A teljesítmény-alapú önértékelés

„Mindenben a legjobbnak kell lenned, nem hibázhatsz, és akkor majd szeretünk téged.” Sok
családban ki nem mondott szabályként működik ez az elv. Mely alapjaiban véve nem túl előnyös,
hiszen senki sem képes folyamatosan a maximumot kihozni magából.

Az e szabályt közvetítő szülőket onnan lehet felismerni, hogy gyerekként folyamatosan meg akartunk
nekik felelni, de ez valahogy sosem sikerült igazán.

Ha a szülők a nevelés során jórészt teljesítmény-alapú szemlélettel élnek, akkor úgy látszik rajtuk,
mintha akkor szeretnék gyerekeiket, ha azok pl. jól viselkednek, jól teljesítenek stb. A társadalom is
úgy épült fel, hogy jobbára a teljesítményt hangsúlyozza. „Légy tökéletes, és boldog leszel.” –
mondja. Nem csoda, hogy szülőként is hajlamossá válik az ember ezen értékek közvetítésére, hiszen
ki ne szeretné, hogy gyermeke hosszú távon sikeressé váljon?

Mindemellett természetesen ott van, hogy valóban és feltételek nélkül szeretik gyermekeiket. Arra
próbálok inkább kilyukadni, hogy a teljesítmény-értékelő szemlélet könnyen átveheti az uralmat, ha
szülőként az ember nem figyel oda, vagy csak nincs egyensúlyban a saját stresszel teli élete miatt. A
legnagyobb jószándék mellett sem vagyunk képesek mindig tökéletes szülőként funkcionálni. De ez is
természetes. A baj akkor kezdődik, ha a teljesítmény alapján kezdjük elfogadni vagy nem elfogadni a
gyermekeinket.

Ilyenkor történik az, hogy a gyerek felnőve úgy gondolja majd, hogy folyamatosan jó teljesítményt
kell nyújtania ahhoz, hogy az emberek számára elfogadható és szerethető legyen. Lehetőleg minél
kevesebbet hibázva, mert a hibázás kudarcot jelent számukra, mely büntetést von maga után. A
büntetés gyakran belső hibáztatás formájában jelentkezik, mely még tovább nehezíti az önelfogadást.
Saját magukat tehát úgy tudják elfogadni, ha azt látják; az életük minden területén a legjobban
teljesítenek.

Ezt megvalósítani azonban viszonylag nehéz ezzel a fajta önértékelési típussal élve. Oka, hogy amint
az ember elér egy célt, nem örül neki igazán, nem tudja értékelni magát – hiszen az természetes,
hogy tökéletesen teljesített – és rögtön újabb célt tűz ki. Így ismét elégedetlenné válik, hogy a
következő célt még nem érte el, és folytatódhat a kudarc-érzet, mellyel továbbra is bizonyítja
magának, hogy nem elég jó. A „sosem vagyok elég jó” érzése egy másik tényező, amelyről
könnyedén felismerhető a teljesítmény-alapon önértékelő típus.

Érdekes, mert amíg belülről azt érzik ezek az emberek, hogy nem elég jó, amit csinálnak, a külvilág
felé szeretik azt mutatni, hogy tökéletesek. Ennek oka a korábban leírtak: akkor elfogadhatóak, ha
tökéletesek. És bár belülről érzik, hogy ezt az állapotot sosem érik el, a külvilág elismerésére vágynak,
ezért aztán egy picit jobb képet festenek önmagukról, mint az valós lenne. A szándék jó mögötte,
szeretetre vágynak, viszont van ennél jobb módja is a szeretet elérésének.

Milyen a valódi önbizalom és önszeretet?

Nem nézi, hogy valaki hogyan teljesít, az maximum másodlagos lehet az ember belső értékeihez
képest. A jó önértékelés ugyanis ez utóbbiból származik. Abból, hogy arra figyelünk, milyenek értékek
mentén élünk. Ilyen belső érték a megbízhatóság, a korrektség, az egyenesség stb. Ha ezen tényezők
mentén alakítjuk ki a képet saját magunkról, sokkal tartósabb és egészségesebb önbizalomra
tehetünk szert. Ez ugyanis nem mások elvárásaitól, véleményétől függ, hanem csakis saját
magunktól. Hogy milyenek vagyunk belül valójában. Elképzelhető, hogy vannak értékek, amelyek
szerint élünk, és vannak, amelyek szerint nem. Igazából az számít, hogy lássuk, hol tartunk.

És ha ezt már látjuk, megcélozhatjuk a tökéletességet, de érdemes ezt annak a tudatában tenni, hogy
tudjuk, sosem érjük el azt. Jobbak mindig lehetünk önmagunkhoz képest, de tökéletesek nem
vagyunk, és nem is kell lennünk soha.

Megengedhetjük magunknak, hogy hibázzunk, és tanuljunk belőle. Megengedhetjük magunknak,

hogy elismerjük; vannak pillanatok, amikor nem hozzuk ki magunkból a maximumot. Nem vagyunk
robotok, hogy mindig a legjobbat nyújtsuk. Emberek vagyunk. És embernek lenni azt jelenti, hogy
szükségünk van a hibákra, hogy levonhassuk belőlük a tanulságot, fejlődhessünk általuk.