokon? – Blackwood a házat nézett. Nem kellett
különösebben megerőltetnie a fantáziáját ahhoz, hogy elképzeljen
egy fiatal, fekete hajú cselédlányt, aki itt, a bádogtető alatt szülte
meg a kisfiát. Ahogy megforgatta a fejében ezt a gondolatot,
szimpátia támadt benne Bruder iránt, aki annak idején
valószínűleg óriási hátránnyal vágott neki az életnek. Személyes
tapasztalatból tudta, ez milyen.
– Nem, nem a birtokon – felelte Bruder. – Azt senki sem
tudja, hol.
– Mrs. Nay említést tett egy árvaházról…
Bruder felkapta a fejét.
– Ó, igen, az árvaház… Az asszonyt, aki működtette, Mrs.
Banningnek hívták. Eleinte nem akart beszélni az anyámról,
hiába könyörögtem neki. Amikor aztán idősebb lettem, egy
kicsivel erőteljesebben kértem.
– Rossz is az, amikor az ember sehonnan nem kaphat
segítséget, igaz? Ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy
egyedül próbálunk boldogulni – biccentett Blackwood. –
Biztosíthatom, ilyen tekintetben azonos helyről származunk. –
Úgy érezte, végre létrejött valami kapcsolat közte és Bruder
között, valami szál, amit a jelek szerint az teremtett meg, hogy
van bennük valami közös, egyikük sem ismerte igazán a szüleit,
egyikük sem örökölt semmit, és mindketten felismerték, hogy az
embernek tényleg magának kell rálelnie a sikerre. Ennyi, semmi
különösebb, de ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy Bruder
homlokán enyhüljenek a ráncok, arra utalva, hogy neki is valami
hasonló járhat a fejében.
– Ez a hölgy… Mit mondott magának az édesanyjáról?
– Miért akarja tudni? – kérdezte Bruder.
– Én is elvesztettem az anyámat. Kiskoromban.
– Hétköznapi eset – mondta Bruder.
– Minden eset hétköznapi, nem igaz? Hétköznapiak, kivéve,
ha az ember sajátjáról van szó.
Blackwood ismét érzékelte, hogy nőtt valamelyest Bruder
szemében.
– Szobalány volt – mondta Bruder. – A Hotel Marylandben.
Heti hét napon dolgozott, kötényben, főkötőben. A
Bungalowlandnek nevezett helyen dolgozott, azokat a kis házakat
takarította, ahol a chicagói gazdag örökösnők töltötték a teleket,
a lakájaikkal flörtölgetve.
– Ez így egy kicsit durva, Mr. Bruder…
– De igaz.
– Mr. Bruder, mit próbál elmondani nekem?
– Az igazat.
– Ah, igen – mondta Blackwood. – Akkor csak folytassa.
Sosem ismerte az anyját, igaz?
Bruder megrázta a fejét. Beszélt arról a narancsosládáról, amit
az árvaháznál hagytak, majd valami olyasmit tett, amit
Blackwood csakis az intimitás jeleként tudott értékelni: elővett a
zsebéből két, kis méretű fényképet. Az elsőt Blackwood felé
nyújtotta. A kép egy sovány, fekete hajú, kis kalapot viselő lányt
ábrázolt, aki egy marylandi lugas alatt állt, miközben olyan
büszkén tartotta a portörlőjét, ahogy a menyasszonyok szokták a
csokrukat.
– Hogy hívták?
Bruder erre a kérdésre nem válaszolt.
– Ezt a fényképet Mrs. Banningtől kaptam. A szálloda
brosúrájából vették ki.
Blackwood elképzelni sem tudta, Bruder miért mondja el neki
mindezt, de jelként értékelte a dolgot – annak jeleként, hogy a
férfi megpróbál megállapodásra jutni vele. Az ingatlanos
üzletágban a bizalomnak is nagy szerepe van, legalább olyan
fontos, mint a számok, és ennek a bizalomnak kétoldalúnak kell
lennie. Blackwood sejtette, a másik férfi valószínűleg azzal akarja
kifejezésre juttatni, bízik benne, hogy beavatja őt a titkaiba. Csak
ekkor vette észre, hogy Bruder a nyakában viseli a korallmedált,
a mellkasára lógott, a bőréhez tapadva.
– A másik képen az apja van?
 Bruder megrázta a fejét, és felé nyújtotta a második fotót.
– Ez maga? – Blackwood közelebbről is szemügyre vette a
képet, amely Brudert fiatal gyalogosként örökítette meg. A haja
rövid volt, a tartása a huszonöt kilós hátizsák ellenére is egyenes.
Egyik csizmás lábát egy sziklára tette, a kezében puskát tartott.
Mintha a Raymond Streeten található vasárubolt teljes készletét
magára aggatta volna: a derekára bajonettet, gyalogsági ásót és
tölténytáskát erősített. A kép elkészültekor tizennyolc-
tizenkilenc éves lehetett, és ez meghökkentette Blackwoodot,
mivel Bruderben volt valami, ami miatt az ember szinte biztosra
vette, hogy sosem volt fiatal. Az ifjú katona mellett egy másik
gyalogos baka állt; rajta Blackwood semmi különöset nem
fedezett fel.
– Ez Franciaországban készült?
– Saint-Mihielben, nem messze Verduntől.
– Én alkalmatlan vagyok a katonai szolgálatra – jegyezte meg
Blackwood. – Rossz a térdem.
Bruder nem mozdult, hosszan eltöprengett, majd így szólt:
– Az változtatott meg mindent. Az a háború.
Blackwood bólintott, bár a gondolatot kissé furcsának találta.
Abban a háborúban, amit annak idején naivan „a nagy
háborúnak” neveztek, a bakákat tavasszal küldték át Európába,
és karácsonyra már haza is hozták őket. Az biztos, hogy
megtették, amit meg kellett tenniük, ebben a második
háborúban azonban egészen más volt a helyzet. Bruder annak
idején akár úgy is szolgálhatott, úgy is jelen lehetett a
lövészárkokban, hogy egyszer sem sütötte el a puskáját. Ez a
különbség az 1918-as és a mostani háború között, gondolta
Blackwood.
– Biztos vagyok benne, hogy kiváló katona volt…
– Hajtson fel a házhoz! – adta ki az utasítást Bruder.
Amint leparkoltak az oszlopsor előtt, behívta a házba
Blackwoodot. Ahogy a bejárati ajtó zárjával szöszmötölő, sáros
bakancsú férfira pillantott, Blackwood megállapította, inkább néz
ki betörőnek, mint a ház gazdájának. A könyvtárszobában nem
húzták szét a sötétítő függönyöket, és Blackwood szeme lassan
alkalmazkodott a félhomályhoz. Felemelt kézzel lépett előre, az
ujjai Bruder vállához értek. Azután meglátta a faliszőnyegeket
meg a struccbőr bevonatú korláttal ellátott könyvtári létrát.
Ismét rádöbbent, hogy Bruder a leggazdagabb pasadenaiak közé
tartozhat. Vagy talán mégsem; talán éppen azért akarja eladni a
birtokot – semmi sem ösztönzi jobban az embert az ELADÓ tábla
kifüggesztésére, mint az, hogy üres a zsebe. Bruder leült egy
trónra emlékeztető, aranyozott, rózsafaragványokkal díszített
székbe, Blackwood azonban gyanította, sosem képzelné magát
királynak. Biztos volt benne, Bruder durva szövésű nadrágja kárt
tesz a selyemkárpitban.
– Mit hallott még Mrs. Naytől? – kérdezte Bruder.
– Nagyon keveset.
– Nekem azt mondta, az egész délelőttöt itt töltötte.
– Sok itt a látnivaló. Mrs. Nay elmondott pár történetet, de
attól tartok, Mr. Bruder, nem sikerült eléggé szétnéznem az
ingatlanon.
– A háborúról is mesélt?
Blackwood megrázta a fejét.
– És ez az oka, hogy ma ismét eljöttem ide. De hiszen ezt már
mondtam.
– Mrs. Nay elmondta magának, hogyan került a birtokomban
a Rancho Pasadena?
Blackwood ismét megrázta a fejét.
– Azt elmondta, hogyan ismertem meg Poore-ékat?
– Nem.
– A Valley Vadászklubban történt.
Az irigység tövise döfődött Blackwoodba.
– Ön tagja a klubnak, Mr. Bruder?
– Én? Nem figyelt eléggé, Mr. Blackwood. A konyhán
dolgoztam. – Bruder elmondta, hogy tizenöt éves korában Mrs.
Banning elküldte őt dolgozni; a klub konyhájának
feketemosogatójában vakargatta a fazekakat; amíg él, nem felejti
el, hogy bántak ott vele. Csak csettintettek neki, és odavetették:
„Fiú, ide!” A klubtagok gyermekei folyton rászóltak, hogy ne
bámulja a lányokat. „Ne meresztgesd a szemed a lábára!”
Visszazavarták a konyhára: „Eredj haza, bárhol is legyen az.
Eredj oda, ahová való vagy!” Sokan El Brunitónak szólították.
– Igen – mondta Blackwood. – Mrs. Nay már említést tett az
ön… Ah. Gúnynevéről. De vajon tudták a valódi nevét?
– Nem, soha, akkoriban biztosan nem. – Senki sem szólította
Brudernek; ő volt a kósza árva fiú, vagy a kölyök, aki meg akart
tanulni olvasni; vagy a gyilkos nézésű fiú. Bruder biztos volt
benne, már senki sem emlékszik rá, hogy annak idején, évekkel
korábban megszúrták a lábát egy ezüst sétapálcával; senki sem
emlékszik rá, hogy belökték a medencébe, és hogy milyen
gyorsan feszessé vált folyamatosan fejlődő kamasztestén az a
burgundivörös uniformis. Szerencsére nem mindenki volt vele
durva. Bruder emlékezett azoknak a nevére és szemére, akik
rosszul bántak vele; emlékezett a Willis Poore nevű, szőke fiú
aranypettyes, kék szemére, és emlékezett a húga, a Lolly nevű
lány sötétebb kék szemére is, meg arra, hogy Lolly milyen
törékenynek látszott a teniszruhájában. Egy nap kegyetlenül fújt
a Santa Ana; a szél kitépte Lolly hajából a szalagot, besodorta a
konyhaablakon. A szalag épp Bruder vállára ereszkedett le. Majd
egy méter hosszú, zöld szaténszalag volt. Willis Poore üvöltött:
„Nehogy hozzáérj a büdös kezeddel a húgom szalagjához!” Lolly
Poore tizennégy éves, madárszerű kislány volt, bemosolygott az
ablakon, az álla a mellkasára ereszkedett. Bruder kiadta a
szalagot az ablakpárkány fölött, beletette Lolly apró, kolibriszerű
kezébe, és akkor Willis Poore csípőre tette a kezét, és a klub
igazgatójához vonult. Kirúgatta Brudert, akit egészen a kapuig
kísértek.
– Igen, de ha a Rancho Pasadena annak idején Willis és Lolly
Poore tulajdona volt – kérdezte Blackwood –, akkor végül hogy
lett öné minden? – Az agyába villant egy magyarázat: talán
valami bűncselekmény történt?
– Hadd kezdjem az elején!
– Rendben van. Tehát, az elején.
– A tanyát az első Willis Poore építette fel, és amikor meghalt,
mindent a fiára, a második Willis Poore-ra hagyott.
– Mikor halt meg az első? – kérdezte Blackwood.
– Ez most azt jelenti, hogy Mrs. Nay nem mondta el
magának?
Blackwood közölte, hogy a hölgy erről valóban nem beszélt.
– Akkor meg mi az ördögről mesélt? A Rancho Pasadena
1913-ban, egy felhőtlen napon szállt apáról fiúra, amikor a
léghajó belezuhant az Arroyo Secóba.
– A micsoda?
Bruder elmondta, hogy a léghajó egy hosszúkás ballon volt,
amire egy városnéző kocsit erősítettek. A ballon szürke
selyemből készült, világítógázzal töltötték meg, és így akár tíz
utast is képes volt felvinni háromszázötven méter magasra, hogy
az emberek onnan, a levegőből szemlélhessék meg a birtokukat,
képeket készíthessenek, amikkel aztán elbüszkélkedhetnek az
estélyeken. Ez volt az ország első üzleti alapon működő léghajója,
és Mr. Poore, az idősebbik, a feleségével együtt felszállt rá, hogy
a levegőből fotókat készítsen a földjéről. Mrs. Poore arra
utasította két gyermekét, hogy a folyóágy széléről nézze őket. A
léghajó körberepülte a várost, a két gyerek integetett neki. Lolly
később mindig azt állította, hogy látta az anyja arcát; látta, hogy
az anyja épp csókot dob felé, amikor a selyemballon megrepedt –
olyan volt, mintha egy óriás combján szakadt volna szét a
harisnya –, berogyott, akár egy szuflé, azután a földre zuhant.
– Hát ez rettenetes, Mr. Bruder. Valóban így történt?
– Persze! Pasadena így öröklődött át apáról fiúra. Ezért
mondom el.
– És Pasadena hogyan öröklődött át a fiúról önre?
Bruder megdörzsölte az állát. Némán üldögéltek karácsony
napjának délelőttjén, a ház pedig nyöszörgött és nyújtózkodott,
éppen úgy, ahogy minden üres ház teszi. A két férfi az
elhangzottakon és a tényeken gondolkodott, mindketten
felidézték a jelentől már elzárt, hajdani világot. Valahol nyitva
lehetett egy ajtó vagy ablak, mert a suttogó szellő bejutott a
könyvtárszobába. Blackwoodnak hirtelen az jutott eszébe, Mrs.
Nay hogyan demonstrálta neki a pletykák továbbítódását a
fűtéscsöveken és a szellőzőkön keresztül. A susogó hang
felerősödött, olyanná vált, mint egy gyerek kiáltása. Blackwood
ránézett Bruderre.
– Ez mi volt?
– Ez? – kérdezte Bruder. – Ez a ház. Ő is a múltra gondol.
– Szerintem érdekes lány lehetett – csúszott ki Blackwood
száján.
– Kiről beszél? – Bruder hangja olyan fáradt volt, mint a
betegé, akinek már a látogatói távozása előtt elfogyott minden
ereje.
– Linda Stampről.
– És miért mondja ezt? Mit tud róla? – kérdezte Bruder,
majd: – Esetleg Cherry mesélt magának Lindáról valamit?
Remélem, mostanra már maga is rájött, hogy Cherry leginkább a
történetek kiszínezéséhez ért.
– Azt mondta, önök közel álltak egymáshoz.
– Ezt mondta?
Blackwood habozott.
– Nos, nem egészen ezekkel a szavakkal, de igen.
– Egy kurva volt.
– Elnézést…
– A lány, akiről faggatózik. Egy kurva volt. Eladta magát.
– Ez így nem durva egy kicsit, Mr. Bruder? Egészen fiatal
volt, amikor ön megismerte.
– Á, már látom, Mrs. Nay nem fejezte be a történetet.
Lindával kapcsolatban jóval többet kell tudni. Olyan volt ő,
mintha két különböző ember lenne. De ugye nem kell
elmagyaráznom magának, Mr. Blackwood, hogy az életben
léteznek ilyen kettősségek?
– Nem szükséges, Mr. Bruder.
– Ha valakinek, ezt magának tudnia kell.
– Igen, valóban. – Blackwood nem igazán értette, Bruder mire
utal ezzel. Tudomása szerint Kaliforniában őt mindenki csak
egyféle embernek láthatta; az Andy Blackmann név Maine-ben,
abban a kis kunyhóban hangzott el utoljára, akkor, amikor Edith
felkereste őt a hírrel, megmarkolta a gallérját és sírt: „Még
mindig szeret engem ugye, Mr. Blackmann?”
– Tehát, Mr. Bruder? Hogy került a birtok az ön tulajdonába?
– Miért érdekli ez magát ennyire?
– Ez fontos üzlet a számomra, és úgy érzem, jogom van tudni
az esetleges… – Blackwood egészen lehalkította a hangját – …
szellemek létezéséről.
– Igaza van – mondta Bruder halkan. – Elnézést. Mert
szellemek, azok vannak, és nem számít, mit teszek, nem
hajlandóak távozni.
Bruder olyan gyorsan vált morózussá, hogy Blackwood úgy
érezte, kedve szerint alakulnak a dolgok. Feltett még egy
kérdést.
– A lány hogy került a Pasadenára?
– Én hívtam ide.
– Ön?
Bruder hallgatott. Megérintette a nyakában függő
korallmedált, az ajkába harapott, de olyan erővel, hogy kiserkent
a vére. A parányi vércsepp előbuggyant, azután a szája sarkába
folyt. Blackwoodnak ismét olyan érzése támadt, hogy Bruder
beleveszett az álmaiba, egy másik világban jár, vagy esetleg egy
másik világ látogatott el hozzá. Úgy gondolta, megtalálta Bruder
gyenge pontját; elhatározta, hogy amikor alkudozni kezd majd a
Pasadenát illetően, mindenképpen szóba fogja hozni a lányt.
Miközben formát öltött a fejében az ötlet, hogy Linda Stamp még
jóval a halála után is segíthet neki, Bruder folytatta:
– Megkértem, jöjjön a Pasadenára, hogy velem legyen.
 – Akkor már az öné volt a birtok?
– Nem volt az enyém, de már elintéződött, hogy az enyém
legyen.
– Ez mit jelent, Mr. Bruder?
– Elmondom magának. Siet? – Bruder arca békés volt és
sápadt.
Blackwood azt felelte, ráér.
– A háborúról beszélünk. 1918-ról. Együtt voltam a fronton
Willis Poore-ral.
– A másodikkal?
– Hát persze hogy vele! – csattant fel Bruder. – Ha figyel, a
helyükre fognak kerülni a részletek. – Kis szünetet tartott, majd:
– Együtt voltunk Saint-Mihielnél, a Meuse mellett. Mindketten a
17-es szerelő zászlóaljnál, az első regimentnél szolgáltunk.
– Szerelő zászlóalj?

– Ez akkoriban nem olyasmi volt, amilyennek ma tűnik, Mr.

Blackwood. Csatában akkor használták először az automobilokat.
Komolyabb stratégiai szerepünk volt, mint azt ön gondolná.
Egyébként mindent okkal mondok el – felelte Bruder. – Jó okkal.
A kérdéseire válaszolok.
Blackwood tudta, hogy mindent rá kell hagynia a másikra. Egy
ingatlan eladása még a legkeményebb szívű emberek esetében is
érzelmeket kavarhat fel, és Blackwood már tudta, van valami
kerek, vidámnak tűnő arcában, aminek láttán a férfiak és a nők
késztetést éreznek arra, hogy a szerződés aláírása előtt
elmondjanak neki egy utolsó történetet. Mrs. Nay korábban már
utalt arra, hogy Brudernek van valami mondanivalója, de nincs
senki, akivel megoszthatná a dolgot. Blackwood tulajdonképpen
nem lepődött meg, amikor kiderült, hogy őt választotta ki
közönségnek.
– Mire megérkeztünk – kezdte Bruder –, a fronton már évek
óta patthelyzet volt. A Meuse mentén, Verdunnél 1916-ban
iszonyatos csata zajlott le, négyszázezer ember halt meg, de
gyakorlatilag hiába, mert egyik félnek sem sikerült végrehajtania
az áttörést. 1918-ra a franciák már kifáradtak, a németek az
influenzától fuldokoltak. Néha eszembe jut, Amerika pusztán
azzal nyerte meg a háborút, hogy egyáltalán beleszállt.
Elmagyarázta, hogy a frontvonalat lövészárkok hálója alkotta,
Nieuporttól kezdődően, keresztül-kasul Európán, egészen a
Vogézek lábáig, egy Bonfol nevű faluig. Az Északi-tenger és az
Alpok között fordított S alakban szögesdrótok feszültek.
Blackwood még mindig nem értette, ennek mi közbe van a
Rancho Pasadenához, de türelmet parancsolt magára.
Bruder úgy fordult el a székén ülve, mintha egyre nagyobb
fájdalom kínozná.
– Saint-Mihiel egy erdő, egy bükkös szélén található. Számos
patak és kisebb domb van azon a vidéken, lényegében ezek
alkotják a Meuse-t. Láttunk néhány középkori erődöt is. Eléggé
viharvertek voltak, de még 1918 nyarán is álltak. A frontnak ez a
szakasza viszonylag passzív volt, bár amikor megérkeztünk, ezt
még nem tudhattuk. A lövészárkok közötti egy sáv, egy senki
földje húzódott, tele kráterekkel, meg kráterekben tátongó
kráterekkel, amiket még korábbi kráterekbe robbantottak bele.
A két árokvonalat két mérföld választotta el egymástól, de a
front ezen a helyen, mint mindenhol másutt, valahogy
végtelennek és öröknek érződött…
Blackwood előrébb hajolt; Bruder hangja különös, delejes
hatást gyakorolt rá, már-már úgy érezte, eltűnik, feloldódik a
teste.
– Egy szép nyári délutánon… Ez is egyike volt azoknak a
napoknak, amelyeken szürkületkor levendulaszínű volt az ég…
Tehát azon a délutánon mi, a 17-esek elindultunk a La Voie
sacrée néven ismert utánpótlási útvonalon, hogy Bar-le-Ducből
eljussunk a negyven-egynéhány mérföld távolságban lévő
Verdunbe. Willis Poore nem volt a szakasztársam, ezért eléggé
meglepődtem, amikor láttam, hogy épp mellette ülök a teherautó
hátuljában, azon az alig tizenöt centi széles padon. A plató olyan
zsúfolt volt, hogy a bal combja hozzányomódott az én jobb
combomhoz, egész délután, és estére még mindig egymás mellett
volt a lábunk, mintha egy párt alkottak volna. Ekkor történt,
hogy Willis Poore-ral ténylegesen is egy párrá váltunk. A
teherautó továbbhaladt a frontvonal mentén húzódó úton,
tovább a hegyek irányába; tíz mérföldenként lelassított, és a
kapitány rámutatott két emberre, leszállította és ott hagyta őket
az erdőben. Ahogy a nyári hold feljebb emelkedett az égen, a
teherautó ismét lassított, és Willisszel azon kaptuk magunkat,
rajtunk a sor, nekünk kell leszállnunk. Egy magas fűvel benőtt
árokban értünk földet, és én ott feküdtem Willisen, ő meg
köhögött a portól meg a teherautó kipufogógázától, és nagyon
zavarodottnak látszott, mintha még mindig nem hinné el, hogy
Franciaországban van, ahol részt kell vennie egy háborúban.
Megkérdezte tőlem, most vajon mit kellene csinálnunk, de ezt
olyan hangon tette, mint – már ahogy én elképzeltem – amilyen
hangon az inasától kérdezte meg korábban, mi lesz ebédre.
Ahogy láthatja, Willis Poore ekkor nem ismert fel engem.
Eszébe se jutott, hogy megkérdezze, honnan érkeztem. Ha
megteszi, akkor bizony megtudhatta volna, hogy én is pasadenai
vagyok. A többi katonától már tudtam, Willis azt hiszi, Mexikóból
jöttem, és nem is nagyon értette, mit keresek az amerikai
hadseregben. Azt mondják, a sereg megváltoztatja az embert, de
azt nem szokták emlegetni, hogy a seregben az ember felfedi
valódi természetét, különösen akkor, ha az a természet eléggé
rút. De nem akarok az események elébe vágni…
Ott találtuk magunkat abban a kiszáradt árokban, az erdőn
áthaladó út mellett. Mielőtt elindultunk Bar-le-Ducből, minden
második embernek elmagyarázták a küldetésünk lényegét –
lényegében elővigyázatosságból kellett elfoglalnunk a posztokat
–, és én tisztában is voltam azzal, hogy miért vagyunk ott, Willis
viszont nem. Kiabálni kezdett, mintha a hangját próbálgatná, és
az erdő válaszolt neki: egy bagoly huhogni kezdett. Ahogy
meghallotta ezt a hangot, Willis szeme elkerekedett a félelemtől.
Csak akkor kérdezte meg a nevemet. Megmondtam neki.
Bemutatkozott, én pedig azt feleltem, tudom, hogy Willis Poore-
nak hívják. Nem volt az a kíváncsi fajta, eszébe se jutott, hogy
megkérdezze, honnan tudom a nevét. Ha megkérdi, elmondom
neki. Ha kéri, mindent elmondok neki.
Nekem előre szóltak, hogy a hely, ahol kiraknak minket,
eleinte talán elhagyatottnak tűnik majd, de találunk egy kis utat
egy nagy halom ág meg egy sűrű bokor mögött. A hold fényénél,
az elnagyoltan megrajzolt térképvázlat segítségével meg is
találtam ezt az utat, de amikor beléptem az erdőbe, Willis
odakiáltott nekem az árokból: „Hová megy, katona?” Mondtam
neki, az a feladatunk, hogy végigmenjünk ezen az úton, mert
arrébb lesz dolgunk, de nyilvánvaló volt, hogy neki esze ágában
sincs éjnek évadján belépni az erdőbe. Ahogy széthúztam az
ágakat és megtaláltam a földúton a dupla keréknyomot, világossá
vált az is, hogy Willis nem akar egyedül maradni. Kiabálni
kezdett, hogy várjam meg, és nem sokkal később már ismét
mellettem volt. Végigmentünk azon az úton, ami nem is út volt
valójában, inkább csak egy kanyargós ösvény a fatörzsek és a
szikladarabok között. „Biztos, hogy erre kell mennünk? –
kérdezgette Willis. – Talán az lenne a legjobb, ha itt most
letáboroznánk és megvárnánk a hajnalt.”
Willis nem tudta, de én igen, hogy a közelben, az erdőben ott
van a Szövetségesek egyik titkos telephelye, az a hely, ahová a
motorhibás teherautókat és könnyű tankokat szokták
bevontatni. Alig fél mérföldet tettünk meg a meleg, augusztusi
éjszakában, amikor Willis úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy
közölje velem: ő bizony a Rancho Pasadenáról jött. „Az az
örökségem” – mondta büszkén, de semmi olyat nem árult el,
amit már ne tudtam volna róla. Pasadenával kapcsolatosan van
valami, amit sosem értettem. Gondolom, ebben a tekintetben ez
a hely, ez a közösség sem különbözik a többitől, de… Itt megesik,
hogy bizonyos emberek nem is tudnak arról, milyen pletykák
keringenek velük kapcsolatban. Szinte mindenki találgatásokba
bocsátkozik a hatalmasok, a gazdagok bűneit illetően, ám a
hatalmasok és gazdagok a jelek szerint azt képzelik, az emberek,
ha róluk beszélnek, kizárólag az erényeiket méltatják. Willis
Poore volt az élő példa erre.
Rövid menetelést követően egy tisztásra érkeztünk, ahol
négy-öt teherautó állt, mindegyik felnyitott motorháztetővel.
Kicsivel arrébb egy kis garázst láttunk, mellette meg egy apró
barakkot, ami valójában csak egy kunyhó volt. A telephely
egyszerre tűnt mozgalmasnak és elhagyatottnak, és amikor
meggyújtottam a petróleumlámpát, elmagyaráztam Willisnek,
mit keresünk ott. „Motorokat javítunk – mondtam, és belestem
a barakkba, ahol két priccs állt egymás mellett. A két priccs közé
egy bádogfeszületet szegeztek a falra. – Ez az otthonunk,
katona.”
A 17-esek akkor már a nyár nagy részét Franciaországban
töltötték. Mielőtt megérkeztünk az erdőbe, kint voltunk a
fronton, Artois mészköves földjein, ahol deszkapadlós
lövészárkokban és mészkősziklákba vájt bunkerekben
táboroztunk. Willis ezeken a helyeken szerzett magának nevet,
amikor narancsokat kínált fel azoknak, akik a támadások során
hajlandók voltak átadni neki a helyüket. Szóval, el lehet képzelni,
hogy a kísérteties elszigeteltség ellenére is milyen kellemesnek
találhatta azt a telephelyet, ahová megérkeztünk. Körbejárt,
talált egy vizeshordót, megmosta az arcát és a nyakát, majd
szétnyitotta az egyik priccsen összetekerve otthagyott matracot,
és lefeküdt. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy olyan
párnára hajthatta a fejét, ami nem volt se sáros, se mocskos. „Jó
éjszakát, katona!” – mondta, és úgy szuszogott, akár egy
alváshoz készülődő kutya. Én odakint maradtam, egy cigaretta
segítségével próbáltam ébren maradni.
Willis nem alhatott többet tíz percnél, amikor halk, lassú
robajlás hallatszott az erdőben. Rettenetes acél- és vascsattogás
volt, és közeledett. A föld megremegett, a fák is reszkettek, Willis
pedig kiugrott az ágyból, odaszaladt hozzám, és mint valami
gyerek, odasúgta: „Mi lehet ez?” Én se tudtam, ezért fogtuk a
fegyvereinket, és bebújtunk az egyik teherautó mögé, aminek
hiányzott a hűtőrácsa. Bebújtunk és vártunk. Willis lefekvés előtt
alsónadrágra vetkőzött, és már arra sem volt ideje, hogy felkapja
a nadrágját. Az éjszaka meleg volt ugyan, de ő reszketett.
Szerintem már elmondták magának, Mr. Blackwood, milyen
sovány testalkatú volt… Nos, akkoriban még véznább lehetett,
valójában még kölyök volt, egyetlen szőrszál sem nőtt a
mellkasán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem féltem,
ugyanis tisztában voltam vele, a társamnak nem sok hasznát
venném, ha esetleg egy német őrjáratot kellene visszavernünk.
A robajlás folytatódott, és végül már olyan hangos volt, hogy
szinte felfalta az erdőt. A szememet az úton tartottam, arra
számítva, hogy egyszer csak begördül a telephelyünkre egy
német A7V. Felkészültem rá, hogy szembenézzek a tankkal,
aminek az oldalára a Vaskereszt alakját pingálták, és aminek a
csöve egyenesen ránk szegeződik. Odakiáltottam Willisnek, hogy
semmit se tehetünk, nekünk végünk, de nem hallotta, mit
mondok, egyre csak azt ismételgette: „Micsoda? Mit mondott,
katona?” Aztán az erdőből hirtelen előrobogott egy terepszínűre
festett, viharvert Tin Lizzie. A T-modellt két amerikai fiú
vezette, egyikük se lehetett idősebb húszévesnél. Amikor
megláttak minket, felálltak az ülésben és odakiáltottak nekünk:
„Meg tudjátok javítani a kicsikénket?”
Az augusztusi hónapot így töltöttük el. Esténként teherautók
és automobilok gördültek be a telephelyünkre. Voltak olyanok is,
amiket vontattak. Mi meg bebújtunk a motorházukba, és
hajnalig dolgoztunk. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy
Willis remekül bánik a szerszámokkal és kitűnően ismeri a
karburátort. Egy héten belül híre ment, hogy a frontvonalon a
mienk a legjobb szervizhely. A kocsik minden este csak jöttek,
jöttek az erdőn keresztül. Reggel hatra a látogatóink eltűntek,
nekünk meg ott volt az egész nap, hogy aludjunk, olvassunk,
vagy lubickoljunk a combközépig érő erdei patakban. Forró nyár
volt, alig esett. Volt olyan nap, hogy Willis végigfeküdt a garázs
előtti asztalon, teljesen pucéran, és napozott. A fara olyan lett,
mint egy sütőben barnuló kis sonka.
Bár egymás mellett dolgoztunk és aludtunk, nem sokat
beszélgettünk, napok is elteltek, míg Willis végül megszólított,
ekkor már tegeződve: „Mondd csak, Bruder, ismerted azt a
lelencfiút Pasadenában? El Brunitót? Van benned valami, ami rá
emlékeztet. Azt mondják, rossz kölyök volt. Egyszer ráejtett egy
jégtömböt valami gyerekre. Véletlenül nem rokonod?” Előfordul,
hogy bizonyos embereket ok nélkül tartanak balgának. Nos,
ebben az esetben nem erről volt szó. Willisnek csak akkor állt
össze a fejében a kép, amikor elmondtam neki, hogy az a
bizonyos El Brunito meg én… szóval, hogy egy és ugyanaz a
személy vagyunk. Látnia kellett volna, milyen arcot vágott!
Valósággal ledermedt a félelemtől, olyan merev volt az arca,
mintha nem is élő ember, hanem valami kitömött báb volna. Így
szólt: „Azt hittem, El Brunito nem beszél angolul. Úgy hallottam,
hogy félnótás. De valószínűleg tévedtek veled kapcsolatban, mert
egyáltalán nem vagy olyan rossz, mint amilyennek mondtak.”
Pontosan így fogalmazott. Egy pillanatig sem volt zavarban
amiatt, hogy félreértelmezte a dolgot, sőt mintha még engem
okolt volna valami miatt. Sejtheti, hogy ezt követően még
kevesebbet beszéltünk, és csak akkor létezett köztünk
valamiféle bajtársiasság, amikor történetesen ugyanabba a
teherautóba bújtunk bele, hogy megvizsgáljunk egy szelepet
vagy gyertyát.
Valamikor régen az egyik költő így fogalmazott: „A háború
olyan gonosz valami, amit mind jól ismerünk.” Nem számít se az
évszázad, se az, hogy aktuálisan milyen ellentétekről van szó. A
háborúban felszínre kerülhet a jóság, a bátorság és a tisztesség,
bár sokkal kevesebb alkalommal, mint azt gondolná. Nos, a
helyzet az, hogy én Willis Poore esetében egyszer sem
találkoztam se a bátorság, se a tisztesség jeleivel.
Beköszöntött a szeptember, de a nyári hőség kitartott, és
esténként továbbra is jöttek a teherautók, a mentőkocsik, a
könnyű tankok, időnként még egy-egy tizenhárom tonnás,
olajszivárgás miatt kínlódó Schneider-Creusot is bedübörgött
hozzánk. A katonák hol rossz híreket hoztak, hol jókat. Egy-egy
katona két-három alkalommal is visszatért, velük sikerült
összebarátkoznunk. Érdekes módon mindenki úgy gondolta,
Willisszel mi ketten elválaszthatatlan párost alkotunk. Ez Willist
jobban zavarta, mint engem. Ennek akkor is jelét adta, amikor az
egyik ilyen katona, akitől korábban cigarettát meg whiskey-t
kaptunk egy új ékszíjért cserébe, nem jött többé a
telephelyünkre, mert elesett. Az ilyen híreket általában jócskán
kiszínezve, a részletekre ügyelve adták át nekünk, a
beszámolókból nem hiányzott, miként fejezték le a srapnelek az
áldozatot, hogyan fulladt meg valaki a mérges gáztól. Willis
általában rosszul lett, amikor meghallotta ezeket a történeteket,
sokszor könnybe lábadt a szeme, de én biztos voltam benne,
hogy nem a halott katonát sajnálja, pusztán önmaga miatt
aggódik.
Szóval, mint mondtam, szeptemberben folytatódott a nyári
hőség, és folytatódott a háború is. Aztán az amerikaiak
megkezdték a műveletet, aminek a célja Saint-Mihiel
visszafoglalása volt. Ezt tudtuk, mivel egy este egyetlen jármű
sem érkezett hozzánk. Azon az éjjelen a priccsünkön fekve
vártuk a hajnalt. Senki sem jött, hírt se kaptunk, és ezt Willis
eleinte jó jelnek vélte. A következő éjszaka ugyanilyen volt, egy
árva lerobbant kocsit se vontattak be hozzánk, viszont az eget
világosra festette a tüzérségi tűz, és szinte folyamatosan hallani
lehetett a németek nagy hatótávolságú lövegének, a Nagy
Berthának a dörrenéseit. A háború a közelben zajlott, és mintha
óráról órára közelebb ért volna hozzánk. Aztán közvetlenül
hajnal előtt hallottuk, hogy jön valami. Elővettük a fegyverünket,
és épp abban a pillanatban, amikor az éjszakai égbe belerepedt a
reggel sárgája, egy ormótlan International MW teherautó
vánszorgott be a tisztásra. A tizenhat tengelyű járműről több
kerék is hiányzott, és nem volt meg az ülése sem – a sofőr állva
forgatta a kormányt. Amikor lefékezett, Willis felállt, integetni
kezdett és felkiáltott: „A motorral van baj, katona?”
Sajnos a katonának nem csak a motorral volt baja. Amikor
leállította a gépet, a fiatalember, akin a védelmi pozíciónkból, a
vizeshordó mögül nézve nem láttunk semmi furcsát, ernyedten a
földre zuhant. Odarohantunk hozzá, hogy segítsünk neki. Akkor
már a hátán feküdt, az oldalán egy vérző lyuk tátongott, a
tekintete már üvegessé vált, halott volt. Szerencsétlen Willis ezt
látva zokogni kezdett. Egész nap sírt, és hol engem átkozott, hol
meg a háborút, és az élete szinte valamennyi részletéről
kijelentette, hogy igazságtalan. Szánalmas látványt nyújtott, de
miután pár órán át így viselkedett, és mivel a fejünk fölött még
mindig folyamatosan dörögtek a lövegek, már egyre kevésbé
sajnáltam, inkább bosszantónak találtam. Végül rászóltam, hogy
vagy fogja be a száját, vagy hagyja el a telephelyet. És akkor
megláttam rajta, megláttam a szemében azt a gyermeki pánikot,
azt a kétségbeesett nézést, amit azoknál a csecsemőknél
figyelhetünk meg, akik az anyjuk mellét keresik. Töltöttem neki
egy kis whiskey-t, odatartottam a poharat a szájához, és
gondoskodtam róla, eleget igyon ahhoz, hogy elzsibbadjon a
nyelve. Már elegem volt Willis Poore nyavalygásából!
Ne felejtsük el, ketten voltunk az erdőben, és akkor már közel
három napja semmit sem hallottunk a háború alakulásáról. Nem
tudtuk, elesett-e Franciaország, vagy esetleg Németország
feladta a korábban elfoglalt területeket. Nem tudtuk, palaszürke
egyenruhába öltözött katonák érkeznek-e legközelebb, akik ki
fognak végezni minket, vagy esetleg egy teherautónyi baka, akik
majd vidáman közlik velünk, ideje hazatérni Kaliforniába. Csak
annyit tudtunk, hogy fokozódik a tüzérségi tűz, és valahogy úgy
éreztük, mintha a lövegeket egyenesen felénk fordították volna.
Hatalmas robbanások szaggatták szét az erdőt, és nagyon
könnyen el tudtam képzelni (gyanítom, Willis még könnyebben),
ahogy egy lövedék keresztülzúg az égen és a fák között, és
krátert robbant a tisztás helyére. Willis állt elő a javaslattal, ami
akkor elég merésznek tűnt; ő mondta ki, hogy el kellene
hagynunk a telephelyet, meg kellene szöknünk. Nem voltunk
messze a svájci határtól, gyalogosan két-három nap alatt
elérhettük. Willis terve az volt, hogy fától fáig rohanva, a
hegyeken keresztülvágva közelítsünk arrafelé. Többször is
elmondta, ismer egy fürdőhelyet Montreux-ben, ott szobát
bérelhetünk, és a Lac Léman partján nyugodtan kivárhatjuk a
háború végét. Szinte magánkívül volt, amikor a citromos
sügérről áradozott, amit a hotel teraszán szoktak felszolgálni.
Szükségtelen mondanom, azt feleltem, hogy egyedül kell Svájcba
szöknie. Sejtettem, hogy ezt a verziót még félelmetesebbnek
találja, mint azt, hogy esetleg az én karjaim közt kell meghalnia.
Estére nyilvánvalóvá vált, hogy semmit sem tehetünk,
várnunk kell. Akkor már több mint két napja nem aludtunk, és
úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha leheveredünk a priccsünkre.
Mondtam Willisnek, talán semmit sem érzünk majd, ha esetleg
álmunkban ölnek meg minket. Ez most talán gyávaságnak
tűnhet, ön is annak tarthatja, ahogy itt ül a béke kényelmében,
de a háború valóságában a gyors és fájdalommentes halált még a
hozzám hasonlók is nagyon vonzónak tartják. A tüzérségi tűz
fénylő csillagai alatt nyugovóra tértünk, én magam nehéz álomba
zuhantam, bár a mai napig nem tudom, miről szólt ez az álom. Ez
a kérdés már 1918 szeptembere óta, azóta az éjszaka óta
idegesít, mert biztos vagyok benne, hogy valami nagyon fontos
és nagyon nagy jelentőségű dologról álmodtam. Az éjszaka
folyamán felriadtam, és láttam, hogy Willis priccse üres. Még
mindig nem tudom, hogy álmodtam-e ezt az üres priccset (hová
mehetett Willis?), vagy tényleg ébren voltam. Nem tudom…
Csak feküdtem ott, és ébren voltam, miközben aludtam. A
párnámról a barakk ajtaján keresztül elég jól láttam az udvart, és
a lassanként fókuszba kerülő alakot is. Sziluett volt csupán, és
egy nagy bádogkannával ügyködött, vizet vagy valami más
folyadékot locsolt szét találomra. Nem keltem fel, mert még most
sem tudom megmondani, ébren voltam-e vagy álmodtam, bár
határozottan hiszem, hogy egyszerre voltam mindkét állapotban,
ami így eléggé valószínűtlennek tűnhet, pedig nem az.
Figyeltem az alakot, és fokozatosan rájöttem, hogy Willis az, ő
locsolgat valamit. És hallottam a neszt, ahogy a folyadék a
keményre taposott földre vagy valamelyik teherautó oldalához
loccsan. Willis lábujjhegyen lépkedett, ügyetlen erőfeszítéseket
tett, hogy ne verje fel a csendet. A garázs oldalára is öntött a
kanna tartalmából, azután bement a garázsba, megtöltötte a
kannáját, majd locsolt, aztán újra megtöltötte és újra locsolt…
Apránként fogtam fel a részleteket, míg végül fény gyúlt az
elmémben, és akkor… akkor sokkal éberebb lettem, mint
korábban valaha is az életben. Rádöbbentem, hogy Willis
gázolajat locsol szét a telephelyünkön. Felrántottam a
nadrágomat és a bakancsomat, felugrottam a priccsről,
kirohantam az udvarra. Egy-két másodpercig nem találtam őt. A
tüzérségi támadás abbamaradt, az éjszaka szénfeketévé sötétült.
A hold nem világított, mintha azt is lelőtték volna az égről.
Körbenéztem, és arra gondoltam, hogy talán csak álmodtam az
egészet, de akkor, abban a pillanatban megláttam Willist, ahogy
ott kuporog a fák között, és épp meggyújt egy lámpást. Felállt,
meglóbálta a karját, és már az egyik, gázolajtól csöpögő
teherautóhoz akarta vágni a lámpást, amikor meglátott engem.
Habozni kezdett, és ahogy mindketten – ön is, én is – jól tudjuk,
egy pillanatnyi tétovázás örökre megváltoztathatja az
események sorát. Valami csodának is minősíthető dolog zajlott le
a szemem előtt. Willis ügyetlenül végezte a munkáját, a gázolaj
átitatta a ruhaujját, és hirtelen elkerekedett a szeme – az enyém
is! –, és értetlenül bámulta, ahogy a láng felkúszik a kezén és az
alkarján, keresztben a vállán, fel a tarkójához. Egyikünk sem
tudta elhinni, ami történt. Átázott uniformisa és a húsa úgy
égett, mint a tábortűz fölé lógatott disznóbőr. A sokktól
mozdulatlanul állt, kinyújtott és lángoló karral bámult.
Odarohantam hozzá, és volt pár másodperc… Nem több mint
három vagy négy, de ezek óráknak érződtek, vagy egy egész
éjszakának… Volt pár másodperc, amíg égett, és rám meredt,
ahogy közeledtem felé. Csak akkor döbbent rá, hogy a kezében
tartott lámpás a tűz forrása, amikor odaértem hozzá. Széles
mozdulatot tett, amiről talán azt hitte, ez lesz életében az utolsó,
és nagy ívben áthajította a lámpást a fejem fölött, a garázs
irányába. A lámpás üvege széttört, azután minden elcsendesült,
mígnem egy hatalmas tűzsüvöltés rohant végig a
telephelyünkön. Miközben az egész kóceráj narancsvörös és
fekete, gomba alakú lángok közé robbant, magamhoz rántottam
Willist. Megfordultam, és láttam, hogy a tűzgömb magasra
emelkedik – olyan magasra, hogy biztos voltam benne, még
Berlinből is látják.
Willisről a tűz átterjedt a fejemre. Innen van ez a kis heg itt, a
homlokomon, Mr. Blackwood. De sikerült eloltanom Willist, és
sikerült kiráncigálnom a lángoló telephelyről, bevonszolnom a
bükkösbe. Jó néhány száz lépésnyit húztam magam után, elég
távol a tűz leheletétől, de még mindig belül maradtunk a füst
által elárasztott zónában. Erőt vettem magamon, és olyan
messzire rángattam, amennyire csak tudtam, de sebesült volt, és
én is megsérültem, bár nem annyira, mint ő. A kemény földön
feküdtünk, amikor a nap felkelt és megvirradt. Biztos vagyok
benne, ahogy most itt ülünk, ahogy a nap sugarai beszüremlenek
a redőnyön… hiába nem ég a tűz a kandallóban, ön biztosan el
tudja képzelni, milyen andalító is lehet egy tűz. Egy nagy tűz is,
még egy olyan is, amiből a megsemmisülő teherautók repeszei
vágódtak a fák törzsébe. Még egy ilyen tűz is lehet megnyugtató,
különösen akkor, ha az ember sérült, fáradt és iszonyatosan fél.
Mert nem szégyellem bevallani, féltem. Rettegtem az életemért.
Nem volt bennem bűntudat, nem volt bennem más, csak félelem.
De ezzel bárki így lett volna a helyemben.
Végül abbamaradtak a robbanások, de a tűz tovább tombolt.
Willisszel egymásba kapaszkodtunk, és nem sokra rá elaludtunk.
Valamivel később a fák lombjai között átszűrődő napsugarak
ébresztettek fel. Nem tudtam, milyen nap van, de aztán kiderült,
hogy legfeljebb egy óra telhetett el az első robbanás óta. A tűz
még égett, mindent elemésztett, ami a közelébe került, de
furcsamód nem terjedt át az erdőre. Felültem, Willis is
megmoccant, fájdalmasan nyöszörgött. A karja nem perzselődött
meg annyira, mint várni lehetett, mert a láng inkább a ruháját
rágta, nem a bőrét. A nyaka azonban csúnyán megégett, a húsa
szétnyílt és nedvedzett. Nem bírt felülni. Az arca hamuszürke
volt, és egyfolytában a torkát köszörülgette, mintha borzalmasan
szomjas lenne. A szemével kért, tegyek meg neki valamit, nekem
azonban fogalmam sem volt, mit csináljak. Beharapta a száját,
majd azt suttogta: „Víz.”
Felálltam, hogy megvizsgáljam, mi történt, de ahogy ezt
megtettem, úgy mállott le rólam az ingem, mintha hamuból
szőtték volna. Miközben eloltottam Willist, az én ruháim is
megégtek, nem volt rajtam más, csak egy lyukakkal teleszórt
nadrág, félig kigombolt sliccel, meg a nyakamba akasztott kis
koralldarab.
Willis ismét vizet kért. Talán szükségtelen elmondanom: a
vizeshordónk felborult, a patak meg a telephely másik oldalán,
tőlünk jó negyed mérföldre folyt. Megpróbáltam felemelni
Willist, de a fájdalom letaglózta. Éppen olyan erőtlenül, mégis
sürgetően, ahogy korábban vizet kért, azért kezdett könyörögni,
hagyjam elmenni, hagyjam lefeküdni. Körbenéztem, a szétszórt
törmelékdarabok között egy kulacsot kerestem, de nem láttam
mást, csak egy lökhárító cafatait, amelyek közül egy se volt
nagyobb, mint egy konzervnyitó. Odaszóltam Willisnek, hogy
elmegyek a patakhoz.
A nyári forróság miatt a patak vízszintje alacsony volt, de még
így is bele tudtam meríteni az arcomat. A víz kellemesen
hűsítette a homlokomon lévő égési sebet, azután meg a torkomat
is, ami alaposan kiszáradt. Amíg nem mostam ki a számat, fel se
fogtam, milyen sokat lenyeltem az olajos füstből. Szétnéztem, ám
semmit sem találtam, amiben vizet vihettem volna Willisnek.
Amikor visszamentem, így szóltam hozzá: „Sajnálom, nem
találtam poharat.”
A szemembe nézett; láttam rajta a csalódottságot. Meg kell
mondanom: nem bennem csalódott. Nem, szinte biztos, hogy
akkor először, de az élet okozott neki csalódást. A sors.
Elmondtam neki, a robbanás olyan nagy volt, hogy szerintem
nem kell sokáig várnunk a katonákra, akik eljönnek majd és
kivizsgálják az esetet. Willis ebből erőt próbált meríteni, bólintott
is, már amennyire tudott, de a tűz alaposan lerágta a bőrt a
tarkójáról, így még egy biccentés is nagyobb fájdalmat okozott
neki, amekkorát el bírt volna viselni. Letérdeltem mellé, és
megkérdeztem tőle, mit tehetnék azért, hogy kényelmesebben
feküdjön. Azt felelte, igazítsam meg a fejét. Minden tőlem
telhetőt elkövetve megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a
reszketést és a sikoltozást, miközben úgy forgattam a testét,
hogy az arca a combomon feküdt. Ebben a pozícióban vártunk.
A nap delelőre ért, és még mindig nem érkezett meg senki az
erdőbe. Háborúban a reakció ilyen hiányát jó jelnek, ugyanakkor
vészjóslónak is lehet nevezni, előre sosem lehet tudni, melyik
lesz, ezért türelmesen térdeltem. A lábam fájdalmasan
elzsibbadt. Willis túl rosszul érezte magát ahhoz, hogy elaludjon,
végül feladta a próbálkozást. Nyitva volt a szeme, a tekintete
találkozott az enyémmel, és akkor… akkor volt egy hosszú,
bensőséges pillanat. A fejét az ölemben tartottam, és egymást
néztük, mint két állat, amiket együtt zavartak be egy barlangba,
vagy mint egy férj meg a felesége, akik az esküvőjük éjszakáján,
az ágy két oldaláról méregetik egymást. Mindketten
mélységesen átéreztük, hogy nem tudjuk, mit várhatunk a
másiktól, és úgy hiszem, egyszerre bízott bennem és félt tőlem…
Ott feküdt sérülten az ölemben. De hát egy nap minden férfi így
látja az ellenségét, nem igaz? Talán nem ért egyet?
Bruder elhallgatott, és hosszú ideig a semmibe bámult. Az
arca olyan volt, mint az Istenhez fohászkodóké.
– Eljutottunk a történetem befejező részéhez. Ahogy már
mondtam, Willis Poore ott haldoklott az ölemben. Figyelembe
véve korábbi találkozásainkat, nem is beszélve a gyilkos
szándékkal elkövetett gyújtogatási akciójáról… Az ember azt
hihetné, élveztem azt a pillanatot, hogy a halál irányába
taszigáltam, hogy csipetnyi sót kerestem, amit rászórhatok
rózsaszínűen tátongó sebeire. Igen, ez nekem is eszembe jutott,
de a helyzet egészen más volt. Engem is meglepett, mennyire
aggódom miatta. Miután egy darabig egymás szemébe
bámultunk, megszólaltam: „Willis? Mit tehetnék?” Szétnyíltak az
ajkai, megjelent közöttük a nyelve, és lassan beszélni kezdett,
mint egy olyan ember, akinek minden egyes szó megteremtésén
el kell töprengenie. „Ki akartalak húzni a tűzből – mondta. – Azt
terveztem, hogy megmentelek.” Rászóltam, hagyja abba.
Semmit sem kellett mondania, nem kellett magyarázkodnia, de ő
ezt akarta tenni. „Volt egy tervem – folytatta. – Egy terv, hogy
úgy nézzen ki az egész, mintha találat ért volna minket. Akkor
végre elmenekülhettünk volna innen.” Ekkor már ragaszkodtam
ahhoz, hogy hagyja abba a magyarázkodást. Úgyse
változtathatott már semmin… Nem is tudom, hittem-e neki. Még
ma sem tudom, de azt igen, hogy abban a pillanatban örökre
megváltozott a sorsom.
Rászóltam Willisre, hogy hallgasson el, a beszéd még inkább
kimerítené, még szomjasabbá tenné. Eltelt újabb néhány óra, és
a nyakán az égési sérülés rosszabbodott, mintha a seb
folyamatosan rágta volna a húsát, mintha leásott volna a
gerincéig. Szörnyű látvány volt, olyan érzésem támadt, mintha
egy ember lelkébe néznék egy lyukon keresztül, ami olyan
nyitott és olyan mély, hogy bármit beledobhatnék… Egy tetvet,
egy gonosz gondolatot, bármit bejuttathatnék, közvetlenül az
agyába. A szomjúsága fokozódott, ismét kérlelni kezdett, vizet
kért. Közöltem vele, fogalmam sincs, miben hozhatnék neki vizet,
mire így szólt: „Kérlek, hozz egy kis vizet, kérlek, tedd meg, amit
meg tudsz tenni!”
A halálban egyebek mellett azt találom érdekesnek, hogy
bölccsé képes tenni az embert. Willis, miközben azért kínlódott,
hogy öntudatánál maradjon, a lábamra mutatott, az ócska
bakancsra, ami kemény, vörös tömbbé deformálta a lábamat.
„Hozz vizet a bakancsodban!”
A bakancsomban? El kellett ismernem, ez jó ötlet. Meg is
mondtam neki. Lerohantam a patakhoz, lerántottam a bakancsot
a jobb lábamról, megtöltöttem vízzel. A bakancs persze eresztett,
de láttam, hogy így is megfelel a célnak. Óvatosan visszafutottam
az erdőn keresztül. Szükségtelen mondanom, a bakancsot nem
arra találták ki, hogy vizet hordjanak benne. Kicsorgott belőle a
víz, mire visszaértem Willishez. Üres volt, de nedves, a fűzője
mocskos és ázott. Willis szemében csalódottságot láttam. „Újra
megpróbálom” – nyugtattam meg, de akkor már borzalmas
állapotban volt. „Nincs rá idő” – mondta. A mellkasa
felemelkedett, lesüllyedt. „Hozz vizet a szádban!” – kérte.
„A számban?” Bólintani próbált, de a mozdulat sikító
fájdalmat gerjesztett benne. Úgy gondoltam, teszek egy próbát,
visszatértem a patakhoz, letérdeltem a partján, és beledugtam az
arcomat a vízbe. Hosszan ittam, aztán megtöltöttem vízzel a
pofazacskómat és visszavergődtem Willishez.
Mondja, maga futott már vízzel a szájában? Nem olyan
könnyű, mint amilyennek tűnik. A víz lecsorog az ember torkán,
főleg akkor, ha azt a torkot alaposan megkínozta a füst. És persze
van úgy, hogy az orron keresztül jön ki… Nem, Isten biztosan
nem teremtett lyukasabb edényt, mint az ember szája. Ez az
eset is ezt a tényt bizonyítja. Mire odaértem Willishez, alig
maradt valami víz a szám gátja mögött, de odatérdeltem mellé,
és ő úgy döntött, elviseli a borzalmas fájdalmat, amit az okozott
neki, hogy felém emelte a fejét. Meghökkentő módon egyikünk
se jött igazán zavarba, amikor összeérintettük az ajkunkat.
Ahogy kinyitottam a számat várakozó nyelve fölött, csak néhány
csepp nyál cserélt gazdát, de olyan szomjas volt, hogy szívogatni
kezdte a nedvességet az ajkamról, én meg eltoltam őt magamtól,
különben talán a bőrt is lehörpinti az arcomról.
 Addigra már világossá vált a számomra, hogy belépett a halál
előszobájába, és ha valami nem történik, akkor magamra fog
hagyni. Ez számára is világos volt. Megmarkolta a lábamat, és így
szólt: „Menj vissza a patakhoz. Hozz még vizet!” Először
ellenálltam, arra gondoltam, hogy már negyed mérföldet
futottam oda, negyed mérföldet vissza, és csupán egyetlen csepp
vizet hoztam. Mi értelme lenne megtenni újra ezt az utat? Ilyen
értelemben véve fatalista vagyok, Willis azonban karmolászni
kezdett, könyörgése megtöltötte az erdőt. „Eredj! Siess!”
Tiltakozni próbáltam: „De Willis… Nem hoztam neked vizet. A
köpetet szívtad le a nyelvemről.”
Az olyan emberek hangulata, akik olyan helyzetbe kerültek,
amilyenben ő volt, egy szempillantás alatt megváltozhat. Levette
a kezét a combomról, hanyatt dőlt, és így szólt: „Igazad van.”
Csüggedten hallgatott egy sort, azután: „Bruder? Elmondod
mindenkinek, hogy dicső körülmények között haltam meg?” „De
hiszen nem így történik” – feleltem. „De ugye, azt mondod
majd?” „Hogy tehetném?” Arra kért, hajoljak közelebb, tartsam
oda az arcomat az övé elé. Megtettem, és éreztem magamon a
leheletét: „Ne mondd el senkinek, hogy el akartam szökni. Ne
mondd el, hogy én gyújtottam fel a telephelyet. Mondd azt, hogy
találatot kaptunk. Hogy az ellenség végzett velem.” „De ez nem
igaz” – feleltem. „Te igazzá tudod tenni.” Hogy megdöbbentett-e
a kérése? Nem. Nem döbbentett meg. A kétségbeesés hatására
az ember kétségbeesetten cselekszik. Valójában az lepett meg,
hogy hajlandó voltam végighallgatni őt. Hogy is mondta a költő?
„A saját kétségbeesésemet képes vagyok elviselni, de mások
reményét soha.”
Willis a szemembe nézett, és így folytatta: „Van egy
ajánlatom, Bruder. Egy üzleti ajánlatom.” Megkérdeztem tőle,
mit forgat a fejében. „Birtokátruházást.” Intett, hogy hajoljak
még közelebb. Már szinte összeért az orrunk. „Mindent
megadok, amit akarsz, ha azt mondod majd, hogy tisztességes
ember módjára haltam meg.” Megkérdeztem tőle, mire gondol,
mire ezt felelte: „Bármit megadok.” Fiatal voltam és sok
tekintetben még kialakulatlannak számítottam, de azt már akkor
tudtam, mit akarok. Egészen addig a pillanatig fel se fogtam,
mennyire vágyom erre, és elképzelésem sem volt, hogyan
szerezhetném meg magamnak. A két kezem közé fogtam Willis
arcát. „A Rancho Pasadenát akarom!” Arra számítottam,
tiltakozni fog, azt mondja, hogy ez az egyetlen dolog, amit nem
adhat meg nekem. Viszont ez volt az egyetlen dolog, amivel
rendelkezett. Meg se rezzent az arca. Lehunyta a szemét, azután
kinyitotta, és így szólt: „Jól van.” A zsebemből előhúztam egy
darab papírt meg egy ceruzát. Willis komoly erőfeszítést téve
felült, felnyögött, és írni kezdett. Miközben dolgozott,
megkérdeztem tőle: „Honnan tudod, hogy betartom a szavam?”
„Nem tudhatom – válaszolta. – De ez a papír azt bizonyítja, hogy
én tartom az enyémet.” Átnyújtotta a papírlapot, én pedig
felolvastam: „Halálom közeledtével én, Willis Foshe Poore, ezen a
néven a családban a második, a Rancho Pasadenát
ráhagyományozom Bruder közlegényre, a tizenhetedik zászlóalj
katonájára.” Rövid, spontán feljegyzés volt, de jogilag
megtámadhatatlan. Aznap ott, Franciaországban ez az egyetlen
mondat okozta nekem a legnagyobb döbbenetet. A szöveget
mintha egy hétéves kölyök írta volna, ilyen ákombákom betűk
jobbára a gyerekek keze alól szoktak kikerülni. Az az egyetlen
mondat végtelen szomorúságot gerjesztett bennem, mert
őszintén sajnáltam Willist, a fiatalembert, vagyis…
Tulajdonképpen még gyerek volt, de ott haldoklott a szemem
előtt. Valahogy még annak a hatalmas vagyonnak sem tudtam
örülni, amit gyakorlatilag megkaptam tőle. Az a cetli
megváltoztatta az életemet, és akkor tényleg úgy éreztem,
legalábbis eleinte, hogy Willisnek sikerült jóvátennie az ellenem
elkövetett gyilkossági kísérletet. „A birtok már a tiéd – mondta.
– Bánj jól a húgommal. Gondoskodnod kell arról, hogy Lolly ne
szenvedjen.” Azt feleltem, utána fogok nézni, törődni fogok
Lollyval. „És történjék bármi, senkinek sem mondhatod el,
hogyan haltam meg. Kérlek szépen, mától fogva nevezz hősnek!”
Azt feleltem, megteszem. Ilyen egyszerű volt az egész.
Megkötöttük az alkut. Willis becstelensége eltörlődött, mindaz,
ami a halálához vezetett, egy felismerhetetlenné torzult történet
elemévé vált, én pedig bekerültem Pasadena legjelentősebb
földbirtokosai közé.
Látja már, mire képes a háború? Minden megváltozhat, akár
egyetlen pillanat alatt. Azon a délutánon a történelem… a
személyes és a nemzeti is… visszafordult önmagába. Nekem
persze ott, az erdőben nem volt időm arra, hogy ilyen dolgokon
törjem a fejem. Willis borzalmasan szenvedett, én pedig tudtam,
nem vágyik másra, csak pár csepp vízre. „Megint megpróbálom”
– mondtam. Átrohantam a fák között, épp csak annyi időre
torpantam meg, hogy a cetlit belegyömöszöljem a szárazabbik
bakancsomba. Ekkor már késő délutánra járt az idő, és egy
árnyék vetődött keresztben a patakra, mintha valaki, egy
hatalmas alak állt volna fölötte. Letérdeltem a víz mellé, de
ezúttal lehunytam a szemem egy percre. Nem tudom
megmondani, imádkoztam-e, de az biztos, hogy már nem
tépelődtem a végzetes nap eseményein, amelyeket sikerült
túlélnem. Magamra parancsoltam: mindig úgy kell emlékeznem
rá, ahogy megtörtént, nem pedig úgy, ahogy megtörténhetett
volna, ahogy meg kellett volna történnie. A tényeket akartam
megjegyezni, a puszta tényeket. Azután a vízbe dugtam a fejem,
és megtöltöttem a számat vízzel. A víz alatt volt a fejem, amikor
valami zajt hallottam, mintha tehénkolomp szólt volna a
közelben… Arra gondoltam, biztos csak a kövek között rohanó
patak zúgását hallom. Willis rám várt, és tudtam, vissza kell
térnem hozzá, mert az a néhány csepp víz lesz az utolsó, amit
életében iszik. Kiemeltem a fejem a patakból, leráztam a
cseppeket az arcomról. A patak kellemesen hűsítette a
homlokomra szerzett égési sérülést, de nem volt időm, hogy ezen
gondolkodjam; nem, mert vissza kellett mennem Willis Poore-
hoz.
 Amikor azonban felálltam és megfordultam, alig tízlépésnyire
tőlem egy kis ember állt. A haja, a szakálla fehér volt, a hátán egy
fakeretet cipelt, amire bádogbögréket, serpenyőket, kulacsokat
akasztott. Kis, fülvédős sapka volt a fején, és rögtön látszott
rajta, nem katona, hanem amolyan házalóféle. Mit keresett ott?
Ki volt ő? Nos, erre könnyű válaszolni. Dieter Stumpfnak hívták,
aki fáradhatatlanul járta a frontvonalat, a lövészárkokat, és
bádogbögréket árult. Azon a napon, 1918 szeptemberében Dieter
átnyúlt a válla fölött, leemelt a fakeretről egy kis bádogbögrét, és
így szólt: „Nincs szüksége egy bögrére, katona? Csak öt centbe
kerül.” Felém lépett, előrenyújtotta a bögrét, és amikor odaért
hozzám, valódi kufárhangon közölte: „Van egy
elsősegélykészletem is, azzal lekezelhetné az égési sérüléseit,
katona. Tíz centért a magáé lehet.”
 3.

Andrew Jackson Blackwood fejében még akkor is ez a történet

kavargott, amikor karácsony napján kihajtott a Rancho
Pasadenáról, amikor hazaért, és még akkor is, amikor a
következő hét során többször visszatért a birtokra. Ez a történet
sok mindenre magyarázatot adott, és úgy érezte, sikerült
elvégeznie egy nehéz feladatot, hiszen rábírta Brudert, lebbentse
fel a fátylat a múltjáról.
Akkor is ez járt a fejében, amikor az új év második napján
telefonált Mrs. Naynek, aki dühös lett rá, miután megtudta,
nélküle járt a birtokon.
– Ön kizárólag rajtam keresztül tarthatja a kapcsolatot az
ügyféllel! – Mrs. Nay leszidta, közölte vele, nem etikus a
viselkedése, úgy ólálkodik a birtok körül, mint egy közönséges
tolvaj. Blackwood megpróbálta elmagyarázni, olyan komolyan
érdeklődik az ingatlan iránt, hogy képtelen volt távol maradni
tőle. – Akkor találkozzunk a házban – mondta a nő. – Ma
délután. Megmutatom magának a többit is. Azt, amit még nem
látott.
Cherry Nay valójában nem akarta, hogy Bruder elmondja a
történetet, ami ugyan nem róla szólt, mégis sajátjának érezte, és
úgy gondolta, csakis ő idézheti fel. Talán nem ő volt az, aki
Bruder érdekeit szem előtt tartva próbálta elrendezni az ügyet?
Úgy látta, ez az ő szerepe, sőt kizárólag neki van joga ahhoz, hogy
felidézze a történteket.
– Már mondtam, Mrs. Nay – felelte Blackwood. – Sikerült
megnéznem a narancsültetvényt. Mr. Bruder volt oly kedves, és
körbevezetett.
– Akkor is találkozzunk! – erősködött tovább a nő. – Jöjjön
oda háromra, és megmutatom magának a rózsakertet, az üres
úszómedencét, és…
– És?
– És elmondom magának a történet hátralévő részét. – Mrs.
Nay kis szünetet tartott, majd: – Ne késsen, Mr. Blackwood! –
Letette a telefonkagylót, és átsietett a teniszpályára, ahol
(miután kiűzte a fejéből a beszélgetés szavait) folytatta nyerő
szériáját, még feljebb jutott a ranglétrán. Már korábban
felismerte, hogy Blackwood kíváncsi ember, olyasvalaki, aki
szeret utánajárni a dolgoknak, és sejtette, hogyan fog lezajlani a
beszélgetésük, mit fog tőle kérdezni a férfi: „Ha Mr. Bruder lett a
Rancho Pasadena örököse, miért ment el egyáltalán a
Keselyűfészekbe? Miért nem tért vissza Pasadenába, arra a
birtokra, ami egy nap úgyis az övé lesz?” Cherry Nay már azt is
tudta, mit fog erre válaszolni: „Attól a naptól fogva, hogy ott, a
pataknál megismerte Dieter Stumpfot, Bruder mindent, mindent
csak őérte tett.”
Előre tudta, hogy Blackwood meg fogja kérdezni: „Kiért?”
„Azért a lányért, akit annak idején Linda Stampnek hívtunk.”
NEGYEDIK RÉSZ
BETAKARÍTÁS

Bukásoddal teremtettél:
otthont nekünk, békét az embernek;
de mily sötéten ásított az a nap –
és az ára maga volt a rettenet!

– EMILY BRONTË
 1.

Egy októberi délutánon, 1924-ben, Linda Stamp – aki ekkor

már huszonegy éves és közel száznyolcvan centi magas volt – a
Raymond Street-i állomáson leszállt a Pacific Electric vonatáról.
Az anyja halála óta lehámlott róla a vadócság, elegáns és csinos
határozottság áradt belőle. A bokája masszívan ereszkedett alá a
lépcsőről, tengermarta ujjai erősen tartották a jókora táskát; a
haját úgy vágatta, nehogy belelóghasson az arcába. Ahogy
egyenes háttal megállt a peronon, a feje hatalmasnak látszott a
nyakán, és ha valaki történetesen letérdel, hogy bekösse a
cipőjét vagy ellenőrizze a zárat a bőröndjén, majd hirtelen felnéz,
alulról óriásnak látta volna a lányt a Sierra Madre háttere előtt,
és megállapíthatta, hogy a profilja tökéletes összhangban van a
fakószáraz hegyvonulattal. Több mint négy éven át egyedül élt
az apjával, magára vállalva azokat a ház körül és a farmon
elvégzendő munkákat, amelyeket korábban az anyja végzett el,
és nem tudta, nem tudhatta magáról, szépsége milyen vágykeltő
természetűvé vált. A tükör semmit sem árult el neki arról,
milyen érzéseket kelthet mások szívében; a földcsuszamlás óta
az élete oly magányossá lett, hogy senki sem volt körülötte, aki
beszélhetett volna neki erről. A szépségét kontrasztok
jellemezték: hollófekete haj és sápadt arc; magas, széles homlok
és keskeny, mélyen ülő szem; egy kislány nyughatatlan lelke,
ami immár egy felnőtt nő testében lakozott. A haját – amely
korábban vaskos tincsekben nyúlt le a hátára, és olyan sűrű volt,
hogy egy ceruza, egy horgászhorog is eltűnhetett benne (1919
karácsonya után sokáig nem nagyon foglalkozott vele) – rövidre
vágatta, de még nem szokott hozzá a dús és hosszú hajtömeg
súlyának hiányához, és ahhoz sem, hogy nem rejtőzhetett el a
fürtök alkotta függöny mögé.
A vonaton a zöld filcgalléros kabátja meg a fehér sastollas
kalapja volt rajta – ez utóbbit végre sikerült megszereznie az
utazás előtt –, a nyakában a korallmedált hordta. A
vonatablakból visszatükröződő képet elfogadhatónak találta, úgy
gondolta, megfelelő az öltözéke ahhoz a helyhez, amit Margarita
„a csinos ruhák városának” nevezett. Ám Margarita meséi,
amelyek Pasadenáról, az ott található luxushotelekről (a
folyómeder fölötti Vistáról, a hosszú kerti lugassal rendelkező
Marylandről, az óceánra néző Huntingtonról, amelyben számos
polgári társaság működött; a Twilight Clubról), valamint a City
Beautiful Committeeről és a 100 Percentsről szóltak, jobbára
olyanok voltak, mintha az asszony minden információt a lapok
társasági oldaláról gyűjtött volna be. „Az American Weeklyből
nagyon sok mindent megtanulhatsz – mondta. – Majd rájössz te
is! A városban nem találsz olyan embert, aki ne olvasná ki az
utolsó betűig. Van egy újságíró, Csacsogós Cherry a neve, ő
gondoskodik arról, hogy mindenki nyomon követhesse a
legfrissebb eseményeket. Linda, őt mindenképpen meg kell
keresned!” – tanácsolta, bár a lány elképzelni sem tudta, miért
tenne ilyet.
Ám a vonaton a mellette ülő, csontos térdű kisfiú
zselémaszatos ujjlenyomatokat hagyott a kabátja ujján, amikor
pedig kinyitotta az ablakot, a huzat letépte a kalapjáról a sastollat
– letépte és elsodorta. Mire megérkezett Los Angelesbe, por és
korom púderezte az orrát, a kabátja pedig petyhüdten lógott a
karján. Miközben a Union Stationön várakozott a négyórás
pasadenai vonatra, egy égésnyomokkal csúfított testű,
katonaruhát viselő férfi pénzt koldult tőle. Amikor közölte, hogy
neki is alig van pénze, a fickó üvöltözni kezdett vele; a hangja
visszhangot vert a csarnokban. Egy testes hölgy, aki a pad túlsó
végében ült, rászólt Lindára:
 – Ne dühítse fel őt, kislány!
Októberhez képest meleg volt, a nyár utolsó próbálkozásainak
lehettek tanúi az emberek, és a hosszú nap folyamán, amit a
vasúti kocsi textilkárpitos ülésén töltött el, az egyszerű fapad
felmelegedett Linda alatt. A torka kapart, és bízott benne, hogy a
pénzt követelő katonaruhás férfi nem fogja felfedezni rajta,
mennyire megviselte az utazás.
A Los Angeles és Pasadena közötti vasútvonal kopár
vidékeken, bozótokon, folyóágyak mentén haladt. A vonat
átpöfögött az egyik kiszáradt folyómeder fölött átívelő hídon,
majd egy óriási narancsültetvény mellett. A nyitott ablakon
becsapott a citrusbimbók és a zöld, viaszos levelek illata, meg a
felperzselt föld szaga, amely akkor már több mint fél éve nem
látott esőt. Csapatnyi, sarlókkal, vaskampókkal felszerelkezett
férfi (a közelükben egy szekér állt, ami elé öszvért fogtak)
próbálta eltávolítani a barna, száraz gazt a narancsfák közötti
ösvényekről. Ők már a szüretre készülődtek, aminek hamarosan
el kellett kezdődnie; a szüretre, amikor is ezek a kis ösvények
megtelnek emberekkel, akik mindegyike szedőzsákot cipel majd.
A vasúti sín széles ívben elkanyarodott a narancsültetvény
közeléből, a fák mintha hátraugrottak volna a vonat közeledtére.
Linda ablaka mögött egy elhagyatottnak tűnő szőlőskert suhant
el, majd egy tejgazdaság, azután pedig egy tábla, amely a
„világhírű” dél-pasadenai Struccfarm & Hotelt hirdette. Egy
másik táblán a Valley Cash Feed & Fuel Co. nevű cég reklámja
virított: „Széna! Fa! Szén! Harminckilós zsákok, tudományosan
összeállított keverék!” A mezők mellett két-három piros
cserepes ház jelent meg, azután még több épület tűnt fel, a
többségük viktoriánus tornyocskákkal ékeskedett, a falakat
csenkeszzöldre, napfénysárgára és skarlátvörösre festették.
Kicsivel arrább már kikövezett utak nyúltak ki a mezőkből,
amelyek fokozatosan járdákkal szegélyezett, üres telkeknek
adták át a helyüket. Az üres telkek után még több ház
következett, egymás mellett álló, fehér stukkós, vaskapus,
Tudor-homlokzatos, verandás épületek, majd a kalauz
kisvártatva felkiáltott:
– Pasadena! A következő állomás Pasadena!
Linda akkor már több mint négy éve nem látta Brudert. A
földcsuszamlás során a férfi harminc centi vastag sárréteg alá
temetődött, ami alól hagymafehéren guvadt elő rémült szeme.
Miután kiszabadult, négykézlábra állt, és ásni kezdett, akár egy
kutya, az iszapot maga mögé kaparva. Később elmondta,
pontosan tudta, hol van Linda; mintha érezte volna a szagát:
„Tudtam, hogy gödröt kell ásnom, mert ott leszel, onnan kell
kihúzzalak. Sokkal biztosabb voltam ebben, mint bármi másban
egész életemben.” Amikor aztán tényleg előhúzta, Linda sírt.
Bruder letörölgette a sarat az ajkáról, magához szorította; a
lányról lerepedezett az iszapburkolat. Csak ezt követően tette fel
a kérdést: „Hol van a mama?” Brudert ezúttal cserben hagyta
vérebösztöne. Nem találták meg Valenciát; az asszony
összegömbölyödött teste csak másnap került elő. Bruder már a
temetés előtt elment, becsapódott a háta mögött a Keselyűház
ajtaja. Linda követte őt, keresztülvágva a mezőn, egészen az útig,
de amikor elérték a kövezett részt, a férfi rászólt, hogy forduljon
vissza. Linda megkérdezte tőle, hová megy, mire Bruder csak
annyit mondott: „Haza.” „Azt hittem, neked nincs otthonod” –
mondta a lány, de Bruder… elment. Ahogy hazaért, Linda egy
koralldarabot talált a párnáján.
Tudta, hogy Edmund épp hol tartózkodik, küldhetett volna
neki táviratot („A mama meghalt.”), de a bátyja már olyan volt
számára, mintha nem élne, hiszen egyetlen szó nélkül ment el
Carlottával. Miközben Pico atya remegő hangon elmondta az
imádságokat, Linda és Dieter eltemette Valenciát a tulipánfa alá,
a Keselyűház árnyéka mögötti réten. Linda átölelte az apját, aki
törékennyé és erőtlenné vált gyászában, miközben a téli nap fent
ragyogott a felhőtlen égen. „Gondoskodni fogsz rólam?” –
kérdezte Dieter, és Linda azt felelte, hogy igen, természetesen.
Azon az első estén a derekára kötötte Valencia egyik kötényét, és
készített egy tál babot. Tortillát hengergetett és tojást sütött,
miközben Dieter ott ült az asztalnál, a gallérjába gyűrt
szalvétával, álmosságtól leragadó szemmel. „Papa? Jól vagy?”
Dieter disznószerű röfögést hallatva felriadt, és szívogatni kezdte
a szája körüli, hosszú, fehér szőrszálakat. Linda megrémült.
Valencia halott volt, ráadásul most neki kellett átvennie a
szerepét, neki kellett élnie a saját anyja életét. Eszébe jutott,
hogy Valencia mennyire megváltozott, miután partot ért a
Keselyűfészeknél; a lány, aki elég bátor volt ahhoz, hogy
táncoljon a Café Fatalban és belevesse magát a Csendes-óceánba,
ezen a helyen hamar megtanult behódolni. Linda előtt ez már
teljesen világos volt, és a felismerés csalódást okozott neki.
Ahogy leöblítette a babot a mosogatónál, ahogy a kötény pántja a
derekába vágott, hirtelen felfogta, mennyire korlátozottak a
jövőjével kapcsolatos lehetőségek. Megborzongott.
Valencia halála után nem sok minden változott meg a
Keselyűfészekben, legfeljebb annyi történt, hogy az asszony
számtalan munkája mind Lindára hárult. A lány addig nem is
sejtette, hogy az anyja ennyi mindent csinált. Főzött Dieterre –
conchát sütött, hagymás káposztát főzött –, kimosta az apja
sárgára izzadt ruháit, megfoltozta a nadrágját és hagymát
zsákolt, de annyit, hogy a végén már biztos volt benne, soha az
életben nem lesz képes megszabadulni az ujjába ivódott szagtól.
Elmosogatott, megvarrta a függönyöket, felpakolta a székeket az
asztalra és felmosott. Gondoskodott a jószágokról, a tizenegy
tyúkról és a két öszvérről – Trisztánról és Izoldáról, ahogy
Dieter nevezte őket. Kihordta a hagymát a móló melletti piacra,
eladta a fogását a belezőháznál egy Spencer nevű
nagykereskedőnek, akinek vaskos, szögletes arcáról mindig azt
olvasta le, hogy ismét rászedték. Esténként lefektette Dietert,
betakargatta, ráhúzta a fülére a hálósipkát, kiverte a hamut a
pipájából, megigazította a párnákat, hogy szinte ülve alhasson.
Sosem vágyott rá, mégis nagyon hamar a sajátjává vált Valencia
élete; az az élet, amit az anyja kapott kárpótlásként azért a pár
percért, amit Dieter istállójában töltött el. Vajon az a pár perc
legalább gyönyörteli volt? Linda ezt már sosem tudhatta meg.
Amikor már hónapok óta viselte Valencia kötényét, biztosra
vette, hogy az anyja nem maradt volna a Keselyűfészekben, ha
nem esik teherbe, ha nem fogan meg benne Edmund. Eredetileg
máshová, egy más életbe tartott. Az évek során Linda sokszor
elgondolkodott, az anyja hogyan változott át szökevényből valódi
hausfrauvá. Most már ezt is értette: nem volt más választása.
Kemény, pengeéles gondolat volt ez, ami belemetszett az elméje
redőibe, de miután lecsapott és célba talált, már ott is maradt,
nem távozott. Csupán az a bizonyosság nyújtott neki némi
vigaszt, hogy ez vele sosem fog megtörténni; még azután is ebbe
kapaszkodott, amikor már rég megtörtént a dolog. A hosszú
hónapok hosszú évekké nyúltak, és Linda közben megpróbálta
elképzelni, vajon Bruder hogyan, mivel tölti a napjait. Biztos volt
benne, hogy valami farmon, gazdaságban dolgozik, és valami azt
súgta neki, hogy nincs is messze tőle. Nem Baden-Baden-by-the-
Sea-ben volt, továbbment valahová, de nem lehetett távol. Linda
ezt ismételgette magában, ezt írta rá időnként egy-egy könyv
margójára, amikor pedig eltűnődött kicsit, mindig azon
töprengett, vajon hol lehet a férfi. A könyvek Bruder könyvei
voltak, a bennük talált, elegáns jegyzetek olyanok voltak
számára, mintha idegen nyelven íródtak volna. Linda a La Vita
Nuovába a következőt írta: „Elment! Elveszett! Le a dombról, ki
a tengerre. Elment, de haza fog jönni hozzám!” A Don Quijote
utolsó oldalára a következőt firkantotta fel: „Kaliforniában, fent a
parton vagy lent, egy öbölben, egy barlangban – bárhol lehet, de
kérlek, Istenem, ne engedd, hogy egy márványkő alatt, a sírban
feküdjön!”
Elhagyatottnak érezte magát? Nem, Linda sosem
engedélyezte volna magának azt a gondolatot, hogy valaki
elárulta őt. Várt, bár nem tudta pontosan megmondani, mire.
Várt, mert várnia kellett, és ahogy telt az idő, valahogy sikerült
megfordítania a fejében a tényeket, és már úgy érezte, mintha
valaki őrá várna. A Keselyűfészekben maradt, hogy az a bizonyos
valaki megtalálhassa. Nőtt öt centit, a melle megtöltötte az anyja
kötényét, miközben kanállal etette az apját, rózsaszín húsú
sárgabarackot, remegős, fahéjas rizst és almavajat adott neki,
amit imádott. Úgy érezte, hogy az a bizonyos valaki megvárja őt,
és ő is várt. A nap keresztülhaladt a farm fölött, a telihold
megfeleződött, negyedelődött, azután ismét kerek lett, és Linda
megőrizte türelmét egyre vénülő apja mellett.
Így nem is érte meglepetésként, amikor 1924 nyarán
megérkezett a képeslap. A fotó egy narancsültetvényt ábrázolt, a
háttérben a Baldy-hegy havas csúcsa magaslott, a lap aljára
olyan betűkkel, amilyenekkel az esküvői tortákra szoktak írni, a
következő szöveget nyomtatták: „Pasadena, a Völgy Koronája”.
Bruder üzenete látszólag semmitmondó volt, olyan információ
szerepelt benne, ami Linda számára semmit sem jelentett:
„Poore kapitány nem árthat nekem. Békén hagy, mert tudja,
mást nem tehet. Itt mindig szükségünk van munkáskézre.
Dieternek ne szólj.” Linda egy teljes hónapon át a köténye
zsebében tartotta a képeslapot, még a belezőházba is magával
vitte, ahol eladta a napi fogását, negyvendekánként húsz centet
keresve. Először fordult elő életében, hogy a pénz, amit
megkeresett, az övé maradt, de ez közel sem járt olyan
elégedettséggel, mint amilyenre számított. A pénzérmék
fényesen csücsültek a befőttesüvegben, a mosogató fölött, és
rajta meg az apján kívül senki sem láthatta, ahogy napnyugtakor
megcsillan rajtuk a fény. Linda inkább csak sejtette, és nem
tudta, hogy Bruder az ő apja miatt ment el, ezért eldugta a
képeslapot Dieter elől. A lap aztán megtört, összegyűrődött a
zsebében, ahogy többször is nekidőlt a gumis szállítószalagnak,
ami a halhúst a belezőhelyről az átvevőhelyre szállította.
Valamivel később levél érkezett, Bruder betűi betöltötték a
lapot. A szövegből sokkal több derült ki, mint amire Linda
számított: a férfi nem ecsetelgette részletesen, de közölte,
hiányzik neki a lány, gyakran gondol rá. Megkérdezte, Linda is
gondol-e őrá. Egyetlen érzelgős kifejezést sem használt, de a
megjegyzéseiből meg abból, hogy azt állította, a pasadenai lányok
vagy ostoba sznobok, vagy pletykás cselédek, Linda azt a
következtetést vonta le, hogy Bruder vágyódik utána.
Megérkezett a második levél is, amiben már nyíltan leírta,
szeretné, ha a lány megkeresné őt egy Rancho Pasadena nevű
narancsültetvényen.
Linda tisztában volt vele, hogy nem mehet. Ott volt neki
Dieter, akiről gondoskodnia kellett, és ott volt a farm is, meg is
írta a válaszát („Mennék, ha tudnék, ezt te is tudod, ugye?”),
majd egy hétre rá Edmund visszatért a Keselyűfészekbe. Egy
este megjelent a konyhaudvaron, a vállán Carlotta lázas arcával,
az ölében a kisfiukkal. Elvesztette a szemüvegét, úgy hunyorgott,
hogy egészen öregnek látszott. Azt mondta, a tüdeje szomjas volt
már az óceáni levegőre; az ő meg a fia, akit Palomarnak hívtak,
bőre is pontosan olyan tompa, tojáshéjszínű volt, mint azoké az
embereké, akik távol élnek a tengertől. Carlotta, aki Linda
emlékeiben egy csupa mell, csupa haj, csupa vörös üveggyöngy
nőszemély volt, időközben levágatta a haját; amikor
megérkeztek, egy verítéktől nedves zsebkendőt markolászott.
Edmund utasította Lindát, hogy tegye rendbe a Keselyűházat a
családja számára. „Tedd otthonossá nekünk, rendben?”
A lány engedelmeskedett, felsúrolta a padlót, megpucolta az
ablakokat, megjavította a hintaszéket és meglocsolta a bejárati
ajtó előtt lévő, rozsdaszínű krizantémokat, piros csilifüzéreket
akasztott az eresz alá.
Nem sokkal később Carlotta bemászott Bruder régi, vasrugós
ágyába, onnan osztogatta lázas és egyre követelőzőbb parancsait
(a legtöbbször Lindát utasítgatta, hogy gondoskodjon
Palomarról), és már soha többé nem szállt ki onnan, még
mosakodni vagy enni sem, még azért se kelt fel, hogy megnézze a
fiát, aki úgy vergődött a parton, mint egy hátára fordított
teknősbéka.
Palomar olyan duci volt, mint egy huszonöt kilós
hagymászsák, és határozottan csirkeszagot árasztott magából.
Hatalmas feje volt és vastag, izzadó nyaka, drótszerű, fekete haja
égnek állt, keskeny vágású, szürke szeme lassan mozgott. Linda
eltűnődött, vajon normális-e a gyerek, vajon a szeme épp olyan
rossz-e, mint az apjáé. Palomar órákon át üldögélt a
táposzsáknak támaszkodva, és azt figyelte, hogyan döglődik a
jégágyra fektetett repülőhal; üveges tekintete rezzenéstelen volt,
sosem változott meg. Ritkán kiabált, legfeljebb akkor lehetett a
hangját hallani, amikor Linda talicskába ültette és körbetologatta
a farmon. Linda imádta a gyereket, de ezt a szeretetet leginkább
a bátyja iránt érzett sajnálat táplálta. Amikor már kezdett
hozzászokni Edmund visszatérésének tényéhez – örül, hogy a
Stampek ismét együtt vannak, majdnem úgy, mint régen –,
újabb boríték érkezett Pasadenából. Bruder ismét arra kérte,
senkinek ne beszéljen erről a levélről (Linda korábban már
megírta neki, hogy Edmund visszatért), és azt tudakolta, most,
hogy a bátyja hazament, esetleg nem tudna-e elszabadulni és
csatlakozni hozzá a birtokon. „A nő, ha tétovázik, elvész” – írta,
és közölte, van Linda számára munka a birtokon és egy keskeny
hálószoba a konyha mögött. Emlékeztette a lányt, hogy „se
Dieter, se Edmund nem habozott, amikor elhagyott téged”.
Miközben Linda arra készült, hogy Pasadenába utazik,
Carlotta – akit legyengített és félig-meddig megőrjített a szifilisz
– azt tanácsolta neki, hogy vágja le a haját. „Akkor sokkal
nőiesebb lennél – mondta –, és kevésbé kislányos.” Mint
kiderült, ezt a tanácsot már a halálos ágyán adta. Lángolt a
homloka, elzihált egy utolsó dalt, kisebesedett keblére ölelte
Palomart. A konyhaudvaron Edmund levágta Linda haját; a
hajtincsek apró, fekete szellemekként sodródtak le a szirtfalról,
hogy azután az óceán fölé emelkedve tovaszálljanak, egyik a
másik után. A lány később eltűnődött, vajon Edmund (aki
eladósodva tántorgott vissza a Keselyűfészekbe) miért sírt,
miközben az ő haját vágta. Talán Carlotta utolsó dala csalt
könnyeket a szemébe? Esetleg az, hogy odalett az ifjúsága? Az
arcán bűnbánat tükröződött. Lindának már a holdkerek arcú
Palomar puszta létezése is sok mindent megmagyarázott, sok
mindent világossá tett Edmunddal kapcsolatban; sok mindent
elárult neki arról, merre járt a bátyja, mivel foglalkozott.
Megértette, hogy annak idején a Gubózósban valami félreértés
történt, talán később is, abban a bizonyos bokorban; megértette,
azon az estén egy-két perc alatt eldőlt, milyen lesz Edmund
további élete. A bátyja valójában sosem szerette Carlottát,
egyszerűen a nő csapdájába esett, olyan fiatalemberré vált, akire
felkerült a kötelezettségek bilincse, a gyerek és a törvényes
házasság béklyója. Amikor merev háttal már a Pasadenába tartó
vonaton ült, Linda megfogadta magában, hogy ő sosem fog
beleesni a szenvedély csapdájába, abba a sötét verembe, aminek
már oly sokan az áldozatává váltak. Elmondta az apjának és a
bátyjának, hogy munkát vállalt egy narancsültetvényen. Amikor
megkérdezték tőle, mi oka volt erre, kihúzta magát, felszegte az
állát, és így válaszolt: „Végre megtapasztalhatom, milyen érzés
szabadnak lenni.”
És most, amikor már megérkezett és a Raymond Street-i
állomás peronján állt, Linda arra gondolt, hogy Pasadena
pontosan úgy néz ki, mint a képeslapon, a narancsfák lombja épp
olyan gömbölyű, az ágaik sűrűk, a leveleik zöldek, az érlelődő
gyümölcsök lámpásokként ragyognak az ágakon. Ha keletre
fordult, a Baldy-hegyet láthatta, amelynek fakóbarna csúcsa az
első hósipkát várta. A levegőben levendula és az eukaliptusz
mentolos illatát érezte; a délután sarkába szorított nap sárgás-
rózsaszínes fényt vetett a sínpárokra. Az állomás nem volt
zsúfolt, de az utcán hemzsegtek az autók és az ingujjas, gumi
karszalagos hivatalnokok, akik akkor tértek vissza
munkahelyükre a kávészünetről. Egy hosszúkás motorháztetejű
Sunbeam (egy fiatal nő vezette, akinek a haja nem is szőke,
inkább fénylősárga volt; a kezében ezüst cigarettatárcát tartott)
manőverezett át vakmerően a T-modellek és felfújt kerekű
biciklik között. A lány figyelmét az kötötte le, hogy rágyújtson
Violet Milo cigarettájára, így csak a legutolsó pillanatban vette
észre a Pasadena Ice Company elébe kerülő jegesszekerét. A
Sunbeam fékezett, a kerekek felsikoltottak, a szekér elég fogott
ló riadtan hátrahőkölt és dobogott. A lány felsikoltott, és amikor
végre sikerült megállítania az automobilt, olyan közel volt a
lóhoz, hogy az állat nyálpöttyöket prüszkölt a kocsi kettős
reflektorára.
– Takarítsa el azt az állatot az útról! – kiáltotta a lány, dudált
egyet és elhajtott.
A jelenet annyira lekötötte Linda figyelmét, hogy először nem
is hallotta az őt megszólító férfi hangját.
– Ön bizonyára Linda Stamp.
A lány megfordult. Meglepte, hogy egy idegen ment ki elé,
nem Bruder.
– Ki maga?
– Willis Poore kapitány. – A zakója hajtókájára vajszínű rózsa
volt tűzve, a mellzsebén gesztenyebarna szaténszalagon katonai
kitüntetés fityegett. Fiatal és kifejezetten szép férfi volt, a feje
tökéletesen kerek, az ajka telt, a szeme pedig olyan kék és nagy,
mintha odafestették volna az arcára. Az a típusú férfi volt, akiről
a lapok fotósai már azért is képeket készítenek, mert az arca
tetszeni fog az előfizetőknek, az idősebbeknek és a fiataloknak, a
férfiaknak és a nőknek egyaránt.
– Hol van Bruder?
– Egy kis dolga akadt a birtokon. Engem kért meg, hogy jöjjek
ki magáért. Azt mondta, biztosan nem bánja majd. Remélem,
nem csalódott.
Linda hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Megmarkolta a
táskáját, és azon tűnődött, vajon nem történt-e valamilyen
félreértés. Megkérdezte a férfitól, egész pontosan mi akadályozta
meg Brudert abban, hogy kimenjen elé, és azt a választ kapta,
hogy a házban az egyik lány megbetegedett, Bruder gondoskodik
róla.
– Az utóbbi időben nem volt túl jól szegényke, és eddig is
Bruder törődött vele. – Poore kapitány kitüntetése parányi
tükörként jelenítette meg az állomás képét; a távozó vonat szele
lesodorta a férfi fejéről a sárgaszalagos kalapot, belökte egy
árokba. Ezt a fejfedőt kisvártatva Linda immár tolldísz nélküli
kalapkája követte, éppen a férfié mellé esett. A lány beugrott az
árokba, a kapitány követte. A férfi keze gyorsabb volt, ahogy a
kalapokért nyúlt. Felemelte Lindáét is, a zakója ujjával
letörölgette róla a port, visszatette a lány fejére, de hiába, mert a
légáramlat újra lekapta onnan.
– Üdv Pasadenában! – A kapitány közelebb hajolt. A
kitüntetés furán himbálózott a mellkasán, Linda pedig valahogy
aprónak és jelentéktelennek érezte magát a férfi mellett.
Utoljára előző évben uralkodott el rajta hasonló érzés, aznap,
amikor Mary Pickford, úton a Katedrális-öböl felé, ahol filmet
forgattak, egy Roi-des-Belgesszel végighajtott az El Caminón:
csinos volt és elegáns, krétafehér kézzel integetett, a farmerek
meg a halászok pedig hangosan nyeldekeltek és gyors
oldalpillantásokkal ellenőrizték, hogy a feleségük nem látta-e
meg a szemükben a sóvárgást, ajkukon az irigységet és a vágyat.
Ez az esemény valósággal sokkolta a lányt, mert tudta, ő sosem
lenne képes ilyen reakciókat kiváltani másokból. Nem, ő valami
sokkal mélyebb és bonyolultabb, mégis profánabb vágyat váltott
ki az emberekből, de erről még nem tudott – úgy volt ezzel, mint
a kisbaba azzal a ragyogó büszkeséggel, amit a szüleiben teremt
a létezésével.
– Igazán kedves öntől, Poore kapitány, hogy kijött elém, de én
inkább megvárom Brudert.
– Ha úgy gondolja, nyugodtan várakozhat – felelte a férfi
kedvesen –, de egyhamar biztos nem fog tudni jönni. Engem
küldött maga helyett. Az a lány beteg, a gyomrával van gond, és
biztos vagyok benne, hogy Bruder most is a vizes borogatást
cserélgeti a homlokán. Mert ő jó ember, a maga barátja… Bruder.
– Linda valószínűleg meglepetten nézett rá, mert a kapitány
hozzátette: – Minden rendben lesz. Azt mondta, már alig várja,
hogy találkozzon önnel. Mindig azt mondta, ön csodálatos lány.
– Nem tudom, mit tegyek…
– Tartson velem! Hazaviszem. – Poore kapitány megfogta
Linda könyökét, átvezette őt egy sárga automobilhoz, aminek
olyan kerek volt a hátulsó része, mint egy bogáré. Beültette a
lányt a kocsiba, betette a csomagtartóba a táskáját. Amikor
beindította a motort, a Kissel Gold Bug felköhögött. Willis Poore
villámgyorsan kanyarodott ki az úttestre; a jegesember
megpaskolta a lova farát, hogy lecsillapítsa a riadt állatot. –
Bruder azt mondta, maga még sosem járt Pasadenában.
Linda megrázta a fejét. Mindent, ami körülötte volt,
idegennek érzett – mintha Franciaországba került volna.
– Biztos körbevezeti majd magát, még a szüret előtt. Mert
utána már nem lesz sok ideje ilyesmire. De ha túl elfoglalt lesz,
majd én helyettesítem őt. Hiszen tudja, milyen ez a Bruder! –
Linda nem tudta. – Képes belefeledkezni az ültetvénybe. Ha
szeretné, nagyon szívesen megmutatom önnek a Busch
Gardenst. Felautózhatunk a Lowe-hegyre, megállhatunk a
struccfarmnál. – Kis szünetet tartott, azután: – Persze csak ha
óhajtja, Miss Stamp.
– Igazán kedves lenne öntől.
– Szeretném, ha otthon érezné magát. Mi a birtokon egyetlen
nagy családot alkotunk.
Ahogy végighajtott az úton, Poore kapitány rámutatott a
Central Parkra, ahol az Úriemberek Turistaklubja (egy nyugdíjas
iowai kukoricatermesztőkből álló társaság) tartott találkozót,
amelynek során lópatkókkal hajigáltak célba és lengőtekéztek,
pipázgattak és azokról a helyi botrányokról társalogtak,
amelyekről az újságokban olvastak. A kocsi elhaladt a Hotel
Green – egy marokkói stílusú, vajszínű stukkókkal díszített
palota – előtt, amelybe neves személyek jártak jegesteát inni.
– Látta már azt a képet, ami akkor készült, amikor Teddy
Roosevelt ellátogatott Pasadenába? – kérdezte Poore kapitány.
Linda azonban azokon a képeslapokon kívül, amiket Brudertől
kapott, még semmiféle képet nem látott erről a helyről. A Hotel
Green büszkén és méltóságteljesen egy teljes háztömbnyi helyet
elfoglalt; két északi tornya esernyőszerűen csúcsosodott. A
balkonokat és a lóhere alakú ablakokat homokkőből és tíkfából
készült, csipkeszerű faragások díszítették, a kifeszített
ponyvatetők és vászonernyők az árnyékukkal védelmezték a
vendégeket, akik kivétel nélkül mind gazdagok lehettek,
legalábbis Linda így gondolta – olyan jómódban éltek, aminek a
létezését ő egészen eddig még csak nem is gyanította. A hasára, a
blúza alatt egy vászonerszény tapadt, ami tele volt
pénzérmékkel; nehéz volt és akkora, mint egy magzat, és ettől a
lány egészen addig, míg beült Poore kapitány mellé a kocsiba,
meglehetősen jómódúnak tartotta magát. Most azonban az
erszény szánalmasan hatott, tumorszerűen dudorodott, és az
aprópénz, az öt- és tízcentesek (mert sokkal több volt belőlük,
mint ezüst egydollárosból) nevetségesnek és haszontalannak
tűntek.
A szálloda a park szélén állt, egy kör alakú szökőkút mellett,
amely körül padokat helyeztek el; ezeken a padokon
banktisztviselők és a Pasadena Electric & Power Company
irodistái pihengettek, és közben a főnökeikről és a kolléganőikről
pletykáltak, meg a kesztyűs nőkről, akik benyitottak az ajtón,
megszólaltatva a fölé erősített kis rézcsengőt, ami olyan gyors
ütemben csilingelt, ahogy a szajkó felesel a fenyőfák között.
Linda megfigyelte, hogy a tisztviselők és irodisták (szellős
anyagból készült zakójuk gyűrött volt a hátukon) a Hotel Green
árnyékában üldögélnek, de közelébe se mennek az árnyékos
terasznak, ahol a szállodai személyzet tagjai lesték a vendégek
kívánságait. Megfigyelte ezt, és gondolatban már kezdte
meghatározni, mettől meddig terjednek a ranglétra egyes fokai.
Azután minden különösebb előzmény vagy ok nélkül Poore
kapitány így szólt hozzá:
– Ah, Miss Stamp… Szeretném, ha Willisnek szólítana, és
szeretném, ha tegeződnénk. Hagyjuk ezt a „kapitányozást”. –
Linda azt felelte, nem igazán tudja, képes lesz-e elfogadni ezt a
közvetlenséget, de a férfi ragaszkodott hozzá: – Én ilyen ember
vagyok. Közvetlen. – És kisfiúsan felnevetett. A szájában mintha
több fog lett volna, mint másokéban; egészséges, szögletes fogak
sorakoztak ragyogó mosolyában. Időnként megérintette a
kitüntetését, mintha ezzel próbálná emlékeztetni magát korábbi
dicsőségére, és amikor észrevette, hogy a lánynak feltűnt ez a
mozdulat, úgy pirult el, mint egy kisgyerek, akit rajtakapnak,
hogy a saját szépségét csodálja a tükörben.
Linda nem sokkal később megismerhette a kapitány háborús
hőstetteit; Willis nem is szerényen, nem is álszerényen, de nem
is hencegve adta elő a történetet, egyszerűen csak a tényeket
közölte. Gyakran mesélt erről, mivel gyakran kérték meg rá;
gyakran előadta, hogyan élte túl az ellenséges tüzérségi támadást
azon a telephelyen, a Meuse mellett. „Ezt a kitüntetést kaptam
azért, mert megmentettem egy ember életét” – mondogatta, és
azok előtt, akiknek a szeme különösen nagyra kerekedett,
amikor meghallották, hogy az az óriási, narancsvörös tűzgömb
hogyan nyelte el az egész telephelyet, a kapitány állomáshelyét,
azok előtt Willis Poore kigombolta a gallérját és az ingét, és
megmutatta a rózsaszínes égésnyomot, amely keskenyen és
kisimultan húzódott lefelé a tarkója mentén; megmutatta a
sebet, ami olyan volt, mintha egy darab színes bőrt férceltek
volna a sajátja fölé. A sebhely nem volt se undorító, se testet
torzító, mert sima volt és tapintásra is természetesnek tűnt,
inkább szolid bizonyítéknak lehetett nevezni – a bátorság
bizonyítékának. Azoknak, akik elhűlten a keblükhöz kapták a
kezüket a történet befejezésekor és a kapitány hősi múltját
igazoló bizonyíték feltárásakor, Poore egyszerűen csak ennyit
mondott: „Ön is bizonyára hasonlóképpen cselekedett volna.”
„Gondolom, nagyon félt” – jegyezte meg Linda, amikor a férfi
neki is mindezt elmesélte. „Természetesen – felelte Poore
kapitány. – Mindenki félt volna a helyemben.”
Linda sajnálta, hogy Bruder nem tartotta be az ígéretét és
nem ment ki elé, de el kellett ismernie, hogy Poore kapitány
szolgálatkész és szórakoztató sofőr. Úgy gondolta, nagyon
elfoglalt ember lehet, ezért a büszkeségtől dermedten próbálta
begyűjteni a különös várossal kapcsolatos első benyomásait,
amelyek jó része éppen ettől a kiváló férfitól származott, Willis
Poore-tól, aki ha megkérték rá, szívesen beszélt háborús
élményeiről, a tüzérségi lövegekről és a fronton használt
géppuskákról, a mustárgázfelhőkről, észre sem véve, hogy
szavaival árnyakat idéz hallgatói homlokára, Lindáéra is, bár ő
csak később, 1924 októberében, egy délután folyamán ismerte
meg a történetet – csak akkor, és nem a rézsútosan beeső,
narancsszínű fényben, amikor a szürkület indái felkúsztak a
datolyapálmákra és a késpenge levelű bambuszokra; nem az este
ígéretében, amely szelíd takaróként fog ráborulni a gondosan
trágyázott rózsaágyásokra és az ősztől fáradt virágszirmokra, a
kemény és málladozó földrögökre, amiket a lovak patái hordtak
fel az úttestre; nem akkor, amikor ezek a göröngyök – amelyek
úgy gyűltek össze az aszfalton, mintha egy másik érából
származó fosszíliák volnának – kilövődtek a citromsárga
automobil kerekei alól, ahogy Poore kapitány felgyorsítva
keresztülhajtott a völgyben álló apró, de ragyogó városon,
miközben a fejük fölött, a Sierra Madre gerince mentén ott
pislákoltak a Lowe-hegy és az obszervatórium fényei.
Poore kapitány az egyik forgalmas kereszteződésben
elkanyarodott. Egy pillanattal később nyüzsgő forgalom vette
körül őket – roadsterek, tele sportos szvettert viselő
fiatalemberekkel; egy hosszú orrú Bugatti, amelyet egy fehér
szőrmebundába öltözött hölgy vezetett; egy nyitott Vauxhall,
benne két férfival és két nővel, mind a négyükön lovaglósisak, a
térdük között bőrbevonatú lovaglóostor. A nők aranyvégű
cigarettát szívtak, és ahogy a Vauxhall behúzódott a Kissel mellé,
egyikük (a homlokára egy kunkori hajtincs tapadt) leveregette a
hamut a cigarettája végéről úgy, hogy Linda irányába sodródtak
a pici hamuszemcsék. A fiatal hölgy összehúzta a szemét, Poore
kapitány pedig dudálni kezdett, majd Linda felé súgta:
– Henrietta Cobb. Ő az ötödik leggazdagabb lány a városban,
de már nem sokáig. Az apja még mindig a vasútra esküszik. De
biztos te is ismered a mondást: egyszer fent…
Miss Cobb olyan tekintettel nézett Lindára, mintha ő lenne az
a szobalány, aki nem a kívánt szarvasbőr kesztyűt vitte oda neki,
hanem egy másikat.
Elhaladtak egy lovas kocsi mellett, amelynek oldalán a
deszkákat rozsdás fémpántok tartották össze. A szekéren hat
mexikói ült, valamennyien a könyökük fölé tűrték az ingujjukat,
a nyakuk redőiben piszok gyűlt össze; a bakon egy tarlórépa
kinézetű, csíkos öltönyt viselő férfi ült; a mexikóiak nem néztek
előre, csak hátra. Linda tekintete találkozott az egyikével, a férfi
megérintette bőrkarimás kalapját. Egy piros villamos zörgött
végig az úttest közepén, kék egyenruhába öltözött, bőr vállszíjas
lány árusított jegyeket az ajtajánál, a haja vaskos tekercsekben
simult a fejéhez. Linda eltűnődött, vajon hogy sikerül minden
reggel elkészítenie a frizuráját, mielőtt megkezdi a napi hosszú
villamosozást. Az egyik kereszteződésben, egy kerek dobogón
rendőr állt, a szájában síp, határozottan emelgette fehér kesztyűs
kezét, integetett, hol az egyik, hol a másik irányba, vezényelt a
közlekedőknek, miközben a napsugarak megcsillantották
egyenruhája rézgombjait, élénk tekintetű, bár porkarikával
körbevett szemét.
– Ez a főutca? – kérdezte Linda.
– Ez a Colorado Street. Ugye milyen nagy? Pár évvel ezelőtt
szélesítették ki, majdnem négy és fél méterrel tolták hátrébb az
épületeket.
Linda még sosem látott ehhez foghatót, bár előző évben a
Beeben olvasott hasonlóról, a lap két részben hozta le a cikket,
amiben a San Diegóban zajló hatalmas munkálatokról volt szó:
egészen a mexikói határig leaszfaltozták az utakat,
aszfaltszalagok kanyarogtak északra is, délre is, és olyan lifteket
építettek, amik akár tizenkét emelet magasra is felvitték az
embereket. Edmund távollétének évei alatt Dieter sokszor
felolvasott a lányának a Gibbonból, lassan rágta át magát a
tömény történelmen; Linda most azt képzelte, ilyen lehetett
Róma annak idején, a sárga délutáni fényben, amikor a por
megtapadt az emberek torkában, amikor a polgárok a széles
utcákon közlekedtek – ott is biztosan ekkora volt a tolongás és a
tömeg. A vasútállomáson kihelyezett táblán az állt, hogy
Pasadena a harmadik legnagyobb kaliforniai város, de az a tábla
már jó néhány éve ott lehetett; a jelek szerint senki sem
foglalkozott vele, és bármily hatalmasnak és csodásnak is találta
a lány a várost, igazság szerint Pasadena legdicsőbb korszaka
már lezárult.
Egyszerűen túl sok volt a néznivaló, amire a szeme rátalált:
emberek tülekedtek ki a boltok üvegajtaján; az Electric & Power
barna épülete előtt egy rikkancs a Star-Newst árulta; harisnya
nélküli nők léptek ki a Model’s Groceryből, a kezükben
pisztrángszínű papírba csomagolt pakkokat tartva. Egy nyomda
kirakatüvegén belesve Linda nehéz kötényt viselő, tintafoltos
ujjú férfiakat látott. A pékség kéményéből élesztőszagú füst
szivárgott. A Lincoln Cash Market előtt a mészárszék
teherautója parkolt, védősapkát viselő fiú emelte le a platóról a
megrendelt, óriási húsokat. Egy létrán álló férfi feliratot („Tíz
cent engedmény mindenből!”) pingált a Pasadena Hardware
üvegportáljára. Linda az Owl Drug Company kirakatába
kihelyezett orvosságosüvegek és – dobozok címkéjét olvasgatta:
Lydia E. Pikham-féle májtabletták, dr. Schenck
mandragórakapszulája, a Foley által gyártott vese- és
hólyagpirula, Jad sója, Sharpe & Dohme lapaktikus szere, dr.
Pierce hangulatjavítója… Az egyik téglaépület oldalára feliratot
festettek: „Forduljon meg! Elkerülte a figyelmét, hogy a
Broadway Brothers milyen fantasztikus kedvezményeket kínál!
East Colorado Street 268-278.”
– Még sosem láttam ennyi üzletet…
– Naponta nyílik egy új. Ez Kalifornia leggazdagabb városa. –
A kapitány keze pontosan úgy érintette meg a lány csuklóját,
mint amikor a sztorija mesélése közben szokta másokét annak
érdekében, hogy kihangsúlyozza, milyen borzalmas csend előzte
meg azt a pillanatot, amikor a német lövedékek becsapódtak a
telephelyre. Willis Poore kapitány orra hosszú volt, de elegáns, a
feje tetején az egyik szőke hajtincs pontosan úgy meredezett,
mint a kései komócsin szára. A kisujján egy csillag formájú
zafírgyűrűt viselt, amin pontosan úgy csillant meg a fény, akár a
szemében, és Linda nem tudta megállapítani, találkozott-e már
életében ennyire királyi megjelenésű, ennyire jóképű férfival. A
Kissel nikkelezett műszerfalán megjelent az épületek és a boltok
tükörképe, meg persze a Sierra Madre vonulata, és a hegy,
amelyen a Throop Egyetem csillagászai felállítottak néhány
teleszkópot, megfigyelőállomást és antennát, meg olyan
műszereket, amiket a mennybéli életre utaló jelek érzékelésére
hangoltak rá.
Felhajtottak az egyik dombon, beleautóztak a napba, azután,
ahogy a város megritkult körülöttük, egy széles, száraz folyóágy
jelent meg előttük. A dombok és kisebb halmok oldalán tölgyek,
szikomorfák és diófák álltak őrt a völgyben cikcakkban haladó út
mentén, ám Willis Poore nem hajtott le közéjük, inkább ráfordult
a kanyon fölött könnyedén átívelő betonhídra, amelynek
mindkét oldalán villanyégős utcai lámpák sorakoztak. A híd
alacsony korlátja fölött átlesve Linda mindkét irányban
végignézhetett a folyóágyon, a homokos és halott medren, a
száraz éger-, nyárfa- és bodzafürtökön, amelyek ágain szárazon,
haldoklón zörögtek a levelek. Ahogy a kocsi felgyorsítva
keresztülsüvített a hídon, a levegő Linda körül áramlott, hűvösen
a nyugati dombok késő délutáni árnyékaiban, frissen a babér és
szömörce illatától, a müge, zsálya és vanília aromájú bozótoktól.
Északon a nagy, lópatkó alakú stadion állt („Az ott a Rose Bowl,
alig pár éve épült fel.”) egy fűzfákkal, kaliforniai magyallal és
egyéb cserjékkel körülvett, lapos területen. Linda lehunyta a
szemét, és megpróbálta maga elé képzelni, milyen lehetett ez a
folyamágy a stadion nélkül, még azelőtt, hogy ezer ember
érkezett, és elkezdett ásni, feltölteni, döngölni; még azelőtt, hogy
hatszáz öszvér szállította a földet, izzadva és beletaposva
magukat a lassú, szomjas halálba.
– Mire használják?
– Ott szokták rendezni a karnevált. – A kapitány elhallgatott,
majd hozzátette: – Te tényleg új vagy Pasadenában, igaz? Ez az
évenkénti fesztivál, amit Virágkarneválnak neveznek.
A Kissel kifarolt a híd kanyarulatában, Poore kapitány
elrántotta a kormányt, mire Linda keze a combjához csapódott.
A kapitány hamar visszanyerte a kocsi feletti uralmát, és a lány
visszarántotta a kezét, miközben ismét felgyorsítva már a Linda
Vista-i dombok irányába tartottak.
– Az öngyilkosok hídjának is hívják – magyarázta a férfi halk
nevetéssel, a fogait kivillantva, lobogó hajjal, és Lindával olyasmi
történt, ami talán még soha életében nem fordult elő: hirtelen
nem tudta, erre mit mondhatna. – Tetszeni fog itt neked –
győzködte a kapitány. – Biztos vagyok benne, hogy megszoksz
majd minket.
Ráfordult egy portól fehér földútra, amely eukaliptuszligeten
vezetett keresztül. Ennek túlvégében gazdasági épületek álltak:
pajta, kétszintes csűr, egy nyitott oldalú istálló. A közelben
néhány ember gazt égetett, de Linda nem látta az arcukat, csak a
narancssárga lángot és a fakó füstöt. A fák sorával párhuzamosan
öntözőcsatorna húzódott, a benne lassan és barnán csordogáló víz
egy szürke mókust csábított a partjára. Az út örökzöld tölgyekkel
borított dombra kanyarodott fel, majd meggyfák, orgonabokrok
és egy megcsavarodott törzsű szamócafa mellett vezetett
tovább. Az árnyékok keresztülfurakodtak a domb oldala felől, és
a hideg légáramlat megborzongatta Linda nyakát. Közeledett az
éjszaka hűvös, nedves illattömege.
Az út két kőoszlop és a közöttük feszülő vaskapu előtt ért
véget. Az egyik oszlopra táblát erősítettek, amelyen a „Rancho
Pasadena” név állt. A másikon is elhelyeztek egy táblát, amire a
következőt írták: „Nem szolgálati bejárat!” Odaérve a kocsi
lefékezett, de Poore kapitány nem állította le a motort, a kezét a
kormánykeréken tartotta. Pár másodperccel később kiugrott.
– Nyitom a kaput!
Bruder az egyik levelében leírta, hogy néz ki a százhektáros
liget és a bozótos, a téli folyó és a nyári vízmosás, a dombon álló,
fehér épület, és megemlítette a Poore családot is. A kapuról a
következőt írta: „Amikor megérkeztem, benőtte a vaduborka.
Van itt egy elhanyagolt eukaliptuszliget is, amit már legalább tíz
éve senki sem gondozott.” Egy másik levélben elmagyarázta: „A
családból már senki sem maradt egyetlen férfi, bizonyos Willis,
valamint a kishúga, bizonyos Lolly kivételével. Mind a ketten
elkorcsosultak.”
Az út felkapaszkodott a dombra, aminek a tetején a bozótos
hirtelen véget ért, és Linda megpillanthatta a terpeszkedő
pázsitot és a kaméliasövényt. A behajtó folytatódott, egészen a
házig vezetett, ami olyan nagy és fehér volt, hogy a lány először
arra gondolt, azok közé a szállodák közé tartozik, amelyekről
Margarita már mesélt neki – talán ez a Huntington, esetleg a
nemrég megnyitott Vista. Willis az épület felé tartott a kocsival.
Menet közben integetett a zöld gumicsizmát viselő japán
kertésznek. Linda számára világossá vált, hogy amit lát, az nem
hotel, hanem a Poore család háza, és hogy már jó ideje a Rancho
Pasadena területén haladnak. A ház három- vagy négyszintes
volt (Linda ezt nem tudta pontosan megállapítani), az ablakait
olyan csipkefüggönyök takarták, amelyek mosásához és
vasalásához seregnyi szolgálóra lehetett szükség. A rézsútos
tetőből kémények emelkedtek az ég felé. Linda kíváncsi lett,
vajon ki hordja fel ide a tüzelőt, ki tisztítja a tűzhelyeket és
kandallókat, ki gyűjti össze a hamut. Lehet, hogy éppen ezek
lesznek az ő feladatai? A második szinten egy széles balkon
húzódott, és Linda úgy vélte, hogy ez lehet az az emelet, ahol
Willis és Lolly Poore lakik, két egymás melletti szobában, ott
alszanak a repedezett ajtók alatt behúzó huzatban; elképzelte,
hány doboz keményítőt használhattak el a házban egy hét alatt,
hogy jó ropogósak legyenek a lepedők meg Willis legombolható
gallérjai. A ház déli oldalán lévő terasz – balusztrádját urnákkal
díszítették, amelyekbe kumkvatot ültetettek – olyan széles volt,
mint egy salátaágyás, egyholdnyi padlócsempés területnek
látszott, és Linda ismét elképzelte a felmosórongyokat meg a
vizesvödröket, és a fájdalmat, ami a rengeteg takarítás után az
ember gerincébe hasít.
– Ki takarítja?
– Micsodát? A házat? Van itt néhány lány erre a feladatra.
Rosa meg a többiek. Mindenkivel találkozni fogsz.
A kocsibehajtó elkeskenyedett, az aszfaltot narancssárga
járólapok váltották fel – ezeket Teddy Cross
keramikusműhelyében készítették, ami ott működött a Colorado
Streeten; az éjjel-nappal folyamatosan dolgozó égetőkemencéket
diófa rönkökkel táplálták. Az autó behúzódott az erkély alatti
veranda mellé, ahol vesszőből font bútorok és egy hintaágy várt
a pihenni vágyókra. Linda arra számított, hogy a kapitány
(„Most már tényleg tegezz, és szólíts Willisnek!”) leállítja a
motort, és behívja őt a házba. Félelem áradt szét benne –
félelem, amit nem ismert fel, de ami nagyon nem tetszett neki;
megijedt, hogy nem fogja tudni, mit csináljon, ha egyszer bent
lesznek a tágas előtérben, vagy a könyvtárszobában, vagy
odakint a széles teraszon, ahol – úgy képzelte – egy nyúlszájú
szobalány rákollólevest fog felszolgálni a napnyugta
ragyogásában. Ez egy palota volt, és Linda aggódni kezdett a
kabátjára került zseléfolt, a harisnyáján keletkezett apró
szakadás miatt; ez volt az egyetlen pár harisnyája, hirtelen
támadt ötlettől vezérelve vásárolta meg Los Angelesben, a Union
Stationnel szemközti utcában lévő ruhaboltban, és a nyilvános
mellékhelyiségben húzta fel a lábára. „Csak egy párat kér? –
kérdezte a boltos. – Esetleg adhatok egy pár bőrkesztyűt?
Csupán két dollár negyvenötbe kerül…”
Willis azonban nem állította le a motort.
 – Mi itt élünk, Lolly meg én – mondta, miközben átgurult a
veranda másik oldalára. A Kissel zötyögni kezdett, ahogy a
járólapos részről átjutott a földútra. – Egyszer majd
körbevezetlek. – A kocsi eltávolodott a háztól, Linda pedig
hátranézett, és látta, hogy az egyik kis méretű emeleti ablakból
egy lány néz feléje, nedvesen fekete szemekkel. Az arca
törékenynek látszott: csontos, törékeny orr és pofacsont, barna
üvegedényre emlékeztető homlok. A szél az ablakpárkányhoz
tapasztotta fehér hálóingét. Úgy nézett ki, mintha bármelyik
pillanatban összerogyhatna, de a tekintete kitartóan követte
Poore kapitány autóját, magát a kapitányt és Lindát is – Lindát,
aki eltűnődött, ki lehet a lány: talán ő Lolly? Eltűnődött, a
tekintete miért ennyire tompa a vágyódástól, de azután az autó
elhaladt néhány tiszafa mellett, neki pedig kikerült a látóteréből
a ház.
Az út lefelé vezetett. Egy kis völgy nyílt meg Linda előtt, egy
narancsliget, amelyben hosszú sorokban álltak a fenyőmagas,
bozótsűrű lombozatú narancsfák. A legalacsonyabbra
ereszkedett gyümölcsök alig arasznyira voltak a kemény talajtól,
a legföntebb lévő legédesebbek hat méternél is magasabban
ragyogtak a göcsörtös gyökerek fölött. A ligeten látszott, hogy
készen áll a szüretre, valamennyi fán legalább ezer
kadmiumsárga gyümölcslámpás világított. Az út és az öntözőárok
a liget mellett húzódott, ezek mellett, egymástól
harmincméternyire rendezett farakások magaslottak, mint a
bunkerek.
– Bruder valószínűleg Rosával van, a házban – közölte Poore
kapitány.
– Szól neki… szólsz neki, hogy megérkeztem?
– Már alig várja, hogy lásson téged.
– Ezt ő mondta?
– Nem egészen… De hiszen te is tudod, milyen! – mondta
Poore kapitány. – Én sosem fogadtam fel lányokat, hogy a
tanyaházban dolgozzanak. A csomagolók, ők persze lányok,
többnyire az árvaházakon keresztül jutunk hozzájuk, de ők csak
napközben vannak itt, este elmennek, és vannak, akik azt
mondják, hogy egy tanya éjszaka nem a legmegfelelőbb hely egy
fiatal nő számára. De Bruder leszögezte, hogy te tudsz vigyázni
magadra. Mondtam neki, a nagy házban is lakhatsz, van egy
plusz ágy Rosa szobájában, ám Bruder valami miatt úgy gondolja,
ti ketten nem jönnétek ki jól. Nem egészen igazságos tőle, hogy
így gondolkodik. – Poore kapitány elhallgatott, majd
megkérdezte Lindától, hány éves. A lány megmondta. – Igen,
körülbelül ennyinek néztelek – bólintott a férfi. – Furcsa. Bruder
azt mondta, egykorú vagy Rosával, ő viszont alig tizennyolc.
Linda zavartan felnevetett, és először engedélyezte magának,
hogy megérintse azt az apró, rózsaszínű sebet, amit Bruder
hagyott a szívén azzal, hogy nem ment ki elé az állomásra. Poore
kapitány pedig, mintha olvasott volna a gondolataiban,
megjegyezte:
– Mókás fickó ez a te Brudered. Nem is akarta, hogy kimenjek
eléd. Azt mondta, jöhetsz villamossal, aztán majd begyalogolsz a
kapuhoz. Erőltetnem kellett a dolgot, mert ő egyre azt
hajtogatta, hogy te tényleg tudsz vigyázni magadra. De ő már
csak ilyen, azt hiszem. Persze ezt te nálam sokkal jobban tudod.
Linda megnyugtatta a férfit, valóban tud vigyázni magára, de
igazság szerint kicsit aggódott. Eljött erre a helyre, itt ült ebben
az autóban, ám ennek elvileg nem így kellett volna történnie. A
hivalkodó világ megérintette a lelkét, amire azzal reagált, hogy
úgy összehúzódott, akár a szellőrózsa, amit valaki megbökött az
ujjával.
Közeledett az este; a nap bevérződni látszott a nyugati
dombok mögött. Bíborszínű árny borult a völgyre, a narancsfák
feketék lettek, a gyümölcsök még ragyogóbbá váltak. Az út lefelé
vezetett az örökzöld tölgyekkel és szömörcefákkal borított domb
oldalán, keskeny volt és egyenetlen, a széle felé omladozó, a kocsi
hátsó kerekei alól kilövődő kavicsok vagy harminc méterre
repültek a völgy fölött, be a gyümölcsösbe. A dombok között
vonatfütty visszhangzott. Linda azokra az emberekre gondolt,
akiket a behajtón látott; talán esténként nekik fog babot főzni,
talán az egyikük Bruder volt… Furcsa érzés szorította össze a
mellkasát; egy érzés, ami késztető izgalmat gerjesztett benne.
Azóta, hogy Bruder elhagyta a Keselyűfészket, ő felnőtt nővé
érett. Vajon Bruder számításba vette ezt? Vagy esetleg
megdöbben, valami jeges érzés kúszik végig a gerince mentén,
amikor majd megpillantja őt? És mi van, ha közli: „Valaki más
lettél”?
A domb aljában Willis és Linda kiszállt a kocsiból. Úgy tűnt,
mintha a gyümölcsös a végtelenbe nyúlna: a fák hosszú sorokban
állva kapaszkodtak a lány sarka alatt szétporladó talajba; az ágak
úgy ereszkedtek alá a földre, mintha hosszú szoknyákat
alkotnának; a lángoló, érett gyümölcsök között több lime-zöld
narancs is virított minden ágon. Néhány fát nektáros, fehér
virágok borítottak; a pici kelyhek között méhseregek
zümmögtek. Az egyik méh Linda füle mellett húzott el, azután
visszafordult és letelepedett a lány vállára. Willis érdeklődve
figyelt – mintha tesztelte volna Lindát. Biztos arra kíváncsi –
gondolta Linda –, hogyan fog reagálni az új szolgálólány a
vállára telepedő méhre. Egyszerűen továbbment, és menet
közben felkapott a földről egy narancsot, majd egy másikat, egy
harmadikat, és miközben Willisszel együtt a kora esti szellő
susogását hallgatta, zsonglőrködni kezdett velük.
– Száz holdam van – mondta Willis. – Nyolcezer-hatszáz fám.
Tavaly közel tizennyolcezer láda narancsunk termett.
– Száz hold? – Linda a Keselyűfészekre gondolt, arra a
keskeny földdarabra, aminek harmadát elnyelte a folyamágy, és
aminek a határát folyamatosan erodálta az óceán.
– Valójában a birtok sokkal nagyobb, de csak száz holdat
művelünk meg. Egyszer majd körbeviszlek, és mindent
megmutatok neked. – A kapitány lépései rövidek voltak, de
gyorsan haladt; Lindának egy órára igyekvő iskolásfiú jutott róla
eszébe. Valahogy túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy kapitány
lehessen, és a lány érzékelt nála valami enyhe ingerlékenységet,
ugyanakkor a férfi mintha mindent tudott volna. Huszonnégy-
huszonöt éves lehetett, egy hatalmas birtok működését
irányította, kapitány volt, kitüntetéssel rendelkezett; olyan
ember volt, aki éppúgy értett a narancsok leszüreteléséhez és
osztályzásához, mint a Kisselje hengerének ellenőrzéséhez és a
tánchoz – Linda nagyon is el tudta képzelni, ahogy a teraszon
foxtrottozik vagy keringőzik. Nem igazán ismerte az ilyen típusú
férfiakat, sőt ezt a világot sem, idegen volt számára itt minden;
idegen, egzotikus és elbűvölőn vonzó.
Ahogy az eget elszomorította az este kékje, ők ketten
továbblépdeltek a gyümölcsös ösvényén. Az alacsonyabbra lógó
ágakat ezen a részen visszavágták, így látni lehetett a fák
törzsére festett fehér számokat. Lindának semmit sem mondott
az egymás alá mázolt három szám: „5, 26, 7”. Ez valami kód
lehetett, és biztos volt benne, pár napon belül ő is tudni fogja, mit
jelent. Eltűnődött, vajon mi más vár még rá, milyen feladatokat
kell elvégeznie reggelenként. Lehet, hogy Poore kapitány az
öntözőcsatornák kezelését akarja rábízni? Vajon elmondja majd
neki, mit kell tennie?
Willis a szeme fölé emelte a kezét, végignézett a birtokon.
– Nem látom a fiúkat.
Linda úgy érezte, ezen a helyen már hosszú ideje egy lélek
sem járt, nincs a közelben senki és semmi más, csak fák,
narancsok, üres ládák – és persze ők ketten. Az este sötétre
festette az arcukat, a kapitányé olyan volt, mint az üvegbúra alá
tett gyertya haldokló lángja. Linda érezte az ősz hűvösének
óvatos közeledését. Willis megremegett, közelebb húzódott a
lányhoz.
– Nem ez a legnagyobb birtok Kaliforniában – mondta –, de
szeretik a narancsunkat. – A hangja elcsuklott, hirtelen magassá
és erőtlenné vált. Lindát megérintette a férfi sebezhetősége,
nagy hatást gyakorolt rá az is, ahogy a kapitány megdörzsölte a
sebhelyét. Willis Poore egyáltalán nem olyan volt, amilyenre
számított. Nem, ő azt várta, hogy a birtok tulajdonosa egy valódi
cowboy lesz, egy napsütött arcú, széles karimájú, poros kalapot
viselő férfi, aki bőrmellényt hord, és akinek az övcsatját
lópatkóból készítették.
– Mióta foglalkozik… foglalkozol gazdálkodással? – kérdezte.
– Mást se tettem egész életemben. Négyéves koromban már
lovagoltam, nyolcéves voltam, amikor kihajtottuk a birtokról az
utolsó marháinkat. Gyerekkorom óta már legalább egymillió
narancsot leszedtem.
Linda megállapította, hogy a kapitánynak nem áll valami jól az
öltönye, kicsit bő rá mellben és combnál, mintha még nem nőtt
volna bele egészen. A lány nagyon könnyen el tudta képzelni ezt
a csinos arcot egy felöltőreklámon, mondjuk azon, amit a
Colorado Streeten, a Perkins & Leddy melletti téglafalra felfestve
látott. Lehunyta a szemét, és máris elkezdett beleégni a
memóriájába minden, a kapitánnyal kapcsolatos részlet.
Visszatértek a tanyaházhoz, ahol Willis közölte, két héten
belül elkezdődik a szüret, és amint megérkeznek a bérmunkások,
Lindának negyven emberre kell főznie.
– Mind nagyon éhes lesz – mondta. – A mexikóiak babot
akarnak majd, a kínaiak rizst, és mindenki kávét kérne, de azt
senki sem ihat. Ha látod, hogy valamelyik munkás iszik,
jelentened kell nekem. – Egymás mellett lépkedtek, a csendes
este vezérelte őket, a levegő sűrűvé vált a citrusillattól. Egy
rozsdaszínű sólyom keringett a fejük fölött, két szárnyát siklásra
tárva. Ahogy megfordult és lecsapott, Linda elképzelte, ahogy a
mezei egerek bemenekülnek az üregeikbe. A ragadozó egy
szürke mókust szakított le az egyik tölgyfa ágáról. Linda látta,
hogy a préda a félelemtől vergődve lóg a madár karmai között.
Mire eljutottak a csomagolóházhoz, az ég már fekete volt. Az
épület oldalsó ajtaja nyitva állt, azon belesve látni lehetett a
futószalagokat, a válogatóeszközöket, a ládahalmokat.
– Itt két héten belül – folytatta Willis – elszabadul a pokol. –
Elmondta, az évnek ebben a szakában kifejezetten szereti a
birtokot; szereti az időszakot, mielőtt megérkeznek a
vándormunkások a vállukra vetett zsákjukkal és az összecsavart
matracukkal. Egy közeli házikóra mutatott, ami előtt egy fűzfa
állt. – Az ott a kínai ház. Ők nem szeretnek vegyülni, a
hasonszőrűekkel alszanak. – A ház üres volt, de már nem sokáig,
mert számítani lehetett a munkások érkezésére. Willis elmondta,
hogy van egy Jüen nevű család, fivérek, fiúk és apák, akik még a
dédanyjukat is magukkal hozzák, egy csontfehér hajú
vénasszonyt. – Ő főz rájuk, de néha nem bír felkelni hajnalban,
ezért Jüenék hozzád fognak menni reggelizni.
Willis biztatón megérintette Linda csuklóját. Hidegek voltak
az ujjai.
– Majd mindent megtanulsz – mondta. Szellő legyintette meg
Linda mellén és nyakán azt a háromszög alakú részt, amit nem
takart el a blúza. Érezte, az éjszakák itt hidegebbek, a sötétben
akár a fagy is megérkezhet. – A fiúk többsége odalent, az
ágyasházban alszik – folytatta Willis. – De Bruder, Hearts és
Slaymaker a tanyaházban, ahol a te konyhád van. –
Előremutatott; a tanyaház ablakai mögött fény világlott:
négyszögletű foltok a sötét felület arcán. Az udvaron, egy asztal
mellett két férfi üldögélt, lábukat a padra tették, a bakancsukat
kifűzték, nadrágtartójukat letolták a vállukról. Billy Gang
cigarettát szívtak; a kis parazsak fényénél látni lehetett a
szemüket, ahogy a feléjük tartó Willist és Lindát nézték.
Odabiccentettek a munkaadójuknak, de nem álltak fel, nem is
próbálták rendezni az öltözéküket.
– Fiúk – szólt oda nekik Willis –, köszöntsétek az új
szakácsnőtöket!
A két férfi ismét bólintott, azután folytatták a megkezdett
társalgást: arról beszélgettek, hogyan fogják megnyerni a
biliárdbajnokságot. Egyikük egy krétakockát dobált a levegőbe.
– Ő Timmy Slaymaker – mutatta be Willis. – A soványabbik
meg Davey Hearts.
Slaymaker elpöckölte a cigarettavéget, kirázott a dobozból
egy szálat; a cigaretta végét a mellette égő kültéri gázos melegítő
lángjához tartotta. Felnézett Lindára.
– Hogy hívnak? – Amikor Linda megmondta, így folytatta: –
Remélem, tudsz főzni.
Davey Hearts felállt, dadogva üdvözölte a lányt. Keskeny
orrú, keskeny arcú fickó volt, a nadrágja mocskos, a szeme sötét
karikás. Látszott rajta, hogy még egészen fiatal. Slaymaker az
asztalra támaszkodva tápászkodott fel. Morgott valamit. Linda
megpróbálta elképzelni a hája és a bőre redőibe ivódott kosz
nélkül, és megállapította, hogy nem lehet több harmincévesnél.
– Tudsz csinálni aszpikos csirkét?
– Nem láttátok Brudert? – kérdezett vissza a lány.
– Épp most jött le a dombról – felelte Hearts.
– Rosa hogy van? – érdeklődött Willis.
– Rendben lesz – hallatszott a válasz a tanyaházból. –
Gyomorinfluenza, de nem vészes. – Egy alak jelent meg az
ajtókeretben. Bruder kilépett a gázos melegítő fényébe.
Eltekintve olajosfekete szakállától, nagyjából úgy nézett ki, mint
amikor Linda utoljára látta – mintha megállt volna fölötte az idő.
A lány a legszívesebben odarohant volna hozzá, de uralkodott
magán.
– Látom, vacsorára ideértél – mondta Bruder.
– Éhen halok! – közölte Hearts.
– Mi van a tűzhelyen? – kérdezte Slaymaker. – Tudsz
vesepecsenyét csinálni? És szalonnát tudsz sütni?
Linda később megtudta, hogy Hearts és Slaymaker egy párt
alkot, tanyáról tanyára járnak a San Joaquin mentén, először
epret, majd mandulát szednek, utána salátát meg avokádót, és
végül megérkeznek a Pasadenába, ahol a narancs következik.
Egy szobában aludtak, egyetlen törülközőn osztoztak, ugyanazt
az olcsó, hosszú fogú fésűt használták, és amikor egyikük
elolvasta az újságot, átadta a másiknak, hogy ő is értesülhessen a
vízellátással, a kifosztott biliárdszalonokkal kapcsolatos hírekről,
megismerhesse a Playhouse műsorát. Egyik sem volt
kicsapongóbb a másiknál; amikor az egyik berúgott, berúgott a
másik is, és ugyanez volt igaz a szomorkodásra is, vagy arra,
amikor a száraz téli köhögés betelepedett a tüdejükbe. Hearts
valamivel töprengőbb, mélázóbb volt, mint a barátja, és Linda
hamarosan megtanulta: keskeny arcán gyakrabban látszanak a
komolyság, sőt a komorság jelei, mint Slaymaker kerek
ábrázatán. Bár mindketten eléggé nyers emberek voltak már
külsőre is (borostás áll, narancspálinka-szagú lehelet,
gyászkeretes körmök), egymással sosem viselkedtek durván. A
lányt az lepte meg a legjobban, hogy a birtokon keringő pletykák
egyike sem érintette őket, senki sem beszélt róluk, az ő
ügyeikről. Később Linda megkérdezte Willistől, mi a véleménye
erről, és a kapitány elmagyarázta, ez azért van, mert Davey
Hearts és Timmy Slaymaker is egy-egy elefántcsont markolatú
derringer pisztolyt tart a bakancsa szárában; még azt is
elmondta, hogy ez a két fegyver tökéletesen egyforma. Heartsről
és Slaymakerről mindenki tudta, de legalábbis tudni vélte, hogy
a másik védelme érdekében képes lenne előrántani és használni
ezt a fegyvert. „Egyszer az egyikük rálőtt egy napszámosra,
valahol fent északon, valami szőlészetben. Az illető vasvillával
támadt rájuk – mesélte Willis –, ám a lövést követően holtan
rogyott a földre. Hearts és Slaymaker a mai napig nem hajlandó
elárulni, melyikük húzta meg a ravaszt.”
– Willis már körbevezetett? – kérdezte Bruder a lánytól.
Linda bólintott. Ezután a kapitány átkísérte őt a konyhába.
Ahogy elhaladtak Bruder mellett, a férfi félrehúzódott előlük. Az
illata (a keményen dolgozó emberek jellegzetes szaga) megcsapta
a lány orrát. Linda megtorpant, habozott, de azután továbbment;
úgy gondolta, ők ketten később még beszélhetnek, miután a
többiek már nyugovóra tértek. Ahogy belépett a házba, hallotta,
hogy Slaymaker megkérdezi Brudertől:
– Jól van? Te tényleg tudod, mi baja?
Linda rájött, hogy Rosa felől érdeklődik.
A konyha sötét volt, a lány csak Willis körvonalait látta,
viszont tisztán hallotta a férfi gyors légzését. Willis tapogatózni
kezdett a falon, kisvártatva felgyulladt a mennyezetről
drótszálon lelógatott villanyégő. A fény végre megmutatta a
kapitány arcán ülő szelíd, kissé talán félszeg mosolyt.
– Fatüzelésű – mondta a kapitány, és megérintette a kék
acélból készült tűzhelyt. A hangja olyan volt, mintha elnézést
kérne; mint ha úgy gondolná, Linda ennél többre számított. Ám ő
semmire sem számított azonkívül, hogy lesz majd egy tűzhelye,
egy mosogatója, egy keskeny priccse, meg esetleg pár perce
naponta, hogy láthassa Brudert. – Nyugodtan szólj a fiúknak,
hogy hordják be a fát – folytatta Willis. – Tudják, hogy ez az ő
feladatuk, de nem csinálják meg, csak ha szólsz nekik. – A
vízcsap felé fordult. – A víz helyben van. A jegeskocsi reggelente
jön. Bruder ebben nem fog segíteni neked.
Elhallgatott, majd: – De Hearts és Slaymaker igen. Jó
emberek. Mondtam nekik, hogy gondoskodjanak rólad.
A polcokon tányérok, befőttesüvegek, levesestálak
sorakoztak, a falra merőkanalakat akasztottak. Linda felfedezett
egy zsák lisztet, egy doboz cukrot és egy félig üres mézesbödönt.
– Hol szerzem be az élelmet?
– Fent, a háznál. Menj be a konyhába, aztán valamelyik lány
odaadja a zöldségeket. Ha Rosa jobban lesz, holnap reggel már
találkozol vele.
Linda csak ekkor értette meg: nem ő fog főzni Poore
kapitányra és a húgára; nem, ő nem egyéb, mint a napszámosok
szakácsnője, és a nagy házból soha nem fog látni mást, legfeljebb
a konyha vasalt ajtaját. De ez nem tette csalódottá, hiszen azt
jelentette, hogy Bruder közelében fogja tölteni a napjait. Szinte
biztos volt benne, hogy Willis Poore-t ritkán fogja látni.
– Hogyan jutok vissza a házhoz? – kérdezte.
A kapitány furcsálló mosollyal nézett Lindára.
– Van egy ösvény, ami felvezet a dombra… Szólj bátran, ha
szükséged van segítségre. Ha nem boldogulsz egyedül.
A domb meredek volt; Linda eltöprengett, vajon hogy tudja
leszállítani a tejet meg a húst, ami ennyi éhes embernek kell.
Lehet, hogy van itt valahol egy kis kézikocsi? Nem
finnyáskodott, egyszerűen azon töprengett, hogyan végezhetné
el legjobban a munkáját. A villanyégő homályos fényt szórt rájuk;
a kapitány arca ilyen megvilágításban még fiatalabbnak tűnt,
mint korábban, és az esti hűvösben valami melegség áradt
belőle, ahogy elmosolyodott. Linda még mindig nem értette, mire
vélje ezt, mindenesetre örült, hogy Willis Poore kapitány kiment
érte a vasútállomásra, és ez az öröm még erősebbé vált benne,
ahogy elképzelte a hosszú utat, hogy mennyit kellett volna
villamosoznia, azután meg gyalogolnia, hogy milyen súllyal
nehezedett volna rá a magány, ha egyedül kénytelen eljutni a
birtokra.
– Az ágyad itt, hátul van – mondta a kapitány. Kinyitott egy
ajtót, és mindketten benéztek a keskeny szobába, amiben csak
egy vaságynak és egy hiányzó karfájú széknek volt hely. Az
ágyat odatolták az ablak alá, amely az ültetvényre nézett; Linda
látta is a fák körvonalát, látta a bőrszerű héjú gyümölcsökön a
kora esti hold fényét, majd felfedezett egy sötét alakot a liget
peremén, egy ragyogó szemmel, ugrásra készen álló prérifarkast.
Az állat felüvöltött, Willis pedig a lányra nézett, és így szólt:
– Remélem, megfelel, kedves Linda. Bízom benne, hogy jól
érzed majd itt magad.
A lány hálás volt.
– Köszönöm – motyogta. A kapitány egy sötét pillanatig még
a kicsi, poros szobában maradt. Egyikük sem szólalt meg, de
azután megütötték a fülüket a birtok esti zajai. – A fiúk éhesek,
Poore kapitány. Azt hiszem, vacsorát kellene készítenem nekik.
Van még valami, amit tudnom kell?
Willis habozott, Linda pedig nem akarta, hogy elmenjen,
egyelőre még nem, de közben már azon töprengett, vajon
Brudernek feltűnt-e, milyen régóta vannak kettesben a házban.
– Azt hiszem, mára ennyi épp elég lesz – rázta meg a fejét
Willis. – De ha szükséged van valamire, kedves Linda…
 – Szerintem minden rendben lesz.
– De ha esetleg mégis szükséged lesz valamire, itt vagyok
fent, a domb tetején. – Willis mondott még valamit, de ezeknek a
szavaknak a jelentése csak később jutott el Linda tudatáig.
– Köszönöm, Poore kapitány. Mindent köszönök önnek!
Mintha a csalódottság fátyla ereszkedett volna a férfi arca elé.
Ettől valahogy még jóképűbb lett, és Lindának hirtelen az
jutott eszébe, vajon milyen lehetett sebesült katonaként.
– Utoljára kérlek – mondta Willis, és mozdult, hogy elhagyja a
házat –, légy szíves, szólíts Willisnek, és tegezz!
Linda úgy érezte, mintha hirtelen megszűnne a mellkasát
szorító nyomás.
– Rendben.
Willis megköszönte, majd:
– És mostantól fogva, ahogy eddig is… Lindának szólítalak, és
igen, én továbbra is tegezni foglak!
 2.

A lány beteg volt, és mivel a barátjának tartotta Brudert, a

segítségét kérte. Bruder tudta, hogy Rosának nincs senki mása,
akire számíthat, és csalódott volt amiatt, hogy Linda ezt nem érti
meg.
– Azt ígérted, kijössz elém az állomásra! – Linda dühösen
toppantott egyet, ezzel még magának is meglepetést okozva. –
Ha Willis nem jön ki elém, akkor egyedül maradtam volna!
Bruder akkor már több mint négy éve dolgozott a Rancho
Pasadenán. Volt egy megállapodásuk Willis Poore-ral.
Munkavezetőként ő felügyelte a narancstermesztést, a szüretet
és a csomagolást; egészen addig, amíg Willis tartja magát az
ígéretéhez, ő is tartani akarta a szavát. A négy év lassan telt el,
és amikor az éjszakák takarója ráborult a kis völgyre, és ő
visszavonult a fecskefészkes tanyaházba, a szobájába, a térdét
felhúzva feküdt az ágyon, és jóval éjfél utánig klasszikus szerzők
műveit olvasgatta, miközben azt hallgatta, ahogy az ablaka előtt
motoszkál valami állat. Valahányszor felpillantott, meglepetést
okozott neki saját megkeményedett, magányos arcának az
ablaküvegen tükröződő képe. Annak idején úgy hagyta el Lindát,
hogy akármi legyen is, még úgyis találkoznak, úgyis együtt
lesznek, és négy hosszú év után a lány végre a birtokon volt – az
ő birtokán.
A narancsszezon novembertől március végéig, április elejéig
tartott, és szüret idején Bruder túlságosan elfoglalt volt ahhoz,
hogy mással is foglalkozzon, mint a narancsok leszedésével. Ez
segített neki elviselni a magányt. Ám a hosszú, száraz nyári
hónapokban a Pasadenán csendes és lassú volt az élet: Willis és
Lolly a júliust és az augusztust Santa Barbarában vagy
Balboában töltötte, így Bruder lett a főnök a birtokon. Ezeken a
végtelennek tűnő, lángforró napokon általában Lindára gondolt.
A legjobban sétálgatni szeretett, éjszakánként, kint a narancsfák
között vagy a rózsakertben, ahol csak a holdfény vezérelte, ahol
nyugodtan ábrándozhatott, és elképzelhette, hogy mindezt
egyszer majd megosztja a lánnyal. Igazság szerint sosem
szeretett csak úgy álmodozni, nem szeretett légvárakat építeni, ő
egyszerűen tudta, mit tartogat számára a jövő. Esze ágában sem
volt a domb magasából, egy elszigetelt világból irányítani a
birtokot, ő mindig úgy képzelte, hogy egyszer úgyis idehozza
Lindát, és kettejüké lesz minden. Ám ahogy teltek az évek, és
egyre fájóbbá vált, hogy semmit sem hall a Keselyűfészekről és
az ott élőkről, egy nap elhatározta, nem vár tovább. Levelet írt
Lindának, és annak ellenére, hogy tudta, a lány úgyis nemet fog
neki mondani, hogy többször kell majd kérnie, míg eléri a kívánt
eredményt, villámcsapásként érte a jó hír, hogy Edmund
hazatért a Keselyűfészekbe. Sok-sok évvel később Linda
eltűnődött, vajon Brudernek volt-e bármi köze ahhoz, hogy
Edmund visszament a farmra, de nem volt: nem történt egyéb,
mint hogy a sors rejtélyes módon fordult egyet, hangos
kattanással, mint valami tárcsa. És ha volt valami különbség
Linda és Bruder között, hát ez volt az: Bruder hitt a sors
könyörtelen erejében, Linda pedig hitte, mindig is hitte, hogy a
jövő a sajátja, neki kell megteremtenie.
Bruder felismerte a saját helyét a Rancho Pasadenán, és
tudta, legalább olyan súlya van a szavának, mint Willisének. Ezt
ritkán kellett demonstrálnia, a többiek mintha érezték és
elfogadták volna a tényt. Néhányan, főként a pletykálkodók, nem
igazán kedvelték őt, mert keveset szólt azon kívül, hogy nap
mint nap kiadta az utasításokat, de a többség boldogan dolgozott
neki, mivel ha megfelelő módon elvégezték a munkát, békén
hagyta őket. Bruder gondoskodott arról, hogy időben kifizetésre
kerüljenek a bérek, és mindenki kapjon elegendő mennyiségű
meleg ételt. Gondoskodott arról is, hogy a tolvajokat
megbüntessék, a hazudozókat elküldjék.
A nagy házban dolgozó cselédek szerettek róla pletykálgatni,
de erről ő mit sem tudott. A szobalányok és cselédek vezetője,
egy Rosa nevű lány (neki már az anyja is a Pasadenán dolgozott,
ott is halt meg) elég okos és ügyes volt, kétnapi munkát el tudott
végezni egy nap alatt. Hamar összebarátkoztak. Esténként a
domb oldalában üldögéltek, dohányoztak és beszélgettek. Bruder
mesélt a lánynak Lindáról, Rosa viszont nem nyílt meg előtte
ennyire, és talán éppen ezzel a visszafogottságával érte el, hogy a
férfi félretette ösztönös szűkszavúságát. Rosa biztatta Brudert,
hívja el Lindát a birtokra; megígérte, majd ő gondoskodik róla.
Együtt voltak a nyárutó gőzölgő szürkületében, együtt
melengették az arcukat a napsütésben, és együtt szőtték
terveiket, hogyan fogják Lindát a Pasadenára hozni. „Eljön, és
együtt lehettek majd” – mondta Rosa, és tiszta tekintetű
optimizmusa szétmállasztotta a férfi keménységét. Bruder aztán
elküldte az első képeslapot, amire nyártól száraz nyelvvel nyalta
fel a bélyegeket.
Ezek a dolgok jártak a fejében azon az estén, amikor Linda
megérkezett, ezekre a dolgokra gondolt, miközben a lányt nézte
az ablakon keresztül. Linda ügyesen mozgott a konyhában, de a
régi nyughatatlanság, amire Bruder oly jól emlékezett, már nem
volt meg benne, hiába toppantott a lábával ingerülten. Egy
higgadt fiatal nőt látott, akinek a szíve végre kigyógyult a
kamaszkori izgalomból. Már tudta, jól tette, hogy a birtokra
hívta, és nem aggódott miatta, kettejük miatt sem, és
megnyugtatónak találta a gondolatot, hogy idővel úgyis minden
rendeződni fog, és mindenből az lesz, aminek lennie kell.
Adott Lindának pár fej káposztát, egy kupac répát meg egy fél
őszibarackos süteményt. A szekrényben a lány talált egy
marhahúskonzervet. Ezekből a hozzávalókból készítette el az
első vacsoráját a Rancho Pasadenán. A fiúk a szabadban
szerettek enni, a kezüket a gázos melegítőn tartva, a testüket
lószőr takaróba bugyolálva. Megették a marhahúst és a
káposztát, és Hearts kijelentette, Linda jobban főz, mint az előző
szezon szakácsa, az a szelíd arcú férfi, aki azután hagyta el a
várost, hogy volt az a problémája az egyik csomagolólánnyal.
Slaymaker előhúzott a zsebéből egy flaskát, az ajkához emelte,
azután átnyújtotta Heartsnek. Lindát is megkínálta, de a lány
nem kért. Tudta, elvileg jelentenie kellene a két férfit, de erre
sosem lett volna képes. Hearts és Slaymaker látszólag minden ok
nélkül nevetgélt. Slaymaker közölte, abban reménykedett, Linda
nem olyan, mint Édesgyökér Lolly.
– Az utolsó dolláromat is rátenném, hogy a városi tanács
spionja, aki képes arra, hogy jelentést tegyen minden csepp
italról, ami a birtokán felbukkan.
Bruder kijelentette, hogy Lolly Poore nem kém, Slaymaker
viszont azt mondta, ő egyáltalán nem biztos ebben. Úgy emelte
fel a bádogtányérját, mintha legyező lenne, kislányosan vihogott,
és elvékonyított hangon így szólt:
– Szesztilalom vagy halál, nekünk ez itt a mottónk, Mr.
Slaymaker! Esetleg meg kellene kóstolnia az édesgyökeret.
Inkább azt, mint a szeszt, Mr. Slaymaker!
– Ha Lolly nem lenne ennyire ostoba – jegyezte meg Hearts
–, biztos jönne egy pasas, aki feleségül venné, és megszabadítana
minket tőle.
– Elég szép ahhoz, hogy férjet találjon – mondta Slaymaker –,
és Isten látja, elég gazdag is ehhez. A gondot azt jelenti, hogy
Lolly a saját bátyjába szerelmes. Ez a napnál is világosabb!
– Neked mi a véleményed róla? – kérdezte Linda halkan,
Bruder felé fordulva.
– Nekem nem igazán van róla véleményem.
– Talán azt kellene kideríteni, neki mi a véleménye Bruderről!
– szúrta közbe Slaymaker.
Bruder egy fahasábot dobott a tűzre, és kijelentette, nem sok
dolga akad Lollyval.
 – Én általában Willisszel beszélek.
Slaymaker és Hearts nevetett, de Linda hamar rájött: ezek
ketten bármin képesek röhögni, kivéve persze amikor valaki a
másikukról mondott nem éppen hízelgő dolgokat.
– Ti ketten korábbról ismeritek egymást? – kérdezte
Slaymaker, és Lindára, majd Bruderre mutatott. Ez meglepte a
lányt, mert azt feltételezte, hogy Bruder egyfolytában a
Keselyűfészekről beszélt, amióta csak eljött onnan; azt képzelte,
róla is mesél, kissé kiszínezve a történeteket, de sosem hazudva.
Vajon miért hitte ezt? Maga sem tudta, legfeljebb csak azzal
magyarázhatta a dolgot, hogy Bruder távozása óta ő mindennap
újra és újra elmesélte magának annak a fiúnak a történetét, aki
Dieterrel együtt tért haza a háborúból.
– Először az apját ismertem meg.
– Háborús bajtársad?
Bruder felszegte az állát, és elgondolkodott ezen, meg más
dolgokon is. Linda úgy érezte, kissé túl sokáig hallgat. A férfi épp
egy kis bálnát próbált kifaragni egy szappandarabból; a vékony,
hosszú szappanforgácsok halomba gyűltek a lábánál.
– A háborúban találkoztunk.
– Ó, igen. Poore kapitány híres-neves Saint-Mihieljénél.
– Én kaptam egyet a combomba. Egy híradós árokban,
Beaumont-Hamelnél – mondta Slaymaker. – Ha fél centivel
arrébb megy, oda a kis katonám.
– Egy centivel – pontosított Hearts.
Linda az ölében tartotta és zavartan tördelte a kezét. Érezte,
hogy arcába tolul a vér, és elfordult a melegítőtől, azt remélve, a
többiek nem veszik észre, mennyire idegennek érzi magát.
Eltökélt szándéka volt, hogy beilleszkedik. Mindig gyűlölte,
amikor a belezőházban a halászok kétértelmű megjegyzéseket
tettek, amikor ugratták; szerette volna nevetéssel megoldani az
ilyen helyzeteket, de sosem sikerült. Egy alkalommal az ilyen
jellegű társalgás akkora dühöt gerjesztett benne, hogy
hozzávágott az egyik halászhoz egy jó három és fél kilós halat –
telibe találta az illetőt, a hal a mellkasa közepén csattant.
Időnként eluralkodott rajta a düh és a tehetetlenség érzése.
„Csúnya vagy, amikor ilyen vagy” – mondta évekkel korábban
Edmund. De Pasadena egy új város volt, ahol Bruderen kívül
senki sem ismerte őt, ahol megszabadulhatott a múltjától, vagy
legalább a múltja azon részeitől, amiket nem bírt összeegyeztetni
az önmagáról kialakított képpel. Egyszer hallotta, amint az egyik
rákhalász megjegyzést tett egy másik férfi feleségére: „Kemény
kis nő az a señora”. Kiérezte az elismerést ebből a pár szóból, és
remélte, hogy egy nap majd róla is hasonlókat fognak mondani.
Már tudta, senki sem fogja imádni azért, mert elegánsan teszi
keresztbe a lábát, vagy mert selymesen egyenes szálú a haja.
Nem, ő olyan nő akart lenni, aki elől elhúzódnak a férfiak, akire
csodálattal és elismeréssel tekintenek. Olyan, amilyen Valencia
volt. Ó, az az éjszaka, amikor megroppant a gát, amikor minden
megváltozott! Ó, az a bizonyos éjszaka…
Linda megkérdezte, Willis mióta foglalkozik a birtokkal, mióta
irányítja. Úgy öt éve, válaszolta Slaymaker; talán annyi sincs,
tette hozzá Hearts. Kettejük közül Hearts volt a csendesebb,
félénksége arra utalt, hogy a párosnak ő az a tagja, aki jobban
emlékszik a tényekre. A két füle úgy állt el a fejétől, mint egy
urna fogantyúi. Hunyorgott, amikor Lindára nézett, és amikor a
lány megkérdezte tőle, van-e valami gond, azt felelte, az előző
szezonban elvesztette a szemüvegét, és csak a szüret végére lesz
annyi pénze, hogy vegyen magának egy másikat. Slaymakerrel
együtt már 1919 óta járt a Pasadenára, látták a „pihenő”
hónapokban is, amikor a fákon megjelentek a bimbók és a
virágok, amikor a levelek befelé fordultak és kialakultak az első
gyümölcskezdemények. Ők ketten voltak Bruder helyettesei a
minden ősszel megérkező szedők csapatainak irányításában; az ő
kötelességük volt figyelemmel kísérni az egyes fák hozamát. A
nyári hónapokban bükkönyt termesztettek a fák között, amit
aztán szeptember táján beszántottak, hogy fokozzák a talaj
humusz- és nitrogéntartalmát.
 – De nem csak ennyit csinálunk – vetette közbe Slaymaker.
– Ó, dehogyis! – mondta Hearts. – Van itt még egy csomó
tennivaló.
– Minden nap dolgozunk, kivéve a karácsonyt és az újévet.
– Újév napján sosem dolgozunk. És Slayjel minden évben
részt veszünk a kocsiversenyen. Azt hiszem, az idei szerencsés
év lesz, és mi hozzuk el a száz dollárt meg a sárga rózsakoszorút.
Linda megkérdezte Brudertől, ő is részt vett-e már a
kocsiversenyen; a férfi azt felelte, Willis egyik lovát sem adná
kölcsön neki.
– Nem ez az oka – csóválta meg a fejét Slaymaker.
– Nem, egyáltalán nem – erősítette meg Hearts. – Azért nem
versenyzel, mert Miss Lolly azt mondta, ez túl veszélyes, és nem
engedné meg, hogy a munkavezetője kockáztassa az életét.
Bruder megfordította a tenyerében a cápakését (a melegítő
lángja megvillantotta a pengét), majd gyors mozdulattal
áthajította az asztal és Hearts feje fölött. A kés beleállt a borsfa
törzsébe.
– Ne hazudozzatok itt, fiúk – mondta halkan, majd besétált a
sötét ligetbe. Nem akarta, hogy bárki beszéljen a dolgairól Linda
előtt, ezt ő akarta megtenni a maga óvatos módján. Egyedül rá
tartozott, milyen a viszonya a birtokkal, az élete történetéhez
sem volt köze senkinek, úgy gondolta, idővel úgyis mindent
elmond majd Lindának. Intelligens ember volt, de arra nem jött
rá, hogy a történeteket nem csak ő mondja majd el, mások is
mesélgetnek, és bármilyen mítoszt is szeretne teremteni, annak
részleteit pletykára sóvárgó nyelvek fogják ismételgetni.
Mire Slaymaker és Hearts lefeküdt aludni, Linda már leszedte
az asztalt, elmosogatott és megtalálta a zabpelyhet, a tojást és a
kávét, amiből reggelit készíthetett. Visszament az udvarra, ahol
Bruder a lábát egy narancsosládára téve pihengetett. A
melegítőben rövid, kék láng égett. A férfi nem mozdult, az eget
bámulta. Linda nem tudta, észrevette-e, hogy ő ott áll az ajtóban.
– Láttad már a Kiskutyát? – kérdezte Bruder anélkül, hogy
megfordult volna. Felmutatott az égre, három csillag irányába
vezetve a lány tekintetét. – Az Orion másik kutyája.
– Ezt meg hol tanultad?
A férfi maga mellé húzott egy széket, hellyel kínálta Lindát.
– Mármint honnan ismerem a csillagképeket? Azt hiszem, a
telephelyünkön tudtam meg róluk pár dolgot, még ott, abban a
bükkösben.
– Apámmal voltál ott?
– Csak a legvégén. Willis viszont végig velem volt, és sokszor
hanyatt feküdtünk a földön, a nyárvégi éjszakákon, és bámultuk
a fekete eget, és jobbára csak a csillagokról beszélgettünk.
– Te együtt voltál Poore kapitánnyal?
Bruder nem felelt.
– Eléggé magányos dolog lehetett – jegyezte meg Linda.
– Semmivel sem magányosabb, mint bármi más.
Linda nem hitt neki, vagyis… Inkább nem engedte meg
magának, hogy higgyen neki. Bruder levelei gyógyírek voltak egy
elszigetelt szív számára. Hinnie kellett ebben, mert más nem
volt, amiben hihetett volna.
– Poore kapitány… Biztosan nagyon bátor katona volt.
Bruder megvonta a vállát.
– Majd kérd meg, mesélje el az igaz történetet.
– Te miért nem mondod el?
– Amikor megérkeztünk Franciaországba, nem sokat tudott a
szerelésről, a motorokról, és még azt se nagyon tudta, hogyan
ásson magának lövészgödröt. Lőni tudott, de a feje túl kicsi volt,
és állandóan lecsúszott a sisakja, és nem merte jelenteni, hogy a
legkisebb méretű rohamsisak is túl nagy neki. Az egyetlen jó
dolog az volt vele kapcsolatban, hogy a Pasadenai Kereskedelmi
Kamara patriotizmusának köszönhetően ládaszám kapta a
narancsot. Amit kapott, azt szétosztogatta a fiúk között, akik
meg már annyira vágytak egy kis gyümölcsre, hogy
elárasztották őt cigarettával, zoknival meg minden mással.
Bármit odaadtak volna egy-egy extra narancsért. Az egyik fiú
hat narancsért vállalta, hogy az egyik roham során helyet cserél
Willisszel, kitör a senki földjére és elfoglal egy lerobbant Mark
IV-es tankot. Szegény Willisnek végig kellett néznie, ahogy a
kölyök cafatokra robban a szemünk előtt. A szerencsétlen sisakja
visszarepült, egészen a lövészárkunkig. Willis felszedte, és
kiderült, hogy ez jobban passzol a fejére, mint addig bármelyik
másik. Idegesítette a dolog, mert ugyan azt tartják róla, hogy
vastag a bőre, valójában nagyon vékony. Mindegy, attól fogva azt
a sisakot hordta, és idővel ő is esélyt kapott arra, hogy
megmutassa, mennyire bátor. De, gondolom, ezt majd úgyis el
fogja mesélni neked egyszer.
– Már megtette – mondta Linda.
Az égen ezernyi csillag ragyogott, a Tejút hosszúkás
fénymaszatnak látszott, a hamuszürke telihold mintha egy
megvilágított folyosó szája lett volna. Szellő zizegtette a borsfát,
megbökdöste a narancsfák leveleit; a gyümölcsösben időnként
valami nesz támadt, ahogy a levegő mozgásának biztatására
üldözőbe vették egymást a földszemcsék és a száraz gyomszárak.
Egy bagoly lágy huhogása visszhangzott a kis völgy fölött. A
domb tetején fehéren derengett a nagy ház, aranyszínű fény
ömlött ki az ablakokon, és… Linda biztosra vette, hogy dzsessz
hangjai érkeznek a szellő hátán; talán egy gramofon szólt
odabent.
– Esténként többnyire egy kvartett játszik a teraszon –
mondta Bruder, amikor észrevette, hogy a lány lába mozogni
kezd a zene ritmusára. – Van, hogy nyolc muzsikus is eljön, és a
vendégek papírlámpások alatt táncolnak. Nincs szükségük
alkalomra, hogy mulassanak, egyszerűen csak így fejezik be a
napot. – A nagy ház világa túlságosan idegen volt Linda számára,
olyan idegen, hogy még az irigység epéje sem emelkedett fel a
torkában, legalábbis akkor még nem. Semmit sem tudott a római
isteneket és brit tengernagyokat ábrázoló márvány
mellszobrokról, még nem látta a kék-sárga savonnerie-i
szőnyegeket, a megfakult beauvais-i falikárpitokat, a
madárházakat, ahol kékmellű galambok és brazil papagájok éltek
– olyan papagájok, amelyek ki tudták mondani Willis Poore
kapitány nevét; nem látta a krikettszettet, amihez simára
csiszolt elefántcsont golyók tartoztak, valamint ezüstkapucskák,
ébenfa ütők. Azt már tudta, hogy Willis és Lolly a nagy házban él,
de még nem ismerte a ceruzavékony bajszú francia szakácsot és
a dölyfös skót lakájt, nem ismerte a mindig elegáns titkárt, Mr.
Corent, akit Willis később kirúgott, pusztán azért, mert Mr.
Coren bosszantóan ragaszkodott a pontossághoz és a
szépíráshoz; nem ismerte a gyapjúba és csipkébe öltöztetett
szobalányokat, a Rosa által irányított, vékony bokájú cselédeket,
és nem ismerte a japán kertészeket sem, akik sarlóval és ollóval
nyírták a pázsitot, akik az ezer rózsabokrot gondozták, meg a
kaméliafákat: a kétszáz porzós Snow-t, a szellőrózsa formájú
Splendort meg a Willis Fishe Poore nevét viselő C. japonicát.
A zenét, ami lecsorgott hozzájuk a domb tetejéről, a teraszra
kitolt zongora, egy trombita, két bongó, egy klarinét és egy
sherryszínű bársonyba öltözött énekes szolgáltatta. Az ilyen
előadások hétköznapi dolognak számítottak a Rancho Pasadenán,
ahol hetente két-három alkalommal is vendégek gyűltek össze –
elegáns urak és hölgyek, akiknek lemeztelenített vállát és nyakát
rókagallérok és gyöngysorok védelmezték. Társaságok és klubok
tagjai voltak ők, Willis kapitány és Miss Lolly Poore barátai,
előkelő származású, jelentősebb birtokkal rendelkező polgárok –
gazdag emberek, akik a Los Angeles irányába kiváló panorámát
nyújtó teraszon gyűltek össze, és a mellvédre dőlve
cigarettájukról a hamut leverték a mélybe, a domb aljába; akik
eljátszották, hogy a grépfrútlevükben lévő buborékok szódavíztől
származnak, nem pedig az egyik trükkösen elrejtett ajtó mögött
megbúvó pincében ládaszámra tárolt oregoni pezsgőtől. Willis
apja több klub elnökségének is tagja volt. Valley Vadászklub,
Shakespeare Klub, Alkonyklub – meg persze a Százszázalékosok,
amelynek kizárólag olyan férfiak lehettek tagjai, akik Pasadena
száz első telepesének közvetlen leszármazottai voltak. Willis
tudta, hogy egy nap majd neki is alaposan át kell vizsgálnia a
tagsági listákat. Mi is volt a mottó, amire a Százszázalékosok
tósztot mondtak? „Gyönyörű város, egynek és mindenkinek.”
De Linda a Rancho Pasadenán töltött első estéjén még semmit
sem tudott erről a világról. A domb tetején elhallgatott a zene, az
éjszaka neszei hangosabbá váltak a beálló csendben.
– Olyan, mintha mindenkit hazaküldenének – jegyezte meg
Bruder.
– Előfordult már, hogy csatlakoztál hozzájuk?
– Willis sokszor hív.
– És? Mész?
– Amikor olyan kedvem van.
– Miért akartad, hogy eljöjjek ide?
– Szükségünk van egy szakácsnőre. A fiúk éhesek. – Bruder
kis szünetet tartott. Vajon mondjon ennél többet? – Ahogy én is.
– Bárkit felvehettél volna.
– Te elég jól főzöl.
Linda ismét megpróbálta elrejteni csalódottságát. Hát Bruder
a leveleiben nem többet ígért ennél? Miért nem adja azt, amit
emlegetett? És vajon ő, ő miért nem vonja kérdőre ezért? A
vonaton még azt ismételgette magában, hogy semmit sem
várhat el; mielőtt ténylegesen látta volna, már elképzelte a szűk
szobát, ott, a tűzhely mögött, és elképzelte az éhes szüretelők
hosszú sorát, az üres tányérokat és a bádogbögréket azokban a
bütykös kezekben; és elképzelte a kondérokat is (mindegyik
akkora, hogy akár egy ember is beleférne), amiben a krumplit
főzik majd, egyszerre százat. Csupán ennyit várt el a birtokon
végzett munkától, és mégis, valami miatt rátelepedett a szívére a
remény apró, sima kavicsa. De vajon miben reménykedett? Mit
várt? Ezt azon az első estén semmiképpen sem mondhatta ki;
azon az első estén élvezte a hűvös szellőt, a krémfényű
csillagokat, a gyümölcsfák illatát és a látványt, amit Bruder arca
nyújtott – az arc, amit glóriaként keretezett a kalap.
Mindez izgatottságot keltett Lindában; izgalmat és
feszültséget, mert már sejtette, hogy az előtte lassanként
kibomló jövő jelentéktelen lesz és szürke. Mit is mondott Willis,
mielőtt magára hagyta a szobájában? Valami olyasmit, hogy azt
szeretné, ha boldog lenne ezen a helyen. Valami olyasmit, hogy
csak szólnia kell, és ő mindent megtesz ennek a boldogságnak az
érdekében. Linda bólintott, és megérintette a korallmedált. A
hosszú nap során többször is eszébe jutott az anyja, aki
kivergődött az óceánból és megmászta a sziklafalat, aztán feladta
korábbi önmagát. Az éjszakákra gondolt, amiket Edmund, majd
Bruder távozása után egyedül töltött Dieterrel, amikor kiúszott
az óceánba, olyan messzire, hogy a Keselyűfészek a semmibe
veszett mögötte – legalább egy mérföld távolságba, vagy talán
még messzebb, és akkor, akkor nem is lehetett volna
megkülönböztetni őt a vizek más, szőrrel borított testű
teremtményétől; egy elefántfóka-vadász talán szigonyt lőtt volna
rá a csónakjából. De az évek elteltek, és Linda megtanította
magát a vágy uralására, és azon az első pasadenai estén rendet
rakott a konyhában, eltörölgette az utolsó tányért is – és Bruder
magára csukta a szobája ajtaját, lassan, nagyon lassan, és a
szűkülő résen át őt nézte. És miután a nagy ház elcsendesedett,
és a tanyaházra is ráborult a sötétség, Linda egyedül tért
nyugovóra.
 3.

Hajnal előtt ébredt. A birtok még mozdulatlan volt és sötét; a

vasrugók megnyikordultak, ahogy felállt az ágyról. A fiókos
szekrényben talált egy jókora, olcsó csipkedarabot. Elhatározta,
hogy ha lesz egy kis ideje, függönyt varr belőle az ablakára, és ha
futja az anyagból, esetleg a konyhai mosogató fölötti ablakra is. A
korai órán odakintről beömlő, pirkadat előtti sötétség valahogy
megnyugtatólag hatott rá. A szél elült, a narancsfák egyetlen
hatalmas tömeget alkotva álltak egymás mellett (mintha
térdeplő fenevadak lettek volna), és a homály ellenére ki lehetett
venni a domb tetején álló nagy ház körvonalait. Linda fáradt volt,
amikor lefeküdt, nem álmodott, és az ébredés utáni
elmetisztaságról azok a napok jutottak eszébe (azok a távolinak
tűnő napok), amikor a Keselyűfészekben együtt kelt a korcs
kutyákkal, amikor felkukacozott horgot dobott a hajnalszürke
hullámokba. Edmund arra kérte, elalvás előtt minden este írjon.
Megígérte, de máris elmaradásban volt. A magány, aminek
létezését a bátyja bevallotta neki, feszültté tette őt és
bizonytalanná – legalább olyan bizonytalanná, mint az a
gondolat, hogy fogalma sincs, Edmund mire számít, mit vár el
tőle. Nem tudta, hogyan reagáljon a kétségbeesésére, vagy arra,
ahogy esetlenül az ölében tartotta Palomart, vagy arra, hogy a
végén már nem is próbált segíteni Carlottán, aki ott halt meg a
Keselyűházban, az ágyban – a haja legyezőszerűen terült szét a
feje körül, mintha nem is párnán feküdne, hanem egy patak
vizében lebegne. Edmund zokogott, amikor a húga útnak indult,
a sírás rekedtté és vékonnyá tette a hangját. „Eredj, eredj –
mondta. – Menj csak, ha menned kell!” Kikísérte Lindát az úton,
cipelte a táskáját; nem törődött Palomarral, aki ott bömbölt a
napsugarak által ostromlott udvar közepén.
Az ablakából Linda valami mozgást látott a fák között, egy
elhaladó sziluettet. Ahogy a hajnal kezdett keresztülszüremleni
az égbolton, és az alak tisztábbá vált, Bruder bontakozott ki a
homályból. Enyhén széttárt karral egy talicskát tolt lefelé az
egyik ösvény közepén. Időnként megállt, felszedegette a földről a
lehullott narancsokat. Linda kinyitotta az ablakot és
visszafojtotta a lélegzetét – így már hallotta Bruder lépteit a
kemény talajon. Előző este az asztalnál azt találgatták, mikor fog
megérkezni az első eső, hálaadás előtt vagy után. Slaymaker és
Hearts ezen mélázgatott, míg végül Bruder megszólalt és
kijelentette: „Idén korai esők lesznek. Már november elseje előtt
megérkeznek.” Úgy nézett Lindára, mintha azt akarná éreztetni,
hogy a lány nyugodtan hihet a szavának, de ha nem hisz, az se
baj, majd úgyis meglátja, hogy igaza van.
Azon a reggelen, valamivel később, miután elkészítette a
kávét és a zabkását, és nagyjából felmérte a kamra helyzetét
meg a konyhai pultra szögelt viaszosvászon állapotát, Linda
elindult fel, a domb teteje felé. A nap nagyon gyorsan eltüntette
az üveggyöngyökre emlékeztető harmatcseppeket. A szikomor-
és a tölgyfák ugyan árnyékot kínáltak, de az út nagy részét tűző
napon kellett megtennie. Elhaladt egy csörgőkígyó mellett, ami
fehér hasát mutatta a reggelnek. Linda felé hajított egy követ,
ami telibe találta a kígyó fejét. A gyerekcsörgőre emlékeztető
farok még egyszer megmoccant, aztán az állat kimúlt. Linda nem
is tudta volna összeszámolni, az évek során hány csörgőkígyóval
végzett már, biztos többtucatnyival. Elővette a zsebkését,
levágta a csörgőt, belecsomagolta egy zsebkendőbe. Volt idő,
amikor Edmunddal szertartásosan egymásnak ajándékozták a
begyűjtött csörgőket, amelyek vége akkorra már összeaszalódott
és mállékonnyá vált. Mindegyiket az ágyuk alá tették.
A domb tetején vörösfenyő oszlopok közé kifeszített
drótkerítést talált, amelyet rózsaszínű és fehér cserokirózsák
borítottak be. Ez a kerítés választotta el a birtok bozótos
domboldalát a hivatalosan kertnek nevezett résztől, ahol azáleák,
kálák és ananászszerű termést nevelgető cikászok nőttek. Az út
folytatódott, a talaj simábbá vált, eltűntek róla a kövek.
Megkerült egy kör alakú szökőkutat, amelyben négy kődelfin
köpte a vizet. Linda áthajolt a medence pereme fölött, hogy
leöblítse a kezéről a kígyóvért. A szökőkút egy hosszú pázsit
végében állt, kaméliák és hordó formájú magyalbokrok,
kolonnádot alkotó, magas pálmák szegélyezték az oldalait. A
növények között itáliai kőalakok (szoknyás-pajzsos harcosok,
mezítelen keblű szüzek lábánál térdelő kerubok) álltak. A pázsit
túlsó végében a rózsakert terült el. A rózsabokrok így, ősszel alig
bírták megtartani ágaikon a rengeteg virágot, a duzzadt, vaj
sárga és kopoltyúrózsaszín, az égboltfehér és éjbíbor szirmok
koszorúit. A negyven ágyást elválasztó ösvény szélén nyitott
kerti lugas magasodott. Akkor Linda még szinte semmit sem
tudott erről a virágról; akkor, a Rancho Pasadenán töltött első
reggelen még nem is sejtette, hogy valamennyi rózsafajta nevét
meg fogja tanulni, a gondozásukkal, a bimbóméretükkel és a
virágzási időtartamukkal egyetemben; meg fogja ismerni a sárga
Sun Flairt, a rózsaszínes-pirosas Altissimót, ami kitartóan
kapaszkodott felfelé a pergola rácsain; a rózsaszínű és fehér nyári
Damaskot, meg azokat a hibrid példányokat, amelyek az
üvegházban Nitobe-szan felügyelete mellett fejlődtek ki.
Végigment a kert peremén, abba az irányba tartva, ahol a
konyhát gyanította, de csak a ház árnyékában döbbent rá, hogy
egyetlen olyan ajtót sem lát, ami a konyháé lehet, és az égre
gomolygó füstoszlophoz tartozó tűz valahol az épület belsejében
éghet.
Az ablakon belesve egy olyan szobát látott, ami nem lehetett
más, csakis Willis könyvtára. Willis talán éppen ott tartózkodott,
az íróasztal mellett ült vagy a struccbőrrel bevont támasztósínen
csúsztatható létrán állt. Linda őt nem látta, viszont
megpillantotta azt a lányt, akit előző nap már észrevett az egyik
emeleti ablakban: most egy széken állt, és egy tollseprűvel egy
kerámiaurna fedelét porolta le. Alig pár méternyire volt Lindától
az üveg túlsó oldalán. Néhány hajtincse kiszökött a kendője alól.
Az O Sweet-a-Lee című dalt fütyörészte, és nagyon ügyesen,
hatékonyan dolgozott. A kandallópárkány fölött elhelyezett
tükörben szemügyre vehette magát. Meg is tette, eltöltött egy
kis időt a saját tükörképe szemlélésével, forgolódva vizsgálgatta
magát, elölről és hátulról is, de még azt is, ahogy a köténye az
ölébe gyűrődik. Lindának eszébe jutott, hogy be kellene kopognia
az ablakon, meg kellene kérdeznie tőle, hogyan juthat el a
konyhába, de tartott attól, hogy esetleg megijeszti.
A lány pár pillanattal később lekecmergett a székről, és
elhagyta a könyvtárszobát.
– Rosa! Rosa! – hallatszott egy kiáltás.
A sarkon befordulva Linda megtalálta a teraszt, és már
elindult felfelé a lépcsőn, amikor észrevette, hogy valaki van ott.
A kezét a korláton hagyva megtorpant, és elgondolkodott, vajon
nem kellene-e visszafordulnia. Végül nem tette meg. Willis a
reggeli maradványaival teli asztalnál ült, mellette egy fiatal,
egyenes és merev hátú nő állt, aki egy kisebb papírköteget
tartott maga előtt. Willis nyakkendőjének pontosan olyan színe
volt, mint a nő sziromujjú, őszibarackos árnyalatú ruhájának. A
buggyos ujj és a szoknyarész petúniaszabása még inkább
kihangsúlyozta a lány csontosságát, bőrének cinkes sápadtságát.
Az arca olyan fehér volt, hogy Linda még azt is el tudta volna
képzelni róla, hogy sosem járt a szabadban. A nyakába akasztott,
nehéz gyöngysor egészen a derekáig ért, és úgy tűnt, a feje
biztosan hátralendülne, ha megszabadulna az ékszertől és főleg a
súlyától.
Linda számára egyértelmű volt, hogy ez a fiatal nő nem lehet
más, mint Lolly Poore; a lány mintha versmondáshoz
készülődött volna. Se ő, se Willis nem vette észre Lindát: a
kapitány a kávéscsészéjével a kezében a Star-Newst olvasta.
Lolly lapozás közben így szólt a bátyjához:
– Willis, mondd meg, légy szíves, erről mit gondolsz. Talán
elég jó.
– Mi a címe?
– Pasadena, az ara.
– Ki írta?
– Mrs. Elizabeth Grinnel. Ő írta azt a nem túl rossz szonettet
is, a Szárnyas barátainkat. Azt mondtad, az tetszett. – Lolly
hátát a korlátnak vetve pózba vágta magát a völgy háttere előtt.
– Willis, mondd, figyelsz te egyáltalán?
A kapitány azt mormolta, figyel, várja a verset.

Pasadena, az Ara
A Sierra legszebb lányából ara lett,
elnyerte kezét a deres fejű Kelet,
mely drága ékszerekkel kényeztette
s közben hátat fordítva hazáját feledte…

– Kérlek szépen, hagyd abba! Ez borzalmas.

– Szerintem is. Ugye milyen rossz? De mit csináljak?
– Többé ne olvass fel nekem ennyire rossz verseket.
Lolly lerogyott a székére, lapozgatni kezdett, az arcán
visszatükröződött minden, amit olvasott.
– És mit szólsz ehhez? Az a címe: Pasadena, te nem leszel
Atlantisz.
– Ezt tegnap már felolvastad.
– Szörnyű volt, igaz?
– Kiborító.
– De vajon miért csak rossz költők vesznek részt a versíró
versenyeken? – Lolly összefűzte a mellén a két karját,
felsóhajtott.
– A húgom vajon miért vállalta el a döntőbíró szerepét? – Az
újság eltakarta Willis arcát. Lolly megfordult a székében,
hátradőlt; ez volt az a pillanat, amikor meglátta Lindát.
 – Ez meg kicsoda?
Willis elmosolyodott, odahívta magukhoz Lindát.
– Lolly, kedvesem… Ő Linda Stamp. Az új szakácsnőnk a
tanyaházban.
A fiatal nő meg se moccant.
– Lolly, talán elfelejtetted? Már beszéltem róla neked. Bruder
egyik barátja.
Linda elnézést kért a zavarásért. Elmondta, hogy a konyhát
keresi, és magyarázkodás közben különös, szokatlan érzés vett
erőt rajta – mintha egy kinőtt ruhát kellett volna hordania. Ez az
érzés lecsendesítette, és a Rancho Pasadena méretei ismét
lenyűgöző hatást gyakoroltak rá. A terasz, a teljes hosszán
végigfutó balusztrád, a túlsó oldalon lévő völgy és a távoli, az
október aranyától fénylő dombok…! Vajon ez az egész Poore-ék
tulajdonában van? A terasz határozottan olyan volt, mint egy
széles színpad, ami mögött egy titkos világ rejtőzködik odabent, a
házban. Gondozott, oszlopformára nyírt bukszusok sorakoztak a
közelben, a reggelizőasztalra egy óriási korallfa vetett
pókhálószerű árnyékot. A terasz déli irányba nézett, és Linda
látta, hogy a narancsültetvény a völgynek csak egy részét foglalja
el: a fákon túl egy száraz folyómeder húzódott, amelynek száraz
ragyogásába szinte belefagyott a fehér szikla és a homok. A
Pacific Electric sínpárjai hosszú, csillogó ívben haladtak a száraz
folyómeder mellett. A terület többi része bozótos volt, itt-ott
néhány fa emelkedett ki a sárga fűmezőből, a dombok lábánál
bézsszínű foltok jelezték a szikomorligetek helyét. A távoli
dombokon egy-két ház állt, mint parányi pettyek; néhány
deszkakarám, ahová a korábban itt élő állattenyésztők zárták a
marháikat, és néhány melléképület, amit még azok a szőlészek
építettek, akik a diófák gyűrűje által elrejtett, párholdas
területen nevelgették tőkéiket. Nyugaton még több domb
magaslott, reggeli arcuk fénylő volt a tüskés chamise és a kék
virágú aljnövényzet alatt. Az utak mind a nyugati dombokon
keresztülvezető hágó irányába tartottak, és ezeken a dombokon
túl Linda megpillantotta a városvillódzást, Los Angeles
kovácsoltvasból, téglából és stukkóból összeálló tömegét, amit a
vonat ablakán keresztül egyszer már megfigyelhetett. Ebből a
távolságból a város semmivel sem tűnt valószerűbbnek, mint
egy délibáb, reszketőn ragyogó és fénylő, de élő volt, pezsgett
benne az ismeretlen és kiismerhetetlen élet; Linda pontosan
ugyanezt kérdezte akkor, amikor a vonata begördült a Union
Stationre: nem a betonsikátor árnyaitól, vagy a vele együtt utazó
férfi vörös bajszától ijedt meg, hanem attól a tapinthatóvá váló
lehetőségtől, hogy elvész, elveszti önmagát ebben az ismeretlen
rengetegben. Óriási megkönnyebbülés vett erőt rajta akkor,
amikor a vonat elhagyta Los Angelest és megnyíltak előtte a San
Gabriel-völgy kanyonjai. Pasadena egy város volt, de szilárdan
állt a vadonban, és most, a domb tetejéről a szeme elé táruló
panoráma – a kiszáradt, őszi folyammeder, az ültetvény fasorai
és a terasz sarkában magasló, hatalmas korallfa zöld tömege – is
megnyugtatólag hatott a lányra. Azután, valahol nyugaton, Los
Angeles pislákolásán túl megvillant valami, ami szinte égett;
valami, ami kékesszürke volt és gigantikus.
– Az ott az óceán? Tényleg látni innen?
– Amikor tiszta az idő, egészen Catalináig ellátni – mondta
Willis, akinek balzsammal alaposan bekent haja tükörként verte
vissza a burkolólapok matt vörösét. Közölte, bízik benne, hogy
Linda jól aludt az éjszaka. Lolly finoman köhintett, és így szólt:
– A tanyaház nem olyan rossz hely ám! – Úgy egy évvel
lehetett idősebb Lindánál, és sikerült megőriznie a fiatalok tiszta
porcelánarcát. Kevés sminket használt, kevés rúzst, alig
észrevehető mennyiségű púdert helyezett fel a szemhéjára, de
Linda persze ezt is észrevette, látta a púdercsillogást a
napfényben. Észrevette, de nem érezte magát túlságosan
egyszerűnek és köznapinak Lollyhoz képest. Nem, eszébe sem
jutott ilyesmi, csupán azon tűnődött el, milyen érzés lehet ott ülni
egy sminkasztal előtt, a tükör előtt, miközben akár erre a
völgyre is ráláthat az ember; milyen érzés lehet egy szobalány
segítségével sminkelni, azután lesétálni a lépcsőn, és találkozni
Willisszel a teraszon. Nem volt benne irigység, de eltűnődött,
ahogy bármelyik másik lány eltűnődött volna, és feltett egy
kérdést Lollynak a versíró versennyel kapcsolatosan. Ezzel
sikerült felszítania Lolly lelkesedését:
– Az első helyezett versét le fogja hozni a Star-News.
Címlapon, az újévi számban. És belenyomtatják a Virágkarnevál
brosúrájába is. Több száz pályázónk van. Bízom benne, hogy
találunk egy saját Browningot!
Megérkezett Rosa. Lindának olyan érzése támadt, hogy Rosa
már tudja, ki ő. A lány összeszedte a tányérokat, és közben nem
vette le a szemét Lindáról, aki aggódni kezdett, hogy valami
rosszat mondott, vagy esetleg olyan helyen van, ahol nem kéne
lennie. Még az is megfordult a fejében, hogy a terasz esetleg
tiltott zóna a számára. Még soha életében nem érezte ilyen
kényelmetlenül magát. Dühös volt, hogy Bruder nem kísérte fel
őt a dombra, legalább ezen az első reggelen, és elhatározta, hogy
ezt meg is fogja mondani a férfinak, kérdőre vonja, miért nem
vezette el a konyhához. Minél hosszabb ideje állt ott, annál
elveszettebbnek érezte magát. Végül Willis megkérdezte:
– Tehát a konyhát keresed? Engedd meg, hogy
megmutassam az utat!
A kamrában Rosa megkérdezte Lindától, mire van szüksége,
majd egészen halk hangon hozzátette:
– Légy óvatos velük.
– Mármint Willisszel és Lollyval?
– Tartsd nyitva a szemed.
A kamra keskeny helyiség volt, az üvegajtós szekrényekben a
fűszereket és a rézedényeket tartották. Rosa minden reggel
felmérte a készletet – volt egy listája meg egy piros ceruzája –,
azután áttelefonált Chaffee boltjába, és leadta a rendelést;
például: egy doboz PictSweet borsó, fél tucat doboz M. J. B. kávé,
vagy pár darab Sea Rose tőkehal, mert Willis szeretett halat enni
éjféltájt, azután, hogy a muzsikusok már hazamentek. Rosa
gyönyörű lány volt, gyönyörű szemekkel, a testét izmossá és
keménnyé tette a rengeteg munka, meg az, hogy esténként,
amikor mások már aludtak, mindig úszott egyet – persze
meztelenül – a medencében. Telt, kissé durcás ajka miatt
határozottan vonzónak tűnt az arca. Tizennyolc éves volt, ő
irányította az öt szobalányból álló belső csapatot, és tisztában
volt vele (bár ez nem gerjesztett benne se dühöt, se
szomorúságot), ha megfelelő oktatásban részesül, akár híres
matematikusnő is válhatott volna belőle. Könnyen megjegyezte a
számokat, villámgyorsan tudott osztani és szorozni, méghozzá
fejben: abakusz vagy papír és ceruza nélkül is ki tudta számolni,
pontosan mennyibe fog kerülni mindaz, amit a boltból rendelt.
Segített Brudernek a narancstermés előzetes megbecslésében,
segített kiszámítani, hány szedőmunkásra lesz szükség az adott
szezonban, mennyi ládát kell rendelni. Lolly is ráhagyatkozott
akkor, amikor ki kellett számítani, mennyi trágyát kell rendelnie
a rózsakertjéhez, Willis pedig a birtok értékének meghatározása
során vette igénybe képességeit.
Rosa anyja a néhai Mrs. Poore szobalányai közé tartozott.
Egyszer, négyéves korában a kis Rosa beleesett az étellift
aknájába, eszméletlenül feküdt ott, egy egész napon át. A Rancho
Pasadenán mindenki – az ifjú Willis is – azt hitte, a kislány
maradandó károsodást szenvedett, megsérült a feje, ám amikor
túljutott a megrázkódtatáson és a fejéről is lelohadt a pukli, Rosa
továbbra is olyan intelligensnek bizonyult, mint korábban. Az
anyjának szüksége volt a segítségére a ház körüli munkákban,
ezért miután néhány – de korántsem elegendő – évig a
titleyville-i iskola diákja volt, dolgozni kezdett, heti hat napot.
Takarított, varrogatott, felmosott és port törölt, söprögetett,
egészen addig, míg a láz és a felsőtestén megjelenő kiütések
légiója ágyba nem kényszerítette az anyját. Az asszony végül
törlőronggyal a kezében halt meg.
– Én egész életemben itt voltam – mondta Rosa a kamrában
Lindának. – Jobban ismerem őket, mint ők magukat.
 – És milyen?
– Kicsoda? Lolly? Hát, nem éppen kedves.
A két fiatal nő elhallgatott, egymásra néztek. Amit tudtak
egymásról, azt Brudertől tudták.
– És mi a helyzet Poore kapitánnyal? – kérdezte Linda.
– Ki nem állhatom őt! De ez egy hosszú történet. Egy nap
majd megérted. – Rosa elhallgatott, azután folytatta: – Nem, ezt
most visszavonom. Remélem, sosem fogod megtudni. – Rosa
telepakolt egy dobozt a tanyaházba küldendő élelmiszerekkel:
egy zsák zabpehely, némi zsír, egy doboz Not-a-Seed mazsola,
egy kiló előfőzött marhahús. – Akartam adni pár doboz
paradicsomlevet is, de tegnap este mind megitták.
– Talán parti volt?
– Egy újabb ostoba Szegénység-est.
Linda megkérdezte, az micsoda. Rosa összeszorította a száját,
mintha nem tudná eldönteni, érdemes-e egyáltalán elmagyarázni
a dolgot.
– Viccből arra kérik a barátaikat, hogy öltözzenek koldusnak
– mondta Rosa. – A férfiak mocskos öltönyben jönnek, mint a
csavargók, a nők meg úgy néznek ki, mintha az utcán
dolgoznának. Szerintük ez mókás. – Rosa szétnyitott egy
összehajtogatott újságot, Linda elé tartotta a társasági oldalt:

SZEGÉNYSÉG-EST A RANCHO PASADENÁN!

Csacsogós Cherry cikke

Willis Poore kapitány és húga, Miss Lolly Poore tegnap este

ismét megrendezte közkedvelt Szegénység-estjét a saját,
nyugat-pasadenai narancsültetvényükön lévő otthonukban. A
teraszon négyfős néger zenekar játszott, egy Anna Ramirez nevű
mexikói lány énekelt. Ő egyébként mezítláb lépett fel, és egy
autentikus parasztruhát viselt. A partit Miss Connie Muffitt
huszonkettedik születésnapjának megünneplésére rendezték. A
legötletesebb szegénységjelmezekért járó díjat Mr. és Mrs. W. O.
Walker kapta, akik mezítlábas árvagyerekeknek öltöztek, még
kéregetőedényt is kötöttek az övükre. A megjelentek közé
tartozott Mr. és Mrs. Richard Murphy, akik vasúti hobónak
öltöztek; Mr. és Mrs. Charles New-hall, akik szubkontinentális
koldusok voltak. Mr. és Mrs. Walter White kifejezetten
elegánsnak tűnt lakáj- és cselédjelmezében. Miss Felt
utcagyereknek öltözött, Miss Jett pedig egy migráns
vándormunkás szedőzsákját cipelte magával. Harry Brooks
szénfoltos arccal érkezett. Poore kapitány szakadt nadrágot
viselt, a zsebében mogyoróhagyma volt, és azt állította magáról,
ő egy csődbe jutott hagymatermelő. A partin egyébként ezer
dollárnál is magasabb összeg gyűlt össze a Mrs. Webb által a
hajléktalanná vált és elárvult lányok számára működtetett
otthon megsegítésére.

– Poore kapitány nem bír a fenekén maradni – mondta Rosa.

– Olyan, mint egy kisfiú, aki nem képes a székén megülni. Szinte
minden este vendégeket hív. Biliárdoznak, és pisztollyal
lövöldöznek a csillagokra. Willis néha egész éjjel fennmarad.
Ahogy ezt elmondta, Rosa arca kipirult, és Linda azonnal
felismerte (valahogy úgy, ahogy az ember felismeri, hogy az ég
tiszta, vagy a virág rózsaszínű), hogy nem bízhat meg benne.
Rosa volt az oka annak, hogy Bruder nem ment ki elé az
állomásra.
Rosa megérintette Linda karját. Az ujjai kemények és
érdesek, kissé ragacsosak voltak. Linda ránézett, és leolvasta az
arcáról, nem szívesen látja őt a birtokon. Bármit is mond, nem
szabad elhinnem! – figyelmeztette magát.
Abban a pillanatban, ahogy a lány átadta neki a dobozt, Lolly
jelent meg a kamrában. Végighúzta az ujját az ajtókereten,
mintha csak azt akarta volna közölni, hogy ne is törődjenek vele.
– Felhívtam a hentest, és rendeltem tőle egy doboz bélszínt –
mondta. – A szállítmány délután fog megérkezni a tanyaházhoz.
Mr. Hearts hagymával szereti, Mr. Slaymaker meg olyan
szürkén, mint a vadliba. Mr. Bruder félig nyersen szereti a
sajátját, jó véresen. Willis leszidott, hogy neked, Linda, nem
rendeltem, ezért ismét telefonáltam. Megrendeltem neked a
legnagyobb szeletet.
Lolly távozott, Linda pedig még biztosabb volt abban, hogy
amit Rosa mondott, annak nem sok köze lehet a valósághoz.
Lolly költő volt; a Virágkarnevál brosúrájában már két
alkalommal is az ő verse jelent meg. Két vers, mindkettő két
versszakos. Az egyik a Szépséges Lowe-hegy, a másik pedig az
Árkádia rózsái címet viselte. Lolly nagyon büszke volt arra, hogy
a brosúrákban kinyomtatták a költeményeit – ennyire büszke
csak az első rózsabimbóira volt büszke, amelyek feszesek voltak,
akár a szőlőszemek, és a reszketeg márciusi szélben öltöttek
alakot. Egy alkalommal sikerült elnyernie a második díjat a
Century ódaversenyén; ezt követően a Star-News címlapon
hozta le a hírt: HELYBELI KÖLTŐNŐ FELTETTE PASADENÁT AZ
IRODALOM TÉRKÉPÉRE! Amikor megismerkedett valakivel, Lolly
általában törékenynek mutatkozott, állandóan a halántékát
simogatta, és valamilyen gyermekkori betegséget emlegetett, de
(eltekintve divatosnak számító csontosságától és a feje tetejére
halmozott rengeteg hajtól) valójában semmi sem volt benne, ami
miatt törékeny vagy szánalmas lett volna; semmi, legfeljebb az,
hogy ragaszkodott hozzá: ő bizony még mindig gyermek. „Az a
helyzet, hogy nem igazán akar felnőni” – mondta Rosa. Lolly még
mindig őrizgette a hajpántgyűjteményét, száznál is többet őrzött
az egyik szekrényben, amibe Bruder készített egy speciális
állványt. Néhány évvel korábban eljátszadozott a gondolattal,
hogy főiskolára megy, még egy hosszú kabátot is vett magának,
de azután megtudta, hogy a szépséges northamptoni hó akár
három méter magas is lehet, és egészen május elejéig megmarad;
megtudta, hogy telente legalább egy lány elvész a viharokban,
hogy csak olvadás idején kerüljön elő kővé dermedt testtel. „Én
ezt nem élném túl” – mondta, és kihajigálta a főiskolával
kapcsolatos összes szórólapot és levelet. A kabátot megtartotta,
nyárra skarlátvörös selyempapírba csomagolta, de telente,
amikor az esték fagyot ígértek, mindig elővette.
Lolly tíz hónappal volt fiatalabb Willisnél. Kiskorukban sokan
ikreknek nézték őket, főként akkor, amikor Willis is hosszú hajat
viselt. „Willis még most is ideges lesz, amikor ikreknek tartják
őket, mindig helyesbít” – árulta el Rosa. Willis is vékony csontú
volt, mint a húga, de neki ez jól állt, és a kapitányi uniformisban
eltöltött közel egy év során kissé megkeményedett a külseje,
már-már érett férfinak tűnt. „Az a legnagyobb gondja, hogy
mindig jó legyen a frizurája” – mondta Rosa, és elmagyarázta, az
Eau De Quinine hajbalzsam nem minden esetben megfelelő szer
a rakoncátlan tincsek megfékezésére. Willis tudta, hogy kócosan
még fiatalabbnak látszik, ezért sosem hagyta el a birtokot úgy,
hogy ne lett volna nála a fésűje meg egy doboz pomádé. Volt egy
tíkfa keretes zsebtükre, amit nem mindig tartott magánál, de
többnyire azt is a zsebében hordta. A húgánál mindig volt tükör
– ez is egy újabb ok volt arra, hogy ikreknek higgyék őket.
Lolly tisztában volt vele, milyen hatalma van a bátyja felett,
és tudta, ha kissé oldalra billenti a fejét és félig beszívva a levegőt
megfeszíti a mellkasát, bármire képes rávenni Willist. Mivel
alultáplált volt, a mellei kicsik maradtak, ráadásul fűzőt viselt,
így a bordáihoz tapasztotta őket, mintha az lett volna a szándéka,
hogy a teste minden egyes ívét és domborulatát elrejtse. Ha
valamelyik szobalány véletlenül meglátta melludvarának sötét
rózsaszín köreit, Lolly azonnal rávetette magát baldachinos
ágyára, és úgy viselkedett, mintha támadás érte volna.
Megszállott volt, megszállottan ragaszkodott valamihez, de nem
az otthonához, nem a földjéhez vagy a városához, még csak nem
is a boldogságához, hanem a gyermekkor szagtalan, vértelen
testéhez. Ezt a célt a legnagyobb erénynek tekintette, és mivel
majdnem tökéletes sikert ért el, túlságosan ártatlannak tartotta
magát ahhoz, hogy bármiféle módon bemocskolódjon.
Willis ezzel szemben éppen eléggé felnőtt volt ahhoz, hogy
felismerjen néhányat saját hibái és hiányosságai közül, például
azt, hogy nem igazán ért a gazdálkodáshoz, és nem is érdekli őt
ez a dolog. Ez volt az oka annak, hogy szüksége volt Bruderre.
Legalábbis Rosa így magyarázta el a helyzetet Lindának. „Persze
nem arról van szó, hogy nem élvezi a narancsültetvényesek
életét…” Természetesen Willis is élvezte a hatalmas birtok
előnyeit, de nem akart bajlódni például olyan dolgokkal, mint
azok a kerítésoszlopok, amelyek azért görbültek el, mert a
közelben élő pumák állandóan nekidörzsölték a hátukat. Lovakat
is tartott; időnként kilovagolt a birtok határára, szemügyre vette
az egyre közeledő várost, az aszfaltos utcákat és a járdákat;
hetente egyszer-kétszer lement a kiszáradt folyóágyba is, a
domb aljában húzódó kanyonba, és a lova hátán ülve
végigléptetett a tölgyek alatt, amelyek talán még magánál
Kaliforniánál is vénebbek voltak. Valójában élvezte ezeket a
kiruccanásokat, de ha rajta múlott volna, egy darab narancs nem
sok, annyit sem termel többé. Erről tulajdonképpen az apja
tehetett, a mandarinszín hajú Mr. Poore, aki miatt – kis túlzással
– egymilliónál is több narancsot leszedett már életében. Ötéves
korában az apjától kapott egy bambuszlétrát, egy pár
szedőkesztyűt meg egy verőbotot. Attól a naptól fogva dolgoznia
kellett; attól a naptól fogva folyamatosan kifogásokat keresett,
miért nem tud részt venni a szüreten. Nem sokszor sikerült
kitérnie a kötelezettségei elől, de azután bedübörgött az életébe a
háború. Tizenegy hónapot töltött Franciaországban, majd egy
szemeszternyi időt Princetonban mint elismert háborús hős.
Nem is tudta volna megmondani, hányszor fordult elő, hogy
ájultan zuhant a Nassau Streeten felhalmozott avarkupacokba;
nem is tudta, hányszor zsibbadt merevre a nyelve a New Jersey-
ben fellelhető legjobb gintől. Nem érdekelte még a hideg ősz sem,
farkasbőr kabátban rótta a campus utcáit, és izgalmas sztorikat
mesélt újdonsült keleti barátainak arról, hogyan lőtt hiúzt
odahaza, a hálószobája ablakából, hogyan birkózott
grizzlymedvékkel. Néhány másodéves diáknak ígéretet tett arra,
hogy a karácsonyi szünetben elviszi őket a birtokára, és együtt
vadásznak majd zöld szemű pumákra. Ezek a fiúk a legfinomabb,
burgundi vörös bársonnyal szegett felöltőkben nőttek fel,
tőzsdecápák és gumigyárosok örökösei voltak, olyan
fiatalemberek, akiknek legfeljebb annyi kapcsolatuk volt a
vadvilággal, hogy pingvinbőr cilindert hordtak. Részegen, egy
gótikus, vízköpős folyosóról nyíló titkos szobában Willis gyakran
megkérdezte a keleti fiúktól, egyáltalán miből tudják, hogy még
életben vannak. A fiúk megígérték neki, hogy elviszik New
Yorkba, a Bowery mellett lévő hotelba, a Baby Bijoux-ba, ahol a
lenge öltözetű lányok majd neki is bebizonyítják, igenis él. „De
aztán bekövetkezett az a bizonyos hajótörés, amiben odaveszett
a leszüretelt gyümölcs jó negyedrésze – magyarázta Rosa. –
Senki sem tudta, Willis miért pakoltatta fel a narancsait egy
hajóra. Lolly értesítette, tulajdonképpen hazarendelte őt, hogy
felügyeljen a birtokra. Én segítettem megírni a táviratot: »A
birtok bajban van. Azonnal térj haza.« Lolly keze reszketett,
amikor fizetett a Western Unionnál.”
Ezután Rosa elárult még valamit, félénkén bökte ki a
szavakat, mintha tudná, hogyan fognak hatni Linda szívére:
– Aztán Willis megkérte Brudert, hogy jöjjön el a birtokra.
– Miért éppen őt?
– Amiatt, ami Franciaországban történt.
– Miért? Mi történt Franciaországban?
– Hát nem tudod? – Rosa elhallgatott, azután óvatos arccal
folytatta: – Nem tudod, igaz? Olyan sok titok kijutott már ebből
a házból, már nem is tudom követni, melyek azok, amik itt, a
tető alatt maradtak. Semmi, semmi, igazán nem fontos!
És Rosa leküldte Lindát a dombról, levitette vele a dobozt,
ami nehéz volt, nagyon nehéz, ráadásul a nap is Linda szemébe
sütött cipekedés közben. Eszébe jutottak azok a narancsok,
amiket annak idején a tengerparton találtak, meg eszébe jutott a
terhes lány is ott, a barlang szájánál, és tudta, Willis nem lehet
olyan ember, amilyennek Rosa leírta őt. Ez volt az a pillanat,
amikor eldöntötte: semmit sem fog elhinni, amit Rosa mond.
Semmit!
Amikor Willis utolérte őt az úton, átvette tőle dobozt, és így
szólt hozzá:
– Remélem, elég eszed van ahhoz, hogy semmit sem hiszel el
Rosának. – Elmondta, hogy Rosa keményen dolgozik. – Túl jó
munkaerő ahhoz, hogy elbocsássuk. Nem, ilyet amúgy se tennék
vele. Az anyja úgy bánt velem, mintha a saját anyám volna.
Sosem tudnám kihajítani innen Rosát, de hidd el, amikor azt
mondom, hogy ő… – Habozott, de aztán elkapta Linda tekintetét,
amit biztatónak talált. – Szóval ő olyan lány, aki nem más, mint
egy hatalmas hazugsághalmaz.
 4.

Brudernek igaza volt: november elsején megérkezett az eső. Az

ég alacsonyan lógott, és olyanná vált, mint az óceán feneke. A két
napig tartó felhőszakadás sártengerré változtatta a dombra
felvezető földutat. Az öntözőárkok megteltek piszkos, sárgásan
habzó vízzel; a konyha teteje beázott, a Linda ágya fölötti ablak
megdagadt a tokjában. Egy reggel, amikor visszafelé tartott a
nagy házból a zöldségekkel és egyebekkel, Linda megcsúszott, a
doboz kiesett a kezéből, átzuhant az út peremén. A sültnek való
hús a prérifarkasoké lett. Nem sokkal később Bruder jelent meg
az úton, Linda elé ment, esernyőt tartott a feje fölé. A sárcseppek
úgy borították be a lány szoknyáját, mint a felfröccsent vér, a
haja nedvesen tapadt a fejére, az arcára. Bruder így is
gyönyörűnek látta. Gyönyörűnek, erősnek és csendesnek.
Azokban a pillanatokban, amikor Lindának a leginkább szüksége
volt rá, Bruder el tudta képzelni azt a jövőt, ami kettejüket
együtt tartja a tenyerén.
– Bakancsra lesz szükséged – mondta Bruder. Ahogy beléptek
a tanyaházba, átadott neki egy dobozt, ami a pasadenai
áruházból érkezett; a dobozban, néhány salátaszínű selyempapír
alatt egy pár piros gumicsizma feküdt. A szár felső részét kockás
anyaggal szegték be. Bruder letérdelt, megszárított Linda lábát,
felhúzta rá a gumicsizmát, amit az áruház kirakatában látott
meg; ahogy megpillantotta, rögtön Lindára gondolt. Ahogy ezt
elmesélte, Linda különös bizsergést érzett magában. A tanyaház
hosszú, keskeny folyosóján csípőre tett kézzel lépkedve rögtön ki
is próbálta a lábbelit. Bruder az ajtókeretnek támaszkodva
figyelte; örült, hogy a lánynak tetszik az ajándék. Linda
kijelentette, egész szezonban ezt fogja hordani. Bruder nyílt
ember volt, nem akadt rejtegetnivalója (legalábbis ezt mondta
magának), ezért vidáman bejelentette:
– Rosának is vettem egy párat.
– Rosának?
Nem vette észre Linda tekintetének megkeményedését; nem
vette észre a féltékenységtől ökölbe szoruló kezét. Linda közölte,
sok dolga van, vissza kell mennie a konyhába. Kurtán köszönt el,
és Bruder ezúttal sem olvasta le róla az érzelmeit; elégedetten
ment át a csomagolóba – már ha egy ilyen fiatalember elégedett
lehet egyáltalán –, örült, hogy két lánynak is sikerült örömet
szereznie. Azon tűnődött, vajon miben hasonlít egymásra Linda
és Rosa. Több ilyen dolgot is talált.
Mi lehetett az oka annak, hogy Bruder teljes mértékben
félreértette Lindát? Ezt a kérdést Linda is feltette magának,
amikor este az ágyában forgolódott. Bruder nem tépelődött ezen,
az ő lelkiismerete tiszta volt. Ha esetleg elgondolkodik egy kicsit,
talán rájön arra, hogy az évek során kialakult benne egy bizonyos
elvárás: azt akarta, hogy mindenki őszintén beszéljen vele.
Gyermekkorában Mrs. Banning sokszor beszívta az arcát, és
megcsóválta a fejét: „Időnként felteszem magamnak a kérdést,
létezel-e egyáltalán.” És a gyerekek a Valley Vadászklubban, a
gyerekek, akik bekiáltottak a konyha ablakán, bekiáltottak neki,
miközben izzadva banánt passzírozott az angyalkrémpitékbe:
„Csodabogár! Csodabogár! Bruder nem tud beszélni!” És Rosa, a
bölcs lelkű fiatal nő, kedvesen közel hajolt hozzá: „Nem is tudom,
mit tennék, ha nem lenne egy olyan barátom, mint te.” Bruder
számára Rosa állt a legközelebb ahhoz, amit barátnak szokás
nevezni. Rosa tudott arról, hogy Bruder feleségül akarja venni
Lindát; tudott arról, hogy már fel is épített kettejüknek egy kis
házat a narancsültetvény túlsó oldalán. Amikor Rosa
megkérdezte, Poore kapitány engedélyt adott-e neki erre,
Bruder így válaszolt: „Nincs más választása.” Nem, Bruder
képtelen volt arra, hogy hátralépjen és így lássa magát, de
igazság szerint Linda jelenlétében a szíve éppen olyan
kifürkészhetetlenné vált, amilyen a lányé volt. Bruder tisztán
látta a bátor motivációkat, a jót és a rosszat – tisztán látta
mindenkinél, csak magánál és Lindánál nem. Rosa pedig
kijelentette: „Ez az igaz szerelem!”, mire Bruder így válaszolt:
„Nem tudom, mert nem tudhatom.”

Két nappal később, amikor az eső elállt, Bruder túl elfoglalt volt
ahhoz, hogy tovább töprengjen a szív finom rejtélyein. Munkás
volt, dolgoznia kellett, bár ami hajtotta, az sokkal nagyobb dolog
volt, mint a szállás, az élelem és a fizetség. Lassanként
megérkeztek a szezonmunkások, alacsony és magas fiúk,
alultápláltak és pelyhedző állúak, rongyos ruhájúak. Legfeljebb
egy-két éve kerülhettek ki Tecate és Mexicali árvaházaiból, vagy
valahonnan a Rio Grande mellől, csavargók voltak, akik fel s alá
utazgattak Kaliforniában, a hosszú, termékeny övezetben, a
birtokok között, ahol narancsot, salátát, epret és szőlő
termesztettek, és még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy hálásak
legyenek a munkalehetőségért és hajlandóak legyenek
megaludni bármilyen priccsen, vagy akár a földön is. Szekéren
érkeztek a Rancho Pasadenára, a Raymond Street-i állomásról
hozta be őket Hearts és Slay. Mindegyiküknél volt egy kis zsák,
benne takaró és poncsó, szedőkesztyű és egy pár tartalék zokni,
meg néhány emléktárgy, amit az árvaházban kaptak az
apácáktól, pár apróság, amiről a szüleikre emlékezhettek.
Tizenhat, tizenöt vagy tizennégy évesek voltak, beesett arcú,
remegő ádámcsutkájú kölykök, akiknek már pelyhedzett a szőr
konkáv mellkasukon. Akadtak közöttük olyanok is, akik az előző
szezonban már dolgoztak a Pasadenán, de a többségük új volt, és
Hearts meg Slay két napot töltött el azzal, hogy elmagyarázza
nekik, hogyan lehet hatékonyan és gyorsan tisztára szedni egy
fát, miközben Bruder ellenőrizte a zsákjukat, a takarójukat, nem
tartanak-e maguknál lőfegyvert vagy kést. Az egyik fiúnál talált
egy vadászkést, az övébe dugta. Bruder megtartotta a kést, a fiút
meg kivezette a Pasadena kapuján, adott neki egy ezüstdollárt és
elzavarta.
Ebben az évben különösen fiatalok voltak a szedők, Brudert
aggasztotta a tapasztalatlanságuk. A loggián panaszkodott is
Willisnek meg Lollynak, félbeszakítva az ostáblapartijukat;
elmondta nekik, a birtoknak jobb szedőkre van szüksége.
– Nyugalom, Bruder, öregfiú – mondta Willis, Lolly azonban
halk, éles hangon megkérdezte:
– Willis? Lehet, hogy Brudernek igaza van?
A birtokon töltött első napjaik során Bruder kioktatta a fiúkat.
Felemelt egy hosszú bambuszrudat, és megkérdezte:
– Tudja valaki, ez micsoda?
A fiúk csak rázták a fejük.
– Ez egy fényezőrúd. Miután tisztára szedtetek egy fát, ezzel
ellenőrzőm, maradt-e fent az ágakon narancs. Ha maradt, akkor
úgy fognak fényleni, mint lámpa a sötétben. Ha egy fán három
vagy háromnál több narancs marad, akkor visszaküldelek
benneteket oda, hogy szedjétek le.
A csontos térdű fiúk a ládákon ültek, és egymásra nézegettek,
és mindegyiknek az járt a fejében, hogy akkor lesz rendben
minden a szezonban, ha nem akadnak össze Mr. Bruderrel.
Mindegyikük a férfi hatalmas kezét nézte, ami egyszerre volt
erős és gyors, és mindegyikük el tudta képzelni, ahogy ez a kéz
ökölbe szorul vagy megmarkol egy puskacsövet. Amikor aztán
meglátták Poore kapitányt (kikeményített gallér, aranylón
fénylő haj, a mellén a kitüntetése), mindegyikük arra gondolt, ő
bizony sokkal több ennivalót és bért adna nekik, ha a vén Bruder
nem lenne a közelben, és nem mondaná neki, hogy ne tegye. A
fiúk fiatalok voltak és újak Pasadenában, és emiatt úgy
gondolták, átlátják a helyi helyzetet, pontosan tudják, mi történik
körülöttük.
Az eső elálltát követő napok hidegek és szelesek voltak, a kis
völgy hamar kiszáradt, ahogy a szomjas, repedezett föld mélyen
magába szívta a nedvességet. Reggel a narancsültetvény olyan
volt, mintha frissen festették volna, a harmatos gyümölcsök úgy
csillogtak, mint az üveggömbök. A talaj felső rétegéből kibukkant
egy lime-zöld gyomszőnyeg. Megjelentek a gumikötényes
kertészek, akik Nitobeszan vezetésével nekiláttak rendbe tenni a
nagy ház előtti pázsitot. Egy reggel, nem sokkal hajnal után a
jegeskocsi meghozta a Jüen családot. Rosa korábban azt mondta,
Jüenék selyempizsamában és csúcsos sapkában járnak, de ez
nem volt igaz, és Linda el sem tudta képzelni, hogy a lány miért
állított ilyet. Nem, Jüenék munkásnadrágot és inget viseltek,
amire pisztáciászsákokból kivágott darabokat varrtak rá
foltként. Közölték, készen állnak a munkára.
– Lássunk hozzá még ma! – kiáltott fel egy fiatalember, de
Bruder nyugalomra intette, és azt mondta, van még más munka
is, amit el kell végezni, mielőtt elkezdhetnék a szüretet. Linda
végignézte, ahogy Jüenék lepakolják a bútoraikat a jegeskocsiról,
a matracokat és a vörösre lakkozott asztalt, a nehéz
rizseszsákokat és a hintaszéket. Olyan gyorsan beköltöztek a
melléképületbe, hogy Linda össze se tudta számolni, hányan
vannak, ezt csak akkor látta, amikor bekopogott hozzájuk.
Kiderült, csupán négyen érkeztek. A fiatalembert Muir Jüennek
hívták, ő lesett ki a résnyire kinyitott ajtón, ő közölte Lindával,
hogy ők inkább maguknak főznek. Azután megjelent egy idősebb
férfi, ő kijjebb nyitotta az ajtót, és megjelent egy asszony is, aki
teázni hívta Lindát. Mrs. Jüen kitett egy tálcát. A csészékre
darvakat festettek, a bádogkanna kissé horpadt volt. Mrs. Jüen
és Linda eltársalgott a szüretről; az asszony – aki már
kilencvenkét esztendős volt – megkopogtatta a csuklóján lévő
jáde karkötőt, és kijelentette, ez jó év a narancsok számára. A
szája puha vonal volt, ahogy rátapadt a teáscsésze peremére.
Úgy ejtette ki Linda nevét, ahogy valamikor Valencia („Liin-da”),
és figyelmeztette:
– Jobban teszed, ha vigyázol magadra. Vannak dolgok, amik
sosem változnak.
 Reggelente Linda felment a kamrába, ahol Rosa fogadta.
Linda nem kedvelte Rosát, de mindent megtett annak
érdekében, hogy ezt titokban tartsa. Keveset beszélt, miközben
Rosa megpakolta a dobozát. Sejtette, hogy Rosa sem kedveli őt,
ennek ellenére a lány mindennap betett valami extrát a dobozba:
egy zacskó diót, egy kis Cupid chipset, egy doboz király és
királynő formájú vajaskekszet. Lolly gyakran leküldött vele egy
külön csomagot (véres papírba csomagolt húst), azzal a
felkiáltással: „A férfiaknak!”
A szüret előtti utolsó napokban mindenki szorgosan kalapálta
a pakolós ládákat és a szedődobozokat, pántokat varrtak a
szedőzsákokra, megjavították a bambuszlétrákat, kipróbálták a
csomagolóházban működő berendezéseket. A futószalagokat is
tesztelték, megjavították, a pucolókeféket kicserélték, a csöveket
rögzítették. Megérkezett Mr. Griffith, a kaliforniai
gyümölcstermesztők szövetségének képviselője (kövérkés,
selyemöltönyös, – mellényes férfi volt, ránézésre meg lehetett
állapítani róla, soha életében egyetlen narancsot sem szedett le a
fáról), és hitelesítette a mérlegeket. Willis is ott volt vele a
tanyaházban, és látszott az arcán a megkönnyebbülés, amikor
Griffith közölte vele, mindent rendben talált. Griffith elhajtott a
Tipo 8-asával, hatalmas, kerek feje furán bólogatott a
kormánykerék mögött. Rosa később elmondta Lindának, hogy
Bruder minden novemberben kénytelen lefizetni a pasast:
– És Poore kapitány annyira nem foglalkozik a dolgokkal,
hogy erről sem tud, fogalma sincs, miket kell itt csinálni.
Linda persze nem hitt neki, és ezt ezúttal meg is mondta. Rosa
arca merevre dermedt a meglepetéstől.
– Linda – mondta –, én csak vigyázni próbálok rád.
Este a munkások szabadon hagytak egy széket Linda számára
a borsfa alatt. Linda is szívta a Vasquez cigarettát, amit Hearts
kínált körbe, ő is hallgatta a munkások történeteit, és időnként
mesélt a fiúknak a Keselyűfészekről.
Amikor feltette a kérdést, Davey Hearts azt mondta, az ő
története nem túl érdekes. A wisconsini North Woodsban
született, abból a városból egy olyan fickó üldözte el egy Stevens
pisztollyal, aki hamisan azzal vádolta meg őt, hogy kikezdett a
feleségével.
– Ez nem történhetett meg – mondta Slay.
– Hausfrau volt – vont vállat Hearts. – Idősebb, mint az
anyám. A férj rám szállt, ennyi az egész.
Bruder korábban figyelmeztette Lindát, hogy ne figyeljen
Heartsre és Slayre, miután a flaskából kikerült a dugó, de Linda
úgy látta, ezek ketten őszinte emberek. Davey Hearts hetente
egyszer leborotválta a haját a borsfára felszegelt tükör előtt
állva. Beszappanozta a fejét, azután körbejárt, felébresztette a
többi munkást, majd amikor már elég világos volt, egy
matróznótát fütyörészve újra meg újra végighúzta a fejbőrén a
pengét. Erős, inas ember volt, meghökkentően szerénynek
bizonyult az étvágya, gyakran visszautasította Linda szirupos
édességeit, és az is előfordult, hogy hozzá se nyúlt a babhoz.
Timmy Slaymakerrel egy San Franciscóba tartó vonaton
ismerkedett meg, a háború befejezése óta egy pár voltak – azóta,
hogy egyikük a másik védelmében lelőtt egy medvearcú férfit.
Ez még odafent, a hegyekben történt, a Tahoe-ba vezető úton. A
seriffhelyettes egyetlen pillantást vetett a fa tövében
összegömbölyödve fekvő halottra, majd megköszönte Heartsnek
és Slaymakernek, hogy megszabadította az utat ettől a haramia
vámszedőtől. „Önvédelem volt, azt mondják, igaz?” – kérdezte,
azután azt tanácsolta Heartsnek és Slaymakernek, estig hagyják
el a Sierrákat. Slaymaker ekkor vezette le Heartsöt saját
szűkebb hazájába, Pasadenába. „Azt mondta, munkát szerzünk
valamelyik szállodában, és frakkos uniformisunk lesz” –
emlékezett vissza Hearts. Mocskos, viseltes ruhájukban még a
hátsó ajtón se léphettek be a Huntingtonba vagy a Greenbe,
ezért Slaymaker végül a Rancho Pasadenához vezette Heartsöt.
Timmy Slaymaker még csupán tizenkét éves volt, amikor
először megfordult a birtokon. Azt mondta, nincs családja. Az
ágyasházban lakó munkások beszámoltak róla, hogy a kölyök
beszél álmában, méghozzá valami egészen különös nyelven. A
munkások éjjelente odaálltak Timmy priccséhez, és hallgatták a
fröcskölős halandzsázást, megpróbáltak rájönni, milyen nyelven
beszél a gyerek. „Szerintem ez francia” – mondta valaki. „Nem,
ez nem francia. Portugál” – vélte egy másik ember, mire a
harmadik: „Ez nem portugál. Ez ír.” Abban egyetértettek, hogy
az értelmetlen beszéd eléggé hasonlít a gaelre. Ezután a
munkások visszafeküdtek, elégedettek voltak magukkal, hiszen
megoldották a rejtélyt. Slaymaker nem ismerte a szüleit, nem
tudta, felmenői milyen nyelvet plántáltak bele a memóriájába. A
munkások közölték vele, ő bizony egy fekete ír, és egy szezonon
keresztül a Pasadenán mindenki „fekete kölyöknek” szólította,
amiből idővel „fekete fiú” lett. Ezt követően Timmy Slaymaker
(aki ekkor már termetes fiatalember volt, de a durva külső egy
kisfiú szívét rejtette) otthagyta a Pasadenát, San Franciscóba
utazott, és zokogott a vonaton. „Akkor ismertem meg – mondta
Hearts. – Elég sok közös dolgunk van, eléggé kötődünk
egymáshoz.”
„Ezeket sosem látni külön – mondta róluk Bruder. – Tudnak
valamit, amit mi nem.” Időnként ő is csatlakozott az asztal
mellett beszélgető munkásokhoz, hallgatta a történeteiket, de
meg se mukkant, csak szorongatta a hideg pengéjű kést. Linda
arra számított, majd ő is elmondja a saját sztoriját, de nem, erre
nem került sor. Hearts és Slaymaker nem akarta zavarni őt
faggatózással, a mexikói fiúk meg túlságosan féltek tőle, ezért
inkább nem tettek fel neki kérdéseket. Egy este Linda közölte,
most aztán tényleg Bruderen a sor.
– Semmit sem akarsz mesélni nekünk? Esetleg a háborúról?
Bruder szemében tűz lobbant, megfordította a kezében az
őzláb markolatú kést, és közölte a borsfa alatt ülőkkel, inkább
átadja másoknak a mesélés lehetőségét. Az egyik fiú
megkérdezte tőle, ölt-e már embert.
– Ezt a kérdést inkább Poore kapitánynak tedd fel –
válaszolta Bruder.
Egy másik fiú, aki szeretett csúzlival lődözni a gyíkokra,
megjegyezte:
– Poore kapitánynak legalább egymillió németet meg kellett
ölnie ahhoz, hogy ilyen kitüntetést kapjon. – A többiek pislogtak,
mint a kismacskák, mivel mindig is jobban érdekelte őket Poore
kapitány, mint Bruder. Ugyan ki irigyelte volna Bruder életét, és
ki ne irigyelte volna a kapitányét? A fiúk rengeteget utaztak
vasúti kocsikban, tehervagonokban, teherautókon;
spárgaföldeken aludtak, összegöngyölt, hosszú szárú
alsónadrágot használtak párna helyett; rövid életük során látták
a Nyugatot, legalábbis ezt állították magukról, keresztül-kasul
bejárták, de még fiatalok voltak, elég fiatalok ahhoz, hogy
megijedjenek, amikor Bruder kijelentette, mint az asztal mellett
is, hogy nincs különbség egy ember és egy puma megölése
között.
– Ha megtörténik, hát megtörténik – vont vállat.
– Ez igaz? – kérdezték a fiúk. – Maga tényleg semmitől sem
fél?
És akkor megszólalt Linda, a hangja fény volt a sötétben:
– Lefogadom, hogy sosem öltél meg senkit.
Bruder nem próbált zárkózottnak tűnni, de akkor azt kívánta,
bárcsak megértette volna a lány, hogy nem akar beszélni azok
előtt az emberek előtt, akik neki dolgoznak – nem, mert ő hitt
abban, hogy a tisztelet egyik alappillére a kifürkészhetetlenség.
Miután a munkások nyugovóra tértek, Bruder így szólt
Lindához:
– Egy nap majd elmondom, amit tudni akarsz. – De ez éjfél
után történt, és Linda tudta, hogy ötkor csörögni fog az
ébresztőórája, ezért így válaszolt:
– Miből gondolod, hogy itt fogok üldögélni és rád fogok várni?
– Otthagyta Brudert, aki másnap bement hozzá a konyhába,
kivette a kezéből a henteskést, és megfogta a csuklóját.
– Gyere velem! – Azt mondta, mutatni akar valamit, pár
dolgot a birtokon. A hangjából valami új és félénk félszegség
érződött, és finoman, bátortalanul érintette meg a lányt, az ujjai a
csuklójáról rácsúsztak a kezére. Rosa korábban azt mondta,
Bruder a szíve mélyén félénk ember, de Linda ezt éppúgy nem
hitte el, mint Rosa többi állítását: „Bruder? Félénk? Ez a
legnagyobb butaság, amit életemben hallottam!” – felelte akkor,
és úgy nevetett, ahogy már évek óta nem.
Átvágtak az ültetvényen. Bruder arcára olyan büszkeség ült
ki, mintha a gyümölcsös a sajátja lenne. Lindát meglepte ez a
hiúság, de arra gondolt, végső soron érthető, ha a férfi büszke,
hiszen a Rancho Pasadena neki köszönhetően működik ilyen
szervezetten és hatékonyan. Nem tudott róla, és Bruder sosem
beszélt volna hosszan erről a dologról, de tény volt, hogy a
háború után Willis nem szívesen tért haza a birtokra, és amikor
végül megtette, azt fontolgatta, hogy leállítja a termelést. Lolly
azonban felkiáltott: „Nem, nem, ezt nem teheted!” A hónapokon
át tartó határozatképtelenség eredménye az lett, hogy a birtok
elhanyagolttá vált. Egerek költöztek a csomagolóházba, jó
néhány fán megjelentek a vörös pókok. „Egy ültetvényen
mindennap akad tennivaló” – mondta Bruder, és végül az ő
gondoskodásának (és az időnként kegyetlenségnek tűnő
hajthatatlanságának) lehetett köszönni, hogy a Rancho Pasadena
visszatért a jó útra, és ismét teljes kapacitással termelt. Bruder
mindebből csupán pár dolgot árult el Lindának, éppen csak
annyit, amennyit egy büszke, de szerény ember elmondhat.
Lindára, aki pár lépéssel a férfi előtt haladt, óriási hatást
gyakorolt a birtok – a kis völgy aljából nézve az ültetvény oly
végtelennek tűnt, akár az óceán –, de közben képtelen volt teljes
mértékben felismerni, hogy Bruder végső soron beavatja őt a
bizalmába. Utasította magát, hogy majd kérdezze ki Willist,
hallgassa végig az ő verzióját is a birtok haláláról és
feltámadásáról, és elégedett volt magával, hogy sikerült
szkeptikussá válnia. Nem, már éppen eleget tudott ahhoz, hogy
egyik változatot se fogadja el azonnal és kétkedés nélkül. A
Pasadenán töltött pár hét éppen elég volt neki ahhoz, hogy ezt
megtanulja.
Továbbmentek. Bruder keze egy-két alkalommal a lány
vállára vagy derekára ereszkedett. Linda ilyenkor azonnal
elhúzódott, aztán amikor rájött, hogy ezek csupán kedves és
szelíd gesztusok, és Bruder csupán azt akarja, hogy
támaszkodjon rá, már nem próbált kitérni. Nem is tudta, hogy
ezt teszi, és nem tudta, hogy a teste olyan forróságot bocsájt ki
magából, amit Bruder érzékel – forróságot, ami elárulta
legbelsőbb, legtitkosabb vágyait. Forró délután volt, a magasan
álló nap kegyetlenül sütött. Bruder megállította a lányt, hogy
megmutassa neki az öntözőrendszert, a határ mellett futó,
nyitott csatornákat, a fasorok között végigvezető árkokat és a
csövek melletti betonfejeket. Elmagyarázta, hogy az árkok és a
csatornák kissé lejtősek, így a víz bejuthat a talajba, a fák
gyökérzetéhez. A nyár és az ősz folyamán háromhetente
eresztettek vizet a rendszerbe, de most valószínűnek tűnt, hogy
tavaszig erre nem lesz szükség. Úgy gondolta, újabb esők jönnek
majd. Linda megkérdezte tőle, honnan tudja, mire Bruder azt
felelte, hogy nem tudja, csupán érzi. Azután pedig feltette a
kérdést:
– Te még sosem éreztél ilyesmit, Linda? Sosem érezted teljes
bizonyossággal, hogy valami meg fog történni?
– Olyan ez, mint egy árvízre várni – felelte a lány, és ekkor
egyszeriben megnyílt a közöttük elterülő múlt, mély
szakadékként jelent meg, amibe bele lehetett nézni. Linda bele is
nézett, és Bruder is, ahogy ott állt a peremén. Lindának eszébe
jutott, megkérdezi a férfitól, miért hagyta el olyan gyorsan a
Keselyűfészket.
– Ez bonyolult dolog – kezdte Bruder.
– Hallgatlak…
– El akartam érni, hogy szeress. Azt akartam, hogy belülről
fakadóan szeress.
Linda ezt nem értette. A zsebében megtalálta Edmund egyik
levelét, egyet a kis, nyállal leragasztott borítékok közül,
amelyekből szinte naponta kapott egy újat. Edmund ezúttal is
kért néhány dolgot. Könyörgött neki valamiért. Lindának
szokásává vált, hogy egyszerűen zsebre vágja a borítékokat, és
csak késő este olvassa el a leveleket, azután, hogy a fiúk
nyugovóra tértek, amikor ő is az ágyán feküdt, és a résnyire
nyitott ablakon keresztül bejutott a szobájába a narancsok illata.
Akkor nyugodtan betűzgethette Edmund kissé kusza kézírását,
értelmezhette a magánnyal kapcsolatos megjegyzéseit, meg azt,
amit Palomarról írt, aki beteg lett, mert homokot evett. Edmund
írt arról a friss földrétegről is, ami beborította Carlotta sírját.
Carlottát egyébként Valencia mellé temették, a tulipánfa
közelébe; a hantba egy fakeresztet szúrtak, amit már az első
esők kifordítottak a helyéből. Edmund minden levelében arra
kérte a húgát, térjen vissza a farmra: „Ahogy tudsz, gyere, vagy
még hamarabb!” Megírta, hogy szerinte Lindának semmi
keresnivalója nincs Pasadenában, nem oda tartozik; nem értette,
a húga hogy képes életben maradni ily távol az óceántól. Linda
minden este elhatározta, hogy válaszol neki, közölni akarta vele,
hogy a szüret végén hazamegy majd, el akarta mondani, hogy
nem is annyira rossz távol élni az óceántól. Újra és újra nekilátott
a levélírásnak: „A nagy ház teraszáról látni lehet a Csendes-
óceánt, ott van a messzeségben…”, de ahogy ezt megtette, szinte
azonnal elnyomta az álom; elaludt, tollal a kezében, a
kékesfekete tinta pedig rámaszatolódott a hálóinge mellrészére.
Elragadta őt a szelíden simogató éjszaka.
– Miért kellett eljönnöd ahhoz, hogy az enyém legyél? –
kérdezte.
Bruder ekkor elárult még valamit.
– Tettem pár ígéretet, Linda. Nagyon régen.
A nap a nyakukat szorongatta. A lány megtörölte az ajkát, és
érezte, hogy a forróság csapdába esett a ruhája alatt. Bruder ott
lépkedett közvetlenül mellette, a karja az övé mellett mozgott, és
amikor Linda tett egy-egy hosszabb lépést, a férfi keze
megérintette a könyökét vagy a csípőjét. Ezekkel az érintésekkel
a testébe átjutott Bruder forrósága, aminek hatására úgy érezte,
mintha egy szikra szaladna végig a gerince mentén. Valami ismét
húzni kezdte, arra ösztönözte, hogy közelebb hajoljon Bruderhez,
és ahogy ezt megtette, a férfi éppen átugrott egy pocsolya fölött,
így a válla elkerült Linda arcának közelségéből. Ő azt hitte, hogy
minden, amit Bruder tesz, az szándékos. Ez igaz is volt. Kiolvasta
a férfi szeméből, hogy szívesen kínozza őt – ez viszont nem volt
igaz. Mégis úgy gondolta, hogy ezt érzi a Bruderből szivárgó
pézsmaszagban, ezt látja abban, ahogy a verítékcseppek
megtapadtak a férfi rövid szakállán, majd ahogy hosszas
tétovázást követően elindultak lefelé a torkán. Nem szívesen
vallotta be, de megérintette a magány, amikor éjjelente a
vasrugós ágyon feküdt, a kis szobában, ahol a nyitva hagyott
ablakon keresztül becsapó, hűvös levegő végigsimított a bőrén.
Egy-két alkalommal levette a hálóingét, hogy a szellő az egész
testét megsimogathassa, hogy először a levegőt átitató
narancsolaj kényeztesse, azután a saját keze. Így aludt el,
meztelenül az ébrenlét óráit és az alvás kamráját egymástól
elválasztó előtérben, miután a vágy vulkánkitörése maga alá
temette. De már maga sem tudta, mire vágyik; olyan érzése
támadt, mintha a világa megkettőződött, vagy
megnégyszereződött volna azóta, hogy Pasadenába költözött, és
éjszakánként, ahogy az álom felé sodródott, rájuk gondolt: a
sápadt Edmundra, a csendes Bruderre, Willis Poore aranyló
hajára, drágakő szemére.
– És most megkeresem – mondta Bruder. – Szükségtelen
megvennem.
– Miről beszélsz?
Bruder nem egészen ezt akarta mondani; nem, ő azt akarta
mondani, hogy tudja, Linda szereti őt, de a szavak eltorzították
az érzéseit. Zavartan visszaterelte a szót a birtokra, a sétájukra.
Ó, Bruder: milyen sokszor megfordult már a fejében, hogy neki
nem szabad felfednie azt, amit a szívében őriz!
 – Ez egy szép, fejlett ültetvény – magyarázta végigmutatva a
birtokon, amely a dombok lábáig nyújtózott, meg a keleti és a
déli oldalt elfoglaló, tevepúpra emlékeztető hegyig. – Az első
fákat még az 1880-as években ültették el. – A legszebb fák azóta
hat méternél is magasabbra nőttek. Bruder elmondta Lindának,
hogy Hearts és Slay a szeptembert javarészt azzal töltötte, hogy
vászonsátrakat állítottak minden fa köré, és kifüstölték a
kártevőket. – Mindig figyelni kell, hogy elkerülhessük a
fertőzéseket. – A két férfi októberben lemosta a fák törzsét, hogy
elzavarják a vörös pókokat. Végigvonszolták az ültetvényen a
százgallonos tartályt, megmarkolták a slaugot, amiből olyan
erővel tört elő a víz, hogy összekoccant a foguk. Délutánonként
csuromvizesen tértek vissza a tanyaházba, úgy néztek ki, mintha
egész nap a tengerben úszkáltak volna. „Le kéne vetkőznünk,
csak a bakancsot kéne magunkon tartanuk, és le kellene ülnünk
ide, a padra, hogy megszáradjon a nadrágunk azon a kötélen” –
mondta egyikük, mire a másik csak vigyorgott.
Bruder az egyik legöregebb fa mellé állt, behúzódott a
levelekkel és gyümölcsökkel borított ágak alá.
– Ezt itt Decameronnak nevezzük. Mindig van rajta legalább
két narancs, attól függetlenül, milyen évszak van. – A név
semmit sem jelentett Linda számára. Bruder folytatta: – Van
egy vers, ami egy szerelmes párról szól, akik narancsos vízben
fürdenek. Egy kurtizán narancsos parfümöt permetez az
ágyukra. – Kis szünetet tartott, mivel rájött, hogy Lindának
fogalma sincs, miről beszél. Zavarta, hogy a lányon az
érdeklődésnek még csak a jelei sem látszanak. A
Keselyűfészekben sem tett volna fel kérdéseket? – Csak egy régi
vers… – mormolta, mire Linda azt felelte, egyszer majd
utánanéz, elolvassa. Ám nem az a fajta lány volt, aki utánanéz a
verseknek, és Bruder azt sem tartotta valószínűnek, hogy valaha
is ilyenné válik. Eközben Linda azon tűnődött, vajon a férfi hol
olvasta ezt a verset a fürdőző szerelmesekről. Talán Poore
kapitány beinvitálta a könyvtárába? A fejében megjelent egy
féltékeny kép: Brudert látta maga előtt, ahogy Rosa mögött
haladva belép a könyvtárba, ahogy csendesen becsukja maguk
mögött az ajtót, és suttogva így szól: „Odakint vannak. Sietnünk
kell.” És Rosa barna tollseprűje puhán a padlóra hull…
A narancsfa árnyékot vetett Bruderre, az édes illat szinte
émelyítő volt, a végtelenbe nyúló fasorok és a hosszú, barnás
vízzel megtelt árkok meg a keménykék ég és az őszbe
bíborszínűen beleemelkedő Sierra Madre vonulata szinte
agyonnyomta Lindát könyörtelen szépségével. Lehunyta a
szemét. A San Gabriel-völgy jelent meg előtte, a száraz
folyómedrek, a dombok repedezettre száradt, sárgás lába és a
poros mélyedések, meg a vörös cserepes város és a füstöt
köhögő automobilok, a prérifarkasbarlang és a villanyoszlopot
fojtogató vadszőlő, a kétszáz éves tölgyfa, aminek a makkjai
belefúródnak a felhasadozott talajba, és a sok minden között ott
állt Bruder – ott állt mellette. Bruder is csak egy része volt – bár
jelentős része – a környezetnek, őhozzá hasonlóan egyetlen
lélegzet volt a természet örök fújtatásában. És ott álltak ők
ketten, Bruder és Linda, a tekintetüket összefonva. A fasorok
között érkező szellő megcibálta Bruder ingét, szétnyitotta az ing
nyakát, felfedte mellkasának felső részét, és… És semmi sem
változott azóta, hogy először betette a lábát a Keselyűfészekbe.
Semmi sem változott, mégis minden más lett, és Bruder átugrott
az árok fölött, a lány felé nyújtotta a kezét, ám Linda nem fogta
meg. Ő is átugrott, a szoknyája szélét felkapva, és ahogy
átugrott, a férfi mellkasához ért a melle, és akkor, akkor végre
eszébe jutott, miért is jött Pasadenába – akkor végre, ott a
napsütésben, végre megcsókolták egymást.
 5.

Reggel Willis váratlanul megjelent a tanyaháznál, és veszettül

nyomta a Gold Bug dudáját. Vasárnap volt, Lindán kívül még
mindenki aludt.
– A templomba tartunk! – kiáltotta Willis a kocsiból.
Felmutatott a dombra, és közölte, hogy Lolly odafent vár. Linda
a házra nézett; a teraszt félig elrejtették a Montezuma-ciprusok,
a parafatölgyek és a fenyők. Nem látta Lollyt, de tudta, ott van
valahol, a korlátra dől, vár és figyel.
– Szedd elő a túrabakancsodat, és menjünk fel a hegyekbe! –
ajánlotta Willis. – Templom után felveszlek. – Mielőtt Linda
megkérdezhette volna, Bruder is velük tart-e, Willis már
elhajtott.
Miközben arra várt, hogy Willisék visszatérjenek a
templomból, Linda elgondolkodott, vajon ki csatlakozik még
hozzájuk a kiránduláson. Willis talán meghívhatná Muir Jüent,
akit rendszeresen felhívott magához a nagy házba, hogy
lenyűgözze porcelán burnótszelencékből és kék-fehér
kerámiaelefántokból álló gyűjteményével. Gyanította, hogy Lolly
is menni akar, talán egy széles karimájú, strucctollas kalap fogja
beárnyékolni az arcát, talán disznóbőr kesztyű feszül majd a
csuklójára. Lolly szerette az íjászatot, így Linda arra számított,
egy tegezzel a hátán fog megjelenni; keskeny arcával és
aranyszínű hajfürtjeivel úgy fog kinézni, mint egy éhes, lebegő
kerub.
Amikor Bruder végre felkelt, Linda beszámolt neki a tervről.
A férfinak esze ágában sem volt kirándulni Willisszel, és közölte a
lánnyal – a szavakat sokkal nyersebben ejtette ki, mint szánta –,
hogy nem érdekli, ő mit csinál, de neki dolga van a birtokon.
– A szüret holnap reggel kezdődik, az első csomagolók
hajnalban érkeznek, most tényleg nem mehetek sehova. – Arra
számított, hogy Linda ott marad vele; arra számított, hogy
együtt fognak dolgozni, miközben a borsfa ágai között átszűrődik
a napfény, miközben felmelegszik körülöttük a világ – csak
ebben reménykedett.
– Én viszont menni akarok – jelentette ki a lány. Biztosra
vette, hogy Bruder meggondolja magát és csatlakozik hozzájuk.
Már el is képzelte, ahogy a férfi keze az ő kezéért nyúl, amikor
felkapaszkodik egy tölgyárnyéktól hűvös gránitszikla tetejére.
Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy mindketten
visszautasítják a másikat, és akkor, pontosan abban a pillanatban
Willis behajtott az udvarra, a nagy háztól lefelé vezető ösvény
végében pedig megjelent Rosa. Willis dudált és felkiáltott:
– Beszállás!
Rosa a homlokához emelte a kezét, beárnyékolta a szemét, és
így szólt:
– Bruder, később itt leszel?
Linda és Bruder hallgatott, nem néztek egymásra, miközben a
lány beszállt a kocsiba, a férfi pedig elindult Rosa felé, és
megkérdezte tőle, hogy érzi magát. A kocsi por- és füstfelhőt
lökött maga mögé az udvarra, amin keresztül Bruder távolodó
sziluetté vált Linda számára. Az egész egyetlen villanás alatt
zajlott le. Olyan hibát követtek el, aminek helyrehozatalával már
elkéstek, és mielőtt bármelyikük felfogta volna, mi történt, már
el is választódtak egymástól. Linda persze Brudert okolta ezért,
Bruder meg Lindát, és mindketten azt várták, hogy a másik
bocsánatot kér.

Poore kapitány elhajtott a Rose Bowl mellett, az Ördögkapun

túlra, ki a dombok lábához, ahol a földút keskenyebb lett,
egysávossá vált, azután meg akkora lett, hogy már egy autó is
alig fért el rajta. Az örökzöld tölgyek tövises kezei a tetőhöz
nyomultak, a gallyak szárazon reccsentek és karmolásztak. A
mexikói bodzák, a tojonok, a vadcseresznyék és a szömörcefák
szinte minden létező helyet elfoglaltak; a bozót végül úgy
összesűrűsödött, hogy megfojtotta az utat. A Kissel motorja
köpködni-hörögni kezdett, majd megállt.
Hosszú ideig a tölgyesen átvezető ösvényen haladtak, Linda
végig a kapitány mögött maradt. Willis nyaka a gallérja fölött
rózsaszínű volt, nem sokkal később a sebhelye nedves lett a
verítéktől; elővett egy zsebkendőt, szárazra törölte, majd
megkérdezte Lindától, melege van-e. A lány azt felelte, jól van,
nincs semmi baja.
– Igen – mondta Willis –, Bruder elmondta, hogy téged sosem
állít meg a hőség.
– Ezt mondta?
Az évek során Bruder valójában majdnem mindent elmondott
Willisnek, amit Lindáról tudott, és minél többet elárult, Willisben
annál erősebb lett az érdeklődés. Úgy gondolta, Bruder szívtelen
ember. A legborzalmasabb körülmények között ismerték meg
egymást, Willis – ezt szerette felemlegetni – akkor látta Brudert,
amikor az a legtöbbet számított, amikor az ember valódi lelkének
kell kiállnia a próbatételt.
– Azt hittem, Bruder képtelen arra, hogy bármit érezzen egy
másik ember iránt – mondta Lindának –, aztán rájöttem, hogy
különleges, apai szeretetet táplál irántad.
Willis egy hatlövetűt vitt magával, a fegyver
gyöngyházberakásos markolatába egy bivalyfejet véstek.
Időnként előhúzta a zsebéből, megpörgette a mutatóujján. Linda
már hallott róla, hogy a kapitány kiváló céllövő. Amikor látta,
hogy a lány őt meg a revolvert nézi, Willis felemelte a fegyvert.
– Szükség esetére – mondta. Azután megállt, előrenyújtotta a
karját, és lőtt egyet.
Linda biztos volt benne, csak szórakozik, csak rá akar
benyomást gyakorolni, de ha azt képzelte, hogy megijed a
lövéstől, hát tévedett. Úgy húsz lépést tettek meg az ösvényen,
amikor odaértek a fej nélküli mókushoz. Halott volt, pici, fekete
karmai között egy makkot tartott. Willis a farkánál fogva
felemelte.
– Régebben ezzel a fegyverrel zavartam ki a grizzlyket az
ültetvényről.
A korai eső ellenére a dombok lábánál minden szomjas
maradt: az üregi nyulak a szömörcefák leveleit szívogatták; egy
szürkehasú sármány röppent ki a tölgyek közül, kétségbeesetten
kutatva magvak után; a dohányfára ernyedt szellemekként
tapadtak sárga trombitavirágai; a fákra recsegősre száradt indák
próbáltak felkúszni; a parányi, krémszínű őszirózsák olyan
törékenynek látszottak, mint korall; a tündéri, sárga-fehér
szurokfüvet valósággal letaglózta a nap; az egyébként
szárazságtűrő mimulus levelei egészen aprók maradtak; a
bogáncsból kifakult a vöröseslilás szín; a réti zab apró horgokkal
kapaszkodott Linda szoknyájába; a konkoly tojás formájú
magháza idő előtt kihasadt; az ösvényen keresztben egy három
és fél méter magas jukka feküdt. A kínlódó őszi domboldal
látogatóra várt, esőre vagy tűzre, és senki sem mert volna
fogadni rá, melyik érkezik meg előbb, melyik takarítja el a
szemetet.
Willis felemelt egy szögesdrótot, hogy Linda átmászhasson
alatta.
– Ez a Rancho San Pasqual után maradt itt. A birkák egészen
ilyen magasra feljártak legelni. – Egy kilátóhoz jutottak, alattuk a
San Gabriel-völgy rézsútos táblája terült el: Pasadena nyüzsgő
fürtje, amelyet fehér betoncsíkok szorítottak keretek közé, meg
a farmok és a nagyobb birtokok, az ültetvények, a vasúti sínek
hosszú, csillogó vonalai. – Képzeld el… Még ötven éve sincs, hogy
ez az egész egyetlen birtokhoz tartozott. Képzelj el egy régi,
viktoriánus házat, mellette egy csomó melléképületet a
munkások számára, pajtákat és színeket, meg több száz mérföld
szögesdrótot és harmincezer szarvasmarhát. Ez mind itt volt,
ezen a helyen. Ma már nincs semmi, csak gaz, bozót, tehéntrágya
meg ötvenezer birka. Ötven évvel ezelőtt két emberé volt itt ez a
százezer hold, talán több is. Olyan nagy volt a birtokuk, hogy
senki sem tudta pontosan, mi az övék. A telekkönyvekben az
szerepelt, hogy a birtok a szív alakú gödörnél álló
szikomorligettől a kiszáradt forrásig terjedt, ami e között a két
pont között volt, az azé a bizonyos két emberé volt. És senki sem
vacakolt azzal, hogy mijük van, csak akkor került szóba a dolog,
amikor elkezdték eladogatni a birtok egyes részeit.
Linda el tudta képzelni, milyen lehetett, le se kellett hunynia a
szemét, hogy lássa a múltat, a végtelen bozótost, a száraz
folyómedreket, a mesákat és a megriadó csordák által felvert, az
ég irányába emelkedő porfelhőket. Baden-Baden-by-the-Sea-
ben már tanúja volt annak, milyen a fejlődés, de azt össze se
lehetett hasonlítani ezzel: ott a falu növekedését a móló
hosszának növekedésével, az El Camino Real szélesedő
makadámburkolatával, a látóhatáron sorakozó villanyoszlopok
számával mérték, mással nem is igazán tudták. A farmok és a
családok száma nem sokat változott, az egyik évben néhánnyal
több, a következőben párral kevesebb, és eltekintve a forrásra
kíváncsi turistáktól (akiknek az automobiljai motorolajfoltokat
hagytak a földön), a falu nagyjából ugyanaz maradt, ami régen
volt: egy állomáshely Los Angeles és San Diego között. Ám
Pasadena, és ezt még Linda is látta, lüktetett a fejlődéstől, a
földjéből a szó legszorosabb értelmében egymás után bukkantak
ki a házak és az utak; tíz év alatt megduplázódott a lakossága,
húsz év alatt ismét megkétszereződött, és már csak az volt a
kérdés, hogy a völgy mennyi ideig képes még feltartóztatni a
várost.
– Ötven évvel ezelőtt legfeljebb ötven ember élt errefelé –
jegyezte meg Willis. – Most legalább ötvenezer.
– Honnan jöttek?
– Ugyanonnan, ahonnan mindig. Máshonnan.
Linda szerette volna, ha Bruder is látja azt, amit ő. Ezt ki is
mondta.
– Bruder? – kérdezte Willis. – Hívtam, de nem akart jönni.
– Hívtad?
– Persze. De te is tudod, milyen. Lerázott magáról. Azt
mondta, gondoskodjam arról, hogy jól érezd magad.
A lányon ismét úrrá lett a már ismerős csalódottság, és ezt
Willis bizonyára észrevette, mert így folytatta:
– Sajnálom, ha nem érzed jól magad…
Linda gyorsan biztosította a férfit, hogy minden rendben,
remekül érzi magát.
A kapitány kitüntetése vakító fénysugarat tükrözött a lány
szemébe, egy rövid pillanatig nem is látta a férfit, de ösztönösen
tudta, ez az ember nem olyan, mint az összes többi, akit
korábban ismert. A birtokon eltöltött néhány hét során
Heartstől, Slaytől és Rosától nagyon sok mindent megtudott a
Poore családról. Elmondták neki például azt is, hogy az idősebbik
Willis Poore 1873-ban érkezett a Rancho San Pasqualra, és
valahogy sikerült rávennie az akkori tulajdonosokat, adjanak el
neki négyezer hold földet. Slay és Hearts nem tudta, honnan volt
pénze ilyesmire. Az idősebbik Willis Poore üzletelni kezdett,
eladott tizenöt-tizenöt holdat annak a száz szójabab-
termesztőnek, aki valahonnan Illinois és Indiana határáról
érkezett, azután egyetlen délután alatt megalapította a
Kaliforniai Indianaiak Kolóniáját. „Azt beszélik, szép látvány volt,
1874-ben, azon a januári reggelen, amikor egymás után jöttek a
szekerek meg a kisebb kocsik, érkeztek az emberek, akik mind
akartak venni tizenöt hold földet. Valamennyi telepes egy darab
papírt lobogtatott, amire Willis firkantott rá valamit. Híres volt a
ronda kézírásáról. Olyan csúnyán írt, hogy egyesek azt állították,
valójában nem is ismerte a betűket.”
„Sosem lehet igazán megismerni egy ember múltját – tette
hozzá Hearts. – A telepesek bevonultak a városba. A San
Gabriel-völgyben addig még nem láttak ilyesmit azóta, hogy az
Isten megteremtette. Por, férfiak, nők meg gyerekek, ők
kosarakban meg girhes lovak hátán, meg ostoba szamarakon,
amik megették a legyeket. Szekerek, tele ládákkal, bútorokkal,
edényekkel. Némelyiken két és fél méter magasra tornyozták a
szállítmányt. És a fáradt, türelmes arcú emberek mind, mind a
Willis Fishe Poore nevű férfit keresték.”
„És meg is találták – mondta Slay. – Száz tulajdoni lapot adott
ki, és bejelentette az új kolónia megalapítását, azután
visszavonult a megmaradt kétezer-ötszáz holdjára, és
elhatározta, hogy létrehoz egy narancsültetvényt, és házat épít a
domb tetejére.”
„Hé, Slay! Szerinted is nagy ravasz volt az öreg?” – kérdezte
Hearts.
„Semmivel se ravaszabb, mint az, aki utána következett.”
Az ösvényen haladva Willis közölte Lindával, hogy még egy
mérföldet kell megtenniük, hogy elérjék a Paradise-kanyont,
azután olyan mozdulattal, amilyet a rózsára leereszkedő, majd
onnan ismét felröppenő kolibrit tesz, egy röpke pillanatra
megfogta, de rögtön el is eresztette a lány kezét, ott hagyva
kettejük között lebegve. Linda úgy nézett a kezére, mintha
valaki másé volna. Willis megtörte a csendet és varázst:
– Remélem, tetszik neked Pasadena. Sok jó ember van itt.
Nem mindenki olyan ám, mint azok, akikről az újság társasági
rovatában olvashattál.
– Én leginkább rólatok szoktam olvasni…
– Akkor remélem, már eleget tudsz ahhoz, hogy egyetlen szót
se higgy el.
Reggelente, amikor felment a kamrába az élelmiszerért, Linda
sosem úszta meg, hogy Rosa beszámoljon neki arról, ami előző
nap történt a házban. „Tegnap Lolly orchideaklubját tartották
meg. Egész délután römiztek.” Vagy: „Az egyetemi klub
hölgytagjai voltak itt, hogy megbeszéljék a következő
élőképüket, aminek az lesz a címe, hogy Mexicana.” És egyszer:
„Willishez tegnap este eljöttek a barátai, és lövöldöztek a
pisztrángos tónál. Nem hallottad a fegyverdörgést?” Linda nem
hitt volna Rosának, ám a lány kinyitotta a Star-Newst,
megmutatta neki azt az oldalt, amelyen ezekről az eseményekről
meg a város más társasági rendezvényeiről írtak: a Péntek
Délelőtti Klub bemutatja Shaw Az imádója meg a férje című
darabját; a Napfény Társaság bridzsversenyt rendez; a Hotel
Marylandben maszkabált tartanak; a Hotel Raymondban a
Bierlich Trió ad hangversenyt; lovas túrák indulnak a Wilson-
hegyre; Miss Mabel Watson (E. Colorado 249) portrérajzolást
tanít; a Huntington bálteremben táncleckéket lehet venni; a
Fuhrman kalapszalon divatbemutatót rendez. És ugyanazon az
oldalon Linda felfedezhette Willis és Lolly Poore nevét is: vegyes
párosként játszottak a Vadászklub teniszversenyén; a College
Club irodalmi körének tagjai voltak (a klub egyébként Leslie
Hood vezetésével működött Vroman könyvesboltjában); a városi
bizottság által szponzorált íjászverseny helyezettjei között
szerepeltek. Hetente legalább egy képet lehoztak róluk, és Rosa
megkérdezte: „Hát nem szörnyű Willis úr ezzel a kis
vigyorával?” Linda átvette az újságot, és alaposabban szemügyre
vette Willis Poore mosolyát. A férfi az úszódresszében pózolt,
miután a Vízi karneválon megnyerte az úszó és műugró
számokat. Az úszódressz felfedte vékony, mégis izmos karját. A
vízcseppek szépen csillogtak a hajában; a dresszt jó magasan
felvágták izmos, erős combján. Linda letette az újságot a kamra
pultjára, közel hajolt hozzá, mire Rosa gyorsan megkérdezte:
„Hát nem rosszabb így, hogy ennyire gyönyörű?” Linda egy
alkalommal kitépte a képet az egyik újságból, magával vitte a
szobájába, azután behajtogatta Edmund megválaszolatlan levelei
mellé, a zsebébe.
Az ösvényen rettenetes volt a hőség, Willis ingét átáztatta a
veríték. Linda úgy viselkedett, mintha valami obszcén dolog
lenne az orra előtt, megpróbált nem ránézni a férfi keskeny
hátsójára, de máshova nem nagyon nézhetett, legfeljebb a hátán
feszülő izmokat bámulhatta a nedves ing alatt.
– Te biztos mindent tudsz Bruderről – mondta Willis. –
Bizonyára mindent elmondott neked.
Linda megkérdezte, mire gondol.
– Ő nem Pasadenából származik. Nem olyan, mint Lolly meg
én.
– Senki sem olyan, mint Lolly meg te.
– Nem így értem… Fura gyerek volt.
– Nem azok voltunk valamennyien?
– Mesélt már neked a fiúról, akit megölt?
Valami mintha elkapta volna Linda torkát.
– Nem. De mit tehetett volna? Háború volt.
– Én is ott voltam a háborúban, de most nem erről beszélek. –
És Willis elmondta, gyerekkorában meséltek neki a kis termetű,
sötét hajú fiúról, aki az árvaházban élt. – Az özvegyasszony, aki
azt a helyet működtette, nem tudta, hogyan kontrollálja. – És
elmondta, az a bizonyos asszony felkereste a presbiteriánus
lelkészt, hogy meggyónja neki, mennyire tehetetlennek bizonyult
ezzel a hatéves fiúcskával, aki nem hajlandó beszélni, aki úgy
köpköd az idegenekre, mint valami teve. – Az újságok rövid
történeteket írtak a fiúról, aki „El Brunitónak” neveztek el. A
lelkész azt mondta, a gyereket csak úgy lehet lecsillapítani, ha
hajnaltól szürkületig kiküldik a földekre. Azt mondta, El Brunito
olyan, akár egy állat, és ha nem dolgoztatják, akkor könnyen
nekimehet másoknak. Olyan, akár egy kis, fekete csődör, ami
egész nap csak horkantgat, idegeskedik, és naponta három centit
nő. Úgy döntöttek, hogy a fiú szempontjából jobb lesz, ha
dolgoztatják ahelyett, hogy iskolába küldenék. A városban
mindenki hallott róla, vagy legalább olvasott róla. Mivel nagyon
fiatal volt még, nem tették be a lapokba a fényképét, nem írták
le a valódi nevét. Mrs. Banning amúgy is túlságosan jó ember
volt ahhoz, hogy ezt megengedje. Még gyerek voltam, de már
nagyobbacska, amikor nagy volt a félelem a városban, és ha
megjelent az utcán egy félig mexikói fiú, mindenki azt hitte, ő El
Brunito. Ha valaki rosszalkodott, mondjuk, citromlevet spriccelt
egy rózsaágyásra, akkor máris mindenki El Brunitót tette
felelőssé.
– Te sosem találkoztál vele?
– Akkor nem. Amikor még ilyen fiatalok voltunk, nem. Lolly
időnként felriadt éjszaka, és közölte, hogy hallott valamit, zajt a
lugasrács irányából. Végigszaladt a folyosón, és sírva vetődött be
az ágyamba, mert biztosra vette, hogy El Brunito próbál
bemászni hozzá… Aztán egy nap, amikor Bruder éppen maga
mögött hagyta a gyermekkort, a jegeseknek segített.
Vaskapcsokkal dolgozott, és aztán… A mai napig nem tudni,
hogyan történt, de a lényeg az, hogy a jegesfiút megtalálták egy
jégtömb alatt. Halott volt. Azt mondják, az egy méter vastag
jégtömbön keresztül is látni lehetett vörös hajtincseit meg a
törött orrát… Az újságba is bekerült a dolog. Egy hónapig minden
álló nap írtak az esetről. Spekulációk. Interjúk Mrs. Banninggel.
Közlemények a Pasadenai Jégtársaság igazgatójától. Képek a
szerencsétlenül járt fiú sírjáról. A rendőrség közölte, baleset
történt, de elég furcsa volt a dolog, és nem akadt senki, aki bármi
konkrétat tudott volna, így Bruder beszámolójára kellett
hagyatkozni. Bruder képes volt arra, hogy egész álló nap
szántson, salátát vagy szőlőt, esetleg citromot szedjen, és közben
egyetlen szót se szóljon. Éjjelente aztán fennmaradt, és olvasta a
könyvtárból kikölcsönzött könyveket. Sosem közölték le a
fotóját, nem írták le a nevét, de az emberek többsége úgy
gondolta, tudják róla, kicsoda. Az asszonyok inkább átmentek az
úttest túloldalára, ha egy olyan, sötét hajú fiú jött velük szembe,
aki akár El Brunito is lehetett. Az egyetlen ember, aki bármit is
tudott Bruderről, a könyvtárosnő, Miss Westlake volt, aki sorra
adogatta ki neki a könyveket… Naponta egyet, úgy hallottam, ezt
állította.
– És mindez benned nem ébreszt sajnálatot Bruder iránt? –
kérdezte Linda.
– Lollyval régebben könyveket küldtünk az árvaházba.
Bruder sosem tudta meg, honnan származnak a könyvek, amiket
olvas. Talán még ma sem tudja.
 Willis elmagyarázta, hogy először egy bükkösben találkozott
Bruderrel, nem messze a Meuse partjától.
– 1918 nyara volt. Amikor a mellettem ülő szerelő közölte,
hogy Pasadenából érkezett, azonnal rájöttem, ki lehet.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem tőle egy kicsit. Még azt
is elképzelhetőnek tartottam, hogy megöl engem.
– De nem ölt meg.
Willis habozott.
– Nem, valóban nem.
– Megmentetted az életét? Így szerezted a kitüntetésedet?
– Valamennyien életeket mentettünk. – A férfi elhallgatott.
Az ösvényen egy lépcsőszerű emelkedő következett. Willis a
kezét nyújtotta a lánynak. A tenyere nedves volt, szagot hagyott
Lindán. Végre elérték a Paradise-kanyont, amely keskeny,
kékes hasadék volt a Sierra Madre két csúcsa között. A fenekén
csillámkővel borított, száraz folyómeder húzódott, a végében
gránitfal állt. Willis szerint tavasszal ezen a helyen egy fehér,
hideg és halálos erejű vízesés zubogott alá.
– Látnod kellene áprilisban, itt minden él, minden virágzik.
Ősszel, szüret előtt mindig feljövök ide, hogy lássam ilyen halott
állapotban, aztán tavasszal, miután leszedtük az utolsó narancsot
is, visszajövök. Vissza fogunk jönni ide, Linda, te meg én, és
mindent megmutatok neked. Nézz csak körül, és jegyezd meg jól,
milyen most, milyen halottan, milyen szárazon. Áprilisban rá se
fogsz ismerni. Itt bozótok lesznek, mindent beborít a fű meg a
vadrozs meg a rózsaszínű lángvirág. – Előrelépett, és Linda
érezte a közelségét, a belőle áradó hőt. – Vissza fogunk jönni, és
látni fogod a szarkalábat meg a vadszegfűt. És látni fogod azt a
rengeteg liliomot meg az aranypipacsokat! Mindenütt pipacs lesz,
a vízmosásban is, még az egyik fa tövében is, virágok fognak
kikandikálni minden repedésből. Minden pezsegni fog az élettől.
Áprilisban elfelejted majd, hogy már fél éve nem esett eső,
elfelejtesz majd mindent, ami összezsugorodik, ami meghal.
Mindent, mindent!
 A kanyon falának árnyéka elérte őket, a hűvösség hatására
borzongás futott végig Linda nyakán. Willis válla az övéhez ért,
érezte a férfi pézsmaillatát, érezte a hajbalzsam szagát. Willis
hajából eltűnt a választék, egy kócos, szőke hajtincs hullott a
szemébe. Elmosolyodott, és Linda akkor még nem tudta (honnan
is tudta volna?), hogy a szemében már ott csillognak a vele
kapcsolatos tervek. Nem tudta volna megmagyarázni, maga sem
értette, miért történt, és már hiába próbálta visszaszívni, de
váratlanul kétségbeesett sóhaj tört elő a mellkasából. Ha valaha
is bizonytalankodott azzal kapcsolatban, mit akar magának,
akkor most aztán tényleg nem tudta, és – most, amikor Willis
talált egy száraz vadrózsát (a közepe törékeny volt és fehér), és
odatűzte a nyakához, a blúzára – most aztán tényleg
összezavarodott.
 6.

Másnap reggel, nem sokkal hét után a munkások négyfős

csapatokra oszlottak, és végigmentek a fák közötti ösvényeken.
Minden egyes csapat felállított négy-négy bambuszlétrát négy-
négy fához, odahordták maguknak a ládáikat, amelyek oldalára
élénk színű festékkel felmázolták az azonosítószámokat. A
szarvasbőr szedőkesztyűk párja hetvenöt centbe került, éjjelente
mindenki a párnája alatt őrizte a sajátját, mert ez volt az első
dolog, amit a tanyaházba esetleg bejutó tolvaj összeszedhetett.
Egy citrusvágó olló egy dollár hetvenöt centbe került; ezt az
emberek lefekvés előtt mindig kifenték, azután a priccsükhöz
láncolták. Szüretkor időnként, minden előzetes bejelentés nélkül
felbukkant a gyümölcstermesztők szövetségének képviselője;
amikor felbukkant, Bruder előkerítette Willist, kettesben
kísérgették az illetőt – általában Mr. Griffith ment ki –, együtt
járták be az ültetvényt, hogy megvizsgálják a kesztyűket és az
ollókat. A narancsszedésnek volt egy elfogadott módszere. A
gyümölcs sérülékeny volt, ha megnyomódott, vagy
megkarcolódott a héja, könnyen megtelepedhettek benne a
rothadást beindító spórák, így nagyon könnyen előfordulhatott,
hogy akár egész ládányi termés tönkrement, az ilyesmi pedig
nem tett jót a birtok hírének. Slay és Hearts dolga volt
gondoskodni arról, hogy a fiúk pontosan tudják, hogyan kell
kezelni a narancsokat. Az első nap fel s alá járkáltak a fák között,
felkiáltottak az embereknek:
– Vágd le, ne húzd! Vigyázz, nehogy megsérüljön a szárcsonk.
És ne merészeljetek olyan narancsot a ládába tenni, aminek a
szára másfél centinél hosszabb!
A szedők vászonnadrágot viseltek, nadrágtartót és valami
sötétebb inget, amin nem látszott meg a por. A legfiatalabb fiúk
kivételével mindenkin volt munkáskabát vagy mellény, sokan
kötényt is kötöttek. Néhányan több zsákot is a vállukra vetettek;
emelgették a ládákat, amelyekbe akár hét és fél kiló súlyú
gyümölcs is beleférhetett, ha a narancsokat olyan szép sorban
rakták beléjük, mintha tojások volnának. Minden embernek volt
saját létrája és bambuszrúdja. A munkások sorokban dolgoztak,
az arcukat csak részben védte keskeny karimájú kalapjuk.
Némelyik szedő kibontott csokornyakkendőt hordott, mintha
arra számított volna, hogy a nap folyamán valami nagy dolog fog
történni vele.
Az egyik csoportot gyermekkori barátok alkották, még a
hermosillói Catedral de la Ascensión árvaházból ismerték
egymást, Naranjo fiúknak nevezték magukat. Tizenhét vagy
tizennyolc évesek lehettek – nem tudták pontosan, mennyi
idősek –, és birtokról birtokra utaztak, télen dudoros narancsot,
nyáron nyári narancsot szedtek, és csupán annyit kértek a
munkavezetőktől, hogy egymás mellett legyen az ágyuk.
Felmásztak a fákra, lecsipkedték a gyümölcsöket, és közben a
szemükbe húzták tollas puhakalapjukat, hogy védekezzenek
valahogy a nap ellen. Mindennap úgy csevegtek, úgy társalogtak,
mintha már hetek óta nem látták volna egymást, olyan
történetekkel szórakoztatták társaikat és magukat, amelyek
főszereplője az anyjuk volt, az asszony, akit nem is ismertek.
Pablo volt a legkisebb termetű, holdas homlokú fiú, bajuszt
próbált növeszteni, de csak hat-hét szőrszál látszott az orra alatt.
A haja rejtélyes módon szőke volt; a barátainak azt állította, hogy
az anyja pima hercegnő volt, az apja meg a spanyol
haditengerészet admirálisa, a király unokatestvére. Juanito volt
a legidősebb – legalábbis a szakálla erre utalt –, neki dús,
hullámos haja volt, az orrnyergén meg egy dudor; ő a létrája
tetején állva elmondta a többieknek, hogy szerinte Pablónak
azért szőke a haja, mert a fiú egy sárgafejű hollócsaládból
származik, olyan madarak a rokonai, amik ezrével fészkelnek
odahaza, a Plaza Zaragoza fáin. A Naranjo fiúk nevettek, még
Pablo is, és Linda így talált rájuk – ott vihogtak az ágak között, a
szedőzsákjuk már tele volt, amikor a lány délben odaért hozzájuk
az ebédjükkel. Csirkés tamalét és narancsos üdítőt adott a
fiúknak, meg egy-egy zsírpapírba csomagolt polvoronét. A fiúk
lemásztak a létrájukról a déli pihenőre, az ágak között a helyükre
azonnal betelepedtek a szürkefarkú poszáták.
Leült a Naranjo fiúkkal az árnyékba, ő is evett egy tamalét, és
biztosította a fiúkat arról, senkinek sem fog szólni arról, hogy
elosztottak egymást közt egy pint fehér tequilát – addigra Linda
már tudta, ha tényleg jelentené azokat, akik alkoholt
fogyasztottak a birtokon, akkor minden egyes férfit és fiút
kihajítanának. „Senki sem száraz – mondogatta Slaymaker. –
Másképp hogy tudnánk elfogadni a sorsunkat?” Az első
alkalommal a fiúk Lindát is megkínálták, de ő nemet mondott;
másnap ismét megkínálták, ismét visszautasította az ajánlatot;
és utána mindennap lejátszódott a jelenet. Bruder már korábban
szólt Lindának, hogy vigyázzon a fiúkkal (a fiúk ugyanezt
mondták a lánynak Bruderrel kapcsolatban), ezért csak ült
közöttük, miközben a tequila erős szagától viszketni kezdett az
orra hegye. Biztos volt benne, hogy senki sincs, akivel vigyáznia
kellene – semmi sem árthat neki; arra gondolt, amit Willis
mondott neki a Paradise-kanyonba tett kiránduláson: „Majd
rajtad tartom a szemem, vigyázok rád.” Eszébe jutottak Edmund
levelei, amelyekben egyre fokozódott a kétségbeesés: „Ki fog
vigyázni rád, Linda?”
Bruder munkája az volt, hogy felügyelje az ültetvényen a
munkásokat és a csomagolóházban dolgozó pletykás lányokat,
meg nagyjából minden mást a szüret során, és naponta jelentést
tegyen Willisnek. „Miért érdekeljen, ha a lányok nem kedvelnek
túlságosan?” – tette fel a kérdést, valahányszor Linda
rámutatott, hogy talán jobb lenne, ha nem üvöltözne olyan sokat,
mert: „Senki sem szereti, ha ordibálnak vele.” A ládákra festett
azonosítószámok segítettek Brudernek abban, hogy
meghatározza, ki szüretel hanyagul, ki az, aki nem figyel oda a
csomagolásnál, és Linda szinte mindennap, amikor kivitte az
ebédet a csoportoknak, hallotta a hangját a fák között: „Ezt
levonom a béredből!” Bruder szólt a lánynak, hogy tegyen
kevesebb szalonnát a polvoronéba, kevesebb csirkét a tamaléba,
kevesebb jeget használjon a szóda hűtéséhez. Amikor Linda
megkérdezte tőle, mit foglalkozik ezekkel a dolgokkal, azt felelte,
hogy ő mindennel foglalkozik, ami a birtokon történik: „Itt
mindennel nekem kell törődnöm!” Ezt azzal a jól ismert
arckifejezéssel mondta, összehúzott szemmel, kitáguló
orrcimpával, és Linda éppúgy nem értette, ez mit jelent, mint
évekkel korábban a Keselyűfészekben – az a kemény tekintet
mintha a szeretet és a gyűlölet furcsa elegye lett volna, de most
ráadásul beárnyékolta a szakáll is. Linda sokszor eltöprengett,
vajon Bruder miért ennyire lojális a birtokhoz, miért szereti
ennyire ezt a földdarabot, miért ennyire fontos számára ez a
völgy. Érezte, többről van szó, mint szakmai elhivatottságról.
Willis nem úgy gondolkodott, ahogy ő, sőt kijelentette: „Időnként
olyan érzésem van, hogy Bruder nem egészen erről a világról
való.” És odasúgta Lindának: „Nem egészen emberi, ha érted,
mire gondolok…” Bruder azonban nem foglalkozott Willisszel;
nem, ő csak magával törődött meg a saját jövőjével, és tudta, ha
valaha is lesz egy olyan földdarab, amit a sajátjának nevezhet
(úgy gondolta, Kaliforniában csak az érezheti biztonságban
magát, akinek van a birtokában egy darab termőföld), akkor az a
Pasadena lesz. Gyakran emlékeztette magát, hogy máris az övé a
birtok; időnként elővette a matraca alól azt a bizonyos
papírdarabot, és újra elolvasta Willis gyerekes macskakaparását.
De amikor arról beszélt, hogy a föld az övé lesz, Linda értetlenül
bámult rá: „Most mégis mi az ördögről beszélsz?”
Mrs. Jüen, aki öreg volt ugyan, de erős, segített Brudernek a
csomagolóházban folyó munka irányításában. Reggelente ő
fogadta a lányokat: füstölőt gyújtott, kontyba fogta a haját, és
sütött a csomagolóknak egy-egy kicsi, sárga babcipót. Ő osztotta
be, hogy az adott napon milyen munkát végezzenek a lányok,
akiket reggelente teherautó vagy szekér hozott ki Titleyville-ből
vagy a Webb-házból, ami egyszerre volt árvaház és panzió. (A
Webb-ház minden karácsonykor gyűjtést rendezett: pamfleteket
küldött a gazdagabb pasadenaiaknak, köztük Poore-éknak is,
amelyben úgy mutatkozott be, mint „a hely, ahol minden azért
történik, hogy a mexikói kislányokból és ifjú hölgyekből hasznos
amerikai polgár váljon”.) A szezon csúcspontján a
csomagolóházban ötvennél is több lány dolgozott, és Linda
sokszor késő éjszaka feküdt csak le, mert meg kellett töltenie a
másnapi ebédhez készülő tamalékat. Az első nap, amikor elment
a csomagolóházba, sokkolta a tény, hogy Bruder csúnyán
üvöltözik az egyik munkással, egy göndör hajú lánnyal,
Constanzával. A lány leszegte az állát, lesütötte a szemét, úgy
hallgatta Brudert, aki arról magyarázott valamit, hogy méreten
aluli narancsok kerültek az egyik dobozba. Amikor a férfi végre
elhallgatott, a lány felemelte a fejét. Ahogy a magasan lévő
ablakon keresztül ferdén beeső napsugár rávetült a szemében
csillogó könnyekre, Lindának gyémántok jutottak az eszébe, meg
azok a könnycsepp alakú drágakövek, amelyeket korábban Lolly
fülében látott.
– Neked muszáj mindenkivel ordibálnod? – kérdezte Linda
egy délután a tanyaház konyhájában.
– Csak azzal, aki nem végzi el a munkáját.
– Biztos vagyok benne, hogy legalább egyszer életedben veled
is üvöltözött valaki, és lefogadom, nem érezted tőle túl jól magad.
Talán nem ártana, ha legközelebb ez jutna eszedbe.
– Velem soha senki sem üvöltözött. Senki, csak te.
De Linda tudta, ez nem igaz.
– És amikor gyerek voltál? Hallottam már pár sztorit… Néha
úgy érzem, képtelen vagyok hinni neked – tette hozzá. Nem
tudta biztosan, ki lepődött meg jobban, amikor ezt kimondta: ő,
vagy Bruder. A férfi egy poharat tartott a kezében, az ízületei
kifehéredtek, ahogy a düh keresztülszaladt rajta. Linda
összehúzta a szemét, mert tudta, hogy a pohár bármelyik
pillanatban eltörhet, mert Bruder úgy szorítja. A férfi azonban
gyorsan letette a poharat, és magára hagyta a lányt. Azóta, hogy
megérkezett Pasadenába, Linda nagyon sok embertől nagyon
sok dolgot hallott Bruderről – olyan kis történetszilánkokat,
amelyek ellentmondtak Bruder saját verziójának –, hogy már
tényleg nem tudta, hihet-e a férfinak. „Mert hiszel a
pletykáknak” – mondta Bruder, amikor Linda arról kérdezte,
milyen volt az élete az árvaházban. „Tényleg úgy hívtak, hogy El
Brunito?” „Soha senki nem szólított ezen a néven.” De ez sem
volt igaz – Bruder csupán szerette volna, ha az; szerette volna,
ha Linda csak olyan embernek ismeri, amilyen éppen volt. Az
emlékből fakadó szégyen komoly hatást gyakorolt rá, és sajnálta,
hogy Linda nem érzékeli, hogy csak ront a helyzetén. Olyan volt
ez, mintha a lány pofon vágta volna őt, azután megérintette
volna az arcát, hogy megállapítsa, felszökött-e a vérnyomása.
Bruder sebzett ember volt, és időnként semmit sem tudott tenni
azért, hogy megvédje magát. „Én csak működtetni akarom a
birtokot” – mondta.
Reggelente, hajnal előtt Bruder elment a Webb-házhoz,
felszedte a csomagolólányok többségét, elvitte őket a
Pasadenába. A lányok tizenöt-tizenhat évesek voltak, sokan
közülük Kelet-Pasadenában születtek, és azért kerültek az
otthonba, mert az anyjuk – bárki is volt – tudta, hogy a városi
kórházban nem szívesen fogadják azokat a felnőtt pácienseket,
akiknek a bőre nem tejfehér, de azokat a gyerekeket sem látják
el, akiknek a bőrszíne kicsit is közelít a kakaó színéhez. A Népház
a Kalifornia és a Raymond kereszteződésénél működött;
feketébe öltözött tisztségviselői a Guadalupei Miasszonyunkhoz
imádkoztak, és tejet szereztek minden pasadenai
kisgyermeknek, származásra való tekintet nélkül, és végül ezek
a hölgyek – akik a falitükrük előtt állva azért imádkoztak, hogy
megpillanthassák Szűz Máriát – a csecsemőket elhelyezték a
városban és környékén működő árvaházakban. A legtöbb
csomagolólány ilyen módon került először a Webb-házba, és bár
Pasadena szülöttei voltak, a város vezetői közül senki sem
tartotta őket annak, mivel nem sok mindent ismertek az
árvaházon, a Lamanda Park és az Eaton Wash környékén, vagyis
azokon a helyeken kívül, ahol a zsakarandákon keresztül
casitából casitába lebegett a spanyol beszéd. A lányok, akik a
narancsokat pakolták, nem voltak elég kifinomultak ahhoz, hogy
az Orange Grove és Hillcrest közelében álló úri házakban
dolgozzanak, legalábbis egész életükben ezt mondták nekik, és
már annyiszor hallották, hogy el is hitték. „Arra neveltem a
lányaimat, hogy munkások legyenek” – idézte a Star-News Mrs.
Emily Webbet, a Webb-ház vezetőnőjét a jótékonysági alapokról
szóló cikkek egyikében. A Webb-házból érkező lányok mellett a
völgy szinte minden pontjáról érkeztek csomagolók, a Junior
Republicból éppúgy, mint a Rosemary Cottage-ből, ahol a kissé
lassabb gondolkodású lányok sajátíthattak el bizonyos
szakmákat; és jöttek az altadenai dombok lábaitól is, ahol
vályogtéglából épített házak húzták meg magukat az örökzöldek
és a pumafészkek között; jöttek a kelet-pasadenai bungalókból,
ahol minden gyerek, korra való tekintet nélkül, hozzájárult a
munkájával a családjuk fenntartásához. Jöttek az úri házak
mögött lapuló kunyhókból, amelyekben a nagy létszámú
családok tagjai matracon, függőágyban vagy egyszerűen csak egy
leterített takarón aludtak, ahol pirkadatkor a nagymama –
akinek a karja olyan puha volt, akár az avokádó – ébresztette fel
őket, hogy munkába menjenek: a férfiak a citrusültetvényekre, a
lucerna- és kukoricaföldekre, amelyekből még mindig létezett
néhány Pasadena határában, a nők a szállodák mosodáiba és
konyháiba, az úri házakba, ahová csak a hátsó ajtón keresztül
léphettek be, amelyek alagsorában mosóteknők vártak rájuk. De
a lányok, a legerősebb karú és legcsúnyább kezű lányok, akiknek
az arca nem mutatott jól a szobalányok fityulája alatt, Bruder
teherautójára vonultak ki a Raymond Street-i vasútállomáshoz,
és Bruder vitte ki őket a Rancho Pasadenához, ahol a hosszú nap
folyamán csomagolással alig kerestek kevesebbet, mint a Hotel
Vista szobalányai.
A csomagolóházban mindennap pontosan egy órakor
megálltak a gumi futószalagok, a gyümölcsmosó sziszegő
vízsugara lelohadt és csöpögéssé szelídült, kimerült csend borult
a válogatóedényekre is: Linda ilyenkor érkezett meg az ebéddel.
Egy Esperanza nevű csomagoló segített neki a tamalék és a
narancsos üdítők szétosztásában, ők jártak körbe a
kupaknyitóval. A csomagolók harminc percen át összeroskadva
ültek a helyükön, vászonsapkájuk félrecsúszott, az arcuk izzadt
volt. Akadtak páran, akik kimentek a borsfa alá, hogy elszívjanak
egy cigarettát, de a legtöbben odabent fogyasztották el az
ebédjüket, miközben pletykáltak és a nyakukat törölgették.
Esperanza – akinek a nővére szoptatós dajka volt az egyik
csokoládégyáros lányának házában – varrónő szeretett volna
lenni, és a saját meg a többi lány kötényén gyakorolta a
mesterséget: szőlőt, rózsát, tengeren hullámot szelő vitorlás
hajót hímzett a kezébe kerülő anyagokra. Miközben segített
Lindának a tamalék kiosztásában, elmondta, abban
reménykedik, hogy egy nap majd a nagy házban dolgozhat, Miss
Poore ruháit javítgathatja, és aranyszínű cérnával készíthet
hímzéseket Poore kapitány zsebkendőire.
Linda kissé furcsának találta ezt az ambíciót. Ő egyre több
időt töltött azzal, hogy elképzelte a ház csendes, sötét folyosóit és
helyiségeit, a napfényt kiszorító brokátdrapériát. Élet egy
ketrecben – gondolta, de Esperanza a nővérétől azt hallotta, a
nagy ház személyzetének tagjai télen meleg ételt, nyáron hideg
italt kapnak, és a fürdőszobán csupán három embernek kell
osztoznia, és mindenkinek saját ágya van. Valahányszor Willis
megjelent a csomagolóházban, Linda észrevette, hogy Esperanza
gyorsan betűri a sapkája alá a hajtincseit és lesimítja a kötényét,
hogy a kapitány láthassa a kötény mellrészére hímzett
narancsot. Valahányszor Willis megszólította őt, Linda magán
érezte Esperanza tekintetét, és apránként rájött, nem csupán a
lány kíséri figyelemmel a birtok tulajdonosa és a szakácsnő
hétköznapi kommunikációját. Linda elképzelni se nagyon tudta,
miért figyelik őket.
Ahogy azt sem tudta, hogy senki sem figyeli őt olyan árgus
szemmel, mint Bruder.
A szüret nagyon jól indult, a Naranjo fiúk és a többi csapat
tagjai százával, ezrével hordták be a ládákat a csomagolóba. Egy
tipikus évben a Pasadena legjobb fáiról egyenként leszedtek
kétládányi gyümölcsöt, de ebben az évben a fiúk a legjobban
termő fákról annyit le tudtak szedni, hogy majdnem
megtöltöttek három-három ládát. Slay és Hearts kocsija
folyamatosan járt az ültetvény és a csomagolóház között, a platón
kék vászonnal takarták le a ládákat, hogy védjék a gyümölcsöt a
naptól. A csomagolóház ajtajában közel három méter magas
narancshalom várt a válogatásra és a további műveletekre, és
emiatt Bruder homlokán megjelent egy újabb aggodalmas ránc.
Üvöltözött a lányokkal, hogy dolgozzanak gyorsabban, de Linda
már ekkor látta, hogy a csomagolók nem bírnak rákapcsolni, már
így is mindent megtesznek. Amikor azt javasolta a férfinak,
vegyen fel még néhány csomagolót, azt a választ kapta, hogy
maradjon ki ebből, különben őt is beállítja a lányok közé. Linda
ezt szívesen meg is tette volna, csatlakozott volna a
csomagolókhoz, ha történetesen nincs rengeteg munkája a
konyhán: miután befejezte a reggeli elkészítését, azonnal
hozzálátott az ebédhez, azután meg a vacsora következett. Az
első nyugodt órája éjfél körül volt; szinte minden este ájultan
zuhant az ágyba, hogy aztán háromnegyed ötkor már felkeljen.
Miután kikerültek a fák közül, a ládák két napig álltak a
csomagolóháznál, hogy a gyümölcsökről elpárologjon a felesleges
nedvesség, rugalmasabbá váljon a héjuk. A több száz láda
látványa még inkább próbára tette Bruder türelmét („Restek, az
a baj!” – jegyezte meg időnként), különösen akkor volt ideges,
amikor Willis megszemlélte a ládákat, kiemelt egy-egy
gyümölcsöt, és a napfénybe tartva megvizsgálta: „Ezekre mikor
kerül már sor?” A kapitány egy alkalommal a húgát is magával
vitte. Éppen teniszmeccsre mentek, Willis fehér mellényt és
kalikónadrágot viselt, Lolly rakott szoknyát, a homlokán pedig
fehér pántot. A lány nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, az
ablakon keresztül vizsgálgatta a csomagolóházat.
– Bolond – mondta Bruder egy alkalommal Willisről.
– Nagyon sok mindennel kell foglalkoznia – felelte Linda. –
Agyban.
– Ahogy nekem is.
Amikor éppen nem Lindának segített, Esperanza mosó volt:
meleg vízbe merítette a narancsokat, azután egy puha kefével
ledörzsölte róluk a port. Hideg vízzel lezuhanyozta a
gyümölcsöket, amiket a futószalag elszállított a szelep alatt, ami
forró levegőt fújt. Mire az osztályozóasztalra kerültek, a
narancsok már szárazak voltak. A csomagolóházról Lindának
először Fleisher belezőháza jutott eszébe, de ez a hely jóval
szofisztikáltabb volt annál, az osztályozók olyan precízen
dolgoztak, mint a gyémántokat vizsgáló ékszerészek. A szüret
idején Willis többnyire az osztályozóasztalnál álldogált, mert
tudta, ez az a hely, ahol eldől, mennyi pénzhez juthat hozzá.
Figyelte a futószalagot, figyelte az osztályozókat, akik
megvizsgálták a gyümölcsök méretét és minőségét, és különböző
osztályokba sorolták őket. Az osztályozók tapasztalt munkások
voltak, Mr. Griffith vizsla tekintetétől kísérve tanulták ki a
munkát. Willis szeretett mögéjük állni, és onnan figyelni, hogyan
gurítják a narancsokat a különböző görgősorok valamelyikére,
hogy azután a megfelelő méretezőgéphez kerüljenek. „Ezek az
emberek keresik nekünk a pénzt” – jelentette ki időnként, de
amikor rosszabb napja volt, így borongott: „Ezek az osztályozók,
ezek egy nap még csődbe visznek engem!” Az osztályozók fehér
laborköpenyt és kesztyűt viseltek, és végtelen komolysággal
vizsgálgatták a gyümölcsöket. Lindára nagy hatást gyakoroltak
ezzel, részben azért, mert úgy tűnt, mintha a legkevésbé sem
foglalkoznának azzal, hogy Willis nem ért egyet velük: „Az a
narancs tökéletes volt!” Az egyik osztályozó, egy piros orrú férfi,
bizonyos Mr. Foote úgy tett, mintha nem is hallaná Willist, és
amikor a kapitány azt követelte, rúgják ki őt, Bruder
ellenszegült. „Akkor én magam fogom megtenni!” – jelentette ki
Willis, ám Mr. Foote végül ott maradt a helyén, a magas székén,
és folytatta a narancsok vizsgálgatását, simogatását,
osztályozását.
Miután kikerültek az osztályozók keze alól, a narancsok útja a
két görgősoron folytatódott; a két görgősor V alakot alkotva
távolodott el egymástól. Innen a gyümölcsök egy-egy
vászonoldalú tárlóba pottyantak. A műveletsor hatékony volt,
Willis apja tökéletesítette az évek folyamán. Az idősebbik Poore
mindig kereste a módját, hogyan lehetne kiiktatni a szüretelés
munkafázisaiból az emberi erőt. „Abban reménykedett, eljön
majd a nap, amikor egyetlen munkásra sem lesz szüksége –
mondogatta Willis. – Abban, hogy mindenkitől megszabadulhat,
kivéve persze a családja tagjait.”
A csomagolók ezekből a vászonoldalú tárlókból emelgették ki
egyenként a narancsokat, amelyeket selyempapírba csomagolva
a szállítódobozba pakoltak. Ha lassan dolgoztak, a megtelt
vászonoldalú tárlók tartalmát odaborították nekik a padlóra. A
lányok ilyenkor kínlódva izzadtak, hogy megpróbálják behozni a
lemaradást, narancsolajtól illatozó bőrrel pakolták meg a
dobozokat. Időnként panaszkodtak a szag miatt, ilyenkor Bruder
elmondta nekik, hogy Franciaországban volt idő, amikor egyetlen
lány sem ment férjhez anélkül, hogy ne tűzött volna
narancsvirágot a keblére. „Gondoljatok a francia lányokra!” –
tanácsolta, és ezzel a saját részéről lezárta a témát.
Egy csomagolónak naponta hetvenöt dobozt kellett
megtöltenie, de december elején Bruder közölte a lányokkal,
mindegyiküknek napi kilencven dobozt kell lezárniuk, mielőtt
alkonytájt felszállhatnak a teherautóra vagy a szekérre, ami
hazaviszi őket. Az ő ötlete volt az is, hogy minden egyes dobozba
kerüljön bele a csomagoló kis kártyája – így akarta ellenőrizni,
melyik lány lustálkodott aznap. Többször is előfordult, hogy a
csomagolóházban, mindenki szeme láttára felnyitotta a dobozt,
ami visszajött a gyümölcstermelők szövetségétől, majd kirúgta a
lányt, akinek hanyag munkája miatt a doboz tartalmán
megjelentek a zöld penészfoltok. Borzalmas látvány volt, ahogy
hatalmas kezével megmarkolta a lány csuklóját és felemelte a
kezét, mintha az a kis szerencsétlen valami verseny győztese
lenne. A körben álló, kötényes lányok némán elátkozták Brudert,
a csomagolóházat és mindent, aminek köze van a Rancho
Pasadenához. Időnként azt kívánták, bárcsak ne lenne ennyire jó
a fizetés, mert akkor nyugodtan felmondhatnának úgy, hogy
odahaza nem kell végighallgatniuk a konyhaasztal mellett ülve a
puha karú nagymama, a ceruzavonal-bajszú báty, a sárga
inggalléros apa, a tohonya nővér meg a többiek szidalmait és
sirámait.
Azok a lányok, akik a Webb-házban laktak, még rosszabb
helyzetben voltak: ha ők veszítették el a munkájukat, nekik Mrs.
Emily Webb elé kellett odaállniuk, aki keresztbe tette
anyajegypettyes karját, és így szólt hozzájuk: „Nos, átgondoltam
néhány dolgot. Talán ideje, hogy elhagyjátok a Webb-házat.”
Keskeny, kaptafa formájú arca, Ingram-féle éjszakai krémmel
ápolt bőrének cipőbőrre emlékeztető jellege a kirúgott lányok
eszébe juttatta azt, amit már amúgy is tudtak: a Webb-ház
örökre bezárja kapuit a rest, a hazudós, a szifiliszes, az állapotos
és a testüket áruba bocsájtó lányok előtt. Mrs. Emily Webbnek
meg se fordult a fejében (és miért is fordult volna meg, hiszen ő
maga az Orange Grove Avenue egy selyemtapétás
gyermekszobájába született bele és egy bankárhoz ment
feleségül, aki élete során egyetlen hibát követett el: újév napján
véletlenül kilépett a Pacific Electric egyik villamoskocsija elé),
hogy egy lány nem csupán azért veszítheti el az állását a Rancho
Pasadenán, mert lusta és semmirekellő; nem, Mrs. Emily Webb
számára ismeretlen volt az igazságtalanság. „A munkáját
mindenki csak a saját hibájából veszítheti el” – mondogatta, és
reggelente háromnegyed hatkor megrázta a tehénkolompját,
hogy felébressze a padlástéri hálóteremben alvó lányokat. „A mi
világunkban egy lány az életben csupán egyetlen esélyt kap. Ha
ezt elszalasztja, megpecsételődik a sorsa.”
Linda ezt már akkor megtanulta, amikor egy este ő vitte
vissza a lányokat a Webb-házba. Ekkor először fordult elő, hogy
a szekérrel végighajtott Pasadena utcáin. Ahogy ott ült a bakon,
rá kellett döbbennie, hogy ebben a városban már nem igazán van
helye az ilyen fogatoknak. Körülötte Tin Lizzie-k meg más
automobilok berregtek; a tehénfoltos kanca minden dudálástól,
minden kipufogórobbanástól megriadt. Linda végighajtott a
folyamágyban, fel a szemközti dombon, át a California és a
Raymond kereszteződése felé. Esperanza ott ült mellette a
bakon, tucatnyi lány meg hátul foglalt helyet. A kora téli este
puha szürkülettakarót borított a völgyre, miközben a ló
végigcsattogott az úton; a boltok kirakataiban felkapcsolódtak a
sárgás fényű lámpák. Esperanza orcájáról csomagolás közben
lehervadtak a rózsák, a sapkája alól kicsúsztak hajtincsei. Nem
volt magasabb százhatvan centinél, de a Webb-házban az
idősebb lányok közé tartozott, már majdnem húszéves volt, és
mindig ügyelt arra, hogy fenntartsa a jó viszonyt a vezetőnővel,
aki bizonyára elismerte őt, mivel az előző születésnapjára egy
apró, muffin méretű varródobozt ajándékozott neki. „Mrs. Webb
néha azt mondja, én vagyok a lányai között az egyetlen, aki
képes távol maradni a bajtól” – vallotta be egyszer a lány
Lindának.
A szekér továbbhaladt a California Streeten, el a mosoda és P.
F. Erwin elektromos eszközöket árusító boltjának hatalmas
kirakata előtt, amelyben a ravaszul elhelyezett lámpák
hihetetlen mennyiségű elektromos árucikket világítottak meg:
Telechron órákat, palacsintasütőket, kávéfőző gépeket,
kuktákat, fazekakat, porszívókat, lámpákat, amelyek
bőrbúrájára különböző madarakat festettek; masszázspárnákat,
kerti lámpákat, ezüstbevonatú tejmelegítőket. A bolt olyan
modern és világos volt, hogy amikor elhaladtak mellette, Linda
úgy érezte, mintha egy másik világba jutottak volna. Persze ezt
az egész California Streetről el lehetett mondani. A szekér
keresztülgurult a kirakatból kiömlő, sárga fénytócsán. Esperanza
odahajolt Lindához, és súgva megkérdezte:
– Azt ugye tudod, mi van Erwin boltja fölött?
Linda nem tudta.
– Dr. Freeman rendelője – mondta Esperanza, és a
téglaépületre mutatott. – Ő az egyetlen a városban, és az a baj,
hogy annyit kér egy vizitért, amennyi a mi egyhavi bérünk. – A
második szinten lévő három ablakot redőny takarta, de Linda az
ablakpárkánynál így is felfedezett egy keskeny fénycsíkot. Ahogy
a szekér elhaladt az épület előtt, egy szvetteres lány lépett ki a
sikátorra nyíló ajtón, amin át (Linda legalábbis ezt gyanította) az
emeleti rendelőbe lehetett feljutni. A lány megigazított a fején a
porcelánkék barettét. Az arca szép volt és kerek. Felnézett. A
földszinti nagy bolt kirakatából érkező fény aranyló ragyogásba
vonta az arcát, ahogy ott állt a sikátorban és tenyérrel felfelé
kinyújtotta a karját – úgy viselkedett, mintha el sem hinné, hogy
ott, azon a helyen találja magát. Az aranyfényben mintha
bemutatkozott volna sikátornak, a világnak. Üde, kislányos arcát
félig eltakarta az egérbarna haj, a szempillái gyorsan verdestek, a
bokája meg-megbicsaklott a fémszürke bőrcipőben. Belenyúlt a
táskájába, elővett egy zsebkendőt. – Azt mondják, dr. Freeman a
saját húgába volt szerelmes – folytatta Esperanza és azután
kezdett ilyesmivel foglalkozni, hogy a lány meghalt. Azt mondják,
csak a pénzért csinálja. Azt mondják…
Linda azonban már nem figyelt Esperanzára, a lányt nézte, aki
óvatos léptekkel elindult az utcán, meg-megérintve Erwin
kirakatát, mintha csak így tudná megőrizni az egyensúlyát.
Esetlen terpeszben lépkedett.
– Minden este azért imádkozom, hogy ne kössek ki én is dr.
Freemannél – csacsogott tovább Esperanza. – Mrs. Webb azt
mondja, a végén majdnem minden lánnyal megtörténik, aki a
Házban lakik. De velem nem fog. Ezt Mrs. Webb mondta.
Szerinte én okosabb vagyok, mint a többiek.
Linda ismét a járdán haladó lányra nézett, aki félszegen
végignézett a California Streeten, majd úgy pillantott az órájára,
mintha várna valakit. Ahogy kiért a kirakat mögül kiömlő
fényből, az arca elsötétült, és Linda eltűnődött, vajon azért
rázkódik-e a válla, mert sír.
– Szerinted odafent volt, hogy megcsinálják neki? – kérdezte
Esperanza. – Szerinted is túl sokba kerül? – Azután: – Te mit
tennél az ő helyében, Linda? Te is…?
Linda nem figyelt rá. Megrántotta a gyeplőt, csettintett a
nyelvével. A ló felgyorsított. Linda még egyszer visszanézett a
lányra, aki a tekintetével még mindig az utcát kutatta. De hiába
nézelődött, senki sem közeledett felé, senki sem sietett oda
hozzá. Aztán, mintha beletörődne a megváltoztathatatlanba,
kelletlenül továbbment a járdán, a Webb-házzal ellentétes
irányba, míg végül eltűnt szem elől.
A Webb-ház elé érve Linda megállította a szekeret. Mrs.
Emily Webb a verandán várakozott, a kezében egy dobozt
tartott, amiben a dr. Warden által készített, krétaszerű női
pirulák voltak, amelyek „valamennyi női problémára és
betegségre megoldást kínálnak”. Mrs. Webb minden lánynak a
tenyerébe nyomott egy pirulát, emlékeztette őket, hogy egyben
nyeljék le, ne rágják szét. Az ujjai hegyesek, kemények,
fémhidegek voltak. Váratlanul odaintegetett Lindának, majd
kórusi éneklésen edződött hangját megemelve felkiáltott:
– Gyerünk, kislányok, befelé! Siessetek, gyertek befelé,
mielőtt sötét éjszaka lesz!

Attól fogva Linda számára napi rutinná vált, hogy hazavigye a

lányokat a Webb-házba, miközben Bruder a várost
keresztülszelve teherautón fuvarozta haza a titleyville-i
csomagolókat, akik úgy integettek neki, úgy vihogtak, mintha a
szájuk elé tartott kezük mögött róla suttogtak volna; és a lányok
leugráltak a teherautó platójáról, egymásba karoltak és
végigmentek a pálmákkal szegélyezett, sötétedő utcán, közben
arról meséltek egymásnak, hogy ők bizony el fognak szökni,
sosem térnek vissza a Rancho Pasadenára. Bruder a kormány
mögül figyelte őket, a sziluetteket a keskeny utcán, ahol
fogzománcfehér verandák álltak egymással szemben; figyelte
őket, és élvezettel töltötte el a tudat, hogy ezek a lányok, akik
neki dolgoznak, egyszerre félnek tőle és vágynak rá. Nem valami
szadista érzés volt ez, inkább hatékony, mert Bruder nem talált
jobb módot arra, hogy inspirálja a produktivitást. Ha önző volt,
akkor az önzése mögött nem mohóság húzódott meg, hanem az
önvédelem utáni vágy: a szezon elején öt centtel megemelte a
dobozok után járó bért, és ezt úgy tette meg, hogy előtte nem
egyeztetett Willisszel; a birtokon mindenki tudott a dologról,
mindenki erről beszélt, mindenki azt emlegette, hogy Bruder
már megint azt tette, amit jónak látott.
Talán azt is fel lehetett tételezni róla, hogy sosem gondol
másokra, de ez így nem volt igaz: Rosa már hetek óta nem érezte
jól magát, és Bruder reggelente mindig megjelent a nagy ház
kamrájában, és megkérdezte, miben lehet a lány segítségére:
kihordja a szennyest vagy a mosott ruhát, összepakolja a
zöldségeket, hozzon jeget? Bármit megtett, mert a birtokon nem
volt olyan munka, amit ne ismert volna. Létezett közöttük
valami különös, fraternális érzés, és Rosa egyszer megkérte
Brudert, hogy amikor hazafelé tart Titleyville-ből, ugorjon be az
Owl patikába, és vegyen neki egy doboz szódabikarbónát meg
egy üveggel a dr. Petal-féle, minden női bajra javallott
gyógyszerből. „Valami nem stimmel a gyomrommal meg
odalent” – mondta, és ez a kijelentés nem teremtett kettejük
között semmiféle kényelmetlenséget, csak szimpátiát gerjesztett.
Bruder időnként elgondolkodott, ha a szívét nem foglalná el
Linda, vajon képes lenne-e szeretni Rosát. Ezt a kérdést sosem
döntötte el magában (amúgy is hipotetikus volt), de ellentétben
sok más férfival, az ő szívében tényleg csupán egyetlen nőnek
volt hely, így a Rosával kapcsolatos dolog sosem jelentett
problémát a számára. Lojális volt és türelmes, mint a száraz talaj,
ami az olvadás után érkező vízre vár.
Ahogy visszatért Titleyville-ből, Bruder gyakran találkozott
az úton Lindával, aki a Webb-házból tartott visszafelé. Ilyenkor
lelassított a teherautóval, követte a lány szekerét. Már sötét
volt, a csillagok szikrákat gyújtottak a jegesház padlóját beborító
jégtörmeléken. Linda egyenes háttal ült a bakon, apró, de
magabiztos kézmozdulatokkal rántotta meg a gyeplőt, ha éppen
kellett; ő úgy volt a hajtással, mint a varrónő a saját munkájával,
amit akár bekötött szemmel is el tud végezni. A lópatkók
csattogásához hozzátársult az ócska teherautó köhögős pöfögése.
Linda időnként hátranézett, és az arcán felragyogott egy mosoly.
Még csak rövid ideje tartózkodott Pasadenában, de már
kialakultak a napi rutinjai. Bruder szíve hatalmasat dobbant,
valahányszor meglátta, ahogy Linda szekere kifordul az Arroyo
Secóból, és a Park Avenue-n elindul a Linda Vista-i dombok
irányába. Linda napi rutinjában sok minden helyet kapott,
Bruder azonban még nem egészen. A férfi újra és újra azt
kívánta, bárcsak már azelőtt ismerte volna Lindát, hogy elment a
háborúba, azelőtt, hogy azzá az emberré vált volna, aki lett
belőle; úgy gondolta, ebben az esetben a lány sokkal jobban
megértené őt. Illogikus vágy volt, hiszen éppen a háború miatt
ismerhette meg Lindát, de a legtöbb dolognak, amit az ember
szeretne, nincs sok köze a logikához. A legtöbben tisztában
vannak vele, hogy bizonyos dolgok eleve elérhetetlenek és
megvalósíthatatlanok, mégis épp ezek után vágyakoznak.
Bruder is vágyakozott, olyan kitartóan, ahogy az alacsony
gázlángok égnek, és tudta, egy nap majd tehetős ember lesz,
megoszthatja a vagyonát Lindával. Az egyik csípős éjszakán,
miközben Linda szekere és az ő teherautója megérkezett a birtok
kapujához, elhatározta, többé nem fogja hagyni, hogy a lány
eltaszítsa őt magától; úgy érezte, képtelen tovább várni.
Az esti utak során, ahogy hazafelé tartottak, Linda –
miközben a szekeret hajtotta – magán érezte Bruder tekintetét,
és tudta, hogy a férfi rá gondol. Neki ezer dolog megfordult a
fejében, de leginkább Bruderre gondolt. A szekér meg eközben
mintha magától vágott volna keresztül a városon; mintha Linda
vak lett volna, világtalan, aki hagyja, hogy mások vezessék. A
teherautó hangja erős volt, de megnyugtató, elnyomta a ló
patkójának kopogását, az állat horkantásait, kurta nyerítéseit.
Linda tudta, hamarosan eljön az az időszak, amikor a ló örökre a
birtokon marad, egy szögesdróttal körülkerített kifutón, és a
szekeret felaprítják, a deszkáiból narancsosládákat készítenek.
A Webb-házba tett utakon mindig más lány ült fel Linda mellé
a bakra, és mindegyik szívesen mesélt neki a birtokról. „Félek
Brudertől” – mondta az egyik. „Szerintem Poore kapitány nem
kedveli őt valami nagyon” – jelentette ki egy másik. A lányok
még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy álmodozva beszéljenek,
miközben állukat máris érdessé vált tenyerükbe hajtották, ahogy
a lassú kanca hazafelé húzta a szekerüket. Úgy egy hete
hordhatta haza a lányokat (Mrs. Webb a rózsaszín szegélyes
verandáról integetett neki, gyanakvása minden este csökkent
egy picit), amikor Linda rájött, a lányok úgy gondolják, hogy ő
valamilyen módon különbözik tőlük, úgy gondolják, a birtok
hierarchiájában jóval fölöttük helyezkedik el. Ez természetesen
így volt, és elgondolkodott, hogyan került ilyen helyzetbe,
hogyan alakult így a sorsa. Megerősödött benne a gyanú, hogy az
élete valójában az övé, neki kell terveznie, neki kell
eredményeket elérnie benne. Azok, akik azt állítják, hogy egy
kegyetlen, láthatatlan akarat bábjai, nem is tudják, miről
beszélnek – legalábbis ő így érezte. Egyszer Esperanza
megkérdezte tőle: „Megtennéd, hogy szólsz az érdekemben
Poore kapitánynak? Beszélnél neki arról, hogy szívesen varrnék
a háznak? Minden ilyen munkát elvállalok, éjjelente
megcsinálnám.” Linda először csak bámult a lányra; meglepte a
felismerés, hogy ő sokkal könnyebben kapcsolatba léphet
Willisszel, mint bárki más. De vajon Esperanza hogyan jött rá
erre azelőtt, hogy ő felismerte volna a helyzetet? Először nem is
tűnt fel neki: minél hosszabb ideje tartózkodik a Pasadenán,
annál több lehetőség nyílik meg előtte. Pedig ez volt a helyzet, és
fokozatosan hinni kezdett abban, hogy a jövőjét a saját tettei
határozzák meg.
Egyre többször kapta magát azon, hogy eltűnődik, vajon
milyen lehet belülről a nagy ház, milyen érzés lehet kifelé nézni
azokon az aklakokon, amiken már sokszor megpróbált belesni.
Egyszer, amikor benézett, látta az előtérben elhelyezkedő kettős
lépcsőt, és elképzelte magát, ahogy ott áll a szőnyeggel borított
pihenőn, kezét a korláton nyugtatva. Már tucatnyit látott Lolly
csipkés, selyemszegélyes ruhái közül, amelyek laposan és
élettelenül hevertek a vasalódeszkán, miközben Rosa erős karja
kisimította gyűrődéseiket, de csak későn ismerte fel a szívére
rátekeredő irigységindákat; nem vette észre a mellkasában
kialakuló érzéseket. Vágyakozása magasan szállt, de céltalanul
röpködött, és ez így is maradt egészen addig a napig, míg rá nem
lelt fészkére.
Karácsony előtt pár héttel, egy vasárnap este Linda
felszolgálta a munkásoknak a vacsorájukat, elmosta a rengeteg
edényt és kitakarította a konyhát – felkészült a következő hétre.
Hideg idő volt, az emberek elfáradtak. Mielőtt Linda végzett a
munkájával, már mindenki lefeküdt aludni. Előző éjjel az
ültetvény alacsonyabban fekvő részein, egy-egy izolált területen
fagyott; tucatnyi munkás (egymást váltó, négyfős csoportokban)
kültéri melegítőkkel próbálta kiűzni a megrekedt hideg levegőt.
Az előrejelzések szerint ezen az éjszakán melegebbnek kellett
lennie, Bruder viszont nem akarta vállalni a kockázatot: hat
embernek a fák között kellett éjszakáznia; a leheletük
párafelhőként lebegett az arcuk előtt. A munkásokat semmi sem
tette zsémbesebbé, mint a fagy. Ahogy ott botorkáltak a
sötétben, a telet, Brudert és Poore kapitányt átkozták – a
kapitányt, aki leüzent, hogy a nagy háznak a tervezettnél több
tűzifára van szüksége, méghozzá azonnal. Néhány munkás
felhordta a fát. Amikor visszatértek, kijelentették: „Ezt a kettőt
egymásnak találták ki.” Az emberek sorsot húztak, a vesztesek
takarókba bugyolálták magukat és kimentek a fák közé,
meggyújtották a melegítőket. Egy óra múlva mindegyiket
kikapcsolták, majd arrébb húzgálták és ismét meggyújtották.
Dermesztő, fáradságos, kormos munka volt, senki sem vágyott
rá, pedig Bruder plusz két dollárt adott mindenkinek, aki kint
éjszakázott. Azt senki sem tudta, hogy ezt a prémiumot a saját
zsebéből fizette.
A konyha a tanyaház túlsó oldalán, a sötét folyosó végén volt.
Linda hallotta, ahogy kinyílik, majd becsukódik az ajtó – először
Hearts és Slay ment ki, azután Bruder kattintotta el a guillotine
formájú zárszerkezetet. A mosogató fölötti ablakon keresztül
látni lehetett a téli éjszakába burkolózó birtokot. Az ültetvény
olyan volt, akár az éjszakai óceán, a fák nyugodtan hullámoztak,
a melegítők fénye olyan volt, mint a távoli hajók lámpásai. Linda
mintha Brudert látta volna, ahogy egy melegítőt vonszol, de
biztos volt benne, hogy téved, hiszen alig egy perce hallotta, hogy
a férfi ajtaja becsukódott. Mintha egy kiáltást hallott volna a fák
közül, de aztán megszólaltak a prérifarkasok, szél süvített végig a
domb oldalán. Linda elbizonytalanodott. Lehet, hogy pár perccel
korábban nem is a zárak kattanását hallotta? Ismét egy kiáltás,
ezúttal már tisztábban: „¡Cuidado!” Az emberek a
szedőkesztyűjüket tönkretéve, egész éjjel hurcolászták a
melegítőket. Linda kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy
kényetlenek lesznek új kesztyűt venni a bérükből; arra gondolt,
reggel majd javasolni fogja Brudernek, térítse meg nekik ezt a
költséget. Elhatározta, ha a férfi nemet mond, akkor Willist fogja
megkérni. Nem tudta, hogy Bruder már vett az embereknek új
kesztyűket; nagyon sok mindent nem tudott.
Tizenegy óra után fejezte be a konyhai munkát. Feltett a
tűzhelyre négy fazék vizet a fürdőjéhez. A konyha sarkában volt
egy koporsó alakú bádogkád, a pereme kemény és hideg. Linda
ebbe töltötte bele a forró vizet, belelöttyintett egy kis
narancsolajat; a cseppek aranylón csillogtak. A gőz felcsapott a
torkáig. A konyha ablakához lépett, összehúzta a saját készítésű
függönyét. Belenézett a kis, ovális tükörbe, szemügyre vette az
arcát, és megállapította, időnként nem ismeri fel önmagát: nem
olyan nő lett belőle, amilyet korábban elképzelt. Évekkel ezelőtt
úgy gondolta, egy halászhajó kapitánya lesz majd, esetleg eladó
Margarita boltjában, vagy talán a Keselyűfészekkel foglalkozik
egész életében, ott öregszik meg. Még hat hónappal korábban
sem gondolta volna, hogy az óceánmelléki farm ilyen gyorsan
belesüllyed a múltjába. Edmundra gondolt, elképzelte őt a
parton, ahogy tüzelőt gyűjt, ahogy horgászbotokkal bajlódik,
ahogy betakargatja Palomart és ágyba fekteti Dietert. Időközben
újabb leveleket kapott a bátyjától, de ezekre sem sikerült
válaszolnia. Már egész kupacnyi gyűlt össze belőlük a párnája
alatt, és amikor rájuk tévedt a tekintete, gyorsan elfordult, azt
kívánta, bárcsak eltűnnének. Minél hosszabb ideje hevertek ott
megválaszolatlanul, annál jobban sajnálta, hogy a bátyja
egyáltalán megírta őket. Lekapcsolta a konyhai lámpát, leült a
kád szélére, kigombolta a blúzát, kilépett a szoknyájából, és a
tükörbe nézve meglátta, ahogy a kombinéja pántja a vállára
feszül, ahogy a fűzője a mellét tartja, és az éjszaka hűvöse
ellenére forróság támadt a testében. A gőz megpuhította a bőrét,
nyirkossá tette az alsóneműjét, és már alig várta, hogy
belemerülhessen a vízbe, leüljön és felhúzza a térdét az állához,
és ott kuporogjon, míg ki nem hűl a fürdője. A ruháit egy fogasra
akasztotta, lehúzta a válláról a pántot, és már majdnem meztelen
volt, amikor lenyomódott a kilincs, nyílt az ajtó, és belépett
Bruder.
A férfi kinyitotta a száját, szólni próbált; szinte fuldoklott a
forró zavarodottsághullám alatt.
– Nem láttam fényt az ablakban – mondta. – Azt hittem, már
lefeküdtél. Nem akartam… – Úgy meglepődött, hogy meg se
moccant. A konyhában sötét volt, csak a holdfény világította meg
Linda meztelen karját és lábát, hattyúnyakát, a válla és a melle
közötti, friss és fehér meztelenség-négyszöget. – Nem jöttem
volna be, ha tudom, hogy… – próbálkozott ismét Bruder, de nem
bírta befejezni a mondatot. A keze a kilincsen maradt, Linda
pedig ott ült a kombinéjában, a kád szélén, és az éjszaka hűvöse
ellenére melege volt, a gőz feljutott hozzá, ragacsossá tette a
bőrét, és olyan érzése támadt, mintha Bruder is feléje árasztaná
a saját forróságát. Biztos volt benne, a férfi látja, ahogy az arca
megnyílik előtte. Moccanni sem bírt, és Bruderen ugyanaz a vágy
uralkodott el, ami rajta. Egymást bámulták, a tekintetük olyan
tiszta volt, mint talán még soha, és ez volt az első pillanat, hogy
mindketten megértették, mit akar a másik. Az éjszaka fekete
volt, a távoli csillagok fényesen ragyogtak. Linda a férfira nézett.
– Engem kerestél.
Bruder közelebb araszolt, és mielőtt bármelyikük felfogta
volna, mi történik, átvágott a konyhán, magához ölelte a lányt.
Megcsókolták egymást. Valahol felüvöltött egy prérifarkas.
Linda összerezzent, de a férfi szelíden magához szorította. A
kombiné alatt a lány semmit sem viselt; Bruder érezte a
selyemszerű anyag alatti test remegését. A vékony pántok
lecsúsztak Linda válláról, a testéről lecsúszott az utolsó
ruhadarab, és ő ott állt meztelenül, a férfi ruhával borított
testéhez tapadva. Bruder magához ölelte. Linda érezte, ahogy a
férfi megérinti, ahogy az ujjai cirógatni kezdik, kutakodón.
– Ó, Linda! – sóhajtott fel Bruder.
– Igen? – mormolta Linda. – Igen? – És az idő úgy zuhant a
semmibe, mintha egy fekete takarót dobtak volna az óra
számlapjára. Bruder gombjai kicsusszantak a gomblyukakból,
testének avarillata a lány orrlyukába hatolt. A sötétben a férfi
átvezette Lindát a szobájába, mindketten lefeküdtek a keskeny
ágyra. Egyedül voltak. Mindkettejüknek boldogságot okozott az,
ami történt. A jó szerencse rájuk talált, de mindketten
elfelejtették, hogy ritkák az ilyen pillanatok, hogy a kivételezett
kevesek közé tartoznak. Túl sok volt ez nekik a gyönyör egyetlen
éjszakáján, és nem is töprengtek, nem gondolkodtak; abban a
néhány órában nem tépelődtek, inkább egymás testével
foglalkoztak.
Az éjszaka után hajnal virradt, de Bruder nem eresztette el
Lindát, Linda pedig nem eresztette el őt. Azután egy órát
aludtak. A szemük lefogódott, az arcuk összeolvadt, nem
láthatták a fellobbanó és kialvó melegítőket, az éjszakai
műszakból visszatérő munkásokat; nem láthatták a csillagok
fakulását, sem azt, ahogy a hold kioltja saját lámpását. Bruder és
Linda nem látta a hajnal első fényfoltjait, a nagy házat
megvilágító reggelt, és nem láthatták azt a szempárt sem, amely
belesett az ágy melletti ablakon; a szempárt, amely felmérte a
jelenetet, végigpásztázta a szuszogva álmodó, meztelen testeket,
hogy azután felháborodott pislogással eltűnjön a közelből.
Már világos volt, amikor felébredtek.
– Ezek hamarosan reggelit akarnak – mondta Linda halkan.
Bruder megcsókolta, azután még egyszer, majd magára
hagyta.
Visszatért a saját szobájába, Linda pedig a konyhai tükör előtt
állva megfésülködött és kieresztette a kádból a kihűlt vizet. A
szívükbe befészkelte magát a boldogság spórája, és ott is maradt.
Boldogsággal töltötte el őket a titkos gyönyör, ami végre rájuk
talált, és ahogy a nap a völgy fölé emelkedett, ahogy leperzselte a
harmatot, odafent a dombon Poore kapitány már tudomást is
szerzett a birtokán történt indiszkrécióról.
A reakciója gyors és határozott volt. Utasította Rosát, hogy
segítsen Lindának a csomagolásban.
– Mostantól fogva az én házamban fog lakni. Lehetett volna
annyi eszem, hogy nem költöztetek be egy nőt a tanyaházba! –
És elküldte Rosát, vigye meg a hírt azoknak, akiknek kell:
mostantól Linda új ágyban fog aludni.
 7.

De Rosa közölte, a szüret miatt egyetlen szabad ágy sincs a

szolgálók szobáiban, ezért Poore kapitány megparancsolta
Lindának, költözzön be a folyosó végén lévő vendégszobák
egyikébe. A szoba ablaka a teraszra és a narancsültetvényre
nézett, egy keskeny ajtó nyílt belőle a balkonra (a fekete
fémkorlát jóval alkony után is megőrizte a nap melegét), ahol
legfeljebb két ember férhetett el kényelmesen. Linda az első ott
töltött éjszakán hanyatt feküdt az ágyában és a hússzínű
baldachint bámulta, miközben a párnák szinte magukba nyelték.
A hosszú napon gondolkodott, amely a Bruderrel töltött éjszakát
követte, és úgy érezte, mintha máris évek teltek volna el a
néhány boldog óra óta. Az éjjeliszekrényen egy meggypiros
kabátot viselő porcelánemberke tartott parányi ujjai között egy
apró aranyórát; az óra mutatói mintha megfagytak volna, az
éjszaka nem moccant, Linda pedig türelmetlenül várta, hogy
beköszöntsön a hajnal, és ő végre visszatérhessen a tanyaházba
és Bruderhez. A nap folyamán Bruder megpróbálta
megakadályozni, hogy átköltözzön a nagy házba, ám Willis nem
változtatta meg a döntését, sőt Lolly is előkerült, és közölte:
„Majd én gondoskodom róla, hogy Linda otthon érezze magát
nálunk.”
– Ő már nem gyerek.
– Kérlek, ne aggódj miattam! – mondta Linda a férfinak. Nem
egyedül voltak, így nem szoríthatta meg Bruder kezét. Végül
Bruder beletörődött, hogy a lány felköltözik a nagy házba, de
ahogy ránézett, esdeklő volt a tekintete.
 Amikor megérkezett a nagy házba, és lement a kamrába,
Linda találkozott Willisszel, de nem nézett rá.
– Ne haragudj – mondta a kapitány. – A te érdekedben
történik. Vigyáznod kellene magadra. Nem akarom, hogy úgy
végezd, mint a többi lány. Érted? Bruder nem az, aminek látszik.
– Senki sem az. – Linda magára hagyta Willist, követte Rosát
a hátsó lépcső alagútjában. A lépcsőfokok megnyikordultak,
ahogy felmentek rajtuk; mindegyik fok hangosabban tiltakozott,
mint az előző, és Linda rájött, itt bizony nem lehet majd
észrevétlenül közlekedni éjszakánként. Az emeleten Rosa
végigvezette a folyosó sötét végébe.
– Azt akarja, hogy itt lakj. – A lány ajka lekvárpiros volt az új,
La Petite Fille nevű rúzstól.
– Jó lesz ez így? – kérdezte Linda, ahogy kinyitotta az ajtót. –
Nem az ő szobája van itt, a folyosón? – Megkérdezte, nem lenne-
e egy olyan szoba, amit más szolgálókkal tudna megosztani, de
Rosa csak a szemét forgatta, és a folyosó túlsó végébe, Poore
kapitány szobájának ajtajára nézett, és megismételte:
– Azt akarja, hogy itt lakj.
A nyolcpaneles, naponta letörölt ajtó csillogott a tisztaságtól.
Linda ráparancsolt magára, hogy ne képzelje el a mögötte zajló
eseményeket, az éjszakai látványt. Igyekezett visszafogni magát,
hogy ilyen módon gondoljon Willisre, de amikor mégis megtette
– amikor maga elé képzelte az alvó férfit, ahogy a haja a szeme
elé csúszik, ahogy ökölbe szorított kezével megdörgöli az orrát
gyorsan valami más irányba terelte a fantáziáit, vissza Bruderre
és arra a különleges, sötét szépségre, amit ő képviselt, miközben
a két karja közt aludt.
– Lolly szobája az a másik, ott. – A két fiatal nő az ajtóra
nézett, aminek aranyozott kilincse rózsát formázott.
– Ez így nem lesz jó – mondta Linda, de Rosa biztosította
afelől, hogy téved.
A többi szolgáló vagy a harmadik szinten, a padlástérben aludt
(ahol nyáron a gerendák alatt megrekedt a hőség), vagy a
konyha mögötti szűk szobákban, ahol a zsíros levegő miatt
ragacsossá és fénylővé vált az arcuk. A tanyaházban keringő
pletykák szerint Rosa egy olyan ládán aludt, amiben benne volt
az anyja kékesfekete hajtincse. Ez a láda egy parányi szobában
volt, ahová Rosa állítólag csak pár embert engedett be. Ez a
szoba állítólag pontosan úgy nézett ki, mint az anyja halála
napján: a matracra vékony, fehér lepedő feszült rá, a párnát
vékonyra lapították, a falra kitűzték Rosa színes ceruzával
készített rajzait, amelyeken az anyjával áll kézen fogva a
kertben. Ez a helyiség a harmadik szinten volt, egyetlen ablakkal
rendelkezett, amely beeresztette a hajnali fényt, és amelyen
keresztül Rosa mindenkit láthatott, aki a birtokra érkezett.
„Tartsd rajta a szemed a történéseken” – mondogatta neki az
anyja, és Rosa sosem feledkezett el erről a tanácsról, úgy
kapaszkodott belé, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amit
örökül kapott.
Az anyja halála miatt már nagyon fiatalon nehéz szomorúság
borult rá – a törékeny arcon bánatossá váltak a szemek. Finom
csontú volt, de nem kislányosan; nem, ő inkább úgy nézett ki,
mint egy özvegy, egy vékony csuklójú nő, aki ugyan gyengének
látszik, de valójában erős, mert megkeményítette az élet, amit
élni kényszerült. Sosem bátorította a feléje közeledő
munkásokat, a játékos, tréfás, flörtölve évődő megjegyzésekre
úgy tekintett, mint ellenséges gránátokra, és ügyet sem vetett a
sziszegésekre, a suttogásokra: „¡Rosa! ¡Mi Rosa!” Arra
törekedett, hogy a lehető legkevesebb időt töltse a tanyaházban,
ahol szinte mindig füttyögtek neki, ha meglátták. Ha valamelyik
fiú dicsérő szavakkal illette, úgy tett, mintha nem is hallaná, de
ezzel a tartózkodással, ezzel a távolságtartással még inkább
felkeltette a fiatalemberek érdeklődését. Voltak olyan munkások
is, akik Lindától, sőt Brudertől próbáltak megtudni róla pár
dolgot, például azt, mivel lehetne mosolyt csalni az arcára. Az
egyik munkás egyszer felosont a dombra, hogy szerenádot adjon
neki; a holdfény megcsillantotta a szájharmonikájára került
nyálat. Voltak, akik egyheti bérüket költötték olyan ostoba
ajándékokra, mint a kagylóhéjból készült zenedobozok, vagy az
üveggömbbe zárt, rózsaszínű rózsák. Rosa figyelmét azonban
valami más kötötte le, és legtöbbek szerint ez a bizonyos „más” a
gyász volt. Nem foglalkozott a fiúkkal. Nem törődött azzal, hogy
felkelti a férfiak figyelmét, csak egyetlenegy érdekelte közülük –
legalábbis Linda erre jött rá, amikor az új szobájában kipakolta a
holmiját, és behajtogatta a blúzait meg a szoknyáit a
cseresznyefából készült szekrény mély és finoman megmunkált
fiókjába.
Kopogtak az ajtaján; hirtelen megijedt, mert nem tudta, ki
lehet az, de aztán meghallotta Esperanza hangját; a lány azt
kérdezte, bemehet-e. A kézimunkái közül hozott magával pár
mintát, Linda kezébe nyomta az anyagokat.
– Megtennéd, hogy megmutatod ezeket a kapitánynak? Ezt
például direkt neki készítettem. – Felemelt egy kis, fedeles
filctasakot, amire Poore kapitány monogramját hímezte. –
Tudod, a kitüntetésének! Jó hely lesz ez az érme számára
éjszakánként, amikor a kapitány alszik.
– Majd meglátom, mit tehetek.
– De ugye megpróbálod? Megteszed értem? – Esperanza
ezután bebizonyította, hogy sokkal agyafúrtabb, mint Linda
feltételezte róla. – Mondtam már, hogy láttam Brudert meg
Rosát? Tegnap délután. Együtt voltak. Szerintem vasárnapi
kirándulást tettek valahová. – Kurtán felnevetett.
– Bruder és Rosa? Tegnap? – Linda nem mondta ki, de
beléhasított a gondolat: „Pár órával azelőtt, hogy eljött hozzám?”
– A narancsligetben voltak, azon a piknikező helyen. Késő
délután. Már majdnem este volt. Láttam, ahogy ott itták az
üdítőjüket. A gramofont hallgatták.
Lehet, hogy Bruder meghívta Rosát egy narancsos szódára?
– töprengett Linda. – Vagy talán egy szelet narancsos
süteményre is? Olyanra, amin leheletvékony cukormáz van?
Esperanza, akinek az ujjai tele voltak tűszúrásnyomokkal, azt
mondta, szemmel láthatólag jól érezték magukat.
– El is gondolkodtam, hogy te hol lehetsz ilyenkor.
– A tűzhely mellett voltam. Meg a mosogatónál. – És Linda
elgondolkodott, vajon mit hagyott ki, és hogyan lehetséges az,
hogy Bruder és Rosa találkozójára közvetlenül az előtt az éjszaka
előtt került sor, hogy megismerte a testi szerelmet.
Megborzongott, megrázkódott, olyan érzése támadt, mintha
egyedül lenne a világban. Később, amikor Willis bekukkantott
hozzá, örömmel üdvözölte látogatóját.
– Minden rendben van? – kérdezte a férfi.
Linda köszönetet mondott neki a kedvességéért.
– Szükséged van valamire?
A lány azt felelte, már így is túl sok mindent kapott.
Miután kicsomagolt és az öltözőasztalra helyezte a korallos
medált, lesietett a hátsó lépcsőn, visszatért a tanyaházba. A
napot ugyanúgy töltötte, mint az előzőket: masát őrölt, tortillát
készített, babot főzött, jó sonkásan és zsírosan, jó sok hagymával
és répakarikával. Kivitte az ebédet a Naranjo fiúknak meg a
többi csapatnak; Esperanza segített neki zsírpapírba csomagolni
a csomagolólányok taquitóit. Megkereste Slaymakert (a fák
között, a szekerén talált rá), adott neki egy ráadás tamalét.
Feltűnt neki a férfi arcának szigorúsága, de úgy gondolta, ezt a
kimerültség okozza. Hearts is ott volt, de ő sem mondott semmit,
csak félszegen vigyorgott. Slay szótlanul elfogadta a tamalét, és
megosztotta Heartsszel. Mindketten tudták – már azelőtt, hogy
Linda felfoghatta volna –, valami megváltozott. Linda
megkérdezte tőlük, látták-e Brudert. Slay a fejét rázta.
– Ma reggel kicsit későn szedte össze a lányokat – jegyezte
meg Hearts. Azután mindketten a tamaléjukkal meg az
üdítőjükkel foglalkoztak, és Linda otthagyta őket a szekéren; a
két férfi hosszú árnyéka egybeolvadt a földön.
Ebéd után Linda figyelmét lekötötte a szalonnával tűzdelt sült
hús elkészítése. A csili, a marhaszegy és a disznózsír szaga súlyos
takaróként borult a konyhára. Linda összekaparta a tepsi alján
összegyűlt, zsíros masszát, belekeverte a nyers tésztába.
Miközben a hús sült, narancsos kosárkákat készített a fiúk
számára. Ahogy karamellé olvasztotta a cukrot, azt ismételgette
magában, hogy a birtokon töltött napjai ezután sem lesznek
mások, mint amilyeneket eddig voltak, eltekintve attól, hogy
mostantól korábban kell kelnie, és le kell jönnie a dombról,
mielőtt a többiek felébrednek. A hosszú napot ezután is a
konyhában fogja tölteni, ő fogja kihordani az ételt a szedőknek és
a csomagolóknak, és késő éjjel megy csak vissza a nagy házba,
azután, hogy a zenészek már elhagyták a teraszt, és a
papírlámpásokban eloltatták a gyertyákat. Poore kapitány
házában lakik majd, de lényegében semmi sem változik. Ezt
ismételgette, és talán hitt is volna magának, ha a fiúk nem
annyira csendesek és közömbösek vele, amikor aznap este
felszolgálta nekik a sültet. Gyorsan ettek, leszopogatták az
ujjaikat, és egyikük sem szólt hozzá azonkívül, hogy
megkérdezték, van-e még hús.
Linda kivitte nekik a narancsos kosárkákat.
– Ez micsoda? – ráncolta a homlokát Hearts.
Amikor Linda megmondta nekik, a fiúk arca megnyúlt. Épp
akkor futott be Bruder, aki megkérdezte:
– Hát nem tudtad? A fiúk gyűlölik azt enni, amit szednek!
Ezt addig senki sem mondta Lindának. A fiúk csalódottan
álltak fel az asztal mellől. Amikor elmentek, Bruder megkérdezte
a lánytól, milyen az új szobája.
Linda megvonta a vállát, és azt felelte, nincs benne semmi
különös.
– Semmi különös? Hát máris ilyen úrilány lett belőled?
– Hogy van Rosa?
– Miért kérded?
Linda nem válaszolt.
– Hányszor kell még elmondanom neked? – kérdezte Bruder.
– Rosa a barátom. Egy nap majd te is azt fogod kívánni, bárcsak
lett volna egy olyan barátod, amilyen én vagyok.
 – Egy nap – mondta Linda, és ott hagyta Brudert az udvaron,
visszament a konyhába a tálcányi zsíros tányérral és tállal.
A föld száraz és hideg volt Bruder bakancsa alatt, a lehelete
olyan sűrűn pöffent ki belőle, hogy szinte meg tudta markolni a
kis felhőcskéket. A konyha függönyét félrehúzták a tartórúdon,
és Bruder láthatta az odabent mozgó Lindát. Előző éjszaka az
ablak sötét volt, és ez a sötétség hívogatta őt; a félrehúzott
függöny volt az a jel, amire már régóta várt. Hosszú ideje
reménykedett abban, hogy úgy talál rá Lindára, ahogy végül
megtörtént. Terv volt ez, de ez a terv kiszabadult a kezei közül,
és egészen másképp alakult minden. Bruder nem tudta, mi
szította fel Willis gyanakvását ezen a reggelen, és dühös volt a
tanyaház környékén szárnyra kapó pletyka miatt, de el sem
tudta képzelni, kitől indult ki ez az egész. Biztosan nem Heartstől
és Slaytől, és nem is Rosától – nem, Rosa sosem tenne ilyet,
főként azután nem, amiket vasárnap délután elmondott neki a
narancsligetben. Az egyik piknikasztal tetején ültek, közel egy
órát, és Rosa egyfolytában beszélt, bevallotta, hogy valami
ostobaságot csinált, valami olyasmit, amivel még magának is
meglepetést okozott: beleszeretett Poore kapitányba. Most mit
kellene tennie? Bruder végighallgatta, de egyetlen szót sem szólt,
miközben a lány az üres üdítősüveg fölött zokogott. „Gondolod,
hogy viszontszeret téged?” – kérdezte végül. Nem, Rosa ebben
nem bízott, és ami azt illeti, Bruder sem. Hosszú ideig ültek ott,
miközben végéhez ért a délután.
Megmutatkozott Rosa életének nyilvánvaló igazsága. A
piknikpad tele volt mélyedésekkel és szálkákkal, a felületébe
fiatal szerelmesek vésték bele vallomásaikat. Brudernek nem
kellett tanácsot adnia, mert Rosa tudta, mit kell tennie. Fiatal
volt, de bölcs lelkű, tulajdonképpen ezt az egyvalamit kivéve
mindig okos döntéseket hozott, és ennél sokkal jobban tudta
intézni a dolgait. „Tudom, le kell mondanom róla” – jelentette ki
rezignáltan, de közben kicsit félt attól, hogy Bruder
gyermetegnek fogja tartani amiatt, hogy egyáltalán bevallotta,
mit érez. „Ki fog használni téged” – mondta Bruder. Rosa
bólintott, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. A késő délutáni
égbolt feszült fölöttük, a gyönyörű, rózsás fény túlságosan finom
és törékeny volt ahhoz, hogy sokáig kitartson. Bruder megígérte,
senkinek sem fog beszélni erről, még Lindának sem, és Rosa
tudta, bízhat benne. Brudernek eszébe se jutott, hogy megszegje
ezt az ígéretét, de sok-sok évvel később – amikor már túl késő
volt – sajnálta, hogy valaha is hitt benne, tisztességes dolog
megőrizni a titkokat.
Mire Linda visszatért a nagy házba, már tizenegy óra is
elmúlt. Fáradt volt, leragadó szemmel kapaszkodott fel a lépcsőn,
szédelgett az álmosságtól. A lámpákat lekapcsolták, a ház
mozdulatlan volt. Linda a korlátba kapaszkodva lépkedett felfelé
a lépcsőkön, és alig várta, hogy végigheveredjen a széles,
baldachinos ágyon; alig várta, hogy hallja a kis porcelánóra
ketyegését. És akkor, a lépcsősor tetején sűrűsödő sötétségből
ráköszönt valaki.
– Nincs szükséged valamire? – kérdezte Willis.
Linda köszönte a törődést, de közölte, tényleg nincs szüksége
semmire. Willis elmondta, hogy utasította Rosát, bármit
szerezzen meg Lindának, amit akar.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültél – mondta. – Sokkal
óvatosabbnak kell lenned.
– Mindig vigyáztam magamra.
Willis megfordult, hogy távozzon, de habozott.
– A folyosó túlsó végében leszek. Ha esetleg szükség lenne
rám.
Linda bólintott. Árnyékok voltak csupán, akik jó éjszakát
kívántak egymásnak. Egyikük sem látta a másik arcát, és ez így
volt jó.
A baldachinos ágyban fekve Lindát ébren tartotta a mély
csend. Az ablakot bezárták, a nehéz függönyt összehúzták. A lány
már hozzászokott a természetes világ éjszakai zajaihoz: az óceán
hullámzásához, a halászsasok vijjogásához, a bozótban mozgolódó
kengurupatkány neszezéséhez, az apja horkolásához, amely a
Keselyűfészek minden sarkába eljutott. A tanyaházban, a szűk
priccsen fekve sokszor hallgatta azt a brekegésre hasonlító lágy
trillázást, amit az éjszakai sólyom adott ki magából, mielőtt
lecsapott valami rágcsálóra; sokszor hallgatta a szerelmes
prérifarkasok tutulását. Egy alkalommal egy puma is
lemerészkedett a dombok lábához, és kotorászni kezdett a
szemétben. Linda mozdulatlanul feküdt az ágyán, az állat jeges
sziszegését hallgatva, mígnem rájött, hogy ez így nincs rendjén;
rájött, ha a puma sokszor eszik a szemétből, bizonyos idő múltán
elfelejti, hogyan kell mosómedvékre vadászni. Bruder mesélte,
hogy párszor már előfordult ilyesmi. Az egyetlen megoldás az,
hogy golyót kell ereszteni a lapockái közé – ha ez megtörténik,
felkerülhet egy újabb trófea Willis könyvtárszobájának falára,
ahol a parkettát egy grizzly és egy hiúz bőre takarta.
Ám a nagy ház („És ez tényleg egy nagy ház” – jelentette ki
Willis) valahogy elszigetelődött a világtól. Linda átadta magát az
élettelen békének, az éjszakának, amiből (eltekintve a
porcelánemberke kezében lévő kis aranyóra ketyegésétől meg a
földszinten álló ingaóra kondulásaitól) minden hang és mozgás
eltűnt. Nesz sem hallatszott a házban, eltekintve egy
zárkattanástól meg a mezítlábas csosszanásoktól, amelyek a
Linda ajtaja előtti folyosószakaszon haladtak végig a plüss
futószőnyegen.
 8.

Bizonyos dolgok tudottak, mások idővel fedik fel magukat.

Linda csak jóval később tudta meg, hogy Willis az elejétől fogva
azt akarta, hogy a nagy házban legyen a szobája, de Lolly
értetlenkedett, amikor szóba hozta ezt: „Szent ég, de miért?”
Willis őszintén hitt abban, hogy sokkal nemesebb és
nagylelkűbb, mint a húga, de ezt nem rótta fel Lollynak,
egyszerűen elfogadta a tényt. Még az sem számított igazán, hogy
ez valóban így van, vagy sem. Az évek során Willis Poore
kapitány számos lányt megismert. Alapvetően két csoportba
osztotta őket, legalábbis egy nap erről magyarázott Lindának.
– Vannak a pasadenai lányok, meg a máshonnan érkezettek.
Az én világom valahogy így osztódik fel.
– És neked melyik csoportba tartozó lányok tetszenek?
– Szerinted?
Linda megjegyezte, hogy a felosztás nem túl igazságos. Végül
is, hány fiatal nőt lehet pasadenainak nevezni?
– Kevesebbet, mint sejtenéd. – Willis sebtében összeállított
egy listát, és a két keze ujjain számolta a hölgyeket. Először is ott
volt Henrietta, akinek a családja néhány óceánmelléki olajmezőt
birtokolt (ezeket a piszkos helyeket Henrietta természetesen
sosem látogatta meg); ott volt Margaret, akinek a családja több
újság tulajdonosa volt (se az American Weekly, se a Star-News
nem tartozott közéjük); Dottie Anne családjáé volt a legnagyobb
kaliforniai birtok; ő szinte minden szabadidejét a bárányok
megfigyelésével töltötte. És voltak mások is: Eleanor családja a
bankszakmában volt érdekelt, és Nob Hillen meg San Marinóban
is éltek rokonai. Magas, szeplős lány volt, sportos, szeretett
lovagolni; évekkel korábban megkérte Willist, legyen a kísérője
az első bálján, de azután meggondolta magát. Aztán ott volt
Maxine is, aki furcsa módon arról álmodozott, hogy tudós lesz
belőle. Általában a Cal Tech campusa környékén időzött, bejárt a
vegyészekkel a laboratóriumaikba. Ő időnként benézett a
Pasadenára, egyszer egy üvegben spirituszban úszó tehénszemet
hozott magával. És persze ott volt Lolly legjobb barátnője, Connie
Muffitt, aki egy vörösfenyőből épült Greene & Greene
bungalóban lakott; a szalonja ólomüveg ablakára egy pipacsot
festett. Connie maga dekorálta a teáscsészéit is, a munkához egy
kalligráfiák készítéséhez is megfelelő ecsetet használt, és
városszerte köztudott volt róla, hogy művész. Lollyval minden
évben megszerveztek egy bemutatót a Shakespeare Clubban; az
évek során Willis már láthatta őt Ophelia, Goneril, Júlia és Lady
Macbeth szerepében is. Willis imponálónak tartotta ezt a
repertoárt, de úgy gondolta, Connie egyik szerepében sem
nyújtott túlságosan meggyőző alakítást. Ennek talán az volt az
oka, hogy mindegyiket aranyszőkén, tipegve és enyhe
selypítéssel adta elő. Előző tavasszal a Shakespeare Club partiján
volt egy kellemetlen pillanat, amikor Connie keze Willis ölébe
csúszott, és a fiatalember hirtelen a fülében hallotta azt a forró,
cukros-rumos suttogást: „Engedelmeskedni fogok, nagyuram!”
Willis elmesélte Lindának ezt az esetet, de közölte, nem azért
teszi, mert le akarja járatni Connie-t, inkább azért, hogy
megmutassa Lindának, ő milyen ember. Willisről egyébként
mindenki tudta, hogy évek óta ellenáll a lányoknak, akik
korábban még leveleket küldözgettek neki, és
kondoleálókártyákat, amikor a szülei meghaltak. A temetésen is
ott voltak valamennyien: egymás mellett álltak, az arcukat
fekete fátyol mögé rejtették, gyöngysorokat viseltek, és
türelmesen vártak arra, hogy kesztyűs kezüket nyújtva
részvétüket nyilváníthassák.
Ezeknek a dolgoknak egy részét Linda magától Willistől tudta
meg – a kapitány reggelente mesélt neki, amikor lekísérte őt a
dombról –, de bizonyos információk Rosától származtak. Linda
már korábban megállapította magában, hogy amit Rosa állít, az
időnként ellentétes Willis verziójával. Hosszas töprengést
követően arra jutott, hogy Willisnek sokkal több oka van igazat
mondani, mint az első számú szobalánynak. A férfi például azt
mondta Lindának, azért ment Franciaországba, mert harcolni
akart: „…annyira hajtott a vágy, hogy magam pakoltam be a
hátizsákomba”. Rosa egy sokkal élénkebb, bár sokkal kevésbé
hihető jelenetről számolt be, amikor arról beszélt, Willis arcán
hogyan csorogtak a könnyek, hogyan szorította kisfiús arcát
Lolly keblére. De ha Willis annyira félt, akkor hogyan kaphatott
kitüntetést a bátorságáért? Willis elmondta Lindának, egyetlen
dolgot utál a húgában: azt, hogy gyakran betegnek tetteti magát.
„Azért csinálja, hogy magára vonja a figyelmemet, de én képes
vagyok arra, hogy különbséget tegyek az influenza és a színjáték
között.” Rosa ennek az ellenkezőjét állította: „Lolly egész éjjel
nem alszik, a párnájába köhög, hogy Willis ne is hallja.” De ha ez
igaz, akkor Lolly hogyan képes felügyelni a nagy házban folyó
munkákat, hogyan tud figyelmet szentelni a padlók
felvakszolásának, az ablakok megpucolásának; miért veszi ki
néha a rongyot egy-egy szobalány kezéből azzal a felkiáltással,
hogy „Ezt majd én magam csinálom meg!”? Willis elmondta
Lindának, hogy a Meuse partján megmentette egy ember életét,
Rosa viszont azt állította, valaki más mentette meg a férfiét.
Lindának nem volt oka arra, hogy ne higgyen a kapitánynak. Egy
reggel, ahogy lefelé sétáltak a dombról, Willis megjegyezte:
– Remélem, Rosa nem etet téged mindenféle mesével. Rendes
lány, de hajlamos arra, hogy kitaláljon dolgokat. Így kerüli el,
hogy magáról kelljen beszélnie. – Elhallgatott, majd hozzátette: –
Vagy az anyjáról.
Linda ezt nem értette.
– Hát erről tényleg nem beszélt? Az anyja egy ringyó volt.
A lány közölte, hogy kegyetlenség ilyet mondani.
 – Talán kegyetlen, de igaz – vont vállat Willis. Ő nem olyan,
mint sokan mások Pasadenában, ő bizony akkor is kimondja az
igazat, ha az történetesen nem valami szép. Azután olyan
kijelentést tett, amivel komoly meglepetést okozott Lindának: –
Bizonyos értelemben véve az anyám sokban hasonlított Rosa
anyjára.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Úgy, hogy ez az igazság.
Milyen ember az, aki lekurvázza a saját anyját? Az évek során
Linda fejében a Valenciával kapcsolatos emlékek nem
édesítették meg az igazságot, sosem felejtette el, hogy az anyja
annak idején hogyan érkezett meg a Keselyűfészekbe, mi történt
azon a bizonyos reggelen a pajtában – a napfény rávilágított a
szénára, Dieter pedig felmordult, amikor befejezte a dolgát.
Valencia a lánya szemébe vágta: „Minden asszony ugyanarra a
sorsra jut.” Mire Linda felkiáltott: „Én nem, én nem!”
– Szerettem anyámat – mondta Willis. – Ne érts félre.
Mindennap gondolok rá. – Az arca álmodozóvá vált, és így sokkal
sebezhetőbbnek tűnt, mint korábban bármikor; Linda még
sosem látta ilyennek. A szeme párás volt, szép és kék, az arca
akár egy tésztagombóc, és Linda arra gondolt, ha most
megérintené, az ujja puhán belemerülne. Ha nem kapitány, ha
nem fityeg a hajtókáján az a kitüntetés, ha nincs egy hatalmas
birtoka, semmi sem különböztette volna meg bármely más
fiatalembertől, aki Linda szemébe nézett az utcán. Ez gyakran
előfordult, és Linda már megtanulta szeretni a dolgot, sőt
vágyott is rá: egy idegen szeme elkerekedik, ahogy ránéz,
valósággal magába szívja őt, és ő tudja: ez a férfi ebben a
pillanattöredékben bármit, de tényleg bármit megtenne érte.
– Anyám nem hazudozott magáról – folytatta Willis. – Őszinte
nő volt. Sosem érdekelte, mit beszélnek mások. Azt hiszem, én
ebben sokkal inkább hasonlítok rá, mint Lolly. Maine-ből
származott, tizenöt évesen jött nyugatra.
– Miért?
 – Azt kérdezted, miért? – És Willis újra belekezdett: –
Tizenöt éves volt. A havas Maine-ben élt. Természetesen valami
mást keresett. Valaki mássá akart válni.
Elmesélte, hogy az anyjának szoprán hangja volt, és azért
érkezett Pasadenába, hogy a régi Moorish Grand operaházban
énekeljen, abban, ami egykor ott állt a Raymond és a Bellview
sarkán. Donizetti- és Bellini-dalokat adott elő (az alvajáró áriáját,
Boleyn Anna börtönbeli lamentációját), és egy este észrevett a
nézőtéren egy jóképű férfit, akinek éppen olyan színű volt a haja,
mint a mandarin héjának. Később elmondta, hogy hiába
világítottak a szemébe a reflektorok, azt a hajat végig látta, olyan
volt, akár a tűz, ott a második sorban; tűz, amely egy erős,
szögletes, energikus arc körül égett. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy Annabelle azon az éjszakán gyönyörű volt. Mézszőke volt a
haja, csücsörítő szája telt, akár az alma alsó része, a szeme kék és
elég nagy ahhoz, hogy a tekintete befogadja azt az ezerötszáz
arcot, amely őt bámulta, miközben kitrillázta magából a magas
C-t, majd fokozatosan visszaskálázta a hangokat. A beceneve
„Bluehill Baby” volt – ezt a címkét ő ragasztotta magára azután,
hogy elhagyta a fehérre meszelt falut, aminek a temetőjében az
anyja és az apja feküdt.
– Apám nem igazán érdeklődött a zene iránt – mondta Willis.
– Mindig azzal intézte el, hogy a muzsika túl sok üldögélést
igényel. – Az apja erős, zömök ember volt, aki megvetette a
fényűzést, bár márvánnyal és aranyozással vette körül magát.
Éveken át járta lóháton a birtokot, és ettől a bőre cserzett lett,
akár az irha. A narancsszedés miatt megerősödött és
megizmosodott az alkarja, olyan lett, mint egy húsos csirkecomb.
Hetykén beszélt, a szája sarkából dobálta a szavakat, és ha
nyomatékosítani akart valamit, szörcsögő hangokat hallatott
beszéd közben. Kevésén múlt, hogy azon az éjszakán elment az
operaházba, arra a bizonyos koncertre. „Ki az ördög ez a Bluehill
Baby?” Ám Willis Fishe Poore-hoz is eljutott a hír, amely szerint
az egyik fiatal énekesnő kivételesen szép, és olyan gyönyörű a
hangja, hogy a közönség minden este tapssal, lábdobogással
követel tőle ráadást. Annabelle a programjában szereplő
Donizetti- és Bellini-művek mellett két, sokkal népiesebb dalt is
előadott, az egyik a Rákvörös hajú lány, a másik a Drága Casco-
öböl volt. A bel canto és a maine-i népies dalok között Annabelle
átöltözött: először egy avarszínű, cseh kristályokkal díszített
ruhát viselt, utána pedig egy áfonyaszínű bársonyköntöst, ami
remekül kihangsúlyozta balerinanyakát és keskeny, gyönyörű
vállát. Ezt a vállat egy meghatározhatatlan állattól származó,
kopottas, barna szőrmestóla takarta, olyanná téve a látványt,
mintha egy döglött szarvas hevert volna keresztben egy szamár
farán. Annabelle Cone hangja egyébként nem volt különösebben
erőteljes; amikor a magas C-hez próbált eljutni, időnként el is
csuklott kicsit. Az előadásmódja sem tűnt különösebben
lenyűgözőnek, a szöveget ráadásul nem lehetett érteni – és nem
azért, mert a legtöbb dalt olaszul adta elő. Tény, hogy Donizettit
és Bellinit énekelt, csak hogy a nézőtér rendszeresen megtelt
pasadenaiakkal, hölgyekkel és urakkal, akik hódoltak a város
lakóira jellemző szokásnak: mindig tanulmányozták a librettót,
mielőtt operába mentek. Annabelle tehetsége tehát eléggé
korlátozott volt, és nyilvánvalónak tűnt: addig lesz képes megélni
az éneklésből, amíg egészséges és fiatal, de (és ezt ő mindenki
másnál jobban tudta) abban a pillanatban, amikor a szépsége
hervadásnak indul, azonnal véget fog érni a pályafutása.
Ej, mi ez a nagy felhajtás e körül a nő körül? – töprengett a
nézőtéren helyet foglaló Willis Fishe türelmetlenül, de aztán
megválaszolta a saját kérdését, amikor a közjátékok során
Annabelle felemelte a ruhája alját, kivillantotta rózsaszín-barna
harisnyába bújtatott bokáját, és gyors, büszke tánclépésekkel
végiglejtett a színpadon. A vádlija a reflektorok fényében olyan
volt, akár egy kívánatos édesség. Amikor befejezte a dalát,
valamit kegyesen kidobott a nézőtérre (egy rózsát, egy
papírlegyezőt, egy marék mogyorót), az emberek egymást
taposva próbálták elkapni és megszerezni ezeket az ajándékokat.
Azon a végzetes estén a liliom, amit kihajított a nézőtérre, éppen
Willis ölében landolt; a porzók rozsdája foltot is hagyott a sliccén.
A Willis mellett ülő férfi is kapott egy ajándékot: neki egy sötét,
nedves zsebkendő jutott, aminek olyan szaga volt, mint a földre
hullott, rothadásnak indult rózsáknak. Három sorral hátrébb egy
férfi egy üres, sellőformájú, aranyszín kupakos Eau-de-Moi
parfümösüveget kapott el.
A ráadás során, amikor Bluehill Baby belekezdett a rákvörös
hajú lányról szóló dalba, Willis Fishe Poore már tudta,
mindenképpen találkoznia kell ezzel a nővel. Előadás után
felkereste az operaház igazgatóját, egy kopasz, vidám úriembert,
aki esténként mindig a csizmájába dugva vitte haza az aznapi
bevételt; megkereste őt, hogy átnyújtsa a névjegyét, ám
legnagyobb meglepetésére az igazgató közölte vele, hogy Miss
Cone már várja őt a kulisszák mögött. Willis Fishe a tükre előtt
talált rá a hölgyre, aki épp hajtűkkel rögzítette kalapkáját a
frizurájához. Évekkel később Willis Fishe úgy írta le ezt a
jelenetet, mintha két testvér újbóli találkozására került volna
sor: „Olyan volt, mintha egész életünkben ismertük volna
egymást, csak a születésünkkor elválasztottak minket
egymástól, vagy valami hasonló.” A tekintetük egyszerre
háromszor találkozott a hárompaneles tükörben, és azt követően
egyikük sem fordult el többé a másiktól. Azon az estén azonban
nem beszélgettek. Csókolóztak a poros öltözőben, és Willis Fishe
visszatűzte a liliomot Annabelle keblére, megsimogatta az arcát,
amiről mindig azt mondta, olyan hideg, akár az északi hegyek
tetején a hó.
Ezt követően Annabelle és Willis Fishe rövid ideig tartó
levelezésbe kezdett. A férfi leveleit egy kocsi vitte el a birtokról;
a kocsis utasítást kapott arra, hogy várja meg Miss Cone
válaszát. „Egy dühödt szerelem íródott le azokra a lapokra” –
mondta később Willis Fishe fia. Egy hét után Willis Fishe alig
kiolvasható írásával, levélben kérte meg Annabelle kezét.
Annabelle Cone azonnal igent mondott, és 1898 szeptemberében,
egy reggelen megérkezett a Pasadenára. Menyasszonyi ruhát
viselt, az arcát elefántcsontszínű fátyol takarta. Elhívták
Pasadena polgármesterét, a kis ceremóniára a pázsiton került
sor. Willis Fishe Poore és Annabelle Cone összeházasodott; az
esküvőn a nyoszolyólányok – köztük Rosa anyja –
rózsaszirmokat szórtak az ifjú párra, miközben a kezük mögé
rejtett szájjal suttogó megjegyzéseket tettek. A polgármester
hosszú szentbeszédet adott elő, és ez volt az a pillanat, amikor
Willis Fishe rádöbbent, hogy még sosem hallotta beszélni a
menyasszonyát. Azt várta, hogy Annabelle hangja olyan lesz,
mint egy apró, gyönyörű madárkáé, ám amikor a menyasszony
kimondta, hogy „Fogadom”, a vőlegény megértette, az ember
időnként óriásit téved. Csak ekkor jött rá, hogy a menyasszony
gyönyörű, bár kissé erőltetett szopránjához olyan beszédhang
társul, ami korántsem hasonlítható a folyékony aranyhoz, sem a
gyümölcsfák olajához, sem a dalos madarak trillázásához; olyan
beszédhang, ami erőszakos és fülsértő, akár a páva rikoltozása.
Ezt a részletet Linda nem Poore kapitánytól tudta meg. Nem,
a történetnek ezt az aspektusát Rosa fedte fel előtte, aki az
anyjától hallotta.
– Az ember így követi el a hibákat – magyarázta Rosa. – És
így mennek tönkre az életek. – Elmesélte, hogy a pázsiton
megtartott, gyorsan lezavart esküvőn csupán néhányan jelentek
meg, és: – Annabella olyan sovány volt, hogy egy hónapon belül
már látszott rajta: állapotos. – Néhány héttel később a rendőrség
bezáratta az operaházat, amelyről kiderült, hogy egy bordélyház
fedőintézménye volt. Linda közölte, ezt egyszerűen nem hiszi el,
mire Rosa csak ennyit mondott: „Jól van, ne hidd, ha nem
akarod.” A razzia során a rendőrök találtak egy titkos kamrát,
amelyet a letartóztatott igazgató „Annabelle szentélyének”
nevezett. És találtak egy másik, kék bársonnyal puhává
varázsolt helyiséget is, amely állítólag „Miss Cone
cukorkabarlangja” volt…
 9.

Az új szobájában töltött első napok során Linda egyre több

dolgot tudott meg a nagy ház és a közelben folyamatosan
terjeszkedő kisváros életéről. Minél több információ került a
birtokába, annál élénkebbé vált benne az érdeklődés, és annál
távolabb érezte magát Brudertől. Ámulatba ejtette minden, ami
kapcsolatos volt a Rancho Pasadenával – leginkább azok a
dolgok, amelyek kapcsolatban voltak Poore kapitánnyal. Willis
minden reggel lekísérte őt a dombról, és gyakran megesett, hogy
esténként visszakísérte a nagy házba. Egy-két alkalommal még a
tanyaház konyhájába is bekukkantott, sőt az asztalhoz
támaszkodott, miközben Linda tyúkot pucolt vagy hagymát
aprított. Ahogy az édes, szemet kaparó hagymaszag beszivárgott
az orrába, Linda gondolatban visszaröppent a Keselyűfészekbe.
Willis meg is jegyezte:
– Egy hagymafarmon nőttél fel, és még mindig könnyezel a
hagymától.
Linda megtörölgette a szemét a ruhája ujjával. Willis az
anyjáról kérdezgette a lányt, Linda elmesélt neki néhány
történetet. A kapitány kétszer is megkérdezte, hogyan halt meg
Valencia, harmadszorra aztán Linda elmesélte a földcsuszamlás
történetét. Ez egy hideg decemberi estén történt, amikor a
konyha melege opálos nedvességet vont az ablaküvegre: a birtok
és az ablakon túli egész világ homályos maszattömeggé vált.
Linda tudta, hogy senki sem láthat be a konyhába, legalábbis
nem tisztán; tudta, hogy aki elmegy az ablak előtt és benéz,
legfeljebb homályos és bizonytalan, mozgó foltokat figyelhet meg.
Ekkor beszélt az állandó fájdalomról, amitől valószínűleg már
sosem fog megszabadulni. Willis elárulta, az ő szíve is összetört,
amikor látta a lefelé zuhanó, ezüstszínű léghajót.
A férfinak sok elfoglaltsága volt, esténként tárgyalásokon,
bizottsági üléseken és megbeszéléseken vett részt, amelyeken
különböző témákkal foglalkoztak, egyebek mellett a Pasadena és
Los Angeles között megépítendő autóút kérdésével (Willis
támogatta az ötletet), valamint az új városháza építési terveivel,
amelyeket a Bakewell & Brown készített (Willis harangtornyot
akart, mások azonban a kupolás megoldás mellett voksoltak).
Lollynak is megvolt a maga dolga. A Hétfő Délutáni Klub a
Huntington Hotel hölgyszalonjában tartotta összejöveteleit,
amelyeken a résztvevők irodalomról és geográfiáról
beszélgettek. A Nők Bizottsága a Valley Vadászklubban gyűlt
össze, hogy befejezze az újévi bállal kapcsolatos előkészületeket,
és elvégezzék az utolsó simításokat az automobilon, amelyet a
Virágkarneválra díszítettek fel. A bátyjához hasonlóan Lolly is
tudatában volt annak, hogy részt kell vennie a város közösségi
életében. Olyan komolyan végezte a feladatait, hogy szinte
állandóan feszült volt a tekintete, a homloka pedig olyanná vált,
mint a melegedni feltett tej tetején a hő hatására keletkező bőr.
Soványsága és meghatározhatatlan okok miatt bekövetkező
gyengélkedései ellenére energikusnak bizonyult és
összeszedettnek, kimondottan eltökélt nőnek, aki szorgalmasan
vezette a határidőnaplóját, aki mindig listát készített a napi
teendőiről: levelet írni a polgármesternek a kocsiversenyek
veszélyeiről; megbeszélni a szakáccsal a karácsonyi libát;
kiporoltatni a szőnyegeket; úszni egy mérföldet. (Ennél a
bejegyzésnél az „egy” szót áthúzta, és odaírta fölé: „két”.) Olyan
hatékonyan munkálkodott – néha csak egy magas, karcsú
árnyéklobbanásnak tűnt a folyosókon –, hogy abszolút
helytelennek tűnt a leírás, amit Rosa adott róla: nem volt puhány
és magatehetetlen, levegő és erő után kapkodó, beteges és
csenevész. Az igaz, hogy kissé ostobának hatott, mert újra és újra
elismételte, hogy vashiánnyal küszködik, és hogy a medencében
csak nagyon nehezen bír a víz színén maradni, mivel hiányzik
belőle az a zsírmennyiség, ami egy „normális” ember testében
természetesnek tekinthető, de nem volt az a kislány, aki
beledermedt az időbe (miként Rosa állította), ahogy Poore
kapitányt sem lehetett önző kisfiúnak nevezni (ez szintén Rosa
kijelentése volt).
Gazdagok voltak és elkényeztetettek, különcök, de Lindával
mindketten kedvesen viselkedtek.
Linda egyedül jutott arra a következtetésre, hogy Rosa
rosszul ítéli meg a Poore testvéreket, és arra is egyedül jött rá,
hogy a birtok és a város teljes kis világot alkot – olyan világot,
ami (ezt egyre erősebben hitte) számára is tartogat egy kis
helyet. Esténként a párnájára hajtotta a fejét, a selyembaldachint
nézte, az aprócska óra ketyegését hallgatta. Egyre inkább
hozzászokott a szobához, ami az első éjszakán oly idegen volt a
számára, és egyre jobban hozzászokott a nagy házban zajló
élethez is. A kis szobát már a sajátjának nevezte, és ezt észre
sem vette.
Bruder egyszer megkérdezte tőle, mikor költözik vissza a
tanyaházba.
– Nem mehetek vissza oda – felelte.
– Megértem. De azért ne szokj hozzá túlságosan a jóhoz.
Nehéz lesz elhagynod a házat a szezon végén.
– Amikor mennem kell, készen fogok állni rá. Ez meg
egyébként nem más, csak egy nagy, régi ház. – Linda átölelte
Brudert, és oldalra döntötte a fejét. Már kitapasztalta, hogy ezzel
a fejtartással nagyobb hatást képes gyakorolni a férfira, mint
bármivel, amit mondhatna. Nem tudta, hogy nem mond igazat;
nem ismerte elég jól a saját szívét ahhoz, hogy számítgasson.
Nem, ő egyszerűen azt mondta ki, amiről úgy érezte, ki kell
mondania, még akkor is, ha hamis volt az egész. Lényegében
arra célzott, hogy szívesen visszatérne a tanyaházba, ha Willis
ezt engedné neki, Bruder pedig (minden józansága ellenére) hitt
neki.
– Majd beszélek vele – ígérte.
– Én már megpróbáltam – vágta rá Linda gyorsan. – Nem
hajlandó megengedni. Egyébként is, mit számít, hol lakom?
Szinte minden időmet a konyhán töltöm, ahogy eddig is. –
Elhallgatott, azután hozzátette: – Veled. – A nyers, festetlen
polcok, a padló deszkái, amelyek olyan távol helyezkedtek el
egymástól, hogy közöttük állandóan lerakódott a kosz, meg a
foltos rongyok nyomasztólag kezdtek hatni rá, és egyre többször
feltette magában a kérdést: „Nekem tényleg így kell eltöltenem a
napjaimat?” – Valójában semmi sem változott – folytatta. –
Olyan, mintha még mindig itt, a konyha mögötti kis szobában
aludnék. – Arra a helyiségre mutatott, amiben együtt töltöttek
egy éjszakát. De ekkor már mindent másként látott; ekkor már
rájött, hogy az a szoba valójában csak egy kamra. Lolly
szekrényfülkéje, amit Rosa mutatott meg neki, legalább kétszer
akkora volt.
Ám ahogy valami alig észrevehetően megváltozott Lindában,
Bruderben kifejlődött egyfajta új bizalom. Éppoly éhesen hitt a
lánynak, amilyen éhesen felidézte a teste részleteit: a karja belső
oldalán húzódó, erős vonalakat, keskeny, holdfényfehér csípőjét,
rózsaszínű mellbimbóit, amelyek keménnyé válva üdvözölték őt,
és a sötét, nagyon sötét szőrt a combjai között. Addig még csak
szajhákkal hált együtt, és azokat sosem nézte meg igazán, sosem
akart a szemükbe nézni; amikor velük volt, a keze hűvös,
kemény húst talált a sötétben, testeket, amelyek arra vártak,
hogy elintézze a dolgát, azután menjen isten hírével, ne is
köszönjön meg semmit, csak tűnjön el. Ő mindig azok közé a
férfiak közé tartozott, akik előre fizettek, így a lányok tudhatták,
állja a szavát, van pénze, ezért mellette nyugodtan lazíthatnak
egy kicsit, már ha ez egyáltalán lehetséges. Sosem töprengett el
azon, vajon mi járhat az aktuális örömlány fejében. Amikor
Lindával volt együtt, valami egészen más, számára új típusú
gyönyörrel találkozott. Az a néhány óra oly rövid volt, hogy
többre vágyott. Éjszakánként emlékeztette magát, milyen
nagyszerű erény a türelem. Egy-két alkalommal az is eszébe
jutott, hogy ha feleségül venné Lindát, akkor végre együtt
lehetnének. Biztos volt benne, Willis megengedné neki, hogy egy
kis házat építsen az ültetvény túlsó oldalán – egy kis házat, ahol
aztán Lindával közösen nézhetnék végig, ahogy az életük
csendesen továbbcsordogál a medrében. Nem számított semmi,
történhetett bármi, ő továbbra is hitt a sorsban, hitt abban, hogy
Lindát és őt egymásnak rendelték, és eljön majd az ő idejük. Ha
ezt nem kaphatja meg, akkor ugyan mi más lehet az övé?
„Együtt leszünk” – mondogatta a lánynak, aki erre mindig így
felelt: „Tudom.”
Amikor akadt néhány pillanat, amit ellophattak maguknak,
csókolóztak, simogatták egymást, de Bruder nem vette észre a
habozás ízét Linda ajkain, nem érezte ki az ujjai tétovaságából.
Amikor a lány kérdéseket tett fel Rosával kapcsolatban, például
azt akarta megtudni, Bruder miért tölt olyan sok időt vele,
Bruder nem hallotta ki a hangjából a bizalmatlanságot.
„Hányszor kell még elmondanom neked? Rosa a barátom, és én
tettem egy ígéretet.”
Amikor arra intette Lindát, hogy óvatosabbnak kellene lennie
Willisszel, nem tűnt fel neki, hogy a lány félrefordítja a tekintetét.
Sosem látta, hogy Linda milyen örömmel emeli fel az állát,
valahányszor Willis megjelenik a tanyaháznál. Másokkal
szemben talán gyanakvó lett volna, Linda esetében azonban
másképp gondolkodott. „Ő egyenes és nyílt, nála szó sem lehet
semmiféle kettősségről” – győzködte Rosát, aki kissé
szórakozottan csak ennyit felelt: „Biztos igazad van…”
Egy este Bruder megkérte Lindát, maradjon vele.
– Üldögéljünk a tűz mellett, nézzük a csillagokat. Ma este
nagyon sok látszik.
Linda igent mondott.
– De hadd menjek fel előtte, hogy megmossam az arcomat és
átöltözzek!
 Bruder erre azt felelte, ő úgy gyönyörű, ahogy van.
– Reggel öt óta dolgozom – mondta Linda. – Hagyd, légy
szíves, hogy átöltözzek!
A férfi megfogta a kezét, Linda azonban kirántotta az ujjait a
markából, és felszaladt a domb oldalán.
A szobájában volt egy faállványos, ovális tükör, az előtt
öltözött át, gyorsan megfésülködött, feltett egy keveset Rosa
rúzsából, a nyakába akasztotta a korallmedált. A ruhája régi volt,
de Esperanza ráhímzett az ujjára meg a gallérjára pár rózsaszínű
és sárga rózsát. Kicsomagolta a harisnyát, amit még hetekkel
korábban vásárolt; a selyem valahogy nyálkásnak, valahogy
halottnak tűnt a kezében. Szerette volna, ha van egy új ruhája,
egy új harisnyája, de nem volt; emlékeztette magát arra, amit
Bruder a türelemmel kapcsolatban mondogatott. Azt hajtogatta,
ha türelmesek, a sorsuk előbb-utóbb olyanná válik, amilyenné
válnia kell. Linda ebbe sokszor belekötött: „De mi van, ha én
valami egészen másra születtem? Nem az lenne a helyénvaló, ha
sietnék, és azt próbálnám elérni? Megragadni?” És ilyenkor
megmarkolta Bruder mellén az inget, maga felé húzta a férfit, és
ha éppen nem volt senki a közelükben, megcsókolták egymást.
Hearts és Slay egyszer meglátta őket így, ölelkezve; egyikük meg
is jegyezte: „Hohó! Ebből még gond lehet.” A másik felnevetett,
Linda és Bruder pedig, még mindig egymást ölelve, belekacagott
a másikuk hajának édes pézsmaillatába.
Kopogtak.
– Linda? Itt vagy? Lolly kérdezi, lejönnél és csatlakoznál-e
hozzánk…
– Ma este nem lehet – szólt ki a lány az ajtón keresztül.
– Mi az, ami nem ér rá holnapig?
Linda megköszönte az invitálást, és azt mondta, inkább majd
legközelebb csatlakozna.
– De ma este miért nem jössz? – firtatta Willis kissé
türelmetlenül.
Linda azt felelte, vissza kell mennie a konyhába. A kapitány
közölte, zene is lesz, azután halkabb hangon hozzátette, hogy
behűtött egy üveg kiváló pezsgőt, Lolly nem kér belőle, ő pedig
nem szeretne egyedül iszogatni.
– Csak egy kis időre gyere le!
Linda habozott. A tükörből egy gyönyörű lány nézett vissza
rá, aki valahogy túlságosan elegáns volt ahhoz, hogy egy
tanyaháznál, egy tábortűz mellett üldögélve töltse el az estét.
– Nem mehetek – mondta elbizonytalanodva.
– Tedd meg! A kedvemért! – kérte Willis. Türelmetlenül
kopogtatott, azután lenyomta a kilincset (amikor beköltözött a
szobába, Linda megállapította, hogy az ajtón korábban volt zár,
de leszerelték), benyitott, és már ott is állt a szobában. Elegáns
zakót viselt, a haját hátrasimította, csinos volt; egy fehérszívű
rózsát tartott a tenyerén. – Csak pár percre…
És akkor Linda, aki időnként nem igazán tudta, mit csinál,
igent mondott.
– Maximum húsz percre! Azután tényleg vissza kell mennem
a tanyaházba.
Kilépett a folyosóra, és meghallotta a zenét. A muzsika
hangjait követve lementek a lépcsőn, elhaladtak a hegyekre néző
ablak mellett. Az obszervatórium fényei úgy ragyogtak, mint az
alacsonyan lógó csillagok. Az erkélyen gramofon szólt, a jókora,
petúnia formájú tölcsér dzsesszt pumpált magából. Lolly egy
fonott hintaágyon ült és újságot olvasott.
– Hozhatok egy kis cidert? – kérdezte Willis. Kacsintott és
eltűnt, de egy perccel később visszatért. Két barna bögrét hozott
magával; mindkettőben pezsgő volt. Linda az ajkához emelte a
bögréjét, ivott egy kortyot. Köhögni kezdett, a buborékok
csiklandozták a torkát, és hirtelen olyan érzése támadt, hogy az
egyik felemelkedett és a fejében pattant szét. Megszédült.
– Te is beteg vagy? – kérdezte Lolly. – Mert hogy köhögsz…
– Hallgassunk valami valódi zenét! – mondta Willis. Kicserélte
a lemezt, felcsendült a Rumble, Tumble ritmusos verziója; a
kapitány tett néhány tánclépést, az ital meglöttyent a
bögréjében. A cipője fényes volt, a kitüntetése pedig úgy
csillogott, mintha azt is külön kifényezték volna. Nemrég járt
borbélynál; kilátszott a rózsaszínű sebhely, amit szórakozottan
megtörölt a zsebkendőjével, mielőtt leitatta a combjáról a
rákerült pár csepp pezsgőt.
– Szeretsz táncolni? – kérdezte Lindától.
– Hát persze, hogy szeret táncolni! – vágta rá Lolly. – Ugyan,
melyik lány nem szeret?
– Például te, húgocskám.
– Az más. – Lolly a szemeit forgatta, amelyek olyanok voltak,
mint két hatalmas üveggolyó. Mintha azt mondta volna, hogy
„Istenem!”, vagy: „Hát mihez kezdjek ezzel az emberrel?”
Kihúzta a Star-Newsból az American Weekly mellékletét, a
végére lapozott, és egy „jaj, istenem” típusú sóhajjal (mint mikor
egy kutya összegömbölyödik alvás előtt) belemerült a sztorikba.
Ám nem sokáig maradt csendben, ahogy elolvasta a pletykákat,
hümmögött és ciccegett, és időnként elmormolta: „Tudtam,
annyira tudtam!” Olvasás közben folyamatosan kommentált:
– Érthető.
– Előre láttam.
És egyszer:
– Mindig is tudtam, hogy ennek a nőnek óvatosabbnak
kellene lennie.
– Van valami érdekes az újságban, húgocskám?
– Csak a szokásos semmiségek – felelte Lolly, aki nem
szimpla, hétköznapi érdeklődéssel és alapossággal olvasgatta a
társasági rovatot. Azokon a napokon, amikor kinyitotta az
újságot és nem talált benne olyan cikket, amelyben Willist vagy
őt is megemlítették, egyszerre volt megkönnyebbült és csalódott.
– De normális ember arra vágyik a legkevésbé, hogy szerepeljen
Csacsogós Cherry cikkében tette hozzá. Közelebb emelte a
szeméhez az újságot, és megköszörülte a torkát. – Lássuk csak, a
jó öreg Cherry ezúttal mit ásott elő! – motyogta maga elé.
Olvasni kezdte a cikket. Willis közben feltett egy másik
lemezt, Linda pedig érezte, hogy lassan a fejébe száll a pezsgő.
– Ezt hallgassátok meg! – mondta Lolly, aki (Linda ezt már
megállapította magában) valahonnan újabb energiát merített
ahhoz, hogy keresztülrágja magát a pletykákon. Persze tagadta,
hogy komolyan érdekli a dolog. – Ami azt illeti, csak Cherry
cikkeit szoktam kisebb-nagyobb rendszerességgel olvasni. A
többi hasonlót éppen csak átfutom. Egyébként az American
Weekly az utóbbi időben kétszer akkora felületet biztosít a
számára, mint korábban, így most már arra is lehetősége van,
hogy leírjon pár hasznos információt. – Mintha azt szeretné
bebizonyítani, hogy Csacsogós Cherry írása komolyabb alkotás,
mint azt bárki feltételezné, Lolly ismét megköszörülte a torkát,
felnézett, hogy meggyőződjön róla, Willis és Linda valóban figyel
rá, és hangosan olvasni kezdett.

Egy újabb hét a völgyben

Írta: Csacsogós Cherry

Vajon kinek a lánya nem fért bele az elsőbálozó ruhájába a

minap, amikor felpróbálta? Azt beszélik, San Marino
környékén számos házban hallani lehetett a sikoltozást,
egészen le a régi malomig, sőt ha igaz, még a lapályon is. Vajon
a kiváltó ok a túlságosan sok „ile flotantes” volt, amely a Valley
Vadászklubban ebben a szezonban a legnépszerűbb desszertnek
számít, vagy esetleg valami egészen más természetű dologról
van szó? Közben valaki esetleg megfigyelte, melyik, a vasútban
érdekelt úriember felesége utazott az üzleti vetélytárs egyik
járművén múlt hétfőn? Egyáltalán: hová ment a hölgy, és mit
vitt magával a Broadway Brothersnél beszerzett táskájában?
Nem is tudtam, hogy ott szokott vásárolni… Önök talán
tudták? Ez az előnytelen külsejűnek nem nevezhető hölgy vajon
az ifjú menyasszonyhoz igyekezett, aki megpróbált
összejövetelt szervezni a hölgyek számára? Valószínűleg nem,
ennek ellenére bizonyos források szerint a naiv háziasszony
rengeteg időt töltött a frizurájával és a sminkjével, viszont nem
igazán foglalkozott a zsúrszendvicseivel és a puncsával.
Mindent összevetve: kudarcos délután volt, ebben több hölgy is
egyetértett, amikor gyalogosan voltak kénytelenek kifáradni
az automobiljaikhoz, ugyanis a parkolófiúk vagy eltűntek, vagy
a háziasszony nem is bérelt fel ilyen személyeket. Másnap a
Garden Club által szervezett kiránduláson mindenesetre sokan
beszéltek az esetről. Egészen addig ez volt a fő téma, amíg a
kirándulók el nem értek Linda Vistáig, ahol egy szekeret láttak,
amelyen egy munkás aludt félmeztelenül, izzadtan. A Garden
Club tagjai szinte kizárólag hölgyek, így a kirándulók között is
főleg nők voltak, akik valamennyien félrefordították a fejüket,
csupán egyetlen szépséges, kék szempár nem fordult félre: egy
nem idős hölgyé, aki korábban jelentős érdeklődést mutatott a
személyzete iránt. Az alvó férfit kirúgták, a Garden Club
hölgykoszorúja pedig távozott, még mielőtt megtekinthette
volna a teniszpálya mögötti nárciszágyasokat. Apropó, tenisz!
Vajon melyik női teniszbajnok gondolja úgy, hogy neki szabad
belépése van a Midwick-féle férfiklubba? Azt mondják, a klub
menedzsere sem tudta elküldeni őt. De ugyan ki vagyok én,
hogy megítéljem: ez jó, vagy inkább rossz?

– Hová valósi ez az újságíró?

– Kicsoda? Cherry? – Lolly állához emelte egyik gyűrűs ujját.
– Nem is tudom… Pár évvel ezelőtt bukkant fel. De senkit sem
ismerek a városban, aki ne olvasná a cikkeit.
– Találkoztatok már? – kérdezte Linda.
– Cherryvel? Természetesen nem. Az ember nem akar
találkozni Cherryvel. Ő az az ólálkodós fajta. Képes elbújni egy
bokorban, hogy megszerezzen egy sztorit. Ilyesmik… És senki
sem akar beszélni vele. Még telefonon sem.
– Valaki azért csak szóba áll vele – jegyezte meg Willis. –
Valakitől kapnia kell a híreket.
– A szobalányoktól, azoktól! – horkant fel Lolly. – Épp ez
jelenti a gondot. Az embernek szemmel kell tartania a saját
cselédeit.
– A mieink nem ilyenek – vélte Willis.
– Azért Rosáért nem tenném tűzbe a kezem.
– Ejnye, húgocskám! Rosa rendes lány, te is tudod.
– Abban biztos vagyok, hogy ő terjesztette el az ameniámmal
kapcsolatos hírt.
– Ah, húgocskám! Tedd le azt az újságot, és inkább
táncoljunk!
Willis felállította Lollyt, aki a fájós lábára panaszkodott, és
tiltakozott, azt állítván, neki nem lenne szabad ilyet csinálnia, az
orvos is ezt mondta… Ennek ellenére, ahogy belekezdtek a two-
stepbe, összehúzta a szemét, összeszorította a száját, és a
feladatra összpontosított, ami nem volt más, mint hogy
körbetáncolják a teraszt. A dalnak hosszú refrénje volt (Rollick,
frolic! Frisker whisker!), és valahányszor ez következett, Willis
olyan mélyre döntötte a húgát, akit persze átölelt, hogy Lolly
szinte vízszintesen feküdt a padló fölött, a haja kibomlott a
kontyból, ami olyanná vált, mint egy túlérett gyümölcs az ágon.
Linda figyelte őket, és közben azon gondolkodott, mekkora a
valószínűsége annak, hogy régi barátnője, Charlotte Moss a
környékre költözött és újabban Csacsogós Cherry álnéven ír
újságcikkeket. Nem tűnt túl hihetőnek, hogy Charlotte röpke
négy év alatt ekkora befolyásra tett szert, habár… bizonyos
változások akár egyetlen éjszaka alatt bekövetkezhetnek. Mert
megesik, hogy valaki lefekszik aludni, és már egészen más
emberként ébred. De mi ebben a jó? Talán az, hogy meg lehet
szabadulni a múlttól, valahogy úgy, ahogy a lefolyóban eltűnő
piszoktól?
Amikor lejárt a lemez, Willis visszavezette a húgát a hintához.
Lolly kipirult, erősen zihált, egy csipkedarabkával paskolgatta a
nyakát. A szeme fakó volt, tekintetét Willisen tartotta.
– Most te következel! – mondta a férfi Lindának.
A lány odalépett Willishez, de Lolly így szólt:
 – Ó, Linda biztosan nem akar táncolni veled. Bizonyára
ostobának tart minket. Ő túlságosan… felnőttes ahhoz, hogy így
bolondozzon!
Linda azonban kijelentette, hogy szívesen táncolna. Willis
átölelte, közel húzta magához. A kezével apró, köröző
mozdulatokat tett a lány derekán, miközben körbevezette őt a
teraszon. Mintha sikerült volna rálelnie egy olyan pontra a női
testen, aminek a létezéséről Linda sem tudott; erős ujjai ügyesen
masszírozták a hátát, a derekát az olcsó, vékony ruha alatt.
Linda rájött, hogy a férfi észre se vette a hímzést, mintha
egyszerűen keresztülnézett volna mindenen, amit ő viselt –
ennyi erővel akár meztelen is lehetett volna.
Azután Linda lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy Bruder
tartja a karjában, ő vezeti körbe a teraszon. Nem, amit elképzelt,
az jóval bonyolultabb volt ennél: azt álmodta, hogy Bruder
azonos Poore kapitánnyal, és Poore kapitány világa valójában
Bruder világa, és hogy így élhetnek Bruderrel, együtt és egyedül
és nyugodtan, a völgy ölelésében elterülő, hatalmas birtokon.
Nagyon könnyen el tudta képzelni ezt a helyzetet, egy egész,
fénylő és zöld világ teremtődött meg a szemhéja mögött – egy
világ, ami nem is lehetett volna távolabb a realitástól, mégis
létezett: az ő elméjében; létezett minden egyes részlete, mert
legalább így, képzeletben megvalósult számára az, amire
vágyott.
Az este folytatódott, és valahányszor Linda megjegyezte, hogy
mennie kellene, Willis hozott neki egy újból megtöltött bögrét, és
így szólt hozzá:
– Csak még egy táncot!
Linda vissza akarta utasítani a kérést, a férfi azonban
megfogta a kezét, ő pedig megadta magát neki, és menni akart
ugyan, mégis maradni szeretett volna; ellentmondtak
egymásnak a vágyai, összezavarodtak. Willis feltett egy másik
lemezt, és felváltva táncolt Lindával meg Lollyval. Amikor
Lindával táncolt, Lolly visszatért a pletykarovathoz, a cikkeket,
amiket kifejezetten jónak talált, hangosan felolvasta, közben
vidáman kuncogott, és időnként egészen közel került ahhoz, hogy
hangosan felnevessen, mégsem tette, mert nem akart
rosszmájúnak tűnni. Amikor Willis a húgával táncolt, Linda az
egyik oszlopnak támaszkodott, és a filodendron levelei között
motoszkáló szellőt, a szökőkút csobogását hallgatta.
Egy óra múltán aztán Willis bejelentette:
– Elfáradtam! – Azzal lerogyott a fonott szófára, hanyatt
feküdt, de a talpát a padlón hagyta; pontosan úgy nézett ki, mint
egy részeg kamasz. Azután felpattant, újra megtöltötte a
bögréjét, azután Lindáét is, és Lolly megjegyezte:
– Talán mégis innék egy kis cidert…
Willis ránézett.
– Húgocskám, jó ötlet ez? Nem azt mondta az orvos, hogy
figyelned kell a cukrodra? A cider színtiszta cukor.
– Talán igazad van. – Lolly meghúzgálta a mennyezetről
alálógó, hosszú, szőttselyem zsinórt, mire megszólalt egy olyan
kis csengő, amilyet a jobb üzletek bejárata fölött szoktak
elhelyezni. Lolly addig rángatta a zsinórt, amíg Rosa meg nem
jelent, hogy megkérdezze, miben állhat Miss Poore szolgálatára.
Lolly teát rendelt. Mielőtt elsietett, Rosa még ránézett
Lindára, de olyan tekintettel, amitől Linda zavarba jött, és úgy
érezte, Rosa azzal gyanúsítja őt, hogy olyannak mutatja magát,
amilyen sosem lehet. Szerette volna megvédeni magát: „A
kapitány hívott meg! Nem én akartam idejönni!” Szeretett volna
átmenni a konyhába Rosához, hogy segítsen neki a tea
elkészítésében; meg akarta érinteni Rosát, egy olyan helyen, ahol
meztelen és érzékeny a lelke, és közben beszélni akart hozzá:
„Megígérsz nekem valamit? Ugye ezt nem mondod el
Brudernek? Semmit sem akarok eltitkolni, de ismered őt…” Rosa
azonban sarkon fordult, és olyan gyorsan távozott, hogy
Lindának esélye sem volt megszólítani. Ahogy Bruder, ő sem
tudta, Willis hogyan szerzett tudomást arról, hogy együtt
töltötték azt a bizonyos éjszakát azon a keskeny priccsen, de azt
gyanította, Rosa állhat a háttérben. „Kémkedik utánunk –
mondta Brudernek egy alkalommal. – Ő árult be minket.”
Bruder azonban megfogta Linda ökölbe szorított kezét,
megcsókolta a homlokát, és így felelt: „Ne butáskodj! Te nem
ismered annyira Rosát, mint én.” És még hozzátette: „Véletlen az
egész. Willis nem tudja, mi történt. Gyanakvó ember. Érzi, hogy
van köztünk valami, ez minden. Ezért költöztetett fel téged a
dombra. Ne is foglalkozz ezzel! És ne hibáztasd Rosát. Linda, az a
lány a barátnőd akar lenni!” Linda azonban így felelt: „Tudom
ám, mi mindenre képes egy olyan lány, mint Rosa!”
Nem volt kedves tőle, hogy ilyet mondott, Bruder ezt a
szemére is hányta: „Nem szeretem, amikor kegyetlen vagy.” Ez
a megjegyzés bántotta Lindát, de visszakozott, és így felelt:
„Nem akartam kegyetlen lenni. Igazad van. Többé nem fogok így
gondolni Rosára.” Ám hiába, ebben nem volt képes parancsolni
magának; a vád mindennap ott gomolygott az agyában.
Miközben arra vártak, hogy Rosa hozza a teát, Lolly és Willis
vitázni kezdett, és Linda hamar rájött, már napok óta
beszélgetnek erről a témáról, nevezetesen arról, hogy
kikövezzék-e vagy se az utat, ami a külső kaputól vezet fel a
domb egyik oldalán, azután lefelé, a tanyaházhoz, a másik
oldalon.
– Nem vagyok hajlandó még egy évet sárban élni! – jelentette
ki Lolly, és keresztbe fűzte a mellén a karját.
– Úgy beszélsz, mintha a sár örökké megmaradna. Vannak
esős napok, igen, de februárra általában kiderül az ég, a sár
felszárad, és utána már nem olyan rossz a helyzet. Végül is nem
keleten élünk, igaz?
– Akkor is! Amikor sár van, sokszor járhatatlanná válik az út.
Sőt veszélyessé! – Lolly megérintette Linda kezét, mintha így
szeretne hangsúlyt adni a szavainak, vagy így próbálná
figyelmeztetni a lányt valamire.
Willis ismét lemezt cserélt, hamarosan a Bubb Brothers
énekelt, Willis állítása szerint „autentikus harlemi jazz-a-roo”-t.
A dal egy Maggie nevű lányról szólt, aki eltévedt egy utcasarkon.
A Bubbs fivérek búgó hangja valahogy szédítőbb volt, mint a
pezsgő. Amikor Rosa megérkezett a teáskannával, Linda
megkérdezte, segíthet-e valamiben, de rosszul időzítette a
kérdést, mert ugyan mit csinálhatott volna azután, hogy Rosa
felszolgálta a teát?
– Reggel találkozunk – biccentett Rosa.
Willis arckifejezése elárulta, neveletlenségnek tartja, hogy
Rosa ilyet mondott Lindának, még akkor is, ha tényleg ez volt a
helyzet; mert ugye reggel találkozniuk kellett, hacsak addig nem
történik valami Lindával. De mi történhetne? – tűnődött Linda,
és emlékeztette magát, ki kell hangsúlyoznia Rosa és Bruder –
meg persze Slay – előtt is, hogy véletlenül keveredett a nagy
házba, nem ő akart átköltözni oda, ő tényleg semmiről sem tehet.
Miután Rosa elment, Willis ismét felkérte és magához húzta
Lindát. A kettejük közti távolság alig érzékelhetővé csökkent; a
lány a saját mellkasában érezte Willis szívverésének
visszhangjait. A férfi közölte, szeretné megtanítani neki a
„grizzlymedve” elnevezésű tánclépést, amihez két vagy három
mély térdhajlítás és egy erőteljes dobbantás is tartozott.
– És közben úgy kell tartanod az ujjaidat, mintha
medvekarmok volnának.
Linda és Willis táncolt, térdet hajlított és dobbantott; a
kapitány közben úgy morgott, mint egy medvebocs.
A lány még soha egyetlen olyan embert sem ismert, mint
Willis, és egyelőre őt sem bírta kiismerni. A férfi egyszer minden
különösebb ok nélkül egy kis levélkét hagyott a párnáján: „Szép
álmokat! Hamarosan megvirrad.” A következő este megint ott
hagyott egy levélkét; Linda izgatottan nyitotta fel a borítékot, és
bimbózó barátságukra gondolt, de csalódnia kellett, mert az
üzenet csupán ennyi volt: „Holnap este hatvan vendégünk lesz.
Szerintem Rosa hasznát venné a segítségnek a konyhán.”
Tovább táncoltak. Közben feltámadt a szél, szemerkélni
kezdett az eső a szökőkút és a pázsit fölött. Rosa kisietett a
házból, és nekilátott leereszteni a vászonponyvákat, amelyek
sátorszerűen zárták körül a teraszt. Linda mozdult, hogy
segítsen neki, ám Willis visszahúzta.
– Hagyd ezt Rosára.
Linda azt felelte, csak egy perc lenne az egész (a ponyvákat,
mint a vitorlákat, hozzá kellett erősíteni a padlóhoz és az oldalsó
oszlopokhoz), de amikor meg akarta fogni az egyik leplet, Rosa
megrázta a fejét.
– Ne! Te csak táncolj inkább.
A szemerkélés hamarosan zuhogássá erősödött, az esőcseppek
dobolni kezdtek a ponyván, amit a szél megcibált. A terasz olyan
volt, mintha egy szultán ünnepi sátra lenne; a gyertyafény a
ponyvafalon lobogott, az orchideák összehúzták magukat a
hűvösben. Ahogy egyre hevesebben esett, az embernek olyan
érzése támadt, hogy a sátor ostrom alatt áll. Még hűvösebb lett,
és Rosa kigurította a melegítőt (pontosan olyan volt, mint
amilyeneket a gyümölcsösben használtak), meggyújtotta a
kéményében a kék lángot. Willis még ekkor is folytatni akarta a
táncot; a lemezei között válogatott, felemelte az egyiket:
– Ezt imádni fogod! – És igaza lett: Lindának tetszett a zene, a
lágy dal, a Valley of the Night, és tetszett neki a harmonika a
Mountaintop for Two című balladában.
A szél olyan erővel ráncigálta a ponyvát, hogy Linda biztos
volt benne, nagy vihar lesz. Megborzongott, mire Willis barátian
dörzsölgetni kezdte a hátát, hogy kicsit felmelegítse. A testük
több helyen is érintkezett, a mellük és a combjuk és a térdük,
arcuk ragyogó bőre összeért… A melegítő drágakőkék lángja
tisztán lobogott, és valami melegség áradt szét Lindában, egy
furcsa érzet, és Willis mondott valamit („Hát nem csodálatos,
hogy itt vagy?” – legalábbis Linda valami ilyesmit hallott), amitől
zavarba jött: nem tudta biztosan, hogy Willis neki vagy Lollynak
címezte-e a megjegyzést – Lollynak, aki még mindig a
pletykarovatot bújta, olvasgatott, és az újságtól festékfoltos lett
az ujja. A lemez lejárt, a zene átadta a helyét az éjszakai szélnek.
Az eső hullámokban zúdult a ponyvára; Lindának azok az
éjszakák jutottak eszébe, amikor ébren feküdt az ágyán,
Siegmund mellette, és együtt hallgatták a hullámok morajlását.
Megdörrent az ég, Linda összerezzent, de Willis is, összesimultak,
és ekkor valami átjutott Willistől Lindához – valami, ami
semmivel sem volt láthatóbb vagy kitapinthatóbb, mint egy
elektromos cikázás, vagy egy széllöket. Bármi is volt, aprónak
kellett lennie és rejtve maradt a szem elől, de kétségtelenül
létezett, és átvitelre került kettejük között. A lemezt tovább
sercegtette a tű, Lolly állt fel, hogy kicserélje.
– Ez az egyik kedvenc dalom.
Pár pillanattal később egy lágy hangú férfi kezdett énekelni
arról az éjszakáról, amikor megtalálta a szerelmét „odafent a
magasban, a fekete, fekete égben”. Linda először hallotta ezt a
dalt, de gyönyörűnek találta. Lolly leolvashatta az arcáról, hogy
tetszik neki, mert így szólt:
– Mi lenne, ha most mi ketten táncolnánk? Ideje, hogy kicsit
félreállítsuk a jó öreg Willist.
A két lány táncolni kezdett, körben mozogtak, felváltva
vezették egymást. A dal lassan kezdődött, de aztán felgyorsult a
ritmusa. A következő dalra Virginia reelt kellett táncolni. Lolly
bőre hűvös volt, közelről nézve egyszerre tűnt öregnek és
fiatalnak, könnyen el lehetett képzelni, milyen lesz hatvan év
múlva – persze akkor már cukorfehér lesz a haja –, biztosan nem
sokban különbözik majd attól, ahogy ezen az estén kinézett.
– Jól táncolsz – dicsérte Lindát. Az elismerő szavak valahogy
ragacsossá váltak az ajkán. – Egyszer meg kellene tanítanod.
Linda azt felelte, ő úgy tanult meg táncolni, hogy a bátyját
figyelte.
– Ő régebben eljárt egy helyre, a Gubózósba, ahol táncolni
lehetett – magyarázta.
A dal is, az eső is folytatódott, de a lányok mintha befejezték
volna a beszélgetést. A vásznak komoran csattogtak, a szél
megpróbálta leszaggatni őket a pányváikról. Linda aggódni
kezdett, hogy decemberhez képest nem túl sok-e ennyi eső.
Vajon a birtok készen áll erre? Vajon nem lesz baja az
ültetvénynek?
– Le kellene mennem a tanyaházba, hogy megnézzem, ott mi
a helyzet.
Willis a hintaágyban hevert, a szájában szivar lógott.
– Az ilyen éjszakákért szoktunk imádkozni. A hegyekben
biztos esni fog a hó.
– De Willis – szólt rá Lolly –, talán igaza van Lindának. Talán
neked is meg kellene nézned, hogy Bruder mindent kézben tart-
e.
– Miután ezt kimondta, egyetlen másodperc sem telhetett el
(talán még a legizgatottabb szív sem dobbanhat meg ennyi idő
alatt), amikor az egyik vászon hirtelen szétnyílt, és Bruder jelent
meg a teraszon. Az inge nedvesen tapadt a testére. Az érkezése
olyan váratlan volt, hogy Lolly halkan felsikoltott. A két lány úgy
távolodott el egymástól, mintha valami bűnös dolgot műveltek
volna.
– Kabátokat felvenni! – adta ki a parancsot Bruder; az arca
nyugodt volt, de komoly, és ha a zene már nem ért volna véget,
zord tekintetétől minden bizonnyal azonnal elhallgat. A
homlokáról lecsepegő eső elhomályosította a látását. Pontosan
olyan jelenet játszódott le előtte, amilyenre számított (recsegő
gramofon, Lolly szétdobált újságjai, Willis pezsgőszagú lehelete,
tánclépések a terasz járólapjain), minden ismerős volt számára,
semmi új nem volt az egészben, csak éppen… Linda. Egyből
észrevette a hímzést a ruháján, ahogy az új frizuráját is;
megállapította magában, hogy a lány feltehetőleg Lolly
valamelyik szépségmagazinjában látott hasonlót. Látta a
pírfestéket, amit az arcára kent, látta az olajat a szemhéján, és
érezte rajta, hogy pezsgőt ivott. Ha a hideg eső nem zuhogott
volna ilyen borzalmasan, talán kérdőre is vonja a lányt, de abban
a helyzetben a birtok minden egyes percben elveszíthetett egy
újabb fát, és Bruder számára a föld legalább olyan fontos volt,
mint bármi más. Biztos volt benne, hogy ez a birtok jelenti a
jövőjét – a kettejük jövőjét –, ezért úgy döntött, majd később
beszél Lindával mindarról, ami most a szeme elé került. A saját
fájdalma és sérelme, ahogy mindig is, ráért.
– Minden lefagy – mondta. – Mindenkire szükségünk van.
A dombról levezető út már sártengerré puhult, Bruder
féltonnás teherautója csúszkálni kezdett rajta. Bruder és Willis
kiszállt, hogy megvizsgálja a talajt, eközben Linda ült a járó
motorral álló kocsi volánjánál. Szóltak neki, hogy próbáljon
előrébb gurulni. Amikor kieresztette a féket és gázt adott, attól
tartott, hogy a teherautó megugrik, lecsúszik a dombról, lezuhan
a mélybe. A sűrű sár felszínét borító jégkristályok még a
sötétben is csillogtak, az út úgy nézett ki, mint egy lassan
hömpölygő, fekete folyó. Linda végül kiszállt a kocsiból, és
közölte a többiekkel, csak az idejüket vesztegetik. Mindhárman
lerohantak a dombról, összehúzva magukat a kabátjukban. Az
újra és újra maguk elé fújt párabuborékokat pillanatok alatt
kipukkantották az esőcseppek.
– Várjatok meg! – hallották a hátuk mögül. Lolly futott
feléjük, nehezen mozgott a kabátjában. Willis rászólt, hogy
menjen vissza, mire Lolly azt felelte, hogy ez a birtok az övé is, és
segíteni fog. Egy halk káromkodás is kicsúszott a száján, ami még
őt is meglepte.
– Erre most nincs idő – mondta Bruder. – Nincs idő!
Lent az udvaron a munkások már nekiláttak, hogy kihordják a
pajtából a füstölő melegítőket meg az olajtartályokat, amelyek
rég elveszett kupakjának helyére krumplit dugtak. A férfiak
kalapban dacoltak a hideggel, rövid kabátjukat nyakig
begombolták, poncsó volt rajtuk, az alatt a kötényük, az alatt a
kötött szvetterük, az alatt az alsóingük, az alatt meg a vasárnapi
ingük. Kitopogták a hideget a lábukból, a vállukat egészen a
fülükig felhúzták, és a melegítőket felkínlódták a szekérre.
Mindegyik melegítő alsó része korong alakú volt, mint a
malomkő, mindegyiket pirosra festették, de az évek során az acél
behorpadt, a festék lekarcolódott. A korong alakú alapból jó
méter hosszú kémény emelkedett ki, aminek a tetejére dróthálót
erősítettek. A kémények feketék voltak, és nem sokkal később
az emberek is azok lettek, a korom összekoszolta a kesztyűjüket,
a ruhájukat, összemaszatolta az arcukat.
Slaymaker irányította a munkát, ő állította sorba az
embereket, hogy csatárláncot alkotva egymásnak adogassák a
melegítőket, de senki sem bírt egy helyben maradni, mindenki
ordítozott, mindenki a másikat utasítgatta, hogy takarja már be
végre a lovakat meg a szamarakat. Hearts odaüvöltött Slaynek,
mondja meg a fiúknak, hogy maradjanak már veszteg. Muir Jüen
és a kuzinjai is az udvaron voltak, de rajtuk csak olyan kék ing
volt, amilyet a tűzoltók szoktak hordani; végül ők terítettek
ponyvákat az állatokra. A valódi munka ekkor még el sem
kezdődött, de Linda látta, hogy az emberek máris borzasztóan
dühösek, ingerli őket a hideg meg az eső; megkérdezte Willistől,
nem tud-e adni nekik valamit, esetleg sálakat, takarókat, bármit.
– Szükségünk lesz némi kávéra – mondta Willis. A fiatalság
nagyon gyorsan leolvadt az arcáról.
A melegítők mindegyikébe két és fél gallon olaj fért. Slay
panaszosan megjegyezte, hogy pár évvel korábban már szólt
Willisnek, vegyen ötgallonos tankokat.
– Ezekből már napkelte előtt kiég az olaj! – dühöngött, bár
erre már a többiek is rájöttek. Linda látta a komor arcukon, hogy
pontosan tudják, milyen munka vár rájuk a melegítőkkel a fák
között, pontosan tudják, hogy nem lesz elég kirakni őket az
ültetvény különböző pontjain, mert mire az utolsót is leteszik és
meggyújtják a lángját, máris rohanhatnak vissza az elsőhöz, hogy
feltöltsék a tartályát. A jelek szerint mindenki tisztában volt vele,
hogy ezen az éjszakán több fát elveszítenek, talán többet, mint
egyébként sok év alatt, és valószínűnek tűnt, hogy néhány
munkás is fogja magát és lelép, miután összefagy az ujja hegye;
egyszerűen elsétálnak Los Angeles irányába, ahonnan a vonat
majd elviszi őket San Joaquin jobban menedzselt
szamócaföldjeire. És minden ember tudta, ha nem vigyáz, a láng
a kéményből – bármelyik kéményből – könnyen a kabátjára
ugorhat. A Rancho Pasadenán nem volt egyetlen olyan munkás
sem, akinek valamelyik ismerőse ne égett volna meg hasonló
módon egy ugyanilyen fagyos, sötét éjszakán.
Bruder is panaszkodott, ő amiatt, hogy nincs elég melegítő,
nem jut az ültetvény minden pontjára, és kiabálni kezdett, hogy
az öntözőárkokban kellene tüzet rakniuk. Parancsot adott
Heartsnek, hogy vegyen maga mellé öt embert, vigye ki őket
magával, és kezdjék el megbontani a farakásokat.
– Öntsetek egy kis gázolajat a hasábokra, és hagyjátok, hadd
égjenek! – Az eső kezdett elállni, ami azt jelentette, hogy az
éjszaka még hidegebbre fordul, és Bruder úgy számolt, hogy két-
három óra táján már olyan hideg lesz, hogy minden egyes fához
oda kell állítaniuk egy melegítőt, amiből viszont legfeljebb ezer
volt. – Fagypont alá süllyed a hőmérséklet. Mínusz fokok lesznek
– mondta. Éppen olyan jól ismerte a San Gabriel-völgyet, mint
bárki, és tudta, hogyan keletkezik, hogyan terjed szét a hideg a
dombok lábánál és a száraz folyammedrekben, hogyan ereszti ki
magából zöld illatát az eukaliptusz, amikor csökken a
hőmérséklet. – Minden jeges lesz. A narancsok, meg minden
más. – Odakiáltott Lollynak: – Vissza kellene menned, hogy
betakargasd a rózsáidat!
Lolly azonban azt felelte, hogy segíteni jött. A férfiak úgy
néztek rá, mintha csak ekkor vették volna észre, ahogy kapucnis
kabátjában, bársonytopánkában álldogált, miközben ökölbe
szorított keze fehér volt, akár a kavics.
– Akkor szállj fel a szekérre! – morrant rá Bruder. Lolly a
kezét nyújtotta, segítséget várt, Bruder azonban inkább feltett a
szekérre még egy melegítőt. Lolly végül egyedül kapaszkodott fel
a bakra, Slaymaker mellé.
– Ez pézsmapatkány? – kérdezte Slay a lány kapucnijának
szőrmeszegélyére mutatva.
– Hol van már az a kávé? – kiáltott fel Bruder. – Tegyétek fel
főni a kávét!
Linda már nem ijedt meg, amikor Bruder ilyen volt, sőt biztos
volt benne, előre meg tudja mondani, hogy a férfinak milyen
hangulata lesz; sokszor olyan érzése támadt, hogy számára a
világ legrejtélyesebb embere is kiszámíthatóvá vált. Elnézte,
ahogy Bruder felkap és a szekérre lendít egy melegítőt. A két és
fél gallonos tank üres volt, hidegen megkondult. Bruder hagyta
Lollynak, hogy megpróbáljon megemelni egy melegítőt, de a lány
nem bírta el, elejtette, a tartály hozzácsapódott a szekér
deszkájához. A döndülés felkeltette az udvar túlsó oldalán
üldögélő bagoly figyelmét; a madár halk, rövid, füttyögésre
emlékeztető hangokat adott ki magából.
Brudernek ki kellett számítania, melyik a legjobb módszer a
fagy visszaszorítására. Úgy döntött, minden negyedik fához
tesznek egy melegítőt. Ilyen módon csak néhány olyan fa
maradt, amit nem védett meg semmi, még az árkokban gyújtott
tűz sem. Biztos volt benne, hogy hajnalra egy csomó narancs meg
fog fagyni, de azt mondta az embereinek, inkább a termést veszti
el, mint a fát. Willis nem értett egyet Bruder számításaival,
vitatkozni kezdett, azt mondta, jobb lenne, ha egyenletesen
helyeznék el a melegítőket a fák között úgy, hogy minden
nyolcadik fához jusson egy.
– Talán semmit sem fogunk elveszíteni. Talán már nem lesz
hidegebb ennél.
– Nem vagyok hajlandó kockáztatni az ilyen „talánok” miatt –
mondta Bruder. – Egy melegítő minden negyedik fához! –
kiáltott bele a kezében tartott megafonba. – Gyerünk, indulás!
– Úgy látom, elfelejted, kié ez a birtok – mondta Willis.
– Semmit sem felejtek el – felelte Bruder, majd hozzátette: –
Talán te felejtettél el valamit.
Mintha örvényleni kezdett volna a levegő köztük. Ezt
valahogy mindenki megérezte. A munkások közül sokan
meglepődtek azon, hogy Bruder így mer beszélni a kapitánnyal,
de az még inkább meghökkentette őket, hogy a kapitány hagyja
neki.
Willis végül visszakozott.
– Nem ez a legmegfelelőbb idő a vitára. Küldd dolgozni a
fiúkat!
Éjfélre mindenki az ültetvényen volt, munkások dolgoztak a
fák között. Párokat alkottak, az egyik ember ásott egy sekély
gödröt, a másik beletette a melegítőt, ezután odahúzták a
gumicsövet, aminek a végét a szekéren álló tartályhoz kötötték,
és megtöltötték a melegítő tankját. Meggyújtották az olajos
lángot. A kéményből kiböffenő, zsíros, fekete füst az arcukba
csapott. Lolly a tartálynál segédkezett, Linda és Mrs. Jüen a
kávét hordta az embereknek. Willis úgy hajtotta végre Bruder
parancsait, mintha ő is napszámos volna.
Miután elkészült a kávé, és minden szekér hátuljára
felakasztottak egy teli kannát, Linda kijelentette, ő is a fák között
akar dolgozni. Körbenézett, valami tennivalót keresett, és végül
Willis mellett kötött ki, az ő párja lett. Gödröket ásott,
amelyekbe Willis beleeresztette a melegítőket.
A férfi munka közben alig szólalt meg. A lány megkérdezte
tőle, átélt-e már ilyen fagyot.
– Pár éve nem.
Linda érzékelte, hogy a kapitány tudatában van annak, min
tanakodnak az emberek. A nagy kérdés valóban az volt, hogy
miért nem készítették fel jobban – sőt egyáltalán – az ültetvényt
a télre.
– A legutolsó nagy jegesedés 1912-ben volt – mondta végül
Willis. – Azt beszélik, százévente van egy olyan. Emlékszem,
apám azt mondta, én az életem során egy ilyennel sem fogok
találkozni.
Lolly jól érezte magát, élvezte a tartály csapjának kezelését, a
melegítők tankjának töltögetését.
– És most! – kiáltott fel időnként Bruder, mire Lolly
málnaszínű kesztyűbe bújtatott kézzel elfordította a csapot, majd
a tartálynak támaszkodott. – Zárd el, Lolly! Elég! – És Lolly
ismét végrehajtotta a parancsot. A haja időközben szétzilálódott,
vaskos és fényes tincsekben omlott a vállára. A kabátja nedves
volt és olajfoltos, de Linda úgy látta, mindezek ellenére tényleg
remekül szórakozik. Willis sáros lett, az arca korommaszatos. A
kesztyűje elszakadt. Olyan szomorú képet vágott, mintha azt
határozta volna el, hogy mindent eléget, ami rajta van, minden
egyes ruhadarabot, ha egyszer visszajut a házba. Az orra piros
volt. Időnként megfogta Linda vállát:
– Biztos fázol, az orrod és a füled meg már mintha lefagyott
volna! – Megkérdezte a lánytól, nem akar-e visszamenni a
konyhába, hogy hozzon még egy kis kávét. A munkások, akik ezt
meghallották, helyeslően felkiáltottak, így Linda elindult kifelé a
fák közül. Ahogy lépkedett, a talpa alatt megroppantak a talajt
borító fagypikkelyek.
Megállt egy percre egy magányosan égő melegítő mellett.
Több száz lépésnyi távolság választotta el a többiektől is, a
tanyaháztól is. A távolban, a fák egyik során túl hangos
olajsziszegéssel lángsáv lobogott. Az ég fekete volt. Linda
leszakított egy narancsot az egyik fáról. Kemény volt, fénytelen.
A lány tudta, ezt már megcsípte a fagy, meg fog rothadni. Arra
gondolt, a Rancho Pasadena végül vasúti kocsikat fog megtölteni
olyan sérült, megbarnult gyümölcsökkel, amiket legfeljebb csak a
disznók elé lehet odavetni. Ahogy bement a konyhába, a tűzhely
előtt állva, miután feltette főni a kávét, eltűnődött, vajon mennyi
ideig marad még a Pasadenán, és vajon Edmund, Palomar meg
Dieter örülni fog-e neki, ha visszatér a Keselyűfészekbe. Még azt
sem tartotta kizártnak, hogy a bátyja elküldi. Ennek a
gondolatnak a hatására ismét bűntudata támadt a
megválaszolatlan levelek miatt. Tényleg, hova megy a
narancsszezon után? Vajon Bruder megkéri majd, hogy
maradjon? Nem volt semmi egyebe, csak a ruha, amit viselt, meg
a korallmedál, ami hűvösen tapadt a mellkasához. Arra gondolt,
hogy még mindig mások mondják meg, mit tehet és mit nem,
hová mehet és hová nem, hol alhat és hol nem. Ha Edmundnak
nincs szüksége rá, és Brudernek sincs, akkor… Akkor mi lesz?
Elképzelte magát, hogy a Naranjo fiúkat követve ide-oda
vándorol Kaliforniában, a nyarat északon, a szőlészetben tölti,
ahol a fiúk szerint minden más, ahol állítólag békén hagyják az
embert. Elképzelte magát, ahogy odaáll Willis elé, lehajtott fejjel,
és segítséget kér tőle. Gyűlölte, hogy ennyire függ másoktól,
ennyire kiszolgáltatott, és kételkedni kezdett abban, hogy
egyáltalán képes-e bármiféle hatást gyakorolni a saját sorsa
alakulására.
A konyhaablakon keresztül látta a melegítőket, a lobogó
tüzeket. Érezte a füst és az olaj szagát, és tudta, reggelre az egész
völgyet beteríti majd ez a bűz, még Lolly rózsáinak szíve is fekete
lesz és nyálkás.
Amikor a kávéskannákkal visszatért a csapathoz, látta, hogy
Willis időközben elment.
– Feladta – morogta Bruder.
– Nem adta fel! – tiltakozott Lolly. – Beteg.
– Beteg? – kérdezte Linda.
De nem volt idő csevegni, és a férfi megkérte Lindát, segítsen
neki feltölteni az olajtartályt. A lány visszament Bruderrel és
Lollyval a tanyaházhoz, a pajtához, ahol a gázolajat tárolták.
– A fivéred tönkre fogja tenni ezt a birtokot – mondta Bruder,
amikor a kezét nyújtva lesegítette Lollyt a szekérről.
Együtt húzták át a hordozható tartály csövét a pajtában
hasaló, hatalmas vastartályhoz; rácsatlakoztatták a cső fejét a
nagy tartály rozsdás-rózsaszínes nyílására. Az olaj folyni kezdett,
a levegőben kesernyés gázok kavarogtak. Lolly közölte, ezt nem
bírja, ezért kiment, és jó száz lépés távolságban leült egy ládára.
– Figyeld, mindjárt el kell zárni – mondta a férfi Lindának. –
Egy perc.
A lány nézte, ahogy Bruder kisétál, Lollyhoz megy, leül mellé.
Nem látta jól, de meg mert volna esküdni rá, hogy összeér a
válluk, ahogy összebújnak – talán csak a hideg miatt. Amikor
letelt az egy perc, elzárta a csapot. A vaslábakon álló kis tartály
megremegett, a cső vége köpködni kezdett. Linda
lecsatlakoztatta a nagy tartályról a csövet, aminek a végéből olaj
fröccsent a ruhájára. Odakiáltott Brudernek és Lollynak,
jelentette, hogy megtelt a kis tartály, vihetik vissza a fák közé.
Elég távol voltak tőle ahhoz, hogy ne lássa az arcukat.
– Mindjárt! – kiáltott végül vissza Bruder.
Linda nem akart várni, odaszaladt hozzájuk, azt akarta, hogy
azonnal induljanak. Ahogy a lázas dühöt visszafojtva közeledett
feléjük, felnézett a dombra, és látta, hogy a nagy ház sötét,
csupán Willis szobájának ablakából szűrődik ki fény. Megállt,
hosszú ideig nézte az épületet, abban a reményben, hogy a
kapitány megjelenik az ablakban, de…
Semmi sem moccant a hideg völgy, az ültetvény fölé komoruló
nagy házban. Semmi. Azután az épület ellentétes oldalán fény
gyúlt, két ablak is megtelt aranyló ragyogással, és Willis sziluettje
tűnt fel abban a szobában, amit Linda már a sajátjának
mondhatott. A lány az alakot nézte. Willis? Mit keres ott? Mit
akarhat? A férfi fekete árny volt csupán a fényben, arctalan lény,
de azután odalépett az ablakhoz és lenézett a völgyre, ahol Linda
állt a fagyos éjszaka közepén.
 10.

Kiderült, Bruder tévedett, és hajnali egy táján megállt a

hőmérséklet csökkenése, sőt kettőre fagypont fölé emelkedett.
Kétezer-ötszáz gallon gázolajat égettek el, fél tonna tűzifát
használtak fel, lényegében semmiért. Egyetlen gyümölcsfát sem
vesztettek el, Hearts és Slaymaker úgy becsülte, a fagy
legfeljebb ezer narancsot barnított meg. Ahogy közeledett a
reggel, a birtok elcsendesedett, az emberek megkönnyebbültek.
A munkások kimerültek voltak, dühösek a felfordulás miatt. A
felelősség, ami addig Willis vállára nehezedett, átkerült
Bruderére: mindenki úgy gondolta, ő tehet mindenről, és
mindenkiben felmerült a kérdés: „Tulajdonképpen ki itt a
főnök?” Mire visszaért a szobájába, Lindának csak pár perce
maradt, hogy átöltözzön és rendbe szedje magát, máris vissza
kellett mennie a konyhára. Willis semmihez sem nyúlt a
szobában – ha mégis, akkor mindent gondosan visszatett a
helyére –, de a lány érzékelte a jelenlétét, mintha még mindig ott
állt volna az ágy mellett, a levegőt is mintha összekuszálta volna
azzal, hogy beszívta, majd kifújta. Linda arra számított,
ujjnyomokat talál a hajkeféje vagy a kézi tükre ezüstnyelén, de
nem. Vajon mit akart Willis? A tekintete a kis kalapra tévedt,
arra, amit azelőtt vett, hogy elindult Pasadenába. A kalap ott
gubbasztott az egyik széken, de mintha más lett volna a formája,
mintha kivasalták és rendbe tették volna. A régi sastoll helyén
egy új, sokkal szebb és hosszabb pompázott. Egy aranysas tolla…
Vajon Willis honnan tudta? Ki mondta el neki?
Willis nem tudta. Rosa viszont igen.
 Nem sokkal később a hajnal végigömlött a völgy felett, a
levegő üvegtiszta lett. Linda letörölte az olajat a kezéről és az
arcáról, és visszament a tanyaházba. Ez volt az első alkalom,
hogy bosszúsan sétált le a dombról – talán azért, mert nem
aludt, mert fáradt volt.
Kávét főzött, zabpelyhet készített, sütött vagy négy tucat
conchát, azután várt, miközben a halvány, napforduló közeli
hajnal feljebb kínlódta magát az égen. A reggeli égbolt színtelen
volt, a nap fénye tompa, de a domb oldalán az örökzöld tölgyek
smaragdzölden pompáztak friss hajtásaikkal, leveleikkel,
rügyeikkel. A korai eső lemosta a növényekről a port, és a
narancsfák kivételével minden, ami a földből nőtt ki, olyan volt,
mintha ez lenne a tavasz első napja. Semmi sem mozdult, csak a
forrni feltett víz gőze billentette meg párszor a fedőt; minden
más nyugodt volt.
Linda végigment a tanyaház folyosóján. A szobából, amiben
Hearts és Slay lakott, hangos horkolás hallatszott. A lány
közelebb hajolt Bruder ajtajához, de onnan semmit sem hallott.
Visszament a konyhába.
– Engem kerestél? – nyitott be Bruder.
Linda azt felelte, csak tudni szerette volna, ébren van-e.
– Van kávé…
A férfi kivitte a bögréjét a külső, még nedves asztalhoz.
– A birtok ma hivatalosan zárva tart – mondta. – A fiúk
szabadnapot kaptak. Jó pár óra még, mire felkelnek.
Lindának beszélnie kellett Bruderrel, de nem tudta, hogyan
formálja meg a szavakat. Tisztában volt vele, Bruder úgy érzi,
árulást követett el ellene, pedig semmi ilyet nem tett. Hogyan
magyarázza el neki a dolgot, amit még maga sem ért? Létezik
olyan, hogy egy szív egyszerre két irányba húz? Létezik olyan,
hogy egy férfi a sötétben vonzó, de hajnalban már förtelmes?
– Willis ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyek azon a kis
partin – próbálkozott. – Végül is, neki dolgozom. Hogy
mondhattam volna nemet? Épp hozzád indultam.
 – Semmi sem az, aminek látszik. Nem kell foglalkoznod
Willisszel. Ma este visszaköltözhetsz a tanyaházba.
– Könnyű neked! Jöhetsz-mehetsz, ahogy kedved tartja, és
találsz munkát, és Willis azért hallgat rád, mert… mert…
– Mert?
Linda nem tudta folytatni. Nem tudta, hogy a kapitány miért
hallgat Bruderre. Eredetileg azt akarta mondani, hogy azért,
mert Bruder férfi, és nem nő, de tudta, ennél sokkal többről lehet
szó. Mintha valami megfizetendő adósság lappangott volna a
háttérben.
– Azért hívtalak Pasadenába, hogy együtt legyünk – mondta
Bruder.
– Ez már nem ilyen egyszerű. – Linda a férfi mellé lépett.
Remegett a keze.
– Miért töltöd vele az idődet? – kérdezte Bruder.
– Neki dolgozom.
– Te nekem dolgozol.
Ahogy a reggel kiteljesedett, Linda látta a férfi szemében a
vörösséget, látta fáradt szempilláin a horzsolásszínt. Arra
gondolt, amit el akart mondani, de olyan sok minden volt, és a
düh planétája elkezdett keringeni a mellkasában – vajon eljön a
nap, amikor senkinek sem fog dolgozni? Ha Bruder őt okolta,
akkor semmit sem tudott a sorsról, ami ellen állandóan és
folyamatosan harcolnia kellett.
– Rosa szerelmes beléd – jelentette ki. – De ezt te is tudod,
igaz?
– Butaság! Ennek semmi köze Rosához.
Linda azt felelte, nem hisz neki, és majd az idő erre is választ
ad („Ugye, Bruder?”), és sírt és ideges volt meg dühös is magára,
mert képtelen volt visszafojtani a könnyeit, mert szeretett úgy
gondolni magára, mint olyan lányra, aki sosem sír; de a szeme
nedves volt, a könnyek kibuggyantak és végiggördültek az arcán,
és nem volt más választása, le kellett törölnie őket. A zsebében
ott volt az Esperanza által hímzett zsebkendők egyike.
„Megtennéd, Linda, hogy megmutatod ezt Willisnek? Megtennél
értem ennyit?” A lány erre kérte, de Linda megfeledkezett a
dologról, megfeledkezett a hímzésről is, nem mutatta meg
Willisnek, és most ezzel a kis, négyszögletes pamutdarabbal
törölte le az arcát, amire Esperanza egy vidám, vízsugarat fújó
bálnát hímzett.
A szabadnapjukon a munkások általában elhagyták a birtokot,
bementek Pasadenába a Clune matinéjára, vagy eltöltöttek egy
délutánt a biliárdszalonban, ahol narancsszínű bourbon
örvénylett az üdítősüvegekben, vagy beugrottak a pékség
mögötti kuplerájba, ahol az ágyneműnek süteményszaga volt, és
a szűk szobácskák ablakából látni lehetett a fémállványokat,
amelyeken a pék a meggyes lepényeit hűtötte. A munkások
lepényt és taquitót vettek maguknak a standnál, vagy annyit
ittak, hogy elfelejtettek enni, és egyikük-másikuk eszméletét
vesztette a bordélyban, és az összes pénzét oda kellett adnia
azért, mert valamelyik lány ágyában aludt. Egyikük sem tért
vissza sötétedés előtt, de olyan is akadt köztük, aki csak
hajnalban érkezett meg, és Lindának nem kellett főznie másnap
reggelig, az egész nap az övé volt – élvezte az ideiglenes
szabadságot.
A Bruderrel folytatott vita után kimerülten visszament a
szobájába, és lefeküdt az ágyára. Csak egy rövidet szundíthatott;
kopogtak az ajtaján. A szíve nagyot dobbant. Arra számított,
Willis hangja jut be hozzá a kulcslyukon keresztül. Kikászálódott
az ágyból, a tükörhöz rohant, megcsipkedte az arcát, azután
megfigyelhette, a tekintete hogyan válik csalódottá akkor,
amikor azt hallja:
– Én vagyok az. Rosa.
Ez volt az első olyan alkalom, amikor Linda nem az
egyenruhájában látta Rosát. A lány barnásszürke ruhát viselt,
ami túlságosan bő volt rá. Megsajnálta őt, hogy ilyen végtelenül
egyszerű holmit kénytelen felvenni. A ruha komorságán csak a
mellrészen ezüstfehérlő narancsvirág, Esperanza hímzése
enyhített valamelyest. Rosa fején egy kis, kerek szalmakalap
volt. A hímzés és a rózsaszín szalaggal díszített kalap
kihangsúlyozta finom, törékeny szépségét, amit leginkább a
porcelánbabákéhoz lehetett hasonlítani.
Izgatottnak tűnt, lesütötte a szemét.
– Kérni szeretnék tőled egy szívességet – suttogta. –
Szükségem van a segítségedre.
– Miért nem Bruderhez mész?
– Mert a te segítségedre van szükségem – mondta Rosa. –
Találkozhatnánk a Central Parkban? Egy órakor? – Azzal
folytatta, hogy meg kell látogatnia valakit, de úgy érzi, egyedül
képtelen lenne rá. Amikor Linda rákérdezett, mégis hova kell
mennie, a szemét döntötték a könnyek.
– De miért én?
– Találkozzunk, jó?
Linda habozott, de a kérést visszautasíthatatlanná tette a
nyers kétségbeesés.
– Van ennek valami köze Bruderhez?
Rosa válla megrogyott, az arca megrándult, az álla
megremegett. Linda sehogy sem tudta eldönteni, hogy ez most
igent, vagy nemet jelent.
– Vigyek valamit? – kérdezte.
– Van pénzem – rázta meg a fejét Rosa. – Másra nem lesz
szükségem. – Kis szünet, azután: – Ezt senkinek se áruld el,
Linda! Ígérd meg! Még neki sem…
– Kinek?
Rosa azonban már nem volt ott.
Linda egy órával később lépett ki a szobája ajtaján. Már éppen
le akart menni a lépcsőn, amikor Willis elcsípte.
– Lolly megint beteg. Nem lett volna szabad kint lennie
tegnap éjszaka. Ma egyedül vagyok. – Megkérdezte a lánytól,
hová megy, és amikor Linda azt mondta, a városban van dolga,
felajánlotta: – Elviszlek!
Linda visszautasította, azt válaszolta, inkább felül a birtokon
található kerékpárok valamelyikére, azzal megy. Willis ismét
felajánlotta, hogy elviszi kocsin, Linda másodszor is nemet
mondott, de Willis makacskodott, és a lány követte őt. Lementek
a lépcsőn, kiléptek az ajtón. Linda helyet foglalt az alacsony
bőrülésen, amin egyszer, amikor megérkezett Pasadenába, már
ült.
Ez volt a karácsony előtti szombat, az öngyilkosok hídján a
lámpákat girlandokkal és koszorúkkal dekorálták, és elektromos
felirat köszöntötte a Pasadenába érkező látogatókat. Willis
elhajtott a narancsliget mellett – a piknikező helyen tinédzserek
üldögéltek, narancslevet iszogattak, néhány lány a napon táncolt,
pár fiú körülállta és hangosan biztatta őket, miközben a
narancslét árusító férfi olyan unott képet vágott, mintha nem is
látná, mi zajlik körülötte.
– A Vistánál meg kell állnom – mondta Willis. – Ugye nem
gond?
A Hotel Vista a folyamágy partján, a hídtól délre állt. Az új
létesítmények közé tartozott, stukkós bungalókból és
mérföldhosszú ösvényekből állt; a recepciós (aki bárkivel közölte,
hogy az adott évszakban már nincs szabad hely, ha valamiért
nem tetszett neki az illető nevének hangzása) ügyködésének
köszönhetően – ezt még Linda is tudta – ez volt a város
legelegánsabb luxusszállodája. A Star-News és az American
Weekly hetente írt arról, kik szálltak meg benne, riportereket
küldtek, hogy ott settenkedjenek a kertben, a növények között,
és kikémleljék az acélmágnásokat, a szarvasmarha-királyokat, a
vasútbárókat, a citrusültetvények örökösnőit és az óvatos víg
özvegyeket, ahogy kiszállnak Bugatti limuzinjaikból, és kesztyűs
kezükkel védik az arcukat a naptól és a kamerák villanásaitól.
Ám az újságírók legalább ennyire érdeklődtek azok iránt a
darázssárga vagy rúzsvörös kocsik iránt is, amelyek a turbános-
kalapos filmszínésznőket, szürke öltönyös gengsztereket, turnézó
opera-énekesnőket, kóristákat, sziromajkú lányokat hozták a
Vistába, meg azokat a muzsikusnak öltöztetett néger fiúkat, akik
tequilát és rumot csempésztek a szaxofontokokban. November
óta a szállóba érkező vendégek száma minden héten nőtt, és
karácsony előtt már ötszáznál is többen laktak a Vistában: „Telt
ház van, abszolút telt ház” – idézték a lapok a recepciósokat.
Foglaltak lettek a lakosztályok és a bungalók, amelyek
mindegyikéhez tartozott egy cselédszoba, és az újságírók
fáradhatatlanul kószáltak a hallban és a medence környékén,
diszkréten az iránt tudakozódva, hogy egész pontosan kik
érkeztek, kik szálltak meg a létesítményben.
Linda eddig csak a hídról látta a Vistát, amely úgy magaslott
Pasadena nyugati bejáratánál, akár egy hatalmas erőd – egy
várkastély, amelynek kapuján csak azok léphetnek be, akik (a
recepciós szavaival élve) „bizonyos körökhöz tartoznak”. A
karcsú nyakú csomagolólányok közül páran bevallották
Lindának, az a tervük, hogy munkát szereznek a Vistában, ahol
az ember, ha jó helyre kerül, egy hét alatt csak a borravalókból
összegyűjthet egy húszast. „Borravaló? Amit a valagatokért
kaptok!” – jegyezte meg egy másik csomagoló, egy olyan lány,
akit nem sokkal később kirúgtak a Webb-házból, pusztán azért,
mert imádta az olyan ruhákat, amelyek szabadon hagyták
kenyérbarna vállát. „Én nagyjából bármit megtennék húsz
dollárért” – mondta az egyik lány.
A hotel hallját dézsákba ültetett pálmákkal és spanyolfalakkal
dekorálták; a hölgyek és az urak ezek között és mögött
üldögéltek a tölgyfából készült hintaszékeken, a térdük összeért,
csilingeltek a poharaik, a cigarettahamut a szőnyegre pöckölték.
A padlón régi perzsaszőnyegek darabjaiból készített, hatalmas
párnák hevertek szétszórva a gyerekek vagy a kutyák számára,
vagy azoknak, akiknek még ruganyos volt a térde, és kedvük
kerekedett leheveredni egy kicsit. A hallt boltíves ajtónyílások
osztották alkóvok és félig-meddig privát fülkék labirintusává; a
falakon elhelyezett alabástrom virágtartókból kicsordultak a
fuksziaindák, amelyeknek köszönhetően a hotelnak olyan szaga
volt, mintha – ahogy azt Csacsogós Cherry leírta az American
Weeklyben megjelent cikkében „valami nagyon, talán túlságosan
is érett dolog lenne a közelben”. A terasz és a medence fölött egy
hatalmas, szemöldök alakú ablak pislogott az épületen. Az
Arroyo Seco korai növényektől zöldellt; az üveghez három
kislány szorította hozzá az arcát, azért könyörögve, hogy
kieresszék őket a játszótérre, ahol az ősöreg tölgyfa ágára szerelt
hintán bárki, akinek a súlya harminc kiló alatt volt,
kilendülhetett a folyamágy fölé, aztán vissza.
A dobozsipkás, vállbojtos néger londinerek és a feszes blúzt
viselő mexikói szobalányok, akik selymes kontyba tűzve hordták
a hajukat, talán még többen voltak, mint a vendégek,
folyamatosan, vizsla szemmel járkáltak a hallban. Közülük a
merészebbek eladták a sztorikat az American Weeklynek –
ötven centet kaptak, ha az anekdotában a pénzé volt a főszerep,
és egy dollárt, ha a szexet lehetett a lényegének tekinteni. A
londinerek fáradhatatlanul szaladgáltak, folyamatosan
terelgették a bőröndöket és utazóládákat, a szobalányok vázákat
hoztak fehér rózsákkal, frissen fürdetett pudlikat vezetgettek,
húsz fő számára szolgáltak fel teát, új kártyapaklikat vittek a
játékosoknak, meg aranyforgáccsal megszórt karamellkockákat.
– Jó napot kívánunk, Poore kapitány! – köszöntek a
londinerek. A szobalányok bólintottak és pukedliztek.
Az egyik mellékfolyosón egy sor butik állt, egyik se lehetett
nagyobb, mint egy karámrész, amiben legfeljebb egy ló fér el.
Ezekben a boltokban ékszereket vagy túrakalapokat,
teniszruhákat és más, jobbára drága holmit lehetett kapni.
Miközben Linda a hallban várakozott, Willis beugrott a
szőrmekereskedőhöz. A lány a kirakatüvegen át látta, hogy a
bolt tulajdonosával, egy középkorú nővel beszélget. A hölgy
krepdesinruhát viselt, amely szabadon hagyta a nyaka alatti, V
alakú, napbarnított dekoltázst.
A nő eltűnt az egyik függöny mögött, és amikor előjött, egy
fényes, fehér dobozt tartott a kezében. Willis az ajtó fölötti
csengő csilingelésétől kísérve lépett ki a boltból, felemelte a
dobozt.
– Újévre. Parti lesz a… – Elhallgatott. – Nem érdekes.
Beszélni is unalmas róla. Megebédelünk valahol?
– Találkoznom kell Rosával.
– Csak pár falatot! Hamar végzünk. Rosa nem fog
megsértődni.
Linda tiltakozott, ám Willis azt mondta, gyorsak letudják, így
végül a lány beleegyezett a dologba, mert igazság szerint
szeretett volna a Vistában ebédelni, és arra a levélre gondolt,
amit aznap este akart megírni Edmundnak; arra gondolt, majd
leírja benne, milyen volt a francia étel, a kilátás, milyenek voltak
a körülöttük tartózkodó gazdag és előkelő emberek. Amikor
kiléptek a teraszra, a medence vizéről visszaverődő napfény
elvakította, a pupillája úgy húzódott össze, mint a lefolyóban
spirális alakban eltűnő víztömeg. Willis ujjai a könyökét fogták, az
egyik székhez irányították, és akkor már csak annyit tudott
csinálni, hogy nézelődik.
A férfi homárt rendelt és hideg fürjcombot, és közölte a
pincérnővel, egy aggodalmas arcú, fitos orrú lánnyal, hogy
sietnének.
– Természetesen, Poore kapitány.
Linda azon töprengett, vajon Rosa megvárja-e, de ahogy ott
ült azon a teraszon, Rosa gondjai, bármik is voltak, borzasztóan
távolinak tűntek, és úgy érezte, az ilyen titokzatos veszélyek
nem fognak, egyszerűen nem tudnak hatást gyakorolni rá.
Egyébként sem volt nagy késésben. Negyven perc, de egy óránál
semmiképp sem több. Minek az a nagy kapkodás? Egyébként is,
Rosa miért ne várhatna? Abban a pillanatban Linda semmi olyat
nem tudott elképzelni, ami miatt sietnie kellene. Az ő
helyzetében a lányok többsége bele se ment volna, hogy
találkozik Rosával, ebben egészen biztos volt. A lányok többsége
közölte volna: „Nem megyek, mert nem vagy a barátnőm.” Ő
azonban nem olyan volt, mint a lányok többsége; legalábbis hitte,
hogy ő más, mint ők. Willis egyszer, korábban megkérdezte tőle:
„Büszke lány vagy, igaz?” És ő akkor azt mondta, hogy igen, nem
is érzékelte, hogy a kérdés mögött esetleg valami sértés lappang.
Az asztal mellett ülve rálátott a medencére, amiben épp akkor
kezdődött el valami úszós játék, amit kincsvadászatnak
neveztek. Húsz kisfiú és néhány kislány – valamennyien
fürdőruhában – sorakozott fel türelmetlenül a medence szélénél.
Az egyik fiú már a füttyszó elhangzása előtt beugrott a vízbe,
rögtön ki is zárták a versengésből; a fiú dühösen kiáltozni
kezdett. A medence körül tartózkodók és az asztalok mellett ülők
is abbahagyták a csevegést, előrehajoltak. Linda vállával az
asztal melletti korlátnak dőlt, a víz színén megvillanó fény szinte
elvakította, és mégis… Meglátott valamit a medence alján,
valamit, ami úgy csillámlott, mint az aranyszemcsék a Sutter
folyóban. Az első után meglátott még egy csillogó valamit, majd
még egyet.
– Mik azok?
– Mármint a vízben? Érmék, gondolom.
Az úszómester belefújt a sípjába, a gyerekek belevetették
magukat a vízbe, alámerültek, ahol – Linda már látta – százával
hevertek az érmék: arany- és ezüstdollárosok, negyeddollárosok,
tízcentesek, pár ötcentes. Buborékok emelkedtek a víz színére,
ahogy a gyerekek a medence fenekén halászgattak, és a közel
három méter mély vízben küzdöttek egy-egy ezüstdollárért.
Nem sokkal később a felszínre rúgták magukat az elsők, a
medence körül állók pedig – az anyák, az apák és a nevelőnők –
hangos szóval biztatták a sajátjaikat, rájuk kiáltottak, hogy a
mélyebb részen keresgéljenek, vagy a lépcsőkön; vidáman
ujjongtak, amikor a gyerekek a lábuk elé hordták a tiszta,
nedves, csillogó érméket, és utasították őket, menjenek vissza,
hozzanak még többet. A gyerekek, amikor kicsiny arcuk
előbukkant a víz alól, felvisítottak („Találtam egyet! Találtam
kettőt!”), és a hangzavar úgy felerősödött, hogy a hangok
hulláma biztosan átbucskázott a Rose Bowl pereme fölött. Linda
figyelt, az állát a forró vaskorláthoz szorítva, és a szeme sarkából
látta, hogy Willis közben őt nézi. Miért hozott el ide? –
töprengett. A pincérnő felszolgálta az ebédjüket, Linda letörte a
homár farkát, csalódottan nyugtázta, hogy nem kaliforniai
sziklahomár, hanem maine-i ollós, amit minden bizonnyal vizet
loccsantó tartályokban vonatoztattak keresztül az országon.
Hallotta, hogy valaki fitymáló megjegyzést tesz: „Ma tényleg
csak száz dollárt szórtak a vízbe?” A kiáltozás, a kacagás
folytatódott, és a nők, akik máskülönben egyenes háttal ültek és
illedelmesen viselkedtek, boldogan szökdécseltek, miközben a
férfiak vagy egymás karjába kapaszkodtak. A férfiak tapsoltak és
füttyögtek, a gyerekeket utasítgatták („Ott van egy arany, ott,
ott… nem ott!”) úgy, mintha bajnokságra szánt kutyakölyköket
idomítanának. A gyerekek mosolyogva, a nyelvüket nyújtogatva
szedték ki az érméket, amiket odadobtak az apjuk lába elé:
hirtelenszőke, copfos, felnyírt és kopaszra borotvált fejek buktak
alá, hogy azután ismét felbukkanjanak. Néhány perc elteltével a
vidám kiáltozás elcsendesedett – a gyerekek kipucolták a
medence alját, kikapaszkodtak a vízből, lihegve és vizesen a
betonra másztak, fekete fürdőruhájuk csillogott; úgy lihegtek,
akár a fókaborjak.
Gondos számolást követően bejelentették, hogy egy kövérkés
karú kislány lett a győztes: összesen tizenhét dollárt és
harmincnégy centet sikerült összegyűjtenie a medence aljáról.
Linda hallotta, ahogy a kis bajnok kijelenti:
– Most veszek magamnak egy nyusziprémes muffot! – A
szülők nevettek, a nevelőnők elterelték a gyerekeket, az
asztalnál ülők folytatták az ebédjüket, a napfürdőzők
visszadőltek a nyugágyra, vagy megigazították a napernyőiket és
lehunyták a szemüket.
A medence túlsó oldalán egy sor öltözőkabin állt, minden
második ajtajára egy jókora, rézből készült „M”-et, a közöttük
lévőkre pedig ugyanolyan „L” betűt csavaroztak. A kabinokból
fürdőruhás és fürdőköntösös férfiak és nők járkáltak ki s be.
Linda észrevett egy férfit, aki a kabinsor végén, fehér
vászonöltönyben lépett be az egyik ajtón. Egy karcsú nő volt
vele, aki a szomszédos kabinba ment be. Öt perccel később a férfi
újra megjelent (még mindig rajta volt a fehér öltöny), majd újabb
egy perc elteltével a nő is kilibbent a napfényre. Ahogy kilépett,
megérintette krokodilbőr övét és elrendezte az arca előtt a
kalapja fátylát. Egy nadrágtartós férfi foglalta el az első férfi
helyét, azután pár percig semmi sem történt, majd egy szép lány
(a fejének furcsa, urna formája volt) lépett be a szomszédos
kabinba. Linda a két csukott ajtót nézte, és úgy látta, mintha az
egyik kilincs megmozdulna. Az ajtó azonban csukva maradt,
előtte, karnyújtásnyi távolságban vígan tempóztak az úszók a
medencében, kicsivel arrébb pedig feleségek kentek kókuszolajat
férjük petyhüdt mellkasára. A gyerekek körben ültek az
árnyékban, tacót ettek, a piros fürdőnadrágos úszómester egy
fehér szőrmestólás özveggyel beszélgetett. Senkinek sem tűnt fel
az urnafejű lány, aki kirohant a kabinból. A ruháján nem volt
begombolva az egyik csillogó gomb. Egy perccel később a
nadrágtartós férfi is megjelent, álmosan belenézett a napba,
azután leült az egyik asztalhoz, és borjúpástétomot meg pirítóst
rendelt magának. Mire megérkezett az ebédje, már két másik
személy foglalta el azt a bizonyos két kabint: egy fiatal férfi, aki
bő szárú tenisznadrágot viselt, meg egy idősebb hölgy, aki
mentolos pasztillát dugott a nyelve alá, miközben belépett az
ajtón.
– Látom, felfigyeltél a kabinokra – jegyezte meg Willis.
Somolygása elárulta, tetszik neki, hogy a lány észrevesz ilyen
dolgokat.
Pompásan szórakozik – állapította meg magában Linda, de
nem akarta, hogy a férfi azt higgye, képes felidegesíteni őt.
Hátradőlt a székén, és így szólt:
– Ördögibb vagy, mint bárki hinné!
– Hova gondolsz?! – Willis őszinte, kisfiús arccal kért
bocsánatot, azután kijelentette, talán az lenne a legjobb, ha
távoznának. Ledobta a szalvétáját, és félig felállt a székből. A
lány úgy érezte, mintha valami irtózatos súly nyomná lefelé a
vállát, hátra is kapta a fejét, de persze semmi sem volt a háta
mögött. Ismét Willisre nézett, aki még mindig félig ült, félig állt
az asztal túlsó oldalán. Linda ismét hátrafordította a fejét, és
konstatálta, hogy csak a szellő legyintette meg a vállát. – Vagy
maradhatunk is, ha akarod. – Ezzel Willis visszaült. Árnyék
ereszkedett az asztalukra, és megszólalt egy búgó hang:
– Willis! Ezer éve nem találkoztunk!
Linda felismerte a lányt, már látta egyszer, aznap, amikor
Pasadenába érkezett: ő volt az a felelőtlen sofőr, aki majdnem
beleütközött a jégszállító kocsiba. A fiatal nő sárga hajában
ezüstös sáv csillant, ami, ha az ember hirtelen odakapta a
pillantását, olyan volt, mint valami sebhely. A csinos áll
felemelkedett, a hosszú szempillák gyorsan verdestek.
– Ő kicsoda? – Két ujj ért Lindához.
Willis bemutatta Connie Muffittot. Ekkor már állt, az
árnyékok között hagyva Lindát, aki gyereknek érezte magát,
miközben felnézett rájuk. Gyorsan felpattant, megrázta a nő
kezét, megállapította, hogy nagyjából egyforma magasak, és
hogy Connie sokkal szebb, mint bárki más a medence közelében.
– Linda Stamp? Találkozhattunk már?
– Ő nem pasadenai – rázta meg a fejét Willis.
– A szezonra jöttél Pasadenába? A Vistában szálltál meg? –
Connie még csak nem is próbálta eljátszani, hogy érdekli a másik
nő válasza, gyorsan Willisre nézett, és közölte, reméli,
összefutnak szilveszter este. – Hol leszel?
– Még nem döntöttem el. Attól függ…
– Ne felejtsd elhozni magaddal Lollyt! – És ezzel Connie
tovalibbent, Linda meg, ahogy a medence vizéről
visszatükröződő napfénytől pislogott, leszögezte magában: nem
ezért jött Pasadenába. Bruderre gondolt, aki biztos ott van,
egyedül a narancsfák között, talán épp most lapátolja ki az
elszenesedett fadarabokat az árkokból; verítékben úszik, a
nadrágja szára rátapad a combjára, a combján lévő szőrszálakra.
A tenyerén fehér vízhólyagok nőttek, a torka kiszáradt és
berekedt, ami nem csoda, hiszen egész éjjel üvöltözött, reggel óta
meg nem volt egy lélek sem, akihez szólhatott volna. Az ő hibája
– gondolta Linda. – Miatta vagyok most itt Willisszel. De még
nem késő, a szezon tavaszig tart, és ő addig fog főzni Bruderre,
amíg le nem szedik a fákról az utolsó narancsokat. Elképzelte,
ahogy együtt szállnak fel a vonatra, együtt intenek búcsút Poore
kapitánynak meg a húgának az ablakból. Az igazat megvallva,
nem is tudott elképzelni magának más jövőt; Willis olyan volt,
mint egy játék, mint az az előbbi kincsvadászat. Elhatározta, közli
Bruderrel, hogy megbocsát neki, valójában már meg is tette;
elmondja, ő nem kér bocsánatot, mert tudja, hiába is tenné,
Bruder képtelen túllépni bizonyos dolgokon. És még magának is
meglepetést okozott, amikor felugrott az asztal mellől, és
kijelentette, hogy most már tényleg mennie kell, gyalog megy be
a belvárosba, úgysincs messze; tényleg, isten bizony muszáj
elindulnia. Willis, hóna alatt a szőrmésdobozával, a hallban érte
utol. Elkapta Linda csuklóját, az ujjai kényelmetlenül szorítottak;
bekormányozta a lányt az egyik, pagodajelenettel díszített
spanyolfal mögé, odahajolt hozzá:
– Nem, nem! Elviszlek. De ne legyél ideges, nem azért
hoztalak ide, hogy ideges legyél!
Linda megrázta a fejét, és kijelentette, hogy egyáltalán nem
ideges, csak megígérte Rosának, hogy találkozni fog vele, és
tessék, máris elkésett! Willis a kezébe nyomott egy zsebkendőt,
de Linda nem sírt, nem is szipogott, lassan lélegzett, akár egy
alvajáró, ám közben érezte, hogy megfeszülnek az arcvonásai.
Egyenes háttal állt, és hűvösnek, nagyon hűvösnek érezte magát.
Willis csettintett a londinernek; a kis, szögletes kalapot viselő fiú
manikűrözött körmű kezével megfogta a fényes, fekete dobozt,
és besorolt Willis és a lány mögé.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondta Linda. – Most már
ezt is láttam. – Ahogy lementek a hotel bejárata előtti lépcsőn, a
keze önkéntelenül elindult Willis könyöke felé, éppen úgy karolt
belé, ahogy a lépcsőn lépdelő, kakaóvajjal ápolt kezű hölgyek az
őket kísérő urakba; Linda Stamp egy volt a tucatnyi fiatal nő
közül, akik elhagyták a Hotel Vistát, lábszárat szabadon hagyó
ruhákban, selyempántos fejdíszben, egy-egy férfi kezét vagy
karját szorongatva. Ahogy a járdára értek, ahol petróleumgőzök
üdvözölték őket, Linda megköszönte Poore kapitánynak az
ebédet.

Majdnem két órát késett, de Rosa még mindig ott várt a

parkban, a padon ülve, a szökőkutat meg a lópatkó-hajigálással
szórakozó öregurakat figyelve. Az arca merev volt, valahogy
üvegszerű, úgy nézett ki, mintha már attól összetörhetne, hogy
valaki hozzáér. A szeme vörös a sírástól.
– Nem tudom, találkozik-e még velem egyáltalán – mondta.
– Kicsoda? – Linda gyorsan bocsánatot kért, amikor ráérzett,
hogy ezen a délutánon komoly dolgok várnak rájuk.
A napsütéstől hunyorogva mentek végig a Raymond Streeten.
Linda minden egyes lépés megtétele után egyre jobban érzékelte
a másik lányból áradó félelmet. Rosa szeme körül enyhén
rángatóztak az izmok. Linda nem tudta, hová mennek. Rosa
valahogy más volt, mint egyébként, mintha nem is az a lány lett
volna, akinek Linda (ezt már régebben elhatározta magában)
egyetlen szavát sem hitte el. Most fiatalnak látszott, akár egy
iskolás, őszintének és sebezhetőnek, olyannak, aki
magatehetetlenül sodródik a sors hullámtaréjának tetején.
Persze Rosa nem változott meg, nem; valójában csak annyi
történt, hogy Linda többet látott belőle ezen a délutánon, mint
máskor. Megfogta a kezét.
– Minden rendben lesz.
– Nem tudom, Linda. Nem tudom…
A Webb-ház közelében mentek át a California Street túlsó
oldalára, és mire Linda észbe kapott, már ott voltak P. F. Erwin
elektromos cikkeket árusító boltja előtt. Mr. Erwin a kirakatban
állt, az áruit rendezgette: elhelyezett egy elektromos léfacsarót,
felépített egy narancspiramist. Annyira lekötötte a munka, hogy
nem is vette észre az épület előtt habozva megálló két lányt.
Linda végül rájött, hol vannak és kit fognak meglátogatni.
Kidörzsölte a hideget Rosa ujjaiból. Szótlanul álltak a decemberi
napsütésben, miközben a fejük fölött, a lámpaoszlopokon szelíden
himbálóztak a városszépítő bizottság által kihelyezett karácsonyi
koszorúk. A forgalom folyamatosan haladt, de a világ hirtelen
mintha összezsugorodott volna, mintha csak az a járda létezett
volna, ahol ők ketten álltak – mintha a járművek egy egészen
más dimenzióban okádták volna magukból a kipufogógázt. Rosa
ujjai ragacsosak voltak és puhák, mint a jégnövény levelei. Linda
bevezette őt a kis sikátorba, azután az ajtóhoz, aminek
buboréküveges ablakára csupán ennyit írtak ki: „Kétszer
csengessen!”
Olyan sokáig kellett várniuk, hogy Linda harmadszor és
negyedszer is becsengetett, azután megijedt, hogy Rosa esetleg
lekéste a megbeszélést, ráadásul őmiatta. Biztos át kell tenni az
egészet egy másik napra, biztos vissza kell jönniük! Linda
elképzelte, milyen borzalmas lehet majd Rosának ez a várakozás,
ezért halk, szánalmas hangon ismét bocsánatot kért.
– Azt mondta, nem fog sokáig tartani, csak jövök, és már
mehetek is…
Hirtelen egy árnyék jelent meg a buboréküveg túlsó oldalán.
Egy rozmárméretű ápolónő nyitotta ki az ajtót, és intett a
lányoknak, hogy gyorsan lépjenek be.
– A doktor úr már éppen indulni akart. – Az asszony döngő
léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Köpenyt viselt, amiben a
hátsója épp olyan fehér és épp olyan széles volt, mint egy
jégszekrény. A korlátba kapaszkodva vonszolta felfelé magát.
Hátraszólt a válla fölött: – Gyertek, kislányok! – A lépcsőház
sötét volt, a falat érdes lambéria borította, a lépcsőfokok
nyikorogtak, és Linda semmit sem látott abból, ami az asszonyon
túl volt: a széles test teljes egészében eltakarta a lépcsőt. Az
ápolónő hátralihegett nekik: – Jöttök? – Ahogy felért, elővett
egy kulcscsomót, kinyitott egy másik buboréküveges ajtót, mind
a három zárat, azután beterelte Lindát és Rosát az irodába.
– Melyikőtökről lenne szó?
Rosa apró lépést tett előre, mintha felkínálná magát. A zsúfolt
irodában egy íróasztal, egy Bar-Lock írógép, egy polc meg egy
rozsdabarna velurkárpitos dívány állt. Az üvegajtós szekrényben
fémtálcákon fogók, szikék, gumis végű csipeszek sorakoztak.
Vattacsomók. Kisebb-nagyobb üvegcsékben áttetsző folyadékok
– Linda biztos volt benne, ha valamelyik leesne a padlóra,
azonnal felrobbanna. A legfelső polcon egy hegyesnek látszó,
harminc centi hosszúságú, jégcsákányra hasonlító eszköz feküdt,
aminek kereszt formájú acélnyele volt, valószínűleg a jobb fogás
végett.
– Szerencséd, hogy a doktor úr még nem ment haza. Én
kértem meg, hogy várjon negyed órát. Azok, akik késnek,
általában nem is jönnek el. Egyáltalán nem…
Linda és Rosa a díványon ült, miközben az ápolónő átpréselte
magát a bútorok között. Olyan ügyetlenül mozgott, hogy Linda
biztosra vette, le fog sodorni valamit az asztalról, esetleg
felborítja az üveges szekrényt vagy a cserepes páfrányt. A nő
halkan dúdolni kezdett, azután felnézett.
– Ne félj! Attól csak rosszabb. A doktor úr nagyon jó orvos. A
legjobbhoz jöttél.
Linda nem eresztette el Rosa kezét. Mindketten felugrottak,
amikor kinyílt az ajtó és belépett az orvos. Fiatal, sötét hajú,
szemüveges, keskeny mellkasú férfi volt. Mindkét lánnyal kezet
fogott, majd leült az íróasztal mögé.
– Gondolom, Miss Bishoppal már összeismerkedtek. – Az
ápolónő felé biccentett. Az asszony leült egy forgószékre; a teste
szinte lecsorgott a kerek ülőlapról. Az orvos Lindára nézett. – Ön
Rosa?
– Nem, nem én vagyok.
A férfi továbbra is Lindán tartotta a szemét.
– Elnézést. Valami miatt azt hittem, ön az. – A valódi Rosára
nézett. – Lenne pár kérdésem, azután hozzáláthatunk.
A tokás ápolónő biztatóan bólintott. A díványban megreccsent
az egyik rugó.
– Ha akarod, hazaviszlek! – súgta Linda a másik lánynak.
– Hány éves? – kezdte dr. Freeman.
– Húsz.
– Hol született?
– Pasadenában.
– Van családja?
– Anyám már meghalt.
– Férjezett?
– Nem.
– Miért jött el hozzám?
– Van egy… Én… Doktor úr, azt hittem, tudja! – Rosa ökölbe
szorította a kezét, megdörzsölte a halántékát. A füle körül
izzadtak voltak a hajtincsek, a tekintete párás, az arca
könnyfoltos volt.
– Mikor történt, Rosa?
A lány habozott, Linda pedig azt kívánta, bárcsak
válaszolhatna helyette a kérdésekre, bárcsak a segítségére
lehetne valahogy, bárhogy. De ő sem tudott többet, mint az
orvos és Miss Bishop. Azon kapta magát, hogy Rosa felé hajol.
Eltöprengett, vajon mennyi ideje történhetett a dolog, és feltette
magának a legnyilvánvalóbb kérdést: ki ejtette teherbe? Mikor
és kivel volt együtt? A kérdések közül legalább az egyikre tudta
a választ, de egyelőre túlságosan aggódott Rosa miatt ahhoz,
hogy szabadjára eressze a dühét és a fájdalmát. Ez egyelőre
ráért. Megígérte Rosának, hogy elkíséri, kis híján megszegte ezt
az ígéretet, és most mindenképpen meg akarta tartani – éppen
úgy, ahogy Bruder megtartotta a sajátját.
Az orvos levette a szemüvegét, Miss Bishopra nézett, azután
felállt és előrehajolt az asztal fölött.
– Rosa, drágám. Nagyon fontos, hogy valamennyi kérdésemre
válaszoljon. – Elvigyorodott. Biztosan barátságosnak szánta ezt a
mosolyt, de Linda valahogy ridegszívűnek és túlzottan
kíváncsinak látta ettől; mintha számára az lenne a
legelképesztőbb hír aznap délután, amit a lány mondani fog.
– Pár hónapja – mondta Rosa. – Nem tudom pontosan – tette
hozzá.
Miss Bishop nekilátott, hogy kivegyen bizonyos tárgyakat a
szekrényből: vattacsomókat, egy szikét, egy furcsa, kampós kést.
Kiment a doktor íróasztala mögötti ajtón, ahol Linda meglátta a
gumiborítású vizsgálóasztalt. Miss Bishop egy hatalmas,
állványos lámpát gördített az asztal mellé, és úgy állította be,
hogy Rosára szórja keserűen gyöngyös fényét.
– Volt valamilyen kapcsolódó betegsége?
Rosa üres tekintettel bámult, Linda kezét szorongatta. Dr.
Freeman folytatta:
– Nem? Semmi? Gonorrhea? Lágyfekély? Szifilisz?
Rosa kurtán felsóhajtott.
– Rosa?
– Nem. Csak… ez.
– Adok magának egy kevés arzént, hogy biztosak legyünk a
dologban.
A szekrény mellett egy ablak volt, a rolót leeresztették, de a
napsugarak befurakodtak a vastag vászon mellett. Erről
Lindának eszébe jutott, milyen szépen ragyog odakint a nap –
odakint és a Vista teraszán, ahol még a szemét is el kellett
takarnia, annyira tűzött. Vajon tényleg csak egy órája volt ott?
Mindent borzasztóan távolinak érzett. Rosa felé fordult, aki
falfehér arccal bámult maga elé.
– Menjen be Miss Bishophoz – mondta dr. Freeman.
Rosa felállt, és Linda is felemelkedett ültéből. Rosa esetlenül
megölelte. A melle puha volt, a légzése meleg Linda nyakán; a
teste karcsú csontoszlop. Bement a szomszédos szobába, Miss
Bishop pedig becsukta az ajtót. A buborékos üvegen keresztül
Linda látta Rosa sziluettjét; látta, ahogy a sziluett leveti a
kabátját, kigombolja a ruháját. Dr. Freeman az íróasztalánál
maradt, a semmibe révedt, a szemüvegét a kezében tartotta.
Linda látta, hogy jóképű férfi, azok közé tartozik, akik hiába
borotválkoznak meg reggel, délutánra már borosta sötétlik az
állukon. Az íróasztalon egy esküvői fénykép állt, olyan szögben
elfordítva, hogy Linda csak az orvost látta, aki a haditengerészeti
uniformisát viselte, meg a menyasszonyát, akin fehér ruha volt.
– Minden rendben lesz – jelentette ki dr. Freeman.
– Mennyi ideig fog tartani?
– Nem sokáig. Egyáltalán nem. De pár órát pihennie kell majd.
Ha gondolja, elmehet, és öt körül visszajöhet érte. – Linda erre
azt felelte, inkább vár. – Kellemetlenül fogja érezni magát utána,
de ez teljesen normális. Nem szeretném, ha aggódna érte. A
testvére?
– A barátnőm.
Az orvos felvette a fogason lógó, fehér köpenyt, átment a
másik szobába, becsukódott mögötte az ajtó. Linda a kanapén
ülve várakozott, és érezte, ahogy a fáradtság eluralkodik rajta,
ahogy az alvás nélkül töltött éjszaka kifejti rá hatását. A
félhomályos irodában lelassult a pulzusa, elnehezült a szemhéja,
és már nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el addig,
amíg meghallotta a rettenetes sikoltást és a zokogást.
– Nővér! – kiáltott fel dr. Freeman. A hangja sürgető volt, de
nem érződött rajta pánik.
Az ajtó túlsó oldaláról ismét áthallatszott a sikoly. Linda a
buboréküveghez lépett, és meghallotta az orvos nyugodt,
határozott hangját.
– Miss Bishop, fogja le. Tartsa lent!
Rosa sírt, Linda pedig megpróbált keresztülnézni az üvegen,
de nem látott mást, csak két, meghatározhatatlan, sötét, mozgó
alakot – mintha két cápát figyelt volna egy négy és fél méter
vastag vízrétegen keresztül. Lenyomta a kilincset, de az ajtót
kulcsra zárták. A másik oldalon elhalkultak a hangok, a csendet
csak szipogás és zihálás törte meg. Linda az ajtónál maradt. Pár
perccel később már semmit sem hallott azokon a csörrenő,
loccsanó neszeken kívül, amiről a mosogatás zörejei jutottak
eszébe. Az ablakhoz ment, felengedte a rolót. Egy sikátoron és
egy kátránypapírral borított tetőn túl a Webb-házat látta. A
fehér, viktoriánus épület szinte szikrázott a késő délutáni
napsütésben, a rézsútosan ráeső fény rózsaszínes-
narancssárgásra festette a homlokzatát. Ragyogott a kis torony,
amelynek tövében, a napozóteraszon két csomagolólány élvezte
a szabadnapját. Lusta testtartásuk elárulta Lindának, hogy csak
úgy csacsognak, ráérősen beszélgetnek, mindenről és bármiről,
kivéve persze a narancsültetvényt. A verandán Mrs. Webb
álldogált vasszürke szoknyában, csípőre tett kézzel. Úgy nézett
körül, mintha tudná, mintha biztos lenne benne, hogy valahol
van pár lány, akit olyan probléma gyötör éppen, amit csakis ő,
Mrs. Emily Webb képes megoldani. Linda elképzelte, mi járhat
az asszony fejében: „Ugyan, mihez is kezdenének nélkülem?”
Furcsa érzés vett rajta erőt, mintha valami kiszivárgott volna a
mellkasából – mintha elvesztette volna az engedelmességét.
A belső szobából zokogás hallatszott. Linda visszatért a
díványhoz. Jó néhány percnek el kellett telnie, mire dr. Freeman
ismét megjelent.
– A barátnője pihen. Minden rendben lesz vele – mondta.
Leült az íróasztalához, összefűzte az ujjait.
Linda megpróbált éber maradni, de az álom ismét legyőzte;
fokozatosan rádőlt a dívány kerek, párnázott támlájára, és aludt,
miközben Rosa a buboréküveges ajtó mögött feküdt. Negyed
hatkor dr. Freeman felhívta a Black & White taxiszolgálatot. Egy
tányérsapkás fiú beültette Lindát és Rosát a fekete tetejű, fekete
testű, fehér kerekű taxiba, és csak a birtok szervizkapujánál
tette ki őket.
Később, amikor végre magára maradhatott a szobájában,
Linda egy levelet talált az ágyán. Edmundtól érkezett; a bátyja
ismét a Keselyűfészekről írt neki, a hírekről (megint eladott pár
hold földet az útépítőknek), és ismét elővette óvatos, atyáskodós
stílusát: „Jól vagy? Kérlek, írd meg nekem, hogy minden
rendben van. Írd meg, hogy senki sem bántott!” Linda
elhatározta, hogy írni fog a bátyjának, de nem most. Ezen az
estén túlságosan fáradt volt. Rádőlt a párnáira, és a lábát a
padlóra lógatva lehunyta a szemét.
Kopogtak az ajtaján, azután még egyszer.
– Linda? Linda! – hallatszott Willis hangja. – Ugye lejössz ma
este táncolni?
 11.

Nem szeretett a háborúról beszélni. Olyan keveset mesélt a

katonaidejéről, hogy az ember azt hihette, Bruder egyetlen
csatát sem látott. Voltak olyanok is, akik szerint egyszerűen
elfelejtette a múltjának ezt a részét. Az a sebhely ott, a
homlokán? Egy repesz nyoma. Találatot kapott, ami miatt
összezavarodott a memóriája. Pedig Bruder semmit sem felejtett
el. Reggelente, amikor félálomban feküdt az ágyán, amikor
ébredezett, mindig eszébe jutott az a bizonyos bükkös, és akkor
is ez történt, amikor visszavonult a szobájába, hogy
Thuküdidészt olvassa; és akkor is, amikor egy órával később
becsukta a könyvet és lefeküdt aludni. A nap folyamán is sokszor
eszébe jutott az a hely, különösen akkor, amikor meglátta Willist,
amikor a nap megcsillantotta a kapitány úr kitüntetését, azt a
medált, amely különleges aurát kölcsönzött neki. Különleges,
meggyőző és hihető, de valójában hamis aurát. Együtt voltak
katonák, és egy kétségbeesett órán megállapodtak, hogy
megőriznek egy bizonyos titkot. Én ezt adom, te azt adod
cserébe… Hát nem így szoktak működni a dolgok? Nem ez
ösztönzi a haladást? Nem az ilyen dolgok határozzák meg, mi
történik egy földdarabbal, egy birtokkal, egy vagyonnal? Nem ez
határozza meg, mi zajlik le az emberek szívében? Valakinek van
valamije, amit valaki más sokkal többre tart, mint ő. Bruder
sosem volt a szavak embere, de amit kimondott, azt komolyan is
gondolta, ahhoz tartotta magát.
1925 előestéjén aztán, amikor munkavezető volt a Rancho
Pasadenán, amikor meghatározhatatlan korúnak látszott, bár
valójában fiatal volt (fiatal, de már rosszalkodtak az ízületei és
kitüremkedett pár visszere), ezen a birtokon, ebben a
beosztásban is tartotta magát a korábban megkötött
megállapodáshoz, és még ekkor sem fedte fel azokat a titkokat,
amiknek a megtartására fogadalmat tett. Hogy kinek esküdött
hallgatást? Először is Willisnek, azután Dieternek, most pedig
Rosának. Mindhármuknak különböző okok miatt, mindhárom
esetben az önzőség más-más foka miatt, de mindhárom esetben
kezet rázott valakivel. Az elején mind a három esetben azt
gondolta, nyerni fog a megállapodással, de azóta már rájött
(olyan tisztán látta, akár a Sierra Madre előtte magasló, hófödte
csúcsait), fennáll a kockázata annak, hogy elveszít bizonyos
dolgokat. Nem vagyont. Nem, arról tudta, hogy előbb-utóbb
úgyis megszerzi. Bizonyos dolgokat – például Lindát. Magát
okolta ezért, és persze a lányt.
És biztos volt benne, hogy eljön még a nap, amikor kinyitja a
száját…

Szilveszter napján, déli tizenkét órakor Willis Poore kapitány

negyedvér hátasán, Fehér Indiánon kilovagolt a gyümölcsösébe,
fel s alá ügetett a fák közötti ösvényeken, és ordibálva közölte a
munkásokkal, hogy január másodikáig szabadok, nem kell
dolgozniuk. Az emberek a fák között hagyták az üres
szedőládákat, a vállukra kapták a létrájukat, és visszasiettek a
csomagolóházhoz, ahol a lányok már leszögelték az utolsó,
megpakolt ládákat. A fiúk arról beszélgettek, hová mennek
aznap este, hol fognak italt találni, a lányok meg terveket
szőttek, hogy kiszöknek, kicselezik a nagyanyjukat vagy Mrs.
Webbet, és elmennek valahová szórakozni. Néhány
szedőmunkás és pár csomagolólány megbeszélte, hogy a
Colorado Streetről nyíló egyik sikátorban később találkozni
fognak, egy egyszerű, fekete ajtó előtt, ami mögül
marimbamuzsika szól. Megbeszélték, hogy kifizetik a belépti
díjat, és odabent majd táncolnak, és jó sok pénzt költenek a
habos, tejszerű agávéborra. A fiúk közül többen már ekkor
elhatározták, hogy az este folyamán – mivel úgyse érdemes
spórolniuk – valahonnan tequilát szereznek maguknak és annak
a három-négy lánynak, akiket kiszemeltek, és éjfélre már üres
lesz a zsebük, hacsak valamelyikük nem nyer a szerencsejátékon
– de erről az eshetőségről persze eleve le kellett mondaniuk,
mert többségüknek az indulásnál nem volt annyi pénze,
amennyivel érdemes lett volna elkezdeni a játékot.
Miután Willis útjára bocsátotta a csapatot, csak Bruder
folytatta a munkát: sorra tisztára szedte a fákat, egyiktől a
másikhoz vitte a létráját, és úgy dolgozott, mintha észre se
venné, hogy a birtokon már mindenki rég leállt. Észrevette, de
nem érdekelte, egyszerűen nem akarta befejezni a munkát a nap
közepén, sőt a legszívesebben meg se állt volna a szezon végéig,
addig, míg az utolsó gyümölcs ládába nem kerül. Az ágakról jó
rálátása nyílt a nagy házra, fel is nézett rá, és eltűnődött, vajon
Rosa ezen a napon hogy lehet. Beteg volt, de neki nem árulta el,
mi a baja; már az is megfordult a fejében, hogy arról van szó,
amitől tartott. Nem is sejtette, hogy amitől fél, az korántsem
olyan aggasztó, mint az igazság. Ő úgy látta, Rosa és Willis útjai
előbb-utóbb keresztezik egymást, és minden tőle telhetőt
megtett annak érdekében, hogy elterelje a lányt a munkaadója
közeléből. Persze tudta, hogy Rosa nem fogadja meg a tanácsait
– Rosa meg azt tudta egész végig, hogy Brudernek igaza van,
mégse foglalkozott a figyelmeztetéseivel. Bruder megkérdezte
Lindától, ő mit tud, de Linda csak ennyit felelt: „Megígértem
Rosának, hogy erről nem beszélek.” Lindáról sok minden
köztudott volt, de az, hogy megőrzi titkokat, nem tartozott ezek
közé. „Biztos vagyok benne – mondta –, nincs szükséged arra,
hogy én mondjam el neked, mi a baj. És abban is biztos vagyok,
nincs szükségem arra, hogy te mondd el nekem, milyen fontos
megtartanunk az adott szavunkat.”
Bruder érzékelte, hogy Linda őt okolja valamiért, és
előrelépett, hogy átölelje a lányt. Tudta, csakis valami
félreértésről lehet szó, azt azonban nem sejtette, milyen
mélységű a dolog. Csak abban lehetett biztos, hogy őt és a tetteit
soha senki sem fogja összetéveszteni Willisszel és az ő tetteivel.
Linda viszont épp ezt tette, ezért rászólt Bruderre, hagyja el a
konyhát, mert egyedül szeretne lenni. Egész idő alatt azt hitte,
Bruder vele, csakis vele akar együtt lenni, és már a Pasadenában
töltött első napja során rájött, nem bízhat meg Rosában. Bár
megpróbált résen lenni és Rosa minden szavát megkérdőjelezte
magában, Rosa őszintesége állandó jellegű maradt, így Linda
szkepticizmusának falán komoly repedések jelentek meg.
Egészen mostanáig ez volt a helyzet. A dr. Freeman díványán,
várakozással töltött órák során megtanulta: ha nem elég óvatos,
az élete irányítása könnyen kicsúszhat a keze közül, és akkor a
könyörtelen és manipulativ sors játékszerévé válik. Még mindig
hitt abban, hogy neki nem így kell élnie. Másoknak talán igen, de
neki semmiképpen sem. Ragaszkodott ehhez az elképzeléshez,
mert úgy gondolta, ha már ő sem hisz benne, akkor ugyan
kicsoda.
És ez volt az a pillanat, amikor Willis közölte vele, Lolly beteg,
és neki nincs partnere szilveszterre.
– Valóban? – kérdezte Linda.
Willis levette a kalapját, és ahogy ott állt hajadonfőtt, volt
benne valami ragyogó szépség, amit még inkább kihangsúlyozott
a poros, félig leszedett gyümölcsfák háttere. Csodás nap volt, az
ég a hideg elvonulta után kékebb lett, és Willis az ujján viselte a
csillagzafíros gyűrűjét, ami mintha a nap és az ég összes fényét
magába szívta volna. Volt valami furcsa benne és a
viselkedésében, a tartásában. Linda már megfigyelte: amikor
rossz híreket kapott valahonnan, esetleg a birtokkal
kapcsolatban, a válla megereszkedett, a feje előrebillent, és olyan
görbedten tartotta magát, akár egy kiskamasz, ám amikor jó
hangulatban volt (például azután, hogy sikerült elejtenie egy
nyulat vagy feljebb került a teniszezők ranglétráján),
visszanyerte teljes magasságát és délcegségét. Ilyenkor Linda
egészen másnak látta – ahogy most is.
– A Vadászklubban bált rendeznek – mondta Willis. –
Nyolckor indulunk.
Később, már odafent a nagy házban, Linda elmondta Rosának,
milyen meghívást kapott.
– De ugye nem mész el?
– Nincs más választásom.
– Jaj, Linda! Hát nem érted? – Rosa ráhajolt Linda vállára,
sírva fakadt.
A lábadozása során jó napok és rossz napok követték
egymást; a szikkadt élettelenség pillanataiban ágyba kellett
feküdnie, de másnap már élénk volt és erővel telített. Dr.
Freeman előre megmondta, hogy ez így lesz, ezért Linda Rosa
könnyeire úgy tekintett, hogy nem egyebek, mint az orvos által
„a női érzékenység felfokozott állapotának” szimptómái.
– Talán már elfelejtetted – kérdezte Rosa –, min mentem
keresztül nemrég?
Linda természetesen nem felejtette el, de így sem értette a
dolgot. Egy olyan férfiban, mint Willis Poore, megtalálhatta az
állandóságot, más mellett nem lehetett volna nagyobb
biztonságban.
– De ha azt akarod, hogy veled maradjak… – ajánlotta fel,
abban a reményben, hogy Rosa erre azt feleli, nem kell, menjen
csak. Nem akarta kihagyni a lehetőséget, az esélyt arra, hogy
még jobban betekinthessen a pasadenai életbe; Willisbe akart
karolni, találkozni akart bizonyos személyekkel, azt akarta, hogy
Willis bemutassa neki azokat, akikről már oly sokat olvasott a
társasági rovatok lapjain, Csacsogós Cherry cikkeiben, sőt még
azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg az ő nevét is leírják
valamelyik újságban. Képzeletben már ki is talált egy
szalagcímet: T ITOKZATOS SZÉPSÉG LÁTOGATOTT EL PASADENÁBA !
Rosa azonban nem felelt, a kimerültség és az önsajnálat miatt
szinte szétcsúszott az arca. Megfordult az ágyban, kapirgálni
kezdte a tapétát. A vékony takaró alatt aprócska kupac volt
csupán a teste. A takaró régi volt, kopott és szöszös, úgy borult
rá, mint egy szemfedél. Rosa légzése lelassult. Linda várta, hogy
mondjon végre valamit. Hosszú ideig várt, egy percig, aztán egy
örökkévalóságnak tűnő ideig, míg végül ő törte meg a csendet:
– Rosa? Rosa!
Ő azonban már elaludt. Linda magára hagyta a fáradtságtól és
a testi, lelki sebektől meggyötört lányt.

Azon a délutánon Linda a belvárosban volt, végigment a

Raymond Streeten, teljesen egyedül. Még sosem járt így a
városban, korábban mindig volt vele valaki. Minden lépésnél
beszívta a Central Park fenyőgyantás-mentás illatú levegőjét, és
még soha életében nem érezte magát ennyire szabadnak. Nem
gondolt senkire, se Willisre, se Bruderre, se Edmundra, csakis
magára. Az elméje tiszta volt; hallotta minden egyes
lélegzetvételét. Elhaladt a Hotel Green előtt, amelynek
verandáján vesszőből font fotelokban üldögéltek az emberek. A
lány egyre inkább tudatába került annak, milyen
elszigeteltségben élt a birtokon töltött hónapok során – a világ
összeszűkült, nem létezett a számára más, csak az az izolált
erődítmény, a Rancho Pasadena. Rosa korábban megjegyezte: „A
város nem különbözik a birtoktól. Az is egy kicsi, fallal körülvett
hely.” Linda persze ezt sem hitte el neki. Hogy is lehetne ez igaz?
És most tessék, ott volt a város, ott terpeszkedett előtte. Férfiak
és nők haladtak a járdákon, gyerekek sétáltatták kis, fehér
kutyáikat; Lindához basonló fiatal lányok siettek céltudatosan
vagy bandukoltak ráérősen, ha abban a pillanatban éppen
semmilyen megbízatásuk nem volt. Szabadon mehettek, ahova
csak akartak! Senki sem foglalkozott velük, senki sem várt tőlük
semmit; csak ők tudták, hol vannak, mit tesznek a következő
percben, melyik boltba lépnek be, mi történik velük ezután. Ez
az egész bizonyára letaglózóan hatott volna Lindára, ha
történetesen nem épp erre vár egész életében. Ahogy ott
sétálgatott szabadon, Pasadena szívében, kis híján elfelejtette,
miért jött ide, mit is keres egyáltalán.
A Raymond és a Colorado kereszteződésénél egy fehér
kesztyűt viselő rendőr állt a kis dobogó tetején, a forgalmat
irányította. Az ajkai között ezüstszín sípot tartott, amibe újra és
újra belefújt, miközben a kezével hol a kocsikra, hol a
gyalogosokra mutatott. Amikor úgy érezte, hogy a rendőr éppen
rá mutat, éppen neki jelez, hogy álljon meg, Linda torkában apró
aggodalomkavics keletkezett – mintha a rendőr azt próbálta
volna a tudomására hozni, hogy neki nincs joga ott lenni, nincs
joga elmenni oda, ahová készült, bármi legyen is az a hely. Persze
a rendőr valójában nem Lindára mutatott rá; számára Linda
csupán az volt, ami, vagy az, amit ő is meg még oly sokan
gondoltak róla: egy szép lány, egyszerű ruhában, valami
munkásféle – csak az lehet, hiszen a keze kivörösödött, a karja
meg hosszú és kifejezetten erős.
Linda elhaladt az utcalámpákat örökzöld girlandokkal és sárga
meg fehér rózsákkal feldíszítő önkéntesek létrái mellett. A boltok
kirakatát és bejáratát szalagok és rózsabimbók díszítették, a
Model vegyesbolt kirakatában elhelyezett, jó húsos
báránybordán minden egyes csontra egy-egy halványpiros
rózsát drótoztak. Az utcán járókelő emberek is virágokat
viseltek: rózsaszálakat, vérvörös hibiszkuszt tűztek a kabátjuk
hajtókájára, pipacsot a kontyukba, liliomot tettek az
erszényükbe. Az egyik nő, aki egyszerű, barna kötött ruhát
viselt, egy ananásszal díszítette a kalapját, egy lány pedig, aki
elsietett Linda mellett, nárciszcsokrot tűzött a ruhaderekára – a
pici, papírszerű virágok erotikus kipárolgása valóságos
illatburkot vont viselőjük köré. A város a Virágkarneválra
készülődött, az utca olyan volt, mint egy kora tavaszi kert.
Linda azért jött, hogy vegyen egy ruhát. A zsebe tele volt a
pénzzel, amit szakácsnőként keresett. Valami fehér és hosszú
holmit képzelt el magának, valami olyat, ami már-már vakítón
fénylik. Rosa, miután felébredt, azt mondta, Willis fehér
szmokingot fog viselni. „De te mit veszel fel? Hiszen nincs
semmid, ami megfelelő volna!” Rosa felajánlotta, hogy kicsen egy
ruhát Lolly szekrényéből. „Sosem veszi észre!” Linda azonban
nem akarta Lolly ruháját viselni. Rosa felajánlotta a sajátját, amit
a konfirmálásakor viselt, azt a zsabós elejű fehéret, de a
szoknyarészen volt egy apró szakadás meg egy szinte
észrevehetetlen, de nagyon is létező sárga folt. Ahogy ránézett
erre a ruhára, Linda elszomorodott. Ennél azért többre vágyott.
„Nem jönne fel rám” – mondta tapintatosan, amikor visszaadta
Rosának.
Korábban olvasta az újságban a női rovatot, és a receptek (egy
krémes narancsmártás és az egy almapuding elkészítésének
leírása) meg a magát rejtélyesen „Babácskának” nevező személy
cikke mellett felfedezett egy hirdetést. F. C. Nash női ruhákat
kínált, amelyek tökéletesen alkalmasak „az újévi ünnepség
drámájához!” Selyemruhák kreppszatén díszítéssel; tunikák
fekete tollgallérral, és „a legmerészebb pasadenai hölgyek
számára”: krémszínű blúz és gyöngyös szoknya, amely – a
hirdetésben legalábbis ez állt – „a tongvai indián hercegnő
ruhatárából, a szertartások során viselt darabok stílusában
készült”. „Nézzenek be hozzánk, és ismerjék meg fölöttébb
kedvező árainkat!”
Linda tekintete megakadt egy kisebb, de elegánsabb
hirdetésen: „Dodsworth ruházati bolt. Kizárólag európai stílusok!
Exkluzív formák a Völgy legigényesebb hölgyei számára! „
Rosa mosóteknőjében már látta Lolly ruháit, amikben a
Dodsworth címkéje volt, és most… Most ott találta magát a
Dodsworth üzlet előtt. A kirakatban álló bábura egy ezüstös
selyemruhát adtak rá, amit habtajtékra emlékeztető csipke
díszített. A próbababa mellett, egy kis állványon táblácskát
helyeztek el, rajta felirat: „A legutóbbi párizsi
szállítmányunkból.” A kirakatüveg visszatükrözte Linda alakját
és arcát, a rézsútosan beeső délutáni napsugarak játékának
köszönhetően úgy tűnt, mintha az arca felkerült volna a
próbabábu fejére.
 A kirakatban, egy párnácskán, közvetlenül a „Előzetes
időpontegyeztetés szükséges!” felirat mellett egy kistestű, fekete
terrier heverészett, aminek a nyakörvére két rózsabimbót
erősítettek.
Előzetes egyeztetés? Linda azonban eltökélt volt. Benyitott az
ajtón, és meglepődött: zárva találta. Csengetett, odabentről csúf
berregés hallatszott. Türelmesen álldogált az üvegajtó előtt,
miközben emberek haladtak el mellette a járdán. Azt
ismételgette magában, hogy nem kell félnie semmitől, hiszen
senki sem tudhatja, megbeszélt időpontra jött-e, vagy sem; senki
sem tudhatja, van-e itt keresnivalója, vagy nincs; senki sem
tudhatja, hogy kicsoda. Elgondolkodott, létezik-e egyáltalán
felszabadítóbb gondolat annál (valami, ami még magánál a
gondolkodásnál is felszabadítóbb), hogy az ember tudja: idegen
ebben a városban és képes beilleszkedni, képes azzá válni ezen a
helyen, akivé csak akar. Úgy érezte, az emberek őt nézik, pedig
nem így volt – senki sem figyelt rá, csak az az asszony (nem
lehetett más, mint maga Mrs. Dodsworth, legalábbis Linda
biztosra vette), aki a csengetésre kinyitotta az ajtót.
– Igen?
– Egy ruhát szeretnék venni.
– Megbeszélt találkozóra érkezett?
– Abban reménykedtem, esetleg kivételt tehet velem.
– A neve, kisasszony?
– Linda Stamp.
Mrs. Dodsworth megérintette a nyakánál lévő kék-fehér
kámeát. Nagymamakorú hölgy volt, fehér haját az arca köré
lakkozta, és Linda úgy látta, eléggé egyszerű a megjelenése az
elegáns bolthoz képest.
– A kirakatban lévő ruha érdekelne – mondta felbátorodva,
és megérintette a kabátja zsebét, amiben a pénztekercset
tartotta.
Mrs. Dodsworth kétkedőn nézett rá, de kijjebb nyitotta az
ajtót. A jelek szerint úgy döntött, beereszti.
 – Végül is szilveszter van!
A kutya kimérten üdvözölte Lindát, megszaglászta a cipőjét. A
lány letérdelt, hogy megsimogassa, ám Mrs. Dodsworth leintette.
– Mr. Huggins nem szereti, ha hozzáérnek. Nos, tehát az
ezüstszínű ruha érdekli?
Linda megemlítette, hogy a Valley Vadászklub báljára fog
elmenni. Mrs. Dodsworth (aki maga is a Százszázalékosok közé
tartozott) felvonta dús szemöldökét.
– Értem – mondta. – Tehát ön… Miss Stamp? – Elindult,
hogy levegye a ruhát a kirakati báburól. Amikor a paraván mögé
bújva megszólalt, a hangja olyan volt, mintha a szomszéd
beszélne a falon túlról: – Látogatóba érkezett Pasadenába, Miss
Stamp?
– A szezonra vagyok itt.
Mrs. Dodsworth elismerően hümmögött. Az üzlet számára
semmi sem volt jobb, mint egy gazdag örökösnő, aki két-három
hónapig valamelyik helyi szállodában lakik. Linda Stamp kabátja
azonban arra utalt, hogy ez a lány nem örökösnő.
– Lehetséges, hogy láttam önt az ünnepi divatbemutatón? A
Huntingtonban? – próbálkozott.
Linda azt felelte, sajnos nem volt ott a rendezvényen. Mrs.
Dodsworth a karjára terített ruhával tért vissza hozzá.
Egy kis, elfüggönyözött, tükörrel felszerelt fülkében Linda
felpróbálta. Puha volt, és olyan ezüstlő, akár egy érme.
– Platinaezüst – mondta Mrs. Dodsworth a függöny
túloldaláról.
Az ujj könyékig ért, a gallér nyitott volt, szabadon hagyta
Linda nyakát. A selyem lágyan simult a bőrére, és már-már
obszcén érzetet keltett benne, hogy mindenütt így ér hozzá.
– Talán túl rövid? – kérdezte Mrs. Dodsworth. –
Leereszthetjük az alját.
Linda kilépett a próbafülkéből. Mrs. Dodsworth begombolta a
lány hátán a ruhát, majd elismerően csettintett a nyelvével.
– Ugye milyen csinos, Mr. Huggins?
 Linda belenézett a bolt háromrészes tükrébe, és ha nincs a
nyakában a korallmedál, talán fel se ismeri a lányt, aki
visszabámult rá. Ez volt az a lány, akivé válni akart, és tessék,
most itt volt, magasan és szikrázón. Biztos volt benne, hogy nem
létezik olyan ember, akinek ne tűnne fel. A füle mögé tűrte a
haját.
– Sokkal jobb – mondta Mrs. Dodsworth.
Linda tudta, Willisnek el fog akadni a szava, amikor meglátja
őt, a Valley Vadászklubban pedig majd összesúgnak a férfiak: „Ki
ez a hölgy?”; a nők pedig mind tudni fogják, hogy a Dodsworthnél
vásárolta a ruhát. Mindez hirtelen számítani kezdett, és ismét
rádöbbent, hogy küzd a sorsa ellen, és úgy tűnik, sikerül
legyűrnie. Előrenyújtotta a két karját, és csak ekkor vette észre
a ruha ujján fityegő cédulát.
Tudta, hogy drága lesz, kétszer, talán háromszor annyiba
kerül, mint a legszebb darab Margarita boltjában, de elhozta az
összes pénzét, és biztosra vette, ki tudja majd fizetni. Ezért
aztán, amikor megfordította a kis cédulát, alig kapott levegőt.
Hirtelen melege lett, úgy érezte, kiszalad az arcából a vér, a
testét verítékcseppek lepik el – már aggódni kezdett, hogy
esetleg foltos lesz tőle a selyem.
– Tudom, kissé chère – mondta Mrs. Dodsworth –, de
természetesen Párizsból érkezett. Talán meg se kell említenem,
hogy a klubban mindenki önt fogja nézni. Önt fogja… csodálni.
A lány ismét a cédulára nézett (talán rosszul látta előszörre),
de a kis piros nullák a helyükön maradtak, mintha sorba ültetett
gyerekek tátották volna rá pici szájukat.
– Becsomagoljam önnek, Miss Stamp?
– Attól tartok, ezt nem fogom elvinni.
– Szent ég! De miért nem?
Linda azt mondta, nem biztos benne, hogy jól áll neki a ruha,
ám Mrs. Dodsworth a szemét meresztgette.
– Butaság! Hiszen már mondtam, hogy le tudjuk ereszteni a
szegélyt. – Úgy nézett furcsa vevőre, mintha ismét felmérné,
magában átértékelné őt. – Megkérdezhetném, hogy mi az, amit
keres?
Linda habozott.
– Valami olyat, ami kevésbé…
– Igen?
– Egy kicsit kevésbé…
– Extravagáns?
– Igen, kevésbé extravagáns. Tudja, ez nem igazán az én
stílusom.
A lány és Mrs. Dodsworth is Linda egyszerű ruhájára nézett,
ami petyhüdten lógott az akasztón.
– Esetleg van egy árkorlát, amit nem léphet túl, Miss Stamp?
Mielőtt Pasadenába költözött, Linda nem tartotta magát se
gazdagnak, se szegénynek, most azonban ráébredt, hogy nincs
semmije, és soha nem is lesz; megértette, hogy a szakácsnői
béréből semmire sem futja.
– Esetleg megkaphatnám a ruhát… hitelre? Nem hoztam
magammal a tárcámat.
– Hol lakik, Miss Stamp?
– A Rancho Pasadenán.
– A Pasadenán? Ön talán Poore-ék vendége?
Linda megrázta a fejét.
– Elnézést, mit mondott? – kérdezte Mrs. Dodsworth.
– Ott dolgozom – válaszolta Linda.
– Ott dolgozik? Elárulná, hogy mit?
Linda tisztában volt vele, nem javít a helyzeten, ha
megmondja az igazat, mégis ezt tette.
– Szakácsnő vagyok.
Mrs. Dodsworth felhorkant, és nekilátott, hogy összehúzza a
függönyöket, bezárja a boltját, Mr. Huggins pedig követte őt, a
sarkában maradt. Mrs. Dodsworth közölte, neki nincs ideje
játszadozásra, nincs ideje ilyesmire, és: „Szép délutánt, Miss
Stamp!”
– Sajnálom, ha gondot okoztam. – Linda majd megfőtt a
selyem alatt, és már érezte is a saját testszagát. Elepedt egy
pohár vízért. Hátranyúlt, de nem érte el a gombokat. Mrs.
Dodsworth eközben Mr. Hugginsszal csevegett, lehúzta az ajtó
vászonrolóját, és megfordította a táblát, hogy a ZÁRVA SZÓ legyen
kifelé.
Linda szíve úgy csendesedett le, mintha kiugrott volna a
mellkasából. Imposztornak érezte magát, ahogy a puha selyem a
bőréhez simult, miközben a zsebébe dugott dollárköteg
pehelykönnyűnek érződött. A ruha mindenéhez hozzáért,
dédelgette és kényeztette, és amint utoljára a tükörbe nézett,
még inkább meg akarta szerezni; a vágy újra és újra belédöfte a
tövisét.
– Esetleg kevesebbért is odaadná, Mrs. Dodsworth? Hiszen
szilveszter van, év vége, és úgyis bezárt!
– Mit képzel maga, mi ez itt? Piactér, ahol alkudozni lehet? –
Az asszony keresztbe tette a mellén a karját, és közben felemelte
a mutatóujját. Linda hajlakk és rózsavíz illatát érezte. Mr.
Huggins épp a velőt próbált kiszopogatni egy csontból. A lánynak
segítségre volt szüksége, egyedül nem tudta kigombolni a ruhát,
de túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy bármit is kérjen; azt
kívánta, bárcsak egyszerűen eltűnhetne az üzletből. Hogy is
lehetett ennyire naiv? „Te nem vagy idevalósi – mondta neki
Bruder hetekkel korábban. – Ezt soha ne felejtsd el. Ha
elfelejted, akkor majd ezek emlékeztetni fognak rá.”
Megszólalt a telefon. Mrs. Dodsworth elindult a készülék felé,
de közben még utasította Lindát, hogy vesse le a ruhát.
– Egyedül nem tudom – suttogta a lány.
Mrs. Dodsworth odalépett hozzá, gyors, kegyetlen ujjakkal
kigombolta a ruhát, utána pedig szaladt, hogy felvegye a telefont.
A próbafülkében Linda hagyta, hogy lecsússzon róla a ruha. A
tükörben a testére nézett, amit a selyem mintha életre keltett
volna; a testre, amit Bruder már látott és ölelt. De nemcsak a
testet látta, hanem a szégyent is felfedezte magán – a szégyent,
amit át kellett élnie. A függöny túloldaláról hallotta Mrs.
Dodsworth hangját:
– Igen, itt van. Igen, említette. Nem, erről nem tudtam. Igen.
Igen, értem. Nem, nem, megteszem. Igen, értem. – Csend,
azután: – Igen, természetesen. Nem, köszönöm.
Amikor felvette a saját ruháit, Linda félrehúzta a függönyt, és
visszavitte az ezüstszínű ruhát Mrs. Dodsworthnek. A csodálatos
darab ekkor úgy nézett ki, mint egy leeresztett léggömb,
petyhüdt volt és élettelen. Mrs. Dodsworth kirázta, felemelte.
– Szép darab, igaz? – kérdezte, és miközben halkan
dudorászott, letette a ruhát egy piros selyempapírcsíkra. Linda
az ajtó felé indult. Mr. Huggins felmordult, Mr. Dodsworth pedig
megkérdezte:
– Nem akarja a ruhát?
– Azt hittem…
– Mutathatok még esetleg mást is, Miss Stamp?
– De Mrs. Dodsworth…
– Van megfelelő cipője ma estére?
Linda tiltakozni próbált; nem értette, Mrs. Dodsworth miért
teszi ki ennek, miért hozza ilyen kényelmetlen helyzetbe. A
pénze itt semmit sem ért, ennyi erővel akár azt is megtehette
volna, hogy üres zsebbel érkezik.
– Ne aggódjon, Miss Stamp. Minden rendben. Van stólája?
Estefelé nagyon lehűlhet a levegő.
– Mrs. Dodsworth?
– Az imént Poore kapitány telefonált. Azt mondta, látta, amint
belép a boltomba, és arra kért, a számlát neki küldjem el.
Elnézést a félreértésért. Valószínűleg elkerülte valami a
figyelmemet, Miss Stamp. Először nem értettem, mi a helyzet. –
Mrs. Dodsworth odalépett Lindához, Mr. Huggins pedig a
lábához dörgölőzött, a pofája nedvesen rángatózott. Odakint, a
járdán váratlanul megjelent két lány a csomagolóházból, az
arcukat a kirakatüveghez nyomták. Álmodozó tekintettel
csodálták meg az üzletben lévő ruhákat, a helyiség előkelőségét.
Nem ismerték fel Lindát, egyszerűen keresztülnéztek rajta,
mintha valaki más, egy idegen lett volna. Egymás kezét fogva
nézték a ruhákat, amelyek sosem lehettek az övék, azután
eltűntek, és később, azon az éjszakán, a völgyben rendezett
partin – miközben mindkettejüknek egy-egy olyan fiú tette a
szépet, aki éppoly szegény volt, mint ők – azt kívánták, hogy a
ruha, aminek az alját épp feljebb csúsztatják a combjukon,
bárcsak Mrs. Dodsworth boltjából származna.
– Esetleg még van valami, Miss Stamp, amit meg kíván nézni?
– tudakolta Mrs. Dodsworth.
Linda annyira meghökkent, hogy szinte szólni sem bírt.
– Esetleg… egy stóla? – Fogalma sem volt, mi másra lehetne
még szüksége; arra gondolt, talán a ruha elég lesz ahhoz, hogy
túlélje az éjszakát.
– Vagy egy kalap?
– Egy kalap?
– Van egy csodálatos darabom, kristállyal díszített fátyollal.
– Fátyollal?
– Vagy esetleg ez. Most érkezett. Nézze csak meg, Miss
Stamp! Ugye milyen szép? Fehér és bolyhos, akár egy hógolyó!
Száz százalékban sastollból készült – mondta Mrs. Dodsworth, és
közben úgy csapkodott a karjával, mint valami nagy, esetlen
madár.
– Sastollból?
– Tudom, miket szoktak mondani az állatvilág védelméről és
hasonlókról, de… Egy New York-i katalógusban láttam meg, és
rögtön két darabot rendeltem belőle. Az elsőt már megvette
valaki. A második az öné lehet! – Linda fejére helyezte a kalapot,
és együtt (az idősebb nő, meg a másik, aki éppen maga mögött
hagyta fiatalságát) néztek a tükörbe. Mr. Huggins a csontot
rágcsálta, és Linda úgy érezte, mintha valami kiszállna belőle,
mintha elhagyná valami – egy rebbenést látott a tükörképén,
ami nem volt más, mint a sajnálkozás miatt érzett hidegségérzet,
ami korábban megborzongatta.
 12.

Azon az estén, amikor eljött érte, Willis mosómedvekabátot és

hódsapkát viselt, a csizmáját bozontos jegesmedvebőr borította.
Mint kiderült, a bált az Antarktisz jegyében rendezték, ami azt
jelentette, hogy minden vendégnek szőrméket, prémeket kellett
viselnie. Willis felsegítette Lindára a grizzlykabátot, aminek
bélésére aranyszínű fonállal monogramot hímeztek: „LP”.
– Ez Lolly kabátja?
Willis nem válaszolt. A kabát nehéz volt, a szőrme vastag,
gyapjas. Linda becsúsztatta a karját az ujjába; a kabát súlya
azonnal lelassította. – Muszáj ezt felvennem? Nem lesz
kényelmetlen?
– Semmit sem muszáj megtenned – mondta Willis. –
Mindenki szőrmében lesz, de ha nem akarod… – Elhallgatott. –
Azt szeretném, ha beilleszkednél a társaságba.
Willis vezetés közben alig szólalt meg. A kocsi legurult a
dombról, áthaladt Linda Vistán, azután az öngyilkosok hídján.
Linda nem tudta, mire számítson a Valley Vadászklubban, és
ahogy a tükörben nézegette magát, az arcán kiütközött az
aggodalom. A grizzlykabát alatt kezdett felforrósodni, már
érezte, hogy az ajka körül megjelennek a verítékcseppek.
Kölcsönkérte Rosa egyik rúzsát; vörös szája valósággal ragyogott
a sötét utastérben, a két ajkát viaszosnak érezte, mintha nem
lettek volna valódiak. Ilyen lehet a játék babák ajkának íze –
gondolta. – Egy szép kisjáték baba lettem… Erről eszébe jutott
az a nap, amikor Rosa lábujjhegyen járva végigóvakodott a
folyosón, elővette a kulcscsomóján lógó egyik kulcsot, kinyitotta
vele az egyik ajtót, és mindketten belestek abba a szobába,
amelybe Lolly több száz babáját zsúfolták be, azokat a
rózsaszínű, sérült, meztelen babatesteket, azokat az élettelen,
ócska kacatokat.
– Mondtál valamit? – kérdezte Willis.
– Semmit.
Linda lejjebb tekerte az ablakot, és beeresztette a hűs levegőt.
A szellő levendula- és fűillatot hozott magával, amibe
belekeveredett a kipufogógáz kesernyés bűze és halványan a
narancsültetvény szaga.
– Jól fogunk szórakozni, igaz? – kérdezte Willis.
És Linda, aki valamikor félelmet nem ismerő lány volt,
habozást vélt felfedezni a saját hangjában, egy felnőtt nő
bizonytalanságát.
– Gondolod, hogy kedvelni fognak?
– Ó, Linda! – mondta Willis. A keze felemelkedett a
kormánykerékről, megtalálta a lány vállát, megfogta és megrázta
a medvebőrön keresztül. – Hogy kedvelni fognak-e? – A
nevetése nem volt kegyetlen, csak harsány, és amikor
észrevette, hogy Linda nem nevet, így szólt: – Ne butáskodj!
A lánynak jólesett ez az intimitás – éppen olyan jól, mint
korábban az, hogy Edmund megpaskolta maga mellett az ágyat,
arra kérve őt, üljön mellé, míg beszélgetnek –, vagy talán…
Talán több is volt ebben? És vajon Linda bevallotta volna, hogy
ez a helyzet? Egyáltalán: milyen lány volt Linda Stamp? Milyen
lány lett belőle? Kinézett az ablakon, az Orange Grove-on álló
nagy házakra pillantott, egyikre a másik után; a kúriákra,
amelyek ablakai előtt a szobalányok talán éppen akkor húzták
össze a bársony sötétítőfüggönyöket. Hová tartok? – tette fel
magának a kérdést Linda, miközben az éjszakát bámulta, ahogy
elszáguldottak a nedves pázsitok és a hátsó udvarokon
megépített úszómedencék felületéről visszaverődő fénypászmák
előtt. Úgy érezte, belezuhan egy visszhangzó, mohos
gondolatverembe, egy keskeny aknába, ahol a gondolatok
vízként csöpp-csöpp-csöpögtek – ahonnan semmi más, csakis
Willis keze húzhatta ki. Willis keze, ami még mindig a vállán volt.
Kicsi, de erős kéz volt, és ahogy hozzáért (a férfi a másik kezét a
kormánykeréken tartotta), szétnyílt a mosómedveprémből
készült kabát, és mint egy széles, fehér fogsorú mosoly egy sötét,
üres szobában, kivillant alóla a fehér szmoking.

A klubházat ezer virággal dekorálták ki, liliomokat helyeztek el a

korlátokon, virágfonatokat erősítettek az Eaton-szurdokról és az
Ördögkapuról készült festmények kereteire, tátikák harapdálták
az üres levegőt. A bálteremben, a zenekar színpada fölött egy
krizantémokból kirakott „1925”-ös évszám függött, a pincérek
hajtókájára kaméliát tűztek. Több száz ember jelent meg a bálon,
a klub tagjai és az ő vendégeik, valamennyien állatbőrből készült
kabátba, poncsóba, szvetterbe, vállkendőbe burkolóztak.
Homokszínű pumaprém, őszesen durva prérifarkasbőr; fekete
fóka és rozmár bőre, szarvas és rénszarvas irhája, csillogó
vidraprém, borz- és menyétprém, hermelin- és nyestbunda,
vidramenyét és ezüstpettyes coboly prémje, vörös róka bundája,
feketemedve- és zebra- és jaguárbőrök, merevtollas pingvinbőr
– a bundák, bőrök és prémek elképesztő kavalkádja vonult fel.
A Lindát és Willist üdvözlő férfi egy gyönyörű, melegházi
orchideát tűzött kecskebőr mellényére. Bemutatkozott: Carlisle
Waud volt. Kiderült róla, hogy Willis unokatestvére. Karcsú férfi
volt, de erősen bicegett – hatéves volt, amikor a nővére, Greta
elütötte őt a pónifogatával –, egy ezüstgombos botra
támaszkodva járt. Carlisle megfogta Linda egyik karját, Willis a
másikat, együtt vezették be a lányt a bálterembe, ahol rögtön
kíváncsi tekintetek kereszttüzébe kerültek.
Liliompuha, de nyirkos kezek nyúltak Linda keze felé.
– Hogy van? Hogy van?
Lindának nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértse: ezek az
emberek már tudnak a létezéséről, a híre megelőzte őt; a
történet úgy adódott tovább, ahogy a bolha átugrik egyik állat
szőréről a másikra, már mindenki rég tudta: Willis Poore egy
idegennel érkezik a szilveszteri bálba. Linda hangokat hallott,
kérdéseket, amelyek valahogy a zene fölé emelkedve lebegtek
keresztül a termen:
– Ki ez? Ki ez?
Más hangok is megszólaltak, innen, onnan, vagy éppen
amonnan, esetleg mindenhonnan; megjegyzéseket tettek az
ezüstrókaprémbe öltözött hölgyek és a manikűrözött kezű urak,
mindenki csak suttogott és sustorgott, és mintha mindenki őt,
csakis Linda Stampet nézte volna, miközben a zenekar egy bécsi
keringőt játszott.
– Később majd dzsesszesebb lesz a zene – ígérte Willis. –
Amikor majd bemelegszik a társaság.
Valaki megkérdezte Lindától, honnan származik; hirtelen
csendburok borult rá, amikor válaszolt.
– Valóban? – kérdezte Carlisle. – Baden-Baden-by-the-Sea-
ből? És szoktál horgászni?
– Rákásztam. Csapdával. – Ennek hallatán jó néhány
szemöldök felemelkedett, pár nyak érdeklődve előrenyúlt.
– Rákászott? Csapdával? – kérdezett vissza egy nő.
– Az óceán fenekén? – döbbent meg egy férfi.
– Úgy érti, hogy saját maga fogta a homárokat? – firtatta egy
másik nő. – Én imádom a homárt. Lefogadom, hogy ezt nem
tudtad rólam, Gregory. Igaz, Gregory? – Gregory erre azt
felelte, hogy de igen, tudta.
Valaki megkérdezte:
– És hol lehet beszerezni rákászáshoz alkalmas csapdákat?
Linda elmondta, hogy a sajátjait ő maga készítette, többnyire
uszadékfából kalapálta össze őket, és spárgával erősítette meg
bizonyos részeiket.
– Mindent maga csinált? – szisszent fel valaki.
– És tényleg lemerült az óceán fenekére, miközben ott volt
maga körül az a sok hal, amik magát bökdösték és kóstolgatták?
– kérdezte egy nő, és kíváncsian előrebiggyesztette az ajkát.
 Az asztal körül ülők közül sokan (a gazdag és csinos, vagy
gazdag és kövér, vagy gazdag és szerény külsejű, vagy gazdag és
félénk emberek) az öklükre támasztották az állukat, közelebb
hajoltak, és érdeklődve hallgatták, amikor Linda elmesélte nekik
a kékcápával kapcsolatos történetét.
– Ez nem lehet! – kiáltott fel az egyik nő. – Ez nem lehet igaz!
Nem lehet, hogy csak úgy a szemébe nézett, és már fel akarta
kínálni neki magát!
Bájos arcú, párás tekintetű, keselyűtollas kalapot viselő lány
perdült az asztalhoz, egyenesen Willis ölében kötött ki.
– Poore kapitány, Lolly hol van ma este? Ugye nem zárta be
megint? – Felállt, de közben olyan magasra csúszott a szoknyája,
hogy mindenki láthatta a harisnyakötőjét és az ezüstselyem
alsóneműjét. Közölte, átmegy a játékterembe. – Ahoj! Tengerre!
– kiáltotta. Többen követték, és nem sokkal később Linda
magára maradt az asztalnál Willisszel és Carlisle-lal.
– Mondd csak, hol találtál rá a jó öreg Willisre? – kérdezte
Carlisle.
– Nem én találtam rá – felelte Linda. – Ő talált rám.
Húsz perccel később visszajött a játékteremből az egyik férfi.
– Nem csatlakozik hozzánk, Miss Stamp?
Egy vörös hajú, virsliujjú lány a férfi kezére csapott.
– Ejnye, Hugh! Elég ebből!
Mások is visszatértek az asztalhoz. A tekintetük homályos
volt, és olyan lassan beszéltek, mintha a nyelvük megvastagodott
volna a szájukban.
– Gyere! – mondta Willis. – Menjünk ki! – Kivezette Lindát a
teraszra. Az úszómedencében egy holdkorongszerű víz alatti
lámpa világított, a víz színén több száz magnóliavirág lebegett,
mint megannyi csillag.
A medence létráján egy nő állt, aranyszínű szandálját az ujjára
akasztva tartotta, vidraprémkabátjának alja már elázott.
Hátrahajolt a víz fölé, miközben a férje a partról rimánkodott
neki.
 – Millie, vesd le azt a kabátot!
– Ó, Jimmie! – mondta a nő. – Nyugodj meg, jó? Ez az öreg
vidra a vízből jött, nem lesz semmi baj!
Egy kövér fiatalember kibújt a zakójából, a műugródeszka
végén állva himbálózott. Linda látta, hogy a klubházban a
klubtagok (az este folyamán úgy hallotta, ezek az emberek így
nevezik magukat és egymást) táncoltak, dohányoztak, osztrigát
szürcsöltek és ginbe áztatott zellerszárakon keresztül titokban
alkoholos italokat szürcsöltek. A klub fiatalabb tagjai közül úgy
húszan a játékteremben gyűltek össze, egymásnak adogatták a
flaskákat; alkoholt öntöttek a narancslébe és a paradicsomlébe,
sőt néhányan még a kávéjukba is. Néhány fiatalember olyan
mohón ivott a szájához tartott ezüstflaskából, hogy az ital
kicsordult a szájukból, végigfolyt a prémkabátjukon. A mellettük
álló fiatal nők – a feleségek vagy barátnők, esetleg testvérek – a
fejükre csaptak a legyezőjükkel, azután kikapták a kezükből a
flaskákat, és ők is ittak.
– Igyunk mi is valamit? – kérdezte Willis.
Linda bólintott. Valaki a kezébe nyomott egy csésze narancs
bourbont, amit a klubháztól nem messze, az utcában álló egyik
villában, két darab, majd két méter magas kínai váza
felhasználásával desztilláltak. Az italnak petróleumos aromája
volt, ezért Linda gyorsan lenyelte. Az íze rosszabbnak bizonyult,
mint a szaga.
– Jól vagy? – kérdezte valaki a háta mögött, de nem tudta
megállapítani, ki szólította meg. Hátrafordult, és Connie Muffittet
látta maga előtt rövid leopárdkabátban és anakondastólában.
Connie szőke haja a fejéhez tapadt, ettől pontosan olyan volt,
mint egy aranyszínűre festett, gömb alakú karácsonyfadísz. A
kisujjával intett és elindult Linda irányába, amikor hirtelen
megjelent egy elefántbőrből készült cilindert viselő férfi,
megragadta a kezét, és kivonszolta a táncparkettre.
A medvebőr és a játékterem zsúfoltsága miatt Lindának
melege lett. Fáradt volt és szomjas, és érezte, veríték gyöngyözik
az arcán. Izzadt a ruhája alatt is, biztos volt benne, a nedvesség
foltokat fog hagyni a selymen. Körbenézett, Willist kereste, de
csak fénylő arcokat és prémeket látott. Willis magára hagyta, az
ital kezdett a fejébe szállni. Szédült, melege volt, ragacsosnak
érezte magát. Valaki, egy idegen lépett oda hozzá:
– Ó, milyen csinos ruha!
– Milyen szép kabát! – mondta valaki más.
– Épp most hallottam, milyen bámulatos az élete! – búgta a
harmadik.
Linda részeg volt, és talán emiatt, de úgy gondolta, ezek az
emberek mégsem annyira rosszak, mint sokan állítják. Végre
sikerült lecsillapodnia, és egy pillanatra elfelejtette, hogy itt ő új,
itt ő idegen. Egyetlen másodpercre úgy érezte, ismerős számára
ez az élet; ismerős, hiszen a sajátja.
Visszament a medencéhez. A kövér fiatalember még mindig a
deszkán himbálózott, a nadrágtartóját letolta a derekára, nagy
felháborodást váltva ki ezzel a pudlifehérre púderezett arcú,
elhűlten figyelő idősebb hölgyekből, akik kijelentették, hogy ez
már tényleg mindennek a teteje. Megérkeztek a klubot irányító
bizottság tagjai, hogy szép szóval leparancsolják a fiatalembert a
deszkáról, ő azonban nem engedelmeskedett, sőt hirtelen letolta
a nadrágját, kilépett belőle, lendületet vett, és hatalmas
fenekessel belerobbant a vízbe. Linda úgy érezte, túl sok
mindent látott már ezen az estén; szeretett volna elmenni, de
sehol sem találta Willist. Valami azt súgta neki, ne menjen vissza
egyedül a bálterembe, inkább üljön le az egyik hideg padra, és
számolgassa a csillagokat. Kisétált a teniszpályára néző
pavilonhoz. Ez a rész csendesebb volt, a zene távolról érkezett,
szél motozott a magas pálmák és a borostyánfüzérek levelei
között. Linda a korlátnak támaszkodott, miközben a zenekar
belekezdett egy olyan dalba, aminek hatására a klubházban
tartózkodók, sőt még a medence körül lévők közül is sokan
ellenállhatatlan kényszert éreztek, hogy felemeljék a karjukat, és
rekedtes, spicces hangon elüvöltsék a refrént: Yes-sir-ee! Yes,
indeed! Yes-I-can, Madame!
Egy kéz érintette meg az övét; Linda torka összeszorult.
– Nem mindig vagyunk ám ilyenek – mondta Willis.
A lány elhúzta a kezét.
– Csak jól érzik magukat egy kicsit. Elvégre szilveszter van!
Kieresztik egy kicsit a gőzt – mondta Willis. Majd: – Linda…
A lány megfordult, de közben elhúzódott Willistől. Hirtelen
nagy szükségét érezte, hogy megfürödjön, hogy elüldögéljen a
forró vízzel teli kádban, a gőzben. Elhatározta, hogy pontosan ezt
fogja tenni, amikor végre visszajut a birtokra.
– Szeretném, ha jól éreznéd magad itt – folytatta Willis. –
Abban reménykedem, maradni akarsz.
– Mégis, miről beszélsz?
– Linda? Te nem érzed azt, amit én?
Azt? Mit? – kérdezte Linda, de… Vajon a szavak kijutottak a
szájából? Már abban sem volt biztos, hogy sikerült beszélnie.
– Ugye valójában nem akarsz visszamenni oda? Arra a kis
farmra? A régi rákcsapdáidhoz?
A lány azt felelte, hogy vissza akar menni, vissza kell mennie,
mert ott van a bátyja, az unokaöccse és az apja, akikről
gondoskodnia kell, akik tavaszra visszavárják, és nem töltheti az
élete hátralévő részét a tanyaház konyhájában, ezt igazán senki
sem várhatja el tőle. Ő nem ezt akarja. Ő többre vágyik, és
akkor, abban a pillanatban rájött, hogy Willis érti ezt – talán még
inkább, még teljesebben, mint ő maga.
– Én most nem erről beszélek – rázta meg a fejét a férfi. –
Van egy olyan érzésem, hogy tetszik neked itt, Pasadenában.
Linda nem tudta, erre mit felelhetne, de igazság szerint
minden elmúló órával, az este minden tovaketyegő percével
egyre inkább úgy érezte, a Keselyűfészek mind távolabb kerül
tőle; úgy érezte, az élete kettőssé vált, és a Baden-Baden-by-
the-Sea-ből érkezett Linda Stamp már alig kötődik valamivel
ehhez a fiatal nőhöz, aki éjfélkor tölti be a huszonkettedik évét,
akinek egy grizzlybőr fedi erős vállát, akinek a torka még mindig
ég a narancsból titokban, a tilalom ellenére kifőzött alkoholos
italtól. Két élet, két lány – olyanok voltak, mint az osztriga
héjának két része, amit csak egy törékeny kis kocsonyaréteg fog
össze. Ha ott, abban a percben arra kérik, mondja el magáról,
kicsoda, micsoda, biztosan nem tudott volna válaszolni.
Egy férfi és egy nő közeledett feléjük, diszkrét szerelmi
fészket keresve felmentek a pavilonhoz, kibámultak a sötétbe.
– Ki van ott? – kérdezte a férfi.
– Ki az, ki az? – suttogta a lány.
Meglátták Willis és Linda sziluettjét, és elmentek, inkább a
borostyánfüggöny mögött keresték a békességet.
– Láttad, ki volt az a nő? – hallatszott még a lány suttogó
hangja.
A pavilon korlátja hideg volt. Willis megdörzsölt Linda kezét,
párás lehelete az arca és a lány arca előtt lebegett. A hold jeges
fényt terített a teniszpálya vonalaira és a hálón keresztül a
vízhűtőre. Elég világos volt ahhoz, hogy Linda el tudja olvasni a
pálya szélén felállított dicsőségtáblára írt szöveget:

Férfi egyes bajnok: Willis Poore, 1920-1922.

Női egyes bajnok: Miss Lolly Poore, 1919-1922.
Vegyes páros bajnok: Willis és Lolly Poore, 1919-1924.

– Polly átkozottul jól teniszezik – jegyezte meg Willis. – Ne

hagyd, hogy megtévesszen ezzel a látszattörékenységgel!
Lindát talán megtévesztette valaki, de biztosan nem Lolly.
– Mondtál valamit, Linda? – kérdezte Willis.
A lány megrázta a fejét. Remegett az álla, amikor Willis
megérintette és megsimogatta a nyakát.
– Maradsz?
– A bálon?
– Nem így értem.
Linda azt felelte, ha a szezon véget ér, már nem lesz munka
számára a birtokon.
 – Majd találunk neked valamit.
– Mit? – kérdezte a lány, mire Willis így felelt:
– Hagyd ezt abba, Linda!
A távolban, a teraszon megjelentek a pincérek, megrázták a
kis csengőket, a klubtagok összegyűltek a bálteremben, a
dohányzószobában, a medence körül, a játékterem ajtajánál, és
Pasadena közel ötszáz polgára – meg az ír pincérek és a
hollófekete hajú lányok a konyhán, meg a dühös szemű lakájok a
parkolóban, a kerítés túlsó oldalán megkezdték a
visszaszámlálást – tíz, kilenc, nyolc –, mert közeledett az 1925-
ös év, és pontban éjfélkor a zenekar rázendített az Auld Lang
Syne-ra, és a klubtagok lehámozták magukról a prémeket,
felfedték szmokingjukat és bársony- meg selyemruhájukat, az
aranyszálas, üveggyöngyös csodákat. A medencében lebegő
kövér fiatalember felkiáltott: „Félúton vagyunk 1930-hoz!”
Willis kigombolta a kabátját, hagyta lecsúszni magáról, és
lesegítette Lindáról a grizzlybőrt, és csak bámult, ahogy az
átizzadt selyem a lány vállára, mellére tapadt. Egyedül voltak, a
partizók tőlük néhány száz lépésnyire ujjongtak. Willis megfogta
Linda csuklóját, megcsókolta őt. Linda érezte Willis forróságát,
érezte a bourbon ízét az ajkán; Willis mellkasa Linda melléhez
nyomódott, a lány hátrálni kényszerült, egészen addig, amíg már
átdőlt a pavilon korlátja fölött, de Willis átkarolta, Linda meg
egyszerre kívánt szabadulni, meg azt is, hogy bárcsak soha ne
érne véget ez a pillanat. Willis átvezette a lányt az egyik fonott
díványhoz, a pavilon mögé, ráterítette a bútordarabra a
grizzlybőrt. Miközben a hold tovább lüktetett, Willis ismét
megcsókolta Lindát, akit meglepett a férfi testének forrósága,
halkan fel is nyögött emiatt, és Willis folytatta, és Linda
visszacsókolta, pontosan úgy, ahogy jónak képzelte, és közben a
klubtagok táncolni kezdtek a bálterem parkettjén, de Willis keze,
amit simává tett, hogy évek óta kerülte a munkát a birtokon, a
keze végigcsúszott Linda nyakán, rá annak a ruhának a
mellrészére, amit ő fizetett ki – ami sokkal többet ért, mint
amennyit a lány valaha is keresett, amennyit valaha is kereshet,
hacsak… hacsak… És Willis olyan magabiztossággal csúsztatta a
kezét, mintha joga lenne ahhoz, amit tesz, mintha az övé lenne a
ruha – és talán az övé is volt. És Linda egyszerre akarta, hogy
hagyja abba és folytassa, és nem tudta, hogy mondja meg
bármelyiket, hogy mondja ki egyszerre mind a kettőt. Ezt tette
vele Willis: kicsente a szavakat a torkából. A férfi keze lejjebb
haladt, és Linda ellökte, de azonnal visszatért, de ő újra ellökte;
és Willis keze visszatért a lány mellére, a hasára, becsúszott a
lábai közé. „Willis, ne!” – kiáltott fel halkan Linda, de egy kar
leszorította, egy kéz meg szabadon vándorolt rajta, miközben
játékosan megpróbált kitérni előle, és reszketett, szabadulni
próbált, de Willis magához szorította. Linda hagyta, hogy Willis
elbolondítsa: a fiú férfi volt, ehhez kétség sem férhetett. A
medvebőr szúrta a bőrét, és Willis nedves volt az izzadságtól, és
gyors, zsíros keze folyamatosan mozgott az ő testén, akkor is,
amikor még egy utolsó kísérletet tett: „Willis, és ha jön valaki?”,
de a férfi nem akarta abbahagyni, már nem tudott leállni; és a
zenekar karmestere bejelentette a Night-Men nevű triót, és a
bálteremben a tömeg felhördült, és a szaxofon meg a trombita
hangja belehasított a hideg szilveszteréjszakába.
És Linda Stamp úgy emlékezett erre az éjjelre, hogy nem volt
más választása. A sors, amit oly sokáig megtorpanásra
kényszerített, most kitört és körbefolyta, lecsapott rá – nem ő
döntött, mindezt nem ő akarta. Linda, az erős gerincű lány most
reszketett Willis kutakodó kezei alatt, és hagyta, tűrte, hogy az éj
elvonuljon fölötte; hagyta, tűrte, hogy Willis a testébe préselje
magát; és a kezek könnyedén eltávolították a ruhát, mintha
Willis előzetesen minden egyes kapcsot és gombot
tanulmányozott volna. „Ó, Lindy! Lindy!” – zihálta a lány
mellére. És Linda nem értette, kit szólongat, őt biztosan nem, ez
nem az ő neve. „Ez mind a tiéd lehet” – mondta Willis. „Minden?
Micsoda?” De Willis nem válaszolt, csak újra: „Lindy!” És ahogy
tovább nyomakodott, a veríték a homlokáról Linda szemébe és
szájába csöpögött – köhögnie kellett, fuldoklott, de akkor már
egyszerre vert a szívük, és újra meghallotta azt a nevet, újra és
újra – Lindy, Lindy, Lindy –, és úgy érezte, valami megmoccan
alatta. A fonott szófa megreccsent, a selyem elhasadt, a
medvebőr szinte felmordult, mint egy élve eltemetett állat, két
gyors, rózsaszín tenyerű kéz verni kezdte a kongát, rázendített a
színpadon álló zenekar, és Willis szája forró volt meg nedves
Linda nyakán; a férfi harapta, szívogatta a bőrét, és a vér sós
óceánszaga érződött, és az érem, amit Willis kapott a
hősiességéért, amit szokás szerint a mellkasára tűzött, most
belenyomódott Linda húsába, ott hagyva egy homorú
tükörképet, mintegy megbillogozva őt – és Linda végleg feladta,
elernyedt Willis alatt, és hagyta, hogy rázuhanjon az újév hajnala,
és a muzsika hömpölygött, akár egy folyam, bele az éjszakába, és
a zenekar hajnalig játszott, és Poore kapitány újra, meg újra, meg
újra elmondta, vagyis most már inkább csak suttogta, lágyan és
szelíden, újra kimondta azt a nevet, és mindketten olyanok
voltak, olyan izzadtak, mintha akkor kapaszkodtak volna ki a
medencéből, és Willis hangja puha volt, dallamos, szinte olyan,
mintha énekelt volna:

Az óceánban született,
a tenger felől érkezett,
a nő, kit szívem áhít:
enyém vagy, kicsi Lindy!
 13.

Amikor elhagyták a Valley Vadászklubot, a hajnal már

megérkezett a dombok mögé. Willis és Linda kilépett a kapun, és
pár lépést követően a klubház dértől ropogós pázsitján találták
magukat. Olyan későre járt, hogy a parkolószolgák már
hazamentek; Willis magára hagyta Lindát, hogy előkerítse a
kocsiját. Amíg távol volt, egy keménykalapos férfi bukkant elő az
egyik sövény mögül.
– Jól érezte magát? – kérdezte.
A lány azt felelte, hogy igen, és összehúzta magán a kabátot,
begombolkozott.
– És mi tette olyan különlegessé? – kérdezte valaki a férfi
mögött. Linda nem látta, ki az, de olyan fáradt volt, hogy
önkéntelenül válaszolt, szinte nem is hallva a saját hangját:
– A zene. A tánc. És az a rengeteg prém meg szőrme!
– Ez te a medvebőröd? – Egy nő hangja volt.
A férfi előrehajolt, hogy előhúzzon egy kamerát a lábánál álló
táskából, így Linda megláthatta a háta mögött álló, alacsony,
ezüstös hajú, fiatal, mégis kemény arcú nőt. Az az arc… valahogy
ismerős volt a számára. A nő mindentudón elmosolyodott,
mintha ő már a tudatában lenne valaminek, aminek Linda
fejében még a helyére kell kattannia.
És a helyére kattant.
– Charlotte? Te vagy az?
– Hát persze hogy én vagyok! – És Cherry Moss átnyújtott
Lindának egy névkártyát: „Riporter – társasági rovat és hírek”.
– Szent ég! Hadd lássam régi barátnőmet, Sieglinde Stumpfot!
Wally! – Félretolta maga elől a férfit. – Róla mindenképp csinálj
egy felvételt! Ezer éve ismerem!
Wally elkattintotta a kameráját. Vakító, bádogszínű fény
lobbant a pázsiton, Linda önkéntelenül a szeméhez kapta a kezét.
Egy-két másodperce megvakult, azt sem tudta, hol van. Azon
kapta magát, hogy előrenyújtotja a kezét és a levegőt
markolássza.
– Charlotte?
– Itt Cherry vagyok. Ejnye, Wally talán a szemecskédbe
villantott?
Linda látása kitisztult. Cherryre nézett, aki már ott állt
mellette, jegyzetfüzettel a kezében, a rá jellemző módon
harapdálva az ajkait. Úgy vetette meg a lábát, mintha egy
hosszú, kimerítő napon lenne túl. Linda összezavarodott, kicsit
meg is szédült; hirtelen nem tudta eldönteni, hogy az ital hatását
érzi, vagy valami más a gond. Melege volt, de közben fázott is, a
grizzlybőr szinte megfojtotta.
– Elárulnád, kivel jöttél ide ma este? – kérdezte Cherry.
– Poore kapitánnyal – felelte Linda. Ahogy ezt kimondta, a
kocsi begurult a kapu elé. Willis futni kezdett Linda felé, és
közben azt kiáltozta, szálljon be azonnal az autóba. Amikor Linda
nem mozdult, a férfi átölelte. Linda feléje hajolt. Ez volt az a
pillanat, amikor ismét felvillant a fényképezőgép. A lány
összerezzent. Willis betuszkolta az autóba. A híd irányába
hajtottak el. Linda hátranézett, és látta Cherryt, ahogy lehajtott
fejjel buzgón jegyzetel.
– Az ég szerelmére, Lindy! – mondta Willis. Savanyú volt a
leheleté. – Soha ne állj szóba a pletykalapok riportereivel!
Linda bólintott.
Cherry hajtincsei eközben a nyakához tapadtak, de nem
törődött ilyesmivel, a ceruzája szorgalmasan kaparta a
jegyzetfüzet lapját, miközben az autó felgyorsított a boulevard-
on. Végül felemelte a fejét; a kocsi már túl messze járt – Linda
csak egy világos, ovális foltot látott azon a helyen, ahol Cherry
arca lehetett.
Annyi minden történt azon az éjszakán, hogy Linda talán – de
csak talán – azt gondolta, csupán szellemet látott, egy emléke
öltött alakot előtte, látomása volt. Azután persze szembesülnie
kellett a rideg valósággal.
A valósággal a másnap délután megérkező újság
szembesítette, az American Weekly, aminek a lapjaitól foltos lett
az ujja:

A narancsültetvény tulajdonosa szakácsnőt kísérget!

(Aki kölcsönkapott medvebundát visel.)
Csacsogós Cherry cikke

Vajon Pasadena melyik alapítójának fia kísérte el a Valley

Vadászklub Antarktisz-báljára a birtokán dolgozó szakácsnőt?
A lányt egy kölcsönkapott medvebőrkabátban csempészte be a
klubba. A kabátot az illető a saját (talán mit sem sejtő) húgától
vette kölcsön a szakácsnő számára; a húg egyébként odahaza
maradt, mivel gyengélkedés okán ágyban feküdt. Kíváncsi
lennék, mi betegítette meg?

A cikkhez tartozó fénykép homályos volt és sötét, a kimerült

boldogság egy pillanatában készült Lindáról és Willisről: Willis
éppen átfogta Linda vállát, Linda éppen Willis felé hajtotta a
fejét. Még a rossz nyomtatásban megjelenő képen is látni
lehetett, hogy Linda szeme csillog, bárki, aki kirázta az újságjából
az American Weeklyt (mert ezt akkoriban még mellékletként
csatolták Amerika legjobb és legmocskosabb újságjaihoz, köztük
a Star-Newshoz), azonnal felismerhette Linda Stamp ajkán és
nyakán Erósz párásságát.
Brudernek ez biztosan feltűnt, amikor szétnyitotta az újságot
a borsfa alatti asztalnál, és talán feltűnt a mögötte álló
munkásoknak is, akik a nyakukat nyújtogatva próbáltak egy-egy
pillantást vetni a képre. A munkások huhogni és füttyögni
kezdtek, amikor meglátták a tanyaház ablaka mögött Linda
alakját – Lindáét, aki épp az ő reggelijüket készítette és Muir
Jüen meg a többi férfi viccelődni kezdett, hogy lám-lám, Linda
már nem sokáig fog a konyhán dolgozni. Bruder az asztalfőn ült,
előtte a szétterített újság. A homlokát a tenyerébe hajtotta. Nem
akarta elhinni, de a bizonyíték ott volt előtte. Mindig is gyűlölte
Charlotte-ot (vagy Cherryt, vagy bárhogy is nevezte magát az a
nő), most azonban az utálat ellenére is hálás volt neki. Igen, hálás
volt neki azért, hogy megmutatta az igazságot. Ez ugyanaz az
igazság volt, amit már Linda is elmondott neki, de akkor ő
valahogy még nem fedezte fel a lényegét, nem értette meg
egészen. Csak ez, ez a kép és az újságcikk tette világossá számára
azt, amit már hosszú ideje tudnia kellett volna. Hallgatott, de
dühös volt. A munkások tudhatták, hogy Linda elárulta őt; most
már mindenki tudhatta, és Bruder csak ült a
megaláztatottságával, túl döbbenten ahhoz, hogy bármit tegyen.
– Ne higgy el mindent, amit olvasol – mondta Linda.
– És a kép? – kérdezte Bruder.
– Az semmi. Lehet, hogy van, akinek butaság jut róla eszébe.
– Linda erőltetetten felnevetett. A hangja magas volt és édes,
egyáltalán nem úgy beszélt, ahogy szokott, és nem tudta, hogyan
magyarázza el, mi történt valójában; még maga előtt sem volt
képes világossá tenni. Megérkezett a jövője, de ő nem tudta, hol
van.
Este Willis felmentette Lindát a konyhai munkák alól. Egyszer
s mindenkorra felvitte a dombra. A következő éjszakán Linda
ágyékán megjelent egy piros pötty, amiről csak négy-öt évvel
később derült ki, hogy valójában micsoda. Bruder még aznap
este felmondott, elhagyta a birtokot, a holdszilánkok alatt
belerohant az éjszakába.
 14.

Néhány héttel később Willis vásárolt egy retúrjegyet Lindának

a Raymond Street-i állomáson, és otthagyta a peronon, azzal az
utasítással, hogy: „Gondold át, Lindy! Mi mást tehetnél? Nem
értem, miért nem mondasz igent most, azonnal!”
Linda fejfájástól és kimerültségtől gyötörten vonatozott végig
a parton, a kabátját, aminek ujjára valahogy egy lekvárfolt
került, az ölébe hajtotta. Az ujjhegyei a nyakán lévő duzzadt
ereket simogatták, fényes homlokát törölgették, és úgy érezte
magát, mintha valaki más térne vissza a Keselyűfészekbe,
egykori önmaga sarja. Lefogyott, az arca keskenynek látszott a
tükörré változó vonatablakban; a szoknyája alatt, a combja felső
részén kiütések vöröslöttek – mintha egy csapat hangya
egyszerre csípte volna meg –, de nem is igazán foglalkozott ezzel.
Reggelente hányinger gyötörte, időnként vérzett, nem volt
önmaga – ezt még ő is megállapította. Még Willisnek is
megjegyezte: „Mintha nem is én volnék”, és ezt Rosának is
elmondta; és amikor írt Edmundnak, és bejelentette, hogy
visszatér a Keselyűfészekbe, neki is elárulta: „Az utóbbi időben
nem vagyok túl jól.” De azért hozzátette: „Persze semmi
komoly.”
Ahogy a vonat végigrohant a parton, Linda az ablakhoz
szorította az arcát. Az óceán nyugodtnak tűnt, apály volt; Linda
látta a ladikokban ringatózó halászokat és látta a horizont
mentén kenuval haladó két embert. Az ablak repedt volt és
nyirkos, a sós levegő fátyolként borult az arcára, és érezte a part
illatát, a halomba sodródottan száradó alga szagát, és a vonat
elhaladt egy öböl mellett, amelyben csapatnyi fiú és lány
bökdösött botokkal egy partra vetődött hosszúszárnyú delfint,
kavicsokat dobálva a jókora, gumiszerű fejre.
Hazament, mert nem tudta, mit tegyen. Beszélni akart
Bruderrel. Segítséget akart kérni Edmundtól. Senki sem ismerte
őt jobban, mint a bátyja, legalábbis ezt ismételgette magában.
Edmund levelei – amelyeket egyetlenegy kivételével
megválaszolatlanul hagyott – ott voltak a táskájában,
összekötve, pecsétesen és gyűrötten; egyiken elkenődött a
festék, amikor rádőlt egy pohár pezsgő… A szilveszteri parti után
Edmund megírta neki, hogy Bruder visszatért a
Keselyűfészekbe. „Kirúgott a saját házamból. Most a fiúval
együtt a Keselyűházban lakom. Úgy viselkedik, mintha az övé
lenne a farm, és közölte velem: valóban az övé minden.”
Amikor megérkezett Baden-Baden-by-the-Sea-be, Linda a
táskájával a kezében végiggyalogolt a Keselyűfészekhez vezető,
kikövezett úton. Az ezüstszínű ruha, amit Esperanza kijavított,
megvarrt, selyempapírba csomagolva ott lapult a táskában. Arra
számított, hogy Edmund és Dieter majd elébe szalad, üdvözlik őt,
és Bruder is ott lesz mögöttük; arra számított, megölelgetik
majd, ott a földeken, és érezni fogja hagymaszagukat, megölelik
őt, piszkos munkáskezük bepiszkolja a blúzát, és így szólnak:
„Végre hazajöttél! Légy üdvözölve!” De senki sem ment ki elé, és
egyszer csak azon kapta magát, hogy egy tábla előtt áll, amit
valaki a földbe vert:
„Keselyűfészek – Maradj kívül!”
Az apját hívta, a bátyját, azután meg Brudert, de a hangját
elnyomta az óceán morajlása. Ismét felkiáltott, de a szél éppen
felsüvített a szirtfalon, így a saját hangját is alig hallotta. Egyedül
érezte magát. Valami apró és éles, bűntudatszerű érzet
telepedett a mellkasába.
Edmundra a Keselyűházban talált rá, épp azon ügyködött,
hogy lehámozzon Palomarról egy sáros kezeslábast. Túlságosan
elcsigázottnak látszott ahhoz, hogy örüljön a húga érkezésének. A
kisfiú gagyogott, küzdött az apja ellen; lemeztelenített dereka
fehéren ragyogott az ágyra terített, kék takarón. Rugdalózott,
Edmund pedig rákiabált, hogy hagyja abba, mire a kisfiú az apja
mellkasába rúgott, erre Edmund pofon csapta.
– Segíthetek? – kérdezte Linda.
– Nem hittem el, amikor azt írtad, hogy hazajössz. – Edmund
arca lágy volt és elgyötört. – Azt sem tudom elhinni, hogy
tényleg itt vagy.
A kis Palomar odaszaladt Lindához, a kezeslábasa a térde
körül, a teste borzongott a hidegtől. Átölelte Linda lábszárát,
majdnem feldöntötte őt. Linda letérdelt, kiléptette a fiúcskát az
overallból, feladott rá egy tiszta nadrágot.
Dieter is előkerült, de alig ismerte fel Lindát.
– Visszajöttél a háborúból? – kérdezte. – Vissza,
Franciaországból? – Az arca hókék volt, a tekintete réveteg, a
jobb keze lebénult, görcsös karomnak látszott. Öreg volt, de az
agya már jóval a teste előtt kiürült.
– Egy nap úgy ébredt fel, hogy már nem volt itt – mondta
Edmund, csettintve egyet az ujjával, hogy demonstrálja, milyen
gyorsan elillan a józan ész és az élet. – Megírtam, nem olvastad a
levelemben?
Edmund is üresnek látszott; kiszívták belőle az erőt azok a
munkák, amiket korábban Linda végzett el a ház körül. Mivel
Dieterről és Palomarról is gondoskodnia kellett, hosszúra nyúltak
a napjai: hajnal előtt kelt, későn feküdt ágyba, etette az apját és a
fiát, mosott rájuk, fürdette őket, ágyneműt cserélt nekik,
megfőzte a fehér káposztát, amit Dieter szürcsölgetett, meg a
tortillát, amit Palomar órákon keresztül szopogatott, felmosta a
padlót, takarított utánuk, mert mind a ketten óriási koszt
csináltak. A soha véget nem érő és látszólag hiábavaló munkák
végzése közben megerősödött benne az érzés, hogy élve
eltemették, arra kényszerítették, hogy egy másik ember életét
élje.
– Eljöttem hozzátok – mondta Linda.
 – De miért most? Ennyi hónap után…
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Hogy elmondjam, mi
történt… – kezdte Linda, de félbeszakította valami… Valami, ami
az ablakon túl, a mezőn mozdult meg. Kinézett, és látta, hogy
Bruder vonszol egy kézikocsit. A láza miatt már-már arra
gondolt, kísértetet lát: Bruder éppen úgy nézett ki, mint akkor,
amikor először érkezett meg a Keselyűfészekbe. Linda leült a
bátyja ágyára; a combja Edmundéhoz ért. Ő megfogta a húga
kezét, hideg ujjakkal cirógatni kezdte. Volt ebben az egészben
valami kegyetlen őszinteség: Linda rádöbbent, hogy az életük
pályája eltávolodott egymástól, de mégis, mintha csak órák
teltek volna el a gyermekkoruk óta. Kimondta a bátyja nevét, a
bátyja pedig az övét.
Siegmund.
Sieglinde.
Linda nem tudta, nem tudhatta, hogy Bruder, miközben a
hagymaföldön dolgozott, látta őt és a bátyját a matracon, látta,
ahogy ott ülnek, mint két öregember, egymásba kapaszkodva,
egymást támogatva az élet gyötrelmes brutalitásával szemben.
Bruder egyik zsebében ott volt az American Weeklyből kivágott
kép meg Cherry cikke; a másik zsebében a szarvasláb markolatú
kés lapult. Amikor eljött Pasadenából, nem hozott mást magával,
csak az újságot meg a kemény fogadalmat, hogy bosszút fog állni.
Létezik egy kérdés, amit néhányan fel szoktak tenni. Egy
ember mikor válik azzá, pontosan azzá az emberré, aki
valójában? Bruder úgy gondolta, nála ez 1925-ben, újév napján
következett be. Hitt Lindában, de aznap ez a hit meghalt benne,
és bár mindig szerette a nőt, addig is, később is, sosem bocsátott
meg neki. Holtan akarta látni Lindát, de amikor belepillantott
abba a jövőbe, amelyben a nő már tényleg nem élt, könnyek
szóródtak a szemébe, és a kocsiján a szagló hagymák úgy
gurulásztak összevissza, mintha levágott fejek volnának –
Bruder lement a partra, hogy belemeneküljön a fekete éjszakába.
Már semmit sem várt Lindától – semmit, kivéve a
korallmedált, amit egy nap vissza akart venni tőle. Elképzelte,
ahogy megmarkolja azt a medált, ahogy letépi a lány nyakából,
és érdekes módon, pontosan ugyanabban a pillanatban Linda is
ezt a jelenetet képzelte maga elé. Felült az ágyában, és úgy
érintette meg a nyakát, mintha egy kéz szorongatná a légcsövét.
Az első pillanatban azt sem tudta, hol van, de azután felismerte a
hullámok zaját, és rádöbbent, hogy éjszaka van. Először arra
gondolt, hogy még mindig kislány, és Dieter meg Valencia ott
alszik a szomszédos házban, de azután minden eszébe jutott.
Minden! Körülötte ott hevertek a Willistől kapott ajándékok: a
jegesmedveprémből készült körgallér, az igazgyöngyökkel
kirakott színház távcső, az ablak előtt pedig, a szellőben susogva,
ott lógott az ezüstszínű ruha. Kikelt az ágyból, megvizsgálta a
combján lévő pirosságot. A kiütések kemények és vörösek
voltak. A hónalja fájt, mintha valami mirigyek duzzadtak volna
meg benne. Nem értette, mi történik, legalábbis először nem.
Rosa korábban elmondta neki: „Ez velem is megtörtént. Az első
egy-két hónapban ez van.” Azután: „A gyomrod hogy viselkedik?
Hogy alszol? Nincs benned valami furcsa nyugtalanság?
Előfordul, hogy már délelőtt elfáradsz? Reggel?” Linda minden
kérdésre igennel válaszolt. „Akkor hamarosan fel kell keresned
dr. Freemant” – jelentette ki Rosa.
Valami megmozdult az ablaka előtt. Amikor félrehúzta a
függönyt, Edmundot látta, aki egy kalapáccsal meg egy fejszével
dolgozgatott a pajtában. Az ajtóhoz támasztva néhány apró
fenyőléc állt; Linda elképzelni sem tudta, mit csinál a testvére.
Edmund a léceket rácsavarozta egy nagyobb deszkára, és Linda
lassanként rájött: egy kis ágyat készít Palomar számára. A pajta
lámpája aranyló, elektromos glóriát vont Edmund alakja köré.
Linda látta, milyen békés a bátyja arca munka közben. Edmund
letérdelt, egy facsavarral rögzítette a lécet, azután párszor
áthúzta rajta a dörzspapírt. Mintha transzba esett volna, ami
megvédte őt a valóságtól, ami valamennyiükre rázuhant. Linda
látta, hogy erősen összpontosít, a szeme ugyan nyitva van, a
tekintete mégis homályos a szemüvege mögött, a haja a
homlokába hull. Edmund felcsavarozott még egy lécet. Linda
valahogy érezte, a bátyja felkészült rá, hogy segítsen neki;
érezte, hogy eltávolodtak ugyan egymástól, de hamarosan
minden rendbe jön.
Azért jött a Keselyűfészekbe, hogy helyre hozza a dolgokat.
Úgy döntött, nem vár tovább. Hálóingben, mezítláb ment ki a
bátyjához; a hálóing uszályként lobogott mögötte, ahogy
keresztülvágott az udvaron. A hold ezüstösre festette az arcát.
Úgy közeledett Edmundhoz, mintha valamin siklana – az éppen
huszonkét esztendős fiatal nő, Linda Stamp pillangóként lebegett
be a pajta ajtaján kiömlő, aranyszínű fénybe. Ahogy közeledett a
bátyjához, már tudta, mit fog mondani neki. Tudta, tanácsot kér
tőle, és elmondja neki az igazat a szilveszteréjszakáról, meg arról
is, a szíve hogyan küldte el Brudert; elmondja majd, azt szeretné,
ha segítene neki visszakapni őt. Az éjszakát nyirkossá tette a
tengeri pára. Linda erős rengést érzett a gyomrában, mintha
hideg, haltestsűrű hullámok örvénylettek volna keresztül rajta.
Edmund figyelmét lekötötte a feladat, nem látta meg őt. A
hálóing gallérját és ujjait rózsaszínű szalag díszítette. Ez a szalag a
Dodsworthből származott, ahogy a borsóméretű igazgyöngyökből
fűzött nyaklánc is. „Szükséged lesz valami másra is, mint ez a
koralldarab” – mondta Willis.
Az osztrigafehér hálóinges alak Edmund közelébe ért. A lány
megállt. Edmund felnézett, és Linda látta, azonnal szilánkokra
törik az arcán a korábbi békesség és nyugalom – olyan volt,
mintha egy kalapáccsal rácsaptak volna egy váza domború
hasára.
Linda letérdelt mellé. Összeért a térdük, a nyirkos levegő
fényessé tette a férfi arcát.
– Palomarnak csinálom – mondta Edmund, miközben
behajtott egy újabb csavart, azután a kalapácsával sorban
végigkopogtatta a már felerősített léceket.
– Szükségem van a segítségedre – kezdte Linda halkan.
 Edmund nem hagyta abba a munkát. Behajtott egy újabb
csavart.
Az ajkai között már csak egy maradt, a hegye éppen a nyelve
alatt volt. Linda eltűnődött, vajon a vas íze lecsorog-e a torkán;
vajon a bátyja hallotta egyáltalán, mit mondott?
Egyszerű dolog volt, amit el kellett mondania, mégis félt, hogy
képtelen lesz szavakba önteni. Vajon be lehet szorítani az
igazságot pár mondat korlátai közé? Az élete is ilyenné vált:
korlátok közé szorult. Az egyik férfi akarta őt, és ő nem egészen
értette, miért; a másik férfi nem akarta őt, és ő fel sem tudta
fogni, miért nem.
– Bajba kerültem – kezdte.
A férfi keze megállt. Óvatosan Linda felé fordult. A tekintete
olyan volt, mintha valaki megbántotta volna. A szája pedig akár
egy üres lyuk.
– Edmund – mondta Linda. – Kénytelen leszek… –
Elhallgatott, azután ismét nekifutott. – Én, én… – Megremegett
a megalázottságtól és a bizonytalanságtól. Rettenetes zokogás
szakadt ki a torkán. – Nem tudom, mit tegyek!
– Mit művelt veled? – Edmund felkapta a kalapácsot, az
ízületei fehéren ragyogtak a sötétben. Mint egy madár, ami
lendületet véve a levegőbe löki magát, úgy indult el, úgy
száguldott keresztül az udvaron, széttárt karokkal. A kalapács
feje megcsillant a holdfényben. A lába és a szél röpítette, siklott
és rohant a szirtfal irányába, akár egy keselyű – még a fejét is
olyan dühösen rángatta közben.
Linda felállt.
– Edmund! Edmund! – Nem tudta, hová megy a bátyja, miért
rohan el tőle.
A férfi elért a sziklához, és átlendült fölötte.
Linda is futásnak eredt, a bátyja nevét kiáltozta. És hirtelen…
Meghallotta Edmund kiáltását. A partról érkezett.
– Soha többé nem fogsz hozzányúlni!
És ahogy Edmund üvöltve szólongatta Brudert, ahogy a
hangja visszhanggá változva felfelé szállt a homokról, Linda
megértette. Egy kép furakodott Edmund elméjébe: látta őt,
ahogy ott fekszik a narancsligetben, és Bruder ráereszkedik.
Vajon ez a kép ugyanaz volt, amit ő látott azon az éjszakán, a
forróvá váló álomban, miközben a lábai közé gyűrte a lepedőt?
Linda a szirtfal peremére rohant.
– Ne! Edmund! – És azután: – Hagyd őt békén!
Mert Linda Stamp (Lindy! Lindy!) még magának sem vallotta
volna be, hogy már megszületett a döntés az ügyében; ő maga
határozott. Hogyan történhetett meg úgy, hogy észre sem vette?
„Ez a sors – mondta Willis korábban. – Te meg én.”
Egy hang a szélben, felkúszott a sziklán, erőlködve próbált
eljutni a lányhoz.
Ott állt a peremen, kavicsok peregtek alá a szirtfalon; a fekete
óceán nyugodtan hullámzott, fehérlettek a habtaréjok, vízpermet
fröccsent a kövekre, felragyogott a holdfényben a régi lépcső
romos maradványa. Linda leért a partra, de senkit sem látott. A
homok puha volt, mélyre süppedtek a lábnyomok. Követte
ezeket a mélyedéseket, délre haladt, túljutott a kanyarulaton, a
Medúzaparton. A lába felszaggatta a homokot, és futott, futott,
míg már nem kapott levegőt.
Még nem látta őket, amikor meghallotta a hangokat.
– Nem hagyom, hogy elvedd őt tőlem! – kiáltotta Edmund.
Reccsenés, mintha egy fadarab hasadt volna szét. Csattanás –
mintha egy álombéli hang vált volna valóssá. Linda lába alatt a
homokot felváltotta a kavicsmező: megérkezett a Katedrális-
öbölbe, és azonnal meglátta őket. Bruder felemelt karja gyorsan
leereszkedett – mintha elhajított volna valamit. Edmund eldőlt,
Bruder lába elé zuhant. Különös hang hallatszott, mintha egy
kapa pöffent volna bele az iszapba. Egy kis fémérme villant meg
Edmund feje tetején. Az óceán felnyögött. És azután… Minden
mozdulatlanná dermedt. Linda látta őket, de nem értette, nem
fogta fel, mi az, ami a szeme előtt kibontakozott.
És heteknek, hónapoknak, éveknek kellett eltelniük, mire
biztosan megtudta, mi történt.
Az öböl széléhez érve megállt. Hallotta Bruder kiáltását a
sötétben. Neki kiabált, őt figyelmeztette, hogy ne menjen
közelebb. Linda megijedt, engedelmeskedett, ott állt a parton és
a két alakot bámulta, azt, amelyik állt, és a másikat, amelyik
feküdt. Valami azt súgta neki, fordítsa el a fejét. Megfordult,
északi irányba nézett, és a végtelen partszakaszra gondolt, a
kisebb-nagyobb öblökre, és gondolatban együtt haladt északra a
szárazföld vonalával. A narancsültetvényre gondolt, a dombon
álló, fehér házra, meg a jövőjére és persze a múltjára. Még egy
utolsó kísérletet tett arra, hogy odamenjen Bruderhez, de
megcsúszott és rázuhant a kövekre; valami megvágta a tenyerét.
A vére csillogó volt a blúzán. Bruder, az arc nélküli sziluett ismét
felkiáltott:
– Linda, eredj haza! Ne gyere ide! – Azután halkan (talán nem
is akarta, hogy a lány ezeket a szavakat meghallja) még
hozzátette: – Most már semmit sem tehetsz. Elkéstél.
ÖTÖDIK RÉSZ
OKIRAT

A Mennyek összes jósága

sem fedheti el a múltat.
Évek felhőzik, halál bevégez,
de ami lett, örökre meglett.

– EMILY BRONTË
 1.

Andrew Jackson Blackwood 1945 telének végén még mindig

nem tette meg a döntő lépést az ügyben, amit Mrs. Nay úgy
jellemzett, hogy „ilyen csak egyszer adódik az ember életében”.
– Ilyen lehetőség csupán egyszer jöhet szembe az emberrel –
mondta egy nap, amikor véletlenül összefutottak a Colorado
Streeten. A nap magasan állt, az esőzés véget ért. Mrs. Nay
hozzátette, hogy a hónapok múlásával Mr. Bruder egyre jobban
vágyik arra, hogy letegye magáról a terhet. – Képzelje csak el,
Mr. Blackwood! Képzelje el magát mint a Pasadena urát! Ez
aztán valódi eredmény lenne, nem gondolja?
Ez volt az a pillanat, amikor Blackwood úgy érezte, a nő kissé
túlzásba viszi a rámenősséget. Mrs. Nay diszkréten közelebb
hajolva, egészen halkan, de így is kissé sértő módon azt is
megtudakolta, vajon Blackwoodnak rendelkezésére állnak-e a
szükséges anyagiak. A férfi udvariasan biztosította, hogy nem
csupán a Rancho Pasadenát, de akár a Keselyűfészket is meg
tudná vásárolni, ha Mr. Bruder esetleg mindkettőt el kívánja
adni.
– Mindkettőt? Egy szerződés keretein belül? Nem is rossz
elképzelés! – vágta rá Mrs. Nay.
– Végső soron az a hagymaföld volt az első, amin megakadt a
szemem. – Dodsworth évekkel korábban bezárt üzlete előtt, a
járdán álltak.
Mrs. Nay azt mondta, semmit sem ígérhet, de meglebegteti az
ötletet. Ezután elsietett, találkozója volt, amelyen a Colorado
Streeten álló, elhagyatott épületekről esett szó – a magát a
„Szemünket bántó csúfságok megszüntetését célzó bizottság’’-
nak nevező csoport ülésére ment. Sietett, de azért még sarkon
fordult, és mondott valamit Blackwoodnak:
– Épp most kaptam levelet George-tól. Azt mondja, a Reich
bukása még annál is gyorsabban zajlik, mint ahogy arról az
újságok beszámolnak. Az első fiúk már ezen a nyáron
hazajöhetnek! – Meglobogtatott egy borítékot, amin az egyik
washingtoni hotel lógója virított. A mosolyában érzékelni lehetett
a jövőbeli béke örömét. Ennyi hónap után már vágyott arra,
hogy lássa a férjét. A kapcsolatuk szokatlanul barátságos volt:
George és Cherry Nay – a két bajtárs, akik magukért és
egymásért harcolnak. Amikor Cherry fiatal volt, eléggé
szégyellnivaló életet alakított ki magának (egyik csípős sztoritól a
másikig rohangált), de persze akkor még eléggé korlátozottak
voltak a lehetőségei. Akkoriban nem állt rendelkezésére más,
amiből megélhetett volna, csak a szavai: fiatal volt és okos, de
nem különösebben szép, nem rendelkezett kapcsolatokkal; a
világ nem sokat kínált az olyan lányok számára, mint Charlotte
Moss. Minden tőle telhetőt megpróbált elkövetni, de (ahogy
időnként bevallotta magának, amikor a bűntudat szorongatta a
torkát) ez nem mindig sikerült. Azután segített Brudernek,
akkor, amikor a férfinak a legnagyobb szüksége volt erre, és
körülbelül ugyanabban az időben rátalált George-ra, és néhány
hónap leforgása alatt minden megváltozott az életében. Felfogta,
milyen szerencse érte, áldotta a sorsot azért, hogy ennyi jóban
lehet része, és most, valahányszor levelet írt a férjének
(„Legdrágább barátom…!”), emlékeztette magát, hogy végső
soron jól alakult az élete. – Viszontlátásra, Mr. Blackwood!
– Viszontlátásra, Mrs. Nay!
– Biztosra veszem, hogy hamarosan újra beszélünk.
A következő nap reggele nem sok jót ígérő napkeltével
kezdődött, a fény diffúz volt és fehér, az előrejelzések szerint
korai hőhullámra kellett számítani. Azután Blackwood háza előtt,
a telefonpózna tetején megjelent egy sas. Horgas, sárga csőrében
valami papírszerű, zöld dolgot tartott; a férfi úgy látta, mintha
egy bankjegy lenne. Ezt a jó szerencse jelének vette, és rohant,
hogy elővegye az összecsukható teleszkópját, ám amikor sikerült
alaposabban szemügyre vennie azt a bizonyos zöld tárgyat,
megállapította, hogy nem egyéb, mint egy mahagónilevél. Bár ez
így már aligha lehetett szimbolikus, az esemény mégis
bizakodóvá tette; magára öltötte szokásos vidám önbizalmát, és
ott helyben, mentazöld pizsamájában eldöntötte: bele fog vágni
abba az ügyletbe, amiről úgy gondolta, élete legnagyobb üzlete
lesz, sőt legfontosabb eredménye, valami olyasmi, amiről
emlékezni fognak rá. Igen, belevág és megszerzi magának a
Rancho Pasadenát. Átalakítja, valami hasznosabbat és
profitábilisabbat csinál belőle, átlendíti a modern korba. Ez lesz
az a tranzakció, ami örökre átalakítja a sorsát, ami egyszer s
mindenkorra feljebb juttatja azon a bizonyos létrán, amely már
oly sok szálkát szúrt a hüvelykujjába az évek során. Minden
megváltozik majd, más ember lesz belőle, és a világ is másként
fog tekinteni rá. A világ, ami korábban nem ismerte fel, nem
ismerte el őt, hamarosan teletömi a postaládáját meghívókkal. A
tükörbe nézett, és mintha máris egy új ember képét látta volna
benne.
Március elején megszervezte, hogy Mrs. Nay körbevezesse a
bank embereit a birtokon. A munkások általában az évnek ebben
a szakában érkeztek meg az ültetvényekre, a Pasadena körül
azonban semmi sem mozdult, minden csendes volt – mintha
minden haldoklott, vagy már nem is élt volna. Miközben a szürke
öltönyös bankemberek megtekintették a földet, belestek az
elhagyatott csomagolóházba és megcsodálták Kalifornia
történelmének ezt a darabkáját, ami ott terpeszkedett a
folyamatosan fejlődő város nyugati határában, Blackwood az
Imperial Victoriában ült, és a napról napra egyre ígéretesebb
híreket hallgatta.
1945… Biztos volt benne, ez lesz az az év, ami meghozza a
kedvező fordulatot a világ és Andrew Jackson Blackwood
számára. Biztos volt benne, hogy a dolgok ezúttal neki kedvező
módon alakulnak.
A túrát követően a bankárokkal együtt visszatért a bank
páncélterme melletti tárgyalóterembe. Formális prezentációt
tartott, kiterítette a birtok és a völgy térképét, amelyen minden
egyes négyzet egyholdnyi területet jelölt.
– Mihez kezd majd ennyi földdel? – kérdezte az egyik bankár
kissé flegmán.
– Kezdeni?
– Mik a tervei, Blackwood?
A férfi bevallotta, egyelőre nincsenek határozott tervei.
– A Pasadena azon birtokok közé tartozik, amelyet az ember
megvesz, ha tud, de később is ráér eldönteni, mit csináljon vele.
Biztosra veszem, nem kell elmagyaráznom önöknek, hogy a
lehetőségek száma végtelen. – Kis szünetet tartott, majd
folytatta: – Nem értenek egyet azzal, hogy a város számára az a
legjobb, ha ez a földterület egy hozzám hasonló ember kezébe
kerül? Egy olyan ember kezébe, akinek a céljai mindenképpen
összhangban állnak a közösség érdekeivel, valamint a haladás és
a fejlődés eszméivel?
A tölgyasztal körül ülő férfiak halkan tárgyalni kezdtek
egymással, de nem árulták el, mi jár a fejükben. Blackwood
tudta, Pasadenában gyakran hatásos, ha az ember a közösségre
hivatkozik, mivel a bankárok (akik „Százszázalékosoknak”
nevezték magukat) lényegében ugyanazok a személyek, akik a
Virágkarneválok, a presbiteriánus templom megépítése, a
gyülekezet és a vallási ünnepségek megrendezése mögött álltak.
Fontos volt számukra a közösség, ugyanakkor óvatosak voltak,
mert a kor, amiben éltek, ezt követelte tőlük. 1930-ban közülük
még többen fogadtak volna arra, hogy az országút egy bizonyos
irányba fog haladni, ám a betonfolyó végül egészen másfelé folyt.
A bank rengeteg pénzt fektetett a Hotel Vistába, arra számítva,
hogy legalább száz éven át ez lesz a vidék legjobb szállodája.
Blackwood akkoriban még nem járt a városban, de úgy hallotta, a
Vista valóban elegáns hely volt, aminek medencéje mellett
filmcsillagok, gengszterek, a narancsültetvények örökösnői
pihentek, de… De tessék! Meg lehetett nézni, hogy a háború
mivé változtatta a kaliforniai luxusszállót. Katonai kórházzá! Az
ösvények melletti növényeket széttaposták, a bungalókat
lelakták, a szőnyegeket kiárusították, az úszómedence mély és
üres volt, akár egy szemgolyó nélküli szemgödör. Nem, a Vista
nem váltotta be a bank hozzá fűzött reményeit, ez viszont más
lesz, egészen más – Blackwood biztosította erről a jelenlévőket, a
szürke és vértelen arcú férfiakat; biztosította őket, már más
szelek fújnak. Más szelek, hiszen 1945. március 1-jét írunk, és a
frontvonal lassan eléri Köln városát.
– A háborúnak hamarosan vége – jelentette ki a
megbeszélésen. – A fiúk hazatérnek Kaliforniába. Nem kellene
felkészítenünk a várost a számukra, uraim? Azok után, amit
értünk tettek? Talán nem érdemelnek meg legalább egy lakást
meg egy fedett garázst?
Valójában nem volt szüksége a bank segítségére ahhoz, hogy
megvegye a birtokot, de mivel társasházakat akart építeni a
városban, be kellett vonnia az üzletbe ezeket az embereket –
nem a pénz, inkább a kockázat megosztása miatt. Ha valamit
már megtanult, az az volt, hogy az ember nem vág bele egy
társasházkomplexum kiépítésébe teljesen egyedül. Az
ilyesminek nagyon könnyen rossz vége lehet. „Legyél bika, legyél
medve, de ne legyél disznó” – ez volt az egyik kedvenc mondása.
Egyébként is, a bankárok azokhoz a körökhöz tartoztak,
amelyekbe be akart kerülni, már el is képzelte, hogy ezek az
emberek aznap este, vacsoránál így szólnak a feleségükhöz:
„Édesem, ez a Blackwood, ez eléggé finom ember. Talán meg
kellene hívnunk őt magunkhoz valamikor.” Elképzelte, ahogy a
bankárok fiatal, de már nem fiatalka lányai, akik nem sok
hasznos dolgot tesznek, jó patrióta módjára khakiszínű ruhába
öltözve köszöntik őt az ajtónál: „Ó, ön bizonyára Mr. Blackwood!”
A bank befektetési tanácsának tagjai előtti szereplése végül
azzal zárult le, hogy a komoly tekintetű elnök, dr. Freeman
kijelentette:
– Ezt alaposabban át kell gondolnunk. Lehet, hogy mégsem
alkalmas rá az idő.
– Nem alkalmas? – kérdezte Blackwood csalódottan, mert
érezte, hogy a bankárok nem is az ötletet utasítják el, hanem
inkább őt magát. De… Egyáltalán, ki ez a Freeman? Az Old
Throopban végzett, azután orvosi iskolába járt valahol keleten;
kisebb vagyonra tett szert nőgyógyászként. Blackwood kicsit
körbeszaglászott, és megtudta, hogy dr. Freemannek van egy
kis, múltbéli titka – ahogy a többieknek is. Nem is nagyon tudta
elképzelni, hogyan lehetséges, hogy az ő tervét éppen egy olyan
ember utasítja vissza, aki annak idején végrehajtott néhány
illegális beavatkozást. És ezt nem is akárki állította; nem, az ilyen
dolgokról csak a legokosabbak tudhattak. Blackwood tudta, hogy
nem fog leállni, inkább ő lesz az, aki leállít másokat. Vagy esetleg
egyszerűen kihagyja az üzletből a befektetési bizottságot, és
egyedül veszi meg a Pasadenát. Mindig is jól elvolt egyedül… De
azután erőt vett rajta a félelem. Mi van akkor, ha Freeman és a
többiek azt tervezik, hogy elhappolják előle a birtokot? Vajon
Mrs. Nay megvédené őt? Vajon Bruder etikus ember? Ezek a
kérdések sürgetőleg hatottak rá, mindenképpen lépnie kellett
valamit.
A megbeszélés estéjén még semmire sem jutott. A szófáján
ült, előtte a kiterített térkép, amikor megszólalt a telefon. Mrs.
Nay kereste; a Pasadenába hívta egy utolsó látogatásra.
– Csak hogy biztosak legyünk, Mr. Blackwood.
– Biztosak?
– Biztosak abban, hogy ön az, akinek át kell vinnie a birtokot a
jövőbe.
– Nem igazán értem, mire gondol, de nagyon szívesen
találkozom önnel, Mrs. Nay. – És megállapodtak, hogy másnap
délután összefutnak.
Cherry korán érkezett a birtokra, leült a Cupido-szoborral
szemközt álló székre, és elgondolkodott Bruder legutolsó, eléggé
aggasztó telefonhívásán. Bruder köhögött, nedvesen zihált,
lassan beszélt, gyakran habozott. Amikor hallgatott, Cherry
maga elé képzelte, ahogy a halántékát dörzsölgeti két mondat
közt. Megkérdezte tőle, volt-e már orvosnál, de a férfi mintha
nem is hallotta volna. Az asszony persze tudhatta volna, hogy
Bruder pontosan az a fajta ember, aki elutasítja az orvosok
segítségét, legfeljebb akkor fogadja el, amikor már túl késő.
Fatalista volt ezekben a dolgokban, és ezt Cherry is tudta. „Mi
haszna lenne?” – kérdezgette Bruder, amikor ilyesmi került
szóba. Olyan ember volt, aki eleve megadta magát egy nagyobb,
gonosz erőnek, éppen ezért tűnt aggasztónak, hogy sürgősen el
akarja rendezni a birtok ügyét. „Add el a birtokot! – mondta
Cherrynek. – Meg akarok szabadulni az emlékektől.” Nem volt
naiv ember, de Cherry úgy gondolta, túlságosan egyszerűen látja
a kérdést. Mintha az összegyűlt borzalmaktól ilyen könnyedén
meg lehetne szabadulni, mintha azt csak úgy el lehetne adni!
Elképzelte, ahogy a kikiáltó egy üres teremben próbálja tenni a
dolgát. Üres teremben, mert ugyan ki venné meg egy másik
ember történelmét?
Ennek ellenére igent mondott. „Minden tőlem telhetőt
elkövetek.” Bruder köszönetet mondott neki. „Cherry, újra
megmentettél.”
Az asszony kinyitotta a vasdíszes üvegajtót, üdvözölte
Blackwoodot. Végigvezette a folyosón:
– Eszembe jutott, hogy még nem is járta be a teljes birtokot.
A férfi nem vitatkozott. Valójában már a Rancho Pasadena
majdnem minden szegletét látta – a tönkrement gyümölcsöst, a
cukorfehér mauzóleumot, az elhagyatott csomagolóházat, ahol az
évek hősége és ki nem használtsága morzsálódó, fekete hálóvá
szikkasztotta a futószalag gumiszíjait. Mrs. Nay már korábban
megmutatta neki azt a kiszáradt krátert, ami korábban a halastó
volt: „Az a hely, ahová Mrs. Poore járt, amikor magányos volt,
amiben egy bambuszbottal horgászott a pavilonból.” Blackwood
egy másik kísérővel – Bruderrel – már megtekintette a tanyaház
rozsdás priccseit is, meg a virágoskerten keresztülvezető, gazos
ösvényeket és a birtoknak azt a nap perzselte sarkát, ahol Lolly
Poore próbált – nem túl nagy sikerrel – kialakítani egy
kaktuszkertet. Ugyan mi maradt még, amit megnézhetett volna?
– Mi lenne, ha kisétálnánk a rózsakertbe? Eléggé leromlott az
állapota, de még megmenthető, legalábbis nekem ezt mondták.
Persze csak akkor érdemes foglalkozni vele, ha meg akarja
tartani a birtok egy részét.
– Futólag már azt is megnéztük, Mrs. Nay. Nem emlékszik? –
Blackwoodot meglepte, hogy a nőnek ennyire rossz a memóriája.
– Természetesen emlékszem, de nézzük meg újra!
Blackwood követte az asszonyt, aki átvágott a teraszon és
lement a távolabbi lépcsőn. Mrs. Nay elmondta, milyen hírt
kapott a férjétől.
– Minden remekül néz ki, nem igaz? Jó hírek vannak a
láthatáron, ami már nincs is oly távol tőlünk. Közeledünk a
végéhez, igaz, Mr. Blackwood? Hazatérnek a fiúk, és hasonlók.
Hamarosan kezdetét veszi egy új korszak.
– Minden erre mutat.
– Ez az oka annak, hogy találkozni akartam önnel. Mr. Bruder
abban reménykedik, hogy a lehető leghamarabb sikerül nyélbe
ütni az üzletet.
– Ahogy én magam is.
– Mr. Bruder aggódik, hogy ön nem tisztázta az ügyet a
bankkal. A papírmunka akár hónapokat is igénybe vehet. A
művelet során esetleg feltehetnek Mr. Brudernek olyan
kérdéseket, amelyek megválaszolása fájdalmat okozna neki,
mivel olyan dolgok felidézését igényli, amiknek az elfelejtésére
számos évet áldozott.
Blackwood megkérdezte, pontosan mire gondol.
– Talán nem kellene elmondanom, de Mr. Brudernek
nincsenek hónapjai az üzlet megkötésére.
– Ezt most hogy érti, Mrs. Nay?
 – Annyit mondhatok csupán, hogy Mr. Bruder azonnal meg
kíván válni a birtoktól. Megkért, derítsem ki, önnek
rendelkezésére áll-e az összeg. Hogy azonnal rendelkezésére áll-
e…
– Ha úgy döntök, akár most is megvan rá a pénzem – mondta
Blackwood büszkén, és nem kerülte el a figyelmét az asszony
ajakrándítása: úgy látta, komoly hatást gyakorol rá a forrásaival
is, a tárgyalási képességeivel is. Úgy látta, de tévedett. Cherry
Nay egyszerűen csak megkönnyebbült, mert minél hamarabb le
akarta zárni az ügyet, természetesen Bruder érdekében, aki
szinte már könyörgött neki: „Megteszed ezt értem, Cherry?”
Tudta, hogy Bruder többé már nem képes elviselni azt a
fájdalmat, amit a Pasadena okoz neki.
Cherry megállt az egyik tulipánfánál, ami előtt lehullott,
rózsaszínű és fehér szirmok borították be a földet.
– Ezt a fát ő ültette.
– Kicsoda?
– Mrs. Poore.
– Úgy érti, Linda Stamp?
– Így van, Mr. Blackwood.
– Kérdezhetek valamit, Mrs. Nay?
– Ha tudok, válaszolok.
– Honnan tudta, hogy Linda a Valley Vadászklubban lesz azon
az estén? Azon az estén, ami végül végzetesnek bizonyult
szegényke számára… Honnan tudta, hol bukkan rá a sztorijára?
– Hát már elfelejtette, Mr. Blackwood, mit mondtam önnek
arról, hogy a házban hogyan terjednek a hangok?
A férfi azt felelte, természetesen mindenre emlékszik; tett is
egy megjegyzést a fűtéscsövekre.
– Nos, ami azt illeti, ebben az esetben nem erről volt szó –
mondta Cherry. – Sokkal közvetlenebb módon jutott el hozzám
az információ. Rosa felhívott telefonon, ő adta a tippet.
– Rosa? A szobalány, akinek a… – De voltak bizonyos dolgok,
amiket Blackwood nem tudott hangosan kimondani.
 – Igen, Rosa.
– De miért?
– Hogy védje Lindát.
– Hogy védje őt? Mitől?
– Inkább kitől. Attól tartok, Poore kapitánytól.
– Mert a kapitány nem az volt, akinek mondta magát?
Mrs. Nay bólintott.
Mindketten haboztak, mindketten a világon és a világban
jelen lévő hamisságon töprengtek.
– Mire Linda feleségül ment Willishez 1925 tavaszán –
mondta Mrs. Nay –, Willis már Lindynek szólította őt. És nem
sokkal később mindenki más is Lindynek hívta. Nem kellett sok
idő ahhoz, hogy az emberek elfelejtsék: Lindy Poore neve
eredetileg más volt.
Blackwood a nőre nézett, és arra gondolt, ő sem más, néhány
röpke év alatt ő is megváltoztatta magát. Errefelé az ilyesmihez
nem kell túl sok idő – gondolta. Az elmúlt néhány hét során ő
maga is töprengő-szemlélődő ember lett. Igen, példának itt
vagyok én… Az utóbbi időben valami borzalmas hiányérzet
riasztotta fel álmából; az éjszaka közepén azon kapta magát,
hogy ül az ágyában, és a mellkasára szorítja a kezét. Nehezen
kapott levegőt, és arra már rájött, hogy az álmai miatt. Normális
esetben azok közé az emberek közé tartozott, akik sosem
emlékeztek az álmaikra, az utóbbi időben azonban ez
megváltozott, az álmai vele maradtak, tisztán és világosan,
mintha az újságban olvasott volna róluk. Álmában rendszeresen
meglátogatta a lány, Edith Knight, és lobogott az a vörös haja, és
sápadt pánik ült az arcán…
– Mr. Blackwood? Mr. Blackwood! Valami baj van?
– Mrs. Nay?
– Olyan az arca, mintha kísértetét látna – mondta a nő. –
Fehér, akár a fal.
Blackwood az arcához érintette az ujjait. Hideg volt. Pislogni
kezdett, azután remegve lerázta magáról a delejt, és gyorsan
összehajtogatta, félretette a múltját. Olyan ritkán szedte elő,
hogy amikor megtörtént, még önmagának is meglepetést okozott
vele. Tényleg ő lett volna az a hajdani személy, az a mindenes,
akinek állandóan sáros volt a térdén a nadrág? Néhány nappal
korábban telefonált, hogy megkeresse a lányt, hogy kamatostul
megküldje neki a pénzét, de Isle au Haut telefonközpontosa
senkit sem ismert, akit egykor Edith Knightnak hívhattak. „Azt
mondja, vörös a haja? Shelley Stone-on kívül senkit sem
ismerek, akinek vörös a haja, de ő még csak tizenhat éves.”
Blackwood írt egy bocsánatkérő levelet, amiben megkérdezte,
végül megszületett-e az a bizonyos gyerek, de nem volt cím,
ahová elküldhette volna.
Miközben biztosította Mrs. Nayt afelől, hogy remekül érzi
magát, a nyelvén érezte a bűntudat ízét.
– Ábrándozott.
– Attól tartok, igen.
– Ez a hely visszaviszi önt az idő alagútjában, igaz?
A cipőjükkel a földbe taposták a ragacsos, csésze formájú
szirmokat. Továbbsétáltak a birtokon.
– Mindenkinek van múltja, igaz?
Blackwood azt felelte, ez pontosan így van, de közben
aggódott, hogy elvörösödik, vagy az arca más módon elárul róla
valamit. Az asszony azonban témát váltva folytatta:
– Azok a férfiak ott, a bankban… Remek emberek!
– Valóban azok, Mrs. Nay.
– Időnként gondot jelent számukra a jövő elképzelése. Nem
túl jó a fantáziájuk. Nem olyanok, mint ön!
Blackwood zavarba jött a dicsérettől.
– Biztosan nem olyanok, mint én…
– Mr. Bruder el kívánja kerülni az akadékoskodásukat.
– Ezt már közölte, Mrs. Nay.
– Dr. Freeman, a befektetési bizottság el…
– Igen? – vágott közbe Blackwood. Ha valakit kellemetlennek
talált az üggyel kapcsolatban, az éppen dr. Freeman volt.
Kényelmetlennek találta a faggatózását; amikor a kérdéseit
hallgatta, olyan érzése támadt, mintha egy szondát juttatnának a
testébe.
– Őt is a doktor úr kezelte, természetesen.
Blackwood nem szólt.
– Igen, az utolsó időkben ő volt Lindy Poore orvosa. Az 1930-
as években, és 1931-ben, újév napján.
– Mi történt akkor? – kérdezte a férfi.
Elértek a rózsakert végébe. Az évek óta gondozatlanul
hagyott bokrokon gallyak és satnya, holtan született bimbók
száradoztak. Blackwood tudta, hogy egykor Lolly Poore
rózsakertje volt a legszebb és leggondozottabb a San Gabriel-
völgyben; több mint ezerkilencszáz csodálatos növény pompázott
itt. A rózsák között még olyan fajtájú is volt, amilyet már
Hérodotosz leírt. Lolly vadászott a különleges tövekre, akár
Kínából is hozatott magának virágokat, arról a helyről, ahol
bársonyvörös futórózsák illatosítják a pagodákat. Most azonban
tövisek és satnya virágok lepték el a kertet, és a kúszónövények
mindent elkövettek annak érdekében, hogy földig húzzák a
szárakat. Willis Fishe Poore azért éppen ezen a helyen alakította
ki a rózsakertet, mert innen csodálatos kilátás nyílt a völgyre, de
ezen a napon, az 1945-ös esztendőben mindent sárgás köd
borított. Reggel a Star-News valami olyasmiről írt, amit
„szmognak” neveztek el. Blackwood persze nem hitte el a dolgot.
Még hogy az Imperial Victoria kipufogócsöve által kiköhögött gáz
az, ami ott lebeg a hegyek előtt? Képtelenségnek tartotta, bár az
újság éppen ezt állította. Már a gondolat is nevetséges. Még hogy
az ég nem végtelen…! Ez olyan volt, mintha valaki kijelentette
volna, hogy a Csendes-óceánba pottyantott könnycsepp
beszennyezi az egész gigászi víztömeget!
– Nem igazán értem, mire céloz, Mrs. Nay. Dr. Freeman
kezelte Linda Stampet?
– Akkor már Lindy Poore volt a neve, de… Igen.
– Dr. Freeman, a befektetési bizottság elnöke?
 – Mr. Blackwood, ezzel talán azt akarja mondani, hogy eddig
még nem illesztette össze a birtok történetének darabkáit?
– Azt hiszem… – kezdte a férfi, de valójában nem értette,
Mrs. Nay mire utal.
A nő leolvashatta az arcáról a tanácstalanságot, mert így
folytatta:
– Nem tudja, mi történt, igaz?
A férfi megrázta a fejét.
– Akkor – szögezte le Mrs. Nay – az én hibám, hogy ennyit is
mondtam. Az volt a benyomásom, hogy mostanra már összeállt a
kép az ön számára. Végső soron ezek nyílt titkok.
Blackwood felkapta a fejét.
– Az a bizonyos Lindy Poore, akit a mauzóleumban temettek
el, nem más, mint Linda Stamp.
– Természetesen. Hiszen éppen róla beszélek. És a férje ott
nyugszik mellette. Ami önmagában véve is külön tragédia. –
Willis Poore kapitány 1943 elején halt meg – folytatta Cherry –,
akkor távozott az élők sorából, amikor épp arra készült, hogy
kihajózik Észak-Afrikába. Akkoriban jobbára csak arról beszélt,
hogy visszatér a dicsőségbe. Komoly testedzésbe kezdett, éppen
a saját maga által összeállított gyakorlatsort végezte, amikor
hirtelen összeesett és meghalt. Sieglinde talált rá a teraszon;
állítólag úgy feküdt ott, olyan törékenynek látszott, mint egy
vízbe fúlt madár. Sieglinde segítségért kiáltott, de a hangja
visszaverődött a korallfáról. Akkor már kettejükön kívül nem élt
más a birtokon. A cselédek szobája üres volt, por lepte, a
konyhában legfeljebb éhes egerek motoszkáltak.
– És mi a helyzet Mr. Bruderrel?
– Hogyhogy mi a helyzet vele? Őt ön is ismeri. Tudhatja,
milyen ember lett belőle.
Blackwood kijelentette, neki az az érzése, hogy Mr. Bruder
szerelmes volt a lányba. Hogyan kerültek távol egymástól?
– Ugyanúgy, ahogy oly sok ember a nem megfelelő partner
mellett köt ki – felelte Mrs. Nay. – Vagy úgy, ahogy sokan
egyedül maradnak.
A férfi bevallotta, ezt nem érti.
– Ejnye, Mr. Blackwood! Ön talán még sosem tévedett
szívbéli ügyekben?
Blackwood figyelmen kívül hagyta a kérdést, témát váltott.
– És mi van Edmunddal? Linda bátyjával?
– Ahogy tudja, már ő sem él. Ez újabb szörnyű hiba. – Cherry
várt egy percet, mielőtt folytatta: – Valamennyien hibázunk,
ugye, Mr. Blackwood? Edmund úgy gondolta, a húga Brudernek
adta magát, de tévedett. Szegény ember! Ha engem kérdez,
minden összeesküdött Edmund ellen, már a születése napjától
fogva.
Mrs. Nay fehér teniszruhában érkezett a találkozóra, a
szoknyájára narancsokat és citromokat hímeztek. „Esperanzának
van egy kis műhelye és boltja odaát a Fair Oakson, a pasadenai
hölgyek megvesznek a munkáiért.” Átvezette a férfit a
teniszpályához, amelyet legalább húsz éve nem tettek rendbe. A
Long Beach-i földrengés széthasította az alapvonalat, a
keletkezett repedésekben pipacs és páfrány burjánzott.
Blackwoodnak és Cherrynek szükségük volt egymásra, erre
külön-külön jöttek rá, és amikor megértették, mindketten
jobban érezték magukat.
Mrs. Nay megkérte a férfit, üljenek le a pálya melletti törött
padra. Nyilvánvaló volt, hogy folytatni akarja a
történetmesélést: az arca olyan eltökéltnek tűnt, mintha
valamilyen komoly és ünnepélyes feladat végrehajtására
készülne. És valóban, úgy érezte, kötelessége megtennie azt,
amit addig elmulasztott; úgy érezte, túlságosan önző volt, amikor
a sztorit hajszolta, és most, a saját lelkiismerete megnyugtatása
érdekében szerette volna helyre tenni a dolgot. George írt neki:
„Drága Cherrym, a múltra senki sem büszke teljes mértékben,
de soha nem késő kijavítani a hibákat. Sohasem késő kísérletet
tenni a dolgok megváltoztatására. Még azok esetében sem, akik
már nincsenek itt.”
 – Edmund halála után – mondta Cherry – letartóztatták.
Tárgyalás is volt.
– Letartóztatták? Kit?
– Mr. Brudert. Sajnos nem bizonyult túlságosan
együttműködőnek. Addigra már megkeményedett, és jó úton
haladt afelé, hogy azzá az emberré váljon, akit maga ismer.
– Mr. Brudert gyilkossággal vádolták?
– Szomorú nap volt, de talán nem is kellene többet
mondanom, Mr. Blackwood. Ami történt, megtörtént. Ennyi.
– Most már nem hagyhatja félbe, Mrs. Nay!
A nő lecsippentett egy kósza cérnaszálat a hímzett
narancsokról, azután ismét belekezdett.
– Elmondom magának, Mr. Blackwood, mert úgy látom,
tényleg érdekli a dolog. Úgy látom, már megértette, hogy ennek
a birtoknak a történelme szorosan összekapcsolódik Lindával.
– És Bruderrel.
– Igen. És Mr. Bruderrel. – Az asszony kis szünetet tartott. –
Riporterként kísértem figyelemmel az ügyet, írtam is róla.
Csupán néhány napig tartott az egész. Nem sok bizonyíték került
elő. Bruderen kívül Linda volt az egyetlen szemtanú. Senki mást
nem lehetett beidézni. Először Linda tett vallomást, azután a
bíróság meg se hallgatta Bruder mondanivalóját.
– Tehát, hogy tisztázzuk: most Linda Stampről van szó?
– Igen, de akkor már Mrs. Willis Poore volt a neve, és közel
járt a szüléshez… Ekkora hasa volt! Nehéz lehetett a számára
Mr. Bruder ellen vallani, de megtette. A bátyjáért. Képzelheti,
milyen szenvedést jelentett a számára, milyen nehezen
dönthette el, mit mondjon. Mit tegyen.
Nyár vége volt, mesélte Mrs. Nay, és a tárgyalást Oceanside-
ban tartották. Csak kevesen jelentek meg a tárgyalóteremben –
egy bíró, akinek németes hangzású neve volt („Dinklemann”,
mondta Cherry, amikor sikerült előrángatnia a memóriájából) és
disznószerű arca; meg az ügyész, Mr. Ivory, egy elegáns, nett
úriember, aki olyan zengzetes hangon beszélt, mintha egy
hatalmas, emberekkel teli csarnokban lennének. Pedig nem: a
tárgyalóterem eléggé kicsi volt, csupán néhány simára kopott,
barna padsor fért el benne. Az esküdtszéket tíz férfi és két nő
alkotta, mindkét nő különleges rúzst használt. Cherry Nayen és a
Bee riporterén kívül egyetlen újságíró sem ülte végig a
tárgyalásokat, és előfordult az is, hogy a teremben csak a
mennyezeti ventilátor zaja törte meg a csendet.
Lindy Poore-t a tanúk padjára szólították. Helyet foglalt,
nagyon kényelmetlenül érezte magát. Elmondta a bíróságnak,
hogy ősz elejére várja a gyermekét (a kicsi azonban már a hét
vége előtt megszületett, közel három és fél kilót nyomott,
üvöltött és szép, fejlett baba volt). Lindy az utolsó trimeszterét
ágyban töltötte, békésen tűrte a lánya rúgásait, és azokon a
forró, augusztusi délutánokon úgy érezte, mintha a kicsi
állandóan meg akarná verni, állandóan öklözné a méhét.
„Nem lesz gond, Mrs. Poore?” – kérdezte Dinklemann bíró.
Lindy egyedül ment el a tárgyalásra, a férje örült, hogy
Pasadenától távol került sor az eseményre. A városba is eljutott
ugyan az új Mrs. Poore-ral kapcsolatos hír, de a történet nem
került az érdeklődés középpontjába. A legfontosabb kérdés az
volt, hogy pontosan mi történt azon a bizonyos éjszakán, és
hogyan halt meg Edmund. Felmerült a lehetőség, hogy Mr.
Bruder önvédelemből követte el a tettet, de ez már akkor
nevetségessé vált, amikor összehasonlították a két férfi fizikai
felépítését. Akkor talán baleset volt? „Mrs. Poore, bízunk benne,
hogy el fogja magyarázni nekünk, mit látott azon az éjszakán” –
mondta Dinklemann bíró.
Természetesen Bruder is a tárgyalóteremben tartózkodott,
ott ült egy homokszínű egyenruhát viselő törvényszolga
felügyelete alatt. Az első tárgyalási napon a bíróság
végighallgatta Mr. Ivoryt, aki megpróbálta felidézni az
eseményeket, és hosszasan taglalta Mrs. Poore soron következő,
szerinte minden tekintetben meggyőző, mindent tisztázó
vallomását. Lindy akkor még nem tudta, hogy az ő szavai fogják
eldönteni Bruder sorsát, de amikor a tanúk padjára ült, már
tisztában volt vele, mit kérnek tőle. Edmund temetése óta nem
látta Brudert, aki most ott ült, egyenes háttal, és arra várt, hogy
ő mondjon valamit. Bruder őt nézte, ezért minden akaraterejére
szüksége volt ahhoz, hogy ne fakadjon sírva. Nem volt jól, de a
gyengeséget meg a lázat, meg szinte mindent, amit érzett, a baba
mocorgásával magyarázta; előre rettegett a még meg sem
született gyermek dühétől. Nehezen tudott koncentrálni, de meg
kellett tennie, ezt ismételgette magában. Az ajtó fölötti kis
ablakot nézte, amelyet kívülről egy bougainvillea simogatott. Az
egyik esküdt nő korallos, rózsaszínes rúzsára nézett, azután Mr.
Ivory csokornyakkendőjére. Az ügyész a széke támlájára
akasztotta ezüstfogantyús sétapálcáját; egészében véve valahogy
túlságosan elegánsnak látszott ahhoz a munkához, amit végzett.
„Neve?” – kérdezte az ügyész.
„Lindy Poore.”
„Leánykori neve?”
„Linda Stamp.”
„Ki az a bizonyos Sieglinde Stumpf?”
„Kislány koromban ez volt a nevem.”
„És ön jelenleg Willis Poore kapitány felesége?”
Lindy a nagy ház előtti pázsiton ment feleségül Willishez, a
szertartás szerény volt. Lindy egy hókaméliát tűzött a mellére, a
fátyla meg olyan vastag volt, hogy kétlépésnyire, ha látott maga
elé; a férje arca is úgy jelent meg előtte, mintha fehér füstköd
mögött lenne. Természetesen Lolly is jelen volt, egyszerű,
tengerészkék ruhát viselt, a kalapja fekete hálófátyla eltakarta
könnyes szemét. Úgy szorította a csípőjéhez Palomart, mintha a
gyerek valamilyen játékszer lenne, és attól fogva, egészen a
halála pillanatáig sosem eresztette el őt, legalábbis senki sem
látott ilyet. A Százszázalékosok és a Valley Vadászklub tagjai
közül is elmentek néhányan, ők az imakönyvüket tartották a
fejük fölé, azzal védekeztek a tűző napsütés ellen. Rosa segített
Lindának az öltözködésben, és megkérdezte a reszkető
menyasszonytól, mi az a horzsolás a combján, de Linda azt
felelte, semmiség az egész, Rosának nem kell aggódnia miatta.
Mire visszatért a hálószobába, hogy levegye a fátylát, már Mrs.
Willis Poore volt, Rosa úrnője, és világossá tette: a szobalányának
tilos beleütnie az orrát olyasmibe, amihez semmi köze.
„Ön nem régóta férjezett, igaz?” – kérdezte Mr. Ivory. Több
kérdést is feltett, hogy Lindy tényeket közölhessen az életéről.
Lindy egyébként egész végig a hasán tartotta a kezét, és
megpróbálta elcsípni Bruder tekintetét, ám a férfi nem volt
hajlandó ránézni. Lindy félt, bár nem tudta megmondani, mitől.
Azt tervezte, az igazat fogja elmondani, azt, hogy nem tudja, mi
történt, hogy éppen akkor érkezett meg, amikor Edmund már
zuhant, és túl sötét volt ahhoz, hogy pontosan látni lehessen, mi
végzett vele. A tárgyalásra menet elképzelte, hogy az ügyész
milyen kérdéseket tehet fel neki, és valóban, Mr. Ivory
legutoljára tényleg nekiszegezte:
„Mr. Bruder ölte meg az ön bátyját?”
És Lindy erre is csak azt felelte, amit már több, korábbi
kérdésre:
„Nem tudom megmondani.”
A tárgyalóteremben túl meleg volt, az egyik teremszolga
elindult, hogy egy hosszú, kampós bottal kinyissa a bejárat fölötti
ablakot. Az ablak kinyílt, az esküdtszék tagjai pedig a nyakukat
törölgették. A kis közjáték során Lindy észrevette, hogy Bruder
őt nézi. Igen, valóban őt figyelte, nagyjából olyan tekintettel,
ahogy később, egy nap majd Lindy figyelte a gyermekét.
Látszólag nem volt ideges, maga miatt biztosan nem aggódott, de
miközben a teremszolga visszatette a kampós botot a sarokba,
Lindy mintha a feszültség jeleit vélte volna felfedezni az arcán.
Mr. Ivory megkérte Lindyt, mondja el, mi történt Edmund
halálának éjszakáján. Az ágyban töltött hosszú nyár, az emeleti
szoba hősége felkészítette erre a fiatalasszonyt. Hónapokon
keresztül számtalanszor elmondta magában a történetet, semmi
sem maradt rejtélyes, egyetlen részlet sem, kivéve persze a
legvégét – nem tudta volna megmondani, pontosan mi zajlott le.
Szerinte baleset történt-e? Bízott benne, hogy az ügyész nem
fogja feltenni neki ezt a kérdést; ez is azok közé tartozott,
amelyek könnyet csaltak a szemébe. Nem tudta, hogy baleset
volt-e, és félt az igazságtól. A házassága első hónapjai során
semmi mástól nem rettegett. Az a röpke kis betegség, amitől a
terhessége első heteiben szenvedett, éppúgy eltűnt, ahogy a
combjáról a sebek. Akkor sem ijedt meg, amikor a terhessége
utolsó hónapjaiban újra megjelentek a piros fekélyek az ágyéka
közelében, és perzselő fájdalmat érzett az ízületeiben, és a láza
úgy viselkedett, mint a sivatag felől érkező szelek: hol
felforrósította a testét, hol lehűtötte. Ezektől a dolgoktól nem félt.
Az élete fonákjára fordult, és már egyetlen részletétől sem
tartott: a férje és a sógornője éppúgy nem jelentettek gondot a
számára, mint a ház és a város, amelyeket immár a sajátjának
érzett. Még a méhét bitorló, vadóc kisbaba miatt sem félt. Nem,
egyedül az igazságtól tartott, amit nem ismert, attól, hogy mi
történt azon az éjszakán a parton.
„Nos, Mrs. Poore, mondja el nekünk, kérem, mit látott!
Mondja el, mi történt a bátyjával, Edmund Stamppel!”
„Nem sok mindent láttam” – kezdte Lindy.
„De valamit biztosan.”
Lindy elmagyarázta, hogy ébredt fel, hogy talált rá Edmundra
a pajtában. Bölcs módon elhallgatta, hogy veszekedtek
egymással. „Megbeszéltünk pár dolgot.”
„Milyen dolgot, Mrs. Poore?”
„Például a Poore kapitánnyal kötendő házasságomat. Igen,
erről is beszélgettünk, és Edmund ideges lett és elrohant.”
„Ön szerint miért lett ideges?”
Lindy rájött, hogy nem mondhatja el a teljes igazságot, de nem
habozott, amikor közölte:
„Még nem sok idő telt el azóta, hogy elvesztette a farmot, ami
Bruderé lett. Még mindig dühös volt emiatt.”
„Mr. Brudernek hogyan sikerülhetett megszereznie a farmot
az ön és az ön bátyja elől?”
„Apám adta neki.”
„Az apja?”
„Igen.”
„Az ön édesapja ugye nem szenilis?”
Lindy erre azt felelte, hogy de, sajnos az.
„És Mr. Bruderre hagyta minden vagyonát?”
„Igen” – felelte Lindy.
Az esküdtszék tagjai szétnyitották a zakójukat, néhányan a
kalapjukkal legyezték magukat, a hölgyek arcán olvadozni
kezdett a púder. Mr. Ivory ropogós, nyári öltönyben állt a
pulpitus előtt, és szemmel láthatólag büszke volt arra, hogy
sikerült rábukkannia egy érdekes részletre.
„Biztos vagyok benne – mondta –, hogy a tisztelt esküdtek
szívesen vennék, ha segítséget kapnának annak megértésében,
hogy egy ember miért hagyja a földjét valaki másra, és nem a
saját gyermekeire. Elmagyarázná ezt nekünk, Mrs. Poore?”
Lindy rájött valamire.
„Valójában ezt én magam sem tudom biztosan. Apám sosem
beszélt nekem erről, de megvoltak az okai. Tudom, hogy így
volt.” „Lehetséges, hogy Mr. Bruder kihasználta az ön édesapja
hanyatló állapotát?” – Mielőtt a lány bármit mondhatott volna,
Mr. Ivory visszavonta a kérdést, és arra kérte a tanút, folytassa
a végzetes éjszakára vonatkozó beszámolóját: „Azt mondta,
Edmund elrohant.” Lindy ismét Bruderre nézett, és ezúttal már
kedvesnek találta a tekintetét, mintha ő lett volna az egyetlen
ember a teremben, aki törődik vele, aki aggódik érte. A
pillantásával próbálta viszonozni ezt az érzést. A szeme párás
volt; elgondolkodott, vajon Bruder látja-e a könnyeit.
„Leszaladt a szirtfalon, le a partra” – mondta.
„És ön követte őt?”
„Igen.”
„Volt nála valami?”
„Egy kalapács.”
 „Mit gondolt, hová indul a bátyja?”
„Fogalmam sem volt.”
„De most már tudja. – Lindy bólintott. – Tehát hová?”
„Le a partra, a Katedrális-öbölhöz.” Lindy nagyjából leírta az
öblöt. Az esküdtek olyan ostobán néztek rá, mintha képtelenek
lennének elképzelni egy ilyen helyet. Lindy nem értette a dolgot,
hiszen az öböl nem volt messze a bírósági épülettől. Hogy lehet,
hogy még egyikük sem járt ott? A kicsi közben rugdalózni
kezdett, Lindy olyan fájdalmat érzett, mintha a gyerek belülről
akarná megnyúzni őt. Biztos volt benne, ha valaki megvizsgálná a
méhét, egy csomó kék-zöld zúzódást találna rajta.
„Kit látott, amikor megérkezett oda?” – kérdezte Mr. Ivory.
„Edmundot és Brudert.”
„Mit csináltak?”
Lindy elmagyarázta, hogy nagyon sötét éjszaka volt, a felhők
eltakarták a holdat; elmondta, hogy végigszaladt a part mentén,
követte a bátyja lábnyomait, és fogalma sem volt, mire
számítson. Amikor befordult a Katedrális-öbölbe, nem látta, mi
történik ott.
„Sor került veszekedésre, Mrs. Poore?”
„Nem tudom.”
„Mit látott?”
„Azt, hogy a bátyám zuhanni kezd.”
„Zuhanni?”
„Mintha ugrott volna, vagy meglökték volna.”
„Meglökték volna?”
„Nem láttam, hogy bárki meglökte volna – rázta meg a fejét
Lindy.
„De zuhant?”
Lindy bólintott. Olyan volt az egész, mintha Edmund ugrott
volna, mintha önmagával küzdött volna, miközben Bruder a
közelben álldogált.
„És Mr. Bruder mit tett?”
„Nem láttam, mit csinál.”
 „De ott volt az ön bátyja közelében?”
Lindy azt mondta, hogy abból a távolságból, ahol ő állt, igen,
ez látszott.
„Látta, hogy Mr. Bruder felemeli vagy éppen leereszti a
karját, miközben az ön bátyja a homokra zuhant?”
Lindy erre igennel felelt.
„Volt valami Mr. Bruder kezében?”
„Nem tudom.”
„Lehetséges, hogy Mr. Bruder azzal a bizonyos kalapáccsal
fejbe verte az ön bátyját?”
„Nem tudom. Sötét volt. Nem láttam mást, csak sziluetteket.
Az öböl peremén álltam.”
„Most szeretnék bemutatni néhány képet az esküdteknek –
jelentette be Mr. Ivory. – Talán ön, Mrs. Poore, el tudja
mondani, mit ábrázolnak.” A sarokban egy fekete lepellel
letakart festőállvány állt. Az ügyész úgy rántotta le a leplet, mint
aki egy műalkotást mutat meg a közönségnek. Az állványon
jókora kartonlapot helyeztek el, amire egy fotót ragasztottak. A
fényképen a part látszott és néhány fadarab. „Mi ez, Mrs.
Poore?”
„Én uszadékfának nézem.”
„Ez a kép, ahogy még néhány, a Katedrális-öbölben készült,
azon az éjszakán, amikor az ön bátyját megölték.
Elképzelhetőnek tartja, hogy ez az uszadékfa a dagály során
került a partra?”
Lindy nem értette, Mr. Ivory mire akar kilyukadni.
„Bármi kimosódhat a partra” – felelte.
„Hány rákcsapdája volt az óceánban?”
„Nyolc.”
„És hol tartotta ezeket?”
„A parttól nem messze, a Keselyűfészek magasságában.”
„Elképzelhető, hogy ezek a fadarabok az ön rákcsapdáiból
származnak?”
„Nem tudom.”
 Mr. Ivory közelebb vitte Lindyhez a képet. A fadarabok
sötétek, de szárazak voltak, nem lehetett megállapítani, honnan
származnak.
„Nos, még mindig uszadékfának látja ezeket a tárgyakat?”
„Azok is lehetnek.”
„Uszadékfa, amit a víz mosott ki a partra?”
„Elképzelhető.”
„És ha valaki azt állítaná – erősködött Mr. Ivory –, hogy ez a
halom fa nem egyéb, mint az ön darabokra tört rákcsapdáinak
maradványa? Akkor mit mondana?”
„Ez alapján a kép alapján ezt nem tudom megmondani.”
„Emlékszik arra, hogy látta ezeket a fadarabokat, amikor odaért
Edmundhoz?”
„Még sosem láttam ezeket a fadarabokat. És nem mentem
oda Edmundhoz.”
„Lehetséges, hogy ezek a fadarabok a dagállyal sodródtak a
partra? Edmund halála után?”
„Nem tudom, de elképzelhető.”
„Tehát ön azt állítja, csupán annyit tud, hogy rátalált a
bátyjára, aki egy kalapáccsal a homlokában haldoklott. Így van?”
Az emlék borzalmas fájdalmat okozott; Lindy még sosem
érzett ilyen kínt, de tudta, még koránt sincs vége a
szenvedésnek. „Elmondaná az esküdteknek, mit látott, Mrs.
Poore?”
Lindy elmondta, hogy Edmund ott halt meg, Bruder lába előtt.
„És Mr. Bruder arca olyan volt, mint egy gyilkosé?” Mr. Ivory
ezt a kérdést is visszavonta; hangnemet váltott. „A vizsgálat
során kiderült, hogy a kalapács nyelén ott vannak Mr. Bruder
ujjnyomai. Erről önnek volt tudomása, Mrs. Poore?”
Lindy ezt nem tudta; elgondolkodott, vajon lehetséges-e a
dolog, vagy esetleg arról van szó, hogy Mr. Ivory úgy csavargatja
a bizonyítékokat, ahogy ő csavargatta az igazságot, amikor az
Edmunddal folytatott utolsó beszélgetéséről vallott?
„Mrs. Poore?”
 „Igen?”
„Mr. Bruder ölte meg az ön bátyját?”
„Nem tudom. Nem láttam.”
„De ha figyelembe veszi mindazt, amit látott, nem jelentheti
ki, hogy Mr. Bruder bűnös az ön testvére meggyilkolásának
vádjában?”
Lindy nem mondott se igent, se nemet. Az esküdtek szemébe
nézett, és megállapította, ők már a helyükre tették a részleteket;
szinte hallotta, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyukban.
„Mrs. Poore!” – sürgette Mr. Ivory.
„Nem tudom. Nem láttam.”
Lindy ismét Bruder felé fordult, de a férfi nem nézett rá, ő a
jelek szerint már lemondott Linda Stampről.
„Nem láttam, hogy ő tette volna” – mondta végül Lindy, de
elkésett. A habozása beszélt helyette. Az esküdtek fészkelődni
kezdtek a székükön, ők már tudni vélték az igazságot, Cherry
lapozott egyet a jegyzetfüzetében, Lindy Poore meg lelépett a
tanúk padjáról, és elhagyta a tárgyalótermet. Aznap este Willis
(akiről Lindy időnként még mindig nem tudta elhinni, hogy a
férje) odalépett hozzá, megsimogatta lüktető hasát, és
kijelentette:
„Nem tettél egyebet, mint hogy elmondtad az igazságot.”
 2.

Nem számított, milyen elszántan próbálkozott, Blackwoodnak

nem sikerült kiráznia az elméjéből a történetnek azt a részletét,
amikor Linda vallomást tett Bruder ellen. A lánynak borzalmas
élményben lehetett része, amikor azt látta, hogy a bátyja a
szeretője lába elé zuhan, és az is rettenetes lehetett számára,
hogy a tárgyalóteremben ismét találkoznia kellett Bruderrel.
Blackwoodot nem lepte meg a fordulat – Linda szíve csapodár
volt, hol ehhez, hol ahhoz húzott. Az ilyen viselkedésért meg kell
fizetnünk az árat – gondolta. Kamatostul! Felidézte az első
találkozását Bruderrel. Az az ember tiszta vér volt… Lehet, hogy
örömet lelt a barrakuda halálában? Lehet, hogy megkínozta,
mielőtt végzett vele? Talán valami gyilkos csillogás volt a
szemében… Biztos volt benne, Bruder képes lett volna rá, hogy
kalapáccsal betörje egy ember fejét, persze a szerelem nevében.
– Gondolom, Mr. Brudert elítélték a szörnyű bűncselekmény
miatt. Így történt, Mrs. Nay?
– Igen. A San Quentinbe vitték. A cellájának volt egy kis
ablaka, ami az öbölre nézett. Mindennek só- és mocsárszaga volt.
– Ön meglátogatta őt?
– Ne felejtse el, akkoriban még újságíró voltam. Igen,
elmentem hozzá, hogy beszéljek vele. Tudtam, van még egy
történet, amit ki kell deríteni.
– Még egy történet?
– Az ő verziója.
– És az övé különbözött Lindáétól?
– A történetek mindig különböznek egymástól.
 – És mi volt az ő verziója, Mrs. Nay?
– Ó, Mr. Blackwood! Valóban ezzel kell foglalkoznunk? Nem
azért vagyunk itt, hogy az üzletről beszéljünk? – Szokatlan és
idegen visszafogottság érződött Cherry hangján; mintha ennek a
történetnek (az egyetlennek, ami róla szólt) nem lehetne hitelt
adni. Végső soron ő megtette a maga dolgát, és még élvezte is.
Bruder elismerte, amit csinált. Ennyivel kellett beérnie, többre
nem számíthatott. Elhatározta, hogy nem fogja elmondani
Blackwoodnak, mit tett Bruderért tizenöt évvel korábban.
– De, természetesen azért vagyunk itt, hogy a birtokról
beszélgessünk – mondta a férfi. – Viszont szeretném tudni, hogy
esetleg nem egy… – Elakadt, de folytatta: – Nem egy gyilkossal
készülök-e üzletet kötni.
– Ne tartsa őt annak.
– Miért ne tartanám?
– Elhamarkodottan vonja le a következtetéseket.
– Most már tényleg semmit sem értek! Mindabból, amit
elmesélt nekem…
Cherry hirtelen megfogta a karját, megállította, és felmutatott
a nagy ház és a tanyaház között futó telefonvezetékre
rátelepedő, gyönyörű sasra.
– Azért még nem veszett el minden – mondta
titokzatoskodva.
– Elnézést, Mrs. Nay, ezt most…
– Semmi sem az, aminek látszik.
Blackwood később, amikor már a parton autózott, felidézte ezt
a beszélgetést. Eltöprengett, vajon egy ilyen típusú árulás
hogyan hathat az emberre, mit érezhet az a férfi, aki a San
Quentinbe kerül a szerelme vallomása miatt. Bruder valószínűleg
rengeteg gyűlöletet raktározott magában, rettenetesen sok
harag gyűlhetett össze benne azután, hogy megölte Edmundot,
majd egy szűk cellában ücsörgött, ahonnan csak a Golden Gate
egy szeletkéjét láthatta. Blackwood általában óvatos volt a
büntetett előéletűekkel, nem üzletelt velük (ezt a hibát egyszer
már elkövette), de most már késő volt; most már eljutott arra a
pontra, hogy személyesen akart beszélni Bruderrel. Úgy érezte,
nem hagyatkozhat a közvetítőre, nem érheti be azzal, amit Mrs.
Nay tud adni neki. Biztos volt benne, csak akkor tudják megkötni
a végleges alkut, ha újra találkozik Bruderrel.
Mostanra egyetlen dolog állt az útjában: a méltányos árra
vonatkozó megállapodás. Figyelembe véve mindazt, amit
sikerült megtudnia, biztosra vette, hogy Bruder kénytelen lesz
komoly árengedményt adni. Ráadásul a körülmények is neki
kedveztek, mert ha ő nem tesz ajánlatot, akkor ugyan ki fog?
Végighajtott a part menti úton, és egyre biztosabb lett abban,
hogy még aznap sikerül pontot tenni az ügy végére.
Egy levélben Bruder arra kérte őt, látogassa meg még
egyszer. Mire Baden-Baden-by-the-Sea-be ért, Blackwoodot
már szinte szétfeszítette az önbizalom. Végigszáguldott az úton,
amely valahol, pár mérfölddel korábban ágazott le az El Camino
Realról. Hűvös, felhőtlen nap volt, az a fajta, ami hideg, nyirkos
köddel kezdődik és zárul. A rádióban a hírolvasó kölyök alig bírta
türtőztetni magát, ujjongva olvasta be az egymás után érkező,
optimizmusra okot adó híreket: Köln elesett; a Szövetségesek
elfoglalták a Ruhr-vidéket; az oroszok elérték a Balti-tengert; és
még valami, ami kevésbé tűnt fontosnak, de legalább ennyire
érdekes volt: a német kormány Berlinben lefoglalta az utolsó
koporsókat, megtiltotta a polgároknak, hogy felhasználják
azokat. A hírolvasó közölte: a német kormány állítása szerint a
koporsók elengedhetetlenül szükségesek a háborús erőfeszítések
folytatásához. „A Reich kormánya kijelentette, azonnal főbe lövik
azokat a német polgárokat, akik kísérletet tesznek egy koporsó
eltemetésére.”
Blackwood a farm standja mellett állította le a kocsit, és
kiszállt, hogy megnézze, mit kínál a lány. Az aznapi fogás a jelek
szerint egy vödörnyi homár volt. A lány kiemelt egy nem túl
méretes példányt a vízből. A homár begörbítette apró farkát,
vékonyka csápjával a levegőt tapogatta, miközben Blackwood
megvizsgálta.
– Hol vannak az ollói?
– Az ittenieknek nem szokott lenni.
– Ezeket te magad fogtad?
– Nyolc csapdám van az óceánban.
– Nagyobb nincs?
– Ezek a legnagyobbak, Mr. Blackwood. Már teljesen
kipucolták az óceánt.
– Mr. Bruder elmondta, hogy meg fogom venni a Rancho
Pasadenát?
– Azt mondta, meg akarja venni, de nincs meg rá a pénze.
A férfi meghökkent. Bruder hazugságokat terjeszt róla?
Ilyeneket mond róla ennek a lánynak, aki amúgy se ért az efféle
dolgokhoz? Annak ellenére, hogy Mrs. Nay további részleteket is
elmondott neki a Pasadena történetéből, csak ekkor döbbent rá,
hogy ez a lány, Sieglinde a birtokon született. De akkor… Akkor
hogyan került ide, Bruderhez?
– Mondd csak, te a birtokon éltél? – kérdezte.
Sieglinde bólintott.
– Mennyi ideig?
– Hosszú ideig.
– Mikor jöttél el onnan?
A lány válaszolni akart, de Palomar érkezése megzavarta. A
fiú ezúttal is a csíkos overallt viselte, a vörös szaténszíveset, de
most elképesztően piszkos volt – a szívre valami feketeség
kenődött, ami lassan lejjebb csorgott.
– Bruder küldött ki magáért, Mr. Blackwood. A házban várja.
– Egy perc, és megyek.
– Azt akarja, hogy most jöjjön.
Blackwood nem szerette, ha parancsolgattak neki, de ezúttal
engedelmeskedett, mert már alig várta, hogy elintézzék az
ügyet. Az ajtó előtt parkolt le a kocsijával. Bruder kilépett a
házból, intett neki, menjen beljebb. Amikor már mindketten ott
álltak a tűzhelynél, Blackwood megállapította, a férfi valahogy
törékenyebbé vált. Sokkal soványabbnak tűnt, mint korábban,
és nyilvánvaló volt, hogy nem bír sokáig állni – fájtak a csontjai, a
vérnyomása is rendetlenkedett. A szakállát időközben levágta;
ettől az arca beesett lett. Leült a tűzhely melletti kis hintaszékbe,
a térde és a könyöke furcsán elállt. Ringatózni kezdett a
megfeketedett fahasábokból kiszivárgó füstpászmák mellett. A
fején a sebhely sötét volt és lüktető.
– Rakjak a tűzre? – kérdezte Blackwood.
– Igazán kedves lenne magától…
Miután pár fahasábot tett a tűzre, Blackwood leült a másik
hintaszékre. A lábuk majdnem összeért a szőnyegen. A tiszta,
márciusi nap beszurkálta a sugarait az ablakon; az apály távoli
hullámzásának moraja azt az érzetet keltette, hogy valaki alszik a
szomszéd szobában.
– Elbeszélgettem egy kicsit Sieglindével. Mondott pár dolgot –
kezdte Blackwood. Arra számított, Bruder arca megrándul, de
nem így történt. – Mr. Bruder, jól van? Hozzak magának
valamit?
A másik férfi a torkához emelte a kezét, megérintette a
koralldarabkát. Teltek a csendes tavaszi nap pillanatai. Bruder a
medált simogatta, Blackwood pedig türelmet parancsolt magára,
és azt ismételgette, ki kell várnia a megfelelő alkalmat.
– Úgy tudom – szólalt meg végül Bruder –, hogy megkavarta
a dolgot a bank embereivel. Hogy be akarta vonni dr. Freemant
meg a bandáját.
– Ezt Mrs. Naytől tudja?
– Gondolom, már rájött, hogy azok nem jó emberek. Csak a
saját meg a fajtájuk érdekeit nézik. Ha nem tartozik közéjük,
akkor soha nem is fog.
– Ez kissé… kritikus megjegyzés volt, Mr. Bruder.
– Tudta, hogy dr. Freeman épp tegnap küldött nekem
táviratot? A Pasadena felől érdeklődött. Azt mondja, a bizottság
találkozni akar velem. Azonnal.
– De… de a birtok az enyém! – dadogta Blackwood.
 – Nem a magáé, Mr. Blackwood. – Bruder felnézett a
könyvespolcra, a gombóccá gyűrt táviratra.
– Először én voltam itt!
– Nyugodjon meg. Nem válaszoltam Freemannek. – Bruder
kis szünetet tartott.
Váratlan mozdulatlansága megijesztette Blackwoodot. Beteg
ez az ember? Nem tudta megállapítani, hogy valami kórság
nyúzza, vagy nincs komolyabb baja, mint a kimerültség.
– Mrs. Nay azt mondta… – próbálkozott.
– Pontosan tudom, hogy Mrs. Nay mit mondott magának. Ne
felejtse el: barátok vagyunk… Miért jött el hozzám, Mr.
Blackwood?
– Maga hívott meg.
– Persze. De mondja, komolyan érdeklődik, vagy csak azért
jött, hogy az időmet fecsérelje?
Blackwood biztosította, hogy ő őszinte és nyílt ember.
– Ezért is állok szóba magával – bólintott Bruder. – Nem áll
szándékomban olyan emberekkel üzletelni.
– Milyenekkel?
– Ejnye, Mr. Blackwood! Maga éppen olyan jól érti a
Pasadenát, mint én!
A beszélgetés olyan furcsán alakult, hogy Blackwood már nem
tudta, tart-e egyáltalán valamerre. Mindenesetre megpróbálta
kézbe venni az irányítást.
– Amint tudja, Mr. Bruder… – Mély lélegzetet vett. – A birtok
már több hónapja kikerült a piacra. Minél tovább marad
eladatlan, annál kevésbé tűnik vonzónak. Most, hogy
megismertem a történetét, mindazt, ami ott zajlott, eljöttem
önhöz, hogy arra kérjem, engedje el az ár méltányos részét.
– Ismeri a birtok történetét? Mindent tud, ami ott zajlott?
– Mrs. Nay rengeteg időt szánt a történetek elmesélésére, és
ön is elmondott néhányat.
– Biztos benne, hogy mindent tud?
Blackwood habozott. Kissé ostobának érezte magát.
 – Azt mondja, Mr. Blackwood, hogy árengedményt akar?
– Olyat, amit mindketten el tudunk fogadni.
– Hogyan lehetne valami, bármi, egyformán előnyös
mindkettőnk számára? Talán az egyikünknek nincs több
hatalma, mint a másiknak? Mindig ez a helyzet, nem igaz?
Blackwood nem hátrált meg.
– Én úgy fogalmaznék, Mr. Bruder, hogy a birtok bizonyos
szempontból… hibás. Számos nem kívánatos részlettel
rendelkezik. A narancsültetvény halott. A mauzóleum tele van
egy család halott tagjaival. Ami pedig önt illeti…
– Igen, Mr. Blackwood? Ami engem illet?
– Nos, önnek is van bizonyos múltja. Mindez elriaszthatja a
félénkebb vásárlókat. – Blackwood arra számított, hogy Bruder
arcát elönti a düh, de amikor ez elmaradt, folytatta: – A házat és
a birtokot áthatja az elhagyatottság érzete. A potenciális vásárlók
közül ez többeket elrettenthet, Mr. Bruder.
– Lidércesnek találja a helyet?
– Az igazat megvallva… Igen. Gyorsan hanyatlik. Alig egy
nemzedék alatt jutott ilyen állapotba. Ez eléggé sokkoló a
befektetők számára.
– Ezt most hogy érti, Mr. Blackwood?
– Kevesebb mint húsz évvel ezelőtt az a ház Pasadena
legelegánsabb épületei közé tartozott. Most? Nézzen csak rá!
Mindenki, aki ott élt, már halott, és a kriptában fekszik.
– Nem mindenki. Éppen az imént beszélt Sieglindével. Én úgy
látom, ő nagyon is él.
Blackwood a lányra gondolt, és megállapította, hogy Mrs. Nay
épp ilyennek írta le Lindát; mintha az apjából semmi sem jutott
volna belé.
– Sieglindétől eltekintve – válaszolta – a család már nem
létezik. Az emberek nem szeretik, ha ilyen balszerencse tapad az
ingatlanjaikhoz.
– Mind a ketten tudjuk, Mr. Blackwood, hogy igaza van.
A férfit meglepte, hogy Bruder egyetért vele. Ez annyira
felbátorította, hogy mielőtt észbe kapott volna, kibökte:
– Van itt még valami, Mr. Bruder. Nagyon különös, hogy ön a
Pasadena tulajdonosa, és nem Miss Sieglinde. Ez a tény egy
újabb, nem jelentéktelen árnyat vet a birtokra.
Bruder nem válaszolt. Az óceán kivételével minden csendes
volt.
– Mr. Blackwood – szólalt meg végül Bruder –, emlékszik a
történetemre? Arra, ami abban a bükkösben történt? Arról
semmi sem jut eszébe?
– Természetesen emlékszem rá. Minden részletére. De
valami hiányzik.
– Hiányzik?
– Igen, Mr. Bruder. Hiányzik.
– Maga újra és újra meglep engem. Az igazat mondtam el.
– De nem mindent.
Apró mosoly jelent meg Bruder ajkán.
– Értem. Maga figyelmesebb hallgatóság, mint gondoltam.
Blackwood figyelmét nem kerülte el a másik férfi arcán
megjelenő elismerés.
– Nem mondta el, miért csatlakozott Dieterhez, amikor
eljöttek abból az erdőből. Nem mondta el, miért ment a
Keselyűfészekbe. Nem volt oka arra, hogy egyáltalán megismerje
Linda Stampet.
Bruder mellkasa lassan emelkedett fel és süllyedt alá, ahogy
lélegzett. Megdörzsölte az állát, az ujjai mintha a levágott szakállt
keresték volna. Felmordult; újabb fájdalomhullám borzongatta a
testét.
– És erről Mrs. Nay sem beszélt – tette hozzá Blackwood.
– Cherry nem tudja.
– Azt hittem, ő mindent tud.
– Majdnem mindent. Ez egy másik, régi ígéret része.
Megfogadtam, hogy ragaszkodni fogok az igazsághoz, de ez egy
olyan ígéret volt, amit ma már nem érdemes megtartani. –
Bruder lassan feltolta magát a hintaszékből, és intett
Blackwoodnak, kövesse. Az ajtónyíláshoz mentek, amit csak egy
keresztrúdra vetett lepedő takart el. Bruder félrehúzta a
lepedőt, mindketten benéztek a kémény túlsó oldala mögötti
szobába. Az apró ablakot ponyva takarta, alacsonyra csavart
petróleumlámpa világított. Az ágyon egy parányi, lisztfehér
ember feküdt összegömbölyödve, akár egy macska. Alvás
közben meg-megmoccant a szakálla, a szemhéja vaskos volt,
akár a redőnyök, a kezében egy hagymát szorongatott.
– Ő Dieter? – kérdezte Blackwood.
Bruder bólintott.
– Legalább százévesnek kell lennie!
– Majdnem annyi.
– Nem tudtam, hogy még él.
– Mondta magának valaki, hogy meghalt?
– Mióta… ilyen?
– Húsz-huszonöt éve.
– Ki viseli gondját?
– Jobbára Sieglinde. Meg Pal.
Bruder visszaeresztette a lepedőt, visszatért a hintaszékéhez.
Blackwood követte, de az ablaknál megállt, és az óceán fölött
elrepülő, majd hirtelen alábukó pelikánra nézett. A hullámok öt
taréjsorral közeledtek a parthoz, az egyiken egy szörfdeszka
lovagolt. A hullámokon túl bóják himbálóztak, kicsit arrébb egy
cápa úszkált, azon túl csak a Csendes-óceán végtelen kéksége
látszott.
– Jó sok mindent átélt, igaz? – kérdezte Blackwood.
– Azoknak a történeteknek, amiket Cherrytől meg tőlem
hallott, a jó része vele kezdődik. – Bruder kis szünetet tartott. –
Ha nem mondom el magának, Mr. Blackwood, akkor soha senki
sem fogja megismerni az igazságot.
– Tudok titkot tartani, Mr. Bruder.
– De akár sírba is vihetem magammal.
– Ez így korrekt lenne?
– Korrekt? Kivel?
 – Nem tudom. De ha mondania kell valamit, azt hiszem,
legalább egy emberrel meg kell osztania a dolgot, mielőtt… –
Blackwood elhallgatott; eleget tudott ahhoz, hogy túlságosan ne
erőltesse a dolgot.
– Miért éppen maga legyen az az egy ember?
– Mert egy nap az enyém lesz a földje.
– Mindig visszatérünk ide, ugye?
– Vissza? Hova? – Blackwood nem tudta, Bruder miről beszél.
Nem is tudhatta, de érezte, hogy minden számára kedvezően
alakul; már-már biztos volt benne, hogy amikor elhagyja a
Keselyűfészket, beteheti a kocsi kesztyűtartójába a Pasadenára
vonatkozó megállapodást. Annyira bízott saját tárgyalási
képességeiben, hogy meglepődött, amikor Bruder félbeszakította
a gondolatmenetét:
– Dieter nekem adta a lányát.
Blackwood szeme elkerekedett.
– Tessék?
– Igen. Nekem adta Lindát. Üzletet kötöttünk.
– Mr. Bruder? Nem vagyok biztos benne, hogy tudom
követni…
– Ennek a háborúhoz van köze.
– Ahogy oly sok mindennek manapság.
– Én most az előző háborúról beszélek. Az aztán beindította
ezt az évszázadot, igaz?
Blackwood bólintott, bár nem egészen tudta, mit helyesel.
Miközben arra várt, hogy Bruder folytassa, hirtelen Edith Knight
jutott az eszébe. Esetleg újra kísérletet kellene tennie arra, hogy
megtalálja… Elhatározta, felfogad egy magándetektívet, egy
bostonit, és elküldi Maine-be. Utasítani fogja, hogy Portlandtől
kelet felé haladva minden nyomorult kis falut, várost kutasson
át. Miközben ez járt a fejében, vele szemben Bruder
kényelmesebb pózt vett fel a hintaszékében, mielőtt belekezdett
az újabb történetbe. Ahogy nekikészült, hogy – Mrs. Nay
szavaival élve – kipakoljon, Blackwood rájött, hogy egy nap majd
ő is ellenállhatatlan késztetést fog érezni, hogy farkasszemet
nézzen a saját történetével. Megremegett; megijedt magától: mit
tett, mivé vált a férfi, akit egykor Blackmann-nak hívtak?
– Visszatérhetünk abba a bükkösbe, Mr. Blackwood?
– Hallgatom, Mr. Bruder.
– Emlékszik, hogy ismerkedtem meg Dieterrel?
– Egy patak mellett történt. Ő adta el magának azt a
bádogbögrét, ami megmentette Willis Poore életét.
– Igen, pontosan. Dieter egyszemélyes szatócsbolt volt, fel s
alá járkált a frontvonalon. Bádogbögréket, bádogtányérokat,
bádogkulacsokat árult, gyalogsági ásókkal üzletelt, a hátizsákjai
tele voltak különböző ruhadarabokkal, konzervekkel, morfinos
fiolákkal, meg dohánnyal, amit tüzérségi lövedékek hüvelyébe
dugott, hogy száraz maradjon. Minden volt nála, amire szüksége
lehet egy katonának, akit elvágtak az utánpótlási vonaltól.
– Ezért ment Európába?
– Dieter sosem felejtette el, hogy a kétségbeesett emberek
ellátásával vagyonokat lehet keresni.
– Világos – mondta Blackwood.
– Mivel aznap, ott a pataknál összefutottam Dieterrel, Willis
Poore életben maradt, míg érte jöttek a szanitécek. Egy Párizs
melletti kórházba vitték, ahol bukjelszoknyás ápolónők
gondoskodtak róla. Később elmesélte, hogy az ágya éppen egy
napfénypászmában állt, és ha lehunyta a szemét, érezte az arcán
a meleget, és akkor arról álmodott, hogy már hazatért
Kaliforniába. Gondolatban minden nap a birtokán volt. Visszatért
az ereje, a nyakán lévő seb szépen összezárult és begyógyult.
Amíg a kórházban feküdt, előléptették. Kapitány lett belőle,
megkapta a kitüntetését. Amikor bementek hozzá az ápolónők a
nedves szivaccsal, hogy lemossák, megmutatta nekik az érmet,
és hamar rájött, annak a tárgynak a csillogása mindenki arcára
tiszteletteljes mosolyt csal. Különösen azokéra, akik
megérinthették, amikor a nyakában hordta. Poore kapitányt pár
nappal a háború befejezése előtt engedték ki a kórházból. A telet
a hideg párizsi utcákon töltötte, és mint oly sok baka, ő is
szívesen felelt a kapualjakból érkező füttyökre és hívásokra…
Azt hiszem, ott kapott rá a kurvázásra.
– Mr. Bruder?
– Maga még sosem vásárolt ilyen árucikket, Mr. Blackwood?
– Nem. – Ez igaz volt, legalábbis technikai értelemben véve.
– Ne higgye, hogy ettől jobb ember.
– Nem hiszem… De mi köze van ennek az ön alkujához?
Bruder figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Amíg Willis a kórházi matracon heverészett, én ott
maradtam, hogy védjem a kiégett telephelyet. Egy szakasz
katona érkezett erősítésnek. Döbbenten látták a pusztítás
nyomait. A barakkok hamuvá égtek. Valahányszor új katona
érkezett, kijelentette: „Pokoli egy löveg lehetett, amiből a
németek titeket lőttek. Valamivel nagyon felhúzhattátok őket.”
Én álltam a szavam, és semmit sem mondtam, az emberek meg
félrerugdosták a romokat, és nekiláttunk a telephely
újjáépítésének. Pár nappal később már semmi sem utalt a
történtekre, legfeljebb csak megfeketedett maradványok,
amiknek a kupacaiba lépten-nyomon belebotlottunk az erdőben.
Az egységeink pár nappal később feladtak némi területet, a
front közelebb húzódott az állomáshelyünkhöz. Éjjel-nappal
hallottuk a csatazajt, az eget géppuskasorozatok pásztázták,
sebesültek tántorogtak be hozzánk, és hamarosan eljutottunk
oda, hogy már nem gépjárműveket javítottunk, hanem
embereket próbáltunk gyógyítani.
Minden éjjel, úgy tizenegy óra táján megérkezett Dieter,
egyszer csak felbukkant az erdőben. A bádogholmija úgy zörgött,
akár a tehénkolomp. Az emberek egyenként odamentek a
bükkfából összekalapált standhoz, és dohányt vagy morfiumot
vettek, meg más egyebet, amire szükségük volt, vagy amit
megengedhettek maguknak. Az ellátmányunk gyér volt, az út
pedig, amin eredetileg az állomáshelyre szállítottak minket,
ostrom alatt állt. Sosem tudhattuk, mi közelít felénk és mikor.
Minden katona, aki egy hétnél többet töltött Franciaországban,
tisztában volt azzal, hogy a vonalak mögötti erdőkben kufárok
járkálnak. Nem Dieter volt az egyetlen. A többségük francia volt,
némelyik olyan fiatal kölyök, hogy még borotválkoznia se kellett.
Nagyon gyorsan alkalmazkodtak a katonák igényeihez, mindig
teljesítették a kéréseket. Amikor a táborban elfogyott a
konzervmarhahús, vagy már nem volt több skorbut elleni
tablettánk, azt is meg kellett vennünk. A bakák Keselyűknek
nevezték a kufárokat. Amikor a helyzet nyugodtabbá vált,
előfordult, hogy a Keselyűk eladó lányokkal érkeztek. Őket
persze nem hozták be az állomáshelyekre, az erdőbe kellett
kimenni hozzájuk. Folyt az üzletelés, a francia lányok hanyatt
feküdtek a mohás buckákon, a katonák meg szívesen fizettek
azért, amire a legnagyobb szükségük volt. Az utolsó centjüket is
odaadták volna egy menetért. Miért vág ilyen arcot, Mr.
Blackwood? Háború volt, az embereknek kellett a kedvesség, a
lányoknak meg az élelem, és a szifilisztől eltekintve ebben sem
volt semmi, ami tragikusabb lett volna, mint bármi más.
– Keselyűk! – horkant fel Blackwood. – Milyen rettenetes
emberek voltak!
– Mr. Blackwood, éppen önnek kellene elgondolkodni, mielőtt
elítéli őket.
Miközben Bruder mesélt, megérkezett Pal és Sieglinde,
leültek az ablak előtti lócára, felhúzták a lábukat, a fejüket
hátradöntötték, az arcukat az óceán felé fordították. Nem
szólaltak meg, úgy hallgatták Bruder történetét, mintha lélekben
azokon a helyeken járnának, amikről épp hallanak. Sieglinde
mellett, a padlón ott voltak a kései meg a fenőköve, de nem
dolgozott; az arca az ablakon át beáramló fényben éppen olyan
volt, akár az anyjáé – legalábbis Blackwood ilyennek képzelte.
– Ahogy mondtam, a telephelyen voltam. És egy éjjel
elhallgattak a fegyverek. Akkor már, mint gondolhatja, eléggé
rosszul aludtam. Az igazat megvallva, azóta se aludtam végig egy
teljes éjszakát. Nyár vége volt, ragyogott a hold. Felkeltem,
fogtam a fegyveremet, és sétálni indultam. Ha most azt
mondanám, hogy nem egy bizonyos dolgot kerestem, hazudnék.
Későre járt, a Keselyűk éjféltájt már elmentek, de azért én
kisétáltam, hogy megnézzem őket. Egy bizonyos ösvényen
haladtam. Átugrottam a patak fölött, és még mindig nem
találkoztam senkivel. Úgy egy órája sétálgathattam, amikor
feladtam, lemondtam arról, hogy rábukkanok valamelyik kufárra
meg a lányokra. Megsimogattam a zsebemben csörgő
pénzérméket, és odasúgtam nekik, hogy majd legközelebb, addig
megtartom őket. Az ég kék volt és sötét, akár az óceán, a hold
sugarai átszüremlettek a lombokon, és volt valami abban az
éjszakában, ami miatt nem fordultam vissza. Valami, ami miatt a
félelem, ami általában erőt vett rajtam, valahogy elmúlt.
Eszembe jutott, hogy talán véget ért a korábban dúló csata, csak
még nem jutott el hozzánk a hír. Továbbmentem, arra
gondoltam, szétnézek egy kicsit, kiderítem, mi történt. A
frontvonal nem volt messze, és tudtam, ha megyek vagy fél
mérföldet, biztosan találkozom valakivel, aki elmondja, mi
történt. Valakivel, vagy valamivel… Csatahulladékkal, esetleg:
elszórt tölténytárakkal, gránátkráterekkel, szétszaggatott
bőrszíjakkal, esetleg emberi maradványokkal, amelyek úgy
szoktak heverni a földön, olyan sápadtan, mégis csillogón, mint a
kenyérmorzsák…
Az erdő még sűrűbbé vált, én pedig keresztülfurakodtam az
alacsony ágak között, letiportam a páfrányokat. Időnként meg-
megroppant a talpam alatt egy gally, ilyenkor összerezzentem és
megálltam, belebámultam a sötétségbe, azt kutatva, van-e valaki
előttem. De nem, nem volt ott senki, én pedig mentem tovább.
Van valami vicces a félelemben: miután az ember felismeri, hogy
fél, egyre gyengül ez az érzés. Olyan ez, mint amikor végre
nyerget dobunk egy tiltakozó musztáng hátára.
Továbbmentem, és úgy negyed órával később úgy láttam,
valami mozog a fák között. Sötét volt. Először arra gondoltam,
talán medvét láttam, de aztán rájöttem, hogy a frontvonalra
tévedő medvéket már biztosan rég megölték. Az első mellett
megláttam egy második alakot, azután egy harmadikat is, egy
nagyobbat meg egy kisebbet, de csak sötét körvonalak voltak az
erdőben, ha nem figyelek annyira, talán észre se veszem őket.
Térdre rogytam. Nem voltam elég közel ahhoz, hogy rájöjjek, mi
történik, de azután az alakok egyike eltávolodott a másik
kettőtől, és úgy húsz-harminc lépést tett az erdő belseje felé.
Azután mintha leült volna egy kidőlt fára. Ragyogást láttam, ami
olyan volt, mint a szentjánosbogarak fénye, majd nem sokkal
később megéreztem az égő dohány illatát.
Nem tudtam, mibe ütköztem bele, de megmarkoltam a
fegyveremet, és arra gondoltam, talán olyan helyen vagyok, ahol
nem kellene. A távolban láttam a parazsat, a narancsvörös izzást,
ahogy egy száj beleszívott a cigarettába. A másik két alak
egészen közel állt egymáshoz, és furcsa mozdulatokat tettek;
nem lehetett megmondani, mi történik. Az egyik hirtelen
végigdőlt a földön, a másik követte. Nem sokkal később
borzalmas kiáltások hallatszottak az erdőben, morgások és
könyörgések, és ez volt az a pillanat, amikor meghallottam azt a
hangot.
Egy lány hangja volt, zokogott, németül és franciául
rimánkodott. „Nein, nein, nein… non!” Közelebb óvakodtam, de
az erdő megzizzent alattam. A nyögés és a lihegés abbamaradt.
Mozdulatlanná merevedtem, és úgy tűnt, mintha az a bizonyos
parázs lenne az egyetlen élő dolog az éjszakában. Pár percig úgy
maradtam, és az alakok sem mozdultak, azután valaki
megszólalt. Azt mondta németül: „Semmi, nincs ott semmi.” És a
lány ismét felkiáltott, hallottam a francia akcentusát, és akkor
rádöbbentem, mibe botlottam bele.
Ahogy voltak Keselyűk a Szövetségesek oldalán, úgy voltak a
német oldalon is. Észre se vettem, és valahol átkeltem a
frontvonalon. A háború utolsó hónapjaiban ez a vonal állandóan
mozgott, és akadtak olyan pontok az erdőben, amikről senki sem
tudta, éppen kiké is. Egy ilyen ponthoz érkeztem el, ahol
rábukkantam egy Keselyűre, aki épp egy francia lányt adott el
egy német katonának.
Hevesen dobogott a szívem, de nem rémültem meg. Rájöttem,
hogy egyszerűen csak szembetaláltam magam az ellenséggel.
Bizonyos értelemben véve minden katona erre a pillanatra vár.
Óvatosan előrébb mentem, félretoltam magam elől az ágakat, és
valahányszor megroppant egy gally, azért imádkoztam Istenhez,
hogy az a másik katona ezt ne hallja meg. Addigra már annyira
lekötötte a figyelmét a lány megerőszakolása, hogy semmit sem
hallott volna meg… Nyögött és lihegett, még a baglyok huhogását
se lehetett hallani tőle. Tudtam, nem lehet sok időm. Aztán ott
találtam magam, alig tízlépésnyire attól a mohos tisztástól.
A lehető leghalkabban összeszedtem magam, célzásra
emeltem a fegyveremet, és ahogy ezt megtettem, a hold
kibukkant a felhők mögül. Megpillantottam a katona arcát.
Egyszerű gyalogsági baka volt, csúcsos sisakban, amire
terepszürke álcavásznat húzott. A háta mögött ott volt a
csomagja, egy merev, bőrből készült hátizsák, meg ott volt a
puska és a bajonett is, a zsákhoz támasztva. Olyan fiatal volt az
arca, hogy más körülmények között arra gondoltam volna, a
puska is, a bajonett is csak játékszer lehet. Az arca kivörösödött,
az orra kicsi volt és kerek, mint a bárányoké. A nyaka úgy nyúlt
előre, akár a teknősbékáé, a két ajka szétnyílt, és zavarba ejtően
lihegett. Tanúja voltam annak, ahogy elérkezik a gyönyör
pillanatához. Hirtelen megremegett, én meg arra gondoltam,
talán ez volt az első alkalom, hogy nővel lehetett.
Alatta a lány virágmintás ruhában feküdt. Ugyanolyan fiatal
volt, mint a fiú, de számára nem ez volt az első alkalom…
Egykedvű arcáról ezt rögtön leolvastam. A szoknyáját jóval a
csípője fölé húzta, a ruha felső része szétnyílt, látni lehetett apró,
fehér mellét. Még ebben a rettenetes pozícióban is megőrzött
valami méltóságteljes szépséget, szigorúan tartotta a száját, nem
hagyta, hogy bármilyen érzelem kiüljön a vonásaira. A szeme
nyitva volt, a katona arcába nézett, és láttam, sokkal bátrabb
annál a fiúnál, aki viszont nem mert ránézni. A katonát átjárta a
gyönyör, de a pillanat véget ért, ahogy mindig is véget szokott
érni.
A fiú felállt, felrángatta a nadrágját. Bőrből készült
nagykabátja nehéz lehetett, lógott rajta. Megdöbbentően sovány
volt, a dereka hústalan, csontos, és én akkor arra gondoltam,
mégis inkább a lányra költötte a pénzét, nem ennivalóra… De hát
a férfiak már csak ilyenek, nem igaz? Az egyik éhség fontosabb
számukra a másiknál.
Én mindenesetre nem azért voltam ott, hogy filozofáljak,
hanem azért, hogy öljek. Abban a pillanatban, ahogy a katona
megigazította a derékszíját, meghúztam a ravaszt. Éreztem,
ahogy a golyó forrón átrohan a csövön. A lövedék gyorsan
keresztülhatolt a katona halántékán. Egy pillanatra tisztává vált
az arca, mintha hirtelen minden korábbi bűnétől megszabadult
volna. Olyan volt, akár egy boldog kamasz, az ajkán mosoly
játszott, bűntudatnak nyoma se volt rajta.
És ez a pillanat se tartott örökké. A katona holtan vágódott el,
a lány meg sikoltozni kezdett, talpra ugrott és lehajolt, hogy
felrángassa a harisnyáját. Az erdőben a sötét alak eloltotta a
cigarettáját. Lépések közeledtek, ágak roppantak. A lány sírt.
Egy férfi förmedt rá franciául, ráparancsolt, hogy maradjon
csendben, minden rendben, nem lesz semmi baj. Én a helyemen
maradtam, felkészültem arra, hogy megölöm a német Keselyűt,
de amikor a férfi odaért a lányhoz, a puskám célzópecke fölött
láttam, hogy nem más az, mint Dieter.
Éppúgy meglepődtem, ahogy most maga. Határozottan
rászóltam, hogy ne mozduljon, azután kiléptem a páfrányok
közül. A szívére céloztam. A keze lassan felemelkedett, én meg
szóltam neki, hogy lépjen el a lány közeléből. Engedelmeskedett.
Nem hiszem, hogy előszörre felismert, és láttam, idegesen
forgatja a szemét, mint aki valamilyen tervet próbál kieszelni.
Angolul kezdett beszélni, németes akcentusát alig lehetett
észrevenni. Megköszönte, hogy megöltem a katonát, én viszont
ráüvöltöttem, hogy fogja be a száját. A lány zokogott. Szóltam
neki, hogy menjen el, de meg se moccant. Dieter franciául
ráparancsolt, szaladjon haza. A lány rettegő szemmel nézett rám,
mintha azt próbálta volna eldönteni, hogy tényleg eleresztem,
vagy megölöm. Dieter ismét rászólt, hogy fusson.
A lány elrohant. A mai napig emlékszem, hogy libegett a
szoknyája! Emlékszem, a lába olyan hosszú és gyors volt, akár az
őzeké. Aztán… Eltűnt. Dieter ott maradt, mindkét kezét
felemelve, úgy integetve, mintha két fehér zászlót szorongatna. A
háta mögött ott volt a holmija, a zsákja, a bádogholmik, a horpadt
bögrék, a tányérok, no meg a villák, amik elhajlottak, ha az
ember használta őket. És Dieter megszólalt: „A német elvette
tőlem a lányt.” Rászóltam, hogy hallgasson, azután közöltem
vele, van szemem, és nemcsak azon kaptam rajta, hogy lányokat
árul, hanem azon is, hogy az ellenséggel üzletel. Megpróbálta
elhitetni velem, hogy tévedek, biztos túl sötét volt ahhoz, hogy
mindent lássak és helyesen mérjem fel a helyzetet. Fogytán volt
a türelmem, ráüvöltöttem: „Tudod, mi jár az árulóknak?”
Tiltakozni kezdett, integetett, hogy tévedek, és olyan kis
ember volt, hogy tényleg nehezen tudtam elhinni, képes ilyen
gonoszságra, de láttam, amit láttam, ezért rákiáltottam: „Le
kéne lőjelek!”
„Lelőni? Engem? – nyüszített. – Mert eladtam egy lányt?
Hiszen én is csak életben akarok maradni, mint mindenki más! A
lány családja ma este enni fog.”
Ráparancsoltam, hogy térdeljen le, és amikor nem
engedelmeskedett, felé löktem a fegyverem csövét. Erre térdre
rogyott, hátratette a kezét, úgy könyörgött: „Ó, kérlek, kérlek!
Bármit megteszek! Bármit, amit akarsz! Csak eressz el! Mi
rosszat tettem? Nekem köszönheted, hogy megöltél egy
németet. Nem én vagyok az ellenség, ő volt az.” És a
szerencsétlen fiú felé fordult, akinek halála után is ott maradt az
arcán az a boldog mosoly. „Mit adjak neked? Bármit megadok,
amit akarsz. Bármelyik lány a tiéd lehet. Mondd meg, milyet
szeretsz? A barnákat? A szőkéket? Vagy a fekete szeműeket?
Bármilyen lányt tudok hozni. Annyi cigarettát kaphatsz tőlem,
amennyi az egész szakaszodnak elég. Mondd meg, mit akarsz!
Kérlek…” Azt válaszoltam, nem kérek a kurváiból. „Minden
katona kurvát akar. Mit szólnál Sylvie-hez? Ahhoz a lányhoz, aki
most ment el. Tizenöt éves. Megkaphatod. Feleségül is veheted.
El tudom intézni neked!” Közöltem, hogy ez a lány sem kell. „De
van itt még valaki!” Előhalászott a zsebéből egy fényképet.
„Hozzá mit szólsz? Tetszik?” Felém nyújtotta a fényképet, de
nem akartam elvenni tőle, mert valami azt súgta, ne tegyem.
Ellenálltam, de hagytam, hogy tovább alkudozzon velem. „Rajta!
– biztatott. – Nézd csak meg! Ő a leggyönyörűbb lány, akit
ismerek. Rajta, csak nézd meg!” Azt gondoltam magamban, nem
nézhetek rá a képre. Akkor még ezt is véteknek tartottam.
Közöltem Dieterrel, tegye el a fotót, de nem engedelmeskedett.
„Ez a lány különleges – mondta. – Magas és erős, a haja fekete,
akár az éjszakai égbolt, a bőre meg fehér, akár a tej. Még sosem
láttál hozzá fogható lányt, katona! Rajta, nézd csak meg!” A
fejemben megszólaló hang azt parancsolta, ne, ne nézzek rá a
képre, de a vágyak mindig legyőzik az embert, igaz? Kíváncsi
lettem, ugyan mitől annyira különleges ez a lány. A kép apró
négyszög volt Dieter ujjai között. Azon kaptam magam, hogy úgy
vonz magához, mintha mágnes volna. A kezem kinyúlt érte, és
éreztem, ahogy Dieter érdes ujjai hozzáérnek az enyémekhez.
Átvettem tőle a képet, a szemem elé tartottam.
Dieter nem hazudott. Tényleg ez volt a legszebb lány, akit
életemben láttam. Sötét szem. Mély tekintet. A nyaka úgy
emelkedett ki a blúzából, hogy az embernek kedve támadt
megcsókolni. Fiatal lány volt, de a szeme akár egy nőé.
Megpróbáltam ellenállni neki: „Megmondtam, nem kellenek a
kurváid!” Dieter azonban megrázta a fejét. „Ő nem kurva. Ő
különleges.” Megkérdeztem, kicsoda ez a lány, bár tudtam, ezt
nem kellene. „Ő az én lányom – válaszolta Dieter. – A tiéd
lehet!”
 A tenyerembe vettem a képet. A lány szeme megbabonázott.
Ott helyben beleszerettem Lindába, miközben a hajnal megjelent
az erdő fölött. Dieter észrevette ezt rajtam, mindig okos ember
volt. „Látom, tetszik neked. A tiéd lesz.” Megkérdeztem tőle, hol
ez a lány. „Kaliforniában.” Kaliforniában? „Akarod őt, katona?”
És akkor, a sápadt reggeli fényben… bólintottam. „Nos, most
már csak annyit kell tennünk, hogy megkötjük az üzletet –
mondta Dieter. – És akkor hazajöhetsz velem a
Keselyűfészekbe.”
 3.

Később Blackwood azon kapta magát, hogy a hintaszékben

terpeszkedik, vele szemben pedig ott ül Bruder. Miután befejezte
a történetét, Brudert elnyomta az álom, de Blackwood is hagyta,
hogy egy kicsit ellazuljon a nyaka. Mindketten békésen
szuszogtak, míg végül elérkezett a hajnal. Blackwood felriadt, és
látta, hogy Bruder nem mozdul ugyan, de ébren van. Pal közben
elment, Sieglinde fát rakott a tűzre; a lángok fénye ott lobogott
Bruder olajfekete szemében.
Bruder nehezen, zihálva lélegzett, azután köhögni kezdett.
Blackwood kidörzsölte a szeméből az álmot, és így még
nyilvánvalóbbá vált számára a másik férfi rossz állapota. Hirtelen
megértette: Bruder a legelejétől fogva manipulálni próbálta
Linda sorsát, és most emiatt szenved.
– Jól van, Mr. Bruder?
– Semmi az egész, csak éppen utolérnek az évek.
– Mintha valami gond lenne a mellkasával. Kipróbálta már az
új csodaszert, a penicillint?
– Még nem.
– Láttam egy hirdetést, amely szerint április elsejétől a Kalash
patikában kapni lehet majd. A civilek először szerezhetik be.
Amikor legközelebb Pasadenában jár, esetleg benézhetne
hozzájuk, vagy felhívhatná őket. A számuk… Sycamore 2-1704.
Azt mondják, ez a legnagyobb csoda, amit ettől az évszázadtól
kaphatunk. Azt mondják, gyakorlatilag mindent képes
meggyógyítani. Egy aprócska tabletta, de bármilyen régi
betegséggel elbánik, legyen szó akár spanyolnátháról,
tüdőgyulladásról, vagy akár szifiliszről. Bármivel, amit el lehet
képzelni. Az ember megsajnálja azokat a szerencsétleneket, akik
kénytelenek nélküle létezni, igaz, Mr. Bruder?
Bruder története szinte mindent világossá tett Blackwood
számára. De azért voltak még kérdései. Mi a helyzet Edmund
halálával? Bruder erről semmit sem mondott, nem mesélt a San
Franciscó-i öbölbe nyúló félszigeten töltött időszakról sem, ahová
a vasrácsok között jutott be a napfény. Blackwood most, hogy
már ismerte a teljes történetet, még kevésbé értette ezt a
részletet. Ha Bruder egyszer megmentette Poore kapitányt, ha
gyakorlatilag megmentette Dieter Stampet, akkor miért
gyilkolta volna meg Edmundot? Sehogy sem állt össze a kép. Már
az is megfordult fejében, hogy Linda küldte Brudert börtönbe, a
hamis tanúvallomásával.
Blackwood felkapta a fejét. Lehet, hogy Brudert felültették?
Azután Bruder azzal okozott neki meglepetést, hogy
kijelentette:
– Mr. Blackwood, most már szeretném megismerni a
Pasadenával kapcsolatos terveit.
– A terveimet?
– Mihez kezd vele, ha esetleg a magáé lesz? Hogyan nyeri
vissza a pénzét?
– Nos, azt hiszem… Azt hiszem, én… – Blackwood még mindig
nem tudta, mi lehet a helyes válasz, és nem tudta, Bruder mit
akart csinálni a birtokával.
– Be fog költözni a nagy házba?
– A nagy házba? Nem hinném. Az kicsit túl… nagy egy
agglegény számára.
– Minden férfinak szüksége van a maga kastélyára, Mr.
Blackwood.
A fiatalabb férfinak ettől valahogy jobb kedve támadt. Kihúzta
magát, előredőlt ültében. A térde megint majdnem összeért
Bruderével.
– Ami azt illeti, az embernek valóban uralkodnia kell valami
felett. Itt van például maga, Mr. Bruder. Magának itt a
Keselyűfészek, ahol felállíthatja a trónusát.
– Én már csak arra várok, hogy átadjam Sieglindének és
Palomarnak. Ha majd elmegyek, azt csinálnak vele, amit
akarnak. Egyébként amúgy is az övék.
– Biztos vagyok benne, hogy jó darabig maga lesz a partvidék
királya. Ha felhívja a Kalash patikát…
– A penicillin nem menthet meg mindenkit. De elég ebből!
Mondja el, mihez fog kezdeni azzal a földdel.
Blackwood alaposan átgondolta a válaszát; még mindig nem
tudta, hogy Bruder mit szeretne hallani. Dühös volt Mrs. Nayre,
aki nem tájékoztatta alaposabban. De vajon tényleg nem adta
meg a szükséges információkat?
– Tehát: mihez fog kezdeni a narancsültetvénnyel, Mr.
Blackwood?
– Nos, hogy mihez kezdek a narancsültetvénnyel? Gondolom,
ki kellene vágni a fákat, Mr. Bruder. Nem igaz? Nem értek hozzá,
de feltételezem, a gyökereiket megfertőzte a nematóda.
Egyébként, egy modern városban nincs helye a citrusoknak.
– Ez így igaz, Mr. Blackwood. Az egész gyümölcsös
elfertőződött. Vágja ki a fákat, perzselje fel a talajt. Pontosan ezt
kell tennie. – Bruder úgy hallgatott el, mintha a tüzet képzelné
maga elé. – És mihez kezd a földdel?
– Nos, akkor rengeteg szabad terület lesz majd. Ilyen nagy
birtokok már amúgy sem működhetnek ezen a vidéken… Hogy
mihez kezdek vele? Természetesen ingatlanfejlesztő vagyok, Mr.
Bruder. Azt hiszem, ezt az első perctől fogva világossá tettem.
Természetesen fejleszteni fogom az ingatlant.
– Jó, de hogyan?
– Szó van az országút egy újabb ágának megépítéséről. Az
automobilok úgy szaporodnak, akár a nyulak. Azt mondják, a mi
kedves Arroyo országutunk néhány éven belül elérkezik a
kapacitása határára, egymást fogják érni a kocsik Los Angelestől
a Hotel Raymond dombjáig. Nehéz elképzelni ekkora forgalmat,
de tényleg erről beszélnek. Gondolom, a fák kivágását követően
beszélni fogok az útépítőkkel, hogy esetleg
keresztülvezethetnének a völgyön egy hatsávost.
– És ha nyolcsávost akarnak építeni?
– Nyitott leszek rá.
– Helyes, Mr. Blackwood. Egy betonfolyó, ami beomlik
Pasadenába. Ez a legjobb egy régi narancsültetvény helyett.
– Úgy tűnik, manapság erre vágynak az emberek.
Modernitásra. Kényelemre. Sebességre. Az emberek már most a
jövőben akarnak élni, nem igaz?
– A múlttal nem sok mindent tudnak kezdeni.
– Hibáztatja őket emiatt?
– Áruljon el nekem valamit! Mihez fog kezdeni a nagy ház
körüli kerttel és pázsittal?
– A kerttel? – Blackwood magabiztossága időközben
visszatért, és ennek köszönhetően már a teljes birtok
hasznosítására volt ötlete. Látta maga előtt a tervet, és tudta, ha
egyszer ő ezt végrehajtja, senkinek sem fog az eszébe jutni, hogy
az utca, amin éppen áll, valamikor narancsültetvény volt; az
aszfalt alatt senki sem fogja látni a folyamágyat. – A kertben ki
fogok alakítani egy olyan lakóparkot, ami mostanában oly
divatos. Valami olyasmi lesz a neve, hogy… Blackmann Court.
– Blackmann Court? Ki az a Blackmann, Mr. Blackwood?
– Blackmannt mondtam volna? Nos, ő egy régi barátom, akit
már nagyon régen elvesztettem. Fiatalkori barátom. Arra
gondoltam, így emlékeznék meg róla.
– Ön túl szerény.
– Jól van, akkor talán… Blackwood Courtnak fogom nevezni.
– Ez már jobban hangzik, Mr. Blackwood. Felidézi a
természetes múltat, mégsem hivalkodó. Kár lenne, mondjuk,
Narancsliget Parknak, vagy valami hasonlónak nevezni. Miért is
tépnénk fel a múlt sebeit?
Borzalmas fájdalom járta át Blackwood mellkasát. Hirtelen
felidéződtek benne morális bűnei, még azok is, amiket egészen
eddig a pillanatig nem tartott véteknek: a spanyol udvarok,
amelyek helyén raktárházakat létesített; a patakok, amelyeket
leaszfaltozott; a rétek, amelyek helyén szerelőműhelyeket
alakított ki. Edith Knightra gondolt, és a háromezer dollárra,
amit egykor akkora összegnek tartott, amekkorát egyetlen
ember talán nem is birtokolhat. Vajon akkor, amikor nyugatra
menekült azon a vonaton, amikor az ablak mögött elsuhanó
tavaszi tájat bámulta, nem azt fogadta-e meg, hogy ezzel a
pénzzel jót fog cselekedni?
– Úgy tűnik, uram, remek tervei vannak. A céljai és az én
céljaim nagyjából azonosak. Vezesse végig az országutat a
völgyön. Építse be a domb tetejét azzal a lakóparkkal. Mindez
segíteni fog abban, hogy Pasadena kilendüljön a múltjából.
Szabadítsuk meg a múltjától! És tudja, mi tetszik a legjobban az
ötletében? – kérdezte Bruder.
– Micsoda?
– Mindazt, amit tesz, végig tudja majd nézni a teraszáról. Jó
élete lesz, Mr. Blackwood. – Elhallgatott, majd folytatta: – Azt
akarom, hogy a magáé legyen a Pasadena.
A kijelentés olyan váratlanul érte, hogy Blackwood nem volt
biztos abban, jól hallotta-e.
– Én is ezt akarom – mondta.
– Ennek a hétnek a végére össze kell szednie a pénzt.
– Nem probléma.
Sieglinde teát hozott nekik. Egy darabig csendben üldögéltek.
Megérkezett a dagály, erőteljesen csapkodta a szirtfalat. Végül
Bruder megszólalt:
– Alkut ajánlok.
– Alkut?
– Egy feltételem van.
– Mi lenne az?
– Azt tesz a birtokkal, amit akar. Nem érdekel, mi történik a
házzal vagy a földdel; mindent lerombolhat, ami most rajta van.
Blackwood a nyelve hegyén érezte a sajnálat rozsdaízét.
 – Mindent, kivéve a mauzóleumot.
– A mauzóleumot?
– A helyet, ahol ő nyugszik. Végül én is ott fogok megpihenni.
– Bruder a szájához emelte a medált, és olyan lágyan csókolta
meg, akár egy csecsemőt. Mintha ismét elmerült volna az álmai
között. – Honnan tudhatnám, hogy valóban megőrzi a
mauzóleumot?
– A szavamat adom rá.
– Igen, egy férfi szava. Ez minden, amit kaphatok. Ez minden,
amim valaha volt.
Blackwood úgy gondolta, ideje lenne elmennie. Nem tudta
biztosan, a beszélgetés során a birtokába került-e a Pasadena.
Igazság szerint igen, de ezt ő akkor még nem tudta, ezért
nyugtalan maradt. Mi történik majd vele, ha ezek után a hosszú
hónapok után üres marad a keze? Ha a bank emberei belépnek a
képbe, és elragadják előle a birtokot? Úgy érezte, ez komoly
csapás lenne számára. Ez az érzés pár nappal később is
megmaradt; még akkor sem tudta, hogyan hajtotta végre a
feladatot, amikor a Pasadenával kapcsolatos szerződés már
valóban ott lapult az Imperial Victoria kesztyűtartójában. Mit is
mondott róla Mrs. Nay előző héten? Valami olyasmit, hogy olyan
embernek tűnik, aki nem ismeri magát igazán…
Megköszörülte a torkát.
– Lenne egy utolsó kérdésem, Mr. Bruder.
Bruder meg se moccant.
– Már régóta a fejemben jár ez a dolog.
– Sieglinde – szólalt meg Bruder –, kérlek, most hagyj minket
magunkra.
A lány a falhoz támaszkodott, keresztbe tette a mellkasán két
karját, és közölte, hogy nem megy ki.
– Épp mint az anyja! – dörmögte Bruder. – Jól van. Rajta, Mr.
Blackwood. Válaszolok, ha tudok.
– Eléggé személyes a dolog, ha nem bánja.
– Hogy bánom-e? Miért bánnám ezek után?
 – Mi történt Lindával?
– Ez egyszerű, Mr. Blackwood. Mrs. Willis Poore lett belőle, és
Lindynek szólították.
– Miért hagyta, hogy férjhez menjen ahhoz az emberhez?
– Nem én akartam, hogy ez történjen.
– Akkor miért hívta meg a birtokra?
– Hogy velem legyen.
– Rosszul ítélte meg őt, Mr. Bruder.
Ez a kijelentés olyan mély hatást gyakorolt Bruderre, amilyet
Blackwood nem akart elérni nála.
– Nem is tudom, miért hittem, hogy türelmesebb lesz. Ha
várt volna, egy nap biztosan együtt élünk a birtokon.
– Igen, de mi történt vele?
– Sieglinde, kérlek! Menj ki!
– Nem! – mondta a lány. Széket húzott az ovális szőnyegre,
leült a tűz mellé. Palomar is visszatért. Halszagot árasztott
magából, a nadrágszára nedves volt. Úgy feküdt le a szőnyegre,
akár egy kutya, ami meg akarja szárítani magát. A fejét az
unokatestvére lábára hajtotta. Blackwood természetesen sosem
találkozott Lindával és Edmunddal, ennek ellenére biztosra
vette, hogy ez a lány és ez a fiú hasonlít rájuk.
– Tényleg tudni akarja? – kérdezte Bruder.
Blackwood igennel felelt.
– Akkor elmondom magának. Elmondom, mi történt vele, és
mi történik mindenkivel, aki elárulja a saját szívét. – Elhallgatott,
majd folytatta: – De ennél sokkal rosszabb volt a helyzet.
– Rosszabb? – értetlenkedett Blackwood.
– Először is, ő az én szívemet árulta el.
– Hogyhogy, Mr. Bruder?
– Még most sem tudja?
– Nem, de szeretném megtudni. Poore kapitány hogyan
szerzett tudomást önökről? Linda fürdőjének éjszakájáról? Olyan
érzésem van, hogy az ön szerencséje – meg Linda szerencséje is
– azon az éjszakán vett fordulatot.
 – Elmés megállapítás.
Blackwood megköszönte a dicséretet, majd folytatta,
méghozzá egy találgatással:
– Maga Linda mondta el a dolgot Poore kapitánynak?
– Hogy Linda beszélt volna Poore kapitánynak a szerelmünk
egyetlen éjszakájáról? Ilyen óriási árulásra még ő sem lett volna
képes. Ő ennél sokkal rafináltabb, de halálosabb módot
választott.
– Akkor Rosa tette?
– Rosa? Ó, dehogy! Rosa maga volt a jóság. Ő soha nem tett
olyasmit, amivel bárkinek árthatott volna. Természetesen ez
nem tartotta vissza Poore kapitányt attól, hogy keserves
fájdalmat okozzon neki.
– Akkor hogyan, Mr. Bruder? Poore kapitány hogyan szerzett
tudomást arról, ami után beköltöztette Lindát a saját házába?
Hogyan tudta meg a dolgot, ami miatt elvette öntől Lindát?
Bruder előredőlt a székén. A légzése akadozó volt, a tekintete
réveteg, a keze reszketett. Blackwoodnak, ahogy ránézett, olyan
érzése támadt, a halált látja.
– Azt kérdi, hogyan? – Elhallgatott. – Ezek szerint Mrs. Nay
nem mondott el magának mindent. Menjen vissza Pasadenába,
Mr. Blackwood, és kérje meg Mrs. Nayt, fejezze be a történetet.
Kérje meg, hogy meséljen Lolly Poore-ról!
Blackwood nem sokkal később kezet rázott Bruderrel – akkor
még nem tudta, hogy ezt utoljára teheti meg. A ház előtti
napfény elvakította, de amikor a szeme alkalmazkodott a
világossághoz, még egyszer hátrafordult, és búcsút intett.
HATODIK RÉSZ
ÁRADAT

Nem büszkeség, szégyen miatt

hagyja el a csarnokokat;
S bár a zordságot szíve fájlalja,
gyors bukását nem gyászolja.

– EMILY BRONTË
 1.

A hosszú aszály harmadik évében, 1930 júliusának egyik

délutánján, Lindy Poore áthajtott Willis Gold Bugjával az
öngyilkosok hídján. A nap a szemébe tűzött, ismét támadást
indított ellene a fejfájás, amely ezúttal a homloka mögött
lüktetett. A fájdalom és a napsütés miatt alig látott valamit, de a
hídon nem volt hely arra, hogy félrehúzódjon, ezért csupán
lelassított – keményen a fékre taposott. A mögötte haladó kocsi
dühösen dudált. Lindy intett a sofőrnek, előzze meg őt, ám ez a
szembejövő forgalom miatt lehetetlen volt. A sofőr ismét
megnyomta a dudát, és Lindy látta, hogy ordibálni kezd – a fickó
szája körül csak úgy remegtek a drótszerű, szőke szőrszálak. A
sofőr már folyamatosan nyomta a dudát, és amikor végre
enyhült a forgalom, kikerülte az akadályt jelentő kocsit, odaállt
mellé a szűk hídon, és az utasülésre dőlve ráüvöltött Lindyre.
Amikor a férfi végre elhajtott, Lindy óvatosan és lassan
végiggurult a hídon. A száraz folyamágyból feljutott hozzá a
többéves, 1928-ban kezdődött szárazság által szétaszalt
növényzet csípős szaga. Ritkás por kavarodott fel a mederből, a
Rose Bowl komoran és magányosan gubbasztott, úgy ontva
magából a forróságot, akár egy gigantikus katlan. Az újságban az
állt, hogy a hőmérséklet csúcspontja megközelítheti a 43 Celsius-
fokot. Ahogy a híd nyugati vége felé vezette az autót (oda, ahol
félrehúzódhatott a narancskombinát mellé, és megpihenhetett az
árnyékban), Lindy úgy érezte, a nap pillanatokon belül lángra
lobbantja.
Hazafelé tartott a Hétfő Délutáni Klub rendezvényéről,
amelyre ezúttal a Huntington Hotel hölgyszalonjában került sor.
A klub tagjai, a tizenkét hölgy, minden hónap utolsó hétfőjén
gyűltek össze, hogy irodalomról, geográfiáról, vagy más, a
napirendben meghatározott témákról beszélgessenek – például
arról a viszonylag új, de eléggé kellemetlen problémáról, amelyet
a Raymond Street-i állomás körül esténként őgyelgő, állás nélkül
szobalányok és cselédek jelentettek. Ezen a hétfő délutánon a
hölgyek – köztük Mrs. Ellie Sickman, Mrs. Sarah Woolly, Mrs. E.
E. Rocke és Mrs. Connie Ringe – Gibbon Róma című könyvéről
beszélgettek, vagyis, ahogy Connie Ringe megállapította: ezt
„elemezték”. A gyűlés előtti napokban lázas éjszakai olvasás folyt
Pasadena tucatnyi előkelő villájában (az árnyékos
Tölgyhalomban, a széles sétányokkal rendelkező Hillcresten, az
olajfákkal szegélyezett Lombardyban, valamint Linda Vista
borzok és prérifarkasok által lakott dombjain): az emeleti
hálószobák magas ablakai mögött sokáig ragyogott az aranyszínű
fény, és finom csontú, határozott kezek forgatták a lapokat,
miközben a környéken mindenki aludt, és csak a szél őgyelgett a
ciprusok között – miközben a férjek hortyogva eregették
magukból savanyú, éjszakai kipárolgásukat, a gyerekek
sóhajtozva kapargatták a festéket az ágyuk támlájáról és a
nevelőnők halkan nyöszörögtek álmukban. De a Hétfő Délutáni
Klub tagjai valamennyien céltudatosak voltak, olyan hölgyek,
akik bármit végre tudtak hajtani, amire elszánták magukat; ez
volt a mottójuk, a fehéraranyból készült tagsági karkötők belső
oldalára Abigail Adams szavait vésették fel: „Túl sok a szép szó, s
túl kevés a tett, a hozzá kapcsolódó.” A megjelölt időre a klub
valamennyi tagjának sikerült befejeznie Gibbon művének
tanulmányozását, valamennyien készen álltak arra, hogy
megvitassák a többiekkel a civilizáció hanyatlásának apró
részleteit.
Két héttel a gyűlés előtt Lindy nem találta a Gibbont Willis
könyvtárában. A könyvek nagy részét még Willis apja szerezte
be, és az évek során Lindy megtanulta, hogy alig néhány hagyta
el a polcot, nem sokhoz ért hozzá más, mint Rosa tollseprűje.
Lindy végül elment Vroman könyvesboltjába, ahol az egyik
eladó, Mr. Raines előhozta neki a három kötetet. Mr. Raines
stanfordi fiatalember volt, a boltban ő felelt a történelmi
szekcióért. Miközben Lindy a három kötetet vizsgálgatta, a
mellényes-ingujjas eladó a tölgyfa könyvszekrényhez
támaszkodott, és behajlítva a feje mögé húzta egyik karját, amin
persze feljebb csúszott az ing ujja. A háta mögött, egy vitrines
szekrényben Adam Vroman gyűjteménye volt látható: hopi
kacsinák, összehajtogatott navahó takarók, több tucat faragott
japán necukegomb. A könyvespolcok fölött hopi indiánokról
készült, bekeretezett fotográfiák függtek: egy törzsfőnök, aki egy
dombgerincen állt; egy kosár kukoricapép fölé hajló, tucatnyi
fonott hajtincset viselő nő; egy rézszínű gyermek valami mesa
faluban. Mr. Raines azt mondta, hogy bár a Nyugat
történelmének specialistája, a Stanfordon megtanulta, hogy
bizonyos igazságok keresése közben célszerű a régiekhez fordulni
tanácsért. Miközben Lindy a könyveket nézegette, ő a vitrinben
kiállított tárgyakat igazgatta. „Bizony, mondom néktek – idézte a
koszorús költőt –, ne feledjétek Róma relikviáit, végtelen
nagyságának képét. Nem az idő, nem is a barbárok okozták
rettenetes vesztét: nem, ezt önnön polgári idézték elő.”
– Hát van más, ami hasznosabb lenne Gibbonnál ezekben az
embert próbáló időkben? – kérdezte Mr. Raines, amikor
kikísérte Lindyt a kocsihoz. Javasolta az asszonynak, látogassa
meg őt ismét, miután elolvasta a művet, ossza meg vele a
gondolatait. Félrefordította a fejét, úgy közölte, akár a Spanish
Library olvasótermében is sort keríthetnének erre a csevegésre.
Amikor ismét Lindyre nézett, volt a tekintetében valami –
valami melegség, amit Lindy már nem talált kellemesnek.
Megértette, hogy a fiatalember a barátságát kínálta fel neki, de ő
ezt nem fogadhatta el. Habozott, mielőtt bármit megígért volna,
és Mr. Raines, aki huszonkét-huszonhárom éves lehetett,
hátralépett a napsugarak alatt perzselődő utcán. – Remélem,
nem mondtam semmi bántót vagy elfogadhatatlant, Mrs. Poore.
Nem úgy értettem, hogy…
Lindy gyorsan megnyugtatta, hogy nem tett semmi rosszat.
Két héttel később a Hétfő Délutáni Klub tagjai összegyűltek a
hölgyszalonban, helyet foglaltak a kanapékon, a terem falait
díszítő maracujafa domborművek alatt. Szeletelt retket és
fűszerezett őszibarackot csipegettek, az elektromos ventilátorok
előtt hűsítették magukat, és megtárgyalták Gibbon művét, meg
persze az aktuális problémákat. Ellie Sickman, a szegények
megsegítéséért dolgozó bizottság elnöke elmondta, a feladata
ebben az évben igencsak megnehezedett.
– Hölgyeim, 1930 bizony nem 1929. Egy más korban élünk –
jelentette ki sokatmondóan, nem is sejtve, hogy miközben beszél,
egyre szorultabb helyzetbe kerül a férje jeges vállalkozása. A
Sickman családot már nem sok választotta el attól, hogy
elhagyják őket a „leánykák”, ahogy Ellie nevezte a három,
hollófekete hajú szobalányát; nem sok kellett ahhoz, hogy
bezárják az Orange Grove-on álló villát, hagyják szénává
száradni a ház előtti pázsitot, aminek rendben tartására
korábban évi ezer dollárt fordítottak. Nem sok hiányzott ahhoz,
hogy a család tagjai pár táskával és a kisgyerekkel a hónuk alatt,
az éj leple alatt megszökjenek a városból. De vajon mit tudhatott
a jövőről Ellie Sickman 1930-ban, a júliusi hőhullám közepén?
Mit tudhattak a jövőről a többiek, a hölgyszalonban
összegyűltek? Ők akkor és ott azért találkoztak, hogy a múltról
beszéljenek. Egyikük, Sarah Woolly – aki széles, vastag ajkú
szája és vaskos szemhéja miatt határozottan egy tehénre
emlékeztette az embert (és ez a jellegzetesség még
hangsúlyosabbá vált akkor, amikor az anyja tejgazdaságáról
beszélt) – leszögezte, hogy a klub tagjainak kötelessége felidézni
a történelmet és a múltat ebben a korszakban, amikor más nem
foglalkozik ilyesmivel, amikor mindenki csak az aznap és a
holnap miatt aggódik.
– Hölgyeim, ebben a tekintetben kivételesek vagyunk –
mondta. Az 1930-as évben ő töltötte be a klub elnöki tisztét,
ezért ő tartotta a táskájában azt a cseresznyefából faragott kis
kalapácsot, amivel az összejövetelek során, a napirendek
megtárgyalásakor időnként koppintott egyet. Nem tudta, nem
tudhatta, hogy a Woolly család tejbirodalma dicsőségesen vonul
át a jövőbe, mivel a marhahús fogyasztásának csökkenésével
egyenes arányban nőtt a túró fogyasztása; nem tudhatta, hogy
ez a trend a következő tizenöt évben megmarad, ahogy azt sem
tudhatta, hogy a lányát emiatt majd „pasadenai
túróhercegnőként” fogják emlegetni.
Lindy jövővel (a saját jövőjével, a város jövőjével, az otthona
jövőjével) kapcsolatos elképzelései sem voltak pontosak. Amikor
megpróbált előre nézni, rögtön ráereszkedett egy fejfájás,
aminek hatására inkább a múltba pillantott vissza: a Willisszel
töltött évek valahogy elteltek; a pici szeptemberben már az
ötödik évét tölti be. „Már nem vagyok pici!” – kiáltozott néha
Sieglinde, és ököllel verte Lindy combját vagy az ágya mellett a
falat, miközben ide-oda hánykolódott és nem volt hajlandó
lefeküdni. Sieglinde két szeme olyan volt, akár két csillogó
széndarab, fekete haja lenőtt a nyakára. Az emberek néha
megjegyezték: „Nem is hasonlít Poore kapitányra. Egy az egyben
az anyja!” Lindy ilyenkor kijavította őket: „Tévedtek. Egy kicsit
azért Edmund bácsikájára is hasonlít.” A kislány szeretett a fák
között rohangálni, csúzlival a kezében, és szeretett kirándulni,
főként az Ördögkapu fölötti dombokat kedvelte. Szerette
nyílhegy alakú kavicsokkal dobálni a mókusokat. Tizenkét
hónapos korában megtanult úszni, Lindy karjában rugdalta a
medence vizét. Kétévesen már remekül lovagolt, Willis ölében
persze, Fehér Indiánon. A kis Sieglinde imádott mezítláb
szaladgálni a narancsfák között, szeretett teherautón utazni
Heartsszel és Slaymakerrel, de talán még ennél is jobban imádta
a Dodsworthből érkező dobozokat, meg a Vista halljában működő
szőrmekereskedésben neki rendelt nyusziprém sapkákat. Lindy
tudta, csak félig az ő gyermeke, és ehhez a gondolathoz mindig
szeretet és csalódottság társult; de amikor lüktetőn fájt a feje és
lázasan sajogtak az ízületei, olyan erővel öntötte el a sajnálkozás,
hogy másra szinte nem is tudott gondolni.
Sarah Woolly egyre inkább elterelte a szót Gibbonról, inkább
azt helyezte a középpontba, hogy mit lehetne, mit kellene tenni a
kevésbé szerencsés pasadenaiakért. A lányokat felmentették a
szolgálat alól a félig üres szállodákban, a panziókba is hiába
mentek, azok is sorban bezártak. Esténként összegyűltek, hogy
olyan tevékenységet végezzenek, amit a Hétfő Délután Klub
tagjai „romantikus munkának” neveztek.
– Azt hiszem, menten szörnyethalnék, ha akár egyszer is
meglátnám odakint valamelyik leánykámat, ahogy ott várakozik
az éjszakában – mondta Ellie Sickman, de egy évvel később,
amikor tanúja lett egy ilyen jelenetnek, nem halt meg, dehogy,
csak eltöprengett, vajon mennyit kereshet egy ilyen lány
alkonyattól pirkadatig. – Azt hiszem, sok leányka számára nem
kínálkozik más megoldás – tette még hozzá.
– Tennünk kell valamit! – csóválta meg a fejét Sarah Woolly.
– Ezek a lányok nem értenek máshoz, csak a takarításhoz meg a
főzéshez. Mihez kezdjünk velük? Egy lépésre vannak attól, hogy
borzalmas legyen az életük!
– Taníttatnunk kellene őket – vélte Connie Ringe.
Abban az időben, amikor Lindy ott élt Pasadenában, a rézszín
hajú Connie Muffitt már férjhez ment, sőt el is vált; egy G. W.
Ringe nevezetű hollywoodi producer volt a párja, aki nem sokkal
az esküvőjük után valami csúnya adócsalási és vesztegetési
botrányba keveredett. Connie-ból ez a házasságincidens (az
esküvőn ezerkétszáz vendég jelent meg a San Marinó-i,
tölgyárnyékos villában, ami az otthonuk lett, ahol később senki
sem hallhatta éjféli sikoltozásait, senki sem láthatta, amikor
könnyes szemmel elrohant, hogy hazaköltözzön a szüleihez
Bellefontaine-be) kiölte korábbi keménységét és sokszorosára
növelte empatikus képességeit. Lindynek is sikerült
összebarátkoznia vele, mindketten fél lábbal abban az életben, fél
lábbal azon az életen kívül voltak, amit mások elvárásai szerint
élniük kellett; együtt vadásztak hiúzra a dombok lábánál,
egészen addig, míg az efféle tevékenységet be nem tiltották, azt
követően együtt teniszeztek a Vadászklubban, párosban álltak
pályára, és olyan gyorsan kúsztak felfelé a rangsorban, ahogy a
borostyán a ház falán. Gondoskodtak arról, hogy az árvaházban
élő fiúk minden télen megkapják az új szvetterüket, a Webb-
házban élő lányokhoz pedig minden évben eljusson a
születésszabályozásról szóló szóróanyag. Connie megismertette
Lindyvel a városnak és a környéknek azt az arcát, amiről Willis
semmit sem tudott: a költészeti köröket és a tudományos
előadásokat a Cal Techen és a Pasadenai Művészeti Társaságnál,
ahol köpenyes és barettás hölgyek és urak festettek álmatag
olajképeket a szikomorfákról.
– Meg kell szerveznünk egy iskolát – jelentette ki Connie a
klub tagjai előtt. – Olyan helyet, ahol ezek a lányok
megismerkedhetnek a kevésbé hagyományos, inkább modern
munkákkal.
– Igen, egy lányiskola jó ötlet lenne – helyeselt Lindy. – Ahol
felkészítik őket a jövőre.
– Klubtagok! Javaslom, beszéljük rá a férjeinket egy
alapítvány létrehozatalára! – indítványozta Sarah.
– Egy lányiskolai alapítvány létrehozatalára! – mondta valaki.
– Ha mi nem tesszük meg, akkor ugyan kicsoda? – kérdezte
Lindy.
A hölgyek egyetértettek abban, hogy senki sem foglalkozik a
lányok jövőjével.
Ám a klubtagok elképzelni sem tudták, mit is taníthatnának a
képzetlen szobalányoknak, szakácsnőknek, varrónőknek,
dadáknak, cselédeknek és mosónőknek.
– Vajon mi olyan igénye lehet a jövőnek, amit ezek a lányok
kielégíthetnek? – A kérdés ott lebegett a hölgyszalonban, ott
zümmögött a klubtagok fülében. Tényleg, mit igényelhet a jövő?
Lindy is elgondolkodott, bár ő nem az absztrakt jövőről, inkább
arról, mit lehetne, mit érdemes tennie egyáltalán. Vajon a sors
nem a maga útját járja? A halántékát dörzsölgetve felidézte,
milyen biztos volt abban, hogy egy lány képes irányítani a saját
életét, hogy semmi olyasmi nem történhet, ami összekuszálja a
tervét. Azután tessék, a valóság bevillant az ő életébe is, obszcén
módon, vitathatatlanul. Este, amikor ágyba fektette Sieglindét,
megpróbálta elmondani neki, hogy az ő esetében minden
másképp lesz majd.
– Neked senki sem fogja megszabni, mit tegyél! – biztosította
a kislányt.
– De mami! Te mindig megmondod nekem, mit csináljak! –
Sieglinde túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a dolgot, de a szeme
úgy szikrázott, mintha a gondolat mégis szöget ütött volna a
fejében. Lindy ennél többet nem is remélhetett.
Az évek folyamán Sieglinde és Palomar jó, a legjobb barátok
lettek, és Lindy is szerette őket, sokszor kiült velük annak a kerti
tónak a partjára, amelybe Willis már 1929 óta nem telepített új
halakat. Palomar dinnyekerek arca lassanként megváltozott,
egyre inkább hasonlított Edmundra. A bátyja halála után Lindy
vigyázott Palomarra, és amikor feleségül ment Willishez,
gyakorlatilag a fiúcska volt az egyetlen hozománya. Willis
tévesen úgy gondolta, hogy Edmund halála után a Keselyűfészek
tulajdonjoga átszáll Lindyre, de nem így történt. Az asszony
kénytelen volt elmagyarázni a férjének, hogy a farm Bruderé.
– De hiszen őt lecsukták!
– Ez igaz, de a börtönben kijelentette, hogy senki sem léphet a
földjére – felelte Lindy. Bruder ezt olyan komolyan gondolta,
hogy még Dietert is át kellett költöztetni a Margarita boltja
mögötti kis szobába; Lindy minden hónapban postára adott egy
csekket, így fizette ki az apja szállását, ellátását. Amikor Willis
minderről tudomást szerzett, látszott rajta, hogy nehezen
dolgozza fel a híreket. „Milyen furcsa lányt vettem én el!” –
olvasta ki a tekintetéből a felesége. Nem, Lindy semmit sem vitt
a házasságba magán és Palomaron kívül, meg persze a hasában
növekvő gömböcön kívül, aki éjjel-nappal kitartóan rugdosta és
bokszolta.
Azon a szereteten, amit Lindy az unokaöccse iránt érzett, csak
Lollyé tett túl. Lolly, akit korábban állandóan a fiatalság
üvegbúrája alatt tartottak, úgy bolondult Palomarért, ahogy a
kislányok szoktak a sárga sörényű pónikért vagy a porcelánfejű
babákért. Lindy és Lolly együtt nevelte a két gyereket,
miközben Willis – mivel nem volt hajlandó felvenni új
munkavezetőt – az ültetvénnyel foglalkozott, meg azzal, hogy
eladta a birtok apró szeletkéit. Kisebb részeket (négy-hét-
tizenhárom holdat) a házépítőknek, egy kevéskét az útépítőknek
meg azoknak az automobilokkal foglalkozó cégeknek, amelyek
megpróbálták felvásárolni az utakkal kapcsolatos jogokat. Az
évek során eljutott oda, hogy minden ajánlatot megvizsgált,
fontolóra vett: „Minek nekem ennyi föld?” Bizonyos idő múltán
meg már nem is tett említést a tranzakciókról, Lindy a Star-
News Ingatlanok és birtokok rovatából értesült a befejezett
ügyletekről.
1930 lusta nyarán azonban (amikor is havonta
megkétszereződött a városban élő munkanélküliek száma, és
tucatjával bocsájtották el a szobalányokat és a magántitkárokat,
miközben félmeztelen építőmunkások ácsorogtak a hőségben az
álló betonkeverők mellett) Poore kapitány nem sok mindennel
foglalkozott azon az ügyleten kívül, amely – ahogy fogalmazott –
meg fogja pecsételni a Rancho Pasadena és Pasadena sorsát. A
kapitány és egy ingatlanfejlesztő, bizonyos George Nay vezette
azt a csoportot, amely meg akarta építeni a Pasadenát Los
Angelesszel összekötő autópályát, létrehozva egy olyan
betonfolyamot, amely a terv támogatói szerint egyszer s
mindenkorra járhatóvá teszi a száraz és homokos medreket.
Willis az ügylet megszállottjává vált; ez az út volt az, ami már
bosszantóan távol tartotta őt a saját birtokától (nem tudott
foglalkozni a napi teendőkkel, mivel hol a Valley Vadászklub
könyvtártermében kellett részt vennie egy értekezleten, hol a
Városháza udvarán, a csobogó szökőkút mellett volt találkozója
valakikkel), és távol tartott őt Lindytől meg a lázrohamaitól,
vörös szemétől, fájdalmaitól. Poore kapitány és a többi
Százszázalékos buzgón dolgozott az autópálya tervein.
Lelkesedésük alapját az a szándék képezte, hogy a fejlődés útján
kívánták tartani Pasadenát, meg persze az, hogy a lehető
legmagasabb áron adják el a birtokukban lévő, amúgy másra
használhatatlan, kopár földdarabokat. A többiek sokban
hasonlítottak Willisre, közéjük tartozott például a korábbi
polgármester, Hiram Wadsworth, akinek fehér kecskeszakállát
imádták, állandóan simogatták a gyerekek; Wallace Burdette,
egy ohiói iparmágnás, aki Byrn híres Château de Chillonjának
mintájára építtette meg kastélyszerű villáját Linda Vistában;
Charles Sutton, egy szőke, vékony férfiú, a napi ezer hordó olajat
biztosító El Segundo olajmező birtokosa; Milford A. Puddington, a
hajdani rablólovag unokája, aki olyan nyíltan gyűlölte a vasutat
(„Egy jó automobil bármelyik vonatot lehagyja!”), hogy végül
ezzel okozott szívrohamot kilencvenkilenc esztendős
nagymamájának.
1930 augusztusában az autópálya még csupán álom volt, bár a
fejlesztők elméjében igencsak élénk és valószerű álomként
létezett. Nem mindenki támogatta az Arroyo Secón végigömlő,
hatsávos betonfolyam létrehozatalát. Akadt jó néhány
„naturalista” – ahogy Willis nevezte őket –, akik úgy számoltak,
hogy óránként akár ötszáz autó is végighaladhat egy bizonyos
szakaszon; ezeket a jövőre vonatkozó feltételezéseket Willis
félresöpörte, „hisztérikusnak” meg „tényeket nélkülözőnek” és
„megalapozatlannak” nevezte. „Ezek olyan emberek, akik még
mindig nem bontották le az istállóikat – mondta. – Olyan
emberek, akik vissza szeretnék hozni a szekerek és az öszvérek
korát.” Sokszor kijelentette: Willis Poore nem ilyen ember, ő az
apjához hasonlóan előre, csakis előre néz. Ezt reggelinél is
elmondta jó néhányszor, és közben, a nyomaték kedvéért, újra
meg újra magára bökött a hüvelykujjával. Sokszor úgy beszélt,
hogy közben tele volt a szája málnalekvárral – ilyenkor a kis
Sieglinde mindig jóízűt kacagott rajta. Lindy előtt rendszeresen
tartott szónoklatokat, mintha így akart volna begyakorolni
bizonyos fordulatokat. Az asszony ilyenkor úgy tett, mintha
figyelne, de azért néha megjegyezte: „Ha egyszer lerombolsz
valamit, az már többé nem térhet vissza.”
Először a kicsi nevén vitatkoztak össze. Amikor az ápolónő
átnyújtotta Lindynek a maszatos, visító csecsemőt, ő azonnal
tudta, hogy Sieglindének akarja nevezni. „Hát ez meg miféle
név? – kérdezte Willis. – Mint valami bevándorlóé.” Lindy
rávágta, hogy igen, ez pontosan egy bevándorló neve, és közben
valami dühvel keveredő rettegés áradt szét benne. A szobájában
üvöltözni kezdett, hogy neki aztán senki ne merészelje
megszabni, hogyan nevezheti el a lányát. A kiáltozása hangosabb
volt a kicsi sírásánál; az oldalán végiggördülő veríték a lepedőn
összekeveredett a vérrel. Ez a viselkedés letörölte Willis arcáról
a boldog kispapamosolyt. Lindy sejtette, hogy sikerült
megrémítenie a férjét, Willis pedig úgy érezte, mintha egy
karbidlámpával a kezében, életében először be tudott volna
kukkantani a felesége lelkének alagútjába.
Az évek során Willis rájött, könnyebb eltitkolni az asszony elől
bizonyos dolgokat, mint elmondani neki és vitázni vele. Nem
közölte, hogy 1930 nyarának elején kétszáz holdnyi földet adott
el a Pasadenai Autópálya Részvénytársaságnak. Ez a terület a
birtok egyik sarkán helyezkedett el, vad volt és műveletlen,
viszont Lindy éppen itt tanította meg Sieglindét lovagolni, itt
mutatta meg neki, hogyan kell lőni az 1873-as Winchesterrel,
aminek tusán az ezüstlemezbe egy meztelen táncosnő képét
vésték. Nem, Willis nem beszélt erről a tranzakcióról, így Lindy
csak a Star-Newsból értesült róla. Amikor kérdőre vonta, a férfi
azt felelte, nem azért adta el a földet, hogy tönkretegyék a
Pasadenát, éppen ellenkezőleg, azért, hogy megőrizzék. „Mert
ugye azt akarjuk, hogy az autópálya itt haladjon el a kapunk
előtt. Ez olyan lesz, mint a vasút – jósolta. – Te sem akarhatod,
hogy távol kerüljünk tőle, vagy kimaradjunk az egészből.” Lindy
azonban kételkedett abban, hogy Willisnek igaza van; ahogy
végignézett a Colorado Streeten száguldozó roadstereken és
Hispano-Suizákon, amelyekre a villamosoknak állandóan rá
kellett csengetniük, nagyjából el tudta képzelni, mi következik
majd. Amikor összeszedte a bátorságát, és ezt elmondta a
férjének, Willis így csitítgatta: „Miért aggódnál ilyen dolgok
miatt?”

Az előző év folyamán – főként nyáron, amikor lázas rossz

közérzet lett úrrá a városon, és ő is meg Willis is a verandán
szenvedte végig a forró éjszakákat – Lindynek megfordult a
fejében, hogy elhagyja Pasadenát, legalább egy kis időre. A vágy,
hogy valahol másutt legyen, egyszerre volt homályos és
állandósuló. Nem tudta, mit talál majd a kapu mögött, a Sierra
Madre vonulatának reggelente hosszú árnyékán túl. Voltak olyan
napok is, amikor arra vágyott a legjobban, hogy ismét lássa az
óceánt, ismét érezze a bőrén a sós szárazságot. Időnként fogta
Sieglindét, beültette a kocsiba, elautózott vele Santa Monicába. A
parton, a Jonathan Club előtt letelepedett a nyugágyak egyikébe,
elpihengetett ott, és a lányát figyelte, aki homokból épített gátat,
várat. A klubban léteztek szabályok, kimondatlan, mégis szilárd
törvények, amelyek megtiltották, hogy az anyák a gyerekükkel
együtt kimenjenek a vízhez. A fiatal nők, a tizenhét-tizenkilenc
éves, keskeny és fehér csípőjű lányok között akadtak olyanok,
akik valamennyire levetkőztek, és miután kókuszolajat
dörzsöltek egymás hosszú lábaira és karjaira, kifeküdtek napozni
a homokra, de az anyák és a feleségek sosem tettek ilyet.
Lindy a nyugágyban heverve látta, ahogy valamivel távolabb,
a Jonathan Club kötéllel elkerített partszakaszán túl mexikói
családok szórakoznak; látta a nála fiatalabb anyákat, akik
meztelenre vetkőztetett kisgyerekeikkel együtt sétálnak be a
hullámok közé. Az apák gödröt ástak a homokba, tüzet raktak
uszadékfából, conchát és tamalét szedtek elő a kosaraikból a
napnyugta táján kezdődő piknikhez, miközben Lindy és Sieglinde
már elindult vissza, a parkoló irányába. Azok a fiatal anyák,
fényes fenekű gyermekeik, lelógó bajuszt viselő férjeik és
fivéreik, azok az emberek végignézhették, ahogy a nap bemerül
a látóhatár mögé, láthatták, ahogy a fénysugarak narancsszínűre
festik az eget, Lindy viszont nem lehetett tanúja ennek. Nem,
mert Willis nem szerette, ha sötétben vezet; azt mondta,
elképzelhetetlennek tartja, hogy Sieglinde „nyilvánosan” egyen;
nem nézte jó szemmel, amikor a felesége esetleg úgy tért vissza
hozzá, hogy finom sóréteg tapadt meleg és kipirosodott arcára.
Lindy régebben sokat vitatkozott vele emiatt, de már ezt sem
tette. Régebben előfordult, hogy a lépcső aljában állva üvöltözött
a férjével, a kezét a Cupido lábán tartva, míg végül Willis lesietett
hozzá, csókot nyomott a homlokára, és gyorsan megnyugtatta:
„Nem, dehogy! Álmomban sem gondolnék arra, hogy
megszabjam neked, mit tehetsz!” Pedig valójában ezt tette.
Azonkívül, hogy napközben eljárogatott Santa Monicába,
délutánonként pedig elment a Vadászklub lécrácsfalú
teniszpavilonjába, és néha-néha kirándulást tett a dombok
lábához, Lindy nem sok helyre mehetett. Willis, akinek
önbecsülése pontosan a kapunál ért véget, nem szerette elhagyni
a birtokot. „Ha én elmegyek, ki néz majd a dolgok után? Rosa?
Vagy talán Hearts és Slay?”
Sieglinde pár nappal azután született, hogy Lindy vallomást
tett Bruder tárgyalásán. A babának a világra jötte pillanatában a
nyakára tekeredett a véres köldökzsinór, az arca elkékült,
megduzzadt. Amikor dr. Birchback kiszabadította, rémisztő
sikolyt hallatott; a hang olyan éles, metsző és üvegszerű volt,
hogy az ápolónők összefutottak a folyosón, és rettegve néztek be
a szülőszobára – biztosak voltak abban, hogy maga az ördög
érkezett meg. A mutatóujjukat az ajkukra szorítva bámulták a
hatalmas, kék kislányt, és arra gondoltak: „Szegény anyja,
szegényke, hogy ennek miken kellett keresztülmennie!” Lindy
két héten belül visszatérhetett a birtokra, sőt már segített is
Heartsnek és Slaynek: az ágyasházat kellett előkészíteniük,
mielőtt megérkeznek a munkások, ráadásul még Jüenék házának
deszkapadlóját is fel kellett súrolni. Nem sokkal később
megérkezett a hír, hogy megvan a döntés Bruder ügyében. Lindy
leautózott a partra, hogy végighallgassa, ahogy Dinklemann bíró
nyilvánosan kihirdeti a Bruder jövőjét meghatározó ítéletet.
Ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye a kicsit. Sieglinde, aki
általában mindennap rekedtre üvöltötte magát, valami rejtélyes
oknál fogva végigaludta az ítélethirdetést. Bruder egyszer sem
fordult hátra, és Lindy azt sem tudta, egyáltalán észrevette-e őt.
Abban reménykedett, hogy a lánya felriad és bömbölni kezd, és
mindenki rájuk néz majd, Bruder is. Abban reménykedett, hogy
a férfi látni fogja a kislányt és látni fogja őt is – látni fogja, mi lett
belőle. Ám Sieglinde úgy aludt, mintha beadtak volna neki valami
szert, semmi sem zavarta, semmire sem riadt fel, még akkor
sem kezdett el sírni, amikor Lindy belecsípett a lábába.
A törvényszolga kivezette Brudert a tárgyalóteremből. Ahogy
kifelé tartott, a férfi még odaszólt Dinklemann bírónak és Mr.
Ivorynak: „Nem utoljára jártam itt.” Azután elment, a bíró és az
ügyész pedig egymásra nézett – meghökkentette őket az elítélt
utolsó kijelentése, de pár pillanattal később mindketten
nekiláttak a papírjaik összerendezésének; az ügyet lezárták, vége
lett.
Másnap Lindy csomagot kapott. Brudertől érkezett, azelőtt
adta fel, hogy átvitték a San Quentinbe. Lindy a szobájába vitte a
csomagot, kiküldte Rosát. Az ágyára tette a küldeményt (arra az
ágyra, amelyben a terhessége ideje alatt és a szülés utáni
időszakban aludt; amelyben nem minden éjszakáját töltötte
egyedül), letépte a barna csomagolópapírt, kiemelte a dobozból
Valencia régi, megfakult, megkopott kötényét. Kirázta az
anyagot, arra számított, kiesik belőle egy levél, legalább egy cetli,
de nem, semmi ilyesmit nem talált. Amikor az orrához emelte a
kötényt, semmit sem érzett – már nem maradtak meg benne a
régi szagok emlékei.
Ez volt az utolsó „üzenet”, amit Bruder küldött neki, és most,
közel öt évvel később sem jött hír se a Keselyűfészekből, se a San
Quentinből. Dietert beköltöztették egy óceánmelléki idősek
otthonába. Lindy időnként végighajtott a parton és meglátogatta
őt, de amikor belépett a szobájába, az apja nem ismerte fel,
fogalma sem volt, ki lehet. Dieter a katonai zubbonyát viselte, a
váll-laposat, és németül handabandázott. Sieglinde félt a
nagyapjától, ezért Lindy sosem maradt sokáig – csak az ott
hagyott ládányi narancs árulkodott arról, hogy Dieternek
egyáltalán látogatója volt.
És most, ahogy a Hétfő Délutáni Klub rendezvényéről hazafelé
menet megállt a kioszknál, mert elvakította a láz, amit dr.
Birchback egyszer elintézett annyival, hogy nem egyéb, mint
„női reakció a hőségre”, Lindy Poore úgy érezte, nem igazán
tudja, ki ő. Öt évvel korábban, amikor Willis rátalált arra a
bizonyos kötényre, az anyja kötényére, amely ott lógott az ágya
végén, megvizsgálta az anyagot, és felnevetett: „Ez valamikor a
tiéd volt?” Lindy hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, mert
igazság szerint nem tudta; már nem tudta, mi volt az övé, melyik
életet tekintheti a sajátjának. A régi, kopott és maszatos kötény
egyszerre volt ismerős és idegen, az anyagát merevvé tette a por
és a füst, és amikor Lindy közölte a férjével, hogy nem, nem az
övé volt, Willis utasította Rosát, hogy dobja ki: „Hacsak nem
akarod magadnak megtartani…”
Az első olyan narancsszezonban, amikor már Mrs. Willis
Poore-nak hívták, Lindy szokás szerint hajnalban kelt, lement a
dombról és együtt kávézott a munkásokkal. Willis felvett egy új
szakácsnőt, egy salinasi lányt, aki annyira tisztelte Poore
kapitányt, hogy megszólalni se nagyon mert a közelében.
Carnaciónnak hívták, és csak csücsörített azzal a rózsabimbó
szájával, amikor Lindy (akit a lány Senorának szólított) belépett
a tanyaház konyhájába, és belekukkantott a fazékba. Lindy
teherautóval járt a Webb-házba, hogy felvegye a
csomagolólányokat, akik érzékelték, mekkora a különbség
köztük és a birtok úrnője között, ezért egyikük sem volt hajlandó
beülni mellé a sofőrfülkébe, de a fülke kis ablakán keresztül a
lányok csicsergése átjutott hozzá. Megnyugvással tapasztalta,
hogy még mindig ugyanazokról a dolgokról csevegnek, és
biztosra vette, hogy amikor esténként, úton hazafelé, a platón
ülve a fáradtság lefogja a szemüket, ők is ugyanarról álmodnak,
amiről valamennyi árva lány szokott. A visszapillantó tükörben
elnézte, ahogy megbámulják az Orange Grove Avenue-n álló
villákat. Tudta, hogy a tekintetük bekúszik az ablakokon, és
tudta azt is, ha figyelmeztetné őket, mi várakozik azok mögött a
redőnyök mögött, nem hinnének neki. Nem, mert csupán rá
kellett nézniük – rá, aki élő példája volt annak, hogy bármi
lehetséges, akár még az ő számukra is. „Bármi, ha elég szép és
csinos vagy…” – mondta egyikük.
Az 1925-26-os szezon volt az utolsó esős tél, ami megelőzte a
hosszúra nyúló szárazságot, és mint utóbb kiderült, ez volt az
utolsó olyan év, amikor Willis engedélyezte Lindy számára a
munkát. „Édesem, bármivel foglalkozhatsz! Miért akarod az
ültetvényen tölteni a napjaidat? Ez igazán nem illik hozzád.”
Lindy egy ideig ellenszegült a férje akaratának, reggelente
visszajárt az ültetvényre, Hearts és Slay társaságában,
kávézgatva nézte végig a napkeltét. Továbbra is ellenőrizte a
csomagolást, a munkát is, a lányokat is. Amikor valamelyikükön
látszott, hogy túlságosan megviseli a forróság, gyorsan átvezette
a sarokban álló ventilátorhoz és vizesballonhoz. Magával hordta
Sieglindét; a kislány abban a narancsosládában aludt, amit
Hearts bélelt ki puha flanelanyaggal. Willis időnként a felesége
után küldte Lollyt, azzal a kéréssel, hogy Lindy azonnal menjen
vissza a nagy házba. „Aggódik miattad” – mondogatta ilyenkor
Lolly.
A házassága első egy-két évében Willis folyamatosan arra
biztatta a húgát, vezesse be Lindyt a társaságba. „Most, hogy
már nővérek lettünk” – mondogatta Lolly, és tanácsokat adott
Lindynek, mit vegyen fel, hol vásároljon; elmondta, hogy a
hölgyklubok, amelyeknek ő is tagja, ugyan csak korlátozott
számú személyt vesznek fel, de az ő esetében biztosan kivételt
tesznek. Lindy eljárt a teadélutánokra, a felolvasásokra, a
különböző rendezvényekre, eleinte vagy a férje, vagy a sógornője
kíséretében. Willis és Lolly elvitte a Vista teraszán és a Midwick
úszómedencéje mellett rendezett dzsesszpartikra is. Willis
elkísérte őt olyan estélyekre, amelyeken könyékig érő szárú
kesztyűt kellett viselnie, és legfeljebb akkor távolodhatott el a
férjétől, amikor az kimentette magát, mondván, „egy kis friss
levegőt kell szívnia”. Volt egy olyan időszak, amikor Lindy
szeretett volna beilleszkedni a közösségbe, amikor Lollytól
próbálta eltanulni, hogyan bodorítsa a haját, Willistől igyekezett
ellesni, hogyan váljon spiccessé a citromkarikás
gyümölcspuncstól. Lolly elvitte őt a Dodsworthbe, ahol estélyi
ruhákat vásároltak, és elvitte őt Nash üzletébe is, ahol különböző
vászonholmikat vettek. Ám amikor felnyitotta az ágyára
helyezett dobozokat, az első egy-két vidám pillanatot követően
ismét erőt vett rajta az immár ismerős magányérzet, amit
szeretett volna, de nem tudott se félresöpörni, se eltitkolni.
Egy alkalommal, amikor Lollyval a Carmelita Gardensben
sétálgatott, az egyik padon megpillantott egy férfit. Az illető
háttal volt nekik, fekete haja az öltönye gallérján túlra ért. Egy
vörösbegy ugrándozott mellette a pad ülőkéjén, egyre közelebb
merészkedve hozzá. Ez Bruder! – gondolta Lindy. Megállt. A nap
szinte lüktetett az égen, a kerti ösvényből hőségpászmák
emelkedtek fel, és ő abban a pillanatban tudta, biztos volt benne,
végre megtörtént az, amire várt: Bruder visszatért. „Ismered
őt?” – kérdezte Lolly, azután ő is szemügyre vette a férfit, és
megkérdezte: „Az ott nem Bruder?” A két nő (akik már
testvérnek számítottak) közelebb ment a padhoz. Tapintani
lehetett az izgatottságot, ami napbarnított bőrükből sugárzott.
Ahogy odaértek a padhoz, a férfi megfordult, és látni lehetett az
arcát – egy idegen volt, akit még se Lolly, se Lindy nem látott
korábban.
 De nem, nem is lehetett Bruder, hiszen ő még biztosan ott ült
a rácsos ablak mögött, a fapadon, miközben a szellő elvitte hozzá
az iszapmocsarak sószagát és bűzét. Lindynek eszébe jutott, amit
Willis mondott neki: „Ezt az embert elintézted.”
Ez 1929 őszén történt, nem sokkal azután, hogy Willis a válság
miatt éjjelente nem bírt aludni, csak lézengett a
könyvtárszobában; nem sokkal azután, hogy a láz ismét
jelentkezett Lindynél. Visszatért, gyorsan és erőteljesen,
verítékkel és hidegrázással, hasogató fejfájással. Ahogy ott
feküdt az ágyban, Sieglinde be-beszaladt hozzá, hogy
megrángassa izzadt kezét: „Mi a baj, mami?” Lindy azonban nem
tudott válaszolni, ő maga sem tudta, mi a baja, de még dr.
Birchback sem tudta megmondani, aki csak ennyit mormogott,
miközben hintőportól puha ujjaival a beteg csuklóját fogta: „Női
probléma.” A jó doktor gyorsan távozott, gondosan ügyelve arra,
hogy ne legyen kénytelen további vizsgálatokat végezni: „Én
nem az a fajta orvos vagyok, Mrs. Poore…” Nem volt ok azt
feltételezni, hogy a láz nem fog újra és újra visszatérni; nem volt
ok hinni abban, hogy a nyílt seb, ami Lindy combhajlatában
jelent meg, egyszer majd magától begyógyul. Lindy nem igazán
értette, mi történik vele, ezért nem is aggódott. Távol tartotta
magát Willistől, aki tudomást szerzett dr. Birchback „női bajjal”
kapcsolatos megállapításáról, és magától is elmaradt volna.
Lényegében semmi sem történt addig, amíg Rosa meg nem
jegyezte: „El kellene mennünk dr. Freemanhez.” Ez volt az a
kijelentés, ami a maga realitásával és fájdalmas igazságával olyan
volt Lindy számára, akár egy pofon.
Ahogy most is…
1930 júliusának hőhullámában, a hosszú, még évekig tartó
aszály harmadik esztendejében, az öngyilkosok hídjának nyugati
végénél, pár mérföldre a Rancho Pasadena kapujától Lindy
Poore ráhajtotta a fejét a Gold Bug kormánykerekére. A
halántékában fájdalom lüktetett, a kioszk mögül napsugarak
villództak elő, a Gibbon-kötetek az utasülésen feküdtek, Lindy
agyában pedig ott gubbasztott a múlt, zavarosan, érthetetlenül,
de elzavarhatatlanul. A történelem erős, sötét fénysugárként
jelent meg a szemhéja mögött, és ő belenézett, de hiába, mert
semmit sem látott – semmit sem látott, mégis érzékelt mindent,
ami valaha megérintette őt. A múltja jelen volt, és sokkal
erősebb gyökerekkel rendelkezett, mint a jelene, mint annak a
napnak az eseményei, és sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az,
hogy levegőt vesz. Valahogy minden zavaros volt számára,
minden ködös, amikor váratlanul egy ujj kopogtatta meg a kocsi
ablakát. Lindy először arra gondolt, csak a fejfájás miatt hallja a
hangot, de azután:
– Halló! Halló!
Egy pillanatra – egy aprócska pillanatra, ami alatt
összezavarodott szíve helyrerántotta magát – arra gondolt, talán
Bruder az, talán mégis kiszabadult végre; talán ennyi év után
mégis eljött hozzá, és most ott áll az ablak túloldalán.
Az ujj folytatta a kopogtatást. Lindy látása kitisztult.
Felnézett, és Cherryt pillantotta meg az autó mellett.
– Lindy? Jól vagy?
Évek óta nem látták egymást – azóta, hogy Cherry írt Bruder
tárgyalásáról. Lindy hirtelen valami szeretetfélét érzett régi
barátnője iránt; a személy iránt, aki már azelőtt ismerte őt, hogy
elkezdte azt az életet élni, amit most élt. Azt felelte, semmi baja,
csak fáradt, rosszul alszik a hőségben, de Cherry közbevágott:
– Láttalak a városban kocsikázni. Úgy néztél ki, mintha nem
lennél önmagad.
– Önmagam? Ezt hogy érted? – Lindy elhallgatott. – Talán
követtél engem?
Cherry ezt tagadta, azt válaszolta, már felhagyott a
riporterkedéssel.
– Aggódtam miattad.
Lindy megkérdezte, miért hagyott fel az újságírással, hiszen
mindig is szerette, sokkal jobban, mint bármi mást.
– Férjhez megyek, Lindy.
 – Férjhez?
– George Nayhez. Ismered? Pár éve költözött Pasadenába.
Ingatlanfejlesztő. Willisszel együtt dolgoznak az út megépítésén.
Lindynek eszébe jutott, hogy a férje mindig mogorva képet
vágott, valahányszor meghallotta ennek az embernek a nevét.
– Azt mondta, csak akkor házasodhatunk össze, ha felhagyok
a riporterkedéssel – magyarázta Cherry. – Azt mondta, ez nem
úrinőhöz való foglalatosság. Nem illő dolog más emberek életéről
írni.
– És te hallgatsz rá?
– George-nak igaza van. Elég… alantas dolog másokból élni.
Igen, készen állok rá, hogy valami mással foglalkozzam.
Lindy azt felelte, nem érti, de talán csak azért mondta ezt,
mert szédült; körülötte valahogy minden homályosabb lett.
– Már csak egy történet lesz, Lindy – árulta el a barátnője.
Lehalkította a hangját. – Egyetlenegy, amivel, reményeim
szerint valami jót fogok elérni. Azután leteszem a tollam.
Lindy közölte, hogy vissza kell mennie a lányához.
– Valami nincs rendben veled, Lindy – állapította meg
Cherry. – Ugye szólsz, ha segíthetek valamiben? Ugye felhívsz,
ha kellek?
És Lindy az üvegen keresztül megígérte, hogy így lesz.
 2.

Augusztusra sokan elhagyták Pasadenát, a hűvösebb levegőjű

Santa Barbarába, Balboába vagy La Jollába utaztak, azok pedig,
akik a városban maradtak, éjszakára kiköltöztek az
alvóverandákra. Cherry a kérdéseivel megdöbbentette Lindyt –
kicsit megijedt, hogy régi barátnője érzékelte a hanyatlását –, és
egy héttel később keresztülhaladt a birtok kapuján, beautózott a
városba. A nap forrón sütött, Lindy szomjas volt. Az öngyilkosok
hídjának közelében, egy kis büfénél húzódott félre. A
narancslevet kínáló stand egy hatalmas narancsfa árnyékában
állt. A vászontető piszkos volt, a háttérben rádió szólt – éppen
azt a dalt játszották, amit Lindy előző este, egy trió előadásában
hallott Connie Ringe-nél. Lindy a medence mellett táncolt
Willisszel, a tölgyfák között kifüggesztett, rózsaszínű
papírlámpások alatt. A trió szomorúan, nagyon szomorúan
játszotta el a My girlt; Lindy hűvösnek érezte Willist, amikor
hozzáért, de a férfi szorosan magához ölelte, mintha sosem
akarná elereszteni, és így szólt: „Az utóbbi időben mintha nem
lettél volna önmagad.” Lindy megkérdezte tőle, mit ért ezalatt,
de Connie közbevágott, elhessegette Willist. Lindy a barátnője
karjára támaszkodva ingadozott, miközben az udvar túlsó
oldalán Willis a szikomorfára erősített hintán lökdöste magát.
„Minden rendben? – kérdezte Connie, és kesztyűs kezének
mutatóujjával felemelte Lindy állát. – Úgy látom, nagyon magad
alatt vagy.” Ő azt felelte, nem, nem erről van szó, hanem valami
másról, valami többről. „Majd elmúlik” – biztatta Connie, és
körbefoxtrottozta Lindyvel a medencét, miközben a szilvakék
selyemhajtókás zakót viselő férfi elénekelte a Jazz Me, Babyt.
A pult mögött álló lány narancsot dobott egy gépbe, a
gyümölcs legördült a fémtölcsérben, hozzányomódott a
háromszög alakú pengéhez. A két fél narancsot egy kis futószalag
továbbította a facsarórészhez. A lány megkérdezte Lindytől,
szeretné-e megkóstolni az új narancssörbetet.
– Mennyei az íze!
A stand melletti piknikasztalnál egy fiú épp narancssörbetet
kanalazott a barátnője szájába; a lány kuncogott és felkiáltott:
– Most már elég, Billy! Jól van, hagyd abba!
Ám a fiatalember (az orrán látszott, hogy eltört egyszer, és
rosszul illesztették össze a csontot) tovább etette a lányt, aki
nevetett, tátott szájjal, a nyelvén a krémes péppel. A sárga
cseppek a nyakára csöppentek, lejjebb csordultak.
– Most már elég! – mondta, majd: – Ne, Billy! Komolyan
mondom. Hagyd ezt abba, Billy! Hagyd abba, elég, hagyjál
békén…!
Azután egy másik hang:
– Asszonyom? Akkor nem lesz más, csak a narancsos üdítő? –
Csend. – Asszonyom?!

Lindy a Webb-ház közelében parkolt le. Ahogy az lenni szokott, a

házban már új lányok laktak. A két, kicsit kócos hajú lány, aki a
verandán üldögélt, nem ismerte fel az előttük elhaladó nőben
Lindy Poore-t. Egy évvel korábban Mrs. Webbnek valamilyen
problémája támadt, állítólag levett magának bizonyos részt a
lányok fizetéséből. Az újságok címoldalon hozták le a sztorit, még
az asszony fotóját is közölték. A cikkben az egyik lány
megismételte a sokszor felemlegetett vádat: „Ez nem más, mint
rabszolgaság a huszadik században!” Mrs. Webb nem vezethette
tovább az otthont, azt beszélték, visszavonult, Avalon mellé
költözött egy kis házba, és birkatenyésztéssel kezdett foglalkozni.
Erwin már a nyár elején bezárta a boltját. Egy délután
végkiárusítást tartott, de senki sem nézett be hozzá. Erwin ott
állt az ajtóban, a járdán elhaladó embereket szólongatta,
megpróbálta becsábítani őket magához. Két nappal később
megfordította az ajtóra kitett NYITVA - ZÁRVA táblát, és Flagstaffbe
költözött. A kirakatban hagyott néhány elektromos készüléket
porfogónak és látnivalónak.
A kirakat sötét üvegébe pillantva Lindy meglátta a
tükörképét. Soványnak tűnt az öves ruhában; a haját nem sokkal
korábban vágták rövidre a fodrász által a legmodernebbnek
nevezett stílusban: „Ez igazán illik önhöz, Mrs. Poore. Ez a
frizura… Ez ön!”
Megnyomta a csengő gombját, aztán csak ácsorgott a forró
sikátorban. Egy sötét, lassan mozgó alak jelent meg a
buboréküveg másik oldalán. Kattantak a zárnyelvek, és Miss
Bishop egy intéssel beinvitálta Lindyt, mutatta neki, menjen fel a
lépcsőn.
– A doktor úr már várja – mondta a kulcscsomóját csörgetve,
amikor mindketten felértek a lépcsősor tetejére.
Lindy még emlékezett rá, hogy Miss Bishop milyen kövér
volt, amikor először járt dr. Freemannél. Az ápolónő most úgy
nézett ki, mintha egy csontvázat dugtak volna egy számára
túlságosan bő bőrzsákba, úgy lógtak rajta a lebenyek, mint a
szárítókötélen a mosott ruha, ráadásul elcsigázottnak tűnt, olyan
fáradtnak, mintha minden erőt kiszívna belőle a rengeteg bőr
cipelése.
Lindy leült a kanapéra. Miss Bishop locsolgatni kezdte a
páfrányt.
– Jól van? – kérdezte.
– Csak úgy egyformán – felelte Lindy, és beszámolt a lázas
fájdalmakról, a gyengeségről.
– Szegénykém! – sóhajtotta Miss Bishop. – Megnézem, mit
csinál a doktor úr. – Eltűnt a belső ajtó mögött. Halk beszélgetés
tompa hangjai jutottak el Lindyhez. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és
dr. Freeman lépett az irodába.
Az orvos megkérte, fáradjon át a vizsgálóba. Amíg a páciens
levetkőzött, tapintatosan kiment. Lindy a fogasra akasztotta a
ruháját, alsóneműben ült le a vizsgálóasztalra. A combján
melegnek érezte a gumiborítás érintését. Miss Bishop a fekete
lapátos ventilátor előtt állt, amit Erwin végkiárusításán vettek,
és panaszos megjegyzést tett a hőségre.
– Mondtam a doktor úrnak, hogy kettőt vegyünk! – Aztán
ecsetelni kezdte, hogy dr. Freeman az utóbbi időben hihetetlenül
elfoglalt, elképesztően sokat dolgozik és rettenetes nagy stresszt
kell elviselnie. – Még a jövő heti szabadságát is kénytelen volt
átütemezni. – Az asszisztensnő elmesélte, hogy ő is szabadságra
fog menni, úgy tervezi, leautózik a part mentén, egészen San
Diegóig, két éjszakát tölt Tijuanában, egyet Ensenada Beachen.
Volt egy Molly Pier nevű barátnője, akivel közösen béreltek ki
egy bungalót Altadenában; elmondta, hogy autóval fognak eljutni
Mexikóba és vissza – Mollynak van egy Dodge Deliveryje. Már
éppen rátért volna, milyen különleges biztosításokat érdemes
kötni annak, aki átlépi a mexikói határt, amikor dr. Freeman
visszatért a vizsgálóba.
– Hogy érzi magát, Mrs. Poore?
Ő azt válaszolta, se jobban, se rosszabbul.
– Új tünetek?
Lindy beszámolt a fejfájásokról, az ízületi fájdalmakról, az
időnként jelentkező szemfájdalomról.
– Mintha egy tűt döfnének keresztül rajta. Olyankor alig látok
valamit. Főleg a bal szememmel van gond.
Dr. Freeman egy kis lámpával belevilágított Lindy bal
szemébe, majd feljegyzett valamit.
– Szedi a bizmutot és a szalvarzánjodidot?
Lindy azt felelte, hogy igen, és megjegyezte, nem érti, miért
érzi mégis rosszabbul magát.
– Mindkét arzenikumot beadtam önnek, igaz? – tudakolta az
orvos a feljegyzéseket lapozgatva.
Lindy bólintott. Intravénásan kapta meg a szalvarzánt és a
neoszalvarzánt is, hosszú délutánokat töltött a gumiborítású
asztalon tűvel a karjában, miközben úgy érezte, valami hidegség
áramlik a testében. Az orvostól kapott higanytartalmú kenőcsöt
is; a hideg pasztát Miss Bishop masszírozta be a pórusaiba, aki a
művelet során kovácskötényt viselt. Dr. Freeman már
lázterápiának is alávetette: két órát kellett feküdnie egy
villanyégőkkel szegélyezett koporsóban, aminek a hivatalos neve
„Kettering-féle elektromos fülke” volt. Dr. Freeman ezt a
szerkezetet Mr. Erwintől kölcsönözte, és miután Erwin bezárta a
boltját, az orvos kijelentette, nincs nagy gond, a jövőben amúgy is
fel akart hagyni ezzel a hipertermiás kezeléssel, mert: „Végső
soron nem tudom, mennyire hasznos.” Közel egy éven át arra
utasította Lindyt, hogy vegyen forró, egészen forró fürdőket;
Willis ezt a kezelést furcsának és értelmetlennek nevezte.
Gyakran megesett, hogy Lindy elaludt a zöldmázas fürdőkádban,
és csak akkor riadt fel, amikor az orra a víz alá került.
– Újabb fekélyek? – kérdezte dr. Freeman.
– Csak egy, a combomon. – Lindy széttárta a lábát az orvos
előtt. Dr. Freeman előrehajolt, hogy megvizsgálja a gumiszerű
tumort. Elővett a zsebéből egy vonalzót, odanyomta Lindy
testéhez. – Miss Bishop, a szifiliszes lobos góc átmérője nyolc
milliméter. – Az ápolónő ezt kötelességtudóan leírta, Lindy pedig
hátradőlt a vizsgálóasztalon, és a mennyezetet nézte, miközben
az orvos megnyomkodta az érzékeny duzzanatot. Már tudta,
hogy dr. Freeman az ilyesfajta munkákat kizárólag a pénzért
vállalja el; gyűltek is a zsebében a vaskos bankókötegek.
Egyszer, egy szokatlanul bizalmas pillanatában Miss Bishop
közölte: „A doktor úr örül, hogy segíthet ezeken a lányokon, de
nem csinálná, ha anyagi szempontból nem érné meg ennyire.”
Lindy megértette ezt, ő se szívesen járt a rendelőbe. Az életük
máskülönben nem keresztezte egymást, amikor a velúrkárpitos
kanapén ült, sokszor úgy tűnt számára, mintha a birtok és a
sikátorból nyíló rendelő a világ két, ellentétes sarkában
helyezkedne el.
Melege volt, az izzadság ragacsossá tette a bőrt a melle alatt
és a hónaljában. Dr. Freeman megkérte, vesse le az alsóneműjét.
Miközben kilépett az elefántcsont színű selymekből, az orvos a
jegyzeteit tanulmányozta. Ahogy a padlón heverő ruhahalomra
pillantott, Lindynek a kislánya, Sieglinde jutott eszébe, aki a
medencénél szeretett meztelenre vetkőzni. Dr. Freeman
felemelte Lindy jobb karját, a másik kezével körbetapogatta a
mellét. A bal kar következett, újabb tapogatás. Az orvos szelíden
széthúzta Lindy két mellét, megvizsgált a közöttük feszülő bőrt.
Lindy nem találta a vizsgálatot se megalázónak, se izgalmasnak,
inkább csak fárasztónak; az egész olyan volt, mintha kilépett
volna önmagából, amikor az orvos visszafektette az asztalra,
nézegette, tapogatta, jegyzetelgetett, vagy egy gumifejű
kalapáccsal megvizsgálta a reflexeit.
Miután felöltözött, Lindy kiment a másik helyiségbe, leült a
velúrkárpitos kanapéra. Dr. Freeman visszatelepedett az
íróasztala mögé, Miss Bishop pedig az ablak elé állt – a Webb-ház
tornya épp a válla fölött mutatott az égre. A ventilátor lapátjai
halkan surrogtak, a páfrány levelei meg-megrebbentek a
mesterséges szellőben.
– Már közel egy éve jár hozzám – fogott bele dr. Freeman. –
Attól tartok, nagyon csekély javulást figyelhetünk meg. – Mint
már korábban is, kifejezte sajnálatát, hogy Mrs. Poore nem
fordult azonnal orvoshoz, amikor felfedezte magán az elváltozást,
az első fekélyes kiütést az ágyékán.
Lindy – mint már oly sokszor – elmondta, fogalma sem volt
róla, hogy mi van az ágyékán és mit kellene tennie.
– Azt hittem semmi komoly, legfeljebb egy pókcsípés.
Dr. Freeman szelíden korholni kezdte, hogy nem törődik
magával; azok közé a nők közé sorolta, akik
„megbocsáthatatlanul hanyagok ebben a tekintetben”. Miss
Bishop úgy rázta a fejét, mintha úgy gondolná, az orvos nem
értheti ezeket a dolgokat.
Lindy testén a második kiütés az első után nyolc-kilenc héttel
jelent meg, valamikor 1925 tavaszán, de ezzel sem foglalkozott.
Lázas volt és kimerült, mintha influenzás lett volna; ilyen
állapotban nézte végig, ahogy Edmund koporsója a tulipánfa
mellett ásott sírba ereszkedik. A temetésen rajta kívül csak
Dieter, Pico atya, Margarita és Cherry Moss vett részt. Cherry
egyébként végig szorgosan jegyzetelt, és Brudert figyelte, aki a
sírtól úgy tizenöt méter távolságban várta a seriffhelyettes
érkezését. Palomar sírt, Lindy haját markolászta. Willis üzent,
hogy kocsit küld értük…
– Nem, akkoriban valóban nem törődtem magammal –
ismerte el Lindy az orvosnak. – Nem jutott rá idő. – Azután: –
Nem tudtam.
– Ön hamarosan belép abba a szakaszba, amit korai harmadik
fázisnak szoktunk nevezni – tájékoztatta dr. Freeman. –
Mostantól fogva megnő az esélye annak, hogy a betegség
krónikusról… Nos, egy sokkal súlyosabb szakaszba érkezik. –
Elmondta, ebben a fázisban a spirochaeta vagy a
kardiovaszkuláris rendszerében, vagy az idegrendszerében fog
koncentrálódni. – Vagy mindkettőben. A kardiovaszkuláris
szifilisz tönkreteszi az aortát és a szív körüli szöveteket, magát a
szívet is. A neuroszifilisz az agyban tehet kárt, ami elvezethet a…
– Elhallgatott. Olyan arcot vágott, mintha úgy érezné, máris
többet mondott a kelleténél. – Nos, a legjobban úgy lehet leírni
az állapotot, hogy „személyiségváltozás”. Az „én” átalakulása.
Lindy Poore marad, de esetleg úgy viselkedik majd, mintha
másvalaki lenne. Előfordul, hogy a beteg még önmagát sem
ismeri fel. – Valószínűleg felismerte Lindy vértelen félelmét,
mert azonnal hozzátette: – Erre utaló jeleket nem látok önnél,
Mrs. Poore. Nincs semmi, ami miatt arra kellene gondolnunk,
hogy elindult ezen az úton. Sőt inkább minden arra utal, hogy ön
nagyon is tisztában van azzal, kicsoda.
A kanapé puha volt, majdnem elnyelte Lindyt, aki előrébb
araszolt és óriási erőfeszítéssel felállt. Ismét rázuhant az élet
csüggesztő kettőssége: az, amit dr. Freeman mondott, egyszerre
volt sokkoló és várható. Ez a kettősség volt érvényes arra a
bizonyos, legelső kiütésre, amit évekkel korábban fedezett fel
magán: semmiségnek tűnt, de közben mégis felhívta a figyelmét
aggasztó jövőjére. Előfordult az is, hogy egyszerre látta a jelent és
az élete hátralévő részével kapcsolatos víziót, mintha egyszerre
látta volna a kocsi előtti háromméternyi területet, meg az út
közepén a messzeségbe nyújtózó, hosszú, fehér csík végét.
– Willis miért nem lett beteg?
– Elnézést, mit kérdezett, Mrs. Poore?
– A férjem. Ő miért nem beteg?
– A férje? Nos, mivel őt nem vizsgáltam meg, nem tudok
válaszolni a kérdésre. Egészen biztos abban, hogy tőle kapta el?
A kérdés megdöbbentette Lindy. Hát ki mástól, ha nem
Willistől? Hisz nem volt más! Azt válaszolta dr. Freemannek,
hogy biztos benne.
– Ebben az esetben csupán annyit mondhatok, hogy a
betegség bizonyos esetekben éveken át lappangó stádiumban
van – tárta szét a kezét az orvos. – Sokan nem is betegszenek
meg. Ez is a kór rejtélyei közé tartozik. Ki az, akire lesújt? Ki az,
akit megkímél? Ki tudja? Ki tudhatja? – Dr. Freeman
visszavezette Lindyt a kanapéhoz, ő a homorú támlához
támasztotta a fejét. – Bízom benne, hogy mindezt megbeszélte
Poore kapitánnyal.
Lindy nem felelt. Az estére gondolt, amikor odament
Willishez: „Van valami, amit el kell mondanom neked.” A férje
keresztülnézett rajta; komorrá tette a sokk és saját
ártatlanságának bizonyossága. Tagadta, hogy bármit is sejtett
erről: „Honnan tudod, hogy nem korábban kaptad el? Tőle?”
Lindy közölte, pontosan tudja, hogyan került a betegség a
vérébe. Willis megtiltotta neki, hogy bárkinek beszéljen a
dologról. „Ugye még nem mondtad el senkinek? Ugye nem? Ez
tönkretehet minket, Lindy. Örökre! De ugyan, kinek is
mondhattad volna el?” Azután: „Többé egy szót sem akarok
hallani erről az egészről. Úgy akarok élni, mintha nem is beszéltél
volna róla. Úgy fogok élni, mintha ezt az egészet csak álmodtam
volna. Igen, ez csak egy rossz álom, amiből fel fogok ébredni!”
Azután a mosdókagylóhoz rohant, és egy kefével dörzsölni
kezdte a kezét. Lindy akkor már régen rájött, hogy egy gyáva
alakhoz ment feleségül. Mást, ennél többet várni tőle? Ugyan! Az
a szörnyű igazság tökéletes tagadása lett volna.
Dr. Freeman közben visszaült az íróasztala mögé.
– Nos, Mrs. Poore… Ha beleegyezik, szeretnék kipróbálni egy
új módszert.
Ahogy ezt kimondta, Miss Bishop felpillantott Lindy
kartonjából; ez még neki is új volt.
– A Mayo Klinikán elértek bizonyos sikereket a malária elleni
gyógymódok alkalmazásával. Az eredmények kecsegtetők –
folytatta az orvos. – Ez egyfajta lázterápia. Ön bejön hozzám, és
beadok önnek tíz milliliter maláriával fertőzött vért.
Intravénásan. – Elmagyarázta, hogy ettől a vértől Lindy beteg
lesz, lázrohamai lesznek; nagyon kellemetlen az egész. –
Ciklusokban fog lezajlani. Két-három naponként lesz egy-egy
rohama. Optimális esetben tíz-tizenkét ilyen cikluson kell
átesnie. Azt követően a megfelelő kinindózis beadásával
megszakítom folyamatot… Nagyjából egy hónapig ön időnként
nagyon beteg lesz, időnként jobban fogja érezni magát.
Lindy hátradőlt a kanapén. Tudta, hogy mindezt egyedül kell
végigcsinálnia. Nem a szégyen miatt, hanem mert nem volt más
választása. Ugyanolyan helyzetbe került, mint évekkel
korábban, amikor senkinek sem akart beszámolni a vérzéséről.
Még tizenhárom éves se volt, és nem akarta, hogy bárki
nyomoréknak tartsa. Azután… Igen, azután meg azt nem volt
hajlandó beismerni, hogy hiba történt; hogy talán éppen ő volt
az, aki hibázott. Miután Sieglinde megszületett, visszaköltözött a
másik szobába, abba, amelyikben a baldachinos ágy állt, és a
következő egy-két évben Willis kénytelen volt éjjelente
bekopogni hozzá, ha megkívánta őt. Mindig udvarias volt, mindig
megkérdezte, nem bánja-e a dolgot. Lindy eleinte nem bánta,
Willis ujjai legalább elűzték a magányt, megszüntették a
vágyakozást, de… De a férje hosszú ideje már meg se csókolta, és
ő (ahogy a puha velúr az arcához simult) abban reménykedett,
többé nem is fogja megpróbálni. Szerette időnként lehunyni a
szemét, hogy elképzelje magát fiatal lányként, aki épp csak
megérkezett az ültetvényre, aki előtt még nem bomlott ki a
jövője; szerette ezt a gondolatképet nézegetni, és sajnálta, hogy
már nincs köze a valósághoz. Mit is mondott Lolly, amikor a múlt
héten Dodsworthnél jártak? „Olyanná váltál, Lindy, mint mi
vagyunk. A legtöbb ember el se hiszi, hogy nem Pasadenában
születtél.”
– Mrs. Poore? – szólongatta dr. Freeman. – Mrs. Poore?
Lindy visszatért ebbe a napba, a sikátor fölötti rendelőbe.
– Szeretnék azonnal hozzálátni – mondta dr. Freeman. – A
jövő héten. – Miss Bishop elővett egy határidőnaplót,
belejegyzett valamit. – Megfelel önnek is?
– Tessék?
– Vissza tud jönni a jövő héten? Előtte tennie kell bizonyos
előkészületeket. Egy ideig most nem… nem lesz magánál. Ez
kivitelezhető lesz, Mrs. Poore? – A hangok elsiklottak mellőle, és
Lindy, ahogy az ablaküvegben látszó tükörképre nézett,
megállapította, hogy félregombolta a blúzát. Gyorsan kijavította
a hibát, de aztán rájött, hogy a tükörkép valaki másé. Vajon ez
tényleg ő lenne? Egy másik nő bámult vissza rá, jegyzetfüzet a
kezében, a frizurája csinos és rendezett, a szája komoly és
kifejezéstelen, és akkor… Akkor valami közeledett Lindy felé,
egy nagy, szelíd kéz, ami odakísérte a rendelő ajtajához, le a
lépcsőn, ki a sikátorba, ahol a napsugarak visszaverődtek a
szeméttárolók tetejéről; el Erwin üres kirakata mellett, keresztül
a forgalom kipufogógázbűzén, és egyszer csak ott találta magát a
Gold Bug kormánykereke mögött, a forró ülésen – a műszerfal
megégette az ujjhegyét. A júliusból augusztusba átömlő
hőhullámban, amely perzselőn haladt a szeptember irányába, láz
rontott Lindyre. Úszott a verítékben, a szemét elöntötték a
könnyek, ám ahogy elfordította az indítókulcsot, és felkészült rá,
hogy elindítsa az autót, hogy égő szemmel hazavezessen…
Felnézett, és a motorháztetőn túl meglátott egy embert.
Ezúttal kétség sem férhetett hozzá.
Bruder volt az.
Vászonöltönyt viselt, az elmúlt öt év fehér port szórt a hajára,
a halántéka erősen őszült. A kocsi oldalához lépett, és ahogy
Lindy gyorsan letekerte az ablakot, közelebb tolta az arcát.
– Linda…
– Igen, igen! – mondta Lindy.
– Mit tettél magaddal?
– Tessék?
– Mi lett belőled, Linda? – És a kérdés végig ott visszhangzott
Lindy fejében, ahogy kiautózott a városból, ahogy közeledett a
birtokhoz. Bruder követte őt a Pierce-Arrow-jával – az arca
végig ott látszódott Lindy visszapillantó tükrében.
 3.

Követte őt, keresztül a dombokon, egészen a gazzal benőtt

kapuig. Lindy a visszapillantó tükörben Brudert figyelte, és
közben eszébe jutottak azok a régi esték, amikor évekkel
korábban együtt tértek vissza a birtokra, ő a szekéren, Bruder
meg a háta mögött a teherautóval. De a férfi most, hogy a haja
megőszült, ahogy azok a mély ráncok odavésődtek a szája köré,
úgy nézett ki, mintha nem is öt év, hanem sokkal több telt volna
el. A bőre sötétebb és valahogy érdesebb lett, a szakálla sűrű volt
és gyapjas, és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát
az öltönyében. A kezét a homlokához emelve próbálta védeni a
szemét a naptól, de végig a Gold Bug kerek hátsóját figyelte, és
Lindy sötét haját a sofőrülés fölött. Lindy felszáguldott a
kocsijával a dombokon, és a napsugarak beszüremkedtek a
tölgyek ágai között; a fák törzse szinte falat alkotott az út
mentén. Bruder tudta, hogy Lindynek az ő külsején jár az esze,
azon, hogy öregebbnek látszik. Pedig ő sem lett fiatalabb, bár a
szépsége megmaradt. Bruder arra számított, hogy ez a szépség
időközben megfakult (Lindy túlságosan sokat tartózkodott a
napon); erre számított, mert úgy érezte, sokkal könnyebb lenne
számára a visszatérés Pasadenába, ha a nő testét
megvastagította és megroggyantotta volna az élet, amit
választott magának. Ám Lindy karcsú volt (ezt rögtön
észrevette, sőt Cherry előre figyelmeztette erre), és még mindig
gyönyörű, fekete hajú, villogó szemű, komoly arcú szépség.
Bruder azonban nem azért érkezett Pasadenába, hogy
megpróbálja megszerezni azt, amit már elvesztett. Kirázta a
fejéből a feltámadó vágyakozást, bár közben végigfutott a hátán
a hideg.
Lindy keze reszketett a kormánykeréken. Olyan volt ez
számára, mintha szellemet látna. Azt hitte, még jó tizenöt évig
nem fog találkozni Bruderrel, ha valaha még összefutnak
egyáltalán. Azt feltételezte, hogy mire Bruder kilép a San
Quentin kapuján és átkel a komppal az öblön, a vasútállomáshoz,
és délre utazik, akkor már mindketten öregek lesznek; Bruder
túlságosan is vén. Azt feltételezte, hogy ezek a kegyetlen, hideg
évek kioltják majd a vágy utolsó parazsait, és akkor már
biztonságban találkozhat egykori szerelmével a férje házában, és
nyugodtan felidézhetik a húsz évvel korábbi emlékeiket – akkor
ez már veszélytelen nosztalgiázás lesz, semmi egyéb. Így
gondolta, de a jelek szerint tévedett, mert Bruder megjelent, és a
szeme fölé tartotta a kezét, és… Lindy eltűnődött: vajon a férfi
azért vett fel ilyen öltönyt, hogy jó benyomást tegyen rá? Talán
megszökött? Kitört valami börtönlázadás? A rabok kávéskanállal
alagutat ástak maguknak a szabadságba? Vagy egyszerűen
keresztülúszta a San Franciscó-i öblöt, a fejét végig a víz alatt
tartva, mint egy fóka?
A Pierce-Arrow-ban ülve Bruder tudta, a nő azon tanakodik,
hogy kerülhetett ő vissza Pasadenába. Nem látta az arcát, de
tudta, hogy ezen gondolkodik; ahogy tudta azt is, hogy Lindának
sosem jutna eszébe a valódi ok, ami miatt újra szabad lehet.
Lindy kiszállt a kocsiból, kinyitotta a vaskaput. Sárga
porfelhőuszályt húzott maga után, de azon keresztül is látta
Brudert, aki szintén látta őt, egy pillanatra sem tévesztette szem
elől – még a szeme fehérjét is látta, ahogy kilesett abból a sárgás
kavargásból. A nap forró volt, Lindy fejfájása nem múlt el, de az
az ólmos fáradtság, ami már hetek óta csak fokozódott benne,
most végre mintha csökkent volna. Úgy érezte, ha muszáj lenne,
akkor képes lenne felfutni a dombra, egészen a nagy pázsitig és
az erkélyig. Felpezsdült a vére. Arra gondolt, milyen jó móka
lenne, ha mindketten a kapunál hagynák a kocsijukat, és együtt
szaladnának fel a dombra. Elképzelte, ahogy egymás mellett
lihegnek; elképzelte, ahogy összefonódnak az ujjaik, miközben
lelassítanak a pázsit előtt; és elképzelte, milyen forróságot
ontanának egymásra – elképzelte a veríték szagát, a hevesen
dobogó szívek pézsmáját.
A kocsi mellett állt, és végigálmodta mindezt, amikor a Pierce-
Arrow ajtaja kinyílt. Bruder kiszállt.
– Linda, jól vagy?
– Lindy.
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Lindynek hívnak.
– Lindynek?
– Most már Lindy Poore a nevem.
Bruder visszaült a Pierce-Arrow-ba, becsukta az ajtót.
Lindy álomképei visszaroskadtak magukba. Ő is visszaült a
kocsijába. Felhajtottak az úton, úgy haladtak, mint bármelyik
két, egymást követő autó a városban. Lindy megkerülte a
nyártól száraz pázsitot, és mivel a rádiója a kanyar után, a
dombtető előtt nem bírta befogni az adást, csak a szél zúgását és
a háta mögött haladó Pierce-Arrow motorjának duruzsolását
hallotta. Ahogy közeledett a házhoz, úgy érezte, mintha
összeomlana a lelke. Biztos volt benne, hogy Willis és Lolly ott
lesz a teraszon, zenét hallgatnak és az újságokat olvasgatják, a
gyerekek meg ott játszanak a lábuknál. Elszégyellte magát
amiatt, hogy találkozott Bruderrel, és közben dühös volt Willisre,
aki miatt a szégyenérzet eluralkodott rajta. Előre tudta, a férje
meg fog rémülni, ha megtudja, hogy egy fegyencet hozott a
házukba; előre tudta, Lolly elsápad majd a félelemtől és a
kebléhez kapja ökölbe szorított kezét. Mindig is vakmerőnek és
meggondolatlannak tartották őt. „Az én vadnyugati szépséges kis
feleségem – mondogatta Willis. – A határvidéken találtam rá.”
És ilyenkor szinte mindig remegés futott végig rajta a
gondolattól, hogy Kalifornia hajdan milyen volt, de azzal
nyugtatta magát, hogy ebben a korban már egészen más és
igazán jó irányba halad, hogy a jövőben még másabb legyen. Azt
beszélték, Kaliforniában semmi más nem állandó, csak a gyors
ütemű változás. Willis megpróbálta kinyomozni, ki mondta ki
először ezt a bölcsességet, de nem járt sikerrel; a Walnuton
működő könyvtár egyik munkatársa, az a hivatásos kutató,
amikor felhívta őt, hogy jelentést tegyen neki, semmi
konkrétumot nem tudott mondani: „Szerintem ez a szállóige már
jóval a spanyolok érkezése előtt létezett, Poore kapitány.” Willist
ez a legkevésbé sem zavarta, a tervezett autópályával
kapcsolatos legközelebbi prezentációjában gondolkodás nélkül
felhasználta a mondatot.
Ahogy a házhoz közeledett a kocsijával, Lindy rettegett attól,
hogy a férje miként fog reagálni Bruder felbukkanására. Biztos
volt benne, hogy Willis árgus szemmel figyeli majd őt, amikor
Bruderrel beszélget; meg fogja jegyezni, hogy már hónapok óta
nem látta mosolyogni, de most, ezen a kora augusztusi délutánon
hirtelen mintha visszatért volna a vidámsága, még a testtartása
is megváltozik, ahogy figyelmesen hallgatja a látogatója szavait…
Lindy előre tudta, hogy Lolly sápadozni és szörnyülködni fog,
legyezgeti magát, az ujjai között átlesve néz Bruderre; feláll a
székéből, elfordul, és csak oldalról mutatja a sziluettjét, ami olyan
vékonyka, hogy aki látja, abban sem lehet biztos, hogy ott van,
vagy ha mégis látja, akkor meghökkenve figyeli a finom
csontoszlopot, aminek darabjait áttetsző bőr tartja össze. Lolly
súlya nem lehetett több harmincöt kilónál, de a fürdőszobából
időnként így is éles sikolyokat lehetett hallani – sikolyokat,
amelyek arra utaltak, hogy a mérleg tanúsága szerint felszedett
magára harminc deka súlyt, harminc deka izmot, amit persze
nem tart elfogadhatónak. Lindy már megfigyelte, Lolly szája
hogyan préselődik össze, amikor az asztal körül körbehordják a
tálcára pakolt filet de boeuf au jus-t. Most, a kocsijában ülve
elképzelte, hogy Lolly esetleg limonádéval és édesgyökér-
rudacskákkal kínálja Brudert, majd Willisszel együtt úgy fogja
vizsgálgatni, mintha a Model’s futára volna.
 Azt, hogy Bruder mit fog tenni, megtippelni sem tudta. Nem
tudta, hogy az a papírfecni, amire Willis írta rá a végakaratát, ott
lapul Bruder belső zsebében, egy borítékban; nem tudta, hogy
csupán ezt vitte be magával a börtönbe, és ez volt az egyetlen
dolog, amit egy héttel korábbi szabadulásakor visszakapott.
Lindy áthajtott a Gold Buggal a bejárat előtti féltető alatt,
hazaért, és meglátta a családját, valóban ott voltak a teraszon: a
férje egy karosszékben ült, a sógornője a hintaágyon, egyik lábát
maga alá húzva. Lolly olvasott, Willis papírokat nézegetett, és a
hőségben valahogy puhának, agyagszerűnek tűntek mindketten.
A gyerekek fakockákból építettek házikót; Sieglinde éppen
kijelentette, Palnak fogalma sincs, hogyan kell normális pajtát
építeni. Lindy még sosem érezte ennyire távol magát tőlük, a
testében végiglüktetett a gondolat, hogy nem, ő biztosan nem
tartozik ehhez a családhoz. Idegenek voltak a számára
valamennyien, persze a lánya kivételével, idegenek, akik iránt a
szívében is olyan érzések voltak, amilyenek az idegenek iránt
lenni szoktak az emberében; olyan érzések, amelyek nem igazán
mutatnak túl a hétköznapi empátián. De… Talán még ez sem volt
meg benne. Nem, még ennyit sem érzett azok iránt, akiket a
sajátjainak kellett vallania. Megpróbálta eltaposni magában az
együttérzést szétperzselő parazsakat, de kudarcot vallott.
Előfordul – gondolta magában, miközben a visszapillantó tükrét
még mindig Bruder arca töltötte be –, hogy az ember időnként
nem szereti azokat, akiket a szerettei közé sorol. A szeretet
nem állandó, időnként szünetel, de mindig átjut a szakadék egyik
partjáról a másikra. Ezt gondolta, ám közben tudatában volt a
ténynek, hogy az ő esetében a szeretetnek már sokszor nem
sikerült végrehajtania ezt a feladatot. A tükörben Brudert látta,
de mintha az egész múltja jelent volna meg előtte, egy emlék,
ami a tudat óceánjának egyik partjáról valahogy átjutott a
szemköztihez. Bruder vadonatúj öltönyben bukkant fel, de
mindent magával hozott, ami régi volt – a legutolsó emlékképet
is.
 Amikor meglátta Lindyt, Willis arca komor, zárkózott lett.
Lolly felkapta a fejét, gyerekesen integetett. A porcelán
sakihordókba ültetett Arcadia narancsfák illata olyan édes volt a
hőségben, hogy Lindynek hányingere támadt. Nem állította le a
kocsit, továbbhajtott, kikerülve az oszlopokat. Elhaladt a ház
mellett, legurult a domb túlsó oldalán, a tanyaház irányába. Nem
nézett hátra, nem foglalkozott azzal, hogy a családja miként
reagál erre; nem nézte meg azt sem, ki követi, ki ered utána.
Továbbhajtott, és Bruder végig mögötte maradt. Már a Pierce-
Arrow is elhagyta az oszlopokat, lefelé tartott a kemény földúton,
a völgy aljába, amire vaskos ködtakaróként borult rá a nyár
forrósága.
A borsfa alatt parkoltak le. Lindy kiszállt a kocsiból. Bruder
becsapta a saját autója ajtaját. A délután hihetetlenül csendes
volt, az ültetvény szomjasan kínlódott, a levelek ropogós
szárazon lógtak az ágakon, az öntözőcsatornák halottak voltak, a
csomagolóház tetejéről villódzva verődtek vissza a napsugarak. A
hőködön keresztül nézve a nagy ház fehér, távoli pacának tűnt az
ég alatt.
– Semmi sem változott – állapította meg Bruder.
Lindy azt felelte, téved.
A férfi végignézett magán, és úgy vonta meg a vállát, mintha
elnézést kérne az öltöny és a hajszeszes frizura miatt. Megvolt az
oka, hogy így nézett ki, de ennek semmi köze sem volt Lindyhez.
Többé már nem. Erre mindannyiszor emlékeztette magát,
amikor a szél belekapott a nő hajába, a nyakához simította a
tincseit; mindannyiszor, valahányszor a nő rápillantott.
– El sem tudom hinni, hogy itt vagy! – mondta Lindy, majd
megkérdezte, honnan jön.
Bruder azt felelte, a Keselyűfészekből; Lindy ezt nem értette.
– Eladtam pár hold földet, vettem magamnak egy öltönyt meg
egy kocsit.
Lindy még mindig nem tudta, miről beszél. Azóta, hogy öt
évvel korábban megkapta az anyja régi kötényét, semmilyen
módon nem kommunikáltak egymással. Lindy két, talán három
alkalommal írt Brudernek, de a levelei mindannyiszor
bontatlanul érkeztek vissza, a borítékokon ott virított „az elítélt
nem vetette át” pecsét. Az évek során, valahányszor a San
Quentinről olvasott az újságban, ha arról hallott, hogy ismét
odaküldtek valakit, hogy letöltse életfogytig tartó büntetését,
maga elé képzelte Brudert, ahogy ott lépked, színtelenné fakult
kezeslábasban egy sivár udvaron, ahogy belemarkol a
drótkerítésbe, és hunyorogva felnéz a könyörtelen fénnyel
ragyogó napba. Elképzelte, ahogy az öböl és a Golden Gate
irányába néz, arrafelé, ahol az oroszlánfókák – szájukban
ezüstszínű halakkal – a partra bukdácsoltak. Voltak napok,
amikor mindent megtett annak érdekében, hogy kiűzze a
gondolatai közül a Bruderrel kapcsolatosakat, de ez szinte sosem
sikerült, ráadásul állandó súlyként nehezedett rá annak
szörnyűsége, amit tett, vagy amit nem tett meg. Vajon látta azt,
amit látni vélt? Egyáltalán: mit látott, ha látott egyáltalán
valamit? Lehet, hogy a vallomása során mégsem volt olyan
precíz, mint hitte? Újra és újra el kellett ismételnie magában,
hogy nem, nem arról volt szó, hogy Edmundot választotta
Bruder helyett; nem, ő az igazságot választotta, vagyis azt, amit
igazságnak hitt. De a Pasadenában eltöltött évek alatt, meg
főként az irtózatosan forró nyarakon, amikor nehezére esett,
hogy tiszta fejjel, józanul gondolkodjon, Lindy nem felejtette el,
hogy Bruder őutána tett vallomást. Ő ott sem volt, amikor erre
sor került, az egészről Cherry számolt be neki, utólag; Cherry
mondta el, hogy Bruder leült a tanúk padjára, és nyakkendő volt
rajta (életében talán először), és elmondott egy történetet arról,
Edmund fejéről hogyan repült le a szemüveg, Edmund hogy esett
el a rákcsapdákban, hogyan repült az ég felé a kalapácsa. Bruder
a tárgyalóteremben részletesen elmagyarázta, mi történt, de
ezzel elkésett: az esküdtek már azelőtt meghozták a döntésüket,
hogy ő a tárgyalóterem gyűrött-kopott Bibliájára tehette a kezét.
„Ha így történt, akkor Mrs. Poore ezt miért nem mondta el
nekünk tegnap?” – kérdezte Mr. Ivory. Húsos fülű férfi volt,
Lindynek mindig egy kutya jutott róla eszébe, meg a reszkető
cimpájú orráról is.
De mi történhetett azon az éjszakán azonkívül, amit ő látni
vélt? Mi volt az, amit az esküdtek szerint látott és láthatott?
Rájött, Edmundnak és Brudernek mindig is az volt a sorsa, hogy
elpusztítsák egymást, mindegyik a maga módján távolította el a
másikat az életből. Megértette ezt, ahogy azt is, hogy előtte
igazándiból azon az éjszakán vált akadálymentessé a birtok
kapujához vezető út. És most, így utólag már úgy érződött, a sors
akarta így – és talán tényleg ez volt a helyzet, mert a sors
akarata végül mindig teljesül. Így, utólag Lindy úgy érezte, soha
nem is élt másutt, mindig ehhez a helyhez tartozott, a nagy
házhoz és a birtokhoz; mintha Edmund és Bruder csupán egy
olyan könyvnek lett volna a szereplője, amit Willis könyvtárának
egyik polcáról találomra emelt le, vagy amit Vroman
könyvesboltjában Mr. Raines ajánlott neki; karakterek voltak
csupán, akik a fejében maradtak, az álmaiban, akik mégis
valóságosabbnak érződtek, mint bárki más, akit Pasadenában
megismert. Valóságosak voltak, mert nem léteztek, legalábbis
már nem. És mégis, tessék, Bruder eljött, itt volt a birtokon,
panamakalappal a kezében, és…
Ó, Lindy, Lindy! Miért vert meg téged a sors azzal, hogy soha,
soha nem vagy képes kiismerni a körülötted lévőket? Hogy soha,
soha nem vagy képes megismerni önmagad?
– Szabad vagy – suttogta. Elárulta, nem érti, mi történt. Hát
nem húsz év börtön volt az ítélet? A csípőjébe belehasított a láz
fájdalma; megrándult az arca. Vajon Bruder észrevette a
ráncokat a szeme körül? Igen, biztosan, mert odalépett hozzá, és:
– Már majdnem egy hete visszamentem a Keselyűfészekbe –
mondta.
Lindy eltűnődött, vajon a férfi tudja-e, hogy a nyár folyamán ő
egyszer már belopakodott a farmra, körbejárta az udvart,
emlékeket csent? Talán otthagyta az ujjnyomait a poros
kilincseken. Talán azok az ujjnyomok még mindig ott voltak,
amikor Bruder visszament? Bruder erről semmit sem mondott;
egy közel másfél méter hosszú barrakudáról kezdett beszélni,
meg a rákcsapdákról, amiket megjavított és visszahelyezett az
óceánba. Megkérdezte, Lindy hová küldte Dietert.
– Haza akarom vinni – jelentette ki, és Lindy azon kezdett
tanakodni magában, vajon van-e a hangjában valamiféle
vádaskodás.
Egymás előtt álltak, és Lindynek olyan, szinte nedves érzete
támadt, mintha Bruder átjuttatott volna belé valamit; mintha
Bruder kísértet lett volna, ami keresztülhatolt rajta. Érezte, hogy
valami a karjához ér, de amikor odanézett… Nem Bruder volt, ő
majd egy méter távolságban állt, közel, de azért elég távol. Lindy
újra magán érezte az érintést. A szíve mintha feljebb emelkedett
volna a mellkasában, valahogy úgy, mint egy csónak, amit felfelé
tolnak a hullámok. Felgyorsult a pulzusa, és megrémült, hogy a
férfi esetleg ostobának nézi. „Buta nőszemély” – mondta Willis
egyszer Ellie Sickmanről vagy Connie Ringe-ről, esetleg Lollyról.
„Ne butáskodj, Lindy” – mondta volna most neki. Ez olyan sértés
volt, aminek hallatán Lindy képes lett volna arra, hogy ököllel
kezdje ütni a férje mellkasát. Bruder esetében ez másképp volt,
ha tőle hallja ugyanezt, akkor egyszerűen összeroppan. Tőle fájt
volna az igazság.
– Hogy kerültél ide?
Kinyílt a tanyaház ajtaja, és egy perccel később Hearts meg
Slaymaker rázta Bruder kezét. Vidáman csapkodták a hátát,
odaálltak elé, azután keresztbe tett karral, vidám arccal nézték –
nyilvánvalóan örültek a szabadulásának.
– Te vagy az eleven példa arra, hogy az igazság szabaddá tesz
– állapította meg Slaymaker.
– Mondtam neked, hogy sosem fogsz elhagyni minket! – tette
hozzá Hearts. Az idő vele nem bánt el durván, Slaymaker viszont
gyorsan öregedett: a haja teljesen megőszült az évek során. A
tokája is vaskosabb lett, de a szeme kék és tiszta maradt.
„Minden a szemében van – mondogatta Hearts. – Belenézek, és
valóban látom őt.” Mindketten kijelentették, színtiszta
balszerencse volt, hogy Brudert bevarrták, de szerencsére – ha
öt évvel később is – kiderült az igazság, és szabadulhatott. „Öt
évvel később a kelleténél” – jegyezte meg Hearts. Ő is,
Slaymaker is izgatott volt, hogy újra láthatják régi főnöküket.
Bevallották, hiányzott nekik – annak ellenére elmondták ezt,
hogy eléggé ismerték Brudert, így tudták, hiába is várnának tőle
hasonló vallomást.
Hearts elővett a zsebéből egy újságot.
– Épp most olvastuk. A délutáni számban. Én olvastam
először, aztán keresztülszaladtam az ültetvényen, hogy
elmondjam Slaynek.
– Azt hittem, meghalt valaki. Úgy rohant oda hozzám, úgy
hadonászott azzal az újsággal. Úgy tartotta a kezében, mintha
arra készülne, hogy fejbe csap vele egy vén kutyát, és közben
csak kiáltozott, kiáltozott: „Nem fogod elhinni! Ezt nem fogod
elhinni!”
– Azt hiszem, el se hinném, amit írtak, ha nem lennél itt –
mondta Hearts. Az asztalra dobta az újságot, ami magától
szétnyílt. A hátsó oldalon ott volt Cherry Moss cikke (Cherry úgy
egy éve vált meg a „Csacsogós” névtől), a címe csupa
nagybetűvel nyomva:
AZ ÍTÉLET FELÜLVIZSGÁLVA: A BEBÖRTÖNZÖTT
EMBER SZABAD!
Kép nem tartozott a cikkhez, a szöveg csupán kéthasábnyi
volt. Lindy az arcához emelte az újságot, és kezdte megérteni,
miről van szó. Reszketett, a betűk elhomályosodtak előtte, és
volt egy pillanat, amikor szinte semmit sem látott, képtelen volt
fókuszálni – mintha nem is tudott volna olvasni, a betűk
valahogy nem álltak össze szavakká előtte –, de azután kipislogta
azt a homályt és felfogta a lényeget.
– El tudod ezt hinni? Apály, és nem dagály! – hitetlenkedett
Hearts. – Hagyd ezt Cherryre. – Nem ez volt a teljes történet, de
nem mondott mást.
Lindy szótlanul olvasta végig a cikket.
– Már egy hete kiszabadultál? – kérdezte Brudertől, amikor
végzett.
– Mi volt az első dolog, amit csináltál? – kérdezte Hearts.
– Gondolom, átmentél a komppal a városba, és aztán jól
leittad magad! – tippelt Slay.
– Én biztos kivettem volna magamnak egy elegáns szállodai
szobát – mondta Hearts –, olyan lepedőkkel, amiket úgy
kikeményítőztek, hogy koppanósabbak, mint a jég. És legalább
három napot aludtam volna.
– Én meg kibuszoztam volna a Sunset Beachre – vetette
közbe Slay. – Meztelenre vetkőztem volna, hogy ússzak, hogy
olyan szabadnak érezzem magam a vízben, akár a halak.
– Te mit csináltál, Bruder?
– Hazamentem.
Hearts és Slaymaker bólintott; megértették a dolgot, nagyon
is, bár ők egy ideje már a pasadenai tanyaházat tekintették
otthonuknak.
– Minden rendben volt errefelé, amíg nem voltam itt? –
kérdezte Bruder. Végignézett a birtokon.
Hearts és Slaymaker elmondta, hogy nem, korántsem volt
minden rendben, amióta elment, sőt semmi sem volt rendben.
Elmondták, az utóbbi időben egyre többet hallani arról, hogy lesz
egy új út a völgyben, és Willist a jelek szerint a beton sokkal
jobban érdekli, mint a citrus. Az utóbbi néhány tél száraz volt,
minden bebarnult és elpusztult, amúgy kaliforniai módra, vagyis
már senki sem reménykedett abban, hogy az élet valaha is
keresztülerőlteti magát ezen a repedezett földön. Az évek óta
tartó aszály után nehéz volt elképzelni, hogy víz folyik a
mederben, fű zöldell a dombok lábánál, hogy megjelennek az
aranyló mákgubók. Emberemlékezet óta most fordult elő először,
hogy a hegyekben nem hullott hó, hogy a gerincük olyan szikár
és kopár volt, mint a kiéheztetett kutyáé. A tavaszi „áradat” egy
ideje már csak sáros és lassú vízcsordogálás volt a
folyamágyakban.
– Annál még én is többet hugyozok – legyintett Slaymaker.
– Menj csak fel az Ördögkapuhoz! – tanácsolta Hearts. – Nézd
meg a víztározót! A város most nyeli le az utolsó cseppeket.
Amióta elmentél, itt minden pokollá változott.
Kötelességtudó emberek voltak, de mint oly sokan a San
Gabriel-völgyben, akkor éltek jól, amikor esősek voltak a telek,
azután fuldokoltak, amikor a szurdokokat elárasztotta víz, és
kínlódtak, amikor a telek aszályosnak bizonyultak. Sok mindenre
emlékeztek, de semmire sem pontosan, és az esős évek során
könnyen megfeledkeztek az aszályciklusról, a hosszú szárazságok
idején meg csak vakargatták a fejüket, és megfeledkeztek arról,
hogy a hegyi patakok valaha is hideg vizet hoztak.
Természetesen már sokan hozzászoktak ahhoz, hogy a vizet az
Owens-völgyből továbbítják a sok-sok mérföld hosszú
betonmedreken keresztül, de Hearts és Slaymaker valahogy
ebben a megoldásban sem bízott, ők biztosra vették, hogy eljön a
nap, amikor odafentről lenyúl egy nagy kéz, és egyszerűen
elzárja a csapokat. A víz, a tajtékfehér víz sosem volt az övék; ez
a víz Los Angelesbe tartott, a csatornák azt a várost töltötték fel,
mint a benzinkutakon a pumpák a kocsik tartályát
üzemanyaggal, és Willis Poore sosem rajongott az ötletért, hogy
egy másik vidéken élő idegentől vásárolja a vizét. Nem, neki
megvolt a saját birtoka, neki megvoltak a saját emberei, neki ott
volt Hearts és Slay, majd ők gondoskodnak arról, hogy elég vizet
nyerjenek a kutaktól. „Amikor a legutolsó is kiszárad, fiúk, ideje
lesz hazamenni” – mondogatta. Ezt persze tréfának szánta, mert
sosem hitt abban, hogy a kútjai valaha kiszáradhatnak, legalábbis
nem valamennyi; nem hitt ebben, mert biztosra vette, hogy az
apja – aki már oly régóta halott volt – sosem választott volna
magának egy használhatatlan, kiszáradó, elsivatagosodó
területet. 1930 nyarára azonban a kutak visszhangossá váltak, a
víz szánalmasan csordogált fel belőlük, olyan gyenge sugarakban,
amelyek szinte már az aggodalmat se bírták kimosni Hearts és
Slay szeméből.
Bruder otthagyta őket, besétált a fák közé, Lindy hamarosan
követte. A nő nem tudta, mit mondhatna, milyen ajánlatot
tehetne. Ha Cherry története igaz, akkor… Akkor ez azt jelenti,
hogy az a verzió, amit ő adott elő a tárgyalóteremben, hamis
volt? Sehogy sem állt össze a kép, Bruder viszont itt volt, és a
hivatalos jelentés is megszületett: az elítélt szabadult, az ellene
elhozott vádakat ejtették, az ítéletet hatályon kívül helyezték.
Mindazt, amit Lindy korábban elmondott, ismét megvizsgálták,
és értéktelennek találták, elhajították. Volt valami Cherry
cikkében, ami szöget ütött a fejében: „Mrs. Willis Poore annak
idején Mr. Bruder ellen vallott, de a leiratok szerint még ő is
említést tett arról, legalább egy alkalommal, hogy az a bizonyos
éjszaka túlságosan sötét volt, semmit sem lehetett látni, ahogy ő
fogalmazott: nem lehetett látni, hogy mi micsoda, ki kicsoda.”
– Túl csendes a birtok – jegyezte meg Bruder. – Mi folyik itt?
Lindy nem értette, miért foglalkozik a birtokkal, de beszámolt
róla, hogy három évvel korábban Willis bezárta a
csomagolóházat, az egész tevékenységet átadta a termesztők
szövetségének. A munkások már nem laktak a farmon a szezon
idején, napszámosok szedték a gyümölcsöt, a teli ládákat pedig
azonnal átszállították a burbanki csomagolókombinátba.
– Én könyörögtem neki, hogy ne zárja be – mondta Lindy. –
Kértem, gondoljon a lányokra. Mi lesz velük? Azt válaszolta, nem
az ő feladata gondoskodni arról, hogy a San Gabriel-völgyben
minden lánynak legyen mit ennie.
– Ebben igaza van. Egy birtokot nem lehet az érzelmekre
alapozva működtetni.
– A lányok eljöttek hozzám, mindegyik, munkát kértek,
takarítást, varrást. Ajánlkoztak, hogy elkészítik a kicsi
ennivalóját. De én csak Esperanzát tudtam felvenni. Ő most a
Rosáé melletti szobában alszik, és segít Lollynak, főként Palomar
mellett.
 Brudert a jelek szerint nem érdekelte a lányok sorsa.
Tárgyilagosan, hidegszívűen vizsgálgatta az ültetvényt.
Megérintette a narancsokat, megnézte és megszagolta őket,
elővette a szarvasláb markolatú kést, egyet-kettőt megpucolt,
szétvágott. A narancsok szárazak, kemények voltak belül. A férfi
a homlokát ráncolta. Felemelte az egyik fa alsó ágait,
megrugdosta a talajt a gyökerek körül. Minél mélyebbre jutottak
az ültetvényben, annál csüggedtebben csóválta a fejét. Lindy
nem értette, mit csinál és miért tért vissza a birtokra, miért
akarja látni a gyümölcsöst. Brudert a jelek szerint jobban
érdekelte a fák egészsége, mint az övé. Eltöprengett, vajon a férfi
mit tud arról, hogy ő milyen életet élt az elmúlt években. Vajon
milyen hírek jutottak be a börtön kapuján? Például azt tudja,
milyen gondok merültek fel Sieglinde születésekor? Tud arról a
sátáni sikolyról, amit egész Pasadena hallott? (Legalábbis úgy
tűnt, hogy mindenki hallotta, mert az emberek még mindig erről
beszéltek.) Nem – gondolta Lindy. – Erről biztosan nem tud,
mert ha tudna, akkor már írt volna nekem. Ez a gondolat
valahogy megnyugtatta, bár sejtette, nem sok valóságalapja van.
Semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna, de tudomása szerint
senki és semmi sem tett ígéreteket, csak neki voltak bizonyos
elvárásai. Nehéz volt elfogadni, hogy ő sem különbözik a többi
nőtől, hogy az ő sorsa is hétköznapi, nincs benne semmi
különleges, semmi egyedi. Ám Bruder visszatérése (a férfi keze
éppen abban a pillanatban hozzásimult Linda blúzának ujjához)
arra utalt, hogy talán mégsem ez a helyzet. Talán még mindig
nem késő, hogy megváltoztassa a jelenét és a jövőjét. Talán
Brudernek van valamilyen terve arra, hogyan fog segíteni neki
abban, hogy letérjen végre erről a rettenetes ösvényről. Egész
biztos, hogy Bruder forgat valami a fejében!
De jaj! Mekkorát tévedett, amikor azt hitte, képes olvasni
Bruder gondolataiban! Mert Bruder semmit sem tervezett vele
kapcsolatosan. Amikor tiszta és tárgyilagos elmével
elgondolkodott, csakis a saját jövőjével foglalkozott, és Lindyre
csak úgy tekintett, mint az akadályok egyikére, mint olyan
személyre, akivel szemben adósságai vannak. Ez a hideg és rideg
tárgyilagosság időnként leolvadt róla, a szívét felmelegítették az
emlékek, mint bármely más emberét szokták, de amikor
túljutott ezeken a szakaszokon, el is felejtette őket, akkor már
megint csak a saját jövője létezett.
A mauzóleum felé sétáltak. Az előző két év folyamán
meggyengültek a dombok lábánál álló fák, a felső ágaik kopaszok
voltak, az alsóbbakon egyre kevesebb és kevesebb gyümölcs
termett. Willis permetezéssel próbált védekezni a fehérlegyek, a
levéltetvek, a citrusatkák és a melanóza ellen; a kén miatt a
gyümölcsök rozsdabarnák lettek. A mauzóleum körül úgy
hatholdnyi területen minden pusztulásnak indult, félholt fák
vették körül a márványtemplomot. Bruder letépett egy levelet,
összedörzsölte az ujjai között: a narancsolajnak szúrós szaga volt.
– Ugye tudod, Willis mit csinált? – kérdezte.
Lindy megrázta a fejét; arra gondolt, Bruder talán róla beszél,
pontosabban arról, hogy Willis mit művel a feleségével. Mindig is
lojális volt Willishez, legalább annyira, mint annak idején
Edmundhoz, és a maga módján Bruderhez. De ugyan, hogyan
lehet parancsolni a gondolatoknak, az érzéseknek? Ki képes arra,
hogy befolyásolja őket? Igen, technikai értelemben véve még
mindig lojális volt a férjéhez, egyébként azonban… Ismét eszébe
jutott a lecke, amit sikerült megtanulnia: a szerelem jön, a
szerelem megy, a szerelem visszatérhet. Senki sem szerethet
valakit minden áldott nap ugyanannyira. Vajon ez tényleg így
van? Lindy csak remélni tudta; hinnie kellett ebben, mert…
Talán nem eszerint élt, anélkül, hogy felfogta volna? Igen,
nyugodtan támaszkodhat a szívbéli elkötelezettség
változékonyságára, erre a különös hullámzásra, mert ha ez nem
igaz, vagy csak mások esetében igaz, nála nem, akkor el kell
ismernie azt, amit senki sem akar bevallani; azt a tényt, hogy az
ő szíve valamivel sötétebb, mint bárki másé.
– Szétterjeszti a pusztulást – mondta Bruder. Leült a
mauzóleum lépcsőjére, lehunyta a szemét. Lindy megkérdezte
tőle, ezt hogy érti, mire Bruder elmagyarázta, hogy az
ültetvénynek ezen a részén már alaposan berágta magát a földbe
a nematóda. – Felzabálja a kisebb gyökereket, így a fa nem jut
elég tápanyaghoz, lassan haldokolni kezd, és pár év alatt
elpusztul. Terjed a pusztulás… Láthatod! – Az arca aggodalmas
volt, sokkal aggodalmasabb, mint elvileg lennie kellett volna, és
Lindy ezt ismét biztató jelnek tekintette. Megkérdezte, mit lehet
tenni. – Semmit. Ki kell vágni a fákat. Fel kell perzselni a talajt. –
Bruder elmagyarázta, a nematóda sosem a teljes állományt
támadja meg, sávokban terjeszkedik, az ültetvényeken mindig
maradnak egészséges fák, ennek ellenére nem lehet másképp
védekezni ellene, csak úgy, ahogy elmondta.
– Willis ezt miért nem tudja?
– Talán tudja – vont vállat Bruder, aztán témát váltott,
amivel meglepetést okozott a nőnek. – Gondolom, boldog vagy.
Lindy nem felelt.
– Mert nem látszol annak – tette hozzá a férfi.
– Szerinted ennyi idő után képes vagy megállapítani, hogy
boldog vagyok-e?
– Talán te sem tudod megállapítani, Lindy.
Ez a váratlan és nyers nyíltság fájdalmat okozott a nőnek, aki
ismét visszahőkölt, és újra azon tűnődött, vajon Bruder miért
látogatta meg őt. Gyengédséget remélt tőle, egy biztató érintést,
de ehelyett:
– Úgy látom, Pasadena éppen megfelelő a számodra –
jegyezte meg a férfi. A hangja gyengéd volt, mégis vádló.
– Most már ez az otthonom.
Bruder megkérdezte, Lolly hogy van; Lindy azt felelte,
semmit sem változott.
– Egy kicsit túlságosan sokat foglalkozik Palomarral.
– Talán szereti a fiút – mondta Bruder. – Úgy szereti, mintha
a sajátja volna. Úgy szereti, ahogy te nem tudod szeretni.
Ez a kijelentés meglepetést okozott Lindynek. Mintha Bruder
beléjük látott volna, mintha mindent tudott volna az életükről.
– Talán jobban szereti azt a fiút, mint ahogy te szereted őt –
tette még hozzá Bruder.
Lindy kijelentette, hogy ő igenis szereti Palomart, és sokkal
többet tett a fiúért, mint azt bárki gondolná.
– Én most nem Palomarra gondoltam – szólt közbe Bruder.
Ha nem Palomarra, akkor kire?
– Mármint hogy Lolly jobban szereti Palomart, mint ahogy én
Willist? – értetlenkedett a nő, de Bruder leintette.
– Nem mondtad el az igazat.
– Azt mondtam el, amit tudtam. Amit láttam.
– Csak a felét láttad.
– Láttam, amit láttam! – Lindy elhallgatott. – Mi történt azon
az éjszakán?
– Olvashattad Cherry cikkében.
– Tőled akarom hallani!
Bruder nem felelt rögtön, mert nem tudta, hogy el akarja-e
mondani a nőnek; arra gondolt, talán megérdemli, hogy csak az
újságból értesüljön róla, mint mindenki más. De öt év… Öt éven
át számtalanszor gondolt már erre a pillanatra. Minden éjjel,
ahogy a cellájában, a priccsén feküdt, elképzelte, hogy újra
találkozik Lindával, és szembesíti vele, hogy nem, nem ölte meg
a bátyját! Elképzelte, hogy ismét együtt lesznek; elképzelte
Linda könnyeit; látta magát, ahogy megfogja a csuklóját. Még a
szavakat is begyakorolta: „És vajon nem akart-e megölni engem
mindegyik? Mindegyik a maga oka miatt?” Elképzelte, hogy
Linda majd megkérdezi tőle, kikről beszél, és elképzelte azt is,
hogy ő majd így felel: „Először is, Willisről. Aztán Dieterről, és
végül szegény, szerencsétlen Edmundról.”
Végül aztán mégis belekezdett, elmondta a saját verzióját, azt,
hogy ő hogyan élte meg mindazt, amit Lindy oly szörnyen
félreértett.
– Lent voltam a parton.
– Láttalak. Miért voltál ott?
 – Miért csak most kérdezed meg? Minden egészen másképp
alakult volna, ha akkor, annak idején teszed fel ezt a kérdést. –
Bruder hangja komoran kongóvá vált. Mereven Lindy szemébe
nézett, ám ő nem ijedt meg tőle.
– Miért voltál ott azon az éjszakán?
– A bátyád eléggé bosszúszomjas ember volt.
– Ez most hogy jön ide?
– Gyűlölt engem.
– Okolod talán?
– Tönkre akarta tenni a farmot, de még azt se csinálta jól.
Még arra se volt képes, hogy elpusztítson valamit. Kivéve
önmagát.
– Azért jöttél ide, hogy ezt elmondd nekem?
– Azért jöttem ide, hogy lássam a birtokot, hogy mekkora a
gond.
– Semekkora. Szerintem.
– Biztos vagy benne? – Bruder a nő keze felé nyúlt, de Lindy
visszahúzódott, a melléhez szorította a tenyerét. Pontosan olyan
érzése támadt, mint évekkel korábban, amikor fiatal lányként
azt fejtegette, vajon miféle ember Bruder. – Ahogy már
mondtam: van valami, amit nem tudsz a bátyádról. Nem tudod,
hogy az élete utolsó napjait a Keselyűfészek tönkretételével
töltötte. Lúgot locsolt a hagymaföldre, azután megpróbálta
felgyújtani a folyammedret, de a bozót nem kapott lángra.
Márciusra minden kizöldült. Egy sor kétségbeesett dolgot
művelt. A horgászbotokat eltördelte a térdén, kieresztette a
tyúkokat az útra, trágyát lapátolt a kútba. Azt hitte, nem tudom,
mit csinál. De én figyeltem, és lassanként elhatároztam, hogy
elkapom, esetleg megverem vagy felkötöm, vagy egyszerűen
elzavarom a farmról, egyszer s mindenkorra. Tudom, intelligens
embernek tartottad őt, pedig nem volt az. Nem számít, mennyit
olvasott, nagyon keveset tudott. Vannak ilyen emberek, de
szerintem ezt már te is tudod. A történelmi leckék nem
maradnak meg a fejükben.
 Lindy azt felelte, nem hajlandó végighallgatni ezt az
őrültséget, Bruder azonban közölte vele, hogy kénytelen lesz.
– Nem fogsz felállni és elmenni, Linda. Nem lennél rá képes.
És igaza volt. Lindy mellette maradt.
– Szóval, ha már tudni akartad – folytatta Bruder –, akkor
tessék, tudd meg az igazat! A bátyád amolyan titkos ügynöknek
képzelte magát, akinek az a feladata, hogy szabotálja a termést
és tönkretegye a szerszámokat. Azon a bizonyos napon, amikor
te a házban voltál a kisfiúval, a bátyád kievezett a tengerre, és
elvagdosta a rákcsapdák zsinegeit.
– Miért?
– Csak úgy. Azért, hogy a régi csapdáiddal senki se foghasson
rákot.
– Ennek semmi értelme! – rázta meg a fejét Lindy.
– Hát, tényleg nincs… Mégis megtörtént.
– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?
– Onnan, hogy én sosem bántam veled úgy, ahogy te velem.
Lindy tiltakozni próbált, de Bruder leállította, inkább folytatta
a saját történetét.
– Azon az estén a víz partra mosta a csapdákat. A Katedrális-
öbölben. Azért mentem le, hogy összeszedjem őket. Igen, Linda,
a te csapdáid voltak. Egyébként elismerésem, nagyon jó kis
csapdákat építettél… Az évek során csak párszor kellett
kijavítani őket, és még mindig remekül működtek. Akkoriban,
emlékszem, sokszor megfordult a fejemben, hogy már semmivel
sem tudsz meglepetést okozni nekem, de azon az éjszakán
sikerült, ismét sikerült! Tényleg figyelemre méltó, ahogy a
kalapáccsal, a szöggel meg a fával bánsz! És ez volt a hiba, amit
elkövettem… Látod, nyíltan beismerem, mit rontottam el. Az
volt a hibám, hogy azt hittem, már nem tudsz meglepni. De azért
még volt a tarsolyodban egy s más, igaz?
– Egy s más? Micsoda?
– Hadd fejezzem be, Mrs. Poore!
Az együtt, munkával töltött boldog hónapok, amíg Lindy a
konyhán, Bruder pedig az ültetvényen ténykedett, most mintha
egy hatalmas történelemszeletet képeztek volna, olyan
időszakot, ami nem is csupán hetekig, hanem jóval hosszabb ideig
tartott.
– Tökéletes, kiváló csapdák voltak, és egy csomó algával meg
hínárral együtt sodródtak partra. Hat közülük a Katedrális-
öbölnél kötött ki, én meg összeszedtem és a barlang szájához
hordtam őket. Ezt elmondtam a tárgyaláson is, de az esküdtek
nem voltak hajlandók hinni nekem. Érted? Odalent voltam,
nagyjából azt csináltam, amit egy halász szokott, és akkor…
Akkor észrevettem, hogy a bátyád üvöltve felém rohan.
Ahogy te is megállapítottad, sötét éjszaka volt, sokkal
sötétebb, mint a parton lenni szokott. Mintha lekapcsolták volna
az óceán irizáló fényét. Hallottam Edmund hangját, hallottam a
kiáltozását, a dühödt, önmagából kivetkőző ember üvöltözését.
Láttam valamit a kezében, megcsillant valami fémes dolog, de
elképzelni se tudtam, mi lehet az. Ott álltam a rákcsapdák
mellett… Szeretném, ha elképzelnéd, hogy nézhet ki a sötét
tengerparton hat darab, egymásra pakolt rákcsapda. Jó két
méter magas oszlopot alkotnak, de hogy néznek ki? Van
fogalmad róla, milyenek? Eláruljam? Úgy néznek, ki, mint a
semmi. „Semmi?”, kérdezheted. Így van. Mint a semmi. A
csapdák deszkái feketék. A közöttük lévő nyílások: feketék. És
keresztül lehet látni rajtuk, ahogy egy rácsos ablakon. De ez
olyasvalami, amiről én tudhatok, de ön nem, Mrs. Poore!
Ott álltam és vártam, hogy a bátyád odaérjen. Nem tudtam,
miért annyira dühös. Talán mert lelepleződött? Mert rájött
valaki, mit tett? Mindegy, én ott álltam, ő meg rohant felém, de…
Az igazat megvallva nem volt rémisztőbb, mint mikor egy vén
kutya kapkod az ember lába után. Bevártam. Túl sötét volt, nem
láthattam az arcát, de ocsmány dolgokat üvöltött rólam és
rólad… És te, csakis te tudhatod, hogy igazat mondott-e, vagy
sem.
Edmund felém rohant, a kalapáccsal a kezében, és csak
egyetlen másodpercem volt felismerni, mit fog tenni, mert…
Mert már meg is tette. Lerepült az arcáról a szemüvege, de ettől
nem lassult le, rohant előre, mint felbőszült bika a pengébe.
Aztán, a következő, amit láttam… A következő az volt, hogy a
bátyád felugrik az egyik szikla tetejére, és a kalapácsot magasra
emelve felém vetődik. Csak ekkor döbbentem rá, hogy meg akar
ölni, de ez még akkor is nevetségesnek tűnt, és akkor… Akkor
rájöttem, hogy elkövetett két súlyos hibát. Az első kicsi volt, nem
feltétlenül végzetes. A sziklát, amiről elrúgta magát, beborította
az a gumiszerű tengeri saláta. Edmund lába megcsúszott, aminek
az lett az eredménye, hogy sokkal kisebb ívű lett az ugrása, mint
azt eltervezte. A másik hiba sokkal borzalmasabb
következménnyel járt. Abban a pillanatban, amikor a lába
elhagyta azt a csúszós követ… Abban a pillanatban meglátta,
hogy közte és köztem ott magasodik az a szinte láthatatlan
csapdahalom. Amibe azután belecsapódott. A reccsenés olyan
volt, mint amikor egy jéghegy leválik egy áttetsző, kék
jégpadkáról.
Azok a rákcsapdák, amiket éppen megcsodáltam, mert olyan
jó masszívak voltak… A csapdák összetörtek az ütközés
következtében. Edmund a barlang szája felé lökődött. A
legmeghökkentőbb az volt, Edmund számára meg számomra is,
hogy a kalapács kicsúszott a kezéből, és repülni kezdett, felfelé,
felfelé, legalább nyolc méter magasra, hogy azután megálljon, és
egy hosszú-hosszú pillanatig ott lebegjen az éjszakában.
Megvillant a magasban, de csak annyira tűnt veszedelmesnek,
mint egy távoli csillag. Azután zuhanni kezdett, forogva, lefelé,
lefelé, egyre gyorsulva, és hiába próbáltam elkapni, elzúgott
mellettem… És igen, még egyszer mondom: megpróbáltam
elkapni, így került rá az ujjlenyomatom. De nem sikerült, és
mielőtt bármi más történhetett volna, annak a kalapácsnak…
Annak a kalapácsnak a feje belerobbant a bátyád homlokába.
– Ezt miért nem mondtad el a tárgyaláson? – kérdezte Lindy.
– Megtettem. De akkor téged már kihallgattak. Nem
emlékszel a képre, amit Mr. Ivory mutatott neked? Az
uszadékfáról?
Lindy azt felelte, de igen, emlékszik rá.
– Nos, az nem uszadékfa volt, hanem a rákcsapdáid, amiket a
bátyád tört ezer darabra.
– Megmondtam Mr. Ivorynak, hogy nem tudom, mi az.
Honnan tudhattam volna, Bruder?
– Emlékszel, Mr. Ivory ragaszkodott ahhoz, hogy az ott
uszadékfa, amit a dagály vetett partra, miután Edmund
meghalt? Emlékszel erre? Ugye emlékszel?
Lindy azt felelte, emlékszik.
– Cherry bebizonyította, hogy tévedett.
– De ő honnan tudta?
– Eljött hozzám. Meglátogatott, és kikérdezett. Nagyon jó
riporter. A féligazságok sosem állították le. Elment a rendőrségi
archívumba, és megtalálta azokat a felvételeket, amiket az
Oceanside-ból kiküldött nyomozó készített. Emlékszel rá? Az a
szeplős orra állandóan fintorgott, amikor a végzetes sebre
telepedő legyekre nézett… Úgy tartotta a kameráját, mintha
pajzs lenne, és azzal védekezne. Egy csomó képet készített a
partról, és csak téged kérdezett, engem egyszer sem. „Nos, mi is
történt itt?” Emlékszel rá, igaz? Cherry elküldte előhívatni a
filmet. Amikor megkapta a fotókat, azokon látszott a test, és
semmi új nem bizonyosodott be, és látszott a kalapács is, azon se
volt semmi különös, és az óceán… Gyönyörű volt, de az sem
segített. De az egyik képen látszott egy halom fadarab. „Miért
mutatja nekem ezt a régi képet, erről a csomó uszadékfáról?” –
kérdezte az ügyész, amikor Cherry felkereste az irodájában.
Cherrynek végül semmit sem kellett mondania. A fejében már
elkezdte írni a cikket: „Kedves olvasóm, emlékszik még arra a
halálesetre, ami öt évvel ezelőtt, a tengerparton történt?”
Azután elővette az 1925 tavaszán készült dagályjelentést.
Kiderült, hogy amikor Edmund meghalt, éppen apály volt, nem
dagály. Azok a fadarabok nem azután kerültek oda a partra,
hogy ő meghalt. Már ott voltak. Közvetlenül előtte. És amikor
újra megvizsgálták a kinagyított képet, Cherry is és Mr. Ivory is
felfedezte a szemüveget a törmelékhalomban, és attól a
pillanattól fogva már nem uszadékfáról beszéltek, hanem
néhány, darabokra tört rákcsapdáról.

Lindy és Bruder hosszú ideig ott maradt a mauzóleum lépcsőjén.

A szél közben leereszkedett a dombok lábához, megrázta a
haldokló fákat. A citrusillat erős volt, mégis bágyadt, szinte
elnyomta a fonnyadásszag. Az oszlopok között levelek pörögtek,
a szél a sír tövéhez fújta őket.
– Úgy tudom, nem voltál jól – jegyezte meg a férfi.
Hát ezért jött? Hogy az egészsége felől érdeklődjön? Ezért
autózott ennyit? Talán a hosszú úton végig aggodalmasan
nyomta a pedált…
– Kitől tudod?
– Cherrytől. Csak annyit mondott, nem stimmel valami.
Lindy hálásan Bruder vállára hajtotta az arcát.
– Hát ezért jöttél el? – Felkészült rá, hogy elmondja, milyen a
láz, milyenek a sebei, milyen az ágyékát átjáró, szégyenletes
fájdalom.
– Azért jöttem, hogy megnézzem, mi a helyzet a birtokkal –
ismételte Bruder. – Azt hallottam, napról napra romlik az
állapota.
Kegyetlenséggel keveredett kedvessége megdöbbentette
Lindyt, és már nem gondolta, hogy érti a férfi szívét. Vak volt rá,
ahogy Edmund is, aki örökre elvesztette a szemüvegét; vak volt
az egész világra. Elhúzódott, mozdult, hogy felálljon, de a teste
nem követte az akaratát, az ízületei megsajdultak, újabb
fejfájásdagály közelített. Fel akart állni, el akart menni, mégis ott
maradt Bruder mellett, a lépcsőn. Alig fél karnyújtásnyi távolság
választotta el őket, de a levegő olyannak érződött, akár egy
kemény kőfal.
– Azt hittem, engem akartál meglátogatni.
 Miért, ó, miért nem vagyunk képesek megérteni a szívet,
amely egyszerre szeret és gyűlöl? Lindy és Bruder ott ült, közel
egymáshoz, de akár egy óceán is elválaszthatta volna őket. A
férfi megacélozta magát, semmit sem akart érezni, és ez a
képessége már a tökéleteshez közelített. Lindy? Ő közben érezte
a régi szerelem pengéjének metszését. Az augusztusi nap
perzselte a márványt, amire rávetődtek a haldokló fák levéltelen
ágainak árnyai.
Valami megzizzent a fák között, léptek dobbantak a talajon;
valaki közeledett a mauzóleumhoz.
– Lindy? – hallatszott Willis hangja.
Az arca vörös volt, a mellkasa erősen zihált.
– Lindy! Kérlek, gyere vissza a házba. Azonnal! Sieglinde
téged keres. Ahogy én is…
A nő felállt, a férje felé lépett, és amikor hátranézett, Bruder
már nem volt ott a lépcsőn.
Később, már a házban, a lépcső aljában, ahogy Willis előtt állt,
Lindy megkérdezte:
– Miért kell neked mindig így viselkedned?
A férje semmit sem mondott, szótlanul vizsgálgatta őt, mintha
abban reménykedne, talál egy kis cédulát a ruhájára tűzve, ami
mindent megmagyarázna helyette. Lindy a férfit nézte, látta
tompa tekintetű, aranypettyes szemét, és megértette: Willis
elveszett, már semmit sem ért. És ezzel ő is éppen így volt.
– Azt hittem, boldog vagy – motyogta Willis.
– Boldogabb lennék, ha te úgy viselkedtél volna Mr.
Bruderrel, ahogy a többi vendégemmel szoktál!
A férfi arca megnyúlt, az álla megremegett.
– Te nem úgy látod magad, Lindy, ahogy én látlak téged. Még
a tükör sem mutatja meg neked az arcod lángolását. Te nem
tudod, hogy ott van, de én látom. És látta ő is.
– Mit?
Willis megpróbálta Lindy karjára tenni a kezét, a nő azonban
hátralépett.
 – Te nem ismered őt!
– De igen, Lindy. Nem ismered őt… Kérlek, ne találkozz vele
többet!
– Nem tudhatom, eljön-e újra! – Amikor ezt kimondta, még
nem sejtette, hogy Bruder hosszú évekig nem fog visszatérni a
birtokra, és amikor végül mégis megteszi, akkor csak azért jön el,
hogy mindent bezárjon és mindent eladjon. Amikor ezt
kimondta, Lindy még bízott benne, hogy Bruder a beszélgetésük
ellenére vissza fog térni hozzá.
– Ha szeretsz, nem találkozol vele többé.
– Ha megjelenik az ajtó előtt, aligha küldhetem el.
– De. Elküldheted.
– De nem fogom elküldeni.
– Nem. Tudom, hogy nem fogod.
A gyerekszobából Sieglinde hívta Lindyt. Sírt, szomjas volt a
hőségtől, és Lindy maga előtt látta, ahogy az öklével a szemét
dörzsölgeti, ahogy izzadságtól nedves haja a füle köré tapad.
– Mami!
– A kicsi – mondta Lindy. Alkonyodott, sárga fény keretezte
az ablakon túl álló ciprusokat. Willis kinyitotta az ablakot, és
meghallották a delfines szökőkút vizének csobogását, a
konyhából érkező edényzörgést. Sieglinde ismét felkiáltott, Lindy
pedig felnézett a lépcsőre; közölte a férjével, mennie kell. Az
arcáról le lehetett olvasni: „Vannak még mások is, akiknek
kellek!” Nem is tudta, de akkor a szívét már rég négy darabra
osztotta, és szétosztotta néhány ember között. Egyszer régen
úgy képzelte, a szerelem folyamatosan nyitja majd a virágait a
szívében, egyik piros szirmút a másik után, hogy szétszórhassa a
világban a csokrait; egyszer régen úgy képzelte, a szerelem
végtelen, amilyennek a tavasz érződik egy áprilisi éjszakán,
amikor fehér virágok borítják a narancsfákat; egykor még azt
hitte, mindenkinek bőven jut a szerelemből. De ez már régen,
nagyon régen volt…
– Mami! Szomjas vagyok!
 – Jaj, hogy ez mennyit bír kiabálni! – hallatszott a folyosó
másik oldaláról nyíló szobából Pal hangja. – Lolly! Lolly, gyere
ide, és mondd meg neki, hogy fogja be a száját!
És a gyerekek a saját szobájukból, a saját ágyukban fekve
veszekedni kezdtek egymással.
Lindy elindult a lépcsőn. Ahogy felfelé haladt, látta, hogy a
csillár faágszerű árnyékot vet a férje arcára, és érezte, ahogy az
alak távolodik tőle. Lassan, reszkető térddel lépdelt felfelé, a
csípője lángolt, a vörös fekélyből fájdalom sugárzott szét –
fájdalom, ami meghatározta a jövőjét. Ahogy felért a lépcső
tetejére, egy feszes hajfonatú szoknyaörvény furakodott el
mellette.
– Megyek már, Pal! – kiáltotta Lolly. – Máris ott vagyok!
 4.

Bruder nem tért vissza, nem látogatta meg Lindyt: nem

érkezett tőle levél, a lépcső alatti kis fülkében nem csörrent meg
a telefon, a kapucsengő is néma maradt, berozsdásodott. Lindy
megkérdezte Rosától, hallott-e róla valamit.
– Csak annyit, hogy kivett egy bungalót a Vistában.
Cherry elmesélte, látta őt a városban, a Midwick
teniszpályánál, a pékségben, a Clune matinéján.
– És nem mindig volt egyedül.
– Ki volt vele?
– Ejnye, Lindy, azt hittem, már megmondtam: felhagytam a
pletykák terjesztésével. Az egy másik énem volt. Egy másik
Cherry.
Egy délután Lindy és Lolly kiautózott a gyerekekkel az
Ördögkapun túlra, ahol a víz alacsony és fekete volt a mederben.
A gyerekek előrerohantak, kicsi lábuk dobogásával
berémisztették a gyíkokat a lyukakba. Lolly egy selyem
napernyővel és egy kecskebőr kulaccsal felszerelkezve
masírozott végig az ösvényen. A gyerekek eltűntek a szemük
elől, de Lindy hallotta Sieglinde éles kiáltásait és Pal szelíd
nevetését. Lolly mintha dühös lett volna valami miatt. Lindy
érdeklődve figyelte a sógornőjét, aki a napernyőjével csapkodta
félre az útjába kerülő örökzöldágakat.
Megálltak, ittak a kulacsból. Lindy megkérdezte, van-e valami
gond. – Aznap, amikor Bruder eljött – mondta Lolly –, nem
hívtad fel őt a házba. Megtartottad magadnak.
– Willis nem akarta őt ott látni.
 Lolly elgondolkodott ezen, de az arca elárulta, nem tartja
kielégítőnek a választ. Továbbmentek a hőségben. A bozót száraz
volt és recsegős, a gallyak végigkarcolták a ruhájukat, meztelen
alkarjukat. Elég lett volna egyetlen szikra, hogy a hegyoldalt
elárasszák a narancsvörös lángok hullámai.
Ismét megálltak. Lolly odakiáltott Palnak, menjen oda hozzá,
igyon egy kicsit. A fiú visszaszólt, hogy nem szomjas. Reccsenős
léptei elárulták, továbbmegy felfelé az ösvényen.
– Meghívod hozzánk Mr. Brudert? – Lindy ekkor fedezte fel
Lolly szemében a hamisság villanását. – Megpróbálod távol
tartani őt tőlem.
– Távol? Tőled? – Az évei ellenére Lolly még mindig
gyermeklány volt, aki egy olyan házban élt, ami egyetlen okot
sem adott neki arra, hogy felnőjön. Feljebb, az ösvényen a
gyerekek hangja elhalkult. Lindy utánuk kiáltott. Pillanatnyi
csend támadt, amit csak a fenyőfák között kiáltozó szajkók
hangja és a bokrok között motoszkáló mókusok neszezése tört
meg. Végül Sieglinde válaszolt:
– Mami, itt vagyunk!
– Szeretted őt, Lindy?
Lindyben eltört valami; túl régóta kárhoztatta magát, és ez
most kitört belőle. Leszidta Lollyt, hogy gyerekesen viselkedik.
– Mit tudsz te a szerelemről?!
– Tudom, mi a szerelem.
– Mami! – kiáltotta Sieglinde. – Mami, hol vagy?
– Itt.
– Mami, gyere! Mami, félek. Van itt valaki. – A kislány
felsikoltott, és a hang keresztülvisszhangzott a szurdokon. A
sikolyt Pal kiáltása követte.
A két nő felrohant az ösvényen. A hangok egy szömörcefa
mögül érkeztek; a gyerekek folyamatosan sikítottak. Mi történt?
– gondolta Lindy. Hideg pánik hatolt belé, és amikor Lollyval
odaért a gyerekekhez, azt látta, hogy mindketten Bruder hosszú
árnyékában reszketnek.
 A férfi ott állt előttük, a kezét a fejükre téve. A ruháját por
szürkítette, a térdén fűfoltok csillogtak.
– Látom, kirándultok.
– Mit keresel te itt? – kérdezte Lindy.
A gyerekek elmenekültek Bruder közeléből. Sieglinde
átkarolta Lindy lábát, Pal megfogta Lolly kezét. A kislány
orrcimpája úgy remegett, mintha egyszerre lenne benne félelem
és izgalom. Pal mozdulatlanul állt Lolly mellett. Edmundra
emlékeztette Lindyt: bánatos, már-már felnőtt arc tartozott a
kisfiús testhez; szomorú szem, korán ráncosodó homlok, lefelé
biggyedő száj…
Lindy arra számított, hogy Lolly leszidja Brudert, amiért
megijesztette a gyerekeket, de Lolly hallgatott, csak az állát
szegte fel és mosolygott.
– Éppen rólad beszélgettünk – bökte ki végül.
– Kétlem, hogy érdemes bármit is mondani rólam.
Lindyben mintha kitárult volna egy ajtó, amin kiözönlöttek az
érzelmei, széttiporva az ösvényt és a kidőlt szikomorfát, aminek
törzsére Bruder feltette a lábát – a nap égette lemeztelenített
bokáját. Lindy megijedt, hogy Bruder, Lolly, esetleg még a
gyerekek is képesek lesznek kiolvasni valamit a tekintetéből,
felfedezik rajta a féltékenységet, a könnyes megbánást. Fel akart
kiáltani, meg akarta mondani a férfinak, hogy… Mit is? Ezek után
hogy kezdjen bele? A szavak éveken át csüngtek íztelenül a
nyelvén. Ismét elgondolkodott, vajon Bruder tényleg nem tudta,
mit érez? Hát nem volt éppen olyan nyilvánvaló, mint az, hogy
füst száll a tűzből? De talán nem tudta; vagy tudta, de már nem
érdekelte. Rádöbbent, hogy igaz, amitől a legjobban tartott.
Látta a szívemet, és ellökte magától… A lelkén nagyot döndülve
becsapódott az ajtó.
– Mami, én nem ijedtem ám meg! – jelentette be Sieglinde.
Körbefordult napraforgós ruhájában, pukedlizett egyet.
Pal elkerekedő szemmel morzsolgatta Lolly szoknyáját.
Habozásából Lindy kiérezte, hogy a fiúcska ismerősnek talál
valamit Bruderben.
– Pal el akar menni – közölte Lolly. – Viszlát, Mr. Bruder! –
Megfogta a fiú kezét, és mindketten leszaladtak az ösvényen.
A délután újra elcsendesedett.
Amikor elmentek, Lindy megszólalt:
– Lolly épp most vallotta be, hogy vonzódik hozzád.
– Hozzám? – kérdezte Bruder furcsa mosollyal.
– Van valami, amit tudnod kell róla – mondta Lindy. – Lolly
volt az.
– Micsoda?
– Ő beszélt Willisnek arról a bizonyos éjszakáról.
– Emlékszel rá, igaz?
– Ne szórakozz velem!
– Honnan tudod?
– Willistől.
– És miért tette?
– Mert már akkor szeretett téged.
– Lolly? Szerelmes volt belém? – Bruder elgondolkodott. – Mi
hasznát vettem volna? – Rejtélyesen elmosolyodott, és Lindy
már látta, hiába várja, nem fog elmondani neki semmit.
Az évek az ő számára is olyanok voltak, mint a börtön. Nem
Bruder volt az egyetlen, aki a szabadság után vágyakozva bámult
kifelé az ablakon. A birtok volt a cellája; a lépcső megreccsent a
lába alatt, valahányszor lement rajta, és erre válaszként mindig
felharsant Willis hangja a könyvtárszobából: „Lindy? Nem mész
ki, ugye?” A rózsaágyás volt a béklyója, a nagy kapu a csapda
szája, és most, most még a betegség is az ágyához kötötte. Annyi
minden volt, amit el akart mondani Brudernek, de a komor arc
láttán tudta, a férfi már nem hallgatná meg; a tekintetéből
kiolvasta, hogy már mindent tud, amit tudnia kell Lindy Poore-
ról.
Miután elolvasta a cikket, Lindy felhívta Cherryt.
„Mit mondott neked?” – kérdezte.
„Amit elmondott, azt megírtam. Mindent” – felelte Cherry.
 „És rólam mit mondott?”
„Semmit, Lindy.”
„Amikor elmentél hozzá… Kérdezett valamit felőlem?”
„Nem, Lindy. A sorsod már tiszta volt előtte.”
„Honnan tudta?”
És Cherry, aki akkoriban tervezgette, hogy a Városházán
hozzámegy George Nayhez, így válaszolt:
„Lindy… Hogy lehet, hogy nem tudod? – És azután: – Majd
szólj, ha segíthetek. Hívj fel nyugodtan, ha szükséged van rám.”
A telefon kattant egyet, a vonal elnémult, de a kagyló még
sokáig ott maradt Lindy fülén, és most, ahogy ott állt a dombon,
Bruder előtt, szinte hallotta a vonal néma sustorgását.
És azon kapták magukat, hogy ott ülnek a kidőlt fa törzsén,
egymás mellett. Lindybe belevágott egy kimerültséglándzsa,
ismét felszökött a láza.
– Sieglinde, gyere, ülj ide mellém! – A kezét nyújtotta, de a
lánya inkább Bruder nyakát ölelte át, az ölébe ült, simogatni
kezdte az arcát.
– Le se tagadhatnád, hogy a te lányod.
A délután megfakult. Lindy lehunyta a szemét, kizárta a
fájdalmas napsugarakat. A szellő átszaladt a növények fölött, és a
nőnek eszébe jutott az az évekkel korábbi nap, amit a forrásnál
töltöttek el, amikor ügyetlenül megpróbált magyarázkodni,
amikor Bruder megpróbálta bevallani, mi van a szívében. De az
emlék, amit magában őrzött, pontatlan volt: úgy emlékezett,
Bruder felfedezte a titkait, pedig valójában szinte semmit sem
mondott. Lindynek az évek során meggyőződésévé vált, hogy ő
volt az egyetlen, aki előtt Bruder megnyitotta a szívét. Egy
pillanatig, a délutáni napsütésben, ahogy a porszemcsék a
szemhéjukra tapadtak, és kiszáradt a torkuk és felgyorsult a
pulzusuk, ismét úgy gondolt magukra mint szerelmesekre. Az idő
eltelt és semmi sem változott meg, és Lindy visszarepítette
magát a múltba, amikor Bruder az első napjait töltötte a
Keselyűfészekben; lehunyt szemmel kiemelte magát az
Ördögkapu fölötti ösvényről. Hazautazott.
Ám a férfi megtörte a varázst.
– Képzeld csak el! – mondta. – Lolly Poore meg én…
Ha Lindy akkor kinyitja a szemét, láthatta volna a fagyos
ragadozómosolyt Sieglinde arcán. De nem látta, mert lehunyta a
szemét, hogy védje magát a nap forró valóságától, azután Bruder
felnevetett, és a hang végighullámzott a szurdok felett; a sötét
kacaj valahonnan egészen mélyről érkezett, de szinte beborította
az Ördögkapu feletti barna, megperzselődött dombokat.
 5.

Egy héttel később Lindy elautózott dr. Freemanhez, ezúttal

magával vitte Rosát. A folyamágyban vakítóan fehér volt a
napszítta homok, a KHJ rádió híreiben azt mondták, a
hőmérséklet délután megközelíti a negyvenegy fokot. Forró szél
csapkodott körülöttük, ahogy keresztülgurultak a hídon és
behajtottak a városba. Egyre többet lehetett hallani a
megépítendő autópályáról, ami majd a folyamágyban vezet, és
egy még szélesebb híd fog tartozni hozzá. Lindy maga elé tudta
képzelni a végtelenbe nyúló betonsávot, meg a többit is, a még
későbbieket, az egymást keresztezőket, amelyek végül minden
területet elfoglalnak; el tudta képzelni, hogy minden ürgelyukat
kiöntenek betonnal, és ahogy egy pillanatra lehunyta, majd
kinyitotta a szemét, megjelent előtte egy keskeny, fehér út,
amely a Pasadena kapujától egyenesen a Keselyűfészekig vezet.
Ezen az úton nem voltak olajfoltok és guminyomok, ez olyan volt,
mintha valaki neki, csakis az ő számára gördítette volna végig a
tájon.
Dr. Freeman rendelőjében Lindy és Rosa leült a kanapéra. Az
évek során a velúrkárpitra kopasz foltok koptak, a szobapáfrány
hatalmasra nőtt, szinte az egész ablakot eltakarta, és még az
iratszekrényre is ráeresztette ágait. A páfrány megszűrte a
napsugarakat, zöldesre festette a helyiséget és a Lindy kezére,
lábára vetülő fényt, furcsán beteges árnyalatúra színezte Rosa
arcát is. Miközben arra vártak, hogy dr. Freeman kilépjen a
buboréküveges ajtó mögül, Rosa megfogta Lindy ujjait. Miss
Bishop az orvossal együtt a vizsgálóban tartózkodott, így a két
fiatal nő magára maradt. A hőség mindenüket megérintette,
forró volt alattuk a vékony velúr; a forróságon még a kattogó
nyakú ventilátor sem enyhített. Ahogy ott ültek, mindketten
Rosa anyjára gondoltak, meg a többi asszonyra, akiknél szintén
jelentkeztek a nedvedző tumorok.
– Anyám elkapta valakitől – mondta Rosa –, de ő senkinek
nem adta tovább, és nem is tudta, mi a baja, azután meg, amikor
már beteg lett, pontosan tudta, miről van szó. – Aztán rájött, mit
tesz Lindyvel, ezért hozzátette: – De anyám nem szedett
higanyt. Neki nem volt más, csak a rózsafüzére.
Lindy elgondolkodott, neki ugyan mi áll rendelkezésére.

– A meglehetősen előrehaladott stádiumra való tekintettel –

mondta dr. Freeman – tíz millilitert fogok beadni önnek. – Lindy
ekkor már a gumibevonatú vizsgálóasztalon feküdt, a blúza
petyhüdten lógott a fogason, a gumit már-már nyálkásnak érezte
a háta alatt. Felnézett. Amióta utoljára itt járt, valaki
(kétségtelenül Miss Bishop) egy képet ragasztószalagozott a
mennyezetre. Egy képet, ami a tengerpartot, a szelíden hullámzó
óceánt ábrázolta, meg néhány, homokban játszó gyermeket. A
hely leginkább Dana Pointra hasonlított, de tulajdonképpen
bármelyik partszakasz lehetett. A kövér térdű gyerekek a
nedves homokban guggoltak, a hátuk mögött két anya állt, akik
csípőre tett kézzel figyelték, mit csinálnak.
– Van egy előnye a kornak, amelyben élünk – folytatta dr.
Freeman.
– Micsoda, doktor úr? – kérdezte Miss Bishop.
– Az, hogy számtalan donort találhatunk, aki hajlandó eladni a
vérét. Gond nélkül tudtam szerezni egy pint, minden tekintetben
tiszta vért a Plasmodiumhoz.
Miss Bishop bólintott, egyetértett, hogy ez valóban szerencsés
helyzet. Lindy a buboréküveges ajtón túl megpillantotta Rosa
homályos, fekete alakját.
– Nem jöhetne be?
 – Kicsoda? A szobalánya?
Miss Bishop kinyitotta az ajtót. Rosa belépett, leült az egyik
acélszékre. Az egész helyiségben ez, a lapát formájú ülőkével
ellátott szék látszott az egyetlen hűvös tárgynak – Lindyben
feltámadt a vágy, hogy hozzászorítsa az arcát. Még a blúza nélkül
is melege volt, ragacsosnak érezte magát, a gumírozott ágy pedig
mintha beszívta volna a bőrét. Willisre gondolt, aki valószínűleg
az ültetvényen, a fák között izzad valahol. A férfi az előző hetet
azzal töltötte, hogy megoldást találjon a pusztulás terjedésének
megállítására. A férgek már több mint harminc fát tönkretettek,
és nem lehetett tudni, mikor, hol áll le a folyamat, mikor állnak
meg a kis nyomorultak, amelyek mélyre ástak, egészen mélyre,
le a hideg, nedves talajig, és ott nekiláttak felzabálni a gyökereik
végeit. Willis, Hearts és Slay már korábban próbálkozott a
permetezéssel, cinket, bóraxot és magánt használtak, de ezektől
a haldokló fák olyanná váltak, mintha vékony, kemény, szürke
hártya borítaná az ágaikat. A nematóda a talajban élt, de hiába
alkalmazták ellene a hat rész vízből és egy rész klórbenzolból álló
keveréket, amit a gyökerekhez kellett eljuttatni, az sem segített,
sőt a gyúlékony anyag összegyűlt az öntözőárkokban, és kis
tócsákat alkotva várta, hogy a napsugarak előbb-utóbb lángra
lobbantsák.
Dr. Freeman közömbös arccal odabólintott Rosának, és Lindy
rögtön látta, hogy nem ismerte fel. Miss Bishop azonban igen,
meg is kérdezte tőle, hogy van. Az ápolónő egyszer megemlítette,
valamennyi lányra emlékszik, aki valaha az orvosnál járt.
Érthető, hiszen miközben a lányok ott feküdtek a
vizsgálóasztalon, és megalázottnak érezték magukat attól, hogy
dr. Freeman fogdossa, bökdösi, vizsgálgatja őket, Miss Bishop az
arcukat tanulmányozta, és el is tárolta a képüket a
memóriájában. Az asszony időnként korholta dr. Freemant:
„Lehet, hogy a lányok mind ugyanazzal a problémával jönnek
önhöz, de ne felejtse el, doktor úr, ha megkérdezné őket, mi
történt velük, minden egyes alkalommal más és más történetet
hallana.” „Igaza van, Miss Bishop – felelte erre dr. Freeman. –
De nekem nincs időm kérdezősködésre.”
A falon bekeretezett diploma függött: Old Throop, 1914-es
évfolyam. Lindy elképzelte dr. Freemant, ahogy életében először
gombolja össze magán a fehér köpenyt, és azzal a szándékkal
emeli fel a szikét, hogy ő most aztán valami nagyon jót fog tenni a
világgal. Megdöbbentőnek találta az orvos drasztikus
átalakulását, azt a tényt, hogy a reménykedő ifjúból kissé
megcsömörlött és megkeseredett, az évek során számtalan
kompromisszumba belekényszerült, leszűkült mozgásterű,
középkorú férfi lett. Biztos volt benne, hogy az orvos sem olyan
jövőt képzelt el magának annak idején, amelyben naponta
felkaptat a sötét, szűk lépcsőn és benyit a buboréküveges ajtón.
Nem ezt akarhatta magának, mégis itt volt, ahogy itt volt Miss
Bishop is – és itt volt ő is, ő, akinek a jelene és az elképzelt jövője
már régen elvált egymástól. Sieglinde heteken belül betölti az
ötödik évét; amikor ő ötéves volt, pumát fogott csapdával,
horgászott az óceánban és kergetőzött Siegmunddal a
folyamágyban. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha mindez
tegnap, ugyanakkor egy emberöltővel korábban történt volna, és
ismét megérintette őt az élet könyörtelen kettőssége, amely
nyugtató hatást gyakorolt rá, ugyanakkor megijesztette.
Miss Bishop letörölgette Lindy könyökhajlatát. Az alkohol
hűvös volt, ráadásul a ventilátor is ráforgatta a langyosabb
levegőt – Lindynek ennyi épp elég volt ahhoz, hogy lassanként
ellazuljon. Ismét felnézett a mennyezetre ragasztott képre, a
tengerpartra és a látóhatár széléig terpeszkedő óceánra, és
valahol a távolban felfedezett egy kis csónakot; nem látta jól, de
mintha kivetős kenu lett volna, mintha két ember evezett volna
benne a part felé, keresztülhágva egy hullámon.
Az ápolónő észrevette, hogy a képet nézi.
– A szabadságomon vásároltam.
– Hol van ez a hely?
– Ó, ez egy kis, világvégi, elhagyatott falucska. Baden-Baden-
by-the-Sea a neve. Tudja, hol van? Capistranótól délre, La
Jollától északra. Járt már azon a partszakaszon, Mrs. Poore?
Dr. Freeman megkérte Lindyt, lazítsa el a kezét és a karját,
lélegezzen mélyeket. Elmondta, hogy az anyag bejuttatása nem
fog sokáig tartani. Elővett egy fecskendőt, előkészített egy fiola
vért, és mielőtt Lindy felfogta volna, mi történik vele, már a
karjában is volt a tű. Érezte, hogy valami meleg dolog
pumpálódik a válla irányába, közvetlenül a bőre alatt.
Miközben a fiolát tartotta, és az idegen vért átjuttatta
páciense ereibe, az orvos elmondta, hogy az első roham a
következő háromnégy nap folyamán bármikor bekövetkezhet.
– Ez negyednapos malária. A rohamok minden negyedik
napon megismétlődnek. – Elmondta, bízik benne, hogy Lindy
elég erős, és eljuthatnak a tizedik, sőt talán a tizenkettedik
beavatkozásig. – Egyszerre fog érezni forróságot és hideget,
jeges veríték lepi el a testét, és problémát fog jelenteni a
gondolkodás. De ne aggódjon, ez teljesen normális dolog, ez az,
amire számítani kell, Mrs. Poore. A roham néhány órán belül
elmúlik, és ön nagyon fáradt lesz, de másnap már valamivel
jobban fogja érezni magát.
– Be kell adnom neki valamit? – kérdezte Rosa.
– Hideg borogatás, némi víz, és ha igényli, akkor egy kis
jégdara. Ez minden.
Lindy elgondolkodott, mit mondjon majd Willisnek, aki esetleg
reszketve, verítékben úszva, lázasan talál rá az ágyban. Talán
semmit, talán elég lesz annyi is, hogy ez női baj. Igen, ennyi elég
lesz ahhoz, hogy Willis kimeneküljön a folyosóra; ennyi is ki fogja
elégíteni a kíváncsiságát. Rosának pedig majd utasításba adja,
hogy tartsa távol tőle Sieglindét a rohamok idején: „Mondd azt
neki, hogy a mami lefeküdt aludni.” Ezt mind maga elé tudta
képzelni, ahogy ott feküdt a gumiborítású asztalon, de volt egy
olyan halvány, ködös sejtése, hogy ezek a szavak jó néhányszor
elhangzanak a házban a következő hónapok során. Elhangzanak,
és a szellőzőjáratok, az alumínium fűtéscsövek majd mindenhova
továbbítják őket: „A mami lefeküdt aludni…”
Dr. Freeman kihúzta a tűt, de Lindy mintha csak annyit érzett
volna, hogy egy kéz elereszti a karját.
– Pihenjen egy kicsit, Mrs. Poore – tanácsolta Miss Bishop.
– Amikor kívánja – mondta dr. Freeman –, félbeszakítom a
kezelést és felírom a kinint. De szeretném, ha megpróbálná
kibírni. A láz szétperzseli a vérében lévő spirocheatákat. Minél
tovább hagyjuk tombolni a lázat, annál jobbak az esélyeink.
Lindynek melege volt, fáradt volt, úgy érezte, a ventilátor
által felkavart meleg levegő hozzászorítja a gumihoz. Rosa
megfogta a kezét, együtt vártak, miközben dr. Freeman átment
az irodájába és folytatta a papírmunkát, Miss Bishop pedig a
műszereket rendezgette.
– Minden rendben lesz – súgta Rosa, és Lindy tudta, ő nem
téved, nem tévedhet. Dr. Freeman korábban azt mondta, a
Mayo Klinikáról ötvenszázalékosnál is magasabb sikerrátát
jelentettek.
„Sőt ez majdnem hetven százalék, attól függően, hogyan
értelmezzük a számokat.”
„A siker alatt gyógyulást ért?”
„Ez nem ilyen egyszerű, Mrs. Poore.”
De Lindy nem kételkedett abban, hogy ismét sikerül
kicseleznie a sorsot. Felbátorította a megérzés, hogy valami jó
dolog vár rá, és érezte, visszatér az ereje, már ott szaladgált a
lábában.
Pár perccel később az ablak előtt állva a blúzát gombolgatta.
Odakint a kátránypapírral borított tető olyan volt, mintha fekete
olajpacává olvadt volna. A Webb-ház napfényben fürdő tornya
belevillantott a szemébe. Lindy beletűrte a blúzát a szoknyájába.
Nem sokkal később Rosával együtt készen állt az indulásra.
– Telefonáljon, ha rosszabbodik a helyzet – figyelmeztette
Miss Bishop.
Amikor végre hazaért, Lindy jobban érezte magát, mint az
előző pár hét során bármikor. A fejfájása megszűnt, láza mintha
sosem lett volna. Úgy gondolta, talán a kezelés máris kifejtette rá
a hatását. Sieglinde nem volt odahaza, a klubba ment Lollyval
meg Pallal, az úszóversenyen vett részt. Lindy átöltözött, a régi
munkaruháját vette fel, és lesétált a dombról; Willist kereste.
A tanyaházban rátalált Heartsre és Slaymakerre, akik épp
akkor vették a hátukra a permetezőtartályokat. A rézpumpák
szinte lángoltak a napsütésben. Hearts a szokásos
munkásnadrágját és bakancsát viselte, más semmit, a mellén
csillogott a bőr, a teste irizáló hullámokban eregette magából a
forróságot. Az udvaron petróleuméhoz hasonló szag terjengett. A
fiúk arca izzadt volt, és mindketten úgy néztek ki, mintha a
következő pillanatban lángra lobbannának. Amikor meglátták
Lindyt, Hearts közölte:
– Legalább száz fok van.
Felsegítették egymásra a műbőrbe ágyazott, nikkelezett
maszkokat, Hearts megigazította Slay feje körül a gumiszalagot,
Slay ugyanezt tette Hearts szalagjával. Csak egy
védőszemüvegük volt; mindketten azt akarták, hogy a másik
vegye fel. Ahogy egymást győzködték, a hangjuk tompa és kongó
volt, mintha egy bádogdobozba beszéltek volna. Végül
Slaymaker kijelentette, vége a vitának, és segített Heartsnek
feltenni a szemüveget. Hearts szeme hatalmas és aggodalmas
volt a füstös üveg mögött. Mondott valamit, amit Lindy nem
értett, majd a feje tetejére tette a kezét (a hónalja hófehér volt),
és Slaymakerrel együtt lassan besétált a fák közé. A
négygallonos tartályok ide-oda lendültek a hátukon, a bakancsuk
port köhögött a levegőbe.
Elindultak, és nekiláttak, hogy a mauzóleum környékén álló
fákra finom petróleumpermetet fújjanak, petróleumba áztassák
a gyökereket. Régebben már lepermetezték ezzel a szerrel az
ültetvényt, hogy kiirtsák a gombákat és a tetveket, és mivel
senki sem állt elő jobb ötlettel, senki nem tudta, hogyan lehetne
megállítani a gyümölcsös további pusztulását, Willis úgy döntött,
ismét ezt a módszert alkalmazzák. Vesztenivalójuk, úgy gondolta,
már úgysem volt. Hearts és Slay valamennyi munka közül ezt, a
permetezést utálta a legjobban. Ilyenkor heteken keresztül
bitumenszagot árasztottak magukból, a bőrükből szivárgó gázok
olyan szagosak voltak, hogy Clune nem volt hajlandó jegyet adni
nekik a matinéra. Lindy a két férfi mögött lépkedett, és ahogy
elnézte őket, megállapította magában, olyan ez, mintha két régi,
kipufogógázt okádó Tin Lizzie mögött sétálgatna. Előrerohant, és
megkérdezte, hol van Willis.
– Idekint – hallatszott Slaymaker torz hangja a fémmaszk
mögül. – Ő is permetez.
Amikor elérték a mauzóleumot, Lindy megtalálta Willist, aki
petróleumtól bűzölögve üldögélt a lépcsőn, a permetszóróval a
lába előtt. Megviseltnek és törékenynek látszott, meg valahogy
aprónak is, a tekintete tompa volt zsírosan csillogó arcában, a
ruháit átáztatta a petróleum és a veríték. Az ültetvény távolabbi
részének olyan szaga volt, mint a richfieldi töltőállomásnak, ahol
az a sasos hímzéssel díszített kezeslábast viselő alkalmazott két
méter magas piramist épített a negyedgallonos Richlube
dobozokból.
– Segíteni jöttem – mondta Lindy. Arra számított, Willis majd
elküldi, és felkészült rá, hogy küzdenie kell a maradásért,
vitáznia azért, hogy együtt dolgozhasson a férfiakkal, ám erre
nem volt szükség. Willis egyszerűen beletúrt a hajába, és közölte:
– Rendben. Fogd a permetezőmet. – Felsegítette az asszonyra
a tartályt, meghúzta a vállán a szíjakat, ráigazította az arcára a
maszkot. Csak ekkor vette észre a könyökhajlatába
ragasztószalagozott vattapamacsot. – Mi történt veled?
Lindy azt mondta, megcsípte egy méh. A maszk eléggé
eltorzította a hangját ahhoz, hogy senki ne hallja ki belőle a
hazugságot. Willis nem is foglalkozott tovább a dologgal,
belekezdett, hogy elmagyarázza a szórófej és a pumpa
használatát, meg azt, hogyan kell manőverezni a gumicsővel.
Amikor bemutatta, mit kell csinálni, egy petróleumpára-felhő
jelent meg a szórófej előtt. Ez a felhő gyorsan lehűtötte
körülöttük a levegőt, de azután megváltozott: ahogy a nap
felmelegítette, láthatatlanná és halálossá sűrűsödött. Lindynek
még a maszk mögött is égett az orra meg a torka. Hirtelen a
Medúzapart és az óriásmedúzák jutottak eszébe, a soha nem
látható lények, amelyekről talán még azt is el lehetett volna
hinni, hogy pusztán a képzelet szüleményei, mígnem aztán az
egyik hosszú, sárga csáp rácsavarodott az egyik lány combjára,
és csíkokban leperzselte róla a bőrt, a húst.
A tartály félig volt, de így is nehéznek bizonyult. Lindy
megmozgatta a csípőjét, megpróbálta megtalálni a
legkényelmesebb pozíciót. Előredőlt, attól tartott, ha egyenesen
áll, hanyatt rántja a súly.
– Majd segítek felmenni a létrán – mondta Willis. Odamentek
a mauzóleum mellett álló fák egyikéhez. A férfi az ágaknak
támasztotta a létrát. Lindy felkapaszkodott, olyan magasra, hogy
a szórófejet fel tudja emelni a fa tetejéig, azután jelzett a férjének,
hogy lépjen hátra. Willis engedelmeskedett, elhátrált egy olyan
helyre, ahol a fák lombjai tetőt alkottak a feje fölött. Amikor
legközelebb hátranézett, Lindy azt látta, hogy Willis a tanyaház
irányába tart – talán árnyékba akart húzódni, talán vízért ment.
Ahogy a létra tetején állva körülnézett, belátta az egész
ültetvényt, a völgy mélyében megbúvó és a dombok lábára
felkúszó fasorokat.
Erről a helyről látta, hogy a mauzóleum a formáját, a stílusát
tekintve mintha a dombon álló nagy ház visszhangja lenne: mind
a kettő fehér volt, mind a kettő büszkén emelkedett ki a
körülötte álló növények koszorújából. Willis korábban egy
speciális telefonvonallal kötötte össze a nagy házat és a
tanyaházat; a vastag, szürke drót az alaposan megmetszett
örökzöld bokrok mellett ereszkedett alá a domb oldalán, és most,
a hőségben mintha recsegett volna. Jó néhány lépéssel távolabb
Hearts és Slaymaker is felkapaszkodott egy-egy fára, kimerült
mozdulatokkal emelgették a permetszórójukat az ágak között,
ki-kifröccsentve a szert, hogy azután megismételjék a
mozdulatsort.
Lindy megigazította a hátán a tartályt, célra emelte a
permetszórót, meghúzta a kart. Kieresztett egy adag
petróleumpárát; a napfény rögtön lecsapott a felhőre, minden
egyes cseppecskéjét gyémántporszemmé változtatta a fényével.
A kis felhő leereszkedett és fátyolként borult rá a fa egy részére,
fényessé téve a leveleket. A petróleumgőz keresztüljutott a
maszkon; Lindy köhögni kezdett, és kénytelen volt
megkapaszkodni az egyik ágban, annyira megszédült. Akarata
ellenére pislogni kezdett, úgy érezte, nem jut vér a fejébe. A
szédülés azonban elmúlt, és ő újra meg újra meghúzta a kart,
lepermetezte a fát, az ágait, a törzsét, végül a kemény talajon
keresztül a gyökerekre is juttatott az anyagból. Minden egyes
felhőcske kibocsátása után megszédült. Mire végzett az első
fával, kiürült a tartálya, a ruhái pedig átnedvesedtek.
Visszament a kunyhóhoz, ahol a petróleumot tartották. A
maszk a nyaka körül lógott. Willis nevét kiáltotta – sehol sem
látta a férjét. Nekiállt, hogy megtöltse a tartályt. A petróleum
forrón áramlott keresztül a gumicsövön. Lindy nem érzett mást,
csak a perzselő gázokat – mintha már az egész birtokot
lepermetezték volna. A levegőben petróleumszag terjengett, a
szél is ezt a bűzt hozta magával minden irányból, az anyag
ködössé tette a környéket. Lindy torkát kaparó szomjúság
kínozta. A szeme könnyezett, és amikor megérintette az arcát,
forrónak és zsírosnak találta. Ahogy lehunyta a szemét, úgy
érezte, mintha felforrt volna az agyveleje. A tartályba túl sok
petróleum került, a felesleg kicsordult, vékony patakban folyt
Lindy lábához, eláztatva a bakancsát, a bokáját. Gyorsan elzárta
a csapot.
Megpróbálta felvenni a hátára a tartályt. Az első kísérlet azzal
végződött, hogy elterült a földön. Másodjára már ügyesebb volt:
leguggolt, a vállára húzta a hevedereket, azután lassan
felegyenesedett. A petróleummal teli, galvanizált tartály
nehezebb volt, mint egy téglákkal teletömött hátizsák,
előredöntötte Lindyt, aki ebben a pózban már-már meg tudta
érinteni a lábujjait. Átfutott az agyán, hogy talán jobb lenne, ha
Heartsre és Slayre hagyná a permetezést, de nem akart
elmenekülni a munka elől. Visszatért a mauzóleumhoz. Minden
egyes lépést nehezen tett meg; minden egyes lépés fájdalmat
okozott neki. Már égett a homloka, a nap felforrósította a
rátapadó lepedéket. A bőre először rózsaszínű lett, majd vörös.
Mintha egyetlen kortynyi tiszta levegő sem maradt volna a
völgyben, mintha minden ködössé és mérgezővé vált volna;
mintha ezt a szennyet nem tüntethetné el más, csak a téli
esőzések.
Ahogy nekitámasztotta a létrát a következő fának, Lindy
rájött, hogy Bruder nem fog visszatérni a Pasadenába, nem fog
visszajönni érte. Elment, a Keselyűfészekben él, ő pedig soha
többé nem találkozhat vele… Nekilátott a permetezésnek,
zihálva kapaszkodott a létra legfelső fokába. Mit is mondott
Bruder? „Döntöttél, Linda.” Nem értette meg, nem értett meg
semmit! – gondolta Lindy. Bruder nem értette meg, hogy valami
önállóan és mindentől függetlenül meghozott döntésnek tűnhet,
holott csak a kényszer eredménye.
Valahogy megérezte, hogy még aznap sor kerül az első
lázrohamra. Tudta, ez mivel jár: ott fog reszketni, hideg
verítékben úszva. Nem ijedt meg; tisztában volt vele, mire
számíthat. Tudta, hogy a tudata elsötétül, a látótere beszűkül,
vacogni fog a foga, ragacsos izzadság borítja a testét, a haja
nedvesen tapad a nyakához. Várta, hogy megérkezzék a
mocsárláz; a delírium szakadékénak peremén egyensúlyozva
arra gondolt, hogy Rosa majd hideg borogatást, jeget tesz a
homlokára; arra gondolt, hogy az ajtón keresztül majd megint
kikiabál a férjének, nyugodjon meg, feküdjön le, vele minden
rendben. Rosa elmondja Lollynak, hogy a sógornője egyedül akar
lenni. Lindy tudta, hogy Sieglindével nehezebben lehet
elboldogulni, mint a többiekkel, ő ott fog sírni az ajtó előtt, sírni
és üvöltözni, rugdalózni és vergődni, addig hisztizve, míg az anyja
végre beereszti. Sieglinde haragudni fog rá amiatt, hogy
elzárkózik tőle, de Lindy előre tudta, akkor ez sem fogja
érdekelni, a jeges láz elnémítja, beléfojtja a nyögéseket, és
azután… Azután ismét megvirrad az olajos völgy felett, a láz
enyhül, az arca ismét sárgás-rózsaszínes lesz. És akkor, akkor
megacélozza magát, felkészül a tucatnyi hasonló rohamra, és
csak az utolsó után fog kinint kérni. Úgy akart visszamenni dr.
Freemanhez, hogy kijelentheti: tessék, megtettem, amit kért
tőlem. „Ugye meggyógyultam?” És hitte, hogy egészséges lesz.
Hitte, hogy még hosszú jövő áll előtte. Erősebben hitt ebben,
mint bármi másban.
Fent, a narancsfa ágai között feltette magának a kérdést:
„Meg fogok halni?” És a választ is megadta rögtön: „Nem!” Ezzel
lezártnak tekintette az ügyet, biztos volt benne, hogy élni fog.
Élni fog, és soha többé nem töpreng ilyesmin. Ez a gondolat
tartotta vissza attól, hogy rettegjen: az a képessége, hogy
figyelmen kívül tudta hagyni a bizonyítékok parazsát. Négyszer
vagy ötször kellett arrébb helyeznie a létrát, de végül
végigpermetezte a második fát is. Már a harmadiknál tartott,
amikor Willis visszatért a hordókkal megrakott szekérrel. Szólt
Heartsnek, másszon le a létráról, segítsen neki. Amikor Hearts
letette a permetezőjét, vörös sávok éktelenkedtek a vállán. Nem
foglalkozott a horzsolásokkal, inkább segített a kapitánynak
leemelni a szekérről az első hordót, aminek tartalmát az egyik fa
tövére öntötték. A hordókban petróleummal kevert víz volt.
Willis egy seprűnyéllel kavarta meg a folyadékot, mielőtt
kidöntötték a földre.
– Ha ez nem végez azzal az átkozott féreggel, akkor semmi!
Willis és Hearts folytatta a hordók kiborogatását. Willis
káromkodott, szidta a kibaszott nematódát, az istenverte
férgeket, amelyek biztos a kénköves kurva pokolból szabadultak
rá a birtokára. Erőlködött, emelt és hajlongott, kivörösödött az
arca – Lindy a létra tetején állva figyelte. A házasságuk öt éve
alatt a férfi nyaka megvastagodott, tokás lett, a haja sprőd
drótszálakká szárazodott. Deréktájt is teltebb volt, mint
korábban, még nem puhult el teljesen, de már jó úton haladt
afelé, és látszott rajta, hogy amikor épp nem valamelyik városi
tanács gyűlésén vesz részt, akkor a póker és Santa Anita az, ami
távol tartja az otthonától. Időnként, amikor elkeseredett, vagy
amikor Lindynek sikerült felbőszítenie valamivel, felkiáltott: „Az
ég szerelmére, hát már nem szeretsz?”
Bizonyos tekintetben megkeményedett, ahogy Lindy is,
mindketten megváltoztak, és mind a ketten tudatában voltak
annak, hogy valami nagyon nincs rendben közöttük; mind a
ketten érezték, hogy ennek nem lesz jó vége. Willis, amikor
hajlandó volt egyáltalán foglalkozni vele, jól bánt Sieglindével.
Néha, de nem túl gyakran Lindy ránézett a férjére, és
megállapította magában, hogy hamarosan ő sem lesz már
mellette – nem hal meg, de eltávolodik tőle –, és akkor ő már
nem lesz többé Mrs. Poore. Nem tépelődött gyakran ezen, nem
töprengett sokat rajta, de a gondolat állandóan ott motoszkált a
fejében, mint amikor az ember érzi, hogy előbb-utóbb, történjen
bármi, végre rá fog mosolyogni a jószerencse.
– Segítsek? – kérdezte Willis. Átvitte a létrát a következő
fához. – Fáradtnak látszol, Lindy – jegyezte meg. – Talán
pihenned kéne egy kicsit. – Megpróbálta lesegíteni a felesége
válláról a tartályt, de a nő nem hagyta; folytatni akarta a
permetezést, fel is kapaszkodott a létrára. Valamivel arrébb,
ugyanazon a soron Slaymaker is a létrán állt egy fa mellett, de
hirtelen integetni kezdett, és a háta mögött mintha irányt váltott
volna a délutáni, addig lefelé süllyedő nap, mintha még több hőt
lüktetett volna ki magából. Az embernek olyan érzése támadt,
hogy a völgy pillanatokon belül felgyullad és szétrobban. Az ég
fehér volt, a nap fehéren izzott, a földből minden szín kifakult ott,
ahol nem csillogtak rajta a szivárványos petróleumcseppek. És
akkor, egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt valami lángra lobbant –
a napsugarak keresztülhatoltak a levegőben remegő
petróleumpára prizmáin, vagy egy szikra pattant ki valamelyik
telefonvezetékből, esetleg egy lezuhanó kődarab pattintott meg
egy másikat a dombok lábánál. Soha senki sem tudta meg,
pontosan mi történt, hogy történt, de a birtok fölötti hegyeken
fehér füst jelent meg. Eleinte lustán gomolygott, akár egy óceáni
ködpászma, de egyértelmű volt, hogy Slaymaker nem
szórakozásból integet, hanem arra a távoli füstoszlopra mutogat.
Lehúzta az arcáról maszkot és felkiáltott, nem sürgetőn, nem
riadtan, inkább tiszteletteljes hangon:
– Tűz.
Pontosan úgy történt, ahogy Lindy előre sejtette; leugrott a
létráról, szédült. Willis letépte a hátáról a tartályt, megfogta a
kezét, és együtt rohantak a tanyaház irányába. Hearts és
Slaymaker követte őket, és már ott lihegtek a borsfa
árnyékában, amikor Willis feltelefonált a nagy házba. Amikor
senki sem vette fel, üvöltözni kezdett:
– Gyerünk már, hol az a nő? Hol a húgom? – A füléhez
tartotta a kagylót. Veríték csorgott az arcán. A falra csapott a
tenyerével, és végre beleszólt a készülékbe: – Rosa? Hívd a
tűzoltókat! Mi? Nem, nem, nem. Ő itt van. Csak hívd a
tűzoltókat!
A tűz mérföldekre volt, de nem tudták, merre terjed tovább,
ahogy azt sem tudták, hogy csak akkor lobbant fel, vagy már
órák óta tombol, és csak most fordult a szurdok irányába, most
lehetett észrevenni a birtokról. A füst eleinte lassan emelkedett a
domb oldalában, és a fehérség elég távol volt ahhoz, hogy inkább
gyönyörűnek tűnjön, mint fenyegetőnek, de nem sokkal később
már érezni lehetett a szagát, a kesernyés égésbűzt, ami
valósággal lezúdult a völgybe. Valamennyien beszívták a füstöt,
ízlelgették.
– Fenyő – állapította meg Slaymaker.
A levegőből porszerű pernye hullott alá.
Senkinek sem okozott meglepetést az első, aranyló lángok
látványa. Hearts a tanyaház oldalának támasztotta a létráját,
felmásztak a tetőre, és egymásnak adogatták a messzelátót.
Látták a lángkatonákat, amelyek egyenesen, szinte mereven
álltak a dombokon, kissé tétován, mintha azon tanakodnának,
melyik irányba vonuljanak tovább. A fenyvesben jókora folt nyílt
meg a tűz előtt, és Willis meg Lindy egymásra hajolva, Hearts
meg Slaymaker egymásra támaszkodva nézte a terjedését. Füst
érkezett a dombok lábától, a tűz hatalmas pehelypaplanként
borult rá a Sierra Madre vonulatára. Lindy mintha valami távoli
robajlást hallott volna, ami hasonlított a Colorado Street
forgalmának zajára. Hearts bekapcsolta a tanyaház rádióját; a
hírolvasó hangja megtöltötte az udvart, feljutott a tetőre is:
– Most érkezett a hír… Tűz ütött ki a dombok lábánál!
Szinte ugyanabban a pillanatban a füst fehérről feketére
váltott: a lángok elhagyták a fenyvest, már a nyugati bozótost
nyaldosták. A délután lassan alkonyba fordult, de a völgyben
nagyobb volt a forróság, mint valaha, ráadásul Lindy már a
szeme mögött érezte a láz közelítő hullámait. Megérintette a
fülét, tűzforró volt. Willis felé nyújtotta a kezét, és azon
töprengett, vajon a füst beterítette-e már Linda Vista dombjait,
átjutott-e az Arroyo Secón, elérte-e már a Hotel Vista teraszát.
Vajon az emberek tudnak már róla?
A szél irányt váltott, a tűz úgy csapkodott, mint a pokróc, amit
kiráznak, azután egyszerre ugrott a domb teteje és töve felé.
Nem sokkal később hallani lehetett, ahogy a tűzoltók behajtanak
a szervizkapun. Willis, Hearts és Slaymaker lemászott a tetőről,
és kiáltozva mutogattak, miközben a tűz ismét irányt váltva
először nyugatra lódult, azután meggondolta magát, és keletnek
fordult. Lindy a bádogtetőn állva érezte, hogy végigömlik rajta a
láz, és közben azt várta, mikor robban szét az egész völgy. Állt és
reszketett, hirtelen fázni kezdett. Átölelte a téglakéményt. A
malter szétmállott az ujjai között, a por elhomályosította a
délutáni fényt, amint a tűz a bozótosba kapaszkodva felszaladt a
hegyek közé. Sötétedés után már biztosra lehetett venni, hogy a
birtokot nem fenyegeti veszély, nem fogja elemészteni az
egyelőre megfékezhetetlen tűzvész. Lindy biztos volt benne,
hogy hallja a mókusok sikolyát, a fekete medvék zokogását, a
hiúzok sziszegését, a tölgyek zuhanását, ahogy a tűz beette
magát az erdőbe, éhesen és dühödten elemésztette a hegyet.
Estére Los Angeles és Riverside valamennyi tűzoltója a
dombokon volt, tűzárkokat ástak, kivágták a fákat, a bokrokat,
ledöntötték az útban álló kunyhókat, tar sávokkal próbálták
körbehatárolni a lángokat. Hearts és Slay óvatosságból
elárasztotta az ültetvény távolabbi részét; a fák ott
gubbasztottak a harminc centi magas vízben, a mauzóleumot
pedig beborította a szállongva terjedő, hópelyhekre emlékeztető
pernye.
Késő éjszakára a tűz narancsszínű sáv volt csupán a távoli
gerinceken, de a füstöt még mindig érezni lehetett. Kíváncsi
bámészkodók érkeztek a völgybe és a környező dombok
oldalára, emberek, akik szagolni akarták a füstöt, érezni a
nyelvükön a hamu ízét. A kilátóknál és a pihenőhelyeken
parkoltak le a kocsijukkal, elővették a kesztyűtartókból a
flaskákat, és fogadásokat kötöttek, merre haladnak tovább a
lángok. Voltak közöttük olyanok, akik ezen az éjszakai pikniken
szeretkeztek először vagy utoljára; voltak olyanok, akik úgy
szeretkeztek, mintha semmi különös nem lenne ebben az
éjszakában. És mindeközben a láz tovább tombolt Lindyben.
Rosa végül feltámogatta a domb tetejére, a nagy házba,
befektette az ágyába, ahol egész éjjel reszketett a vizesre izzadt
lepedőkön. Amikor felébredt, éppen egyedül volt, a két karja
keresztbe téve a mellén. Alig lélegzett, de türelmesen várt, azzal
biztatta magát, hogy bármit képes kibírni; azt ismételgette
magában, miközben megfogta a hideg rézrudat és oldalra
csúsztatta a lábát, hogy kikászálódjon az ágyból. És miután
elvergődött a lépcsőhöz – Rosa végig a derekán tartotta a kezét
–, meglátta a földszinten álló Cupido-szobor lábához támasztott
levelet. A lépcsőfordulóban kinézett az ablakon (a távoli dombok
még mindig égtek), azután lement és felolvasta a levelet,
hangosan – Rosa döbbenten kapkodott levegő után, Sieglinde
sírni kezdett a szobájában –; elolvasta, és így tudta meg, hogy
Lolly megszökött Bruderrel, magával vitte Palomart, és a
Keselyűfészekbe költözött.
 6.

Lindy 1930 szeptemberének egyik reggelén, a hatodik és a

hetedik láz között beültette maga mellé Sieglindét, és
végighajtott a parton. Az évek során az út komoly fejlődésen
ment keresztül: az aszfaltcsíkot előző évben, a Colorado Streettel
együtt szélesítették ki – most már alig négyméternyi távolság
választotta el az épületektől –, hogy jusson hely az egyre
szaporodó automobiloknak. Az út az óceán mellett haladt,
keresztülvágva a part menti falvakat, amelyekben óriási
gázcsomókként jelentek meg a rózsaszín stukkós motelek. A
kései vakációzók kiterítették csíkos törülközőiket az erkélyek
korlátjára; a kis pavilonboltok képeslapokat, üdítőt, fagylaltot és
rántott halat kínáltak. Az egyik pihenőnél Sieglinde kapott egy
fagyikelyhet, és amíg megette, Lindy átnézte a képeslapokat,
kiválasztott egy olyat, amin pontosan az a kép volt, amit dr.
Freeman rendelőjének mennyezetére ragasztottak.
A kocsiban a kislány keresztbe tett lábbal ülve megkérdezte,
hová mennek.
– A partra – felelte Lindy.
Sieglinde tovább faggatózott. A Jonathan Clubba, ahol
fáklyákat tűztek le a homokba, és homokvárépítő versenyeket
szoktak rendezni a gyerekeknek?
– Nem, most egy másik partra megyünk – mondta Lindy.
Sieglinde – az arca olyan ragyogó volt, akár egy tiszta üveglap –
ekkor megkérdezte:
– A Keselyűfészekbe megyünk?
– Igen – felelte Lindy, és mesélt a lányának a rákfogó
csapdákról meg a kékcápáról, de Sieglinde türelmetlen gyerek
volt, izgett-mozgott az ülésen, megpróbált úgy helyezkedni, hogy
lássa az óceánt, és az ujját az ablaküvegre téve követte a horizont
vonalát.
– Azért megyünk oda, hogy elhozzuk a nagyapádat –
magyarázta Lindy.
– Az kicsoda?
Forró nap volt, az égen egyetlen felhő sem látszott. Lindy
rászólt a lányára, hogy húzza a szemébe a sapkáját, ő is
megkötötte a fejkendőjét, a csomó kemény volt a torkánál.
Minden egyes láz egyre rosszabb volt – ajkat kékítő reszketés,
jeges veríték, nedves tenyerű kapálózás, a barackszínű tapéta
megszaggatása… Rettenetes. Rosa folyamatosan hordta neki a
jeget, és Lolly pávatoll legyezőjével próbált egy kis légmozgást
varázsolni köré. Kinyitotta az ablakot, a szellő végigsimította az
ágyban fekvő sovány és izzadt testet – egészen addig cirógatta és
hűtötte, míg Lindy rá nem kiabált Rosára, hogy csukja be azt az
átkozott ablakot, mert megfagy. És ez így ment órákon keresztül.
Rosa betakargatta Lindyt, aki aztán mindent leizzadt magáról;
Rosa hűsítette Lindyt, akinek a szája aztán elkékült a vacogástól.
Ő alig emlékezett valamire a maláriás órákból, csak képek,
érzetek maradtak meg a memóriájában: a forróság, mintha tűz
tombolna egy szénbányában, meg a szánalmas reszketés, a
hihetetlen gyengeség és a rettenetes hideg… Fogalma sem volt,
hogy bírta ki mindezt. Halványan emlékezett arra, hogy beszélt
Rosával, de a láz múltán képtelen volt felidézni a saját szavait.
Egyszer, a második és a harmadik láz között, Rosa megjegyezte:
„Még mindig nem értem, miért nem mondtad el neki soha.”
Lindy értetlenül nézett rá. „Mit?” Azután: „Kinek?” Egy másik
alkalommal Rosa (épp forró fürdővel próbálta felmelegíteni
Lindy testét) kijelentette: „Szeretett téged.” Lindy tudatát
éppen a láz uralta, de miután egy órát vergődött a tűzforró,
gőzölgő vízben, és ahogy kiszállt és hagyta, hogy Rosa
törülközőbe bugyolálja, sikerült megkérdeznie: „Ki szeretett
engem?”
Éjszaka, amikor tiszta volt a feje és a hold úgy ragyogott, hogy
olvasni lehetett a fényénél, azon aggódott, hogy túlságosan sok
mindent elárult Rosának; mintha a láz felnyitotta volna a szívén
lévő zárat. Az évek során megtanulta, hogy a ház beszél, szinte
magától – az ablakok, akár a szemek, az ajtónyílások, akár a
fülek, a fűtő- és szellőzőrendszer csövei, akár a szájak. Olyan
játszi könnyedséggel osztotta meg a titkokat a lakóival, ahogy a
szellő járt a falai között. Lindy már nem hitte, hogy Rosa elárulja
őt; már bánta, hogy valamikor régen ezzel vádolta. De a ház,
maga a ház tényleg képes volt az árulásra – Lindy úgy érezte, a
falak olvasnak az elméjében, és mindent közvetítenek Willisnek.
Arra is rájött, hogy az arca, a saját arca, amelyen felfénylenek az
emlékek és az érzelmek, sokkal álnokabb árulást követ el ellene,
mint bármi más.
Amikor Rosa egy-egy új lánynak beszélt Lindyről,
figyelmeztette őt, legyen óvatos, mert Mrs. Poore hangulata igen
változékony, hajlamos a dühkitörésekre. „Látni lehet, ahogy
elvörösödik a nyaka. Ha ezt észreveszed, azonnal hagyd el a
szobát! Mondd azt, hogy valahol nyitva van egy csap, hogy meleg
a vasaló, bármit. Csak menekülj el a közeléből!” Rosa arra is
figyelmeztette a lányokat, hogy véletlenül se menjenek el Lindy
ajtaja előtt délutánonként, amikor ágyban fekszik. „Még
lábujjhegyen se. Menjetek máshol.” Amikor a lányok – akik úgy
szopogatták a pletykákat, mintha meggyízű cukorkák volnának –
megkérdezték, mi a gond Mrs. Poore-ral, Rosa csak ennyit
válaszolt: „Szívfájdalmai vannak.” A tollseprűt szorongató lányok
ilyenkor felsóhajtottak és ciccegtek, mert már ők maguk is láttak
ilyesmit, tanúi voltak ennek a köznapi tragédiának: látták az
anyjuk, a nővérük esetében, látták, hogy ők is szenvedtek, ők is
hiába próbálták befoltozni a lyukakat a lelkükön.
De hiába voltak bizonyítékok és tények, mindegyikük hitt
abban, hogy ez a kegyetlen sors elkerüli őt; mert ugyan miért
követné el ő is (éppen ő, akinek vérvörös az ajka, akinek
bársonyos és fekete a haja, akinek ötvencentis a dereka)
ugyanazt a hibát, amit korábban már oly sok nő? Jól van, persze,
az esélyei csekélyek, de nem számít, ő bizony mindenképpen
győzni fog („Az én esetemben a szerelem diadalmaskodik
majd!”); és Lindy tudta, hogy valamennyi lánynak, aki valaha
bevitte neki a langyos tejet, ez jár a fejében, igaz, egyikük sem
szólalt meg, egyikük sem beszélt, de a kimondatlan szavak
odatapadtak az ajkukra, akár a kamaszos nyálcseppek. „Vagy
szerelemből megyek férjhez, vagy sehogy!” – közölte az egyik
fiatalabb lány Rosával. Antóniának hívták, hosszú, fonott copfja
volt, és nem sokkal korábban veszítette el a munkáját a
Huntington Hotelban, ahol a bálterem padlóját kellett
felvakszolnia; az esti rendezvények (a bálok és az éjféli vacsorák,
a születésnapi partik, a több száz, esetenként akár ezer fő
részvételével megtartott maszkabálok) ebben az időben már
ritkábbak voltak, mint a telihold. „Velem nem történik meg” –
erősködött Antonia, oldalra billentve a fejét, de Rosa belökte a
mosókonyhába, és ráripakodott: „Ő is ezt hitte, ő is!”
Az étellift ott volt közvetlenül Lindy ajtaja előtt, így minden
szót hallott, ami a házban elhangzott, az elsuttogott hírek még a
hűs borospincéből, a konyhai edénycsörgésen át, a visszhangos
folyosókról is eljutottak hozzá. Az esküvőjét követően első évben
dühösen toppantott, valahányszor meghallotta, hogy Esperanza
vagy valaki más róla beszél: „Sosem hittem volna, hogy
hozzámegy. Nem szeretheti igazán, nem igaz?” Rosa, ha
pletykálkodáson kapta a lányokat, figyelmeztette őket: „Ne
beszéljetek olyasmiről, amiről semmit sem tudtok!” Lindy hálás
volt a lojalitásáért, ezt akkor mondta el neki, amikor azt akarta,
hogy Rosa rúgja ki a lányokat. „Nem fogom hagyni, hogy ezek a
csitrik hazugságokat terjesszenek rólam a saját házamban!” De
Rosa rezzenéstelen arccal fogadta a dühkitörését, majd teljes
őszinteséggel kijelentette: „Lehet, hogy locsognak, de nem
hazugság, amit beszélnek.”
Lindy megtanulta, hogy ne foglalkozzon ezekkel a dolgokkal –
ahogy megtanulta azt is, hogyan viselje el a láz fájdalmát. Amikor
a láz utolsó napján, fürdés után maga köré tekerte a Rosa által
feléje nyújtott törülközőt, már érezte, hogy visszatért az
egészsége. Rosa keze hűs volt a vállán, meg is fogta az ujjait,
mintha azt mondaná: „Megint túljutottunk egyen. Már nem lehet
messze a gyógyulás!” A citromzöld csempékről visszaverődő fény
valahogy növényjellegűvé tette nyugodt, meztelen testét.
„Most újabb négy napig szabad vagyok” – mondta.
És a hatodik lázat lezáró fürdőt követően (ez a roham
borzalmas volt, majdnem 42 fokosra hevült a teste) Lindy
kijelentette:
„Holnap. Holnap elautózom oda.”
Rosa, miközben letörölte úrnője melléről a vizet, így válaszolt:
„Igen. Tudom.”
A sós szél keresztülfújt a nyitott kocsin. Sieglinde továbbra
sem fordította az anyja felé az arcát. Lindy szótlanul vezetett,
hunyorogva a napsütéstől. A kezelés közepén járt: már csak hat
lázat kellett kibírnia, és egyszer sem kételkedett benne, hogy
sikerülni fog a dolog. Még nem tudta, hogy az egyik láz során
közel 44 fokos lesz a teste, és belezuhan valami kómaszerű
állapotba, és úgy érzi majd, mintha egy jégkoporsóban feküdne –
számított valami ilyesmire, mindig is számított rá, de közben
tudta, legalábbis bízott benne, hogy ki fogja bírni, ebből is kijön.
Felkészült rá.
– Most tényleg arra az ócska, hagymaszagú farmra megyünk?
– Sieglinde elővett a kesztyűtartóból egy térképet, szétnyitotta a
papírszárnyakat, és úgy tett, mintha az utak mátrixát
tanulmányozná. Lindy rászólt, hogy tegye el, mert a szél
kitépheti a kezéből, de a lány ügyet se vetett rá. Amikor Lindy
ismét rászólt, a szél valóban belekapott a térképbe, a levegőbe
emelte – a papír úgy nyílt szét a levegőben, mint egy
siklórepülésbe kezdő, fehér sirály szárnya.
Amikor elérték a földutat, Sieglinde megkérdezte:
– Mami, hol vagyunk?
 És Lindy megpillantotta a táblát:
„Keselyűfészek – maradj kívül!”
A Keselyűház elhagyatottnak látszott, az épületek éppoly
elhanyagoltnak tűntek, mint az udvar. A folyamágy kiszáradt, a
gát maradványait legfeljebb csak az fedezhette fel, aki tudta,
hogy mit kell keresnie a szemével. Lindy kiszállt a kocsiból.
Sieglinde a szirtfal pereméhez szaladt; Lindy ámultan nézte,
ahogy a lánya odafut, majd hirtelen megtorpan, amikor egy-két
homokrög váratlanul lemállott a peremről.
– Ez kinek a farmja? – tudakolta Sieglinde.
Lindy nem válaszolt. Odament annak a háznak az ajtajához,
amelyben régen ő lakott. Az ajtó zárva volt. Belesett, meglátta a
vaságyat, a foltos pumabőr szőnyeget, és az emlékek árja
egyszeriben elmosta az éveket – de csupán egyetlen pillanatra. A
többi ház ajtaja is zárva volt, életnek semmi jele nem
mutatkozott.
– Mami, kit keresünk? – faggatózott Sieglinde.
Együtt lestek át a szirtfal pereme fölött, együtt néztek végig a
félig megépült lépcső csontvázán. A matrózvésetes asztal még
mindig az udvaron állt; Lindy és Sieglinde leült mellé, a lócára. Az
ég végtelennek tűnően feszült a tenger fölött, a Keselyűfészek és
a San Clemente-sziget közötti részen egyetlen felhő sem látszott
a fakókék boltozaton. Miközben a hullámok zaja megtöltötte a
fülüket, Sieglinde tovább kíváncsiskodott:
– Azt az embert keressük?
– És Lolly nénikédet.
– És mi van Pallal?
– És Palomart is, igen.
– És mi van nagyapával?
– És Dietert is, igen.
A tiszta pillanatban, ami azután következett be, hogy véget
ért a legutóbbi láz, Lindy komoly döntést hozott. Amikor véget
ér a kezelés, elhagyja a férjét. Nem volt szomorú emiatt. Nem,
igazság szerint inkább boldoggá tette a jövő ígérete. Nem voltak
tervei, ám úgy gondolta, a Keselyűfészekben tett látogatás segít
neki felkészülni. Nem tudta, mit fog tenni, hová fog menni, csak
azt, hogy egy este Sieglindével együtt maga mögött hagyja majd
a kaput, és a visszapillantó tükörben fogja végignézni, ahogy a
birtok belevész a távolba. Úgy gondolta, felveszik Dietert,
beültetik a Gold Bug kisülésére, és nekivágnak a világnak; úgy
gondolta, a részleteket ráér később kidolgozni. Később, de még a
kezelés vége előtt. Tudta, hogy gyógyul, és tudta azt is, hogy
később, ősszel fogja megtenni a lépést. Elmegy. Fogja az
ékszereit és a készpénzt, amit egy borítékban gyűjtött össze.
Háromezer dollár. „Szükség esetére” – mondogatta magában.
Minden mást maga mögött hagy. Még a nevétől is megválik:
Linda Stampként fogja aláírni a leveleit.
Lindy és Sieglinde benézett a pajtába, belestek a Keselyűház
ablakain, még a folyammederbe is leugrottak, hogy
körülnézzenek.
– Talán a parton vannak – mondta Sieglinde. Lindy megfogta
a lánya kezét, visszaballagtak a kocsihoz. – Miért nem megyünk
le a partra, mami?
Lindy inkább a városban akart körülnézni. Talán ott lesz egy
hely a számukra, ahol élhetnek…
Visszamentek a földúton, el a tábla és a tulipánfa mellett.
Lindy behajtott a faluba, nem is sejtve, mit fog találni a Los
Kiotes Streeten. Mit tesz majd, ha azt látja, hogy Bruder és Lolly
épp sült pulykát ebédel a Twin Inn verandáján? Megálljon?
Köszönjön nekik?
Miután világossá vált, hogy a tűz megkíméli a birtokot, Willis
visszatért a házhoz, és elolvasta Lolly üzenetét. Eltorzult arccal
átkozta a húgát, és beledermedt a pillanatba, amikor rádöbbent,
hogy oda minden remény. Abban a másodpercben Lindynek a
bátyját, Edmundot juttatta az eszébe. Willis átment Lolly
szobájába, lerántotta az ágyról a matracot, szétszaggatta a
levendulaszínű selyemlepedőket, és ráparancsolt Rosára, hogy
távolítsa el Lolly ruháit a szekrényből, a hajszalagjait a rózsafa
állványról, amit kifejezetten neki, kifejezetten erre a célra
faragtak. Kinyitotta az igazgyöngyös fedelű ékszeres dobozt: a
bársonnyal bélelt rekeszek üresek volt. „Minden holmijától
szabaduljatok meg!” – utasította Rosát, aki selyempapírral bélelt
ládákba pakolta a ruhákat, a porcelánfejű babákat. Reggel a
ládák felkerültek a padlásra. Lindy mindent elkövetett annak
érdekében, hogy eldugja Willis elől az American Weekly
címlapját:
A NARANCSBIRODALOM ÖRÖKÖSNŐJE ELHAGYJA CSALÁDJÁT A
SZERELEMÉRT !
A történetet az a férfi írta meg, aki átvette Cherry rovatát.
Megírta, de rosszul fogta meg a lényegét. Ez a történet a
szerelemről szólt, ő viszont rosszul illesztette egymáshoz a
tényeket. De számított ez? Volt valami ok arra, hogy valaki
kivágja a cikket az újságból, és begyömöszölje a selyempapír
mellé, az egyik ládába? Erre a kérdésre egy másik nemzedéknek
kellett választ találnia. Rosa és Lindy az öreg, Dieter kalapácsát
használták, amikor lezárták a láda tetejét; a régi kalapácsot,
aminek kopott feje egyetlen ütéssel keresztülütötte a szögeket a
sárga fenyődeszkákon.
Az aszály tönkretette Baden-Baden-by-the-Sea-t. Az
ásványvizes forrás kiszáradt, a turisták elmaradtak, a
környékről elmenekültek az ingatlanspekulánsok. A Twin Inn
felét lezárták, az ajtó fölött már pergett a festék a SZOBA KIADÓ
tábláról, és amikor Lindy meg Sieglinde belépett a szálló halljába,
egy ellenzős sapkát viselő férfi üdvözölte őket:
– Szobát akarnak?
– Csak azt szerettem volna látni, van-e valaki az étkezőben.
– Az étkező zárva. Tavaly télen kellett becsukni.
Lindy megérintette a hámló tapétát. Sieglinde megrángatta a
ruhaujját.
– Menjünk innen, mami!
Végighajtottak a Los Kiotes Streeten, de a járdák kihaltak
voltak, Margarita régi verandáját pedig már előző nyáron
befalazták.
Egy szélszaggatta, régi kartonlapon felirat hirdette, hogy a
bolt végkiárusítást tart: „Csavartól fazékig, szépítőszerektől
sastollas kalapig – minden olcsón kapható!”
Lindy és Sieglinde elhajtott a forrás mellett, de a könnyező
szikla melletti plató üres volt, már rég bezárták a palackozott
vizet kínáló bódékat, a fürdőket. Fakó plakát csapkodott a
szélben: „Igyon egy pohárka Apfelsine vizet, és változtassa meg
az életét!”
Lindy továbbhajtott, de fogalma sem volt, hol folytassa a
keresést. Az úton maradva haladt végig az Agua Apestosa szélén.
A lagúnában csak némi zavaros víz maradt, a visszahúzódó
hullámok fehér, a nap sugarait visszaverő sófoltokat hagytak az
iszapon. Sieglinde kidugta a fejét a kocsi ablakán, úgy mutogatott
a furcsa látványra. Eljutottak a lagúna túlsó végére, és Lindy úgy
gondolta, talán meg kellene mutatnia a lányának az iskolát meg a
bokrokat a melléképület körül – azokat a bokrokat, amiket Miss
Winterbourne annak idején kaszával nyesett vissza. Biztos volt
benne, Sieglinde el sem fogja hinni, hogy az anyja egyszer így élt.
Ám amikor befordult az eukaliptuszligetbe, döbbenten látta,
hogy az iskolaépület eltűnt. A helyén egy benzinkút állt, amit
csak félig építettek fel, majd ott hagytak, mielőtt megérkezett
volna az első üzemanyag-szállítmány. A liget árnyékhálót vetett
a töltőállomásra; a két gömböcfejű kút úgy nézett ki, mint két
apró, kísértetszerű gyerek, akiknek az arcát valahogy simára
varázsolták. Ettől a különös gondolattól Lindynek végigfutott a
hátán a hideg. Megrémült, hogy talán idő előtt megérkezett a
hetedik láz; az ujjhegyei megérintették nyirkos homlokát, égő
fülcimpáját. De nem reszketett, és ez elég okot adott neki arra,
hogy megnyugtassa magát: jól van, nincs semmi baja. Még
három nap volt hátra a hetedik lázig; dr. Freeman magabiztos
volt, amikor kijelentette, hogy négy nap választja el egymástól
azokat a borzalmakat, négy nap, ami sosem lesz kevesebb. „Ez
éppen olyan kiszámítható, mint maga a kalendárium” – mondta,
és Lindy természetesen hitt neki.
A töltőállomás ablakában megjelent a Gold Bug tükörképe.
Egy vasoszlopra táblát erősítettek, amire semmit sem festettek
fel, az üres, fehér négyszög alig észrevehetően himbálózott a
szélben.
– Mami? Te ide jártál iskolába?
Keresztülhajtottak a salátaföldeken, azután végig a falu
határán, ahol minden pontosan olyan volt, mint ötven évvel
korábban. Lindy megkönnyebbült, hogy legalább van valami,
ami a régi maradt. Az egyik távolabbi domb tetején katonás
rendben sorakoztak egymás mellett a villanyoszlopok, némelyik
kissé a szomszédja irányába dőlt, a megereszkedett vezetékek
hosszú, óvatosan mosolygó szájat rajzoltak az égre. A
salátaföldek a téli ködre vártak, a szél szétfújta a morzsolódó
rögöket. Megérkeztek Miss Winterbourne házához. Az elülső
ablakokon leeresztették a vászonredőnyöket, és Lindy mintha
látta volna, hogy egy ujj félrehúzza az egyik vászon sarkát. Talán
Miss Winterbourne lesz Pal tanítója; a kisfiú talán úgy nő majd
fel, hogy Edmund könyveit olvassa.
Lindy az ajtóban állította le a kocsit, és megkérte Sieglindét,
várja meg. Még sosem járt Miss Winterbourne házában,
tudomása szerint senki sem lépte át a küszöbét. Az ajtóról
hámlott a festék, a kopogtatót mattra színezte a piszok. Amikor
Lindy bekopogott, az egész ajtó bedőlt, olyan könnyedén és
csendesen, mintha csak egy balsafából épített makett lenne.
Átlépett a küszöbön. A ház tiszta volt, de üres. Semmit sem
hagytak benne, csak a kandallópárkányon maradt ott egy pár
olcsó, fekete üvegből készült fülbevaló. Poros volt és meleg,
amikor Lindy a tenyerére vette.
– Mami, mikor megyünk haza?
Keleti irányba tartottak, arrafelé, ahol a fű barna és aranyló
szőnyegként terítette be a dombokat. A makadámút véget ért, a
kocsi a kavicsos földúton haladt tovább, Lindy az arcán érezte a
folyamatos rázkódást. Előző nap, a láz idején Willis meg akarta
látogatni őt, el is ment a szobájához, de Rosa elküldte, azt mondta
neki, a felesége „női dolgok” miatt pihen. A férfi nem adta fel,
ismét bekopogott az ajtón, lenyomta és megrázta a kilincset,
azután lökdösni kezdte a kulcsra zárt ajtót, hogy az remegett a
keretében. Lindy meztelenül feküdt az ágyban, jégdarabot
szorítva az öklébe, és a homlokán is jég olvadozott, meg a
mellkasán, a hasán, a hideg víz becsorgott a két combja közé. A
szoba forró volt, a levegő sűrű, a nyitott ablakon keresztül sem
érkezett enyhülés. Az asszony úgy érezte, mintha csapdába
került volna, mintha élve eltemették volna a láz sírhantja alá.
Willis még mindig nem adta fel, rázta az ajtót, lökdöste, a fa
megreccsent, mint a jégkockák Lindy füle mögött. Az ajtó
azonban kitartott, Willis pedig bekiáltott: „Lindy, mikor jössz
már elő?” Ő megpróbálta megformálni a szavakat, de egy hang
se jött ki a száján, ezért Rosa felelt helyette: „Pár órán belül már
sokkal jobban lesz. Hagyjuk pihenni!”
Este, a fürdőt követően Lindy kiült Willisszel az erkélyre. A
hold fénye elég erős volt ahhoz, hogy látni lehessen az egyik
távoli domb arcán végigfutó égésnyomot és a távoli dombok
leperzselődött tetejét. A tűz három napon át tombolt; csupán
tucatnyi ház veszett oda, meg néhány ló. Az emberek szerettek
női neveket adni az ilyen tűzvészeknek, és mivel ez a tűz a
narancsültetvényhez közeli részeket emésztette fel, a helybeli
tűzoltók és az összecsukható, nikkelezett teleszkópokkal
felszerelkezett bámészkodók, meg a szerelmesek, akik a
kocsijukban ülve, a tizenkét méter magas lángok ragyogásában
romantikáztak, hivatalosan is „Valenciának” nevezték el. „De
hiszen mi itt dudoros narancsot termesztünk, nem a Valencia
fajtát!” – próbált tiltakozni Willis, sikertelenül. A tűz Valencia
néven került be a feljegyzésekbe: „Leégett házak száma: 12;
felperzselődött terület mérete: 4400 hold; elpusztult
haszonállatok száma: 9 ló (kanca); halálesetek száma: 1.” A
halálos áldozat egy tizenkilenc-húsz év körüli lány volt, aki
annyira összeégett, hogy senki sem tudta beazonosítani. Voltak
találgatások azt illetően, hogy ki lehet és hogy került a tűz útjába,
de végül senki sem tudott biztosat mondani, senki sem állt elő a
lány történetével, ezért végül csak így emlékeztek meg róla: „A
Valencia egyetlen áldozata”. A Star-News lehozott egy képet,
ami arról a helyről készült, ahol a lány feküdt: a száraz,
aranyszínű füvön tökéletesen megmaradt a teste körvonala. Az
egyik riporter írt egy cikket arról, hogy az áldozat valójában egy
otthonról elszökött fiatal lány volt, aki egy elhagyatott
hiúzbarlangban húzta meg magát, de sokan vitatták ennek a
történetnek a hitelességét, és három-négy ember is beírt az
újságnak azzal a felkiáltással, hogy hagyják békében nyugodni azt
a szerencsétlent – és Pasadena végül pontosan ezt tette, többé
soha senki nem gondolt erre a lányra.
Ugyanez a száraz, aranyszínű fű borította a Baden-Baden-by-
the-Sea-től keletre álló dombokat. Lindy ráfordult az egyik
dombháton keresztülvágó, keskeny útra, és a mezőn meglátta a
régi vasúti sínek csillogását. Felhajtott a domb tetejére, és azon a
helyen, ahol az üvegfalú Gubózósnak kellett volna lennie… Ott
nem volt semmi, csak egy gigantikus, hagyma formájú víztartály,
aminek az oldalára felfestették a Vízművek jelét.
– Mami, mit keresünk mi itt?
Lindy nem is tudta, mit akart megtalálni, de valami azt súgta
neki, el kell jönnie ide, szét kell néznie ezen a helyen. A hatodik
láz előtt meglátogatta dr. Freemant, aki megkérdezte tőle, Willis
hogy bírja, és Lindy – miközben levette körtemintás fejkendőjét
– így válaszolt: „Willisnek semmi sem árt.” Az orvos a szemébe
világított, megnyomogatta a hónalját és a mellei körüli részt,
odatartotta a vonalzóját a puffadt tumorhoz. Kifejezéstelen arccal
közölte, hogy az állapota nem változott, nem javult, de nem is
rosszabbodott. Lindy azonban másképp érezte. Egy darabig még
elüldögélt a kanapén, a ventilátorral szemközt, a dézsába ültetett
páfrány alatt. Dr. Freeman pár perccel később felnézett az
íróasztaláról, és megkérdezte:
„Szeretné még valamit, Mrs. Poore? – Majd újra: – Mrs.
Poore?”
„Semmi javulást nem lát, dr. Freeman? Nem mondhat semmi
jót?”
Délután Lindy és Sieglinde visszatért a Keselyűfészekhez.
Ahogy a Kissel végiggurult a földúton, semmi sem utalt Bruder
visszatértére, ám Lindy érzékelt valamit, és tudta, hogy a férfi
ott van. Az udvaron a nevét kiáltotta, de csak a szirtfalat
ostromló szél válaszolt neki. Az istállóban felhorkantott a ló.
Elbődült a tehén, szerette volna, ha megfejik és adnak neki egy
kis sót. A kakasok már lecsupaszították az udvart, az utolsó
fűszálat is eltüntették, a szellő homokot és port kavart fel az
érkezők bokája körül. Lindy és Sieglinde az öreg Dieter régi
házának ajtajához ment, de azt, mint korábban is, zárva találták.
A nő belesett az ablakon, és mindent olyannak látott, amilyen
régen volt: a delfinfaragványos kandallópárkányt, a polcokat,
amelyeken rendben sorakoztak Dieter könyvei – a három
Gibbon-kötet gerincén megcsillant a fényben az aranyozott
pecsét. Lindy ezután abba a házba nézett be, ahol régebben
Valencia konyhája volt. Ezt az ajtót is bezárták. Lindy a mosogató
fölötti ablakhoz szorította az arcát, és látta, hogy ezen a helyen
sem változott semmi: viaszosvászon az asztalon, a polcokon szép
sorban az edények, egy darab sajt a tálcán – friss volt és érett.
Úgy tűnt, a farmnak sikerült visszaszorítania magától az időt.
Sieglinde keze nyirkos volt az anyjáéban; a kislány a
hüvelykujjával a szemét dörzsölgette, sötét haja az arca körül
lobogott.
Lindy átvezette a lányát a harmadik házhoz, és a
deszkaajtóhoz érve közölte, ez az a hely, ahol a Mami felnőtt.
Sieglinde ismét elhúzta a száját. Itt? Az ajtó zárva volt. Megálltak
előtte, az ereszt tartó oszlopra akasztott, vörösen és frissen
himbálózó paprikafüzérek alatt. Amikor Lindy az ablakhoz
nyomta a homlokát, hideg félelem futott végig benne,
eleresztette a lánya kezét, a szájához kapott. A házban még
megvolt a két ágy, a szőrüket hullató lószőrtakarókat feszesen
ráhúzták a matracokra. A falakon ott lógtak a német
katedrálisokat ábrázoló, kézzel színezett metszetek, Siegmund
régi sapkáját a régi ágya támlájára tették. Siegmund régi
párnáján egy fej szellemlenyomata látszott, Lindy régi ágyán
pedig (nem, nem Lindyén, hanem Lindáén; de nem is Lindáé,
nem, inkább Sieglindéén – az ágyon, ami egykor Sieglinde
Stumpfé volt) Dieter feküdt, a karját keresztbe téve a mellkasán,
mintha halott volna. A bokáját egy selyemszerűnek látszó
zsinórral az ágy támlájához kötötték.
Lindy megkopogtatta az ablakot, és kiabált, hogy „Papa,
papa!”, de az apja meg se moccant. A szeme csukva volt, a
szobában semmi sem mozdult, és az idő valahogy kicsúszott
Lindy markából; zihált, a tenyerével verte az ajtót, az ablakot. Az
ablak túl magasan volt ahhoz, hogy Sieglinde láthassa, mi van
odabent.
– Mami? Mi az, mami?
Lindy arca borzalmasan eltorzulhatott, mert kislány ajka
remegni kezdett, a szemét döntötték a könnyek, és már ő is
sikítozott; a jeges gyereksikolyok az óceán moraja fölé
emelkedtek, belehasítottak a magasban lebegő sirályok fülébe,
megtöltötték a Keselyűfészek megmaradt tíz és fél holdnyi
területét. De minden mozdulatlan maradt, Dieter mereven
feküdt az ágyon, a lábát furcsa, természetellenesen széttárt
pózban tartotta a selyemzsinór mint valami rablánc, és Lindy
meg Sieglinde átbotorkált a konyhaudvarra, és felnézett a nap
ragyogásába. A szirtfalhoz érve egymásba kapaszkodva néztek le
a partra – éppen apály volt, a sziklák oldalára petyhüdt
nyálkarétegként tapadt a tengerifű.
– Miért sírunk, mami? – kérdezte Sieglinde, ám Lindy nem
felelt. A kislány arca kisimult, mintha arra gondolt volna, hogy az
egész csak játék volt. Körözni kezdett az anyja körül, és azt a
dalocskát énekelte, amit Lindy tanított neki: „Ó, az óceánban
született, a tengerben halt meg…” Nem emlékezett a szöveg
többi részére, ezért az első két sort ismételgette, újra meg újra,
és Lindy közben ott állt a ragyogó napsütésben, talán egy percig,
talán egy órán át, nem tudta volna megmondani, de elég ideig
ahhoz, hogy érzékelje a nap pozíciójának változását, a dagály
közeledtét, és az első jeleket, amelyekkel a délután azt üzente,
nemsokára véget ér.
Még akkor is a szirtfalnál állt, amikor kinyílt a ház ajtaja, és
Lolly lépett ki rajta. Lolly, aki egy kerekes székben kitolta
Dietert a verandára.
– Lindy? Mit keresel te itt?
Ő úgy meglepődött, hogy válaszolni se tudott. Eszébe jutott a
zsinór Dieter bokáján; a zsineg, amit a napnál is világosabban
látott. És eszébe jutott, milyen viaszosan élettelen volt az apja
homloka, amikor benézett rá az ablakon át. Nem értett semmit,
csak azt érezte, hogy a szívét marokra szorítja a félelem. Nem, a
szeme biztosan nem csapta be; nem, ezt képtelen volt elhinni.
Csalás, ámítás bárhonnan érkezhetett, de belülről semmiképpen
sem, ezt biztosan tudta, erre akár a nyakát tette volna.
– Mit műveltél vele?
Lolly nekilátott, hogy felsöpörje a verandát Dieter körül. A
tekintete üres volt, kék szeme tejszerű és fókuszálatlan.
Felvihogott.
– Miről beszélsz?
Lindy elmondta, mit látott. Elmondta, hogy az apja lába furcsa
szögben állt, és egy zsineg volt rákötözve. Egy zsineg, amivel az
ágyhoz kötötték!
– Képzelődsz. Ugyan, miért kötözném az ágyhoz Dietert? –
Lolly beszéd közben nem nézett rá, a fejét lehajtva bámult a
veranda deszkái között húzódó porsávra, és újra meg újra
ugyanazon a részen húzta végig a seprűjét, álmatagon szorítva,
szinte ölelve a seprű nyelét. Lindy megkérdezte tőle, jól érzi-e
magát, nincs-e baj. – Jól vagyok. Csak miattad aggódom. Nem
nézel ki valami jól.
– Ő hol van, Lolly?
– Mármint kicsoda? – A lány a veranda sarkába húzódott, és
lehajolt, hogy elérje a lóca alatti koszt. Lindy ismét feltette a
kérdést, Lolly azonban nem felelt, csak dúdolgatott magában.
Lindy így, oldalról jól megfigyelhette, mennyire lefogyott, szinte
eltűnt a veranda tartóoszlopa mögött.
Belesett a nyitott ajtón, és látta az ágyat, amin még ott volt
Dieter testének lenyomata, de hiába kereste, nem találta a
zsinórt. Talán a matrac alatt van? A párna alatt? Vagy… Nem is
létezett, csak ő képzelte oda? Nem, nem, az lehetetlen. Az a
zsinór igenis ott volt, olyan színtelenül kígyózott, ahogy a medúza
a hullám közepén.
Lolly fogott egy gereblyét, és nekiállt, hogy összehúzza a
szemetet az udvaron. Ügyet se vetett a látogatóira.
– Láttam a zsinórt! – erősködött Lindy.
– Talán orvoshoz kellene menned. Képzelődsz. És úgy
beszélsz, mint aki hamarosan megbolondul.
Lindy azonban egészségesebb volt, mint az elmúlt pár
hónapban, sőt pár évben bármikor, és tudta, amit tudott; tudta,
mit látott, és… De vajon tényleg látta?
Sieglindével együtt leereszkedett a folyamágyba, lementek a
partra. Lehúzták és az egyik kőre tették a cipőjüket, a
harisnyájukat. Az óceán langymeleg volt, szelíden nyaldosta a
lábukat. Végigmentek a dagály szélén, a napragyogás felé.
Sieglinde előreszaladt, azután vissza – pontosan úgy viselkedett,
mint egy játékos kiskutya. Ahogy ott lépkedett a parton, Lindy
úgy érezte, szétmállanak az évek, és már csak a lánya
emlékeztette arra, kivé, mivé lett. Ha Sieglinde nincs ott, talán
transzszerűen visszacsúszik a múltba, abba a korba, amikor a
világ Baden-Baden-by-the-Sea-vel kezdődött, és Baden-Baden-
by-the-Sea-vel is ért véget. Sieglinde azonban újra és újra
kirángatta őt a nosztalgikus merengésből:
– Mami, mami! Hová megyünk, mami?
– Megkeressük őt – felelte Lindy.
– Kit, mami? Kit? Apát? Apa itt van?
Végighaladtak a kanyarulatnál, átvágtak a Medúzaparton, és
eljutottak a Katedrális-öbölbe. És ahogy Lindy számított rá:
Bruder ott volt, ott állt a vízben, nadrágban, félmeztelenül, és
horgászott. Vízcseppek gyöngyöztek a mellén, a hasán nedves
lett a szőr, olyan, mint a partifű. Kitörölte a szeméből a vizet.
Lindy biztos volt benne, hogy őrá várt. Egyszeriben
visszaváltozott régi önmagává, aggódni kezdett a külseje miatt,
és a mellkasába visszatért a hideg ujjú félelem: vajon Bruder
felismeri őt? Vagy talán annyira megváltozott már, hogy erre
esély sincs…
– Mit művel vele Lolly? – kérdezte köszönés helyett. A víz
szélén állt, a szoknyája alját felmarkolta, és újra meg újra
visszaugrott a feléje száguldó hullámok elől. Odakiáltott a
férfinak: – A saját szememmel láttam!
Bruder úgy háromméternyi távolságban állt a száraz résztől, a
hullámok a dereka körül csapkodtak. A horgászzsinór feszesen
vezetett bele az óceánba. Ahogy a víz visszahúzódott, Lindy
közelebb ment hozzá, de a következő hullámnál ismét
visszavonulót fújt. Ez így ment vagy egy percig. Bruder nem
fordult meg, izmos hátát fordította felé.
– Mit csinálsz az apámmal? – kérdezte vádlón a nő.
– Hazahoztam. Ez minden. – A férfi még ekkor sem fordult
meg. Rántott egyet a botján, tekert egyet az orsón. Lindy látta a
szinte láthatatlan zsinórt, látta a feszülését, és elgondolkodott,
mikor horgászott utoljára az óceánban.
– Kijönnél végre a vízből?
Bruder azt felelte, nem teheti, mivel már kivetette a horgot;
azt mondta, ha valakinek, neki tényleg meg kell értenie, hogy
megy ez.
– Azért jöttem, hogy beszéljek veled.
– Azt hittem, azért jöttél, hogy lásd apádat.
Lindy ekkor fogta fel, hogy Sieglinde nincs mellette. Pánik
uralkodott el rajta, ami azonnal megszűnt, amikor meglátta a
barlang szája körül ugrándozó kislányt.
– Csak óvatosan! – kiáltott oda neki. Idegennek találta a
torkából előtörő hangot.
Ha Bruder nem ment ki hozzá, akkor neki kellett bemennie a
férfihoz. Belelépett a vízbe, és figyelte, ahogy a nedvességfolt
feljebb kúszik a szoknyáján. Előrement, még előrébb, az óceán
úgy fogadta be magába, mint a Rosa által előkészített fürdővíz. A
part sziklás volt, éles köveket érzett a talpa alatt, a víz már a
combjáig ért, megsimogatta a tumort (a duzzanat nem volt
nagyobb, mint egy csecsemő ökle, és nem volt csúfabb, mint egy
öreg, vörös rózsa; nem volt halálosabb, mint a
legveszedelmesebb kékcápa az óceán méhében). Odaért Bruder
mellé, és körülötte minden nedves és meleg volt.
A hullámok a testét csapkodták, Bruder felé nyújtotta a kezét,
hogy megkapaszkodjon. Megfogta a férfi karját; Bruder még
ekkor sem hagyta abba az orsó tekerését, fogást váltott a boton,
felhúzta a végét. Lindy körül felemelkedett a szoknyája, a víz
színén lebegett.
– „A ruhák szétterültek, s akár egy sellőt, felfelé vitték a
testet” – mondta Bruder.
– Te most miről beszélsz? – kérdezte Lindy.
Bruder megrázta a fejét, és azt felelte, nem érdekes. Egy
hullám csapott feléjük, a testük együtt emelkedett fel, valahogy
úgy, mintha odafentről két nagy kéz húzná őket. Azután, ahogy a
hullám továbbhaladt, a lábuk visszaereszkedett az óceán
medrére. Valami éles dolog vágott Lindy lábujjába.
Felkiáltott, még erősebben kapaszkodott Bruderbe, miközben
fél lábon ugrálva felhúzta a sérült lábát. A zöld vízen keresztül
mindketten látták a vízben tintaként terjeszkedő vérfelhőt.
Lindy egy régi, duplahegyű horogra lépett rá; az egyik hegy
belemélyed a lábujjába, a másik úgy csillogott a víz alatt, akár
egy halpikkely. A vér sötét szirmot bontott. Az első, éles fájdalom
elmúlt. Ahogy a lábára nézett a vízen keresztül, Lindynek olyan
érzése támadt, hogy nem is az övé, valaki máshoz tartozik.
Bruder a kezébe nyomta a horgászbotját („Fogd!”), letérdelt a
vízben, a feje alámerült. Egy orvos összpontosításával, óvatosan
kihúzta a horgot Lindy húsából. Felegyenesedett, mély lélegzetet
vett. A haja üvegcsillogással tapadt a fejére, a víz lemosta az
arcáról a komorságot, és mintha leköszörülte volna róla az
éveket is.
– Begyógyul – mondta. Visszavette a horgászbotot, nekilátott
felcsévélni a zsinórt, és így szólt: – Azt akartam, hogy szeress
engem, Linda. – A távolban látni lehetett a San Clemente-
szigetet: olyan volt, mint egy tengeri szörny púpja.
Honnan is tudhatta volna Lindy akkor, abban a pillanatban,
hogy a Keselyűfészek fölött az ég összesűrűsödik a mocsoktól,
hogy néhány év múlva a szigetet már el fogja takarni a szennyes
köd, és a partról csak a kivételesen tiszta, kék napokon lehet
majd látni? Mindezt nem tudhatta, ahogy Bruder sem, de ahogy
a szív jóval a szem előtt érzékeli a jövőt, Lindy rádöbbent, hogy a
világa már leáldozott.
– Ki akartam érdemelni a szerelmedet – folytatta a férfi. –
Már az enyém volt, de ki akartalak érdemelni. És te ezt nem
hagytad. – Azután, ismét meglóbálva a horgászbotját, így szólt: –
De már mindegy is.
Lindy azt mondta erre, hogy téved. Nem ismeri az ő szívét. Az
ő szívét senki sem ismeri! Bruder lassan felemelte a kezét, a nő
felé nyújtotta, aki azt várta, hogy az ujjai megsimogatják az állát,
megérintik lesoványodott, beesett arcát… Ám Bruder ehelyett a
nyakába akasztott aranyláncot markolta meg, leszakította róla a
korallmedált, olyan erővel, hogy Lindy azt hitte, elroppant a
nyaka. A nyakának nem lett semmi baja, az aranylánc viszont
elszakadt, mint a horgászzsinór egy kékúszójú tonhal súlya alatt.
Tévedsz! – akarta kiáltani Lindy, de mielőtt a szavak
elhagyhatták volna a száját, feltette magának a kérdést –
ugyanazt a kérdést, amit a következő hat láz során még oly
sokszor; amit a gyógyulás hónapjaiban, és akkor, amikor a
következő tavaszon utoljára látogatta meg őt a betegség:
„Kicsoda? Ki tévedett?”
– Vissza fogok jönni apámért – jelentette ki.
 – És én itt leszek.
Lindy lassan visszaaraszolt a szárazra. A ruhái nehézzé válva
lógtak rajta. Kirángatta Sieglindét a barlang szájából.
– Mennünk kell – mondta. – Ne is próbálj ellenkezni!
Mennyi mindent nem tud egy kislány az anyjáról! – gondolta.
– Mennyi minden van, amit senki sem tudhat rólam!
Visszamentek a partra, fel a folyamágyban, végig az
országúton, végig a nagy házhoz vezető, fehér földúton; Lindy
hazatért, a saját szobájába, a baldachinos ágyába, ahol egyedül
feküdheti végig az éjszakákat és a nappalokat, azt tervezgetve,
hogy elhagyja azt a világot, ami sosem volt az övé, ahol odakint,
az ablakán túl a nematóda lassanként birtokba vette a
narancsültetvényt, lassanként szétterjesztette a pusztulást, és
mozgásba lendült a hatsávos autópályával kapcsolatos terv – hat
sáv, nyolc sáv, tíz sáv! És sok-sok héttel később eljött az az
éjszaka, amikor nem kelt fel a hold, és Rosa horkolva aludt, Willis
narancsbourbon-szagú szájjal zihált, Sieglinde pedig a
hüvelykujját cumizta, és a házban minden csendes volt –
csendes, akár a sír –, csak az ágy baldachinja csapkodott a
szélben, csak a selyem szakadt el reccsenve, ahogy a lázasan
vergődő nő eltépte, de minden más nyugodt volt, minden más
pihent, és Lindy odaállt a nyitott ablak elé, végignézett a kis
völgyön, és a szemét erőltetve próbálta felfedezni a fekete
óceánt, amit szinte mindig eltakart a kénes köd – és pislogott
egyet, majd pislogott még egyet, és az emlékezet vibrálón fénylő
képein kívül minden szétmállott körülötte. Visszafeküdt az
ágyába, az álláig húzta a fehér takarót. Miközben belelebegett az
álomtalan alvás feneketlen vermébe, Lindy Poore biztos volt
benne, hogy egyszer meg fog gyógyulni.
 EPILÓGUS
SZELLŐK SZÁRNYÁN

Fénytenger, dicső égbolt: légy áldott!

Lelkem otthona, saját világom:
áldás rátok! Nem bánat fojt,
most az örömtől fuldoklok.

– EMILY BRONTË

Egy augusztusi napon, 1945-ben, Mr. Andrew Jackson

Blackwood keresztülsétált a narancsültetvényén, és megérkezett
a mauzóleumhoz. A Rancho Pasadena már egy hónapja az övé
volt, és annak ellenére, hogy már számtalanszor ellátogatott a
birtoknak erre a részére, a narancsos távolabbi részeit még nem
derítette fel. Száraz, sivatagra jellemző nap volt, a napsugarak
átégették magukat az állandósult köd rétegein. Az ültetvényen
látszott az elhanyagoltság, a talaj kemény volt, akár a beton.
Blackwood előtt feltűnt a mauzóleum, fehéren és ragyogón –
éppen olyannak látta, mint karácsonykor, amikor
összetalálkozott Mr. Bruderrel. Milyen távolinak tűnt már az a
nap! Európa fagyott sarában akkor még dúlt a háború, a japcsik
még védeni próbálták a bajonetthegyes fűvel borított csendes-
óceáni atollokat. Most viszont ennek már vége volt, és
Blackwood, mint minden amerikai, tucatnyi nyelven megtanulta
a „béke” szót. „Ez egy új világ!” – ismételgették a hírekben
heteken keresztül.
A nap felmelegítette a márványt. Dél volt, a mauzóleum nem
sok árnyékot kínált, legfeljebb közvetlenül a kupolája alatt.
Blackwood, egy nagy nyugati földdarab ura és tulajdonosa
egyszer csak ott találta magát egy család kriptájának
támaszkodva. Valami veszteségérzet lett úrrá rajta, és hirtelen,
egyetlen sodró hullámban mindent felidézett, amit Mrs. Nay és
Bruder mesélt el neki.
Végighúzta az ujját a Swinburne-idézeten, körbejárta a magas,
lezárt szarkofágot, hogy elolvassa rajta a legújabb nevet, ami
csupán napokkal azután került fel ide, hogy az övé lett a birtok.
Mrs. Nay telefonhívása óriási sokkot okozott neki. „Meghalt, Mr.
Blackwood – mondta a nő. – Álmában ment el.” Nos, igen, Lolly
is így halt meg évekkel korábban, feladta az a kis szíve. Mr.
Bruder halálhíre legalább olyan lesújtó volt, mint Mrs. Nay
gyásza, a telefonból hallatszó keserves zokogás. Blackwood
érezte a nő hangjában a fájdalmat, és megértette annak okát.
Visszatért a dombra, a teraszra, a korallfa árnyékába. A
korlátra támaszkodott, és végigpillantott azon, ami immár az övé
volt. A Rancho Pasadenán tulajdonosként tett első látogatásakor
nem érezte azt a büszkeséget, amire számított, és később,
valahányszor eljött ide, a völgy még csekélyebb hatást gyakorolt
rá. Az elmúlt egy hét során több látogatót is hívott a birtokra:
egy embert, aki tucatjával épített stukkós házakat; egy útépítőt,
akinek az arca épp olyan érdes volt, mint az aszfalt; és egy férfit
(ő zárt, kicsit sem szellőző gyapjúöltönyben érkezett), aki azt
mérte fel, fel lehetne-e építeni a birtokon egy új erőművet. A
megbeszéléseket követően Blackwood semmivel sem volt
biztosabb abban, mit hoz majd a jövő, mint előtte, csupán azt
érezte, muszáj kezet mosnia.
Augusztusban a dombok barnák és halottak voltak, a fű és a
bozót kiszáradt. Az újságban azt írták, várható, hogy bozóttűz
lesz, de Blackwood már azt is tudta, hogy minden augusztusban
erről írnak. Ennyi erővel arra is figyelmeztethetnének, hogy a
nap forró – gondolta.
Nem lakott a birtokon, nem is akart ide költözni. Már
megtanulta: az ember ostobaságot csinál, ha olyan életet akar
élni, ami idegen tőle. Ő kereskedő volt, spekuláns, nem pedig
báró. Régebben vágyott rá, hogy úgy éljen, ahogy a gazdagok, de
ez már elmúlt, valahogy már nem érdekelte a dolog. Úgy
gondolta, kicsiny, de kényelmes háza éppen elég lesz neki addig,
amíg él.
És a nyári merengésnek ebben a pillanatában történt, hogy
Cherry Nay odalépett a korlát fölött előredőlő férfihoz.
– Zavarok, Mr. Blackwood?
– Dehogy, dehogy! – Blackwood nem számított az asszony
látogatására, de nem is lepte meg a dolog. Melegen üdvözölte
vendégét.
– Nem nézett bele a postaládájába, Mr. Blackwood. – Cherry
átnyújtott a férfinak néhány borítékot és szórólapot.
– A postaládámba? Azt hiszem, még mindig nem szoktam
hozzá a gondolathoz, hogy ez a hely az enyém. Még azt sem
tudom, hol van a postaláda.
– Lent, a kapunál. Eltakarja a vaduborka – mondta Mrs. Nay.
Azután hozzátette: – Találja ki, nekem mit hozott ma a posta! Az
én George-om hazajön. Felmentették a szolgálat alól.
– Most bizonyára boldog, Mrs. Nay.
A nő azt felelte, igen, valóban boldog. Már alig várta a közös,
hajnali teniszmeccseket, az esti ginezést az avokádófa
árnyékában, a belső udvaron; alig várta, hogy végre újra béke és
prosperitás jellemezze az életüket. George azt írta, a lehető
leghamarabb folytatni akarja a munkáját. „A fiúk hazatérnek –
állt a levélben. – Most jó néhány éven keresztül sok dolgunk lesz,
drága Cherrym!”
Blackwood gyorsan átnézte a postáját, és megállapította,
jobbára a közüzemi szolgáltatóktól kapott leveleket. Az egyik
borítékot Mr. Brudernek címezték, a narancstermelők
egyesülete volt a feladó. Amikor meglátta Bruder nevét,
Blackwoodnak eszébe jutott a halál kegyetlensége: az üzenetek
még akkor is jönnek az embernek, amikor már nem kaphatja
meg azokat…
Talált egy kisebb borítékot is; ez a levél Mrs. Connie Ringe-től
érkezett, San Marinóból. Érdekes módon a borítékot kézzel
készítették. Blackwood első gondolata az volt, hogy bizonyára
rossz helyre kézbesítették, de azután újra megnézte, és
megállapította, hogy neki címezték a levelet, amelyben Mrs.
Ringe elnézést kért, amiért ismeretlenül ír neki. Azt állította, egy
bizonyos, szegényeket segítő csoport nevében keresi. Blackwood
rájött, hogy ez valami adománykérés lesz, és már majdnem
félredobta. Arra gondolt, híre mehetett, hogy az övé lett a
Rancho Pasadena, és ebből sokan azt a következtetést vonhatják
le, hogy gazdag ember, olyan, aki képes és hajlandó finanszírozni
bizonyos ügyeket. Ám végül még sem hajította ki Mrs. Ringe
levelét – valahonnan ismerős volt neki a név.
– Connie Ringe? Nem ő volt Mrs. Poore egyik barátnője?
– Ki? Connie? De igen. Végül barátok lettek. Miért kérdi?
Blackwood továbbolvasta a levelet. Connie Ringe és néhány
hölgytársa pénzt gyűjtött egy hátrányos helyzetű kislányok
számára alapított iskola megnyitására. „Már közel tizenöt
esztendeje dolgozunk ezen” – írta Mrs. Ringe. Azt állította, az
évek során a csoport számos rászorulón segített már, közben
folyamatosan gyűjtötték az adományokat, és most kerültek
olyan helyzetbe, hogy kibéreljenek egy kisebb ingatlant, és
megnyissák a középiskolájukat. „Biztos vagyok benne, hogy a
Rancho Pasadenával kapcsolatos tervei között számos, fölöttébb
nagy hasznot hozó fejlesztés szerepel, és ezek vélhetőleg
időigényesek, de igazán kedves lenne öntől, Mr. Blackwood, ha
szánna rám néhány percet” – fejezte be Connie Ringe.
– Lányiskolát akarnak nyitni – hümmögött Blackwood.
– Igen, már évek óta rajta vannak a témán. Úgy tudom, volt
valaki, aki nemrég hunyt el, és szép summát hagyott a
szervezetükre.
– Igazán nemes küldetést végeznek – mondta Blackwood.
Cherry ezzel egyetértett. Mindketten kinéztek a völgyre. A
délután nyugodt volt, a madarak hallgattak. Blackwood
hátrafordult, a házra nézett, és elképzelte, hogy a folyosókon
lányok szaladgálnak nevetve az óraközi szünetekben, hogy a
könyvtárban csinos kis fejecskék hajolnak a dolgozatok fölé.
Lányiskola? Egy narancsültetvényen?
– Remélem, nem gond – kezdte Cherry –, de magammal
hoztam Sieglindét és Palt.
– Tessék? A gyerekeket? Hol vannak?
– A szervizúton tettem ki őket. Meg akarták látogatni a sírt.
– Hát ezért van itt?
– Nem akartak egyedül jönni. Nem szerettek volna
birtokháborítást elkövetni. Remélem, nem bánja.
Blackwood azt felelte, természetesen nem bánja a dolgot. Kis
idő múltán, amikor ismét szétnézett, meglátta a mauzóleum
környékén járkáló két alakot. Messze voltak, a távolság
elmaszatolta az arcukat, de így is ki tudta venni, hogy melyikük
Pal, melyikük a lány. Sieglinde a kupola alatt állt, a kriptát
vizsgálgatta. A fiatalember a lépcsőn várt rá.
– Hogy viselik? – kérdezte Blackwood.
– Nehéz elveszíteni az egyetlen világot, amit ismerünk. –
Bruder rájuk hagyta a Keselyűfészket, és Cherry azt mondta,
már lebontották a Keselyűházat, és olyan rendet csináltak,
amilyet az a hely már generációk óta nem látott. – Nekiláttak
újjáépíteni a partra vezető lépcsőt. A fiú abba akarja hagyni a
hagymatermesztést. Virágkertészetet szeretne létrehozni.
– Virágkertészetet? – ismételte meg Blackwood.
– Kardvirág, pipacs, nárcisz…
– Megfelelő ehhez a talaj?
– Ott bármi megterem. Bármi, ami régi.
Blackwood ezen hosszan elgondolkodott, jó darabig
mozdulatlan maradt töprengés közben. Ha Cherry megtudott
valamit róla az előző néhány hónap alatt, akkor azt biztosan,
hogy hajlamos a nosztalgiára. A múlt újra és újra megérintette,
úgy simogatta, akár a lábszárához törleszkedő macska farka.
Cherry most kihasználta ezt a sebezhetőséget, és megkérdezte:
– Megszülettek már a tervei, Mr. Blackwood?
– Még nem, Mrs. Nay. – Valamivel később, a délután
folyamán Szimat Sweeney is benézett. Neki volt egy ötlete, azt
javasolta, építeni kellene egy lakófalut az ingázók számára, akik
Los Angeles irodaépületeiben dolgoznak. „Engedje át erre a célra
a völgy aljában lévő terület egy részét, és garantálom, hogy olyan
gazdagság hullik az ölébe, amilyet most még elképzelni sem tud.”
Cherry sosem árulta el Blackwoodnak – és ami azt illeti,
másnak sem –, hogy George a háború során küldött leveleiben
újra és újra kihangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy tárgyaljon
Bruderrel annak érdekében, hogy ők maguk szerezzék meg a
birtok fölötti rendelkezés jogát. George komoly fejlesztéseket
akart véghezvinni, és gyakran kérdezősködött a Pasadena
státuszáról. Cherry homályos válaszokat adott, ügyelt arra, hogy
ne mondja meg az igazat, de ne is hazudjon a férjének. Volt
azonban egy pont, amikor Cherry rájött, hogy George munkája –
és az ő munkája is – nem mindig a lehető legjobb célt szolgálja.
Reménykedni kezdett, legalábbis ebben az esetben, hogy sikerül
egy olyan ember kezébe adni a birtokot, aki megőrzi azt
olyannak, amilyen mindig is volt. Ráérzett arra, hogy Blackwood
esetében erre eléggé nagy az esély; felfedezte az arcán a
lelkiismeretesség nyomait, amelyhez mintha némi bűntudat
társult volna, ezért a férfi határozottan önmagára emlékeztette.
Lindy Poore valamikor régen, közvetlenül a halála előtt
megkérdezte tőle: „Cherry, megtennéd, hogy gondoskodsz
helyettem a dolgokról?”
– Mr. Blackwood?
– Igen, Mrs. Nay?
– Esetleg hajlandó fontolóra venni, hogy átadja a birtokot egy
jótékonysági szervezetnek? Egy olyannak, mint például az,
amelyik lányiskolát akar létesíteni?
– Ilyesmi még sohasem fordult meg a fejemben – ismerte el
Blackwood. – Kétlem, hogy megtérülnének a befektetéseim, ha
egy ilyen megoldást választanék.
– Megértem, Mr. Blackwood. Túl nagy áldozat lenne.
Odalent, a mauzóleumnál Sieglinde és Pal eltűnt. Blackwood
és Cherry egy ideig a teraszon álldogált, de tulajdonképpen
semmi különösre nem vártak. Nem beszélgettek, a szél sem
sodort feléjük semmit – se egy illatot, se egy madárfüttyöt –,
csak a domb mögött futó országút forgalmának zaját hallhatták.
Ezen az úton máris több autó jár, mint akár egy évvel ezelőtt –
gondolta Blackwood és Cherry szinte egyszerre.
Amikor Sieglinde és Palomar kimelegedve a teraszhoz ért,
Blackwood megkérdezte tőlük, hozhat-e nekik egy kis vizet. Nem
kértek, inkább behúzódtak a fa árnyékába. Ahogy ott álltak, meg
lehetett figyelni, hogy nem igazán hasonlítanak egymásra,
legfeljebb a tekintetük, ami egyformán feneketlen volt.
Blackwood elgondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy többet tud a
történetükről, mint ők maguk; eltöprengett, vajon mit bánnak,
hogyan telnek a napjaik, milyen terhet ró rájuk mások múltja.
Cherry nem mondta el, hogy a lány miért költözött át
Bruderhez a kapitány pár évvel korábbi halála után. A birtok
természetesen Bruder tulajdonába került, de a lány miért nem
máshová ment? Blackwood elnézte az elefántcsont színű ruhába
öltözött Sieglindét, megfigyelte erős nyakát, és megállapította
magában, le sem tagadhatná, hogy köze van Linda Stamphez. A
nagy házban talált egy régi fényképalbumot, alaposan szemügyre
vette Willis Poore fotóit; a kapitány jellegzetességei közül egyet
sem lehetett felfedezni a lányánál.
– Bruder boldog lesz itt – jegyezte meg Sieglinde. – Anyám
mellett pihenhet. – Az arcát álmodozóvá tette a gyász.
Palomar megszorította a kezét, az arcuk elkomorult, ahogy
lenéztek a mauzóleumra. A lány gyönyörű volt, a haja az arca
körül lebegett a szélben. Nem mondott többet, mély csendbe
burkolózott. A délutáni forróságban Blackwood hosszú ideig
figyelte őt, és amikor Sieglinde végül megmozdult, hogy
távozzon, a férfi rájött, miért nem hasonlít Poore kapitányra. Ez
volt az a pillanat, amikor megértett valamit Linda történetével
kapcsolatban. Bruderre gondolt, aki ott feküdt a sírjában.
Sieglinde és Palomar egymás mellett lépkedve – mint egy
házaspár, amelynek két tagja együtt öregedett meg – indult el
Mrs. Nay kocsija felé.
Cherry mozdult, hogy kövesse őket.
– Viszontlátásra, Mr. Blackwood!
– Viszontlátásra, Mrs. Nay!
– Biztos vagyok benne, sok örömöt lel majd a birtokban.
Blackwood azt felelte, ebben ő sem kételkedik.
– Alig várom, hogy megismerjem a terveit!
– Ön lesz az első, akivel tudatom a részleteket.
Cherryben feltolult valami, kötelességének érezte
megjegyezni:
– Felmerült egy igény, Mr. Blackwood. Igazán gáláns gesztus
lenne teljesíteni. Gálánsabb, mint amire az emberek többsége
képes.
– Valamennyi opciót mérlegelnem kell.
– A házban ki lehetne alakítani az osztálytermeket. A
tanyaház lehetne a kollégium. Gondoljon azokra a hátrányos
helyzetű lányokra, uram!
– Megpróbálom – ígérte a férfi. Néhány héttel korábban a
magánnyomozó rossz híreket közölt: „Maine államban egyetlen
Edith Knight sem él. És van itt még valami, Mr. Blackwood.
Semmi sem utal arra, hogy valaha is élt volna itt ilyen nevű nő.”
– Magáról neveznék el – mondta Mrs. Nay. – Blackwood
leányiskola.
– Nem vágyom arra, hogy iskolákat nevezzenek el rólam.
– Ebben az esetben biztosan megengednék, hogy ön találja ki
az intézmény nevét. Narancsliget leányiskola? Pasadena
leányiskola?
 – Úgy érzem, mintha kissé a dolgok elébe rohanna, Mrs.
Nay…
A nő elnézést kért. Napbarnított keze szinte magától nyúlt
előre.
A kézszorítását erőssé tette a sok teniszezés. Az augusztusi
ragyogásban, miközben kezet ráztak, Andrew Jackson
Blackwood köszönetet mondott Cherry Naynek mindazért, amit
tett. A nő hálás volt a köszönetnyilvánításért, majd a kocsijához
sietett – szinte biztos volt benne, hogy valamit sikerült
megmentenie.
Blackwood egy darabig még kint maradt a teraszon. Várta,
hogy megszólalnak a madarak, zizegni kezdenek a levelek, ám…
hiába. Semmi sem történt. Az egész völgy üres volt. Üres,
magányos, szárazra égett. Csak a domb mögött futó út irányából
érkező hangok utaltak arra, hogy az élet nem szűnt meg a
világban.
A férfi visszament a házba, menedéket keresett az árnyékban.
Minden csendes volt, de azután a szellőzőjáratokon keresztül
valami kísérteties hang érkezett, egy halk nyöszörgés – mintha
egy lány sírt volna valahol. „Lélegzik a ház” – mondta korábban
Mrs. Nay, ám ez a hang más volt: érzelmekkel teli, halk és élő.
Blackwood párszor fennhangon megkérdezte, van-e ott valaki,
de nem kapott választ. A hang nem némult el, határozottan olyan
volt, mint egy kislányé, aki vagy nagyon boldog, vagy nagyon
szomorú, de hogy melyik, azt csak ő tudhatta.
– Szólj, ha hallasz engem! – suttogta Blackwood az üres
házban. A szíve a dobhártyáján dobolt.
A hangjelenség folytatódott, majd elhalt; Blackwood ezt
követően csak a saját légzése visszhangját hallotta.
Később felfedezte a zaj forrását (nyitva maradt egy ablak az
egyik elfeledett emeleti szobában, és az ágy baldachinja
csapkodott a szélben), de akkor és ott inkább kirohant az ajtón,
és bevágta magát az Imperial Victoriába. Lehajtott a dombról,
keresztül a kapun, az öngyilkosok hídja felé. A visszapillantó
tükörből nézte, ahogy a Rancho Pasadena eltűnik a kocsi
kipufogócsövéből előrobbanó fekete füstben.
 A SZERZŐ JEGYZETE

Annak ellenére, hogy ez a regény javarészt a képzelet műve,

egy olyan világban játszódik, amely egykor létezett (vagy
létezhetett volna), de mára már letűnt (illetve ma már nem
létezhetne). Számos forrás segítette a képzeletemet abban, hogy
megteremtsem. A regényt a pasadenai közkönyvtár Centennial
Roomjában kezdtem el és ott is fejeztem be, azon a helyen, ahol a
drótrácsos ajtók mögött komoly, Pasadena történelmével
kapcsolatos gyűjteményt őriznek. A Huntington könyvtár
kutatócsoportja szívesen megosztotta velem hatalmas, Dél-
Kaliforniával kapcsolatos tudását. A carlsbadi közkönyvtár
emeletén megismerhettem San Diego északi részének
történelmét. Számos könyvből merítettem információkat ehhez a
reményhez, a leggyakrabban a következőket forgattam: Marje
Howard-Jones: Seekers of the Spring: A History of Carlsbad;
Ann Scheid Lund: Historic Pasadena: An Illustrated History;
Ann Scheid: The Valley Hunting Club: One Hundred Years,
1888-1988; Allan A. Schoenherr: A Natural History of
California; Wheeler J. North: Underwater California; Peter
Alden és Fred Heath: The National Audubon Society Field
Guide to California; William Hertrich: The Huntington Botanical
Gardens, 1905-1949; Walter Houk: The Botanical Gardens at
the Huntington; Charles G. Teague: Fifty Years a Rancher;
Kevin Starr: Americans and the California Dream (sorozat);
John McPhee: Oranges; John Keegan: The First World War [Az
első világháború; Akadémiai, 2014]. Hálás vagyok a felsorolt
szerzők aprólékosságáért és tudásáért.
ISBN 978-963-635-605-7
ISSN 0865-2929

Kiadja az I. P. C. Könyvek Kft.

www.ipck.hu
Felelős kiadó az I. P. C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Monika

Tipográfia és tördelés: Patkó-Huszti Hajnalka

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen –

Felelős vezető: Bördős János igazgató

Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www tothagasplusz.hu
{1 }
Wood = fa (angol)