A SZOCIALIZMUS ÉS ANNAK FELSZÁMÁSA

I
Vagyon csak és kizárólag háromféleképpen hozható létre illetve bıvíthetı: ha felismerjük
egyes természet adta dolgokról, hogy azok szőkösek és használatba vesszük azokat, mielıtt
más tenné ezt (elbirtoklás, eredeti tulajdonszerzés), ha termékeket állítunk elı saját
munkaerınk és korábban elbirtokolt természeti erıforrások segítségével, vagy ha valamilyen
termékhez önkéntes, szerzıdéses csere útján jutunk hozzá annak elızı tulajdonosától vagy
attól, aki azt elıállította. Az eredeti elbirtoklás révén jövedelemteremtı eszközzé teszünk
valamit, amit korábban senki sem tartott szőkösnek, a termelés a természeténél fogva növeli
az értékét valamilyen kevésbé értékes dolognak, és minden szerzıdéses csere során valami
olyan cserél gazdát, amelynek korábbi tulajdonosa kevesebbre tartotta azt, mint az, aki
megkapja.

Ebbıl következik, hogy a szocializmus csak elszegényedéshez vezethet.

Elıször is, a szocializmusban a termelıeszközök tulajdonjoga egyének egy közösségéé,

függetlenül attól, hogy ki mit tett vagy nem tett korábban az adott eszközökkel kapcsolatban.
Ezért a szocializmusban az eredeti tulajdonszerzést, termelést nem végzı, és szerzıdést nem
kötı ember elınyt élvez azokkal szemben, akik elbirtokolnának dolgokat, termelnének, és
csak kölcsönös megállapodás alapján cserélnének javakat. Ezért kevesebb természeti kincsrıl
ismerik fel annak szőkösségét és birtokolják el azokat, kevesebb új termelési eszközt állítanak
elı, és kevésbé vigyáznak a már meglévıkre, és kevesebb megállapodás köttetik, hiszen
mindezek a tevékenységek költségekkel járnak. Kollektív tulajdonlás esetén ezeknek a
költsége nı, ezek elmulasztásáé csökken.

Másodszor, mivel a termelési tényezıket nem lehet eladni a szocializmusban, így azoknak
piaci ára sincs. Az ár hiányában viszont a költségszámítás lehetetlen. A termelés bemenetét
nem lehet összehasonlítani a kimenettel, így nem tudjuk eldönteni, hogy az adott termelési
tényezık felhasználása megéri-e, vagy a szőkös erıforrásokat a fogyasztók számára
egyáltalán nem vagy kevéssé érdekes tervek megvalósítása érdekében pazaroljuk-e el. A
tıkejavak szocialista gondnoka nem tudja, hogy milyen lehetıségekrıl mond le, hiszen nem
kérhet ajánlatokat olyan magánszemélyektıl, akik adott termelıeszközök különféle
felhasználási módjaira látnak lehetıséget. Ezért a termelési tényezık tévedésen alapuló
célokra való felhasználása állandósul.

Harmadszor, még ha a termelési tényezıknek és a kimenetnek van is valamilyen kezdeti

eloszlása, mivel azokat a közösség birtokolja, csökken az egyes termelık késztetése, hogy
kimenetének mennyiségét és/vagy minıségét emelje, valamint, hogy a bemeneti tényezık
kihasználtságát javítsa. Mivel egy szocialista vállalat tıkéjében és eladásaiban jelentkezı
haszon vagy veszteség a társadalom egészéé ahelyett, hogy azok egyes meghatározott
termelıkhöz tartoznának, a lustaságra és hanyagságra való hajlam erısödik. Ezért az
elıállított javak mennyisége csökken és minısége romlik, valamint kezdetét veszi a tıke
folyamatos felélése.

Negyedszer: magántulajdon esetén az erıforrás birtokosa másoktól függetlenül döntheti el,

hogy mit tegyen a tulajdonával. Ha vagyoni vagy társadalmi helyzetén javítani akar, akkor azt
csak úgy teheti meg, ha önkéntes vásárlói legégetıbb igényeit próbálja meg minél jobban
kielégíteni a tulajdona felhasználásával. Közösségi tulajdonban lévı termelési tényezık
esetén közösségi döntésekre van szükség. Politikai ügy minden olyan döntés, hogy mit, hol és
hogyan termeljünk, mennyit fizessünk vagy mennyi pénzt kérjünk, és hogy kit léptessünk elı
vagy fokozzunk le. Minden nézeteltérést úgy kell megoldani, hogy valaki akaratát más
véleménye fölé helyezzük, így mindenképpen lesznek nyertesek és vesztesek. Így ha valaki a
szocializmusban elırébb akar jutni, akkor politikai képességeit kell latba vetnie. Nem a
kezdeményezıkészség, a munka és a vásárlók igényeire való érzékenység biztosítja a sikert.
Ehelyett a meggyızés, a demagógia és az intrika eszközével, ígéretekkel, kenıpénzzel és
fenyegetéssel lehet a csúcsra jutni. Szükségtelen részletezni, hogy a társadalomnak a kollektív
birtoklásból következı túlpolitizálása még inkább hozzájárul az elszegényedéshez.

II
A szocializmus összeomlása Kelet-Európában az 1980-as évek végén, úgy hetven évnyi
"szociális kísérletezés" után szomorúan illusztrálja a gazdasági elméletek helyességét. Mit
mond vajon ez az elmélet, amely elıre vetítette az említett összeomlás elkerülhetetlen
bekövetkezését, arról, hogy Kelet-Európa hogyan tud a lehetı leggyorsabban felemelkedni a
szocializmus romjaiból? Mivel a gazdasági problémák fı oka a termelési tényezık
köztulajdonban tartása volt, a megoldás és a fellendülés kulcsa a privatizáció. Hogyan lehet
viszont a szocializált tulajdont magánosítani?

Mielıtt választ adnánk erre a kérdésre, egy egyszerő, de alapvetı erkölcsi megfigyelést kell
tennünk. Mivel a szocializmus nem jöhet létre anélkül, hogy kisajátítanák olyan egyének
tulajdonát, akik ahhoz eredeti tulajdonszerzés, termelés és/vagy megállapodás révén jutottak
hozzá, az összes állami tulajdon így kezdettıl fogva jogtalan, és vissza kell venni. Még egy
szabadon választott kormány sem tekinthetı az állami vagyon birtokosának, hiszen egy
bőnözı örököse, még ha maga ártatlan is, nem válik jogos tulajdonosává a törvénytelen
módon szerzett vagyonnak. Mivel ı maga ártatlan, büntetés nem sújtja, de "örökségét"
azonnal vissza kell szolgáltatnia az áldozatnak, akitıl ezért semmiféle fizetséget nem szabad
elvárni. Ha az áldozattá tett népnek fizetnie kell azért, hogy visszakapja jogos tulajdonát, az
szintén bőntett lenne és az azt elkövetı kormány elvesztené korábbi esetleges ártatlanságát.

Az eredeti tulajdonjogokat kellene visszaállítani azonnal, függetlenül attól, hogy ki most a

birtokos. Amennyiben a korábbi tulajdonosok vagy azok örököseinek igénye összeütközésbe
kerül a jelenlegi tulajdonoséval, akkor a korábbit kellene elismerni. A birtokot most használó
személy igényét csak akkor szabadna elfogadni és ıt a törvényes tulajdonosként elismerni, ha
bizonyítani tudja, hogy a korábbi tulajdonos vagy örökösének igénye alaptalan, mert a
kérdéses birtokhoz kényszerítés vagy csalás útján jutott hozzá.

Az ilyen módon vissza nem igényelt állami tulajdon esetén a szindikalista elképzeléseket kell
megvalósítani: az eszközöket azok használóinak tulajdonába kell helyezni, a földeket a
gazdáknak kell adni, a gyárakat a munkásoknak, az utcákat azok karbantartóinak vagy az ott
lakóknak, az iskolákat a tanároknak, a hivatalokat a hivatalnokoknak, és így tovább. A
többnyire túl méretes szocialista termelı szervezetek feldarabolásának elısegítése érdekében
is a szindikalista megközelítést kell alkalmazni azoknál a termelési egységeknél, amelyekben
az emberek a munkájukat ténylegesen végzik, tehát az egyes irodaépületek, iskolák, utcák
vagy háztömbök, gyárak és gazdaságok esetében. Nagyon lényeges azonban, hogy a
szindikalizmussal ellentétben engedni kell az így kapott tulajdonrészekkel való szabad
kereskedést és létre kell hozni a részvénypiacot, hogy a tulajdonosok-tıkések és a nem
tulajdonos alkalmazottak szerepe szétválhasson, és hogy a tulajdon akadálymentesen és
folyamatosan a termelékenyebb kezekbe vándorolhasson.
Két probléma merül fel ezzel a privatizálási stratégiával kapcsolatban. Elıször is, mi legyen
az eredeti tulajdonosuknak visszaadandó földeken álló olyan újonnan felhúzott épületekkel,
amelyeket a javasolt módszer alapján az ott dolgozók kapnának meg? Magától értetıdınek
tőnik, hogy minden ott dolgozó egyforma részt kapjon, de hogyan részesüljön a föld
tulajdonosa? Az épületeket és a földet nem lehet fizikailag elválasztani. Közgazdaságtani
szaknyelven szólva abszolút specifikus kiegészítı termelési tényezık, amelyek hozzájárulása
a termeléshez nem különíthetı el. Ebben az esetben nincs más lehetıség, mint az alkudozás.
Bár elsı látásra ez állandó, feloldhatatlan ellentétekhez vezethet, valójában nem ez a helyzet,
hiszen csak két fél között és korlátozott erıforrásokról folyna a vita. Ráadásul mindkét fél
érdeke, hogy minél hamarabb kölcsönösen elfogadható kompromisszumra jussanak, és ha
valamelyik fél alkupozíciója hátrányosabb, az nyilvánvalóan a földbirtokosé (mivel nem
adhatja el a földet az építmény tulajdonosainak beleegyezése nélkül, viszont azok az ı
engedélye nélkül bármikor lebonthatják az épületet).

Másodszor a szindikalista privatizációs stratégiából következik, hogy a tıkeigényes

területeken dolgozók elınyt élveznek a munkaigényes területen dolgozókkal szemben. Az
elıbbiek által kapott résztulajdon értékesebb az utóbbiakénál, és a vagyon ilyen egyenlıtlen
elosztását, úgy tőnik, meg kell tudni indokolni. Tulajdonképpen az indok rendelkezésre áll. A
széles körben elterjedt "liberális" (szociáldemokrata) hittel szemben erkölcsi szempontból
semmi rossz nincs az egyenlıtlenségben. A korábban államosított tulajdon privatizálása
valójában szinte teljesen analóg azzal, ha "természetes körülmények" között, korábban senki
által nem birtokolt tulajdont szerez meg valaki. Ebben az esetben a legtöbb ember
igazságérzetével egybevágó természetes jogok locke-i nézetének megfelelıen a
magántulajdon elbirtoklás révén jön létre: azaz ha valaki azelıtt vesz munkába valamilyen
természeti erıforrást, mielıtt bárki más megtenné azt. Amennyiben a természet adta
erıforrások minıségében van különbség, márpedig egészen biztosan ez a helyzet, az eredeti
tulajdonszerzéssel kialakuló állapotra az egyenlıtlenség és nem az egyenlıség a jellemzı. A
szindikalista privatizációs elképzelések csupán ezt az elvet alkalmazzák kissé más
körülmények között. A termelés államosított tényezıit már egyes emberek elbirtokolták.
Csupán a tényezıkre való jogukat hagyták figyelmen kívül eddig, és a javasolt megoldás
esetén csupán ezt az igazolhatatlan helyzetet szüntetnénk meg. Ha ez a megoldás
egyenlıtlenségekhez vezet, az semmivel sem kevésbé igazságos, mint az eredeti
tulajdonszerzés esetén kialakuló egyenlıtlenségek.

Szindikalista javaslatunk továbbá gazdaságilag is hatékonyabb, mint az egyetlen, az

igazságosság követelményeinek is megfelelı (tehát az államnak az államosított vagyonhoz
való jogát, és így annak eladását vagy elárverezését elutasító) másik privatizációs lehetıség.
Ez utóbbi azt jelentené, hogy az eredeti tulajdonosának vissza nem adható javakból az ország
összes lakosa egyenlı arányban részesülne. E megoldás megkérdıjelezhetı erkölcsi
színvonala mellett a hatékonysága is rossz volna. Ha az ilyen országos tulajdonrészek
kereskedelmét biztosítani akarnánk, akkor pontosan meg kellene mondani, hogy az egyes
részek mire vonatkoznak. Ehhez elıször az ország összes eszközét, vagy legalábbis a jól
elkülöníthetı termelı egységeket lajstromba kellene venni. Másodszor, még ha e lajstromot el
is tudnák készíteni, a tulajdonosok nagy része szinte semmit nem tudna a tulajdonáról. Ezzel
szemben a nem egalitariánus szindikalista privatizációs módszernél nincs szükség lajstromra.
Ráadásul, legalábbis kezdetben, az emberek olyan eszközöket birtokolnának, amelyekkel
dolgoztak korábban és így a lehetı legtöbb információval rendelkeznek azok értékérıl.

Az eszközök leírt elvek szerint történı magánosítása mellett az államnak egy magántulajdonra
alapuló alkotmányt kell elfogadnia és az ország megváltoztathatatlan alaptörvényeként kell
azt kihirdetnie. Ennek az alkotmánynak rendkívül rövidnek kell lennie, és a következı elveket
kell a lehetı legegyértelmőbben lefektetnie: Minden személy, amellett, hogy teste egyetlen
birtokosa, jogosult saját magántulajdonát úgy alkalmazni, ahogy azt jónak látja, amíg ezzel
nem sérti más személy vagy más személy birtokának fizikai épségét annak akarata ellenére.
Minden csere és a birtokjogok minden átruházása önkéntes (szerzıdéses) kell legyen. Ezek a
jogok abszolút jogok. Ha bárki megsérti ezeket, büntetıjogi felelısséggel tartozik az áldozata
vagy annak ügynöke felé, és az arányos büntetés és a szigorú felelısségvállalás elvei szerint
büntetendı.

Ennek az alkotmánynak a szellemében aztán az összes létezı bér- és árszabályozást, a

magántulajdonnal kapcsolatos szabályozásokat, az engedélyeztetési elıírásokat, valamint az
importra és exportra vonatkozó megkötéseket el kell törölni, és a szerzıdés, foglalkozás,
kereskedelem és vándorlás teljes szabadságát kell bevezetni. Ezután az államnak, amelynek
immár nincs tulajdona, további létét alkotmányellenesnek kell nyilvánítania — ugyanis
bevételhez csak kényszerítés útján, azaz alkotmányellenes módon juthat — és fel kell
számolnia magát.

III
A szocializmus e teljes felszámolásának, és egy tisztán magántulajdonra — a
magántulajdonosok csupán a magánjog által szabályozott anarchiájára — alapuló társadalom
létrehozása lenne a leggyorsabb módja a kelet-európai országok gazdaságának talpra
állítására. A népesség meglepıen gazdag volna kezdettıl fogva, hiszen bár a gazdaság
romokban hever, az országok épek. Az ingatlanok értéke magas, és a múltban folytatott
tıkefelélés ellenére hatalmas mennyiségő tıkejószág létezik. Ha teljesen megszőnik a
közszféra és a teljes nemzeti vagyon magánkézbe kerül, Kelet-Európa népei hamarosan
nyugati társaik irigységének tárgyává válhatnak.

Semmi sem biztosít nagyobb ösztönzést a termelés elindítására, mint a termelési tényezık
politikai irányításnak felszámolása és azok magánkézbe adása úgy, hogy tulajdonosaiknak
lehetıségük van azt tenni velük, amit jónak látnak, amennyiben mások és mások tulajdonának
fizikai épségét megırzik. A tıkejavak korlátozástól mentes piacának kialakulásával lehetıvé
válik a racionális költségszámítás. Mivel a hasznot és a veszteséget is egyének tapasztalják
meg, és az a tulajdonosok számláin is megjelenik, minden egyes termelı ösztönzést érez arra,
hogy termékének minıségét emelje és/vagy mennyiségét növelje, és hogy a lehetı
legnagyobb mértékben kihasználja tıkéjét. Mivel az alkotmány csak a tulajdon fizikai épségét
(és nem annak értékét) védi, a tulajdonosok a lehetı legnagyobb értékteremtı tevékenységet
fogják végezni: erıfeszítéseket tesznek a tulajdonok értékében bekövetkezı kedvezı
változások érdekében, és a kedvezıtlen változások ellen vagy azok megelızésére (amelyek
másvalaki cselekedeteinek is lehetnek a következményei).

Az árszabályozások eltörlése szinte azonnal felszámolja a hiányt, és a termelés mind

mennyiségileg, mind minıségileg javulni kezd. A munkanélküliség átmenetileg rendkívül
megnövekszik, de a rugalmas bérszínvonalnak, valamint a közös alku és a munkanélküli
segélyek hiányának köszönhetıen gyorsan el is tőnik. Az átlagbérek kezdetben jóval a
nyugatiak alatt maradnak, de ez is hamarosan megváltozik. A viszonylag alacsony bérek, a
kelet-európaiaknak a hirtelen tulajdonukba kerülı tıkejavak pénzzé tételére vonatkozó
várhatóan erıs igénye, és az tény, hogy Kelet-Európa egy adómentes szabad kereskedelmi
paradicsom lenne számos befektetıt és hatalmas mennyiségő tıkét vonzana.
A biztonsági szolgáltatásokat — a rendırség és az igazságszolgáltatás funkcióját —,
amelyekrıl általában azt feltételezik, hogy kívül esnek a szabad piac lehetıségein és ellátásuk
az állam jogos feladata, minden valószínőség szerint a nagy nyugati biztosítótársaságok
vállalnák fel. A magántulajdon biztosítása és a rendfenntartás (a bőn megelızése és
felderítése, valamint a kártérítés kikényszerítése) tulajdonképpen a biztosítóipar "természetes"
tevékenységi körébe tartozna, ha az állam nem akadályozná ıket ebben azzal, hogy kisajátítja
e szolgáltatásokat a hasonló monopóliumokkal járó szokásos és ismerısen rossz hatásfok
kíséretében. Mivel a biztosítótársaságok ma is foglalkoznak a biztosítottak között felmerülı
konfliktusok megoldásával, természetes módon vennék át az igazságszolgáltatás feladatait.

A piacra belépı nagy cégeknél, mint a biztonsági szolgáltatások területén mőködı

biztosítótársaságoknál még fontosabb a kis vállalkozások megjelenése, elsısorban Nyugat-
Európából. Mivel Nyugaton hatalmas adóterhek és nehézkes elıírások (az engedélyeztetési
eljárások, a munkavédelmi szabályok, a kötött munka- és nyitvatartási idı) nehezítik életüket,
a kelet-európai szabályozatlan, magántulajdonra alapuló piac szinte ellenállhatatlan vonzerıt
fejt ki a számukra. A tömegesen beáramló vállalkozói tehetség és tıke rövid idı alatt a
reálbérek emelkedéséhez, a megtakarítások ösztönzéséhez, és a tıkefelhalmozás
felgyorsulásához vezet. Nem Keletrıl vándorolnak ki az emberek, hanem egyre több nyugat-
európai hagyja ott a jóléti szocializmust a Keleten kínálkozó korlátlan lehetıségekért. Végül,
a szorgalmas, termelékeny egyének elvesztése a nyugat-európai államok jóléti költségvetésére
egyre komolyabb terhet jelent, így az ottani hatalmi elit is rákényszerül az állami tulajdon
teljes magánosítására.

IV
Bár a leírtak alapján világos, hogy a nyugati jóléti államokban erkölcsi és gazdasági
szempontokból miért szükséges éppen olyan átható reformokat végezni, mint a volt
szocialista országokban, fontos megjegyeznünk, hogy a magánosítás módszere más kell, hogy
legyen a két esetben. A volt szocialista országok számára javasolt szindikalista stratégiát csak
olyan esetekben szabad alkalmazni, amikor az államosított termelési tényezık korábbi, jogos
tulajdonosa vagy annak örököse nem azonosítható. Ha a korábbi tulajdonos illetve örököse
megtalálható, akkor az ı birtokába kell visszahelyezni a kérdéses tulajdont. Csak ha ilyen
tulajdonos vagy örökös nem található, akkor tekinthetjük igazságosnak az államosított
termelési tényezıket jelenlegi és/vagy múltbeli felhasználóinak adni, és azért nekik, mert csak
ık köthetık objektív módon az adott tulajdonhoz. Mindenki közül csak ık birtokolták el a
szóban forgó termelési tényezıket, így csak az ı birtoklásra vonatkozó igényük tekinthetı
ténylegesen megalapozottnak.

Ebbıl kiindulva minden alapot nélkülözne — és így erkölcsi szempontból védhetetlen volna
— az az eljárás, ha a nyugati jóléti államokban a "köz"tulajdonban lévı termelési tényezıket
a közszférában dolgozó úgynevezett közszolgák kapnák a szindikalista szlogennek
megfelelıen: "az állami iskolákat a tanároknak, az egyetemeket a professzoroknak, a
postahivatalokat a postásoknak, az állami földeket az azokat kezelı minisztérium
dolgozóinak, a bíróságokat és a rendırırsöket a bíróknak illetve a rendıröknek, stb." Így tenni
felháborító volna erkölcsi szempontból még abban a tipikus esetben is, ha a kérdéses
"köz"tulajdon nem állami kisajátítás révén keletkezett (amely esetben azt korábbi
tulajdonosának vagy az ı örökösének kellene visszaszolgáltatni). A "köz"tulajdon még az
elıbbi esetben is valamilyen kizsákmányolás eredménye, és bár annak áldozatait nehezebb
azonosítani, mint a kisajátítás esetében, az nem lehetetlen. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy
a köztisztviselık nincsenek az áldozatok között, így ık formálhatnak jogot a legkevésbé e
tulajdonra.

A köztulajdonban lévı építményeket adókból pénzelték, a használatba nem vett állami földek
és más természeti erıforrások magáncélú felhasználását pedig olyan elıírások tiltják, amelyek
betartatásának költségeit szintén adóból fedezik. Tehát az adófizetık az általuk befizetett adó
mértékének arányában kellene, hogy részesüljenek a középítményekbıl, az állami földeket
pedig szabaddá kellene tenni az eredeti tulajdonszerzés céljaira. Fontos észben tartani, hogy a
köztisztviselık nem adófizetık (hiába képzelik magukat gyakran annak megnyilatkozásaik
során), hanem jövedelmüket a magánszférában dolgozók adójából fedezik. A köztisztviselık
adófelvevık (ahogy a segélyben részesülık is azok), így ıket meg kellene akadályozni abban,
hogy részt szerezzenek a korábbi állami tulajdonból. Mind a köztisztviselık mind a segélyben
részesülık a többiek által befizetett adóból élnek, így rendkívül felháborító volna, ha ık
kapnák ezen építmények tulajdonjogát azok helyett, akik az ı fizetésüket és segélyeiket,
valamint az általuk használt építmények felépítésének költségeit állták. A felhasználatlan
állami földek esetében azok gondnokát ki kellene zárni azok körébıl, akiknek lehetısége van
az adott földet használatba venni és így elbirtokolni. Az megengedhetı, hogy elbirtokoljon
olyan más állami földeket, amelyeket más gondnokok kezelnek. Ha azonban az általa jelenleg
kezelt föld elbirtoklását megengednénk neki, azzal jogosulatlan elınyhöz juttatnánk ıt
azokkal szemben, akiknek az adójából korábban ıt fizették, hogy távol tartsa ıket a földtıl.