SYLVAN FOX

A KENNEDY
GYILKOSSÁG
REJTELMEI

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1966Az angol eredeti címe:

The Unanswered Questions about

President Kennedy's Assassination
Award Books, New York 1965,

Fordította

Déry György

ELŐSZÓ

Amikor Dallasban az a végzetes puskagolyó belefúródott John F.

Kennedy koponyájába, én egymagamban üldögéltem egy elegánsnak
korántsem mondható étteremben, nem messze a „New York World-
Telegram” szerkesztőségétől. A helyi rovat vezetője szabadnapos volt
aznap, én helyettesítettem. S mert délelőtt alig jött be anyag, a
dolgomtól nyugodtan elmehettem harapni valamit.
Éppen a teámat kortyolgattam, amikor elöl az étteremben megszólalt
a telefon. Valaki odament, felvette a kagylót, majd kidugta a fejét a
fülke ajtaján és kiszólt: - Van itt valami Fox a „World-Telegram”-től?
Fölálltam és a fülkéhez ballagtam. „Nyilván befutott valami kisebb
balhé” - gondoltam magamban. Az efféle telefonhívások úgyszólván
mindennaposak egy újságnál.
A rovat egyik munkatársnője keresett. Soha nem felejtem el a
hangját: valami furcsa, megmagyarázhatatlan sürgetés vibrált benne,
ahogy kimondta a nevemet.
- Igen, én vagyok - feleltem kissé bosszúsan, amiért épp evés közben
zavar.
 - Kennedyt lelőtték!
Erre már csakugyan dühös lettem. - Hagyjuk az ostoba vicceket! -
mordultam rá.
- Nem viccelek - felelte a lány elfulladva, mintha jó darabot szaladt
volna. - Agyonlőtték Kennedyt!
Ezúttal elhittem, hogy nem tréfál.
- Oké, jövök!
Szinte kábultan indultam vissza a szerkesztőségbe. Emlékszem,
eleinte égészen lassan lépegettem, aztán egyre szaporábban; a
„World-Telegram” épületéhez már futva értem.
A szerkesztőségi szobában nyomasztó légkör fogadott. Mindenütt
halkan beszélgető kis csoportok, komor tekintetek.
Jelentkeztem Petersnél, a lap felelős szerkesztőjénél, és Herb
Kammnél, az ügyeletes szerkesztőnél, s miután ők is megerősítették a
hírt, a lap többi munkatársával együtt nyomban munkához láttam. Az
amerikai történelem egyik legjelentősebb s egyben legtragikusabb
eseményéről kellett beszámolnunk. A „World-Telegram” aznapi
számára életünk végéig büszkék leszünk valamennyien.
És alig száradt meg a nyomdafesték a tragédia napjáról valamint a
rákövetkező napokról közölt tudósításokon, máris új téma került az
érdeklődés középpontjába: az a bizottság, amelyet Johnson elnök
hívott életre, hogy kivizsgálja a megrendítő eset körülményeit.
Kennedy elnök és Lee Harvey Oswald meggyilkolásával kapcsolatban
számtalan kérdés várt még válaszra. S mindenki a Warren-bizottságtól
várta, hogy ezekre a kérdésekre megadja a választ.
Sajnos, nem így történt. Temérdek kérdés azóta is megválaszolatlan
maradt, jóllehet a bizottság terjedelmes jelentésben tette közzé
vizsgálatai eredményét.
E könyvnek nem az a célja, hogy választ adjon minden egyes nyitott
kérdésre. A történelem jelenlegi szakaszában ez vakmerő vállalkozás
volna. Beéri azzal, hogy újból felvesse a kérdéseket, rámutasson
néhány ellentmondásra, mely eddig elkerülte a figyelmet, s megtegye
az első lépéseket a teljes igazság felé vezető úton.
Könyvem írása közben minduntalan ezt kérdezték tőlem:
„Tulajdonképpen ki ölte meg Kennedyt? Oswald csakugyan
egymagában csinálta az egészet?” A Warren-bizottság jelentése egyik
kérdésre sem ad megnyugtató választ. Ezért úgy éreztem, szükség van
erre a könyvre, amely bírálóan elemzi a jelentés megállapításait.
A bizottság óriási anyagot gyűjtött össze. Ennek áttanulmányozása
ijesztően nehéz, ám rendkívül fontos feladat volt. Remélem, sokan
akadnak még, akik nem riadnak vissza tőle. S ha csak némi útmutatást
merítenek is művemből, már elértem legfőbb célomat.

AMIRE NEM BORULHAT FÁTYOL

1963. november 22-én Dallas borús, szürke hajnalra ébredt. Minden

jel arra mutatott, hogy eső lesz. A széthúzó texasi demokrata vezetők
tartottak is tőle, hogy az időjárás elriasztja majd a tömegeket Kennedy
elnök fogadásáról. Ám a délelőtt folyamán kisütött a nap, s mire az
elnöki repülőgép földet ért a Love Field repülőtéren, az égbolt újból
felhőtlenül ragyogott.
A repülőtéren szinte pillanatok alatt menetoszlopba fejlődött a
tucatnyi motoros rendőrtől körülvett, huszonegy gépkocsiból álló elnöki
autókaraván, hogy elinduljon diadalútjára a városba.
Az elnök kocsijában hatan ültek: a volánnál William R. Greer, a Secret
Service embere, jobbján Roy H. Kellerman, a Secret Service egyik
legrégibb tagja, az elnök személyes őrizetére aznap kirendelt csoport
vezetője. A magas, őszülő Kellerman mögött, egy pótülésen foglalt
helyet John B. Connally texasi kormányzó. Mrs. Connally a férje balján
ült, ugyancsak egy pótülésen. Mögötte helyezkedett el Jacqueline
Kennedy, tőle jobbra az elnök.
A menet útvonalát a Fehér Ház illetékesei, városi vezetők és
rendőrtisztek a Secret Service bevonásával már napokkal előbb
kijelölték.
A program úgy szólt, hogy az elnök és kísérete Dallas egyik kertes
elővárosán és a forgalmas Main Streeten át jut a repülőtérről a város
szívébe. A Houston Streetnél a kocsioszlop jobbra kanyarodik, egy
darabig a Houstonon halad, majd balra fordul, s az Elm Streeten
keresztül felfut a Stemmons gyorsforgalmi autóútra, hogy elérjen a
Trade Marthoz, a hatalmas gyűlésteremhez, ahol az elnök beszédet
mond a tiszteletére rendezett díszebéden. A kocsisornak
mindenképpen kétszer kellett kanyarodnia, különben nem juthatott
volna föl az autóútra, melyet a közlekedési szabályok betartásával
csak az Elm Street felől lehet megközelíteni. Ezt azért kell
hangsúlyoznunk, mert a két kanyarodásnak döntő szerepe lesz a
későbbiekben.
Az út első negyven perce eseménytelenül telt el. Az autókaraván
kétszer állt csak meg rövid időre: az elnök egypár autogramot adott,
majd egy apácával váltott néhány szót. Mint ilyenkor lenni szokott, a
menetnek néhány perc késése volt az előre meghatározott
programhoz képest.
Az első kanyarodó után, mikor a kocsisor már a sűrű embersorokkal
szegélyezett Houston Streeten gördült tova, Mrs. Connally a mosolygó
elnökhöz fordulva megjegyezte:
- Igazán nem mondhatja, elnök úr, hogy Dallas nem szereti önt.
Kennedy még derűsebb mosollyal méltányolta a megjegyzést.
Alighogy az elnöki kocsi befordult az Elm Streetre, puskalövés hasított
át az éljenzés finom szövedékén. A tömegben sokan a vasúti felüljáró
felé pillantottak, amely ott húzódott a gépkocsioszlop előtt. Néhányan
futni kezdtek arrafelé, aztán az újabb lövéseket hallva megtorpantak.
A lövések ezúttal a gépkocsioszlop mögül, felülről hangzottak. A
megriadt tömeg egy emberként pillantott a hang irányába, a Houston
Street és az Elm Street sarkán álló hatemeletes, vöröstéglás épületre.
A szemtanúk szerint az elnök az első lövés után a torkához kapott, s
egy pillanatra megmerevedett. Mikor az utolsó lövés is eldördült -
Kellerman később „golyózápornak” nevezte a gyors egymásutánban
becsapódó lövedékeket -, már halálos sebbel hanyatlott felesége
ölébe.
Az első lövés után Kellerman hallotta, amint az elnök felkiált: - Jaj,
eltaláltak! - Hátrafordult és látta, hogy Kennedy mindkét kezével a
nyakához kap.
Mrs. Kennedy füléhez is eljutott az első lövés hangja. Ahogy férjére
pillantott, különös kifejezést vett észre az arcán. Jóformán föl sem
fogta még, mi történt, amikor eldördült a második lövés. Már csak férje
szétroncsolt koponyáját láthatta.
- Jaj istenem, megölték a férjemet! Itt az agyveleje a kezemen! -
kiáltotta, karjába fogva a haldoklót. - Drága Jackem!
Connally kormányzó figyelmét sem kerülte el az első csattanás.
Amikor rádöbbent, mi történik, feljajdult: - Jaj, ne, ne! - Azután őt
magát is golyó érte. - Végünk van, mindnyájunkat megölnek! -
hörögte, és felesége karjába zuhant.
Kellerman nem vesztette el a fejét. Azonnal el innen! - adta ki
gyorsan a parancsot a sofőrnek, majd rádiótelefonon átszólt az élen
haladó parancsnoki kocsiba: - Az elnök megsebesült. Irány a
legközelebbi kórház!
A parancsnoki kocsi nyomban értesítette rádión a Parkland-kórházat,
készüljön fel a sebesült elnök fogadására.
Ezt követően még két fontos rádióparancsot továbbítottak a
parancsnoki kocsiból: J. E. Decker megyei seriff azonnal a felüljáró
közelében fekvő rendező pályaudvarra vezényelte embereit, Jesse
Curry városi rendőrfőnök pedig utasította a körzetben található
valamennyi rendőrt, azonnal zárják körül a Texasi Tankönyvlerakatot,
azt a vöröstéglás épületet, mely a Houston Street és az Elm Street
sarkán áll.
A gépkocsioszlop, amely az imént még lassítva - mintegy 17-18
kilométeres sebességgel - kanyarodott be az Elm Streetre, most
hirtelen nekilódult. Ekkor játszódott le a dráma egyik legkülönösebb,
leghátborzongatóbb jelenete: Mrs. Kennedy szinte önkívületben felállt
a helyéről, szemlátomást minden cél és értelem nélkül felkapaszkodott
a hatalmas Lincoln csomagtartójára, majd négykézláb kúszni kezdett
hátrafelé. Ha ekkor leesik a gyorsuló autóról, csaknem biztos halál vár
őrá is. Szerencsére a Secret Service egyik embere, aki a következő
kocsiban utazott, észrevette, egy ugrással a Lincoln bal hágcsóján
termett, elkapta Mrs. Kennedyt, és visszasegítette a helyére.
A gépkocsioszlop - Kellerman utasításának megfelelően - ekkor már
130 kilométeres sebességgel robogott a Parkland-kórház felé.
Az elnököt azonnal tolókocsira tették, és a műtőbe gurítottak. Ott már
készenlétben álltak a szakorvosok, hogy megvizsgálják. Ekkor még
vert a szíve, még lélegzett is, görcsösen, hörögve, de a pulzusa már
nem volt tapintható. Az orvosok két sebet találtak rajta: egy kisebbet a
nyakán, körülbelül a nyakkendő csomója alatt, s egy jóval nagyobbat a
fején.
Futólag megnézték a hátát is, de ott nem leltek komolyabb sérülésre.
A nyakon talált kis lyukat kitágították, és egy gégemetszéshez
használatos csövet dugtak bele, hogy könnyítsék a légzést. Ám a
fejsérülés dolgában nem sokat tehettek: a golyó szinte teljesen letépte
a koponya jobbfelét, úgyhogy még az agyvelő is kitüremkedett.
Nyilvánvaló volt, hogy itt már semmiféle orvosi beavatkozás nem
segíthet, az elnök percei meg vannak számlálva.
Alig félórával azután, hogy a sebesülteket beszállították a kórházba,
tehát körülbelül egy órakor, dr. William Kemp Clark, a Parkland-kórház
ideggyógyász főorvosa bejelentette: Kennedy elnök meghalt.
Connally kormányzót ezalatt egy másik műtőben vették ápolásba. Öt
a hátán érte a lövés. A golyó átfúródott a mellkasán, szétroncsolt egy
bordát, megbénította a fél tüdőt, majd a mellüregből kilépve a jobb
csuklón át a bal combba fúródott. Sebesülése súlyos volt, de nem
életveszélyes.

Mintegy 24 kilométerre a merénylet színhelyétől, egy Ruth Paine

nevű kvéker asszony irvingi házában, Lee Harvey Oswald aznap reggel
korán kelt. Orosz származású felesége, Marina, és családjuk jó barátja,
Mrs. Paine javában aludt még, amikor elhagyta a házat.
Oswald tulajdonképpen Dallas Oak Cliff nevű negyedében lakott
albérletben, s rendszerint csak a hétvégét töltötte Mrs. Paine-nél, ahol
Marina kislányukkal, June-nal együtt két hónappal azelőtt otthonra
talált.
Ennek ellenére november 21-én, csütörtökön azt mondta Wesley
Fraziernek, aki kollégája volt a Texasi Tankönyvlerakatnál, s
történetesen Mrs. Paine tőszomszédságában lakott, hogy kivételesen
aznap este is kimegy Irvingbe, mert néhány függönyrudat akar elhozni
onnan.
Munka után Frazier - mint már nemegyszer - elvitte a kocsiján
Irvingbe, s megállapodtak abban, hogy másnap reggel beszól érte, és
együtt mennek a munkahelyükre. Amikor Oswald péntek reggel
beszállt a kocsiba, egy nagy barna táska volt nála. Frazier kérdésére,
hogy mit visz benne, azt válaszolta: - A függönyrudakat.
Frazier egy vállalati parkolóhelyen állította le a kocsit, két utcányira a
tankönyvlerakattól. Oswald szállt ki elsőnek; fogta a táskát, melyet
beszálláskor a hátsó ülésre dobott, aztán a vasúti vágányokon át
megindult az alacsony épület felé, melyben dolgoztak. Általában
együtt tették meg ezt az utat Frazierrel, de ezen a napon Oswald
mintegy 15-20 méterrel megelőzte társát, s elsőnek lépett az épületbe.
Nem egészen öt órával ezután röppent fel a megdöbbentő hír:
Kennedy elnököt meggyilkolták! S miközben a földkerekség csaknem
valamennyi országában ezt a hírt röpítették világgá a távirati irodák, a
rádió- és televízióállomások, Dallasban már javában folyt a hajsza az
elnök gyilkosa vagy gyilkosai után.
Marrion L. Baker motoros rendőr a Texasi Tankönyvlerakat irányából
hallotta a lövéseket. Még látta is, amint a párkányzaton gubbasztó
galambok ijedten szétrebbennek. Pisztolyt rántott és az épülethez
szaladt. A kapuban belefutott Roy Truly főraktárnokba, aki onnan nézte
az elnöki bevonulást. Mindketten felrohantak az első emeletre.
A lépcsőfordulónál Baker egy alacsony, vékonydongájú fiatalemberre
lett figyelmes, aki éppen a vállalati ebédlő belseje felé igyekezett. Ez a
fiatalember Lee Harvey Oswald volt.
- Jöjjön ide! - kiáltott rá Baker.
Oswald elindult a rendőr felé. Közben Roy Truly is odaért. - Ki ez az
ember? Itt dolgozik? - fordult hozzá Baker. Truly igennel válaszolt.
Később Baker elmondotta, hogy Oswald egész idő alatt „egy árva
szót se szólt”, teljesen nyugodtnak látszott, kifulladt sem volt. Truly
ehhez még hozzáfűzte: Oswaldon az izgalom legcsekélyebb jele sem
látszott, nem volt különösebben megijedve, legfeljebb az zavarta
érthető módon, hogy Baker a gyomrának szögezte a revolverét.
A rendőr pedig beérte Truly válaszával, otthagyta Oswaldot az ebédlő
kellős közepén, s tovább rohant a második emelet felé.
Egy perccel később Oswaldot már az egyik első emeleti
irodahelyiségben látták. Egy üveg coca-cola volt a kezében - nyilván a
rendőrrel való találkozás után vette az ebédlőben levő automatából.
Röviddel ezután háborítatlanul kilépett a kapun, noha az épület és
környéke ekkor már hemzsegett a rendőröktől.
S míg Oswald autóbuszon, taxival és gyalogszerrel a lakása felé
tartott, a rendőrség kiadta a rádiókörözést a feltételezett gyilkos ellen.
Személyleírását alkalmasint egy Howard Brennan nevű, negyvenöt
éves csőszerelő adta meg. Brennan a tankönyvlerakattal átellenben,
egy kőfal tetejéről figyelte a menetet, s állítása szerint látta, amint az
ötödik emelet egyik ablakából egy férfi tüzelt az elnök kocsijára.
Leírása szerint a gyilkos harminc év körüli, 175 cm magas lehetett,
testsúlya körülbelül 77 kg.
Oswald pedig hazaért, felvett egy világos színű zakót, zsebre vágta a
revolverét, majd újból elment.
Még nem járt messze a lakásától, mikor egy rendőrségi járőrautó
fékezett le mellette az utcán. Oswald megállt, majd odasétált az
autóhoz, bedugta a fejét a jobboldali ablakon, s a legnagyobb
lelkinyugalommal beszédbe elegyedett a benn ülő rendőrrel. Az az
Oswald tett így, aki alig háromnegyed órával azelőtt állítólag megölte
az Egyesült Államok elnökét! Aztán, körülbelül egy perc múlva kihúzta
a fejét az ablaknyílásból, és lassan hátrálni kezdett.
Ekkor a rendőr - J. D. Tippit - kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt és
megindult előre. Amikor a bal első sárhányóhoz ért, Oswald revolvert
rántott, és négy golyót eresztett belé. Tippit azonnal meghalt.
 Oswald ezután megindult visszafelé az utcán, ugyanabba az irányba,
amelyből jött. A tanúk szerint valami ilyesfélét motyogott: „szegény,
hülye zsaru”, vagy „szegény, nyomorult zsaru”. Egyszer-kétszer
megállt útközben, behúzódott valamelyik kapualjba, nehogy a cirkáló
járőrautókból meglássák, aztán betért egy moziba. Ott tartóztatták le a
rendőrök a Tippit-gyilkosság szemtanúitól kapott személyleírás alapján.
Nem egészen egy óra leforgása alatt másodszor nézett tehát
farkasszemet a rászegezett revolverrel. Első alkalommal - néhány
perccel a merénylet után - Marrion Baker motoros rendőr emelte rá
fegyverét a tankönyvlerakat épületében. Akkor Oswald higgadt és
nyugodt maradt.
Nem így most. „Vége! Most már úgyis mindegy!” - kiáltott fel, majd a
rendőrök vallomása szerint előhúzta revolverét, megpróbálta elsütni, s
amikor ez nem sikerült, vadul öklözni kezdett maga körül. Alig tudták
megfékezni.
A rendőrségi kihallgatások alkalmával Oswald mindvégig tagadta,
hogy megölte volna akár az elnököt, akár Tippitet. Először csak a
rendőr meggyilkolásával vádolták, néhány óra múlva azonban már az
elnök elleni merénylet elkövetésével is.
A dráma, amely két nap óta lázban tartotta Dallast és az egész
országot, november 24-én, vasárnap, a megdöbbent televíziónézők
milliós táborának szeme láttára érte el csúcspontját.
A színhely a dallasi rendőr-főkapitányság épülete volt. Oswaldot épp
az alagsorban várakozó gépkocsihoz vezették, hogy átszállítsák a
megyei börtönbe, mikor az újságírók és a rendőrök gyűrűjéből egy
zömök férfi tört ki és hasba lőtte. Oswald feljajdult, majd eszméletlenül
rogyott össze. Nem sokkal ezután a Parkland-kórházban meghalt.
A gyilkost, Jack Ruby dallasi bártulajdonost - jó néhány helybeli
rendőr régi ismerősét - haladéktalanul letartóztatták. Mint mondotta,
Mrs. Kennedyt akarta megkímélni attól, hogy Oswald tárgyalásán
tanúskodjék. Más magyarázatot tettére nem is adott.
A dráma ezzel jóformán véget is ért. Egy jelenet volt még hátra: Ruby
bírósági tárgyalása; de ez nem sok fényt derített a dallasi
eseményekre. Az erőszak és a törvénytelenség oly féktelen tobzódása
játszódott le itt, melyhez foghatót Amerika népe sohasem láthatott
még történelme színpadán.
Ezek után már csak egy feladat maradt: rendezni, csoportosítani,
majd hivatalosan rögzíteni az eseményeket. Rendes körülmények
között ez az igazságszolgáltatásra várt volna, ámde Jack Ruby színre
lépése s nem utolsósorban a dallasi rendőrség hanyagsága miatt
Oswald nem állhatott bírái elé.
Az új elnöknek, Lyndon B. Johnsonnak úgyszólván első dolga volt,
hogy egy bizottságot nevezzen ki a merénylet körülményeinek és Lee
Harvey Oswald meggyilkolásának kivizsgálására, és részletes jelentést
kérjen a vizsgálat eredményéről. A bizottság élére Earl Warren, a
Legfelsőbb Bíróság elnöke került, tagjai Richárd B. Russell és John
Sherman Cooper szenátorok, Hale Boggs és Gerald Ford képviselők,
valamint Allén W. Dulles és John J. McCloy lettek.
A demokrata párti Russell Georgia államból való, és a párt déli
jobbszárnyának rendületlen szószólója. A Kentucky-beli Cooper - az
Egyesült Államok volt indiai nagykövete - a republikánus párt liberális
szárnyához tartozik. Boggs Louisianát képviseli, és a déli demokraták
konzervatívabb csoportjának felfogását vallja. A Michigan állambeli
Ford konzervatív republikánus. Dulles a CIA szuperkémszervezet
vezetőjeként lett híres még Eisenhower idejében, a bankár McCloy
pedig Kennedynek volt a tanácsadója.
Már a bizottság összetétele is vitákra adott okot. Sokan úgy érezték,
túlsúlyban vannak benne a déli jobboldal képviselői. Kizárólagos
politikai jellegét is erősen bírálták. Vajon miért csupa olyan embert
neveztek ki a bizottságba, akinek valami köze van a kormányhoz? -
tették fel a kérdést némelyek. Miért nincsenek tagjai közt érdektelenek
is - például egy neves ügyvéd, országos hírű történész vagy kiváló
pszichiáter?
A bizottságot már a jelentés kiadása előtt sorra érték a támadások,
főképp azért, mert a bennfentes újságok révén különféle hírek
szivárogtak ki munkájáról és a vizsgálat eredményeiről, jóllehet több
tagja kijelentette: a jelentés közzétételéig nem tárnak semmit a
nyilvánosság elé.
A vizsgálatnál a bizottság csaknem kizárólag az FBI-ra és a Secret
Service-re támaszkodott. A tanúkihallgatások - egyetlenegy eset
kivételével - zárt ajtók mögött folytak. Összesen 552 tanút kértek fel
írásbeli vagy szóbeli vallomástételre. Közöttük van Johnson elnök
csakúgy, mint annak a háznak a házfelügyelője, ahol Lee Oswald
lakott.
1964. szeptember 24-én a bizottság végül is nyilvánosságra hozta
jelentését.
Ennek megállapításai semmi újat nem tartalmaznak: Kennedy elnököt
Lee Harvey Oswald gyilkolta meg, őt viszont Jack Ruby. S amennyire a
bizottság meg tudta állapítani, egyiküknek sem volt cinkosa, tettüket
egyedül, bűntársak segítsége nélkül követték el.
Az ország megkönnyebbült sóhajjal fogadta a jelentést. Akik titokban
attól féltek, hogy az elnök meggyilkolása csak olyan, mint a jéghegy
csúcsa, s a jég súlyos tömbje lent, a felszín alatt rejlik, most
fellélegeztek. Jól jellemzi ezt a hangulatot Louis Nizer neves New York-i
ügyvéd állásfoglalása.
A jelentés egyik kiadásához írt előszavában Nizer, aki Hollywood és a
Broadway csillagainak védőügyvédjeként szerezte hírnevét és
vagyonát, egyenesen azt állítja: a Warren-bizottság megállapításai oly
igazak, akár a szentírás, következésképpen minden józan embernek el
kell fogadnia őket. Enyhén szólva meglepő ez a kijelentés egy
tekintélyes ügyvéd részéről!
Persze akadtak azért jó néhányan, akik korántsem fogadták ilyen
egyértelmű helyesléssel a jelentést. Egy-két amerikai hírmagyarázó, no
meg számos kiváló európai történész és publicista vitába szállt egyes
megállapításaival, sőt kétségbe vonta a Warren-bizottság egynémely
vizsgálati módszerének helyességét is. Angliában például bizottság
alakult „Ki ölte meg Kennedyt?” elnevezéssel. S ez a bizottság,
amelynek élén tekintélyes személyiségek - Bertrand Russell, Hugh
Trevor-Roper, az oxfordi egyetem történelemprofesszora, Tony
Richardson filmrendező és Kenneth Tynan író - álltak, külön vizsgálatot
indított a dallasi merénylet ügyében, nem rejtve véka alá a
véleményét, mely szerint a Warren-bizottság megállapításai nem elég
megalapozottak.
A „Ki ölte meg Kennedyt?” bizottság vezetőinek véleményében nálunk
is, külföldön is sokan osztoztak. Szerintük a Warren-bizottság
végkövetkeztetései valahogy túlságosan sommásak ahhoz, hogy szó
nélkül tudomásul vehessük őket. Aggasztóan sok a jelentés olvasása
közben felbukkanó megválaszolatlan kérdés.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy a bizottság valóban a
közvélemény elé tárta mindazt, amit megállapíthatott a merényletről -
vagy legalábbis amit nézete szerint meg tudott állapítani. Ennek
ellenére elidegeníthetetlen joga mind az amerikai népnek, mind a világ
többi népének, hogy ott és úgy keressen választ a kérdéseire, ahol és
ahogyan lehet, sőt nemcsak joguk, kötelességük is minden effajta
hivatalos kormányjelentést nagyítóüveg alá venni, elemezni és bírálni.
John F. Kennedy halálával kapcsolatban sok fontos kérdést fognak
még feltenni a történetírók az elkövetkező években. Elmarasztalják
majd a bizottságot, bírálni fogják mulasztásait és fogyatékosságait,
lesznek kétségeik, és ezekre majd választ keresnek. Olyan horderejű
eseménynél, amilyen az elnök meggyilkolása, ez nem is lehet
másképp.
Akik nem így vélekednek, s ellenzik e kérdések feszegetését, azok
valójában azt akarják, hogy boruljon fátyol az amerikai történelem
egyik legszörnyűbb tragédiájára.
A kérdések adva vannak, s a most következő fejezetekben fel is
tesszük őket.

TETTÉNEK OKA ...

Az indítóok fontos eleme csaknem minden bűncselekménynek. A

legtöbb bűntettet meghatározott okból követik el: az egyiket
nyereségvágyból, a másikat bosszúból, a harmadikat politikai okból.
Valamely bűneset megértéséhez - legyen az egy államelnök
meggyilkolása vagy akár csak egyszerű autólopás - elsősorban az
indítóokot kell megkeresni és megérteni. Ha ezt elmulasztjuk, hiányos
lesz a kép, s éppen a legfontosabb kérdésre, a „miért”-re nem kapunk
választ.
Hébe-hóba akadnak cél és értelem nélkül elkövetett bűntettek is;
elkövetőjük rendszerint tébolyodott, az indítóok a megbomlott agy
valamelyik zugában rejlik, és épeszű ember számára többnyire
fölfoghatatlan, érthetetlen. Ez azonban ritkaság.
A látszólag értelmetlen bűncselekmények elkövetőit legtöbbször csak
tettük után nyilvánítják őrültnek. Míg tettüket el nem követik,
épeszűnek és józannak tartják őket, csupán a bűncselekmény által
lesznek a szemünkben tébolyodottak, abnormálisak. E
kriminálpszichológiai elmélet szószólói azt szeretnék elhitetni velünk,
hogy „ilyenkor valami megpattan”.
Olyan kaptafa ez, amire mindent rá lehet húzni. Meg is teszik, elég
gyakran. Ha a felületes vizsgálat folytán nincs elfogadható magyarázat
a tett elkövetésére, vagy ha a vizsgálat nem tudja kellőképpen
tisztázni az indítóokot, hamar előrántják a kaptafát, s a bűnöst
besorolják azok közé, akik pillanatnyi elmezavarukban érthetetlen
bűncselekményeket követnek el, noha addig példás, vagy legalábbis
normális életet éltek. Igaz, ami igaz, ilyen bűnesetek előfordulnak, de
sokkal ritkábban, mint ahogy a hivatalos jegyzőkönyvek alapján hinni
lehetne. Többnyire az derül ki, hogy a „pillanatnyi elmezavarban
szenvedő” már hosszabb ideje elmegyógyászati megfigyelés alatt áll,
vagy tökéletesen épelméjű, s nagyon is érthető indítóok késztette a
bűncselekmény elkövetésére.
Az elmeorvosok érthető gyanakvással fogadják ezt a „megpattanás”-
elméletet. Ők ugyanis jól tudják, hogy az elme elborulása általában
lassú folyamat; ritkán fordul elő, hogy valaki egyik napról a másikra
megőrül, s oly súlyos állapotba kerül, hogy gyilkosságra vetemedik.
Mint a legtöbb betegségnél, az elmebajnál is vannak felismerhető
tünetek, s a kór lefolyása általában előre látható. Meglepően kevés az
olyan céltalan, esztelen gyilkosság, melynek tettese ne volna régi
ismerőse a rendőrségnek vagy valamelyik elmeorvosnak. A gyilkos
elmeállapotának fokozódó romlása többnyire tudott dolog, s ezért tette
úgy fogható fel, mint e folyamat logikus stációja, a betegség
kibontakozásának tünete.
A Warren-bizottság következtetései kimondatlanul is arra a feltevésre
épülnek, hogy Lee Harvey Oswaldot valamilyen végletes elmezavarból
fakadó, megmagyarázhatatlan ok késztette az elnök meggyilkolására,
s Jack Ruby hasonló okból ölte meg Oswaldot. A bizottság szerint tehát
a történelem egyik legmegrázóbb tragédiájának két főszereplője
egyszerűen őrült.
„Az elnökgyilkosság indítóokának megállapításánál a gyilkos
személyéből kell kiindulni” - állapítja meg a jelentés, majd
hozzáfűzi: ,,Ha elemezzük Oswald családi életét, neveltetését vagy
éppenséggel ennek hiányát, továbbá tetteit, írásait és azok
visszaemlékezéseit, akik szoros kapcsolatban állottak vele, míg élt,
találunk bizonyos támpontokat, melyek az indítóokra engednek
következtetni ... A bizottság azonban nem tudta világosan
meghatározni Oswald indítóokát.”
 Más szóval, a bizottság nyíltan beismeri, hogy éppen a legdöntőbb
kérdést, az indítóok kérdését nem tudta tisztázni, sőt hozzáteszi:
„Mások is tanulmányozhatják Lee Oswald élettörténetét, és
levonhatják a maguk következtetéseit a lehetséges indítóok
tekintetében.”
A gyötrő kérdés tehát továbbra is nyitva marad. Mert ha elfogadjuk
is, hogy Oswald ölte meg az elnököt, és tettét egyedül követte el, a
„miért”-re még mindig nem kapunk választ! Mi lehetett az ok? Talán
az, hogy állítólagos tébolyult dühe éppen Kennedy személyére
összpontosult? Erre semmiféle bizonyítékunk nincs. Vagy talán
Kennedyben látta egyéni balszerencséjének előidézőjét? Ezt az
elméletet sem támasztja alá semmi. Netán azt hitte paranoiás
képzelgéseiben, hogy az elnök üldözi őt? Semmi sem vall rá, hogy így
lett volna.
Voltaképpen igen nehéz bármivel is igazolni azt a feltevést, hogy a
merénylet valamiféle elmezavar következménye. A rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján éppoly jogosan feltételezhetnénk, hogy
Oswaldnak igenis volt valamilyen ésszerű, bár általunk nem ismert oka
Kennedy meggyilkolására, mint amilyen jogos az a halála után végzett
lélektani elemzésen alapuló döntés, hogy beszámíthatatlan állapotban
hajtotta végre tettét.
Leginkább a posteriori pszichoanalízisnek nevezhetnénk azt a
módszert, mellyel a bizottság Oswald lehetséges indítóokait kutatta.
Olyan módszer ez, mellyel jóformán akármit rábizonyíthatunk valakire,
csak a pszichológiai tényeket kell megfelelően csoportosítani.
Noha a bizottság munkatársai közt nem volt sem elmegyógyász, sem
pszichológus, a jelentésnek az a része, amely - az indítóok
megállapítására irányuló törekvés jegyében - részletesen elemzi
Oswald élettörténetét, tele van ideggyógyászati szakkifejezésekkel;
egyfajta lélektani boncolási jegyzőkönyv, amely rokonoktól,
ismerősöktől, munkatársaktól és nyomozóktól kapott értesülésekből
rakja össze a teljes képet. Csakhogy egyet nem szabad elfelejtenünk:
az informátorok kivétel nélkül akkor tanúskodtak Oswald múltjáról,
amikor már tudták, hogy őt vádolják az elnök meggyilkolásával.
Ilyen értesülések alapján csoportosította a bizottság azokat a
tényezőket, melyek „befolyásolhatták” Oswaldot végzetes
elhatározásában. Íme, a lista:
„1. Mélyen gyökerező tekintély- és hatalomgyűlölet égett benne, s
ezért akárhol élt is, mindenütt szembefordult a társadalommal.
2. Nem tudott tartalmas kapcsolatot teremteni senkivel,
nyughatatlan volt, folyton új környezetre vágyott.
3. Szeretett volna történelmi tetteket véghezvinni, s időnként
kétségbeesés fogta el, amiért vállalkozásai nem sikerülnek.
4. Amint a Walker tábornok ellen megkísérelt merénylet is
bizonyítja, hajlott az erőszakra.
5. Nyíltan elkötelezte magát amellett, amit ő marxizmuson,
 kommunizmuson értett, és saját szája íze szerint magyarázta ezeket
a tanokat; erre vall ellenséges érzülete az Egyesült Államokkal
szemben, távozása a Szovjetunióba, továbbá az a körülmény, hogy
az amerikai életformával még akkor sem tudott megbékélni, amikor
már kiábrándult a Szovjetunióból, s végül megpróbált eljutni
Kubába.”
„Mindezek a tényezők - jegyzi meg a bizottság - hozzájárultak ahhoz,
hogy mindent kockára tegyen egy erőszakos és felelőtlen
cselekménnyel.”
Igen, de ezek legfeljebb csak érdekes föltevések, egy gyilkosság
indítóokául aligha fogadhatjuk el őket. Még csak következtetni sem
lehet belőlük az indítóokra, így hát változatlanul fennáll a kérdés: miért
ölte meg Oswald Kennedyt?
Bizonyára százával, talán ezrével is élnek ma az Egyesült Államokban
olyanok, akikben mélyen gyökerezik a hatalom és a tekintély
gyűlölete, akik nem képesek tartalmas kapcsolatot teremteni
embertársaikkal, hajlamosak az erőszakra, szeretnének történelmi
tetteket véghezvinni, sőt nyíltan marxistának, kommunistának vallják
magukat - már amennyire ismerik e tanokat -, s mégsem ölték meg az
államelnököt, sőt nem valószínű, hogy valaha is megtennék. Lesznek
köztük, akik boldogtalanul élnek, sohasem jutnak valamirevaló
álláshoz, megnősülnek, családot alapítanak, majd otthagyják a
feleségüket - aminthogy Oswald is végigjárta ezt az utat -, de gyilkolni
valószínűleg egyik sem fog.
Oswald valahogy más volt. Vagy igaz mindaz, amit a bizottság
megállapít róla, s ráadásul még elmebetegnek is mondható, vagy volt
rá oka, hogy megölje Kennedyt. De pusztán a felsorolt tényezőkből
nem rajzolódik ki egy elnökgyilkos képe.
Mind a vizsgálat során felszínre került, mind az egyéb forrásból
származó bizonyítékok azt mutatják, hogy a tett elkövetése idején
Oswald jogi és orvosi értelemben egyaránt épeszű volt. A probléma
éppen abból adódik, hogy ezzel a bizottság is tisztában van. A jelentés
egy szóval sem állítja, hogy Oswald elmebajos, ám a találgatásokhoz
mégis az elmekórtantól kölcsönöz szakkifejezéseket.
Oswald elmeállapotáról dr. Renatus Hartogs beszélt először
tanúvallomásában. Dr. Hartogs a New York-i „Ifjúság Háza”
javítóintézet ideggyógyász főorvosaként vizsgálta meg annak idején a
gyermek Oswaldot, akit iskolakerülés miatt küldtek az intézetbe.
- Oswald középtermetű, sovány, göndör hajú, sápadt gyerek volt,
nem valami beszédes, nem is nagyon fogékony - mondotta róla a
bizottság előtt. - Némiképp noszogatni kellett. Udvariasan viselkedett.
Kérdéseimre kissé egykedvűen, de értelmes, kerek mondatokban
válaszolt. Egy pillanatra sem szakadt el a valóságtól.
Az utolsó mondatra Wesley J. Liebler - a bizottság egyik jogi
tanácsadója - fölkapta a fejét. Nyilván arra számított, hogy Hartogs azt
mondja majd: az elmebaj első jelei már akkor látszottak Oswaldon.
Hartogs azonban kitartott véleménye mellett, és Liebler kérdésére
határozottan megismételte: Oswald egy pillanatra sem szakadt el a
valóságtól.
Ezután Hartogs bemutatta a bizottságnak azt az írásbeli jelentést,
mely az „Ifjúság Házá”-ban Oswaldról készült. Ebből egy lelki
zavarokkal küzdő fiú képe bontakozik ki - olyan fiúé, akit édesanyja a
család széthullása miatt nehézségekkel küzdve nevel. A jelentés
mindazonáltal egyértelműen leszögezi: „pszichopatologikus állapot
nem áll fenn, és semmi jel nem vall pszichopatologikus elváltozásra”. A
képzett, hozzáértő idegorvosok szerint tehát Oswald tizenhárom éves
korában teljesen épelméjű volt.
A bizottság maga is elismeri, ekkor még semmi sem vallott arra, hogy
Oswald egy szép napon megtébolyodik és gyilkossá válik. A jelentés
Hartogs tanúvallomására hivatkozva leszögezi:
„Ellentétben a merénylet után megjelent közleményekkel, az
idegorvosi vizsgálat nem találta Oswaldot gyilkos típusnak, még csak
veszélyesnek sem; nem áll fenn, hogy »életszemlélete erősen paranoid
vonásokat mutatott«, vagy intézeti felügyeletre szorult volna.”
Ha tehát a bizottság feltételezései a gyilkosság indokát illetően
helyesek, Oswald elméjének a rákövetkező 10-11 évben kellett
elborulnia. Ám a bizonyítékok nem erre mutatnak.
Oswald kétségtelenül zaklatott lelkű ifjú volt. Ezt bizonyítja élete
további 10-11 esztendeje is. Igen ám, de nem mindegy, hogy valaki
labilis lelki alkatú idegbeteg-e, vagy elmebajos: a különbség óriási. Az
utóbbi ugyanis teljesen elszakad a valóságtól, és képes minden cél és
értelem nélkül gyilkolni. Az ilyen például „isteni parancsra” hivatkozik,
vagy azt mondja: „tettemmel megváltottam a világot”. Az idegbeteg
aligha gyilkol alapos ok nélkül; ha viszont megvan rá az oka, nem riad
vissza semmitől, s rendszerint maga is tudatában van, miért követi el
tettét.
Noha Oswaldnál hiányoznak a pszichopatologikus tünetek, sok jel
arra vall, hogy ellentmondásokkal teli, ingatag lelkiállapotú, furcsa
fiatalember volt.
Az „Ifjúság Házá”-ból anyja visszaviszi szülővárosába, New
Orleansbe. Itt egy darabig megint iskolába jár. Tizenöt éves lehet,
amikor érdeklődni kezd a marxizmus iránt. A kilencedik osztály
elvégzése után kimarad az iskolából és munkát vállal. Egyik kollégája
előtt magasztalja Hruscsovot, javasolja, hogy lépjenek be együtt a
kommunista pártba (amit egyébként jómaga soha nem tesz meg), és
egyszer azt mondja neki, legszívesebben megölné Eisenhower elnököt,
amiért kizsákmányolja a munkásosztályt.
Jóllehet érdeklődése a kommunizmus, a marxizmus felé vonzza,
tizenhat éves korában felvételre jelentkezik a tengerészgyalogságnál.
Kora miatt visszautasítják. Egy esztendővel később ismét szerencsét
próbál; ezúttal beveszik.
Bár a jelentés nem sok szót veszteget erre az eseményre, érdemes
megjegyezni, hogy a fegyveres erőknél minden önkéntes jelentkezőt
alaposan megvizsgálnak, alkalmas-e a kemény katonaéletre, elviseli-e
a szigorú fegyelmet. Különösen magasra teszik a mércét a
tengerészgyalogságnál, amely azzal büszkélkedik, hogy a
legigényesebb a fegyveres testületek között. Ezen az alkalmassági
vizsgálaton bizonyára Oswald is keresztülment - legalábbis nincs okunk
feltételezni az ellenkezőjét. Ha pedig ez így van, akkor nyilvánvaló,
hogy tizenhét éves korában nemhogy elmebeteg, de még zaklatott
lelkiállapotú idegbeteg sem lehetett, különben a tengerészgyalogság
alkalmatlannak minősítette volna, mint sok ezernyi társát, akikből
sohasem lett elnökgyilkos.
Ezt a bizottság is megerősíti, mondván: „…Katonai minősítésében
semmi sem mutat arra, hogy Oswald elmeállapotának labilitása vagy
bármiféle más pszichológiai ok miatt alkalmatlan lett volna a
tengerészgyalogosi szolgálatra ...”
Oswald kis híján kerek három esztendeig szolgál a
tengerészgyalogosoknál. Már csak három hónap választja el a
leszereléstől, amikor azt kéri, helyezzék tartalékos állományba.
Kérelmét azzal indokolja, hogy gondoskodnia kell édesanyjáról, akit
baleset ért. Meg is kapja a „becsülettel szolgált” elbocsátó levelet.
(Később ezt az elismerést visszavonják, és Oswaldot nemkívánatos
elemnek minősítik - nem azért, mert rossz katona volt, hanem mert a
Szovjetunióba disszidált.)
Oswald tehát bizonyíthatóan épelméjű, amikor húszéves fejjel
leszerel a tengerészgyalogosoktól; elmezavarnak semmi nyoma. A
későbbi értesülések sem keltik azt a benyomást, hogy
pszichopatologikus személyiségváltozáson ment volna keresztül.
Alighogy visszatér a polgári életbe, elhagyja hazáját, és a
Szovjetunióba távozik. Néhány hónap híján három évig él ott. A szovjet
hatóságok először megtagadják tőle a tartózkodási engedélyt. Ekkor
öngyilkosságot kísérel meg. Az ilyesmi riasztó jel is lehet: az
idegösszeomlás kezdete. De a szovjet ideggyógyászok megállapítják:
Oswald épelméjű. Hazatérése után az FBI tartja szigorú megfigyelés
alatt, s az ő feljegyzéseik sem tartalmaznak semmit, ami elmezavarra
mutatna.
Ifj. James P. Hosty FBI-nyomozó, akire az Oswald-ügy a merénylet
idején tartozott, kijelentette a Warren-bizottság előtt: alig hitt a
fülének, amikor meghallotta, hogy Oswaldot az elnök meggyilkolása
miatt tartóztatták le.
A bizottság kérdésére, hogy mégis mi volt az első gondolata, amikor
erről értesült, Hosty így válaszolt:
- Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Mindaddig semmi okom
sem volt, hogy gyilkos hajlamúnak tartsam Oswaldot, sohasem hittem
volna, hogy megöli az Egyesült Államok elnökét. Tudomásom szerint
még csak erőszakos cselekményt se követett el soha.
Oswald elmeállapotának nyitja végeredményben a letartóztatás utáni
viselkedésében rejlik. Vajon úgy viselkedett akkor, mint aki elvesztette
a józan eszét és elszakadt a valóságtól? Vajon a gyilkosságot megelőző
24 vagy 48 órában csakugyan megpattant benne valami?
Nem! Viselkedése alig változik. Kihallgatásakor összefüggően beszél,
és szemlátomást pontosan tudja, mi történik vele. Tagadja, hogy bármi
köze lenne Kennedy meggyilkolásához vagy Tippit lelövéséhez, és
ügyvédet kér. Mindkét megnyilatkozás épeszű, józan emberre vall, aki
tisztában van szorongatott helyzetével.
A kihallgatást vezető J. W. Fritz százados, a dallasi rendőrség
gyilkossági és rablási csoportjának főnöke szerint „Oswald tudta, mit
akar, s úgy viselkedett, mint aki mindenre kész az ügyért, amit
szolgál”. - Tudom, hogy sokan dilisnek mondják - jegyezte meg Fritz -,
de a szavaiból nem ez derült ki.
A végkövetkeztetés tehát világos: a merénylet elkövetésekor Oswald
épelméjű volt. Ha pedig ez így van, akkor kellett, hogy legyen
valamilyen érthető oka - még ha ez az ok számunkra elfogadhatatlan is
-, hogy meggyilkolja az elnököt.
Itt csak két eset lehetséges: vagy őrült volt a merénylő, s ezért
rohamában minden érthető ok nélkül ölt, vagy épelméjű - habár
zaklatott és ingatag -, s akkor nyomós okból cselekedett, még ha erre
a Warren-bizottság nem is tudott rájönni.
Ám ha Oswald valóban normális volt, mi indíthatta tette
elkövetésére?
Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre a bizottság értesüléseiből sohasem
fogunk biztos választ kapni. Itt csak találgatni lehet. De ha a
bizottságnak szabad találgatnia a bűncselekmény elkövetésében
közrejátszó „tényezők” mibenlétét, miért ne tehetnénk mi is ugyanezt?
Oswald élettörténetét tanulmányozva mindenekelőtt az ötlik szembe,
hogy ez a fiatalember kora ifjúságától kezdve lázasan keres egy
politikai eszmét, melynek életét szentelheti. Emellett jóformán egész
élete telis-tele ellentmondásokkal.
Először a marxizmus iránt érdeklődik. Nem sokkal később már a
tengerészgyalogságnál találjuk, egy olyan intézménynél, amely a
leghatározottabban szemben áll a marxista nézetekkel. Egy idő múlva
a Szovjetunióba disszidál, de ott sem tud soká megmaradni, és
visszatér az Egyesült Államokba. Ezután a kubai forradalom felé fordul
a figyelme, és Castro híve lesz. De még itt sem áll meg. Egynémely
bizonyíték arra vall, hogy a New Orleans-i Castro-ellenes földalatti
mozgalomhoz is utat talál. Első nyílt erőszakos cselekedete Edwin A.
Walker tábornok ellen irányul, a második Kennedy ellen.
A Walker tábornok ellen megkísérelt merényletet a bizottság is
megemlíti a „tényezők” között, de nem Oswald politikai nézeteinek
jellemzéséül, hanem azért, hogy indokolja: Oswald igenis képes
erőszakos cselekményekre.
A jobboldali Walker tábornokot Kennedy elnök 1962-ben rendelte
haza Németországból, mivel az a vád merült föl ellene, hogy csapatait
a John Birch Társaság eszméivel fertőzi. Amióta csak Dallasban él,
neve szorosan összefonódott minden jobboldali megmozdulással.
Amikor például fel akartak venni egy néger diákot a Mississippi Állami
Egyetemre, ő volt az, aki az izgága tiltakozókat vezette. Le is
tartóztatták lazítás miatt, de a vádat később elejtették.
A tábornokot egy sereg harcias fiatalember veszi körül, többnyire
olyanok, akik parancsnoksága alatt szolgáltak Németországban. Hívei
között van az a Bemard Weissman is, aki az elnökgyilkosság napján
Dallasban tartózkodott, és egy Kennedyt támadó hirdetést tétetett
közzé a „Dallas Morning News” aznapi számában.
Walker országszerte valóságos szimbóluma a szélsőjobboldali
gondolkodásnak. Kézenfekvő tehát a feltevés, hogy az életére törő
vadidegen merénylőt politikai okok vezérlik.
Felesége szerint Oswald tervszerűen készült erre a merényletre.
Fényképeket csinált Walker házáról és a szomszédságról. Egyszer el is
halasztotta a merényletet, mert megtudta, hogy néhány nap múlva
népes összejövetel lesz az egyik közeli templomban, s remélte, hogy
akkor észrevétlenül járhat-kelhet a környéken. Még a menekülés útját
is kitervelte.
Ha Marina Oswald igazat mond, akkor itt valóban egy gondosan
előkészített politikai merénylettel állunk szemben.
Igen ám, de ha Oswald a politikai nézetei miatt gyűlölte Walkert,
hogyan gyűlölhette Kennedyt is, aki liberális demokrata volt?
A politikailag meglehetősen szűk látókörű átlagamerikai szemében ez
olyan ellentmondás, amelyre nincs magyarázat! Csakhogy ne felejtsük
el: Oswald szemében nem volt sok különbség a szélsőjobboldali Walker
tábornok és a liberális demokrata Kennedy között. Mindkettőjükben a
forradalmi, szocialista haladás és Castro ellenségét látta.
Egyes feltevések szerint Oswald a halálát megelőző években a CIA
vagy az FBI besúgója, illetve ügynöke volt - esetleg mindkettőé. Ismét
egy lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Elöljáróban le kell szögeznünk: a Warren-bizottság szerint Oswald
nem állt sem az amerikai, sem más kormány titkos szervezetének
szolgálatában. Ám a cáfolat ellenére is érdemes rámutatni néhány
érdekes körülményre.
Itt van mindjárt Oswald disszidálása, majd hazatérése. Noha Oswald a
Szovjetunióba disszidált, és ott le akart mondani amerikai
állampolgárságáról, s noha a tengerészgyalogságnál szerzett
értesülései alapján értékes katonai adatokat is kiszolgáltathatott az
oroszoknak, az Egyesült Államok kormánya, furcsa módon, a füle botját
se mozgatta; Oswaldot nem tartóztatták le, nem emeltek ellene vádat
sem kémkedés, sem egyéb hazaáruló tevékenység miatt.
Egy ízben mégis letartóztatták: Castro-párti röpcédulákat osztogatott
New Orleans utcáin, és összeverekedett néhány kubai
ellenforradalmárral. A New Orleans-i rendőrség ekkor rendzavarás
miatt fogdába dugta. Másnap reggel Oswald azt kérte, tegyék
lehetővé, hogy az FBI hallgassa ki. Fogvatartói teljesítették kívánságát:
felhívták az FBI helyi irodáját, és John L. Quigley nyomozó el is ment
Oswaldhoz a rendőrségre.
Enyhén szólva szokatlan kérés egy Castro-párti marxista részéről,
nemde? A Warren-bizottság mégsem tartja szükségesnek
megmagyarázni, miért akart Oswald az FBI képviselőjével beszélni a
New Orleans-i rendőrségen.
Nem sokkal ezután Oswald útlevelet kér. Úticéljául többek között
Lengyelországot és a Szovjetuniót jelöli meg. Mint utóbb kiderül,
valójában Kubába akar menni.
És most jön a meglepő fordulat: Oswald, akiről tudják, hogy a
Szovjetunióba disszidált, és le akart mondani állampolgárságáról, s aki
rögtön hazatérése után Castro hívéül szegődik, 24 óra alatt megkapja
az útlevelét!
Mindebből az következik, hogy ha valóban a CIA vagy az FBI ügynöke
volt, akkor nem lehetett sem baloldali, sem Castro-párti, tehát hamis
képet alkottunk róla.
Akárhogy is van, egy biztos: Oswald a politikai szélsőségek embere.
Jack Rubyról már korántsem mondhatjuk el ugyanezt. Neki soha
életében nem volt semmilyen határozott politikai nézete.
Ruby mind a bírósági tárgyaláson, mind a Warren-bizottság előtt
kitartott amellett, hogy Oswaldot erős felindulásban ölte meg, csakis
azért, hogy Mrs. Kennedynek ne kelljen tanúskodnia a merénylő
pörének tárgyalásán. Ezt a magyarázatot csak akkor fogadhatnók el,
ha abból indulnánk ki, hogy Ruby sem épeszű.
Az elmezavar viszont itt éppoly légből kapott elmélet lenne, mint
Oswaldnál. Arra ugyanis semmiféle bizonyítékunk nincs, hogy Ruby a
gyilkosság előtt őrült lett volna. Érdekes lesz, ha ezzel összefüggésben
közelebbről megnézzük, mit mond a Warren-bizottság előtt.
Kezdjük talán azzal, hogy a kihallgatás során Ruby egyszer csak
kijelenti, ragaszkodik hozzá, hogy Decker seriff és a többi jelenlevő
rendőrtiszt elhagyja a termet. S amikor ez megtörténik, így szól:
- Ha az urak többet is meg akarnak tudni tőlem, intézkedjenek, hogy
sürgősen eljussak Washingtonba. Mert a dolog önt is érinti, Warren
úr ... Én az igazat akarom vallani, a színtiszta igazat, de itt nem
tehetem. Ugye értenek a szóból?
Valamivel később ezeket mondja:
- ... Igen, de itt nem mondhatom el mindazt, amit szeretnék. Ugye
tisztában van vele Warren úr, hogy ebben a városban az ön élete sincs
biztonságban?
Amikor Ruby kijelenti, fél, hogy egész családját kiirtják, Warren elnök
emlékezteti rá, hogy a bizottság éppen egyik nővérének írásbeli
kérésére idézte őt meg, hogy kihallgassa. Ruby erre így válaszol:
- Az a levél két-három hónappal ezelőtt íródott. Én már akkor kértem
Joe Tonahillt, a védőmet, meg a többi ügyvédet, hogy hallgassanak
meg. Ha megteszik, nem került volna sor mindarra, ami most történik
velem …
- Hogyhogy? - kérdi Warren.
- Mert akkor már tudnák rólam az igazságot, azt, hogy lelkileg
teljesen összeroppantam …
- Folytassa csak ...
- ... s hogy azon a vasárnap délelőttön azért … előbb ugyanis föl se
merült bennem a gondolat, csak azon a vasárnap délelőttön, amikor
elszántam magam, hogy afféle mártír, vagy ha tetszik, ütődött
leszek ...
- De akkor nagyon felindult voltam, megrázott Mrs. Kennedy sorsa, az
a sok megpróbáltatás, amin keresztülment - mindent elolvastam róla -,
s ezért úgy gondoltam, szeretett elnökünk emlékének tartozunk azzal,
hogy megkíméljük az özvegyét: ne kelljen szegénynek visszajönnie ide,
tanúskodni ebben a gaztettben. De ezt soha nem mondhattam el, és
nem is bizonyíthattam. Ezért most azt mondják, nekem is részem van a
világ legsúlyosabb tragédiájában és leggaládabb bűntettében. Ennek
vagyok én most az áldozata. E pillanatban ugyanis az a látszat, hogy
nem Lee Harvey Oswald a bűnös Kennedy elnök meggyilkolásában,
hanem Jack Ruby.
Minthogy Warren nem fűz megjegyzést ehhez, Ruby így folytatja:
- Mert itt egy szervezet dolgozik, elnök úr, kimondom, ha az életembe
kerül is. Bili Decker is biztatott, vegyek erőt magamon, és mondjam
meg. Nos hát megmondtam ... Önre bízom, hogy elhiszi-e vagy sem ...
- Elég baj ez nekem, mert én segítettem hatalomra őket, s most
éppen az én tettem miatt forog veszélyben sokak élete.
Ruby itt elhallgat egy pillanatra, majd megkérdezi: - Ugye nem értik?
Egy őrült zavaros monológja ez? Vagy talán egy épeszű ember
erőtlen kísérlete arra, hogy a bizottság értésére adja, többet tud, mint
amennyit el mer mondani?
Mindenesetre van ennek az akadozó, kissé összefüggéstelen
vallomásnak egy-két érdekes vonatkozása. A legelső mindjárt az, hogy
Ruby mindezt nem hajlandó elmondani, amíg a helybeli rendőrtisztek
el nem hagyják a termet. Nyilván azt hiszi - okkal-e vagy ok nélkül,
nem tudjuk -, hogy tartania kell tőlük, és jelenlétükben nem beszélhet.
Ezután szemrehányást tesz a bizottságnak, mondván, ha nem várt
volna hónapokig a kihallgatással, „nem került volna sor mindarra, ami
most történik” vele - mármint Rubyval.
Vajon mit ért ezen? A Warren-bizottság nem kérdezi meg, sőt nem
feszegeti Ruby következő megjegyzését sem:
- Mert akkor már tudnák rólam az igazságot, azt, hogy lelkileg
teljesen összeroppantam ...
Egy őrültnek még elhihetnénk, hogy azért ölt meg valakit, mert meg
akart kímélni egy özvegyet a férje gyilkosának tárgyalásán való
részvételtől, ám épeszű ember szájából ez nem egyéb, mint gyenge
kísérlet az igazság leplezésére.
Ruby vallomásából úgy érezzük, csak azért folyamodik ehhez az
ürügyhöz, mert családja biztonságát félti; attól tart, ha felfedné az igazi
okot, amiért megölte Oswaldot, ezt azonnal megtorolnák a hozzá
közelállókon.
- Higgyék el, uraim - mondja a bizottság előtt -, a családom
veszélyben forog ... az életük van veszélyben …
A bizottság az alábbi logikai sorrendben csoportosította
végkövetkeztetéseit:
1. Kennedyt Oswald ölte meg, Oswaldot pedig Ruby.
2. Kettőjük között nem volt semmiféle kapcsolat; mindegyikük
segítség nélkül, önállóan hajtotta végre tettét.
3. Oswaldnak nem volt ésszerű indítóoka.
4. Következésképpen Rubynak sem volt ésszerű indítóoka.
Rubynak tehát csak akkor lehetett ésszerű oka Oswald megölésére,
ha Oswald is ésszerű okból ölte meg az elnököt. És milyen indítéka
lehetett Rubynak?
Egy válasz rögtön felötlik az emberben: Ruby azért ölte meg
Oswaldot, hogy elhallgattassa, s ne kerüljön sor tárgyalásra.
Ez a hipotézis valamiféle összeesküvést feltételez. A Warren-
bizottság viszont elveti ezt a feltevést, s ezzel kizárja annak
lehetőségét is, hogy Ruby azért ölte meg Oswaldot, mert félt, hogy
elárul valamit a merényletről.
Nem tudjuk biztosan, ismerte-e Ruby Oswaldot. De ez nem is
alapfeltétele az összeesküvésnek. Igaz, hogy nem laktak messze
egymástól, és a postafiókjuk is szomszédos volt, de ez még nem jelenti
azt, hogy találkozniuk kellett: e nélkül is részt vehettek egy
összeesküvésben, melynek célja az elnök meggyilkolása. Egy jól
szervezett összeesküvésnél még a vezetők sem igen ismerik egymást,
s a részvevők közt mindössze egy-két összekötő tartja a kapcsolatot.

VOLT-E ÖSSZEESKÜVÉS?

Ha a felületes újságolvasóktól vagy televíziónézőktől megkérdeznénk,

valóban azt állapította-e meg a Warren-bizottság, hogy Kennedy és
Oswald meggyilkolásának hátterében nincs semmiféle összeesküvés,
majdnem mind „igen”-nel válaszolna.
Pedig tévednének, mint oly sokan mások, akik csak hallomásból
ismerik a jelentés megállapításait. Válaszuk veszélyes félreértésről
tanúskodnék.
Nézzük csak, mit mond a jelentés?
„A bizottság semmiféle bizonyítékot nem talált arra, hogy akár Lee
Harvey Oswald, akár Jack Ruby egy Kennedy-ellenes hazai vagy
külföldi összeesküvésben vett volna részt ...”
Ehhez még néhány figyelmeztető szót is fűz a bizottság, mondván:
„Minthogy negatívumokat igen nehéz bizonyítani, nem tisztázható
határozottan annak lehetősége, hogy Oswald-nak vagy Rubynak társai
is voltak. Ám ha van is erre bizonyíték, az Egyesült Államok nyomozó
szervei nem jutottak a nyomára, és a bizottság sem szerzett tudomást
róla.”
Mit akar ezzel mondani a bizottság? Feltehetően azt, hogy mivel
negatívumokat igen nehéz bizonyítani, nem tagadható határozottan
annak lehetősége, hogy Oswaldnak vagy Rubynak társai is voltak.
Más szóval, a bizottság gyaníthatta, hogy mások is részt vettek az
elnök elleni merénylet elkövetésében, csak éppen bizonyítani nem
tudta. Mondatszerkesztési hiba ez, vagy freudi elszólás?
Akárhogy is van, a bizottság beismeri: nem jelentheti ki fenntartás
nélkül, hogy Kennedy vagy Oswald megölése - esetleg mindkét
gyilkosság - nem összeesküvők műve. Ez már a második beismerés. Az
első Oswald tettének indítóokára vonatkozott, amelyet a bizottság
szintén nem tudott megállapítani.
Mielőtt sorra vennénk a jelentés összeesküvésre utaló bizonyítékait,
vizsgáljunk meg néhány általános szempontot ezzel kapcsolatban.
A bizottság meghatározása szerint akkor beszélhetünk
összeesküvésről, ha akár Oswaldnak akár Rubynak bűntársa volt. Ha a
tett előkészítésében vagy végrehajtásában nem működött közre
bűnsegédi bűnrészes, nem állhat fenn összeesküvés.
Tételezzük fel mégis, hogy volt egy összeesküvés, mely az Egyesült
Államok elnökének meggyilkolására, illetve az elnök gyilkosának
elhallgattatására irányult. Egy ilyen összeesküvést felgöngyölíteni
valóban nem könnyű feladat. Az összeesküvők ugyanis mindent
elkövetnek azért, hogy a nyomozó szervek ne akadjanak a nyomukra, s
ne hozzák őket kapcsolatba az összeesküvéssel. Sőt valószínű - kivált
ha az elnök meggyilkolása a céljuk -, hogy jó előre pontosan
tájékozódnak a szövetségi és a helyi nyomozó hatóságok módszereiről,
hogy félrevezessék és hamis nyomra tereljék őket.
Megkönnyíti a dolgukat, hogy ezek a nyomozó szervek felettébb
óvatosak: nem akarnak felsülni, vigyáznak, nehogy megrendüljön
bennük a közvélemény bizalma, s be kelljen ismerniük baklövéseiket.
Az összeesküvőknek már csak azért sem nehéz elkerülniük a
leleplezést, mert a nyomozó szervek - Amerika legtöbb politikai
intézményéhez hasonlóan - eleve remélik, hogy nincs országos méretű
összeesküvéssel dolguk. Ha ugyanis ilyenre bukkannak, ez újabb
válságot eredményez, talán még nagyobbat, mint maga az
elnökgyilkosság.
Tegyük fel, volt egy csoport, amely mindenáron el akarta távolítani
Kennedyt az elnöki székből, s ezért összeesküvést szervezett a
meggyilkolására. Ha egy ilyen politikai vonatkozásokkal terhes
összeesküvésről lerántják a leplet, ez kétségtelenül jobban
veszélyezteti a nemzet biztonságát, mint maga a gyilkosság. A
Kennedy halálát követő komor napokban éppen arra volt büszke az
egész Ország, hogy a politikai hatalom átadása minden viszály és
felfordulás nélkül, simán és eredményesen ment végbe.
De vegyünk egy másik példát. Ha a bizottság azt állapítja meg, hogy
Oswald egy szélsőbal csoport megbízásából követte el tettét, olyan
antikommunista hisztéria söpör végig az országon, melyhez képest a
McCarthy-korszak is semmiség, nem szólva arról, hogy ez a leleplezés
az ország külpolitikájára s ezáltal a történelem menetére is döntő
hatással lehetett volna.
Ha viszont arra a következtetésre jut, hogy Oswald a szélsőjobboldal
ügynöke, könnyen megeshetett volna, hogy a politikailag általában
mérsékelt amerikaiak hevesen, sőt radikálisan reagálnak rá.
A bizottság azt a feladatot kapta, vizsgálja meg a merénylet
körülményeit, s az eredményt tárja az amerikai nép elé. Érthető tehát,
ha eleve azt remélte, nem fog olyasmit találni, ami megrendítheti az
amerikai társadalom alapjait, további egyenetlenséget szíthat, és
növelheti a zűrzavart.
Ne felejtsük el: noha a bizottság görcsösen úgy tesz, mintha azt
állítaná, hogy nem volt összeesküvés, valójában nem mondja ki
kereken a „nem”-et. Mindössze annyit szögez le, hogy nem talált olyan
bizonyítékot, amely összeesküvésre vallana. Ez viszont rögtön felveti a
kérdést: vajon elég alaposan s elég széles körben kereste-e?
Valójában temérdek jel mutat arra, hogy John F. Kennedy és Lee
Harvey Oswald halála egy vagy talán két különálló összeesküvő
csoport műve. Mind e jeleket a bizottság egyszerűen figyelmen kívül
hagyja. Erre két oka lehet: vagy nem tudott tárgyi bizonyítékokat
szerezni, vagy nem is akart.
Ám elég nyomós indok-e ez, ha ilyen döntő fontosságú dologról van
szó? Tüzetesebben vizsgálva a gyanús jeleket, azt találjuk, hogy java
részük igen sokatmondó, egyik-másik pedig egyenesen megdöbbentő.
Ilyen például az, hogy Oswald kihallgatásáról, melyet részben a
rendőrség, részben az FBI és a Secret Service vezetett - nem maradt
fenn jegyzőkönyv.
Oswaldot november 22-én, valamivel két óra előtt tartóztatták le, és
november 24-én 11 óra 21 perckor ölték meg. A két időpont között
azonban J. W. Fritz százados, a dallasi rendőrség gyilkossági és rablási
csoportjának főnöke többször, összesen 12 órán át ki is hallgatta.
A Warren-bizottság - nem kevésbé megdöbbentő engedékenységgel -
beismeri, hogy ezekről a kihallgatásokról nem maradt fenn sem
gyorsírásos jegyzőkönyv, sem magnetofonszalag, s hozzáteszi, hogy
Fritz százados „nem őrzött meg feljegyzéseket”. Nem azt mondja
tehát, hogy Fritz „nem készített feljegyzéseket” vagy „nem csinált
jegyzeteket a kihallgatásokról”, hanem azt, hogy „nem őrzött meg
feljegyzéseket”. Ez a fogalmazás arra enged következtetni, hogy Fritz
megsemmisített minden írásbeli dokumentumot.
A továbbiakból kiderül, hogy így is történt. A jelentéshez ugyanis
csatolva van Fritz 13 oldalas memoranduma, amely részletesen
ismerteti a feltett kérdéseket és Oswald válaszait. Az utolsó oldal
legutolsó bekezdésében Fritz ezt írja: „Tekintve, hogy jelentésemet
odavetett feljegyzések alapján és emlékezetből írtam, könnyen lehet,
hogy egyik-másik kérdés nem azon a kihallgatáson hangzott el,
amelyre itt utalok.”
Más szóval, Fritz készített feljegyzéseket, de valamennyit
megsemmisítette, miután összeállította 13 oldalas jelentését a
bizottságnak.
A bizottság azzal magyarázza Fritz eljárását, hogy kijelenti: „nem
őrzött meg feljegyzéseket”. Makacsul elkerüli, hogy kereken kimondja,
Fritz készített feljegyzéseket, de megsemmisítette őket.
Ez valóban különös. Egy nagyváros rendőrsége letartóztat valakit,
akit az Egyesült Államok elnökének meggyilkolásával gyanúsítanak, 12
órán át vallatja, ám a kihallgatásról nem marad fenn szó szerinti
jegyzőkönyv!
Köztudomású, hogy a rendőrségnek már a kihallgatás előtt
figyelmeztetnie kell a gyanúsítottat: kijelentéseit jegyzőkönyvbe veszik
és fölhasználják ellene. A Warren-bizottság megnyugtat bennünket
afelől, hogy ez Oswald esetében is megtörtént, nem sokkal a
letartóztatás után. De azt már nem árulja el, hogyan képzelte a dallasi
rendőrség a kihallgatás anyagának fölhasználását, ha még csak nem is
rögzítette Oswald szavait.
Vajon mennyire hihetünk Fritz százados jelentésének?
Akármilyen gondosan fogalmazott és átnézett okmány is ez, egy
tévedés rögtön a szemünkbe ötlik, ha a 4. oldalára lapozunk. Fritz itt a
következőket írja:
„Este 7 óra 05 perckor a kerületi ügyész irodájában, Bili Alexander
jelenlétében, aláírtam a vádemelési indítványt Oswald ellen Tippit
meggyilkolása miatt. 7 óra 10-kor Johnson bíró utasítására előállították
Tippitet.”
A gyilkossági csoportfőnök tehát eskü alatt vallja, hogy aznap este
egy halott rendőr jelent meg az egyik dallasi vizsgálóbíró színe előtt!
Akármilyen köznapi, sőt a nagy felelősség és izgalom miatt
megbocsátható tévedés is ez, egy szempontból mégiscsak fontos:
szemléltetően bizonyítja, hogy az eredeti okmányokat és
feljegyzéseket meg kell őrizni!
Oswald nem érhette meg a tárgyalást, hogy saját szavaival mondja el
a történteket. Mindazt, amit a kihallgatásokon a maga szerepéről
közölt, a jegyzőkönyv lett volna hivatva megörökíteni. Ezt ő maga is
elolvashatta és átjavíthatta, sőt aláírásával hitelesíthette volna. A
Warren-bizottság jelentéséből azonban kiderül, hogy ilyen jegyzőkönyv
nem létezik.
Hogyan fordulhat elő ez egy fejlett civilizációjú ország rendőrségénél?
Merő hanyagság volna csupán? Nem valószínű. Szokványos,
mindennapos ügyeknél még elképzelhető, hogy a rendőrség
gondatlanul jár el, ám az államelnök meggyilkolásánál már aligha.
A bizottság abból merít vigaszt, hogy a kihallgatásokon „rendszerint
részt vettek” az FBI és a Secret Service emberei is. A valóság ezzel
szemben az, hogy csupán James Bookhout FBI-nyomozó volt jelen a
kihallgatásokon, de nem biztos, hogy mindig.
Jegyzőkönyv hiányában persze azt sem lehet megállapítani, mire
terjedtek ki Fritz százados kérdései, s mire nem. A kérdéseket ugyanis
többnyire ő tette fel - ezt a bizottság is beismeri.
A Warren-jelentés szerint Oswaldot délután két óra tájt hozták be a
rendőr-főkapitányságra a Texas Moziból, s azonnal fölvitték a második
emeletre, a gyilkossági és rablási csoporthoz. Itt várt, amíg Fritz
visszaérkezett a tankönyvlerakatból, ahol a nyomozást irányította.
„Körülbelül 15-20 perc múlva - írja a jelentés - Oswaldot bevezették
Fritz százados szobájába, s megkezdődött az első kihallgatás. 4 óra 05
perckor levitték az alagsori gyűjtőbe, s míg szembesítésre várt,
megmotozták. A szokásos tárgyakon kívül öt töltényhüvelyt találtak
nála.”
Itt két figyelemreméltó dolog is szembeötlik. Az első: Fritz körülbelül
egy óra hosszat négyszemközt volt Oswald-dal, mielőtt bármelyik
szövetségi szerv - az FBI vagy a Secret Service - bekapcsolódott volna
a kihallgatásba. Hosty és Bookhout állításuk szerint 3 óra 15 perckor
értek Fritz irodájába. Eszerint az első s talán a legdöntőbb hatvan
percben csak olyanok voltak jelen Oswald kihallgatásán, akik a dallasi
rendőrséghez tartoztak. Hogy ekkor miről is volt szó, arra Fritz szavain
kívül nincs más támpontunk.
De talán még ennél is meglepőbb a második dolog. Nem egyébről
van szó, mint hogy erőszakkal lefognak egy moziban valakit, aki
revolvert ránt és megüt egy rendőrt, beviszik a rendőrségre, mert
alaposan gyanúsítható egy rendőr és az államelnök meggyilkolásával,
kihallgatják, ide-oda kísérgetik az épületben, s két teljes óráig nem
motozzák meg!
Ismételjük csak a jelentés szavait: „… s míg szembesítésre várt (ez
valamivel 4 óra 05 perc után lehetett. - S. F.) megmotozták. A szokásos
tárgyakon kívül öt töltényhüvelyt találtak nála.”
És mi van, ha Oswaldnál még egy revolver lapul? Vagy ha egy üveg
nitroglicerint, esetleg gyorsan ölő mérget hord magánál? Újabb
gondatlanság? Vagy talán abban reménykedett a dallasi rendőrség,
hogy Oswald olyasmit tesz elkeseredésében, amit ürügyül
használhatnak arra, hegy ők lőjék agyon?
Jócskán akad azonban egyéb dolog is, ami vitássá teszi a bizottság
elterelő manővereit az összeesküvéssel kapcsolatban.
Itt van mindjárt az a kérdés, hány lövést adtak le Kennedyre, s milyen
irányból jöttek a lövések. Erre később még visszatérünk. Egyelőre csak
annyit: korántsem meggyőző a bizottság ama megállapítása, mely
szerint három lövés dördült el, s mind a tankönyvlerakatból jött.
Ugyancsak vitatható az is, hogy Kennedyt mindhárom találat hátulról
érte, s hogy a Connallyt megsebesítő golyó először az elnököt találta.
Több tanú - köztük olyanok, akiket nem is idéztek a bizottság elé -
határozottan állítja, hogy az első lövés a gépkocsioszlop előtt húzódó
felüljáróról vagy annak közvetlen közeléből jött. Ha nem tévednek -
ami valószínű, hiszen a bizottság sem vonja kétségbe állításukat -,
akkor Oswaldon kívül kellett hogy legyen még legalább egyvalaki, aki
az elnökre lőtt.
Erre vall egyébként az orvosi szakvélemény is. A Parkland-kórház
orvosai - a sebeket csak ők látták eredeti állapotban - diagnózisukban
megállapították, hogy Kennedy nyaksebe úgynevezett bemeneteli seb;
más szóval: a lövés az elnököt szemből érte.
A bizottság azt állítja, hogy Oswaldnak sem a gyilkosságban, sem a
menekülésben nem volt segítőtársa. Ez valószínűtlen. Vegyük most
sorra az eseményeket, s vizsgáljuk meg az egyes mozzanatokat: vajon
bizonyítják-e vagy cáfolják a bizottság fenti megállapítását.
Amikor a gépkocsioszlop bekanyarodott a Houston Streetről az Elm
Streetre, Oswald a fegyverre szerelt távcsövön át célba vette az
elnököt a tankönyvlerakat ötödik emeletének egyik ablakából. Néhány
pillanatig nem láthatta jól, mert eltakarta egy fa, de azután újból
feltűnt az autó, és folytatta útját az Elm Streeten a felüljáró irányába. A
bizottság szerint ekkor a következő történt: Oswald meghúzta a
ravaszt, leadott egy lövést az elnökre, kioldotta a zárat, aztán újból
bebiztosította, célzott, leadta a második lövést, majd harmadszor is
végigcsinálta az egész folyamatot.
A bizottság szerint az első lövés nem talált célba, a második és a
harmadik azonban igen. Az egyik golyó hátulról hatolt az elnök
testébe, és a nyakán távozott, a másik a fején találta és leszakította a
koponyája egy részét.
Ha a második lövés tévesztett célt, akkor az egész folyamatnak alig
5-6 másodperc alatt kellett lejátszódnia, ha pedig az első vagy a
harmadik, akkor mintegy 8 másodpercre lehetett szükség - véli a
bizottság.
Más szóval, egy gyenge lövő nem egészen 8 másodperc alatt három
lövést ad le egy ócska olasz puskával, s a háromból kettő
hajszálpontosan célba talál.
Sok fegyverszakértő szerint ez fölöttébb valószínűtlen, sőt
úgyszólván lehetetlen.
A szakértők úgy vélik - s ezt a bizottság kísérletei is igazolják -, hogy
azzal a Carcano puskával, amit Oswald használt, a legkiválóbb céllövő
is nehezen tudna ilyen rövid idő alatt halálos pontossággal célba
találni. Még kevésbé várható ilyen teljesítmény Oswaldtól, aki a
tengerészgyalogosoknál csak alacsony pontszámot ért el a lövészeti
gyakorlatokon, s közvetlen közelből nem tudott eltalálni egy pontosan
kirajzolódó, mozdulatlan célpontot, amikor Walker tábornokra lőtt!
Sokkal hihetőbb volna a történet, ha a három lövés közül - a
tankönyvlerakat ablaka mellett, a padlón talált három töltényhüvelyből
ítélve ugyanis ennyit adott le a merénylő - csak egy talál célba. Ebben
az esetben viszont kellett hogy legyen egy negyedik lövés is, amit
valaki a gépkocsioszloppal szemközt állva adott le. Ez a lövés
találhatta el az elnököt a nyakán.
 Bűntársra utal az alábbi mozzanat is. Seymour Weitzman
segédrendőr egy puskát talált a tankönyvlerakat ötödik emeletén, a
hátsó lépcsőnél, néhány kartondoboz között. Megállapította, hogy 7,65
mm-es német Mauser. Csaknem 24 órán keresztül ezt tartja a gyilkos
fegyvernek a rendőrség, sőt Henry Wade kerületi ügyész, volt FBI-
nyomozó is. Csak másnap változik meg a történet. A rendőrség
bemutatja a sajtónak a gyilkos fegyvert. Ez azonban egy olasz
gyártmányú 6,5 mm-es Mannlicher-Carcano.
Futó pillantás a bemutatott puskára, s mindenki látja, mi áll rajta:
„Made in Italy” és ,,Cal. 6,5”. A Warren-bizottság szerint tévesen
identifikálták a talált fegyvert. De ezt nem könnyű megérteni. Hogyan
téveszthettek össze egy „Made in Italy” és „Cal. 6,5” feliratú puskát
egy 7,65-ös német Mauserrel? Vagy talán két puska volt?
Nem kevésbé különös mozzanat Oswald távozása a merénylet után.
A jelentés szerint a tankönyvlerakat épületét 12 óra 37 perckor
pecsételték le, de a rendőrség - Jesse Curry rendőrfőnök
rádióparancsának engedelmeskedve - nyilván jóval korábban odaért.
Oswaldnak mégis volt ideje leszaladni négy emeletet, szót váltani
Bakerrel és Trulyval az első emeleten, venni egy üveg coca-colát,
kényelmesen átsétálni az ebédlőn, s végül zavartalanul távozni.
Még furább a következő epizód. Mint a jelentésből tudjuk, Oswald
hazament, magához vette a revolverét, zakót cserélt, majd újból
elment. Távozása előtt azonban különös dolog történt.
Erről Mrs. Earlene Roberts házfelügyelőnő számolt be. Elbeszélése
szerint egy óra tájt egy dallasi rendőrségi autó állt meg a ház előtt.
Ekkor Oswald, aki összesen 3-4 percig tartózkodott odahaza, még a
szobájában volt.
- Épp a kapu előtt fékezett a kocsi és dudált - vallotta Mrs. Roberts a
bizottság előtt, - Azt hittem, hozzám jönnek, merthogy szoktam
dolgozni egy-két rendőrcsaládnak, és már előfordult, hogy valamelyik
asszony a férjével üzent, ha akart valamit. De aztán kinéztem az
ablakon és megláttam a rendszámot, s akkor rögtön mondtam is
magamban, ezek nem ők, merthogy tetszik tudni, ismerem a
rendszámukat.
A kihallgatást vezető Joseph A. Ball, a bizottság egyik jogi
tanácsadója megkérdezte:
- Hol állt meg a kocsi?
- Pont a ház előtt. De nem időztek sokáig, hamarosan továbbmentek,
befordultak a sarkon Zangs felé.
- Biztos benne, hogy a ház előtt álltak meg? - tamáskodott továbbra
is Ball.
- Az olyan biztos, mint hogy itt állok. Mindjárt tülköltek is, két rövidet,
úgy mint Alexander biztos úr meg Charles Burnley szokta, amikor
engem keres. Akkor mentem az ajtóhoz és láttam, hogy nem az ő
kocsijuk, más a rendszáma.
- Hol volt eközben Oswald?
 - A szobájában.
Ball elérkezettnek látta az időt, hogy egy lépéssel tovább menjen.
- Az autóban két egyenruhás rendőr ült?
- Igen.
- És az egyik tülkölt?
- Igen, de csak két rövidet.
A rendőrségi autó rendszámát Mrs. Roberts nem tudta pontosan
megmondani. A bizottság jelentése szerint először azt mondta, úgy
emlékszik, 106 volt a száma, később meg azt, hogy 107. Az FBI-nak
viszont már 207-ről beszélt.
A jelentés végül is leszögezi: „A nyomozati adatok szerint a
kérdéses időpontban, tehát november 22-én egy óra körül nem
tartózkodott rendőrségi jármű a North Beckley Avenue 1026
környékén. A 207-es rendszámú járőrautó a Texasi Tankönyvlerakat
épületénél volt, a 106-os rendszámúval együtt. A 170-es és a 107-es
rendszámú járőrautókat még 1963 áprilisában eladta a rendőrség;
ezeket a rendszámokat csak 1964 februárjában használták fel újra.”
Ez is egyike azoknak a furcsán naiv megállapításoknak, melyektől
szinte hemzseg a jelentés. Csak nem hiszi a bizottság, hogy az
autóban ülők beszámoltak a központi ügyeletnek a cselekedeteikről, ha
azért mentek Oswald lakása elé, hogy, a tülköléssel valamiféle jelt
adjanak neki? És miért feltételezi a bizottság, hogy az a rendőrségi
kocsi, amit eladnak, nem létezik többé, s fel sem használható? Ki vette
meg a két kocsit? Erről hallgat a jelentés.
Ám az egész drámának talán a legizgalmasabb kérdése: hogyan
ölhette meg Ruby Oswaldot? Mert ez azután végképp a dallasi
rendőrség lelkén szárad.
De vajon „csak” a bűnös hanyagság újabb példájával állunk-e
szemben - ahogyan a jelentés mérhetetlen együgyűséggel értelmezi -,
vagy pedig előre megfontolt tervvel, melyben Oswald halála csupán a
beteljesülés?
Nézzük hát újból a körülményeket. Oswald immár 48 órája fogoly. A
rendőrség vasárnap délelőtt akarja átszállítani a megyei börtönbe. Az
időpontot előre bejelentik a sajtónak és a televíziónak, hogy a
riporterek és a műszaki felszerelés idejében a helyszínen legyenek. Fő
az együttműködés!
Mindazonáltal szigorú óvintézkedéseket léptetnek életbe az
átszállítás tartamára csakúgy, mint előtte - legalábbis ezt állítják a
rendőrség emberei és a Warren-bizottság.
„Oswald beszállítása után korlátozott, de egyre hatékonyabb volt a
belépők ellenőrzése. Újságírókon kívül senkit sem engedtek fel a
második emeletre” - közli a jelentés, majd hozzáfűzi: „Kezdetben nem
tettek intézkedéseket annak megakadályozására, hogy illetéktelenek is
feljuthassanak a második emeleti folyosóra, de péntek délután
Batchelor rendőrfőnök-helyettes már őröket állított a liftekhez és a
lépcsőházi feljáratokhoz, nehogy ez megtörténjék. Elrendelte továbbá,
hogy az alagsori segédhivatal az illetékes csoportok megfelelő
igazolása után belépőt állítson ki azoknak, akiknek indokolt dolguk van
a második emeleten ...
A második emeletre belépőt kérő újságíróknak sajtóigazolvánnyal
kellett igazolniuk magukat ... A második emeleten szolgálatot teljesítő
rendőrök eskü alatt állítják, hogy gondosan igazoltattak mindenkit.”
Ám a szigorú biztonsági intézkedések ellenére „péntek éjjel Jack
Ruby fent járt a második emeleten” - állapítja meg a bizottság.
Vasárnapra valamelyest csökken a fejetlenség a rendőrség
épületében. Szombat éjjel Curry rendőrfőnök azzal búcsúzik az
újságíróktól, hogy „jöjjenek vissza délelőtt tíz órára, és akkor láthatják
mindazt, amit látni akarnak”.
A vasárnapra virradó éjszakán, fél három és három között, egy
névtelen telefonáló többször is figyelmezteti az FBI-t és a seriffet:
Oswaldot el akarják tenni láb alól. A bejelentésekről tájékoztatják
Curryt és több munkatársát. Reggel fél kilenc tájban Curry megbeszéli
Decker seriffel az átszállítás részleteit. A rendőrfőnök úgy dönt, ne a
seriff emberei irányítsák az átszállítást, hanem a rendőrség.
Indokolásul hozzáteszi: „Mi már úgyis benne vagyunk, a nyomozást is
mi vezettük, és már fel is állítottuk lenn az embereinket.”
A jelentés szerint Curry úgy határoz, hogy Oswaldot az alagsoron át
viszik ki az épületből. Két rendőrtiszt azt javasolja Fritznek, vigyék ki a
foglyot egy másik kijáraton, hadd várjanak hiába a riporterek. „Mielőtt
bárki felocsúdna, mi már a megyei börtönnél lennénk” - bizonygatlak.
Fritz erre csak annyit mond, nem hiszi, hogy Curry belemegy a
csalásba, már megígérte az újságíróknak, alkalmat ad nekik, hogy
lefényképezhessék Oswaldot.
Forrest Sorrels, a Secret Service embere ugyancsak arra unszolja
Fritz századost, beszélje rá Curryt, hogy Oswaldot titokban szállítsák
át, az időpontról ne tudjon senki. A százados őt is leinti, mondván:
Curry nem akar ujjat húzni a sajtóval.
Hiába kapnak tehát bizalmas értesítéseket, hogy Oswald élete
veszélyben van, hiába javasol más megoldást két rendőrtiszt és a
Secret Service embere, Curry és Fritz kitartanak tervük mellett: azon
az útvonalon viszik ki Oswaldot az épületből, amely az események
tanúsága szerint hozzáférhetővé teszi őt Ruby számára.
Vasárnap délelőtt kilenckor - mondja a jelentés - a rendőrség kiüríti
az alagsort, csak rendőrök maradhatnak ott. Mindenüvé őrszemeket
állítanak: az alagsorba vezető két lejárat elé, a garázsba nyíló öt
ajtóhoz és a börtöniroda melletti előcsarnok kétszárnyú ajtajához is.
Gondosan átfésülik az egész terepet; az alagsori garázsból nyíló
helyiségeket és fülkéket 14 rendőr kutatja át. Belenéznek a
klímaberendezés vezetékeibe és a vastagabb csövekbe, a garázsban
található gépkocsik csomagtartójába és utasterébe. Az
autószerelőknek megparancsolják, hogy hagyják el a garázst, a
személyzeti lift kezelőjét utasítják, hogy vigye fel a liftet a földszintre,
és maradjon ott. A két utaslift ajtaját lezárják. C. E. Talbert százados és
Patrick T. Dean őrmester szigorú parancsa értelmében az őrszemélyzet
kizárólag újságírókat engedhet be, megfelelő igazoltatás után.
Több mint 70 rendőr tartózkodik az alagsorban, amikor megjelenik
Oswald, jobbról egy detektívhez bilincselve, balról egy másik
detektívtől kísérve.
De hiába minden elővigyázatosság: Ruby mégis lejut az alagsorba, és
épp jókor, hogy egy 38-as revolverrel leadhassa a halálos lövést
Oswaldra.
Több mint 70 rendőr és mintegy 30-40 újságíró szemtanúja a
gyilkosságnak. S nem akad köztük egy sem, aki meg tudná mondani a
bizottságnak, hogyan juthatott Ruby az alagsorba. Ö maga azt állítja,
egyszerűen lesétált.
A bizottság hisz neki és megállapítja: „Ruby külső segítség nélkül,
valószínűleg a Main Street-i lejárón át jutott az alagsorba, mindössze
három perccel azelőtt, hogy elkövette tettét.”
Egyes tanúvallomások azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják. A
Main Street-i lejáratot őrző rendőr - R. E. Vaughn - eskü alatt vallja:
gondosan igazoltatott minden ismeretlent aki ott akart lemenni. Nem
látta Rubyt az a három rendőr sem, aki épp abban a pillanatban állt
meg kocsijával a lejáró előtt, amikor a bizottság szerint Rubynak az
épületbe kellett lépnie.
Ruby jelenléte az alagsorban voltaképpen nem is meglepő. Mint
láttuk, november 22-én, pénteken éjjel is ott volt a főkapitányság
második emeletén, sőt részt vett az éjféli sajtóértekezleten, amelyen
megmutatták Oswaldot a riportereknek.
Mi több, azok közé tartozott, akik Wade kerületi ügyész szavait
helyesbítve közbekiabálták, hogy Oswald nem a Szabad Kubáért
Bizottságnak a tagja, hanem a Becsületes Elbánást Kubával Bizottságé.
A jelentés szerint Ruby a gyilkosságot megelőzően csak itt kerül
kapcsolatba a merénylet eseményeivel. A valóság nem ez.
Seth Kantor, a Scripps-Howard lapok washingtoni riportere hosszabb
ideig dolgozott Dallasban. Öt éve ismeri Rubyt, igaz, csak felületesen.
November 22-én Kantor több tudósítóval együtt ott volt a Parkland-
kórházban, mikor Malcolm Kilduff, az elnök sajtótitkára 1 óra 30
perckor bejelentette Kennedy halálát. S azt állítja, Rubyt is látta a
kórházban.
Kantor tapasztalt, megbízható újságíró, és pontos, részletes
beszámolót ad a kórházi találkozásról. A bizottság ennek ellenére úgy
véli: „Kantor csak egy-két perccel 1 óra 30 perc előtt vagy után
lehetett a kórházban, s ezért nem valószínű, hogy látta Rubyt.”
Ismét egy példa arra, hogy a bizottság még a legszavahihetőbb tanúk
vallomását is figyelmen kívül hagyja, ha közlésük nem fedi
elképzeléseit.
S a krónikát még folytathatjuk, mert a merénylethez kapcsolódó
erőszakos cselekedetek sorozata Oswald halálával sem ért véget. 1964
januárjának egyik estéjén ismeretlen tettes rálőtt Warren Reynolds
autókereskedőre, aki szemtanúja volt Oswald menekülésének a Tippit-
gyilkosság után, s erről vallomást is tett. Reynolds éppen az irodáját
zárta, amikor egy 22-es kaliberű puskával fejbe lőtték az iratszekrény
mögül. Súlyosan megsebesült, de életben maradt.
Röviddel ezután a dallasi rendőrség őrizetbe vett egy Darrell Wayne
Garner nevű férfit. Azzal gyanúsították, hogy ő követte el a támadást
Reynolds ellen, de csakhamar szabadon engedték, mert Betty
McDonald, más néven Nancy Jane Mooney révén alibit igazolt. Ezt a
Miss. McDonaldot viszont néhány hét múlva rendbontás miatt őrizetbe
vették, mert összeverekedett a szobatársnőjével. Fogsága ideje alatt
állítólag felakasztotta magát a cellában. A városi fogház egyébként a
rendőr-főkapitányság épületében van.
A bizottság megint csak úgy véli: sem Miss. McDonald halála, sem a
Reynolds-eset nincs összefüggésben Kennedy és Tippit
meggyilkolásával. Merő véletlen ez is.
Végezetül vegyük sorra még egyszer azokat a jeleket, melyek
összeesküvésre utalnak:
1. Nem tudjuk pontosan, hány lövést adtak le Kennedyre, s azt sem,
milyen irányból jött legalábbis egy, ha nem több lövés.
2. Az orvosi szakvélemény szerint a golyó elöl hatolt be Kennedy
nyakába. Ez még egy merénylőt feltételez.
3. Nem világos, hány fegyvert találtak a merénylet után: egyet-e
vagy kettőt.
4. Oswald háborítatlanul távozott a tankönyvlerakat épületéből,
noha a környéken már számos rendőr tartózkodott.
5. Mialatt Oswald otthon volt, egy rendőrségi autó állt meg a ház
előtt, és tülköléssel jelt adott neki.
6. Ruby észrevétlenül bejutott a dallasi rendőr-főkapitányság
szigorúan őrzött épületébe, s több mint 70 rendőr szeme láttára
lelőtte Oswaldot.
7. Curry rendőrfőnök és Fritz százados a kockázatosabb, kevésbé
védett útvonalon vitette el Oswaldot, holott valaki jelezte, hogy
merénylet készül ellenne, s két rendőrtiszt meg a Secret Service
egyik embere is óva intette őket ettől a megoldástól.
8. Két hónappal a merénylet után rálőttek az egyik tanúra, és
súlyosan megsebesítették. A gyanúsítottnak alibit igazoló lány
öngyilkos lett a dallasi városi fogház cellájában.
E mozzanatok javarészt külön-külön is indokolttá tették volna, hogy
az összeesküvés gyanúját csak a legalaposabb vizsgálat után ejtsék el,
de így egy csokorban még inkább azt bizonyítják, hogy a bizottság
nem tudta vagy nem akarta felismerni jelentőségüket.
S ha ehhez még a hátteret is figyelembe vesszük - a gyűlölködéstől
megosztott Dallast és az elnök látogatása körül felizzó politikai
hangulatot -, végképp kétségbe kell vonnunk a bizottság
megállapítását, mely szerint alapos vizsgálat ellenére „semmiféle
bizonyítékot nem talált arra, hogy akár Lee Harvey Oswald, akár Jack
Ruby egy Kennedy-ellenes hazai vagy külföldi összeesküvésben vett
volna részt”.

HOGYAN TÖRTÉNHETETT MEG

Sok amerikai és külföldi számára szinte felfoghatatlan, hogyan

ölhették meg Kennedyt. Csodálkozva s egyben felháborodva kérdik,
hogyan történhet meg egy civilizált államban, hogy az ország fiatal,
energikus vezetőjét csak úgy lepuffantják egy nagyváros főútvonalán,
az őrizetére rendelt bonyolult apparátus meg csak nézi tehetetlenül,
ölbe tett kézzel.
A Warren-bizottság erre is megfelel; s ezen a ponton még egy-két
bírálója is egyetért vele. Szerintük a Kennedy-gyilkosság homéroszi
arányú véletlenek összejátszásának műve, az elnök halála és
gyilkosának megölése végzetszerűen elkerülhetetlen volt.
Mintha a párkák szándékosan úgy gombolyították volna Kennedy
életfonalát, hogy meghatározott időben, egy dallasi utcasarkon
találkozzék azzal, aki ugyancsak a sors akaratából, az Erinniszektől
űzve, élesre töltött fegyverrel várakozik rá.
Ám ez a magyarázat jobban illik Athén aranykorába, mint napjainkba.
Az akkori görögök éltek effajta képes beszéddel: így magyarázgatták
az életet s némely rejtélyes jelenségét. Járatosak lévén a világ
dolgaiban, tudták, hogy néha bizony nem árt óvatosan szólni a politikai
eseményekről. De azért nem hunyták be szemüket a tények előtt.
Tisztában voltak vele, hogy a homéroszi eposz jelképei mögött
valójában nagyon is eleven, gyakran fájó igazságok rejlenek.
Mi sem lehetünk vakok. A mi Iliászunk - Dwight Macdonald
hasonlatával élve - a Warren-jelentés. Csak a stílusa más: pompás
verssorok és költői képek helyett száraz jogi nyelv; vigaszul meg egy
halom adat, javarészt érdektelen és hasznavehetetlen.
Mint ahogy a görögök tudták, hogy az eposzokat nem szabad szó
szerint értelmezni, nekünk is azzal a tudattal kell tanulmányoznunk a
Warren-jelentést, hogy - ismét Macdonald szavaival - „a terjengős
jogászi fejtegetések, a habogó szakértői vallomások, a fellengzős
hivatalos nyelvezet és a paragrafuskukacok csiszolt mellébeszélése”
jobban elködösíthetik az igazságot, mint a homéroszi daktiluszok és
költői túlzások.
Majdnem minden eseménysorozatról el lehet mondani, hogy a
véletlenek találkozásából született. A mélyebb összefüggések ismerete
nélkül talán még vigaszt is találhatnánk abban, hogy ez a szörnyű
nemzeti tragédia - a Kennedy-gyilkosság - megannyi ellentmondó és
látszólag összeegyeztethetetlen elemével együtt nem egyéb, mint a
véletlenek összejátszásának eredménye. E magyarázat elfogadása
azonban súlyos veszéllyel jár: eleve meghiúsíthatja a valóban létező
összefüggések feltárását.
 A Kennedy-gyilkosság elemzésénél a Warren-bizottság a véletlen-
elméletből indul ki. Érvelését kezdettől fogva olyan eseményekre építi,
melyeket csupán a véletlen gyenge szálai kapcsolnak egymáshoz.
Alaptételként eleve leszögezi, hogy sem Oswaldnak, sem Rubynak nem
volt bűntársa. Ebből pedig - sajátos okoskodása szerint - egyenesen
következik, hogy a merénylet előtt és után bekövetkezett események
legtöbbje szintén a véletlen műve. Szorosabb összefüggés kimutatása,
valamiféle egységes háttér felderítése ugyanis azt jelentené, hogy a
bizottságnak fel kell adnia elméletét, mely szerint két abnormális
gyilkossal van dolgunk, s mindegyik indítóok nélkül, szinte légüres
térben mozogva tör célja felé.
Ezt a véletlen-elméletet variálja mindenki, aki a merényletről ír. Így
Louis Nizer, a Warren-bizottság egyik legállhatatosabb pártfogója, az
esküdtekhez szóló ügyész magabiztosságával jelenti ki: „a nagy
tragédiák egymástól távoli, időben mégis egybeeső véletlenek
láncolatából születnek”.
Példája már korántsem ilyen meggyőző: „Ha egy repülőgép
váratlanul felrobban a levegőben, és mindenki odavész, az emberek
általában nehezen hiszik el, hogy a katasztrófát véletlenek
összejátszása okozta, inkább arra gondolnak, szabotázs történt,
időzített bombát rejtettek el a gépen. Pedig sok repülőgépnél
korántsem valami rejtélyes ok idézi elő a katasztrófát, hanem a
pilótafülkében lejátszódó szerencsétlen véletlenek sorozata.”
„Ez is bizonyítja - vonja le a következtetést Nizer -, hogy az ember
élete néha csak egy hajszálon múlik.”
Néha, de nem mindig. Az utóbbi években két olyan
repülőszerencsétlenség is történt, ahol a gépen elhelyezett bomba
okozta a tragédiát.
Igen, vannak véletlenek, de vannak bombamerényletek is. Hogy a
véletlen tragédiát szül, ez éppoly kevéssé meggyőző állítás, mint az,
hogy a bombamerénylet szüli.
Ha azt akarjuk megtudni, hogyan halhatott meg Kennedy, az egyikre
éppoly kevéssé támaszkodhatunk, mint a másikra.
Nizer mégis ezt teszi. Szerinte „a Warren-bizottság jelentéséből
kiviláglik, hogy valójában olyan véletlen-sorozatról van szó, amely egy
évezredben legfeljebb egyszer fordul elő”.
A történelem - még napjainké is - mindig szolgál valami tanulsággal.
Tekintsünk csak át egy tíznapos időszakot 1965 februárjában - hátha
tanulhatunk belőle valamit.
E különös tíz nap alatt két figyelemreméltó esemény történt.
Az első: letartóztattak három férfit és egy nőt, akik fel akarták
robbantani a Washington-emlékművet, a Szabadság-szobrot és a
philadelphiai Szabadság-harangot. Hála az alapos rendőrségi
nyomozásnak és az ügyesen beépített spicliknek, a merényletet
csírájában elfojtották. A véletlennek nem jutott szerep sem az
összeesküvésben, sem a leleplezésben.
 Nem volt szerepe a második eseménynél sem. Ez egy fagyos
vasárnap estén történt. Malcolm X., a pártütő néger nacionalista -
Elijah Muhammadnak, napjaink muzulmán prófétájának egykori
követője - aznap egy manhattani bálteremben intézett szózatot
mintegy 400 hívéhez. Valahol hátul a szűk teremben egyszer csak
kavarodás támadt. Mindenki odanézett. Ezt a pillanatot kihasználva
két-három férfi talpra ugrott, s revolverrel meg egy géppisztollyal
szitává lőtte Malcolmot. A néger vezető gondosan kitervelt
merényletnek esett áldozatul.
Sokan sejtettek összeesküvést egy másik néger vezető, Medgar Evers
meggyilkolása mögött is. Öt orvul lőtte le az ismeretlen tettes.
Kétségtelen, hogy itt is politikai gyilkossággal állunk szemben.
Nizer repülőgép-katasztrófákkal példálódzik, hogy igazolja a véletlen
sorsformáló szerepét, pedig találóbban példálódzhatna ezekkel a
politikai gyilkosságokkal, amelyek arra vallanak, hogy az Egyesült
Államokban valóságos életforma lett az összeesküvés és az előre
kitervelt erőszak, s hovatovább rászokunk, hogy merényletekkel és
gyilkosságokkal oldjuk meg némely problémánkat.
Érdekes megfigyelni, hogyan vélekedtek e tekintetben közvetlenül az
elnökgyilkosság után az amerikaiak és még inkább a hírközlő szervek,
amelyek javarészt síkraszálltak a fennálló intézmények védelmében.
Már a Warren-bizottság megalakulása előtt, s azután is - be sem
várva, hogy a bizottság befejezze tíz hónapig tartó munkáját - sokan
hangoztatták: az elnök meggyilkolása nem összeesküvők műve;
Amerikában nincsenek hagyományai az ilyenfajta gyilkosságnak;
ilyesmi előfordulhat Franciaországban, Olaszországban,
Németországban és Latin-Amerikában, de nem az Egyesült
Államokban. Időt, fáradságot nem kímélve igyekeztek bebizonyítani,
hogy eddig minden elnökgyilkos őrült volt, s mind egyedül követte el
tettét. (Ez egyébként nem helytálló: példa rá Lincoln gyilkosa.)
Tegyük föl, hogy a XX. század derekáig valóban nem az
összeesküvések jellemzik az amerikai történelmet. De vajon azt jelenti-
e ez, hogy minden merényletnél automatikusan elvethetjük az
összeesküvés lehetőségét, s hogy ami eddig nem volt hagyományos,
ezután sem lehet? Világos, hogy mindkét kérdésre ,,nem”-mel kell
válaszolnunk.
Az amerikai társadalomban drámai változás megy végbe Kennedy
halála idején. S ez a folyamat ma is tart. Az utóbbi évek eseményei -
több polgárjogi vezető erőszakos halála, Kennedy, Medgar Evers és
Malcolm meggyilkolása - sajnálatos módon nem azt bizonyítják, hogy a
politikai összeesküvés távol áll az amerikai életszemlélettől, hanem
éppen azt, hogy mély gyökereket eresztett a társadalomban.
Az amerikaiaknak, ha nehéz szívvel is, de tudomásul kell venniük,
hogy az 1960-as évek derekán - a jelek szerint - sehol a világon nem
történt annyi politikai gyilkosság, mint az Egyesült Államokban.
Ám akár azt az elméletet fogadjuk el, hogy Kennedy és Oswald
meggyilkolása csupán a véletlenek ritka találkozásának műve, akár az
ellenkezőjét - vagyis azt, hogy van valami összefüggés a sok apró
mozzanat között -, arra a kérdésre, hogyan történhetett meg az
elnökgyilkosság, nem kapunk kielégítő választ a terjedelmes
jelentésből.
S ezzel együtt felmerül más kérdés is. Feltéve, hogy teljes egészében
elfogadjuk a bizottság megállapításait, megtörténhetett-e úgy a
merénylet, ahogy a jelentés mondja? Lehetséges-e, hogy valóban úgy
ölték meg az elnököt és Oswaldot, ahogyan a bizottság rekonstruálja?
Amit véletlennek hiszünk, gyakran csak ellentmondás. A Warren-
jelentés egy helyütt például közli, hogy Lee Harvey Oswald nem
mindennapos lövészteljesítményt nyújtott azzal, hogy halálra sebezte
Kennedyt, másutt viszont beismeri, hogy Oswald néhány hónappal
azelőtt elhibázta a mozdulatlan célpontot nyújtó Walker tábornokot.
Vizsgáljuk meg közelebbről ezt az esetet, hátha nyújt valami
támpontot arra, miféle véletleneket akar elhitetni velünk a bizottság.
1963. április 10-én este - mondja a jelentés - Walker tábornok az
íróasztalánál ült, és éppen az adóbevallási ívét töltötte ki. Majdnem
minden szobában égett a lámpa, s a redőnyöket még nem eresztették
le. Walker - saját elbeszélése szerint - háttal ült az ablaknak: kitűnő
célpont a jól kivilágított szobában!
Kilenc óra tájt lövés hangja verte föl az utca csöndjét. A golyó
átlyukasztotta az ablaküveget, elsüvített Walker feje fölött, és a falba
csapódott.
Aznap Oswald késő éjjel tért haza, de már a nap folyamán hagyott
egypár sort a feleségének: utasítást arra az esetre, ha letartóztatják.
Távollétében az asszony meg is találta az üzenetet.
- Elképzelni se tudtam, miért tartóztatnák le. Amikor hazajött,
megkérdeztem, mi történt. Holtsápadt volt. Már nem emlékszem, hány
óra lehetett, csak tudom, hogy nagyon későre járt. Azt felelte, ne
kérdezzek semmit, de annyit mégis elárult, hogy rálőtt Walker
tábornokra - vallja Marina a bizottság előtt, majd elmondja, hogy aznap
éjjel már nem akarta faggatni férjét, de másnap reggel újból
kérdezgetni kezdte a Walker elleni merényletről. A beszélgetésről az
asszony így számol be:
- Ekkor azt mondta, hogy Walker aljas fasiszta és egy fasiszta
szervezet feje. Még ha így van is, jegyeztem meg én, akkor sincs jogod
elvenni az életét, mire ő azt válaszolta, sokan még ma is élnének, ha
valaki idejében megöli Hitlert.
Marina beszámolójában két figyelemreméltó utalás is van, amelyből
következtethetünk Oswald jellemére. Az egyik: Oswald rögtön
hazaérkezése után bevallotta, hogy merényletet kísérelt meg Walker
ellen; a másik: később világosan meg is indokolta tettét. Amikor
viszont letartóztatták Kennedy meggyilkolása miatt, egyiket sem tette.
Hogy miért - valószínűleg örök titok marad.
A jelentés szerint a Walker elleni merényletnek nem volt szemtanúja.
Holott a valóságban egy 14 éves fiú azt vallotta a rendőrségen, hogy
két férfit látott nyomban a lövés eldördülése után, mindegyik beült a
saját kocsijába és elhajtott.
Két nappal a merénylet előtt Walker bejelentette a rendőrségnek,
hogy egyik barátja „két férfit látott ólálkodni a ház körül”.
Vallomásában pedig elmondta, hogy közvetlenül a lövés után feltűnt
neki egy autó, amely a szomszédos fasorból jött ki, a templom felől.
„Ez az autó - jegyezte meg - épp idejében érkezhetett ahhoz, hogy
felvegye a menekülni kívánó merénylőt.”
Marina szerint Oswald rögtön a lövés leadása után elmenekült. Egy
darabig futott, aztán autóbuszra szállt. Ha az orvtámadónak autója
volt, ez kétfélét jelenthet: vagy azt, hogy nem Oswald volt a támadó,
vagy azt, hogy nem egyedül hajtotta végre tettét. Oswald ugyanis nem
tudott autót vezetni. Ezt a bizottság többször is említi, mintegy
indoklásul, miért nem veszi figyelembe azoknak a tanúknak a
vallomását, akik Oswaldot a volán mellett vélték látni.
Eltekintve attól az ellentmondástól, hogy Oswald beszámolt
Marinának a sikertelen merényletről, sőt meg is indokolta tettét, van
még egy jelentős különbség a Walker elleni merénylet és az
elnökgyilkosság között, s ez az, hogy Walkert Oswald nem találta el.
Ez valóban meglepő. Olyasvalakitől, aki a tengerészgyalogosoknál
tanult meg a puskával bánni, méltán elvárhatnánk, hogy néhány lépés
távolságból eltalálja a kivilágított szobában ülő célpontot. Nagyon, de
nagyon gyenge lövőnek kell lennie annak, aki ilyet elhibáz. S lám,
Oswald mégis felsült.
Ennek ellenére hét hónappal később jóval nagyobb távolságból gyors
egymásutánban három lövést ad le, s ebből kettő eltalálja a mozgó
célpontot!
A bizottság seregnyi bizonyítékot sorakoztat föl annak igazolására,
hogy egy jó lövő a 6,5 mm-es Carcanóval is gyorsan és pontosan tud
lőni.
Három mesterfokú lövész (ez a legmagasabb kategória az Országos
Lövészegyletben) három-három lövésből álló kettős sorozatot adott le
egy toronyból, 53, 73 és 81 méterre elhelyezett álló célpontokra. A
három lövés leadása egyiküknél sem tartott tovább 8,25
másodpercnél, sőt az egyiknél csak 4,6 másodpercet vett igénybe.
Az első célpontot mindhárman minden alkalommal eltalálták, de a
második célpontra leadott hat lövés közül négy, a legmesszebb fekvő
harmadikra leadott lövések közül egy célt tévesztett.
Ha tehát Oswald valóban úgy és annyi idő alatt adta le a gyilkos
lövéseket, ahogyan a bizottság rekonstruálta, akkor a kísérlet
eredményéből ítélve jobb lövőnek kellett lennie a kísérletben részt
vevő mesterlövészek egyikénél. S ezt a jobb teljesítményt ideges
feszültségben és félelemben érte el, nem pedig egy céllövő gyakorlat
nyugodt légkörében!
Ám legyen: tegyük föl, hogy Oswald valóban ilyen jól bánt a puskával
- jobban, mint egy mesterlövész. De akkor hogyan eshetett meg, hogy
közelről elhibázott egy ülő célpontot, holott elegendő ideje volt mind a
célzáshoz, mind a lövéshez?
Noha arra vonatkozóan nem végeztetett kísérleteket a bizottság,
miképpen alakult volna a három mesterlövész eredménye ugyanolyan
körülmények között, mint amilyenek a Walker elleni merényletnél
álltak fenn, az első álló célpontnál elért telitalálataik alapján bizonyosra
vehetjük, hogy Walkert annyiszor találták volna el, ahányszor csak
akarják.
Merőben más képet kapunk Oswald lövészeti képességeiről a
tengerészgyalogság hivatalos feljegyzéseiből.
A tengerészgyalogságnál háromféle lövészeti minősítést ismernek:
„megfelelő”, „jó” és „kiváló”. Oswald kétszer tett lövészvizsgát, mialatt
a tengerészgyalogosoknál szolgált. Az első alkalommal, 1956
decemberében 212 pontot ért el, kettővel többet, mint amennyi a „jó”
minősítéshez kell 1959-ben viszont csak 191 pontja volt - egy ponton
múlt, hogy egyáltalán bekerült a legalacsonyabb kategóriába, a
„megfelelő”-ek közé.
Ifj. A. G. Folsom alezredes, a tengerészgyalogság minősítési
osztályának vezetője szerint „jó” kategóriába általában az átlagosnál
jobb lövészeket, „megfelelő” kategóriába az átlagosnál gyengébbeket
sorolják.
A második vizsga tanúsága szerint Oswald tehát átlagosnál gyengébb
lövő.
Ezt bizonyítja a Walker ellen megkísérelt merénylet is, amikor ideális
körülmények között, néhány lépésről sem tudta eltalálni célpontját.
Viszont sehogyan sem vág egybe a minősítésével az, hogy 1963.
november 22-én - a bizottság szerint - egy mesterlövészt is
megszégyenítő ügyességgel találta el a célpontot.
Oswald a sok gyakorlás folytán kezdetben aránylag jó lövő volt, mint
halljuk, de később erősen romlott a teljesítménye. Néhány év múlva
közelről célba vesz egy ülő célpontot, és elhibázza. Azután eltelik hét
hónap, és az átlagosnál gyengébb lövő csodálatos módon átalakul
mesterlövésszé, aki nem egészen nyolc másodperc alatt három
lövésből kettővel pontosan eltalálja a mozgó célpontot, vagyis olyan
teljesítményt nyújt, amire az ország legjobb lövészei közül sem
mindegyik képes.
Egyik-másik idevágó tanúvallomás szinte visszataszítóan célzatos.
Hallgassuk csak meg, mivel indokolja például a tengerészgyalogság
egyik őrnagya Oswald visszaesését:
- A 212 pontot közvetlenül egy rendkívül intenzív kiképzési időszak
után érte el. Jól képzett, tapasztalt oktatója volt, lelkesedés fűtötte,
amellett valószínűleg jó, sőt kitűnő fegyver és töltény állt
rendelkezésére!
Ez rendben is van. Az viszont már kevésbé, hogy a második vizsga
rossz teljesítményét indokolva az őrnagy szemfényvesztő
találgatásokba bocsátkozik.
- Arra vonatkozóan semmiféle adatunk nincs, milyen körülmények
között folyt le Oswald második vizsgája. Lehet, hogy aznap lövészetre
alkalmatlan, szeles, esős, borús idő volt. Valószínűleg az oktatója sem
volt olyan jó, mint az első, talán a lelkesedése is alábbhagyott már,
hiszen túl volt az újoncidőn, és nyilván hiányzott a kiképző őrmester
szigora. Még az is lehet, hogy a fegyver sem vitt már olyan jól, mint az
első alkalommal, mert megkopott a használatban.
Csupa talán, lehet, valószínű! Igen, lehet, hogy aznap lövészetre
alkalmatlan idő volt, de az is lehet, hogy a lövő volt az átlagosnál
gyengébb. Ami pedig a puskát illeti - vajon elképzelhető, hogy Oswald
szolgálati fegyvere rosszabb volt, mint az a 23 éves, ütött-kopott olasz
puska, amivel a merényletet elkövette?
A véletlenek összejátszásánál ésszerűbbnek látszik az a feltevés,
hogy Oswald mégsem bánt olyan ügyesen a fegyverrel, mint ahogyan
bánnia kellett volna ahhoz, hogy a bizottság leírásának megfelelően
elkövesse a merényletet. Ha pedig ez így van, nyilvánvaló, hogy a
bizottság leírása téves.
A céllövő képesség kérdése sokaknak fejtörést okoz. így például
Murray Kempton, a „New York World-Telegram” rovatvezetője így
vélekedik a bizottság mesterlövészekkel végeztetett ellenőrző
kísérletéről:
„Ez körülbelül olyan, mintha a bizottság kiváló versenyjátékosok
teljesítményéből következtetne egy közepes golfozó várható
teljesítményére. De még így is: a mesterlövészek 18 lövése közül 5
nem talált célba, ami nem sokkal jobb teljesítmény, mint Oswald
feltételezett átlaga. Az egyik mesterlövész három lövésből kettőt
hibázott el: ez még Oswald átlagánál is rosszabb. Mindhárman olyan
gyorsan lőttek, amilyen gyorsan csak tudtak. Ám ha Oswaldnak
valóban csak 5,6 másodperce volt, hogy leadhassa a három lövést
Kennedyre, ez azt jelenti, hogy a mesterlövészek négy esetben
bizonyultak nála lassúbbnak, és mindössze két esetben gyorsabbnak.
Mindennek ellenére a kísérlet után Ronald Simmons (ő ellenőrizte a
mesterlövészeket) úgy nyilatkozott a bizottság előtt, hogy »az
eredményből ítélve a találat igen valószínűnek látszik«. Holott az
eredmény éppen arra vall, hogy Oswald aligha találhatott három
lövésből kétszer célba.”
A gyenge lövő 1963. november 22-én elért bámulatraméltó
teljesítménye egyike a fatális véletleneknek, amelyek a jelentés szerint
egymást érték.
Ilyen véletlen, hogy Connally kormányzót és az elnököt egyazon
golyó sebesítette meg. Erre még visszatérünk, mivel a bizottság egész
elméletét arra a feltevésre építi, hogy mindössze három lövést adtak
le. Létfontosságú számára e feltevés: máskülönben nem juthatna arra
a következtetésre, hogy csak egy merénylő volt.
A véletlenek közé tartozik természetesen az is, hogy Oswald
kijuthatott a tankönyvlerakat épületéből, s hogy Jack Ruby épp a
rendőrség épületében tartózkodott, amikor Oswaldot a megyei
börtönbe akarták szállítani. S nem kevésbé meglepőek azok a
véletlenek, amelyek az elnök őrizete körül fordultak elő az FBI és a
Secret Service jóvoltából.
Jelentőségüket csak akkor mérhetjük fel igazán, ha meggondoljuk:
Oswald nem az ismeretlenség homályából lépett elő - már ami az
állambiztonsági szerveket illeti. Az FBI évek óta tudott róla. Igazán
megtett mindent, hogy fölhívja magára J. Edgar Hoover
szuperkopóinak figyelmét.
Kezdjük azon, hogy nem sokkal leszerelése után a Szovjetunióba
disszidált. Amerikát nemigen hagyják el végleg az emberek, s csak
nagyon kevesen távoznak a Szovjetunióba. Ezekre minden esetben
felfigyel a CIA, illetve, ha visszatérnek, az FBI, amely az ország belső
biztonságán hivatott őrködni.
És Oswald nem is akárhogy disszidál! Még dobra is veri: parázs
jelenetet rendez a moszkvai amerikai nagykövetségen, s erről
tudomást szereznek a szovjet fővárosban működő amerikai újságírók
is. A disszidálásról több amerikai lap is beszámol. Nem nehéz
megállapítani, hogy az izgága disszidens fel akarja adni
állampolgárságát - a dolog nem kíván különösebb felderítői leleményt,
elég belenézni az újságokba.
Míg Oswald a Szovjetunióban tartózkodik, a CIA minden lépését
figyelteti. Ennek két oka is van: értékes lehet számára, mert
értesülésekkel szolgálhat, ám ugyanakkor veszélyes is, ha netán
szovjet kém-megbízatással tér haza.
Haza is tér, de - mint a Warren-bizottság mondja - nem szovjet
ügynökként, hanem kiábrándult marxistaként. Az FBI kartotékjaiból
mindazonáltal kiderül, hogy a nyomozó iroda emberei a hazatérés
napjától egészen a merénylet elkövetéséig jóformán állandóan
megfigyelés alatt tartják.
Röviddel hazatérése után Castro hívéül szegődik, összeverekszik az
utcán néhány kubai ellenforradalmárral, s amikor letartóztatják, kéri,
hogy az FBI hallgassa ki. Erről az esetről már nemcsak az újságok
számolnak be, hanem a New Orleans-i televízió is. Szabadon bocsátása
után kétszer is megszólaltatják a rádióban: a Becsületes Elbánást
Kubával Bizottság nevében nyilatkozik.
Minderről az örökké éber FBI is tudott, de értesüléseit nem közölte a
Secret Service-szel, melynek feladata az elnök védelme. A Secret
Service pedig, úgy látszik, nem olvasott újságot, mert biztonsági
nyomozó csoportjának nyilvántartásában (amely a Warren-bizottság
értesülése szerint egymillió nevet tartalmaz) nem szerepel a
Szovjetunióba disszidált, magát marxistának és Castro tanítványának
valló Lee Harvey Oswald!
Hogy milyen gyatra módszerekkel vélt őrködni a Secret Service az
elnök személyes biztonsága felett abban az időben, mi sem bizonyítja
jobban, mint hogy titkos dossziéiban a vizsgálat tanúsága szerint
egyetlen gyanús személyt sem tartott nyilván a Dallas-Fort Worth-i
körzetből. Ez - miként a bizottság megjegyzi - annál is meglepőbb,
mert „alig egy hónappal azelőtt Adlai E. Stevensont gyalázkodó
tüntetők fogadták Dallasban”.
(Róbert I. Bouck, a Secret Service biztonsági nyomozó csoportjának
vezetője egyébként elmondotta a bizottságnak, hogy a houstoni
körzetre vonatkozó titkos dossziéban két veszélyesnek tartott személy
is szerepel: egy elmebeteg asszony és egy seriffhelyettes. Ez azért
érdekes, mert Kennedy Houstonba is ellátogatott texasi körútja során.)
A biztonsági nyomozó csoport tehát csődöt mondott, földrajzi
körzetekre épített kartotékrendszerével együtt. Épp azt a feladatot
nem tudta ellátni, amiért életre hívták: nem tudta megóvni az elnököt.
Mi ez, ha nem bűnös hanyagság?
De bűnös hanyagság az is, hogy az FBI nem közölte a Secret
Service-szel, hol járt és mit csinált Oswald a merénylet elkövetését
megelőző hetekben, noha erről pontos értesülései voltak.
1963. november 1-én az FBI már tudta, hogy Oswald a Texasi
Tankönyvlerakatnál dolgozik. James Hosty FBI-nyomozó ezen a napon
beszélt Mrs. Ruth Paine-nel, s tőle hallotta, hogy s mint megy a
fiatalember sora.
- Mrs. Paine elmondta, hogy Lee Oswald valahol Dallasban lakik, hogy
pontosan hol, nem tudja, de azt hiszi, az Oak Cliff negyedben - vallotta
erről Hosty a bizottság előtt. - Amikor megkérdeztem, nem tudja-e, hol
dolgozik, némi habozás után azt felelte, a Texasi Tankönyvlerakatnál,
Dallas központjában. Minthogy a pontos címet nem tudta, együtt
megnéztük a telefonkönyvben, s onnan állapítottuk meg, hogy az Elm
Street 411. szám alatt van.
November 4-én Hosty felhívta a tankönyvlerakatot, s ott
megerősítették, hogy Oswald valóban náluk dolgozik. Dallasi
lakáscímét azonban nem sikerült megtudnia, mert a vállalatnál Oswald
Mrs. Paine irvingi címét adta meg sajátjaként.
Mint a bizottság jelentéséből megtudjuk „Hosty már csak a merénylet
után tett további lépéseket az Oswald-ügyben”. S vajon miért csak
akkor? Hiszen néhány nap múlva már az FBI is tudta, hogy november
22-én az elnök kocsija a tankönyvlerakat előtt halad majd el. S mind
Hosty, mind az FBI többi illetékese tudta, hogy Oswald megbízhatatlan,
ellenséges érzülettel viseltetik az Egyesült Államokkal szemben, és
nyíltan támogatja Castrót.
Talán még emlékeznek rá, hogy a bizottság előtt Hosty azt mondta,
megdöbbenve értesült arról, hogy Oswaldot gyanúsítják Kennedy
meggyilkolásával, ő sohasem tartotta képesnek ilyenfajta erőszakos
cselekményre.
Tegyük fel, hogy Hosty valóban így vélekedett. De akkor is - nem azt
követelné-e az óvatosság, hogy az FBI, Oswald múltjának ismeretében,
nyomban értesítse a Secret Service-t, amint megtudja, hogy az elnök
Oswald munkahelye előtt fog elhaladni? De bizony azt. Ám az egekig
magasztalt FBI mélyen hallgat; nem jelenti a Secret Service-nek, hogy
Oswald a gépkocsioszlop útvonalának egyik épületében dolgozik, nem
figyelmezteti a dallasi rendőrséget sem.
Ezt a dallasi bűnügyi nyomozó osztály vezetőjének, Jack Revillnek a
vallomása is bizonyítja. A Secret Service-hez hasonlóan ő is a
merénylet napjának délutánján hall először Oswaldról, noha az FBI-nál
csaknem kötetnyi adat gyűlt már össze róla. Revill egyébként nem
hiszi, hogy Hosty csakugyan megdöbbent, amikor értesült róla, kit
gyanúsítanak a merénylet elkövetésével.
Ő maga röviddel Oswald letartóztatása után összefutott Hostyval a
rendőrségen, az alagsorban. Találkozásukról részletesen be is számolt
a bizottságnak.
- Amikor Mr. Hosty észrevett, odasietett hozzám, és emlékezetem
szerint azt mondta: „Jack, az elnököt egy kommunista ölte meg!”
„Micsoda?” - kiáltottam megdöbbenve.
„Lee Oswald ölte meg az elnököt!” - mondta újra.
„Ki az a Lee Oswald?” - kérdeztem.
„Szerepel a nyilvántartásunkban mint kommunista. Tudtuk, hogy
Dallasban van” - válaszolta.
- Ekkor elindultunk a lift felé, de ha emlékezetem nem csal, csak
Hosty meg én, mert Brian - az egyik detektív a csoportomból -
hátramaradt, s már majdnem a liftnél voltunk, vagy talán be is
szálltunk, amikor Hosty megjegyezte, hogy értesüléseik szerint ki is
telik tőle - mire én felfortyantam és azt mondtam: „Jim, akkor hogy
lehet …”
Itt J. Lee Rankin, a bizottság vezető jogtanácsosa félbeszakította
Revillt:
- Mit mondott, mi telik ki tőle?
- Hát az, hogy… Azt mondta, értesüléseik szerint, illetve pontosan így
mondta: „Értesüléseink szerint ki is telik tőle ...”
- De mi?
- Hogy megölje az elnököt. Legalábbis én így értelmeztem a szavait.
Megkérdeztem, miért nem közölte ezt velünk is. Ha jól emlékszem, azt
felelte, nem tehette. Őszintén szólva nem tudom, mit akart ezzel
mondani. Ugyanis az efféle értesüléseket a múltban ... Meglepett, hogy
nem szóltak egy szót se, és nem avattak be értesüléseikbe.
Revill vallomását részben megerősíti V. J. Brian - a detektív, aki egy
darabig jelen volt Hosty és Revill beszélgetésénél. Brian szerint Hosty
„odajött és azt mondta: egy Lee Oswald nevű kommunista ölte meg az
elnököt. - Micsoda? - kérdezte megdöbbenve Revill, mire Hosty
megismételte: egy Lee Oswald nevű kommunista ölte meg az elnököt.”
Hosty azt állítja, sohasem tett ilyen kijelentést, s tagadja, hogy az FBI
valaha is feltételezett volna effélét Oswaldról.
Valamelyikük tehát hazudik.
Ha ugyanis Revill igazat mond, akkor az FBI szándékosan hallgatta el
a dallasi rendőrség és a többi biztonsági szervezet előtt mindazt, amit
Oswaldról tudott. Erre utal az is, hogy amikor Revill megkérdezte
Hostyt, miért nem informálta az FBI a dallasi hatóságokat Oswaldról,
Hosty állítólag azt válaszolta, nem tehette. Revill nem is tudta, hogyan
értelmezze a szavait.
Ám akár úgy zajlott le a beszélgetés, ahogy Revill mondja, akár
másképp, egy biztos: az FBI birtokában levő anyag indokolttá tette
volna a Secret Service mozgósítását, ha egyszer tudták, hogy Oswald
ott lesz a tankönyvlerakat épületében. Az FBI ezt nem tette meg, s így
jórészt ők felelősek azért, hogy a merénylet megtörténhetett.
Volt azonban más rés is azon a páncélon, mellyel a Secret Service
körülvette Kennedyt.
Az elnök személyes őrizetével megbízott csoport kilenc tagja
igencsak különös dolgokat művelt a merényletet megelőző éjszakán. A
Warren-bizottság szerint „fegyelemsértést követtek el”.
De hát mi történt?
Mint a jelentésből kiderül, november 21-én Kennedy Fort Worth-ben
végezte a napot. Másnapra Dallas volt a program. Éjféltájt, mikor az
elnök már nyugovóra tért, a Secret Service kilenc biztonsági
őrszolgálatosa fogta magát és „benézett” néhány pohár italra a Fort
Worth-i sajtóklubba.
Volt aki csak egy félórát maradt, egy viszont hajnali kettőig ott
iddogált. A klubot elhagyva ketten visszamentek a szállodába, a
többiek felkerestek egy beatnik bisztrót. Hét őrszolgálatos közül hat
körülbelül hajnali háromig szórakozott a bisztróban, egy pedig ötig.
Megjegyzendő, hogy valamennyiüknek reggel nyolcra kellett
szolgálatra jelentkeznie.
Igaz ugyan, hogy ebben az időben - tehát amikor a sajtóklubba,
illetve a bisztróba látogattak - nem voltak szolgálatban, de a
szabályzat értelmében az elnök kíséretére rendelt Secret Service
biztonsági őrszolgálatosnak szigorúan tilos útközben szeszes italt
fogyasztani, akár szolgálatban van, akár nem!
„Mind a Secret Service fehér házbeli osztagának tagjai, mind a velük
együttműködő különleges biztonsági őrszolgálatosok, akik az elnököt
őrzik, vagy más védelmi jellegű feladatot látnak el, utazás közben
bármikor szolgálatra rendelhetők. Éppen ezért sem a fehér házbeli
osztag tagjai, sem a velük együttműködő vagy egyéb megbízatású
különleges biztonsági őrszolgálatosok nem fogyaszthatnak útközben
sem bort, sem sört, sem egyéb szeszes italt.”
De nemcsak ez a hét Secret Service őrszolgálatos volt ám ott a
beatnik bisztróban: az éjféltől reggel nyolcig szolgálatban levők közül is
lementek hárman a félórás pihenő alatt.
A Secret Service egyik felelős munkatársának tájékoztatása szerint az
elnök biztonsága felett őrködő személyek utazás közben többnyire ezt
a félórás engedélyezett pihenőt is az elnök szálláshelyén, a
szállodában töltik. Látogatásuk a bisztróban „nem fér össze
kötelességükkel, de nem is ellentétes vele”.
Mint a jelentésből kitűnik, a sajtóklubba és a bisztróba ellátogató
őrszolgálatosok közül négy „az elnök gépkocsija mögött haladó
autóban kapott felelősségteljes megbízatást; hárman az autó
hágcsóján utaztak, egy pedig a kocsiban foglalt helyet”.
S a Secret Service embereit nem büntették meg, habár nyilvánvaló,
hogy kiruccanásukkal súlyosan megszegték a szolgálati szabályzatot.
Még csak megrovásban sem részesültek. Pedig a szabályzat kimondja:
„a szeszes italok fogyasztására vonatkozó tilalom megszegése, sőt
legcsekélyebb áthágása is a szolgálatból való eltávolítást vonhatja
maga után.”
James J. Rowley, a Secret Service vezetője elismeri ugyan a bizottság
előtt, hogy rendes körülmények között az effajta vétségek szigorú
fegyelmi eljárást vonnak maguk után, de mindjárt meg is indokolja,
miért nem történt semmi ebben az esetben: nem akarta, hogy a kilenc
őrszolgálatos élete végéig viselje az elnök haláláért való felelősség
bélyegét.
Rowley határozottan állítja, hogy az elnök mögötti autóban ülő négy
Secret Service őrszolgálatos a merénylet időpontjában kifogástalan
erőnlétben volt, s éppoly jól ellátta feladatát, mintha egész éjjel aludt
volna, és egy kortyot sem iszik. Szerinte „Love Fieldtől egészen a
tragédia pillanatáig mindegyikük hibátlanul végezte a dolgát, és
cselekedeteik arról tanúskodnak, hogy teljesen józanok és éberek
voltak”.
És a bizottság el is fogadja ezt. Mert bár megjegyzi: „elképzelhető,
hogy ha ezek az emberek előző este rögtön nyugovóra térnek s nem
fogyasztanak semmiféle szeszes italt, másnap talán éberebbek lettek
volna” - végül mégiscsak ezt szögezi le: „semmi sem mutat arra, hogy
a biztonsági szolgálatot ellátók mulasztást követtek volna el, vagy ne
tettek volna meg minden tőlük telhetőt a tragédia elkerülése
érdekében.”
Korántsem ilyen biztos ebben Ralph W. Yarborough texasi demokrata
szenátor, aki valamivel az említett gépkocsi mögött utazott az elnöki
autókaravánban. A Warren-bizottságnak adott, esküvel megerősített
nyilatkozatában ő kereken kijelenti: az volt a benyomása, hogy „a
Secret Service emberei nem elég gyorsan kaptak észbe; mindössze
meglepett arcot vágtak, amikor meghallották a lövéseket”.
„Minthogy van némi fogalmam arról, milyen kiképzésben részesülnek
a szárazföldi haderő és a haditengerészet gyalogos alakulatai,
meglepett, hogy a puskaropogást hallva a Secret Service emberei nem
rántottak azonnal fegyvert” - írja többek között a szenátor.
Az első lövés még nem ölte volna meg Kennedyt. Ebben a
halottszemlén részt vevő valamennyi orvos egyetért. Mind azt állítja,
hogy a második találat lett a végzete: az, amelyik leszakította a
koponyája egy részét. Veszély esetén a Secret Service biztonsági
őrszolgálatosainak gyorsan kell cselekedniük. Erre tanítják őket.
Yarborough-val egyetértésben elmondhatjuk, hogy a gyorsaság az
egyik legmegbízhatóbb fegyverük. Ha valamelyikük észreveszi a
megvillanó puskacsövet a Texasi Tankönyvlerakat ablakában -
aminthogy néhány környékbeli ácsorgó észre is vette -, vagy ha az első
lövésre gyorsabban reagálnak, John F. Kennedy talán még ma is élne.
Örök titok marad, milyen hatással volt az éjszakai kiruccanás a
legfontosabb posztra kirendelt négy őrszolgálatosra. A tragikus
események kimenetelét már az is erősen befolyásolhatta, ha csak egy
kicsit lankadtabbak voltak azon a napon.
A bizottság furcsa mód húzódozik e különös epizód mélyebb okának
feltárásától. Miért szegték meg a szolgálati szabályzatot a Secret
Service emberei azon az éjszakán? Vajon más utazásokon is így
viselkedtek, vagy csak ez alkalommal?
Rowley szerint azért mentek a sajtóklubba, mert azt hitték, ott
haraphatnak valamit. Ennivalót azonban nem kaptak. A bisztróba pedig
„főként kíváncsiságból térhettek be, merthogy amolyan beatnik-hely:
bárki felmehet a dobogóra és szavalhat vagy gitározhat”. De vajon
elég ok ez arra, hogy valaki, akire rábízták az elnök életét, hajnali ötig
ott üljön, és beatnik-verseket meg gitárszót hallgasson?
Sajnos, nem valószínű, hogy valaha is választ kapunk erre a kérdésre,
vagy akár a többire is, amely az éjszakai kiruccanással kapcsolatban
felvetődik. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a bizottság egyiket
sem tette fel.
Az elnöki kocsi mögött utazó négy őrszolgálatos közül is csak egyet
idézett meg a bizottság: Clinton J. Hillt, aki három társával együtt
szintén ott volt a sajtóklubban és a bisztróban. De ne higgyük, hogy a
kihallgatáson afelől faggatták, mit csinált a merényletet megelőző
éjszakán - szó se róla: csupán arról a különös epizódról kérdezték,
amely közvetlenül a halálos lövés után játszódott le, amikor Jacqueline
Kennedy felkúszott a csomagtartóra. Ugyanis Hill volt az, aki akkor
megmentette az elnök feleségét a biztos haláltól.
A másik három őrszolgálatost a bizottság nem szólította fel
vallomástételre; még írásbeli nyilatkozatot sem kért tőlük.
Nyilván csak a hivatalos magyarázatra volt kíváncsi, arra, amit a
Secret Service főnöke adott, s nem akarta feszegetni sem a kiruccanás
előzményeit, sem azt, hogy mi is játszódott le ott a bisztróban.
A bizottság tehát ismét átsiklik egy fontos tényező fölött, amely
megkönnyítené a választ arra a kérdésre, hogyan történhetett meg a
merénylet. Ahelyett, hogy a részvevők meghallgatásával tisztázni
igyekeznék, milyen hatással lehetett az ivás és a kialvatlanság a kísérő
kocsiban utazó négy biztonsági őrszolgálatosra, szó nélkül elfogadja a
Secret Service vezetőjének megállapításait, noha az elismeri, különös
gonddal igyekezett elkerülni, hogy embereit megbélyegezzék.

HÁNY LÖVÉST ADTAK LE?

 A Kennedy-gyilkosság egyik legizgalmasabb kérdése: tulajdonképpen
hány lövés dördült el az alatt a néhány szörnyű másodperc alatt 1963.
november 22-én?
Első pillanatra úgy rémlik, a válasz igazán nem lehetett kemény dió a
Warren-bizottság számára, hiszen ezrek és ezrek hallották a lövéseket
- köztük olyanok, akik nem akkor hallottak először puskalövést. Három
kilőtt töltényhüvelyt, egy csaknem ép golyót és számos szilánkot is
találtak a merénylet után. Vannak tehát tanúk, vannak tárgyi
bizonyítékok. Mi kellhet még? Az ember azt hinné, ez elég a
bizottságnak, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassa, hány
lövést adtak le.
Sajnos, nem így van. Megnyugtató, kielégítő válasz helyett
ellentmondó megállapításokat, kitérő feleleteket és kétes értékű
következtetéseket kapunk.
A jelentés szerint „a bizonyítékok zöme arra vall, hogy három lövést
adtak le az elnök kocsijára”. Honnan veszi ezt a bizottság? Először is
abból, hogy sok tanú három lövést hallott; másodszor, hogy a
tankönyvlerakat ötödik emeletén, az egyik délkeleti fekvésű
sarokszobában három töltényhüvelyt találtak.
De vajon döntő bizonyíték ez? Hogy mennyire nem, azt még a
bizottság is kénytelen elismerni, legalábbis a tanúvallomások
vonatkozásában.
„A szemtanúk egybehangzó állítása szerint három lövés esett -
mondja a jelentés. - Akadtak azonban olyanok, akik csak kettőt véltek
hallani, mások viszont négyet, sőt ötöt, hatot is.”
Végeredményben tehát nem tudjuk meg, hány lövést is hallottak a
tanúk. A három üres töltényhüvely jelentőségét már bizakodóbban ítéli
meg a bizottság:
„A legdöntőbb bizonyítéknak mégiscsak azt tekinthetjük, hogy az
ötödik emeleten három töltényhüvelyt találtak. Megállapítást nyert,
hogy ezeket ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amelyikből a sebesülést
okozó golyók származnak. A bizonyítékok többsége s kivált a három
töltényhüvely alapján a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy
három lövést adtak le.”
Ez első pillantásra perdöntő bizonyítéknak látszik, feltéve, hogy
valóban csak Oswald lőtt az elnökre. Mihelyt más irányból is lőtt rá
valaki, a három töltényhüvely már aligha bizonyítja, hogy csak három
lövést adtak le. Mi több, ha nem volt más merénylő, a három
töltényhüvely akkor sem jelenti azt, hogy Oswald csak három lövést
adhatott le. Kiszedhetett egy üres töltényt lövés előtt is; ebben az
esetben a három töltényhüvely legfeljebb két lövésről árulkodik.
A bizottság azonban előre kidolgozott séma szerint építi fel érvelését.
Kijelenti, hogy csak Oswald lőtt az elnökre. S mert ez a következtetés
csak akkor állja meg a helyét, ha legfeljebb három lövést adtak le,
inkább elfogadja bizonyítékul a tanúk „egybehangzó állítását” és a
három töltényhüvelyt.
 Afelől nem lehet kétség, hogy Kennedyt legalább két lövés érte. Az
egyik a hátán (a bizottság szerint; mások szerint a nyakán), a másik a
fején. Nagyjából abban is egyetért mindenki, hogy a harmadik lövés
nem talált célba. Ezt egyébként megerősíti egy tanúvallomás is: James
T. Tague-é. Tague a felüljáró közelében állva figyelte a menetet,
amikor elkezdődött a lövöldözés. Egyszer csak erős ütést érzett az
arcán - szilánk lehetett, vagy talán a golyó nyomán felcsapódó
aszfaltdarab. Sérülését azonnal jelentette a seriffhelyettesnek, az
megvizsgálta a helyet, ahol Tague állt, és meg is találta a becsapódó
golyó nyomát a járda szélén.
Három lövés tehát mindenképp eldördült. Igen ám, de - mint tudjuk -
Connally kormányzó is megsebesült. Ez már legalább négy lövést
feltételez, s ilyenformán merőben más megvilágításba helyezi az egész
merényletet. Ha ugyanis négy lövés esett, ehhez legalább két
merénylőre volt szükség; egynél több merénylő pedig már
összeesküvést jelent. Ezt a lehetőséget azonban a bizottság eleve
elvetette, így hát nagy találékonyságra valló magyarázatot kapunk: az
egyik golyó minden bizonnyal a hátán találta el az elnököt, a nyakán át
távozott, becsapódott Connally hátába, átfúrta a mellkast, szétroncsolt
egy bordát, majd a jobb mellbimbó alatt távozva áttörte a jobb
csuklócsontot, és a bal combba fúródott.
Szó sincs róla, így is történhetett. Elképzelhető, hogy a golyó -
megfelelő sebesség és irány esetén - valóban ilyen pályát írt le. Csak
az a bökkenő, hogy Connally, a felesége, sőt több más tanú is
határozottan állítja: a kormányzót egy másik golyó sebesítette meg.
Úgy látszik, a leleményes magyarázat magát a bizottságot sem
nyugtatja meg teljesen, mert a jelentés megállapítja: „Bár a
végkövetkeztetések szempontjából érdektelen, hogy melyik golyó
sebesítette meg Connally kormányzót, a szakértői vélemények alapján
majdnem bizonyosra vehető, hogy ugyanaz, amelyik keresztülfúródott
az elnök torkán” - majd elismeri, hogy „a kormányzó vallomása s
néhány más körülmény némi véleményeltérésre adott okot e
tekintetben”.
Furcsa, szinte érthetetlen megállapítás! A végkövetkeztetésekhez
ugyanis épp azt kellene pontosan tudni, „hogy Connally ugyanattól a
golyótól sebesült-e meg, amelyiktől az elnök, vagy egy másiktól. A
kormányzó az utóbbit állítja. Eszerint legalább négy lövésnek kellett
eldördülnie. Ha pedig ez így van, akkor nem mindet Oswald adta le -
ehhez túlságosan rövid az idő, amelyet a bizottság a merényletről
készült filmfelvételek megtekintése után a lövésekre „kiszabott”.
Connally vallomása tehát egy csapásra megdönti a bizottság „egy
golyó - két sebesült” elméletét. Mint említettük, a kormányzó
közvetlenül Kennedy előtt ült a pótülésen.
- Amikor a gépkocsioszlop bekanyarodott az Elm Streetre, mintha
lövést hallottam volna - vallotta a bizottság előtt. - Ösztönösen jobbra
fordultam, mert úgy rémlett, a hang a jobb vállam mögül jött.
Hátranéztem, de nem láttam semmi szokatlant, csak embereket a
járda szélén. Még az elnököt se láttam a szemem sarkából. Ez szöget
ütött a fejembe, mert amint a lövés hangja elhatolt a tudatomig,
fölismertem, hogy puskától származik, és már akkor… egyetlen
gondolat villant csak át az agyamon: merénylet történt. Minthogy nem
láttam az elnököt, jobban hátrafordultam, ezúttal balfelé, de csak félig
fordulhattam meg - körülbelül így, kissé balra tekintve, mert abban a
pillanatban ütést éreztem a hátamon ... mintha valaki hátba vágott
volna. Rögtön arra gondoltam, hogy ez... hogy rámlőttek. Amint
lenéztem és láttam, hogy csupa vér vagyok, felötlött bennem a
gondolat: többen vannak ... vagy ha nem, akkor a merénylő automata
fegyvert használ.
Connally összesen két lövést hallott, de azt nem, amelyik
megsebesítette. Véleménye szerint az egész nem tartott tovább 10-12
másodpercnél. Amikor Arlen Specter, a bizottság egyik jogi
tanácsadója megkérdezte, melyik lövés találta el, a jóképű, szőke
texasi kormányzó habozás nélkül felelte: - A második.
- Miből gondolja ezt, kormányzó úr? - firtatta tovább Specter.
- Nos, megítélésem szerint az első semmiképp se lehetett, mert
annak hallottam a hangját. Bár nem ismerem a szóban forgó fegyver
hordsebességét, tudom, hogy a lövedékek sebessége általában
nagyobb, mint a hangé. Amikor az első lövést meghallottam, az a
golyó már elérte az elnöki kocsit, nekem viszont a lövés elhangzása
után még volt időm először jobbra fordulni, majd félig balra, csak
ezután éreztem az ütést a hátamon. Elképzelhetetlen, hogy az első
lövés sebesített volna meg, csak utána éreztem az ütést, nyilván a
golyóét - én annak véltem -, de a második lövést nem hallottam. Ebben
biztos vagyok. Mindössze két durranás jutott el a fülemig, azt hiszem,
az első és a harmadik.
- Ön szerint mi lehetett az oka, hogy a másodikat nem hallotta?
- Azt hiszem épp az, hogy a lövedék sebessége nagyobb, mint a
hangé. Mielőtt meghallhattam volna, már eltalált. Mert abban biztos
vagyok, hogy a második lövést nem hallottam. Lehet, hogy csak az
ijedtség miatt, de lehet, hogy a becsapódás hatására - a hang nem
hatolt a tudatomig. Ha mást nem, legalábbis a vállsebemet csak a
második lövés okozhatta. A harmadik semmiképpen sem, mert amikor
eldördült, én már hátrahanyatlottam és hallottam, sőt láttam, persze
nem magát a golyót, csak a hatását - tehát a harmadik nem lehetett,
és véleményem szerint az első sem.
Ezt Mrs. Connally vallomása is megerősíti:
- Az első lövésre hátrafordultam, és láttam, amint az elnök a torkához
kap. Azután mindjárt meghallottam a másodikat, amelyik eltalálta a
férjemet. Emlékszem, rögtön az első lövés után, amikor
hátrafordultam, a férjem felkiáltott: „Jaj, ne, ne!” - aztán jött a
második, ami eltalálta, ekkor jobbra dőlt, összecsuklott, mint a sebzett
vad, és azt hörögte: „Végünk van, mindnyájunkat megölnek!”
 Hasonlóképpen cáfolja a bizottság elméletét azoknak az orvosoknak a
vallomása, akik megvizsgálták a két sebesültet, majd behatóan
tanulmányozták sebeiket.
Közéjük tartozik dr. Charles F. Gregory, a Parkland-kórház orvosa, aki
a merénylet napján kezelte Connallyt. Szerinte a golyó, amelyik a
kormányzót eltalálta, „nem úgy viselkedett, mintha előzőleg már
beleütközött volna valamibe”.
Erre a következtetésre jut egy másik Parkland-kórházbeli orvos is, dr.
George T. Shires. Specter kérdésére, okozhatta-e Connally sebeit az
elnök nyakán átfúródott golyó, dr. Shires a következőket mondja:
- Elméletben igen. Hogy itt mégsem ez történt, abból gondolom, hogy
a kormányzó hallotta az első lövést, és még hátra is fordult, mielőtt
megsebesült. Erre biztosan emlékszik. Amellett olyan helyzetben
lehetett… nyilván hirtelen fordult meg, és ezért gondolom, hogy a
második lövés találta el.
De ez még nem minden. Connally vallomásában van még egy
érdekes szempont, amit a bizottság ugyancsak figyelmen kívül hagy. A
kormányzó feltételezi, hogy nem az a golyó fúródhatott a mellkasába,
amelyik a csuklóján és a combján megsebezte. Emlékezzünk csak, mit
mond: „Ha mást nem, legalábbis a vállsebemet csak a második lövés
okozhatta” - vagyis: nem lehetetlen, hogy a csukló- és combsérülés
nem attól a golyótól származik, amelyiktől a vállseb.
Ezt az elméletet két orvos tanúvallomása is alátámasztja. Tőlük a
bizottság főként arra kívánt feleletet kapni, hogy az a golyó, amelyik
feltevése szerint Kennedyt a hátán találta, majd Connallyba csapódott,
azonos lehet-e azzal, amelyet a Parkland-kórházban találtak a
kormányzó hordágyán, vagyis elképzelhető-e, hogy a golyó kiesett
Connally combjából.
Arlen Specter kérdésére, hogy a kis híján ép golyó azonos lehet-e
azzal, amelyik Connally combjába fúródott, dr. James J. Humes (ő
vezette Kennedynél a halottszemlét november 22-én éjjel) a
következőket feleli: - Valószínűtlennek tartom. A Parkland-kórházbeli
lelet szerint a golyó a comb középső részének alsó harmadába hatolt
be, s a röntgenfelvételek fémszilánkokat mutatnak a combban. E
szilánkokat nem távolították el, feltehetően még most is a kormányzó
combjában vannak. Elképzelhetetlen, hogy ebből a golyóból kerültek
oda.
Humes tehát kétli, hogy a két sebet - a mellkason és a combban -
ugyanaz a lövedék okozta. Ez a véleménye dr. Róbert R. Shawnak, a
Parkland-kórház orvosának is.
- A mellsérüléseket még okozhatta az említett golyó, de a
csuklósebet aligha. A csuklóban ugyanis mind a röntgenezésnél, mind
a műtétnél fémszilánkokat találtunk.
Nem akadt egy szemtanú, aki azt vallotta volna, hogy Connally
ugyanattól a golyótól sebesült meg, mint az elnök. A bizottság ismét a
bizonyítékok ellenére, magának Connallynak a vallomása ellenére
hozta meg döntését - s ez nem is meglepő.
Mert mi történik, ha a bizottság hisz a bizonyítékainak és arra a
következtetésre jut, hogy Connally más golyótól sebesült meg? Bizony
összedől a gondosan fölépített elmélet, mely szerint a merényletet egy
elmeháborodott követte el egymagában, segítőtársak nélkül. Ha
ugyanis Connally más golyótól sebesült meg, akkor legalább négy
lövésnek kellett eldördülnie, annyit viszont egyetlenegy merénylő nem
adhatott le.
De a bizottság nemcsak Connally sebesüléséről fest ilyen zavaros
képet, hanem Kennedyéről is. Emlékezhetünk rá: a jelentés szerint az
elnököt két lövés érte, egy a hátán, egy a fején. Az első golyó a jobb
csecsnyújtvány - a fül mögötti csont - csúcsa alatt, körülbelül 14
centiméterrel a jobb vállízület fölött hatolt testébe, áthaladt rajta, majd
elöl, a nyakán távozott, valamivel az ádámcsutka alatt, körülbelül a
nyakkendőcsomó magasságában. A második golyó a koponya hátsó
jobbfelén hatolt be, és elöl jobboldalt távozott.
Az elnök sebeit két orvoscsoport látta. Az egyik a dallasi Parkland-
kórházban, közvetlenül a merénylet után, a másik a Bethesdában, a
halottszemlén. Ez utóbbi alkalommal röntgen- és fényképfelvételek is
készültek a holttestről és a sebekről. E döntő fontosságú leleteket a
Bethesda orvosai átadták a Secret Service-nek. Nyilvánosságra egy
sem került; még a Warren-bizottság tagjai sem láthatták őket.
E fényképek és röntgenfelvételek hiányában a bizottságnak két
támpontja lehetett csupán, amikor meg akarta határozni a sebesülések
helyét: a halottszemlét végző orvosok vallomása és néhány nem
egészen pontos, de azért hasznavehető rajz, melyeket egy illusztrátor
készített - nem a fényképek és a röntgenfelvételek alapján, hanem az
egyik Bethesda-beli orvos útmutatásai szerint.
Eredeti feljegyzés nem maradt fenn a halottszemléről: elégette az
orvos, aki készítette. Íme, egy újabb Fritz százados!
Dr. James J. Humes két nappal a halottszemle után, november 24-én
eskü alatt beismerte, hogy megsemmisítette a feljegyzéseket:
„Alulírott James J. Humes igazolom, hogy a Haditengerészeti
Orvostudományi Főiskola A 63-272 sz. halotti bizonyítványára
vonatkozó előzetes feljegyzéseket elégettem, a fenti bizonyítvánnyal
kapcsolatos többi iratot pedig eljuttattam felsőbb hatóságokhoz.”
De vajon miért semmisítette meg dr. Humes ezeket a feljegyzéseket,
melyek vázlatos jellegük ellenére is sok mindent elárulhattak volna?
Nem tudjuk. Aminthogy azt sem tudjuk, miért nem érdeklik a
bizottságot az elnök holttestéről készített fényképek és
röntgenfelvételek, holott segítségükkel minden kétséget kizáróan
tisztázhatná a sebek helyét.
Márpedig ha nem ismerjük a sebek pontos helyzetét, nem tudhatjuk
azt sem, lehetséges vagy akár valószínű-e mindaz, amit a bizottság a
merényletről mond.
Így hát csak az illusztrátor rajzaira támaszkodhatunk. Mit mutatnak
ezek a rajzok?
Az egyiken két egymás mellett álló emberi alakot láthatunk elöl- és
hátulnézetben. Mindkettőn jelek mutatják, hol hatolt be a golyó az
elnök testébe. Tüzetesen megvizsgálva a két rajzot, érdekes dolog ötlik
a szemünkbe: a hátulnézeti rajzon a sebhely lejjebb van, mint az
elölnézetin. Az alakok egyforma magasak, az arányok pontosak. S a
hátulnézeti figurán mégis lejjebb van a sebhely!
Ha a rajz jó, ez annyit jelent, hogy a golyó, amely feltehetően lefelé
tartva csapódott az elnök hátába, érthetetlen módon felfelé távozott.
Még érthetetlenebb, hogy ugyanez a lövedék - a bizottság szerint -
másodszor is irányt változtatott, s lefelé tartva száguldott át Connally
testén.
A második rajz Kennedy fejét és vállát ábrázolja hátulról és
oldalnézetben. Ezen a hátsó seb helyzete egészen más, mint az első
ábrán; sokkal feljebb van, közel a tarkóhoz, oldalnézetben pedig
lejjebb.
Valamelyik rajz tehát hibás. Hogy melyik, azt csak a röntgenfelvételek
és a fényképek dönthetnek el. Ezeket viszont nem áll módunkban
megtekinteni.
De nemcsak a sebek helyzetét, a jellegüket is pontosan kell
ismernünk, ha el akarjuk dönteni, valóban egy helyről, a
tankönyvlerakat épületéből adták-e le a lövéseket Kennedyre, mint
ahogy a bizottság állítja.
Kétféle lőtt seb létezik: bemeneteli és kimeneteli. Az első általában
szabályos, kerek kis nyílás, amilyet nagy sebességű, egyenes pályájú
lövedékek vágnak. A második már tépett szélű, minthogy a testből
távozó lövedék rezeg és szétroncsolt szövetet tol maga előtt.
Valamely lőtt sebről úgy állapíthatjuk meg legbiztosabban,
bemeneteli-e vagy kimeneteli, hogy alaposan megvizsgáljuk. Ha a
sebszélek egyenetlenek és tépettek, több mint valószínű, hogy
kimeneteli sebbel van dolgunk. Ha viszont sima és kerek a seb,
feltehető, hogy a behatoló golyó ütötte.
Az elnök nyakán talált kerek kis sebhelyet a Parkland-kórház orvosai
az első vizsgálatnál még bemeneteli sebnek minősítették. Hogy miért?
Egyrészt azért, mert vizsgálatuk felületes volt, és nem vették észre,
hogy az elnök hátán is van egy seb, másrészt mert a nyakseb kerek
volt és sima szélű. Orvosok és ápolónők egyaránt azt hitték, hogy ott
hatolt be a golyó.
Ha ez igaz, akkor a lövésnek nem az elnök háta mögül, a
tankönyvlerakat felől kellett jönnie, hanem szemből.
A Warren-bizottság ezzel szemben azt állítja, hogy a Bethesdában
végzett halottszemle bizonysága szerint a nyakseb kimeneteli seb, az
elnök hátán talált kis sebhely pedig bemeneteli, vagyis a lövedék hátul
fúródott be, és a nyak alsó részén áthaladva, körülbelül a nyakkendő
csomójával egy magasságban távozott.
A Bethesda orvosai sajnos nem vonhattak le semmiféle
következtetést a nyaksebből, egyszerűen azért, mert nem is látták.
Ugyanis a halottszemle időpontjában ez a seb már nem volt meg: a
Parkland-kórház orvosai felvágták és kitágították - tehát lényegében
szétroncsolták -, hogy egy gégecsövet illesszenek bele a légzés
megkönnyítésére.
A bizottság jelentéséből megtudjuk, hogy „az első tetemvizsgálat
alkalmával az orvosok nem találtak olyan nyílást, amely a nagyobb
hátsó nyakizmokba vezetett volna. Akkor még nem tudták, hogy az
elnök nyakán is volt egy lőtt seb, azt ugyanis teljesen eltüntette a
gégecső beillesztésére végzett bemetszés.”
A Bethesda orvosai csak két órával a vizsgálat befejezése után,
november 23-án kora hajnalban, az egyik Parkland-kórházbeli orvossal
folytatott telefonbeszélgetésből értesültek róla, hogy a légcsőmetszés
egy lőtt sebet tüntetett el. S minthogy jó ideig nem tudtak a
nyaksebről, arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy a hátsó sebet
nem a távozó, hanem a behatoló golyó ütötte, s az nem is hagyhatta el
az elnök testét. A kérdés most már csak az: mennyiben befolyásolta
őket a végkövetkeztetésben ez a téves értesülésen alapuló
megállapítás?
Dr. Humes feljegyzései nélkül még azt sem tudjuk, mennyire vezette
félre a hátseb a patológusokat, lévén hogy merőben téves
premisszákból indultak ki.
Érdekesen vall erről a kérdésről Roy Kellerman, aki szintén jelen volt
a halottszemlén:
- A szemlét hárman végezték. Mi, Secret Service-béliek ott álltunk
Finck ezredes mellett, amikor az elnök tetemét vizsgálta és egy
szondával a vállon levő sebbe kotort. Ekkor megkérdeztem, hol ment ki
a lövedék, mire ő azt felelte, itt nincs olyan kivezető csatorna, amin
keresztül távozhatott volna.
Más szóval: dr. Finck, aki még nem értesült a nyaksebről, nem tudta
megállapítani, merre távozott a golyó, amely az elnök hátába fúródott!
Rejtélyes!
Vajon miért nem tudta követni a golyó útját az elnök holttestében a
behatolás helyétől a kilépés helyéig? Még ha nem is volt tudomása a
nyaksebről, a látható nyomok alapján megállapíthatta volna, hogy a
golyónak a nyakon át kellett távoznia. Egy tapasztalt kórboncnok
(márpedig dr. Finck annak számít) a golyó útját követve minden
bizonnyal rájön, hogy az csakis a nyakon át, a légcsőmetszés helyén
távozhatott - feltéve persze, hogy a jelek csakugyan erre mutatnak.
Elképzelhető az a magyarázat is, mellyel Glen A. Bennett, a Secret
Service embere szolgál. Bennett három társával az elnök mögötti
gépkocsiban utazott, s előző éjjel velük együtt szórakozott a
sajtóklubban, majd a bisztróban. Noha neve nem szerepel a tanúk
listáján, s annak sincs nyoma, hogy a bizottság kihallgatta volna, a
jelentés furcsa mód mégis hivatkozik rá.
A bizottság szerint Bennett a lövést hallva azt hitte, játékpatront
sütöttek el, és „az elnökre nézett”. Aztán még egy durranást hallott, és
látta, hogy „a lövés eltalálta az elnököt, körülbelül 10 centiméternyire
a jobb válla alatt. Rögtön ezután újabb lövés dördült, ez hátul a
koponya jobb oldalán találta.”
Bennett elbeszélése arra vall, hogy Kennedyt három lövés érhette. Az
első a nyakán - ezt szemből adták le -, a második a hátán, a harmadik
a fején. Az első lövés hatását Bennett nem láthatta, hiszen ő az elnök
mögötti autóban ült. Ha az első lövés valóban elöl érte az elnököt, a
második meg a hátán, akkor a hátul behatoló golyónak nem is lehetett
kimeneteli nyílása, mert mindkét lövedék Kennedy testében maradt!
Erre a következtetésre jut Vincent J. Salandria philadelphiai ügyvéd is,
aki a jelentésnek a lövések számára és irányára vonatkozó
megállapításait elemezve így ír a „Liberation” folyóiratban: „Ha igaz,
amit Finck ezredes mondott, és a sebnek valóban nem volt kivezető
csatornája, egy csapásra megdől az az elmélet, hogy valamennyi
lövést egy ember adta le. Ebben az esetben ugyanis más golyó okozta
a hátul talált sebet, s megint más a nyakon levőt. Ebből viszont az
következik, hogy az egyik lövést olyasvalaki adta le, aki az elnökkel
szemben állt. A tankönyvlerakatban talált három töltényhüvelyhez
tehát egy golyó is járul, ami még egy merénylőt feltételez, mert egy
ember nem adhatta le mind a négy lövést a rendelkezésre álló időn
belül.”
Még zavarosabbá válik a dolog, ha megnézzük a ruhadarabokat,
melyeket Kennedy a merénylet napján viselt.
Robert A. Frazier FBI-nyomozó a következőket mondja az elnök ingén
és zakóján talált lyukakról:
- Az ing hátán, mintegy 14 és fél centiméterre a gallér felső szélétől
és 2 centiméterrel jobbra az inghát középvonalától egy lyuk volt.
Hasonló lyukat találtam az elnök zakóján is, körülbelül 13 és fél
centiméterre a gallértól és 4 és fél centiméterre a középvarrástól.
A csekély eltérés Frazier szerint azzal magyarázható, hogy „a gallér
egy helyütt nyilván felcsúszott egy kicsit”.
Végezzünk egy kísérletet! Mérjünk le egy zakón 13 és fél centimétert
a gallértól a középvarrásig, s innen 4 és fél centimétert jobbra. Frazier
szerint ezen a ponton érte a lövés Kennedyt. Hogyan juthatott innen a
lefelé tartó golyó Kennedy ádámcsutkája alá? Sehogyan. A kísérlet
bebizonyítja: ez lehetetlen.
A Warren-bizottság tudomásul veszi ugyan a zakón és az ingen talált
lyuk létezését és helyzetét, de arról nem szól, mennyire ellentmond ez
saját feltevésének, annak, hogy a háton keresztül behatoló, lefelé tartó
golyó a nyakon át távozott!
Arlen Specter és dr. Humes azzal próbálják indokolni az
ellentmondást, hogy Kennedy izmos volt, és amikor a lövés érte, épp
fölemelte a jobb kezét, amitől viszont az ing és a zakó is fölhúzódott.
Ezzel szemben - mint a filmfelvételek bizonyítják - a lövés pillanatában
az elnök csak a halántékáig emelte a karját. S még ha magasan a feje
fölé emeli mindkettőt, a zakó és az ing akkor sem csúszhat föl annyira,
hogy a lövedék ott szakítsa át a zakót, ahol átszakította, és lefelé
haladva úgy távozzék, ahogy a bizottság állítja.
Nézzük, mivel támasztja alá a bizottság azt az állítását, hogy az elnök
nyakán talált seb kimeneteli seb. Minthogy a sebet csak a Parkland-
kórház orvosai látták eredeti állapotában - a gégemetszés előtt -,
elsősorban az ő véleményük mérvadó.
A bizottság kérdésére, hogy pusztán külső képe alapján bemeneteli
seb lehetett-e a nyakon levő sérülés, vagy kimeneteli, dr. Malcolm
Perry, a Parkland-kórház egyik orvosa, aki a legtöbbet fáradozott, hogy
megkönnyítse a haldokló elnök utolsó perceit, azt feleli: éppúgy
lehetett az egyik, mint a másik.
Egy kollégája, dr. Charles J. Carrico „eléggé kereknek” és sima
szélűnek minősíti a sebet, dr. Charles R. Baxter pedig „kerekdednek”
írja le, s hozzáteszi: - Inkább revolvergolyó okozta sebhez hasonlított, a
széle nem volt olyan egyenetlen, mint általában a nagy sebességű
puskagolyó ütötte sebeké. Akkor nem tudtuk megállapítani, illetve nem
állapítottuk meg, hogy bemeneteli-e a seb vagy kimeneteli, de a
később megtalált fegyver kaliberéből ítélve ma azt mondanám, inkább
bemeneteli.
Ronald C. Jones - szintén a Parkland-kórház orvosa - még ennél is
tovább megy, amikor megindokolja, miért tartja a sebet inkább
bemenetelinek, mint kimenetelinek:
- A lyuk kicsi volt és viszonylag szabályos, vagyis olyan, amilyet a
behatoló golyó üt. Kizártnak nem tekinthető, hogy a seb kimeneteli, de
akkor a lövedék igen lomhán távozhatott, különben nem lett volna
ilyen kicsi a roncsolás. Mert ha a golyó nagy sebességgel távozik,
akkor a kimeneteli seb más, jóval nagyobb a szövetroncsolás, mint
amit jelen esetben mutatott a futólagos vizsgálat.
Ha tehát a lövedék a puskagolyók átlagsebességével haladt, akkor
dr. Jones szerint bemeneteli sebbel állunk szemben. Ha viszont a
lövedék valamilyen oknál fogva az átlagosnál kisebb sebességgel
haladt, akkor hogyan tehette meg vélt útját Kennedy nyakán keresztül
Connally hátába, onnan a mellkasába, s végül a csuklóján át a
combjába? Lomha golyóknak nincs ilyen átütő erejük.
De felmerül egy másik kérdés is. Ha az a golyó, amely állítólag
Kennedy nyakán át távozott, ilyen szabályos kis lyukat ütött, alig
roncsolva szövetet, akkor hogyan lehetséges, hogy a néhány
pillanattal később ugyanabból a puskából kilőtt golyó, amely hátulról
fúródott az elnök fejébe, kilépéskor letépte a koponya jó részét?
A bizottság nemcsak azt a perdöntő bizonyítékot mellőzi, amit a
halottszemlén készített fényképek és röntgenfelvételek képviselnek,
hanem furcsa mód még a sebek leírásától is megfoszt bennünket,
holott ez is fényt deríthetne sok mindenre.
Jacqueline Kennedy vallomásában elmondja, hogy lövéseket hallott,
majd valaki felkiáltott: „Irány a legközelebbi kórház!” - s a halálosan
sebesült elnök az ölébe hanyatlott. Itt azonban megszakad a vallomás,
folytatás helyett csak egy zárójelbe tett mondatot olvashatunk: „A
sérülésről szóló rész törölve.”
A bizottság nem indokolja, miért cenzúrázza a vallomást. Csak
feltételezzük, hogy az ország népének érzékenységét akarja kímélni.
Nyilván azt gondolja, hogy az amerikaiak számára elviselhetetlen
olvasmány lenne az, aminek az elbeszélése nem volt elviselhetetlen
Mrs. Kennedy számára.
Bármennyire megható is ez a tapintat, mégsem helyénvaló. Nekünk
nem arra van szükségünk, hogy a Warren-bizottság kímélje az
érzékenységünket. Nem is ez volt a feladata. A bizottságtól azt vártuk,
hogy teljes képet adjon a merényletről, s elénk tárja az igazságot. A
sebesülések részletes leírásának törlése Mrs. Kennedy vallomásából - a
többi kihagyással és megkerüléssel egyetemben - azt bizonyítja, hogy
nem kaptuk meg, amit elvárhattunk.
Még riasztóbb az a feltevés, hogy a bizottság azért hagyta ki a sebek
leírását Mrs. Kennedy vallomásából, mert nem egyezett az
elképzeléseivel. A cenzúrázás tehát csak tápot ad a gyanúnak, hogy a
vizsgálat vezetői szándékosan titkolnak valamit.
Mint láttuk, nyomós érvek cáfolják a bizottság elméletét, mely szerint
Connally ugyanattól a golyótól sebesült meg, mint az elnök. Sok a
tisztázatlan kérdés akörül is, vajon pontosan úgy sebesült-e meg az
elnök a nyakán és a hátán, ahogy a bizottság állítja.
Ezek szerint könnyen lehet, hogy több mint három lövés esett, s
legalább az egyik más irányból jött, nem a tankönyvlerakat épületéből.
De honnan jöhetett?
Talán még emlékeznek rá, hogy amikor eldördült az első lövés, a
nézelődők közül sokan a vasúti felüljáró irányába pillantottak, amely
épp az elnök kocsija előtt húzódott. Decker seriff rögtön utasította is az
embereit a parancsnoki kocsiból, hogy menjenek a
rendezőpályaudvarra.
A tankönyvlerakat és a vasúti felüljáró között, az Elm Street északi
oldalán egy füves halom emelkedik. Északi peremét végig fák
szegélyezik, a tankönyvlerakattól egészen a felüljáróig. A Union
Terminal vasúttársaság egyik szemaforellenőre, S. M. Holland a
felüljárón állt, szemben a gépkocsioszloppal, amikor elkezdődött a
lövöldözés.
Holland azt mondja, lövést hallott és látta, amint Kennedy a torkához
kap. Csakhamar újabb lövés dördült; szerinte ez találta el Connallyt
- Aztán újra lövést hallottam - fűzi hozzá -, ez volt a harmadik, majd
megint egyet - összesen négy lövést számoltam össze. És közben ott a
fák között...
Itt Hollandet félbeszakítja Samuel Stern, a bizottság egyik
jogtanácsosa, és megkérdezi:
- Azokra a fákra gondol, amelyek az Elm Street északi oldalát
szegélyezik?
 - Ezekre itt ni - mutat Holland a fényképen látható fákra a kis halom
mentén, majd így folytatja: - Lövést hallottam, legalábbis olyan volt a
hang, bár nem tudom, hogy csakugyan lövés volt-e, és a fák közül füst
szállt fel mintegy két - két és fél méter magasra a talajtól. Ahol én
álltam, onnét jól lehetett látni a füstöt. Olyan volt, mint mikor valaki
rakétát röppent fel, vagy valami hasonlót... még a hangja is arra
emlékeztetett. Nem is volt olyan hangos, mint az előző durranások
vagy lövések, de biztos, hogy négyet hallottam ...
Billy W. Hargis rendőr, aki az elnöki autó bal oldalán haladt a
motorkerékpárjával, azt mondja a bizottság előtt, hogy az első
pillanatban nem tudta megállapítani, honnan jönnek a lövések, de
rögtön leugrott a motorról és átszaladt az utcán, a felüljáró irányába,
mert látta, „hogy az emberek szétrebbennek és arrafelé futnak”, aztán
a Texasi Tankönyvlerakat épülete felé tekintett, „de akik ott álltak,
nem néztek föl az épületre, nem tettek semmi olyat, amiből arra
lehetett volna következtetni, hogy tudják, honnan jönnek a lövések” ...
Hargis ezután fölrohant a halomra, ott nem látott semmi gyanúsat, s
így a parancsnak engedelmeskedve visszament a tankönyvlerakathoz,
hogy segédkezzen a lezárásnál.
Clyde Haygood szintén az elnök kocsija mellett haladt a
motorkerékpárjával, csak valamivel hátrább. Éppen bekanyarodott a
Houston Streetről az Elm Streetre, amikor meghallotta a lövéseket
- Az emberek a földre vetették magukat az Elmen, néhányan meg a
pályaudvar irányába mutogattak és futni kezdtek arrafelé...
Megpróbáltam rögtön átugratni az északi oldalra, a 400-as tömbnél, de
a járda túl magas volt, ezért otthagytam a motort az utcán, és
elrohantam a sínek felé ...
Mrs. Jean Hill tanítónő a tankönyvlerakattal szemben, az Elm Streeten
túl húzódó füves emelkedőről figyelte a menetet, vagyis az épülettől és
a vele szomszédos kis halomtól délre foglalt helyet. A többi tanúhoz
hasonlóan ő is azt állítja, hogy „az első lövésnél Connally nem sebesült
meg”.
A tanítónő szerint a lövések - legalábbis részben - a halom felől
jöttek, a vele átellenes oldalról, s nem kétséges, hogy háromnál több
lövés dördült el. Néhány órával a merénylet után meg is mondja egy
magát fel nem fedő Secret Service biztonsági őrszolgálatosnak: - Miért
nem hisznek nekem? Hülyének néznek? Folyton három lövésről
beszélnek, holott én legalább négyet hallottam, ha nem hatot...
Mrs. Hill azt állítja, hogy erre a Secret Service embere a következő
szavakkal válaszolt: - Nézze asszonyom, mi ott álltunk az ablaknál, és
mi is több lövést hallottunk, de mert három sebünk és három golyónk
van, egyelőre csak három lövésről beszélhetünk.
A tanítónő nem volt egyedül akkor: mellette állt a barátnője, Mary
Moorman. Öt mégsem idézte be vallomástételre a bizottság,
aminthogy nem volt kíváncsi Charles Drehm dallasi szőnyegkereskedő
vallomására sem, noha Drehm a „Dallas Time Herald” tudósítójának
adott nyilatkozata szerint mindössze három méternyire állt az elnök
kocsijától, amikor az első lövés eldördült. A cikk azt is közli, hogy a
kereskedő „úgy emlékszik, az elnököt oldalról vagy elölről érték a
lövések”.
Nem hallgatta ki a bizottság a tankönyvlerakat alelnökét, O. V.
Campbellt sem, aki a merénylet időpontjában Roy Truly főraktárnokkal
együtt az épület kapujában állt. Csak a „Dallas Morning News”-ból
tudjuk, hogy Campbell „az épülettől nyugatra fekvő halom felé futott”,
mert úgy vélte, onnan jönnek a lövések ...
Ugyancsak mellőzte a bizottság a „Dallas Morning News” négy női
alkalmazottjának meghallgatását, holott ők akkor épp a halmon
tartózkodtak. Egyikük - Mary Woodward - még cikket is írt a látottakról
a lapba. Ebben elmondja, hogy mind a négyen ott ültek a halom
pázsitján, szemközt az Elm Streettel, amikor hirtelen „rettenetes,
fülsiketítő zajt” hallottak a hátuk mögül, jobbfelől.
Márpedig ha a hátuk mögül hallották, akkor a lövések nem jöhettek a
tankönyvlerakat ötödik emeletéről, az ugyanis balra esett tőlük! S
miféle „fülsiketítő zajt” hallhattak? Ezt nem kérdezi meg a bizottság
sem Mary Woodwardtől, sem a társaitól!
A bizottság - mint említettük - „a szemtanúk egybehangzó állítása”
alapján jut arra a következtetésre, hogy csak három lövés esett. De
hogyan beszélhetünk egybehangzó állításról, amikor sok szemtanút ki
sem hallgattak, egyes vallomásokon meg egyszerűen átsiklanak? Ez
aligha jogcím arra, hogy a szemtanúk egybehangzó állítására
hivatkozzanak!
Ha tüzetesebben megnézzük, mivel indokolja a bizottság, hogy csak
három lövés volt, kiderül, hogy az indokolás gyengébb lábakon áll,
mint hinnők. Lényegében a három töltényhüvelyen és az
„egybehangzó állításon” alapszik, ez minden.
Nem sokkal megalapozottabb a bizottságnak az a feltevése sem,
hogy Connally ugyanattól a lövedéktől sebesült meg, mint Kennedy.
Az az állítás pedig, hogy mindegyik lövés a tankönyvlerakat
épületéből jött, épp az ellenkezője annak, amit a szemtanúk
mondanak.
De ha háromnál több lövés volt, s ezek közül valamelyik nem a
tankönylerakatból jött, miért nem esik szó arról a merénylőről, amelyik
másutt bújt meg? Hogyan lehetséges, hogy ennek a merénylőnek
színét sem látták?
Először is ne felejtsük el, hogy bár a felüljáró és a halom irányába is
futottak néhányan - rendőrök és nézelődők egyaránt -, a legtöbb
rendőr figyelnie mégiscsak a tankönyvlerakatra összpontosult. Ennek
oka, hogy Curry rendőrfőnök ide irányította az embereit, és neki
nagyobb erők álltak rendelkezésére, mint Decker seriffnek, aki a
rendezőpályaudvarra mozgósította legénységét.
Másodszor, ne becsüljük le a feltételezett második merénylő
ügyességét. Abból, hogy Oswald idétlenül viselkedett, még nem
következik, hogy a másik merénylőnek sem volt több sütnivalója.
Ennek ellenére akad néhány gyanús körülmény, amire a
tankönyvlerakattól távolabb elhelyezkedett szemtanúk hívják föl a
bizottság figyelmét.
Mrs. Hill például egy barna kalapos, hosszú kabátos férfit látott
leszaladni a halomról, közvetlenül a merénylet után. Később -
némiképp vonakodva - hozzáteszi, hogy a férfi Jack Rubyhoz
hasonlított. (Vonakodásának oka, mint kiderül, az, hogy férje megrótta,
amikor első ízben ilyen kijelentést tett.)
A felüljárón is többen tartózkodtak, s a bizottság nem tudta
megállapítani, kik.
Hollandet, a vasúttársaság alkalmazottját, elbeszélése szerint azért
rendelték a felüljáróra, hogy segítsen az ott posztoló két rendőrnek az
igazoltatásban. Mint mondja, kezdetben mindössze nyolc ismerős
vasutas volt odafenn, később azonban - épp mielőtt a gépkocsioszlop
befordult az Elm Streetre - „mások is feljöttek” ...
Itt Samuel Stern félbeszakítja a tanút:
- Ők is vasúti alkalmazottak voltak?
- Részben. Akadt köztük, akit nem ismertem, de úgy emlékszem, a
rendőrök igazoltatták őket.
- Eszerint amikor az elnök kocsija odaért, a felüljárón csak vasutasok
és rendőrök tartózkodtak?
- Ezt nem merném állítani. Merthogy az utolsó pillanatban is jöttek
még jó néhányan, idegenek.
Még ennél is rejtélyesebb eseményről számol be ifj. Lee E. Bowers
pályaudvari váltóőr. Ő húsz perccel a lövöldözés előtt három autót
látott befordulni a zsákutcába, amely nem messze a
tankönyvlerakattól, az Elm Streetről nyílik. Mint mondja, ezt a körzetet
már korábban lezárták a forgalom elől, az autók mégis behajtottak. Az
első körülbelül 12 óra 10 perckor kanyarodott az utcába.
- A tankönyvlerakat felől jött, áthaladt két-három nyomsávon, aztán
egy darabig keringett a jelzőtorony alatt, mintha keresné az utat,
merre menjen, vagy mintha ellenőrző körutat tenne, végül elindult
visszafelé az egyetlen lehetséges útvonalon, azon, amelyiken jött.
Bowers úgy emlékszik, 1959-es típusú kék-fehér Oldsmobile furgont
látott, más állambeli rendszámtáblával; lökhárítóján egy Goldwater-
plakát virított. A kocsi nem lehetett a dallasi rendőrségé, minthogy
rendszáma nem texasi volt. Az sem valószínű, hogy a Secret Service-
hez vagy az FBI-hoz tartozott, mert ezek általában nem használnak
négyéves furgonokat, s még kevésbé furikáznak Goldwater-plakáttal a
lökhárítójukon.
Történetesen Holland is észrevett a merénylet után egy furgont: a
halmon állt, egy kerítés mögött. Neki is feltűnt a kocsi lökhárítója:
sáros volt, mintha valaki fölállt volna rá, hogy jobban láthassa a
gépkocsikaravánt a léckerítés mögül Többet nem is kérdeztek
Hollandtól a gépkocsi felől.
 A másik autó - egy 1957-es típusú fekete Ford - Bowers szerint alig
néhány perccel az első után hajtott be a lezárt utcába. A volánnál egy
férfi ült, s „mintha mikrofont vagy telefont tartott volna a kezében”. A
férfi egyik kezével a kormánykereket fogta, a másikkal meg azt a
mikrofonfélét emelte a szájához. A kocsi egy-két percig cirkált csak a
zsákutcában, aztán továbbment... Ez már inkább lehetett rendőrségi
autó, bár a rendőrség nemigen járat hatéves kocsikat.
A harmadik autó három-négy perccel a második után érkezett a
helyszínre. Bowers szerint 1961-es vagy 1962-es típusú, fehér, de
erősen sáros Chevrolet volt, szintén más állambeli rendszámmal.
Sajnos, a bizottságtól semmit sem tudunk meg arról, milyen szerepük
volt e kocsiknak az eseményekben. Az ilyen és ehhez hasonló
mozzanatok azt a hitet kelthetik, hogy 1963. november 22-én
korántsem úgy történt minden, ahogy a bizottság oly magabiztosan
állítja.
A Warren-bizottságnak nincsenek meggyőző érvei. Nem tár elénk
döntő bizonyítékokat a lövések számát illetően, nem ad egyértelmű
választ arra, honnét jöttek a lövések, s végül igen gyenge lábakon áll
az az érvelése is, mellyel bizonyítani kívánja, hogy Kennedy és
Connally ugyanattól a lövedéktől sebesült meg. Nem csoda hát, ha azt
kell hinnünk, hogy a bizottság nem a teljes képet vetíti elénk a
Kennedy-gyilkosságról.

MIÉRT ÖLTE MEG OSWALD TIPPITET?

1963. november 22-én délután Dallas belvárosa megbolydult

méhkashoz hasonlít: az utcán rengeteg ember s jóformán semmi
járműforgalom, a rendőrségi autók szirénazúgása kísérteties
ellenpontként festi alá az aggodalomtól vibráló emberi hangokat,
melyek az elnök haláláról fel-felröppenő híreket adják tovább.
Alig egy-két kilométernyire a város központjától, az Oak Cliff
negyedben, Lee Oswald lakása környékén azonban szokott medrében
folyik az élet. Mrs. Julia Postal is ott ül a Texas Mozi
pénztárkalitkájában, s időnként kiad egy-egy jegyet. Aznap két film van
műsoron: a „Csatakiáltás” és „A háború pokla”. A használtautó-
telepen, nem messze a mozitól, Warren Reynolds gyenge napot fogott
ki: csak hébe-hóba akad vevője. William Scoggins taxisofőr a Patton
Avenue-n ül a kocsijában, és szendvicset majszol.
Ám a nyugalom csalóka: még néhány perc és ide is elér az izgalom
árja, mely a belváros utcáin hömpölyög.
Első hullámai az éteren át J. D. Tippit rendőrhöz érkeznek el, aki
szokásos körútját végzi Oak Cliffben a 10-es rendszámú járőrautóval.
Amikor 12 óra 44 perckor meghallja a 3-as hívójellel leadott sürgős
rádióparancsot, hogy valamennyi riadóautó menjen az Elm Street és a
Houston Street sarkára, a Texasi Tankönyvlerakat elé, Tippit már sejti,
hogy valami rendkívüli történt.
 Egy perccel később ő is parancsot kap, hogy induljon el Oak Cliff
központja felé. Körülbelül ugyanabban az időben adja le a rendőrség a
rádiókörözést egy „harminc év körüli, kb. 175 cm magas, sovány fehér
férfiról”, akit az elnök meggyilkolásával gyanúsítanak.
Tippit tüstént elindul a városnegyed belső része felé, s közben
hallgatja a központi ügyeletes monoton hangon leadott parancsait: ez
a járőr ide, amaz oda menjen. Körülbelül tíz perc elteltével ő is jelenti,
már a Lancaster Street és az Eighth Street sarkán van, Oak Cliff
szívében. Az ügyeletes utasítja: maradjon ott, „hogy szükség esetén
kéznél legyen”.
Amennyire megállapítható, Tippit ekkor beszél utoljára a
főkapitánysággal. Az idő 12 óra 54 perc.
Lee Oswald eközben hazafelé igyekszik a tankönyvlerakattól a North
Beckley Avenue-ra. Egy óra tájt ér oda, de három-négy perc múlva már
el is megy hazulról.
Tippit a bizottság megállapítása szerint a Tenth Streeten cirkál, nem
messze a Patton Avenue-tól, midőn 13 óra 15 perckor észrevesz egy
férfit, aki „a Patton Avenue déli oldalán keleti irányba tart”. Újabb
pontatlanság: egy a sok közül, melyet a jelentésben olvashatunk. A
Patton Avenue ugyanis észak-déli irányú, és Tippitet - az 1986. számú
tárgyi bizonyítékként iktatott térkép szerint - a Tenth Streeten lőtték le,
mintegy 30 méternyire a Patton Avenue-tól keletre. A jelentés nyilván
azt akarta mondani, hogy Tippit észrevett egy férfit, aki a Tenth Street
déli oldalán keleti irányba tartott. Jelentéktelen tévedés, igaz, de azért
nyugtalanító, mert korántsem az egyetlen, s mert olyan hivatalos
okmányban fordul elő, melynek célja, hogy megmagyarázza nekünk és
az utánunk következő nemzedékeknek, mi is történt valójában 1963.
november 22-én.
Mint a jelentésből kitűnik, Tippit ekkor megállt kocsijával a férfi
mellett „akinek személyleírása nagyjából egyezett a rádiókörözés
adataival”.
De hogy ezután mi történt, már homály fedi. Egy helyütt azt mondja
a jelentés, hogy „Tippit odaintette a férfit a kocsihoz”, másutt viszont
csak azt, hogy „a férfi odaballagott Tippit kocsijához, és a jobboldali
ajtóra könyökölve néhány szót váltott a rendőrrel az ablakon
keresztül”.
Pár perc múlva Tippit kiszállt a kocsiból és megindult előre. „Amikor a
bal első sárhányóhoz ért, a férfi revolvert rántott és többször rálőtt. A
rendőrt négy golyó érte. Azonnal meghalt. A gyilkos kiszedte a
revolverből az üres töltényhüvelyeket, újból csőre töltötte a fegyvert,
majd elindult a Patton Avenue irányába.”
E végzetes találkozásnál az áldozat viselkedése a legfurcsább. A
jelentés szerint Tippit ekkor már 11 éve teljesített szolgálatot. Curry is
„lelkiismeretes, kötelességtudó rendőrnek” tartotta. Ez a jellemzés
ugyan nem sokat ér: mindenkiről így nyilatkoznak, aki
kötelességteljesítés közben veszti életét. De azért Tippitnek mint
tapasztalt rendőrnek feltétlenül tudnia kellett, hogy akit az elnök
gyilkosának vél (annak kellett tartania, különben miért állította volna
meg), nem lehet veszélytelen. Ennek ellenére beszélgetésbe
elegyedett vele, sőt kiszállt a kocsiból, csak éppen az nem jutott
eszébe, hogy segítséget kérjen rádión, vagy jelentse az ügyeletesnek,
hogy gyanús személyre bukkant.
De furcsán viselkedett Oswald is. Amikor röviddel a merénylet után
Marrion Baker megszólította a tankönyvlerakat épületében, nyugodt és
higgadt volt, szemlátomást nem készült semmiféle meggondolatlan,
erőszakos cselekedetre. A Tippittel való találkozás sem hozta ki a
sodrából, pedig akkor már menekült. Minden különösebb izgalom
nélkül odaballagott az autóhoz, rákönyökölt az ablakra, elbeszélgetett
a rendőrrel, s csak azután lőtt rá, hogy Tippit kiszállt és feléje
közeledett.
A jelentés szerint legalább tucatnyian láttak a tetthely közelében egy
revolveres férfit, akiről később kiderült, nem más, mint Oswald.
Közülük mindössze hármat hallgatott ki a bizottság; az ő vallomásukkal
bizonyítja, hogy Oswald gyilkolta meg Tippitet. Az egyik tanú Domingo
Benavides teherautósofőr, aki a gyilkosság időpontjában éppen a
Tenth Streeten hajtott; a másik William Scoggins taxisofőr, aki fuvar
híján megállt ebédelni; a harmadik pedig Mrs. Helen Markham
pincérnő.
Benavides elmondja vallomásában hogy épp a Patton Avenue-t
megelőző utcakereszteződésnél hajtott a Tenth Streeten nyugati
irányba, amikor meglátta Tippitet a járőrautó bal oldalán. Aztán három
lövést hallott, s látta, amint a rendőr a földre zuhan. Azonnal megállt -
alig 8 méterre Tippit kocsijától -, de nem szállt ki; megvárta, míg a
menekülő gyilkos elér a Patton Avenue és a Tenth Street sarkáig, akkor
odament a rendőrségi kocsihoz, felvette a rádiótelefont és jelentette,
hogy „lövöldözés történt”. Ez 13 óra 16 perckor volt.
A sofőr azt is megfigyelte, hogy a gyilkos egy bokorba hajította az
üres töltényhüvelyeket. Kettőt meg is talált és átadott a néhány perc
múlva odaérkező rendőrnek.
Benavides szemtanúja volt ugyan Tippit meggyilkolásának, de egy
szóval sem állította, hogy Oswald a gyilkos. November 22-én este a
detektívek kérdésére kijelentette, nem hiszi, hogy fölismerné a
gyilkost. A dallasi rendőrség ezért nem is vitte be a főkapitányságra, s
nem szembesítette Oswalddal. Később a Warren-bizottság előtt
Benavides úgy nyilatkozott, hogy Oswald, akit csak a televízió
képernyőjén látott, „hasonlított arra az emberre, aki lelőtte Tippitet”.
Scoggins - mint említettük - a Patton Avenue-n állt a kocsijával, épp a
Tenth Streettel szemben. Ö is látta, amint Tippit lassan végighajt a
Tenth Streeten, majd odakanyarodik egy világos zakós férfi mellé, aki
az utca déli oldalán ballag. A férfi odament az autóhoz, de hogy azután
mi történt, Scoggins már nem látta, mert a bokrok eltakarták előle a
jelenetet. Kisvártatva a rendőr kiszállt a kocsiból, s megindult az
idegen felé. Ekkor lövések dördültek, és a rendőr a földre rogyott
Amikor a gyilkos elindult visszafelé a Patton Avenue irányába,
Scoggins kiszállt és a kocsija mögé bújt. Körülbelül 4 méternyire
lehetett a férfitól és hallotta, amint olyasvalamit motyog, hogy
„szegény, hülye zsaru”, vagy „szegény, nyomorult zsaru”.
Másnap a szembesítésnél Scoggins felismerte Oswaldban a
revolveres férfit.
Benavides és Scoggins vallomása nagyjából egyezik, Mrs. Helen
Markhamé viszont néhány meglepő eltérést mutat.
Ő épp a Tenth Street és a Patton Avenue találkozásánál ment át az
úttesten, amikor észrevett egy fiatalembert az utcakereszteződés
délkeleti sarkán. Látta, amint a rendőrségi autó megállt a Tenth
Streeten tovább haladó férfi mellett, az odament és behajolt a kocsi
ablakán. Mikor aztán a rendőr „szép nyugodtan kinyitotta az ajtót”, és
megindult a kocsi orra felé, a fiatalember hátrálni kezdett, majd
revolvert rántott és lőtt.
Mrs. Markham három lövést hallott, s látta, hogy Tippit a földre rogy.
Rémülten eltakarta a szemét, de az ujjai között kilesve észrevette,
hogy a gyilkos a fegyverével „babrál”. Mozdulni sem mert, attól tartva,
őt is le akarja lőni.
A Warren-bizottság szerint Tippit azonnal meghalt. Ezzel szemben
Mrs. Markham a Columbia Egyetemen működő alkalmazott
társadalomtudományi kutatócsoport két munkatársának, George és
Patrícia Nash-nek azt mondotta, Tippit még élt, amikor odalépett
hozzá:
„Csak tudom, hiszen beszélt hozzám. Sajnos, nem értettem, mit
mond, de nyilván azt akarta, kérjek segítséget az autórádión. Ott
voltam akkor is, amikor hordágyra tették. Már a halálán volt, de még
lélegzett.”
A Nash testvérektől azt is megtudjuk, hogy Mrs. Markham jó darabig
állt a sebesült mellett és hasztalan kiáltozott segítségért. „Azt hiszem,
húsz perc is beletelt, míg megérkeztek a mentők - mondja. - Addig
egymagámban álldogáltam ott, s még utána is vagy öt percet, míg a
rendőrség kijött.”
Érdekes módon egy szóval sem említi, hogy látta volna Benavidest,
amint 13 óra 16 perckor jelenti az esetet Tippit rádiótelefonján.
A bizottság jelentéséből kiderül, hogy Tippit gyilkosának
személyleírása, melyet a rendőrség 13 óra 22 perckor adott le rádión,
szintén Mrs. Markhamtől származik. Eszerint a gyilkos „harminc év
körüli, 170 cm magas, fekete hajú és sovány”.
Van azonban homályos pont is a pincérnő elbeszélésében. Az egyik
épp a gyilkosság időpontjával kapcsolatos. Mrs. Markham szerint a
gyilkosság 13 óra 6 perckor történt. Ez áll a dallasi rendőrségen
november 22-én tett vallomásában, amelyre meg is eskették. Ám ha
Tippitet valóban akkor lőtték le, a tettes nem lehetett Oswald, hiszen
addig oda sem érhetett. Mint a bizottság rámutat, Oswald 13 óra 15
perckor is csak úgy lehetett a Tenth Street és a Patton Avenue sarkán,
ha ugyancsak sietős léptekkel tette meg a körülbelül másfél
kilométernyi utat a lakásától.
Az sem egészen világos, hogyan lehetett Mrs. Markham csaknem
húsz percig egyedül Tippit mellett. Ez még akkor is valószínűtlennek
látszik, ha a gyilkosság valóban 13 óra 6 perckor történt. A dallasi
rendőrség feljegyzéseiből ugyanis kitűnik, hogy a gyanúsított
személyleírását, melyet a helyszínen kaptak meg Mrs. Markhamtől,
már 13 óra 22 perckor továbbították rádión a városban cirkáló
járőrautókhoz. Ez pedig csak 16 perc a gyilkosság legkorábbi
időpontjától számítva!
„Mrs. Markham tanúvallomása nélkül is elég bizonyíték van arra -
mondja a bizottság -, hogy Tippitet Oswald ölte meg.”
Milyen bizonyítékok ezek? Többnyire az állítólagos szemtanúk
kijelentései.
Például azé a két fiatal nőé, aki a Patton Avenue és a Tenth Street
sarkán lakik, és elmondja a bizottságnak, hogy lövéseket és kiáltásokat
hallott, majd a kapuhoz szaladva látta, amint egy revolverrel
hadonászó férfi átrohan a ház előtti pázsiton. Később mindketten
találtak a fűben egy-egy üres töltényt. S még aznap este fölismerték
Oswaldban a menekülőt.
Egy utcával odébb William A. Smith ugyancsak szemtanúja volt az
eseményeknek, észrevette a menekülő férfit, s fel is ismerte a
televízióban: Oswald volt.
Hallotta a lövéseket Ted Callaway, a Patton Avenue és a Tenth Street
kereszteződésétől nem messze fekvő használtautó-telep vezetője, és
Sam Guinyard, a telep portása is. Csak a lövések számát illetően nem
egyeznek: Callaway ötöt vélt hallani, Guinyard hármat. A sarok felé
szaladva egy férfit pillantottak meg; feléjük futott, és revolver volt a
jobb kezében. Mihelyt meglátta őket, átrohant az utca másik oldalára.
Callaway rákiáltott: „Mi történt? Hé! Mi a fene van itt?” - mire a férfi
lassított és hátraszólt valamit; Callaway nem értette, mit, ezért tovább
szaladt a Tenth Streeten, és ekkor találta meg Tippitet. A rendőr a
földön feküdt, a revolvere alatta volt. Callaway felemelte a fegyvert,
majd Scoggins kocsiján a menekülő üldözésére indult, a taxisofőrrel
együtt. A férfinak azonban nyoma veszett.
A gyilkosság színhelyétől délre, egy másik autótelepen négyen is
látták a menekülőt. Warren Reynolds, Harold Russell, Pat Patterson és
L. J. Lewis azt állítják, a revolveres férfi a Patton Avenue-n szaladt déli
irányba. Később mind felismerte Oswaldban a menekülőt, csak Lewis
bizonytalankodott.
A tanúk számából ítélve azt hihetnők, ezúttal alapos munkát végzett
a bizottság. A Nash testvérek más véleményen vannak. Mint írják, ők
maguk is tudnak két szemtanúról, akit a bizottság nem hallgatott ki,
sőt meg sem keresett.
Az egyik Frank Wright. Ő érhetett legelőször a gyilkosság színhelyére,
minthogy egy közeli ház földszintjén lakik. A bizottság mégsem idézte
meg.
Wright elmondotta a Nash testvéreknek, hogy éppen az elnök
meggyilkolásáról szóló tv-híradót nézte a feleségével, amikor lövéseket
hallott. Határozottan állítja, hogy rögtön felismerte a zajt, meg sem
fordult a fejében, hogy kipufogó lármája is lehet. Az ajtóhoz szaladt és
kinézett. Az utcán egy rendőrségi autó állt, mellette egy férfi hevert a
földön. „Mintha épp abban a pillanatban esett volna össze, az arcára
fordult és elterült. Mintha láttam volna, ahogy földet ér, majd
megfordul és elterül mozdulatlanul.”
Amikor Wright fölpillantott, észrevette, hogy „az autó előtt áll valaki,
és a földön fekvő alakot nézi... Egy darabig csak állt, bámulta - aztán
beugrott a kocsijába, és szélsebesen elhajtott. Ócska, szürkés színű,
kétajtós kis kocsi volt, 1950-es vagy 51-es típusú.”
Wrighttal egyidejűleg vagy talán néhány másodperccel később egy
asszony lépett ki a harmadik vagy negyedik ház tornácára, ugyanazon
az oldalon, ahol Tippit kocsija állt, majd kiment az utcára és elindult.
„Épp akkor ért a rendőrségi autóhoz, amikor az ismeretlen elhajtott” -
idézi föl Wright, majd így folytatja: „Ekkor hirtelen hátrahőkölt, és
égnek emelve a karját felkiáltott: - Jaj! Hiszen ezt lelőtték! - Aztán
sarkon fordult, és visszament a házba. Más nem volt ott, csak én, az
asszony, no meg az a férfi, akit már említettem. Nem tudom, ki
lőhetett - revolvert nála se láttam. Más nem járt ott rajtuk és rajtam
kívül. De elsőnek én értem oda.”
Wright azt mondja, a felesége rögtön telefonált a mentőkért. Meg is
érkeztek hamarosan - nem sokkal azután, hogy ő odaért Tippithez.
Ekkor már vagy két tucat ember gyűlt össze a holttest körül; valaki le
is takarta. „Kisvártatva megérkeztek a rendőrök, de hiába próbáltam
elmondani egyiknek is, másiknak is, hogy mi történt, rám se
hederítettek. Láttam a dolgot a televízióban, elolvastam az újságban is,
de állítom, hogy nem úgy történt. Egy szürke kocsiban hajtott el a férfi,
ez olyan biztos, mint ahogy itt állok. Elvégre a saját szememmel
láttam. Beszélhetnek, amit akarnak holmi menekülőről, én láttam,
amint beszállt a kocsijába és elhajtott.”
Lehet, hogy Wright téved, lehet, hogy a szürke kocsiban távozó
rejtélyes idegen nem is olyan rejtélyes, és a dolognak valami egészen
egyszerű magyarázata van, mint ahogy a Nash testvérek is írják, de
azt már igencsak nehéz megérteni, hogyan mellőzhette Frank Wright
kihallgatását az a Warren-bizottság, mely állítólag minden idők
legalaposabb vizsgálatát végezte.
Még érthetetlenebbé teszi az ügyet - s erre a Nash testvérek is
rámutatnak -, hogy a rendőrséget Wright felesége értesítette a
történtekről. „Három lövést hallottam - mondja a Nash testvérpárnak -,
és az ablakból jól láttam, hogy egy ember fekszik az utcán, nem
messze tőlünk, a szomszéd háztömb előtt. Azonnal a telefonhoz
rohantam, nem is kerestem ki a számot, csak fölkaptam a kagylót,
letárcsáztam a nullát, és megkértem a központot, értesítse azonnal a
rendőrséget, mert valakit lelőttek. Aztán kimentem a férjem után. Egy
perc múlva már a mentők is ott voltak. Ugyanis amikor fölhívtam a
központot, a kezelő megkérdezte a címemet, és nyilván rögtön
értesítette a rendőrséget, az meg a mentőket.”
Hogyan lehet mégis, hogy a Warren-bizottság nem hallgatta ki Mrs.
Wrightot? Ez éppoly kevéssé érthető, mint az, hogy nem hallgatta ki a
férjét. Dwight Macdonald szerint itt csak egy magyarázat képzelhető
el: Wrighték vallomása nyilván nem fedte volna a bizottság
elképzeléseit a Tenth Street és a Patton Avenue sarkán aznap délután
lejátszódott eseményekről.
Ám a mulasztások sorozata ezzel még nem ér véget! Vannak más
szemtanúk is, akiket nem idéz meg a bizottság. Ilyen például ifj.
Dudley M. Hughes, a hasonnevű temetkezési vállalat társtulajdonosa.
Mrs. Wright telefonüzenete után ezt a céget értesítette a rendőrség,
minthogy abban a kerületben ők látják el a mentőszolgálatot is.
Hughes 13 óra 18 perckor kapta az értesítést, hogy a Tenth Street 501-
nél - itt lakik Wright - lelőttek valakit. Azonnal utasította az embereit -
Clayton Butler gépkocsivezetőt és Eddie Kinsley kocsikísérőt -, hogy
menjenek a megadott címre.
Ezek beültek a mentőautóba, megszólaltatták a szirénát, és szinte
pillanatok alatt odaértek. Mindössze két utcányira voltak a helyszíntől.
Butler szerint egy perc alatt értek oda, vagyis nem egészen három
perccel a gyilkosság után.
Ez szöges ellentétben áll azzal, amit Mrs. Markham állít: szerinte
ugyanis a mentők húsz perccel a lövések elhangzása után érkeztek a
helyszínre.
Ennek ellenére a Warren-bizottság nem hallgatja ki sem Butlert, sem
a kocsikísérőt, sem Dudley M. Hughest, pedig Wrightékhoz hasonlóan
ők is fontos adatokkal szolgálhatnának.
Két dolog azonban így is nyilvánvaló - feltéve, hogy Wright és a
mentőkocsi sofőrje nem téved. Az egyik az, hogy Mrs. Markham
pontatlanul beszélte el a Tippit és Oswald között lejátszódott jelenetet,
a másik pedig, hogy rajta kívül nem lévén tanúja a gyilkosság
előzményeinek, valószínűleg sohasem tudhatjuk meg, mi is történt
azon a csendes dallasi utcán.
A Nash testvérek még egy példával bizonyítják, menynyire nem
szívesen hallgat meg a bizottság olyan tanúkat, akik veszélyeztethetik
elképzeléseit.
A különféle kósza hírekkel és állításokkal foglalkozó részben a
jelentés - többek között - a következőket mondja:
„Állítás: Az FBI kihallgatott egy ismeretlen nőt, aki szintén tanúja volt
a Tippit-gyilkosságnak, őt azonban nem idézte meg az Elnöki Bizottság.
E szemtanú szerint a gyilkosságot ketten követték el, utána elfutottak,
az egyik jobbra, a másik balra.
Ténymegállapítás: A Tippit-gyilkosságnak a bizottság tudomása
szerint csak egy női szemtanúja volt: Helen Markham. Az FBI rajta kívül
nem hallgatott ki olyan nőt, aki magát a gyilkosság szemtanújának
vallotta volna. Ilyenről még csak értesülései sem voltak. Barbara
Jeanette Davis és Virginia Davis látták ugyan a gyilkost, amint
közvetlenül tettének elkövetése után a Patton Avenue és a Tenth
Street sarkán átfutott a gyepen, de magát a gyilkosságot nem. Őket
mind az FBI, mind a bizottság kihallgatta. Eszerint semmiféle
bizonyíték sincs arra, hogy más szemtanúja is volt a gyilkosságnak a
negyedik részben felsoroltakon kívül.”
Pedig volt: Acquilla Clemmonsnak hívják. Szerinte néhány pillanattal
a gyilkosság előtt két férfi állt az autó mellett, Tippittel szemben.
Az FBI kikérdezte ugyan a dolog felől, de jegyzőkönyvet nem vett föl,
minthogy Mrs. Clemmons cukorbeteg, és akkor éppen rossz állapotban
volt.
Ám akár beszélt vele az FBI, akár nem, egy biztos: Mrs. Clemmons
létező személy, s épp ezért furcsa, hogy a bizottság, amely oly
alaposan kivizsgálta a Tippit-ügyet, nem hallgatta ki már csak azért is,
hogy megcáfolhassa állításait.
A tetejébe van még egy különös véletlen - hogy Nizer szavajárásával
éljünk -, melyről a bizottság nem tesz említést, s ez legalább olyan
érthetetlen, mint az, hogy nem hallgatja ki Wrightékat, Mrs.
Clemmonst, a mentőautó sofőrjét és a kocsikísérőt.
A gyilkosság a Tenth Street és a Patton Avenue sarkán történt.
Állítólag Oswald követte el, aki az elnök meggyilkolása után hazament
a North Beckley Avenue-ra, majd néhány perc múlva újból távozott.
Vajon hová igyekezett, amikor Tippitbe botlott?
Erre a kérdésre nem ad választ a jelentés. Nyilván nem akar bogarat
tenni a fülünkbe, s ezért nem említi meg, hogy a Tippit-gyilkosság
színhelye mindössze két háztömbnyire van a Marsalis Streettől, Jack
Ruby lakásától!
Méltán föltehetjük hát a kérdést: vajon nem Jack Ruby-hoz
igyekezett-e Oswald, amikor összetalálkozott Tippit-tel? A jelentésből
nem kapunk rá választ, ugyanis a bizottság föl sem veti ezt az
eshetőséget.
Ugyancsak hiányos a jelentésnek az a része, amely Oswald
elfogásával és az időközben eltelt mintegy harmincöt perc
eseményeivel foglalkozik.
A bizottság szerint Oswaldot a gyilkosság után a Jefferson
Boulevardon látták szaladni nyugati irányba. Johnny Calvin Brewer
cipőkereskedő, akinek a Jefferson Boulevardon van az üzlete, a Texas
Mozi tőszomszédságában - vagyis körülbelül nyolc háztömbnyire a
gyilkosság színhelyétől -, azt mondja, hogy amikor meghallotta a
rendőrségi autók szirénázását és felpillantott a munkájából, észrevette,
hogy „egy körülbelül 175 cm magas, sovány férfi áll az üzletajtóban”.
Ahogy elhalkult a szirénázás, a férfi „hátrapillantott, megfordult és
elindult a mozi felé” - vallja Brewer.
 Itt a bizottság egyik jogi tanácsadója megkérdezi, miért tűnt fel neki
ez a férfi.
- Hát.. . olyan különösnek látszott - válaszolja Brewer, majd
hozzáteszi: - Valahogy ismerős ,volt... mintha már láttam volna valahol,
talán épp a boltban. Mert az ember megjegyzi magának, akit egyszer
kiszolgál, és amellett, mint mondom, furcsának látszott... a haja
összeborzolódott... olyan volt, mint aki menekül valami elől és fél,
egyszóval nagyon furcsa volt...
Brewer ezután Oswald nyomába eredt és látta, amint bemegy a
moziba, anélkül, hogy jegyet váltana - egyszerűen „fogja magát, és
besétál a nézőtérre”.
A pénztárosnő, Mrs. Julia Postal szintén észrevette, hogy valaki jegy
nélkül megy be, s ezért megkérte az odaérkező Brewert, keresse meg
a nézőtéren a bliccelőt, míg ő a rendőrséget hívja.
Brewer be is ment, egy Warren H. Burroughs nevű jegyszedő
kíséretében. A rendőrség pedig nyomban kiadta a körözést, amely így
szólt: „Értesülésünk szerint egy gyanúsított épp most tért be a Texas
Moziba, a Jefferson Boulevard nyugati felén.” Ez 13 óra 45 perckor
történt.
Perceken belül mintegy tizenöt rendőr érkezett a helyszínre. A
detektívek azonnal felgyújtatták a lámpákat, s hozzáfogtak a földszint
és az erkély átkutatásához. A Warren-bizottság szerint mindössze hat-
hét néző ült az erkélyen, és körülbelül ugyanannyi a földszinten.
Összesen tizenketten-tizennégyen lehettek a moziban.
Brewer a hátsó kijáratnál várta a rendőröket. Az elsőnek belépő M. N.
McDonaldot nyomban a színpadra vezette, és onnan mutatta meg neki
a bliccelőt, aki a földszint egyik hátsó sorában ült, a jobbközépen.
S ekkor valami egészen különös dolog történt. Noha Brewer és
McDonald a színpadon álltak, és Brewer egyenesen Oswaldra mutatott,
a rendőr nem azt tette, ami az adott körülmények között a
legtermészetesebb lett volna, nem sietett egyenesen oda, hogy
letartóztassa a gyanúsítottat, hanem - mint ahogy a jelentés is
megállapítja - előbb megmotozott két férfit, akik a nézőtér közepén, a
10. sor táján ültek.
A bizottság egyik jogi tanácsadójának kérdésére, hogy miért
cselekedett így, McDonald ezt válaszolta:
- Nem akartam, hogy bármi vagy bárki elkerülje a figyelmemet,
alaposan meg akartam nézni mindent és mindenkit.
De miért épp ezt a két embert? Miért gondolta McDonald, hogy
valami mulasztást követ el, ha nem motozza meg őket? Ezt nem tudjuk
- ugyanis a bizottság nem kérdezi meg McDonaldtól.
Oswald egész idő alatt nyugodtan figyeli, mint járnak-kelnek a
rendőrök a moziban. Amikor McDonald a motozás után odalép hozzá és
felszólítja, hogy álljon fel, szó nélkül engedelmeskedik. Erről McDonald
a következőket mondja:
- Nyomban felállt, fölemelte mindkét karját, a balt vállmagasságig, a
jobbat a melléig, és azt mondta: „Vége! Most már úgyis mindegy!”
Ekkor a bal kezemmel a csípője felé nyúltam, mire ő szintén odakapott,
majd ugyanazzal a kezével az arcomba csapott, pontosabban a
szemem közé, az orrnyeregre.
- Ököllel ütött? - kérdezte erre a jogász.
- Igen, uram. Még a sapkámat is leverte.
Válaszképpen McDonald az arcába vág Oswaldnak. Amikor
észreveszi, hogy az revolvert ránt, dulakodni kezdenek. A rendőr el
akarja venni a fegyvert, de - mint mondja - egy nagyobb ütéstől
mindketten a székek közé zuhannak.
- Dulakodás közben, mikor a kezem épp a revolveren volt... - idézi fel
a jelenetet.
- Melyik? A bal? - vág közbe a jogász.
- Igen, uram. De aztán sikerült a másikat is kiszabadítanom ...
- A jobbját?
- Azt, uram. Szóval, amikor a székek közé estünk, hátrakiáltottam,
hogy megvan, elcsíptem, mire T. A. Hutson odaszaladt mögénk, és
hátulról elkapta Oswald nyakát, C. T. Walker meg bejött abba a sorba,
amelyikben mi voltunk, és megragadta a bal karját. Ray Hawkins az
előttünk levő sorból fogta le. Mire ők odaértek, nagy nehezen sikerült
kirántanom a revolvert a kezéből.
A továbbiakban McDonald elmondja még, hogy dulakodás közben
Oswald nyilván le akarta lőni. ,,A pisztoly ravasza súrolta a kezemet, és
hallottam a kattanást is” - idézi fel, majd hozzáteszi: „Amikor elvettem
Oswaldtól a pisztolyt, az végighorzsolta az arcomat, a szemöldöktől
egészen az ajkamig.”
McDonald nem emlékszik pontosan, mit mondott még Oswald
azonkívül, hogy: „Vége! Most már úgyis mindegy!”
- Mintha káromkodott volna - szidta a rendőrséget, hogy brutális -, de
nem emlékszem pontosan a szavaira. Csak úgy összevissza beszélt,
mint ahogy ilyenkor szoktak az emberek - magyarázza. A jogász
kérdésére, hogy mit mondott Oswald a rendőrség kegyetlenkedéseiről,
így válaszol:
- Csak arra emlékszem, hogy azt mondta: „Ne merjenek még egyszer
megütni!”
- Miért? Ütötték?
- Azt hiszem, igen.
- Ki ütötte?
- Csak azt tudom, hogy én is.
Jóllehet a letartóztatás teljes villanyfényben, tizenkét, sőt talán
tizennégy ember szeme láttára zajlik le, a polgári személyek közül a
bizottság mindössze hármat hallgat ki tanúként: Johnny Calvin Brewer
cipőkereskedőt és két nézőt, ifj. George Applint és John Gibsont.
Applin beszámol a bizottságnak a dulakodásról, arról, hogy négy-öt
rendőrnek kellett megfékeznie Oswaldot, s elmond még valamit, amiről
a rendőrök nem tesznek említést: állítása szerint az egyik rendőr
csövénél fogva meglendítette a géppisztolyát, s markolatával Oswald
hátába vágott.
Nem említik a rendőrök azt sem, amit Gibsontól tudunk meg, holott
elég meglepő. Ő ugyanis határozottan állítja, hogy dulakodás közben
az egyik rendőr rákiáltott Oswald-ra: „Na, most megkapod a magadét,
te elnökgyilkos!”
A jelentés szerint „nem valószínű, hogy a rendőrök bármelyike
kapcsolatba hozta volna Oswaldot az elnökgyilkossággal. Jóllehet a
rádiókörözés rámutatott bizonyos személy-leírásbeli hasonlatosságra a
két gyanúsított (Tippit gyilkosa és az elnök gyilkosa) között, a
letartóztatást foganatosító rendőrök abban a tudatban voltak, hogy
Oswald személyében Tippit gyilkosát kerítik kézre.”
De csakugyan így volt-e? A moziban jelenlevő rendőrök nyilván mind
hallották a rádiókörözést. Ez pedig a bizottság szerint is „rámutatott
bizonyos személyleírásbeli hasonlatosságra a két gyanúsított között”.
Könnyen elképzelhető, hogy ebből egyik-másik rendőr arra
következtetett: Oswald nemcsak Tippit meggyilkolásában bűnös,
hanem az elnökében is.
A bizottság tudtunkkal a legcsekélyebb erőfeszítést sem tette annak
érdekében, hogy más tanúkkal is megerősíttesse a két néző és a
rendőrök vallomását a moziban lejátszódott eseményekről. Nem
kapunk magyarázatot arra sem, miért éppen ezt a két nézőt hallgatták
ki, s miért mellőzték a másik tízet vagy tizenkettőt.
A Tippit-gyilkosság és az elfogatás körülményeinek felderítése
céljából lefolytatott vizsgálat megerősíti bennünk azt az érzést, hogy a
Warren-bizottság nem végzett alapos munkát. Nem minden
szemtanúnak volt módjában elmondani, amit Tippit meggyilkolásáról
tud, s arról sem számolhatott be minden jelenlevő, mit látott Oswald
elfogatása-kor. Pedig vallomásuk talán döntő lett volna.
Ilyenformán nem alakulhatott ki a teljes kép, s a jelentés hiányos. A
jövő történészei joggal kérdezhetik majd, miért nem hallgatta ki a
mellőzött tanúkat a bizottság. S ezt kérdezzük mi is.

MI TÖRTÉNT JACKIE-VEL?

Nincs korunknak egyetlen olyan eseménye sem, mely annyira

megrendítette volna Amerika népét, mint a november 22-i dallasi
tragédia. Sokan nem is tudják, mennyire lesújtott bennünket.
A legsúlyosabb órákban szinte egy emberként gyászolt az egész
nemzet; mintha ki-ki a legkedvesebb hozzátartozóját vesztette volna
el. Noha a Madison Avenue furfangos propaganda-gépezete és a
televízió már régen hozzászoktatta népünket a személytelen, felületes
emóciókhoz, ezt a veszteséget - legalább egy ideig - mindenki
döbbenetesen valóságosnak és személyesnek érezte; a közös gyász
összekovácsolt bennünket.
Ennek egyik oka, hogy a merénylet nemcsak történelmi horderejű
esemény volt, hanem egyben szörnyű nemzeti dráma is, roppant
allegorikus színjáték, melyben a Jó viaskodik a Gonosszal.
Időnként mi magunk sem láttuk tisztán, melyik a Gonosz s melyik a Jó
- talán ma sem látjuk mindig -, de a tragédia felfedett néhány
igazságot önmagunkról, melyeket annak előtte semmi sem hozott
napvilágra, vagy mi nem mertünk bevallani magunknak.
Megtudtuk, hogy népünkben megvan az erő és a jó szándék, hogy
olyan politikai vezetőt emeljen maga fölé, akit egyaránt becsül és
tisztel az egész világ. De meg kellett tudnunk azt is, hogy sorainkban
ott bujkál az aljasság és a gonoszság, mely képessé tesz, hogy mi
magunk pusztítsuk el legjobbjainkat. Nemcsak John Kennedyt sirattuk
hát, hanem elvesztett jóhiszeműségünket és naivitásunkat is.
Vigaszért, megnyugtatásért a tragédia hősnőjéhez, Jacqueline
Kennedyhez fordultunk - és nem hiába.
A merényletet követő komor napokban mindenki a szép, fiatal
özvegyre emelte tekintetét, s amit láthatott, méltán vívta ki csodálatát
és becsülését: ez az asszony olyan ritka bátorsággal viselte el a
megpróbáltatásokat - férje halálát, majd temetését -, amelyet senkitől
sem várhatunk el, s annál hálásabb szívvel fedeztünk fel benne.
Jackie nagyszerűen játszotta szerepét ebben a drámában. Kis híján
elfelejtettük, hogy a méltóságteljes nyugalom és lélekjelenlét mögött
hús-vér asszony rejlik, akit ugyanolyan szenvedélyek, fájdalmak,
kételyek és kínok gyötörnek, mint bárki mást.
A merénylet utáni napokban sokan nem is akarták meglátni a
valóságot. Egy tragédia nézői voltak, és ezért elvárták, hogy a
szereplők jól játsszák a szerepüket. Mrs. Kennedy megérezte ezt;
tudta, hogy egy pillanatra sem szabad kiesnie a szerepéből, amelyet a
sors osztott ki rá, ennek rendelte alá minden lépését és mozdulatát, a
nyilvánosság előtt kimondott szavait.
Ám az előadásnak már vége, lehullt a függöny, a nézők elhagyták a
színházat, visszatértek hétköznapi dolgaikhoz; most már
hátramehetünk a színfalak mögé, hogy szemtől szembe láthassuk azt,
aki négy-öt napon át ily csodálatos alakítással gyönyörködtetett.
Mert ne higgye senki, hogy nem hús-vér ember ő is. Nyugalma,
lélekjelenléte nem érzéketlenséget takart, hanem erőt. S a
legcsodálatosabb éppen az, hogy esendő ember létére is erős maradt,
sőt még mi is meríthettünk erejéből.
Jackie Kennedy életében nem ez volt az első csapás. 1963. augusztus
9-én elvesztette kétnapos kisfiát, Patricket - csecsemőknél ritka
légzőszervi betegség ragadta el -, egyik kislánya pedig még 1956-ban
halva született.
Ezt megelőzően azonban felhőtlen volt az élete. 1929-ben született a
fényűző Long Island-i East Hamptonban, és előkelő magániskolákba
járt. Tanulmányait Vassarben, a párizsi Sorbonne-on és a George
Washington Egyetemen fejezte be.
Az időközben megszűnt „Washington Times-Herald”-nál volt
fotóriporter, amikor megismerkedett John F. Kennedyvel, a fiatal
massachusettsi képviselővel. 1953. szeptember 12-én tartották az
esküvőjüket a Rhode Island-i New-portban.
Kennedy elnökké választása után sokan úgy vélekedtek, Jackie szinte
arra született, hogy az ország első asszonya legyen. Eleganciát,
kultúrát, friss szellemet vitt a Fehér Házba.
Az elnököt ritkán kísérte el hivatalos útjaira. (Mint Kenneth P.
O'Donnell, Kennedy egyik jó barátja és tanácsadója megjegyzi, „nem
tartozik a politikai kampányok kedvelői közé”.) Ha néha-néha mégis
elkísérte, mindenütt lelkesen fogadták. 1961-ben, közös párizsi és
bécsi útjukon a franciául és spanyolul folyékonyán beszélő Jackie
majdnem olyan népszerű volt a franciák között, mint férje.
1963 novemberében, a texasi körúton is ott volt az elnök oldalán.
Talán tíz percig sem tart, míg elmondja a Warren-bizottságnak,
hogyan zajlott le a tragédia. Egyéniségéhez illően, szabatosan és
mégis szelíden beszél, természetes méltósággal, néha éles ellentétben
a kérdezők feszes, merev modorával.
A kihallgatás georgetowni otthonában folyik, vezetője J. Lee Rankin, a
bizottság vezető jogtanácsosa. Jelen van még Earl Warren, a bizottság
elnöke, és Robert F. Kennedy, aki Jackie legfőbb támasza azokban a
napokban. A kis csoport a régi georgetowni ház nappalijában ül, ahol
oly sok minden emlékeztet az elhunyt elnökre; itt hangzanak el Jackie
csendes, halk szavai a szörnyű nap történetéről.
A beszélgetést Warren kezdi meg.
- Mrs. Kennedy - fordul Jackie-hez -, a bizottság szeretné, ha
elmondaná a saját szavaival, a maga módján, mi történt, mikor az
elnököt meggyilkolták. Mr. Rankin néhány kérdést tesz majd föl, csak a
repülőtérről való távozás és a kórházba indulás között eltelt időre
vonatkozóan. Arra kérjük, válaszoljon a saját szavaival, és egészítse ki
mindazzal, amit még szükségesnek tart.
E bevezetés után Warren hivatalosan is a tanúk sorába iktatja Mrs.
Kennedyt, majd Rankin felveszi a személyi adatokat, s megállapítja,
hogy a tanú „néhai Kennedy elnök özvegye”.
A jogtanácsos első kérdése így hangzik:
- Vissza tudna emlékezni, mi történt azután, hogy november 22-én
megérkeztek a repülőtérre?
- Kiszálltunk a gépből. Mr. Johnson volt ott meg a felesége - virággal
fogadtak. Már várt a kocsi is, de nem szálltunk be rögtön, előbb
odamentünk a tömeghez. Nagyon sokan voltak kint, zászlókat
lobogtattak, éljeneztek. Egy csomó emberrel kezet fogtunk. Rekkenő
hőség volt, hosszú sor előtt kellett elhaladnunk ... Igyekeztem a férjem
közelében maradni, de tudják, hogy van ez, gyakran félresodorják az
embert, áthajolnak a kordonon, a keze után kapkodnak ... Igazán
nagyon barátságosan fogadtak. Ma már nem is tudom, hogyan
kerültünk vissza az autóhoz. Azt hiszem, Thomas képviselő jött a
segítségemre. Óriási kavarodás volt...
 Mrs. Kennedy ezután Rankin kérdésére elmondja, hogyan
helyezkedtek el az autóban, majd leírja az utat.
- Amikor a Main Streetre értek, a környező utcákon is sok embert
látott? - teszi föl a következő kérdést Rankin.
- Igen.
- Integettek nekik menet közben?
- Igen. Ilyenkor rendszerint én integettem balra, a férjem meg jobbra,
ezért aztán nem is igen nézhettünk egymásra. Most is így volt.
Amellett az a szörnyű hőség és a vakító napsütés. ..
Mint látni fogjuk, Jackie-t az a gondolat kínozza, hogy talán
megmenthette volna a férje életét, ha jobbra pillant.
- Mi történt, amikor a Main Streetről bekanyarodtak a Houston
Streetre? - tér át a merénylet közvetlen előzményeire a jogtanácsos.
- Az utca nevét nem tudom… - válaszolja Jackie bocsánatkérően. -
Csak arra emlékszem, hogy Mrs. Connally megjegyezte: „Nemsokára
megérkezünk.” Épp egy alagút felé közeledtünk, de nagyon lassan,
majdnem lépésben. Emlékszem, eszembe is jutott, milyen jó hűvös lesz
benne.
Rankin irányító kérdései nyomán Mrs. Kennedy felidézi Mrs. Connally
szavait a meleg fogadtatásról, melyben Dallas részesíti az elnököt, és
ezzel el is érkezik a merénylet pillanatához:
- És most mondjam el, mi történt?
- Ha lenne szíves ...
- Nos, az ilyen autós bevonulásnál mindig nagy a zaj, s mindig vannak
motorkerékpárok is a menetben, a hangos kipufogójukkal. Mint
mondtam, én balra tekintettem, hallottam is valami zajt, de úgy
hangzott, mint a többi, hiszen az a sok motorbicikli meg miegymás
akkora lármát csapott ... Csak mikor Connally kormányzó felkiáltott,
akkor kezdtem...
Itt Rankin félbeszakítja Jackie-t, és megkérdezi, hogy Connally feléje
fordult-e, amikor felkiáltott.
- Nem. Én éppen balra néztem, amikor elhangzottak azok a szörnyű
pukkanások. S minthogy a férjem oldaláról egy hang sem hallatszott,
rápillantottam. Nagyon furcsa volt az arckifejezése, és felemelte az
egyik kezét, azt hiszem, a balt. Ahogy megfordultam, és jobban
ránéztem, egy darabon láttam a koponyáját, emlékszem, hús színe
volt. Átvillant az agyamon, hogy talán fejfájás gyötri. Másra nem
emlékszem, se vérre, se egyébre. Aztán a homlokához emelte a kezét -
valahogy így -, és az ölembe zuhant. Ráborultam és kiabálni kezdtem:
„Jaj, ne, ne, ne” - illetve: „Jaj istenem, megölték a férjemet! Drága
Jackem!” Tisztán emlékszem, hogy kiabáltam és fölé hajoltam,
merthogy a feje az ölemben volt. Mintha megállt volna az idő ...
Később, a fényképek tanúsága szerint, fölkúsztam a csomagtartóra, de
erre egyáltalán nem emlékszem.
- Arra sem, hogy Mr. Hill segítette vissza a kocsiba?
- Nem. Én csak azt tudom, hogy ráborultam a férjemre, valaki
mondott valamit mögöttem, és akkor az elöl ülők egyike, vagy talán
más valaki, végre ráébredt, mi történt, és határozottan emlékszem,
hogy előrekiabált: „Irány a legközelebbi kórház!” Nem tudom, ki volt,
talán Mr. Hill, de lehet, hogy Mr. Kellerman. Én úgy maradtam a
férjemre borulva, és tartottam.
A most következő részt - a sebesülések leírását -, mint tudjuk, a
bizottság törölte Mrs. Kennedy vallomásából.
Rankin következő kérdése a lövések számára vonatkozik. Erre Mrs.
Kennedy így válaszol:
- Kettőnek kellett lennie, mert én Connally kormányzó kiáltására
fordultam meg. Eleinte engem is megzavart a dolog, mert háromra
emlékeztem. Azt hittem, hogy a férjem jajszó nélkül kapott a torkához,
s utána jajdult föl Connally kormányzó. De másnap olvastam, hogy őt
is ugyanaz a golyó érte.
- És az is eszembe jutott, hogy ha jobbra nézek, már az első lövésnél
láthattam volna, hogy a férjem megsebesül, leránthattam volna a kocsi
mélyére, és akkor a második golyó nem találja el. De amikor Connally
feljajdult, én előbb balra fordultam, csak azután jobbra, és akkor
vettem észre, hogy férjem a nyakát fogja. Abban a pillanatban érte a
golyó. Én csak erre a kettőre emlékszem. Olvastam egy harmadikról is,
de arról nem tudok semmit.
Nyugodt, csaknem hűvösen tárgyilagos ez a beszámoló. Jackie
számára még hozzátartozik az alakításhoz.
Mások vallomásából azonban kibontakozik a teljes kép.
Lady Bird Johnson nyolc nappal a merénylet után magnetofonra vette
föl emlékeit a „végzetes, szörnyű napról” - ahogy ő maga nevezi.
- Amolyan sokkterápiának szántam, hogy magamhoz térjek a szörnyű
megrázkódtatásból, amit az elnök meggyilkolása okozott - mondja,
mikor átadja Warrennak a magnetofonszalagról átírt vallomást.
Ebben többek között elbeszéli, hogy az autókaraván elindulása után
nem is látta Jackie-t egészen addig, míg oda nem ért férjével a
Parkland-kórházhoz.
„Amikor nagy lökéssel, hirtelen lefékezve megálltunk a kórház előtt,
azonnal körülvettek a Secret Service emberei, jóformán kirángattak a
kocsiból, és terelni kezdtek befelé. Hátrapillantottam az elnöki autóra,
de csak egy rózsaszín halmazt láttam a hátsó ülésen ... Mrs. Kennedy
lehetett, amint épp az elnök fölé borul.
Később szóltam valakinek a kórházban, hogy látni szeretném Mrs.
Kennedyt. A Secret Service emberei végigvezettek a folyosón, majd
még egyen, aztán egyszerre csak ott álltam szemközt Jackie-vel egy
kis szobában, azt hiszem épp a műtő előszobájában.
Őt vagy a hozzá hasonlókat mindig gyámoltalannak, védelemre
szorulónak, elkülönültnek képzeli az ember. Teljesen egyedül volt.
Soha senkit nem láttam még ennyire magányosnak. Odaléptem hozzá,
átöleltem és mondtam egy-két vigasztaló szót, azt hiszem, csak annyit,
hogy Isten legyen velünk. Többet nem is tudtam volna, úgy
megrohantak az érzések.”
Az elhunyt elnök felesége és az új elnöké a repülőgépen találkoztak
újra, röviddel azután, hogy Kennedy holttestét a fedélzetre vitték és
Lyndon Johnson felesküdött.
„Először az elnöki magánszakaszba vezettek minket - emlékszik
vissza Mrs. Johnson -, de Lyndon rögtön azt mondta: »nem, nem«, és ki
is jöttünk mindjárt; úgy éreztük, Mrs. Kennedyt illeti meg. A koporsót
az előtérben helyezték el. Később bementem Mrs. Kennedyhez néhány
szóra - nehéz helyzetben voltam, de ő megkönnyítette, amennyire
csak tudta, mert ilyeneket mondott: »Még jó, hogy mindig úgy
szerettük magukat, Lady Bird« és »Istenem, mi lett volna, ha nem
vagyok mellette? De jó, hogy ott voltam«.
Ránéztem: a ruhája csupa vérfolt, jobb kesztyűjére is rászáradt a vér,
a férje vére. Pedig milyen makulátlan volt mindig; én például soha nem
tudtam oly könnyed természetességgel kesztyűt hordani, mint ő.
Szívbe markoló volt ez az ellentét: az elegáns öltözéken a megalvadt
vér!
Megkérdeztem, ne küldjek-e valakit, aki segít átöltözni: Azt felelte: »Ó
nem, most még nem, talán később, majd szólok Mary Gallaghernek«.”
De Jackie azon az éjszakán nem öltözött át. Mint valami szörnyű
mementót, magán tartotta a vérfoltos rózsaszín ruhát másnap hajnalt
ötig, míg a Fehér Házba nem ért.
S vajon miért? Mrs. Johnson törli ugyan a magyarázatot vallomásából,
de azért nem érdektelen, mit mondott erről:
„Aztán meglepő hevességgel - ha ugyan használhatjuk ezt a szót
valakire, aki ilyen szelíd és méltóságteljes - hozzáfűzte: »Azt akarom,
hogy lássák, mit tettek Jackkel!«”
Ugyanilyen heves és fájdalmas kiáltás tört fel Jackie-ből a merénylet
pillanatában is. Connally és a felesége hallotta, amint a halálos lövés
után feljajdult: „Megölték a férjemet! Az agyveleje itt van a kezemen!”
Mrs. Kennedy nemigen emlékszik a történtekre. Nem tudja fölidézni
például, hogy a csomagtartó felé kúszott és könnyen leeshetett volna,
ha Clinton Hill, a Secret Service őrszolgálatosa el nem kapja.
Hill azonban elmond valamit, ami magyarázat lehet Jackie különös
viselkedésére.
Ő - mint vallomásából kitűnik - az első lövést hallva nyomban az
elnöki autóhoz rohant, amely akkor mindössze másfél méternyire
lehetett a mögötte haladó Secret Service-kocsitól.
- Majdnem ott voltam már - idézi föl Hill -, amikor újból valami zaj
ütötte meg a fülemet, ezúttal másféle, mint először. Azt hiszem, már
említettem is az írásbeli vallomásomban: úgy hangzott, mint amikor
revolvergolyó csapódik egy kemény tárgyba - ugyanis visszhangja volt.
- Ha jól emlékszem, jobb lábbal felléptem a bal hátsó hágcsóra, és
éppen megkapaszkodtam az egyik fogantyúban, amikor a kocsi
előrelódult. A lökéstől lehuppantam, és újra szaladnom kellett néhány
lépést, hogy utolérjem.
 - Közben, míg én először megkapaszkodtam, majd végre föl is
jutottam a kocsira, Mrs. Kennedy - ekkor már eldördült a második lövés
is, amely a koponyáján érte az elnököt, s ő észrevehetően balra dőlt -,
tehát Mrs. Kennedy fölugrott, és úgy láttam, hátranyúl valamiért, ami a
jobb hátsó lökhárítónál csúszik lefelé. Ekkor vette észre, hogy föl
akarok lépni a kocsira, felém fordult, én meg elkaptam a karját,
visszanyomtam az ülésre, majd magam is felhúzódzkodtam.
Itt Arlen Specter megkérdezi, nem tudja-e Hill, mi után nyúlhatott
Mrs. Kennedy.
- Mintha magam is láttam volna valamit lecsúszni ott hátul -
válaszolja az -, de nem tudnám megmondani, mi volt. Azt viszont
tudom, hogy másnap megtalálták a koponya egy darabját... ha jól
emlékszem, egy orvostanhallgató találta meg az utcán, de lehet, hogy
valaki más, ugyancsak dallasi... és beszolgáltatta.
Mrs. Kennedyre visszatérve Hill elmondja, hogy „egyszerűen
lenyomta” Jackie-t az ülésre, mire az „szinte gépiesen elfoglalta előbbi
helyét”.
- Amikor végre sikerült fölkapaszkodnom a kocsira, ismét a férje fejét
fogta az ölében, amiből arra következtetek, hogy az elnök teste nem
mozdulhatott el sokat, amikor Mrs. Kennedy megpróbált kimászni a
csomagtartóra.
Hill hozzáteszi még, hogy amikor már egész közel volt az elnöki
autóhoz, hallotta, amint Jackie felkiált: „Istenem, szétlőtték a fejét!”
Röviddel ezután, a kórházba menet újra feljajdult: „Mit tettek veled,
drága Jackem!”, majd zokogni kezdett.
A Parkland-kórházba érve Jackie egyenesen az elsősegély műtőbe
ment a férje után, s ott is maradt, „míg rá nem vették, hogy várjon
kinn”.
Roy Kellerman - az egyetlen, aki hallotta Kennedy kiáltását az első
lövés után: „Jaj, eltaláltak!” - szintén fültanúja volt, amint Jackie a
golyózápor közepette felkiáltott: „Mit tettek veled?”
A merényletet követő szörnyű órákban Kenneth O'Donnell
tartózkodott legtöbbet Jackie közelében. Ö is az elnök mögötti kocsiban
ült, Hill-lel és a többi Secret Service őrszolgálatossal együtt, és látta
Jackie-t a csomagtartóra kúszni.
Később, a kórházban, mint mondja, egyenesen hozzá sietett.
- Kinn ült a műtő előtt, és teljesen kábultnak látszott; akkor még azt
se tudta, van-e remény vagy nincs.
O'Donnell ekkor egy-két percig marad csak Jackie-vel, aztán bemegy
a műtőbe, hogy beszéljen az orvosokkal.
- Határozott választ kértem tőlük, van-e még remény az elnök
életben maradására. Egyenes választ nem sikerült kapnom, de azért
megtudtam, amit akartam. Már nem emlékszem, végül is ki mondta
meg Mrs. Kennedynek. Lehet, hogy én magam, nyomban amikor
kijöttem a műtőből...
Ezután O'Donnell Johnsonhoz siet, hogy megbeszélje vele az indulást,
majd újból visszamegy Mrs. Kennedyhez, aki „érthető módon nagyon
zaklatott állapotban volt”.
- Úgy gondoltam - célozgattam is rá -, hogy jobb lenne, ha
csatlakozna hozzánk, ha legalább kijönne onnan - idézi fel a további
eseményeket. - A ruhája csupa vér volt. Azt felelte, nem hagyja ott a
férje holttestét. Ekkor már tudtam, hogy kár minden szóért. Az
orvosokra sem hallgatott, hiába próbálták rábeszélni, hogy vegyen be
valami nyugtatót. Azt mondta nekem, nem vesz be semmit, és ott
marad a férje mellett.
- Rájöttem, hogy ha a fejem tetejére állok is, ott fog maradni, és nincs
az a hatalom, amely ráveheti, hogy elmozduljon mellőle, így hát nem
volt más választásom, mint hogy a holttestet vitessem el.
O'Donnell ekkor ismét otthagyja Mrs. Kennedyt a műtő előtt, és
elmegy, hogy gondoskodjék a koporsóról.
- Nem telt bele félóra sem, és meghozták - folytatja vallomását. -
Néhány perccel azelőtt, hogy megérkezett, félrevontam Dave Powerst,
és azt javasoltam, találjunk ki valamit, amivel átcsalogathatjuk Mrs.
Kennedyt a folyosó végén levő kis szobába, és tartsuk szóval, amíg
beviszik a koporsót. Attól féltem ugyanis, hogy ha meglátja, végleg
összeroppan, így is cselekedtünk, de ő tudta, mire megy a játék, kijött
a szobából, megállt az ajtóban, megköszönte a tapintatunkat és
kijelentette: „látni akarok mindent.”
Ezután következett az a jelenet, amely úgyszólván az egész nemzetet
mélységes szánalommal és részvéttel töltötte el: Mrs. Kennedy
csendesen belépett a műtőbe, lehúzta a jegygyűrűjét, és beletette
halott férje kezébe.
De úgy látszik, a sors kevesellte mindazt a szomorúságot és bánatot,
melyben addig része volt; tetejébe még a dallasi hatóságok ostoba
vaskalaposságától is szenvednie kellett - s már nem is először azon a
napon.
Mert amikor kigurították a holttestet a műtőből „megjelent egy úr, és
kijelentette, addig nem lehet elszállítani az elnök tetemét a kórházból,
míg a szükséges papírok nincsenek aláírva” - mondja vallomásában
O'Donnell, és hozzáfűzi, hogy ő maga nem ismerte az illetőt, de
felteszi, hogy a halottkém megbízásából járt el.
- Odaküldtünk hozzá valakit - már nem emlékszem, kit -, kérve, hogy
intézze el mielőbb, és mondja meg, körülbelül meddig fog tartani.
Ekkor társaival együtt bement a kis szobába - ott ugyanis volt telefon -,
és felhívta az illetékest, akitől az engedélyt kellett kérni.
- Tíz-tizenöt perc múlva megkérdeztem, tud-e már valamit. De senki
nem tudta megmondani, meddig tarthat még, egy hétig-e vagy csak
egy óráig. Érthető, hogy egyre jobban aggódtam Mrs. Kennedyért, bár
szemlátomást most is uralkodott magán, akárcsak eddig.
- Végre megjelent egy Brown nevű bíró és kijelentette: „Mivel itt
végeredményben gyilkosság történt, vannak dolgok, amiket el kell
intézni.” Úgy vettem ki a szavaiból, hogy többek közt boncolásra is
gondol... Átvillant az agyamon, hogy nem órákba, hanem napokba is
telhet, míg kijutunk. Ez pedig elviselhetetlen lett volna Mrs. Kennedy
számára.
O'Donnell erre azt javasolta, küldjenek el vele egy dallasi orvost
Washingtonba, hogy jelen legyen a halottszemlén. Javaslatát
visszautasították.
- Ekkor már tisztán láttam: nem tehetünk egyebet, egyszerűen útnak
eredünk, és kész. Visszamentem a szobába, és bejelentettem Mr.
O’Briennek, az elnök egyik titkárának, meg a többieknek, hogy
indulunk. Értesítettem a Secret Service-t is, hogy készüljön fel az
indulásra. Aztán bementünk és kihoztuk a koporsót. Mrs. Kennedy ott
állt a koporsó mögött; azt hiszem, nem is tudott róla, mi történt
közben, talán csodálkozott is, amiért olyan sebtében távozunk.
- Az előszobában megint felbukkant az az úr, aki, mint mondottam a
halottkém megbízottja lehetett, és torka szakadtából ordította: „Ezt
nem tehetik! Nem mehetnek el!” Rá se hederítettünk, folytattuk
utunkat egy csapóajtósoron át. Emlékszem, egy katolikus pap állt
valahol az ajtósor és a kijárat között, s imádkozott. Elég kínos helyzet
volt, hiszen úgyis attól tartottunk egész idő alatt, hogy megállítanak.
Még elgondolni is szörnyű, mi lett volna, ha Mrs. Kennedynek vissza
kell mennie, elölről kezdeni az egészet. Ezért inkább félresodortunk
mindenkit az útból, és ki is jutottunk ugyanazon a kapun, amelyiken
bejöttünk.
E furcsa közjáték másik szereplője Kellerman. Mint vallomásában
elmondja, a kórházban odalépett hozzá a helyi tisztiorvosi hivatal egyik
munkatársa, és kijelentette: „Itt gyilkosság történt, a holttestet nem
lehet csak úgy elszállítani, át kell vinni a halottasházba, hogy
fölboncolják.”
- Tiltakozásomra - idézi föl Kellerman a jelenetet - a tisztviselő így
válaszolt: „Nálunk ez a törvény, nem tehetünk kivételt.” Ekkor egy
orvos lépett a szobába, s én e szavakkal fordultam hozzá: „Ez az úr
valamelyik városi egészségügyi szerv embere, és azt állítja, hogy nem
vihetjük el a holttestet.” „Márpedig elvisszük - vetette oda némiképp
felpaprikázva az orvos. - Ha nem tudná, ez az Egyesült Államok
elnökének a holtteste. Erre tekintettel lehetne!”
- Én pedig megmondtam ennek az úriembernek - folytatja Kellerman
-, hogy ő nekünk nem tilthat meg semmit, ehhez valamicskével
nagyobb potentát kell.
Kellerman szerint a tisztviselő erre elrohant telefonálni, felhívott fűt-
fát, de „egy felelős vezetőt sem talált a helyén”. Végül ezt a Brown
nevű bírót csípte el, aki szintén ragaszkodott hozzá, hogy a holttest
maradjon ott Dallas-ban, mert fel kell boncolni. Kellerman azonban
kitartott elhatározása mellett és közölte: mondhat a bíró, amit akar, a
holttestet elszállítják.
Így is történt. Az előcsarnokon át kigurították a koporsót, és
Kellerman Mrs. Kennedyvel, valamint az elnök kíséretének többi
tagjával együtt beszállt a mentőautóba.
Ám a dallasi bürokraták még ekkor sem adták föl a harcot.
- Már indult a mentőautó - mondja vallomásában Kellerman -, mikor
egy úr megkopogtatta a vezetőfülke ablakát, és beszólt: „A
halottasházban találkozunk!” Ráhagytam, de eszem ágában se volt
engedelmeskedni...” így hát egyenesen a repülőtérre hajtottunk.
E gyászos washingtoni repülőúton O'Donnell ott ült Jackie-vel a külön
szakaszban.
- Johnson elnök többször is átszólt telefonon, hogy menjek át az ő
szakaszába, mert beszélni szeretne velem, de én úgy éreztem, Mrs.
Kennedy mellett a helyem - mondja erről... így aztán ottmaradtam
egész úton.
- Miről beszélgettek? - kérdezi Arlen Specter,
- Emlékeket idéztünk föl...
- Evett valamit Mrs. Kennedy az úton?
Noha a kérdésnek vajmi kevés köze van a merénylethez, O'Donnell
erre is válaszol:
- Nem. Egy-egy pohár italt fogyasztottunk csak. Megpróbáltam
rávenni, hogy igyék valami erőset, de nem sikerült.
A válasz nem elégíti ki Spectert, s ezért tovább kérdezősködik:
- De azért ivott valamennyit?
- Emlékezetem szerint főként beszélgetni akart - tér ki ügyesen az
egyenes válasz elől O'Donnell. - Egész úton beszélt.
Washingtonba érve a gyászoló özvegynek ismét ki kellett lépnie a
történelem színpadára.
Elfelejtheti-e valaki azt a látványt, amint megjelenik férje koporsója
mögött a repülőgép ajtajában, még mindig a vérfoltos rózsaszín
ruhában, majd tétován a mentőautó ajtaja felé nyúl, és eltűnik
mögötte, miközben a televíziós kamerák már az Egyesült Államok új
elnökére, Lyndon B. Johnsonra szegeződnek, aki első nyilatkozatát
adja? Elfelejtheti-e valaki azt a mélyen lefátyolozott nőalakot, aki oly
büszke tartással halad az államfők sokaságának élén a temetési
menetben; aki a Capitolium lépcsőin áll gyermekeivel, majd ott térdel a
nemzeti lobogóval borított koporsó mellett, és csókot hint rá?
Akik átélték ezt a szörnyű hetet 1963 novemberében, soha nem
felejtik el. Ezek a képek egyfajta emberi nagyságról tanúskodnak, s
ezért kitörölhetetlenek.

A REJTÉLYES TANÚ

1963. november 21-én este John F. Kennedy élete - és talán egy

nemzet sorsa - azon fordult meg, hogy hajlandó-e kibékülni egy
asszony a férjével.
Az asszony - Marina Oswald - ingerülten, zsémbesen vágott vissza, s
férje másnap meggyilkolta az elnököt. Ha e döntő pillanatban másként
válaszol, talán Lee Oswald is feladja tervét.
 A végzetes beszélgetés Mrs. Ruth Paine irvingi házában folyt le,
abban a Dallas környéki lakásban, ahol Marina és a kislánya két
hónappal azelőtt otthonra talált.
Mindez csütörtök este történt. Oswald általában csak hét végén
látogatta meg a családját, de ez a csütörtök más volt, mint a többi.
Másnapra várták Dallasba Kennedyt, és Oswald puskája Mrs. Paine
garázsában volt elrejtve.
A házastársak között szinte mindennaposak voltak az összetűzések, s
ez nem kis mértékben járult hozzá Oswald gyilkossági terveinek
kialakulásához.
A legutóbbi veszekedés már a hét elején kezdődött, amikor Marina
rájött, hogy Oswald álnéven él Dallasban. Mrs. Paine ugyanis kérésére
felhívta Oswaldot azon a telefonszámon, melyet megadott, s ott azt
mondták, nem ismernek semmiféle Lee Oswaldot. Másnap Oswald
jelentkezett telefonon, s Marina természetesen magyarázatot követelt.
Oswald azt mondta, azért bérelt O. H. Lee néven szobát, mert nem
akarta, hogy kitudódjék szovjetunióbeli tartózkodása, s megkérte
Marinát, radírozza ki a telefonszámát Mrs. Paine jegyzetfüzetéből. Az
asszony azonban megtagadta a kérés teljesítését.
- Addig erősködött - mondja vallomásában -, míg megdühödtem,
közöltem, hogy ostoba, és lecsaptam a kagylót.
Három nap múlva - november 21-én - Oswald beállított Mrs. Paine-
hez. Marina kérdésére, hogy miért jött már hét közben, csak annyit
mond: egyedül érezte magát, és ki akart békülni.
- Beszélgetni akart velem, de én nem válaszoltam neki - idézi föl
Marina. - Akármit mondott is, hallgattam. Ettől nagyon ideges lett.
Persze én is dühös voltam, jobban mondva csak én dühöngtem, ő
ideges volt.
A Warren-bizottság kérdésére, hogy mivel mutatta ki a haragját,
Marina így válaszol:
- Hát azzal, hogy nem szóltam hozzá.
Ám Oswaldot nem riasztja el a csökönyös hallgatás: unszolni kezdi
feleségét, hogy vessenek véget a különélésnek, Marina költözzék be
hozzá Dallasba.
- Azt mondta, unja már az egyedüllétet, s talán azért is haragszom rá,
mert nem élünk együtt. Kijelentette, hogy ha akarom, akár másnap
kivesz egy lakást Dallasban, csak hagyjam ott Ruthot, és menjek be
vele a városba. Ezt jó néhányszor elismételte, de én nem álltam
kötélnek. Végül azt mondta, mindez azért van, mert nekem
fontosabbak a barátnőim, mint ő, s nincs is rá szükségem.
Marinát azonban semmi sem hatja meg.
- Azt feleltem, jobb, ha most már Ruthnál maradok az ünnepekig,
akkor majd ő is kijön, s együtt lesz a család; és azért is jobb, ha külön
vagyunk, mert akkor kevesebb pénz megy el. Kértem, hogy vegyen
egy mosógépet, mert amióta a kicsi megszületett, nem győzöm a
mosást a két gyerekre.
 - Mit válaszolt erre? - teszi fel a kérdést J. Lee Rankin.
- Megígérte.
- Mire ön?
- Azt feleltem, köszönöm, csak tartsa meg, vegyen inkább magának
valamit, én majd csak megleszek anélkül is.
E csípős válasszal vége is szakadt a beszélgetésnek.
- Oswald elhallgatott, leült a televízió elé, majd aludni ment - mondja
Marina. - Kilenckor már ágyban volt. Én csak fél tizenkettő körül
feküdtem le. Noha úgy láttam, még ébren van, nem szóltam hozzá ...
Reggel felkelt, elköszönt és elment. Még odaszólt, hogy ne keljek fel
reggelit készíteni, de hát ez máskor is így volt
Ha ezt a beszélgetést a másnap bekövetkezett események fényében
vizsgáljuk, úgy rémlik, mintha Oswald valami ürügyet keresne, hogy ne
kelljen végrehajtania a merényletet, s ezért kovácsol terveket a jövőre.
Felesége azonban hallani sem akar új életről. Oswald hiába próbál
kiutat keresni, nem tudja megakadályozni önnön tragédiáját: a terv,
melyet kiagyalt, vagy amit mások sugalltak, immár megmásíthatatlan,
valósággá kell válnia.
Utólag Marina is rádöbben, milyen döntő fontosságú volt ez a
beszélgetés.
- Ha tudtam volna, mi lesz másnap, természetesen gondolkodás
nélkül beleegyezem, hogy újból összeköltözzünk. Ha Lee csakugyan
tervezett valamit, akkor nyilván egy lapra tett fel mindent, és a
válaszomtól tette függővé, végrehajtja-e a tervét vagy sem.
Talán nincs is tanú, aki többet árthatott volna a vallomásával
Oswaldnak, mint a saját felesége.
Elmondja a bizottságnak a Walker tábornok ellen megkísérelt
merényletet, bizonyságul arra, hogy férjétől mindenféle „erőszakos
cselekedet”, még gyilkosság is kitelt. Igazolja a hitelességét két
súlyosan terhelő fényképnek, melyeken Oswald látható a merényletnél
használt puskával; részletesen beszámol róla, mikor és hogyan
készítette ezeket a felvételeket. S végül ő mondja ki, hogy a
tankönyvlerakatban talált fegyver valóban Oswaldé.
Oswald életére és jellemére rossz fényt vető elejtett megjegyzései,
apró észrevételei segítik hozzá a bizottságot, hogy a terhelő tárgyi
bizonyítékokból végül is egy gyilkos képét rakja össze.
Ez a magatartás enyhén szólva rejtélyes. Annál természetesebb és
érthetőbb Oswald édesanyjának a viselkedése a bizottság előtt. Noha
hóbortos, sőt néha hisztérikus is, az első pillanattól az utolsóig kitart fia
ártatlansága mellett, ügyvédeket fogad, hogy lemossák a gyalázatot
nevéről, hősiesen küzd, akár egy sebzett anyatigris, csak hogy
bebizonyítsa: Oswald inkább áldozat, semmint gyilkos.
A logikus az lett volna, ha Marina ugyanígy viselkedik, vagy
legalábbis semleges marad, nem segíti jobban a bizottság munkáját,
mint amennyire okvetlenül szükséges, ártalmatlan válaszokat ad,
önszántából nem tesz semmiféle terhelő kijelentést, sőt igyekszik
kedvezőbb színben feltüntetni férjét.
Marina azonban nem él ezzel a lehetőséggel: válaszai egyenesek,
híján minden köntörfalazásnak vagy ravaszságnak. Mindennel
előhozakodik, ami csak kedves lehet egy vizsgálóbíró fülének: nem
elég, hogy alaposan befeketíti férjét, a végén még kijelenti, hogy meg
van győződve a bűnösségéről.
Ha Oswald megérte volna a bírósági tárgyalást, aligha akad
esküdtszék, amely elfogadja Marina vallomását. Az amerikai jog szerint
a feleséget nem lehet kényszeríteni, hogy terhelő vallomást tegyen a
férje ellen, és Oswald ügyvédei bizonyára mindent elkövettek volna,
hogy Marina ne léphessen a tanúk emelvényére. Ha netán mégis
ragaszkodott volna hozzá, hogy a vád tanújaként kihallgassák, olyan
kíméletlen keresztkérdésekre számíthatott volna, amilyenekre még
nem volt példa az amerikai bíróságok történetében.
Némelyek Marinát tartják - éppen orosz származása miatt - a dráma
egyik legármányosabb szereplőjének. Csaknem kezdettől fogva a
legkülönfélébb híresztelések keringenek róla: egyformán rebesgetik,
hogy szovjet kém, a CIA ügynöke és az FBI szolgálatában áll.
Valószínűleg egyik sem igaz, de azért van két furcsa momentum,
amiről érdemes szólni.
Az egyik az, hogy Kennedy meggyilkolása után a Secret Service
szigorú megfigyelés alatt tartja Marinát, többször kihallgatja, és
minden bizonnyal segít előkészíteni a vallomását is.
Kétségtelen, hogy e hosszú órákig tartó kihallgatások alkalmával
nyíltan és burkoltan is nyomást fejtenek ki, hogy együttműködésre
bírják. Mint látni fogjuk, Marina panaszkodik is emiatt, de csupán az
FBI-ra; a Secret Service-ről csak elismeréssel szól - úgy látszik, az
tapintatosabban, ügyesebben csinálja az ilyen dolgokat.
A másik momentum az a távoli s mégis különös kapcsolat, amely
Marina és Oswald gyilkosa, Jack Ruby között áll fenn. Amikor George
Senator értesül róla, hogy lakótársa, Ruby november 24-én lelőtte
Oswaldot, azonnal ügyvédhez fordul. James Martin - Ruby ismerőse -
nem vállalja ugyan a gyilkos védelmét, ám néhány hónap múlva
érdekes módon mégis felbukkan az ügyben: őt szemeli ki a Secret
Service Marina Oswald tanácsadójául és menedzseréül.
Íme, még egy elképzelhető magyarázat arra, miért segítette annyira
Marina a bizottság munkáját; Martin nyilván eszébe véste, hogy akkor
szolgálja legjobban a saját érdekeit, ha fenntartás nélkül
együttműködik a hatóságokkal.
De hát ki ez a Marina? Vessünk egy pillantást a múltjára, hallgassuk
meg, mit mond önmagáról, s mit mondanak róla mások. Talán akkor
jobban megértjük őt magát és cselekedeteit.
Születésének körülményeiről a Warren-bizottság elég homályosan és
szűkszavúan nyilatkozik:
„Marina Nyikolajevna Pruszakova 1941. július 17-én született a
szovjetunióbeli Szverogyinszkben (Arhangelszk terület). Anyja -
Klavgyija Vasziljevna Pruszakova - néhány évvel később férjhez ment
egy Alekszandr Ivanovics Medvegyev nevű férfihoz. Marina őt
tekintette apjának.”
Hétéves koráig anyai nagyszüleinél nevelkedik, majd visszakerül
anyjához és mostohaapjához. (Mint a bizottság előtt elmondotta,
egyikük sem volt tagja a kommunista pártnak.)
A család egy ideig Moldvában él, majd Leningrádba költözik. Itt
Marina befejezi iskolai tanulmányait, és gyógyszerész lesz.
A gyógyszerészeti technikum elvégzése után, 1959-ben állást kap
egy nagy leningrádi gyógyszertárban, de csak egy napig dolgozik itt -
felmond. Két hónapig állás nélkül ténfereg - közben többször is
összezördül a mostohaapjával -, majd Minszkbe költözik a
nagynénjéhez, akinek férje párttag és a belügyminisztériumban
dolgozik.
Egy minszki kórház gyógyszerészeti osztályán helyezkedik el, belép a
Komszomolba, és csatlakozik egy fiatalokból álló társasághoz, mely,
mint ő mondja, „mindig együtt lóg”.
Mindössze hét hónapja van Minszkben, amikor megismerkedik Lee
Oswalddal egy táncmulatságon. Eleinte balti származásúnak véli a fiút
a kiejtése alapján, de később Oswald felvilágosítja, hogy amerikai.
Megállapodnak, hogy a rákövetkező héten újból együtt mennek
táncolni. (Oswaldot éppen akkoriban keserű csalódás éri: a lány, akit
feleségül kér, kikosarazza.) Ismét találkoznak, s ezúttal is megbeszélik,
hogy a jövő héten megint együtt lesznek. Ám a harmadik randevúra
már nem kerül sor: Oswald megbetegszik és kórházba kerül.
Itt Marina gyakran meglátogatja, s minthogy fehér köpenyt hord,
olyankor is bemegy hozzá, amikor nincs látogatási idő. Oswald alig
lábadozik még, mikor megkéri a lány kezét.
Marina eleinte nem lelkesedik a gondolatért, de a gyakori együttlét
és Oswald szerelme végül őt is felgyújtja. 1961. április 30-án
házasodnak össze Minszkben. Háromnapos nászútjukat a belorusz
fővárosban töltik, utána rájuk is a fiatal házaspárok megszokott élete
vár.
Az újdonsült asszony ekkor még nem is sejti, hogy Oswald vissza akar
térni Amerikába. Férje csak néhány hónappal az esküvő után közli vele
ezt a szándékát.
Marina nem tesz ellenvetést, s 1962. június 2-án Oswald a
feleségével és időközben született kislányával együtt átlépi a szovjet
határt; vonaton Amszterdamba mennek, onnan pedig a „Maasdam”
nevű holland óceánjáróval New Yorkba.
New Yorkból Fort Worth-be visz az útjuk, itt élnek egy darabig Oswald
bátyjánál.
A következő hónapokban jóformán állandóan költöznek: egy ideig
Oswald édesanyjánál laknak, majd saját lakást bérelnek Dallasban, de
itt sem maradnak soká, New Orleansbe mennek, s végül visszatérnek
Dallasba.
 Házasságuk ez idő tájt erősen megromlik. Oswald főként Marina
baráti körét kifogásolja, amely a Dallasban és környékén letelepedett
orosz bevándorlókból tevődik össze. Az is dühíti, hogy a felesége
dohányzik. Egy alkalommal felpofozza, mert véletlenül megtudja, hogy
Marina azt írta haza egy régi fiúismerősének: már megbánta, hogy
nem őhozzá ment feleségül. Az asszony érdekesen adja elő az esetet,
elismerve, hogy jogos volt a pofon.
- Egyszer azon vesztünk össze - vallja a bizottság előtt -, hogy levelet
írtam valakinek, akit még a házasságunk előtt ismertem odahaza -
szerelmes volt belém az illető, és nekem se volt közömbös, így hát
írtam neki és elpanaszoltam, hogy nagyon egyedül érzem magam, Lee
rettentően megváltozott, már bánom, hogy nem őhozzá mentem
feleségül, mert akkor ma nem lenne ilyen nehéz az életem.
- Feladót nem írtam a borítékra, csak postafiók-számot. Épp
akkoriban drágultak meg a postai díjak, s úgy látszik, kevesebb bélyeg
lehetett a levélen, mert visszajött. Lee hozta haza, és persze
megkérdezte, mi áll benne. Azt akarta, hogy olvassam föl, de én
megtagadtam.
- Erre leült velem szemben, és fölolvasta ő. Nagyon szégyelltem
magam, amiért ilyen ostobaságokat irkáltam” Ekkor ütött meg, pedig
valójában nem is hitte el, hogy igazat írtam a levélben. Megkérdezte,
hogy csakugyan így érzek-e, mire én azt mondtam, igen, így. De még
ekkor is azt hitte, hogy csak ugratni akarom. Hát ennyi volt az egész.
Ma már belátom, csakugyan nem volt szép tőlem.
Arra a kérdésre, nem emlékszik-e még valamire az esettel
kapcsolatban, Marina így válaszol:
- Mondani sem kell, hogy miután megütött, alaposan lehordott, hogy
szégyelljem magam, amiért ilyeneket írok, mikor ő úgy szeret. De ez
már azután volt, hogy megütött ... és azt hiszem, az egész dologban
igaza volt, más is ezt tette volna a helyében, elvégre minden oka
megvolt rá.
Az elkövetkező hónapokban Oswald egyre idegesebb és
ingerlékenyebb lett. Marina megelégelte a kutya-macska életet, és
elköltözött hazulról. Egy hét múlva visszatért, de a civakodások
továbbra is napirenden maradtak, s végül odavezettek, hogy a
merénylet időpontjában Oswald Dallasban lakott, Marina pedig - immár
két kislányával együtt - Irvingben, Mrs. Ruth Paine-nél.
Marina azt állítja, ő sohasem követelőzött, nem szekálta Oswaldot,
hogy keressen több pénzt, és teremtsen neki kényelmesebb életet.
Barátai ennek épp ellenkezőjét mondják. Példának okáért az orosz
származású George De Mohrenschildt, aki jó barátságban volt
Oswaldékkal, kijelentette a Warren-bizottság előtt, hogy Marina
állandóan szemrehányásokkal árasztotta el férjét, amiért olyan
tehetetlen és nem keres többet.
„Miért vagy ilyen ügyetlen? Nekünk miért nincs kocsink? Nézz meg
másokat, mennyivel jobban élnek, pedig nyomorult talpnyaló mind…
Nekünk miért nincs annyi ruhánk, mint nekik? ...” - hallotta
Mohrenschildt nemegyszer. Mind mondja, Marina „halálra idegesítette”
Oswaldot, „úgyhogy szegény fiú már majd beleőrült”.
Mohrenschildt kijelentéseit felesége, Jeanne is megerősíti. Szerinte
„Oswald agyon volt hajszolva, de az asszony csak zsémbelt vele,
zsörtölődött, veszekedett szünet nélkül”.
Mohrenschildték megpróbálták ugyan rávenni Marinát, hagyjon föl
ezzel, ne zaklassa annyit a férjét, de ő nem hallgatott az okos szóra.
S volt még valami, amit Mohrenschildt „visszataszítónak” talált
Marina viselkedésében:
- Egy alkalommal azt is a férje szemébe vágta, hogy nem elégíti őt ki
fizikailag. Szó szerint ezt mondta: „Egyszer egy hónapban hál csak
velem, de abban sincs sok öröm.” Én ezt meglehetősen tapintatlan és
közönséges megjegyzésnek találtam - mondja Mohrenschildt -, kivált
idegenek előtt, hiszen számukra végtére is azok voltunk.
Marina egy másik orosz bevándorlónak, Elena Halinak is
panaszkodott a házaséletéről.
A bizottság egyik jogi tanácsadójának kérdésére, tett-e Marina olyan
kijelentést, hogy Oswald nem sokat ér mint férfi, Mrs. Hall így válaszol:
- Igen, pontosan ezt mondta.
- Nem éltek rendszeres házaséletet?
- Nem.
Mohrenschildték, Mrs. Hall és mások elbeszéléséből kiderül, hogy
Marina gyakran idegenek előtt is csúfot űzött a férjéből, nevetségessé
tette. Mint Mrs. Hall megjegyzi „belekötött valami jelentéktelen
apróságba, aztán rákezdte, mint akit fölhúztak, és csak mondta a
magáét, mondta ...”
Marina jelleméről talán az az önéletrajz árulja el a legtöbbet, melyet a
Warren-bizottság részére készített. Ha mást nem, azt megtudjuk
belőle, milyennek látja önmagát.
Az írásmű stílusából és szerkezetéből arra következtethetünk, hogy
Marina nem egyedül készítette, valószínűleg a Secret Service vagy a
menedzsere, James Martin segített neki.
Mint írja, a sors 1961 telén hozta össze Lee Oswalddal Minszkben. „A
félmilliós városban is egymásra találtunk mi ketten: én, az orosz, és
jövendő férjem, az amerikai - állapítja meg szomorkás nosztalgiával. -
Más-más földrészről, más-más világból jöttünk, és a sors mégis
összehozott minket.”
Marina, aki saját bevallása szerint is „kacér kislány” volt akkoriban,
beszámol róla, hogyan ismerkedett meg Oswalddal a minszki
Művelődési Házban.
„Rögtön megtetszett nekem ... Nagyon udvarias és figyelmes volt.
Úgy éreztem, én is tetszem neki, mert minden táncot velem akart
táncolni. Ha valaki mégis megelőzte, nyomban ideges lett.
Később, amikor már házasok voltunk, bevallotta, hogy rögtön
feltűntem neki, ahogy a terembe léptem. Ne gondolják, hogy
túlbecsülöm magam - igazán nincs bennem semmi rendkívüli -, de hát
fiatal voltam, és épp akkor jöttem be a hideg utcáról.
A többi lány már fáradt volt, én pedig épphogy kibújtam a
kabátomból - az arcom kipirult a hidegtől, a többiek viszont sápadtak
voltak. Emlékszem, a kedvenc ruhám volt rajtam - vörös kínai
brokátból -, Lee még azután is sokáig szerette ezt a ruhát, a hajam
meg úgy volt fésülve, mint Brigitte Bardot-é. Aznap este magamnak is
tetszettem. No lám, milyen beképzelt vagyok…, de csak azt írom le,
amit akkor éreztem ...”
A rákövetkező héten Oswald a táncmulatság után hazakísérte
Marinát. Erről az asszony így beszél: „Nagynénémnek nagyon tetszett,
hogy olyan szerény és udvarias, s főként, hogy olyan, mint akit
skatulyából húztak ki. Nevetve megjegyezte: már csak egy amerikai
hiányzott a gyűjteményemből.”
Eleinte Marina csak sajnálja Oswaldot, de nem szerelmes belé.
„Megsajnáltam - írja -, mert ha voltak is barátai, azért nagyon
magányos volt.” A kezdeti rokonszenv azonban szerelemmé ért, s
Marina elbeszéli, milyen szép estéket töltöttek együtt Oswald minszki
lakásán.
„Sohasem felejtem el... egyik este teáztunk, s közben csókolóztunk
meg süteményt ettünk. Kérem, nézzék el, ha netalán közönséges
lennék - hisz olyan fiatal vagyok még -, de soha életemben nem ízlett
úgy a tea meg a sütemény, mint azon az estén.”
Ám a nagy egyetértés nem tartott soká. Oswald szerette a klasszikus
muzsikát, s nagyon megtetszett neki a „Pique Dame” opera. Ezen újra
meg újra összetűztek. Mint Marina írja, előfordult, hogy férje négyszer-
ötször egymás után feltette a lemezt egy este. A kapcsolatukban
jelentkező disszonancia a nagynéninek is feltűnik: figyelmezteti
Marinát, ne ingerelje Oswaldot „ilyen kicsiségekkel”.
Zavarja Marinát az is, ahogyan Oswald első gyermeküket fogadja.
Szinte születése pillanatától kezdve rajongó szeretettel csüng a
kislányán, June-on, s az asszonyt éppen ez nyugtalanítja: azt hiszi, őt
már nem is szereti a férje, csak a gyereket.
A viszály akkor mélyül el igazán, amikor Texasba költöznek. „Oswald
- írja Marina - nem értett egyet barátaimmal politikai kérdésekben, s
ezért egyre barátságtalanabbul bánt velük, sőt velem is, minthogy
ragaszkodni próbáltam hozzájuk. Fájt, hogy Lee ennyire kerüli az
embereket, s hogy engem is erre akar rávenni. Ezen mindig
összekaptunk.
A bajok tulajdonképpen akkor kezdődtek, amikor Amerikába
érkeztünk. Lee mindig lobbanékony volt, de itt még ingerlékenyebb
lett, s ezért nem tudtunk békességben élni.”
Barátaival ellentétben, akik főként őt okolják a házasság
elromlásáért, Marina ártatlannak vallja magát.
„Csupán azért civakodtunk annyit, mert nehéz természete volt, és
csak így tudott szeretni. Én mindent megbocsátottam neki, mert
tudtam, ő voltaképpen nem akarja, hogy ezek a veszekedések feldúlják
a családi életünket.”
De minél közelebb ér az elbeszélésben Marina a merénylet
időpontjához, annál ellenségesebbé válik a hangja, ha a férjéről szól.
Elmeséli például, hogy egy alkalommal csúnyán összevesztek, mert
Oswald azt mondta a háziasszonynak, hogy felesége csehszlovák
származású. Marina leszidta, hogy ostoba, majd otthagyta, s Oswald
kérlelésére sem akart visszatérni: „Meg akartam mutatni neki, hogy
nekem is van önérzetem és büszkeségem, s ebben még ő sem
gázolhat!”
„Szívem szerint persze visszatértem volna hozzá - írja -, de nem
akartam, hogy ezt tudja. Szerettem volna, ha rájön, hogy a család és a
házasság nem játék, ezt komolyan kell vennie.
Aztán úgy vettem észre, hogy már nem is szeret. Nem volt könnyű,
de azért megmondtam neki: jobb, ha elválunk, nem akarok tovább
együtt élni egy olyan emberrel, aki minden ok nélkül lépten-nyomon
megbánt.
Aznap nagyon felindultan ment haza, és én azt hittem, tanulni fog a
leckéből. Persze egy percig se gondoltam rá komolyan, hogy elváljak,
hiszen szerettem, de azért megtettem volna, ha nem erősködik
annyira, s nem könyörög, hogy térjek vissza hozzá.”
Így hát nem váltak el. Marina megbékélt és visszatért a férjéhez,
mert úgy gondolta, „szegény ember nagyon boldogtalan, de nem tehet
róla, ő csak így tud szeretni”. „Tudtam, ha nem megyek vissza, nagyon
megnehezítem a sorsát... - írja. - Ekkor jöttem rá, hogy ez az ember
magányosnak született, nem való emberek közé. Megszántam és
egyben féltem is, hogy valami szörnyűség történik, ha nem megyek
vissza hozzá. Semmi kézzelfoghatóra nem gondoltam, csak az
ösztönöm súgta, hogy így kell tennem. Nem mintha olyan rendkívüli
lennék..., de tudtam, hogy szüksége van rám, így hát visszamentem.”
Marina egyébként azt állítja - megintcsak ellentétben a barátaival -,
hogy őt sohasem érdekelte a fényűzés, épp ellenkezőleg, Oswald volt
az, akinek „rosszul esett, hogy sem nyújthatja a feleségének mindazt,
amit mások. Noha semmi oka nem volt rá, azt hitte, hogy
tehetetlennek tartom, amiért nem jut előbbre az életben, s mivel őt
sokkal többet foglalkoztatta a dolog, mint engem, rajtam töltötte ki a
haragját, folyton piszkált a barátaim miatt, aminek persze mindig
veszekedés lett a vége. Szerencsére nem vagyok haragtartó, ha
megbántanak. S neki még inkább megbocsátottam, hiszen a férjem
volt, s amellett olyan szerencsétlen.”
Marina ezután beszámol róla, milyen kellemesen töltötték a Hálaadás
Napját Lee bátyjánál 1962-ben, s milyen remekül érezték magukat
karácsonykor a barátaik között. „A szilveszter már sokkal unalmasabb
volt, egész este otthon ültünk” - írja.
Oswald korán lefeküdt, ő viszont fennmaradt még egy darabig, és a
hazájáról meg a régi barátairól álmodozott: „Nagyon elszomorodtam,
mert eszembe jutott, milyen vidáman vannak most odahaza a
rokonaim, én meg itt ülök boldogtalanul.”
Ezután elbeszéli, hogyan ismerkedett meg Ruth Paine-nel egy közös
ismerősüknél, s hogyan barátkoztak össze. Körülbelül erre az időre
esik, hogy Oswald merényletet kísérel meg Walker tábornok ellen,
röviddel utána pedig az állásából is elbocsátják. „Még csak ez
hiányzott!”, -. kommentálja Marina az eseményt.
Ekkor már a második gyermekét várja. A házaspár leköltözik New
Orleansbe, Az asszonynak eleinte tetszik a város, de aztán megutálja:
„Szörnyű az a rengeteg szúnyog ... Nem tudtam elviselni az ottani
párás hőséget.”
New Orleansben Oswald Castro-párti tevékenységbe fog. Erről Marina
így ír: „Kubát dicsőítő röpcédulákat osztogatott a városban. Nem
mondhatnám, hogy valami nagy örömmel fogadtam a dolgot, de talán
még mindig jobb volt, mint az az örökös babrálás a puskával
Dallasban. Az igazat megvallva, magam is rokonszenveztem Kubával.
Tetszik nekem ez az új Kuba, különösen amióta láttam egy sereg
kitűnő filmet - még odahaza, a Szovjetunióban - az ottani új életről...
Ennek ellenére nem segítettem Leenek... úgy gondoltam, kisember ő
ahhoz, hogy ilyen sokat vállaljon magára ... Kuba nélküle is boldogulni
fog.
Azt tartottam, jobban tenné, ha a családjával törődne. Veszekedtünk
is emiatt eleget, különösen azután, hogy egy alkalommal
letartóztatták, és csak másnap engedték haza.”
Mielőtt New Orleansbe költöznek, Oswald azt javasolja Marinának,
térjen vissza egyedül a Szovjetunióba. S letartóztatása után már ő
maga is egyre többet foglalkozik ezzel a gondolattal.
Marina azonban Irvingbe tér vissza, Mrs. Paine-hez. Miután leveleiben
elpanaszolja problémáit barátnőjének, a megértő Mrs. Paine - az ő
házassága körül sincs minden rendben -, beül a kocsijába, és lemegy
New Orleansbe, hogy kislányával együtt magával vigye.
Oswald is csak két hétig marad még New Orleansben; egy rövid
Mexico City-i kirándulás után visszatér Dallasba, kivesz egy szobát Oak
Cliffben, s Mrs. Paine révén álláshoz is jut, megrendelőlap-kitöltő lesz a
Texasi Tankönyvlerakatnál.
Október 18-án Mrs. Paine házában ünnepli huszonnegyedik
születésnapját. Marina szerint „jókedvű volt, mert sikerült
elhelyezkednie, és mert remélte, hogy fia születik. Ott töltötte a hét
végét, és 20-án, vasárnap este megszületett a kislányunk. Lee hétfőn
is ottmaradt - June ugyanis sokkal nyugodtabb volt, ha az apjával
lehetett -, s aznap bejött hozzám a kórházba. Nagyon örült a
kislánynak, még könnyezett is.”
November 22-én, Oswald távozása után, Marina leült a televízió elé, s
örömmel figyelte, „milyen barátságosan és szívélyesen fogadják az
emberei: Kennedyt”. Ruth Paine orvosnál volt a gyerekekkel, de amikor
hazajött, ő is leült Marina mellé tv-t nézni.
 Ekkor röppent fel a döbbenetes hír, hogy Kennedyre rálőttek.
„A hír mindkettőnket megrázott; lélegzetvisszafojtva vártuk a
közleményeket az elnök állapotáról - írja Marina, s megemlíti, hogy a
kiadott jelentéseket Mrs. Paine fordította le neki, mert annyira még
nem tudott angolul, hogy az ilyenfajta szöveget megértse.
Amikor bejelentik, hogy az elnök meghalt, Marinából „kitör a
zokogás”. „Nem tudom miért, de „úgy sírtam, mintha egy jó
barátnőmet vesztettem volna el - írja visszaemlékezésében. - Pedig
nem is vagyok amerikai, és róla is csak keveset tudtam, igaz, csupa
jót.
Különösen Jacqueline-t sajnáltam meg a gyerekeket, és az jutott
eszembe, milyen kegyetlen a sors, hogy a jókat ily korán elragadja, a
gonoszoknak meg némelykor hosszú életet ad.
Ekkor mondta Ruth, hogy a lövés abból az épületből jött, amelyikben
Lee dolgozik. Egy pillanatra elállt a szívverésem ... szörnyű gondolat
villant át az agyamon: csak nem az én esztelen férjem követte el?
De a hírekből semmit se lehetett megtudni, mindegyik mást
mondott… akkor még senki se tudta, ki a tettes.
Kimentem a garázsba - Lee ugyanis ott tartotta a holminkat -, hogy
megnézzem, helyén van-e a puskája. Amikor láttam, hogy ott hever a
sarokban, egy pokrócba csavarva, megkönnyebbültem, de azért nem
nyugodtam meg teljesen.
Aztán egyszer csak jöttek a rendőrök, és kutatni kezdtek.
Megkérdezték, van-e Leenek puskája. Mondtam, hogy van. Kimentek a
garázsba, felhajtották a pokrócot, de a puska nem volt alatta. Amikor
én kinn voltam, úgy láttam, hogy ott van, mert a pokróc úgy volt
hajtva, mint máskor. Egyébként a puskát három héttel azelőtt
fedeztem fel. Kimentem valamiért a garázsba és észrevettem ezt a
pokrócba burkolt tárgyat. Kíváncsi lettem. Először azt hittem, talán egy
fémcső June ágyából, de aztán felhajtottam a pokróc csücskét, és
megpillantottam a puskatust.
Amikor kiderült, hogy a puska nincs ott, hirtelen nem is tudtam, mit
gondoljak.”
Marina itt azt állítja, hogy ő akkor még ártatlannak tartotta férjét „bár
a bizonyítékok 99 százalékig ellene szóltak”.
Oswald haláláról a Secret Service útján értesült. November 24-én,
vasárnap engedélyt kért, hogy ismét meglátogathassa férjét a
börtönben (előző nap ugyanis már járt benn nála).
„A Secret Service néhány embere jött velünk, tőlük tudtam meg,
hogy délelőtt valaki rálőtt Leere, mikor éppen át akarták szállítani egy
másik börtönbe. Aztán megmondták, hogy meghalt.
Szörnyű csapás volt, igaz, hiszen itt maradtam két kicsi gyerekkel,
pénz nélkül, még a nyelvet se tudtam, s mégis úgy éreztem, ha
csakugyan bűnös volt, jobban tette az Isten, hogy így vette el.
Könnyebb váratlanul fogadni a halált, mint a villamosszékben -
márpedig a jelenlegi törvények szerint ez várt volna rá.”
 A Warren-bizottság mindvégig roppantul udvariasan és tapintatosan
bánik Marinával. A vizsgálat egyik krónikása szerint maga Warren
olyan szelíd és gondoskodó volt kihallgatásakor, „mint valami jóságos
nagyapó”. Amikor például J. Lee Rankin megkérdezi az asszonyt, volt-e
Oswaldnak sörétes vagy golyós puskája a Szovjetunióban, és Marina
azt feleli, ő bizony nem tudja megkülönböztetni a kettőt, csak azt
tudja, hogy mindkettővel lehet lőni, s a puska különben is férfidolog,
Warren félbeszakítja a kérdezőt, és megnyugtatja Marinát: „Nem tesz
semmit, az én feleségem se tudná megkülönböztetni.”
Azt viszont Marina rögtön beismeri, hogy Amerikában volt puskája
Oswaldnak. Elbeszélése szerint 1963 februárjában látta először férje
puskáját, de utána is minduntalan a szemébe ötlött, mert „vagy
valamelyik sarokban volt, vagy valamelyik polcon”.
- Többnyire a kabátjával vagy valami más ruhadarabbal takarta le, ha
a szobában hagyta, de azt már nem tudom, magával vitte-e, ha
esténként sétálni ment. Ritkán jártam abban a szobában.
Rankin kérdésére, tisztította-e Oswald a fegyvert, az asszony „igen”-
nel válaszol, majd hozzáteszi:
- Értsenek meg ... én segíteni akarok önöknek, ezért nem titkolok el
semmit. Nem szeretném, ha bármivel is megvádolnának.
Fölöttébb érdekes megjegyzés ez. Nyilván már a Secret Service által
lefolytatott kihallgatásokon és a tényvázlat elkészítésekor közölték
Marinával, hogy a Warren-bizottság előtt tett vallomásának nem
lehetnek jogi következményei. A bizottság elé tehát abban a biztos
tudatban lép, hogy semmiképp nem indítanak ellene büntetőjogi
eljárást.
Ez az ígéret megnyugtatja. Csak azt veszi zokon, hogy az FBI
kényszeríteni akarta az együttműködésre. Erről a következőket
mondja:
- A merénylet után... a rendőrségen csak a szokásos rutin-kihallgatás
folyt. Utána a Secret Service és az FBI emberei kezdtek faggatni.
Rengeteg kérdést tettek fel, igazán nagyon sokat. Az FBI-nyomozók
nemegyszer olyasmit is kérdeztek, aminek semmi köze nem volt az
ügyhöz, s ha nem akartam válaszolni, azt mondták, amennyiben itt
akarok élni, ebben az országban, segítenem kell ebben az ügyben,
bármit kérdeznek is. Ilyen az FBI.
Rankin, akit kissé bosszant ez a megjegyzés megkérdezi:
- Nem emlékszik véletlenül, ki mondta ezt önnek?
- Mr. Heitman és Bogoslav, a tolmács.
S noha Rankin erre kijelenti, „semmiképp sem függ a bizottság előtt
tett vallomásától, hogy ittmaradhat-e az országban”, Marina továbbra
is kitart amellett, hogy az FBI megfélemlítette.
- Tisztában voltak vele, hogy attól félek, a történtek után nem
maradhatok itt, s ezt ki is használták. Nagyon udvarias formában
tették, úgyhogy nem szólhattam semmit. Ügyesen és ravaszul jártak
el, nehogy bármiféle vád érhesse őket.
 De vajon hogyan, mivel akarták meggyőzni Marinát a férje
bűnösségéről?
Erre az asszony nem ad választ. Csak annyit mond: eleinte
ártatlannak tartotta Oswaldot, de „egy héttel a merénylet után, vagy
talán valamivel később” már ő maga is bebizonyítottnak látta
bűnösségét.
- Ahogy sorra napvilágra kerültek a tények, úgy erősödött bennem a
meggyőződés, hogy valóban ő ölte meg az elnököt - mondja.
Ám amikor elbeszéli egyetlen találkozását Oswalddal a merénylet
után, egészen mást mond. Azt állítja, november 23-án, a rendőr-
főkapitányságon meg sem kérdezte a férjétől, valóban ő ölte-e meg az
elnököt és Tippitet:
- „Nem hiszem, hogy te követted el” - mondtam neki, és
megnyugtattam, hogy minden jóra fordul. Végtére is nem vádolhattam
gyilkossággal a saját férjemet.
- Lee erre azt felelte: „Ne aggódj, minden rendbejön” - idézi fel a
jelenetet Marina, majd hozzáteszi: - Én azonban láttam a szemén, hogy
bűnös.
Rankin emlékezteti rá, hogy a merényletet követő kihallgatásokon
még ártatlannak tartotta a férjét. Marina erre csak annyit mond: - Nem
emlékszem pontosan, de könnyen lehet, hogy így volt.
Vallomása hemzseg az ellentmondásoktól. Az FBI és a Secret Service
előtt még azt hangoztatja, hogy meg van győződve férje
ártatlanságáról, a bizottságnak viszont azt mondja, hogy körülbelül egy
héttel a merénylet után megbizonyosodott a bűnösségéről.
Egyszersmind kategorikusan kijelenti, hogy már a merénylet utáni
napon rájött erre, mikor a szemébe nézett. S midőn megkérdezik, igaz-
e, hogy még a börtönbeli beszélgetés után is férje ártatlanságát
hangoztatta, azt feleli, nem emlékszik, és hozzáteszi: „Ne felejtsék el,
most a színtiszta igazat mondom.”
Marina Oswald az első és az utolsó tanú, akit a vizsgálat folyamán
kihallgatnak. Három ízben jelenik meg a Warren-bizottság előtt: először
1964. február 3-án Washingtonban, azután júniusban ugyanott, s végül
szeptember 6-án Dallasban. S február és június között új bejelentéssel
lepi meg a bizottságot. Közli, hogy férje nemcsak Walker tábornok
ellen tervezett merényletet, hanem Richard M. Nixon volt alelnök ellen
is.
A Nixon ellen tervezett merényletről Marina először Oswald bátyjának
tesz említést, s Robert Oswald azonnal továbbítja az értesülést a
Warren-bizottságnak. Mint a bizottság jelentéséből kitűnik, „1964
januárjában Marina Oswald és menedzsere, James Martin közölték
Robert Oswalddal, Lee Harvey Oswald bátyjával, hogy Oswald egy
alkalommal azzal fenyegetőzött, lelövi Nixon alelnököt. Az 1964.
február 3-6-ig tartó kihallgatás során Marina Oswald nem említette ezt
a bizottság előtt, noha feltették neki a kérdést, nyilatkozott-e Oswald
valaha is ellenséges hangnemben az Egyesült Államok valamelyik
vezető személyiségéről. A bizottság csak Robert Oswald révén értesült
a dologról; ő jelentette 1964. február 19-én az FBI-nak, majd 21-én a
bizottságot is tájékoztatta róla.”
Június 11-én Marinát ismét megidézik a bizottság elé. Ekkor a
következőket mondja:
- Valamikor 1963 áprilisában - úgy 20-a táján - Oswald felvette egyik
legjobb ruháját, zsebre vágta a pisztolyát, és el akart menni hazulról.
Már az ajtóban volt, amikor megkérdeztem, hová megy, s miért
öltözött így ki. Azt felelte, elmegy, hogy megnézze magának Nixont,
aki ma érkezik a városba, mire én azt mondtam, tudom, mit jelent
nálad, ha valakit megnézel magadnak - ugyanis láttam, hogy magához
veszi a pisztolyt.
Marina azt állítja, biztos volt benne, hogy a férje merényletet akar
elkövetni Nixon ellen.
- Az első pillanatban nem is tudtam, mitévő legyek. Szerettem volna
megakadályozni, hogy elmenjen ,,. Behívtam a fürdőszobába, aztán
sírva fakadtam ... kértem, hogy ne tegyen ilyet… hisz megígérte ...
Magyarázatképpen hozzáfűzi, hogy a Walker elleni merénylet után
nagy nehezen kicsikarta Oswaldból az ígéretet, hogy soha többé nem
tesz ilyesmit.
- Emlékszem, ott a fürdőszobában beléje csimpaszkodtam -
valósággal dulakodtunk -, de néhány perc múlva lecsillapodott. Azt
mondtam, inkább öljön meg engem, de ne menjen el... Végül is
belenyugodott, átöltözött, él egész nap otthon maradt, olvasott. A
pisztolyt ideadta nekem, én meg a matrac alá dugtam.
A történetnek vajmi kevés a tárgyi alapja - ezt még a Warren-
bizottság is elismeri. Csupán újabb terhelő adat Oswald ellen, amit a
felesége önként tár a bizottság elé. Láthatóan nincs is más célja vele,
mint hogy még jobban befeketítse férjét.
A jelentésből egyébként kiderül, hogy 1963. január 1-e és május 15-e
között egyetlen dallasi újságban sem jelent meg olyan hír, amely Nixon
tervezett látogatásáról szólt volna. Maga Nixon is azt állítja, hogy
1963-ban mindössze egy alkalommal járt Dallasban, mégpedig
november 20-án és 21-én, vagyis közvetlenül a merénylet előtt.
A Warren-bizottság szerint tehát „bármit mondott is Oswald a
feleségének, bizonyos, hogy abban az időben nem tervezhetett
merényletet Nixon ellen Dallasban”.
A bizottságnak arra a kérdésére, lehetséges-e, hogy Oswald nem
Nixont akarta meggyilkolni, hanem Johnson alelnököt, aki április 23-án,
tehát három nappal a fenti párbeszéd után járt Dallasban, Marina így
válaszol:
- Igen .. . nem . . . Már egészen összezavarodtam ettől a sok
kérdéstől. Egészen biztos voltam benne, hogy Nixont mondott, de most
már magam se tudom, jól emlékszem-e ...
Hasonlóképpen terhelő Oswaldra az is, amit Marina a Walker elleni
merényletről mond. Vallomásának idevágó része alapján jut a
bizottság arra a következtetésre, hogy Oswald „hajlott az erőszakra”.
Marina elbeszéli, hogy egy szép napon a férje megkérte, fényképezze
őt le puskával és revolverrel, s őrizze meg a képet „kislányuk
számára”. Két-három hét múlva Oswald egy este elment hazulról.
- Azt hittem, a tanfolyamra megy, vagy talán csak levegőzni, esetleg
valami dolga van. De amikor 10-1/2 11 felé még mindig nem volt
otthon, aggódni kezdtem ... Talán még ennél is később lehetett.
- Bementem a szobájába. Mintha valami húzott volna oda - ismerik
ezt az érzést. Elkezdtem fel-alá járkálni, s így vettem észre az
üzenetet. Azzal kezdődött, hogy „Ha letartóztatnának” - aztán egy
csomó más dolog jött..., hogy a postafiók kulcsa itt meg itt van, és
hogy hagyott nekem valami pénzt, amiből egy ideig megélhetek, meg
effélék. Nem értettem az egészet, elképzelni se tudtam, miért
tartóztatnák le.
- Amikor hazajött, rögtön azt kérdeztem, mi történt.
Holtsápadt volt. Már nem emlékszem a pontos időre, de nagyon késő
lehetett.
- Azt mondta, ne kérdezzek semmit, de annyit csak elárult, hogy
rálőtt Walker tábornokra.
- Mondanom se kell, hogy egész éjjel le se hunytam a szemem.
Vártam, hogy bármely percben beállít a rendőrség. Persze sok mindent
szerettem volna még kérdezni tőle, de beláttam, hogy amilyen
állapotban van, legjobb, ha békén hagyom.
- Reggel persze megmondtam, hogy rettenetesen félek, ebből még
nagy bajok lehetnek. Megkérdeztem, hol a puska, mit csinált vele, mire
azt felelte, hogy elásta, és hozzátette, hogy Walkert a politikai
meggyőződése miatt akarta meggyilkolni.
Marina mindezt vonakodás nélkül, magától mondja el. A bizottság
tanúi közül ő az egyetlen, aki Oswaldot kapcsolatba hozza egy korábbi
merénylettel.
Férjét ő már jóval a merénylet előtt megtagadta. Ellenséges
magatartása a merényletet megelőző éjszakán érte el drámai
csúcspontját, s a Warren-bizottság előtt sem változott.
Oswald sokkal egyszerűbben és ékesszólóbban fejezte ki, hogy
megszakítja feleségével a kapcsolatot. 1963. november 22-én reggel,
mielőtt elindult Mrs. Paine házából a történelmi jelentőségű
találkozásra, lehúzta ujjáról a jegygyűrűt - először, amióta házasok
voltak.
Cselekedetét a kétségbeesés és a lemondás sugallta. Néhány óra
múlva Jacqueline Kennedy is lehúzta ujjáról a jegygyűrűt, és halott
férje kezébe tette; őt azonban egészen más okok vezérelték.

MIÉRT ÖLTE MEG RUBY OSWALDOT?

 Kennedy meggyilkolása tragédia volt; de a folytatás már olyan, mint
egy valószínűtlen, rossz álom: 1963. november 24-én Oswaldot is
megölték. Addig sokan azt hittük, Oswald csakugyan elmeháborodott;
merő véletlen csupán, hogy aljas terve sikerült. Ezen a vasárnap
délelőttön támadt bennünk először kétség. Ültünk a televízió előtt és
láttuk, amint egy alacsony, köpcös férfi a kamera elé rohan és gyilkol.
Kétségeink azóta sem oszlottak el teljesen,.
A Warren-bizottságtól jóformán mindent megtudtunk Jack Ruby
küzdelmes életéről. Valósággal elárasztanak adatokkal a
gyermekkoráról: megtudjuk, hogy Chicago nyomornegyedeiben nőtt
fel, s otthonát feldúlta az alkoholizmus és az elmebaj; értesülünk
némiképp gyanús üzleti vállalkozásairól és kisebbfajta
összeütközéseiről a törvénnyel; megtudjuk, hogy fél a kopaszodástól
és az elhízástól, sőt bepillanthatunk nemi életébe is.
Seregestől vonultatják föl előttünk a tanúkat, akik elmondják róla,
hogy egyrészt kegyetlen - képes félholtra verni egy részeget -,
másrészt gyengéd és jóságos: szereti a kutyákat, irtózik az erőszaktól,
segít a rászorulókon, még ha csak felületes ismerősei is. Leírásukból
olyan ember képe rajzolódik ki, aki otthonosan mozog a bűnözők
világában - nem egy kétes egzisztenciával tart fenn szoros kapcsolatot
-, de ő maga nem vesz részt szervezett bűncselekményekben.
A tömérdek aprólékos részlettel nyílván arról akarnak meggyőzni
minket, hogy Ruby nem lehetett benne egy összeesküvésben, mely
Kennedy meggyilkolására, illetve gyilkosának elhallgattatására
irányult.
Csak egyet nem árul el a Warren-bizottság: épp azt, amire a
legkíváncsibbak vagyunk. Miért ölte meg Ruby Oswaldot? - erre nem
kapunk választ.
Gondosan megkerülik a kérdést, mégpedig magasztos etikai okból.
Ugyanis a jelentés közzététele idején még folyik az eljárás Ruby ellen;
kimenetelétől függ, hogy villamosszékbe kerül-e vagy sem. Így azután
a bizottság óvakodik minden olyan következtetéstől, ami
befolyásolhatja a vádlottnak önnön beszámíthatatlanságára épülő
védekezését.
A Ruby életével foglalkozó résznél a jelentés - mintegy
mentegetőzésképpen - előrebocsátja, hogy „a bizottság nem kíván
beavatkozni a Jack Ruby ellen folyó eljárásba; ezért e függelék nem
terjedhet ki a per során felmerült jogi kérdésekre, sem arra, milyen ok
késztethette Rubyt Oswald megölésére”.
Ez pedig súlyos mulasztás. Ruby indítéka az elnökgyilkosság
szempontjából sem közömbös. Jogunk van feltenni a kérdést: miért ölte
meg Ruby Oswaldot? A jelentés azonban adós marad a válasszal, noha
ez döntően befolyásolhatná az elnökgyilkosság megítélését is.
Válasz helyett afelől biztosítanak, hogy Oswaldhoz hasonlóan Ruby is
segítőtársak nélkül, saját szakállára követte el tettét. S mint Oswald
esetében, ezúttal is ránk bízzák, hogy levonjuk a megfelelő
következtetést, nevezetesen azt, hogy Rubyt - akárcsak Oswaldot -
merőben érthetetlen ok indította tette elkövetésére.
Csakhogy a legtöbben nem szeretjük az efféle következtetési
feladatokat. Önkéntelenül is felötlik bennünk a gondolat: ha a bizottság
ebben az esetben, vagy akár a merényletnél megállapított volna
valamiféle indokot, vitathatóvá tette volna azt a következtetését, hogy
Ruby is, Oswald is egyedül, saját szakállára követte el tettét.
Tegyük föl - csupán az okoskodás kedvéért -, hogy Rubynak más,
érthetőbb oka van Oswald megölésére, mint az, hogy Mrs. Kennedyt
akarja megkímélni a per tárgyalásán való részvételtől. Tegyük föl, el
akarja őt hallgattatni, nehogy elmondhassa, amit az elnökgyilkosságról
tud.
Ez is elképzelhető. A kérdést mindenesetre föl kell vetni, hiszen nem
csekély dologról, valóságos nemzeti tragédiáról van szó.
Oswald azonban börtönben ül; nem könnyű hozzáférni. Ha mielőbb el
akarják intézni, ezt csak vasárnap délelőtt tehetik, mikor a rendőrség
átszállítja a dallasi főkapitányságról a megyei börtönbe. Ez az egyetlen
alkalom, amikor a gyilkosa, ha rövid időre is, szemtől szembe kerülhet
vele.
Fölöttébb érdekes a gyilkosság kronológiája. Az átszállításra nem
tűznek ki meghatározott időpontot. S noha Curry rendőrfőnök előző
éjjel úgy tájékoztatja a riportereket, hogy délelőtt tíz óra tájt kerül rá
sor, Oswaldot csak 11 óra 20 perckor vezetik elő.
A Warren-bizottság előtt Ruby azt vallja, vasárnap reggel határozta
el, hogy megöli Oswaldot. Mások viszont azt állítják, hogy a gyilkosság
után beismerte: péntek este óta foglalkozott már a gondolattal. De
akármikor szánta is el magát tettére, annyi bizonyos, hogy vasárnap
reggel ezzel a szándékkal ment el hazulról - ugyanis magához vette a
pisztolyát, melyet pénzével együtt rendszerint a kocsi
csomagtartójában őrzött.
A riporterek már tíz óra előtt a főkapitányságon vannak, nehogy egy
pillanatot is elmulasszanak az érdekes eseményből. Nem így Ruby.
Neki nem sürgős: néhány perccel tizenegy előtt indul csak el hazulról -
nyilván biztos benne, még így is idejében ér oda, hogy leadhassa a
halálos lövést. Honnan tudja vajon, hogy ráér tizenegy óra tájban
elindulni, hiszen a dallasi hatóságokkal szórós kapcsolatot tartó
riporterek mind úgy értesültek, hogy Oswaldot tíz óra körül hozzák le?
S mialatt a rendőrségen az utolsó előkészületek folynak Oswald
átszállítására, Ruby elindul kocsiján a város központja felé, megáll egy
távíróhivatal előtt - vagy száz lépésnyire a rendőr-főkapitányságtól -,
levéltárcáját s benne valamennyi személyi okmányát a csomagtartóba
teszi, majd besétál a hivatalba, s felad 25 dollárt egyik
alkalmazottjának, aki reggel előleget kért tőle. A felvevő tisztviselő 11
óra 17 perckor bélyegzi le a vevényt.
Oswaldot épp akkor viszik le Fritz százados irodájából az alagsorba.
A távíróhivatal tisztviselője úgy emlékszik, látta, hogy Ruby a pénz
feladása után egyenesen a rendőr-főkapitányság felé veszi útját.
Valamikor 11 óra 18 és 11 óra 19 perc között érhetett oda.
Oswaldot 11 óra 20 perckor vezetik ki az alagsori börtönirodából. A
halálos lövés 11 óra 21 perckor éri.
Az időzítés tehát tökéletes: Ruby pontosan a kellő pillanatban ér a
helyszínre. Mikor Oswald megtámadhatóvá válik, Ruby épp kéznél van,
és lelövi.
Hogy minden ilyen hajszálpontosan egybevág, aligha tekinthető
puszta véletlennek.
Ha Ruby már tíz órakor a főkapitányságnál van, mint a riporterek, kis
híján másfél órát kellene várnia, hogy leadhassa lövését Oswaldra, s
illetéktelen jelenléte könnyen szemet szúrhatna valakinek, mielőtt még
Oswaldot elővezetik. S ha csak néhány perccel később indul el
hazulról, vagy egy-két perccel tovább időzik a távíróhivatalban, már
akkor is elkerüli Oswaldot. De Ruby nem követi el egyik hibát sem;
mintha kiszámítaná minden lépését, épp a legjobbkor ér oda, hogy
végrehajthassa tervét.
Most már csak az a kérdés: kitervelhette-e mindezt segítőtársak
nélkül?
Erre ő maga is céloz a Warren-bizottság előtt. Meglehetősen
összefüggéstelen vallomásában a gyilkosság pontos időzítéséről a
következőket mondja: „Ha pedig így időzítették, valaki hibát követett
el a főkapitányságon, amikor megadta, mikor fogják lehozni Lee
Oswaldot.”
Rubynak sok ismerőse van a dallasi rendőrségen. A Warren-bizottság
jelentésében azt olvassuk, hogy Curry rendőrfőnök szerint „Ruby a
csaknem 1200 dallasi rendőr közül mindössze 25-50-et ismer”. Ezzel
szemben - mint a bizottság megállapítja - „a dallasi rendőrség régi és
jelenlegi tagjainak, valamint Ruby alkalmazottainak és ismerőseinek
közléseiből az derül ki, hogy Rubynak jóval több barátja van a
rendőrségen, mint bármely átlagembernek”.
„Arra viszont nincs hiteles bizonyíték - fűzi hozzá a jelentés -, hogy
Ruby különleges kedvezményeket kért volna rendőrtiszt ismerőseitől,
vagy megvesztegette volna őket. Tény és való, hogy az ismerős
rendőröknek olcsóbb árakat számított, belépődíjat sem fogadott el
tőlük, és kávéval meg üdítő italokkal kínálta meg őket, de ez
megszokott dolog Dallasban, más bártulajdonosok is így tesznek. Hogy
mennyire becsülte és szerette a rendőröket, mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy egy kötelességteljesítés közben lelőtt rendőrnek még a
temetésére is elment, egy másiknak még az özvegyét karolta föl oly
módon, hogy jótékony célú műsort rendezett a javára. Nem egy
rendőrtisztet barátjának tekintett, némelyek dolgoztak is nála. Az egyik
például hosszú udvarlás után a »Carousel« sztriptíz-táncosnőjét vette
feleségül.”
A Warren-bizottság el szeretné hitetni velünk, hogy Ruby merő
szívjóságból volt ilyen kedves a rendőrökhöz, s nem azért, mert
különleges kedvezményeket akart kapni tőlük.
Jack Ruby gyermekkora, akárcsak Lee Oswaldé, meglehetősen
viharos, 1911-ben, Chicagóban látta meg a napvilágot, Jacob
Rubenstein néven. Szülei Lengyelország egy eldugott vidékéről
vándoroltak ki az Egyesült Államokba; az apa ács volt, de már elitta az
eszét, a rendetlen, gondozatlan anya pedig még írni-olvasni sem
tudott.
A gettóra emlékeztető városrészekben, ahol felnő, Ruby
megismerkedik az amerikai nagyvárosokban izzó fajgyűlölettel, s ez
különösen érzékennyé teszi zsidó származására.
Az utcánál már csak az otthon elviselhetetlenebb. Részeges apját
gyakran letartóztatják garázdaság miatt, anyjánál napirenden vannak
a féktelen dührohamok. Gyermekévei alatt a szülők többnyire csak
marakodnak, veszekednek - békés napok alig akadnak.
Tizenegy éves, amikor a Zsidó Szociális Gondozó a Fiatalkorúak
Intézetébe küldi, mint javíthatatlan iskolakerülőt.
Az intézet azt Javasolja, hogy a „heves vérmérséktetű”, „engedetlen”
fiút helyezzék el három fiatalabb testvérével együtt más családnál,
mert az anya „teljességgel alkalmatlan rá, hogy tovább nevelje
gyermekeit”.
A saját lánya szerint is „önző, irigy, kellemetlen” asszonyon, aki
„sohasem törődött a háztartással, egész nap csak heverészett és
aludt”, ez idő tájt mindinkább elhatalmasodik az elmebaj. Az a
rögeszméje, hogy egy halszálka akadt meg a torkán. 1937-ben végre
beszállítják egy Chicago melletti állami kórházba, de innen
háromhónapi kezelés után hazaengedik. A következő esztendőben
ismét elmegyógyintézetbe kerül egy időre. 1944-ben hal meg; férje
pedig 1958-ban, 87 éves korában költözik el az élők sorából.
Ruby meglehetősen gyatra neveltetésben részesült. Pontos adatok
nem állnak rendelkezésre, de a Warren-bizottság szerint aligha
végezhetett többet nyolc osztálynál.
Mihelyt búcsút mond az iskolának, beleveti magát a chicagói
nyomornegyedek alvilági életébe. Sporteseményekre szóló jegyekkel
üzérkedik, sportfelszerelési újdonságokat árul, ismerősei is a sportvilág
jelentéktelenebb figurái és a vagányok közül kerülnek ki.
1933-ban néhány barátjával együtt a nyugati partvidékre megy;
lóverseny-tippeket árul, majd elszegődik énekes pincérnek egy
étterembe. Itt ismerkedik meg a híres színpadi szerző és színész. David
Belasco unokájával, Virginiával. Egy darabig együtt járnak.
Négy év múlva Ruby visszatér Chicagóba. Leon Cooke nevű barátja
révén szervező lesz az Ócskavas- és Hulladéktelepi Munkások
Szakszervezetének 20467-es számú alapszervénél, de két év múlva,
amikor a szakszervezet elnöke lepuffantja Cooke-ot (állítólag
önvédelemből - ezért aztán fel is mentik), megszakítja kapcsolatait a
szervezettel.
Egy darabig alkalmi munkákból él: Roosevelt-mellszobrokat,
„Emlékezzetek Pearl Harborra” feliratú plaketteket és más efféléket
árul. 1943-ban behívják a légierőhöz. Öt hetet tölt a Long Island-i
Farmingdale-ben, majd déli támaszpontokon teljesít szolgálatot
egészen 1946 februárjáig. Őrvezetőként szerel le.
Nővére, Eva Grant 1947-ben éjjeli mulatót nyit Dallasban „Singapore
Supper Club” néven, s Ruby is odaköltözik, hogy segítsen neki.
Csakhamar számos alvilági elemmel barátkozik össze. Eva Grant baráti
köréhez tartozik például az a Paul Roland Jones, akit épp Evával való
megismerkedése után ítélnek el „hivatalos közeg megvesztegetési
kísérlete” miatt (mivelhogy le akarta pénzelni a dallasi seriffet).
Néhány hónap múlva pedig ugyanezt a Jonest szövetségi bíróság ítéli
nem jogerősen börtönbüntetésre különféle kábítószer-üzelmek miatt.
A bizottság jelentéséből megtudjuk, hogy „a két évig tartó
fellebbezés alatt Jones és más bűnözők is gyakran megfordultak a
»Singapore Club«-ban, melyet akkortájt Jack Ruby vezetett”.
Ruby barátja, sőt egykori üzlettársa az a Joe Bonds is, akit 1954-ben
nyolcévi fogházra ítélnek beteges hajlamai miatt. Társadalmi
kapcsolatai tehát jórészt börtöntöltelékekre és rendőrökre
korlátozódnak.
1947 és 1959 között több dallasi lokállal próbálkozik, de üzleti
vállalkozásait nem sok siker koronázza. 1953-ban megveszi a „Vegas
Club„-ot, 1959-ben pedig a „Sovereign Club”-ot, melyet utóbb
„Carousel”-re keresztel át. Ezt a két sztriptíz-lebújt vezeti Oswald
meggyilkolása idején is.
Kennedy haláláról a „Dallas Morning News” szerkesztőségében
értesül, ahol éppen lokálhirdetést ad fel. A hír lelke mélyéig
megrendíti. Mint a lap egyik alkalmazottja elmondja, „holtsápadt lett,
és üveges tekintettel meredt maga elé...”
Ettől kezdve egy percig sem tud nyugton maradni. Szinte
önkívületben rohangál összevissza, keresztül-kasul a városon,
eszeveszetten telefonálgat fűnek-fának: dallasi barátainak és
rokonainak, chicagói hozzátartozóinak - még egy gyermekkori pajtását
is felhívja Los Angelesben.
Viselkedése több mint furcsa: időnként minden ok nélkül sírva fakad,
más alkalmakkor viszont teljesen nyugodt, még arra is jut energiája,
hogy bemutassa saját találmányú tornaszerét, s néhány szendvicset
vásároljon a szegény, agyonhajszolt dallasi rendőröknek.
A „Dallas Morning News” szerkesztőségében csak egy érdekes
megjegyzést tesz. Röviddel azután, hogy értesül Kennedy haláláról, azt
mondja egyik ottani ismerősének: „Te John ... kénytelen leszek elmenni
Dallasból.”
A Warren-bizottság előtt így magyarázza szavait:
- Nem is tudom, miért mondtam ... a város valahogy más lett a
tragédia után, olyan ... nyomasztó ... ennek hatását érezhettem ...
A bizottság szerint Ruby valamivel fél kettő előtt távozott a
szerkesztőségből, s a „Carousel”-be ment. Már említettük, hogy itt
némi ellentmondás van: Seth Kantor, a Scripps-Howard lapok riportere
ugyanis azt állítja, hogy aznap, november 22-én fél kettő táján a
Parkland-kórházban látta Rubyt.
Ám akár járt ott, akár nem, annyi bizonyos, hogy benézett a bárba,
majd a nővéréhez, onnan visszament a bárba, azután egy
csemegeüzletben tíz dollár értékű élelmiszert vásárolt, ezt hazavitte a
nővérének, evett egy keveset, de megfájdult a gyomra, így hát
lepihent, s végül újból nyakába vette a várost.
Eva Grant szerint az öccse „nagyon rossz színben volt”, mikor
másodszor elment tőle.
- Erre határozottan emlékszem - mondja -, de az okát nem tudom.
Összetört, megviselt embernek látszott, Ö maga is azt mondta: „Ilyen
kutyául még anya vagy apa halálakor sem éreztem magam ...”
Néhány újabb, sebtében lebonyolított telefonbeszélgetés után Ruby
hazamegy, de nem sokáig marad otthon: ez alkalommal a zsinagógába
visz az útja. Mire odaér, végefelé jár a kétórás esti istentisztelet, mely
nyolc órakor kezdődött. Hillel Silverman rabbi jól emlékszik, mennyire
meglepte, hogy Ruby - bár elkeseredettnek látszik - egy szóval sem
említi az elnök halálát, csak nővére betegségéről beszél.
Mindössze annyi ideig marad a rabbinál, amíg megiszogat egy
pohárka puncsot, aztán újból útnak ered. Ezúttal a szórakozónegyed
felé tart: meg akarja nézni, hogy más lokálok is követik-e példáját,
zárva tartanak-e az elnök halála miatt.
Útközben bekapcsolja az autórádiót; a bemondó éppen arról beszél,
milyen keményen dolgozik a dallasi rendőrség azokban az órákban.
Ruby nyomban a legközelebbi csemegeüzlethez hajt, vesz nyolc
szendvicset és tíz üveg üdítő italt, majd felhívja a rendőrséget, hogy
felajánlja vacsorára. Az ajánlatot köszönettel visszautasítják, mondván,
hogy a rendőrök már vacsoráztak. Erre úgy dönt, hogy a KLIF
rádiótársaság alkalmazottait vendégeli meg. Odatelefonál, de mert
nem jelentkezik senki, elhatározza, hogy mégis elmegy a rendőrségre.
Ismét útba ejt néhány éjszakai lokált, hogy megnézze „üzemelnek-e”.
Körülbelül fél tizenkettőkor ér a főkapitányságra.
Ekkor kerül először a letartóztatott Lee Oswald közvetlen közelébe.
Azok után, ami második találkozásukkor történt, joggal kérdezhetjük:
csakugyan olyan ártatlanok voltak-e szándékai ezen az éjszakán, mint
ahogy állítja?
Elbeszélése szerint akadálytalanul jut be a rendőrség épületébe.
- Elhajtottam a Commerce és a Harwood utca sarkáig, beállítottam a
kocsit a parkolóhelyre; a szendvicseket meg a kutyát az autóban
hagytam - a kutyám ugyanis mindig velem van -, aztán bementem az
épületbe, és liften felmentem az első emeletre. Egy rendőr ült ott.
Megkérdeztem, nem tudja-e, hol van Joe Long. „Nem”-mel válaszolt,
mire megkérdeztem, megkereshetem-e. Elég magabiztos lehetett a
fellépésem, mert szó nélkül fölengedett. Egy sereg riporterrel
találkoztam ott, meg egyéb személyiségekkel. Némelyiket meg is
szólítottam, nem ő-e Joe Long, de egyik se volt az. Még egy rendőrt is
megkértem, hogy keresse, de az se akadt rá.
- Egy-két ismerős rendőrtiszttel is összefutottam - Cal Jonesszal meg
másokkal -, és üdvözöltem őket. Ekkor még mindig Joe Longot
kerestem, de az események sodra magával ragadott...
- Épp a folyosón ténferegtem - van ott egy keskeny folyosó -, amikor
megjelent valaki a fogollyal; már nem emlékszem, Fritz százados volt-
e, vagy a rendőrfőnök. Alig egy méterre álltam tőlük, s akkor én
mondtam meg a riportereknek - mert akadt köztük, aki nem ismerte
ezeket a rendőrtiszteket, és láttam rajtuk, hogy tudni szeretnék, ki
kicsoda -, de már nem tudom, magamtól-e, vagy mert ők kérdezték,
egyszóval én mondtam meg nekik, hogy ez Curry, vagy hogy ez itt
Fritz százados - vagy aki éppen jött.
A riporterek hadára és a televíziós kamerákra való tekintettel az
illetékesek úgy döntöttek, hogy a sajtótájékoztatót egy tágasabb
alagsori teremben tartják. Ide ment le mindenki - beleértve Jack Rubyt
is. Erről a következőket mondja:
- Én is lementem az alagsori terembe. Szabadon besétálhattam, senki
se kérdezett semmit. Fölálltam egy kis asztalra, ahonnan jól láthattam
és én se zavartam a látásban senkit, mivelhogy egy oszlopnak
támaszkodtam. Aztán elővezették a foglyot, és mindenféle kérdéseket
kiabáltak oda.
Ruby elmondja, hogy a nevezetes sajtótájékoztató vezetője, Henry
Wade kerületi ügyész „világosan értésére adta a riportereknek, hogy
előttük áll a tettes, aki a bűncselekményt elkövette”.
- Kifejezetten megmondta, hogy ő a tettes, de rám nem volt hatással
a dolog… Még ha a saját szájából hallom is, hogy ő követte el, az is
hidegen hagyott volna, számomra érdektelen volt. Nekem csak az volt
a fontos, hogy elfogták. De hát a riporterek szeretnek biztosak lenni a
dolgukban, ezért kérdezték folyton, hogy valóban ő-e az.
A sajtóértekezlet után Ruby ismét felhívja a rádiótársaságot. Nagy
nehezen sikerül is összeköttetést teremtenie, s elintézi, hogy a KLIF
egyik jelenlevő riportere nyilatkozatot kapjon a kerületi ügyésztől, egy
másik pedig telefoninterjút készíthessen vele.
A rendőrségről egyenesen a rádiótársasághoz megy a
szendvicsekkel. Innen hajnali két óra tájban távozik: a „Dallas Times-
Herald”-hoz visz az útja, ahol a szedőterem dolgozóinak bemutatja
találmányát, a „tviszt-pad” nevű tornaszert.
Mint a jelentés mondja: „a lap egyik nődolgozója rögtön ki is próbálta
a padot, s ez óriási derültséget keltett. Azután maga Ruby mutatta be
az egybegyűlteknek a tornaeszköz használatát.”
Hajnali fél öt felé jár, mikor végre hazatér. Felébreszti lakótársát,
George Senatort, és megtárgyalja vele a „Dallas Morning News”-ban
megjelent Kennedy-ellenes hirdetést, melyről már a nap folyamán is
többször nyilatkozik ingerülten, mert - a Warren-bizottság
megfogalmazása szerint - „megszégyenítő a zsidókra nézve”.
Beszámol az álmossággal küzdő Senatornak arról is, hogy látott egy
falragaszt, mely Warren bíró vád alá helyezését követeli.
Beszélgetés közben ismét vad ötlete támad: telefonon felhívja Larry
Crafard nevű alkalmazottját, és utasítja, jöjjön azonnal a „Carousel”
melletti garázshoz egy polaroid fényképezőgéppel, ott várják
Senatorral együtt. A garázstól mindhárman a Warren-ellenes
falragaszhoz hajtanak, s Crafard - Ruby utasítására - három felvételt
készít.
Senator a következőket mondja az esetről:
- Ahogy elnézte a falragaszt, nyilván eszébe jutott a hirdetés… ekkor
támadhatott föl benne a kíváncsiság, milyen összefüggés lehet a kettő
között… Hangot is adott a gondolatának, mert azt mondta: „Ez
alighanem a John Birch Társaság műve.”
S Ruby még ennyi hercehurcába sem fárad bele: Crafarddal és
Senatorral együtt a postára megy, hogy megtudja, ki béreli a
falragaszon megjelölt postafiókot. A tisztviselő megtagadja a
fölvilágosítást, mire Ruby odalép a szóban forgó levélszekrényhez,
megnézi, és - Senator szavaival -”felháborodva állapítja meg, hogy
színültig van levelekkel”.
A postáról egy eszpresszóba mennek. Ruby változatlanul a
falragaszról meg a hirdetésről beszél. Már hat óra felé jár, mikor végre
elfuvarozza Crafardot a „Carousel”-ig, s elteszi magát másnapra,
De mindössze két órát alszik, mert egy telefonhívás fölébreszti.
Letelepszik a televízió elé, egy darabig nézi a műsort, aztán kocsiba ül
és a merénylet színhelyére hajt. Hosszas nézelődés és némi sírdogálás
után újból telefonálgatni kezd. Néhány beszélgetésének fültanúja is
akad; szerinte Oswald vasárnapra tervezett átszállításáról szólva Ruby
azt mondta az egyik hívott félnek: „hiszen tudod, hogy ott leszek.”
Hogy a nap hátralevő részében merre jár, mit csinál, nem tudjuk
biztosan. Néhány riporter azt állítja, szombat délután újból találkozott
vele a rendőrségen. Később benéz a nővéréhez, onnan meg a
„Carousel”-be. Noha a bár aznap zárva van, egy darabig ott ténfereg,
majd átmegy egy nyitva tartó lokálba. Mint a Warren-bizottságnak
mondja, fél kettő körül tér nyugovóra.
Vasárnap fél tíz körül kel fel, leül a televízió elé és megreggelizik. 10
óra 19 perckor telefonon keresik: mulatójának egyik sztriptíz-
táncosnője, Karen Lynn Carlin hívja.
A Warren-bizottság előtt a táncosnő így számol be a beszélgetésről:
- Jack vette föl a kagylót. Megmondtam, ki vagyok, mire ő azt
kérdezte: „Na mi van?” Mondtam, azért hívom, mert szeretnék egy kis
előleget, lakbért kéne fizetnem, meg élelmiszert venni, és ő mondta,
hogy fölhívhatom. Erre megkérdezte, mennyi kellene. Mondtam, várjon
egy pillanatig - odaszóltam a férjemnek -, aztán közöltem: úgy 25
dollár elég lenne. Azt felelte, rendben van, majd föladja táviratilag,
úgyis be kell mennie a városba.
George Senator elbeszélése szerint Ruby aznap reggel felettébb
nyugtalannak látszott.
- Még motyogott is magában, de nem értettem, mit. Rögtön a reggeli
után felöltözött, aztán járkálni kezdett egyik szobából a másikba, a
nappaliból a hálóba, majd vissza, és közben folyton beszélt magában,
de nem tudtam kivenni, mit. Úgy járkált föl-alá, mint a ketrecbe zárt
vad. Fogalmam sincs, mit forgathatott a fejében… Legalább öt-tíz
percig keringett így, végül azt mondta, leviszi a kutyát a „Carousel”-be,
s ezzel elment.
Rubyt - saját bevallása szerint - az a nyílt levél rendítette meg
ennyire, melyet aznap reggel olvasott az újságban.
- Valaki levelet írt az elnök kislányának, Caroline-nak - mondja erről. -
Ennél meghatóbb írást soha életemben nem olvastam. Már nem
emlékszem pontosan, mi állt benne, csak azt tudom, hogy a levél
mellett, ugyanazon az oldalon egy rövid cikk is volt, amiben az állt,
hogy Mrs. Kennedynek talán vissza kell majd jönnie Dallasba Lee
Harvey Oswald tárgyalására. Ez indított arra, hogy megtegyem, amit
tettem.
- Annyira fölháborodtam, úgy elragadott az indulat - magam se értem
a dolgot, elnök úr, hiszen előtte még csak nem is gondoltam ilyesmire,
nem is fordult meg a fejemben, és rosszindulat se volt bennem ez iránt
az ember iránt... És nem is kért senki ilyesmire, én magam se
mondtam soha senkinek, hogy bármit is tenni akarok... A gondolatot
nem mások sugallták - se földalatti szervezet, se bűnszövetkezet nincs
mögötte, még csak kapcsolatot se kerestek velem. Az egész akkor
vasárnap délelőtt jutott az eszembe, amikor olvastam, hogy Mrs.
Kennedynek esetleg vissza kell jönnie ide a tárgyalásra. Nem tudom…
igazán nem tudom, mi üthetett belém, de higgyék el, igazat beszélek,
ez a színtiszta igazság… Hirtelen úgy éreztem - szinte belém hasított a
felismerés -, hogy a mi drága elnökünknek tartozunk azzal, hogy valaki
megkímélje ettől az özvegyét...
Patrick Dean rendőr őrmester ezzel szemben azt állítja - a Warren-
bizottság egyik jogászának legnagyobb szomorúságára -, hogy Ruby
közvetlenül Oswald lelövése után beismerte: már péntek este
elhatározta a gyilkosságot. Érről - mint látni fogjuk - késhegyig menő
vita folyt az említett jogász és Dean között.
Ruby elmondja, hogy amikor elhajtott a rendőr-főkapitányság előtt,
látta, hogy ott „valóságos tömeg gyűlt össze”.
- Emlékezetem szerint… úgy tudtam, hogy tíz órakor szállítják át.
Hallgattam a rádiót, elhajtottam a tömeg mellett, és úgy festett a
dolog - megintcsak ismétlem magam -, szóval azt hittem, már régen
elvitték.
Ezután elbeszéli, hogyan jutott be a rendőrség épületébe:
- A távíróhivatalból gyalog átmentem, de nem surrantam be, nem
ólálkodtam, és nem húzódtam vagy bújtam senki mögé, még ha a
televízióban ilyen látszata is lehetett a dolognak. Volt ugyan egy
rendőr is ott - a rangjára már nem emlékszem -, de éppen beszélgetett
egy kis mukival, aki a közelben parkolt a kocsijával.
- Lementem a lépcsőn, és akkor megláttam azt az embert. Nem
akarom azt mondani, hogy elöntött a düh - nem düh volt, csak megint
az az érzés szeretett elnökünk és Mrs. Kennedy iránt. Az én
szempontomból nem a személy volt a fontos…
- Nem vegyültem a tömegbe. Akkor se volt senki a közelemben,
mikor lementem ...
- A revolver a jobb hátsó zsebemben volt. És amikor megláttam
Oswaldot, ösztönösen - ha ugyan ez rá a helyes szó ... Ez minden, amit
elmondhatok. Arra nem is gondoltam, hogy velem mi lesz.
- Ha jól emlékszem, azt kiáltottam oda neki: „Szóval te ölted meg az
elnököt, te patkány!” Utána rögtön letepertek, s akkor megmondtam:
„Jack Ruby vagyok. Ismertek mindannyian.”
- Mást nem kiáltottam oda, se káromkodást, se egyebet, és nem
mondtam azt se, hogy legszívesebben még három golyót eresztenék
belé. Ray Ballnak is csak annyit mondtam - ugyanis ő kérdezett a
legtöbbet ott -, nagyon felindult voltam, de már akkor is csak azt
mondtam, azért tettem, mert nem akartam, hogy Mrs. Kennedynek
vissza kelljen térnie ide a tárgyalásra.
Ruby elbeszélése csak egy ponton tér el a Warren-bizottság
jelentésében olvasható hivatalos változattól. A jelentés szerint Ruby
„szó nélkül” lőtte le Oswaldot, ő maga viszont azt állítja, hogy a fent
idézett mondatot kiáltotta oda neki.
E csekély eltéréstől eltekintve a bizottság teljes egészében magáévá
teszi mindazt, amit Ruby mond: elfogadja a tett indítékául felhozott
magyarázatát, s azt sem vonja kétségbe, valóban úgy történt-e a
gyilkosság, ahogy ő előadja. Jellemző, hogy Burt Griffin jogi tanácsadó
kíméletlenül kezelésbe veszi Patrick Dean rendőr őrmestert, mikor ez
megemlíti, hogy Ruby közvetlenül a gyilkosság után némileg eltérő
bejelentést tett.
Dean elmondja a bizottságnak, hogy Griffin egy alkalommal két órán
át faggatta, majd kiküldte a szobából a jegyzőkönyvvezetőt.
- Azt mondta neki: „Menjen csak ki, szívjon el egy cigarettát, vagy
igyék egy coca-colát, majd szólok, ha újból szükségem lesz magára” -
vallja Dean. - És a jegyzőkönyvvezető távozása után elkezdett a
lelkemre beszélni, mindenáron meg akarta nyerni a bizalmamat, és
segítséget ígért, mert mint mondotta, azt hiszi, szükségem lesz rá.
- Fogalmam se volt róla, mire akar kilyukadni, ezért csak azt feleltem,
kérdezze meg bátran, amit akar, mire ő újból figyelmeztetett,
hallgassam előbb végig a mondókáját, utána majd kérdez. Végül ismét
megmondtam neki, kérdezzen nyugodtan, ha tudok úgyis őszintén
válaszolok rá.
Griffin ekkor rátért a két jelentésre, melyet Dean a gyilkosság után
adott feletteseinek (az egyikben a Jack Rubyval folytatott
beszélgetésről számol be, a másikban meg arról, mit csinált ő maga a
gyilkosság időpontjában az alagsorban).
 - Azt mondta - folytatja a történtek elbeszélését Dean -, hogy van
néhány dolog ezekben a jelentésekben - mindkettőben, így mondta -,
ami nem felel meg a valóságnak. Megkérdeztem, melyik részre gondol,
mire nagyon határozottan kijelentette, nem igaz, hogy Jack Ruby azt
mondta nekem, hogy a Main Street-i lejárón át jutott az alagsorba.
- Ezen nagyon meglepődtem, ami nem csoda, hisz a
tanúvallomásomban meg is esküdtem rá, s akkor keresztkérdéseket
tettek föl ezzel kapcsolatban. Ezután kijelentette - mármint Mr. Griffin
-, hogy az sem igaz, hogy Ruby azt mondta volna nekem, már két
nappal előbb elhatározta Oswald meggyilkolását
- Szememre vetette, hogy hamis vallomást tettem, és valótlan
jelentéseket adtam a rendőrfőnöknek.
Dean - mint mondja - továbbra is kitartott amellett, hogy minden
állítása igaz, s megkérdezte Griffint, miért vádolja őt hamis tanúzással.
Griffin erre állítólag csak annyit felelt, nincs módjában felfedni az
indokait Dean előtt.
Az őrmester elmondja még, hogy mielőtt Griffin visszahívta volna a
jegyzőkönyvvezetőt, a következő szavakkal fordult hozzá: „Én
tisztelem magát mint tanút, tisztelem a hivatását is, és csak segíteni
akartam, sőt szívesen segítek ezután is, és nem hiszem, hogy
kockáztatná az állását, ha elmondja nekem, mi az igazság.”
- Erre megint csak azt válaszoltam neki - vallja Dean a bizottság előtt
-, hogy ezek a tények, mást nem mondhatok. Ettől kezdve újból
jegyzőkönyvbe vétetett mindent.
A Warren-bizottság egyetért az őrmesterrel abban, hogy Ruby
minden bizonnyal a Main Street-i lejárón át jutott az alagsorba, de nem
fogadja el azt, hogy Ruby már pénteken elhatározta a gyilkosságot.
Akadnak viszont tanúk, akik kétségbe vonják, hogy Ruby úgy jutott
be a főkapitányságra, ahogy elbeszéli.
Roy Vaughn őrszem, aki a Main Street-i lejárónál teljesített
szolgálatot abban az időpontban, mikor Rubynak a rendőrség
épületébe kellett lépnie, eskü alatt vallja, hogy az a közelében sem járt
az őrhelyének.
- Senki se haladt el mellettem - jelenti ki a bizottság előtt.
- De most már persze tudja, hogy Ruby saját bevallása szerint ott
ment be? - kérdezi az egyik jogász.
- Most már igen.
- És mi a véleménye erről az állításról?
- Az, hogy nem igaz.
- Maga szerint máshol jutott be az épületbe?
- Nem tudom biztosan, csak annyit mondhatok, hogy nem a lejárónál.
Nem tudom, hol juthatott be, de azt tudom - nem hiszem, hogy a
lejárónál.
Persze elképzelhető, hogy Vaughn csupán a saját mulasztását akarja
leplezni ezzel a vallomással. Csakhogy állítását egy másik tanú is
igazolja: Rio S. Pierce rendőr hadnagy, aki pontosan akkor állt meg
kocsijával a lejáró előtt, amikor Ruby állítólag besétált az épületbe.
Pierce vallomása szerint 12-13 éve ismeri Jack Rubyt, könnyen
felismerte volna még a tömegben is. A lejárónál - mint mondja - sokan
álltak, de Ruby nem volt közöttük.
Ruby vallomásában egyébként több jelentős ellentmondást találunk.
Egy helyütt azt mondja, vasárnap reggel határozta el, hogy megöli
Oswaldot - nem sokkal azelőtt, hogy elment hazulról. Másutt azt állítja,
néhány perccel tizenegy előtt indult el a lakásáról; megint másutt
pedig arról beszél, hogy még a városba menet is úgy rémlett neki,
hogy Oswaldot tíz óra tájt akarták átszállítani.
Ha Ruby valóban az átszállításnál akarta megölni Oswaldot, miért
csak tizenegy óra körül ment el hazulról, s hogyan gondolhatta
ugyanakkor, hogy már elmulasztotta az alkalmat? Telefonon azt
mondta valakinek: „hiszen tudod, hogy ott leszek.” És mégsem sietett
a városba, hogy tíz órára, vagyis az átszállítás előre beharangozott
időpontjára a rendőr-főkapitányságon legyen.
A belvárosba érve, mielőtt megállt a távíróhivatal előtt, látta a
tömeget a rendőrség épületénél. Mint mondja, azt hitte, hogy Oswaldot
már elvitték. S ennek ellenére a távíróhivatalból egyenesen a
rendőrségre ment, lesétált az alagsorba, épp jókor, hogy leadhassa a
halálos lövést. De miért ment oda, ha egyszer azt hitte, hogy Oswaldot
már elszállították? Miért nem próbálta meg elcsípni áldozatát a megyei
börtönnél?
Könnyen lehet, hogy tizenegy órakor - a belvárosba menet - tudta,
hogy Oswaldot még a rendőrségen találja. De az is elképzelhető, hogy
csak 11 óra 18 vagy 19 perckor, a rendőrség épületébe lépve értesült
róla, hogy még nem szállították el.
Láthattuk, hogy Ruby sokszor összefüggéstelenül beszél és
elkalandozik a tárgytól, de azért van egy-két érdekes megjegyzése.
Noha elég szűkszavúan válaszolgat, Oswald meggyilkolásáról mégis
kijelenti: „Ki más időzíthette volna ilyen pontosan, szinte
másodpercre?” - majd hozzáteszi, amit már idéztünk: „Ha pedig így
időzítették, valaki hibát követett el a főkapitányságon, amikor
megadta, mikor fogják lehozni Lee Oswaldot.”
Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések hallatán ki ne tűnődnék el
rajta, hogy voltaképpen mi is rejlik Ruby dagályos vallomása mögött.

BŰNÖS VAGY ÁRTATLAN?

A Kennedy-gyilkosság valamennyi kérdése közül ez a három a

legfontosabb:
1. Kiállja-e a tüzetes elemzést az a történet, melyet a Warren-
bizottság tár az amerikai nép elé?
2. Egyértelműen és minden kétséget kizáróan megállapítja-e a
bizottság, hogy Oswald gyilkolta meg az elnököt?
3. Bebizonyítja-e, hogy mind Oswald, mind Ruby segítőtársak nélkül,
 önállóan követte el tettét?
A három kérdés közül kettőre, sajnos, „nem”-mel kell válaszolnunk; a
merénylet legfontosabb aspektusai fölött tehát továbbra is ott lebeg a
bizonytalanság.
Nem ismerjük pontosan Oswald indítékait; nem tudjuk biztosan, hány
lövést adtak le Kennedyre, és hol sebezték meg; bizonytalanságban
vagyunk afelől, mi történt Oswald elfogatásakor, majd kihallgatásán;
nem tudjuk, hogyan juthatott be Ruby épp a kellő pillanatban a
főkapitányság épületébe, s egyáltalán mi késztette a gyilkosságra;
nincsenek megbízható adataink arról, volt-e valamilyen összeesküvés
akár Kennedy, akár Oswald meggyilkolásának hátterében, esetleg
mindkét gyilkosság mögött.
Biztosan csak azt tudjuk, hogy Oswald követte el - egyedül vagy
másokkal együtt - a merényletet, s azután megölte Tippitet (bár ennek
körülményeit is homály fedi), őt pedig Ruby lőtte le. A keret tehát
megvan, csupán a tartalom hiányzik belőle.
Így fest hát a bizottság munkájának eredménye. Amit bizonyítani
óhajtott, annak felét nagyjából be is bizonyította. Tisztázta, hogy a
gyilkos fegyver Oswaldé volt; hogy Oswald a lövések leadásakor a
tankönyvlerakat ötödik emeletén tartózkodott, s fegyver volt nála -
egyszóval sikerült meggyőznie mindenkit (a legmegrögzöttebb
kételkedők kivételével), hogy nem történt tévedés: a dallasi rendőrség
az igazi merénylőt fogta el alig másfél órával az elnök megölése után.
De állításának másik felét, nevezetesen azt, hogy Oswald is, Ruby is
önállóan, a maga szakállára cselekedett, nem sikerült bebizonyítania a
bizottságnak: a bizonyítást önmaga hiúsította meg azzal, hogy a
koncepciójával össze nem egyeztethető tanúvallomásokat egyszerűen
figyelmen kívül hagyta, egyes tanúkat ki sem hallgatott, mellőzte a
bizonyítékok egy részét, s végül tucatnyi kérdést válasz nélkül hagyott.
A Warren-bizottság tehát nem tudja eloszlatni az összeesküvést illető
gyanút; de ez még nem bizonyítja, hogy volt összeesküvés. Lehet,
hogy Oswald is, Ruby is önállóan, teljesen egyedül cselekedett, mint
ahogy a bizottság állítja. A baj csak az, hogy a bizottság - az
elnökgyilkosságra vonatkozó értesüléseink mindeddig egyedüli
megbízható, hiteles forrása - a felmerülő kérdések elenyésző hányadát
válaszolja meg csupán, s ezért nincs joga ilyen következtetést levonni.
Ha ugyanis kérdések vetődnek fel, s e kérdésekre nem adunk választ
vagy kitérő választ adunk, következtetéseink könnyen tévesek
lehetnek.
Az okfejtés gyengesége ellenére - mellyel feltehetően a bizottság is
tisztában van - a jelentés körültekintően levont következtetésnek
tünteti fel ezt a feltevést, s úgy próbálja alátámasztani, hogy
körülbástyázza mindenféle bizonyítékkal, amely látszólag egybevág
vele. A bizottságnak az volt a feladata, hogy a legszörnyűbb
kétségbeesés idején megnyugtassa Amerika népét: társadalmi rendje
szilárd és egészséges. Szükség volt erre, mert a dallasi lázálom baljós
félelmeket ébresztett bennünk, megriadtunk önmagunktól, és félteni
kezdtük társadalmi rendszerünket. A bizottság váltig simogatta a
fejünket, közölte, hogy nincs okunk a félelemre, s bizonygatta, hogy
aminek tanúi voltunk, nem egyéb, mint két magányos elmeháborodott
gaztette.
Azóta sok idő telt el. A jelentést elolvastuk és tanulmányoztuk, de
kételyeink, aggályaink nem oszlottak el, sőt jobban gyötörnek, mint
valaha.
Hadd idézzük a „Liberation” folyóirat 1965 márciusi számának
vezércikkét.
„A Warren-bizottság - amellett, hogy azt mondta el, amit Amerika
népe oly nagyon akart hallani - mindössze egy első pillantásra
elfogadhatónak tetsző jelentést produkált, és 26 kötetnyi bizonyítékot,
melyről eleinte mindenki azt hitte - éppen mert terjedelme miatt
kevesen olvasták el, megemészteni pedig még kevesebben tudták -,
hogy a bizottság következtetéseit hivatott alátámasztani. Most, hogy a
vállalkozás befejeződött... elképzelhetetlennek látszik, hogy a bizottság
csakugyan azt hitte, ezzel végképp letudhatja az ügyet - de hát utólag
minden nagy történelemi baklövésről elmondhatjuk ugyanezt.
Talán kutyaszorítóban voltak a tagjai, és nem láttak más kiutat, talán
csak időt akartak nyerni, gondolván, hogy a legtöbb amerikai
kedvezően ítéli majd meg tevékenységüket, hiszen a veszély óráiban
segítettek megóvni az ország jó hírnevét és közszellemét..., de akármi
volt is az indítékuk, ma már nyílt titok, hogy a Warren-bizottság
jelentése nem állja ki a tudományos elemzést és a tárgyilagos
vizsgálatot. Fogyatékosságainak feltárása már javában folyik.”
Ha más nyomós ok nem is volna, maguk a vizsgálati módszerek
indokolttá teszik, hogy kétségbe vonjuk a Warren-bizottság
következtetéseit.
Megalakulásakor a bizottság azt a feladatot kapta, hogy állapítsa meg
a lehető legteljesebb igazságot az elnök meggyilkolásáról. Nyilvánvaló
kötelessége lett volna tehát, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokat
egytől egyig a legtüzetesebben megvizsgálja, mielőtt ítéletét az
amerikai nép elé tárja. Ám a bizottság nem ezt tette: egyes tanúkat
meg sem hallgatott, másoknak a vallomását nem vette figyelembe, s
néhány perdöntő bizonyítékba - amilyenek például az elnök
holttestéről készített röntgen- és fényképfelvételek - még önmagának
sem engedett betekintést.
A megvizsgált bizonyítékok túlnyomó részét pedig a rendőri szervek -
a dallasi főkapitányság, az FBI, a Secret Service és a CIA - bocsátották
rendelkezésre. A bizottságnak nem volt saját nyomozó testülete.
„A szövetségi nyomozó hatóságok szorgalma, segítőkészsége és
lehetőségei feleslegessé tették, hogy a bizottság jogász-munkatársain
kívül mások segítségét is igénybe vegye a vizsgálathoz” - állapítja meg
a jelentés.
Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy kormányi megbízottakból
álló testület szövetségi és helyi rendőri szervektől szerezte be
értesüléseit.
Az ilyesmi természetesen nem újdonság. Ugyanez történik a büntető
bíróságokon is, ahol az ügyész rendszerint a rendőrségtől kapott
adatokra építi a vádat.
Egy lényeges különbség azért mégis van a bírósági ügyész és a
Warren-bizottság között. Az ügyésznek a tárgyalás folyamán
mindvégig számolnia kell azzal, hogy a védő kétségbe vonja és
megtámadja állításait. Mihelyt új érvekkel hozakodik elő, szemben
találja magát a védő ellenérveivel; ha valamelyik tanúja terhelő
vallomást tesz, a védő nyomban keresztkérdéseket tehet föl a
tanúnak, vagy saját tanúival ellensúlyoztathatja a vallomást. Ha az
ügyész tárgyi bizonyítékokat tár a bíróság elé, a védelemnek módjában
áll előterjeszteni a saját bizonyítékait.
A Warren-bizottság vizsgálata során nem hangzott el egyetlen
ellenvetés sem. Senki sem vonta kétségbe a bizonyítékok valódiságát -
legfeljebb maga a bizottság. Vitába is csak a bizottság szállt az
elhangzottakkal, aminthogy a tanúvallomásokat sem értékelte vagy
elemezte más, mint a bizottság és munkatársai. S nem volt senki, aki
keresztkérdéseket tett volna fel a tanúknak.
Ebben a meglepően csendesre hangszerelt tárgyalótermi drámában
minden szerepet a bizottság játszott. Egy személyben volt bíró,
esküdtszék, ügyész és védő. Egyes szerepekben jó, másokban
gyengébb alakítást nyújtott. Teljesítménye egy jelentésben
összegeződik, melyből csak az ügyész hangja csendül ki: a
kétségbevonás és az ellenvetés hangját hiába keressük benne.
Valósággal ijesztő, hogy - a jelentésből ítélve - a Warren-bizottság
tagjai között egyetlenegy sem akadt, aki vitába szállt volna a
terjedelmes okmány bármely megállapításával, vagy bárhol is
ellenvéleményt jelentett volna be. Ez a nagy egyetértés valahogy
személytelenné, elmosódottá teszi a bizottság tagjait.
Az ellenvélemény száműzetése nem egyszerű botlás a bizottság
részéről. Szorosan összefügg azzal a kérdéssel, remélhette-e
egyáltalán, hogy a maga teremtette feltételek mellett kideríti az
igazságot. Ha mégoly halkan is, de elhangzott volna egy-két
ellenvélemény, ez alkalmasint jócskán megváltoztatta volna a
merénylet végső képét. Talán választ kaphattunk volna egyik-másik
nyitott kérdésre, kellő súllyal estek volna a latba olyan momentumok,
melyeket a bizottság figyelmen kívül hagyott, mivelhogy nem vágtak
egybe előzetes elképzeléseivel, s fel lehetett volna göngyölíteni a
vizsgálat egynémely szálát, amelyet elejtettek vagy megkerültek.
A bizottság megindokolja ugyan, miért nem adott módot
ellenvélemény nyilvánítására, de indokolása elég gyenge lábakon áll. A
jelentés előszavában ezt olvashatjuk:
„Minthogy jogrendszerünk nem teszi lehetővé posztumusz per
lefolytatását, a bizonyítási eljárás szükségszerűen eltért a vádlott
jelenlétében tárgyaló büntető törvényszék módszereitől.
Ha Oswald életben marad, ügyét az amerikai jogszabályoknak
megfelelően tárgyalták volna, s ő szabadon élhetett volna a
törvényben biztosított jogaival. Az esküdtszék mindaddig ártatlannak
tekintette volna, míg ennek ellenkezője hitelt érdemlően bizonyítást
nem nyer. Módja lett volna olyan értesüléseket tárni a bíróság elé,
melyek befolyásolhatják a tárgyalás menetét; részese, sőt irányítója
lehetett volna védelmének. A törvényszék elmeorvosi vizsgálattal
megállapíthatta volna, hogy a fennálló jogi meghatározások szerint
épelméjűnek tekinthető-e. Élve az amerikai jogszolgáltatás adta
lehetőségekkel, minden tanút - a vádlottal együtt - szigorú
vizsgálatnak vethettek volna alá.
A bizottság jelen esetben nem ellenféllel rendelkező bíróságként
működött, nem is vádhatóságként, csupán mint ténymegállapító szerv,
melynek feladata az igazság kiderítése.”
Érthetetlen, miért gondolja a bizottság, hogy mert Oswald nem él,
már a tanúkat sem lehet „szigorú vizsgálatnak” alávetni. Az ilyen
vizsgálat csak növelte volna az igazság kiderítésének valószínűségét.
Még nyilvánvalóbb lesz, mennyire tarthatatlan a bizottság érvelése,
ha meggondoljuk, hogy sok olyan bizonyítékot, amelyet
következtetéseinek igazolására felhoz, a bíróság el sem fogadott volna.
A bizottság egyik munkatársa, Alfredda Scobey meg is jegyzi az
„American Bar Association Journal”-ban, hogy a Warren-jelentés
„hemzseg az olyan tényéktől, amelyeket nem is lehetne büntető
bíróság elé tárni”.
Ilyen elfogadhatatlan bizonyíték például - Alfredda Scobey szerint -
Marina jórészt alá nem támasztott, súlyosan terhelő vallomása, melyre
a bizottság oly nagy mértékben épít. Marina nemcsak olyan tényeket
tár tömegestől a bizottság elé, melyek határozottan Oswald
bűnösségére mutatnak, hanem „egyedüli forrása annak a sok családi
értesülésnek is”, melyek alapján a bizottság kialakítja elképzelését
Oswald jelleméről és magatartásáról, s megfogalmazza - Alfredda
Scobey szavaival élve - a merénylet „indíték nélküli indítékát”.
Alfredda Scobeyn kívül mások is rámutatnak, hogy míg az ilyen
bizonyítékok elfogadhatatlanok lettek volna, ha Oswald ügyében
tárgyalásra kerül sor, a Warren-bizottságot nem kötötték a
perrendtartás szabályai, minthogy Oswald már nem élt.
Kissé sántít ez a logika. Eszerint minden további nélkül el lehet
fogadni és alapul lehet használni megalapozatlan tanúvallomásokat is,
melyek nemegyszer jó adag hazugságból, merő kitalálásokból és
tudatlanság szülte ferdítésekből tevődnek össze, csak azért, mert a
vádlott már halott.
A józan ész éppen azt diktálná, hogy az efféle bizonyítékokat
bizottsági keretek közt jóval szigorúbban és alaposabban vizsgálják
meg, mint a tárgyalóteremben.
Az amerikai perrendtartás szerint a védelem megcáfolhatja a vád
állításait. Ez a rendszer nemcsak azért vált be, mert általában védi a
vádlott jogait, hanem azért is, mert elősegíti az igazság felderítését,
kikristályosítja a bizonyítékokat, rámutatva az ellentmondásokra, a
következetlenségekre, a szándékos ferdítésekre és a hazugságokra.
Mindez nem jelenti azt, hogy a bizottságnak valóságos posztumusz
tárgyalást kellett volna lefolytatnia Oswald ügyében. Ennek semmi
értelme sem lett volna, hiszen Oswald már nem élt, vádlotti jogainak
megvédése illuzórikussá vált. Ám a tárgyalás elmaradásából még nem
következik, hogy a bizottságnak azokat a jól bevált módszereket is el
kellett vetnie, melyek révén az igazság felderíthető. Gondolok itt
például a bizonyítékok tüzetes elemzésére, a tanúk „szigorú
vizsgálatára” és a független védői iniciatívára.
A bírósági tárgyalások e hagyományos eszközei elsősorban az
igazság kiderítésére kovácsolódtak ki; elvetésük után a bizottság már
csak spontán, ötletszerű módszerekre támaszkodhatott, ezek pedig az
alaptalan ferdítések és vaskos hazugságok ködfátylába burkolták az
igazságot.
Nem csoda hát, hogy maga a bizottság sincs teljesen meggyőződve
módszerei helyességéről s arról, hogy valóban be tudja tölteni
„ténymegállapító szervként” vállalt nemes feladatát. Ez abból is
látható, hogy háromhónapi működés után váratlanul felkéri Walter E.
Craiget, az Amerikai Jogászszövetség elnökét, hogy „vegyen részt a
vizsgálatban, és szolgáljon tanáccsal a bizottságnak arra vonatkozóan,
megfelel-e az eljárás az amerikai igazságszolgáltatás alapelveinek”.
Más szóval, a hat jogászból - köztük az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bíróságának elnökéből - álló bizottság háromhónapi munka után még
abban sem biztos, valóban ténymegállapító szervként működik-e, vagy
pedig bűnvádi eljárást folytat, s ez okból egy független jogi
szakértőhöz fordul tanácsért és segítségért.
Craig nem sárkányölő lovagként lép sorompóba. Nem tesz fel
keresztkérdéseket, nem vonja kétségbe a bizonyítékokat, nem is igen
kérdez. Éppen csak jelen van a bizottság dolgozószobáiban.
Megbízottai csendesen, feltűnés nélkül végzik a dolgukat, olyannyira,
hogy a jelentés nem is említi a nevüket.
Csak egyvalaki akadt, aki tudta, mit kellene tenni. Egy Mark Lane
nevű kissé fellengzős ügyvéd engedélyt kért a bizottságtól, hogy a
vizsgálat során Oswald érdekeit képviselhesse. Kérését azonban
megtagadták: a bizottság nyilván nem tartotta alkalmasnak erre a
szerepre.
A döntés valószínűleg helyes is volt. Lane részvétele nem növelte
volna a tárgyilagos, elmélyült vizsgálat kilátásait. Minthogy azonban
sem Craig, sem a segítőtársai nem akartak e népszerűtlen feladatra
vállalkozni, a védő szerepköre betöltetlen maradt.
Tulajdonképpen egy olyan megbízható, erélyes, független ügyvédre
lett volna szükség, aki nem Oswald érdekeit, hanem az amerikai nép
érdekeit védi az amerikai politikai intézményekkel szemben.
 Feladata az lett volna, hogy föltegye mindazokat a kérdéseket,
melyekre Amerika népe választ vár; hogy keresztkérdéseket intézzen a
tanúkhoz, és maga is tanúkat állítson;, hogy tovább göngyölítse a
vizsgálat eredménnyel kecsegtető, de elejtett szálait, s
megakadályozza, hogy a jelentés hemzsegjen a tudatos ferdítésektől
és mellébeszélésektől.
Ha jól látja el a dolgát, a bizottság is jobban végezte volna a magáét.
Akkor valóban ténymegállapító szervként működhetett volna, amely
meghallgatja a rendőri szervektől kapott értesüléseket, csakúgy mint a
védelem ellenvetéseit, s utána eldönti, mi az igazság.
Ilyen felhatalmazás birtokában a közérdek védője sok
bizonytalanságot eloszlathatott volna. Milyen jó lett volna például, ha
ragaszkodik hozzá, hogy a bizottság állapítsa meg az első rendőrségi
rádiókörözés pontos forrását.
A bizottság szerint néhány perccel a merénylet után Howard Brennan
csőszerelő jelentette egy rendőrnek, hogy a túloldalról látta, amint egy
férfi tüzet nyitott a gépkocsi-oszlopra a tankönyvlerakat épületének
ötödik emeletéről.
„Brennan nyomban a merénylet után személyleírást adott erről a
férfiról - állapítja meg a bizottság -, s valószínűleg ennek alapján adták
ki 12 óra 45 perc körül a rádiókörözést a járőrautóknak.”
A bizottság tehát ismét kétségek között hagy minket, mégpedig egy
perdöntő kérdésben. Azt mondja ugyanis, hogy „valószínűleg”
Brennantől származott a 12 óra 45 perckor - negyedórával a merénylet
után - leadott rádiókörözés. Vagyis nem biztos, csak valószínű, hogy
így volt. De miért nem tudja ezt határozottan a bizottság? Feltehetően
azért, mert nem vette magának a fáradságot, hogy megkeresse a
rendőrt, akinek Brennan elmondta a megfigyelését, és nem kérdezte
meg a rendőrség központi rádióügyeletesét sem, kitől kapta a 12 óra
45 perckor továbbított személyleírást.
Ha védőnk jelen van, ő minden bizonnyal szabatosabb, pontosabb
adatokat követelt volna a körözés eredetéről. S ha megtalálják a
rendőrt, aki a Brennantől kapott személyleírást az ügyeletre
továbbította, súlyos kételyek oszlottak volna el. Amennyiben pedig
kiderül, hogy ilyen rendőr nincs, s az ügyelet máshonnan kapta az
értesülést, ez új irányba terelte volna a vizsgálatot.
A közérdek képviselője azt sem engedte volna meg, hogy a Warren-
bizottság elrejtse a nyilvánosság elől a Kennedy holttestéről készült
röntgen- és fényképfelvételeket, nevünkben követelte volna, hogy
láthassa ezeket a döntő bizonyítékokat, s megállapíthassa belőlük az
elnök sebeinek pontos helyét.
Felkutatta volna a meg nem idézett tanúkat, például a Wright
házaspárt, akik merőben másként számolnak be a Tippit-gyilkosságról,
mint a rendőrség és a bizottság.
Nyomára akadt volna annak a négy nőnek is, akik a
tankönyvlerakattól nyugatra eső halmon a hátuk mögül vélték hallani a
lövéseket, s nem elégedett volna meg két tanúval, amikor Oswald
letartóztatásának körülményeit tisztázták.
Alaposabban kikérdezte volna Fritz századost Oswald kihallgatásairól,
amelyekről nem maradt fenn jegyzőkönyv, s nem engedte volna
mellébeszéléssel elkendőzni azt a tényt, hogy Fritz fontos
bizonyítékokat semmisített meg.
Sokkal jobban utánajárt volna annak az állítólagos rendőrségi
autónak, amely Oswald lakása előtt dudajelzéseket adott, s Oswald
halálának körülményeit is tüzetesebben vizsgálta volna ki.
Egyszóval megkísérelte volna tisztázni azt a sok kisebb-nagyobb
rejtélyt, amely még ma is tisztázatlan.
Így lett volna - ha az a „volna” ott nem volna. De valójában senki sem
védelmezte a nép érdekeit. A védő kérdései - vagyis a mi kérdéseink -
válasz nélkül maradnak.
A Warren-bizottság megfosztott minket a védőügyvédtől, s ezzel
eleve bizalmatlanná tett a vizsgálat eredményeivel szemben. Az igazi
vesztes az amerikai nép: a bizottság elégtelen módszerei minket
sújtanak, tőlünk tagadják meg a választ arra a kérdésre, mi is történt
1963. november 22-én.

MEGTÖRTÉNHET-E ÚJRA?

1963. november 22-én délelőtt, a programokkal zsúfolt körút egy

lélegzetvételnyi szünetében Kennedy elnök megpihent a Fort Worth-i
Texas Szálloda egyik szobájában, s feleségével, valamint barátjával és
tanácsadójával, Kenneth P. O'Donnell-lel beszélgetett.
A beszélgetés merőben véletlenül az elnök őrizetével megbízott
Secret Service-re terelődött.
Mint O'Donnell vallomásában közli, Kennedy elnök „elmagyarázta
feleségének a Secret Service feladatait, s elmondta, milyen
tapasztalatokat szerzett működéséről az utazás kezdete óta”.
A Secret Service legfontosabb feladatát Kennedy abban látta, hogy
„megvédje az elnököt a tömegektől, és megakadályozza, hogy
valamely féktelen vagy netalán felizgatott csoportosulás zavargássá
fajuljon, amelynek során az elnök is megsérülhet”.
O'Donnell szerint Kennedy ekkor a következő, szinte látnoki
megjegyzést tette:
- Ha valaki csakugyan az Egyesült Államok elnökének életére törne,
nem is lenne nehéz dolga... Csupán egy magas épület kellene hozzá,
meg egy távcsöves puska - s nincs az az ember, aki meg tudná védeni
az elnököt...
Egy félóra múlva Kennedy elhagyta a szállodát, és Dallasba repült.
Két óra sem telt bele, és megölték, pontosan azzal a módszerrel,
melyről ő maga beszélt aznap délelőtt.
Ő volt a negyedik amerikai elnök, akinek életét gyilkos merénylő
oltotta ki. A merényletet mind a négy esetben lőfegyverrel követték el,
de puskát Kennedynél használtak először.
Abraham Lincoln volt az első, akit meggyilkoltak. 1865. április 14-én
a washingtoni Ford Színházban lőtt rá John Wilkes Booth, a híres
színész. Lincoln másnap meghalt. Bootht, a konföderáció lelkes hívét,
1865. április 26-án a Virginia állambeli Bowling Greenben elfogták és
kivégezték az északi csapatok. Két hónap múlva az összeesküvés többi
részvevőjét is bíróság elé állították; négyet halálra, négyet
börtönbüntetésre ítéltek.
A második James Garfield volt. Őt egy Charles J. Guiteau nevű
elégedetlenkedő politikus sebezte halálra egy washingtoni
pályaudvaron, 1881. július 2-án. Garfield szeptember 19-én halt meg.
A helyszínen elfogott gyilkost 1882. június 30-án felakasztották.
William McKinley volt a harmadik. 1901. szeptember 6-án, a buffalói
Pánamerikai Kiállítás alkalmából rendezett elnöki fogadáson lőtt rá egy
Leon F. Czolgosz nevű anarchista. McKinley szeptember 14-én halt
meg. Czolgoszt nyomban a merénylet után elfogták, és 45 nap múlva
villamosszékbe ültették.
Rajtuk kívül még négy elnök ellen kíséreltek meg merényletet:
Andrew Jackson és Harry Truman ellen elnökségük ideje alatt,
Theodore Roosevelt ellen a választási hadjárat során, 1912-ben, és
Franklin D. Roosevelt ellen a megválasztása után, de még a beiktatása
előtt.
Riasztó rekord, miként a Warren-bizottság is megállapítja. 1865 óta
minden ötödik elnök merénylet áldozata, minden harmadik ellen pedig
merényletet kíséreltek meg.
A Secret Service-t, melyre napjainkban az elnök megvédésének
felelőssége elsősorban hárul, Lincoln halála évében hívták életre.
A pénzügyminisztériumhoz tartozik, s fő feladata eredetileg a
pénzhamisítók leleplezése volt. A XIX. század utolsó évtizedéig az
elnökök egyáltalán nem vagy csak kevéssé részesültek védelemben
hivatalviselésük alatt. Lincoln biztonságára mindössze egy szál
washingtoni rendőr ügyelt a merénylet estéjén, s az is éppen a közeli
kocsmában iddogált, mikor Booth belopózott az elnöki páholyba, és
leadta a gyilkos lövést.
1894-ben a Secret Service felgöngyölített a coloradói
hazárdjátékosok körében egy összeesküvést, amely Grover Cleveland
elnök ellen irányult, s ekkor néhány emberét - elővigyázatosságból - a
Fehér Házba rendelte. Később Cleveland kérésére visszahívták őket,
mert az ellenzéki sajtó kifogásolta jelenlétüket a Fehér Házban.
Ám ezzel már megvolt a precedens. A spanyol-amerikai háború alatt
ismét kirendelték a Secret Service néhány emberét a Fehér Házba, de
ezek már ott is maradtak. S 1902-ben, röviddel a háború befejezése
után, a Secret Service hivatalosan is átvette az elnök biztonsági
őrizetének feladatát.
Ez a feladat nem könnyű. Sőt, ha meggondoljuk, egyre nehezebb,
minthogy a közlekedés tökéletesedésével az elnök mind gyakrabban
kelhet útra. A növekvő követelményeknek megfelelően a Secret
Service létszámát mintegy 600 főre emelték; ma már 65 városban
működik irodája, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a világ más
részein is, évi költségvetése pedig 12 millió dollár körül van. A Fehér
Házban szolgálatot teljesítő osztag, amely valaha két emberből állott,
ma 40 főt számlál.
Annál szomorúbb, hogy sem a Secret Service, sem a nála jóval
hatalmasabb és nagyobb létszámú FBI - mely évről évre nagyobb részt
vállalt az elnök személyes biztonságával kapcsolatos megelőző
felderítés feladataiból - nem tudta megóvni Kennedy életét.
A Warren-jelentés legbátrabb és legigazabb része az, amely e kudarc
okait vizsgálja, és néhány javaslatot vet föl kiküszöbölésükre. Itt
köntörfalazás és kertelés nélkül kimondja a bizottság, hogy az elnök
biztonságának megóvásában elkövetett mulasztásokért a Secret
Service-t és az FBI-t terheli a felelősség.
Már említettük, hogy a Secret Service biztonsági nyomozó
csoportjának nyilvántartásában szó sem esett Lee Oswaldról. Noha a
csoport titkos dossziéi több ezer adatot tartalmaznak politikai
merényletre képesnek tartott személyekről, Lee Oswald neve 1963.
november 22-ig nem szerepelt bennük, pedig személye nem volt
ismeretlen sem az FBI, sem a külügyminisztérium, sem a CIA előtt;
disszidálásával, majd New Orleans-i letartóztatásával bőven
foglalkozott a sajtó is, a televízió is. E súlyos mulasztásért a bizottság
szerint elsősorban az FBI a felelős.
„A bizottság úgy véli, hogy a merénylet előtt az FBI indokolatlanul
szűk térre korlátozta felderítő és megelőző tevékenységét - olvassuk a
jelentésben. - A bizottság korántsem becsüli le az FBI munkáját. Tudja,
milyen sok üggyel kell foglalkoznia (az 1963-as pénzügyi évben 636
371 nyomozati ügy!). Kétségtelen, hogy jelen esetben hivatalosan
semmi sem indokolta, hogy Oswald ügyét a Secret Service
hatáskörébe utalják, s az is igaz, hogy az FBI-nak nem kötelessége
jelenteni a disszidenseket, de Oswaldról bőséges anyag állt az illetékes
FBI-vezetők rendelkezésére: tudtak a disszidálásáról, ismerték
agresszivitását és ellenséges érzelmeit az Egyesült Államokkal
szemben, tudták, hogy kihallgatása alkalmával már az FBI-nak is
hazudott, s tudták azt is, hogy a tankönyvlerakatnál dolgozik, a
gépkocsioszlop útvonala mentén. Az olyan éber szervezet számára,
mint amilyen az FBI, mindez már elég lehetett volna ahhoz, hogy
felvegye Oswaldot az elnök biztonságát veszélyeztető elemek
listájára.”
A bizottság hozzáteszi még, hogy „ha az FBI nagyobb körültekintéssel
és gondosabban foglalkozik Oswald ügyével, előbb-utóbb közölnie
kellett volna értesüléseit a Secret Service-szel. S ha a Secret Service is
tudja Oswaldról mindazt, amit az FBI - különös tekintettel arra, hogy
munkahelye a gépkocsioszlop útvonala mentén van - nem kétséges,
hogy megfelelő intézkedésekkel megakadályozta volna tette
végrehajtásában.
A Warren-bizottság nem ért egyet a Secret Service és az FBI
vezetőivel, akik azt állítják, hogy a két szervezet között megfelelő volt
az együttműködés. Véleménye szerint „az FBI és a Secret Service
között a kapcsolat nem volt elég eredményes”.
A dallasi út alkalmával foganatosított óvintézkedésekben is talál a
bizottság „néhány hiányosságot és hibát”.
A legfelháborítóbb közülük az, hogy a Secret Service nem ellenőrizte
a menet útvonalába eső épületeket. Az amerikaiak évek óta biztosra
vették, hogy ilyen utazásoknál ez szinte automatikusan megtörténik. S
most meglepetéssel és döbbenten értesültek róla, hogy kevés
kivételtől eltekintve a Secret Service sohasem kutatta át az épületeket
az esetleges merénylők és orvtámadásra alkalmas pontok felderítése
végett.
James J. Rowley, a Secret Service vezetője elismeri a Warren-
bizottság előtt, hogy „az elnöki beiktatást vagy egyéb ünnepélyes
alkalmakat leszámítva, amikor az elnök külföldi méltóságokat lát
vendégül Washingtonban, a Secret Service általában sohasem
ellenőrizte a menet útvonalába eső épületeket... Sem a mi embereink
nem végeztek ilyen ellenőrzést, sem más rendfenntartó szervet nem
kértünk fel rá.”
Rowley azt állítja, hogy „a Secret Service-nek se létszáma, se ideje
nincs erre”, s ezért a menet útvonalába eső épületek ellenőrzése
„keresztülvihetetlen”.
Ezt az érvelést a bizottság határozottan elveti: „A Secret Service
általános gyakorlatának igazolására felhozott érvek korántsem
meggyőzőek. Másokban felötlött, sőt aggodalmat keltett az az
eshetőség, hogy a dallasi látogatás során valahol egy orvlövész
rejtőzhet el. Maga az elnök is beszélt erről aznap délelőtt.”
Még ha lehetetlen is átkutatni minden egyes épületet az útvonal
mentén, jegyzi meg a bizottság, arra nyilván lett volna mód, hogy a
legveszélyesebbeket ellenőrizzék. „S ha csak a legnyilvánvalóbb
támadási pontokat kutatják is át, a Texasi Tankönyvlerakat épülete
akkor sem kerülhette volna el az ellenőrzést.”
1965. február 15-én Rowley már egészen másképp nyilatkozik. A
Secret Service költségvetésének felemelésével foglalkozó kongresszusi
albizottság előtt, az egyik zárt ülésen, a következőket mondja: „Az
elnöki utazásoknál megszerveztük az útvonal mentén fekvő épületek
ellenőrzését, s jelentékenyen növeltük a biztonsági őrszolgálat
létszámát és feladatkörét.”
Ha az amerikaiakat már az is meglepte, hogy a Secret Service nem
kutatja át az épületeket, elképzelhető, mennyire meglepődtek azon,
hogy nincs olyan jogszabály, amely az elnökgyilkosságot szövetségi
bűntettnek minősítené. Szövetségi bíróság nem is emelhetett volna
vádat Oswald ellen, s ha történetesen életben marad, ügyét texasi
bíróság tárgyalta volna, a Texasban érvényes jogszabályok szerint.
 Mint a Warren-bizottság megállapítja, „a szövetségi törvények nem
terjednek ki az elnökgyilkosságra. Felettébb helytelen, hogy a
Kongresszus nem minősítette szövetségi bűntettnek az elnök ellen
irányuló támadó cselekményt, jóllehet az államfő s egyéb
kormánytisztviselők biztonságáról más vonatkozásban már hozott
törvényt”.
A bizottság ezért azt javasolja a Kongresszusnak, hozzon sürgősen
törvényt, mely szövetségi bűncselekménynek minősíti az elnök vagy az
alelnök meggyilkolását.
Ilyen értelmű törvényjavaslatot már többször is benyújtottak az
amerikai történelem folyamán, 1902-ben, McKinley meggyilkolása után
a Kongresszus mindkét háza el is fogadta a javaslatot, de törvénybe
iktatására nem került sor, mert a szenátus elvetette az egyik
kompromisszum jellegű módosítást.
1965-ben végre törvény lett a javaslatból.
Hatályba lépése két szempontból is döntő. Elsősorban azért, mert
följogosítja a szövetségi hatóságokat, hogy vizsgálatot indítsanak
minden esetben, amikor bárhol az ország területén merényletet
hajtanak végre vagy kísérelnek meg. (Erre mindeddig nem volt
módjuk, mert részvételük a vizsgálatban - a Warren-bizottság
kifejezésével élve - „a helyi hatóságok kényétől-kedvétől függött”.)
A rendelkezés valódi értéke akkor világlik ki igazán, ha felidézzük, mi
mindent követtek el a dallasi hatóságok a merényletet követő két
napban. „Nyilvános tárgyalás” ürügyén minduntalan sajtókonferenciát
tartottak a televízióban, s ország-világ előtt felfedték mindazt a terhelő
bizonyítékot, amit Oswald ellen összehordtak.
A legmulatságosabb ilyen eset az volt, amikor a kerületi ügyész
hivatala bejelentette, hogy cáfolhatatlan bizonyítéka van Oswald
bűnösségére: szobájában megtalálták a merénylet tervrajzát. Utóbb
pedig a hatóságok beismerték, hogy ez a tervrajz nem egyéb, mint
térképvázlat, melyet Oswald álláskereső kőrútjához használt.
A törvény másik előnye, hogy szövetségi őrizetesnek minősíti a
merénylet gyanújával letartóztatott személyt. A Warren-bizottság némi
sóvárgással állapítja meg, hogy „ezáltal a gyanúsított szövetségi
védelmet élvez az önkényes igazságtevőkkel és egyéb fenyegető
veszélyekkel szemben”.
A legszélsőségesebb javaslatok az elnök védelmének megjavítására J.
Edgar Hoovertől származnak.
Hoover egyetért ugyan a bizottsággal abban, hogy „abszolút
biztonságot nem lehet és nem is célszerű megvalósítani”, minthogy
„ezáltal az elnök szinte légüres térbe kerülne, elszakadna a
tömegektől, s megközelíthetetlenné válna: titokban kellene utaznia, s a
nyilvánosság csak golyóálló üveg mögött láthatná” - de azért drákói
rendszabályokat javasol. Szerinte az elnök csakis golyóálló üveggel
fedett páncélautóban közlekedjék, szoros fedezet mellett. Szigorúbban
kell ellenőrizni minden lépését, nem szabad megengedni, hogy
nyilvános helyen sétáljon, vagy elvegyüljön a tömegben. Ha csak lehet,
kerülje a személyes megjelenést a nyilvánosság előtt - ott van helyette
a televízió. Gondosan priorálni kell a különféle rendezvények
részvevőit, műszerekkel ellenőrizve, nincs-e valakinél fegyver. S ha
már elkerülhetetlen, hogy az elnök beszédet tartson a nyilvánosság
előtt, golyóálló üveggel kell körülvenni az egész szónoki emelvényt.
E javaslatok zömét a bizottság elveti. Indokolásul a következőket
mondja:
„Az elnök országjáró körútja és találkozása a néppel egyike nagy
történelmi hagyományainknak, s az elnök és a nép közös akaratából
fakad. Enélkül nem is képzelhető el az érintkezés közöttük. Ezek az
utak általában több célt szolgálnak: ünnepélyes politikai és
kormányzati megnyilvánulások ...
Olyan intézkedésekre van tehát szükség, melyek szavatolják az elnök
biztonságát, de nem korlátozzák feladatai teljesítésében. Gondosan
kell óvni az elnököt, de a lehető legkisebb feltűnéssel, hogy a
rendőrállamnak még a látszatát is elkerüljük.”
Némi javulás már van ezen a téren. A politikai merényletek
megelőzése szempontjából oly fontos biztonsági nyomozó csoport
létszámát felemelték, összetételén javítottak. A személyi védelem
módszereinek tökéletesítését célzó munkában több magánvállalat - így
a Rand Corporation és az International Business Machines Corporation
- is részt vesz tanácsadóként. A Secret Service, valamint az FBI
elmeorvosoktól kapott támpontokat arra nézve, milyen lélektani
vonások alapján ismerhető fel a potenciális merénylő.
Mint említettük, Oswald esetében csúfos kudarcot vallott a kölcsönös
tájékoztatás elve. Hogy ez többé ne fordulhasson elő, az FBI-nak a
jövőben rendszeresen tájékoztatnia kell a Secret Service-t mindarról,
amit a disszidensekről, valamint az olyan „felforgató, szélsőjobboldali,
fajüldöző és fasiszta elemekről” tud, akik
„a) emocionális labilitásról vagy irracionális magatartásról tettek
tanúságot;
b) szövetségi, állami vagy helyi vezetők, hivatalnokok vagy külföldi
kormányzati férfiak személyes biztonságát fenyegető kijelentéseket
tettek, illetve ilyen magatartást tanúsítottak;
c) heves Amerika-ellenes érzületüknek adnak vagy adtak kifejezést,
bombamerényletben vagy bombakészítésben vettek részt, s előző
magatartásukból ítélve agresszív hajlamúak ;
d) előző tetteikből vagy kijelentéseikből ítélve hajlanak az erőszakra,
s elutasítják a szervezett kormányformát.”
Az új rendelkezés eredményeként máris több ezer olyan név jutott a
Secret Service birtokába, amely eddig csak az FBI nyilvántartásában
szerepelt.
A rendelet szövegezése a bizottság tagjai közül különösen John J.
McCloyban keltett érthető aggodalmat.
- Ami azt illeti - mondta Alan H. Belmontnak, az FBI helyettes
vezetőjének -, elég széles körre terjed ki a kategorizálás, ráillenék sok
amerikaira, de még néhány bizottsági tagra is - majd sietve hozzátette:
- Én persze csak a magam nevében beszélek. Én is sokszor
viselkedtem már irracionálisán. Tudom, ez nem jelenti azt, hogy
minden nevet átküldenék oda - csak azokét, akik beleesnek a
megállapított kategóriákba, illetve az önök megítélése szerint oda
sorolhatók, nem rejlik egyéb ok a magatartásuk mögött. Más szóval, a
döntés joga az önök kezében van.
- Igyekezni fogunk helyesen dönteni, uram - nyugtatta meg Belmont
McCloyt.
Ám akármilyen átfogó is az új rendelkezés, azt még mindig nem
tudjuk, vajon eszerint Oswald nevét is átadták volna-e a Secret
Service-nek.
A bizottság egy másik tagja, Gerald Ford képviselő fel is tette a
kérdést Belmontnak, s ő elmondta, hogy ma már az FBI minden
visszatért disszidens nevét azonnal jelenti a Secret Service-nek. Arra
viszont ő sem tudott válaszolni, hogy a rendelkezés egyéb kritériumai
értelmében Oswald nevét is közölték volna-e. Ez Belmont szerint
„megítélés kérdése”.
Az FBI és a Secret Service vezetőinek a Warren-bizottság előtt tett
vallomásából kitűnik, hogy e két szervezet többnyire csak akkor fúj
riadót, ha valaki levélben vagy telefonon életveszélyesen
megfenyegeti az elnököt. A preventív intézkedések főként azok
megfigyelésére korlátozódnak, akik egyszer már leplezetlenül
fenyegetőztek. Ez pedig bámulatosán naiv álláspont. Akik levélben
vagy telefonon fenyegetőznek, többnyire nem épeszűek. Az ilyeneket
megfigyelés alatt kell tartani. Ámde sokkal veszélyesebbek azok, akik
titokban szervezkednek az elnök meggyilkolására; őket általában nem
irracionális indítékok, hanem politikai meggondolások vezérlik, és nem
olyan ostobák, hogy előre felfedjék kártyáikat.
Az FBI tehát még a maga készítette új rendelkezésben sem számol az
előre megfontolt politikai merénylet lehetőségével. Mint a Warren-
bizottság megállapítja, az új ismérvek szerint „valamely ügynek a
Secret Service hatáskörébe utalását a lelki labilitásra, bűnözési
hajlamra mutató jelek vagy más hasonló jellegzetességek döntik el,
kiegészítve annak mérlegelésével, hogy a szóban forgó személy vagy
csoport képes-e igénybe venni törvénytelen eszközöket is, hogy
elégtételt vegyen sérelmeiért. Ezek a kísérletképpen összeállított
ismérvek - habár helyes irányba mutatnak - indokolatlanul
korlátozottak, a nyílt fenyegetésekből és az ellenséges érzület egyéb
megnyilvánulásaiból indulnak ki. Kérdéses, hogy ilyen alapon Oswald
ügyét átadták volna-e a Secret Service-nek.”
Végezetül kijelenti a bizottság, hogy „ami a jövőt illeti, nem tudunk
olyan módszert javasolni, amely teljes bizonyossággal szavatolná
elnökeink biztonságát”.
Ilyet senki sem javasolhat. Legfeljebb azt remélhetjük, hogy lesznek
tökéletesebb módszerek, s ami még ennél is fontosabb:
hatékonyabban és eredményesebben alkalmazzák őket.
Remélhetjük, hogy az FBI és a Secret Service okul a történtekből, s
nem követi el azokat a hibákat, amelyeket Oswald esetében
elkövetett. Remélhetjük, hogy ezentúl átkutatják az épületeket, s nem
fordulhat elő az, ami Dallasban előfordult. Remélhetjük, hogy a
jövőben nemcsak a fenyegetőző elmeháborodottakra figyelnek föl,
hanem azokra is, akiket politikai meggondolások vezérelnek.
Remélhetjük, hogy mindenkor megtesznek minden elképzelhető
óvintézkedést.
Csak egyet nem remélhetünk: azt, hogy megakadályozhatjuk a
politikai merényleteket. Mindig lesznek közöttünk Oswaldok, és
valószínű, hogy újra meg újra le is sújtanak.

TARTALOM

ELŐSZÓ
1. Amire nem borulhat fátyol
2. Tettének oka…
3. Volt-e összeesküvés?
4. Hogyan történhetett meg?
5. Hány lövést adtak le?
6. Miért ölte meg Oswald Tippitet?
7. Mi történt Jackie-vel?
8. A rejtélyes tanú
9. Miért ölte meg Ruby Oswaldot?
10. Bűnös vagy ártatlan?
11. Megtörténhet-e újra?